Michelle Moran Nefertiti

Michelle
Moran
NEFERTITI
Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók
a Könyvtündér Internetes Könyváruházban
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Michelle Moran: Nefertiti
Copyright ©2007 by Michelle Moran
All rights reserved.
Fordította:
Fazekas Eszter
Borítóterv:
Popovics Ferenc
Hungarian edition
©by I.P.C. Könyvek Kft., 2010
Hungarian translation
©by Fazekas Eszter, 2010
Apámnak, Robert Francis Morannek, akitől a nyelvek és
könyvek iránti szeretetet örököltem. Fájdalmasan korán
távoztál az élők sorából, így már nem láthattad
megszületni ezt a regényt, de azt hiszem, mindig is
tudtad, hogy meg fog jelenni. Köszönöm, hogy tudtad, és
hogy olyan csodálatos életet éltél, amelyből ihletet
meríthettem.
„Ha kimondod egy halott nevét, azzal életre kelkted.”
EGYIPTOMI MONDÁS
Bevezető
BEVEZETŐ
A Nefertiti ősi világába tett utazásom a berlini Altes

Múzeumban indult, ahol a királyné híres mellszobra
található. A mellszobrot Amarna városában készítették,
majd hosszú, érdekes utat megtéve végül Németországba
került, ahol már 1923-ban, mikor először kiállították,
hatalmas érdeklődést váltott ki a közönségből.
Nefertiti szépsége még halála után háromezer évvel is
évi több tízezer látogatót kápráztat el. Ahogy figyeltem
az üvegbura alatt őrzött szobrot, leginkább titokzatos
mosolya és erőt sugárzó tekintete ragadott meg.
Elgondolkodtam azon, ki is volt ez az asszony, és hogyan
vált az ókori Egyiptom ennyire meghatározó alakjává.
Kr. e. 1351-et írunk. Egyiptomban olyan hatalmas
fáraók uralkodtak már, mint Kufu, Ahmose, és egy női
uralkodó, Hatsepszut; Ramszesz és Kleopátra ideje pedig
még nem érkezett el. Nefertiti tizenöt éves, húga pedig
mindössze tizenhárom. Mégis egész Egyiptom a lábuk
előtt hever.
NEFERTITI
ELŐSZÓ
Ha igaz, amit a vezírek állítanak, akkor Amenhotep

megölte bátyját, hogy övé legyen Egyiptom koronája.
Ahet évszak harmadik hónapjában Thotmesz
koronaherceg a Maikata palotában feküdt betegágyán. A
mirha és zaatarillatú langyos szellő finoman mozgatta a
függönyöket, melyek lágyan körbeölelték az oszlopokat
és végigsimították a palota kövezetét. Egyiptom
huszonegy éves trónörököse ahelyett, hogy diadalmasan
a fáraó harci szekereit vezette volna, felpolcolt, duzzadt
lábbal az ágyában feküdt. A harci szekeret, melyről
leesett, már rég tűzre vetették, ám a bajt ezzel nem
lehetett semmissé tenni. A herceg láza felszökött, a halál
sakálfejű istene pedig már úton volt érte. Ám Amenhotep
mit sem törődött bátyja állapotával. A szoba túlsó
felében, aranyozott székében ülve közömbösen nézte,
ahogy a herceg véreset köhög.
Mikor már nem bírta tovább a látványt, kiment az
erkélyre, ahonnan egész Thébára ráláthatott. Kezét
mellkasán összefonva megállt, úgy figyelte a tűző napon
dolgozó földműveseket. A városban emelkedő Amon
templomait nézve az üzeneten gondolkodott, melyet
meghallva el kellett hagynia Memphist és testvére
betegágyához kellett sietnie. Ahogy a nap egyre lejjebb
10
Előszó
vándorolt az égbolton, ő úgy látta egyre tisztábban a

jövőt: Amenhotep a hatalmas... Amenhotep az építő...
Amenhotep a fényességes. Egészen elmerült
gondolataiban, és már a hold is felkelt, mikor a közeledő
léptek zaja visszarántotta a valóságba.
– Bátyád hívat.
– Most?
– Igen – válaszolta Tije királyné, majd fiának hátat
fordítva visszament Thotmesz szobájába. Amenhotep
követte.
Amenhotep végignézett az egybegyűlt vezíreken.
Ezek az öregemberek mind apja hűséges alattvalói, akik
Thotmeszt sokkal jobban szeretik, mint őt.
– Távozhattok! – intett nekik hanyagul.
A vezírek döbbenten fordultak a királyné felé.
– Távozhatnak – ismételte meg fia szavait Tije, ám
mikor a vezírek elhagyták a szobát, éles hangon rendre
utasította Amenhotepet: – Nem beszélhetsz Egyiptom
bölcseivel úgy, mintha holmi rabszolgák lennének!
– De hiszen azok! Amon papjainak rabszolgái! Azoké
a papoké, akiknek több földjük és aranyuk van, mint
nekünk! Ha Thotmesz megérné, hogy fáraóvá
koronázzák, ő is fejet hajtana előttük... mint Egyiptom
minden eddigi uralkodója!
Tije dühösen átszelve a szobát idősebb fia ágyához
lépett. – Míg a bátyád él, nem beszélhetsz ilyen hangon!
Amenhotep féltékenyen nézte, ahogy anyja
végigsimítja bátyja sápadt arcát. Thotmesz volt a hőn
szeretett fiú, aki mind a csatákban, mind az élet más
területein bátran viselkedett. Anya és fia nagyon
hasonlítottak egymásra: mindkettőnek aranybarna haja és
világos szeme volt.
11
NEFERTITI
– Itt van Amenhotep, fiam – suttogta lágy hangon a

királyné. Ahogy Thotmesz fölé hajolt, parókája fonatai
finoman simogatták fia szépvonású arcát.
Thotmesz nagy erőfeszítés árán felült ágyában. Még
most is volt benne annyi erő, hogy visszautasítsa anyja
segítségét.
– Kérlek, most hagyj magunkra! – mondta gyenge
hangon. – Négyszemközt akarok beszélni az öcsémmel.
Tije habozott.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg Thotmesz.
Egyiptom két hercege megvárta, míg anyjuk távozik;
hogy eztán mi történt a teremben, azt csak Anubisz
tudhatja, aki mérlegre helyezi a halottak szívét. Ám sok
vezír állítja, hogy mikor elérkezik az idő, Amenhotep
szíve nehezebbnek fog bizonyulni a mérleg másik
serpenyőjében lévő Maat tollánál. Úgy vélik, gonosz
tettei miatt olyan súlyos, és Ammit felfalja, örök
bolyongásra ítélve a férfi lelkét. Ám bármi is az igazság,
aznap éjszaka Thotmesz koronaherceg meghalt, és helyét
új koronaherceg foglalta el.
12
ELSŐ FEJEZET
KR. E. 1351
Peret. A sarjadás évszaka
M ikor utolsó sugaraival még halványan

megvilágítva a mészkősziklákat Théba fölött
lement a nap, a hosszú menet elindult a kripták felé.
Alsó- és Felső-Egyiptom vezírei haladtak elöl, majd őket
követték Ámon papjai, mögöttük pedig a gyászolók
végeláthatatlan sora következett. Miután a nap
lehanyatlott, a homok gyorsan hűlt. Szandálom vékony
talpán keresztül éreztem a homokszemcséket és
megremegtem, ahogy a szél befújt vékony lenvászon
köpenyem alá. Kiléptem a sorból, hogy láthassam a
szarkofágot – egy ökrök vontatta aranyszekérre
helyezték. Nefertitinek biztos fáj, hogy nem lehet jelen a
temetésen.
Ha hazaérünk, mindent részletesen elmesélek neki,
gondoltam. Persze csak ha kedves lesz hozzám.
A leborotvált fejű papok mögöttünk haladtak a sorban,
mert családunk még az istenek képviselőinél is fontosabb
13
NEFERTITI
szerepet töltött be országunkban. A papok

aranygömbjeiből áradó tömjénről az óriásdarazsak
jutottak eszembe, amelyek bármerre repültek, mindenfelé
otthagyták maguk mögött kellemetlen szagukat. Mikor a
gyászmenet elérkezett a völgy bejáratához, a szisztrumok
elhallgattak, és a gyászolók is abbahagyták a keserves
éneklést. Minden sziklán családok gyűltek össze, hogy
lássák a herceget; némán figyelték, ahogy Ámon főpapja
megkezdi a szájmegnyitás szertartását, hogy Thotmesz
érzékszervei újra működjenek. A főpap fiatalabb volt,
mint Egyiptom vezírei, mégis mindenki hátrébblépett,
még apám is, mikor az arany füles kereszttel, az ankhkal
megérintette a szarkofág száját és azt mondta: – A királyi
sólyom felszállt az égbe. Amenhotep, az ifjabb lépett a
helyébe.
Ahogy a sziklafalak visszaverték a szél süvítő hangját,
olyan érzésem volt, mintha hallanám, amint a herceg
szabaddá vált lelke sólyomszárnyakon felemelkedik az
égbe. A gyerekek kihajoltak szüleik lába mögül, hogy
láthassák az új herceget. Én is izgatottan nyújtogattam a
nyakamat.
– Hol van? – kérdeztem suttogva. – Hol van az ifjabb
Amenhotep?
– A kriptában – válaszolta apám. Kopasz fején még
megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai, az árnyékban
arca olyan volt, akár egy sólyomé.
– Hát nem akarja, hogy az emberek lássák?
– Nem, senit. – Mindig kicsi lánynak hívott. – Addig
nem, míg övé nem lesz, ami a bátyját illette volna meg.
– És mi az? – kérdeztem a szemöldökömet
összevonva.
14
Apám komoran összeszorította a száját. – Hogy

társuralkodó legyen – válaszolta végül.
Mikor a szertartás véget ért, a katonák szétoszoltak,
hogy könnyebben fel tudják tartani a köznépet, nehogy
kövessenek bennünket a völgybe. Mögöttünk az ökrök
fujtatva vonszolták az aranyszekeret. Kicsit félve néztem
fel a körülöttünk magasodó sziklákra.
– Felfelé kell másznunk egy keveset – mondta apám,
mire anyám elsápadt. Mindketten macskák voltunk, így
féltünk az ismeretlen helyektől, a völgyektől, ahol az
alvó fáraók titkos kamráikból figyeltek. Nefertiti, aki
rettenthetetlen sólyom, akárcsak apánk, habozás nélkül
keresztülsétálna ezen a völgyön.
A szisztrumok ijesztő, zörgő hangjára
továbbindultunk; ahogy lépkedtem, néztem, ahogy
aranyszínű szandálom visszatükrözi a nap utolsó halvány
sugarait.
– Menj tovább! – szólt rám apám, mikor egy pillanatra
megálltam, hogy lenézzek az alattunk elterülő tájra.
Folytattuk a fárasztó gyaloglást. A papok ezúttal
előttünk haladtak, fáklyáikkal megvilágítva az utat.
Mikor a főpap megállt, először arra gondoltam, hogy
biztosan eltévedt. Ám akkor így szólt:
– Vegyétek le a szarkofágot és oldozzátok el az
ökröket!
Én pedig megláttam a sziklafalba vágott bejáratot,
amely a kriptába vezetett. Az asszonyok karperecei
csörögni kezdtek, ahogy jobbra-balra fordulva egymásra
néztek. A föld alá vezető keskeny lépcső láttán már
értettem, mitől ijedtek meg.
– Nem szívesen megyek le oda – mondta anyám.
15
NEFERTITI
A papok, vállukra emelve az aranyszarkofágot,

megszabadították terhüktől az ökröket. Apám bátorítóan
megszorította a kezemet, majd követtük a halott herceget
le, a teljes sötétségbe.
A papok közelében maradva óvatosan lépkedtünk,
vigyázva, nehogy elessünk a csúszós köveken. A
kriptában a fáklyák megvilágították a Thotmesz húsz évét
megörökítő festményeket. A képeken csinos nők
táncoltak, gazdag nemesek vadásztak, és Tije királyné
mézes lótuszvirágot és bort szolgált fel idősebb fiának.
Félelmemben megszorítottam anyám kezét; abból, hogy
egy szót sem szólt, tudtam, hogy magában Ámonhoz
imádkozik.
Alattunk a levegő nyirkos volt, nehéz, földszagú. A
fáklyák fényében különböző képek bukkantak fel, majd
tűntek el: sárgás színű asszonyok és nevető férfiak, a
Níluson lótuszvirágokat úsztató gyermekek. Ám volt
közöttük egy rémisztő alak: az alvilág kékarcú istene,
kezében korbáccsal és pásztorbottal. „Ozirisz!”,
suttogtam, de szerencsére senki nem hallott meg.
Megilletődve sétáltam lefelé, a föld legtitkosabb
kamráiba. A lélegzetem is elakadt, mikor beléptünk egy
boltozatos helyiségbe. Itt gyűjtötték össze a halott herceg
összes evilági javát: festett bárkákat, arany harci
szekereket, leopárdszőrrel szegélyezett szandálokat.
Mikor a termen áthaladva beléptünk a temetkezési
kamrába, apám halkan figyelmeztetett: – Ne feledd, amit
mondtam!
Odabent a fáraó és királynéja egymás mellett állt. A
fáklyák fényében csak a körvonalaikat láttuk és a halott
herceg szarkofágját. Üdvözlésképpen előrenyújtottam
karjaimat, mire nagynéném szomorú arccal bólintott.
16
Jólesett, hogy emlékszik rám annak ellenére, hogy csak

ritkán látogatta meg családunkat Akhmimban. Apám
soha nem vitt magával Thébába sem engem, sem
Nefertitit. Távol tartott bennünket a palotától, az udvari
intrikáktól és képmutatástól. Most, a fáklyák imbolygó
fényében láttam, hogy a királyné mit sem változott az
elmúlt hat év alatt, mióta utoljára találkoztunk. Alacsony
volt és sápadt. Ahogy kinyújtott karral álltam előtte,
tekintetével kíváncsian végigmért, én pedig azon
tanakodtam, vajon mit gondol sötét bőrömről és
szokatlanul magas termetemről. Ekkor Ámon főpapja
kinyitotta a Halottak Könyvét és elkezdte felolvasni a
szavakat, melyekkel a haldoklók fordulnak az istenekhez:
– Bárhol is van a lelkem, térjen vissza testembe.
Gyertek el a lelkemért, ó, ti, egek őrzői! Lelkem hadd
lássa meg halott testemet, hadd pihenjen meg
balzsamozott testemen, mely immáron nem pusztulhat
el...
Míg a papot hallgattam, tekintetemmel az ifjabb
Amenhotepet kerestem. Végül megláttam, kicsit távolabb
a szarkofágtól és kanópuszedényektől, amelyek az
örökkévalóságig fogják őrizni Thotmesz szerveit.
Magasabb volt, mint én, és világos, hullámos haja
ellenére jóképű, én pedig azon kaptam magam, hogy
azon gondolkodom, vajon elvárhatunk-e tőle nagy
dolgokat, mikor valójában a bátyja született arra, hogy
egyszer uralkodó legyen. Mikor Mut istennő szobrához
lépett, eszembe jutott, hogy Thotmesz nagyon szerette a
macskákat. Saját kicsi aranyszarkofágjában szeretett Ta-
Miwje is vele tart a túlvilágra. Óvatosan megérintettem
anyám karját.
– Megölték? – kérdeztem tőle suttogva.
17
NEFERTITI
Anyám a tekintetemet követve ránézett a herceg

mellett lévő kis szarkofágra, majd megrázta a fejét. – Azt
beszélik, mikor a herceg meghalt, nem volt hajlandó
többé enni.
A főpap belekezdett a Lélek Énekébe, amellyel az
elhunytat szokták átengedni Ozirisznek és Anubisznak.
Mikor a végére ért, becsukta a Halottak Könyvét és azt
mondta: – A szervek megáldása következik.
Ekkor Tije királyné előrelépett, majd letérdelve sorra
megcsókolta az összes kanópuszedényt. Utána a fáraó is
így tett, de közben tekintetével fiatalabb fiát kereste a
sötétben.
– Gyere ide! – szólította fel.
A herceg azonban meg sem mozdult.
– Gyere ide! – kiáltotta most már hangosan a fáraó.
Hangja dübörögve visszhangzott a falak között.
Mindenki mozdulatlanná dermedve figyelt. Apámra
néztem, mire ő szigorúan megrázta a fejét.
– Miért kellene meghajolnom előtte? – kérdezte
tiszteletlenül Amenhotep. – Ha megérte volna, hogy
fáraóvá koronázzák, Ámon papjainak kezére adja
Egyiptomot, mint előtte minden uralkodónk!
Rémülten a szám elé kaptam a kezem. Egy pillanatig
azt hittem, a fáraó keresztülviharzik a termen és megöli.
Azonban Amenhotepen kívül nem maradt több fia, ő volt
Egyiptom trónjának egyetlen törvényes örököse, és mint
minden tizenhét éves koronaherceg esetében, az emberek
azt várták, hogy társuralkodó legyen apja mellett. Az
idősebb Amenhotep lesz Felső-Egyiptom és Théba
fáraója, fia pedig Memphisből fog uralkodni Alsó-
Egyiptomban. Ha ő is meghalna, a fáraónak nem
maradna utódja a trónon.
18
A királyné gyorsan fia mellé lépett. – Most pedig meg

fogod áldani a bátyád szerveit – mondta parancsoló
hangon.
– Miért?
– Mert ő Egyiptom hercege!
– Én is az vagyok! – vágott vissza dühösen
Amenhotep.
Tije királyné szigorúan összevonta a szemöldökét. – A
bátyád, hogy szolgálja Egyiptomot, beállt a hadseregbe.
Ámon főpapja volt, az isteneknek szentelte az életét.
Amenhotep hangosan felnevetett. – Tehát azért
szeretted jobban, mint engem, mert le tudta mészárolni,
akiket megáldott?
– Menj oda az apádhoz! – parancsolt rá dühösen a
királyné.
– Kérd meg, hadd legyél te is katona! Akkor majd
meglátjuk, milyen fáraó válna belőled.
Amenhotep megfordult és dühösen a fáraó elé lépett. –
Harcos leszek, akárcsak a bátyám – mondta dacosan. A
vezírek a fejüket rázva hallgatták szavait. – Ketten együtt
Ámon fölé emelhetjük Atont. Egyiptom olyan lesz,
amilyennek apád megálmodta.
A fáraó a botjára támaszkodott, mintha abban
reménykedett volna, hogy így meghosszabbíthatja életét.
– Hiba volt Memphisbe küldenem téged – mondta
szigorú hangon. – Itt kellett volna felnőnöd Thébában, a
bátyáddal együtt.
Amenhotep dacosan kihúzta magát. – Már csak én
maradtam neked, apám – mondta és kinyújtotta a kezét
az öregember felé, aki élete során számtalan országot
meghódított. – Fogadd el! Talán nem vagyok harcos, de
19
NEFERTITI
olyan birodalmat építek fel, amely az örökkévalóságig

állni fog.
Mikor láttuk, hogy a fáraó nem fogadja el fia kezét,
apám előrelépett, hogy megmentse Amenhotepet a
megszégyenüléstől.
– Hagyd, hogy eltemessük a bátyádat – mondta
halkan.
A tekintettől, mellyel Amenhotep apámra nézett, még
Anubisz is megborzongott volna.
Csak akkor mertünk megszólalni, mikor bárkáinkkal már

a Nílust szeltük, és a hullámok elnyomták a hangunkat.
– Labilis jellem – mondta apám komoran. – Családunk
három generáción keresztül adta nőül lányait Egyiptom
fáraóihoz, ám egyik lányomnak sem engedném, hogy
nőül menjen ehhez a férfihoz.
Szorosabbra fogtam vállamon a gyapjúköpenyemet.
Tudtam, hogy nem rám céloz, hanem Nefertitire.
– Márpedig ha Amenhotep társuralkodó lesz apja
mellett, kell majd neki egy főfeleség – mondta anyám. –
És ez vagy Nefertiti lesz, vagy Kia. Ha Kia...
Bár nem fejezte be a mondatot, mindannyian tudtuk,
mire gondol. Ha Kia lesz a főfeleség, Panaheszi vezír
hatalmas befolyásra tesz szert. Pedig logikus lenne, hogy
az ő lánya legyen a királyné: Kia már amúgy is az ifjabb
Amenhotep felesége, és három hónapja várandós. Ám ha
ő lesz a főfeleség, családunknak fejet kell hajtania
Panaheszi előtt, és erre még csak gondolni sem merünk.
Apám elgondolkodva ült a párnáján, míg a szolgák
észak felé eveztek.
20
– Nefertiti arra számít, hogy rá esik majd a választás –

mondta anyám. – Te magad ígérted neki.
– Mikor Thotmesz még élt! Mikor úgy gondoltuk,
hogy Egyiptom uralkodója... – Apám lehunyta a szemét.
A holdat néztem, ahogy felemelkedik bárkánk fölé.
Mikor úgy gondoltam, hogy már elég idő eltelt,
megkérdeztem tőle: – Apám, mi az az Aton?
Apám lassan kinyitotta a szemét. – A Nap – válaszolta
anyámra nézve. Éreztem, hogy bár anyám egy szót sem
szól, gondolatban beszélgetnek.
– De hiszen Ámon-Ré a Nap istene – mondtam
értetlenül.
– Aton pedig maga a Nap.
Nem értettem. – De miért akar Amenhotep templomot
építeni egy olyan napistennek, akiről még senki sem
hallott?
– Mert ha templomokat épít Atonnak, nem lesz többé
szükség Ámon papjaira.
Rémülten néztem apámra. – Meg akar szabadulni
tőlük?
– Igen – bólintott komoran apám. – Szembe akar
szállni Maat törvényeivel.
Nyeltem egy nagyot. Hiszen senki sem mer
szembeszállni az igazság istennőjének akaratával! – De
miért? – kérdeztem.
– Mert a koronaherceg gyenge – magyarázta
türelmesen apám. – Mert gyenge, neked pedig,
Mutnedzsmet, meg kell tanulnod felismerni azokat az
embereket, akik félnek a náluk hatalmasabbaktól.
Anyám szigorú pillantást vetett rá. Apám árulást
követett el azzal, hogy így beszélt, de szerencsére az
evezőcsapásoktól nem hallotta senki, csak mi.
21
NEFERTITI
Nefertiti már nagyon várt bennünket. Alig múlt el a láza,

máris kint ült a kertben. Ahogy a lótuszvirágokkal teli tó
fölé hajolt, a hold fénye megvilágította vékony karjait.
Mikor meglátott bennünket, boldogan ugrott fel, én
pedig, bár nem lett volna szabad, örültem neki, hogy míg
én a herceg temetésén voltam, ő itthon feküdt betegen.
Ám ahogy megláttam az arcát, a bűntudat azonnal
elsöpörte ezt az érzést.
– Nos, milyen volt? – kérdezte izgatottan.
Úgy terveztem, hogy nem mesélek neki, hanem
elérem, hogy kihúzza belőlem, mi történt, de nem voltam
képes olyan kegyetlenül viselkedni, ahogyan néha ő
szokott. – Csodás volt! – bukott ki belőlem azonnal. – A
szarkofág...
– Hát te meg miért nem vagy ágyban? – kérdezte
szigorúan anyám.
Ő csak az én édesanyám volt. A Nefertitié meghalt,
amikor nővérem kétéves volt. Apám első felesége
Mitanniból érkezett Egyiptomba, és hercegnő volt. Ő
adta nővéremnek a Nefertiti nevet, ami azt jelenti, hogy a
gyönyörű megérkezett. Bár féltestvérek voltunk, nem
hasonlítottunk egymásra: Nefertiti alacsony volt, a bőre
világos bronzszínű, haja és szeme pedig fekete, míg én
sötét bőrű és keskeny arcú, egy a sok hasonló lány közül.
Mikor megszülettem, anyám nem a szépségemről
nevezett el. A Mutnedzsmet nevet adta nekem, ami
annyit jelent, hogy Mut istennő szeretett gyermeke.
– Nefertitinek ágyban lenne a helye! – mondta apám
is. – Még nem gyógyult meg teljesen. – Bár nővéremről
beszélt, valójában engem torkolt le.
22
– Nem lesz baj! – ígérte Nefertiti. – Látjátok, máris

jobban vagyok. – Ahogy elmosolyodott, apámra néztem,
hogy lássam a reakcióját. Mint mindig, most is
szeretetteljesen nézett rá.
– Akkor is, nemrég még magas lázad volt, úgyhogy
most szépen visszabújsz az ágyadba! – mondta határozott
hangon anyám.
Hagytuk, hogy szüleink betereljenek bennünket.
Néhány perccel később, mikor már szalmamatracainkon
feküdtünk, Nefertiti felkönyökölve izgatottan nézett rám.
– Mesélj már, milyen volt?
– Ijesztő – vallottam be. – A kripta hatalmas volt. És
sötét. Nagyon sötét.
– És az emberek? Hányan voltak?
– Sok. Több száz. Talán több ezer.
Nefertiti felsóhajtott. Fájt neki, hogy nem láthatta a
herceg temetését. – És az új koronaherceg?
Egy pillanatig haboztam. – Hát, ő...
Nefertiti felült és biztatóan bólintott, hogy folytassam.
– Furcsa – mondtam suttogva. – Nagyon furcsa.
Nefertiti sötét szemei gyönyörűen csillogtak a
holdfényben.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte izgatottan.
– Aton megszállottja.
– Hogy mié?
– A Napé – magyaráztam. – Hogy tisztelheti valaki
magát a Napot, nem pedig Ámon–Rét, aki irányítja?
Nefertiti egy pillanatig némán nézett rám, majd
megkérdezte:
– Ennyi?
– Nem... magas. A herceg elég magas.
– Hát, nálad azért nem lehet sokkal magasabb.
23
NEFERTITI
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna ki szavaiból a

piszkálódást.
– Pedig sokkal magasabb. Két fejjel magasabb, mint
apánk.
– Érdekes lehet... – mondta Nefertiti és elgondolkodva
a térde köré fonta a karját.
– Mármint mi?
Ám Nefertiti csak hallgatott.
– Mi lehet érdekes? – kérdeztem megborzongva.
– A feleségének lenni – válaszolta hanyagul. Hátradőlt
és magára húzta vászontakaróját. – Most, hogy
hamarosan fáraó lesz, Amenhotepnek főfeleséget kell
választania magának. És miért ne eshetne rám a
választása?
Miért ne? Nefertiti gyönyörű lány volt, művelt,
ráadásul egy mitanni hercegnő lánya. Kínzó féltékenység
mart belém, ugyanakkor a félelem is hatalmába kerített.
El sem tudtam képzelni, milyen lenne az életem nélküle.
– Természetesen velem jönnél – mondta ásítva.
Mintha a gondolataimban olvasott volna. – Míg elég idős
nem leszel, hogy férjhez menj, te leszel az első
udvarhölgyem.
– Anyám nem engedné, hogy egyedül menjek a
palotába.
– Nem jönnél egyedül. Természetesen ő is velünk
tartana.
– A palotába?!
– Mutni, ha valaki a fáraó főfelesége lesz, a családja is
vele tart. Apánk Egyiptom legnagyobb vezíre.
Nagynénénk pedig királyné. Ki merne ellentmondani
nekik.
24
Az éjszaka közepén egy hosszú árnyék jelent meg a

szobánk előtt, majd belépett az egyik szolga, és Nefertiti
matracához lépve nővérem feje fölé emelte az
olajlámpást. Felébredve Nefertiti arcára néztem, amely
még így, alvás közben is gyönyörű szép volt.
– Kisasszony! – szólt hozzá halkan a szolga, ám ő meg
sem moccant. – Kisasszony! – Rám nézett, majd
megrázta Nefertiti vállát. – Kisasszony, Ay vezír beszélni
óhajt önnel.
Ijedten felültem. – Ugye nincs semmi baj?
Ám Nefertiti nem válaszolt. Gyorsan belebújt a
köpenyébe és leakasztott a falról egy olajlámpást.
– Mi történt? – kérdeztem újra, de ezúttal sem kaptam
választ.
Türelmetlenül vártam, hogy visszatérjen; mire
megjelent, a hold már magasan járt az égen.
– Hol jártál? – kérdeztem felkönyökölve.
– Apánk beszélni akart velem.
– Csak veled? Az éjszaka kellős közepén?
– Csak ilyenkor lehet, mikor a szolgák alszanak.
Nem kellett többet mondania, válaszából azonnal
tudtam, miről beszélgettek apánkkal. – Nem akar nőül
adni Amenhotephez, igaz?
Nővérem úgy téve, mintha szégyenlős kislány lenne,
megvonta a vállát. Ám szavai az igazi Nefertitire
vallottak. – Nem félek Kiától.
– Apánk sem tőle, hanem Panaheszi vezírtől tart.
– Főfeleség akarok lenni, Mutnedzsmet. Egyiptom
királynéja akarok lenni, ahogy nagyanyánk Mitanni
királynéja volt.
Miután leült a matracára, néhány percig csak némán
néztünk magunk elé.
25
NEFERTITI
– És mit mond apánk?

Nefertiti megint csak megvonta a vállát.
– Elmesélte, mi történt a kriptában?
– A herceg nem akarta megcsókolni a
kanópuszedényeket – mondta Nefertiti közömbösen. –
Mit számít ez, ha végül Hórusz trónján ülhetek majd?
Amenhotep előbb vagy utóbb úgyis Egyiptom fáraója
lesz – tette még hozzá, mintha ez mindent el is döntött
volna. – Apánk pedig már igent mondott.
– Igent mondott?! – kérdeztem vissza döbbenten. –
Hogy tehette? Hiszen ő maga mondta, hogy a herceg
megbízhatatlan, kiszámíthatatlan. Megesküdött rá, hogy
egyik lányát sem adja hozzá nőül.
– Látod, mégis megváltoztatta a véleményét. – A
pislákoló gyertyafényben láttam, ahogy lefekszik és
magára húzza a vászontakarót. – Hoznál nekem egy kis
gyümölcslevet a konyhából?
– Éjszaka van – válaszoltam vonakodva.
– De beteg vagyok – emlékeztetett. – Lázam van.
Haboztam.
– Mutni, kérlek! Kérlek!
Teljesítettem a kérését, de csak mert lázas volt.
Másnap nevelőink korán befejezték az órákat. Nefertitin
nyoma sem látszott a betegségnek.
– Nem kellene ennyire megterhelnünk – mondta
apám.
Anyám nem értett egyet vele. – Ha valóban férjhez
megy, már nem sokáig lesz alkalma tanulni. Most kell
minél többet megtanulnia.
Anyám, aki apám első feleségével ellentétben nem
nemesi családból származott, nagyon is tisztában volt
azzal, milyen fontos a tanulás – neki, egy egyszerű falusi
26
pap lányaként meg kellett érte küzdenie fiatalkorában.

Apám azonban csak a fejét rázta.
– Mit tanulhatna még meg? – kérdezte. – Remekül
beszéli a nyelveket, és sokkal jobban ír, mint a palota
legtöbb írnoka.
– Nem ismeri olyan jól a gyógynövényeket, mint
Mutnedzsmet – mondta nyomatékosan anyám.
Büszkén felemeltem a fejem, de apám csak annyit
mondott erre:
– Az Mutnedzsmet képessége. Nefertiti másban
teljesít kiemelkedően.
Mindannyian nővéremre néztünk, aki mindig a
figyelem középpontjában állt. Rövid, fehér ingében lábait
a vízbe lógatva a kis tó szélén ült. Ranofer, a helyi orvos
fia egy szép csokor fehér liliomot hozott neki. Valójában
az én nevelőm volt, az orvoslás és gyógynövények
titkaira kellett megtanítania, mégis több időt töltött azzal,
hogy a nővéremet figyelte.
– Nefertiti elbűvöli az embereket – folytatta apám. –
Akiket pedig nem, azokat az eszével győzi meg. Mi
szüksége arra, hogy ismerje a gyógynövényeket, mikor
népünk vezetője akar lenni?
Anyám összevonta a szemöldökét. – Már ha a királyné
beleegyezik – mondta.
– A királyné a testvérem – vonta meg apám a vállát. –
Elfogadja Nefertitit főfeleségnek.
Bár hangja magabiztosan csengett, tekintetében
aggodalmat véltem felfedezni. Egy koronaherceg, aki
tiszteletlenül viselkedett bátyja temetésén, aki képtelen
uralkodni az indulatain? Vajon milyen fáraó válhat
belőle? És milyen férj?
27
NEFERTITI
Mikor Nefertiti észrevette, hogy mindhárman őt

figyeljük, intett az ujjával, hogy menjek oda hozzá.
Lassan odasétáltam a tóhoz, ahol hangosan nevettek
Ranoferrel.
– Jó napot, Mutnedzsmet – köszönt a nevelőm. Mikor
rám mosolygott, egy pillanatra elfelejtettem, mit akartam
mondani neki.
– Ma kipróbáltam az aloét – szólaltam meg végül
sután. – Meggyógyította a szolgálónk égési sebeit.
– Valóban? – ült fel Ranofer. – És még mit csinált?
– Mikor összekevertem levendulával, lelohasztotta a
duzzanatot.
Ranofer szélesen elmosolyodott. – Tudása még az
enyémnél is nagyobb, kisasszony!
Büszke voltam magamra, hogy mertem kísérletezni, és
nem csak azt csináltam meg, amit mondott. –
Legközelebb azt hiszem, kipróbálom...
– Nem beszélgethetnénk valami érdekesebbről? –
szakított félbe Nefertiti kényelmesen hátradőlve. – Mit
mondott apánk?
– Mármint az előbb? – kérdeztem vissza. Képtelen
voltam hazudni, és ezt Nefertiti nagyon is jól tudta.
– Igen. Mikor ott álltatok hárman és engem
figyeltetek.
Éreztem, hogy elvörösödöm. – A jövődről beszélt.
Ahogy felült, fekete haja vége az állát simogatta. – És
még miről?
Némán néztem rá azon gondolkodva, vajon
elmondhatok-e neki mindent. Ő pedig csak nézett rám
várakozóan. – Arról, hogy a királyné talán idelátogat –
mondtam végül.
28
Ranofer arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a

mosoly. – De ha idejön – mondta –, akkor önök
elmennek Akhmimból.
Nefertiti csúnya pillantást vetett rám Ranofer feje
felett. – Ne aggódj! – mondta könnyedén. – Úgysem lesz
belőle semmi.
Egy pillanatig mélyen egymás szemébe néztek, majd
Ranofer kézen fogta a nővéremet, és felkeltek a tó mellől.
– Hova mentek? – kiáltottam utánuk, de Nefertiti nem
válaszolt. – És mi lesz a leckékkel?
– Majd később folytatjuk a tanulást – fordult hátra
mosolyogva Ranofer. Tudtam, hogy a nővéremen kívül
semmi és senki más nem létezik számára.
Hamarosan megérkezett a hír, hogy a királyné

meglátogat bennünket Akhmimban. Nefertiti ezért
imádkozott titokban a családi szentélyben, ahol legjobb
mézborunkkal teli edényeket helyezett Ámon lábai elé, és
mindenféle vad dolgot ígért, ha az isten városunkba küldi
a királynét. Most, hogy Ámon teljesítette a kérését,
Nefertiti elviselhetetlenül izgatott volt. Anyám pedig,
míg ő tollászkodott, a szolgálókat és rabszolgákat
utasítgatva le-föl szaladgált a házban.
– Mutni, gondoskodj róla, hogy a törölközők tiszták
legyenek! Nefertiti, a tálakat! Ellenőrizd, hogy a szolgák
mindet elmosták-e! Mindet!
Szolgálóink kiporolták a bojtos falikárpitokat, míg
anyám gondoskodott róla, hogy a fogadóteremben a
legszebb székeinket rakják ki, hiszen oda fog először
belépni a királyné. Tije királyné apánk testvére volt; a
szigorú asszony nem tűrhette, ha egy házban nincs rend
29
NEFERTITI
és tisztaság. A konyha is csillogott-villogott, pedig

tudtuk, hogy a királyné még a közelébe sem fog menni, a
lótuszvirágokkal borított tóba pedig aranyhalakat
engedtek a szolgák. Még Nefertiti is dolgozott
valamennyit – nem csak úgy tett, hanem tényleg
felügyelte az edények elmosását. Hat nap múlva
Karnakban megkoronázzák az ifjabb Amenhotepet, és
attól kezdve társuralkodó lesz apja mellett. A királyné
már hat éve nem járt nálunk Akhmimban, és most is csak
azért látogatott meg bennünket, mert fiának főfeleséget
kellett választania.
– Mutni, menj, segíts felöltözni a nővérednek! – szólt
rám anyám.
A szobánkba lépve a tükör előtt találtam Nefertitit.
Hátrahúzta arcából sötét haját, én pedig tudtam, hogy
már látja is a fején Egyiptom koronáját.
– Igen – suttogta. – Egyiptom még sosem látott nálam
nagyobb királynét.
– Egyetlen királyné sem lehet nagyobb, mint
nagynénénk.
Nefertiti hirtelen megfordult. Nem tetszett neki, hogy
rajtakaptam. – Ott volt Hatsepszut – mondta. – És
nagynénénk nem is viseli a kettős koronát.
– Azt csak a fáraó viselheti – tiltakoztam.
– Tehát parancsol a hadseregnek és más országok
vezetőivel találkozik, de mit kap érte cserébe? Semmit. A
férje aratja le a babérokat. Ha királyné leszek,
gondoskodom róla, hogy a nevem fennmaradjon az
örökkévalóságig!
Tudtam, hogy nem érdemes vitatkozni vele, úgyhogy
inkább összekevertem a kis tálban a szenet, és figyeltem,
ahogy kifesti vele a szemét. Mikor körbe kihúzta vele a
30
szemét, és a szemöldökére is tett belőle, sokkal

idősebbnek nézett ki tizenöt évesnél.
– Tényleg hiszel benne, hogy főfeleség leszel? –
kérdeztem.
– Szerinted nagynénénk minek örülne jobban? Ha egy
közember lánya szülne örököst Egyiptomnak, vagy ha én,
az unokahúga?
Én közember lánya voltam, de nem rám célzott, mikor
lenézően fintorogva ezt mondta, hanem Panaheszi vezír
lányára, Kiára, akinek „csak” nemesasszony volt az
anyja, míg Nefertiti egy királyné unokája volt.
– Megkeresnéd a vászonruhámat és az aranyövemet? –
kérdezte.
Összevontam a szemöldökömet. – Attól, hogy
hamarosan férjhez mész, még nem vagyok a rabszolgád.
– Kérlek szépen, Mutni! – mosolygott rám Nefertiti. –
Tudod, hogy nélküled nem tudom végigcsinálni. – A
tükörben figyelte, ahogy a fiókokat átkutatva keresem a
köpenyét, amelyet csak ünnepeken viselt. – Azt,
amelyiken az ónix van, ne a türkizköveset! – rázta meg a
fejét, mikor kivettem az övet.
– Nem hívnál ide inkább egy szolgálót? – csattantam
fel.
Úgy tett, mintha nem is hallott volna meg, majd
kinyújtotta a kezét az övért. Nekem személy szerint
jobban tetszett a türkizes, de nem vitatkoztam vele.
Kopogást hallottunk, majd a következő pillanatban
megjelent anyám szolgálója.
– Asszonyom azt üzeni, hogy siessenek! – mondta
izgatottan. – Már látni a karavánt.
31
NEFERTITI
Nefertiti csillogó szemekkel nézett rám. – Mutni,

gondolj csak bele! Hamarosan Egyiptom királynéjának a
húga leszel!
– Mármint ha elnyered a tetszését – mondtam
közömbösen.
– Persze hogy tetszem majd neki! – Mosolyogva nézte
dús haját a tükörben. – Elbűvölő és nagyon kedves
leszek, és gondold csak el, mi mindent fogunk csinálni,
ha már a palotában élünk!
– Itt is rengeteg mindent csinálunk – tiltakoztam. – Mi
bajod van Akhmimmal?
Nefertiti kezébe vette a fésűt és rendbe szedte a haját.
– Nem akarod látni Karnakot és Memphist, és
megismerni, milyen az élet a palotában?
– Apánk tudja, milyen ott az élet. Azt mondja,
fárasztó, mindenki csak a politikáról beszél.
– Nos, ez apánk véleménye. De mégis minden nap ott
lehet a palotában! Nekünk meg mi jut? Itt ülünk és
várunk, hogy egy herceg meghaljon, mert akkor esetleg
lehetőségünk nyílik megismerni a világot.
Elborzadva hallgattam őt. – Nefertiti!
Ám ő cseppet sem szégyellte magát, sőt hangosan
felnevetett. Akkor megjelent az ajtóban anyám. A
legszebb ékszereit vette fel, csuklóján pedig új
karperecek csilingeltek.
– Készen vagytok? – kérdezte.
Nefertiti felállt. Ruhája könnyű, áttetsző volt;
irigykedve néztem, milyen tökéletesen simul rá a
combjára és emeli ki karcsú derekát.
– Várj! – emelte fel anyám a kezét. – A nyaklánc még
hiányzik. Mutni, hozd ide az aranygallért!
– A te gallérodat? – kérdeztem döbbenten.
32
– Persze hogy azt! Siess már, lányom! Az őr majd

beenged a kincstárba.
Nem értettem, anyám hogy engedheti meg, hogy
Nefertiti viselje azt a gallért, amelyet apám ajándékozott
neki esküvőjük napján. Alábecsültem nagynéném
látogatásának jelentőségét. A ház végében lévő
kincstárhoz siettem. Az őr mosolyogva nézett fel rám –
egy fejjel magasabb voltam nála. Elvörösödtem.
– Anyám szeretné, ha Nefertiti viselné a gallérját –
mondtam.
– Az aranygallért?
– Talán más gallér is van itt?
Az őr még magasabbra emelte az állát. – Biztos,
valami nagyon jeles alkalomból – mondta mindentudóan.
– Hallottam, hogy ma érkezik a királyné.
A csípőmre tettem a kezem, hogy lássa, türelmetlenül
várok.
– Jól van, jól van – mondta. Lement a ház alatt lévő
kamrába, és végre felhozta az ékszert, amelyet anyám
egy nap majd nekem akart adni. – Tehát a nővére férjhez
megy.
Kinyújtottam felé a kezem. – A gallért!
– Jó királyné lesz – mondta az őr.
– Mindenki így gondolja.
A tolakodó vén szamár úgy mosolygott, mint aki
tudja, mit gondolok minderről, de végül ideadta a gallért.
Visszarohantam vele a szobánkba, és olyan büszkén
emeltem a magasba az ékszert, mintha egy versenyen
nyertem volna. Nefertiti anyámra nézett.
– Komolyan gondoltad, hogy viselhetem? – kérdezte.
Szemei legalább úgy csillogtak, mint a gallér.
33
NEFERTITI
Anyám bólintott. Nefertiti nyaka köré csatolta az

ékszert, majd mindketten hátrébb léptünk. Az arany
lótuszformában terült el a nyakán, különböző hosszúságú
függői két formás melle között nyugodtak. Örültem, hogy
Nefertiti két évvel idősebb nálam. Ha nekem kellett volna
elsőnek férjhez mennem, egyetlen férfi sem vett volna el
szívesen, hiszen mindegyik a nővérem után sóvárgott.
– Most már készen állsz – mondta anyám. Nefertitivel
követtük a fogadóterembe, ahol már várt ránk a királyné.
Hallottuk, ahogy halk, de határozott, tekintélyt
parancsoló hangon apánkkal beszélget.
– Csak akkor gyertek be, amikor szólítunk benneteket!
– mondta anyám. Az asztalon ajándékokat találtok a
kincstárunkból. Hozzátok be őket, mikor bejöttök! A
nagyobbat hozd te, Nefertiti!
Ezzel eltűnt a teremben, mi pedig vártuk, hogy
behívjanak.
Nefertiti izgatottan sétált le-föl. – Miért ne esne rám a
választása? – kérdezte. A testvére lánya vagyok, apánk
pedig nagyon magas rangú.
– Persze hogy téged fog választani! – nyugtatgattam.
– De remélem, hogy főfeleségnek választ. Mert én
nem érem ám be kevesebbel, Mutni! Nem leszek valami
sokadrangú feleségecske, akit a fáraó a palota egyik hátsó
lakosztályába száműz, és csak minden második
évszakban látogat meg! Előbb mennék nőül egy vezír
fiához!
– Téged akar majd fia első feleségének.
– Persze, végül úgy is Amenhotep dönt. – Abbahagyta
a járkálást, én meg csak akkor jöttem rá, hogy magához
beszél. – Ő fog választani. Elvégre neki kell, hogy fiút
szüljek, nem a királynénak.
34
Én nem mertem volna ilyen hangon beszélni.

– De ha ma nem sikerül elbűvölnöm az anyját, sosem
találkozunk a herceggel.
– Hidd el, tetszeni fogsz neki.
Nefertiti rám nézett, mintha csak akkor vette volna
észre, hogy ott vagyok. – Biztos vagy benne?
– Persze. – Leültem apám ébenfa székére, és
odahívtam az egyik macskánkat. – De honnan tudod,
hogy szeretni fogod a herceget?
Nefertiti felháborodott pillantást vetett rám. – Hát
onnan, hogy egy nap ő lesz Egyiptom fáraója – mondta. –
És már nagyon elegem van Akhmimból.
Ranoferre gondoltam, arra, hogy milyen jóképű,
amikor mosolyog. Vajon belőle is elege van
Nefertitinek?
Ám akkor anyám szolgálója kijött a fogadóteremből.
A macska ijedten ugrott le az ölemből.
– Bemehetünk? – kérdezte idegesen Nefertiti.
– Igen, kisasszony.
Nővérem rám nézett. Egészen kipirosodott az
izgatottságtól. – Mögöttem gyere, Mutni! – utasított. –
Engem kell először megpillantania. Muszáj elbűvölnöm!
A kincsekkel a kezünkben beléptünk a fogadóterembe,
amely sokkal nagyobbnak tűnt, mint emlékeimben. A
falakat díszítő, ingoványokat ábrázoló festmények és a
kék folyót ábrázoló csempék a padlón csillogóbbak
voltak, mint mikor utoljára láttam őket. A szolgálók jó
munkát végeztek, még az anyám feje fölött lévő
faliszőnyeget is kitisztították. A királyné ugyanolyan
volt, mint amikor utoljára találkoztunk a kriptában.
Szigorú arcát núbiai paróka keretezte. Ha Nefertiti
királyné lesz, ő is ilyen parókát fog viselni, gondoltam.
35
NEFERTITI
Lassan lépkedtünk az emelvény felé, ahol nagynéném

egy nagy, tollakkal kitömött párnán ült a ház
legszélesebb székében. Az ölében pihenő fekete
macskának a nyakában lápiszokkal kirakott aranynyakörv
csillogott.
A királyné hírnöke előrelépett, és hangosan így szólt:
– Felség, az unokahúga, Nefertiti kisasszony!
Nővérem kinyújtotta a kezét, a királyné szolgája pedig
elvette tőle az aranyozott tálat. Nagynénénk megpaskolta
a balján lévő üresen álló széket, jelezve, hogy Nefertiti
helyet foglalhat mellette. Ahogy nővérem elindult az
emelvény felé, nagynéném tekintete az arcára vándorolt.
Még őt is elbűvölte a szépsége.
– Felség, az unokahúga, Mutnedzsmet kisasszony!
Nevemet hallva én is előreléptem, nagynéném pedig
pislogva nézett rám. Mosolyogva nyújtottam felé a türkiz
dobozt, mintegy kimutatva megértésemet, hogy Nefertiti
mellett engem először észre sem vett.
– Magasra nőttél – jegyezte meg.
– Igen, de sajnos nem vagyok olyan kecses, mint
nővérem.
Anyám elégedetten bólintott. Arra a témára tereltem a
beszélgetést, ami miatt a királyné Akhmimba jött;
mindannyian Nefertiti felé fordultunk, aki igyekezett nem
mutatni, mennyire izgatott.
– Gyönyörű lány, Ay – mondta nagynéném. – De
inkább az édesanyjára hasonlít, semmint rád.
Apám felnevetett. – És tehetséges is. Énekelni és
táncolni is tud.
– De vajon okos is?
36
– Természetesen! És erős. – Apám jelentőségteljesen

halkabban folytatta. – Képes lesz kordában tartani leendő
férje szenvedélyét és irányítani őt.
Nagynéném elgondolkodva nézte Nefertitit, mint aki
nem biztos benne, hogy nővérem valóban képes lesz arra,
amit elvárnak tőle.
– De ha nőül megy hozzá, neki kell lennie az első
feleségnek – tette hozzá apám. – Akkor elterelheti a
figyelmét Atonról, visszavezetheti Ámonhoz és elérheti,
hogy Egyiptomban béke uralkodjon.
– És te mit gondolsz minderről? – fordult a királyné
Nefertitihez.
– Megteszem, amit elvárnak tőlem, felség – válaszolta
a nővérem. – Szórakoztatom a herceget és gyermekeket
szülök neki. És hűen szolgálom Ámont. – Mikor
találkozott a tekintetünk, lehajtottam a fejem, nehogy
látsszon, ahogy elmosolyodok.
– Ámont – ismételte meg elgondolkodva a királyné. –
Bárcsak a fiamnak is ennyi esze lenne!
– Két lányom közül ő az erősebb akaratú – mondta
apám. – Ha valaki befolyással lehet a hercegre, hát az ő.
– Kia ellenben gyenge – folytatta a gondolatmenetet a
királyné. – Ő nem megfelelő erre a feladatra. Fiam őt
szerette volna főfeleségnek, de nem egyeztem bele.
– Amint megpillantja Nefertitit, azonnal elfelejti Kiát.
– Kia apja vezír – figyelmeztette apámat a királyné. –
Nem fog tetszeni neki, hogy a te lányodra esett a
választásom.
Apám megrántotta a vállát. – Mégis mire számít?
Hiszen egy család vagyunk.
A királyné egy pillanatig habozott, de végül felállva
így szólt: – Akkor mindent megbeszéltünk.
37
NEFERTITI
Hallottam, ahogy Nefertiti megkönnyebbülten

felsóhajt. Kis termetű, ám mindenkinél határozottabb
nagynéném lelépett az emelvényről. – Remélem, lányod
beváltja a hozzá fűzött reményeinket – mondta
búcsúzóul. – Mert Egyiptom jövője forog kockán.
Három napon keresztül a szolgálók szobáról szobára

szaladgálva csomagolták a ruháinkat és ékszereinket.
Mindenfelé félig megpakolt ládák álltak, körülöttük
üvegek és edények, amelyek mind arra vártak, hogy
becsomagolják őket. Apám szemmel láthatóan élvezte,
hogy felügyelheti a készülődést. Az, hogy Nefertiti
férjhez megy a herceghez, azt jelentette, hogy
mindannyian Thébába költözünk a Maikata palotába, és
így minden nap láthat bennünket.
– Mutni, menj az útból! – szólt rám anyám. – Találj
magadnak valami feladatot!
– Nefertiti van útban, nem én! – mondtam pimaszul.
Nővérem a szoba túlsó végében ruhákat próbálgatott.
– Nefertiti! – csattant fel anyám. – Maikatában lesz
elég időd a tükör előtt ácsorogni!
Nővérem hangosan felsóhajtott, majd felemelt néhány
köpenyt és belerakta őket az egyik ládába. Anyám
megrázta a fejét, mire Nefertiti elindult, hogy felügyelje a
szolgákat. Hallottuk, ahogy az udvaron rászól az egyik
rabszolgára, hogy óvatosabban fogjon meg valamit, mert
a ládái több pénzt érnek, mint amennyit érte fizettünk.
Anyámra néztem, aki megint csak felsóhajtott. Alig
akartuk elhinni, hogy nővérem hamarosan királyné lesz.
Tisztában voltunk vele, hogy ez mindent megváltoztat.
38
Elköltözünk Akhmimból. A villánkat mindenképp

meg akartuk tartani, de nem tudhattuk, hogy
visszatérünk-e még ide.
– Gondolod, hogy látjuk még a házunkat? – kérdeztem
anyámtól.
Anyám kihúzta magát. Láttam, hogy a lótuszokkal teli
tavacskára néz – amely körül oly sokat játszottunk
kisgyermekkorunkban –, majd az Ámonnak állított
családi szentélyre.
– Remélem – válaszolta elgondolkodva. – Hiszen ez
az otthonunk.
– De most Théba lesz az otthonunk.
– Igen – sóhajtott egy nagyot anyám. – Apád ezt
akarja. És a nővéred is.
– És te?
Anyám a szoba felé fordult, melyben oly sok boldog
pillanatot töltöttek apámmal. Nagyon hiányoztak
egymásnak, mikor apám a palotában volt. Most viszont
közel lehetünk hozzá, még ha le is foglalják az
államügyek.
– A férjem mellett szeretnék lenni – mondta anyám –,
és szeretném, ha a gyermekeim a lehető legtöbb
lehetőséget megkapnák, amelyet az élet kínál. –
Mindketten Nefertitire pillantottunk, aki még mindig az
udvaron utasítgatta a szolgákat. – Egyiptom királynéja
lesz! – folytatta anyám még mindig hitetlenkedve. – A mi
Nefertitink! Hiszen még csak tizenöt éves.
– És én? – kérdeztem.
Anyám elmosolyodott. – Te pedig hamarosan
elmondhatod magadról, hogy a fáraó főfeleségének vagy
a húga. Ez sem kis dolog!
– De ki venne el nőül?
39
NEFERTITI
– Drágám, hiszen még csak tizenhárom éves vagy! –

mondta mosolyogva, ám a következő pillanatban
elkomorodott. Tawaret istennő mindössze velem
ajándékozta meg, és ha egyszer férjhez megyek, nem
marad több gyermeke. Már sajnáltam, hogy felhoztam ezt
a témát.
– Talán nem is megyek férjhez – mondtam gyorsan. –
Lehet, hogy papnő leszek.
Anyám bólintott, de láttam az arcán, hogy arra gondol,
elérkezik az idő, mikor egyedül marad.
40
MÁSODIK FEJEZET
THÉBA
Pharmuthi hónap tizenkilencedik napja
N éhány nappal nagynéném látogatása után a bárkánk

készen állt, hogy átszállítson bennünket Thébába.
Míg a nap templomaink fölé emelkedett, én kis
gyógynövényes kertemben álldogáltam; leszakítottam
egy mirhalevelet, és az orromhoz emeltem. Nagyon fog
hiányozni Akhmim, gondoltam.
– Ne szomorkodj már! – hallottam a hátam mögül
nővérem hangját. – A palotának rengeteg kertje van.
– Honnan tudod? – kérdeztem a növényeimre nézve.
Nagyon szerettem a búzavirágjaimat, mandragóráimat,
mákjaimat és a kis gránátalmafát, amelyet Ranoferrel
együtt ültettünk.
– Nos, a fáraó főfeleségének a húga leszel. Ha
nincsenek kertek a palotában, majd én építtetek neked
néhányat! – Hangosan felnevettünk. Nefertiti belém
karolt. – És ki tudja? Lehet, hogy még egy templomot is
építtetek neked, és akkor te leszel a kertjeid istennője.
41
NEFERTITI
– Nefertiti, ne mondj ilyeneket!

