Kyr ciklus

1. kötet

Jan van den Boomen

KYR HISTÓRIÁK

Tuan
Budapest
2007
 KÖDÖS VÖLGYEKEN ÁT

(a Pyarron előtti XXXIII. századból)

1.

Vérrel vicsorgó fogak, acél hangja, amint rossz vasakba mar, és

őrület, őrület, őrület...
Az öreg kyr megpróbálta elhessegetni magától az elméjében újra és
újra előtörő zavaros gondolatokat. Hátát az erődpalota ormának
vaskos falához vetette, úgy fürkészte a messzeséget. A Quiron– tenger
szélesre nyújtott, végtelen kékséggel terpeszkedett a láthatáron,
hátáról fehér felhőgomolyagok szakadtak az égre s bizonytalan
formákba rendeződtek azután az istenek kedve szerint. Az erődpalota
ura ugyan nem értette az efféle tudományokat, mégsem tudta megállni,
hogy formáikból ne maga próbálja meg kideríteni mit is tartogat
számára a jövendő.
Hószín karakkák, rettenetes óriások, és... és igen, vicsorgó fogak.
Keserűn gyűlt össze a nyál a szájában. Nem volt szokása az alant
elterülő emberváros, Ladyr lakóit utánozni, most mégis kiköpött.
A távoli szemhatár végtelen síkján semmi nem mozdult. Fehér
vitorlák pöttyözték ugyan a kikötő környékén a tengert, s akadtak
nagyobb hajók is a partközeiben, de egyik sem az volt, melynek
érkezését már...
mióta is?
...hetek óta várta. Több hónapja nem bukkant fel karakka, mely a
Syenn– ház lobogóját viselte volna, de még a szélnél is sebesebben
járó hírek sem cirógatták meg elméjét.
Átok lenné?
Nem mert válaszolni a folyamatosan felbukkanó kérdésre. Száját
makacsul összeszorította, s oly türelemmel fürkészte a szemhatárt,
mely csak azoknak sajátja, kiknek több idő adatott annál, semhogy az
órák múlása untassa őket.
Lába a Kürtőtorony legtetejének széles peremén egyensúlyozott, hátát
a kőfalnak vetette, pillantását messze előre, hogy ne kívánja a
mélységet. Háta mögött kulcsolt keze az ősi fal kövezetén babrált, kék
selyemruhája a magasban táncoló szellők kedve szerint gyűrődött
mellette.
Öreg kyr volt, régi család büszke sarja, aki ősei jogán bírta a környék
minden földjét, lábai alatt a palotaóriást és szavának
engedelmeskedtek az odalent pihegő város embernépei. Neve hosszú
és kacskaringós, hozzáértők egész históriáskönyvet tudtak volna
összeállítani a benne felsorolt hősök tetteiből.
A palota főtömbjét ugyan nem a családja emelte – gyökerei még a
Birodalom előtti időkben eredtek – ám immáron ezredévek óta
viselték gondját, s ezalatt sikerült oly módon megszelídíteniük,
átalakítaniuk, hogy mára végleg a Syenn– házé legyen. Testestül
lelkestül.
A ház ellenőrizte áramlatait, ők építtették legszebb tornyait, s szabták
a kyr elme megkövetelte rendbe a belső tereket. Éteri hullámait
irányító manapillére karcsú tű az égre; falai, kertjei, udvarai magukon
hordták az elmúlt századok minden rezdülését. Béke és háború
egyaránt rajta hagyta keze nyomát – hol bársonnyal bélelt
színháztermek, hol masszív kapuk formájában.
Csupán egyetlen épület őrizte a régi embernépek emlékét – a háta
mögött emelkedő Kürtőtorony. Valaha roppant magtár volt,
agyagtornyos óriás, mely elnyelte a környék dús földjeinek minden
terményét – eként magát a Fényt. Már a crantaiak olyan helyre
építették, amit a csillagok jelöltek ki a földeken. Fókuszpont volt, oly
áramlatok és erővonalak találkozása határozta meg a helyét, mely
felül állt bárminő torzsalkodásokon és eszméken. Emberek és kyrek
felett egyaránt.
A crantaiak századéveken át gyűjtötték belé a végenincs búzamezők
kincsét mára a Syennek legbelső fészke lett: termekkel, folyosókkal,
kertekkel szabdalt, harmincemeletnyi labirintus.
Egyetlen része akadt csupán a ház lakhelyének, melyet másnak
engedtek. Az erődpalota holdszférájának sötét épülettömbje – az
önmagában is hatalmas déli Kaputorony. Ha nagy is volt, nem
emelkedett magasabbra a kürtőnél. Hétszáz esztendővel ezelőtt érte a
családot a megtiszteltetés, hogy az Álmok Úrnőjének tartományi
anyrja Ladyrt, a Syennek fészkét választotta nyári lakhelyéül.
A háború kitörése után itt tartott udvart Morgena választottja, az
Éjleány, Ladyrnak jutott a dicsőség, hogy otthont adhatott az ő egeket
földekkel összekötő spirituális hídjának, az Álomtoronynak. S persze
a Syennek nézték végig azt is, miként lesz az enyészeté az égi
építmény az Éjleány elmúltával.
Még ma is érezte a hatását. Ladyr zavaros álmokkal volt tele, s a kyr
nemes ezek javarészét gyűlölte.
Átok lenne avagy isteni terv?
Amelaf Sassemyr– on Syenn nem tudta a választ. Voltak ugyan
feleletei a kérdésre, de maga sem volt benne bizonyos, hogy
melyeknek lehet köze a valósághoz, s melyek táplálkoznak
tévképzetekből vagy hibás elgondolásokból. Nem is próbált találgatni
hát. Ám voltak sajnos egyéb kérdései is, amelyek eddig fel sem
merülhettek a nemes társaságokban, hiszen sehol nem beszédtéma a
Birodalom alkonya. No persze, ezekre sem akadtak válaszok.
A közelében pedig már nem volt senki, akinek feltehette volna a
kérdéseit.
Morgena anyrja most sem volt itt, a Kaputorony pazar termei üresen
álltak. Elszólította őt is az őrület, magához vonzotta a messze
háborúság. A földreszállt istennő, Orwella ellen szállt hadba valahol
a Birodalom rommá lett peremén.
Akárcsak az öreg kyr ötödik fia, aki nem érkezett a Syenn– lobogós
karakkával.
 ***

A Kürtőtorony hídjának ívén százötvenegy lépéssel lehetett átkelni.

Csodás munka volt. Lunírmárványból építették íj formájúra, úgy
kötötte egymáshoz belülről a hatalmas torony két átellenes falát. Az
embernépek korában emelt három búzatorony immáron eggyé olvadt,
Cranta idejéből csupán a forma maradt. A roppant
márványvonalakkal egybevont, háromívű kürtő tetőzetét lunírból és
kristálytáblákból bűvölték, jégszín cserepein vakítón sütött keresztül
a napfény.
Amelaj Sassemyr– on Syenn megállt az árnyék peremén. Szemben
vele tiszta színekkel festette meg a kürtő falának kertjeit, s a felső
teraszokat a beömlő napfény félköre. Alatta félhomályba vesző
épületek, folyosók és terek, belső udvarok, amint lassan beszövik a
mélységet. Legalul a Mélymedence ólmos víznégyzete. A kürtő
világos pereme fölött egy másik lunírmárvány ív emelkedett a fénybe
– az erődpalota manapillére. Tetejére arannyal ékes, kilencágú
koronát faragtak.
A kürtőfalra vetülő fénykörbe a tetőzet lunírból kovácsolt karjai
rajzoltak bonyolult árnyékmintát. Az öreg kyr merengve bámulta az
örvénylő formát.
Apja jutott róla az eszébe, a ház néhai ura. Vénségében is erőteljes
alakja a trónuson, háta mögött a Nagyablak kavargó faragásai.
Végenincs beszélgetéseik lassú ritmusa, miközben apja mögött a
világ lassan télbe fordul.
Orwella. A Birodalom.
A korall– liliom elfonnyadt szirma, amint kihull a kezéből, hogy
csatlakozzon testvéreihez, melyek már a derékmagas kristályváza
köré szórva vöröslenek a márványpadlón.
– Ami jó volt eddig, ezredévekig, most miért hull egyszerre
darabokra? – lassan, révetegen beszélt, mint akinek mindegy is, ha
nem kap választ. Gyakori kérdés volt ezekben az időkben az efféle, s
ha akadtak is valamiféle válaszok, csak még inkább elszorult belé a
szív.
A vénember megmoccant a nagy örvényablak előtt. Odakünn erős eső
verte a tornyot, a kristálylapokon a trónus elé eresztett kőlámpás fény
foltjai remegtek. Apja ezúttal úgy válaszolt, mint még soha azelőtt. . –
Azért, mert nem volt tökéletes. Másként nem romolhatott volna meg.
– Hm – mordult alig hallhatót Amelay.
– Tökéletesnek lenni isteni kiváltság – folytatta a vén – Habár
manapság már ebben sem vagyok bizonyos...
Hallgatták az esőt.
– És Orwella? – kérdezte Amelaf. – Talán bűneink büntetése,
önhittségünk jutalma?
– Talán – morogta a vén kyr. Ráncos nyaka még inkább meggyűrődött,
ahogy az örvényablak felé fordult. Az esőcseppek futásán merengett.
– Igen. Félek, mi magunk hívtuk életre tetteinkkel. De hogy bűnösök
lennénk...
– Igere Zighroat– béli anyrja véli így. A nevek ünnepén beszéltem
vele...
– Hát csak vélje – szuszogott a vénember. – Minden a maga útján
mozog, fiam. Minden. S ha egyszer egy út kezdetét veszi, végtelen
már nem lehet.
Sóhajtva fordult vissza a kristályváza mellett álló kyrhez.
– Úgyhogy körbe nem fut, s így egyszer csak véget ér.
– De ily ostobán? – először emelte fel kicsinyt a hangját Amelaj.
– Hm. Ez így ostoba lenne? Meglehet. – A vénember fázósan
szorította össze magán a hímes lepleket. – Ostobaság azt hinni, hogy,
ha sokáig kegyeltek minket az istenek, az mindörökre úgy marad.
– Átok lenne?
A vénség nem válaszolt.
Amelay Sassemyr– on Syenn lassan megcsóválta a fejét és átlépett a
Kürtőtorony hídján feszülő fénykörbe. Nem sietett. Nem volt miért
sietni.
Száznegyvenkilenc lépés, százötven, százötvenegy.
 2.

Khatakhasstól nem messze, kevéssel Zöldrév felett, a kyr út a

szirtfal tetején fut, s egy madárforma kőszál mellett a tenger fölé is
benyúlik. Akár egy gránitból faragott ág, úgy mered a sziklafalból a
százembernyi mélység fölé. A Birodalom fénykorában alabástrom
kilátót emeltek a végére, s annak varázsa tartja még mai napig a
helyén az úttal együtt. Egykor ligetekkel tarka mező közepén állt, ám
az egész a mélybe szakadt, s a partvonal leomlott a mágiával rakott
útig. Annak vonalát követve kanyarog manapság, míg ötven
mérfölddel távolabb leér Zöldrév mólójához.
A szirtfalat háborúság omlasztotta le majd háromszáz esztendővel
ezelőtt, amikor Rualan seregei egy hatalmas vezetésével és ötvenezer
ork segítségével megütköztek a császári erőkkel. Azóta a Birodalom
visszafoglalta ugyan a rualani tengerpartot, s ellenőrzése alá vonta a
Hammun magasföldjét egészen a Lámpásvonalig, ám a valóságban
holt és őrült vidék volt ez. Seregek nem, csak kósza őrjáratok járták
erdeit, gyakorta egészen az átokföld pereméig. Ennek határa
földabroszokon soha nem szerepelt, a hadsereg kartográfusai meg
sem próbálták papírra rögzíteni a nyugtalanul háborgó vidéket.
Elgörbített, eltorzított maga körül mindent, s hogy a szívében mi
történhet, arról csupán legendákat lehetett hallani.
A kyr őrjáratok csak az átokföldek legelső érintéséig merészkedtek,
odáig kísérték az utánpótlást, ott próbáltak meg híreket szerezni a
külső végeken küzdő császári csapatokról. Mert több légió is harcolt
odabent, azokon a területeken, ahol még ép elmével meg lehetett
maradni. Csupán egy feladatuk volt: megakadályozni, hogy bármi
kiszabadulhasson az őrület szívéből – jöjjön akár a múltból, akár az
eljövendőből. Hatalmasok próbáltak lámpást emelni a sötétségben,
ám az istenek, ha fentről figyelték a földeket, még apró szikráknak is
alig láthatták őket a zűrzavarban.
A kyr út mindezen képtelenség közepette szilárdnak és öröknek tűnt,
fehér szalagja magabiztos ecsetvonás a szirtfal tetején, ahogy
elválasztja a tengert a zöldellő rétektől. A madárforma kőszál mellett
kettévált, s vékonyabb ága nekirugaszkodott a szakadéknak. Úgy
százölnyi távolság után a kecses alabástromkilátó tövében ért véget.
Jó időben el lehetett innen látni egészen a lassan kanyarodó öböl
túlfelén feketéllő intésvárosokig. Örök emlékül hagyták ott a
rommezőt a kyrek, hogy soha el ne feledhessék ami elmúlt. A
Birodalom hajnalán a határvidékre vigyázó torony városok egyike
állt ott, míg a voltak el nem törölték, csakúgy mint más korokban az ő
sarjadvány várukat Enrawell hatalmasai. A kilátó és az intésvárosok
között Zöldrév parányi kikötője hevert, míg a másik irányban, két
napi járóföldre a Hammun bércei felől érkező Syrass torkollott a
tengerbe. Azon túl a Birodalmat már csak Khatakhass helyőrséggé
romlott városa jelentette, s nem kevés időt kellett még az úton töltenie
annak, aki Freiglund biztonságosabb vidékeire vágyakozott.
A csatapáncélos alak a kilátó tövében állt. Nem mozdult, nem
pásztázta végig tekintetével a roppant tengeröblöt. Szoborként
feszített az alabástromépítmény alatt. Úgylehet a nap útján merengett.
A magasföld gyorsfolyású vizén érkezett a tengerpartra tíz nappal
ezelőtt, s a Syrass torkolatánál lépett föl a kyr útra a
sirályszárnyakkal ékes régi híd lábánál. Azóta senkivel nem
találkozott. Kihalt, csendes vidéken járt, ahol szavakra nem is nagyon
volt szükség.
A csatapáncélt kéklunírból kovácsolták annak idején, horpadt
sisakmaszkja ifjú kyrt formált. Jobb oldalát rettentőn összetörte
valami, karja egészen belegyűrődött cetekkel cirkalmas mellvértjébe.
A bal lába is megroggyant, még a pengéit sem tudta tökéletesen
visszahúzni a lunírhüvelyekbe.
Látsz valamit, Feszes?
Van odalent egy halászhajó. Legalábbis hasonló.
Meg tudod mutatni?
A páncél egy darabig nem válaszolt. Sisakmaszkján a gyűrött lunír
arc erőlködni látszott. De nem mozdult immár...
mióta is?
...az istenek a tudói, tán egy örökkévalóság óta.
Még nem, Alyss.
Az út varázsa...
Segít, de nem eléggé. A jobb karom hasznavehetetlen, a bal...
Pedig mást sem akart jobban, mint megmutatni testvérének, hogy terül
szét odalent a Quironeia végenincs kékje.
Csak ködöket látok.
Sajnálom. – a páncél sóhajtani tűnt – Nem valóság az, Alyss... Hunyd
le a szemed.
Ki sem nagyon nyitom már...
A páncél nem nagyon tudta, mit is válaszolhatna erre. A kyr
megelőzte:
Jól van. Menjünk...
Most már rendben lesz minden.
Túl rosszul kezdődött az egész, Feszes.
A páncél eltűnődött, melyik rosszra gondol testvére.
Az orkok...
Inkább az apám.
Pihenj...
A csatapáncél megmozdult. Kék horpadásain összevissza táncot járt a
fény. Síró hangon dörzsölte egymáshoz tagjait, ahogy lépett. Azután
még egyet. Lassan visszafordult a madárforma szikla irányába. Övén
a kardhüvely üresen fityegett. Vékony lunírlánccal hurkolt fémselyem
zsákocska ütődött lábának a dereka túlfelén.
Most már rendben lesz minden.
Elindult. Bal lába lassan engedelmeskedett. Három lépés – J után
újra megállt.
Összpontosított egy darabig.
Hátán pattogva nyikordult meg a lunírlemez. Néhány horpadás
elsimult a cetekkel ékes vérten.

***

Mikor is kezdett ez az egész visszavonhatatlanul elromlani?

Nem kapott levegőt, száját megtöltötte saját vére.
Alyssl Alyss! ALYSS!
Nem tudott válaszolni testvérének. Kábán, dermedten feküdt valahol.
Tökéletes csend ölelte körül, csak Feszest érezte halványan a köd
mögött. Köd? Ez a szürkeség ez köd lenne?
Alyss vegyél levegőt! Levegőt!
Megpróbálta – és érezte, testvére vele együtt kínlódik, hogy
sikerüljön.
Úgy van! Még!
A kyr felhördült. Vér csordult az állára, s összefröcsölte a
sisakmaszk kék száját is. Hirtelen arra gondolt, hogy bármiféle sebet
is szerzett, az később rettenetesen megkínozza majd. Csak utána jutott
eszébe, hogy lélegzik.
Még!
Hirtelen rohanta meg a kinti világ. Először nem is hitt a szemének.
Úgy van, még, szépen...
Szikladarabnak vagy fantönknek döntve, félig az oldalán feküdt. A
testéből továbbra sem érzett semmit. Elképzelése sem volt, mi is az,
amit lát. S ha ez nem lett volna elég, a többi érzéke is lerohanta.
A tüdőd rendben. Vedd sorra a többi kerengetődet is!
A világ görcsösen rángott körülötte, mintha valamit fel akarna
öklendeni magából. Ködből fialt rémalakokat, rettenetet és
sikolyokat, azok kavarogtak mindenütt. Látott, hallott és érzett –
jobban, mint azt valaha szerette volna.
Hatalmas test mozgott tőle nem messze. Ködkacsokat eregető domb.
Hörgött, valami nyavalya rázta, és tenyérnyi sárga szemeket nyitott
Alyssra, mikor az ránézett. A zavaros pára mélyén mintha
kristályókból faragott páncél csillant volna.
Az ifjú kyr sikoltott – nem is annyira a látványtól, mint inkább a
testén szélként átfúvó borzalom miatt. Azután ordított és a végén talán
még sírt is.
Eltűnt körül az erdő, el a köd. Minden.
Talán egy Pusztító zöldlunír páncélját látta valahol. A vért illesztései
mellett vér fakadt. Széttépett testek, gondolatok, hangok kavarogtak a
talajátvesztett világban. Őrülettől rángó emberalakok fetrengtek
mindenütt. Haldokolt a világ.
Nem hittem volna, hogy feljönnek a dombon – villant még eszébe a
kyrnek egy kósza gondolat, azután elájult.
...kóthagynak, ha hagynak – vélte valahol egy hang. – de az sem
biztos ezredjére sem...
Azután az idő is meglódult...

***

– Ez a Messolyar– ház kürtje – mondta a kapitány

szemöldökráncolva.
– Hát mégsem nyughat! – csattant fel mellette a symcalyr. – Mi kell
ahhoz, hogy engedelmességre bírd? – kérdőn nézett a kapitányra.
– Az, hogy az átokföldeken kívülre jussunk, semmi más! – vágott
vissza a törtorrú kyr és mélyen a varázstudó szemébe nézett.
Páncélkesztyűs kezével maga köré vetette éjhímzésű köpenyét és
kemény léptekkel indult a sátrak irányába. Alyss Amelay– on Syenn
tétován nézte a légió parancsnokát, mielőtt követte volna. Még egy
utolsó pillantást vetett a völgybe. A köd már egészen feltöltötte az
alját, a legalsó fák nem is látszottak.
És valahol a túlfelén a Messolyarok Pusztítói harcba indultak.
Gyors léptekkel indult a törtorrú kyr után. A varázstudó hangosan
káromkodott a hátuk mögött.
Mit gondolsz, Feszes?
Testvére megfontolta a választ.
Gyűlölök itt lenni.
Nem is azért jöttünk, hogy szeressük. Mi van a köddel, úgy értem.
A sisakmaszk megremegett az ifjú kyr kezében. A hóna alatt hozta,
lassú léptekkel. Fehér haja kontyba fonva a feje tetején.
Azt hiszem, tényleg az óriások cibálják magukkal.
Az ifjú elmorzsolt egy szitokszót, amit először itt hallott a
légiósoktól. Léptei csikorogtak az átokföld erdejének furcsa avarán.
Hamarosan utolérte a kapitányt. Az felé sem fordult, úgy mondta:
– Jó, hogy itt vagy. Hamarost gyógyítókra lesz szükség.
– A Syennek kardos ház, nagyuram.
– Engedelmeddel ez érdekel most a legkevésbé – felelte kurtán a
kapitány. – Fúvass riadót! – intett az egyik hadsegédének menet
közben. – Nagyobb hasznodat látnám a sebesülteknél, mint a
csatatéren.
Megtorpant, úgy nézett végig az ifjún.
– Akármiféle szép páncélod is van.
Alyss nem tudta eldönteni sértésnek szánta– e vagy dicséretnek. Nem
szólt egy szót sem.
– Azt mondták róla, jól ért az orvosláshoz. Igaz ez, myryss?
Az ifjú kyr már válaszra nyitotta volna a száját, mire megértette, hogy
a kapitány ezúttal Feszest kérdezi.
– Maleassa Cayhul– su Syenn, testvérem édesanyja orvos házból
került a Syennekhez – felelt kötelességtudóan a sisakmaszk– s nagy
gondot fordított rá, hogy fia foglalkozzék a gyógyásztudományokkal,
ha már érzéke van hozzá.
– Apám pedig a fegyverforgatásban...
– Elég lesz – vágott közbe a parancsnok elégedett arccal. – Már az
meg fogja őket gyógyítani, ha megtudják, hogy a Cayhul– iskola egy
növendéke van itt.
– De nagyuram... – kezdte volna tanácstalan arccal Alyss.
– Csitt! – emelte fel páncélkesztyűs kezét a kapitány. Mosolygott. –
Halott harcosokat láttam eleget. Nem akarok közöttük tudni olyat,
amelyik segíthetett volna a többieken. Elmehetsz. Az embereidet
küldd a keleti sáncokhoz!
Morgón gördült végig a légió riadókürtje a ködülte völgyön. Az
átokföldek mintha összerezzentek volna a hangra. Az iíjú kyr
kétségbeesetten fordult vissza a völgy felé.
Alyss Amelaf – on Syenn nem gondolta volna, hogy miután két
esztendőt járőrözött a rontásvidék peremén, azonnal ütközetbe
keveredik, mihelyt beteszi oda a lábát. A Ház ötven fegyveresét
vezette a légió utánpótlásvonalain a freiglundi Ezüst Légióhoz. Az
összes fegyverest, akit még nélkülözni tudtak odakint.
Kevés híja volt, hogy el nem vesztek egy szálig – csupán a syncalyr
varázsának köszönhették, hogy a légió felderítői végül is rájuk
bukkantak. Pedig hallottak éppen eleget a vidékről, többen közülük
már jártak is odabent, de egy dolog hallani az átok földekről, és más
azt teljes valójában megtapasztalni.
Alyss soha nem érezte még magát annyira egyedül és olyan
kiszolgáltatottnak, mint amikor a földek először szaggatták össze a
szellembeszédet. Hitetlenkedő moraj futott végig a katonáin is.
Onnantól kezdve csak rosszabb lett. Gyakorta eszébe jutott, hogy
vajon Feszes nélkül meg tudná– e őrizni az ép elméjét, s hogy
emberei, kiknek csak hagyományos vértezete akadt, képesek– e erre.
Minden bizonytalannak és valószerűtlennek tűnt odabenn. Az idő
elfolyt és megfoghatatlanná vált. Hangok szóltak, miknek nem lett
volna szabad. Minden változott és átalakult. Ha nem
összpontosítottak kellőképpen, előfordult, hogy a magukkal cipelt
élettelen dolgok nekiláttak átolvadni a környezetbe.
Akik huzamosabb időt töltöttek odabenn és kijöttek, azt mondták, meg
lehet szokni. Önfegyelem kérdése az egész.
Alyss gyomra már nem háborgott folyamatosan, de a gondolatra, hogy
a köd hamarosan felkapaszkodik a völgy peremére, hirtelen minden
kikívánkozott odabentről.
Nyugodj meg! – susogta Feszes.
Alyss képtelen volt csillapítani teste remegését.
Ne csináld ezt!
Képtelen... vagyok...
Feszes hűsen simult hozzá. Nyugtatóan. Az ifjú kyr reszketeg légzése
lassan megcsendesedett.
Most már jó lesz, köszönöm...
Neked mondjam, hogy ügyelj a kerengetőid ritmusára? – a páncél
hangjában nevetés – az én dolgom is megnehezíted, ha nem figyelsz.
– Ez már komolyabban hangzott.
Tudom, Feszes. Figyelni fogok.
De a szíve igencsak összeszorult a völgy látványára.
Azután minden megbolondult.
Mire feltápászkodott a földről, mintha a világ is helyredöccent volna.
A domboldalban a sátrak között fegyveresek rohangáltak, alakzatok
formálódtak a sáncok mögött.
Harcikürt zengett valahonnan – mély moraj felelt rá a völgyből.
Végtelen tárnák kórusa.
A törtorrú kyr, Cjegden– ry Myrrhas, a freiglundi Ezüst Légió
kapitánya öles léptekkel közelített a domboldalon.
– Menj innen hátra, az embereidért, már mondtam! – vetette oda
Alyssnak, amint ellábalt mellette a domboldalon. Lábvasai mellől
kőgörgeteg indult a mélybe, majd szétszóródott a sánc környékén,
ahonnan a varázstudó fürkészte a ködfalat.
– Messolyar nekik rontott, igaz? – kérdezte a kapitány, amikor még
meg sem érkezett a piszkos köpönyegbe bújt symcalyr mellé. A
varázstudó biccentett.
– A föld pedig megérzi – mondta. – És visszaüt. Fafejű Pusztító! –
sziszegte.
– Nem engedem, hogy így beszélj egy tisztemről – mondta halkan a
törtorrú kyr.
– Különben mit teszel? – a varázstudó oda sem fordult. A völgyet
figyelte összehúzott szemmel. – Inkább húzódj hátrébb, ki tudja kell–
e varázst használnom.
A törtorrú kyr végignézeti a sáncokon. Az árkok és földfalak rajzolta
mintázat ugyan némi biztonságot nyújtott, de látott már sok mindent az
átokföldeken. Emberei elfoglalták az állásukat.
Alyss földbe gyökerezett lábbal állt.
Induljunk!
Mindjárt, Feszes... mindjárt.
A köd nyirkos kacsokkal tapogatózott egyre feljebb a völgyfalon.
Puha gomolyagokkal kavargott a fák között, mind magasabbra
emelkedett, elmosta, elhomályosította a formákat és a színeket. A
mélyén árnyak mocorogtak. Hatalmas, ormótlan alakok.
Alyss mozdulni sem tudott, de Feszes helyette is megtette. Lassan
hátrálni kezdett.
Érces dallam rezgette meg a levegőt az erdők felett. Hosszan sírt ide–
oda verődve a dombok között.
– A Tebressysek kürtje – morogta a symcalyr. – Óh istenek,
segítsetek...
– Fegyvert készíts! – süvöltött végig a földfalakon a kapitány
sisakmaszkja. Cjerjden– ry Myrrhas csatapáncélja remegett a
feszültségtől, egy pillanatra felizzott körötte a levegő. – A déli
sáncok felvették a harcot!
Menjünk hátra, Alyss! – sürgette testvérét Feszes.
A Syennek kardos ház – bizonytalankodott az ifjú kyr – a becsület
is...
Azt mondta a parancsnokod, hogy menj hátra!
A csatapáncél ellentmondást nem tűrően lépett vissza kettőt.
Ugyanazzal a mozdulattal kikapta Alyss kezéből a sisakmaszkot, s
egyetlen villanással illesztette a helyére. Kéklunír arccal fordult a
köd felé.
Az ifjú kyr még válaszolt volna valamit, de ekkor a világ ismét
kivetette magából.
Valahol egy gyerek arról énekelt, mennyire szeretne egy kismadarat.
Amikor ismét visszahullott köréjük a valóság, Alyss négykézlábra
ereszkedve kushadt a földön, kőszilánkok és sárdarabok közt. Valaki
ordított. Mások hörögtek.
Nyálkás pára folyt körbe mindent. Hideg köd lebegett szürke
cafatokkal mindenütt. Nem messze tőle beteg fény billegett a
symcalyr magasra tartott tenyerén. Valamiképp messzebb volt, mint áz
előbb. Legalább húsz lépésre sodorta tőle az ifjú kyrt az előző
valóságváltás.
Acél hangja mindenünnen. A vér szaga. Fények. Sötétség.
Lomha árnyak a fák között. Alyssnak elakadt a szava. Az alakok
áttörték magukat a törzsek közt. Szikrázva rázták magukról a
növények a leveleiket.
Kérdés a symcalyr villanó tekintetében.
– Most már csináld, ha belekezdtél! – ordította valahonnan a
kapitány.
Pillantás a ködárnyakkal teli völgy felé.
A varázstudó, amint bizonyságért visszapillant.
– Csináld! – süvöltött a sisakmaszk.
Megremegett a föld. Feszes megrándult. Az ifjú kyr döbbenten nézett
az előtte tornyosuló alakra. Nem értette, miként is kerülhetett oda.
Szürke oszloplábak, a sápadt bőr ráncaiban kérges mocsok.
Gubancos irha vagy ruha – a köd mintha az összepödrődött
szőrcsimbókok közül gomolygott volna elő. Feszes sisakmaszkja a
lény térdéig sem ért fel.
Ám most a csatapáncél is bénultan állt.
Az ifjú kyr feljebb emelte a tekintetét..amikor elfolyt az idő. A
hegynyi teremtmény fölétornyosult. Az arcát már nem is lehetett látni
– elveszett, elmosódott a kavargó szürkeségben. Talán a szakálla
volt, ami a gubancos irha felett sötétlett. Vagy a legdúsabb fenyőág,
amit az ifjú kyr valaha látott. Ólmos mozdulatú nyílvesszők
csapódtak valahonnan a roppant testbe. Egy, kettő, három.
A lény talán ordított. Alyss a csontja velejéig beleremegett. Feszes
arcára dér hullott.
Az ifjú kyr mindennél jobban tudta, hogy most kellene elugrania.
Az óriás bütykös jobbja előrelendült. Eltakarodtak előle a ködfoltok.
Két sárga lámpás gyúlt a magasban a szürkeség mélyén – talán
szemek. Egy kitépett fa lehetett a kezében. Ágbogas végén vér és
csontszilánkok.
A varázstudó csikorogva ejtette az utolsó szavakat.
 3.

Maleassa Cayhul– Syenn mindig is tudta, hogy férje sokkal több

mindenről beszélhetne neki a háború kapcsán, ha akarna. Elvégre ő
maga is járt ott, vissza is jött – igaz hallgatagabban, mint valaha. A
Syennek kardos ház voltak, s mint ilyen, többet tudtak a háborúságok
menetéről és természetéről másoknál. Talán még a Birodalom... hm
hogyan nevezte ezt valaki nem is oly rég... alkonyáról is.
De Amelaf Sassemyr– on Syenn csak ritkán hozta szóba a saját
dolgait, mint ahogy abba sem avatkozott bele, hogy felesége miként
intézi azokat az ügyeket, melyek megoldására őt kötelezte a
házasságuk.
Holott a kyr asszonynak egyre csak gyűltek a kérdései, s tudván tudta,
hogy egy alkalommal talán majd az összesre választ kap – ha
megtalálja a megfelelő szavakat és a helyes időpontot. Addig csak
szomorúan tudomásul vette, hogy minden észérv ellenére a rualani
átokföldek már két fiát elvették tőle, s nem érkezett hír a legkisebbről
sem, pedig már lassan három esztendeje, hogy elhagyta a Syennek
családi fészkét. Ám a Birodalom követelte így, s ez ellen – ezt még
Maleassa Cayhul– su §yennek is be kellett látnia – nem lehetett
panaszt emelni.
Amikor a kérdései egy részére megkapta a kellőképp elbizonytalanító
és nyugtalanító válaszait, a Kürtőtorony egyik legfelső kertjében
üldögéltek. Csendben nézték az alkonyodó nap miként tolja
hüvelykről– hüvelykre előrébb fényfoltjait.
A karszék lábánál egy soh aludt elnyújtózva a párnáján. Az
embernépek kyrmacskának nevezték ezeket a teremtményeket. Egyike
volt azon alkotásoknak, melyeket az ezredévek alatt a gazda házak
helyeztek a nemesi udvarokba. Akkora lehetett, mint egy közepes
kutya, szőre selymes, hosszú és aranysárga. Békés természetű volt és
mindenekfelett lusta.
Maleassa Cayhul– su Syenn elgondolkodva babrált drágakőékes
ujjaival az állat bundáján. Háta kényelmes karszékben, talpa alól
millió irányba futott a terasz mozaikpadlata. Körben kyr– virágokkal
ékes kőkádak. Márvány falikút csacsogott valahol hátul. A terasz
korlátja mellett vékonytörzsű, kéklombú fák nyújtózkodtak a mélység
fölé.
Lehet, hogy nem pont ez volt a tökéletes pillanat, ám a nő úgy érezte,
mindez eléggé hasonlít mindahhoz, amit eltervezett, s ha esetleg
tovább várna, talán soha nem talál majd effélét.
Kényelmesen hátradőlt és határozott hangon megszólalt.
– Miért akarja valójában mindezt Rualan?
Amelay Sassemyr– on Syenn egy darabig hallgatott. Arra gondolt,
hogy ezt a kérdést már több száz évvel ezelőtt föl kellett volna tenni
az enrawelli udvarban. Mert már akkor sem pusztán katonai ügy volt,
bármiként is beszéljenek róla az anyrok. Magában tisztelettel
meghajolt asszonya előtt.
– Apám még szolgált rualaniakkal egy seregben. Ez közvetlenül
azelőtt lehetett, mielőtt kitört a háború. – az öreg kyr halkan beszélt.
Előrehajolt ültében, hósörénye a hátára hullott. Keze végeérhetetlen
lassúsággal morzsolta ruhája selymét. – Már akkor is mások voltak,
úgy mondta nekem. Túlontúl makacs és büszke fajta. Akik szerint
Charys éppen úgy köti össze az eget a földekkel, miként Enrawell.
Egy darabig csak a falikutat hallgatták.
– S azt is mondják, a régidők anyrjai ezt jobbnál is jobban tudták.
Csupán Charys messzebb esett. És valójában az Ynev köldöke.
Az öreg kyr kiegyenesedett ültében.
– De beszélnek minden másról is, ha rualaniak szóba jönnek.
Tudta jól, hogy felesége kevésszer kerülhetett olyan helyzetbe, hogy
hitelt érdemlően tudott volna az átkos tartományról érdeklődni.
Úrihölgyek között Rualan nem beszédtéma. A katonák pedig nem
untatják asszonyukat a háborúsággal. Mert nem illő az.
– Mondják, hogy a tartomány túl sokáig védte a voltak hegyeit, hogy
azok onnan elő ne jöhessenek. És megromlottak a strázsán. Mert
másként páráll ott a föld.
– Másként?
Az öreg kyr csak bólintott. Mindig nagy hálával tartozott az
isteneknek, hogy Ediomad hegyeit nem kellett megismernie. De többet
látott annál fegyverrel a kézben, hogy ne tudná, mint ronthatja meg az
élőket a rossz levegő. Legszörnyűbb álmai az átokföldekről szóltak.
Nem akart ilyesmire gondolni.
– Az igazi kérdés nem az, miért akarja valójában mindezt Rualan.
Sokkal inkább az, miként eshetett meg, hogy így akarja. S ha már itt
tartunk, mi magunk miért akarjuk néhanap másként intézni saját
dolgainkat?
Maleassa Cayhul– su Syen– nek erről egy másik beszélgetés jutott
eszébe ugyanezen a teraszon. Sóhajtott.
Vitáikat – ha voltak is nagyritkán – mindig csendben folytatták, a
család a legtöbb esetben gyanút sem fogott, hogy valamiben nincs
teljes egyetértés a szülők között.
– Az én fiam – mondta az öreg kyr és visszasétált kőkorláthoz.
Korall– liliomok nyíltak egy nagy kőedényben a nő mögött. A fény
lassan elhagyta a teraszukat. Odakint az estre készült a világ.
– Ugyanúgy az enyém is.
Az öreg kyr derekát a korlátnak vetve fordult szembe a nővel.
– Feszes megvédi majd.
– Néha úgy rémlik nekem, elfeledkezel arról, hogy nem lehet mindent
karddal és vértekkel elrendezni.
Az öreg nem válaszolt. Mit mondhatna neki, amit ne tudna ő maga is,
vagy ne figyelmeztetné rá napjában százszor maga az erődpalota, ahol
lakik. A Syenn kardos ház volt. így rendezték az istenek.
Egy madár röppent a nő karszékére. Egy darabig ott forgatta a fejét,
azután átrepült a kéklombú fákra.
– Gyógyítania kell. Nem jó szívvel forgatja a kardot.
– Ezt már megbeszéltem vele.
– Éppenséggel csak összekülönböztetek, még ha fejet hajtott is –
mondta a kyr nő.
Kis hallgatás után, akárha végső érve lenne még, kibökte:
– Az embernépek úgy tartják, a kyrek lassúak.– A ház ura egy darabig
szótlanul nézte asszonyát. Azután visszafordult a Kürtőtorony
mélységei felé.
 4.

A freiglundi Ezüstösök felderítője egy kisebb horpadásban hasalt,

a völgy bejáratánál. Szemben vele ligetes sík húzódott, egészen a
Feketehegyig, de most pár mérföldre is alig lehetett látni. Az égre
sötét fellegek gyűltek, a völgy bejáratánál köd szaporodott. A
freiglundi Ezüstösök felderítője mindenképpen tudni szerette volna,
mit jelenthet a gyülekező szürkeség a fák között. Volt egy elképzelése
a dologról, de nem kívánta, hogy valóra is váljon. Mintha maga az
erdő is megmozdult volna arrafelé, és ez nem sok jót jelenthetett. Azt
számolgatta, vajon mennyi időt tölthet még itt büntetlen.
Azután meglátta őket. Úgy hajtották szét maguk előtt a ligetes sík fáit,
mint más a nádast. Hatalmasak voltak. A kyrnek elállt a lélegzete.
Hallott már az óriásnépről, nem is oly rég a sereg más felderítői már
találkoztak velük, ám akkor jóval távolabb bolyongtak. Mégsem akart
hinni a szemének.
Az elöl haladó loncsos lénynek a derekáig sem ért a legtöbb bozót.
Szürke, gubancos prémekbe burkolózott, de a freiglundi kyr felől az
akár a szőrzete is lehetett volna. Roppant, szakállas feje tömpe
púpként ült vállai között. A köd pedig...
A felderítő nyelt egyet.
...a köd pedig a sereget vezető, a hadban vonuló, kristálypáncélos
alakokból áradt, mozdulataikat követve fodrozódott elő. Mintha a
termtés tablója vonult volna el előtte a legalantasabb lényektől
egészen a kyr istenek művével vetekedő alakokig.,. A kyr elmormolt
egy gyors fohászt az égiekhez. Amint egyre több teremtmény gázolt
elő a ligetből, úgy sűrűsödött a szürke gomoly. Lassú léptekkel húzták
maguk után a ködöket.
Ha a freiglundi Ezüstösök felderítője ismeri ezeket az ősöreg
teremtményeket, akkor minden bizonnyal felismerte volna a győzelmi
jelvényeket, a hazatérő sereg zászlait és az uralkodó címerét.
Ám ő csak két szálastul kitépett tölgyet látott, tövestől magasba emelt
galagonyákat, s egy sebesültet, akit húszlépésnyi kőrisekből rótt
hordágyon húztak. Mögötte sereg.
Horrgharrú Shraksharrú a ködóriások utolsó királya haldokolt ott.
A freiglundi Ezüst Légió felderítője úgy gondolta, eleget látott és
ideje kereket oldania.

***

A sátor, ahová a légiós vezette őket egy kisebb magaslaton állt.

Árkokkal, sáncokkal kerítették, kétfelől jókora fenyők strázsálták.
Alkonyodott. A sátorlap alól fény szűrődött a környékre. Egy
vindoriai gárdista vigyázta a bejáratot. Ki tudja, hogy kerülhetett ide
– csapata tán szétszóródott, elveszett az átokföldeken. Alyss
legalábbis nem látott másokat hasonló vértezetben idefelé jövet.
A sátorban kemény hangon férfiak vitáztak. A gárdista biccentve
fogadta őket.
A légiós megállt a sátorlap előtt és intett Alyssnak.
– Bemehetsz.
Az ifjú kyr tanácstalanul állt meg. A légiós megemelte a sátorlapot és
szinte betaszigálta Alysst a sátorba. Az ifjú kyr sisakmaszkját az
előírás szerint fogta a hóna alá. A férfiak felé fordultak.
Alyss hirtelenjében nem is tudta, mitévő legyen. Semmi sem úgy
történt, ahogy az eddigi táboraiban megszokta. A dagályos
engedélykérési szertartások elmaradtak, kizökkent jól begyakorolt
szerepéből. Ráadásképp, minden bizonnyal valami tanácskozás
közepébe rontott.
– Mondjad, fiam, mit akarsz? – szólalt meg végül egy vasderes hajú,
törtorrú kyr. A légió parancsnokának cirkalmas jelvényeit viselte.
Cjegden– ry Myrrhas kapitány.
– Alyss Amelay– on Syenn, a toroni Syenn házból szolgálattételre
ötven fegyveresemmel jelentkezem! – remélte, hogy nem remegett
túlságosan a hangja.
– Soha jobbkor – mosolyodott el a parancsnok. De fáradt és tört volt
az a mosoly.
– Vagy rosszabbkor – mordult egy hang hátulról. Még hatan voltak
odabent. Négyen tábori székeken ültek, a többiek egy kisebb
lakkozott asztalka mellett álldogáltak. – Bár nézzük inkább a jobbik
végéről, igazad van.
Fhárrás Cjythemin– on Messolyart is felismerte. A jadili Pusztítók
parancsnokát egyszer már látta Khatakhassban is. Zöldlunír vértje
sem nagyon engedte, hogy mással összekeverje. Hírneves hős volt,
gyakorta hallottak tetteiről az átokföldek peremén híreket cserkésző
felderítők.
Még egy ónemesi páncélt viselő férfi volt odabent. Őt ugyan nem
ismerte, de a vértezete alapján Osshar Miremys– on Tebressysként
tekintett rá. Tehát még életben van.
– Ötvenegy harcost bármikor örömmel veszünk – mondta a törtorrú
kyr. – Köszönöm fiam, hogy épségben elhoztad őket.
Alyss nem tudta nem észrevenni az asztal mellett álló symcalyr
fintorát. Ám a varázstudó nem szólalt meg. Úgy látszott egyáltalán
nem érdekli, hogy felhívja a figyelmet a tényre, mely szerint
voltaképp ő találta meg a toroniakat néhány órával ezelőtt, s nem
azok lelték meg a tábort.
– Keress meg holnap hajnalban, addig kitalálom, hol látjuk leginkább
hasznát az embereidnek! Pihenjetek, ez parancs!
A törtorrú kyr biccentett és visszafordult a többiekhez. Alyss egy
darabig még zavartan állt, majd valamit mormogott az orra alatt és
kihátrált a sátorból.
– Tehát az óriásnép – tért vissza az előzőekhez a parancsnok.
– Mit akarsz, mi legyen az óriásnéppel? – kérdezte a varázstudó.
Fáradt, görnyedt tartással állt a kis asztal mellett. Szeme alatt árkok,
hószín haja csak tessék– lássék bogokra fogva. Kishatalmasoknak is
hívták a hozzá hasonlókat, kik elég magasra jutottak ugyan a
beavatásban, ám a legvégső rangot még nem érhették el. Két, három
akár öt életet is végig kellett még tanulniuk ahhoz, hogy végül
elnyerhessék a legmagasabban képzett varázshasználók rangját – s így
egyetlen lépésre kerüljenek az örökkévalóságtól. Hatalmuk azonban
így sem volt csekély, nélkülük az idekint állomásozó seregek
egyhamar elvesztek volna, s még akkor is nagy hasznukat látták, ha
varázsaikat – az átokföldek természete miatt – csak elvétve
használhatták. Néhanap a vidék egészen erőszakosan reagált a
mágiára. Az igazat megvallva, néhanap a vidék egészen erőszakosan
válaszolt mindenre.
A sereg mellett szolgáló symcalyroknak azonban így is akadt gondja
elegendő. Kristályaik használhatatlanok lévén, nagy fóliánsokba
gyűjtögették tapasztalataikat – okulásul az enrawellieknek. Táborok,
pihenőhelyek formáit határozták meg, jelölték ki, hogy a sánc és
árokrendszerek mágikus rajzolatai minél inkább ellene
szegülhessenek a vidék akaratának, s amennyire csak lehet megóvják
a mintákon belül tartózkodókat.
Volt, amikor komoly sikerekkel jártak, másutt nem bírtak
felülkerekedni az őrült természeten.
– Nem akarom, hogy bármi is legyen az óriásnéppel – felelte a
parancsnok. – Nem tudunk róluk semmit, a felderítőink nem láttak a
fejükbe...
– Talán tudunk éppen elegendőt – szólalt meg a Pusztítók
parancsnoka. Tompazöld vértjén nem csillant a fény.
– Tudomásunk van róla például, hogy tíz nappal ezelőtt a Feketehegy
irányába vonultak. Számukat sem akkor, sem azóta nem sikerült
kideríteni ugyan, ám egyvalami már akkor is bizonyos volt. – Rövid
szünetet tartott, úgy nézett végig a többieken. – Tudjuk, hogy a
Feketehegy környékén orkok táboroznak legalább két hónapja. Tíz–
vagy húszezer, nem tudja senki. A legnagyobb ellenséges sereg a
környéken – hacsak az óriásnépséget ide nem vesszük. Ezt tudjuk
róluk. Ha ez a két sereg egyesült.... Alig hinném, hogy meg tudjuk
állítani őket. Csak ennyi hírünk van róluk, parancsnok.
– És ha, miként azt többen véljük – nézett a symcalyrra a szeme
sarkából a törtorrú kyr – tíz nappal ezelőtt hadba vonultak a
Feketehegy orkjai ellen?
– Akkor már nem élne egy sem közülük parancsnok! Lepaktáltak
egymással, s most erre vonulnak. Széttörni a mi vonalainkat!
– A felderítők szerint sebesültjeik vannak – mondta Cjegden– ry
Myrrhas – ez ütközetre vall.
– Ugyan parancsnok, az átokföldeken vagyunk! – csattant fel
Messolyar. Zöldlunír vértje is felvillant. – Mindenkinek vannak
sebesültjei...
A törtorrú kyr végignézett a többieken. A varázstudó nem mozdult az
asztalka mellől, szórakozott mosollyal figyelte a vitát. Töltött
magának egy kis vizet a kristályüvegből, elemelt egy darab
bakatallért az ezüstös tálból és hátrébb húzódott. Ez a féltenyérnyi
száraz kenyérféle volt a sereg utánpótlásának kulcsa. Eltüntette az
éhséget akár több napra is és nem engedte, hogy a légiók állapota
leromoljék vagy betegség üsse fel a fejét a seregben. Könnyű volt
szállítani, s kis helyen rengeteg elfért belőle. Íze cserébe nem nagyon
maradt, bár az embernépek még így is megvesztek érte.
– Meg tudod keresni őket szellemnyelven? – nézett a parancsnok a
varázstudóra.
A lemondó mosoly, amit cserébe kapott, akár azt is jelenthette volna,
hogy ez volt a legszánalmasabb képtelenség, amit az utóbbi időben
hallott.
– És mégis, hogyan? – kérdete a symcalyr. – Mégha működne is a
dolog, azt sem tudom, miként lehet összerakva a fejük odabent, olyan
öregek. Nem. Ezt felejtsd el, parancsnok...
– Minden esetre, úgy vélem, ha egyesültek volna az orkokkal, akkor
most a farkasfattyaknak kellene elöl jönni, hogy szokás szerint
végigcserkésszék az utakat maguk előtt – vélte Osshar Miremys– on
Tebressys.
– Ki tudja? – kérdezte Messolyar. – Talán épp az orkfattyak terelik
ezeket a tohonyákat előre.
A parancsnok mélyet sóhajtott.
– Nem feladatunk szántszándékkal csatába rontani.
– Akkor? – nézett fel Messolyar. – Megint csak üldögélünk a szépen
kimért sáncaink mögött és nézzük az esőt?’
– Nem tudunk eleget, Fhárrás. – nézett rá a törtorrú kyr.
– Inkább csak vigyázunk. Ha lehet, megpróbálunk beszélni velük.
Akárha a zöldlunír páncél mordult volna fel.
– Elegem van már a vigyázásból! – csattant élesen Mes– solyar
hangja. – Azért jöttem ide, hogy elpusztítsam a Birodalom
ellenségeit! – megragadott egy félbetört bakatallért, azt vágta a lakkos
asztalkához, hogy majd’ leverte róla az ezüst tálkát – És ebből a
szarból is elegem van már!
Egy darabig csend ült közéjük. Azután Messolyar szólalt meg újfent,
ezúttal fegyelmezettebb hangon.
– Elnézésedet kérem, parancsnok. Méltatlanul viselkedtem. Talán
jobb lesz, ha most visszamegyek az embereimhez.
– Rendben. Menj – intett a törtorrú kyr. Miközben a sátorból kirontó
Pusztítót nézte, azon töprengett, milyen erőpróbákat tartogat még
nekik az átokföldek mindent megmételyező levegője.

***

Az óriások népei ritkán ültek haditanácsot – ritkán kerültek

bárkivel is háborúságba. Sokkal ősibb faj voltak, mint az új idők
gyorsléptű suhancai. Néhai ellenfeleik kihaltak vagy elvándoroltak,
esetleg az idő gyógyított be minden régi sérelmet.
Ám az új világgal új népek kerültek elő, s akadtak közöttük olyanok
is, melyek valóban aggasztották a vén teremtményeket. Zajosak
voltak, szaporák – nem ismerték a tiszteletet és a régi idők törvényeit.
Megbolondult a föld amerre léptek, s ragályként cipelték magukkal
mindenüvé a rontást.
Azokra a vidékekre is, melyek már akkor az óriások birtokának
számítottak, amikor az embernépek ifjonti suhancok voltak a világ
kerekén. Kórsággal fertőztek meg mindent, őrülettel, háborúval és
búbánattal. Nem keveset beszéltek az óriások legnagyobbjai a
földeknek – olyan igéket hívtak segítségül, mikkel utoljára dédapáik
szóltak – , hogy őket magukat el ne nyelje az újnépek értelmetlen
varázsa.
S nem csak a varázs – minden elvesztette régi formáját és nevét –
minden magyarázhatatlanná és idegenné lett.
Azután azok az idők is eljöttek, amikor az óriásnép is megelégelte a
világ folyását.
Hadi útra léptek, hogy maguk tegyék helyre, mit az ifjú porontyok
tönkretettek. Messziről gyülekeztek, jöttek mindenünnen, ahol csak
családjaik éltek. Hegyekből és vizekből, sötét völgyekből és az erdők
legmélyéről. Maguk sem tudták, mily kevés az esélyük a győzelemre.
Ám több csatát nyertek a megbolondult földeken, s látták, nem ők az
egyetlenek, akik a világ helyreütésén fáradoznak – ez új volt, és
megnyugtatta az óriások népeit, hogy nincsenek egyedül. Ám azt is
látták, hogy az új varázs mindenki szívét megronthatja – legyenek
bármilyenek is szándékaik.
Az utolsó csatára készülvén ültek le királyaik a Nagy Körbe, hogy
eldöntsék mitévők is legyenek. Egy nagyobb völgyben telepedett le
végül a sereg. Csillagos éjszaka volt, néma csenddel. A táj körben
megnyugodott, a Földdel Beszélők befejezték altatódalaikat. Csak a
sziklaszívdobok gyűlésre szólító kúthangja vert lassú ritmust, míg
mindannyian oda nem értek. Egy egész domboldalt elfoglaltak. A
völgy mélyén egy kisebb erdőből rakták meg a tanácstüzet. Az
áldozati füst egyenesen szállt az égbe isteneikhez. A ködóriások
királya ült a főhelyen, tőle jobbra és balra a többi uralkodó, majd az
egyéb törzsfők, nagyurak. Horrgharrú Shraksharrú és kristálypáncélos
népe még az óriások hosszúlétű fajában is öregnek számított. Hajuk
derekukat verő, szakálluk páráknak szülője. Ritka alkalom volt, hogy
most alakot öltöttek. Többezer évvel a hadjárat előtt akadt erre
legutóbb okuk. Fajuk a korok hajnalán jelent meg a földeken, s még
megvolt az a kiváltságuk, hogy maguk dönthették el, akarnak– e testet
vagy csupán a Szelekkel járják a világot. Most, a vész idején újra
formát adtak maguknak, s vállalták, hogy ezzel halandóvá lesznek. Ők
álltak az óriáshad élére. Népükből kerültek ki a beszélők, ők
emlékeztek még a nyelvre, a világ folyását irányító igékre. Még a
többiek is tisztelettel hallgatták őket: az acélbárdos hegyi óriások,
vagy a voulok mocsarakhoz szokott királyai is. A völgyet, melyben
összegyűltek, megülte a ködóriások lehelete.
Hazafelé tartottak, a felföldek völgyekbe rejtett barlangjaiba és
csarnokaiba, hogy megpihenjenek, mert hadi utuk immár hosszúra
nyúlt és megfáradtak. Most arról kellett dönteniük, merre induljanak
tovább. Nekivághattak volna a szurdokoknak akár azonnal is, ám a
kőfogú aprónép nagy sereget gyűjtött Rual Hyddit lankáin, s ha
büntetlen hagyják őket, akár még a hátukba is kerülhetnek a hazaúton.
Veszélyes ütközet készült, mert a kőfogúak harcosai számosak voltak,
s nem akadt módja, hogy szövetséget keressenek ellenük. Volt ugyan a
kőfogúakkal hadban álló gyereknépeknek egy serege a dombok
között, ám ők egyelőre messze voltak, elzárva az őrült vidék
viharaiban, s az óriások a módját sem nagyon tudták, miként lehetne
beszélni velük.
A nagykirály mondta ki a végső szót, s mindannyian meghajoltak az
akarata előtt. A gyereknép harcosai aligha érhettek volna időben a
segítségükre, még akkor sem, ha tudják a módját, miként lehet
beszélni velük. így hát az óriások népei egyedül indultak utolsó előtti
csatájukba.
A feketehegyi orkok késve vették észre a veszedelmet, s
elbizakodottak voltak, mert azt hitték, számosabban vannak bárkinél.

***

A freiglundi Ezüst Légiónak mára kevés köze maradt a dél–

quironeiai tartományhoz. Cjegden– ry Myrrhas kapitány zászlaja
miatt tartotta meg a nevét, e lobogó alá gyűjtötték az átokföldek ezen
részén harcoló alakulatok maradékait, a roppant körzet
felmorzsolódott egységeit. Még három ilyen légió állomásozott
szétszórva a hammuni magasföldeken, s két további az átokvidék
másik oldalán, hogy valamiképp odabent tartsa mindazt, amit a
kárhozott istennő, Orwella a világra szabadított.
Az Elátkozott Vidéken kívül másutt is szükség lett volna rájuk, de ott
a rualani kyrek légióit kellett volna megrendszabályozni és Fhárrás
Gjythemin– on Messolyar, a Négyvölgyeket felügyelő csapatok
vezérlő Pusztítója minden nap hálát adott az isteneknek, hogy
legalább nem vérei ellen kell kardot fognia.
Ha eltévelyedettek is, mégiscsak kyrek voltak, s nem óhajtott velük a
csatamezőn találkozni. Valahogy a hatalmasok is így gondolkodhattak,
mert mindenféle embernépek légióit küldték a lázadók ellen, hogy
túlerővel győzzék le azokat, s ne kelljen kyrnek kyr ellen fordulnia.
Átok!
A Négyvölgyeknek is nevezett határszakasz két nyíllövésnyi
távolságra húzódott a parancsnoki sátor körzetétől. Jókora völgytorok
volt, gyakorlatilag átjáró az északi vidékekre, nem véletlenül
állomásozott itt a Pusztítók egy gárdája. Az istenek úgy irányították az
események folyását, hogy végül két anyr is itt próbálta bizonyítani a
Birodalomhoz való hűségét. Az ő sátruk valamelyest hátrébb állt,
Fhárrás Cjythemin– on Messolyar nem is láthatta őket a sáncokról.
Weila és Sogron hímes zászlaját emelték magasra a sátruk mellett, a
Pusztító csatavértje még ilyen távolból is tisztán érezte sugárzásukat.
A hajnal lassú léptekkel közelített, az átokföldek erdei komor
csendben várták a gyenge napfényt. Messolyar a szigorú rend szerint
kimért sánc tetején állt, onnan fürkészte a megrontott fákat, a közöttük
szállongó ködcafatokat. Az óriásnép valahol ott gyülekezhetett, talán
félnapi távolságra, s a Pusztító meg volt győződve róla, hogy
hamarosan itt próbálnak meg kitörni. Legalábbis a kyr logika szerint
ezt kellett volna tenniük. Messolyar túl régóta szolgált már az
átokvidéken ahhoz, hogy megpróbálja az odabent élők feje szerint
elemezni a helyzetet. Eddigi tapasztalata azt mutatta, hogy bármiként
is vélekednek a Birodalom stratégái, annak egyszerűen semmi hasznát
nem látni Orwella országában.
Ami onnan ki akar törni, az szükségszerűen torz és gonosz,
következésképpen mindannak az ellensége, amiért annak idején a
hatalmasokra esküdött.
Cjeqden– ry Myrrhas kapitány csak fölöslegesen óvatoskodik. Nincs
semmi tárgyalnivaló azzal, ami bentről jön. Azt pedig még ő is
elismerte, hogy ha megpróbálnák is beszédre bírni az ősi fajzatokat,
aligha értenék meg egymást egyhamar. A Pusztító nem hitt a türelmes
kísérletezésekben, a tapasztalat azt mutatta, hogy kardja és katonái
mindenre megtalálják a választ. Ráadásul, azok ott bent, eddig
egyszer sem voltak kíváncsiak a kyr magaslogika érvelésére.
Tiszta sor.
Mit kell ezen fontolgatni?
Néhanap ugyan elgondolkodott azon, hogy talán az átokföldek őt
magát is megfertőzték, s nem helyes feltélenül mindaz, ami eszébe jut,
de ilyenkor elhessegette a bántó elképzeléseket. Calyrok avatták be a
mortorok misztériumaiba annakidején, bennük mégsem kételkedhetett.
Bal felől mozgásra lett figyelmes. Fürge, bőrvértes felderítő
közelített a sáncokon túl. Felismerte a fiút – valahonnan Kyallból
került ide, talán a partvidékről, erre már nem emlékezett pontosan.
Kivárta, míg odaér hozzá, meghajtja magát és felnéz.
– No, mi az, fiam? – kérdezte tőle a Pusztító páncélja.
– Mi kergetett meg ennyire? – toldotta meg Messolyar.
– Jönnek, emessir mortor – lihegett a fiú – Sokan!
– Remek – bólintott a Pusztító – végre rászánták magukat.
Magához intett egy közelben álló fegyverest.
– Mindjárt kezdődik, fiam. Ébresszétek fel az anyrokat! – Nagy
tisztelettel természetesen – toldotta meg a vért.
Messolyar elmosolyodott. Leoldotta övéről a sisakmaszkot és
óvatosan helyére illesztette. A zöldlunír arc hűvös mosolyt formált.
– A mortorokat magam hívom majd.
A katona elszaladt. Lába nyomán felkavarodott az átokerdők lehullott
lombja.
Messolyar térdre ereszkedett és Weilához kezdett imádkozni.
Páncélkesztyűs balját szívére helyezte, a tizenhárom párhuzamos
véset fölé. Ennyi tartományát járta meg eddig a Halálnak, ilyen
messzeségből volt eddig képes visszatalálni az anyagi világba. Ki
tudja, ezúttal mi következik. A létezés mely foka.
Nem érdekelte különösebben. A legvége úgyis csak az elmúlás lehet.
Badar cayah. Méltó halál. Semmi más.
Meglehet, az óriásnépek nemigen akartak támadni, ám ezt akkor és ott
lehetetlen volt eldönteni. Mérföldeken terpeszkedett az arcvonaluk, a
bal szárny egészen a kyrek parancsnoki körzetéig nyúlt. Hazafelé
tartottak, keresztül mindenen, alig tartotta fel őket a rengeteg, s a
Négyvölgyekbe is csak azért érkeztek többen, mert itt valamelyest
kedvezőbben lejtett a föld. Nagy győzelmet arattak a kőfogú
aprónépen, s úgy gondolták a velük szemben földhalmokat emelő
gyermekfajok nem állnak majd az utukba. Hiszen ők is az aprónép és
a velük szövetséges fajzatok ellen emeltek fegyvert, mi okuk is lett
volna az újabb harcra?
Bármiként is gondolták az óriások királyai, hát csalatkozniuk kellett.
A gyermeknép furcsa vonalakat húzott a fák közé, erővel bíró,
hatalmas rajzokat, melyek megforgatták a valóságot, s az amúgy is
végsőkig kifacsart földeket szinte mégpattintották. Az óriásnépek
Földdel Beszélői úgy gondolták, elegendő egy kicsiny helyen utat
nyitni a mintákon – bár leghelyesebb lenne talán végleg megtörni
azokat – s ott általmenni. A kölyöknép beszélői majd összeforrasztják
azokat a hátuk megett, ha nagyon akarják.
Csakhogy oly bonyolult mintákkal szőtték tele az erdőt ezek az
oktondiak, hogy nem lehetett csak úgy megbolygatni. Az óriások
Beszélői végül úgy döntöttek, mégis megpróbálják. Messziről
világoltak a rajzok a pirkadatban a szemük előtt, megkeresték azokat
a pontjait, amelyeket mindenképp ki kell oltani egy időre. A beszélők
akkor megfogták a földet és óvatosan rántottak rajta egyet. A mintázat
egy része kihunyt.
Ott akartak átmenni.

***
 A kölyöknépeket megőrjítették az átkozott földek. Acéllal, harci
dallal és mágiával rontottak a meglepett óriásokra, akiknek amúgy is
volt elég bajuk. A ködóriások királya haldokolt – tán már meg is halt.
Oly sebeket szerzett a kőfogú nép elleni harcban, hogy immáron
képtelen volt visszatérni az éteri létbe. Rengeteg egyéb sebesültjük
volt még, akik épphogy csak túlélték az előző ütközetet, s másra sem
vártak csupán a pihenésre.
A gyermeknép apró katonái pedig nekikrontottak a meggyengített
sáncok mögül. Nem volt az nagy seb a védelmen, a beszélők nem is
értették hirtelen mivégre akarják rájuk szakítani az eget ezek az
eszelősök.
– Aaaaar’ wynn! – sok torokból zengett az üvöltés odaátról. Az
óriások megemelték fegyvereiket.
A Földdel Beszélők felsóhajtottak.
Szél vágott végig a Négyvölgyeken, hogy megroppantak belé a
legnagyobb fatörzsek is. Por, sár, avar és keserű lehellet száguldott a
kyrek felé, egy pillanatra elhomályosítva, összezavarva mindent.
Azután ismét megmoccant a föld.
Pálcikaként kettéroppant szálfák dőltek a kyrek közé. Földet,
összetört páncélokat, csillanó fegyvert és vörös vért dobtak a
magasba, ahogy a sáncokra zuhantak.
– Most! – süvített Messolyar sisakmaszkja, és valahol hátul roppant
harcikürt búgott fel. Beleremegett minden.
– Nem törhetnek át! – kiáltotta Messolyar is. A hűvös mosolyú zöld
lunírarc elégedetten pásztázott végig a sáncokon. A Pusztítók
rendíthetetlen nyugalommal nézték a távolban mocorgó, hatalmas
árnyalakokat. Vértjükkel immáron eggyé váltak, vérük elkeveredett a
varázsacél áramlataival, lelkük hideg volt, mint a jég.
Az anyrok kissé hátrébb lehettek, Messolyar nem látta, s nem is
kereste őket. Csontjai mélyén is érezte a készülődő varázs remegését.
Az átokföldek felhördültek. Eljött az idő.
– Aaaa’frad! – üvöltötte a hűvös mosolyú lunírarc. A Pusztítók
lerohantak a sáncok megrogyott oldalán, a légió katonái diadalittas
harci dallal követték őket.
Vérrel vicsorgó fogak, acél hangja, amint rossz vasakba mar, és
őrület.
Az óriásokat mintha meglepte volna a roham. Kétembernyi
acélfegyvereik árkokat szántottak a talajba a támadók helyén,
szekérderéknyi sarat és ágakat dobva a magasba. Újabb szélroham
söpört végig a völgykatlanon, fákat, embereket sodort magával.
Beleremegett a mindenség az ónépek csataordításába.
A Pusztítók acélja a szörnyetegek lábát kereste. Vérző csonkok dőltek
el kivágott faként, vörös esőpermettel szórtak be mindent. Fákat
rántottak magukkal a döbbent lények, embernyi ágakat, háncsot terítve
mindenhová.
A Beszélők – bár tudták, mindez mivel járhat – újabb förgeteget
idéztek, s ezúttal keményebben megragadták az erdő talaját.
Csikorogva morgott a föld, s olyan hullámot vetett hirtelen, milyet
csak a tengernek szokása. Szerteszórta a parányokat, s fákat döntött
rájuk.
Messolyar meglovagolta a földrángást, kíméletlen pontossággal
haladt előre, kifordult gyökereken, sáros krátereken lábalt át.
Messziről kyr harcikürt morgott.
– Tebressys támad – sziszegte hidegen – éppen ideje volt már. –
Kardja a tarkójánál vágott egy földön heverő óriásba, aki átvágott
inakkal rogyott elé az imént.
A levegő egy pillanatra sercegéssel telt meg, miként a nagy zivatarok
idején szokott, s hátulról sziszegve, rángva tört elő az anyrok
mágiája.
– Weila! – rikoltotta a sisakmaszk míg Messolyar felugrott a halott
óriás hátára. Zöldlunír vértje vértől volt iszamos.
A varázs szikrázva nyelt magába mindent. Az átokföldek válasza sem
késett soká.
Darabokra tört a világ.
 5.

A tenger sima volt és végtelen.

Ladyr parázsfényeket gyújtott a közelgő estének odalent. A
palotaóriás hatalmas építményein is sorra bukkantak fel a
kőlámpások. A körerődön, a fürdőerődön, a rododabástyán, s mind a
többin. Ezerévek építészei húzták meg a varázsos íveket, melyekre
egyik a másik után fűzték az épületek gyöngyláncát. S mégis micsoda
nevek – mélázott az öreg kyr – erőd, bástya – mintha a háborúságon
kívül másról se beszélnének, A rossz idők nyoma mindenhol. Miként
lesz színházból, fürdőből fegyverterem.
Talán már akkor elkezdődött...
mikor is?
...két– háromezer esztendővel ezelőtt. Lázongásokkal telt, válságos
idők jártak a Birodalomra, ám akkor még a császár
győzedelmeskedett, s mindenki elhitte, hogy Kyria örök. Alighanem
Enrawellben most is így gondolják. Talán még az anyrok is.
Az öreg kyr elfordította tekintetét a tengerről, s a partvonalat mérte
végig.
Ott, Kyria szívében tán nem is látják ezeket a raktárakat és táborokat.
A messze fénnyel világló kovácsműhelyeket. A füstöt Toron felett.
A füstöt a szívekben.
Ő még érezte az átokvidék kormát is. Kitörölhetetlenül,
elpusztíthatatlanul élt benne azóta, amikor először szagolt bele a
háborús szelekbe. S itt voltak vele változatlanul. Az orkok vérrel
vicsorgó fogai, bűz és eső.
Voltak dicső pillanatok, akadtak hősi tettek és néhanap igazán férfinak
érezte magát. Ám mindaz már odalett, s nem sok minden más maradt
utána, mint az acsargó fogak és a láp az álmaiban. Ladyr egészen
különleges álmaiban.
Nagyritkán még nappal is. Próbált nem gondolni vele, nem mutatni
asszonyának, mi kísérti azóta is, de mindez nehezebb Volt, mint
valaha gondolta volna. A valóságváltások emlékére is görcsbe
rándultak tagjai, s néhanap azon vette észre magát, hogy a földre
rogyva éled, s kétségbeesett pillantással próbálja felmérni hova is
került.
Gyakran tört rá a teljes bizonytalanság, amikor nem tudta eldönteni, ő
tért– e haza annakidején, vagy mindmáig kint bolyong valahol abban
az átkozott esőben.
És mégis bízott az istenekben, mégis várta, hogy egy nap
fölbukkanjon a karakka, árbocán a Syennek selyme. Még azután is,
hogy néhány hónapja, azon a kivételesen meleg délutánon szokás
szerint kiültek asszonyával a fölső teraszok egyik kertjébe.
Ott kapták a hírt, hogy a freiglundi Ezüst Légió gyakorlatilag
megsemmisült, felmorzsolta magát és az ellenséget túl a Hammun
magasföldjein, az átokvidéken.
Sokáig ültek csendesen, s a hallottakat emésztették. Nem néztek a
másikra. A felesége volt, aki először megszólalt.
– Nem halhattak meg...
Az öreg kyr nem felelt. Az alkonyi fényeket nézte a kert korlátján túl.
– Meghallgathattad volna mit akar utoljára mondani – mondta a nő.
Úgy szorította a szék karfáját, hogy elfehéredtek sápadt ujjai.
Nem szemrehányás volt a hangjában, habár az is lehetett volna, de
már régen túl voltak ezeken a dolgokon. Csupán a hideg tények.
– Meg – felelte az öreg kyr.
Rosszabb volt kimondani bárminél.
Nem tudta nézni a könnyeket felesége arcán, inkább a mozaikpadlót
bámulta makacsul. Vakon.

