„Mit is kívánhatna a’ szem bájolóbbat, mit kívánhatna

a szív kellemetesbet, mint Fürednek környéke?”

KULTSÁR ISTVÁN, Auróra, 1822
 1. fejezet

Füred, 1816 májusa

Az égbolt ólomszürke kárpitján egyetlen napsugár sem hatolt át, sőt, még
csak felhők sem látszottak rajta, amelyek legalább valami halvány reményt
nyújtottak volna arra, hogy előbb-utóbb azért kibukkan mögülük a nap.
A délelőtti misére igyekvő, ünneplőruhás falusiak már napok óta nem is
kémlelték az eget. Legtöbben vagy maguk elé bámultak komoran, vagy
lehajtott fejjel az utat nézték.
Már a tavalyi ősz is szokatlanul cudar időjárással kínozta a helybélieket.
Az őszi vetés a sok eső, áradás miatt odalett, aztán a tél is keményebb volt,
mint amilyenre akár a legvénebbek is emlékeztek, így már alig várták a
tavaszt. Aztán a március, ha lehetséges, még zordabb időt hozott, mint a
február, végig hóval, süvítő széllel, farkasordító hideggel, kivált éjszaka.
Sokaknak nem is tartott ki a téli tüzelőjük, amiből az előző hónapokban is
többet használtak, mint rendesen. Aztán megérkezett az április, amikor már
végképp meg kellett volna indulniuk a jégcsapoknak, előbújniuk a
hóvirágoknak, majd a nárciszoknak, végül kizöldülniük a réteknek, és
virágba borulniuk a gyümölcsfáknak. A hónap elején felcsillant a remény,
hogy javul az idő – volt pár enyhébb nap, amikor a nap is előbújt a felhők
mögül, és még a madarak is vidámabban csicseregtek, ám ez nem tartott
soká. Csakhamar újra beborult az ég, és eleredt az eső, ami az egyre hidegebb
napokon már hóval keveredett, majd teljesen átváltott hóesésbe. A lehullott
hó ugyan nem maradt meg, a nyúlós, hideg sár azonban még talán
kellemetlenebb is volt, mint a téli hótakaró. A május is borongós, szeles
idővel érkezett, és az emberek már valamiféle átkot kezdtek emlegetni, ami
láthatóan egyre kegyetlenebbül sújtja őket.
A templomban is nyirkos, csípős hideg volt, így, amikor beléptek,
mindenki megborzongott, és a férfiak összehúzták a mellkasukon a mentét, a
bekecset, a nők a vállkendőjüket. A jéghideg szenteltvízbe óvatosan
mártották bele az ujjukat, és komor, sápadt arccal vetettek keresztet.
A magas, kopaszodó szerzetes, akit aszkétikusan beesett arca és mélyen
ülő, égő szeme amúgy is arra predesztinált, hogy amolyan falusi
Savonarolaként folyton a fenyegető örök kárhozatra és a megérdemelt e
világi büntetésre emlékeztesse a híveket, ezekben a hónapokban elemében
érezte magát. Minden egyes prédikációjában a fejükre olvasta, hogy
nyilvánvalóan megérdemelten sújtja őket a Teremtő haragja. Nézzenek
magukba és vezekeljenek! Máskülönben ne is várják, hogy eloszoljanak a
sötét felhők, kisüssön a nap, és visszatérjen az élet, kisarjadjon a termés,
kipattanjanak a rügyek.
A padokban görnyedten, kezüket a ruhaujjukba rejtve csendben ültek a
hívek, akiknek óvatos lélegzete kis fehér pamacsokat rajzolt a csípős
levegőbe. Néhányan üres tekintettel bámultak maguk elé, nyilvánvalóan el-
elkalandozó figyelemmel, nem követve a dörgedelmes prédikációt. Mások
rémülten meredtek az átszellemülten szónokló papra; mi lesz, ha igaza van?
Akkor már soha nem lesz újra tavasz, nem jön el a nyár? Vajon milyen
bűnöket követtek el, hogy ezt érdemelték? Hogyan tehetnék jóvá? Nem lehet,
hogy minden így maradjon, hiszen abba mind belepusztulnak…
Csak egyvalaki hallgatta megvetően elbiggyesztett szájjal, halvány,
gunyoros mosollyal a Tihanyból ide járó bencés szerzetest, aki ezért egy idő
után le sem vette róla a szemét, mintha egyenesen hozzá intézné a szavait.
A férfi állta a tekintetét, és mintha csak azt mondta volna: Beszélj csak,
Ambrus! Látom, hogy elemedben vagy, és ezeket a szerencsétleneket talán
meg tudod félemlíteni, engem azonban keményebb fából faragtak. Tudom,
hogy elsősorban az én bűneimre utalsz… De csak beszélj, beszélj… Egyebet
úgysem tehetsz.
A férfi ekkor a mellette ülő kislányra pillantott, és a tekintete egy csapásra
megváltozott. Végtelen gyengédség ömlött el az arcán, különösen, amikor a
gyermek is felnézett rá, és elmosolyodott.
Jól van, úgy tűnik, Ilka nem figyel ennek a kötözni való bolondnak a
fröcsögésére. Félő, hogy a végén még elhinné ezt a sok sületlenséget… a
gyermekek még olyan ártatlanok, oly könnyű félrevezetni őket!
Ilka, vagyis Györöky Ilona, a nagykabátba, kendőbe bugyolált kislány
ekkor újra elfordította a fejét, és leplezetlenül ásított egyet. A férfi, Györöky
Kálmán ezt látva kis híján elnevette magát.
Közben Ambrus atya lassan a végére ért a dörgedelmes prédikációnak.
Utoljára még tartott egy hatásszünetet, és fenyegető tekintettel végigpásztázta
a dermedten hallgató gyülekezetet. Mikor lement a szószékről, és az oltár
mögé lépett, sokan megkönnyebbülten felsóhajtottak. Ám a mise végeztével,
a hideg templomból kilépve, megrökönyödve bámulták a szemük elé táruló
látványt.
Odakint ugyanis újfent havazott.

Györöky Kálmán csüggedten nézett ki a hintója ablakán. Ekkor már nyoma

sem volt az arcán annak a gúnyos, kihívó mosolynak, amellyel Ambrus
atyával nézett farkasszemet nem is olyan régen. A kislánya, Ilka egy darabig
csendben figyelte az édesapja komor arcát, érezve, hogy most nem lenne
ildomos őt megzavarni a gondolataiban. Egy idő után azonban győzött a
gyermeki kíváncsiság – előrehajolt, és megérintette Kálmán kezét.
– Édesapám! – mondta halkan, mire a férfi felrezzent, de nyomban el is
mosolyodott, és készségesen a gyermekre nézett.
– Mi az, kicsikém?
– Miért esik a hó?
A kislány még a fejét is félrehajtotta, hogy nyomatékot adjon a kérdésének.
Az apa megrázta a fejét.
– Nem tudom, Ilkám. Őszintén… fogalmam sincs! Ám az bizonyos, hogy
nem azért, amit a tisztelendő atya mondott.
Ilka a homlokát ráncolta. Látszott rajta, hogy szégyelli magát, amiért hiába
próbálja felidézni, miről is beszélt a tisztelendő atya (akit az édesapja
nyilvánvalóan nem szívlelt, bár azt a kislány nem tudta, miért… valószínűleg
azért, mivel mindig olyan dühös képet vág, és soha el nem mosolyodna).
Kálmán a kislány arckifejezését látva elnevette magát.
– Nem is emlékszel rá, miket hordott össze, ugye, kincsem? Sebaj! Nem
veszítettél semmit. Nos… nem tudom, mitől esik most a hó, és miért van
ilyen hideg, de biztosan van rá valami természetes magyarázat.{1} Ám ez a mi
szegény jobbágyainkon nem segít. Sőt… ha sokáig így megy tovább, rajtunk
sem. Nem tudom, mi lesz ennek a vége, de mindannak ellenére, amit a
tisztelendőnk mondott, csakis Istenben bízhatunk. A hidegnek természetes
oka van, de csak isteni csodával lehetne most megváltoztatni.
Ilka arcocskáján döbbenettel hallgatta az apját, akit még talán soha
életében nem látott ennyire elkeseredettnek. Kálmán nem volt idős, a
negyvenes évei elején járt, de most mintha egyszeriben megöregedett volna.
Barna haja ugyan már évek óta őszült, a halántékánál és a homlokánál
húzódott egy-egy, évről évre szélesedő ezüstös sáv, ám ez eddig mit sem
változtatott fiatalos kinézetén. Amikor pedig mosolygott vagy nevetett, a
szeme úgy csillogott, akár egy kamaszé.
 Most azonban tompa, reménytelen tekintettel nézte az egyre sűrűbben
hulló hópelyheket. A pihék játékosan kergetőztek, táncoltak a szélben, a
kopár háttér előtt – télen, különösen karácsony előtt nem is volt ennél
gyönyörűbb, varázslatosabb látvány, ám májusban… Ilka maga is átérezte
ennek a jelenetnek az abszurditását: ilyenkor nem szabadna esnie a hónak!
Már a hideg is épp elég szörnyű volt, mint ahogy az is, hogy szinte soha nem
süt a nap, de ez…
– Édesapám! – szólalt meg újra a kislány, sokkal halkabban, mint az imént.
Kálmán ismét feléje fordult. – Most már örökre így lesz? – kérdezte Ilka
gondterhelten, előre tartva a választól. Kálmán szomorúan megrázta a fejét.
– Nem tudom, kincsem. Sajnos ezt sem tudom!
A kislány szíve összeszorult. Ha már Apus sem tudja, akkor ugyan ki
tudná? Akkor valóban csak a Jóisten segítségében bízhatnak, akihez Ilka
minden este az ágya mellé térdelve szokott imádkozni.
– Imádkozni fogok azért, hogy eljöjjön a tavasz! – ígérte meg
ünnepélyesen. Kálmán elmosolyodott.
– A te imáid – reméljük – meghallgatásra találnak – felelte a kislánynak,
majd elfordult, nehogy az meglássa a szemébe gyűlő könnyeket.
Közben megérkeztek a falu nyugati szélén, a Balatonra néző domboldalon,
a papsokai templomrom közelében, egy kis angolpark közepén álló, sárgára
festett falú kúriába. A parkot annak idején Györöky Kálmán felesége, Cecília
kedvéért alakították ki az akkoriban, az elmúlt század utolsó évtizedeiben
divatos stílusban, amit Európa-szerte angolosnak neveztek. A szigorú,
geometrikusra nyírt franciakertekkel szemben az „angolparkokban” hagyták
elburjánzani a növényzetet, persze csak mértékkel, megkeresve a középutat
az elvadultság és a szögletesre formált szabályozottság között.
A végeredmény hangulatos, vadregényes és árnyas park lett, amelyben Ilka
pici kora óta szívesen bujkált, játszott, és az utóbbi időben olvasott is – az
édesanyja egykori kedvenc helyén, a szökőkút melletti padon.
Néhai Györöky Kálmánné, született Kende Cecília immár nyolc esztendeje
eltávozott az élők sorából, pár nappal a kislánya születése után, a rettegett
gyermekágyi lázban. Így Ilka sohasem ismerhette őt, nem is emlékezhetett rá,
mégis úgy érezte, hogy ebben a parkban, a kedvenc padján, ahonnan
gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra, mintha mindig mellette lenne. Az édesapja
szerint nagyon hasonlított rá… erről maga is meggyőződhetett, ha megnézte a
házban a falakon függő festményeket, amelyek Cecília asszonyt ábrázolták.
Ábrándos tekintet, hatalmas kék szempár, világos, ezüstös fényű szőke haj,
alabástromfehér, hamvas arcbőr – ugyanazok a vonások, amelyeket
mindennap látott, valahányszor tükörbe nézett.
– Angyalka… így becézték őt kislány korában, és én is így neveztem –
emlegette Kálmán, majd nagyot sóhajtott. – Az is volt, földre szállt angyal,
aki idejekorán visszatért a mennybe. Talán nem érdemeltük meg, hogy
közöttünk éljen… De maga helyett itt hagyott nekünk téged – fordult a
kislánya felé, majd megsimogatta selymes haját, vagy megcsókolta az arcát. –
Csakis ezért éltem túl az elvesztését – tette még hozzá halkabban.
Ilka ilyenkor elmélázva fürkészte a festményen mosolygó, szép arcot, és
akarata ellenére kissé neheztelt rá, amiért inkább felment az égbe, ahelyett,
hogy itt maradt volna vele, és kézen fogva együtt sétálnának a kedves
parkban, amit annak idején ő álmodott ide, a Balatonra néző domboldalra.
Most biztosan nem tetszene a kertünk Anyuskának – gondolta a kislány,
miközben Kálmán kezét fogva kiszállt a hintóból. A park siváran és szürkén
szomorkodott, a fák ágain a levelek csenevészek voltak, és ha az ágyásokban
nagy nehezen ki is nyílt néhány virág, az egész tavasszal kitartó éjjeli fagyok
és a zord, szeles nappalok a többségüket kipusztították. Az öreg kertész, aki
még Cecília idejében kezdett el náluk dolgozni, és a szeretett úrnője
emlékéért szívügyének tekintette a parkot, fáradhatatlanul újra ültette a tavasz
hírnökeit, ám a harca eddig hiábavalónak bizonyult. Ráadásul ma ereje
teljében tért vissza a véget nem érő tél, és a csípős szélben a kertész
borzongva dörzsölgette a karját.
– Jó napot, Mihály bácsi! – köszönt rá Kálmán komoran a kertészre. –
Ugyan, ne fagyoskodjon itt kint, barátom. Sáros a föld, és láthatja, a hó is
hull. Nincs értelme most az ágyásokkal vesződni!
A kertész levette a kalapját, és a fejét meghajtva köszöntötte őket, de nem
szólt semmit. Ilka visszafordulva látta, hogy a zsákjába rakta a szerszámait,
és lehajtott fejjel a kapu felé ballagott. Ő is belátta, hogy ezen a napon
hiábavaló minden kinti munka.
Ugyanígy a falu környéki földeken is alig indultak el az ilyenkor már régen
esedékes tavaszi munkák. Kálmánt ez még jobban aggasztotta, mint a kietlen
park és a lekókadt, megbarnult nárciszok. Ezek ugyan szívfacsaró látványt
nyújtottak, ám az elmaradt, elkésett vetés, a fejletlen szőlőtövek, az elfagyott
gyümölcsösök akár éhínséggel is fenyegethetnek. A tavalyról maradt tartalék
vajon meddig lesz elég? Még egy hónapig? És utána? Mi lesz, ha ez az év
valamiért ilyen elátkozott marad, és továbbra sem remélhetnek javulást?
Ebbe egyelőre nem akart belegondolni… Különösen azért nem, mert hiába
törte a fejét, nem tudott megoldást erre a bajra. Ambrus szerint imádkozni
kell… persze, hiszen azt is teszi! De ez nyilvánvalóan nem lesz elég.
A közmondás szerint Isten is csak azokat segíti, akik magukon is igyekeznek
segíteni.
Odabent, a házban kellemes meleg fogadta őket: a cselédek begyújtottak a
kandallóba, és a nehéz, szépen faragott tölgyfa bútorokkal berendezett,
olykor ebédlőként is szolgáló, barátságos szalonban a megterített asztalon
hófehér abrosz és apró, színes virágokkal pingált porcelántányérok jelezték,
hogy vasárnap van, az Úr napja, amit illik így is megtisztelni.
– Isten hozta a méltóságos uramékat! – köszönt be a szakácsné, Erzsi néni,
aki egy tál gőzölgő levest tartott a kezében, majd nyomban le is tette az
asztalra. – Így ni! – mondta elégedetten. – Hozzá is láthatnak, miután
levetkőznek. No, mondják már, micsoda cudar egy időnk van ma is – tette
még hozzá fejcsóválva. – Öreganyám sem emlékszik ilyenre, hogy május
elején hó essen! Na, egyenek ebből a jó meleg levesből, biztosan egészen
átfagytak.
– Ambrus atya szerint ez a bűneink miatt történik – újságolta Ilka, aki a
szeretett szakácsnő láttán menten jobb kedvre derült. Erzsi néni szinte a
születése óta a nagymamáját pótolta számára. – De Apus szerint ez badarság.
Igaz? – nézett Kálmánra, aki szomorúan elmosolyodott, de nem felelt. Erzsi
néni azonban felfortyant.
– Az a savanyú képű gyászhuszár! Annak idején már a szegény Cecília
asszonyunknak is folyton sugdosott…
– Hallgasson már! – förmedt rá szokatlanul erélyesen Kálmán, aki
egyébként kedvelte a nagyszájú szakácsnőt, és általában elengedte a füle
mellett a fecsegését. – Már csak az hiányzik, hogy maga is mindenféle
bolondsággal kezdje tömni a kislányom fejét! – tette hozzá halkabban.
Erzsi néni nyomban elhallgatott, és még az ujját is a szájára tapasztotta,
jelezve, hogy ezennel lakatot tett rá. Ezúttal Ilka sem kezdett el
kérdezősködni – érezte, hogy most hiába is tenné. Noha nagyon is kíváncsi
volt, hiszen az édesanyát emlegették, róla pedig mindent szeretett volna
tudni. Az égvilágon mindent. Meg is fogadta magában, hogy ennek az elejtett
megjegyzésnek egy adandó alkalommal majd utána fog járni.
A levest szótlanul kanalazták, és Ilka néha aggodalmas pillantást vetett az
ablakra, amin keresztül most csak a szakadatlanul hulló hópelyheket látta.
Közben azon tanakodott, hogy talán érdemes lenne újra elővenni a szánt,
amit, ponyvával letakarva, már vagy egy jó hónapja eltettek az istálló egyik
félreeső sarkába, várva a következő telet – akkor még azt gondolták, hogy
csak hosszú hónapok múlva érkezik meg majd újra. Legszívesebben ezt is
megkérdezte volna Apuskától, de nem merte. Általában egyáltalán nem
tartott a férfitól, és mindent azonnal elmondott neki, mihelyt az eszébe jutott,
most azonban az apja olyan komoran, láthatóan gondolataiba merülve ült az
asztalnál, hogy nem volt mersze őt megzavarni.
A szán végül mégsem került elő, mivel a lehullott hó azon nyomban el is
olvadt. Délután, közvetlenül az alkonyat leszállta előtt, még a nap is
előbukkant a kékesszürke felhők mögül, és bíborszín, vörös és narancssárga
színekbe vonta az ég alját.
Bolond egy világ járta ebben az évben, az bizonyos!

•••

Füred, 1816 júliusa

Eltelt néhány hét, jócskán benne jártak a nyárban, éppen abban a hónapban,
amikor máskor már régen odakint a földeken dolgozik a falu apraja-nagyja, a
férfiak kaszával, széles suhintásokkal vágják az aranysárga búzát, az
asszonyok pedig kévébe kötik, mind bőségesen verejtékezve, a csuklójukra
kötött ronggyal törölgetve a homlokukat és a felső ajkukat. Pihenőidőben
aztán jólesik hosszasan kortyolni a kulacsokból, amelyek az árnyékban
sokáig megőrzik a kútvíz hűvösségét.
Most azonban nyoma sem volt a forróságnak, sem az aranyló kalászoknak,
és lassan mindenkin úrrá lett a kétségbeesés. A májusi hó után efféle váratlan
„égi áldásban” ugyan már nem volt részük, de a várva-várt jó idő csak nem
akart megérkezni. A nap szinte sohasem sütött ki, az égre mintha valaki egy
piszkosszürke függönyt feszített volna fel, amin nem hatoltak át az éltető
napsugarak. Folyton csípős szél fújt, dühödt viharok tomboltak, vagy éppen
apró szemű, alattomos eső esett, amitől mindenhol mély, ragacsos sár
borította az utakat.
Sándor kocsis a bajusza alatt káromkodva szállt le a bakról, amikor
Györöky Kálmán hintója megfeneklett egy ilyen kátyúban, és a lovak
semmilyen noszogatásra nem tudták kivontatni onnan.
– Mi történt, Sándor? – kérdezte az uraság, az ajtót kinyitva, de meg sem
várta a választ. – Látom már – bólintott. – Várj, segítek.
Kiszállt a hintóból, és Sándorral együtt nekiveselkedtek, hogy a lovaknak
segítve kimozdítsák a kocsi kerekét a mély sárból. Mindketten markos férfiak
voltak, mégis megszenvedtek a feladattal. Miután jó fertályóra múlva a kerék
végre kiszabadult, és a két férfi zihálva egymásra nézett, Sándor megcsóválta
a fejét.
– Cudar világ köszöntött ránk, méltóságos uram – mondta, miközben
levette a kalapját, és megtörölte a homlokát. – Mi lesz így velünk? A tihanyi
Ambrus atya szerint közeleg a világ vége, ezért jobb, ha mindenki felhagy a
bűnös cselekedetekkel, és imádkozik, hogy kegyelmet nyerjen, ha eljő az
óra…
– Eh, Ambrus! – Györöky legyintett. – Tudom, miket hord össze. Csupa
ostobaságot – tette még hozzá. – Persze az imádság, az soha nem árt.
Hanem… a világ vége nem jött még el, egyet se félj, Sándor fiam.
– De akkor miért sújt minket az Úr ezzel az átkozott rossz időjárással? Már
tavaly is nagy viharok voltak, és majdnem odalett a termés meg a jószág, de
az idén még pokolibb ez a nyár. Lassan már hajózni, halászni sem lehet,
tönkreteszik a hajókat, a hálókat a viharok.
Kálmán felemelte a fejét, és az egyhangúan szürke eget kémlelte. Ezúttal
nem esett, ám mégsem bújt elő a nap… a felhők mögül csupán valami tétova
fehér korong sejlett elő, mintha csak decemberben vagy januárban járnának.
– Azt hiszem, fiam, hogy valami történhetett a világban, tőlünk távol,
amiről nem is tudunk, ám valamilyen módon mégis befolyásolja az életünket.
Egy nagy katasztrófa következhetett be valahol, azért borítja be ez a hatalmas
felhő az egész Földet. Máshol is ugyanilyen cudar a nyár, olvastam a bécsi és
a német városokból származó újságokban is. Londonban, Párizsban a
templomokban imádkoznak azért, hogy végre elálljon az eső. Az egész világ
szenved, és senki sem tudja pontosan, miért történik ez velünk. A tudósok is
csak találgatnak.
– Egy hatalmas felhő? – ismételte Sándor elgondolkodva. – És ez már
örökké így marad?
– Nem! – Kálmán hevesen megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy
nem, de azt ne kérdezd, meddig fog tartani, mert nem tudom. Ezt az évet
valószínűleg már így kell kihúznunk. Ambrusra pedig ne hallgass többé –
veregette meg a fiatal kocsis vállát. – Mondom, abban igaza van, hogy
imádkoznunk kell, de a károgását engedd el a füled mellett.
Sándor elvigyorodott.
– Hát, másoknak sem tetszik már, hogy folyton az ördögöt festi a falra.
A múltkor a prédikációja alatt néhányan már morgolódni kezdtek, amikor
meg mise után kijött a templomból, többen kérdőre vonták, hogy mondja meg
már végre, mit tegyünk, hogy elmúljon tőlünk ez az átok. „Vigaszra volna
szükségünk, Atyám, nem folytonos ostorozásra még a temérdek bajunk
mellett!” Ő meg csak azt hajtogatta, hogy ez a megérdemelt büntetésünk…
kis híján el is tángálták.
Erre már Kálmán is elmosolyodott. Ambrus igazán megérdemelt volna
egy kiadós verést, és ha így folytatja, talán nem olyan soká meg is kapja… Jó
lenne, ha valaki mást küldenének ide helyette a tihanyi apátságból! Ám
mindezeket hangosan a világért sem mondta volna ki. Ehelyett felsóhajtott, és
megcsóválta a fejét.
– Nem Ambrus atya tehet erről a nyomorúságról – mondta a szemöldökét
ráncolva. – Igazából senki sem tehet róla, mint mondtam. De ha még sokáig
tart a rossz idő, annak nem lesz jó vége.
Annak éhínség lesz a vége – tette hozzá gondolatban. Napról napra nőtt
ennek a veszélye. Ősszel elvitte a termést az eső, és idén is késik a vetés, az
aratás, és az emberek kezdenek kifogyni a tartalékaikból. Ez itt tehetős
környék, szántóföldekkel, a búzamezők mellett gyümölcsösökkel, szőlővel,
halban dúskáló tóval, vadban gazdag erdőkkel. Kálmán, amióta az eszét
tudta, nem emlékezett szűk esztendőre, még a szülei elbeszéléséből sem. Az
élet ritmusa itt a változó évszakokhoz igazodott, és mindegyik hónapnak
megvolt a maga feladata és szépsége. A világnak ez a biztos, kiszámítható
körforgása borult most fel, a szeretett, megszokott táj és a természet hirtelen
ellenük fordult. Kálmán, mint már annyiszor az utóbbi hetekben,
hónapokban, gombócot érzett a torkában, mintha menten elsírná magát. Ezt
azonban nem tehette. Hamarosan megérkeznek – Sándor füttyentett, és a
gyeplőt megrántva befordult a kocsival a kúriához vezető útra. Az uraság
kinézett az ablakon, és meglepetten látta, hogy látogatóik vannak: az
udvarban, a tornác előtt egy hintó állt, méghozzá egy nagy méretű, fényes
feketére mázolt fogat, ajtaján színes, díszes címerrel.
– Storzék! – motyogta Györöky meglepetten.
Bécsi iskolatársának a felbukkanása igencsak váratlanul érte – nemcsak
azért, mivel nem jelezte előre az érkezését, hanem mert annak idején, a
hosszú diákévek alatt többször is kijelentette, hogy ha teheti, soha nem fog
magyar földre lépni. Elmaradott, sötét helynek tartotta az országot, tipikus
osztrák gőggel és tudatlansággal, és fennen hangoztatta azt a véleményét,
hogy csak azért létezik még a magyar királyság, mivel a gazdagabb és
fejlettebb nyugati, német ajkú tartományok életben tartják, noha csak kolonc
a nyakukon, visszahúzó erő, ami hátráltatja a birodalom osztrák részeinek a
fejlődését.
Egy ízben, a tullni katonai akadémián folytatott tanulmányai első évében
egy ilyen pocskondiázás után Kálmán párbajra hívta ki az osztrák fiút, hogy
megvédje hazája becsületét, és Josef Storz elfogadta a kihívást. Karddal
vívtak, életre-halálra, heves vérmérsékletű, zöldfülű ifjak lévén. Végül, majd’
háromórás elkeseredett tusa után, verejtéktől és vértől csatakosan egymás
szemébe néztek, majd egyszerre dobták el a fegyverüket, és egymás karjába
borultak. Mindketten megkövették a másikat, és ettől kezdve jóbarátok lettek.
Josef ugyan soha többé nem becsmérelte Magyarországot (legalábbis a
barátja előtt nem), de azt az ígéretét, hogy be nem teszi ide a lábát – mind ez
idáig – megtartotta. Kálmán néhány évvel ezelőtt, amikor Cecília még élt,
feleségével meglátogatta Bécsben a barátját, ám már hosszú ideje nem látták
egymást. Pár havonta levelet váltottak, de most, ebben a sötét és hideg évben
valamiért úgy tűnt, nem igazán van mondanivalójuk egymásnak. Nemrégiben
Josef is elveszítette a feleségét, így egyedül maradt kamaszodó fiával.
Kálmán igazán együttérzett vele, de arról szó sem volt, hogy rászánja magát
egy ilyen hosszú utazásra.
Annál meglepőbb volt, hogy Storz hintaját egyszer csak itt látja Füreden, a
háza előtt. Kálmán a tornácnál kiszállt, majd intett Sándornak, hogy a kocsit a
lovakkal vigye hátra, az istállóba. Mikor felment a lépcsőn, az egyik oszlop
mögött egy nyurga, tizenkét éves forma fiút vett észre, zsinóros, prémes
szegélyű katonai mentében, szégyenlősen mosolyogva és láthatóan dideregve
a csípős szélben.
– Te csakis Olivér lehetsz – szólította meg a fiút. – Olivér Storz, nem igaz?
Pendelyes korodban láttalak utoljára… te biztosan nem emlékszel már rám.
A kezét nyújtotta, amit a gyerek kissé tétován fogadott el, de aztán bátran
és határozottan megszorította.
– Ja! – felelte, majd összecsapta a bokáját. Olyannyira hasonlított most az
egykori Josefre, hogy Kálmán kis híján elnevette magát. Ám komoly maradt
– nem szerette volna megbántani a fiút, aki már így is fülig vörösödött
zavarában.
– És mondd, miért fagyoskodsz idekinn? – tette a vállára a kezét. – Gyere,
fiam, kerülj beljebb!
Olivér vonakodott egy kicsit, de a házigazda invitálását igazán
tiszteletlenség lett volna elhárítani, így végül követte őt. Az idősebb Storz
már odabent volt, a duruzsoló kandalló mellett ült, és egy pohár fehér borral a
kezében éppen jóízűen nevetett valamin. Kálmán csodálkozva nézte – vajon
kivel diskurálhat? Csak nem a szakácsnővel? Innen, a bejárattól nem lehetett
látni, ki ül a szemközti karosszékben. Hirtelen a szíve is nagyot dobbant.
Cecília! – futott át egy pillanatra az agyán. Igen, akkor volt ebben a házban
ilyen kedélyes hangulat, mikor a felesége még élt. Ő mindenkit azonnal levett
a lábáról, és bárkivel el tudott társalogni, méghozzá úgy, hogy az illető a
világ legokosabb, legszellemesebb emberének hihette magát.
Ám ez lehetetlen volt… Cecília halott, immár nyolc esztendeje, ami első
hallásra hosszú időnek tűnik, mégis úgy fáj a hiánya, akár a legelső percben.
Kálmán előrébb lépett, és ekkor már látta, hogy Joseffel szemben a lánya,
Ilka ül. Hát persze! Ki más fogadta volna a váratlan vendégeket, ha nem a ház
úrnője, akinek már ilyen fiatalon az édesanyja örökébe kellett lépnie? Úgy
tűnik, ez különösebb nehézség nélkül sikerült is neki.
Josef ebben a pillanatban vette észre a barátját – nyomban felállt, és a két
férfi hosszan szorongatta egymás kezét.
– Isten hozott, cimbora – mondta végül Kálmán, majd a háta mögött
feszengő Olivérhez fordult. – Ezt a legényt meg odakünn találtam, a
tornácon. Behívtam, nehogy meghűljön itt nekünk. Hát mondd, mi szél
hozott titeket erre?
Storz nevetve csóválta a fejét.
– Ez az ostoba kölyök megmakacsolta magát, amikor látta, hogy senki más
nincs itthon, csak a bájos leánykád, és hogy az érkezésedig az ő társaságát
fogjuk élvezni. Ej, tudod, milyenek ezek az ifjoncok! Olivér kijelentette,
hogy ő inkább kinn marad a friss levegőn, beszélgessek csak egyedül a
Györöky kisasszonnyal. – A barátjára kacsintott, míg Olivér vöröslő füllel a
csizmája orrát nézegette.
– És az én Ilkám jól helytállt háziasszonyként? – kérdezte Kálmán széles
mosollyal, miközben kedvtelve nézte a lányát, aki büszkén kihúzta magát, és
leplezetlen megvetéssel mérte végig az apja mögött zavartan toporgó fiút.
– Tökéletesen! – Josef elismerőn meghajtotta a fejét. – Még ezzel a kitűnő
helyi borral is megkínált, és remekül elszórakoztatott. Megjegyzem, jól
beszél németül is.
– Igen… – Kálmán megköszörülte a torkát. Ekkor már mindketten újra
helyet foglaltak. – Én magam tanítottam őt. Nem szerettem volna én sem
elfelejteni a nyelvet, és Ilka igencsak fogékonynak bizonyult. Vannak napok,
amikor csakis németül beszélünk egymással. De… még mindig nem mondtad
el, minek köszönhetjük a szerencsét. Beláthatod, hogy már csak azért is
kíváncsi vagyok, mivel emlékszem, mennyire tiltakoztál az ellen, hogy
valaha is erre a földre tedd a lábad.
Josef arca elfelhősödött, és mielőtt válaszolt volna, belekortyolt a borába.
– Ifjúkori túlzás volt, ahogyan akkoriban beszéltem. Ma már nem vagyok
rá büszke… És ha tudtam volna, hogy ilyen finom boraitok vannak! –
felemelte a poharát, és összehúzott szemmel gyönyörködött az aranyszínű,
olajosan csillogó badacsonyi nedűben.
Kálmán nevetett.
– Ne érts félre, örülök, hogy itt vagytok – felelte aztán elkomolyodva. – De
ez nem a legszerencsésebb idő a látogatásra. Idén minden bizonnyal nem
számíthatunk ilyen zamatos borokra sem.
Josef bólintott.
– Így van… istencsapása ez az időjárás. Már tavaly ősszel is folyton esett,
gondolom, nálatok is – Kálmán bólintott. – Idén januárban meg, nem sokkal
újév után, szabályos vihar tört ki Bécsben, dörgéssel, villámlással.
Hátborzongató látvány volt!
– Itt is kemény telünk volt. Január végén egy többnapos hóvihar szinte
elevenen eltemetett minket. A Balaton már előzőleg befagyott, és a ráhullott
hótól nem is láttuk, hol végződik a szárazföld, és hol kezdődik a tó. Többeket
útközben ért a vihar és a fagy, például innen nem messze egy lakodalomból
hazafelé tartó társaságot, akik mind egy szálig odavesztek. Volt, akit csak
napok múltán találtak meg… elsodorta őket a szél. De sok állat is elpusztult,
és házakat, istállókat rongált meg a förgeteg. Némelyik faluban a
templomtorony is ledőlt, itt nálunk ez szerencsére nem következett be.
A többiek némán hallgatták a házigazda beszámolóját. Ilka is jól
emlékezett azokra a napokra… a szél félelmetes, fütyülő hangjára a
kéményekben. Úgy rettegett, hogy éjszaka átszökött Erzsi nénihez, és együtt,
összebújva imádkoztak, hogy Isten irgalmazzon nekik, és ne döntse fejükre a
házat.
Josef nem válaszolt – az ablakhoz lépett, és elismerő pillantással
végigpásztázta az eléje táruló pompás kilátást. Felemelte a poharát, mintha
csak a szürke ég hátteréből kékeszölden kiváló roppant víztömeget
köszöntené vele. – Szavamra, csodálatos ez a táj! Mintha Isten jókedvében
teremtette volna. El tudom képzelni, milyen lehetett a vastag hótakaró alatt…
Akkor is bizonyára szép volt, ámbár félelmetes… Nem igaz?
Kálmán elégedetten elmosolyodott, és már éppen válaszra nyitotta a száját,
amikor valaki megelőzte.
– Josef bácsi, hát, ha még este meglátja majd a naplementét! – vágott
közbe Ilka, majd az édesapjára pillantott megerősítésért. – Nem igaz, Apus?
Máskor is gyönyörű, de mostanában, néhány hete még sokkal színesebb, mint
eddig volt…
– Igaz! – bólintott Kálmán. – Mintha a természet ezzel akarna kárpótolni
minket a cudar időjárásért. Valóságos színáradatot láthatunk, mintha valami
gigantikus tűzijáték lenne esténként az égen… persze, már amikor nem
takarja el vastag felhőzet ezt az esti látványosságot. Sokszor eszembe jut az
is, hogy ha szegény Cecíliám élne, milyen szívesen megörökítené – mindig
örömmel festette meg a naplementét, és innen, a kertünkből nagyszerű kilátás
nyílik a tóra, valamint a Tihanyi-félszigetre, ami bármikor csodás témát kínál
a műkedvelő festőknek.
– El is hiszem! – Josef még mindig kifelé bámult az ablakon, mintha nem
tudna betelni a látvánnyal. – Sajnos azonban úgy tűnik, hogy ma
nélkülöznünk kell ezt a látványt.
A gyülekező fekete felhőkre mutatott, amelyeken egyre halványabban
derengett át a nap. Kálmán elkeseredetten csóválta meg a fejét.
– Mindjárt le is száll a fekete éjszaka. Borzalmas, hogy nyár közepén már
kora este teljes sötétségben botorkálunk. Ilkám, hozd a gyertyát…
– De hová lett Olivér úrfi? – kérdezte Ilka, aki eddig a szeme sarkából
figyelte a háttérben meghúzódó fiút. Mulattatta, hogy az tüntetőn tudomást
sem vesz róla – egy ízben pillantott csak felé, mintegy véletlenül, és ekkor
Ilka nagy kísértést érzett, hogy kinyújtsa rá a nyelvét. Ám visszafogta magát,
attól tartva, hogy esetleg Apuska észreveszi, és megbünteti, megszégyeníti az
illetlen viselkedésért. Azért azt nem tudta megállni, hogy az orrát ne fintorítsa
el – ezt látva Olivér csak még fensőségesebb képet vágott, Ilka pedig halkan
kuncogott. Arra azért ügyelt, hogy a két idősebb férfi ne hallja meg – de
Olivér lehetőleg lássa, milyen jót mulat a fennhéjázásán.
Most azonban egy ideje már nem nézett a fiú felé, annyira lekötötte a
beszélgetés és különösen az édesanyjáról elhangzott szavak. Apus már
sokszor mesélt arról, hogy Cecília mennyire szeretett festegetni, de
akárhányszor szívesen meghallgatta. A szobája falán függött is egy kép,
amely éppen a Tihanyi-félszigetet ábrázolta egy szép nyári estén,
naplementekor. Elábrándozott, közben pedig ez a buta fiú fogta magát és
megszökött. Pont, amikor eltűnik a láthatárról az amúgy is sápadtan pislákoló
nap, és pillanatok alatt koromfekete éjszaka borul a környékre. A felhők miatt
a csillagok és a hold sem látszik. Ilka jól tudta, hogy ilyenkor nem tanácsos
kimenni a házból, hiszen az ember még a cipője orrát sem látja, és a kertben
nagyon könnyű nekimenni egy fának, vagy beleesni egy árokba. Ennek a
gőgös városi fiúnak azonban nyilvánvalóan fogalma sincs erről.
A két férfi azonnal felvette a kabátját, kalapját, és Sándorral, a kocsissal
elindultak megkeresni Olivért. Ilka az ablakból bámészkodott, és látta,
ahogyan fáklyákat gyújtanak, majd lóra ülnek. Az eső ismét eleredt, és
vigasztalanul kopogott az ablak üvegén. A kislány egyszer csak összerezzent
– valaki óvatosan megérintette a vállát. Megfordult, és meglepetésére Erzsi
nénit pillantotta meg. Az idős asszony ilyenkor általában már nyugovóra tért,
hiszen egész nap lótott-futott, főzött, a cselédeket, szolgálókat dirigálta: a
háztartás vezetése nagyrészt az ő vállára nehezedett. Most azonban még
teljesen felöltözve, bár kissé félrecsúszott főkötővel és álmosan pislogva
nézett Ilkára.
– A fiatalurat keresik, ugye? – kérdezte. Ilka bólintott.
– Látta őt, Erzsi néni?
– Azt hittem, csak a lovakhoz megy ki – mentegetőzött a szakácsnő. – Már
lefekvéshez készülődtem, egy gyertyával indultam a hálóm felé a sötét
folyosón, amikor elsuhant valaki mellettem. Jól meg is ijedtem… de akkor
láttam, hogy a vendég fiatalúr az, és ezért nem szóltam semmit. Úgysem
értette volna, nem beszél magyarul, nem igaz?
Ilka kuncogott, de rögtön el is komolyodott.
– Valóban nem, és nagy butaság volt tőle, hogy ilyenkor, az éjszaka kellős
közepén kiment. Még ha csak a lovakhoz is… de biztosan nem csak az
istállóig ment, akkor már megtalálták volna. Jaj, Erzsi néni, úgy aggódom
érte! Persze egy felfújt hólyag, én mondom. Látta, hogyan viselkedett? Pedig
a papája egészen barátságos, és ha ő nem is beszél magyarul, én beszélek
németül. Mégsem szólt hozzám egy szót sem!
Erzsi néni elmosolyodott.
– Az ilyen fiatal fiúk gyakran azért olyan pökhendiek, mert így akarják
palástolni a zavarukat. Nem kell reá haragudni, kisasszonyka! Inkább jöjjön,
mondjunk el egy imát azért, hogy mielőbb megtalálják.
Ilka beleegyezőn bólintott, és engedelmesen követte Erzsi nénit az
édesanyja egykori szobájába, ahol egy egyszerű fakereszt és egy imazsámoly
állt a szoba egyik sarkában. A kislány mindig ide jött imádkozni, akár
egyedül, akár Erzsi nénivel. Mostanában elég gyakran fohászkodott a
Jóistenhez: azért, hogy süssön ki végre a nap, sarjadjon ki a vetés, és ne
kelljen rettegni attól, hogy netán mostantól már mindig így lesz… Most pedig
azért, hogy Olivér épségben előkerüljön. Ha már ő nem indulhatott a
keresésére – pedig ismeri olyan jól a környéket, mint az édesapja vagy
Sándor, a vendég bácsinál pedig sokkalta jobban.
– No, jöjjön, Ilka kisasszony, ideje nyugovóra térni – Erzsi néni gyengéden
megfogta a lány vállát. – Mi úgysem tudunk segíteni a kutatásban.
– Én megvárnám, míg hazaérkeznek – emelte fel Ilka a fejét. A szakácsnő
elmosolyodott.
– Hát ennyire a szívén viseli annak a fiatalúrnak a sorsát? – Ilka már
nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon, de Erzsi néni megcsóválta a fejét. – Jól
van, jól van! Nem bánom én, várja meg őket, de a szobájában és a
hálóruhájában, nem felöltözve.
Ilka bólintott. Odafönt, a szobájában Erzsi néni segítségével levetkőzött,
megfésülködött, és a néni éjszakára befonta a haját. Közben hatalmasakat
ásított, és mikor végzett, nyomban el is köszönt a kislánytól. Ilka megfogta a
gyertyáját, és az ablakhoz telepedett. Innen napközben csodás kilátás nyílott a
Balatonra, még szebb, mint odalentről, a szalonból, ám most hiába
meresztette a szemét, a koromsötéten kívül semmit sem látott. A fiú
keresésére indult három férfi már messze járhatott, vagy éppenséggel a ház
túloldalán lehettek, mivel a fáklyák imbolygó fényét sem látta sehol. Az
ablakon az esővíz lassan csordogált lefelé – jobb híján a vízcseppeket
bámulta, ám hamarosan úgy elálmosodott, hogy már alig bírta nyitva tartani a
szemét. Elaludni azonban nem akart – ismét megfogta a gyertyát, és az
ajtajához lopakodva résnyire nyitotta, majd óvatosan kikukucskált. A folyosó
– ahogyan arra számított is – teljesen kihalt volt. Kilépett, becsukta maga
mögött az ajtót, és mezítláb, hálóingben lement a szalonba. Ott a kandallóban
még pislákolt a tűz, így jóval barátságosabb volt, mint a ház többi része.
Letelepedett ugyanarra a karosszékre, amelyen délután is ült, amikor Storz
bácsival beszélgetett, fázósan maga alá húzta a lábát, majd szinte
észrevétlenül mély álomba merült. Nem tudta, meddig alhatott itt, de álmában
mintha Olivért látta volna, bőrig ázva, csöpögő és a fejéhez lapuló szőke
fürtökkel, és már jóval kevésbé fennhéjázó arckifejezéssel, mint napközben.
– Was machst du hier?{2}
A kislány felkapta a fejét, és kikerekedett szemmel bámult az előtte álló
fiúra. Ezek szerint nem álmodott… Olivér valóban megjelent a szalonban, és
megfogta a vállát. Odanézett – a fiú keze még mindig a hálóingjén volt, csupa
víz lett tőle a vékony kelme.
– Elaludtam – válaszolta ő is németül, majd ásított egyet. – És te hogy
kerülsz ide? Mindenki téged keresett… Tényleg! – kihúzta magát és
körülnézett. – Hol vannak Apusék?
– Engem keresnek? – Olivér arcán aggodalom látszott.
– Igen! – Ilka felállt a karosszékből, és felszisszent. A lába elzsibbadt a
kényelmetlen alvópózban. – Mégis, szerinted hol lennének? Nem ülhettek itt
karba tett kézzel, várva, hogy majdcsak előkerülsz – folytatta fintorogva, a
lábfejét dörzsölgetve. – De mégis, hol voltál?
– Majd elmondom – Olivér megint felszegte a fejét, és arcára kiült a
szokott gőgös kifejezés. – De nem neked, hanem apámnak. Hová mentek,
nem tudod?
– Honnan tudjam? – Ilka vállat vont, miközben a lábujjait mozgatta, hogy
visszatérjen beléjük az élet. – De a helyedben nem várnám ennyire, hogy
visszajöjjenek, jól ki fogsz kapni!
Olivérnek az arcizma sem rezdült a szavaira. Úgy tűnt, mintha
elgondolkodott volna, majd megfordult, és elindult a kijárat felé. Ilka
utánaszaladt, és megragadta a karját.
– Hová mész megint? Megbolondultál?
– Meg kell találnom apámékat!
– Persze! Ők téged keresnek, te őket, ők megint téged, és ennek sohasem
lesz vége. Különben is… csuromvíz vagy, le kéne vetkőznöd és
megtörölköznöd.
Olivér ezekre a szavakra fülig vörösödött, és felháborodottan nézett a
kislányra.
– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? – kérdezte a dühtől
elcsukló hangon. – Mit képzelsz magadról, te… te kis mitugrász!
Ilka kis híján elnevette magát, de végül csak vállat vont.
– Felőlem! Menj ki ismét, és fázz meg. Holnap aztán fel sem tudsz majd
kelni az ágyból. Te hős! – tette még hozzá megvetően, majd egy lépést
hátrált, mivel a fiú arckifejezését látva arra számított, hogy nyomban megüti.
– Jól van, na! – folytatta békülékenyebb hangon. – Megyek, szólok Erzsi
néninek. Te addig maradj itt! – futtában még visszaszólt: – És higgadj le!
Erzsi néni sopánkodva magára kapott egy pongyolát, papucsot húzott a
lábára, és az orra alatt halkan szitkozódva sietett le Ilka nyomában a szalonba.
A kislány attól tartott, hogy mire leérnek, Olivér már nem lesz sehol, de ez a
félelme nem igazolódott be. A fiú az ő karosszékében ült, a kandalló előtt, és
éppen a lábáról próbálta lerángatni a csizmát. Erzsi néni szó nélkül letérdelt,
és segített neki.
– De hiszen maga bőrig ázott, fiacskám – mormolta, jól tudva, hogy a
fiatalúr egy szót sem ért belőle. – Kellett magának ebben az ítéletidőben kint
csavarogni! Látja, kisasszony – fordult Ilkához –, szót kell fogadni a
szüleiknek, nem a maguk feje után menni. Most aggódhatunk érte, meg ne
hűljön, és azért is, hogy az édes apjauráék épségben hazaérjenek.
Ilka nem válaszolt, noha Erzsi néni mintha az ő gondolatait mondta volna
ki hangosan. Az ablakhoz lépett, és a függönyt félrehúzva kikukucskált.
A sötétségen kívül még mindig nem látott semmit.

A három férfi csak hajnalban ért haza, fáradtan, elcsigázva és elkeseredetten

a kutatás sikertelensége miatt. Mikor aztán meghallották, hogy Olivér már
órák óta itthon van, és most az igazak álmát alussza, mind
megkönnyebbültek, de az öröm érzését hamar felváltotta a harag. Storz,
miután átöltözve visszatért a szalonba, felhajtott egy kupica pálinkát, majd
ököllel az asztalra csapott.
– Ez az átkozott kölyök! – mennydörögte. – Csak keljen föl…
megemlegeti ezt az éjszakát, arról biztosíthatlak, barátom!
– Ugyan, csillapodj! – nyugtatta őt Kálmán. – Egyetértek, hogy büntetést
érdemel, de előtte hallgasd meg őt is. Hátha fel tud valamit hozni a
mentségére.
Olivér hamarosan tiszta ruhában, megfésülködve, lesütött szemmel állt az
apja és a házigazdájuk előtt, akik kérdőre vonták az eltűnése miatt. Először
egy szót sem volt hajlandó mondani, makacsul összeszorított szájjal bámulta
a csizmája orrát, de mikor Storz ezredes gyávasággal vádolta, felkapta a fejét,
és szikrázó szemmel nézett rájuk.
– Nem vagyok gyáva! – mondta önérzetesen. – Sajnálom, amit tettem, de
nem gyávaságból hallgatok, csak… – megint lehajtotta a fejét.
– Nos? – unszolta őt Storz.
– A lovakat akartam megnézni az istállóban – bökte ki a fiú. – Már amikor
ma megérkeztünk, felfigyeltem rá, milyen szép hátasai vannak Györöky
úrnak. Az egyik deres kanca különösen tetszett. Őt szerettem volna
alaposabban szemügyre venni, és ha lehet, kipróbálni.
– De miért nem kértél meg rá, hogy megmutassam a lovat? – kérdezte tőle
Kálmán közelebb lépve, hogy a fiú szemébe nézhessen. – Nem tagadtam
volna meg tőled… sőt, fel is ülhettél volna Angyalra.
– Angyal! – ismételte Olivér. – Szóval ez a neve. Fel is ültem rá – tette
hozzá röstelkedve. – Arra gondoltam, hogy megyek vele egy kört itt az
udvarban. Nem szándékoztam megszökni… csak untatott a benti társalgás, és
arra gondoltam, miért ne tölthetném az időmet inkább azzal a gyönyörű
lóval? Ám nem vettem számításba, mennyire szeszélyes jószág. Amilyen
szép, olyan ideges…
– Ez igaz! – Kálmán elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Angyal
senkit sem tűr meg a hátán, kivéve engem és Ilka lányomat.
– Ezt én is megtapasztaltam – Olivér lehorgasztotta a fejét, Ilka pedig a
szájára tapasztott kézzel kuncogott.
– Csak nem levetett magáról? – kérdezte Storz, akinek egy csapásra eltűnt
az arcáról az iménti szigorú kifejezés, és a fiához lépett. – Megsérültél? – a
vállára tette a kezét, és maga felé fordította. Olivér nem válaszolt.
– Nagyobb baja nem lehet, hiszen talpon van – jegyezte meg Kálmán. –
Inkább a büszkeségén esett csorba, nem igaz, fiam?
Olivér még mindig hallgatott.
– Jól van, elmehetsz – mondta neki Storz. – Majd még gondolkodom rajta,
mi legyen a büntetésed, de most azt hiszem, pihenésre van szükséged. Mint
ahogy nekünk is.
A nap további része, különösen Ilka számára, igencsak unalmasan és
csendesen telt. Odakint még mindig rossz idő volt, hideg és szemerkélő eső,
idebent pedig Erzsi nénin kívül nem akadt társasága. Végül gondolt egyet, a
vállára terítette a köpenyét, a csuklyát a fejére húzta az eső ellen, és kiszaladt,
egészen az istállókig. Angyal, az ezüstösen csillogó szőrű kanca békésen
eszegetett a szokott helyén, mintha mi sem történt volna, és mintha előző este
nem viselkedett volna olyan komiszul a vendégükkel. Ilka rámosolygott, és
gyengéden megsimogatta az orrát.
– Angyal, hát te meg mit műveltél? Ledobtad azt a fiút? Érezted, ugye,
milyen csúnyán viselkedett velünk. Különösen velem… Rossz fiú ez,
remélem, nem sokáig maradnak itt nálunk.
Egyszer csak úgy érezte, valaki nézi őket, ezért megfordult. Nem tévedett;
Olivér állt az istálló ajtajában, és őket bámulta. Ilka elpirult, noha tudta, hogy
a fiú nem értette a szavakat, amiket az imént Angyalhoz intézett.
– Téged megtűr a hátán? – kérdezte Olivér némi irigységgel a hangjában,
majd közelebb lépett, és tétova mozdulattal megsimogatta a kanca orrát. –
Pompás állat – tette még hozzá elismerő biccentéssel. – Bécsben is sok szép
lovat láttam, de ilyen gyönyörűeket, mint apád istállójában, még soha. De az
ilyen kislányoknak, mint te, pónilovuk szokott lenni.
Ilka megvetően felszisszent. Még hogy póniló! Miért nem mindjárt
szamár?
 – Engem még sohasem vetett le Angyal – felelte, és büszkén felszegte a
fejét. – És soha nem volt pónilovam. De Angyal valóban szeszélyes jószág,
apám sem szereti megülni. Ő az én lovam!
Olivér bólintott, majd körülnézett.
– És melyik lovat ajánlanád nekem? Te biztosan jól ismered őket.
Ilka ismét elpirult, ezúttal a dicséret miatt.
– Nos… – kezdte, és a homlokát ráncolva, ő is körbehordozta a tekintetét
az istállóban. – Talán Csinost ajánlanám. Amott, azt a pej kancát. Ő a másik
kedvencem – ő is fürge és gyors, de egyébiránt olyan, mint a kezes bárány.
Olivér arca elborult, mintha rossz néven vette volna, hogy ez a kis
szemtelen fruska a legkezesebb lovat ajánlja neki – mintha kétségbe vonná a
lovaglótudományát. Ám az éjszaka történtek után és a fájó ülepére gondolva
igazából neki sem volt nagy kedve egy újabb önfejű jószággal bajlódni, így
lenyelte a büszkeségét, és újra bólintott.
Kisvártatva Erzsi néni, aki éppen a szalonban tett-vett, a lehető legnagyobb
csendben, nehogy felébressze a szunyókáló barátokat, meglepetten lépett az
ablakhoz, és kinézett rajta. Mintha az imént lódobogást és hangos nevetést
hallott volna… Ilyesmi nagyon régen nem fordult elő ebben a házban, hacsak
nem számítjuk az Ilka kisasszony gyermeki kacagását. És most is ő volt az,
természetesen, méghozzá a vendég úrfival, aki eddig olyannyira fennhordta
az orrát. Ejnye, úgy tűnik, az éjszakai kalandja és az ezzel járó ijedtség jó
hatással volt rá – rájött arra, ami végig ott volt az orra előtt, mégpedig, hogy
Ilka kisasszonyban egészen jó kis játszópajtást is találhat magának.
Halványan elmosolyodott – a két gyermek láttán egykori úrnője jutott eszébe,
a fiatalon meghalt Cecília, akinek a távozásával mintha a boldogság, a jókedv
is eltűnt volna ebből a házból. Ők ketten az urasággal kacagtak ennyit
valaha… Kálmán úr törekedett rá, hogy a kisleány a gyászból a lehető
legkevesebbet érezzen, és hál’ istennek a gyermek derűs, vidám természetű,
amilyen az édesanyja is volt… de ennek ellenére Cecília nélkül bizony
szomorúbb, szürkébb ez a ház.
Olyan, mint mostanában az egész világ. Mint minden ebben az átkozott
évben, amikor nem volt tavasz, és most már nagyon úgy tűnik, hogy nyár
sem lesz.

Másnap aztán mintha varázsütésre mégis beköszöntött volna a nyár. Kisütött

a nap, elvonultak a szürke felhők, és nappal olyan meleg volt, hogy Kálmán
levette a kalapját, és a zsebkendőjével megtörölte verejtékező homlokát.
 – Nos, barátom – fordult a mellette az egyik lován lassan poroszkáló
Josefhez. – Lehetséges, hogy te és Olivér meghoztátok a szerencsénket,
vagyis a jó időt. Végre mintha visszatért volna az élet a régi kerékvágásba.
A közelben lévő szántóföldekre mutatott, ahol a környékbeli jobbágyok
serénykedtek, igyekezve bepótolni az eddigi borzalmas időjárás miatti
elmaradásokat.
– Ez valóban szívderítő látvány – mosolygott a barátja. – És reméljük,
hogy most már így is marad. Akkor talán még megmenthető ez az év, nem
igaz?
– Jó lenne… – Kálmán homloka elfelhősödött. – Már az előző pár évben
sem volt túl bőséges a termés, kivált a tavaly őszi esőzések nehezítették meg
a dolgunkat. Már attól féltem, hogy ha az idei nyár is odalesz, semmi sem
ment meg minket az éhínségtől. De igazad van, ha mostantól ilyen vagy
legalább hasonlóan szép időnk lesz, behozhatjuk a lemaradást, és
megmenekülhetünk. De most gyere… – intett Josefnek, hogy kövesse.
A part felé tartva egyre nagyobb, egyre előkelőbb házak mellett haladtak
el, amiket a vendég érdeklődve mustrált. Látszott az arcán, nem is hitte volna,
hogy ebben a tó menti faluban ilyen szép és modern épületek is lehetnek.
– Ez itt az Esterházy-szálló – magyarázta Györöky, széles karmozdulattal
körbemutatva. – Az ott pedig a Nagyvendéglő. Amott, a legnagyobb, a
Horváth-ház, abban talán száz vendégszoba is van. Emez, amelyik éppen
épülőben van, bizonyos Fülöp József veszprémi postamester háza lesz… ha
elkészül valamikor. Az idei ítéletidő az építkezéseknek sem kedvez.
Most azonban, a szép napot kihasználva, sokan sürögtek-forogtak az épülő
ház körül. Talicskákon téglát hordtak, gerendákat emeltek a vállukra, és egy
árnyas sarokban bőrkötényes kőfaragó munkált meg egy fehér
márványtömböt – a finom por az öltözékét és a haját is beborította. Storz
irigykedve nézte – az igazat megvallva ő is szívesen elfogadott volna egy
vadonatúj házat itt, ezen a gyönyörű környéken.
– Az pedig ott a forrás, amiről beszéltem – folytatta Kálmán látható
büszkeséggel a parti látványosságok bemutatását.
– A híres savanyúvíz – bólintott Josef. – Az előző napon Kálmán már
hosszasan ecsetelte neki a gyógyvíz áldásos hatásait, és megbeszélték, hogy
ma ellátogatnak ide. Őszintén szólva csak azért egyezett bele, hogy a barátja
befejezze végre a forrásvíz méltatását. Persze-persze… ez a világ
legfinomabb és leghasznosabb gyógyvize, ez magától értetődik!
Ám most, amikor messziről megpillantotta a kutat, elámult. Eddig azt hitte,
hogy csak valami sziklából vagy a földből előbugyogó vízsugár lesz a
forrás… nem gondolta, hogy ilyen takaros kis pavilon és ilyen tiszta,
gondozott, árnyas liget övezi, valamint sétautak kanyarognak körülötte.
– Milyen szép! – ismerte el.
– Igaz? – Kálmán megállt, és leszállt a lováról. – És ez nem az egyetlen
forrás, de ez a legszebb és a legnépszerűbb. Ha engem kérdezel, ez a
legízletesebb is. A másik vizét, amott, inkább fürdésre használják, ebből
pedig inkább isznak. Gyere, kóstold meg te is.
Storz is leszállt a lováról, mindkét állatot kipányvázták egy fához, majd
megálltak a kút mellett, és egy ideig szótlanul nézték a ritmikusan elő-előtörő
vízsugár játékát.
– Kissé mintha zavaros lenne… – jegyezte meg Josef. – Biztos, hogy
iható?
Kálmán elnevette magát.
– Hogy iható-e? Pendelyes korom óta, idestova több mint negyven
esztendeje folyamatosan iszom belőle, és kutya bajom. Ellenkezőleg!
A lehető legjobb hatással van az emésztésre, és gyomorpanaszok ellen a
legdrágább patikaszert is felülmúlja. Amellett rendkívül ízletes, frissítő
hatású. De minek is beszélek… próbáld ki magad. Tessék!
Lehajolt, és a zsebéből előhúzott kicsiny üvegpoharat megtöltötte, majd
felegyenesedve átnyújtotta Josefnek. Ő néhány pillanatig még gyanakodva
méregette a forrásvizet, amely mintha valóban nem lett volna olyan
kristálytiszta, mint, mondjuk, az Alpok sziklái közül fakadó hegyi patakok
vize – mintha a pohár falán valami leheletfinom üledék csapódott volna le.
Mindezek ellenére nem volt gusztustalan látvány, és ki tudja? Lehetséges,
hogy éppen ez az üledék adja a víz gyógyító erejét. Josef átvette a poharat, és
egyetlen hajtásra kiitta a tartalmát.
A víznek elsőre furcsa íze volt… valóban kissé savanykás, de nem
kellemetlen, inkább pezsdítő. Ő is lehajolt, újra megtöltötte a poharat, és
ezúttal megforgatta a folyadékot a szájában, mielőtt lenyelte volna.
– Nocsak! – kacagott Kálmán. – Úgy gusztálod, mint valami nemes bort.
– A mi korunkban talán jobb is lenne többnyire gyógyvizet inni bor helyett
– nevetett Josef is. – Főként, ha bebizonyosodik, hogy valóban jótékony
hatással van az emésztésemre. Akkor haza is viszek belőle néhány palackkal.
– Sajnos az nem annyira egyszerű – csóválta a fejét Kálmán. – Ez a víz,
kivált a meleg nyári időben, hamar elveszíti a frissességét és ezzel a
gyógyerejét is. Bár… a tihanyi bencések hordókban is árusítják, még talán
Bécsbe is szállítanak belőle. De ha rám hallgatsz, inkább frissen fogyasztod.
Tudod-e, hogy már a rómaiak idejében is ismerték? A legendák szerint az
özvegy Valéria császárné, aki itt a szomszédban, Tihanyban lakott, az
édesanyját gyógyíttatta vele, és hálából egy Diánának ajánlott szentélyt is
emeltetett ide. A lányomnak, Ilkának ezért Valéria a második neve. Ilona
Valéria.
– Nagyon szép név! – Josef elmosolyodott a házigazdája lelkesedését látva.
– És az a szentély nem maradt meg? – kérdezte, ezúttal nem csak
udvariasságból, hanem mert valóban érdekelte a történet.
– Nem, sőt a múlt század elején szinte semmi sem volt itt, csak egyetlen
kis fürdőház, iszap és nádas. A környékbeli pásztorok jártak ide itatni, más
nem nagyon. De a század közepén az akkori bencés apát{3} már építtetett
tetőt, oszlopokat és kőpadokat a kút köré. A szüleim már emlékeztek az első
fürdőházakra is, én pedig arra, amikor a Helytartótanács először küldött ide
vegyészeket meg orvosokat, hogy vizsgálják meg a víz összetételét és
hatásait.{4} Azóta pedig évről évre egyre népszerűbb a mi Füredünk, és egyre
több szép épület nő ki a földből. Már nemcsak a környékről járnak ide,
hanem messzebbről, Budáról, Pestről vagy akár Erdélyből is. Elsősorban a
víz miatt, de a boraink is híresek.
– Nos, akkor kénytelen leszek azokat is végigkóstolni – Josef tréfás
sajnálkozással ingatta a fejét, mire Kálmán a vállát átfogva magával húzta a
barátját.
– Azokat is kóstolunk majd, nem is akármilyeneket. De menjünk tovább…
használjuk ki ezt a jó időt, sétáljunk egyet itt, a parton.
Elindultak a tó felé, aminek hívogatón fodrozódott a felszíne az enyhe
nyári szellőben, felfrissülést ígérve a hőségben. A két férfi természetesen nem
szándékozott megmártózni benne, de az arcukat simogató szél
mindkettőjüknek jólesett.
– Ebben az évben sajnos sokkal csendesebb a környék, mint rendesen –
mondta Kálmán szomorkásan. – Már gyerekkoromból emlékszem rá,
micsoda dáridók, nagy evészetek-ivászatok voltak itt. Közelről és távolabbról
is érkeztek birtokosok, sátrakat vertek fel, és volt, hogy hetekig maradtak. Itt
a környéken a fogadók, szállók, vendéglők és csárdák a nyári hónapokban
belőlük élnek. De idén… láthatod, alig lézeng erre pár ember. Igaz, hogy
most jó meleg van, de ilyen rövid idő alatt nem fog újra benépesülni a part, a
víz is jéghideg. Tartok tőle, hogy idén teljesen elmaradnak a fürdővendégek.
Pedig általában sok visszatérő vendégünk is van…
 Ám ha folyton esik az eső, és hűvös szél borzongatja a tájat és az
embereket, hamar ráunnak az utazók az ittlétre, vagy már el sem jönnek. Az
pedig súlyos csapás Fürednek, csaknem olyan súlyos, mint a tönkrement
vetés. A két férfi egy darabig hallgatva kémlelte a túlsó partot, amit ebben a
tiszta időben egészen jól lehetett látni.
– Ki használja ezeket a csónakokat? – kérdezte Josef, közelebb lépve
néhány, a közelben kikötve a vízen ringatózó, fából készült
alkalmatossághoz.
– Jobbára a halászok – felelte Kálmán. – De gyakorta a vendégeink is, ha a
gyógyulás mellett más mulatságokat is ki óhajtanak próbálni. Te is szeretnél
megtenni egy kört? – Kálmán csibészesen kacsintott, és úgy tűnt, mintha
jókedvében húsz évet fiatalodott volna. – De ha beleesel a vízbe, nem húzlak
ki! – figyelmeztette a barátját tréfásan felemelt mutatóujjal. – Ku¨lönben is, a
tó vize nem tesz jót a bőrnek, az ugyanis megráncosodik tőle. Bár tudod,
mit… emiatt inkább aggódjanak a fehérnépek, nem igaz?
– Hm – Josef elgondolkodva nézte a meglehetősen ingatagnak tűnő
csónakot, amit a csizmája orrával kissé meg is lökdösött. – Inkább menjünk,
szemrevételezzük azokat a remeknek mondott borokat!
A két barát nevetve, egymás vállát átkarolva elindult az Esterházy-szálló
felé, ahol a környék egyik leghíresebb kocsmája működött.

Ilka alig várta már, hogy végre kisüssön a nap, és újra felmelegítse a parti
homokot meg a tó vizét… ez persze ilyen rövid idő alatt nem következhetett
be, de azért Angyal hátán ebéd után felkereste az egyik kedvenc helyét a falu
szélén, Tihany felé, ahonnan jól látszott a félsziget, és tiszta időben a túlsó
part is – itt a víz valamivel sekélyebb volt, így hamarabb langyossá vált egy
szép, verőfényes napon, és a kislány a cipőjét lerúgva, a szoknyáját felhajtva
szeretett belegázolni, pancsolni benne, nagyokat kacagva, sikongatva. Ezen a
nyáron mind ez idáig nélkülöznie kellett ezt a mulatságot, így most alig várta,
hogy végre-valahára belegázolhasson a tóba. A Balaton vize ezalatt a két
verőfényes nap alatt ugyan nem tudott úgy felmelegedni, mint általában
nyáron, de most ezt sem bánta. Mikor a vízbe ért, egy pillanatra megtorpant
és felszisszent, de bátran tovább gázolt. Hamarosan megszokta a víz
hűvösségét, és vidáman nevetve hátrafordult.
– Nézd csak, Angyal! Látod, már azt hittem, idén nem is pancsolhatok. Te
nem jössz be?
Angyal megmozgatta a fülét, jelezve, hogy figyel a gazdájára, de közben
lehajolt, és finom, kényes mozdulatokkal legelni kezdett a part menti kövér
fűből.
– Hát, te tudod – Ilka megvonta a vállát. – Pedig remek móka!
Hirtelen lódobogást hallott, így abbahagyta a fröcskölést, és fülelni
kezdett. Angyal is felemelte a fejét, és mindketten a faluból idáig vezető
földút felé fordultak, amelyen általában szarvasmarhákat szoktak a tóhoz
hajtani. A magasan járó naptól Ilka szeme káprázott, ezért a kezével
beárnyékolta, hogy jobban lásson. A fák és bokrok mögül csakhamar
előbukkant Csinos, hátán Olivér úrfival, aki kissé meglepődve bámult a
lábszárközépig vízben ácsorgó kislányra.
– Gondoltam, hogy te vagy az – mosolygott rá Ilka, majd mivel látta, hogy
a fiú a lábánál bámul valamit, ő is lenézett. – Ó, a csudába! – kiáltott fel.
Miközben a jövevényt leste, elengedte a szoknyája szélét, ami így belelógott
a vízbe. Mikor újra felpillantott, látta, hogy Olivér gúnyosan vigyorog. Ilka
dühösen kiviharzott a vízből, és Angyalhoz lépett. A fiúnak tüntetőn hátat
fordítva arra készült, hogy felüljön rá, és mielőbb hazamenjen átöltözni.
– Ne haragudj! Nem akartalak kinevetni – hallotta meg Olivér hangját
közvetlen közelről, a válla mögül. – De te is mulattál rajtam, amikor éjszaka
megáztam, és leestem a lovad hátáról. Most kvittek vagyunk…
Ilka megfordult, és már megenyhült arccal nézett a fiúra.
– Rendben – mondta végül. – Ráadásul most jó meleg van… idén nyáron
még nem is volt ilyen szép idő. Jól is esik egy kis hűsölés.
– Azért menjünk haza – javasolta Olivér. – Jobb, ha átöltözöl, nehogy
meghűlj.
– Csudát! – Ilka egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordult, és újra
beszaladt a tóba, majd intett a fiúnak. – Inkább gyere be te is!
Olivér egy pillanatig meghökkenve bámulta a lányt, majd leült a földre,
nagy üggyel-bajjal lehúzta a csizmáját, és a vízhez lépve először óvatosan
megmártotta benne a lábujjait.
– Ez hideg! – nevetett.
– Ugyan! – Ilka közelebb lépett, majd hirtelen lehajolt, és egy ügyes
mozdulattal arcon fröcskölte Olivért. A fiú erre egyszeriben megfeledkezett
az óvatosságról, és a dühtől kipirulva a lány után futott a vízbe. Ilka csengő
kacaját messzire hordták a tó hullámai.
– Na gyerünk! Kapj el, ha tudsz! – incselkedett a fiúval, akinek nem kellett
kétszer mondani, nyomban üldözőbe vette a szemtelen fruskát, aki mióta
betette ide a lábát, lépten-nyomon belegázol a büszkeségébe. Ez így nem
mehet tovább!
A parti nádasból hamarosan felrebbentek a hangos csobogástól,
fröcsköléstől, nevetéstől és sikongatástól megriadt vízimadarak. A játék
végén aztán mindketten csöpögő hajjal és a bőrükre tapadt, csuromvizes
ruhában, de még mindig boldogan nevetgélve értek haza a zsörtölődő, fejét
csóváló Erzsi nénihez.

A következő napokban Ilka és Olivér minden reggel együtt lovagoltak ki –

hol a tóhoz mentek, ahol a lány sorra mutogatta kedvenc helyeit újdonsült
barátjának, hol a szántóföldek mentén, a parton vagy a réteken vágtattak,
szenvedélyesen versenyezve egymással. Ezeket a gyakran spontán elkezdett
futamokat a fürgébb Angyal hátán Ilka nyerte meg, Olivér mérhetetlen
bosszúságára. Egy ilyen alkalommal, mikor az erdő széléhez érve megálltak,
és mindketten zihálva, az izgalomtól és az arcukba vágó levegőtől kipirulva
egymásra néztek, Olivér elbiggyesztette a száját.
– Ez így nem igazságos – jegyezte meg. – A te lovad gyorsabb, és te
könnyebb is vagy. De még így is csak egy hajszállal előztél meg! Azt is meg
kell mondanom – tette még hozzá némi habozás után –, hogy még soha nem
láttam ilyen lányt vagy asszonyt, aki férfimódon ülte volna meg a lovat. Nem
is egészen illendő így lovagolni, tudod-e? – mérte végig a lányt, aki szintén
lenézett a lábára. Valóban… a szoknyája ilyenkor egészen felcsúszott, és még
a térde is csupasz volt. Őt ez nem zavarta, és láthatóan Olivért sem – a
kislány lába még csak fejletlen, csontos kis csirkeláb volt, amelyekről
valóban csak az juthatott bárki eszébe, hogy ilyen vézna kis teremtést meg
sem érez a ló a hátán.
– Csak irigykedsz – Ilka megvonta a vállát. – A fiúk azt hiszik, ők mindent
jobban csinálnak. Le merném fogadni, hogy a szoknyát is csak azért találták
fel, hogy a nők dolgát megnehezítsék, és ne derüljön ki, mennyivel jobbak
vagyunk nálatok.
Olivér elnevette magát. A mindenségit ennek a csitrinek! Bármennyire
bosszantotta is, egyszerűen nem tudott sokáig haragudni rá. Sőt, be kellett
vallania magának, hogy összességében sokkal jobban érzi magát vele, mint
az otthoni pajtásaival vagy iskolatársaival. Nem is beszélve a többi lányról,
akik csak vihogni és kényeskedni tudnak… Kedvtelve nézte a kislány
szétbomlott, világosszőke haját, amelyből egy tincs folyton a szemébe
hullott, és Ilka néha megpróbálta elfújni onnan.
– Kár, hogy nem fiú vagy – bökte ki végül.
 – Miért? – Ilka szeme tágra nyílt.
– Mert akkor nem dühítene ennyire, hogy legyőztél.
Ezzel újra megsarkantyúzta Csinost, és szélsebesen megfordulva visszafelé
vágtázott a mezőn. Ilka csak pillanatokkal később követte, a fogai között
dühösen szitkozódva a cselvetés miatt.
Délutánra az idő egyenesen fülledtté vált – a nap parázslón égette az utóbbi
napokban újjáéledt földet, a szántókon a gabonát, ami az eddigi kedvezőtlen
időjárás miatt igencsak csenevész volt, de most mindenki éledő reményekkel
mustrálta a búzát, árpát, kukoricát, zabot és persze a szépséges, smaragdzöld
domboldalakon felfelé kapaszkodó szőlőket. Igen, talán még jó évjárat is
lehet az idei. Rájuk férne… az utóbbi időkben a bor is inkább ecetre
emlékeztet, a régebbi évjáratok pedig fogyóban vannak, és az áruk is egyre
borsosabb.
Azonban a tapasztaltabb földművesek és kivált a halászok, a hajósok
odakint a nyílt vízen már órák óta észlelték a baljós előjeleket. A víztükör
megváltozott színét, a nehéz, párás levegőt, az erős szagokat, a madarak
szokatlan viselkedését… az elkerülhetetlen katasztrófa hírnökeit.
Mikor a templomok harangja délben megkondult, megálltak a földeken
dolgozók, és még a szokásosnál is buzgóbban imádkoztak. Messze, nyugaton
azonban már gyülekeztek a fekete fellegek, amelyek órákon belül a Balaton
partjára is el fognak érni.
Kálmán Joseffel lassan poroszkált hazafelé – a határt lovagolták körbe, és
az uraság büszkén mutogatta a barátjának a birtoka kincseit. Itt-ott meg is
álltak, és Kálmán szóba elegyedett a jobbágyaival, akiket mind névről ismert,
ahogyan a családi viszonyaikkal, a problémáikkal is tisztában volt.
Érdeklődött a beteg gyermek, a kiállhatatlan szomszéd, a férjhez adandó
leány felől, és Josef magában elismerően konstatálta, hogy Györöky Kálmán
itt a faluban bizony megérdemelten örvend köztiszteletnek, sőt szeretetnek.
A kérdéseire kapott válaszokat türelemmel végig is hallgatta, őszinte
érdeklődéssel az arcán, és ha őt kérdezték, felelt. Josef egy szót sem értett a
párbeszédekből, habár Kálmán később dióhéjban elmondta neki a
legérdekesebb híreket, de már előtte is kikövetkeztetett ezt-azt, főleg a
gesztusokból, az arckifejezésekből.
– Szerencséjük van veled, barátom – mondta elismerőn, miután
eltávolodtak a földművesektől.
– Mint ahogyan nekem is velük – felelte Kálmán. – Többségükben igen
derék emberek, és én csak szánni tudom őket a sok baj és szenvedés miatt,
amit tavaly és idén ki kellett állniuk. Már a legrosszabbtól tartottam! De most
talán… – nem fejezte be.
Nem akarja elkiabálni – gondolta Josef. Egy darabig mindketten
hallgattak. A házigazda lován lassan poroszkálva a gondolataiba merült, míg
vendége a szép időben igencsak elszemtelenedett legyeket próbálta elhajtani
a kalapjával.
– Azt észrevetted-e – szólalt meg kisvártatva, egészen másra terelve a
szót –, hogy a gyermekeink mennyire összemelegedtek? Nem hittem volna,
azok után, ahogyan a fiam az érkezésünk után viselkedett. Szégyelltem is
magamat miatta, de hát, tudod, milyen egy kamasz fiú…
– Valamennyire emlékszem rá – mosolygott Kálmán –, habár én már
nagyon régen kinőttem ebből a korból. Most pedig, mint tudod, én csak egy
leánygyermeket nevelek.
– Igen, tudom, és engedd meg… nem akarlak megbántani, de én
furcsállom, hogy nem vettél fel nevelőnőt a leányod mellé. Anya nélkül nő
fel, amiről senki sem tehet, de egy leánykának bizony szüksége van női
példára, iránymutatásra. Ehhez a derék, öreg szakácsnő véleményem szerint
nem elegendő.
Kálmán rövid ideig megint hallgatott, alaposan megfontolva, mit
válaszoljon. Már napok óta érezte, hogy Josef helyteleníti azt, ahogyan
Ilkával bánik, és őszintén szólva, részben igazat is adott neki. Mégis, kissé
tapintatlannak érezte a megjegyzését… ám semmiképpen nem szeretett volna
emiatt összeveszni vele.
– Igen, bevallom, jócskán van igazság abban, amit mondtál – kezdte végül.
– És a feleségem halála után úgy két évvel föl is fogadtam Ilka mellé egy
német kisasszonyt, akit egy előkelő keszthelyi család ajánlott be hozzám.
Csupán az volt a dolga, hogy legyen mindig a kislányom mellett, kivált
akkor, ha engem a teendőim elszólítanak hazulról. Persze, azt is elvártam
volna tőle, hogy Ilkát idővel megtanítsa németül, valamint más, női dolgokra,
amelyekről nekem természetesen sejtelmem sem lehet. Bőségesen meg is
fizettem, azt gondoltam hát, hogy így örökre a lekötelezettemmé tettem, és
ezért hálából segíteni fog a kislányom nevelésében. Nem akarom hosszú lére
ereszteni… Fräulein Berta csak néhány hétig maradt. Erzsi néni már a kezdet
kezdetén figyelmeztetett, hogy valami nincs rendjén vele… de én azt hittem,
csupán féltékeny a kisasszonyra. De egy alkalommal a saját szememmel
láttam, hogy megüti Ilkát. Érted? Megütött egy kétesztendős gyermeket, csak
azért, mivel az nem volt hajlandó megenni a kását. Egy percig sem tűrtem
meg tovább a házamban azt a némbert. Azóta pedig… hát, igen, én magam
vettem a kezembe a lányom nevelését, amiben bizonyára vannak
hiányosságok, de a részemről a jó szándék és a feltétlen szeretet
megkérdőjelezhetetlen.
– Ebben biztos vagyok! – jelentette ki Josef, akinek azért maradtak
fenntartásai, de ezeket már inkább nem hangoztatta. – Németül mindenesetre
remekül megtanítottad. És az is csak a javára válik, hogy olyan jól lovagol…
ámbár fiú módjára, ami meglehetősen furcsa, de mindent egybevéve igen
bájos és okos teremtés. A fiamat láthatóan elbűvölte.
– A fiad pajtásaként tekint rá – nevetett Kálmán –, és ez jól is van így! De
most már induljunk haza. Régen volt az ebéd, és nekem már megkordult a
gyomrom.
Megsarkantyúzta a lovát, és az állatot ügetésre ösztökélve mindketten újra
az udvarház felé vették az irányt.

Délután fél öt körül nyugat felől már sötétedni kezdett az ég alja, és a

közeledő vihar szele is megérkezett a Balatonhoz. Mint mindig, most is a víz
színe vált először sötétebb kékké, majd lassacskán haragoszölddé, fehér
tajtékot vető hullámokkal. Ilka gondterhelten nézte a partról, ahogyan a
sirályok – mintha csak parancsszóra tennék – elhagyták a szokásos
halászterületüket.
– Ajjaj, itt nagy vihar lesz – fordult Olivérhez, aki egy ideje Angyallal
próbált barátkozni. A ló oldalát és nyakát simogatta, miközben halkan
gyengéd szavakat suttogott neki. Mindenképpen el szerette volna érni, hogy
őt is engedje felülni a hátára, de egyelőre nem járt sikerrel. A ló idegesen
rángatta a fülét, és olykor a fejét is megrázta. A fiú elkeseredetten
felsóhajtott.
– Sohasem fogom magamhoz édesgetni!
– Az lehet, de most szerintem ő is a közeledő vihar miatt ideges – a kislány
maga is nyugtalanul toporgott. – Azt hiszem, jobb lenne hazamenni.
Olivér felemelte a fejét, és a közeledő zivatarfelhők felé nézett.
– Á, még messze van – mondta, bár nem nagy meggyőződéssel. – De ha
gondolod, mehetünk. Úgyis éhes vagyok már. Biztosan várnak is.
A másik lóhoz, Csinoshoz lépett, aki Angyalhoz hasonlóan jóval idegesebb
volt a szokásosnál, és habzó szájjal rágta a kengyelét. Az általában nyugodt
állat viselkedése már a fiút is megijesztette. Felkapaszkodott a nyeregbe, és
hátrafordult, hogy megnézze, Ilka is felült-e már a lovára, amikor egyik
pillanatról a másikra olyan erős szél rohamozta meg szemből, hogy egy
pillanatra a lélegzete is elakadt. Kiáltani akart a lánynak, de még ő maga sem
hallotta a saját hangját. Ekkor már esett is, méghozzá minden átmenet nélkül
olyan sűrű vízfüggöny zuhant le rájuk, hogy az orrukig sem láttak. Ilka, már
Angyal nyergében közelebb léptetett a fiúhoz, és megfogta a karját.
– Ne arra menj! – kiáltotta. – Arra a víz van.
Olivér a zivatarban elveszítette a tájékozódó képességét, és egyenesen a tó
felé tartott. Nem hallotta jól, mit mond a lány, de azt érezte, hogy az
ellenkező irányba húzza. Megfordult, és mindketten elindultak a falu felé.
Ilkának eszébe jutott, hogy ilyen tempóban haladva a rémült és meg-
meghőkölő lovakkal, a zuhogó esőben borzasztó sokára fognak hazaérni. Be
kellene kéredzkedni valakihez a közelben – gondolta, de hangosan nem
mondta ki. A csattogó villámoktól, a folytonos égzengéstől és az üvöltő
széltől Olivér úgysem hallotta volna.
Hirtelen úgy rémlett neki, mintha az eső is hangosabban verte volna a
földet, és ráadásul a fején és a vállán is ütéseket érzett. Először csak
gyengébben, majd egyre erősebben… Felemelte az egyik karját, hogy azzal
próbálja védeni magát, de hiába. Éles fájdalom hasított a halántékába, és
egyszeriben elsötétült előtte a világ.

A Györöky-házban eközben óriási volt a felfordulás. Mikor Kálmán és Josef

hazaértek, Erzsi néni már elkészült a vacsorával, és a két férfit megterített
asztal várta az ebédlőben. A gyerekek azonban nem voltak sehol, noha azzal
engedték el őket, hogy ötre feltétlenül hazajönnek. Ráadásul minden jel arra
mutatott, hogy hatalmas vihar közeledik… Kálmán kinézett az ablakon, a
Balaton felé, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, elindult lefelé a lépcsőn, a
tornácra, majd az udvaron át az istállóhoz, hogy újra felnyergeljen, és a
gyermekek keresésére induljon. Josef szorosan a nyomában, és az istállóban
Sándor, a kocsis is csatlakozott hozzájuk. Mire kiértek a kapun, már zuhogott
az eső.
Kálmán hátrafordult, majd intett Sándornak, hogy kerüljön az erdő felé –
tudták, hogy a gyerekek arra szoktak versenyezni, és a férfi úgy vélte, talán a
fák közé menekültek a zivatar elől. Ők pedig Joseffel a Balaton felé indultak
a Fürdő utcán, amelyen a gulyások a marhákat szokták a tóhoz terelni.
Valószínűbb volt, hogy a délutánt ott töltötte a két gyerek, hogy a fülledt,
izzasztó kánikulában a vízben frissítsék fel magukat. Meg aztán… az apai
ösztöne is azt súgta, hogy Ilka csakis ott lehet. A fejével intett a barátjának,
hogy kövesse, mivel a fülsiketítő mennydörgésben nem hallották volna
egymás szavát. Amennyire csak lehetett, az orkánszerű széllel szemben
ösztökélték a lovaikat, ami nem volt egyszerű: az állatok ösztönösen rettegtek
a vihartól. Egyszeriben egy vakító villanást láttak, és szinte ugyanebben a
pillanatban egy, még az eddigieknél is fülrepesztőbb égzengés dördült.
Kálmán hatalmas termetű ménje, Táltos megtorpant, majd riadtan
felágaskodott, mire a mögöttük haladó Josef lova is követte a példáját.
Kálmán igyekezett megnyugtatni a lovat, és a hirtelen beállt csendben a
barátjához fordult.
– Belecsapott a tóba a villám – mondta, miközben kisimított a szeméből
egy vizes hajfürtöt.
– Uramisten! – Josef elsápadt. – Csak nem… a gyerekek.
– Nem hiszem! – Kálmán megrázta a fejét. – Ilka ismeri a Balatont, tudja,
hogy viharban a közelébe sem szabad menni. Ilyenkor azt sem látni, hol
kezdődik a víz, és hol végződik a part, és még a sekély vízbe is bele lehet
fulladni.
– Menjünk – mondta Josef, akit a barátja szavai egyáltalán nem nyugtattak
meg.
Ráadásul a vihar nemhogy csitult volna, egyre hevesebben tombolt, és
hirtelen úgy érezte, mintha apró kövek záporoznának a fejére.
– Jég! – ordította Kálmán.
– Fedezékbe! – adta ki a parancsot szinte ösztönösen Josef. Mintha csak
háborúban lennének, és golyózáporba kerültek volna – bizonyos értelemben
ez is történt. A férfi leugrott a lováról, és a barátja csuklóját megragadva őt is
megpróbálta lehúzni a nyeregből.
– Eressz! – Kálmán igyekezett kiszabadítani magát, hogy tovább
mehessen. Most, hogy már egyre nagyobb jégdarabok zuhogtak az égből,
mindenáron meg akarta találni a lányát. Ekkor azonban a semmiből
felbukkant egy másik alak is, és Josef az ő segítségével lerángatta az uraságot
a lova nyergéből. A két férfi az egész testükben reszkető lovakkal és a félig
önkívületben lévő Kálmánnal egy közeli nádtetős kunyhóba menekült.
A lovakat a házigazdájuk a csűrjébe vezette, a két férfit pedig az egyszerű
berendezésű, döngölt padlójú házba. Kálmán ekkor már kezdett magához
térni – a kalapját valahol elveszítette, és esővízzel kevert vér csorgott a
homlokára és a szemébe.
Josef sejtette, hogy ő sem nyújthat különb látványt.
A megmentőjük, aki nyilván Kálmán egyik jobbágya lehetett, belépett az
ajtón, és nyugodt, kemény tekintetével felmérte az elé táruló jelenetet.
Levette a vállára terített prémes gubáját, amivel az imént a jégverés ellen
védte a fejét, és az egyik székre hajította. Majd odalépett Kálmánhoz, mivel
úgy ítélte meg, neki nagyobb szüksége van a segítségére.
– Hová mentek uraságomék ebben a kutyának sem való időben? –
mormolta az idős férfi, miközben Kálmán sérüléseit vizsgálta. Josef megrázta
a fejét, jelezve, hogy nem érti, amit az öreg mond. Az erre elhallgatott, és a
fal mellett álló ládából elővett két tiszta kendőt. Az egyiket az osztrák férfi
kezébe adta, a másikkal pedig Györöky uraság fejéről és homlokáról kezdte
törölgetni a vért. Kálmán ekkor magához tért, és nyomban felugrott volna,
ám hirtelen megszédült, és visszaesett a kemény faágyra.
– Balázs! – mormolta. – Nagy Balázs. A mindenségit, majdnem agyonvert
ez az átkozott jég.
– Hová tartottak uraságodék? – kérdezte a Balázsnak szólított férfi. – Nem
látták, mekkora fellegek közelednek? Én már órák óta a csontjaimban is
éreztem, hogy nemsokára még az Isten szép ege is ránk szakad. Jeget is
sejdítettem a fellegek színét látva…
– A lányomat, Ilkát kerestük, meg a vendégem kisfiát.
– A kisasszonyt? – Nagy Balázs szeme elkerekedett.
Ilkát mindenki ismerte és szerette a környéken, a furcsaságai ellenére is.
Sajnálták is szegénykét, hiszen félárva volt. Ezért aztán egy kicsit mindenki a
saját gyermekének is érezte, Balázs is, aki ráadásul, mióta két éve
megözvegyült, magányosan tengette a napjait, és mindig felderítette, amikor
összefutott valahol Ilka kisasszonnyal, és a kislány elcsevegett vele.
– No, hát akkor megértem… – mormolta. – De ne féljenek! Helyén van az
esze a kisasszonykának, biztosan ők is bementek valahová a jégverés elől.
– Remélem! De akkor is meg kell találnom őket.
– Majd ha csillapodik a veszedelem, kegyelmes uram. Most az életével
játszanék…
Kálmánt azonban nem lehetett visszatartani, és Josef is mindenáron vele
akart menni. Balázs látta, hogy hiába is tartóztatná őket. Résnyire kinyitotta
az ajtaját, és kinézett, de enélkül is jól tudta, mi folyik odakint. A viskó
nádtetején hangosan kopogtak a jégdarabok, és a küszöbén is látta, hogy
némelyik megvan tyúktojás nagyságú is. Akár egy felnőttet is agyonverhet!
De a szél is úgy tombolt, hogy félő volt; ha a jég nem lyuggatja ki a háztetőt,
az orkán fogja elsodorni. Mikor Kálmán kilépett, azonnal vissza is hőkölt, és
a barátja már nyúlt is érte, hogy visszarántsa a ház viszonylagos
biztonságába.
– Maradj, Kálmán – mondta neki elkeseredetten. – Öngyilkosság lenne
most kimenni. Nemcsak a gyerekeken nem segítenél, de még magadat is
elveszejtenéd.
A következő jó félórát így Nagy Balázs kunyhójában töltötték, mind
csendben azért fohászkodva, hogy a kis ház falai és főleg a teteje kibírják az
elemek tombolását. Látszólag még a házigazdájuk volt a legnyugodtabb
köztük, Balázs mindkettejüket pálinkával kínálta, majd valami gyógyfüves
kencével bekente Kálmán sebeit és Josef horzsolásait, végül pipára gyújtott,
és egykedvűen bámult maga elé, miközben odakint a vihar fákat csavart ki
tövestől, és letört ágakat sodort a kunyhó ablakába.
– Most már én is amondó vagyok, hogy ez a világ vége – motyogta
Kálmán könnybe lábadt szemmel.
Balázs nem válaszolt rögtön az uraság szavaira, mintha előtte még
alaposan meghányta-vetette volna magában, mit is feleljen.
– Ha az is lenne, kegyelmes uram, mi úgysem tudunk semmit tenni ellene.