– Miért ne? Két nap múlva nőül megyek egy istenhez,
így istennő leszek. Te pedig az istennő húga. Így te sem
leszel többé halandó – viccelt. Valamiért nem tudtam
nevetni rajta.
Családunk túl közel volt a fáraókhoz ahhoz, hogy
higgyen abban, amiben a köznép, azaz hogy a fáraók
istenek. Apám egyszer éjszaka mesélt arról, hogy a
köznéppel azért hitetik ezt el, hogy ne merjen
szembeszállni az uralkodóval. Attól féltem, hogy
legközelebb azt állítja majd, hogy Ámon-Ré valójában
nem is létezik, de ezt szerencsére sosem mondta. Vannak
dolgok, amelyeket az ember fél megkérdőjelezni.
Bár Nefertiti sok mindent ígért nekem, szomorú
voltam, hogy el kell hagynunk Akhmimot és a kis
kertemet. Annyi gyógynövényt vittem magammal,
amennyit csak tudtam – kis edényekbe raktam őket, és
megkértem a szolgálókat, hogy a többire, amelyek ott
maradnak, nagyon vigyázzanak. Megígérték, hogy
gondoskodnak róluk, én mégsem hittem, hogy tényleg
oda fognak figyelni a jujubára, vagy hogy olyan gyakran
fogják locsolni a mandragórát, amilyen gyakran azt
igényli.
A Thébába vezető út nem volt hosszú. Bárkánk
átvágott a nádasokon, majd a Nílus iszapos vizén elindult
délre, a fáraók városa felé. A hajóorr felé néztem – apám
rámosolygott Nefertitire, mire nővérem, aki egy ponyva
alatt ült, ásítva visszamosolygott rá. Mikor észrevette,
hogy őket nézem, odaintett magához.
– A napfényben olyan a szemed, mint egy macskának
– mondta. – Smaragdzöld.
– Mint anyámnak – feleltem.
42
Pharmuti hónap tizenkilencedik napja
– Igen – bólintott apám. De nem azért hívtak oda,

hogy a szemem színéről beszélgessünk. – Mutnedzsmet,
nővérednek szüksége lesz rád az elkövetkezendő
napokban. Veszélyes időket élünk. Ahányszor új fáraó
foglalja el a trónt, országunkban bizonytalanná válik a
helyzet. Most különösen így lesz. Nővéred első
udvarhölgye leszel, de nagyon óvatosnak kell lenned,
hogy mit teszel és mondasz. Tudom, hogy őszinte lány
vagy. – Ezeknél a szavaknál apám elmosolyodott. – Néha
már az ostobaságig őszinte. Ám az udvarban nincs helye
az őszinteségnek. Vigyáznod kell, ha Amenhotep
közelében vagy. – Kinézett a part felé. A halászok hálói
kint lógtak. A napnak ebben a szakában senki sem
dolgozott. – És Nefertitire is vigyáznod kell.
Értetlenül néztem apámra. – De hogyan?
– Úgy, hogy tanácsokat adsz neki. Türelmes vagy és
jól bánsz az emberekkel.
Elpirultam. Még sosem hallottam tőle ilyen dicsérő
szavakat.
– Nefertiti forrófejű – folytatta apám. – Félek, hogy...
– De nem fejezte be a mondatot, csak megrázta a fejét.
– De nagynénénknek azt mondtad, Nefertiti képes lesz
majd irányítani a herceget. Egyáltalán, miért kell őt
irányítani?
– Mert ő is forrófejű. És ambiciózus.
– És az ambiciózusság nem jó tulajdonság?
– Ez a fajta nem. – Gyengéden kezébe vette a kezem.
– Majd meglátod. Csak tartsd nyitva a szemed, kis
macskám! És ha veszélyt érzel, hozzám gyere először. –
Apám tudta, mi jár az agyamban. Elmosolyodott. – Ne
nézz ilyen aggodalmasan! Hidd el, nem lesz olyan rossz,
mint gondolod. Elvégre alacsony árat fizetünk azért,
43
NEFERTITI
hogy a miénk legyen Egyiptom koronája. – Újra a part

felé fordult. – Hamarosan megérkezünk.
A hajó orra felett elnézve láttam, hogy minél közelebb
érünk a palotához, annál több hajó ring a vízen – mind
hosszú bárka, háromszög alakú vitorlákkal, akárcsak a
miénk. A nők odaszaladtak a hajók korlátaihoz és
kíváncsian néztek bennünket, hogy kik vagyunk. Az
árbocon lobogó arany zászlók elárulták, hogy apám a
fáraó fővezíre, és hogy Egyiptom leendő királynéja
utazik a bárkában. Nefertiti, aki időközben eltűnt a
kabinjában, most egy másik vászonruhában jelent meg. A
nyakában viselt gyönyörű, értékes ékszereken, melyeket
nagynénénktől kapott, vakítóan csillant meg a nap fénye.
Odalépett mellém és élvezte, hogy a vízpermet hűsíti a
bőrét.
– Hatalmas Ozirisz! – mutattam előre. – Nézd!
A parton ötven katona és legalább kétszáz szolga várta
érkezésünket.
Elsőnek apám lépett ki a partra, őt anyám követte,
majd Nefertiti és végül én. Családunkban ez volt a
fontossági sorrend. Kíváncsi voltam, vajon meg fog-e
változni, miután nővérem férjhez megy.
– Nézd a hordszékeket! – kiáltottam elámulva.
Aranyból voltak, az aljukon lévő ébenfa rudakat pedig
lazuritok ékesítették.
– Biztos a fáraóé – mondta Nefertiti. Őt is lenyűgözte,
amit látott.
Külön, elfüggönyözött hordszékekbe ültünk, majd a
rabszolgák felemeltek bennünket. Elhúztam a függönyt,
hogy életemben másodszor lássam Thébát. A város
gyönyörűen csillogott a lemenő nap fényében.
Csodálkoztam, hogy Nefertiti hogy képes hátradőlve,
44
nyugodtan ülni a hordszékében, mikor még sosem látta

Thébát. Láttam az árnyékát, ahogy büszkén, egyenes
derékkal ül hintójában, miközben alig bírja visszafogni
magát, hogy ki ne hajoljon. Tucatnyi furulyás kísért
bennünket, és az emberek kíváncsian kijöttek a házaik
elé. Azt kívántam, bárcsak egy hordszékben ülnék
anyámmal, és együtt néznénk az összegyűlt tömeget
szórakoztató akrobatákat és zenészeket. Elhaladtunk a
hatalmas Amenhotep temploma előtt – két óriási szobor
állt előtte, amelyek istenként ábrázolták a fáraót. Aztán
egyszer csak egy csillogó vizű tavat pillantottam meg a
sivatagban. Majdnem kiestem a hordszékből. Félhold
alakú, ember építette tó volt, és körbevette a palotát. Kis
csónakok ringtak a vízen, ott, ahol normális körülmények
között homoknak és pálmáknak kellett volna lenniük.
Eszembe jutott, hogy Amenhotep Tije királyné iránt
érzett szerelme jeléül építtette a tavat, amelynek egész
Egyiptomban nem akadt párja. Úgy csillogott, mintha
folyékony lazurit és ezüst lett volna.
Ahogy a palotához közeledtünk, a tömeg jobban
széthúzódott. Gyorsan hátradőltem a párnámon és
visszaengedtem a függönyt. Nem akartam, hogy az
emberek úgy gondolják, egy falusi kislány vagyok, aki
még sosem hagyta el Akhmimot. Ám még úgy is, hogy a
hordszék el volt függönyözve, tudtam, mikor érkeztünk
meg a palotához. Az utat itt már fák szegélyezték, és ki
tudtam venni a kis kápolnák, a tisztségviselők palotáinak,
a boltok és a szolgák kis lakóházainak körvonalait.
Éreztem, hogy a hintóhordozók lépcsőn visznek fel, majd
letesznek a tetején. Mikor elhúztuk a függönyt, láttuk az
előttünk elterülő várost: a félhold alakú tavat, a sárból és
45
NEFERTITI
kőből épült házakat, a piacokat, termőföldeket és

mögöttük a Nílust.
Apám leporolta a ruháját, majd így szólt a szolgákhoz:
– Vezessetek egyenesen a lakosztályainkba! Miután
megfürödtünk és átöltöztünk, felkeressük a fáraót.
A szolgák tiszteletük jeléül mélyen meghajoltak;
láttam anyámon, milyen büszke rá, hogy férje ilyen nagy
hatalommal bír Thébában. Akhmimban egyszerűen az
apánk volt, egy férfi, aki szeretett a kis tavacska mellett
olvasni és Ámon temploma mellől nézte, ahogy lemegy a
nap. Ám a palotában ő volt Ay fővezír, Egyiptom egyik
legnagyobb tiszteletnek örvendő férfiúja.
Egy fiatal férfiszolga jelent meg – vékony, törékeny
testalkatú, akár egy lány, szoknyáját pedig aranycsík
szegélyezte. Csak a fáraó szolgáinak ruháit díszítette
arany.
– Én kísérem el önöket a szobáikba – mondta és
elindult előttünk. – A tiszteletre méltó Ay vezírt és
feleségét a fáraó lakosztályaitól balra lévő szárnyban
szállásoljuk el. A fáraó lakosztályaitól jobbra lakik a
herceg, Nefertiti és Mutnedzsmet kisasszonyok az ő
lakosztálya után következő szobákban fognak lakni.
Mögöttünk megérkeztek a szolgák, akiknek a
szobáinkba kellett vinniük a ládáinkat. A palota füles
kereszt alakban épült. Középen volt a fáraó lakosztálya,
körülötte pedig különböző udvarokban a vezírek laktak
családjaikkal. Ahogy keresztülhaladtunk ezeken a nyílt
tereken, az asszonyok és gyermekek abbahagyták, amivel
éppen foglalatoskodtak, hogy egy pillantást vethessenek
ránk. Hát ilyen lesz az életünk, gondoltam. Mindig
figyelni fognak bennünket.
46
A szolga több, csillogó csempékkel burkolt udvaron

vezetett át bennünket, majd egyszer csak megállt. – Ez
lesz Ay vezír lakosztálya – mondta szertartásosan. Ahogy
kitárta az ajtót, láttam, hogy a hatalmas terem minden
falfülkéjében gránitszobrok állnak. Világos, fényűző
szoba volt, nádból fonott kosarakkal és elefántcsont
lábakon álló faasztalokkal.
– Mutasd meg lányaimnak a szobáikat – utasította a
szolgát apám –, aztán vacsoraidőben kísérd át őket a
nagyterembe!
– Mutni, ma nagyon szépen öltözz fel! –
figyelmeztetett anyánk megalázó helyzetbe hozva a
szolgák előtt. – Nefertiti, a herceg is ott lesz.
– Kiával? – kérdezte nővérem.
– Igen – válaszolta apám. – Már intézkedtünk, hogy
vigyenek a szobádba ruhákat és ékszereket.
Naplementéig van időd elkészülni. Majd Mutni segít. –
Apám rám nézett, én pedig engedelmesen bólintottam. –
És szolgálólányaitok is lesznek. Az egész palotában ők a
leggyakorlottabbak.
– Miben? – kérdeztem butácskán. Akhmimban sosem
voltak saját szolgálólányaink.
– Hát a szem- és testfestésben – válaszolta türelmesen
apám.
A szobánkban valódi ágy fogadott bennünket. Nem

szalmazsák volt, mint otthon, Akhmimban, hanem egy
hatalmas, foragásokkal díszített ébenfa dobogó, rajta
vászontakarókkal. Alatta. a padlóba süllyesztve egy
parázstartó állt a hidegebb téli napokra, mikor meleg sört
iszogat az ember és nyakig húzza a nehéz takarót. Egy
47
NEFERTITI
külön szobában, amely csak arra szolgált, hogy ott

öltözhessünk át, egy mészkővécé állt. Mikor felemeltem
a fedelét; Nefertiti szörnyülködve nézett hátra a válla
fölött. A szolga, aki a szobába kísért bennünket, jót
mulatott megdöbbenésemen. A fedő alatt egy
rozmaringvízzel teli kerámiatál állt. Még sosem láttunk
ilyen vécét. Ez a szoba olyan, amilyet Egyiptom
hercegnéje megérdemel, magyarázta a szolga. Míg
férjhez nem megy a herceghez, egy ágyban fogunk
aludni, de az esküvő után Nefertiti kiválasztja majd a
saját ágyát.
Mindenhol a bőség és végtelen élet jeleit láttuk. A
virágformájúra faragott faoszlopok kék, zöld, sárga és
piros színekben pompáztak. Kócsagok és íbiszek
repkedtek a falakon – a mesterek, akik megfestették őket,
remekül értettek a munkájukhoz. Még a csempézett padló
is életre kelt: a lótusztavat ábrázoló mozaik olyan élethű
volt, hogy úgy éreztük, istenek vagyunk, akik tudnak
vízen járni. A szolgáló időközben eltűnt. Nefertiti
egyszer csak felkiáltott: – Gyere, ezt muszáj látnod! –
Megérintette a tükröt, amely előtt állt. Az üveglap
magasabb volt, mint mi ketten együttvéve. Lenyűgözve
néztük magunkat a tükörben. Az alacsony, világos bőrű
Nefertiti és én, magas, sötét bőrű húga. Nefertiti
mosolyogva szemlélte tükörképét. – Így fogunk kinézni
az idők végezetéig – suttogta. – Fiatalok és gyönyörűek
maradunk.
Fiatalok, az biztos, gondoltam magamban. Legalábbis
én. De hogy gyönyörű?
– Ma csodásan szépnek kell lennem! – mondta
hirtelen megfordulva. – Minden tekintetben túl kell
tennem Kián! Tudod, Mutni, a főfeleség csak egy cím,
48
nem több. És ha nem bűvölöm el, Amenhotep nyugodtan

elküldhet valamelyik háremébe.
– Apánk ezt sosem engedné! Nyugodj meg, mindig
lesz saját szobád a palotában.
– Palota vagy hárem – legyintett Nefertiti –, mi a
különbség? Ha ma este nem bűvölöm el, csak rangban
leszek első feleség. Egy kis szobában tengetem majd
napjaimat, és sosem tudom meg, milyen egy birodalmat
irányítani.
Ijesztő volt hallani, hogy ilyen dolgokról beszél.
Sokkal jobban szerettem, mikor vad magabiztossággal
lelkesedett valamiért, mint amikor hideg fejjel beszélt
arról, hogy mi lesz, ha nem sikerül beváltania a hozzá
fűzött reményeket. Akkor egyszer csak észrevettem,
hogy valami megmozdul mögöttünk. Megdermedtem.
Két nő lépett be a szobába. Nefertiti hirtelen megfordult,
mire az egyik közelebb lépett hozzánk. A legújabb divat
szerint volt felöltözve – gyöngyökkel díszített szandált
viselt és apró aranyfülbevalókat. Mikor elmosolyodott,
két kis gödröcske jelent meg az arcán.
– Azt az utasítást kaptuk, hogy kísérjük önöket a
fürdőbe – mondta, majd vászontörölközőket és puha
fürdőköpenyeket nyújtott át nekünk. Nem sokkal, de
idősebb volt Nefertitinél.
– Ipunak hívnak. – Érdeklődve végignézett rajtunk:
nem kerülhette el a figyelmét, hogy milyen kócos
vagyok, mint ahogy az sem, hogy nővérem mennyivel
szebb és karcsúbb nálam. – Ő pedig Merit – mondta a
mellette álló lányra mutatva.
Merit elmosolyodott, én pedig azt gondoltam,
mennyivel gőgösebb, mint Ipu. Ennek ellenére egészen
mélyen hajolt meg. Ő is közelebb lépett hozzánk, majd
49
NEFERTITI
karperecekkel ékesített kezével az udvar felé intett. – A

fürdők arra vannak – mondta.
Ahogy eszembe jutottak a hideg rézkádak, melyekben
Akhmimban fürödtünk, lelkesedésem azon nyomban
alábbhagyott. Ipu azonban vidáman beszélt hozzánk.
– Mi leszünk a szolgálóik – mondta. – Mielőtt
felöltöznek vagy elhagyják a szobájukat, mi
gondoskodunk róla, hogy a lehető leggyönyörűbbek
legyenek. Kia hercegnőnek is megvannak a saját
szolgálólányai. Az udvarnál minden hölgy őt követi. Úgy
festik a szemüket, ahogy ő. Thébában az összes nő olyan
frizurát visel, amilyen az övé. Egyelőre – tette hozzá
mosolyogva.
Mikor a fürdőhöz értünk, két őr szertartásosan
kinyitotta előttünk a kétszárnyú ajtót. Mikor a gőz
szétoszlott előttem, és újra tisztán láttam, még a
lélegzetem is elállt. A hosszú, csempézett medence körül
kőpadok és a naptól felmelegedett kövek álltak. A
növények kacsaikkal a fény felé törve felkapaszkodtak a
magas oszlopokra.
Nefertitinek szemmel láthatóan nagyon tetszett az
oszlopos terem. – El tudod hinni, hogy apánk tudott
minderről, mégis Akhmimban kellett nevelkednünk? –
kérdezte némi felháborodottsággal a hangjában, majd
ledobta a törölközőjét.
Mikor leültünk egy-egy kőpadra, a szolgálólányok
megkértek, hogy feküdjünk le kényelmesen.
– Nagyon görcsös a válla, kisasszony – mondta Ipu a
hátamat masszírozva. – Még az idős asszonyok is
lazábbak önnél. – Felnevetett, engem pedig meglepett,
hogy ilyen közvetlen hangon beszél velem. Ám ahogy
50
masszírozott, éreztem, hogy testemből elszáll a

feszültség.
A parókájában lévő gyöngyök finoman
összekoccantak, vászoningének pedig kellemes
lótuszillata volt. Lehunytam a szemem, hogy teljesen
átadhassam magam a kellemes érzésnek. Mikor újra
felnéztem, észrevettem, hogy egy újabb nő jelent meg a
fürdőben. Merit gyorsan bebugyolálta nővéremet a
fürdőköpenyébe.
– Hova.... – kezdtem, de Ipu félbeszakított.
– Pszt! – suttogta visszanyomva a padra.
Döbbenten néztem, ahogy Nefertiti és Merit elhagyják
a fürdőt. – De hát hova mennek?
– Vissza a szobájukba – válaszolta halkan Ipu.
– De miért?
– Mert Kia megérkezett.
A medence fölött elnézve láttam, ahogy az újonnan
érkezett nő fejét hátrahajtva bevizezi gyöngyökkel
ékesített haját. Arca keskeny volt, orra pedig horgas,
mégis az embernek nehezére esett levennie róla a
tekintetét.
Ipu kidugta a nyelve hegyét, mintha hirtelen eszébe
jutott volna valami.
– Elfogyott a levendulám – mondta. Maradjon itt,
kisasszony, és ne szóljon egy szót se! Egy szót se!
Mindjárt visszajövök.
Amint Ipu magamra hagyott, Kia elindult felém.
Láttam, hogy egy vászontörölközőt csavart a dereka
köré; gyorsan felültem, és én is eltakartam a testem.
– Tehát te vagy a lány, akit macskaszeműnek hívnak –
mondta mellém lépve. Leült velem szemben, és tetőtől
talpig végigmért. – Gondolom, most vagy életedben
51
NEFERTITI
először fürdőben. – Tekintetét követve lenéztem a pad

alá. Rémülten vettem észre, mit tettem: összehajtogatva
letettem a földre fürdőköpenyemet, amely mostanra
elkezdett átázni. – Mi itt, a palotában fel szoktuk
akasztani a köpenyeinket. – Elmosolyodott, én pedig
elpirulva néztem, hogy valóban felakasztotta a köpenyét,
nehogy vizes legyen.
– Nem tudtam – mondtam szégyenkezve.
Kia felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, a
szolgálólányod ezt is elmondta neked. Iput mindenki
ismeri Thébában. A palotában élő összes nő azt szeretné,
ha ő festené őket, a királyné mégis melléd rendelte. –
Egy pillanatra elhallgatott, várva, hogy mondjak valamit.
Mikor látta, hogy egy szót sem vagyok hajlandó szólni,
előrehajolt. – Mondd csak, az a nővéred volt, ugye?
Bólintottam.
– Gyönyörű lány. Biztos nem akadt nála szebb
virágszál Akhmimban. – Hosszú szempillái alól
egyenesen a szemembe nézett. – Biztosra veszem, hogy
rengeteg hódolója volt. Nehezére eshetett otthagyni az
illetőt – folytatta túlzottan is bizalmasan –, különösen, ha
ő is szerelmes volt belé.
– Nefertiti sosem szeret bele egyetlen férfiba sem –
mondtam meggondolatlanul. – A férfiak szeretnek belé.
– Férfiak? Tehát nem csak egy van?
– Nem, csak a nevelőnk – feleltem gyorsan.
– A nevelőtök?
– Nos, valójában nem az övé... csak az enyém.
Ipu lépéseinek zaját meghallva Kia gyorsan felállt
mellőlem. Arcán azonnal kedves mosoly ült. – Biztos
vagyok benne, hogy hamarosan folytatjuk ezt az érdekes
beszélgetést.
52
Mikor Ipu meglátott bennünket, ijedten pillantott rám.

Kia gyorsan távozott a fürdőből.
– Mi történt? – kérdezte Ipu mellém érve. – Mit
mondott neked Kia hercegné?
– Csak megjegyezte, hogy Nefertiti nagyon szép –
válaszoltam habozva.
– Csak ennyit? – kérdezte Ipu összevont
szemöldökkel.
– Igen – feleltem gyorsan.
Mikor visszaértem a szobánkba, Nefertiti már várt rám.

Mellvarrásos köpenyt viselt; az enyém is ugyanolyan
volt, ám amikor felvettem, rajtam egészen másképp alít,
mint nővéremen. Lógott rajtam, míg Nefertiti vékony
derekát kihangsúlyozta, a mell alatti varrás pedig
megemelte, és közelebb nyomta egymáshoz formás
kebleit.
– Várj! – kiáltott rá Nefertiti Meritre, aki már éppen
felemelte a fésűt. – És hol marad a sáfrányolaj?
– Hogy mi, kisasszony? – kérdezte értetlenül Merit.
– A sáfrányolaj – válaszolta felém fordulva Nefertiti. –
Húgom tanácsolta, hogy használjam. Azt mondta, segít
megakadályozni, hogy kihulljon a hajam.
– Mi nem használunk sáfrányolajat, kisasszony –
mondta Merit. – Hozzak önnek?
– Igen – válaszolta Nefertiti, majd követte tekintetével
a távozó szolgálólányt. Aztán visszafordult felém és
alaposan szemügyre vett. – Látod, ha igyekszel, te is
tudsz szép lenni.
– Köszönöm – mondtam közömbös hangon.
53
NEFERTITI
Egészen naplementéig készülődtünk. Ipu és Merit

valóban nagyon ügyes volt: hozzáértőén kirúzsozták a
szánkat, szénnel körberajzolták a szemünket, hennával
gyönyörű mintákat rajzoltak mellkasunkra, majd végül
núbiai parókát adtak mindkettőnkre.
– A hajamra? – kérdeztem panaszkodva. Nefertiti
helyreutasítóan nézett rám, de az apró fonatokból álló
paróka melegnek és nehéznek tűnt, és tele volt apró
gyöngyökkel. – Mindenki ezt viseli?
Ipu halkan felkuncogott. – Igen, Mutnedzsmet
kisasszony. Még a királyné is.
– De hogy marad meg a fejemen?
– Méhviasszal és gyantával.
Kontyba fogta hosszú hajamat, majd ügyesen a
fejemre helyezte a parókát. Lenyűgöző volt látni,
mennyire másképp néztem ki tőle: a fonatok keretet
adtak arcomnak, a zöld gyöngyök pedig kiemelték
szemem színét. Ipu biztosan körültekintő volt, és olyan
színt választott, amely illett hozzám, mert Nefertiti
parókájában ezüstszínű gyöngyök voltak. Igyekeztem
mozdulatlanul ülni, míg bekrémezte a mellkasomat, majd
óvatosan lecsavarta az egyik üveg fedelét. Csillogó port
szórt belőle a markába, majd rám fújta – a mellkasom
gyönyörű aranyszínűvé vált. Mikor a tükörbe néztem,
elakadt a lélegzetem: szépnek láttam magam.
Nefertiti felállt a székről.
Nyoma sem volt rajta az utazás utáni fáradtságnak.
Izgatottan várta az estét és úgy ragyogott, akár a nap.
Fülei mögé tűrt parókája a válla alá ért, kiemelve
arccsontjait és vékony, kecses nyakát. Ahogy
megmozdította a fejét, a gyöngyök csilingelve koccantak
össze, én pedig azt gondoltam, nincs az országban olyan
54
férfi, aki visszautasítaná őt. Egész teste csillogott az

aranyportól, még a lábujjai is.
Szolgálólányaink hátrébb léptek. – Gyönyörű! –
suttogták.
Helyet cseréltek, hogy szemügyre vegyék egymás
munkáját; Merit elismerően hümmögött. – Milyen
gyönyörű zöld szemek! – mondta. – Még sosem láttam
ennyire élénkzöld szemeket!
– Malachittal emeltem ki a színét – mondta büszkén
Ipu.
– Valóban gyönyörű!
Kihúztam magam, de Nefertiti megköszörülte a torkát
és ezzel véget vetett a boldog pillanatnak.
– A szandálomat! – mondta határozott hangon, mintha
idegesítette volna, hogy egy pillanatig nem vele
foglalkoznak.
Mikor Merit feladta rá az arannyal díszített szandált,
Nefertiti felém fordulva így szólt: – Ma végre találkozom
Egyiptom hercegével! – Kinyújtotta a karjait, hogy hallja,
hogyan csilingelnek csuklóin a karperecek. – Hogy
festek?
– Mint Izisz – mondtam őszintén.
Ahogy naplementekor átkísértek bennünket a

nagyterembe, minden irányból hangos mulatozás zajait
hallottam. Minden vendéget, aki megérkezett,
bejelentettek; míg a sorban álltunk, Nefertiti megragadta
a karomat. – Apánk már bent van? – kérdezte izgatottan.
Tudta, hogy magasságomnál fogva könnyedén ellátok az
előttem állók feje fölött.
– Nem látom – válaszoltam.
55
NEFERTITI
– Akkor állj lábujjhegyre! – mondta nővérem

türelmetlenül.
Úgy tettem, de még lábujjhegyen ágaskodva sem
láttam apánkat. – Ne aggódj, mindenki látni fogja a
bevonulásodat! – nyugtattam meg.
Lassan előrébb léptünk, és akkor már láttam, hogy a
faraó és Tije királyné is odabent van. A herceg is ott volt.
Az előttünk sorban álló férfiak hátrafordultak, hogy
lássák nővéremet; csak akkor értettem meg, apám miért
mondta azt, hogy utolsóknak érkezzünk.
A sor folyamatosan haladt, és hamarosan már az egész
termet láttuk. Az összes terem közül, melyeket addig
Maikatában láttam, ez volt a leghatalmasabb és legszebb.
A vendégeket bejelentő udvaronc megköszörülte a torkát,
majd hangosan azt mondta:
– Nefertiti kisasszony, Ay vezír, az uralkodó ügyeinek
legfőbb intézőjének lánya.
Mikor nővéremet bejelentette, tudtam, hogy én is
előreléphetek. A vendégek kíváncsian néztek ránk, az
Akhmimból érkezett két fiatal lányra.
A nők egy pillanatra sem vették le rólunk a
tekintetüket, ahogy az emelvényhez sétáltunk. Amint
odaértünk a három Hórusz-trónhoz, apánk felállt a
hosszú asztal mögött, hogy üdvözöljön bennünket. Mikor
meghajoltunk, a fáraó előrébb dőlt trónján. Faragott
faszandált viselt, melynek talpára ellenségei voltak
ráfestve. Nefertiti hennával díszített kebleire pillantott;
véleményem szerint illetlenül sokáig nézte őket, pedig a
teremben elég női kebel volt, amelyek közül választhatott
volna.
– Álljatok fel! – mondta a királyné.
56
Ahogy felegyenesedtünk, Amenhotep herceg nővérem

szemébe nézett. Nefertiti rámosolygott, én pedig
észrevettem, hogy Kia hercegné szigorúan végigmér
bennünket tekintetével. Aztán, mivel Nefertiti még nem
volt királyné, az emelvény alatt álló asztalhoz vezettek
bennünket, amelynél a vezírek foglaltak helyet.
Nefertiti még mindig mosolyogva, sziszegve így szólt:
– Sértő, hogy alatta kell ülnöm!
Apám megsimogatta nővérem aranyportól csillogó
karját.
– Néhány nap múlva ő fog itt ülni, te pedig Egyiptom
királynéja leszel – mondta.
Az asztalunknál ülő férfiak egymást túlkiabálva
kérdezgették Nefertitit, hogyan utazott, hogy jó időnk
volt-e, és hogy hajónk megállt-e útközben valamelyik
városnál. Én közben Amenhotepet figyeltem – egy
pillanatra sem vette le a tekintetét Nefertitiről. Nővérem
nyilván tisztában volt ezzel, mert csilingelő hangon
nevetett, flörtölt a férfiakkal és kacéran hátrahajtotta a
fejét, mikor az egyik vezír fiatal fia afelől érdeklődött,
milyen volt az élete Akhmimban. Láttam, hogy Kia
megpróbálja lekötni férje figyelmét, mindent megtesz
azért, hogy a herceg rá nézzen, ne pedig Nefertitire. Ám
Amenhotep csak a nővéremet látta. Kíváncsi voltam,
vajon mit gondol jövendőbelijéről, és közben figyeltem,
Nefertiti hogyan keríti hatalmába a körülötte ülő
férfiakat. Halkan beszélt, hogy azoknak közelebb kelljen
hajolniuk hozzá, és csak ritkán mosolyodott el, úgyhogy
amikor nevetett egy férfi szavain, az úgy érezte, mintha a
nap melengető fényében fürdene.
Mikor felszolgálták a vacsorát és nekiláttunk az
evésnek, azt sem tudtam, merre nézzek. Az emelvényre,
57
NEFERTITI
ahonnan a fáraó tekintetével majd felfalta a mélyen

hátrahajló táncosnőket, vagy a hercegre, aki ahogy
igyekezett fegyelmezett maradni, mintha egészen más
ember lett volna, mint akit a kriptában láttam. Az asztal
túloldalán ülő Panaheszire pillantottam. A vezír, aki
magas volt, akárcsak apám, uralkodói pecsétgyűrűt viselt.
Ám ezt leszámítva teljes ellentétei voltak egymásnak:
míg apámnak kék szemei voltak, Panaheszinek feketék.
Apám arccsontjai magasan ültek, amit Nefertiti is örökölt
tőle, míg a másik vezír arca hosszúkásabb volt. Minden
ujján aranygyűrűk csillogtak, apám azonban alig viselt
ékszereket. Egy ideig elmélyülten néztem családunk
riválisát, de aztán a felcsendülő zene elvonta róla a
figyelmemet. Mindenki felállt az asztaltól, és táncolni
ment – nők és férfiak két külön körben. Apám a táncolók
közé vezette anyámat, Kia pedig összevont szemöldökkel
figyelte Nefertitit, aki természetesen csatlakozott a nők
köréhez.
– Te nem jössz? – kérdezte nővérem.
– Nem! – válaszoltam, miközben kicsit irigykedve
néztem a többieket, akik mind Thébában nőttek fel, és
így ismerték az udvari táncokat. – Nem ismerem a
lépéseket. Te hogy fogsz táncolni?
Nefertiti hanyagul megvonta a vállát. – Majd figyelem
őket és megtanulom a lépéseket.
Lehet, hogy Merit megmutatott neki néhány lépést,
mert nővérem lenyűgözően ügyesen követte a többiek
mozdulatait, velük együtt pörgött és szökkent a magasba.
Csak néhány nő maradt ülve; körbenézve zavartan vettem
észre, hogy Panaheszi sem csatlakozott a táncolókhoz.
Hosszú ujjaival fekete szakállát simogatta – az udvarnál
ő volt az egyetlen vezír, aki hagyta megnőni arcszőrzetét.
58
Rám pillantva így szólt: – Biztosan nagyon izgalmasnak

találod az itteni életet. Egy ifjú lány, aki Akhmimban nőtt
fel, egyszer csak elkerül a fényűző palotába. De miért
nem táncolsz?
Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a székemen. –
Nem ismerem a lépéseket – vallottam be elpirulva.
Panaheszi felvonta a szemöldökét. – Pedig a nővéred
nagyon is természetesen mozog. – Nefertitire mutatott,
aki úgy mozgott, mintha világéletében ismerte volna az
udvari táncokat. Aztán visszafordult hozzám és gonoszan
elmosolyodott. – Biztosan féltestvérek vagytok.
Bíztam benne, hogy Ipu jó munkát végzett, és nem
látszik az arcomon, milyen kényelmetlenül érzem
magam. Ráharaptam a nyelvemre, nehogy még valami
illetlenséget mondjak.
– Mondd csak – folytatta Panaheszi –, ki vesz majd el
nőül így, hogy a nővéred a herceg háremének tagja lesz?
– Még csak tizenhárom éves vagyok! – válaszoltam
dühösen. Megalázó volt, ahogy a vezír velem beszélt.
– Persze, persze. Még kislány vagy. – Tekintete a
mellkasomra siklott, ám abban a pillanatban megjelent
mellettem Nefertiti. Csak akkor hallottam, hogy a zene
véget ért.
– Sokkal jobb még csak bimbózó nőnek lenni, mint
fonnyadó öregúrnak – mondta Panaheszi szoknyájára
nézve. Ám nem folytathatta, és a vezír sem felelhetett
neki semmit, mert apánk is visszajött és leült az
asztalhoz.
– Elbűvölő lányaid vannak – mondta Panaheszi
hátratolva a székét. – Biztos vagyok benne, hogy a
herceg kedvelni fogja őket.
59
NEFERTITI
– Ezzel elviharzott, maga után húzva hosszú, fehér

köpenyét.
– Mi történt? – vont kérdőre bennünket apánk.
– A vezír... – kezdtem volna, ám Nefertiti
félbeszakított.
– Semmi – mondta határozott hangon.
Apám hosszan a szemébe nézett.
– Tényleg semmi – ismételte Nefertiti.
– Mondtam, hogy legyetek nagyon óvatosak!
Panaheszi vezír Amenhotep füle.
Nefertiti összeszorította ajkait, én pedig tudtam, mit
akar mondani: Csak addig, míg királyné nem leszek. De
inkább nem haragította magára apánkat. Izgatottan
körbenézett a teremben. – Hol van a herceg? – kérdezte.
– Míg te a vezírrel társalogtál, ő távozott.
Nefertiti már közel sem volt olyan magabiztos. – Már
nem is látom ma este?
– Hacsak nem jön vissza, nem – válaszolta apánk.
Még sosem volt ilyen komoly a hangja. Most nem
Akhmimban voltunk, hanem az udvarnál, ahol a
hibáknak komoly következményei vannak.
– Talán még visszajön – mondtam, csak hogy
felvidítsam Nefertitit, de sem ő, sem apám nem figyelt
rám. A bor nehéz illata megtöltötte a termet. Kia
továbbra is udvarhölgyei társaságában maradt, akik,
ahogy Ipu mondta, úgy öltözködtek, ahogy ő: ujjatlan
inget viseltek, hajukat megnövesztették, és hennával
festették a lábfejüket. Úgy röpködtek körülötte, mint
sötétben a bogarak a lámpás körül. Hasa mérete jelezte,
hogy nem nővérem, hanem ő Egyiptom jövője.
– Nagyon meleg van idebent – mondta Nefertiti és
megfogta a karomat. – Gyere ki velem!
60
– Ne menjetek messze! – szólt utánunk szigorúan

apánk.
Igyekeztem lépést tartani Nefertitivel, aki dühösen
vágott keresztül a termen.
– Hova megyünk? – kérdeztem.
– Bárhova, csak el innen! Elment, Mutnedzsmet!
Érted? Elment anélkül, hogy beszélt volna velem! Velem,
jövendőbeli feleségével! Egyiptom leendő királynéjával!
Odakint leültünk a szökőkútnál. Felemeltük a
kezünket és hagytuk, hogy a víz lecsorogjon a
mellkasunkra. Kellemes lonc- és jázminillata volt. Ahogy
nővérem levetette a parókáját, ismerős hang zavarta meg
a csendet.
– Tehát téged választott anyám.
Nefertiti felnézve megdöbbenten látta, hogy a herceg
ott áll előtte. Gyorsan nyugalmat erőltetett magára, és
azonnal a vidám, flörtölő Nefertitivé változott.
– Miért, meglepődtél, uram? – kérdezte.
– Igen – válaszolta egyszerűen Amenhotep. Leült, és a
hold fényében alaposan szemügyre vette nővéremet.
– Csak nem fárasztotta ki Egyiptom hercegét a tánc? –
Nefertiti remekül játszott, kokettálással leplezte izgalmát.
– Már unom nézni, ahogy anyám fejet hajt Ámon
papjai előtt – válaszolta a herceg. Mikor Nefertiti
elmosolyodott, élessé vált a hangja. – Talán valami
vicceset mondtam?
– Igen. Azt hittem, azért jöttél ki, hercegem, hogy
leendő asszonyodnak udvarolj. De ha a politikáról akarsz
beszélgetni, hallgatlak.
Amenhotep összevonta a szemöldökét. – Úgy, ahogy
apám hallgat rám? Vagy ahogy nevelődet hallgattad,
mikor a szerelemre tanított Akhmimban?
61
NEFERTITI
Még a sötétben is láttam, hogy nővérem elpirul, és

rádöbbentem, hogy ez Kia műve. Majdnem rosszul
lettem, de Nefertiti gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét.
– Azt beszélik, hogy Atonban hiszel – terelte ügyesen
más irányba a beszélgetést. – Úgy hallottam, amint
fáraóvá koronáznak, új templomokat akarsz építtetni.
Amenhotep hátradőlt. – Úgy látom, apád mindenről
tájékoztat.
– Én magam tájékozódom afelől, ami érdekel – felelte
kihívóan Nefertiti.
Elbűvölő és okos volt, az olajlámpások alatt még én is
láttam, hogyan néz a hercegre. Amenhotep közelebb
húzódott hozzá.
– Azt akarom, hogy az emberek fáraójának tartsanak –
mondta.
– Akkora templomokat akarok építeni, amekkorákat
még nem látott Egyiptom, hogy megmutassam a
népemnek, mire képes egy uralkodó, akinek vannak
álmai. Ámon papjainak nem lett volna szabad ekkora
hatalomra szert tenniük. Ekkora hatalommal csak az
egyiptomi fáraók rendelkezhetnek.
Akkor hirtelen meghallottuk, hogy valaki közeleg.
Gyorsan mindhárman odakaptuk a fejünket.
– Amenhotep! – lépett ki a fénybe Kia. – Mindenki azt
kérdezi, hová tűnt Egyiptom hercege. Úgy mosolygott rá,
mintha meglepődött volna azon, hogy férje eltűnt a
teremből. Kinyújtotta felé a karját. – Visszamegyünk?
Nefertiti bólintott. – Akkor a holnapi viszontlátásig –
mondta halkan. Hangja tele volt ígérettel, mintha történt
volna köztük valami, ami csakis rájuk tartozik.
Kia férje karjába fonta a karját. – Ma este éreztem,
hogy gyermekünk megmozdul – mondta elég hangosan
62
ahhoz, hogy Nefertiti is hallja. – Biztos vagyok benne,

hogy fiú lesz. Érzem, ahogy növekszik bennem.
Néztük, ahogy elsétálnak a sötétben. Kia úgy
szorította Amenhotep karját, mint aki attól fél, hogy férje
bármelyik pillanatban újra eltűnhet mellőle.
Nefertiti dühöngve rúgta le lábáról a szandálját. – Mit

tesz majd, mikor két nap múlva megesküszünk Ámon
színe előtt? Vajon akkor is Kiát részesíti előnyben,
engem pedig mellőzni fog?
Apánk becsukta maga mögött az ajtót. – Halkabban,
lányom! – szólt rá Nefertitire. – A palota tele van
kémekkel.
Nefertiti leült egy bőrpárnára, és anyám vállgödrébe
fúrta az arcát. – Olyan megalázó volt, mawat! Csak egy
újabb feleség vagyok neki.
Anyám gyengéden simogatta fekete haját. – Át fog
jönni hozzád – mondta vigasztalóan.
– Mikor? – ült fel hirtelen Nefertiti. – Mikor?
– Holnap – válaszolta apánk magabiztos hangon. – Ha
nem holnap, akkor gondoskodunk róla, hogy ne gondolja,
hogy csak az anyja választottja vagy.
63
HARMADIK FEJEZET
Pharmuthi hónap huszadik napja
E gyiptom új fáraójának koronázását Pharmuthi hónap

huszonegyedik napjára tűzték ki, apánk pedig
mindent megtett, hogy addig a herceg találkozzon
Nefertitivel.
Reggel elmentünk a hatalmas arénába, melyet III.
Amenhotep építtetett Ámon tiszteletére. Ahogy
beléptünk a bronzkapun, Nefertiti szorosan a karomba
kapaszkodott. Még egyikünk sem látott azelőtt ilyen
magas és fényűző építményt. A homokkal felszórt
küzdőteret hatalmas oszlopok vették körbe, a
festményekkel díszített falak pedig az ég felé törtek. Az
alacsonyabban lévő sorokban a nemesek foglaltak helyet,
akik mellett szolgák álltak, kezükben tálcákkal, hogy
gazdáik ehessenek és ihassanak. Amenhotep reggelente
felszállt arany harci szekerére és élvezettel szelte a
köröket. Sajnos Kia és Panaheszi vezír is az arénában
volt, így, mikor egy órával később a herceg befejezte a
katonásdit, Kia volt az, akit megcsókolt és akivel együtt
64
Pharmuti hónap huszadik napja
nevetett, míg Nefertiti kénytelen volt mosolyogni és

nyugodtnak tűnni riválisa előtt.
Délben ismét a nagyteremben gyűltünk össze, ahol
családunk megint csak az alsó asztalnál foglalt helyet;
jóízűen ettünk és vidáman csevegtünk, mintha minden
úgy alakult volna, ahogy akartuk. Nefertiti nevetett és
flörtölt a férfiakkal, az én figyelmemet pedig nem kerülte
el, hogy minél gyakrabban látja jövendő feleségét
Amenhotep, annál nehezebben tudja levenni róla a
tekintetét. Kia közel sem volt olyan elbűvölő, nem tudta
úgy magára vonni egy teremnyi ember figyelmét, mint
Nefertiti. Ám mikor befejeztük az étkezést, a herceg és
nővérem nem váltott több szót, és szobánkba visszatérve
Nefertiti szokatlanul csendes volt. Ipu és Merit ott
szorgoskodott körülöttünk, én pedig egyre idegesebben
figyeltem nővéremet. Amenhotep még mindig csak azt a
fiatal hölgyet látta benne, akit anyja választott számára,
és nem tudtam, apám hogy tudna ezen változtatni.
– Most mit fogsz tenni? – kérdeztem.
– Ismételd el, amit a kriptában mondott!
Merit megmerevedett, az aranyport tartó keze megállt
a levegőben. Úgy tartották, balszerencsét jelent arról
beszélni, ami a föld alatt történt.
– Azt mondta, sosem hajol meg bátyja előtt –
mondtam némi habozás után. – Hogy sosem hajol meg
Ámon előtt.
– A szökőkútnál pedig azt mondta, azt akarja, hogy az
emberek szeressék. Hogy a nép fáraója akar lenni.
Lassan bólintottam.
– Mutnedzsmet, hívd ide apánkat! – utasított.
65
NEFERTITI
– Most azonnal? – kérdezte Ipu. Éppen a

szemöldökömet festette. – Nem lehetne egy kicsit
később?
– Mennyivel később? – kérdezte idegesen Nefertiti. –
Mikor Kia már megszülte a fiát?
– De miről akarsz beszélni vele? – kérdeztem. Nem
voltam hajlandó odahívni apánkat, amíg nem voltam
biztos benne, hogy nem feleslegesen zavarjuk.
– El akarom mondani neki, hogyan állíthatjuk magunk
mellé a herceget.
Felsóhajtottam, hogy Nefertiti tudja, nem szívesen
teszem meg, amire kér. Kimentem az előtérbe, de nem
találtam apánkat. Sem a szobájában, sem a
fogadóteremben nem volt. Kimentem a kertbe,
végigjártam a labirintusszerű konyhákat, majd kimentem
a palota előtti udvarra. Ott egy szolga megállított és
megkérdezte, segíthet-e.
– Ay vezírt keresem – válaszoltam.
Az öregember elmosolyodott. – Ott van, ahol mindig,
kisasszony – mondta.
– És az hol van?
– A per medjatban.
– A miben? – néztem rá értetlenül.
– A Könyvek Termében. – Látta rajtam, hogy nem
tudom, merre van az a terem, így megkérdezte: –
Elvezessem oda, kisasszony?
– Igen – válaszoltam és követtem a nagyterem, majd a
fogadóterem felé. Idős kora ellenére meglepően fürgén
mozgott. Mikor egy faajtóhoz értünk, hirtelen megállt,
amiből megértettem, hogy oda már nem szabad
bemennie.
– Odabent van? – kérdeztem.
66
– Igen, kisasszony. Ez a per medjat.

Várt még egy kicsit, hogy lássa, vajon bekopogok-e,
vagy egyszerűen csak benyitok. Az ajtó mögött
lenyűgöző látvány fogadott: Maikata legszebb szobája.
Még sosem láttam olyan termet, amelyben csak könyvek
vannak. Két csigalépcső vezetett fel majdnem egészen a
mennyezetig, és amerre csak néztem, mindenhol bőrbe
csavart papírtekercseket láttam – ebben a szobában
őrizték a fáraók összes tudását. Apám egy cédrusfa asztal
mögött ült. A királyné is ott volt, akárcsak anyám.
Halkan, feszült hangon beszélgettek, és amint beléptem,
azonnal elhallgattak. Két kék szempár szegeződött rám –
addig nem is vettem észre, hogy apám és nővére ennyire
hasonlítanak egymásra.
Megköszörültem a torkom, majd apámra nézve így
szóltam:
Nefertiti beszélni szeretne veled.
Apám a királynő felé fordult. – Majd később
folytatjuk – mondta. – Ma talán minden megváltozik. –
Aztán rám nézett. – Mit akar?
– Amenhotepről akar mondani valamit, apám –
mondtam, mikor kiléptünk az előtérbe. – Kitalálta,
hogyan nyerje meg magának a herceget.
Mire visszaértünk a szobánkba, Ipu és Merit végzett
nővérem öltöztetésével. Nefertiti karperecei színben
tökéletesen egymáshoz illőek voltak, füleiben pedig
fülbevalók függtek. Egy pillanatra megtorpantam, majd
odaszaladtam hozzá, hogy közelebbről is megnézzem: a
lányok két helyen is kilyukasztották a füleit. – Ki hord
egyszerre két fülbevalót? – kérdeztem döbbenten.
– Én – válaszolta Nefertiti felszegett állal.
67
NEFERTITI
Apámhoz fordultam, ám ő elégedett tekintettel nézett

nővéremre. – A hercegről akartál beszélni velem –
mondta.
Nefertiti a lányokra nézett.
– Mostantól a lányok a legközelebbi barátnőitek –
nyugtatta meg apám. – Kiának is megvannak a maga
udvarhölgyei, de Merit és Ipu titeket szolgál.
Mindkettőjüket a legnagyobb körültekintéssel
választottuk ki. Bízhattok a hűségükben.
Meritre néztem. Csak ritkán mosolygott, úgyhogy
örültem, hogy apám Iput adta mellém.
– Ipu – mondta apám halkan –, álljatok az ajtóhoz, és
halkan beszélgessetek!
Félrevonta Nefertitit, így csak szófoszlányokat
hallottam. Egyszer csak apám szélesen elmosolyodott és
megveregette nővérem vállát. – Nagyon jó! – mondta. –
Én is pont erre gondoltam.
Ezzel az ajtóhoz ment és magával hívta Meritet: –
Gyere! Feladatom van a számodra.
Kettesben maradtam Ipuval. – Hát itt meg mi folyik? –
kérdeztem értetlenül. – Hova mentek?
– Elérni, hogy a herceg ne foglalkozzon Kiával –
válaszolta Ipu titokzatosan. A bőrzsámolyra mutatott,
hogy üljek le, hadd fejezze be a szemem festését. – Csak
remélhetjük, hogy sikerrel járnak.
– Miért? – kérdeztem kíváncsian.
Ipu elővette az ecsetjét és kinyitott egy üvegcsét. –
Mielőtt Kia nőül ment a herceghez, jó barátnők voltak
Merittel. – Kérdően felvontam a szemöldököm, mire Ipu
bólintott. – Együtt nőttek fel, mindkettejük apja írnok. De
Panahesziből fővezír lett, így Kia a palotába költözött.
így találkozott a herceggel. Aztán úgy volt, hogy Merit
68
apja is vezír lesz, de alacsonyabb rangú, és ők is

beköltöznek a palotába. A fáraó elő akarta léptetni, de
Panaheszi elhitette vele, hogy nem megbízható.
– Milyen álnok! – mondtam.
– Kia attól tartott, hogy ha Merit a palotában marad,
magára vonja a herceg figyelmét. Merit azonban másba
volt szerelmes. Úgy tervezték, hogy amint apját
előléptetik, férjhez megy Kemosiri vezír fiához, Heruhoz.
Bár Panaheszi mesterkedésének köszönhetően a fáraó
nem léptette elő Merit apját, Heru azt mondta, szereti
Meritet, és ezen az sem változtatna, ha a lány apja még
mindig csak egy írnok lenne. A szerelmesek leveleket
váltottak, reménykedve, hogy a fáraó egy nap rádöbben,
hogy félrevezették. Ám egy nap nem érkezett több levél.
– Mi történt? – kérdeztem előredőlve.
– Merit sem értette. Később rádöbbent, hogy Kia az
ujjai köré csavarta Herut.
– Hogy lehet ilyen kegyetlen? – kérdeztem
felháborodva.
– Hát így. Pedig tudta, hogy a herceg felesége lesz.
El tudtam képzelni, hogyan mosolygott Kia Herura.
Valószínűleg valami olyasmit mondhatott neki, hogy
„Biztosan minden lány beléd szerelmes!”.
Ipu kezébe vette a gránátalmapasztát. – Miután Kia
nőül ment a herceghez, már fikarcnyit sem érdekelte,
hogy Merit a palotába költözik.
– És Merit apja? – kérdeztem.
– Nem léptették elő, egyszerű írnok maradt. – Ipu
hangja hirtelen megkeményedett: – Merit azóta is gyűlöli
Kiát.
– De hogy tudná Nefertiti elfoglalni Kia helyét?
69
NEFERTITI
– A pletyka csodákra képes, kisasszonyom –

válaszolta sejtelmesen mosolyogva Ipu.
70
NEGYEDIK FEJEZET
Pharmuthi hónap huszonegyedik napja
N efertiti esküvőjének és koronázásának napján

szárnyra kelt a pletyka, miszerint egy szépség
érkezett Thébába, olyan gyönyörű, amilyet még nem
látott a város, és hamarosan királyné lesz. Ipu gyanította,
hogy apám indította útnak a pletykát, némi debennel,
azaz sokat érő gyűrűkkel. Reggel Nefertiti akárhová
ment, minden ablakban szolgák jelentek meg, hogy egy
pillantást vethessenek leendő királynéjukra. Azok a
hölgyek, akik a koronázásra érkeztek a palotába, hirtelen
mindenféle ürüggyel átjöttek a szobánkba – afelől
érdeklődtek, nincs-e szüksége Nefertitinek parfümre,
vászonra vagy fűszeres borra. Végül anyám megelégelte,
hogy zaklatnak bennünket, és szobánk mind a négy
oldalán behúzta a függönyöket.
Nefertiti elviselhetetlen hangulatban volt: rosszul aludt
éjszaka, csak forgolódott és állandóan lehúzta rólam a
takarót.
– Maradj nyugton, különben nem tudom bekapcsolni a
nyakláncodat! – szóltam rá.
71
NEFERTITI
– És viselkedj kedvesen! – mondta anyám. – Ezek az

emberek folyamatosan a herceg fülébe suttognak,
mindent elmondanak rólad.
Nefertiti, bár morcosan, de tűrte, hogy Merit
bekrémezze az arcát.
– Mutnedzsmet, keresd meg a szandálomat! A
borostyánosat. És te is azt vedd fel! Nem baj, ha
kényelmetlen – tette hozzá, mint aki tudja, mit
válaszolnék. – Később majd leveted.
– Hiszen senki sem fogja látni, mi van a lábamon! –
tiltakoztam.
– De igenis fogják! Látni fogják a ruhádat, a parókádat
és a szandálodat is. – Intett Meritnek, hogy hagyja abba a
krémezést, és inkább az én hajamat hozza rendbe. – Az
istenekre, Mutni! Mi lenne veled nélkülem?
Odaadtam neki a borostyánokkal díszített szandált. –
Gondoznám a kis kertemet, és nyugodt életem lenne –
válaszoltam halkan.
Nővérem felnevetett, én pedig, akármilyen
elviselhetetlen volt, elmosolyodtam.
– Remélem, jól végződik a mai nap – mondtam
őszintén.
Nefertiti elkomorodott. – Muszáj, különben hiába
utaztunk Thébába.
Kopogtattak az ajtón. Anyám kinyitotta – apám állt a
küszöbön, hat őr társaságában. Látva, hogy a férfiak
benéznek a szobába, gyorsan lesimítottam a hajam, és
igyekeztem úgy kinézni, mint egy király főfeleségének a
testvére. Nefertiti azonban tudomást sem vett róluk,
szemét lehunyva tartotta, míg Merit körberajzolta
szénnel.
– Készen álltok? – kérdezte apám átsétálva a szobán.
72
Pharmuti hónap huszonegyedik napja
Az őrök nővérem tükörképében gyönyörködtek,

engem pedig észre sem vettek.
– Igen, már majdnem – válaszoltam. Az őrök
meglepetten fordultak felém. Addig tényleg nem vettek
észre.
– Akkor ne ácsorogj ott, lányom! Segíts a nővérednek!
– Miben? – kérdeztem elpirulva.
– Bármiben. Az írnokok már várnak. Nemsokára
áthajózunk Karnakba, ahol új fáraónk lesz. – Kérdően
tekintettem apámra, mert hangja tele volt iróniával, ám ő
csak intett. – Siessetek!
Nefertiti végre-valahára elkészült. Ahogy felállt,
gyöngyökkel kivarrt ruhája a földre omlott, nyakékén és
karperecein megcsillant a napfény. Megajándékozta az
őröket egy pillantással, én pedig figyeltem, hogyan
reagálnak. Azonnal kihúzták magukat és kidüllesztették a
mellkasukat. Nefertiti előrelépve apánk karjába fonta a
karját.
– Boldog vagyok, hogy Maikatában élünk – mondta
mosolyogva.
– Azért ne szokj hozzá túlságosan! Csak addig
maradunk itt, míg Tije úgy nem dönt, hogy fia
átköltözhet Memphisbe. Mikor Alsó-Egyiptom fáraójává
koronázzák, Amenhotep elfoglalja székhelyét.
– Memphisbe megyünk? – kérdeztem izgatottan. –
Örökre?
– Az örökre komoly szó, Mutni – mondta apám. –
Kisétáltunk a csempézett előcsarnokba. – Talán nem
örökre.
– De mégis, mennyi időre? Mikor jövünk vissza?
Apám anyámra nézett; pillantásából anyám
megértette, hogy neki kell megmagyaráznia nekem. –
73
NEFERTITI
Mutni, a nővéred hamarosan Egyiptom királynéja lesz –

mondta olyan hangon, mintha egy kisgyerekhez beszélne,
nem pedig egy tizenhárom éves ifjú lányhoz. – Mikor az
idősebb fáraó átkel a túlvilágra, Amenhotep visszatér
Thébába, mert akkor már Felső-Egyiptom ura is ő lesz.
Ám csak akkor térünk vissza ide, miután az idősebb fáraó
meghalt.
– És az mikor lesz? A fáraó akár még húsz évig is
élhet!
Senki sem szólt egy szót sem, de apám szemrehányó
tekintetéből láttam, attól fél, hogy az őrök meghallották,
mit mondtam.
– Most, hogy az udvar kettéválik, veszélyes játékok
kezdődnek – mondta halkan. – Ki marad hű az idős
fáraóhoz, és ki fogad hűséget a fiának? Panaheszi Kiával
Memphisbe költözik, hiszen a lánya Amenhotep
gyermekével várandós. És természetesen mi is megyünk.
A te feladatod lesz figyelmeztetni Nefertitit, ha bármi
veszélyt észlelsz.
Kiléptünk a palota előtti nyitott udvarra. Már vártak
bennünket, úgyhogy anyám odavezette Nefertitit Tije
királynéhoz. Mielőtt még utánuk ment volna, elkaptam
apám kezét. – De mit tegyek, ha nem hajlandó hallgatni
rám? – kérdeztem.
– Ne félj, hallgatni fog rád – válaszolta apám. –
Kénytelen lesz.
Gyengéden megszorította a vállamat. – És már csak
azért is, mert te vagy az egyetlen, aki mindig őszinte lesz
hozzá.
Úgy volt, hogy a menet délben indul el. A fáraó és
Tije királyné díszhintón fog utazni, mögöttük az udvar
többi tagja nyitott, ponyvás gyaloghintókban ül majd.
74
Csak Amenhotep és Nefertiti megy gyalog, ahogy a

szokás megköveteli – sétálva teszik meg az utat a
palotától a bárkáig. A bárka Karnakba szállít majd
bennünket, ahol az uralkodói pár a templom kapujához
vonul, hogy megkoronázzák Alsó-Egyiptom fáraóját és
királynéját.
Ahogy a nemesek ellepték az udvart, az őrök egyre
feszültebben figyeltek. Idegesen toporogtak, tudva, hogy
ha bármi történik, az életükkel felelnek. Felfigyeltem az
egyik hadvezérre – a redőzött szoknyát viselő
fiatalembernek gyönyörű hosszú haja volt. Ipu észrevette,
hogy megakadt rajta a tekintetem.
– Nakhtmin hadvezér – mondta. – Még csak
huszonegy éves. Ha gondolod, bemutathatlak neki...
– Ne merészeld! – szóltam rá ijedten.
Ipu felnevetett. – Nyolc év nem olyan nagy
korkülönbség.
Nefertiti, mikor meghallotta, hogy nevetgélünk,
rosszallóan összevonta a szemöldökét. – Hol van
Amenhotep? – kérdezte.
– Ne aggódj! – mondta apám elfintorodva. – Semmi
pénzért nem maradna le a saját koronázásáról.
Ekkor egyik oldalán Kiával, a másikon Panaheszivel
megjelent a herceg. Apa és lánya egyszerre suttogott
Amenhotep fülébe, majd mikor odaértek mellénk, a vezír
hidegen üdvözölte apámat. Mikor meglátta Nefertiti
fejékét, olyan arcot vágott, mint aki valami savanyúba
harapott. Kia azonban továbbra is csak mosolygott és
gyengéden férje karjára tette a kezét, hogy elvezesse a
közelünkból. – Légy áldott ezen a szerencsés napon! –
mondta. – Aton kísérjen utadon!
75
NEFERTITI
Nefertiti és apánk tekintete találkozott. Kia Aton

nevében áldotta meg férjét! Tehát ezzel tartja
hatalmában.
– Maradj szorosan mellettem! – mondta apám. –
Hamarosan Karnakba érünk, ahol a templomnál több
ember lesz, mint amennyit egész eddigi életedben láttál
és vigyáznod kell, nehogy elsodródj a tömegben.
– A koronázás miatt? – kérdeztem, de apám nem
hallott. A lovak nyerítése és az őrök kiabálása elnyomta a
hangomat.
– Igen, meg azért is, mert az a szóbeszéd járja, hogy
megjelent Izisz reinkarnációja.
Ijedten fordultam hátra – az ifjú tábornok mosolyogva
nézett rám.
– A szépség, aki érintéssel képes gyógyítani.
Legalábbis a szolgák ezt mondják – folytatta. Kinyújtotta
felém a kezét és besegített a gyaloghintóba.
– De miért mondana ilyeneket egy szolga? –
kérdeztem.
– Úgy érti, miért fizetne valaki egy szolgának azért,
hogy ilyeneket mondjon? – kérdezett vissza a
fiatalember. – Mert ha a nővére megnyeri az emberek
szívét, családja egyre magasabb pozícióba kerülhet.
Mikor a rabszolgák felemelték a gyaloghintókat, a
hadvezér eltűnt a tömegben.
Ahogy keresztülhaladtunk a városon, az emberek a
herceg nevét kántálták; a piachoz érve döbbenten láttam a
hatalmas tömeget – mindenki Nefertiti nevét
ismételgette, kérték, hogy Ízisz áldja meg őket. „Éljen
soká a királyné! Éljen soká Nefertiti!”, kiabálták.
Ahogy az emberek körbevették gyaloghintóinkat,
elgondolkodtam azon, vajon hány ember segítségét
76
kérhette apám. Csak ekkor döbbentem rá, mekkora

hatalommal is bír Ay fővezír. Az őrök visszalökték az
embereket, ám azok nem adták fel. Megfordulva láttam,
Amenhotep milyen csodálkozó tekintettel néz leendő
feleségére, akit máris megszeretett Egyiptom népe.
Nefertiti megfogta a herceg kezét, majd lassan a magasba
emelte, mire a nép hangos üdvrivalgásban tört ki.
Diadalmasan nézett Amenhotepre, én pedig leolvastam
arcáról, mit gondol: Több vagyok, mint anyád
választottja.
Mire a bárkához értünk, már mindenki azt kántálta,
hogy „AMEN–HOTEP! NEFER–TITI!”
A herceg fürdött az emberek szeretetében. Nefertiti
újra felemelte egymásba kulcsolt kezüket, és olyan
hangosan, hogy még Ozirisz is biztosan meghallotta, azt
kiáltotta: „A NÉP FÁRAÓJA!” Ezután a folyóparton
összegyűlt tömeget már képtelenség volt megfékezni. Az
őrök csak nagy nehézségek árán tudták biztosítani, hogy
elérjünk a bárkához, amelyet az emberek szorosan
körbevettek. Az őröknek már a kötelekről kellett
lerángatniuk őket. Ahogy kihajóztunk, több ezer ember
kísért bennünket tekintetével. Elkísértek bennünket a
parton, és mindvégig lótuszvirágokat dobálva kántálták a
herceg és nővérem nevét.
Amenhotep hitetlenkedve nézett Nefertitire.
– Hát ezért rejtegette Ay vezír a lányát Akhmimban? –
kérdezte.
– Ezért – válaszolta mosolyogva nővérem. – És mert
nem akarta, hogy lányai is olyan vakon higgyenek Ámon
papjainak hatalmában, mint nővére.
77
NEFERTITI
Ijedten összeszorítottam ajkaimat, de aztán

megértettem, mit tesz Nefertiti. Okosan Kia példáját
követte.
Amenhotep csodálkozva pislogott rá. – Tehát
szerinted is helyesen gondolkodom?
Nefertiti gyengéden megérintette a herceg karját. – A
fáraók határozzák meg, mi helyes és mi nem. És mikor
bárkánk eléri Karnak partjait, fáraó leszel, én pedig a
királynéd.
Ámon temploma elég közel volt a Maikata palotához, így

gyorsan elértünk Karnakba. Akár gyalog is megtehettük
volna az utat, de hagyomány volt egy új fáraó
koronázásakor a Níluson eljutni a templomhoz, és a déli
napsütésben hajónk aranyzászlói impozáns látványt
nyújtottak. Mikor leeresztették a palánkot, több ezer
egyiptomi gyűlt össze a bárka körül. Hangos
kiáltozásukat csak még jobban felerősítette a víz;
tülekedve próbáltak közelebb jutni, hogy egy pillantást
vethessenek Egyiptom új fáraójára és királynéjára.
Amenhotep és Nefertiti cseppet sem félt, az őrök mellett
elhaladva nyugodtan sétáltak be a tömegbe.
Én azonban lemaradtam.
– Erre – hallottam a hadvezér hangját. – Maradjon
mellettem!
Követtem, ahogy belevetette magát a tömegbe.
Előttünk megláttam az uralkodói család négy
aranyhintóját. Szüleimnek megengedték, hogy a fáraóval
és királynéjával együtt üljenek, de a többieknek gyalog
kellett megtenniük az utat Ámon templomáig.
Körülöttünk asszonyok és gyermekek kiabáltak,
78
megpróbálták megérinteni a köpenyeinket és

parókáinkat, hogy ők is örökéletűek lehessenek.
– Jól van? – kérdezte a hadvezér.
– Azt hiszem, igen.
– Ne álljon meg!
Mintha lett volna választásom. A templom már ott
magasodott felettünk; láttam I. Senusret fáraó gyönyörű
és már majdnem kész mészkőkápolnáját, és az idősebb
fáraó magas szentélyeit. A napfény elöntötte az udvart;
ahogy a zárt tér felé közeledtünk, egyre kevésbé
hallottam az emberek kiabálását, majd hirtelen hideg és
csend vett körül. Az oszlopok között libák totyogtak,
majd gyertyákkal és tömjénnel a kezükben megjelentek a
leborotvált fejű fiúk. Hallgattam, ahogy odakint a tömeg
továbbra is nővérem nevét kántálja. Ha ők nem lettek
volna, csak a víz csobogását és a kövön csattanó
szandálok hangját lehetett volna hallani.
– Most mi történik? – kérdeztem suttogva.
A hadvezér hátrébb lépett; csak most láttam, hogy a
szeme gyönyörű homokszínű. – A nővérét a szent tóhoz
kísérik, ahol felkenik, és akkor egyenrangú lesz Ámon
főpapjával. Aztán átadják nekik a botot és ostort, hogy
együtt uralkodhassanak.
Akkor apám odalépett mellénk. – Mutnedzsmet, állj a
nővéred mellé! – mondta.
Félve odasétáltam Nefertitihez. A templom homályos
fényében bőre borostyánszínű volt, a lámpák fénye pedig
vakítóan csillant meg arany nyakékén. Egy pillanatra rám
nézett, és mindketten tudtuk, hogy életünk legfontosabb
pillanata elérkezett: a szertartás után Alsó-Egyiptom
királynéja lesz, és családunk vele együtt elnyeri a
halhatatlanságot. Luxortól Kushig minden nyilvános
79
NEFERTITI
épület falára felkerül a nevünk, és helyet kapunk az