***

Feszest a kék hold alatt kovácsolták. Lunírral, acéllal, a hold

fényével és kyr varázzsal.
És persze Alyss Amelap– on Syenn lelkének egy részével.
A csatapáncél számára a születés homályos és bizonytalan emlék
volt, mégis többet tudott volna beszélni róla, mint bárki, akit anya
hozott a világra.
Csengő zene volt, monoton dal, csillagos varázs. Már a kezdetektől
fogva érezte, hogy nincs egyedül, hogy valaki ott van vele, valaki, aki
többet jelent bárkinél. A testvére. Mert általa létezik, s minden más,
az üllő éneke, a varázstűz forrósága, a kovács ereje, mindez csak
segítség, hogy egyszer majd valóban megismerhesse.
Hogy magába zárhassa és ne kelljen tőle soha elválnia. Testvér, aki
magából adott egy darabot, hogy ő élhessen. Most pedig nem akarta,
hogy ez a valaki ismét elszakadjon tőle, s csak annyit hagyjon maga
után, ami másra sem elegendő, mint hogy végtelen időkre magányba
taszítsa. Hogy az a kis rész ott maradjon benne örök időkre, s mást se
tudjon, mint a veszteségre emlékeztetni.
Ám ez a valaki most mindennél gyengébben pihegett odabent, Feszes
biztonságos ölében, s csupán azért nem indult még el a végső útra,
mert a páncél nem engedte, hogy menjen.
A hajósok Zöldrév kikötőjében vonakodva engedték csak a hajójukra
őket, s kizárólag a fémselyemből szőtt zsákocska tartalma vette rá
őket, hogy a fedélzetre vegyék a bűzhödt páncélt és azt a valamit, aki
időnként odabent nyöszörgött. A Syennek selymét a vitorlarúdra
vonták, s megkönnyebbülten adták át a cyer navilasi kapitánynak, a
páncéllal együtt, amikor az istenek úgy döntötték, hogy keresztezik az
útjukat.
Feszes emlékezett az első pillanatra, amikor megpillantotta testvérét.
Nyúzott, elcsigázott kyr ifjú állt a varázskovács mellett a
parázsfényben, keze reszketett a megerőltetéstől, homlokáról víz
folyt, amit okozhatott a tűz melege csakúgy, mint a születés gyötrelme.
Mert Feszes tudta, hogy a kyr ifjú is megszenvedte az ő
világrajövetelét, még ha a testének nem is volt köze hozzá.
Ám most mindketten haldokoltak, s ha a páncél képes könnyeket
ejteni, bizonnyal úgy próbált volna meg valamelyest enyhíteni
kínjaikon. Javult ugyan az állapota, s a cetmintás vértezet lassan
kirúgta magán a szörnyű sebeket, ám ereje egyre fogyott, s tudta, hogy
képtelen lesz megtartani a belézárt életet.
Talán az ifjú kyr is érezte mindezt azokban a csendes órákban, amikor
végre magához tért, de sokáig nem beszéltek róla, csak figyelték, mint
ring alattuk a hajó, s pró– bálták elfelejteni mindazt, mit az
átokföldek plántáltak a szívükbe. A ködöket.
A tenger sima volt és végtelen. A fedélközben feküdtek egy magános
kabinban, mit messze elkerültek a bűz miatt a matrózok.
Szél nem kelt már harmadik napja, a cyer navilasi bárka csendesen
ült a végtelen víz tetején.
Beszélnünk kell, Feszes – az ifjú kyr felsóhajtott a páncélban.
Nem kell beszélni, Alyss. Pihenj inkább. Hamarosan megérkezünk.
Az ifjú kyrt mulattathatta a páncél válasza, mert vinnyogó hangot
adott, ami akár nevetés is lehetett volna.
Igen, Feszes, én hamarosan valóban megérkezem, ám neked még
van feladatod ezeken a földeken.
A feladatom most az, hogy visszavigyelek biztonságban atyádhoz, s
gyermekeidhez.
Az ifjú kyr odabent megmoccant egy kicsit.
Elkéstünk már azzal, testvérem, te is jól tudod... Nincs gyógyító oly
közel, hogy valóban segíthessen rajtunk. Hinned kell nekem, tudom,
hogy nem bírom már sokkal tovább. Már így is többet tettél értem,
mint szabad lett volna... Belepusztulsz, ha ez így megy tovább.
A páncél keze önkéntelenül is megrebbent.
Tudod jól, Alyss, hogy nem tehetek másként, s ha odaveszek is,
végrehajtom, amiért születtem.
Te elsőül a családot szolgálod és nem engem. Nem akarom, hogy az
életemért cserébe te magad is odavéssz!
Egy pillanatra elhallgatott, tán erőt gyűjteni, hogy a szellembeszédet
folytathassa.
Mert mindkettőnknek meghalni, oly oktalan lenne.
A páncél nem mozdult. Úgylehet azt akarta valahogy elintézni, hogy
ne hallhassa meg testvérét. Susogás csak a szellemhangja.
Még bírjuk egy darabig, Alyss. Tudom, mit beszélek.
Az ifjú kyr nyöszörögve sóhajtott.
Hagyd abba gyógyításomat és magadra fordítsd az erőd, mielőtt
odaveszel velem együtt!
Mit tehetnék én nélküled, testvérem?
Könnyen jött a válasz. Ott volt már az egy ideje, éppen csak szavakat
kellett találni hozzá.
A fiamé leszel, s őt fogod szolgálni oly hűen, mint engem. Ő a ház
jövője és nem én!
Ő még gyermek, Alyss. Apára van szüksége, nem páncélra.
Most először volt erősebb a kyr szellembeszéde napok óta. Mintha
erre gyűjtögette volna az erejét:
Ez parancs, Feszes. A ház parancsa az én számból. És te
engedelmeskedni fogsz.
A csatapáncél hosszan hallgatott. Mérhetetlen üresség környékezte,
tán az vette el a szavát. Mit is mondhatott volna? „könnyen beszélsz,
testvérem, hisz nem te maradsz itt a semmi közepén” Alyss is csupán
percek múltán szólt ismét.
Meg tudod még nekem utoljára mutatni a fényt, Feszes?
A csatapáncél halkan emelte jobbját. A sisakmaszk csendes
villanással engedte el a kéklunír vértet. Feszes elemelte arca elől, de
megtartani már nem volt ereje. A lunírból kovácsolt képmás csengve
hullott a kabin padlatára.
Hm. Az ifjú nevetni tűnt. Csak a mennyezetet látom, semmi mást. De
legalább nem a ködöket.
A kéklunír sisak lassan moccant. Óvatosan oldalra hajtotta fejét. A
kabin ablakából erős fénykéve hullott a padlóra, ott rajzolt körforma
foltot a deszkákra.
– Hm – mondta a sápadt ifjú. – Ilyenre emlékeztem.

***

Amelay Sassemyr– on Syenn lóháton, vágtatva érkezett Ladyr

kikötőjébe. Sirályfelhőt kavart, amint elporzott a halászok kosarai és
hálói mellett, s öreg testét meghazudtoló fürgeséggel ugrott le a
nyeregből, amikor az alabástrom vámház kapujához ért.
A Syennek lobogója egy navilasi bárka árbocán lengett, most
eresztette le a magasból az egyik tengerész.
Az öreg kyr belépett a vámház sópárás ajtaján.
A kéklunír vért egy asztalon kiterítve hevert. Az intézők, számvevők
és halászok, akik odabent állták körül az asztalt, kerülték az öreg
pillantását. Szemlesütve oldalogtak ki a reggeli fénybe.
Amelaf Sassemyr– on Syenn halk léptekkel ment az asztalhoz.
Feszes moccanatlan feküdt ott, nem rázkódott. Az öreg kyr mégis
mindennél biztosabban tudta, hogy zokog.
 VIZEKET ÁLMODNI

(a Pyarron előtti XXII. századból)

1.

A viharvíz két mocskos patakká gyűlt, úgy futott le az út két felén.

Az éjszakai égzengésben Ladyr kushadt a kőkígyó végén a
tengerparton. A néhai kyr út már réges– rég megereszkedett, de azért
még tartotta magát valamennyire. Illesztései közé befurakodhatott a
víz, a két szélén futó kősor gonddal mért szikláinak némelyikét már
egészen alámosta.
A domb tetején valaha háromtornyú, kyr gabonatár állt, az út most
Tharr temploma elé vitt. Templomnak nevezték ugyan, de a
Háromfejű Úr oly sok más szentélyéhez hasonlatosan, nem volt más,
mint rég leomlott, tűzpusztította rom, ahol méltóképp elmerenghetett
az ember a Káosz valódi hatalmán.
A kyr falakból morzsalékos téglahalmok maradtak, nagyrészét
széthordta a környék népe, s csak azután hagytak fel ezzel, amikor a
Káoszúr egy papja vérrel szentelte meg. A kormos maradványok
között a Háromfejű szobra állt, lábánál áldozati edények és csontok.
A szentélytől kőhajításnyira magányos kapucsonk meredt a viharos
égre: a néhai magtár bejáratának maradványa, Rozsdás vaskalitba
zárt örökláng pislákolt a romon, útjelzőül az éjszakai vándoroknak –
a pantheon urának, Sogronnak ajándéka. A felmorzsolódott
Birodalom túlélője, Orwella végzete volt manapság a legfőbb isteni
hatalom a néhai kyr földeken. Az ő Őstüze végzett a Kárhozat
Asszonyával nyolcszáz esztendeje; a néhai istenek, Weila, Igere és
Morgena csak pislákoltak a lelkekben. A Háromfejű lett a hatalom
másik gyámola, mióta a romokon új birodalmak tűntek fel. S egyre
nagyobb rangra emelkedett.
A kapucsonk és a romszentély között karókkal kerített kisebb térség
húzódott. Vászonlapokból emeltek itt kisebb táborfélét, itt
szállásolták el a démonúr rabszolganépeit. Maga a ryeki férfi a
szentély mögötti téren rendezkedett be: hatalmas sátra alig látszott az
éjszakában, csupán néhány lámpás pisla fénye szűrődött ki a viharba
a sátorlapok alól.
Villám vert keresztül az égen – komor morgás gördült utána lassan.
A mennykő egy pillanatra megvilágította a kyr utat a lovas előtt.
Ladyr felől érkezett, az esővíz elől kámzsás köpönyege alá rejtőzött.
Fél kézzel tartotta a kantárt, baljában nehéz, nedves vászonzsákot
fogott. A zsákban emberfejnyi dudor. Ha nappal érkezik, alighanem
még a véres vizet is látni lehetett volna, amint a zsákkal végigpettyezi
maga mögött az utat.
Így azonban – ha lett volna ott bárki azidőtájt – csak egy fekete alakot
vehetett szemügyre, amint lova hátán fölfelé kaptat a dombon. A paták
kopogását elnyomta a szakadó víz hangja. A lovas a birodalmon
gondolkodott – azon a régin és ezen a mostanin, amiről azt mondják,
ugyanaz lenne.
Nehezen hihetőnek tűnt. A házban egyvalaki volt csak, akitől
érdemben megtudhatott volna bármit, ő azonban a legritkább
alkalmakkor szólalt meg. Feszes, a kyr csatapáncél csak a ház
messirével beszélt, őt fogadta gazdájának, a lovas apja pedig szinte
soha nem osztotta meg velük Feszes emlékeit.
Csak a szemén lehetett látni néhanap, ha a múlton rágódott.
A lovas elhessegette magától a kínzó gondolatokat és ismét maga elé
figyelt. Nem messze előtte, a dombtetőn parázsfény villant – a
vaskalitba zárt örökláng a néhai kapu csonkján. A lovas összébb
húzta magán a víztől nehéz köpönyeget. Eső csorgott a nyakába,
mellkasát már végigáztatta, s egyre csak folyt lefelé. Kissé megemelte
a baljában szorongatott batyut és gyorsabb haladásra ösztökélte a
hátasát.
Úgy mondják, a régi birodalom a rend és béke országa volt
ezredéveken keresztül – ez a mostani csak nevében emlékeztetett rá.
Hatalmát démonseregekkel, megrontott kyrekkel és emberekkel
tartotta fenn, s néhanap úgy tűnt, a rendnek még a látszatát is igyekszik
elkerülni. Erre utalt az is, amit a lovas a kapucsonk mellett látott.
A hatalmas torony lábánál gazdátlan holttest hevert meztelenül. Arcát
a sárba fúrta, sápadt, vértelen alakján síkos lényeket vetett az
örökláng. A torony tetejét nem is lehetett látni. Hiába emelte az
éjszakai égre tekintetét a lovas, csak újabb adag hideg vizet kapott
cserébe. Bár azt is tudta jól, túl sok minden látnivaló nem akad azon.
Tetőzetét, míves cserepeit elsodorták a századok, kapuszárnyait
eltüzelték a körötte felcseperedő nemzedékek. Oldalára, az örökláng
alá újkeletű táblát függesztettek. Kacskaringós szertartási
Írásjegyekkel hirdette a Háromfejű dicsőségét. A lovas nem állt meg,
nem vette a fáradságot, hogy kibetűzze. Nagyjából úgy is tisztában
volt vele, mi áll rajta, nem volt kíváncsi, miként éltetik Tharrt azok a
szavak. Most nehéz volt a szíve a szörnyisten döntései miatt.
Szótlanul léptetett hát tovább, nem nézett a rabszolgák szállása felé.
Nem akarta látni, milyen aljasságra is képes fajtája, ha hagyja
megrontani magát. Bárhogy is érzett azonban, a téglaromoknál megállt
egy pillanatra, úgy fürkészte a sötétséget. Körötte hólyagosra verte az
eső a pocsolyákat. Csak a víz surrogását hallotta, azután még valamit.
Odabent neszezett a szentélyben.
A szobor mellett nem égett fény, nyirkos feketeségben rejtőzött.
Hirtelen csörömpölés hallatszott, csont csattant kövön és két csapzott
árnyék iszkolt elő a sötétből. Szűkölve iramodtak a téglaromok mögé.
Kóbor kutyák.
A lovas alig láthatóan megbiccentette fejét a szentély irányába, majd
a hátul terpeszkedő, roppant árnyék irányába fordult. Egy központi
sátor állt ott, ahhoz építettek mindenféle bőrökből és nemes
vásznakból egyéb toldalékokat. Kisebb sáncrendszerrel is
körülkerítettek a biztonság végett, amire ugyan a lovas szerint semmi
szükség nem volt, mégis jól mutatta, hogy a sátor gazdája alkalmasint
ellenséges vidéknek tekinti a Syennek földjét.
Nem kért szállást Ladyrban – noha Ryek követeként éppen kaphatott
volna – a Syenn ház pedig nem ajánlott neki vendégjogot.
– Ki vagy?
A kérdés hangosan csattant az esőverte éjszakában. A lovas arrafelé
fordult. Egy őr állt a sáncok bejáratánál, kezében sercegő fáklya. A
lovas egy pillanatra nem is értette, honnan került elő. Az alak háta
mögül időnként előszűrődő fények vörössel rajzolták meg a
körvonalait. Egy shrad volt. Nem kyr, nem ember, nem démon immár.
A lovas közönyt mímelve fordult felé, s lovával közelebb léptetett.
Keményen kopogott az cső a kámzsáján, ehhez a zajhoz csatlakozott a
shrad sisakján doboló cseppek zaja.
– Khykkhas Sheballar– on Syenn vagyok. Ryek követének hoztam a
ház válaszát – felelte a lovas, és az őr felé nyújtotta a baljában cipelt
zsákot. Fekete szalaggal kötötték össze. A fáklyafényben már
látszottak a zsákból aláhulló véres cseppek.
A shrad gyanakodva nézte.
– Mi ez? – kérdezte recsegő hangon.
– A gazdád tudni fogja – mondta a kyr és a döbbent őr kezébe nyomta
a zsákot. Az annyira elképedt, hogy gondolkodás nélkül átvette. A
lovas megfordította hátasát és szó nélkül indult vissza a régi kyr úton.
– Hé! – kiáltott még utána a szörny, de választ nem kapott. A ló
patáinak kopogását lassan elnyelte a szakadó eső.
 2.

A ryeki férfi három nappal a vihar előtt érkezett Ladyr földjeire.

Erős pej lovon ült cetcsont nyeregben, háta mögött málhásszekerek
hosszú oszlopa. Mélyzöld lobogókat duzzasztott mellette a szél
kétfelől.
Rabszolgáit a düledező gerendakerítés mögé rendelte es– tere, miután
azok felépítették pazar lakhelyét a szentély mögött. Éjközépkor
áldozatot mutatott Tharrnak, majd visszavonult az óriássátorba.
Magas, egyenes tartású kyr várta odabent. Kényelmes karszékben
üldögélt, csizmás lábát egy zsámolyon nyugtatta. Gyönyörű
rézlámpások ereszkedtek alá a sátor magasából, azok díszítésén
bámult. Meg a körben látható szőnyegeken és egyéb főúri díszeken –
festmények, gyertyatartók, míves parázsállványok, selyemfüggönyök
a keleti tartományok zavaros mintáival, arannyal hímes köntösök
szépen dreggistartóra igazítva, vasveretes úti ládák, néhány tábori
szék, egy nagyobb asztal mindenféle pergamenekkel és még két
karszék. Hátul roppant ágy terpeszkedett faragott oszlopokkal –
fémselyemből vert csipke omlott le a baldachinról, akár a vízesés.
Az ágyon mezítelen, barna rabszolganő, szeme fennakadva, nyakán
szorosra tekert selyemsál.
Valaki össze– vissza verhette, mert több sebből is vérzett. Még élt,
el– elakadva pihegett, fekete haja izzadt csomó.
A sátor bejáratától balra Tharr kis házioltára állt vörös gyertyákkal
és néhány véres peremű aranyedénnyel. Jobb oldalon embermagas
fémtükör egy kis asztalkával – azon mindenféle tégelyek és dobozkák.
Mellette ereklyetartó oszlopokhoz hasonlatos rudak álltak. Az egyik
fekete, mint az éjszaka, tétjén jókora, aranyozott fagolyóbis. A
másikat ezüstből verték, karmos lábaival a vastag szőnyegbe
kapaszkodott. A férfi kar– vastag rúd felső része ezüsttenyeret
formázott, benne ökölnyi, káosz vésetek kel borított fémgömb. Az
ezüstkéz körmeit féldrágakövek alkották. A sátor berendezését shrad–
testőr egészítette ki. Árnyékként álldogált az ágy mellett. Torz pofája
vöröses folt. A kyrt figyelte.
A nemest nem zavarta különösebben – körmeit piszkálva merengett a
lakosztályon. Végső soron kicsit túlzónak, zsúfoltnak gondolta az
egészet. Többé– kevésbé hiábavaló igyekezetet tükrözött, ahogy
valaki másnak próbálja mutatni magát, mint ami. Összességében
azonban úgy ítélte meg, hogy ez a ryeki férfihoz képest már így is
jelentős előrelépés. A férfi ravasz volt és gyorsan tanult. No és
persze komolyabb hatalma volt a démoni síkok fölött, mint sokaknak,
akikkel a kyr eddig találkozott, saját magát is ideértve.
Kétoldalról láthatatlan kezek emelték meg a sátor bejáratát rejtő
függönyöket és egy pillanatra hűs lég kúszott be kintről. Hamarost
megjelent a ryeki is: sietős mozdulatokkal érkezett, még be sem
lépett, már lekanyarította magáról aranyhímes köpenyét és odadobta
valakinek, akit a kyr nem láthatott.
Csípőre tett kézzel állt meg az ajtóban, majd szótlanul beljebb sétált.
Nem volt túlzottan magas, sőt akadtak társaságok, ahol kifejezetten
alacsonynak számított volna. Redőzött ruhája eltakarta kövér alakját.
Ügyet sem vetett a kyrre. Arcát a szertartási rend szerint festette meg,
Fehér alapon mélykék és méregzöld csíkok hullámoztak kerek arcán,
száját és környékét violával ékítette. Hószín haja különleges
tornyokba és ívekbe rendezve meredt a magasba, hogy utána kecses
hurokfonatokkal omoljon vissza a hátán. Nyakában tűzfénnyel villanó
üvegpálcikák, akár a gyöngysor. A tükörhöz sétált, s hosszan nézte
magát a homályos fémlap visszfényeiben. Vagy az egyenes tartású
kyrt a karszékben.
Az végül felállt. Nem tudta volna megmondani, mely érzelem a
legerősebb benne, ha a ryekire gondol – a tisztelet, félelem vagy a
maró gyűlölet. Kelletlen mozdulatokkal köszöntötte, de meg nem
szólalt. A ryeki arcfestése elégedett mosolyra ugrott egy pillanatra a
tükörben.
– Hát megjöttél végre, Lyassjar. Nagyszerű, nagyszerű... Mondhatom,
már vártalak.
– Siettem, ahogy csak lehetett – felelte az egyenes tartású kyr, aki
miután látta, hogy a másik leül a nagy tükör elé az asztalkához, maga
is visszaereszkedett a karszékbe.
– Látom, még mindig nehezedre esik azt mondani, „uram” – mélázott
a festett arcú, miközben magát vizsgálgatta a tükörben, s mindenféle
kencéket, kendőket és kristályokba zárt folyadékokat rendezett a keze
közelébe. – De nem hibáztatlak érte, sőt megértem. A helyedben
magam sem tennék máshogy, úgyhogy el sem várom.
Kemény pillantással fordult meg, s egyenest a kyrre bámult.
– Noha megtehetném!
– Igen – felelte a kyr, de nem állta a tekintetét. – így igaz... uram.
A ryeki elégedetten kuncogva fordult vissza a képmása felé.
Különleges csigákba és fonatokba rendezett hószín haját jól
begyakorolt mozdulattal emelte meg, s áthelyezte az asztalka melletti
fekete rúdon álló golyóbisra. Rövidre nyírt, fekete sörte meredt
izzadtan szerteszét a fején. Világos kendőt emelt fel, s arcára
borította, azzal akart minél többet leszedni a mívesen elkészített
arcfestésből.
– Hamarosan dolgunk lesz, Lyassjar – morogta elfúló hangon a kendő
alól. Amikor legközelebb fölnézett, két fényes szempár villant az
elmaszatolt arc közepéről a kyrre. – Már elküldtem egy shradot az
üzenetünkkel a palotaerődbe. Hamarost elválik, fogadnak– e
bennünket, vagy más módokat kell keressünk, hogy felelősségre
vonjuk őket.
– Fogadnak bennünket – felelte a kyr. Azon gondolkodott, megértené
a Syenneket, ha nem engednék be a palotaerődbe a ryeki férfit.
Hiszen milyen alapon merészelné őket felelősségre vonni egy ember?
Az, hogy a Syenneket inkább az bosszantaná, maga Ryek avatkozik a
dolgaikba, fel sem merült benne.
Hát ezt is meg kellett érnünk. Ryek egyik legnagyobb vizsgálóbiztosa
ember volt. Senki nem tudta, honnan bukkant elő, de olyan
hatalommal bírt a külső síkok teremtményei felett, mint alig néhányan,
s ez jobb ajánlólevélnek bizonyult minden másnál. Nagyon kevesen
voltak, akik ki merték volna nevetni túlzó akarata és elkeseredett
kísérletezése miatt, hogy kyrebbnek mutassa magát a kyreknél.
Csendben maradtak hát, s ráérő idejükben a világ változásán
merengtek.
A ryeki embert mindez látszólag egyáltalán nem zavarta, meglehet
természetesnek vette, miként azt is, hogy immáron kyrnek számít maga
is. Ugyanakkor néhanap úgy tűnt, minden alkalmat megragad, hogy
erre – a maga kegyetlen módján – folyamatosan emlékeztesse a
hóhajúakat. Elszámolt azzal, hogy barátok és társak nélkül kell élnie,
de talán nem is hiányzott neki az efféle hívság. Tökéletesen elégedetté
tette a cserébe megkaparintott hatalom.
A gúnyos mosolyokat és sértő megjegyzéseket találékony módon és
azonnal meg tudta torolni, s ez hamar komoly tiszteletet hozott neki,
hogy végül már nem mertek eléállni sem. Hamar nagyon magasra
jutott, s csak néha lehetett rajtakapni, hogy valójában szédül odalent.
Különös hatékonysággal lépett fel Ryek érdekében, s a tény, hogy
kedvét leli a kyrek megalázásában és megrendszabályozásában,
egyhamar kiváló fegyverré tette a birodalom kezében. Mindennel
inkább akart másnak látszani, s az, hogy önmagában ez a nyilvánvaló
tény hiteltelenné, egyfajta komédiává teszi minden cselekedetét,
egyáltalán nem zavarta, sőt valószínűleg fel sem tűnt neki.
Hajlongó kyreket látott, amerre járt, s ez alighanem többet jelentett
bármilyen mosolynál. Amit amúgy is akkor törölt el, amikor akart.
Ryek veszedelmes csahos kutyáinak legkiválóbika volt, mégha ő arra
volt is büszke, hogy vizsgálónak nevezik és térdre esnek a lába előtt.
Mert különös hatalommal bírt a démonok felett.
– Ha mégsem fogadnának, az sem baj. Akkor iderendelem őket.
A kyr azon gondolkodott, hogy akárminek is képzeli magát a férfi,
mégis ő kéredzkedett a Syennek fészkébe, s nem vette a bátorságot,
hogy azonnal maga elé szólítsa őket. Talán mégiscsak nagyobb volt
benne a tisztelet a régi idők iránt annál, hogy ilyen nyíltan alázza meg
az egyik legnagyobb házat. Talán legbelül mégis félt.
Vagy egyszerűen csak hatásosabbnak érzett egy pompás bevonulást,
ahol elkápráztathatja a kyreket.
A férfi lassan végzett az arcfestéssel. Még végigdörzsölte petyhüdt
arcát valami csillogó kencével, azután a szőnyegekre hajította a
színmaszatos kendőt és elégedetten nézett a tükörbe. Ötven esztendős
is elmúlhatott, szeme alatt súlyos táskák, szája sarkában akaratos
ráncok. Elmosolyodott.
Felállt a tükörtől, lerúgta cipőjét, s a kyr felé fordulva színpadias
mozdulattal tárta szét karját. Kész. Ennyi volt a varázslat.
Valamit ellazított a furmányos módon összerendezett ruházata
nyakrészén, mire a súlyos selyem a földre hullott, s két mozdulattal
később az alsódreggis is. Pőrén, szégyentelenül állt a kyr előtt, aki
inkább elfordította a tekintetét.
A férfi elvigyorodott és az egyik állványhoz sétált. Ujjaival
elgondolkodva babrált őszülő, fekete szőrzetén. Végül könnyű
köpenyt kerített maga köré, azt húzta össze egy aranyhímes övvel.
Kimért léptekkel az ereklyetartóhoz lépett. Óvatosan kivette az
ezüsttenyérből a cirkalmas vésetekkel ékes fémgömböt. Mintha a
súlyát méregette volna a tenyerén. A kyr felé fordult.
– Meséltem már neked erről, nemde? – kérdezte – Miként lett az
enyém?
Mielőtt Lyassjar válaszolhatott volna, hogy természetesen, immár
tizenötször legalább, a ryeki férfi megállt és hangosan felcsattant:
– Óh, vigyétek már ezt innen!
A baldachinos ágy előtt állt, jobbjával türelmetlenül intett a meztelen
nőre. Haragosan nézett a kyrre.
Az nem szólt semmit, csak a szemöldökével intett a shradnak.
Hamarosan két szolga érkezett a sátorba és kivonszolták a nyöszörgő
testet. A ryeki férfi addig nem mozdult, aggodalmas tekintettel
nézegette a párnákon elmaszatolódott vérfoltokat.
– Azt hittem, még kell – mondta a kyr.
A férfi nem válaszolt. Csak akkor folytatta, amikor hallotta bejárat
elé visszahulló nehéz sátorlapok suhogását.
– Ez még Gháda– Croton előtt volt – vetette oda mintegy mellékesen.
Nyitásnak nem rossz – gondolta az egyenes tartású kyr, aki már két
esztendeje követte a férfit, s ismerte minden történetét – akárha a
crantai idők emberháborúiról akarna beszélni, valami ősi és
sejtelmesen dicsőséges korszakról. Pedig csak egy tíz évvel ezelőtti
látogatásról volt szó, amikor Kharshaghín vizsgáló a Káoszban
tönkrezúzott székvárosba érkezett. A régi dicsőség romjai közé.
Mindazonáltal tanulságos história volt. Nem sokkal azelőtt jutott a
faragott fémgömb a ryeki férfi birtokába.
Akkoriban tudtam meg, hogy új árnyékok kerültek a földre – folytatta
az ember.
Ezután következett a varázslat. A kyr legszívesebben elhagyta volna
az egészet.
A férfi óvatos mozdulattal megsimította a vésett gömböt, mondott
valamit, amit a kyr nem értett.
Nem mindig lehetett pontosan követni, hogyan is történik.
Valami kinyílt a férfi mögött, ami nem tartozott a sátorhoz. Fekete
szárnyak türemkedtek át ebbe a valóságba. Csak körvonala volt,
sötétségből formázták. Csillagtalan éjszakából, szédítő mélységekből.
Ott állt a férfi mögött, elnyelte, eltüntette létével a fél sátrat. Nem ő
volt ott. Egyszerűen semmi nem volt ott.
A ryeki férfi mosolygott.
– Új árnyékok, Lyassjar.
A kyr gyűlölte ezt. Összerezzent, majd megmerevedett ültében.
Azután óvatosan mégis felállt, noha eltervezte, hogy ezúttal nem teszi.
– Ezen a síkon pedig már nem Morgenát, hanem Tharrt választották.
Neki szolgálnak. És persze nekem is.
Az egyenes tartású kyr meghajolt a jövevény előtt.
 3.

Erdalyn még csak tízesztendős volt, de azt ő is megértette, hogy a

ház ezúttal komoly bajba keveredett. Nagybátyjával, Amathyss– szal
álltak Ladyr holdszférájának tetőkertjében. Erdalyn állát
tanácstalanul támasztotta a kacskaringósra kovácsolt erkélyrácsnak.
Nagybátyja szavain gondolkodott.
Az egyik belső udvart nézte onnan föntről, de valójában nem oda
figyelt. Háta mögött kékcserepes kupola emelkedett magasba, a kert
fái fölé. A színházterem boltozata. A kert túl felén a Fürdőbástya
félgömbökből ácsolt tetőszerkezete húzódott.
Maga a kert igazi kyr mestermunka volt. Végighúzódott a holdszféra
magasán, engedelmesen körülfolyta a különféle épületeket. Tornyok
derekánál, tetőzetek peremén kanyargott. Árkádok alá húzódott vagy
sétányokká változott. Keleten udvarrá szélesedett, ahonnan lépcsők
vezettek a palota alsóbb szintjeire, másutt üveglapokból és
kékacélból szerkesztett csarnokokba vitt. Régebben tizenhárom
forrása volt, mára csak egy patak maradt. Vízesése a nyugati parkból
hullott a külső szféra ciszternájába. Alkonyi nézelődésre való helyen.
– Miért nem pusztítjuk el? – kérdezte a gyerek. – Khykkhas azt
mondta, egy emberdémon.
– Nem olyan egyszerű ez, Erdalyn – sóhajtott a kyr.
– Miért nem? – a fiú számára bátyja véleménye mindenek felett állt.
Es ezúttal atyjuk sem mondott ellent neki.
Megfordult, úgy nézett a férfira. Amathyss, apjuk öccse
szemöldökráncolva állt egy szobor mellett. Hogyan is magyarázhatta
volna el a gyereknek, mit is jelent mindez és hogy jutottak idáig.
Várható volt, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik, de szívesen
hitegették magukat azzal, hogy talán nem most jön el. De hát már oly
sok mindenről gondolták, hogy elképzelhetetlen...
Kyria nem volt többé, anyrjai eltűntek, s a hatalmasokból is csak
kevesen maradtak. A császár elmenekült, s magára hagyta a kyreket.
Az ő szívük pedig megkeményedett.
Óh, istenek, hát hogyan hagyhattátok ezt?
A Birodalom halálával megbomlottak a kristályszférák, eltörött a
világrend, hurkot vetett a valóság s folyékony napfény pusztította el a
földeket. Ha nem marad néhány calyr a vész idején az elárvult
kyrekkel, hogy megállítsa a bomlást, talán minden elpusztul.
Toron hatalmasai valahogy mégis helyreütötték a valóságot, de már
semmi nem volt olyan mint azelőtt.
Azóta új császárság terpeszkedett a kizökkent világon, minek a
Syennek szerint már semmi köze nem voll ahhoz a régihez; De azok a
calyrok, akik nem is oly rég démonokat szólítottak a világra, másképp
gondolták. A legerősebb közülük még koronát is talált magának.
Mintha annak idején csak azért mentették volna meg a földeket, hogy
most ők maguk morzsolhassák fel.
Démonseregek vonultak minden irányba a császárság szörnyű
szívéből, Ryekből, s lassan új tartományokat csatoltak földjeikhez.
Ismét élt Toron, Kyall és Giffitha. Lemészároltak mindenkit aki
Keletföldön ellenállt, s Zighroat zászlaját is felemelték a trónterem
falára. Átkeltek a tengeren, s a pusztulásba dermedt földeken
hamarost Freiglund helytartójának démonszava volt az első. Csupán
északon nem jártak sikerrel.
A néhai calyr, az első démoncsászár egyetlen dolgot akart, és azt
azonnal: a régi fővárost, Enrawellt, Csakhogy valaki megelőzte.
Ismeretlen, idegen hatalom foglalta el azokat a földeket, amiről azóta
sem tudtak meg sokkal többet annál, hogy különösen veszélyes. Őrült.
Ryek pusztaságokat húzott köré és kyreket rendelt oda strázsára.
A Syennek álmélkodva figyelték Ladyrból, miként fordul k i magából
körülöttük a világ. De nem csak ők. A nemes házak saját rejtekeik
mélyére húzódtak, s igyekeztek nem ellenszegülni a köröttük
elterpeszkedő hatalomnak. Az új országot egymás között
császárságnak hívták ugyan, de Kyriának még véletlenül sem.
Ryek volt, semmi több.
Mindazok hallgatólagos vezére, akik nem hódoltak be a démonoknak,
Shulur volt, s azok a hatalmasok, akik a város kikötőjében óriás
erődöt emeltek maguknak. őket figyelte fél szemmel minden nemes
ház, tőlük várták, hogy véget vessenek a gyalázatnak.
Ám az erőd calyrjai hallgattak.
Semmit nem tettek Ryek ellen, a császárok ezért tán úgy gondolhatták,
velük tartanak a maguk csendes módján, s ugyanígy mindazok, akik
inkább Shulurra esküdtek, s nem a démonokra. Akárcsak a Syennek, s
még jónéhány ház szerteszórva Kyria tünedező maradékán.
Ezek a házak is csak hallgattak, s értetlenül nézték, mi zajlik a szemük
előtt. Régi isteneiket kárhoztatták, amiért magukra hagyták őket a
bajban, s bátortalanul tekintgettek a pantheon új fejére, Sogronra, s hű
szolgájára, a háromfejű Tharra.
Most azonban úgy tűnt, Ryek próbára teszi mindenki hűségét.
– Ha elpusztítjuk, magunkra vonjuk Ryek haragját – mondta végül
Amathyss.
A fiú nem értette a dolgot.
– De hát már most is haragszanak ránk, nem igaz?
– Óh, nem. Még nem haragszanak igazán – felelte a kyr. – De a
szemükben már most is lázadónak számítunk.
– Lázadónak? – a fiú elképedt. – De hiszen a ház katonái északon
szolgálják Ryeket a Pusztákon!
– Így igaz – bólintott a kyr.
– És Tryddshyl testvéred Freiglundba vezette a seregünk egy részét!
Ryek zászlai alatt harcolunk, hogy lehetnénk akkor lázadók? –
utálkozva ejtette a szót.
– Hát, talán mégis – felelte talányos hangon a férfi. Erdalynt
megdöbbentette ez a lehetőség.
– Az hogy lehet?
– A ház mindig is Morgenát szolgálta – felelt lassan nagybátyja.
Elgondolkodva játszott ritkás szakállán. – Az Úrnő legutolsó
kegyeltje most is vendégszeretetünket élvezi.
– Mhyddar? – kérdezte lassan a fiú. A Kaputoronyra nézett. A
holdszféra legmagasabb épülete komor dölyffel emelkedett a kupolák
és kisebb tornyok fölé. Tetején ezüsttel szőtt hollós zászlót lengetett a
szél.
– De hát ő... ő sose. Mhyddar a lázadó? – Erdalyn még mindig nem
értette.
– Óh, nem – mosolyodott el fanyarul Amathyss. – Ryek szeretné, hogy
Tharrt fogadjuk az oltárunkra.
– És az Álomúrnő? – a fiú hangjában ijedtség.
– Őt el kellene felejtenünk.
– Az nem lehet. – Erdalyn nem is értette, mit mondott az előbb a
nagybátyja. – Az nem lehet!
– Persze, hogy nem, nyugodj meg – mosolygott a kyr a fiú buzgalmán.
– Akkor mi lesz?
– Még nem tudjuk – Amathyss elbiggyesztette az ajkát. – Ryek követe
holnap jön Ladyrba, Addig eldől, mi lesz a válaszunk, és mikor adjuk
meg.
– És ha nem is ezért jön?
Ha nem lett volna végtelenül rossz hangulata, a kyr talán még fel is
nevet.
– De ezért jön. – Odalépett ő is az erkélyrácshoz, kezét a fiú fehér
üstökére helyezte – Ismerjük az emberdémont, tudjuk, mit művelt
eddig.
– Mit? – nézett fel a fiú, de Amathyss nem felelt. Összeszorított
szájjal nézte a külső szféra nagy árkádsorát az emeletnyi mélyben.
– És Ladyr? – Efdalyg, hogy választ nem kapott, mást kérdezett az
ezer közül, ami hirtelen eszébe jutott.
– Mit akarsz vele?
A gyerek megvonta a vállait. Ladyr az elképzelései szerint bármit
meg tudott csinálni. Épp elég történetet hallott az ősi épületről, hogy
mindenre képesnek tartsa.
– Megvédhetne az emberdémontól. Vagy akármi.
Felnézett az erődpalotára.
A kék kupolák mögül Ladyr magja, a Kürtőtorony emelkedett a
magasba, oldalán erkélyek és faragott, árkádos lépcsők. Legfelül a
manapillér koronája csillogott a Syennek zászlajával, abból indultak
az épületet behálózó márvány ívek, amelyek szabályos rendbe fűzték
a palota épületeit. Az egymásba nőtt falakon szabályos közönként
fénykürtők járatai nyíltak az égre. Szívforma, hatalmas virágsziromra
emlékeztették a fiút. Kéken csillogtak, akár fent az ég, tükörrel
körbefolyatott torkukból visszaköszöntek a Ladyr fölötti fellegek.
Ezek töltötték csordultig világossággal a vén palota gyomrának
mélységeit, ha úgy kellett, akár még éjszaka is, bár a holdak fényéből
kevesebbet tudtak begyűjteni.
Néhány kékacélból kovácsolt lépcső ereszkedett még alá odaföntről,
A holdszféra kupoláin megenyhült szaladásuk, kisebb erkélyeket
formáltak, üvegtetőzetű virágpavilonokat, és kilátókat, majd eltűntek
a kert fái közt. Régebben talán lunírból kovácsolták volna őket, de a
varázsfém elfogyott, s manapság már nem találtak új bányákat.
– Ladyr akkor volt erős, amikor a Syennek még kardos ház voltak –
merengett Amathyss. – Ma már ő is csak túlélő. A Birodalom
halálával megszűnt a minta, felbomlott minden forma. Ladyré is.
– De még él, ugye?
– Igen. Még él. De már nagyon öreg.
Erdalyn óvatosan simított végig az erkélyrácson. Nagybátyja sem volt
túl beszédes, a fiú ruhájának selyemráncain babráltak az ujjai. Talán
észre sem vette.
– Hogy néz ki az emberdémon? – kérdezte végül a fiú.
Nem tudom – felelte a kyr. – Nem tudjuk. De ez nem is fontos.
Készültek ellene, évek óta sejtették, hogy egyszer majd felbukkan itt.
Ha nem ő, akkor egy másik vizsgáló. Először úgy gondolták,
felveszik a kesztyűt, és szembeszállnak vele. Meg a nevét is
megtudták. Egyszerű, paraszti név volt, még ha a vizsgáló próbálta is
elfelejteni, vagy legalábbis jól elrejteni. Aztán rájöttek, hogy nem
szabad ártani neki, mert a legnagyobb ostobaságot követnék el akkor.
Ryek soha nem a könyörületességéről volt híres.
– És Ladyr? – kérdezte megint a gyerek.
– Ladyr be fogja engedni – mondta elmélázva Amathyss.
Komoly csend szállt közéjük.
– Ti meg mit csináltok?
Négyesztendős forma kislány állt mellettük. Fehér haj, fehér ruha és
cipellők. Háta mögött mosolygós nevelőnő, mellkasán keresztbefont
karral. Erdalyn anyai ágról való unokatestvére Hyksylla, és a dadája.
– Mit csináltok?
A fiú elkeseredetten nézett fel Amathyssra, azután legyintett.
– Semmit.
 4.

Ez akkoriban történt, amikor Kharshaghín, Ryek vizsgálója már

tudta, hogy új árnyékok kerültek a földre. Fekete, herélt lovon ült,
mélyzöld lobogókat duzzasztott mellette a szél kétfelől Egy ryeki
palotajáték főhősének, a Büntetőnek a maszkját festette magára. Háta
mögött shrad fegyveresek acéltól csillanó menetoszlopa.
Gháda– Croton, a néhai Giffitha tartomány anyrvárosa csöndbe
dermedt, amerre ment.
Dicsősége századokkal ezelőtt elmúlt már. Egykor az embernépek
legfontosabb vára állt itt, abból a magból sarjadt aztán valamikor az
a káprázatos város, amely a régi– új kalmárutak csomópontján
tündökölt. Kyria egyik éke volt, büszke és csillogó.
Egészen a naptüzekig.
Shulur, az erőd városa megmenekült, ám Gháda– Croton– nak nem
volt ilyen szerencséje: váraiban akkor már nem éltek calyrok.
Nagyobbik része a felismerhetetlenségig elpusztult minden lakójával
a folyékony fényben, s régi dicsősége mindörökre elveszett.
A császár menekülése után alig több, mint hatvan esztendővel.
Elkeseredett kyrek próbálták azután valami hogy újfent életre kelteni,
de magukat sem sikerült megmenteniük igazán, mire is juthattak volna
egy egész várossal? A legtöbb, amit elérhettek, annyi volt, hogy soha
nem hagyták magára végleg, s idővel még a régi isteneket is
megpróbálták visszacsalogatni. Hátha ők tehetnek bármit is még,
Ghada– Croton a Nagyasszony, Igere városa volt egykor, aranyszín
tornyok ékítették, végenincs búzamezők ölelték. Az ő katedrálisát
próbálták újra felemelni a romokból.
Háromszáz esztendővel a naptüzek után kezdtek az építkezésnek, és
egy századéven belül belátták, hogy ez már soha nem sikerülhet. Az
építész házak tudása ugyanúgy odalett, akár a magasmágia, nem akadt
senki, aki képes lett volna visszarakni a leomlott falakat. Úgyhogy azt
építettek, amit még tudtak.
Mire a ryeki férfi Gháda– Crotonba érkezett, újabb századok teltek
el. Hatalmas kőlabirintus terpeszkedett addigra a város közepén.
Széttört oszlopokból és ledőlt falakból emelték Igere katedrálisának
egyetlen állva maradt romtornya körül. Javarészt nyitott volt az ég
felé, s tereit megpróbálták növényekkel teleültetni, de a naptüzek
szinte mindent kilúgoztak a város földjeiből. Hogy ne a holt köveken
kelljen merengeni, ezért gyakorta árkádok rejtették el a valót a hívek
szemei elől, fedett csarnokok és szellős folyosók váltották fel a
napfényes, ám meddő tereket. Inkább a falakat faragták tele
kővirágokkal.
A ryeki férfi egy nagyobb lépcsősor aljában ugrott le a lováról.
Giffitha teljes meghódítása a küszöbön állt. Már ha ugyan hódításnak
lehet nevezni, ha egy sereg minden ellenállás nélkül bevonul
valahová. Ryek immáron elég erős volt, ki tudta nyújtani karmait
Nyugatföld felé is. S ami fő, Ghada– Croton meglehetős távol esett
minden lakott területtől. Nem kellett különösebben foglalkozni a
módszerekkel. Az ilyen feladatokat kedvelte a ryeki férfi igazán.
Megindult a lépcsőn. Mélyzöld dreggise alját kicsit megemelte, hogy
ne kelljen a szalmatörekkel poros lépcsőkön bepiszkítania magát, A
vésetekkel teli fémgömböt ruhája rejtekébe helyezte, most hideg
súllyal lapult odabent. Fehér haja kínos pontosságai font hullámokban
omlott a hátára, nyakában ujjnyi üvegpálcikák parázsszín sora. Nem
követte senki, a katonáit odalent hagyta. Nem lesz rájuk szükség.
A Büntető festett arcán sejtelmes mosoly suhant át.
Határozott léptekkel haladt, ügyet sem vetett a mellette ijedtükben
térdre hulló parasztokra. Nem figyelt a lépcső oldalához hordott
áldozati ajándékokra sem. Közönyösen haladt egyre följebb a
búzakévék sora között. Szalmatörekkel játszott nyomában a szél.
A lépcső tetején csak egy pillanatra habozott. Mintha pontosan érezte
volna, merre is kell mennie. Kisebb terecske volt itt, néhány kőkádba
ültetett virággal. A férfi gondolkodás nélkül keresztülvágott a téren,
átlábalt a romtorony csonka árnyékán, s egy kisebb árkádsor felé
indult. Felhők kúsztak a nap elé, s hirtelen lehűlt a levegő.
Valahonnan egy kórus hangját sodorta felé a szél. Egy pillanatra
eltűnődött, hogy valóban ez lenne– e az első hang, amit a városban
hallott, de azután nem sokat foglalkozott vele.
Kicsiny, gránitbörtönbe szorított tavacska járókövein lépdelt át, majd
egy másik lépcsősoron, de ezúttal lefelé. Egy darabig a régi
katedrális boltíveinek maradványai között haladt, majd újfent egy
folyosóra nyitott be. Nyirkos, hűvös hely volt, a ryeki férfi meg is
borzongott, de nem csak a hirtelen hidegtől. A folyosó falaiból régen
ledőlt, naptűzben megolvadt kyr szobrok arca nézett rá. Kharshaghín
igyekezett nem figyelni rájuk, mégis szinte érezte, ahogy a halott
márványszemek bámulják, amint tettetett nyugalommal elsétál előttük.
A folyosó végén fényes udvar képe látszott. Nagyjából ott, ahol annak
idején Igere oltára állhatott. Oda tartott hát.
Elkopott kövekből rakott falak óvták a kertet, ahova érkezett. Kétfelől
árkádsor vette körül, hátát a romtorony lábának vetette – kis lépcső
vezetett a templom belsejébe. A kert negyedik oldala nyitva állt:
Gháda– Croton hevert ott holtában, ha valakinek kedve támad
odamenni és lenézni.
Azon túl pedig a ryeki seregek tábortüzeinek füstje a távolban.
A kert igazán szemrevaló volt, valódi felüdülés a szemnek a romok
után. Öt komolyabb fa állt benne, néhány kisebb bokor és
virágágyások a pázsiton. A falakra, az árkád oszlopaira borostyán
futott. Kicsivel közelebb a romtoronyhoz veteményes szerénykedett
répaágyással és lilán hamvas káposztafejekkel.
A férfi elmosolyodott. A Teremtés Istenasszonya? Nevetséges.
Csak ezután vette szemügyre a kyreket. Tengerkék ruhájú, vékony nő
guggolt a kert közepén. Ruhája fölött köpenyt viselt, valamit babrált a
virágokkal. Az árkádok alatt három férfi állt, övükben kard.
Bármennyire is békésnek vagy védtelennek tűnt eddig Gháda–
Croton, nyilván itt is tisztában voltak vele, hogy a vész még nem múlt
el végleg.
Sőt – gondolta a vizsgáló – most van csak baj igazán.
Jói elpróbált, kacifántos kifejezésekkel sűrű mondatot választott
belépéséhez.
A kyr nő homlokráncolva egyenesedett fel. Hasonló dallamban
válaszolt, de a férfi semmit nem értett belőle. Hát már beszélni sem
tudnak...
Kharshaghín legyintett. Nem kísérletezett tovább az ókyr szavakkal és
egyszerű kyrre váltott.
– Hát te vagy az, aki Igere anyrjának mondja magát?
A nő hosszan, szótlanul nézte. Azután az égre pillantott.
– Teveled jöttek ezek a fellegek?
– Természetesen nem – mosolygott a férfi. – Én mást hoztam.
Szívesen vette volna, ha talál itt egy tükröt, amiben ellenőrizheti
arcfestését, de végül úgy gondolta, még semmiképp nem mehetett
tönkre. Kihúzta magát, úgy vetette oda:
– Megismétlem a kérdést: te vagy ebben a koszfészekben Igere
főpapja? Neki kell átadnom, amit hoztam.
A nő ismét hallgatott. Talán azon merengett, hogy került ide ez az
izgága emberke ebben a maskarában. Majd megtörölte földes kezét a
kötényében és közelebb lépett.
– Igen, én vagyok – válaszolt végül. – Mit akarsz?
Kharshaghín fitymálón hordozta körbe tekintetét a kerten. A három
férfi elkeskenyedett szájjal figyelte az árkádok alól.
– Régen onnan lehetett megismerni az anyrokat, hogy hatalmuk volt. –
körbe intett – Szerinted ez mi?
A testőrök keze a kardjuk felé mozdult. A nő intett nekik, hogy
maradjanak.
– Manapság rosszabb idők járnak – mondta kimérten.
– Mi azokat próbáljuk jobbá tenni.
– Nohiszen – kuncogott csak KhArshaghín, ahogy a kert falait
méregette.
– Mond gyorsan, mit akarsz és hagyj utána békét nekem!– fáradt volt
a nő hangja.
A ryeki férfi rosszul mímelt döbbenettel fordult a kyr felé. Mintha
csak most venné észre, hogy ott van.
– Ejnye, de sürgős lett hirtelen... – mélyen a nő szemébe nézett,
azután a melle fölött lógó aranykalászt vette szemügyre, majd ennek
ürügyén gömbölyű kebleit. – Én a helyedben nem szívesen hallgatnám
végig, mindazt, amit mondani fogok, de hát te akartad, asszony.
Közelebb sétált, kezét háta mögé rejtette.
– Ryek követeként érkeztem, hogy felmérjem, miféle állapotok vannak
ezeken a földeken.
– Ryek már régóta itt szaglászik a környéken – mondta erre a nő. –
Mit akarsz tudni, talán elmondhatom.
– Nos – nézett fel rá a vizsgáló – valójában már nagyon sok mindenre
választ kaptam. Egyvalamire azonban még nem. Hogy akad– e
hajlandóság bennetek, Tharr hatalmai elismerni magatok felett?
A nő gondolkodást mímelt. Elcsücsörített szájjal méregette a
vizsgálót, majd halkan, kimérten válaszolt.
– Minden tiszteletem Tharré, de ez itt a Nagyasszony városa.
– Új idők vannak készülőben – mondta talányosan a férfi.
– Az Ryek országában lehet. Ez itt Gháda– Croton.
– Tévedsz, Igere papja – mondta a férfi. – Ez is Ryek.
A nő hosszan mérlegelte mi mindent is jelenthetnek ezek a szavak.
– Fenyegetsz?
– Semmiképpen – válaszolt a vizsgáló. – Csupán felvázoltam néhány
lehetőséget. Es hoztam néhány megoldást.
Következő szavait a nő nem érthette.
Halk morajjal nyílt meg a valóság a ryeki mögött. Azután a következő
pillanatban ott volt a semmiből formált éj alak. Kétszer volt
magasabb, mint a mélyzöld dreggises férli. Semmi ismerős nem volt
benne. Mindenestül és tökéletesen idegen volt.
A három fegyveres azonnal előugrott az árkádok alól és a nő mellé
állt. Acélpengéik a szörnyeteget fenyegették, de a hegyük remegett az
elbizonytalanodó kezekben. A démon felmordult. Hidegen, mint
semmi más itt a földeken.
A kyr nő intett a fegyvereseknek, s előre lépett egyet.
– Azt hiszed, hogy ilyesmivel bármit elérhetsz? Nagyon is tévedsz,
ember!
A ryeki férfi arca megrándult egy pillanatra. Mély levegőt vett.
– Csupán Tharr mellett akartam érvelni. Hogy lásd hatalmát. Hogy
dönthess, asszony! – sziszegte.
– Ha ez lenne itt Tharr – intett gúnyosan az papnő – akkor felejtsd el
az alkudat! Én nem őrá emlékeztem...
– Legyen akkor óhajod szerint – mutatott a tengerkék ruhára
Kharshaghín, és félre állt…
A démon hang nélkül vetette előre magát. A nemlétből született karok
megragadták a vékony kezeket, s a csillagtalan éjbe rántották a papot.
A nő hang nélkül tűnt el a semmiben.
A három férfi egy darabig döbbenten nézett, mintha maguk sem
hinnék, amit láttak, azután eltorzult arccal rontottak előre
fegyvereikkel – mintha minden mindegy lenne már.
Sorra pattantak el a kis üvegpálcikák a ryeki férfi nyakában.
Tűzbe borította a templomot egy pillanat alatt, azután sértetlenül
kisétált.
Senki nem állt az útjába odakint.
Igere egykori katedrálisa még akkor is füstölt, amikor visszaért a
táborba.
 5.

Erdalyn– nak nyugtalan álma volt. Égig érő fák között, hideg
esőben rohant. Nyomában az emberdémon járt. Csak néha pillantotta
meg, hátranézni is alig mert. De mindig újra észrevette, amikor
lihegve kikandikált egy fa rejtekéből, amikor már azt hitte, végre
megszabadult tőle. A szörny ott ballagott ráérősen a fekete fatörzsek
között, őszbe borult az erdő amerre járt. Nem sietett, mégis a
nyomában volt, nem lehetett szabadulni tőle.
Erdalyn futott tovább.
Az emberdémonnak emberfeje volt, vigyorgó, festett szájjal és
tűhegyes fogakkal. Hátán szárnyak, teste pikkelyes, akár egy kígyó.
Lába nem volt, mégis egyre csak jött, felegyenesedve, s úgy tűnt,
valahogy mégis járkál. Háta mögött rozsdaleveleket sírtak a fák.
Erdalyn futott.
A torony egyszer csak ott volt az erdőben. Teteje nem látszott,
elveszett a fák lombja fölött, ahová a szem már nem követhette. A fiú
mégis tudta, hogy ez torony, nem is lehetett volna más, mégha csak kis
házikónak is tűnt először. Es ekkor valóban megváltozott. Aprócska
ajtajához mohos lépcsö vezetett, a szemöldökfára ügyetlen kezek egy
hollót faragtak.
– Mhyddar! – kiáltott a gyerek, és majdnem elsírta magát a
megkönnyebbüléstől.
Felrohant a lépcsőkön, berontott az ajtón, majd gyorsan becsapta
maga mögött, és rátolta a reteszt. Hátát nekivetette, s lassan lecsúszott
a vörös kövekből rakott padlóig. A démon odakint maradt, karmos
ujjaival kaparta az ajtót és valami érthetetlen nyelven sugdosott, de a
fiút nem érdekelte már.
Mikor kicsit megnyugodva felnézett, rongyos, fekete ruhát látott két
saruba bújtatott láb fölött.
– Mhyddar – sóhajtotta a fiú és feltápászkodott. – Végre...
– Nagy ellenséged lesz neked ez az ember – mondta a másik köszönés
helyett.
– Az emberdémon? – kérdezte a fiú könnyedén és a férfira nézett. –
Óh, már most is az... Alacsony, toprongyos kyr formájában állt előtte
Morgena kegyeltje. Itt az Álomsíkon mindig ezt a formát viselte,
Koldusnak nevezte magát, aki – Erdalyn ezt még Ladyrban,
Amathysstól hallotta, valami híres régi vándoraszkéta, vagy mi volt.
A Koldus arcán fura mosoly tűnt fel, a gyerek nem is tudta mire vélni.
A férfi bizonyára elmúlt már százesztendős, de ezt a fiú nem tudta
pontosan megítélni. Öregnek és bölcsnek látszott, de legfőképp
megnyugtatónak.
– Nem jön be ide, ugye? – kérdezte a fiú és bizonytalanul a háta mögé
intett.
– Ide biztosan nem – mondta az öreg, – Ne feledd, Ladyrban vagyunk,
és itt erösebb az Antyss. Ez egy ilyen hely.
Erdalyn megkönnyebbülten szusszantott.
– Gyere beljebb – intett az öreg a fiúnak és előre indult. Kezében
göcsörtös botot tartott, azzal segítette magát a járásban. – Sejtettem,
hogy ma találkozunk.
Ami akár azt is jelenthette, ő akart találkozni a gyerekkel. A férfinak
nagy hatalma volt az Álomsíkon – nem is lehetett másként, az Úrnő
kegyeltje, legnagyobb hatalmú élő papja volt.
A fiú követte. Szemrevételezte a szegényes berendezést, tisztára
söpört padlót, majd helyet foglalt egy lócán egy kortól kopott, billegő
lábú asztal mellett.
– Ez az Álomtorony, Mhyddar? – kérdezte, amikor kényelembe
helyezkedett.
– Nos, bizonyos szempontból kétségtelenül az – felelte a koldusforma
öreg és egy tálban sajtot, kenyeret és almákat tett a fiú elé. – Bár
semmiképpen nem az, amelyikre te gondolsz. Egyél valamit!
– Köszönöm, nem vagyok éhes – felelte Erdalyn és egy csigalépcsőt
ügyelt, amit csak most vett észre. Magasra vezethetett.
– De igen, egy kicsit éhes vagy – mondta a kegyelt, s ő is tört a
kenyérből meg a sajtból, miután a gyerek vett magának.
– Ha ez nem az, akkor hogyan nézett ki az a másik?
– Óh, a másik? – a koldusforma öreg mulatni tűnt. – Az nagy varázslat
volt. Igazi.
– Hát van nem igazi varázslat is?
– Hogyne lenne – bólintott a kegyelt. Szájából morzsák hullottak az
asztalra, ahogy beszélt. – Csalás, szemfényvesztés, ilyesmi. Az
emberdémonod is ilyen varázzsal dolgozik.
Erdalyqn felkapta a fejét a szóra.
– Bár van neki valós hatalma is, kétségtelen – dünnyögte mintegy
magának az Öreg.
– Ő nem az én emberdémonom! – mondta dacosan a fiú. – Hogy is
lehetne?
A koldusforma alak csöndesen figyelte, majd végül egy másik
kérdésére válaszolt.
– Az a régi torony...
– Igen? – Erdalyn mintha már feledte is volna az előbbieket.
– Különleges építmény volt. Es tudod miért?
A fiú csak a fejét rázta. Egy almáért nyúlt.
– Mert az Úrnő segített megépíteni Penerryának, az Éjleánynak,
amikor vészbe fordult a Birodalom. Mert igazi átjáró volt az ég és
föld között. Ritka csoda. Egyedi és talán egyszeri is.
– Azaz? – a fiú nem egészen értette, mire akar kilukadni a zavaros
dolgokkal az öreg.
– Azaz lehet, hogy soha többé nem épül újjá.
– Kár – mondta Erdalyn.
– Bizony az – hagyta rá a koldus.
– És milyen volt?
– Nos – nézett körül Mhyddar – voltaképp majdnem olyan, mint ez itt.
Igen. Majdnem olyan.
– Tényleg? – kérdezte a fiú. Kicsit csalódottnak tűnt.
– Óh, a forma igazán nem sokat számít – legyintett a kegyelt és
elmosolyodott. – Nekem elhiheted.
Erdalyn végigmérte a rongyos alakot és elpirult.
– Azt hiszem, értem – mondta.
– Vagy ha nem is, hát majd megérted. No, akarod látni a tornyot?
– Persze – pattant fel Erdalyn és a csigalépcső felé pillantott. A
koldus bólintott.
– Arra.
A lépcső végtelennek tűnt. Egyre csak feljebb és feljebb haladtak,
kétfelől gyertyák vetettek világosságot a sötétebb helyeken, másutt az
álomkezek kicsiny ablakokat vágtak a falra. Ezeknél a fiú időnként
meg– megállt, hogy a magasból kipillantson, de a kegyelt egyre csak
noszogatta.
– Majd az erkélyről bámulhatsz.
És bámult is. Azt sejtette, hogy magasan lehetnek, de erre még ő sem
számított Magasabban voltak mint a madarak, magasabban, mint a
felhők. Illetve, hát mint az alacsonyan szálló felhők – javította ki
magát a fiú.
Ismeretlen táj terült el odalent. Hatalmas erdő, félig őszbe fordulva
azon az oldalon, ahol az emberdémon – vagy akármi is volt az –
elhaladt. Távolabb tenger csillant, a hátuk mögött hegyek
emelkedtek.
– Nos? – kérdezte az öreg.
– Nagyszerű – rikoltotta Erdalyn, s felállt az erkélykorlátjára, állát a
kovácsoltvas peremnek feszítette. Kicsiny pálca volt ez a torony,
semmi több. Alja az erdőben, teteje a fellegekben tűnt el. Erdalyn
vihogott. – Az alja a Kaputoronyba van ágyazva? – kérdezte az
öreget.
– Nem – rázta a fejét amaz. – Ide van ágyazva – mutatott a homlokára.
– És ez nagy különbség. Penerrya tornya valóban a Kaputoronyból
nőtt az égig. Attól volt igazi, nagy varázs...
– És ha kiloccsantanánk a fejed – hadonászott a fiú – Tsss, így, akkor
egy csapásra lehullanánk, nem igaz? – vigyorgott a koldusra.
– Nos, akkor igen – bólogatott az Öreg, s nézte, hogy fagy le a gyerek
ajkáról a mosoly.
– Ne haragudj, Mhyddar! – gyorsan átölelte az öreget. – Nem úgy
gondoltam!
– Tudom – felelte a kegyelt, s megsimította a gyerek fehér haját. – De
ezzel is számolnunk kell. A Torony is összeomlott, amikor az Éjleány
meghalt.
– De Penerrya az Úrnőhöz költözött akkor, nem? – kérdezte bánatosan
a gyerek.
– Tudnod kell, Erdalyn – mondta az öreg. – Hát mit tanítanak neked
Ladyrban a többiek?
– Hát ezt – motyogta a gyerek.
– Akkor jól tanítják. – mondta az öreg és valahová a láthatárra
figyelt. – Penerrya az Úrnő egyik legfényesebb angyala.
A fiú csendesen rugdosta a korlátot, s a tompán csengő hangokon
merengett.
– És mi lesz az emberdémonnal? – kérdezte.
– Majd kitalálunk valamit, nyugodj meg!
– Akkor jó – mondta a fiú és erősen magához szorította az
álomalakot.

***

A Syennek valaha kardos ház voltak, s manapság nem csak

fegyvereseik, de talán még a palotájuk is védte őket. Kharshaghín,
Ryek vizsgálója, ezért úgy gondolta, velük körültekintőbben kell
bánni.
Furcsa hajnali álmával már nem foglalkozott, a Syenn– eket nézte a
hordszékéből, amint fogadására gyűltek a palota holdszférjának egyik
termében. A vizsgáló nagynak és kegyesnek akart mutatkozni. Egy
ryeki palotajáték főhősének, a Békehozónak a maszkját festette
magára. A Syennek vagy nem ismerték a ryeki drámát vagy csupán
nem akartak ennyi örömet sem szerezni neki. Kétségkívül ellenséges
volt a hangulat, de a vizsgáló nem is számított másra.
Csak az derítette jobb kedvre, hogy a jobbján álló Lyassjar még nála
is csúnyább pillantásokat kap. Amit a Syennek elnéztek egy
embernek, az szerintük valószínűleg végzetes eltévelyedés volt egy
kyr számára.
Ostoba gőg és büszkeség! A vizsgáló valóban nem értette, miféle
indokok marasztalják az efféle családokat az évszázadok óta elbukott
– következésképp gyenge és rossz – elveik mellett. Hibás döntések,
kétségtelen végkifejlet. Tiszta sor.
Itt volt a család apraja– nagyja. Kharshaghín elégedetten nézte a
sápadt arcokat. Szinte hallotta a fogak csikorgását. Már előadta a
mondandóját, s most ki akarta élvezni a hatást.
Tizen– tizenöten lehettek a Syenn– kyrek, nem olvasta meg őket. A
családfő, Shcballar Amynn– on Syenn trónszéke köré ültek, onnan
méregették a követet. Még egy régi, kék páncélt is odarakattak a fal
mellé az alkalomra. Közönyös, kék lunírarca éppen a ryeki felé
fordult. Mintha őt nézte volna.
Ostoba színjáték!
Talán valamennyien itt voltak. Csak a Morgena– pap hiányzott. Vagy
csupán valami rossz álca mögül figyel, mert arra is gyáva, hogy a
saját pörében megjelenjen.
Hamar észrevette a gyereket, akit a hajnali álmában látott. Nocsak, ez
érdekes lehet! Leplezetlen gyűlölettel figyelte őt a fiú, arcán nyoma
sem volt a többiek gőgjének. A ryeki állta a gyerek pillantását.
Veled még találkozom! – üzente szemével a férfi.
A fiú végül nem bírta tovább és a padlóra fordította a tekintetét.
Remek!
A ház feje emelkedett szólásra.
– Meghallgattunk, Ryek követe. Értjük kérésed, s meghozzuk rá a
válaszunkat is. A kihallgatásnak vége.
– Engedelmetekkel, azt majd én döntöm el – húzta ki magát a
hordszékben. Elismeréssel figyelte, hogy a kyrek arcán nem látszott
harag vagy bármi más az újabb sertés hallatán.
– Itt hagynék nektek egynémely dolgokat. Engedelmetekkel.
– Mi légyen az? – kérdezte Sheballar Syenn. Vékony arcán
megfeszültek az izmok.
– Csekélység igazán. Higyjétek el. – mosolygott a vizsgáló. – De
tudni szeretném pontosan, hogy nem rágalmak sújtanak méltatlanul
benneteket, vagy ilyesmi, itt hagynám hát biztosomat, a jó Lyassjart,
hogy a maga szemével bizonyosodhasson meg dolgokról, mi
mellettetek szólna, ha kell.
– Nem tartunk rá igényt, s magunkat védjük majd ha kell – mondta a
ház ura.
– Én azért csak itthagynám őt, rendben? Alkalomadtán majd a
válaszotokat is meghozhatja nekem holnap estére. – A férfi ezzel
lezártnak tekintette a kérdést. – A másik dolog, amit szeretnék rátok
bízni, egészen más természetű. Mondhatni személyes. Egyfajta új
varázs. Nem valami régi vacak.
Elégedetten nézte a kyreket.
– Ha szeretitek az árnyakat, hát őt is kedvelni fogjátok. Vagy idővel
megkedvelitek.
A mellette álló Lyassjart kirázta a hideg a szavaira.
– Felőlem akár hozzá is imádkozhattok, ha akartok. Az is egyfajta
megoldás lenne természetesen.
A kyrek szótlanul figyelték, mit művel az arcátlan ember.
A Semmi a fogadóterem közepére nyitotta magát. Ladyr feljajdult. A
feketénél is feketébb valami lassan felegyenesedett, csillagtalan
mélységekből termett szárnyait kiterjesztette. Hideget kavart és
éjszakát hozott. A ryeki férfi elégedetten vigyorgott.
Azután a démon megrándult, amikor szárnyai a fénykürtőkön beömlő
világosságba értek. Éles sziszegés hallatszott valahonnan, a
szörnyeteg pedig hátraoldalazott a falak mellé.
Sheballar Amynn– on Syenn bólintott.
– Rendben, Ryek követe, legyen kívánságod szerint, hagyd ezt is a mi
gondunkra. Majd meglátjuk, mitévők lehetünk. S most –
engedelmeddel – dolgunk van. Magadra hagyunk, majd a szolgálók
kikísérnek.
A Syennek kurtán bólintottak, s egy falikárpit mögötti ajtón
kisorjáztak a teremből.
A kéklunír vértezet maradt csak ott. Közönyös fémarca moccanatlan
nézett az emberdémon felé továbbra is.
Kharshaghín, Ryek vizsgálója dühödten csapott öklével a hordszék
karfájára.
Hamarosan féléimétől reszkető szolgálók érkeztek, s meghajoltak a
ryeki férfi előtt. Az csak dühödten intett a rabszolgáinak, s azok
megemelték a hordszéket.
– Erre, messir... – mondta fakó hangon az egyik szolgáló. A ryeki nem
figyelt rá.
– De... uram – próbálkozott Lyassjar tanácstalanul. – Mit tehetnék én
itt...
– Maradj csöndben, te félkegyelmű és figyelj – sziszegte a férfi
kelletlenül. – Van, aki vigyáz rád, nem eshet bántódásod!
– Ám...
– Holnap estére visszajössz az igenlő válaszukkal, vagy a Syenn
fejével! S ha egyedül alkalmatlan lennél, hát akad itt segítség, ne
panaszkodj – intett az éjmélyből faragott démonalak felé.
Az mintha észre sem vette volna, mit mond gazdája, moccanatlan állt,
távol a mennyezetből beömlő fénykévéktől.
Az ember azt mondta volna, a kéklunír páncélt figyeli.
 6.

Erdalyn Sheballar– on Syen– nek mindig azt mondták, a tanulásnál

bölcsebb dolgot nem tehet. A háznak kiváló tanítói voltak és a család
gondot fordított arra is, hogy ne csak ők foglalkozzanak a
gyerekekkel. A nagyobbakkal maguk is gyakorta elbeszélgettek,
főként akkor, ha valami komolyabb kérdést kellett elmagyarázni
nekik.
Most Amathyss kísérte fel a gyereket a szobájába. Nem azért, mert
válaszokat tudott volna adni neki, sokkal inkább azért, hogy egy kicsit
megnyugodjon, és persze, hogy ne legyen láb alatt. Hátuk mögött
csendben csukódott be az ajtó.
Estére járt, a kőlámpások lassan életre keltek.
Csendben lépdeltek a lépcsőn a gyerek hálószobája felé, nagybátyja
kézen fogva vezette a fiút. Erdalyn Sheballar– on Syen– nek még azt
is mondták, hogy ha lehetősége van, akkor igyekezzen okosakat
kérdezni, mert ki kell használnia minden időt a tanulásra.
Felnézett a nagybátyjára. Amatftyss Syenn gondterhelt arccal baktatott
mellette, másutt jártak a gondolatai. A fiúnak az jutott eszébe, hogy ez
most talán mégsem a megfelelő idő, de hát ilyenkor szokta feltenni
mindenkinek a maga kérdéseit.
– Mit lép most a ház?
Egészen nagyfiús kérdésre sikeredett. Amattiyss el is mosolyodott,
amikor ráébredt, hogy most rajta a sor a családi megválaszolós–
játékban.
– Vagy most ne zavarjalak?
Egy darabig megálltak a lépcsőfordulóban. Megfeketedett
festményekről §yenn– ősök nézték őket.
– Dehogynem. Persze. Csak...
– Csak mi?
Amathyss súlyosat sóhatott.
– Kérdezz most inkább másról. Még nem döntöttünk. Csak a
vágyaimat mondanám.
Újból nekiindultak. A gyerek igazán gondolkodni tűnt.
– Igaz, hogy régebben tovább éltünk?
– Miféle kérdéseid vannak ma neked, te gyerek? – Nagybátyja
igyekezett rendet rakni a mondandójában – kevés sikerrel.
– Nos, úgy tűnik. Igen. Azt mondják.
– És meddig éltünk akkor régen?
– Nem tudom.,, pontosan. A krónikák sosem kötőitek le igazán.
Régebben talán századévekig is. Jahthyk Akhattys– on Syenn egész
biztos, hogy ötszáznál is többet... Úgy emlékszem.
– Hú. Az sok.
– Igen, talán sok is volt...
– A calyrok hogyan halnak meg?
Amathyss szemöldöke magasra szaladt. Majdnem azt mondta, hogy a
calyrok valójában nem halnak meg, de, azután több minden is eszébe
jutott, amire nem szívesen gondolt.
– A calyrok akkor halnak meg, ha valamit elrontanak.
A fiú mérlegelte egy darabig a hallottakat.
– És akkor végleg?
– Igen, akadt olyan is, amelyik végleg. Semmilyen formában nem tud
újjászületni, nem lesz belőle sem ember, sem calyr többé. Elvész a
lelke.
– De ugye olyanok is vannak, akik nem akarnak többet megszületni,
és úgy halnak meg? Hyss mondott erről valamit.
– Igen. A legnagyobbak azt is megtehették. Nem tudom, manapság
képes lenne– e bármelyikük azt a szertartást végrehajtani.
A fiú bólogatott, mintha csak ezt akarta volna hallani.
– És azoknak, is elvész a lelke?
– Óh, nem. Azok... – kereste a megfelelő kifejezést – átalakulnak.
– Átalakulnak – ízlelgette a gyerek a szót. – Mint a hernyók?
– No azért nem – nagybátyja hangja meglepettnek tűnt. –
Magasabbrendű átalakulás az. Nem kell hozzá test. Csak... talán fény.
Onnantól kezdve ym a nevük. És az egeket szolgálják.
– Áh, szóval ők azok! – vidult fel a gyerek. – Róluk már hallottam.
– Igen. Nagyrészük anyr vagy calyr volt még a Birodalom idején.
– Szóval amolyan angyalok.
Amathyss eltöprengett, hogy van– e értelme pontosítani a
különbséget, azután úgy döntött, nem érdemes.
– Igen. Amolyan angyalok – hagyta rá.
Erdalyn Sheballar– on Syenn aznap megpróbált olyat álmodni,
amiben kihallgathatja a felnőttek tanácskozását.
A Syennek a Kürtőtorony közepére épített Türkizteremben gyűltek
össze aznap este. Komor hangulatban ülték körül a fekete asztalt és
nem szólaltak meg addig, míg az utolsó is meg nem érkezett.
Feszes jött a végére, s megállt az ajtó mellett. Morgena kegyeltje a
tornyába húzódott, nem volt ott velük. Nem tartozott a családhoz. A
csatavért a ház messire felé fordult. Sheballar Amynn– on Syenn
bólintott. Ha bármit is intéztek, közöttük maradt. A kőlámpások
fényében esti bogarak verdestek.
– Ma kimondjuk – mondta Sheballar mindenféle cirkalmas bevezetés
helyett. Nehéz volt kiejteni ezeket a szavakat, csak ő tudta, mennyire
nehéz is. Arcán árnyak és ráncvölgyek.
Végigbeszélték ezt már sokszor, és mindannyian tudták, hogy nincs
sok választásuk. Morgenát nem hagyja el a ház. Ez volt mindenek a
sarok köve, erre kellett valamennyi tervet alapozni.
És nem hagyják el Ladyrt sem – ezután jöhet minden más.
Élet. Lázadás, ha kell. És halál, ha úgy akarják az istenek. A kérdés
csupán az volt: Tharral vagy nélküle. Ha azt mondják, hogy Tharr
eddig csak rosszat hozott a Syennekre, hazudtak volna. Ryek volt az,
ami rosszat hozott a földekre, szinte mindegy is, hogy a Háromfejűvel
avagy nélküle. Démonok takaróztak a Néma köpenyével, és sokan
vélték úgy, hogy a néhai guttar egyszerűen csak összezavarodott. Úgy
mondták, valóban nehéz istennek lenni és várták, míg az öröklétű
kijózanodik.
Shulur calyrjai nem válaszoltak kérdéseikre, nem engedték a Syennek
követeit maguk elé tanácsért. A kyrek magukra maradtak. A ház
seregeinek egy része, és Sheballar Amynn– on Syenn két fia Ryek
freiglundi tartományában csatázott, Amatfcyss három gyermeke pedig
a főhadakkal járőrözött a Puszták peremén. Hogy Enrawell elő ne
jöhessen onnan.
Mint egykor más Syennek a rualani átokföldeken. Hát mégsem
változik semmi itt a változások tengerén?
A Syennek toroniak voltak és azok is akartak maradni. Ha lehet,
kívülről szemlélni a dolgok átalakulását. Mint válik valami az évek
alatt mássá. Múlttá.
A néhai dicső főváros, a kristályos Enrawell már a múlthoz tartozott.
Kyriához. A toroniak szemében ma már nem sokat jelentett. Ha mégis
valamit, hát az erélytelenséget és a bukást. Mostanság pedig az
őrületet.
A császár annakidején elmenekült, a toroniak itt maradtak. Ennyi
történt. Élni próbáltak és emlékezni, mert nem akadt más nekik. Nem
a Változások Síkján poharaztak a hős társaságban. A változások
anyagi síkján démonokkal jöttek ellenük.
A Syennek még egyszer, utoljára végigbeszéltek mindent, hogy
valóban nem feledtek– e ki valamit. Túlságosan hamar végére értek.
Nem voltak már akkor új kérdések. Csak a két út.
Morgena kegyeltje elköltözik a Kaputoronyból, és a ház az
Árnyasszonyt nem feledve meghallgatja miről beszél a Háromfejű.
Majd később ráérnek eldönteni, érdemes– e azt hallgatni. A seregeket
pedig egyelőre nem rendelik haza.
Vagy fent marad a hollós zászló Mhyddar tornyán, az emberdémont
eltörik, mint egy pálcát, bezárkóznak Ladyrba és hazahívják a
seregeket. Évekig is kitarthatnak.
Már csak az istennőt kellett megkérdezniük. Nem dönthettek maguk
Mhyddar sorsa felől, így inkább a kezébe adták magukat. Mondja meg
Ő, mi lesz a Syennek jussa.
Aludni tértek, hogy Morgena kezébe tegyék a válaszukat. Csupán
Feszes nem tartott velük. A csatapáncél számára tiltott régió volt az
Álomsík. Inkább aláereszkedett a Nagylépcső mélységein, s
visszatért hívatlan vendégeik közelébe. Nem aggódott amiatt, hogy
valami bajt kevertek volna – Ladyr őrt állt addig helyettük is.
Végtelen tengereken ringott az a hajó. Füstszínű vitorláit könnyű szél
fújta, kormányánál fiatal lány árnyéka állt. A Syennek gyümölcsökkel
rakott asztal körül ültek egy nagy árnyékvető alatt. Körülöttük az
Antyss egy óceánja. Türkizzöld és végenincs.
Mhyddar ült az egyik asztalfőn, Sheballar Amynn– on Syenn a
másikon.
A kyrek hitetlenkedve néztek Morgena kegyeltjére. A koldusruhába
bújt férfi talányosan mosolygott. Most ért a mondandója végére.
Sóhajtva dőlt hátra a székében.
Ladyr örököse, Khykkhas makacsul csóválta a fejét.
– Ezt nem tehetjük.
A Koldus az ifjú szemét kereste pillantásával. Várt egy kicsit, miután
meglelte.
– És miért nem?
– Mert ez szégyen.
– Nem. – mosolygott a férfi. – Ez titok. Mindjárt megmagyarázom.
Körülöttük az Antyss egy óceánja. Türkizzöld és végenincs.