A vihar azonban, bármilyen félelmetes és pusztító volt is, csak véget ért
egyszer. Úgy egy óra múlva odakint már csendesen esett az eső, ám amikor
kinéztek, mind elszörnyedtek az eléjük táruló látványtól. A földön még ekkor
is vastagon állt a lehullott jég, üveggolyó méretűtől egészen a tyúktojás
nagyságúig, szinte bokáig lehetett gázolni benne. A szél, a felhőszakadás és a
jég együttesen óriási rombolást végzett. A fákról letépte a leveleket, letörte az
ágakat, az udvarból a szénát, a tűzifát szétszórta, a ház falát, a tetőt
kilyuggatta.
– De legalább egyben maradt – hümmögött Balázs, ahogyan szemügyre
vette az otthonát. – Mások, úgy látom, szerencsétlenebbül jártak.
Valóban, ahogy körülnéztek, látták, hogy akad olyan ház, amelynek a
tetejét leszakította a vihar, vagy betörtek az ablakai, kidőlt a fala. És mi
lehetett a szántóföldeken, a szőlőkben? Kálmán bele sem akart gondolni…
És hol lehetett Ilka? Hol lehettek a gyerekek?
– Menjünk – fordult Josefhez. – De gyalogszerrel… a lovak borzasztó
állapotban vannak.
– És te? – kérdezte a másik férfi aggodalmas arckifejezéssel. – Képes vagy
talpon maradni?
Kálmán válaszra sem méltatta, csupán legyintett, és már indult is a tó felé.
A csizmája alatt ropogtak az olvadozó jégdarabok.
 Az országútra kiérve látták, hogy az ellenkező irányból, a szántóföldekről
többen is a falu felé tartanak. Mind úgy festettek, mintha csak valami véres
csatából tértek volna haza. Az egyik férfi karjában egy tízévesforma gyereket
tartott.
– Palkó! – sikoltott egy nő, aki egy közeli kapu mögül ugrott elő, és a
jövevények felé rohant. – Kisfiam!
A férfi, aki a karjában tartotta a fiú élettelen testét, ekkor szomorúan
megrázta a fejét, mire a nő még hangosabban kezdett sikoltozni, jajgatni.
Kálmán elborzadva nézte a jelenetet. Istenem, mi lesz, ha Ilka is…
– Kegyelmes uram! – kiáltott ekkor egy másik férfi, aki a tó felől
közeledett. – Kegyelmes uram – zihálta már halkabban, mikor a közelükbe
ért. – Jöjjenek gyorsan!
– A kislányom! – mondta Kálmán, és elsápadt. – Ugye nem…
– Életben vannak – sietett kijelenteni a fiatal férfi. – A kisasszony és az
úrfi is. De velem kell jönniük.
Kálmán intett Josefnek, és mindketten sietve követték a hírhozót.
– Ez itt Sós András, egy halász… – magyarázta útközben. – Azt mondja,
tudja, hol vannak Ilkáék… és hogy életben vannak.
– Hála az égnek! És megsebesültek?
– Azt nem tudom… de hamarosan kiderül!
A part közelében álló halászkunyhóban is hatalmas károkat okozott a
vihar, de a szedett-vedett nádból készült bódé még állt – habár elöntötte a víz,
és a falához letört nádszálak, moszat és tépett levelek tapadtak.
– Még tavasszal építettem ezt a kunyhót… Túlélt már egy-két vihart –
büszkélkedett András, látva a két férfi tekintetét.
Belépve elsőként Olivért pillantották meg, aki a láttukra azonnal felpattant,
és az apja karjaiba vetette magát.
– Vater!{5} – kiáltotta, majd megfeledkezve minden kamaszos
szégyenlősségről, hangosan sírva fakadt. Kálmán a tekintetével a lányát
kereste, de első pillantásra nem látta, hogy bárki más lenne a kunyhóban…
ám ekkor a halász a fal mellett álló faágyhoz lépett, és lehajolt. Györöky csak
ekkor vette észre, hogy mintha valami csomag heverne ott, takaróba
csavarva.
– Ilka! – ő is az ágyhoz lépett, és letérdelt mellé. Ekkor már ki tudta venni
a kislány fehér arcocskáját és a csapzott, szőke angyalhaját, amin egy sötét,
alvadt vérfolt éktelenkedett. – Kislányom! – suttogta, és megérintette az
arcát. Ilka ekkor kinyitotta a szemét, és fájdalmasan elfintorította az arcát.
 – Apus! – súgta ő is, alig hallhatón. – Fejbe vert a jég… de Olivér és
András bácsi segítettek rajtam. Mi van Angyallal?
– Most ne beszélj – figyelmeztette Kálmán, mivel látta, hogy a lányának
fájdalmai vannak. – Angyallal minden rendben lesz. Mint ahogyan veled is.
Most szépen hazamegyünk.
Egy közeli házból szereztek egy kisebb kordét, amire feltették a sebesült
kislányt, a riadt és még mindig sírdogáló Olivért, és még Kálmán is szűkösen
odafért a gyermekek mellé. Josef, aki négyük közül a legjobb állapotban volt,
felajánlotta, hogy ő gyalog megy vissza. Útközben mind újra
meggyőződhettek a pusztítás mértékéről. A legfájóbb látványt a letarolt
szőlősdombok nyújtották… A környék büszkesége, a zamatos gyümölcsöt
termő, híres borokat adó lankás domboldalak most ékességüktől megfosztva,
csupaszon emelkedtek a tó fölött.
Bevégeztetett – gondolta Kálmán reményvesztetten. De mindez mégsem
számít! Egyetlen dolog fontos: hogy Ilka felépüljön. Ha neki valami baja
lesz, akkor tényleg nem lesz ereje mindent – ismét – újrakezdeni.

Ilkához maga a fürdőorvos, Petrovics úr érkezett meg nem egészen egy órán
belül. Ő is teli volt panasszal – nem elég, hogy idén elmaradnak a
fürdővendégek, de éppen akkor, mikor már felcsillant a remény, hogy még
megmenthető a „saison”, lecsapott Isten haragja Füredre… A fürdőházak egy
része is romokban hever, és ha most netán meg is javul ismét az időjárás, az
már veszett fejsze nyele! Ilka állapotával kapcsolatban azért jó hírekkel
szolgált, és Kálmánt jelenleg csakis ez érdekelte. A kislány fején lévő sebet
összevarrta, bekötözte, a kisebb horzsolásokat, zúzódásokat ellátta, és még
pár napos nyugalmat írt neki elő.
– De uraságodra is ráférne a pihenés – közölte Kálmánnal –, ahogy a
fiatalúrra is, aki a kisasszonnyal volt. Neki nem is annyira a testét érték a
sérülések, mint a lelkét. El fog tartani egy darabig, míg visszanyeri az
életkedvét.
– Ezzel mindannyian így vagyunk – mormolta Kálmán, majd az ablakhoz
lépett, és üres tekintettel kibámult rajta. Innen, Ilka hálószobájából nyílt a
legszebb kilátás a Balatonra és a Tihanyi-félszigetre, de most nem lelte
örömét a látványban. Pedig mostanra a nap is újra kisütött, és csodás színekre
festette a tó tükrét.
– Látta azt is, milyen állapotban vannak a szőlőtőkék? És a szántók? –
kérdezte az orvos, miközben már a táskájába pakolta a sebek ellátásához
szükséges eszközeit. – Hallottam, hogy többen meghaltak, megsérültek
odakint is. Munka közben csapott le rájuk a vihar, és nem tudtak hová
rejtőzni. Állatok is elpusztultak…
– Igen – Kálmán csak ennyit mondott. Angyal tetemét is megtalálták a
parton. Csinos, a másik kanca ekkor még élt, de olyan szörnyű állapotban
volt, hogy Josef irgalomból fejbe lőtte szegény párát. Ilkának természetesen
nem merték még elmondani, hogy a kedvence oda lett.
Az ő két lovuk, akiket Nagy Balázs bemenekített a csűrjébe, megmaradt.
Néhány napra szükségük lesz, hogy helyrejöjjenek, de legalább életben
vannak.
– Valamit tennünk kell majd, hogy enyhítsünk a szegény jobbágyaink
szenvedésén – mondta Györöky, immár határozottabban. – Remélem,
segítségemre lesz ebben, doktor úr!
– Hogyne! – buzgólkodott Petrovics – Mire gondol uraságod?
– Élelemre lesz szükségünk, méghozzá sokra és minél hamarabb. Ami
csekélyke termésünk lett volna, az most mind odaveszett. Ha nem szerzünk
gabonát, kitör az éhínség. A szőlő is nagy veszteség, de anélkül meg lehet
lenni…
– Értem – bólintott az orvos. – Ez sokba fog kerülni.
– Tudom! – mondta Kálmán. – De nincs más választásom.
Két nap múlva Ilka már felépült annyira, hogy ki tudott ülni a tornácra.
A fejét még kötés takarta, és sápadtabb is volt a szokásosnál, de már
mosolyogva szürcsölte a mézes teát. Josef és Olivér ültek mellette – az
édesapját, Kálmánt az utóbbi napokban alig látták. Zalába, majd Somogyba
utazott, hogy a viharok és a rossz idő által talán kevésbé sújtott vidékekről
gabonát szerezzen, hogy a birtokán megelőzzék az éhínséget. Ezen kívül a
környékbeli birtokosokat – elsősorban az asszonyaikat – rávette, hogy
jótékonysági alapot hozzanak létre a szűkölködők megsegítésére.
Mindenáron elejét akarta venni, hogy a téli hónapokat üres csűrökkel és
kamrákkal várják – még ha ez most időben távolinak is tűnt, már nem volt
arra remény, hogy behozzák az idei év eddigi veszteségeit.
Annyira halaszthatatlannak vélte ezt az útját, hogy miatta még a lábadozó
lányát és a vendégeit is magukra hagyta a kúriában.
Ilka elgondolkodva nézte a távolban kéklő Balatont, majd Olivérhez
fordult, aki kissé unatkozva egy almagerezdet rágcsált.
– Sajnálom, hogy holnap hazamentek – mondta. – Olyan jól mulattunk…
ha nem lett volna az a vihar…
 – Végül is mi elég szerencsésen megúsztuk – vágott a szavába a fiú. – Ott
is hagyhattuk volna a fogunkat. És ha tudni akarod, egyáltalán nem bánom,
hogy együtt éltünk át egy ilyen szörnyű kalandot. Azt hiszem, ezek után soha
nem felejtjük el egymást, akkor sem, ha sokáig nem találkozunk.
– Ez egészen biztos! – helyeselt a lány. – És különösen azt nem fogom
soha elfelejteni, hogy megmentetted az életemet.
Josef ekkor felnézett a pár hetes Wienerisches Diarium lapjairól, amit
eddig elmélyülten olvasott, és a kislányhoz fordult.
– Apád megígérte, hogy esetleg jövőre vagy azután meglátogattok minket
Bécsben. Attól függ, mikorra fog rendeződni itt a helyzet, és hogy milyen
lesz a jövő esztendő. Mind reménykedünk benne, hogy az ideinél sokkal
jobb. Akkor – azt mondja – lesz ideje egy hosszabb utazásra is, és
természetesen téged is magával fog hozni.
– Ó, de nagyszerű lesz! – ujjongott Ilka. – Nagyon kíváncsi vagyok Bécsre.
Apus sokat mesélt róla, de élőben látni biztosan egészen más.
– Én majd megmutatok neked mindent – ajánlkozott Olivér gálánsan. –
Úgy, ahogyan te is körbevezettél itt, Füreden és a környékén.
– Ó, Bécsben biztosan sokkal több a látnivaló!
– Azt nem hiszem… – a fiú megvonta a vállát. – De az bizonyos, hogy
egészen másféle látnivalók vannak. A császári palota, a fiákerek, a divatos
dámák, a parkok, a vendéglők és a kávéházak, a színházak! Tetszeni fog
neked, tudom.
– De most már ideje mennünk, fiam – Josef összehajtotta az újságot. Úgy
érezte, szép volt, jó volt ez a kirándulás, de ennyi elég. Ha az ember a városi,
színesebb élethez szokott, hamar elunja magát itt. – Holnap korán reggel
indulunk, és még nincs minden holmink összecsomagolva. Egy óra múlva
minden bőröndünket a kocsiban szeretném látni.
A következő órák az utazásra való előkészületekkel teltek, és Olivér csak a
vacsoraasztalnál látta újra Ilkát. Ezután pedig elérkezett a búcsú ideje is,
hiszen hajnalok hajnalán nem akarták felébreszteni a kislányt. Ilka búcsúzóul
egy képet adott Olivérnek, ami kissé gyerekes, de azért ügyes vonásokkal egy
fehér lovat ábrázolt.
– Ez itt Angyal – mondta a kislány, miközben a szemébe könnyek gyűltek.
– Hogy soha ne felejtsd el őt.
Másnap pirkadatkor aztán Olivér a kocsi ablakán kihajolva egészen addig
nézett vissza a Györöky-kúriára, amíg rá nem fordultak a Keszthelyre vezető
útra, és a dombok el nem takarták a szeme elől.
 – Örülök neki, hogy így összebarátkoztál a kis Györöky lánnyal, fiam –
jegyezte meg Josef. – Már csak azért is, mivel először úgy tűnt, egyáltalán
nem találod rokonszenvesnek.
– Azt hittem, olyan, mint a többi lány – Olivér megvonta a vállát. Josef
elmosolyodott.
– És nem olyan?
– Egészen más! – jelentette ki a fiú ünnepélyesen.
– Nos… akkor tényleg remélem, hogy még viszontlátod.
– Ebben egészen biztos vagyok, apám.
– Nocsak! És miért?
– Mert ő lesz a feleségem!
Olivér ezzel elfordult, és kifelé bámult az ablakon, jelezve, hogy a témáról
egyelőre nem szándékozik többet szót ejteni.
 2. fejezet

Füred, 1821 januárja

A tihanyi öbölben kékesfehéren csillogott a Balatont borító vastag jégpáncél.
Napok óta ma először sütött ki a nap, és a hideg, tiszta, szélcsendes időben
hiába gomolygott fehér páraként a leheletük, Ilka egyáltalán nem fázott. Igaz,
hogy jó melegen felöltözött: mentéje prémes gallérja a nyakát védte, nyúlszőr
kucsmája mindkét fülét puhán eltakarta, a kezét pedig hófehér muffba
bújtatta. Így igazán jó mulatságnak ígérkezett a szánon az út az öbölig, ahol
aznap izgalmas látványosság készülődött – a lékhalászat. Ilka minden télen
többször is végignézte, mégsem tudott betelni vele. Apus, aki mellette ült a
szán bakján, ugyanolyan izgatott volt, mint ő, noha neki még annyira sem
jelentett ez újdonságot.
– Tudod, kicsim – magyarázta –, óvatosnak kell lenni a jégen. Az utóbbi
napokban farkasordító hideg volt, és a jégpáncél mostanra megfelelő
vastagságúra hízott, de mégis… a Balaton sokszor csalóka. A jég alatt meleg
és szénszeszes{6} források, áramlatok lehetnek, amelyek megrepeszthetik a
felső réteget, és akkor…
– Tudom, Apus – mondta a lány. – Ekkor következik be a rianás, amit
sokszor még odafönt, nálunk is lehet hallani. Olyan, mint az ágyúdörgés. De
a halászok értik a dolgukat, tudják, hol lehet léket vágni, és amióta az
eszemet tudom, soha nem történt semmi baj.
– Nem, amióta te az eszedet tudod… De régen, még az előző században,
amikor pendelyes korú voltam, Keszthelyen bizony megtörtént a legrosszabb.
Halászat közben beszakadt a jég a bámészkodók alatt, és vagy ötvenen
odavesztek a fagyos vízben. Utána sokáig nem is engedték, hogy egyszerre
sokan menjenek a jégre, de mára megfeledkeztek az egykori
szerencsétlenségről, és az emberek újra túl vakmerők lettek.
Ilka egy pillanatra elfintorította az orrát. Ezt a történetet már legalább
százszor hallotta – Apus mindig elmesélte, valahányszor a befagyott tóra
merészkedtek. Márpedig ő bizony nem félt! Attól, hogy réges-régen, apus
gyerekkorában történt egy tragikus baleset, még nem kell félni a jégtől.
Ugyan! Ha mindentől rettegnénk, ami egyszer már emberek halálát okozta, ki
sem tennénk a lábunkat otthonról.
Közben megérkeztek a partra, ahol már nagyobbacska tömeg gyűlt össze.
Egy máglyát is gyújtottak, ami köré összegyűlve melegedtek, beszélgettek,
nevetgéltek az emberek. Mikor Györökyék megjelentek, mindenki
elcsendesedett egy pillanatra, de aztán látható örömmel köszöntötték az
uraságot és Ilka kisasszonyt. Kálmán maga is odalépett a tűzhöz, és a kezét
dörzsölgette.
– Remek időnk van ma, nem igaz? – kérdezte derűsen, és végignézett a
körülötte állókon. – Halászatra a legjobb!
– Igenis, kegyelmes uram – válaszolta egy asszony, özvegy Kemenesné,
alacsony termetű, de szép alakú és büszke tekintetű, villogó fekete szemű,
barna bőrű teremtés. Kálmán ránézett, és hosszú pillanatokig állták egymás
tekintetét. Ilka összehúzott szemöldökkel figyelte a jelenetet. Sohasem
kedvelte ezt a Kemenesnét. Már fiatalon elveszítette az urát, és azóta nem
ment újból férjhez, pedig szemrevaló fehérnép volt, akár minden ujjára talált
volna kérőt. Egyedül nevelte a fiát, aki Ilkánál valamivel idősebb, nyurga,
szemtelen arcú gyerek volt. A lány őt sem kedvelte… hasonlított az anyjára,
és ő is ugyanolyan pimasz és magabiztos bizalmassággal mosolygott rá
mindig. Apus azonban valamiért különösen rokonszenvezett velük, és amikor
Ilka panaszkodott valamelyikükre, kinevette őt.
Most is! Hogy merészel így bámulni Apusra ez a nőszemély? Ilka
magában füstölgött, de egy szót sem szólt. Legnagyobb bosszúságára azt is el
kellett ismernie, hogy Kemenesné igen csinos volt ma is: takaros piros
bekecset viselt, kék szoknyát, piros csizmát, és a fejére kötött piros
gyapjúkendő kiemelte a hidegtől és a tűztől kipirult arcát. Nyilván Apusnak
is tetszik, ezért legelteti rajta a szemét! Sőt, rá is mosolyog, és mintha csakis
hozzá beszélne…
Végre-valahára aztán megkezdődött az, amiért ma mind eljöttek az öbölbe:
a lékhalászat. A hatalmas léket már előzőleg kivágták a jégből, és most
csáklyákkal és hálókkal gyülekeztek a haragoskék, fehér jégdarabokkal
teleszórt víz körül. Messziről jött utazóknak talán félelmetes lehetett volna ez
a látvány, de a környékbeliek, akik minden évben végignézték ezt az
eseményt, az előtte elfogyasztott bortól és pálinkától kipirulva, lármásan,
izgatottan gyűltek a lék köré. A közvetlenül a jégpáncél alatt gyanútlanul
telelő jellegzetes balatoni hal, a garda tömegesen tenyészett itt, az öböl békés
vizeiben, gazdag zsákmányt és a szűkösebb hónapokban is biztos megélhetést
nyújtva a halászoknak és a környéken élőknek.
A zsákmány most is bőséges volt. A halászok a csáklyákkal először
betolták a jég alá a hálókat, majd amikor azok súlyából úgy ítélték meg, hogy
megteltek, kihúzták őket. A bámészkodók ekkor felhördültek a rengeteg,
ezüstös testű, ficánkoló hal láttán, majd üdvrivalgásban törtek ki, és tapsolni
kezdtek. Ilka is egészen megfeledkezett a Kemenesné miatt érzett
bosszúságáról, és csillogó szemmel, lelkesen éljenzett.
– Szép munka, nem igaz? – Apus a vállára tette a kezét, mire a lány
egyszeriben elkomolyodott. Eszébe jutott, hogy haragudnia kell rá, még ha
most ez igazán nehezére is esik. Kálmán látszólag nem is értette, miért
fagyott le a lánya arcáról a mosoly. – Valami baj van, kicsim? – kérdezte,
majd körülnézett. – Valaki megbántott?
Ebben a pillanatban észrevette, hogy Kemenesné kamasz fia őket nézi,
halvány mosollyal és valami különös, fürkésző tekintettel. Kálmán ereiben
ezt látva megfagyott a vér.
Vajon tudják? Nem létezik… Egyikük sem tudhatja! Gondoskodtam arról,
hogy senki se szerezzen róla tudomást, és ha mégis, hát hallgasson örökre.
Nem, Ilka biztosan nem tud semmit, erről meg volt győződve. De akkor
mitől lett egyszeriben ilyen rosszkedve? Ej, hiszen nem szívleli a fiút, ezt már
többször elmondta. Nem is csoda… olyan furcsa, hátborzongató néha a
tekintete.
Csak tudnám, kitől örökölte – morfondírozott Kálmán, de mikor újra a fiú
felé nézett, az már nem volt sehol. Ám csakhamar meg is feledkezett róla,
hiszen következett a látványosság második felvonása; a zsákmány egy
részének megsütése, majd elfogyasztása. A máglya, ami körül nemrégiben
még együtt melegedtek, mostanra már csak parázslott. A vörösen izzó parázs
fölé nyársakra szúrták fel a gardákat, amelyek így hamar porhanyósra sültek.
Az összegyűltek közül mindenkinek jutott az ízletes, friss halból, puha
kenyérrel, amit a füredi péktől szállítottak, ugyancsak frissen. Mennyei eledel
volt, és Ilka ismét minden bajáról és gyanújáról megfeledkezve, boldogan
falatozott. Közben az egyik csárdából valaki elhívta a cigányokat is, akik a
hideggel mit sem törődve nyomban tüzes talpalávalót kezdtek húzni. Eleinte
– ahogy az már lenni szokott – csak egy-két vállalkozóbb kedvű helybeli
perdült táncra, ám fokozatosan mások is felbátorodtak, és egyre több pár
forgott-pörgött a parázsló máglya körül, a letaposott hóban.
– Szabad? – kérdezte valaki Ilkától, mire a lány meglepődve fordult meg,
ugyanis egyedül Apustól számított arra, hogy felkéri… de őt most sehol sem
látta. Előzőleg a táncosokat pásztázta a tekintetével, arra gyanakodva, hogy
netán Kemenesnével ropja a többiek között, ám szerencsére nem látta őket.
De máshol sem látta az apját… szó nélkül eltűnt valahová, ami különös volt.
Most azonban táncra kérték, méghozzá egy ismerős. Ágh András, a
dúsgazdag keszthelyi Festetics grófok gyermekeinek a nevelője. Ilka évente
többször is találkozott vele, Keszthelyen vagy itt, Füreden, de Tihanyban is,
legtöbbször a grófi csemeték társaságában. Mindig egyszerű, fekete ruhát
hordott, fehér inggel és nyakravalóval, és a haját a nyugatias módi szerint
rövidre vágatta. Ilka a maga tizennégy évével idősnek látta őt, habár csak a
húszas évei végén járhatott. Még soha egyetlen szót sem váltottak, és eddig
semmiféle jelét nem mutatta, hogy érdeklődne iránta.
Most azonban felkérte táncolni.
Ilka pedig örömmel mondott igent. Megfogta a nevelő kezét, ami
hatalmasnak tűnt, és még ebben a hidegben is furcsán meleg és erős volt,
majd a következő pillanatban már a táncosok forgatagában találta magát. Ágh
uram egy szót sem szólt – úgy tűnt, nem találja fontosnak, hogy szóval tartsa
a partnerét –, csak határozott mozdulattal átfogta Ilka derekát, és
gyakorlottan, ügyesen forgatta őt a tánc tüzes ritmusára.
Úgy fertályóra múlva a zenészek szünetet tartottak, és Ilka zihálva,
boldogan, kimelegedve állt meg. Olyan remekül érezte magát, hogy szinte
meg is feledkezett arról, kivel táncolt, valamint arról is, hogy Apust még
mindig nem látja sehol. Egy lépést hátrált, és szinte csodálkozva nézett Ágh
Andrásra, mintha azt kérdezné, hogy kerültek ők ide.
A férfi még mindig szótlanul meghajolt, és ismét a kezét nyújtotta, hogy
visszavezesse a lányt oda, ahol felkérte.
– Köszönöm szépen a táncot – mondta Ilka, magában mulatva a nevelő
viselkedésén. Miért nem szólal meg? Talán megkukult?
Mikor visszaértek a lassan teljesen kialvó máglya mellé, András elengedte
a kezét, és körülnézett.
– Hol van az édesapja? – kérdezte némi aggodalommal a hangjában.
– Nem tudom! – felelte Ilka, és megvonta a vállát. – Amott áll a szánunk –
mutatta. – Felszállok rá, és ott megvárom. Nem mehetett messzire.
– Úgy vélem, jobb lesz, ha addig is magával maradok – kezdte a nevelő,
akinek az arcán a lány némi bosszúságot vélt felfedezni, mintha ez valami
kellemetlen kötelessége lenne. Ilka már-már közölte vele, hogy erre
egyáltalán nincs szükség, amikor Apus végre felbukkant. A zenészek
irányából közeledett feléjük, és már messziről integetett, azzal a vidámsággal,
ami ma egész nap jellemezte.
– Ilka, kincsem. És maga, Ágh uram – a kezét nyújtotta a nevelőnek. –
Örülök, hogy látom. Hogy szolgál az egészsége?
– Remekül – Ágh meghajolt. – És örömmel látom, hogy méltóságod is jól
van.
– Bizony, sose voltam jobban – Kálmán hangosan kacagott, mintha valami
pazar tréfát mondott volna, mire Ilka zavartan elpirult, és egyik lábáról a
másikra állva toporgott. Apus nyilvánvalóan felöntött a garatra, ami ilyenkor
sokakkal megesett, ám a teljesen józan, komoly arcú Ágh mellett furcsa,
groteszk látványt nyújtott.
– Na, most már indulnunk kell – mondta Kálmán, és megint kezet fogott a
nevelővel. – Elszaladt az idő, és egyre hidegebb is van. Üdvözlöm a gróf
őméltóságát!
Ágh András meghajolt, majd némi habozás után Ilka felé fordulva is
meghajtotta a fejét. Szólni most sem szólt, még csak el sem köszönt – sarkon
fordult, és elindult vissza oda, ahol előzőleg együtt táncoltak. Nyilván már ő
is hazafelé készülődött, Keszthelyre – vagy talán csak ide, Tihanyba, az
özvegy édesanyja hajlékába. Ilka elgondolkodva nézett utána.
– Ejnye – mondta, mintegy magának. – Micsoda furcsa szerzet!
– Miért gondolod ezt róla? – kérdezte Apus, miközben mindketten
felkapaszkodtak a szán bakjára. – Nekem egészen tisztelettudó ifjúnak tűnik.
Továbbá azt is láttam, hogy táncoltatok – oldalra nézett, és a lányára
kacsintott.
– Igen, hiszen felkért – Ilka vállat vont. – Mivel én is illemtudó leány
vagyok, nem utasítottam vissza. És meg kell mondanom, hogy igen ügyes
táncos. De továbbra is állítom, hogy furcsa szerzet. Alig ismerjük egymást,
azt hittem, azt sem tudja, hogy a világon vagyok, aztán most egyszeriben
elém áll, és felkér… de nem is ez volt a legkülönösebb, Apus. Hanem az,
hogy alig szólt hozzám egy-két szót. Azt is szinte harapófogóval kellett
belőle kihúzni.
– Igen, én is észrevettem, hogy hallgatag fickó. De te, gondolom, szóval
tartottad.
– Nem mondhatnám… – Ilka a homlokát ráncolta. – Nem igazán volt
számára közölnivalóm. De te, Apus, merre jártál? – váltott hirtelen témát. –
Utoljára akkor láttalak, amikor Kemenesnével beszéltél, aztán eltűntél. Éppen
téged kerestelek, amikor Ágh táncba vitt.
Apus egy darabig nem válaszolt, és amikor Ilka egy oldalpillantást vetett
rá, látta, hogy elkomolyodott, és a száját is összeszorította, ami nála semmi
jót nem jelentett. Végül megcsóválta a fejét.
– Pedig nem mentem messzire – mondta könnyed hangon. – Öreg vagyok
már a tánchoz, ezért a közelben álltam, és borozgattam. Néztem, ahogy
ropjátok Ághgal. Nem láthattál, mert én a sötétben álltam, míg mellettetek
lobogtak a fáklyák.
– Á, értem – mondta Ilka, bár gyanította, hogy amit az apja mondott, az
csak féligazság. Egyszeriben érthetetlen módon fájdalmas féltékenység
szorította össze a szívét – biztos volt benne, hogy Apus Kemenesnével volt,
és ezt valamiért most eltitkolja előle.
Hirtelen eszébe jutott Ambrus atya, az öreg, vészmadár szerzetes, aki az
előző évben halt meg. Ő folyton Györöky Kálmán egykori bűneit emlegette,
és a pokol tüzével fenyegetőzött, ha nem bánja meg őket, de az uraság mindig
kinevette. Ilkának csak annyit mondott, hogy Ambrus mindenkivel így
beszélt… öt évvel ezelőtt, amikor az a rettenetes időjárás volt, és szinte az
egész termés odaveszett, mindenkit azzal traktált, hogy az egész katasztrófa a
bűneik miatt van. De Apus akkor felvállalta a birtokán élők gondjait, és időt,
fáradságot, pénzt nem sajnálva élelmet szerzett és vásárolt – ezzel sokakat
megmentett a nélkülözéstől és az éhhaláltól, és a környéken mindenki hálával
emlegette a nevét. Az állítólagos bűneit is megbocsátották neki, és még
Ambrus is elhallgatott egy időre. Később aztán megint az uraság bűneit
kezdte emlegetni, és egy ízben még arra is célzott, hogy netán a
megboldogult felesége is ezek miatt költözött a másvilágra. Ez azonban már
Ilkának is sok volt. Ha valamiben egészen bizonyos volt, az az apjának a
néhai felesége, az ő édesanyja iránt érzett szerelme, ami a síron túl is olyan
mindent elsöprőnek bizonyult, mint az asszony életében.
És mégis… most, hogy visszagondolt Kemenesnére, sajgó szívében újra
felébredt a gyanakvás.
Pár nap múlva Ilka azonban szerencsésen megfeledkezett Kemenesnéről és
a fiáról, a folyton kellemetlenül mosolygó, langaléta kamaszról, Ferkóról.
Ilyenkor, télvíz idején ráadásul nem is gyakran futott össze velük, hacsak
nem vasárnaponként, a templomban.
Most pedig Apussal kettesben Keszthelyre fognak utazni, a téli vásárba,
amit Ilka mindig roppantul élvezett – az utat is, ami a szánon repülve
általában gyorsabban telt, mint nyáron lovas kocsin poroszkálva, és magát a
színes, zsibongó, vásári forgatagot is, ahol ínycsiklandó illatok terjengtek, és
amely izgalmat és változatosságot hozott a hosszú téli hónapokba.
Ráadásul… esetleg ismerősökkel is összefuthatnak, netán Ágh Andrással,
akiről azóta megtudta, hogy latin mellett francia nyelvet is oktat
Festeticséknél, valamint, hogy szépen zongorázik és énekel. Biztosan ezért
táncolt olyan jól!
Ilka többször is azon kapta magát, hogy szívesen idézi vissza a táncot a
nevelővel… még ha beszélgetni nem is lehetett vele, azt meg kell hagyni,
hogy ördögien ügyes táncos!
A lány ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve kiment a szobájából, ahol
eddig a latinleckéjét körmölte, miközben olykor-olykor ábrándozva kibámult
az ablakon. A félhomályos folyosón lassú léptekkel az édesanyja egykori
szobája felé tartott. Egy darabig csak álldogált az ajtó előtt, dobogó szívvel, a
kezét a kilincsre téve. Mindig össze kellett szednie minden bátorságát, mielőtt
belépett ide, noha nagyon szerette ezt a szobát. Itt minden a megboldogult
Cecília asszony egykori jelenlétét idézte – a falon a festményei és egy portré,
amit egy budai piktorral csináltattak közvetlenül az esküvőjük után, a
ruhásszekrény, amelyben még mindig ott függtek a ma már kissé
divatjamúltnak tűnő, derék és abroncs nélküli, empire stílusú ruhái, a tükrös
asztal a fésűjével, megfakult szalagokkal és hamis virágdíszekkel, a
hímzőasztalka egy befejezetlen gobelinnel, végül a festőállvány, az
ecsetekkel és a kiszáradt palettával. Ilkának mindig összeszorult a torka ezek
láttán – Apus nem is szerette, ha belépett ide, mert olyankor aznapra eltűnt a
szeméből minden vidámság. Ő, ha csak tehette, nem jött be ide. Erzsi néni
járt be néha, leporolni a holmikat, gondosan ügyelve, hogy semmit se
mozdítson el a helyéről, ahol azt Anyuska utoljára hagyta.
Ilka körbejárt a szobában, és mindent gyengéden megérintett,
végigsimogatott. Suttogott is, mintha Anyuska itt jobban hallaná őt… Biztos
volt benne, hogy hallja is, de válaszolni sajnos nem tudott neki. Ettől
elszorult a torka – ilyenkor mindig eszébe jutott, milyen lehetne az életük, ha
Cecília még velük volna. Ő is biztosan egészen más lenne. Nem férfi módon
ülné meg a lovat, nem latinul és németül tanulna, hanem esetleg franciául,
mint a keszthelyi városi kisasszonyok vagy a Festetics gyerekek, és bizonyára
zongorázni is tudna.
Odalépett a zongorához, amelynek a kottatartóján ott volt az utolsó darab,
amit a hangszeren játszottak.
– Beethoven – olvasta a lány fennhangon a muzsikus nevét, már
sokadszorra. Apustól tudta, hogy ez a különös nevű német komponista volt
Anyus kedvence. No meg Mozart, akitől szintén számos mű hevert a zongora
melletti asztalkán. De akadtak ott vidám valcerek és magyar nóták kottái is,
amiket szintén vágyakozva lapozgatott. Bárcsak el tudná őket játszani! Apus
azonban sajnos nem tudott zongorázni, így tőle nem tanulhatott, mást pedig
nem hívott a házukba, hogy a lányát zenére oktassa.
A zongora így hosszú évek óta némán állt a szobában. Ilka most tétován
leütötte az egyik billentyűt, majd maga is megrémült a kihalt szobában
visszhangzó zengő hangtól.
Ha tudnék zongorázni, sokkal vidámabbak is lehetnének az estéink –
gondolta. – Én játszanék, Apus pedig énekelne. Lehet, hogy akkor nem járna
el annyit itthonról…
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Ilka összerezzenve fordult a bejárat
felé. Úristen, csak nem Apus? Arról volt szó, hogy nincs itthon, valami dolga
után jár…
Erzsi néni volt az, aki maga is ijedten, elfehéredett arccal nézett
farkasszemet a lánnyal.
– Jesszusom, kisasszony, maga az? Épp itt voltam a folyosón, és azt
hittem…
Nem folytatta, de Ilka könnyen kitalálta, mit akart mondani.
– Azt hitte, az édesanyám szelleme jár itt, igaz?
Erzsi néni a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, ne mondjon ilyeneket, kisasszony!
– De tudja mit? – Ilka dacosan felszegte az állát. – Én szeretném, ha anyám
szelleme kísértene ebben a házban. Úgy értem, valóban, nem csak azért, mert
így szokták mondani. Én nem félnék tőle, engem biztosan nem bántana. És
annyi mindent kérdeznék tőle!
Erzsi néni keresztet vetett.
– Elég legyen ebből, kisasszony, jöjjön már ki ebből az elátkozott
szobából. Így ni! – Ilka vonakodva kiment a szakácsnő után a folyosóra. –
Édes apjaura meghagyta, hogy mire hazaér, csomagoljuk össze az
utazóládáját. Nagyon hideg van odakinn, és ki tudja, a fogadóban micsoda
huzatos szobát fognak kapni. Nem venném a lelkemre, ha meghűlne, jó
meleg fehérneműket pakoltam be, és kikészítettem a szőrmegalléros kabátját.
Ilka csendben hallgatta Erzsi néni végeérhetetlen locsogását és
aggodalmaskodását, ám az esze egészen máshol járt. Azok közül a
foglalatosságok közül, amikhez az édesanyja értett, ő egyedül a rajzoláshoz
és a festéshez konyított valamit, de az ő próbálkozásai Cecília képei mellett
gyerekes mázolmányoknak tűntek. A legjobban sikerült rajza még az volt,
amit évekkel ezelőtt Olivérnek készített a lováról, Angyalról.
– Erzsi néni! – szakította félbe a szakácsnőt, aki ekkor éppen az egyik
hálóingjét hajtogatta a ládába, és közben szüntelenül zúdította rá a
jótanácsait. Ám most elhallgatott, és meglepetten nézett rá. – Mondja csak –
folytatta a lány. – Maga szerint Apus örülne neki, ha megtanulnék
zongorázni?
Erzsi nénit olyan váratlanul érte a kérdés, hogy visszahőkölt.
– Zongorázni? – visszhangozta döbbenten. – Hát ez meg hogy jutott
eszébe? Nem figyelt arra, amit mondtam?
– Dehogynem! – Ilka vállat vont. – De odabent eszembe jutott, hogy
sokkal vígabban lehetnénk, ha tudnék játszani az elárvult zongorán.
– Nos… ez valóban jó ötlet, apjaura is biztosan örülne neki. De hogyan
tanulna meg? Mikor az édesanyja idekerült, ő hozatott zongorát, addig nem is
volt ilyen alkalmatosság a házban. Úgy értem… senki sem tud mifelénk
játszani rajta.
– Ezt én is tudom – Ilka elgondolkodva bámult maga elé. – Majd
kitalálom, hogyan legyen.
Ezzel sarkon fordult, és elindult a szobájába, hogy összeszedjen még pár
apróságot a bőröndjébe. Erzsi néni hosszú percekig bámult utána, majd a fejét
csóválva újra munkához látott.
– Akármi legyek, ha kiigazodom ezen a lányon – motyogta maga elé. –
Már az apja is kemény dió, na de a kisasszony… Sajnos nem az édesanyjára
hasonlít, egyáltalán nem, bármennyire is szeretné. Bármennyire is szeretnénk
mindannyian.

•••

1821 májusa
Egy évszázada közismert tény, hogy a füredi savanyúvíz májusban a
legerősebb, és így a jótékony hatását is ekkor fejti ki a leginkább. Ilyenkor
általában már az idő is kellemes, megérkeznek az első fürdővendégek, és a
telepen a források körül megélénkül az élet, benépesül a part és a hársfákkal
szegélyezett sétányok, megtelnek a vendégfogadók. Györöky Kálmán a szíve
mélyén gyűlölte ezt a felfordulást, de ezt soha senkinek sem árulta volna el,
hiszen jól tudta, hogy hőn szeretett szülőföldje jóléte nagyban függ ezektől az
évről évre visszatérő zarándokoktól, akik elsősorban az egészségüket
szándékozták itt visszaszerezni vagy megerősíteni, de az elérhető
szórakozások is egyre inkább vonzották őket.
Ilka, az édesapjával ellentétben, azonban nagyon is élvezte ezeket a
hónapokat, amikor úgy érezhette, hogy a hideg télben oly csendes és
nyugalmas Füred felélénkül, és szinte az ország egyik központjává válik.
Nem utolsósorban pedig ezekben a hetekben új barátságokat is lelhetett,
amelyek közül néhány a vakáció napjai után is kitartott. Ilyen volt az is, amit
a dúsgazdag Szentgyörgyi Horváth család egyetlen leányával, Krisztinával
kötött.
Krisztina, akinek ezen kívül egy sor másik neve is volt,{7} de mind közül a
Krisztinát szerette a legjobban, és akit a családjában Tininek szólítottak,
Ilkánál két évvel idősebb volt, ami ebben az életkorban elég soknak számít,
de mivel a Horváth lány meglehetősen magányosnak érezte magát a környék
legnagyobb, fényűző házában, ami a körülötte álló épületek mellett valóságos
palotának tűnt, örömmel fogadta Ilka közeledését. A helybeli lánynak
egyébiránt nemigen voltak barátai. Storz Olivér, gyerekkori pajtása sajnos
nagyon messze lakott, és alig találkoztak, a környékbeli birtokosok
gyermekei pedig furának, különcnek tartották a félárva, vadóc Györöky lányt,
ezért általában kerülték.
Krisztinával egy séta alkalmával ismerkedtek meg, amikor az idősebbik
lány kis fehér ölebe megijedt valamitől, és a gazdasszonya kezéből kiugorva
elszaladt. Többen is a nyomába eredtek, de végül Ilkának sikerült nyakon
csípnie a kis szökevényt a forrás mögötti angolkertben. Tini hálás volt, és
nyomban meghívta teára a különös öltözetű, borzas hajú helybéli lányt. Még
azon a nyáron elválaszthatatlanok lettek, pedig nem is különbözhettek volna
jobban egymástól. Krisztinát, aki még soha életében nem találkozott Ilkához
hasonló teremtéssel, szórakoztatta a másik lány szókimondó stílusa,
természetessége, spontaneitása, Ilka pedig örült neki, hogy egy „igazi”
úrileánnyal ismerkedhet meg közelebbről is. Netán tanulhat is tőle egyet-
mást. És valóban; Krisztina szinte kötelességének érezte, hogy csiszoljon
kicsit fiatalabb barátnője megjelenésén, viselkedésén.
– Igazán, Ilka, néha úgy festesz, mint egy vadember – dorgálta őt. – Vagy
mint egy erdei gyermek, akit elhagytak, és a vadállatok neveltek fel, a
civilizációtól távol – jelentette ki egy ízben, amikor Ilka lovaglás közben
összekócolódott haját igyekezett kifésülni. – Pedig olyan szép hajad van!
Nézd, mikor többször átfésülöm, olyan fényes lesz, mint a holdsugár. Szinte
ezüst fényben csillog! Nem is értem, miért hanyagolod így el. És ez a ruha!
Nem tudom, mikor volt ez divatos… talán soha.
 – Vannak ennél szebb ruháim is – mormolta Ilka szabadkozva, miközben
elfintorította az orrát. Nem szerette, ha mások fésülték, Erzsi nénit is mindig
halálra bosszantotta, amikor türelmetlenül ficánkolt a művelet alatt. – De
azokat nem hordom hétköznapon, csak vasárnap a templomba, és ha
valahová vendégségbe megyünk. Hogy mennyire divatosak, azt nem
tudom… Keszthelyen a szabónál szoktam kiválasztani az ott fellelhető bécsi
divatlapok rajzaiból.
– Nos, azok a divatlapok biztosan nem mostanában kerültek oda – Tini a
fejét csóválta, miközben azért magában csodálkozott, és kicsit irigykedett is,
hogy ezek szerint Ilka önállóan választhatja ki, milyen ruhát szeretne varratni
magának. Igaz, hogy nincs édesanyja, de akkor is… ilyen fiatalon! Nem
csoda, hogy ilyen lehetetlen fazonú darabokat hord, és cseppet sem törődik a
frizurájával. Az ő édesanyja, Anna asszony bezzeg… letörné a derekát, ha
valahol így jelenne meg, és ha ráadásul így beszélne, vagy ilyen fintorokat
vágna… nos, minden bizonnyal egy nyakleves is kijárna neki, és vélhetően
még további büntetésekre is számíthatna.
A két lány tehát semmiben sem hasonlított egymásra, mégis megkedvelték
egymást. Mikor Horváthék a saisonban{8} Füreden tartózkodtak, igyekeztek a
lehető legtöbb időt együtt tölteni – Krisztina hüledezett Ilka különcségein,
Ilka pedig fintorgott Krisztina kényeskedésén, de jól érezték magukat együtt.
A szülők eleinte kölcsönös gyanakvással fogadták ezt a nem mindennapi
barátságot, aztán mindkét oldalon úgy döntöttek, hogy végső soron még jó
hatással is lehet a lányukra a másik társasága. Tini szülei azt tapasztalták,
hogy a lányuk vidámabb és nyíltabb lett, Kálmán pedig örömmel konstatálta,
hogy Ilka mintha komolyabb, sőt elegánsabb és finomabb volna – kezdett
egyre inkább hasonlítani a megboldogult Cecíliára.
Egy szép májusi napon Tini a fodros szélű napernyője alatt, a szoknyáját
felcsippentve igyekezett az Ánglus park egyik padjához, amely állandó
találkahelyük volt Ilkával. A másik lány már ott várta. A lovát, Gyöngyöt
kipányvázta egy közeli fához, és egy fűszálat rágcsálva unottan bámult maga
elé. Mikor meglátta a közeledő barátnőjét, felállt.
– Na végre, itt vagy – mondta szemrehányón. – Már azt hittem,
megfeledkeztél arról, amit tegnap megbeszéltünk.
Előző nap abban maradtak, hogy együtt ellovagolnak a tihanyi öböl egyik
eldugott helyére, amit Ilka jól ismert, és állította, hogy ott nőnek a legszebb
vad levendulák. Természetesen ilyenkor egy lovon ült a két lány, általában a
kezes Gyöngy hátán poroszkáltak.
 – El sem fogod hinni, mit hallottam – válaszolta Tini az izgalomtól elfúló
hangon, eleresztve a füle mellett a barátnője szemrehányását. Leült a padra,
összecsukta a napernyőjét, és mielőtt folytatta volna, kissé kifújta magát. Ilka
feléje fordult, és végigmérte.
– Nocsak – jegyezte meg –, téged aztán jól felajzott valami. Mi történt?
– Még semmi. De mi fog történni! Most hallottam anyám egyik
látogatójától, aki teázni jött, hogy ezen a nyáron maga a főherceg nádor
látogat el ide Füredre, a becses családjával.
– Ó! – Ilka csak ennyit mondott, ugyanis a hír valóban meglepő volt.
Füredre évtizedek óta az ország legelőkelőbb famíliái utaztak a híres „májusi
kúrára”, de a Habsburg főherceg, József nádor látogatása mégiscsak
különleges eseménynek számított. Ámbár nem egyedinek.
– Járt már itt egyszer – mondta a homlokát ráncolva. – Sőt, a bátyja, az
előző nádor is.{9} Apám mesélte, hogy valamikor a század első éveiben József
átutazóban már eltöltött itt, Füreden egy kis időt. Akkor valójában
Keszthelyre tartott, a Festetics grófékhoz, és hogy a Georgikont megtekintse.
Azt mondod, most ő is itt fog nyaralni?
– Az egész családdal! – bólogatott lelkesen Krisztina. – Azt mondják, a
felesége betegeskedik… gyenge a tüdeje. Szüksége van gyógyító kúrára, az
orvosa javasolta neki Füredet és a savanyúvizet.
– Nos, akkor vélhetően még több előkelő vendégre számíthatunk az
elkövetkező hónapokban. A nádor úgy fogja vonzani a rangos famíliákat,
mint virág a méhet. Hallod-e, még az is lehet, hogy külföldről is ide fognak
csődülni!
Ilka ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy Krisztina elnevette magát.
– Bizony lehetséges! – helyeselt. – És az talán rossz lenne?
– Dehogyis! – méltatlankodott a fiatalabb lány. – Én örülnék neki, de
Apus… ő már mostanában is sokat morog a nyári roham miatt. Egymás
sarkát tapossák itt a népek…néha felemlegeti a tizenhatos évet, amikor a
hideg meg a viharok miatt alig jött ide valaki. Akkor azért imádkozott, hogy
ez megváltozzék, és lám… De most már úgy véli, kicsit talán túl jól is
teljesült a kívánsága.
– És most már visszacsinálná? – Tini csodálkozott volna ezen, hiszen arról
mindenki a legnagyobb elismeréssel szólt, milyen óriási fejlődésen ment
keresztül az egykori sáros, csalitos fürdőtelep, amit közönségesen
Savanyúvíznek neveztek. Két tágas és kényelmes vendégház várta a
gyógyulni vágyókat, a magánházak kiadó szobái mellett, a kutak környékét
és a sétányokat tisztán tartották, az angolparkban pedig, ahol most ők is ültek,
illatos rózsabokrok szegélyezték az ösvényeket. Aki először érkezett ide,
mindig elámult, micsoda paradicsomi körülmények közé csöppent. De az is
igaz, hogy a helybéliek nyugalmát a nyári hónapok nyüzsgése alaposan
felbolygatta… viszont a fürdőidény és az ide sereglő vendégek biztosították a
megélhetésüket.
– Menjünk! – állt fel hirtelen Ilka, és a lovához indult. – Későre jár, és ha
még levendulát is akarunk gyűjteni…
– Igaz is, a levendula! – Tini is felpattant. – Meg is feledkeztem róla a
nagy izgalomban. Induljunk! Édesanyámnak már megígértem, hogy ma
éjszakára szedek pár csokrot a hálószobákba. Az illatuktól
nyugodalmasabban alszik az ember… a doktor úr szerint is.
Ilka közben már fel is szállt a pompás paripa nyergébe, olyan ügyesen,
hogy a másik lány ámulva nézte.
– Én nem tudok így felpattanni a hátára, mint te – mondta, bátortalanul
közelebb lépve és aggodalmasan méregetve a talaj és a nyereg közötti
távolságot. Ilka a kezét nyújtotta.
– Állj fel a padra, és segítek.
– Micsoda? – Tini ezúttal a padra nézett, egyre tanácstalanabbul.
– Gyerünk már! – nógatta a barátnője. – Úgy sokkal könnyebb lesz.
Krisztina körülnézett, nem közeledik-e valaki az allékon, majd kissé
felhúzta a szoknyáját, és egy gyors mozdulattal fellépett a padra. Onnan már
Ilka segítségével valóban könnyebb volt a türelmesen várakozó Gyöngy
nyergébe lendülni, és a két lány nyugatnak fordulva Tihany felé vette az
irányt.
Úgy két óra múlva porosan, izzadtan, és kezükben két hatalmas
levendulacsokorral már a Györöky-ház tornáca felé tartottak. Erzsi néni hideg
tejjel és kaláccsal fogadta őket, amit hálásan megköszöntek, és rögtön neki is
ültek az uzsonnának.
– Apus itthon van? – kérdezte Ilka teli szájjal.
– Előbb nyelje le a falatot – feddte meg a szakácsnő, aki fél szemmel a
Horváth kisasszonyra pillantott. Ő bezzeg tud illedelmesen enni-inni, és nem
is beszél evés közben. Jó lenne, ha ragadna valami ebből az úrias
magaviseletből a Ilka kisasszonyra is…
– Akkor megyek, köszöntöm őt! – ugrott fel Ilka, de Erzsi néni újfent
leintette.
– Látogatója van, most ne zavarja. A Ries{10} doktor úr van nála, és valami
roppant komoly dologról beszélgetnek… alkalomadtán fel is emelik a
hangjukat.
– Veszekednek?
– Nem hiszem… de valami igencsak felbosszantotta őket, különösen a
doktor urat.
Erzsi néni ezzel bement a házba, Ilka pedig a barátnője felé fordult, aki
éppen ekkor nyelte le az utolsó falat kalácsot.
– Te nem vagy kíváncsi, miről beszélnek?
– Györöky uram és a doktor? – Krisztina vállat vont. – Hát… hogy őszinte
legyek, nem nagyon.
– Én viszont nagyon is – Ilka egy pillanatig elgondolkodott. – Hallgassuk
ki őket! – indítványozta, mire a másik lány szeme elkerekedett.
– Minek? – kérdezte.
– Csak a móka kedvéért. Na ne nézz már így rám! Te még sohasem
hallgatództál?
– Dehogyisnem! Csakhogy…
De Ilka nem várta meg, hogy a barátnője befejezze a mondatot. Felugrott,
és elindult befelé, a házba. Krisztina, némileg vonakodva, követte.
A folyosón Ilka lehajolt, és levette a cipőjét, majd megfordulva az ujját a
szájára tette, hogy csendre intse a másik lányt. Tini egy minutumig habozott,
aztán követte fiatalabb barátnője példáját, és a cipellőjével a kezében,
lábujjhegyen Ilka után lopakodott.
Kálmán dolgozószobájának ajtaja vastag tölgyfából volt, így, ha csukva
tartotta, onnan semmiféle hang nem szökött se ki, se be. Most azonban
valamilyen okból résnyire nyitva hagyták. A folyosón kékes, illatos pipafüst
terjengett, amit Ilka mindig nagyon szeretett, hiszen az édesapja közelségét
jelezte,
– Most meg a veszprémi püspököt hozza a nyakamra ez az átkozott apát –
hallatszott egy férfihang, nyilván Ries doktoré. Valóban dühösnek tűnt, és
Ilka jelentőségteljesen a barátnőjére nézett. – Már öt éve zajlik ez a vircsaft –
folytatta az orvos. – Öt éve!
– Igazán? – mormolta Kálmán sokkal halkabban, és Ilka a hangjából arra
következtetett, hogy a pipája szárát rágcsálja. Valószínűleg untatta a doktor
panaszáradata, de azért figyelmesen hallgatta. – Már öt éve? Igen… akkor
volt a nyár nélküli év. Nehezen kecmeregtünk ki belőle.
– És mi történt azóta? Nézzen körül a fürdőtelepen! Minden csak pusztul,
romlik. Ha a tihanyiakon múlna, egy szalmaszálat sem tennének ott
keresztbe, pedig szentül megígérték, hogy építeni, bővíteni fogják… Én még
emlékszem a József császár idején kezdődött fejlesztésekre…
– Én is – erősítette meg Kálmán. – Habár abban az időben még nagyon
fiatal voltam. De az bizonyos, hogy annyit építettek az alatt a pár év alatt,
mint előtte vagy ötven év alatt sem. És abban igaza van, doktor uram, hogy
azóta sem látszik, hogy jó gazdája lenne a telepnek, idestova… hány éve is
már?
– 1802-ben kapta vissza a Benedek-rend a birtokot, rajta a teleppel és az
épületeivel. Immár lassan húsz esztendeje is lesz! És amikor tizenhatban
bekövetkezett a katasztrófa, én azonnal ajánlkoztam, hogy szívesen bérbe
venném a fürdőt. Mivel ott dolgozom és élek, nekem szívügyem a fejlődése!
De nem… az a megátalkodott Horváth apát{11} hallani sem akar róla. Öt
hosszú éve küzdök az igazamért, de hiába. Most meg, láthatja, már a
püspököt is rám uszítja.
– A szerzetes atyáknak a fürdőben zajló istentelen élet nem tetszik –
Kálmán hangja vidáman csengett. – A mulatozás, ivászat és persze a feslett
nőszemélyek jelenléte, akik pedig már sok vendég gyógyulását segítették elő
a maguk módján. Maga sem tagadhatja, barátom, hogy ebben van némi
igazságuk a szent életű bencéseknek.
– Ugyan már, és ezt éppen uraságod mondja… – Ries doktor hirtelen
elhallgatott, és hosszú csend állt be. Ilka még a lélegzetét is visszafojtotta,
úgy várta, mit fog erre Apus mondani. De nem ő szólalt meg elsőként, hanem
megint az orvos. – Sajnálom – mondta, majd megköszörülte a torkát. – Nem
állt szándékomban megbántani, méltóságos uram, kivált, hogy mellettem áll
ebben a pörben…
– Nem állok én senki pártján – vágott közbe Kálmán bosszúsan. – Hagyja
el, orvos uram. Értem én, hogy mire célzott, és részben igaza is van. De
nekem nincsen bajom a bencés atyákkal sem, legalábbis a mostaniakkal.
A megboldogult Debrecenyi Ambrus ezzel szemben sok fejfájást okozott,
míg ő látta el itt a lelkipásztori teendőket, ráadásul hosszú esztendőkig. De
halottakról jót vagy semmit, nem igaz? Utólag nem neheztelek rá, hiszen nem
váltotta be a fenyegetését, és nem árulta el a lányomnak, milyen bűnök
nyomják a lelkemet.
– Miről beszél? – kérdezte Krisztina, de Ilka leintette őt.
– Psszt!
Mindketten elhallgattak, és tovább füleltek, hátha a két férfi folytatja a
beszélgetést. Nem is csalódtak.
 – Elárulta volna a gyónási titkot? – a doktor megvetően felhördült.
– Ugyan, csak nem képzeli, hogy meggyóntam annak a károgó varjúnak?
Lehetséges, hogy éppen ez volt a baja velem… De nyilván megtudta. Itt,
Füreden nincsenek titkok, és ezután folyvást ezzel abajgatott. Megvádolt,
hogy a feleségemet is én tettem a sírba. Hogy Cecília a csalárdságom miatt
halt meg. Noha, esküszöm, hogy a házasságunk után rá sem néztem arra az
asszonyszemélyre! Csupán Cecília halála után kerestem újra nála vigaszt…
Ilka nem bírta tovább hallgatni. A kezét a szájára szorítva elrohant, és meg
sem állt a szobájáig. Tini földbe gyökeredzett lábbal, döbbenten nézett utána,
majd mikor megfordult, Györökyvel és az orvossal találta magát szemben.
Az uraság halálsápadt volt, és úgy nézett a lányra, mintha kísértetet látna.
– Krisztina kisasszony! – hebegte. – Ön itt…
Tini elvörösödve pukedlizett.
– Uram! Bocsásson meg, kérem. Én… Ilkával voltam Tihanyban, és
most…
– Ilka is itt volt? – Kálmán az ajtófélfába kapaszkodott, mintha egyszeriben
szüksége lenne valami támaszra. – És… mennyit hallottak?
– Mi igazán nem akartunk hallgatódzni! – mentegetőzött a lány könnybe
lábadt szemmel, majd nagyot nyelt a kegyes hazugság után. – Nem
szándékoztunk zavarni uraságodat, mivel megtudtuk, hogy látogatója van.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha én most elmegyek – szólt közbe az orvos
zavartan. – Nos, méltóságos uram – fordult Kálmánhoz –, akkor, ha
kérhetem, szóljon pár jó szót az érdekemben a főtisztelendő Kopácsy{12}
püspök úrnál.
Györöky türelmetlenül intett, hogy rendben van, csak menjen már, mire
Ries futólag meghajolt a kisasszony előtt, és elment. Kálmán ekkor ismét a
lányra nézett.
– Hol van Ilka? – kérdezte rekedten.
– A… azt hiszem, a szobájában – dadogta Tini, aki már mindennél jobban
szeretett volna kívül kerülni az ajtón, és meg sem állni a parton álló házukig.
– De most már nekem is mennem kell – hadarta. – Édesanyám dühös lesz, ha
kések a vacsoráról.
A vacsoraidő ugyan még messze volt, de Kálmán ezt nem tette szóvá.
Biztatón az ijedt lányra mosolygott.
– Máris hívatom a kocsisomat, és ő hazaviszi kegyedet. Örültem a
szerencsének! – lehajolt, és kezet csókolt a zaklatott bakfisnak, akin látszott,
hogy most bárhol szívesebben lenne, mint a Györöky-udvarházban. Miután
Sándor kocsis gondjaira bízta Krisztinát, elindult, hogy megkeresse a
kislányát.
Ilka nem volt a szobájában, de Kálmán rögtön tudta, hol keresse. És
valóban… amikor benyitott Cecíliához (amit soha nem tett meg szívesen), ott
találta Ilkát az édesanyja zongorája előtt.
Az ajtónyitásra a gyermek nem fordult hátra, noha biztosan tudta, ki lépett
be a szobába. Konokul az ellenkező irányba nézett, még akkor is, amikor
Kálmán közelebb lépett, és a vállára tette a kezét.
– Tudtam, hogy itt megtalállak – mondta halkan. – Észre sem vettem,
amikor hazajöttél. Krisztina elment már… nem szerettél volna elbúcsúzni
tőle?
Ilka ekkor hirtelen megfordult – a szeme ki volt vörösödve, és az arca
könnyes volt, de már nem sírt. A Kálmán szemében oly kedves vonásokat
most düh torzította el.
– De, szívesen elbúcsúztam volna tőle, ha minden a legnagyobb rendben
lenne. De nem tehet úgy, apámuram, mintha úgy lenne! Bevallom,
hallgatództam, igen…Ha megbüntet ezért, ám legyen. Elviselem azt is, mivel
így legalább megtudtam…
– Mit tudtál meg, ugyan! – hördült fel Kálmán, majd leroskadt a
hímzőasztalka melletti székre. – Fogalmad sincs semmiről, és én szerettelek
volna megkímélni ettől, de ha már így alakult, jól van. Tudj meg hát mindent!
– Kemenesné a szeretője? – vágott a szavába Ilka, ami hallatlan
tiszteletlenség volt, Kálmán mégsem szólt miatta, csak szomorúan nézte a
lányát.
– Igen – felelte halkan. – De nem ilyen egyszerű a dolog…
– Nem? – a lány a kézfejével megtörölte a szemét. – Persze! Mondja, az
egész falu tud róla, igaz? Csak én nem, ugye? Legalábbis eddig. De az igazat
megvallva, én is tudtam… vagyis sejtettem, de nem így akartam
megbizonyosodni róla.
Lehajolt, és ismét sírva fakadt, és ennek láttán Kálmánnak mintha tőrt
forgattak volna meg a szívében.
– Hallgass végig, kislányom – kérte. – Először is, hidd el; téged szeretlek a
legjobban a világon! – Ilka erre nem szólt semmit, és az apja folytatta. –
Kemenesné még azelőtt lett a szeretőm, ahogyan te nevezted, mielőtt
édesanyádat megismertem volna. Nem tudtam parancsolni a véremnek, ezzel
bizony sok férfiember így van, még ha tudjuk is, hogy bűnösek ezek a
hajlamok. Mikor aztán Cecíliát megismertem, onnantól kezdve rajta kívül
senki másnak nem volt helye a szívemben. Bármire megesküszöm, hogy nem
csaltam meg őt, de valahonnan mégis a fülébe jutott a viszonyom híre, éppen
akkor, amikor veled volt várandós. Mindent bevallottam neki, de nem tudtam
lecsillapítani a féltékenységét. Az addig oly harmonikus frigyünket
megmérgezte az állandó gyanakvása és a folytonos szörnyű jelenetek. De
még ez is jobb volt, mint a néma szenvedése, a szemrehányása. Aztán…
mikor te szerencsésen világra jöttél, és már-már úgy tűnt, végre minden
rendben lesz, ágynak esett, és mindössze egy nap alatt elragadta őt a
gyermekágyi láz. Te megmaradtál, és sokáig egyetlen vigaszom voltál, az
egyetlen ok, amiért érdemes tovább élni. Ám egy férfinak másra is szüksége
van, mint mondottam, és amikor úgy egy év múlva véletlenségből megint
összetalálkoztam Kemenesnével… Zsuzskával…
– Ne folytassa! – vágott közbe újfent a lány, megint csak megfeledkezve
minden tiszteletadásról, de Kálmánnak ezúttal a szeme sem rebbent. Az arcán
őszinte bűnbánat és restelkedés látszott.
– Régóta készültem már arra, hogy elmondjam neked mindezt, kicsi Ilkám
– szólalt meg végül alig hallhatóan. – Rettegtem attól, hogy esetleg mástól
tudod meg. Ambrus atya folyton azzal fenyegetett, hogy elmondja, és évekig
zsarolni is próbált ezzel. Úgy véltem, túl kicsi vagy még hozzá, hogy
megértsd… talán még most is az vagy.
– Nem vagyok már többé gyermek – mormolta Ilka. – És igen, sejtettem is,
hogy van kettejük között valami azzal az… asszonnyal. Nem vagyok vak, és
hát… a cselédek, a jobbágyok egy-egy elejtett szavából is kikövetkeztettem,
hogy amikor órákra eltávozik itthonról, őhozzá megy. De hogy már
édesanyám idején is megkeserítette az életünket…
– Cecília életében semmi közöm nem volt hozzá! – Kálmán ezúttal már
felemelte a hangját. – Ha kell, meg is esküszöm erre.
– Nem szükséges! – Ilka ismét az édesapjára nézett, és egyszeriben úgy
érezte, már nem is képes haragudni rá. Hiszen kicsoda az a Kemenesné?
Senki, egy ágrólszakadt jobbágy özvegye, aki igen szemrevaló ugyan, és
talán elérte azt, hogy Apus elismerőn nézzen rá, és gyakran meglátogassa, de
ezen kívül… soha be nem tehette ide a lábát, sem az udvarházba, de még a
kis angolkertbe sem, és ha rajta, Ilkán múlik, ez mindörökké így is fog
maradni.
– Édesapám – kezdte, és Kálmánt szíven ütötte, hogy ezúttal nem Apusnak
szólította –, kegyelmed is talált módot arra, hogy üres óráiban élvezetesen
múlassa az időt, hát engedje meg, hogy én is keressek valami kellemes
elfoglaltságot magamnak.
– Tudhatnád, hogy bármit megadok, csak kérned kell – mondta az apja
némileg megkönnyebbülten. – Ki vele! Ha egy mód van rá, teljesítem a
kérésedet.
– Szeretnék végre olyasmiket tanulni, mint más nemes kisasszonyok.
Zongorázni – tétován leütötte a régi hangszer egyik billentyűjét –, és
franciául is, mint Horváth Tini.
Kálmán néhány pillanatig döbbenten bámulta a lányát. Őszintén szólva sok
mindenre számított, csak erre nem. De ha Ilka ezt szeretné, ám legyen!
– Természetesen – szomorúan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. –
Már holnap beszélek is Keszthelyen Ágh Andrással, hogy ha teheti, vállalja
el a pallérozásodat. Mégiscsak édesanyádra ütöttél, kicsim. Neki volt a
mindene a zene és a festés.
– Lehetséges – Ilka vállat vont, és igyekezett közömbös arcot vágni, noha
magában ujjongott, hogy Apus magától is Ághot választotta lehetséges
mesterének.
Neki is szüksége volt valamire, hogy megfeledkezzen a bánatáról – fél
szemmel az apjára nézett, de Kálmánnak egy arcizma sem rezdült, mindössze
a szeme csillogott furcsán az ablakon bevilágító, lemenő nap fényében.

•••

1821 júliusa
A hónap elején Füredre megérkeztek a várva-várt vendégek, József főherceg-
nádor és a családja: Mária Dorottya főhercegné és a kis négyéves ikrek, akik
a palatinus előző feleségének, Herminának a gyermekei voltak: István és a kis
Hermina. Nagy ceremóniával fogadták őket, és ahogyan Ilka megjósolta,
számtalan főrangú vendéget csalt a fürdőtelepre a nádori család jelenléte.
Ennek ellenére József főherceg és a család is meglepően szerénynek és
közvetlennek bizonyult. Az úgynevezett Varga-házat bérelték ki, ami a part
közelében állt, és az ablakaiból lenyűgöző kilátás nyílt a Balatonra meg a
tihanyi apátságra. Fürödni viszont nem a forgalmas telepre jártak, hanem egy
távolabbi partszakaszra, Arács felé, ahol egy szőnyegekkel elkerített
cölöpkunyhót építtettek a vízre. Dorottya főhercegné itt vett hideg fürdőt
mindennap, ami a friss levegővel és a savanyúvízkúrával egyetemben
hamarosan rohamos javulást idézett elő az egészségében és a közérzetében
egyaránt.
 Az idesereglett úri népek nagy bánatára a nádorék egyébként is
meglehetősen visszahúzódó életet éltek a tóparti bérelt nyaralóházban.
Józsefről köztudott volt, hogy kedveli a magányt, de azért, amikor
megközelítette vagy megszólította valaki, mindannyiszor kedvesen és
udvariasan reagált. Leereszkedőnek sem lehetett őt nevezni – ezt sok más, a
fürdőben tartózkodó főrangú személyről nem mondhatták el.
Ilka egy ízben elsőre meg sem ismerte őt, amikor a nádor a tóparton sétált,
ő pedig éppen arra lovagolt kora reggel. A lány szeretett ezekben a hajnali
órákban kilovagolni – az idő ilyenkor még kellemesen hűvös volt, friss szél
fújt a tóról, és a parti sétányok, még a máskor legzsúfoltabb helyeken is,
néptelenek voltak.
Az előző napokon, rövid, esős időszakot követően igazi, hamisítatlan nyári
kánikula kényeztette a fürdővendégeket, és a forrásoknál, valamint a hideg
fürdőknél is csak úgy tolongtak a felfrissülni vágyók. A vendégek között
szóbeszéd tárgya volt, hogy a nádor és a családja egy ideje nem mutatkozott
közöttük – nem látták őt a nagyobb, felső vendégházban tartott közös
vacsorákon, sem a táncmulatságokon, sem a sétányokon, ahol esténként
mindenki ráérősen andalgott, meg-megállva, és a régi, vagy újdonsült
ismerőseivel beszélgetve. Az első napokban József nádorék is részt vettek
ezeken a társasági eseményeken, ám mostanában elmaradtak – ez különösen
azoknak okozott csalódást, akik kimondottan az ő kedvükért utaztak ide.
Ilka pedig Tini kisasszonnyal jókat mulatott ezen, és megegyeztek abban,
hogy a nádorék alighanem azért is tűntek el egy időre, hogy borsot törjenek a
talpnyalók orra alá, és kipihenjék a folytonos hízelkedésüket.
Így ezen a kora hajnalon Ilkának meg sem fordult a fejében, hogy
összetalálkozhat őfenségével – vagy bárki mással – a tóparton. Az egyszerű,
világos kabátot és szalmakalapot viselő férfit meg sem ismerte egészen addig,
míg közel nem ért hozzá, és ő feléje nem fordította a fejét.
Eddig nem gyakran látta a nádort – amikor megérkezett, természetesen
Apussal ők is ott voltak a fogadóünnepségen, és egy alkalommal a sétányon
pillantotta meg – többen is álltak körülötte, és ő nyájasan mosolyogva
társalgott velük. Közelről még nem volt hozzá szerencséje, ezért most nem
nagyon tudta, hogyan is viselkedjen. Mindenesetre leszállt Gyöngyről, és
sután pukedlizett az őt kíváncsian méregető férfi előtt.
– Jó reggelt, kisasszony! – köszöntötte József magyarul, a jól ismert
németes kiejtésével, ám hibátlanul. – Nem hittem volna, hogy ezen a korai
órán társaságom lesz a parti sétámon.
 – Én… nem szándékoztam megzavarni Fenségedet – rebegte a lány
megilletődötten.
– Nem zavar. Megvallom, szeretek egyedül lenni, és meglehetősen ritkán
van részem ebben a kiváltságban. De nem érzem úgy, mintha kegyed
jelenléte terhes lenne. Szép látvány volt, ahogyan felém lovagolt… rátermett
lovasnak tűnik, leány létére. Kihez is van szerencsém?
– Györöky Ilona Valéria vagyok – Ilka újból pukedlizett.
– Valéria? – a főherceg arca felderült. – Milyen szép név!
– Köszönöm, Fenség! Különben engem Ilkának szoktak szólítani.
– Ilka. Ez is nagyon kedves. Mondja, Ilka… kitől tanult meg ilyen remekül
lovagolni?
A lány szeretettel végigsimította Gyöngy nyakát.
– Édesapám is tanított, de valójában magamtól tanultam meg. Szeretem a
lovakat… mikor a kancám nyergében ülök, úgy érzem, mintha szárnyaim
nőttek volna.
– Láttam, mennyire élvezi a lovaglást… kedves Ilka, ha szépen
megkérném, foglalkozna a gyermekeimmel, amíg itt vagyunk? Mindketten
tudnak lovagolni, bár még csak pónin. Hermina lányom azonban, úgy vettem
észre, néha fél a nyeregben, István fiam pedig kissé türelmetlenül bánik
szegény állatokkal. Nagy hasznukra válna, ha valamennyit átadna nekik a
tudományából.
Ilka a dicsérettől és a kéréstől boldogan egy darabig meg sem tudott
szólalni, de a nádor jól látta a szemében a választ.
– Igenis, fenséges uram – nyögte ki végül. – Szívesen elvállalom a kis
fenségek oktatását… habár – tette hozzá elgondolkodva – még meg kell
kérdeznem az édesapámat is.
– Hogyne – bólintott József. – Érthető, de remélem, hogy neki sem lesz
kifogása a kérésem ellen. Most pedig – elővett a mellényzsebéből egy
aranyórát, és megnézte –, ha megbocsát… nemsokára megterítenek a
reggelinkhez, amit családi körben költünk el. Ha nincs más elfoglaltsága,
akár már ma délután is elkezdhetik a gyerekeimmel a gyakorlást. A házunk
kertje elég tágas, eleinte ott is tanulhatnak.
– Ebéd után első dolgom lesz, hogy elmegyek Fenségedékhez – ígérte meg
Ilka, majd búcsúzóul megint térdet hajtott a nádor előtt. Ő válaszul
megemelte a kalapját, és barátságosan biccentett. Mikor elment, a lány egy
ideig hitetlenkedve nézett utána.
Ha ezt Apusnak és Tininek elmesélem! – gondolta, majd ismét felpattant
Gyöngy nyergébe, és vágtatva indult hazafelé.

A Györöky-ház falai között hosszú évek után az utóbbi napokban újra

zongora szólt – ámbár a lakóinak ebben nagy kedvük egyelőre nem tellett.
Erzsi néni is meg-megállt a szokásos sürgés-forgás közben, felnézett, és a
fejét csóválta. Micsoda macskazene! Hiába, a hangszeren való értő játékot
nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani, és tehetség is kell hozzá. Mikor
a megboldogult Cecília asszony játszott, még a madarak is csendben voltak,
hogy őt hallgathassák, de ez a leány… mintha csak haragudna arra a
zongorára, pedig nem az tehet róla, hogy ilyen pocsékul játszik.
Annak az András mesternek meg nyilvánvalóan kötélből vannak az idegei!
Odafönt, Cecília egykori szobájában Ágh András – aki ugyan valóban erős
idegzetű volt, de azért Ilka teljesítménye az ő türelmét is próbára tette – fel-
alá járkált, és egy pálcával ütemesen ütögette a tenyerét.
– Tartsa az ütemet, kérem, tartsa az ütemet! Na még egyszer… egy-kettő!
– Nem megy – Ilka felsóhajtott, és a tanára felé fordult. – Nem és nem…
nem tudom eltalálni. Hadd pihenjek egy kicsit, mester!
– Jól van – a nevelő töprengve nézte a lányt. – Bár megvallom, nem
értem… jól táncol, szépen énekel, így a muzsikálásnak is jól kellene mennie.
De sebaj… a szorgos gyakorlás majd meghozza a gyümölcsét. Most
pihenjünk! Mondja csak, kisasszony… a hímzőasztalkához lépett, és felemelt
onnan egy papírost, amin egy vihartól megriadt lovat ábrázoló rajz volt. – Ez
az ön munkája?
– Igen – felelte Ilka némileg pironkodva. – Tudom, hogy nem valami
művészi, de szeretek rajzolni… kivált lovakat.
– Igen, látom, hogy szeretettel alkotta… – András elmosolyodott. – Nos,
azt tudja-e, hogy a rajzolást is lehet tanulni, akárcsak a zenélést? Lehetséges,
hogy ahhoz több hajlama lenne.
Ilka elgondolkodva nézte hol a rajzot, hol a mestert, majd megrázta a fejét.
– Á, a rajzolás az nekem csak afféle haszontalan mulatság. Ahhoz viszont,
hogy kifinomult úri kisasszony legyek, elengedhetetlen, hogy tudjak
zongorázni – felsóhajtott –, folytassuk hát, András mester. Úgy érzem, eleget
pihentem, és kevesebbet fogok melléütni.
Ezzel újra a billentyűk felé fordult, és olyan elszántan hajolt föléjük,
mintha valami ádáz ellenségét készülne egyszer s mindenkorra megregulázni.

Ilka kis tanítványai napról napra ügyesebbek voltak a lovaglásban. Nem úgy,
mint én a zongorázásban – gondolta a lány bosszúsan, de egyben jóleső
elégedettséggel, hiszen az igazat megvallva kissé tartott tőle, hogy nem jár
majd sikerrel, és csalódást fog okozni a főhercegnek, aki pedig ismeretlenül
is megbízott benne, és felkérte a gyermekei oktatására. Az
ellenszolgáltatásról még nem állapodtak meg, de Ilka remélte, hogy a nádor
nem pénzbeli fizetséggel szeretné díjazni a munkáját. Azt semmiképpen nem
fogadná el… De a gyerekkel való foglalkozást nem is érezte munkának,
örömmel tanítgatta a négyesztendős, aranyos ikreket, akik mindketten
szórakoztató játéknak fogták fel az órákat. Ilka sem volt ezzel másképp… a
kicsikkel élvezet volt foglalkozni, még akkor is, ha Hermina eleinte valóban
félt a lovaktól, Istvánka pedig túl heves volt az amúgy rendkívül jámbor és
kezes pónikkal.
– Igaz, hogy önnek sohasem volt pónija, Ilka kisasszony? – kérdezte
Istvánka, már a nyeregben ülve. – Hermina mondta, hogy már ennyi idős
korában is rendes, nagy lovakat ült meg, akárcsak a felnőttek.
– Visszagondolva ez nem volt túl bölcs dolog tőlem, kis Fenség –
mosolygott a lány. – Csúf balesetet is szenvedhettem volna, akár nyakamat is
törhettem volna. Meg aztán… akkoriban én nem is láttam közelről pónit, de
most, hogy dolgom van velük, nagyon szeretetre méltó jószágnak tartom
őket. Akkor hát kezdjük… először ügetéssel. Úgy! A lábát ne szorítsa
annyira, és lazábban tartsa a kantárt. Látja, így jó lesz.
Miközben a kisfiú körbe-körbeügetett a póniján, a kislány, Hermina Ilka
szoknyájába kapaszkodva nézte a fivérét, és szokása szerint megállás nélkül
fecsegett.
– Tudja, kisasszony, hogy a napokban óriási mulatság készül itt Füreden?
– Valamit hallottam. A hajókázásra gondol, ugyebár?
– Igen! Már alig várom. Azt mondják, az egész országban a keszthelyi gróf
úrnak vannak a legszebb hajói.
– Ez való igaz! Én már láttam a Festetics uraság híres gályáját, nem is
egyszer. Pompás látvány, mondhatom. Még a mostani gróf édesapja építtette,
és azóta is az egész Balaton büszkeségének tartják. Majd meglátják
Fenségetek.
– Én is nagyon várom már – szólt közbe Istvánka. – Remélem, lesz
alkalmunk utazni is rajta.
– Hogyne – biztatta Ilka. – Úgy vélem, hogy a gróf úr nem másért úsztatja
ide a hajóit, mint hogy Fenségedéket egy körutazásra vigye.
– És kegyed is velünk jön, Ilka kisasszony? – kérdezte a kis hercegnő,
majd választ sem várva hozzátette. – Természetesen, hiszen, ha mi hívjuk
magunkkal, akkor a gróf úr sem tud majd ellentmondani.
Miközben ezt kijelentette, felszegte az állát, és olyan tiszteletet parancsoló
képet vágott, hogy Ilka legszívesebben felkapta volna, hogy összecsókolja.
Nem hiába Mária Terézia dédunokája! – gondolta.
– Nem bizony! – bólintott komolyan. – Senki sem merne packázni
Fenségedékkel. Most már elég lesz – fordult Istvánkához, és odalépett a
pónihoz, hogy lesegítse a kisfiút a nyeregből. – Adja át a helyet a húgának.
No, jöjjön – nyújtotta a kezét a vonakodó Hermina felé. – Megígérem, hogy
ha ma még tíz kört megtesznek az udvarban Mukival, holnap kimegyünk vele
a partra, és ott fogunk gyakorolni.
– Hurrá! – kiáltott fel Istvánka. – Akkor aztán ország-világ láthatja majd,
milyen délceg lovas vagyok.
Hermina erre elbiggyesztette a száját, és jelentőségteljesen Ilkára nézett.
Ő pedig ekkor nem bírta tovább, és hangosan felkacagott. A következő
pillanatban már mindhárman együtt nevettek, még a kisfiú is, akit szintén
magával ragadott a másik kettő jókedve. Távolabb, a Varga-ház ablakából a
főhercegné is mosolyogva nézte a jelenetet.
– Azt hiszem, kedvesem, mégiscsak igaza volt ezzel a lánnyal
kapcsolatban – fordult az asztalnál ülő férjéhez. – Én ugyan nem láttam még
őt lovagolni, de az biztos, hogy olyan jóízűen tud nevetni, ahogyan eddig
még senki mást nem hallottam.

A nagy nap reggelén, amikor Festetics László gróf híres gályája, a Phoenix
megérkezett Keszthelyről, Ilka a szokásosnál jóval több időt töltött a
szobájában a fésülködőasztalka tükre előtt. Sehogyan sem boldogult a
hajával, és egyre dühösebben bontotta szét a fésűvel a frizurákat, amelyeket
az egyik, Tinitől kölcsönkapott párizsi divatlap rajzai alapján próbált
magának kreálni. Ám a végeredmény sehogyan sem akart hasonlítani a
képeken látottakra. Végül feladta a hiábavaló küzdelmet, és a haját egyszerű
kontyba csavarva a kalapja alá gyömöszölte, majd oldalt két tincset kihúzott a
füle mellé.
A ruhával nem vacakolt ennyit – az egyik kedvencét, a fehér
muszlinruháját vette fel, ami a habkönnyű kelme ellenére sem volt áttetsző,
ugyanis az anyag több rétegben omlott alá a derekáról. Mégis kellemes nyári
viselet volt, egyúttal elegáns és visszafogott, még ha kissé ódivatú is, amire
egy alkalommal Tini hívta fel a figyelmét.
 Mikor felállva még egyszer végignézett magán, elégedetten biccentett –
összességében elfogadható látványt nyújtott, és úgy ítélte meg, hogy
nyugodtan megjelenhet Horváthék szalonjában, ahová – sok egyéb vendéggel
együtt – hivatalos volt.
Erzsi néni is megerősítette ebben a véleményében, ugyanis amikor
meglátta, elismerőn csettintett.
– Drága Ilka kisasszony, hogy maga milyen szép ma! Egyre jobban
hasonlít az…
– Az édesanyámra – fejezte be helyette a lány, majd égnek emelte a
szemét. – Pedig ez nem igaz. Külsőleg talán igen, de egyébként… Hagyjuk
is! – legyintett. – Elég, ha megdicsér, Erzsi néni, nem kell folyton őhozzá
hasonlítgatni.
– Jól van, értem – mormolta a szakácsnő kissé leforrázva. – Én azt hittem,
örül neki… de most már induljon, ha nem akar elkésni.
– Apus nem jön? – kérdezte Ilka némi habozás után. Ő Tiniékhez ugyan
nem volt hivatalos, de a lány biztos volt benne, hogy a nagy eseményt ő sem
fogja kihagyni.
– Azt mondta, majd később megy. Majd Sándor visszafordul érte a
kocsival.
Ilka erre nem szólt semmit. Apus a kínos beszélgetésük óta láthatóan
kerülte, ő pedig ezt nem bánta különösebben, még akkor sem, ha ilyenkor
sajgott a szíve, és hiányzott neki az a bizalmas, évődő viszony, ami azelőtt
magától értetődő volt köztük.
De Apus helyettem inkább Kemenesnét választotta – gondolta a lány
dacosan, majd megvonta a vállát, lesietett a lépcsőn, és beszállt a kocsiba,
ami már várta őt a feljárónál.
A Horváth-házban még a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés, és Ilka a
tömegben alig találta meg a barátnőjét. Végül észrevette Tinit, legyezővel a
kezében, a legutolsó divat szerint készült, fodros szegélyű, buggyos ujjú és
hófehér vállát szabadon hagyó ruhában. Nyomban elindult felé, de ekkor
meglátta, hogy nincs egyedül. Egy magas, barna hajú, komoly arcú ifjúval
beszélgetett, és kacéran nevetgélt, arcát félig a legyező mögé rejtve. Ilka nem
tudta, mitévő legyen… nem akarta őket megzavarni, Tinin és a szülein kívül
azonban nem ismert itt senkit. Legalábbis első látásra úgy tűnt… zavartan
toporgott egy helyben, és a kisebb-nagyobb csoportokba verődött
vendégekkel teli, zsibongó teremben nézelődve. Ám ekkor végre Tini is
észrevette őt, és már messziről integetett üdvözlésül.
 – Ilka, édesem, de jó, hogy végre itt vagy. Már alig vártalak… ha hiszed,
ha nem, rólad beszélgettünk. Igaz? – fordult a mellette álló fiatalemberhez,
aki meghajolt az ismeretlen, divatjamúlt ruhát viselő, ám igen bájos leány
előtt. – Bemutatom neked Zsiga unokabátyámat.
– Szentgyörgyi Zsigmond – hajolt meg ismét a fiú, majd lehajolt, és kezet
csókolt. Ilka elpirult.
– Györöky Ilona – rebegte megilletődötten. Tini unokabátyja ugyanis
olyan alaposan végigmérte tetőtől talpig, mintha csak egy felkínált portékát
gusztált volna. Mégis… a kissé tolakodó tekintete ellenére Ilka igen
rokonszenvesnek találta Zsigát. Közben mintha gombócot érzett volna a
torkában, és ha akart volna, akkor sem tud megszólalni. De nem is jutott
eszébe semmi… Szerencsére Tini a segítségére sietett.
– Nemsokára befut a hajó – Ilkába karolt. – Innen, a mi ablakainkból
csodás kilátás nyílik a tóra, nem kell hát odalent a parton tülekednünk, így is
mindent jól fogunk látni. Remélem, értékelitek, hogy ilyen kiváltságos
helyzetben vagytok!
– Ennél nagyobb kiváltságban csak magán a hajón lehetne részünk –
jegyezte meg Zsigmond. – Vagy azon az emelvényen, amit a nádor
családjának és az ő vendégeiknek ácsoltak.
– Áh – Tini legyintett –, azoknál nekünk jobb helyünk lesz, ne aggódj!
Odaléptek az egyik ablakhoz, amit minden jel szerint direkt a
kisasszonynak tartottak fenn – Ilka és Zsigmond még éppen odafértek, bár a
fiú már csak a két lány mögé állhatott, de mivel egy fejjel magasabb volt
mindkettőjüknél, könnyedén kilátott fölöttük.
A parton összegyűlt tömeg ekkor mozgolódni és morajlani kezdett, és a
következő pillanatban a tihanyi öbölben fel is tűnt a pompás Phoenix,
Festetics gályája. A roppant úszóalkalmatosságot még egy fedett gondola és
két kisebb sajka is követte, mind magyar színekkel fellobogózva. Ilka ugyan
valóban többször látta már a Phoenixet, így a méretei nem lepték meg, mégis,
ahogyan a méltóságteljes hajó lassan befutott a füredi kikötőbe, őt is
lenyűgözte a páratlan látvány.
Ám egyszer csak úgy érezte, mintha a ház és maga a föld is megremegett
volna a talpa alatt. Ösztönösen megragadta az ablakpárkányt, majd a
gyomrára szorította a kezét, ami szintén beleremegett a morajlásba.
– Ágyúznak – mondta Zsiga leplezetlen lelkesedéssel, és Ilka csak arra
tudott gondolni, vajon a fiúk és a férfiak miért rajonganak annyira a
fegyverekért… és vajon most mi a csudáért kell lövöldözni. Megsüketül az
ember!
Ám ez még csak a kezdet volt. A hajó ágyúinak a partról újabb lövések
válaszoltak.
– Ezek pedig mozsarak – mutatott Zsiga a közelben felállított ágyúkra.
– Ó, az pedig ott Fülöp József uram, az egyik szomszédunk. Ő vezényli a
tüzéreket – mutatott rá Tini. – A veszprémi postamester. Ezek az ő mozsarai?
– A postamesternek ilyen arzenálja van? – érdeklődött Zsigmond kissé
előrehajolva, hogy a válla Ilkáét súrolta. Ő ezt észre sem vette, de a lány
egész teste beleborzongott. Közben a roppant gálya egyre közeledett a
parthoz, ahol az ott várakozók izgalma is fokozódott. Mikor már csaknem
lehorgonyoztak, jól látszott, hogy Festetics matrózai milyen fess
egyenruhában feszítenek. Egyforma sötétkék hosszúnadrágot viseltek, piros
dolmányt és süveget. Mikor a bámészkodók meglátták őket, valaki tapsolni
és éljenezni kezdett, és pillanatokon belül a többiek is csatlakoztak az
ovációhoz. Ezen senki sem csodálkozott; a hajók érkezése ugyanis olyan volt,
mint egy tökéletesen megkomponált előadás.
A partraszállás után a gróf és a kísérete elsőként a nádort és a családját
köszöntötte. Ilka ekkor meglátta az édesapját, aki József nádor emelvényének
a közelében állt, egy másik környékbeli birtokos, Szűcs László társaságában.
Az emelvényen, a nádor oldalán a fürdőtelepen nyaraló mágnások, Orczyék,
Koháryék, Eszterházyék foglaltak helyet, körös-körül, a parton pedig régen
nem látott hatalmas tömeg gyűlt össze a látványosságra. Volt is mit nézni!
Kikötése előtt a Phoenix háromszor is megfordult, miközben végig dörögtek
az ágyúi. A part közelében a matrózok vasmacskát eresztettek a tóba, majd a
gálya előkelő utasai, Festetics gróf és a kíséretében lévő hahóti apát átszálltak
az egyik sajkába, amelyben aztán végül partot értek, a tömeg hangos
éljenzése közepette. A gróf azonnal József nádorhoz sietett, hogy
mindenekelőtt őt köszöntse. Ilka ekkor hátralépett az ablaktól, és Tini is
követte a példáját.
– Hát ez csodálatos volt! – lelkendezett. – Te nem úgy találtad? – kérdezte
a barátnőjét.
– Dehogynem – Ilka elfintorította az orrát. – De mi a csudának kellett
ennyit lövöldözni? A bal fülem be is dugult – megrázta a fejét, mintha víz
került volna a fülébe, és attól szeretne megszabadulni. – Hiába – sóhajtott. –
Úgy tűnik, egy darabig részben süket leszek.
– Szerintem remek ötlet volt – nevetett Zsiga. – A gróf megadta a módját
ennek a behajózásnak, az már szent igaz. De úgy láttam, az összegyűlt
közönségnek is tetszett.
– Az lehet… – Ilka a fiúra mosolygott. – Én mindenesetre lemondtam
volna róla.
– Jól van, ebben úgysem fogunk egyetérteni – szólt közbe Tini, aki minden
alkalommal igyekezett elkerülni a békétlenséget. – Most már menjünk… az
ebédlőben terített asztal vár minket. Ilka, oda már édesapád is hivatalos, és
hacsak a nádor nem hívta meg őt is, remélem, hogy eljön.
– Nem hiszem, hogy a nádor meghívta… gondolom, azok vesznek részt a
fogadásán, akik mellette voltak az emelvényen – mondta Ilka, majd még
hozzátette: – Mi, Györökyek csak itt, helyben számítunk potentátnak, de a
nyári hónapokban még itt sem. Ilyenkor ugyanis ide rajzik az ország
leghatalmasabb családjainak színe-java. Ahogy az imént láthatták is – Zsigára
pillantott, aki csodálkozva bámult rá.
A fiatalember már első látásra konstatálta, hogy még soha nem találkozott
ehhez fogható különös teremtéssel, és a lány szavai csak megerősítették
benne ezt az érzést. Mintha nem is egy úri kisasszonyt hallgatna, hanem
valamelyik barátját. Igen, úgy beszél, mintha nem is lány lenne… márpedig
az, és a lehetetlen öltözéke meg a hanyag frizurája ellenére nagyon is csinos.
Megkockáztatná, hogy még Tininél, az unokahúgánál is szemrevalóbb, aki
pedig a szőke hajával és a hatalmas, csodálkozó kék szemével messzi földön
híres szépség.
Az ebédlőben Ilka Apus mellett foglalt helyet, aki most is jókedvében volt,
minden bizonnyal a megállás nélkül kortyolgatott badacsonyi fűszeres bor
hatására, és a régi hajós élményeit idézgette, elszórakoztatva a közelükben
ülőket. Ilka csendben falatozott – a sült hús és a mártások után különleges
csemege, jéggel hűtött, cukrozott gyümölcs következett, ami igencsak jólesett
a hőségben. A lakoma után újabb látványosság várta a Horváth-ház vendégeit
is: a főherceg a családjával együtt meglátogatta Festetics hajóját, amelyen a
Habsburg-főherceg tiszteletére a magyar lobogó helyére ekkor a kétfejű sasos
császári zászlókat vonták fel. Mivel már esteledett, fáklyákkal és
lámpásokkal kivilágították a gályát meg a fedett gondolát is, amellyel aztán a
főrangú utasokat kisebb körútra vitték.
A parton bámészkodók serege ekkor már ritkulni kezdett. Ilka Apusba
karolva a kikötőnél állt, és a két kis növendékére gondolt, akik biztosan
nagyon élvezték a mai nap eseményeit, különösen a mostani hajókázást.
Magában elmosolyodott, mikor eszébe jutott kis tanítványa, Hermina
hercegkisasszony ígérete, hogy őt is magukkal viszik majd a sétaútra. Nos, a
nagy izgalomban valószínűleg eszükbe sem jutott Ilka kisasszony, és hát
valóban, mit is keresne ő ott közöttük?
Apus eddig vidáman dudorászott, most azonban hirtelen elhallgatott, és a
könyökével megbökte a lánya oldalát.
– Nézd csak, kicsim! Az ott nem a Krisztina kisasszony?
Ilka is odanézett, és az alkonyi félhomály ellenére is jól látta, hogy valóban
a barátnője áll az egyik facsoport alatt, a jótékony sötétség oltalmában. Tini
nem volt egyedül… Ilka szíve egy pillanatra megdobbant. Csak nem Zsigával
bujkálnak ott az árnyékban? Igaz, hogy unokatestvérek, de az ilyen jómódú
családoknál megesik, hogy közeli rokonok is egybekelnek, hogy ne
osztódjon, sőt inkább gyarapodjon a vagyon. Amellett Tini igazi szépség,
Zsiga pedig fess, délceg fiatalember, nem lenne csoda, ha a családi
kötelékeknél jóval erősebb vonzalom is kialakulna közöttük.
Habár, ha így lenne, az bizony neki a mai nap után különösen
rosszulesne… Szentgyörgyi Zsiga, mi tagadás, igencsak megtetszett neki.
Igaz, hogy még évekkel ezelőtt elígérkezett Oliver Storznak, de akkor még
mindketten gyermekek voltak, és különben is, alig találkoztak azóta. Lehet,
hogy Olivér azóta javában udvarol egy szép bécsi lánykának!
Ám amikor idáig jutott a gondolataiban, a Tini mellett álló magas fiatal
férfi megmozdult, és a tóról idáig világító lámpások fényében jobban látszott
az alakja.
Nem Zsiga volt – valamennyire emlékeztetett rá, de ez az ifjú bajuszt
viselt, és katonai egyenruhát. Ilka eddig még sohasem látta, és Tini sem
beszélt róla… noha nyilvánvaló volt, hogy nem most találkoztak először.
A férfi ekkor átölelte a lány derekát, és a fejét lehajtva megcsókolta.
Ilkának a lélegzete is elakadt, ám az egész jelenet mindössze egy pillanatig
tartott. Krisztina kiszabadította magát az ölelésből, és vissza sem nézve
elrohant.
– Nohát! – szólalt meg Apus váratlanul. Ilka meg is feledkezett róla, hogy
ő is ott áll mellette, és hozzá hasonlóan végignézte a történteket.
– Menjünk haza, Apus – mondta a lány, majd ismét belekarolt Kálmánba,
és gyengéden maga után húzta a nagy vendéglő felé, ahol az istálló mellett a
kocsijuk várakozott.
 3. fejezet

1824 augusztusa
Ilka elégedetten csukta le a zongora fedelét, majd a kottatartóról is levette a
kottát, és összehajtotta. Hátrafordulva kérdő tekintettel nézett András
mesterre, aki rámosolygott.
– Bravó, kisasszony – mondta elismerőn bólintva. – Ha nem hangozna
kissé lehangolón, amikor csak egyetlen ember tapsol, megtenném. Ez a
Beethoven-szonáta nem is olyan egyszerű, és hibátlanul játszotta végig.
– Igen, én is hallottam – bólintott Ilka. – Nincs botfülem, csak kicsit
ügyetlen vagyok… vagy voltam. A sok gyakorlás, azt hiszem, meghozta a
gyümölcsét.
– Még van fejlődnivalója, de ahhoz képest, milyen későn kezdte el a
zongorázást… Tényleg, mindig is meg akartam kérdezni, miért döntött úgy,
hogy megtanul ezen a hangszeren játszani. Eddig csak azért nem tettem, mert
féltem, hogy esetleg megbántom a kérdéssel… nehogy félreértse… nehogy
azt gondolja, csak azért kérdezem, mert hiábavalónak tartom az erőfeszítéseit.
Ilka elnevette magát.
– Valóban úgy értettem volna… és voltak pillanatok, amikor kis híján
feladtam. Sokáig nem hittem, hogy valaha eljutok idáig. Tudom, most sem
léphetnék fel egy főúri szalonban… de nem is áll szándékomban. És hogy
miért szerettem volna megtanulni? Édesanyám emlékére…
Mindketten a falon lévő portréra emelték a tekintetüket. A mosolygós,
fehér ruhás Cecília asszony mintha jóindulatúan nézett volna le rájuk a
képről.
– Akkor mára itt be is fejezhetjük – jelentette ki Ágh mester, és nyomban
szedelőzködni is kezdett.
Ilka hirtelen elkedvetlenedett. Emlékezett rá, hogy amikor úgy három éve
Apus felfogadta Ágh Andrást, hogy hetente egyszer eljöjjön hozzájuk, és
zongorázni tanítsa őt, mennyire megörült neki. Aztán az első órák után rögtön
le is lohadt a lelkesedése. Kezdetben ugyanis rettenetesen rosszul ment a
dolog, és ezen mindketten sokat bosszankodtak. Sokszor váltak el úgy, hogy
nehezteltek egymásra, és Ilka számtalanszor meg is fogadta, hogy többé nem
engedi be ezt az alakot a házukba. Mint ahogyan Ágh is bizonyára sokszor
megesküdött magában, hogy be nem teszi ide többé a lábát. Aztán mégis újra
eljött…
Mostanra pedig olyan jól összecsiszolódtak… Ilka akkor érezte ezt először,
amikor azon a régi lékhalászaton együtt táncoltak. Azóta ez többé nem
ismétlődött meg, amit Ilka bánt is, meg nem is. Már tudta, hogy a férfi
hallgatagsága mögött mélyen érző, szenvedélyes jellem rejlik, ami néha olyan
volt, mint a kívülről nyugodt hegy mélyén fortyogó vulkán. Emlékezett rá,
hogy a tánc közben mintha valamit megsejtett volna ebből. Másrészt azonban
nem szerette volna, ha Ágh túlságosan intim közelségbe kerül hozzá. Még a
végén elbízná magát… néha még így is túl bizalmas hangot engedett meg
magának vele szemben – bár az utóbbi időben ez már egyre ritkábban fordult
elő. Ilka úgy érezte, valamiféle tiszteletet vívott ki a kitartásával, azzal, hogy
a kezdeti reménytelen ügyetlenkedése ellenére sem adta fel soha.
– Máris vége az órának? – kérdezte elszontyolodva. – Olyan gyorsan
elszaladt az idő.
– Ha az ember jól érzi magát, az idő sebesen elszáll – a nevelő már a hóna
alatt szorongatta a takaros paksamétába rendezett kottákat, és a kalapját is a
kezében tartotta, indulásra készen. – A jövő héten találkozunk, kisasszony.
Addig is, mindennap gyakoroljon, kérem.
Meghajolt, és kiment a szobából. Ilka felsóhajtott, és tétován felvett egy
másik kottát a zongora melletti asztalkáról. Schubert… ezt Olivértől kapta.
Egy fiatal komponista műve, akiért mostanság sokan rajongtak Bécsben.
Kedves, dallamos szerzeményeit általában német költők verseire írta, így a
dalokat énekelni is lehetett. Ilka kinyitotta az egyiket, A pisztrángot, újra
felemelte a zongora fedelét, és leütötte az első billentyűt.