örökéletű istenek között.
Amenhotep Nefertiti kezét fogva felsétált az
emelvényre. Magasabb volt minden korábbi fáraónál, és
több aranyat viselt két kezén, mint amennyit szüleim
akhmimi kincstárában őriztek. Amon papjai is elfoglalták
helyüket mellettem – leborotvált fejük úgy csillogott,
akár a frissen megtisztított réz. Leopárdbőr köpenyéről
felismertem a főpapot. Mikor az új uralkodó elé lépett,
nővérem jelentőségteljes pillantást vetett Amenhotepre.
– Ámon azért hívott ma bennünket e helyre, hogy a
színe előtt fáraóvá koronázzuk ifjabb Amenhotepet –
kezdte ünnepélyes beszédét a főpap. – Az isten őt
választotta Alsó-Egyiptom uralkodójává, hogy élete
végéig vezesse népünket.
Onnan, ahol álltam, jól láttam a hadvezért. Valamiért
csalódottságot éreztem, mikor észrevettem, hogy
nővéremet nézi.
– Alsó- és Felső-Egyiptomból is eljöttek ma az
emberek, hogy tanúi lehessenek az új uralkodó
megkoronázásának. Egyiptom fáraója kijelentette, hogy
fia társuralkodó lesz mellette. A nép összegyűlt, hogy
együtt ünnepelje új fáraóját és védelmezőjét, Ámont.
Egész Egyiptom együtt örvend e napon. Az ország együtt
ünnepel. Lépj közelebb! – A főpap felemelte az olajjal
teli aranyedényt. – Ámon áldását adja rád, Egyiptom
fáraója. – E szavak kíséretében Amenhotep fejére öntött
az olajból. Aztán nővérem következett. – Ámon áldását
adja rád, Egyiptom királynéja.
Az olaj végigcsurgott Nefertiti parókáján, majd
tovább, le a legszebb vászonköpenyén. Ám nővérem
80
rezzenéstelen arccal tűrte. Teljesült leghőbb vágya:

Egyiptom királynéja lett.
– Ámon kézen fog benneteket, és elvezet a szent
vizekhez, ahol megfürödve újjászülettek – mondta a
főpap, majd átvezette őket a tóhoz, ahol Nefertiti és
Amenhotep hátrahajtották fejüket, a papok pedig
kimosták hajukból az olajat. A nemesek, akik beléphettek
a templomba, elcsendesedtek. Még a gyermekek is
tudták, milyen fontos ez a pillanat, hogy talán életükben
most az egyszer lehetnek tanúi.
– Amenhotep fáraó és Nefertiti királyné! – jelentette
be a főpap. – Hosszú, jómódú élettel ajándékozzon meg
benneteket Ámon!
A nap még mindig magasan járt az égen, mikor

összegyűltünk a bárkákon, hogy visszatérjünk Maikatába.
Az úton Amenhotep leplezetlen csodálattal bámulta
nővéremet: ahogy Nefertiti beszélt, ahogy mosolygott,
vagy ahogy hátravetett fejjel kacagott.
– Mutni, gyere ide! – mondta vidáman Nefertiti. –
Amenhotep, ő a húgom, Mutnedzsmet.
– Valóban olyan a szemed, mint egy macskának –
mondta az ifjú fáraó. – A nővéred mondta, de nem
akartam elhinni.
Meghajoltam, miközben azon gondolkodtam, mi
mindent mesélhetett rólam Nefertiti. – Örülök, hogy
megismerhettem, felség – mondtam udvariasan.
– Férjem arról mesélt, hogy milyen új templomokat
fog építeni – mondta Nefertiti.
Új fáraónk arcát fürkésztem, vajon igaz-e, amit
nővérem mondott. Amenhotep büszkén kihúzta magát.
81
NEFERTITI
– Egy napon, Mutnedzsmet, mikor már Felső-

Egyiptom fáraója is én leszek, a többi isten fölé emelem
Atont. Templomokat fogok építtetni nekik, amelyek
sokkal szebbek lesznek, mint Ámon templomai, és
megszabadítom Egyiptom népét a papoktól, akik csak
azért veszik el az emberek aranyát, hogy magukat
dicsőítsék.
Nefertitire pillantottam, ám ő hagyta, hogy férje
tovább beszéljen.
– Ma Egyiptom fáraója nem hozhat döntéseket a
papok beleegyezése nélkül – folytatta Amenhotep. –
Nem indulhat háborúba, nem építhet templomot, de még
egy palotát sem építtethet anélkül, hogy Ámon papjai
engedélyüket ne adnák hozzá.
– Úgy érted, a pénzüket – szólt közbe Nefertiti.
– Igen. De én majd változtatok ezen! – Felállt, és a
hajó orra felett kinézett a vízre. – Anyám azt hiszi, idővel
elfelejtem Atont. Hát nincs igaza! És idővel majd apám is
rájön, hogy az istenek közül Aton az, aki dicsőségre
vezette Egyiptomot.
Arrébb mentem, hogy közelebb legyek
nagynénémhez, aki kritikus tekintettel méregette
újdonsült menyét. Mutatóujját begörbítve odahívott
magához. Az ijesztő asszony mosolyogva nézett rám.
– Bátor lány vagy, hogy fiam szeme láttára beszélni
mertél Nakhtmin hadvezérrel – mondta. A mellette álló
széket megpaskolva jelezte, hogy üljek le.
– Miért, ellenségek? – kérdeztem csodálkozva.
– Fiam nagyon nem szereti a sereget, a hadvezér pedig
egészen kisgyermekkora óta katonák között nevelkedett.
– Szerettem volna többet megtudni Nakhtmin
hadvezérről, de láttam nagynénémen, hogy ő inkább
82
Nefertitiről akar beszélgetni velem. – Mondd csak,

Mutnedzsmet, miről beszélgetett az imént a fiam és a
nővéred?
Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem, meg kell
válogatnom a szavaimat:
– Közös jövőjükről beszélgettek, felség, és
Amenhotep terveiről.
– Érdekelne, fiam tervei között szerepel-e az is, hogy
templomot építtet Atonnak.
Lehajtottam a fejem, mire Tije királyné így szólt: –
Gondoltam.
Majd a legközelebb álló szolgához fordult: – Keresd
meg és vezesd ide Ay nagyvezírt!
Ülve maradtam, így mikor apám odaért hozzánk, neki
is hoztak egy bőrkarfájú széket. Mindhárman Nefertitit
figyeltük, ahogy a hajó orrában álldogálva elmélyülten
beszélgetett férjével. Hihetetlen volt, hogy reggel még
alig ismerték egymást.
– Atonról beszélgetnek – mondta nagynéném
feldúltan. – Alig jöttünk ki Ámon templomából, ő máris
arra gondol, amit valaha a nagyapja az ágya oszlopaira és
pajzsaira vésetett. – Még sosem láttam ennyire dühösnek.
– Pusztulást fog hozni a birodalomra, Ay! Férjem nem
fog örökké élni. Lányodnak muszáj lesz a hatalmába
kerítenie, mielőtt ő lesz Felső-Egyiptom fáraója is.
Apám rám pillantott. – Nefertiti mit mondott? –
kérdezte.
– Csak hallgatta Amenhotepet.
– Ennyi?
Ráharaptam a nyelvemre és bólintottam, hogy ne
kelljen hazudnom.
83
NEFERTITI
– Adj neki egy kis időt – fordult a nővéréhez apám. –

Még csak egy napja ismerik egymást.
– Ptah is egy nap alatt teremtette a világot – mondta
komoran nagynéném. Pontosan tudtam, mire gondol.
Arra, hogy a fia pedig akár egy nap alatt is elpusztíthatja.
Mikor visszaértünk a palotába, Nefertitivel elvonultunk a

szobánkba, hogy átöltözzünk a koronázást követő
lakomához. Ipu és Merit úgy forgolódott körülöttünk,
mint két macska – ruháinkhoz illő szandálokat kerestek,
majd kifestették a szemünket. Merit megcsodálta
Nefertiti koronáját, majd óvatosan nővérem fejére
helyezte. Ipuval lélegzetvisszafojtva néztük Nefertitit.
Megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lehet Egyiptom
királynéjának lenni, milyen lehet viselni a kobrát. –
Milyen érzés? – kérdeztem.
Nefertiti lehunyta a szemét. – Mintha istennő lennék.
– Meglátogatod még a lakoma előtt?
– Természetesen! Az ő oldalán fogok bevonulni a
terembe. Csak nem gondoltad, hogy hagyom, hogy
Kiával menjen? Elég az, hogy az éjszakát az ő ágyában
fogja tölteni.
– Ez a szokás, Nefertiti. Apánk azt mondta, minden
második héten vele lesz. Semmit sem tehetsz ez ellen.
– De nagyon is sokat tehetek! – mondta villámló
tekintettel Nefertiti. – Először is, nem maradunk ezekben
a szobákban.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten. A növényeimet
már gondosan elrendeztem az ablakpárkányon és a
ládáimból is kipakoltam. – Hiszen csak addig maradunk
Thébában, míg Tije azt nem mondja, hogy
84
átköltözhetünk Memphisbe. Akkor úgyis össze kell

csomagolnom.
– Majd Ipu összecsomagol helyetted. Miért aludna
külön szobában a fáraó és királynéja? A szüleink is egy
szobában alszanak.
– De ők nem...
– Hatalom! – mondta a kezét felemelve. A két lány
igyekezett úgy tenni, mintha nem hallanák. – Nem
akarják, hogy az új királyné túl nagy hatalomra tegyen
szert.
– Ostobaság! – mondtam. – Tijének ugyanannyi
hatalma van, mint férjének. Csak éppen nem nevezik
fáraónak.
– Pontosan! – Nefertiti egy intéssel elküldte Iput és
Meritet, majd határozott mozdulatokkal elkezdte fésülni a
haját. – Csak nevében nem fáraó. Pedig mi másra fognak
emlékezni az emberek, ha nem a nevünkre? Mondd, mire
fognak emlékezni? A ruhákra, amelyeket viselek, vagy a
nevemre?
– A tetteidre! Csakis arra fognak emlékezni, mit tettél
életedben.
– És vajon Tije tetteire úgy fognak emlékezni, mint az
övéire, vagy mint a férjéére?
– Nefertiti! – Elkeseredetten megráztam a fejem.
Nővérem túl magasra tör.
– Tessék? – kérdezte dühösen. Elhajította a fésűt
tudva, hogy Merit később úgyis felveszi a földről. –
Hatsepszut fáraó volt. Ő maga koronázta meg magát.
– Az a feladatod, hogy megfékezd a férjed! Te pedig
mit teszel? Atonról beszélgetsz vele a bárkán!
85
NEFERTITI
– Apánk azt mondta, hogy irányítsam Amenhotepet –

mosolyodott el Nefertiti. – De azt nem mondta meg,
hogyan. Gyere!
– Hová?
– A király lakosztályába.
Alig győztem lépést tartani vele, ahogy átvágott az
előcsarnokon. A fáraó szobája előtt álló két őr
félrehúzódott. Beléptünk a várószobába, amelyből két
szoba nyílt. Az egyik Amenhotep hálószobája volt.
Nefertiti a másik felé fordult, majd mosolyogva bólintott.
– A lakoma után átköltözöl ide – mondta.
Döbbenten néztem rá. – És te?
– Én itt fogok lakni.
Egy határozott mozdulattal benyitott a fáraó
hálószobájába. Amenhotep döbbenten kiáltott fel.
Benézve csempézett falakat és márványoszlopokat
láttam, de a következő pillanatban már be is csukódott az
ajtó, és én ott maradtam egyedül a várószobában. Egy
pillanatig néma csend vett körül, majd hangos nevetést
hallottam a fal túloldaláról. Vártam, hogy Nefertiti
kijöjjön, de az idő csak telt. A nap már egész alacsonyan
volt az égen, ám semmi jelét nem láttam annak, hogy
nővérem ki akarna jönni férje szobájából.
Leültem és körbenéztem. Egy alacsony asztalon
papiruszlapok hevertek, rajtuk Atonhoz írt versek. A
fáraó szobájának ajtajára pillantottam, majd elkezdtem
olvasgatni a verseket. Mindet a Naphoz írták. „Életet
leheltél az állatokba... Sugaraid megcsillannak a
hatalmas tengernek zöldes vizén.” Újabb és újabb
lapokat vettem a kezembe, melyek mind Atonhoz szóló
versekkel voltak teleírva. Órákon keresztül olvastam, míg
Nefertiti odabent beszélgetett a fáraóval. A falakon
86
keresztül hallottam Amenhotep hangját; bele sem mertem

gondolni, miről beszélgetnek olyan szenvedélyesen.
Végül leszállt az este, én meg már azon kezdtem
gondolkodni, vajon megjelenünk-e egyáltalán a lakomán.
Egyszer csak kopogást hallottam. Haboztam, de akkor
felcsendült Nefertiti hangja: „Majd Mutni kinyitja”.
Tudta, hogy még mindig ott vagyok.
Az ajtót kinyitva Nakhtmin hadvezérrel találtam
szemben magam.
Mikor meglátott a fáraó várószobájában, döbbenten
hátrébb lépett. Abból, ahogy a hálószoba ajtajára
pillantott, tudtam, hogy azon gondolkodik, vajon mindkét
nővér a fáraó szeretője-e. – Kisasszony – üdvözölt, de
tekintete még mindig a hálószoba ajtajára szegeződött. –
Látom, a fáraó eléggé... elfoglalt.
Elvörösödtem. – Igen... nagyon elfoglalt – hebegtem.
– Akkor talán inkább ön adja át neki az üzenetet, hogy
édesapja és édesanyja várják a nagyteremben. A
tiszteletére rendezett lakoma már órákkal ezelőtt
elkezdődött.
– Ön is átadhatja neki az üzenetet – mondtam
bátortalanul. – Nem szeretném megzavarni őket...
Nakhtmin felvont szemöldökkel nézett rám. – Nos,
rendben.
Bekopogtatott az ifjú fáraó hálószobájába, mire
nővérem vidáman kiszólt:
– Beléphetsz!
A hadvezér eltűnt, de egy perccel később már ki is
jött. – Azt felelték, ha elkészülnek, majd átmennek a
nagyterembe.
87
NEFERTITI
Igyekeztem leplezni csalódottságomat, a hadvezér elől

azonban semmit sem titkolhattam el. Felém nyújtotta a
karját.
– Ez még nem jelenti azt, hogy önnek is el kell
mulasztania a lakomát – mondta.
Habozva a csukott ajtóra pillantottam. Ha otthagyom
őket, Nefertiti megharagszik rám. Viszont már több órája
bámultam a várószoba csempéit, a nap pedig már
majdnem eltűnt az égről...
A hadvezér elmosolyodott, mikor kinyújtottam felé a
kezem.
A nagyteremben az emelvényen most négy aranytrón állt.

Alattuk egy hosszú asztalnál ültek a szüleim – az idősebb
fáraó vezíreivel beszélgettek. Ahogy a hadvezér odakísért
hozzájuk, a hátamon éreztem Tije királyné szúrós
tekintetét.
– Ay vezír – hajolt meg udvariasan Nakhtmin. –
Mutnedzsmet kisasszony megérkezett.
Jólesett, hogy tudja a nevemet. Apám felállt és
elnézett a vállam fölött.
– Remek, de hol marad Nefertiti? – kérdezte szigorú
hangon.
Nakhtminnal egymásra pillantottunk.
– Azt mondták, hamarosan jönnek – válaszoltam.
Éreztem, hogy elvörösödök. Valaki hangosan
felsóhajtott. Kia volt az.
– Köszönöm – mondta apám, mire a hadvezér
illemtudóan távozott.
Leülve végignéztem az asztalon, amely roskadásig
volt ételekkel: fokhagymás sült libával, árpasörrel és
88
mézes birkasülttel. Szólt a zene, és az edénycsörgés

közepette alig lehetett érteni, miről beszélgetnek a
szüleim. Kia hangját azonban tisztán hallottam, mikor
előrehajolt.
– Ostoba, ha azt hiszi, hogy Amenhotep elfelejt! –
mondta.
– A férjem imád engem. Verseket ír hozzám. –
Kíváncsi voltam, vajon az ifjú fáraó írta-e azokat a
verseket, amelyeket a várószobában olvastam. – Már
házasságunk első évében teherbe estem, és biztos vagyok
benne, hogy fiúgyermekkel ajándékozom meg férjemet.
Amenhotep már választott is neki nevet.
Nem is kellett megkérdeznem tőle, hogy milyen nevet,
mert Kia már folytatta is:
– Tutanhamon – mondta. – Vagy Nebnefer. Nebnefer,
Egyiptom hercege.
– És ha lány lesz? – kérdeztem.
Kia hatalmas szemeket meresztett rám. – Lány? Miért
lenne...
Ám hangját elnyomta a felharsanó trombitaszó.
Nővérem megérkezett. Mindannyian az ajtó felé
fordultunk, hogy lássuk a belépő Amenhotepet és
Nefertitit. Kia udvarhölgyei hol rám, hol nővéremre
nézve azonnal pusmogni kezdtek.
– Végre táncolhatunk most, hogy az estének majdnem
vége?– kérdezte fiától éles hangon az emelvényen ülő
Tije királyné.
Amenhotep Nefertitire pillantott.
– Táncoljunk! – mondta nővérem.
Nagynéném figyelmét nem kerülte el, hogy fia máris
Nefertiti hatása alá került.
89
NEFERTITI
Sok vendég egész éjszaka mámoros volt az árpasörtől;

tudtam, nagy részük a második éjszakára is a palotában
marad, és szolgáik csak a következő napfelkeltekor
ültetik be őket gyaloghintóikba. Az uralkodói
lakosztályhoz vezető csempézett folyosón a hidegtől
reszketve álltam szüleim mellett.
– Te remegsz, lányom – jegyezte meg anyám.
– Csak fáradt vagyok – vallottam be. – Akhmimban
sosem maradtunk fent ilyen sokáig.
Anyám szelíden elmosolyodott. – Hát igen, most sok
minden megváltozik.
Fürkésző tekintettel nézte az arcomat. – Mi történt
tegnap?
– Amenhotep Nefertitivel volt a lakoma előtt.
Nővérem ment be a szobájába, később pedig elmondta,
hogy férje azt kérte tőle, töltse vele az éjszakát.
Anyám, látva, hogy boldogtalan vagyok, finoman
megfogta az államat. – Nincs mitől félned, Mutnedzsmet.
A nővéred csak egy udvarnyira lesz tőled.
– Tudom. De eddig mindig egy szobában aludtunk. –
Ráharaptam remegő ajkamra.
– Nyugodtan alhatsz a szobánkban – ajánlotta fel
anyám.
Megráztam a fejem. Már tizenhárom éves voltam, nem
egy sírós kisgyerek.
– Nem, anyám. Meg kell szoknom, hogy egyedül
alszom.
– Kia csalódott lesz – jegyezte meg anyám. –
Panaheszi pedig dühös.
– Nem csak ma éjszaka – mondtam éppen akkor,
mikor Nefertiti és apánk odalépett hozzánk.
90
– Menj Nefertitivel a szobátokba! – utasított apám. –

Merit már vár rátok. – Biztatóan megszorította nővérem
vállát. – Ugye tudod, mi a dolgod?
– Persze! – válaszolta nővérem elvörösödve.
Anyám szorosan megölelte, miközben a fülébe
suttogott valamit, amit csak a nővérem hallhatott.
Otthagytuk szüleinket, és a festett folyosókon elindultunk
a szobánk felé. A szolgák is mulattak, így lépéseink
hangosan visszhangzottak a palota üres folyosóin.
Mindketten tudtuk, hogy ezen az éjszakán lezárul
gyermekkorunk.
– Tehát átmész Amenhotephez – mondtam halkan.
– Igen – bólintott Nefertiti. – És egészen reggelig
maradok.
– De hát senki nem tölt egy teljes éjszakát egy
fáraóval! – kiáltottam fel, meggyorsítva lépteimet. –
Mindig egyedül alszik.
– Ma éjjel változtatok ezen – mondta nővérem
határozott hangon.
Szobánkban az olajlámpások fénye sejtelmesen táncolt
a festett falakon. Ahogy apám mondta, Merit már várt
ránk; alighogy beléptünk, azonnal elkezdtek sugdolózni
Nefertitivel. Ipu is ott volt.
– Nekem is segítenem kell megfürdetni és felöltöztetni
a nővéredet – mondta –, így most nélkülöznöd kell.
– Persze – mondtam csalódottan.
A két lány a fürdőbe kísérte nővéremet. Mikor
visszajöttek, ráadtak egy egyszerű inget, majd bekenték a
lábait, és beparfümözték a haját, gondoskodva róla, hogy
Amenhotep nővérem minden egyes mozdulatánál érezze
a kellemes, édes illatot.
91
NEFERTITI
– Vegyek fel parókát? – kérdezte Nefertiti, de nem

Merittől, aki minden ilyen kérdésben járatos volt, hanem
tőlem.
– Szerintem ne – válaszoltam. – Hadd lásson ma éjjel
olyannak, amilyen vagy.
Ipu bólintott, majd mindketten némán figyeltük, ahogy
Merit bekrémezi Nefertiti arcát és levendulavizet spriccel
a hajára. Akkor nővérem felállt, a két lány pedig hátrébb
lépett. Mindhárman felém fordultak, hogy lássák a
reakciómat.
– Gyönyörű vagy! – mondtam mosolyogva.
Mikor Nefertiti megölelt, mély lélegzetet vettem, hogy
én legyek az első, aki érzi csodálatos illatát. – Hiányozni
fogsz – mondtam, bízva benne, hogy nem látszik rajtam,
mennyire rettegek. – Remélem, fésülködésnél használtál
mentát és mirhát.
– Persze! – válaszolta a szemeit forgatva Nefertiti.
Hátrébb hajolva komolyan ránéztem. – Nem félsz? –
kérdeztem.
– Nem – vonta meg a vállát.
– Te és Ranofer...?
– Semmi nem történt köztünk.
Mélyen nővérem szemébe néztem.
– Na jó... de csak simogattuk egymást. Én még soha...
Gyorsan bólintottam.
– Nem mintha számítana – mondta Nefertiti. – Az a
lényeg, hogy most már nem lesz más férfi az életemben,
csak a férjem. – Hátrahajtotta a fejét, hogy haja ne takarja
el az arcát, majd alaposan szemügyre vette magát a
tükörben. – Készen állok. Készen állok rá, hogy királyné
legyek. Anyám azért ment nőül apánkhoz, mert azt
92
akarta, hogy ha lánya születik, trónra kerüljön. És ma

végre elérkezett ez a nap.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy ezért ment
hozzá? – Még sosem fordult meg a fejemben, hogy a
mitanni hercegnő csak azért lett apám felesége, hogy
születendő gyermekét a trón közelébe juttassa.
A tükörben találkozott a tekintetünk. – Apánk mesélte
el – mondta Nefertiti.
– Hogy anyád nem szerette őt?
– De szerette. De számára születendő gyermeke jövője
volt a legfontosabb. – Merithez fordult. – Készen állok –
mondta határozott hangon.
93
ÖTÖDIK FEJEZET
Pharmuthi hónap huszonkettedik napja
N efertiti csak reggel jött vissza a szobánkba. Mikor

felrázott mély álmomból, ijedten ültem fel
ágyamban. – Mi történt? – kérdeztem.
– Szerelmeskedtem a fáraóval! – mondta nővérem
büszkén. Megdörzsöltem a szemem, hogy elűzzem belőle
az álmot, majd közös ágyunk másik felére pillantottam –
be volt vetve.
– Az egész éjszakát nála töltötted! – kiáltottam fel
hitetlenkedve. – Mesélj, milyen volt?
Nővérem leült mellém, és egyik szemöldökét felvonva
rám nézett.
– Fájdalmas. De aztán megszoktam.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Miért,
hányszor... Nefertiti hamiskásan elmosolyodott. –
Többször is – válaszolta, majd körbenézett a szobában. –
Azonnal át kell költöznünk! Egyiptom királynéja nem
alhat egy szobában a húgával. Mától kezdve
Amenhoteppel fogok aludni.
94
Pharmuti hónap huszonkettedik napja
Kimásztam az ágyból. – Hiszen még csak négy napja

vagyunk Thébában! És holnap Tije bejelenti, hogy mikor
utazhatunk Memphisbe. Lehet, hogy egy hónapon belül.
Nefertiti mintha meg sem hallotta volna, amit
mondtam. – Szólj a szolgálóidnak, hogy csomagolják
össze a gyógynövényeidet! Néhány szobányival arrébb
ugyanilyen szépen fognak nőni.
Nővérem senkinek sem szólt arról, hogy át akar
költözni a férjéhez, én pedig elhatároztam, hogy apánk
nem tőlem fogja megtudni. Azt mondta, akkor szóljak
neki, ha bajt érzek, és úgy ítéltem meg, hogy ez a
költözés nem számít annak. Különben is, hamarosan
úgyis az egész palota tudni fog róla.
– Kia ki fog kelni magából – mondta mosolyogva
Nefertiti. Körbetáncolta új szobáinkat és megmutatta,
melyik falikárpitoktól akar megválni.
–Jobb lesz, ha vigyázol vele! – figyelmeztettem. – Az
apja igencsak megnehezítheti családunk életét. És ha Kia
fiúgyermeket szül, akkor Panaheszi Egyiptom
hercegének nagyapja lesz.
– Semu évszak végére már biztos, hogy várandós
leszek! – mondta magabiztosan nővérem. Mindketten a
hasára pillantottunk, amely még teljesen lapos volt. – Az
én fiaim lesznek Egyiptom trónjának örökösei. Ha öt fiút
szülök Amenhotepnek, családunknak ötszörös esélye
lesz.
És Kia gyermekei csak akkor kerülnének a trón
közelébe, ha Nefertiti összes gyermeke meghalna.
Néztem, ahogy kezébe veszi a fésűt és végighúzza
arcát keretező, selyemfényű fekete haján. Akkor egyszer
csak kinyílt az ajtó – Amenhotep beviharzott a
szobánkba.
95
NEFERTITI
– Egyiptom királynéja... – kezdte szenvedélyesen, de

amint meglátta, hogy én is ott vagyok a lakosztályában,
elhallgatott. Szigorúan nézett ránk. – És mégis, miről
pletykál a két nővér?
– Természetesen rólad – válaszolta merészen Nefertiti.
Karját kitárva magához ölelte férjét. – Mondd csak,
kedvesem, milyen híreket hallottál?
Amenhotep arca felderült. – Holnap anyám bejelenti,
mikor utazunk Memphisbe, ahol végre olyan
templomokat építtethetek, amilyeneket még nem látott a
világ.
– Azonnal hozzá kell látnunk! – mondta egyetértően
Nefertiti. – Hamarosan úgy fognak emlegetni, hogy
Amenhotep, az Építő.
– Amenhotep, az Építő – ismételte meg álmodozó
hangon az ifjú fáraó. – Ha meglátják, mire vagyok képes,
azonnal elfelejtik Thotmeszt. Apám építészének is velünk
kell tartania Memphisbe! – Kibontakozott nővérem
öleléséből. – Írok Majának, hogy megértse, milyen fontos
választás előtt áll. Követ engem a jövőbe, vagy
eltemetkezik a múltban.
Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Nefertitire
pillantottam, de ő kerülte a tekintetemet. Ekkor
kopogtattak. Nővérem nem utasított, hogy nyissam ki az
ajtót, hanem ő maga sietett oda.
–Á, Panaheszi vezír! – mondta csilingelő hangon. –
Jöjjön csak be!
Panaheszi megtorpant, mikor meglátott a király
várószobájában. Megrázta a fejét, mintha azt hinné, csak
álmodik és mindjárt felébred.
– Mit akar? – kérdezte már cseppet sem barátságos
hangon Nefertiti.
96
– A fáraóhoz jöttem – válaszolta a vezír fagyos

hangon.
– A fáraó most elfoglalt.
– Ne játszadozz velem, gyermekem! Beszélnem kell
vele. Egyiptom vezíre vagyok, te viszont csak egy a
feleségei közül. Jobb, ha ezt az eszedbe vésed. Néhány
napra talán felkorbácsoltad a szenvedélyét, de az évszak
végére ez elmúlik.
Lélegzetvisszafojtva vártam, mit tesz nővérem.
Nefertiti néhány másodpercig állta Panaheszi tekintetét,
majd megfordult és elment megkeresni a férjét.
Kettesben maradtam a vezírrel.
Panaheszi a második szoba felé fordult. – Mostantól
ez lesz a szobád? – kérdezte.
– Igen.
– Érdekes. Felettébb érdekes...
A következő pillanatban szerencsére belépett a fáraó
és nővérem. Panaheszi mélyen meghajolt. – Ügyesen
cselekedett tegnap, felség – mondta Amenhotep mellé
lépve. – Már csak Memphisbe kell utaznia, hogy
elfoglalhassa trónját.
– És várhatok, míg apám meghal – mondta durván az
ifjú fáraó. – Nem látja, milyen kapzsik Ámon papjai.
Panaheszi előbb Nefertitire, majd rám nézett. – Ne
menjünk át inkább máshova beszélgetni? – kérdezte
Amenhoteptől.
Nővérem azonban gyorsan reagált: – A férjem
megbízik bennem, vezír – mondta. – Nyugodtan
beszélhet előttünk. – Kedvesen mosolygott Amenhotepre,
ám a tekintetében figyelmeztetés volt: Egy pillanat alatt
kiszerethetek belőled, és akkor a nép sem fog többé
97
NEFERTITI
imádni. Gyengéden megérintette férje vállát. – Igaz,

kedvesem?
Amenhotep bólintott. – Természetesen – bólintott a
fáraó. – Úgy hiszek Nefertitiben, mint Atonban.
Panaheszi dühös pillantást vetett nővéremre. –
Felséged talán nem akarja, hogy egy fiatalabb,
befolyásolható hölgy is hallja ezeket az információkat.
– Húgom se nem túl fiatal, se nem befolyásolható –
mondta nyugodt hangon Nefertiti. – Lehet, hogy a lánya
az, uram, de Mutnedzsmet nem.
Amenhotep hangosan felnevetett. – Folytasd, vezír!
Mit akartál mondani?
Panaheszi kétségbeesett. – Csak... csak azért jöttem,
felség, hogy gratuláljak. – Megfordult, hogy távozzon,
ám gondolt egyet és még hozzátette: – Lehet, hogy
vannak, akik inkább a bátyjának gratulálnának, de én
tudom, hogy ön erősebb és bölcsebb uralkodó lesz, mint
ő lenne.
– Ki az, aki inkább neki gratulálna? Ki szeretné, hogy
inkább Thotmesz üljön a trónon?
Panaheszi végül mégis elérte célját. – Uram, vannak,
akik azt kívánják, bárcsak Thotmesz élne. Biztos vagyok
benne, hogy ön is felismeri őket. Persze, mikor
Memphisbe költözünk, kiderül, ki tart velünk és ki marad
az apja mellett.
– Maja, az építész velünk tart? – kérdezte Amenhotep.
– Lehetséges – tárta szét a karját Panaheszi. – Ha
sikerül meggyőznünk.
– Hát a sereg?
– Az kétfelé fog oszlani.
Amenhotep egy pillanatig némán nézett a vezírre,
majd sziszegve azt mondta:
98
– Tudasd mindenkivel, hogy mikor Memphisbe

költözünk, választaniuk kell: vagy velem tartanak, vagy
az ellenségeimmé válnak. Jobb, ha alaposan
meggondolják, kit választanak! Jobb, ha szem előtt
tartják, melyik fáraó él tovább!
Panaheszi hajlongva távozott. – Tudatom velük,
felség.
Míg Nefertiti becsukta a vezír mögött az ajtót,
Amenhotep leült arany és bőr székébe. – Apád miért nem
jött át gratulálni? – kérdezte a nővéremre nézve.
– Apám nem szokott feleslegesen gratulálni. Mindenki
tudja, hogy az istenek választottak ki fáraónak.
Amenhotep úgy nézett maga elé, mint egy duzzogó
kisfiú. –Akkor Panaheszi miért mondta, hogy...
– Panaheszi hazudik! – kiáltotta Nefertiti. – Ki lenne
olyan ostoba, hogy a bátyádat válassza, ha olyan fáraót
szolgálhat, mint te?
Amenhotep dühösen nézett nővéremre. – Ha élne,
most a bátyám felesége lennél!
– Sosem mentem volna nőül Thotmeszhez! – mondta
gyorsan Nefertiti.
A fáraó gondolatai veszélyes irányba terelődtek.
Amenhotep most felém fordult. – Azt mondják, Nefertiti
húga sosem hazudik – mondta. – Apátok otthonotokban
említette valaha is Thotmesz nevét?
Nefertiti elsápadt, én pedig lassan bólintottam.
Elég okos voltam ahhoz, hogy tudjam, ha most is
teljesen őszinte leszek, Kia lesz a fáraó kedvenc felesége,
nővérem pedig csak egy a sok asszonya közül.
Amenhotep komor arccal előrehajolt székében. Tisztában
voltam vele, hogy csak egyszer kellene hazudnom, és
azzal meghatározhatnám sorsunkat, biztosíthatnám, hogy
99
NEFERTITI
neveink az idők végezetéig olvashatóak legyenek Théba

hatalmas építményein. Amenhotep szemébe néztem,
majd azt a választ adtam, amelyet apám elvárt volna
tőlem, és amelyben Nefertiti reménykedett. – Ay fővezír
mindig hitt benne, hogy ön foglalja majd el Egyiptom
trónját. Önnek szánták nővéremet, már akkor, amikor
felséged még csak kisgyermek volt.
Amenhotep egy pillanatra sem vette le rólam a
tekintetét.
– A végzet – suttogta hátradőlve. – A Sors akarta,
hogy így legyen! Apátok tudta, hogy én kerülök
Egyiptom trónjára!
– Igen – suttogta Nefertiti rám nézve.
Nyeltem egyet, hogy ne érezzem torkomban a
gombócot. Nővérem kedvéért életemben először
hazudtam. Lelkiismeretem ellen cselekedtem, hogy
megóvjam családunk helyzetét.
Egyiptom tizenhét éves fáraója felállt székéből. – Ay
egész Egyiptom fővezíre lesz! – jelentette ki. –
Memphisben a külügyekkel fog foglalkozni, és az összes
többi vezír fölé emelem! – Ismét felém fordult: –
Távozhatsz! Királynémmal terveket kell szőnünk.
Nefertiti kinyújtotta felém a kezét, hogy visszatartson,
de én megráztam a fejem, és gyorsan kimentem a
szobából. Kézfejemmel letöröltem arcomról a könnyeket.
Hazudtam Egyiptom fáraójának, Ámon legmagasabb
rangú földi helytartójának. – Maatnak most
szégyenkeznie kell miattam – suttogtam magam elé, de
szerencsére senki sem volt a folyosón, aki meghallhatta
volna szavaimat.
Eszembe jutott, hogy megkeresem anyámat, de
tudtam, úgyis azt mondaná, hogy helyesen cselekedtem.
100
Úgyhogy inkább kimentem a kertbe és leültem a

legtávolabb lévő kőpadra. Az istenek meg fognak
büntetni azért, amit tettem, gondoltam. Magamra
haragítottam Maatot.
– Nem gyakran esik meg, hogy egy királyné húga
egyedül jön ki a kertekbe.
Ijedten néztem fel – Nakhtmin hadvezér állt előttem.
Gyorsan letöröltem a könnyeimet.
– A fáraó nem fog örülni, ha meglát bennünket
kettesben – mondtam élesen.
– Nem baj. Úgyis hamarosan Memphisbe költözik.
– Ön nem tart vele? – kérdeztem döbbenten.
– Csak azok mennek, akik maguk döntenek így. A
sereg nagy része Thébában marad. – Anélkül, hogy
engedélyt kért volna rá, leült mellém a padra. – Tehát
miért is ül itt egyedül a fűzek alatt?
Újra könnyek gyűltek a szemembe. Nem bírtam
elviselni, hogy szégyent hoztam az istenekre.
– Mi történt? Csak nem egy kisfiú törte össze a szívét?
– kérdezte Nakhtmin szemtelenül. – Megbüntessem?
Akaratom ellenére elnevettem magam. – Egyetlen fiút
sem érdeklek.
Egy pillanatig némán néztük egymást.
– Akkor miért sírt?
– Hazudtam – feleltem suttogva.
Nakhtmin elmosolyodott. – Ennyi az egész?
– Lehet, hogy önnek ez csekélység, de számomra
igenis fontos! Még sosem hazudtam!
– Soha? Még egy eltörött edény vagy valaki elvesztett
nyaklánca kapcsán sem, amelyet ön talált meg?
– Nem. Mióta felnőttem és értem, mit jelentenek Maat
törvényei, nem.
101
NEFERTITI
A hadvezér erre semmit sem mondott, én pedig

rájöttem, hogy ez a férfi, aki már háborút is látott,
valószínűleg gyereknek tart még. – Nem fontos... –
hebegtem.
– Dehogynem! – mondta komolyan. – Önnek fontos
az igazság, és most, hogy hazudott, szégyelli magát.
Egy szót sem szóltam.
– Ne féljen, megőrzöm a titkát – mondta a hadvezér.
Dühösen felpattantam. – Sosem osztanám meg önnel!
– Attól tart, hogy többé nem tisztelném? – kérdezte
nevetve. – Az egész Egyiptomi udvar hazugságokra épül.
Majd Memphisben meglátja.
– Inkább behunyom a szemem – mondtam
gyerekesen.
– Az nagy baj lenne. Inkább tartsa nyitva, kisasszony!
Édesapja bízik a tisztánlátásában és őszinteségében.
– Honnan tudja, miben bízik az apám?
– Kiben bízhatna, ha nem önben? Talán gyönyörű
királynénkban? Vagy az ifjabb Amenhotepben? Ők
túlságosan elfoglaltak, csak az új kriptákra és
templomokra tudnak gondolni. Vagy talán még arra –
folytatta halkabban –, hogy szétoszlatják a papságot,
hogy megszerezhessék azt a rengeteg aranyat. – Láthatta
rajtam, hogy szavai megbotránkoztattak, mert azt
kérdezte: – Talán azt hiszi, hogy mindezt csak az ön
családja látja? Az új fáraó tervei mindenkit
felháborítanak. Ha Ámon papjai elbuknak, sok gazdag
embert magukkal rántanak.
– A nővéremnek ehhez semmi köze! – mondtam
határozottan és elindultam vissza, a palota felé. Nem
tetszett, hogy Nakhtmin összefüggésbe hozza a
102
családomat és a fáraó terveit. Bár elég durván beszéltem

vele, mégis követett.
– Megsértettem, kisasszony?
– Igen, megsértett!
– Sajnálom. Legközelebb figyelmesebb leszek.
Elvégre ön lesz az udvarnál az egyik legveszélyesebb
hölgy.
Megálltam.
– Olyan titkokat fog ismerni, melyekért a vezírek és
papok komoly pénzeket fizetnek a kémeknek.
– Nem értem, mire gondol, uram.
–Az információra, amely mindennél értékesebb,
Mutnedzsmet kisasszony – mondta, majd elindult az
istállók felé.
– Miért, ön szerint mire képes az információ? –
szóltam utána.
– Ha rossz kezekbe kerül, bármire.
Aznap este már a király lakosztályában készülődtem a

lefekvéshez, tudva, hogy nővérem ott van a szomszédos
szobában, mégsem hívhatom át. Az ablakpárkányon álló
gyógynövényeimre néztem, melyek túlélték az utat
Akhmimból, és azt is, hogy átköltöztettem őket az új
szobámba. Holnap Tije királyné bejelenti, mikor utazunk
Memphisbe, gondoltam, és akkor szegényeknek újabb
megpróbáltatásokat kell kiállniuk.
Mikor Ipu bejött, hogy átöltöztessen a hálóruhámba,
azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. – Mi
történt, kisasszonyom?
Megvontam a vállamat, mintha nem is lenne érdemes
beszélni róla.
103
NEFERTITI
– Honvágya van – mondta, én pedig bólintottam.

Segített kibújni az ingemből, majd egy tisztát adott
rám. Szófogadóan leültem az ágyra, hogy befonhassa a
hajamat. – Neked nem hiányzik az otthonod? –
kérdeztem halkan.
– Csak amikor a testvéreimre gondolok – mondta
elmosolyodva. – Hét fiútestvér mellett nőttem fel. Ezért
értem meg magam olyan jól a férfiakkal.
Elnevettem magam. – Te mindenkivel jól megérted
magad. Láttam a lakomán. Nincs Thébában olyan ember,
akit te nem ismersz.
Ipu megvonta a vállát, de nem tiltakozott. – Ilyenek
vagyunk mi Fayyum városban – mondta. – Barátságosak.
– Tehát a Moeris tótól nem messze születtél?
– Egy kis faluban a tó és a Nílus között – bólintott Ipu.
Elmesélte, hogy arrafelé a termékeny földek végén zöld
dombok magasodnak, a kékeszöld Nílus mentén pedig
szőlő nő. – Egyiptomban az a legjobb terület a
gabonatermesztésre.
– És mivel foglalkozott a családod? – kérdeztem.
– Apám a fáraó személyes bortermelője volt.
– És te képes voltál eljönni otthonról?
– Csak miután apám meghalt. Tizenkét éves voltam,
öt lánya és hét fia közül a legfiatalabb. Anyámnak nem
volt rám szüksége, viszont örököltem a tehetségét,
ügyesen festek arcokat. – Szemügyre vettem a tükörben
vastagon kifestett szemét: a malachit még a legerősebb
napsütésben sem kenődött el rajta. – Az idősebb fáraó
jóvoltából a királyné mellé kerültem, és hamarosan a
kedvence lettem.
Tije pedig hajlandó volt átengedni nekem!
Nagynénémre gondoltam, és a sok önzetlen tettére,
104
melyekről senki sem tudott. Önző fia pedig képes volt

eltaszítani magától ezt a szigorú, de kedves asszonyt.
– Itt, a palotában jobb az élet, mint a földeken –
folytatta Ipu. – A városban lenni, ahol a nők mindent
megvehetnek, amire szükségük van... – Hálásan
felsóhajtott. – Szenet, parfümöt, igazi hajból készített
parókát, mindenféle egzotikus dolgot. Ha egy hajó
végigmegy a Níluson, biztosan megáll Thébánál.
Fayyumnál egyetlenegy sem állt meg.
Felsóhajtottam, míg odahozta a köntösömet és a
selyemzoknimat. Se hajók, se emberek, se politika. Csak
kertek. Belebújtam a papucsomba, és közelebb ültem a
szénserpenyőhöz. Ipu állva maradt, úgyhogy az egyik
székre mutattam, hogy nyugodtan üljön le. – Mondd
csak, Ipu – kezdtem halkan, bár nővérem úgysem hallott
volna meg –, milyen pletykák keringenek a palotában?
Kérdésemre felcsillant a szeme. – Úgy érti, önről,
kisasszony?
– Nem – mondtam elpirulva. – A nővéremről és a
fáraóról.
Ipu felvonta a szemöldökét. Éreztem, hogy igyekszik
óvatos választ adni.
– Nos... azt mondják, az ifjú fáraó túlságosan akaratos.
– És még mit mondanak? – kérdeztem előredőlve.
Szolgálóm lopva a várószoba ajtajára pillantott. –
Hogy az új királyné gyönyörű. A többi szolgálólány
Neferetnek hívja.
A gyönyörű nő.
– És Memphisről? Szóltak már a szolgáknak, hogy
készülődjenek az útra?
– Hát ezt szeretné tudni, kisasszony! – mosolyodott el
Ipu. Ahogy közelebb hajolt hozzám, fekete haja
105
NEFERTITI
előrehullott. Gyönyörű lány volt: büszke lehetett formás

testére és hatalmas, zöldre festett szemeire. – Tije
királyné ma három új gyaloghintót rendelt, az
istállómester pedig azt mondta, hogy már meg is vett hat
új lovat.
– De mégis, mikor indulunk? – kérdeztem hátradőlve.
– Hat nap múlva.
Másnap már kora reggel behívtak a fogadóterembe,

mielőtt még az udvari tisztségviselők odaértek volna. A
hatalmas kétszárnyú ajtón belépve tekintetemet azonnal
megragadták az emelvény tövéig futó zárt
papiruszbimbók. Ahogy az aranytrón felé lépkedtem, a
bimbók egyre kevésbé voltak zártak, míg az utolsó kettő
helyén már kinyílt virágok voltak – gondolom,
szimbolikus ábrázolása annak, ahogy a fáraó kitárja
karjait, hogy magához ölelje egész Egyiptomot.
Az emelvény alatt, amelyen apám és nagynéném ült,
megkötözött hettita és núbiai foglyokat ábrázoló képek
voltak, hogy ahányszor a fáraó fellép a trónjához, úgy
tűnjön, mintha ellenségein taposna. Hármunkon kívül
senki más nem volt a fogadóteremben; apám és nővére
egy ébenfa padon ült, és az előttük lévő
papirusztekercseket tanulmányozták.
– Felség – hajoltam meg illedelmesen. – Apám.
– Nővéred beköltözött a fiam lakosztályába! – kezdte
Tije kertelés nélkül. Arcáról képtelen voltam leolvasni,
mit gondol, úgyhogy nagyon vigyáztam, mit válaszolok.
– Igen, felség, teljesen elbűvölte az ifjú fáraót.
– Nemcsak őt, hanem az egész palotát – helyesbített a
királyné. – Az összes szolga erről beszél.
106
Eszembe jutott, hogy Ipu Neferetnek nevezte

nővéremet, és amit Nakhtmin mondott róla. – Merész
lány, felség, de ugyanakkor hűséges – mondtam.
Tije fürkésző tekintettel nézett rám. – Hűséges, de
kihez?
Apám megköszörülte a torkát. – Azt szeretnénk tudni,
miről beszélgettek reggelizés közben.
Rádöbbentem, hogy apám és nővére kémként akar
felhasználni.
– Nem reggeliztek – válaszoltam feszengve. – A
szolgák csak a várószobába hozták be a tálcákat, és mikor
végeztem az evéssel, nővéremék elküldték őket.
– És később mit csináltak? – kérdezte a királyné.
Haboztam, de apám szigorúan rám szólt: –
Mutnedzsmet, nagyon fontos, hogy tudjunk ezekről a
dolgokról. Vagy mi tudjuk meg, vagy valaki más.
Például Panaheszi, gondoltam. – Arról beszélgettek,
hogy hamarosan templomokat emelnek Aton tiszteletére
– mondtam végül.
– Csak beszélgettek? – kérdezte apám. – Vagy már
komolyan tervezgettek?
Zavartan bólintottam.
Ay fővezír nővéréhez fordulva így szólt: – Míg férjed
él, Amenhotep semmit sem tehet. Csak beszélget
Nefertitivel...
– Veszélyes dolgokról! – csattant fel nagynéném. –
Addig fognak beszélgetni, míg fiam Felső-Egyiptomnak
is fáraója nem lesz. Akkor aztán...
– Addigra megérti, hogy nem is olyan egyszerű a
papok támogatása nélkül uralkodni. A papság aranya
nélkül még egy sereget sem tud felállítani. Eddig
egyetlen fáraó sem volt képes egyedül uralkodni.
107
NEFERTITI
– A fiam azt hiszi, ő majd képes lesz rá. Szembe akar

szállni az istenekkel és fölébük akarja emelni Atont...
még Ozirisz fölébe is! Még Ré fölé is! A lányodnak az
lett volna a feladata, hogy erről lebeszélje fiamat!
– És sikerülni is fog neki...
– A lányod túl vad és ambiciózus! – kiabálta a
királyné. Kiviharzott az erkélyre és idegesen
belekapaszkodott a korlátba.
– Lehet, hogy nem a megfelelő lányt választottam.
Apám a válla fölött rám nézett, de hiába néztem az
arcát, nem tudtam kitalálni, mire gondolhat. – Küldd el
Memphisbe! – mondta nagynénémnek. – Ott majd rájön a
fiad, hogy nem olyan könnyű Maat törvényei ellen
cselekedni.
Aznap délben a fogadószobában a királyné
bejelentette, hogy Pharmuthi hónap huszonnyolcadikán
indulunk Memphisbe. Öt napunk maradt felkészülni az
útra.
108
HATODIK FEJEZET
Pharmuthi hónap huszonnegyedik napja
E zúttal, amikor elmentünk az arénába, hogy

megnézzük Amenhotepet, először az istállóba
hívatott bennünket, ahol megkérdezte Nefertitit, hogy
melyik ló tetszik neki a legjobban. Kia a szempilláit
rezegtetve biztosan azt válaszolta volna, hogy az,
amelyiknek a legszebb a sörénye. Nővérem azonban
alaposan szemügyre vette őket, megnézte, milyen
izmosak, milyen tüzes a tekintetük, majd határozott
hangon azt mondta: – Az a sötét. A kapunál álló pej.
Amenhotep bólintott. – Hozzátok ide a pejt!
Kia három udvarhölgyéhez fordult, akik mindenhova
elkísérték; az egyik hangosan, hogy Nefertiti is biztosan
meghallja, így szólt: – Legközelebb már a fáraó
szoknyáját is ő fogja kiválasztani.
A többiek jót nevettek szavain, de Nefertiti határozott
léptekkel odasétált az apám és Panaheszi közelében
álldogáló Amenhotephez és nézni kezdte, ahogy férje
felveszi bőr lovaglókesztyűjét.
109
NEFERTITI
– Régóta tudsz fogatot hajtani? – kérdezte

mosolyogva.
– Már gyermekkora óta – válaszolt a fáraó helyett
Panaheszi.
Nefertiti az arrébb várakozó férfiak csoportja felé
nézett – a többi vezír fiaira, akik a fáraóval együtt
gyakoroltak. Amenhotep nővérem tekintetét követve
bólintott. – Ezek a férfiak minden reggel kijönnek velem
ide. Az apám seregében szolgáló összes katonát
legyőzöm!
Nefertiti közelebb lépett férjéhez. – Azt mondod, már
kisgyermekként megtanultál fogatot hajtani?
Amenhotep gondosan felcsatolta a sisakját. –
Alighogy megtanultam járni – válaszolta büszkén.
– És ha én is meg szeretném tanulni?
Az istálló túlsó végéből Kia válaszolt az ifjú fáraó
helyett: – A nők nem hajtanak az arénában.
– Pedig Akhmimban már kipróbáltam – mondta
Nefertiti. Apámra pillantottam, de semmit sem tudtam
leolvasni az arcáról. Nefertiti, mikor látta, hogy apánk
semmit sem mond, a legközelebbi polcról leemelt egy
sisakot és bátran felvette. – Taníts meg fogatot hajtani!
Amenhotep Nefertiti arcát fürkészve próbálta kitalálni,
nővérem mennyire gondolta komolyan, amit mondott.
– Szeretném megtudni, milyen érzés lehet Egyiptom
legszebb lovaival száguldani – tette hozzá bűbájosán a
nővérem. – És azt szeretném, ha Egyiptom legjobb
fogathajtója ismertetne meg ezzel az érzéssel!
Amenhotep hangosan felnevetett. – Hívjátok ide az
istállómestert! – kiáltotta, mire Panaheszi és Kia azonnal
tiltakozni kezdett.
110
Pharmuti hónap huszonnegyedik napja
– Akár meg is halhat! – mondta aggodalmaskodva a

vezír. Valójában persze dühös volt, hogy nem az ő
lányának jutott előbb az eszébe. Most az összes jelenlévő
Nefertitire fog figyelni. Ez a remek ötlet még apámnak
sem jutott eszébe. Nővérem gyorsan és eszesen
cselekedett. Amenhotep hálószobájába már sikerült
bejutnia. Politikáról beszélgetnek, és ha az ifjú fáraó az
arénába is nővéremmel fog lejárni, a nap minden
percében együtt lesznek.
– De felség... – tiltakozott Panaheszi.
Amenhotep szigorúan nézett rá. – Elég legyen, vezír!
Királyném ki akarja próbálni a fogathajtást, én pedig
megtanítom rá.
Vászonernyők alatt ülve néztük nővéremet és az ifjú
fáraót.
– Mégis mit képzel magáról a nővéred? Mit csinál? –
kérdezte sziszegve Kia.
Nefertitire néztem, aki csak úgy ragyogott a
boldogságtól és együtt nevetett Amenhoteppel. –
Szórakoztatja a férjét – válaszoltam.
– Ügyes voltál, lányom! – dicsérte meg Nefertitit apánk.

Nővérem arcán önelégült mosollyal ült, míg Merit
gyöngyöket font a parókájába. Amenhoteptől már kapott
is ajándékba egy pár vörös lovaglókesztyűt. – Jó móka
volt – mondta.
– Ez egyszer – nézett rá komoran apám.
– Miért? Nagyon is élveztem! Miért ne tanulhatnék
meg fogatot hajtani?
– Mert veszélyes! – kiáltottam fel. – Te cseppet sem
félsz?
111
NEFERTITI
– Mitől kéne félnem?