***

Lyassjart majd szétvetette az indulat. Az épület packázott vele!

Már jóideje próbált kikecmeregni a fogadóterem környéki
folyosólabirintusból, de végül mindig visszakerült ugyanoda. A
démon időközben lekuporodott a földre és egészen kicsire húzódott.
Még így is jókora lyuknak tűnt a valóságon. Legalább a kyr válláig
ért.
Lyassjar nem szívesen maradt a közelében, és nem szívesen vette
tudomásul, hogy a szörny minden sikertelen kísérletének tanúja lett.
Kezdve a csatapáncélon. Nem tudott róla, hogy a Syenneknek lett
volna még olyan. Elképedve nézte, amikor kéklunír vért egyszercsak
kisétált a teremből.
Azon az ajtón, ami előtte zárva volt!
A kyr végül még a saját démonait is előidézte, s velük talán tényleg
sokáig bolyongott a palota járataiban, de a folyosók végül megint itt
vetették ki magukból.
A démon ugyanott üldögélt, ahol eddig, nem lehetett nem észrevenni
még a sötétben is. A fénykürtők a vörös hold lényével szórták teli a
termet. A kyr ugyan nem láthatott semmit a démon körvonalain kívül,
most mégis az a képtelen gondolata támadt, hogy a bestia mosolyog.
Azután meg is szólalt. A kyr soha nem hallotta még beszélni, össze is
rezzent egy borzasztó pillanatra. Hideg és fájdalom volt a démon
szavaiban. Kövek és jég.
– Nem enged ez sehova, ismerem a fajtáját.
A kyr megvárta, míg eltűnnek a hang utolsó rezgései is. Felmeredt a
szőr a karján. Örült, hogy eddig nem kellett megtapasztalnia. Nem
volt ideje azon gondolkodni, vajon hol és mikor találkozott a démon
egy ehhez hasonló épségű kyr palotával. Hamarosan újból megszólalt
a sötétség és Lyassjar gyomra felkavarodott.
– Van itt valami.
A kyr nyelt egyet és mégis rákérdezett.
– Mi lenne az?
– Nem tudom, csak úgy... érzem. Furcsa.
Sokáig kongott a terem a szavaktól.
Lyassjar húzott magának egy széket és leült.
– Jön valaki – mondta démon és kiegyenesedett.
 7.

Ryek vizsgálója az óriássátorban ült, hallgatta, mint zuhog az eső

odakint és egy kisebb hatalmú tűzdémonnal játszott. A nyakában
hordott pálcikák egyikéből került elő. Ezen a síkon leginkább vékony
szalag formájában létezett, úgyhogy lángoló kígyónak rémlett elsőre.
A vizsgáló az ujja mozdulataival táncoltatta. A tűzszalag föl– le
bukdácsolt a lebegőben, hurkot vetett magára és átugrott saját farkán.
Ha a férfi ökölbe szorította a kezét, gyerekfejnyi gömbbé zsugorodott,
s úgy világolt a szőnyegek fölött.
Tetszett a móka a férfinak, de leginkább csak azért csinálta, hogy
elterelje a figyelmét a Syennekről.
Megtisztelőnek tartotta Ryek kérését, hogy tűz és árnyékdémonokkal
mutassa meg a birodalom másféle hatalmát Sogron és Morgena
híveinek, s legalábbis elgondolkodtassa a kyreket. A legtöbbször
sikerült.
Biztos volt benne, hogy a Syennek is alaposan törik most a fejüket.
Kezdetben örömmel töltötte el ez a kép, de miután Lyassjar nem
mutatkozott, és már lassan éjközép is elmúlt, egyre több hiábavaló
gondolat gyűlt köré, nem győzte elhessegetni őket.
Viszont pontosan tudta, miként lesz a dolgok sorrendje, ha a Syennek
kitartanak Morgena mellett.
A tűzszalag újra táncba kezdett.
Fertályórával éjközép előtt valaki óvatosan felnyitotta a sátor
bejáratát és beóvakodott. Egy shrad volt az, alighanem amelyik a
kinti bejáratnál őrködött – a vizsgáló nem mindig ismerte meg őket.
– Messir... – próbálkozott hajbókolva, miközben beljebb
merészkedett. Nem az ő tiszte lett volna, hogy ide belépjen, de senki
nem vette át tőle a csomagot.
Egy kisebb batyut szorongatott. Viharverte, sötét vászonzsák volt,
lucskosra áztatta az eső. Vöröses víz csöpörgött belőle.
– A szőnyegek, te átok! – csattant fel a vizsgáló. A tűzszalag megállt a
levegőben. A shrad szerencsétlen mozdulattal próbálta tenyerét a víz
alá tartani. Szinte nyüszített.
– Most már mindegy, te nyomorult! Ki vele, mi ez itt!!!
– Khykkhas Sheballar– on Syenn... volt itt, messir... és azt mondta, te
majd tudni fogod...
– Nagyszerű – mondta a vizsgáló és felállt. – Na gyerünk, nyúlj belé,
mi az?
Izgatottan billegett a sarkán.
A shrad ügyetlen mozdulatokkal bontogatta a zsák száját. Azután
benyúlt, s újabb pöttyökkel szórta tele a szőnyegeket. Kharshaghínt,
Ryek vizsgálóját már egyáltalán nem érdekelték a vízzel hígított
vércseppek.
A katona egy kyr levágott fejét húzta elő végül az üstökénél fogva.
Vérmocskos volt minden haja szála.
– Mutasd a képit! – mondta a férfi és közelebb lépett. A shrad a
vászonzsákkal megpróbálta valami mód megtörölgetni az arcot.
Idősebb kyr férfi volt. Noha soha nem látta még, a vizsgáló azonnal
megismerte. Nehéz is lett volna eltéveszteni. A férfi arcára, a szeme
alá tárt szárnyú hollót tetováltak. Fülétől füléig ért.
– Nocsak, Mhyddar Hysslabhar személyesen? – csodálkozott a ryeki.
Tétovázva nézte a csöpögő arcot. Először csak a fejével követte,
majd egyet lépnie is kellett, ha követni akarta a lassan forgó fej halott
tekintetét. Alig merte elhinni. Végtelen elégedettség ragadta el.
Megkönnyebbülés, hogy a kyrek végül gyávának bizonyultak.
Hosszan, harsányan nevetett. Fejét hátravetette, úgy rázkódott. Lassan
múlt csak a roham. Könnyei kissé elmosták tökéletesnek szánt
arcfestését. A tűzszalag vele csapkodott.
– Ehehe... Micsoda szörnyű hír... ehehe... – megcsóválta a fejét. – Ezt
nem hittem volna, ti kutyák, vihihhihhi... Na mutasd csak közelebb,
fiam! – intett a katonának lassan komolyodó hangon.
Elégedett arccal markolt a vörösre vált fehér hajkupacba, és maga elé
emelte a vértelen arcot. Elismerően nézegette a vágást. Éles fegyver
lehetett, és egyetlen mozdulat.
– Így mindjárt más a helyzet... ehehhe...
Be kellett ismernie, hogy a Syennek könnyen adták magukat. Kicsivel
több ellenállásra számított. Kicsivel több dölyfre és gőgre. Kicsivel
magasabbról szerette volna zuhanni látni a ladyri kyreket. Habár így
sem rossz, azt meg kell hagyni.
– És hol van Lyassjar? – vetette oda foghegyről.
– Ő nem jött, messir – nyögte a katona.
– Akkor most takarodj – intett a férfi és mélyen a kegyelt szemébe
nézett. Felvihogott.
Csak később vette észre, hogy a shrad még mindig ott lábatlankodik.
– Mit akarsz meg? – förmedt rá, azután elkerekedett a szeme.
– Még ezek is a zsákban voltak, messir... – csuromvér holmikat emelt
föl.
Az egyik markában bőrszíjra fűzve két kéz és egy nyelv lógott. Úgy
volt az megcsinálva, mint azoknak a gazembereknek, akiket
tolvajláson és hazugságon kapnak. A vizsgáló felismerte Lyassjar
gyűrűit.
A katona másik tenyerében valami fekete gubics hevert. A vizsgáló
sokáig nem is tudta mi az. Arasznyi, fényes tűvel volt átszúrva. A
fémet nem csúfította vér. Gyanakodva közelebb lépett.
Ordítva hajította keresztül a sátron a fejet, amikor megismerte. Az
nekivágódott a fémtükörnek, véres mázzal csókolta végig és csattanva
döntötte föl.
A shrad mindent elejtett rémültében és kirohant a sátorból. Az
ökölnyi fekete valami toccsanva esett a szőnyegekre.
A ryeki férfi őrjöngött. A semmiből szőtt démon szíve volt az.
A tűzszalag nem mert megmoccanni a levegőben.
 8.

Erdalyn aznap álomba sírta magát. Nehezen sikerült, folyton

előtolult egy kép, amit nem tudott kitörölni a szeméből, s ha lehunyta
a pilláit, csak még élesebben jött elő. És akkor zokognia kellett.
Apa a Kaputorony padlástermében. Fejük fölött feketére vénült,
bonyolult ácsolat. Apróra megfaragott kyrekkel, emberekkel,
állatokkal, szörnyekkel. Körben a Syennek kivétel nélkül. Senki más,
csak középen Mhyddar. Alkonyatkor történik minden, a nyugati
ablakokon véres fényekkel néz be a nap.
A Syennek legszebb ruháikban állnak. A gyerekek egyáltalán nem
értik mi történik, szemükben rettenet. Mhyddar mezítelenül térdepel
az elkopott deszkapadlón, feje lehajtva, haja előrehullik. Legalább
nem látni szánalmasan sovány, gyürtbőrű hasát. Valamit halkan
beszél. Olyan mint egy furcsa ének. A felnőttek imádkoznak. Körben
mindenféle rajzolatok, javarészt olyan betűkkel, melyek nem is
látszanak valódinak. Füstölők. Gyertyák. Apa egyenes háttal, kezében
Holló. A család kardjának élén közben lemegy a nap. Az ilyen
képeket nehéz kitörölni egy gyerek a szeméből. Azt csak kikönnyezni
lehet. Rossz emlékké mosni.
– Hogy tovább lehessen menni emelt fővel – mondaná Amathyss
bácsikám. De nem mondott semmit, hiszen már ott sem volt.
Egy hajó volt ott, körben a türkiz végtelen és egy fiatal leány árnyéka,
amint a korlátra hajol. Erdalyn egy asztal mellett ült a hajón. Az
asztalon gyümölcsök. A fiú már nem sírt, csak szipogott, s időről–
időre karjával eltörölte az egészet. Nagysokára megnyugodott.
Körülnézett.
Egy árnyékvető alatt üldögélt egy hajón. Szélcsend volt, a füstszínű
vitorlákat bevonták, mindent elöntött a napfény.
Szőlők és almák hevertek cseréptálakban egy karnyújtásnyira tőle, A
hajókorlát mellett egy árnyék.
– No, megjöttél – szólalt meg a háta mögött egy ismerős hang.
Erdalyn ijedten ugrott fel, és megpördült. Széke hangos csattanással
dőlt végig a fedélzeten. Mhyddar állt mögötte. Fekete köpönyeget és
ruhát viselt, ami nem úgy nézett ki, mint a régi koldusgúnyája, és
valahogy mégis az volt. Kezében a bot.
A fiú szóhoz sem jutott a döbbenettől. Megrázta a fejét, hátha elmúlik
a jelenés, azután a férfira rontott. Csépelte, rugdosta és újra zokogni
kezdett.
– Hát ezt találtátok ki? Ezt tudtátok csak kitalálni?
Az öreg nem ellenkezett, hagyta hadd tombolja ki magát. Gyengéden
magához szorította a gyerek fejét Erdalyn egy pillanatra még hagyta is
magát, de utána dacosan eltaszította az öreget. Zihálva, kezét ökölbe
szorítva lépett hátra, úgy méregette a jelenést. Azután
elbizonytalanodott, arcán hitetlenkedő fintor. Lejjebb eresztette a
kezeit.
– Te élsz?
Zavartan nézett körül.
– Ha nem élsz, nem lehetsz az Álomsíkon. Ez itt az Antyss nem igaz?
– Igen ott vagyunk – mondta a Koldus.
– Apa megölt...
– A szertartás szerint neki kellett megtenni. Ne kárhoztasd érte.
– Mit...
A fiú összezavarodva ejtette le a kezeit.
– Mi ez az egész?
A Koldus mély levegőt vett.
– Ti, Syennek végrehajtottatok egy szertartást, hogy segítsetek az én
hm... átváltozásomban. Erdalyn szemöldök ráncolva nézte.
Elküldtétek Morgena utolsó kegyeltjének a fejét Ryeknek, s
nemsokára templomot emeltek Tharrnak a dombtetőn: lássák az
emberek, hogy a változás az egyetlen változatlan. De miért?
Mert így senki nem kutakodhat Ladyrban jogtalan. Mert így látják,
hogy a ház gyanú fölött áll. Na ülj le! Széket húzott a gyereknek, s
csakhamar maga is mellé ereszkedett. Erdalyn a tengert nézte.
– És a kyr, meg a démon?
– A kyrt Khykkhas bátyád győzte le kardpárbajban, és most Ladyr
mélyén tartják fogva. A démonnal atyád és Feszes végzett. Esthylla
nővéred szúrta át a szívét. Elküldtétek a ryekinek.
A fiú felkapta a fejét.
– Mi van vele? Visszajön majd?
– Talán nem. Elvégezte amiért jött, még dicséretet is fog kapni érte.
Úgy gondoljuk, ezt a békát le fogja nyelni. Sokat kockáztatna, ha
visszajönne Tharr egyháza ellen, és szerintünk valójában gyáva.
– Tharr háza – barátkozni próbált a szóval. Nem nagyon ment. – És
Morgena?
Hm – mélázott a Koldus. – Minden változik és átalakul, ez ellen senki
semmit nem tehet.
– Hát Morgena is változik? – kérdezte a gyerek.
– Folyvást. Most ezt az arcát mutatja, s mi ezt követjük. A rejtezőt.
Erdalyn a tengerre bámult. Ezt a rejtezőt jobban el bírta képzelni,
mint Tharr házát.
Nagyot sóhajtott. Fejében kavarogtak a gondolatok. Nem mindent
értett, de úgy tűnt, hogy a családja biztonságban van. Csináltak egy
esküt vagy mit, amiről hallgatni fognak, csináltak egy titkot. Igazán
rejtélyesen hangzott, és ez kissé felvidította.
– És a Háromfejű?
– Lesznek még a Syennek Tharr erős harcosai – mondta a Koldus –
de tudnod kell, hogy a ház esküt csak Morgenának tett. Csak neki
szolgál igazán.
– Esküt? – kérdezte a gyerek. – Úgy érted, ez most...
– Nem – mondta az öreg – Ez egy sokkal régebbi történet. Még azzal
a férfival kötöttétek a régidőkben, akinek az alakját most viselem.
Ezért nem engedhettük a démonokat Ladyrba.
– Te voltál az is? – kérdezte bizonytalanul a gyerek.
– Óh nem! Nem... Még csak az kellene. – mosolygott a Koldus – Ki
tudja, hol lehettem én akkoriban... Miket láttam... – Kivett egy fürt
szőlőt. – Vannak régebbi árnyékok is a földeken.
Hogy a fiú nem válaszolt, még hozzátette.
– Amit te láttál az pökhendi utánzat csupán.
Erdalyn is a gyümölcstálba nyúlt. A szőlő kemény húsú volt és édes.
Arra próbált rájönni, hogy kicsoda valójában ez az alak, akivel
beszél. Nem mintha az Alomsíkon bármiről pontosan lehetne tudni,
hogy mi is. De volt egy ötlete. Bátortalanul fogott hozzá.
– Akkor azon a szertartáson apa... izé... te ugye meghaltál?
– Valahogy úgy – biccentett a Koldus. – Ladyr számára bizonyosan.
– És te ott... azt mondod átváltoztál...
– Nem ez a pontos szó rá, de igen. Végül is átváltoztam. A gyerek
mindentudón nézett rá, szája sarkában mosoly.
– Úgy mint a calyrok?
Furcsán szisszent fel a másik. Talán nevetés volt.
– Honnan tudsz te ilyesmikről? – kérdezte.
– Amathyss mondta, a nagybátyám.
– Jól mondta Amathyss neked – Kíváncsi volt, mire akar kilyukadni a
gyerek. Erdalyn büszkén kihúzta magát, mint aki mindenre tudja most
már a válaszokat. Elégedettnek tűnt. És valahogy rendíthetetlennek is.
– Akkor te most afféle angyal vagy.
Mhyddar most valóban nevetett. Fejcsóválva nézett a fiúra.
– Igen, afféle…
A gyerek először mosolyodott el szélesen.
– Még sose volt angyal barátom.
– Hát most már van. – Mhyddar Összeborzolta a gyerek haját.
A fiú hosszasan vizsgálgatta. A sápadt kezeket, a keskeny arcot. A
hollótetoválást az állán.
– Hol vagy most? Úgy értem...
– Most már csak itt – felelte a koldusgúnyás. – Csak itt.
Feltámadt a szél. Az árnyék felemelte a fejét és a változást fürkészte.
– És mi lesz a dolgod? – kérdezte a gyerek.
Az árny nekilátott felhúzni a vitorlákat. Erdalyn úgy gondolta, egy
leány lehet. Minden lassan tűnt át a nemlétbe. Mhyddar is csak egy
eloszló, mosolygó folt.
– A dolgom? – kérdezte – Nehéz lenne úgy mondanom, hogy
megértsd. – Már csak a hangja volt ott. – Mondjuk úgy, vizeket
álmodom.
Erdalyn érezte, hogy valamit még kérdeznie kell, mielőtt végleg
elúszik vele a látomás. Valami okosat.
– Lesz még Morgena hatalmas, mint volt? Mosoly emléke a
levegőben.
– Ez csak egy álom. – mondta a hang. – Aludj!
 S ÉJRE VÁLT A NAP

(A Pyarron szerinti II. századból)

Első rész:
A kutya

1.

A sóstavak fehérek voltak. Fehérebbek a Fellegek havának

hómezőinél. Partjaikon a sziklák őrszemek gyanánt hevertek
szanaszét: talán kórság ütött rajtuk, talán a rossz idők kóbor,
füstszagú démonai. Lábukat sókristályok szegélyezték, akár a
keletvidéki rokolyák a lányok derekát, de álmosak voltak vagy
halottak; vagy csupán a múló vészektől sajdult meg szívük.
Minden fehér volt, meg szürke és kék. A későnyár villogó
napsugaraiban végeláthatatlan fürödtek a fehér sókatlanok, a fehérré
döglött sziklák és magasan az égen, a bárgyún tolongó, bodros
fellegek. Szürkén komorlottak a magasba kapaszkodó szirtek, s a
sólegyek kavargó felhői. Kék volt minden más: a szikrázó égbolt, a
megvillanó légyszárnyak miriádja, és alant az eget mímelő víztükör.
Egyedül Rounn köpönyege volt fakózöld, ahogy egy vízből
előmeredő lapos sziklán üldögélt. Szürke volt a démon is. A rég holt
páncéloktól rozsdálló vízben guggolt, köpésnyire a fehérhajú férfitól.
Mosolyogni látszott, bár kőből faragott arcáról ember nem olvashatta
le valódi szándékát. Úgy meredt ott, mint valami szobor, régmúlt idők
fenyegető tanúja. Két izmos hátsó lábával vízbeholt emberek
csontvázáról morzsálta le a rozsdás páncélgúnyát, s régi sisakok
kagylóhéján babráltak ujjai.
– Miért engedsz szabadon? – kérdezte.
– Nem engedlek – válaszolt tűnődve a kyr férfi, s végigbámult a fehér
horizonton. – Szolgámmá fogadlak. Beláthatod, ez korántsem
ugyanaz.
A démon nem szólt. Szomorún nézett, kiveszett állatok pillantásával
bámulta a harcost.
– Azt hittem – mondta.
– Ismerem a neved – vetette ellene a fehérhajú. – Ismerem a
kristályodat – emelt fel egy szikrázó kődarabot. – Beláthatod, nem
puszta szeszélyből engedtelek ki a Kútból.
A démon nem szólt. Lassan fordult meg, mintha még nem látta volna a
fehérremart kútgyűrűt, amiről a parányi lény nemrég verte le a
béklyóba kötő pecséteket.
– Háromszáz esztendő – morogta. – Nem több, nem kevesebb.
Legyőzőm már rég a földben porlad, s te beszélsz nekem
szolgaságról?
A kyr elmosolyodott.
– Szükségem van rád, s te nem tehetsz ez ellen. Ez minden, ami
bizonyos... a többi nem számít.
– Megszerzem a nevedet, féreg – lihegte a démon – , s akkor félennyi
időd sem lesz társalogni.
– Még a Kút hidege beszél belőled. Ha elvégzed, amire kötésed szól;
szabad leszel.
– Ne kívánd, hogy szabad legyek, féreg – nyüszített a szürke dög. – A
halálod szabadul el akkor!
– Meglehet – felelte szórakozottan a fehérhajú. – Meglehet. – A
vízbefúlt ostromtorony hulláját nézte, s köröskörül a régvolt háború
rozsdás csontvázait. Az áttetsző víz alól csontüregek bámultak fel a
türkiz égre: – Magam mondom meg a nevem, ha kéred. – Felemás
mosollyal nézett a démonra. Szeme sárgán villant.
– Annyira bolond te sem lehetsz, emberféreg. Utolsó szavaid lesznek
azok.
– Kevéssé hinném. – Rounn Lyechard hangja elmélyült, sárga
szemében halott réssé vált a pupilla. – A nevem Harratigrahin sin
Seraphis...
Omló kő ha aláhull.
A démon vinnyogva kucorodott a sós víz fenekére.
 2.

A sziklán üldögélő férfi nagy utat tett meg a sótavakig. Három

hónapja még keserű, égett szag mozdult köpönyege minden rángására,
amint társaival dermedten lépdelt egyre feljebb a szűkülő shuluri
lépcsősorokon. A Ház riadt testőrei és orgyilkosai zavart tekintettel
araszoltak előttük és mögöttük a recsegő hamuban. Ez volt az első
eset, hogy a Lyechard Ház arany oroszlánja nem fennen vonult a
csapat előtt, hanem bő kelmék rejtekében húzta meg magát a bársony
ujjasokon.
És ott lapult mindenütt a szag; nem csak az incognók mélyén s a
háztetők csonka magasán, de a kövek repedéseiben és a halott
virágok szirmai közt is. Az a borzalmas szag, melybe bele volt szőve
a tűztengerben ordító lángok és a mindent lebíró fekete füst összes
kínja; az égő emberek és állatok jajszava csakúgy, mint az
összeroskadó házak sikolyai.
Átható és gyilkos illat volt: messzi pusztulás hírnöke. Már a tengeren
érezni lehetett. A hazatérők napokkal korábban tudomást szereztek a
katasztrófáról, s hiába próbálták magukat bármivel is nyugtatni, a
korommal és pernyével terhes szél jóval érkezésük előtt megfojtotta
minden reményüket. Ha volt is bármiféle titkos bizakodásuk, az
óráról órára erősbödő halálszag úgy sápasztotta el azokat, akár a lonc
a vadvirágot: lassan, könyörtelenül.
Bármivel is keserítette azonban őket a szél, nem készülhettek fel a
látványra. Shulur, a Dél Úrnője, a Tizenhat Ház városa, Ryek
Örököse haldoklott. Kiveszett belőle minden szín és hang. Fekete
volt, szürke és csöndes. Hűlt halotti máglya.
Nyoma sem maradt a kikötőben kavargó hajóseregnek. Akár az ártéri
fák holt ágai, elsüllyedt bárkák és karavellek árboccsúcsai mutattak a
szennyes vízből az ég felé. Csupán elkeseredett halászok csónakjai
ringtak a rothadó uszadékkal teli vizeken. Aki csak tehette,
elmenekült.
Rounn Lyechard nem tarthatott velük. Rossz holddal érkezett.
Bármilyen siralmas volt messziről a város, a távolság csupán
elrejtette a legrosszabbat. Amint a Boszorkányerőd szélárnyékából
kilépve közelebb sodródtak a közönyös áramlattal, hatalmas
freskóhoz hasonlatosan bontakozott ki előttük a gyászos látkép.
Feketére sült raktárépületek, tetőszerkezetüket vesztett, egykor
büszke kereskedőpaloták, füstölgő romok mutatták meg magukat a
közelgő utazóknak. Az iszonyú hőségben megroppant kőépületek
mögött– mellett csupán csöndes terek feküdtek: a fából összerótt
házak, raktárak, kikötői templomok és nyomortanyák komor emlékei.
A szegénynegyed eltűnt. Összeroskadt hamu és zsarátnok volt, semmi
több. S mind fölött ott lebegett a halál keserű szélből és égett
szagokból gyúrt fekete incognója – a kavargó füst.
Rounn könnytelen szemmel szorította a hajókorlátot. Kínjában fehérre
vált ajkát harapta. A háborút túlélt Házak lobogóit leemelték a kikötő
zászlótornyairól, de Rounnt cseppet sem vigasztalta, hogy jó néhány
ellenséges család megtépázott hadijelvényéért nem küldtek el senkit.
A Lyechard Ház nem veszett oda a pusztításban, de mint minden más
túlélő, ők is a megégett paloták mélyére húzódtak sebeiket nyalogatni.
A város igazi urai most a tolvaj– és orgyilkosklánok voltak, tagjaik a
szélbeszórt hamvak között járták az utcákat, s véres csatákban
osztották fel újra s újra a kifosztásra váró területeket.
Gyorsak voltak és kíméletlenek, akár a tűzvihar, amely elől a város
démonjárta kazamatáiban kerestek menedéket. A kikötőt már
végigprédálták: kifosztott raktárépületek, üszkös hajóroncsok
árulkodtak erről. Halott és mozdulatlan volt minden, csupán a
raktárak elé kidobált szemetet hordta fel s alá a szél.
Eső. Eső kell ide és tiszta levegő, gondolta keserűn Rounn. Talán az
elmosna minden mocskot.
A palackzöld köpönyegek sora – a Ház testőrségének csendes
maradványa – moccanatlanul várakozott a móló végében. Tudatában
voltak, hogy a romok közül kapzsi, véreres szemek épp őket figyelik,
ám nem tehettek másként. Urukat várták, akinek apját két napja
helyezték örök nyugalomra Morgena északi szentélyének védett
Árnyékudvarán. A lassan közeledő hajó árbocán nem hivalkodott a
Ház zászlaja, a türkiz alapom ágáló arany oroszlán, mégis tudták, nem
lehet más, aki közelít, csak a gyászoló fiú. A legidősebb élő
Lyechard.
Kitartóan bámulták a mocskos tengeröblöt, az óvatosan oldalazó
karakkát. Csak remélhették, hogy az ellenséges családok hiénáitól
megvédik majd őket saját orgyilkosaik, akik Morgena köpönyegét
magukra terítve várakoztak a romok kőzött. Az Árnyékúrnő sírva
ugyan, de hatalmába vette a várost.
A testőrparancsnok egyedül lépett Rounn elé, amikor a férfi a mólóra
ugrott. Magas, medveléptű kyr volt a néhai Rualan vidékéről. A
gyászoló beleborzongott látásába. Egész gyermekkora állt vele
szemben: minden shuluri emléke, az eszmélésétől egészen viharos
távozásáig.
– Magasabban tartsd azt a pengét, Dom Minior! Persze csak ha
nem akarod idő előtt valami lator rossz acéljára szúrva végezni!
Meleg volt az a nyár, zivatarok fojtó ígérete nehezedett a városra, a
tízéves Rounn pedig elkeseredve nézett a medveléptű kyr szemébe,
aki mosolytalanul szegezte mellének vívótőrét.
– Nagyon fülledt ma az idő, Cyrrian – mondta a tőrmesternek
lemondón legyintve a fiú. Kétségbeesetten nézett körül az
árnyékfoltos gyakorlóudvaron valami más mentségért, amivel
vívómestere előtt kimagyarázhatná elhibázott mozdulatát, ám
tanácstalansága és dühe épp abból eredt, hogy már az elején jól tudta,
csakis saját magát okolhatja kudarcaiért.
– Nagyon ritkán választhatod meg Te a küzdelem idejét, Dom Minior
– mondta közönyösen a magas férfi. Háta mögött farácson
kapaszkodott a palota falára a futórózsa, bimbói és elfeslett virágai
akár a vércseppek. Alattuk, az udvar kövén egész vérfürdő a lehullott
szirmokból. – Mindig készen kell állnod. Akkor a leginkább, amikor
egyetlen porcikád sem kívánja. Elsőszülött vagy, s nagy a teher a
válladon. Ez elől soha el nem menekülhetsz.
Leengedte a tőrt, mintha megsajnálta volna a gyereket. Rounn az
arcán ugyan nem látta., a kék szemekből azonban kiolvashatta. a
tőrmester érzéseit. Sajnálkozás ült azokban a szemekben és
megkönnyebbülés. Megkönnyebbülés; hogy nem kell a gyermek
helyében lennie.
– Ha magam választhatok, akkor mi történik?
– Akkor a tiéd a legelső vágás, Dom Minior – felelte Cyrrian, és
megsimította a gyermek haját.– Ha pedig azt elvéted, magadra vess!
Azon a sok év előtti alkonyon Rounn tűnődve rugdosta a
rózsaszirmokat.
– Nem én választottam az időt, Cyrrian – mondta most fáradt
mosollyal ugyanő. A keserű szél korommal pettyezte hófehér haj át.
– De legalább nem a te hibád, Dom – felelte az öreg kyr. Kék
pillantása mélyén árnyékfoltos gyakorlóudvar emléke remegett.
– Apám?
– Harcban esett el, Dom. Ahogy mindig is élt. Büszkén és
diadalinasan.
Bárhogy küzdött ellene, az emlék hatására egy pillanatra összefolytak
Rounn szeme előtt Cyrrian vonásai. Akármint magyarázták is
tetteiket, érzéseik, az elme titkos kamráiba elrekkentett érzések nem
változtak. Rounn Lyechar nem volt hűtlen fiú. Makacs és hajthatatlan
volt, igaz. De a vér nem válik vízzé, s Akragil Lyechard, bár sosem
mondta volna ki, becsülte fiát hajthatatlanságáért.
Esküdni mernék, bármire, ami előtted is szent, hogy előre láttál
mindent, apám. Láttad ezt a viharvert kikötőt és az öreg Cyrriant,
amint érkezésemet lesi a mólóról. Mert így kellett történnie. Te
tudtad a legjobban, hogy nem bocsátasz meg, amíg élsz, bárhogy
simítottad el a dolgot odabent. S ha magadat ismerted, tudtad azt
is, hogy én, a véred sem dönthettem másként...
Múlt nyarak poros, sirálykiáltásoktól hangos estéi tolultak elő, ahogy
leomlottak a régi sérelem okán emelt gátak. Végenincs lakomák és
végenincs családi háborúk sora bukkant elő a régmúlt kacatjai közül.
Vadászatok és véres orgiák, mely fölött távoli káprázatként lebegett
egy századok óta holt birodalom emlékezete. Mindenre rányomta a
bélyegét, otthagyta keze nyomát a legapróbb mozdulatokon is; bár
senki nem tudta már, mi volt az, amit elsöpört a múló idő, s mi az, mi
csupán kifacsart torzképként élt tovább.
S a múlt nyarak mellé odaálltak a régvolt telek is: a dérlepte faágak
és szobrok, a befagyott Shulur szürke páncélja és a halott árnyak a
hideg sikátorokban. Ott lebegett a sült halak messze bodorodó illata,
a vörös démonforma kályha a Ház oroszlándíszes szánjának
belsejében, s Lyechard anyjának soha fel nem melegedő hókeze.
– Menjünk – rázta le magáról a képeket Rounn, s míg a szótlanul
megforduló Cyrrian a menet élére állt, visszapillantott a karakkára. A
sogronita a mólóra ereszkedő tölgypalló tetején állt. Kérdőn nézett a
férfira.
Rounn csak intett. Tudta, legalább annyira nem szabadulhat a
végzettől, mint felhorgadó emlékeitől. Bármilyen kísérlet, hogy itt,
férfivá válásának kezdetén, maga mögött hagyja a múlt áttetsző
árnyait, csupán annyira sikerülhet, amennyire a ránehezedő
felelősséget lerázhatja a vállairól. Szótlanul indult az idős kyr után. A
család orgyilkosai hangtalanul hagyták oda a homályos zugokat, és
árnyékléptekkel csatlakoztak a dicstelen menethez.
Az egykor borostyánnal befutott falakon mint rémítő sebek terjengtek
a tűzvész üszkös varai. Korommal volt festve minden kő, a leomlott
gerendák egy részét még mindig nem takarították el. Rounn kiköpött a
fejetlenség láttán.
Az egekig ért ez a tűz, érezték mindketten. A haldokló várós
döbbenetes súllyal zuhant rájuk – még a Tűzkobra kegyeltje is szavát
veszítette az őrült tombolás láttán.
– Kedvére táncolt Sogron – súgta neki Rounn. Beszédében sem
tisztelet, sem keserűség nem bújkált; hangja közönyös volt, hideg és
halott. A sogronita nem felelt, válaszként csupán a mellkasának
verődő vándorszentély füstje szállt fel a kármin köpönyeg mögül.
Senki nem látta előre, hogy egyszer ez is bekövetkezhet, bár mindenki
tökéletesen tisztában volt a lehetőségével. A marakodás a hatalomért
Ryek romjain több mint nyolcszáz esztendeje húzódott, s az emberek
életéhez épp annyira hozzátartozott, akár a nappal vagy az éjszaka.
Azok a Nemes Házak, amelyek gyengének bizonyultak, már
generációkkal ezelőtt kihaltak: jeltelen sírokba kaparták őket, vagy
áldozati füstben szakadtak pamatokra. Síremlékül csupán holt
palotáik és birtokaik szolgálhattak, ám ezeket vagy belakták a
gyilkosok, vagy földig rombolták őket, hogy árnyéka se maradjon
annak, aki elbukott.
Átláthatatlan és végenincs volt ez a vérengzés, mely felszántotta és
lángba borította a birodalom dögéből kihasított uradalmakat.
Egyszeri, bármikor felszámolható szövetségek köttettek a marakodók
között – nemritkán még akkor sem volt foganatjuk, ha ősi vér
pecsételte meg őket. Egyazon istenek nevében rántott fegyvert mind,
ki a másik ellen fordult, bizalmatlanság és gyanakvás férkőzött a
barátok szívébe is. Ha akadt nagynéha egy Ház, amely elegendő erőt
gyűjtött ahhoz, hogy maga alá gyűrje a körülötte levőket, azonnal
bosszúért lihegő paktumok születtek ellenük, s eddig egymást
mérgező gyilkosok és mágiaforgatók szövetkeztek az elveszejtésükre.
Kevesen élték túl. Csak a legerősebbek.
Holt Házak szolgái fosztogattak a senkiföldjén. Éhezők és
nyomorultak ármádiái özönlöttek a felprédált földekre, ahol a
legerősebb Házak megmaradt sarjainak csatamezei felett dögmadarak
fellegei kerengtek. Sötétség komorlott mindenütt, amihez Kyriának
valaha köze volt. Hiába mondogatták perzseltfalú védműveik rejtekén
a hóhajú harcosok, hogy a háború csak a kyr vért tisztítja meg –
érezték, hogy mindaz, ami körülöttük folyik, nem más, mint maga az
Őrület, s hogy hibás okfejtéseik, részigazságaik mögül a mindent
elnyelő Halál les összekuporgatott birodalmaikra.
Nappal is tartó sötétség volt ez, s senki nem csodálkozott, hogy
idővel az éjszaka szörnyetegei is előmerészkedtek. A múlt minden
rettenete a föld színére nyitotta kotorékát. Nem volt halandó, aki ép
eszében ne kétkedhetett volna, a járványok és az őrület szabadon
prédált, s olyan sötétség áradt mindenünnen, mely a maga képére
formálta az ellenállni képteleneket.
De megfáradt már mindenki, akiben csak egy csepp józanság is
maradt, s hiába beszéltek a Boszorkányerőd Hatalmasainak
ellentéteiről, bennük bíztak a békét szomjazók. Mert ha maradt
valakinek ereje a Káosz visszaszorítására, Kyria atyjai voltak azok.
Ez a csipkedíszes, fekete óriás volt mindenek fókusza, ide gyűrűzött,
itt találkozott múlt, jelen és jövendő, az ő jéghideg árnyéka mutatott
irányt élet és halál között. Ám a Boszorkányerőd háborgott: Shulur
kormos füstje mögött szakadatlan morgott, remegett a mindeneknél
vénebb épület.
A romos lépcső az utolsó fokait védelmező fal mögül tűnt elő újra.
Az ősi lak megszenvedte a tűzvészt, de nem adta meg magát: roppant
üszökhalom közepén trónolt, a környező házak és a fából rótt
városrész maradványain. A Lyechard Ház kastélya, mely mogorva
óriás volt annak előtte is, most egyedüli úrként terpeszkedett a
dombtetőn. Legmagasabb tornyán érintetlen türkiz zászló lengett a
környékről felszálló koromfüstben; a selyemlobogó közepén a
karmos– agyaras oroszlán táncolt.
Rounn mélyet lélegzett. Tizenöt esztendeje látta utoljára a lekoppadt
boltíveket, a vénségükben is erőt sugárzó falakat. Keserűen élt benne
az a villámfényes éjszaka, s keserű volt a tizenöt év előtti eső minden
cseppje. Mérgező, akár a füstös levegő most az incogno alatt. A
sogronita is lelassította lépteit, és megállt a ziháló Rounn mellett.
Cyrrian mintha megérezte volna ura tétovázását. Régi kopó volt, a
családdal egy levegőt szívott immár negyvenhárom esztendeje:
Szavaiban szégyen és fájdalom.
– A park odaveszett, Dom. Akárha az istenek tüze zúdult volna ránk.
Rounn felhördült. Mélyről, mint az arénák vadjai. Nem mintha bármit
is számított volna. A tehetetlenség keserve szakadt ki belőle. Apja
halála, a családnyomora, tizenöt év minden kínja tolult elő. Fekete
felleget vert a lába, ahogy újra elindult. Emberei riadtan léptek félre
az útjából. Cyrrian állta legtovább a tekintetét, de megakadt a
lélegzete amint észrevette a változást. Sárga szemek villantak a fehér
üstök árnyékában, mint hamu alól a parázs. Megváltozott Rounn
mozgása is. Sosemvolt süvítésben lopózó állat lépett a helyén,
evilágtól tiltott lény. Idegen volt, akár a hangja, a nyelv a szájban, a
karommá görbedt vékony ujjak a kezén.
Kyr volt ugyanakkor, s kyr maradt minden lélegzete, míg a tűzben
megvetemedett kovácsoltvas kapuóriáshoz ért. Ám akkor a másvilág
ordítása szakadt ki belőle, mélyről, sosem látott síkok ege alól.
Közönséges halandó keze elvásott volna abban az ütésben, ami
sarkaiból fordította ki az összegörbült kaput. A kormos vasszörny
csikorogva zuhant a szénné vált növények közé.
 3.

Rounn Lyechard felfelé tartott a sómarta domboldalon. Lépései

nyomán fehér por kezdett lassú táncba. Állhatatosan haladt a kopár
emelkedőn, hószín hajára, fakózöld köpönyegére a domb tetején
búslakodó vörösfenyők vetettek árnyakat. A démon engedelmesen
haladt mögötte, torz talpai ormótlan nyomokat rajzoltak a sziklákra.
Konokul hallgatott, durva arcát a napfény felé fordította, hogy elűzze
a háromszáz esztendő nyirkos hidegét. Hiába is próbálkozott.
Legbelül fagyos maradt, lélek nélküli testében örökkévalónak tűnő
hóvihar dúlt – s vihart kavart benne az előtte haladó apró, törékeny
alak is.
Szerafista. S mind közül a legrosszabb.
A domb tetejéről lankás vidékre nyílt kilátás. Kiégett fű és száraz
kórók terjengtek a láthatárig, csak itt– ott gyűltek magányos
csoportokba a vörösfenyők. Drayh rejtekhelye nem volt messze. Egy
kicsiny, árnyas ligetbe húzódott, közel a sótavakhoz kanyargó halott
patak fehérremart partjához. Kármin köpönyege mélybíbor árny volt
csupán a fák alatt.
Harsogott a lábuk alatt a száraz gyom, minden léptükre szöcskék
bágyadt csapatai ugrottak fel.
– Mi dolgom lesz, Seraphis? – morogta a kőkoloncszín teremtmény.
Rounn nem válaszolt, makacsul sétált a közelgő árnyak felé. A
szöcskék kitértek az útjukból.
Két éjszín alak várt rájuk a fenyőliget tűlevél– szőnyegén. Éppen
mérhetetlen sötétségük emelte ki őket a fák rajzolta háttérből. Akár a
teliholdalt árnyai, úgy álltak ott, elnyeltek minden fényt, vonások
nélküli arcuk semmit nem tükrözött.
Ha volt is testük, inkább tűntek a shuluri árnyjátékosok által életre
keltett figuráknak, semmint élőlényeknek.
Nem éltek ugyan, ám többek voltak egyszerű pergamenfalapoknál.
Testük volt, testükből sarjadt fegyvereik voltak, s némi akarattal is
rendelkeztek, noha minden moccanásukat gúzsba kötötte a mögöttük
guggoló kármin köpenyes alak. Koromból gyúrták mindkettőt, lassan
porló porcikáikat mágia fogta markába. A sogronita parancsára kissé
félrehúzódtak, hogy Drayh megszemlélhesse a későnyári fényben
közelgő két alakot.
Rounn felszabadultan, könnyedén mozgott, háta mögött idegen
léptekkel araszolt az életrekelt szikla.
– Hát megcsináltad, kurafi... – dünnyögte maga elé a sogronita. Nem
kételkedett egy pillanatig sem, ám a valóság mégis képzelete ellen
való volt. Tudta előre. A csillagok soha nem vezették még félre.
Letette öléből az íróbőrt: a csillagábrák a pergamennel együtt
tekeredtek össze. Felhajolt velük együtt, s szem elől veszett az a
nyugtalanító gondolat is, mely nem hagyta békén, mióta felrajzolta a
horoszkóp felső konstellációját. Ott volt, homályosan és értelem
nélkül. Sötét, hátborzongató jelenés volt, minden határozott jelentés
nélkül való. Hatása kiterjedt a Miramar és a Dathes házaira, s ez
semmi jót nem jelentett. Semmi jót.
Rounn lehuppant a tűlevelekre, hátát egy megcsavart fatörzsnek
vetette. Diadalmasan pillantott a Sogron– papra. Sárga szemében
vidámság csillant és megkönnyebbülés. Most először, mióta Sahhan
romjainál kijátszották az árnyékgyilkosokat. Vékony, karomszerű
ujjaival a démonra mutatott.
– A neve Sharthassin. Ha ő nem, hát senki sem kerítheti elő nekünk a
Kutyát.
A Külső Világ e síkra börtönzött teremtménye nem mozdult. Megállt a
fenyőliget ritkás árnyékain kívül, és lehunyta szemét. A napot vágyta.
A meleget, hogy elűzze testéből háromszáz hosszú esztendő hidegét.
Ekkor hallotta meg Drayh a hangot. Ügyet sem vetett rá.
Tücsökzenének gondolta. Rovarok andalító neszezésének. Az egyik
koromszolga hátáról finom, fekete por hullott a megtaposott
tobozokra.
 4.

Anyjának különleges érintése volt. Rounn ha akarta volna, sem

tudta volna elfelejteni az óvó, cirógató simogatást, az egyedüli női
kezet, mely annyi melegséggel volt tele, mint egyetlen másik sem.
Pedig örökké hideg volt ez a kéz, bársonyos és halovány, akár a hó.
Tizenöt esztendő elteltével sem változott sokat. Mélyebbek és
fáradtabbak lettek ráncai, s talán gyengébb a szorítása is. Most mégis
kétségbeesett érővel vonták anyja megtört testéhez. Tizenöt
végeláthatatlan esztendő volt ez erő mögött, minden vigasztalan
aggodalom és elfojtott indulat. És ott volt mögötte a magányos
öregasszony minden riadalma... s a friss gyász fájdalma is.
Egy ideig nem szólt, csak némán bámulta a fiát. Nagyobb volt az
öröme, semhogy szóvá tegye a színejátszó szemeket, az inas karokat,
a görbe körmöket. A lelkét adta volna érte, hogy ezentúl mindig a
közelben lássa.
– Fogytál – mondta azután megrovón, s leereszkedett a hatalmas
karszékbe. A görbe körmű kezeket nem engedte el. Rounn bűnbánón
mosolygott. Több volt ebben a mosolyban a kötelességtudat, mint a
lelkifurdalás.
– Még mindig gyönyörű vagy, anyám – válaszolta halkan. Tudta, nem
sok ideje marad a gyöngédségre. A Lyechard Ház asszonyai híresen
konok és zárkózott nők voltak, s anyja semmiben nem ütött el tőlük.
Kitudja, mennyi időre hajlandó enyhíteni a szigorán?
A fogadóteremben ültek, körülöttük lassan birkóztak a sűrűsödő
homállyal a gyertyák. A falikárpitok ablakok felőli oldalait
megperzselte a nemrég itt dühöngő tűzvész, néhány újabb trófea
került a boltíves falakra, ám más nem változott. Titkos tárgyalások,
alkuk és árulások néma tanúja volt itt minden. A kopott szőnyegek, a
lakkozott asztal, körben a magas támlájú karszékek, s mind a falon az
üres szemüregekkel bámuló koponyák. Vér és izzadtság is bőven
hullott a századok alatt az asztal, a padlat majd’ minden pontjára, ám
a dolgos kezek, az árnyékokba, függönyök mögé húzódó tőrök, s a
méreggel pecsételt paktumok elejét vették, hogy bármi
kiszivároghasson, ami a Házra terhelő lehetne. Minden más ellenére
lett volna a fennmaradásnak.
– Időben érkeztél, Rounn – mondta erőteljes hangon az anyja. Az
előbbi kitörés utolsó nyomai is eltűntek. Nyakán a kék erek nyugodtan
lüktettek, könnyet nem ismerő szemeiben pusztán kíváncsiság és erős
akarat villant.
– Nem elég korán – vetette ellene a férfi. Hangja bizonytalanul
csengett, még a maga számára is. Idejét sem tudta, mikor hallotta ezt a
hangot a saját szájából.
– Halgass! – ugrott a sárga szemekre anyja átható pillantása. – Tudod
j ól, hiába minden. Apád inkább meghalt volna, mint hogy magához
engedjen. S ha ez mégis előfordult volna, talán abba szakad meg a
szíve. – Lemondón csóválta meg a fejét. Férfiember nem sok jót
olvashatott ki ebből a mozdulatból. De most itt vagy, s a te dolgod,
hogy megóvj bennünket. Veszteségeink korántsem oly súlyosak; hogy
bárki kedve szerint összeroppanthasson, s ha a hírek igazak, minden
Ház a saját sebeit nyalogatja, nincs érkezése, hogy a másikra rontson.
– Pihenj, anyám. A had férfidolog.
A komor asszony sokáig nem válaszolt. A füstös szél bekúszott a
szobába; s új csigákba görbítette fehér haját.
– Férfidolog – sóhajtott. – Volt bármily dolog valaha is, amit
tisztességgel elvégeztetek? – Hogy választ nem kapott, szomorún
elmosolyodott. – Gyanítom, aligha lesz bármikor.
 5.

– Megbomlott a világ – mondta a sogronita. – Szomorú

együttállások ezek – mutatott a fekete csillagkárpit ékköveire.
Tintaszín felhők csíkozták az ezüstsújtásos eget Shulur felett, s a kék
hold mind előrébb tolta a szemhatár irányába udvarát. Keserű és égett
volt minden körülöttük. Ócska, elhagyott romok között poroszkáltak
lovaik a halotti csendben. Korom, hamu és üszkös dögök hevertek
mindenfelé. Irtóztató rovarlábak alatt lopakodtak át csendben: félig
elégett ácsolatok meredtek így a csillagokra, bármerre mentek.
Éjszakánál is feketébb hátasaikat mintha az Éjközép puha
bársonyából formálták volna; holtaknál halkabban léptettek a tűz
diadalának mezején. Csupán néha roppant lábaik alatt morzsálló
fahasáb, csont vagy szikla. Másutt forró üregek felett dübögtek el,
alattuk még mindig konokul izzottak a Lángéjszaka életre hívta
parázsfészkek.
Shulur a kárhozottaké lett. Élőholtak üvöltöttek estéről estére a
holdra, torzlelkű mágiahasználók lelkét követelve, akik
visszarángatták elhamvadt testüket a nemlétből, hogy saját szolgáikká
alázzák a csavargók és kereskedők, kiváltságosak és nemtelenek
halálban együvé került testeit. A megerősödött csavargóbandák
szabályos háborút vívtak az éhező nincstelenek halálraszánt
hordáival, akik csupán létszámfölényükben bízhattak, s épp emiatt
ítéltettek éhhalálra. A legelkeseredettebbek kudarcra kárhoztatott
rohamokat intéztek az elzárkózó Nemes Házak kastélyerődei ellen,
vagy az épen maradt kerületek sebtében emelt falai mögé igyekeztek
bejutni. Árnyak moccantak a holt kapualjakban, s nyomuk veszett, ha
bágyadt fénnyel felderengett a hajnal.
Ryek Örököse – mások szerint gyilkosa – lepaktált a homállyal. Égett
szagú, ólomszürke volt a szél, s a nappal sem hozott jobbulást; a
tompa egekből tizedik napja hullott a hamu és a pernye. A Shulur–
folyó szigetei üszkös zsombékok voltak csupán a dombokról nézve,
magányos foltok, hisz majd’ minden híd összeroppant a tomboló
kemencében. Télidőről ittmaradt huzatok kúsztak a nyirkos folyóágy
felől a felperzselt dombok irányába.
Tűz, hideg és sötétség. Talán csak ennyi kellett, ez hívta életre a
Kutyát. Bár sem Rounn, sem Drayh nem hitte, hogy bármi köze is
lehet az élethez. Nem tudtak róla semmit, de érezték, hogy nem
létezhet oly élőlény, mely ily dolgokat fiadzana.
– A Kutya konstellációja elfordult – fordult Rounn felé a sogronita,
elszakítva tekintetét az égi kupoláról. – Harmadnapra megharapja a
földeket.
A fehérhajú nem válaszolt. Arca, kusza sörénye, inas kezei csupán
halotthalvány foltnak rémlettek a romlottezüst éjben. Lova hang
nélkül kapált a puha hamuban. Rounn Lyechard a sötétséget kémlelte,
a csorba csontokkal felhintett korommezőt. Hallott valamit. Lassú,
óvatos lépteket – talán egy pokolbéli eb holt szuszogását. Három est
óta keresték a láthatatlanul szemerkélő hamueső mögött. Eleddig nem
látta senki, csupán a néma kövek közt indult meg a szóbeszéd.
Fecsegés az önmagát az éjszakába ellő dögről, a láthatatlan
teremtményről, aki Shulur jövőjét kutatja a romok között. A Lyechard
Ház vezetője pedig nem akarta azt a jövendőt, amit ez a bestia kapar
majd elő a formátlanná égett pincék mélyéről.
Az óvatos szuszogás ismétlődött. Jobb kéz felől jött, Igere romos
szentélye felől. A Sogron– pap halk parancsára a koromlovak
megdermedtek. Csend szőtt áttetsző fátylat a szitáló hamuesőbe.
Sunyi, farkavesztett homály lopakodott köröttük. Arcukat finom
ujjakkal simogatta a pernye: emberek, állatok s holt tárgyak pelyhei, a
Halált szolgáló istenek gonosz ajándéka.
Újfent moccant egy láb, majd még egy.
Rounn halottszín arca a tűz istenének papja felé fordult. Lángokból
szőtt kígyó robbant körülöttük a világra, kék tűznyelvekkel sziszegő
féreg. Akárha a holt, elégett anyagokból kelne életre a pusztító
hatalom, halovány fénnyel siklott körbe a romok kísértetlángja.
Kígyószáját a sötétségre nyitotta.
Nem a Kutya volt az, hanem három villogó szemű árnyék. A
lidércfényben köpönyegük ibolyaszínben lobbant mögöttük, kezükben
méreggel festett kard. Az első sikoltó fáklyává lett a sistergő kígyó
harapása nyomán, a másik kettő beugrott a halványuló lángkörbe.
Rounn sötét homloka alatt zsarátnokpár lobbant. Drayh koromlovát
táncoltatta, hogy letiporja a támadóit. Készültek ellenük. Míg az
egyik Rounn felé sújtott, társa püffedt vizestömlőt hasított fel, s a
fekete hátas tomporára zúdította tűzzabáló tartalmát. Drayh
meglepetten kiáltott fel, manával összefércelt lova pöffetegként
rogyott össze alatta, s amint a pap a fojtó szagú romokba ütötte fejét,
lidércfényű tűzkígyója is kihunyt.
Rounn hátasa is összerogyott, jókora, száraz koromdarabokra esett
szét – gazdáját tán épp ezért nem érte a méreggel preparált penge.
Bokája kibicsaklott az egyenetlen talajon. Hátratántorodott.
Támadója a tűzkígyó kihunytával ismét visszasimult az árnyak közé,
de Rounn immár látta őt: az orgyilkos szíve lomhán pulzáló
lámpásként függött az éj szakában, kék ívekkel rajzolták meg testének
minden mozdulatát a közönyösen dolgozó vénák és artériák.
– Harratigrahin seyh vynertess – suttogta maga elé a Lyechard Ház
feje. – Harratigrahin siunn hiksess!
Tompa, tárnamélyi hang. A vérhálóból rajzolt alak megdermedt.
Ekkor lobbant az égre a háta mögött az éteri láng. Sogron pusztító
hatalma kapott erőre társa nyers életerejéből. Hangtalan tüzet
sikoltva dőlt fel a rángó bábu. Az erekkel megrajzolt férfi
visszapillantott áldozatára. A rángatózó tűz fényében Rounn alakja
homályos foltok és árnydarabok kusza szövedékére hullott,
parázsként lángoló sárga szemei alatt az orgyilkosra nyitotta szájának
odvát. Kék kígyóként tekergett a nyelve.
A varázsszavak összerántották körül a manát. A bénultan álló
orgyilkos kéken vibráló erei recsegve nyíltak meg Rounn
zsarátnokszemei előtt, égszín szívének lámpása egyetlen villanásban
elenyészett.
Szertefolytak az éjszakába a fények, s kihunyt Sogron életből rakott
máglyája is. Keserédes bűz áradt el a környező romok között. Rounn
Lyechard felakadt szemekkel rogyott hanyatt, orrából múlt udvarok
szökőkútjainak vizeként tört elő a híg vér.
– A Sab’dagharn Ház... – motyogta elerőtlenedő hangon. A tárnamély
zöngék belesápadtak zavart beszédébe – ...a Sab’dagharn Ház
tőrvetői voltak, Drayh!
Aztán megdermedt benne valami, s elfúlt a hangja is, ahogy teste
oldalt hanyatlott, Morgena árnyai közé.
Drayh Thyn– Sibassin, az egykori Adwilron tartomány Tűzőre, a
mocsokfényű hajnal eljöttéig virrasztott Rounn mellett. A mentális
behatolásoktól védett Lyechard kastélyerőd néma volt minden
próbálkozására, és a palackzöld ujjast viselő őrjárat csak két órával
pirkadat után bukkant a romok közt rejtőző férfiakra.
A hamueső mintha ritkult volna, s az ólomhoz hasonlatos mennybolt is
bátortalan kísérleteket tett a megtisztulásra. A nyugati égen még
parázslottak a csillagok, s a rézszímhold sápadtan trónolt a város
felett.
A Tűzkobra választottja csak akkor vette észre a nyomokat a puha
koromban, amikor Lyechard hordszékét már megemelték a Ház
szolgái. Tizenöt lépésre az elszenesedett holttestek tompa vicsorától
egy hatalmas kutya lábnyomai rajzolódtak ki a tompa derengésben.
Akárha egy komédiát lesett volna meg.
 6.

A völgy még a hajnali esőtől füstölt, amikor a domb gerincére

kapaszkodtak. A nap a hátuk felől tornázta magát mind magasabbra a
mennybolton, lábuk előtt, a tinta árnyékokban ékkövekként csillantak
a vízcseppek.
– Shawor – mutatott a ködös hasadék irányába Drayh. – A patak két
partjára építették. Annakelőtte híres vásározóhely volt, ma nevenincs
porfészek egy hasonló Ház pálcája alatt.
Rounn a fényeket bámulta. Komoly erődítésnek, csapatoknak nyomát
sem látta, s a város környéke is nyugodt álomban terpeszkedett a
láthatárig.
Shawor. A név mit sem mondott neki – százszámra láthatott hasonlót a
rosszsorsú vándor Ryek majd’ ezeréves romjain. A nevüket sem volt
érdemes megjegyezni, egyik se tűnt ki semmivel a többi közül. A
szerencsésebbek csak egy úrnak adóztak, a boldogtalanabbakról
többen próbálták lenyúzni ugyanazt a bőrt. Névtelen vagy bukott
famíliák, összerabolt hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó Nemes
Házak harácsoltak mindenütt, hogy elegendő kóbor zsoldost
fogadhassanak más kóbor zsoldosok elveszejtésére, akik mások
pénzéért, vagy csupán saját szakállukra vetettek üszköt bármire, ami
lángra kaphatott.
Rossz idők járták, s ha valaki már a végét sejdítette, csak annál
szörnyűbbek érkeztek. Kehes szellemlovuk mögött éhínség
botladozott, járványok húzták szakadt palástjukat. Az emberek között
nem voltak erősek, csak erősebbek, s ha valaki egyszer is elvétette a
következő lépést, menthetetlenül alázuhant.
– Nem látok semmit, ami veszélyes lehetne – dünnyögte Ruonn.
Szeme sarkából a sogronitára nézett. Drayh nem figyelt. Mintha
hallgatózott volna, kezét időnként tétován a füléhez emelte.
A koromszolgák némán álltak mellettük. A démon sziklateste szürkén
gubbasztott a hátuk mögött, roppant vállait a gyenge fényben
fürösztötte.
– Nézz körül – fordult felé Rounn – , s ne mutasd magad senkinek!
Figyelj a szagokra... a Kutya szagára!
Nem látszott különösebb érzelem a démon arcán. Egykedvűen
feltápászkodott; darabos teste láttán az ember szinte hallotta. az
egymáshoz súrlódó szikladarabok csikorgását.
– Megteszem, Seraphis – recsegte, s felrepült. Oly könnyen, akár a
pitypang pihéi. Zömök teste megfakult, s kékre szineződött, mint az
ébredező ég.
– Abban a romban húzódunk meg addig – mutatott nyugatra Rounn.
Vad indák és bokrok vették birtokukba azt a pár öl magas falat, ami
nem messze tőlük álldogált, kőhajtásnyira az erdő szélétől. Egykor
tehetősebb udvarház lehetett, esetleg díszesebb vámszedőtorony.
Mostanra elhagyott, legyőzött emléke volt csupán a múlt koroknak.
Nem volt egyedül. Rounn sejdítette, hogy ha mégis lemennének a
völgybe, számtalan testvérét látnák ugyanilyen siralmasan ácsorogni a
városkában, mely felélte már a neki szabott időt. A romok felé indult.
Drayh a mozdultra felkapta a fejét, zavart pillantást vetett a kyrre,
melléről szürkés füstöt köpött a szélbe a vándorszentély. Azután
követte a fehérhajút a romok felé. A koromszolgák utána fordultak.
A romok halottak voltak. Senki nem kívánta magának, senki nem vette
a fáradtságot, hogy régi fényét visszaadja. Rounn úgy vélte valamely
gazdagabb családé lehetett egykor, s végigsétált a fűvel benőtt kerítés
mentén is, amíg tehette. A régi idők udvarát már jórészt visszaperelte
az erdő. A törött lépcsőkön fák vetették meg lábukat, moha és iszalag
lepte az egykori szökőkutak megrepedt márványmedencéit.
Mire visszaért, Drayh egy faszéndarabbal gyilkost rajzolt imát
morogva a lepergett falfestményekre. Mana kötötte a hideg kövekre, s
az ad majd neki elegendő erőt arra is, hogy ha kell, lemászhasson
onnét.
A sogronita észre sem vette, mikor tért vissza Rounn. A darazsakat
hallgatta. Ott zsongtak legbelül. És mindenféléről meséltek neki.
A démon nem talált semmi különöset a város körül. Évekkel ezelőtt
lerontott falak maradványai ölelték északról, melyeket csak
vesszőből font kerítésekkel, sekély árkokkal és karóvermekkel
pótoltak. Volt ugyan néhány nagyobb épület, ám számottevő védelem
egyiket sem óvta. Szervezetlen katonák és elbágyadt csőcselék
ődöngött utcáin, a kiégett tornyok és megrogyott házfalak között.
Megtaposta már a dúlás ezt a várost és nem vette az erőt, hogy még
egyszer megtegye.
– A Kutya? – kérdezte Rounn, miután a démon szűkszavú
beszámolója végére ért.
A túlvilági lény komoran intett nemet.
– Ha itt van, úgy simította az ügyeit, hogy ily messziről észre nem
vehettem.
– Rendben. Mi bemegyünk, te az út északi kijáratánál várj ránk. Ha
mégis kellenél, üzenek. Erre azonban nem szívesen kerítenék sort.
A démon szótlan biccentett. Lekucorodott á kopott freskók alá;
csikorogva morzsolta össze a faldarabokat. Gyalogszerrel indultak a
város felé. A nap már feljebb kúszott, maga mellé gyűjtötte a hajnali
ködbodrokat. Kiszáradt fű illata lebegett mindenütt, a poros út szőke
szalagjára szederfák festettek kéklő árnyakat. A fekete gyümölcsök
édes illatára legyek ezrei gyülekeztek, méltatlankodó zúgással
rebbenve mindannyiszor, amikor lépteikkel felriasztották őket.
A dunnyogó kórus mégis más emlékeket ébresztett Rounnban. Talán
az árnyékok legmélyéről szivárgó hideg tette.
Poros út volt az is. Messze nyugaton a kék zászlók alatt. küzdők is
szederszín arccal feküdtek szerteszét azon a nyáron. Arcukon
ugyanúgy legyek másztak, s ugyanolyan átható szaguk volt. Mégis ez a
makacs zümmögés volt, amitől a hideg most végigkarmolt Rounn
hátán.
TUDTAM, HOGY EMLÉKSZEL... AZ ILYET NEHÉZ FELEDNI.
Hagyj békén! Most semmi szükségem rád!
DE IGENIS VAN, EMBER. SOKKAL INKÁBB, MINT HINNÉD.
Rounn zihálva rogyott a földre. Nyála megáradt patakként habzott álla
két oldalán.
NEKEM ADTAD A NEDVEIDET, EMBER. NE MERÉSZELJ ERRŐL
MEGFELEDKEZNI!
Drayh segített feltápászkodnia. Beszélő darazsai most csendben
voltak, ám előtte megtiltották, hogy Rounn előtt szóljon róluk. Talán
csak a koromszolgák tudtak róla, ők azonban hallgattak. A város előtt
felöltött barna kámzsáik alatt feketévé lett a szél.
A kis koszfészekben mindenki gyanakodva méregette őket: A
Lyechard Ház feje nem is várt mást, egykedvű közönnyel bámult
keresztül a házak poros odvaiból előszivárgó szürke alakokon. Nem
ők érdekelték, nem miattuk sétáltak be a haldokló városkába. Lovak
kellettek mihamarabb. A Shulur óta nyomukban lihegő
árnyékgyilkosok mérgei végeztek a régiekkel, s ha előnyt akartak
szerezni, mindenképpen újakra volt szükségük.
Mire a városkát kettészelő patak mentén beóvakodtak, Rounn számára
nyilvánvalóvá lett, hogy nehezebb dolguk lesz, mint számította.
Mímelt közönyössége álcája alól tökéletesen kikémlelte a döglődő
települést. Egyetlen épülete volt, mely többé– kevésbé megőrizte
múltbéli erejét. A város középtájáról emelkedett a poros házfalak
fölé: Jól– rosszul újjáépített raktárépület lehetett, amit vaskosabb,
ormótlan tornyokkal toldottak erődfélére az összeomlott házak
maradványaiból. Három tornya volt, csonkaujjú kézként meredt a
város fölé. A legmagasabb ujj csúcsán ismeretlen család zászlaja
lobogott – kék kéz, s talán csillagok. Semmitmondó hivalkodása
nevetséges kísérlet volt csupán. Talán még a megfáradt alattvalók
sem hittek benne.
Rounn nem emlékezett pontosan, ezeken a vidékeken mely ősi
famíliák bírnak még erővel, ám gyanította, hogy a zászló nem tartozik
egyikükhöz sem. Kóbor szerencsevadászoké, bepiszkolt kyr
vérvonalé lehetett, mely ugyanúgy fog eltűnni, akár a város maga.
Mégis arra vették az irányt, a sötét ablakszemek mélyéről figyelő
pillantások semmi jót nem ígértek.
Kis tér ölelte körül a raktárból lett palotát. Poros, szélfútta domb,
amelyről elhordták a házak törmelékét. Az egykori lakóépületek most
görcsös tornyokba formálva dőltek a néhai raktár vagy malom
oldalának: Két kisebb szekér álldogált kőhajításnyira a falaktól; mint
elárvult gyerekek, úgy fordultak a másik felé. A lovak nem voltak
mesebeli paripák, kissé távolabb csapták ki őket egy beteges színű
gyepfoltra. A két szekér között kis tűz égett, kormos bográcsféleség
gőzölt felette. Hárman ültek a tűz körül, hátukat a rossz vasalású
kerekeknek vetve. A szekerek oldalára rikító színekkel mázoltak
valamit. Néhány bátortalan gyerek bámészkodott a közelebbi házak
árnyékában.
Közelebbről már pontosan látták, mit festettek a kordék oldalára.
Bogarakat. Két egymást közönyös dühvel markoló bogarat, fekete
szarvaikat bőszen feszítették egymásnak.
Bogárviadorok, gondolta Rounn. Szája féloldalas mosolyra nyílt.
Emlékezett rájuk, emlékezett a hasonlókra, akik gyermekkora
szélszagú Shulurjában időről időre felbukkantak, zajos, lázasan
hadonászó csőcseléket gyűjtve maguk köré. Még neki, hóhajának
minden kiváltságával is nehéz volt átfurakodnia a tengertől és
izzadtságtól bűzlő tömegen, ahol a nyirkos markokban rézdarabok
csörrentek, inas vállak és testek feszültek egymásnak és az egész
felett, hosszúlábú székén trónolva egy dúskeblű lány gyűjtötte a
fogadások pénzeit. Kenderszín haját felkapta a szél, bosszús
mozdulattal simította hátra, mosolygós tekintete megakadt a
kétségbeesetten furakodó kisfiún.
– Bugrisok! – kiáltotta. – Engedjétek közelebb az úrfit! Rounn akkor
hálásan pillantott a lányra, de hóhaja semmi más előnyt nem
biztosított neki, mint hogy közelről figyelhesse az ökölnyi bogarakat.
– Raininn legderekabb, legharciasabb bogarai! – harsogta egy
foghíjas, kölyökképű fickó az izgatottan hadonászó tömegnek. Azok rá
se hederítettek, egymást túlkiabálva próbálták megtenni tétjeiket
valamelyik konokul maga elé meredő, gesztenyeszín bogárban bízva.
Bűzlött minden, s az izzadtság, hal, vizelet és kikötőszagon túl az
izgalomé is ott úszott a levegőben, ám Rounn már észre sem vette. A
hátának feszülő szikár testek lökdösése sem zavarta. Elbűvölten nézte
a két választott bogarat; egy kis farönkre rakták a közönyös
viadorokat, szemben egymással, s kicsiny pálcikákkal nógatták
mozgásra őket.
Komótosan, kedvetlenül indultak egymásnak az aprócska unikornisok,
ám a rönk közepe táján hirtelen megdermedtek, s gyilkos dühvel
rontottak a másiknak. A tömeg felhördült, soha le nem kevert pofonok
haragja, a hiábavaló munka keserve, a tehetetlen szegénység minden
kínja tört ki most ebben a kiáltásban. Nem volt ott több felnőtt, csak
egy, a nagymellű, kenderszín hajú lány, aki elnézően mosolygott a
nekivadult gyereksereg láttán, s csak nézte a csillogó szemű kyr
fiúcskát, ahogy együtt kiabál a többiekkel.
– Mitől szaladnak egymásnak? – kérdezte Rounn a kölyökképűtől. Ez
már este történt, a viadalok végeztével. Mellettük tűz ropogott, piros
árnyakat rajzolt az arcukra, s a Lyechard– testőrök medveléptekkel
rótták hiába kutatva az utcákat, immár órák óta.
– Egy kis trükk – vigyorgott rá bizalmasan a kölyökképű, s átölelte a
kenderszín hajú lányt. – Persze nő van a dologban. A lány zavartan
felnevetett, de továbbra is Rounnt nézte álmatag, parázsszín
szemekkel.
– Egy lányt raktunk a farönkbe – mondta a kölyökképű. Egy
lánybogarat. Persze, hogy egymásnak ugranak, amikor megérzik. Nem
láttál, még kutyákat?
Rounn összerezzent, oldalvást pillantott a sogronitára. Drayhon nem
látszott, hogy bármit is észrevett volna elrévedéséből.
Egész közel voltak már a szekerekhez; érezni lehetett a fövő étel
illatát, s a füstszagot is. Ám ez a füstszag gyenge szellő volt csupán
Shulur orrukba égett dögszagához képest.
Ekkor vette észre Drayh a kutyát.
Ott ült nem messze, az egyik szekérárnyékában, rózsaszín nyelvét
csúfosan rájuk öltve. Fekete volt, semmi korcs. Arra sem vette a
fáradtságot, hogy odavakkantson. Nem az a kutya volt, kétség nem fért
hozzá, de Rounn nem lett nyugodtabb a látásától.
Az egyik férfi feltápászkodott és feléjük indult.
– Nem akarnak csodát látni, nagy jó uram? Kodayninn legderekabb és
legharciasabb bogarai várnak magukra, ha úgy akarják... –
Bizonytalanul méregette a jövevényeket. Társai a bogrács mellett
ugyan köpönyegük alá nyúltak, de mást nem tettek.
– Persze, nő van a dologban – morogta maga elé Rounn, Drayh
azonban hangosabb volt nála.
– Inkább a lovaitok érdekelnének, idomár.
A másik nem válaszolt. Hosszú csönd ült közéjük. Társai bizonnyal
azt számolgathatták mennyi esélyük lenne négyük ellen.
– Nem ingyen gondoltuk – szólalt meg Rounn. Meg kellett
köszörülnie a torkát, bizonytalan volt a hangja.
– Nem eladók azok a lovak, nagy j ó uraim – szólt a bogaras.
Szemében elszántság villant, Rounn azonnal tudta, nem lenne könnyű
dolguk, ha mégis ölni kellene a lovakért.
– Talán mégis meg tudunk egyezni – bökte ki. Övéből hasas
bőrzacskót húzott elő, megültette a tenyerén. – Sokat érne nekünk,
ha...
Egy rozsdaszín kutya telepedett a másik mellé. Túlnan sántán bicegő
árnyék közeledett – Rounn a szekértől nem látta, ki vagy mi lehet.
– Talán tényleg meg tudnánk egyezni – bökte ki a bogaras.
– Itt ugyan nem lesz semmilyen vásározás – dörrent a hátuk mögött
egy hang. Rounn odafordult, de a szeme sarkából azért a bogarast
figyelte.
Vörös képű, kövér férfi állt a napon, horpadt, rozsdaette vértben.
Fekete haja puffadt arca két oldalát verdeste, lefittyedő ajkai
nyirkosan fénylettek. Rounn önkéntelenül felnyögött.
A nagydarab férfi mellett kutyák lihegtek. Hirtelen meg sem tudta
volna mondani mennyi. Mindenütt ott voltak, barnafoltos, tarka
dögök, fekete korcsok, bolhás, rühes csavargók. A vörös képűt nem
zavarták. A bogarashoz beszélt.
– Megmondtam az este, hogy eltakarodjatok a városból! A földemen
nem tűrök meg semmiféle csavargókat! Ez rátok is vonatkozik –
röffent Rounnra, gúnyos mozdulattal mímelve a tiszteletadást.
Lyechard döbbenten meredt rá. Nem a férfi felbukkanása zavarta meg,
nem is a tiszteletadás semmibevétele. Kevés hely volt a földön, ahol
valamit is számított Ryek etikája. A rengeteg kutyát figyelte. Azok a
lábának dőltek, vakaróztak.
– A városon kívül találkozunk – súgta a bogaras Rounnak, s a kutyás
felé kiáltott. – De abban is megegyeztünk, hogy előtte eszünk.
– Már réges– régen felzabálhattatok mindent. Takarodjatok, vagy
széttépetlek benneteket!
Akár egy varázsszóra, a rühes falka megdermedt: abbahagyták a
mászkálást, a vakaródzást, a marakodást. Csillogó szemekkel
meredtek rájuk, habos pofájukra farkasvicsor ült. Rounn furcsamód
mégsem ijedt meg. Talán éppen ettől lett nyugodt. Csak a vörös
arcban csillogó malacszemekbe kellett néznie és tudta: a Kutya nincs
itt.
Már elment.
 7.