Másnap szeles, de szép napos idő volt, és Ilka arra készült, hogy szokás
szerint kilovagoljanak a nádor két gyermekével. Az immár hétéves Hermina
és István rutinosan és elegánsan ülték meg a pónijukat. Igen, még mindig
ezekkel a kis termetű lovacskákkal gyakoroltak, aminek a leányka nagyon
örült, de a kis főherceg, István gyakorta morgolódott azon, hogy fenséges
édesapja továbbra is megtiltotta neki, hogy „rendes” lóra üljön. Majd, ha
tízéves lesz! Ám a fiúcskának ez beláthatatlanul távolinak tűnt, és folyton
türelmetlenkedett emiatt. Ilka néha, amikor már elég messzire voltak a
nádorék nyaralójától, megengedte a Habsburg-csemetéknek, hogy mögéje
üljenek Gyöngy nyergébe. Ez az egyik közös titkuk volt a gyerekekkel, akik
hálásak voltak neki ezért. Most, miközben éppen Istvánkának segített a
pónija, Muki szőrét fényesre kefélni, majd feltenni rá a nyerget, a nyaraló
kerítésénél néhány bámész környékbeli kölyök jelent meg.
Már máskor is találkoztak velük, amikor kilovagoltak… a főrangú
gyermekek iránt nemcsak a fürdővendégek, de a helybéli egyszerű emberek
is csillapíthatatlan érdeklődést tanúsítottak, és különösen a nádorfival a
helybéli gyerkőcök gyakran játszottak, sőt verekedtek is.
– Palatinus Pista! – szólította meg őt egy maszatos arcú, vele nagyjából
egykorú kisfiú. – Kijöttök játszani?
– Most dolgunk van – válaszolt Hermina a fivére helyett. – Lovagolni
megyünk.
– Mi is mehetünk? – csillant fel egy másik, valamivel idősebb fiú szeme. –
Mi majd futunk utánatok… meglátjuk, ki lesz gyorsabb!
István futólag Ilkára pillantott, majd megvonta a vállát.
– Jól van, de akkor én sem lóval megyek. Úgy nem lenne igazságos a
verseny.
– Ki engedte meg, hogy versenyezzenek? – Ilka Istvánkára, majd a falusi
jobbágyfiúkra nézett.
– Ne féljen, nem bántjuk! – mondta a kis szurtos, majd újra a főhercegre
nézett. – Jó, akkor a lovaglás után versenyezzünk. Akkor jössz velünk, Pista?
Istvánkán látszott, hogy legszívesebben már most elszaladt volna velük
játszani, dehát… első a kötelesség – ezt egy kis Habsburgnak idejekorán
megtanították.
– Jól van – zárta végül rövidre a vitát Ilka. – Nem bánom, gyertek velünk
lovagolni, és ha végeztünk, játszhattok egy keveset. Így jó lesz?
A falusi fiúk boldogan bólogattak, és Istvánka is elégedettnek tűnt.
Egyedül Hermina vágott kissé fancsali képet, amin Ilka egyáltalán nem
csodálkozott. Már többször panaszkodott neki a „buta fiúk” miatt, akik
folyton azon mesterkednek, hogy magukkal csábítsák a testvérét.
– Ne búsuljon, kis Fenség – mondta, miközben felsegítette a lánykát a
nyeregbe. – Amíg a fiúk egymással mulatnak, mi majd kecskekörmöket
gyűjtünk az öbölben. Jó lesz?
Erre már Hermina arca is felderült, és így a különös kis csapat végre
elindulhatott a parton Tihany felé az öbölhöz, ahol Ilka mostanában
gyakorolni szokott a gyermekekkel. Ugyanitt volt az a kedves helye, ahol
Tini barátnőjével vad levendulát szoktak szedni a nádas és egy árnyas liget
között. Mikor megérkeztek, jó nagy zajt csapva, Ilka legelőször is a
parasztfiúcskákat ültette le, rájuk parancsolva, hogy maradjanak nyugton,
amíg be nem fejezik az órát. Ezután elégedetten megfordult, hogy végre a kis
tanítványaival foglalkozzon, amikor hirtelen a földbe gyökerezett a lába.
A közeli ösvényen egy párocska közeledett; kézen fogva andalogtak az
árnyas, virágillatú ligetben. A világ egyik legszebb, legtermészetesebb
jelenete volt ez, ámbár Ilka tudta, hogy a kézfogó előtt nem illik egy ifjú
párnak kettesben maradnia. Ezt az illemszabályt azonban nem sokan tartották
be, legalábbis itt a fürdőhelyen, ahol egyébként is mindenki kissé lazábban
viselkedett, mint otthon. Márpedig a kézen fogva sétáló pár nemhogy nem
volt összeházasodva, de egyenesen tiltották őket egymástól.
Ilka jól emlékezett arra a pár évvel azelőtti nyárestére, amikor először látta
együtt Krisztinát és Ernőt. Akkor még nem ismerte a férfit, sőt, nem is hallott
még róla. Sokáig neheztelt is Tinire, amiért eltitkolta előle ezt a kapcsolatot.
A barátnője akkor azzal mentegetőzött, hogy még nem régóta ismeri eleméri
és ittebei Kiss Ernő hadnagyot,{13} a fess katonatisztet, aki pillanatok alatt
levette a lábáról.
A családjának azonban, különösen az édesapjának, egyáltalán nem volt
ínyére az udvarló. Ernő ugyan nemesi származású volt, és az iskolázottságát
sem kifogásolhatták, ám hamarosan kiderült, hogy amikor Krisztinát
megismerte, már meglehetősen mozgalmas múltja volt. Ő soha nem is titkolta
a dolgot – ez mindenesetre a becsületére vált. Itáliában, Milánóban ugyanis
már volt egy szeretője, akitől három gyermeke is született – egy fiú, akit
ugyancsak Ernőnek hívtak, és két ikerleány.{14} Tini mindezt tudta, és
elmondása szerint egy csöppet sem bánta, ennek ellenére, vagy ezzel együtt is
szerette a férfit.
Ilka azonban egyéb pletykákat is hallott a tisztről, persze ezeket nem
Tinitől, és nem is volt benne biztos, hogy igazak-e, de a maga részéről eléggé
elborzasztónak találta őket. Azt rebesgették, hogy Ernő nyakig el van
adósodva, mivel a ranglétrán való feljebb jutása érdekében a felettesei közül
néhányat lefizetett azért, hogy nyugdíjba vonuljanak, és átadják neki a
rangjukat. De ez még nem is lett volna annyira szörnyű… csakhogy a rossz
nyelvek szerint éppen az adósságai miatt csapta a szelet Tininek, és valójában
csak a hozományára fájt a foga. Ilka mindezeket nem mondta el a
barátnőjének, de néha azért célozgatott rá, hogy Ernő érzelmei talán nem
egészen őszinték… Tini azonban mindannyiszor felháborodottan
visszautasította az efféle feltételezéseket.
 Ilka végül feladta a dolgot, méghozzá azért, mivel látta, hogy a barátnője
őszintén szerelmes. Továbbá, amennyire meg tudta ítélni, Ernőn ugyanezt
látta. Hát igen… végül is lehetséges, hogy az eddigi életének esetleges
szégyenfoltjai ellenére ő is képes az őszinte érzelmekre, és Krisztina tiszta
szerelme őt is megváltoztatta.
Szentgyörgyi Horváth Fülöp János, az apa, véleménye azonban egy
jottányit sem változott, és a tilalom még mindig érvényben volt. Ám a
fiatalok nyilvánvalóan fittyet hánytak rá, és titokban találkozgattak.
Most sem számítottak arra, hogy bárki megzavarhatja az idilljüket, és
amikor Tini egyszerre csak szembetalálta magát Ilkával, mindketten
megtorpantak. Ilka legszívesebben intett volna nekik, hogy gyorsan menjenek
másfelé, nehogy a kis Habsburgok és a falusi lurkók észrevegyék őket, de
már késő volt.
– Nocsak, az ott nem a Horváth kisasszony? – kérdezte a kis főhercegnő,
aki nyomban le is szállt a pónija nyergéből, és kíváncsian méregette a
párocskát. – Az a férfi a vőlegénye? – kérdezte Ilkától.
– Nos… – a lány megköszörülte a torkát. – Igen, persze hogy az. De ne
zavarjuk őket! Láthatja, egészen megrémültek, hogy megzavartuk a sétájukat.
– Jól van – bólintott a kislány komoly és fensőbbséges arccal, ami Ilkát
mindig megmosolyogtatta. Ekkor azonban éktelen lárma ütötte meg a fülüket.
Ilka rosszat sejtve sietett vissza a tisztásra, ahol Istvánkát a helybéli
kölykökkel hagyta. Félelme beigazolódott: a kis csibészek lecsalogatták a
nyeregből Istvánkát, és szilaj kergetőzésbe, majd birkózásba kezdtek. Mire
Ilka rendet tett közöttük, és zihálva, kibomlott hajjal és kipirult arccal
körülnézett, hol lehetnek Tiniék, már nyomukat sem látta: a barátnője és Ernő
úgy eltűntek, mintha soha nem is jártak volna arra.

Tini az Ánglus parkban ült egy árnyas fa alatti padon, és egy míves fedelű
könyvecskét olvasott: Kisfaludy Károly színművét, A kérőket, amit előző nap
Pestről kapott egy több könyvet tartalmazó csomagban. Úgy belemerült a
történetbe, hogy észre sem vette a sétányon közeledő Ilkát. Mikor a másik
lány lehuppant mellé a padra, ijedten sikkantott, és kiejtette a kezéből a szép
kis kiadványt.
– A hideglelést hozod rám! – mondta szemrehányón, miközben felvette a
földről a könyvet, és leporolta a fedelét. – Olyan nesztelenül jársz, akár egy
macska.
– Ugyan! – nevetett Ilka. – Te viszont se látsz, se hallasz olvasás közben.
Tyű, de meleg van! – levette a szalmakalapját, és azzal legyezgette magát.
– Nincs is nagy kánikula, csak te szaladgálsz folyton fel-alá, és ettől
felhevülsz. Csoda, hogy még nem kaptál el egy csúf meghűlést.
– Hozzád siettem, mert az előadás előtt mindenképpen beszélni akartam
veled. A kis Fenségekkel voltam, és elhúzódott az óránk.
– Nem is értem, hogyan csaphattál fel melléjük lovasoktatónak. Az ilyesmi
inkább férfiak dolga lenne. Nem csoda, hogy így kimerít!
– Nem merít ki – ellenkezett Ilka. – Szeretem a lovakat és a gyerekeket is.
Igazán kedvesek… de most térjünk végre a te dolgodra.
Tini sejtette, hogy a barátnője mire akar kilyukadni, és fülig pirult. Ilka
felsóhajtott, majd feléje fordult, és halkabbra fogta a hangját.
– Tudom, hogy észrevetted, hogy megláttunk téged Ernővel. Az még nem
is lenne baj, hogy én… de a gyerekek is. Istvánka valószínűleg fütyül rá,
vélhetően azt sem tudja, hogy nem lett volna szabad együtt lennetek, de
Hermina még meg is jegyezte, hogy remélhetőleg a veled lévő ifjú a
vőlegényed.
– Gondolod, hogy a kis főhercegnő elfecsegi a dolgot? – Tini ijedten kapta
fel a fejét.
– Nem hiszem… – Ilka pár pillanatra elhallgatott. – De sosem lehet tudni.
Megkértem, hogy ne beszéljen róla, dehát egy gyermekről van szó.
– Jaj, istenem! – Tini a kezét tördelte. – Pedig biztosra vettük, hogy
arrafelé senki sem jár abban az órában. Borzasztó, hogy már sehol sem
találhatunk nyugalmat!
– Ne siránkozz, hiszen még semmi sem történt. De… előbb-utóbb úgyis
kiderül, hogy tilosban jártok. Az ilyesmi mindig kitudódik valahogyan. Mi
lenne, ha Ernő végre nyíltan az apád elé állna, és hivatalosan is megkérné a
kezed?
– Én is ezt szeretném – Tini szeme könnybe lábadt. – Tegnap is mondtam
Ernőnek, hogy megpróbálhatnánk együtt meglágyítani apám szívét, de…
egyelőre nem hajlandó erre. Azt mondja, még várjunk. Még kitalál valamit,
hogy az anyagi helyzetét kissé rendezze…
Á, itt van a kutya elásva – gondolta Ilka. Közben a savanyúvizes kút
irányából egyre többen érkeztek a parkba, így a két lány egyelőre hagyta ezt a
kényes témát. Györöky Kálmán is felbukkant a sétányon, mire Ilka felállt,
hogy az édesapja elé menjen, és köszöntse. Kálmán megállt egy fa előtt,
amire feltűzték az itt vendégeskedő székesfehérvári társulat ma esti
előadásának a műsorát, és azt böngészte.
 – Jó estét, Apus – köszönt rá.
– Á, te már itt vagy? – Györöky meglepettnek tűnt. – Fogadni mertem
volna, hogy el fogsz késni.
– Tinivel találkoztam – kezdte a lány, de egyszeriben a torkára forrt a szó.
Ismerős alakokat pillantott meg: Kemenesné és a fia, Ferkó álltak a
savanyúvizes kút közelében, és mindketten őt nézték. Csak nem velük volt
Apus? Netán a színielőadásra is elhozza őket? Még csak az kellene!
– Menjünk! – Kálmán karon fogta a lányát és elhúzta onnan, még mielőtt
bármit mondhatott volna. – Igaz-e, hogy erre a mai előadásra még Kisfaludy
úr is eljön?
– A vendégek, de még a színészek is ezt beszélik napok óta. Ugyan még
nem láttam őt itt, Füreden, de azt mondják, semmiképpen nem hagyná ki az
eseményt. Ez lesz az idei saison utolsó előadása.
– Remek! – Apus elégedetten körülnézett az Isten szabad ege alatt
felállított, fából ácsolt színpad környékén, ahol már gyülekezett az
üdülőtársaság színe-java. Egyelőre még többnyire kisebb csoportokban
álldogáltak és diskuráltak, miközben néhány szolga előkészítette a színpadot.
Mivel ilyenkor, augusztus vége felé már korábban sötétedett, sorra
meggyújtották a fáklyákat. Hűvösebb is lett, amint leszállt az este, így Ilka a
vállára terítette a magával hozott kendőt.
– Ez jó lesz a szúnyogok ellen is – jegyezte meg Apus, és helyet foglalt az
egyik padon. Ilka mellé telepedett, és miközben a nézők lassan mind leültek
és elcsendesedtek, megfeledkezett minden gondról és bajról. Nem gondolt
már Tinire és a titkos, tiltott szerelmére, sem Kemenesnére, aki talán még
most is itt ácsorgott valahol a közelben. A színház páratlan csodája ezúttal is
egy másik, varázslatos világba repítette őt, és abban a pillanatban, hogy a
színészek felléptek a színpadra, elsüllyedt körülötte a világ, és ettől kezdve
csakis az előtte megelevenedő történetre figyelt.
Ismerte már ezt a színdarabot, hiszen Tini neki is kölcsönadta a füzetkét,
amit többször is végigolvasott. De mennyire más volt így végigélni, együtt
sírva-nevetve, együtt lélegezve a közönséggel és a színészekkel. Még akkor
is, ha egyes szereplők szokás szerint néha megszakították a betanult szöveget,
és egy-egy tréfásnak szánt vagy aktuális kiszólással külön is megnevettették a
publikumot.
Az est legnagyobb csillaga a szép Páliné volt, akinek kecses alakját, szép
ívű ajkait, szívhez szóló hangját az országos lapokban is dicsérték. Mikor
először megjelent, egy időre félbe is szakadt az előadás, mert a nézők hosszú
tapssal köszöntötték, amit ő végül egy rögtönzött dallal hálált meg. Ennek a
végén valaki egy csokrot is a színpadra dobott, majd a rövid közjáték után
folytatódhatott a színdarab.
Ilka ugyan kedvelte a szép Pálinét is, de úgy vélte, hogy nála jóval
tehetségesebb színjátszók is akadnak a társulatban, olyanok, akik az újságok
szerint akár a bécsi teátrumban is felléphetnének – Komlóssy úr például, a
gyönyörű orgánumával és az elegáns megjelenésével, vagy a csendes és
szerény, de tehetséges Murányi. Habár a lány sosem értette, miért
példálóznak folyton a bécsi teátrummal. Ő már járt ott, amikor Storzéknál
vendégeskedtek, és valóban csodálatos darabokat játszottak ott is, de vajon az
itteni közönség kevesebbet érdemelt, vagy rosszabbal is beérte, mint amott, a
császár roppant városában? Akkor meg miért lenne rangosabb egy Bécsben
játszó annál, aki a székesfehérvári illetőségű, itt vendégeskedő társulatban lép
fel?
A két felvonás közötti szünetben Apus elment, hogy valami frissítőt
hozzon mindkettőjüknek, Ilka pedig megkereste a barátnőjét. Tini egy másik
fiatal lánnyal. Keffenhüller Máriával beszélgetett, aki szintén a füredi
üdülőtársaság krémjéhez tartozott. Mikor Ilka csatlakozott hozzájuk, éppen a
színésznők öltözetét és frizuráját tárgyalták.
– Láttad Páliné ruháját? – kérdezte tőle Tini nyomban, kerekre nyílt
szemmel. – A vállát olyannyira szabadon hagyta, hogy én végig attól
tartottam, lecsúszik róla.
– Igen, még szerencse, hogy egy kis fodor is volt a szegélyén, az legalább
takart valamit – tette hozzá Mária. – A haját pedig olyan hosszú csigákba
bodorította, hogy a lapockáit verdesik…
– Az nagyon tetszik nekem is – vágott a szavába Tini, és az ujja köré
csavarta az egyik szőke lokniját. – Azt hiszem, már holnap ki is próbálom!
– Páliné valóban nagyon csinos, és szépen énekel, de… mit szóltok az
előadáshoz? – kérdezte Ilka.
– Ó, az is csodás! – lelkendezett Tini, aki mindig, mindenért tudott
őszintén lelkesedni, és most különösen rózsás kedvében volt. – A társulat
eddigi előadásai is emlékezetesek voltak, de ma igazán kitettek magukért.
Már előre sajnálom, hogy jövő nyárig nélkülöznünk kell őket.
– Az tényleg kár – bólintott Ilka. – De pár nap múlva máris újabb
látványosságban lesz részünk: Festetics László úr ismét áthajózik ide
Keszthelyről, hogy a nádorékat meglátogassa. A gyerekek már alig várják,
ma nem is boldogultam velük, olyan izgatottak.
 Ebben a pillanatban megrázták a csengőt, ami a következő felvonás
kezdetét jelezte, és Ilka visszament az édesapjához. Kálmán egy pohár jeges
limonádét nyújtott át neki.
– Lassan idd, nehogy meghűlj – súgta, mire valaki a mögöttük lévő sorban
lepisszegte őt. Kálmán bocsánatkérőn hátrapillantott, de ezután már mind a
színpad felé fordulva élvezték az előadást.
A végén az egyenként, majd egyszerre is meghajoló színészeket vastapssal
és virágokkal jutalmazta a közönség. Addig tapsoltak, hogy Páliné és
Murányiné ráadásként el is énekelték az egyik dalt, majd az egyik színész a
színpad széléhez lépett, lehajolt, és valakit felsegített maga mellé.
A színdarab szerzője volt az, Kisfaludy Károly, a botrányos életű, de igen
népszerű világfi, aki, ha lehet, még a színészeknél is nagyobb tapsot és
éljenzést kapott. Maguk a színtársulat tagjai is megtapsolták, amit
meghajlással köszönt meg. Magas, jóképű férfi volt, aki az örömtől kipirult
arcával, zilált szőke hajával, kibomlott nyakravalójával mintha maga is egy
hősszerelmest játszó színész lett volna. Ilka azelőtt még sohasem látta őt – a
bátyját, Sándort jól ismerte, hiszen nem messze innen, Badacsonyban lakott,
és a hatalmas termetű, nagyhangú, de jólelkű férfi gyakran ellátogatott
Füredre és néha a Györöky-kúriába is, ahol Apussal megittak egy-két pohár
bort, és megbeszélték a világ dolgait. Gyakorta panaszkodott ilyenkor az
öccsére, akit az apjuk ki is tagadott a családból, noha ő volt közöttük a
legtehetségesebb.
Ilka azt is tudta róla, hogy nemcsak színdarabokat és verseket ír, de fest is.
Milyen jó lenne neki megmutatni a rajzokat és a festményeket, amelyekkel
évek óta próbálkozott! Ágh András ugyan biztatta őt, és igyekezett segíteni,
tanácsokkal látta el, de ő istenigazából nem értett a festészethez, csupán a
vitathatatlan jó ízlése alapján tudott némi útmutatást adni.
Most azonban semmi esélye sem volt rá, hogy a közelébe férkőzhessen,
hiszen mihelyt lelépett a színpadról, nyomban kisebbfajta tömeg gyűlt köré.
Ekkor már csatlakozott hozzá a bátyja is, Sándor, a másik, itt jóval ismertebb
Kisfaludy, a feleségével, a fekete hajú, mosolygós szemű Szegedy Rózával,
aki láthatóan őszintén örült a sógora sikerének.
A közönségnek egyébként sem akaródzott még hazatérni. Estére már elült
a szél, és hűvös, de balzsamos volt a levegő. A fáklyák és a lámpások
imbolygó, sárgás fényénél a búcsú hangulata lengte be a társaságot – tudták,
hogy ez volt az idei nyár egyik legutolsó eseménye, és ettől mindenkinek
kicsit melankolikus gondolatai támadtak.
 – Lassan vége a nyárnak – fordult Ilka is az édesapjához. – Ha a nádorék
elutaznak, utánuk senki sem fog itt maradni, Füred ismét kiürül majd.
– Dehogy ürül ki! – Apus felháborodottan csóválta a fejét. – Hiszen mi is
itt maradunk, nem? Mint ahogyan még sokan mások… Nem igaz, András
mester?
Ilka meglepetten kapta fel a fejét. Eddig nem is vette észre, hogy Ágh
András is jelen volt az előadáson… de hol másutt lett volna? Hiszen rajongott
a társulat darabjaiért. A dalokat mind játszotta, sőt énekelte is, kellemes
bariton hangján.
– Persze, hogy mi maradunk… de Ilka kisasszonynak abban igaza van,
hogy a nyári hónapok után mindig sivárabbnak tűnik a fürdőtelep. Persze,
nem annyira, mint akár pár évvel ezelőtt. Szédítő, mekkora változáson ment
át a település és a környéke egy-két évtized alatt. Ma már télen is
fogadhatunk vendégeket, nyáron pedig… az idei hűvös idő ellenére
vasárnaponként alig lehetett hozzáférni a savanyúvizes kúthoz. Nemegyszer a
hajdúknak kellett rendet tenni a tolakodók között. Habár… mindez a fejlődés
jobbára az apátságot gazdagítja – az alkony sötétjébe burkolózott Tihanyi-
félsziget felé intett a fejével –, de azért az itteniek is jól megélnek a
fürdőnkből. Hálásak lehetünk őfenségének, hiszen az ő jelenléte óriási
vonzerőt jelent az előkelő családok számára, akiket szerencsére ma már méltó
környezetben tudunk fogadni – büszkén körbehordozta a tekintetét a nagy
vendégházon, a Horváth-palotán, a kis vendéglőn, a kápolnán és a fából
ácsolt fürdőházakon. Hirtelen megállt, mintha megpillantott volna egy
ismerőst. – Megbocsássanak – mondta, majd sebtében meghajolt, és
otthagyta őket.
Ilka követte a tekintetével, kíváncsi volt, hogy vajon ki csábította el tőlük
ilyen váratlanul a tanítót. Legnagyobb meglepetésére az egyik színésznőt, a
szép Pálinét pillantotta meg, aki csábos mosollyal, a legyezője mögül
kitekintve nyújtotta neki a kezét. Nocsak – gondolta a lány. – Ágh uram ilyen
jól ismeri a színészeket? Igazán mondhatta volna… bemutathatott volna
nekik.
Közben, ahogy az már lenni szokott hasonló alkalmakkor, a semmiből
előkerült egy cigánybanda, Réz Palkó prímás vezetésével, és rázendítettek, a
késői óra és a csendben beszélgető társaság miatt lassabb, édesbús
dallamokra. Apus ekkor már egy ideje türelmetlenül toporgott, és Ilka
nyomban kitalálta, mi lehet a gondja.
Tőlem szeretne megszabadulni – gondolta szomorúan. Ezeken a nyári
estéken az italozó, nótázó társaság a vendéglők félhomályos, füstös termeiben
a kártyát is elővette, és Apus gyakran csak világos hajnalban keveredett haza.
Olyankor sápadt és mogorva volt, és két-három óra alvás után egész nap
kedvetlenül lézengett a házban. Ilka sejtette, hogy az urak nagy tétekben is
játszhatnak, és Apus talán sok pénzt veszített. Hogy mennyit, azt nem merte
megkérdezni… de éppen ezért a lelke mélyén valójában örült, hogy a
vendégsereg távozásával ezek az esték is megritkulnak.
– Menjen csak, édesapám – mondta neki engedékenyen. – Én majd
egyedül hazalovagolok Gyöngyön. Nincs még túl késő, nem lesz semmi baj,
ne aggódjék.
– Jól van, kislányom – Apus szeme felcsillant. – De indulj is, ne késlekedj.
Erzsi néni kitér a hitéből, ha hiába készítette el a vacsorát.
Homlokon csókolta Ilkát, és elindult a nagy traktérház{15} felé, ahol a
földszinti kávéház ablakaiból már gyertyák és lámpások fénye világlott ki,
jelezve, hogy ott gyülekezik a vidám társaság. Ilka mosolyogva nézte
távolodó apját, ám egyszeriben lefagyott arcáról a mosoly. Ismerős alak ötlött
a szemébe, aki a félhomályban szinte árnyékként követte a férfit.
– Kemenesné! – suttogta a lány, és hirtelen keserű ízt érzett a torkában.
Nagyot nyelt, majd megvonta a vállát, és elindult megkeresni a lovát, amit
kissé távolabb, az angolparkban pányvázott ki.
– Ilka! – szólította meg egy ismerős hang, és amikor megfordult, Tinit látta
maga előtt. – Hová sietsz? Csak nem hazamégy? Még mindenki itt van…
– Megígértem édesapámnak, hogy iparkodom haza – felelte a lány
mentegetőzve. – Későre jár, és nem szerencsés egyedül hazalovagolni
szuroksötétben.
– Hol van az még! – Tini hanyagul legyintett.
– És ha gondolja, én szíves-örömest elkísérem – szólalt meg valaki
közvetlenül mellette, mire a lánynak a torkába ugrott a szíve. Csak nem?
Megfordult, és szemtől szembe találta magát Szentgyörgyi Zsigával, akivel
idestova egy éve nem találkozott.
– Hát, ha ragaszkodnak hozzá, elfogadom az invitálásukat – mondta
boldog mosollyal, miközben Zsiga kezet csókolt neki. – Örülök, hogy végre
látom, Szentgyörgyi uram! Tininek már említettem, hogy azt hittem, idén
elkerüli a mi szerény hajlékunkat.
– Szerény? – Zsiga tüntetőn körülnézett. – De hiszen nagyobb nyüzsgés
van itt, mint Pesten vagy akár a császári székhelyen, vagy az olasz
fürdővárosokban.
 – Valóban! – Ilka elnevette magát. – Jó magának, ha ilyen könnyen össze
tudja hasonlítani ezeket a helyeket. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi hónapokban
mindet meglátogatta. Csak mi hiányoltuk itt, nem igaz, Tini?
– Bizony ám! És mikről maradtál le, kedves rokon! Idén is ellátogatott ide
Festetics gróf a híres flottájával, utána meg őt vizitelték meg a nádorék. Több
hintóval kocsizták körbe a roppant birtokát, majd átellenbe, Somogyba is
elvitték az egész vendégsereget, és állítólag hazafelé kétszer is látták
lenyugodni a napot a hegyek mögött.
– Valóságos isteni csoda! – kacagott Ilka, akinek Zsiga jelenléte
maradéktalanul visszahozta a jókedvét. – De most is úgy durrogtak az
ágyúkkal, hogy még mérföldekre is majd’ belesüketültünk. A tátikai vár
tetején csaptak világraszóló lakomát, és a szemben lévő Rezi várból
sütögették a mozsarakat. Csak tudnám, hogyan voltak képesek akár egy
falatot is lenyelni!
– Bárcsak én is hallottam volna! – Zsiga tréfásan rákacsintott, majd a karját
nyújtotta mindkét lánynak. – Jöjjenek, szépséges hölgyeim. Keresünk valami
frissítőt, és utána nyomban teljesítem az ígéretemet. Hazakísérem Györöky
kisasszonyt.
– Máris? – Tini sóhajtott. – Ám legyen… az ígéret szép szó! De holnap…
ugye te is eljössz a bálba, kedvesem? – kérdezte Ilkától.
– A kis főherceg nevenapjára? Semmiképpen nem mulasztanám el!
Istvánka már napok óta emlegeti, kiket hívott meg, és micsoda tűzijáték lesz,
ezúttal egyedül az ő ünneplésére.
– A kis „Palatinus Pista” tiszteletére még sokan itt maradnak, mielőtt
hazautazna a vendégsereg – mondta Tini. – Mint ahogyan mi is…
– Hát elmentek? – Ilka hangjában csalódottság bujkált. – Reménykedtem
benne, hogy ti még maradtok egy kicsit.
– Apámuramnak követként igen sok dolga van Békésben, ezért nem
maradhatunk. De még ne gondoljunk a búcsúzásra! Örüljünk a holnapi
ünnepélynek és bálnak, és annak, hogy ismét ilyen szép nyarat töltöttünk
együtt. Később, ősszel vagy télen akár vissza is térhetünk egy időre.
A szüleim nagyon szeretnek itt lenni a fő saisonon kívül is.
– Ha tehetem, én is szívesen jövök – Zsiga visszanézett a sötétben feketén
csillogó tóra, és felsóhajtott. – Sőt, ha rajtam múlna, sokkal több időt töltenék
itt – ezzel Ilkára nézett, aki elpirult, és hamarjában nem tudta, mit is feleljen
erre. A barátnője sietett a segítségére.
– De most már induljatok – noszogatta az unokatestvérét. – Ilkának ki kell
pihennie magát a holnapi ünnepség előtt.
Ilka elköszönt Krisztinától, majd Zsigával kettesben elmentek Gyöngyért,
aki elbóbiskolt kicsit, de amikor meglátta a gazdáját, boldogan felnyihogott,
és a szájával gyengéden megcsipkedte a lány nyakát, miközben Ilka
megsimogatta.
– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig egyedül hagytalak – mondta a lónak, aki
mintha értette volna, meghajtotta a fejét.
– Nahát… kegyed ért az állatok nyelvén, Ilka kisasszony? – kérdezte
Zsiga, mire a lány elnevette magát.
– Lehetséges… de azt ugye tudja, Szentgyörgyi uram, hogy édesapámnak
nem tetszene ez a dolog… hogy maga kísér engem haza. Én viszont örülök
neki!
– Nos, talán neki magának kellene hazakísérnie – mormolta Zsiga, de
azonnal el is hallgatott. Sehogy sem fért a fejébe, Györöky Kálmán hogyan
engedhette el a hajadon leányát egyedül éjszaka, a kihalt úton fölfelé a
dombra, el a holdfényben kísértetiesen sötétlő templomrom mellett, a
szőlőskertek szomszédságában álló barátságos, de magányos kúriába.
– Sokszor megtettem már egyedül ezt az utat – mondta Ilka az édesapját
mentegetve. – Gyöngy pedig álmában is hazatalálna. Nem fenyeget itt
bennünket semmilyen veszély.
– Akkor ne menjek? – Zsiga elmosolyodott, amikor Ilka erre a kérdésre
ijedten kapta fel a fejét.
– Dehogynem! Induljunk… – megfogta a lova gyeplőjét, és lassan
lépkedni kezdett. Zsiga egy darabig szótlanul ment mellette, majd, amikor az
Ánglus parkot elhagyva ráfordultak a hazafelé vezető útra, megszólalt.
– Meg kell mondjam, maga a legkülönösebb leány, akivel életemben
találkoztam, Ilka kisasszony. Bevallom, amióta három éve először
találkoztunk, gyakorta eszembe jutott, bárhol is jártam. Többek közt ezért is
jöttem most el Füredre, az utolsó pillanatban, mielőtt a nagybátyámék
elutaznának innen, és nem lenne jó indokom arra, hogy itt legyek.
– Ne mondja – hitetlenkedett a lány. – Miattam jött volna? Tudja, ezek
szép szavak, de én nehezen hiszem el. Én nem tartozom Füred leghíresebb
látványosságai közé.
– Mindig ilyen gunyoros? – Zsiga hangja mintha kissé szomorkásan
csengett volna. – Lássa, én pedig komolyan beszélek.
A lány erre nem válaszolt, és egy darabig szótlanul sétáltak egymás
mellett.
 – Most pedig, uram – fordult Ilka Zsigához, mikor a keszthelyi országúton
az északra vezető út kereszteződéséhez értek. – Köszönöm, hogy eddig
elkísért. Most már egyedül is boldogulok – ezzel egy ügyes mozdulattal a
lova nyergébe pattant, és onnan nézett le a meglepett ifjúra.
– Szó sem lehet róla! – Zsiga megfogta Gyöngy kantárját. – Nem
engedhetem el ebben a sötétben egyedül…
– De hát hallja, hogy a kisasszony nem tart igényt a szolgálataira!
Ágh András termett előttük, szinte a semmiből, mintha csak a föld alól bújt
volna elő.
– Kegyelmed meg mit keres itt? – csodálkozott Ilka, kissé bosszankodva.
Úgy tűnt, mintha a tanító folyton a nyomában járna, akár egy árnyék, vagy
mint egy botcsinálta őrangyal. Vagy talán Apus bízta meg azzal, hogy ne
veszítse szem elől? Bárhogy is történt, Ilka a maga részéről nem kért ebből a
gyámkodásból, és ez az arcára is volt írva, noha a sötétben ezt egyik önkéntes
lovagja sem láthatta.
– Hogyhogy mit? – Ágh közelebb lépett, és jelentőségteljes pillantást vetett
a kissé leforrázva ácsorgó Zsigára. – Természetesen azért jöttem, hogy az
édesapja megbízásából hazakísérjem Györöky kisasszonyt.
– És mégis milyen jogon? – kérdezte Zsiga, kihúzva magát, hogy
valamivel magasabb legyen a nevelőnél, és így lenézhessen rá. – Kicsoda ön,
ha szabad kérdeznem?
– Ágh András uram a zongoratanárom – mondta Ilka vonakodva, mivel
ettől a párbeszédtől védtelen kislánynak érezte magát, és ez mérhetetlenül
bosszantotta. – De uraim, nincs szükségem egyikük segítségére sem ahhoz,
hogy hazataláljak. Még ha el is szundítanék a nyeregben, Gyöngy akkor is
hazavinne, és minden útba eső ház lakóit ismerem. Ha, ne adj’ isten, bajba
kerülnék, bárkitől segítséget tudok kérni.
– Ezt nem is kétlem – Ágh hangja most olyan volt, mint amikor Ilka
valami nehezebb darabot hibátlanul végigjátszott. – De mint mondottam,
engem maga Györöky uraság bízott meg azzal, hogy szolgálatára álljak. Ezért
vagyok itt, és nem is tágítok. Uram! – meghajtotta a fejét Zsiga felé, aki még
mindig a ló kantárját markolta. – Szabad lesz, kérem?
– Hogyne – sziszegte az ifjú. Ha szemmel ölni lehetett volna, Ágh András
ebben a minutumban hamuvá porladt volna. – A holnapi viszontlátásra, Ilka
kisasszony – meghajolt a lány felé, majd sarkon fordult, és elsietett.
A tanítótól tüntetőn nem búcsúzott el.
– Micsoda faragatlan fráter – jegyezte meg Ágh. – Várjon meg itt,
kisasszony – mondta Ilkának. – Tüstént hozom a lovamat.
Ilka azért sem várt, de csak lassan, poroszkálva indult el a Keszthely felé
vezető országúton. Ahogyan számított is rá, a tanító hamarosan utolérte, és a
lova lépteit a komótosan poroszkáló Gyöngyéihez igazította.
– Tudtam, hogy nem fog megvárni – nevetett halkan.
– Meg is vártam, meg nem is – Ilka megvonta a vállát.
– Ez igaz! Mint Mátyás király okos lánya… kegyed okos ugyan, de még
annál is makacsabb. Miért vette a fejébe, hogy egyedül megy haza?
– Nem lettem volna egyedül…
– Áh, ez is igaz… a Szentgyörgyi úrfi szívesen elkísérte volna, valóban.
De azt tudhatná, hogy nem árt óvakodni az ilyen forrófejű ifjaktól. Néha
nagyobb veszélyt jelentenek a magafajta csinos leányokra, mint amelyektől
meg kívánják védeni.
Ilka nem válaszolt, és egy ideig mindketten hallgattak. Végül a lány törte
meg a csendet.
– Tényleg édesapám kérte fel, hogy hazakísérjen? – kérdezte.
– Kegyed is tudja a választ – mormolta a nevelő a foga között.
– Vagyis nem…
– De nem azért, mintha nem aggódna kegyedért – kezdte a férfi, de a lány
leintette.
– Persze, tudom. Törődik velem, és aggódik értem. Csakhogy az utóbbi
időben megváltozott. Lehet, hogy az a nő az oka…
– Nem hiszem! – vágott a szavába Ágh.
Ilka felfigyelt rá, hogy meg sem kérdezte, miféle nőről van szó. Ó, hát
tényleg mindenki tudja? – gondolta elkeseredetten.
– Talán most is vele van – mondta, szinte súgva, és a szeme könnybe
lábadt.
– Szerintem meg a kártyás cimboráival – mondta Ágh, majd felsóhajtott. –
Igen, kisasszony, magam is úgy vélem, hogy Györöky uram megváltozott, de
én ezért nem azt az asszonyt okolnám. Ellenkezőleg! A maga helyében annak
örülnék, ha valóban vele lenne, és nem az ivócimborákkal.
– Hogy merészel így beszélni róla? – Ilka hangjában őszinte felháborodás
csengett. – Kicsoda maga, hogy megítélje az apám cselekedeteit és
szándékait? És… hogy képzeli, hogy azt hazudja, az ő utasítására kell
elkísérnie?
– Kérem, én csak segíteni szerettem volna – Ágh hangja inkább szomorú
volt, mint sértődött. – Továbbá úgy vettem észre, hogy a Szentgyörgyi
fiatalúr társasága nemigen volt ínyére.
Ilka nem válaszolt. A nevelőnek ebben is igaza volt, de ezt magának is
vonakodva vallotta be. Őszintén szólva a legszívesebben egyedül maradt
volna, hiszen volt miről gondolkodnia, és Gyöngy hátán ülve tudott a
legjobban gondolkodni, akár vágtázott a lóval, akár csak lassan poroszkáltak.
Időközben odaértek a domb aljához, ahol a hold kísérteties, sápadt fénnyel
világította meg a templomromot és a körülötte emelkedő sírköveket. Ilka a
kísérőjéhez fordult.
– Innen már igazán egyedül is hazajutok. Nézze – a domb tetején felsejlő
kúriára mutatott –, már látni is a házunkat.
– Jól van – Ágh megállította a lovát. – Menjen csak! Azért… remélem,
nem neheztel rám.
– Maga egy kiállhatatlan alak, András mester, de nem neheztelek. Már
megszoktam, hogy folyton-folyvást szapul engem. A muzikalitásomnak ez
jót tett, de… azt nem tűröm, hogy az apámról rosszat mondjon.
– Eszem ágában sincs – Ágh meghajtotta a fejét. – Jó éjszakát, kisasszony!
– Jó éjt, mester!
A tanító ezzel megfordította a lovát, és elindult visszafelé az úton.
Legalábbis egy darabig úgy tett, mintha eltávozna, de pár lépés után az este
jótékony sötétjének leple alatt elrejtőzött egy közeli bozótosban. Onnan
figyelte, ahogyan a lány a fehér kancáján lassan felkaptat a domboldalon.
Egészen addig nézte, amíg az alakja el nem tűnt a kúria körül álló évszázados
fák mögött.

•••

1824 karácsonya
Ilka már percek óta elgondolkodva nézte az előtte lévő vásznat. Mindig is
tudta, hogy téli tájat a legnehezebb festeni… azt hihetné az ember, hogy
könnyű, hiszen nem kell hozzá túl sok szín: fehér a hóhoz, fekete és barna a
csupasz ágakhoz, esetleg egy kis kék a befagyott tóhoz… de ezt csupán első
pillantásra gondolhatta bárki így. Valójában csak a hónak számtalan színe
lehet a fehértől a szürkén és az ezüstön át egészen a halványkékig vagy a
sárgáig.
Összehúzta a szemét, hogy jobban tudjon összpontosítani, majd az ecsetet
belemártotta a kék festékbe, és egy leheletnyit még belekevert a fehérbe.
A távolban, a Tihanyi-félszigeten és a tó környékén határozottan inkább a
kékes színek domináltak.
– Az isten szerelmére, kisasszony, hát csak nem nyugszik addig, míg össze
nem szed egy tüdőgyulladást. De már most megmondom, hogy én nem
fogom ápolni, nem én! – Erzsi néni nyitott be a szobába, és nyomban
hangosan pörölni kezdett. Ilka becsukta az ablakot, de azért nem hagyta,
hogy a szakácsnőé legyen az utolsó szó.
– Látja, a vállamra terítettem ezt a kendőt, és nem is fáztam. Alig egy
fertályórája nyitottam csak ki az ablakot. Az üvegen keresztül nem látom jól
a hó színeit.
– A hó színeit? – hüledezett Erzsi néni. – Ki hallott még ilyet? A hó fehér,
és ez az ablakon keresztül is jól látszik.
– Ha jobban megnézi, nem ilyen egyszerű… á, de hagyjuk! – Ilka
legyintett. Erzsi néninek hiába is magyarázná, csak még bolondabbnak nézné
a végén. – Jól van, mára befejezem a festést. Úgyis kezd elbújni a nap a
felhők mögött, és így már nem olyan pompázatos a behavazott táj látványa.
– Inkább zongorázzon vagy olvasson – morogta Erzsi néni, már
enyhültebben. – Azt csukott ablaknál is lehet. Teszek még fát a kandallóba,
hogy átmelegedjék.
– Köszönöm! – Ilka még egy utolsó pillantást vetett a tájra, mintegy
búcsúzóul, ám hirtelen mintha sóbálvánnyá merevedett volna. Az udvaron
Apus kedvenc ménjét, Herkulest vezette valaki át a letaposott havon, az
istálló felé. A lány az első pillanatban azt hitte, hogy rosszul lát, ezért még
közelebb lépett az ablakhoz, olyannyira, hogy az orrát majdnem beleverte az
üvegbe. Semmi kétség, ő az. Kemenes Ferkó, a pimasz képű suhanc, aki
mindig olyan gúnyosan néz rá. Mit keres ez itt, és hogy merészel hozzányúlni
Apus lovához?
Valami hangosan is kicsúszhatott a száján, mivel Erzsi néni elfordult a
kandallótól, és kérdőn nézett rá,
– Mi a baj, kisasszony?
– Hogy kerül ide az udvarunkba ez a semmirekellő?
– Kicsoda? – a szakácsnő is az ablakhoz lépett, miközben kormos kezét a
kötényébe törölte. Mikor meglátta Ferkót, egyszeriben mintha minden vér
kifutott volna az arcából. Ilka oldalra fordulva a vonásait fürkészte.
– Maga tudott róla? – inkább állítás volt ez, mint kérdés.
– Hát, tudja, hogy van ez… – a szakácsnő arca ekkor már inkább vörös
volt, és a vállát vonogatta. – Az édes apjaurának áldott jó szíve van!
Felfogadta lovásznak ezt a szegény félárva suhancot. Télvíz idején csak nem
sajnáljuk tőlük azt a kis bért, amit itt kap. Holnap szenteste lesz, a szeretet
ünnepe, gondolom, ezért nem utasította vissza a fiú kérését, amikor munkát
keresett.
Erzsi néni szinte egy szuszra hadarta el mindezt, és közben kerülte Ilka
tekintetét. A lány érezte, hogy az asszony – ahogyan az édesapja is – valamit
elhallgat előle. Méghozzá valami életbevágóan fontosat!
– Mi folyik itt, Erzsi néni? – csípőre tette a kezét, és a szakácsnő elé állt. –
Tudni akarom! Jogom van tudni.
– Ugyan, mi folyna? – Erzsi néni zavartan nevetgélt. – Hisz’ mondom: az
édesapja felfogadta lovásznak ezt a Kemenes gyereket. Ügyes, erős fiú…
– No meg ott van az anyja is – vágott a szavába Ilka, majd levette magáról
a festéktől pecsétes kötényét, és dühösen földhöz vágta. – Őt nem akarja
Apus felfogadni? Olyanok lehetnénk együtt, mint egy szép, nagy család!
Erzsi néni ezt hallva a szája elé kapta a kezét.
– Ne beszéljen így, kisasszony, az isten szerelmére. És ne féljen… az az
asszony nem is jönne ide. Be nem tenné a lábát ebbe a házba.
– Honnan ilyen biztos benne? – Ilka letörölte a könnyeit. – De felőlem akár
jöhet is! Nem törődöm vele, mint ahogyan az ostoba fiával sem. Most pedig
hagyjon magamra – mondta, még mindig a szemét törölgetve. – Nemsokára
itt lesz András mester, és én még semmit sem gyakoroltam a zongorán. Ma
franciát is tanulunk… Muszáj összeszednem magam, mire megérkezik.
– Jól van… – Erzsi néni közelebb lépett hozzá, és biztatóan megsimogatta
a karját. – Ne sírjon már, Ilka kisasszony. Úgy-úgy! Nem szabad ilyen
apróságok miatt pityeregni. No, megyek, mert ha tovább lopom itt a napot,
soha nem lesz készen a vacsora.
Ezzel kiment, de az ajtóból még visszafordult, és egy utolsó, aggodalmas
pillantást vetett a lányra.

Kálmán az istállóban almával és répával kényeztette a fényesre kefélt szőrű

Herkulest. Ferkó a ló mellett állt, és még utoljára gondoskodón néhányszor
végighúzta az oldalán a kefét.
– Szépen lecsutakoltad – mondta Györöky a fiúnak. – Látom, kedvesen is
bánsz vele. Herkules és általában a lovaim nem fogadnak ám el mindenkit.
Az előző lovászfiút az első napon oldalba rúgta – elnevette magát, és ő is
beleharapott egy almába, egy másikat meg a fiú felé dobott, aki ügyes
mozdulattal, fél kézzel elkapta.
– Megmondtam uraságodnak, hogy jól értek a lovakhoz – felelte ő is teli
szájjal. – No, Herkules készen is van. Ki a következő?
– A lányom ma nem lovagolt ki Gyönggyel – mutatott Kálmán a mellettük
lévő karámra. – De ráférne egy kis csutakolás. De vigyázz! Ő kényesebb még
Herkulesnél is, és nemigen tűri, hogy Ilkán kívül más hozzányúljon. Csak
óvatosan!
– Bízza csak rám! – Ferkó magabiztosan bólintott, mire Kálmán kedvtelve
nézett végig rajta.
– Ezt már szeretem. Nos, meg kell hogy mondjam, eddig nagyon elégedett
vagyok veled, fiam. Azt hittem, túl fiatal és tapasztalatlan vagy lovásznak, de
eddig rácáfoltál az aggodalmamra.
Ferkó erre nem válaszolt, de amikor a férfi kimondta a „fiam” szót,
megrezzent. Az arca azonban mozdulatlan maradt, és amikor Györöky
dudorászva elindult kifelé az istállóból, újra felvette a kefét, és az őt
nyugtalanul méregető, idegesen toporgó Gyöngyhöz lépett.
– No, szépségem – súgta neki. – Csendesedj hát… Nem bántalak, ne félj.
Olyan vagy, mint a gazdasszonyod, tudod-e? Az is így fennhordja az orrát, és
megfojtana egy pohár vízben. Pedig nem vétettem neki… én nem. És
ugyanolyan szép is vagy, mint ő. Mert meg kell hagyni, szemrevaló fehérnép
az Ilka kisasszony, és ahogyan a te hátadon lovagol a határban vagy a
vízparton, annál nemigen van szebb látvány ezen a világon.

Ilka a zongoralecke alatt aznap a szokásosnál is szórakozottabb volt, és

folyton melléütött. Végül András mester odalépett a hangszerhez, és
összehajtotta a Mozart-menüett kottáját.
– Hadd próbáljam meg még egyszer – mondta a lány duzzogva.
– Mi van ma kegyeddel, Ilka kisasszony? – kérdezte a nevelő. – Szétszórt,
mintha lélekben nem is itt lenne. Véleményem szerint ne is folytassuk, így
nincs sok értelme.
– De én folytatni szeretném! – Ilka felsóhajtott. – Igaza van, valami tényleg
bánt, de a zongorázás legalább eltereli a gondolataimat.
– Nem úgy vettem észre… – Ágh a festőállványhoz lépett, és a lány imént
abbahagyott tájképét mustrálta. Ilka kíváncsian várta, mond-e rá valamit, de a
tanító hallgatott. A lány újra felsóhajtott, kissé színpadiasan, majd felállt, és
az ablakhoz ment.
– Ha nem lenne ilyen hideg, most legszívesebben kilovagolnék Gyönggyel.
Amikor vele vágtázom, elsüllyed körülöttünk a világ, és minden bajom egy
csapásra elmúlik.
 – A bajok nem szűnnek meg ennyitől, csak legföljebb egy darabig nem
gondol rájuk. De az bizonyos, hogy gyakran az is sokat segít. Nos, hogy érzi,
folytassuk a zenélést? Vagy szeretné inkább a festményét befejezni?
– Ó, a festmény… – Ilka elpirult. – Nem is tudom, mitévő legyek vele.
Mikor belevágtam, nem hittem volna, hogy ilyen nehéz téli tájat ábrázolni.
– Bizony csak fejezze be! Bevallom, számomra kissé szokatlanul használja
a színeket, de ahogy hosszabban elnéztem a képet, megértettem, hogy nem
olyannak festette le, amilyennek mindenki elképzel egy téli tájat, hanem
amilyennek valójában látja. És ez csodálatos, őszinte dolog, amire büszke
lehet… még ha maga a kép nem is tökéletes.
– Úgy véli? – Ilka szeme boldogan csillogott, és ő is a festmény elé állt. –
Igen, én valóban ilyennek látom… lehet, hogy színesebbnek, mint mások.
Örülök, hogy észrevette… eddig ön az egyetlen.
Egymás szemébe néztek, és Ilka ismét elpirult, mire András mester elkapta
a tekintetét, és zavartan krákogott.
– Azt hiszem, valóban jobb lesz, ha mára berekesztjük az órát.
Természetesen egy későbbi időpontban be fogjuk pótolni. Addig is, kérem,
gyakorolja ezt a Mozart-darabot. Nem a legkönnyebb, de érdemes vesződni
vele… éppen úgy, mint a festménnyel.
– Jól van! Ígérem, előveszem majd, bár ilyenkor, karácsony előtt sok
tennivaló van itthon. Ó, igaz is! Majdnem elfelejtettem!
A fiókos szekreterhez szaladt, amin a leveleit szokta írni. Számtalan kis
fiók, valamint titkos rekesz volt rajta, amelyekben ezernyi csecsebecsét,
emléktárgyat, levelet és rajzot tartott. Kihúzta az egyik fiókot, és kivett belőle
egy összetekert és kék selyemszalaggal átkötött papírost.
– Boldog karácsonyt! – széles mosollyal az arcán átnyújtotta a tekercset a
tanítónak, aki ettől még nagyobb zavarba jött.
– Köszönöm! – bökte ki végül. – Látja, én meg szégyenben maradok…
nem hoztam semmit kegyednek!
– Sebaj! – Ilka könnyedén legyintett. – Boldoggá tett azzal, amit a
képemről mondott, és ez minden ajándéknál többet ér. Kérem, ezt csak
szenteste bontsa ki! – mutatott az ajándékára.
– Úgy lesz! – bólintott Ágh. – Boldog karácsonyt kegyednek is, Ilka
kisasszony! – lehajolt, és kezet csókolt a lánynak.
Odakint, a folyosón aztán megállt, és pár pillanatig a kezében tartott kis
papírtekercset bámulta, olyan tekintettel, mintha az a világ legértékesebb
kincse lenne. Végül felemelte, gyengéden megcsókolta, és óvatosan, nehogy
összegyűrődjön, betette a kabátja belső zsebébe.

Ilka néhány perc múlva a hanyagul magára kapott bundájában és a

csizmájában átszaladt a behavazott udvaron.
Az istállóhoz érve kis híján beleütközött Sándor kocsisba, aki éppen
kilépett az ajtón.
– Hohó, kisasszony, hová siet ennyire? Nem tanácsolom, hogy ma
kilovagoljon – tette hozzá a férfi, szemöldökét ráncolva. – Csikorgó hideg
van, a napsütés ellenére, és attól tartok, jéggé fagyna a kancája nyergében.
Gyöngyöt majd mi megfuttatjuk egy kicsit, nem hagyjuk idebent penészedni,
ne aggódjon!
– Megfuttatjuk? – kérdezte Ilka gyanakodva. – Kivel?
– Hát Ferkóval, az új lovászfiúval. Odabent van…
Ilka nem hagyta, hogy végigmondja, szó nélkül félretolta, és belépett az
istállóba. Egyenesen Gyöngy karámjához ment, és megállt a lova előtt, aki a
láttán boldogan felnyihogott. Ilka azonban most nem cirógatta meg az orrát
és a nyakát, ahogyan szokta, hanem karba tett kézzel, felszegett állal szó
nélkül bámulta a lova mellett tüsténkedő fiút. Ferkó annyira belemerült a
munkájába, hogy egy ideig észre sem vette a lányt. Mikor aztán felnézett,
megállt a kezében a csutakoláshoz használt kefe.
– Jó napot, kisasszony – biccentett, és a szája sarkában nyomban megjelent
az a félmosoly, ami a lányt mindig mérhetetlenül dühítette. – Máris készen
vagyok a lovával. Pompás állat, mondhatom!
– Ki engedte meg, hogy hozzányúlj? – sziszegte Ilka.
– Hogy ki? – Ferkó döbbenten nézett rá, meglepte a lány ellenséges hangja
és viselkedése. Mindig is tudta, hogy a Györöky kisasszony nem kedveli
különösebben, és az okával is tisztában volt, de a lány különben szép kék
szeméből felé áradó gyűlölet mégis váratlanul érte. – Hát nem más, mint a
kisasszony édesapja, a Kálmán uraság. Mától én is itt dolgozom, az
istállóban. Először csak a lovak csutakolását bízták rám, de ha ezzel jól
boldogulok…
– Az én lovamat te csak ne csutakold – Ilka közelebb lépett, és kivette a fiú
kezéből a kefét. – Nem tudom, apámnak miért éppen rád esett a választása, de
én nem akarom, hogy Gyöngyhöz akár egy ujjal is hozzáérj. Megértetted?
Ferkó megvonta a vállát.
– Ahogy akarja! Bár most már lecsutakoltam, láthatja… kényes, szilaj
jószág, de addig duruzsoltam neki, míg megnyugodott, és szépen tűrte a
kefélést.
Ami azt illeti, a fiú valóban jó munkát végzett. Gyöngy szürkésfehér szőre
ezüstös színben csillogott, és a kanca olyan kevélyen tartotta a fejét, mintha
tisztában lenne vele, milyen szép lett. Ilkát most még ez is külön
bosszantotta.
– Jól van hát… – mondta vonakodva. – De legközelebb te csak ne
foglalkozz a lovammal. Nem érdekel, apám mit mond… Gyöngy az én
lovam.
– Igenis, kisasszony! – Ferkó meghajtotta a fejét, és megint azzal a cinkos
mosollyal nézett a lányra. Mintha bármi közük lenne egymáshoz…. Ilka
elhúzta a száját, és sarkon fordulva kiviharzott az istállóból. A házban
egyenesen Apus dolgozószobájába ment, ahonnan már messziről érezte az
ismerős pipaillatot.
Á, szóval itt van – gondolta elégedetten. Nagyon jó… legalább első
dühömben tudok beszélni vele.
Kálmán a dolgozószobájában ült, és a szokása szerint halkan fütyörészve
az iratait rakosgatta. Mikor a lány benyitott, megfordult, és kérdőn nézett rá.
– Mit keres Kemenes Ferkó a házunkban? – Ilka nyomban a lényegre tért.
A férfi felsóhajtott, és az égnek emelte a tekintetét.
– Először is, nem a házunkban van. Csak az istállóban, ami nem ugyanaz.
Másodszor, ő az új lovászfiú. A régi megbetegedett, meghűlt, már nem is
először, és kiderült, hogy a tüdeje túl gyenge, nem tudta már ellátni a
munkáját. Busásan megfizettem, remélem, nem fog szükséget szenvedni a
jövőben.
– De tudja, hogy én ezt a fiút… gyűlölöm! – Ilka még a szemét is
összehúzta, hogy így nyomatékot adjon a szavainak.
– Hogy beszélhetsz így valakiről, akit nem is ismersz? Ha láttad volna,
hogy bánik a lovakkal!
– Nem érdekel! – Ilka a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
Egyszer csak érezte, hogy az édesapja a vállára tette a kezét.
– Gyere, ülj le – mondta neki gyengéden. Ilka engedelmeskedett. – Te azt
az asszonyt gyűlölöd, kicsim – folytatta. – Noha ő soha be nem tette ide a
lábát, soha semmiben nem zavart téged. Akár őt is felvehetném ide a házba,
cselédnek, tudod-e? Megtehetném… Meg is tettem volna, csakhogy ő nem
akarta. Nem akart ide jönni, elsősorban miattad. De most megbetegedett,
ugyanaz a nyavalya ragadt rá, ami a lovászunkra. Szűnni nem akaró láz,
köhögés. A fiú keresett fel, idejött, és segítséget kért. Munkát. Én meg
kaptam rajta, hiszen éppen szükségünk volt új lovászra. Ferkó ért a lovakhoz,
szereti is őket, erről magam is meggyőződtem. Csak nem fosztanád meg őt és
az anyját attól a kevéske pénztől, amit tőlem kap?
Ilka nem válaszolt. Érezte, hogy most csúnyán viselkedik, és valóban
aljasság lenne, ha kidobatná Kemenes Ferkót csupán azért, mert ő nem tudja
elviselni itt a jelenlétét. De nem tehetett róla… Valóban inkább az anyját
gyűlölte, de természetesen a fiúban is őt látta.
– Jól van hát – mondta végül. – De mihelyt Kemenesné meggyógyul,
küldje el, kérem. Akkor már nem lesz szükségük apámuramra… máshol is
találhatnak munkát, távolabb innen.
Kálmán arcán bosszús kifejezés jelent meg, de végül vonakodva bólintott.
– Rendben van, maradjunk ennyiben. Most nem akarok veled tovább
vitatkozni erről. Karácsony van, és ez nem a civakodás, a neheztelés ideje.
– És most csak mi ketten leszünk, ugye, édesapám?
Kálmán megfogta a lánya kezét.
– Igen, édesem. Csak mi ketten.

•••

1825 januárja
Az újévi misét Ilka mindig nagyon szerette, annak ellenére, hogy ilyenkor
rendszerint valahogy még sokkal hidegebb volt, mint karácsonykor. Vagy
legalábbis úgy tetszett, mintha hidegebb lenne… De az ólomszínű ég, a
csizmák alatt ropogó szűz hó és az ereszeken lógó kövér jégcsapok mintha
mind az új kezdet reményét ígérték volna, és a templomban a hívek is így
érezhették, hiszen még a szokottnál is lelkesebben és hangosabban fújták a
szent énekeket.
A falusi kis templomban két, fával megrakott vaskályha próbált küzdeni a
faggyal, kevés sikerrel. Ha valaki nem közvetlenül a környékükön talált
magának helyet, bizony még a legvastagabb kabátjában, sálban és kendőben
is majd’ megfagyott a szertartás végére.
Kemenesné, aki valóban sápadtabb és soványabb volt, mint amikor
legutóbb látta, az egyik duruzsoló kályha mellett ült, és a vacogó lány olykor
irigykedő pillantást vetett rá.
Meggyógyult hát – gondolta kedvetlenül. – Ennek nem örülök, habár…
legalább így végre megszabadulhatok Ferkótól. Éppen ideje lenne!
Karácsony óta nem sokszor futott össze a fiúval. Amikor megjelent az
istállóban, Ferkó mindig jobbnak látta nagy ívben elkerülni. A lány
gyanította, hogy a határozott tiltása ellenére igenis csutakolta Gyöngyöt is –
látta a kanca csillogó és selymes szőrén a keze nyomát –, de nem szólt érte.
Elég volt az, hogy megértette; a kisasszony nem óhajt vele semmilyen
formában érintkezni.
A mise után odakint a templom előtt ezúttal nem álltak meg beszélgetni a
kisebb-nagyobb csoportokba verődött hívek, hanem mindenki a lehető
leggyorsabban igyekezett haza. Legfeljebb annyi időre torpantak meg, hogy
boldog új esztendőt kívánjanak egymásnak, valamint az uraságnak és a
kisasszonynak, akik mosolyogva fogadták a jókívánságokat.
– Bőséges új esztendőt – köszönt rájuk Kemenesné is, amire Ilka arcáról
nyomban lefagyott a mosoly.
– Magának is, Zsuzska – válaszolta neki Kálmán. – Örömmel látom, hogy
felgyógyult. Azért csak vigyázzon magára ebben a kutya hidegben!
– Igenis! Köszönöm szépen a hozzánk való jóságát – az asszony
meghajolt, ám ekkor megjelent mellette a fia, és megfogta a karját.
– Jöjjön, édesanyám! A kegyelmes úrnak igaza van, ne ácsorogjon itt a
hideg szélben. Isten áldja, uram… kisasszony! – ő már Ilka felé is meghajolt,
de a lány tüntetőn elnézett a válla fölött, valahová a templom üvegablaka
mögötti félhomályba,
– Igazán kedvesebb is lehettél volna – mormolta Apus hazafelé a szánon
ülve. – Kemenesné napokig a halál torkában volt, és csak Ries doktor
tinktúrái meg az öreg Maris néne, a tihanyi boszorkány szárított füvei és
köptetői hozták vissza őt.
– Meg apámuram pénze – jegyezte meg Ilka halkan, de nyomban el is
szégyellte magát. Györöky nem is szólt semmit, csak dühös mozdulattal
rántott egyet a lovak gyeplőjén. – Most, hogy felgyógyult, Ferkó nálunk
marad? – kérdezte a lány, mivel Apus viselkedése alapján rosszat sejtett.
– Természetesen – Kálmán komoran bólintott. – Igencsak meg vagyok vele
elégedve. Marad! Ha tetszik neked, ha nem. Egyelőre még én vagyok a ház
ura, és nem a te szeszélyeid alapján fogom megválogatni a cselédséget.
Ilka nagyot nyelt, de úgy érezte, most nem lenne okos tovább feszíteni a
húrt.
Másnap András mester érkezett az új év első zongoraleckéjére. Miután a
csizmájáról leverte a havat, és az átfagyott kezét a kályha előtt dörzsölgetve
kissé átmelegedett, még egy csésze teát is elfogadott Erzsi nénitől.
– Jaj, de jó, hogy jött, tekintetes tanító uram – sóhajtozott az asszonyság. –
A kisasszony tegnap óta olyan savanyú arcot vág, mintha citromba harapott
volna. Remélem, hogy egy kis klimpírozás felvidítja majd, mert én már nem
tudok mit kitalálni, hogy lelket verjek belé. Az ételt is ímmel-ámmal fogadja,
pedig sok finomság maradt még az ünnepekről.
– Csak nincs valami baj? – aggodalmaskodott Ágh. – Ez az átkozott
meghűlés most sokunkat ledönt a lábáról… karácsony másnapján én is
ágynak estem.
– Kutya baja… hála az Úrnak. Csak a kedélye romlott el – Erzsi néni
közelebb hajolt, és suttogva folytatta. – Megmondom őszintén, már azóta,
hogy a kegyelmes uram fölfogadta a Kemenes fiút. Tegnap meg az
asszonnyal is összefutottak a misén.
– Értem! – a nevelő arca elkomolyodott, és egy darabig némán bámult a
tűzbe. Valóban, ki kárhoztathatná ezért a lányt? Nem kedveli az apja
szeretőjét és a fiát sem. Már csak azért sem, mert Györöky Kálmán bizony
meglehetősen szemérmetlen nyíltsággal intézi ezeket a dolgokat. Nem csoda,
hogy Ilkát ez zavarja… de az is igaz, hogy a Ferkó gyerek nem tehet erről az
egész kalamajkáról.
– Próbáljon meg beszélni a fejével – duruzsolta tovább a szakácsnő. –
Magára hallgat… A kegyelmes urat már úgysem tudja megváltoztatni, így
jobban tenné, ha elfogadná a helyzetet, és nem tipródna rajta tovább…
– Jól van, megpróbálom – vágott a szavába Ágh, de inkább azért, hogy
elhallgattassa. Bosszantotta a szakácsnő bizalmaskodása. – Bár nem hiszem,
hogy okos dolog ebbe beleszólni. Ez csak kettejükre tartozik – tette hozzá. –
Most pedig, ha megbocsát… a kisasszony már biztosan vár. Köszönöm
szépen a teát.
Odafent, Cecília asszony egykori szobájában Ilka már valóban a zongora
előtt ült, és az egyik megsárgult, régi kottát lapozgatta. Mikor Ágh belépett, a
szokásos kedves mosollyal köszöntötte, de a férfi látta, hogy a szeme
bánatos.
– Boldog új esztendőt, kedves mester!
– Kegyednek is, kedves tanítvány – válaszolt Ágh, és könnyedén
meghajolt. – Még nem volt alkalmam megköszönni a karácsonyi
ajándékomat…
– Á! – Ilka szeme felcsillant. – Szóval örült neki?
– Nagyon szép rajz. Be fogom kereteztetni, és a szobám falára akasztom.
A saját lovát ábrázolja?
– Gyöngyöt, igen. Szeretek lovakat rajzolni, bár igen nehéz feladat.
A tájkép könnyebben megy, emberi portréhoz pedig nem merek hozzáfogni.
Ahhoz kontárnak érzem magam… de lovat sem gyakran rajzoltam eddig, és a
magának ajándékozott rajzon kívül egyetlen alkalommal adtam hasonlót
valakinek.
– Akkor ez igazán megtisztelő – a nevelő ismét meghajolt. – Nos…
elkezdhetjük a leckét? Régóta nem találkoztunk, és nem tudom, volt-e
alkalma gyakorolni.
– Az ünnepek között elővettem párszor a kottákat, de nem állítom, hogy
sokat foglalkoztam velük. Inkább édesanyám régi kottáit nézegettem… mint
ezt itt.
A kezében tartott füzetet átnyújtotta Ághnak, aki becsukta azt, és megnézte
a borítóját. Arra míves gót betűkkel Beethoven neve volt felírva, és az egyik
kedves darabjának a címe: Mondscheinsonate{16}.
– Ez csodálatos darab – mondta a lányra nézve. – A komponista egy olasz
grófnőnek írta, aki talán a titkos szerelme volt. De azt is rebesgetik, hogy itt
Magyarországon is volt egy románca az egyik Brunszvik grófkisasszonnyal.
– Ó, valóban? Ezt a kottát annak idején egyenesen Németországból
küldték… Néha elképzelem, ahogyan édesanyám kézhez kapta, kivette a
borítékjából, és először kinyitotta. Biztosan a fejében is lejátszotta, mielőtt a
zongorához ült volna. Végiglapozta, majd feltette az állványra, elé ült,
végigfuttatta az ujjait a billentyűkön… Ő bizonyára sokkal könnyedebben,
mint én valaha is fogom. Édesapám pedig helyet foglalt a karosszékében, az
állát megtámasztotta a kezével, és csak hallgatta… – a lány hangja elcsuklott,
lehajtotta a fejét, és sírva fakadt. Hangtalanul sírt, mindössze a válla
rázkódásából látszott, hogy zokog. A nevelő pár pillanatig tanácstalanul
álldogált, nem tudva, mitévő legyen. Majd közelebb lépett, és a lány vállára
tette a kezét.
– Ne sírjon, Ilka kisasszony. Tudom, mit érez… én is elveszítettem az
édesapámat, még gyerekkoromban. Mikor eszembe jut, vagy az, hogy anyám
özvegyen maradt, az én torkom is összeszorul. Ha emlékezünk rájuk, a
legtöbbet tesszük, amit az élők a holtakért megtehetnek.
– Én is elveszítettem az apámat! – zihálta a lány. – Noha még él… de
olykor olyan érzésem van, mintha egy idegennel élnék egy fedél alatt.
– Ne mondja ezt! – a férfi közelebb húzott egy széket, és leült a lánnyal
szemben. – Az édesapja él, és nagyon szereti kegyedet. Bűnös ember, igaz,
de hiszen mind azok vagyunk…
– Maga is az? – Ilka hirtelen emelte fel kisírt tekintetét, és egyenesen a
férfi szemébe nézett. – Nézze, én még nem ismerem a férfiakat. Mindegyikük
ilyen? Maga is?
Ágh hátrahőkölt a lány szavai hallatán. Micsoda kiszámíthatatlan,
szeszélyes teremtés! És mégis, ennek ellenére, vagy éppen ezért; milyen
csodálatos. Gyönyörű is, még így, sírástól vörös szemmel és felpüffedt arccal
is. Közelebb hajolt, és a két kezébe vette a lány arcát, és egy minutumig csak
nézte, hogyan áztatják a könnyek. Ilka behunyta a szemét, és várt – a férfi
mozdulata váratlanul érte, de jólesett neki. Legszívesebben még közelebb
húzódott volna a mesterhez, és a mellkasára hajtotta volna a fejét, hogy végre
jól kisírja magát. De moccanni sem mert… még a lélegzetét is visszatartotta,
átadva magát annak a különös érzésnek, ami tetőtől talpig végigbizsergette a
testét. Ágh ekkor a hüvelykujjával óvatosan megsimította a lány arcát, mintha
a könnyeit akarná letörölni.
Később egyikük sem tudta volna megmondani, hogyan történt, de az arcuk
egyre közelebb került egymáshoz, míg össze nem ért az ajkuk. A férfi ekkor
egy pillanatra visszahőkölt, mintha attól tartott volna, hogy Ilka megriad vagy
elhúzódik tőle, megtörve ezzel a varázst. Ám ez nem történt meg. A lány még
mindig csukott szemmel, elnyílt ajkakkal, mozdulatlanul tűrte, hogy a tanító
azt tegyen vele, amit akar. Ágh ezen felbátorodva kissé felemelkedett a
székéből, átölelte Ilka derekát, és végre istenigazából megcsókolta, nyelvén
érezve a sós könnyeket, amelyek a lány ajkait is benedvesítették.
Végeérhetetlen pillanatok múltak el így, ám egyszer csak Ilka mintha
transzból ocsúdott volna fel, a kezét Ágh mellkasának támasztotta, és egy
határozott mozdulattal ellökte magától.
A következő másodpercekben mindketten úgy bámulták a másikat, mintha
először látták volna.
– Hogy… hogy képzeli? – zihálta a lány, és a szemében őszinte
felháborodás, valamint – ami még rosszabb volt – megvetés villogott.
– Én azt hittem… – hebegte a nevelő, majd elhallgatott, és csak rövid
szünet után folytatta. – Megfeledkeztem magamról. Bocsánatáért esedezem!
Ilka felállt, és az ablakhoz lépett. Még mindig olyan zaklatott volt, hogy
alig tudott beszélni.
– Kérem, távozzék!
– De kisasszony…
– És ne is jöjjön vissza. Soha többé!
Ágh szó nélkül felállt, és az ajtóhoz ment. Onnan még visszanézett, ám
Ilka nem fordult felé. Még mindig tüntetőn kibámult az ablakon, és a férfi
érezte, hogy most hiába is várna tőle megértést, magyarázatot vagy
megbocsátást. Kilépett, és óvatosan betette maga mögött az ajtót.
Odakint Festeticsék egyik kocsiját, amivel átjött Tihanyba, az
édesanyjához, majd Füredre, Kemenes Ferkó, az új lovászfiú rendbe hozta –
letakarította a kerekekről és a tengelyről a havat, a csapágyakat megolajozta.
A lovakat is megetette, megitatta, miközben a kocsist Erzsi néni vette a
szárnyai alá.
– Nofene, tanító uram, már végeztek is? Ez rövid lecke volt! – a fiú
elvigyorodott, és olyan képet vágott, mintha átlátott volna a szitán, és
tisztában lenne azzal, mi történt a megboldogult úrnő szobájában. Ágh
megsemmisítő pillantást vetett rá, és nyomban arra gondolt; már érti, Ilka
miért nem szívleli ezt a suhancot.
– Semmi közöd hozzá! – mordult rá. – Eredj, szólj a kocsisnak, ne lógassa
tovább a lábát, indulunk haza.
Beszállt a kocsiba, és az ülésre készített pokrócot a lábára terítette. Odakint
lassan újra elkezdett szállingózni néhány hópihe, és a szél is feltámadt, amitől
tetőtől talpig borzongani kezdett. Távozóban még egyszer visszanézett a
Györöky-házra, olyan pillantással, mintha végleg elbúcsúzna tőle.
 4. fejezet

1825 júniusa
Hermina főhercegnő nyugtalanul toporogva nézett fel a hatalmasnak tűnő
állatra. Ma először vállalkozott arra, hogy az öreg, kezes pónija helyett egy
„igazi” lóra üljön fel egyedül.
– Ne féljen, kis Fenség – biztatta őt Ilka. – Látja, Gyöngy igazán békés
jószág, meg sem fog moccanni, amíg nem ül biztosan a nyeregben.
A kis főhercegnő elszántan összeszorította a száját, és közelebb lépett a
türelmesen várakozó kancához. A fivére, a helyiek által „Palatinus Pistának”
nevezett István főherceg ezen a nyáron már nem volt hajlandó Ilkával
lovagolni. Kijelentette, hogy neki most már nem ildomos egy női
lovasoktatóval gyakorolni, továbbá nem is szeretne nevetségessé válni – noha
nagyon is hálás Ilkának, és soha nem fogja elfelejteni a szolgálatait. Olyan
komoly, fensőbbséges ábrázattal adta elő mindezt, hogy Ilka kis híján
elnevette magát, de biztosította a nádorfit, hogy egyáltalán nem neheztel rá a
döntése miatt, és nagyon örül neki, hogy eddig a szolgálatára állhatott.
– Azért a fenséges húgát még okíthatom, remélem? – kérdezte.
– Hogyne! – Istvánka kegyesen bólintott. – Hermina húgom továbbra is
örömmel vesz részt a kisasszony lovaglóleckéin.
Így is történt – Ilka már hetek óta próbálta rávenni a kislányt, hogy a
fivéréhez hasonlóan ő is üljön át a póniról egy normál méretű lóra, de a kis
főhercegnő eddig mindig talált valami kifogást, hogy elhalasszák ezt a
próbatételt. Ma azonban eljött a nagy nap!
Hermina kissé sápadtan, de roppant büszke arccal ült a nyeregben,
miközben Ilka a ló kantárját tartva óvatosan vezette Gyöngyöt.
– Na, látja, mondtam, hogy nem kell félni – mosolygott a kislányra. –
Milyen érzés?
– Nagyon jó!
– Akkor most próbálja meg irányítani. Ugyanúgy kell, mint Mukit.
– De ugye nem engedi el a kantárt?
– Nem, egyelőre semmiképp!
 – Nocsak, hát már ilyen bátrak vagyunk? – ezt a hangot és ezt a kiejtést
ezer közül is felismerte volna… József főherceg bukkant fel a sétányon a
szokásos nyári kalapjában, világos öltönyben és kioldott nyakravalóval. Ilka
még sohasem látta őt Füreden kívül, de el tudta képzelni, hogy másutt nem
jelenne meg ilyen laza öltözékben… de másutt valószínűleg nem is mosolyog
ilyen felszabadultan, és kék szeme sem csillog ilyen vidáman.
– Nézze, Papa, milyen ügyes vagyok! – dicsekedett Hermina. – Lehet,
hogy előbb fogok lovon vágtatni, mint István.
– Ez nem verseny közöttetek! – nevetett a nádor. – De meg kell hogy
mondjam, igen jól mutatsz ennek a paripának a nyergében. Mondja csak,
Györöky kisasszony – fordult Ilkához. – Honnan vannak kegyedéknek ilyen
pazar lovaik? Láttam az édesapja ménjét és a kocsijuk elé befogott két pejt…
mind pompás, nemes állatok. Mint ahogyan ez is itt – megcirógatta Gyöngy
orrát. – Én is szívesen beszereznék onnan egy-két hátast az alcsúti
birtokomra. Vagy ha kegyedéknek lenne eladó…
– Nem tudok róla, hogy apám szándékozna bármelyik lovunkat eladni –
felelte a lány. – Ha jól tudom, Mezőhegyesen vette őket, ahol arabs paripákat
tenyésztenek, bár Gyöngy már itt született nálunk. Az előző lovam, Angyal
csikója. Angyal egy viharban pusztult el… ő volt a leggyönyörűbb állat, akit
valaha láttam!
Ilka lehajtotta a fejét. Ha Angyal eszébe jutott, még mindig
összefacsarodott a szíve.
– Derék dolog, hogy így szereti a lovait – mondta a nádor. – Valóban az
ember szívéhez tudnak nőni, hiszen sokszor az életünk múlik azon, milyen
viszonyban vagyunk velük.
– Valóban? – kérdezte Hermina, kissé elsápadva Gyöngy nyergében, és
erősebben szorította a ló kantárját. Ilka elnevette magát.
– Ne féljen, kis Fenség, most egyáltalán nincs életveszélyben. Őfensége
arra célzott, hogy gyakran a csatákban vagy a hosszú utak során bizony
egymásra vagyunk utalva a hátasainkkal.
– Így van! – bólintott a nádor. – De igazából nem is ezért bátorkodom
megzavarni a lovaglóleckét. Hanem – fordult Ilkához – a kisasszonnyal
szeretnék beszélni. Kegyed hosszú ideje lelkesen oktatja mindkét
gyermekemet, és ha most István fiam másik instruktort választott is, az nem
azért történt, mert elégedetlenek voltunk kegyeddel.
– Igen, ezt tudom, Fenség – Ilka meghajtotta a fejét. – És szívesen
tettem…
 – Tudjuk! – vágott József a szavába. – De már tavaly sem fogadott el
semmilyen ellenszolgáltatást a fáradozásaiért, és ez nem mehet így tovább –
felemelte a kezét, mivel látta, hogy a lány közbe akart szólni. – Hadd
fejezzem be! Mindenképpen szeretném honorálni valamivel a hozzánk való
jóságát. De hiába törtem a fejem, semmi sem jutott eszembe, amivel méltón
kifejezhetnénk a hálánkat. Ezért arra kérem, hogy gondolkozzék ezen kegyed
is. Felajánlom, hogy bármit kérhet tőlem; ha módomban és hatalmamban áll,
teljesíteni fogom.
Ilka elpirult örömében, és pár pillanatig megszólalni sem tudott a
megindultságtól. Kisvártatva újra meghajtotta a fejét, és pukedlizett a nádor
előtt.
– Köszönöm szépen, Fenség! Igazán megtisztelő! Gondolkodni fogok…
De ha most nem jut eszembe semmi, később is előállhatok a kérésemmel?
József felkacagott, majd megcsóválta a fejét.
– Hogyne! Az ígéretemnek nincs lejárati ideje. Kezet adok rá, hogy
bármikor, bárhol felkereshet, és behajthatja rajtam! – kinyújtotta a kezét, amit
Ilka megrázott.
– Akkor mehetünk végre? – kérdezte a kis főhercegnő, aki már kezdte unni
a jelenetet. – Induljunk… de kérem, még ne engedje el Gyöngyöt!
– Nem fogom – mosolygott rá Ilka, majd még egyszer pukedlizve
elköszöntek a főhercegtől. Miközben lassan, nyugodtan poroszkáltak a tó
melletti sétaúton, a nádor iménti szavain gondolkodott, és csak most jutott el
a tudatáig, pontosan mi is történt.
Az országnak a király után második leghatalmasabb embere ígéretet tett,
hogy valamikor teljesíti egy kívánságomat. Ejha! Nos, jobb, ha valóban nem
kapkodom el, mit kérjek tőle, és mikor. Ez olyan, mint a mesében, amikor
kifogta a szegény ember az aranyhalat, aki teljesítette három kívánságát, de ő
ostobaságokra pazarolta ezt a lehetőséget. Én nem fogok így tenni… kivárom
az alkalmat, amikor a legnagyobb szükségem lesz arra, hogy magához a
nádorispánhoz forduljak.
Mikor aztán a kis főhercegnővel kiértek a partra, észrevétlenül elengedte
Gyöngy kantárját, és gyengéden megpaskolta a ló farát.
– Eredj! – mondta halkan. – Csak szépen, lassan.
Gyöngy szót fogadott, és olyan óvatosan kocogott tovább, mintha hímes
tojásokon lépkedne. Herminán látszott, hogy még mindig meg van szeppenve
egy kicsit, de már egyre magabiztosabban ült a kanca nyergében. Az arcán
határtalan büszkeség és boldogság látszott, és Ilka maga is elégedetten
figyelte kis tanítványa sikerét.
Milyen szépek! – gondolta ellágyulva. – Jó lenne, ha le tudnám őket
festeni.