– A lovaktól. Vagy attól, hogy leesel a harci szekérről.
Hiszen te is hallottad, mi történt Thotmesz herceggel.
Apám és Nefertiti összenézett, Ipu és Merit pedig
zavartan elfordult.
– Thotmesz háborúban halt meg – mondta legyintve
nővérem. – De most nem állunk háborúban senkivel.
Különben is, csak szórakozni szeretnék.
Merit az utolsó gyöngyöt is belefűzte Nefertiti
parókájába. Mikor nővérem felállt, a kis üveggömbök
csilingelve zenélni kezdtek.
Apám is felkelt a székéből. – A per medjatban leszek,
leveleket kell írnom – mondta. – A többi nép
uralkodóinak is tudniuk kell, hol fogtok élni, hogy hol
érhetik el kéréseikkel a fáraót. – Körbenézett a szobában,
ahol semmi sem változott Tije királyné bejelentése óta. –
Öt nap múlva indulunk – emlékeztetett bennünket
csendesen. – Kezdjetek el csomagolni!
Mikor apánk elhagyta a szobánkat, Nefertiti, akit más
népek cseppet sem érdekeltek, mosolyogva kinyújtotta
felém a karját. – Gyere!
– Hallottad, mit mondott apánk – néztem rá szigorúan.
– Csomagolnunk kell.
–Jó, majd később nekilátunk. – Megfogta a karomat,
és magával húzott.
– Hova vonszolsz?
– A kedvenc helyedre.
– A kertekbe? – kérdeztem értetlenül. – De miért?
– Mert valaki vár ott ránk – válaszolta titokzatosan
nővérem.
– Kicsoda? Amenhotep?
– És még valaki.
112
A termeken átsétálva végül kijutottunk a palota

kertjeibe; nagyon szerettem a fákkal szegélyezett
ösvényeket és kis tavacskákat. Valaki, akinek nagyon
kifinomult ízlése lehetett, egy kék íriszekkel körbevett,
Hóruszt ábrázoló szökőkutat helyezett el a lótuszokkal
teli tóban. Ha sétálgatás közben meg akartunk pihenni,
leülhettünk a fügefák árnyékában álló kőpadokra, a
fürdőházakhoz pedig egy jázminokkal szegélyezett út
vezetett. A fürdők mögött volt a hárem, amelyben az
idősebb fáraó alacsonyabb rangú asszonyai éltek.
Figyeltem a fű közül felszálló szitakötőket, ahogy a
napfény megcsillan kékes-arany szárnyaikon.
– Mikor megérkezünk Memphisbe, az első dolgunk az
lesz, hogy felépítünk egy akkora templomot, amekkorát
még nem látott Egyiptom – mondta lelkesen Nefertiti. –
Ha az emberek látják Aton dicsőségét, nem lesz többé
szükség Amon papjaira.
– Apánk szerint egyensúlynak kell lennie a világban.
A fáraók hatalmát a papok egyensúlyozzák ki. Még a
nevelőink is ezt tanították nekünk. Nem emlékszel?
– Azt nem tanították, hogy a papok tartják a kezükben
a fáraók erszényét? Szerinted ez az egyensúly? – A
fügefák árnyékában nővérem szeme még feketébbnek
tűnt, mint általában. – Mutni, Egyiptom fáraói tehetetlen
bábok, akiket a papok kényükre-kedvükre rángatnak.
Amenhotep viszont változtatni fog ezen. Atont emeli
Amon helyébe. A fáraó és királynéja lép a papok
helyébe. Mi fogjuk megmondani, milyen legyen a
naptárunk, mi mondjuk meg, mely napokon ünnepeljünk,
és mi...
– A tietek lesz mindaz az arany, amely most Amon
papjaié – fejeztem be helyette a mondatot.
113
NEFERTITI
– Igen!
– Nefertiti, megrémít, amit mondasz. Akhmimban
egészen más voltál.
– Akkor még nem voltam Egyiptom királynéja.
Mikor az ösvény végéhez értünk, megálltam. – Nem
félsz, hogy magadra haragítod az isteneket? – kérdeztem
a nővéremtől.
– Ez Amenhotep álma – mondta védekezőn. – Minél
többet segítek neki, annál közelebb kerül hozzám. – A
lótusztó felé nézve suttogva folytatta: – Holnap Kia
ágyában tölti az éjszakát.
Láttam, mennyire fél, hogy elveszíti férjét. – Talán
mégsem...
– De igen. Ez a szokás. Hiszen te magad mondtad. De
az én gyermekem lesz a trónörökös!
– Apánk úgy látja, túlságosan ambiciózus lettél –
figyelmeztettem Nefertitit.
– Nélkülem beszélgettetek? – kérdezte sértődött
hangon nővérem.
Nem válaszoltam.
– Miről beszélgettetek?
– Természetesen rólad. Ki másról?
– És mit mondott apánk?
– Semmi különöset. Leginkább nagynénénk beszélt.
– Tije nem kedvel engem. Elbizonytalanodott, hogy
helyesen választott-e. Megértem... látni, hogy egy másik
gyönyörű nő egyre magasabbra tör...
– És szerény...
Nefertiti szúrósan rám nézett. – Ne akard elhitetni
velem, hogy nem neheztel rám.
114
– Talán egy kicsit. Elvégre az lett volna a feladatod,

hogy egyensúlyt teremts a palotában. Nem pedig, hogy
bátorítsd a férjedet.
– Hogy várhatjátok el tőlem, hogy egyensúlyt
teremtsek? – kérdezte Nefertiti dühösen. – Nem
mondhatom a férjemnek, hogy abban az istenben
higgyen, akinek a papjait gyűlöli! Azonnal Kiához
szaladna, és akkor oda az összes álmom.
A kertek végéből meghallottam Amenhotep hangját –
halkan, de szenvedélyesen beszélt a szőlők túloldalán.
Már éppen visszafordultam volna, ám Nefertiti rám
nézett, majd a karomat megragadva kitolt a kis tisztásra.
Amenhotep, mikor meglátott bennünket, azonnal kihúzta
magát. Egy hadvezér állt mellette.
– Nefertiti! – köszöntötte nővéremet mosolyogva az
ifjú fáraó. Majd kissé elégedetlenül hozzátette: – Az
elválaszthatatlan nővérek.
A hadvezér udvariasan meghajolt. Akárcsak
Nakhtmin, ő is fiatal volt, de sokkal komolyabb –
tekintetében nem volt semmi melegség. – Nefertiti
királyné – üdvözölte nővéremet hidegen. – Mutnedzsmet
kisasszony.
– Horemheb is velünk tart Memphisbe – mondta
Amenhotep. – Vissza akarja szorítani a hettitákat, és
vissza akarja foglalni a területeket, melyeket Egyiptom
azóta veszített el, hogy apám lemondott a sereg
vezetéséről. Megígértem neki, hogy amint Alsó-
Egyiptomba érünk, hadjáratot indíthat északra. Ha
sikerrel jár, ő és katonái az egész hadizsákmányt
megtarthatják maguknak.
– Ez igazán nagylelkű tőled, kedvesem! – mondta
Nefertiti férje arcát figyelve. Nem kerülte el a
115
NEFERTITI
figyelmemet, hogy a hadvezér ugyanúgy bizalmatlanul

nézi a fáraót.
– A többi katona apámmal maradhat, de Horemheb
velem tart a dicsőség felé!
Horemheb hadvezérre pillantottam, aki nem olyan
férfinak tűnt, aki beéri puszta szavakkal.
– És azon már elgondolkodott felséged, hogy honnan
lesz pénz ezekre a hadjáratokra? – kérdezte bátran. –
Ahhoz, hogy visszafoglaljuk az elveszített területeket,
sok pénzre lesz szükségünk.
– Akkor megadóztatom Ámon templomait.
Nefertitivel összenéztünk, de a hadvezérnek szeme
sem rebbent. – Még soha egyetlen fáraó sem adóztatta
meg a templomokat. Miért gondolod, uram, hogy majd
éppen most hajlandók lesznek megválni vagyonuktól?
– Mert majd te erővel érvényt szerzel akaratomnak –
válaszolta Amenhotep. És akkor nővéremmel
megértettük, minek vagyunk tanúi: a fáraó üzletet kötött
a hadvezérrel.
Horemheb összeszorította a száját. – És mi a biztosíték
arra, hogy ha seregem összeszedi az adót, az aranyat az
északi hadjáratra költjük?
– Nincs rá biztosíték. De vagy hiszel nekem, vagy
hátralévő napjaidat egy olyan fáraó szolgálatában
töltheted, aki már túl idős a harchoz. De egy dolgot jól
jegyezz meg: végül Felső-Egyiptom uralkodója is én
leszek.
Horemheb előbb Nefertitire, majd rám pillantott. –
Akkor meg kell bíznom az adott szavadban, uram.
Amenhotep kinyújtotta felé a karját. – Nem felejtem
el, hogy hűséges voltál hozzám.
116
Horemheb megfogta a fáraó karját, ám tekintetéből

bizalmatlanságot olvastam ki. – Akkor kérem, engedje
meg, hogy most távozzak. – Udvariasan meghajolt, én
pedig megborzongtam. Azon gondolkodtam, vajon mi
történik, ha Amenhotep nem állja majd a szavát.
Horemheb olyan férfinak tűnt, akit nem szabad
ellenségünkké tennünk.
Amenhotep a távozó hadvezér után nézett, majd
nővéremhez fordult. – Sosem fogok meghajolni Ámon
papjai előtt! – mondta gyűlölettel a hangjában.
– Egyiptomnak még sosem volt olyan jó fáraója, mint
amilyen te leszel! – mosolygott rá Nefertiti.
– A legcsodálatosabb királynéval örökösöket adunk
országunknak! – mondta Amenhotep Nefertiti lapos
hasára téve a kezét. – Talán már most útban van egy kis
királyné.
– Hamarosan megtudjuk, drágám. Biztos vagyok
benne, hogy mire Memphisbe érünk, már látszani fog
rajtam.
Miközben ezt mondta, rám nézett. Mintha abban bízott
volna, hogy rám, aki minden este imádkozik és minden
reggel a szentélyében köszönti Ámont, hallgatni fognak
az istenek.
117
HETEDIK FEJEZET
Pharmuthi hónap huszonötödik napja
M i van, ha nem vagyok várandós, és Kia hat hónap

múlva fiúgyermeknek ad életet? – kérdezte
Nefertiti. Idegesen sétált le-föl a várószobában. A nap
már lement, ám Amenhotep nem volt a lakosztályukban,
Kiához ment. – Ki tudja, meddig marad ma nála? És ha
csak reggel jön vissza?
– Ne butáskodj! – próbáltam megnyugtatni. – A fáraók
nem alszanak a feleségeik ágyában.
– De az enyémben igen! – kiáltotta nővérem. – De ma
nem fog! Azt hiszi, kényére-kedvére sorra látogathatja a
feleségeit? Azt hiszi, én is csak a tulajdona vagyok, mint
a többiek? – Egyre dühösebb lett. – Ezt hiszi?! – Leült a
tükör elé. – Kia nem szebb nálam.
Ezt valójában kérdésnek szánta.
– Persze hogy nem!
– Ravaszabb?
Nem mondhatnám, gondoltam magamban.
Nefertiti hirtelen felém pördült. Szemei csillogásából
láttam, hogy támadt valami ötlete. – El kell menned Kia
118
Pharmuti hónap huszonötödik napja
lakosztályába, és ki kell lesned őket. Muszáj megtudnom,

mit csinálnak!
– Azt akarod, hogy kémkedjek a férjed után? –
kérdeztem döbbenten. – Azt már nem! Ha rajtakapnak, az
őrök egyenesen a fáraó elé hurcolnak!
– Tudnom kell, mit csinálnak azok ketten,
Mutnedzsmet!
– Miért? Mit számít az?
– Mert jobbnak kell lennem Kiánál – mondta felemelt
fejjel Nefertiti. – Mindannyiunknak jobbnak kell lennie.
Nem csak rólam van szó, hanem az egész családunkról.
A jövőnkről. – Odalépett hozzám, és a vállamra rakta a
kezét. – Kérlek, csak azt tudd meg, miről beszélgetnek!
– De túl veszélyes! – tiltakoztam.
– Meg tudom mondani, hogy jutsz el az ablakához.
– Tessék? Hogy kívülről menjek oda? A sárban
másszak? Mi lesz, ha elkapnak?
– A második feleség ablaka alatt nem szoktak őrök
állni – mondta Nefertiti. – Vegyél fel egy köpenyt.
Rossz előérzetem volt, de azért végül megtettem,
amire kért. Magamra öltöttem egy nehéz vászonköpenyt,
majd leültem a tükör elé és hátrakötöttem a hajamat.
Nefertiti mögöttem állva figyelt.
– Látod, milyen jó, hogy sötétebb a bőröd, mint
nekem? – kérdezte. – Nyugodj meg, nem fognak
meglátni.
Ránéztem, de ő addigra már elfordult. Csak Kiára
tudott gondolni; úgy nézett végig a folyosón, mintha
látná férjét és riválisát. Mikor elkészültem, az ajtóhoz
léptem. Apám is azt akarná, hogy teljesítsem Nefertiti
kérését, mondtam magamban. A családom érdekében
119
NEFERTITI
teszem. És a kémkedéssel nem vétek Maat törvényei ellen.

Nem lopni fogok, csak egy kicsit hallgatózni.
– Mindenről tudnom kell, ami kettejük között
elhangzik! –mondta Nefertiti. Fázott, így ő is felvett egy
köpenyt. – Itt foglak várni. És Mutni...
Megálltam.
– Légy óvatos!
Szívem a torkomban dobogott, ahogy kiosontam az
udvarra. A levegő langyos volt, a szellőben a
gyékényfonatok lágyan mozogtak az ablakokon. Senkit
sem láttam odakint. A hold ezüstösen csillogott az
égbolton; hacsak nem kifejezetten azért indul el valaki,
hogy megkeressen, valószínűleg senkivel sem fogok
találkozni, nyugtattam magam. Számoltam magamban az
udvarokat, amelyeken keresztülhaladtam. Szorosan a
falak tövében maradtam; mikor Kia udvarába értem,
megálltam és hallgatózni kezdtem, de semmit sem
hallottam. Továbbosontam, míg el nem jutottam a
harmadik ablak alá. Körbenéztem, nem látok-e valakit,
majd leguggoltam és fülelni kezdtem. És akkor
meghallottam a fáraó hangját.
Mikor a nyugati területre leszállsz, a föld sötét lesz,

mint a halál után. Az oroszlánok előjönnek, a kígyók
marnak. Sötétség uralkodik a néma csendben, mert a föld
ura pihen.
Amenhotep éppen egy verset olvasott fel.
Mikor felkelsz, a föld fénybe borul. Mikor ragyogsz,

mint Aton, mikor megajándékozol bennünket sugaraid
fényével, a föld ünnepel. Mindkét föld felkel, mert
felébresztetted őket!
120
– A többit hadd olvassam fel én! – szólalt meg Kia.

Papiruszzizegést hallottam, majd Kia olvasni kezdett.
Mikor felkelsz, az utakon megjelenik az élet. A folyó

halai színed előtt úszni kezdenek. Sugaraid behatolnak a
tenger vizébe. Te vagy, aki miatt a mag növekedni kezd,
mert te teremted az életet, te táplálod a gyermeket anyja
méhében. Ó, te, aki életet lehelsz belénk, táplálékot adsz
minden teremtményednek.
Tehát Kia így tartja hatalmában a fáraót: a nyugalom

csodájával ajándékozza meg. Amenhotep, míg
Nefertitivel politikáról és a terveiről beszélget, Kiával
verseket olvasgat. Tömjén szagát éreztem. Csendben
várakoztam; a fáraó arról kezdett mesélni, milyen lesz az
életük Memphisben, ahol a gyermekkorát töltötte.
– A palota közepén lesz a lakosztályom – mondta –, te
pedig az enyéimtől jobbra lévő szobákat kapod, és
mindenből a legjobbal ajándékozlak meg.
Kia úgy kuncogott, mint egy kislány. Nefertiti sosem
kuncogott. Hangosan, teljes tüdőből nevetett, mint egy
felnőtt nő.
– Gyere! – mondta Amenhotep. Valószínűleg
megfogta Kia kezét, mert hallottam, ahogy az ágyra
esnek. Rémülten a szám elé kaptam a kezem. Hogy képes
egy várandós asszonnyal... hiszen ezzel árthat a
születendő gyermeknek!
– Várj! – suttogta Kia. – És az apám?
– Panaheszi? Természetesen ő is velünk jön
Memphisbe – jelentette ki a fáraó, mintha más lehetőség
fel sem merült volna. – Megkapja az udvarnál létező
legmagasabb rangot.
– Egészen pontosan milyen rangot?
121
NEFERTITI
– Amelyiket csak akarja – ígérte Amenhotep. – Ne

aggódj! Apád hűséges alattvalóm. Az összes vezír közül
benne bízom legjobban.
Mikor felnéztem, megláttam a vezírt. Akárcsak én,
Panaheszi is minden egyes szót hallott! Mozdulatlanul
állt, én pedig azt hiszem, abban a pillanatban megállt a
szívem. Mikor látta, hogy felismertem, elmosolyodott.
Futni kezdtem, és meg sem álltam Nefertiti szobájáig.
Mindent elfelejtettem, amit hallottam: Amenhotep verseit
és Kia kérdéseit.
– Mi történt, Mutni? – szaladt oda hozzám a nővérem.
Nem jött hang a torkomra. – Mondd már, mi történt?
Rajtakaptak?
Hangosan zihálni kezdtem. Azon gondolkodtam,
elmondjam-e neki, hogy Panaheszi is ott volt Kia
lakosztályánál. Elvégre mindketten az éj leple alatt
kémkedtünk. Nem szólaltam meg, és ő sem mondott
semmit.
Nefertiti a vállamnál fogva erősen megrázott. –
Rajtakaptak?
– Nem – válaszoltam levegő után kapkodva.
– Akkor miért futottál? Mi történt?
– Azt mondta, az összes vezír közül Panahesziben
bízik meg legjobban. Megígérte Kiának, hogy apjának
adományozza a legmagasabb rangot.
Nefertiti azonnal az ajtónál termett, és elküldte az
egyik szolgát, hogy kerítse elő Ay fővezírt. Apánk
azonnal átjött hozzánk, és hármasban leültünk a király
szobájában lévő szénserpenyő köré. Kicsit féltem, hogy
ha Amenhotep betoppan, összeesküvésen kap bennünket.
– Megmondom Amenhotepnek, hogy nem bízhat meg
Panahesziben! – mondta Nefertiti.
122
– Kockáztatva, hogy magadra haragítod? – rázta meg

a fejét apám. – Nem. Panaheszi nem jelent nagy veszélyt.
A Kia hasában növekvő gyermek azonban már annál
inkább.
– Talán meg kéne ölnünk – mondta elgondolkodva a
nővérem.
– Nefertiti! – kiáltottam fel elszörnyedve. Mindketten
rám néztek.
– Ha a megfelelő növényeket belekeverjük a borába...
– gondolkodott hangosan apám. Nem akartam tovább
hallgatni. Nem akartam részt venni szörnyű tervükben. –
Ezzel sem mennénk sokra, előbb vagy utóbb újra teherbe
esne.
– Az apja pedig gyanút fogna – tette hozzá Nefertiti. –
Elmondaná Amenhotepnek, és akkor a családunknak
vége. Nem marad más hátra, minthogy az eszemmel
győzzem le Kiát.
– Csak viselkedj úgy, ahogy eddig – mondta apám. –
Teljesen elbűvölted a férjedet.
– Úgy érted, beszélgessek vele Atonról? – kérdezte
felvont szemöldökkel Nefertiti.
Apám elkomorodott.
– Csak így tarthatom meg – mondta gyorsan a
nővérem.
– És Kia is ezt teszi – szóltam közbe.
– Kia semmit sem tesz! – csattant fel Nefertiti.
– De igen. Meghallgatja a verseket, amelyeket a fáraó
nem neked olvas fel.
– Mikor megérkezünk Memphisbe, Amenhotepnek
vigyáznia kell Ámon papjaival – figyelmeztette apám
Nefertitit. – Nem haragíthatja őket magára. Nefertiti,
gondoskodnod kell róla, hogy hagyjon nekik békét.
123
NEFERTITI
Vártam, nővérem vajon elmeséli-e apánknak, hogy a

fáraó milyen üzletet kötött Horemhebbel, de Nefertiti
erről mélyen hallgatott.
– Ha túl nagyravágyó, az mindannyiunkat tönkretehet
– mondta apám. – Az idősebb fáraónak vannak még fiai,
akik a helyére léphetnek, ha Amenhotep hirtelen
meghalna.
– Ámon papjai képesek lennének meggyilkolni egy
fáraót? – kérdeztem döbbenten.
Egy pillanatra megint rám néztek, de aztán, mintha ott
sem lettem volna, folytatták a beszélgetést.
– De mi van, ha sikerül átvennie a hatalmat Ámon
papjaitól? – kérdezte Nefertiti.
– Nem hinném.
– Miért nem?
– Mert akkor a fáraónak teljhatalma lenne
Memphisben, a férjed azonban nem elég bölcs ahhoz,
hogy élni tudjon ezzel a hatalommal.
– De te igen. Te lehetnél a trón árnyékában
meghúzódó hatalom – mondta Nefertiti. – Érinthetetlen
lennél.
Ezen még egyikünk sem gondolkodott el. Egy király
fővezírének nagyobb befolyása lenne, ha a papoknak és
nemeseknek nem, csak az uralkodónak tartozna
elszámolással. Láttam, hogy apám fontolóra veszi a
csábító lehetőséget, míg nővérem így folytatta: –
Amenhotep is ezt akarja. Őt teljesen le fogja foglalni,
hogy templomokat emeljen Atonnak. És ki kormányozná
jobban az országot, apám? Te vagy a thébai főpap?
Láttam apám tekintetéből, hogy egyetért Nefertitivel.
Ha felborulna az egyensúly, miért ne kerüljünk ki
nyertesen? Apám sokkal jobban értett a kül- és
124
belügyekhez, mint a templom falain belül élő papok

bármelyike. – Tijének nem fog tetszeni az ötleted,
Nefertiti – mondta végül. – Nem szerencsés megkísérteni
a sorsot.
– De akkor hogyan maradhatnék a fáraó kedvenc
felesége? – kérdezte elkeseredetten nővérem. – Mondjam
meg neki, hogy el fog bukni? Véghezviszi, amit
eltervezett, akár támogatom benne, akár nem.
– Nem tudod elérni, hogy ne gondoljon olyan sokat
Atonra? – kérdezte apám.
– Éjjel-nappal ezen jár az esze.
Apám elgondolkodva az ajtóhoz sétált. – Okosan kell
játszanunk – mondta. – Vannak az udvarnál olyan
emberek, akiket sem te, sem a fáraó nem szeretnétek
ellenségeitekké tenni.
Nefertitivel hallgattuk apánk távolodó lépteit.
– Tehát míg a fáraó azzal a szajhával verseket
olvasgat, Egyiptom királynéjának a húgával kell töltenie
az éjszakát! – mondta székébe omolva.
– A fáraónak nem fog tetszeni, hogy dühös vagy –
figyelmeztettem.
Nefertiti sértődötten nézett rám, de nem tiltakozott.
– Ma éjjel veled alszom – jelentette be dacosan.
Megértettem. Elvégre ha lett volna, én sem engedtem
volna az ágyamba a férjemet azután, hogy egy másik
nőnél töltötte az éjszakát.
Másnap reggel már napkeltekor felébredtem; gyorsan

felöltöztem, hogy még mielőtt Nefertiti felkel,
üdvözölhessem Ámont. Olyan halkan mozogtam, ahogy
csak tudtam, de nővérem még így is meghallott.
125
NEFERTITI
– Csak nem a szentélybe akarsz menni? – kérdezte

hitetlenkedve. – Nem kell minden nap fejet hajtanod
Ámon előtt.
– Szeretek beszélni hozzá – mondtam védekezőn, mire
Nefertiti felmordult. – Te mikor jártál utoljára a
szentélyben? – kérdeztem, de nővérem a szemét lehunyva
úgy tett, mintha visszaaludt volna. – Egyáltalán tudod,
hol van Ámon szentélye?
– Persze hogy tudom! A kertben.
– Azért igazán eljöhetnél velem. Nem lehet bajod
belőle, elvégre Egyiptom királynéja vagy.
– Te úgyis minden nap elmész oda. Helyettem is.
Különben is, fáradt vagyok.
– Annyira, hogy nem tudsz hálát adni Ámonnak?
– Anélkül is tudja, hogy hálás vagyok neki. Most
pedig kérlek, hagyj magamra!
Végül ismét egyedül mentem el a kertbe, ahogy
minden reggel, mióta megérkeztünk Thébába. Útközben
leszakítottam néhány szál virágot, hogy ajándékként
otthagyjam az istennek. A legszebbeket választottam ki:
íriszeket, melyek olyan sötétlilák, akár a nyári éj, és
vérvörös szirmú hibiszkuszokat. Mikor kijöttem a
szentélyből, még mindig elég korán volt: a kertekben
csak a tamarinduszokat locsoló szolgákat láttam. Biztos
voltam benne, hogy Nefertiti még alszik, így a szüleim
lakosztálya felé indultam. Tudtam, hogy anyám már
ébren van, és valószínűleg éppen ajándékokat ajánl fel
Hathornak.
A palotán keresztülsétálva élveztem a csendet.
Bronzbarna szemű fekete macskák osontak el mellettem,
tudomást sem véve rólam. Az előző napi vacsora
maradékait keresték: mézes fügét vagy az ízletes sült
126
gazellahúsból maradt falatokat. Anyámat a kertben

találtam, egy ismerős viaszpecséttel ellátott
papirusztekercset tartott a kezében.
Kíváncsian ültem le mellé a padra. – Mit írnak benne?
– Nyugodj meg, gondozzák a kertedet – válaszolta
anyám mosolyogva.
A jujubámra gondoltam vörösessárga gyümölcseivel
és a gyönyörű hibiszkuszra, amelyet előző tavasszal
ültettem. És most már sosem fogom látni, ahogy
megérnek. – És még mit írnak?
– A szőlő is gyorsan nő. A szolgák szerint semu
évszakra akár hatvan hordó bort is készíthetnek belőle.
– Hatvanat?! És elküldik majd Memphisbe?
– Egész biztosan. Megírtam nekik, hogy a vászon
alsóneműimet is küldjék el. A nagy sietségben otthon
felejtettem őket.
Egymásra mosolyogtunk. Mindketten tudtuk, hogy a
másik Akhmimra gondol. De anyám mosolya
felhőtlenebb volt, mert apám vele nem beszélgetett
azokról a dolgokról, amelyeket előlem nem titkolhatott
el, így anyám nem tudta, hogy családunk valójában nincs
biztonságban.
– Mesélj Nefertitiről! – kérte. – Boldog? –
Összetekerte, majd ingujjába csúsztatta a papiruszt.
– Amennyire csak lehet – válaszoltam. – A fáraó
Kiánál töltötte az éjszakát. – Felsóhajtottam. – Tehát
néhány nap múlva Memphisbe költözünk.
Anyám bólintott. – Amenhotep itt csak arra vár, mikor
hal meg az apja. Még az is lehet, hogy elunja a
várakozást...
– Csak nem gondolod, hogy siettetné az idősebb fáraó
halálát? – kérdeztem felháborodva.
127
NEFERTITI
Anyám a kert másik vége felé nézett; már nem voltunk

egyedül. – Azt beszélik, Thotmeszt is ő segítette a
halálba. Persze ez csak szóbeszéd – tette hozzá gyorsan.
– Tudod, a szolgák állandóan pletykálnak.
– Igen, de általában igazuk van – mondtam suttogva.
Anyám elsápadt. – Igen.
Aznap este a nagyteremben vacsoráztunk, de az udvar

nagy része nem volt jelen, mert elmentek a fáraó rodoszi
küldöttjének temetésére. Tije királyné és apám is velük
tartott, ám az idősebb fáraó inkább a bort és asszonyait
választotta. Aznap este a szokásosnál is dévajabb volt:
hangosan énekelt és jólesően böfögött. Láttam, hogy
mikor az egyik szolgáló bort töltött a poharába, mohón
megragadta a lány mellét, és mikor Nefertiti leült a férje
mellé, megkérdezte tőle, nem választaná-e inkább a
mellette lévő széket. Nővérem mindezt szó nélkül hagyta,
én viszont kellemetlen helyzetbe kerültem, mert a fáraó
ekkor hozzám fordult.
– Akkor a szép, zöld szemű húgod társaságát fogom
élvezni – mondta.
– Elég legyen! – csapott az öklével az asztalra
Amenhotep. Az udvaroncok azonnal odafordultak, hogy
lássák, mi történik.
– A fáraó főfeleségének húga itt marad, ahol van!
Az idősebb fáraó letette a poharát, majd székét a
földre döntve fenyegetően felállt. – Egy ilyen puhány fiú
nekem nem parancsolgathat! – Üvöltötte a kardja után
kapva, de ahogy előrelépett, a bortól össze is esett. A
szolgák azonnal ott termettek mellette, hogy felsegítsék.
– Egyetlen fiam sem mondhatja meg, mit tegyek!
128
– Vigyétek ki innen! – parancsolta Amenhotep a

szolgáknak, akik tanácstalanul néztek hol rá, hol az
idősebb fáraóra. – Most!
A szolgák rémülten teljesítették parancsát: elindultak a
fáraóval az ajtó felé.
– Nem kormányozhatja az országomat egy olyan
herceg, aki ahelyett, hogy a csatamezőn harcolna, hitvány
verseket ír! – kiabálta a fáraó részegen. – Halljátok?
Thotmesz volt Egyiptom kiválasztott hercege!
Ekkor az ajtó becsukódott mögötte, és hirtelen néma
csend telepedett a teremre. Mindenki Amenhotep felé
fordult, aki visszacsúsztatta hüvelyébe a kardját, majd
dühösen a földhöz vágta poharát. – Gyere! – nyújtotta a
kezét Nefertiti felé.
A vacsora véget ért.
– Egy disznó! – mondta dühösen Amenhotep, mikor
már a várószobában voltunk. – Csak az étel és a nők
érdeklik! Sosem leszek olyan, mint ő! – Ekkor már
magából kikelve üvöltött. – Sokkal jobban érdekelte a
szolgáló, mint én! Én, a fia! Ha Thotmesz élne, biztosan
könyörgött volna neki, hogy meséljen. Mit lőttél ma,
apám? – utánozta gúnyolódva halott bátyját. – Vadkant?
Vagy megküzdöttél egy krokodillal? – Egyre gyorsabban
lépkedett le-föl a szobában. – Miért Thotmesz a
kiválasztott? Mert én nem tartok vele a vadászatokon?
– Senki sem az alapján alkot véleményt rólad, hogy
vadászol-e vagy sem, kedvesem – csitította Nefertiti.
Gyengéden simogatta férje arcát, ujjaival finoman
beletúrt a hajába. – Ne is törődj vele! Holnap elkezdünk
készülődni, és Memphisben végre valóban fáraó lehetsz.
129
NYOLCADIK FEJEZET
Pharmuthi hónap huszonhetedik napja
M ásnap a palota felbolydult – mindenki elkezdett

készülődni az útra. Szüleim gyaloghintókat és
szamarakat rendeltek, Nefertiti pedig csak akkor
viharzott be a szobámba, mikor kérdezni akart valamit.
Hozza magával a parókáit, vagy Memphisben
készíttessen újakat? Mit vegyen fel az útra? Vajon Ipu és
Merit is velünk tart? Mindenki nyugtalan volt. Még a
sereg is felbomlott, mert az idősebb fáraó kiválasztotta,
hogy ki marad vele és ki jön velünk Memphisbe. A
hadvezérek maguk dönthettek.
Kimentem a kertekbe, ahol senki sem zavarhatott;
végigsétáltam az útra árnyékot vető fügefák között, majd
letértem az ösvényről, hogy megcsodáljam a gyönyörűen
virágzó mirtuszokat – a fehér virágok csillapítják a
köhögést és a megfázást. A kertekben mindenfelé olyan
növények nőttek, amelyekkel vagy segíthetünk valakin,
vagy árthatunk neki. Kíváncsi voltam, vajon a kertész
tudja-e, hogy a jázmin jó a kimerültség ellen, hogy vajon
csak véletlenül ültette-e a szőlőt a sárga-fehér
130
Pharmuti hónap huszonhetedik napja
kamillavirág mellé, vagy hogy tudja-e, hogy az udvari

orvosok feszültség ellen kamillát adnak az embernek.
Legszívesebben egész nap ott maradtam volna. Senki
sem vette volna észre, hogy eltűntem... bár Nefertiti
előbb vagy utóbb úgyis rám talált volna. Felvettem a
földről egy kavicsot és a tóba dobtam. A csobbanással
egy időben hangos nyávogást hallottam. Két kismacska
szaladt ki rémülten a bokrok közül. Egymás farkincájára
lépve fekete szőrű anyjuk után bukdácsoltak. Odahívtam
magamhoz a kis zöld szeműt, amelyik valószínűleg az
apjára hasonlított. Szelíden összegömbölyödött az
ölemben és nyávogni kezdett, hogy adjak neki enni.
– Biztos jól érzed magad itt a kertben – mondtam az
állát simogatva. – Senki sem zargat olyan ostoba
kérdésekkel, hogy melyik szoknyáját vegye fel. – A cica
közben feljebb mászott rajtam, és aprócska fejét a
nyakamba fúrta. Nevetve eltartottam magamtól. – Na,
gyere! – mondtam, mire kapálózni kezdett kis
mancsaival. Behajlított karomra ültettem, ő pedig
kíváncsian figyelte a körülöttünk repkedő szitakötőket.
– Mutni! – hallottam nővérem hangját, mely mint
mindig, most is sürgető volt. – Mutni, merre vagy? – A
lótuszokkal teli tavat körbesétálva odajött hozzám. A
szemei könnyesek voltak, de nem sírt. Nefertiti sosem
sírt.
– Mi történt? – ugrottam fel, letéve a kismacskát.
Nővérem karját az enyémbe fonva az egyik kőpadhoz
vezetett.
– Véreztem – vallotta be szégyenkezve.
– Hiszen csak párszor voltál vele. Mit vártál? Hogy
máris...
131
NEFERTITI
Nefertiti karomba mélyesztette a körmeit. – Kia már

majdnem négy hónapos terhes! – mondta dühösen. –
Négy hónapos! Muszáj adnod nekem valamit! Ranofertől
megtanultad, hogy melyik növény mire jó.
Határozottan megráztam a fejemet. – Nefertiti...
– Kérlek! Gondolkodj, mit tanultál tőle? Hiszen te
mindig odafigyeltél rá.
Igen. Bár Ranofer Nefertitit szerette, én voltam az, aki
mindig odafigyelt rá, aki minden gyógynövény nevét
megtanulta. Megmosolyogtam volna szavait, ám ezúttal
valódi félelmet láttam nővérem tekintetében. Rájöttem,
milyen nagy baj lenne, ha Kia fiúgyermekkel lenne
várandós, Nefertiti pedig nem lenne terhes.
Megpróbáltam gondolkodni. – A mandragóra...
– Jó! – szakított félbe kipirulva Nefertiti. – Mi van
még?
– Méz és olaj.
– Azokat meg tudom szerezni – bólintott. – Persze a
mandragórával már nehezebb a helyzet.
– Próbáld ki először az olajat – tanácsoltam. Nem volt
értelme hozzátenni, hogy Kiának majdnem egy évébe
tellett, mire teherbe esett.
Pharmuthi hónap huszonnyolcadikán a palota összes

udvarában gyaloghintók álltak. Az öszvérek hangosan
bőgtek nehéz terhük alatt, a szolgák pedig dühösen
szitkozódtak, ahogy folyton egymásnak ütköztek.
Hamarosan beköszöntött a semu évszaka; ilyenkor a
vizek alacsonyak, így hosszú útra kellett számítanunk.
Megkértem Iput, hogy menjen el a piacra és keressen
132
nekem gyógynövényekről szóló leírásokat, hogy legyen

mit olvasnom a hajón.
– A hajón? – kérdezte döbbenten. – A hajón akar
olvasni, kisasszony? – Annyira meglepődött, hogy letette
kezéből az üres kosarat. Délutánra a kosár megtelik,
gondoltam. Ki tudja, Memphisben milyenek a piacok.
Mindenki elszalasztotta a szolgálóit a piacra, hogy
szerezzenek be lótuszolajat, szenet és kókuszbalzsamot. –
Hogy képes a vízen olvasni? Nem lesz tőle rosszul?
– Gyömbért iszom előtte – válaszoltam. Felálltam az
ágyról és a kezébe adtam néhány pénzérmét. Együtt
sétáltunk ki a szobából, mert Nefertiti már várt rám. –
Bőrkötésű kötetek vagy papirusztekercsek... mindegy,
csak gyógynövényekről szóljanak.
Az idősebb fáraó átjött az udvarunkba, hogy lássa,
hogyan haladnak a szolgák fia holmijának
összecsomagolásával. Gyanakodva nézte őket és kétszer
is rájuk szólt, hogy amit éppen betettek a ládába, kell
neki.
– A türkizberakásos vázát a núbiaiaktól
zsákmányoltam – mondta. – Az itt marad!
Így a szolgák kénytelenek voltak visszavinni a nehéz
vázát Amenhotep lakosztályába. Mikor az idősebb fáraó
meglátta az egyik rabszolgát, egy fekete hajú, kicsi, de
formás keblű núbiai lányt, ragaszkodott hozzá, hogy ő is
maradjon a palotában. A királyné megvetően nézett rá.
– Én nem tűrném el, hogy a férjem ilyen csapodár
legyen –mondta Nefertiti. Egy ponyva alatt álldogálva
néztük a sürgőforgó szolgákat.
– Tije azért nézi el neki, mert a fáraó így nem gondol
más, sokkal veszélyesebb dolgokra – súgtam oda
nővéremnek. Csak amikor már kimondtam őket, akkor
133
NEFERTITI
döbbentem rá, hogy mit is jelentenek ezek a szavak. –

Nem lehet egyszerre a hálószobájában és a
fogadóteremben.
Anyám is csatlakozott hozzánk; leültünk, úgy
figyeltük tovább az előkészületeket. A tikkasztó
hőségben rabszolgák legyeztek bennünket, amitől
Nefertitinek cseppet sem lett jobb kedve. Otthagyott
bennünket anyámmal, hogy figyelje, miket pakolnak be a
szolgák, és durva hangon utasítgassa őket. A szolgák
még nem szokták meg, hogy egy ilyen gyönyörű,
majdnem mandulavágású szemű, hosszú, sűrű
szempillájú lány az úrnőjük. Azt hitték, hogy amilyen
szép, olyan nyugodt is, nem vették észre, hogy tele van
energiával és állandóan csinálnia kell valamit.
Nefertiti királyné, Alsó-Egyiptom királynéja,
gondoltam magamban. És egy nap Felső-Egyiptomé is...
Mutnedzsmet királyné... megráztam magam. Hogy juthat
ilyesmi az eszembe? Nem, én sosem vágytam arra, hogy
királyné legyek. Mikor egy belső hang visszarántott a
valóságba, láttam, hogy Amenhotep ott áll nem messze
tőlünk. Hosszú szoknyát viselt, hozzá aranyövet és ezüst
karpereceket. Szeme körül még egészen friss volt a
szénfesték. Horemheb hadvezér mindössze
karnyújtásnyira állt tőle, mégis úgy láttam, mintha egy
széles szakadék húzódott volna közöttük. Rémülten
döbbentem rá, hogy a hadvezér a legkevésbé sem tiszteli
ifjú urát.
– Hetven katona halad majd mögöttem, ötven pedig
előttem – mondta Amenhotep. – Nem kockáztatom meg,
hogy egy orvtámadásban veszítsem az életemet. Ha egy
szolga észrevétlenül feljut valamelyik hajóra, halállal
fizessen merészségéért!
134
Gyakran előfordult, hogy szökött rabszolgák a fáraó

karavánjához csapódtak abban a reményben, hogy sikerül
eljutniuk a palotáig, ahol jobb sorsban lesz részük.
A hadvezér nem szólt egy szót sem.
– Napkeltétől napnyugtáig meg sem állunk – folytatta
Amenhotep. – Csak akkor pihenhetnek meg az evezősök,
mikor már olyan sötét lesz, hogy nem látni a vizet. És
útközben egyetlen kikötőnél sem állunk meg.
Horemheb arcán ekkor látszott először valami
érzelem. – De felség! – szakította félbe határozottan
Amenhotepet. – Az embereknek szükségük lesz
pihenőre.
– Akkor majd váltják egymást az evezőknél.
– A tűző napon akár meg is halhatnak! Hatalmas árat
fizethetünk...
– Nem érdekel, mekkora árat fizetünk! – üvöltötte
dühösen Amenhotep. Egyszerre mindenki elhallgatott.
Az uralkodó elvörösödött, mikor észrevette, hogy
mindenki őt figyeli. Közelebb lépett Horemhebhez, ám a
hadvezérnek szeme sem rebbent.
– Megkérdőjelezed fáraód döntését? – kérdezte
fenyegető hangon.
Horemheb továbbra is állta a tekintetét. – Sosem
tennék ilyet, uram.
Amenhotep gyanakvóan összevonta a szemöldökét.
– Még valamit, uram? – kérdezte a hadvezér.
Egy pillanatig azt hittem, Amenhotep nem fog
válaszolni, de aztán mégis megszólalt: – Nem, nincs más.
Horemheb határozott léptekkel visszament az
embereihez, Amenhotep pedig elindult az ellenkező
irányba. Nefertiti előbb anyámra nézett, majd rám.
– Mi történt? – kérdezte értetlenül.
135
NEFERTITI
– A hadvezér magára haragította Amenhotepet –

válaszoltam.
– Nem állunk meg, míg Memphisbe nem érünk.
Horemheb szerint a hőségben akár meg is halhatnak az
emberek.
– Akkor majd váltják egymást az evezőknél – mondta
nővérem, mire anyámmal összenéztünk.
Az idősebb fáraó nem tartott a fia tiszteletére
búcsúlakomát. Egyszer csak megjelent Panaheszi.
Nefertitivel láttuk, hogy odalép Amenhotephez és a
fülébe súg valamit. Arrébb álltak, hogy ne zavarják őket
a szolgák és a hangosan bőgő öszvérek. Nefertiti elkapta
a karomat és magával rángatott férjéhez. Mikor melléjük
értünk, Panaheszi meghajolt, majd gyorsan távozott.
– Mit akart? – kérdezte Nefertiti kertelés nélkül.
Amenhotepen látszott, hogy zavarban van. – Egy
gyaloghintót – válaszolta.
Nefertiti cseppet sem könnyítette meg férje dolgát. –
Csak nem Kiának?
– Hiszen várandós. Hatan fogják vinni.
Nefertiti megszorította a karomat. – Talán annyira
meghízott, hogy csak hat ember tudja felemelni? –
kérdezte szemtelenül.
Megrémültem. Nővérem éppen ellent mert mondani
Egyiptom urának.
– Gondoskodnom kell Panaheszi kényelméről...
– Most ő utazik a gyaloghintóban, vagy a lánya? Csak
a királynékat viszi hat szolga! Kia talán királyné? A
helyembe lépett?
Bár nem láttam őket, megéreztem, hogy megint
mindenki abbahagyta a munkát. Akkor a szemem
sarkából észrevettem Nakhtmin hadvezért.
136
– Megmondom... megmondom Panaheszinek, hogy

csak öt szolgát kapnak – mondta remegő hangon
Amenhotep
Levegő után kapkodtam, Nefertiti azonban bólintott és
nyugodtan nézte, ahogy férje Panaheszi után megy, hogy
közölje vele, lánya kevesebb szolgát kap, mint amennyit
ígért neki. Mikor Amenhotep már elég messze volt,
Nakhtmin a tömegen átvágva odalépett hozzánk.
– Szeretnék elbúcsúzni Egyiptom királynéjától –
mondta meghajolva –, és kellemes utat kívánni húgának.
Remélem, Memphisben is ugyanolyan örömét leli majd a
kertekben, mint itt, Thébában.
Nefertiti összevont szemöldökkel figyelte a hadvezért.
Tetszett neki a férfi világos szeme és sötét arcbőre.
Mikor Nakhtmin ránézett, meglepő módon hatalmába
kerített a féltékenység.
– Úgy látom, már ismeri a húgomat, hadvezér –
mosolygott rá Nefertiti.
– Igen, néhányszor már találkoztunk. Egyszer itt, a
kertben, ahol megjósoltam a jövőjét.
– Akkor ön nemcsak hadvezér, de jövendőmondó is? –
kérdezte nővérem még szélesebb mosollyal az arcán.
Ijedtemben hangosan kapkodni kezdtem a levegőt.
Csak Ámon papjai ismerték az istenek gondolatait.
– Ennyire messzire azért nem mennék, felség –
válaszolta óvatosan a hadvezér. – Inkább csak egy éles
szemű megfigyelő vagyok.
Nefertiti közelebb lépett hozzá; annyira közel, hogy ha
akarta volna, ajkaival végigsimíthatta volna a hadvezér
arcát. Játszottak, és ez nekem nagyon rosszul esett.
Nakhtmin tekintete végigsiklott nővérem csinos, izmos
testén, majd megállapodott az arcát keretező fekete haján.
137
NEFERTITI
Nefertiti nem engedte meg akárkinek, hogy így nézze őt.

A hadvezér nővérem parfümjének bódító illatát
megérezve hátrébb lépett. Ám akkor megjelent
Amenhotep, és ez véget vetett veszélyes játékuknak.
Nefertiti kihúzta magát.
– Ön is velünk tart Memphisbe, hadvezér? – kérdezte.
– Sajnálatomra nem – válaszolta Nakhtmin rám nézve.
– Itt fogom várni, hogy visszatérjenek. De a partig
elkísérem felségeteket.
Nefertiti megvonta a vállát. – Akkor hamarosan újra
látjuk, hadvezér.
Amenhotephez fordult, hogy a gyaloghintót hordozó
szolgák felől érdeklődjön. Észrevettem, hogy Nakhtmin
nem veszi le rólam a tekintetét.
– Isten önnel, hadvezér – mondtam hűvös hangon,
majd elindultam anyám felé, aki a ponyva alatt ülve várt
rám.
A karaván készen állt az útra. Az állatok idegesen
toporogtak a melegben, az emberek pedig feszülten
várakoztak. A szolgák a pofájukat simogatva igyekeztek
megnyugtatni a türelmetlenül nyerítő lovakat. Óvatosan
beleraktam a növényeimet egy ládába: vászondarabokat
tettem a cserepek közé, nehogy útközben a rázkódástól
egymásnak ütődjenek és eltörjenek. A hajón majd
kicsomagolom őket, gondoltam, és keresek nekik egy
olyan helyet, ahol sok napfény éri őket. Ám sajnos
mindössze egy tucatnyi cserepet vittem magammal. A
többit a palotában kellett hagynom, csak néhány levelet
csippenthettem le, amelyeket egy elefántcsont dobozba
raktam. Több tucatnyi ilyen kis csomagom volt, mert azt
akartam, hogy a legfontosabb növényekből mindenképp
legyen nálam.
138
Körbenézve láttam, hogy Horemheb hadvezér a

katonákat figyeli, Amenhotep pedig letérdel apja előtt,
hogy az megáldja az út előtt.
– Büszke leszel rám, apám! – mondta a fáraó. – Az
istenek örvendeznek.
Láttam, ahogy az idősebb fáraó Tije királynéra néz.
Biztos voltam benne, hogy Thotmeszre gondolnak, arra,
hogy neki kellene előttük térdelnie, nem pedig
Amenhotepnek. Ám nem csak én olvastam az arcukról –
Amenhotep dühösen felállt.
– Hiába szeretnétek, hogy Thotmesz éljen – sziszegte
–, én vagyok Alsó-Egyiptom uralkodója! Én vagyok az
istenek kiválasztottja, nem ő!
Tije királyné kihúzta magát. – Az istenek óvjanak! –
mondta hűvös hangon. Az idős fáraó lassan bólintott
egyet, de tekintetében nyoma sem volt szeretetnek.
Amenhotep egy határozott mozdulattal megigazította
tunikáját, majd mikor észrevette, hogy a katonák és
szolgák figyelik, dühösen elkiáltotta magát:
– Mozogjatok!
– Szálljon be a hintóba, kisasszony! – mondta Ipu.
Beültem, és a karaván útnak indult. Előttem Nefertiti
és Amenhotep közös gyaloghintóban utazott.
Félrehúztam a függönyt és integettem nagynénémnek, aki
visszaintegetett. A fáraó azonban komor tekintettel,
gondolataiba merülve nézett utánunk. Hatalmas porfelhőt
kavarva tettük meg a palotát körbevevő partig vezető
utat. A hullámzó vízen megcsillanó fény még a
függönyön is keresztülhatolt; lassan megálltunk a parton,
ahol az egyiptomi flotta hajói már vártak ránk. A szolgák
sorban felvitték a bárkákra a királyi család tagjait. Immár
mi is tagjai voltunk ennek a családnak, így anyám, apám
139
NEFERTITI
és én is a fáraó arany árbocszalagokkal díszített bárkáján

utazhattunk. Megkönnyebbülve láttam, hogy Panahesziék
egy másik bárkába szállnak – csak az istenek a
megmondhatói, mi történt volna, ha a király két felesége
összezárva utazik.
Minden bárkában ötvenkét katona evezett, és összesen
húsz utas fért el a fedélzeteken és azok alatt. A hajónk
belsejében kétszobás kabinokban tudtunk lepihenni.
– Azért vannak, hogy ne forrósodjon fel a kabin –
mondta apám, mikor értetlenül néztem a hatalmas
vásznakra.
– És a katonák hol fognak aludni? – kérdeztem.
– A fedélzeten. Már elég meleg van odafent.
Gyönyörködve néztem a bárkánkat. Az ezüstberakásos
ébenfa evezők visszaverték a nap sugarait; valahol az
öbölben egy íbisz hívogatta hangosan a társát. A lépcsőn
állva figyeltem, ahogy a szolgák felrakodják az idősebb
fáraó palotájából elhozott kincseket: rézedényeket,
cédrusfaágakból szőtt ládákat, márványszobrokat és egy
gyöngyberakásos gránitoltárt. A rabszolgák hangosan
nyögtek az ékszerekkel megpakolt ládák súlya alatt.
Mikor a bárkák útnak indultak, lementem a
kabinunkba. Anyám senetet1 játszott Egyiptom
legnagyobb tiszteletben álló építészének feleségével.
Tehát Amenhotepnek végül sikerült meggyőznie, hogy
tartson velünk Memphisbe, gondoltam.
– Apám merre van? – kérdeztem.
Anyám nem hagyva, hogy megzavarjam a játékban, a
hajó vége felé intett a fejével. Akárcsak Nefertiti, ő is
nagyon jó volt a senetben. A hajó vége felé sétálva már
azelőtt hallottam apám hangját, hogy megláttam volna.
1
Senet – egyiptomi táblajáték (a ford.)
140
– És ezt miért csak most mondod? – kérdezte szigorú

hangon.
– Mert tudtam, hogy dühös leszel. De Horemheb a mi
oldalunkon áll. Megérti, mit miért teszünk.
A kabin ajtaja mögül kinézve láttam, hogy apám a
fejét rázza. – Gyorsabban szerzel ellenségeket a
családunknak, mint mi szövetségeseket! Memphis
homokja beomlik alattunk, és ha a nép fellázad...
– Az emberek szeretni fognak bennünket! – győzködte
apánkat Nefertiti. – Nagyobb templomokat fogunk
építeni nekik, mint amilyeneket el tudnak képzelni! Több
ünnepnap lesz, és adakozni fogunk. Ez Amenhotep álma.
– És a tiéd mi?
Nővérem habozott. – Hát nem akarod, hogy az
emberek emlékezzenek ránk?
– Mire emlékezzenek? Hogy a férjed megadóztatja a
templomokat?
Egy pillanatig csak némán néztek egymásra.
– Te leszel a birodalom legbefolyásosabb férfija! –
mondta végül Nefertiti. – Majd én gondoskodom róla.
Míg Amenhotep templomokat épít, te fogod irányítani az
országot. A férjemet fikarcnyit sem érdekli a politika.
Mindent rád fog hagyni. Panaheszi olyan lesz hozzád
képest, mint a bronz a ragyogó aranyhoz képest.
141
KILENCEDIK FEJEZET
Semu. A forróság évszaka
P akhónsz hónap második napján már kezdtem

megismerni az evezősöket. Üdvözlésképp
bólintottak, mikor elsétáltam mellettük. Szerencsétlenek
nagyon kimerültek – bár egész nap eveztek, csak levest
és vizet kaptak. Iput viszont mindegyikük észrevette.
Mikor szolgálóm ringó csípővel a fedélzeten sétált, a
férfiak olyan szelíden szóltak hozzá, mint egy fiú a
kishúgához, és mikor úgy gondolták, hogy senki sem
látja őket, halkan nevetgéltek. Velem azonban nem
beszélgettek, csak udvariasan annyit mondtak, hogy
„Kisasszony!”
Utazásunk harmadik napján már unatkoztam. Már
nem kötöttek le a tőlünk északra lévő Mitanni területén, a
Kabur és Eufrátesz partján növő fák leírásai. Mind a hét
szöveget elolvastam, amelyeket Ipu Théba piacán
szerzett be nekem. Hét napon keresztül egyetlen egyszer
sem kötöttünk ki. A nyolcadik napon már Amenhotep is
türelmetlen volt, így végül úgy döntött, partra szállunk,
142
Thot hónap hetedik napja
hogy a tábortüzek mellett kinyújtóztathassuk

elgémberedett végtagjainkat.
A szolgák fát gyűjtöttek, majd megsütötték a
vadlibákat, amelyeket a parton fogdostak össze;
mindannyian az idősebb fáraó legszebb edényeiből
ettünk. A száraz kenyér és füge után olyan érzésünk volt,
mintha egy lakomán ülnénk. Ipu odajött a tűzhöz és a
fáraó legfinomabb borából iszogatva leült mellém. A
tucatnyi tűzrakásnál a katonák részegen hangoskodtak, a
szolgák pedig senetet játszottak. Ipu mosolyogva nézett
le a kezében tartott kupára.
– Nem rosszabb, mint amiket korábban kóstoltam –
mondta.
– Még apád bora sem finomabb? – kérdeztem felvont
szemöldökkel.
Ipu közelebb hajolt, úgy súgta: – Azt hiszem, a
legrégebbi hordókat csapolták meg.
– Ma estére? – kaptam a szám elé a kezem. – A király
nem lesz dühös?
Ipu tekintetét követve Amenhotepre néztem. Míg az
udvaroncok hangosan nevetgéltek, Nefertiti pedig
apámmal beszélgetett, a király a tüzet bámulta. Ajkait
összeszorította, arca kísérteties volt a táncoló lángok
fényében. – Csak arra tud gondolni, mikor érünk már oda
– válaszolta Ipu. – Minél gyorsabban Memphisbe érünk,
annál hamarabb veheti kezébe Egyiptom botját és ostorát.
Ekkor észrevettem, hogy Panaheszi és a már láthatóan
várandós Kia elindul felénk. Ahogy közelebb értek,
Nefertiti megfordult és megszorította a karomat. – Hát ez
meg mit keres itt? – kérdezte dühösen.
– Ő is velünk tart Memphisbe, nem emlékszel? –
kérdeztem a karomat dörzsölve.
143
NEFERTITI
Nefertiti azonban nem hallotta ki a hangomból a

gúnyt. – Várandós – mondta. – A hajón kellett volna
maradnia. – És még hozzá szerette volna tenni: Azaz
minél messzebb Amenhoteptől.
Kia egyik udvarhölgye lerakott a földre egy tollpárnát,
Kia pedig leült Amenhoteppel szemben és kezét
látványosan a hasára helyezte. Friss és üde volt, a
terhesség természetes külsőt kölcsönzött neki, míg
Nefertitin malachit- és arany ékszerek csillogtak.
– Félúton vagyunk Memphis felé – szólalt meg
Panaheszi. – Hamarosan megérkezünk, és akkor a fáraó
elfoglalja a trónját. – A tűz körül ülők bólogatva
mormogtak, apám azonban némán figyelte ellenfelét. –
Hogy halad a tervekkel, felség?
Amenhotep kihúzta magát. – Csodásan – válaszolta. –
Királyném remekül ért a tervezéshez. Már el is készültek
az első templom és a hozzá tartozó udvar és három oltár
vázlatai.
Panaheszi szája ravasz mosolyra húzódott. – Ha
bármiben segítségére lehetek felségednek... – Nyitott
tenyerével felfelé kinyújtotta a karját.
– Igen, a segítségemre lehetsz – bólintott Amenhotep.
A közeli tüzeknél ülő szolgák abbahagyták a játékot. –
Mikor Memphisbe érünk, szeretném, ha gondoskodnál
róla, hogy Horemheb hadvezér beszedje az adót Ámon
papjaitól.
Panaheszi döbbenetét leplezendő gyorsan Nefertitire
pillantott. Látni akarta, hogy nővérem tudott-e a király
eme tervéről, hogy férje megbízik-e benne annyira, hogy
ezt is megossza vele. A következő pillanatban az összes
vezír szinte egyszerre szólalt meg:
144
– De felség, biztos, hogy bölcs dolog megadóztatni a

papokat? – kérdezte az egyik.
Panaheszi megköszörülte a torkát. – Persze hogy
bölcs. Ámon templomait még soha egyetlen fáraó sem
adóztatta meg. Beszedik a nép pénzét és a sajátjukként
költik el.
– Pontosan! – kiáltott fel Amenhotep. Öklével a
tenyerébe csapott, mire a katonák is odafordultak, hogy
hallják, mit mond a fáraó. Apámra néztem, aki
rezzenéstelen arccal hallgatta a többieket. Mások számára
ez az arc kifürkészhetetlen volt, én azonban pontosan
tudtam, mit gondol: Amenhotep még csak tizenhét éves.
Mi lesz tíz év múlva, mikor már Felső-Egyiptomnak is ő
lesz a fáraója? Akkor milyen, eddig még sosem látott
döntéseket hoz majd?
Panaheszi közelebb hajolva így szólt a királyhoz: –
Felség, nagyon hiányoztál a lányomnak ezalatt a nyolc
nap alatt.
Amenhotep Nefertitire sandított. – Nem feledkeztem
meg első feleségemről – válaszolta lassan. – Hamarosan
újra meglátogatom... majd ha megérkeztünk Memphisbe.
– A tűz fölött Kiára pillantott, aki úgy tett, mintha meg
sem hallotta volna apja szavait. Kedvesen rámosolygott
Amenhotepre. Milyen ravasz, gondoltam. Pontosan
tudja, mit csinál az apja.
– Sétálunk egyet? – kérdezte Nefertiti. Megragadta a
karomat és erőszakosan felrángatott a földről.
Lélegzet-visszafojtva mentem mellette, azt hittem,
mindjárt kitör rajta a dühroham. Ám ahogy két testőr
kíséretében a Nílus nedves partján sétáltunk, Nefertiti
egyre jobb kedvre derült. Felnézett a fejünk felett
ragyogó csillagokra, és mélyen beszívta a friss levegőt. –
145
NEFERTITI
Kia már nem uralja többé Amenhotep szívét – mondta

határozott hangon. – A király csak akkor látogatja meg,
ha megérkeztünk Memphisbe.
– De már nemsokára ott leszünk.
– Nem baj. Akkor is én vagyok az, akivel a
templomokat tervezi, velem az oldalán fog uralkodni. És
nemsokára én is várandós leszek a gyermekével.
Gyanakodva néztem rá. – Terhes vagy?
– Nem, sajnos még nem – válaszolta nővérem
szomorúan.
– Ettél mézet?
– Nem – válaszolta, majd elmosolyodott. – Viszont
képzeld, a szolgálóim találtak mandragórát.
– És úgy készítették el, ahogy kell? – kérdeztem. Csak
egyszer láttam, ahogy Ranofer elkészítette. Nagyon
nehéz feladat.
– Igen. Tegnap este meg is ittam, úgyhogy most már
bármikor teherbe eshetek.
Bármikor... elképzeltem, mit jelentene a
családunknak, ha Nefertiti a szíve alatt hordozná
Egyiptom örökösét. Megremegtem. – Nem ijesztenek
meg a király tervei?
– Már miért ijesztenének meg? – kérdezte Nefertiti
értetlenül.
– Mert a papok fellázadhatnak! Nagy a hatalmuk,
Nefertiti. És ha merényletet kísérelnek meg ellenetek?
– A sereg nélkül nem lenne hozzá bátorságuk, és a
sereg a mi oldalunkon áll. Horemheb hűséget fogadott a
férjemnek.
– De mi lesz, ha a nép nem bocsát meg nektek?
Elvégre az az ő aranyuk és ezüstjük.
146
– Amelyet mi elkobzunk Ámon papjaitól. Visszaadjuk

az embereknek, amit a papok elvettek tőlük.
– És mégis hogyan? – kérdeztem. Magam is
meglepődtem, milyen cinikus a hangom.
Nefertiti a víz felé fordult. – Aton segítségével.
– Egy olyan isten segítségével, akit csak ti ismertek?
– Egy olyan isten segítségével, akit hamarosan egész
Egyiptom imádni fog.
– Mert az az isten valójában maga Amenhotep?
Nefertiti válasz nélkül hagyta a kérdésemet, de mélyen
a szemembe nézett.
Másnap reggel az evezősök nem szívesen láttak hozzá a

munkához. Túl sok bort ittak éjszaka, így Amenhotep
parancsára többé egyikük sem mehetett ki a partra.
Szüleim, míg a fedélzeten sétálgatva kinyújtóztatták
fáradt lábukat, nem beszéltek a történtekről, ám három
nappal később elterjedt a hír, hogy Horemheb hat embere
meghalt. A szolgák azt suttogták, hogy a szennyezett víz
és a romlott étel okozta a halálukat.
– Mégis, mire számított a fáraó? – kérdezte sziszegve
Panaheszi apámtól. – Ha nem szállhatunk partra
rendszeresen friss vízért, újabb embereink halnak majd
meg.
A vérhas, ahogy egyesek nevezték, olyan betegség,
amelyet bármelyik orvos kezelni tud. Csak hát ehhez
Amenhotepnek meg kellett volna engednie, hogy az
emberek partra szálljanak.
Két nappal később megtudtuk, hogy újabb tizenegy
ember halt meg. Ez volt az a pillanat, mikor a hadvezér
nem engedelmeskedett Amenhotep parancsának. Este
147
NEFERTITI
átjött a király bárkájára, és követelte, hogy Amenhotep

azonnal fogadja.
Döbbenten pillantottunk fel a senettábláról, apánk
pedig gyorsan felállt. – Nem tudom, fogadja-e önt,
hadvezér – mondta.
Horemheb azonban tántoríthatatlan volt. – A vérhas
egyre csak terjed, újabb és újabb embereim halnak meg!
Apám habozott. – Meglátom, mit tehetek önért –
mondta végül, és bement a kabinba. Mikor visszajött,
komoran megrázta a fejét. – A fáraó senkit sem hajlandó
fogadni.
– Hiszen emberéletek forognak kockán! – mondta a
fogát csikorgatva Horemheb. – Az embereimnek
segítségre van szükségük! Egy egyszerű orvos
megmenthetné őket. Vagy a fáraó kész emberéleteket
feláldozni csak azért, hogy hamarabb Memphisbe érjünk?
– Igen – válaszolta Amenhotep a kabinjából kilépve. –
A fáraó nem változtat a döntésén. – Fenyegetően előrébb
lépett. – Hallottad a döntésemet! – üvöltötte.
Még sosem láttam ilyen mérhetetlen dühöt és
gyűlöletet Horemheb tekintetében. Képes lett volna
egyetlen mozdulattal elvágni a fáraó torkát. Ám végül
legyűrte indulatát és elindult az ajtó felé.
– Várjon! – kiáltottam, mire a hadvezér visszafordult.
Magam sem tudom, mi ütött belém, de akkor már nem
visszakozhattam.
– Nekem van mentám és bazsalikomom.
Meggyógyíthatom az embereit anélkül, hogy bárkinek is
partra kellene szállnia.
Amenhotep már éppen tiltakozni kezdett volna, de
akkor Nefertiti odalépett mellé. – Engedd meg, hogy
segítsen, kedvesem!
148
– Felvehetnék egy köpenyt – mondtam gyorsan. –