Hosszú idő óta először sütött a nap Shulur felett. Nem sok örömét
lelhette abban, amit látott. A város megsínylette ugyan a pusztítást, de
élt. Akár a felégetett tarló alatt a tavaszzöld fűszálak, a roppant,
koromszagú óriás lassan éledezett.
A bátortalan fénysugarak végignyalták a Lyechard család
oroszlánjaival hímzett selyemtakarót, a vörös vánkosokat, Rounn
sápatag vonásait. Hófehér haja, feszes fénylő arca akár valami
viaszfolt a vérszín leplek között. Kinyitotta a szemét.
A mennyezet alacsony boltívei mint a marokba zárt ujjak borultak
fölé; ágya felett vékony rézláncokon csilingelő gyógylámpásokat
himbált a füstszagú kereszthuzat. Sűrű, nehézillatú köd bodorodott elő
belőlük, édes páráik megtöltötték a szobát. Jobbra hajtotta a fejét.
Gyerekkorának falikárpitja bámult vissza rá. Megkopott
selyemdicsőség, felfeslett; csillogó algafonál alakok.
Lázzal feküdt itt egykor; körül az aggódó kirurgusok és anyja örökké
hideg keze.
– Anyám?
Halk, nyugodt mozdulat az ágy mellől. Keze hóból szőtt bársony.
Csakhogy. – Megkönnyebbülés. – Már éppen ideje volt. Rounn az
anyja felé fordult. Csuklyás háziöltözéket viselt, kéket, ahogy a
nagybeteghez illik. Ahogy a Ház első emberéhez illik. Az anyja
öregnek tűnt. Öregnek és törődöttnek. Rounn most látta csak igazán
mennyire megöregedett. Nem a keménykezű nagyasszony volt most,
csupán a fia életéért aggódó anya.
– Nem kell félned, anyám. – Megpróbált nyugodt hangot megütni.
Szánalmasra sikeredett. – Nem fogok meghalni... – Nem tudok. –
Keserű mosolyutánzat a száraz ajkakon.
– Mi ez veled, Ronni? Mi történt veled?
A karomujjak megszorultak a hókéz ráncain. Rounn lehunyta a szemét.
– Paktumot kötöttem, anyám – mondta halkan. – Erős kötést.
– De miért? Miért, Ronni? Mi ér meg ennyit?
– A Ház, anyám – felelte fáradtan a férfi. – A Ház mindent megér. –
Felnézett az asszonyra. – Mindig tudtam, hogy tennem kell valamit,
ha meg akarunk maradni. Mindig tudtam, hogy egyszer nekem kell
apám helyére állnom. Gyenge kézzel nem lehet ellenállni a
görgetegnek.
– És ez most erős kéz, azt hiszed? – emelte fel a nő a karmokat. – Ez
ad majd erőt mindannyiunknak? Ez, ami miatt két napja vergődsz a
Kárpit legszélén?
– Igen, anyám – válaszolta fáradtan Rounn. Nem nézett a kék
szemekbe.
Az anyja nem válaszolt. Nagyot sóhajtva simította el a ráncokat az
ágyneműn.
– Mindig is felelőtlen voltál, Ronni. De élsz, és ez a lényeg.
Mihamarabb a Ház élére kell állnod. Sikerült megvetnünk a lábunkat
az üszkön, de csak a szerencsén múlott. Weila kegyes hozzánk.
– Kegyes? – Rounn elfintorodott. – Meglehet legközelebb nem a mi,
hanem a Sab’dagharn Ház mellé áll. Utat enged a szívünkhöz.
– Aligha – mondta szokatlanul hideg hangon az anyja. Szemében most
először villant elégedettség. – Cyrrian ma hajnalban porig rombolta
az erődpalotájukat. A hullákat a Vízvölgy koldusai hordták szét.
– Ez meggondolatlanság volt, anyám. – Rounn megpróbált
felemelkedni. A nő pillantásától villámsújtottan hanyatlott vissza.
– Ne beszélj nekem meggondolatlanságról, te kölyök! csattant fel a
nagyasszony. – Mit tudsz te a háborúról? Mit tudsz Shulurról? Mit
tudsz egyáltalán az életről? Sier’cyah! Ki vádolna
meggondolatlansággal? Ki tagadná meg egy özvegytől a bosszút?
Talán éppen te? Te, akiről azt sem tudtam, megéri egyáltalán a
holnapot? – Dühödten sziszegett. – A Sab’dagharn Ház is pontosan
így okoskodott. Most nincsenek többé! – az ágy alá nyúlt, több ölnyi,
véres selyemdarabot lökött a vörös vánkosokra. – Kék volt, s vérben
mostam meg. Az ő vérükben. Shakka– zászló...
– Gúnyosan fújtatott. – Elbizakodott fattyak. Hitvány kutyák! –
Derekát fogva, szorosra zárt szájjal állt fel az alacsony zsámolyról.
Rounn tudta: csak neki akarja megmutatni, hogy mit sem törődik a
testét rágó kórnál: Anyja lassú mozdulatokkal sétált a napfényben
virágzó ablakszemig. Ahogy visszafordult, földöntúli fényben
világoltak fel a körvonalai. – Nem tudom, milyen paktumot kötöttél,
Ronni, de ajánlom, hogy helyesen dönts. Máskülönben maholnap a mi
shakka– zászlainkkal itatják fel a vérünket.
– Jól döntöttem, anyám – motyogta Rounn, noha maga sem tudta
magának vagy anyjának hazudik nagyobbat. – De ha bármit is tudni
akarunk a jövőről, a Kutyát kell megtalálnunk. Drayh horoszkópja
még nem hazudott. Kyria jövőjét tartja a kezében az, aki rálel.
A napfénykoszorútól ölelt asszony hosszasan hallgatott. Egészen halk
volt a szava, amikor megszólalt.
– Te éppen ráleltél, Rounn. Vagy inkább ő lelt terád. Mészfolttá
sápadt a viaszarc a vánkosok között, keserű nyál gyűlt Rounn
torkában.
– Hogyan?
– Magam sem értem: És nem érti Cyrrian sem. Bár felajánlotta, nem
fogadtam el a torokmetszését.
– Mi történt? – Rounn zihálva emelkedett fel: Háta egész hosszában
felrepedezett a bőr, híg, savós vér csordult végig a gerincén:
– Talán a falakon lábalt keresztül. Úgy lehet, láthatatlan és nincs
varázs, ami bárhonnan visszatarthatná. – A nagyasszony elhallgatott,
szemei hidegen ültek homloka árnyékában.
– Miről beszélsz, anyám?
– A Kutyáról. A jövő csontjait előtúró dögről. Tegnap itt virrasztott
az ágyad előtt.
Rounn halk nyögéssel rogyott vissza a párnára.
– Hogy mi szerzet lehet, nem tudom sem én, sem Cyrrian. Őt, magát
nem láttuk, csak a sárnyomokat az ágyad körül. Bár voltak olyan
nyomok is, alig hiszem, hogy valójában kutya. Inkább hajaz valami
emberi szerzetre.
– Ne... ! – nyögte Rounn. Tintaszín felhő tolakodott a nap elé. Anyja
mögött kihunyt a fény, hideg árnyék nyúlt elő a sarkokból. A
gyógylámpások közönyösen csilingeltek.
A Lyechard Ház erődpalotájának kőbe vájt ereiben lassan csordogált
az élet. A palota magányosan trónolt a rommá lett vidék felett,
ablakszemei mélabúval pillantottak végig a koromtengeren, a
düledékek között bizonytalanul mocorgó élőlényeken. A távolban a
valódi tenger roncsokba öltözött, hamuszín hullámaira rajzoltak sötét
árnyakat a fellegek. Kiégett falak kaptak az ég felé mindenütt, egykor
gőgös paloták nehezen lélegző maradványai vagy tetemei
pásztorkodtak a halott földek felett. Nem sok védelmeznivaló akadt:
silány, hamulepte birtok volt mind a pörkös sávig, ahol Sogron
szolgái végül gátat vetettek a tombolásnak.
A sötétre égett határon túl a boldogabb negyedek húzódtak. Őket nem
érte a tűzvihar, most csupán a tető nélkül maradt nyomorultak
hordáival kellett megküzdeniük a betevő falatért. Shulurban nem
maradtak gazdagok. Az istenek haraggal voltak mindenki iránt. Talán
a céltalan, vég nélkülinek tetsző belháborut unták meg, talán tűzzel
akarták meghúzni az új kor határait. Rounn nem talált kivetnivalót
egyikben sem.
Rászolgáltunk mindahányan – tűnődött a korompörkös kőkorlátnak
támaszkodva az ötvenölnyi mélység felett. Dicstelen vég ez
mindőnknek, s még szavunkat sem emelhetjük az égiek itélőszéke
előtt. Kaptunk elegendő intő jelet,. s figyelembe sem vettük őket.
– Lehet, hogy ez a vég – szólalt meg, szavait a sogronitához intézve.
Az felnézett rá, vándorszentélye parázsszagú füstje mögött talányosan
csillantak a szemei.
– Sogron megcsókolta a várost – felelte halkan. – Tűzzel jelölt, s
mind ki él, az ő kegyelméből él csupán. Nem büntet, de tisztít, s
nekünk, akik megmaradtunk, helyre kell állítanunk a világ folyását.
Rounn felnevetett. Cseppnyi vidámság sem érzett a hangjában.
– Nem helyreállítani kell ezt, hanem eltörölni. Végleg, végérvénnyel.
S újra felépíteni, ha lehet. Ha engedik. Nem hihetem, hogy Kyria
idáig süllyedt, de bármerre nézek, mégis ezt kell gondolnom. Mert
nem maradt semmi, ami nemes volt egykor, mert ezer felé szakadt az
ország, s még ezer felé húzzák a senkiháziak. Ők pedig – pillantott a
Boszorkányerőd csodacsipkés sziluettje felé – csak hallgatnak. Ha
legalább valamit mutatnának...
– Talán mutattak – hajtotta félre a fejét talányosan Drayh. Többet nem
mondott. Rounn fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy társa szavait
kihüvelyezze, egykedvűen bámult a kármin köpönyegre. – Meglehet
maga a tűz volt a jel – folytatta a sogronita. – Mert mit mond a Kobra
harmadik éneke?
– ”Kyria örök” – felelte lemondóan Rounn. – ”Mert örök időknek
épült, s mert örökkétig tart dicsősége.”
– ”...s mert hatalma vagyon annak, ki tűzben született, s tűzzel
szenteltetett. Mert a Kígyó Szeme vigyáz arra” – emelte fel az ujját
Drayh. – ”Övé az ősök dicsősége.” Ne feledd, Rounn: a Kígyó Szeme
rajtad van. A te konstellációd az, s most emelkedik. Ez ellen nem
tehetsz, nem kísértheted a sorsodat.
– Mit mondanak még a csillagok, Drayh? – Rounn kedvetlenül nézte á
papot. Sem kedve, sem ereje nem volt vitába szállni vele a
csillagokról és hatalmukról. – Kevés az én akaratom a világéval
szemben. Az pedig magától rohan a romlásba.
– A hited kevés, Dom. – Rounn felkapta a fejét. Drayh először
szólította a Ház urának kijáró tisztelettel. – A sors ellen mit sem
tehetsz. Nem te tartod a fogad között.
– Hát kicsoda? Talán a bosszúszomjas isteneink?
– Nem – felelte szokatlan komolysággal a pap. – A te sorsodat a
Kutya hordozza, Dom. Háza megharapta a földeket, s tágra nyílt a
Kígyó Szeme.
Rounn hosszan hallgatott.
– Zavarosak ezek a te csillagaid, Drayh. Menjünk inkább, nézzük,
mire jutott Cyrrian! – Dühödt mozdulattal fordult a torony belsejébe
vezető lépcső felé. A sogronita fejcsóválva követte.
Cyrrian zavartnak tűnt, incognója mélyén bizonytalanul kardja
markolatára helyezte a kezét, hogy elrejtse a remegését. Feje fölött a
Lyechard– zászló arany oroszlánja, körötte a vadásztrófeák közönyös
koponyái. A fogadóterem árnyai összerándultak, ahogy a Ház ura és a
sogronita közeledő léptei nyomán megbillentek a falikarok sápatag
fényei. A medveléptű testőr meghajolt, kezei széles, tisztelgő íveket
rajzoltak a homályba.
Rounn megállt a testőrparancsnok előtt. Nem a gyakorlóudvar
árnyfoltos mélyét látta felderengeni a szemeinek mélyén, csupán
bizonytalanságot. Furcsa.
– Mi hír Shulurban, Cyrrian? – Még neki is feltűnt mennyire gunyoros
a hangja. Kiábrándultság és lemondás csengett benne. Shulur nem
volt többé. Szavainak minden hangsúlya hullagyalázás. Anyja
rosszallóan nézett rá a széke mélyéről. Haja csendes hótakaró a
vállán.
– Nem találtuk meg, Dom. – Tanácstalan pillantás.
– Sehol?
– Őt, magát sehol. A leégett városrészeket már mind végigkutatta,
mindenütt ott vannak a nyomai. Régi nyomok. A betegséged előttről
valók.
Sárga villanás a szemöldök árnyékában. Hideg cseppek végig a
gerinc mentén.
– S mi hír a boldogabb negyedekben?
A medveléptű elbizonytalanodott. Rounn a szeme rebbenéséből látta,
mit mondana legszívesebben a nagydarab kyr. Semmi jó, Dom
Minior. Semmi jó, sugallták a szemek.
– Tegnap látták, Dom – préselte ki a kelletlen szavakat. – A Dagmyr
oldalában mart meg egy embert Éjközépkor.
– Elő lehet keríteni azt az embert? – mikor a kérdést kiejtette, Rounn
már tudta a választ. Ott lüktetett a medveléptű szemében. Cyrrian
nagyot sóhajtott, incognója hátracsúszott a vállairól.
– Meghalt, Dom. Attól az egyetlen marástól. A Kutya elvette a lelkét,
s árnyakat költöztetett belé.
– Holtakkal üzenget? Bólintás.
– Nekem? – Noha nem akarta, Rounn hangja megbicsaklott. Fázósan
húzta összébb magán a köpönyeget, a nyirkos cseppek megsokasodtak
a gerincén. Bólintás. Cyrrian nagy levegőt vett.
– Azt üzente a halott ember szájával, hogy elmegy.
– Pontosán mit mondott?
Cyrrian előtt felködlött a tompa, porlepte szem, a gyertyaszín arc, az
árnyakból elmázgált vonások. És a kezek. A véglegesen és
megmásíthatatlanul elerőtlenedett kezek. Ő maga is belehalt volna, ha
a kormos karok pokoli hidege megérinti. Fagyból kimart a holttetem
minden szava, a moccanatlan, nyelvnélküli szájból előhörgő
ködbeszéd.
– Mondd meg a te gazdádnak, kinek a lélegzetét nyeltem, s ki a
Lyechard Ház Domjának nevezteti magát, hogy itthagyom a
Koromvárost, mert annak ideje kitelt. És mondd meg néki, hogy össze
vagyunk láncolva tűzzel és hamuval és léggel, milyen kötésről is nem
volt tudomásom. És mond meg néki, hogy lelkébe marok, s a
Homályon túlra ragadom azt, mihelyt bizonysággal bírok ködből való
létéről. Mert így rendelték a mindenek.
Rounn először nem is értette, mi történik.
Cyrrian hangja beteg rángásokba fúlt, szája két oldalára vérpatak
szivárgott. Árnyékfoltokkal emlékező szeme fénytelen
koromdarabokká fakult. Holtan zuhant hanyatt, végtelen lassúsággal.
Hideg levegőkarmok türemkedtek ki az incogno alól. Dérfoltokat
leheltek körben a kövekre.
 8.

A sichínek nem szóltak hozzájuk, csak nézték, ahogy a két lovas

elporoszkál a löszmélyúton. A Ház nélkül maradt katonák szemében
nem volt sem vádaskodás, sem harag, sem gyűlölet. Tompa, fénytelen
tekintetük egykedvűen méregette a bogárviadoroktól vett kehes
lovakat. Vállukon a rájuk aggatott rongyok között a vereség konok
dögmadarai raktak fészket, fekete tollaikból közöny. és beletörődés
csepegett a gazdátlan katonalelkekbe.
Az utolsó csata jó egy hónapja dúlhatott errefelé. A kormos ütközet
füstjéből mára csak dögszag és izzadtságbűz maradt. Az egykori
ellenfelek egymás mellett üldögéltek; a Nemes Házak, akikre
vérükkel esküdtek fel, tönkreverve rothadtak a horizont mögötti
csatatereken.
Pietorok dicső serege, mélázott a gebe nyergében ringatózva Rounn a
régi éneket citálva lemondón. Drayh nem szólt mellette semmit, a
mögöttük poroszkáló koromszolgák még annyit sem. A démon valahol
felettük lebegett – bárányfelhőnek sem rémlett a mennybolt
magasában.
A Sogron– pap befelé figyelt, hátha megint meghallja a darazsakat, de
most csend volt. Már jó ideje. Mióta meglátták a városfaltól nem
messze ácsingózó elárvult katonákat. Akárki is dünnyögött eddig
odabent, megrettent ennyi keserűségtől. Ha a városka lakói a dombok
mögé láthattak volna, meglehet azonnal futni kezdenek. Minél
messzebb. A sichínek nem törődtek a sovány lovakkal és gazdáikkal.
Távolabbra figyeltek. A kutyaugatás felé. Tompa szemeik már a
dombokon túlra villantak, az ócska karóvermek védelmében lapuló
település utcáit látták. A lángokat. Az élelmet.
Rounn megborzongott a végeláthatatlan keserűség láttán, noha
magának legalább ennyi kijutott belőle a kóbor árnyak gyanánt
mögötte kullogó napok során. A löszmélyút oldalait figyelte, a konok
gyomokat, makacsul tündöklő virágaikat. Távolabb, egy kis lejtő
aljában Morgena szentélye bukkant fel a kéklombú fák között.
Tornyait iszalag nőtte be, kapuja bedőlt árnyéktorok a vékonydongájú
támpillérek között. Néhány háznélküli katona állt előtte, tartásukból
hiányzott a tisztelet, hiányzott a félelem, ami kijárt volna az árnyak
úrnőjének felszentelt hajléka előtt. Közelebb rúgattak.
A sichinek álmosan néztek fel a közeledőkre. Megtépázott ruháik csak
nyomokban hajaztak valamiféle egyenruhára. Egykor volt Házuk
vörös madarai elvesztek a mocskos vérfoltok között. Gyanakodva,
ellenségesen méregették az érkezőket, kezük nem mozdult szertartásos
üdvözlésre. Rounn feléjük léptetett.
– Nem nekem, az Úrnőnek követelem a tiszteletet, pietor mondta
csendesen a feléje indulónak. Az magas, szálas katona volt, fakó
üstökét varkocsba fonta, láncingébe vérből vert bogarak módján
kapaszkodtak a vörös sárrögök és a rozsdafoltok. Elmosolyodott.
Inkább volt kihívó ez a mosoly, semmint vidám.
– Régen volt már; mikor tőlem bárki ilyesmit kérhetett, még ha
famornak született is – válaszolta. Kék szeme jégcsap. Az Úrnő sem
őket, sem bennünket nem védett meg. Nem védte meg a
gyermekeimet, nem védett meg senkit ettől... intett a füstös horizont
felé. Néhány embere közelebb húzódott hozzá. Karcos lett a hangja,
ahogy tovább beszélt. Minden Ház elbukott, s halott minden famor,
akit atyáink valaha tiszteltek. Tudom, mit akarsz mondani, akár bele
se kezdj! A vér igenis vízzé vált, s nem követelhetsz magadnak halott
ősöktől örökölt rangot. Ne mondd, hogy a hagyományokat tiprom
ezzel, mert nem érdekelnek a hagyományaid, és nem mutatsz olyasmit,
ami igazad bizonyítaná, s amit ne kétkedve fogadnék! Miénk ez a
föld, s rajta minden, mert a mi véreink, a mi sedularjaink és
navoraink dolgoznak rajta.
Ha kell, újra kiérdemeljük, hogy tiszteljenek, s mi leszünk az ő
famorjaik.
– Bennünket mocskolsz, kutya – mondta lassan Rounn – , de
irigykedve vágysz arra, amit szavaiddal az imént tapostál sárba. Vak
vagy és elkeseredett, de nem ezért veszem a véredet, s nem is azért,
mert a dicsők kasztjával perelsz. Megválthatod az életed, és
szolgálhatsz, mert ha élsz, nem lehetsz hitvány harcos, csupán
Morgenának adj tiszteletet!’
– Leszámoltam veletek és leszámoltam az isteneitekkel köpte a
varkocsba font hajú. – Ha kell, újakat találok, ha kell, hekkákat
emelek a helyükre, ha ezek nem segítenek!
– Mással nem lett volna ennyi türelmem – lehelte Rounn, ahogy
lekászálódott a nyeregből. Sárga szemék villantak a sötét
szemöldökeresz alatt. – Utoljára parancsolom, add meg a tiszteletet,
amit az isteneid mégérdemelnek, különben obsorokhoz sem lesz
méltó a sorsod, s kemény fejed a többiekét is magával rántja majd!
Talán a tartása, talán a hangja tette: a karcos hangú mellől hátra lépett
néhány embere, s szemlesütve kotródtak odébb.
– Azt hiszed, ha az életem elveszed, visszacsinálhatsz bármit is? – A
varkocsos keze lassan mozdult a fegyvere felé. Megmaradt társaira
nézett, azok nyilván elértették mozdulatát, mert óvatosan
széthúzódtak, némán acsargó félkörbe vonva Rounnt. – Régen
elvették azt mások, a hitemmel együtt. Én szólítalak most, hogy távozz
szemlesütve, vagy követheted bukott istened szolgáit!
Rounn Lyechard csak most pillantotta meg az Árnyékúrnő papjainak
testét a támpillérek tövében. Sötét foltok voltak csupán, átvágott
torkukból sűrű homályként szivárgott a vér. – Kevés volt a hatalmuk,
hogy szembeszálljanak velünk. Becsületükre váljon, hogy oly sokáig
kitartottak... a semmiért. Mit sem leltünk odabent, ami a hasznunkra
válhatott volna.
A hátrakotródott katonák szemében szégyen villant, ahogy térdreestek.
A többiek megvetően köptek feléjük, és előhúzták a kardjaikat.
– Én az Árnyékúrnőért küzdök – morogta Rounn, s felemelte karmos
balját. Kifakultak a fűszálak a mana rémítő rángására körötte. – A
Kobra a testvéréért, ha magam nem lennék elegendő... – Elmélyült a
hangja. – Harratigrahin cyen vahddas! – ordította.
A varkocsos arca és karjai szalmaszínre sápadtak, ahogy Rounn
felbődült. Lyechard orrából vérpatak fröccsent a köpönyegére,
amikor előrelendült és mellberúgta a katonát. Száraz recsegéssel
szakadtak le a kiszikkadt karok; a rozsdás láncing még tartotta egy
darabig, aztán elejtette őket, akár a haldokló kopó szája a koncot.
EZ AZ, EMBER! TEDD, AMIRE A PAKTUM ERŐT AD NEKED!
üvöltötte valaki a shuluri bensőjében. HASZNÁLJ; S A
HATALMADBÓL HATALMAT NYEREK!
Rounn kardja nyomán porrá omlott a varkocsos férfi feje, s a penge a
mellette állóba mart. Nem csupán az ismeretlen mágiától döbbentek
meg az eddig harciasan acsargó katonák, de a vérfestette démonarctól
is, mely tombolva vetette magát rájuk. Vörös maszkja mögött izzó
fényű sárga szemek lobogtak.
Késve csaptak le rá, s késve vették észre, hogy nincs idejük
visszakozni. Rounn gyors volt, talán sohasem volt még ennyire az;
tudata mélyén Cyrrian dicsérte, a Ház Morgena szentélyének homálya
vezette a karját, a bukott családok kísérteteinek üvöltése követelt
elégtételt.
Kardja szikrázva törte darabokra az ellene szegülő pengéket,
feltáruló résekbe szúrt, óriás vörös sasokat festett a ronggyá lett
madarak mellé. Ellenfelei hang nélkül estek össze.
Lyechard kardja hegyét a föld felé tartva rogyott térdre. Zihálva
nézett a megmaradt katonákra vérmaszkja mögül. Akik fegyvert
rántottak, holtan hevertek körülötte, a többiek arccal a földre borulva
feküdtek a szentély árnyai közt. Rounn testnedvei őrülten tomboltak
odabenn, dörömbölésük megsüketítette, áramlásuk megnyugtatta.
Nemcsak őt, a benne lakozót is.
Drayh Thyn– Sibassin bénultan, görcsbe rántott tagokkal meredt rá
hátasa nyergében. A darázsfészek szétrobbant koponyájának
börtönében, mélyről jövő idegen süvítése tehetetlen hússzoborrá
gyalázta a sogronitát Rounn első, nem evilágról jövő ordítása óta.
Moccanni képtelenül, rémülten remegett, vándorszentélyének füstje
elrejtette hamuszín szemét. Koromszolgái darabokra hasadtak a háta
mögött.
Azután elmúlt az egész. Hörögve szakadt ki belőle a romlott sóhaj.
Két szívdobbanás múltán már semmire nem emlékezett. Elmúlt
minden, a darazsak bénító üvöltése, a síron túli hideg, minden...
Ítélj, famor, sugallta a földön reszkető katonák testtartása. Rounn
lassan kászálódott fel, térdei remegtek a vérveszteségtől. Noha
ellenfelei pengéi el nem érték, mintha súlyos ütközetből tért volna
meg. Incognója vértől volt csatakos. Nem nézett a sogronitára. Tudta,
ő sem tehetne másként.
– Badr’cyah – sziszegte a hideg fűben hasalók felé. Torokmetszés.
Azok hálatelten ernyedtek el, hátuk mögött az árnyékpapok hullái
mintha mosolyogtak volna a kékes homályban.
Morgena szentélyének mélye hálatelt hűvössel fogadta őket. A
sárkányszem– ablakok fölé festett hollók kitárt szárnyakkal rebbentek
az oltalmazó árnyak felé, testükön repedések meresztették
póklábaikat. Akárha a bejárattal szemközti fal felé terelnék a
haldokló és átlényegülő fényt. Az oltár súlyos függönyei tengeri
szivacsok gyanánt gyűjtötték az árnyakat: a századok alatt beléjük
szivárgott homály mintha a szentély főfalán remegő freskóban kelt
volna életre.
Az Árnyak Asszonya kiismerhetetlen pillantással méregette a hideg
kőhatszögeken heverő Rounnt. A Lyechard Ház feje a homloka fölött
egymásnak boruló kőboltok csigolyaíveit figyelte, vére lassuló
ütemben dörömbölt teste kamráiban. A sogronita a helynek kijáró
tisztelettel kucorgott mellette, vándorszentélye mintha nem is füstöt,
de árnyakat szivárogtatott volna az ősi mennyezet felé.
– Porrá lettek mind a ketten. Egyszerre mindkét szolgám suttogta a
pihegő Rounnak – , ám magam sem tudom, hogyan. Úgy lehet, a
benned rejtező akarhatta így.
A hóhajú férfinak sem ereje, sem elegendő érve nem volt, hogy vitába
szálljon vele, csendben bólintott. Néha maga sem volt benne biztos,
hogy mi mindenre terjed ki a hatalma, ha a zsigerei mélyén lakozó
segítségéhez folyamodik. Jóllehet a koromszolgák testében
semmilyen nedv nem kerengett, talán mégis volt némi hatalma
felettük. A lázadó nyirkos valójának kiszipolyozása eltorzíthatta– a
sogronita mágiájának kötéseit is.
Csönd szorult közéjük. Mint az utóbbi időben egyre többször. Drayh
előtt tengerszagú esték képe rémlett föl, amikor még nem szakadt
kettejük közé ez az áthághatatlan és néven nem nevezhető jelenlét. A
tengerszagú estékhez pedig sárkányszárnyvitorlás bárkák kötötték
horgonyukat, emlékükhöz a két hold hamis fényében fürdő lányok,
samballazene és vérszín borok szegődtek társul. No és persze a
szívnek az a semmihez nem hasonlítható elszorulása, ami
megismételhetetlen és egyszeri, s ha mégis hasonlót sajdulna valaha
is, kizárólag a holdak fényében úszó hajók és az ismerős– ismeretlen
lányok mámorító ringása horgadhatna fel vele. Mert minden emlékhez
tartozik egy sajdulás, ami örök és változtathatatlan, s ebbe
borzongunk belé, még akkor, mielőtt az emlékképek előfakulnának a
múltból. És Drayhnak számtalan ilyen sajdulása volt, de mindhez
annak a régmúlt időknek megkopott képei jöttek társnak, amikor még
nem történt semmi baljós, semmi néven nevezhetően fenyegető. Az
újfajta sajdulásokhoz semmi közük nem volt, mert arról beszéltek,
hogy akkor megtalálták azt, amit olyan kétségbeesetten kerestek mind
a ketten, ami miatt felelőtlenül és a várakozástól elszorult torokkal
kaptak minden után, s nem vették észre, hogy mindvégig ott volt
előttük a pillanatokba börtönözve, csak nem voltak hajlandóak
felismerni.
Akkor és most véglegesen eltávolodott egymástól. Akkor Rounn
Lyechard az önkéntes száműzetést választott ifjú kyr nemes volt, akit
apja majd valamikor ismét fiává fogad, most pedig megkeseredett
örökös, aki karommá görbedt kezekkel próbálja maga és Háza jövőjét
megtartani.
Valami hasonlóra gondolhatott Rounn is, mert fáradtan elmosolyodott.
Szája szélén pikkelyesre gyűrődött a kiszáradt bőr.
– Nincs visszaút, Drayh – suttogta.
– Megéri? – kérdezte a sogronita, sarkait közelebb vonva egymáshoz.
– A Ház és Shulur mindenek felett áll, tudod jól – hunyta le a szemeit
Rounn. – Bármekkora is az áldozat, amit érte hozni kell. Ha ez
szükséges hozzá, hát legyen. Magunkra hagytak bennünket, s a mi
tisztünk, hogy megálljunk a saját lábunkon, megvédjük, ami a miénk, s
gátat vessünk elleneinknek.
– Akkor is, ha... – kezdte Drayh, befejezés helyett csak intett a
karomujjak felé.
– Bevallom, néha szívesen megszabadulnék mindentől. Rounn ismét a
csigolyaíveket figyelte, felemás mosoly játszott a száj a sarkán. –
Imádom az asszonyokat, Drayh. Mindig is imádtam őket.
A sogronita bólintott. Belesajdult a szíve. A démon a szentély
ajtajában gubbasztott, az éjszakát vigyázta. Talán a Kút hidegét akarta
végképp lerázni magáról. Kőhajtásnyira tőle a torkukat felvágó
lázadók holttestei hevertek a holdfényben. A sichínek maradékai
elkotródtak. Az ég alját festették meg vörössel.
 9.

Shulur fölül friss tengeri szél sodorta el a kormos dögszagot. A

napfény, mintha soha nem ismerték volna a hiányát, császárként
tündökölt a romok felett. A pörkös maradványokon felhők árnyai
futottak komótos tempóban a szárazföld belseje felé, hogy a tengeren
hízott hasukat valahol a távoli hegyek fölött ürítsék ki.
Rounn a gyakorlóudvar sarkában üldögélt egy százados lócán.
Messziről egykedvűnek tűnhetett, ahogy a kardjával játszadozott, hol
megemelve, hol ismét leejtve a hegyét, mintha csupán az
egyensúlyára lenne kíváncsi, ám valójában figyelt, minden
idegszálával összpontosított, hisz a döntés, amit hozni készült
nemcsak a saját, de Háza minden tagjának, csatlósának és
szolgálójának sorsát volt hivatva eldönteni.
A gyakorlóudvar fölé kék árnyékú felhő óvakodott, Hyunn, a Ház
testőreinek és orgyilkosainak új ura megkönnyebbülten sóhajtott,
összehunyorított szemeinek kis pihenőt engedélyezett,
kényelmesebben figyelhetett a kövér, sápadt kyrre, a Ház
strateggiorára, aki hernyóselyem dreggisében fel– alá sétált a
gyakorlóudvar mozaiklapjain.
A strateggior létét a zavaros időknek köszönhette, csakúgy, mint a
mágiát, mely nemzedékről nemzedékre hagyományozódott ugyan,
mégsem volt olyvénséges, hogy bárkiben valódi büszkeséget és
félelmet ébresszen. A Családi Háborúkkal jött a mesterség, s a
magukat magitoroknak nevező férfiak is a vésszel egyidőben jelentek
meg, s míg kezdetben csupán a Házak magányos tanácsadóinak
számítottak, a Családok számának csökkenésével egyenes arányban
nőtt azoknak a magukramaradt mestereknek a száma, akik iskolát
szerveztek maguk köré, s a szolgálatot feladva maguknak gyűjtögették
a tudást és tapasztalást. Mágiájuk a nyomába sem érhetett a kyrek
egykori hatalmának, mely a Kárhozat Asszonyával együtt veszítette el
minden nagyobb támaszát, ám hatékonyságáról és újszerűségében
rejlő praktikumáról legendákat meséltek. Ezek között szerepelt az is,
hogy a Boszorkányerőd uraitól kapták csekély mágikus tudásuk
alapjait, s azután a maguk erejéből gyűjtögették hozzá a többit, nem
válogatva a felhasználható hagyományok között.
A strateggior komótosan sétált a mozaiklapokon, látszólag cél nélkül,
gondtalanul, fejét lehorgasztva, arcán a mély tűnődés csalhatatlan
jeleivel. A nagyasszony türelmetlenül, a testőrparancsnok
aggodalmasan figyelte. Drayh szinte oda sem pillantott – meglehet,
egy kobrát próbált magának összeügyeskedni az égen baktató
fellegekből.
A gyakorlóudvar hosszán lefektetett mozaiklapokon. Shulur
terpeszkedett, lustán benyúlva a futórózsákkal fedett lugas alá is.
Szürke, barna és fekete kövecskékből rakott ragyapettyes arcán
ezernyi szalagra szakadó kék pánt a folyó, amelyről a nevét kapta. A
Lyechard Ház jele – az aranyból vert oroszlán – a lugas árnyaitól nem
messze meresztette karmait, míg a többi ház címerállatai a mozaik
más és más pontjain villogtatták kékre edzett acéltestüket. Azon
Házak címereit, melyek a háború századai alatt odalettek, a megfelelő
időben mindig eltávolították a térképről; ezen a reggelen hat újabb
sebhely tátongott a hatalmas mozaikon, jelezve, hogy a tűzvész
valóban kíméletlen volt Shulur nemeseivel.
A strateggior göcögve nevetett, amint számbavette a veszteségeket,
hatalmas teste elégedetten rengett a hernyóselyem alatt. Komótosan
sétált, s míg elősorolta a nemes Házak jelenlegi harci álláspontjait és
a számbeli helyzetüket, apró, maga készítette zászlócskákkal tette
szemléletesebbé előadását.
– Jók a Ház pozíciói, Dom. – A szemei kacagtak. – Az utóbbi
időkben soha nem voltak ilyen jók. Sogronnak hála, több
vetélytársunk odaveszett az égésben, s nagyasszonyunk bölcs
döntésével – finom meghajlás az árnyékok között álló hószín folt felé
– legfőbb ellenlábasunk, a Sab’dagharn Ház is az enyészeté lett.
Kiváló taktikai húzás volt az égés leple alatt meggyilkoltatni a
strattegiorukat. Édesapád mindig helyes döntésekre jutott
vészhelyzetben.
– Röviden összefoglalva?
– Röviden összefoglalva, Dom, az idő alkalmas Shulur elhagyására.
Elhanyagolható annak az esélye, hogy szövetség köttessen az
elveszejtésünkre. Megnőtt a Lyechard Ház tekintélye.
– Rendben – pattant fel Rounn. Dreggise kisebb vihart kavart az
udvart pettyező rózsaszirmok között. – Holnap hajnalban indulok.
– Hány harcost készítsek fel, Dom? – lépett elő Hyunn. Halk,
határozott hang. Mozdulataiban nem érzett a medve lépte, ám minden
másban ott volt Cyrrian évtizedes csiszolgatása. Rounn fagyott arcán
csendes mosoly– derengett fel.
– Egyet sem. Magam megyek. Egyedül a Kobra szolgája tart velem.
– Ronni, nem teheted ezt, még a családért sem! Beteg vagy. Rounn
szeme sárgán villant. A büszkeségében sértett férfi dühével fakadt ki.
– Ilyet senki nem mondhat ebben a Házban, még ha az anyám is! –
mordult fel. – Erősebb vagyok, anyám, mint bárki, aki eleddig e
falak közé lépett. – keserű volt a nyál, amit Shulur cserepeire köpött.
A nagyasszony csak az ősöket engesztelő jelet rajzolta maga elé
némán, amint a fia kiviharzott az udvarról. Akár a véreső kavarogtak
mögötte a rózsaszirmok.
– Shirrihínn! – hallatszott a Dom túlvilági bömbölése az ezredéves
folyosó mélyéről. A strateggior ijedten kapta fel a fejét. – Mire a nap
leszáll, gyere a szobámba a démonok térképtekercseivel!
A kövér férfi remegve hajolt meg szörnyhangjának parancsára.
 10.

A nap vérvörös köpönyeget borított Shulurra. Ott, ahonnan

érkezett, csillagok sziporkáztak a tintaszín égbolton, a kék hold pedig,
akár egy szépségére kíváncsi, sápatag leány hajolt a tenger fölé.
Rounn az ablakpárkány hideg köveinek támaszkodott. A délutáni eső
nedves foltokat nyomott dreggisére. A mennydörgések emléke is
szertefoszlott már a kormos falak között, s nem is ez az égzengés vert
visszhangot a férfi fejében. Tizenöt esztendővel ezelőtti vihar tombolt
most odabent, tizenöt rettentően hosszú esztendő erősítette fel azokat
a múltba vesző hangokat. S a hangokkal lassan beszivárgott minden
más is, minden óvatos, pisla fény, a rég holt illatok, az őrülten
kavargó indulatok: mindaz, ami lobot vethet egy kamasz lelkében.
Düh. Makacs, tehetetlen düh.
Igazad volt apám. Hogy is ne lett volna igazad? Te tudtad a
legjobban, hogy az én igazságom is égett olyan lánggal, mint a
tied, ha nem is lehetett érdemben szembeállítani a hagyományokra
épülő választásoddal.
Nem ugyanaz a szoba volt, mint a mostani, ám ez most nem számított.
Azok a bútorok azonban, a vastag, bársonnyal vont székek és a
sárkány gyanánt gubbasztó nagy asztal mintha az emlékek közül kélt
volna életre, s olyan erővel trónoltak ebben a mostani, a valós
szobában, mintha a jelen függönyei, heverői és székei tartoznának a
múlthoz, s nem ők. Apja pedig ott állt a sárkányasztal mellett,
hóhajával, inas karjaival, kedvenc, arannyal szőtt dreggisében, amint
az emlékekkel együtt visszaperelte magát az életbe. Erőtől és
hatalomtól duzzadó kísértet, kék szemében mérhetetlen harag és
rosszallás, egyenes orra két oldalán völgyekké mélyült konok ráncok.
Odalentről, a szörnyetegház kőbe vájt gyomrából dal szüremlett fel a
vacsora illékony szagaival, s Rounn, a tizenhat tavaszt látott Rounn
még kétségbeesett haragjával telten is kiérezte ebből a halvány
elegyből a makrillók édesre sütött zamatát és a moszatszín mártások
savanykás elegyét.
– Hogy merészelted? – sziszegte az apja. Fojtott indulatok vibráltak
hűvösnek szánt szavai mögött. – Hogyan merészelted ezt, Ronni?
– Nem veszem el azt a lányt. – Rounn jobban szerette volna, ha erős a
hangja, ha kiérzik belőle a makacs elszántság, de nem sikerült
becsapnia sem magát, sem az őt ragadozóként méregető kyrt.
– Nem te fogod eldönteni, hogy mi fontos a Háznak és mi nem. Nem
vagy még abban a korban, hogy ilyesmit forgass a fejedben. Majd
megteheted. Majd akkor, ha én már nem leszek.
Rounn, a démonkarmú Rounn visszafordult az ablakhoz. A halódó
napba bámult. Homályos volt minden.
– Ha már nem leszek, azt csinálsz, amit akarsz, és ha a korcs
ösztöneid azt súgják, még a Házat is elveszejtheted, ha megengedik az
Ősök. De most még élek, és nem tűröm, hogy egy senkiházi ellenem
szegüljön, még akkor is, ha történetesen a fiam. Aki ezt tette eddig,
mind halott – gondolkodj el ezen. Ne képzeld, hogy a magad ura vagy,
Rounn! Szégyent hoztál a Házra, s rám is. Nemcsak, hogy ellenem
szegültél, de tetted ezt nyilvánosan, ne várd hát, hogy megenyhüljek.
El fogod venni azt a lányt, és nem a magad, hanem a Ház kedvéért.
Máskülönben nem vagy a fiam többé.
– Nem – akarta mondani Rounn, de nem jött ki hang a torkán, csak
valami homályos szuszogás. Dühösen szorította hát össze ajkait.
Apja villámló tekintettel fordított hátat neki, arannyal szőtt dreggise
kandallótűz. Akkor látta utoljára.
Tán varázsütés volt az a mozdulat. Nagy, kövér cseppekben kezdett
esni az eső, és a tizenötévelőtti városra hasaló nehézkes fellegek
mögött sárkányhangon ordító villámok lobbantak.
Rounn pedig, a tizenöt év előtti Rounn, mindenkinél jobban gyűlölte
akkor az apját, kétségbeesett, tehetetlen dühvel, mert igaza volt, mert
nem szegülhetett szembe a Ház kívánalmaival, azért, mert szerette... s
mert a háta mögött csatakosra ázott a város.
Leginkább mégis azért, mert döntésre kényszerítette. Megfontolt
döntésre, aminek a terhétől megszabadította volna a hagyomány, a
Ház vagy ő maga, ha beletörődik mindenbe, ha feladja azt, amiről
akkor és ott úgy gondolta, hogy fontos. És saját magát is gyűlölte,
mert tudta, hogy ha most makacs, ezek után csakis makacsabb lehet, s
hogy önmagát fosztja meg mindentől, ha most nem enged.
De nem engedett, s tizenöt évet kapott gondolkodásra a sorstól,
amikor a fölre zuhant mennybolt alatt elvágtatott innét. Gonosz volt az
az eső, s gonoszul kongott az ég minden sárkányfarokforma villám
után.
Kopogtattak’ az ajtón. A szoba árnyai közé fakultak az emlékek.
– A démonok térképtekercsei, uram – a strateggior hangja tompán
szólt a vastag ajtó túlfeléről.
A kövér ember hernyóselyem dreggise kísérteties foltnak rémlett
csupán az alkonyi fényekkel terhes szobában. Sietős mozdulatokkal
teregette ki a zörgő földabroszt az asztalon. Nem a sárkánylábú, régi
bútor volt; az új divatnak megfelelően állították össze Shulur legjobb
mesterei, finom intarziákkal díszített hátáról lelógott az ősöreg
térkép.
A Quiron– tenger északi partjait mutatta. A halott Ryek korompötty
volt csupán Shulur árnyékában. Végenincs foltok tarkították, zölddel
és sárgával festett birtokóriások, rég halott vagy csupán pislákoló
fénnyel égő kyr Házak egykori birodalmai. A legjobb térképészek
rajzolták annak idején, de még ők sem dacolhattak az idővel, s jól
tudták, hogy fáradságos munkával készített művük akár egyetlen
esztendő leforgása alatt érvényét veszítheti. S ha nem is egy év alatt,
de azóta a hatalmi viszonyok jócskán átrajzolták a foltokat: a Nemes
Házak uradalmait megtépték, vagy éppenséggel elsöpörjék a háborús
idők.
De Rounn nem is az egymással marakodó családok viszonyaira volt
kíváncsi. Azok átlátásához egy másik, egy új földabroszra lett volna
szükség, ám ez a mostani csalhatatlan bizonyossággal mutatott valami
mást, és az mit sem változott az elmúlt időkkel. Azokat a ragyapettyek
gyanánt szerteszórt kicsiny jeleket figyelte, melyek mellé
olvashatatlan ákombákomokkal írtak megjegyzéseket az egykori
mesterek, s melyek kihüvelyezésére most ott állt mellette a Ház
strateggiora.
A Kutak térképe volt a hatalmas bőrdarab, azoknak a kőbörtönöknek
a mutatója, melyekbe a Démoncsászárság bukásával elszabadult
másvilági teremtményeket vetették. Kisebb– nagyobb hatalommal
bíró mágikus vermek voltak attól függően, hogy a szörnyeteg, melyet
tilalommal illettek, mily erőknek parancsolt.
Mert a ryeki fókusz megszűntével cérnaszálként pattantak el a
kötések, a mágiával, démoni hatalommal összefércelt birodalom
darabjaira hullott, a világra okádva a hazatérni képtelen, eleddig
zabolán tartott dögöket. Sötét idők voltak azok, mindennél sötétebbek,
mit kyrek egykor láthattak, mert őrület és járványok pusztítottak
mindenütt, a démonimádókkal egykor szembefordult isteneknek pedig
nem maradt elegendő hatalmuk, hogy ismét megvethessék hatalmuk
alapjait a földeken.
Akár a gyenge eső, úgy csordogált vissza az erejük, de amíg a
Tűzkobra és az Árnyékúrnő ha lassan is, de gyarapodott, a
Sorskovács és Igere, a Termékeny egyre sorvadt, s az idő teljesítette
be azt, amit a démonimádók megkezdtek.
Sok fekély terpeszkedett ekkorra a lelkeken, s nem csupán az
elszabadult démonok tették lehetetlenné, hogy meggyógyuljanak, de
bilincset rakott rájuk az ezredéves sötétség, s a démonurak
ráerőszakolta kasztok durva rendje is. Ezer esztendőket pedig nem
lehet egy mozdulattal meg nem történtté tenni, mert beleszivárog
mindenestül a lelkekbe, s visszafordíthatatlan változások hegeit
hagyja hátra. A maga módján fényre vágyott mindenki, legbelül
azonban érezte, hogy azok a fényes idők végérvényesen elmúltak, de
mert a túlélők fogcsikorgatva akarták, hogy visszajöjjenek, nekiláttak
megtisztítani örökségüket a múlt démonaitól.
A legnagyobb vadászat volt, amit kyrek valaha megterveztek.
Századokig tartott, s résztvevőinek nem csupán a démonokkal; de a
démonlelkű kyrekkel is meg kellett küzdeniük, végérvénnyel elmosva
azokat az időket, amikor a hóhajú harcosok közt nem lehetett
megvetendőbb, mint egy másik kyr gyilkosának lenni. A Kutak pedig
szaporodtak, s azokat a démonokat, amelyeket el nem pusztítottak
örökkétig való. rabságra ítélték.
Ám a pecsétek nem voltak törhetetlenek.
A strateggior remegő kézzel vonta közelebb a gyertyát. Óvó
pentagrammát rajzolt maga és az asztal köré, tekercsei zizegő
halomban hevertek a lábánál.
– Mely túlvilági teremtmény nyughelyére vagy kíváncsi, Dom? –
Hangja reszelősre vékonyodott, szemlesütve várta a választ.
– Nincs erre a világra börtönözve – kezdte Rounn. Háttal állt a
hernyóselyembe burkolózott alaknak, nem akarózott látnia az óvó
köröket és rajzokat, s nem akarózott beszélnie sem. – A neve
Harratigrahin.
Keserű nyál buggyant ki a szája sarkán. Nem törődött vele. A kövér
mester elnehezedett testtel szuszogott. Vaskos ujjai zavartan babráltak
a betűrendbe szedett pergamenek között. Mintha megfagyott volna
körül a levegő, deres árnyak nyúltak végig a köveken. A strateggior
halkan felnyögött. Nem ismételte meg a nevet.
– Nyirokdémon. Egyike a leghatalmasabbaknak, melyeket Ryek
ismert. Hogy pontosan hol pihen, nem tudja senki. Rounn
összeszorította a fogát, hogy belereccsent az állkapcsa. Fülében
dübögött felgyorsulva áramló vére.
– Engem a szolgálói érdekelnék – köpte. – HOGYAZAKARATOM ALÁ
GÖRBEDJENEK, HA KELL. – morogta, lehunyva zsarátnokszemeit.
Remegett a testében életre kelt fagytól.
A hernyóselyem, dreggis mintha összezsugorodott volna, ahogy a
strateggior tovább babrált a zörgő lapokkal. Egészen halk volt a
hangja amikor újra megszólalt, mégis tisztán lehetett érteni, mintha
maga a világ is vele halkult volna:
– Első lajstrom. A ryeki Kyall tartomány. Égőkutak.
Nem beszélt sokáig, de Rounn számára maga volt az örökkévalóság.
 11.

A város halott árnyként feküdt előttük az éjszakában. Apró

fénypontok kucorogtak testén, vagy libegtek hangtalanul ott, ahol a
természet vagy lakóinak úri kedve vizeket helyezett el alattuk. A
hegyorom, ahonnan letekintettek az alvó településre, vagy háromszáz
lábbal emelkedett a fényekkel hintett sötét folt fölé, sörtehaj gyanánt
fekete fenyveseket viselt, gyantaszagú erdeiben hideg és magányos
szelek sutyorogtak.
Rounn megfordította a lovát, és a fehér kövekkel hintett úton beügetett
az erdőbe. Vékony kígyó tekergett a fák között: a kyr út, mely a
századokkal, a természettel dacolva hirdette tovább a calowyni
szellem diadalát. A köveit összetartó mana rég elenyészett, de a
kövek ereje is egybefogta még, csak néhol találtak a fenyőmagvak
annyi rést, hogy felpúposíthassák kopott hátát. Időről– időre karcsú,
szélmorzsolta torony meredt az erdő fölé, némán őrködő strázsa, mely
egykor az utakat vigyázta, ma csupán büszke útjelző karó az ősi kígyó
mellett.
A város neve valaha Stryenh volt, s meglehet, ma is ezen a néven
ismerték lakói, ám régi dicsősége megkopott, akár az út, mely
kötelességtudóan kanyargott feléje. Elfeledett vásárok és ünnepek
emlékei kísértettek falai között, régmúlt idők szellemei ülték meg
minden kövét. Ha Rounn hunyorítva nézte a vörös hold fényében
fürdő tornyokat és falakat, a régi Stryenhet is maga elé tudta képzelni,
csupán újabb lámpások és messzi derengő varázsfényben tündöklő
oszlopok, tornyok képeit kellett maga elé idéznie. Gyanította, hogy
napvilágnál sokkal több képzelőerőre lenne szüksége, ha a régi
váróst szeretné maga előtt látni: a tartomány második városát, ahol
anyrok töltötték a meleg nyarakat csodás kastélyaikban, ahol a
tavakon hattyúként úsztak a csipkedíszes gályák, s mindenütt hóhajú
asszonyok és férfiak tették a dolgukat.
De ő és Drayh nem azért érkeztek, hogy a régmúlt árnyait életre
keltsék.
Néhány órával ezelőtt még egy kis völgyben táboroztak, s a lassan
felhunyorgó csillagokat számlálták. Drayh a fejében zsongó kas
ellenére ismét összeügyeskedte egyik koromszolgáját a hűlttábortűz
maradványaiból. Rounn a baljósan vöröslő nyugati horizontot
figyelte: a démont várta, akit Stryenh felderítésére küldtek.
Kicsiny, vízcsepphez hasonlóan áttetsző felhőféle volt, amikor
elindult. Szemeiből Rounn semmit nem tudott kiolvasni. Sötét
üregeknek rémlettek, ahogy komótosan felemelkedett. A sogronita fel
sem pillantott, amikor elrepült.
A darazsak egyre szemtelenebbek lettek. Drayh továbbra sem
szólhatott róluk, noha folyamatosan azzal hitegették, hogy nemsokára
mindent elmondhat Rounn– nak. S már nemcsak darazsak voltak ott,
de hatalmas hangyák is, kocorgó lábaikkal a sogronita koponyájának
belsején masíroztak. Nem vittek el semmit, de Drayh homályosan
érezte, hogy elmozdítanak és áthelyeznek dolgokat. Közönyösen
figyelte saját kezeit, amint a koromszolgához szükséges rúnákat rótta
a halkan agonizáló tűz köré. Szólni akart, de csak mordult egyet –
Rounn észre sem vette.
Egyre több dolgot nem vett észre.
Drayh megcsóválta a fejét. Pontosabban csak szerette volna, s ő maga
csodálkozott a legjobban, amikor nem sikerült. Hangyalábakból
összefogódzkodott karmos kezek martak belé odabent. Kirázta a
hideg.
A tábortűz utolsó zsarátnoka is szürke hamuvá omlott, mire a démon
visszaérkezett. Hamuszín kőkolonccá vált maga is, mihelyt
leereszkedett a korai csillagok pettyezte égből a koromszolga mellé.
A lovak idegesen felhorkantak, amint a földre süppedt, kitágult
orrlukakkal méregették a jövevényt. Annak tekintete most sem
mondott semmit, csupán sötétebb és titokzatosabb volt, mint annak
előtte. Csikorgó kő, ahogy megszólalt:
– Itt van.
Rounn felpattant. A lovak idegesen arrébléptek a hirtelen mozdulatra,
béklyóik megfeszültek a harmatos fűben. Drayh fejében egy pillanatra
elhallgattak a dunnyogó darazsak.
– Biztos vagy benne?
A démon nem válaszolt azonnal, mintha azt fontolgatná, mennyiben
tartozik ez bármelyik kyrre is.
– Ez a szag erősebb bárminél, amit eddig érezhettem. Örvendezz;
seraphis, ha van hozzá merszed: úgy lehet, közel szolgálatom vége. A
Kutya a városban van.
...Stryenh kapuit nem őrizte senki, s közelebbről vizsgálva maguk a
falak is lehangoló látványt nyújtottak. Repedéseibe barna
zúzmószakáll kapaszkodott, díszei elkoptak, a szobrok arcát
lecsiszolta az eső és a szél. A kapu odvas torka mögött bátortalan
lámpások fénye rezgett. Minden csendes és kihalt volt, halott város
terpeszkedett eléjük, amint beljebb léptettek a tompán kopogó
köveken. A városbéli házak sem nyújtottak vigasztelibb látványt.
Langaléta árnyaik magasan nyúltak az éjszakába, csak a lábukat
mutatta meg itt– ott egy parányi olajláng.
Akárha kísértetek aggatták volna ki az illanó füsttel égő lámpásokat,
végig a lassan emelkedő, szűk utcácskák hosszán. Nyomasztó súllyal
nehezedett rájuk a csend; s hiába kutattak a zárt ablaktáblák mögött
lobbanó fények után. A lidércek óráján érkeztek. Szél nem moccant, s
nyirkos, állott szag szivárgott ruháikba.
Visszhangtalan léptettek egyre beljebb a kihalt utcákon, egyre több
elkopott kapuboltot, megroggyant házat s házsarkot hagytak maguk
mögött, amikor az első hangot meghallották. Ez is inkább rémlett
sírásnak, mintsem annak, aminek utóbb bizonyult.
A jövevények kis térre értek. A fekete kövekkel rakott négyszög egyik
végében kis kút hullatta könnyeit. Előtte parányi medence, vizén
halovány növények. Valahonnan abból az irányból szólalt meg a hang:
– Rounn Lyechard, Házad utolsó nemes harcosa, ki elmenekültél
Shulurból! Legutóbb sikerült elkerülnöd a halált, ám most nem
menekedhetsz! – Barna ködfoszlányok kavarodtak fel a parányi
medence mellett. – A Grein’Dagbarr Ház kimondta rád a halálos
ítéletet, s egyedül mi, homályból szakítottak vagyunk méltók rá, hogy
beteljesítsük azt.
Árnyékgyilkosok! Rounn felnyögött. Meg sem fordult a fejében, hogy
még mindig a nyomukban lehetnek. Sahhan romjainál, a hajnal
érkeztével sikerült kijátszaniuk őket, ám akkor még visszataszító
praktikáik segítségével követni tudták halványodó nyomaikat. Soha
nem voltak hűségesebb kopói, ám ezúttal szívesen túladott volna
rajtuk, hiszen ezeket a kopókat az ő vérével itatták, őt hajtották, ő volt
a nagyvad, és kevéssel a sóstavak előtt csupán lovaik feláldozásával
menekedtek meg tőlük. Akkor azt hitték az a véráldozat elegendő volt,
hogy hamis nyomra tereljék őket, de feltűnésükkel nyilvánvalóvá lett
tévedésük. Az árnyékok síkjának rosszindulatú ragadozói csupán
abbahagyták a csaholást, s néma éji dögök gyanánt csak az alkalmat
lesték, mikor csaphatnak le a legnagyobb biztonsággal, egyszer s
mindenkorra letudva kötelességüket, mit még Shulurban aggattak
rájuk a Grein’Dagbarr Ház árnyékidézői.
Ha ennyi türelmük volt várni, ezúttal bizonyosak lehetnek a
dolgukban.
– Morgena segíts...! – nyögte Rounn, s megfeszült a nyeregben:
Kifakult a sötétség ott, ahonnan összemarkolta a manát, világosan
kirajzolva három moszatbarna foltot a kis kút kétfelén. Nem lehettek
másfél lábnál magasabbak, bizonytalan körvonalaik az árnyékok
síkjának idetüremkedő repedéseiből sarjadtak, fegyvereik hidegétől
meghőköltek a lovak. Rounn leugrott a nyeregből, szavaira
megrogyott a manaháló szövedéke.
– Harratigrahin hiem syendass – morogta. Eltátott szájából véres
nyál hullott a földre, fogai recsegve feszítették két darabba a
szájpadlását. Felüvöltött a fájdalomtól..
Nem történt semmi.
A varázsige hívó szavára az árnyékgyilkosoknak remegő bábokká
kellett volna válniuk, vérrel és fagyott nedvekkel gúzsbakötött
dögökké, ám azok közelebb léptek, homálypengéik ködvasa rémítő
hideget vonszolva meredt előttük.
OSTOBA! – vonyított odabent a nyirokdémon – KÖDFOLTOKRA
PAZARLOD A HATALMAMAT! MIT SEM ÉRSZ A NEDVEIK
NÉLKÜL, HITVÁNY EMBER!
Rounnak nem volt ereje vitába szállni vele. Hátratántorodott, lábai
megbicsaklottak az egyenetlen köveken. A mágia végigrepesztette a
kezét, híg, savós vérrel locsolta a mohaszín incognót. Úgy érezte,
minden hite, hatalma elszállt, állkapcsából előmeredő újdonat fogai
felmarták borostás állát. Seszínű vértócsába rogyott. Lemondás és
kétségbeesés minden tétova mozdulata. Mit mondhatott volna? Hogy
nem tudta? Hogy fogalma sem volt arról, kivel került szembe? Apja
tűnt fel előtte, szigorú alakja akár a penge; mögötte egy lány, nem az,
akit neki szántak, egy másik; nem is értette, miért pont ő, s most
döbbent rá, hogy lelkifurdalás az; amit akkor dacnak és büszkeségnek
tudott, amiért nem tudta ugyanúgy szeretni. Lehunyta szemét. A
terecske árkádjai alatt rejtező démon sóhaja kúthideg szelet kavart.
KÜZDJ. – ordította odabent az a valami, s Rounn önkéntelenül maga
is felüvöltött.
A háta mögött lángra lobbant a világ: sárga és rőt színekkel varázsolt
nappalt a kis térre a sogronita. Rounn és a közelítő árnyak között mart
az ég felé a tűzből font gyűrű. A gyilkosok a hirtelen támadt fényben
hátrahőköltek, barna ködtestük megfakult, áttetszővé lett, mélyén
árnyékból gyúrt göb derengett fel: szív, lélekburok, egyre megy.
Lassan lüktetett, bensejéből kígyóforma homálykacsok nyúltak elő,
maga az árnyékok síkja csordogált keresztül szörnyű szívükön. A
lángok felé kaptak. Sötétség, mély és zavaros sötétség áradt belőlük,
körülfolyva, megfojtva a tűz fényét.
Drayh mélyet lélegzett, és leugrott idegesen kapáló lováról. A tűz
immár nem ártott a gyilkosoknak. Alkonyi homály ereszkedett alá
körben, az árnyékteremtmények térdig gázoltak az avarszín lángokba.
A sogronita elmélyült hangon köpte feléjük a tűz hőjét és fényét
különrekesztő varázs szavait. Rounn hanyattdőlt a vérnyirkos kövön.
Talán sikoly volt, amit az elől haladó árnyékgyilkos az égre üvöltött.
Panaszos, fájdalmas halálvonyítás. Ködpamatokra szakadt az új
varázzsal. Szemkápráztató fénnyel robbant a világra az újjászületett
tűzkör, minden perzselő hatalmát a napként ragyogó lángoknak adva.
Elég ebből! Fülsiketítő robajjal kaptak szárnyra a darazsak Drayh
homloka mögött. Elég legyen, az istenekre!
Millió és millió hangyaláb kapaszkodott együvé odabent, tornyokként
egyensúlyozva törtek egyre magasabbra; s valahonnan lentről a
sogronita fejében nyíló irdatlan kútból bogarak rajzottak elő,
hatalmas, fekete bogarak, égető minden érintésük; és befészkelték
magukat a torkába, belülről hasaltak a szemére, vaskos szárnyaik
berregése megsüketítette; és az egész fölött ott állt egyetlen alak, egy
ember, remegő hangyatestén átviláglott valami fény, s torz koronaként
halott nap derengett a feje felett, korongját holdárnyék sápasztotta el.
Az istenek nevére elég ebből! üvöltötte.
Drayh köhögve, süketen és vakon esett össze. Kilobbant a fénykör, s
egycsapásra visszatért az éjszaka a terecskére.
– Ez az – nyöszögték az árnyékgyilkosok és közelebb léptek fagyos
ködvasaikkal. Nem értették pontosan, mi is történt, de ez érdekelte
őket a legkevésbé. Beleolvadtak a sötétbe, rángatozó homálylábaikon
az ájult sogronita és a magatehetetlen Rounn felé kúsztak.
A démon szűkölt örömében az árkádok alatt, a tűzpap koromszolgája
szoborként meredt maga elé, testéből száraz darabok hullottak a
kövekre.
– Morgena, segíts... – suttogta hunyt szemmel Rounn Lyechard.
 12.

Odakint sütött a nap. A démon vágyakozva nézte a rosszul záró

ablaktáblák résein beszüremlő fényt. Félig ült, félig lebegett a poros
gerendák fölött, máskülönben a vénséges padlás nem bírta volna el a
súlyát. Meg kellett görnyednie, valahányszor az ablakhoz oldalgott,
hogy kitekintsen a térre. Az árnyékgyilkosok nyom nélkül eltűntek, s
noha emberfeletti érzékeivel megjegyezte valamilyen entitás
jelenlétét, ő maga nem talált megoldást az esetre, s ez módfelett
bosszantotta.
A kis téren épp egy asszony sietett át, sápadt gyümölcsökkel teli
kosarat egyensúlyozva a fején. Nem volt halott a város, épp
ellenkezőleg, nagyon is élt, csupán valamely néven nem nevezhető
rettegés tartotta vissza lakóit, hogy alkonyat után az utcákra
merészkedjenek. Meglehet, a Kutyát érezték meg, talán valami ősibb
babonaság tartotta őket távol a sötétségtől.
Innen a padlásról remek kilátás nyílt az egész városra, a fáradt
falakkal körülkerített házakra, a mohlepte nyári palotákra, a fény felé
nyújtózó fákra s a két tükörfénnyel izzó tóra, amely a dombok tövében
nyalta körül a meredek lejtőket. A démonnak tetszett, amit látott, s egy
pillanatra még arról is megfeledkezett, miért van még mindig itt.
Nehezen talált megfelelő helyet a szerafista testének elrejtésére, de
szerencsére a kobraisten papja magához tért addigra. Nélküle aligha
jutott volna eszébe, hogy felfeszítse a padlásablak száraz deszkáit. A
lovak elmenekültek a felfordulás alatt, de nem is indult a
felkutatásukra: aligha valószínű, hogy bármiben engedelmeskednének
neki. Beérte annyival, hogy megjegyezte, hol vannak.
A város felett szállongó illatok ugyanis legalább annyira pontos
térképet formáltak számára, mintha egy gonddal megrajzolt pergament
bámult volna. A Kutya dögletes nyughelyét leszámítva csakis a
padlást tartotta bűzhödtnek, s ha ezeken kívül nem is érzett semmi
fenyegetőt, ez a mindenüvé beszivárgó, két sárszínű illat úgy
terpeszkedett az ősöreg város fölött, akár valami baljós jel, és semmi
biztatóról nem beszélt.
A démon, ha nem is igazodott ki ezen világ szagai között oly
pontossággal, mint azt saját síkján tehette volna, pontosan tudta, mely
illat mit tartogat a számára. Itt pedig csupán ez a két fenyegető szag
terjengett. A Kutyáét nem tudta _ hova tenni, csak annyit érzett, hogy
rossz és veszélyes, s hogy jobb lenne kerülnie. A másik
torokkaparóan keserű bűzét azóta érezte, hogy a kyr először kiejtette a
nevét ott a sókatlanoknál. Átok reá, s minden szerafistára!
Csak remélni merte; hogy mihamarabb szabadulhat a törékeny kyr
békjóiból, de hamar be kellett látnia, hogy már erősebb annál, mint
először feltételezte. Komótosan ingatta a fejét, s a teret bámulta. A
kutacska úgy csörgedezett, akár a sóstavak kis patakja. A keserű bűz
pedig lehetetlenné tette, hogy ne engedelmeskedjék. Ha
cserbenhagyja vagy megöli a merész teremtményt, aki testét adta egy
dríd, egy fejedelem lakhelyéül, előbb vagy utóbb a feldühödött
seryaf mindenképpen rábukkan, és a semmivel teszi egyenlővé. A
démon pedig már tudta (vagy legalábbis sejtette), milyen is lehet az,
mert volt rá ideje, hogy megtapasztalja, a közelségét. És a semmi
hideg volt és üres, de elsősorban félelmetes, mert senki, még a
drídek sem tudtak róla biztosat, ezért ugyanúgy félték az elmúlást,
akár mások a Külső Síkok végenincs pusztáiban.
Nagy lehetőséget szalasztott el tegnap este, hiszen az árnyékok ellen
tehetetlen volt, akárcsak azok vele szemben, s még a dríd sem
vethette volna a szemére, ha törékeny kis szerafistája odavész.
De nem döglött meg, s ha holtnak tűnt is, lassan szuszogott a keserű
bűzben. A démon nem értett semmit. Az árnygyilkosok úgy szakadtak
darabokra, akárha forgószél tépte volna szét őket, halálsikolyuk
messze szállt a rettegő város álmai felett.
Azután csend lett. Hosszú, keserű csend, és a démon csalódottan
érezte ki az égett terecskét uraló szagokból, hogy a szerafista még él.
Később a sogronita tanácsára felrepült vele ide, a padlásra, s
utánahozta a kígyóisten papját meg á szolgáját is, mielőtt megvirradt
volna.
A démon nem volt benne biztos, de a pap viselkedéséből arra
következtetett, hogy nem képes jó sorrendbe tenni a gondolatait.
Másutt szabad préda lehetett volna, itt azonban erősebb bilincsek
kötötték gúzsba. A keserű szag, a halkan szuszogó szerafista, s a
torzuló csontjai mögött rejtező hatalom.
Alig érintve a padlatot libegett felé, nyomai vékony karistolások
csupán a porban. Óvatosan fogta meg Rounn fejét, s szürke bőrével
felitatta a kyr arcán gyöngyöző verítéket.
– Hol vagyok? – nyögte Rounn. Vastag fogai nem húzódtak vissza
teljesen, kétségbeejtően sajogtak, s alig tudott beszélni. Alvadt vért
harákolt fel, s gyöngén a porba ejtette.
– Élsz. Legyen elég ennyi – dünnyögte a démon – , s ne hidd, hogy
örvendek a fordulatnak.
Rounn az ölében feküdt, ha feltekintett, a szürke szikla résszemeibe
bámulhatott csak. A démon erősen, óvó gonddal fogta.
– Nem öltél meg – nyöszörgött Rounn. – S ők sem tették...
– Igaz – sóhajtott a démon: Düh, lemondás és tehetetlenség szorult
ebbe a sóhajba. – S ha magamnak bármi jót is akarok, ezután sem
teszem.
– Drayh? – köhögött Rounn.
– Rajzol – felelt a démon. – Az eget rajzolja. Csillagokat. Rounn
lehunyta a szemét.
– A jövendő... – lihegte. – Azt akarja tudni.
– Aligha. – A démon elfordította a fejét. A padlón kuporgó
sogronitára bámult, a porba karcolt zavaros ábrákra, az eszelős
összpontosításra az arcán. – Mielőtt belekezdett, az elmúlt időkről
beszélt. Hogy a fenyegetést a múltban kell keresni. Azt mondta,
megrajzolja a nek... nekkor...
– A nekrohoroszkópomat – segítette ki Rounn. Kicsiny híján
megőrjítette a fájdalom.
Drayh csendesen dolgozott. Íróvesszője nyomán sorra bukkantak elő
a padlás porában a konstellációkat jelölő kyr ábrák. Motyogva
számolt, rongyosra olvasott könyvecskéjéből újabb és újabb adatokat
sorolt elő, századéves együttállások kerültek a porba a többi mellé. A
hangyaember csendben figyelt, a darazsak hallgattak. Meglehet, őket
is érdekelte a dolog.
Most, hogy ismét a maga ura volt, a sogronita időről időre
Lyechardra pillantott. Érezte, hogy bajban vannak, Rounn talán még
inkább mint ő, és remélte, hogy az előző életek sorsát felderítő
bonyolult számításai végén választ kap sok kérdésére is. Csak attól
rettegett, hogy még így sem önmagát irányítja, s hogy talán éppen a
hangyaember készteti mindarra, amit tenni akar. Mindenesetre
szorgosan dolgozott, s titkon remélte, hogy talán még az elméjét
bitorlóktól is megszabadulhat.
Tévedett. Döbbenten bámulta a végleges nekrohoroszkópot; amikor
újra lecsaptak rá. Nem tudta minden vonatkozásában megfejteni a
jelentését, de amit felfedett, elegendő volt ahhoz, hogy megrettenjen.
A hangyaember azonnal érezhette a megingást, mert millió karmú
kezeivel rögvest belémart.
Drayh azonban már tudta, hogy nem őt akarják, hogy Rounn a
kiszemeltjük, s hogy csupán az alkalomra várnak. Baljós, ólomszín
egek képe derengett fel előtte, közepén vak nap, korongját holdárnyék
sápasztja el, s körül régvolt csillagábrák torzalakjai ragyognak... s
tudta, hogy nemsokára ismét feltűnik majd ez az ég, éjjé válik a
nappal, s hogy a benne lakozó majd kinyilvánítja hatalmát.
S látott egy másik eget is, de ez sokkal régebbi volt, s valami módon
mégis Rounnhoz kapcsolódott. Ezen az égbolton is kihunyt a nap, s
körös– körül rángott, üvöltött valami, de ennek a valaminek semmi
köze nem volt ehhez a világhoz. Ősöreg volt és döglődött.
Azután érezte, hogy feláll, mert a másik ezt akarja, s ha arra nincs is
ereje, hogy az ő kezével ölje meg a Lyechard Ház fejét, de a
gyanakvását el tudja altatni. Rounn éber volt, s bár arca borzasztóan
eltorzult, valahogy mégis derűt és megnyugvást sugárzott a sogronita
láttán.
– Hogy vagy, Drayh? Megvannak még a csillagaid? A Tűzkobra
szolgája elmosolyodott.
– Ezt inkább én kérdezhetném tőled. Nagy szerencsénk volt
hajnalban. . Rounn hallgatott. Amikor legközelebb megszólalt, alig
lehetett érteni a hangját:
– Nem szerencse volt. Legalábbis remélem. Nevezzük talán hálának.
Jóllehet gyűlöli a magamfajtákat, az Árnyékúrnő nem felejti el, ha
ezen zavaros időkben valaki nyíltan mellé áll. Bár gyanítom, többé
nem számíthatok rá... – Szomorú mosoly. – Pedig nem lenne kedvem
ellenére való. S miről mesélnek a te csillagaid, Drayh?
– Csak arról, amit már eddig is tudtam, Rounn. Nem vagyunk könnyű
helyzetben, de legyen bárhogy is, megteszünk mindent. Hisz te
mondtad, hogy ha más helyett nem is cselekedhetünk, a ránk mért
feladatot végezzük csak erőnk szerint.
Rounn fáradtan hunyta le a szemét. Nem látta a sogronita orrából
előszivárgó vércsíkot, hogy kihunyt a vándorszentély parazsa, hogy
Drayh remegő keze alig olvashatóan mit ír a porba. S azt sem látta,
amikor a hangyaember a sogronita lábával eltörli a zavaros betűket, s
hogy barátja belesápad a fájdalomba. Soha nem kapta meg a porba
karcolt, zavaros üzenetet:

Hideg volt a reggel, amikor elhagyták Shulurt. Szomorúság vett

erőt rajtuk, mintha a hajnallal előlopakodó árnyékoknak hagynák
prédául. Nem kísérte őket senki, nem vonultak előttük a karmos–
agyaras oroszlánokkal hímes zászlók, nem fürkészték az utat
láthatatlan orgyilkosok. Csak a csend volt, ami mellettük ügetett az
ébredező város ködülte sikátoraiban. Akárha a múltba lovagoltak
volna a romos szegénynegyed házai között, s Rounn nemcsak a tizenöt
év előtti idők külvárosaira emlékezett, de a száműzetés savanyú
szagokkal terhes éveire is. Úgy tűnt fel előtte, hogy leginkább ezzel a
jelzővel illethetné az elmúlt esztendőket: savanyú. S kevéssel
később, amint a keleti kapu zömök bástyái alatt rúgattak előre az
avarszín mezők felé, az is eszébe jutott, hogy miért erre emlékszik a
leginkább, s miért nem a napsütéses nyarakra, vagy a tavaszi zölddel
pettyezett nyírerdőkre. Savanyú volt az a magitor, és savanyú volt az
a szoba is, ahol a kurtalábú asztalon a vaskos könyv hevert. Úgy
rémlett fel az egész előtte, mintha egy pillanattal ezelőtt történt volna
csupán, s hallotta a magitor reszelős hangját, arca, mint az aszalt
szilva, kezei vékony pálcikák, ujjai kocognak az asztal megfeketedett
fáján: S minden részletével együtt élte át újból az öregember
történetét, a fóliáns történetét, szagok és képek villantak fel előtte,
kyrek és démonok, sötétség és pusztulás. A történet középpontjában
pedig ott trónolt egy pusztulásra ítélt birodalom szíve: Ryek.
 Második rész:
Éjre vált nap

1.