Mióta nyár elején Horváthék ismét a füredi palotájukba költöztek, Tini

vállalta, hogy segít Ilkának gyakorolni a zongorán. Hogy a mesterével miért
szakadt meg olyan kurtán-furcsán még év elején az oktatás, azt ugyan nem
értette, de látta a barátnőjén, hogy nem szívesen beszél a dologról, ezért nem
firtatta, noha furdalta az oldalát a kíváncsiság. Mikor egy ízben egyedül
maradt Erzsi nénivel az ebédlőben, őt faggatta, de utána sem lett okosabb.
– Hát lássa, Krisztina kisasszony, ha én azt tudnám! – kezdte a szakácsnő.
– Egyszer csak az Ágh mester se szó, se beszéd kiviharzott innen, és azóta
nem is jött. Egyszer Tihanyban összefutottam vele, de csak messziről
köszöntött, mivel engem is kerül, mint egy pestisest. Még az is lehet, hogy az
én hibám – folytatta közelebb hajolva, mire Tini elkerekedett szemmel nézett
rá. – Megkértem a mestert, hogy beszéljen Ilka kisasszonnyal az édesapja
dolgában. Tudja, van az az özvegyasszony, a Kemenesné…
– A Györöky uram szeretője? – suttogta Tini, mire a szakácsnő buzgón
bólogatott. – Csak nem miatta haragudott meg arra a szegény tanítóra is?
– Meglehet… és hát a fiú is itt van még mindig, a Ferkó gyerek. Az uraság
szerint remekül bánik a lovakkal, és ezért ragaszkodik hozzá.
A kisasszonynak ez sem tetszik.
– Tudok róla – Tini felsóhajtott. – Szegény Ilka! Neki sem könnyű. De
hogy András mesterre egy ilyen csekélység miatt ennyire megharagudjon…
– Én sem hittem volna, hogy ekkora bajt okozok ezzel a kérésemmel. De
tudja-e…
Soha nem derült ki, Erzsi néni milyen további pletykákkal szolgált volna
Tininek, mivel ebben a pillanatban Ilka lépett be az ebédlőbe. Kicsit
meglepődött, amikor kettesben látta a szakácsnőt és a barátnőjét, és nyilván
feltűnt neki az is, hogy az érkezésére egyszeriben elhallgattak, de nem szólt
semmit. Tinivel felmentek az édesanyja szobájába gyakorolni, és hamarosan
ismét zongora- és énekszó töltötte be a házat.
Tininek egyébként ugyancsak gondjai voltak. A szerelme, Ernő, a nyalka
katonatiszt sehogyan sem tudta elnyerni az édesapja rokonszenvét, és
mostanra a zord atya egyenesen eltiltotta egymástól a fiatalokat. A lány ezt el
is panaszolta a barátnőjének, aki őt hallgatva úgy érezhette, hogy nincs
egészen egyedül a szerencsétlenségével.
 – Ernő igenis talpig becsületes úriember! – mondta Tini mély
meggyőződéssel. – Pusztán a körülmények szerencsétlen összejátszása
folytán keveredett adósságba. Az utóbbi időben pedig már azért, mert
mindent elkövet, hogy elnyerje a kezemet.
– Ezt nem egészen értem… – nézett fel Ilka a legújabb festményéből, ami
az angolkertjük közepén álló szökőkutat ábrázolta. A vékony sugárban
csordogáló vizet nem volt egyszerű megfesteni, sokat bajlódott vele. Munka
közben igyekezett Tinire is figyelni, de az igazat megvallva részben
egyetértett Horváth Fülöp János úrral. Valóban úgy tűnt, hogy Ernő amolyan
szélhámosféle, és talán a barátnője jobban járna, ha nem ragaszkodna annyira
hozzá. De azt is jól látta, hogy Tini bizony még mindig fülig szerelmes, és
hiába is mondaná el neki a véleményét, semmi hatása nem lenne a szavainak.
Szóval el van adósodva… ez nem ritka a katonatisztek között, legalábbis
innen-onnan ezt hallotta. De hogy Tini miatt került volna ebbe a helyzetbe,
azt meglehetősen furcsállotta.
– Minél gyorsabban feljebb akart jutni a ranglétrán, és ezt csak úgy érhette
el, ha megvásárolta a rangban felette álló tiszteket. Előre kifizette a
járandóságukat, hogy nyugdíjba vonuljanak. Ez nem volt olcsó mulatság!
Mindezt azért, hogy a családomnak, a szüleimnek megfeleljen. De apám most
azzal vádolja, hogy közönséges hozományvadász, csak a pénzünk kell neki.
Ez olyan… méltatlan.
Tini elővette a csipkés szélű zsebkendőjét, és megtörölte a szemét. Ilka
letette az ecsetet, és megtörölte a kezét.
– Eh, ez ma nem megy nekem – sóhajtott. – A Balatont már számtalanszor
lefestettem, és azt hittem, hogy tudok vizet festeni. De ez a csorgó, vékony
vízsugár egészen más. Alig hihető, de sokkal nehezebb.
– Elhiszem – szipogta Tini. – De gyönyörű lesz ez a képed is, bárhogyan is
fested meg a vizet.
– Tudod, Tini, azt hiszem, hogyha az Úr egymásnak szánt titeket Ernővel,
úgyis egymáséi lesztek, történjen bármi! – próbálta vigasztalni Ilka a
barátnőjét.
– Gondolod? – Tini könnyes szemében remény csillant.
– Biztos vagyok benne!
– Nos hát – Tini halványan elmosolyodott –, akkor én is szolgálhatok
neked egy jó hírrel. Jövő héten meglátogat minket Szentgyörgyi Zsiga
unokatestvérem a családjával, és egy darabig itt is maradnak.
– Ó! – Ilka erre a hírre nem számított. Zsigát csaknem egy éve nem látta,
és ez alatt az egy év alatt annyi minden történt! Azon kapta magát, hogy
szinte nem is tudja felidézni a vonásait. Mindig valaki másnak az arca merült
fel előtte… Ágh Andrásé, akit szintén hosszú hónapok óta nem látott, csak
legfeljebb messziről, Keszthelyen, de mindahányszor elfordította a fejét.
Akkor most miért ő jutott az eszébe? Megrázta a fejét.
– Ez csodálatos! – mondta végül. – Remélem, nem feledkezett meg rólam
tavaly óta – tette hozzá, félig tréfásan, félig komolyan. És nem neheztel rám –
egészítette ki gondolatban.
– Ugyan! – Tini felállt, és megrázta aranyszínű fürtjeit. – Téged nem lehet
egykönnyen elfelejteni, Ilka. Nem is tudod, milyen különleges vagy. Ha
valaki találkozott veled, az élete végéig emlékezni fog rád.
Ilkának ezt hallva valamiért megint csak Ágh jutott eszébe – az a
fájdalmas, döbbent arckifejezése, amikor azon a rossz emlékű januári napon
kiutasította a házból.
Rossz emlékű? Nem, be kellett vallania magának, hogy ez nem egészen
igaz. Nem szívesen gondolt arra, ami abban a szobában történt, de ha mégis
az eszébe jutott, ugyanazt a bizsergést érezte egész testében, mint akkor.
De most egyáltalán nem akart Ágh Andrásra gondolni… sokkal inkább a
csinos és gáláns Szentgyörgyi Zsigára!
– Eljössz hozzánk holnap? – kérdezte ekkor Tini, aki már szedelőzködött.
– Azt tervezzük, hogy kikocsizunk, és valahol egy domboldalon leterítünk a
földre egy abroszt meg pokrócokat, és ott ebédelünk. Ezt a franciák pique-
nique-nek nevezik, és igencsak divatos mostanában. Errefelé pedig pompás
helyek vannak… gyönyörű kilátással a tóra és a túlpartra.
– Remek ötlet – mondta Ilka, aki magában kicsit csodálkozott a terven.
Illetve azon, hogy vajon miért kell ennek ilyen nagy feneket keríteni. Ők
Apussal sokszor vittek magukkal elemózsiát, amikor kilovagoltak a határba,
vagy hosszabb útra mentek, majd megálltak valahol útközben elfogyasztani.
A földeken dolgozó jobbágyok pedig nap mint nap ezt teszik.
De sebaj! Ha Zsiga is ott lesz ezen a pique-nique-en, felőle aztán
bármilyen idétlen nevet adhatnak a kiruccanásnak.

Mint hamarosan kiderült, Tiniék pique-nique-je azért egészen más, mint

Ilkáék útközben sebtében bekapott ebédje. Tini és az édesanyja, Anna
asszony megadták a módját az eseménynek, és a helyszínt is nagy
gondossággal választották meg. Füred határában, a szőlők és az erdő között,
egy vadvirágos, méhek zsongásától hangos réten. Innen szépséges látványt
nyújtott a zöldeskék színben pompázó Balaton és a haragoszöld Tihanyi-
félsziget.
Horváthék két cselédet is magukkal hoztak, akik leterítették a hófehér
abroszt a fűbe, köréje a pokrócokat, és a letakart fűzfa kosarakból óvatosan
kivették a tányérokat, poharakat és evőeszközöket. Ilka csak ámult! Hiszen
szabályos ebédet fognak elfogyasztani – itt a réten, Isten szabad ege alatt!
A többieket követve ő is letelepedett a földre, a szoknyáját gondosan
megigazítva, és a kalapja szalagját kioldva. Az egyik cseléd eléje is tett egy
tányért, és sorra előkerültek az ételek is. Azon már meg sem lepődött, hogy
mennyi finomságot rejtettek a fedeles kosarak. Még párolgó, illatos sült
csirkét, friss kenyeret, süteményt, gyümölcsöket és édes borokat. A fák
árnyékában először a szokatlan testhelyzet miatt kissé ügyetlenül, de jó
étvággyal kezdtek falatozni, és ahogyan a borból is egyre több fogyott,
kipirultak az arcok, és megoldódtak a nyelvek.
Szentgyörgyi Zsiga már az elején, alighogy leterítették az abroszt, úgy
intézte, hogy Ilka mellé kerüljön. Már a Horváth-házban, ahol indulás előtt
gyülekeztek, üdvözölték egymást, ám mivel régóta nem találkoztak, kissé
feszélyezettre sikerült az első néhány szó, amit váltottak. Utána pedig
egyszerűen nem volt alkalmuk rá, hogy beszéljenek. Ilkát körülvették a
barátnők, Tini és a szép Keffenhüller lányok, Anna és Mária. Anna asszony,
aki afféle gardedámként jött el velük erre a mulatságra, egyébként is
szigorúan rajtuk tartotta a szemét. De ahogyan egyre jobban elengedték
magukat a jó hangulat és a lassan fejükbe szálló, könnyű bor hatására, immár
mintha Tini anyja se figyelte volna őket olyan árgus szemekkel … Zsiga
kissé közelebb húzódott Ilkához, aki éppen József, Tini egyik fivére tréfáján
nevetett.
– Tudja, ma reggel, amikor megpillantottam, egyszeriben úgy éreztem,
mintha csak előző nap váltunk volna el. Noha már csaknem egy éve történt.
Kegyed nem ugyanígy érzett?
Ilka, aki maga is elkortyolt már egy pohár bort, és még bátrabbnak érezte
magát, mint máskor, a fiú felé fordult, és enyhén félrebillentett fejjel,
huncutul csillogó szemmel nézett rá.
– Nocsak, hát végre volt mersze megszólítani? Már kezdtem azt hinni,
hogy csak azért ült mellém, mivel máshonnan kiszorították.
Zsiga meglepődött a lány szavain, ám a zavar csak egy röpke pillanatig
tükröződött az arcán. Utána nyomban el is mosolyodott.
– Hát igen, megvallom, hogy valóban össze kellett szednem a
bátorságomat. Kegyed olyan gyönyörű! Ez a ruha nagyon bájos, és kitűnően
áll kegyednek.
Ilka végignézett magán, mintha először látná ezt a ruhát, amit ma reggel az
alkalomra kiválasztott. Egy apró virágos, buggyos ujjú, fehér nyári ruha volt
– tényleg nagyon kedves és egyszerű darab, az egyik kedvence. Bár Erzsi
néni csak a fejét csóválta, mikor meglátta benne.
– Ebben a ruhában fog a füvön ücsörögni? Na, akkor keresztet is vethetünk
rá! Soha nem lehet belőle kimosni a zöld foltokat. Pedig kár lenne érte…
A megboldogult Cecília asszony vásárolta ezt a kelmét, csak akkor nem
készült el belőle a ruha, amit megálmodott magának. A helyében jobban
vigyáznék rá!
– Vigyázni fogok! – ígérte meg Ilka, de ezt az ígéretét nem tudta
megtartani. Arra ügyelt, hogy ne a fűbe üljön, hanem a pokrócra, de az érett,
bíborvörös cseresznyékből bizony egyet ráejtett a szoknyájára, ami
élénkpiros foltot hagyott a szegélyén. Ilka azonban úgy döntött, most nem
törődik vele, ráér később is aggódni amiatt, hogy Erzsi néni leszidja majd, és
a ruha esetleg valóban pocsékba megy.
– Örülök, hogy tetszik! – mondta végül. – Biztosan nem a legdivatosabb
szabású, de kényelmes és szellős.
Végignézett a többi lányon, akik úgy festettek, mintha egy divatlapból
vágták volna ki őket – ráadásul ők nem is pecsételték össze a ruhájukat,
holott mindannyian buzgón csipegettek a mézédes cseresznyéből.
– Ha engem kérdez, ez a legszebb ruha azok közül, amiket a jelenlévő
hölgyek viselnek – Zsiga is körbehordozta a tekintetét a hölgykoszorún,
mintha még egyszer szeretne meggyőződni a szavai hitelességéről.
A két szép Keffenhüller lány, Anna és Mária két különböző árnyalatú
sárga kelméből varrt ruhában voltak, ami csodásan illett barna szemükhöz és
hajukhoz. Tini kisasszony a kedvenc színében, világoskékben tündökölt,
fehér csipkével a nyakkivágásában és az ujjain. Elegáns és visszafogott volt,
mint mindig, de valójában ő is a legutolsó divat szerint öltözött, mint
ahogyan Ilkán kívül mindenki, még a kis, nyolcesztendős Szentgyörgyi
Horváth Annuska is, Tini aprócska unokatestvére, aki vidáman sikítozva
szaladgált körülöttük, Tini fehér ölebét, Blanche-ot kergetve.
– Köszönöm, hogy ezt mondja – Ilka végigsimította a szoknyáját,
igyekezve eltakarni a piros pecsétet. – Kegyelmed igencsak kifinomultan tud
bókolni, és ebben nekem itt nem túl gyakran van részem.
– Ezt nem is értem! – Zsiga arcán őszinte csodálkozás látszott. – Én sajnos
csak nyaranta járok ide, Füredre, de már hónapokkal előtte boldogan
gondolok arra, hogy kegyedet újra láthatom. Hihetetlennek tűnik, hogy
errefelé nincs senki, aki a kegyed bájainak hódolna.
Ilka hallgatott. Ami azt illeti… volt valaki, bár rá még gondolni sem
szeretett. De igazi, valamirevaló udvarlója valóban nem akadt, még titkos
hódolója sem, mint Tininek Ernő, a snájdig hadnagy. Vajon azért, amit Erzsi
néni mindig mondogat, hogy a lehetetlen viselkedésével elvadítja magától a
rangjabéli fiatalembereket? Lehetséges… De ha igaz, amit Szentgyörgyi
Zsiga mond, a férfi számára éppen ez jelenti a vonzerőt. Lám, most még a
ruháját is dicséri, noha amikor a Horváth-házban csatlakozott a társasághoz,
nyomban feltűnt neki, hogy a többiek vadonatúj ruhákban és kalapokban
feszítenek. Egy egyszerű, szabad ég alatt elfogyasztott ebéd alkalmából!
– Hallottátok, hogy Kisfaludy uram mit eszelt ki már megint? – kérdezte
Tini, körbenézve a társaságon, mire mindenki elhallgatott, és várakozón
tekintett rá. Anna asszony azonban ciccegve csóválta a fejét.
– De gyermekem, erről egyelőre még nem szabadna beszélnünk! Kisfaludy
barátunk bizalmasan mondta el nekünk egy zárt körű találkozásunk
alkalmával.
Tini a szájához kapta a kezét, és ijedten, tágra nyílt szemmel bámult az
édesanyjára.
– Ó, Mama, bocsásson meg! Nem gondoltam volna, hogy ez titok.
– Hát nem is az, csak még nem nyilvános… de mindegy. Végül is hamar ki
fog derülni, és mivel most ugyancsak szűk baráti körben vagyunk…
Zsiga az unokatestvéréhez fordult.
– Tini, drága, csak nem jelen voltál ezen a beszélgetésen?
– Nem, de édesapám nekünk hamarjában elújságolta. Olyan remek hír,
hogy nem tudta magában tartani, mint ahogyan most én sem.
– Miről van szó? – kérdezte a fiatalabbik Keffenhüller kisasszony, Mária,
aki eddig nem vett részt a társalgásban, annyira csak egymásra figyeltek a
vőlegényével, Szentgyörgyi Horváth Józsival. Erre a hírre azonban már ő is
felkapta a fejét. – Gyerünk, most már mi is szeretnénk tudni!
– Hát jól van – mondta Anna asszony, miközben még egy utolsó
megsemmisítő pillantást vetett a lányára. – Kisfaludy uram, aki
mindenekfelett a szívén viseli a színházunk sorsát, már nem először felvetette
a fürdőtelep birtokosának, a tihanyi apát főméltóságú úrnak, hogy nem méltó
a településhez az a düledező fatákolmány vagy a Nagyvendéglő bálterme
sem, amelyben már évek óta játszanak a székesfehérvári színészeink.
Felvetette, hogy kőszínházat lehetne emelni valahol a fürdőtelepen, ami
ráadásul az időjárás viszontagságai ellen is védene, így nyáron nem lennénk
kitéve a záporok, zivatarok és a szél kényének-kedvének, nem kellene
ilyenkor a bálterembe vonulni, valamint akár télen is lehetne előadásokat
tartani.
– Kőszínházat! – visszhangozta Ilka teljesen felvillanyozódva. – Itt,
Füreden? Ó, ha ez megvalósulna… csodálatos lenne! Ég és föld a különbség,
és ha minden évszakban tarthatnának előadásokat… talán saját társulatunk is
lehetne!
– Lehetne, lehetne – Anna asszony igyekezett lehűteni a kedélyeket. – Hát
persze! De éppen ezért nem akartuk még közhírré tenni. Mert most már
minden a pannonhalmi főapát személyes döntésén múlik, arról pedig nem
tudunk semmit.
– De csak nem fog rá nemet mondani? – vetette fel Zsiga. – Hiszen az
nekik is előnyös, ha még több vendég látogat el a birtokukra, nem igaz?
– Nem tudhatjuk, hogyan gondolkodnak erről – szólt közbe Ilka, immár
egy kicsit kijózanodva. – Lehetséges, hogy a színházat túlságosan frivol
intézménynek tartják, és ezért nem adnak rá engedélyt.
– Ugyan! – Keffenhüller Anna legyintett. – Akkor nem hagyták volna azt
sem, hogy működjön ez a mostani ideiglenes színház. A frivolság ebben is
éppen úgy jelen van.
– Ez igaz! – Zsiga Ilkára nézett. – Ne aggódjon, Györöky kisasszony, én
biztos vagyok benne, hogy fel fog épülni az a kőszínház. Már csak azért is,
mivel Kisfaludy urat úgy ismerem, mint aki eléggé ékesszóló ahhoz, hogy
meggyőzze az ügy fontosságáról a szent életű szerzeteseket. Hiszen ők is
szívügyüknek tartják a honi kultúra fejlődését! Márpedig ehhez szorosan
hozzátartozik a színjátszás ügye is.
– És mennyi ideig tarthat egy ilyen kőszínház felépítése? – kíváncsiskodott
Mária.
– Évekig – mondta Anna asszony, majd intett az egyik közelben várakozó
cselédnek. – De jobb lesz, ha lassan elindulunk hazafelé. Kezd igen meleg
lenni, és az ebéd bőséges volt, meg a bor is szépen fogyott. Mindenkinek jól
fog esni egy kis délutáni pihenés a hűvös szobában.
– Ezt a pique-nique-et máskor is megismételhetjük, keresztanyám –
mondta neki Zsiga, aki a karját nyújtotta először Anna asszonynak, majd
Ilkának is, hogy felsegítse.
– Remek ötlet! – lelkendezett Tini, aki a kicsi Annát és Blanche-ot
igyekezett visszaterelni a társasághoz. – Én pazarul éreztem magam! De ha
már úgyis a színházról beszéltünk… Holnapután adják a Kisfaludy úr
darabját, a Hunyadyt, egyelőre a fából ácsolt színpadon, de ugye mindenki ott
lesz?
Általános helyeslés volt a válasz. Eddigre a két szolgáló összeszedte az
ételmaradékokat, az evőeszközöket, összehajtották az abroszt meg a
pokrócokat, és a vidám kompánia elindult lefelé a dombról, az alant várakozó
kocsihoz.
Ilka boldogan és izgatottan érkezett haza, és alig várta, hogy elújságolja a
nagy hírt Apusnak. Ő azonban nem volt otthon, mire a lány jókedve egy
csapásra elillant.
– Nála van, ugye? – kérdezte Erzsi nénitől, és a szeme sötéten villogott.
A szakácsnő csak sóhajtozott, és a fejét rázta.
– Hagyja el, kisasszony. Miért emészti ezen magát? Inkább jöjjön, öltözzék
át. Lássa, mondtam, hogy ne vegye fel ezt a ruhát… most hogyan fogom
belőle kivenni a foltot? Cseresznye, ugye?
Ilka bólintott, mire Erzsi néni végeérhetetlen lamentálásba kezdett a
különböző eredetű pecsétekről és az eltávolításuk nehézségeiről, amire a lány
egyáltalán nem figyelt oda. Felment a hálószobájába, hogy átöltözzön és
lepihenjen egy kicsit a hűvös szobában, ahogyan azt Horváthné nemzetes
asszony tanácsolta.

•••

1825 júliusa
A füredi kőszínház ügye, bármekkora lelkesedést is váltott ki a fiatalokból,
sajnos egyelőre csak kósza ötletként merült fel, és a fürdő illusztris vendégei,
valamint a helybéli potentátok többnyire a vendéglők füstös szobáiban,
borozgatás közben diskuráltak róla – mint sok más, nemzetet érintő kérdésről
is.
– Még ha soha nem is fog megvalósulni, muszáj terveket szőni. Ki tudja,
egy szép napon még nálunk is lehet állandó hajléka Tháliának, akárcsak
Kolozsváron vagy Miskolcon{17} – mondta a Horváth-házban, egy júliusi
estén, baráti iszogatás közben Györöky Kálmán, aki a pipája szárát rágcsálva
valahová a távolba révedt. – Hej, ha ezt megboldogult apám megérhette
volna! Ő még emlékezett azokra az időkre, amikor itt a tóparton a nádas és a
szabadon a felszínre bugyogó sáros forrásokon kívül semmi sem volt. Alig
száz esztendő alatt nagyot fejlődött a mi kis falunk, Füred. Még az is lehet,
hogy nálunk előbb épül fel a magyar színház, mint Pesten.
– Füred már nem is falu! – nevetett Horváth Fülöp János. – Legalábbis a
fürdőtelep biztosan nem az. Én magam semmiképpen nem nevezném annak.
Kivált, ha a színház is felépül. Sándor barátom, milyen nevet gondoltál ki
Thália hajlékának?
– Füredi Nemzeti Játékszín. Arra gondoltam, hogy feltétlenül szerepeljen a
nevében a helyszín, Füred és a „nemzeti” szó is. De kissé korai még erről
beszélni!
– Jól van, jól van! – bólogatott Horváth uram. – Tudom, hogy hosszú út áll
még előttünk, de én alig várom, hogy végre felépüljön a színházunk, és
először felgördüljön benne a függöny. Még azt sem bánom, ha azután már
nem az én házam lesz a legnagyobb épület Füreden.
A többiek nevettek, már csak azért is, mivel jól tudták, hogy Horváth uram
szavai őszinték. Szívén viselte a szeretett település sorsát, ahogy annak idején
nagyapja, a császári és királyi kamarás és aranysarkantyús vitéz, Horváth
Zsigmond is, aki a családból elsőként választotta második otthonául.
Györöky Kálmán, aki addigra már kissé felöntött a garatra, felemelte a
poharát, és hangosan vivátozni kezdett. A többiek követték a példáját – mind
felálltak, és a poharukat a házigazdára emelve hangosan éljeneztek. Ebben a
pillanatban a vidám társaságba újabb vendég érkezett, aki nem volt más, mint
a pannonhalmi szerzetes, Guzmics Izidor, aki ez idő tájt a tihanyi kolostorban
vendégeskedett, és szintén a szívén viselte a magyar nyelv és a honi kultúra
ügyét, ezért tudták, hogy a színház ügyében is számíthatnak rá
közbenjáróként. Feléje fordulva őt is megéljenezték, amit meghajlással
köszönt meg.
– Jöjjön, foglaljon helyet közöttünk, szegény bűnösök között! – invitálta őt
is a házigazda. Nem kellett sokat noszogatni, Guzmics is helyet foglalt az
asztalnál, és miután a libériás inas az ő poharát is megtöltötte a tüzes csopaki
nedűvel, és koccintott a többiekkel, fenékig ürítette a poharat.
– Hm, mennyei íze van – mondta, miután alaposan megforgatta a szájában
a bort. A többiek kacagtak a főtisztelendő atya megjegyzésén, majd
Kisfaludy a vállára tette a kezét.
– Atyám, hátha még megkóstolná az én tavalyi badacsonyi nedűimet! Igen,
elismerem, hogy ez is zamatos, de ha abból kortyol, többé nem akar majd
mást inni. El is küldetek pár hordóval az apátságba.
– Isten áldjon meg a jóságodért, fiam – hajtotta meg a fejét tréfásan a
szerzetes, de Kisfaludy tiltakozva felemelte a kezét.
– Kegyelmedet áldja meg, ahogy meg is fogja mindazért, amit a nemzeti
kultúra előmozdításáért tesz. Az utánunk következő nemzedékek is hálával
fogják emlegetni a nevét.
A beszélgetés a továbbiakban országos ügyekre terelődött, a nemzeti nyelv
ügyének várható nehézségeire, majd a nyár még előttük álló eseményeire,
legfőképp a fényűzés nagymesterének, Festetics László grófnak immár
szokásos augusztus eleji átkelésére Keszthelyről a Phoenixszel és az
ugyancsak lassan hagyományossá váló István-napi bálra a nagy vendégház
tágas báltermében.
– A saison szokásos lezárása – mondta Horváth uram. – Szent István
királyunk és bevallottan a mi ifjú főhercegecskénk tiszteletére. No de – és
kérlek, ezt egyelőre ne áruljátok el senkinek, mivel bizalmasan közlöm
veletek – szeretett nőm nem akar belenyugodni, hogy ez a bál legyen a füredi
események fénypontja, egyben a nyári saison megkoronázása. Ezért ő is
tervez egy bált, bár én megmondtam neki, hogy véleményem szerint ilyen
rövid időn belül két nagyszabású társasági eseményt megrendezni botorság.
Kivált egy ilyen helyen, mint Füred. Mert igaz, hogy ilyenkor nyáron
összegyűlik itt hazánk nemességének színe-virága, a nádor őfenségéről és
udvartartásáról nem is szólva, de mégis… kétszer összetoborozni a
vendégsereget egy táncmulatságra…
– Én nem tartanék ettől – szólt közbe az eddig hallgatag Esterházy gróf. –
A magyarok híresek arról, hogy bármikor és bárhol kaphatók egy kis
mulatságra. Akár többször is egymás után. De mikor lenne ez a bál? Az
István-napi előtt vagy utána?
– Ezt egyelőre én sem tudom, nőm és leányom igencsak titkolóznak ezzel
kapcsolatban. Csak annyit kötöttek az orromra, hogy lesz egy ilyen esemény,
tehát készüljek fel rá, hogy a ház legnagyobb termét át kell majd kissé
rendezni. De ez amúgy is gyakorta megtörténik, így hát nem volt kifogásom a
terv ellen. Habár arra figyelmeztettem őket, hogy akár meg is bukhat ez a
próbálkozás. No, de majd meglátjuk… Mindenesetre, ha még akkor is itt
tartózkodnak az urak…
– Én biztosan nem fogom megtisztelni a táncmulatságot – mosolygott
elnézően a szerzetes. – De mivel nagyra tartom a kegyelmes Horváthné
asszonyt, tiszta szívemből kívánom, hogy sikerrel járjon.
– Én pedig egészen biztosan itt leszek – nevetett Györöky. – Már csak
azért is, mivel mi a lányommal az üdülő társaság távozása után is itt
maradunk, tovább éljük az életünket a csendesebb évszakokban. De Ilkám
bizonyosan nagyon boldog lesz, ha megtudja ezt a hírt. Egyelőre azonban
nem fogom neki elárulni, hiszen megkértél erre – mondta Horváthnak –, de
úgy vélem, az elsők között lesz, aki megtudja a te Krisztina leányodtól. Ha
ugyan nem szerzett már tudomást róla, nálunk jóval korábban.
– Uraim, csak nem holmi bálokról beszélgetünk? – Kisfaludy a fejét
csóválta. – Az inkább az asszonyok dolga. Mintha nem lennének komolyabb
témáink is, mondjuk, az ország felvirágoztatása.
– Az ilyen események is ahhoz tartoznak – vetette közbe némi
csodálkozást keltve Guzmics atya. – Igenis, ne nézzenek rám így. Az ifjúság
találkozása, kulturált szórakozása az ilyen alkalmakkor hozzátartozik hazánk
felvirágoztatásához. A haza ugyanis elsősorban emberekből áll, nem csak
épületekből. Vagyis hát, valójában az épületek is miértünk, emberekért
vannak. A kegyelmed jövőbeli színháza, Kisfaludy uram, ugyancsak akkor
lesz hasznunkra, ha szüntelenül megtöltik a nézők és a színjátszók. Nélkülük
csak egy holt váz lenne, egy szép, de üres kagylóhéj.
– Igaza van! – bólintott Horváth. – És milyen szépen mondta… De most
valóban rátérhetünk a nagyobb horderejű témákra, mint amilyen például az
ősszel esedékes országgyűlés. Tudom, hogy még távolinak tűnik, de az idő
gyorsan telik, és mielőtt észbe kaphatnánk, már itt is lesz. Márpedig, mivel
régóta nem ültek össze hazánk rendjei megvitatni az ország állapotját, bizony
van és lesz miről értekeznünk.
A komolyabb, elmélyültebb beszélgetéshez a házigazda nehezebb, erősebb
vörösborokat hozatott, amelyeknek a hatására hamarosan komor arccal,
elnehezedő szemhéjakkal beszélgettek hajnalig a társaság tagjai, vagy
nemegyszer csak némán meredtek maguk elé. Györöky Kálmán a pirkadat
első sugarainak a fényében lépett ki a Horváth-ház ajtaján, és erős főfájása a
friss levegő és a sárgás hajnali fény hatására azon nyomban még az eddiginél
is jobban kezdte kínozni.
– A szakramentumát ennek a vörösbornak! – motyogta a homlokát
dörzsölve. Mind kérdezték a házigazdát, honnan tett szert erre a nedűre…
valahonnan Pécs mellől, Baranya vármegyéből kapta egy ottani birtokostól.
Pokolian zamatos volt, olyan sűrű és bíborvörös, mint a vér – de Kálmán
most mégis örült neki, hogy ezen a környéken inkább a könnyebb, virágillatú
fehérborok szőlői teremnek a lankákon. Azoktól is be lehet rúgni, no de
mégsem feltétlenül szakad szét az ember feje tőlük.
Nagy üggyel-bajjal felkapaszkodott a lovára, és Herkulest a hazafelé tartó
útra fordította.
Ám szinte ugyanebben a pillanatban meg is gondolta magát. Először
mégsem hazamegy, hanem Zsuzskához… neki biztosan van valami
kotyvaléka, amivel csillapíthatja ezt az átkozott hasogatást a fejében. De ha
mégsem, akkor is jól fog esni egy-két óra alvás náluk, a hűvös, csendes
vályogházban.

Ágh András éppen elbúcsúzott az édesanyjától az egyszerű, fehérre meszelt

falú ház udvarán, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy odakintről, az
utcáról egy fehér ruhás, napernyős, szőke hajú fiatal lány már messziről
integetve közeledik feléjük. Egy röpke pillanatig azt hitte, hogy Ilka az – meg
is dobbant a szíve–, de a következő másodpercben már látta, hogy a Horváth
Tini kisasszony tart a ház felé a szűk utcácskában az apátsági templom
közelében.
– Jó napot kívánok, Ágh uram – köszönt rá a kerítésnél megállva, mire a
férfi meghajolt, majd az édesanyjához fordult, aki kérdőn nézett a fiára.
– Hadd mutassam be Szentgyörgyi Horváth Krisztina kisasszonyt –
mondta az idős nőnek, aki nyomban tetőtől talpig végigmérte a lányt, az
olyan anyák jellegzetes arckifejezésével, akiknek nőtlen fiuk van, és minden
szemük elé kerülő fiatal lányban lehetséges menyjelöltet, egyben jövendő
riválist látnak. Persze ez ebben az esetben lehetetlen lett volna… özvegy
Ághné is jól tudta, hogy a Horváth kisasszony dúsgazdag és előkelő
családból származik, és körülbelül annyi esélye van rá, hogy a menye legyen,
mint mondjuk egy Festetics grófkisasszonynak. Mégis, nem állta meg, hogy
ilyen szemmel is végig ne mustrálja. Hiszen ő jött ide, és köszöntötte a fiát,
nem igaz? Különben is, meg kell hagyni, egészen csinos… habár egy kicsit
túl magasra nőtt, no de ez legyen a legnagyobb baja!
Krisztina kecsesen pukedlizett az özvegy előtt, majd rögtön újra Ágh felé
fordult.
– Örülök, hogy látom, Ágh mester. Tudja, közeledik a születésnapom és az
édesanyám nevenapja is. Őt Annának hívják, ahogyan a kicsi
unokatestvéremet is és az egyik jó barátnénkat, Keffenhüller Anna
grófkisasszonyt. Mint ahogyan szeretett vármegyénk, Veszprém védőszentje
is Szent Anna, Krisztus urunk nagyanyja.
Tini mindezt szinte egy szuszra hadarta el, és Ágh kissé értetlenül
pislogott. Vajon mire akar a kisasszony kilyukadni? El sem tudta képzelni, mi
következhet ez után a bevezető után, ám szerencsére a következő pillanatban
mindenre fény derült.
– Nos, arról van szó, hogy egy szerény mulatságot szándékozunk tartani az
Anna-naphoz legközelebbi szombaton, vagyis huszonharmadikán. Nem olyan
nagyszabású eseményt, mint a nádorék bálja szokott lenni a nagy
traktérházban… Eszünkbe sem jutna rivalizálni velük! A mi házunk emeleti
termében rendeznénk, oda nem is férnek be túl sokan. Mondom, nem
versengeni szeretnénk! – Ezt olyan arckifejezéssel mondta, amiből
nyilvánvalóvá vált, hogy dehogynem. – Csakis jó barátokat és közeli
ismerősöket hívunk meg, és arra gondoltam, hogy kegyelmedet is szívesen
látnánk.
Ágh erre aztán végképp nem számított. Maga Horváth kisasszony hívja
meg a báljukba, őt, az egyszerű nevelőt! Igaz, hogy nemesi származású, de az
édesapja halála után csak úgy tudta folytatni a tanulmányait, hogy mellette
nevelői munkát vállalt. Soha nem szégyellte, és szeretett is foglalkozni a grófi
csemetékkel, de jól tudta, hogy ezért a láthatatlan, de szigorú nemesi
hierarchia legaljára került – majdnem egy szintre az egyszerű szolgákkal
vagy jobbágyokkal. Az, hogy náluk jóval műveltebb, kifinomultabb, ez
esetben mit sem számított. Györöky Ilka bizony nem egyszer éreztette is ezt
vele, a köztük kialakult csaknem baráti viszony ellenére.
Ó, Ilka! Lám, még most is ő jár az eszemben – gondolta keserűen. – De
vajon ő is ott lesz a bálban? Biztosan – a Horváth lánnyal évek óta bizalmas
barátságban vannak. Csak nem ezért hívnak meg engem is?
– Honnan ismered te ezt a Horváth kisasszonyt, fiam? – kérdezte tőle az
édesanyja, miután Krisztina kisasszony elköszönt, és már újra
hallótávolságon kívül járt. – Én úgy tudtam, egy darabig a Györöky lányt
oktattad zongorára… hogy az miért szakadt félbe, máig sem tudom. Netán ott
találkoztál vele? – az asszony fürkésző tekintettel vizsgálta a fia arcát.
András megrázta a fejét.
– Nem! Krisztina kisasszony bejáratos a Györöky-házba, de nem ott
találkoztunk. Tudja, anyám, ahogy mondani szokták, kicsi a világ. Különösen
ez a Balaton-felvidéki világ. Az ember még akkor is nehezen kerüli el a
másikat, ha éppenséggel ez áll a szándékában.
Ezzel megcsókolta az asszonyt, nyeregbe pattant, és elvágtatott. Az özvegy
sokáig nézett utána, a szavain tűnődve.
Eközben Tini visszatért a társaságához, akikkel az apátságba jöttek a
gyóntatójukhoz – hozzá hetente egyszer jártak az édesanyjával. A lélek
megtisztulását pedig egybekötötték egy sétával a templom és a
visszhangdomb között, élvezve az eléjük táruló szépséges kilátást. Velük
tartott Tini József nevezetű öccse és a két Keffenhüller kisasszony is.
– Ki volt ez a férfi? – kíváncsiskodott Keffenhüller Anna. – Egészen
jóvágású – tette hozzá kuncogva.
– Egyszerű nevelő, a Festetics gróféknál van alkalmazásban – mondta
Horváthné egy csipetnyi lenézéssel a hangjában, mire Anna kisasszony
érdeklődése egy csapásra lelohadt.
– Ó! – mondta csalódottan. – Kár érte… De neked mi dolgod volt vele,
Tini?
– Mama utólagos engedelmével meghívtam őt is a bálba.
– Micsoda? – az asszony szeme elkerekedett. – Azt hittem, csak egy kotta
felől érdeklődtél… nekem ezt mondtad.
– Igen, mivel gondoltam, hogy nem lelkesednének az ötletemért,
különösen Mama nem.
– Most sem lelkesedem. Nincs ellenemre, ha a magunkfajta kellő
méltányossággal és bántó leereszkedés nélkül érintkezik az alsóbb
néposztályokba tartozókkal, de azért, beláthatod, ez mégiscsak túlzás.
Ő maga is kínosan fogja magát érezni… már ha egyáltalán eljön.
– Miért érezné? – Tini vállat vont. – Tudvalevőleg ő is nemesi származású,
még ha most a körülményei miatt kénytelen is házitanítóként keresni a
kenyerét. És kérlek, hallgassátok meg az érveimet, ugyanis nem minden hátsó
szándék nélkül invitáltam meg Ágh uramat – Tini szeme lelkesen csillogott. –
Már említettem néhányatoknak, mennyire a szívemen viselem Zsiga
unokatestvérem és Györöky Ilka dolgát. Tudom, hogy mindketten gyengéd
érzelmekkel viseltetnek a másik iránt, csak… valamiért még nem merték ezt
bevallani egymásnak. Láttátok, hogy a pique-nique alatt is hogyan néztek
egymásra? – a többiek buzgón bólogattak, míg Horváthné asszony csak
halkan ciccegett. – Nos, az jutott eszembe, hogy egy kicsit előmozdítom ezt a
históriát. Ha a mostani nyár is a szerelmük megvallása nélkül múlik el,
megint hónapokig nem találkoznak majd. De ha a bálban esetleg Zsigát
sikerülne féltékennyé tenni…
– Ágh Andrással? – kiáltott fel Horváthné. – Mi nem jut eszedbe? Csak
nem volt valami közte és Ilka között? – tette hozzá suttogva.
– Nem tudok róla – mondta Tini, ugyancsak halkabban. – De biztos
vagyok benne, hogy nem véletlenül maradtak abba a zongoraleckék idén
januárban. Azóta pedig kerülik egymást, sőt, Ilka hallani sem akar Ágh
Andrásról.
 – Akkor meg? – Keffenhüller Mária nem egészen értette, pontosan mit
szeretne Tini ezzel elérni. – Ha egymásra sem néznek, hogyan tennék Zsigát
féltékennyé?
– Ó, hát te még sohasem voltál szerelmes? – Tini nevetett, és
jelentőségteljesen az édesanyjára nézett, akinek az arcán látszott, hogy tudja,
ezzel Tini kire célzott. – Igaz, hogy kerülik egymást, de ha váratlanul egy
bálteremben találkoznak, néhány szót kénytelenek lesznek váltani.
Legalábbis Ágh biztosan közeledni fog Ilkához… én ebben bízom.
– És ha valami jelenetet rendez? – Horváthné elővette a legyezőjét, és kissé
idegesen próbálta hűteni magát a hőségben. – Nem szeretném, ha ez a bál
botrányba fulladna!
– Nem lesz botrány, megígérem! – jelentette ki Tini, habár a hangja nem
csengett túl magabiztosan.
– Bízom benne! – Horváthné a többiekhez fordult. – Fontos esemény lesz
ez a bál, több okunk is lesz ünnepelni. Krisztina huszadik születésnapját, az
én és a többi Anna névnapját, az idei saison végét…
– De hát nem is ezzel lesz a saisonnak vége – kotyogott közbe a másik
Anna –, hanem a Festetics-féle hajó érkezésével, aztán meg az István-napi
bállal.
– Akkor hát… a saison egyik fénypontja lesz… és punktum – mire felértek
a visszhangdomb tetejére, Horváthné egészen kifulladt, és egy percre megállt,
hogy kifújja magát. – Hű, micsoda hőség – zihálta. – Azt hiszem, jobb lesz,
ha most visszaindulunk Füredre. Különben is… még rengeteg dolgunk van.
El kell készíteni a meghívókat, megrendelni az ételt, italt, a zenekart… Tini,
rád bízom, hogy összeírd, kiket invitáljunk meg, ha már úgyis elkezdted a
meghívásokat. Elvégre ez a te bálod lesz, még ha Anna-napinak is nevezzük.
– Igenis, édesanyám – Tini szája széles mosolyra húzódott. – Bizony, az én
bálom! – megfogta a szalmakalapját, és kétszer megpördült a tengelye körül.
De még mennyire az enyém – gondolta, miközben egy divatos valcert
dúdolt –, hiszen lesz még egy meghívott, akiről még ti sem tudtok… de
számomra ő a legeslegfontosabb!
Ha pedig botrány lesz, akkor inkább őmiatta, és nem a szegény Ágh
András miatt.

Ilka izgatottan toporgott a Horváth-ház földszinti halljában. A cseléd vezette

ide, aki beengedte, aztán elsietett, hogy szóljon a kisasszonynak. Állítólag
ruhát próbáltak, az úrnővel együtt, de ha meghallják, hogy a Györöky
kisasszony keresi a kisasszonyt, biztosan lejön!
Ilka szabadkozott, és felajánlotta, hogy majd később visszajön, de a cseléd
már rohant is értesíteni Krisztinát. Ilka felsóhajtott, majd helyet foglalt az
egyik széken, és amíg a barátnőjét várta, a falon függő festményeket
mustrálta. Mind a Balatont ábrázolta, különböző látószögből, más-más
napszakban és évszakban. Az egyiken halászok voltak, a másikon vihar
tombolt, sötét felhőkkel, villámmal és tajtékos hullámokkal, a harmadikon
derült, napsütéses égbolt, a kápolna, a sétaút egy része és a türkizkék víztükör
látszott.
– Ilka, drága!
A lány úgy a gondolataiba merült, hogy összerezzent, amikor Tini
benyitott a helyiségbe. A lány csupán egy könnyű pongyolát kapott magára,
és látszott, hogy alatta egy félkész ruha van rajta. A haját is a szokásosnál
hanyagabbul tűzte fel.
– Tini, én… igazán nem akarok zavarni. Visszajövök később, a cselédnek
is mondtam.
– Jaj, hagyd már! Gyere, menjünk be egy szobába! – Tini megfogta a
másik lány kezét, és az egyik közeli szobában leültette magával szemben. –
Dehogy zavarsz! Jó is, hogy jöttél, úgyis beszélni akartam veled. Téged is
meghívunk a bálba.
– Milyen bálba? – Ilka csodálkozást mímelt, noha már őhozzá is eljutott a
pletyka. – Nem is hallottam még erről a bálról, noha itt, Füreden aztán semmi
sem marad titokban. Bált rendeztek?
– Igen, de nem amolyan nagyszabásút, amilyent a nádor tiszteletére
szoktak a nagy traktérházban. Nem szeretnénk velük versengeni, nem is
tudnánk – nyomatékosította ismét. – Ezért nem verjük nagydobra, csak a
legközelebbi barátokat, ismerősöket hívjuk meg. Mint ahogyan téged is!
– Köszönöm! – vágta rá Ilka, aki kissé zavarba jött, bár számított az
invitálásra. – A bálra varratjátok a ruhát is? – kérdezte a pongyola alól
kikandikáló, gombostűvel feltűzött szegélyre mutatva.
– Á, igen. Ne mondd el senkinek, kérlek! Tényleg nem akarjuk, hogy híre
fusson. De… ez meg micsoda? – kérdezte, és egy gondosan bebugyolált kis
csomagra mutatott Ilka kezében.
– Na, látod, úgy megleptél, hogy erről egészen megfeledkeztem – a másik
lány felé nyújtotta a csomagot. – Boldog születésnapot!{18} – mondta.
– Ó! – Tini összecsapta a kezét. – Hát nem feledkeztél meg rólam ebben a
nagy felfordulásban?
 – Hogyan feledkeztem volna meg? – Ilka elmosolyodott a barátnője
lelkesedésén. – Hiszen ez az egész hercehurca a te kedvedért van, nem igaz?
A bált is a te tiszteletedre rendezik…
– Ez nem igaz! – Tini felemelte a mutatóujját, de mielőtt folytatta volna,
izgatottan kinyújtotta a kezét a csomagért. – Jaj, megnézhetem, mit hoztál?
Úgy szeretem az ajándékokat!
– Hogyne! Hiszen a tiéd…
Ilka átadta a csomagot, és Tini az asztalra fektetve nyomban ki is bontotta.
Mikor meglátta, mi van benne, halkan felsikoltott, és az arcán őszinte
elragadtatás látszott.
– Nahát! Ezt te festetted?
– Igen – Ilka is közelebb lépett, és még egyszer – már vagy ezredszer –
szemügyre vette a képet. – Még tudnék rajta finomítani, de nem akartam
kifutni az időből. Tényleg tetszik? – a lány hangjában egy csipetnyi
hitetlenkedés hallatszott.
– Mondom, hogy gyönyörű! Az itteni szobámban fogom kitenni a falra,
hogy ha felébredek, mindig erre essen a tekintetem.
Ilka hálás mosollyal viszonozta a másik lány lelkendezését. A képet ő is
szépnek találta, de tisztában volt vele, hogy sokak szemében különösnek
tűnhet. Sohasem szeretett sötét, komor színeket használni, különösen akkor
nem, amikor a Balatont vagy a környezetét választotta témául. A festményen
a szikrázó napsütésben a tó a kék és a zöld számtalan árnyalatában
pompázott, de itt-ott még arany foltok is megcsillantak benne. A kép
előterében, lombos fák koszorújában álló Horváth-ház pedig szintén
csodálatos alanya volt a fények és árnyak játékának, így hát nem egyszínű
sárgára festette, mint a legtöbben tették volna, hanem sárga, zöldes, barnás és
arany árnyalatokkal tette változatossá.
– Én ilyennek látom – fűzte még hozzá, miután egy darabig mindketten
csendben mustrálták a képet. – Apám szerint azért festek így, mert soha senki
sem tanított, hanem úgy csinálom, ahogyan éppen gondolom. Nem tudom,
ezt dicséretnek szánta-e… mindenesetre igaza van.
– Szerintem nagyon tehetséges vagy! – jelentette ki Tini ünnepélyesen. –
Meg kell mondanom, hogy a zongorázáshoz nem sok tehetséged van, habár
ahhoz képest, hogy mikor kezdtél el tanulni, elég jól belejöttél, ami
dicséretes. De a festményeid gyönyörűek! Én sem értek hozzá, csak azt
tudom, hogy sokkal jobb ránézni, mint a többire, ami itt lóg a falakon. Az
ember egészen felderül tőle. Így aztán engem nem érdekel, mások miként
vélekednek róla. Nekem tetszik, és ez a fontos, hiszen – ahogy mondod –
nekem festetted. – A barátnőjéhez lépett, és megölelte, megcsókolta. – Még
egyszer köszönöm szépen!
– Szívesen… de most térjünk vissza a bálra. Miért mondod, hogy nem a te
tiszteletedre rendezik?
Tini újra helyet foglalt a széken, és egy halk sóhajjal megigazította a félig
kész szoknyáját.
– Mivel ez az igazság. Igen, tudom, mire gondolsz… – hátranézett a válla
fölött, és suttogva folytatta. – Ernőre és rám, ugyebár? De pontosan ezért nem
én szeretnék lenni a középpontban. Igen, nem sokkal a születésnapom után
tartjuk majd, de mivel még közelebb lesz édesanyám nevenapjához, ezért
inkább Anna-napi bálnak nevezzük majd.
– Ó, ez nagyon jó ötlet! – Ilka elismerőn bólintott. – Több Anna is van
most itt az üdülő társaságban, így azok már biztosan eljönnek. És a
hozzátartozóik is. Lehetséges, hogy nem is lesz elegendő hely itt, a Horváth-
ház emeletén. Biztosan nem szeretnétek áttenni a traktérházba?
– Egészen biztos! Anyám ragaszkodik hozzá, hogy itt legyen. Nem akarja,
hogy túl nagyravágyónak tűnjünk, és mindenképpen szeretné elkerülni, hogy
azt higgyék, a nádorék augusztusi mulatságával rivalizálunk. Nem! Ez az
esemény inkább amolyan családi és baráti összejövetel lesz. De ettől még
nagyon jól fogjuk magunkat érezni, nem így van?
– Biztosan! – Ilkára átragadt Tini lelkesedése, habár az igazat megvallva,
sohasem volt oda különösebben a bálokért. Eszébe jutott az a táncmulatság a
lékhalászatkor, a parázsló máglya mellett, Isten szabad ege alatt, azon a
jéghideg januári napon, amikor Ágh András felkérte, és olyan jólesőn ropták
együtt a tüzes cigányzenére. Igen, azt élvezte – még ha most csak félve vallja
is be magának. De ezek a tágas, pompás termekben, tündöklő fényű csillárok
alatt megrendezett bálok az ő ízléséhez képest túlságosan szabályozottak,
illedelmesek és őszintén szólva unalmasak voltak. Azok a táncok is! A valcer
még csak hagyján… azt játszani is szerette, a lüktetése és a harmóniája
elringatta a lelkét, de a többi, a francia és a német táncok, a cotillon, a polka,
a polonaise… Ezeknél folyton arra kellett figyelnie, nehogy eltévessze a
következő lépést, nehogy beleütközzön a mellettük lévő párosba, vagy hogy a
párja ne tapossa le a lábát, a szoknyája szélét, vagy egy-egy lendületes
fordulónál neki ne lökje valaki másnak, netán egy asztal sarkának. És az a
sok pletyka, találgatás, az árgus tekintetek, amelyek a kivilágított teremben
minden lépését követték! Brrr… Semmi kedve nem volt hozzá. Ám most,
hogy Tini ilyen boldogan, csillogó szemmel tervezgetett, már-már ő is úgy
érezte, hogy mégiscsak jó mulatság lesz ez az Anna-napi bál.
– Nem is tartalak fel tovább, visszamehetsz a varrónődhöz – mondta
Tininek, miközben szedelőzködött. – Neked kell a legszebbnek lenned!
– De ugye te is varratsz magadnak új ruhát? – kérdezte Tini, majd mikor
Ilka elhúzta a száját, sietve hozzátette. – Igenis, varrass! Ha akarod, adok pár
divatlapot. Van néhány új is, egyenesen Bécsből! Az enyémet is azokból
csináltatjuk.
– Rendben van – adta be Ilka a derekát, és végül megvárta, hogy Tini
lehozzon neki párat ezekből a képeslapokból. Mikor elment, a másik lány
még néhányszor boldogan megpördült a földszinti szalon közepén.
– Jól van! – mondta fennhangon, majd megállt, és kuncogott. – Még csak
nem is sejti, mit forralok. Sejtelme sincs róla!

Az első Anna-bálra meghívottak mind úgy tudták, hogy nemcsak a ház

asszonyát, de az összes többi Annát is ünneplik a névnapjuk alkalmából,
ugyanis a fürdő illusztris vendégei közül valóban többen is viselték ezt a szép
nevet. De az is szerepelt a meghívón, hogy Veszprém vármegye védőszentjét,
Krisztus urunk nagyanyját, Szent Annát is megtisztelik az eseménnyel. Ez a
háziasszony, Horváthné ötlete volt, aki semmiképpen nem szerette volna
kisajátítani az ünnepet.
Már csak azért sem, mert jól tudta, hogy a lányának milyen fontos ez az
esemény. Nem is az Anna-nap miatt, hanem azért, amit minden fiatal lány az
élete legszebb napjának képzel – amikor megkérik a kezét. Anna asszony
ugyan többé-kevésbé egyetértett a férjével abban, hogy a Kiss Ernő nevezetű
ulánus hadnagy nem illik a lányukhoz, de látta, hogy Tini milyen szerelmes,
így végül ő belenyugodott a gyermeke választásába. Hogy az édesapa szívét
meg tudják-e lágyítani… az most kiderül. Ezen a bálon minden eldől… Már
csak azért sem halaszthatták tovább az eseményt, mivel Horváth Fülöp
Jánosnak július 26-án meg kell jelennie a Békés vármegyei követi
választáson, tehát a bált előtte kellett megrendezni. Így az „összeesküvők” azt
is elérhették, hogy Horváth uramnak ne legyen sok ideje és kedve sem a
mulatság után egyrészt dühöngeni, másrészt lépéseket tenni a frigy
megakadályozására. Akkor már az országos ügyekkel lesz tele a feje, és
remélhetőleg némi bosszankodás meg fenyegetődzés után mihamarabb
elutazik Békésbe. Mire visszatér, Tini és Ernő már hivatalosan is jegyespár
lesznek.
 Ez volt a mesterterv… minden további ürügy – hogy az Annákat, a
vármegye védőszentjét, a saison végét ünnepeljék – csak porhintés volt.
Ámbár… Horváthné asszony tudta, hogy Tini (amilyen jótét lélek) emellett
annak a kis vadóc Györöky lánynak is el akarja igazítani a sorsát. Szeretné
összeboronálni a Szentgyörgyi fiúval… mi tagadás, csinos fruska, és a Zsiga
gyerek érdeklődik is utána, de a szülei, ha lehet, még Tini apjánál is
hevesebben tiltakoznának e frigy ellen.
Hm, majd meglátjuk – gondolta a háziasszony kissé gondterhelten, de
egyúttal izgatottan is.
Ez az Anna-bál minden bizonnyal olyan esemény lesz itt Füreden, amiről
aztán még sokáig fognak beszélni a környéken. És, mindent egybevéve,
kívánhatnának-e ennél többet egy társasági eseménnyel kapcsolatban?

Július 22-én délelőtt a Horváth-házban már minden készen állt az esti

mulatságra. Az emeleti szalont kiürítették, csak az ablakokkal szemközti
falnál hagytak meg két asztalt és egy sor széket, előbbit a frissítőknek,
utóbbiakat azoknak, akik éppen nem táncolnak, vagy szeretnének pár percre
megpihenni. Az ajtóval szemben állt a zenekari emelvény. Az asztalokat
néhány csokor virág díszítette. A közeli billiárdszobában további asztalokat
és székeket helyeztek el, a földszinti ebédlőben pedig már terített asztal várta
a vendégeket. Napközben óriási hőség ígérkezett, ezért a háziasszony
utasítására az ablakokat egyelőre elfüggönyözték. Majd, ha beesteledik,
akkor fogják szélesre tárni, hogy a Balatonról fújó friss szellő kiszellőztesse a
szobákat, mielőtt a meghívottak megérkeznek.
Ezek közül csupán néhányan jelezték, hogy nem tudnak eljönni. Közöttük
volt Györöky Kálmán, aki az utóbbi napokban állítólag gyengélkedett. Rövid
üzenetében azonban megígérte, hogy a lányára mindenképpen számíthatnak,
Ilka kisasszony a világért sem hagyná ki a bált! Természetesen a nádort és a
főhercegné őfenségét is meghívták, de előre tudták, hogy ki fogják menteni
magukat. Így is történt. József főherceg ugyan szívesen és gyakran érintkezett
a fürdő közönségével, sőt, a helybéliekkel is, de arra ügyelt, hogy senkit se
tüntessen ki különleges figyelmével: bensőséges családi eseményen soha nem
vett részt. Hiszen minden évben ott volt a Festetics-féle hajózás, a
színielőadások és a saison záró eseménye, az István-napi bál, amelyeken
bárki találkozhatott a nádorral és családjával. Végtére is pihenni jöttek ide –
ősztől kezdve úgyis ismét járhatnak majd a végeérhetetlen társasági
eseményekre Budán vagy akár Bécsben.
 Tini reggel óta így is azon aggodalmaskodott, hogyan fognak elférni a
vendégek a teremben, ami ugyan nem volt kicsi, de ha túl lendületesre
sikeredik majd egy-egy tánc, elkerülhetetlen lesz néhány baleset.
– Az asztalokat talán mind a másik terembe kellene vitetni – mondta,
miközben gondterhelten pásztázta az elsötétített báltermet. – A frissítőket ott
is fel lehetne szolgálni.
– Hm, lehetséges, hogy igazad van – ismerte el Horváthné. – Bár nem
szeretném, ha két részre oszlana a társaság. De valóban… itt akár le is
verhetik a poharakat, vagy, ne adj’ isten, magukra dönthetik az italokat. Jaj,
Tinikém, mennyi gonddal jár egy ilyen szervezés, már nem is emlékeztem
rá… legutóbb otthon, Répceszentgyörgyön tartottunk táncmulatságot,
emlékszel?
– Hogyne emlékeznék! – a lány idegesen felsóhajtott. – Édes gondok ezek,
de… Mama, drága, most jóval nagyobb a tét. Rengeteg minden múlik ennek
a bálnak a sikerén, nem csak az, hogy vajon a vendégek leöntik-e magukat a
frissítőkkel.
Az anya közelebb lépett a lányához, és a vállára tette a kezét.
– Tudom, gyermekem! És azt is tudom, hogy minden rendben lesz.

Ilka a tükör előtt forgolódva próbálta felmérni, vajon a keszthelyi

szabómesternek sikerült-e ráigazítania az édesanyja egyik régi ruháját. Az
alkatuk – legalábbis Erzsi néni szerint – nem sokban különbözött, de a ruha
régies szabású volt, és így igazítás nélkül manapság már feltűnést keltett
volna benne. Ezt pedig a legkevésbé sem szerette volna!
– Lipták mester igazán remek munkát végzett – jelentette ki Erzsi néni,
miután párszor elégedetten csettintett. – Mintha csak ráöntötték volna a
kisasszonyra ezt a ruhát! Nézze csak! Hát nem csodás ez a selyem? Ez pedig
itt, a mellénél és az ujjánál, valódi brüsszeli csipke. Még emlékszem rá,
amikor megrendeltük… igazán kár lett volna, ha tovább áll a szekrényben.
Ezek a kelmék arra valók, hogy hordják őket, és hogy mások megcsodálják a
szépségüket.
– Ez igaz! – helyeselt Ilka, aki most az egyszer maradéktalanul egyetértett
a szakácsnővel. Nagy szerencse, hogy az ügyes kezű szabómester át tudta
alakítani: a derekát lejjebb vitte, a szoknyába és a ruhaujjba pedig hasonló
színű selyemből betéteket rakott. Tényleg nagyon csinos lett, és most egészen
úgy fest, mint Tini külhoni divatlapjaiban a modellek.
– No, már csak a frizurája van hátra – mondta Erzsi néni elégedetten, mire
Ilka az égnek emelte a szemét. Mindig ezt utálta a legjobban, a fésülést és a
hajbodorítást. Mindegy, túl kell esni rajta. Leült a fésülködőasztal elé, és
engedelmesen hagyta, hogy Erzsi néni egy lepedőt terítsen a vállára, majd a
ritka fogú fésűvel nekiálljon kibontani a haját. Utálta azt is, hogy a legújabb
módi szerint nemcsak a füle mellett kellett loknikat bodorítani (ez évtizedek
óta nem ment ki a divatból, már az édesanyját ábrázoló képeken is látható
volt), hanem a kontyot is a fejtetőre polcolták, mindenféle furfangos
csatokkal, hajtűkkel és szalagokkal. Roppant kényelmetlen viselet volt,
ráadásul igencsak vigyázni kellett, hogy egy rossz mozdulattól szét ne
bomoljon. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg időbe telt elkészíteni.
Ilka még el is bóbiskolt a hosszadalmas művelet alatt, és amikor Erzsi néni
megbökdöste, jelezve, hogy elkészült a frizura, csodálkozva bámult a
tükörképére.
– Irgalmas ég! Mintha nem is én lennék – motyogta, majd a jobb kezével
felnyúlt, és óvatosan megtapogatta a hajkölteményt.
– Jaj, vigyázzon, kisasszony, nehogy elrontsa! Látja, mennyit dolgoztam
vele – sopánkodott a szakácsnő. – Nem is az én dolgom lenne az ilyesmi…
de már a megboldogult édesanyjának is mindig én fésültem a haját, nem is
engedte másnak.
– Hát… azt nem is csodálom – jegyezte meg Ilka kissé epésen, bár ezt
Erzsi néni szerencsére nem vette észre.
– Maga lesz ott a legszebb – jelentette ki a néni, majd drámai mozdulattal a
szívére tette a kezét. – Ó, ha a drága édesanyja most láthatná! Milyen büszke
lenne!
Ilka valamit válaszolni akart erre is, de ebben a pillanatban belépett a
szobába az édesapja, és ő inkább lenyelte a mondandóját. Szemmel láthatólag
Kálmán is meglepődött az elé táruló látványtól, de a következő pillanatban
már széles mosolyra húzódott a szája.
– Milyen gyönyörű vagy! – mondta elismerőn, majd közelebb lépett, és a
szék támlájára támaszkodott. – Valóban emlékeztetsz drága Cecíliámra, de
egyúttal egészen más is vagy. Mindenkinek le fog esni az álla, mihelyt
belépsz a bálterembe, majd meglátod!
Ilka elfintorította az orrát.
– Hát hogyne… persze ezt mondják, de ez a bál igazából Tiniről szól, és
senki másról. Mi többiek csak azért leszünk ott, hogy emeljük az est fényét,
és felejthetetlenné tegyük számukra.
– Igen, ez érthető – kotyogott közbe Erzsi néni, egy oldalpillantást vetve
Kálmánra. – Ha egyszer Horváthék adják a bált, nyilvánvaló, hogy az ő
leányuk lesz a középpontban.
– Arra céloz Erzsi néni, hogy nekem is kéne egy bált adnom Ilka
tiszteletére? – kérdezte Györöky némi bűntudattal az arcán. – Nos… meg is
fogom tenni, talán a tizennyolcadik születésnapjára!
– Ó, isten őrizz! – tiltakozott Ilka, olyan heves mozdulattal kapva fel a
fejét, hogy ismét önkéntelenül a kontyához nyúlt, nehogy hirtelen
szétbomoljon a nagy műgonddal feltűzött frizura. – Már ehhez a maihoz sincs
túl sok kedvem, őszintén szólva. Csak hát… megígértem Tininek, hogy ott
leszek, és bevallom, kíváncsi is vagyok rá, hogyan fog elsülni a nagy terve…
Hirtelen elharapta a szót, de már késő volt. Kálmán és a szakácsnő
egyszerre kérdezték:
– Milyen terve?
– Azt most nem árulhatom el… Ó, ne nézzenek rám így, kérem!
Megígérem, hogy holnap mindent aprólékosan elmesélek, jó lesz?
Györöky bólintott, és bár Erzsi néni arcán elégedetlenség látszott, ő sem
merte tovább firtatni a dolgot. Még egyszer odalépett a lányhoz, igazított egy
kicsit a haján, majd felállította, és a ruháján is elvégezte az utolsó
simításokat.
– Így ni! Készen van a kisasszony. Mint egy porcelánbaba, szavamra!
Ilka felsóhajtott, majd jelentőségteljesen az édesapjára nézett, aki
elmosolyodott a bajusza alatt.
– Jól van, azt hiszem, indulhatsz. Szólok Sándornak, hogy álljon elő a
kocsival.

Este kilenckor még nem volt egészen sötét, de a nyári alkonyat

félhomályában a Horváth-ház bejáratánál már égő fáklyákkal várták a sorra
érkező vendégeket. Miután megérkeztek, Ilka utasította Sándort, hogy egy
időre húzódjon félre.
– Várunk valakiket – magyarázta, mire a kocsis bólogatott.
– Tudom, kisasszony. Az uraság elmondta, hogy meg kell várnunk a
Kisfaludy uramékat, mivel kegyed egyedül nem mehet a bálba.
– Így van… bár, ha engem kérdez, ez ostobaság. Rengetegszer jártam már
ebben a házban egyedül, a barátnőm hívott meg ide, és szinte mindenkit jól
ismerek a vendégek közül. De hát az illem így kívánja… ha édesapám nem
jöhet velem, valaki másnak kell elkísérnie, hogy ne vegyen a szájára a falu
népe.
 – Tudom… de nézze csak, kisasszony! Az ott nem az Ágh András
tekintetes uram? Csak nem ő is hivatalos a bálba?
– Nem hiszem – vágta rá Ilka, de azért óvatosan félrehúzta a hintó ablakán
a függönyt, hogy kikandikáljon rajta. Sándornak igaza volt, valóban Ágh
mester lépdelt fel a bejárati lépcsőn, a legszebb ünnepi ruhájában, kissé
bizonytalanul, de láthatóan meghívottként. A lány bosszúsan újra behúzta a
függönyt, és csettintett egyet a nyelvével. Ez meg micsoda? – gondolta. –
Vajon Tini hívta meg? Nem létezik… ő tudja, mennyire nem szívlelem, és
hogy látni sem bírom. Biztosan az édesanyja volt az, Horváthné asszony.
Habár, hogy miért tette, azt fel nem foghatom. Egy ágrólszakadt házitanítót!
El is határozta, hogy ha már odabent lesz, és alkalma nyílik pár szót váltani
Tinivel, meg is kérdezi tőle. Ám az igazán bosszantó, hogy most majd ezt az
alakot is kerülgetheti… Elővette a legyezőjét, amit Erzsi néni az utolsó
pillanatban tukmált rá, és hűsíteni kezdte magát.
– Nagy a hőség, nem igaz? – kérdezte Sándor. – Jól megizzadnak majd a
táncosok.
Ebben a pillanatban megállt mögöttük egy hintó, amiből először Kisfaludy
Sándor ismerős, szőke, kopaszodó feje bukkant elő, majd kiszállva a kezét
nyújtotta a feleségének, aki a fekete hajához remekül illő, szépséges
orgonalila ruhát vett fel, és mindig mosolygós, kedves arcát nyomban Ilkáék
felé fordította. Valamit mondott a férjének, majd a ruhája alját kissé
megemelve odament Ilkáék kocsijához.
– Jó estét, Györöky kisasszony! – köszönt be a hintó ablakán. –
Megérkeztünk!
– Végre! Jó estét kívánok, Róza asszony. Máris mehetünk.
Mire ezt elmondta, már ki is szállt a hintóból, majd intett a kocsisnak, hogy
most már mehet, innentől jó kezekben van. Csak ekkor vette észre, hogy
Kisfaludyékkal egy harmadik személy is érkezett – ő is csak ekkor szállt ki a
kocsijukból, és azonnal meg is hajolt Ilka előtt.
– Tiszteletem, kisasszony!
– Ti ismeritek egymást? – Kisfaludy csodálkozva nézett egyikről a
másikra.
– Futólag – mondta Kiss Ernő, majd mintha lopva rákacsintott volna a
lányra, de ez olyan gyorsan történt, hogy Ilka nem volt benne biztos, jól látta-
e. Mindenesetre a hadnagy alaposan kicsípte magát a nagy alkalomra.
A legdíszesebb egyenruhájában feszített, fényesre suvickolt csizmában,
felsarkantyúzva, kipödört bajusszal. Mi tagadás, igencsak snájdig volt, és
még Ilka is rajta felejtette a tekintetét egy pillanatra… de azt is észrevette,
hogy Ernő is elismerőn nézett végig rajta.
– Csodás ez a ruha, angyalom – Róza asszony végigsimította Ilka ruháját.
– Hol vettétek ezt a kelmét?
– Édesanyám régi ruháját alakíttattam át – Ilka belekarolt a kísérőjébe, és
együtt elindultak a bejárat felé, nyomukban Kisfaludyval és a hadnaggyal. –
Ilyen szép anyagot ezen a környéken nem lehet kapni. Talán annak idején
Bécsből hozatta, de az is lehet, hogy Párizsból. De ez a ruha is gyönyörű! –
nézett végig az asszony ruháján, ami merészen modern szabású volt, és vagy
tíz évvel megfiatalította a viselőjét. Szegedy Róza nem hiába volt messze
földön híres a jó ízléséről.
Közben megérkeztek a Horváth-házba, és a bejáratnál a szolgák nyomban
eléjük siettek, hogy felkísérjék őket a bálterembe. Ott már gyülekezett a
társaság, bár a mulatság még nem kezdődött el. A vendégek kisebb-nagyobb
csoportokba verődve társalogtak, a háttérben pedig a zenekar hangolt.
– Menjen, édesem, keresse csak meg a barátnőjét – Róza asszony
gyengéden megérintette Ilka vállát. – Igazán nem kell mivelünk lennie egész
este. Menjen, beszélgessen, szórakozzon!
Ilka hálás pillantást vetett az asszonyra, majd elindult, hogy csatlakozzon
Tiniékhez. Már messziről látta, hogy Szentgyörgyi Zsiga is a meghívottak
között van – ahogyan erre számítani is lehetett. Nem csípte ki úgy magát,
mint Ernő, de ő is nagyon fess volt a németes szabású frakkjában.
Tini ebben a pillanatban vette észre, hogy Ernő is megérkezett, ezért alig
vett tudomást Ilkáról.
– Örülök, hogy itt vagy, drága – vetette oda neki, de közben rá se nézett. –
Minden nagyszerű lett, nem igaz? Annyira boldog vagyok!
Ebben a pillanatban a zenekar rázendített, és a párok elkezdtek
felsorakozni a nyitótánchoz, a francia cotillonhoz – ez egy elég bonyolult
társastánc, amit Ilka különösen utált, mivel folyton arra kellett figyelnie,
nehogy elrontson egy lépést. Ezért egyáltalán nem bánta volna, ha senki sem
kéri fel, és meg is próbált óvatosan a falhoz húzódni, az idősebb asszonyok
közé, de ekkor valaki elé állt.
– Szabad lesz?
A legnagyobb meglepetésére Ernő volt az, aki a sarkantyúját összecsapva,
a fejét meghajtva táncra kérte. Ilka Tinit kereste a tekintetével, és látta, hogy
a lány is őket nézi… Ő Zsiga karjára tette a kezét, úgy tűnt, hogy a
nyitótáncot az unokatestvérével fogja táncolni.
 A tánc kezdetén Tini Zsigával szándékosan Ilkáék mellé állt, és a két lány
egymásra mosolygott.
– A következőnél cserélünk! – súgta Tini, de mielőtt Ilka válaszolhatott
volna, felcsendült a muzsika, és a párok egymás kezét megfogva táncolni
kezdtek. Ilka, a kezdeti bizonytalanság után hamar belejött, és igyekezett csak
a dallamra, a ritmusra összpontosítani, és nem aggódni azért, hogy esetleg
eltéveszti a lépést. Csak a zenére ügyeljen! – ki is mondta ezt?
Mikor eszébe jutott, hirtelen meg is botlott, ám szerencsére senki sem vette
észre, mivel Ernő ügyesen elkapta a karját, majd kissé megemelte, hogy
zavartalanul folytatni tudja a figurát.
Ágh András volt az – gondolta fülig elvörösödve. Ő mondta, amikor együtt
táncoltunk azon a téli napon. Vagy később, az egyik zongoralecke közben?
Eh, mindegy… Nélküle is rájöttem volna!
Azt már az elején észrevette, hogy Ágh is a táncosok között van, ám
szerencsére elég távol állt tőlük, így még a párok közti forgolódás közben
sem kerültek egymás mellé.
Abban is reménykedett, hogy lesz benne annyi tapintat, hogy nem kéri fel
az este folyamán.
A francia társastánc után német kontratánc következett, és ahogyan Tini
ezt előre jelezte, valóban párt cseréltek. Ilka kicsit még sajnálta is… Ernő
remek táncos volt, és a párjaként a lány is sokkal ügyesebbnek érezte magát.
Zsiga is nagyszerűen táncolt – ezt látta az imént –, de vele sokkal inkább
zavarban volt, ezért megint szorongani kezdett, nehogy eltévessze a lépést,
vagy valakinek a lábára tiporjon. Mégis, amikor látta, hogy a barátnője arcán
micsoda földöntúli boldogság ragyogott fel a titkos vőlegénye oldalán, sokkal
felszabadultabban fordult ő is a partneréhez.
– Remélem, felkészült a legrosszabbra! – figyelmeztette tréfásan, ám
amikor Zsiga szemébe nézett, hirtelen összeszorult a torka. A fiú nem
nevetett… sötét szeme mintha lázasan csillogott volna, és egy kérdés volt
benne, amire a lány most nem tudott volna válaszolni. Ezért elkapta a
tekintetét, és mikor felhangzott a zene, csupán a kezét nyújtotta Zsigának, a
fejét nem fordította felé.
A tánc végén szinte megkönnyebbülten hagyta el a parkettet, Zsiga karján.
A helyi szokás szerint a férfiak a táncosukat az idősebb hölgyek körébe
vezették, majd elköszöntek tőle, és csatlakoztak a kissé távolabb álló,
magányos férfiakhoz.
Tini ekkor már ott volt az édesanyja mellett, és hevesen legyezgette magát.
Az arca neki is kipirult, nemcsak a testmozgástól, hanem az izgalomtól is, és
nyugtalanul pillantgatott a férfiak csoportja felé.
– Odanézz! – súgta Ilkának Keffenhüller Anna, és az összecsukott
legyezőjével ő is arrafelé mutatott, ahová Tini és az édesanyja néztek. Ekkor
már Ilka is látta, mi készülődik.
Krisztina kisasszony táncosa a házigazda, Horváth Fülöp János elé állt, és
megvárta, amíg körülöttük elcsitult a zaj és a mozgolódás. Először a férfiak
hallgattak el, és állták körül a két társukat, majd a nők is közelebb húzódtak.
Még a zenészek is abbahagyták a hangolást, és a lassan beállt csendben csak
a legyezők csattogása hallatszott.
– Mit óhajt, uram? – kérdezte Horváth halk, ám mégis jól hallható,
vészjósló hangon.
– Eleméri és ittebei Kiss Ernő főhadnagy, szolgálatára! – ütötte össze a
sarkantyúját a vendég (némileg tódítva, mivel Ilka legjobb tudomása szerint
Ernő még csak hadnagyi rangban volt). – Engedje meg, hogy ezúton
ünnepélyesen megkérjem egyetlen leánya kezét.
Ekkor néhány pillanatra még a hölgyek legyezői is megálltak a levegőben,
és mindenki visszafojtott lélegzettel várta, mit fog erre válaszolni Horváth
János, a szigorú atya. Ilka a mellette álló Tini kezéért nyúlt és megszorította.
– Ebből botrány lesz – súgta valaki közvetlenül mögöttük, érezhető
izgatottsággal a hangjában, mintha csak alig várná, hogy az legyen. Ilka
hátrafordult, és szemrehányóan lepisszegte a nagyszájú, számára ismeretlen
matrónát, akit nyilván az egyik vendég hozhatott magával.
A botrány azonban elmaradt.
– Ön, főhadnagy uram, aztán nem vesztegeti az idejét, nem igaz? – szólalt
meg végül Horváth uram, mire mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel.
A házigazda arcán ugyanis ekkorra a kezdeti döbbent kifejezést egyfajta
derűs hitetlenkedés váltotta fel. Mit meg nem enged magának ez a tisztecske!
Ám láthatóan az öregnek – minden fenntartása ellenére – tetszett a nyalka
huszárhadnagy merészsége.
– Hadd ne válaszoljak most egyenesen – folytatta az apa, és körbehordozta
tekintetét az őket tátott szájjal bámuló társaságon. – Lesz még erre alkalom,
méghozzá hamarosan, az elutazásom előtt. Legyen most elég annyi, hogy ha
Krisztinkámnak nincsen ellenére a dolog, én nem szándékozom útjába állni a
boldogságának.
– Vivát! – kiáltotta el magát erre Szentgyörgyi Zsiga, és Ernőhöz lépve
boldogan megszorongatta a kezét. Ezután a többiek is a büszkén feszítő
vőlegényjelölthöz járultak, és olyan lelkesedéssel gratuláltak neki, mintha az
eljegyzés már kész tény lenne.
– Tinikém! – Ilka a barátnője karjára tette a kezét. – Én olyan boldog
vagyok!
– Hát még ő milyen boldog lehet – mosolygott rájuk Szegedy Róza. –
Lám, kedveseim, ez is csak azt bizonyítja, amit sokan nem akarnak elhinni:
az igaz szerelem minden akadályt legyűr, és végül győzedelmeskedik.
Tini egyelőre nem is tudott megszólalni, csak könnyes szemmel bámult
maga elé. Mivel újra felhangzott a zene, és a táncosok is gyülekezni kezdtek
a parketten, Ilka megfogta a másik lány könyökét, és elvezette, nehogy
elsodorják. A hölgyek oldalán Ernő már várt rájuk, és kecsesen meghajolva a
reménybeli mátkája előtt, kézen fogta, és a táncosok közé húzta.
A zenekar ekkor már tüzes magyar táncokat játszott, az iménti események
és az elfogyasztott remek borok hatására tetőpontjára hágott hangulatot
követve. Ilka a falhoz simulva kedvtelve nézte, hogyan ropták a többiek,
miközben a lába akaratlanul a zene ritmusára mozgott.
– Szabad lesz, kisasszony? – hallatszott a várva-várt kérdés, mire a lány
nyomban rávágta.
– Szívesen!
Ám amikor megfordult, a mosoly azonnal lefagyott az arcáról. Nem Zsiga
volt az, aki felkérte, hanem Ágh András. A szavait viszont már nem tudta
visszaszívni… Kissé vonakodva a kezét nyújtotta a férfinak, aki szó nélkül a
táncparkettre vezette, és szorosan átkarolta a derekát.
Egy darabig mindketten hallgattak, sőt, egymásra sem néztek. Ilka
magában ismét megállapította, hogy Ágh kiváló táncos – talán még Ernőnél
is ügyesebb, és akárcsak a pár évvel ezelőtti téli táncmulatságon, most is
könnyű volt a karjaiban megfeledkezni róla, kivel is táncol. Egyedül a
mozgásra, a muzsikára figyelt, és magában még dúdolgatta is a dallamot, a
híres-neves Biharinak, a nádor öreg prímásának a szerzeményét.
– Bocsánat, szabad lesz? – hangzott fel újra, és mikor Ilka megfordult,
kissé ziláltan és pihegve, végre Zsigát látta maga előtt, aki azonban nem
őhozzá, hanem Ághhoz intézte a kérdést.
A hölgyek lekérése ugyan elfogadott gyakorlat volt, ám inkább a némileg
szabadosabb kültéri táncmulatságokon. Az előkelőbb bálokban, mint ez is
volt, illetlenségnek számított. Zsiga azonban elszántnak tűnt, és kihívóan
nézett farkasszemet a másik férfival, mintha csak az ellenkezését akarta volna
kiprovokálni.
 Ám nem járt sikerrel.
– Hogyne! – mondta végül Ágh, kissé gunyoros hangon, kurtán biccentve a
pimasz ifjonc felé. – Köszönöm a táncot, Györöky kisasszony – ezzel átadta
Ilkát Zsigának, aki diadalmas arckifejezéssel és birtokló mozdulattal
szorította magához a lányt.
– Bocsásson meg – súgta kisvártatva a fülébe. – Nem nézhettem tovább,
hogy azzal a bugrissal ropja…
– Ő nem bugris – vágta rá Ilka olyan hevesen, hogy maga is meglepődött.
– De örülök, hogy lekért tőle – tette hozzá gyorsan. – Sokkal szívesebben
táncolok kegyelmeddel.
Ez igaz is volt, meg nem is. Ilka szíve ismét hevesen dobogott, ahogy a
fess Zsigmond a karjaiban tartotta, de az igazat megvallva, a táncot nem
élvezte annyira. Legnagyobb bosszúságára ismét azon aggódott, hogy mikor
tapos valaki lábára, vagy véti el a lépést. Márpedig ha ilyen feszült az ember,
könnyen megtörténik a baleset, ami nem is váratott sokat magára.
– Ó, bocsánat! – szabadkozott, miután egy forgatás után rossz irányba
indult el, és összeütközött a mellettük táncoló pár női tagjával.
– Nézzen a lába elé! – sziszegte a hölgy.
– Szeretne pihenni egy kicsit? – kérdezte Zsiga lovagiasan.
– Nem! – vágta rá a lány nyomban, majd, hogy megint enyhítse kicsit a
nyilvánvaló lelkesedését, még hozzátette. – Hiszen nemsokára vége lesz
ennek a darabnak, és akkor megpihenhetünk.
A tánc után levonultak vacsorázni a földszinti ebédlőbe, ahol a két sorban
felállított asztalok már megterítve várták a vendégeket. Az első fogás
húsleves volt, majd sült hal következett különböző mártásokkal, vagy
marhapörkölt azoknak, akik a nehezebb fogásokat részesítették előnyben.
Végül desszertnek süteményeket szolgáltak fel és gyümölcsöt, hűtött
görögdinnyét, sárgadinnyét, egrest, szaftos körtét és különlegességként
narancsot.
Ilka alig csipegetett az étkekből – egy kis halat evett, majd a
gyümölcsökből kóstolgatott. Látta, hogy nincs ezzel egyedül, Tini talán még
nála is kevesebbet evett, ám ezen senki sem csodálkozott. A lányt annyi
izgalom érte ma este, és mivel már órák óta folyamatosan a figyelem
középpontjában állt, látszott rajta, hogy igencsak elfáradt. De a nők
egyébként sem ettek sokat – féltették az alakjukat, nem akartak elnehezülni a
további táncok előtt, némelyeknek pedig olyan szorosra volt húzva a fűzőjük,
hogy bajosan is tudták volna megtölteni a gyomrukat.
 Zsiga azonban, ahogy a legtöbb férfi, jó étvággyal falatozott, és derekasan
végigette az összes fogást, ami eléje került az asztalon. Ilka kedvtelve
nézegette a fiút, és közben elképzelte, vajon mit szólna Erzsi néni főztjéhez.
Ó, biztosan nagyon ízlene neki, és ezzel persze azonnal le is venné a lábáról a
nénit. Apusnak is tetszene… Csinos és művelt ifjú, jó családból származik, és
úgy tűnik, én sem vagyok közömbös számára.
A vacsora végeztével a társaság újból felment a bálterembe, ahol a
zenészek lassú, lüktető valcerekkel próbálták újra feléleszteni a hangulatot.
Tini persze ismét Ernővel táncolt, Ilka pedig lopva Zsigát kereste a
tekintetével, akit az imént szem elől veszített a forgatagban. Ebben a
pillanatban észrevette, hogy Ágh András megint felé tart, ezért tüntetőleg
elfordult tőle, de szerencsére a férfi megállt Szegedy Róza asszony előtt, és
végül őt kérte fel. Ilka megkönnyebbülten felsóhajtott, ám némi keserűséggel
látta, hogy Zsiga ekkor már az egyik szép Keffenhüller kisasszonnyal forgott
a valcer lüktető ritmusára.
Sebaj! Elvégre nem táncolhat egész este velem. Feltűnést keltenénk, és hát
ő még nem kérte meg a kezemet, mint Ernő Tiniét.
Az egyik közeli asztalról elvett egy gerezd narancsot, és egy kecses
mozdulattal a szájába dobta.
– Guten Abend!{19} – köszönt rá ekkor egy másik ismerős hang, amitől úgy
meglepődött, hogy kis híján félrenyelte a gerezdet.
– Olivér! – mondta elkerekedett szemmel. – Hát te meg hogy kerülsz ide?
Valóban Storz Olivér volt az, régi barátja, magasan, szőkén, tökéletesre
pödört bajusszal és makulátlan fehér császári egyenruhában. Látva Ilka
döbbenetét, önelégülten mosolygott, és fehér kesztyűs kezével végigsimította
a bajuszát.
– Na ja… tudtam, hogy meglepetést szerzek neked a felbukkanásommal.
De nem is sejtettem, hogy ma bálban vagy. A szakácsnőtök mondta el, hol
találhatlak meg.
Szóval Apus nincs otthon – futott át Ilka agyán, de most nem volt ideje,
sem kedve ezen rágódni. Apus már napok óta arra panaszkodott, hogy a szíve
rendetlenkedik, és gyakori főfájás is kínozta. Annyira, úgy tűnik, még sincsen
rosszul…
– Örülök, hogy itt vagy – mondta végül a fiúnak. – Nem szeretnél felkérni?
– Ezer örömmel!
A következő pillanatban már a táncosok között találták magukat, és Ilka
egyszeriben magán érezte a többi vendég kíváncsi tekintetét. Többen
látványosan össze is súgtak, miután tetőtől talpig végigmustrálták őket, de
főleg a rendkívül csinos, vadonatúj egyenruhában feszítő, ismeretlen osztrák
katonatisztet.
– Látod-e, hogy mindenki téged bámul? – kuncogott a lány, akinek
borzasztóan tetszett ez az új helyzet. Kiss Ernő váratlan lánykérése után lesz
másik téma is, amin napokig csámcsoghatnak Füred-fürdő illusztris vendégei.
– Látom, bizony – mondta Olivér magabiztosan. – Van is mit nézni
rajtunk. Meg kell mondanom, hogy gyönyörű vagy, drága Ilona. Ez a csodás
ruha! Egészen különleges darab. Fogadok, hogy ezt ma este senki sem
jegyezte meg rajtam kívül.
– De, azért voltak páran – Ilka remekül szórakozott. – Habár azok mind
hölgyek voltak. A férfiak mással vannak elfoglalva.
– Bah! Ezek a magyarok aztán tényleg semmiféle kifinomultságot nem
tanúsítanak, és ez most is egészen nyilvánvalóvá vált. Még szerencse, hogy
időben érkeztem, és van valaki, aki értő szemmel tudja értékelni a csodálatos
öltözetedet. Megjegyzem még, hogy remekül illünk egymáshoz, mintha azt is
tudtad volna, hogy csatlakozni fogok hozzád ezen a táncmulatságon.
Ilka nem bírta tovább, és az arcát a karjára hajtva elnevette magát. Olivér
oly hiú volt, de emellett olyan kedves és mulattató, hogy valóban úgy érezte;
megmentette az estéjét, ami már-már kezdett unalomba fulladni, Zsiga
jelenléte dacára.
Az sem volt ellenére, hogy a sápadt, értetlen arcot vágó Szentgyörgyi
Zsiga le sem vette róluk a tekintetét. Még a partnerét is zavarba hozta,
ugyanis minduntalan nekivezette őt a mellettük táncolóknak.
– A Jóisten vezérelt ide! – mondta Olivérnek, miután kikacagta magát. –
De még nem feleltél a kérdésemre: hogy kerülsz ide? Nem is tudtuk, hogy
jöttök…
– Hát igen… édesapám ötlete volt, hogy ide utazzunk, de én úgy tudom,
hogy idejekorán értesítettünk benneteket. Mikor azonban megérkeztünk, nem
találtunk otthon senkit! A szakácsnőtől tudtam meg, hogy te itt vagy, és
haladéktalanul ide jöttem. Reméltem, hogy nem lesz ellenedre, ha váratlanul
felbukkanok a semmiből.
– Egyáltalán nem!
– Szabad lesz, kérem?
Olivér megállt, és értetlenül bámult a másik ifjúra, aki ilyen
tiszteletlenségre vetemedett. Ugyan nem értette, mit mondott, de a szándékai
nyilvánvalók voltak.
 – Mein Herr?{20} – kérdezte vészjóslón, állva a másik tekintetét. – Mit
óhajt?
– A hölgy nekem ígérte ezt a táncot.
– Valóban? – Olivér kérdőn nézett Ilkára, aki alig észrevehetően megrázta
a fejét. – Nos… én nem így tudom.
A jelenet ekkor már többeknek feltűnt, és a párok lelassítottak vagy
megálltak. A zenészek is abbahagyták a játékot, és a hirtelen beállt csendben
Zsiga hangja még az eddiginél is ércesebben csengett.
– Nem számít, mit tud ön. A hölgy az én táncosom.
A karját nyújtotta Ilkának, és a tekintetével biztatta, hogy fogadja el azt.
A lány azonban habozott. Legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna, de
érezte, hogy ezt a kínos jelenetet neki kell megoldania.
– Bocsásson meg, uram – fordult Zsigához –, de ez az úr régi jó barátom,
és egyedül az én kedvemért jött el ma a bálba. Nem szeretném egyiküket sem
megbántani, de…
– Elég legyen ebből – szakította őt félbe Olivér, és a karját megragadva
maga mellé húzta. – Fräulein Ilona az én menyasszonyom nyolcéves kora
óta, és mint a jegyese, jogom van elégtételt venni a pimaszságáért.
Ezzel lehúzta az egyik hófehér kesztyűjét, és utánozhatatlanul elegáns
mozdulattal Zsiga arcába vágta. A másik ifjú a visszafojtott dühtől
kivörösödve felvette, és meghajtotta a fejét.
– A kihívást elfogadom – mondta halkan. – Holnap reggel a segédeim
felkeresik, hogy megállapodjunk a feltételekben.
Ebben a pillanatban egy halk sikolyt hallottak, és mindenki a hang
irányába nézett. Horváth Tini, aki csupán néhány perccel azelőtt még a világ
legboldogabb hajadonának érezhette magát, ájultan omlott a reménybeli
jegyese karjába.
 5. fejezet

1826 áprilisa
A húsvétvasárnapi mise után Kálmán és Ilka ínycsiklandó illatokra érkeztek
haza. Erzsi néni és az új cselédlány, Eszter kitettek magukért – gőzölgő,
aranyló húsleves, omlós sült hús fűszeres mártással és persze foszlós kalács,
keményre főtt tojás és sonka várta őket az ünnepi asztalon.
A hangulat mégsem volt túlságosan ünnepi. Apus napok óta komor és
szótlan volt, és Ilka hiába faggatta, mi a baja, válaszul csak legyintett, vagy a
fejét csóválta. Noha napokon belül Bécsbe kellene utazniuk, mivel még az
előző nyáron megegyeztek a náluk vendégeskedő Josef Storzcal, hogy idén
tavasszal ők is meglátogatják őket. Viszont ha Apus gyengélkedik, talán jobb
volna elhalasztani az utazást – Ilka ezen morfondírozott, és már fogalmazta
magában a Storzéknak írandó levelet.
Különben is, nem volt túl nagy kedve odamenni. Előző nyáron ugyanis
Josef és Olivér látogatása nem sikerült valami jól. Már kezdődni is rosszul
kezdődött, hiszen Kálmán váltig állította, hogy nem kapta meg a levelet,
amelyben értesítették az érkezésükről. Ilka később rábukkant a bontatlan
levélre Apus íróasztalán a szanaszét hányt iratok között, de nem szólt róla
senkinek, inkább suttyomban bedobta a kandallóba. Így aztán senki sem
fogadta a bécsi vendégeket. Aztán ott volt az a párbajhistória! Ilkát még
mindig kirázta a hideg, valahányszor az eszébe jutott. Végül, hála istennek,
nem került rá sor, ugyanis Horváth Fülöp János, Zsiga befolyásos nagybátyja
megakadályozta. Ő intézte el azt is, hogy a botrány ne gyűrűzzön tovább, és
ne írjanak róla az újságok sem. Ő – érthető módon – azt szerette volna, ha a
bálra mindenki az ő Tini leánya és nem holmi kakaskodó ifjoncok
összezördülése miatt emlékezik majd. Ilkára azonban azóta is neheztelt, pedig
a lány volt az utolsó, aki tehetett a történtekről.
Szerencsére azonban a Békés megyei követnek hamarosan annyi ügyes-
bajos dolga akadt, hogy meg is feledkezett az egész incidensről. Az 1825-ös
őszi országgyűlés örökre emlékezetes marad, mivel a magyarul alig beszélő,
kicsapongó életet élő, korhely és szoknyavadász ifjú Széchenyi Stefi{21}
egyszer csak felállt, és a birtokai teljes évi bevételét felajánlotta a Magyar
Tudós Társaság{22} létrehozására.
Márpedig ez óriási összeg volt, hiszen a Széchenyiek az ország
leggazdagabb mágnásai közé tartoztak!
Mindezt már Tini mesélte el, aki a bál után nem sokkal meglátogatta a
barátnőjét, és biztosította róla, hogy egyáltalán nem neheztel rá a csúf jelenet
miatt. Ilkát a maga részéről borzasztóan bántotta, hogy akarata ellenére
elterelte a figyelmet az esemény főszereplőjéről, ami meg is viselte a
barátnőjét, de Tini szerencsére nem volt haragtartó. Különben is, úszott a
boldogságban – Ernővel akkor napokon belül eljegyezték egymást, és most
már az esküvőt tervezték, amit idén májusra tűztek ki, és nagy izgalommal
készültek rá, különösen a menyasszony és az örömanya. Az utóbbi időben
nem is igen lehetett vele másról beszélni, ami Ilkát néha már fárasztotta. Most
viszont egyelőre még nem költözött le a család Füredre, a nyári rezidenciára,
ezért a két barátnő csak levélben érintkezett egymással. Tini a leveleiben sem
írt szinte semmi másról, csak a menyegző előkészületeiről, pedig Ilka
igyekezett színesen és változatosan beszámolni a füredi történésekről.
Ami ilyenkor nem is volt olyan egyszerű – egészen májusig, amíg meg
nem érkeztek az első fürdővendégek, eléggé egyhangú volt az itteni élet.
Csak az ünnepek jelentettek némi változatosságot, mint például ma is.
– Szép volt a mise, kisasszony? – kérdezte Erzsi néni, majd sóhajtott, és
keresztet vetett. – Tegnap én is voltam templomban, a feltámadási
körmeneten is, az igen megható volt, mint mindig.
– Szép volt – Ilka csak ennyit mondott, de igazából nem is figyelt a
szakácsnő fecsegésére. Az apját nézte, aki egyre furcsábban viselkedett. Most
háttal állt nekik, az egyik kezével a terített asztalra támaszkodott, és a lány
úgy látta, mintha nehezen vette volna a levegőt.
– Apus! – mondta, és közelebb lépett hozzá. Kinyújtotta a karját, hogy
megérintse a férfit, ám az hirtelen összeesett. Közben a hófehér abroszba
próbált kapaszkodni, így magával rántotta azt, és vele együtt a tányérok, a
poharak, az evőeszközök és a gőzölgő levesestál is a földre zuhant.
Ilka meg sem hallotta az óriási csörömpölést, Eszter sikoltozását vagy
Erzsi néni jajveszékelését – csakis Apust látta, aki a padlón hevert,
halottsápadtan, fennakadt szemmel.
– Erzsi néni, hallgasson már! – rivallt a szakácsnőre, aki ijedten nyomban
elnémult, és a szájára tapasztotta a kezét. – Eszter, te pedig szaladj orvosért!
– Hová, kisasszony?
 – A fürdőbe. Szólj Sándornak, ő elvisz.
– Igenis, kisasszony.
A cselédlány kiszaladt, és Ilka Erzsi nénivel megpróbálta felemelni
eszméletlen apját, ám a férfi annyira nehéznek bizonyult, hogy ketten sem
boldogultak vele.
– Mi történt? – kérdezte ekkor valaki föléjük hajolva, és amikor Ilka
felnézett, nem hitt a szemének. Ferkó volt az, a pimasz lovászfiú, akinek az
arcán azonban most nyoma sem volt a szokásos gunyoros kifejezésnek.
Közvetlenül mögötte Eszter rémülettől kerekre nyílt szemét látta.
– Eszter, az istenért, te még itt vagy?
– Csak engem talált az istállóban – felelt helyette Ferkó. – Én meg kértem,
hogy vezessen ide. Mi történt a méltóságos úrral?
– Összeesett – Ilka hangja remegett, és az arca csaknem olyan sápadt volt,
mint a földön heverő férfié. Ebből is látszott, mennyire kétségbe van esve.
– Úgy hiszem, láttam már ilyet – mondta a lovászfiú. – Engedjen oda
hozzá.
Egy határozott mozdulattal félretolta a lányt, és letérdelt Györöky mellé.
Lehajolt, és a fülét a szájához tartotta.
– Lélegzik – mormolta, majd az állát megfogva kinyitotta a száját, és az
egyik ujjával lenyúlt a torkába.
– Mit művelsz? – kiáltott rá Ilka, és a fiú keze felé kapott.
– Meg kell akadályozni, hogy a nyelve a torkába kerüljön – magyarázta
Ferkó. – Mondtam már, hogy láttam ilyet. Ha nem húzzuk vissza a nyelvét,
megfulladhat.
– Aha.
Ilkának csak ekkor jutott eszébe, hogy a fiú anyja, Kemenesné
javasasszonyként is ismert a faluban, sőt, távolabbi környékeken is. Ferkó
biztosan tőle látta, mit kell tenni egy eszméletlen beteggel. Kálmán ekkor
köhögni kezdett, mire Ilka lökte félre Ferkót.
– Édesapám! – kiáltotta, és az ölébe vette a férfi fejét, hogy nyugodtan
kiköhöghesse magát. – Hall engem, édesapám? – hajolt fölé. Kálmán alig
észrevehetően bólintott, és erre a lány lehajtotta a fejét, majd halkan sírni
kezdett.
– No, fiam, téged a Jóisten küldött ide – mondta Erzsi néni, aki
hitetlenkedve nézte végig a jelenetet. – Ha nem jöttél volna, a méltóságos
Györöky úr már talán halott lenne.
– Ő a jótevőnk – Ferkó csak ennyit mondott, miközben feltápászkodott a
földről. – Anyámmal mindent neki köszönhetünk. Örülök, ha segíthettem
rajta.
– De most már abban is segíts, hogy valahogyan bevigyük a szobájába. Mi
a kisasszonnyal meg Eszterrel meg sem tudjuk mozdítani, és ahogy elnézem,
a saját lábán még nem tud megállni.