Akkor kiosonhatnék úgy, hogy nem ismernek fel. Az
emberek azt hinnék, a hadvezér teljesítette a parancsot,
ugyanakkor a katonáid életben maradnának.
– Húgom sokat tud a gyógynövényekről – szólt közbe
Nefertiti.
– Tényleg sikerülhet neki, meggyógyíthatja a
katonákat. És mi lesz, ha tovább terjed a kór?
Horemheb a király döntésére várva Amenhotepre
nézett.
Amenhotep fejét büszkén felemelve, nagylelkűen így
válaszolt: – A fáraó főfeleségének húga veled tarthat.
Anyám helytelenítően nézett rám, apám tekintete
azonban ezúttal is kifürkészhetetlen volt. Ám hiába nem
értettek egyet velem, most emberéletekről volt szó. Maat
törvényei ellen vétenénk azzal, ha hagyjuk őket
meghalni, mikor segíthetnénk rajtuk. Mit gondolnának az
istenek, Memphisben a fáraó úgy kezdené meg
uralkodását, hogy ártatlan embereket hagyott meghalni?
Odaszaladtam a szalmazsákomhoz, és összeszedtem a
gyógynövényeimet. Aztán felvettem a köpenyemet, és
árnyékban maradva követtem Horemhebet a fedélzetre.
Odakint a nílusi szél belekapott a köpenyembe. Nagyon
ideges voltam. Azt kívántam, bárcsak magamra
maradhatnék egy percre, hogy Básztet istennő segítségét
kérjem. Ám ehelyett követtem a hadvezért, aki egész idő
alatt egy szót sem szólt hozzám. Mikor átszálltunk arra a
bárkára, amelyen a katonák feküdtek, azonnal
megcsapott a betegség bűze. Gyorsan az orromra húztam
a köpenyemet.
149
NEFERTITI
– Csak nem finnyás a mi kis orvosunk? – kérdezte a

hadvezér, mire gyorsan elengedtem a köpenyt. Bevezetett
a kabinjába.
– Mire van szüksége?
– Forró vízre és tálakra. Teát készítek a mentából és
bazsalikomból.
Mikor a hadvezér elment, hogy összeszedje, amit
kértem tőle, körbenéztem a kabinjában. Kisebb volt, mint
az, amelyiken a fáraó és Nefertiti osztoztak, és annak
ellenére, hogy hosszú útra indultunk, a falakat semmi
sem díszítette. A szalmazsákja szépen el volt rendezve, és
egy senettáblát is láttam, körülötte négy karfa nélküli
székkel. Gyors pillantást vetettem a táblára. Akárki is
játszott a fekete színnel, egyértelműen ő nyert.
Valószínűleg Horemheb lehetett, máskülönben nem
hagyta volna úgy a táblát.
– Már melegszik a víz – mondta visszatérve a
hadvezér. Nem szólt, hogy foglaljak helyet, így állva
maradtam.
– Szeret senetet játszani? – kérdeztem.
Horemheb bólintott.
– Maga volt a feketével.
Úgy láttam, ezzel felkeltettem az érdeklődését. – Azt
mondják, ön a bölcsebb testvér. – Azt már nem tette
hozzá, hogy egyetért-e a többiekkel, de intett, hogy üljek
le. Maga is helyet foglalt, majd keresztbe tette a karját,
úgy várta, hogy felforrjon a víz.
– Hány éves?
– Tizennégy – válaszoltam.
– Én tizennégy évesen a fáraó oldalán harcoltam a
núbiaiak ellen – mondta elgondolkodva Horemheb. –
Ennek már nyolc éve.
150
Tehát huszonkét éves, gondoltam magamban. Annyi,

mint Nakhtmin.
– Ez a kor nagyon fontos az ember életében – folytatta
a hadvezér. – Ez az az időszak, amikor eldől a sorsunk. –
Ahogy beszélt, egyre inkább elbátortalanodtam. –
Memphisben ön lesz nővére legközelebbi tanácsadója.
– Semmiben sem adhatok neki tanácsot – mondtam
gyorsan. – Senkire sem hallgat.
Horemheb felvonta a szemöldökét, én meg azt
kívántam, bárcsak ne mondtam volna semmit. Ám akkor
egy gőzölgő fazékkal a kezében belépett egy katona,
mögötte meg egy másik hozta a csészéket.
– Hányan betegedtek meg? – kérdeztem döbbenten.
– Huszonnégyen. És holnapra még többen lesznek.
– Huszonnégy? – Hogy engedhette Amenhotep, hogy
ez történjen? Hiszen ez az evezősök fele! Gyorsan
letépkedtem a mentaleveleket, és elosztottam őket, hogy
mindegyik csészébe körülbelül ugyanannyi kerüljön. A
hadvezér mindvégig figyelt, de még akkor sem szólt egy
szót sem, mikor elkészült a tea. Elvitette a csészéket a
katonákkal, majd kivezetett arra, amerről jöttünk. Azt
hittem, már nem is szól hozzám, ám mikor visszaértünk a
fáraó bárkájára, meghajolt és azt mondta: – Köszönöm,
Mutnedzsmet kisasszony!
Ezzel sarkon fordult és eltűnt az éjszakában.
Mikor éjszakára megálltunk, a hajók olyan közel voltak

egymáshoz, hogy két ember el tudott beszélgetni
egymással, ha egyikük az egyik hajó végében állt, a
másikuk pedig a másik hajó orrában. Így terjedt
Horemheb katonái között, hogy mit tettem, és hamarosan
151
NEFERTITI
ahányszor megálltunk, sorra kerestek fel az asszonyok,

hogy adjak nekik valamit a női görcsökre, émelygés
ellen, segítsek nekik, hogy egy kellemesen töltött
éjszakának ne legyen következménye.
– Ki gondolta volna, hogy egyszer még hasznát veszed
a Ranofer unalmas óráin tanultaknak? – mondta Nefertiti
a kabinom ajtajában állva.
Ipu ott állt mellettem, míg kikerestem a ládámból az
émelygést elmulasztó gyömbért és a görcsöket enyhítő
málnalevelet. A nem kívánt terhességet megelőzni már
nem olyan egyszerű. Ranofer ugyan elmondta, milyen
arányban kell összekeverni az akácot és a mézet, ám a
gyakorlatban kiderült, hogy sokkal nehezebb, mint
gondoltam. Ipu óvatosan becsomagolta a növényeket a
vászondarabokba, majd egy nádtollal mindegyik
csomagra ráírta a nők neveit.
– Pénzt kéne kérned a növényekért – folytatta
Nefertiti. – Te sem ingyen kaptad őket.
Ipu ránézett és helyeslően bólintott. – Már én is
mondtam neki, úrnőm.
Felsóhajtottam. – Talán ha lenne egy saját kertem...
– És mi lesz, ha elfogynak? – kérdezte Nefertiti.
Belenéztem a dobozba. A menta már majdnem elfogyott,
és néhány nap múlva már málnalevelem sem lesz.
– Majd Memphisben veszek újakat – válaszoltam
bizakodva.
Mikor végre megérkeztünk Alsó-Egyiptom fővárosának

partjához, az emberek izgatottan összegyűltek a
fedélzeten. A piacokkal teli Memphis gyönyörűen
csillogott a kora reggeli napfényben. A Nílus hullámai
152
finoman nyaldosták Ámon templomának lépcsőit; Ápisz

és Ptah templomai a többi épület fölé magasodtak, arany
tetőik vakítóan ragyogtak.
– Még sosem láttam ilyen gyönyörűt! – kiáltott fel
Nefertiti.
Amenhotep azonban elhúzta a száját. – Itt nőttem fel
nagyapám kincsei és eldobott feleségei között.
A szolgák lerakodtak a bárkákról, majd odahozták a
harci szekereket, hogy még azt a rövid távolságot se
gyalog kelljen megtennünk a palotáig. Több ezer
egyiptomi tódult ki az utcákra ágakat lengetve és a királyi
pár neveit kántálva.
Amenhotep elégedetten fürdött népe szeretetében.
– Imádnak! – mondta Nefertiti mosolyogva.
– Hozzatok ide két láda aranyat! – kiáltotta
Amenhotep, ám a hadvezérek nem hallották a nagy
hangzavarban. Ekkor Panaheszi megállította a
szekereket, a király pedig újra elkiáltotta magát: – Két
láda aranyat!
Panaheszi leszállt a szekérről és visszaszaladt a
bárkához. Hét őrrel és két ládával tért vissza. Az
emberek, mikor megértették, mi következik, még
hangosabban kezdtek kiabálni.
– Egyiptom dicsőségére! – kiáltotta Amenhotep.
Belenyúlt a ládába, majd a nép közé vetett egy maréknyi
debent. A körülötte állók egy pillanatra elcsendesedtek,
de csak azért, hogy utána még hangosabb
örömujjongásban törjenek ki. Nefertiti hátravetett fejjel
nevetett, majd ő is belenyúlt a ládába.
Horemheb katonáinak lándzsáikkal kellett
visszatartaniuk a királyi pár szekere után futó tömeget.
Mikor áthaladtunk a palota kapuján, az embereket már
153
NEFERTITI
nem lehetett megfékezni. Ekkorra már több ezren voltak

körülöttünk, ám a ládák kiürültek.
– Még többet akarnak – kiabálta Nefertiti.
– Hát akkor adjunk még nekik! – válaszolta
Amenhotep, mire odavittek neki egy harmadik ládát. Ám
akkor apám felemelte a kezét.
– Bölcs dolog ez, felség? – kérdezte Amenhoteptől,
ám közben nővéremre nézett. – Az emberek meg fogják
ölni egymást.
– Szerintem hozasson egy negyedik ládát is, felség –
szólt közbe Panaheszi. – A nép imádni fogja önt.
– Hozzatok még egy ládát! – parancsolta hangosan
nevetve Amenhotep.
A szolgák hoztak egy negyedik ládát is, és átszórták
az aranyat a falakon. Horemheb hangosan kiabálva
utasította az embereit, hogy mindenkit, aki megpróbál
átmászni a falon, habozás nélkül öljenek meg.
– Hiszen megölik egymást! – mondtam rémülten
kapaszkodva anyám karjába.
– Igen – mosolyodott el Amenhotep. – Viszont tudni
fogják, hogy szeretem a népemet.
Szolgáival a nyomában a kerteken át besietett a
palotába, amely immár csak az övé volt.
– Nem veheted meg az emberek szeretetét! – szólt
utána dühösen apám. – Idővel látni fogod, hogy
megvetnek.
Mikor Amenhotep megállt, Nefertiti békítően azonnal
a karjára tette a kezét. – Apámnak igaza van – mondta. –
Ez már túl sok.
– Viszont az emberek hónapokig fognak beszélni a
nagy Amenhotepről – mondta alattomosan Panaheszi.
154
A király eleresztette a füle mellett apám szavait. –

Vezessetek a szobáinkba! – parancsolta, mi pedig
elindultunk a szolgák után.
Mint mindig, a fáraó lakosztálya a palota középpontjában

helyezkedett el. A szolgák bevitték a Nefertiti ruháival
megpakolt ládákat – a memphisi szolgák tágra nyílt
szemekkel néztek, azok viszont, akik Maikatából velünk
jöttek, már tudták, nővérem mennyire szereti a fényűzést.
Panaheszi és a szüleim a fáraóétól balra lévő udvarban
lévő szobákat kapták meg, én pedig a jobbra lévőben,
Nefertiti mellett kaptam egy szobát. Mindössze egy rövid
folyosó választott el nővéremtől. Amenhotep közel
háromezer fős seregét tíz napon belül vártuk – őket a
palotán kívül, ám még a falakon belül szállásolták el.
Azok közül, akik velünk utaztak, majdnem kétszázan
meghaltak az úton.
Új szobámban hitetlenkedve néztem a védelmező
Bész istent ábrázoló faragásokkal díszített aranyozott
ágyat. A hatalmas szoba összes sarkában tollpárnákat
raktak le, az alacsony cédrusfa szekrényeken pedig
kifényesített edények álltak. A mennyezetet lótuszvirág
formájú oszlopok tartották. Az egyik sarokban Ipu már
hozzá is látott, hogy kipakolja a ládáimat. Maikatában
látta, hogy egy hűvös sarokban tartottam a
gyógynövényeimet, így most gondosan kiemelte őket, és
még fel is lógatta a mirhaleveleket, hogy illatos legyen a
szoba. Még akkor is elmélyülten dünnyögött, mikor
Nefertiti mosolyogva megállt az ajtóban.
155
NEFERTITI
– Gyere! – mondta a nővérem, és karját az enyémbe

fonva átvezetett a lakosztályukba. Szemmel láthatóan
élvezte, hogy még a lélegzetem is elakad.
Még sosem láttam az övékhez fogható szobát. A
falakat és padlót gyönyörű csempék és festmények
borították, és a legfőbb egyiptomi isteneket ábrázoló
aranyszobrokkal volt tele. Egy széles, íves ablakból a
palota gondozott kertjeire és a Nílushoz vezető, fákkal
szegélyezett ösvényre lehetett látni. A lakosztályban volt
egy külön szoba csak a parókáknak, és egy külön kis
helyiség, ahol Merit nyugodtan dolgozhatott. A szobába
belépve láttam, hogy már minden elő van készítve:
tömjéngolyócskák, amelyeket a hónunk alá teszünk, hogy
elnyomjuk a kellemetlen testszagot, hajbodorítók,
csipeszek, parfümös üvegcsék és több kis tál,
amelyekben Merit már össze is keverte a szenet és
datolyapálma-olajt. Egy füles, kereszt alakú kézitükröt is
láttam és megszámlálhatatlanul sok ládikát, tele az arc- és
testfestés összes létező kellékével. Az elefántcsont és
obszidiánberakásos gyönyörű lámpák láttán eltátottam a
számat.
Amenhotep a sarokban ülve figyelte, mit szólok
mindehhez. – Nos, tetszik a fáraó főfelesége húgának,
amit lát? – kérdezte, majd felállt és karon fogta Nefertitit,
akinek így el kellett engednie. – Te vagy az első, aki
bejött ide, a nővéred egyenesen hozzád futott.
Illemtudóan meghajoltam. – Gyönyörű, felség.
Leült és az ölébe vonta Nefertitit. Nefertiti kacéran
felnevetett, majd intett a fejével, hogy foglaljak helyet
velük szemben. – Holnap Maya, az építész elkezdi a
templom tervezését – mondta vidáman.
– Aton templomáét? – kérdeztem.
156
– Ki másét? – csattant fel Amenhotep. – Pakhónsz

hónap huszonhatodikán a katonák elkezdik beszedni
Ámon papjaitól az adót. Pauni első napján pedig
megkezdik a templom építését. Ha felépül, nem lesz
többé szükség a főpapokra. Mi magunk leszünk a
főpapok. – Büszkén nővéremre pillantott. – Mi ketten...
az istenek közvetlenül hozzánk fognak majd szólni.
Riadtan néztem Nefertitire. Hiszen ez istenkáromlás
volt!
Ám nővérem egy szót sem szólt, és nem nézett a
szemembe.
Vacsora közben hatalmas volt a felfordulás. Bár a

nagyterem ugyanakkora volt, mint Thébában, úgy
éreztem magam, mintha egy nyüzsgő piacon lettem
volna. A szolgák az írnokok előtt meghajoltak, az urakat
viszont semmibe vették, mert még nem ismerték a
Thébából velünk érkezett nemeseket. A vezírek közül
csak néhányan tartottak velünk a terembe; még Panaheszi
se volt ott, valószínűleg a ruháit rendezgette a
lakosztályában. Az asszonyok, akik velünk utaztak, most
odajöttek hozzám, hogy megköszönjék a
gyógynövényeket, amelyeket adtam nekik. Asszonyok,
akiket még sosem láttam, de akik szerették volna, ha
továbbra is ellátom őket akáccal és málnalevelekkel, és
ezért készek voltak fizetni.
– Segítsen nekik, kisasszony! – mondta bátorítóan Ipu.
– Majd én beszerzem a növényeket. Tudom, hogy még
nincs saját kertje, de elég megmondania, mit kér...
Elgondolkodtam a dolgon. Az asszonyok az akácon és
málnaleveleken kívül más gyógynövényt is kértek tőlem.
157
NEFERTITI
Például sáfrányolajat az izomfájdalmak ellen, és hogy

szebb legyen a hajuk. A füge és a fűzfalevél enyhíti a
fogfájást, a mirha pedig segít, hogy gyorsabban
gyógyuljanak a sebek. Ezek közül néhány volt nálam a
cserepeimben, de ha Ipu segít, a többit is be tudjuk
szerezni az asszonyoknak.
– Rendben – mondtam végül habozva.
– És ugye pénzt is kér majd értük, kisasszony?
– Na de Ipu! – kiáltottam fel megbotránkozva, ám ő
cseppet sem jött zavarba.
– A fáraó háremhölgyei sem ingyen osztogatják a
vásznat, amelyet szőnek – mondta. – És az édesapja sem
ingyen dolgozik, pedig ő az uralkodói család tanácsadója.
Zavaromban mocorogni kezdtem. – Talán kérhetnék
értük némi pénzt.
Ipu szélesen elmosolyodott. – Hozom a vacsoráját,
kisasszony.
Szüleim a királyi pár asztalánál ültek. Nefertiti ettől a
naptól kezdve férje mellett, az emelvényen foglal helyet,
ahonnan az egész termet belátni. Ezen az első estén,
mivel még nem alakult ki pontosan, hogy kinek hol lesz
az állandó helye, Maya, az építész velünk együtt ült a
Hórusz-trónok alatt. Feleségével mindketten magasak
voltak, és fürkésző tekintettel figyelték a többieket.
– A fáraó templomot kíván emelni Atonnak – mondta
Maya óvatosan, mire apám a kelleténél kissé
hangosabban fújta ki a levegőt.
– Ezt ő mondta neked?
Az építész idegesen hátranézett a válla fölött. Bár
Nefertiti és Amenhotep elmélyülten beszélgetett a
templomokról és adókról, halkabbra fogta a hangját: –
158
Igen. Mint ahogy azt is, hogy a katonák két nap múlva
elkezdik beszedni az adót Ámon papjaitól.
– A papok nem szívesen fognak lemondani arról, ami
már évszázadok óta az övék.
– Akkor az életükkel fizetnek majd
engedetlenségükért – mondta Maya.
– A fáraó már kiadta a parancsot?
Egyiptom leghíresebb építésze komoran bólintott.
Apám dühösen felpattant az asztaltól. –
Figyelmeztetni kell az idősebb fáraót! – mondta, majd
anyámmal a nyomában kiviharzott a fogadóteremből.
Aznap ez volt az első olyan pillanat, amikor az uralkodói
pár észrevette, hogy rajtuk kívül mások is vannak a
világon. Nefertiti mutatóujját begörbítve odahívott
magához.
– Hová ment apánk? – kérdezte.
– Hallotta, hogy hamarosan elkezdik építeni a
templomot – mondtam óvatosan. – Elment, hogy
elvégezze a szükséges előkészületeket.
Amenhotep kényelmesen hátradőlt székében. –
Helyesen döntöttem, mikor apádra esett a választásom –
mondta Nefertitinek. – Minden hét napban egyszer
összehívjuk az udvart a fogadóteremben. A többi napon
Ay vezír fogja meghallgatni a követeket és mindenkit,
aki kéréssel járul elénk.
Nővérem elégedetten nézett rám.
159
TIZEDIK FEJEZET
MEMPHIS
Pakhónsz hónap huszonötödik napja
A z első reggelen, amely Memphisben virradt ránk,

apám és Nefertiti beosont a szobámba, és gyorsan
becsukták maguk mögött az ajtót. Ipu, szolgálóm és
egyben testőröm, akit a szobám előtti csarnok másik
oldalán szállásoltak el, békésen aludt.
– Mi történt? – kérdeztem nagyot ásítva.
– Mostantól itt fogunk találkozni – válaszolta apám.
Nefertiti leült az ágyamra, én pedig megdörzsöltem a
szemem, hogy elűzzem az álmot.
– Miért éppen itt? – néztem rájuk értetlenül.
– Mert Panaheszinek ugyanabban az udvarban van a
szobája, mint apánknak, és ha észreveszi, hogy átjárok
apánkhoz, figyeltetni fog a kémeivel – magyarázta
Nefertiti.
Körbenéztem a szobában. – Anyám hol van?
– A fürdőben – válaszolta apám, miután leült.
160
Ezek szerint őt nem avatták be, gondoltam. Talán nem

is baj, úgyis biztos csak aggódna.
– Holnap Amenhotep elkezdi beszedni az adót Ámon
templomaiból – mondta apám. – Ki kell találnunk egy
tervet arra az esetre, ha valami balul sülne el.
– Balul sülne el? – kérdeztem vissza felülve az
ágyamban.
– ...ha Horemheb a fáraó ellen fordulna, és a papok
fellázadnának – hadarta el gyorsan Nefertiti.
Hirtelen gombócot éreztem a torkomban. – De miért
alakulnának így a dolgok?
Nefertiti mintha meg sem hallotta volna, amit
kérdeztem.
– Ha a holnapi nap nem úgy sikerülne, ahogy a fáraó
tervezi, Ámon temploma mögött találkozunk.
Szekereken, az északi oldalánál hagyjuk el a palotát, ahol
nem őrzik a kapukat. Ha a hadsereg fellázad, délről
rohanják meg a palotát. A lépcsőnél várni fog ránk egy
hajó, arra az esetre, hogy ha a fáraót meggyilkolnák,
hogy visszatérhessünk Thébába.
Nefertiti gyorsan az ajtó felé pillantott, nem hallgat-e
ki bennünket valaki. – És ha nem ölik meg? – kérdezte.
– Akkor mindannyian elhajózunk.
– De mi lesz, ha nem akar velünk tartani?
– Akkor nélküle kell velünk jönnöd – válaszolta
szigorú hangon apánk. – Mert az estét már biztosan nem
éri meg.
Megremegtem, Nefertiti pedig idegesen mocorogni
kezdett.
– Ha nem úgy sikerülne, ahogy Amenhotep tervezi... –
ismételte meg suttogva. – Semmi jele annak, hogy...
161
NEFERTITI
– Minden eshetőségre fel kell készülnünk – mondta

apánk.
– Hadd hozzon a férjed meggondolatlan döntéseket,
de azt nem hagyom, hogy ezzel veszélybe sodorja a
családunkat. – Felállt és sétálni kezdett a szobában. –
Ugye megértettétek, amit mondtam? – Nővéremmel
egyszerre bólintottunk. – A per medjatban leszek. – Ezzel
kinyitotta az ajtót, és visszavonult a könyvtárszobába.
Nefertiti ijedten nézett rám. – Holnap eldől, hogy az
emberek a férjem mellett állnak-e – mondta halkan. –
Amenhotep sok mindent ígért Horemhebnek. Háborút a
hettiták ellen, új harci szekereket, nagyobb pajzsokat...
– És meg is adja neki mindezt?
Nefertiti megvonta a vállát. – Mit számít, ha már
begyűjtötte az adót?
– Én nem fordítanék magam ellen egy olyan embert,
mint Horemheb.
– Én sem – bólintott Nefertiti. – És nem vagyok olyan
ostoba, hogy azt higgyem, legyőzhetetlenek vagyunk. De
Thotmesznek nem lett volna annyi bátorsága, hogy
magára haragítsa a papokat. Ha hozzá mentem volna
nőül, még mindig Thébában lennénk és ott várnánk, hogy
az idős fáraó meghaljon. Amenhotep azonban egy új,
hatalmasabb Egyiptomról álmodik.
– Mi baja van a mostanival?
– Nézz körül, húgocskám! Ha a hettiták az
országunkat fenyegetnék, ki adna pénzt a háborúra?
– A papok – válaszoltam. – De ha minden hatalom a
fáraó kezében van, ki mondhatná meg neki, hogy kikkel
háborúzzon? És mi van, ha értelmetlen háborúba kezd?
Nem lesznek papok, akik megakadályozzák benne.
162
– Egyetlen háború sem értelmetlen – mondta Nefertiti.

– Minden háború csak hatalmasabbá tesz bennünket.
Másnap délben a fogadóteremben találkoztunk. Kia is ott

volt; szándékosan olyan ruhát öltött magára, amely
kiemelte gömbölyödő hasát. Egy szolga segített leülni
neki a székébe, amely pontosan velem szemben volt, a
trón alatti lépcsőfokon. Így láthattam, hogy már kevesebb
mint öt hónapja maradt a szülésig. Parókája új volt, kezét
és telt kebleit pedig hennafestés díszítette. Észrevettem,
hogy Amenhotep le sem veszi róluk a szemét. Dühös
lettem, mert úgy gondoltam, nem nézhet más nőre, csakis
a nővéremre.
Panaheszi és apám a második sorban foglalt helyet,
míg az alacsonyabb rangú férfiak a terem falánál ültek
körben. Mindenki Mayára, az építészre figyelt. Még nem
volt alkalmam beszélgetni vele, de tudtam, hogy nagyon
okos férfi. Apám egyszer azt mondta, hogy nincs olyan
dolog, amit Maya ne tudna megépíteni. Az idősebb fáraó
a sivatag közepére szeretett volna egy tavat, és Maya azt
is megépítette neki. Mikor a fáraó hatalmasabb szobrokat
akart, mint amekkorákat addig bárki is épített, Maya
teljesítette az óhaját. Most pedig Atonnak fog templomot
építeni, az istennek, akiről még senki sem hallott,
Egyiptom védelmezőjének, akit csak Amenhotep ismert.
– Készen álltok? – kérdezte türelmetlenül Amenhotep.
– Igen, felség – válaszolta Maya kezét a papiruszra
téve.
– Mindent leírsz – mondta Amenhotep, mire az építész
bólintott. – Azt akarom, hogy a templom bejárata mellett
mindkét oldalon egy-egy sor kosfejű szfinx álljon.
163
NEFERTITI
Az építész megint bólintott, és feljegyezte magának a

fáraó óhaját.
– Kell egy nyitott udvar, amelyet lótuszfaragásos
oszlopok szegélyeznek.
– És halakkal teli tavacskák – tette hozzá Nefertiti.
Apám összehúzta a szemöldökét, de nővérem mintha
észre sem vette volna. – És egy kert. Egy nagyobb tóval.
Olyan, amilyet Tije királynénak építettél.
– Csak nagyobb – szólt közbe a fáraó. Úgy láttam,
Maya habozik.
– Ha a mostani Ámon templomhoz közel akarja
felséged, attól félek, nem lesz elég hely egy nagy tónak –
mondta végül.
– Akkor leromboljuk Ámon templomát – mondta
dühösen Amenhotep. – Gondolom, akkor már elég lesz a
hely.
A teremben lévők lázasan suttogni kezdtek. Anyámra
néztem, aki döbbenten bámult Nefertitire, majd lopva
nővéremre pillantottam, aki kerülte anyám tekintetét.
Tényleg képes lenne leromboltatni Ámon templomát?
Akkor hol pihenne meg az isten? És hol hajthatnának
előtte fejet az emberek?
Maya megköszörülte a torkát. – Évekbe is beletelne
lerombolni a templomot – mondta óvatosan.
– Akkor a tó marad a legvégére. De hatalmas
kőoszlopok lesznek. És falfestmények minden bejáratnál.
–A memphisi életünket ábrázoló képekkel – mondta
álmodozó hangon Nefertiti. – Ahogy a rabszolgák
legyeznek bennünket, ahogy a vezírek ott állnak
mellettünk, szolgálóink, kezükben a szandáljainkkal, és
középen mi.
164
– Minden oszlopról a fáraó és királynéja tekint majd le

a népre – mondta Amenhotep és mosolyogva megfogta
nővérem kezét. Az alattuk ülő, várandós Kiáról teljesen
megfeledkezett. Mindketten messze jártak, gondolataikba
merülve, melyeket csak ők ismerhettek pontosan.
Maya letette a nádtollat, majd felnézett az emelvényre.
– Ez minden, felség?
– Egyelőre igen – válaszolta Amenhotep. – Hívjátok
ide a hadvezért!
Kinyíltak az ajtók, és bevezették Horemheb hadvezért.
Ahogy az építész távozott, a hadvezér pedig belépett a
terembe, észrevettem, hogy a vezírek feszengeni
kezdenek. Vajon miért félnek tőle?, kérdeztem
magamban.
– Mindent előkészített, hadvezér? – kérdezte a fáraó.
– A katonák készen állnak – válaszolta Horemheb. –
Már csak a parancsát várják.
És hogy beváltsa az ígéretét, tettem hozzá magamban.
Horemheb arcán láttam, hogy ő is arra gondol, hogy
katonái a hettiták ellen akarnak vonulni, mielőtt azok
még fenyegetni kezdenék területeinket.
– Akkor továbbítsd nekik a parancsomat, és
induljatok! – mondta a fáraó. Horemheb már éppen
elindult volna az ajtó felé, ám akkor Amenhotep előredőlt
székében és megállította. – Ne okozzon csalódást,
hadvezér! – mondta fenyegető hangon.
A teremben mindenki a hadvezérre nézett.
– Sosem tenném – mondta Horemheb. – Mindig
tartom a szavam. És tudom, hogy felséged is tartani
fogja.
Mikor a nehéz fémajtók becsapódtak, Amenhotep
felugrott trónjáról. – A tanácskozásnak vége! – mondta a
165
NEFERTITI
döbbenten rábámuló vezíreknek. – Kifelé! – üvöltötte,

mikor azok habozva egymásra néztek. – Ay, Panaheszi, ti
maradjatok!
Én is felálltam, de Nefertiti kezét felemelve jelezte,
hogy maradjak. Kia sem mozdult.
Amenhotep dühösen járkált fel-alá. – Nem bízhatunk a
hadvezérben – morogta. – Nem hűséges hozzám.
– Még nem tette próbára a hűségét, uram – mondta
gyorsan apám.
– Csak az embereihez hűséges.
Panaheszi bólintott. – Egyetértek önnel, felség. – Ez
elég is volt ahhoz, hogy Amenhotep döntsön.
– Nem küldöm háborúba. Nem küldöm északra a
hettiták ellen, hogy aztán fegyverekkel és arannyal teli
kocsikkal térjen vissza és fellázadjon ellenem!
– Bölcs döntés! – mondta alattomosan Panaheszi.
– Panaheszi, te fogod felügyelni, hogy Horemheb
semmit se lopjon el a templomokból. Minden, amit a
katonái összegyűjtenek, az enyém lesz. Aton
dicsőségére! – Majd apámhoz fordulva így folytatta: –
Ay, te fogsz a követekkel foglalkozni. Bárki bármilyen
ügyben hozzánk fordul, te döntesz. Mindenkinél jobban
bízom benned. – Mélyen a szemébe nézett, apám pedig
tisztelettudóan meghajolt.
– Igen, felség.
A harmadik Memphisben töltött estén vacsora közben

mindenki feszengett a nagyteremben. A fáraó rossz
hangulatban volt, és mindenkire gyanakodott. Senki sem
merte kimondani előtte Horemheb hadvezér nevét, és a
vezírek csak suttogva beszélgettek.
166
– Láttad már a kerteket? – kérdezte anyám. A szolgák

irigykedve nézték, ahogy az egyik macskának odadob
egy falat kacsahúst. Az egész asztalnál egyedül
anyámnak volt jókedve. Míg a fáraó arról beszélt, hogy
hátat fordít Horemhebnek, amint az beszedi az adót
Ámon templomaiból, ő bejárta a piacokat.
Megráztam a fejem. – Nem. Ki kellett pakolnom.
– Akkor vacsora után sétálhatnánk egyet – mondta
anyám vidáman.
Mikor kiürült a terem, keresztülsétáltunk a zsúfolt
udvaron. A kertekhez vezető lépcső tetejéről jól
látszottak Memphis szélfútta dűnéi. A homok csillogón
hullámzott a lemenő nap fényében. Még mindig meleg
volt, és tudtam, hogy éjszaka látszani fognak majd a
csillagok. Felnyúltam és leszakítottam egy falevelet. –
Mirha – mondtam. Széttéptem a levelet, majd
bedörzsöltem vele az ujjaimat. Anyám, mikor az orra elé
emeltem a kezem, fintorogva elfordította a fejét.
– Szörnyű szaga van!
– Viszont elmulasztja a fájdalmat – mondtam.
Elgondolkodva nézett rám, majd így szólt: – Talán
jobb lett volna, ha mi ketten Akhmimban maradunk.
Látom, hogy hiányzik neked a kerted. Nagyon sokat
tudsz a növényekről.
Kérdően néztem rá, nem értettem, miért mond
ilyeneket. – Ranofer jó tanárom volt – bólintottam.
– Megnősült – mondta anyám gyorsan.
– Valóban? És kit vett el? – kérdeztem kicsit élesebb
hangon, mint szerettem volna.
– Egy helyi lányt. Biztos nem olyan szép, mint
Nefertiti, de szeretni fogja Ranofert és hű lesz hozzá.
– Szerinted Nefertiti szerette őt? – kérdeztem.
167
NEFERTITI
Csendben néztük, ahogy az égbolt lassan mély

ibolyaszínűvé változik. Anyám felsóhajtott. – Tudod,
drágám, sokfajta szeretet létezik. Ahogy a szüleidet
szereted, ahogy a gyermekedet szereted, és létezik a
szenvedélyes, buja szeretet, azaz szerelem.
– Gondolod, Nefertiti szenvedélyesen szerette
Ranofert? – kérdeztem.
Anyám felnevetett. – Nem, ő ahhoz túlságosan is
uralkodik magán. A férfiak szeretik őt szenvedélyesen.
De azt hiszem, a maga módján szerette Ranofert.
Gyakran találkoztak, a fiú vonzó volt, és ami a
legfontosabb, mindenhová követte a nővéredet.
– Akárcsak Amenhotep.
– Igen – bólintott anyám mosolyogva. – De Ranofer
az első pillanattól kezdve tisztában volt vele, hogy
Nefertitit a fáraónak szántuk. Elvégre a nővéred egy
hercegnő lánya.
– Tehát végül megnősült.
– Igen. Azt hiszem, többé már nem fáj a szíve
Nefertiti után.
Mosolyogva néztünk egymásra. Örültem Ranofer
boldogságának. Biztosan jószívű, kedves lány, aki
meglocsolja a növényeit, és elé rakja a vacsorát, mikor
Ranofer fáradtan hazaér a betegeitől. Vajon az én leendő
férjem szeretni fogja majd a növényeket? A csillagok
alatt csendben visszasétáltunk a palotához. Egészen a
szobámig elkísért, ami teljesen váratlanul érte Iput –
szegény lány ijedtében földig hajolt előtte.
– Nagyon szép a szobád – mondta anyám
végigsimítva az Iziszt és Oziriszt ábrázoló festményeken.
Védelmező istennőm is helyet kapott mellettük. – Mut –
folytatta anyám a macskafejet nézve. Zöld szemembe
168
nézett, majd vissza az istennőre. – Gyakran

elgondolkodom azon, hogy vajon a nevünk határozza-e
meg a sorsunkat, vagy a sors irányít bennünket, mikor
nevet választunk gyermekeinknek...
Ezen már én is elgondolkodtam. Anyám vajon már a
születésem előtt tudta, hogy macskaszemeim lesznek, és
ezért választotta nekem a Mutnedzsmet nevet? És apám
első felesége honnan tudhatta volna, hogy Nefertiti
gyönyörű lesz? Vagy véletlen volt, hogy éppen
Gyönyörűnek nevezte el?
Anyám lassan leengedte a kezét. – Holnap nehéz
napunk lesz – mondta. – Mire lemegy a nap, eldől
Memphis jövője.
Egy olyan ember dönti el, akit a fáraó el akar árulni.
Kíváncsi voltam, anyám ezt vajon tudja-e. Ám végül
inkább nem mondtam semmit, ő pedig csak mosolyogva
nézett rám.
– Aludj, drágám!
Szót fogadtam, mint egy kisgyermek, és bebújtam az
ágyamba, anyám pedig homlokon csókolt, ahogy
korábban Akhmimban tette minden este.
Reggel a szobámba besütő nap sugarai ébresztettek.

Körülöttem minden furcsán csendes volt. Felkeltem és
odamentem az ajtóhoz, de Ipu már nem volt ott. Akkor
kinéztem az udvarra, de ott sem láttam egyetlen szolgát
sem. Gyorsan felöltöztem, és közben csak arra tudtam
gondolni, hogy valami nagy baj történt. Horemheb képes
lett volna elárulni bennünket? Vagy eltűntek a hajók,
amelyeken elmenekülhetnénk, ha valami balul sülne el?
Lesiettem a folyosóra. Nélkülem mentek el? Hogy
169
NEFERTITI
alhattam ilyen sokáig? Meggyorsítottam lépteimet, és

amikor végre megláttam egy szolgát, idegesen, köszönés
nélkül csak annyit kérdeztem tőle: – Hol vannak a
többiek?
A szolga, karjain egy halom papirusztekerccsel
továbbsétált. – A nagyteremben, kisasszony – válaszolta
menet közben.
– De miért éppen ott? – néztem rá döbbenten.
– Mert a fogadóteremben nem férnének el mind –
válaszolta türelmesen a szolga.
Ahogy a nagyterem előtt álló két őr között beléptem,
elakadt a lélegzetem. Az ablakok nyitva voltak, hogy a
reggeli napfény bevilágíthassa a termet; de nem a
csillogó csempék vagy az aranyozott asztalok láttán
döbbentem meg. A terem tele volt kincsekkel megpakolt
ládákkal: ezüstjogarokkal és vert arannyal, amelyekhez
foghatók már évszázadok óta nem láttak Egyiptom
fáraói. Csak hanyagul egymásra halmozták Ptah és
Ozirisz ősi szobrait, az aranyozott székeket és az
arannyal és bronzzal teli ládákat. Nefertiti és Amenhotep
az emelvényről figyelte, ahogy a katonák egyre csak
hordják be a kincset. Családom tagjai is ámulva nézték a
szemük elé táruló látványt.
– Egyiptom összes aranyát idehozták? – kérdeztem
döbbenten. A mellettem elsétáló Horemheb hadvezér
szigorú pillantást vetett rám. Apám otthagyta a
hivatalnokokat, és szelíden karon fogott.
– Minden rendben ment – mondta.
–Annyira, hogy eszetekbe sem jutott felébreszteni? –
kérdeztem. Bántott, hogy nem hívtak oda, hogy velük
együtt tanúja legyek ezeknek a fontos pillanatoknak.
170
– Anyád szigorúan meghagyta, hogy csak akkor

ébresszenek fel, ha balul ütnének ki a dolgok. –
Kedveskedve megpaskolta a hátamat. – Csak a te
érdekeidet tartjuk szem előtt, kismacskám. Ne haragudj
ránk! – Körbenéztünk a teremben, majd apám halkan
hozzátette: – Ha harcra kerülne sor, az még naplemente
előtt lesz. Ámon főpapját még nem keresték fel.
– Nem is tudja, hogy hamarosan elmennek hozzá?
– De, már figyelmeztették.
– Gondolod, erőszakra kerül sor? – kérdeztem
suttogva.
– Ha a főpap olyan ostoba, hogy nem veszi észre,
hogy megváltoztak a dolgok, akkor igen.
Rémülten néztem apámra. – Csak nem értesz egyet
ezzel az egésszel?
Apám egy pillanatra lehunyta a szemét. – A sivatagot
sem változtathatod meg. Csak annyit tehetsz, hogy a
legrövidebb utat választva szeled át. A legrosszabb
döntés csak állni és várni, hogy oázissá változzon.
A teremben hirtelen csönd lett; körbenézve láttam,
hogy Horemheb hadvezér eltűnt. Nefertiti az emelvényről
lelépve odasétált hozzánk. – A katonák elindultak Ámon
templomához – mondta izgatott hangon. Végignéztem a
napfényben csillogó kincseken. Olyan sok hevert
előttünk, hogy megfordult a fejemben, hogy a katonák
nem csupán az adót szedték be, de mindent
összegyűjtöttek, amit találtak.
– Ez nem csak az adó – bukott ki belőlem. – Nézd
meg! Ez rengeteg kincs!
– Ó, Memphisben tucatnyi templom van – legyintett a
nővérem. Apám szigorúan nézett rá, mire védekezőn
hozzátette:
171
NEFERTITI
– A katonák azt a parancsot kapták, hogy

mindenhonnan a kincs negyedét hozzák el.
– És engedelmeskedtek a parancsnak? – kérdezte
apám.
– Természetesen – mondta Amenhotep. Egyikünk sem
vette észre, mikor ért oda mellénk. Húgom és közém
lépve Nefertiti dereka köré fonta a karját. – Panaheszi
felügyeli őket. – Nefertiti sötét szemébe nézett, mire
nővérem a vállára hajtotta a fejét.
– Hogy lehet az, hogy mióta megjelentél az
életemben, minden tervem sikerrel jár?
Nefertiti kacéran megvonta a vállát, mint aki pontosan
tudja a választ, de nem akarja elárulni.
Ámon főpapjának még meg kell válnia a kincseitől,
gondoltam.
A nagyteremben várakoztunk. Mikor már négy óra is

eltelt, de még semmi hír nem érkezett Ámon
templomából, az emberek kezdtek idegessé válni.
Amenhotep le-föl járkált, míg Nefertiti senetet játszott
anyámmal. Mikor végre kinyílt az ajtó, és Horemheb
belépett a terembe, mindenki lélegzet-visszafojtva nézett
rá. A bőrbe öltözött hadvezér az emelvényhez lépett.
Oldalán fegyver lógott, ám üres kézzel érkezett.
– Hol van a kincs? – kérdezte dühösen Amenhotep. –
Hol van Ámon aranya?
– A főpap nem ért egyet a templomok
megadóztatásával – válaszolta Horemheb.
Amenhotep hangján érződött, hogy kezd kijönni a
sodrából. – Akkor miért vagy itt? Tudod, miben
állapodtunk meg. Ha a főpap nem hódol be a fáraónak, te
172
fizetsz helyette. – A vezírek izgatottan beszélgetni

kezdtek. – Csend legyen! – kiáltotta a fáraó, mire
mindenki elhallgatott.
– Példát kell statuálnod a főpapon, felség – mondta
alattomosan Panaheszi.
Apám gyorsan felállt. – Ha a főpap meghal, szinte
biztos, hogy a nép fellázad. Az emberek az istenek
szavainak közvetítőjeként tekintenek rá. Bölcsebb lenne
csak letartóztatni.
Mikor Amenhotep Nefertitire pillantott, mindenki
számára világossá vált, hogy nővérem mekkora
befolyással bír rá. Nefertiti lassan lelépett az
emelvényről.
– Azt kell tenned, amit helyesnek vélsz – mondta
okosan. –Talán valóban bölcsebb lenne csak letartóztatni.
Ám ha nem követi önszántából a katonákat... – Felemelte
a kezét. Nővérem e néhány szóval kiengesztelte a
jelenlévőket és egyúttal kimondta az ítéletet a főpap
felett.
Amenhotep Horemheb szemébe nézett. –
Tartóztassátok le! – adta ki neki a parancsot. – És ha
ellenáll, végezzetek vele!
A hadvezér azonban nem mozdult. – Az embereim
nem gyilkosok, felség!
– Hiszen a pap elárulta az uralkodót! – sziszegte
Amenhotep. – Nem hajlandó tisztelni a fényességes
Atont!
– Akkor letartóztatom, és idehozom felséged színe elé.
De nem ölöm meg.
Láttam Amenhotep tekintetében, hogy legszívesebben
Horemhebbel is végezne. Ám szüksége volt a hadvezérre,
a katonák még nem végezték el a feladatukat. Nefertiti
173
NEFERTITI
Horemhebhez lépett, majd egészen közel hajolva hozzá a

fülébe suttogott valamit. Ajkai mozgásából ki is tudtam
olvasni, hogy mit: – Ámon hatalma véget ért – mondta
fenyegetően. – Immár Aton vigyáz Egyiptomra.
Mikor egymásra néztek, tekintetük többet mondott
bármilyen szónál. Végül Horemheb meghajolt és
elhagyta a termet.
– Kövesd! – mondta Amenhotep Panaheszihez
fordulva.
Aznap este összegyűltünk a szobámban.

– Hogy hagyhattad, hogy megölettesse Ámon
főpapját? – kérdezte dühösen apám Nefertititől. Ahogy
le-föl lépkedett a szobában, hosszú köpenye dühét
tükrözve vadul lobogott mögötte.
Nefertiti az ágyam szélén ült; szemmel láthatóan
kétségbe volt esve. – Megtagadta, hogy befizesse az adót
– felelte védekezőn. – Ha engedelmeskedik a fáraó
parancsának...
– Panaheszi esélyt sem adott neki! Maat törvényei
ellen cselekedtetek!
– Az istennő meg fogja érteni – mondta nővérem
elsápadva.
– Biztos vagy benne? – nézett rá apám szigorúan. – A
Kádat2 kockáztatod.
Mindketten Nefertitire néztünk.
– Már semmit sem tehetünk – mondta nővérem. – A
főpap halott, és... és Amenhotep már vár a szobánkban. –
Hangja egészen halkká vált. – Este lakomát csapunk. –
2
Ka – életerő (a ford.)
174
Lopva apámra pillantott. – Téged is vár. Panaheszi is ott

lesz...
Apánk erre egy szót sem szólt. Horemheb nem árulta
el a királyt, de valami sokkal rosszabb történt.
Amenhotep szörnyű tettéről nemcsak a halandók
szereznek majd tudomást, de az istenek is. Apám
dühösen kiviharzott a teremből. Nefertiti egy pillanatra a
szemembe nézett, majd apánk után ment, én pedig
magamra maradtam a szobámban.
Mikor Merit megjelent és átadta nővérem üzenetét,
hogy a legszebb ékszereimet viseljem a lakomán,
dühösen megráztam a fejem.
– De ez a királyné óhaja – mondta.
– Akkor mondd meg a királynénak, hogy Ay vezír két
lánya közül ma csak ő lesz elbűvölő. Az udvarnak inkább
gyászolnia kellene, nem pedig lakomát rendeznie.
Merit zavarba jött.
– Meggyilkolták a főpapot! – kiabáltam.
Mikor végre megértette, mi bajom, hátrébblépett. –
Igen. Ozirisz ölelje magához a lelkét! – motyogta. –
Átadom a válaszát a királynénak, kisasszony. Ugye
csatlakozik hozzájuk a lakomán?
– Természetesen! – mondtam gúnyosan. – De csak
azért, mert nincs más választásom.
Merit kérdőn nézett rám, de nem törődtem vele. Nem
érdekelt, ki mit szól ahhoz, hogy szerintem nem kellene
ünnepelnünk azon a napon, mikor semmibe vettük Maat
törvényeit. De tudtam, hogy apám ott lesz a vacsorán,
mert még ő sem mer ellenkezni a fáraóval.
Megálltam a szoba közepén, és lehunytam a szemem.
– Ipu! – kiáltottam, de szolgálóm nem válaszolt. – Ipu!
175
NEFERTITI
– Itt vagyok, kisasszonyom – hallottam meg végül a

hangját.
– Csatlakozom a többiekhez a lakomán.
Bár egy szót sem szólt, arcán láttam a rémületet.
Ámon főpapja még csak hét órája halott, és a fáraó
lakomát rendez. Csendben ültem, míg Ipu rendbe szedte
a hajamat és a körmeimet, és még azt is hagytam, hogy
hennával kifesse a lábfejemet és a mellkasomat. Mikor
szobám ajtaja kinyílt, bár még nem láttam, mégis azonnal
tudtam, ki jött be.
Nefertiti parókája rövidebb volt, mint azok, amelyeket
korábban láttam rajta. Haja a füle mögé volt téve, így
kilátszottak a két helyen átszúrt fülcimpái és szép vonású
álla. Nővérem egyszerre volt gyönyörű és ijesztő. Leült
mellém, de én tudomást sem vettem jelenlétéről.
– Ugye nem duzzogsz? – kérdezte. – Csak azt tettük,
amit tennünk kellett.
– Ki mondta, hogy meg kell gyilkolnotok a főpapot? –
kérdeztem dühösen. – Ezért az istenek meg fogják
büntetni a családunkat.
– Csak példát statuáltunk.
– Milyen példát? Mit akartatok elérni vele? Hogy az
emberek féljék a fáraót?
– Igenis, félniük kell őt – húzta ki magát Nefertiti. –
Amenhotep a világ legnagyobb birodalmának fáraója, és
csak úgy lehet uralkodni, ha a nép tiszteli és féli. –
Nővérem a karját felém nyújtva próbált nyugalmat
erőltetni magára. – Holnap elkezdik építeni a
templomunkat. Ma pedig, akármit is gondolsz, ünnepelni
fogunk. – Elmosolyodott, és a fejével intve jelezte, hogy
álljak fel és sétáljak vele egyet. – Tudtad, hogy az idős
176
fáraó ideküldte a hadvezérét, hogy derítse ki, mi folyik

itt?
– Nakhtmin hadvezért? – kérdeztem döbbenten.
Éreztem, hogy a szívem hevesebben ver.
– Igen – válaszolta Nefertiti.
– Mégis, mit vár a fáraó, mit fog tenni?
– Semmit sem tehet – válaszolta nővérem vidáman. –
Azt te is hallottad, hogy az idős fáraó újra megnősült.
Egy fiatal núbiai hercegnőt vett el. Egy tizenkét éves
kislányt.
Felszisszentem.
– De mit érdekel ez engem? Új nap jelent meg az
égbolton, és hamarosan minden más elhalványodik
mellette. Az idősebb fáraó is.
Megrémített, hogy ilyen dolgokat mer mondani. – És
nagynénénk? Vele mi lesz?
– Tije erős asszony. Tud gondoskodni magáról.
A termeken keresztülsietve végül eljutottunk Nefertiti
és a király hatalmas lakosztályához. Mikor Amenhotep
kilépett a belső szobából, egy pillanatra elakadt a
lélegzetem. Testre simuló, hosszú szoknyát viselt, és egy
arany melldíszt, amelyet korábban még nem láttam rajta.
Valószínűleg Ámon templomainak kincsei közül
választotta ki. Elfordítottam a fejem, mikor megcsókolták
egymást.
– Én megmondtam, hogy legyőzöd őket! – mondta
Nefertiti gyengéd hangon. – És ez még csak a kezdet.
Mikor a nagyterem ajtaja kitárult, felharsantak a

trombiták.
177
NEFERTITI
Az emberek abbahagyták a beszélgetést, hogy lássák a

fáraó és királynéja bevonulását. Nővérem mögött
lépkedtem, mögöttem pedig Ipu és Merit is belépett a
terembe – mindketten lápisszal és arannyal ékesítették
hajukat. Végignéztem a termen, de sehol nem láttam a
hadvezért. Szüleim az emelvény alatt álló asztalnál ültek.
Az építész is ott volt, akárcsak Kia és Panaheszi.
Csalódottan láttam, hogy Horemheb is mellettük ül.
Míg én elfoglaltam helyemet az asztalnál, Amenhotep
a trónjához vezette nővéremet. Az emberek csendben
figyelték, ahogy felmennek az emelvényre – olyanok
voltak, mint két isten, akik abban a kegyben részesítik a
halandókat, hogy leereszkednek közéjük egy rövid időre.
Egyiptom még sosem látott ilyen gyönyörű párt; arany-
és porcelángyöngyök ékesítették őket, jogarukat pedig
különféle ékkövek. Az udvar félelemmel vegyes
csodálattal nézte őket. Kezdetét vette a lakoma, és
mindenki vidáman beszélgetett, mintha mi sem történt
volna. Odaadtam Ipunak a tányéromat, hogy tegyen rá
nekem valamit. Egyedül Horemheb nem szólt egy szót
sem.
– Milyen hallgatag ma, hadvezér – szólította meg Kia.
A hadvezér mellett ült büszkén, úgy hogy a körülötte
lévők jól láthassák gömbölyű hasát és duzzadt melleit. –
Hát nem élvezi a lakomát?
– Azért vagyok itt, mert ezt a parancsot kaptam –
válaszolta szárazon Horemheb. – Szívesebben készülnék
a hettiták elleni háborúra. Míg önök itt vigadnak, ők
lerohanják a falvainkat.
– A hettiták? – kérdezte nevetve Kia. – Inkább a
hettiták ellen harcol, mint a fáraóval egy társaságban
eszik?
178
Horemheb válasz nélkül hagyta Kia ostoba

viccelődését.
– A hettiták valóban fosztogatják Egyiptom földjeit? –
fordultam felé.
– Minden nap, amíg hagyjuk, hogy ezt tegyék –
válaszolta komoran a hadvezér.
– Gondolja, hogy sor kerülhet egy háborúra? –
kérdeztem halkan.
– Ha a fáraó betartja az ígéretét, igen. De mondja csak,
mit gondol minderről a fáraó főfeleségének a húga?
– Ugyan már! – szólt közbe Kia. – Mit tudhat egy
kislány a háborúról?
Horemheb egyenesen Kia szemébe nézett. – Úgy
látom, többet, mint a fáraó feleségei – mondta gúnyosan,
majd felállt az asztaltól és elsétált.
Nem vártam meg, míg Ipu odahozza a tányéromat.
Felálltam és bejelentettem, hogy sétálok egyet a
kertekben, majd kisiettem a teremből.
Odakint a kerek hold megvilágította Hórusz kertjét. A
távolban láttam a palota fényeit, és hallottam a közeli
szökőkút csobogását. Odabent a vendégek hangosan
nevettek.
– Reméltem, hogy itt találom – szólalt meg egyszer
csak valaki.
Megdermedtem. Mikor láttam, hogy egy férfi lép ki
elém az árnyékból, az első gondolatom az volt, hogy
elfutok. Ostobaság volt egyedül kijönnöm a kertekbe.
Ám amikor kilépett a fényre, már láttam, ki az. Eszembe
jutott az utolsó beszélgetésünk.
– Jó estét, Nakhtmin hadvezér – köszöntem arcomon
hűvös mosollyal.
– Meg sem lepi, hogy itt lát?
179
NEFERTITI
A hadvezér hosszú szoknyát és rövid, nehéz

vászonköpenyt viselt. Alaposan szemügyre vettem a hold
fényében. – Nem – válaszoltam végül. – Miért,
meglepettnek kéne lennem?
– Épp hogy megérkeztem Memphisbe. Még a fáraó
sem tudja, hogy itt vagyok.
– De Nefertiti azt mondta...
– Ők tudtak az érkezésemről – vonta meg a vállát a
hadvezér.
– Akkor miért nem megy be a palotába? – kérdeztem.
– Biztos azonnal beszélni akarnak önnel.
A hadvezér felnevetett. – Gondolja, kisasszony, a
fáraót érdekli, milyen tanácsokat adna neki az anyja a
politikával kapcsolatban?
Egy pillanatra elgondolkodtam. – Nem.
– Akkor mit számít nekik, hogy jókedvet színlelve
odabent vagyok-e, vagy idekint egy gyönyörű miw-
sherrel, akinek a társaságát valóban élvezem?
Zavaromban elpirultam. Apám volt az egyetlen, aki
miw-sher-nek szólított. A kismacskákat szokták így
hívni, nem egy nőt. – Nefertiti odabent van – mondtam
végül, csak hogy leplezzem zavaromat. – Odabent is
élvezheti egy gyönyörű nő társaságát.
– Á, tehát ezért ilyen rideg velem, kisasszony! Nem
tudtam elképzelni...
– Nem vagyok rideg – mondtam védekezőn.
– Pompás! Akkor sétálhatnánk is egyet a kertekben.
Felém nyújtotta a karját, én pedig végül belékaroltam.
– Nagy bajban leszek, ha a nővérem meglát bennünket
kettesben – mondtam, de ugyanakkor élveztem, hogy
belé karolhatok.
– Ne aggódjon, nem fog kijönni.
180
– Honnan olyan biztos benne? – kérdeztem a szemébe

nézve.
– Mert akárcsak a férje, ő is azzal van elfoglalva, hogy
templomot emeljenek Atonnak.
Ebben igaza volt a hadvezérnek. Nővéremék
valószínűleg észre sem vették, hogy kijöttem a teremből.
– Nos, milyen az élet Thébában? – kérdeztem, hogy
másra tereljem a szót.
– Olyan, mint Memphisben – válaszolta a hadvezér. –
Mindenki csak a politikáról beszél. Ám eljön az a nap,
amikor otthagyhatom a várost és visszavonulhatok egy
csendes kis faluba. – Mélyen a szemembe nézett. – És
ön? A fáraó főfeleségének húga milyen terveket
dédelget?
Tizennégy éves voltam, már elég idős ahhoz, hogy
férjhez menjek és családot alapítsak. – Azt teszem, amit
apám mond – válaszoltam keserűen.
A hadvezér erre semmit sem mondott. Azt hiszem,
csalódást okoztam neki ezzel a válasszal. – Azt mondják,
ön gyógyító – mondta végül elterelve a szót a kényes
témáról.
Tiltakozóan megráztam a fejem. Mozdulatom teljesen
őszinte volt, nem volt benne semmi álszerénység. – Csak
arról van szó, hogy Akhmimban megtanultam néhány
növényről, mire lehet használni őket.
– Akkor mondja meg, ez micsoda? – kérte
mosolyogva. Lehajolt és lecsippentett egy levelet egy kis
zöld növényről. Nem akartam válaszolni, de ő csak
tartotta a kezében, miközben a szemembe nézett.
– Kakukkfű – válaszoltam végül. – Mézzel keverve
enyhíti a köhögést.
181
NEFERTITI
Nem tudom, miért, de elmosolyodtam, Nakhtmin

pedig hangosan felnevetett. Már a kert végénél voltunk.
Még néhány lépés és a lakosztályomhoz érünk.
– Ön nem tartozik ide, kisasszony – mondta a
nagyterem nyitott ajtajára pillantva. – Jobb emberek
között kellene élnie.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy... – kérdeztem
ingerülten, de a hadvezér félbeszakított.
– Semmi olyasmit nem mondtam, miw–sher. Ám ezek
a játékok nem önnek valók. – Az udvar széléhez érve
megálltunk.
– Holnap reggel indulok vissza Thébába – mondta.
Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzátette: –
Legyen óvatos, kisasszony! Ne akarja, hogy a
történelemben fennmaradjon a neve. Mert ha az emberek
emlékezni fognak a tetteire, az azt jelenti, hogy az vált
önből, amivé a családja akarja, hogy váljon.
– És mi lenne az? – kérdeztem a szemöldökömet
ráncolva.
– A trón rabszolgája.
Mikor Nefertiti behívatott a lakosztályukba, én azonnal

engedelmeskedtem neki. Az egyik széken ülve figyeltem,
ahogy leveti magáról drága ruháját. Karját kinyújtva
jelezte, hogy segítsem fel rá a palástját, én pedig
elgondolkodtam azon, hogy talán máris a trón
rabszolgája vagyok. Mindenesetre Nefertiti már úgy
tekintett rám, mint a szolgálójára.
– Mutni! Mutni, figyelsz rám egyáltalán?
– Persze.
182
– Akkor miért nem szólalsz meg? Épp most mondtam,

hogy holnap megnézzük a templomot, de te... – Hirtelen
elhallgatott.
– A hadvezéren jár az eszed, nem igaz? – kérdezte
vádlón. – Este láttam, hogy együtt mentetek be a
nagyterembe.
Elfordultam, hogy ne lássa, ahogy elpirulok.
– Jobb, ha minél előbb elfelejted! – mondta nővérem
durván.
– Amenhotep nem szíveli, úgyhogy nem találkozhatsz
vele.
– Nem találkozhatok vele? – csattantam fel. –
Tizennégy éves vagyok! Miért gondolod, hogy jogod van
megmondani, kivel találkozhatok és kivel nem?
Egy hosszú pillanatig dühösen néztünk egymás
szemébe.
– Egyiptom királynéja vagyok. Nem Akhmimban
vagyunk, ahol kislányként azt tehettünk, amire kedvünk
szottyant. A világ leggazdagabb birodalmának vagyok az
uralkodója, és nem fogok miattad elbukni!
Minden bátorságomat összeszedve megráztam a
fejem. – De én nem kérek az uralkodásodból! – mondtam
és elindultam az ajtó felé. Ám Nefertiti elállta az utamat.
– Hova mész?
– Vissza az udvarba.
– Ezt nem teheted! – kiáltott fel nővérem.
Gúnyosan felnevettem. – Miért, akkor mi lesz? Egész
éjjel itt fogsz állni?
– Igen! – felelte dacosan Nefertiti.
Csak néztük egymást, majd nővérem szemei megteltek
könnyel. Engesztelően kinyújtottam felé a kezem, ám ő
183
NEFERTITI
ellökte magától. Visszasétált az ágyához, és sértődötten

rávetette magát.
– Azt akarod, hogy egyedül érezzem magam? –
kérdezte.
Lassan odasétáltam, és leültem mellé az ágy szélére. –
Nefertiti, hiszen itt van neked Amenhotep. És apánk...
– Apánk! Apánk csak azért szeret, mert ambiciózus és
ravasz vagyok. De valójában te vagy kettőnk közül, akit
tisztel. Veled beszélget...
– Azért beszélget velem, mert én meghallgatom.
– De hát én is!
– Nem, te nem figyelsz. Azaz csak akkor, amikor
valaki azt nem mondja, amit hallani akarsz. És nem
fogadod meg apánk tanácsait. Valójában senki tanácsát
nem fogadod meg.
– Miért kéne megfogadnom? – kérdezte Nefertiti
ellenségesen. – Miért kéne úgy mennem utánuk, mint egy
birka?
Egy pillanatig némán néztem, majd megismételtem: –
Ott van neked Amenhotep.
– Amenhotep... a férjem egy ambiciózus álmodozó. És
a ma éjszakát Kiával tölti, aki nem lát tovább a horgas
orránál.
Elnevettem magam, mert igaz volt, amit Nefertiti
mondott, ő pedig szelíden megérintette a térdemet.
– Maradj itt, Mutni!
– Rendben, de csak ma éjszakára.
– De ne csak szívességből!
– Nem. Azért maradok, mert nem akarom, hogy
egyedül légy – mondtam őszintén.
Nefertiti mosolyogva töltött mindkettőnknek egy kis
bort. Nem vettem tudomást önelégült arckifejezéséről.
184
Odaültem mellé a szénserpenyőhöz közel, és a térdünkre

húztam egy takarót.
– Miért nem kedveli Amenhotep a hadvezért? –
kérdeztem óvatosan.
Nefertiti természetesen azonnal tudta, melyik
hadvezérre gondoltam. – Mert nem tartott velünk, hanem
Thébában maradt – válaszolta. – A szénserpenyőben égő
lángok arany árnyékot vetettek arcára. Még így, a
koronája és ékszerei nélkül is gyönyörű volt.
– Hiszen nem minden hadvezér tarthatott velünk
Memphisbeb– tiltakoztam.
– Nos, Amenhotep akkor sem bízik benne. –
Belekortyolt a borba, majd így folytatta: – Éppen ezért
nem találkozhatsz vele. Azok, akik hűségesek a
férjemhez, mind vele tartottak.
– De mi lesz, ha az idősebb fáraó meghal? A sereg
nem egyesül újra Thébában?
Nefertiti megrázta a fejét. – Kétlem, hogy valaha is
visszamegyünk Thébába.
Majdnem elejtettem a csészémet. – Ezt meg hogy
érted? Előbb vagy utóbb az idősebb fáraó meghal. Talán
csak sokára, de eljön a nap...
– Amenhotep akkor sem tér vissza.
– Ezt ő maga mondta? És apánk már tudja?
– Nem, nem mondta ki így, de már jól ismerem –
mondta halkan Nefertiti a lángokat figyelve. – A saját
városában akar uralkodni. Egy új városban, amely
uralkodásunk jelképe lesz. – Nem tudta megállni, hogy
elmosolyodjon.
– De te nem akarsz visszamenni Thébába? –
kérdeztem döbbenten. – Hiszen az Egyiptom központja.
Az mindennek a központja.
185
NEFERTITI
Nefertiti szája egyre szélesebb mosolyra húzódott. –