Azon a másik, fekete szelektől terhes reggelen még nem volt

mindenki számára nyilvánvaló, ami ott lebegett a levegőben, amit a
hozzáértők kiolvashattak a szelekből, amit azelőtt el nem hitt volna
senki: Ryek haldoklott. Hogy az agónia hosszúnak számított– e, avagy
éppenséggel rövidnek, senki sem tudta – akadtak olyanok, akik régóta
másra sem vártak, s mások, akik soha el nem hitték volna, ha nem
maguk látják. A lefolyása mindenesetre gyorsvolt, sokkal gyorsabb
annál, ahogy az ilyen birodalom– óriások általában bevégzik.
Kezdetét nem lehetett pontosan naphoz, vagy akár hónaphoz kötni, s a
város egyetlen lakosa nem tudta meghatározni, mikortól volt
kézzelfogható a változás, mint ahogy az események legelején azt sem
lehetett megjósolni, mit von majd maga után: vajon csak pillanatnyi
megingásról van szó, vagy valami olyasmi vette kezdetét, ami az idő
múltával mélyebben váj a császárság testébe.
A fekete szelek hajnalára azonban már a legtöbb kérdés eldöntetett az
égiek kiszámíthatatlan kockajátékán, csupán a vég pontos idejét nem
ismerhette rajtuk kívül senki.
Nem köd volt, amely a városra terült, nem is a néhány napja bűzhödté
vált folyóról felszálló gőz. Füstnek rémlett, koromból és
keserűségből szőtt fátyolnak, amely az északi szelek keltével érkezett
az elátkozott városba.
Mert a város el volt átkozva, efelől Syddalnak nem voltak kétségei.
Már akkor ez a torokszorító érzés kerítette a hatalmába, amikor
megpillantotta. Pedig azok, akik már látták a várost, megpróbálták
felkészíteni, de egyikük sem tudta szavakba önteni mindazt, ami a
szeme elé tárult.
Alkonyatkor érkeztek, de Ryek mintha jó ideje valamely örökké tartó
alkony beteges fényében fürdött volna. Nem lehetett ezt a napnyugtát
hasonlítani egyetlen más naplementéhez sem – mert a ryeki nap
döglődött, vérszínű volt, árnyai rozsdabarnák és romlotthússzínűek, s
az egészet kapzsi bírhatnékkal uralta valami gennyszín, holthalvány
miazma. Beitta magát a mérföldnyi tornyokba, a torz
kastélylabirintusok égig érő sírdombjaiba és fekete falaiba. Ott volt a
Külső Síkok mestereinek lázálomból faragott építményeiben, a
csiganyál– folyón dögbordák gyanánt átívelő hidakban, az égre
lobogó fáklyatornyok méregzöld füstjében. Melankóliát és
kétségbeesést árasztott – különösképp azoknak rémlett így, akik a
világra szakadt kétezer esztendőnyi rettenet ellenére is megőriztek
valamit Kyria lényegéből. Számukra az is világos volt, hogy az egész
legmélyén valóban ott lappang Kyria, hogy az idegen síkokról
iderángatott démonurak saját lényegükkel elegyítették maradékait, s
hogy e torzszülött a legkevésbé sem hasonlít arra, amiért a paktumot
valaha megkötötték.
Mégis akadtak, akik meg tudták őrizni elméjük és lelkük tisztaságát.
Noha Ryek oszló dögként hevert a kontinens széltében, gonosz
mágiája sosem volt elegendő minden alattvalója megfertőzéséhez,
még ha generációkon keresztül kellett is megmártózniuk a beteg szív
pumpálta áramokban. Megváltoztak, átalakultak, de sohasem lettek
hasonlatosak azokhoz, akik maguk kérték lelkükre a sötét billogot. Az
előbbiek számára a császári székváros remegő szörnyeteg volt – az
utóbbiak a hatalmat, az erőt látták az egymáshoz bújó házak
tömegében és a Külső Síkok hercegeinek e valóságra türemlő
szarvtornyaiban.
– Átkozott démontanya – sziszegte Syddal, kilesve a hegyes fogakkal
teli száj képére formált kapubolt alól. – Nem látok semmit.
A Mesterzenészek visszahúzódtak a homályos mélyedésbe, hátukat a
nyirkos vaskapunak vetették. Ismeretlen ritmus szerint dobogott
mögöttük a sötét: talán valami alvilágba vezető kürtő lejáratát
rejtette. Egyikőjük sem volt igazán kíváncsi rá, csupán találomra
választották ideiglenes búvóhelyül, noha az odvas torkot mímelő
kapu nem mindőjük tetszését nyerte el azonnal. A fent röpködő alak
elől mindenesetre elrejtette őket.
A nő is visszabújt a fogak közé. Szélmaszatos arcán tanácstalanság
tükröződött. A többiek kérdőn néztek rá, mire dühösen megvonta a
vállát. .
– Hogy a yochírt én éneklem, még nem jelenti azt, hogy mindenben
nekem kell döntenem. – A vezérmotívum dalosa volt, teljhatalmú
vezető bármilyen összeállítású samballaegyüttesben, s bár nem
szívesen vallotta volna be, másban is szerette irányítani két társát.
Most azonban nem akadt elfogadható ötlete.
– Úgy hiszem, ide egyikünk sem kívánkozik – bökött a háta mögé
Khiradd, a basszus– sarnballa mestere. – Kitudja, miféle fajzatokat
rejt a homály?
Syddal dühösen vetette hátra hószín haját.
– Nem lehetsz olyan alávaló, Khiradd, hogy ilyenkor is csak a
bosszantásomra gondolj!
Noha bájait hagyományos zenészruha takarta, a férfi kedvtelve mérte
végig.
– Imádom, mikor morcos vagy, Syd.
A nő szürke szemei nagyot villantak, s mielőtt a jelenlévők
bármelyike moccanhatott volna, hogy visszatartsa, a szűk utcára
lépett.
– Syd! – sziszegte Khiradd. Idegesen tekingetett a penészszín égre, de
a farkasforma alak nem mutatkozott – talán máshol akadt dolga, vagy
csak elrejtőzött. Ryek forrongott körülöttük, s nekik csak homályos
elképzeléseik voltak a változást irányító erők mibenlétéről. Még
abban sem lehettek biztosak, hogy a fantom őket követi, bár a kékarcú
figyelmeztette őket erre a lehetőségre is.
A diadalmenet forgatagában találkoztak vele: Nem tudhatták, régóta
figyeli– e, vagy csak találomra választotta ki őket a zenészek közül,
ám végül is őhozzájuk kötötte fiókdémonait, és ez volt a lényeg. Talán
azért döntött mellettük, mert a samballa– kardíszek bármely más
halandónál szabadabb mozgást tettek lehetővé.
Egyiküknek sem tűnt fel rögtön, hogy bámul: mindannyiukat a
diadalmenet hátborzongatóan nagyszerű látványa kötötte le. A
homályosan csillogó folyó két partján nyüzsgő tömeg felhördült,
amikor az első hajók feltűntek. Dob és mennydörgő kürtszó jelezte
jöttüket, no meg a folyókanyar mögé szorult alattvalók üvöltése. A
rakpart szarvtornyokkal ékes bástyaházai eltakarták ugyan az ottani
emelvényeket, a hangorkán és a sápadtzöld égen verdeső démonfelleg
azonban sosemvolt látványosságot sejtetett.
Syddal és a két férfi félelemmel vegyes kíváncsisággal figyelt. Ryek
– noha kisebb volt, mint amekkorának képzelték – meghökkentette
őket. Túlságosan messze éltek tőle ahhoz, hogy a démoni jelenlét ily
erős megnyilvánulásai el ne borzasszák őket. Még egymásnak sem
merték bevallani, de a császárváros tökéletes idegensége mindőjüket
megbénította. Nem mintha a tíz Tartomány annyira elütött volna a
Kapu Városától, de az a jelenlét, mely mindenütt oly határozott
lenyomatot hagyott a birodalomban, itt szinte őrjítően felerősödött.
Nemcsak a levegő, de az itt élők. gondolatai is mások voltak. Torzak
és fertőzöttek, mondta volna legszívesebben Syddal, s csak remélni
merte, hogy a többiek is így gondolják. Nem nézett rájuk.
A tribünön állók démoni rúnákkal ékes, iszapszín lobogókat emeltek
a magasba. A szél belekapott a felkínált selymekbe, feldagasztotta a
tribünökön állók köpönyegeit, összekócolta a hószín hajakat. Az
arcok eltorzultak az izgalomtól, akárha maszkokat emeltek volna
maguk elé, és Syddalnak figyelmeztetnie kellett magát, hogy kyreket
lát, a véreit, akik semmiben nem különböznek szülővárosa, Sahhan
lakóitól. Noha most már nem volt annyira biztos az igazában.
A kanyar előtti kőhíd ötvenlábnyi magasából zöld lobogókat
eresztettek alá. Mintha gigászi kígyók tekeredtek volna le az ívbe
hajló sárkánynyakról, végükön aranyszín szálak ezrei csapkodtak a
szélben.
Guttarzászlók! Syddal megrémült. A szent selymek olyan úr
érkezését jelezték, akivel egyetlen épelméjű teremtmény sem
kívánhatta a találkozást. Körülötte ordított a tribün a
gyönyörűségtől... s most már ordítottak ők is.
A kíndémon, az egyik alvilági tartomány ura, a folyókanyarulatban
előtűnő fekete díszbárka orrában pöffeszkedett. Kritsh volt az, a
Kegyetlen, Tharr szolgájának szolgája; mérhetetlen úr ezen a világon.
Feje bomlásszín rettenet, szája akár az elvágott torok. Koromkék
szárnyai messze mögötte lógtak a vízbe a bárka két oldalán, karmos
mancsaiban a császár bíbor zászlaja. Pillantásának súlya alatt ezrek
és ezrek kushadtak a földre. Az aranyozott evezők lassú ütemben
merültek újra és újra a vízbe, a lelküktől fosztott rabszolgák
ezüstszínre festett alakjai engedelmesen feszültek meg a padokon.
Syddal csak akkor mert felemelkedni, mikor mindenki talpon volt
már. A Kegyetlen hajója messze járt, újak sorjáztak elő, fedélzetükön
acélkék páncélban feszítő harcosok pajzsain csillant a napfény.
Lobogóik és hadijelvényeik távoli tartományok cirkalmas címereit
viselték, komor arcuk dicsőségben fürdött. Vasláncokon a hajók mögé
kötve a legyőzöttek szégyenhajói. Dawa őrült varázslóinak legyőzött
katonái kuporogtak rajtuk, magatehetetlen mágusok, tönkrevert
seregek hírmondói. Végtelen sorokban érkeztek a megszerzett
hadijelvények és csatagépezetek, mélyre merülő uszályaikat
vízidémonok serege vontatta.
A Mesterzenészek előtt már jó ideje eggyéolvadt a diadalmenet, órák
óta sorjáztak elő az újabb és újabb győztes seregek, a mögöttük úszó
tönkrevert ellenfelek. Mégsem túloztak hát a kikiáltók: Dawa sorsa
megpecsételődött.
Eleinte csak lassan szivárogtak a hírek a távoli hadszínterekről, és
csupán a császári talpnyalók adtak feltétel nélkül hitelt az
öntömjénező hadijelentéseknek. Syddal hinni sem merte, hogy mindez
igaz lehet. A háború elválaszthatatlanul hozzátartozott a
démoncsászárság mindennapjaihoz, és senki nem gondolta, hogy
valaha vége szakad. Voltak ugyan békés századok, ám a viszály üszke
akkor is ott parázslott mindenütt, s ha valamelyik fél a másik fölé
kerekedett is a fel– fellángoló öldöklésben, a valódi győzelmet
egyikük sem harcolta ki. Beszéltek róla. Másról sem beszéltek, de
soha nem lett igazuk. Minden győzelmet vereségek követtek, s minden
vereség után ismét a császárságra mosolygott a hadiszerencse. Átok
volt a háború, két birodalmat sújtó átok, s elképzelni sem tudta senki,
mivel szolgáltak rá őseik annak idején.
S most vége. Syddal zavarban volt, és gyanította, hogy sokan éreznek
hasonlóképp azok közül, akik látszólag a császárság hűbéresei, ám
szívük szerint csak Új– Kyria ügyét szolgálnák. Ők, akik titkon
kuporgatták a régi idők tüzét életben tartó forgácsokat, hogy lelküket
ne veszítsék a lelketlenek között. Zavarbaejtő volt a világ fordulása –
mert változás közelített, s nem volt jós, aki megmondhatta volna,
merre veszi majd az irányt.
Syddal ujjongott hát á tribün magasán, s ujjongott Khiradd és Farryn
is, ahogy mindenki más a folyó két partján. És egyre érkeztek a
démonok nevében megszentelt győztes pengék és hadilobogók, a
hóhajú harcosok mögött lobogó köpönyegek, a láncravert ellenség
nyomorú tömegei. A levegő is megtelt mágiától remegő égi
bárkákkal, s amelyik nagyobb volt annál, hogysem a varázs
fenntartsa, azt démonok emelték az égre.
Ryek éljenzett, Dawa pedig, az őrület hona, zavart tekintetű korcsok
gyülekezetévé rogyott. Haldoklott.
– Mesterzenészek! – A hang a hátuk mögül érkezett, s noha az
emelvényen csakis a császári ünnepekre érkezett zenészek foglaltak
helyet, senki máshoz nem szólhatott. Syddal, Khiradd és Farryn
kardíszei kétségtelenné tették hozzáértésüket, s oly előjogokat
biztosítottak, amelyre mások csakis születésük okán tarthattak igényt.
Mégis leborultak az őket megszólító előtt: szerafista volt, úr az urak
között, kékfestésű arcát, sárga szemeit hószín haj lobogta körül.
– Kövessetek!
Fakó sörényű shradok léptek el mellőle, s nyitottak utat neki, amint
égszín dreggisének szegélyét megemelve lesietett az emelvényre
vezető lépcsőn. Testőrök. Félig sem voltak már kyrek. Vérük
démonokéval keveredett, szívük mindenestül gazdáiké lett. Vakon
követték parancsolóikat, ösztönösen gyilkoltak, s acélfogakkal
védelmezték uraikat minden veszedelemtől. A Mesterzenészek nem
pillantottak a torz arcokba, ahogy a szerafista után indultak.
Mögöttük, a kékarcú eltűntével ismét felüvöltött a nézősereg: hálatelt
ordítással üdvözölték a császári díszemelvény felé igyekvő háborús
hősöket.
A szerafista egy kis udvaron várta be őket. Nem bajlódott a
bemutatkozással. Gondterhelt arccal fordult feléjük. Csupasz kőfalak
emelkedtek minden oldalon, ablakszem nélküli szürke négyszögbe
zárva a kapun belépőket. A shradok a hátuk mögé álltak, hárman a
kihalt utcát, ketten a Mesterzenészeket figyelték. Felhő vagy
démonszárny homályosíthatta el a napot, mert egy szemhunyásnyi
árnyék borult a gyülekezetre. Syddal szíve összeszorult. Nem ez lett
volna az első eset, hogy nyom nélkül elnyel valakit a császárváros.
Amikor a szerafista beszélni kezdett, nem értették azonnal, mit is
akar. Akárha mesét citált volna, s mikor a végére ért, már hinni nem
akarták, hogy ilyesmivel áll elő. Mégis igaz volt, az utolsó szóig, ezt
érezték mindannyian. Igaz és lehetetlen, olyasmi, ami a való világban
soha be nem következik – ám a kékarcú szemében látták, hogy be fog
következni. Csupán idő kérdése. Nem a logikusan egymásba bújtatott
érvek győzték meg őket, hanem a tekintet, melyen keresztül egy másik
világ küldötte bámult rájuk. S amint erre rádöbbentek, tudták azt is,
hogy. nem azért nem fognak beszélni a hallottakról, mert a kékarcú
megtiltotta, hanem azért, mert az a torokszorító érzés, ami rájuk
telepedett; nem erről a világról érkezett teremtmények láthatatlan
karmainak gyilkos nyomása a nyakukon.
Kényszerpaktum. Tompa üvöltést sodort feléjük a szél, diadalittas
kiáltások zaját, s ők tudták, hogy csak idő kérdése, s mindegyik
halálsikollyá változik.
 2.

Feltámadtak a szelek, dühödt vadállatok gyanánt tomboltak

odakint, acsarogva dübögtek a szorosra zárt ablakokon, meg–
megemelintették a súlyos függönyöket. Vérszín alkonyat borult a
városra, tompa homályát aranykarmú falikarokba tűzött fáklyák fénye
oszlatta szét a teremben. Fényűző helyiség volt, közönséges
teremtmény soha nem illethette volna lábával, s az, aki belépett a
faragásokkal díszes ajtón, nem is volt egyszerű halandó. A maga
módján halhatatlannak számított.
A görnyedt alak, aki az ablakon túl elterülő várost figyelte, nem
fordult meg azonnal. Hallgatásával, hátának ívével mutatta, hogy
Ryek, a lábai előtt fekvő hivatalnokváros ura, s előbbvaló a déli
óriás követénél. Noha rangban egyik sem kerülhetett a másik elé,
mindketten tudták, hogy a városok, melyeket uralnak, eleve
megszabják hatalmuk korlátait. Hiába volt Shulur nagyobb és
gazdagabb Ryeknél, a birodalmat innen irányították, s ezer meg ezer
hivatalnoka és a császárság leghatalmasabb szerafistái álltak az
ablakon kifelé bámuló görbedt alak mögött.
Az érkező mégsem hajolt meg. Egyenes, magas kyr volt, hósörénye a
háta közepéig omlott, százezer ráncba gyűrt, magmaszín dreggise
méltóságteljesen ölelte körül. Várt, nem szólalt meg. Látta az ablakon
kifelé bámuló döbbenetét, s tudta, a másik azt hiszi, az érkező csupán.
az illemet sértette meg durván, és lehetőséget akar neki adni a
visszakozásra. Tudta, de nem élt vele.
Ha az arca fiatalnak tűnt is, pillantása ősöreg volt: rajta kívül talán
senki nem tudta megmondani, mióta is fürkészi a világot. Nyakában a
Boszorkányerőd urainak hatalmi ékszere tündökölt, ötmillió– öt
ütéssel domborított amulett. Farkát táró páva.
Az ablaknál álló dühödten fordult meg, varkocsba font fehér haja
korbácsként követte a mozdulatot.
– Mióta nem tiszteli Shulur Ryek hatalmasait, Dom Supreor? –
hörögte. Arca már rég nem volt emberi, akárcsak a testét, eltorzította
a teremtmény, melynek ereje egy részét köszönhette. Állkapcsa
messzire nyúlt előre, szemei majd’ elvesztek mélykék üregükben.
Akár a pókháló, ráncok ezrei borították testét, s szürke, ünnepi
dreggise sem tudta elrejteni e test torzságát.
– Soha nem tisztelte – felelte a vörös ruhás. Mosolyogva figyelte a
másik dühét.
– Jakirte Jak! – csattant a ryeki. – Hát ezen a szent napon kell
kimutatnod hálátlanságodat? Ostoba vagy, ha nem alázkodsz meg
azonnal... s lehet, hogy még így sem bocsátok meg.
– Bocsánatot csak az adhat, ki maga különb – lépett közelebb Jak.
Fiatal arcán elégedettség honolt. A másik szólni sem tudott a
döbbenettől. – S kétségtelen – folytatta – , hogy Shulur az; ki ma
győzelmet aratott.
– Árulás? – horkant fel a ryeki.
– Ha tetszik – vont vállat Jakirte Jak. – A te szemszögedből valóban
annak tűnhet.
– Elpusztulsz – sziszegte a torzalak. Hirtelen egyenesedett ki, s
széttárt, karmos kezével fenyegető mozdulatot tett. Szomorú, mivé lett
a vér. S szomorú, hogy vesznie kell.
– Így igaz – bólintott Jakirte Jak – , bár gyanítom, te másra gondolsz.
– Ryek hatalmasabb, mint valaha, s te most packázol az erőnkkel,
shuluri kutya? – üvöltötte a szürke dreggisbe burkolózott alak, ujjai
pókok gyanánt rángatóztak a fiatalabb kyr arca előtt.
– Ryek elbukott – mondta az csöndesen – , s ha volt hatalma valaha
is, azt csak Shulurnak köszönheti.
– Háborút nyertünk...
– Mert mi is úgy akartuk, démon! – kiáltotta Jakirte Jak, hogy a másik
visszahőkölt. – S most jött el az idő, hogy a végsőt is megnyerjük.
Ugye nem hiszed, hogy Shulur támogatása nélkül idáig jutottatok
volna? Figyeltük, mit műveltek, s úgy lehet, hibáztunk is. Jól figyelj,
démon, mert Hatalmasnak szája ily szókat még nem ejtett: hibáztunk,
mert későn vettük észre, mivé fajult a játékotok a Külső Síkokkal.
Erősek lettetek. Oly erősek, hogy csak az idő múlásával remélhettünk
fölétek kerekedni.
– Még visszakozhatsz, áruló – sziszegte a fehér varkocsú alak – , s
nem pusztul veled a lelked is!
– Semmit nem értesz, démon – suttogta a shuluri. – E naptól nincs
hatalmatok.
Halálos manaörvényt üvöltött felé a démonarcú, világok közötti
átjárók megnyitásához elegendőt... s nem történt semmi. A fáklyák
csupán megremegtek, Jakirte Jak pedig moccanatlanul bámult a
zavaros szemekbe.
– Nincs hatalmatok – ismételte. – Manacsapda a hely, ahol állsz, s
manacsapda lesz egész Ryek is. E perctől csak ott működik a
hatalmatok, ahol mi is akarjuk.
– Árulás – hörögte a ryeki gyűlölettől csöpögő hangon. Árulás! –
üvöltötte, s vele üvöltött a testén keresztül evilágra nyúló démon is –
hasztalan. Bármely síkra ordítottak segítségért, visszhangtalan
süketségbe hullott a szavuk.
Beláthatod, felesleges minden próbálkozás – mondta csendesen
Jakirte Jak. – Hiheted, hogy balga módon vágnánk ilyen vállalatba?
Dekádokon át vártunk, épp most kapkodnánk? Érdekes játszma volt,
elismerem. Nagyobb, mint eddig bármelyik. Óvatosan kellett
gyöngíteni benneteket, hogy gyanút ne fogjatok, s közben Dawa
fölétek ne kerekedhessék. Ha tébolyodott mágusaik megerősödtek,
rögvest találtunk annyi segítséget, mellyel új győzelmek híreivel
kürtölhettétek teli a világot, mégsem gyűrtétek le őket. Hogyan is
tehettétek volna? Ok voltak a fegyver, mellyel kordában tarthattunk
benneteket, s Godora az ék, mi zárva tartotta csapdátok ajtaját.
Vesztett csaták, sikeres ütközetek... izgalmas játék volt. – Mosolygott.
– Most, hogy a végsőkig kimerültetek, mi következünk.
– Hazudsz, kutya – hörögte a másik. – Hazug minden szavad...!
– Tégy hát ellenemre – nézett rá Jakirte Jak. De az csak állt.
Pókkarmú kezei erőtlen csüggtek az oldala mellett. – Végül folytatta a
vörös dreggisű kyr – segítségetekkel halálos csapást mértünk
Dawára. De nem engedhetjük, hogy kihasználjátok a mi sikerünket:
nektek is vesznetek kell.
A ryeki, mint aki rossz álomból ébred, zavart, véres szemmel meredt
rá. Talán csak most értette meg.
– Nem tehetitek – suttogta. – Nem zárhatjátok be a Kaput. A shuluri
Hatalmas ne válaszolt. Csendben nézte a démonarcút.
– Ha Ryek elbukik, mérhetetlen szenvedés köszönt a birodalomra.
– Mikor érdekelt benneteket az ilyesmi? – kérdezte Jakirte Jak. Keze
a fénylő páván. – Halál és pusztulás az, ami most következik, mert
amit a Káosz felépített, – csak a Káosz törölheti el. Hogy Dawa nincs
többé, engedhetjük, hogy Ryek se legyen. A mi időnkből telik, hogy
végignézzük a kórt eltüntető századéveket... mert a romokon egy új
Kyriát látunk majd felvirágozni.
– Őrült vagy – hörögte a ryeki. – Ez volt Kyria. A mi birodalmunk...
– Sajnállak – dünnyögte Jakirte Jak.
Egy darabig csendesen méregették egymást.
– Magatokat hiszitek isteneknek? – mordult fel a démonarcú.
– Nem követjük el ezt a hibát. Csupán mi választjuk meg, kiben
bízhatunk. A ti bűnötök, hogy elirtottátok e földről a régiek híveit, ha
csak egyetlen pillanatra is megkérdőjelezték igazatokat. Weila, Igere,
Morgena... hová lettek?
– S kit akartok magatoknak? Tharrt? Hisz ő nem lázongott ellenünk
egyedül...
– Legnagyobb ellenségetek lesz, ha érdekei úgy kívánják. A többiek...
Ha van rá elegendő erejük, nem teszünk terjeszkedésük ellen, ám
siettetni nem fogjuk egyikőjüket sem.
Csend ereszkedett közéjük.
– Mivel akarsz nekem ártani? – kérdezte a torzalak. Ha a hely
manacsapda, a te hatalmad sem működik. Kezet emelném rám, áruló?
– Soha, démon. Szívesen megteszik mások.
Intésére vékony, inas kyr lépett elő az egyik falikárpit mögül. Szeme
akár a csillagtalan éj.
– Sicariomagitor – szólt Jakirte Jak. – Mester a gyilkosok között.
 3.

Syddalt csak a szűk utca következő sarkán érték utol. Dühös

szemeket meresztett a két férfira. A fekete köd áttetsző, alvadt vérként
hömpölygött mellettük, ökörnyálas foltokat húzott kezükre, ruháikra.
– Megőrültél? – lihegte Khiradd, és berántotta a lányt az árnyékba. –
Mi van akkor, ha az még mindig figyel?
Syddal dacosan megvonta a vállát.
– Te meg az élceid... Semmivel nem vagyok őrültebb nálad! Farryn
mondott volna valamit, de meggondolta magát, s közelebb húzódott a
többiekhez. Vékony arcán lemondó fintor, finom kezeivel idegesen
simította hátra magas homlokába bukó haját. Igazi művész volt, finom
lelkű, s a végletekig érzékeny, már az is nagy megpróbáltatás volt
számára, hogy a démoncsászár városába jöjjön; ha nem járt volna
azonnali fő– és jószágvesztéssel, alighanem talál megoldást, hogy
kihúzza magát a kényes kötelezettség alól. Két társának civódása nem
használt amúgy sem fényes közérzetének. A hangszere mellett érezte
magát igazán biztonságban, s bár hátán billegett a finom bőrtokba zárt
magas– samballa, most még ez sem segített rajta.
– Abbahagynátok? – Finomkodó mozdulattal törölve az izzadtságot
homlokáról. – Ott a torony, amiről a kékarcú beszélt. – Nehezére
esett megnevezni különös megbízójukat, aki a maga sajátos
módszereivel nyert hatalmat fölöttük. Szinte gondolni sem mert rá –
ki tudja, mire képesek a szellemi kisugárzásukra beállított túlvilági
kopók, melyekkel a szerafista figyelteti őket? Nélkülük is volt baja
elég.
A két másik ránézett, majd előre. A ködöt lassú szelek kavarták,
néhol összesűrűsödött, másutt szétterült, s tisztán tűntek elő mögüle a
beteg gondolatok szülte épületek, a sápatag égbolt, a girbegurba utcák
fekete rúnáktól romlott kövei. A közeli téren emelkedő torony
remekül illett hozzájuk: puszta létével mondott ellent mindenfajta
építészeti logikának. A barnásvörös kövekből rakott falak lehetetlen
szögekben csavarodtak az égre. Akár a sárkányszárnyak, rengeteg
zászló csapkodott körülöttük. Valaha különféle színekben
pompázhattak, mára megfeketedett mindegyik, s lompos cafrangokban
lógott róluk a köd.
– Csak a téren kell átvágnunk – mondta Syddal. Magabiztos és a
végtelenségig makacs volt, mint mindig. Hitt benne, hogy szép, s
másokkal is el tudta hitetni. Szürke szeme ragyogó, arca szilvaforma,
erős járomcsontjai alatt leheletnyi árnyak. Mozdulatai határozottak,
szája erőszakosan csücsörit. Csak régi ismerősei tudták, hogy
ilyenkor a legsebezhetőbb – ám kevesen akadtak, akik sikerrel
mérkőzhettek vele, ha vitára került sor.
– Csak – nézett rá Khiradd, Syddal pedig még inkább összeszorította
a száját. Nem szerette, ha átlátnak rajta, s a ravasz tekintetű Khiradd
egyre többször megtette. A férfi, mintha csak a basszus– samballát
igazítaná meg, elfordult: Syddal most végtelenül hálás volt neki ezért.
Várták, hogy a szűk utcákból elegendő köd hömpölyögjön elő, aztán
nekiiramodtak. Félúton járhattak, mikor a horpatag csigaházakhoz
hasonló épületek közül előléptek a katonák: ruházatuk semmit nem
árult el, mozgásuk, tekintetük azonban mindenfajta címernél vagy
hadijelvénynél pontosabban mutatta, mire készülnek.
– Sharram – vetette meg előttük a lábát egy magas, olajzöld páncélt
viselő kyr. Hangja udvarias, üdvözlése hagyományos volt, szemének
rebbenése, embereinek mozgása azonban az árulója lett: világossá
tette a lány számára, hogy ezek itt őket akarják, s ha pontosan nem is
tudták, kikre számítsanak, biztosak lehettek benne, hogy jönni fog
valaki, akire ráillik a parancsnokaiktól kapott leírás: „Nem tudni
hányan, de jönni fognak, vélhetően a tér felől. Nem szabad a toronyig
jutniuk!”
– Sharram – válaszolta Syddal, s határozottan indult tovább a házak
felé. Elhúzta a száját a hüvelyükből előszökkenő pengék hangjára. Ha
nem is látta, el tudta képzelni Farryn ferdére rántott száját, amint saját
kettős ívű pengéjét Khiraddé mellé emeli.
A fegyveresek mozdulatain érzett: nem ez az első alkalom, hogy
együtt harcolnak, s bármit tartottak is a samballa– vívóiskola
tökéletességéről, kétséges volt, hogy Syddal és társai szembe tudnak–
e szállni a koszfoltos kezek markolta fegyverekkel.
A nő rikoltva vetette magát előre. A kyr tiszt hátratáncolva védte az
ütést, Syddal pedig újra és újra előrevetődött és szúrt, noha a siker
lehetősége korántsem állt egyenes arányban a kockázatéval. A
vezérmotívum énekese a harcban is az első volt, s a két zenésznek
kellett biztosítania a teret a nekirugaszkodáshoz, védeni a nő hátát és
oldalát az esetleges támadó soktól. Hagyományos tánc, ám eszement
technika a közelharcban... de hát nem is erre találták ki. Syddal harc
közben énekelt, halk, tisztahangon dúdolva a dallamot, de a küzdelem
elnyúlásával a dal is egyre monotonabb és egyszerűbb lett, s az
emberek mind szorosabbra húzhatták körülöttük a gyűrűt.
Az első sebet Khiradd kapta: a combját sértette fel egy megugró
penge. A következő pillanatban Syddal tért ki későn egy erőtlen
szúrás elől: kézfején mart végig az acélkígyó. Farryn csupán híresen
könnyű csuklójának köszönhette, hogy nem hasították ketté az arcát,
ám a következő pillanatban már a sokat próbált láncing sem segített
rajta. Eddig is több végzetesnek tűnő támadás halt el a kékacél
sodronyvérten, ám míg azok csupán fájdalmas foltokat hagytak hátra,
ez a szúrás szinte felnyársalta a bal karját, gyorsan terjedő, égővörös
folttal szennyezve vékony selyemingét.
Syddal hallotta a fájdalmas szisszenést, és elkomorodott. Az
embernépek kitűnő vívóknak számítottak, s ha az ügyesség
találékonysággal és kitűnő mesterek munkájával párosult, csakis a
legjobbak tudtak ellenállni nekik. Bár a samballa– iskolák vívóit a
mesterek közt tartották számon, a rituális párviadalok egészen más
technikát követeltek; s a művészek hosszú távon ritkán értek fel az
erővel és kitartással harcoló fegyverforgatókkal.
Még így is győzhettek volna, ha a shradok elő nem rontanak a fekete
szél nyálfoltjaitól csillogó házak közül. Valaha emberek lehettek, ám
mozdulataik, hangjuk és tekintetük annyira idegen volt minden evilági
teremtménytől, hogy láttukra Syddalt kirázta a hideg. Kettejüknek
szárnyai is voltak, átlátszó, halványbarna hártyák, keserű szelet
kavartak, ahogy földet értek.
– Morgena... – nyögte Syddal, aztán vér freccsent az arcára. A
shradok hang nélkül mészárolták le a katonákat, akik úgy dőltek
halomra, akár a búza holmi őrült kaszás csapásai alatt. Syddal és két
társa értetlen arccal bámultak: mit sem tehettek volna, ha a
teremtmények dolguk végeztével ellenük fordulnak.
Három sóhajtás, és minden véget ért.
– Mozogjatok – morogta a shradok vezetője. Szemei mélyenülő kék
foltok alvadtvérszín fején, szája ráncos repedés csupán. Alárendeltjei
szótlanul, visszataszítóan idegen mozdulatokkal vonultak vissza a
házak, a torony irányába. – Mozogjatok már, az Alvilág Pusztáinak
nevére! – taszított egy jókorát Syddalon, hogy a lány kis híján
felbukott.
Akár a magatehetetlen gyerekeket, úgy terelték a három zenészt a
rémálomban fogant építmény felé.
 4.

A díszes fogadószobában hárman várakoztak. A zárt ajtók mögül

felszüremlett a bálterem zenéjének mormogása, a mulatozók
neszezése. A császári udvarmester hallgatott. Talán nem bírta, talán
nem akarta megemészteni, amit az imént hallott. Hosszú fehér haját
gyöngyökkel varrt kontyhálóba rejtette, arcát az udvari etikett szerinti
vörössel festette meg. Nem volt szerafista, nem volt tagja a ryeki
Hatalmasok tanácsának, rangjánál és hivatalánál fogva mégis
megtehette, amit mások soha: a szemébe nézhetett a Boszorkányerőd
képviselőinek. Jól megjátszott közönyt mímelve lépett oda az egyik
lámpáshoz, kezét annak démoni mintákkal vésett félgömbjére rakta, s
ibolyaszín árnyékot vetett a hímes falikárpitra. Összevont szemöldöke
alól pillantott le a szobácskát két részre osztó kőemelvény
lépcsőjénél álldogáló férfira. Az érdeklődve figyelte: mulattatta,
hogy a másik egyenlőnek képzeli magát vele.
– Tudom, hogy méltatlan vagyok az életre, ha kétségbe vonom
szavaid igazát, Cyr klánbéli Jakirte Jak. – E szavakat Shulurban egy
szemvillanással sem élte volna túl, a jövevény azonban tétlenkedett,
ajkára szabályos ívet rajzolt a halovány mosoly. Tudta, amit tudott –
hogy az udvarmester máris halott, s csak idő kérdése, hogy erről
maga is tudomást szerezzen. – Ám nem vagyok bizonyos benne, hogy
valóban fenyeget– e az általad megjövendölt veszedelem. Én magam
nem hinném, hogy Dawa legyőzött birodalma épp saját halotti torát
választotta volna a bosszúállásra. Az említett Hatalmasok eltűnése
nem lehet az ő művük. Kik vagyunk mi ahhoz, hogy az ő ügyeikbe
ártsuk magunkat? Nyilván a birodalom érdekében szorgoskodnak
valahol. A fentiek fényében azt hiszem, felül kell vizsgáld szolgáid
jelentéseit. Dawa halott, arról nem is beszélve, hogy ezen időkben
Ryek megközelítése... pontosítok, észrevétlen megközelítése több
mint meglepő cselekedet lenne tőlük. Szövetségeseink jelenléte eleve
reménytelenné tesz minden hasonnemű vállalatot.
Mosolygott ő is, petyhüdt arca elnyúlt, előtűnt sápatag szájának
vértelen ínye. Szövetségeseknek nevezte a démoni hatalmakat, holott
valójában igen kevesen voltak, akik valóban egyenrangú felekként
tárgyalhattak a Külső Síkok uraival, s akaratukat démoni szolgálókkal
érvényesíthették. Számosabban voltak ugyan náluk az alkura lépők, a
magukat seraphisnak nevezők, ám ők is alávetették testüket– lelküket
az ég alatti földeken nem is mutatkozó entitásoknak, noha
szolgálataikért cserébe szabadon sáfárkodhattak a seryafok rájuk
testált képességeivel. Ám a legtöbb szerencsétlen a birodalomban
sem egyik, sem másik csoporthoz nem tartozott, s mindegy volt neki,
ki az, kinek parancsára a termőföld sarába vész.
– Bizonyítékaim vannak – szólt kimérten az ifjú arcú kyr. Hófehér
haja ezüst ékszerekkel fonva feküdt az őt tűzként körülölelő dreggis
hátán, ujjai a mellén csillogó pávával játszadoztak: Az oldalán álló
szikár, inas férfi testén szürke posztó rejtette a sicariomagitorok
titkos klántetoválását.
– Kíváncsian várom őket – mondta az udvarmester. Még mindig
mosolygott, sárga fogai vicsorba görbültek a vörös arcban.
– Te kérted – mondta a Cyr klán Dom Supreora. – Magadra vess.
Mozdulatával mintha vakító tüzet szórt volna szét a kis teremben.
Fellángoltak a színek, hogy egy pillanat múltán fakón izzva
halványodjanak el. Kisápadtak a csavardíszes lámpások libbenő
fénytócsái, megkopott a falikárpitok, a bútorok ragyogása. Az
udvarmester szerepéből kizökkenve, lenyűgözve bámulta a jelenséget,
félig eltátott szájjal állt, kezét a már áttetszővé fakult lámpáson
nyugtatva. Csak ők hárman maradtak épen a – halotthalvány világban
– a ryeki halszürke, Jak lángvörös; mestergyilkosa mélykék árnyék – ,
köröttük vízszerű derengéssé vált a valóság. A szoba közepén illanó
szikrák keltek életre, s míg az udvarmester egy kétségbeesett
kiáltással tovább halványodott, földszín derengés futott végig a
szobán, végképp eltüntetve eddigi valóját. Sziklábavájt üreget rajzolt
a falakra, kopott ryeki mintákkal terhes köveket, s a terem közepén
barna köpönyeges, ülő alak bontakozott ki a fényekből. Ölében
szellemlámpást tartott, afölé hajolt, s immáron hallani lehetett
mormolását is: nem volt hangosabb a nemlét határára sápadt
udvarmester szörcsögő levegővételénél.
Jakirte Jak komótosan járt körül a szobában, időnként megsimítva a
falakat.
– Mint láthatod, Ryekben vagyunk – mondta a falban remegő alaknak,
sorra mutatva az építészek céhjeleit a kopott sziklákon. – Neked kell
a legjobban tudnod, hogy átkos mestereitek soha nem dolgoznak a
császárvároson kívül.
A szoba közepén ülő alak észre sem vette, egyhangú mormolása
közben nem nézett fel. Fejét kopaszra borotválta, egész testét
kaotikusan burjánzó rajzolatokkal festette teli.
– Talán még te is felismered Dawa mágusrajzait, udvarmester –
simított végig a minták kacskaringó vonalán Jak. – Vagy ennyire
tájékozatlan lennél birodalmad háborús ellenfeleiről? Az
udvarmester csak szuszogni volt képes.
– Mi ez...?
– Egy kis élőkép, amit a kedvedért állítottam össze egyik halott
testőröm emlékei alapján. Engedelmeddel... Fagyhullám söpört végig
a kis szobán, a pusztulás homályából visszarángatott emlékek
érintése. Az udvarmester fel vinnyogott. Fakóravált szemei, akár a
halhólyagok, tehetetlenül figyelték a Hatalmas mágiáját. A ryeki
sziklabolt hirtelen megremegett. A sarokba terített szőrpokrócok
megemelkedtek, akárha vakondok púposította volna fel alatta a
földet. Kődarabok gördültek szét, s a félresodort szőnyeg alól egy
fekete alak kászálódott ki emberfeletti gyorsasággal. Akár egy nagyra
nőtt bogár, testét tompafényű páncélzat fedte, kezében vékony, fél láb
hosszú penge. A dawai mágus meg sem fordult, mintha már várta
volna a gyilkost, csupán a hangját emelte fel egy kicsit..: s
belérepedtek a mázsás kőfalak. Szinte érezni lehetett a görcsbe
rándult mana vonaglását, ahogy cseppfolyóssá vált körül a világ, s
önmagából kifordult az egész szoba. A középpontban a mágus ült, s
hangtalanul üvöltött. Értelmüket veszítették a színek, a fekete fehérre
vált s árnyékká a fény. A varázsló eltátott szája mohaszín odú, írisz
nélküli, kifordult szeme sötétlő lyuk. Megmozdult a moccanthatatlan,
s kővé lett a levegő. Sosemvolt lelkek ordítottak a világra, s megállt
az idő.
Hangos roppanással, egy szemvillanással állt helyre a világ rendje,
tompa, fülsiketítő robajjal, s a megakadt gépezet ismét mozgásba
lendült, mintha az értelmét vesztett lét ismét okot és okozatot, célt és
irányt lelt volna. S az egész közepén a mágus feküdt átvágott torokkal,
háta mögött mélykék árnyék csupán a sicariomagitor. Társa, a
bogárszárnnyal vértezett ifjú eltűnt, akár a vízpermet: gyorsan,
észrevétlenül és nyomtalanul.
– Ennyi elegendő – mondta Jakirte Jak, és visszarángatta a színeket a
fogadószobába: Az udvarmester nyöszörögve fordult ki a homály
karmaiból. Zilált fehér haja szétterült a kőpadlón, száraz szájjal
tátogott levegő után.
– Irreálmágia – mormolta a shuluri. Dreggise fenyegető lángoszlopba
csavarta, amint az öregember fölé hajolt. – Őrület és halál az
érintése. Gondolom, nem láttad a katonákat, akik visszatértek ugyan a
háborúból, de nem vettek részt a diadalmenetekben. Szinte senki nem
látja őket a birodalomban, mert nem kyrek és nem is emberek immár
– arra sem jók, hogy értelmük veszítve a földet túrják. Azt sem veszik
észre, amikor a démonaitok cafatokra tépik őket, mert régebben
szétszaggaták már testüket és lelküket – rosszabbat aligha tehettek
velük. – Ellépett a remegő öregtől. Kis csomagot vett át a szótlan
mestergyilkostól, és az udvarmester elé dobta. Tompán koppant a
selyemkendőbe csomagolt súlyos tárgy. Ezért kell a pecsétes
felhatalmazásod, hogy a császár és a birodalom védelmében
vadászaimmal feltérképezzük a szennyezett gócot, s az írmagját is
kiirtsuk a láznak. Láthatod, hogy képesek vagyunk rá.
Az udvarmester rosszulléttel küszködve szorította össze vértelen
ajkait. A csomag kibomló selyemszárnyai közül a dawai őrült
mintákkal ékes feje vicsorgott rá.
– Megteszem... uram – motyogta; s lassan feltápászkodott. Jakirte Jak
közönyösen nézte. Az öreg remegő kezekkel turkált a falnak tolt
írópult zizegő tekercsei között. Mérhetetlen gonddal választotta ki a
megfelelő írást, majd egy rejtett fiókocskát ugratott ki a vaskos
bútorból. Mélytüzű gyűrűt kotort ki belőle, s a papirossal együtt a
türelmesen várakozó klánfőnek nyújtotta.
Jakirte Jak elégedetten biccentett. Mozdulatában több volt a gúny,
mint a valós tisztelet, s a gyűrűt és az írást dreggise redői közé
rejtette.
– Nyugodt lehetsz – mondta. – A császárság érdeke kívánja így.
Az udvarmester szótlanul bólintott, szemei akár a fénytelen
halhólyagok. Észre sem vette a parányi mozdulatot. A bálterem felől
dünnyögő muzsika egy pillanatra felerősödött, majd eltompult megint.
Kettesben maradt a mélykék árnyékkal, s a következő pillanatban már
nem képzelt fájdalomtól rándult össze: szájában vérbuborék pattant
szét, ahogy a testébe hatoló acél hidege szerteszórta éltének emlékeit.
 5.

A falak közt rothadásbűz fogadta a három embert: a torony

alapzatát mintha valami hatalmas dög zsigereibe vájták volna. Syddal
megszédült, Khiraddnak kellett megfognia a karját, hogy fel ne
bukjon.
A torony belülről sokkal inkább hasonlított lázálomra. A
Mesterzenészek önkéntelenül is közelebb húzódtak egymáshoz, amint
a vaskos kapuszárnyak résnyire nyíltak előttük, hogy
besurranhassanak a mélybíbor derengésbe. A fényt lassan imbolygó
lánggal égő lidércmécsek adták, sötét félhomályba vonva a formátlan
folyosókat. A falakat látszólag kőből faragták, ám érintésük
kellemetlenül nyirkos és meleg volt, Syddal nem merte megosztani
felfedezéseit a férfiakkal, ám nem volt nehéz észrevennie rajtuk, hogy
őket is legalább annyira megrázták a látottak. Szobrok és
domborművek hullámzottak végig a falakon, kőkarmaikba fogva a
torz fáklyákat és mécseseket, másoknak a szájában gyújtottak tüzet,
annak sápadt fénye derengett át a fogak között, s a faragott koponyák
szemüregein.
Torz, beteg és idegen volt minden, méltó a két világ határán ágaskodó
épülethez, melynek alkotói valószínűleg nem tudták eldönteni, mely
tartomány lakóinak építsék a tornyot. Syddal sohasem j árt még
démoni épületekben, s ha meghagyják neki a döntést, soha nem került
volna sor erre a látogatásra. Még a kékarcú által rájuk aggatott
fiókdémonok is összehúzták láthatatlan és súlytalan testüket a
ráérősen hullámzó árnyékfalak között.
Mocskosnak tűnő lépcsőkön kapaszkodtak egyre feljebb az elöl
bicegő shrad mögött. Néhol zömök, korlát nélküli kőhidakon keltek
át, s megsűrűsödtek körülöttük a láthatatlan mélyből felszivárgó
gőzök. Syddal félve húzódott közelebb társaihoz. A sebtől gyenge
Farryn nem segíthetett, s a máskor oly vidám Khiradd erejéből sem
futotta többre néhány bizonytalan szónál – a bátorításnak éppúgy
hasznát látta volna, mint Syddal maga. A lány kapkodva szedte a
levegőt. A legszívesebben széttörette volna Khiraddal az összes
faragványt, s még – akkor is bizonyos lett volna benne, hogy a
torzalakok bizalmasan egymásra vicsorítanak, mihelyt magukra
hagyják őket homályból varrt gúnyáikban.
Sűrű árnyékban gubbasztott az ajtó, ami előtt megálltak. A shrad két
határozottat dübbentett rajta az ólomszín kopogtatóval, majd
félrehúzódott: Farryn meg mert volna esküdni rá, hogy szellemkezek
emelik meg a démonfattyú köpönyegét a félhomályban. Az ajtó lassan
kinyílt. Először csupán egy haldokló tűzzel égő kandallót láttak.
Rozsdaszín kőlapokat világított meg a lángja.
– Lépjetek be – sürgette őket egy hang. Mély volt és csikorgó, nem
emberi torokból szólt.
Jókora volt az árnyék, amely megmoccant a közeledtükre.
Vakablakhoz hasonló mélyedésnek vetette a hátát; a halovány tűz
csupán karmos lábait és roppant vállát rajzolta meg parázsszín
foltokkal, ám a szeme eleven zsarátnokként villogott a sötétbe húzódó
arcon. Sokáig nem szólt, csupán szuszogva méregette őket, s amikor
mégis beszélni kezdett, sokkal inkább rémlett a hangja emberinek,
mint az ajtó előtt. Talán a fények tették, talán az, hogy mindahányan
szívesebben beszéltek volna valakivel, aki erről a világról
származik.
– Szóval Mesterzenészek – dünnyögte sárkányhangon. Hionnak
mindig is okos ötletei voltak.
Nem válaszoltak, csupán közelebb húzódtak egymáshoz.
– Vérzel – emelte a szemét Farrynra a jelenés. Megesküdni egyikük
sem mert volna rá, de mintha karmos kéz moccant volna az
árnyékban. Farryn a vállához kapott. – Nem kell megnézned –
morogta az árnyék – , nem vérzik többé. Uralom mind a nedveiteket.
– Ki vagy? – Syddal lépett előre határozottan. Az az alak szemközt
félannyira sem volt fenyegető, mint a lépcsőfordulók sunyi szobrai.
Az árnyék mintha meghökkent volna, csendesen figyelte a lányt, a
törékeny alakot körülsimító tűzfényt.
– Valaha ugyanolyan voltam, mint bármelyikőtök. Most más vagyok,
több – dörögte. Beleroppant a kőpadlat, ahogy megemelkedett.
Lassan ölelte körül a fény. Syddal hátrahőkölt a roppant árny elől.
Halkan felsikított, amikor meglátta.
Hatalmas démon állt előttük, bőre akár a megdermedt sár, karmai
keskeny, kétélű pengék. Félig eltátotta a száját, ahogy lihegett. Fogai
sárkánykörmök a tűz fényében. – A Kapu Nélkül Járó vagyok, a
Kötésekkel Születő, a Végső Test. – A lény szemeiben sárga tűz
lobbant, hangja akár a lavina. Mindaz; amiért alkut kötött velem,
kinek testét elfoglaltam. Avatár.
A két férfi szűkölve rogyott a padlóra. Syddal farkasszemet nézett a
mennydörgő teremtéssel. Talán a mozdulatai tették, talán a sárga
pillantás mélyén látott meg valamit. Nem félt tőle. Sajnálta.
– Mi az, amit tőlünk remélsz megkapni, Kapu Nélkül Járó? Mire nem
vagy képes nélkülünk?
A démon döbbenten bámult a lányra. Sárga pillantása elhalványult,
helyén szürke szempár emléke derengett fel egy pillanatra. Dühödten
ordított föl azután, pengekarmai szikrázva szántottak végig a
mennyezeten.
– Csupán a csillagoknak köszönheted az életedet, féreg! Ha az égi
szférák nem téged rendeltek volna ide, ezzel a pillanattal ért volna
véget...! – Szuszogva hallgatott el, talán nekiiramodott nedveit
zabolázta meg. – Nem tartozom magyarázattal sem nektek, sem
bárkinek, s illőbb volna lelketeket nekem áldoznotok, amiért
benneteket jelöllek meg! – A sárga szemek fellángoltak, s kínokban
fetrengve zuhantak mindhárman a kőlapokra. Szilánkosra tört
kőgolyóbis robbant a torkukban, hónaljukat akárha lángoló fáklyával
marták volna sebesre, s valahol mélyen az altestükben kínzó fáj
dalommal lüktető góc kelt életre. Mindennél ősibb volt ez a fájdalom,
a lelkük legmélyéig ért, s valahol a végtelen kút legalján együvé
került a kín és okozója, s ha csak egy pillanatig is, de meglátták a
szürke szempárt, és mindent megértettek. Vinnyogva szakadtak le
róluk az idáig őket őrző fiókdémonok, egyedül maradtak azzal, aki
valaha a szürke szemű volt, s aki mindenről lemondott a hatalomért.
Felrémlett előttük a homályos ígéret, a paktum, az az éjszaka, amikor
a fiatal kyr és a túlvilági lény egymáshoz láncolták szellemüket. Míg
az egyik hatalmat kapott a nyirokdémontól, a másik számára csatorna
nyílt a világra, ahol veszélyes és rettegnivaló volt a lét... s ahol a
felemelkedéshez szükséges erők áramait érzékelte.
Égy pillanatra átélték a két teremtmény közös létét, látták, miként
hatalmasodik el a démon a másikon, mint változtatja meg hatalma
lassú csepegtetésével, s mint emelkedik soha nem látott magasságba a
férfi egy olyan világban, mit sem magának, sem másnak nem kívánt.
Elveszett, feloldódott benne, míg végül semmi más nem maradt, mint
a fájdalom kútjának mélyén heverő emlékek. Tanítványok és újabb
paktumok jöttek, ám egyik sem volt olyan erős, mint a legelső, s nem
adhatott olyan hatalmat sem.
A démon, aki egyre erősödött a Túlsó Síkokon, rémülten hallotta a
csillagok híreit. Mert a kékre festett arcú tanítványok egyike értette az
égi házak rendszerében megbúvó igazságot, és látta a kihunyó nappal
eltűnő hatalmat is. Látta a jövendőt, az új urakat, a tűzzel és vassal
pusztítókat, akik lesújtanak mindazokra, akik paktumot kötöttek... s
megértette, hogy a legelső paktum az, ami megmentheti mindazt, amit
felépített, mert az a kulcs egy új kötéshez, az az út, amely az új
tanítványokhoz, a felemelkedéshez vezet. Mert égni fog a világ, mit
egykor Ryeknek neveztek, s nem marad semmi hírmondóul... a
reményt, a nehezen megragadható lehetőséget kivéve.
A régi test ekkorra rég túljutott azon, amit valaha emberi létnek
nevezhettek, s a túlvilági lény öltött benne mind teljesebb formát, míg
végül azonossá lett vele, kívül és belül egyaránt. Avatár. Ezt a
béklyót lesz kénytelen levedleni, ha nem akar együtt pusztulni vele.
A három ember előtt felvillant a jövendölés az égő városról és a
falak közt arató halálról, s hirtelen értelmet nyert saját szerepük is, a
Hangszer jegye, mert csakis így volt lehetséges az első tekercsek
megmenekítése. Általuk, a köznép, s a közönséges fegyveresek
számára érinthetetlenek által.
De nemcsak bennük villant mindez végig a fájdalomkút mélyén: a
szürke szempár egykori gazdája is emlékezett, s ami először rémlett
fel számára, rögtön szikrázó fénnyel teljesedett ki; mert egy lány volt
az, mert az a lány volt az, akit otthagyott a paktum kedvéért, s most
mintha ő kelt volna életre ebben az énekesben, aki kimondhatatlan
kínok közt fetrengett a lábai előtt.
És megsajnálta.
 6.

– Tehát azonnal el kell vinnünk a tekercseket Ryekből. Az avatár,

aki jó fertályórát várt, míg a jövevények erőre kaptak, bólintott. Ősi
pergameneket tolt feléjük. Nem evilági energiák itatták át minden
lapját, vérrel írt betűjét. Vaskos kapcsokkal megerősített fóliánsba
kötötték valamennyit.
– Nemcsak elvinni, de elrejteni is feladatotok, s megkegyelmezek
nektek, ha mindezt bevégzitek.
Azok hárman vérmaszatos arccal álltak a roppant démon előtt. A két
férfi rémülettel és alázattal telten, Syddal egyenes háttal, szemeiben
értetlen kíváncsisággal. Csak abban volt biztos, hogy nem fognak itt
pusztulni, hogy nem mérgezi meg őket az avatár mágiája, ha
megteszik, amire kéri őket, s hogy mindezt neki köszönhetik, mert
valamiért fontossá vált a szörnyetegnek.
S jól tudta, hogy megteszi, amire kéri, még akkor is, ha a pergamenek
elrejtése valamikor újabb szörnyetegeket szülhet majd a világra, mert
sajnálta azt a valakit odabent, aki kétségbeesett erővel szerette őt.
Félelem nélkül nyúlt a fóliánsért. Kellemes tapintása volt, lágy és
hűvös. Magához szorította. Háta mögött rég kialudt a kandalló, a
sötétben szürkés szempár bámulta a homályból.
– Azonnal induljatok – _ morogta a roppant lény. – Leghűségesebb
shradjaim kísérnek majd, de vigyázzatok: már a utcákon csaholnak a
veszett kopók, s varázs vezeti az orrukat a vérző nyomokon. –
Nyögve kucorodott vissza a sötétbe.
Syddal megfordult és szó nélkül sietett az ajtó felé. A két férfi
zavartan követte. Ők is érezték, hogy a halálra készülő szörnyeteg a
lány hátát figyeli, míg el nem tűnik az ajtó mögött:
 7.

Forrt, zuborgott a város. A hajnal fekete, ragacsos szeleket hozott,

s az esti diadalünnep újult erőre kapva csapott a magasba megint. A
nyüzsgő felvonulások szinte egybeértek, a Tíz Tartomány vendégei,
úgy tűnt, sosem fáradnak bele a mulatozásba. A különféle samballa–
és tissadyn– csoportok egymástól kapták el a táncosokat. A
hivatalnokváros sosem látott tort ült a legyőzött ellenfél holtteste
fölött. S míg a belső városrészben színes és részeg forgatag
kavargott, Ryek külső kerületei szinte elnéptelenedtek: csak a nyálkás
fekete köd szédelgett körbe– körbe a bomlott elmével épített házak
között.
A könnyű rugózású hintó utasa máskor talán mágiája segítségével tette
volna meg az utat, ám ez alkalommal be kellett érnie a hagyományos
módszerekkel. Túlságosan is feltűnő lett volna a császárság örökké
éber varázshasználói előtt ilyen erős mágiát használni, ráadásul
akkor, amikor végre működésbe léptek az évtizedek alatt titkon
elhelyezett rúnasziklák.
Shulur terveit nem emberi mérték szerint számolták, s a távoli cél
mutatta fáklyalánghoz lassú és tekervényes ösvényeket tapostak a
szorgos szolgalábak. Ügynökeik csempészték a városba az ősi
varázstárgyakat, és a Boszorkányerőd észlelhetetlen hívei rejtették el
azokat Ryek különböző pontjain. Noha a mindenütt jelenlévő mágikus
szövedék, a manaháló már korántsem volt oly nyugodt és lassú
áramú, mint néhány napja, a császárváros fürkészei mégsem
érzékeltek többet, mint annak előtte. Egy hirtelen rángás leránthatta
volna a leplet a tervről, eloszlathatta volna a Boszorkányerőd
varázsszavára támadt mágikus homályt, ám a terv kiagyalói számára
váratlanság nem létezett – kevés hatalmasabb mágiát hívtak e világra
eddig.
A halványarany kelmékbe burkolózott nő tehát a hintót választotta, s
halkan kopogtak vele a ryeki telivérek a külváros egymásnak dőlő
házgubacsai között. Most az elkényeztetett shuluri dáma alakját vette
fel, szeme zöld volt, mint a tavaszi mezők, finoman ívelt orra tövében
két örökké elégedetlen ránc. Telt ajkait lemondón biggyesztette, ahogy
a függönyök mögül végigtekintett a földszínű házakon. Az egyenetlen
homlokzatokon sárkányminták tekeregtek, kuporgó démonszobrok
bámultak le rá minden utcasarkon az ereszek alól. Óvatosan nyúlt bő
ruházata alá, finom ujjai kedveskedve tapintották ki a klán jelképét,
az ötmillió– öt ütéssel vert teknősamulettet.
Hintója finom döccenéssel megállt. Körültekintően megemelte ruhája
szélét, mielőtt lelépett volna a gömbölyű kövekből rakott, néptelen
utcára. Jellegtelen, a többihez hasonló sárgás gubacsház előtt szállt
ki. Nem kellett megszólalnia, a kocsisa tudta a dolgát. Hang nélkül
indította el a fogatot.
Hania Cíh Cyuhann, a Boszorkányerőd Cyuhann klánjának Dom
Supreora megsápasztotta maga körül a levegőt, s belépett a nyikorgó
ajtón.
Az őrült már várta. Folyékony sötétben lebegett a gubacsház második
szintjén. A romlott gondolatai alapján találta meg: olyan feltűnőek
voltak, akár a testét éktelenítő rajzolatok. Vigyáznia kellett vele, hisz
egyike volt a legnagyobb hatalmú varázslóknak, akikkel a háború
végóráiban a Boszorkányerőd fel tudta venni a kapcsolatot. Nem
csupán őrült volt – bosszúszomjas őrült, s hogy mindehhez példátlan
mágikus hatalom is párosult, nem akadt nála veszélyesebb
teremtmény a környéken. Azaz mégis. Pontosan még hat teremtmény...
Shulur Hatalmasainak tervei szerint.
Teknős, robbant fejébe az eszelős moraj, mi készen állunk. Mikor...?
Nem érdekelte őket senki és semmi, csupán zsigereikbe égett, vak
bosszúszomjuk. Türelemre is csupán a minél tökéletesebb megtorlás
ígéretével lehetett rávenni őket.
Hania Cíh óvatosan hajtotta félre a gomolygó sötétséget
szellemkezeivel. A dawai ott hunyorgott a gubó mélyén. Sziszegve
rántotta össze a nő előtt a koromszín valóságot, csupán tűzzel izzó
tekintete lángolt továbbra is.
E jött az idő. A Hatalmas röviden összpontosított. Igen. Ott vannak a
többiek is. Mind.
Hoztál tárgyakat, vért vagy nyálat, Teknős? A dawai nyirkos
elégedetlenséggel tapogatott feléje. Bármit, ami Ryeké. Azon át
ölünk. Azon át fordítjuk a rendet. Azzal leszünk tökéletességgé.
Homály és szél. Haha, ó igen. Homály és szél.
Most kell nagyon figyelni. Az egyetlen, az elhibázhatatlan mozdulatra.
Nem egyetlen élet, a jövendő múlhat rajta. Ha elvéti, hiába hozták a
bukott birodalom leghatalmasabb életben maradt mágusait titkon a
tort ülő császárvárosba, hiába rejtették el ők maguk Ryek testében a
rontást, hiába Shulur Hatalmasainak minden ármánya és tettetése,
egyetlen hiba és kiszámíthatatlan folyamatok kezdődnek,
megállíthatatlan inga indul vissza a holtpontról, az örökkévalónak
tűnő pillanatból.
Az őrült a kezét nyújtotta. Várt. Csakúgy, mint hat társa valahol a
romlott és bűnös város nyirkos testében. Várták a kulcsot őrült
bosszújukhoz, a beígért és jogos tomboláshoz.
Hania Cih megrettent. Most érezte csak meg igazán azt a mérhetetlen
és feneketlen hatalmat, amit az irreálmágusok bitoroltak. Önmagukból
kifordított világok ereje fortyogott zavaros koponyájuk mélyén. Dawa
bosszúja. Kinyújtott kéz. Most.
Megérintette az őrültet. S mind a többiek is. Ó igen.
Homály és szél.
Minden erejére szüksége volt, hogy ne szakadjon darabokra, s időben
visszakozhasson, mielőtt a bomlott értelem fennségét megvámoló
mágusok ráébrednek, hogy hibáztak. Hogy hiba volt bárkiben is bízni,
aki kyr.
Alighanem megsüketült az üvöltésüktől.
A rúnasziklák kétségbeesett igyekezettel próbálták elrejteni a
manaháló őrült rángását. Ha nem Hét Hatalmas rohan a segítségükre,
aligha sikerülhetett volna...
Hania Cíh a hideg padlón tért magához, halványarany ruhája letarolt
búzamező mellette, a shuluri dáma szoborszép lábai csípőig feltárva.
Csigolyáiban még most is ott a dawai sikolyának sötét hidege.
Sikerült. Az őrült mágus a szoba közepén lebegett, karjai és lábai a
kőlapok felé mutattak, szája félig eltátva, szeme vak folt csupán. De
élt, s több volt immár egyetlen élőlénynél. Ezt jelezte a tenyerén
lüktető jel, Hania Cíh érintése, s mind a sovány testen tekergő
rajzolatok. Az őrült eleven manacsapda volt, minden Ryek fölött
áramló mágikus folyam megkötője és: elnyelője, egy a hét Élő
Kútból, a hét rontásból. A Hatalmasokra várt, hogy hasznát lássák, ha
már képtelen elnyelni a zabolátlan áramokat. Hogy általa jövendőt
teremthessenek. Hogy Shulur nagyjai megérdemelt jutalmat kapjanak,
mert halandóként kell mutatkozniuk.
Hania Cíh feltápászkodott a hideg kövekről, s a teknősamulettet
melléhez szorítva lesietett a lépcsőn. A hintó már várt rá.
 8.