Kálmán elszürkült, beesett arccal, csukott szemmel, nehezen lélegezve feküdt

az ágyán. Már eszméleténél volt, válaszolni is tudott Ilka kérdéseire, de
fáradtságra panaszkodott, és miután ivott egy kis vizet, nyomban el is aludt.
A lánya az ágy mellé húzott széken ült, és egy nedves zsebkendővel néha
megtörölte a homlokát – noha nem volt lázas, de Ilka úgy érezte, muszáj
valamit tennie érte, akkor is, ha annak sok gyakorlati haszna nincsen.
Erzsi néni Eszterrel már összetakarította az ebédlőben a húsvéti asztal
roncsait, és a szakácsnő hozott is be egy tányér felmelegített levest a lánynak.
Ez azóta már újra kihűlt az éjjeliszekrényen. Mikor Erzsi néni megint
belépett, és lábujjhegyen, némán ő is az ágyhoz lopakodott, a fejét csóválva
felvette a tányért.
– Miért nem evett, kisasszony? – kérdezte súgva.
Ilka megvonta a vállát.
– Nem vagyok éhes.
– Badarság! Ma még semmit sem evett.
– Reggel ettem.
– Akkor alig egy-két falatot evett. Jól van – a néni sóhajtott. – Én aztán
nem erőltetem, ha megéhezik, a konyhában talál elemózsiát.
Ilka nem válaszolt, és arra várt, hogy a néni végre kimenjen, de a
szakácsnő nem mozdult. A lány felemelte a fejét, és kérdőn nézett rá.
– Itt van az a fiú… – kezdte a néni látható zavarban.
– Milyen fiú? – kérdezte Ilka, holott jól tudta, Erzsi néni kiről beszél.
– A fiú meg… az anyja is. Könyörögnek, hogy bejöhessenek.
– Szó sem lehet róla! – Ilka elfordította a fejét, jelezve, hogy erről nem
óhajt tovább tárgyalni, de a szakácsnő nem tágított.
– Az a fiú mégiscsak… megmentette az uraságot, nem igaz? – mondta,
majd megköszörülte a torkát. – Ennyivel tartozik neki…
– Jól van! – vágott közbe ingerülten a lány. – Majd én kimegyek hozzájuk.
Apust most ne zavarja senki!
Felállt, még egy pillantást vetett az édesapja arcára, ami nyugodtnak tűnt,
és Erzsi nénivel a nyomában kiment a szobából.
 – Hol vannak? – kérdezte már a folyosón, hátra sem fordulva.
– Odalent a tornácon. Mondtam, hogy jöjjenek be, de nem akartak…
– Jól is tették! – Ilka sarkon fordult, olyan hirtelen, hogy a szakácsnő
megtorpant és hátrahőkölt. – Nincs valami dolga a konyhában? – kérdezte a
lány karba tett kézzel, mire a néni szó nélkül megfordult, és elsomfordált.
Ilkának némi lelkifurdalása támadt – nem szokott ő ilyen szörnyen goromba
lenni, de nem szerette volna, ha a pletykás szakácsnő a szemtanúja a várható
jelenetnek. Ismét megfordult, nagy levegőt vett, majd lesietett a lépcsőn, és
kinyitotta a tornácra nyíló nehéz faajtót.
Odakint gyönyörű tavaszi idő fogadta, verőfényes napsütéssel,
madárcsicsergéssel és lombsusogással. Ferkó és az édesanyja mindketten a
legszebb ruhájukat viselték, húsvét szent ünnepe alkalmából, és a lánynak
csak most tűnt fel, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. A fiúnak
ugyanolyan olajbarna arca, nagy, sötét szeme és hullámos, fekete haja volt,
mint Kemenesnének. Ha nem lettek volna előtte oly gyűlöletesek ezek a
vonások, szépnek látta volna őket, ám szándékosan nem engedte meg
magának, hogy bármi tetszetőst találjon akár az anyán, akár a fián. Megállt,
újra karba fonta a kezét, és felszegte az állát.
– Mit óhajtanak?
– Szeretnénk meglátogatni a méltóságos Kálmán urat – mondta
Kemenesné, és a lány felé nyújtotta a karján függő fűzfa kosarat. – Hoztam
neki friss tojást meg illatos gyógyfüveket. Ma hajnalban gyűjtöttem a
határban.
– Nincs szükségünk a maguk tojásaira – mondta Ilka megvetően. – Van
elegendő tojásunk meg más egyebünk is. Gyógyfüvünk is van!
– De nem ilyenek – tudom, hiszen azokat is én gyűjtöttem.
Ilka erre ismét nagy levegőt vett, és egy pillanatra behunyta a szemét.
– A kosarat vigye be a konyhába, és adja át Erzsi néninek a tartalmát.
Kérje el tőle, amivel tartozunk. Aztán meg táguljanak innen, mind a ketten.
Anya és fia egymásra néztek, de egyikük sem mozdult. Végül Ferkó szólalt
meg, a lányhoz fordulva.
– Szeretnénk édesanyámmal megnézni a méltóságos urat. Kérem, engedjen
be hozzá!
Ilka nagyot nyelt, de megrázta a fejét, és összeszorította a száját. Ferkó
lehajtotta a fejét, és elindult lefelé a lépcsőn. Kemenesné utánanézett, de
mielőtt követte volna, közelebb lépett a lányhoz, és a kosarába nyúlt.
– Kegyelmednek is hoztam valamit, kisasszony! Nézze, húsvéti hímes
tojás.
Valóban, egy piros tojás volt az, amire ügyes kézzel fehér tulipánokat és
kacskaringós indákat festett valaki. Ilka egy pillanatig hitetlenkedve bámulta
ezt a valóságos kis műremeket, majd egy hirtelen mozdulattal kiütötte az
asszony kezéből. A tojás a tornác kemény pádimentumán azonnal ripityára
tört.
Kemenesnét mintha nem is lepte volna ez meg, egykedvűen nézte a kis
piros tojáshéjdarabokat a kövön, majd a lányhoz fordult, és meghajtotta a
fejét.
– További áldott, szép ünnepet kívánok, Ilka kisasszony – mondta
nyugodtan, majd a fia után indult a hátsó bejárat felé, hogy a kisasszony
utasítását követve a kosarat leadja a konyhán.

Kálmán még mindig sápadtan, de szemmel láthatóan már sokkal jobb

állapotban üldögélt a tornácon a simogató tavaszi napsütésben, és pipázva,
hűs somlait kortyolgatva és Erzsi néni frissen sütött pogácsájából csipegetve
hallgatta Horváth Fülöp János barátja beszámolóját az országos ügyekről.
Ugyan rendszeresen járatta a legfontosabb magyar és német újságokat, de
egyrészt a betegsége óta nem volt túl sok kedve és alkalma ezeket elolvasni,
másrészt mégiscsak más volt első kézből értesülni az eseményekről. Az
asztalnál egy harmadik férfi is ült, egy nagydarab fiatalember, aki szintén
többnyire csak hallgatta Horváth uram elbeszélését, a bajusza alatt
mosolyogva, és a házigazdájukhoz hasonlóan a pipáján pöfékelve.
– Nem tudhatni, mi lesz abból a nagylelkű felajánlásból, amit tavaly az
országgyűlés kezdetén az ifjú Széchenyi Stefi tett. Akkor mindenki teli
torokból vivátozta, de most… csak a civakodás, a viszály van ebből is. Hol
legyen a Tudós Társaság épülete, kik legyenek a tagjai, legyen-e saját
épülete, vagy költöztessék be egy már meglévőbe, ami olcsóbb volna, de
lássuk be, mégiscsak méltatlan.
– Igen, az bizonyára olcsóbb lenne, és ez fontos szempont – mormolta a
másik vendég, de Györöky uram felemelte a kezét.
– Széchenyi Stefi éves jövedelméből akár egy kacsalábon forgó palotára is
futná. Nem az olcsóságnak kellene a fő szempontnak lenni. Megjegyzem,
magam alaposan meglepődtem az ifjú István gróf ezen felbuzdulásán. Itt,
Füreden mi jól ismerjük a Stefit. Az apjának kastélya van Arácson, és a
környékbeli parasztkölykök tanították magyarra. Akárcsak a másik Istvánt, a
kis nádorfit. De még ma is jobban beszél németül, mint az anyanyelvén, így
nem néztem volna ki belőle ezt a nagy hazafiságot.
– Attól még lehet szívvel-lélekkel magyar, hogy nem beszéli tökéletesen a
nyelvünket. Lesz ideje megtanulni! Reméljük, most már több időt fog
köreinkben eltölteni – mondta Horváth, majd a másik vendéghez fordult. –
Akár itt is összetalálkozhatunk vele, nem igaz, Deák uram? Lenne vele is
megbeszélnivalónk.
– És a személye még több rendőrspiclit vonzana ide – válaszolta az ifjú
Deák Ferenc, majd lassan kifújta a pipafüstöt. – Kicsit sűrűn leszünk itt a
végén – tette hozzá mosolyogva.
– Itt nálam aztán nincsenek spiclik – tiltakozott Györöky. – Nem kell
nyugtalankodniuk. A fürdőtelepért azonban nem kezeskedhetem. Ott
mindenféle rendű-rangú személy megfordul, és ocsú is könnyen keveredhet a
búza közé.
– Keveredik is – mondta Horváth komor arccal. – Vannak ismerőseim az
udvar környezetéből, és azok már figyelmeztettek, hogy egyes jelentésekben
az én nevemmel is találkoztak. Csakúgy a kegyelmetek nevével is, uraim –
nézett a másik két férfira.
– Hát csak jelentgessenek – Deák megvetően horkantott. – Ugyan mik
állhatnak azokban a jegyzőkönyvekben? Szavamra, kíváncsi lennék rá! Az,
hogy miként szándékozzuk felvirágoztatni a hazánkat? Valóban főbenjáró
bűn, elismerem!
– Ha magunknak szeretnénk felvirágoztatni, és nem nekik, akkor bizony a
szemükben ez bűn – mondta Györöky elgondolkodva. – A saját hazánkat,
saját magunknak. A saját nyelvünkön, saját tehetségünkből. Végre
megnézhetnénk, mire jutunk a magunk erejéből…
– No-no, ezek már valóban rebellis gondolatok – emelte fel Horváth a
kezét. – Tudom, hogy itt messze vagyunk a kíváncsi fülektől, de mégis…
nem hallgathatom tovább.
– Jól van… kissé elragadtattam magam – ismerte el Kálmán. – Azóta,
hogy nemrég visszatértem a halál torkából, kissé másképp látom a
dolgainkat. Talán óvatosabbnak kellene lennem, de… immár nem félek
semmitől. Ha magától a haláltól nem ijedtem meg, ugyan mi állhatna az
utamba? – tette hozzá szomorkás mosollyal.
– Györöky uramnak igaza van – mondta halkan a fiatal Deák. – Akár
fülelnek a spiclik, akár nem, nem reszkethetünk attól, hogy kimondjuk az
igazságot… bizony ez a szívünk vágya, hogy végre a magunk erejét és
gazdagságát a magunk javára fordíthassuk. Ez a nép végre megérdemelné ezt.
 – Lám, a forrófejű ifjúság és a meglett kor bölcsessége ebben egy húron
pendül – jegyezte meg Horváth, aki közben a kialudt pipáját próbálta újra
meggyújtani. Györöky elnevette magát – igaz, hogy a velük egy asztalnál ülő
Deák Ferenc fiatal volt, de forrófejűnek aztán egyáltalán nem lehetett
nevezni.
Ebben a pillanatban lódobogás hallatszott, és a kapun Ilka vágtatott be
Gyöngy nyergében. Mikor a tornáchoz értek, a lány meghúzta az állat
istrángját, mire az felágaskodva és a lábaival kapálva közvetlenül a lépcső
előtt állt meg.
– Az ördögbe! – szitkozódott Kálmán. – Ez az átkozott kis boszorka
egyszer ki fogja törni a nyakát.
– Hát, az bizonyos, hogy nem sok ifjú hölgyet láttam így lovagolni –
mondta Deák elismerően, de kissé megrökönyödve. Most találkozott először
a Györöky lánnyal, aki nagy szépség hírében állt a környéken, de egyben azt
is állították, hogy valóságos amazonként üli meg a lovat, és amúgy is egy
megzabolázhatatlan teremtés. Most minderről a saját szemével is
meggyőződhetett. Nem irigylem a jövendőbelijét – gondolta. Még akkor is
így vélekedett, amikor a lány feléje fordította az arcát, és maga is
meggyőződhetett róla, hogy valóban elbűvölő fehérnép. A lány, látva az
asztaltársaságot, elmosolyodott, és köszöntésképpen odaintett nekik.
– Nos, remélem, hogy ez nem fog bekövetkezni – nevetett Horváth uram. –
Zsiga unokaöcsém nagy bánatba esne akkor. A fiú teljesen odavan a
leányodért – fordult Kálmán felé. – Így hát vigyázzon magára, vagy még
inkább, vigyázz rá, barátom!
– Az ifjú Szentgyörgyi szerintem nyitott ajtókat dönget, ami a lányomat
illeti… legalábbis amennyire én látom, ugyanis Ilka velem nem közli a
bizalmas dolgait. Hiába, én csak az apja vagyok… anyja pedig, mint tudjátok,
nincsen. De elmondhatom, Fülöp barátom, hogy mérhetetlenül boldoggá
tenne, ha ily módon rokonságba keverednénk. Igaz is… mi újság a te
szépséges leányoddal és a jegyesével?
– Eh! – Horváth ingerülten legyintett. – Áldásom adtam a frigyükre, nem
tehettem mást, de úgy érzem, hibát követtem el. Nem tudom megmagyarázni,
miért… balsejtelem gyötör. Az eljegyzésre el sem mentem.
Györöky bólogatott. Hallomásból tudott a dologról, de nem nagyon
törődött vele. Horváthék családi ügyének tartotta, amihez másnak nemigen
van köze. Ám ha ő maga mondja el, az egészen más!
– Kiss a kézfogó után szívhez szóló levelet küldött nekem, amelyben
hálálkodott, amiért elnyerhette tőlem egyetlen leányom kezét. Tini is repes a
boldogságtól, és nekem más nem számít. Úgy tűnik, a vőlegény anyagi
gondjai is megoldódtak. Mostanra főhadnagyi rangot ért el, de nekem az
egyik feltételem az, hogy hagyja el a katonai pályát, közvetlenül az esküvő
után.
– Nocsak! – szólt közbe Deák megütközve. – A hadseregben fényesebb
karrierre van lehetősége, nem igaz?
– Nem tetszik nekem, ahogyan elérte ezt a karriert – zárta rövidre Horváth
a témát, majd egy hajtásra kiitta a maradék borát. – De most már indulnom
kell, kedves barátom – felállt, és a kezét nyújtotta Györökynek. – Az
esküvőre természetesen szeretettel látunk, a leányoddal egyetemben. Majd
hivatalos meghívót is küldünk. Május közepén lesz, Répceszentgyörgyön, a
vasi birtokomon, a kastély kápolnájában. Csak a legközelebbi rokonokat és
barátokat hívjuk el. Természetesen Deák uramékat is szívesen látjuk –
mondta a másik vendégnek, aki meghajolt.
– Ott leszünk! – ígérte, mire Kálmán is felállt, hogy elbúcsúzzon a
vendégeitől.
– Mi is feltétlen elmegyünk – mondta, majd mindkét férfi kezét
megszorította. – De addig is látjuk még egymást itt Füreden, remélem!
Mikor Horváth uram már a hintóban ült Deák Ferenccel, az ablakból
kihajolva még egyszer visszanézett a tornácról integető Györökyre.
– Nem tetszik nekem ez az ember – mondta az útitársának. – Rossz bőrben
van.
– Úgy hallottam, rosszul lett húsvétkor – bólintott Deák, maga is
gondterhelt arccal. – Állítólag a szíve…
– Ó, igen, barátom – Horváth sóhajtott. – Ön még fiatal, de ha eléri azt a
kort, amiben mi már benne járunk, majd meglátja… az emberi szívnek annyi
megpróbáltatást kell negyven-egynéhány éves koráig kiállnia, hogy csoda, ha
nem szakad bele.
Ezután mindketten végig hallgattak a hazafelé vezető úton, kifelé bámulva
az ablakon, a türkiz színben csillogó víztükörre. Az ifjú Deák közben arra
gondolt, hogy még soha életében nem hallotta Szentgyörgyi Horváth Fülöp
Jánost ilyen érzelmesen beszélni.
A maga részéről nem is hitte volna, hogy van szíve, ami meg tudna
szakadni.

•••
1826 májusa
A korán beköszöntött hőségben Ilka megállt a parton, leszállt Gyöngy
nyergéből, és a vízbe mártva a kezét megnedvesítette a tarkóját és a
homlokát. A Balaton hűs vize mindig felfrissítette, és úgy vette észre, hogy a
bőrének is jót tesz – puhábbnak és bársonyosabbnak érezte utána. Butaság,
hogy kiszáradna, berepedezne tőle a bőr – gondolta, miközben elmélázva
mustrálta a távolban kéklő déli partot. Dorottya főhercegnő is ugyanezen a
véleményen van. Ő mindennap hideg fürdőt vesz, amikor itt tartózkodnak,
soha el nem mulasztaná. Külsőleg és belsőleg is jótékony hatással van rá,
mondja. Mások meg még a lovukat sem vezetik bele, mert állítják, hogy a
patájuk is megreped a vízben lévő savaktól. No és aki a tengerparton él?
Annak állítólag sós a vize, bár én még sohasem jártam tengernél, így csak a
szóbeszédből tudhatom. Zsiga mesélte, hogy Itáliában is… Az vajon milyen
hatással lehet a hölgyek bőrére vagy akár a lovak patájára?
Még egyszer lehajolt, és az arcába is fröcskölt egy kicsit a vízből, ami itt a
part mentén zavarosabb volt ugyan, de piszkosnak nem piszkos. Ugyan, hát
akkor Gyöngy nem ivott volna belőle! Tudvalevő, hogy amelyik vizet a ló
megissza, abból bízvást ihat az ember is, nem lesz tőle baja. Hát még ha csak
az arcát mossa meg vele!
Ilkának most az jutott eszébe – ami világéletében bántotta őt –, milyen kár,
hogy nem tud úszni. De hát hiába éltek itt, az ország legnagyobb tavának a
partján, az ismeretségéből szinte senki sem tudott úszni, még a halászok vagy
Festetics matrózai közül sem. Az édesapja sem, sőt ő még csak szükségét
sem érezte soha ennek a tudománynak.
– Micsoda ötlet! – nézett rá értetlenkedve, mikor egy alkalommal
megkérdezte őt. – Hát minek kellene nekem úsznom? Hal volnék én, kérdem,
vagy holmi kacsa? – elnevette magát. – Nekünk, embereknek azért vannak
hajóink, hogy azokkal átszeljük a vizeket. Nincs szükségünk arra, hogy
ússzunk, amúgy is csak vizesek lennénk tőle, nem igaz? – Apus még
nagyobbat kacagott, és Ilka többé nem hozta szóba a dolgot.
Márpedig ő igenis szeretett volna úszni! Úgy, mint a jobbágyuk, Nagy
Balázs juhászkutyája, Bojtos, aki mindig ügyesen elúszott a bedobott botért,
és a fejét magasra emelve, lelkesen kihozta azt a gazdájának vagy Ilkának,
várva a dicséretet, és hogy megpaskolják a víztől csöpögő fejét. Ilyenkor
megrázta magát, és ha a lány a közelében állt, ő is csuromvizes lett. De
csöppet sem bánta, bár tessék-lássék sikoltozott, csak azért, hogy az öreg
Balázs bácsit megnevettesse.
 Ábrándozva még egyszer belemártotta a kezét a vízbe, és párszor fel-alá
húzta, hogy az ujjai között érezze a simogatását. Gyöngy mostanra eloltotta a
szomját, és már kissé türelmetlenül dobogott és prüszkölt.
– Jól van, igazad van! – sóhajtott Ilka. – Menjünk, Tini már vár rám.
A fehér ruhás Horváth kisasszony a savanyúvizes kút közelében állt a
csipkés napernyője alatt, míg a kutyája, Blanche a lábánál hasalva lihegett.
Mikor meglátta Gyöngyöt, nyomban felpattant, és őrült ugatásba kezdett
vékony cérnahangján, amit a ló megvető prüszköléssel fogadott.
– Blanche, édesem – korholta őt a gazdája. – Hallgass, hát nem látod, hogy
mindenki minket bámul?
Valóban, a gyógyvizes kút körül őgyelgők (akik szerencsére a korai
időpont miatt nem voltak sokan), mind felfigyeltek a lármára. Ilka nevetve
ugrott le Gyöngy nyergéből.
– Micsoda kis hős! – cirógatta meg Blanche fejét. – Igaz, hogy a ló az ő
számára valóságos szörnyetegnek tűnhet, mégis milyen bátran nekirontana.
– Ó, csak addig bátor, amíg itt van a szoknyám mellett – nevetett Tini. –
Lám, már el is hallgatott, most, hogy közelebb jöttetek hozzánk.
A csöppnyi állat valóban már a gazdasszonya lábánál ült, és onnan nézett
harcias tekintettel Gyöngyre, aki viszont már egyáltalán nem vett róla
tudomást, és békésen legelészni kezdett a sétaút melletti pázsitról. Ilka
kipányvázta egy kisebb fához, megcirógatta az orrát, majd visszatért a másik
lányhoz.
– Nos, itt vagyok. Azt mondtad, van valami meglepetésed számomra. Mi
volna az?
– Még nem mondhatom el – Tini szemmel láthatóan roppant izgatott volt.
– De először is édesanyám elé kell mennünk – a hideg fürdőben van.
– Úgy! – Ilka kissé elhúzta a száját.
Ez volt a másik dolog, amit sehogyan sem tudott megérteni – hogyan lehet
élvezni a fából ácsolt fürdőházakban a fürdőzést? A kisebb-nagyobb
kabinokat falak választották el egymástól, és a nők részlege szigorúan el volt
zárva a férfiakétól. A fürdőzés szinte teljesen felöltözve történt (a nőket
többrétegű alsónemű takarta, és még egy fodros úszósapka is volt rajtuk), egy
fűzfavesszőből fonott nagy méretű kosárban. A vendég beleült, majd a
fürdőszolga erős kötelekkel kosarastul leengedte a vízbe. Ott akár
nézelődhetett is egy darabig – a fürdőház a víz és a Tihanyi-félsziget felé
nyitott volt –, majd úgy negyedóra múlva felhúzták, és tetőtől talpig vizesen
kikászálódott a kosárból. A fürdőszolga ekkor megkérdezte, hogyan esett a
fürdőzés, amire általában illett kellő lelkesedéssel válaszolni, majd a
rendelkezésre álló kabinban – ha kellett, megfelelő segítséggel – átöltözhetett
száraz ruhába.
Mi volt ebben olyan nagyszerű, Ilka fel nem foghatta – noha itt nőtt fel a tó
mellett, ő még soha egyetlenegyszer sem próbálta ki ezt az „élvezetet”. Az
pedig végképp érthetetlen volt számára, hogy egyesek képesek voltak az
ország messzi tájairól fáradságosan ideutazni, kizárólag azért, hogy ezt a
tortúrát naponta végigcsinálhassák.
A kádas meleg fürdő, amibe egy szerencsétlen igás gebével húzták fel a
vizet mindennap a tóból, még csak hagyján! Az a betegségekre, köszvényre,
csúzra jótékony hatással is lehetett, bár Ilka – miután látott már egy-két ilyen
kabint – a világ minden kincséért sem ült volna bele.
A savanyúvíz persze egészen más volt. Annak a gyógyhatása felől semmi
kétsége nem volt, és például Apus vagy a helybéliek is szívesen
fogyasztották. De egyetlen helyi vagy környékbeli sem akadt, sem közrendű,
sem nemesi származású, aki ebben a kosaras fürdőzésben részt vett volna.
Ám amióta Dorottya főhercegné ezt divatba hozta, valóban sokan messze
földről képesek voltak ideutazni, hogy ők is megmártózhassanak a Balaton
hűsítő vizében.
Horváthné ekkorra már végzett is a fürdőzéssel, és az egyik cselédjük
kíséretében kissé zilált külsővel már messziről integetett a két lánynak.
– Hahó, Tini, Ilka! – amikor odaért hozzájuk, mindkettőt kétfelől arcon
csókolta. – Mennyei volt a víz – jelentette ki az égnek emelt tekintettel. –
Igazán, Tinikém, te is megmártózhatnál a vízben az esküvő előtt párszor. Jót
tenne a bőrödnek, és az idegeidet is kisimítaná.
– Igenis, Mama! – Tini csak ennyit válaszolt, de az arcán őszinte rémület
tükröződött.
Ilka tudta, hogy szegény lány retteg a víztől, hajóra sem szívesen szállt,
attól pedig egyenesen irtózott, hogy egy fűzfa kosárban engedjék őt le a hideg
hullámok közé. Az édesanyjának azonban nem akart ellentmondani, de Ilka
tudta, hogy valószínűleg úgyis el fogja mismásolni a dolgot.
– Hogyan haladnak az esküvői előkészületek? – terelte gyorsan másra a
szót a lány, tudva, hogy Horváthné asszony erről akár órákat képes beszélni,
akárcsak Tini. Igaz, hogy eredetileg egyszerű, szerény esküvőt terveztek, de
ahogyan egyre közeledett az esemény, úgy tűnt, mégis fényűző, minden
meghívott számára feledhetetlen menyegző lesz.
– Jaj, ne is említsd! – az asszony teátrálisan sóhajtott, majd megcsóválta a
fejét. – Már aludni is alig tudok az izgatottságtól… noha még jó pár nap van
hátra. Mi lesz itt később? A minap is… Párizsból rendeltük a menyasszonyi
ruhához illő gyöngysort, de még nem érkezett meg, pedig a múlt hétre vártuk.
Ide, Füredre kértük a szállítást, hogy nyomban el is vihessük Keszthelyre, és
felpróbálhassa Tinike a ruhához. De ha még tovább késik…
– Csak pár napot késett – szólt közbe Tini halkan. – Én még nem
aggódom… kényelmesen megérkezhet a hónap közepéig. És ha valamiért
mégsem, hát akkor rendelünk máshonnan!
– Ilyet ne is mondj! – szörnyülködött az anya, aki láthatóan még a
leányánál, a menyasszonynál is izgatottabb volt minden apró részlet miatt.
Ahogyan hallgatta őket, Ilka arra gondolt, hogy ha neki egyszer valaki
megkéri a kezét, kénytelen lesz egyedül tervezgetni az esküvőt. Legfeljebb
Erzsi nénire számíthat majd, hiszen Apus biztosan nem fog törődni olyan
csip-csup dolgokkal, mint egy menyasszonyi nyakék.
De legalább olyan lesz a ruhám és minden más is, amilyennek én akarom –
gondolta. Én biztosan nem fogok olyan nagy feneket keríteni a dolgoknak,
mint Horváthné. Mindent a lehető legegyszerűbben – ahogyan Tini is
szeretné.
– Én sokkal jobban aggódom amiatt, hogy Papa esetleg nem lesz ott –
mondta Tini könnybe lábadt szemmel. – Holott, amikor Ernő a bálban
megkérte a kezemet, úgy tetszett, mintha elfogadta volna a személyét a
jövendőbelimként. És azóta Ernő anyagi helyzete is teljesen rendeződött.
– Az eljegyzéskor halaszthatatlan dolga akadt – Horváthné a homlokát
ráncolta. – De az esküvő napján ez nem fordulhat elő. Muszáj ott lennie az
egyetlen lánya menyegzőjén!
Tini nem válaszolt, és mivel ekkorra odaértek a Horváth-ház elé, Ilkához
fordult.
– Bejössz, ugye? Odabent van a meglepetés, amiről beszéltem.
– Hát persze… később találkozom Hermina főhercegnővel, de addig még
van egy kis időm. A kis Fenség kapott egy pompás paripát egyenesen
Spanyolországból. Gyönyörű állat, igazi telivér, méltó az uralkodói
családhoz.
– Hozzád is biztosan méltó! – mosolygott Tini, miközben felmentek a
lépcsőn. – Mindig megmelengeti a szívemet, ahogyan a lovakról beszélsz.
– Hát még az enyémet! – hallatszott a benti folyosó félhomályából egy
hang, mire Ilka szíve nyomban a torkába ugrott. Zsiga! Csak nem ő a
meglepetés?
 – Ó, hogy lehetsz ilyen türelmetlen! – nevetett Tini, és Zsiga felé
legyintett. – Elrontottad a mulatságomat.
– Bocsáss meg, szép kuzin – Zsiga meghajolt, majd kezet csókolt Ilkának.
– Valóban nem tudtam tovább várni. Tegnap egész nap úton voltam ebben a
tavaszi hőségben, csak azért, hogy minél előbb ideérjek Füredre. Talán nem
is kell mondanom, hogy miért – Ilkára nézett, aki a fiú tekintetétől fülig
pirult.
– Én… – kezdte kissé zavartan – sajnos most nem maradhatok.
Megígértem Hermina főhercegnőnek, hogy megnézem, ahogy az új lovával
gyakorol. De elmondhatatlanul örülök, hogy ebben az évben ilyen korán itt
üdvözölhetjük, kedves Zsigmond! Remélem, marad is egy ideig, és még
találkozhatunk a napokban.
– Akár már ma! – bólintott Zsiga. – Megvárom, hogy teljesítse a
társadalmi kötelezettségeit, és utána, remélem, hogy énrám is lesz egy kis
ideje. Ugye remélhetem?
– Hát persze! – Ilka a fiúra mosolygott. – Találkozzunk, mondjuk, egy óra
múlva a savanyúvizes kútnál.
– Ott mindig rengetegen tolonganak – vetette ellen a fiú, majd töprengő
arccal pár pillanatig hallgatott. – Találkozzunk inkább egy olyan helyen, ahol
nyugodtan tudunk beszélgetni. Mondjuk az Esterházy-birtokon túl, az arácsi
parton?
Ilkának nagyon úgy tűnt, hogy Zsiga előre kifundálta ezt a dolgot, de nem
szólt semmit. Azt sem jegyezte meg, hogy ő éppen azért akart a forgalmas
kútnál találkozni, hogy ne maradjanak kettesben. Nem mintha félt volna
Zsigától, de mégis… Önkéntelenül eszébe jutott Ágh András, aki annak
idején visszaélt egy ehhez hasonló helyzettel. Amúgy meg… akkora baj
lenne, ha Zsiga is megcsókolná? Végül abban maradt, hogy nem. Sőt, ha
egészen őszinte akart lenni saját magához, a szíve mélyén reménykedett
benne, hogy így lesz.
– Jól van, odamegyek – egyezett bele, bár közben nem mert a barátnőjére
nézni, nehogy elárulja magát. – Ha kegyelmed is lóháton jön, akár
barangolhatunk is egy kicsit a környéken.
– Nagyszerű! – Zsiga szeme felcsillant, Ilka pedig lopva Horváthnéra
pillantott, ám az asszony úgy tett, mintha az alsószoknyája egyik fodrával
lenne elfoglalva, és nem hallotta volna a párbeszédet. Nyilvánvaló volt, hogy
Tinivel és Zsigával együtt tervelték ki a dolgot – ez Ilkát bosszantotta ugyan,
de túlságosan ezt sem bánta. Ha folyton, minden egyes pillanatban
betartanánk minden szigorú társasági illemszabályt és előírást, a fiataloknak
sohasem lenne alkalmuk és lehetőségük megismerkedni egymással.
Horváthné bizonyosan azzal is tisztában volt, hogy Tini is, és Ernő is sokáig
találkozgattak titokban, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül minden
akadályt leküzdve hamarosan egymáséi lehetnek.

Ilka csak fél füllel hallgatta a főhercegnő csacsogását. Hermina természetesen

a lovát dicsérte, aki valóban pompás állat volt, büszke és nemes vérű,
amellett igen szelíd jószág. A hercegkisasszony magát kihúzva újságolta
Ilkának, hogy egyetlen pillanatig sem tartott tőle – nem úgy, mint a szintén
kezes, ám olykor ideges és bizalmatlan Gyöngytől. Azt is nagylelkűen
felajánlotta, hogy Ilka felülhet a paripára, aki a Manuela névre hallgatott, sőt,
bármikor mehet vele egy kört, ha kedve tartja. Ilka hálásan a kislányra
mosolygott.
– Köszönöm, kis Fenség! Egyszer majd boldogan kipróbálom, milyen ezen
a gyönyörűségen lovagolni, de most nem szeretném Gyöngyöt féltékennyé
tenni. Tudja, milyen érzékeny!
– Persze! – Hermina komolyan bólintott. – Jó, ahogy gondolja. Most már
bevallhatom, hogy nem örülnék neki, ha gyakrabban el kellene szakadnom
Manuelától – ezzel az arcát a kanca puha, bársonyos orrához szorította, mire
az állat halkan horkant egyet, mintha csak viszonozni kívánta volna a kislány
kedves szavait.
– Látszik, hogy mennyire megértik egymást – mondta Ilka elismerőn, és ő
is megcirógatta Manuela nyakát. – De… nekem most mennem kell, Fenség.
Majd legközelebb lovagolok Manuelán, jó?
Hermina hanyagul elegáns kézmozdulattal elbocsátotta a lányt, aki némileg
megkönnyebbülve ült vissza Gyöngy nyergébe. Így legalább lesz egy kis
ideje a Zsigával megbeszélt találkozó előtt. Úgy érezte, muszáj egy kicsit
egyedül lennie, és gondolkodnia az imént történteken.
Tini már elárulta neki, hogy a tavalyi bálba ő hívta meg Ágh Andrást,
azért, hogy az esetleg még hezitáló Zsigát féltékennyé tegye, és ezzel rábírja,
hogy végre nyíltabban közeledjen Ilkához, akit – állítása szerint – már a
legelső találkozásukkor ellenállhatatlannak talált. Storz Olivér felbukkanására
azonban nem számított (ahogyan Ilka sem), a párbajfelhívásra pedig végképp
nem. A sok izgalom aztán megtette a hatását – ő nem is emlékezett rá, hogy
végül ájultan esett össze. A legközelebbi emléke az volt, hogy Ernő karjaiban
pihen, és az édesanyja aggodalmaskodva sürög-forog körülötte. Komolyabb
baj szerencsére nem történt, és végül is mindent elért, amit akart. Ernő
megkérte a kezét, már az esküvőjükre készülnek, a párbajból végül (hála a
Mindenhatónak!) semmi sem lett, és Zsiga azóta jóformán másról sem tud
beszélni, csakis Ilkáról.
Már csak az van hátra, hogy ő is feleségül kérje a választottját…
– Talán egyszerre is tarthatnánk az esküvőnket Répceszentgyörgyön –
mondta ekkor álmodozva, a szívéhez szorítva Ernő hozzá intézett,
selyemszalaggal átkötött leveleit. – Milyen szép is lenne!
– Ne rohanjunk ennyire előre – nevetett Ilka. Hiszen még nem is ismerjük
egymást – tette hozzá magában. – Zsiga nekem is már az első
találkozásunkkor roppant rokonszenves volt – talán bele is szerettem, bár ezt
az érzést még nem igazán ismerem. De ahhoz, hogy két ember összekösse az
életét, és boldogan éljenek együtt a földi élet határáig, több kell ennél. Tini
sem rögtön jegyezte el magát Ernővel, előtte sokszor találkoztak, beszélgettek
a szülői tiltás ellenére is.
Hát most ők is beszélgethetnek! Hiszen erre vágyott, nem igaz? Akkor
meg miért ilyen ideges?
Gyöngy is megérezte a nyugtalanságát, és elkezdett fújtatni, a fejét rázni.
Ilka a gyeplőt megrántva megállította, majd megsimogatta a fejét, és néhány
csitító szót mondott neki.
Ekkor már oda is értek a megbeszélt helyre, valószínűleg túl korán,
ugyanis Zsigának még híre-hamva sem volt. Ilka leszállt a nyeregből, és a
lovát a tóhoz vezette, hogy kedvére olthassa a szomját. Közben elmélázva
bámulta a túlsó parton látszó apró fehér házacskákat – olyannyira a
gondolataiba merült, hogy összerezzent, amikor a háta mögött megszólalt egy
jól ismert hang.
– Elkéstem volna, kisasszony? Akkor hát a bocsánatáért esedezem!
– Ó, nem, dehogy! – hadarta a lány, aki érezte, hogy elpirul, és az is
zavarta, hogy a hangja mintha vékonyabb lenne, mint máskor. Nagyot nyelt,
és háromig számolt magában, hogy összeszedje magát. – Én érkeztem
korábban… Hermina hercegkisasszonynak ma mégsem volt szüksége rám.
Sétáltam egyet, nézelődtem, és… kegyelmedet vártam.
– Ezzel máris boldoggá tett, köszönöm! – Zsiga meghajtotta a fejét, majd
ismét a lányra nézett, aki a tó sötétkékbe játszó vize előtt állva, a zilált szőke
hajával, kipirult arcával és a vízzel szinte egyforma árnyalatú, kék szemével
olyan gyönyörű volt, hogy a lélegzete is elakadt. – Indulhatunk? – kérdezte
fojtott hangon.
 Ilka máris felpattant Gyöngyre, és onnan kiáltott vissza Zsigának.
– Induljunk! Mire vár még?
A következő pillanatban már érezte is, hogy az arcát simogatja a gyorsan
vágtató ló keltette hűs szellő. Rajongott ezért az érzésért, és azt sem bánta, ha
emiatt összekócolódott a haja, és kivörösödött az arca. Legalábbis általában
nem bánta… most azért futólag eszébe jutott, hogy mit fog szólni ehhez a
mögötte nyargaló Zsiga, ha valahol megállnak. Ej, de hiszen az előbb is
ugyanilyen zilált volt a külsőm, és mégis hogy nézett rám… szinte még a szája
is tátva maradt! Ettől a gondolattól egészen jó kedve támadt, és nevetve
hátrafordult, majd elkiáltotta magát:
– Jól lemaradt! Nem tud utolérni?
– Szóval versenyzünk? – kiabálta a fiú. – Ám legyen! – ezzel
megsarkantyúzta a csupa izom pej mént, Szultánt, Horváth uram istállójának
egyik büszkeségét, és hamarosan már mindketten fej-fej mellett vágtáztak.
Hol Gyöngy került előbbre egy fejhosszal, hol Szultán… olybá tűnt, mintha a
lovakat is magával ragadta volna a verseny mámora. Győztest azonban nem
hirdethettek, mivel célt nem tűztek ki – Ilka egyszer csak lelassította
Gyöngyöt, és az izgalomtól meg a gyors vágtától zihálva megállt. Zsiga
ugyanígy tett, és egy darabig csak szó nélkül nézték egymást. A fiú azt sem
tudta, hol vannak, erre még sohasem járt. Egy tisztás közepén álltak, előttük
sűrű erdő kezdődött, ahová már nem lett volna ajánlatos bemerészkedni a
lovakkal – az embert könnyen baleset érheti a szeszélyesen nőtt, sokszor
összegabalyodott ágak között. Mögöttük kukorica- és búzamezők,
szőlőskertek, majd ritkásabb ligetek terültek el, amiken az imént
végigszáguldottak, anélkül, hogy alaposabban megnézhette volna.
– Hol vagyunk? – kérdezte a lánytól.
– A Koloska-völgyben – felelte Ilka, majd leszállt a lováról. – Ne féljen,
nem tévedtünk el. Én úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet.
– Ebben az erdőben bizonyára jól lehet vadászni…
– Bizony! – Ilka bólintott. – Apám szokott is a helybeli barátaival, de
olykor a fürdővendégek is csatlakoznak hozzájuk. Úgy vélem, a nagybátyja
is…
– Legközelebb megkérem, hogy engem is vigyen magával.
Zsiga ezzel elhallgatott, és egy darabig csendben álldogáltak. A két ló
lehajtotta a fejét, és legelni kezdett – csak a szájukban forgatott friss fű
harsogását lehetett hallani, az erdőben a madárdalt és távolabb, a virágos
réten, a tücskök ciripelését.
 – Milyen jó itt – mondta halkan a fiú, majd közelebb lépett, és megérintette
a lány arcát. – Távol a világ zajától, gondjaitól… csak te meg én!
Ilka felfigyelt rá, hogy tegezni kezdte. Ettől valamiért összeszorult a
gyomra, de nem a félelemtől, hanem valami egészen mástól. Ez lenne a
szerelem? – gondolta, ám mielőtt magában válaszolhatott volna a kérdésre,
Zsiga lehajolt, a két kezébe vette az arcát és megcsókolta,
Ilka először ösztönösen mozdulatlanná dermedt, és hirtelen nem is tudta,
hogyan reagáljon. Az sem segített, hogy nyomban Ágh András jutott az
eszébe, az ő régi csókja, amit akkor – mi tagadás – kellemesen bizsergetőnek
talált. Zsiga határozottabb volt, követelőzőbb, és amikor megérezte a lány
kezdeti ellenkezését, csak még szorosabban ölelte őt magához. Ilka ekkor már
nem próbált elhúzódni, elernyedt a fiú karjában, és átadta magát a csóknak,
aminek nem akart vége szakadni. Végül a fiú egy sóhajjal elengedte, majd
már sokkal gyengédebben magához ölelve, a nyakát kezdte csókolgatni,
miközben a nevét suttogta.
– Zsiga! – súgta a lány is, majd kissé eltolta magától, és a szemébe nézett.
– Zsiga, kérem… kérlek!
– Valami baj van?
– Nem, csak… alig ismerjük egymást.
Zsiga erre elnevette magát. Először csak halkan, majd látva a lány
megbántott arcát, a fejét hátrahajtva kacagott. Végül a fejét csóválva csak
ennyit mondott.
– Hát, az bizonyos, hogy nem találkoztunk naponta az utóbbi időkben, de
azért nem mondanám, hogy ismeretlenek vagyunk egymás számára. Hiszen
én évek óta csakis kegyed miatt… miattad jövök ide, Ilka, hát nem láttad,
nem érezted? Holott a szüleim ellenzik a dolgot, azt szerették volna, ha a
dúsgazdag nagybátyám kapcsolatai révén egy nálunk jóval előkelőbb
családból találok magamnak jövendőbelit. Ezért is küldtek annak idején ide,
Füredre, és ezért nem bánták, amikor évről évre alig vártam, hogy
visszatérjek. Ám amikor közöltem velük, hogy te vagy a választottam, nem
voltak boldogok. Mi több, meg akarták tiltani, hogy visszajöjjek ide! Tini
unokatestvéremnek köszönhetem, hogy úgy tűnik, végül belenyugodnak a
választásomba, mivel ő is beszélt velük, és a lehető legjobb, legkedvezőbb
színben tüntetett fel előttük. Elmondta, hogy el sem tudna képzelni nálad
megfelelőbb arát számomra…
– Dehát én még nem is nyilatkoztam – vágott a szavába Ilka. Eddig
döbbenten hallgatta Zsiga szavait: hogyhogy ő mit sem tudott erről? Valami
köze azért neki is van hozzá!
– Ó, valóban! – Zsiga egy pillanatig csodálkozva nézett rá. – Milyen
ostoba, faragatlan alak vagyok! – fél térdre ereszkedett, és megfogta Ilka
kezét. – Györöky kisasszony, engedje meg, hogy ezúton hódolattal
megkérjem a kezét. Hozzám jön feleségül?
Ilka még mindig nem ocsúdott fel a sorozatos meglepetésekből, így
hamarjában szóhoz sem jutott. Mit mondjon most erre? Különben is, nem az
édesapjától kellene először megkérni a kezét? Az ugyan igaz, hogy végtére
nem Apusnak kell Zsigához férjhez mennie, és ő úgyis azt mondaná, hogy a
lányáé az utolsó szó, de mégis… ez a szokás, és Apus netán meg is bántódik,
ha a háta mögött és a tudta nélkül elfogadja Zsiga ajánlatát.
– Örömmel – nyögte ki végül, mire a fiú arca felragyogott. – De – tette
hozzá rögtön – egy kis időre van szükségem. Beszélnem kell édesapámmal
is…
– Hogyne! – Zsiga felállt, újra átölelte a derekát, és megcsókolta. – Annyi
időt adok, amennyit csak szeretnél, édes Ilka. Én is beszélek a szüleimmel,
immár arról, mikor tarthatnánk meg a kézfogót. Még ezen a nyáron,
remélem!
Ez nem úgy hangzik, mintha sok időt kapnék – futott át a lány fején, de
mivel Zsiga ismét megcsókolta, ezúttal megint hosszabban és
szenvedélyesebben, inkább nem gondolkodott tovább. Mikor a fiú keze újra a
derekára tévedt, egyszeriben végigfutott a testén a már jól ismert bizsergés,
amitől szinte minden erő elszállt a lábából, és a fejébe mintha valami halk,
zsongó dallam költözött volna.
Ekkor egy csapásra minden félelem elszállt a szívéből, és már ő is azt
szerette volna, ha minél előbb megtartják azt a kézfogót.

•••

1826. május közepe

Szentgyörgyi Horváth Krisztina, Füred-fürdő egyik leghíresebb és
leggazdagabb üdülő családjának egyetlen és féltve őrzött leánya gyönyörű
menyasszony volt. Nem is csupán a hófehér, legutolsó divat szerint varrt
ruha, az aranyszínű loknik és az azokat takaró áttetsző fátyol, a
mirtuszkoszorú miatt, hanem azért, mert szinte sugárzott a boldogságtól.
Ernő, a vőlegény fess és jóképű volt, mint mindig, és mérhetetlen büszkeség
látszott rajta a szépséges mátkája oldalán.
 – Milyen szép pár! – mondta Ilka mellett egy idősebb asszony, nyilván
Horváthék egyik rokona, akit a lány nem ismert, de mivel kedves, barátságos
arca volt, visszamosolygott rá.
– Valóban szépek együtt, és látszik, hogy szeretik egymást. Összeillő pár!
– Adja az ég, hogy hosszú és nyugodt életük legyen együtt – mormolta
Apus. – De miért nincs a vőlegény egyenruhában? Úgy tudtam, előléptették
főhadnaggyá.
– Horváth uram egyik feltétele volt, hogy Ernő hagyja el a katonai pályát –
felelte Ilka. – Bár én nem is tudom őt elképzelni valami civil szerepben.
Vannak férfiak, akik valósággal arra születtek, hogy egyenruhában éljék le az
életüket, és Ernő egy közülük. Majd meglátjuk! Én azt jósolom, hogy
csakhamar visszatér majd a hadseregbe… Tinit már megkapta, őt már senki
sem veheti el tőle, még akkor sem, ha utólag megszegi az apósa feltételeit.
Kálmán ezt hallva rosszallón hümmögött, de valószínűleg egyetértett a
lányával, ugyanis nem mondott neki ellent.
A répceszentgyörgyi kastély kicsi kápolnája zsúfoltnak tűnt a
vendégseregtől, noha Horváthék tényleg nem hívtak meg túl sok embert. Az
örömanya aggodalmaskodott is, hogy a távolabbi rokonok esetleg örökre
megneheztelnek rájuk… hiszen micsoda dolog az, hogy például a füredi
ismerőseik közül többeket is meginvitáltak a menyegzőre, de a családból
sokakat nem. Az örömapa azonban hajthatatlan maradt: szeretett kislánya
meghitt, családias esküvőre vágyott, olyanok körében, akiket valóban jól
ismert, és mivel jól tudta, hogy Krisztina milyen félénk, érzékeny lélek,
teljesítette ezt a kívánságát is.
– Remélem, hogy Tini azért el fog jönni még hozzánk Füredre – sóhajtotta
Ilka a szertartás végén, miután az ifjú pár nyomában a násznép is kitódult a
kápolnából.
– Ne aggódj, elég nagy az a ház – jegyezte meg Kálmán kissé
maliciózusan. – Még úgy is üdülhetnek ott, ha egyszer sem akarnak
összefutni a szülőkkel.
– Ugyan, Apus! – feddte meg Ilka, de azért ő is kuncogott. Majd az
édesapjába karolva követte a többieket a napfényes, madárdalos kertbe, ahol
roskadásig megrakott asztalok várták őket. A zenekar már húzta, kezdetben
lassabb, édesbús dallamokat, a lakoma aláfestéseként. Ilka körülnézett, hol
foglalhatnának helyet, amikor a tekintete találkozott Zsigáéval.
A kápolnában már látta őt, a szüleivel az első sorok egyikében ültek, és
most is az asztalfőtől nem messze, az ifjú pár közelében kaptak helyet. Ám
most integetett Ilkának, majd mondott valamit a szüleinek, és elindult feléjük.
– No, ez meg mi a csudát akar? – mormolta Apus bosszúsan.
Végül az utolsó találkozásuk és a váratlan lánykérés után nem nyílt
alkalom arra, hogy Zsiga Kálmánnal is beszéljen, de a lány elmondta az
édesapjának, mi történt a Koloska-völgyi tisztáson. Györöky akkor éktelen
haragra gerjedt, és már másnap el is ment Horváthékhoz, hogy kérdőre vonja
a fiút. Ám kiderült, hogy Zsigának váratlanul haza kellett utaznia – hírt
kapott, hogy az édesanyja betegeskedik. Azóta egy levelet is írt Ilkának,
amiben megkövette őt a hirtelen távozása miatt, de biztosította arról, hogy
amint lehetősége lesz rá, haladéktalanul beszélni fog az édesapjával. Ilkának
ezt olvasva újfent furcsa érzései támadtak, ám amikor most messziről
meglátta Szentgyörgyinét, az asszony valóban betegesnek tűnt – sápadt volt,
az arca beesett, a szemei alatt fekete karikák húzódtak.
– Apus, kérem, legyen hozzá kedves – súgta Kálmánnak, aki vonakodva
bár, de beleegyezőn bólintott.
– Györöky uram, Ilka kisasszony – Zsiga odaért hozzájuk és meghajolt. –
Boldoggá tesz, hogy itt láthatom kegyelmeteket!
– Én is örülök – mondta Ilka. – Nem gondoltam volna, hogy a legutóbbi
találkozásunk után megint ilyen sokat kell várnom – tette hozzá ártatlanul
félrehajtott fejjel.
– Tudja, az édesanyám gyengélkedett…
– Remélem, már jobban van!
Mindketten az asszony felé néztek, aki leplezetlenül ellenséges
pillantásokkal méregette Ilkát.
– Igen – Zsiga zavartan krákogott. – És alig várja, hogy megismerhesse
kegyelmedéket.
– Arra most lesz alkalma – mondta Kálmán. – A menyegzői ebéd után
igazán bemutathatna minket a tisztelt szüleinek.
– Hogyne! – Zsiga gyanúsan készséges volt. – Akkor hát, ha
megbocsátanak…
– Menjen csak – Ilka ismét Szentgyörgyiék felé nézett. Az asszony most az
urának súgott valamit, mire mindketten feléjük fordultak. A lány
legszívesebben kinyújtotta volna rájuk a nyelvét, de ehelyett elővette a
legbájosabb mosolyát, és meghajtotta a fejét.
– Nem tetszik ez nekem – morogta Apus, mikor újra egyedül maradtak.
– Nekem sem… de most üljünk le végre. Bevallom, megéheztem – Ilka
rögtön helyet is foglalt az asztalnál. Az árnyas fák alatt megtartott ebéd első
fogásaként húslevest szolgáltak fel, majd többféle hús, szárnyasok, vadhús
mártásokkal, halak, tészták következtek, végül torták, sütemények, jégbe
hűtött gyümölcsök. A lakomát a legfinomabb fehér- és vörösborokkal
öblítették le, aminek eredményeképpen egyre hangosabb és jókedvűbb lett a
násznép. Az ilyenkor szokásos évődés sem maradt el, amit a vőlegény
kacagva, a menyasszony pedig pirulva fogadott.
– Jövő ilyenkor, remélem, a keresztelőre gyűlhetünk össze! – kiáltotta
Szentgyörgyi József, Zsiga apja, aki hahotázva nézett körül, hogy lássa a
megjegyzése hatását.
– Csak jövő ilyenkorra? – kontrázott egy másik meghívott. – Addigra akár
már a második csemete is úton lehet. Már ha a vőlegény szaporán és gyakran
teljesíti a kötelességét!
Ezen még hangosabban nevettek, mire Ilka bosszúsan Apushoz fordult.
– Ugyan mi olyan nevetséges ezen, édesapám? Nyilván mindenki várja a
gyermekáldást az esküvő után, de miért kell ezt ilyen hangosan és mulatozva
megtárgyalni? Szegény Tini… nézze, legszívesebben a föld alá süllyedne
szégyenében.
– Ugyan már! – Kálmán maga is somolygott a bajusza alatt. – Ne vedd úgy
a szívedre, te leány! Nem akarnak ezzel senkit megbántani… csak mindenki
alaposan benyakalt ezekből a remek borokból, és most jókedvükben
élcelődnek. Még vissza is fogják magukat… hallottam én már vaskosabb
tréfákat is menyegzőkön.
Ilka nem válaszolt, de együttérző pillantást vetett Tinire, aki valóban
szemmel láthatóan egyre kínosabban érezte magát. Az is nyilvánvaló volt,
hogy alig csipeget az eléje tálalt rengeteg ételből, és az idegességtől, valamint
a szégyentől hol elvörösödött, hol olyan halvány lett az arca, mint a hófehér
ruhája.
Egészen idáig irigyeltem őt – gondolta Ilka –, de most… inkább mégsem
lennék a helyében. Nem lehetne, hogy Zsigával csak úgy csendesen
összeházasodnánk, a kis füredi kápolnában, minden különösebb cécó nélkül?
Lám, Tini is egyszerű, szerény esküvőt akart, aztán ez lett belőle!
Később, az ebéd után aztán ismét kellemesebb lett a hangulat – a zenekar
pattogósabb muzsikát kezdett játszani, és az asztalok közötti teret hamarosan
táncosok töltötték meg. Tinit először az édesapja kérte fel, és hangos éljenzés
és taps közepette tüzes csárdásba kezdtek. Ilka is lelkesen tapsolt,
megkönnyebbülve, hogy a barátnője végre már nincs kitéve a sikamlós
tréfáknak. Ő maga is szívesen beállt volna a táncosok közé, így unszolva
nézett az édesapjára. Kálmán a kezét nyújtotta felé, és már éppen elindultak
volna, hogy csatlakozzanak a többi mulatozóhoz, ám ekkor Zsiga bukkant fel,
és meghajolt Ilka előtt.
– Györöky kisasszony, szíves engedelmével most bemutatnám
kegyelmedéket a szüleimnek.
– Ó, nagyszerű! – a lány az apjára nézett. Kálmán arca kifürkészhetetlen
volt, de bólintott, és a fiúhoz fordult.
– Menjünk, Szentgyörgyi uram – mondta Zsigának. – Itt a soha vissza nem
térő alkalom!
Ilka ekkor lopva megbökte őt a könyökével, majd mindketten követték
Zsigát.
Ám mielőtt bármit odasúghatott volna neki, már a szigorú arcú
Szentgyörgyi József és a legyezőjét idegesen csapkodó neje előtt találták
magukat. Ilka pukedlizett, Kálmán pedig a kezét nyújtotta a másik férfinak.
– Örvendek, méltóságos báró uram – mondta, mire Szentgyörgyi alig
észrevehetően megbiccentette a fejét.
– Györöky uram! – sziszegte kelletlenül a fogai között. – Hát ez volna a
leánya? – végigmérte Ilkát. A lány lopva oldalra pillantott, és látta, hogy
Apus arca vészjóslón elborult, de egyelőre lenyelte a mérgét.
– Igen, ő volna az – mondta hangsúlyos nyugalommal. – Az egyetlen
lányom, a Györöky-birtok és a házam örököse – tette hozzá büszkén, majd ő
is végignézett a lányán, mintha még azt is hozzátenné: amellett, hogy ilyen
gyönyörű.
– Én úgy tudom, a birtokot számos adósság terheli – szólt közbe az
asszony, kellemetlen, sipító hangon. – Van rá esély, hogy visszafizesse,
mielőtt a lánya azt is megörökölné?
Kálmán arca erre már pipacsvörös lett, és nagy levegőt vett, mielőtt
megszólalt volna.
– Honnan veszi ezt, méltóságos asszonyom?
– Igaz, vagy nem igaz? – ezt már Szentgyörgyi kérdezte, aki
jelentőségteljesen a fiúra nézett, mintha azt mondta volna: ugye
megmondtam?
– Az adósságaimhoz senkinek semmi köze – mondta Kálmán némileg
meghunyászkodva. – De biztosíthatom kegyelmedéket, hogy a leányomnak
ezekből semmi hátránya sem származhat…
– Bah! – kiáltott fel az asszony, és még gyorsabban járt a keze a
legyezővel. – No hiszen… itt van a kutya elásva! Nem hiába figyelmeztettek
minket…
– Anyám! – szólalt meg ekkor Zsiga, aki láthatóan egyre kínosabban érezte
magát, és azt sem tudta, melyik lábára álljon. – Elég ebből a méltatlan
célozgatásból, különösen Ilka előtt. Meggyőződésem, hogy ő mit sem tudott
erről.
– De igenis tudtam! – Ilka dacosan állta a fiú tekintetét. – Csak nem
hittem, hogy kegyelmednek ez számít. Nem úgy viselkedett a legutóbb…
– És kegyed, kedves kisasszony? – Szentgyörgyiné most feléje fordult, és
Ilka úgy érezte, hogy a villogó fekete szeme egyenesen a veséjébe lát. – Azt
is beszélik, már régen eljegyezte magát egy osztrák ficsúrral… valami
tisztecskével. Nem átallott a tavalyi bálon is parádézni vele a fiam előtt. Ez az
ostoba gyerek még kis híján párbajozott is… örökké hálás leszek a
rokonainknak, amiért megakadályozták azt az őrültséget.
– Oliver Storz a gyerekkori barátom, és nem igaz, hogy eljegyeztük
egymást – felelte Ilka nyugodt hangon, de ekkor már az ő szeme is ugyanúgy
villogott, mint az asszonyé. – Ahhoz meg semmi köze, kivel táncolok akár a
bálban, akár itt, az esküvőn. Hozzáteszem, annak én is örültem, hogy a párbaj
nem történt meg. Valóban őrültség lett volna.
– Ilka! – szólt közbe Zsiga, és közelebb lépett a lányhoz, ám ő erre
ösztönösen hátrált egy lépést. Mit képzel ez? Azok után, hogy így vérig
sértették őket, még nem átallná felkérni táncolni? Vagy mit szeretne?
– Menjünk innen, fiam – mondta Szentgyörgyi, és megfogta Zsiga karját,
aki erre megadón lehajtotta a fejét. Elsőként az asszony fordított hátat nekik,
amiből Ilka sejtette, hogy valójában ő áll az egész jelenet mögött. Nos, ha a
báróné őnagyságának ő nem felel meg, hát így is jó!
– Nem! – mondta határozottan. – Maradjanak. Inkább mi megyünk el,
édesapám – mondta Kálmánnak a felindultságtól remegő hangon. – Megyek,
elbúcsúzom Tinitől.
– Nem sérthetjük meg őt – válaszolta Györöky, aki szemmel láthatólag
teljesen magába roskadt. – Még csak most kezdődik a táncmulatság…
– Semmi kedvem a táncmulatsághoz! Ugyan kivel táncoljak? – Ilka
elhúzta a száját, de közben a szeme könnybe lábadt, mivel igenis számított
arra, hogy Zsiga fel fogja kérni, és alig várta, hogy a férfi ismét magához
szorítsa. – Tininek majd azt mondom, hogy rosszul lett, Apus. De úgy látom,
nem is hazudnék…
Kálmán megállt, és zihálva, verejtékezve a szívéhez kapott. Ilka átkarolta,
egy közeli székhez vezette és leültette.
 – Hogy van? – kérdezte rémülten, visszaemlékezve a húsvéti rosszullétre.
– Hívjak segítséget? – körülnézett, kihez fordulhatna, de az ünneplők közül
senki sem törődött velük. Zsigáékat sem látta… talán visszavonultak
valahová, amit – őszintén szólva – nem is bánt. Tinit és az örömszülőket nem
akarta zaklatni, megkeseríteni számukra ezt a szép napot.
– Jobban vagyok, kicsim – mondta Apus alig hallhatón. – Csak egy kis
vizet kérek…
Ilka nyomban kerített egy poharat, és egy vizeskancsóból teletöltötte.
Kálmán mohón felhajtotta, és Ilka legnagyobb megkönnyebbülésére az
arcába is visszatért némi szín.
– Tényleg menjünk innen mielőbb – a lány megfogta az édesapja karját,
hogy felsegítse. – Nem is szólok Tininek… üzenetet hagyok, majd egy
szolgáló átadja neki.
– Jól van, kismadaram – Kálmán nem ellenkezett tovább.
Az istállóban Ilka megkereste Sándort, aki eddigre kissé felöntött a garatra,
és nem volt túl lelkes, hogy máris hazaindulnak. Ám amikor meghallotta,
hogy a szeretett gazdája rosszul lett, szó nélkül letette a boroskupát, elköszönt
a többi kocsistól és a szolgáktól, megigazította a mentéjét, feltette a kalapját,
és követte az úrnőjét.
Hazafelé egy darabig csendben ültek egymás mellett, és Ilka a gyönyörű
vasi, majd zalai tájat figyelte, ami most gyorsabban suhant el a szeme előtt,
mint idefelé – a száraz utakon Sándor meghajtotta a lovakat, hogy minél
előbb hazaérjenek, noha a lány mondta neki, hogy éjszakára akár meg is
szállhatnak egy fogadóban, mint idefelé tették. Apus a szemét lehunyva a
hintó falának támasztotta a fejét, de Ilka látta, hogy nem alszik. Végül nem
állta meg, hogy meg ne kérdezze:
– Apuskám… igaz, hogy nyakig úszunk az adósságban?
Kálmán kinyitotta a szemét, ami csupa könny volt.
– Nem nyakig… de igen, vannak adósságaim. Kártyáztam is, igen… de
még a tíz évvel ezelőtti nagy felvásárlást is görgetem magam előtt.
Emlékszel, amikor nem volt tavasz, sem nyár, és attól féltünk, éhen halnak a
jobbágyaink, netán mi magunk is. Ahol lehetett, búzát, kukoricát, zabot
vásároltam, de akkoriban méregdrága volt minden. Nem néztem, mi
mennyibe kerül, hiszen mi az ára az emberi életnek? Akkor mindenki hálás
volt, imába foglalták a nevemet, azóta viszont megfeledkeztek erről, és csak a
szegény ördögöt látják, aki iszik, kártyázik, szeretőt tart, és elkótyavetyéli a
saját meg a lánya feje fölül a tetőt…
 – Én nem csak ezt látom… – Ilka az édesapja kezére tette az övét, és
megszorította. – Igen, emlékszem, hogyne emlékeznék. Akkor volt az a
szörnyű vihar is, amit együtt vészeltünk át Olivérrel.
– Látod, kismadaram – Apus elmosolyodott. – Nem kell búslakodnod, ha
ez a Zsigmond gyerek a végén mégsem vesz el. Storz Olivér bármelyik
pillanatban, akár már holnap szívesen beköti a fejedet.
– Igen, tudom – Ilka felsóhajtott.
Csakhogy én nem szeretnék Storzné lenni, és Bécsbe költözni. Nem vagyok
szerelmes Olivérbe, és nem tudnám itthagyni Füredet és téged sem, szegény
öreg, bűnös Apuskám.

•••

1826 augusztusa
A lenyugvó nap csillogó csíkot festett a Balaton estére szürkéskékre változott
vizére, ám ezt Ilka innen, a partról nem láthatta, a tó közepén ringatózó
halászcsónakokban pedig nem törődtek vele – ők nap mint nap látták, és
számukra olyan megszokott volt, mint az esti harangszó és az imádság.
A lány mezítláb, a szoknyáját felhajtva bokáig a langyosan simogató
hullámokban állt, és azt várta, hogy beköszöntsön végre a teljes sötétség.
Ez a nyár számára sokkal sivárabb volt, mint az eddigiek, mivel Tini az
esküvője után elutazott a férjével annak délvidéki birtokára. A füredi
barátnőjével néhány levelet ugyan váltottak, de az újdonsült asszonykának
nem volt sok ideje levelezni. Bár Horváthék szokás szerint ezen a nyáron is
Füredre utaztak, de ezúttal nem rendeztek bált sem Tini születésnapja, sem
Anna asszony nevenapja tiszteletére. Sokan sajnálták ezt, de nem sokáig
bánkódtak, hiszen a többi helyi szórakozás: a színtársulat fellépései, a
Festetics-féle hajózás és a nádori család megszokott búcsúeseménye, az
István-napi bál mind színesítették az itt nyaraló úri közönség mindennapjait.
Utóbbit még úgy is megtartották, hogy a nádorék idén nem maradtak olyan
sokáig, mint máskor, de még nélkülük is megtelt a Nagyvendéglő szálája.
Ilkának mégis hiányzott a barátnője és még valaki… az esküvő óta nem
látta Zsigát, és úgy tűnt, hogy ezen a nyáron már egyáltalán nem is számíthat
a felbukkanására. Tini az egyik levelében megemlítette az unokatestvérét, és
azt írta, hogy Zsiga az utóbbi hónapokban külföldön utazgatott – Itáliában,
Svájcban, a német tartományokban. Ilka ezt olvasva néhány pillanatra
elábrándozott: ő is milyen szívesen csomagolna össze, ülne kocsira és vágna
neki a nagyvilágnak, ám számára ez teljességgel lehetetlen volt. Felsóhajtott,
és a csupasz lábával a vizet rugdosta.
– Néha úgy érzem, mintha börtönbe lennék zárva, kicsi Gyöngyöm –
mondta a parti fövenyen legelésző lovának. – Tudom, hogy ez a világ egyik
legszebb tája, ahogyan Apus és a barátai is mindig mondogatják, de mi van
akkor, ha én mégis szívesen látnék más vidékeket is. Még akkor is, ha nem
ennyire szépek. Akár Tiniékhez is szívesen elutaznék egy időre…
A barátnője egy ízben meg is hívta őt, és még Apus is elengedte volna, de
közben Tini áldott állapotba került, majd betegeskedett egy ideig, így az
utazást egyelőre elhalasztották.
Egész nap tikkasztó hőség volt, és mivel Apus megint nem érezte jól
magát, Ilka volt az, aki a határba kilovagolva felügyelte a betakarítási
munkálatokat. Mostanra alaposan elfáradt, és megizzadt, a pórusaiba, a
hajába pedig beette magát a csípős por, ami a hetek óta tartó aszály után a tó
felől fújó szélben mindenfelé szállt a levegőben. Mikor hazafelé tartott, és a
távolban meglátta a tó hívogatón csillogó vizét, hirtelen ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy megfürödjön benne.
Tudta, hogy ez veszélyes, egész életében hallgathatta a rémtörténeteket
arról, hogyan nyelte el a Balaton azokat, akik a legjobban szerették és
ismerték a tavat: halászokat, hajósokat, olyan helybélieket, akik nemzedékek
óta a partján éltek. Mintha csak valami szörnyű véráldozatot követelt volna,
akár egy szépséges, de kegyetlen istennő.
De én nem megyek bele messzire, csak éppen derékig vagy mellkasig,
azután nyomban újra kigázolok a partra. Meghűlni sem szeretnék. Erzsi néni
úgyis folyton ezzel riogat. De ez után a nap után, úgy érzem, nem elég az
otthoni kád vagy a dézsa. Arra vágyom, hogy a Balaton mossa le rólam a
port és a verejtéket.
Közben végleg lenyugodott a nap, és Ilka a leszálló félhomályban már nem
látta a halászcsónakokat. Vagy kieveztek a partra, vagy még kinn vannak a
vízen, de ha nem látja őket, akkor azok sem láthatják őt – legalábbis így
okoskodott. A víz ekkor már félelmetesebbnek tűnt, sötéten, zavarosan
hullámzott, és susogva mosta a partot. Ám a lány számára még így is
ellenállhatatlan vonzerőt jelentett, és egy merész gondolattól vezérelve a
ruháját egy mozdulattal a fején áthúzva ledobta a partra.
– Most meg mit bámulsz? – kérdezte Gyöngyöt, aki valóban kissé
meglepetten emelte fel a fejét, és nézett úrnőjére. – Csak lehúzott volna ez a
nehéz gúnya, és különben sem lát senki… rajtad kívül, persze.
A fehérneműm pedig még rajtam van, látod, így eleget teszek az alapvető
illemnek is.
Miközben a kancához beszélt, lassan befelé lépkedett a tóba. Mivel a nap
már lement, az idő is hűvösebbre fordult, így a vizet még valamivel
melegebbnek is érezte, de – talán az izgalomtól – reszketni kezdett. A bőrét
simogató víz és az átnedvesedett fehérnemű csiklandozása nagyon jólesett
neki, olyannyira, hogy önkéntelenül kuncogni kezdett.
– Na, mit szólsz, milyen bátor gazdasszonyod van? – kérdezte a lovától,
aki idegesen prüszkölni kezdett. – Ne aggódj! – nyugtatta. – Itt egészen
sekély a víz.
Mihelyt ezt kimondta, rémülten felsikoltott – úgy érezte, mintha valami
megragadta volna a bokáját, és a mélybe húzta volna. Közönséges hínár volt,
de a sötétben úgy tűnt a lánynak, mintha a legendák egyik, víz mélyén
lappangó szörnye kapta volna el, hogy magával vigye örökre, és még a
holttestét sem találják meg soha. Egyszeriben kicsúszott a lába alól a talaj.
A következő pillanatban elborította a fejét a víz – a füle zúgott, az orra és a
szeme megtelt, és hiába kapálózott kétségbeesetten, nem találta az iszapos,
csúszós talajt a lába alatt. Megfulladok! – gondolta rémülten, majd rögtön az
jutott eszébe, hogy mivel senki sem látta, nem tudják, hogy itt van – hiszen ő
akarta így, ezért várta meg a sötétséget.
Ekkor azonban érezte, hogy egy erős kar megragadja a derekát, és kiemeli
a vízből. A mellkasáról mintha mázsás súly szakadt volna le… hörögve
levegőt vett, majd rögtön utána hevesen köhögni kezdett.
A megmentője pillanatok alatt kivitte a partra – hiszen nem is tett meg
nagy távolságot befelé, csak itt, az északi parton hirtelen mélyül a víz. Ekkor
már minden ízében reszketett, és sokáig rázta a testét a köhögés – amíg a
könyökére támaszkodva ki nem öklendezte a tüdejébe, a gyomrába bekerült
vizet. Végül zihálva, az erőfeszítéstől és az ijedtségtől káprázó szemmel, az
arcára tapadt nedves hajfürtjein keresztül próbálta felismerni, ki volt az a
titokzatos jótevő, aki az utolsó pillanatban kihúzta a tóból, és ezzel
megmentette az életét.
A férfi pár lépésre tőle motozott a sötétben, és ahogyan a lány tekintete
lassan kitisztult, döbbenten látta, hogy sebtében a nadrágját húzta fel.
Eddig meztelen volt. Uramisten…
Ennél jobban csak akkor rökönyödött meg, amikor a megmentője
megfordult, és ő a félhomály ellenére azonnal megismerte.
Ágh András volt az.
 Ilka felnyögött, és elfordította a fejét. Legszívesebben felpattant és elrohant
volna, de ehhez nem volt elég ereje. Hallotta, hogy a férfi közelebb lépett
hozzá, és ekkor azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, és ő elsüllyedne.
– Jól van, Ilka kisasszony? – kérdezte Ágh halkan. – Fel bír állni? Hadd
segítsek…
Megfogta a karját, de Ilka egy rántással kiszabadította magát. – Jól van – a
férfi sóhajtott. – Nem akarom bántani… – leguggolt a lány mellé. – Hogy
került ide a vízbe ilyenkor? Egyáltalán tud úszni?
A lány csüggedten megrázta a fejét.
– Mindjárt gondoltam… de akkor mit keresett itt?
– Fürödni akartam – mondta a lány vékony, sírós hangon. – Csak
megmártózni… de megcsúsztam, és beleestem a vízbe.
– Én meg szerencsére éppen a közelben voltam – Ágh ismerős, nyugodt
hangja gyógyító balzsamként hatott a lány lelkére, aki, bár még mindig
borzasztóan szégyellte magát, kezdte túltenni magát a pánikon. – Én is
szeretek itt fürdőzni, az öbölben. Nem azokban a ketrecekben ott, a
savanyúvizes kútnál… úszni is megtanultam, csak úgy a magam módján, de
lám, most jó hasznát vettem ennek a tudománynak.
– Megmentette az életemet – suttogta Ilka, de még mindig nem nézett a
férfira.
– Nos… igen – Ágh megköszörülte a torkát. – Az lehetséges, de ha most
így, csuromvizesen sokáig itt marad, akkor semmire sem megyünk vele,
ugyanis csakhamar a tüdőgyulladás fogja elvinni.
Ilka tudta, hogy Ághnak igaza van – érezte, hogy egyre jobban reszket, a
langyos augusztusi éjszaka ellenére. A testére tapadó vizes fehérnemű és a
csak lassan oldódó jeges rémület miatt még a foga is vacogott. Látta, hogy
időközben a férfi teljesen fel is öltözött – sebtében magára kapta az ingjét, a
kabátját és a csizmáját, de ő még mindig az átázott alsóneműjében ült a
parton. Megpróbált feltápászkodni, és ekkor érezte, hogy Ágh megfogta a
könyökét, hogy felsegítse.
– Itt van a ruhája, kisasszony – mondta gyengéden. – Ha akarja,
elfordulok, amíg felveszi.
Ilka megvonta a vállát. Most már olyan mindegy! A fején keresztül
üggyel-bajjal belebújt a ruhájába, és a haját is lesimította.
– Mehetünk – mondta halkan.
Kissé imbolyogva, de már egyedül odament a lovához, és megkísérelt egy
mozdulattal a nyergébe szökkenni. Általában minden nehézség nélkül szokott
ez sikerülni, és büszke is volt erre a tudományára, ám most mintha minden
erő kiszökött volna a végtagjaiból.
– Segítsek? – kérdezte a férfi, mire válaszul csak bólintott. Ágh ismét
megfogta a karját, és egy ügyes mozdulattal felsegítette a lányt Gyöngyre.
Ezután ő is felült a lovára, és mindketten elindultak a partról a Györöky-kúria
felé.
Ilka számára egy örökkévalóságnak tűnt, amíg felértek az öbölre néző
domb tetejére, a házuk kapujához. Gyöngy tempósan lépkedett, de nem
kezdett ügetésbe, mintha érezte volna, hogy most kímélni kell az úrnőjét, a
lánynak pedig nem volt ereje ahhoz, hogy ő irányítsa az állatot. Bár nem
nézett hátra, de hallotta, hogy Ágh szorosan mögötte poroszkál a lovával, és
azt is tudta, hogy egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét. Elbájoló
látványt nyújthatok! – gondolta bosszúsan. Most, hogy már jobban volt,
legszívesebben megszabadult volna a kísérőjétől, de tudta, hogy most nem
lenne illendő őt elküldeni. Elvégre valóban megmentette az életét, és hálás
lehet neki, amiért habozás nélkül a segítségére sietett. Vajon mikor vette
észre, hogy ott vagyok? – jutott eszébe hirtelen. Csak nem végignézte,
ahogyan a fürdéshez készülődött, levetkőzött, és besétált a vízbe? Vagy,
ahogyan elmondta, csak akkor vette észre, amikor már a víz alatt vergődött?
Jó lett volna tőle megkérdezni, de Ilka inkább hallgatott.
– Megérkeztünk – mondta végül, és a férfira nézett. Azt várta, hogy Ágh
érti a célzást, és elbúcsúzik tőle.
– Itthon van az édesapja? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom – Ilka vállat vont. – Mikor eljöttem, még nem volt itthon, de
annak már jó néhány órája. De Erzsi néni biztosan ébren vár! Nos…
köszönöm, hogy elkísért idáig. És azt is, még egyszer, hogy megmentett –
egy kis szünetet tartott, és nagyot nyelt. – Örökké hálás leszek érte.
– Nem a háláért tettem – Ágh meghajtotta a fejét. – Isten áldja, Györöky
kisasszony! Vigyázzon magára… nem leszek mindig a közelében, hogy
kimentsem.
Ilka szeretett volna valami csípőset replikázni erre, ám végül visszanyelte a
szavait.
– Isten áldja kegyelmedet is! – válaszolta, és a lovát az istálló felé
fordította.
Odabent, ahogyan számított rá, Erzsi néni a földszinti szalonban várta, de
már nem ébren – az asztalnál a karjára borulva elaludt. Az előtte álló gyertya
már csaknem leégett, alig pislákolt, és látszott, hogy sokáig itt virraszthatott,
a sötét ablakokat és az ajtót bámulva, azt várva, Ilka mikor lovagol be végre
az udvarra, vagy lép be a házba. Most sem riadt fel azonnal – a lány odalépett
hozzá, és megérintette a vállát.
– Jézus, Mária, Szent József! – kiáltott fel a szakácsnő, mikor felemelte a
fejét, és meglátta a csapzott külsejű lányt. – Hogy néz ki, kisasszony? Mi
történt, az istenért?
– Beleestem a Balatonba – füllentette Ilka. – De nem történt semmi bajom,
azon kívül, hogy vizes lettem. Láthatja, mindenem megvan.
– Látom! – a néni felemelte a sercegő gyertyát, és végigmérte a lányt. –
Most pedig szaladjon, és nyomban öltözzön át, mielőtt összeszed itt nekem
valami halálos kórt!
Ilka szót fogadott az asszonynak, annál is inkább, mert már ugyan nem
fázott annyira, mint lent, a parton, de borzalmasan fáradtnak érezte magát.
– Maga is feküdjön le, Erzsi néni – mondta, majd mielőtt kilépett volna az
ajtón, még visszafordult. – Édesapám itthon van? – kérdezte halkan.
A szakácsnő válaszul csak a fejét rázta.
Fent, a szobájában Ilka gyorsan megszabadult a vizes ruháitól, a haját
kibontotta, hogy könnyebben száradjon, majd mielőtt elfújta volna a
gyertyáját, még utoljára az ablakhoz lépett.
Csak nem telihold van? A parton nem tűnt fel… túlságosan sötét volt
ahhoz. De akkor mi ez a furcsa világosság?
Körülnézett, és amikor meglátta a fürdőtelepnél villogó vöröses fényeket,
ijedtében kiejtette a kezéből a gyertyatartót. Szerencsére a gyertya esés
közben kihunyt, de ekkor már a szobában is akkora világosság volt, hogy
nem is volt rá szükség. A lány szeméből egy pillanat alatt kiröppent az álom,
és úgy, ahogyan volt, hálóingben, mezítláb, kibontott hajjal kirontott a
folyosóra.
– Erzsi néni! – sikoltozta. – Tűz van! Tűz van!
– Hol, az istenért?! – a szakácsnő értetlenül pislogott, a pongyoláját
markolászva a mellkasán. – Már csak ez hiányzott.
– Úgy láttam, a telepen – Ilka hirtelen elnémult, és a szájára szorította a
kezét. – Uramisten, Apus! – suttogta. – Hol van Apus?
Nem várta meg a választ, sarkon fordult, és visszarohant a szobájába.
A szekrényéből kikapta az első ruhát, ami a keze ügyébe akadt, és magára
rántotta. Erzsi néni ekkor már ott sopánkodott mögötte.
– Jaj, mit akar csinálni, kisasszony? Nem mehet oda!
– Dehogynem! – Ilka megfordult, és félretolta az útból a nénit. – Meg kell
találnom Apust.
– De… – ekkor már mindketten lefelé rohantak a lépcsőn, és a szakácsnő
lélekszakadva próbálta tartani az iramot a lánnyal.
– Menjen vissza, Erzsi néni! – kiáltott vissza Ilka az ajtóból. – Ne féljen,
vigyázok magamra!
Ezzel leszaladt a lépcsőn, és a következő pillanatban az istálló irányában
eltűnt az éjszakában.