Tévedsz, Mutni. Mi vagyunk mindennek a központja. És
ha az idősebb fáraó meghal, az udvar minket fog követni.
– De Théba...
– Théba csak egy a sok város közül. Képzeld el, mi
lenne, ha Amenhotep fel tudna építtetni egy még
nagyobb várost! Ő lenne Egyiptom történelmének
leghíresebb fáraója! Minden oszlopon ott lenne a
nevünk... minden templom, szentély, könyvtár falán
minket ábrázoló képek lennének. A te arcodat is látná
mindenki. Lenne egy saját épületed, amely megőriz az
örökkévalóságnak, és az istenek sosem felejtenének el.
Eszembe jutottak Nakhtmin szavai, hogy a
legnagyobb ajándék, amit a sorstól kaphatunk, ha az idők
során nevünk a feledés homályába merül. De nem, a
hadvezérnek nem lehet igaza. Hiszen az isteneknek
emlékezniük kell a tetteinkre.
Csendben ültünk a lángokat nézve. Nefertiti tekintete
elhomályosult.
– Mi ketten nagyon különbözünk egymástól – mondta
elgondolkodva. – Valószínűleg azért, mert én inkább az
édesanyámra hasonlítok, te pedig a tiedre.
Zavartan fészkelődni kezdtem. Nem szerettem, mikor
Nefertiti felemlegette származásunk különbözőségét.
– Kíváncsi vagyok, milyen volt anyám. Képzeld el,
Mutni, semmim sem maradt tőle. Sem egy kép, sem egy
ruha, még csak egy papirusztekercs sem. Csak egy
maroknyi gyűrű.
– Édesanyád mitanni hercegnő volt. A hazájában
biztos, hogy felfestették a képét az apja sírboltjának
falára.
186
– Még ha így is van, itt, Egyiptomban semmim sem

maradt, ami rá emlékeztethetne. – A hangja hirtelen
meglepően határozottá vált. – Nem engedem, hogy velem
is ez történjen! Egyiptomban mindenhol ott lesz a képem.
Azt akarom, hogy a gyermekeim életük végéig
emlékezzenek rám... hogy az emberek addig őrizzék az
emlékemet, míg homok van Egyiptomban, és míg állnak
a piramisok!
Nővéremet nézve mély szomorúságot éreztem. Most
először beszélt ilyen őszintén az érzéseiről.
Az Ámon templomaiból összegyűjtött temérdek kincset

ládákba pakolták, majd a biztonságosan lezárt ládákat a
fogadóterem falaihoz állították. A sarkokban és
asztalokon még mindig ott hevert több aranyszandál,
leopárdbőr és korona, rajtuk öklömnyi nagyságú
ékkövekkel. Vajon hova viszik majd ezt a rengeteg
kincset? Ebben a teremben, ahol nap mint nap elég sokan
megfordulnak, nem lehet őket biztonságban őrizni.
– Szólnunk kell Mayának, hogy tervezzen egy
kincstárat – mondta Nefertiti.
Amenhotep azonnal fellelkesült. – A királynénak
igaza van. Olyan hatalmas kincstárat akarok, amely
ellenáll az idő ostromának. Panaheszi, keresd meg
Mayát!
– Azonnal, felség – ugrott fel székéből Panaheszi. – És
ha fáraóm úgy óhajtja, boldogan felügyelem a
munkálatokat.
Apám gyorsan Nefertitire pillantott, mire ő így szólt: –
Erre még nagyon sok időnk lesz, vezírem. – Majd
Amenhotephez fordulva így folytatta: – Előbb találnunk
187
NEFERTITI
kell egy szobrászt, aki minden sarokba kifaragja az

arcszobrunkat. Amenhotep, az Építő fog őrködni
Egyiptom kincsei fölött.
– De felség... – kezdett volna tiltakozni Panaheszi.
Ám Amenhotep már csak a szobrokat látta maga előtt.
– Rólad is kell mintáznia egy szobrot, kedvesem.
Egyiptom leghatalmasabb uralkodói fogják őrizni a
birodalom legnagyobb kincstárát.
Panaheszi elsápadt, ahogy elképzelte, hogy Nefertiti
szobra magasodik majd Egyiptom kincstárában.
– Akkor keressünk egy szobrászt? – kérdezte apám,
aki mindaddig csendben figyelte a jelenlévőket.
– Igen! – válaszolta Amenhotep. – Azonnal keressétek
meg a legügyesebb szobrászt!
188
TIZENEGYEDIK FEJEZET
KR. E. 1350
Ahet. Az áradás évszaka
A kincstár még Aton templománál is gyorsabban

épült.
Thot hónap elejére felépült a kétemeletes gránitépület,
amilyet még sosem látott Egyiptom népe. Az udvaron
még szálldogált a por, mikor Maya kitárta a nehéz
fémajtókat, mi pedig csodálattal adóztunk az építésznek,
aki ilyen rövid idő alatt teljesítette a fáraó kérését. A
kincstárnak mind a négy sarkából Amenhotep és Nefertiti
nézett le ránk – a szobrok nagyobbak voltak, mint akikről
mintázták őket, még az idős fáraó legtöbb szobránál is
hatalmasabbra méretezték.
– Ki faragta ki őket? – kérdeztem ámulva, mire Maya
szélesen elmosolyodott.
– Egy Thotmesz nevű szobrász.
Lenyűgöző volt. A szobrok olyan hatalmasak voltak,
hogy úgy éreztem magam, mintha egy fiatal facsemete
lennék egy erdőben. A mögöttünk álló vezírek és
189
NEFERTITI
udvaroncok is elhallgattak. Ezúttal még Panaheszi sem

mondott semmit. Nefertiti büszkén odament az egyik
szoborhoz – a feje éppen a szobor lábával egy
magasságban volt. Ámulva néztem, mennyire hasonlít
egymásra nővérem és az őt ábrázoló szobor: ugyanaz a
kicsi orr, vékony ajkak, és a szépívű szemöldök alatt a
nagy, fekete szemek. Nefertiti elégedetten végigsimította
a homokkőszoknyát.
– Kár, hogy Kia nem látja – olvastam le a szájáról.
– Most már elkezdhetjük Aton templomának építését –
jelentette be mosolyogva Amenhotep.
Apám úgy nézett rá, mint aki azt hiszi, rosszul hall.
Maya azonban cseppet sem volt meglepve.
– Természetesen, felség – felelte.
– És Panaheszi vezír fogja felügyelni az építkezést.
Újra összegyűltünk a szobámban. Most, hogy a kincstár

felépült, egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt a veszély, hogy
Panaheszi az arany közelébe kerül. Az építkezés kezdetét
Thot hónap elejére tervezték, ám mindannyian tudtuk,
hogy amint Panaheszinek már nem kell felügyelnie az
építkezést, azonnal megpróbálja kivívni magának a
kincstárnoki címet.
– Meg kell valahogy állítanod – mondta egyszerűen
apám.
– Talán valami más feladatot kellene adnunk neki –
gondolkodtam hangosan. – Olyat, amely elszólítja a
palotából. Esetleg kinevezhetnénk követnek.
Elküldhetnénk Mitanniba...
Apám megrázta a fejét. – Nem, abba sosem egyezne
bele.
190
– Kit érdekel, hogy mibe egyezik bele? – sziszegte

Nefertiti.
Apám tanácstalannak tűnt. – Talán kinevezhetnénk
Aton főpapjává.
– Még hogy az én templomom főpapjává? – kérdezte
sértődötten nővérem.
– Miért? Jobb lenne, ha kincstárnokként Egyiptom
összes kincse felett rendelkezne? Úgy, hogy a lánya a
trónörökössel várandós? Nem, arról szó sem lehet! Aton
főpapja lesz – döntött apánk. – Nefertiti, majd azt
mondod a férjednek, hogy álmot láttál. Álmot, amelyben
Panaheszi Aton főpapja volt.
Nefertiti azonnal megértette, mit tervez apánk. –
Leopárdbőrt viselt – mondta. – És aranyszínű fény vette
körül. Mi ez, ha nem jel?
Apám elmosolyodott, Nefertiti pedig hangosan
felnevetett. Olyanok voltak, mint két hiéna.
Aznap délután Nefertiti megvárta, míg megtelt a

fogadóterem, és akkor bejelentette, hogy álmot látott. –
Nagyon élénk álom volt – mondta. Panaheszi
gyanakvóan nézett fel az emelvényre, ám nővérem
határozott hangon folytatta. – Olyan valóságos, hogy
amikor felébredtem, azt hittem, valóban megtörtént.
Amenhotep érdeklődve előredőlt trónján. – Hívassunk
ide egy papot? – kérdezte. – Az álomnak köze volt
hozzám?
Az emelvény alatt Kia és hölgyei suttogva közelebb
hajoltak egymáshoz.
191
NEFERTITI
Nefertiti ravaszul nem mondott el azonnal mindent. –

Egész Egyiptomhoz van köze – válaszolta arcán
sejtelmes mosollyal.
– Hívjatok ide egy papot! – kiáltotta izgatottan
Amenhotep. Mielőtt még Panaheszi felállhatott volna,
apám már ott is termett az ajtónál.
– Konkrétan valamelyik papot, felség? – kérdezte.
Amenhotep elfintorodott. Amíg fel nem épül Aton
temploma, Ámon templomaiból kell papokat hívatnia.
– Egy álomfejtőt – válaszolta végül.
Panaheszi érezte, hogy valami van a levegőben. Mikor
apám kiment a teremből, mogorván megszólalt: – Felség,
nem kellene előbb meghallgatnunk, miről is szólt a
királyné álma?
Nefertiti csengő hangon felnevetett. – Miért, vezírem?
Csak nem attól fél, hogy valami olyasmit álmodtam, ami
kellemetlen helyzetbe hozhatja a fáraót? – Szempilláit
rebegtetve férjére pillantott.
– Feltétel nélkül bízom a feleségemben, vezír –
mondta Amenhotep. – És az álmaiban is.
Kia azonban nem hagyta, hogy Nefertiti
elhomályosítsa. – Felséged talán hallgatna egy kis zenét,
míg várakozunk – mondta elbűvölő mosollyal az arcán.
Elhatározta, ha Nefertiti egy álommal képes elvarázsolni
a fáraót, akkor ő a zene segítségével teszi ugyanazt.
Karperecekkel teli kezével intett a zenészeknek, akik
mindenhova követték az uralkodó udvartartását. A
kéréseikkel odakint várakozókkal és a követekkel, akik
tudni szerették volna, mit tegyenek, Horemhebbel senki
sem törődött. Mindenki Nefertiti álmára és Kia zenéjére
volt kíváncsi. Ha egy fáraó a fogadóterméből akar
192
uralkodni, egyetlen fontos államügyet sem tud lezárni,

gondoltam magamban.
Amenhotep a trónján ülve hallgatta a hárfások játékát,
majd nyílt az ajtó – apám tért vissza, mögötte Ámon
egyik papja lépkedett.
– Íme, az álomfejtő, felség – jelentette be apám
ünnepélyes hangon.
– Menkheperre vagyok, felség – hajolt meg a pap.
– Álmot láttam – kezdte nővérem a paphoz fordulva –,
melyet szeretnénk, ha megfejtenél.
– Kérem, mondja el, felség, amilyen részletesen csak
tudja.
Nefertiti, hogy nagyobb hatással legyen
hallgatóságára, felállt.
– Leopárdbőrt láttam a tündöklő nap alatt – mondta.
Idegesen Panaheszire pillantottam. Láttam a tekintetén,
hogy tudja, hogy forralunk ellene valamit.
– Aton főpapját láttad álmodban, gyermekem –
mondta Menkheperre ünnepélyes hangon, mire a
teremben lévők izgatottan suttogni kezdtek.
– Láttam, hogy egy vezír felemeli a leopárdbőrt, és
amikor magára öltötte, a nap fényesebben kezdett
ragyogni – folytatta Nefertiti. – Olyan fényesen, hogy
elvakította az embert.
– Ez egy jel! Jelet láttál, királyném! – kiáltott fel a
pap.
Amenhotep izgatottan felállt trónjáról. – Itt van
közöttünk a férfi, akit álmodban láttál? – kérdezte
Nefertitihez fordulva.
Mindannyian követtük nővérem tekintetét, amely
végül megállapodott Panaheszin.
193
NEFERTITI
Mikor Menkheperre kitárta karjait, felvetődött bennem

a kérdés, apám aranyából vajon mennyi került át a pap
palástja alá.
– Kétség sem férhet hozzá – mondta –, Aton
választott.
Panaheszi előbb rám, majd apámra nézett, aki azonban
rezzenéstelen arccal állta a vezír tekintetét.
– Gratulálok, Aton kiválasztottja! – mondta apám
ironikus hangon, amelyet csak Panaheszi hallott ki.
A fogadóteremből kiérve Kia odasziszegte: – Apám
Aton főpapja! – Nem is sejtette, hogy mindezt a
családom intézte így. – És most, hogy hamarosan
megszületik a gyermekem, minden fontos pozíció a
családunké. Aton főpapja szedi be az adót. A nővéred ma
segített nekünk közelebb jutni a trónhoz.
– Éppen ellenkezőleg – mondtam nyugodt hangon. –
Távolabb kerültetek tőle. Mert lehet, hogy a te apád
gyűjti be az adókat, de a mi apánk fogja megszámolni azt
a pénzt.
Kia értetlenül nézett rám.
– Mielőtt összegyűltünk a fogadóteremben, a fáraó
kinevezte Ay vezírt kincstárnokká.
194
TIZENKETTEDIK FEJEZET
E gy Nílus felett magasodó kopár dombon álltunk. A

meleg szél belekapott ingeinkbe és köpenyeinkbe.
– A templom kétszintes lesz és kétdombnyi széles –
mutatott Maya a napsütötte dűnék felé. A fehér
homokdombok vakítóan csillogtak a napfényben.
– És honnan szállítják ide az anyagot? – kérdezte
Nefertiti.
– A keleti kőfejtőből hozunk ide sziklákat.
Amenhotep nagyon türelmetlen volt. – Mégis, mikorra
épül fel? – kérdezte.
A szélben először nem hallottuk az építész válaszát.
Panaheszi és apám közelebb lépett hozzá.
– Ha az emberek minden nap dolgoznak, hat évszak
alatt fel lehet építeni – ismételte meg Maya.
Amenhotep elkomorodott. – Hat évszak alatt akár meg
is gyilkolhatnak! – üvöltötte. Mióta meggyilkoltatta
Amon főpapját, rettegett attól, hogy a papok bosszút
állnak rajta. Akárhová ment, núbiai testőrök kísérték.
Éjszaka az ajtaja előtt őrködtek, és mögötte álltak, míg
195
NEFERTITI
evett. Aznap a domb lábánál sorakoztak, készen arra,

hogy lándzsáikkal mindenkit távol tartsanak a fáraótól. A
palota előcsarnokában Nefertiti suttogva elmondta
nekem, hogy Amenhotep attól fél, hogy a nép nem szereti
őt.
– Miért ne szeretnék? – kérdeztem, de nővérem
pillantásából azonnal megértettem. Amenhotep, mióta
meggyilkoltatta Ámon papját, az utcára kilépve érezte az
emberek haragját. Ám a vezírek közül egynek sem volt
bátorsága kimondani, hogy jól érzi. Apám volt az
egyetlen, aki figyelmeztette Nefertitit.
– Honnan tudod? – kérdezte nővérem idegesen, mire
apám elővett egy rajzot, amelyet a piacon talált. A fáraó
fejét ábrázolta, ám nem emberi, hanem kígyótesten,
amint éppen lenyeli a hatalmas Ámon isten szobrát.
Amenhotep idegesen lépdelt a dombtetőn. – Hat
évszak?! Ez elfogadhatatlan!
– Mit tehetnék, felség? – kérdezte elkeseredetten
Maya. – Egy templom felépítéséhez tapasztalt
szakemberekre van szükség, de ilyenekből csak kevés
van...
– Akkor a katonák is dolgozni fognak! – mondta
fogcsikorgatva Amenhotep.
Ekkor Nefertiti előrébb lépett. – Mennyi idő alatt
végeznének, ha a katonák is az építkezésen dolgoznának?
– kérdezte izgatottan.
– Pontosan hány emberről lenne szó, felség? – nézett a
fáraóra szemöldökét ráncolva az építész.
– Háromezerről – válaszolta Amenhotep. Eszébe sem
jutott, hogy korábban háborút ígért Horemhebnek, át sem
gondolta, mi történhet, ha nem marad elég katonánk,
hogy megvédjék Egyiptom határait.
196
– Háromezer?! – kérdezte Maya. Igyekezett leplezni,

mennyire megdöbbentették az uralkodó szavai. –
Akkor... – Egy pillanatra elhallgatott, hogy kiszámolja,
mennyi időre lesz így szüksége. –Ennyi emberrel már
három évszak alatt fel lehet építeni – mondta végül.
Amenhotep bólintott. – Akkor minden katona, aki
eljött velünk Memphisbe, templomot fog építeni!
– És addig ki őrzi majd a határainkat? – kérdezte
merészen apám. – A határokon és a palotában is kell
lenniük katonáknak. Küldjön az építkezésre csak ezret,
felség. – Tudtam, hogy apám szerint még az ezer is túl
sok, még ennyi katonát sem nélkülözhetünk. Láttam,
ahogy figyelmeztető pillantást vet nővéremre, mire
Nefertiti bólintott.
– Igen – mondta a nővérem. – Ezer katona elég lesz.
Nem hagyhatjuk védelem nélkül Egyiptom határait.
Amenhotep végül beleegyezett. – De már ma
tudassátok a katonákkal, mi az új feladatuk! – mondta
Mayának.
– És Horemhebbel mi lesz? – kérdezte apám. – Nem
fog tetszeni neki, hogy az emberei templomot építenek.
– Kit érdekel, hogy mi tetszik neki és mi nem? –
csattant fel Amenhotep.
Apám rosszallóan ingatta a fejét. – Felséged ellen
fordíthatja a sereget.
Panaheszi azonnal Amenhotep mellett termett. –
Uram, fizess többet, mint amennyit a hettitáktól tudnának
zsákmányolni – javasolta. – Vásárold meg őket. Most,
hogy megadóztattad Ámon templomait, van annyi
kincsed...
197
NEFERTITI
– Rendben. Remek ötlet! – vigyorodott el Amenhotep.

– Annyi pénzt adok nekik, hogy sosem fognak ellenem
fordulni!
– És a hadvezér? – kérdezte apám.
Amenhotep összevont szemöldökkel nézett rá. –
Milyen hadvezér?
Másnap zsúfolásig volt a fogadóterem – mindenki arra

várt, hogy a fáraó meghallgassa kérelmét. Már hozzá is
kezdtek a templom építéséhez, és folyamatosan érkeztek
a futárok. Míg Kia úgy vonszolta magát a palotában
teremről teremre, mint, ahogy Nefertiti megállapította,
egy üsző, addig a szolgák egymás után hozták a híreket
Mayától. Egyszer csak kivágódott a terem ajtaja. A
testőrök azonnal körbevették Amenhotepet.
– Már kisfiúként harcoltam a núbiaiak ellen! – mondta
vadul nevetve Horemheb. – Gondolod, tizenöt testőr
elég, hogy utamat állja? – Fenyegetően elindult a trón
felé. – Megígérted, hogy harcba vonulunk! Kifosztottam
neked Ámon templomait!
Amenhotep elmosolyodott. – Amiért hálás is vagyok!
A helyében én nem gúnyolódnék a hadvezérrel,
gondoltam magamban.
– És mégis meddig akarod az építkezésen dolgoztatni
a katonáimat? – kérdezte Horemheb.
– Három évszakon keresztül – válaszolta Nefertiti az
emelvényről.
A hadvezér tekintete nővéremre siklott.
Megremegtem, ám Nefertiti rezzenéstelen arccal nézett
Horemhebre.
198
– Meg kell védenünk Egyiptom határait – mondta

figyelmeztető hangon a hadvezér. – És ehhez minden
katonámra szükségem van. A hettiták...
– Nem érdekelnek a hettiták! – kiáltotta Amenhotep.
Lesétált az emelvényről, mert tudta, hogy ennyi testőr
mellett biztonságban van az élete.
Ahogy Horemheb mélyen beszívta a levegőt, bőr
mellvértje megfeszült széles mellkasán. – Hazudtál! –
mondta Amenhotep szemébe nézve.
– Csak jobb, kevésbé veszélyes feladatot adtam
katonáidnak.
– Hogy templomot építsenek Atonnak? Hogy elárulják
Ámont?
– Nem! – mosolyodott el fenyegetően Amenhotep –
Te árultad el Ámont.
Horemhebet akkora düh kerítette hatalmába, hogy
karjain és nyakán kidagadtak az erek. – Meg fognak
támadni bennünket! – mondta figyelmeztetően. – A
hettiták lerohanják Egyiptomot, és akkor sajnálni fogod,
hogy az embereid jobb építészek, mint katonák.
Amenhotep közelebb lépett a hadvezérhez, így csak
én, aki az emelvény tövében ültem, hallhattam, mit
mond. – Nem tudom miért, de a katonák követnek téged,
ahogy a bátyámat is követték. Te viszont Atont fogod
követni. Szolgálni fogod őt és a fáraódat, különben
megfosztalak rangodtól és hamarosan azon kapod magad,
hogy egyetlen barátod sincs. Horemheb, a barát nélküli.
Így fognak nevezni. És mindenki, aki melléd áll, az
életével fog fizetni. – Amenhotep kiegyenesedett. –
Megértetted, amit mondtam?
Horemheb egy szót sem szólt.
199
NEFERTITI
– Megértetted? – kérdezte üvöltve Amenhotep. A

falak visszaverték ijesztő hangját.
– Megértettem, felség – válaszolta fogcsikorgatva a
hadvezér.
– Akkor távozhatsz.
Nagyon ostoba dolgot tett. gondoltam a távozó
hadvezér után nézve.
Amenhotep körbenézett a felbolydult teremben, majd
határozott hangon így szólt: – Végeztem! – Az emelvény
alatt álldogáló vezírekhez fordult: – Hol van Panaheszi?
– Az építkezésen – válaszolta apám, miközben
igyekezett leplezni elégedettségét.
– Helyes. – Amenhotep rámosolygott nővéremre. –
Gyere kedvesem, sétáljunk egyet a kertben! Apád majd
meghallgatja ezeket az embereket.
Nefertiti rám nézett, én pedig szavak nélkül is
megértettem, hogy azt akarja, tartsak velük.
Az udvaron keresztülsétálva elindultunk a fügefák
felé. Az érett gyümölcsök már alig várták, hogy leszedjék
őket.
– Tudtad, hogy bármelyik növényre rámutatsz, Mutni
megmondja a nevét? – kérdezte Nefertiti a férjére
mosolyogva.
Amenhotep gyanakvó pillantást vetett rám. –
Gyógyító vagy?
– Akhmimban megtanultam egy s mást a növényekről
– válaszoltam szerényen.
– Nagyon is sokat tudsz róluk – mondta nevetve
Nefertiti. – A húgocskám egy kis orvos. Emlékszel, mi
történt a hajón? – Amenhotep felhorkant, én pedig
mérges voltam, hogy Nefertiti eszébe juttatja a
történteket. – Mikor megszületik az első gyermekünk,
200
tőle fogok tanácsot kérni – mondta Nefertiti. Volt valami

a hangjában, ami a fáraót és engem is arra késztetett,
hogy ránézzünk.
– Csak nem vagy várandós? – kérdezte suttogva
Amenhotep.
Nefertiti szélesen elmosolyodott. – Egyiptom első
fiúgyermeke.
A szám elé kaptam a kezem, a fáraó pedig boldogan
felkiáltott és magához ölelte nővéremet. – Végre igazi
család leszünk! Egyetlen gyermeknek sem lesz annyi
szeretetben része, mint a mienknek! – Óvatosan Nefertiti
hasára tette a kezét. Olyan hihetetlen volt számomra,
hogy nővérem alig tizenhét évesen anya lesz.
– Nem is gratulálsz? – kérdezte hozzám fordulva
Nefertiti.
Nem is tudtam, mit mondjak. – Az istenek rád
mosolyogtak – válaszoltam végül. Belül azonban
félelmet éreztem. Nővéremnek hamarosan családja lesz,
egyszerre kell majd törődnie a férjével és gyermekével. –
Apánk már tudja?
– Nem – felelte mosolyogva Nefertiti. – De azt
akarom, hogy Aton templomában áldja meg a pap a
gyermekemet.
Amenhotep elkomorodott. – Akkor a templomnak
kilenc hónap alatt fel kell épülnie – mondta. – Mayának
Pakhónsz hónapra be kell fejeznie az építkezést.
A palotában a szolgálók már el is kezdtek suttogni. Nem

találtak vérfoltot a lepedőn, és Nefertiti hálóruhája is
makulátlan volt. Nem csoda, hogy semmiről sem tudtam,
201
NEFERTITI
hiszen egy udvarral arrébb laktam, mint nővérem. Iput

azonban nem lepte meg a hír.
– Te tudtad, és el sem mondtad nekem? – kérdeztem
mérgesen. Ipu lesegítette rólam a köpenyemet, és rám
adott egy szebbet, hogy abban jelenjek meg este az
ünneplésen.
– Azt hittem kisasszony, hogy nem kíváncsi a
pletykákra – válaszolta Ipu.
– Dehogynem vagyok kíváncsi!
Ipu arcán csinos kis gödröcskék jelentek meg, ahogy
elmosolyodott. – Akkor csak kérdeznie kellett volna.
Bár hivatalosan csak akkor kezdődött el a készülődés
a nagyteremben, miután Nefertiti közölte Amenhoteppel,
hogy gyermeket vár tőle, mégis úgy tűnt, hogy az
asztalokat már sokkal korábban megterítették. A szolgák
serege valószínűleg egész délután a terem díszítésével
volt elfoglalva, és Memphis összes szakácsa munkába
állt. Az emelvényt és a Hórusz-trónokhoz vezető három
lépcsőfokot virágok borították. A szolgák minden
lépcsőfokon két-két magas támlájú párnás széket
helyeztek el a királyi udvar legelőkelőbb tagjai számára;
nekem is ott kellett helyet foglalnom, anyám, apám,
Panaheszi és Kia között. Még nem tudtam, kié lesz az
utolsó szék, de azt sejtettem, hogy egy nagy tiszteletben
álló személy lehet.
Mikor kezdetét veszi a lakoma, mind lemegyünk a
királyi asztalhoz, amely korábban a csillogó emelvény
tetején állt, és amelynél addig egyedül ült a királyi pár.
Ám ezen az éjszakán mi is csatlakozunk hozzájuk.
Egyiptom királyi családja együtt fog ünnepelni.
Mikor beléptünk a terembe, felharsantak a trombiták,
mi pedig úgy vonultunk be, hogy az összes vezír lássa,
202
mennyi karperec van rajtam, és apám mennyi gyűrűt

visel. Kia várandósságára hivatkozva nem jelent meg a
lakomán, Panaheszi azonban büszkén lépkedett
mögöttünk. Anyám nem tudta megállni, muszáj volt
hangot adnia örömének.
– A nővéred Egyiptom trónörökösével várandós! –
mondta hitetlenkedve. – Egy nap ő lesz a fáraó!
– Már ha fiú lesz – jegyeztem meg halkan.
– Muszáj, hogy az legyen – mondta apám szigorúan. –
A bábák azt mondják, Kia fiúgyermeket vár, és a
családunk nem engedheti meg, hogy később meg kelljen
küzdenie egy trónkövetelővel.
A nagyterem megtelt hangosan beszélgető, nevető
emberekkel. Memphis összes nemese megjelent az
ünnepségen. Nefertiti büszkén végignézett a vendégeken,
majd lesétált az emelvényről és kinyújtotta felém a kezét,
hogy sétáljak vele körbe a teremben.
– Nem tudsz egyedül körbesétálni? – kérdeztem tőle.
– Persze hogy egyedül is körbe tudnék sétálni. De
szükségem van rád.
Tudtam, hogy valójában nincs szüksége rám, mégis
örültem neki, hogy megkért, tartsak vele. Mindenki
felénk fordult, hogy lássák Ay vezír két lányát, én pedig
először éreztem, milyen lehet az, ha az embert megszédíti
a szépség és a hatalom. A férfiak szájtátva nézték
Nefertitit, de nekem is sok elismerő pillantásban volt
részem.
– Milyen gyönyörű gyermek! – mondta Nefertiti
megcsiklandozva egy kövér kisgyermek állát. Szegény
gyermeket még szépnek sem lehetett mondani, nemhogy
gyönyörűnek, az édesanyja mégis büszkén mosolygott és
203
NEFERTITI
mélyebben hajolt meg nővérem előtt, mint bármelyik

másik asszony.
– Köszönöm, királyném! – mondta. – Köszönöm!
– Nefertiti... – tiltakoztam volna, ám nővérem
belecsípett a karomba.
– Csak mosolyogj szépen! – suttogta.
Akkor észrevettem, hogy Amenhotep az emelvényről
figyel bennünket. Nefertiti és húga, mindketten
gyönyörűek, elbűvölőek és kívánatosak. A király felállt
és lesétált az emelvényről – elunta, hogy szeretett
felesége mindenkit sorra megajándékoz mosolyával, csak
őt nem.
– Egyiptom legszebb asszonya – mondta hangosan,
majd visszavezette feleségét a trónhoz.
Mindenhol mindenki csak a gyermekről beszélt.

A fürdőkben, az arénában és a nagyteremben Nefertiti
mindenkit emlékeztetett arra, hogy Egyiptom
trónörökösével várandós. Azt hiszem, Thot hónap
közepére már anyám is belefáradt abba, hogy folyton ezt
kell hallania. – Semmi másról nem tud beszélni –
sóhajtottam fel. Egy kőpadon ültünk a kertben és
csendben figyeltük, ahogy a magas fűben egerésznek a
macskák.
– Ezért jött ide – mondta anyám. – Hogy trónörököst
adjon Egyiptomnak.
– És hogy kordában tartsa a fáraót – tettem hozzá
komoran. A tavon táncoló lótuszvirágokra néztünk.
Gyönyörűek voltak, mikor teljesen kibontották
szirmaikat.
204
– Bízzunk benne, hogy fiúgyermeknek ad életet –

mondta anyám. – Az emberek mindent megbocsátanak,
ha fiú trónörökös van útban, és tudják, hogy így nem lesz
vérontás, nem lesz harc a koronáért. Talán még azt is
elfelejtik, hogy míg a királyi család templomot építtet
Memphisben, a hettiták Kadeshnél beléptek országunkba.
Meglepetten néztem anyámra, de ő nem mondott
többet egy szót sem.
– Öltözz fel, Mutni! – utasított a nővérem. – Templomba

megyünk.
Álmosan ránéztem a takaróm fölött. – Ámon
templomába? – kérdeztem ásítva.
Nefertiti egy kézlegyintéssel jelezte, mennyire
megbotránkoztattam. – Hogy gondolod? Természetesen
Aton templomába. Befejezték az udvar építését, és én
meg akarom nézni, milyen munkát végeztek.
– Tizenöt nap alatt elkészültek vele? – kérdeztem
döbbenten.
– Miért vagy így meglepve? Elvégre több ezren
dolgoznak az építkezésen. Na gyere, siessünk!
Gyorsan megkerestem a szoknyámat, szandálomat és
övemet.
– És apánk? Ő is velünk tart?
– Ő a fogadóteremben marad, hogy betartassa
Egyiptom törvényeit – válaszolta nővérem büszkén. – Mi
vagyunk a tökéletes hármas: a fáraó, a királynéja és
leghatalmasabb vezíre.
– És anyám? – kérdeztem a szoknyámat felvéve.
– Ő is jön.
– De mit gondol majd Tije?
205
NEFERTITI
Nefertiti egy pillanatra elbizonytalanodott. Mikor

válaszolt, mintha őszinte szomorúságot hallottam volna a
hangjában. – Tije haragszik rám – mondta elpirulva. Nem
csoda, hogy szégyellte magát, elvégre nagynénénknek
köszönhette a Hórusz-koronát. Most már azonban
Amenhotepnek tartozott hűséggel, nem pedig Tijének.
Tudtam, hogy Nefertiti is így gondolja, ám arról sosem
beszélt, hogy mennyit vívódott emiatt, hány éjszaka
forgolódott álmatlanul, a holdat nézve, míg azon
gondolkodott, vajon milyen következményei lesznek
döntésének. Most ott ült az ágyamon és onnan nézte,
ahogy felöltözöm. Sokat nevetett azon, hogy milyen
hosszú a lábam és milyen sötét a bőröm. Most azonban
komolyan nézett rám, tudta, hogy nem helyénvaló a
gyerekes piszkálódás. – Még követeket is küldött, úgy
fenyegette meg a fiát. De most már semmit sem tehet.
Amenhotepet megkoronázták, és amint az idősebb fáraó
meghal, ő lesz Alsó- és Felső-Egyiptom uralkodója.
– De addig még évek telhetnek el – figyelmeztettem.
Reméltem, az istenek nem hallották, milyen reménykedő
volt a hangja, mikor a fáraó haláláról beszélt. Követtem a
folyosókon; mikor kiértünk az udvarra, döbbentem
néztem körbe. – Mi ez a sok fegyveres?
– Védelemre van szükségem, akárcsak a nővérednek –
válaszolt Nefertiti helyett Amenhotep. – Nem bízom
apám seregében.
– De hiszen ezek az emberek is a sereg tagjai –
mondtam. – Ha nem bízol a seregben...
– A hadvezérekben nem bízom. A katonák... ezek a
katonák azt teszik, amire utasítom őket. – Amenhotep
fellépett arany kocsijára, majd nővéremet is felsegítette.
206
Mikor Nefertiti is fellépett, rácsapott a lovakra az ostorral

és elszáguldottak.
– Nefertiti! – kiáltottam kétségbeesetten nézve
anyámra. – Nem árt neki, hogy Amenhotep ilyen gyorsan
hajt?
Nefertiti hangos nevetése még a patadobogás hangját
is elnyomta, majd eltűntek a szemem elől.
– Nem, cseppet sem – rázta meg a fejét anyám. – De
még ha ártana is neki, ki állíthatná meg Nefertitit?
A fegyveres őrök gyorsan felsegítettek bennünket egy
másik kocsiba, és mi is elindultunk. Mikor feltűnt
előttünk Aton temploma, olyan érzésem volt, mintha egy
ostromlott várost néznék. Mindenfelé homokkőtömbök
hevertek, a katonák izzadva, lihegve emelgették a
törmeléket, mások parancsokat osztogattak. Panaheszi
karjait a mellkasán keresztbe fonva állt, úgy utasítgatta az
embereket. Ahogy nővérem mondta, az udvarrész már
felépült, és az Amenhotepet és Nefertitit ábrázoló
faragott oszlopok is a helyükön álltak. Mikor a királyi pár
leszállt kocsijáról, Panaheszi azonnal odaszaladt
hozzájuk és mély meghajlással üdvözölte őket.
– Felség! – Mikor meglátta nővéremet, igyekezett
leplezni csalódottságát. – Királyném! Milyen kedves
önöktől, hogy eljöttek megnézni, hogyan haladunk az
építkezéssel!
– Gyakran el fogunk jönni, amíg fel nem épül a
templom – mondta Nefertiti. – Figyelemmel kívánjuk
kísérni a munkát. – Első látásra úgy tűnt, káosz uralkodik
a helyszínen, ám ha az ember alaposabban körülnézett,
láthatta, hogy az építkezésen négy csoport dolgozott:
festők, kőfaragók, akik átvitték a köveket egyik helyről a
másikra, és az építők.
207
NEFERTITI
Amenhotep lecsatolta válláról a köpenyét, majd

körbenézett.
– Észrevették az emberek, hogy megérkeztünk?
– Felség? – kérdezte értetlenül Panaheszi.
– Észrevették az emberek, hogy megérkeztünk?! –
ismételte meg üvöltve Amenhotep. – Senki sem hajolt
meg!
Panaheszi megköszörülte a torkát, mire az emberek
abbahagyták a munkát. – Azt hittem, felségednek az a
legfontosabb, hogy minél hamarabb felépüljön Aton
temploma – mondta Aton főpapja.
– Semmi és senki sem fontosabb a fáraónál! –
visszhangzott Amenhotep hangja. Láttam, hogy
Horemheb hadvezér gyűlölettel teli tekintettel figyeli a
fáraót. Az emberek abbahagyták a munkát, és gyorsan
térdre estek Amenhotep előtt. Egyvalaki azonban nem
volt hajlandó megadni a tiszteletet neki. Ahogy
Amenhotep dühtől vöröslő arccal elindult, az emberek
ijedten félrehúzódtak. Nefertiti mély lélegzetet vett, én
pedig félve közelebb léptem hozzá.
– Most mit fog tenni? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom.
Amenhotep végül odaért Horemhebhez. A két férfi
egyforma magas volt, viszont csak egyiküket tisztelték a
katonák.
– Miért nem térdelsz le Aton földi helytartója előtt? –
kérdezte dühtől remegő hangon Amenhotep.
– Megaláztad a katonáimat, felség. Legjobb embereim
mind itt vannak. Ahelyett, hogy harci kocsijaikon
száguldanának és Egyiptomot védelmeznék, köveket
faragnak. Nem túl bölcs dolog elpazarolni az erejüket.
208
– Én mondom meg, mi a bölcs dolog és mi nem! –

üvöltötte Amenhotep. – Egyiptom fáraója vagyok, te
azonban csak egy katona. Hajolj meg uralkodód előtt!
Mikor Horemheb továbbra sem mozdult, a király a
tőréért nyúlt, majd fenyegetően előrébb lépett. – Mit
gondolsz – kérdezte kihúzva a tőrét hüvelyéből –, az
embereid fellázadnának ellenem, ha a szemük láttára
megölnélek? – Igyekezett magabiztosnak látszani, ám
ideges tekintete elárulta. – Szerintem még akkor sem
állnának fel, mikor a véred vörösre festi a homokot.
Horemheb vett egy mély lélegzetet, majd merészen
így szólt: – Akkor próbálja meg, felség!
Amenhotep habozott. Végignézett a több ezer
katonán, akik erősek voltak ugyan, ám itt, az építkezésen
nem viseltek fegyvert. Végül visszacsúsztatta tőrét a
hüvelyébe és hátrébb lépett.
– Miért nem engedelmeskedsz? – kérdezte.
– Volt egy egyezségünk – válaszolta Horemheb. –
Engedelmeskedtem felségednek, felséged azonban
elárulta Egyiptomot.
– Senkit sem árultam el! – kiáltotta dühösen
Amenhotep. – Te árultál el engem! Azt hiszed, nem
tudom, hogy Thotmesz barátja voltál? Hogy hű voltál
hozzá?
Horemheb egy szót sem szólt.
– Előtte letérdelnél! – üvöltötte. – Mondd, hogy nem
térdelnél le Thotmesz előtt!
Horemheb továbbra is csak állt előtte. És akkor
Amenhotep gyomorszájon vágta a hadvezért.
Horemhebnek elakadt a lélegzete, de még ekkor sem
ingott meg. A fáraó ijedten körbenézett, a katonák
feszülten figyeltek, készen arra, hogy bármelyik
209
NEFERTITI
pillanatban vezérük védelmére siessenek. Akkor

Amenhotep durván megragadta Horemheb vállát. –
Felmentelek a szolgálat alól – sziszegte. – Térj vissza
apámhoz! De jobb, ha az eszedbe vésed, hogy mikor
meghal, Felső-Egyiptomnak is én leszek a fáraója!
A tömeg kettévált, ahogy Horemheb elindult a kocsija
felé. Aztán a katonák, mintha csak vezényszóra,
egyszerre Amenhotep felé fordultak.
– Folytassátok a munkát! – kiáltotta Panaheszi.
Bár még kora reggel volt, a szobámban pattogott a tűz a

szénserpenyőben. Nefertiti a serpenyőhöz legközelebb
lévő aranyozott székben ült; a lángok fényében
koromfekete szeme élénken csillogott. Apánk az állát
fogva hátradőlt székében. A palotában még mindenki
békésen aludt, csak mi voltunk ébren.
– Sehogy sem tudod megfékezni? – kérdezte apám.
Nefertiti felsóhajtott. – Mindent megtettem, amit csak
tudtam, de Amenhotep gyűlöli a katonákat.
– Pedig ők tartják hatalmon. Horemheb nem fogja
elfelejteni, amit vele tett.
– Horemheb már Thébában van – mondta nővérem.
– De mi lesz, ha az idősebb fáraó meghal?
– Addig akár még tíz év is eltelhet. – Nefertiti az én
szavaimat ismételte annak ellenére, hogy nem hitt
bennük.
– A sereg nélkül Egyiptom gyenge. Szerencse, hogy
Thébában még vannak hadvezérek, akik felkészítik a
katonákat a háborúra.
– Három évszak múlva kész lesz a templom – mondta
védekezőn Nefertiti.
210
– Három? – kérdezte apám dühösen. – Először hat,

most meg már csak három? És mégis, hogy építhet fel
egy sereg egy templomot mindössze egy év alatt?
– Várandós vagyok! – kiáltotta Nefertiti, hasára téve a
kezét.
– Hol mutassuk be Atonnak, ha nem lesz kész a
temploma? Ez Amenhotep kívánsága – tette hozzá apánk
döbbent tekintetét látva. – És ha én nem teszem meg, Kia
megteszi helyettem. Mi lesz, ha fiúgyermeknek ad életet?
– Hét nap múlva be kell feküdnie az ágyába – mondta
apám.
– És ha herceget hoz a világra, Amenhotep végtelenül
boldog lesz. Hatalmas lakomát rendez majd, és
felvonulást tartanak a gyermek tiszteletére.
Nefertiti nyugalmat erőltetve magára lehunyta a
szemét, apám azonban megrázta a fejét.
– Készülj fel, lányom! – mondta. – Ez a néhány nap
Kiáé lesz.
Láttam az eltökéltséget nővérem arcán. – Ma reggel
kimegyek vele az arénába – mondta. A szekrény felé
nézett, amelyben a lovaglóruháját tartotta, majd Meritért
kiáltott.
– Vele tartasz? – kérdeztem döbbenten. – Hiszen már
napok óta nem...
– Éppen itt az ideje. Tévedtem, mikor azt gondoltam,
hogy majd nyugodtan pihenek a terhességem alatt.
Meritet meg sem várva feltúrta a szekrényét.
– A kesztyűmet és sisakomat! – mondta, mikor Merit
belépett. A szolgálólány vászonruhája még ezen a kora
reggeli órán is ropogósan sima volt, szemeit tökéletes
vonalban emelte ki a szén. – Gyorsan! Mielőtt
Amenhotep felébred és elindul az arénába.
211
NEFERTITI
– Veszélyezteti ezzel a gyermekét? – kérdezte apánk

szigorúan Merittől.
Nefertiti figyelmeztető pillantást vetett Meritre, mire a
lány gyorsan így válaszolt: – Még csak a terhesség elején
jár, uram.
Nefertiti meghúzta derekán az övet. – A lovaglás még
jót is tehet. Felgyorsítja a vérkeringésemet, és akkor talán
nagyobb esélye lesz annak, hogy fiam születik.
Thot hónap huszonnyolcadik napján Ipu izgatottan

rontott be a szobámba, ahol Nefertitivel éppen senetet
játszottunk.
– Elkezdődött! – mondta levegő után kapkodva. –
Megkezdődött a szülés!
Felpattantunk székeinkből és szüleink lakosztályához
rohantunk. Anyám és apám halkan beszélgetett.
– Fia lesz! – suttogta Nefertiti.
Apám szemrehányó tekintettel nézett rám, mintha
valami olyasmit mondtam volna Nefertitinek, amit nem
lett volna szabad. – Miből gondolod? – kérdezte
nővéremtől.
– Mert ma éjjel megálmodtam. Kia megszüli
Egyiptom hercegét!
Anyám felkelt és gyorsan becsukta az ajtót. A palota
tele volt futárokkal, akik csak arra vártak, mikor vihetik
el a népnek a hírt.
– Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen! – kiáltotta
Nefertiti kétségbeesve. – Nem hagyom, hogy
megtörténjen!
– Semmit sem tehetsz – mondta nyugodt hangon
apám.
212
– De igen! Mindig tehetek valamit! – gondolkodott el

Nefertiti. – Mikor Amenhotep visszaér, mondjátok azt,
hogy rosszul vagyok.
Anyám a homlokát ráncolva nézett rá, apánk azonban
azonnal megértette Nefertiti tervét. – Mennyire rosszul?
– kérdezte.
– Annyira... annyira, hogy akár meg is halhatok, vagy
elveszíthetem a gyermekemet.
– Ugyanezt kell mondanod, Mutnedzsmet, ha
Amenhotep tőled is megkérdezi – mondta apánk, majd
Merithez fordult: – Kísérd a lányomat a szobájába és
vigyél neki gyümölcsöt! Ne hagyd magára, míg a fáraó
meg nem érkezik!
Merit meghajolt. – Természetesen, vezír! – Úgy
láttam, mintha cinkos mosolyra húzódna a szája. –
Mehetünk, felség?
– És én mit csináljak? – kérdeztem az ajtóban állva.
– Ápold a nővéredet, teljesítsd minden kívánságát! –
válaszolta apám.
Lassan sétáltunk el Nefertiti szobájáig, hogy ha valaki
meglátna bennünket, tudja, hogy valami nincs rendben a
királynéval.
Mikor becsuktam az ajtót, Nefertiti úgy feküdt le az
ágyra, mint egy halálos beteg. – A takarómat! – mondta
Meritnek. – Terítsd rám!
Kérdőn néztem rá.
– Hogy eltakarja a lábaimat és lelógjon az ágyról.
– Szörnyű dolgot teszünk! – mondtam
szemrehányóan. – Már így is megfosztottad Kiát
Amenhotep szeretetétől. Mondd, miért nem éred be
ennyivel? A fáraó főfelesége-rang úgyis téged illet meg.
– Ne beszélj így velem! Beteg vagyok.
213
NEFERTITI
– Még ezt a néhány órát is ellopod tőle!

Egymásra néztünk, ám Nefertiti tekintetében nyoma
sem volt szégyenkezésnek.
Leültem az ágy szélére, míg Ipu odakint őrködött, és
minden arra szaladó szolgától megkérdezte, hogyan halad
a szülés. Már este volt, mikor szolgálóm szomorú arccal
benyitott Nefertiti szobájába.
– Nos? – kérdezte felülve nővérem. – Fiú vagy lány?
– Herceget szült – válaszolta a fejét lehajtva Ipu. – A
Nebnefer nevet adta neki.
Nefertiti hátradőlt a párnák közé. Most valóban sápadt
volt. – Mondjátok meg a fáraónak, hogy a főfelesége
beteg – mondta azonnal. – Mondjátok meg, hogy akár
meg is halhatok. Hogy elveszíthetem a gyermekünket.
Dühösen összeszorítottam az ajkaimat.
– Ne nézz így rám!
Amenhotep, amint meghallotta a hírt, Nefertitihez sietett.

– Mi történt? – kiáltott rám. – Nagyon beteg?
Azt hittem, képtelen leszek hazudni, de a király
félelmét látva azonnal kibuktak belőlem a szavak.
– Nem tudom, felség. Reggel rosszul lett, és csak
ahhoz van ereje, hogy aludjon.
Amenhotep félelemtől eltorzult arccal nézet rám, én
pedig láttam a tekintetén, hogy azonnal elfelejtette, hogy
van egy újszülött fia. – Mit ettél? – kérdezte Nefertititől.
– A szolgálód készítette el?
– Igen – válaszolta nővérem gyenge hangon. – Biztos
ehettem valamit, ami megártott.
Amenhotep gyengéden megsimogatta Nefertiti arcát,
majd felém fordult. – Mégis, mi történt? Te biztos tudod.
214
Hiszen sülve-főve együtt vagytok. Mondd már, mi

történt?
Láttam rajta, hogy nem dühös, hanem fél. Retteg,
hogy elveszítheti a feleségét.
– Talán a bor árthatott meg neki – mondtam,
miközben zakatolt a szívem. – Vagy a hideg. Nagyon
hideg van odakint.
Amenhotep az ablakok felé nézett, majd le, az
ágytakaróra. – Hozzatok még takarókat! – kiáltotta, mire
asszonyok futottak be a szobába. – Takarókat és
gyapjúkat! És hívjátok ide Ay vezírt! Orvost is hozzon
magával.
– Nem kell! – mondta Nefertiti felülve.
Amenhotep gyengéden kisimította szeméből a haját. –
Beteg vagy, kedvesem. Muszáj, hogy megnézzen egy
orvos.
– Csak Mutnira van szükségem.
– De a húgod nem orvos! – felelte Amenhotep, majd
elkeseredetten megragadta nővérem karját. – Nem lehetsz
beteg! Nem hagyhatsz itt!
Nefertiti lassan lehunyta a szemét. – Hallottam, hogy
fiad született – mondta halkan, majd bágyadtan
mosolyogva a hasára tette a kezét.
– Csak te számítasz nekem! Együtt fogunk
templomokat építeni az isteneknek!
– Igen. Atonnak. – Nefertiti olyan jól játszotta a
szerepét, hogy sikerült könnyeket csalnia férje szemébe.
– Nefertiti! – kiáltott fel fájdalmasan Amenhotep.
Kezdtem őszintén sajnálni.
Ekkor zokogva rávetette magát az ágyra.
– Elég! – kiáltottam rá rémülten. – Baja eshet a
gyermeknek!
215
NEFERTITI
Ekkor kopogást hallottunk – apám lépett be a szobába,

egy orvossal az oldalán. Nefertiti idegesen fordult
feléjük.
– Ne félj! – mondta apám furcsa hanglejtéssel. – Majd
az orvos segít rajtad.
Nefertiti megértette apám szavait, és hagyta, hogy az
orvos vért vegyen tőle. Türelmetlenül várakoztunk, míg
az orvos egy tálba engedte a vért, és alaposan megnézte,
milyen színű. Akkor az öregember megköszörülte a
torkát, majd apámra nézve bólintott, utána pedig a
fáraóhoz fordult.
– Mi a baja? – kérdezte Amenhotep.
– Attól tartok, nagyon beteg, felség – válaszolta a fejét
lehajtva az orvos.
Amenhotep falfehér lett. Szeretett felesége,
legszenvedélyesebb támogatója megbetegedett. Lopva
imádott Nefertitijére pillantott, akinek a haja fekete
tintaként terült el a párnákon. Gyönyörű volt, akár egy
élettelen szobor.
– Mindent elkövet, amit csak tud, hogy életben
maradjon! – mondta szenvedélyesen a fáraó. – Mindent!
– Természetesen – felelte gyorsan az orvos. – De
sokat kell pihennie. Semmi és senki nem zavarhatja meg
a nyugalmát. Sem rossz hírek, sem...
– Csak gyógyítsa meg!
Az orvos bólintott, és gyorsan kivett a táskájából
néhány üvegcsét és egy tégely balzsamot. Közelebb
hajoltam, hogy lássam, vajon felismerem-e valamelyiket.
Mi van, ha veszélyesek? Lopva apámra pillantottam, aki
rezzenéstelen arccal figyelte az orvost. És akkor rájöttem,
mi lehet az üvegcsékben: rozmaringvíz.
216
Egész éjjel Nefertiti mellett maradtunk, néztük, ahogy

alszik. Anyám is bejött, majd Ipu és Merit friss
gyümölcslevet hozott be. Hajnalban anyám visszament a
szobájába, ám Amenhotep, apám és én továbbra is
nővérem mellett maradtunk. Minél tovább néztem, annál
jobban haragudtam rá. Ha nem lett volna annyira önző,
apámnak és nekem nem kellett volna részt vennünk egy
ilyen színjátékban. Nem kellett volna egész éjjel
őrködnünk felette a kezünket melengetve, míg ő nyakig
betakarózva élvezte, hogy Amenhotep az arcát cirógatja.
Apám, mielőtt visszaindult volna a lakosztályukba,
jelentőségteljesen rám nézett. – Vigyázz rá,
Mutnedzsmet! – mondta, majd becsukta maga mögött az
ajtót.
– Mennyire beteg? – kérdezte Egyiptom fáraója
aggódva. A lángok fényében arca ijesztően sápadt és
hosszúkás volt.
– Nagyon aggódom érte – válaszoltam, és ez igaz is
volt.
Amenhotep alvó feleségére pillantott. Nővérem maga
volt a megtestesült szépség; kettejüket látva szomorúan
gondoltam arra, hogy engem soha senki nem fog ennyire
szeretni.
– Az orvos majd meggyógyítja! – mondta Amenhotep
bizakodva. – Hiszen a gyermekünket hordozza a szíve
alatt! Egyiptom trónörökösét.
Mielőtt még észbe kaphattam volna, már ki is szaladt
a számon a kérdés: – És Nebnefer, felség?
Furcsán nézett rám, mintha teljesen megfeledkezett
volna Kiáról és újszülött fiáról. – Kia csak a második
feleségem – válaszolta végül. – Nefertiti a királyném, aki
megérti, milyen Egyiptomról álmodom. Olyan
217
NEFERTITI
Egyiptomról, amelyet a mindenható Aton isten irányít.