Keskeny kis utcán siettek egyre lejjebb. A shradok vezetésével

sikerült elkerülniük azokat a helyeket, ahol a diadalmámorban
ünneplő tömeg nagyobb csoportokba verődött, vagy ahol rájuk
bukkanhattak volna azok, akik a fegyvereseket ellenük küldték.
Ha másoknak nem is tűnt fel, Syddal számára nyilvánvalóvá vált,
hogy valami történik. Nem tudta volna szavakba önteni érzéseit, de
egyre bizonyosabb lett a dologban. Az avatár bűzhödt tornyában
megtapasztaltak láttatták vele azt, amit az önfeledten tivornyázók
pillantása elkerült. Miért is lett volna gyanús számukra egy– egy
mosolytalan fegyveres, egy sötét kapuboltban összehajló pár vagy
akár egy portékájával alig törődő utcai árus...?
A lány nem tudta, ki rejtőzik az események hátterében, ki az, aki
szembe mer fordulni Ryek moccanthatatlannak hitt uraival, a démonok
seregével, a szeráfi mágia pusztító hatalmával. Kevéssé hitte, hogy
pusztán a csillagok hirdette jövendő készteti az avatárt arra, hogy a
létéhez, újjászületéséhez szükséges mágikus iratokat kimenekítse egy
látszólag tökéletesen működő városból. Hogy olyan kezekre bízza,
melyeket nem ismer, s mégha méreggé is változtatta választottai vérét,
miként lehetséges, hogy megközelíthetetlen búvóhelyéről elmenekítse
azokat.
Az avatár sokkal többet tudott mindarról, amit Syddal töredékes
ismereteiből és megérzéseiből összeállított magának. A lány meg
mert volna esküdni erre. Meglehet, a forrongás mögött meghúzódó
erőket is ismeri. Talán kémekkel, besurranó tolvaj okkal vette körül
magát, s démoni képességei súgták meg neki, mit cselekedjen.
Hiábavaló okoskodás. Arra kell vigyázniuk, hogy ők életben
maradjanak. Akár a láthatatlanok fegyveresei fogják el őket, akár a
fóliánst veszítik el – egyre megy. Az istenek sem menthetik meg őket,
ha letekintenek még egyáltalán ködös égi honukból:
A vaskos könyv egy kis bőrzsákban lapult. Khiradd vállalta, hogy
cipeli, amíg biztos helyre nem érnek, de nem csak ő érezte a súlyát:
mindőjük lelkén ott csimpaszkodott, sötétlő foltként derengett, egy
pillanatra nem lehetett megfeledkezni róla. Akár valamely átok, úgy
kísérte minden mozdulatukat. Az avatár munkája lehetett ez is. És ki
tudja mi még. Mindannyian érezték, lelkük legmélyén sajdult a
bizonyosság, hogy nem veszíthetik el a könyvet. Látható nyoma nem
volt ugyan, de a sötét folt odabent, az a sötét folt lesz a gyilkosuk, ha
bármit rosszul cselekszenek. Syddal és Farryn is örömmel cipelte
volna, s folytonos nyugtalansággal tekintgettek időről időre a hátuk
mögé, szinte öntudatlanul, hogy Khiradd megfelelően gondját viseli–
e a fóliánsnak.
A zenész nem figyelt rájuk. Megszállott tűz fénylett szemeiben, még
talán azt sem vette volna észre, ha elveszíti eleddig féltő gonddal
óvott basszus– samballáját.
Két shrad haladt az élen, óvatosan figyelve minden irányba, akár
valamely különös gonddal képzett kopó. A Mesterzenészek a kis
csoport közepén siettek, a szembejövők a szokásos tiszteletadás
mellett várták, hogy elhaladjanak mellettük, azután folytatták csak
útjukat. Három démonfattyú zárta a menetet, tartásukkal,
fegyvereikkel kétséget sem hagyva afelől, hogy azonnal végeznek
bárkivel, aki csak egyetlen ferde pillantást vet parancsolóikra.
Lehetett volna akár egy hétköznapi samballa– menet is. Syddal
nagyon remélte, hogy annak látszik, s egy fikarcnyival sem többnek.
A kis, kacskaringós utca elkerülte a forgalmasabb pontokat.
Messziről, akárha búra alól szólna, odahallatszott ugyan a mulatozás
zaja, ám a sikátor néptelennek tűnt. Magára. hagyott, szebb napokat
látott házak álltak szomorún kétoldalt, a szürke falak között elnyúló
fekete miazma sem tette vonzóbbá őket. Rozoga hidak feszültek a
partok között, másutt kint felejtett zászlók, taplógombához hasonló
erkélyek búslakodtak. Morgó hangú fúvósok szóltak messziről,
dobszó és duhaj kurjongatások elegyedtek vele. Az előkelőbb kasztok
negyedeit már maguk mögött tudták, a hivatalnoknegyed utcáit
róhatták éppen – a shradok mindenesetre magabiztosan vezették őket.
Jobbfelől hirtelen elfogyak a házak, s egy mocskos csatorna szegődött
követőjükül: felszínén a tomboló ünnep szemete sodródott. A túlpart
házai, mintha össze akarnának roskadni, úgy támogatták egymást, ám
Syddal ismerte már annyira Ryek építőmestereit, hogy tudja, ez
úgysem fog bekövetkezni, hacsak egy földindulás maga alá nem
temeti vagy el nem nyeli az egészet. A gyászfelhős ég a városra
ereszkedett, de a tompa ködökön még így is átderengett a Kapu, a
város szíve, amely összekötötte a császárságot a Külső Síkok romlott
tatrományaival. Magát a birodalom– szerte híres feneketlen krátert
persze nem láthatták, de a lüktető fények az égre rajzolták a remegő
szájat.
– Átkozott város – morogta Syddal és sietősebbre vette a lépteit. A
rakparttá változott sikátor kétfelé vált. Az egyik út kis ívben jobbra
kanyarodott, majd egy cafrangos alakú kőhidra kapaszkodott fel, míg
a másik a híd tövénél ismét sikátorrá változott, miután egy
raktárforma gubacsház oldalánál a város felé vette az irányt.
Vezetőjük, az alvadtvérszín shrad a szűk utcácskát választotta.
Syddal nem kérdezte, miért nem akarózik átmennie a túlsó partra.
Csak néhány rabszolga várakozott azon az oldalon, mocskos
köpönyegeiken gazdájuk jelvényei. Azonnal a földre rogytak, amint
észrevették őket.
A sikátor olyan volt, mint a másik: szűk és büdös. Senki nem járt
rajta, messziről tompa duhogásnak hallatszott csupán az itt lakók
mulatozása. Barna levelű növények kapaszkodtak a falakra, vaskos
tőkéikről erőteljes indák sarjadtak, bizakodva kúsztak a magasba. A
sikátor túlfeléről – a harsány fényfoltok egy kis térre engedtek
következtetni – egy csapat rabszolga kanyarodott be, rongyos barna
ruháik, akár a sárdarabok. Mihelyt meglátták a shradokat, a földre
kuporodtak, kezüket tarkójukon összekulcsolva kezdtek a megkövetelt
engesztelő fohászba. A démonfattyak ügyet sem vetettek rájuk,
sietősen haladtak el mellettük sajátos, torz járásukkal. Syddal is csak
véletlenül neszelte meg, mi készül.
A földön kucorgó rongycsomók egyikének félrecsúszott mocsoktól
súlyos köpönyege. Tarkóját fogva, arcát a hideg kövekhez szorítva
nyögdécselt, hogy elkerülje a feléjük közelítők haragját, amiért
létével bepiszkolta napjukat. A csuklóján bomlott ki az a vékony
kötéldarab, amely a ruhaujjat volt hivatva összefogni, hogy gazdája
minél kevesebbet láthasson nyomorult szolgájából, ha akarva–
akaratlan mégis találkozik vele, s az így keletkezett hasadás hirtelen
felfedte a rabszolga egész alkarját.
Ez a kar pedig fehér volt. A mocsok, amely a kezet és egy darabig a
csukló tájékát is borította egyszer csak véget ért, mintha sohasem lett
volna, s egy tiszta, borotvált kar bukkant elő a rongyok közül.
Syddal előtt egy pillanatra elhomályosult a világ... a rabszolga pedig,
mintha csak erre várt volna, követhetetlenül gyors mozdulattal ugrott
talpra, s mire kiegyenesedett, már egy harmadláb hosszú, meztelen
kardot markolt, s mind megelevenedtek körben a földön kushadók is.
Syddal pedig nem egy megtört szolgafaj valamelyik tagjának szemébe
bámult, hanem egy kyrébe, s a csuklya alatt, a hóhajjal keretezett
arcon nem alázat vagy félelem látszott. Hanem bosszúvágy.
 9.

A fekete szél makacsul kergette a magasban a kíváncsin

bámészkodó fellegeket. Alant a roppant város pedig büszkén
mutogatta magát nekik. Nemes hivatalnokok zászlókkal zsúfolt
felvonulásai követték egymást a széles utakon, s végig, amerre
elhaladtak, fiókdémonok követték őket a földön és a levegőben. A
fáklyatornyok tövében csak úgy hemzsegtek a ryeki Hatalmasok
tiszteletére összegyűlt szolgák, hogy ki– ki a maga módján, kasztjának
megfelelő módon fejezze ki csodálatát és háláját a birodalom
urainak. A tornyok tetején lobogó lángok fakózöldre váltak az
áldozati ajándéktól. Méregszín füstjük sűrű tajtékfelhővé kavarodott,
mely később zavaros lepedékként terült szét a város felett, hogy
azután a környező földek kiégett pusztulatai felé sodorja a fekete szél.
Az a férfi, aki klánja harci nyelvén kiabálva irányította embereit, a
külvilág számára szinte nem is létezett. Gazdái fakították ki a
világból, áttetsző lett, akár tűz árnyéka. S egyedül ő látta eredeti
valójukban a keze alá rendelteket is. Mások számára csupán illanó
füst voltak, semmi több. Egyedül félelmetes erejű mágikus fegyvereik
miatt nem váltak levegővé. Ők ugyan nem tudták, de álcájuk volt a
legutolsó varázs, amit Ryekben létrehoztak. A mana kiveszett a
császári székhely fölül.
A város szíve felé rohantak. Sietniük kellett, mert most, hogy az első
védelmi gyűrűn átvágták magukat nem sokáig lehet titokban tartani,
mire készülnek. S ha van valaki, aki a holtak szerteszórt lelkeiből
olvasni tud – márpedig efelől nem voltak kétségeik – , a tervezettnél
is nagyobb ellenállásba ütközhetnek. Akkor pedig változtatniuk kell a
terven. Nem mintha komolyan számítana – felkészültek erre is.
Az első démon a külső gyűrűfal előtt akadt az útjukba. Észre sem
vette talán, mikor taszították a nemlétbe. Bár nem kiáltott, a helyén
keletkezett űr fáklyafényként mutatta a végzetét, s a támadók tudták,
hogy hamar odagyűjti majd az Ismeretlen Síkok dögevőit is.
A falakon átlábalni már nehezebb feladat volt: minden mágikus
védelem ellenére két embert ejtették rabul a rúnacsapdák, örök
időkre a sziklába olvasztva őket. Ha másra nem is, erre bizonnyal
felfigyelnek. Csupán az a kérdés, hogy az önfeledt, őrült ünneplés
mennyire vonja el az őrzők figyelmét.
Egyáltalán nem vonta el.
Ez azonnal nyilvánvalóvá vált, mihelyt a támadók a belső gyűrűfal
őskövekből rakott oldalára hágtak. A bebörtönzött lelkektől megvédte
őket a klánurak mágiája, ám a tömör sziklákon keresztül feléjük
rohanó őrződémonokkal már fel kellett venni a harcot.
Tíz szívdobbanás, sugározta harcosai felé szellemnyelven a vezér.
Ennyi idő elegendő kell, hogy legyen. Ha lelassulnak, márpedig a
harchoz mindenképp csökkenteni kell az iramon, talán még a rúnák
kisugárzását is megérezhetik. Azok legalább nem mozdulnak kijelölt
helyükről.
Nem tudta mire vélni; hogy a démonok még itt, a második gyűrűfalon
belül is úgy harcolnak, mintha örök életűek lennének. Talán a
legyőzhetetlenségükbe vetett makacs hitük az, ami megakadályozza,
hogy valóban jó harcosokká váljanak. Persze nem tudhatták, hogy a
kyr fegyvereket nem egyszerű varázsrúnákkal kovácsolták. Nem a
démonokat e síkra kötő szálakat szaggatják el – azok, akiket elérnek,
sosem jutnak vissza a Kapun túlra, hogy ott senyvedjenek, míg erőre
nem kapnak ismét: hontalan üvöltéssé lesznek, gyorsan foszló
leheletté, két világ határán elpattanó szikrává.
Öt szívdobbanás.
Talán megérezték. Az őskőből rakott falban a vezér nem látott
messzire, de észlelte, hogy a homályfoltként türemkedő démonokat
megrettenti társaik villámgyors pusztulása. Ha egy kevéssel korábban
visszakoznak, még esélyük is lehetett volna. Egy kevés.
Két szívdobbanás.
Szinte vakított a fellegekkel teli méregzöld égbolt, amikor a füstté lett
kyrek kiléptek a gyűrűfalból. Tízzel kevesebben. Harmincnyolc
démon haldoklott a sziklába zárva mögöttük. Magatehetetlenül
sodródtak a Semmi felé.
A méregzöld ég alatt, az ötven láb széles tér hosszán véres torokként
lüktetett a Kapu. A síkokat összekötő feneketlen átjáró, Ryek dobogó
szíve... s idő kérdése volt csupán, hogy utolsót verjen.
 10.

Jakirte Jak elégedett mosollyal figyelte a császári palota

torzszülött épületei felé igyekvő talpnyalók tömegét: Lakótornya
egyik kényelmes erkélyéről figyelte az előadást, ötven láb magasról
tekintve le az emberlakta hangyabolyra. A felvonulás inkább volt
színpompás őrjöngés, mint a hódolat és az alázat kifejezése: a Tíz
Tartomány nemesei, vendégek és ryekiek egyaránt a mozaikkockás
udvaron tolongtak, hogy közelebb kerülhessenek uralkodójukhoz. A
roppant csigolyaoszlophoz hasonlatos császártoronyról mázsányi
selyemzászlókat lógattak alá a fekete szélbe, körül a mozaiklapokon
izgatott moraj futott végig, önkívületbe torkolló kiáltozás, ahogy a
császári udvarerkélyen egy homályos alak sétált végig.
Jakirte Jak tudta, hogy nem a császár az, s hogy ha minden Shulur
kedve szerint alakul, az alant nyüzsgő tömeg győzelmi beszéd nélkül
fog elszéledni. Megvetően figyelte a tolongást, a hivalkodó
épületeket, s körben a romlott várost, mindazt, amivé Kyria lett az
ezredévek során. Néma árnyék surrant a karszéke mellé. Letérdelt:
– Nos? – kérdezte a klánfő. A lenyugvó nap vörösre festette a
nyakában lógó pávaamulettet. – Gyanakodnak már a Hatalmasok?
– Egyelőre kevéssé foglalkoztatja őket az ügy – felelte a másik. Dom
Minor volt, második a klánon belül. – Fontosabb számukra a
diadalünnep. Vakok és süketek. Amíg nekik van mágikus hatalmuk,
nem gondolnak mással. Még a távollévőkkel sem foglalkoznak, Dom.
A dawaiak holttestéi végképp meggyőzték őket jóakaratodról. A
hetekhez nem nyúltunk. Biztonságban vannak, Shulur pedig a jótevő
szerepében tetszeleghet.
– Hiszen így gondoltuk mindahányan – bólintott Jak. – A Kapu?
– Nemsokára minden eldől, Dom. Csak az aggaszt, hogy egynémely
szerafisták mintha szagot fogtak volna. Megkezdték a szeráfi
invokációk kimenekítését. Úgy lehet, valamelyik klán nem tette
tökéletesen a dolgát.
– Most már nem számít – dünnyögte Shulur követe.
Megsemmisíthetők azok az invokációk?
– Amíg a Kapu nyitva, erősebb a sugárzásuk. A legjobb sicarioraink
felfedezhetik őket. Ám – utána... Mindenesetre megkezdték a
vadászatot.
– Helyes – bólintott a fiatal arcú kyr, még mindig a csigolyatornyot
bámulva. – Nem csalódtam benned, Dom Minor. – Az eget nézte, a
fenn köröző démonokat, a haldokló napot. Nagyot sóhajtott. – Hosszú
éjszaka kezdődik most – mondta alig hallhatóan. – Nagyon hosszú
éjszaka...
 11.

A Kapu leginkább kúthoz volt hasonló – már ha létezik bárhol is

ötven láb széles kút. Peremét éjfekete kövekkel rakták ki, halovány
fénnyel remegő rúnák világoltak az embermagas tartóköveken, a
mágiát fókuszáló zömök sziklákon. Az első harcos nekiiramodott.
Minden irányból, sziszegte az övéinek, s elégedetten figyelte, amint a
belső gyűrű különböző pontjain vibráló árnyak birtokba veszik a tér
megfelelő pontjait, s felkészülnek az elképzelhetetlenre.
Ő maga a Kapu pereme felé rohant, de már a Kard volt az, ami
vezette. Századok óta erre készült, ezért kovácsolták annak idején, s
mohó vággyal rántotta maga után a tűzárnyékból faragott kyrt. Szent
fegyver volt, s szent volt a cél is, amire szánták. Mert önmagát hívta
életre, mihelyt megérezte a változást az idő és a kezdetektől való
összefüggések szövetén. Mihelyt átjárót hasítottak a világok közé a
magukat isteneknek képzelők.
Nem létezhetett volna a Kapu nélkül, s mert ezért adtak neki formát,
csakis az elmúlást vágyta. Remegett és szűkölt a kyr kezében, az
pedig rohant, mert rohannia kellett, mert bármily erős volt is eddig, a
Kard ezúttal erősebb volt nála. Rohant a fagyos hideget árasztó
köveken, s valahol odabent, egy oly rekeszben, melyről tudomása
sem volt, felharsant egy dal, az ősök – egy dala, melyet ezredévek óta
nem énekelt senki.
A Kapu mintha felhördült volna. Méregzöld fellegekre vetülő,
beteges fénye összerándult, ahogy eltátotta vérszín torkát, s üvöltő
démonokat okádott a világra.
Az első sereget halálos nyílzáporral fogadták a füstként áttetsző
kyrek. Minden nyílhegyet gondos kézzel készített rúnák ékítettek:
rubinként gyúltak ki, mihelyt útjukra engedték őket. Fülsiketítő
üvöltés zengett az égre, mikor becsapódtak. Kétségbeesett
halálsikoly. Döglődő démonok zuhantak pörögve vissza a Kapu
torkába, mások tompa csattanással vágódtak az udvar fagyos köveire.
De újabbak és újabbak követték őket, egy egész rettentő ármádia,
sosem látott karmokkal és agyarakkal felfegyverzett sereg. Szárnyaik
suhogása akár a szélvihar, kőszikla lábaik alatt megroppan a föld. S
az első visszavert csapatok után megérkeztek a város irányából is a
halálról üvöltöző rémek.
A Kard odaért az első fókuszkőhöz. Annak rút, éjszín felszíne minden
fényt elnyelt, nem tükrözött rajta semmi: ha villám lobban mellette, az
is nyom nélkül süllyedt volna el végtelen mélységeiben. Egyedül a
hatalmát összpontosító rúna derengett rajta halványan. A Kard
lesújtott. Olyan erővel, hogy a tűzárnyékhoz hasonló kyr felkiáltott
meglepetésében.
S felordítottak körben mind a túlvilági szörnyek is. Halódó vagy
döglött démonok záporoztak alá az égből, másokat, a röpülni
képteleneket a Kapu peremén átkapaszkodva taszították hanyatt a
rubinfényű vesszők. Nem hibáztak. Nem hibázhattak. Egyszerűen
elfogytak.
Shulur Hatalmasainak harcosai kivont pengével várták az új rohamot.
Álcájukat foszlányokban tépte le a Kapu dühödt morajlása.
Remegett a világ a szilánkokra hasadó rúna jajkiáltása nyomán, s
hanyatt vetette a kyrek parancsnokát. Álcáján átvillant a palackzöld
vért, hószín haja s a homlokán végigcsorgó vér. Azután elnyelte a
derengés megint. A következő fókuszkőhöz indult. Fegyvere
szalmabábként tépte darabokra a rátámadókat.
Gátjavesztett folyóhoz hasonlóan áradt Ryekre a mana, minden
mágikus hatalom alapköve a Kapu torkából; örvényt vetett, s
dobhártyarepesztő zajjal szakadt hét irányba a tér felett. Túlontúl
erős volt. Nyers. Azok a démonok, amelyek belemarkoltak az
örvénybe, hogy valamely varázst zúdítsanak a kétségbeesetten küzdő
harcosokra, őrülten üvöltve pusztultak bele, másokat az örvény
különböző pontjain életre kelt mágikus tűzviharok sodortak el.
Kínokban fetrengve, elborult elmével rogytak össze városszerte a
varázshasználó szerzetek, s hacsak nem volt elegendő erejük, hogy
legyűrjék a hihetetlen töménységű mágikus szelet, soha többé nem
tértek magukhoz. A hétágra szakadt, nekivadult manafolyam pedig
nyom nélkül tűnt el Ryek külső városrészeinek irányába.
Dawa mágusainak lélektől megfosztott teste kis híján a vihar
martaléka lett.
Mészárszékhez volt hasonló a Kapu körüli udvar. Az elszigetelt
csoportokban öldöklő kyr harcosok már akkor lemondtak az
életükről, amikor a rituálé szerint felcsatolták fegyvereiket a shuluri
követség gyakorlóudvarán. Fogcsikorgatva küzdöttek, testükről szinte
tökéletesen letépte a manavihar a mágikus álcát, fehér hajuk vértől és
démon– ichortól volt csatakos. Nem élni akartak, csupán időt nyerni a
Kard számára, s halálraszánt arcukon diadalmas mosoly rémlett fel,
valahányszor zöld vértű parancsnokuk szilánkokká zúzott egyet a
Kapu dögszagot árasztó rúnái közül.
A Kard pedig tombolt, táncolt a klán első harcosának kezében, s ha
kellett, magától osztotta a halált az önkívületben küzdő kyrre támadó
démonok között. Az ősi dal pedig egyre csak hullámzott odabent,
dicsőségről énekelt s a hatalmas birodalomról, mely egykor
mindennél szilárdabb volt, dicső és örök.
Azok a harcosok pedig, akik mellől elestek társaik, megpróbáltak a
Kard közelébe férkőzni, hogy óvják és segítsék az első harcost, s a
helyére álljanak, ha kell. Kevesen jutottak el közülük a Kapu
peremén táncoló parancsnokig, de néhányan eljutottak, és...
Valahonnan a betegen derengő Kapu mélyéről, világok távolából
üvöltés harsant. Haragos volt és kegyetlen, elszorult a szíve
mindenkinek, aki hallotta. S újból lecsapott a Kard. A Kapu
megremegett. Bomló dögök hekatombáinak szagát okádta fel, sárga
ködöket böfögött a Kapu köré. A démonok vinnyogva rebbentek szét a
túlvilágra nyíló torok mellől, s néhány kyr, kihasználva a pillanatnyi
szünetet, a Kapu pereméhez tornázta magát a dögök halmain
keresztül, egy szemvillanásnyit sem tétovázva az onnan érkező
rettentő moraj hallatán.
Az első harcos futva indult a következő fókuszkő felé, amikor
mellette elsötétült a világ. Sárga ködök rejtették a mélyből feltörő,
iszonytató alakot. Hatalmasabb volt minden élőlénynél, aki csak ezer
esztendők óta a lábával érintette a Tíz Tartományt. Szuszogva
türemkedett egyre feljebb, hegynyi teste kitöltötte az egész Kaput. A
démonok sikoltozva szaladtak szét, még a súlyos sebekben fetrengők
is megpróbálták arrébb vonszold magukat. Az első harcos tovább
rohant a nyirkos peremen, a Kard kék lánggal égő fény a kezében.
Csak a fókuszkő előtt ugrott le a fekete gyűrűről. A sötét
gomolygásban felnyitotta szemét a démonherceg. Eleven fekete tűz
lobogott benne. Kinyújtotta sárkánykarmos kezét. Gyors volt,
hihetetlenül gyors:
Az első– harcos mosolyogva sújtott a rúnára – s a Kard erőtlenül
pattant le a fókuszkő előtt lezuhanó karmos mancsról.
– Ezt ne – mennydörögte a herceg, és a kyrek parancsnoka először
nézett fel rá. Körös– körül rángatózott a világ a tomboló
manaörvényben, s a Kapuból előrobbanó ködök mélyéről előrehajolt
a démon. Szarvakkal ékes feje akár egy kisebb ház. Érdeklődve
figyelte a kifulladtan lihegő kyrt. Az első harcos gyűlölettel méregette
a szörnyeteget, a Kard tehetetlenül remegett a kezében. – Ezt ne tedd
– suttogta szélviharhangon a démon, és szétmorzsolta a köveken. A
Kard csengve röpült messzire.
A túlvilági lény elégedetten nézegette a vérfoltot az öklén. A körben
repdeső vagy az udvar sarkaiba húzódó démonok megkönnyebbülten
mordultak föl. Csak a Kapu reszketett, félig holtan a síkok túlfeléről
áradó mama szakadatlan nyomásától. A herceg először észre sem
vette a parányi teremtményt.
– Démon! – kiáltotta az. Lepillantott rá. Egy kyr harcos volt, a Kapu
peremén állt. A végtelenségig fáradtnak és csalódottnak tűnt. Kezében
a fegyvere, akár egy tű. – Varázspárbajra hívlak, démon, s ha nem
vagy gyáva, elfogadod... – Arca piros, mint a télvíz idején hólabdázó
gyerekeké, valaha fehér haja csatakos gubanc. Kenderkóc.
A démon hitetlenkedve nézte. Azután felnevetett. A környék eleddig
épen maradt ablakszemei sírva törtek össze. A kyr továbbra is ott állt,
mellkasa őrült ritmusban emelkedett– süllyedt. Fekete, mély tűzzel
nyílt fel újra a démon szeme. Azután belemarkolt a körül tomboló
manába.
A tűzsárkány, ami keresztülmart a méregzöld felhőkön, még száz
mérföld messziről is látszott, Ryekben pedig nappali fénybe vonta az
alkonyi várost, s felemésztette a Kapu körül tomboló mamavihar
minden cseppjét. Egymásba kapaszkodó körkörös gyűrűkben terjedt,
és ötszáz lábnyi távolságig felperzselt mindent, ami lángra kaphatott.
A Kapu kétségbeesetten felüvöltött.
Jakirte Jak elmosolyodott az üvegszilánkokkal. teleszórt helységben.
A démonherceg roppant teteméhez csak napkelte után mertek
közelebb osonni. A rothadó bűzt árasztó dög két utcát sodort magával,
mielőtt megállapodott volna. Nem az őstűz ölte meg. Az nem árthatott
neki. A robbanásba belepusztult Kapu tépte ketté a két világ közé
szorult rettenetet, gonosz sötétséget árasztó darabjaival szórva tele a
tűzvész maradványait.
Ryek fölött rángó fonalakká vált a manaháló, a tombolás sok mérföld
távolságban felperzselte a túltelített csatornákat. Arról pedig, hogy a
megszokott rend ne állhasson helyre, a shuluri Hatalmasok Élő
Kútjai, a város hét különböző pontján elrejtett eleven manacsapdák
gondoskodtak.
 12.

A rabszolgaköpönyeges kyr Syddal felé döfött. A lány az egyik

shrad villámgyors közbeavatkozásának köszönhette életét: a lény
selyemingénél fogva rántotta félre a penge útjából. Az élen haladó,
alvadtvérszín fattyú hitetlenkedve fordult meg. Mélykék üregű szeme
felvillant, ahogy előrántotta a fegyverét. A Mesterzenészek nem
értették, mit ordított társainak, ám azok rögtön védekező alakzatot
vettek fel, néhány vágással távolabb szorítva a gyilkosokat. Syddal
hátát a barna indákkal benőtt falnak vetve pihegett. Khiradd semmit
nem értett: csak most zökkent ki a transzból, melyet a hátán cipelt
fóliáns igézett rá. A kyr gyilkosok is titkos nyelvüket használták,
egyetlen fölösleges mozdulat nélkül, összehangoltan, taktikusan
mozogtak, akárha bonyolult táncot járnának a penészszagú sikátor
kövén.
Sokkal jobban vívtak, mint azok, akiket az avatár tornya elé állítottak
figyelni. A shradok mozgásán is látszott, hogy a rabszolgagúnyások
meglepték őket, ám az első pengeváltások után lassan belelendültek a
gyilkos táncba.
Támadóik hatan voltak, szemük szürke, mint a viharos ég Shulur
felett. Syddal valahányszor elkapta a tekintetüket, úgy érezte,
mindannyian egy furcsa tragikomédia szereplői, hogy nem két
szembenálló táborhoz tartoznak, s ha nem keverednek ebbe a
zavarbaejtő históriába, talán minden másképp alakul. Ám hiábavaló
volt ezen rágódni, hisz a nyirokdémon átka ült rajtuk, mágiával írva
minden mondata, s méreggel kevert minden csepp vér az ereikben. Ez
döntött végérvénnyel a kérdésben, s amint felülkerekedett, a lány már
nem kíváncsian méregette a fürge mozgású férfiakat, nem a ryeki
események mozgatóit kereste a viharszürke szemek mögött, hanem
kizárólag a gyilkosokat látta, akik el akarják venni tőle azt, amiért az
életét is áldozná, ha kell.
Eddigre már Khiradd és Farryn is kivont karddal állt az őket
védelmező démonfattyak mögött. Mindketten tudták: ha a kyrek
bármely shraddal végeznek, nekik aligha marad esélyük a túlélésre.
A démonfattyak gyilkos acélerdőt varázsoltak védenceik köré, s
lassan Syddal is megértette, mire készülnek. Vakmerő kitörésekkel
igyekeztek teret nyerni, s mihelyt valamelyikük megvetette a lábát a
kyrekkel szemben, azonnal változott az alakzatuk, s a hátukat fedezve
hátrébb vonultak az utcán. Pár lépésnyire onnét megvetemedett
pincelejárat kucorgott a barna levelek árnyékában, s bármennyire is
jól forgatták egyenes kardjaikat a kyrek, nem tudták megakadályozni,
hogy a démonfattyak elhátráljanak pártfogoltjaikkal odáig.
Khiradd botlott le először a mohos lépcsőn, a nyomában Syddal.
Farryn tanácstalanul állt a felső kőgrádicson, zavart tekintete csupán
bizonytalanságot és félelmet sejtetett. Ívelt fegyverét lassan
táncoltatta a támadók felé, ám el nem érhette őket.
Az alvadtvérszín shrad leszökkent, felegyenesedett, s a benyílóból
sziszegte társai felé parancsait. Váltott az alakzat, s Farryn; a
tanácstalan és ijedt Farryn hirtelen az első vonalban találta magát,
szemközt a viharszürke szemekkel. A démonfattyak későn vették
észre, hogy hibáztak, s mire önfeláldozóan előreugorhattak volna, az
egyik rabszolgaköpönyeges rövid, erőszakos mozdulattal felnyársalta
a zenészt.
Syddal felsikoltott, Farryn kétségbeesett ámulattal nézte a mellkasába
maró fegyvert, azután szótlanul a földre roskadt. A démonfattyak
érzéketlen tökéletességgel zártak össze a holttest fölött. Veszteség,
nem vereség.
Az alvadvérszín fattyú egyetlen rúgással szakította be az ajtót.
– Oda! – mordult ellentmondást nem tűrőn, s betaszigálta a két
zenészt. Syddal könnyes szemmel bámulta a megváltoztathatatlan
közönnyel heverő Farrynt, míg egy karmos kéz beljebb nem lökte a
sötét és nyirkos terembe.
– Meneküljetek, ha tudtok. Levágjuk őket és megtalálunk benneteket,
bárhol is vagytok. Sraá majd vigyáz rátok. Magas, egérszürke shrad
ugrott melléjük, s azonnal a csigaszagú sötét felé indult. Khiradd
rögvest követte, csak akkor fordult meg egy pillanatra, amikor látta,
hogy a lány nem mozdul azonnal.
– Gyere, már, Syddal! Farryn halott, nem is lehetne holtabb. Mozogj,
mennünk kell!
A lány vonakodva követte. Hátuk mögött nem csendesedett a
fegyverek dala.
Az egérszürke démonfattyú két kisebb kürtőn vezette keresztül őket, s
valószínűleg a mocskos vizű csatorna alatt is átkelhettek, mire
megálljt parancsolt. A szürkeszemű gyilkosok nem jöttek utánuk, de a
shradok sem jelentkeztek. Sraán nem látszott, hogy különösebben
zavarná a dolog, egykedvűen üldögélt a hideg kövön, míg Syddal és
Khiradd egy rozoga lépcsőn felkapaszkodott a pince felsőbb
szintjére. Néhány nyirkos rongy és némi patkányszagú szalma volt
csak itt, azt húzták össze, a fóliánst rejtő vaskos zsákot. maguk mellé
fektették.
Syddal legszívesebben sírva fakadt volna, de sem maga, sem Khiradd
előtt nem akart gyengének mutatkozni, s kétségbeesetten próbálta
elzavarni az újra és újra előtoluló emlékeket.
Odakint, az önfeledten ünneplő város felett ekkor szabadult el a
pokol. Beleremegett a pince, morzsalékos penésszel kevert kavics
hullott a nyakukba, s a parányi pinceablakon beüvöltött valami
nagyon távoli, nagyon panaszos moraj. Azután szakadt rájuk a
mennydörgés, akárha maga az égbolt rogyott volna a fejükre. Syddal
kétségbeesetten kapaszkodott a kimerült Khiraddban s nem is
hallották, hogy odalent, a pince alsó fertályában Sraá hangosan
felnyög. Szólni sem mertek, úgy hitték a szürkeszeműek omlasztották
rájuk az egész épületet; még ziháló lélegzetüket is megpróbálták
visszafojtani, nehogy az legyen az árulójuk. Sraá mindeközben
kifordult tagokkal feküdt odalent, félig öntudatlanul, fakó bőrén fekete
foltok terjedtek rohamos gyorsasággal. Halkan nyöszörgött, erőtlenül,
s nem akadt közel– távol senki, aki meghallhatta volna. Mintha
egyetlen mozdulattal szipolyozta volna ki minden erejét egy felsőbb
hatalom.
A méregzöld felhők alatt örökre becsukta száját az égre üvöltő Kapu.
Fekete eső kezdett rá a mocskos fellegekből. Sötét és hosszú éj
szakadt Ryekre – az utolsó mind közül.
Jóval elmúlt már Éjközép, amikor Khiradd először megszólalt. Nem
is lehetett érteni elsőre, meg kellett köszörülje a torkát. Talán akkor
hitte el végleg, hogy nincsenek a nyomukban, s hogy talán mégsem a
szürkeszeműek parancsára roskadt rájuk a ház.
– Mondanom kell valamit, Syddal – motyogta. A lány nem válaszolt.
A sötétbe fúrta a tekintetét. Mindenféle dolgokat láttatott vele a
képzelete.
– Tudom – mondta azután. – Már jó ideje tudom, Khiradd.
– De én... – kezdte kétségbeesetten a férfi. Nem így képzelte az
egészet.
– De te? – ment azután mégis bele a játékba a lány. Mosolyogni lett
volna kedve, de a békahideg pince nem engedte, nyirkos tenyerével
simította el a száját.
– Szeretlek, Syddal – mondta Khiradd halkan. Megkönnyebbült.
Határtalanul megkönnyebbült, s még a fagyos sötét is békésebbnek
tűnt egyszerre. – Mindig is szerettelek. A lány hallgatott.
– És örökké szeretni foglak. Örökké.
– Ne beszélj badarságokat. – A lány a sötétségen keresztül is érezte a
másik döbbenetét.
– Tudom mit beszélek, Syddal – bizonygatta elvékonyult hangon a
férfi. – Mindörökké.
– Nincs semmi, ami örök lehetne, tudod jól – mondta Syddal – , s ez
így jó. Minden elmúlik egyszer, a szerelem is, te is, én is. –
Hallgatott. – A birodalom sem örök. Eltűnik, mintha sosem lett
volna. Mint Kyria. Visszavonhatatlanul. – Érezte az első forró
könnycseppet, amint lassan elindul lefelé maszatos arcán. Önmagát
siratta, és persze Farrynt, Khiraddot, a démonfattyút lent a nyirkos
sziklabolt alatt, az avatárt, akinek kyr szemei voltak, mindenkit,
akinek ezen a világon élnie és halnia adatott. – És ez így jó, Khiradd
– suttogta. – Mit érnénk bármivel, ami örök és változatlan? Mit érne
mindaz, amiről tudod, hogy nem múlik el soha? Ki siratná meg
Farrynt, ha halhatatlan lenne, vagy éppen a te szerelmedet, ha
bebizonyosadna, hogy valóban örök? – Végigsimított a férfi borostás,
megfáradt arcán. – Kijutunk innen egyszer, ugye?
– Persze – válaszolt Khiradd, arcát Syddal mocskos selyemingéhez
szorítva. – Kijutunk.
Gyorsan, remegve, kétségbeesetten szerették egymást. Ezen az éjen
Ryek felett a pusztulás szólította hadba a seregeit. Úgy tűnt, valamely
bosszúálló isten hánytorgatja fel a romlott város minden bűnét, s azon
nyomban ítéletet is hirdet, mielőtt bármely szó elhangzana a
perbefogott védelmében.
Valóban a pusztulás morajlott mindenütt: a fekete eső irgalmatlan
erővel söpört végig az utcákon, hólyagosra paskolta a komoran
hömpölygő folyót. Mindenütt kihunyt a fény, a tereken elhalt a
vigasság, megfagyott a dal és a tánc: Mindenki az otthonában lapult,
és a napkeltét várta; még talán az éji teremtmények is a világosságban
bizakodtak, hátha majd az végleg elűzi ezt a látomást, az egész várost
betakaró rémálmot.
De fény nem jött, csak a hangtalan fellobbanó villámok rajzolták fel a
koromszín égre egy– egy pillanatra a város torz épületeinek szürke és
tintaszín kontúrjait. S ha az istenek nem is, de az ő elfeledett
nevükben egykori alattvalóik mondtak ítéletet a birodalom felett.
Ryek Hatalmasai döbbent rémülettel szorongtak főúri vackaikon, s a
Külső Síkok urai helyett ismét elfeledett isteneik nevét mormolta
ajkuk. Kyria bukása óta nem látott ily pusztulást a világ, ám míg az
dekádok végeláthatatlan során át fordult hanyatlásból végromlásba,
Ryek egyetlen éjszaka alatt veszett oda.
A mágia nem működött. Meghalt, elsorvadt. Hiába próbálkozott a
míndeneket betakaró háló a császárváros fölött rángatózó szakadást
pótolni, mindaz, mi abba az irányba áramlott a világot átjáró mágikus
energiákból, feneketlen kútba zuhant. Elevenen rángó gócokba. S igen
kevés híja volt annak, hogy szétfeszítse börtönét.
A rabszolgák odujaikban sírtak, sosemvolt bálványok és istenek nevét
emlegették, s a talpnyalók, a túlélés mesterei félelemtől remegve
igyekeztek előkotorni a régi imádságokat. Nem járta senki a kihalt
város villámfénytől szikrázó utcáit, csupán azok; akiket a sors kegye
a bosszúállás kezévé emelt. Magányos, fekete alakok voltak, a
villámok ötven lábnyi árnyékot rajzoltak mögéjük a nedves kövekre.
Akárha a holtak országa vetette volna a felszínre őket, oly csendben
jártak, s oly sötét és sűrű volt körülöttük a levegő. Könnyedén
lábaltak át a démonok dögein, és sarkig tárták előttük a főúri
szállások vasalt kapuit is a remegő őrök. Mert azt hitték, a megváltás
érkezik a hideg és nyirkos éj szakából, a bizonyság, hogy felvirrad
még a hajnal.
Az udvarmester pecsétjei jól működtek, még a legriadtabb ajtónállók
bátorságát is visszahozták. Mert elhitették mindenkivel, hogy Shulur
mélykék kelmékbe öltözött küldöttei a békét, a megnyugvást és a
baráti segítséget hozzák a szakadatlan dübörgő esőkön túlról. Hálatelt
arccal, megkönnyebbülve kérették magukhoz őket Ryek Hatalmasai,
hogy mágiájuk híján a jószomszéd ígéreteivel vértezhessék fel
magukat, hogy mástól hallják: vége a lidércnyomásnak, s új nap kél,
új ígéretekkel. S a nekik mutatott pergamenek aljára páva, teknős,
galamb, unikornis, farkas, vadkan és cápa jelét rajzolták. S nem
megbízólevél volt az, hanem ítélet, s nem követek jöttek el az
éjszakával, hanem a Boszorkányerőd sicariomagitorai, akik minden
esetben a szent rituálék szerint járlak el.
 13.

Ez az éjszaka hosszabb volt, mint bármelyik annakelőtte, s mikor a

hajnal mégis elérkezett, nem vörös fényeket festett az égre, hanem
szürkét és piszkoskéket, mert sugarai ez egyszer nem találtak utat a
felhők között. Azok már– már földközelben húzták csatakos szegélyű
köpönyegeiket, s a fekete eső maradékával öntözték a síkságot, mely
végeláthatatlanul döglődött a Kapu szomszédságában. Akár a
bogarak, menekülők ezrei siettek mind távolabb kerülni a
császárvárostól: hosszú, tömött oszlopokban a közrendűek, ordítva
közöttük a nemesi fogatok. A régi kyr út sosem hordott még ennyi
vándort a hátán, s építőinek belészakadt volna a szíve, ha látnia kell,
mily csúfos alkalommal telik meg a pusztaságban kanyargó kőkígyó.
Syddal és Khiradd nem volt az egymást tapodó tömegben. Még
pirkadat előtt felébresztette őket a fóliánsból áradó sürgetés, mihelyt
az átkozott eső csendesedni kezdett. Akár a patkányok, úgy óvakodtak
ki a pincéből, s a piszkos csatornát követve osontak végig a
mocskosra ázott házak között a déli kapu irányába.
Mesterzenészekként érkeztek, s most riadt tolvajokként menekültek:
szakadt, sárpiszkos, patkányszagú ruháikat látva senki nem hajolt
volna a földig előttük. De nem akadt senki, aki felismerte volna
bennük a kiválasztottakat, és Syddal csak remélte, hogy utóbb, a
falakon kívül sem lesz másképp. A város kihalt volt, sötét és
fenyegető, s ami a napvilágnál visszataszító volt a lány számára, az
ebben a halott fényben, a démondögökkel teli utcákon egyenesen
pokolinak rémlett.
Sarkaiból fordult ki a világ. A császárvárost dél felől vigyázó, komor
bástyakaput senki nem őrizte. Néhány tanácstalan vagy a félelemtől
zavarodott ember téblábolt csak a tövében, egykor büszke zászlajait
tönkreáztatta az átkozott eső.
– Siessünk – súgta Khiradd. Ez volt az első alkalom, hogy.
megszólalt, mióta maguk mögött hagyták a pincét. Megigazította.
hátán a nehéz bőrzsákot és keresztülvágtak a kőből faragott
démonokkal ékes bástya alatt. Ha bármelyikük is azt hitte, hogy
Ryeken kívül tiszta levegő és fény várja őket, csalódniuk kellett. Az
úton az első menekülők perlekedtek, mások csöndben, szavukat
vesztve igyekeztek maguk mögött hagyni a fekete dögként láthatárig
nyúló várost. Ryek fölött kihunytak a fények, komor fekete füst bukott
csak keresztül a vaskos falak magasán, s ez bodorodott ki a
démonszobrokkal díszített városkapu sanda száján is.
A fóliáns izgatottan remegett Khiradd hátán, de Syddal is megérezte a
belőle áradó sürgetést.
– Ne az úton – mormolta Khiradd, és letért balra; a sáros pusztulatba.
– Mindenki arra fog menekülni.
– Éppen azért – nézett rá Syddal szomorún, azután megvonta a vállát
– Miért is ne?
Khiradd megvárta, míg a lány utoléri, azután vágott csak neki a
sártengernek. Távolabb dombok látszottak, a tenger felé lejtő hátság
komor előhirnökei. Ha azon átkapaszkodnak, talán már biztonságban
lesznek. Ha bármikor is élvezhetik majd egyáltalán ezt az érzést.
Hátul megerősödött a kiabálás. Riadtan fordultak meg, de nem látták
a szürkeszeműeket csupán egy felháborodott kereskedő ordított a
kordéját körülrajzó emberekkel. Azok máskor talán lekushadtak
volna, most azonban izgatottan próbálták kilesni, mit is rejteget
előlük a menekülő kereskedő. Nem volt veszítenivalójuk: ez az
éjszaka mindenüktől megfosztotta őket.
A pár tovább lábolt hát a cuppogó sárban. Khiradd a lány keze után
nyúlt, de az kitért előle, mintha csak a haját igazítaná meg. Gyűlölte
magát ezért a mozdulatért. Makacsul bámult a lába elé.
Napközép tájékán találkoztak a paraszttal. Szabad földművesnek
vallotta magát, s amikor felismerte, kikkel van dolga, zokogva rogyott
a földre, hogy a büntetést elkerülhesse.
Sem Khiraddnak, sem a lánynak nem volt ereje ilyesmivel
foglalkozni. A basszus– samballát hagyták az öregnél a két göthös
lóért cserébe, ám ő még akkor is a földön hasalt, amikor
felkapaszkodtak az ideges állatokra. Az embergyerek az istálló
ajtajában állt, érdeklődve méregette őket. Nem tudták eldönteni, hogy
csak a nemesi tartást nem ismeri fel bennük, vagy annyira közönyös
irántuk, hogy szándékosan tagadj a meg a tiszteletadást. Állta Syddal
tekintetét, ahogy ellovagoltak mellette. Fekete szeme volt, akár az
eső, s a pocsolyák mind a szemhatárig.
– Vihar lesz – közölte a lánnyal a fiú. A világ legtermészetesebb
hangján szólt hozzájuk, mintha nem a lovaikat vinnék éppen el, mintha
nem az ő apját kényszerítették volna a legmegalázóbb tiszteletadás
pózába. Syddal sokáig bámulta a fiút, a lova lassan kapálta a vizes
udvart.
– Tudom – válaszolta azután halkan. A fiúcskát úgy tűnt kielégítette a
válasz, mert nem szólt többet. Syddal utoljára nézett vissza a messzi
távolban sötétedő városra, azután ügetésbe kapta a lovát, hogy
utolérje Khiraddot. Bár napközép felé járt az idő, mögöttük a
halottsápadtra tisztult égen haldoklott a nap. A kék hold roppant
tányérja kúszott lassan elé, hogy sötétbe borítsa a világot. Kigyúltak a
csillagok.
Sorra szólaltak meg a mezők tücskei.
 14.

A császári palota kongott az ürességtől. Ahol még tegnap is

alattvalók, hódolók és talpnyalók serege tülekedett az udvar
kegyeiért, most visszhangos folyosók, üres termek, csendes árkádok
és udvarok tátogtak, akár a döglődő halak.
A roppant épületben felerősödött minden nesz, minden apró kis zörej,
s ilyenkor azok, akik még mindig a folyosókon, a termekben, vagy
valamelyik torony beteg árnyakkal zsúfolt vackain lapultak, idegesen
rezzentek össze. Néhány kutya kódorgott az udvaron, az üres istállók
körül szagolgatták rosszat sejtve a levegőt.
Valahol, egy magáramaradt kalitkában madarak csipogtak
kétségbeesetten. A császári testőrség maradéka a díszudvaron
sürgölődött, az uralkodó roppant útibatárját készítették elő. Bíbor
ujjasukon az előző éjszaka piszka, hószín hajuk lobogó zászlók
erdeje. Először észre, sem vették a lassan elmúló fényeket. A város
felől. elhúzódott felhőóriások megkésett utóvédének gondolták az
árnyékot.
Jakirte Jak hunyorgó szemmel figyelte a kék hold foltos tányérját
amint megállíthatatlanul kúszik előre az égen. Mosolygott. Szikrázó
fényekkel övezte a nap a sötét folttá váló holdat. Akárha a
napkorongba harapott volna valami éhes égi száj. Tudta, hogy csak az
érzékei játszanak vele, de mintha gyorsuló ütemben növekedtek volna
az árnyékok, piszkos homály szüremlett elő a sarkokból.
Határozott léptekkel vágott át a báltermek lázálomból kiszakított, torz
üregein. A kőlapokon a fekete eső nyúlós maradványa a nyitott vagy
betört ablakok alatt. A tengernyi vért, intrikát és szerelmet látott falak
előtt roppant szárnyak gyanánt verdestek a függönyök. A huzat
megemelte a tűzszínű dreggist is. Odakint egyre előbbre nyújtotta
követelőző ujjait a homály. Jakirte Jak fellábalt egy hosszú
kőlépcsőn, s a máskor tiltott folyosóra kanyarodott. A császári
fogadóterem előtt a Hűségesek, a császári testőrség megmaradt
harcosai posztoltak. Térdet hajtottak a Hatalmas előtt, ám a földre
nem borultak. Nem hagyhatták védtelenül urukat.
Az ifjú arcú kyr türelemmel várt, amíg egy fáradt tekintetű elitharcos
bejelentette az uralkodónál. A klán amulettjével babrált. A farkát táró
páva elégedetten ült a vörös dreggisen.
A sebekhez hasonló résablakok mögött elhomályosult a nappali fény.
Lidérces derengés költözött a folyosóra. A Hűségesek egyike vaskos
gyertyákat gyújtott az ajtó két oldalán terpeszkedő állványokon.
Kitárult a folyosó magasának árnyai közé vesző ajtó, és a vörös
dreggis beúszott a gyertyafényes terembe. Csendesen zárult mögötte a
sötét. A császár izgatottan emelkedett fel a trónfal díszekkel túlzsúfolt
emelvényéről.
– Jakirte Jak Cyr! – kiáltott fel hálatelten. – Végre valaki! Magányos
szikla a pusztulás tengerén... Hála az égieknek! Panaszos hangon
duruzsolva ereszkedett le a lépcsőkön. Hófehér dreggise gyűrött és
megviselt, akárcsak ő maga. Vörös szemei csupán rések a
megszürkült arcon, karmai idegesen gyűrögették a hószín selymeket. –
Most már minden rendben lesz – lépett közelebb.
A shuluri hallgatott. A császárt figyelte, a beteg tekintetet, a torz
vonásokat. Szárnyai mint zörgő koloncok követték bármerre is
moccant. Dicső és büszke tartása eltűnt, mintha soha nem is lett
volna, tar koponyáján foltokat rajzoltak a gyertyák: Nem pusztult el a
többi démonfajzattal együtt a Kapu bezárultakor, annál sokkal jobban
óvta ót roppant palotája, s most, amikor az evilágon rekedt dögök
ismét éledezni kezdtek, magához tért ő is. Menekült.
– Csapások, bármerre is nézek – morogta. – A Kapu elpusztult. A
mágia hasznavehetetlen. Tanácsadóim, udvarnokaim, a Hatalmasok
eltűntek... a szellemnyelven szólni lehetetlen. Ryek megbolondult. –
Az ablakhoz támolygott, hosszan bámult a feltünedező csillagokra. A
nap vak folt volt csupán a sötétség tengerén. – S megbolondult a világ
is. Éjre vált a nap. Mit gondolsz, Jak, miért?
– Vétkeztünk – mormolta a shuluri. A császár ügyet sem vetett rá.
– Idő kell majd míg mindezt rendbehozzuk. Sok idő. A Tartományok
hallgatnak. – Most először nézett komolyan a jövevényre. – Megvan
még a birodalom egyáltalán?
Jakirte. Jak csendben intett nemet.
– Ryek halott, és halott a birodalmad is.
– Hazudsz! – ordította a császár, mintha most kellene először
számolnia ezzel a lehetőséggel. – Nem lehet halott! – fröcsögte
közvetlen közelről a Hatalmas arcába. – Áruló lennél te is? Háború
van a démonsíkokon, azért zárták be a Kaput!
– Nem. A Kaput mi zártuk be, Kyria nevében.
A császár döbbenten tátogott. Vörös szemeiben ott derengett
felismerés.
– Áruló – hörögte.
– Meglehet, hibáztam – nézett rá Jakirte Jak – , de nem most. S ha
vétkeztem is egykor, itt az ideje, hogy helyrehozzuk azt.
– Árulás... – nyögte hitetlenkedve a démonfajzat.
Jakirte Jak balja simán kúszott a császár tarkójára. Az döbbenten
bámulta vörös szemeivel, szája rögösre kopott üreg.
– Mert kyr voltál egykor – búcsúzott tőle Jak. Megcsókolta, s
jobbjával a torka alá szorította a tűzszín dreggis mélyéről előkerült
tőrt. – Kyria nevében.
Odakint a nappali éjben az égre vonyítottak a kutyák.
 15.

Hiába ért véget a hirtelen alászakadó éj, nem fényesedett ki a világ

Ryek felett: Felhőhegyek emeltek piszkosszürke gátakat a nap elé,
mélyükön villámok fénylettek fel, időről– időre ibolyaszínű homállyá
sápasztva a fellegbirodalom szívét.
Azután csend lett. Egyetlen pillanatra mintha a föld szívverése is
megakadt volna, tökéletes, moccanatlan csöndbe dermedt minden.
Nem nyílt nyikorogva ajtó, s nem mozdultak a hideg huzattal
függönyök. Az emberek az égre bámultak, s leszálltak röptükből a
madarak. Mintha még a folyó is elcsitult volna egy szemhunyásnyira a
dögborda– hidak ívei alatt.
Csend. Soha nem ült hatalmasabb csöndesség Ryeken.
Azután átszakadtak a gátak; a Dawa őrült mágusainak testébe szorított
hihetetlen energiákat megkötő szavak értelmüket veszítették. A
manahálóban tátongó szakadás szembántó fénnyel izzott fel, s az égre
ordított minden teremtett lény kétségbeesésében, aki Ryekben maradt.
A hét eleven kút felfakadt, s megremegett a világ.
Syddal és Khiradd döbbenten bámulta a messzeség peremén
égreszökött jelenést. A fellegekig púposodott a föld ott ahol
felfeslettek a manacsapdák, s háborgó dühvel áradt szerte a
villámfénnyel égő mágikus energia. Otromba, kékesfehér színnel izzó
forgószél rángatózott a láthatáron, s még ilyen távolságból is
félelmetes volt az ereje. A felhőbirodalmat úgy söpörte szét, olyan
természetességgel, mintha soha nem is lett volna, s a helyén lila
színben izzott mérföldhosszan a megsebzett ég.
Ekkor ért oda hozzájuk a szél. Piszokszürke porfelleget tolt maga
előtt, s üvöltve borította fel a lovakat. Syddal és Khiradd félig
repülve, félig a földön csúszva vergődött be egy kisebb mélyedésbe,
ahol elordított a fejük felett a rettenetes förgeteg. Száz és száz villám
verte körül a földeket, s lángoszlopok szülték magukat a világra,
amerre a gátjavesztett, nyers mágia végigsöpört. A föld hányta–
vetette magát alattuk s ők sikoltva üvöltöttek, hogy jöjjön végre az
utolsó pillanat.
Azután eljött az is. Rémisztő, hatalmas csönddel. Csak a
messzeségben derengtek a rőt villámok.
Aztán eleredt az eső.
 Harmadik rész:
Lyechard

1.

Az aszaltszilva arcú magitor hosszan hallgatott, s Rounn is

csöndesen üldögélt a savanyú szagokkal terhes fülkében. Döntésén
már nem változtathatott az öregember története, hamarabb meghozta
azt, s olyan indokok mozgatták ebben az ügyben, melyen sem a
magitor, sem más nem változtathatott.
Érezte a fóliánst, a belőle áradó erőt, a hívást, s valahányszor
megérintette a századévek alatt megsárgult lapokat, követelőző
kíváncsiság áradt szét testében. A ryeki történet csupán kiszínezte
mindazt, amit már korábban is tudott, abban pedig bizonyos lett; hogy
immár nem visszakozhat.. Óvatosan nyitotta ki a könyvet.
Sárga illatok áramlottak szét a szobában. Elmúlás, kudarc és hatalom
fura elegyét hordozták,, s akár a por, úgy ülték meg a szerteszórt
tárgyakat.
Finom vonásokkal megrajzolt barna portré feküdt az első oldalon.
Nem a könyv része volt, később tették oda, de a pergamen, amire
rajzolták olyan rossz állapotban volt, hogy nem hagyott kétséget
afelől, van olyan régi, ha nem öregebb, mint maga a fóliáns.
Egy fiatal kyr nő nézett vissza Rounnra a barnára sápadt vonalak
közül. Konok szemei mintha a századok elteltével is az őt bámulók
pillantását fürkészték volna. Rounn megremegett. A finom mosoly, a
talányos ajkak, minden vonása titkokkal volt terhes.
– Ki ez a nő? – kérdezte a magitortól, anélkül, hogy felnézett volna.
Egyszerűen képtelen volt elszakítani a tekintetét a lány arcképétől.
– Pontosan nem tudjuk – kezdte az öreg. – Sokak szerint maga a
Syddan vagy Sydial nevű samballa– énekes, aki elhozta az
invokációkat, s a hagyomány szerint a képet a társa rajzolta róla:
Mások szerint az első kiválasztott kedvesének a képe, s az avatár
készítette, s ő is csatolta az iratokhoz.
– Csodaszép – mosolygott lenyűgözve Rounn. Felnézett. Az
aszaltszilva arcú öreg talányosan nézett rá a savanyú homályból.
– Vállalom – mondta Rounn. – Ezt kívánja Shulur, a Ház és a
békesség is.
A fóliáns mintha megmoccant volna az asztalon.
– Tudnod kell, mivel jár mindaz, amit a seryaf hatalmának
birtoklásával nyerhetsz...
– Tudom – felelte konokul Rounn. – Rajtam keresztül nyer hatalmat a
saját síkján, s elorozza a testem, ha gyönge vagyok. Utánnaolvastam a
könyvtárakban.
– Megváltoztatja a testedet, ha a hatalma kívánja, ha nem elég erős a
mágia befogadásához. S vannak még más kívánalmak is, miket a
szolgálat megkövetel.
– Mondd – szólt halkan Rounn.
És az aszaltszilva arcú öreg beszélt. Órákon át. Rounn pedig, akkor
még a Lyechard Ház Dom Minioraként hallgatta őt a savanyú
szobában, míg a fóliáns halkan morgott mellette az asztalon.
S hallgatott végig a szertartás kezdetéig, amíg a magitor csendesen
mormogva előkészítette a befogadásra.
Azután odaadta a testnedveit a drídnek, aki ujjongó hörgéssel
szakította ki lényegének egy részét démoni otthonából, s plántálta azt
az ifjú kyr testébe.
Rounn Lyechard felordított a fájdalomtól a szertartásasztalon.
Életében utoljára a saját hangján.
 2.

A padlásszobát kellemes hajnali színekkel zsúfolta tele a dologra

készülő nap. Rounn egy használhatatlanná öregedett láda mellett
guggolt, Drayh nem messze tőle. A démont figyelték, amint
felkarcolja a porba a kifinomult érzékei közvetítette térképet.
Szagokból és megérzésekből állt ez az ő fejében, ezt próbálta mosta
két kyrnek is elmagyarázni.
– Szóval tudod, nagyjából hol kell keresni.
A démon szomorúan bólintott, de nem szólt semmit, csupán vaskos
ujjával bökött a porba írt város egy pontjára.
– A tó mellett? – kérdezte Rounn. Mióta kicsit jobban érezte magát, a
várost vizsgálta a padlásszoba zsalui mögül, s mostanra az ő fejében
is összeállt egyfajta térkép, s nagyjából el tudta helyezni ezen a
démon mutogatta pontokat.
– Valahol az anyrok régi palotája környékén lehet – fordult Drayh
felé. A sogronita szórakozottan bólintott. Mintha egészen máshol járt
volna, de Rounn egyelőre nem akarta ezt szóvá tenni. A Tűzkobra
papjai néha egészen furcsa dolgokat műveltek, s Rounnak sem kedve,
sem elegendő szemtelensége nem volt hozzá, hogy ezeket firtassa.
Megelégedett hát a bólintással, és felegyenesedett.
– Kijuthatunk a házból feltűnés nélkül? – A démonra bámult, az
tanácstalan szikladarabnak tűnt, bőrén élesen kirajzolódtak a ráncok
és repedések a kora reggeli fényben. – Nem akarom ilyesmire
pazarolni a hatalmamat.
Drayh sem válaszolt, Rounn a csapóajtóhoz merészkedett hát. Jókora,
vaskos deszkákból összerótt, erősen megvasalt alkalmatosság volt, s
hogy a rárakódott port nézte nem sokat használhatták mostanság.
– Te itt várj fenn – nézett a démonra – , s csak ha kijutunk, akkor
kövess minket. Ahogy szokásod. Tűnj el az égen, úgy gyere utánunk!
A démon bólintott, s Rounn szinte hallani vélte a csikorgást, ahogy
busa fejét a mellkasának dörzsölte. Megmarkolta a csapóajtó
közepére erősített vasgyűrűt, és megrántotta. Feltűnően könnyen
engedett.
 3.

A házzal szerencséjük volt: csak két embert találtak odahaza, s

meglehet, nem is lakták többen. A koromszolga két gyors ütéssel
előzte meg a kiáltozást, majd egy kamrához hasonló helyiségben
rekkentette el az áldozatokat, ahonnan egyhamar nem hallik majd ki az
ordítozásuk.
Óvatosan léptek ki az utcára. Balkéz felé a kis terecske nyílt a
gombamód lapuló kutacskával, a másik irányban vékony sikátor
ereszkedett alá, s néhány lépés múlva eltűnt az egymás felé hajló,
szürkepalás házak között. Erre indultak. Rounn feltekintett az égre.
Alig látható, homályos folt mozdult el odafenn. Nyugodtan folytatták
útjukat.
Kevés emberrel találkoztak, s ők sem nagyon foglalkoztak velük.
Sietősen mentek a dolgukra, arcukon közöny és fáradtság, akár egy
lidércnyomásos éjszaka kéznyoma. Itt is, ott is házuk előtt sepregető
asszonyok tűntek fel, rosszagú vízzel locsolták az utcakövet, a
házakból az éberedező város halk moraja hallatszott.
Kisvártatva szélesebb útra értek, lejtős végén nyálkás zöld fény
villant: a völgy aljában pihenő vénséges tavak egyike. Közelebbről
szemügyre véve már nem tűnt egészen döglöttnek, bár a túlsó parton
nádas követelt magának helyet az egykor büszke mólók leromlott
partjain. Felszínén vadkacsák és szárcsák taposták a vizet,
nyomukban parányi hullámok keltek, hátukon szemkápráztatóan
csillant a napfény.
Rounn megállt egy pillanatra égy nagyobb oszlop árnyékában. Ma
már sem eredeti méreteit, sem fontosságát nem lehetett megbecsülni,
mindenesetre csendes árnyat adott, s rejtekéből nyugodtan
körülnézhetett a tó partján. Hátuk mögött a város magasodott, egyre
följebb kapaszkodva a lankán, jobbra egészen a víz szélére épült
házak sorjáztak; szemközt a nádassá lett egykori kikötő terpeszkedett.
Balra jókora kapu elkopott romjai látszottak; s egy néhai fal romos
maradványai. Beljebb dúslombú erdősarjadt, itt– ott engedve csak
utat a kíváncsi pillantásoknak. Az egykori tereket még nem tudta
teljesen visszafoglalni, kiszáradt vagy a tó szomszédságában
éppenséggel feltöltődött medencék sötétlettek a fák árnyában. Kissé
távolabb elhagyott oszlopsor fehérlett, mögöttük ott roskadozott az
anyrok pihenőjének néhány kevésbé ellenálló fala.
– Ott lesz – suttogta Rounn – Érzem.
Megigazította kardját a hüvelyben, s határozottan indult az egykori
kapu felé. Drayh is felpattant, s utána iramodott. Két lépés után esett
csak el, majdnem, oly hirtelen csapott le rá a szédülés. A
hangyaember kemény kezekkel rántott rajta egyet, s a sogronita
remegő szájjal ugyan, de követte Rounnt, homloka mögött újult erővel
döngtek körbe a darazsak.
Mintha a reggeli nap veszített volna az erejéből, halvány árnyak
vetültek a régi mólóra. A pap nem nézett hátra, úgyis tudta mi
történik: a domboldal fölé igyekvő nap fényét falta fel mohón a felé
igyekvő holdkorong. Pereme éhes szájként mart bele a halványarany
fénykörbe: ette, zabálta a még erőtlen ragyogást. A koromszolga
megdermedt egy pillanatra. Tanácstalanul fordította Drayh felé
éjszakánál is sötétebb tekintetét. A sogronita csak intett. Követték a
romos kapun átlábaló kyrt.
 4.

Az anyrok egykor dicső palotájából nem sokat hagyott meg az idő,

s a természet. A néhai oszlopcsarnokok, a pompás csatornákkal
összekötött medencék és díszkutak, a kertek mára csupán a nagyság
emlékét tudták felidézni, az elmúlt dicsőség és gazdagság halovány
lenyomatát. Rounn azonban egyre növekvő lelkesedéssel turkált a
múlt csorba maradványai között. Már nem csupán a Kutyát kutatta, de
Kyria nagyjait is, és határtalan lelkesedéssel vetette magát mind
mélyebbre a romok között. A századéves fák árnyaiban újabb és
újabb romokra, elkopott freskók és mozaikok maradványaira, tört
üvegre és málló fémre bukkant, s a legkevésbé sem érdekelte, fel sem
tűnt neki, hogy mind sötétebbre válik körülötte a múlt fakó cserepeit
rejtő pagony, hogy éji árnyak kúsznak elő a bozótos aljából, hogy
kihunynak a fények az egykor ragyogó vízi utak nyálkás felszínén.
Csak az újfent motozni kezdő kabócák erősödő énekére figyelt föl. De
akkor már felszikráztak a csillagok a reggeli mennybolton, s a
sziporkázva megrajzolt égi képek között vak nap hunyorgott,
korongját a hold sápasztotta el. Elképedve nézett körül. Mintha
álomból ébredne, úgy bámult az éjszakai homályba zuhanó erdőre, a
sápadt fénnyel derengő fákra.
– Drayh? – fordult a sogronita felé. De a Tűzkobra szolgája már
magatehetetlen báb volt csupán, elhomályosodó szemei nem látták a
riadtan bámuló Rounnt, elbiggyedt szájából nyálcsepp indult a föld
felé, s a háta mögött ropogva rogyott össze a koromszolga. Rounn
hátratántorodott idiótán vigyorgó társa láttán, s riadtan hördült fel,
amikor az néhány bizonytalan lépést tett felé. Orrából vérpatak indult
meg, szeme földöntúli vörössel izzott fel, akárha valamely túlvilági
kohó kelt volna életre a szájában.
– Itt az időd, Lyechard – nyöszögte valaki a száján keresztül, majd
összerogyott. Rounn millió és millió szárnyrakelt rovar morajló
zümmögését hallotta, azután mellbevágta valami ismeretlen erő, hogy
hanyattesett. Nyögve próbált felállni, vagy legalább az éjszakai égen
strázsáló démonhoz kiáltani, de nem maradt rá ideje. Remegve
markolt a százados avarba.
– Itt vagy hát – morogta a darázsdünnyögéshez hasonló hang valahol
mélyen Rounn legbelső titkos termeiben. Ismerős volt a hang, de csak
üres alakok társultak hozzá, nem volt sem nagyságuk, sem határozott
körvonaluk, remegett, rángott mindegyik, s Rounn csak sejtette, hogy
amit mondanak, azt sem érthetné meg, ha nem lenne maga is halott
évszázadok óta. Ez az önmagából kifordított gondolatmenet
méginkább megrémítette, s a bogarakból álló látomás közelebb
araszolt hozzá.
– Nem emlékszel – közölte vele a hang. Nem kérdezte,
megállapította. Recsegő mássalhangzóiból mérhetetlen hidegség és
düh áradt. – Soká tartott, míg rádbukkantam, Allair.
A név hallatán valami megpattant Rounnban és rémülten vette észre,
hogy ez a szó valami végzeteset tépett meg benne, valami egyszerit,
ami ehhez a testhez köti, és ha még többre fog visszaemlékezni, azzal
saját maga szakítja el az élethez kötő minden fonalát. Mert most már
derengett valami, valami hihetetlenül régi, és biztos volt benne, hogy
Rounn minderről semmit sem tudhat. Egészen egyszerűen, mert akkor
még nem Rounn volt, hanem Allair, s hogy a végzeten túlról, a Kárpit
túlsó oldaláról szól hozzá ez a név.
Bármennyire is küzdött, mind több minden vált egyre tisztábbá, s az
életen túli igazságok feltárulásával egyre inkább eltávolodott attól a
testtől, amely magatehetetlenül, moccanatlan szívvel feküdt valahol
egy elhagyott romváros közepén, egy haldokló nappal terhes égbolt
alatt.
És Allair volt ismét, akit előhívott a bosszú szava a múltból,
pontosabban egy szikra, egy kicsiny csíra, mely az égiek kegyéből
kap folyton lehetőséget arra, hogy a Kárpiton túlra merészkedjen.
Rounn lelke mindentudón nézett szembe végtelen létével. Rounn teste
pedig holtan feküdt a kyr romok között.
Emlékezett. Végtelenül.
Allair is volt újra, hóhajú hódító, aki az első hajókkal érkezett a
kontinensre, s aki társaival együtt azt a feladatot kapta, hogy az új
földön hazát, gyermekeiknek és feleségeiknek otthont teremtsen. Új
otthont. Örökké tartó birodalmat.
És vér folyt mindenütt, mert ugyan kevesen voltak azok, akik az új
földeket óvták, de foggal és körömmel hadakoztak, mert nekik már
volt otthonuk, és éppen ezt az otthont akarták most tőlük elragadni.
És emlékezett Allair arra a hatalmas földvárra is. Darazsak felhői
rajzottak körülötte, mire odaértek, s remegett a föld amerre léptek,
mert bogarak és férgek másztak elő mindenünnen. Valami crantai
praktika volt az is, hiábavaló és haszontalan, akárcsak a többi, mert
elodázni tudta csupán a mindenképp bekövetkezőt.
És Allair szerteszórta a darazsak konok fellegeit, és porrá omlottak
mágiája nyomán a föld férgei, és hóhajú emberei türkiz zászlókat
plántáltak a földvár rönktornyaira. Emlékezett. Látta a habzó szájú,
kifordult szemű crantait, aki a rovaroknak parancsolt, s most erejétől
fosztottan feküdt a földvár közepén: Látta a tehetetlenséget és a dühöt
a szemében, az őrült bosszúvágyat és a rettenetes kínokat.
Kivégeztette, mint a Birodalom ellenségét.
Most pedig rajta nevetett, őrült, parttalan vihogással, s az a fényes
valami, ami Rounn és Allair és még számtalan más entitás lelke volt,
már látta a vékony fonalakat is, amelyek ismét elvezették hozzá,
legutóbbi létébe.
Egy shuluri Nemes Ház léleklátójának praktikája mocorgott mögötte,
a féktelen bosszúvágyé, mely társat és szövetségest keresett és talált a
múlt árnyai között.
A crantai időkből rángatták elő egykori ellenfelét, akit a vak gyűlölet
és a megtorlás eszelős vágya hajtott az útjukba, amint végigvizslatták
a múlt homályos vonalait mágiájuk és a csillagok segítségével.
Döbbenetesen kitartónak, szerencsésnek kellett lenniük ahhoz, hogy
végül sikerrel járjanak, s az a valami, aki egykor Rounn legbelső
valója volt, mérhetetlen keserűséggel döbbent rá, hogy a Ház, amely
egyik riválisának elpusztítására szólította csak szolgálatába a múlt
árnyait, hónapokkal ezelőtt eltűnt Shulur térképéről az égig érő tűzzel
együtt.
Ám a kötések, amelyek együvé láncolták őket erősebbek voltak
minden másnál; semminemű tűz nem pusztíthatta el őket.
Rounn fáradtan süppedt egyre mélyebbre a világokon túli
sötétségbe...
...s egy szemvillanással utóbb a romvárosban volt megint. Fuldokolva
kapott levegőért, s száraz avart roppantott millió szilánkra a keze.
Vért köhögött, mire elegendő erőt gyűjtött ahhoz, hogy felüljön.
– Mi... – hörögte – ...mi volt ez?
GONOSZ LÉLEK; morogta odabennt a démon. BOSSZÚ VÁGY ÉS
ŐRÜLT GONDOLATOK, SEMMI TÖBB.
– Hová... hová lett? – Roun visszahanyatlott a zörgő levelek közé. Az
oszlopok tetejét ismét a nap világította meg, aranyszín ragyogása
végigcsorgott a márvány erezetén.
HA NEKEM NINCS IS LELKEM, HATALOMMAL BÍROK
FELETTÜK ELEMÉSZTETTEM, S VISSZAKÜLDTEM ODA,
AHONNAN ÉRKEZETT. SZÜKSÉGEM VAN RÁD, EMBER, NEM
HAGYHATSZ MAGAMRA!
Rounn homályosuló gondolatokkal meredt a fölötte hajladozó zöld
lombokra. Lehunyta a szemét, úgy próbált minél többre
visszaemlékezni mindabból, amit az imént átélt, de Drayh világtalan
szemeinél tovább nem jutott.
Drayh! Nem törődve a kínzó rosszulléttel, feltápászkodott és a nem
túl messze heverő test felé mászott.
A sogronita még élt. Élt, bár kétséges volt, hogy akár egyetlen óráig
is húzza még. Sápadt arcát sötét vérfoltok maszatolták össze, egész
teste remegett, s görcsösen rángó szája, szorosan zárt szemei
hihetetlen kínokról tanúskodtak. csak akkor derült fel egy pillanatra,
amikor Rounn fölé hajoló arcát felismerte.
– Jó, hogy itt vagy... kurafi – nyögte, és vér habzott fel sápadt száj a
sarkában. – Még időben... érkeztél.
– Ne beszélj így, Drayh. Nem fogsz meghalni... nem halhatsz meg!
A sogronita csak mosolygott. Bágyadtan, erőtlenül, sokat tudón.
– Ne tedd ezt velem – suttogta Rounn.
– Jó, hogy ezt mondod... – nézett rá Drayh – mert rájöttem, hogy
mindaz, ami valaha is... fontos volt nekem, csak azért volt az, mert
szerettem... tiszta szívből. Nem is tudom, lehet– e másként.
Rounn nem tudott mit válaszolni, elfacsarodott szível figyelte barátja
küszködését.
– S alighanem így vagy ezzel te is... talán mindenki. Jó ezt tudni.
Hogy legalább:.. neked fontos voltam:
Elhallgatott, egy darabig a fákat nézte.
– Szerettem ezt az egészet. – Talán inteni akart, remegő mozdulat
sikeredett csupán – Mindent. Sogronra... a lányokat. Te csak tudod,
Rounn... Bizony kár ezért... – Mosolyogni próbált.
– Rendbe j ön minden – próbálkozott Rounn, s a nyilvánvaló
hazugságra Drayh csak a szemöldökét vonta feljebb, Rounnt pedig
valami hihetetlen magány előérzete kerítette hatalmába.
– Jó, hogy mondod. – Drayh megpróbált felülni, majd miután nem
sikerült, csak intett a zsebei felé. – Van ott valami... egy kis szobor.
Sogron ajándéka... talán segíthet neked. Elegendő a földhöz csapnod,
ha jön... ha itt lesz a Kutya.
Sokáig nem szólt többet, csak a legvégén, órák múltán, mikorra már
megbékélt a változtathatatlannal.
– Sogron... legyen veled, Rounn...
A Lyechard Ház feje pedig csak ült, karjai közt a holttesttel, s nem
mozdult akkor sem, amikor a démon végül odaóvakodott mellé.
– Merre? – Rounn a démont fürkészte, de semmit nem tudott leolvasni
közönyös arcáról. Az pedig a bensőjében égő térképet figyelte, a
sárszínű szagokat, s tévedhetetlen bizonyossággal mutatta az utat a
másik, a magát Kutyának nevező felé. Nem értette, s nem is akarta
megérteni, mit akar a kyr ettől a teremtménytől, de beleborzadt a
gondolatba is, hogy mi történhet akkor, ha ez a két gyötrelmes szag
valaha is egybevegyül. Csendesen kushadt az árnyékban, és a
szerafistát figyelte, amint az közelebb óvakodik a romos épülethez.
Valamikor előkelő palota lehetett, széles, mára már kiszáradt
csatorna vezetett hozzá, partján leomlott oszlopok tört darabjai
feküdtek. Kis udvar is tartozott hozzá, elkopott s ledőlt szobrokkal,
iszalag és moha nőtte be valamennyit, s Rounn nehézkesen mászott át
rajtuk. Sárga szeme messzire fénylett, s ha valaki a romok árnyékából
figyelte, bizonyosra vehette, hogy valami túlvilági adószedő közelít
az egykori palotához, hogy az itt lakozó kísérteteket megsarcolja.
Elszántan közelített a démon jelezte épülethez, mozdulataiban nyoma
sem volt tétovaságnak vagy határozatlanságnak. A sogronita halála
végképp kiölte belőle a kétségeket, s maradék félelmét is messze
űzte. Most, hogy elérhető közelségbe került mindaz, amiért felkutatta
a pusztulás sújtotta tartományokat, már az elmúlást, a Ház végzetét
sem félte, sokkal inkább szította benne a tüzet, a kíváncsiság tüzét a
vágy, hogy minél hamarabb a szemébe nézhessen annak a valaminek,
ami arra kényszerítette, hogy végigjárja ezt az utat.
Az indák és bokrok sem jelenthettek valódi akadályt a számára;
lassan, ám könyörtelenül közelített ahhoz a nagyobb térhez – a
szobrokból ítélve egykor Igere szentélye állhatott itt – amit a démon
mutatott neki sziklaujjaival. Napközép már jócskán elmúlt, ám az
alkonyat még odébb volt, s hacsak az égiek másként nem akarják,
ismételten nem zuhanhatott a városra az éj.
Lihegve állt meg a terecske közepén. A hatszögű kőlapok illesztései
közül sápatag kórók és kisebb bokrok türemkedtek elő. Körülnézett.
Háta mögött, és balra ledőlt szobrok és megroggyant oszlopok
sorjáztak, jobbra egy néhai medence ásítozott, megrepedezett aljából
néhány fenyő dugta az égre feketészöld tűleveleit, az ide vezető
csatorna pedig nem is túl távol tűnt el a fölé hajló fák lombsátorában.
Szemközt vele, a néhai palota egyik szárnya húzódott meg az
árnyékban, domborművei, faragásai homályossá koptak a századok
alatt.
Most tűnt csak fel neki, hogy valami nincs rendben. Valami hiányzott
ebből a képből. Nem volt létfontosságú, ám a hiánya nagyon is
zavarónak tetszett. Azután rádöbbent.
A csend volt az, a mindenre ránehézkedő csend. A szél sem nagyon
moccant, de nem is ez volt a legnyugtalanítóbb, hanem a bogarak és a
madarak hallgatása. A tértől távolabb mindenütt hangosan zizegtek és
csiviteltek, itt azonban mintha valami átok ült volna a környéken,
egyetlen parányi zörej sem hallatszott. Minden élőlény, amelyik csak
mozdulni tudott, elmenekült a tér környékéről. Ő állt csak egyedül,
szemközt a fenyegetően ásító kapubolttal, amely a nyári palota
egykori termeibe vezetett.
– Eljöttél hát – Végigfutott a hideg a hátán erre a hangra, noha készült
rá, s hónapok óta másra sem vágyott, minthogy szemben állhasson
ennek a jéghideg és minden érzelemtől mentes hangnak a gazdájával.
A romok közül szólt, valahonnan az ősi terem homályából, s amint
bizonytalan mozdulattal lépett egyet felé, mintha megremegtek volna
az árnyak a kopott kőívek alatt.
– Eljöttél, mert látni akartál engem s a jövendőt – szólt az árnyék – ,
mert öszve vagyunk láncolva oly erőkkel, mik ellen magunk nem
tehetünk.
Azzal előrelódult, Rounn pedig megtorpant, remegő kezekkel kapott a
szobor, Drayh utolsó ajándéka után, s az incogno egyik ráncából
előrántotta a kis figurát. Az árny nem torpant meg, lassan,
megállíthatatlanul közeledett, s amint kilépett a napfényre, Rounn
földhöz vágta a parányi szobrot.
Szembántó villanással szikrázott fel az ezer darabra roppanó alak, s
mintha minden porcikája önálló életre kelt volna,, úgy kapott az ég
felé a semmiből a hatalmas máglya, roppant bömböléssel engedve
szabadjára a lángokat a régmúlt dicsőség terén.
Az árny megtorpant, szűkülő szemekkel meredt a felcsapó lángokba.
Valóban kutyához volt hasonló, egy hatalmas vérebhez, ám
ugyanakkor rengeteg emberi vonása is volt, s Rounn mind több ilyen
apróságot fedezett fel a földbarna teremtményen, míg rá nem jött,
hogy a Kutya változik, s mind köznapibb alakot ölt.
– Öszve vagyunk kötve... – ismételte a Kutya kongó, sírmélyi hangján,
s közben nem eresztette Rounn tekintetét elszakadni a sajátjától.
Bűvös, delejes pillantása volt, s a legmélyén Rounn felfedezett
valami halvány szikrát, s ez a szikra ismerősnek tűnt számára, és
legnagyobb elképedésére egy cseppet sem tűnt ellenségesnek.
– Régóta kutatsz, s magad is csak a jövőre vágysz, akárcsak én – szólt
a teremtmény, mely ugyan földbarna maradt, ám arcának vonásai
emberi formákat vettek fel, s csakúgy az alakja is. – Ám te a saját
jövődet vágyod megismerni, míg én a birodalomét kutatom.
Rounn zavartan bámulta a jelenést, miközben Sogron pusztító
viharából egy alak lépett a térre. Két ember magas; tűzszemű óriás
volt, testét lángnyelvek övezték, ő maga halvány izzással lüktetett,
olvadtfémszin alakja nem vetett árnyékot az ősi kövekre.
– Megjött hát Sogron szolgája is – dörögte a Kutya: – Lám, igazak a
jövendölések, Rounn Lyechard. Szemedben és homlokodon a
csillagok jelei, s ők még nem hazudtak soha. Nem kell hát veszned,
nem kell a homályon túlra ragadjalak: az égiek más sorsot tartogatnak
nekünk.
Rounn megsemmisülve állt. Egyetlen szót nem értett abból, ami
történt. A Kutya pedig hátat fordított neki és a szentély felé mutatott.
– Jöjj! Ímhol a jövendőd. Terajtad áll, élni tudsz– e vele.
A férfi megsemmisülten követte a palota kapuja felé a teremtményt.
Amaz eltűnt az ősi építmény árnyai között, Rounn elgyengült
térdekkel botorkált utána. A tűzből született fajzat szó nélkül követte,
sárgás derengéssé olvasztva a terem sötéten hullámzó homályát.
 5.