Az egyre jobban elharapózó tűzvész valóban a fürdőtelep széléről indult, az

Esterházy-birtokon álló kocsmából, ahol a megépülése óta minden áldott éjjel
tartott a borozás, zenélés, mulatozás. A száraz, langyos nyári éjszakában a tűz
néhány szempillantás alatt tovább terjedt a közeli épületekre, és a sűrűn
beépített fürdőtelepen csakhamar szinte minden építmény lángokban állt.
Mire Ilka odaért, már ott nyüzsgött Füred és Arács apraja-nagyja, és mind
a tüzet próbálták oltani – sajtárokkal, vödrökkel, fazekakkal a tóból meg a
forrásokból vett vízzel, de csekély sikerrel. Mindenfelől kiáltozás,
jajveszékelés, sikoltozás hallatszott, amit egyre inkább elnyomott a tűz
ropogása. Mivel Gyöngy egy ponton túl visszahőkölt, és nem volt hajlandó
továbbmenni, Ilka leugrott a nyeregből, és a szoknyáját egészen a térdéig
felhúzva teljes erejéből rohant egyenesen a tűzvész felé.
– Hé! – kiáltott rá valaki, majd a következő pillanatban el is kapta a karját.
– Mit keres itt? Hová megy?
Ilka már meg sem lepődött, hogy megint Ágh Andrást látta maga mellett.
– Édesapám! – zokogta.
– Micsoda? – Ágh elszörnyedt. – Györöky uram itt van? – A tűz felé
nézett.
– Igen… azt hiszem – a lány összecsuklott, és leroskadt a földre. – Meg
kell találnom – zihálta.
– És mégis… hol lehet? A kocsmában? Vagy a kávéházban?
A lány megrázta a fejét.
– Az özveggyel… Kemenesnével… a házában, ott az arácsi részen.
Vagyis a tűzfészek közvetlen közelében.
– Majd én odamegyek – ajánlkozott a férfi, de Ilka ezt hallva felpattant.
– Nem! Hagyjon! – kiáltotta, amikor Ágh ismét megragadta a karját, hogy
visszatartsa. – Mit képzel, most már mindent megengedhet magának?
– Jó! – ebben a pillanatban a parthoz közeli kisebbik traktérház tetőzete
óriási robajjal leomlott, ezért Andrásnak üvöltenie kellett, hogy a lány
meghallja. – Magával megyek.
Ilka ez ellen már nem tiltakozott – még örült is neki, hogy nem kell
egyedül bemennie ebbe a földi pokolba.
A parti szakasztól igyekeztek minél jobban eltávolodni, ugyanis a tűz most
ott tombolt a legjobban. A kisebb traktérház szinte teljesen összeomlott, és a
fából ácsolt fürdőházak is mind lángoltak, annak ellenére, hogy közülük
sokan mélyen bent a vízben álltak cölöpökön, és hosszabb pallókon lehetett
csak megközelíteni őket. Mi több, a savanyúvizes kút körüli pavilon teteje is
égett, és a körülötte zöldellő hársfákba is belekapott a tomboló láng.
– Istenem! – Ilka az arcába hulló pernyétől már alig látott, és az
elviselhetetlen forróságtól az egész teste verejtékben úszott. Teljes erejéből a
kísérője karjába kapaszkodott. Végül a nagyobb traktérház mögött a falak
tövében átértek az Esterházy-birtokra, és a kastély mögött meglátták az első
arácsi házakat.
– Melyik az özvegy háza? – kérdezte Ágh.
– Az ott – mutatott Ilka egy takaros, fehér falú, nádtetős házra, amelyet
egyelőre még megkímélt a tűz – csupán az egyik fala feketedett meg a
koromtól, és a tető egyik sarka füstölt a ráhulló parazsaktól.
– Siessünk, mielőtt az is kigyullad! – a férfi megfogta a lány kezét, és
mindketten a ház felé rohantak. Mivel az ajtaja nyitva volt, minden
ceremónia nélkül benyitottak, és az odabent gomolygó csípős füst ellenére
alaposan körülnéztek.
– Nincs itt senki! – köhécselt Ilka. – Hol lehetnek?
Ebben a pillanatban valaki más is berontott a házba, de nyilván ő sem látott
jól, ugyanis egyenesen a lányhoz rohant, és megragadta a vállát.
– Édesanyám!
Kemenes Ferkó volt az, és amikor meglátta, hogy Györöky kisasszony áll
előtte, döbbenten hátrahőkölt.
– Hol van az édesanyám? – kérdezte.
– Nem tudjuk, itt nincs senki – mondta Ágh, aki kézen fogta Ilkát, és a
kijárat felé húzta. – Menjünk innen, mert megfulladunk!
Ő is hevesen köhögni kezdett, és hallották, hogy Ferkó is fuldokolva
kutatta az anyját a füstben, ami ekkor már fehérből szürkére váltott. Mikor
kiértek, mindketten a falnak támaszkodtak, és próbáltak friss levegőt szívni a
tüdejükbe, ami azonban már a szabadban is lehetetlennek tűnt.
– Le fog égni ez a ház is – mondta Ágh, miután kitörölte a könnyet a
szeméből. – Menjünk, mert mi is itt veszünk!
 – Meg kell találnunk édesapámat! – makacskodott a lány, és már éppen
újra elindult volna az ellenkező irányba, amikor hirtelen egy velőtrázó, állati
kiáltást hallottak, amit még a tűz harsogása sem tudott elnyomni.
– Mi volt ez? – kérdezte Ágh, a lányra nézve.
Ilka a hang irányába bámult.
– Ferkó… – mondta bizonytalanul.
Egymásra néztek, de egyikük sem szólt semmit, és gondolkodás nélkül
visszarohantak a házba, aminek ekkor már a teteje is lángolt. Ferkó azonban
már nem volt bent – az üvöltését kintről, a ház mögül hallották, így a hangot
követve mindketten a kertbe vezető hátsó ajtóhoz mentek. A fiú valóban ott
volt, de a gomolygó füstben alig látták őt – csak annyit tudtak kivenni, hogy a
földön térdel, és hétrét görnyedve hangosan sír és kiáltozik.
– Édesanyám! Édesapám!
Ilka elengedte András kezét, és közelebb lépett a fiúhoz. Ferkó két
mozdulatlan alak mellett térdelt – az egyik Kemenesné volt, a másik Györöky
Kálmán. Ilka ezt látva maga is térdre rogyott.
– Az ágyukban voltak – zokogta Ferkó. – De már nem éltek… Álmukban
érte őket a füst. Én húztam ki őket.
– Édesapám – Ilka csak ennyit mondott, majd hirtelen felkapta a fejét, és
Ferkóra meredt.
– Igen – mormolta a fiú, miközben a könnyek legördültek a kormos arcán.
– Az én édesapám is volt.
 6. fejezet

1827 márciusa
Az előző évi tűzvész után csak a tavasz beköszöntével kezdődött el újra az
építkezés. Tavaly ősszel csupán lebontották, eltakarították a megmaradt,
üszkös romokat.
A kisebb traktérház, ami közvetlenül a parton állt már jó néhány évtizede,
és a sétányon meg a forrás körüli téren korzózók, a nagyobb vendégházban
lakó vendégek elől eltakarta a kilátást, nem örvendett nagy népszerűségnek.
Régóta útban volt sokaknak, és már egy ideje azt is rebesgették, hogy jó
lenne eltüntetni. Ám ezt csak nagy nehézségek árán lehetett volna
megvalósítani… egészen mostanáig. A tűzben ugyanis az épület szinte
teljesen megsemmisült, nem lett volna sok értelme újra felépíteni. Maga a
nádor is közbenjárt a tihanyi apátnál azért, hogy hagyják szabadon a Balaton
partját, ne építsék be megint, és mindenki legnagyobb megelégedésére a
páratlan kilátás így zavartalan maradhatott a fürdőtelep legszebb részén.
Egy másik épület azonban, amit a helyiek szívük szerint ugyancsak rég
eltakarítottak volna a föld színéről, úgy tűnt, nagy valószínűséggel újjáépül –
a kocsma az Esterházy-birtokon, ahonnan az egész katasztrófa kiindult.
A tihanyi szerzetesek a Veszprém vármegyei hatóságoknál próbálták elérni,
hogy akadályozzák meg a veszélyes intézmény újjáépítését, ám Isten és a
vármegye malmai igen lassan őrölnek, és amíg az atyák türelmesen vártak a
döntésre, a gróf újjáépíttette az igencsak bőséges jövedelmet biztosító italozót
a birtokán.
A tűzvésznek sok sérültje, de szerencsére nem sok halálos áldozata volt –
olyanok, akik az oltás közben lelték halálukat, és olyanok is, mint özvegy
Kemenesné és Györöky Kálmán, akik a mérgező füstben fulladtak meg.
Kálmánt a házukhoz közeli papsokai temetőben helyezték örök
nyugalomra, a felesége mellett. A temetésen nem voltak sokan – pár barátjuk
jött el Füredről, Keszthelyről, és – amiért Ilka különösen hálás volt – Storzék
is ideutaztak Bécsből. Josef Storz azt is felajánlotta, hogy egy időre költözzön
hozzájuk Bécsbe, amit a lány visszautasított. Végül megértették, hogy a
történtek után itt van rá szükség… Ilka megörökölte a kúriát, a birtokot, de az
óriási adósságokat is, amelyekről nem sokkal azelőttig fogalma sem volt.
– Ha most itt hagyok mindent, talán szét is hordják a hitelezők –
magyarázta Josefnek és Olivérnek, akik mindketten csodálattal nézték ezt a
fiatal, törékeny, de céltudatos lányt.
– Mégis… szüksége lenne valami segítségre, leányom – jegyezte meg
Josef.
– Ó, van ám segítségem! – Ilka szomorú, halvány arca ekkor felderült. –
Nem is hittem volna, hogy ennyi barátom van. Itt vannak maguk is, de
Füreden is, sokan… sokkal többen, mint valaha is reméltem volna.
Josef és Olivér ezt hallva némileg értetlenkedve néztek egymásra, de nem
ellenkeztek. Ilka valóban nem tűnt elveszettnek vagy kétségbeesettnek, bár
eddig úgy tudták, hogy a lány olyan egyedül maradt a nagyvilágban, mint az
ujjam, és hogy közel-távol egyetlen rokona sincs életben. Ám barátai valóban
lehettek… elvégre ők sem voltak többek barátoknál. Legalábbis egyelőre
biztosan. És amikor Olivér végre annak rendje-módja szerint megkérte a
kezét (mindössze néhány nappal a temetés után, de vissza kellett indulniuk
Bécsbe, és nem volt idő a formaságokra), Ilka kedvesen bár, de kikosarazta.
– Drága Olivér, te mindig is közel fogsz állni a szívemhez, de nem lehetek
a feleséged – mondta, miután átvette a fiútól a saját kertjükben gyűjtött
virágcsokrot.
– Und warum?{23} – kérdezte Olivér kissé sértődötten. – Nem emlékszel?
Már nyolcévesen elígérkeztél nekem.
– Nem-nem! – csóválta a lány a fejét. – Én sohasem ígérkeztem el neked.
Te jelentetted ki, többször is, hogy egy szép napon nőül fogsz venni.
– És most elérkezhet ez a nap…
– Egyelőre biztosan nem! – Ilka felsóhajtott. – Értsd meg, nem mehetek
veletek Bécsbe, itt van rám szükség, te pedig nem fogsz velem itt maradni
Füreden, nem igaz?
Olivér lehajtotta a fejét, és a cipője orrát nézegette.
– Nem – bökte ki végül. – Füred szép hely, szavamra, no de hogy itt
lakjunk… Nyaranta viszont akár eljöhetnénk ide is.
– Hagyjuk ezt! – legyintett Ilka. – Köszönöm, hogy megtiszteltél a
kéréseddel, de… tudod, mit? Térjünk vissza erre egy év múlva. Most még
túlságosan közel van Apus halála, és az, hogy feje tetejére állt az életem. Ha
még akkor is fenntartod, hogy velem szeretnéd összekötni az életed, az én
érzéseim pedig megváltoznak irányodba, megígérem, hogy igent fogok
mondani.
– Egy év! – Olivér ezt hallva olyan savanyú képet vágott, hogy Ilka kis
híján elnevette magát. – Az hosszú idő, és én olyan régóta várok rád.
– Akkor ez az egy év már semmiség! – a lány biztatón megveregette a fiú
vállát. – De ha ott Bécsben találkozol valami csinos leányzóval, akkor ne
habozz… Én lennék a legboldogabb, ha végre megállapodnál, és nem várnál
rám tovább.
Végül ebben maradtak, és búcsúzóul Ilka még megígérte mindkettőjüknek,
hogy rendszeresen írni fog nekik, mindenről beszámol, és ha netán szüksége
van segítségre, azt sem fogja eltitkolni.
Azóta több levelet is váltottak, és Ilka büszkén számolt be róla, hogy
viszonylag zökkenőmentesen sikerült átvennie a birtok irányítását. Nem volt
ez egészen új szerep számára, hiszen az utóbbi években már sokat segített
Apusnak – azért is, mert a férfi gyengélkedett, de főleg azért, mivel egyre
szétszórtabb és könnyelműbb volt. Nem volt egyszerű feladat a papírjait
átnézni és rendbe tenni – adóslevelek, megrendelések, vállalások voltak
köztük, továbbá levelezések a hitelezőkkel, a vármegyei és országos
hivatalokkal… Ilka mindenkinek maga is írt, és a halálesetre hivatkozva
további haladékot kért. Az adósság valóban nagy volt, de azért az a veszély
még nem fenyegetett, hogy a feje fölül elárverezzék a házat, amitől előzőleg
tartott. A lány abban reménykedett, hogy ha lesz két-három jó évük, akár
maradéktalanul törleszthet is mindenkinek.
A jobbágyaik, akik közül sokan születésétől ismerték, nyomban elfogadták
őt úrnőjüknek, már csak azért is, mivel az utóbbi időben ők is megszokták,
hogy Ilka kisasszony irányította a birtok ügyeit, és még a szántóföldekre, a
szőlőbe is ő lovagolt ki, hogy ellenőrizze a munkálatokat. Nem is velük volt
gond… A hatóságok emberei, a hitelezők és még a környékbeli
földbirtokosok is nehezen fogadták el, hogy egy fiatal csitri lépett Györöky
Kálmán helyére. Ugyan, miért nem megy férjhez? Kivált most, hogy teljesen
árván maradt! Úgysem boldogul egymaga!
Ilka tudta, hogy összesúgnak a háta mögött, és érezte, hogy nem tekintik őt
egyenrangú félnek, ezért amikor csak lehetett, Ágh Andrást küldte maga
helyett, hogy eljárjon az ügyeiben.
Ághgal a tragikus éjszaka óta ismét teljesen megváltozott a viszonyuk.
A férfi kimondva-kimondatlanul a jobbkeze lett – habár a tavaly augusztusi
eseményeket nem emlegették, az emlékük mégis folyton ott kísértett
közöttük. Ilka néha álmából is felriadt: hol arról álmodott, hogy ismét a
Balatonban fuldoklik, hol arról, hogy az égő házak között keresi az édesapját.
Ilyenkor zihálva felült az ágyában, és megint maga előtt látta a képeket,
amelyek örökre élesen az emlékezetébe vésődtek. A sötét, zavaros víz,
ahogyan egy szempillantás alatt elnyelte őt, a rémült vacogás a parton, majd
később a tomboló lángok a fürdőtelepen, az égő vendégház, az istállók, a
csűrök és a kicsiny parasztházak mit sem sejtő lakóikkal, akiket álmukban
lepett meg a vész. És az édesapja elszürkült, de békés, mozdulatlan arca,
amilyennek később a ravatalon is látta őt… Ágh András pedig mindenütt ott
volt, akár egy őrangyal, aki nélkül – Ilka ezt jól tudta – már ő sem lenne az
élők sorában. Azóta pedig folyton jött, segített, szó nélkül vagy éppen
utasításra, és a lány hiába tett rá célzásokat, semmiféle ellenszolgáltatást nem
fogadott el.
Kemenes Ferkó, akiről immár Ilka is tudta (habár úgy tűnt neki, mintha ő
lett volna az utolsó, aki erről tudomást szerzett), hogy a féltestvére, egy ideje
a lány kocsisaként szerepelt. Sándort, az előző kocsist és Esztert, a
cselédlányt is kénytelen volt elküldeni – úgy döntött, megspórolja az ő
bérüket is. Erzsi néni, aki szinte családtag volt, természetesen maradt, Ferkó
pedig boldog volt, hogy fedél van a feje fölött, és mindennap kap rendes ételt,
a bére már csak ráadásnak számított. Emellett az is boldoggá tette, hogy a
húga közelében lehet, aki, mióta megtudta az igazságot, sokkal kedvesebben
bánt vele. Valójában a lányt mélyen megrendítette az igazság… utólag
neheztelt is Apusra, hogy nem árulta el. Most azonban nem maradt más
vérrokona, csak ez a fiú, aki továbbra is felbosszantotta néha a
pimaszságával, ám többé egyszerűen képtelen volt haragudni rá. Az igazat
megvallva örült neki, hogy itt van a közelében, és hálás volt a sorsnak, hogy
mégsem maradt teljesen egyedül Apus halála után. Persze azért jobban örült
volna neki, ha, mondjuk, Ághról derült volna ki, hogy a féltestvére, de
mindent egybevéve ebből a fejleményből inkább vigaszt merített az utóbbi
időben.
A lány a csípős márciusi szélben, a sálját a fülére húzva, ügetett ki Gyöngy
hátán a határba, ahol már megkezdődtek a kora tavaszi munkálatok, a szántás,
a nyári kalászosok vetése. Néhol már ki is bukkantak az élénkzöld sarjak a
földből, amiket a lány örömmel mustrált. Még a nyeregből is leszállt, hogy
közelebbről megnézhesse az éledező hajtásokat, amelyekből később, nyár
közepén aranyszínű búzakalász lesz majd. Ez most még hihetetlennek tűnt,
de ez volt az élet egyik csodája, ami évről évre megismétlődött. Feljebb, a
szőlőben a tőkék még csupaszon, de katonásan, takaros sorban álltak, mintha
csak arra várnának, hogy a napsugarak belőlük is előcsalogassák az első
rügyeket.
– Szép jó reggelt, kisasszony! – Ilka megfordult, és öreg jobbágyukat,
Nagy Balázst látta maga előtt, aki a kalapját a kezében forgatva hajadonfőtt, a
szélben lobogó ősz hajjal és bajusszal állt a szántóföld szélén.
– Valami baj van, Balázs bácsi? – kérdezte Ilka, aki a férfi arckifejezése
alapján rosszat sejtett.
– Nincs nagy baj, kisasszonyka, csak egy kicsi… – az öreg elmosolyodott.
– Tudja, vannak azok az építkezések a parton…
– Igen, az újjáépítés. Szerencsére jól haladnak vele. Mi azzal a gond?
– Hát csak az, hogy… az apátság jobbágyai nem győzik ott a munkát. Hát
hisz’ nekik is kell dolgozniuk a földeken, mint mindenki másnak, ugye…
Ezért a tisztelendő atyák bérmunkásokat keresnek.
– Csak nem az építkezésen akarna dolgozni, Balázs bácsi? Nem való az
már magának!
– Nem én! A fiam, a menyem meg még a lányom özvegye is. Ők még
mind fiatalok, életerősek… Össze tudnánk gyűjteni egy kis pénzt.
Ilka elgondolkodott. Ha három munkabíró embert elenged, el fognak
maradni dologgal a birtokon. És ki tudja, hogy a példájukon felbuzdulva még
hányan fognak engedélyt kérni a bérmunkára? Ám nem volt szíve nemet
mondani az öregnek, akin látszott, hogy pontosan tudja, mi aggasztja ifjú
úrnőjét.
– Én és a kisebbik fiam is dupla munkát vállalunk majd, hogy
helyettesítsük őket – ígérte. – Meglátja, nem lesz elhanyagolva a határ sem –
körülnézett az épphogy csak kizöldülő tájon. – Nekem úgy tűnik, jó termésre
számíthatunk az idén.
– Ne igyunk előre a medve bőrére! – figyelmeztette a lány, majd keresztet
vetett. – Még túl korán van előre örvendezni… Rendben van – fordult az öreg
Balázshoz. – Menjenek, elengedem őket. Végtére… mindannyiunknak fontos
az is, hogy az üdülőtelep újjáépüljön.
– Köszönjük! – az öreg arca felderült, és meghajolt a lány előtt. – Arany
szíve van, mint az édesapjának… Isten nyugosztalja! – ő is keresztet vetett,
majd ismét meghajolt, és a botjára támaszkodva elindult hazafelé.
Ilka sokáig nézett az öreg jobbágy távolodó alakja után, és arra gondolt,
hogy az utóbbi időben nem is járt a fürdőtelepen. A tűzvész után nem sokkal
visszamentek Ferkóval, hogy megnézzék, maradt-e valami a házukból. Az
egykor oly szép és egy ideje rohamosan fejlődő part menti részek gyászos
látványt nyújtottak. Vajon mikor lesz itt minden olyan, mint azelőtt – ha
egyáltalán felépül még valaha… Azt mondják, még akár szebb is lehet, mint
volt… Ezt akkor nehezen tudta elképzelni. Ezután pedig kedve sem volt
odamenni, no meg ideje sem nagyon, az édesapja halála utáni teendők
teljesen lefoglalták. Ferkótól, aki rendszeresen látogatta az édesanyja sírját az
arácsi temetőben, gyakran kapott híreket az ott folyó munkálatokról, amelyek
a fiú szerint igen lassan haladtak. A téli hidegben azonban nem voltak ideális
körülmények az építkezéshez, így érthető, hogy a nagyobb munkálatokkal
megvárták a tavaszi szebb napokat.
De a lelkének sem tett jót az az őszi látogatás… mikor meglátta
Kemenesné házának üszkös romjait, óhatatlanul megjelent a lelki szemei előtt
a halott Apus képe. De ő legalább nem megégett, mint mások – gondolta
akkor fájó szívvel. Legalább még meg tudták őt nézni mindazok, akik örökre
el akartak tőle búcsúzni.
Mostanra azonban biztosan eltakarították már a leégett épületek romjait, és
az öreg Balázs szavaiból meg kéréséből arra lehetett következtetni, hogy újult
erővel zajlik az építkezés. Ilka azon kapta magát, hogy kíváncsi rá, hol
tartanak, és hogy látszik-e már, hogyan fest majd a katasztrófa után megújult
fürdőtelep. Felpattant Gyöngy nyergébe, és a kancát szapora ügetésre
sarkallva elindult a part felé.
Mire leért, egészen átfázott, így, mikor leszállt Gyöngy hátáról,
beburkolózott a kendőjébe, és összehúzta azt a mellkasán. A lovat a
kantáránál vezetve lassan sétált a kápolnától, el az épen maradt Horváth-ház
előtt, egészen a sétatérig. Ott furcsa látvány fogadta, de már nem olyan
kétségbeejtő, mint nem sokkal a tűz után. A leégett házak romjait már
valóban elhordták, és most mindenfelé nagy volt a sürgés-forgás – kövekkel
megrakott talicskákat toltak, vályúkban meszet kevertek, amott gerendákat
gyalultak. Az is furcsa volt, hogy a kis traktérház pusztulásával a sétatér
sokkal világosabb, tágasabb lett. Visszatért hát az élet, és Füred-fürdő, akár a
főnixmadár, ismét feltámadt a hamvaiból, mint már nemegyszer, amikor azt
hitték, örökre elpusztult.
Ilka félve bár, de lassan közeledett ahhoz a helyhez, ahol egykor
Kemenesné háza állt. Ott nem húzták fel újra a házakat – alighanem úgy
találták, túl sűrűn be volt építve az a terület, tartottak tőle, hogy könnyen újra
tűz üthet ki. Esterházy gróf a jövedelmező kocsmát persze az elsők között
építtette újjá, de a leégett istállókkal is szépen haladtak. A lány lelkének jót
tett a nyüzsgés, a robotoló és bérmunkás jobbágyok lármája, ahogyan
különböző utasításokat kiáltottak egymásnak, de olyanok is voltak, akik
dalolással múlatták az időt. Csigák nyikorogtak, kalapácsok kopogtak
szögeken, és csákányok zuhantak kövekre. A nagy hangzavarban nem is
hallotta meg, hogy a nevén szólították. Csak akkor rezzent össze, amikor
valaki megérintette a vállát. Megpördült a tengelye körül, és döbbenten látta,
hogy Szentgyörgyi Zsiga áll előtte.
– Jó napot, Ilka kisasszony – mondta meghajolva. – Elnézését kérem, ha
megijesztettem. Nem állt szándékomban. – Mivel a lány még mindig nem
szólt egy szót sem, körülnézett, és folytatta. – Uramisten, rá sem ismerek erre
a helyre! Hallottam a tűzről, és hogy az édesapja… Őszinte részvétem!
– Köszönöm! – felelte Ilka, aki csak most tudott megszólalni a torkában
keletkezett gombóctól. – Mi szél hozta erre? – kérdezte, miután nagyot nyelt,
csak hogy másra terelje a szót. – Láthatja, különben, szépen haladnak az
újjáépítéssel.
– Igen – ismerte el Zsiga kissé bizonytalanul. – Bár most még elég nagy a
felfordulás…
– Szerencséje, hogy nem látta, milyen volt a tűzvész után… de hagyjuk!
Azt hiszem, hiába igyekeznek az építkezéssel, nyárra nem tudnak mindent
felújítani. Ennek a saisonnak befellegzett… Úgy hallottam, a nádorék sem
utaznak ide idén, és nem is tudom, vajon Horváthék ideköltöznek-e
hónapokra, ahogyan már évek óta szokásuk volt. Ezért is lepődtem meg
annyira, hogy kegyelmedet itt látom – jelentőségteljesen az ifjúra nézett,
hogy vajon az megértette-e a szavai mögöttes jelentését. Vagyis hogy nem
azért akadt el a szava, mert hosszú hónapok után végre viszontlátta
Szentgyörgyi Zsigát.
– Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára találkoztunk
– mondta Zsiga szomorkásan, mintha csak a lány gondolatait visszhangozta
volna.
– Valóban! Pedig Tiniék esküvője kevesebb mint egy esztendeje volt…
igaz is – kapta fel a fejét Ilka. – Már csak ezért is örülök, hogy látom. Egy
ideje nem kaptam hírt Tini felől. Még tavaly év végén írt utoljára, hogy alig
várja a gyermeke születését, de hogy kissé gyengélkedett. Meghűlt és
köhögött. Remélem, már jól van, és… ha jól számolom, már a kicsi is világra
jött, nem igaz?
Mindezt szinte egy szuszra hadarta el, és Zsiga hasztalan próbált többször
is a szavába vágni. Végül, miután Ilka elhallgatott, néhány pillanatig
leírhatatlan tekintettel nézett rá. Végül olyan halkan szólalt meg, hogy a lány
alig hallotta az építkezések zajában.
– Tini kuzinom meghalt, Ilka. Nem tudta? Február elején született meg a
kislánya, és a hosszú betegség miatt legyengült szervezete nem bírta ki a
megpróbáltatást. A kislánya jól van… Ernesztinnek nevezték el.
Ilka elfordult, és a mellette álló Gyöngy meleg, ismerős szagú nyakába
fúrta az arcát. Zsiga csak a válla rázkódásából látta, hogy sír. Az ő szíve is
összeszorult… maga is kedvelte a csinos és mindig kedves, életvidám
Krisztinát, és el tudta képzelni, hogy Ilkát nem sokkal az édesapja elvesztése
után mennyire megviseli a legkedvesebb barátnője halála.
– Valóban nem hallott róla? – kérdezte, miután a lány zokogása
csillapodott kissé. – Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnia…
– Nem hallottam! – mondta Ilka, még mindig Gyöngy felé fordulva, és a
szemét, orrát törölgetve. – Az előző hónapokban úgy éltem, mint egy remete.
Rendbe kellett hoznom a birtok zavaros ügyeit. Azt hittem, azért nem érkezik
levél Tinitől, mert el van foglalva a hitvesével, az állapotával, később a
gyermekével. Még csak nem is sejtettem, mi lehet a valódi oka…
– Jöjjön! – Zsiga megfogta Ilka vállát, és körülnézett. – Itt sokan
felfigyeltek ránk, és minket bámulnak. Menjünk innen valami nyugodtabb
helyre!
Ilka szó nélkül bólintott, és Zsiga segítségével felült a lovára. Lassan
poroszkálva az arácsi parton egészen odáig mentek, ahol már nem láthatta,
nem hallhatta őket senki.
– Emlékszik rá, hogy éppen itt találkoztunk, amikor együtt ellovagoltunk a
Koloska-völgyig? Az is alig egy éve volt…
– Valóban! – Ilka halványan elmosolyodott. – De akkor sokkal jobb idő
volt, és mind teli voltunk reményekkel. Kegyelmed is… hiszen aznap kérte
meg a kezemet.
– Többek között ezért is jöttem el ma – vágott a szavába Zsiga. – Régóta
szerettem volna kegyedtől bocsánatot kérni. Nem a lánykérés miatt, hanem
azért, ahogyan az esküvőn viselkedtem kegyedékkel. A megboldogult
édesapjával is, akinek a bocsánatát, sajnos, már nem lesz alkalmam elnyerni.
– Hogy vannak a kedves szülei? – kérdezte Ilka halkan.
– Édesanyám most még többet betegeskedik. Attól tartunk, már nem is
igen lesz jobban, az orvosai tanácstalanok.
– Sajnálom!
– Igen… tudom, hogy ő is megbántotta kegyedéket, de kérem, neki is
nézze ezt el. Ő mindezt csakis az egyetlen fia, vagyis az én érdekemben tette.
 – Az ön érdeke volt, hogy megbántsanak? – Ilka hangja kissé gúnyosan
csengett, és Zsiga érezte is, hogy félreérthetőn fogalmazott.
– Nem. Csakhogy… aggódott, ahogyan édesapám is, a kegyed apjaurának
adósságai, és hát… az akkoriban folytatott életmódja miatt is.
– Ezt hogy érti? – Ilka felszegte a fejét, és számonkérőn nézett a fiúra.
Zsiga zavarba jött, elvörösödött. Most hogyan magyarázza meg ennek a
lánynak, aki nyilván még most is gyászolja a halott apját, hogy Györöky
Kálmán kártyázása, italozása, a közrendű szeretőjével való nyílt viszony
mind-mind botránykő volt a szülei szemében. Nem is beszélve az
adósságokról, amelyeket elrettentő példaként emlegettek a környező
megyékben. Tetejébe még az is a fülükbe jutott, hogy a feslett életű Györöky
a lányát is szabadosan neveli, vagyis inkább elhanyagolja, és hogy a
kisasszony félmeztelenül, férfimódra szokott lovagolni a határban, akár egy
boszorkány. Zsiga próbálta őket meggyőzni, hogy ezeknek a híreszteléseknek
legnagyobb része csupán rosszindulatú pletyka, a tetemes adósságok és az
apa kicsapongásai viszont számára is ismertek voltak. Ám mindennek
ellenére igazságtalannak érezte, ahogyan Tini esküvőjén a szülei beszéltek a
lánnyal és az apjával, de akkor – talán gyávaságból is – nem vette a
védelmébe őket.
– Semmiképpen nem volt szép tőlünk, ahogyan viselkedtünk… tőlem sem.
De már megkövettem ezért.
– Jól van, hagyjuk! – Ilka legyintett. – Nem neheztelek önre, hiszen azóta
tényleg minden megváltozott. Az édesanyjának mielőbbi teljes felépülést
kívánok.
– Akkor hát… – kezdte Zsiga. – Békét köthetünk?
Ilka bólintott, és a kezét nyújtotta.
– Hogyne! Nagy örömömre szolgál, hogy ma találkoztunk, és tisztázhattuk
a dolgainkat. Már csak Tini emlékére is… – a lány szeme elhomályosodott. –
Ő mindig is arra törekedett, hogy béke és nyugalom vegye körül.
Zsiga megfogta a feléje nyújtott kezet, majd némi habozás után lehajolt, és
megcsókolta. Ilka ettől a váratlan intim gesztustól megborzongott, és elkapta
a kezét, mintha csak megégette volna.
– Bocsásson meg… most már igazán mennem kell. Halaszthatatlan
dolgom van, nem is lett volna szabad lejönnöm ide.
Felszállt Gyöngy nyergébe, és sietve elindult hazafelé. Pár perc múlva
Zsiga is lóra ült, aki lassan, elgondolkodva poroszkált vissza a Horváth-
házba.
 Egyikük sem vette észre, hogy a közelben, a fák közé rejtőzve valaki
végignézte a találkozásukat. Most azonban, harmadikként Ágh András is
elhagyta a helyszínt, a Györöky-istálló egyik lovának a hátán.

•••

1827 júliusa
Az év eleje óta tartó építkezéseknek már látványos eredményei voltak a
fürdőtelepen. A sétatér és az üdülőhely központja és legfontosabb helyszíne,
a savanyúvizes kút oszlopos csarnoka visszakapta a tetejét, és a körülötte
leégett fák helyébe is újakat ültettek. Többet is, mint amennyi a tűzvészben
elpusztult – bár az újonnan ültetett fák még csak csemeték voltak, de már
most is jól látszott, hogy ha megnőnek, ismét kellemes, árnyas sétahelyet
fognak biztosítani az itt nyaralóknak. A nagyobb vendégház szerencsére nem
nagyon rongálódott meg, így oda és más fogadókba, kiadó szobákba várták a
vendégeket, akik kezdtek is visszaszállingózni, a nádorék idei távolmaradása
ellenére.
A színjátszók is visszatértek, pedig most, a tűzvész után, ha lehetséges,
még sanyarúbb körülmények között kellett meghúzniuk magukat, mint annak
előtte. Rozoga fatákolmányokban laktak, ami esőben beázott, melegben pedig
fullasztó hőség volt odabenn. Szalmazsákokon aludtak, és se díszletük, se
jelmezeik nem voltak. Mégis megérte nekik lejönni erre a nyári füredi
saisonra… ha ez nem lett volna, talán az álluk is felkopik, amíg ősszel újra el
nem kezdődik a színházi idény Székesfehérváron. A hiányosságokat pedig
leleményességgel pótolták. Jelmez híján, ha modern darabot játszottak, a saját
(egyre rongyosabb) ruháikban álltak a színpadra, a vitézi játékokhoz az éppen
itt üdülő uraktól kértek díszes, zsinóros mentéket, prémes süvegeket,
sarkantyúkat, a népi színművekhez a helyi egyszerű lakosok kölcsönöztek
nekik gúnyákat, mégpedig szívesen – hiszen micsoda mulatság volt
felismernie az embernek a saját ingjét, hímzett pruszlikját, kendőjét,
csizmáját egy-egy csepűrágón! A színpadon ily módon valósult meg a másutt
csak áhított teljes egyenlőség – a Koháry vagy az Esterházy grófok
ruhadarabjai egyenrangú félként szerepeltek a helybéli Istvánok, Mariskák,
Pálok vagy Erzsókok öltözékeivel.
A sétatér felső szélén, az Ánglus park mellett egy komoly, ábrándos
tekintetű fiatalember tanulmányozta az aznap esti színlapot, amit, mint
mindig, most is felragasztottak jó pár környékbeli fa törzsére.
 – Jó napot kívánok, kedves Mihály! – köszönt rá Ágh András, aki a kezét
is nyújtotta az ifjúnak. – Ma este is lesz szerencsénk kegyelmedhez az
előadáson?
Mihály szeme felcsillant.
– Ha lehetséges, soha nem hagyom ki. Itt, Füreden minden nagyszerű, de a
színtársulat előadásai jelentik az egyik fénypontját az itt nyaralók életének.
Meg kell mondanom, irigylem is kegyelmedet, Ágh uram. Szívesen
tüsténkednék én is esténként a színjátszók körül.
Ágh András ugyanis évek óta amolyan mindenesként tevékenykedett a
színtársulatnál, legalábbis amíg itt tartózkodtak Füreden. Jelmezeket,
díszleteket segített beszerezni, javítgatta, toldozta-foldozta a rozoga
színpadot, és az előadások közben súgóként is szerepelt. Mihály elsősorban
ezért irigyelte… ő maga – bár imádta a színházat – túl félénk volt ahhoz,
hogy szerepeljen, de súgó szívesen lett volna. Akkor mégiscsak részese
lehetne a darabnak, de nem kellene a színpadra lépnie, mindenki szeme
láttára. Sejtette, hogy Ágh András is hasonló okokból vállalta a súgó
szerepét, úgy érezte, ők ketten rokon lelkek, így a zárkózott természete
ellenére nyomban megkedvelte, és a barátja, Garay János mellett az ő
társaságában is örömmel múlatta az időt a kies Balatonfüreden.
– Az előadás után eljön velünk mulatni a Balaton közepére? – érdeklődött,
miközben karon fogta újdonsült barátját. – Ámbár ez kegyelmednek
bizonyára nem újdonság, és nem is különösebben izgalmas… ellenben
nekünk, akik szerencsétlenségünkre nem itt lakunk az év többi részében,
hatalmas élményt jelent. Rendkívüli élmény a tutajokon ringatózva, fáklyák
fényénél a víz csobogását vagy halk tárogatómuzsikát hallgatva borozgatni és
eszmét cserélni.
– Ó, ne higgye, hogy az itt lakók folyvást ezzel múlatják az időt – nevetett
András. – Kivált télen nem, mivel akkor be is fagy a tó. Bár… olyankor is
nagyon szép ez a táj, és hidegben is lehet okot és alkalmat találni a
mulatozásra.
– Akkor hát eljön?
– Nem is tudom… haza kell kísérnem Györöky kisasszonyt, és nem
szeretném, ha rám várnának.
– A szép Györöky kisasszonyt – Mihály a barátja felé fordult. – Megértem
önt! Azért a szempárért én is elmennék akár a világ végére is.
András arca elborult. Tudta, hogy kivel áll szemben – az ország egyik
ünnepelt fiatal költőjével, aki a Zalán futása című művével az előző évben
széles körű népszerűséget és elismerést szerzett magának. Nem mintha
kérkedett volna vele… András sohasem találta volna ki, hogy az egyszerű,
szerény külsejű, szégyenlős ifjú országos híresség. Mikor bemutatkozott neki,
a neve ismerős volt. Vörösmarty… aki ezt a nevet egyszer hallotta, nemigen
felejti el. De hogy hol hallotta, arra nem tudott rájönni. Ilka segítette ki – a
kezébe nyomta a vékonyka kötetet, ami elhozta a szerzőjének az ismertséget.
A lány meg is örült, hogy személyesen is megismerheti a poétát – habár itt,
Füreden annyi híres-neves és előkelő vendég megfordult még az ínségesebb
években is (mint amilyennek az idei is ígérkezett), hogy az itteniek számára
nem volt különösebb szenzáció egy ilyen találkozás. Jártában-keltében
összefuthatott itt az ember országos hírű színészekkel, a Kisfaludyakkal és
persze az ország vezető mágnásaival, élükön a nádorral. Egy Vörösmarty
felbukkanása is örömteli esemény volt, de nem túlságosan meglepő. Ezért
mikor Ágh bemutatta őket egymásnak, kellemesen elbeszélgettek, és a lány
meg is kérte a poétát, hogy írjon pár sort a könyvébe.
Vörösmarty ekkor a költő éles szemével és érzékenységével nyomban
felismerte, hogy a barátságos és kellemes külsejű Ágh hasonló helyzetbe
került, mint amilyenben ő volt a házitanítóskodása idején,{24} és ezért őszintén
megszánta. El is határozta, hogy ameddig itt van, megpróbálja elfeledtetni
vele a bánatát – ezért is hívta meg az éjszakai hajókázásra, amit Garay
barátjával egyszer már kipróbáltak, és roppant élvezetes időtöltésnek találták.
– És ha együtt kísérnénk el a kisasszonyt, azután pedig együtt szállnánk
hajóra? – indítványozta. – Így senkinek sem kellene várakozni.
– Nem – felelte András némileg vonakodva. – Akkor inkább megkérem
Ferkót, a kocsist, hogy jöjjön le Ilkáért. A kedvemért biztosan megteszi, bár
nem szívleli a színházat. Ha engem kérdez, valamikor egy színésznő
összetörhette a szívét.
– Az ő szívét nem Ilka kisasszony törte össze? – kérdezte Mihály
szomorkásan elmosolyodva. – Mert én a színésznők között, bár nagyon
csinosak, nem találtam párját.
– Ferkóét? Ó, nem, ő nem… úgy értem, ő jól tudja, hol a helye.
Mindketten elhallgattak, és ki tudja, mi járhatott a fejükben… valószínűleg
hasonló gondolatok, de egyikük sem mondta ki őket.
– Akkor hát… – szólalt meg végül Mihály, amikor a nagy vendégházhoz
értek, ahol a szállása volt. – Számíthatunk önre is?
– Üsse kavics, elmegyek – András kinyújtotta a kezét, a másik férfi pedig
belecsapott. – Egyszer élünk, nem igaz?
 Aznap este egy vidám színművet adtak, ami az Egymást bosszantók{25}
címen futott, és ez azzal járt, hogy a nézőtér jóval zsúfoltabb volt, mint a
tragédiák estéin. Hiába, a nevetés mindig több embert vonz, mint a
szomorúság, ezt Ilka némi melankóliával állapította meg. Emlékezett rá, hogy
Apus is a komédiákat szerette – szinte most is hallotta felszabadult, öblös
kacagását –, Tini viszont az édesbús darabokat. A történelmi drámákért,
különösen a magyaros témájúakért, azonban mind egyformán rajongtak, és
mind egyetértettek abban, hogy sokkal több ilyenre lenne szükség a közönség
épülésére és a hazaszeretet növelésére.
A lány lopva a szeméhez nyúlt, hogy kitörölje a hívatlan könnycseppet,
amit a kedves halottjai felidézése csalt elő belőle. Amióta ők nem voltak,
sokkal magányosabb is lett… Az előadás előtt a szép Keffenhüller lányok,
Anna és Mária, csupán messziről köszöntötték, hűvös biccentéssel, holott
amíg a közös barátnőjük élt, számtalanszor múlatták együtt az időt.
Mindegy… semmiképpen nem szeretett volna tolakodni, ezért miután minden
ismerősét köszöntötte, egyedül foglalt helyet a nézőtéren.
Bárcsak legalább András itt lehetne mellettem – gondolta nehéz szívvel.
Tudom, hogy dolga van, és a súgó szerepe nagyon is fontos. Azzal is
dicsekedett, hogy a színészek szerint neki sokkal alkalmasabb a hangja erre a
feladatra, mint a rendes súgójuké. Erre roppant büszke is… néha olyan
furcsa dolgai vannak.
Ma délelőtt például felvetette, hogy újra elkezdhetnék a zongoraórákat.
Ilka azonnal és kategorikusan nemet mondott, András pedig nem erőltette
tovább a dolgot. Mostanra a lány már kissé bánta, hogy ilyen határozottan
elutasította… talán valóban jót tenne a lelkének, ha a háztartás és a birtok
ügyei mellett a zenével is foglalkozna.
A festést is elhanyagolta az utóbbi időben – pontosabban Apus halála óta,
de éppen ma az is eszébe jutott, hogy egyik nap szívesen lejönne ide a
fürdőtelepre, és lefestené az újjászülető partszakaszt.
A lány az előadásra alig tudott odafigyelni, csak a fel-felharsanó nevetésre
ocsúdott fel néha. A színészek, amikor már sokadszorra játszottak egy-egy
darabot, annyira otthon érezték magukat benne, hogy nem ragaszkodtak
feltétlenül a megírt és betanult szöveghez, és néhol átköltötték, hozzáadtak
ezt-azt, aktuális kiszólásokkal és privát tréfákkal szórakoztatták a
nagyérdeműt. A nézők imádták ezeket a kis közjátékokat, és Komlóssy
Ferenc társulatának legnépszerűbb tagjai, Megyeri Károly, Lendvay Márton,
Hubenay Ferenc, Pozsgai János és főleg a legnagyobb mókamester, a
mulatságos fintorairól és mesterien előadott csetlés-botlásairól híres Latabár
Endre mindig hangos tapsot és elismerő kiáltásokat, füttyöt kaptak jutalmul.
Ilkának azonban, és általában a kifinomultabb ízlésű közönségnek, nem
mindig tetszett ez a bizalmaskodó rögtönzés, főleg, ha a színjátszók
vaskosabb tréfákat vagy politikai kiszólásokat is megengedtek maguknak. Ez
utóbbi miatt akár meg is üthették a bokájukat, és különben is… Füred már
így is régóta holmi ellenzéki kígyófészek hírében állt, és mindenki számára
nyilvánvaló volt, hogy az udvar besúgókat, kémeket küldött a nyaralók közé
szimatolni, jelentéseket küldeni. Most is bizonyára többen ülnek közülük itt,
a nézőtéren!
Ilka körül is nézett, azon morfondírozva, kiről feltételezné, hogy az előadás
után a szobájába visszatérve jelentéseket körmöl a színészekről vagy a
vendégekről, de így ránézésre senkit sem talált.
Ebben a pillanatban még az eddigieknél is hangosabb kacagás harsant fel a
nézőtéren, mire Ilka is visszafordította a tekintetét a színpadra, és ő is
elmosolyodott. Éppen Latabár volt megint a mulatság oka, aki hatalmas hasra
esést mímelt – csak úgy porzott a színpad.
– Micsoda ördöngös fickó! – mondta előtte egy nő a férjének. – Nem
hiszem el, hogy nem töri ki a nyakát ilyenkor!
– Nos, láthatod, hogy nem – a férfi a színpadra mutatott, ahol a színész már
fel is pattant, és úgy mókázott tovább, mintha mi sem történt volna. – Kutya
baja! Bár lehetséges, hogy fellépés után teli van kék-zöld foltokkal.
Az előadás végén többször is visszatapsolták a főszereplőket, különösen
Latabárt és a darab szerelmespárját, Lendvay Mártont és a menyasszonyát.
A színésznő, kedves szokás szerint, egy virágcsokrot is kapott, amit nyomban
szét is osztott a kollégái között.
Ilka felállt és körülnézett. András megígérte neki, hogy hazakíséri, és
általában ilyenkor már valahol itt volt a közelében, ám most nem látta őt
sehol. Csak nem tartották fel a színészek? Sokszor őt, az alkalmi súgójukat is
meghívták az előadás utáni italozásra…
Ekkor végre megpillantotta őt – több fiatalember társaságában, akik közül
csak Vörösmartyt ismerte meg. András messziről intett neki, majd valamit
mondott a többieknek, és odalépett hozzá.
– Jó estét, Ilka kisasszony! Hogy tetszett az előadás?
– Nem is tudom… elkalandoztak a gondolataim. De zajos siker volt, az
bizonyos.
– Igen… nos, az ígéret szép szó, tudom, de utólagos engedelmével ma
inkább Ferkót kértem meg, hogy kísérje haza.
Ilka arcán mintha csalódás suhant volna át, de ez csak egy pillanatig tartott.
– Áh, jól van. No és hol van Ferkó?
Mindketten körülnéztek, és fel is fedezték a fiút egy távolabbi fánál,
amihez a lány előzőleg Gyöngyöt kötötte. Valami csemegét etetett az állattal,
aki nagy kedvence volt, mint ahogyan a kanca is az úrnője után őt szerette a
legjobban a világon.
– Ott is van – mondta Ágh, majd újra Ilkához fordult. – Akkor hát… én el
is búcsúzom.
– Isten önnel… valami mulatságra készülődnek, nem igaz? – Ilka alig
leplezett irigységgel nézte a vidám kis társaságot. Ekkor Vörösmarty észre is
vette, hogy őket nézi, és a többieknek intve odalépett hozzájuk.
– Kedves Györöky kisasszony! – kezet csókolt a lánynak. – Kérem,
bocsásson meg, hogy elraboljuk a lovagját! Én ugyan felajánlottam, hogy
előzőleg mind hazakísérjük kegyedet, de ő azt állította, hogy jobb megoldást
talált.
– Ó, az bizonyos – Ilka Mihályra mosolygott. – Kemenes Ferkónál, a
kocsisomnál nem kell hűségesebb testőr!
– Akkor jól van! – Vörösmarty nevetett. – Már kezdett lelkifurdalásom
lenni, hogy elcsábítottuk az első számú hódolóját.
– Ugyan! – vágott a szavába András, majd Ilkára nézett. – Menjen,
kisasszony, későre jár. Holnap feltétlenül felkeresem.
Ilka bólintott, majd elbúcsúzott a két férfitól. Ferkó ekkor már megetette
Gyönggyel a magával hozott ételt. A nadrágjába törölte a kezét, majd Ilkára
vigyorgott, azzal a pimaszsággal, amivel még most is könnyen ki tudta hozni
a sodrából.
– Nos, kisasszony, indulhatunk? Látom, hűtlen lett a lovagja…
– Fogd be a szád! – mondta neki Ilka gyengéden. – A kocsival jöttél?
– Nem, lóháton. Láttam, hogy elhozta Gyöngyöt, és olyan szép idő van.
Mehetünk?
– Menjünk! Nem bánod, ha elkanyarodunk az öböl felé?
Ferkó nem bánta – tudta, hogy Ilka nyári estéken szeret belegázolni a
langyos vízbe. Ilyenkor akár térdig is belement, mezítláb, a szoknyáját
felhajtva. Ezért kellett elmenni egészen a tihanyi öbölig, ahol este már senki
sem járt, és nem láthatták őket. Egy hölgytől ez botrányosan illetlen
viselkedésnek számított még egy fürdőhelyen is, de Ferkót nem zavarta.
Ő akár meg is fürdött a tóban, ha elég langyos volt a víz, de persze ha Ilkával
volt, ez eszébe sem jutott.
– Majd én vigyázok a lovakra – ajánlkozott, mikor a lány kedvenc
partszakaszára értek.
– Köszönöm – felelte Ilka, habár mindketten tudták, hogy Gyöngyre nem
kell vigyázni, sohasem szökne meg a gazdájától. Leszállt a nyeregből, és a
cipellőjét lerúgva, a szoknyáját térdig felhúzva belegázolt a vízbe. – De
inkább arra ügyelj, hogy senki se jöjjön erre!
– Igenis! – Ferkó tréfásan haptákba vágta magát, a lány pedig óvatosan
lépkedve (okulva az előző évi kalandjából) egy darabig hűsítette a lábát a tó
selymes vizében. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordult, és csípőre
tett kézzel a parton álldogáló Ferkóra nézett.
– Nem szeretnél te is bejönni?
A fiú először meglepődött, majd elnevette magát, és megrázta a fejét.
– Á, ugyan, kisasszony. Nem volna az illendő! Mi lenne, ha valaki
meglátna minket?
– Ki látna meg? Nem jár erre senki… még Ágh András sem bukkanhat fel
váratlanul, mivel elment mulatni a cimboráival. Na, gyerünk, tudom, hogy
neked is meleged van. Amúgy meg… – folytatta, mivel a fiú még mindig
nem mozdult – testvérek vagyunk, nem? Ezt, ha jól sejtem, a környéken
mindenki tudja rólunk, így akkor sem gondolna senki rosszra, ha esetleg
meglátnának.
– Rendben van! – Ferkó levette a mellényét, és a fején keresztül az ingét is
lehúzta. A nadrágját magán hagyta, de a földre ülve a csizmáját is lerángatta
nagy üggyel-bajjal. Végül ő is térdig belegázolt a vízbe, és lehajolva elkezdte
paskolni a mellkasát és a vállát.
Ilka irigykedve nézte – milyen könnyű dolguk van ebben is a férfiaknak!
Gondol egyet, ledobja a ruháit, és már élvezi is a hűs habokat. Ha ő nem
lenne itt, akkor nyilván még a nadrágját is levetné… Miközben fürdött, a lány
kedvtelve nézegette az izmos, barna bőrű felsőtestét. Igaz, hogy a bátyját látta
maga előtt, de el kellett ismernie, hogy roppant vonzó férfi, és szerencsésnek
mondhatná magát bármelyik leány, aki magának tudhatja a szerelmét.
– Mondd, Ferkó, van neked kedvesed?
A fiú felkapta a fejét, és a húgára bámult. Végül elmosolyodott, és
rákacsintott.
– És ha van? Kíváncsi rá, ki az?
– Hogyne lennék kíváncsi! És, Ferkó… amikor magunk között vagyunk,
nyugodtan tegezz. Elvégre testvérek vagyunk.
 – Igen… köszönöm, Ilka kisasszony. Vagyis Ilka – a fiú zavartan hebegett,
amit Ilka mókásnak talált, hiszen általában magabiztos, pimasz modorú volt,
és nem hunyászkodott meg senki előtt.
– Ne köszönd. Te vagy az egyetlen vérrokonom, és amennyire tudom, én a
tiéd. Tartsunk hát össze! Nos… akkor elárulod a lány nevét?
– Anikó…
– Ó, csak nem?
Az egyik színésznőt hívták Anikónak, Ilka más ilyen nevűt nem ismert a
környéken. Csak nem megint egy színésznővel kezdett ez az ostoba?
– De most többet nem árulok el róla! – Ferkó arcán megbántottság látszott,
amire Ilka elnevette magát, és lehajolva lefröcskölte. A fiú lerázta a fejéről a
vizet, mint egy kutya, majd ő is egy jókora adag vizet fröcskölt a lány arcára-
hajára.
Ezután mindketten kacagva, prüszkölve kergetőztek a tó sekély részében.
Ilkának eszébe jutott a sok évvel ezelőtti nyár, amikor Olivérrel játszottak
ugyanígy a Balatonban. Milyen jó lenne, ha egyszer egy olyan férfival is
eljöhetne ide, akit igazán, szívéből szeret…
Úgy fertályóra után, mikor már mindketten csuromvizesek voltak, még
mindig nevetve, lihegve elindultak a part felé. Elsőként Ferkó ugrott ki a
szárazföldre, majd a kezét nyújtotta a lánynak, hogy kisegítse.
Ebben a pillanatban mindkettőjük rémületére valaki váratlanul rájuk rontott
a part menti bokrokból.
– Ne merészelj hozzányúlni, te gazember. Átkozott cigányfattyú!
Ezzel hátulról el is kapta Ferkó nyakát, és a földre rántotta. A fiú nagyon
erős volt ugyan, most azonban a meglepetés szinte teljesen megbénította.
Mire elkezdett védekezni, az ellenfele már fölébe kerekedett.
Ráadásul ő is hasonló korú, életerős ifjú volt, aki hosszú évek óta
gyakorolta a vívást, verekedést, harcot, ezért könnyedén maga alá teperte az
egyelőre alig védekező ellenfelét.
– Zsiga! – kiáltott rá Ilka, majd kirohant a vízből. – Zsiga! – megfogta a
férfi vállát, és megpróbálta elrángatni Ferkótól. – Hagyjátok abba! –
sikoltotta.
Ferkó ekkorra összeszedte magát, és még mindig a földön fekve elkapta
Zsiga feléje sújtó karját, majd egy gyors mozdulattal, amit még kamaszként, a
társaival verekedve sajátított el, lerántotta őt maga mellé. Még egy
villámgyors mozdulat, és a parasztfiú egyszeriben maga alá gyűrte az úrfit.
Az egyik térdével a mellkasára nehezedett, és mindkét karját vasmarokkal a
földre szorította. Ilka most már őt próbálta lecsillapítani.
– Ereszd el őt, Ferkó! Még a végén valami baja esik.
– Nem én kezdtem! – csikorgatta a fogát a fiú.
– Tudom. De akkor is engedd el!
– Csak akkor, ha utána elkotródik innen.
Zsiga vöröslő arccal bólogatott, mivel a mellkasát elszorító fogás miatt egy
hang sem jött ki a torkán. Ferkó erre elengedte, mire Zsiga felkönyökölt,
oldalra fordult, és hevesen köhögni kezdett.
Akárcsak én tavaly, amikor jókorát nyeltem a Balatonból – gondolta Ilka,
majd leguggolt a fiú mellé, és aggodalmas hangon kérdezte.
– Jól van?
Zsiga nem válaszolt, sőt nem is nézett a lányra. Lassan feltápászkodott,
leporolta a ruháját, és szúrós tekintettel végigmérte Ferkót.
– Ezért még megfizetsz, fattyú! – mondta, majd köpött egyet.
Ferkó vállat vont.
– Nem én kezdtem. De örülök, hogy nem esett baja uraságodnak.
– Na jó, ebből elég – szólt közbe Ilka. – Mi volt ez? – fordult Zsigához. –
Miért támadta meg Ferkót?
– Le kellett volna lőnöm, mint egy kutyát! Sajnos nem volt nálam a
fegyverem. Kegyedet kerestem, Ilka – nézett a lányra. – Nem értem oda az
előadás végére, noha szerettem volna meglepni… Ott mondták, hogy már
elment, a kocsisával, méghozzá az öböl irányába. Én nem értettem, miért ez a
kerülő, de maguk után eredtem. Bár ne tettem volna! Vagyis dehogy! Inkább
jól tettem. Most már legalább tudom, hogy anyámnak ebben is igaza volt.
– Mármint miben? – Ilka karba tette a kezét, és kihívóan nézett a fiúra. –
Gyerünk, ki vele! Mi az, amiben igaza volt a méltóságos bárónénak?
– Csak ne beszéljen róla ilyen gúnyos hangon! A lába nyomába sem
érhet… Nos, azt mondogatta, hogy az alma nem esik messze a fájától, és
hogy kegyed a házitanítóval… de most már látom, hogy a kocsist sem veti
meg!
Ilkának a döbbenettől a torkára fagyott a szó, de mielőtt bármit is
mondhatott vagy tehetett volna, Ferkó felordított, és teljes erejéből ismét
nekirontott a másik férfinak. Ilka ezúttal is igyekezett közbelépni, de
miközben megpróbálta őket szétválasztani, neki is kijutott az ütlegekből.
– Elég! Elég! – kiáltozta. – Még a végén megölitek egymást. Ferkó! Zsiga!
Hagyjátok abba, az istenért! Ferkó a bátyám – mondta végül, valamivel
halkabban, ám ez úgy hatott Zsigára, mintha villámcsapás érte volna.
Megállt, és zihálva a lányra meredt.
– Micsoda?
– Igen, jól hallotta. A bátyám. Vagyis a féltestvérem… én is nemrég
tudtam meg. Azt hittem, én voltam a legutolsó, de ezek szerint nem.
Zsiga ezután néhány pillanatig hallgatott, majd hirtelen minden átmenet
nélkül kacagni kezdett. Leguggolt, a fejét a két kezébe fogta, és csak nevetett,
nevetett. Ilka tanácstalanul Ferkóra nézett, aki széttárta a kezét, jelezve, hogy
ő sem tudja, mihez kezdjenek most. Végül a lány odalépett hozzá, és
óvatosan megérintette a vállát.
– Zsiga!
A fiú erre végre abbahagyta az ideges nevetést, felemelte a fejét, majd
felállt.
– Szóval a bátyja, nem igaz? És a házitanító kicsoda? Talán a nagybátyja?
– Nem! De őhozzá sincs semmi közöm… mármint úgy. Eh! – a lány
legyintett. – Higgyen, amit akar, én aztán nem magyarázkodom.
Csuromvizesek vagyunk Ferkóval, és kezd hűvös lenni. Menjünk haza! –
mondta Ferkónak, aki bólintott, és indult a lovakért, akik pár lépés
távolságból nézték végig az iménti jelenetet. Gyöngy remegett az
idegességtől, ezért a fiú gyengéden cirógatni kezdte a nyakát, és valamit
sugdosott a fülébe.
– Itt vagyok, lovacskám – mondta Ilka is, és eloldotta az állatot a fától,
amihez előzőleg kipányvázták. – Nincs semmi baj!
Mielőtt felült volna rá, még egyszer visszanézett Zsigára, aki továbbra is
ugyanott állt, és őt bámulta. A lány sóhajtott egyet, megcsóválta a fejét, majd
Ferkó segítségével fellépett a nyeregbe, és elindultak hazafelé.

•••

1827. július vége

A Balatonon ringatózó gályáról fellőtt rakéták ezúttal is sok nézőt vonzottak
a partra a füredi és a tihanyi oldalon egyaránt. Az idei évben ez az esemény is
valamivel szerényebb körülmények között zajlott, az előző évi tűzvész miatt
is, persze, de azért is, mivel a keszthelyi dúsgazdag gróf, Festetics László az
évek óta tartó mérhetetlen fényűzés és pazarlás miatt mostanra már nem is
volt annyira dúsgazdag… A környéken azt rebesgették, hogy az egyre csak
halmozódó adósságok miatt a grófot lassan teljes csőd fenyegeti. Ezt még
mindig nehéz volt elhinni, de a kissé visszafogottabb idei ünnepség is csak
tovább táplálta a gyanút, hogy nem egészen alaptalanok a pletykák.
Ebben az évben a Horváth-ház ablakaiból is jóval kevesebben figyelték a
látványosságot, mint az előző években. Horváthné, Anna asszony, aki az
egyetlen leányát gyászolva még mindig talpig feketében volt, tüntetőleg nem
is ment az ablakhoz – egy távolabbi sarokban üldögélt, és néha a
zsebkendőjével megtörölte a szemét.
Horváth Fülöp János azonban végignézte a gálya érkezését, olykor még
egy távcsövet is a szeméhez emelt, hogy jobban lássa, a matrózok hogyan
kormányozzák a járművet a füredi kikötő felé.
– Nos, idén vitathatatlanul szürkébb és csendesebb minden, de ezt mi talán
nem bánhatjuk túlságosan – jegyezte meg. – Mintha csak az egész környék
osztozna a gyászunkban… Bálokat sem rendeznek, legalábbis mi biztosan
nem, és a nádorék nélkül az is kérdéses, hogy az István-napi ünnepséget
megtartják-e. Azt hiszem – a pityergő felesége felé fordult –, nem is
maradunk itt már soká. Nőm sehogyan sem tud megvigasztalódni, nekem
pedig hamarosan vissza kell térnem Pozsonyba az országgyűlés miatt.
– Még mindig nem jutnak egyről a kettőre, nem igaz? – kérdezte tőle
Szentgyörgyi József. – Már lassan két esztendeje húzódik ez a diéta, de
sehogyan sem tudnak zöld ágra vergődni. Noha sok javaslat már
kilencvenkettőben is szinte változatlan formában került a rendek elé, másokat
alig módosítottak… Mintha megállt volna az idő, szavamra! Idén már 1827-
et írunk, de szinte ugyanott toporgunk, mint Lipót császár idejében.
– Ha Lipót akkor nem hal meg, talán előbbre tartanánk… és ha az átkozott
Martinovicsék esete nem lehetetleníti el a párbeszédet az udvarral.
Évtizedekre.
– Ha-ha! Ezzel a lamentálással aztán nem megyünk sokra… De már az is
valami, hogy legalább összehívták a diétát annyi év után. És azért elértünk
egyet s mást, még ha apró ügyekben is. Valahol mégiscsak el kell kezdeni…
– Ej, hagyják már abba a politizálást! – szólt rájuk Szentgyörgyiné, aki
Horváthnéval szemben ülve a másik asszony kezét simogatta. – Rettenetes
folyton ezt hallgatni, megfájdul tőle a fejem.
– Akkor miről beszéljünk, drága Margitom? – kérdezte tőle a férje. – Ha
nem szeretnék hallgatni, igazán át is mehetnek egy másik szobába. Hiszen a
tűzijátékot sem nézik!
– Nem megyek sehová… a fiamat várom. Nem tudja, hol lehet Zsigmond?
Csak nem megint az után a kis céda után koslat?
– A Györöky lányról van szó? – kérdezte Horváthné szipogva. – Ő nem
céda… Valóban meglátszik rajta, hogy nem volt édesanyja, sőt, még egy
valamirevaló nevelőnője sem, de azért rendes, tisztességes leány. Az én
Tinikém jó barátnője volt, márpedig ő nem barátkozott akárkivel… – az
asszony hangja elcsuklott, majd a zsebkendőt a szeméhez szorítva újra sírva
fakadt. Szentgyörgyiné éppen válaszolni készült, amikor Zsiga toppant be a
szobába.
– Na végre! – Szentgyörgyiné felállt és a fia elé sietett, aki kezet csókolt
neki. – Már csak téged vártunk, fiam. Vacsorához készülődünk…
– Nem kellett volna rám várniuk! – Zsiga ingerülten megrándította a vállát,
majd ő is az ablakhoz lépett. – Már vacsoráztam a vendégházban – vetette
oda foghegyről. – Nem is maradok… meghívtak a hajóra. Csak azért
ugrottam be, hogy elköszönjek.
– Az a nőszemély is ott lesz? – kérdezte Szentgyörgyiné, mire a fiú az
égnek emelte a tekintetét.
– Nem, az ég szerelmére, nem lesz ott. Legalábbis tudtommal nem! De ha
mégis, én örülni fogok neki. Még akkor is, ha újra meg újra összetöri a
szívemet.
– Lám, ilyen a szerelem – dörmögte Szentgyörgyi uram, és
jelentőségteljesen az unokatestvérére nézett. Horváth Fülöp János
elgondolkodva szívta a szivarját, és még mindig kifelé bámult az ablakon.
– Igen – mondta ő is halkan. – Én a lányom életével fizettem azért, hogy
áldásomat adtam arra a nagy szerelemre.
– Ugyan! – Zsiga elhúzta a száját. – Bácsikám, csak nem Ernőt okolja Tini
haláláért? Hiszen őt érte a legnagyobb veszteség! És ott van az a kislány…
Horváthné erre hangosan felzokogott, mire Szentgyörgyiné ráripakodott a
fiára.
– Jaj, hallgass már!
– Bocsánatot kérek! – mondta Zsiga kedvetlenül. – De, édesanyám, akkor
sem tűröm, hogy igazságtalanul rágalmazzák Györöky kisasszonyt. Nem kell
mindenféle pletykáknak felülni… Igaz is, bátyám – fordult Horváthhoz –,
tudtak róla, hogy az a cigányképű kocsis a kisasszony féltestvére volna?
A Györöky uraság fattya? Igaz ez?
– Na még ez is! – Szentgyörgyiné mindkét karját drámai mozdulattal az
égnek emelte, és Horváthnéra nézett. – Micsoda istentelen család ez,
kedvesem?
Horváth Fülöp János egy röpke pillantást vetett az asszonyra, majd
Zsigához intézte a szavait.
 – Igen, ez nyílt titok volt errefelé. Bár biztosak nem lehettünk benne… azt
viszont tudtuk, hogy Kálmán azzal az özveggyel, Kemenesnével enyeleg. Az
vesse rá az első követ… eh, mindegy! – legyintett. – Amúgy derék ember
volt, igaz hazafi, és a lányát is szívből szerette. Mind bűnösök vagyunk a
magunk módján, és haló porában nem ildomos gyalázni senkit.
– Hát hogyne! – Szentgyörgyiné keresztet vetett. – Isten nyugosztalja! De
a lánya még nagyon is él, és bizony róla is mindenféle szóbeszéd járja. Ott
van az a házitanító, az az Ágh, vagy hogyishívják…
– Anyám! – ripakodott rá Zsiga türelmetlenül, és az apja, aki eddig
hallgatott, ezt már nem hagyta szó nélkül.
– Hallgass! Hogy beszélhetsz így édesanyáddal? Megvan a véleménye
arról a fehérnépről, és ezt nem is rejti véka alá, amihez joga van.
– Igenis, apám – motyogta Zsiga. – Akkor, ha megbocsátanak… – az ajtó
felé indult.
– Hová mégy? – kérdezte az anyja.
– Levegőzni. Úgy érzem, itt bent szétreped a fejem.

Ilka ebben az évben nem ment le az üdülőtelepre a Festetics-hajó fogadására.

Látta már elégszer, és Tini nélkül őszintén szólva nem is érdekelte az egész
hajcihő. András ugyan hívta őt – ők Vörösmartyékkal mind ott lesznek, és
este újra ki is hajóznak a szokásos iszogatásra, mulatozásra a tó közepén,
amire az ifjúság az utóbbi években igencsak rákapott. Nem is csoda!
A Balaton az esti és éjszakai órákban csodálatos látványt nyújtott, és a parton
pislákoló kósza fények, valamint a sejtelmesen világító hold és a csillagok
varázslatos hangulatot teremtettek a hullámokon ringatózó hajókon.
Ilka túl szomorú volt ahhoz, hogy velük együtt örüljön, és nem szerette
volna elrontani a kedvüket. Azért, ahogy bealkonyodott, és a tűzijáték hangjai
elértek a domb tetején álló kúriához, az ablakához ment, és innen messziről
csodálta a színes szikrákat. Mikor aztán véget ért a látványosság (ami idén
rövidebb volt, mint az előző években), lement, és benyitott a konyhába, ahol
ilyenkor Erzsi néni még tett-vett, előkészítette a másnapi ebédhez a
hozzávalókat, elrakodta a tiszta edényeket.
– Erzsi néni, kilovagolok egy órácskára – mondta neki. – Olyan szép idő
van, jól fog esni az egész napi hőség után. Most enyhe szellő fúj a tóról.
A maga helyében kinyitnám az ablakokat, vagy sétálnék egyet a kertben.
– Hogyisne! Én aztán nem sétálgatok a sötétben, még ha fizetnek érte,
akkor sem! – felelte a szakácsnő, de Ilka ezt már nem hallotta.
 Az istállóban igyekezett halkan mozogni, nehogy felébressze a bóbiskoló
lovakat. Gyöngy nem lepődött meg – ismerte már az úrnőjét, és tudta, hogy
főleg reggel vagy este szeret kilovagolni, nem a legnagyobb forróságban,
hogy őt is kímélje. Mielőtt Ilka kivezette volna a karámjából, néhány szelet
almát adott neki. Mindketten olyan halkan lépkedtek az istálló szalmával
megszórt döngölt földjén, mint az árnyék, és amikor kiértek az udvarra, Ilka
rögtön felpattant a nyeregbe, majd a következő pillanatban már odakint
vágtattak, az ilyenkor már kihalt országúton. A partra érve leszállt a lóról, és
a kedvenc legelészőhelyére vezette. Ki sem pányvázta, hadd csemegézzen
kedvére a harmatos fűből. A tó közepéről zeneszó, éneklés szűrődött ki
hozzá, meglehetősen hangosan, de ő ennek ellenére tudta, hogy biztonságos
messzeségben vannak a mulatozók – annak idején még Apus tanította neki,
hogy a vízen gyorsabban terjed a hang, mint a szárazföldön, így a fülünk
könnyen becsaphat bennünket. A hajók és tutajok fényeit is látta a békésen
hullámzó vízen, bár magukat a járműveket eltakarta a parti nádas. Leült egy
kidőlt fa törzsére, és egy letépett fűszálat rágcsálva elgondolkodva hallgatta a
partot ütemesen csapkodó hullámokat.
– Tudtam, hogy itt találom – hallotta hirtelen a háta mögül, mire
megfordult. Mikor meglátta Zsigát, meg sem lepődött.
– Én meg tudtam, hogy le fog jönni. Ma láttam a savanyúvizes kútnál, de
olyan sokan tolongtak ott, hogy nem vett észre.
– Dehogyisnem! – Zsiga elmosolyodott, és leült a lány mellé a fatörzsre. –
Észrevettem. Akkor is észrevenném, ha a hátam mögött állna egy többezres
tömegben. Érezném, hogy ott van… vagyis ott vagy. Egykor már
tegeződtünk, emlékszel?
– Emlékszem. De annak rossz vége lett…
– Sajnálom! És még jobban sajnálom, ahogyan a múltkor viselkedtem.
Mikor megláttam, hogy az a szegény ördög rád teszi a piszkos mancsát…
– Ferkó keze nem piszkos – vágott a szavába Ilka. – De hagyjuk!
Mindenféléket beszélnek rólam, tudom, így nem csoda, hogy te is
félreértetted a helyzetet. Bevallom, akkor azt hittem, nem látlak újra. De ma,
amikor megpillantottalak a kútnál, már tudtam, hogy el fogsz jönni. Ezért is
lovagoltam ki ide ma este.
– Lehet, hogy tényleg boszorkány vagy? – Zsiga egy kicsit közelebb
húzódott, és rátette a kezét a lányéra.
– Ugyan! – Ilka fintorgott. – Ezt meg ki mondta? Csak nem édesanyád?
– Nem, ő nem mondott ilyesmit… csak… hogy te meg Ágh András…
Mondd, van köztetek valami?
– Nincs, és nem is volt. Persze, nem rajta múlt… – Ilka megvonta a vállát.
– De most ne beszéljünk róla! Inkább mondd el, miért jöttél.
– Tudod te azt… hisz’ boszorkány vagy! Jól van, ne nézz így rám! Azért
jöttem, mert teljesen beléd vagyok bolondulva, Györöky Ilka! Megpróbáltam
küzdeni ez ellen az érzés ellen, de mindhiába. Amióta csak megismertelek,
nem tudlak kiverni a fejemből. Volt, amikor hónapokig nem láttalak,
utaztam, tanultam, de bárhol is jártam, bármilyen szép lányok kerültek elém,
mindig csak a te alakod volt előttem.
– Á, elég – szakította félbe Ilka. – Bevallom, jólesik ezt hallgatnom, de a
fele sem igaz. Édesapám megtanította nekem, hogy ne higgyem el a férfiak
mézesmázos, hízelgő szavait. Legalábbis ne mindet…
– Édesapádnak igaza volt – nevette el magát Zsiga. – Minek ez a
szócséplés? Bár minden igaz, amit elmondtam, de egyetlen szó is elég.
Szeretlek!
Ezzel közelebb hajolt, megfogta a lány tarkóját, közelebb húzta, és
megcsókolta. Ilka számított erre, és mint Zsiga megjelenése, ez sem érte
váratlanul, most mégis mintha villám csapott volna belé – egész testében
megremegett, és érezte, hogy a fiú is reszket. Közelebb húzódott hozzá, és
szorosan átkarolta a nyakát. Ahogy csókolóztak, érezte, ahogyan Zsiga
lassan, de ellentmondást nem tűrőn, a derekát megfogva lecsúszott a kidőlt fa
mellé, a puha és illatos fűbe.
Ekkor már a nyakát csókolta, és a fülébe sugdosott valamit, amit a lány
nem is értett, de nem is volt fontos, hogy értse. Érezte, hogy a válláról is
lecsúszott a ruhája, és a fiú a kulcscsontja melletti érzékeny bőrt halmozta el
apró, mohó csókokkal.
Lassan elernyedt a teste, és minden gondolat kiürült a fejéből. Behunyt
szeme mögött apró, fehér szikrákat látott, zúgott a füle, de még így is hallotta,
hogy egyre gyorsabban, hangosabban veszi a levegőt. Amikor érezte, hogy
Zsiga a térdével gyengéden, de mégis ellenállhatatlan erővel elkezdte
szétfeszíteni a két combját, hirtelen felemelte a fejét.
– Állj! – súgta.
– Mi a baj? – nyögte a fiú. – Fájdalmat okoztam?
– Nem, dehogy! Csak… régóta álmodozom arról, hogy a kedvesemmel
együtt fürödjek a Balatonban.
– Micsoda? – Zsiga halkan kacagni kezdett. – Te bolond lány! – megint
megcsókolta. – Tényleg kicsit furcsa vagy, de én ezért is szeretlek.
 Ilka kissé csalódott volt, de nem bánta túlságosan… ha most nem is sikerül
Zsigát becsalogatni a vízbe, el fog még jönni annak is az ideje.
– Elveszel feleségül? – kérdezte váratlanul.
– Senki mást sem vennék el, csakis téged. Ha akarod, megszöktetlek.
– Te engem? – most a lányon volt a sor, hogy kinevesse a fiút. – Nekem
senki sem parancsol. Inkább én szöktethetnélek meg téged.
– Jó, de most hallgass! – súgta Zsiga a fülébe, majd óvatosan megharapta a
cimpáját. A lány aprót sikkantott.
– Édes! – súgta a fiú, a boldogságtól elfúló hangon, és Ilka már tudta, mi
fog történni.
Soha senki nem beszélt neki arról, mi történik egy férfi és egy nő között,
amikor szeretik egymást, és amikor megpróbált puhatolózni akár Apusnál,
akár Erzsi néninél, mindketten csak mellébeszéltek, vagy gyorsan másra
terelték a szót. Majd idejében megtudod! – ez volt az általános válasz. Ám a
lány kicsi kora óta többször is végignézte, ahogyan Apus pompás csődörjei
magukévá tették a kancákat, így azért volt fogalma róla, mi történhet az
emberek között. Azt is sejtette, hogy sokkal intimebb és gyengédebb
esemény lehet, mint a lovak rövid románca, de azért némileg tartott is tőle.
Főleg azért, nehogy elsőre elügyetlenkedje a dolgot.
Ettől azonban nem kellett félnie. Gyorsan kiderült, hogy Zsiga nála jóval
tapasztaltabb szerető (ami szintén nem volt meglepő – a fiúk esetében
mindenki fontosnak tartotta, hogy minél előbb beavassák őket a testi
szerelem rejtelmeibe, akár egy készséges cselédlány, akár hivatásos
kurtizánok segítségével – talán azért, mert ha a vőlegény csődöt mond a
nászéjszakán, az jóval kínosabb, mint ha a menyasszony ügyetlenkedik vagy
húzódozik). Ilka ezért teljesen rábízta magát a fiúra, mindössze annyit tett,
hogy egy kis fészkelődéssel a lehető legkényelmesebben igyekezett
elhelyezkedni.
Hamarosan azonban már nem félt semmitől, és nem is gondolkodott.
Teljesen átadta magát az érzéseknek, amelyek a következő pillanatokban
megrohanták. Soha nem hitte volna, hogy két ember egyesülése ilyen
csodálatos – a kezdeti éles, de hamar elillanó fájdalmat hosszan tartó gyönyör
követte, ami minden porcikáját átjárta.
A végén sokáig feküdtek egymást átölelve, és a hullámok csobogását meg
az egyre halkuló zenét hallgatták. Végül Zsiga törte meg a csendet – oldalra
fordult, és a lány fülébe súgta:
– El sem tudom mondani, milyen régóta vágytam erre. Már azt hittem,
örökre elveszítettelek…
– Most már a tiéd vagyok, Szentgyörgyi Zsigmond – felelte a lány. –
Egymáshoz tartozunk, és ezt soha, senki sem változtathatja meg többé.

•••

1827 szeptembere
Szentgyörgyiné asszony levegő után kapkodva, hátrahajtott fejjel ült a
karosszékben, egy vizes zsebkendővel a homlokán, miközben egy cselédlány
mellette állva legyezgette.
– Jaj, istenem, meghalok – rebegte alig hallhatón. – Jaj, meghalok!
– Ugyan, dehogy halsz meg – mondta neki Horváthné a tőle telhető
leghiggadtabb hangon, miközben egy gyors pillantást váltott a cselédlánnyal.
– Szedd már össze magad, Margit kedvesem. Én sem haltam bele, hogy Tini
összeházasodott Ernővel, akinek azért volt a rovásán egy s más, mielőtt a
lányomat megismerte volna. Majd abba sem haltam bele, hogy elveszítettem
a legkedvesebb gyermekemet, egyetlen leányomat. Te is túl leszel rajta!
Különben is, valójában mi bajod van a kis Györöky lánnyal? Van szép háza,
birtoka, és lassan az apja adósságait is visszafizeti. Azok a pletykák
bántanak? Nos… ha Zsigát nem zavarja a szóbeszéd, amiből, megjegyzem,
szerintem egy szó sem igaz, akkor téged miért bánt annyira? Megmondom én
neked! Te már a kezdet kezdetén elhatároztad, hogy az a szegény, árva leány
az ellenséged. Holott akár barátnők is lehetnétek! Mindig is panaszkodtál,
hogy nem született lányotok. Hát most itt van… kaphatnál egy remek leányt a
fiad mellé. Hidd el, Ilka kedves, jólelkű teremtés. Ha nem ilyen volna, Tini
soha nem barátkozott volna vele, mint már mondottam.
Szentgyörgyiné felemelte a fejét, mire a nedves zsebkendő lehullott az
ölébe.
– Nekem Zsiga az egyetlen gyermekem! Igen, jól mondod, nem született
utána sem lányunk, sem több fiunk. Elég baj ez nekünk! De éppen ezért
mindennél és mindenkinél fontosabb nekem, és tudom, érzem az anyai
szívemmel – itt kissé színpadiasan a szívére tette a kezét –, hogy ez a
perszóna nem hozzá való. Tönkre fogja tenni! Már az is, ahogyan magába
bolondította! Csakis valami bűnös praktikát vethetett be, hiszen annyi nála
szebb és jobb lány van itt Füred-fürdőn is! De pont ez a kis senki kell neki!
És nem lehet szót érteni vele, meg sem hallgat, amikor megpróbálok a lelkére
beszélni, egyszerűen kimegy a szobából, vagy csak annyit mond, hogy nem
számít semmi, mert szeretik egymást, és csak ez fontos. Hát mondd meg,
hogy lehet ilyen bolond? Én mondom, az a lány valamit tett vele…
– Magába bolondította, ahogy mondod – Horváthné halkan felkacagott. –
Ugyan, drágám, ne haragudj, de ez már tényleg nevetséges! Talán mi mások
voltunk fiatalon? Nem emlékszel, milyen volt, amikor Józseffel
összeházasodtatok?
– De emlékszem, csakhogy az akkor a szüleink beleegyezésével és
áldásával történt. Én soha, érted, soha nem fogom elfogadni azt a némbert!
– Jól van! – Anna asszony felsóhajtott. – Nem is mondok már semmit…
úgyis hiába. Akkor most mi lesz, el sem mégy az esküvőre?
– Nem! – Szentgyörgyiné megint hátradőlt a karosszékben. – Nem fogom
végignézni, ahogyan az a kis cafka diadalt arat felettem.
Horváthné erre már nem is szólt semmit, csak megint a cselédre nézett.
Erről egy szót se senkinek! – figyelmeztette a tekintetével.
– Nos… de azért nincs harag, ha mi elmegyünk Fülöppel, ugye? – kérdezte
a másik asszonyt, aki ekkorra már visszahelyezte a borogatást a szemére, és
válaszul csupán nyögött egyet. Anna asszony ezt beleegyezésnek vette, így
nem is óhajtotta tovább feszegetni a dolgot.
– De nekem most mennem kell… jobbulást, drágám! – mondta, majd az
ajtóból még egy pillantást vetett a másik asszonyra, és a fejét csóválva kiment
a szobából.

Az őszi napsütés aranysárgával pöttyözte a Balaton vizét, és bársonyos,

kellemes szellő simogatta a parton korzózókat. Ilyenkor, szeptember végén
már alig voltak üdülővendégek a gyógyhelyen, de a szép időben azért páran
sétálgattak a parton és kicsit feljebb, a savanyúvizes kúthoz vezető allén.
A kicsiny, barátságos kápolnából hangos éneklés és orgonaszó szűrődött
ki.
– Ma esküvőt tartanak – mondogatták egymásnak a sétálók, és néhányan
össze is gyűltek a templom körül, hogy a kivonuláskor láthassák a
menyasszonyt. Aki, a jól értesültek szerint helybeli lány, egy füredi birtokos
árvája, akit sokan ismertek, még ha csak látásból is.
– Nagyon szemrevaló a kicsike – mondta egy idősebb úr a mellette
állóknak, majd elismerőn csettintett. – Az én szemem is többször megakadt
rajta, és azt gondoltam: „hej, ha fiatalabb lehetnék!”
– Nos, a szemét még mindig legeltetheti rajta – nevetett egy közelben álló,
nagyhangú asszonyság. – Az nem tilos akkor sem, ha már bekötötték a fejét.
 – Hallgassanak már! – pisszegte le őket egy fiatalabb nő. – Nézzék, ott
jönnek!
A kápolnából valóban elkezdett kitódulni a násznép, a közelben álló
cigányzenekar pedig mintegy vezényszóra rázendített. Az ifjú párt a
bámészkodókon kívül ekkor már az összesereglett és izgatottan sutyorgó
násznép is várta, így akik hátrébb álltak, bosszúsan vették tudomásul, hogy
alig látnak valamit. Ki gondolta volna, hogy ennyien lesznek kíváncsiak
Györöky Ilka és Szentgyörgyi Zsigmond esküvőjére? Pedig számíthattak
volna rá… Az utóbbi két hónapban szinte másról sem pletykáltak a
környéken, csak a két fiatal románcának újabb fejleményeiről. Mindenki
tudta, hogy a vőlegény édesanyja nem fogadta szívesen a fia választottját, és
hogy állítólag el sem jött az esküvőre! Vajon tényleg nincs itt? Erre is
mindenki kíváncsi volt, mint ahogyan arra is, hogy még kik jöttek el, és
persze kik nem az ünnepségre. Az esemény körüli izgalmak lefoglalták az úri
vendégek és a helybéliek figyelmét, akik a nádor és a családja hiányában idén
híján voltak a szaftos témáknak. Hamarosan azonban kielégíthették
a kíváncsiságukat…
A legtöbben persze a menyasszonyt akarták látni, ezért akkor volt a
legnagyobb tolongás, amikor az ifjú pár végre megjelent a bejáratnál. Ilka
nagyon csinos volt egyszerű fehér ruhájában, amit megint csak az édesanyja
egyik régi öltözetéből alakíttatott át. A hajába Erzsi néni tűzött fehér
virágokat és a fátylat, amit viszont újonnan rendeltek egyenesen Bécsből.
– Akár egy angyal! – sóhajtotta az egyik bámészkodó jobbágyasszony,
majd büszkén körül is nézett. – Látják, a mi kisasszonykánk a legszebb az
egész világon!
– Már nem is kisasszonyka! – nevetett egy másik, idősebb asszony, mire
többen is kuncogni kezdtek.
– Persze, hogy nem! – zsémbelt az előző asszonyság. – De attól még ő a
legszebb, nem?
Ilka mellett Zsiga is büszkén feszített a legszebb, zsinóros díszmentéjében,
fényesre suvickolt csizmájában, sarkantyúval, kackiásra pödört, bár még nem
túl tömött bajusszal.
Szentgyörgyiné, ígéretéhez híven nem jött el a kápolnába, de az örömapa,
Szentgyörgyi József úr közvetlenül a fiatalok mögött feltűnt a kápolna
ajtajában, mire sokan felhördültek a körülöttük állók közül.
– A négy örömszülő közül legalább az egyik itt van – suttogta egy férfi,
mire a körülötte állók buzgón helyeseltek. De eljöttek Horváthék is, még
Fülöp János úr is, aki – köztudottan – a lánya előző évi esküvőjét is ellenezte,
de mostanra, úgy tűnik, megbékélt. Szomorú látványt nyújtottak a
feleségével, mindketten fekete gyászruhában, amellyel ki is ríttak a
világosabb ruhákba öltözött násznépből.
Ilka szemében az egész sokaság egyetlen, kavargó masszának tűnt, és
szinte szédült, ahogyan körülnézett, de ennek ellenére tette, amit elvártak
tőle: mosolygott, köszöngetett, integetett, és közben megpróbált ismerős
arcokat keresni a tömegben. Mikor a kápolna bejáratához közel meglátta
Erzsi néni kedves, könnyáztatta arcát, fogta magát, és a bámészkodókat
félretolva odalépett hozzá, majd átölelte.
– Erzsi néni! – mondta megkönnyebbülten. – Végre valaki, akit én is
családtagnak érezhetek!
A szakácsnő nem válaszolt, csak tovább sírdogált, de néhány pillanat
múlva eltolta magától a lányt.
– Ne butáskodjon… összefoltozom a szép ruháját. No, menjen… ott várja
a férje. Mától ő a családja.
Zsiga valóban aggodalmas, várakozó arccal nézett rá, mire Ilka még
megcsókolta a néni arcát, és visszament az újdonsült hitveséhez.
– Bocsáss meg! – mondta neki. – De engem ő nevelt fel. Nem tudtam
megállni, hogy ne menjek oda hozzá.
– Jól van, csak mindenki ránk vár – súgta neki Zsiga. – Mehetünk?
Ilka bólintott, és belekarolt a férjébe. Nagy levegőt vett, és nyelt párszor,
hogy elmúljon a hirtelen rátörő émelygés, ami egy ideje megkeserítette a
napjait. Erzsi néni szerint az izgalmaktól… De már indultak is! A cigányok
nyomban a menet élére álltak, és a násznép elindult a nem túl hosszú útra a
Nagyvendéglőig, amelynek a báltermében rendezték a lakodalmat. Ilka nem
túlzottan örült ennek, szerényebb ünnepséget szeretett volna (már csak Tini
példájából is okulva), de Zsiga édesapja és Horváthék is ragaszkodtak hozzá,
hogy a vendégsereghez méltó helyen ünnepeljenek.
Az út mentén is több sorban álltak mind a vendégek, mind helybéliek,
éljenezve, tapsolva, ahogyan az ifjú pár elhaladt előttük.
– Látod, mennyien szeretnek minket? – kérdezte Zsiga, aki egyre
büszkébben és peckesebben lépdelt a felesége balján.
– Igen! – a lány szeme könnybe lábadt. – Nem is hittem volna…
A könnyein keresztül ekkor egy másik ismerős arcot pillantott meg. Ágh
András állt ott a legszebb ünneplőjében, karba tett kézzel és halványan,
szomorúan mosolyogva. Ettől a mosolytól a lány szíve egyszeriben
megmagyarázhatatlanul elszorult… de a következő pillanatban elkapta a
tekintetét, és aznap este már nem is gondolt többé az egykori házitanítóra.