Gyermekeink magukhoz fogják ölelni a Napot, és ők
lesznek a leghatalmasabb uralkodók, akikre az istenek
valaha is rámosolyogtak.
– És Ámon? – kérdeztem remegő hangon.
– Ámon halott – válaszolta a fáraó jeges hangon. – Mi
olyan uralkodók leszünk, amilyeneknek nagyapám
szeretne látni bennünket, ha még élne: akik nem hajolnak
meg rettegve Ámon papjai előtt. Büszke lesz rám...
büszke lesz ránk! – Nefertitire nézett, legelszántabb
támogatójára és szövetségesére. Ahányszor Kia fölébe
kerekedett, Nefertitinek mindig volt egy új javaslata:
hogy emeljenek egy szobrot, építsenek egy új udvart
vagy egy hatalmas, pompás templomot.
Amenhotep reggelig Nefertiti mellett maradt.
Miközben néztem őket, azon gondolkodtam, vajon mi
késztethet egy férfit arra, hogy elpusztítsa népe isteneit,
és egy olyan új istent imádjon, akiről korábban senki sem
hallott. Kapzsiság, gondoltam magamban. Gyűlöl
mindent, amiben az apja hisz, és mindennél jobban
vágyik a hatalomra. És ha megszabadul Ámon papjaitól,
minden hatalom az övé lesz. Egy széken ülve néztem,
ahogy gyengéden simogatja Nefertiti arcát és mélyen
belélegzi hajának levendulaillatát. Mikor elaludtam, még
mindig ott volt, és Atonhoz imádkozott, hogy az isten
mentse meg feleségét.
Mikor másnap reggel felébredtem, nagyon nehéznek

éreztem a fejemet. Az ajtóban már ott állt a futár, aki
Thébából hozott híreket. Amenhotepet azonban semmi és
senki nem érdekelte a feleségén kívül. – Senki sem
218
zavarhatja meg a királyné nyugalmát! – mondta

ellentmondást nem tűrő hangon.
Ekkor Panaheszi előlépett a futár háta mögül. – De
felség, a hercegről van szó.
– Mi az? – kérdezte Amenhotep átvágva a szobán. – A
királyné beteg.
Panaheszi homlokát ráncolva belépett a szobába. –
Sajnálattal hallom, hogy a királyné gyengélkedik –
mondta gyanakvóan nővérem szobája felé nézve. – Tije
királyné és az idősebb fáraó áldását küldi az ifjú
hercegnek – folytatta. – Felséged engedelmével ma
tartanánk a születése tiszteletére rendezett lakomát.
Amenhotep Nefertiti szobája felé pillantott. A
szobaajtó nyitva volt, így Panaheszi láthatta, hogy
nővérem az ágyában fekszik, Ipu és Merit pedig ott
sürög-forog körülötte.
– Menj csak! – mondta gyenge hangon Nefertiti. –
Hiszen az elsőszülött fiadról van szó!
Amenhotep odament nővéremhez, és gyengéden a
karjára tette a kezét. – Nem hagylak magadra!
– Az istenek megajándékoztak egy fiúgyermekkel –
suttogta Nefertiti. – Menj, adj hálát nekik! – Mikor
halványan elmosolyodott, rádöbbentem, milyen ügyesen
kitervelte az egész jelenetet: nem a fáraó mondta neki,
hogy el kell mennie megünnepelni fia születését, hanem
Nefertiti engedte el. – Menj! – suttogta.
– Egész éjjel csak rád fogok gondolni, kedvesem –
ígérte Amenhotep.
A fogadószobában Panaheszi gyanakvóan méregetett.
– Sajnálom, hogy a királyné megbetegedett – mondta. –
Mikor történt?
219
NEFERTITI
Éreztem, hogy szégyenemben elpirulok. – Tegnap

este.
– Körülbelül akkor, mikor a herceg megszületett –
jegyezte meg Panaheszi.
Egy szót sem szóltam. Ekkor Amenhotep kijött
Nefertiti szobájából, mire Panaheszi igyekezett nyájasan
mosolyogni. – Mehetünk felség?
– Igen, de cseppet sincs kedvem ünnepelni –
válaszolta szárazon Amenhotep.
Mikor elmentek, Nefertiti gyorsan felült ágyában.
– Panaheszi tudja! – figyelmeztettem.
– Mit tud? – kérdezte mosolyogva nővérem. Kikelt az
ágyból és nekilátott kifésülni a haját.
– Tudja, hogy csak megjátszod a beteget.
Olyan hirtelen fordult meg, hogy köpenye széles ívet
írt le bokája körül. – Ki mondja azt, hogy hazudok? Hogy
nem vagyok beteg?
Némán néztem rá. Nefertiti az egész udvart lóvá tudta
tenni, de engem nem. Figyeltem, ahogy tiszta inget vesz
és kikiált Meritnek, hogy hozzon neki gyümölcsöt.
– Meddig akarsz még játszani? – kérdeztem
szemrehányóan.
Nefertiti ajkai lassan széles mosolyra húzódtak. –
Amíg már nem izgalmas hír, hogy megszületett a herceg.
– Megrántotta a vállát. – Amíg én leszek megint
Egyiptom figyelmének a középpontjában.
Most, mikor Aton temploma épült, amelyhez foghatót

még nem látott Egyiptom népe, a herceg születéséről nem
sokáig beszéltek az emberek. Három nappal később
220
Nefertiti csodával határos módon meggyógyult. Az orvos

azt mondta, csoda történt.
Apám hozott neki bort, anyámnak pedig még néhány
könnycseppet is sikerült kipréselnie. Kezdtem úgy érezni,
hogy inkább bohócok vagyunk, semmint Egyiptom
uralkodó családja.
– És mi a különbség? – kérdezte Nefertiti, mikor ezt
neki is elmondtam. – Mindegyik álarcot hord.
– De hiszen ez hazugság! Hazudtál neki. Mondd,
cseppet sem szereted?
Nefertiti megállt az udvaron, ahol már vártak
bennünket a kocsik, amelyeken kimegyünk a
templomhoz. A sötét hajában tekergőző aranykobrán
vakítóan csillant meg a nap fénye. – Annyira szeretem,
amennyire bármelyik másik asszony szeretné –
válaszolta. – De ezt te nem értheted, még csak tizennégy
éves vagy. De a szerelemmel együtt jár a hazugság.
Ekkor az árkádok alatt megjelent Amenhotep. Anyám
a karjába karolt, és mindketten hangosan nevettek.
Döbbenten néztem rájuk.
– Édesanyád elbűvölő asszony – mondta Amenhotep,
mire Nefertiti szélesen elmosolyodott. Pedig az én
anyámról volt szó.
– Igen – felelte nővérem. – Az istenek kegyesek
voltak hozzám, hogy ilyen családba születhettem.
A fáraó felsegítette anyámat a kocsira, aztán Nefertiti
felé nyújtotta a kezét, majd a menet elindult. A Paophi
hónapban oly gyakran fújó hideg szél vadul belekapott a
minket kísérő testőrök szoknyáiba. Legszívesebben
előrehajoltam volna anyámhoz, hogy megkérdezzem tőle,
mivel nevettette meg Amenhotep, de végül úgy
gondoltam, talán jobb is, ha nem tudom.
221
NEFERTITI
Elindultunk felfelé a Nílus felett magasodó dombon.

Amenhotep onnan akarta látni az épülő templomot,
ahonnan a legjobb kilátás nyílt rá. Mikor a kocsik
megálltak, a felfegyverkezett őrök gyorsan körbevettek
bennünket.
– Hatalmas Ozirisz! – suttogta elképedve anyám,
mikor leszálltunk a kocsiról.
Én is döbbenten néztem az egekbe törő, hatalmas
oszlopokat. – Valószínűleg éjjel-nappal dolgoznak –
mondtam hitetlenkedve.
Több ezer férfi nyögött hangosan, ahogy kötelek
segítségével a magasba emelték a hatalmas kőtömböket.
Aton templomának oszlopos udvara már felépült,
akárcsak a kápolna és a gránitoltár. Most, hogy látta,
milyen nehéz munkát végeznek az emberek, Amenhotep
nem követelte meg, hogy leboruljanak előtte.
Panaheszi azonban most is mélyen hajlongva jött oda
köszönteni uralkodóját. – Felség – mondta mosolyogva,
mint mindig.
– Királyném – tette hozzá már kevésbé lelkesen. –
Megnézik az isten templomát?
Nefertiti diadalmasan nézett Amenhotepre, mintha a
templom az ő ajándéka lett volna férjének. Lassan
elindultunk lefelé a dombon. Nefertiti minden oszlopot,
mozaikot és faragott követ meg akart nézni.
A művészek csoportjához érve Amenhotep megállt. –
Ez meg mi? – kérdezte hűvösen.
Az egyik férfi gyorsan felállt és letörölte homlokáról
az izzadságot. Vastag, izmos karjai és széles mellkasa
volt, akár egy katonának. – Felséged szobrain dolgozunk
– válaszolta meghajolva.
222
Amenhotep közelebb hajolva szemügyre vette a finom

metszésű arcvonásokat, amelyek ugyanúgy néztek ki,
mint évszázadok óta bármelyik kézműves munkája:
tökéletes áll, hosszú szakáll, szénnel körberajzolt szemek.
– Ez nem én vagyok! – mondta komoran.
A férfi nem tudta, mit mondjon. Elvégre ő úgy rajzolta
meg a fáraót, ahogy az elmúlt ezer évben az összes
uralkodót festették.
– Ez nem én vagyok! – üvöltötte magából kikelve
Amenhotep. – Pedig engem kellene ábrázolnia, nem?
A férfi rémülten nézett rá, majd térdre borult és
lehajtotta a fejét. Körülöttünk mindenki abbahagyta a
munkát. – Természetesen, felség.
Amenhotep Panaheszihez fordult. – Szerinted azt
akarom, hogy az istenek összetévesszenek apámmal?
Vagy Thotmesszel?
Nefertiti előrébb lépett. – A többi szobornak
bennünket kell ábrázolnia – utasította az embereket.
Panaheszi mély levegőt vett. – A kézművesek...
– Ne magyarázkodjon! Csak tegyék, amit mondtunk!
– utasította nővérem Aton főpapját. Amenhotep karjába
fonta a karját, majd továbbindultak. Panaheszi dühösen
nézett utánuk.
– Azonnal javítsd ki! – mondta a férfinak.
– De hogyan, uram?
– Menj és ne kerülj a szemem elé, míg elő nem keríted
Memphis legjobb szobrászát! – üvöltötte Panaheszi. –
Menj!
– Hiszen mi vagyunk a legjobbak, uram – mondta
társaira nézve a művész.
– Akkor mind el vagytok bocsátva! – dühöngött
Panaheszi. – De előbb még kerestek nekem egy
223
NEFERTITI
szobrászt, aki képes úgy megmintázni a fáraót, ahogy ő

szeretné. Különben soha többé nem lesz munkátok!
A férfi teljesen kétségbeesett. – Van egy művész a
városban, uram – mondta gyorsan. – Egy híres művész.
Kicsit sokat képzel magáról, de a munkái...
– Csak keressétek meg és hozzátok ide! – kiáltotta
Panaheszi. Lenézett a szoborra, amely semmiben sem
különbözött bármelyik másik fáraót ábrázoló szobortól,
majd a lábát meglendítve szétrúgta a festett követ. – Soha
többé ne merészeljétek így megfesteni őfelségét!
Egyiptomnak még soha nem volt hozzá fogható
uralkodója!
Nefertitiék után szaladtam. Egy másik udvarban az
emberek a napistent ábrázoló oszlopokat állították fel.
Hatalmas munkát végeztek! Körbenéztem az udvaron – a
másik végében ott állt Nakhtmin hadvezér, és éppen
engem nézett. Ám mikor Amenhotep elindult felé,
elfordította a fejét. Vajon mit keres Memphisben?
Thébában kellene lennie az idősebb fáraó mellett. Anyám
figyelmét nem kerülte el, hogyan néztünk egymásra.
– Csak nem téged nézett a hadvezér? – kérdezte.
Gyorsan megráztam a fejem. – Nem... nem hiszem.
– A fáraó nem kedveli Nakhtmin hadvezért – mondta
anyám a szemembe nézve.
– Igen, már figyelmeztettek.
– Nehogy beleszeress egy katonába, lányom!
– Eszemben sincs! – feleltem elpirulva.
– Helyes! Ha eljön az idő, egy olyan nemeshez fogsz
nőül menni, akit a fáraó is kedvel. Nincs más
választásunk, ezt az árat meg kell fizetnünk a koronáért.
224
Eszembe jutott, ahogy Amenhotepbe karolva

hangosan nevetett. Legszívesebben megkérdeztem volna,
hogy: Nekünk?, de végül inkább egy szót sem szóltam.
Másnap reggel Amenhotep dühösen rontott be a

fogadóterembe, megdöbbentve az apám asztala körül ülő
vezíreket és a Mitanniból érkezett követeket. Panaheszi
és Nefertiti egy pillanattal utána lépett be a terembe, és
nővérem tekintetével azonnal figyelmeztette apámat.
– Felség, azt hittem, az arénában van – mondta apám
az asztaltól felállva.
A vezírek és követek gyorsan felálltak és meghajoltak.
– Felség.
Amenhotep felviharzott az emelvényre, és helyet
foglalt trónján. – Még nem érkeztek meg Babilonból a
lovak, az egyiptomi méneken pedig már nem akarok
lovagolni – mondta. – Egyébként Panaheszi talált egy
szobrászt, aki most sokkal jobban érdekel, mint a lovak.
– Végignézett a göndör szakállú külföldi küldötteken. –
Mi folyik itt?
Apám meghajolt. – Ezek a férfiak mitanni követek,
felség – válaszolta.
– Mit érdekel bennünket Mitanni? Küldje el őket!
A követek ideges pillantásokat vetettek egymásra.
– Küldje el őket! – ismételte meg Amenhotep
hangosabban.
A követek gyorsan felálltak az asztaltól. Mielőtt
elhagyták volna a termet, apám még gyorsan odasúgta
nekik: – Később találkozunk.
Amenhotep kényelmesen elhelyezkedett trónján.
Most, hogy a fáraó is ott volt, kisebb tömeg gyűlt össze a
225
NEFERTITI
fogadóteremben: a vezírek lányai és egy csoport zenész.

Panaheszi, aki csak azért hagyta ott az építkezést, hogy
bemutassa az új szobrászt a fáraónak, az emelvényre
vezető lépcső elé lépett. – Behívhatjuk a művészt, felség?
– kérdezte nyájas hangon.
– Igen, hozzátok ide!
Mikor a hatalmas ajtókat kitárták, minden jelenlevő
odafordult, hogy lássa a híres művészt. A szobrász
óvatosan belépett a terembe. Úgy volt öltözve, akár egy
fáraó: hosszú parókájában aranygyöngyök csilingeltek,
szemeit pedig a szén vastagabban emelte ki, mint ahogy
az általában jellemző volt a férfiakra. Az emelvény elé
lépett, majd mélyen meghajolt.
– Felség! – üdvözölte a fáraót. Gyönyörű volt, akár
egy nő a legszebb ékszereiben. – Aton főpapja azt
mondta, felségednek szüksége van egy szobrászra.
Thotmesz a nevem, és ha felséged meg lesz elégedve a
munkámmal, mindent megteszek, hogy szobraim által
felségedre az örökkévalóságig emlékezzenek.
A teremben lévők izgatottan suttogni kezdtek,
Nefertiti pedig előrébb dőlt trónján. – Azt akarjuk, hogy
szobraink senki másra ne hasonlítsanak, csakis ránk! –
figyelmeztette a szobrászt.
– Senki másra nem fognak hasonlítani, királyném –
ígérte Thotmesz. – Mert egyetlen korábbi királynénk sem
volt ilyen gyönyörű, és egyetlen fáraónk sem volt még
ennyire bátor.
Láttam, hogy Amenhotep gyanakodva figyeli a férfit,
aki még nála is szebb volt. Nefertitit azonban teljesen
elbűvölte a szobrász. – Már ma lásson hozzá! – mondta
lelkesen.
226
Erre Amenhotep jeges hangon hozzátette: – Igen,

minél hamarabb derüljön ki, hogy csak a hírneve nagy,
vagy valóban ügyesen dolgozik.
Mikor kimentünk a teremből, Panaheszi azonnal
Amenhotep mellett termett, és mintha csak az árnyéka
lett volna, végig mellette is maradt, ahogy végigsétáltunk
a folyosókon. – Szerintem felségednek is az lesz a
véleménye róla, hogy Egyiptom legjobb szobrásza –
mondta.
Thotmesznek felállítottak egy ideiglenes műhelyt. A
teremben, melyet nagy ablakain bejutva elárasztott a
fény, több asztal állt tele festékekkel és agyaggal.
Minden eszköz ott volt, amire csak szüksége lehet egy
művésznek: nádtollak, papirusz, tálkák valamilyen,
számomra ismeretlen fehér porral és porrá zúzott
lazurittal a festéshez. Még egy emelvényt is építettek,
hogy az uralkodói pár modellt tudjon ülni neki.
Thotmesz kinyújtotta a kezét és felsegítette Nefertitit
az emelvényre. A vezírek azonnal suttogni kezdtek, hogy
hogy merészel ilyen bizalmasan viselkedni a királynéval,
ám én láttam, hogy cseppet sem úgy viselkedik, mint egy
férfi, aki flörtölni akar egy nővel.
– Mivel kezdjük, felség? – kérdezte nővéremtől. – Egy
egyszerű kőfaragást, vagy netán festett szobrot óhajt?
– Festett szobrot – válaszolta határozott hangon
Nefertiti, mire Thotmesz egyetértően bólintott.
A műhelybe becsődült majd ötven ember helyet
foglalt, mintha csak táncosok vagy zenészek előadását
várná izgatottan. A szobrász kérdőn nézett nővéremre. –
És mit szeretne felséged, hogyan ábrázoljam?
Nefertiti habozott.
227
NEFERTITI
– Olyan legyen, mint a földre szállt Aton – válaszolta

helyette Amenhotep.
– Ábrázoljam egyszerre az életet és a halált? –
kérdezte bizonytalanul Thotmesz.
– A férfit és a nőt. A kezdetet és a véget. A hatalmat,
melyhez földi halandó nem érhet fel. És azt akarom, hogy
mindenki felismerjen.
– Tehát olyan legyen, mint az életben?
– Erősebb legyen.
A jelenlévők suttogni kezdtek. Az elmúlt évezredben
minden fáraót, akár kövér volt, akár alacsony, akár öreg,
fiatalnak és karcsúnak ábrázolták a templomok és
sírboltok falain. Amenhotep azonban azt akarta, hogy őt
magát mintázza meg a szobrász, hosszúkás szemeit és
vékony csontjait, telt ajkait és hullámos haját.
Thotmesz elgondolkodva ingatta a fejét. – Először
vázlatokat rajzolok papiruszra – mondta. – Ha
elkészültem vele, felséged eldöntheti, hogy elégedett-e
vele. És ha elnyeri a tetszését, akkor kifaragom.
– És velem mi lesz? – kérdezte izgatottan Nefertiti.
– Felséged olyan lesz, mint az életben. Ön olyan
tökéletes, hogy csak így érdemes megörökíteni.
Nővérem elégedetten dőlt hátra trónján, mintha egész
életében erre a napra várt volna.
Két tucat kritikus szempár figyelte, ahogy Thotmesz
az állványon kifeszített papiruszon elkészíti a vázlatot.
Míg vártuk, hogy a vonalak sokaságából kibontakozzon a
kép, a szobrász elmesélte nekünk az életét. Nehéz
gyermekkora volt Thébában, nagyon sokat kellett
dolgoznia. Apja pék volt; mikor édesanyja meghalt, ő
vette át a helyét a kemencéknél, még a tésztát is ő
dagasztotta. A boltban vásároló asszonyok csodálkozva
228
nézték a sötét hajú, zöld szemű fiút, amiben semmi furcsa

nincsen, ám ami már annál érdekesebb, a férfiak is
megnézték maguknak, különösen Ámon fiatal papjai.
Aztán egy napon, amikor az apja pékségébe betévedt egy
híres szobrász és meglátta a kemence mellett álló
Thotmeszt, tudta, hogy legközelebb róla fogja mintázni
Ámont.
– Bek, a híres szobrász megkérdezte, nem ülnék-e
modellt neki. Természetesen fizetne érte, mondta, mire
apám azt mondta, hogy menjek vele. Rajtam kívül volt
még hét másik fia. Mi szüksége volt rám? Én pedig,
ahogy beléptem a szobrász műhelyébe, azonnal tudtam,
mi a végzetem. Bek gyakornoka lettem, és két évvel
később már saját műhelyt nyitottam Memphisben.
Mikor hátrébb lépett az állványtól, a vezírek egyszerre
hajoltak előre, hogy lássák a vázlatot. Thotmesz
Amenhotep arcát rajzolta le, árnyékba burkolva
oroszlánéra emlékeztető vonásait. A fáraó szemei
nagyobbak voltak, mint a valóságban, és az álla is
hosszabb, fenyegetőbb. A szobrásznak sikerült úgy
lerajzolnia, hogy férfias is legyen, haragos és nyájas
egyben; mint aki meg akar szólalni, ám ugyanakkor meg
is hallgatja a másikat. Ijesztő arc volt, erő sugárzott
belőle – olyan arc, amilyen nem létezik még egy a
világon.
Thotmesz a fáraó felé fordította az állványt. Hangosan
lélegezve, izgatottan várta, vajon a rajz elnyeri-e
Amenhotep tetszését.
– Lenyűgöző! – suttogta Nefertiti. Amenhotep a rajzra
nézett, majd a fiatal szobrászra.
– Ki is festhetem a képet, ha felséged óhajtja – mondta
Thotmesz.
229
NEFERTITI
– Nem kell! – mondta határozott hangon Amenhotep.

A teremben lévők lélegzet-visszafojtva várták a
folytatást. – Nem kell kifestened, inkább azonnal láss
hozzá a faragáshoz!
A vezírek izgatottan suttogni kezdtek, Nefertiti pedig
boldogan megrendelte a szobrokat: – Két mellszobrot
készíts, amelyeknek Aton templomában lesz a helyük.
230
TIZENHARMADIK FEJEZET
T hotmesznek követnie kellett Nefertitit, akárhová

ment. Életük legkülönbözőbb pillanataiban kellett
lerajzolnia a királyi párt; anyámat megdöbbentette, hogy
a szobrász még a fogadóterembe is beülhetett.
– Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk benne? –
kérdezte egyszer apám.
Nefertiti csengő hangon felnevetett. – Onnan, hogy ő
művész, nem pedig kém!
A fiatal szobrász még a fáraót is elbűvölte. Papiruszait
az ölében tartva nézte Amenhotepet, míg az senetet
játszott vagy az arénában szelte a köröket. Az aréna
alagútjából figyeltem, ahogy Thotmesz leül anyám
közelében és bókokkal árasztja el, hogy milyen gyönyörű
szemei vannak, anyám pedig elmosolyodik.
– Van egyáltalán olyan hely, ahová nem mehet? –
kérdeztem, mire nővérem Thotmeszre pillantott. Merit
felcsatolta rá a bőr lábvédőket, pedig már többször is
megjegyeztem, hogy szerintem nem helyes, hogy
várandósan csatlakozik férjéhez az arénában.
231
NEFERTITI
– Csak a hálószobánkba nem jöhet be – válaszolta

Nefertiti. – De azt hiszem, Amenhotep hamarosan beadja
a derekát.
– Ugye viccelsz? – kérdeztem felháborodva.
Nefertiti azonban továbbra is csak mosolygott.
– Beengeditek a hálószobátokba?
– Miért ne engednénk? Mi rejtegetnivalónk van?
– De akkor nem is lesz magánéletetek!
Nővérem egy pillanatra elgondolkodott, majd felvette
a sisakját. – Egy uralkodónak nincsen magánélete –
mondta komolyan. – És éppen ezért az embereknek
Egyiptom történetének utolsó napjáig emlékezniük kell
ránk.
Az alagúton keresztül követtem az arénába, ahol már
várt rá egy kocsi. Thotmesz felém nyújtotta a kezét, hogy
felsegítsen a lelátóra. Egy pillanatig haboztam, de aztán
megfogtam a kezét, amely meglepően finom volt ahhoz
képest, hogy a férfi vésővel és mészkővel dolgozott.
– A fáraó főfeleségének húga – jegyezte meg. Azt
hittem, meg fogja dicsérni a szemeimet, de csak némán
nézett rám. Ez egyszer nem vette körül hölgykoszorú.
Amenhotep úgy döntött, hogy kora reggel megy ki az
arénába, így rajtunk kívül mindenki még az igazak álmát
aludta. Megremegtem, Thotmesz pedig bólintott.
– Tehát ön is kijött, hogy megnézze őfelségét. –
Jelentőségteljesen végignézett az üres lelátókon. – A
királyné szerencsés, hogy ilyen odaadó húga van.
– Én inkább bolondnak nevezném magam.
Thotmesz jóízűen elnevette magát, majd őszintén
bevallotta: – Nem voltam biztos benne, hogy ki tudok
kelni az ágyból.
232
Amenhotepre néztünk, aki csillogó kocsijával éppen

lehagyta Nefertitit és gyakorlott núbiai őreit. Vidám
kiáltásaikat még a lovak nyerítésén és vad patadobogáson
keresztül is hallani lehetett. A csípős hidegben látszott a
leheletünk, de a fáraót semmi sem tántoríthatta el
kedvenc tevékenységétől.
Amenhotep közvetlenül előttünk állította meg
kocsiját. – Azt akarom, hogy ma itt, az arénában rajzolj
le! – parancsolta Thotmesznek. – Később pedig örökítsd
meg ezt a pompás jelenetet egy mészkődomborműn!
Thotmesz a kezébe vett egy papiruszlapot és gyorsan
felállt.
– Igen, felség! – mondta az aréna magas oszlopai felé
mutatva. – A vázlatokon lerajzolom, ahogy a kocsik
megcsillannak a téli napsütésben. Látja, ahogy a fény
áttör az oszlopok között?
Mindannyian odafordultunk; döbbentem láttam a
földön kibontakozó elnagyolt, de egyértelműen kivehető
formát: egy füles kereszt volt.
Amenhotep izgatottan belekapaszkodott kocsija
peremébe.
– Az örök élet jele! – suttogta.
– Arany kocsik – képzelte el Thotmesz, hogy miket
rajzol le.
– És alattuk, az aranyszínű homokban a füles kereszt.
Thotmeszre pillantottam, majd ismét le, az örök élet
jelképére, mely az árnyékok és a nap játékának
köszönhetően született meg a homokban. Nem értettem,
hogy nem vettem észre korábban.
233
NEFERTITI
Aznap este a nagyteremben Thotmeszt az uralkodói pár

asztalához ültették; Kia mellette ült, és természetesen
nevetgélő hölgyei is vele voltak, akik az idősebb fáraó
háremében nevelkedtek. Nefertiti és Amenhotep
elégedetten nézte, ahogy az udvartartás tagjai körülveszik
a szobrászt, aki most már a palotában lakott, és csak az
volt a dolga, hogy lesse óhajaikat.
– Megnézhetjük, mit rajzolt ma? – kérdezték a
hölgyek csicseregve.
Kia azonban nem volt jókedvében.
– Nekem miért nem mondta senki, hogy kimennek az
arénába? – kérdezte sértett hangon.
Thotmesz megpróbálta megbékíteni: – Túl korán volt,
asszonyom. Fázott volna.
– Nem zavar a hideg! – csattant fel Kia.
– De a hidegtől most sápadt lenne, márpedig ön túl
szép ahhoz, hogy az arca elveszítse a színét – bókolt neki
a szobrász. – Olyan szép árnyalatú, akár a termékeny
föld.
Kia egy kicsit megenyhült a szép szavaktól. – Na, jól
van, mutassa azokat a rajzokat!
Míg vártuk, hogy szolgálóink elénk rakják az ételt,
Thotmesz elővette az arénában készített rajzot. Azok
között, amelyeket még nem láttam, volt egy kép a
fáraóról, amint izmos paripáit irányítja, alatta pedig ott
volt a füles kereszt. Mikor Thotmesz körbeadta a
rajzokat, még apám és vezírei is elhallgattak.
– Nagyon ügyesen rajzol! – mondta ámuldozva Kia.
– Valóban remek vázlatok – dicsérte meg a szobrászt
apám is.
234
Ahogy Thotmesz meghajolt, a parókáját díszítő

gyöngyök csilingelve muzsikálni kezdtek. – Őfelségéről
és a királynéról nagyon jó portrékat lehet készíteni.
– De egy kevésbé tehetséges művész nem tudna ilyen
rajzokat varázsolni – mondta apám, mire Thotmesz
elpirult.
– Igazán kedves. De képzeljék, tegnap őfelsége
engedélyezte, hogy másoknak is dolgozzak!
Hirtelen mindenki kérdések özönével árasztotta el a
szobrászt.
– Akkor én leszek az első megrendelője – állt fel Kia.
– Készítse el az én és Egyiptom első hercegének a
mellszobrát!
Hirtelen feszült csend ereszkedett az asztaltársaságra.
Apám anyámra nézett, ám akkor Thotmesz tapintatosan
így válaszolt: – Őfelsége bármelyik fiáról szívesen
készítek mellszobrot.
– És te? – fordult hozzám anyám. – Téged is örökítsen
meg Thotmesz? Egy mellszobrot szeretnél, vagy inkább
egy domborművet a sírkamrádba? Ideje elgondolkodnod
azon, hogy az istenek honnan fognak majd megismerni.
Thotmeszt elárasztották megrendelésekkel; mindenki
szerette volna, hogy a szobrász megörökítse, még a
komoly vezírek is. A nagy hangzavar közepette nem
kerülte el Thotmesz figyelmét, hogy én meg sem
szólaltam. Kedvesen rám mosolygott.
– Később beszéljünk erről, anyám – mondtam. –
Később talán rendelek egy festményt egy gyönyörű
kertről.
235
NEFERTITI
A nők úgy vették körül Thotmeszt, mint pillangók a

virágot. A szobrásszal, bár már két hónapja lakott a
palotában, úgy viselkedtek, mint egy éppen most érkezett
vendéggel: minden lakomára meghívták, és mindig volt
társasága, aki körbevezesse a kertekben.
– Nem tudom, miért ugrálnak így körülötte – mondta
Ipu egyik reggel, miközben a hajamat fésülte. – Nem úgy
tűnik, mintha különösképpen érdekelnék a nők.
– Ezt meg hogy érted?
Ipu a kezébe vett egy üvegcse tömjént, majd rám
sandított. – A férfiakat szereti, kisasszony.
Mozdulatlanul ültem ágyam szélén, és megpróbáltam
megérteni, amit az imént hallottam. – De akkor miért
kedvelik ennyire a nők? – kérdeztem végül.
Ipu bekente az arcomat. – Talán mert fiatal, jóképű, és
senki sem készít olyan szép szobrokat, mint ő. Mellesleg
megdicsérte a munkámat – tette hozzá büszkén. – Azt
mondta, még a városban is hallotta a nevemet.
– Rólad mindenki hallott, Ipu – mondtam.
Ipu kacarászni kezdett. – Minden hölgy megkérte,
hogy fessen róla portrét. Még Panaheszi is rendelt tőle
egyet.
A szénserpenyőben lobogott a tűz. Hidegre fordult az
idő, így mindannyian hosszú szoknyát és köpenyt
viseltünk. Összehúztam magamon a meleg szőrmét,
miközben az udvar új tagjára gondoltam. – Nos, Nefertiti
akárhová megy, ő követi. Biztos vagyok benne, hogy ma
reggel is kimegy az arénába.
– Minden reggel kimegy? – kérdezte Ipu csodálkozva.
Felsóhajtottam. – Akárcsak mi mindannyian. – Ám
ezúttal semmi kedvem nem volt a fáraót nézni, ahogy
körbehajt csillogó aranykocsiján. Tudtam, hogy megint
236
mindenki ott lesz, a vezírek, Panaheszi és Kia, de én nem

akartam megint látni, hogy nővérem annak ellenére, hogy
már öt hónapja várandós, felszáll a kocsira. Tudtam,
hogy jeges szél fog fújni, és hiába hozzák majd oda a
szolgák a szénserpenyőket, fázni fogok. Anyám pedig ott
fog ülni mellettem, némán aggódva Nefertitiért, aki így
kockáztatja Egyiptom leendő trónörökösének életét. Ám
senki sem szól majd egy szót sem, még apám sem, mert
tudja, hogy Nefertiti csak így tudja távol tartani férjét
Kiától.
– Készen is vagyunk – mondta Ipu félretéve az ecsetet és

szenet.
Ám mikor kimentünk a szobámból, a lábaim nem
akartak engedelmeskedni, nem akartak kivinni az
udvarra. Úgy döntöttem, ha már mindenképp
fagyoskodnom kell, akkor legalább a kertekben fázzak.
Talán akkora lesz a tömeg, hogy nem is veszik észre,
hogy nem vagyok ott.
Ám alighogy leültem egy öreg akácfa alá, máris
meghallottam Nefertiti hangját.
– Mutni! Mutni, merre vagy?
Feltettem a lábam a padra, és a térdemet átkulcsolva
vártam.
– Mutnedzsmet! – Nővérem egyre türelmetlenebbül
kiabált.
– Mutni! – Mikor megkerülte a lótuszokkal teli tavat,
meglátott.
– Mégis, mit csinálsz? Mindjárt indulunk az arénába.
– Ahogy ott állt fölöttem, a szél az arcába fújta sötét
haját.
237
NEFERTITI
– Ma inkább itt maradnék – válaszoltam.

– Nem akarod megnézni, hogyan hajtok? – kérdezte
sértődötten.
– Fáradt vagyok. És hideg van.
– Itt is hideg van!
– Majd Ipu elmegy helyettem – mondtam, de már
éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom. – És Merit is.
Nefertiti egy pillanatig habozott, mintha nem tudta
volna eldönteni, hogy tovább vitatkozzon, vagy hagyjon
magamra. – Thotmesz elkészült a mellszobrokkal –
mondta végül. Tehát itt maradhatok, gondoltam. – Már
elkezdte kifesteni őket.
– Meddig marad a palotában? – kérdeztem a lábamat
lerakva.
– Hogyhogy meddig? – nézett rám csodálkozva
Nefertiti. – Természetesen örökre.
– De mit fog csinálni?
– Hát rólunk fog képeket festeni.
– Minden nap?
– Természetesen másokról is készíthet portrét –
mondta Nefertiti, aztán elfordult. – Látod? – kérdezte
úgy mozdulva, hogy oldalról lássam az arany öve fölött
enyhén kidudorodó hasát. – Már nő a kisfiam!
Egy pillanatig haboztam, de végül feltettem neki a
kényes kérdést: – És mi lesz, ha lányod születik?
– Amenhotep akkor is szeretni fogja – válaszolta
szenvedélyesen.
– És te? Te is szeretni fogod? – kérdeztem, mert
nagyon is jól ismertem nővéremet.
Nefertiti harapdálni kezdte az alsó ajkát, ahogy én is
gyakran tettem, ha ideges voltam. – Ha lányom születik,
238
Kia lesz Egyiptom első hercegének az anyja – válaszolta

kitérően.
– De ő csak a fáraó második felesége. Még ha csak a
következő évben is, de fiúgyermekkel ajándékozod meg
a férjedet, ő lesz a trónörökös.
Nefertiti a tavacska fölött a távolba meredt, mintha
ellátna egészen Thébáig. – Ha viszont nem szülök fiút,
Nebnefernek több ideje lesz támogatókat szerezni.
– Hiszen még csak négy hónapos!
– Tudom, de egyszer majd felnő. – Előrehajolt. –
Ugye segítesz nekem, Mutni? Ugye ott leszel mellettem,
mikor eljön az idő, és imádkozol az istennőhöz, hogy
fiúgyermekkel ajándékozzon meg?
Felnevettem, de aztán az arckifejezését látva
elhallgattam. – Miért hallgatná meg az istennő a
kérésemet?
– Mert te őszinte vagy – válaszolta Nefertiti komoran.
– Én pedig... én nem vagyok olyan, mint te.
Nefertiti a hasára tett kézzel sétálgatott a palotában. Bár

már mindenki látta, senki sem mert beszélni Kia négy
hónapos csecsemőjéről. Pedig annak ellenére, hogy az
anyja olyan savanyúan nézett maga elé a nagyteremben,
mintha citromba harapott volna, a kisfiú nagyon édes
teremtés volt. Amenhotep minden egyes alkalommal
felsegítette Nefertitit a lépcsőn, még a trónra is segített
neki leülni. Egész álló nap körülötte sürgött-forgott, a
még meg sem született fiáról beszélt, míg elsőszülött
gyermekéről tudomást sem vett.
Mehir hónapban hírnökök által kihirdette, hogy
Memphisben ezentúl Aton istent kell imádni. Az
239
NEFERTITI
embereknek térdre kellett borulniuk Aton papjai előtt,

ahogy korábban Ámon papjai előtt borultak le.
Mert Aton magához öleli Egyiptomot. Mert Aton
mindenható.
Mert ő a legszebb. Mindentudó és mindenkinél
bölcsebb.
A papirusztekercseken lévő szövegek, melyek

kihirdették, hogy Egyiptomnak új istene van, nem az
Ámon szóval végződtek. Addig egyetlen olyan hivatalos
irat sem volt, amely ne előző istenünk nevével végződött
volna. Ettől a pillanattól kezdve azonban már egyetlen
olyan sem volt, amelyen az ő neve állt volna.
Apám leeresztette az ölébe a tekercset. – Ez
istenkáromlás, és ha az idősebb fáraó meghallja, mit
művel a fia, hát, nem lesz elégedett! – Villámló
szemekkel nézett Nefertitire, ám nővérem csak megvonta
a vállát. Cseppet sem hátrált meg, ahogy én tettem volna.
– Istenkáromlás az, amit a fáraó annak tart – felelte
közömbös hangon.
– De a férjed nem az egyedüli fáraó! – kiáltotta apám.
Felállt és dühösen a tűzre vetette a papirusztekercset. –
Az idősebb fáraó még él! Most jól figyelj rám, Nefertiti!
Ha a férjed nem elég óvatos, ne lepődj meg, ha nővérem
bérgyilkosokat küld, hogy végezzenek vele.
A szám elé kaptam a kezem, és ezúttal már Nefertiti is
elsápadt.
– Amenhotep már most viseli az atef3 koronát! –
kiáltotta a nővérem. – Tije viszont sosem fogja!
3
atef- Ozirisz egyiptomi istenség fehér koronája (a ford.)
240
Apám egy szót sem szólt.

– Nem engedheted! – sikította Nefertiti.
– Már elfajult a helyzet – nézett rá komoran apám.
– De hiszen a gyermekét hordom a szívem alatt!
Apám közelebb lépett Nefertitihez. – Most nagyon
figyelj, lányom! Jó esély van arra, hogy merényletet
kísérelnek meg a férjed ellen. Bizonyosodj meg róla,
hogy a testőreitek hajlandók akár az életüket is áldozni
értetek.
Nefertiti most már falfehér volt. – Meg kell állítanod!
Biztos hallgatna rád, elvégre a testvéred!
– De egyben Egyiptom királynéja is, én pedig csak
egy vezír vagyok.
Úgy láttam, nővérem bármelyik pillanatban elájulhat.
– De engem ugye megvédesz? – kérdezte elkeseredve.
Apánk nem válaszolt.
– Ugye megvédesz? – Nefertiti olyan kicsi és rémült
volt, hogy legszívesebben odaszaladtam volna, hogy
szorosan magamhoz öleljem.
Apánk lehunyta a szemét. – Persze hogy megvédelek.
– És a gyermekemet? És Amenhotepet?
– Ezt nem ígérhetem meg. Meg kell fékezned a
férjedet. Meg kell találnod a módját, mert az én
védelmem nem lesz elég, hogy életben maradjon.
Attól a naptól kezdve úgy viselkedtünk, mint a macskák:

mielőtt elkezdtünk volna enni, megszagoltuk az ételt,
még azután is, hogy a szolgák belekóstoltak, éjszaka
pedig nem tudtunk nyugodtan aludni, folyamatosan
figyeltünk, nem ólálkodik-e valaki a folyosókon. Ipu már
241
NEFERTITI
kezdett aggódni, hogy az örökös feszültség árthat az

egészségemnek.
– Hallottam, hogy egész éjszaka csak forgolódott,
kisasszony – mondta. – Vigyáznia kellene magára.
– Híreket hallottam, Ipu, amelyek felzaklattak.
Nagyon aggódom.
Ipu otthagyta a vászonruhákat, amelyeket hajtogatott.
– Rossz híreket, kisasszony?
– Igen – vallottam be. Idegesen a combom alá tettem a
kezem. – Ugye szólnál nekem, ha valami furcsa
szóbeszédet hallanál?
Ipu arcáról eltűnt a két gödröcske. – Pontosan milyen
szóbeszédet, kisasszony?
– Ha valakik a fáraó ellen készülő merényletről
beszélnének.
Ipu rémülten nézett rám.
– Nem lenne meglepő – suttogtam. – Amenhotep sok
ellenséget szerzett magának. De ugye elmondanád, ha
hallanál valamit?
– Természetesen! – mondta azonnal, én pedig láttam a
szemében, hogy őszintén beszél.
Aznap délután, mielőtt kimentünk volna az épülő
templomhoz, Nefertiti félrevont.
– Azt hiszem, hallottam valamit az éjjel – mondta
halkan. Megdermedtem. – Apánknak szóltál?
– Nem. Nem voltam biztos benne, hogy nem csak
képzelődtem. De mintha az ablak alól jött volna a hang.
Kirázott a hideg. – És a férjednek elmondtad?
Nefertiti megrázta a fejét, majd óvóan a hasára tette a
kezét.
– Neki sem. De szeretném, ha ma velem aludnál.
242
Eszembe jutott, hogy Amenhotep Kiánál fogja tölteni

az éjszakát. Hátrébb léptem.
– Csak nem gondolod, hogy hazudok? – támadt rám
Nefertiti.
Elgondolkodva néztem rá.
– Kérlek, Mutni! – Valódi félelmet láttam a
tekintetében. – Nem csak magam miatt kérem. A
gyermekemet féltem.
A méhében növekvő magzat már hat hónapos volt.
Este, mikor Nefertiti bebújt a nagy ágyba, amelyben
Amenhoteppel aludt, habozva álltam mellette, nem
tudtam eldönteni, mit tegyek.
– Gyere! – intett Nefertiti.
– De hát ez a fáraó ágya...
– Ma nem – mondta a szemöldökét ráncolva a
nővérem. – Ma este magamra hagyott.
Én azonban még mindig nem tudtam rászánni magam,
hogy befeküdjek az ágyukba.
– Gyere már ide! – csattant fel Nefertiti. A terhesség
elviselhetetlenné tette.
– Nem. Inkább aludj te nálam.
– De terhes vagyok! – nézett rám morcosan, kezét a
hasára téve.
– Hidd el, ott biztonságosabb.
Mikor csak némán nézett, tudtam, hogy én győztem.
Letolta magáról a takarót, és kinyújtotta felém a kezét.
Mikor átmentünk a szobámba, azonnal befeküdt az
ágyamba és a párnáknak dőlt.
– Az én ágyam sokkal kényelmesebb! – panaszkodott.
– Az enyém viszont sokkal biztonságosabb –
mosolyodtam el. Elégedetten láttam, hogy erre semmit
243
NEFERTITI
sem mond. Gondosan megigazgattam a háta mögött a

párnákat.
– Szerinted valaki tényleg meg akar ölni minket? –
kérdezte Nefertiti remegő hangon.
Kínosan felnevettem. – Nem hiszem, hogy bárkinek is
kedve lenne szembeszállni egy tucatnyi núbiai testőrrel. –
Igyekeztem megnyugtatni, de Nefertiti nem hagyta.
– De miért akarna bárki is megölni? – kérdezte.
Inkább nem is akartam belegondolni. – Mert a fáraó
felesége vagy, és a gyermekét hordod a szíved alatt. És
ha valaki fájdalmat akar okozni Amenhotepnek, azt
leginkább rajtad keresztül érheti el.
– De hát az emberek szeretnek engem!
– Az emberek igen – bólintottam. – Ám a papok már
annál kevésbé. Azok, akik Ámont tisztelik, és akiknek a
templomaikat le akarjátok rombolni...
– Amenhotep akarja lerombolni őket – mondta
Nefertiti védekezve.
Ám akkor lépéseket hallottunk a folyosón. Dermedten
figyeltünk, de az a valaki valószínűleg meggondolta
magát, mert lépéseinek zaja távolodni kezdett, míg végül
néma csend borult ránk. Csak akkor vettem észre, hogy
egész végig visszatartottam a lélegzetemet.
– Nem bírom tovább! – mondta sírós hangon Nefertiti.
– Már minden hangra összerezzenek.
– Hát, csak magadnak köszönheted – feleltem
kegyetlenül, ám továbbra sem engedtem el a kezét.
Aznap éjjel égő lámpások mellett aludtunk. Hajnalban
arra ébredtünk, hogy összegömbölyödve fekszünk
egymás mellett, mint két kismacska.
244
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
N efertiti gyermekét Pakhónsz hónapra vártuk.

Nővérem hallani sem akart arról, hogy ugyanabban
a pavilonban hozza világra gyermekét, amelyben Kia
szült, így Amenhotep megparancsolta, hogy a templom
építkezésén dolgozók a lótuszokkal teli tóhoz közel
építsenek fel egy pavilont.
– Mind a négy falán legyenek ablakok! – mondta
nővérem. Karjával egy nagy ívet írt le, hogy a munkások
is lássák, amit elképzelt: egy tágas, fényes palotát. – Az
ablakok érjenek a padlótól a mennyezetig.
A katonák engedelmesen meghajoltak, a szobrászok
pedig azonnal munkához is láttak: az ágy oszlopaiba
levélformákat faragtak, és halakat festettek a tóra
emlékeztető kék és zöld színekben pompázó padlóra.
Nefertiti, mikor éppen nem a pavilonnál irányította az
építkezést, Amenhoteppel ellenőrizte, hogyan halad a
templom építése. Most, hogy kettéosztották őket, a
munkások természetesen lassabban dolgoztak.
245
NEFERTITI
– Mutni, hozd a köpenyedet! – parancsolt rám. –

Kimegyünk, megnézzük a templomot.
Nakhtmin hadvezér is ott volt az építkezésen, az
embereket irányította. Elgondolkodtam azon, vajon mit
keres megint Memphisben, mikor legutóbb arról beszélt,
hogy mindenképp Thébában akar maradni. Mikor
meglátott, elmosolyodott, én viszont elfordultam, hogy
Nefertiti nehogy gyanakodni kezdjen. Ipu azonban, aki
egy kocsin utazott velem, odasúgta: – A fáraó olyan
ajánlatot tett a katonáknak, amelynek nem tudtak
ellenállni. Húsz debent kapnak egy hónapban azért, hogy
itt dolgoznak az építkezésen.
– Nakhtmin hadvezér képes volt idejönni néhány
ezüstért? – kérdeztem döbbenten.
Ipu mosolyogva a hadvezér felé nézett. – Szerintem
valami más vonzotta ide – mondta sejtelmes hangon. –
Vagy inkább valaki más.
Aznap reggel Nefertiti túlságosan rosszul volt ahhoz,
hogy kocsira szálljon, így engem küldött ki maga helyett.
– Nem akarom, hogy Kiával menjen! – mondta. – Szinte
látom is, ahogy szelíden mosolyogva áll a férjem mellett,
és verset költ a csillogó, új épületről. Amenhotep pedig
még képes lenne belevésetni a verset a templom falába.
Akár el is nevethettem volna magam, de megijedtem
attól, amire megkért. – Azt akarod, hogy kimenjek a
templomhoz? Egyedül?
– Dehogy egyedül! Ipu is veled megy.
– De mégis, mit csináljak ott?
Kezét a hasára téve jelezte, hogy törődjek vele jobban.
– Azt teszed, amit én is minden nap – csattant fel. –
Megjelensz a templomnál, és ellenőrzöd a munkásokat,
246
hogy nem henyélnek. Meggyőződsz róla, hogy nem

lopnak az aranyból, márványból vagy mészkőből.
– És ha mégis lopnak?
– Nem fognak – vonta meg a vállát Nefertiti. – Nem
mernek, ha látják, hogy ott vagy és figyeled őket.
Míg az istállómester előkészítette nekem a kocsit, Ipu
odajött hozzám. – Hol van a fáraó? Ő nem jön velünk?
– A nővérem rosszul van, és azt akarja, hogy a férje
mellette maradjon – válaszoltam.
– Tehát csak ketten megyünk? Ráadásul testőrök
nélkül?
– Igen.
Mikor az istállómester végzett, kihajtottunk a
templomhoz.
A katonák sziklákat daraboltak, és építőkővé
formálták őket. Nem láttam, hogy bárki is márványt
lopott volna. Keményen dolgoztak, ám néhányan, mikor
meglátták Iput, lelkesen integetni kezdtek neki.
– Furcsa helyekről vannak barátaim, kisasszony –
magyarázkodott Ipu. – És mivel önnek nincs alkalma
megismerkedni a katonákkal, majd én bemutatom őket.
Előrefordulva láttam, ahogy egy férfi kinyújtja a
karját, mire a lovak engedelmesen megállnak. Nakhtmin
hadvezér mosolyogva nézett ránk.
– Hadvezér – biccentettem a fejemmel.
– Mutnedzsmet kisasszony – üdvözölt, mire Ipu
szélesen elmosolyodott.
– Hogy haladnak a templom építésével? – kérdeztem.
Úgy tettem, mintha ellenőrizném az embereit.
Szerencsétlenek nyögve emelték helyükre a hatalmas
köveket, a nagy melegben folyt róluk az izzadság.
247
NEFERTITI
A hadvezér halványan elmosolyodott. – Mint látja,

keményen dolgoznak, hogy teljesítsék őfelsége óhaját.
De nem is csodálkozik, hogy itt talál? – A naptól
Nakhtmin bőre sötétebb lett, még hosszú hajánál is
sötétebb.
– Tudom, miért van itt – válaszoltam hűvösen. – A
fáraó olyan ajánlatot tett, amelynek egyetlen katona sem
tud ellenállni. Húsz deben egy hónapra... nem rossz bér.
A hadvezér pislogva nézett fel rám, a napfény bántotta
a szemét. – Valóban úgy gondolja, hogy megvehető
vagyok egy maréknyi pénzért?
– Máskülönben miért lenne itt? – kérdeztem
rezzenéstelen tekintettel.
Nakhtmin elgondolkodva hátrébb lépett. –
Kisfiúkoromban félretettem, amit a seregben kerestem,
hogy később majd vegyek belőle egy darabka földet
Thébában, majd amikor apám meghalt, megörököltem az
ő földjét. Tehát nem, nem a pénzért jöttem ide.
Éreztem, hogy megbántottam, ő pedig úgy nézett rám,
hogy kénytelen voltam felelni valamit. – Akkor miért jött
ide? – kérdeztem sután.
A hadvezér Ipura nézett. – Talán inkább ön
magyarázza meg a kisasszonynak – mondta. – Nekem
most vissza kell mennem a katonáimhoz, nehogy még
eszükbe jusson ellopni egy-egy darab mészkövet. – Egy
pillanatra elmosolyodott. – Vagy márványt.
Ahogy visszasétált az embereihez, követtem a
tekintetemmel, majd Ipuhoz fordultam: – Miért élvezi
ennyire, hogy játszadozik velem?
– Mert tetszik neki, kisasszony. Kisasszonyom nagyon
is tetszik neki, de nem biztos benne, hogy a vonzalma
viszonzásra talál.
248
Erre nem tudtam mit mondani.

– De vigyázzon, nehogy a nővére észrevegye, hogyan
néz a hadvezérre! – folytatta Ipu aggódva. – Különben
mérgesebb lesz, mint mikor megtudta, hogy Kia
fiúgyermeket szült.
Aton temploma még időben felépült, azelőtt, hogy

Nefertitinél megindult volna a szülés. Nővérem hasa már
hatalmas volt, úgyhogy felpolcolt lábakkal ült a Hathor
és Bész alakjaival díszített pavilonban, úgy hallgatta a
várószobában játszó hárfást. A szoba összes sarkában
szolgálók álltak, hatalmas legyezőkkel a kezükben, de
Nefertitinek még ez sem volt elég. A terhesség
elviselhetetlenné tette, mindenkivel kiabált, egyszer még
apánkkal is.
– Miért nem mondta nekem senki, hogy Kia kimegy
vele megnézni a templomot? – csattant fel. – Vagy az a
nő már elfoglalta a helyemet? Válaszoljatok!
– Csukd be az ajtót, Mutnedzsmet! – mondta apám
komoly hangon, majd nővérem felé fordult: – Néhány
napig el kell viselned. Nincs mit tenni.
– De én vagyok Egyiptom királynéja! – Mikor
megpróbált felülni, szolgálói azonnal odasiettek, hogy
segítsenek neki. – Hívjátok ide Amenhotepet! – utasította
a lányokat, mire ők tanácstalanul apánkra néztek. – Azt
mondtam, hívjátok ide a fáraót!
Apám a mellette álló lányhoz fordult és némán
bólintott. A lány kisietett a szobából. – Jobban tennéd, ha
az ország dolgaival foglalkoznál! – mondta apánk éles
hangon. – Érdekel egyáltalán, mi történik Thébában?
– Érdekelnie kéne? – vonta meg a vállát Nefertiti.
249
NEFERTITI
– Igen – mondta apánk komoran. – Ha még nem

tudnád, az idősebb fáraó beteg.
A szolgálók igyekeztek nem egymásra nézni, de
tudtam, hogy már alig várják, hogy este legyen és
pletykálhassanak egy jót.
– Mennyire beteg? – kérdezte Nefertiti előrébb dőlve.
– A hírek szerint Anubisz nemsokára eljöhet érte.
– És én miért nem tudtam erről? – kérdezte Nefertiti
dühösen.
– Mert a templomon kívül semmi más nem érdekel –
válaszolta apánk. Ő is egyre mérgesebb lett. –
Amenhotep mikor jött be utoljára a fogadóterembe? És
mikor beszélt más népek küldötteivel? Minden nap én
ülök a Hórusz-trón alatt, én végzem el a fáraó feladatát.
– Hát nem erre vágytál? Hogy egész Egyiptom a lábad
előtt heverjen?
– Nem, mikor a férjed csak játszadozik, és
szövetségeseinek aranyozott szobrokat küld tömör arany
helyett! Ezen felül én kerülök kellemetlen helyzetbe,
mikor valahogyan meg kell magyaráznom Qiltu
követének, hogy a seregünk miért nem sietett a
segítségükre, miután a hettiták megtámadták őket.
– Thébában van egy sereg. Küldje őket az apósom!
– Ha Amenhotepen múlik, nemsokára ők is az
építkezéseken fognak dolgozni! – kiabálta apánk. – Mit
építtet legközelebb? Egy palotát? Netán egy várost? –
Lopva Nefertitire néztem. – Egyiptom ketté fog szakadni.
Ámon papjai lázadásra készülnek.
– Nem igaz! Sosem lázadnának fel! – szorította össze
a száját Nefertiti, a tizenhét éves királyné.
– Miért ne tennék? – kérdezte apám kihívóan. –
Horemhebbel az oldalukon...
250
– Azzal Horemheb felségárulást követne el, és

Amenhotep megöletné.
– De mi lesz, ha a sereg csatlakozik hozzá? Akkor mit
tesz a férjed?
Nefertiti elbizonytalanodott. Hasára tette a kezét,
mintha meg akarná védeni gyermekét a kegyetlen
hírektől. Akkor kinyílt az ajtó.
– Egyiptom leggyönyörűbb királynéja! – lépett
nővérem mellé Amenhotep.
– Egyiptom egyetlen királynéja! – mondta sértődötten
Nefertiti. – Hol voltál?
– A templomnál – válaszolta mosolyogva Amenhotep.
– Már kész van az oltár.
– Kia is ott volt? – kérdezte dühösen Nefertiti.
Amenhotep lesütötte a szemét.
– Ott volt? – üvöltötte a nővérem. – Most, hogy
megnőtt a hasam, és hamarosan világra hozom a
herceget, már elveszítetted irántam az érdeklődésedet?
Amenhotep feszengve körbenézett a szobában, majd
gyorsan megfogta nővérem kezét. – Nefertiti,
kedvesem...
– Az én szobraim lesznek ott mindenhol
Egyiptomban! Én vagyok ennek a birodalomnak a
királynéja, nem Kia!
– Ne haragudj! – mondta Amenhotep letérdelve.
– Többé nem mehet ki veled a templomhoz! Mondd,
hogy többé nem viszed magaddal!
– Ígérem...
– Az nem elég. Esküdj meg! Esküdj Atonra, hogy
többé nem viszed magaddal!
Amenhotepet megrémisztette nővérem vad tekintete. –
Esküszöm – mondta. – Atonra esküszöm...
251
NEFERTITI
Apámmal összenéztünk, Nefertiti pedig bólintott.