Az ősi terem nagyobb volt, mint amekkorának Rounn először

gondolta: Rég elfeledett hősök és szentek szobrai vigyázták századok
óta háborítatlan csendjét. Fény nem világlott benne, egyedül a tűzből
született lény olvadtfém– ragyogása szorította hátra a komor
emlékekkel terhes félhomályt. A Kutya haladt elöl, anélkül, hogy
hátrafordult volna, egyenletesen kongó visszhangokat verve a
sötétben.
Határozottan lépdelt az ősalakok kőszemeinek pillantásától kísérve,
egyre mélyebben az anyrok nevetését és könnyeit őrző falak között.
Habozás nélkül fordult be minden sarkon, s egyszer sem
bizonytalanodott el, ha több hideg folyosó találkozott előtte.
Rounn csöndesen, zavaros gondolatokkal küszködve követte.
Nyilvánvalóvá lett számára, hogy – hacsak a Kutyát nem az őrület
síkjáról vezették – itt valamely nagyobb játszma folyik, melynek ő
csupán akarat nélküli részese, egyszerű kavics a gúlasakkban. A
félelem már rég kikopott belőle, megfakult, beletörődéssé változott, s
ha végül mégis meg kell küzdenie a Kutyával, akkor sem horgadt
volna fel még egyszer. Az átéltek kilúgozták belőle, s ezen nem
változtathatott Drayh halála, s az előtte terpeszkedő sötét, ismeretlen
folyosórendszer sem.
Halovány mécsfénynek tűnt először az a világosság, mely messze
előttük derengett fel, bágyadt szürke homállyal festve meg a falakat.
A Kutya pontosan ebbe az irányba tartott, s két forduló után feltűnt az
eddig csupán sápadtan pislákoló fény forrása is. Jókora teremben
szikrázott az a több tucat fáklyaláng, amely idáig vezette őket:
Az egykor pompás helység valaha ragyogó báloknak adhatott otthont,
Rounn szinte látta a halk zeneszóra perdülő táncosok nyomán libbenő,
fénycsipkéből szőtt függönyöket, a rúnadíszes gyertyák és mécsfények
billegő fényfoltjait, a tarka színek kavargását.
Most lekopott, csupasz termet világítottak meg csupán a
lidércfényként hajladozó lángok. Az egykor tündöklő mozaikpadlót
por borította, a függönyök helyén pókhálók és cérnavékony gyökerek
csipkéi libegtek. A samballa– zenészek pódiumán szerteszórt kövek
és az őszi szelek összegyűjtötte avar között kis kőemelvény
terpeszkedett. A szobor ezen üldögélt, akárha itt faragták volna a
néhai mesterek.
Ugyanaz a fennséges közöny tükröződött az arcán, mint körben a
terem rendjét óvó szobrokén, csakhogy azokkal már elbánt az idő,
megrepedtek, elkoptak, hosszú küzdelem után behódoltak az elmúló
korok vésőinek. Ez az alak azonban akárha most született volna, sima,
fekete felszínén óvatosan tükröződtek a fáklyalángok. Magas, gyűrött
incognóba burkolózó alakot formázott. Kezei összekulcsolva az
ölében. Rounn megtorpant, néhány lépés távolságból figyelte.
És a szobor megmozdult.
Lassan, akár a fény felé forduló virágok. Incognója alá beszüremlett a
világosság, ahogy felemelte a fejét: Rounn pedig a földre rogyott,
mihelyt a homály eltisztult a kőcsuklya alól: egyetlen teremtmény sem
nézhet szembe büntetlenül a Boszorkányerőd Hatalmasaival.
A kis emelvényen trónoló szobor pedig egy ghyrrin volt, egy, a
Hatalmasok számtalan alakja közül, az Önként Vállalt Száműzetés
teste, és Rounn remegve rogyott térdre, mihelyt megpillantotta a
szobor kőarcán villanó eleven szemeket.
– Emelkedj fel, Rounn Lyechard, ki Morgena jelét hordozod – lehelte
a szobor. Hangja hideg volt és mélyen kongó, akárha egy kút
fenekéről hangzana.
Rounn zavartan tápászkodott fel, s ha eddig értetlenül figyelte
mindazt, ami körülötte történt, most szinte megrogyott a
követhetetlenül gyors események roppant súlyától.
– Mert az istenek akaratából gyűltünk össze, égi rendelésre – folytatta
az élő szemű szobor – , a csillagok döntésére.
– Uram? – Rounn hajlott háttal állt előtte, s ha eddig nem is félt, most
újult erővel tört rá a rettegés, mert megsejtette, hogy ezúttal nem
egyszerűen a családja vagy a Ház sorsáról van szó, hanem sokkal
többről, talán az egész tartomány jövőjéről, és hirtelen
jelentéktelenül aprónak és gyengének érezte magát.
– Te vagy az Árnyékúrnő jelöltje, Lyechard. Nem tehetsz a sorsod
ellen. Megtagadhatod, ám azzal magadat veszejted el. Ebben te
dönthetsz. Az istenek elégelték meg mindazt, mi az átokülte földeken
történik. Változásért üvölt minden, s az egekig hallik a tartományok
siralma. És egybegyűlt az égi akaratból mindenki, aki ezen
fordíthatott. – A fantom komoran, jelentőségteljesen hallgatott el,
tompán visszhangzott a sötétség a szavai nyomán. – Morgena téged
jelölt, Tharr pedig engem választott, hogy viszályt szítsak a
közönyösek között: S a Boszorkányerőd végre felhorgadt százados
álmából, s egymásnak estek mind a Hatalmasok. Shulur
megtapasztalta égő haragjukat, én pedig odahagytam a palotát a
Háromfejű akaratából, hogy addig meg ne mutassam magam, míg a
bajokra gyógyírt nem szerzek, míg fel nem lelem az utat, mely a
jövőbe, Kyria jövőjébe vezet. És te lehetsz az az út, Lyechard. Ebben
a korban egyedül te. Tanú rá Sogron mutatott a tűzalakra – , kinek
küldöttét magad hoztad Igere honába, s Weila kutyája, a Jövőben
kutató.
Smaragdszínnel izzottak fel a Kutya szemei.
– Nem értem mindezt, uram – suttogta a köveknek Rounn. A démon
döbbenten kushadt odabent. – Mit tehetnék én egyedül Kyriáért?
A szobor sokáig hallgatott. Talán a kyr igazát mérlegelte.
– Meglehet, tiltott tudást vettél magadhoz – szólalt meg ismét – , ám
Morgena döntését magam meg nem fellebbezhetem. Te leszel a
segítőm. Úgy lehet, erre születtél. Te lehetsz az új világ teremtője
ezeken a földeken.
– Mindent megteszek, mire parancsot adsz, uram..– Rounn ismét
térdre rogyott. A szobor csendesen figyelte. Körül halkan hullámzott
a sötétség.
– Csupán egy feladatod lesz – mondta végül. – Én magam
választottam a száműzetést, mert erre szólított az isteni akarat. Éppen
ez a gátja, hogy visszatérjek. Te rendeltettél arra, hogy visszajuttass,
te bukkantál rám Weila kutyáját űzve.
Rounn összegörnyedve hallgatott.
– S ha megteszed, hatalmassá teszlek, s elegendő erőt kaphatsz, mely
kivezetheti a haldokló Házakat a végromlásból. Tharr és a
Boszorkányerőd szól a számmal.
– Megteszem, uram, mire erőm és akaratom lehetőséget ad – suttogta
a sötétnek Rounn Lyechard. A szobor nem szólt többet, s körben
elhalványult a fáklyafény, mintha az istenek bólintottak volna rá
elégedetten a döntésre, mit ők maguk hoztak. Odakint feltámadt a szél,
s beleroppantak a fák az egykori kyr dicsőség emlékei felett.
 Epilógus

„... a Nemes Házak közül pediglen a Lyechardok dicső

famíliájának akkori ura, a Tarrhin Rounn Lyechard néven ismert
férfiú volt az; kinek Shulur és a környező földek hatalmasságai
behódoltak, s akinek hűséget fogadtak a hosszú csatározások
végeztével. Történt pediglen mindez Tharr kegyelméből a Családi
Háborúk korának 840. esztendejében.
S ugyanő volt, kinek az égiek jóváhagyásával roppant háborús
vállalkozások után sikerült hűségre bírnia mind a kyr tartományok
urait is. Ezzel vetett véget a Családi Háborúk korának, mégpedig
nyolcszázötvennégy esztendei nyomorúság és szenvedés után.

A rákövetkező esztendőben a Házak jóváhagyásával, Shulur

várósában az égiek kegyelméből a császári koronát is fejére
helyezték, ő pediglen magát Kyria s a rosszemlékű Ryek egykori
tartománya után Toron császárának neveztette...”
 KYR KRÓNIKA

(a Pyarron szerinti II. századból)

A hátam mögött azt mondják, önző vagyok, hiú és kegyetlen.

Meglehet. Sosem szerettem a felesleges képmutatást, s keveset tettem,
hogy másnak mutassam magam, mint ami vagyok.
Hogy szép lennék, azt szemtől szembe hangoztatja minden férfinép,
kivel az istenek egy keresztútra vezetnek. Az ilyesmi – bár mindig jól
esik – már régóta meg nem érint. Persze, hogy szép vagyok. Ha nem
lennék az, valószínűleg nem lennék ma itt. Igaz, ez nem azt jelenti,
hogy másként nem boldogultam volna, ám kétségtelen, hogy az efféle
férfivilágban az igazán komoly fegyvereket a nők nem kézzel
forgatják. Bár az úrihölgyek között is akad, ki kedvvel táncoltatja az
acélt, én mindig megmaradtam a saját fegyvereimnél. Mosoly,
türelem és szavak. No és még néhány másik, attól függően, hogy a
nehéz idők mit kívántak meg. Válságos esztendőkből pedig akadt
jónéhány és sajnos bármi biztatóan is csavarodott néhanap sorsom
fonala, korántsem állíthatnám, hogy íme, vége, megérkeztünk.
Ám a szigorú kyr folyosók, melyek kövein most finom mozdulatokkal,
íves léptekkel járok, már– már az enyémnek számítanak, komoly,
férfiaknak való harcokat vívtam értük sikerrel, hogy bárki színe előtt
magaménak valljam a palotaerődöt mindenestül. Ugyanakkor az
épület néha nap figyelmeztet, hogy újdonat jövevény vagyok még a fa
lai közt.
Ladyr. A Syennek.
Oly erővel vannak jelen holtukban is, hogy a palotának nem kell
figyelmeztetnie, tudom, csak jövevény vagyok. Ő nem is volt és soha
nem is lesz az enyém.
Valamit azonban én is tudok, amiről az efféle ókyr falaknak nem lehet
tudomása. Nem az enyém. Még nem. De az idő nekem dolgozik.
Az én családomnak.

***

A kyrek szerinti tizennyolcadik évezred négyszázötvenedik évében

jöttem Ladyrba – éppenséggel a megfelelő órában. A roppant, főúri
épületszörny ott szökött magasba a lábam előtt. A palotába vezető híd
közepére, az árnyékok határára érkeztem. Éjszaka volt. Egy
pillanattal azelőtt még nyomom sem nagyon lehetett. Talán csak a
levegő vibrált egy kicsit. Csend.
Rabszolgáim a földre engedték mélykék gyaloghintóm – halkan
koccant a fa a híd kövein. Ladyr fölémtornyosult. Fekete szirtjei alatt
valóban éreztem mérhetetlen ko– rát. Olyasmi volt ez, mit eddig
sehol nem tapasztalhattam a Sinemossán. Elhittem, tudtam, hogy látta
az elbukott birodalmakat, kínt, szenvedést, pompát és dicsőséget,
mindazt átérezte, amit a századéveken át benne élő generációk.
És magábaszívta. Erezte, mint terebélyesedik az ezredévek során, s
válik szinte átláthatatlan szervezetté oly lassúsággal, hogy az még a
kyr szemeknek is szinte észrevehetetlen.
Később, mikor már magam is részévé lettem, miután engem is
bekebelezett, gyakorta éreztem, hogy ez a hatalmas kőrendszer él és
lélegzik, s ha látszólag nem is moccan, valahol csak van benne egy
irdatlan sziklaszív, az kerengeti az áramait.
De akkor és ott, a kék hold alatt csak szárazat nyeltem, ahogy
felpillantottam a Kaputoronyra. Fáklyák égtek odafent, messze, akár a
csillagok.
Meghajtottam magam. Ott vált anthymmé Morgena utolsó anyrja.
Mély levegőt vettem és hátravetettem kámzsám. Megpróbáltam
teljesen átérezni az előttem álló feladatot. Őszintén szólva, meg
voltam ijedve.
Hátam mögött – noha nem onnan érkeztem – a régi kyr út, előttem
Ladyr sziklaszörnye, mögötte valahol a tenger. Körülölelt,
megsimított ez a másik tengerillat. Más íze volt, mint a Sinemossán.
Még nem vettek észre. A kék hold pont a Kaputorony fölött állt,
szemben velem a §yennek ezeréves kapuja.
Kihúztam magam, ahogy tanították.
És szóltam.

***

Ghyssamer Pamyn– on Syenn vén volt, annak számított már

évtizedekkel ezelőtt is. Ismertem a krónikáját, láttam az arcélét, amit
a pénzeire üttetett, tudtam hatalmáról és a szava erejéről, sőt még az
illatát is ismertem. Ilyen illata van majd’ az összes kyr vénségnek, aki
magitorai főzeteitől várja, hogy erőt és éveket nyerjen még az élettől.
Ladyr ura abban különbözött tőlük, hogy ő erősnek is látszott.
Ám akkor és ott, amikor másnap találkoztunk, mindez nem volt fontos.
Egyetlen dolog számított azidőtájt Ladyr falai közt. A makacs
vénségnek nem volt örököse.
Ezért érkeztem holdfényes éjszakán az ősi fészekbe. Ajánlatot,
szövetséget hoztam. Lehetőséget talán, ha az ő szemével nézzük.
A terem, ahol végül meghallgatta az ajánlatomat, más várakban
estélyeket is eltarthatott volna. Kárpittal, függönnyel ékes falak,
kecses ívekkel vont mennyezet valahol a fentről csüngő kőlámpások
fénykörén túl. Illattal füstölő kandalló, s mellette a syncordia
nagyurának trónusa. A nagyúré, aki a balsorsú Toron tartomány
közbülső földjeit bírta azidőtájt – mindazt, mit az átkos
családháborúk szűk ezer éve még életben hagyott. A hadúr az utóbbi
időkben végre megpihenhetett, úgy tünt, a háborúság a vége felé
közelít, a családok nem mérték össze kardjaikat komoly ütközetben
évek óta.
Most a terem mélyén várt.
Mást nem láttam, de hiba lett volna azt hinnem, egyedül vagyunk. A
vén kyr és én.
Famorként köszöntöttem, finom mozdulataimból láthatta, honnan
jöttem. Nemes vér vagyok magam is, hogy mélyebbre hajoltam, csak
azt mutatta, tudom, mint illő viselkedni, ha egy emessir méltóztat
fogadni.
A mozdulatsor végeztével felemelkedtem és a szemébe néztem. És
éreztem.
Soha nem találkoztam még ilyen vén teremtménnyel, de ezt nem a
látásom súgta nekem. Valamimód a Sinemossa legendás halóriásai
jutottak eszembe, ahhoz hasonló volt ez a nyugodt áram, ami a
trónusról áradt. A szeméből.
Vénségében is magas, vállas férfi volt. Ráncmarta, foltos kezét a
fekete karfákon nyugtatta. Fehér haja gondosan kifésülve és a
hajfonók szabta rendbe igazítva omlott alá láncdíszes mellkasára,
dreggise egyszerűségében pompás, selymeire vörös fényeket rajzolt a
háta mögött villódzó, illatos parázs.
Hosszan, csendben vizsgált, sokat látott szemmel mérte végig éjkék
köntösöm, fekete csatokkal fogott ruhám, hajam selymét, mibe
gyöngyöket fontam, s most látszólagos rendetlenségben csillogtak,
akár a hajnali harmat.
Arca hosszú és vékony, akaratos ráncokkal, keserűségg és vereségek
nyomaival. Ám tekintete tiszta és elszánt. Konok és makacs. Olyan
férfié, aki bírja erővel, hogy a halál ellen viseljen háborúságot. Ő
nem tudhatta, de én tisztában voltam vele, mi mindent is láthattak
azok a szemek.
Átkokat, betegséget, rontást, árulást, holt asszonyokat. Es holt
gyermekeket is.
Tetszhettem neki. Olyasmi volt ez, amit a tekintetéből nem tudtam
kiolvasni, de a hangjából – amikor végül megszólalt –
megkönnyebbültem ismertem fel.
– Mit kérsz tőlem, leányom?
A hangja is öreg volt. Mély és fáradt.
– Szolgálni akarlak, emessir – feleltem szemlesütve. – Úgy, ahogy
még senkinek nem sikerült.
– Hm.
Ennyit mondott csak.

***

A vérem tiszta. Makulátlanabb, mint sokaké a kyrek közül, akikkel

valaha találkoztam. Anyám érdeme mindez. Lyrhyssen volt, a Belső
Művészetek nagyasszonya, a vér és egyéb áramok, a férfimag
irányítója és tisztítója, magzatok gyámola. Igaz mester – ritka kincs
még a legnagyobbak udvaraiban is.
Nevelésem tökéletes. Nagy gonddal vigyáztak rám, akár valamely
különleges drágaságra, s most itt álltam, felkészülten mindenre,
amiről úgy gondolták egyszer majd megtörténhet velem. Készen a
végső megmérettetésre.
Amikor a vén kyr megkérdezte, mit is tudhatna egy ma– gamfajta lány
az ő dolgairól, csendesen csak azt feleltem, sokat hallottam már
felőle. Erre ő elmosolyodott. Fáradtan.
Hazugság?
Igen. Természetesen. Néhanap az igazság kimondásával félútig sem
jutunk. Az igazság szerint kevesen akadtak a vén kyr syncordiájában,
ebben az országrészekre nyúló szövetségi rendszerben, akik többet
tudtak volna Ghyssamer Pamyn– on Syenn múltjáról és jelenéről,
mint én.
Több, mint száz esztendővel ezelőtt lett a ház teljhatalmú ura, amikor
a Syennek a Navila északi részén megütköztek a nyugati tartományok
egyesített seregeivel egy kicsiny falu, Khammer közelében.
Az Issylek csapatait szétszórták ugyan, de a vén kyr bátyját elragadta
a forgatag, s vele veszett a család ötödkori vértje is, miközben
menteni próbálta a családfő életét.
Ghyssamer Pamyn– on Syenn. A félelem nélkül való. A páncéltalan.
A gyermektelen.
Családja régi, talán miként a Birodalom, fennkölt, erős és dicső. Ki
tudja, miként került vérükbe a betegség, ez a titkos gyengeség, mely
rombadöntött már más famíliákat is. Ifjan vitte el a gyermekeket,
bármit is próbáltak tenni a ház asszonyai és magitorai.
Talán éppen a Sors maga rendezte így, hogy valamelyest
helyrebillentse az egyensúlyt, nehogy túlontúl magasra emelkedjenek.
Vagy tetteik következményeként akadt rájuk – ki tudja? Rossz volt a
vérük – vagy magjuk. Ezt akkor még én magam sem tudtam. Titok
volt, miként az is sokáig, hogy rontás ül a Syenneken.
Ghyssamer Pamyn– on Syenn testvérei közül csak egy bátyja és egy
húga élte túl az első esztendőt, a többiek elsorvadtak a titkolt lázban,
vérrel telt meg a szemük, s a nagy családi cinterembe kerültek, a
dicső ősök közé, egyik a másik után. A ház legidősebb szolgálója, a
holt vértezet mellé.
A ház újdonsült ura pedig maga is kénytelen volt végignézni magzatai
gyengülését, miként pereli el tőle új ellenfele, a Halál sorra a
gyermekeit, de még a feleségeit is.
Első asszonyával méreg és ősi paktumokban szőtt összeesküvés
végzett nem sokkal a khammeri csata után. Előtte közösen szenvedték
végig, miként telik meg vérrel két kisgyermekük szeme. Talán a bánat,
úgylehet a család szerteágazó hatalmi harcai tartották vissza a ház
urát, hogy utána évekig újból menyegzővel próbálkozzék. Második
asszonyát egy szövetséggel együtt kapta. Nem volt ugyan kitűnő vér,
de a ház általa megerősítette állásait az Albar környéki vidékeken.
Két holt és három beteg gyermeket adott a Syenneknek, mielőtt
belehalt szégyenébe.
Az öreg pedig elhagyta Ladyrt, a csatamezőkre menekült a gyerekek
sírásának kísértethangja elől. Hol karddal, hol szavakkal vívott
háborút, míg néhány esztendővel később két frigyet is megkötött.
Húgát, Émellyt a keleti végek zászlósurai közé házasította ki, s egy
kisebb főúri családból maga is új asszonyt hozott. Madárcsontú, ám
élettel teli teremtést, aki tán utoljára hozott nevetést Ladyr komor
falai közé.
Mást azonban nem. Két év múlva leesett lováról és nyakát szegte nem
messze a palotától, a dombon, hol Tharr szentélye állt.
Gyermek nélkül halt meg, hosszú időre búskomorságba taszítva
Ladyr urát és minden szolgálóját, hogy évekig még nevetni is csak
titkon lehetett.
Én húszéves sem voltam akkor, nyakas fruska, aki nemhogy a
Syennekről, de az életről is keveset tudott. így akkor még arról sem
volt tudomásom, hogy a már akkor is vén kyr új paktumokat kötött –
ezúttal egy tudására büszke házzal a Navila félszigetéről, hogy
neveljenek neki feleséget vérből, magból s akármi áramokból, nem
számít, mi lesz az ára.
Rendben – mondták akkor abban a házban ott a Navilán.
Harminchárom esztendőt kértek, s a vén kyr ezegyszer még bólintott.
Néha valóban elgondolkodtam, amikor még a Sinemossa
erődszigetein tanultam a Syennekről, kivel– mivel akaszkodtak össze,
hogy így sújtja őket az élet. Mert mire a kért idő kitelt, ismét
nekibolydult mindaz, ami a régi Birodalomból megmaradt, újból
csatára gyülekeztek a családok, ezúttal is úgy fenve az acélt, hogy az
utolsó ütközet következik mind közül. Ám a navilai ház akkor már
nem számított a Syennek szövetségesének.
Ghyssamer Pamyn– on Syenn húga szerencsésebb kézzel vetette a
Sors kártyáit. Több gyermekkel is megáldotta az élet, s mire
elérkezett az idő, az ő egyetlen megmaradi fia lett a remény a háborús
földeken. Rounn Tarrhin– on Lyechard – a későbbi császár, noha
akkor erről még nem sikerült meggyőznie Észak és Nyugat nagyurait.
A navilai ház is vassal és varázzsal készült ellene, s hogy volt– e,
lett– e a vén kyrnek addigra menyasszonya, soha nem derült ki.
Ghyssamer Pamyn– on Syenn az unokaöccse mögé állt. Kyriát
választotta, a béke, az új birodalom ígéretét és nem a Syenn– ház
jövőjét.
Nehéz döntés lehetett.
Így aztán nem menyegzőn, de a csatatéren találkozott a navilai házzal.
Majd kettőszáz esztendős volt akkor – ki tudja, miféle praktikák
tartották a lován, honnan szerezte az erőt, hogy a Syennek hadai élén,
harci dallal rontson a nyugati családok seregeire. Kicsiny híján ott
maradt a lakhassyni anyrvár melletti síkon, a tenger homokján.
Úgylehet csak azért élte túl a sérüléseit, hogy velem találkozhasson.
Amikor a Syennekröl szóló krónikákat magoltam ott a Sinemossa
szigetein, már akkor is így gondoltam.

***

Most minden más. A most folyton egymáson görgő pillanatok

egyetlen érzékelhető lenyomata, ugyanakkor mindenek beteljesítése.
Ezért a mostért érkeztem annakidején a kék holddal Ladyrba. Az égi
vándor ezúttal is odafent trónol. Kékezüst félhold.
Ebben a mostban ér véget és teljesedik ki minden. Ettől a végtelenül
várt és végtelenre nyújtott pillanattól fogva minden megváltozik, más
minőséget nyer. En pedig a most minden pillanatára figyelek, mert ez
adja meg a végső értelmét minden eddigi cselekedetemnek és én az
utolsó cseppig ki akarom élvezni a jutalmamat. A dicsőséget.
Gonddal tervezett és pontosan végrehajtott szertartás ez, mindenek
megkoronázása, nagyon figyelek hát.
A mostban a Kürtőtorony külső lépcsőjén ereszkedem alá,
megfontoltan lépkedek a márványgrádicsokon. A lépcsősor
természetesen fedett. A vékony, faragott oszlopok között Ladyrra
látok. Bonyolult rajzú kőváros, minek olvasását mára mindeki
elfelejtette – vagy mint én, soha nem is tudta. A külső falakon túl
maga a város – már ami megmaradt belőle – és utána a végtelen
tenger. A ladyri szél langyos, kedves, jó illatú.
Előttem halad a lányom. Mélykék ruhát visel. Karcsú, kecses,
előkelő. Tizenöt esztendős. A myressa– onthor beavatására megyünk.
Férjem húgának tiszteletére Émejlynek hívják.

***

Émelly Thuras Su– Syenn– on Lyechard nagyasszonnyal először az

esküvőmön találkoztam, de a formális köszöntéseket leszámítva, már
csak mint a sógornője beszéltem vele. A ház úrnőjének a Syennek
soha nem építettek külön tornyot, lakosztályát a Kürtötorony egyik
felső szintjén alakították ki. Itt, az egymásba nyíló szobák és folyosók
labirintusában fogadtam férjem húgát. A szoba a tengerre nézett,
fátyol függönyeit könnyű szellők mozgatták. Az idős kyr asszony,
miután a kötelező formaságokat letudtuk, egy derékmagas kőváza
mellett foglalt helyet egy kényelmes karszékben. Évtizedekkel volt
fiatalabb a bátyjánál, de így is elég öregnek tűnt, megfáradt
méltóságnak, akinek erejét lassan felőrli a fiáért, családjáért és
Kyriáért érzett aggodalom és szakadatlan küzdelem.
Bőre sápadt, ruhája gondos redőkbe rendezve, hajára fátyolkendőt
terített. A zöld különféle árnyalatait választotta a beszélgetéshez, s
most egykedvű arccal fürkészett. Sokáig nem szólt, csak rendezgette a
mondanivalóját. Fáradhatatlan és kegyetlen nő hírében állott, aki előtt
nem állhatott meg aki a szerettei ellen tört. Talán ezért voltam én is
idegesebb a kelleténél, s csak remélni tudtam, hogy ezt még az ő
sokatlátott szeme sem veszi észre, miközben kék selyemruhám
ürügyén alaposan végigbírált. Ravasz kyr vénség, igazi nagyasszony,
kinek szavát két ókyr házban is törvényként tisztelték.
– A bátyám sosem kérte ki a véleményemet, bár én mindig
megmondtam neki – szólalt meg végük Nem tudtam, mit is
mondhatnék erre, így csupán bólintottam, s a finom mosolyt sem
tüntettem el a szájam sarkából. – Ghyssamer is olyan mint én,
éppenséggel megértem hát, mit miért csinál. Tiszta– e a véred?
Másutt, máskor véresen komoly sértésnek vettem volna ezt a kérdést.
Tudnia kellett, hogy a ház legjobb lyrhyssenei vizsgálták meg testem
áramait ezen és az éteri síkokon egyaránt, mielőtt a vén Syenn
beleegyezett az esküvőbe. Semmit nem találtak, s nem azért, mert
tudásban messze mögöttem maradt mindegyikük. Nem találhattak
semmi kivetnivalót.
– Tökéletes a vérem, nővérem – feleltem hát határozottan. Kedvesen
használtam a megszólítást, melyre engedélyt eddig ő maga nem,
csupán a hagyományok adtak.
Elmosolyodott, talán biccentett is arcátlanságomon az eljövendő
császár anyja.
– A bátyám sokat szenvedett, s tudom, csak azért választott téged,
mert más esélye aligha lenne. Mit akarsz tőle?
– A Syenneket óhajtom szolgálni.
– Ez mind szép és jó – bólintott Émelly. – Éppenséggel századjára
hallom, de kevésszer látam, hogy valóban így is lett volna.
– Én tudom a módját, miként tehetem meg.
Erre hallgatott egy sort.
– A Syennek nagy és erős ház voltak. Most viszont rajtad áll
megmarad– e, vagy mi ketten leszünk az utolsók. Ghyssamer és én.
Nagy felelősség ez.
– Örökösökkel fogom megajándékozni őt, s boldoggá teszem,
nővérem.
Magabízó, erős volt a hangom, ahogy szerettem volna.
– Boldoggá? Nos igen. Meglehet, tényleg képes leszel rá. Fiatal vagy
és szép. Ez tetszeni fog a vénembernek. Legyezgetheted a hiúságát.
– A ház örökösöket fog kapni tőlem – mondtam. Erre csak hallgatott.
– Remélem megteszed – felelte végül. – Mert ha nem, a Lyechardokra
száll majd minden.
– Nem fog – válaszoltam, s álltam a tekintetét.
Felvonta hószín szemöldökének maradványait. Mintha mulatott volna
elszántságomon.
– Nem akarom fenyegetéssel kezdeni ezt a mi kapcsolatunkat,
leányom – kezdte – hiszen immáron te is Syenn vagy. Úgyhogy csak
annyit mondanék, a türelmem legendás. Azután majd én döntöm el, mi
a különbség aközött, amit mondtál és tettél. Mert arról is legendák
szólnak, mi történik ha elveszítem a türelmemet.
Ezt tökéletesen tisztán tudtam én magam is.
– Ha boldoggá tudod tenni Ghyssamert a hátralévő idejére, meglesz a
jutalmad.
Furcsa volt hallani, ahogy jutalomról beszél. Miféle jutalmat kaphat
még a ház asszonya? Hiszen kicsiny híján az enyém volt itt már
minden.
Később persze beláttam, hogy nem minden volt úgy, amint én
elképzeltem, de akkor felbőszített a nagyasszony hangjában bujkáló
fenyegetés.
– Nem ágyas vagyok itt, s nem jutalomért vagy bérért érkeztem!
– Hanem szerelemből – mosolygott gúnyosan Émelly.
– Igen, akár még szerelmet is adhatok neki, nővérem – dacosabb volt
a hangom, mint szerencsés let volna.
– Adják az istenek, hogy így legyen – válaszolta csak.
– Morgena velem van és segít, akár mint a többiek, ha meg is
gyengültek a háborúságban – mondtam.
Émelly komolyan bólogatott. Mélyen a szemembe nézett.
– Az Árnyak Asszonyának különös hatalma van ebben a palotában,
lányom – mondta végül megfontoltan. – Nagyobb, mint bárhol másutt
a birodalom romjain.
Ezt történetesen mindennél jobban tudtam, hiszen nem véletlenül ide
érkeztem, ám csak annyit feleltem:
– Akkor kétszeres az örömöm, hogy itt lehetek.
– Lássuk, mi is örvendeni fogunk– e – felelte halkan, s jelezvén, hogy
vége a beszélgetésnek, fölemelkedett a karszékből. Kicsiny csegettyüt
bűvölt elő ruhája mélyéről, s jelzett szolgálóinak.
– Örvendezni fogtok, nővérem – feleltem neki, míg a rabszolgái
előkerültek a folyosóról.
Émelly nagyasszony nem válaszolt, csak ismét mélyen a szemembe
nézett s bólintott.

***

Fokozatosan ismerkedtem az erődpalotával, lassan tárta fel magát

előttem járataival, termeivel udvaraival és lakóival. Néhanap
elmerengtem, milyen lehetett fénykorában, amikor még a kyr mágia
irányította minden moccanását, kik járhatták falait, szobáit, s akadt– e
valaha bárki, aki minden titkát ismerte. A ház mai szolgái közül
kettőről volt tudomásom, akik bárkinél inkább átlátták a vén óriást.
Az egyik Khokhossan volt. A ház stratégája és boszorkánymestere.
Lakhelye a manapillér alatti kőtermekben volt, úgy gubbasztott ott
napokon keresztül, akár valami furcsa pók, talán arra várt, hogy
egyszer majd megérintheti az erődpalota mágikus áramait – már ha
maradt azokból bármi ekkorra.
Magam úgy gondoltam, hogy alig valami. Ladyr – akárcsak más házak
kyr fészkei megbetegedett, leromlott, s talán meg is halt a
Birodalommal. Nem volt más, csupán mérhetetlen mennyiségű kő,
pompásra faragott márvány át– és átépített labirintusa. Mélyére –
Sinemossa erődszigetein épp elég rajzot láttam – titkokat,
suttogásokat falaztak, s el is felejtették mindet idővel. Talán sokkalta
több is rejtezhetett ott ezek közül, mint amiről azok a rajzok
beszéltek.
Nem tudtam, Khokhossan mit gondol Ladyrról, mire vár, ott a
mélyben, ahogy a manacsatornák márványörvényének közepén
üldögél, sem azt, mire elégséges még a kyr birodalom tudásának
maradéka. Képes– e az erődpalota bármire, amire a régi időkben,
vagy varázsa kimerül a nagy tüzek és a rágcsálók távolartásában.
Később persze több minden megtudtam a strateggiorról, azdőtájt
azonban udvarias beszélgetéseinken kívül más módom nem akadt,
hogy kipuhatoljam terveit.
Azok az idők később jöttek.
Tisztelettudóan, udvariasan viselkedett, ám nem tudta véka alá rejteni
veleszületett gyanakvását és ellenszenvét.
– Nagyasszony – még ma is hallom keserű hangját, látom ügyetlen
tisztelgő mozdulatait, érzem a szagot finomkodó ruháin, a hideg párát,
amit ott gyűjtött össze a mélyben. – Milyen csinos vagy ma. Akár a
kelő hajnal.
– Köszönöm, Khokhossan. Jól esnek szavaid.
– Mindenki dicséri szépséged, messa, és öröm újra mosolyogni látni
a nagyurat. És ez a te érdemed.
– Köszönöm, Khokhossan – válaszoltam ilyenkor hidegen, ha nem
volt szükségem hazug bókokra. – Szeretnél még valamit mondani,
vagy utamra engedsz?
– Óh, megbocsáss, messa, nem akartalak feltartani...
Mindig hátamon éreztem hideg tekintetét, ha ilyenkor
továbbhaladtam. Tudtam, hogy kék, kyrvérű pillantása végigkíséri
lépteim.
Az erődpalota másik ismerőjét, még ilyen gyakorisággal sem sikerült
megpillantanom. Nem volt más, csupán egy árny, néhanap sötét
szellő, kinek jelenlétét inkább megtanultam felismerni uram
viselkedéséből, mint saját szememmel láttam volna.
Felelőssége és hatalma meghaladta a ház fegyvermesteréét, kinek
feladata volt, hogy jelenlétével tegye hangsúlyosabbá Ghyssamer
megjelenését. Ez a másik férfi láthatatlan volt, a legtöbbször még
számomra is. Ő a férjemhez tartozott. Kevés dolog volt, amit ne
kérhettem volna az uramtól, de ez a férfi kívül esett az imádott
feleség lehetőségein. Mindenestül Ghyssameré volt, oly
egyértelműen, hogy – sok más mellett – szó sem eshetett róla, de
minden számomra tiltott játékszere közül, ő volt az egyetlen, amit
valójában egyedül kívántam.
Nem is lehett az enyém, amíg Ghyssamer élt.
Akkoriban még többet sétáltam a palota belső szférájában – ami
gyakorlatilag a Kürtőtornyot jelentette. Határtalan izgalommal jártam
új birodalmam élő és használaton kívüli részeit. Gyermekként
nyitottam ajtókat, sétáltam végig lámpással kezemben vagy
napfényben fürödve furfangos járatain, erkélyfolyosóin és kertjein.
Ismerős és mégis idegen helyeken jártam, a régi kyr dicsőség
elgyengült vagy éppenséggel halott falai között. Szobrokon és
faragásokon ámultam, eldugult fénykürtők huzatát hallgattam,
lépcsőházakat jártam be hol egyedül, hol szolgákkal kísérve, akik itt
élték le életük javát, s jobban ismerték a helységeket, mint a
tenyerüket.
A láthatatlan férfival az egyik ilyen sétámon találkoztam. Lehajtott
fejjel állt egy homályülte folyosón, arccal a fal felé fordult. Feje
fölött kőlámpás, abból a fajtából, mely annyira gyönge már, hogy
fényt nem, inkább csak bizonytalanságot ad. Barna színeket. Ezek már
nem elég erősek, hogy nemesi bálokon, csillogó lakosztályokban
világoljanak, elkerülnek hát az épület oly pontjaira, ahol még
hasznukat látni. Ismertem jól a fajtáját, Sinemossa tele van ilyen
élőholt kyr lámpásokkal. Ennek itt bágyatag volt ugyan a fénye, de a
sötét, ablaktalan folyosón még így is erősnek rémlett. Óvatosan nyalta
körül a sudár alakot.
Még ebben a beteg világosságban is azonnal tudtam, hogy ö az, s
önkéntelenül nyeltem egyet. A kezemben tartott olajmécset
leengedtem és határozottan felé indultam.
A falon kacskaringó kígyódíszek már egyáltalán nem érdekeltek. Nem
mozdult, de én tudtam, hogy nem csak azt érzi, hogy valaki közelít, de
vélhetően pontosan tisztában van azzal is, hogy én vagyok az. Az
illatomból, a lépteim zajából, talán finom ruhám suhogásából. Nem
tudom. Csak hallomásból ismerem a sycarrok tudományát.
Sötét, egyszerű kék díszekkel ékes ruhát viselt, haja kontyba fogva,
vonásain az embernépek finom jegyei. Ezen meglepődtem. Nem
gondoltam volna, hogy nem csak kyrvérű. Arca nyugodt és sima, keze
könnyedén imára kulcsolva.
Mire melléértem, már azt is láttam, mi előtt áll. Egy falifülke volt ott.
Kígyóindákkal körülfont üreg. Egy szobrot rejtett, előtte áldozati
ajándékok. Feljebb emeltem a mécsest. A férfi befejezte az imádságot
és tökéletes mozdulatokkal köszöntött.
– Hát végre megtaláltam – cseppet sem próbáltam leplezni
hangomban az elégedettséget.
Nem felelt. Állta a tekintetem. Ez éppen meglephetett volna, de
valahogy éreztem, hogy ezúttal így van rendjén.
– llho– mantari – mondta a láthatatlan férfi. Olyan volt a hangja, akár
egy mély zengetü hangszer.
Nem kellett mondania, de úgy tettem, mintha nem ismertem volna fel
a kőfíilkében álló szobrot, Morgena késes szolgálóleányát.
Csak most vettem, észre, hogy egy másik, kisebb fülke is rejtezik ott,
az előző jobbján. Előrébb léptem, hogy oda is vethessek egy kis
világot. Kíváncsi lettem volna, hogy bemutatja– e nekem ezt a másik
szobrot is, Mhyddart, Ladyr saját hekkáját, de a láthatatlan férfi
ezúttal hallgatott.

***

Most lányom kecses csípőjét nézem, tizenöt esztendejének

sudárságát, magabiztos mozdulatait, hószín haját, mely a derekáig
omlik.
Egy szépen faragott ajtón keresztül ismét a Kürtőtorony ba lép és én
követem. Hátunk mögött marad a holdszféra, Ladyr közbülső
épületegyüttesének minden tetőzete és ku poláinak dimbdombja.
Odabent is sötétség vár ránk.
A szertartás rendjének megfelelően piciny lámpások vi lágítanak
végig a falakon, lent a széles lépcsőn, mely lassú ívben indul a
mélybe, hogy a vadászterem galériájának magasán érjen középre.
Émelly tudja a dolgát. Jobbra fordul, nem foglalkozik a
trófeafalakkal, az odalent álló asztalokkal, egyenletes mozdulatokkal
halad a keményfa galérián a szemközti ajtóig és benyit. Újabb lépcső,
ismét lefelé, immáron a felékített nászterem irányába. Nászterem a
neve, bár most nem menyegző készül, hanem a myressa– onthor
szertartásának egy különleges változata.
Beavatás, áldás, szakrális erők és energiák felszabadítása.
Egyszerűbben szólva persze nem más, mint lányom szüzességének
elvesztése.
Émelly nem tűnik izgatottnak, noha belülről bizonyosan majd’ kiesik a
szíve az izgatottságtól, és én elmosolyodom. Igaz, hogy nem a férje
várja odalent, de ez a kötés erős lesz, egynémely házasságnál is
erősebb, és Émelly pontosan tudja, milyen fontosságú a feladat, ami
előtt áll. Talán azt hiszi, nem tudja majd megoldani, ám én nem
aggódom emiatt. Az én lányom. Nem vallhat kudarcot.
Talán izgul a férfi miatt. Ezt is megértem, soha nem látta, ám bízik
bennem és a választásomban, én pedig pontosan tudom, mit akarok,
mire lesz szüksége és ki az, aki erre a szerepre a legalkalmasabb.
Ahogy én magam mellé vettem a Kyssak klán első emberét, úgy ő sem
fog másként tenni. Sycarr kell mellé, a fejvadászklán beavatottja,
mesteri gyilkos és tökéletes testőr, Émelly pedig a tökéletes szerető
lesz. Nem is oly sokára.
Újabb sötétben fürdő lépcső. Kilenc grádicsonként gyertyák
világítják meg bronz tartókban kétfelől, amitől a tér furcsa, hullámzó
mozgást kap. A lépcső legaljában a nászfülke, ezüst ajtaján az
egyesülés különféle megfelelői – szobrok, szimbólumok a házasság
szent enrgiáinak felszabadításáról.
Én is jártam itt a magam idején – noha természetesen már nem voltam
szűz – ám ez itt és most más pillanat, más erők mozgatják, más
csillagok tartják egyensúlyban. Kezdet és vég egyetlen gonddal
végrehajtott szertartásban, kezdete mindannak, ami ezután jön el, és
dicső vége az én feladatomnak. Jönnek majd más gondok persze, de
ez most nem fontos.
A kiválasztott syearr a rend szerint már ott vár. Mezítlen, ahogy
elrendeltem, bőrén semmi más, csak a fekete festék gonddal felvitt
foltjai, amitől olyan lett, akár valamely furcsa, távoli állat. Vastag,
meggörbedi csíkok és foltok az arcán, mellkasán és a végtagjain. A
nemzőjén. A hullámzó gyertyafényben különösnek, el varázsoknak
látszik, mintha a festetlen részek egybemosódnának a falakkal, s nem
állna ott, csak egy fekete foltokból és csíkokból álló kísértet.
Meghajolva fogad bennünket, s karját nyújtja Émellynek.
Ő először látszik habozni, kicsinyt megfordul és tekintete engem
keres. Szemeiben a gyertyafény. Én elmosolyodom és bólintok.
Émelly elfogadja az ifjú gyilkos felé nyújtott kezét és visszafordul a
szeretkező párokkal faragott ajtó felé. Azután mégis a syearr– ra
tekint, a szemét keresi, meg próbálja egyetlen rövid pillanat alatt
felmérni, mit is kapott, ki ez itt mellette. Kinyitják az ajtót, mögötte
gyertyafényes sötét. Puha, mint a bársony, ahogy mondani szokás.
Lehajtom a fejem. Védő szavakat hívok rájuk.
Amikor Ladyrba érkeztem, a háborúság már kicsiny híján véget ért.
Ez mind az isteneknek és Rounn Tarrhin– on Lyechardnak volt
köszönhető. No és persze Émelly nagyasszonynak. Itt a Syennek
birodalmában ezt illő hozzátenni és valószínűleg nem is jár messze a
valóságtól.
Émelly fia, Rourjn a mendemonda szerint heves vérű fiú volt,
olyasféle lázongó bolond, aki azt hiszi, elmeneküt a nehéz döntések
elől. Felrúgott eljegyzéssel a háta mögöli rohant el otthonról, mire
visszajött és végül feleségül vette azt a lányt, kit atyja annak idején
neki jelölt, már belehalt a háborúságba az apja és kisöccse, aki végül
helyette vette el a lányt. Mérgek, orgyilkosok, kiirtott házak, könnyek
és bosszú. Rút história.
Ama házasság meghozta azt, amit talán már tizenöt esztendővel
ezelőtt megtehetett volna: kibékítette a háborúságba belefáradt keleti
végeket.
Új syncordia jött létre, hosszú idő óta az első, amely tartósnak
rémlett, s Rounn menyegzője a Jadil ősvárosát uraló Khalemann– ház
leányával egységbe vonta a békeidőkért könyörgő földeket.
Két nagy ütközet volt már csak hátra, nagyobb, mint az elmúlt
századok akármely csatája, s a néhai Toron tartomány boldogtalan
házai előbb Lakhassyn tengerpartján, majd Shulur alatt mérték össze
fegyvereiket és mágiájuk maradékát.
Az utolsó megmérettetés volt persze a legnagyobb, kyr szavakkal
korszakzáró ütközet, ahol az ellenséges syncordiák seregei éppúgy
egymásnak rontottak, miként a hatalmasok élőholtjait vezérlő
boszorkány hercegek. Ott ért véget minden, ott zárta le Rounn a
Káoszkort.
Mire Ladyrba ertem, Rounn Lyechard már tizenhat esztendeje békét
tett, fogadta a hatalmasok áldását és a házak esküjét. Toron
védelmezője, regitora volt immár és tudta mindenki, hogy Émelly
asszony mostanra a koronázást készíti elő Shulur kristályfényü
városában.
Három esztendő maradt addig.
Én tartottam magam az ígéretemhez, és örökösöket adtam a
Syenneknek. Ghyssamer tudta – mégha el nem is hitte, hogy fiai nem
lesznek. Én lányokat akartam, egészséges lányokat, akiknek nem telik
meg a szeme vérrel az első születésnapjuk előtt. Természetesen
megtartottam a szavam.
Ghyssamer Pamyn– on Syenn boldog volt. Ha helyesen értelmezem
ezt a gyorsan tovatűnő csodát, én magam is boldog voltam. Egy
esztendővel az érkezésem után, egy kék holddal világos éjjelen három
kislányt vehetett örömtől reszkető karjába az öreg. Természetesen az
ő lányai voltak. Ki másé is lehettek volna?
Alyssya, Syshja és Émelly. Nem telt meg vérrel a szemük.
Az öreg számára akkor jött el az a most, az a pillanat, amire nekem
még tizennégy esztendőt kellett várnom. Ő akkor tett pontot ügyei
végére, amikor a lányok első születésnapjára ismét kinyittatta a
holdszféra legnagyobb báltermét. Ki tudja, mikor szikráztak utoljára
ilyen fényben Ladyr kertjei és udvarai. A mi esküvőnket a belső
szférában, a Kürtőtoronyban tartottuk, oda pedig idegeneknek nem
lehetett bejárása, az a Syennek magánbirodalma volt. A Kaputorony
nagyterme azonban azon a bálon nyitva állt az öreg minden csatlósa,
híve és leendő szövetségese előtt.
Ez a torony különös becsben állt a Syennek körében. Morgenához
volt köthető mindenestül, s noha az Árnyak Úrnője szinte eltűnt a
néhai Birodalom mindennapjaiból, akadt néhány olyan hely, ahol még
ott mosolygott a homályos sarkokban. Piciny szentélyek voltak ezek,
elfeledett áldozókövek, romos templomok. Vagy éppen a ladyri
Kaputorony kápolnája.
A család a fonosabb ünnepeken megjelent Tharr közeli templomában,
s a Háromfejű nem találhatott kivetnivalót a ház elhivatottságában
sem. Túl sok időt töltöttek a Syennek az elmúlt ezredévben a Tharral
való egyezkedésben ahhoz, hogy ismerjék, miként kell a híveivel
bánni. Akadtak a krónikáik szerint idők, amikor a marakodó szekták
pápaválasztási hadjárataiban is döntőbíróként léptek fel, s oly évek
is, amikor járványokkal küzdöttek, miket a Háromfejű szolgálói
küldtek a nyakukra.
Ám Morgena valahogy megmaradt a falak között. Amolyan családi
titok volt ez, sem dicsőség, sem szégyelleni való, csupán egy hely a
romok között, miről nem akarózoli beszélni senkinek, íha tudomása is
volt róla.
Ott volt a Syennek szavai mögött – titkos kacsintás, hogy ők értik,
amit más nem. Ott volt Émelly nagyasszony mögött, s eképpen az
eljövendő császár körül is. Csendben, szótlanabbul, mint maga Tharr,
a legnagyobb Néma. Nem véletlenül ide érkeztem.
Valami mód nem tünt fel nekik, hogy én ezt tudom, hogy nem kívülálló
vagyok. Talán azt hitték, valaki más mondta el nekem ezeket (amiben
nem tévedtek volna), miután már én is Syenn lettem (ami nem állta
meg a helyét). A két testvér minden bizonnyal a másikat nevezte
volna, ha valamimód bárki is megkérdezi, miként tudhatok én ilyen
dolgokról, ám valójában egyik sem keresett fel külön,
hallgatólagosan elfogadtak szövetségesüknek ebben a kis játszmában.
Én a tudományomat könyvekből, krónikákból és álmokból szereztem
– olyan fóliánsokból, melyekért a Syennek ölni tudtak volna, ha csak
megsejdítik, hogy Sinemossán vannak. Ám nem tudták meg, talán már
rég elfelejtették azt is, hogy léteztek, nemhogy azt, mi is van azokban
leírva. Mint ahogy az sem juthatott a fülükbe, hogy szándékaim
szerint hamarosan megint itt lesznek, hogy én a helyszínen
bizonyosodjak meg állításaik valódiságáról.

***

Fénnyel töltötték fel a termekel azon a nyári éjszakán, ezer és ezer

almaillatú gyertyával, erős kőlámpákkal az urak, imbolygó lángú
rézmécsesekkel a szolgák számára. A holdszféra lakosztályait
kitakarították, tüzek keltek a fürdőkben, zenétől, zajtól visszhangoztak
az ősi falak. A kísérőket, fegyvereseket, rabszolgákat a külső szféra
zegzugos járataiban szállásolták el, s számukra a nagyudvaron
terítettek meg.
Közel– távol a legfontosabb ünnepség volt ez, mit a vén falak
láthattak. Hivatalosan gyermekeink bemutatása volt ez a
szövetségesek és csatlósaik számára, ám én tudtam azt is, amit ők
nem: Ghyssamer egyben újabb hűségesküt akar velük tétetni. Ezúttal
nem a meglévő kötések megerősítése volt a cél. Azt akarta, hívei
nekem esküdjenek. Mindig is bölcs ember volt, s alighanem tudta, a
viszály még korántsem ért véget.
Az ünnepség fényes volt, pazarló és módfelett vidám, akárha a
régmúlt békeidők valamely édes emléke kell volna életre. Az estély
rangját tovább emelte két tengeri követ jelenléte is. Ritka vendég volt
bárki a szárazföldön a Quironeia nagyurai vagy azok szolgálói közül.
A két nemes kyr élete a mérhetetlen vízhez kötődött mindenestül,
karakkáik a kikötőben vetettek horgonyt, uraik a hullámok parttalan
birodalmában jelölték ki felségterületeiket: mindegyik önmagában is
nagyobb lehetett, mint az ekkoriban biztosan uralt toroni szárazulatok
bármelyike.
Ghyssamer évtizedek óta próbálta uradalmát szorosabb szálakkal
kötni a tengerek nagyuraihoz, s most jött el a pillanat, amikor
erőfeszítéseit siker koronázta. Gondoskodott róla, hogy a
csodálatosképp egészséges leányok híre eljusson a tengerre is. Jó
megítélését javította, hogy unokaöccse révén a lányok jelentette
kapcsolat egészen az eljövendő császárig vezethetett. A házassági
ajánlatot ő maga tette – szövetséget ajánlott, baráti kezet és hatalmat.
A tengeri nagyurak pedig elfogadták a paktumot.
Uramat egészen fellelkesítette diplomáciai sikere. Hajói hiszem, úgy
számolta, hogy hamarosan megajándékozom egy fiúörökössel is. Ha
így gondolta, hát tévedett. Eszem ágában sem volt ilyesmit
cselekedni.
Az új szövetség természetesen tovább emelte a Syennek rangját.
Csupán egyetlen aggodalmam akadt a tervezett frigyekkel, ám úgy
tűnt, férjemet ez a legkevésbé sem érdekli. A flottabárók azok közül
voltak, amelyek Sogron hitén álltak, s emiatt gyakorta csak tüzes
concitatoroknak nevezték őket. Ghyssamert talán éppen ez vonzotta –
távoli, ám nagyhatalmú szövetségest akart. Én nem örültem ennek
igazán, ám mivel magam is hasznot húzhattam a frigyekből,
természetesen odaadtam két lányomat. De nem Émellyt.
Az estély egészen kiválóra sikerült. Ghyssamer varázslatot szerzett az
egybegyűlteknek, mely lelkes üdvözlésre talált és sokakat az
elérzékenyülésig megragadott. Ezt a hangulatot lovagolta meg azután
a férjem olyan érzékkel és stílussal, mely engem egészen lenyűgözött.
Az ujjai köré tekerte őket, és mosolygott hozzá.
Bár érkezésem és személyem, a vén kyrrel kötött hirte len
házasságom sok találgatásra és gyanakvásra adott okot, Ghyssamer
mágiája mindezt feledtette, s azt is elérte, hogy a jelenlévő nagyurak
és asszonyok szinte egy emberként hajtották meg magukat előttem,
amikor teljes pompámban, királynőhöz illő fényben megjelentem
előttük.
Diadal volt ez persze nekem is, ám számomra a legnagyobb
dicsőséget – és tán a végső igazolást is – gyermekeim jelentették: a
három kislány, akiket kiváltságos nevelőnők hoztak be karjukon a
nagyterem bortól, fűszerektől illatos boltívei alá.
Hatalmas, kapatos üdvrivalgás tört föl a dús asztalok mellől – ki
tudja, mikor hallott ilyet utoljára Ladyr. Ghyssamerre mosolyogtam.
Ő az ünneplőket figyelte elégedet arccal, öregurasan, én pedig
tudtam, hogy tudja: mindezt nekem köszönheti. Csakis.
Az ikrek megilletődötten pislogtak a nevelőnők karjában. Inkább
kíváncsian, mint ijedten szemlélték a tömeget. Csendben figyeltek, s
csak akkor kezdtek hangoskodni ketten is, amikor Ghyssamer szólásra
emelkedett.
Ez persze újabb derültségre adott okot, s később többen is
megjegyezték, hogy a két concitatori követ közül legalább az egyik
makrancos feleségről visz majd hírt az urainak. Csak én
mosolyogtam. Émelly volt az aki csöndben figyelt akkor is, amikor a
nővérei mellette rázendítettek.
Bárminő gazdag esküvővel kecsegtetett is a jövendő, a lányokat nem
eresztettem magam mellől, s csak abba egyeztem bele, hogy a
tizenharmadik születésnapjukon elengedem őket. Oda a tengerre.
Addig azonban Ladyrban maradnak, mind a hárman.
Szép gyermekkoruk volt, igyekeztem mindent megadni nekik, amit egy
anya megadhat, és Ladyr úrnője igazán sok mindennel gyermekei
kedvében járhat még akkor is, ha a család birodalmára rosszabb idők
köszöntenek. Rosszabb időkben pedig nem volt hiány, mégha a lányok
ebből soha nem is vehettek észre semmit.
Külön lakosztályuk volt három ággyal és annyi babával, hogy a
számukat sem tudtam. Két kyrmacskát is kikönyörögtek, de azoknak
nem lehetett bejárása a szobájukba – legalábbis egy darabig.
Mivel pontosan tudtam, mi lesz a feladatuk később, úgy válogattam
meg a tanítóikat, hogy a leghatékonyabban készülhessenek fel.
Alyssya és Syshja többet tudtak a tengerről bárki másnál –
engedélyeztem, hogy a concitatorok egyik tanítója külön foglalkozzon
velük, amikor már kinyílt eléggé az értelmük.
Amikor már felfogta, miről is van szó, Émelly persze irigyelte
nővéreitől a vőlegényeiket és mindazt, amit ez gyermeki képzeletében
jelenthetett. Kcsőbb azt is megértette, hogy cserébe ő velem marad
majd, hiszen nekünk kettőnknek közösen lesz dolgunk, és nem a
tengeren, hanem itt Ladyrban.
Ez egy kicsit eltávolította nővéreitől – már amennyire ez egyáltalán
ikergyermekeknél lehetséges. Ugyanúgy beszélte „titkos nyelvüket’’,
amit csak ők értettek, s nagyokat kacagtak, a szolgálók vagy anyjuk
tanácstalanságán, amikor azok csak értetlenül álltak szavaik előtt.
Együtt játszottak a mindenféle háziállatokkal a palota udvarán vagy
énekeltek Tharr ünnepein.
De idővel már nem irigyelte tőlük a mágiával festett képeket, amit
testvérei jegyajándékba kaptak a concitatorfiaktól. Ezeken a két
jövendőbeli hol csak csöndesen üldögélt egy napfényes szobában,
máskor megmoccatak és mosolyogva odébbsétáltak, vagy vitorlások
fedélzetén, lobogó hajjal fordultak szembe a széllel.
Idővel elfogadta, hogy őt más sorsra szánták az istenek. Ettől
csöndesebb lett, gőgösebb és dacosabb – néha már túlontúl is rám
kezdett hasonlítani. No persze mindez csak jóval később esett meg, s
addig is történt egy s más.
A születésnapi estélyt követő esztendőben meghalt az apjuk.
Csendben ment el és nyugodtan. Álmában.
Az istenek a mondhatói, hogy szerettem, jobban, mint bármilyen férfit
azelőtt, mert olyasmit adott nekem, amit nem kaptam azidáig senkitől:
kedvességet, szerelmet és biztonságot egyszerre. Szerettem
szívemből, s alig hinném, hogy ebben más lettem volna, mint ő. Úgy
gondolom, ha van valami, aminek minőségén nem változtat a kor,
akkor az pont a szerelem. S hogy milyen az öreg kyrek szerelme?
Elmosolyodom az emlékekre. Nos, lassú...
Befejezem az imámat és aggodalmas pillantást vetek a nászterem
faragott ajtajára. Próbálom érezni és értelmezni az onnan érkező
áramokat és hullámokat. Valami talán megmoccant. Igen. Elkezdődött.
Émelly lassan átváltozik. Soha nem lesz az többé, aki oda bement. Új
álmai lesznek.
Ladyrban valahogy mások az álmok. Nem arra gondolok, amikor az
ember merengve ül egy karszékben a nyári napon és többet, jobbat
vagy egyszerően csak mást kíván magának vagy bármit bárkinek. Az
igazi álmokra.
A ladyri álmokban van valami megfoghatatlanul valóságos, olyan,
hogy gyakorta még az ébredés után is zavarban van az ember, hogy
melyik világban is áll. Mintha az Anthyss, az Alomsík valamely
sajátos nyúlványt eresztett volna itt a földekre, ahol már könnyen
összemosódik minden, elbizonytalanít, felvidít vagy a kétségbeesésbe
dönt. Úgylehet a legendák Álomtornyának köszönhető mindez, mely a
Syennek krónikái szerint a Kaputorony helyéről nyújtózott az égre,
őrjítő valótlanságával dicsőítve Morgenát és választottját, az Éjleány
nevü titokzatos hölgyet.
A ladyri álmok elgondolkodtatok. Villámként vág belém a gondolat,
hogy ez itt most, dicsőségem pillanata, nem csupán valamely
ábrándkép hátborzongatóan valóságos életrehívása – mint az már oly
gyakran megesett velem is.
Izgalom fog el a gondolatra. Körülnézek. Próbálom felismerni az
Álomsík jellegzetes jegyeit, de semmi nyoma. Miután senkit nem
látok a fényektől billegő folyosón – kit is láthatnék? – szégyenlősen
megcsípem magam. Semmi. Természetesen semmi. Ez a legnagyobb
baj a ladyri álmokkal.
Émelly odabent felnyög. Elfelejtem az álmokat. Ijedt vagyok.

***

A vén Émelly nagyasszony is végigcsinálta, amit eltervezett – a

maga módján. Vérrel, vassal, akarattal és az istenek támogatásával. Ő
a bátyja halála utáni esztendőben ért feladatai végére.
A shuluri koronázás – mi sem természetesebb – a legnagyobb
csinnadratta jegyében zajlott, amit az utóbbi századévekben a vén
város csak megélhetett. Kyr módra eltervezett és végrehajtott, precíz
szertartás szerint.
A lányokkal utaztam oda, nem árnykapukon vagy akármi varázzsal – a
tüzes concitatorok hajója repített az újdonat császárvárosig.
Aggodalmam és félelmeim láttán a kapitány csak udvariasan
mosolygott és biztosított, hogy semmi bajunk nem eshet, hiszen maga
Sogron vigyázza majd az utunk. A tengerről és a Tűzkobra
meggyengült hatalmáról lévén szó, én ezt egyáltalán nem találtam
megnyugtatónak, s a magam részéről inkább Morgenához imádkoztam.
Évek óta nem utaztam akkor már sehova, a lábam is alig tettem ki
Ladyr falai közül, de a helyzet fontossága és Émelly asszony intelmei
félreérthetetlenek voltak. Bizonyosan akadnak majd olyanok, akik
még mindig nem hiszik, hogy vége az őrületnek, és Rounn Lyechard
tényleg új korszakot hoz. Mindig akadnak békétlenek és kesergők,
bosszúvágyók vagy ostobák, akik dacból, büszkeségből vagy
kivagyiságból szembe akarnak menni az árral. Ezen kívül a vén kyr
nő be akart mutatni a fiának, amit sem elkerülni, sem elmulasztani
nem vágytam.
Koravén kyr férfival találkoztam Shulurban. Szeme sárgának, keze
inkább karomnak rémlett. Sápadtsága nem mesterkélt divat volt –
talán anyjától örökölte, talán a vállára nehezedő túlontúl nagy teher
okozta. Megsajnáltam. A formalitásokon kívül nem beszéltünk
semmiről sem akkor, sem azóta. Csöndesen nézte egy darabig a távoli
rokont, majd elköszöntünk, s átadtuk a helyet a következő hódolónak.
A gyerekek megilletődött csendben haladtak előttem.
A vén Émelly később azt mondta, emlékeztettem a fiát valakire.
– Kire? – kérdeztem, de az öregasszony nem válaszolt. A
samballamuzsikát hallgatta, szemével fiát kereste a hatalmas
kristálycsillárok fényében.
A koronázás után Rounn Tarrhin– on Lyechard, azaz akkor már I.
Rounn bebocsátást nyert a Boszorkányerődbe, mi pedig a
concitatorok karakkáján visszatértünk Ladyrba.
Azután – hisz egyszer minden véget ér – új idők jöttek. Ezúttal
háború.
A koronázás évében meghalt a vén Émelly is, így én maradtam az
egyetlen Syenn. Mondanom sem kell talán, hogy nem mindenki
gondolta így. Ladyr és a Syennek hatalmas földjei túlságosan szép
zsákmány volt, amit érdemes akár csellel, akár acéllal megszerezni.
Egy háború – az igazi kyr játszma – kimenetele elsőül is a
szövetségeseken múlik, nekem pedig jó paktumaim voltak. Nem
fordult el tőlem mindenki azonnal. Ghyssamernek még holtában is
komoly tekinélye volt és rokonságom a császárral talán valóban
elvette a gyávák kedvét a kalandoktól.
Ugyanakkor I. Rounn kezdetben nem sok figyelemre méltatott, igaz én
sem kerestem sem követekkel, sem álmokkal. Olybá tűnt, a császár
csupán arra kíváncsi, mire jutok egyedül a három gyerekkel.
Ostoba lettem volna, ha azt hiszem, Ghyssamer örökké élni fog és
megvédelmez majd mindenkitől. Pontosan tudtam, mit szeretnék,
csupán az oda vezető utat nem láttam tisztán. Először segítőket hívtam
– a magam módján.
Természetesen a kék holddal érkeztek és én vártam őket. Kimentem
eléjük egészen a külső syncrum nagykapujáig. A kapu zárva volt.
Roppant monstrum, mely vas, bronz és fa házasságából született,
egész gépezet kellett a megmozdításához.
A szolgák értetlenül nézték érkezésemet, de a földre borultak a rend
szerint. A parancsnokuk kérdő mozdulatokkal várt, s jelentette, hogy
minden a legnagyobb rendben úgy a palotán belül, mint kívül is.
– Vendégeket várok – mondtam csak, s intettem, hogy nyissák ki a
kisebbik kaput. Felnéztem az égre. A kék hold magabízón
gömbölyödött odafent, kicsinyt a hátam mögött, a holdszféra
Kaputornyának magasán. Az őrparancsnok nem szólt semmit, csak
tette a dolgát.
Lassan nyílt a kőhídra szolgáló kapuszáj.
Ott voltak. Tizenegy mélykék árnyék várakozott a híd közepén. Hátam
mögül hallottam az örök meglepett sóhaját. Három esztendeje hallom
a hátam mögött az érkezésem éjszakájával kapcsolatos
gyanúsítgatásokat és mendemondákat. És tessék. Újabb nők.
Ellenségeim szemében alighanem az volt a legnagyobb hibám, hogy
nem fehér paripás hintóval, zászlókkal és szolgahaddal érkeztem
annak idején – csupán a kék hold fényével és rangrejtve, akár a
gyilkosok. Es most már minden Syenn halott. Tudtam, hogy így tovább
táplálom az ellenemre szőtt találgatásokat, s képtelennél képtelenebb
történetek fognak lábra kapni az új jövevényekkel, az új idegenekkel
kapcsolatban, de nem tehettem másként.
A szolgálólányok láttomra meghajtották magukat a híd közepén, majd
lehajoltak a lábukhoz helyezett batyukért. Egyenként járultak elém és
megcsókolták a lábamat. Tizenegy kék kámzsás árnyék.
Utasítottam az őrség parancsnokát, hogy kísérjék őket a palota
holdszférájának lakosztályaiba, miket erre a célra takaríttattam ki.
Ladyr végre az enyém volt – soha nem is érdekelt más a Syennek
hatalmas birodalmából – s azt tehettem, amire kedvem volt. Még ha
sokan vitatták is az ehhez való jogomat – de persze nem a vén palotán
belül. Az ellenfeleim odakint voltak valahol az éjszakában, egyetlen
egyet leszámítva. Sejtettem a létét, de akkor még nem mutatkozott.
A tizenegy szolgálólányt a magam és az ikrek szükségleteire
rendeltem – hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Sok mindent
hoztak magukkal Sinemossáról, amire régóta vágytam. Cukrozott
gyümölcsöket, melynek íze semmi máshoz nem hasonlítható és a
kalmárok hajóin a legritkább esetben akad, a kolostorunk borából,
ami fel sem kerülhet a kalmárok portékái közé és persze régi
papírosokat, jegyzeteket és könyveket. Ezek éppenséggel
visszakerültek Ladyrba. Igen. A magam módján készültem én is a
háborúra.