•••

1828 tavasza
Ilka felállt az íróasztal mellől, majd nagyot fújt, és a derekára tett kézzel
kinyújtózott. Az utóbbi hetekben már egyre nehezebben mozgott, különösen
a lépcsőzés volt megerőltető. De a legeslegjobban a lovaglás hiányzott –
Zsiga azt már az esküvőjük után nem sokkal szigorúan megtiltotta, mihelyt
megtudta, hogy máris áldott állapotba került. Nem ellenkezett – amiben csak
tudott, igyekezett a férje kedvére tenni, még akkor is, ha ezt a tiltást túlzásnak
érezte.
Ámbár most már valóban nem is tudnék lovagolni – gondolta. Gyöngy
talán el sem bírna, olyan óriásira dagadtam.
– Kisasszony, hát itt van? – nézett be Erzsi néni az ajtón. – Az édesanyja
szobájában kerestem, azt hittem, festeget… nincs szüksége valamire?
– Nincs! Nem kell folyton a nyomomban járkálni, Erzsi néni, jól vagyok.
– Persze, persze… Csak most már bármelyik pillanatban…
– Igen, én is tudom. Különben… nem vagyok már kisasszony, ezt is
ezerszer elmondtam.
– Hiába, nem bírom megszokni – a szakácsnő legyintett. – Húsz esztendeig
úgy neveztem, nem csoda, hogy még most is ez jön a számra.
– Engem nem is zavar – mosolygott Ilka. – Csak az uramat bosszantja.
Erzsi néni elhúzta a száját.
– Őt sok minden bosszantja… De biztos, hogy nem kíván valamit? Egy kis
gyümölcsöt, süteményt?
– Azt akarja, hogy még jobban meghízzak? – a lány nevetett. – Nem, nem
kérek semmit. vagyis… szólna, kérem, Ferkónak? Oliver Storznak írtam
levelet, elvihetné a postára.
– Máris megyek!
Ilka felvette a lepecsételt levelet az íróasztalról, és elgondolkodva tartotta a
kezében.
Olivérnek tavaly is írt, még az esküvője előtt, és beszámolt arról, hogy
Zsiga megkérte a kezét, egyúttal meg is hívta őt az ünnepségre. Sejtette, hogy
nem fog eljönni, és így is lett… azért nem sokkal később válaszolt a levelére,
nagyon tömören és diplomatikusan, de barátságos hangnemben. Szívből
gratulált, és sok boldogságot kívánt.
Azóta nem jelentkezett, és Ilka, az igazat megvallva, meg is feledkezett
róla. Volt elég gondjuk… Zsiga azóta sem tudta megemészteni, hogy az
édesanyja nem fogadta el a választottját, még azután sem, hogy kiderült;
érkezik az unoka. Egyetlenegyszer sem látogatta meg őket ebben a házban, és
valahányszor összetalálkoztak a fürdőtelepen, tüntetőleg elfordította a fejét,
még a köszönésüket sem fogadta. Legalábbis akkor, amikor Ilka is Zsigával
volt, vagy éppenséggel egyedül. Azt Ferkótól és más helybéliektől is tudta,
hogy anya és fia kettesben többször is találkoztak, és beszélgettek, vagy talán
veszekedtek. Ilkának fogalma sem volt róla, miről tárgyalhatnak a háta
mögött, és amikor egyszer megpróbálta kipuhatolni Zsigánál, ő olyan
ingerülten válaszolt, hogy inkább nem is feszegette tovább a kérdést.
Aztán nagy meglepetésére pár napja érkezett egy levél Olivértől, amiben
régi barátja megírta, hogy nemrégiben ő is megnősült. „Ha már az ön kezét
nem nyerhettem el…” – írta félig-meddig tréfásan, amivel megmelengette
Ilka szívét. Vajon hogyan alakult volna az életem, ha mégis Olivérhez megyek
hozzá? – mélázott az asszony. Mindenesetre most Bécsben élnénk… és mi
lenne akkor a házzal, a birtokkal? Talán végleg itt kellett volna hagynom…
Nem, nem, azt sohasem tudtam volna megtenni!
Most pedig már itt van ez a gyermek is. Végigsimította domborodó hasát,
mint az utóbbi hónapokban már annyiszor… A magzat egyre többet mozgott,
forgott, ficánkolt, ami csodálatos érzés volt, de már alig várta, hogy végre
megszülessen, és a kezébe foghassa. Erzsi néninek igaza volt, ez már
bármelyik pillanatban megtörténhet, és Ilka azt is tudta, hogy a szakácsnő
miért aggódik annyira. Az édesanyja annak idején gyermekágyi lázban halt
meg, és nem olyan régen a barátnője, Horváth Tini sem élte túl a kisbabája
születését.
De ő betegeskedett, én pedig egészséges vagyok, és erősnek is érzem
magam. Az utóbbi időben ugyan sokat ültem itthon, de előtte folyton a friss
levegőn voltam, sokat lovagoltam, és gyalogolni sem voltam rest. Isten
kezében vagyunk, de tudom, érzem, hogy nem lehet semmi baj!
Ebben a pillanatban lódobogást hallott az udvarból, és nyomban elszorult a
torka. Zsiga az! – gondolta szívdobogva, majd azonnal el is hessegette a
rátörő rossz érzéseket. Ugyan, hiszen a férjem érkezett, a születendő
gyermekem apja. Örülnöm kell neki… és örülök is!
Kiment a dolgozószobából, és az Olivérnek szóló levelet – biztos, ami
biztos – a ruhája zsebébe rejtette. Ám a folyosón nem Zsiga jött vele szembe,
hanem Ágh András. Őt sem látta ilyen közelről már az esküvője óta, ezért
megtorpant, és hirtelen nem is jött ki hang a torkán.
András is láthatóan zavarban volt. Meghajolt, majd krákogott, és a kalapját
forgatta a kezében. Ilka látta, hogy nem tudja levenni a szemét a gömbölyödő
hasáról.
– Elnézését kérem a zavarásért, Gyö… akarom mondani, méltóságos
báróné, de halaszthatatlan ügyben jöttem.
– Mi volna az? – kérdezte Ilka, majd nagyot nyelt, hogy eltüntesse a
torkából a gombócot.
– Valójában a férjével kellene beszélnem… – Ágh körülnézett, mintha
keresne valakit. – Itthon van?
– Nincsen. De minden percben hazaérhet. Az előbb azt hittem, hogy ő jött.
– Áh… – András újra megköszörülte a torkát. – Értem. A lelkemre
kötötték, hogy kegyednek semmiképpen ne mondjam el. Merthogy… a
kegyelmed állapotában…
– Az istenért, miről van szó? – Ilka elsápadt, és a hasára tette a kezét.
A gyermek rúgott egyet, mintha csak megérezte volna az édesanyja
ijedtségét.
– Az idősebb Szentgyörgyi báróné rosszul lett. A kápolnában, imádság
közben… kiesett a padból. Nem tudni, mi történt vele, most van nála a
fürdőorvos, akit nyomban áthívtak Horváthékhoz. Én éppen arra jártam, és
Horváthné asszony kért meg, hogy haladéktalanul értesítsem a báró urat… az
édesanyja állítólag önkívületben őt hívja.
– Szent isten! – Ilka a szájára tapasztotta a kezét, mivel hirtelen úgy érezte,
hogy felfordul a gyomra. Megfordult, a nyitott ablakhoz lépett, és kihajolva
párszor mély levegőt vett. – Mondanám, hogy odamegyek, de… engem,
enyhén szólva, nem kedvel a báróné. Talán rosszabbodna is az állapota, ha
meglátna.
– Vagy kegyed lenne rosszul – Ágh aggódva nézett végig az asszonyon. –
Hát ezért vonakodtam elmondani.
– Jól tette, hogy elmondta! Mihelyt az uram hazaér, rögvest leküldöm őt
Horváthékhoz. Jó lesz így?
– Köszönöm! – Ágh meghajolt, majd mikor felegyenesedett még néhány
pillanatig Ilka szemébe nézett, mintha nehezére esne elszakadni tőle.
– Ó, várjon csak! – mondta az asszony, és előhúzta a zsebéből az
Olivérnek írt levelet. – Ha nincs ellenére, én is küldöncnek használnám.
Ferkót kértem volna meg rá, de… nem tudom, hol késlekedik. Elvinné ezt a
levelet a postára?
– Nagyon szívesen! – András arca felragyogott, mintha boldoggá tenné,
hogy bármilyen szolgálatot tehet Ilkának, aki ezt látva egészen meghatódott.
– Köszönöm! – mondta halkan, majd még hozzátette. – Remélem, később
gyakrabban is láthatjuk. Ha a gyermekem kicsit nagyobb lesz…
Szóval házitanítóként – gondolta a férfi kissé csalódottan, de hangosan nem
szólt semmit.
– Isten áldja! – mondta végül, majd kezet csókolt Ilkának. – Imádkozni
fogok, hogy szerencsésen…
– Ne mondjon semmit! – vágott a szavába Ilka, majd a szájára tette az
ujját. Olyan szép volt így, hogy Andrásnak belefacsarodott a szíve. Érezte,
hogy bármilyen nehéz, mielőbb távoznia kell, és nem is szabad visszatérnie
ide sokáig.
Kifelé menet észre sem vette, hogy a tornácnál állva, az egyik oszlop
takarásából a ház ura figyelte, ahogyan sietve, a kezében a levelet
szorongatva, szapora léptekkel elhagyta a házat.
Ilka Ágh távozása után leült egy székre, és behunyt szemmel néhányszor
mély levegőt vett, hogy az imént rátört émelygést csillapítsa. Mikor Zsiga
váratlanul szinte rátörte az ajtót, ijedtében felugrott, és ösztönösen mindkét
kezét a hasára szorította, mintha védelmezni akarná a gyermekét.
– Mit keresett ez itt? – mordult rá Zsiga köszönés helyett.
– Ágh András? Azért jött, hogy…
– Megmondom én, miért jött. Megnézte, mikor kezdheti újra a viszonyát a
régi szeretőjével. Nem igaz?
– Micsoda? – motyogta Ilka. – Ezt hogy érted?
Zsiga gúnyosan felkacagott.
– Hogyan? – az asszony hasára mutatott. – Nézz magadra! Kinek lenne
gusztusa így rád?
Ilka az utóbbi hónapokban már kezdte megszokni Zsiga gorombaságait,
amiket általában gyors bocsánatkérés, majd néhány napi kedves, sőt nyájas
viselkedés követett, hogy aztán minden kezdődjön elölről. Az asszony az
anyósa praktikáinak és a még mindig folytonos fejfájást okozó adósságoknak
tudta be ezeket a hangulatváltásokat. Ám ez most túlment minden határon!
– Mit képzelsz? – sziszegte. – Hogy mondhatsz ilyet? A gyermeked
jelenlétében…
– Ki tudja, hogy az enyém-e? – Zsiga szeme megvillant. Ez is ismerős volt
már. Akkor nézett így rá, amikor szándékosan bántani akarta, és jól tudta,
hogy fájdalmat okoz a szavaival. Ilka látta a tekintetében, hogy ez kéjes
örömmel tölti el.
– Hagyd abba – mondta csüggedten, majd lehajtotta a fejét, és elfordult. –
Amúgy azért jött, hogy elmondja, az édesanyád rosszul lett. Kéri, hogy
azonnal menj hozzá.
– Micsoda? – Zsiga arca megint teljesen elváltozott. – És ezt csak így
mondod? Mit tettetek vele?
– Kicsoda? – Ilka értetlenül nézett rá.
– Te meg a szeretőd.
Az asszony ezt már nem bírta tovább. Odalépett a férfihoz, és arcul ütötte.
Zsiga döbbenten nézett rá, ő pedig ijedt mozdulattal a saját arcához kapta a
kezét.
A következő pillanatban egy csapásra elsötétült előtte a világ, és a földre
zuhant. Arra ocsúdott, hogy a homloka és az arca lüktet a fájdalomtól.
Amikor a kezével megérintette, valami langyosat érzett az ujjai alatt. Vér! –
gondolta. Ám ekkor hirtelen még ennél is nagyobb fájdalom hasított az
oldalába és a hasába. Fektében összegörnyedt, és megint csak a kisbabáját
próbálta védeni a rá záporozó ütések és rúgások elől.
Amikor legközelebb magához tért, már a szobájában volt, az ágyán fekve,
és legelőször Erzsi néni halálra vált arcát látta maga előtt. Kinyitotta a száját,
hogy mondjon neki valamit, vagy hogy megkérdezze, mi történt, ekkor
azonban olyan éles fájdalom hasított belé, mintha kést forgattak volna meg
benne. Felsikoltott, és megpróbált felülni, de a néni a vállánál fogva
visszanyomta az ágyra.
– Nyugalom! Mindjárt itt lesz az orvos és a bába is. Ferkót elszalasztottam
értük. Ne féljen, kisasszonykám, nem lesz semmi baj!
– Ugye… életben van a gyerek? – kérdezte Ilka elhaló hangon, mire Erzsi
néni megszorította a kezét.
– Persze, hogy életben van! Miért is ne lenne? Mindjárt meg is születik
erre a világra.
A görcsök újra kezdődtek, így Ilka erre már nem tudott válaszolni, a néni
pedig csak azért fohászkodott, hogy Ferkó mielőbb ideérjen az orvossal.
A Zsiga úr már elviharzott valahová, és ott hagyta a földön ezt a szegény
asszonyt, véresen, összeverve. Ráadásul mihelyt Ferkóval nagy nehezen
behozták ide, és lefektették, a vajúdás is elkezdődött.
De ha valami baja lesz a gyereknek vagy az Ilka kisasszonynak, én
megölöm azt a gazembert! – fogadkozott magában a szakácsnő. Esküszöm,
hogy megölöm! Nem bánom azt sem, ha fölakasztanak.
Ebben a pillanatban Ferkó lépett be a szobába – egyedül.
– Hol van az orvos? – kérdezte Erzsi néni kétségbeesetten.
– Nem találtam otthon. Állítólag minden itteni orvost Szentgyörgyinéhez
hívtak. De a bába mindjárt itt lesz. És… én is tudok segíteni.
– Te? – Erzsi néni a fiúra meredt. Már csak ez hiányzott!
– Láttam már ilyet – jelentette ki Ferkó, ám a hangja nem csengett túl
magabiztosan. – Lovaknál elég gyakran…
– Lovaknál!
– Embereknél is… az édesanyámmal.
– Csinálj valamit! – nézett rá Ilka könyörögve. – Nagyon fáj!
– Jól van! – Ferkó megfogta a kezét, majd a szakácsnőre nézett. –
Forraljon vizet, öreganyám. Aztán hozzon tiszta lepedőket és cérnát.
– Igen, fiam – Erzsi néni engedelmeskedett, Ferkó pedig ismét Ilkához
fordult, aki most éppen két fájás között a párnára hajtott fejjel zihált. A fiú
egy tiszta zsebkendővel a verejtékben úszó homlokát törölgette.
– Nem lesz semmi baj! – mondta, és igyekezett leplezni a hangja
remegését. – Nem lesz semmi baj, húgocskám.
Tíz, végtelennek tűnő óra után, már a bába közreműködésével Ferkó és
Erzsi néni a világra segítették Ilka és Szentgyörgyi Zsigmond kisfiát.
A gyermek, az előzmények ellenére teljesen egészséges, sűrű fekete hajú
fiúcska volt, és már az első pillanatokban dühös sírással adta a jelenlévők
tudtára, hogy megérkezett. Az újdonsült anya kimerülten ugyan, de már
nyugodt, átszellemült arccal nézte a kicsit, amikor végre a karjába adták.
– Jaj, istenem, de gyönyörű! – lelkendezett Erzsi néni. – Mi lesz a neve,
kedvesem?
– Kálmán – mondta Ilka. – Az édesapám után. Szentgyörgyi Kálmán.
 7. fejezet

1830 júliusa
Ilka a két kezét fogva segítette a kisfiát, amint az bizonytalanul próbált
bukdácsolni apró lábain. Az udvarház kertjében a magas, vaskos törzsű fák
kellemes árnyékot biztosítottak, és odalentről, a Balaton felől most is hűvös
szellő enyhítette a nyárközepi forróságot. Kálmánkán mindössze egy könnyű,
fehér ingecske volt, a lába csupaszon próbálgatta a füvet, a földet és a talpát
csiklandozó gömbölyű kavicsokat, amelyekre rálépve minduntalan
felkacagott, felvidítva az édesanyját is. Ilka maga is el-elmosolyodott, és
egészen belemerült a gyermekével való játékba, így csak az utolsó
pillanatban vette észre, hogy valaki feléjük tart a kerti ösvényen.
– Ferkó! – Ilka felegyenesedett, és a csípőjére ültette Kálmánkát. – Valami
baj van? – kérdezte, és a tekintete rögtön elborult.
Ferkó egy gyors pillantást vetett a féltestvére arcára, ahol még most is
látszott egy zúzódás már halványodó helye. Ilka persze azt mondta, hogy a
sötétben nekiment a ruhásszekrény sarkának, de a házban mindenki tudta,
hogy ennek a fele sem igaz.
Túl gyakran történtek vele ehhez hasonló „véletlen” balesetek.
– Összefutottam lent a parton Ágh András úrral – mondta, majd a zsebében
kotorászott. Ilka közben önkéntelenül is körülnézett, nyugtalan fénnyel a
szemében. – Ne aggódj, nincs itthon – súgta Ferkó, aki észrevette a
mozdulatot.
– Tudom! – suttogta az asszony is. – Láttam, amikor kilovagolt… de már
csak megszokásból is…
Ferkó bólintott, és átnyújtotta neki a borítékot.
– Ezt küldte.
– Mi ez? – Ilka nem nyúlt a levélért, mivel akkor le kellett volna tennie
Kálmánkát, aki barna szemét tágra nyitva nézte, mit hozhatott Ferkó bácsi.
Tudta, hogy sohasem jön üres kézzel – hol színes madártollat hozott neki, hol
nádból faragott furulyát, hol kagylót vagy a tó hullámaiban fényesre csiszolt
kavicsot. A kisfiú a boríték felé nyújtotta a kezét, mire Ferkó elnevette magát.
 – Hohó! – kiáltotta. – Ez most nem a tiéd, úrficska! A szépséges
mamádnak küldte a hódolója.
– Hallgass! – ripakodott rá Ilka, de egyáltalán nem dühösen. – Bontsd fel,
lássuk, mi van benne.
Színházjegyek voltak, méghozzá kettő darab. Ilka szeme felcsillant a
láttukra.
– Hát már itt vannak a színjátszók? – kérdezte, majd a kisfiához fordult. –
Hogy rohan az idő! Még csak nemrég volt a születésed napja, és éppen akkor
mondtam Erzsi néninek, hogy idén már szívesen elmennék a színházba.
Tavaly még túl kicsi voltál…
És az a semmirekellő urad akkor is úgy helybenhagyott, hogy hetekig ki
sem tehetted a lábad innen – tette hozzá Ferkó gondolatban. Érthetetlen volt
számára, Ilka miért tűri ezt a bánásmódot attól a gazfickótól, és főleg, hogy
miért védi, mentegeti őt folyton. Csak Kálmánka miatt? Vagy még mindig
szereti, ez után a három év után is?
Sokat töprengett már a dolgon, és tudta, hogy nincs egyedül a
véleményével. Erzsi néni még nála is jobban gyűlölte Zsiga urat, és
valószínűleg már régen megfojtotta volna egy kanál vízben, ha nincsen
tekintettel Ilkára és a kisfiúra.
Ebben a pillanatban azonban az asszony arca újra elfelhősödött.
– Nem hiszem, hogy el tudok menni – mondta, majd felsóhajtott. –
Kálmánkát már itt tudom hagyni Erzsi nénivel, de vajon kivel menjek? Zsiga
szerint a színház ostobaság és unalmas, hiábavaló időtöltés, egyedül meg
úgysem enged el.
– Azért vedd át a jegyeket – Ferkó előrehajolt, és belecsúsztatta a borítékot
az asszony szoknyájának a zsebébe.
– Rendben van… de ha mégsem tudok elmenni, neked adom őket. Már
csak azért is – kacsintott a férfira –, mivel tudom, hogy a színésznők a
gyengéid.
– Ugyan! – Ferkó elvigyorodott. – Én vagyok az ő gyengéjük. Ja és… Ágh
uram azt is kérdezte, hogy vagytok. Mármint te és Kálmánka. Aggódik, mivel
régen látott titeket odalent, a parton. Állítólag maga a nádor is érdeklődött
utánad.
– Ah, igen… – Ilka elfordította a fejét, és mivel Kálmánka már
türelmetlenül ficánkolt a karjában, lehajolt, és letette a földre. A kisfiú
nyomban négykézlábra állt, és meglepő gyorsasággal üldözőbe vett egy
macskát, aki eddig békésen napozott a fűben.
 – Kálmánka! – kiáltották egyszerre, és a fiúcska után eredtek. Végül Ferkó
érte őt utol, felkapta, és többször feldobta a levegőbe, mire Kálmánka
hátrahajtott fejjel, önfeledten kacagott.
– Azonnal tedd le! – hallatszott egy vészjósló hang a hátuk mögül, mire
Ilka sápadtan fordult meg. Ferkó a gyerek nevetésétől nem hallotta meg
Zsigát, és tovább játszott a kicsivel. Ilka rémülten fogta meg a karját.
– Tedd le őt, Ferkó!
Ekkor a férfi is elhallgatott, és mindketten Zsiga felé fordultak, aki karba
tett kézzel, villámló tekintettel mérte végig őket.
– Gyere ide! – nyújtotta a kezét a kisfiú felé, aki azonban vonakodott
odamenni hozzá, és a hüvelykujját a szájába dugva az anyja szoknyájához
bújt.
Ilka tudta, hogy Kálmánka tart az apjától, de azzal is tisztában volt, hogy
Zsiga könnyen dühbe gurul, ha a fia ellenkezik. Őt, Erzsi nénit és Ferkót is
azzal vádolta, hogy ellene hergelik a kisfiút. Lehajolt, megfogta a kicsit a
hóna alatt, és gyengéden Zsiga felé tolta.
– Menj, köszöntsd édesapádat, kicsim!
Zsiga elkapta a gyerek karját, majd maga felé fordította, és tetőtől talpig
végigmustrálta a kócos hajától a maszatos arcán át a foltos ingecskéig és a
piszkos kezéig-lábáig.
– Hogy néz ki ez a kölyök? Mint valami lelenc! Nincs rendes ruhája? Víz
sincs a házban, hogy megmosdassák?
– Hiszen csak játszott… – kezdte Ferkó, de Ilka figyelmeztetőleg oldalba
bökte.
– Máris megyek, rendbe hozom! – mondta.
– Jól van! De már most mondom – szólt a felesége után –, hogy nem
tűröm, hogy így elhanyagold a fiamat! Anyámnak igaza van, nevelőnőt
kellene fogadni mellé!
Ilka vissza sem nézett, de a szeme könnybe lábadt. Zsiga már Kálmánka
születése óta folyton a fejéhez vágta, hogy nem tud bánni a kicsivel, és
ugyanúgy elhanyagolja a nevelését, mint egykor az apja az övét. Ezért időről
időre megfenyegette, hogy felfogad egy nevelőnőt, aki majd „ráncba szedi” a
kis Kálmánt.
Az asszony tudta, hogy ez elsősorban az anyósa, Szentgyörgyiné ötlete
volt. Ő a három évvel azelőtti gutaütése óta nagyrészt ágyhoz kötve élt, és
ettől csak még megkeseredettebb, rosszindulatúbb lett. A fiát most is
igyekezett dróton rángatni, és mindent megtett, hogy pokollá tegye a menye
és most már az unokája életét is.
De Kálmánkát nem adom! – gondolta Ilka dacosan. Őt senki sem veheti el
tőlem!

Másnap Ilka Gyöngy nyergében hosszú idő után újra megjelent a

fürdőtelepen, ahol néhányan alaposan meg is bámulták. Ferkó előző napi
szavainak a hatására határozott úgy, hogy végre elszánja magát, és kimozdul
otthonról. Ilyenkor mindig azt hitte, hogy a járókelők és az ismerősök is
biztosan a kék foltokat vagy a horzsolásokat nézik a karján vagy az arcán.
Pedig indulás előtt alaposan megvizsgálta magát a tükörben, és úgy ítélte
meg, hogy a folt az arcán, a szeme mellett már csak egészen közelről látszik.
A biztonság kedvéért egy kis fehér púdert is tett az arcára – azelőtt soha nem
használt hasonló kencéket, de nemrégiben Veszprémben egy pipereboltban
beszerzett egy tégellyel. Jó hasznát vette, különösen, amikor rájött, hogy
nemcsak az arcán tudja használni, hanem például a karjain, a nyakán is. Mint
most is…
Eredetileg a nádorékat szándékozott meglátogatni, különösképpen
Hermina hercegkisasszonyt, akit nagyon régen nem látott, és kíváncsi volt rá,
mennyit nőtt, ügyesedett, mióta nem találkoztak. Most azonban, hogy a
főhercegi család szállása elé ért, elbátortalanodott. Magában kicsit mulatott is
a határozatlanságán… azelőtt nem volt ilyen gyáva. De ha az embert már
három éve valaki rendszeresen gúnyolja, becsmérli és még fizikailag is
bántalmazza, az nem tesz jót az önbizalmának. Végül úgy döntött, előbb
körülnéz kicsit a parton, amíg össze nem szedi magát.
A fürdőtelepen már szinte nyoma sem volt a tűzvész pusztításának. Az
épületek újra teljes pompájukban álltak, vagy, mint például a fürdőházakat,
új, szebb formában építették fel. A leégett fák helyére ültetettek már
megnőttek annyira, hogy ismét kellemes volt andalogni a parti sétányon.
Voltak is sokan, fiatal párok egymásba karolva, anyák a lányukkal, akik a
korzóra a legszebb ruhájukat vették fel, ifjak, akik a napernyők alá
bekukucskálva próbáltak flörtölni a szép kisasszonyokkal.
Ilka elmélázva nézte őket, és igyekezett a legkisebb feltűnést keltve
végigsétálni a promenádon, a lovát a kantáránál fogva vezetve. A régi
vendégház egykori helyén megállt, a tó felé fordult, és a szemét behunyva
élvezte az arcát simogató hűs, vízillatú szellőt.
– Jó napot kívánok, báróné asszony!
Ágh András hangját millió közül megismerte volna, és jól tudta, hogy tőle
nem is kell tartania, mégis összerezzent, mintha rajtakapták volna valamin.
– Jó napot kegyelmednek is, Ágh uram! – kényszeredetten elmosolyodott,
mivel érezte, hogy a férfi tekintete az arcán lévő zúzódásra szegeződött.
Hiába halványult már el, hiába próbálta a fehér púderral elfedni, ilyen
közelről nyilván még mindig jól látszott. De a férfi szerencsére egyetlen
szóval sem említette a dolgot.
– Örülök, hogy végre kegyedet is láthatjuk itt, az üdülőtelepen.
Gyönyörűek ezek a nyári napok! Azelőtt gyakran ellovagolt idáig a kancáján,
akár a barátnőjéhez, akár a hercegi növendékeihez, akár a színházba… Igaz
is! Ferkó átadta a küldeményemet?
– Igen, köszönöm szépen! De sajnos nem fogadhatom el – a szoknyája
zsebébe nyúlt, és előhúzta belőle a borítékot. – Tessék, itt van! Adja másnak,
aki fel is tudja használni. Én nem mehetek… És hogy ide miért nem járok
annyit? Nos, ha nem tudná, nekem már családom van. Férjem, gyermekem.
A barátnőm halott, a kis növendékeim lassan felcseperednek, a színház
pedig… azt hiszem, már nem nekem való.
– Csakugyan? – Ágh kétkedve nézett rá. – Annak idején nagyon szerette az
előadásokat. Emlékszem, egyet sem hagytak ki az édesapjával vagy a
barátnőivel. És úgy rémlik… a méltóságos báró úr is szívesen látogatta a
komédiásokat.
– Igen, én is jól emlékszem – Ilka felsóhajtott. – De megváltoztak az idők.
Vegye hát vissza a jegyeket, én valóban nem tudok, és nem is akarok
elmenni.
– Hát jó – Ágh vonakodva bár, de átvette az asszonytól a kissé már gyűrött
borítékot, és a zsebébe csúsztatta. – Azt semmiképpen sem szeretném, ha
kárba vesznének. De mondja… akkor sem jönnének el, ha ahelyett a
fatákolmány vagy a vendéglőbeli szála helyett egy kőszínház állna itt, az
Ánglus parkban?
– Kőszínház? – Ilka megvonta a vállát. – Á, már évekkel ezelőtt is volt szó
egy kőszínház építéséről, ami a Kisfaludy Sándor úr szívügye volt, mindenki
lelkesedett is az ötletért, de aztán nem lett belőle semmi. Közbejött a tűzvész,
és még ki tudja, mi minden…
– A lelkesedés még mindig megvan Kisfaludy úr részéről, de most már
többen is csatlakoztak hozzá, méghozzá befolyásos, vagyonos emberek.
A minap itt, a sétatéren – a háta mögé mutatott – beszélgettek jó páran,
különböző vármegyék potentátjai. Fülöp postamester uram, Kisfaludy és
jómagam is a társaságban voltunk. Nem sokkal korábban érkezett meg a
fehérvári trupp, szekerekkel, kocsikkal. Szállásuk azonban nincsen, mint
ahogyan másuk sem nagyon… útközben még a kortinát{26} is becsapták egy
zálogos zsidóhoz. Szükségük volt a pénzre, és úgy gondolták, majd
megoldják a függönyözést valami ponyvával. Ilyen ócska színpadra minek
kortina? És hát amilyen nyomorúságos körülmények között étkeznek,
öltöznek, tisztálkodnak, alszanak… Eh, minek szaporítsam a szót, kegyed is
jól tudja, miről beszélek. Kisfaludy uram egy régi szívfájdalmát is újra
előhozta, méghozzá azt, hogy itt minálunk, Magyarhonban, Pesten és másutt
is a német színészeket tejben-vajban fürösztik, nem csoda, hogy
pöffeszkednek és lenézik azokat, akik az anyanyelvükön, magyarul
szolgálják Tháliát. Méghozzá némileg okkal is, ha egyszer ezek a magyar
nyelvű színjátszók úgy élnek, mint a koldusok, kivált nyáron, amikor a
kőszínházak bezárnak! Ekhós szekereken járják az országot, istállókban,
pajtákban lépnek fel!
András egészen belelovalta magát a mondanivalójába, az arca kipirult, a
hangját felemelte, és úgy gesztikulált, mintha ő is színpadon állna. Ilka
kedvtelve nézte régi barátját, majd mikor elhallgatott, kérdőn félrehajtotta a
fejét.
– Nocsak, milyen szenvedélyes! – jegyezte meg, majd ő is elpirult. – De
igaza van… én is láttam, hogy a színészek sokszor bűzös istállókban vagy
egyenesen a szabad ég alatt kénytelenek itt éjszakázni.
– Igen! – bólintott a férfi. – Mihozzánk is odalépett az egyik színjátszó, a
Szilágyi nevezetű, tudja, akinek az a széles kalapja és malaclopó köpönyege
van, és elmondta, hogy neki is egy fa alatt akadt szállása… egészen addig,
míg el nem eredt az eső. Akkor a zsidó fogadóshoz kéredzkedett be, aki
könyörületből megengedte neki, hogy az egyik asztalon aludjon. Ez nem
mehet így tovább! Kisfaludy megígérte, hogy az ügyet a következő zalai
megyegyűlés elé viszi, ahol két jó emberünk is van, a Deák Antal és Ferenc
urak, ám addig is igyekszik befolyásos támogatókat találni – egy pillanatig
elhallgatott, majd Ilkára nézett. – Mit gondol, a kegyed férjura is hajlandó
lenne áldozni az ügyért? Már csak a szép emlékek miatt is.
– Zsiga? – az asszony a homlokát ráncolta. – Nem is tudom…
mindenesetre megkérdezem tőle. De azt bizonyára tudja, hogy nem mi
vagyunk a leggazdagabbak a környéken. Édesapámnak rengeteg adóssága
volt, mostanában kezdünk kikecmeregni belőle, és a férjem szülei… nos,
ugyan nem tagadták ki, amiért elvett engem, de tőlük semmiféle támogatásra
nem számíthatunk. Az apósom még csak-csak adna, de az anyósom… nos,
mindegy is, elég annyi, hogy én szívesen adnék, nekem is szívügyem a
magyar nyelvű színjátszás, de egyelőre csak annyit mondhatok, hogy egész
lelkemből kívánom, járjanak sikerrel.
– Köszönjük, egyelőre ennyi is elég! – Ágh szomorkásan elmosolyodott. –
Mondja, Ilka, hogy vannak? – kérdezte halkabban. – Kegyed és a kisfiú…
mindennap gondolok önökre.
Ilka a férfi szemébe nézett, és bár egy szót sem szólt, de a tekintete
mindent elárult. Kisvártatva azonban csak ennyit mondott:
– Jól vagyunk, Ágh uram, mindketten nagyon jól. Igaz, hogy megígértem,
hogy ha Kálmánka nagyobb lesz, számítok kegyelmedre házitanítóként, de
sajnos nem biztos, hogy be tudom tartani az ígéretemet. Ámbár… majd
meglátjuk! Kálmánka még nagyon kicsi. Szeretném őt megóvni minden
bajtól, ő az egyetlen örömem ebben az életben.
Elhallgatott, és az arcát egy pillanatra a tenyerébe temette. De azután
felemelte a fejét, és nagy erőfeszítéssel ismét elmosolyodott. – Isten önnel! –
mondta, és a kezét nyújtotta Ághnak. Ő megfogta, és az ajkához emelte.
Mikor Ilka már a lova hátán lassan távolodott tőle, András arcára végre
kiültek a valódi érzelmei, és ha valaki látta volna ekkor, megdöbbentette
volna az amúgy nyugodt, békés természetű férfi arckifejezése.
Istenem, adj nekem erőt, hogy féken tarthassam az indulataimat –
gondolta, miközben ökölbe szorult a keze. Máskülönben egy szép napon nem
tudom majd türtőztetni magam, és még a végén meggyilkolom Szentgyörgyi
Zsigmondot.

Komlóssy János híres társulatának, más néven a Dunántúli Színjátszó

Társaságnak az érkezése minden évben óriási szenzációt jelentett Füreden.
Az itt nyaralók, de a helybéliek is alig várták, hogy a deszkákból összetákolt
kicsiny arénában vagy a Nagyvendéglő tánctermében, a hevenyészett
színpadon újra megtörténjen a csoda, és elröpítse őket időben és térben
messze innen, akár az Árpád-házi királyok korába vagy egy sohasem létezett,
de a színpadon mégis megelevenedő egzotikus országba.
De talán minden évben Ágh András, az alkalmi súgó, kellékes és mindenes
segéderő örült a legjobban a színész barátai és a társulat érkezésének. Úgy
tízéves lehetett, amikor az édesapja Bécsben elvitte az Opern Theaterbe{27}
egy Mozart-darabra, és ott a kisfiú élénk képzeletét örökre megragadta ez a
csodavilág. Akkor persze még álmában sem hitte volna, hogy egy napon
maga is részese lehet ennek a varázslatnak – édesapja már sajnos régóta a
földben pihent, özvegy édesanyja pedig nem osztozott vele ebben a
rajongásban. Ő a színészeket csapodár, ingyenélő népségnek tartotta,
közönséges csepűrágóknak, akikkel mindenfajta érintkezést mélyen rangon
alulinak tartott. Bántotta is őt, hogy a fia valami számára rejtélyes okból ilyen
nagyra értékeli a színházat és a színjátszók társaságát.
– Csak nehogy a végén elvegyél egy afféle perszónát! – mormolta
bosszúsan, miközben András egyik elfeslett ingét foltozta a könyökén. Kár
lett volna még kidobni, tetszetős fehér vászoning volt, és egy kabát alatt még
évekig jó szolgálatot tehet. Nem voltak olyan jómódúak, hogy
megengedhessék maguknak a pazarlást!
– Miféle perszónát, anyám? – kérdezte András rosszat sejtve.
– Hát egy színésznőcskét! Azok mind olyan… jófélék. Másképp nem
adnák a fejüket erre a cigányéletre. Nem is tudnának megállapodni egy
tisztességes férfiú mellett.
– Aki én volnék? – András halkan felnevetett. – Ugyan, hagyja már ezt a
homályos célozgatást, anyám. Tudom, hogy rám gondolt… attól fél, hogy
elveszek egy színésznőt? Honnan veszi, hogy ilyen szándékaim vannak?
Andrást bosszantotta az édesanyja aggódó hangja és tekintete, de egyben
mulattatta is. Felhúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett az asszonyra, aki
elharapta a cérnát, és dühödt mozdulattal kisimította a foltot.
– Igenis rád gondoltam. Nem méltók hozzád azok a nőszemélyek. Mindig
ilyen csalfa fehércselédek után koslatsz, akik ráadásul semmibe vesznek.
– Ezt meg hogy érti?
– Tudod te azt! – ezt már alig hallhatóan tette hozzá, és rövid ideig
mindketten hallgattak. Végül András törte meg a csendet.
– Györöky Ilkára értette, nem igaz?
Ághné nem válaszolt, de a hallgatása beszédes volt.
– Őt hagyja ki ebből – a férfi hangja határozottan csengett. – Ma
találkoztam vele – tette hozzá, már sokkal halkabban. – Szegény…
megszakad a szívem érte!
– Igaz, hogy veri az ura? – Ághné arcán az a jól ismert kifejezés látszott,
ami mindig akkor tűnt fel rajta, ha valami szaftos pletykát hallott. Andrásra
azonban úgy hatottak a szavai, mintha őt is megütötte volna.
– Honnan veszi ezt?
– Hallottam ezt-azt… Többen látták, hogy teli volt kék foltokkal, sebekkel.
Állítólag nem is engedi ki a házból… igaz is, akkor te hogyan találkoztál
vele?
 – Úgy tűnik, mégis kiengedi az ura… ugyan, anyám, ne üljön fel
mindenféle kósza pletykának, kérem!
– Akkor nem igaz?
Ezúttal András nem válaszolt.
– Nos, sajnálom szegényt – folytatta az asszony tudálékos hangon –, de ő
választotta magának ezt a sorsot. Ha elfogadott volna téged…
– Jaj, hallgasson már! – ripakodott rá Ágh szokatlanul ingerülten, mire az
asszony meglepetten el is némult.
András felkelt az asztal mellől, ahol eddig egy könyvet lapozgatott, de nem
tudott rá összpontosítani.
– Megyek, kiszellőztetem a fejemet – mondta, majd az ajtó melletti
fogasról levette a kalapját. – Ne várjon este haza – szólt még vissza
búcsúzóul. – Tudja, az előadások után…
– Persze, tudom, tudom! – Ághné intett a fiának, hogy menjen csak. Mikor
már kilépett az ajtón, csak akkor tette hozzá. – Tudom, hogy ilyenkor kirúgsz
a hámból, édes fiam. És azt is tudom, hogy rendes ember vagy te, csak hát…
nem találod a helyed ebben a világban.
Ezzel a megfoltozott inget leengedte az ölébe, és levette az okuláréját,
mivel az hirtelen bepárásodott, és semmit sem látott. Előhúzott a szoknyája
zsebéből egy fehér zsebkendőt, és megtörölte vele a szemét meg a homlokát,
majd újra elővette a varródobozát, és ezúttal egy harisnya foltozásának látott
neki.

•••

1830. augusztus eleje

A Horváth-házban a bált követően napokig tartott, mire minden bútort újra a
helyére toltak, és minden sarkot és szegletet alaposan kitakarítottak.
Horváthné éppen erről panaszkodott a vendégeinek a szalonban – hogy a bál
utáni munkálatok csaknem annyi időt vesznek igénybe, mint az
előkészületek, csak már a várakozás izgalma nélkül.
– A bál maga pedig alig néhány óra alatt lezajlik… mintha meg sem történt
volna… No persze, gyönyörű volt és főleg emlékezetes. Az első, amit
megrendeztünk Tinikénk halála után. Az előző években, hallom, mások is
tartottak Anna-napi ünnepségeket, és ezt már nem hagyhattam annyiban. Mi
ugyan Tinikém születésnapját ünnepeltük ezen a napon, de a köztudatba már
Anna-napi mulatságként került be. Nálunk, a házban már nem is tudtuk idén
megrendezni, csak a vacsorát és előtte a fogadást tartottuk itt, a bál már odaát
volt, az apátsági vendéglőben. Krisztina lányom boldog lenne, ha látná,
milyen sokan voltak… biztos vagyok benne! Szívügye volt ez a bál, és már
akkor is azt szerette volna, ha minél több szerető szív egymásra talál az
eseményen.
– Az idein is megtörtént ez? – kérdezte kissé unott arccal Szentgyörgyiné,
aki mostanában már fel tudott kelni az ágyából, és ugyan csak két botra
támaszkodva, segítséggel, de újra járt. A rosszulléte óta a feje is enyhén
reszketett, ami sokkal jobban zavarta, mint az eddigi járásképtelensége, de
sajnos az orvosai semmilyen gyógymódot nem tudtak ajánlani. Attól való
félelmében, hogy mások emiatt esetleg gyengének, elesettnek tarthatják,
általában még sokkal hangosabb és kérlelhetetlenebb volt, mint azelőtt.
– Nem tudom! – Horváthné felnevetett. – Látni láttam néhány ígéretes
párocskát, és majd az idő eldönti, valóban egymásra találtak-e, vagy csak a
tánc mámorában osztoztak egyetlen nyári estén.
– Úgy beszélsz, mint egy poéta – mondta Szentgyörgyiné, aki úgy ejtette
ki a „poéta” szót, mintha köpne egyet.
– És az talán baj? De hagyjuk a bált! Nem hallotta, kedvesem, miket
intézett az a derék Kisfaludy az új színházunkkal kapcsolatban?
– Nem én! Azt már hallottam, hogy állandó színházat akarnak ide építeni.
Hah! Ugyan miből? Az a semmirekellő is jobban tenné, ha inkább a
birtokával törődne… Csinos szőlői vannak nem messze, Badacsonyban. Mi
az ördögnek pazarolja az idejét ilyen hiábavalóságokra? Színház, ide?
Amikor télen szinte egy lélek sincs itt a fürdőtelepen. Kik fognak színházba
járni akkor? A tőkés récék?
– Dehogyis! – Anna asszony még nagyobbat kacagott. – Miket beszélsz,
Margit, kedves! Biztos vagyok benne, hogy verbuválódik majd közönség…
most azért csak nyáron van publikum, mivel télen nem is lehet a fürdőtelepen
szabadtéri előadásokat tartani, hisz’ mindenki megfagyna, és nincsenek is itt
a komédiások. De ha kőszínház lesz…
– Akkor majd kérkedhetünk vele a vendégeknek. De az év nagy részében
kongani fog az ürességtől. Persze nekem aztán édes mindegy… –
Szentgyörgyiné megvonta a vállát. – Építsenek, amit csak akarnak. Ha össze
tudják rá szedni a pénzt!
– Az bizonyosan meglesz. Kisfaludy a zalai megyegyűlésen sikerrel
állította az ügy mellé a küldötteket. Egyhangúlag megszavazták! Azóta már
írt Guzmics Izidornak is, a nagy tudású bakonybéli apátnak, aki régi
ismerősünk itt, Füreden. Ő megpuhította a pannonhalmi főapátot, aki a
tihanyi apátság területén telket biztosított az épülő színháznak. Úgyhogy ne
aggódj, meglesz az a színház, hamarább, mint hinnéd.
– Nocsak! – Szentgyörgyiné szemöldöke felszaladt. Valóban meglepődött,
hogy a színház ügye már ilyen előrehaladott állapotban volt. – És már azt is
lehet tudni, hol fog állni az épület?
– A régi kovácsműhely területén. Horváth Pál, a tihanyi apát úr igen
nagylelkűnek mutatkozott, csupán annyi feltételt szabott, hogy másutt
húzzanak fel egy új kovácsműhelyt, hiszen arra szükség van. Esterházy
Károly megengedte, hogy a birtokán téglaégetőt építsenek, így majd nem
messziről kell ide hordani a téglát. Mások is tettek felajánlásokat; egy derék,
költészetet és színjátszást kedvelő komáromi kereskedő, bizonyos Kisjókai
Szabó János tetőzsindelyt ajánlott fel adományként, egyenesen Fülöp József
uramnak és a fiának, aki viszont ingyen vállalta, hogy megrajzolja az épület
terveit.
Szentgyörgyiné válaszul csak hümmögött – hát, úgy tűnik, egyeseknek
tényleg nincs jobb dolguk, mint hogy ilyen haszontalanságokra áldozzanak.
A színház a feslettség és a rebellió melegágya… de talán, ha nem ilyen,
cigányokhoz sem méltó körülmények között fognak fellépni a csepűrágók,
kevesebb bajt és felfordulást okoznak majd.
– Igaz is, hogy van az unokád? – terelte Anna asszony másra a szót, mivel
látta, hogy a vendégét a színház ügye nem igazán lelkesítette fel. Ő a maga
részéről órákig tudott az unokájáról, Ernesztinről beszélni, aki, ahogyan
cseperedett, egyre jobban hasonlított Tinikére… Nyilván minden nagymama
így van ezzel. Szentgyörgyiné azonban erre is csak elhúzta a száját.
– Szerencsére az én Zsigámra ütött, egy csöppet sem hasonlít az anyjára.
De az az álnok nőszemély ellenem hangolja a gyereket. Még csak kétéves
múlt, de már mintha tartana tőlem meg az apjától is. Mindig mondom is
Zsigának, hogy még időben el kellene venni tőle valamilyen indokkal. Ha így
haladunk, egészen elvadítja, tőlünk is, meg általában az emberektől. Éppen
úgy, mint az a vadember apja őt. Mondhatom, soha nem fogom megérteni,
mit evett rajta a fiam, miért pont őt kellett nőül vennie. Most már ő is kezdi
belátni, hogy igazam volt… az a cafka nyilván megbabonázta valamivel – az
asszony keresztet vetett, és amikor Horváthné a szemébe nézett, abban olyan
mély gyűlöletet látott felvillanni, hogy beleborsódzott a háta.
Nos, azt hiszem, örülhetek, hogy Margitot nem tudhatom az ellenségeim
között. De az a szegény asszonyka… és a kisfiú! Arra nem gondolnak, hogy
nem azért tart tőlük a kicsi, mert az anyja elvadította, hanem mert mindketten
olyan durvák és ellenségesek Ilkával?
Mindezt azonban hangosan nem mondta ki, még ha némileg szégyellte is
magát a gyávasága miatt. Ám azt elhatározta, hogy alkalomadtán meghívja
ide Ilkát is, akár a kicsi Kálmánnal együtt, és elbeszélget vele.
A hallottak után biztos volt benne, hogy a fiatalasszonynak szüksége lenne
néhány jóindulatú szóra és gesztusra.

•••

1830 novembere
Késő ősszel szokatlanul szép, enyhe idő volt a Balaton-felvidéken. A levelek
zömmel már lehullottak, így a fák ágai kopaszan meredtek a magasba, de a
nap, halványan ugyan, ám kitartóan vándorolt a felhőtlen égen egyre rövidülő
körútján. A levegő kellemesen langyos volt, amit napközben mindenki
igyekezett kihasználni. Üdülők már nem nagyon akadtak, de néhány átutazó
vendég és háztulajdonos azért sétálgatott a promenádon, engedve a szép idő
csábításának és meghosszabbítva a nyári hónapok élvezeteit.
A legjobban azonban a színház építését szorgalmazók és a munkálatokat
irányítók örültek a kegyes időjárásnak. Már csak azért is, mivel a
megyegyűlés augusztusban azzal a feltétellel adta meg a felhatalmazást, hogy
a színház alig egy esztendő múlva, 1831 júliusában állni fog.
– De hiszen ez lehetetlen! – tiltakozott akkor Kisfaludy, ám a megyei urak
hajthatatlanok voltak. Végül elfogadták a feltételt (más választásuk nemigen
volt), majd Kisfaludy azzal biztatta őket, hogy mindenesetre kezdjék el a
munkálatokat. Ha kifutnak az időből, majd meglátják, mi lesz… lebontatni
biztosan nem fogják, amit addig felépítettek.
Az építőanyagok nagy részét a vártnál könnyebben és gyorsabban sikerült
beszerezni. A téglák egy ideje már folyamatosan készültek Esterházy Károly
szomszédos birtokán, a gerendákhoz a fákat Kapolyból szállították ide, és a
komáromi kereskedő, Kisjókai Szabó is teljesítette nagylelkű felajánlását, és
mostanra megérkezett a hatvanezer tetőzsindely.
A színház alapterülete nem volt nagy – aki először látta, mekkora
földdarabot jelöltek ki erre a célra, akár kételkedhetett is benne, hogy ezen a
zsebkendőnyi helyen hogyan fog elférni egy színpad, nézőtér és még
számtalan egyéb helyiség. Kisfaludy – a Szilágyival történt találkozásból és a
saját tapasztalataiból okulva – ahhoz is ragaszkodott, hogy a színészeknek
legyenek fűthető szobáik, öltözőik. A tihanyi apát ezt is elfogadta, azzal a
feltétellel, hogy idegenek ne szállhassanak meg az épületben, és sütni-főzni
se lehessen, valamint, ami a legfontosabb, erkölcstelen praktikákat se
folytassanak ott. Mindezt készségesen megígérték.
Ilka Gyönggyel és Kálmánkával, másokhoz hasonlóan, kihasználta az
enyhe novemberi napot, és lejöttek egy kicsit nézelődni a partra. A kisfiúnak
roppantul tetszett az építkezés körüli sürgés-forgás, és hogy annyi izgalmas
holmit lehetett itt látni-találni. Kisebb-nagyobb köveket, botokat, különleges
szerszámokat – tátott szájjal bámulta, mire, hogyan használják őket.
Legjobban a gyalu tetszett neki – órákig elnézte volna, ahogyan a rücskös fát
simára egyengette az a csodatevő masina, amely nyomán göndör forgácsok
hullottak a földre, és mennyei illat terjengett a levegőben.
– Ó, hát itt vagytok? – szólította meg őket Horváthné, aki az imént
pillantotta meg őket a Nagyvendéglő ablakából, és integetett nekik, hogy
várják meg. – Milyen remekül haladnak, nem igaz? – folytatta, mikor leért
hozzájuk. – Csak ámulok! Még a végén készen lesznek jövő nyárra, pedig
egy lyukas garast sem tettem volna erre még augusztusban.
– Szerintem is elkészülnek – bólintott Ilka, majd lehajolt, és kivett
Kálmánka kezéből egy forgácsot. – Vigyázz, szálka megy a kezedbe! –
figyelmeztette a kicsit gyengéden, majd nevetve Anna asszonyhoz fordult. –
Mit szól, micsoda kis ezermester ez a fiú? Minden iránt érdeklődik, a múltkor
egy kőfaragó körül sertepertélt. Ott meg attól féltem, hogy megvágja magát
egy éles kődarabbal…
– Egy anya mindig aggódik a gyermekéért, ez természetes. Neki viszont fel
kell fedeznie a világot… Kapóra jön ez az építkezés, itt aztán van mit
felfedezni!
Egy ideig mindketten elnézték a csetlő-botló gyermeket. Horváthnénak
most is feltűnt, amit már sokszor megfigyelt, hogy a kisfiú napról napra
jobban hasonlít az apjára. Zsiga sötét szemét, hullámos barna haját örökölte
és még az orra formája meg a néha durcásan lekonyuló vagy dacosan
összeszorított szája is az apjáé volt. Néhány pillanat múlva azonban Ilka
mintha valami álomból riadt volna, egyszer csak a gyermekhez lépett, és
felemelte a földről.
– Most már mennünk kell. Zsiga vár minket, és nem szeretném
felbosszantani azzal, hogy elkésünk.
– Mert akkor mi lesz? – kérdezte Horváthné halkan. Ilka már készült
valamit válaszolni, de ekkor Zsiga fel is bukkant az építkezés mellett, mire
mindketten elhallgattak. A férfi leszállt a lováról, és sietős léptekkel
közeledett feléjük. Horváthné érezte, ahogy szinte megfagy körülöttük a
levegő.
– Ó, hát már itt is vagy – mondta a férjének Ilka, és elmosolyodott, habár a
szeme nem vett részt a mosolygásban. – Kálmánkával meg kellett állni itt az
építkezésnél… tudod, mondtam, mennyire élvezi.
– Kálmánka élvezi… hogyne! – mondta Zsiga, majd Horváthné felé
fordult, és széles mosollyal meghajolt előtte.
– Örülök, hogy látom, drága néném! – kezet csókolt. – Látom, jól
elbeszélgettek Ilkával, amíg rám vártak.
– Igen… de főleg a kisfiút néztük. Olyan bájos gyermek! Nagyon hasonlít
rád, fiam.
– Édesanyám is mindig ezt mondja – Zsiga a gyermek arcához nyúlt, és
tréfásan megcsípte, mire Kálmánka szája legörbült, de Ilka nyomban csitítani
kezdte, így végül nem sírta el magát.
– Most már tényleg mennünk kell – ismételte Ilka, és unszolva nézett a
férjére. – Eleget bámészkodtunk itt.
Elmentek a lovakért, és mindhárman elindultak hazafelé – Ilka elöl,
Gyöngy hátán, Kálmánkát maga elé ültetve, Zsiga pedig utánuk egy
hatalmas, széles hátú pej ménen.
Milyen szép családnak tűnnek – szorult össze Horváthné szíve. Annyira
belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy valaki megállt
mellette. Mikor ráköszönt, összerezzenve fordult a hang felé.
– Á, kegyelmed az, Ágh uram? Olyan hirtelen bukkant fel, mintha a föld
alól bújt volna elő.
– Pedig itt voltam a közelben – mondta Ágh, majd ő is a távolodó
Szentgyörgyiék után nézett. – Láttam, hogy itt van a báróné asszony a
kisfiával… nem akartam zavarni.
– Őket nem zavarta volna… – Anna asszony egy pillanatra elgondolkodott.
– Ó, már értem! Ilka megláthatta kegyelmedet, és ezért lett neki hirtelen
olyan sietős. Nem lett volna szerencsés, ha a férjura is észreveszi, hogy a
közelben ólálkodik.
– Nem ólálkodtam – jelentette ki András némileg sértődötten. –
Mindennap itt vagyok, és amiben csak tudok, segédkezem az építkezésben.
No, nem köveket hordok, de Kisfaludy és Fülöp uramék így is jó hasznomat
veszik. Úgy vélem, ezt a báróné is tudja… mindegy, tényleg nem
szándékoztam zavarni őket. Jó ideje nagy ívben elkerülöm őket, és ők is
engem.
– Nem is sejti, miért? – Horváthné érdeklődve fürkészte a férfi arcát, amire
a széles karimájú kalap árnyékot vetett, így nem láthatta a tekintetét.
– Hogy sejtem-e? Tudtommal semmi rosszat nem követtem el ellenük. De
értem, mire céloz… itt mindenki tisztában van vele, hogyan érzek a báróné
iránt. Sohasem titkoltam.
– Kegyelmed derék ember – Anna asszony megérintette a férfi karját. –
Ilka jobban járt volna, ha… De hagyjuk! Ami történt, az megtörtént. Most
azonban – közelebb hajolt – arra kell kérnem, hogy továbbra is tartsa távol
magát a bárónétól. Legalábbis egyelőre… Tudja, én jóban vagyok az idősebb
Szentgyörgyinével, mivel a férjeink közeli rokonok – András bólintott. –
Tőle tudom, hogy abban mesterkednek, hogy valamiképpen elvegyék Ilkától
a gyermeket.
– Micsoda? – hűlt el Ágh. Tudta, hogy Zsiga válogatott aljasságokra képes,
de ezt azért nem feltételezte volna róla. – És mégis hogyan? Ő az édesanyja,
és az a gyermek a mindene!
– Igen, tudom – Horváthné felsóhajtott. – És fogalmam sincs, hogyan és
milyen indokkal… csak annyit kérek, hogy mostanában még kevésbé keresse
a társaságukat, nehogy ezzel okot adjon Szentgyörgyiéknek arra, hogy
megtegyék ezt a lépést.
Ezzel a kezét nyújtotta, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a
társalgást. Ágh kezet csókolt neki, majd a döbbenettől még mindig némán
elindult, hogy megkeresse Kisfaludyt, aki bizonyára szintén valahol itt
sürgölődött az épülő színház közelében.

•••

1831 nyara
A kedves kis füredi kőszínház olyan gyorsan nőtt ki a földből az elmúlt,
valamivel több mint fél év alatt, mint eső után a gomba. Kisfaludy Sándor, a
magyar nyelvű színjátszás lánglelkű apostola néha nem is hitte el, hogy a
leghőbb álma lassan valóra válik.
Azért még sok munka volt hátra, de úgy tűnt, Isten segedelmével be tudják
majd tartani a zalai vármegyének tett ígéretüket; miszerint idén júliusban
megnyitják a színházat, és megtartják benne az első előadást.
Ám ezen még korai volt töprengeni – egyelőre az izgatta a legjobban a
költőt, hogy honnan szerezzen oszlopokat az épület impozáns bejárata elé.
A görögös oszlopsor készen állt, fölötte a timpanonnal és a felirattal, amit
szintén ő álmodott meg a homlokzatra: A hazafiság a nemzetiségnek.{28}
De micsoda oszlopsor ez oszlopok nélkül? Egyelőre egymásra rakott
téglák tartották a homlokzat súlyát, ami, bár nem a legszebb megoldás volt, a
célnak megfelelt.
– A nagybátyám már ígéretet tett rá, hogy az egyik keszthelyi kőbányában
kifaragják az oszlopokat – jegyezte meg Szegedy Róza, mikor meglátta a
férje tekintetét. Nem is hozzá intézte a szavait, hiszen ő már sokszor hallotta
ezt, hanem az ifjabb Fülöp Józsefhez, a nagyszerű mérnökhöz, aki a teátrum
terveit készítette, Deák Antalhoz, a vármegye egyik képviselőjéhez, a színház
másik nagy pártfogójához és Ágh Andráshoz, aki továbbra is a szíve-lelke
volt az itteni színielőadásoknak.
– Arra még akár évekig is várhatunk – csóválta a fejét Fülöp, aki lopva
kétkedő pillantást váltott Ághgal.
– A kegyelmes gróf úr, ha jól tudom, hivatalból gondnokság alá került –
tette hozzá Ágh.
Igen, ezt mindenki jól tudta. Festetics László az utóbbi években eltékozolta
mérhetetlen örökségét, és most a teljes csőd réme fenyegette. Ha az
unokahúgának, Róza asszonynak megígérte az oszlopokat, talán
reménykedhetnek benne, hogy előbb-utóbb megkapják. Ám az is lehet, hogy
a teljesítés már nem a grófon fog múlni, hanem a gondnokok szigorúságán.
– Ha évekig is kell rá várnunk, akkor is megéri… mivel reményünk
sincsen rá, hogy máshonnan kapjunk – zárta le a vitát Kisfaludy komoran. –
Az összegyűlt pénz, csaknem tizenháromezer forint, mind elfogyott, tehát
nincs más választásunk. Vagy netán kegyelmedéknek van valami jobb ötlete?
A másik két férfi hallgatott… hát igen, az a fránya pénz! Végül mindenre
elég lett, amit összekalapoztak, rengeteg ügyeskedéssel és sok nagylelkű,
ingyenes felajánlással, valamint a környező falvak jobbágyainak,
kisnemeseinek az odaadó munkálkodásával, ami ezer óra gyalog- és száz óra
igásrobotot jelentett. A legtöbben közülük is a szívügyüknek tekintették a
teátrum dolgát, és ez jó érzés volt. Meg is állapodtak Komlóssyval, a társulat
direktorával, hogy két megnyitó előadást fognak tartani – az elsőt a színház
építőinek, a füredi, arácsi, csopaki, alsóörsi, szőlősi jobbágyoknak és
mindenki másnak, aki az építkezésen dolgozott, még a fuvarosoknak és az
ételhordó asszonyoknak is.
Az épület első ránézésre kicsi volt ugyan, de azért az eddigi
körülményekhez képest maga volt a mennyország. Komlóssy az előző napi
szemléjén elismerően csettintgetett, mikor meglátta a színpadot, a nézőteret,
ahol négyszázan is elfértek, a csinos, virágokkal és cserfalombokkal díszített
falakat és különösen a színészek szállását, ahol kandalló és konyhák is voltak.
– Pazar! Valóban csodálatos lett! – mondogatta, és Kisfaludy látta, hogy
nem is egyszer könnyek jelentek meg a szeme sarkában.
– Igaz is – fordult ifjabb Fülöp Kisfaludyhoz. – Melyik darabot játsszuk a
megnyitón? Egyhangú vélemény volt az adományozók között, hogy valami
magyart illenék. Mármint nemcsak magyar nyelvűt…
Mondjuk egy Kisfaludyt – folytatta volna, de a költő a szavába vágott.
– Magyarul lesz, mivel nem is lehet másképp. A vármegyei határozat
kimondja, hogy „Füreden a nemzeti színházban soha más nyelven, mint
magyar nyelven színielőadást tartani nem szabad”.{29} De a darab szerzője
német, ámbár annyira átírták, és a magyar viszonyokhoz alakították, hogy
már olyan, mintha egészen magyar lenne.
– Nagyszerű kis komédia, de komolyság is van benne, valamint hazafias
mondandó… tehát tökéletesen megfelel nyitódarabnak – tette hozzá Ágh, aki
súgóként részt vett a próbákon, és szokás szerint mostanra kívülről fújta a
színművet. Azt is tudta, hogy a cselekményt úgy írták át, hogy egy füredi
álarcosbál körül forogjon, de ez hétpecsétes titok volt, így nem mondhatta el,
pedig alig fért a bőrébe, olyan izgatott volt, mit fognak majd hozzá szólni.
Ő maga biztosan nem ezt a színművet választotta volna, és látta Kisfaludyn,
hogy ő sem… no de Komlóssynál jobban senki sem ismerte a közönségét, és
pontosan tudta, milyen darab számíthat sikerre, ez pedig kivételes alkalom
volt, amikor nem bízott semmit a véletlenre. András kénytelen volt bevallani
magának, hogy ő is élvezte, és még a próbák alatt is jókat nevetett a
bolondozáson, vagy elérzékenyült az érzelmes jeleneteknél. – Ehhez a szép új
teátrumhoz méltó színdarabot láthat majd a nagyérdemű – mondta végül a
bajusza alatt mosolyogva.
Csupán egyetlen aggasztó körülmény árnyékolta be a színház avatásának
az előkészületeit. Már hetek óta baljós hírek érkeztek az elhúzódó orosz–
lengyel háborúból; egy új ragályos betegség ütötte fel a fejét, ami
könyörtelenül megtizedelte az embereket, tekintet nélkül nemre, korra és
rangra, és rohamos gyorsasággal terjedt nyugat – azaz Magyarország – felé.
Cholera morbusnak vagy magyarul epekórságnak, ázsiai hányszékelésnek
nevezték, és egyelőre nem volt ellene semmiféle gyógymód.
Itt, a fürdőtelepen most még csak egy-egy félmondatban említették, mintha
attól tartanának, hogy ha sokat beszélnek róla, akkor előbb-utóbb
elkerülhetetlenül megjelenik. Különösen a színház ünnepélyes megnyitójára
készülődők nem szóltak egy szót sem róla. Egyedül Kisfaludy jegyezte meg
egyszer, mintegy foghegyről odavetve, hogy őszintén reméli; a megnyitó
előtt nem érkezik meg ide a járvány. Nagy kár lenne, ha emiatt nem tudnák
megtartani…
Az újságokban mindenesetre biztató híreket is olvashattak. Ferenc császár
szigorú zárlatot rendelt el a birodalom keleti határainál, Galíciában, és
állítólag senki emberfia sem léphetett be a hazába, csakis azután, hogy
napokra úgynevezett veszteglő intézetekbe, vagyis karanténba zárták.
Így hát kimondatlanul is mind abban bíztak, hogy talán idáig nem is ér el a
kórság, vagy ha mégis, ad számukra némi haladékot.

Ilka az ölében ülő Kálmánkát vigasztalta. A gyerek már abbahagyta a sírást,

és csak hüppögött, a hüvelykujját szopva. Az édesanyja már vagy kétszer
gyengéden kivette onnan, de a kisfiú nyomban újra visszadugta. Ilka végül
ráhagyta… amíg az apja nem látja, hadd csinálja. Zsiga ugyanis azon
nyomban hatalmas pofont kevert le neki, amint meglátta, hogy az ujját
szopja. Ettől persze a kicsi csak még jobban sírt, és ha az apja nem látta, csak
még szenvedélyesebben szopogatta a hüvelykujját. Ilka tudta, hogy ez rossz
szokás, és hogy Kálmánka már nagy ehhez, mégis legtöbbször ráhagyta. Ha
egyszer ettől vigasztalódik meg… legalább ő megnyugvást talál valamiben.
Zsiga most már szinte hétről hétre egyre durvább volt mindkettőjükkel –
sőt, Erzsi nénivel is, habár őt azért megütni még nem merte. Láthatta az idős
asszony tekintetében, hogy ő nem hagyná annyiban, és hogy abból
valószínűleg nagyon csúnya jelenet kerekedne. Ugyanígy volt Ferkóval is –
nem felejtette el, hogy egykor könnyedén két vállra fektette, és csak Ilka
közbelépése mentette meg attól, hogy még jobban helyben ne hagyja. Előttük
a feleségét és a fiát sem bántotta, csak legfeljebb szóban. Megütni csak akkor
merte őket, ha senki sem látta.
Ilka fejében néha megfordult, hogy neki is védekeznie kellene, visszaütni
vagy visszaszólni, ahogyan Erzsi néni teszi, lesz, ami lesz… Aztán eszébe
jutott Kálmánka és az anyósa állandó fenyegetése, hogy elveszik őt tőle.
Nem, ez nem történhet meg! Abba biztosan belehalna! És mi lenne a
gyerekkel? Ha Zsiga és az anyja nevelné fel, mi lenne belőle? Önző, durva
szörnyeteg, mint az apja… Ezt nem engedhette meg, így hát inkább
összeszorította a fogát, és tűrt. Azt is tudta magáról, hogy megváltozott. Apus
talán rá sem ismerne… Hol volt már az az életvidám, szabad és szókimondó
leány, aki sokszor még őt is felbosszantotta, de akinek mégsem tudott soha
ellentmondani?
Ma azonban még fontosabb volt, hogy ne haragítsa magára Zsigát valami
ballépéssel. Mindenképpen ott akart lenni az új színház megnyitó előadásán,
és tudta, hogy a férje csakis akkor engedi el, ha készséges, szelíd és
beletörődő lesz. Sokkal inkább, mint eddig – bár már igencsak nagy
gyakorlata volt abban, hogy lenyeljen minden sérelmet. Ezért aztán, amikor
Zsiga belépett az ajtón, széles mosollyal fogadta, és Kálmánkát a karjába
véve elé sietett.
– Hát megjöttél! – kiáltotta, és ő maga is meglepődött azon, hogy nem is
kellett túlságosan megjátszania magát. Valóban örült a férje érkezésének –
Zsiga már több mint egy napja elment itthonról, a szülei birtokán járt, segített
ügyeket intézni az édesapjának. Most, hogy belépett a szobába, az arca
mintha derűsebb és kedvesebb lett volna, mint általában, és Ilka abban
reménykedett, hogy az örömteli üdvözlése hasonló fogadtatásra talál.
Nem is csalódott. Zsiga arcán halovány mosoly jelent meg, és miután
megcsókolta a feleségét, átvette tőle a kisfiát, és a hónaljánál fogva magasra
emelte.
– Nocsak-nocsak, te nem is örülsz Papának? – kérdezte a kisfiú sírásra
görbült szája láttán. – Ne legyél már ilyen kis picsogós majom – tette még
hozzá, de szerencsére jóindulatúan, majd elnéző fejcsóválással letette a földre
a kicsit.
– Hogy vannak édesanyádék? – kérdezte Ilka nyájasan, kihasználva, hogy
Zsiga ma különösen jó kedvében van. Nagy megkönnyebbülésére a férfi arca
még ekkor sem komorult el.
– Jól, nagyon jól! – felegyenesedett, és kinyújtózkodott. – Idén remek
termés ígérkezik náluk is, és apám már egyezkedik a vevőkkel. Csakúgy,
mint mi itt… igaz is, te intéztél valamit a távollétemben?
– Nem… – kezdte az asszony óvatosan. – Inkább megvártalak.
Kálmánkával voltam…
– Minden idődet lefoglalja ez a gyerek – Zsiga a fiára pillantott, aki már
ismét az édesanyja mellett állt, és a szoknyájába csimpaszkodott. – Egy
anyámasszony katonája lesz, ha így folytatjuk. Igaza van anyámnak! Kellene
mellé egy nevelőnő, aki nálad szigorúbban bánna vele. Már nem olyan kicsi,
hogy folyton a szoknyád mögé bújjon. Anyám azt is kérdezte, miért nem
vittem magammal. Régen látták, és ők most egy ideig nem is jönnek Füredre.
Ezért úgy gondoltam, legközelebb magammal viszem őt is.
 – Akkor én is megyek – vágta rá gyorsan Ilka, akinek a háta is
beleborsódzott, ha arra gondolt, hogy Zsigával egyedül engedje el a kisfiút. –
De képzeld csak – terelte másra a szót –, itt nagy újság van. Elkészült a
színház! – Rövid hatásszünetet tartott, de Zsiga arcán az örömnek vagy a
meglepetésnek a legcsekélyebb jelét sem látta. – A napokban megtartják a
megnyitó díszelőadást is, és arra gondoltam, hogy nekünk is ott a helyünk –
folytatta egy szuszra, majd, amikor a férje kinyitotta a száját, hogy mondjon
valamit, sietve tovább beszélt. – Mindenki ott lesz, aki számít, a környékbeli
földbirtokosok, a támogatók, de még a fővárosból és a közeli vármegyékből
is utaznak ide, csakis ezért. Kisfaludy és a színjátszók nagyon készülnek,
felejthetetlen ünnepség lesz – odalépett a férjéhez, a két kezét a mellkasára
tette, és könnyben úszó, könyörgő tekintettel nézett rá. – Ó, kérlek, Zsiga,
menjünk el! Megígérem, hogy utána elmegyünk édesanyádékhoz,
Kálmánkával, és addig maradunk ott, ameddig csak szeretnétek. Kérlek! –
tette még hozzá, mivel úgy látta, mintha Zsiga vonásai erre ellágyultak volna.
Elhallgatott, de még mindig a férje szemébe nézett. Végre nagy sokára a férfi
bólintott.
– Rendben – mondta, mire Ilka örömében elpityeredett, és a mellére
hajtotta a fejét. – Jól van, elmegyünk – folytatta a férfi. – Mint helybélieknek
ott a helyünk, még akkor is, ha én nem tartom semmire ezeket a
színjátszókat. A komédiázásuk is fáraszt, és ostoba időpocsékolásnak vélem.
De abban egyetértek, hogy ez most különleges alkalom… hanem ne hidd,
hogy ezentúl folyvást odajárunk majd! Kőszínház vagy fából tákolt pajta,
nekem egyre megy – a csepűrágás csak ugyanaz benne.
– Köszönöm, köszönöm! – rebegte Ilka, aki elengedte a füle mellett Zsiga
megjegyzéseit, és csak arra figyelt, hogy a férje beleegyezett abba, hogy
elmenjenek.
– Igazán meg is hálálhatnád – mormolta Zsiga, és lehajolva megcsókolta
az asszony nyakát. – Az utóbbi időben olyan voltál velem, mint egy
jégkirálynő… nem is volt kedvem hozzá. De most – a két kezébe fogta a
felesége arcát, és a szemébe nézett. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre egy
kistestvért csináljunk Kálmánkának.
Mielőtt Ilka tiltakozhatott volna, Zsiga a karjába kapta, és sietve, öles
léptekkel megindult vele a hálószobájuk felé. Erzsi néni, aki eddig az ajtónál
hallgatózott, a falhoz lapulva várta, hogy elmenjenek, majd beosont a
szobába, és az ijedten még mindig ott álldogáló Kálmánkát felvette a földről.
– Na, remélem, ebből nem lesz semmi – morogta maga elé. – Még hogy
kistestvér! Más se hiányozna!

A színház előtt, annak ellenére, hogy ilyenkor, a nyár közepén, estefelé is

még szinte nappali világosság volt, égő fáklyák várták a nagyérdeműt.
A homlokzaton négy zászló is lengedezett az enyhe alkonyati szélben: a
nemzeti lobogó és Zala, Vas, valamint Veszprém megye zászlói. A bejáratot
virágfüzér díszítette, ez alatt léphettek be a friss kő-, festék- és mészillatú
épületbe. Az előző napon, július 2-án megtartották az első díszelőadást, az
építkezésen dolgozó munkásoknak, jobbágyoknak, természetesen ingyen.
A hírek szerint nagy sikert aratott a mulatságos, dalokkal tarkított darab, amit
nemcsak magyarítottak németből, hanem még a helyszínhez is igazították,
így valódi füredi történet lett belőle. A címe Magyar hölgy volt, és Friedrich
Gustav Töpfer Schein und Sein{30} című darabjából készült, ám erre most már
csak az eredeti zenés betétek utaltak.
Az igazi ünnepélyes nyitóelőadás azonban csak ma este lesz – alig egy
szűk óra múlva, így mindenki, aki eddig a szervezésében részt vett, most már
tűkön ült az izgalomtól. Még Ágh András is, aki pedig súgóként nem is volt
szem előtt, a színpadon. Színész barátja, a népszerű hősszerelmes Lendvay
Márton fel is figyelt rá, hogy idegesen toporogva folyton résnyire félrehúzza
a függönyt, és kikukucskál a nézőtérre, ami lassan kezdett megtelni. Ezt az
egyre hangosodó morajlásból és az összekeveredett női illatszerek egyre
nehezedő szagából is tudni lehetett.
– Keresel valakit? – tudakolta végül, majd azon nyomban a homlokára is
csapott. – Hát persze! Micsoda tulok vagyok, hogy ezt megkérdezem! A szép
Szentgyörgyinét várod, nem igaz? Hát még mindig nem verted őt ki a
fejedből?
– Nem látom őket sehol – mondta Ágh, válaszolva is, meg nem is a színész
kérdésére. – Nem hiszem, hogy kihagynák ezt az eseményt… Szentgyörgyi
hiúsága ezt nem engedné. Még ha amúgy hatökörrel sem lehetne elvontatni a
teátrumba… Igen! Itt is vannak! Most léptek be.
Ágh olyan izgatott lett Ilkáék megjelenésétől, mint egy gyermek, ami
megmosolyogtatta Lendvayt. Ő is kilesett a résen, és megkereste a
tekintetével a díszruhában, karddal az oldalán, sarkantyúsan feszítő
Szentgyörgyi Zsigmondot és a nejét, aki – mint mindig – most is egyszerűen,
ízlésesen volt felöltözve világoszöld, apró rózsaszínű virágokkal díszített
selyemruhájában, egyetlen halványpiros rózsával a hajában. Olyan gyönyörű
volt, hogy a színész elismerően csettintett, és a barátjához fordult.
 – Hát… nem csodálom, hogy még mindig utána epekedsz. Noha reményed
nemigen lehet. A férj is igencsak nyalka férfiú, és úgy tűnik, nagyon büszkén
feszít a hitvese oldalán.
– Persze – mormolta Ágh kedvetlenül. – Ilyenkor büszke rá, máskor
meg… Eh, de hagyjuk! Menjünk, most egyéb dolgunk van. Mindjárt
kezdünk!
Ilka nem győzött ámuldozni, milyen szép lett a régóta vágyott színház.
Kívülről már sokszor megcsodálta, végignézte az utóbbi hónapokban, hogyan
épült, nőtt ki a földből, látványos gyorsasággal, szinte hétről hétre. Nem volt
nagy, impozáns épület, de az talán nem is illett volna ide, erre a meghitt kis
fürdőhelyre. Ám a méretbeli hiányosságokat sikerült az előnyére fordítani, és
úgy ült itt, az Ánglus park évszázados fái között, mint egy aprócska, takaros
ékszerdoboz. A belseje pedig egyenesen elbűvölő volt – a kicsiny színpaddal,
a nehéz bársonykortinával, a színes mintákkal kipingált falakkal és a nem túl
kényelmes, de az eddigi padokhoz vagy a bálterem székeihez képest
hihetetlen komfortot nyújtó ülésekkel. Az asszony boldogságtól ragyogó
arccal, mosolyogva köszöntötte a nézőtérre lassan megérkező ismerősöket.
Olyan régen látták őt ilyennek, hogy Szentgyörgyi-Horváthné a legyezője
mögött oda is súgta a férjének.
– Nézd a kis Györöky lányt! Utoljára az esküvőjén láttam ilyen
ragyogónak. Csak nem kibékültek Zsigával?
– Kibékültek? – Fülöp-János rosszallóan ráncolta a homlokát. –
Tudtommal össze sem vesztek.
Horváthné erre csak megvetően horkantott egyet, majd ő is kedvesen
mosolyogva intett vissza Ilkának.
Lassan mindenki elfoglalta a helyét – a kis színház teljesen megtelt, és az
izgatott morajlás, majd a suttogás is fokozatosan elhallgatott. Végül két
szolga félrehúzta a függönyt, és a fáklyákkal, valamint gyertyákkal
megvilágított színpadon félkörben megjelentek a Komlóssy-társulat jól ismert
színjátszói, Megyeri Károly, Hubenay Ferenc, Balog István, Lendvay Márton
és a színésznők, köztük a szépséges Lendvayné Hivatal Anikó, a társulat első
számú csillaga. Középen állt Komlóssy Ferenc, a trupp vezetője, és egyszerű,
fekete zsinóros mentében Kisfaludy. Dörgő taps fogadta őket, ami csak
Komlóssy intésére csendesedett el. A társulat vezetője ekkor előrelépett, és
egy papírosról felolvasta a hosszú köszöntőt, amit Kisfaludy írt az alkalomra.
Mikor felsorolta, ki mindenkinek hálásak a régi álom, a Füredi
Színművészeti Intézet megvalósulásáért, a közönségben többen egymásra
néztek, vagy a szomszédjukhoz fordulva ismét sugdosni kezdtek. A háttérben
szerényen álldogáló Kisfaludyt, az egész vállalkozás lelkét és szülőatyját meg
sem említette! Micsoda szemtelenség – gondolhatták, bár Ilka sejtette, hogy
másról van szó. Ő gyerekkora óta jól ismerte a költőt, aki édesapja jóbarátja,
ivócimborája volt. Úgy vélte, maga Kisfaludy szólíthatta fel a vezető
színészt, hogy őt hagyja ki a nyilvános laudációból.
Az ünneplést azonban nem úszhatta meg. A beszéd végén valaki egy
csokor virágot hajított a színpadra, amit további bokréták követtek. Erre újra
kitört a tapsvihar, különösen akkor, amikor a költő felvette az egyiket, majd
lelépett a nézőtér első sorában ülő feleségéhez, és a csokorból kivett legszebb
rózsát Róza asszony keblére tűzte. Ekkor már mindenki állva ünnepelt,
tapsolt, vivátozott.
Ezután végre a darab is elkezdődött – valóban kedves, tréfás és mégis
komoly történet volt.
A színészek valósággal lubickoltak a szerepükben, és bár szerették volna
eltitkolni, mostanra már mindenki tudta, hogy a darab itt, Füreden játszódik,
méghozzá egy nyáron is népszerű maszkabálban. A főszereplő színésznő egy
kedves és szép helybéli lányt, Szántai Lórit alakította, akit a külföldet megjárt
jegyese, ifjú Szalay Károly a viszontlátáskor először nem talál eléggé
vonzónak. Úgy véli, a kifinomult külhoni dámákhoz képest Lóri túl egyszerű
és provinciális. Ám amikor a bálban találkozik egy álarcos hölggyel, az
teljesen elbűvöli, és egyetlen este alatt a rabjává válik, észre sem véve, hogy a
titokzatos teremtés valójában a menyasszonya. Amikor a színpadon a báli
jelenetek játszódtak, sokan felpillantottak Horváthék páholyába, akik
főhajtással és nyájas mosollyal köszönték meg a figyelmet. Ilka maga is
hálásan intett nekik – szép volt tőlük, hogy a személyes tragédiájuk, a lányuk
halála után is volt erejük és bátorságuk további bálokat és egyéb társasági
eseményeket rendezni, amelyekre mindig hivatalos volt a fürdőhelyen
tartózkodó illusztris vendégsereg krémje.
A darab végén természetesen minden jóra fordult, a fiatalok egymásra
találtak, a jók elnyerték jutalmukat, a rosszak a büntetésüket, és legfőképpen
a közönség pazarul szórakozott. A végén, a meghajlásoknál a szereplők
Komlóssyt is kihúzták a színpadra meghajolni, majd a zenekar karmesterét,
végül Ágh Andrást, a hűséges füredi mindenesüket és súgójukat is fölemelték
maguk mellé a színpad alatti rejtekhelyéről.
Mikor meglátta a kipirult arcú, boldogan hajlongó Andrást, Ilka szíve
hatalmasat dobbant, majd a következő pillanatban már nyugtalanul Zsigára
pillantott, ám a férjének arcizma sem rezdült. Hátha meg sem ismeri –
gondolta az asszony, habár ez hiú remény volt. Igaz, hogy Ágh új és elegáns
felöltőt viselt, nem a szokásos kopottast, de azért jól felismerhető volt – nem
úgy, mint az álarcos Lóri a darabban.
Mikor kifelé mentek, sokan megszólították őket, és mindenki az előadást, a
színjátszókat dicsérte, a színházról áradozott, vagy a hölgyek ruháját,
frizuráját tárgyalta. Ilka már annyira elszokott a társaságtól, hogy valósággal
zsongott a feje.
– Drágám, igazán gyönyörű vagy ma este! – valaki a vállára tette a kezét,
és ő azonnal megismerte Horváthné hangját.
– Jó estét, Anna néném – kétfelől megcsókolta az asszonyt. – Annyira
örülök, hogy itt vannak, és találkozhatunk! Csodás lett a teátrum, nem igaz?
– Ámbár még csak félig van készen, ahogy elnézem – vágott közbe Zsiga,
mielőtt Anna asszony válaszolhatott volna. – De persze én is nagyon örülök
nénéméknek – kezet csókolt Horváthnénak.
– Nos, igen, itt-ott még híja van – nevetett Horváth Fülöp János, aki
elővette az arany szivartárcáját, megkínálta Zsigát, és ő is rágyújtott. – Az
oszlopok például… Az a lókötő Festetics megígérte, hogy szállítja, de azt
hiszem, arra várhatunk! Tudják, hogy nemrégiben még gőzhajót is akart
építtetni? Mikor már lassan egy új felöltőre sincsen pénze. Sebaj, előbb-utóbb
az oszlopok is meglesznek valahonnét. Kisfaludyék szinte tégláról téglára
szedték össze eddig is a házat, hát majd azokat is előteremtik. Lényeg, hogy
megtarthatták a nyitó előadást a vármegye által kitűzött határidőig. Most ez
volt a legfontosabb, és hát valljuk be, mindenki jól járt ezzel. Én legalábbis
pompásan éreztem magam!
– Feljöttök hozzánk? – kérdezte Anna asszony. – A szalonban tartunk egy
kis ünnepséget. Ott lesz pár barátunk, és a színészek közül is meghívtunk
néhányat.
Ilka felelni készült, de Zsiga ismét megelőzte.
– Későre jár, és Ilka mostanában nem is érzi jól magát. Nem igaz,
kedvesem? – a feleségére nézett, mire Ilka némi habozás után bólintott.
– Igen… kissé indiszponált vagyok az utóbbi napokban.
– Ó, csak nem? – Horváthné végigmérte Ilkát, a tekintetében egy
kérdéssel, de hangosan nem mondta ki. Csak később az urának jegyezte meg,
hogy véleménye szerint a kis Szentgyörgyiné megint állapotos lehet.
– Ami esetükben nem a legjobb hír – gondterhelten ráncolta a homlokát. –
Bár ki tudja… lehetséges, hogy a második gyermek végre meglágyítaná
Zsiga szívét is.
– Nincs semmi baj Zsiga szívével – hessegette el Horváth uram a felesége
aggodalmait. – Majd elrendezik maguk a nézeteltéréseiket, nekünk nincs
semmi közünk hozzájuk. Láttad, ma este is milyen boldogok voltak együtt!
Horváthné erről nem teljesen volt meggyőződve, de ezt a véleményét
megtartotta magának.
Ahogyan azt is, hogy amikor távozás előtt még utoljára visszapillantott a
színházra, látta a magányosan, szomorúan álldogáló Ágh Andrást. Annyira
ellentétes volt ez a látvány azzal, amikor nem sokkal azelőtt a színpadon állt
boldogan és ujjongva, fürdőzve az ünneplésben, hogy az asszonynak egészen
elszorult a szíve.

Pár nap telt el az ünnepélyes megnyitó óta, és Ilka először mozdulhatott ki

otthonról. Kálmánka ebéd után elaludt az elsötétített szobájában, Zsiga pedig
elment valahová – nem mondta, hová, ő pedig nem faggatta. A színházi este
óta egyetlen szót sem váltottak, sőt az asszony igyekezett is – amennyire csak
lehetett – kerülni a férjét. Már amikor aznap este hazafelé tartottak, Ilka egyre
nyugtalanabb lett. Eleinte még próbált Zsigával beszélgetést kezdeményezni,
ám a férfi vészjóslón hallgatott, és még csak rá sem pillantott. Végül hagyta a
csudába – sejtette, mi lehet a baja, és amikor hazaértek, meg is
bizonyosodhatott róla, hogy igaza volt. Mihelyt beléptek az ajtón, durván
megragadta a karját, és maga felé fordította.
– Szóval ezért akartál annyira elmenni az előadásra, he?
– Miről beszélsz? – dadogta az asszony.
– Ághról, a szeretődről. Nem is tudtam, hogy ő is felcsapott csepűrágónak!
Zsiga felkacagott, mire Ilka megpróbálta kiszabadítani magát, de hiába.
Mint már annyiszor, most is tehetetlenül vette tudomásul, hogy a férfi sokkal
erősebb nála, és hiába is próbál vele szembeszállni. Ezzel egyébként csak
még jobban megvadította, és ahelyett, hogy kiszabadult volna, még rontott is
a helyzetén. Így hát, ahogyan máskor is, elernyedt a vasmarok szorításában,
és behúzott nyakkal, összeszorított szájjal várta, mi fog történni. A számítása
végül ezúttal is bevált: megúszta néhány pofonnal. Zsiga nem szerette úgy
ütni, hogy egyáltalán nem védekezett. Ilyenkor még a férfi is úgy érezte,
hogy méltatlan hozzá ez a helyzet.
Azóta pedig kerülte őt, ami nem is volt túlságosan nehéz. Erzsi néni,
miután valami kencével lekezelte a „kisasszonya” kék foltjait és zúzódásait,
leült elé egy székre, és a szemébe nézett.
 – Igaz, hogy újra gyermeket vár, kisasszonykám?
Ilka már letett arról, hogy leszoktassa a nénit erről a megszólításról, így
elengedte a füle mellett. Mielőtt válaszolt volna, nagyot sóhajtott.
– Nem tudom! Akár igaz is lehet, de túl rövid idő telt el azóta, hogy…
ismét együtt voltunk. Bevallom, nem is tudom, hogy örülnék-e neki. Talán
akkor Zsiga egy időre békén hagyna, nem? – reménykedve nézett a
szakácsnőre. Erzsi néni megvonta a vállát.
– Hát tudja… ha arra gondolok, ahogyan a múltkori várandóssága
végződött…
– Igaz – Ilka elkeseredetten csóválta a fejét. – De úgy tűnt, mintha ezt a
gyereket elsősorban ő akarná… Eh, majd meglátjuk!
Most, miközben hűséges lovát, Gyöngyöt nyergelte, megint ezen járt az
esze. Nem is vette észre, amikor Ferkó melléje lépett.
– Húgocskám – szólította meg, mire Ilka mosolyogva felé fordult. Szerette,
amikor a fivére így nevezte, de persze ezt csak akkor tehette meg, amikor
kettesben voltak.
– Mi az? – kérdezte, ugyanis Ferkó arcán mélységes aggodalmat vélt
felfedezni. – Történt valami?
– Sára és Lackó betegek – mondta a férfi, mire Ilka elsápadt. Sára a bátyja
menyasszonya volt, egy csinos özvegyasszony, akinek a közeli faluban,
Paloznakon takaros háza volt, és egy négyéves fiacskája. A következő
hónapra már az esküvőt tervezték, és Ilka egy ideje azon gondolkodott, vajon
mit adjon nászajándékba az ifjú párnak.
– Mi bajuk van? Hívtál hozzájuk orvost?
– Még nem…– Ferkó a kalapját gyűrögette. – Tegnap este lettek rosszul,
és ma már mindketten ágyban fekszenek. Sára meghagyta, hogy ne merjek
orvost hívni! Utálja őket, mert biztosra veszi, hogy az előző férje miattuk halt
meg. Ezért ide jöttem. El tudsz kísérni hozzájuk?
– Én? Én nem vagyok orvos, de még javasasszony sem! Te sokkal többet
értesz az ilyen dolgokhoz, mint én.
– Igen, és adtam is nekik főzetet, amit édesanyám ilyen esetekre készített,
de… azt is kihányták.
– Micsoda? – Ilka még jobban megrémült. Egy ideje egyre ijesztőbb hírek
érkeztek, most már nemcsak távolinak tűnő országokból, hanem például
Budáról és Pestről is, ahol már szintén felütötte a fejét a halálos epekórság.
És az, a hírek szerint, éppen hányással, gyengeséggel, hasmenéssel
kezdődött, majd gyakran napok alatt végzett az áldozatával. A ragály
futótűzként terjedt nyugat felé… csak nem már ide, a közvetlen közelükbe is
megérkezett? Ferkó arckifejezéséből ítélve ő is ettől tartott. – De hát… – Ilka
nagyot nyelt – mit tehetnék én értük?
– Hátha rád hallgatnak. Sára mindig csodálattal emlegetett, ahogyan az
édesapádat is. A tizenhatos esztendőben állítólag az ő családját is a Györöky
uraság búzája mentette meg az éhhaláltól. Ha te mondod neki, hogy orvost
kell hívni hozzá és a kicsihez, talán nem fog ellenkezni.
– Rendben! – Ilka próbálta elhessegetni a rátörő rossz érzést. – Induljunk.
Felpattant Gyöngyre, és odakint az istálló előtt megvárták Ferkót, aki
Herkulest, Apus öreg ménjét lovagolta meg. Minden további szócséplés
helyett vágtázva indultak Paloznak felé. Sára házánál a kicsiny udvarban
kipányvázták a lovakat, és Ilka követte a házba lélekszakadva berohanó
bátyját.
Odabent olyan orrfacsaró bűz fogadta őket, hogy az asszony visszahőkölt,
és az ajtóból kifelé fordulva vett pár mély levegőt, nehogy neki is
felforduljon a gyomra. Ferkót látszólag nem zavarta a bűz – a földön a saját
mocskában fekvő Sára mellé térdelt, és az ölébe vette a fejét.
– Még él – mondta, majd könyörgő tekintettel nézett a húgára. – Segíts
rajta, kérlek!
– Megyek, hívom az orvost – Ilka megfordult, ám ekkor valami az eszébe
jutott, és megtorpanva visszanézett. – És a gyerek?
Ferkó felállt, és a szoba sarkában álló kiságyhoz lépett. Megfogta a kicsi,
hímzett takarót, és felhajtotta. Mikor megérintette a gyermeket, hirtelen
elkapta a kezét, mintha csak megégette volna. Felnézett, és megrázta a fejét.
Ilka ekkor nem bírta tovább. Kilépett a házból, megfogta egy közeli fa
törzsét, lehajolt, és hányni kezdett.

Mikor újra magához tért, egy ideig azt sem tudta, hol van. Csodálkozva
nézett körül, de csak félhomályt látott, furcsa szagokat érzett, és mélységes,
ijesztő csend vette körül. Megpróbált felülni, de még a fejét sem tudta
felemelni. Ekkor érezte, hogy a szája olyan száraz, mint a pergamen, és a
torka lángol a szomjúságtól.
– Vizet! – nyöszörögte, ám ezt nyilvánvalóan senki sem hallotta. Közben a
szeme lassan hozzászokott a sötéthez, és rájött, hogy az édesanyja egykori
szobájában van. Az ablakhoz közeli sarokban ott volt a festőállvány a félig
kész képpel, amin utoljára dolgozott, még hónapokkal ezelőtt. Az épülő
színházat akarta megfesteni, de nem tudta befejezni. Zsiga megtiltotta, hogy
lemenjen az építkezéshez, majd amikor ennek ellenére is folytatta a festést,
emlékezetből, elvette a festékeit és az ecseteket, amelyek közül több hajdan
Cecíliáé volt.
Ilka most úgy nézte ezt a képet, mintha egy élőlény lenne, és segíteni tudna
rajta. Ebben a pillanatban azonban egy éles fénycsík jelent meg az ágyán, és
amikor feléje fordult, szinte teljesen elvakította.
– Ó, hát ébren van, kisasszonykám! – hallotta Erzsi néni hangját, de
amikor válaszolni akart, egy hang sem jött ki a torkán. Ám az öreg szakácsnő
enélkül is tudta, mit kell tennie – az ágyhoz lépett, felemelte Ilka fejét, és egy
vízzel teli poharat tartott a szájához. Az asszony mohón kortyolta a hűs vizet,
és úgy érezte, hogy lassan visszatér belé az élet.
– Mi történt? – kérdezte végül rekedten. – Hogy kerültem ide?
Halványan rémlett neki, hogy Ferkóval meglátogatták a férfi szerelmét, aki
beteg volt, és hogy ő is rosszul lett… ezután viszont semmire sem
emlékezett.
– Elkapta ezt az átkozott nyavalyát – mondta Erzsi néni. – Kis híján bele is
pusztult. Már papot is hívtunk… Öt napja itt fekszik öntudatlanul.
– Öt napja! – Ilka megdöbbent, és ismét megpróbált felülni, ám hasztalan.
– Kálmánka? – kérdezte végül. – Hol van a fiam? – Ilka Erzsi néni arcát látva
rosszat sejtett.
– Maga kérte, hogy vigyük el innen – mondta végül a néni. – Igen, ne
nézzen rám így! Hangosan követelte, hogy vigyük minél távolabb, nehogy ő
is megbetegedjen. A kegyelmes báró úr hát elvitte magával. Hogy hová, azt
nem tudom, de vélem, a szüleihez…
– Ó, nem! – Ilka erre összeszedte minden erejét, és felült az ágyban. – Oda
kell mennem! Hozzák őt vissza! Már jól vagyok.
– Ezt én nem mondanám – Erzsi néni gyengéden visszanyomta őt a
párnájára. – Igaz, megmaradt, de épphogy csak…Most maradjon veszteg még
egy kicsit. Kálmánkának jobb volt, hogy nem kellett itt lennie a házban, a
fertőző ragály közelében. Még csak az hiányzott volna, hogy ő is elkapja!
Ilka erre nem szólt semmit, de magában igazat adott a szakácsnőnek. Ezek
szerint lázas önkívületben, ösztönösen ő maga is ezt kérte, és teljesítették is a
kérését. Igen, Erzsi néninek igaza van, össze kell szednie magát, és utána
visszakövetelni a fiát. Kálmánkának mellette van a helye!
– Mi van Ferkóval? – kérdezte végül, már kissé nyugodtabban.
– Őt is utolérte a kórság, de annyira nem viselte meg, mint a kisasszonyt.
Hanem… a menyasszonya, az a derék özvegy, hogy is hívták?
 – Sára – suttogta Ilka.
– Igen, az a Sára, Paloznakról. Nos, ő meghalt, és a kisfia is. Meg még
sokan mások. Mást se hallani, mint a templomok harangzúgását. A papoknak
lassan több dolguk lesz, mint az orvosoknak.
Egy darabig mindketten hallgattak.
– Erzsi néni nem betegedett meg?
– Énrajtam nem fog ez az epebaj – legyintett. – Láthatja! Ápoltam magát
meg a Ferkó gyereket is, de kutya bajom. Pedig lejártam a faluba ételért meg
hírekért.
– És… a férjem hol van?
– A báró úr? Hát, őt se láttam, amióta Kálmánkát elvitte.
Ilka szíve összefacsarodott. Tehát Zsigát egyáltalán nem érdekelte, mi lesz
vele, él-e, vagy már meghalt. Még az is lehet, hogy az utóbbiban
reménykedett. Hirtelen valami maró keserűséget érzett a torkában, ami talán
az epebaj utóhatása volt, de akár az elmúlt néhány év felgyülemlett csalódása
és elfojtott szenvedése is feltörhetett benne.
Mindegy, meg kell gyógyulnom! Mielőbb talpra kell állnom, hogy el tudjak
menni Kálmánkáért!
Azzal ugyanis tisztában volt, hogy Zsiga és a szülei maguktól nem fogják
visszaadni a fiát.
 8. fejezet

1834 nyara
Ilka türelmetlenül toporogva, a nyakát nyújtogatva állt a ház tornácán, és
időnként a kezével árnyékolva a szemét, a dombra futó utat kémlelte. Alig
hároméves kislánya, Krisztinka mellette állt, és a szoknyáját ráncigálta.
– Mama! Mama! – nyafogott.
Ilka egy darabig nem vett róla tudomást, végül aztán felsóhajtott, majd
leguggolt, és megfogta a gyermek mindkét karját.
– Édesem, megmondtam, hogy most egy kicsit ne nyaggass. Menj, keresd
meg Erzsi nénit vagy Ferkó bácsit, jó?
– De mikor jönnek már?
– Én sem tudom… Te is nagyon várod őket, igaz, kicsikém? – magához
ölelte a kislányt. – Látod, én is tudhatnám, hogy attól nem érnek ide előbb, ha
itt állok, és lesem őket, és mégis… nem vagyok képes odabent ülni, vagy
valami mással foglalkozni.
Elengedte Krisztinkát, és a kislány csodálkozó, nagy kék szemébe nézett.
Látta rajta, hogy nem igazán fogta fel a szavai értelmét, ezért biztatóan
rámosolygott.
– No gyere – kézen fogta Krisztinkát. – Sétáljunk egy kicsit lejjebb, az
országút felé. Hátha összefutunk velük, és így könnyebb lesz a várakozás is.
El is indult, lassan, lépteit a gyermek tipegéséhez igazítva… habár
legszívesebben szaladt volna, és meg sem áll addig, míg fel nem bukkan a
kocsi a poros úton.
A férjét, Zsigát várták, de nem miatta volt ennyire türelmetlen, hanem a
kisfia, Kálmánka miatt. A gyermek már csaknem három éve, a kolerajárvány
óta a nagyszülei Vas megyei birtokán lakott, és Ilka egy évben csak négy-öt
alkalommal találkozott vele. Ilyenkor nyáron, valamint karácsony környékén
azonban akár több napot is eltölthettek együtt, amit az édesanya mindig
szívrepesve várt – noha a gyermek évről évre egyre távolságtartóbban
viselkedett vele. Eleinte még sírva, kiabálva rohant elé minden egyes
találkozásukkor, és olyan szorosan ölelte át a nyakát, hogy kis híján
megfojtotta. Most azonban már sokkal visszafogottabban fogadta Ilka kitörő
üdvözlését. Ám ez sajnos érthető volt, és az asszony nem is neheztelt ezért a
fiúra. Egyedül az ő hibája volt! Annak idején ő egyezett bele végül, hogy
Kálmánka végleg a nagyszüleivel maradhasson.
Először csak arról volt szó, hogy a kolerajárvány megszűntéig marad
Szentgyörgyiék vasi kastélyában, ami sokkal biztonságosabb helynek tűnt,
mint a zsúfolt fürdőtelep közelében lévő kúria, ahol a halálos kór
megtizedelte a helyi lakosokat és az itt ragadt vendégeket is. A színház
ünnepélyes megnyitója után még a színészek is maradni kényszerültek,
karanténba zárva, és a helyiekhez hasonlatosan rettegve, hogyan alakul a
sorsuk. Ilka maga is átesett a betegségen, ahogyan szinte minden ismerősük,
és többen nem is épültek fel belőle… Jobb volt tehát, hogy Kálmánkát időben
kimenekítették innen!
Később Ilka mindenáron vissza akarta hozni a fiát ide, a szülőházába, ám
Zsiga és a nagyszülők, főleg az anyósa ellenálltak. Azzal érveltek, hogy a
fiúnak sokkal jobb sora van náluk, és hogy ők előkelőbb, finomabb
neveltetésben tudják részesíteni. Ilka még ekkor sem nyugodott volna bele,
hogy végleg elszakítsák tőle a gyermeket, ösztönösen érezte, hogy hiába
tudnak ott valóban jobb anyagi körülményeket biztosítani, őt, az édesanyát
akkor sem pótolhatja semmi.
Ekkor azonban bizonyossá vált, hogy újra áldott állapotba került. Mikor
elmondta Zsigának, ő válaszút elé állította. Vagy hagyja Kálmánkát a
nagyszülőknél, és akkor cserébe ezt az új kisbabát megtarthatja magának –
békén hagyják, úgy nevelheti, ahogyan jónak látja. Vagy ha továbbra is
ragaszkodik ahhoz, hogy visszakapja a kisfiát, akkor ezt a másik kicsit is
előbb-utóbb el fogják venni tőle.
– Ráadásul még az életedet is meg fogjuk keseríteni – közölte vele a férje
tárgyilagos hangon, a karját a mellén összefonva, felszegett állal. – Tudod jól,
hogy képesek vagyunk rá.
Hogyne tudta volna! Sok átvirrasztott, végigsírt éjszaka után végül
beleegyezett – azzal a feltétellel, hogy gyakran láthatja Kálmánkát, és hogy
egy évben többször is hosszabb időt tölthetnek együtt.
Nem sokkal ezután megszületett a kislánya, Szentgyörgyi Krisztina, akit a
barátnője emlékére nevezett így, és aki vigaszt és reményt hozott az életébe.
Azóta szinte csak kettecskén éltek itt, a régi Györöky-kúriában a hűséges
Erzsi nénivel, Ferkóval, és mivel már újra megengedhették maguknak, és az
idős szakácsnő élemedett kora miatt amúgy is szükségük volt rá, egy fiatal
cselédlánnyal, Rózsival. Ilka megkönnyebbülésére Zsiga is egyre kevesebbet
tartózkodott itthon – betartotta az ígéretét, és „békén hagyta” őket. Ilka
sejtette, hogy szeretőt tart, de egyáltalán nem bánta. A kis Krisztinkával
visszavonultan, nyugodtan és viszonylag elégedetten éldegéltek itt, és a
legnagyobb boldogságot és változatosságot az hozta az életükbe, amikor
Zsiga Kálmánkával megérkezett hozzájuk.
Mint ahogyan most is.
Lassan leértek a domb lábához, ahol a kúriához vezető kis út csatlakozott a
szélesebb, Füredet és Keszthelyt összekötő országúthoz, mikor Krisztinka
megint nyafogni kezdett.
– Mama! Szomjas vagyok!
– Ej, hát miért nem szóltál odafent? Most nem tudok vizet adni – mikor
látta, hogy a kislány szája legörbül, lehajolt hozzá, és felvette. – Jól van, bírd
ki még egy kicsit. Mindjárt itt lesznek!
Mintha csak végszóra történt volna, lódobogást és kerékzörgést hallottak,
kisvártatva pedig a porfelhőt is meglátták, amelyből előtűnt a nagy, fekete,
bőröndökkel megrakott batár is.
– Itt vannak! – kiáltotta Ilka, majd Krisztinkával a karjában a kocsi elé
szaladt, és integetett. – Hahó! Itt vagyunk!
Amikor azonban melléjük ért a kocsi, meglepetésében kis híján elejtette a
kislányt. Az úti batárban ugyanis nem a férje és a fia ültek, hanem első
pillantásra teljesen idegenek… ám csak első pillantásra. Amikor a jóképű,
szőke férfi kedvesen rámosolygott, és üdvözlésre emelte a kezét, Ilka
hitetlenkedve bámult rá.
– Olivér?
Igen, valóban ő volt az. Sokat változott az elmúlt években, de vidáman
csillogó kék szeme, szőke haja és csinosan nyírt bajusza, szakálla még a régi
volt. Egy ugyancsak szőke, szép arcú asszony ült mellette, és egy
Krisztinkánál valamivel idősebb, csinos kislány.
– Guten Tag, meine liebe Ilona!{31} – kiáltotta Olivér, aki a következő
szempillantásban kiugrott a kocsiból, átölelte és megcsókolta Ilkát. – Hű, de
rég láttalak! Nem számítottatok ránk, ugye? Pedig megírtam, hogy jövünk –
kedvtelve végignézett az asszonyon. – Semmit sem változtál! Éppen olyan
gyönyörű vagy, mint egykor.
– Ne hazudj! – nevetett az asszony. – Te bezzeg változtál! Még sokkal
jóképűbb vagy, mint voltál! Igen, tényleg megírtad, de… azt nem, hogy
mikor érkeztek. Mindenesetre… Isten hozott minálunk!
 Olivér válaszul gálánsan meghajolt, majd az őt csodálkozva és kissé
ijedten bámuló kislányhoz fordult.
– Nocsak, hát ez a szépség?
– A kislányom, Krisztinka. És a te családod?
– Ah, igen… – Olivér megfordult, és kisegítette a kocsiból a feleségét. –
Ő itt az én Elzám. Tudod, írtam róla, és ő is sokat hallott felőled. Igaz,
drágám? – fordult az asszonyhoz.
– Igen, és csupa szépet – mondta Elza, aki a kezét nyújtotta Ilkának. –
Bevallom, nemegyszer féltékeny is voltam.
– Én is magára – felelte Ilka, és cinkosan a másik asszonyra kacsintott.
Elza elnevette magát, majd a kocsiban még szégyenlősen meghúzódó
kisleányra mutatott.
– Ő pedig a mi lányunk, Wilhelmina. Nézd, kicsim – hajolt le a gyerekhez.
– Látod-e, van itt is egy kislány, lesz egy barátnőd is. Nem is gondoltuk
volna, ugye? Remekül fogtok szórakozni!
A kis Wilhelmina ezt hallva a kocsi ajtaja felé húzódott, és kíváncsian
kipislogott rajta. Krisztinka bátrabbnak bizonyult nála; közelebb lépett, és
lábujjhegyre állva, tátott szájjal bámulta ezt a különös tüneményt, ezt a
világoskék és fehér selyemruhába öltözött, szőke loknis élő babát, és máris
eldöntötte, hogy még soha életében nem látott nála szebbet.
Hazafelé mind beszálltak a kocsiba, ami ugyan tágas volt, de ennyien már
elég szorosan ültek benne.
– De mondd csak – kérdezte Ilka Olivértől, hogy megtörje a beállt, kissé
kínos csöndet –, miért döntöttetek úgy, hogy ellátogattok ide? Annyi év
után…
– Hát ez az! – a férfi színpadiasan felemelte a karját. – Már sokkal előbb el
kellett volna jönnünk… és terveztük is, de mindig közbejött valami.
Megszületett Wilhelmina, aztán kitört a járvány, majd Elza szülei egymás
után elhaláloztak. De vagy egy hónapja már azt mondtam nekik: most vagy
soha. Hirtelen elhatározás volt, és nyomban meg is írtam neked, hogy
jönnénk, ám abban még nem voltunk biztosak, mikor. Sokat beszéltem a
családban arról, milyen gyönyörű ez a táj, a hatalmas tóval, a lankás
dombokkal, a gyógyvízzel és a bálokkal, a színielőadásokkal a bálteremben
vagy a szabad ég alatt…
– Ó, azokat már nem is a bálteremben vagy a szabad ég alatt tartják! –
vágott közbe Ilka. – De majd úgyis meglátod… és a bálra is éppen időben
érkeztetek. Ezen a hétvégén lesz a híres Anna-napi bál, amit így nyár közepén
rendeznek évről évre… már amikor valami közbe nem jön. Emlékszel? Az
első ilyen bálon zördültetek össze Zsigával, majdnem párbaj lett a vége.
– Igen, ezt is gyakran elmesélte Olivér – bólogatott Elza. – Valóban most
lesz a bál? És mi is elmehetnénk? – kérdőn nézett a férjére.
– Feltétlenül elmegyünk! – jelentette ki Olivér. – Persze, ha ti is jöttök –
fordult Ilkához.
– Hát nem is tudom… – az asszony a homlokát ráncolta. – Az imént éppen
őket vártuk. Zsigát és a kisfiunkat, Kálmánt. Már ide kellett volna érniük…
De hogy Zsiga szívesen eljönne-e a bálba, azt nem tudom. Mostanában
olyan… magunknak valók lettünk.
Olivér erre nem mondott semmit, de lopva újra végignézett Ilkán. Igen, az
előbb nem hazudott, az asszony még mindig gyönyörű volt, de azt vette
észre, hogy elhanyagolta magát. Szép, világosszőke haja csak tessék-lássék
volt feltűzve, a ruhája pedig kifakult, gyűrött volt. Az arca sem volt már
olyan hamvas és sima, mint egykor – a szeme körül apró szarkalábak tűntek
fel, és amikor nem mosolygott, a szája szélén két keserű vonás jelent meg.
Korai még, hogy így megöregedjen – gondolta a férfi fájó szívvel. Ha hozzám
jött volna feleségül, én mindent megtennék, hogy eltűnjenek az arcáról ezek a
ráncok.
Közben megérkeztek, és Ilka nyomban utasította Ferkót, hogy segítsen a
vendégeknek lepakolni a bőröndöket. Olivér tiltakozott.
– Nem-nem! Nem akarunk a terhetekre lenni, és ennyi vendég számára
kicsi ez a ház. Lemegyünk, és a fürdő mellett keresünk szállást. Úgy
emlékszem, takaros és kellemes vendégházak vannak a part közelében.
– Ez igaz, de szó sem lehet róla, hogy oda menjetek! Ilyenkor nagyon
nehéz a telepen szállást találni, és méregdrága is. Igaz, hogy nem túl nagy ez
a ház, de bőven elférünk még akkor is, ha Zsigáék is megérkeznek.
Ragaszkodom hozzá, hogy itt maradjatok!
Olivérék végül maradtak, és valóban nem kellett összehúzniuk magukat – a
szülők egy Balatonra néző vendégszobát kaptak, a kis Wilhelminát pedig
Krisztinka szobájában helyezték el, ami annak idején Cecíliáé volt, és amit
Ilka később dolgozószobának használt. Ennek az ablakából is csodálatos
kilátás nyílott az öbölre, és elég tágas volt ahhoz, hogy a két kislány
kényelmesen elférjen benne.
Már ebédhez készülődtek, amikor végre Zsigáék is megérkeztek.
Kálmánka alaposan meglepődött, hogy az édesanyja és a kishúga ezúttal nem
az úton vagy a tornácon várta őket, és ezért meglehetősen sértődött arcot
vágott a meleg fogadtatás ellenére. Láthatóan az sem volt ínyére, hogy két
kisleánnyal kell majd múlatnia az időt az elkövetkező napokban. Csak akkor
derült fel kissé, amikor Ferkó megjelent a kocsijuknál, hogy kifogja a
lovaikat. A kocsis pendelyes kora óta a kedvence volt, és mindig jól érezte
magát vele, noha sejtelme sem volt róla, hogy valójában a nagybátyja. Most
nagy kő esett le a szívéről, amikor meglátta, és felszabadultan szökdécselve
csatlakozott hozzá, hogy az istállóba vezessék a lovakat a jól megérdemelt
abrakolásra és itatásra.
Ilka szomorúan nézett a kisfiú után, és ezúttal is ugyanazt érezte, mint már
évek óta minden egyes alkalommal, amikor találkoztak: hogy a gyermek
mintha lassan, de megállíthatatlanul csúszna ki a kezei közül, akár egy
balatoni vízisikló, olyan, amilyeneket kislánykorában párszor próbált
megfogni – semmivel sem tudja őt visszatartani.
Ám most nem volt idő ezen mélázni – az ebédlő terített asztala körül már
évek óta nem ültek ilyen sokan, mint most, és ettől Ilka is egészen felderült,
Erzsi néni pedig valósággal megfiatalodott (noha amikor Storzék hívatlanul
beállítottak, még a szívéhez kapott, hogy ő nem volt ennyi vendégre
felkészülve, de Ilka jól tudta, hogy a szakácsnő mindig jóval több ételt főz,
mint amennyire szükség van, nem egyszer veszekedett is vele emiatt). Most
azonban ő is aggódott, hogy mindenkinek jusson bőven, ám feleslegesen
tette: Elza és Wilhelmina éppen csak csipegettek, mint két kismadár, és
Olivér sem evett annyit, mint Zsiga, aki az utóbbi években tekintélyes
pocakot eresztett. Mivel ilyenkor, amikor a ház urát és úrfiját várták haza,
amúgy is mindig nagy trakta volt, a végén még maradt is étel, úgy is, hogy
mindenki kedvére jóllakott.
Az asztal körül a következő napok várható eseményeiről folyt a társalgás.
– A színházba is feltétlenül szeretnék elmenni – jegyezte meg Elza, és
bátortalanul a férjére pillantott. Olivér azonban maga is fellelkesedett, miután
megtudta, hogy annyi előkészület és várakozás után felépült a kőszínház.
– Hogyne mennénk! Nagyon kíváncsi vagyok rá. Mit játszanak most?
– A Politikus csizmadiát – válaszolta Ilka. – Német darab, német zenével,
de magyar nyelven. A játékszín első számú törvénye, hogy csakis magyarul
lehet benne játszani!
– Ó! – mondta Elza csalódottan. – Hát akkor… talán mégse menjünk…
– Attól még elmehetünk – Ilka biztatóan mosolygott a másik asszonyra. –
Majd egymás mellé ülünk, és én közben fordítok. De biztos vagyok benne,
hogy így is jól fognak szórakozni… már csak a zene, a dalok és a társaság
miatt is.
– Jól van, akkor elmegyünk. És a bál? – Olivér ezúttal Zsigára nézett. –
Emlékszel még rá? Ott találkoztunk először.
– Igen, emlékszem – felelte Zsiga kedvetlenül. – Lassan már tíz éve.
Fiatalság, bolondság…
– Na ja – Olivér elmosolyodott. – Már csak ezért is szívesen elmennék.
Emlékeztetne az ifjúságomra. De addig is… már ma estefelé is szívesen
lekocsiznék a partra. Mikor legutóbb ott jártam, még tejfölösszájú suhanc
voltam, és bár rémlik, mennyire szép a táj és az épületek, de bevallom,
akkoriban más szépségek iránt jobban érdeklődtem – ekkor Ilkára kacsintott,
aki ezt kedves mosollyal viszonozta. Ám amikor utána a férjére tévedt a
pillantása, és látta, hogy milyen jéghideg és fenyegető tekintettel néz rá,
tetőtől talpig beleborzongott.
Este, mikor a napközbeni hőség már enyhült, és az újonnan érkezettek
kipihenték magukat, mind kocsiba ültek, és lehajtottak a fürdőtelepre. Mikor
kiszálltak és körülnéztek, Storzék láthatóan elámultak az eléjük táruló
látványtól. Elza, aki ezelőtt még sohasem járt itt, nem győzött csodálkozni,
mekkora a nyüzsgés a promenádon és a sétatéren. A promenádon több helyütt
is szólt a zene, a kút közelében cifra öltözetű cigánybanda húzta, a part
mentén pedig német hangászok andalító keringőkkel szórakoztatták a
járókelőket. A téren többen az asztaloknál ülve kifinomult díszítésű helyi
üvegpoharakból iszogatták a csodatévő gyógyerejű savanyúvizet, közben
beszélgettek, zenét hallgattak, de voltak, akik kártyáztak vagy sakkoztak.
A dámák a legújabb divat szerint voltak öltözve – Bécsben sem láthatott
csinosabb ruhákat, kalapokat, napernyőket, a férfiak pedig mind azt a
gyönyörű, magyaros zsinórozású, színes vagy fekete felöltőt, nadrágot és
csizmát hordták, amik mindig is sokkal jobban tetszettek neki, mint az
osztrák stílű frakkok, zsabók és cilinderek. Igazi, pezsgő nyaralóéletnek
lehetett tanúja.
Olivér ezzel szemben az új épületeket és a fürdőtelep látványos fejlődését
dicsérte. Különösen az nyerte el a tetszését, hogy a régi traktérház eltűnése
mennyivel harmonikusabbá, szellősebbé tette a sétateret, amitől az egész part
látványa sokkal elegánsabb lett. Ezt egyébként egyetlen olyan látogató sem
mulasztotta el megjegyezni, aki már járt itt. A Horváth-házat is alaposan
megnézte – ez ugyan mit sem változott az elmúlt években, de azt
megfigyelte, hogy az alagsorában új boltok nyíltak. Elza be is tért a
pipereüzletbe, és vett magának egy kis fiola illatszert.
 – A holnapi előadásra! – mondta, majd nyomban ki is próbálta, a
csuklójára öntve pár cseppet. Mialatt Ilkával az illatot vizsgálták, egyszerre
csak nagy lármára lettek figyelmesek. A többi fürdővendéggel együtt mind a
zaj és a kiáltozás irányába néztek, és többekkel együtt el is indultak arrafelé.
– A színház felől jön – mondta Zsiga, majd halkabban, de azért jól
hallhatóan hozzátette: – Remélem, leomlik az a tákolmány.
Olivér és Elza elnevették magukat, de Ilka nem csatlakozott hozzájuk.
Ő tudta, hogy Zsiga ezt nem tréfának szánta. A férje még ennyi év után is
szívből gyűlölte a teátrumot, és mindazt, amit képviselt. Már csak azért is,
mivel tudta, hogy Ilkának milyen sokat jelent.
Mikor közelebb értek, látták, hogy szerencsére aggodalomra semmi ok.
A zajt és a felfordulást az okozta, hogy végre-valahára megérkeztek
Keszthelyről Festetics gróf adományai, a faragott kőoszlopok. Az előző
napokban hajóval szállították őket a füredi kikötőbe, majd onnan nagy
fáradsággal, görgőkkel vontatták őket a helyszínre. Ám a munka neheze csak
most következett! Valahogyan fel kellett állítani őket, ami a méretüket és a
súlyukat tekintve nem volt egyszerű feladat. A munkálatok izgalmas
látványossággal szolgáltak a vendégeknek, akik annyian gyűltek már össze a
Játékszín körül, mint néhány népszerű előadáson odabent.
Két oszlop már állt az épület bejárata előtt, a harmadikat most próbálták
felemelni egy csigás szerkezet és vastag kötelek segítségével. A markos
legények, akik között jobbágyok, kőfaragók, de hajóslegények is voltak,
ingujjra vetkőzve, sőt néhányan pucér felsőtesttel, verejtékezve, kurta
utasításokat ordítva, de összehangolt és gyors mozdulatokkal lassan
felemelték a földről a roppant oszlopot.
– Hűha, ez aztán… – kezdte Olivér, majd elhallgatott. Neki, az igazat
megvallva, csalódást okozott ez a kis színház – az elbeszélés alapján
valahogy nagyobb, impozánsabb épületre számított. Bár, ha jobban
belegondolt, erre a kis üdülőhelyre nem kellett nagyobb teátrum, de hogy
ennyire kicsi az épület, és láthatóan még félkész állapotban van, arra nem volt
felkészülve. De már csak azért is, hogy ne adja Zsiga alá a lovat (akinek
nyilvánvalóan lesújtó véleménye volt a színházról), nem tette szóvá ezeket a
meglátásait.
– Ugye milyen szép? – kérdezte Ilka, és érdeklődve nézte a vendégei
arckifejezését. – És most, hogy az oszlopok is a helyükre kerülnek, végre
talán teljesen késznek is mondhatjuk. Állítólag egy órát is szeretnének oda
tenni – a timpanonra mutatott. – Legalább mindig tudni fogjuk a pontos időt.
 – Az igen hasznos – morgott Zsiga. – Bár a harangozásból már így is
tudhatja, aki kíváncsi rá. Mint ahogyan azt is, mikor kezdődik az előadás,
mivel előtte egy fél és egy fertályórányival egy trombitás áll ki ide, a
lépcsőre, és eljátszik egy marschot.{32} Mondhatom, roppant fülsértő!
– Holnap, remélem, meghalljuk azt is – mondta Elza, aki a legyezője mögé
bújva elnyomott egy ásítást.
– Menjünk haza – indítványozta erre Ilka. – Holnap is lesz nap, és az
utazástól mind elfáradtak.
Belekarolt a férjébe, és elindultak a part közelében hagyott kocsikhoz.
Olivér ugyancsak a karját nyújtotta Elzának, és miközben a vendéglátóik
mögött sétáltak, eltűnődve nézte a házaspárt.
Talán mégis meg kellett volna vívnunk azt a párbajt sok évvel ezelőtt –
gondolta. Igaz, talán pórul járhattam volna, de lett volna rá esély, hogy
örökre megszabadítsam Ilkát ettől a semmirekellőtől.

Másnap már a Játékszín minden oszlopa a helyén volt, és így, készen, tényleg
sokkal szebb, előkelőbb látványt nyújtott. A trombitást is hallották, mivel
idejekorán érkeztek, és még sétáltak egyet az Ánglus parkban. A lassan
gyülekező közönség kíváncsian mustrált minden újonnan érkezőt, így
Szentgyörgyiéket és az ismeretlen, láthatóan külföldi vendégeiket is. Olivér
azt is látta, hogy többen összesúgtak a láttukra. Nemcsak őt és Elzát bámulták
leplezetlen kíváncsisággal, hanem a Szentgyörgyi házaspárt is. Nyilván ők
sem fordulhatnak meg itt túl gyakran, annak ellenére, hogy Ilka szívből
rajong a színházért.
Maga az előadás nem volt túlságosan lenyűgöző, főleg a bécsi
teátrumokhoz szokott szemmel, de akár mulattató is lehetett volna, ha
egyetlen szót is megért belőle. Elzának nagyobb szerencséje volt, ugyanis
Ilka betartotta az ígéretét, és a darab alatt végig a fülébe sugdosta a
hevenyészett fordítást, annak ellenére, hogy gyakran lepisszegték őket. Elza
olykor még el is nevette magát, ám Olivér sajnos végig unatkozott, és alig
várta, hogy vége legyen az előadásnak. Mikor kijöttek a színházból, mégis
igyekezett elégedettnek látszani.
– Remek volt! – jelentette ki határozottan.
– Ne füllents! – szólt rá Ilka. – Bájos bolondság volt, és te még untad is.
Láttam! De miért nem mondtad, hogy menjünk haza az első felvonás után?
– Nem szerettem volna elrontani a mulatságotokat – Olivér gyengéden a
felesége karjára tette a kezét. – Láttam, hogy neked is tetszett, drágám.
 – Jobb lett volna, ha értem is a nyelvet – vallotta be Elza. – De így is
örülök, hogy eljöttünk – a selyemre nyomtatott színlapot tanulmányozta. –
Majd alkalomadtán elmondja, hogyan kell kiejteni ezeket a lehetetlen
neveket? – kérdezte Ilkától.
– Hogyne! Már hazafelé, a kocsiban. Meglátja, nem is olyan nehéz – a két
hölgy egymásba karolt, és a várakozó kocsik felé indultak. Zsiga és Olivér
pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd Storz előzékenyen
meghajolt, és a karjával jelezte, hogy a lépcsőn előreengedi a másik férfit.
Egy minutumig úgy tűnt, mintha erre Zsiga mondani akarna valamit, ám
végül csak elhúzta a száját, majd sietős léptekkel a hölgyek után indult.

Másnap délelőtt Ilka Elzával és a gyerekekkel a kertben sétálgatott. Storzné,

mint már az érkezésük óta sokszor, most is megcsodálta a kilátást, és
megígértette Ilkával, hogy még ma, ebéd után feltétlenül átkocsiznak
Tihanyba, hogy megnézzék az apátsági templomot, és onnan is élvezhessék
az eléjük táruló panorámát, ezúttal Füred felé.
– Én aztán nem megyek! – jelentette ki Kálmánka durcásan, egy kavicsot
rugdalva. – Már sokszor voltam Tihanyban, és nincs ott semmi érdekes. Még
ha hajóval mennénk!
– Nos, akár mehetünk azzal is! – Ilka átkarolta a fiúcska vállát, aki
azonban egy rándítással lerázta a kezét. – Ugyan, ne duzzogj már! – szólt rá
az édesanyja gyengéden. – Meglátod, jó lesz! Hajókázunk, sétálunk, és
játszhatsz egyet a lányokkal…
– Velük nem lehet játszani! – a fiú felvette a kavicsot, és a bokrok közé
hajította. – Folyton csak nyafognak, az a Wilhelmina főleg. De Krisztinka is
rögtön visít, ha csak egy ujjal hozzányúlok!
– Ej-ej, akkor biztosan nem kedvesen nyúlsz hozzá, nem igaz?
A kisfiú erre nem válaszolt – az állát dacosan leszegte, és a szemöldökét
összeráncolta. Annyira hasonlított így az apjára, hogy Elza egészen
beleborzongott.
Szegény Ilka! – gondolta együttérzőn. Úgy tűnik, Zsiga teljesen a maga
képére formálja ezt a gyereket. De ő meg túlságosan elnéző és engedékeny
vele. Mintha a kegyeit keresné… De mindhiába, akárcsak a férjénél, a fiánál
sem fog célt érni ezzel.
Mindazonáltal nem tudott volna jó tanácsot adni neki, így nem szólt
semmit, de magában elhatározta, hogy ma este külön imádkozni fog értük,
anyáért és fiáért.
 – No és mikor megyünk a bálba? – kérdezte, hogy valami másra terelje a
szót, meg aztán valóban nagyon izgatott is volt az esemény miatt. Bécsben az
egyik ismerősük pár éve járt egy füredi bálban, és el volt ragadtatva a
vacsorától, a zenétől és a táncosoktól is. Mindez együtt, a gyönyörű balatoni
táj szívében feledhetetlen élmény volt számára. És amikor Elza megtudta,
hogy már a férje is megfordult egy itteni bálban, méghozzá egy igazán
emlékezetesben, azóta türelmetlenül várta, hogy ő is részese lehessen a
varázslatnak.
– Holnap este lesz, és nagyon örülök, hogy maguk is itt vannak, mivel így
az uramat biztosan könnyebb lesz rávenni, hogy elmenjünk – felelte Ilka. –
Mint említettem, az utóbbi években kissé magunknak valók lettünk… már-
már azt hiszem, ki is öregedtünk az ilyesfajta mulatságokból.
– Ó, hogy mondhat ilyet! – Elza belekarolt a másik asszonyba. – Még
nagyon fiatal, és biztosan maga is alig várja, hogy táncolhasson.
– Mama! Mi is elmehetünk a bálba? – Wilhelmina állt meg előttük, és
nagy kék szemével hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, könyörögve.
Mikor nem válaszoltak, még a kis kezét is összetette, mire Elza elnevette
magát.
– Ugyan már, ti még nem jöhettek, kicsi Minám! Oda csak nagyleányok
jöhetnek… de tudod mit, megígérem, hogy mihelyt elérsz abba a korba,
visszajövünk ide, és téged is elviszünk a bálba. Jó lesz?
A kislány némi habozás után bólintott, majd az Ilka mellett totyogó
Krisztinkához lépett, és megfogta a kezét.
– Te is eljössz majd velem a bálba? – kérdezte tőle.
– Elmegyek! – ígérte meg Krisztinka ünnepélyesen, majd újra csodálattal
bámult a másik kislányra. Ha Wilhelmina elmegy oda, akkor természetesen ő
is követni fogja, történjen bármi.

Délután végül úgy alakult, hogy mégsem kocsikáztak, és nem is hajóztak át

Tihanyba. Ebéd után mind visszavonultak egy órácskára pihenni, ám alig
tették be a lábukat a szobájukba, amikor Ferkó kiáltozása törte meg a csendet
először az udvaron, majd a házban is.
– Tűz! Tűz van a telepen!
– Micsoda? – Ilka halálsápadtan rohant ki a folyosóra, majd megtorpant, és
hitetlenkedve bámult maga elé. Nem, ez nem lehet! Nem történhet meg újra!
Olivér ekkorra már visszavette a felöltőjét, amit a nagy melegben előzőleg
a szobájukban levett, kiment a folyosóra, és kérdőn nézett Zsigára.
 – Indulhatunk? – kérdezte, mivel a házigazda nem szólt semmit, és nem is
mozdult.
– Én is veletek megyek! – jelentette ki Ilka.
– Dehogyis jössz! – ripakodott rá Zsiga. – Más se hiányozna! Menjünk –
fordult Olivérhez. – Ne vesztegessük az időnket. Bár – futtában még
visszanézett Ilkára – azt nagyon remélem, hogy a teátrum leég… ha másnak
nem is örülnék. Szavamra!
– Hagyja, édesem! – Elza a másik asszony vállára tette a kezét. – Biztos
vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan.
– Én meg attól tartok, hogy nagyon is komolyan gondolta – mormolta Ilka
elkeseredetten.

A három férfi, Zsiga, Olivér és Ferkó egyszerre, lóháton érkeztek meg a

fürdőtelepre, ahol már valóban több épületet is elértek a lángok. Mint
ahogyan a nyolc évvel azelőtti tűzvésznél, most is a környező lakosok és a
vendégek a telepen dolgozó szolgákkal, hajdúkkal és a fürdőházak,
vendégfogadók személyzetével együtt próbálták az oltást megszervezni, vagy
rosszabb esetben kétségbeesetten és pánikszerűen menekültek a lángok elől.
Egyesek az égő házak ablakaiból ugráltak ki, mások az utolsó pillanatban
igyekeztek összekapkodni a holmijukat, menteni, ami menthető. A kiáltozás,
sikoltozás a tűz és a mentés hangjaival keveredve szinte fülsiketítő volt.
A fürdőház melletti partszakaszon volt egy kerekes vízkiemelő szerkezet,
amit egy vak ló hajtott, és amelyből rendesen a fürdőszobákba és a
locsoláshoz vettek ki vizet a tóból. Most ennél álltak sorban a hajdúk
vödrökkel, és miután azokat teletöltötték, nyomban továbbadták a
legközelebb állóknak. Lassan kialakult valami csatárláncféle, amibe rangra és
nemre való tekintet nélkül mindenki beállt, aki elég bátornak érezte magát,
hogy részt vegyen az oltásban.
– Honnan indult a tűz? – kérdezte Ferkó az egyik hajdútól, akiről már
patakokban ömlött a verejték.
– Azt mondják, a Horváth-ház konyhájáról. Ott már a holnapi bálra
készültek, és kigyulladt egy üst. De én nem tudom, csak később érkeztem,
azok mondták, akik látták, hogy a szakácsnő és a konyhalányok kirohantak az
utcára.
Valóban! Ferkó elkeseredve látta, hogy a Horváth-ház még mindig ég,
holott talán oda hordták a legtöbb vizet. Ennek ellenére a tűz a forró és száraz
nyári napon (ami máskülönben a legnagyobb öröme volt a nyaralóknak)
szinte akadálytalanul harapódzott tovább. Az előző tűzvész után ültetett és
mára már szépen felcseperedett fák is elhamvadtak, ami sokaknak még az
épületek pusztulásánál is nagyobb szívfájdalom volt. Hiszen egy házat,
legyen az bármekkora is, ha megvan a szándék és az anyagi háttér, akár
hónapok alatt újjá lehet építeni, de egy elégett fa helyett hiába ültetnek újat,
az csak hosszú évek múlva lesz ugyanolyan. Ha egyáltalán…
Ám most nem volt idő ilyesmiken keseregni! Minden dolgos kézre szükség
volt, és amikor a part közelében már nem volt több tennivaló, északi irányba
indultak, amerre láthatóan a tűz is terjedt.
– A színház! – kiáltotta Olivér, majd Zsigára nézett. Talán csak egy
pillanat törtrészéig, de mintha úgy látta volna, hogy a másik férfi
elmosolyodott.
A színház azonban nem égett. Még… A lángok viszont már veszélyesen
közel jártak hozzá, és egy-egy zsarátnok rá is esett a tetejére. Hogy még nem
gyulladt ki, az csakis annak volt köszönhető, hogy a színészek és a
színésznők kivétel nélkül mind az oltáson és a tűz elhárításán dolgoztak.
Ennek ellenére megörültek a további segítő kezeknek, és az egyik kis
karcsú, barna színésznő, akit Olivér felismert, hiszen az előző napi darabban
egy komornát alakított, már messziről kiabált feléjük.
– Jöjjenek, uraim! Jöjjenek, a tetőn szükség van segítségre.
Olivér ugyan egy szót sem értett abból, amit a nő mondott, de látta, hogy
fölfelé mutogat, a kezébe nyomva egy csöbör vizet. A tetőn többen is
egyensúlyoztak, és valahányszor közéjük zuhant egy parázsló ág vagy égő
pernye, azonnal megpróbálták eloltani bevizezett ruhadarabokkal,
függönyökkel.
– Menjünk föl! – kiáltotta Zsigának és Ferkónak, mire az utóbbi rögtön
bólintott, és el is indult az épület bejárata felé. Zsiga is csupán egyetlen
szempillantásig habozott, majd követte őket. A padlásra vezető feljárót kissé
nehezen találták meg a színpad mögötti összevisszaságban, ahol a széthányt
kötelek, díszletek és mindenféle titokzatos szerkezetek között végül Ferkó lelt
rá a falétrára.
– No, ha ez is meggyullad, nem tudom, hogyan jutunk le – mormolta
Zsiga, miközben fölfelé kapaszkodtak.
– Ezen még ráérünk gondolkodni, kegyelmes uram – válaszolta Ferkó.
Odafent aztán a veszélyek ellenére mindhárman először körbenéztek,
mintegy megcsodálva az eléjük táruló páratlan látványt, aminek a
szépségéhez most még bizarr módon a körös-körül tomboló tűzvész is
hozzájárult.
– Ön itt? – hallottak egy ismerős hangot, és amikor Zsiga megfordult, Ágh
Andrással találta magát szemközt.
– Bizony! Én, itt – mondta a férfi. – Nem számított éppen rám, nem igaz?
Ágh nem válaszolt. Látszott rajta, hogy már órák óta, a tűz kitörésétől itt
küzd a többiekkel, és szinte a végkimerülés szélére került. Zihálva vette a
levegőt, a haja csatakosan tapadt a fejére és az arcára, kormos ingét verejték
itatta át. Az egyik karja láthatóan meg is égett, de ezt mintha észre sem vette
volna.
– Wir sind hier, mein Freund – szólította meg Olivér –, um zu helfen!{33}
– Arra szükségünk is van! – lihegte András. – Ha ez a színház most leég…
soha többé nem lesz helyette másik!
– Ez egészen biztos! – erősítette meg Ferkó is. – De nem fog leégni, Ágh
uram! Nem engedjük!
Időközben a tűz a Horváth-háztól nyugati irányba terjedt tovább, és már
lángolt a postamester háza, a mellette álló Tallián-ház, a Nagyvendéglő egy
része és a szorosan hozzá simuló paplak is. Hátborzongató látvány volt, nem
is beszélve az egyre erősödő zajról, amit a dühöngő lángok és a folyamatosan
beomló tetők, összedőlő falak robaja keltett. Ferkónak és Ághnak is többször
eszébe jutott a régi, huszonhatos tűzvész, amelyben előbbi az édesanyját is
elveszítette. Ám sok idejük nem volt rá, hogy a fájdalmas emlékekkel vagy a
rájuk leselkedő egyre fenyegetőbb veszéllyel törődjenek – a Játékszínre
megállás nélkül zúduló zsarátnokok eloltása minden másodpercüket
lefoglalta.
Egy alkalommal Ferkó egy égő faágat rúgott le a tetőről, ám a nadrágja
tüzet fogott, és amikor azt próbálta pánikszerűen eloltani, kis híján lezuhant a
tetőről. Ágh András szerencsére közvetlenül mellette állt, és az utolsó
pillanatban elkapta a karját. Mikor nagy nehezen visszahúzta őt maga mellé,
majd talpra állította, lehajolt és a lábát is megnézte.
– Maga is megégett kicsit, Kemenes barátom. Ez fájni fog… majd keresse
fel a kirurgust.
– Eh! – Ferkó a kézfejével megtörölte a homlokát. – Lesz annak elég dolga
az én horzsolásaim nélkül is.
– Jó – hagyta rá András. – Maga tudja, bár nekem nem egyszerű
horzsolásnak tűnik. De mondja, barátom – körülnézett, és látta, hogy éppen
senki sincs a közelükben –, mit keres itt Szentgyörgyi meg az a másik, a
német barátja.
 – Á, nem barátok azok! De nálunk vendégeskednek, és amikor hírt kaptunk
a tűzről, a Storz kapitány úr nyomban kiadta az utasítást, hogy jöjjünk
segíteni. Én nélküle is jöttem volna, és úgy tűnik, a Zsiga báró úrnak sem volt
képe otthon maradni, ha már mi idejövünk.
– Aha! – András csak ennyit mondott. Ami azt illeti, ő meglett volna
Szentgyörgyi társasága nélkül, de az igaz, hogy szükségük volt minden segítő
kézre. Lopva egy pillantást vetett a másik férfira, aki éppen akkor fogadott el
néhány korty vizet az egyik színész kulacsából. Igaz, ami igaz, ő is derekasan
kivette a részét az oltásból, noha köztudott volt, hogy nem szívleli a
teátrumot.
A tűz mintha lassan csillapodni kezdett volna, és hosszú idő után végre
reménykedni lehetett benne, hogy a Játékszín talán megmenekül. Ám amikor
körülnéztek a tetőről, elkeserítő látvány tárult a szemük elé.
– Uramisten! – sóhajtotta Ferkó. – Megint kezdhetjük elölről az egészet –
leroskadt, és a lábát az eresznek támasztva megtartotta magát a csúszós tetőn.
A megégett lába most már igencsak sajgott, ezért sziszegve és fintorogva
próbálta a sérült területről lefejteni a nadrágját.
– Kommen Sie, mein Freund!{34} – mondta neki Olivér, és a kezét nyújtotta.
Ferkó ránézett, és elfogadta a felajánlott segítséget. Mikor egymás mellett
álltak, nem is volt köztük túl sok különbség – mindketten rongyosak,
kormosak és itt-ott véresek voltak. De nem csak ők… a színészek is mind, de
még Zsiga is, aki az egyik tenyerét fájlalta. Mikor egyszer megcsúszott,
megragadta a csatorna egyik részét, ami felforrósodott egy izzó gerendától.
– Köszönjük szépen a segítséget, uraim! – mondta nekik az egyik színész,
Hubenay, aki szintén könnybe lábadt szemmel nézett végig az elpusztult
fürdőtelepen.
– Legalább mi megmenekedtünk! – mondta nagy sóhajjal Komlóssy is, a
társulat vezetője, aki ezután körbehordozta a tekintetét, mintha keresne
valakit.
– Hol van a báró úr és Ágh barátunk? Az előbb még itt voltak.
Ferkó Olivér segítségével feltornászta magát, és ő is körbenézett, majd a
lábát kissé húzva megpróbált feljebb kapaszkodni.
– Hová megy, fiam? – szólt rá Komlóssy. – Inkább lefelé menjünk, elég
volt már ebből a kapaszkodásból!
Intett a színészeinek, akiknek az arcán óriási megkönnyebbülés látszott, és
valóban el is kezdtek a lefelé vezető létrához gyülekezni. Olivér azonban
Ferkóra nézett – habár nem értették egymást, tudták, hogy mindketten
ugyanarra kíváncsiak. Hol lehet Zsiga és Ágh András? Anélkül, hogy
egyetlen szó is elhangzott volna a szájukból, mindketten elindultak az
ellenkező irányba, a tető hátsó részére.
Közben Ágh egy félig elégett és leszakadt faágat próbált a tetőről
lehajítani, ami megakadt az ereszben, ám a feladat meghaladta az erejét.
Egyébként meg se kottyant volna neki, most azonban az órákig tartó
megfeszített munka és lelki teher után olyan kimerült volt, hogy meg sem
tudta mozdítani. Már-már feladta – a faág már nem parázslott, ebből a
szempontból nem jelentett veszélyt, csakhogy olyan helyen akadt fenn,
ahonnan egy erősebb széllökés kimozdíthatta volna, és akkor akár egy
járókelőre is rázuhanhatna odalent. Egyelőre viszont nem volt valószínű,
hogy sok járókelő fordulna meg errefelé… András úgy döntött, itt hagyja a
faágat, és majd később valakit megkér, hogy segítsen lehajítani.
– Nem boldogul vele, Ágh uram? – hallotta ekkor. Mikor megfordult,
Szentgyörgyit látta maga előtt, karba tett kézzel, megvető mosollyal az arcán.
Vajon mióta figyelhette a küszködését? Érezte, hogy az arca elvörösödik, és
hirtelen olyan düh vett erőt rajta, hogy a tekintete is elhomályosult.
– Próbálja meg kegyelmed is, báró uram – mondta végül, viszonylag
nyugodt hangon, és előzékenyen a faágra mutatott. – Tessék!
Zsiga közelebb lépett, de nem törődött a faággal. Megragadta András ingét
a mellkasán, és közelebb húzta magához, olyannyira, hogy az arca egészen
közel került az övéhez.
– Hogy beszélsz velem, te bugris? – mondta halkan, fenyegetőn. – Mit
képzelsz magadról? Régóta el akartam számolni veled… Én nem az ágat
taszítom le innen, hanem az Ághot – felnevetett, és egy lépést tett a tető széle
felé.
András döbbenten bámult a másik férfi gyűlölettől villogó szemébe.
Érezte, hogy Szentgyörgyi lassan a tető pereme felé tolja – az egyik lába már
félig a mélység fölött volt, és tudta, hogy ha Zsiga most elengedi, semmi sem
fogja megakadályozni, hogy megcsússzon és lezuhanjon.
– Mit akar tőlem? – suttogta. – Soha nem ártottam kegyelmednek…
– Nem-e? – Zsiga vészjóslón felkacagott. – Te átkozott bugris! Az én
nőmre merészeltél szemet vetni. Amikor ő álmában a te nevedet suttogta…
már sokszor meg akartalak ölni, és most itt az alkalom.
– Micsoda? – hebegett András. – Az én nevemet? Az nem lehet!
Vagy mégis? Az én nevemet? – arra gondolt, hogy ha most meg kell halnia,
akkor legalább ezzel a boldog tudattal megy a túlvilágra…
 – Was machen Sie?{35}
A kiáltás mindkettőjüket váratlanul érte, és Szentgyörgyi lába is
megcsúszott a tetőcserepeken. Kis híján mindketten lezuhantak, ám ekkor
Ferkó egy mókus fürgeségével melléjük ugrott, és a másik oldalról megfogta
András karját.
– Eressze el őt, kegyelmes uram! – mormolta alig hallhatóan.
– Á, hát te is itt vagy! – Zsiga szeme ekkor már vérben forgott. – Jól van!
Veled is van elszámolnivalóm, cigányfattyú!
Előrehajolt, és Ferkó felé kapott. Ezután minden olyan hirtelen történt,
hogy később a többiek alig tudták felidézni az eseményeket, és hogy azok
milyen sorrendben is követték egymást.
– Nein!{36} – kiáltotta Olivér, aki egyszerre mindhármukat szerette volna
megfogni, hogy megakadályozza a tragédiát. Ám ez lehetetlen volt. Végül ő
is Ágh karját ragadta meg, akit így már hárman is fogtak. Zsiga megpróbálta
őt kitépni a többiek szorításából, ami majdnem sikerült is, mivel Olivér pont
a sérült karját markolta meg a férfinak, aki így azt önkéntelenül kirántotta a
kezéből.
Zsiga ekkor vérszemet kapott, és mindkét kezével megragadta Andrást,
hogy végre lelökje a mélybe, de elkésett. Ferkónak hátulról sikerült elkapnia
Ágh nadrágjának a szélét, és az utolsó pillanatban megtartania. Olivér pedig
egy önkéntelen mozdulattal Zsigán taszított egyet…
A következő pillanatban mindhárman némán, hitetlenkedve bámultak a
mélybe. Zsiga nem kiáltott, egyetlen hang nélkül ért földet, csak egy tompa
puffanást hallottak, amibe mind beleborzongtak.
– Uramisten! – suttogta végül Ferkó, majd keresztet vetett.
Óvatosan lenézett, és látta, hogy Szentgyörgyi teste az épület hátsó falához
egészen közel fekszik mozdulatlanul. Visszahőkölt, és a többiekre nézett.
– Menjünk le! – indítványozta. Ágh András, aki sokkos állapotban,
mereven bámult maga elé, mintha nem is hallotta volna. Ezúttal is Storz, aki
nem is tudott magyarul, értette meg, mit akar Ferkó.
– Lass uns gehen, mein Freund{37} – mondta, és András vállára tette a
kezét. A másik férfira úgy hatottak az idegen szavak, mint a hideg zuhany.
Felemelte a fejét, és úgy nézett körül, mintha csak most eszmélne rá, hol van.
– Menjünk! – ismételte Ferkó, és példát mutatva el is indult a lefelé vezető
létrához.
Mire leértek, a színház épülete már egyfajta rögtönzött ispotállyá alakult át.
A színésznők tépéseket gyártottak, és a megsérült férfi kollégáik sebeit
kötözték be, de már máshonnan is hoztak ide sebesülteket – a Játékszín volt
szinte az egyetlen épen maradt épület a környéken, még az Esterházy-
vendéglő teteje is beszakadt. A fürdőorvos, Dr. Adler József is itt
tüsténkedett, és amikor meglátta őket, nyomban odasietett hozzájuk.
– Á, már emlegették itt önöket. Csakhogy lejöttek! – a láthatóan
legrosszabb állapotban lévő Ághot a legközelebbi székhez kísérte, és
megvizsgálta a karját.
– Hm, ez alaposan megégett – mormolta, majd magához intette az egyik
színésznőt, Dain Borbálát a kötszerrel.
– Hol van a báró úr? – kérdezte a nő, miután végignézett rajtuk. – Ő is
magukkal volt, nem?
– Baleset történt – mondta Ferkó. – Megyek is, megnézem…
Elindult a kijárat felé, erősen sántítva, mire Olivér megfogta a karját, és
megrázta a fejét.
– Dann werde ich gehen.{38}
Ezután visszanézett a doktorra, és a fejével Ferkó felé intett, a kezével
pedig a lábára mutatott.
Olivér odakint, a színház lépcsőjén Ilkával és Elzával találta szemben
magát. Egyáltalán nem számított a felbukkanásukra, ezért elsápadt és
hátrahőkölt.
– Olivér! – kiáltotta a felesége, és átölelte a nyakát. – Nem esett bajod? –
végigtapogatta a fejét, a nyakát, a karjait. – Hála istennek! – sóhajtotta.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Ilka, majd a karján lévő kosárra
mutatott. – Hoztunk kötszert és gyógyfüveket Ferkó szállásáról.
– Gyere velem – mondta Olivér, majd Elzához fordult. – De csak egyedül!
Te várj meg minket odabent.
Az asszony tiltakozni készült, de amikor meglátta a férje arckifejezését,
szó nélkül bólintott. Ilka sem szólt semmit – átadta a kosarat Elzának, és
követte Olivért.
A színházat megkerülve furcsa nyugalom és csend fogadta őket, mintha ide
nem ért volna el a fürdőtelepet letaroló katasztrófa hatása. A fal mentén
heverő test első pillantásra olyannak tűnt, mintha csak megpihent volna az
oltás megerőltető munkája után.
– Zsiga? – kérdezte Ilka alig hallhatóan, majd a halott mellé lépett, és
térdre rogyott. Mivel Zsiga arccal a fal felé fordulva feküdt, Ilka megfogta, és
óvatosan maga felé fordította. A holttest szinte sértetlennek tűnt, csak
a homlokán és az egyik halántékán látszott vér. A szeme a semmibe meredt,
mintha csodálkozna azon, amit maga előtt lát. Ilka az ujjaival óvatosan
lezárta a szemhéját.
– Mi történt? – kérdezte Olivértől, aki eddig szótlanul állt mellette.
– Megpróbálta letaszítani a tetőről Ágh Andrást. Mi pedig Ferkóval
megakadályoztuk ebben. Végül ő maga zuhant le… baleset történt.
– Értem – felelte Ilka, és valóban értette. Megértette, hogy bármi is történt,
a három szemtanú egyike sem fogja elárulni, ki volt az, aki végül lelökte a
mélybe Zsigát. Egyszeriben mintha az elmúlt évek minden szenvedése és
elfojtott fájdalma rátört volna… a tenyerébe temette az arcát, és hangtalanul
zokogni kezdett.

A következő napokban mindenki a károkat igyekezett felmérni, és menteni a

menthetőt. Kisfaludy gondterhelt ábrázattal járkált a színház körül, majd bent,
az épületben is. A falakat, az ablakokat, a tetőt vizsgálta.
– Ezt szerencsésen átvészeltük, barátom-uram – mondta neki Komlóssy,
aki a benti szemléje során csatlakozott hozzá. – Bevallom, volt néhány óra,
amikor lyukas garast sem tettem volna rá, hogy megmarad a Játékszín. De
most már túl vagyunk a nehezén!
– Igen – motyogta a költő nem túl nagy meggyőződéssel. – Nos, a tűz
megkímélte a teátrumunkat, de az egyéb támadásoknak még mindig céltáblái
vagyunk.
– Á, a pénzügyi inspekciókra{39} gondol, ugye? Nos… valami igazságuk
azért van a megyei uraknak, habár minket nem vádolhatnak jogosan. Csak a
járvány alatt is rengeteg építőanyagnak lába kélt!
– Én is tudom! – legyintett Kisfaludy csüggedten. – Mi mindennel
tisztességesen el tudunk számolni, és mégis… Kisebbfajta csoda, hogy
megmaradt az épület, ugye tudja?
Mindketten elhallgattak, és a nézőtér közepén állva aggodalmas arccal még
egyszer végigmérték a falakat, a mennyezetet és a színpadot is.

•••

1834. augusztus közepe

András lassan, óvatosan lépkedett befelé a Balatonba. A forró augusztusi
napon áthevült testével nem lett volna tanácsos hirtelen belemerülni a hűs
vízbe, még ha minden porcikája erre is vágyott. A nap már lenyugvóban volt,
és narancsszínűre festette az ég alját meg a víztükröt is – mintha kigyulladt
volna a táj. Máskor gyönyörűnek találta volna a látványt, most azonban
beleborzongott. Mikor a víz már a válláig ért, egy mély levegőt vett, és
belemártotta a fejét is a tó vizébe. A sérült és még mindig bepólyált karját a
feje fölé tartotta, hogy ne nedvesedjen át az aznap reggel kicserélt kötés.
Mikor újra felbukkant, megrázta a fejét, és az orrából kiprüszkölte a vizet.
Hirtelen különös érzés lett úrrá rajta, mintha valaki figyelné őt. Mikor
kijött ide az eldugott kis öbölbe, előtte meggyőződött róla, hogy közel s távol
senki más nincs a környéken, ezért most csodálkozva nézett körül. Ám az
ösztönei nem csalták meg. Valaki állt a parton – egy női alak, aki egy ló
kantárját fogta.
– Ilka! – suttogta.
Azonnal megismerte, noha az alkonyati félhomályban innen nem láthatta
az arcát, és a ló sem az öreg, hűséges kancája, évek óta elválaszthatatlan
társa, Gyöngy volt.
Mégis ő volt az – nem is lehetett más! Mintha valami láthatatlan kötéllel
húznák, András lassan elindult ki, a partra.
Ilka azonban nem várta meg, hogy kiérjen. Elengedte a fiatal pej mén,
Gyöngy csikója, Tulipán kantárját, a kalapját és a vállkendőjét a földre
ejtette, és elindult befelé a tóba.
A víz kellemesen cirógatta először a bokáját, majd a lábszárát, végül a
combját, mintha egy régi, kedves ismerőst üdvözölne. Vékony nyári ruhája
pillanatok alatt magába szívta a tó vizét, és hirtelen elnehezedve húzta őt
lefelé, ami kissé lelassította a lépteit.
Mikor már derékig járt a vízben, megállt – ekkor ért oda András is, és pár
pillanatig csak nézték egymást az aranyló esti fényben, közvetlen közelről,
fürkészve, mintha most látnák egymást először. Végül András felemelte a
kezét, Ilka arcára tette, a hüvelykujjával végigsimította a száját, majd lassan
közelebb hajolt, magához húzta az asszonyt, és először puhán, gyengéden,
majd erősebben, évek alatt felgyülemlett szenvedéllyel megcsókolta.
Egyikük sem tudta, mennyi ideig tartott ez a csók, de akár egy
örökkévalóságig is tarthatott volna, nem érzékelték az idő múlását.
Mikor végül kibontakoztak az ölelésből, megint hosszú pillanatokig néztek
egymás szemébe. Először Ilka szólalt meg.
– Nagyon fáj? – kérdezte halkan, és a férfi bekötözött karjára tette a kezét.
– Nem. Vigyáztam, nehogy víz érje.
– Csak óvatosan! – az asszony elmosolyodott. – Hallottam, hogy
megszenvedett vele…
 – Bagatell. Nem számít… mások sokkal többet szenvedtek!
Lehajolt, és újra átölelte, megcsókolta az asszonyt. Közben érezte, hogy az
remeg, ezért még szorosabban magához vonta, és a fülébe súgta.
– Menjünk ki! Még a végén megfázik.
– Nem fázom – tiltakozott Ilka, de mire ezt kimondta, András már a
karjába is vette, és elindult vele a part felé.
– Mindig is arra vágytam, hogy együtt fürödjek a Balatonban azzal, akit
szeretek – mondta évődve, miközben a férfi nyakába kapaszkodott.
– És most valóra vált a vágya?
– Hát nem egészen…
Kiértek a partra, és amikor Ilka letette a földre a lábát, a ruhájából csak úgy
ömlött a víz. Megemelte a szoknyáját, és megpróbálta kicsavarni, ám
mindhiába. Végül bosszúsan elengedte.
– Eh! Ezen már nem lehet segíteni. – Megfogta a ruhát, és egy gyors,
gyakorlott mozdulattal a fején keresztül lehúzta magáról. – Így már sokkal
jobb – sóhajtotta, ahogyan anyaszült meztelenül állt a langyos késő nyári
éjszakában.
András lélegzet-visszafojtva bámulta – mintha egy nimfa kelt volna ki a
tóból. Nedves bőre csillogott a lassan leszálló éjszakában, kibomlott haja
nyirkosan tapadt a vállára. Ilka észrevette a férfi tekintetét, és közelebb lépett
hozzá.
– Csak nem fél tőlem?
– Nem – mondta András elcsukló hangon. – Csak… úgy hiszem,
álmodom.
– Akkor álmodjunk együtt!
Ilka átölelte a férfi nyakát, hozzásimult, majd lassan leereszkedett a földre,
és lehúzta őt is magához.

Később, már egymás mellett fekve, és a csillagos eget bámulva, sokáig

egyikük sem szólalt meg. Ilka a férfi vállára hajtotta a fejét, és a mellkasát
cirógatta.
– Megtanítasz úszni? – kérdezte váratlanul, tegezésre váltva.
– Nocsak! – András nevetett. – Most meg úszni, mi? Az eddigi
tanulmányaiddal sem haladtál valami jól!
– Hát, ami a zongorázást illeti, abban igazad van. De a festéssel igenis
szépen haladtam. Még titokban is gyakoroltam, miután Zsiga megtiltotta,
hogy fessek…
 – Akkor hát ez az igazi utad, nem a zenélés. Azzal csak a megboldogult
édesapád miatt próbálkoztál.
– És Tini miatt is… aki már szintén nem él. Igaz is – felemelte a fejét, és a
férfi szemébe nézett. – Miért nem jöttél el a temetésre?
András arca elkomorult.
– Mit kerestem volna ott? Nem is voltam még jól… a sebem elfertőződött,
belázasodtam. Napokig nyomtam az ágyat, az édesanyám ápolt.
– Ferkó lába is csúnyán elfertőződött – sóhajtott Ilka. – Szegény, még
mindig sántikál, és már igencsak türelmetlen ezért. De ma volt nála az orvos,
és megnyugtatta, hogy teljesen rendbe fog jönni. Habár a hegek örök életére
megmaradnak.
– Azok az én karomon is – András megérintette a kötést. – De már én is
sokkal jobban vagyok. Mindenesetre Szentgyörgyi temetésére semmiképpen
sem mentem volna el. Hanem… valamit meg szerettem volna tőled kérdezni
– az egyik kezével kisimította a még mindig nyirkos hajfürtöket Ilka arcából.
– A halála előtt a báró azt mondta, hogy álmodban az én nevemet emlegetted.
Ezért akart bosszút állni rajtam.
– Ó, valóban? – Ilka arca igazi meglepetést árult el. – Nekem erről
sejtelmem sem volt. Hiába, az álmok nem hazudnak – nevetett, majd
megcsókolta a férfit. – Különben is, nem tudom, mikor hallhatta. Régóta nem
osztoztunk a hitvesi ágyon. Nem is mindig lakott itt, a legtöbb időt a szüleinél
töltötte, Kálmánkával. Meg ki tudja, kivel…
– Igen, hallottam – suttogta András. – Sajnáltalak Kálmánka miatt, de
bevallom, azt nem bántam, hogy Szentgyörgyivel már nem éltek házaséletet.
– Utoljára akkor voltunk együtt, mikor Krisztinka megfogant – Ilka a
homlokát ráncolta. – De most ne beszéljünk róla! Isten nyugosztalja, bárhol is
van most.
– Storzék hazautaztak?
– Rögtön a temetés után. És az anyósomék is elmentek végre, még tegnap.
Magukkal vitték Kálmánkát…
– Ne! – András felkönyökölt, majd felszisszent, mivel az égett karjára
támaszkodott. Felült, és még az éjszakai sötétségben is jól látszott, mennyire
fel van háborodva. – Milyen jogon? Ha akarod, már holnap elmegyek érte –
ajánlotta fel, de az asszony nyugtatón a karjára tette a kezét.
– Hagyd! A gyerek is velük akart menni… Ne nézz így rám, ez
természetes. Az utóbbi években teljesen elvadították tőlem. Képzelem, mivel
tömhették a fejét! Még csak négyéves, könnyen befolyásolható. Az anyósom
szerint én nem vagyok alkalmas a nevelésére, soha nem is voltam. Azzal is
fenyegetett, hogy bolondokházába csukat… de én nem félek tőle!
– Mégis… a gyermeknek melletted lenne a helye – mondta András
gyengéden.
– Igen, és itt is lesz. Ne hidd, hogy belenyugszom, hogy végleg elvegyék
tőlem! Amíg Zsiga élt, attól tartottam, hogy Krisztinkát is elveszik tőlem.
Zsigától, bevallom, féltem – egy pillanatra elhallgatott, és András elfacsarodó
szívvel látta, hogy az arcán mérhetetlen fájdalom jelent meg. – De az öreg
Szentgyörgyinétől nem. Vele elbánok.
– De hogyan? – kérdezte András.
– Emlékszel, hogy évekkel ezelőtt lovagolni tanítottam a nádor csemetéit?
Főleg a kis főhercegnőt, Herminát. Nos, cserébe nem fogadtam el semmilyen
fizetséget, és a nádor egy szép napon azt mondta, hogy bármit kérhetek tőle.
Bármikor, amikor csak szükségem lesz a segítségére. Most pedig szükségem
van rá!
– Gondolod, hogy segíthet visszaszerezni Kálmánkát?
– Biztos vagyok benne! Ennyi év alatt kiismertem az anyósomékat.
A környezetükben szeretnek basáskodni, de ha egy náluk rangosabb
személlyel kerülnek szembe, máris meghunyászkodnak. Zsiga halálának a
körülményeit sem merték firtatni, miután Olivér előttük állva is kijelentette,
hogy ő mindent látott, és baleset volt. Storz kapitány aranysujtásos, fehér
egyenruhája és a határozott fellépése megtette a hatását.
– Rám fogták volna, nem igaz? – András maga elé bámult. Még mindig
kirázta a hideg, amikor eszébe jutottak az események. Nem is emlékezett
tisztán mindenre… de az örökre belevésődött az emlékezetébe, ahogyan
Szentgyörgyi megragadta az ingjét, és szikrázó gyűlölettel nézett a szemébe.
Ó, igen, látszott rajta, hogy számára most jött el a nagy alkalom, végre
megszabadulhat tőle. Ha akkor nem érkeznek oda a többiek, ki tudja, hogyan
végződött volna a dulakodásuk…
– Holnap már indulok is Budára – szólalt meg Ilka, mire a férfi felkapta a
fejét.
– Máris? Ó, én azt reméltem…
– Minél előbb a végére akarok járni az ügynek. És hát… – előrehajolt, és
megsimította András arcát – aztán sietek vissza hozzátok!
– Nem mehetnék veled?
Ilka megrázta a fejét.
– Jobb, ha egyedül megyek. Tudod te is, miket pletykálnak rólunk. Aminek
most már van is alapja – tette hozzá nevetve.
– Engem nem érdekelnek a pletykák – András megvonta a vállát. – De
elfogadom, ha egyedül szeretnél menni. Viszont… mielőtt most hazamennél,
még valamit kérni szeretnék tőled.
– Bármit! – Ilka megcsókolta a férfit.
– Hozzám jössz feleségül?
Pillanatnyi csönd állt be, csak a tücsköket lehetett hallani. Végül az
asszony bólintott.
– Igen, drágám! Igen… de… – felemelte az ujját, hogy megállítsa Andrást,
aki már készült, hogy újra a karjába zárja. – Most még nem. Meg kell
várnunk a gyászév leteltét. Ha már most egybekelnénk, képzelheted, hogyan
nézne ránk mindenki. Engem sem zavarnak a pletykák, de itt kell élnünk
tovább, és a gyermekeimet is itt kell felnevelnem. Nem mindegy, hogyan
néznek rájuk, és hogy összesúgnak-e a hátuk mögött. Én úgy nőttem fel, hogy
sohasem tudtam, miért néznek rám olyan ferdén, és miket sutyorognak rólam,
amikor azt hitték, nem hallom. Nem szeretném, ha nekik is ezt kellene
átélniük.
– Megértem – mondta András némileg vonakodva. – De azért…
– Ne aggódj! – Ilka hozzábújt. – Az úszóleckéimről viszont addig sem
vagyok hajlandó lemondani! Sőt, ha ezen múlik, hogy együtt lehessünk, még
zongorázni is elkezdek újra. De nézd csak! – az égboltra mutatott, amelyet
ebben a pillanatban egy ezüstös csík hasított végig közvetlenül a fejük fölött.
– Hullócsillag! Gyorsan kívánj valamit! De ne áruld el, mi volt az.
– Megvolt – mondta András.
– Nekem is – az asszony ezzel megfordult, és a vállánál fogva lassan,
gyengéden megint lenyomta a férfit a puha parti fövenyre.

•••

1836. július vége

A két évvel azelőtti tűz után még gyorsabban újjászületett a fürdőtelep, mint
az egykori, huszonhatos katasztrófát követően. A leghamarabb a Horváth-ház
készült el, amely már egy esztendő múlva teljes pompájában magasodott a
régi helyén, sőt, ráadásként még egy emeletet is ráépítettek, így a part felől
nézve már háromemeletes volt – a legnagyobb a környéken. A mellette lévő
épületeket is olyan gyorsan felhúzták, mintha csak a földből nőttek volna ki,
és a visszatérő vendégek mind megjegyezték, hogy Füred-fürdő még szebb
lett, mint a tűzvész előtt.
A harmincötös saison két emlékezetes vendége pedig alig hitte el, hogy
mindössze egy évvel az érkezésük előtt itt porrá égett szinte minden. Az
egyikük Miksa bajor koronaherceg volt, aki a Horváth-házban szállt meg, és
olyan jól érezte magát, hogy több nappal tovább maradt itt, mint eredetileg
tervezte, és akinek a tiszteletére válogatott mulatságokat szerveztek:
tűzijátékot, hajókázást, bálokat. A másik vendég egy angol úr volt, bizonyos
John Paget,{40} akinek az első benyomásai nem voltak túl kedvezőek, de
mihelyt egy kicsit jobban körülnézett, elbűvölte a hely szelleme és a lakói.
Az angol úr előkelő magyar feleségével, Wesselényi Polixénával{41} tett
körutazást az országban, és Füredre is ellátogattak. Ők is a Horváth-házban
szálltak meg, és a vendégszerető házigazdák nyomban egy kisebb ünnepséget
is rendeztek a tiszteletükre. A szalonban gyűlt össze a helybéli és az itt
nyaraló előkelő társaság krémje, és Paget úr később, a naplójában nem győzte
dicsérni a magyar nők szépségét.
Említést tett egy közjátékról is, ami kisebb felbolydulást okozott a jelen
lévő hölgyek körében. A külföldi vendég ugyanis különös figyelmet szentelt
egy nemes és finom arcú, égszínkék szemű és szőke hajú, rendkívül bájos
hölgynek, aki azonban egyáltalán nem viszonozta az érdeklődését. Pagetnek
az is feltűnt, hogy mintha a többi lány és asszony féltékeny lett volna erre a
szőke szépségre – az egyikük még a fülébe is súgta, hogy vigyázzon vele,
különösen kacér és veszedelmes nőszemély.
Az angol urat azonban nem lehetett könnyen megtéveszteni. Biztos volt
benne, hogy akinek ilyen őszinte és egyenes tekintete, ilyen tiszta arca van,
az nem lehet csapodár.
Az is eszébe jutott, hogy boldog lehet az a férfiú, aki ennek a hölgynek a
szerelmét magáénak tudhatja.
Arról már fogalma sem volt, hogy csupán néhány nappal a látogatásuk
után kelt egybe ez a hölgy a választottjával, akivel már több mint egy
évtizede szerették egymást, és azóta vártak egymásra. A sok viszontagság,
félreértés és csalódás után végre egymáséi lehettek… Az esküvő szerény volt,
kevés meghívottal, és egyébként is elhomályosították az illusztris vendégek, a
herceg és az angol utazó érkezése. Mindenki róluk beszélt, és így a kis
fürdőtelepi kápolnában tartott ceremónia jóval kevesebb figyelmet kapott,
mint máskülönben.
Ilka és András ezt egyáltalán nem bánták. Így is sokat köszörülték rajtuk a
nyelvüket a környékbeliek már jó egy éve, a tűzvész óta, amikor Ilka előző
férje, Szentgyörgyi Zsigmond egy balesetben (vagy ki tudja, hogyan…)
meghalt a Játékszín oltásakor.
A haláleset körülményei több mint gyanúsak voltak, ráadásul Szentgyörgyi
édesanyja, Margit báróné nem is hagyta annyiban a dolgot, fűnek-fának azt
híresztelte, hogy valószínűleg Ágh gyilkolta meg a fiát, méghozzá annak a
némbernek, Ilkának az utasítására, aki ily módon tudott a legkönnyebben
megszabadulni a hites urától, hogy kedvére enyeleghessen a szeretőjével.
A temetés után el is vitte magával az unokáját, Kálmánt, és még azt is el
akarta érni, hogy a kisleányt is elvegyék az édesanyjától.
Ám ebben nem járt sikerrel. Ilka nem sokkal a temetés után néhány napra
eltűnt Füredről, majd a titokzatos útja után nem sokkal Kálmánka
visszakerült az édesanyja házába, és többé már arról sem volt szó, hogy
Krisztinkát is magához venné a nagyanyja. Állítólag maga József főherceg
járt közben ifjabb özvegy Szentgyörgyiné érdekében. Amikor pedig a
gyászév leteltével Ilka levette az özvegyi fátylat, és összeházasodtak Ágh
Andrással, már senki sem lepődött meg. A férfi az utóbbi egy évben
rendszeresen látogatta a fiatal özvegy házát, és a gyermekeket tanította… de
az is nyílt titok volt, hogy az asszony szeretője. A legtöbben nem vetettek
rájuk követ ezért, hiszen Ágh köztiszteletben álló személy volt a környéken,
és mindenki tudta róla, hogy régóta szereti az asszonyt.
Most már az esküvő óta is eltelt egy kerek év, és a kedélyek végképp
megnyugodtak. András és Ilka egy pár voltak. Ez olyan természetesnek,
magától értetődőnek tűnt, mintha mindig is így lett volna. Ebben az évben
nem fordult meg annyi előkelő vagy különleges látogató a fürdőtelepen, mint
az előzőben, sőt, fürdővendég sem volt annyi, mint az itt lakók remélték.
Rossz idő volt, folyton fújt a szél, ezért még július végén is alig lehetett
sétálókat látni a promenádon, vagy éppen vállalkozó kedvű fürdőzőket a tóra
épült hideg fürdőkben.
Mégis, ebben a pocsék idényben is törekedtek arra, hogy felejthetetlenné
tegyék a nyaralást a vendégeknek, és mindenféle programokból válogathatott
az üdülő úri közönség. Ilyen volt például a bál is, amire aznap este készültek.
Écsy László, a füredi Savanyúvíz új, előző évben érkezett fürdőigazgatója
vetette fel az egyik tavaszi estén, amikor pipázás és borozgatás közben a
sétatérre néző kávéházban a helyi potentátokkal azon tanakodtak, hogy a
nagy tűz után hogyan lehetne még vonzóbbá tenni Füred-fürdőt.
– Tarthatnánk, mondjuk, Anna-napi bált – indítványozta Écsy. – Pesten ez
már régóta dívik, és igencsak népszerű esemény. A Redoute{42}-ban mindig
nagy tömeg gyűlik össze, noha azt hinné az ember, hogy ilyenkor, a nyár
kellős közepén nem éppen a bálozásnak van szezonja…
– De hiszen… – a többiek az asztalnál mind egymásra néztek, és végül az
ifjabb Fülöp József, az építész szólalt meg. – Van már minekünk Anna-
bálunk! Igaz, hogy nem minden évben tartják meg… Tavaly a tűz miatt
maradt el, idén a bajor trónörökös látogatása miatt. Most az ő tiszteletére
rendeztünk bált, nem az Annákéra.
– Hm, de akkor erről miért nem lehet szélesebb körben tudni? – Écsy
elgondolkodva rágcsálta a pipája szárát. – Én, megmondom őszintén, még
sohasem hallottam róla, hogy ez itt is szokás lenne. Sokszor el is maradt? Ez
baj! Ahhoz, hogy valami hagyománnyá váljon, rendszeresnek kell lennie.
Minden évben meg kell tartani, méghozzá nagyjából ugyanabban az
időpontban. Mondják, mikor volt az első ilyen bál?
Az asztaltársaság tagjai kissé tanácstalanul néztek egymásra. Ágh András
azonban belekortyolt a borába, és Écsyre nézett.
– Nos, uram, én emlékszem rá. Tíz esztendeje volt az első ilyen bál,
huszonötben. Nekem is szerencsém volt részt venni rajta, bár számomra nem
kellemes emlék. Nem voltunk sokan, a Horváth-házban tartották, és ott nem
lehet nagyszabású eseményeket rendezni. Inkább csak amolyan családi
ünnepség volt. A szegény megboldogult Horváth kisasszony kezét akkor
kérte meg a vőlegénye…
– Ez csodálatosan hangzik – bólintott Écsy. – Ugye a hölgyet Annának
hívták?
– Nem…
– Nem? Az kár… de mindegy is! Azt a bált az Annák tiszteletére
rendezték, nem igaz? És ha tíz évvel ezelőtt volt, az már elég hosszú idő
ahhoz, hogy régóta fennálló hagyományra hivatkozzunk.
A többiek kissé kételkedve néztek egymásra, de Écsy annyira fel volt
villanyozva, hogy rájuk is átragadt a lelkesedés. Minden évben megtartott
hagyományos Anna-bál Füreden? Igen, ez mindenkinek nagyon tetszett!
– Mikor tartsuk meg a bált? – kérdezte Oberhauser János, a vendéglő új
bérlője, aki a fivérével, Györggyel együtt szintén nemrégiben került Füred-
fürdőre, és „új seprűként” ő is teli volt újító ötletekkel. – Megrendelem a
zenekart, az ételeket és a díszítést, a kivilágítást. Világraszóló esemény lehet,
ha minden jól sikerül!
– Ha nem is világraszóló, de országos hírű – javította ki mosolyogva Écsy,
aki ezt már maga is túlzásnak tartotta. – Majd teszünk róla! Mindenképpen el
kell érni, hogy beszámoljanak róla az országos lapokban. Manapság már nem
elegendő, ha egy esemény híre szájról szájra terjed. Ugye mind egyetértünk
ebben, uraim? – körülhordozta a tekintetét a társaságon – sokan buzgón,
mások viszont nem túl nagy meggyőződéssel bólogattak. Egyedül az idősebb
Fülöp József, az öreg postamester ingatta a fejét.
– Általánosságban szólva egyetértek az előttem szólókkal, csak annyit
jegyeznék meg, hogy talán az idei esztendő nem a legalkalmasabb rá, hogy
országos hírűvé tegyük a bálunkat. Évek óta nem volt ilyen siralmas az
időjárás. Talán csak húsz esztendővel ezelőtt… ha van még valaki, aki
hozzám hasonlóan jól emlékszik rá. Azt „nyár nélküli évnek” nevezték, és
most nem annyira rossz a helyzet, de… mondhatom, még két éve, a tűzvészt
követően is több üdülővendég volt itt, mint most. Horváth uram, aki most
nincsen a körünkben, panaszkodott is a minap, hogy sok szobájuk üresen
áll… Apropó, Horváth! Őt nem kellene beavatni a bál tervébe? Hiszen
mégiscsak ők indították el ezt a hagyományt, ha igaz.
– Dehogynem, beavatjuk őt is – nyugtatta meg az öreget Écsy. – Nem lehet
ellene kifogása, hiszen ezzel még a kedves leánya előtt is tisztelgünk…
– A szóban forgó leány már nem él – szólt közbe András halkan. – De
ezzel szép emléket állíthatunk neki. Ami pedig a rossz időt illeti, Fülöp uram
– fordult a postamesterhez –, az nem lehet akadály, hiszen fedett helyen lesz
a táncmulatság. És ha nyaralókkal nem tudjuk megtölteni a termet, majd
invitálunk vendégeket a környékbeli vármegyékből. Én azt mondom, vágjunk
bele!
Ebben maradtak, és miután mind kiitták a borukat, eloltották a pipájukat
vagy a szivarjukat, búcsúzóul paroláztak egymással, és elégedetten elindultak
hazafelé.

•••

Mindent – hazánk szeretett Annáiért!

Ez a virágkoszorúval körülfont felirat díszelgett a Nagyvendéglő

homlokzatán, amikor az első, már hivatalosan is Anna-bálnak nevezett
esemény megkezdődött Füreden. A kivilágított felirat láttán sok hölgy a
nemtetszésének adott hangot.
– Miért csak az Annákért? – dohogott az egyik. – Igaz, hogy ez a bál az ő
nevenapjukon tartatik, de azért nem kellene így kivételezni velük!
 – Hát tehetünk mi arról, hogy a mi névnapunk van ezen a csodálatos nyári
napon? – vágott vissza neki egy feltűnő szépségű fiatal lány, miközben a
selyemstóláját kacagva a kísérője kezébe adta. A körülötte állók mind
felfigyeltek rá, és páran össze is súgtak.
– Ez Horváth Nina, a pesti Horváthék leánya.{43} Csak nem hiszi, hogy ezt
a bált meg az ő kedvéért rendezik?
– Csodálatos nyári nap, no hiszen! – mormolta egy idősebb hölgy. – Majd’
megfagytam, míg ideértünk. A kisasszony sem véletlenül hordta azt a stólát!
A szép Nina azonban már meg sem hallotta ezt az epés megjegyzést – a
gavallérja karján belibbent a táncterembe, és nyomban körbejártak, hogy
köszöntsék az ismerősöket.
Ágh András és a felesége, Ilka is csak nemrég érkeztek, és éppen a
Szentgyörgyi-Horváth házaspárral beszélgettek a terem egyik sarkában.
A zenekar még csak hangolt, de már így is elég nagy volt a hangzavar, ezért
fel kellett emelni a hangjukat, hogy értsék egymást.
– Annyira örülök a hírnek, drágám! – mondta Anna asszony egészen közel
hajolva Ilkához. – A gyermekáldás a legszebb dolog, ami egy családban
történhet! Gondolom, Kálmánka és Krisztinka is boldogok, hogy kistestvér
érkezik a házba.
– Ők még nem tudnak róla – Ilka felsóhajtott.
Kicsit tartott is tőle, mit fognak szólni a gyerekek, ha megtudják a nagy
hírt. Különösen Kálmánka, akivel még mindig sokszor meggyűlt a bajuk.
Szerencsére Andrást nyomban elfogadta, sőt, mostanra valósággal rajongott
érte, ám az édesanyjával meg a húgával még ma is gyakran komiszul
viselkedett. Kivált olyankor, amikor hazatért a nagyszüleivel való találkozás
után, amit Ilka időről időre kénytelen volt megengedni.
Mennyivel jobb lenne, ha ez a drága Horváthné lenne a nagyanyjuk! –
gondolta. Milyen igazságtalan tud lenni az élet! Anna asszony elveszítette a
lányát, majd nemrégiben az unokáját is.{44} Mégis van benne annyi jóindulat,
hogy tiszta szívből tud örülni mások boldogságának.
Horváthné arca valóban szinte ragyogott, amiben közrejátszott az is, hogy
ezt a bált részben a saját érdemének érezte. Mikor meglátta a halványzöld
selyemruhában körbelibbenő Ninát, felcsillant a szeme, és a férje karjára tette
a kezét.
– Nézze, ott van az unokahúgunk. Milyen szép ma este!
– Nohát, a kis Nina – jegyezte meg Ilka. – Mindig elámulok, mikor
meglátom, milyen gyönyörű ifjú hölgy lett belőle. Mikor először láttam, azon
a régi pikniken, még loknis-masnis kislány volt, és körülöttünk szaladgált a
réten.
– Bizony, ilyenkor láthatjuk, hogy elszaladt az idő!
Horváth Nina ekkor odaért hozzájuk, és miután futólag üdvözölte Ághékat,
belekarolt Horváthnéba, és hamarosan a családi híreket megosztva
mindketten tovább sétáltak, a velük lévő férfiak kíséretében. András ekkor
Ilkához fordult, és átkarolta a derekát.
– Jól vagy? – kérdezte gyengéden. – Szólj, ha fáraszt ez a zenebona, és
menten hazamegyünk. Tudod, én már el sem akartam jönni…
– Én pedig a világért sem hagytam volna ki! – nevetett Ilka. – Ugyan, ne
aggódj már annyit! Szeretném kihasználni ezt a kis időt, amíg még nem
nehezedem el teljesen, és képes vagyok mulatozni, táncolni. Így hát, kérlek,
légy oly kedves, és kérj fel majd.
– Feltétlenül… de nézd csak! Úgy tűnik, ezúttal sem maradunk hírességek
nélkül.
A terembe ekkor egy jóképű, hatalmas termetű férfi lépett be, aki olyan
mozdulattal állt meg a szála közepén, és nézett körül, mintha az övé lenne az
egész vendéglő, sőt, a jelenlévők is mind a fennhatósága alá tartoznának, és
most ellenőrizni érkezett volna őket. A termete miatt egyébként is mindenki
figyelme rögtön ráirányult, bárhol jelent is meg, és ez a magabiztos fellépés
csak fokozta a hatást.
Még az, aki eddig soha nem látta, az is nyomban érezte, hogy nem
mindennapi emberrel áll szemben.
– Wesselényi! – mosolyodott el Ilka. – Reméltem, hogy ő is eljön. Ahol
megjelenik, ott garantáltan nem fog unatkozni az úri társaság.
– Főként a hölgyek nem – jegyezte meg András epésen és némi
féltékenységgel a hangjában, ami Ilkát őszintén mulattatta. A már nem is
fiatal Wesselényi Miklósért valóban rajongtak a szebbik nem képviselői –
valami okból főleg a már férjezett asszonyok. Az egész fürdőtelep a
hódításai, valamint a lehetetlen és meglepő kalandjai hírétől zengett. Pár
napja például, fittyet hányva a rossz időre és a figyelmeztetésekre, fogadásból
átúszott Füredről Tihanyba, méghozzá egy égő szivarral a szájában.
Egy szivar most is a szájában füstölgött, és miközben a párok
felsorakoztak a nyitótánchoz, a cotillonhoz, barátságosan intett Ághéknak,
majd oda is ment hozzájuk, üdvözölni őket.
– Kedves barátom! – megrázta András kezét, aki kis híján felszisszent a
vasmarok szorításától. – És a gyönyörű hitvese! – meghajolt Ilka előtt, és
kezet csókolt neki. – Nem csodálom, hogy az én Polixénám férjurát is úgy
elbűvölte tavaly! Megmondom őszintén, nekem is a szőkék az esetem, és ha
kegyed még szabad lenne…
– De nem az – vágott a szavába András, akit bosszantott a másik férfi kissé
gátlástalan udvarlása. Ennek ellenére nem volt képes haragudni rá – a
nagydarab fickó tagadhatatlan vonzereje még rá is hatással volt.
– Azért egy táncot nekem adhat – fordult Wesselényi Ilkához, aki oda is
ígérte neki az egyik német valcert. Közben a bonyolult cotillon lassan a
végéhez ért, és Grünfeld német zenekara a polonaise-re zendített rá.
– Szabad? – hajolt meg András a felesége előtt, aki a kezét nyújtotta neki.
– Hát persze!
Beálltak a táncosok közé, és a lassan lüktető zenéhez igazították a
mozdulataikat. Wesselényi ekkor Horváthék mellé lépett, és miután
köszöntötte őket, meghajolt Nina előtt.
– Szabad, kisasszony?
A lány kecsesen bólintott, majd a kezét nyújtotta a hatalmas termetű
erdélyi bárónak. Mikor a táncosok közé álltak, úgy mutattak együtt, mint egy
törékeny porcelánbaba egy medve karján. Az óriási termetű Wesselényi, akit
legjobb barátja, Széchenyi is csak „Kövérnek” becézett, azonban olyan
ügyesen és ruganyosan táncolt, hogy megint csak rájuk szegeződött minden
jelenlévő tekintete. A német valcerek egyikét aztán Ilkával járta, majd később
Horváthnét is felkérte, és a bál végére szinte minden jelenlévő hölgyet
megtáncoltatott.
Odakint a telihold földöntúli, ezüstös fénnyel árasztotta el a Balatont és a
partját a kései órában, amikor az utolsó bálozók is elhagyták a Nagyvendéglő
száláját az 1836-os Anna-bál végén. A Honművész újságírója, Madarász
József, akit Écsy Sándor személyesen kért fel, hogy vegyen részt a
táncmulatságon, a Nagyvendéglő lépcsőjén állva néhány szót rótt fel a
jegyzetfüzetébe.
„Felhők borultak a láthatárra és mintha keblem hő vágyait tudták volna,
kevés harmateső után keletnek vonultak! A Balatonra és a sétatérre néző új
épület két emelettel büszke, ’s emeli a táj díszét.”
Miután ezeket leírta, elégedetten biccentett, és az irónját, valamint a
füzetkét betette a kabátja zsebébe. Majd holnap folytatja a beszámolóját a
bálról. A szállására visszatérőben egy házaspár mellett haladt el, akikre
felfigyelt, mert a férj annyira gyengéd, óvó mozdulattal terítette a vállkendőt
az asszony vállára.
 – Előbb kellett volna hazamennünk – mondta, majd a szája elé tett kézzel
próbált elrejteni egy ásítást. – Nagyon elfáradtál, Ilkám. Nemsokára virrad!
– Igen, de így legalább hazafelé megállhatunk végignézni a naplementét –
felelt az asszony, aki valóban fáradtnak tűnt, de azért cinkosan mosolygott a
férjére. – Tudod… a mi kis öblünkben!
Ezzel a férfiba karolt, és a vállára hajtotta a fejét. Így, egymást átölelve
indultak el a kocsijuk felé, ami a többi járművel együtt a fürdőház melletti
istállónál várakozott. A fiatal újságíró egy pillanatra meg is feledkezett a saját
álmosságáról, ahogyan elnézte a távolodó párt. Végül sóhajtott egyet,
mosolyogva megcsóválta a fejét, és elindult a Nagyvendéglő második
emeletén lévő szobájába.
 Jegyzetek

{1} 1815. április 10-én tört ki Indonéziában a Tambora vulkán, ami hosszan tartó klímaváltozást
idézett elő. Emiatt az 1816-os évet világszerte „nyár nélküli évnek” nevezték.
{2} Mit csinálsz te itt?

{3} Lécs Ágoston tihanyi apát 1743-ban.

{4} 1782-ben

{5} Apám!

{6} szén-dioxid

{7} Szentgyörgyi Horváth Mária Krisztina Julianna Erzsébet Konstancia (1805–1827).

A közhiedelemmel ellentétben az Anna nem volt köztük. Az édesanyja leánykori neve volt
Latinovits Anna.
{8} szezonban. A füredi fürdői szezon, azaz évad, idény a reformkor időszakában kb. június 20-től
augusztus 20-ig tartott.
{9} Sándor Lipót

{10} Ries János fürdőorvos

{11} Horváth Pál

{12} Kopácsy Pál veszprémi püspök

{13} A későbbi aradi vértanú (1799–1849).

{14} Anna Turatti volt a szeretője, a gyerekei Ernő, Róza és Auguszta. Sőt, még korábban Galíciában
volt egy zsidó felesége is, Rebeka, aki meghalt.
{15} A vendéglő régies neve.

{16} Holdfényszonáta

{17} Kolozsváron 1821-ben, Miskolcon 1823-ban épült fel a kőszínház.

{18} Horváth Krisztina 1805. július 15-én született.

{19} Jó estét!

{20} Uram?
{21} Széchenyi ifjúkori beceneve – akkoriban a Stefit az István becézéseként is használták.

{22} A Magyar Tudományos Akadémia elődje.

{23} És miért? (német)

{24} Vörösmarty a Perczel-háznál volt évekig házitanító, és reménytelenül beleszeretett Perczel

Etelkába.
{25} Shakespeare: Sok hűhó semmiért (korabeli fordítás, német nyelvből)

{26} függönyt

{27} Operaházba

{28} Itt a „nemzetiség” szót nemzet értelemben használták.

{29} Részlet a vármegyei határozatból.

{30} Ragyogj és legyél

{31} Jó napot, drága Ilonám!

{32} indulót

{33} Itt vagyunk, barátom… segíteni!

{34} Jöjjön, barátom!

{35} Mit művelnek?

{36} Nem!

{37} Menjünk, barátom!

{38} Majd én megyek.

{39} vizsgálódás

{40} John Paget (Paget János, 1808–1892). Angol származású, magyarrá lett gazdálkodó és író,
Wesselényi Polixéna férje. Balatonfüreden 1835-ben járt először, élményeit naplójában, majd
néhány év múlva híres könyvében írta le. Részt vett az 1848–49-es szabadságharcban.
{41} Wesselényi Miklós unokahúga.

{42} Pesti kávéház

{43} Horváth Józsefé, Horváth Fülöp János öccséé.

{44} Kiss Ernesztin, Horváth Krisztina lánya hétévesen halt meg.

 Tartalomjegyzék
Címoldal
Mottó
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
Jegyzetek
Copyright
 © Fábián Janka, 2021
Borítókép © Lee Avison / Trevillion Images
Szerzőfotó © Máté Péter

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Szerkesztette V. Detre Zsuzsa
Olvasószerkesztő Varga Anita
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978 963 433 948 9

Minden jog fenntartva.