***

Ellenfeleim kezdetben a szokásos módokon készültek ellenem:

rágalmakkal, vádaskodással és jogi okoskodásokkal. Ghyssamcr
földjei számosak és jelentősek voltak, úgyhogy nem lehetett őket egy
legyintéssel egy családjanincs kyr nőnek átengedni. Persze nekem
akkor már volt családom, a Syennek, és eszem ágában sem volt
megadni magam. Ladyrt átengedni végképp nem.
Az új Birodalom amúgy is zavaros állapotokkal vajúdott, senki nem
tudta, mire is számíthat, mit hoz az I. Rounn által irányított jövendő.
Abban mindenki megegyezett, hogy a császár hamarosan
felülvizsgálja a néhai syncordiákat. A hajdani szövetségi rendszerek
ugyanis még mindig életben voltak, nem múltak ki a koronázással.
Régebbi kötések, vér és becsület – vagy éppenséggel bosszú tartotta
őket egyben – az ifjú császár pedig nem tudhatta, előző ellenfelei
miféle terveket szőnek. Bár a kyrek számára az idő múlása nem
feltétlenül jelent késlekedést, lassan mindenki érezte, hogy a régi
módi hamarost megváltozik majd.
A házak biztosítani akarták földjeiket, esetleg módosítani a
határokon, hogy az eljövendő császári rendeletek azokat szentesítsék
majd.
A szomszédos uradalmak családjai kétség kívül szerették volna a
Syennek földjeit és erősségeit. A keleti birtokokról egyenesen
aggasztó hírek érkeztek, s kénytelen voltam néhány megbízható intézőt
odaküldeni, akik inkább voltak katonák, semmint a gazdaság
mesteremberei. Kémeket bíztam rájuk és a Kyssak klán sycarrjaiból
is néhányat, hogy se védtelenek, se fegyvertelenek ne legyenek.
Mindazonáltal, ha őszinte akarok lenni, Ghyssamer keleti uradalmai –
 és úgy általában családom nagybirtokai – kevéssé érdekeltek. Azért
voltak fontosak, hogy Ladyrt megtarthassam a közepükön. Sosem volt
sajátom a nagypolitika, és igen kínos beszélgetésekre kerüít volna sor
a ven Émellyvel ha még életben van. De mint mondtam, nekem Ladyr
kellett, semmi más. Halottak álmaival nem jutott időm foglalkozni.
A rágalmak és vádaskodások után más módokon is próbát tettek
velem. Hamarost egy fattyú bukkant fel a környéken – ránézésre
tisztaverű kyr, s tán még az is volt aki nem kevesebbet állított,
pontosabban azt adták a szájába, hogy Ghyssamer vére csorog az
ereiben. Azt híresztelte, mindenki másnál inkább őt illeti a Syennek
minden birtoka.
Természetesen képtelenségeket állított, Ghyssamer nek csakis azért
születtek gyermekei, mert az én Belső Művészetem megtisztította a
magját. Erre akármi szolgáló, vagy vérszegény nemes kisasszonyka
aligha lehetett volna képes. Végül már arról is érkeztek hírek, hogy
sereggel készülne Ladyr ellen, s még engem is méltóztatna feleségül
venni, hogy biztonságom szavatolja a lassan forrongó vidéken.
Nevetséges.
Két dolgot vetett ez fel: meg kellett találnom ki is áll valójában a
háttérben és ki kellett találnom, miként háríthatom el a nemkívánatos
közeledést. Vagy magyarázkodást.
Az első kérdésre meglepő választ kaptam, ami inkább azért volt
váratlan, mert Ladyrban biztonságban éreztem magam – talán
túlságosan is – és nem ellenőriztem lépten– nyomon mindenkit. Vagy
talán a roppant ház manacsatornái még mindig kerengettek holmi
áramokat, s nem csak a nagyobb tüzek és a kártevők távoltartására
szolgáltak, de el is rejtették a földmély pókhálójában üldögélő
strateggiort. Nos, nem sokáig.
Nem akartam sem feltűnést, sem újabb okot adni a különféle
találgatásokra. Végül úgy alakult, hogy az erődpalota egyik avatott
ismerője, a kyrvérű Khokhossan óvatlanul bánt egynémely mérgekkel
és holtan fordult le pulpitusáról. Testét kivitettem a palotából, fejét
azonban a Kyssak sycarrok mesterére bíztam. A láthatatlan férfit,
Ladyr másik avatott ismerőjét, azidőtájt már sokkal többet láttam,
esküszava hozzám kötötte, én pedig meglehetős elégedettséggel
fogadtam az idők ilyetén változását. Őt jelöltem a másik kérdés
rendezésére.
Így történhetett, hogy a senkiházi fattyút elvágott torokkal találták meg
két nappal később, csapatai közepén a parancsnoki sátorban. Ölében
egy méregtől elkékült, levágott fejet tartott. A „trónigényt”
tisztázottnak tekintettem.
A sereg – akkor még – felbomlott, én pedig hálát adtam Morgenának
és késes szolgálólányának. Tharrnak áldozatot küldtem a közeli
dombtetőn álló templomába.
A keleti uradalmakban nem tudtam ilyen sikereket elérni, ám akadtak
olyanok szép számmal, akik segítséget nyújtottak volna, ha én is
beleegyezem. Kaptam ajánlatokat szép számmal a környékről de
távolabbról is. A Tharr kegyének kitett szép özvegy, ki bizonnyal
gyönge és gyámolra szorul.
Voltak időszakok, amikor még kedvemet is leltem az efféle
próbálkozásokban, még estélyeket is adtam, hogy jobban
megismerhessem ellenfeleim. Jött is mindenki: gavallér, pökhendi,
ravasz és ostoba széptevők vegyest. Ha nem tudtam volna első
látásra, miként is jár a tejük kereke, talán még élvezetem is lelem a
próbálkozásaikban. Akadt közöttük stílusos és szórakoztató is, akik
mindenre megesküdtek, hogy gyámolai lesznek lányaimnak és nekem.
Am én eddigre már végeztem a szerelemmel. Háborús időkben tiszta
fejre és másféle szövetségesekre van szükség. Hamarosan hírül
adtam mindenkinek, hogy vége özvegyi egyedüllétemnek, de az
esküvőre nem hívtam meg senkit.
Nem véletlenül. Ugyanis nem volt semmiféle esküvő. Csupán erős
szövetséget kötöttem a Kyssak klánnal. Hogy a láthatatlan férfimat
választottam, egyben jelzés is volt a külvilágnak: a paktum Ladyron
belül marad. Mondanom sem kell, kiújult az ellenségeskedés, szinte
azonnal.
Mint mondtam, nem volt esküvő – még ha ezt rajtunk kívül senki nem
is tudta. Több okból sem. Nem állt szándékomban kiadni Ladyrt a
kezemből, és nem adhattam a kezemet egy kyrvérűnek sem. Hogy a
láthatatlan férfi nem tisztavérű, aligha gondolhatta bárki is.
Keveseknek adatott meg, hogy lássák, ők pedig vagy nem tudtak vagy
nem akartak erről beszélni. Nos, ezt megértem.
Szövetségünk mindkettőnk örömére szolgált. Én mindennél nagyobb
biztonságban éreztem magam a közelében, ő pedig egyenesen
rajongott értem. Nincsenek véletlenek: amit én tudtam neki adni, azt
férfiember nem szokta elfelejteni. Még az is megfordult a fejemben,
hogy idővel neki is szülök egy lányt.
Szolgálólányaimat is összeboronáltam láthatatlan férfiemberem
tanítványaival – hogy teljes legyen a kör. Csupán egyet tartogattam
későbbre: őt Émellynek szántam. Miután a belső ügyeket
elrendezettnek véltem, ismét minden figyelmemmel a külvilág felé
fordultam. Semmi biztatói nem tapasztaltam. Lángokban állt a határ.
A tintanyalók lassan dolgoznak, amióta tán világ a világ, a kyr
tintanyalók pedig még rajtuk is túltesznek. Ők külön szeretettel
forgatják ügyeiket, míg a hivatalos változattal végül előállnak.
Szóbeszéd ugyan járta az új császári igazgatási rendszerről, de
ezekből – meglepő módon – egy fikarcnyi használható, hiteles hír
nem szivárgott ki. I. Rounn elismerésre méitó módon bástyázta körül
hivatalnoki rendszerét. Megvolt rá a jó oka.
Minekutána a találgatásokat mindenki a maga módján értelmezhette,
itt is ott is újfent zavargások újultak ki az országban, elsőül is a régi
sérelmeknek vagy éppen az újkeletű bírhatneknak köszönhetően.
A keleti vegekről és birtokokról mindenkit azonnal hazarendeltem,
gyakorlatilag veszni hagyva azokat, prédának a helyi nagyurak
politikájában. Minden erőmmel a központi uradalmakra
összpontosítottam, itt volt szükségem mindenkire, aki túlélte a keleti
összecsapásokat. Újból hadakkal jöttek ellenem.
Az első két sereget még könnyedén egymásnak tudtam ugrasztani
néhány kiszivárogtatott álhírrel és jó adag válogatott rágalommal, de
hamarosan újak jöttek, és azok már komolyabb károkat okoztak.
Ígérgettem azoknak a szövetségeseimnek, akik mellém álltak,
ajándékokkal hitegettem a vonakodókat, de magam is jól tudtam, hogy
igazából csak a Syennek seregeire hagyatkozhatom, s hogy egy
komolyabb háborúságban könnyedén elbukhatom hatalmas földeimet.
A syncordia lelke Ghyssamer volt, s bárminő tiszteletet vagy
elismerést is mutattak mások a „jöttment kyr asszony” felé, mégsem
volt oly hatalmam, hogy megtarthassam az én birodalmamat – hacsak
a császár másként nem akarja.
I. Rounn azonban egyelőre hallgatott. Shulurba zárta magát, ott
próbálta átlátni az új hatalom átalakuló szerkezetét. Az új formákat.
Seregem gerincét azok a veteránok adták, akik még annakidején
suhancként harcoltak Ghyssamer alatt Lakhassynnál, majd később már
nélküle Shulur mellett a végső csatában. Szövetségeseim vonakodtak
harcba vonulni, vagy mondvacsinált okokkal maradtak távol, mások
ismét felújították a rágalomhadjáratot velem szemben.
Két kisebb vereséget szenvedtek csapataim, mire lemondtam a
birtokok egy részéről Ladyrtól nyugatra, és hátrább rendeltem
katonáimat. így viszonylagos fegyvernyugvást könyvelhettem el. A
vén Émelly őrjöngött volna.
Hogy az istenek még jobban próbára tegyenek, kevéssel később
császári szóra minden nagyobb csatahajót bizonytalan határidőre
birodalmi szolgálatra rendeltek. Ez volt az első jel a készülő
központi intézkedésekből, s ez nem sok jót sejtetett. Akár a
hatalmasok akarata is lehetett a dolog mögött, és amennyire
emlékszem, akkoriban mindenki legszívesebben ezt akarta hinni. Így
hirtelen flottám nélkül maradtam, s ez – talán mondanom sem kell –
jobban megviselte az állásaimat, mint azon szomszédaimét, kik nem
birtokoltak ilyen szép, kiterjedt partszakaszt.
Akkoriban kevesebbet voltam az ikrekkel, s ha megpillantottak is
néhanap, csak egy fáradt asszonyt láthattak – előttük már nem maradt
erőm megjátszani magam.
Ekkoriban írtam az első levelet a császárnak, s hivatkoztam benne
mindenre, ami csak eszembe jutott. Majd írtam még egyet és még
egyet. Kíváncsi lettem volna, eljutott– e akár csak egy is hozzá, vagy
csak azon beadványok, kérelmek és kéretlen tanácsok pergamen
hegyeit növelték, miket olvasatlanul iktattak az amúgy is túlterhelt
kancelláriák írnokrabszolgái.
Természetesen más módokon is igyekeztem eltántorítani a földjeimre
fenekedőket, s mondhatom, férjem nevét mind komolyabb tisztelettel
kezdték emlegetni ellenfeleim. Egy időre ez is visszavetette a
haragosokat.
Mégis: egymás után estek el erősségeim és a hozzájuk tartozó földek,
akárha házam szerencsétlen keleti politika jának járványa ide is
átterjedt volna. Nem múlt el eszten dő komolyabb veszteségek nélkül.
Arról is hírek kezdtek terjengeni, hogy hamarosan a hadihajókhoz
hasonlatosan, a házak szerződéses orgyilkosait is császári szolgálatra
hívják. Leginkább ez aggasztott. A Kyssak klán nélkül valóban szinte
mezítlennek érezhettem volna magamat.
Láthatatlan „férjem” azonban mellettem maradt.
Szakítva klánja évszázados hagyományaival – melyek
elképzelhetetlennek tartották, hogy a sycarrok ura ne valamely
becsületbeli küldetésben vesszen oda – lemondott minden jogáról és
kötelezettségéről, mely az orgyilkosok parancsolójaként megillette, s
utódot nevezett ki maga helyett.
Lemondott múltjáról, le a büszkeségéről, mindenről szin te, mit eddig
elért. Nem kaptam férfitól azóta sem ilyen ajándékot, s csak bízni
tudtam benne, hogy nem csupán a Ghyssamernek tett esküjének
megfelelően cselekszik, s véti engem mindentől, de én magam is
hozzájárultam ahhoz, hogy ezt a döntését meghozza.
Bárhogy is, a Kyssak klánnak új parancslója lett, mégpedig az az ifjú,
kit Émellymnek szántunk. Bíznunk kellett benne, hogy nem szólítják el
udvaromból hamarabb, minthogy a myressa– onthort megtarthatnánk.
Sokat imádkoztam akkoriban Morgenához, ílho– mantarihoz és
Tharrhoz, egyáltalán bárkihez, akitől úgy véltem, segítséget kaphatok.
Miután leveleimre nem érkezett válasz – bár tudtam, hogy ez
veszélyes is lehet – , az álmain keresztül próbáltam elérni Rounnt.
Azt nem mondom, hogy féltem a ladyri álmoktól, de akkor már a kellő
óvatossággal és körültekintéssel tudtam kezelni az itteni utazásokat az
Anthyssen.
Bárhogy legyen is, ezl a próbálkozásomat nem kísérte siker. Később
úgy gondoltam, még örülnöm is kellene, hogy megúsztam ennyivel.
A császárt természetesen nem értem el az Alomsíkról, hatalmas,
örvénylő rém látomások vettek körül óvón, oly vihar, melyet
sejtelmeim szerint csak egyetlen entitás kelthetett – maga az
Álomúrnő. Hideg izzadtsággal, kábán vetett ki magából az Anthyss,
hogy egy hétig nem is fogadtam látogatókat, csupán az ikreket
engedtem magamhoz rövid időre. Hogy legalább ők megnyugtassanak.
Láthatatlan „férjem” aggódott miattam és tehetetlen izgatottság fűtötte
– azon a módon, ahogy csak a férfiak képesek bosszankodni, ha olyan
gonddal találkoznak, mire semminemű megoldásuk nincs. Ám őt sem
engedtem magamhoz. Nem akartam, hogy így lásson.
Akkoriban sokat törtem a fejem azon, hogy mennyi minden más
dolgom is lehetne meg Ladyrban. Elővettem néhányat a Sinemossárót
hozott könyvek és tekercsek közül, hogy azokat átnézhessem legalább,
hogy összevethessem az erődpalotáról szerzet tapasztalataimat az ott
papírra vetettekkel, de túlontúl gyenge és szétszórt voltam ahhoz,
hogy átláthassam az ott leírtakat.
Valamit rejtegettek Ladyrban a Syennek, ez már akkor nyilvánvaló
volt, amikor megérkeztem, erről már akkor, azon a kékholdas
éjszakán is tudtam, amikor felnéztem a Kaputoronyra. Mégsem
kerültem sokkal közelebb a rejtélyhez azóta sem, s csak reménykedni
tudtam, hogy előbb – utóbb azokat az időket is megélem majd, amikor
az immáron volt család titkait kifürkészhetem. Tán még azokat is,
mikről már az utolsó sarjaknak sem igen volt tudomása.
Hogy talán ott, a régi papirosok között akad majd olyasvalami,
aminek Ladyr védelmében hasznát láthatom. Ám először persze magát
az erődpalotát kellett megtartanom.
Lábadozásom idején, Ladyr nyugtalanító álmai közepette támadt az a
látomásom, melyből később – jóval később – egy darabig újfent erőt
meríthettem feladatomhoz.
Furcsa álom volt, mindenben méltó a vén falakhoz.
Rounn szerepelt benne, a sápadt és fáradt ifjú uralkodó.
Ő volt az, a császár, akit Shulurban a saját szememmel is láthattam,
és mégsem. Valaki más lakott a testében, valami idegen és érthetetlen,
ami – nekem legalábbis úgy tűnt – egyszerre táplálja és szipolyozza
az uralkodót. Sárga szemek és fortyogó indulatok. Vér, férfimag és
zilált éteri áramlatok.
Rounn végtelen sötétségben állt, ami ugyanúgy lehetett egy roppant
sziklatemplom mélyén, mint egy világvégi barlangban és engem
nézett. Elmosolyodott, de semmi nyugtató nem volt ebben a
mosolyban.
– Nem felejtettelek el, húgom – mondta. Keserű, távoli és végtelenül
fáradt volt a hangja. Hosszan nézett, mintha régi ismerőst vélne
bennem felfedezni és bólintott.
Sokáig feküdtem utána Ladyr sötétjében, amikor végül úgy éreztem,
immár éber vagyok. A szemem ugyan nyitva volt, de még percekig
látni véltem a görbekarmú alakot, amint a ház úrnőjének
lakosztályában, a szomorú Syenn– bútorok között, ágyam lábánál
álldogál.
Nem nyugodtam meg tőle.

***

Ghyssamer veteránjai igazán kitettek magukért. Három ütközetben

is visszaverték a mind nagyobbra duzzadó, ellenséges seregeket, akik
ellen én magam csak a szokásos fegyvereimet vethettem be:
ígéreteket, hazugságot és férjemet, hogy az egymással is rivalizáló
parancsnokaikat a másik ellen fordítsam.
Egy darabig működött is ez a stratégia, ám hamarosan már szinte
látótávolságon belülre kerültek, maguk között tán már kockát is
vetettek a sorsomról, s arról vitatkozhattak, miféle paktumokkal
vesznek rá szerzeményem feladására. Katonáim Ladyr közelébe
vonultak vissza, ott ásattak roppant árokrendszert a mindenfelöl
összeterelt pórnépekkel és rabszolgákkal, abba rejteztek el. Számuk
Ladyr falain belül is bosszantóan megsokasodott, s ha kinéztem
lakosztályom ablakaiból, füsttel kormos tábort láttam csak a
láthatárig.
Majd végtelen tüzet a horizont mögött, ahogy vörösre festi az ég alját
nyugaton. Furcsa volt nézni ezt a fényt, erősebben világolt az égre,
mint a hajnal fényei keletről. Az ellenségeim égtek abban a tűzben. A
segítség akkor érkezett, mikor már a legkevésbé sem számítottam rá.
Három hatalmas karakka vetett horgonyt aznap a kikötőben, tüzvetőik
finom fekete fátylat húztak maguk mögött még akkor is. Keserű szaguk
felszivárgott az ablakomig. Eljövendő rokonaim érkeztek ezeken a
hajókon, mégha nem is maguk a tüzes concitatorok, de az ő
parancsnokaik és Sogron lángjai. Három esztendővel korábban
érkeztek, mint azt annakidején pecsételt szerződéseinkben kikötöttük,
de akkor ezt egy cseppet sem bántam.
A lehető legnagyobb pompával fogadtam a hajók kapitányát – egy
ráncoktól mart orcájú, büszke kyrt – még ha nem is oly ünnepséggel,
mint ami kijárt volna. Az igazat megvallva, meglehetős szerény volt
az a fogadtatás. A büszke kyr úgy tett, mintha észre sem venné és én
hálás voltam ezért.
Először azt hittem, maguktól érkeztek ide, midőn hírét vették Ladyr
szorult helyzetének, ám csakhamar kiderült, hogy erre nemigen
akadhatott volna módjuk, mióta a császár maga rendelkezett a
flottával. Az uralkodó kérte meg a concitatorokat, hogy vitorláikat
fordítsák a partszakasz ezen pontja felé. Nem egy magányos asszony
megmentését kapták parancsba, de a lázongás felszámolását.
Bármiféle eszközzel.
Magamban hálát rebegtem ezért Morgenának.
Akadt természetesen olyan hírük is, aminek nem örültem ennyire. A
flottabárók nem érezték biztonságban gyermekeik jövendőbelijeinek
sorsát a vén falak között, s így arra is utasítást adtak, hogy a kapitány
vigye magával a tengerre Alyssyát és Syshját. Mit is mondhattam
volna?
Megpróbáltam mosolyogni. Megpróbáltam jó házigazda maradni.
Bárányt és marhát hozattam harmincegy féle képpen, borokat és
gyümölcsöket, hogy azzal örvendeztessem meg a tengeri úr halakhoz
szokott gyomrát. Körteillatú gyertyákat és zenészeket. Hálás voltam,
még akkor is, ha ez két lányom távoztát jelenti.
Csevegtem, mint hosszú ideje soha. Úgy tettem, mintha mindent
tudtam volna a concitatorok titokzatos hajószigeteiről, mintha mindezt
még Ghyssamer mondta volna el nekem, s így elértem, hogy a büszke
kyr lassan mindent elmondjon a flottabárók lakhelyéről.
Ivott és beszélt. Hatalmas mélységekről, melyek fölött kyr varázs
építette szigetek úsznak, némelyik gyomrában a Tüzkobrának szentelt
hatalmas máglyával, melyben soha nem alszik ki a láng. Hajókról és
csatákról, mérföldekre hajított pusztító tűzről.
Egyébként is úgy tapasztaltam, hogy a katonaférfiak egy szép úrhölgy
előtt szívesen kérkednek. Végül aláírtam az új szerződést. Most
elmennek ugyan, de három év múlva, itt Ladyrban tartjuk a lányok
esküvőjet, s azután visszamennek férjükkel a tengerre.
Megvolt hát az újabb jó okom, hogy ne hagyjam veszni a vén nemesi
fészket.

***

Végül persze az is kiderült, miként véli rendezni az uralkodó a

Birodalom gondjait. Mondhatom sokakat meglepett vele. Először
lovasok érkeztek a Lyechardok oroszlános lobogói alatt a házak
erődítéseibe, pecsétes passzusokkal és mágiával írott parancsokkal.
A Boszorkányerőd utasításai voltak azokban az írásokban –
legalábbis ezt mondták a küldöncök. Rendelkezések, melyek új,
központi hadsereg felállítására adtak utasítást, katonákat követeltek a
családoktól, s egyben megszabták azt is, hány embert kötelesek
kiállítani, s azoknak hol kell elfoglalni az új szolgálattévő helyeket a
hónap végéig.
No és persze az is, mi vár azokra, akik megpróbálnak elleneszegülni
a császár akaratának. Komisz parancsok voltak ezek, fájdalmasok,
akár a foghúzás. Ha mégsem értett volna belőle valaki, hamarost
élőholtakból gyűjtött légiók jelentek meg a birtokok határvidékén,
súlyos sápatag lobogók alatt, készen arra, hogy egy szó nélkül
söpörjék el mindazokat, akik nem értették meg, mit is kíván most
tőlük a Birodalom. A lobogók mögött a Boszorkány erőd hercegei
álltak, ókyr nemesek, kiknek a jelenléte gyakorta többet jelentett
akármi pecsétes irománynál.
A háborúságnak így egyszerre vége szakadt, és mondhatom, minden
félelem mellett sokan vékék úgy, hogy ez végre valós megoldás lehel,
s fontosabb tán egy erős központi sereg, mint azok a szerteszórt
csapatok, melyek időről– időre még akkor is lángra tudták lobbantani
a földeket.
Akadtak persze olyanok is, akik éppenséggel ezt a központi sereget
sérelmezték, magukat mezítelennek érezve a jól megszokott
katonanépség nélkül, de végül – amennyire tudom,– nem akadt oly
hadúr, ki ne küldte volna el saját embereit az új légiókba.
Mégiscsak Kyriát idézték Rounn utasításai, egy olyasfajta régi álmot,
mely mindvégig ott maradt minden kyr szívében, s ha nem is pontosan
ilyennek képzelték, mégsem tagadhatták a változás szükségszerűségét.
Hisz nem maguk is valami efféléért küzdöttek századeveken
keresztül?
Azután olyan változások jöttek, amire a legtöbben még gondolni sem
mertek. Meg kell hagyni az ifjú császár alaposan végiggondolta,
miféle veszedelmet jelenthet számára, ha minden újdonat rendelkezés
mellett meghagyja a régi kötéseken és paktumokon alapuló
syncordiákat, s országrészekre terjedő szövetségeket hagy érintetlen.
Dacos és büszke nemesi uniókat, melyekben ha erő, elszántság és
akarat egyesül, akár a régi idők dúlásait is újfent feléleszthetik.
Egyetlen tollvonással szüntette meg az ősi egyezségeket, eltörölt
minden kötelezettséget, mit ezek nevében bárki is támaszthatott, lett
légyen szó vérrel kötött családi paktumról vagy adott szóról.
S hogy ez ne legyen elég, hamarost újból a Boszorkányerőd urai
nyilvánították ki akaratukat, s a néhai Toron tartomány minden földjét
a császár kezei alá rendelték. Rounn úgy gondolhatta, addig kell
cselekedni, míg a házak döbbenten elemezgetik a kétségtelen értelmű
parancsokat, s nem akad elég elszántság az ellenkezésre.
Hogy a concordiákat végleg eltörölje, a házak legtöbbjének új
szolgálattevő helyeket jelölt, arra kötelezve őket, hogy régi
szomszédaik és kötéseik mellől messze költözzenek, s oly nemesi
várakat foglaljanak el, melyekben nem is olyan rég még mások laktak.
Nem volt ez új persze a családháborúk idején, gyakorta léptek új
gazdák régi erőségekbe, csupán akadt egy fontos különbség: azok a
várak zsákmányul esett paloták voltak, folyosóikon gyakorta még fel
sem száradt a legyőzöttek vére.
Csupán azok tarthatták meg várukat és parancsló szavukat – és azok
közül sem mind, akik a leghűségesebbek voltak Rounnhoz a trónig
vezető harcában. Rokonok, barátok, bizalmasok. Látott már ilyet a
világ.
Ám a földektől mindenki búcsút vehetett. Ha valakinek ellenvetése
támadt, annak azokkal a császári légiókkal kellett egyhamar
szembenéznie, miket nem is olyan rég maguk a házak állítottak fel
fölöslegesnek ítélt hadaikból. A makacskodók rosszabbul jártak. Az ő
uradalmaik széljárta határain a boszorkányhercegek sápadt lobogói
bukkantak fel, s velük az a mással össze nem téveszthető szag is, ami
az efféle holt seregek örök kísérője.
A döbbenet leírhatatlan volt. Oly erős, hogy az elégedetlen házak
lázadására is még éveket kellett várni. De ez akkor még odébb volt.
Én is kaptam egy arannyal írt parancslevelet. Az állt benne, hogy
mindenestül el kell pusztítanom a Ladyr közelében épített
erősségeket, elsőül is magát a kikötőt, minden három ölt meghaladó
magasságú építményével egyetemben.
Más semmi. De ez akkor éppen elegendő volt.

***

A végső írás néhány hónap múltán érkezett. Odakünn kaptam

kézhez, a tengerszagú szelek alatt. A kikötő maradványain sétáltam,
elmélázva néztem mivé lett a Syennek hatalma, s a magam helyét
próbáltam fellelni a rombolás közepette.
Kőpor s a nehéz kalapácsok ritmusa szállt mindenünnen a lerontott
épületek között. Szolgák és parasztok serege szorgoskodott szótlanul,
ameddig a szem ellátott, én pedig könnyeimmel küszködve, a
kőforgácsokká vert sziklákon egyensúlyozva kerestem egy helyet,
ahova felkapaszkodhattam volna, hogy belássam a munkálatokat.
Akkorra már eltüntették a roppant palota külső falrendszereit is, a
Kaputorony büszke ormáig törmelékmező húzódott, feltöltve a
várárkot, egyszerű úttá alacsonyítva a kecses ívű hidat, hová annak
idején – nem is emlékeztem már pontosan mikor – egy kékholdas éjen
megérkeztem.
A császári légiók sátortábora a régi kyr út mellett húzódott, ők
strázsáltak mindenütt – unott arcú, kedvetlen katonák valahonnan a
császárság távoli végeiről. Talán éppen Sinemossa környékéről –
nemigen volt kedvem szóba elegyedni velük. Engem három testőröm
kísért, s egy leány kékbe öltözött szolgálóim közül, aki egy darabig
próbált ugyan vigasztalni, ám egy ideje már nem kísérletezett
semmivel.
Ladyron merengtem könnyes tekintettel, azon, volt– e egyáltalán
bármi értelme mindannak, amin keresztülmentem, s nem most
rontották– e le végleg mindazon helyeket, melyeket egykor fel
akartam keresni, hogy a Syennek végső nagy titkait felderíthessem.
Ghyssamer veteránjainak egyikét láttam közeledni, kőporos
vértezetében fehéren, sietős mozdulatokkal jött. Nem kívántam most a
látását, el is fordultam rögtön, s inkább a sirályoktól hangos tengert
próbáltam nézni, semmint az ő igyekezetét.
Ám megkerült, s elém kuporodott, két kézzel tartva valamit felém.
Kénytelen voltam végül rápillantani, nem tehettem úgy a
végtelenségig, mintha mi sem történt volna.
Aranyszalaggal átkötött, pecsétes írás volt a kezében. Mosoly a szája
sarkában. Talán ez döntött, ezért vettem át.
Bizonyára meg lett volna a módja, hogy a szertartás szerint juttassák
el hozzám, de ez akkor már végképp nem érdekelt, sem az, miként
fordulhatott elő, hogy nem a császári követ adja a kezembe a halálos
ítéletemet. Összeszorítottam a számat, s végül nem adtam át a
szolgálólánynak. Nem akartam, hogy ő hamarabb olvassa ki belőle a
sorsomat. Mert az volt akkor ott, egy szemernyi kétségem sem akadt
felöle: a pergamen alján – ha az arany szalag nem lett volna elegendő
– a Lyechardok oroszlános pecsétje billegett.
A kancellária körmönfont, kacifántos módján az volt abba a levélbe
belefogalmazva, hogy öcsászári felsége, I. Rounn, a Syennek kitartó
támogatásának és hűségének jutalmaként engedélyezi, hogy a ház
megtarthassa egyetlen erősségként Ladyr várát, a hozzá tartozó földek
termését egy járásnyi körzetben, s a ház úrnőjének, hogy mindezekről
akkor is rendelkezhessék, ha a háznak nem akadna fiúörököse.
Hazudnék, ha azt állítanám, képes lennék elmondani, mi mindent
éreztem akkor egyszerre. Inkább csak felnéztem a Kaputoronyra.
Minden tagom remegett, s ketten is felém kaptak, hogy el ne essek.
Megmaradt. Enyém lelt, s oly papírom volt immár róla, melyre, ha
csak képletesen is, de maguk a Boszorkányerőd urai ütöttek a
pecsétet.
Felnevettem. Azután elsírtam magam. Vagy nem is tudom pontosan,
melyik volt elébb.

***

Most pedig a nászkamra előtt állok. Egyenes tartással, magabízón,

elégedetten. Pontosan úgy, ahogy olyankor kell, ha az ember tudja,
hogy mindent megtett, amit megtehetett a siker érdekében, és bizonyos
abban, hogy most már a jutalom sem maradhat el. Nem olyasféle
persze, amire egykoron a vén Émelly gondolhatott. Az ő fejében ez
egészen biztos, hogy meg sem fordult.
Körben a gyertyák remegő fénye, ahogy zavarosra mossák a
félhomályt. Szemben az ajtó a szeretkező figurákkal.
Nagyot lélegzem. Próbálom minden ízében felfogni dicsőségemet.
Most már egyhamar vége a dolognak, s innen kezdve más feladatok
jönnek. Ám a legfontosabbnak a végére jártam. Hallgatok. Figyelem a
gyertyák remegését. A csalóka fényeket.
Halk nyögés. Elmosolyodom. Émelly élvezni kezd. Ez jó jel.
Figyelem az áramokat. Az apró rezdüléseket. Ezt a végtelen pillanattá
nyújtott mostot.
A győzelmemet.
Várom, hogy felsikoltson a kéjtől a Chorr Maras szekta leendő
nagyboszorkánya.
 Utószó

Szeretném megköszönni az olvasók türelmét és támogatását, akik

akkor is kitartottak Toron mellett, amikor vészterhes idők jártak a
Birodalomra, s folytonos támogatásukról biztosították a tartományok
regitorait.
Akik kitartóan várták a Tűzkobra lángjait, azoknak talán gyógyír ez a
néhány új törtenet, némi engesztelés a késedelemért, egyben bíztatás
is: Ladyr históriája majd Sogron kegyében teljesedik ki.
A Kyria bukásától a Hetedkor végéig tartó utazásunk első részét, ím,
magunk mögött tudhatjuk. Hosszú, zavaros időszak áll mögöttünk, s
hasonló hányattatások várnak még ránk, újabb ezredévek vérrel és
ütközetekkel, viszállyal és rövid békeidőszakokkal.
Hamarosan Toroni krónikákkal jelentkezünk majd, melyekben sorra
vesszük ezeket is. A Ladyr törtenetének újabb fejezetét elmesélő írás
mellett, az eddig másutt megjelent, a Császárságban játszódó
novelláim kerülnek majd abba a kötetbe, illetve a sokat emlegetett
Toron című vaskos kézirat egyes részei is végre bemutatkozhatnak.
Remélem sikerrel.

JvdB
 Függelék

Ynevi szavak és kifejezések

(kyr) – kyr vagy ókyr eredetű kifejezés

(pya) – pyarroni, „közös”
(rye) – ryeki
(tor) – toroni

Anthyss: (kyr) Más néven Álomsík. Az álmodók által létrehozott,

isteni erőkkel is átitatott létsík. Önálló törvényei, egyesek szerint
akarata is van. A Általános vélekedés szerint Morgena politikájának
legfontosabb színtere és eszköze.

anyr: (kyr) 1, Kyria varázshasználó papságának elnevezése. A kyr

birodalmat ők, az égiek által kegyeltek irányították. Szám szerint
tizenegyen voltak: minden tartomány élén állt egy– egy; a legfelsőbb
anyr a mindenkori kyr császár volt. 2. Enrawell tartomány
városnagyai és elöljárói által kisajátított cím a Hatodkorban.

anyrváros: (kyr/tor) Kyria idejének tartományi központjai, és az

anyrok állandó lakhelyei. Nevüket a kegyeltek erődítményeiről, az
ún. anyrvárakról kapták.

badr’cyah: (tor): Eredeti alakjában (badar cayah) „jó halált’– t

jelent; Kyria elit harcosai, a Pusztítók ezt keresték a csatatereken.
Toronban az öngyilkosság társadalmilag elfogadott formáját, a
szertartásos torokmetszést emlegetik így.
Belső Művészetek: (kyr/tor) A Birodalom hanyatló szakaszában
kialakult, feltehetően kyr gyógyászati iskolák által kifejlesztett női
tudomány. Ismerői képessé vállak nem csupán a női és a férfi belső
áramlatok irányítására (az anyagi és éteri síkokon egyaránt), de a
születendő magzatok egészségére is ügyelhettek, sőt a gyenge
férfimag transzmutációját is meg tudták valósítani. A kyr nemes
házakban kialakult betegségek és elfajzások kiigazítására született,
legfőbb mestereit lyrhysseneknek neveztek. Manapság csupán elvétve
akad olyan főúri hölgy, aki tökéletesen bírja e művészet minden
tudását.
Egyes feltételezések azt sugallják, hogy a ma Alidarban működő
különleges „asszonynemesítő” céhek is ezen tudásból eredeztetik
hatalmukat.

Boszorkányerőd: (tor/pya): A toroni főváros, Shulur öblével

szemközt emelkedő sziget, a kopár Daumyr egyetlen építménye.
Kaotikus épületegyüttes, a szájhagyomány Kilencvenkilenc
Toronynak is nevezi, Sok száz öllel magaslik a tenger szintje, a
sárkányfogakként meredező zátonyok fölé. Mondják, maguk a lázadó
kyr hatalmasok, az Óbirodalom bukásának okozói emelték, s
sötétjébe rejtőztek azóta eltávozott isteneik haragja elől. Manapság is
ők, a Boszorkányurak, Toron legrettegettebb mágusai lakják –
halandó lény akaratuk ellenére sosem léphet falai közé, a hagyomány
szerint a mindenkori császárnak is csak egyszer (a trónralépés napját
követő éjjelen) adatik meg, hogy gazdáival személyesen találkozzék.
Saját kikötője, látható bejárata nincs. A néphit terjedelmes
alagútrendszert sejt a Boszorkányerőd alapzatául szolgáló sziklatömb
mélyén, melynek vízalatti kapuit mágikus és mechanikus csapdák,
gyilkos kedvű ősi fajzatok vigyázzák. Calowyn (kyr?): A kyrek
őshazája; egyes forrásokban Vörös Kontinensként szerepel. calyr:
(kyr) lásd: hatalmas
Charys: (kyr) Kyria Rulan tartományának anyrvárosa.
Elhelyezkedésének köszönhetően elsősorban szakrális székhely,
hírnévben és nagyságban elhomályosította Dwynolin, a „Hegyvidéki
Enrawell”. A Hetedkorban sokfelé „Orwella Szíveként” ismerik, és
az Elátkozott Vidék központját értik alatta.

concitator (tor): Flottatiszti rang, mely nemesi méltóságot is jelöl;

közösre rendszerint tengernagy– őrgrófnak fordítják. A Quiron–
tenger medencéjében elszórt tíz nyílttengeri támaszpontra – az
úgynevezett Császár– szigetekre egy– egy concitator felügyel

Cranta: (cra) Az ynevi embernépek első birodalmának neve, s az itt

lakó sokszínű emberi lakosság is az ebből kialakult „crantai” néven
határozta meg magát. Felemelkedésüknek és bukásuknak a Negyedkor
adott helyszínt, ennek során alakították ki saját kultúrájukat, ök voltak
az emberi faj első mágiahasználói. Ennek nyomai hatalmas
sziklasorok és kőkörök formájában még manapság is láthatók
Északföldén. Egymással is folytonos háborúságban álltak, s a
Negyedkor végérc három különálló államszervezet– re szakadtak. A
Felhőbirodalmak a mai Észak Ynev nyugati, a Kelet– Crantai
birodalom értelemszerűen a keleti részeken terültek el. Az ún.
Álomdinasztia irányított TajtékTrónus Birodalom a Quiron– tenger
medencéjének, deli és délkeleti végeit hajtotta uralma alá.
A kyrek megérkezésükkor a Felhőbirodalmakat ismerték meg először,
majd gyors hadjáratokban gyakorlatilag fel is számolták. A crantai
maradvány népek fontos elemei lettek az új birodalomnak, ám később
gyakorlatilag felszívódtak az új kultúrában.

Dawa: (kyr?) A Kyria bukása utáni történelmi időszak Ryek és

Godora melletti fontos kyr– gyökerű hatalma. Székhelye az egykori
birodalmi székvárosban volt, vezetőiről meglehetősen keveset
tudunk. Egyes kútfők szerint más síkről érkezett alakváltókkal
kerültek kapcsolatba, s töíük kapták – velük alakították ki egy,
Yneven addig ismeretlen, új mágiaforma gyökereit. Az irreálmágia
néven ismert őrület hosszú időre tönkretette Északföldét, folytonos
háborúságba sodorta Dawát Ryek kel. A két hatalom nagyjából egy
időben tűnt el az Ynevi történelem színpadáról.

Démonalku: (rye/kyr/tor) A ryeki időkből származó kifejezés.

Különleges szeráfi paktumra utal, melynek során egy túlvilági entitás
és egy földi halandó köt egyezséget, mely látszólag közös haszonnal
jár, ám a legtöbb esetben a másvilági lény teljes felülkerekedésével
ér véget.

dom (kyr– tor): Szó szerint hatalmas úr; valaha Kyria vezető
rétegének titulusa volt, manapság csak a Boszorkányerőd lakóit, a
Mindenkinél Különbeket illeti meg. A nemes házak családfői
hagyományosan a messir (ti. messir cyssis: élet– halál ura) címet
használják. dom minor: (kyr) A Boszorkányerődök klánjainak
rangban második elöljáróját megillető cím. dom supreor: (kyr) A
hatalmasok klánjainak vezetőit megillető cím. domyr: (kyr) A nemes
házak fiúszülötteinek megszólítására használatos rangjelző kifejezés,
dríd: (rye) A démonfejedelmek összefoglaló neve a ryeki időkből.

elendor (tor): Jelentése „fényesség”. A toroni társadalom legfelsőbb

kasztja. A Birodalom életét ténylegesen meghatározó boszorkányurak
– a hatalmasok illetve a császári dinasztia tagjai tartoznak közéjük.
Az egyetlen társadalmi réteg, amely nem biztosít átjárást más
kasztbéliek számára. emessir mortor: (kyr) Kyria Pusztítóinak
hivatalos megszólítása, Enrawel: (kyr) A hajdani kyr birodalom
fővárosa. A mai Erigow helyén állt.

famor: (kyr) Szó szerinti fordításban „dicsőség”. A második

legelőkelőbb kaszt a toroni társadalomban. Ide soroljuk Tharr
egyházának főpapjait, a Boszorkányerőd akaratát képviselő
boszorkányhercegeket, továbbá valamennyi nemesembert – az
uralkodó dinasztia sarjain kívül. Számos kiváltságuk közül a
legfontosabb, hogy térdelve és szemlesütve szólhatnak a legfelsőbb
kasztba tartozókkal, nem feltétlenül szükséges hasmánt elnyúlniuk a
földön

fémselyem: (kyr/tor) Hajszálvékonyra nyújtott lunírból szőtt anyag.

Zászlók, ruhák és különféle nemes kelmék készültek belőle
elsősorban.

Freigiund: (kyr) Kyria egykori tartománya a Quiron– tcnger déli

partján. Nagyjából a mai Abaszisz területén helyezkedett el, ám deli
határai egészen a Sheralig értek.

Godorai Birodalom: (pya) A Kyria bukását követő évszázadokban

született hatalom. Az anarchikus állapotban leledző Észak kulturális
értékeinek zömét ide menekítették. Hercegei kezdetben a helytartó
címet viselték, s a kyr civilizáció újbóli felemelkedéséért küzdöttek.
Kyr isteneket imádtak, a kyr volt a hivatalos nyelv, kyr hagyományok
szerint zajlott minden szertartás. Hiába gyűjtöttek azonban egybe
minden tudást, hasznát nemigen látták, a godorai nemesek inkább
harcosok voltak, mint tudósok, s szüntelenül viszálykodtak a
környező államokkal. A birodalom ennek ellenére kétezer éven át
virágzott, az uralkodó székhelyét, Eriont, a Városok Városaként
emlegették. Az idők folyamán a kyr hagyományok lassanként háttérbe
szorultak. A godoraiak ragaszkodtak kyr isteneikhez, a formákkai
viszont mind kevesebbet törődtek. A helytartókból hercegek lettek,
Erionban megépült a Felső Palota, amely már alig emlékeztetett az
előkelőség netovábbjaként emlegetett enrawelli Császári Palotára. A
hanyatlás szelétől meglegyintve Godora nagyjai kísérletet tettek a Kyr
birodalom visszaállítására. Létrehozták a Godorai Függőkertet, hogy
szent ligeteiben testet ölthessenek, mindent újra kezdhessenek az
istenek. A kyrek öt halhatatlanjának találkozása azonban ádáz
küzdelembe torkollott, s a Függőkert sorsával együtt
megpecsételődött az új birodalomé is. A Pyarron szerinti X.
században darabokra hullott, városai – Eriont leszámítva –
elnéptelenedtek. Erion koronás fői a zordon valósággal dacolva
viselik mégis a „Godora hercege” titulust, és birtokuknak vallják a
Godorai alföldtől az Anuriai fennsíkig húzódó, kietlen pusztaságot.

ghyrrin: (kyr) Az Önként Vállalt Száműzetés teste a toroni

Hatalmasok között. Megjelenésére nézve kisméretű szobor, de az
adott calyr erejének egy részével is bír. Különleges fontosságú
küldetések végrehajtása során fordulhat elő, hogy a Boszorkányerőd
lakói ebbe a formába kényszerüljenek.

hatalmasok (kyr/pya): Kyria uralkodó osztályának tagjai, a mágusok.

A Birodalom idejéből származó megnevezésük: calyr. A hatalmasok
a mágia egy elfeledett, a Hetedkorban alkalmazottnál sokkal
fejlettebb formáját használták. Ennek működésével kapcsolatban
tények nem ismeretesek; lenyűgöző hatása leírásával egyes
krónikákban találkozhatunk. A hatalmasok Kyria bukásakor többfelé
váltak, egy csoportjuk visszamenekítette a Kristálykönyvtárat
Calowynre, az őshazába, a mások a császárral egy ismeretlen síkra
távoztak, s akadtak olyanok is, akik Yneven maradtak, s megpróbálták
megmenteni a magára hagyott földeket. Jelentős szerepük lehetett az
ún. naptűzek megfékezésében, és csekély létszámuk ellenére később
is meghatározó szerepet töltöttek be Toron politikájában. Ők építették
Shulurban a későbbi Boszorkányerődöt, mások Ryek vagy Enrawell
környékén tevékenykedtek.
Egyes feltételezések szerint néhányan a Himano– sivatagban rejteztek
el, őket Jövőlátók néven ismeri a kevés beavatott.

hekka: (tor) Szó szerinti fordításban „jelenlévő”; szellemi esszencia,

lidérclélek, mely az anyagi test börtönéből szabadulva járja a világot,
s ómenekkel, sugallatokkal közvetíti Tharr akaratát, védelmezi a neki
ajándékkal kedveskedőket. Léteznek helyhez kötött hekkák is, nem
ritka pl., ha egy hegynek, folyónak vagy egy háznak oltalmazó, esetleg
rosszindulatú hekkája van. Hekkának minősülnek bizonyos mitikus
alakok vagy élőlények, s hekkává magasztosulhatnak egyes valóban
létező személyek is – persze kizárólag a haláluk után.

Igere: (kyr) A kyr pantheon Teremtő néven is ismert istennője, a

Nagyasszony. Többek között a termékenység, a születés és a
világosság fölött bírt hatalommal. Egykoron az Ő szent helyei voltak
a legimpozánsabbak a Birodalomban. A Hatodkor során kultusza
romlásnak indult és mára Yneven teljesen ki is halt.

Illir– On Manare: (kyr/rye) A Kékcsuklyás Hölgy – Morgena egyik

mitikus kegyeltje még a ryeki időkből. Elsősorban a szerafisták és
démonigézők elleni harcáról ismert nemesi származású leány, akit az
ellene indított hajtóvadászat ellenére sem tudtak soha meggyilkolni. A
legendák szerint maga Morgena emelte maga mellé a derreni
Vaspalotából, amikor végleg sarokba szorították. Sokak szerint a
közkedvelt árnyékhekka, Ilho– mantari alakjában a mai napig segíti a
hozzá fohászkodókat.

incogno: (pya) Csuklyás, viaszosvászon köpönyeg, az északi utazók

általános viselete. Mivel szürke színe és praktikus szabása nem
árulkodik társadalmi különbségekről, a csuklya pedig sötét árnyékba
borítja az alatta rejtőző arcot, gyakran veszik fel álcázásul olyanok,
akik rangrejtve kívánnak maradni vagy egyéb takargatnivalójuk van.

karakka: (kyr) A Birodalom idejéből származó, különleges építésű

hajóóriások. Hadászati szempontból a mai napig a Quiron– tenger
urainak számítanak. Pontos számuk nem ismert, ám építésük calowyni
titkai feltehetőleg nem vesztek tökéletes feledésbe.

Kyria: (kyr) A Pyarron előtti XX. évezred derekán sosem látott

méretű hajók hada vetett horgonyt a Riegoy– öbölben. Calowynről
jöttek; építőik jóval fejlettebb kultúrával rendelkeztek, mint Észak–
Ynev akkori népei. A partra lépő harcosok elözönlötték a területet,
sorra megdöntötték a hazájukat védeni próbáló, magukat crantainak
nevező embernepek birodalmait, s hatalmukat egészen a Sheral–
hegységig, a Világ Gerincéig tolták. Kyria lakói a honfoglalást
követő első évezred végére váltak egységes néppé; az ezt követő
századok mindmáig a kontinens aranykorának számítanak. A
birodalom felvirágzott, gazdagsága párját ritkította; a felperzselt
földből városok, kikötők nőttek ki, a településeket pompás úthálózat
kötötte össze. A hatalmat a császár, az anyrok – főpapok és a
hatalmasok – a birodalom mágusai – gyakorolták, akik váltig őrizték
calowyni vérük tisztaságát. A legfelsőbb papi méltósággal is
felruházott uralkodó a tizenegyedik anyr, egyben a hatalmasok
tanácsának feje volt. Az ország tíz tartományra – Adwilron,
Enrawell, Freiglund, Giffitha, Keilor, Kyall, Rualan, Toron,
Vindoria, Zigroat – oszlott, mindegyik élén egy herceg, egy anyr és tíz
Hatalmas állt. A főváros – Enrawell – az akkori világ legnagyobb
csodájának számított. A béke emberöltők hosszú során át tartott, a
Birodalom sosem látott magasságokba emelkedett. A Pyarron előtti
VI. évezredben azután az Orwella néven ismert hatalom, aki a kyrek
régről, ám más néven már ismertek – egyesek szerint a kyrek
elbizakodottságának, mások szerint Weila kísérletezéseinek
köszönhetően – érzékelte a szférák alatti világ egyensúlyának
megbomlását, megszegte az Ősi Egyezményt, székhelyét az elsődleges
anyagi síkra, Rualan tartományba helyezte át, s Kyria vesztére tört.
Az elhúzódó csatározásokban a tartomány kis híján elpusztult, s
középpontja kcsőbb az Elátkozott Vidék nevet kapta
A fellángoló háború ötszáz éven át tombolt, és a Birodalom minden
energiáját, tartalékát felemésztette. Toron tartomány hatalmasai, akik
jövőjük zálogát Orwellában látták, lázadásukkal a kegyelemdöfést
adták meg a vérveszteségtől kába államóriásnak. Kyria
széthullásának küszöbén maguk a hatalmasok is több pártra
szakadtak. A Tanács egyik fele Calowynre indult a Kristálykönyvtár
egy részével, a hátramaradottak leszámolásra készültek a Rettenet
Asszonyával A véget azonban sem a Gra– tinoli csatában (P.e. 3012)
aratott diadal, sem a mágusok vereséggel felérő diadala nem
odázhatta soká: az aranykor, melyet a világ Ötödkorának neveznek,
véget ért, a birodalom dicsősége elenyészett, az utolsó császár, Shri–
En Igron a hozzá hű maradt tíz varázstudó oldalán a Változások
Síkjára menekült a zűrzavar elöl. Odaát a legenda szerint roppant
tornyot emeltek, maguk köré gyűjtötték és síron túli léttel
ajándékoztak meg minden csatában elpusztult kyr harcost.

kőlámpás: (kyr/tor) Lunírmárványból készített fényforrás, mely nem

csupán a változó napszakokat, de gazdái hangulatának változását is
követte. Mára hatalmuk megfakult, s csak nagyon kevés olyan
példánya létezik Északföldén, amely még fény kibocsátására képes.

lunír: (?) Holdfém vagy némafém. Különleges, mágikus

tulajdonságokkal bíró anyag, Kyria idején szinte tökéletesen
kimerítették bányáit. Természetes formájában teléreit az ún.
lunírmárvány rejtette. Megmunkálásához nem csupán a speciális
eljárásokat kellett magas fokon ismernie a beavatottnak, de nem
csekély mágikus tudás is szükségeltetett hozzá. A megmunkált fém
színe a felhasznált mágiaformától és a kovácsolás idején fenn
ragyogó holdtól is függött.

lyrhyssen: (kyr) A Belső Művészetek beavatottja.

magitor: (tor) Szó szerint és szóösszetételekben „mester”. Bővebb

értelemben véve tapasztalt varázstudó; olyan személy, aki a mágikus
tudományok valamelyikét gyakorolni, oktatni is képes. A Hetedkor
folyamán egyes értelmezések már nem csupán a mágiahasználókra
alkalmazzák, de olyan mesterekre is, akik valamely más, nem
szükségszerűen mágikus tevékenységet folytatnak. Pl.: pugomagitor –
a tőrök mestere.
messir: (kyr/tor) A nemes házak vezetőinek hivatalos megszólítása.
Női megfelelője a messa. A családháborúk idején létrejött nemesi
szövetségek vezetőit, az ennél magasabb rangot jelentő
emessir/emessa cím illeti meg.

Morgena: (kyr) Másként az Árnyúrnő vagy az Álmok Asszonya.

Kyriában a hajnali és alkonyi homály, az álmok és sugallatok
patrónusa, aki egyes beszámolók szerint a női őslényeg sötét oldalát
testesítette meg Igerével szemben. A Hatodkor során sokat veszített
népszerűségéből, ám minden jel arra mutat, hogy más neveken,
különböző egyéb entitások álcája alatt sikerült túlélnie a Káoszkor
zűrzavarát.
mortor: (kyr/tor) Kyria nyelvén a birodalom elit katonáit, a
Pusztítókat emlegették így, a Hetedkorban azonban inkább Toron
gyilkolóművészeit értik alatta. Közösre hagyományosan „másként
ölő”– ként fordítják; a közönséges gyilkosoknak az otrak (ölni) igéből
képzett otrattor jut csupán.

myr: (kyr) A nemes házak leánygyermekeinek megszólítására

használatos rangjelző kifejezés. (A házasulandó lányokat a myressa
cím illeti meg.)

myressa– onthor: (kyr) Beavatási szertartás, melyen a tizenötödik

életévüket betöltő kyr leányok vesznek részt. Igere egykori rítusainak
továbbéléseként értelmezhető. Noha legfontosabb része a leányok
szüzességének elvesztése – és eképpen asszonnyá válása volt,
általában kevés köze van a nemi aktushoz. Kyria idejében Igere
papnői hajtották végre, manapság a khótorr– papok feladata, akik
ehhez egy különleges tárgyat, az ún. „Tharr ujját” használják.
Egyes területeken egybeesik a menyegzőkkel, bizonyos női
szervezetek pedig más módokon ejtik meg a leányok beavatását.
myryss: (kyr) Ókyr csatapáncél, készítésének titka a Birodalommal
együtt kiveszett Ynevről. Csodája abban rejlett, hogy a páncélhoz
minden esetben hozzákötötték későbbi gazdája lelkének egy darabját
is, s így igen finom kapcsolatot tudtak kialakítani közöttük. Gazdájuk
halála után a vértek általában más mestert fogadtak magukba –
feltéve, ha méltónak ítélték őket erre.
Manapság is élő csatavértekről ugyan hallani néhol, de minden
bizonnyal még a megpillantásukhoz is különleges szerencse – vagy
szerencsétlenség kell.

naptüzek: (tor/pya) A Hatodkor elejének pusztító viharai, melyeket

valószínűsíthetően Kyria bukása, a Világrend, vagy ahogy kyr
források említik, a Minta széttörése okozta. Maguk a naptüzek
jelenkori feltételezéseink szerint a bolygót óvón körülölelő
Kristályszférák elmozdulásának voltak köszönhetők, azok résein
keresztül találtak utat a Külső Sötétből Ynevre. A feljegyzések
szerint nagyobb károkat okoztak Ynevnek, mint Kyria azt megelőző,
ötszázévesnek is nevezett háborúja.

navor: (tor) Szó szerinti fordításban „dolgosság”. A második

legalantasabb kaszt a toroni társadalomban. A szolgákon,
földműveseken és komédiásokon kívül ide szokás sorolni a rangbéli
tolvajokat és az emberkereskedőket is, ámbár ezek olykor státusukat
meghazudtoló, széleskörű befolyással rendelkeznek. Legfőbb
kiváltságuk, hogy nem lehet őket minden további nélkül eladni
rabszolgának.

nemes házak: (tor) A Toron Birodalom tisztavérű kyr méltóságainak

családjait illetik ezzel a névvel. Számuk az idők során kizárólag
csökkent. A legnagyobb csapást – a házak nagyrészének pusztulását –
a családi háborúk kora néven ismert időszakban szenvedték el.
Soraikat a mai napig gyűlölködés és vetélkedés osztja meg, nem ritka,
hogy a háborúság oka több ezer évre nyúlik vissza.

obsor: (tor) Szó szerinti fordításban „sötétség”. A legalantasabb

kaszt a toroni társadalomban. A rabszolgákat, hadifoglyokat, az
idegeneket és a haramiákat sorolják ebbe a kategóriába;
automatikusan obsornak minősül továbbá mindenki, aki nem tartozik
az emberi fajba. Ami a jogaikat illeti, hivatalosan ingóságnak
számítanak, ám a Lex Nova Kyria olyan alacsonyan állapítja meg az
értéküket, hogy kis tételben történő megrongálásuk esetében
tulajdonosuk csak kirívó esetekben emelhet panaszt vagyon elleni
vétség vádjával. A kárpótlási díjszabás 50 darabos egységekkel
számol.

Orwella: (kyr) A kyr krónikákban Avida Dolorként ismert, jelen

elnevezését vélhetően az Ötödkor vége óta viseli. A kyr elképzelések
szerint a szükséges rossz, az állandó változás öntudatlanul is
jelenlévő eszköze, amely időről– időre – ha a körülmények lehetővé
teszik, vagy egyéb jelentős változások életre keltik – valamilyen
formában mindig megjelenik. Neve a pusztítással és pusztulással
hozható legtöbbször összefüggésbe, bizonyos (talán túlzó)
megközelítések szerint maga az Ősgonosz. A pyarroni istencsaládban
Kitaszítottként ismert, amely az új ismeretek fényeben inkább
eredményesen meghiúsított beszivárgási kísérletként értelmezhető.

Penerrya: (kyr/tor) Más néven az Éjleány. Az Ötödkor végének

legendás alakja – kétszáz esztendőn keresztül állt Morgena
egyházának élén. Nevéhez fűződik az Álomtorony felépítése, mely
közvetlen átjárót biztosított Ynevről az Álomsíkra. Halálával az
„épület” is megsemmisült.

pietor: (kyr) Szó szerinti fordításban „hűség”. A famorok után

következő, nagy megbecsülésnek örvendő kaszt. A katonák, a
fejvadászok és a hatalmasok seregeit irányító boszorkányhadurak
tartoznak soraikba. A Toron Birodalom militáns jellegéből adódik
ennek a rétegnek a kiemelkedő megbecsülése. Külön jelentősége,
hogy szinte bárkinek felemelkedési lehetőséget nyújt – az obsorokat
kivéve amennyiben sikerül csatlakoznia egy nemesi hadsereghez vagy
felvételt nyernie egy rangbéli fejvadászklánba.

Quiron– tenger: (pya) Északfölde legnagyobb kiterjedésű tengere, s

egyben legfontosabb kultúraközvetítő tere is. Eredetét illetően a világ
korai korszakaiban kell keresgélnünk, mai tudásunk alapján vélhetően
az elf– aquir háborúk idején született valamely bizonytalan eredetű
kataklizma során.

rejttemplom: (tor) Morgena kultuszát követő szekták által létrehozott

szentélytípus, mely a Hatodkor során terjedt el Északon, s mint a neve
is mutatja elsősorban az istennő rejtező formája hívta őket életre.
Számukról nincsenek pontos feljegyzések, s kétséges, hogy mára akár
egy is maradt volna. Más magyarázatok szerint sokkal több van
belőle, mint azt gondolnánk.

Rualan: (kyr) A Kyr Birodalom lázadó tartományaként elhíresült

vidék, mely a császárság fénykorában a Quiron– tenger egy rövid
szakaszát is magában foglalta, s egészen a Godorai– tengerig ért.
Kyria összekovácsolása idején elsősorban azzal a szándékkal hozták
létre, hogy az ediomadi aquirok földmélyi birodalmát felügyelje,
sokan ezzel magyarázzák, hogy a Birodalom végóráiban Enrawell
ellen fordult.

Ryek: (kyr/rye): A Kyria bukása után létrejött államalakulat,

ismertebb nevén a Démoncsászárság fővárosa. Egészen más elvek
alapján szerveződött, mint annak idején a Birodalom, mégis annak
örököseként tekintett önmagára, s igyekezett mindenben az elődhöz
hasonlítani – belső szerveződésének és ideológiájának köszönhetően
eleve sikertelenül. Toron historikusai következetesen Shulurtól
északra teszik a Démoncsászárság székhelyét, de a főváros pontos
helyét senki sem ismeri. A dorani Nagykönyvtárban őrzött kódexek
szerint ez a birodalom nem egyezik meg azzal a városállammal, amit
a Hatodkor elején Ryeknek hívtak és máig ott áll Odassyn
tartományban, a Kelet– Pidera egy elfeledett völgyében.
Valószínűsíthető, hogy a hatodkori iratokból ránk maradt töredékek és
a hetedkori krónikák közötti ellentmondás nem a véletlen műve.

secodom: (kyr/tor) szó szerint nagyúr; Kyria fénykorában a

tartományi kormányzók és a calyrok tanácsnokait megillető cím;
Toronban – állítólag – csak udvari kamarások szűk köre viseli

sedular: (tor) Szó szerinti jelentése „dolgosság” A papok,

kereskedők és kézművesek kasztja a toroni társadalomban. Számuk a
birodalom lakóihoz képest alacsony, s ez meglehetős megbecsüléshez
juttatja őket az országban.

seraphis: (rye) A démoni paktumokban alkut kötő földi halandók,

beavatottak régies elnevezése. Szeráfi invokációk segítségével
jutottak egyezségre a különféle, nem evilági teremtményekkel – a
Káoszkor idején javarészt démonokkal. Az ezektől nyert hatalom
fejében mindent megtettek, hogy patrónusaik minél nagyobb
hatalomhoz jussanak nem csak a saját létsíkjukon, de ezen a világon
is.

seryaf: (rye) Olyan túlvilági patrónus, aki egy különleges szerződést

követően saját hatalmából a vele paktumot létesítőnek is juttat, s
cserébe korlátozott – ám a szeraíista hatalmának növekedésével –
egyre erősödő befolyáshoz juthat az anyagi világon. Szélsőséges
esetekben akár az is előfordulhat, hogy teljesen átlényegíti saját
létével a szerafistát, s gyakorlatilag azonossá válik vele, s ily módon
az anyagi világban ölt formát. A szerafisták ezen alakjait Aww Atharr
néven ismeri a tudomány, s leggyakrabban a Démoncsászárság
idejére helyezi megjelenésüket.

shakka– zászló: (tor) Dicsőséget és kudarcot egyaránt szimbolizáló

lobogó a toroni nemes házak háborúiban. Mivel ezeket a zászlókat
csakis az egyik fél totális kiirtásával lehet kiérdemelni, jelentése
körül soha nem alakultak ki viták. A háborúban győztes ház az
ellenfél címerével és színeivel ékes lobogóját saját trófeái közé
helyezi, ily módon is kinyilvánítva diadalát. A shakka– zászlókat
kitűzésük előtt a legyőzött ellenfelek vérében szokás megfüröszteni. A
nemesi diadalmenetek általában az adott Ház shakka– zászlóinak
felvonulásával kezdődnek

shrad: (rye) Mitikus lény; olyan homunkulusz, melynek testét evilági

és démoni anyag elegyéből, tisztátalan mágia segítségével gyúrták. A
Hatodkorban birodalmak és romlásszekták egész sora használta őket,
napjainkra azonban kivesztek Ynevről; hírmondóik (a hagyomány
szerint legalábbis) a Boszorkányerőd lakóit szolgálják.

Shulur: (kyr) A Toron Birodalom székvárosa, a császár székhelye, az

egyik legidősebb, ma is „élő” ynevi város. Nevét a várost kettészelő,
s torkolatában ezer ágra szakadó folyóról kapta. Már a crantai
időkben is jelentős halásztelepülés állt ezen a helyen, s kedvező
fekvése azóta is kiemelkedő fontosságot biztosít számára. Erejére és
alkalmazkodóképességére mi sem jellemzőbb, minthogy ezredéveken
át megtartotta fontos pozícióját. Igazi jelentőségre a kyr birodalom
bukásával tett szert, mikoris az egykori Toron tartományba tette át
székhelyét a megmaradt kyr hatalmasok egy csoportja. Ekkor építették
Daumyr halott szigetén félelmetes lakhelyüket, a Boszorkányerődöt, s
innentől datálódik a város felemelkedésének kezdete is

sicarior (kyr/rye): Közös nyelven lopakodó; azon ryeki orgyilkosok

cinevezése, akik küldetésük végrehajtása során különlegesen képzett
varázstudók támogatását élvezik. Toronban a feladatkörüket a
különféle fejvadászszervezetek vették át, ám a hagyomány szerint a
sicariorok sem vesztek ki végképp Észak– Ynevről. Egyes
elképzelések szerint – bármilyen meglepő is, tudásuk az Északi
Szövetség embervadászainak hagyományaiban él tovább.

sicariomagitor: (kyr) A Boszorkányerőd különleges képességű

mestergyilkosai, akik először az ötszázéves háború során jutottak
szerephez az ynevi történelemben. Vélhetően nem kevés mágikus
hatalommal is rendelkeztek, s az ő felhasználásukkal teremtették meg
a hatalmasok azt a sajátosan toroni jelenséget, melyet az északi kútfők
gyakorta csak „orgyilkoskultúrának” neveznek. Valószínűsíthető, hogy
a Toronban a családháborúk idején felbukkanó – akkor még jelentős
varázshatalommal bíró – fejvadászok az Erőd támogatását élvezték,
úgylehet a calyrok parancsára léptek a földre.

sichín: (kyr/tor) A családháborúk idejéről származó kifejezés,

„balsorsú” jelentéssel. A kilátástalan háborúságokban elpusztult
nemes házak magára maradt katonáit értették alatta.

sier’cyah: (kyr/tor) Szó szerint szükséges halál. Már Kyra

fénykorában is a politikai gyilkosság szinonimája volt; azon ritka
kifejezések közé tartozik, melyek évezredek óta őrzik eredeti
értelmüket. Toroni felfogás szerint az ember birtokolja azt, ami fölött
dönt – az én Sier’cyahom alatt tehát valaki más veszte értendő.

Sogron: (kyr) A kyr istencsalád rejtelmes alakja, a fény, a tudás és a

bosszú ura, akit a források többnyire Tűzkobraként emlegetnek.
Kultusza még ma is dívik Yneven, noha korántsem olyan elterjedt,
amilyen a birodalom szép napjaiban volt. Szent városa az Észak és
Dél határán épült Ordan, hívei azonban megtalálhatók Toronban,
Abasziszban és a Quiron– tenger déli partjának városállamaiban is.
strateggíor: (tor) A családháborúk idején a nemes házakban
kialakult poszt. Feladatuk elsősorban a ház esélyeinek, taktikájának
és teendőinek kialakítása volt. Elemzéseikre támaszkodtak a családok
az egymás ellen vívott ütközeteikben vagy a rejtett hadviselésben
egyaránt. A Hatodkor végére ezt a szerepkört a házak gyakran már
mágiahasználókkal, a legtöbbször boszorkánymesterekkel töltötték
be.

suessa: (tor) Kyria fénykorában a nemesenszületett nőknek kijáró,

hódolatteljes előtag volt, ám a Hetedkor legkülönbözőbb nyelveibe
így a közösbe is – némiképp szűkített, „tiszteletreméltó hölgy”
értelemben került át.

sycarr: (kyr/tor) Toron orgyilkosainak általános elnevezése.

Hatalmukat hagyományosan a Boszorkányerődig vezetik vissza,
némelyik klánjuknak még a mai napig is maradt valami a néhai tudás
morzsáiból.

symcalyr: (kyr) Közkeletű elnevezésük kishatalmas. Olyan

mágiahasználókról van szó esetükben, akik Kyria varázslóiskoláiban
tanultak ugyan, de még nem érték el azt a tudást, hogy valós beavatást
nyerhessenek. A Birodalom bukásával értelemszerűen a symcalyrok
is cítűntek. Egyes feltételezések szerint jelentős szerepük volt a
naptüzek megfékezésében, illetve a Birodalommal vívott háborúság
után Toron megmaradt hatalmasai néhányukat maguk mellé vették az
Erődbe, s ott kapták meg a végső beavatást.

syncordia: (kyr) „Szükséges barátság” értelmű kifejezés a Kyria

bukása utáni időkből. Általában azon nemesi érdekvédelmi
rendszereket szokás érteni alatta, amelyek területi, gazdasági vagy
régről létező hűbéri, vérségi elvek alapján szerveződtek. A különféle
syncordiák érdekeinek, hitbéli elveinek összeütközései vezettek
később a családi háborúk néven ismert időszakhoz. A syncordiák
ilyen– olyan formában egészen a Toron Császárság megalakulásának
idejéig léteztek.

Tharr (kyr): A kyr istenek között az elmúlás megtestesítője, írott

fonásokban Háromfejűként, olykor Némaként szerepel. Kultusza –
noha a Káoszkor zűrzavarában halál istenné alacsonyult – ma is
dívik a kontinensen: hívei elsősorban a Quiron– tenger mesékén
élnek; szent szimbólumai (bak, kígyó, oroszlán) számos toroni és
abasziszi hadilobogón köszönnek vissza. Az Északi Szövetség
területén Tharr szertartásait gyakorolni tilos, a törvények megszegése
azonnali halált jelent. A vörös hadurak annyira gyűlölik, hogy a
tizenharmadik zászlóháború után irtóhadjáratot indítottak hívei ellen.
A Háromfejű kultusza a Sheraltól délre úgyszólván ismeretlen, a
Pyarroni Paktum mégis tiltja, hisz emberáldozatot kíván.

Tizenhat Ház Városa: (tor/pya) Shulur elnevezése a családi

háborúk időszakának legvégén. Nevet a város falai között azidőtájt
erődpalotával rendelkező családokról kapta.

Tíz Tartomány: (rye/tor) A ryeki démoncsászárság önmagáról

alkotott, fellengzős elnevezése. Természetesen a néhai Kyria tíz
tartományára utal, s azok nevével is egyezik, ám kiterjedésében még
hatalma csúcsán sem közelítette meg a Birodalmat, s jobbára a
Quiron– tenger környékére korlátozódott. A tizenegyedik
tartománynak magát Ryek városát tartották.

Toron (kyr): A hajdanvolt Kyria egyik tartománya; urai az ötszázeves

(bizonyos forrásokban öröknek mondott) háborúban Orwella melle
álltak, így a birodalom bukása után, az ezredeves anarchia poklában
is megőrizhették államuk egységét, Toron lakói kyreknek vallják
magukat, s eltorzítottan bár, de őrzik a kyr hagyományokat. Megülik a
kyr ünnepeket, nemességük máig a kyr isteneket, elsősorban Tharrt
imádja, A névleges uralkodó a császár, a valódi hatalmat azonban a
tíz lázadó calyr egyenesági leszármazottai, a Boszorkányurak
gyakorolják.

vándorszentély: (tor) A toroni sogronita Lángvihar irányzat

tagjainak parázstartója, melyben folytonosan magukkal hordozzák a
szent tűz egy darabkáját. Nem érhet nagyobb szerencsétlenség egy
tűzpapot annál, mintha kialszik vándorszentelyében a tűz. Nyakba és
övre akasztható formája létezik. Egyes vallástörténeti fejtegetések
eredetét az Ötödkorra teszik

voltak: (kyr/pya) Az aquir ösfajokra használt kifejezés a Quironeia

vidékén.

Weila: (kyr) A kyr istencsalád tagja, a Sorskovács. A birodalom

széthullásával hívek nélkül maradt, kiszorult Ynev elsődleges anyagi
síkjáról – a híresztelések azonban arról szólnak, hogy a Pyarron
szerinti II. évezred folyamán Weila néhány papja Calowynről Ynevre
érkezett, hogy felélessze kultuszát. Egyházáról és híveiről egyelőre
sehol sem tudnak: ha vannak is, a legnagyobb titokban
tevékenykednek, nehogy felhívják magukra a gyűlölködő Tharr
figyelmét.
 Tartalomjegyzék
KÖDÖS VÖLGYEKEN ÁT
1.
2.
3.
4.
5.
VIZEKET ÁLMODNI
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
S ÉJRE VÁLT A NAP
Első rész: A kutya
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
Második rész: Éjre vált nap
1.
 2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
Harmadik rész: Lyechard
1.
2.
3.
4.
5.
Epilógus
KYR KRÓNIKA
Utószó
Függelék
Ynevi szavak és kifejezések