– Hallottad, hogy apád beteg? – kérdezte Nefertiti
szelídebb hangon.
A fáraó azonnal felállt. – Ez igaz? – kérdezte apánk
felé fordulva. – Apám beteg?
– Igen, felség – válaszolta apánk. – Ezt a hírt kaptuk
Thébából.
Amenhotep körbenézett a szobában. Mintha csak most
vette volna észre a szolgálókat, rájuk rivallt: – Menjetek!
– Ipu és Merit gyorsan kiterelte az asszonyokat. – És
mikor fog meghalni?
Apánk megvetően nézett rá. – Egyiptom fáraója akár
még egy évet is élhet.
– Hiszen most mondtad, hogy beteg.
– De lehet, hogy az istenek még életben akarják
tartani.
– Az istenek elfordultak tőle! – üvöltötte Amenhotep
dühösen. – Hozzám kegyesek, nem ahhoz a
vénemberhez! – Két hosszú lépéssel keresztülvágott a
szobán, és kiszólt az őröknek:
– Hozzátok ide Mayát! – Majd apánkhoz fordulva így
folytatta:
– Menjen vissza a fogadóterembe, és írjon levelet
minden ország hercegének! Írja meg nekik, hogy még
ebben az évszakban Felső-Egyiptom fáraójává
koronáznak!
Apám elvörösödött mérgében, ami elárulta, mit érez. –
Lehet, hogy akkor még életben lesz az apja, felség.
Mikor Amenhotep apám elé lépett, azt hittem, arcon
fogja ütni. Ám ehelyett halkan, de fenyegetően csak
annyit mondott:
– Tévedsz, vezír. Apám uralkodásának vége.
252
Az ajtóhoz lépve megint kiszólt az őröknek: –

Kerítsétek elő Panaheszit! – Majd visszafordult apámhoz:
– Thébába küldöm Aton főpapját. Te meg menj és írd
meg a hírt a királyoknak!
Az ajtó felé intett, mire az őrök kikísértek bennünket.
Alighogy kiléptünk a szobából, izgatott hangokat
hallottunk odabentről. Egy pillanatra visszanéztem, majd
követtem apámat a per medjatba.
– Mit művel a fáraó? – kérdeztem tőle halkan.
– Felkészül – válaszolta apám kurtán.
– De mire?
– Hogy idő előtt átsegítse apját a túlvilágra.
Rémülten néztem rá. – Akkor miért hagytad, hogy
Nefertiti elmondja neki?
Apám egy pillanatra sem állt meg, úgy válaszolt: –
Mert ha nem tőle, akkor valaki mástól tudta volna meg.
–A királyné szül!
A kertben talált rám az egyik szolga. A tömegen
áttörve azonnal Nefertitihez rohantam. A küldöttek és az
udvarnál élő hölgyek a pavilon előtt álltak és izgatottan
arról suttogtak, hogy mi lesz, ha nővérem fiúgyermeknek
ad életet. Vajon Nebnefert elküldik egy másik palotába,
hogy ott nevelkedjen? És ha lányt szül? Vajon mikor esik
újra teherbe? A szobába lépve bezártam magam mögött
az ajtót, hogy minél kevesebb zaj jusson be.
– Hol voltál? – kiáltott rám Nefertiti.
– A kertekben. Nem tudtam, hogy már elkezdődött.
Anyám úgy nézett rám, mintha tudnom kellett volna.
253
NEFERTITI
– Hozz gyümölcslevet! – nyögte Nefertiti, mire

odaszaladtam a legközelebb álló szolgálólányhoz és
elmondtam neki, hol találja.
– Gyorsan! – mondtam, majd visszamentem nővérem
mellé. – Hol vannak a bábaasszonyok?
– Előkészítik a szülőszéket – válaszolta Nefertiti a
fogát csikorgatva.
– Készen van, felség – lépett be a két bábaasszony.
Az ébenfa széket három istennő képe díszítette:
Hathoré, Nehbeté és Tawereté. Nővérem teste
megfeszült, légzése egyre szaporábbá vált.
A bábaasszonyok átültették a kipárnázott székre,
melynek közepén egy lyuk tátongott. Anyám nővérem
háta mögé rakott egy párnát, Nefertiti pedig kinyújtotta
felém a kezét, miközben olyan hangosan sikoltozott,
hogy nem lepődtem volna meg, ha felébreszti Anubiszt.
A pavilonon kívül álldogálók elcsendesedtek, így már
csak Nefertiti kiabálását lehetett hallani. Anyám a
bábaasszonyok helyett tőlem kérdezte meg: – Nem
csillapíthatnánk valamivel a fájdalmait?
– Nem – válaszoltam, és a bábaasszonyok is
megrázták a fejüket.
– Már adtunk neki kheper-wert – mondta az idősebbik.
Kheper-werből, mézből és tejből készítettek italt
Nefertitinek, hogy meggyorsítsák a szülést. – Többet nem
tehetünk.
Nefertiti fájdalmasan felnyögött. Látva, hogy izzadt
haja kíntól eltorzult arcára tapadt, szóltam az egyik
asszonynak, hogy simítsa félre. Ipu és Merit egy forró
vízzel teli tálat hozott a szülőszékhez, majd nővérem két
lába közé tették, hogy a felszálló gőz is segítsen neki a
254
szülésben. Nefertiti hátravetette a fejét, és teljes erőből

megmarkolta a szék karfáját.
– Már látom! – kiáltott fel anyám. – Egyiptom
hercege!
– Nyomjon erősebben, felség! – biztatta Nefertitit az
egyik asszony.
Merit hideg vizes kendővel törölgette nővérem izzadt
homlokát, a bábaasszony pedig a szék alá nyúlt, hogy
megtartsa a kicsit. Nefertiti még egyszer felüvöltött, majd
gyermeke remegő testtel a világra jött.
– Egy kis hercegnő! – kiáltotta boldogan a
bábaasszony, majd gyorsan ellenőrizte, nincs-e valami
baja a gyermeknek. – Egy egészséges, gyönyörű
hercegnő!
Nefertiti kimerülten nézett a bábaasszonyra. – Lány? –
kérdezte a szék karfájába markolva. – Egy lány?
– Igen – válaszolta az asszony a gyermeket felemelve,
mi pedig összenéztünk anyámmal.
– Valaki menjen és mondja el a jó hírt Ay vezírnek! –
mondta anyám lelkes hangon. – És a fáraónak is
üzenjetek!
Ipu kisietett, hogy tudassa a palotában lévőkkel, hogy
a királyné túlélte a szülést. Két harangkondulás fogja az
emberek tudtára adni, hogy hercegnő született. A
bábaasszonyok visszasegítették Nefertitit az ágyába.
– Egy hercegnő – suttogta elkeseredve nővérem.
Biztos volt benne, hogy fiút fog a világra hozni.
– Egy szép, egészséges kislány – feleltem. – És a tied.
Egy aprócska kapocs, amely összeköt az
örökkévalósággal.
– De Mutni... – mondta a távolba révedve Nefertiti. –
Egy lány...
255
NEFERTITI
A bábaasszony odavitte hozzá Egyiptom első

hercegnőjét. Mikor nővérem a karjaiba vette gyermekét,
anyám szemei megteltek könnyel. Nagymama lett.
– Rád hasonlít – mondta. – A szája és az orra
ugyanolyan, mint a tiéd.
– És milyen sok haja van! – tettem hozzá.
Anyám mosolyogva megsimogatta a kicsi pihés fejét.
A kislány éles hangon felsírt, mire a bábaasszony azonnal
odasietett.
– Ennie kell – mondta. – Hol van a szoptatós dajka?
Ekkor egy magas, telt nő nyitott be a szobába. Alig
lehetett idősebb Nefertitinél – tizennyolc éves ha volt,
erős, egészséges lány.
– Téged választott Ay vezír? – kérdezte a bábaasszony
alaposan szemügyre véve a leendő szoptatós dajkát.
– Igen – bólintott a lány. Telt melleiből ítélve ő is
nemrég szülhetett.
– Akkor gyere, ülj ide, a királyné mellé.
A lány leült, és szabaddá tette egyik mellét.
Mosolyogva figyeltük, ahogy a kicsi mohón szopni kezd.
Nefertiti elgondolkodva nézte gyermekét.
– Gyönyörű, akárcsak az édesanyja – mondta a
bábaasszony. – A fáraó elégedett lesz.
– De nem fiú – mondta Nefertiti a kis hercegnőt
nézve, akinek hercegnek kellett volna születnie.
– Mi lesz a neve?
– Meritaton – válaszolta azonnal Nefertiti.
– Akit Aton szeret? – kérdezte döbbenten anyám.
– Igen – mondta nővérem határozott hangon. – Hogy
Amenhotep emlékezzen rá, mi a legfontosabb dolog az
életünkben.
256
– Látva, hogy anyám a homlokát ráncolja, hozzátette:

– A hűség.
A távolból hallottuk, hogy két harangkondulás jelezte,
hogy hercegnő született. Nefertiti dühösen megmarkolta
a takaróját.
– Ez meg mi?
– A harangok – kezdte anyám, de Nefertiti
félbeszakította:
– Azt tudom. De miért csak kettőt kongattak?
– Mert csak akkor kongatnak hármat, ha herceg
születik – válaszoltam, mire nővérem dühöngeni kezdett.
– Miért? Egy lánygyermek talán kevésbé fontos, mint
egy herceg? Mikor Nebnefer született, háromszor
kongatták meg a harangokat. Hát most is háromszor
fogják!
Anyámmal rémülten néztünk össze, a kis hercegnő
pedig Nefertiti dühös hangjától megijedve felsírt.
Végül Merit törte meg a csendet: – Kísérjük át a
fürdőbe, felség? – kérdezte óvatosan.
– Nem! – kiabálta a nővérem. – Valaki állítsa meg a
harangozókat! És hívjátok ide Amenhotepet!
– Előbb fürödj meg, majd utána beszélsz a fáraóval –
próbálta megnyugtatni anyám.
– Nefertiti, nem láthat így a férjed! – győzködtem én
is. Az inge foltos volt, és bár Merit tisztára törölte a lábait
és a haját is megfésülte, egyáltalán nem úgy nézett ki,
mint Egyiptom királynéja. Csak egy asszony volt, aki az
imént hozta világra a gyermekét. – Fürödj meg gyorsan,
aztán idehívjuk a fáraót.
Végül hallgatott rám, hagyta, hogy a szolgálók
elvezessék a fürdőbe.
– Gyönyörű kislány – mondta anyám.
257
NEFERTITI
A bábaasszony elvitte a szülőszéket, így rajtunk kívül

csak a szoptatós dada és a kicsi volt a szobában.
Legalább egy év telik el, mire Nefertiti újra szülni fog.
De lehet, hogy jóval több.
– Gondolod, hogy a fáraó megengedi, hogy háromszor
kongassák meg a harangot? – kérdeztem.
– Ilyen még sosem fordult elő...
– Mint ahogy az sem, hogy a királyné a fáraóval egy
lakosztályban éljen.
Mikor Nefertiti megfürödve, fehér ruhában visszajött,

anyám bólintott. – Így már sokkal jobb! – mondta, ám
Nefertitit még ez sem derítette jobb kedvre.
– Hívjátok ide Amenhotepet!
Merit kiment megkeresni a fáraót, de Amenhotep már
ott is volt. Nővérem, amint meglátta, azonnal rátámadt:
– Azt akarom, hogy háromszor kongassák meg a
harangokat!
Amenhotep az ágyhoz sietett, és megsimogatta
Nefertiti arcát.
– Jól vagy, kedvesem? Nehéz volt...
– Háromszor kongassák meg a harangokat!
– De a szülés... – Lenézett az alvó Meritatonra. –
Milyen gyönyörű...
– Nem hallottad, mit mondtam? – kiabálta Nefertiti
felébresztve kislányát.
Amenhotep habozott. – De a harangok csak...
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a kis
hercegnőnk kevésbé fontos, mint a herceg?
Mikor a fáraó a lányára nézett, arcán könnyek
csorogtak végig. Meritaton az ő sötét szemeit és hullámos
258
haját örökölte. Aztán Nefertitire nézett, majd Meritre. –

Szólj az embereknek, hogy háromszor kongassák meg a
harangot! – utasította. – Megszületett...
– Meritaton hercegnő – mondta Nefertiti.
Amenhotep leült mellé az ágyra. – Meritaton... M –
ismételte a lányában gyönyörködve. – Akit Aton szeret.
– Igen! – emelte fel büszkén a fejét Nefertiti. –
Egyiptom hatalmas istene.
– Egy gyönyörű hercegnő. – Amenhotep elvette a
szoptatós dajkától a kicsit és gyengéden magához ölelte.
– Egy lány...
És trónörökös – suttogta anyám.
Apám is bejött hozzánk, kezébe vette unokáját,
Egyiptom első hercegnőjét, de aztán vissza kellett
mennie a fogadóterembe leveleket írni.
– Szerinted jól van? – kérdeztem óvatosan anyámtól.
– Hogy lenne jól? Hiszen most szült. Nem csoda, hogy
kimerült.
Akkor Merit, kezében a kozmetikumokkal teli
elefántcsont dobozzal odalépett Nefertiti ágyához.
Nővérem engedelmesen felült. Én a helyében mindenkit
kiküldtem volna a szobából. Mikor a Nefertiti karjaiban
alvó Meritaton hercegnőre néztem, belesajdult a szívem.
Magamnak is szégyelltem bevallani, de féltékeny voltam
rá. Mindössze két évvel volt idősebb nálam, de már volt
családja. És nekem mim volt?
A hercegnő születése alkalmából tartott lakomára

Pakhónsz végén került sor. A nagyterem teljes széltében
húzódó asztalokon kirakták az összes gyönyörűen
megmunkált fémedényt, amelyeket ajándékként küldtek a
259
NEFERTITI
szövetséges országok uralkodói. Ámulva láttam, hogy a

királyok nemcsak edényeket, de aranyszobrokat és
ébenfa ládákat is küldtek Egyiptom hercegnőjének
születése alkalmából. Mitanni királya egy falkányi kutyát
küldött, Théba nemesi családjaitól pedig ezüst és
elefántcsont karperecek érkeztek.
Amenhotep szobájában voltam Nefertitivel, aki
tanácstalanul nézett rám – nem tudta eldönteni, melyik
ruháját vegye fel.
– A zárt nyakút, vagy azt, amelyiknek mélyebb a
dekoltázsa? – kérdezte.
Hennával díszített kebleire néztem, melyek
teltségükkel minden férfi pillantását magukra vonták. A
hasa azonban annak ellenére, hogy tizennégy nappal
korábban szült, teljesen lapos volt. – A mélyebb
dekoltázsút – válaszoltam.
A ruha kihangsúlyozta tökéletes alakját. Én bármit
veszek is fel, sosem leszek ilyen szép, gondoltam
szomorúan. És akkor egymás mellé állva belenéztünk a
tükörbe: a Macska és a Szépség.
Mikor beléptünk a nagyterembe, minden férfitekintet
rászegeződött.
– Elragadó! – súgta Ipu, mikor nővérem az oszlopok
között elsétálva felment a festett emelvényre. A szülés
után Nefertiti addig sápadt arca élénk színt kapott. Mikor
elfoglalta helyét a trónon, egy pillanatra néma csend lett
a teremben.
Rengetegen voltak, mintha az egyiptomi királyi udvar
összes tagja eljött volna, hogy az uralkodói párral
megünnepelje Meritaton születését. Odasétáltam a
szüleimhez, hogy egy kicsit még kiélvezzem a
nyugalmat, mielőtt felszolgálják az ételt és asztalhoz kell
260
ülnünk. Néztem a kezükben boroskupákkal sétálgató

embereket, akik mind a legszebb ruhájukat öltötték
magukra e jeles esemény alkalmából. Csak Panaheszit
nem láttam sehol.
– Hogyhogy ilyen sokan eljöttek? – kérdeztem
döbbenten. Még Théba nemesei is ott voltak: egy
hónappal korábban indultak útnak a Níluson, hogy
biztosan ideérjenek, mire a gyermek megszületik.
– Azért jöttek, hogy tiszteletüket tegyék az új fáraó
előtt – válaszolta apám. Mikor látta, hogy nem értem,
hozzátette: – Az idősebb fáraó haldoklik.
Döbbenten néztem rá. – Hiszen azt mondtad, hogy
akár még egy évszakot is megérhet! – mondtam, majd
hirtelen elhallgattam, mikor végre megértettem, apám
mire céloz. Közelebb hajoltam hozzá, és félve, suttogva
megkérdeztem: – Csak nem azt akarod mondani, hogy
megmérgezték?
Apám nem válaszolt.
– Ugye nem mérgezték meg? – ismételtem meg a
kérdést, ám semmit sem tudtam leolvasni apám arcáról. –
Hát oda utazott Panaheszi?
Szüleim egy pillanatra összenéztek, majd apám felállt.
– Akármi is történt Thébában, az biztos, hogy a fáraó
nem éri meg a hónap végét.
Ekkor a nagyteremben megszólalt a harang, amely
jelezte, hogy a vendégek elfoglalhatják helyeiket az
asztalnál. A szüleim otthagytak, én meg csak álltam ott,
tátott szájjal, képtelen voltam felfogni apám iménti
szavait.
– Az arckifejezéséből ítélve vagy hamarosan
megtámadják országunkat, vagy valami nagyon savanyú
dolgot evett – hallottam a hangzavaron keresztül.
261
NEFERTITI
Nakhtmin hadvezér állt mellettem, kezében egy

boroskupával.
– Én is örülök, hogy látom, hadvezér.
Nakhtmin nevetve a terem felé intett. –
Odakísérhetem?
A lenyűgözően szép oszlopok között elindultunk az
asztalok felé. Nakhtminnak a sereg elitjéhez kellett ülnie,
engem pedig a családom mellett várt a helyem. De még
mielőtt elértünk volna az emelvényhez, megállítottam
Nakhtmint.
– Mondja, hadvezér, hallott valamit az idős fáraóról? –
kérdeztem.
Nakhtmin elgondolkodva nézett rám, majd félrevont
egy falmélyedésbe, ahol nyugodtabban beszélgethettünk.
– Miért kérdezi, kisasszony?
Egy pillanatig haboztam, nem tudtam, mennyire
lehetek nyílt vele. – Csak... csak gondoltam, esetleg
hallott valamit...
Nakhtmin egyre gyanakvóbban nézett rám. – Lehet,
hogy Ozirisz hamarosan magához öleli – válaszolta
végül.
– De hiszen még csak negyvenéves! – suttogtam. –
Akár még tíz évet is élhetne! Csak nem mérgezték meg?
A hadvezér komoran bólintott. – Azt beszélik. És ha a
fáraó családjában szárnyra kap egy pletyka...
– Nem, dehogyis! – mondtam gyorsan.
Nakhtmin némán nézett rám.
– De ha... ha a fáraó meghal...
– Igen?
– Akkor mi történik?
– Akkor az ön nővére Egyiptom királynéja lesz, az
özvegy királynénak pedig fejet kell hajtania a menye
262
előtt. És ki tudja – tette hozzá a hadvezér sokat sejtetően

–, a nővérét hamarosan akár fáraóvá is koronázhatják.
– Fáraóvá? Nem!
– Miért, meglepőnek találja, amit mondtam?
– Nem meglepőnek, hanem ostobaságnak.
Egyiptomnak mindössze néhány női uralkodója volt.
– És a nővére miért ne tartozhatna közéjük?
Mindketten Nefertitire néztünk; vastag aranyfejéke
hátratolta fényes, fekete haját, így jól látszott gyönyörű
arca és hatalmas szemei. Az emelvényen álló trónjáról az
egész termet beláthatta, ám ő csak Amenhotepre figyelt.
– A fáraó teljesen megbízik benne – folytatta
Nakhtmin. – Még a hálószobájuk is közös.
– Ezt meg honnan tudja? – kérdeztem felháborodva.
– Hadvezér vagyok, mindenről tudnom kell –
válaszolta a szégyenkezés legcsekélyebb jele nélkül
Nakhtmin. – Ilyen dolgokról még akkor is tudnék, ha
csak egy szolga lennék egy kisebb palotában.
– De Nefertitinek előbb meg kellene özvegyülnie
ahhoz, hogy fáraóvá koronázzák. – A hadvezér szemébe
néztem, aki egy szót sem szólt, mintha nem is lepné meg,
ha Amenhotep meghalna. Annak ellenére, hogy
kifejezetten meleg volt a levegő, kirázott a hideg.
Ahogy a vendégek elfoglalták helyüket az asztaloknál,
hangos nevetés visszhangzott a terem falai között.
Tudtam, hogy a Meritaton tiszteletére adott lakoma
egészen reggelig fog tartani, és így könnyen lehet, hogy
nem lesz több alkalmam beszélgetni a hadvezérrel.
– Azt hittem, Thébában marad, hogy nyugodt élete
lehessen.
– Ó ne higgye kisasszony, hogy Thébában olyan
nyugodt az élet. Ha az ember egy palotában él, mindig
263
NEFERTITI
történik körülötte valami. De remélem, egy nap találok

egy nőt, aki megosztaná velem a csendes, békés életet.
Messze Thébától, Memphistől, bármelyik várostól.
Egyszerre bólintottunk, mint akik tökéletesen értik,
mit érez a másik.
– De most, hogy a templom felépült, a katonák
kíváncsiak, a fáraó vajon milyen munkával bízza meg
őket. Amenhotep nagyon fél a seregtől. Nem fog
háborúba küldeni minket, pedig a hettiták minden egyes
hónappal bátrabbak lesznek. Most, hogy Panaheszi Atont
szolgálja, a fáraó pedig templomokat építtet neki,
gyakorlatilag az ön édesapja ül Egyiptom trónján. Bár
nem az ő fején van a korona, mégis ő az, aki az országot
irányítja, miw-sher. Elérkezett az idő, kisasszony, hogy
eldöntse, milyen sorsot akar magának. Hogy a
mészkövekbe rótt nevével elnyerje az öröklétet, vagy
hogy boldogan éljen?
– Mégis, honnan tudja, hogy itt nem vagyok boldog?
– Onnan, hogy egy sarokban meghúzódva velem
beszélget, míg nővére a Hórusz-trónon ül, édesapja pedig
egyengeti az útját. Ha elégedett lenne, ön is már rég ott
ülne mellettük. – A királyi család asztalára mutatott, ahol
anyámat és apámat gyönyörű vászonruhákba öltözött,
borotvált fejű férfiak vették körül. –Nos, akkor ki is ön,
kismacska?
– Nefertiti szolgálója – válaszoltam dühösen.
– Ezen bármikor változtathat – nézett egyenesen a
szemembe Nakhtmin, majd jelentőségteljesen hozzátette:
– Csak férjhez kell mennie.
264
– Mutni, megkeresnéd a köpenyemet? – kérdezte

Nefertiti.
Felnéztem a senettábláról, de nem mozdultam. – Hol
van Merit? Nem az ő dolga lenne idehozni a ruháidat?
Nővérem a kis Meritatont szoptató dajka mellől
rosszalló pillantást vetett rám. – Nem hagyhatom itt
Meritatont – mondta megsimogatva kislánya fejét. – Nem
hoznád ide? Ott van a másik szobában.
– Menj, Mutni! – szólt rám anyám. – Nem látod, hogy
a nővéred elfoglalt?
– Ő mindig elfoglalt!
Anyám parancsolóan nézett rám, így végül felálltam
és megkerestem Nefertiti köpenyét. Mikor odavittem
neki, megálltam és Meritatonra néztem. Bőre
halványbarna volt, akárcsak az anyjáé, olajzöld szemeivel
azonban Amenhotepre ütött. Azt, hogy melyikük állát
örökölte, vagy hogy lesz-e olyan magas, mint az apja,
még nem lehetett megmondani. – Rád hasonlít –
mondtam, mire nővérem elmosolyodott.
Anyám hirtelen megmerevedett. – Hallottátok? –
kérdezte.
Mindannyian odafordultunk, még a szoptatós dajka is.
Én is hallottam, amit anyám – az asszonyok sírását és a
harangokat.
– Mi az? – kérdezte Nefertiti az ágyról felállva.
Ám mielőtt még bármelyikünk is válaszolhatott volna,
kinyílt az ajtó. Amenhotep lépett be rajta, széles
mosollyal az arcán. Anyám a szája elé kapta a kezét.
– A fáraó megtért Oziriszhez – suttogta Nefertiti.
Amenhotep szorosan magához ölelte. – Apám halott.
Immár én vagyok Egyiptom egyedüli fáraója!
265
NEFERTITI
Ekkor megláttam apámat, és szorosan mögötte

Panaheszit. Nefertiti nagy örömében észre sem vette,
hogy a férjén kívül más férfiak is vannak a szobában.
Apám meghajolt. – Mikor szándékozik Thébába indulni,
felség?
– Nem utazom Thébába – válaszolta
megdöbbenésünkre Amenhotep. – Azonnal megkezdjük
Amarna város építését.
Hirtelen néma csend telepedett a szobára.
– Tehát új fővárosa lesz Egyiptomnak? – kérdezte
végül apám.
– Aton dicsőségére – válaszolta Amenhotep
diadalittasan.
Apánk Nefertitire pillantott, ám nővérem lesütötte a
tekintetét.
266
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
THÉBA, KR. E. 1349
Thot hónap tizenötödik napja
A menhotep idegesen lépdelt fel-alá. – Anyám a

fogadóteremben van – mondta. – Egyiptom
királynéjának koronáját viseli, pedig az már a tiéd!
Elvegyem tőle?
Anyámmal, apámmal és Ipuval a palota legfényűzőbb
termében ültünk. Thébába hajóztunk, hogy jelen legyünk
az idősebb fáraó temetésén, akinek a lakosztályát immár
IV. Amenhotep foglalta el. Néztük, ahogy Merit kifesti
Nefertiti szemét. Nővérem immár mindenkinél
hatalmasabb volt, még Tije királynénál is. Még apánknál
is. Míg az idősebb fáraó élt, bármikor felkereshettük, ha
valami baj történt. Ám most már csak Nefertitiben
bízhattunk.
– Nem kell, tartsa csak meg nyugodtan – válaszolta
nővérem. – Nekem majd olyan koronám lesz, amelyhez
még csak hasonlót sem viselt egyetlen királyné sem.
267
NEFERTITI
Majd én találom ki, milyen legyen. – Thotmeszre

pillantott, aki mindenhová követte őt.
Amenhotepnek azonban nem tetszett felesége válasza.
– Meg kellene fosztanunk őt a koronától! – ragaszkodott
a véleményéhez. – Tije fenyegetést jelenthet ránk.
Apám Nefertitire nézett, mire nővérem azonnal felállt.
– Nem feltétlenül, kedvesem – csitította Amenhotepet.
– Hiszen apám özvegye! – kiáltotta a fáraó fenyegető
hangon.
– És egyben apám nővére – mondta Nefertiti. – Majd
apám szemmel tartja.
Amenhotep apámra nézett, majd megvonta a vállát,
mintha az anyja is csak egy lenne a sok államügy közül,
amelyekkel kényelmesebb, ha Ay vezír foglalkozik. –
Amint találunk egy építkezésre alkalmas helyet, el
akarok menni ebből a városból – mondta.
– Elköltözünk! – ígérte Nefertiti megsimogatva
Amenhotep arcát. – De előbb rendet kell teremtenünk.
– Igen! – bólintott a fáraó. – Meg kell szabadulnunk
Ámon papjaitól, mielőtt még merényletet kísérelnének
meg ellenem...
– Felség! – szakította félbe apám.
– Nem engedem, hogy megkeserítsék az életemet! –
dühöngött Amenhotep. – Minden éjjel róluk álmodom.
Beférkőztek az álmaimba! A kőfejtőkben a helyük!
E szavak hallatán még Nefertiti is megremegett. A
papok sosem dolgoztak, minden napjukat imádkozással
töltötték. – Talán elég lenne, ha csak elküldenénk őket –
javasolta bátortalanul nővérem.
– Hogy onnan szőjenek ellenem összeesküvést? Azt
már nem! A kőfejtőkbe küldöm mindet!
268
– De hisz ott meghalnak! – kiáltottam. Talán nagy

hiba volt, de már nem volt mit tenni, kimondtam, amit
gondoltam.
– Annál jobb! – fordult felém komoran Amenhotep.
– És mi lesz azokkal, akik készek Atont szolgálni? –
kérdezte Nefertiti. – Azoknak megkegyelmezhetnél.
Amenhotep végül kész volt engedni. – Rendben, ám
legyen. Adjunk nekik még egy esélyt. De azoknak, akik
megmakacsolják magukat, nem kegyelmezünk! –
Kiabálva hagyta el a szobát, megparancsolva testőreinek,
hogy hét lépés távolságból kövessék.
– Még egy hónapja sincs, hogy az idősebb fáraó
meghalt, és ti már azt tervezitek, hogy leromboljátok
Thébát? – fordult apánk dühösen Nefertitihez. – Az
emberek látni fogják, hogy Maat törvényei ellen
cselekedtek. Ezt sosem fogják elfelejteni.
– Akkor majd gondoskodunk róla, hogy inkább valami
másra emlékezzenek! – felelte magabiztosan nővérem.
Szemei vastagon ki voltak festve, nyaka körül pedig az
élet arany szimbóluma csillogott. – Hozzátok ide a
koronámat! – parancsolta, mire Thotmesz azonnal eltűnt.
Mikor Nefertiti levette a parókáját, mind döbbenten
kiáltottunk fel.
– Mit tettél? – kérdezte anyám rémülten.
Nefertiti leborotválta a haját. A gyönyörű arcát
keretező koromfekete fürtök örökre eltűntek. – A korona
miatt le kellett borotválnom – válaszolta nyugodt hangon
nővérem.
– Mégis, milyen korona az, amelyért ekkora áldozatot
hoztál?
– Az a korona, amelyről mindenkinek azonnal
Egyiptom fog az eszébe jutni – válaszolta Nefertiti.
269
NEFERTITI
Ahogy a kezdeti megdöbbenés elmúlt, rájöttem, hogy

nővérem még így is gyönyörű. Gyönyörű, ijesztő és
hatalmas. A tükör előtt állva várta, hogy Thotmesz mögé
lépjen. A szobrász a magasba emelte a lapos tetejű
koronát, hogy mindannyian jól lássuk, majd Nefertiti
fejére helyezte. Senki más nem tudta volna viselni a
magas, vékony koronát, amelyet kifejezetten az ő fejére
tervezett a szobrász, és amelyen a vipera készen állt rá,
hogy kilövellje mérgét az ellenségre. Mikor Nefertiti
megfordult, úgy éreztem magam, mint egy mezőn
dolgozó parasztlány, aki előtt megjelent egy istennő.
A fogadóteremben már-már elviselhetetlen volt a

hangzavar. A gyönyörű mozaikokkal díszített helyiség
zsúfolásig megtelt írnokokkal, kereskedőkkel,
udvaroncokkal, diplomatákkal, vezírekkel és papokkal. A
memphisi fogadóterem csak halvány mása volt a thébai
palotában található testvérének. Ahogy beléptünk, az
emberek ámulva néztek ránk. Nefertiti határozott
léptekkel felvonult trónjához, amely korábban Tije helye
volt. Ám az emelvényre vezető második lépcsőfokon álló
nagynéném többé már nem volt Egyiptom királynéja.
Már csak özvegy királyné volt. Ahogy elfoglaltam
helyem a harmadik lépcsőfokon álló apám mellett, halk
beszélgetést hallottam – senki sem tudta, mit jelent
Nefertiti fején az új korona. Kicsoda a nővérem?
Királyné? Vagy társuralkodó? És ezentúl az embereknek
kihez kell kérelmeikkel fordulniuk? A vezírek tekintete
Amenhotepről Nefertitire, majd apámra vándorolt. Immár
mi voltunk Egyiptom leghatalmasabb családja. Az egész
világ leghatalmasabb családja.
270
A díszruhát viselő Nakhtmin hadvezér Horemheb

mellett állt. Gyanakvó tekintettel figyelték a trónjaink
mögött ránk vigyázó núbiai testőröket. Tudtam, mire
gondolnak: Amenhotep egy cseppet sem bízik meg a
saját hadseregében, ezért idegen katonák vigyáznak rá.
Ám én még azt is tudtam, amit ők nem: hogy a fáraó
hamarosan bejelenti, hogy egy új fővárost fognak építeni,
amelynek Amarna lesz a neve. Nem fogunk háborúzni a
hettitákkal annak ellenére, hogy bemerészkedtek
országunk területére. A katonák ahelyett, hogy ellenük
harcolnának, városokat fognak építeni Aton dicsőségére.
Akkor Panaheszi felállt székéből és ünnepélyesen
bejelentette: – Egyiptom fáraója döntése alapján
Egyiptomban ezentúl Aton minden istennél hatalmasabb!
A papok felől mérges suttogást hallottam.
Panaheszi ekkor hangosabban így folytatta: – Az
istennek minden városban lesz temploma, és Ámon
papjainak fejet kell hajtaniuk előtte. Vagy Atont fogják
szolgálni, vagy a kőfejtőkben végzik.
A papok egyre hangosabban zúgolódtak.
– Wadi Hammamat kőfejtőiben – tette hozzá vészjósló
hangon Aton főpapja.
Ekkor Amenhotep is felállt. – E naptól fogva Ehnaton
fáraó a nevem – jelentette be. – Akit Aton szeret. Ám
Théba városa nem méltó a fáraóhoz. Egy nagyobb várost
építtetek Atonnak, melynek Amarna lesz a neve.
Amenhotep, azaz immár Ehnaton szavai nyomán
eluralkodott a káosz: a fáraó megváltoztatja a nevét, és
még új fővárost is építtet. Ehnaton Panaheszire pillantott,
mire a főpap csendre intette a jelenlévőket. Ám a
felbőszült tömeget már képtelenség volt elhallgattatni. A
papok kiabáltak, a vezírek megpróbálták lecsendesíteni
271
NEFERTITI
őket, a kereskedők pedig, akik ellátták Ámon templomait

drága gyógynövényekkel és arannyal, most Aton új
papjaival igyekeztek üzletet kötni. Anyámra néztem, aki
falfehér arccal bámulta a fáraót.
– Őrök! – kiáltotta el magát Ehnaton. – Őrök!
Parancsára két tucat núbiai tört keresztül a tömegen.
Ehnaton megfogta Nefertiti kezét, majd a hadvezérekhez
fordult, és, hogy a hangzavarban is hallják, kiabálni
kezdett. – Kiürítitek az összes templomot, és Ámon, Izisz
és Hathor szobrait ezentúl csak tiszta arany formájában
akarom látni! A papoknak és papnőknek pedig adtok még
egy esélyt, hogy fejet hajtsanak Aton előtt. – Nefertitire
pillantott, aki egyetértően bólintott. – Ha erre nem
hajlandóak, láncoljátok meg őket, hadd végezzék
Hammamatban!
A „lánc” szó hallatán hirtelen mindenki elhallgatott.
Minden ablaknál és ajtónál őrök álltak arra az esetre, ha a
jelenlévők esetleg bajt akarnának okozni. Ám az emberek
némán, döbbenten néztek a fáraóra. Végre megértették:
Ehnaton nem egyszerűen Ámon fölé akarja emelni Atont,
hanem az összes istent és istennőt el akarja pusztítani,
akik immár két évezrede védelmezték népünket.
Ekkor az egyik vezír, aki a Hórusz-trón alatt foglalt
helyet, hirtelen felállt. – De Ámon papjai a nemesség
tagjai! – tiltakozott. – Ők a szilárd alap, amelyen
Egyiptom nyugszik!
A teremben lévők egyetértően mormogni kezdtek.
– Ámon papjai kapnak még egy esélyt – mondta
fenyegető hangon Ehnaton. – Vagy Atont szolgálják,
vagy egy olyan istent, akinek többé már nincs hatalma
Egyiptomban. Vagy tagadni meritek, hogy a fáraó az
istenek szavainak közvetítője?
272
Az idős férfi tanácstalanul nézett rá.

– Tagadjátok? – kérdezte a fáraó immár üvöltve.
Az öregember térdre borult előtte. – Nem, felség! –
válaszolta remegő hangon.
– Akkor ki tudhatja jobban, mi az istenek óhaja, mint
én? Egy új várost építünk Atonnak, amely nagyobb lesz
minden más egyiptomi városnál!
Tije királyné lehunyta a szemét – tudta, hogy képtelen
lesz megfékezni a fiát.
Ekkor Horemheb hadvezér bátran előrébb lépett. – A
hettiták elfoglalták Qatnát, Kadesh kormányzója pedig
már háromszor kérte, hogy siessünk a segítségére –
mondta. – Leveleit csak Ay vezír méltatta válaszra, aki
azonban nem tehet ennél többet a fáraó jóváhagyása
nélkül. – Félelmet nem ismerve egyenesen Ehnaton
szemébe nézett. – Ha ezúttal sem küldünk oda katonákat,
felség, elveszítjük azokat a területeket, amelyeket az
édesapja háromezer egyiptomi katona élete árán szerzett.
Ehnaton a vádló szavak hallatán elvörösödött.
Körbenézett a jelenlevőkön, vajon ki ért egyet a
hadvezérrel. – Azt mondod, harcolni akarsz a hettiták
ellen? – kérdezte.
Horemheb kihallotta a fenyegetést a fáraó hangjából. –
Csak meg akarom védeni Egyiptomot, és azt szeretném,
hogy ne veszítsük el a területeket, amelyekért édesapjával
közösen harcoltunk.
– Ki ért egyet a hadvezérrel? – kérdezte Ehnaton
vérben forgó szemekkel.
Senki sem mozdult.
– Ki?! – üvöltötte a fáraó.
Ekkor lassan kivált a tömegből öt kocsihajtó. Ehnaton
szája széles mosolyra húzódott. – Itt a serege, hadvezér –
273
NEFERTITI
mondta gúnyosan. A teremben lévők kényelmetlenül

fészkelődni kezdtek – nem voltak biztosak benne, milyen
játékot is űz a fáraó. Ekkor Ehnaton apámhoz fordult. –
Küldd őket Kadeshbe, hadd védelmezzék meg
Egyiptomot a hettitáktól! Ki akar még csatlakozni a
sereghez? – kérdezte fenyegető hangon.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem, Nakhtmin jelentkezik-
e.
Ehnaton elvigyorodott. – Tehát összesen öt katona. És
most mind álljunk fel, tiszteljük meg azokat, akik
Kadeshbe mennek, hogy megvédelmezzék országunkat a
hettitáktól! – Gúnyosan összeütötte a tenyereit, majd
mikor látta, hogy senki sem csatlakozik hozzá, egyre
hangosabban kezdett tapsolni. A fogadóteremben ülők
lassan szintén összeütötték tenyerüket. – A hősök –
fordult Ehnaton núbiai testőreihez. – Vigyétek el őket!
Vigyétek őket Kadeshbe, hadd harcoljanak!
A jelenlévők döbbenten nézték, ahogy az őrök
kivezetik Horemhebet és öt emberét. Senki sem mozdult.
Még levegőt sem mertünk venni.
Akkor Panaheszi végigsimította a köpenyét. –
Jöjjetek, a fáraó meghallgatja kérelmeiteket! – jelentette
be.
Panaheszi núbiai őrökből álló seregével végigjárta a

templomokat, ahol az összes szobrot ledöntötték. Az
Izisz-szobrokat összezúzták vagy elégették. A folyóra
néző Hathort ledöntötték alapzatáról, Amont pedig
megcsonkították. Az emberek rettegve meghúzódtak
otthonaikban, Izisz papnői pedig zokogva járták az
utcákat. Ehnaton új, núbiai katonái letépték Ámon
274
papjairól köpenyeiket és új, a Napot ábrázoló köpenyeket

adtak nekik. Azokra, akik elutasították, a biztos halál
várt.
És még mielőtt az idősebb fáraó teste kihűlt volna,
Ehnaton és Nefertiti letérdelt az oltár előtt, amely
korábban Ámoné volt, és Panaheszi felkente őket egész
Egyiptom fáraójává és királynéjává. Lazurit és arany
ékszereket viseltem a jeles eseményen; az első sorban
ültem, de csak arra tudtam gondolni, hogy míg a fiatal
fiúk hangja felszáll a napistenhez, a fáraó serege
Egyiptom összes istenének szobrát ledönti.
Aznap este nővérem összehívott bennünket. Az ágyam
körül ülve halkan beszélgettünk. Thébába visszatérve új
szobát kaptam. Azt, amely közvetlenül a fáraó
lakosztálya mellett volt, és amelyben korábban én
laktam, Meritaton kapta meg. Mikor ajtót nyitottam
apámnak, arra számítottam, hogy dühöngeni fog, ám
halálos nyugalom kerítette hatalmába, ami talán még
ijesztőbb volt.
– Mondj valamit! – szólalt meg Nefertiti.
– Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte apánk halkan. –
Te hívtál ide minket.
– Mert szükségem van a tanácsodra.
– Minek? Úgyse fogadod meg.
– Mit tegyek? – kérdezte Nefertiti elkeseredve.
– Mentsd meg Ámont! – fakadt ki apánk. A lángok
fényében csak úgy villogott a tekintete. – Ments meg
bármit abból, amit a férjed elpusztít! Mi marad
Egyiptomból, mire végez?
– Azt hiszed, én nem látom, mit csinál? – kérdezte
nővérem remegő hangon. – Várost akar építtetni a
sivatagban.
275
NEFERTITI
– A sivatagban?!
– Valahol Memphis és Théba között.
– De hát ott nem lehet várost építeni.
– Én is ezt mondom neki! De Panaheszi meggyőzte,
hogy ez Aton óhaja. – Ekkorra már hisztérikussá vált a
hangja: – Te intézted úgy, hogy ő legyen Aton főpapja,
és most Ehnaton azt hiszi, hogy az isten Panaheszin
keresztül szól hozzá.
– Inkább az isten szavát közvetítse, minthogy az
aranyat számolgassa! A végén még nem Ehnaton lesz az,
aki eldönti, ki legyen Egyiptom következő fáraója. Ha
férjedet utolérné a halál, az emberek fognak választani, és
azok, akikre hallgatnak. Panaheszi a főpap, ám az arany
felett én rendelkezem. És arannyal sokkal több embert
lehet megnyerni, mint egy istennel, akit senki sem ismer.
– De Ehnaton Athür hónap végére ki akarja választani
a helyet, és Kiát is magával akarja vinni!
Apám mélyen Nefertiti szemébe nézett. Tehát
nővéremnek ez nem tetszett. Nem az, hogy a férje a
sivatagban akar várost építeni, hanem az, hogy Kiával
együtt fogja kiválasztani a helyet.
Nefertiti egyre idegesebb lett. – Akkor mit csinálok
majd? – kérdezte könnyes szemmel.
– Hagyod, hogy Kia vele tartson.
– Hogy micsoda?!
– Nem tehetsz mást.
– Én vagyok Egyiptom királynéja! – emlékeztetett
bennünket Nefertiti.
– Valóban. De csak egy a kétszáz nő közül, akiket
Ehnaton megörökölt apja háreméből.
– Ehnaton nem fogja velük tölteni a kedvét! Azok a
nők az apja szeretői voltak.
276
–Tehát Ehnatonnak semmi sem kell, ami valaha az

apjáé volt? Még ez a város sem?
Nefertiti szótlanul nézett maga elé.
– És mégis, kikkel fogja felépíttetni Amarnát? –
folytatta apánk.
– A sereggel.
– De akkor ki fogja megvédeni a területeinket a
hettitáktól?
– Hettiták! Kit érdekel, mit csinálnak a hettiták? Hadd
foglalják csak el Rodoszt, Lákist vagy Babilont! Mi
hasznunk belőlük?
– A javak – szóltam közbe először, mióta
összegyűltünk. Mindketten rám néztek. – Rodoszról
edényeink vannak, Núbiából aranyunk, Babilonból pedig
minden évben ezer kosár üveget szállítanak ide a hajók.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte a szemöldökét
ráncolva Nefertiti.
– Figyelek, amikor mások beszélgetnek.
Nefertiti hirtelen felállt. – Küldj üzenetet Ehnaton
nevében, fenyegesd meg a hettitákat, hogy háborút
indítunk ellenük! – mondta apánknak.
– És ha még akkor sem hagynak fel a támadásokkal?
– Akkor megadóztatjuk a templomokat, és az aranyból
felállítunk egy sereget! Ehnaton már eldöntötte, hogy
saját katonáink várost fognak építeni. Úgy gondolja, így
majd az idők végezetéig emlékezni fognak ránk az
emberek. Ez ellen már nem tehetek semmit.
– És te? – kérdezte apánk. – Szerinted is az idők
végezetéig emlékezni fognak rátok az emberek?
Nefertiti meredten figyelte a szénserpenyőben táncoló
lángokat. Arcán már nyoma sem volt haragnak. – Talán...
– Ehnaton beszélt már Mayával?
277
NEFERTITI
– Maya szerint hat év alatt épülhet fel a város. Először

a főutat és a palotát építik meg. Tübi hónapban Ehnaton
már ott akar élni.
– Olyan hamar? – kérdezte döbbenten apánk.
– Igen. Sátrakat húzunk fel, hogy lássuk, hogyan
haladnak.
– Te, sátorban? – bukott ki belőlem. – Te, aki egy
napig sem tudsz meglenni a palota kényelme nélkül?
– És a hideg? – kérdezte apánk. – Mit csinálnak majd
a többiek, ha az áradás közben beköszönt a hideg?
– Majd később csatlakoznak hozzánk – válaszolta a
vállát megvonva Nefertiti.
– Rendben, akkor én is megvárom, míg melegebb lesz.
Nefertiti rémülten fordult felé. – Neked velünk kell
jönnöd!
Hiszen te vagy a kincstárnok!
– Miért, kincstár is lesz ott? Olyan, amelyben
biztonságban lesz az a rengeteg arany?
– Ehnaton nem szeretné, hogy itt maradj a kincstár
közelében – válaszolta Nefertiti szemtelenül. – Főleg
nem Tijével együtt.
– Akkor nincs mit tennem, teljesítenem kell az óhaját
– mondta apánk, majd kiviharzott a szobából.
278
TIZENHATODIK FEJEZET
A királyi bárkák készen álltak, hogy elinduljanak

délnek. Panaheszinek és Kiának saját bárkája volt, a
Fényességes Aton. A parton álldogálva megkérdeztem
nővéremtől, Ehnaton vajon honnan fogja tudni, hogy hol
lesz érdemes felépíteni az új fővárost.
– Természetesen valahol a Nílushoz közel kell
kiválasztanunk a helyet – válaszolta Nefertiti ingerülten.
Nem értette, hogy tehetek fel ilyen buta kérdést. –
Memphis és Théba között, egy olyan területen, ahol még
egyetlen fáraó sem építtetett semmit.
Haragudott rám, mert nem akartam velük menni,
apánk pedig nem kényszerített.
Ahogy a bárkák kifutottak a kikötőből, az Aton
képeivel díszített királyi lobogókba belekapott a szél.
Több száz katona és munkás tartott az uralkodói párral,
hogy a sivatagban felépítsék Egyiptom új fővárosát. A
partról integettem Nefertitinek, ő azonban nem integetett
vissza, csak sértődötten nézett rám. Mikor a bárkák
lebuktak a horizont alá, elindultam vissza a kertek felé, és
279
NEFERTITI
már csak a növények jártak az eszemben. Majd az új

fővárosban is kell, hogy legyenek kertek...
Észrevettem, hogy az egyik fügefa árnyékából egy
szolga figyel.
– Segíthetek, kisasszony? — kérdezte az öregember.
A szoknyája és a keze is piszkos volt a földtől. Egy
valódi kertész. – Ön a fáraó főfeleségének a húga. Akihez
az asszonyok különféle gyógyfüvekért járnak.
Csodálkozva néztem rá. – Honnan...
– Láttam a növényeit, amelyeket cserepekben tart –
vallotta be. – Mind gyógyít valamit.
– Igen – bólintottam. – Az asszonyok néha benéznek
hozzám.
Elmosolyodott, mint aki pontosan tudja, milyen
gyakran járnak hozzám az asszonyok, hogy van, aki
naponta akár hatszor-hétszer is benéz, hogy Ipu
meghozta-e már a piacról a növényeket. Sajnos a
cserepeim nem voltak elég nagyok, hogy az összes
növényt el tudjam ültetni, amelyeket szerettem volna, de
azokat, amelyek hiányoztak, Ipu mindig megtalálta a
parton lévő árusoknál. A kertek felé nézve hangosan
felsóhajtottam. A Théba és Memphis között húzódó
sivatagban nem lesz összefüggő zöld terület. És ki tudja,
mikor jelennek meg a piacok, ahonnan beszerezhetem a
málnaleveleket és akácot? Lenéztem az előttem növő
aranyvesszőre és moringára. Amarnában csak a
gyomnövények és tamariszkuszok társaságát élvezhetem
majd. – Vihetek magammal néhány hajtást, ha elutazom?
– kérdeztem az öregembertől.
– Amarnába, kisasszony? Az új fővárosba?
Hátrébb lépve alaposan szemügyre vettem a kertészt.
– Sok mindenről hall itt a kertekben – mondtam.
280
Az öregember megvonta a vállát. – A hadvezér szeret

errefelé sétálgatni, és elég gyakran csatlakozom hozzá.
– Nakhtmin hadvezér? – szaladt ki a számon.
– Igen. Gyakran jár erre. – Dél felé fordult, én pedig a
tekintetét követve megláttam a barakkokat. – Szeret az
akácfák alatt üldögélni.
– Miért? – kérdeztem bután.
– Időnként az az érzésem, hogy vár valakire. – Az
öregember úgy nézett rám, mint aki sokkal többet tud,
mint amennyit kimond. – De mostanában már ritkábban
látom. Nagyon elfoglalt.
Persze, sok idejét veszi el Ámon templomainak
bezárása, mondtam magamban, miközben azon
gondolkodtam, vajon ezt akarta-e mondani a kertész. –
Hogy hívják? – kérdeztem.
– Ahmosznak, kisasszony.
– És azt tudja, hogy most hol van a hadvezér?
Ahmosz elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy
a katonáival van. A palota bejáratánál, ahol az a rengeteg
ember, akik mind arra várnak, hogy meghallgassák a
kérésüket.
– De hát a fáraó már nincs itt.
– Ay fővezír hallgatja meg őket. Szeretné, kisasszony,
hogy odakísérjem?
Egy pillanatra elképzeltem, Nefertitinek mennyire
nem tetszene, hogy találkozom a hadvezérrel. – Igen,
kísérjen oda!
– És mi lesz a növényekkel?
– Adja csak oda Ipunak, a szolgálómnak.
Az öregember lerakta a szerszámait, és elkísért a
palota bejáratához. Mikor kiértünk az árkádok alól,
hirtelen úgy éreztem, mintha az akhmimi madárpiacon
281
NEFERTITI
lennék. Rengetegen álldogáltak a bejárat előtt arra várva,

hogy apám meghallgassa őket: asszonyok a
gyermekeikkel, öszvérháton ülő öregemberek, egy
fogócskázó kisfiú a húgával.
Döbbenten néztem a tömeget. – Mindig ilyen sokan
vannak?
Ahmosz lesöpörte szoknyájáról a földet. – Általában
igen – válaszolta. – Persze most, hogy az idősebb fáraó
távozott közülünk, sokkal többen jönnek.
Keresztülvágtunk a zsúfolt udvaron. Amerre a szem
ellátott, emberek voltak: gazdag asszonyok, csilingelő
aranykarperecekkel a csuklóikon, és rongyokba öltözött
szegény nők, akik haragosan szóltak a körülöttük
szaladgáló gyermekekre. Ahmosz a palota tetője
nyújtotta árnyékos helyre vezetett, ahol a
nemesasszonyok szófogadatlan fiai a sárban birkóztak.
Nem törődtek velünk, sőt az egyikük a lábamra gördülve
összesározott.
– Kisasszony, a ruhája! – kiáltott fel Ahmosz.
– Semmi baj! – mondtam nevetve.
A kertész csodálkozva nézett rám, de én nem Nefertiti
voltam. Cseppet sem dühösen lesöpörtem magamról a
sarat, majd körbenéztem az udvaron. – Miért állnak
külön sorban a gazdagok és a szegények? – kérdeztem.
– A szegények egyszerű kérésekkel fordulnak a
fővezírhez – magyarázta Ahmosz. – Egy új kutat
szeretnének, vagy hogy erősítsék meg a gátat. A
gazdagok azonban azt akarják elérni, hogy megtarthassák
pozíciójukat az udvarnál.
– De sajnos a fáraó a legtöbbjüket el fogja küldeni –
hallottam hirtelen a hátam mögül.
282
Megfordulva láttam, hogy a hadvezér az. – Miért

küldené el őket? – kérdeztem naivan.
– Mert ezek az emberek mind az apjának dolgoztak.
– És mindent elutasít, aminek köze van az apjához –
bólintottam. – Még a főváros sem kell neki.
– Amarna... – mondta elgondolkodva Nakhtmin. – A
vezírek azt mondják, azt akarja, hogy egy év alatt
felépítsék a várost.
– Igen – mondtam feszengve. Nem akartam rosszat
mondani nagyravágyó családomról. Félve kicsit közelebb
léptem a hadvezérhez. – Mi hír a templomokról? –
kérdeztem suttogva.
– Ámon összes templomát bezárták – válaszolta
komoran Nakhtmin.
Megpróbáltam elképzelni: a templomokba, amelyek
Hatsepszut uralkodása óta álltak, most nem lehet
bemenni, és hagyják bennük kiszáradni a szent vizet. Mi
lesz Ámon szobraival és a papokkal, akik valaha őt
szolgálták? Honnan fogja tudni az isten, hogy továbbra is
szükségünk van az útmutatására? Lehunytam a szemem,
és gyorsan elmormoltam egy imát Ámonhoz, aki kétezer
éven keresztül őrködött felettünk. – És Ízisz meg Hathor
templomai? – kérdeztem.
– Lerombolták őket.
Rémülten a szám elé kaptam a kezem. – Sok ember
halt meg?
– Nem az én kezem által – válaszolta határozottan.
– Hadvezér! – lépett oda hozzánk egy katona.
Meglepődött, mikor meglátta, hogy Nakhtmin kivel
beszélget, de aztán gyorsan meghajolt. – Mutnedzsmet
kisasszony, édesapja a fogadóteremben van. Ha őt
keresi...
283
NEFERTITI
– Nem, nem őt keresem – válaszoltam nyugodt

hangon.
A katona kérdő tekintetet vetett Nakhtminra.
– Mit akarsz? – kérdezte a hadvezér.
– Van itt egy asszony, aki azt állítja, hogy az elhunyt
fáraó kuzinja, de sem arany, sem ezüst ékszert nem visel,
és semmivel sem tudja azonosítani magát. Mondtam
neki, hogy álljon be a sorba a többiek közé, de azt
mondja...
– Kísérd át a nemesekhez. Ha hazudik, majd megfizet
érte. Mielőtt átkíséred a másik sorba, figyelmeztesd erre!
– Köszönöm, hadvezér – hajolt meg a katona. –
Mutnedzsmet kisasszony.
Csak mikor elment, akkor vettem észre, hogy Ahmosz
is eltűnt.
– Visszakísérjem a palotába? – kérdezte udvariasan
Nakhtmin. – Ez a zsúfolt udvar nem a legmegfelelőbb
hely a fáraó első feleségének húga számára.
– Miért, ön szerint hol van számomra a
legmegfelelőbb hely? – kérdeztem.
Karjába fonta a karomat, majd elindultunk az
árnyékos kertek felé. – Itt, mellettem – válaszolta, majd
megállt az akácfák alatt.
– Látom, hogy belefáradt abba, hogy a nővére
szolgálója legyen. Különben most mellette lenne.
– Nekünk nincs közös jövőnk, hadvezér...
– Nakhtmin – javított ki. Nem húzódtam el tőle, mikor
megfogta a kezemet.
– De hamarosan utánuk megyünk – figyelmeztettem. –
Sátrakban fogunk lakni a sivatag kellős közepén.
Nakhtmin szelíden közelebb vont magához. –
Tizenkét éves korom óta sátrakban élek.
284
– De ott nem leszünk olyan szabadok, mint itt.

– Tessék? – nevette el magát. – Ugye nem gondolja,
hogy csak titkos találkákra vágyom?
– Akkor mit akar?
– Nőül akarom venni – válaszolta a hadvezér kertelés
nélkül.
Lehunytam a szemem és élveztem, ahogy meleg bőre
az enyémhez simul. Szerencsére senki sem volt a
kertben, aki megláthatott volna bennünket. – A nővérem
sosem fog beleegyezni – figyelmeztettem.
– A fáraó seregének egyik legmagasabb beosztású
hadvezére vagyok – mondta Nakhtmin. – Őseim előbb
írnokok voltak, majd vezírek. Nem egyszerű zsoldosként
szolgálom az uralkodót. Eddig minden fáraó
hadvezérekhez adta nőül húgait és lányait, így
védelmezte az uralkodói család tagjait.
– De ez a fáraó semmiben sem követi ősei példáját –
mondtam, miközben arra gondoltam, mennyire fél
Ehnaton a seregtől. – Ez az uralkodói család nem olyan,
mint a korábbiak.
– Akkor ön nem tartozik közéjük – mondta. Mikor
ajkaival gyengéden megérintette a számat, csak saját
szívdobogásomat hallottam.
Mikor elindultunk vissza a palota felé, a nap már
majdnem lebukott a horizont alá. Ipu már nagyon izgult,
hogy hol maradtam olyan sokáig.
– Már éppen el akartam küldeni önért az egyik őrt,
kisasszony! – mondta rosszallóan.
Mosolyogva levetettem vászonköpenyemet és az
ágyra terítettem. – Igazán nem kellett volna aggódnod,
Ipu!
– Kisasszony! Csak nem a hadvezérrel találkozott?
285
NEFERTITI
– Ki mással? – kérdeztem vissza nevetve. Ám szinte

azonnal el is komorodtam, mikor megértettem, hogy ez
mit jelent.
– És mit szól majd ehhez a fáraó? – kérdezte Ipu
suttogva.
– Majd Nefertiti beszél vele – válaszoltam bizakodva.
Ipu az egyik kosárban talált egy tiszta köpenyt. Komor
tekintettel terítette a vállamra.
– Már elmúltam tizenöt éves! – mondtam dacosan.
Ipu továbbra sem szólt egy szót sem. Leült egy
arannyal díszített ébenfa székbe, és komolyan
összekulcsolta maga előtt a karját.
– Attól tartok, ennek nem lesz jó vége, kisasszony –
mondta végül.
Nakhtmin erős, mégis gyengéd ölelésére
visszagondolva éreztem, hogy elsápadok. – Nem
maradhatok életem végéig nővérem szolgálója! –
fakadtam ki. – Férje van, családja és több száz szolgája!
A nemesasszonyok úgy öltözködnek, ahogy ő, úgy
viselik a hajukat, ahogy ő, és még a fülbevalóik is
ugyanolyanok, mint Nefertitié! Rám mi szüksége van?
– Mindig szüksége lesz önre, kisasszonyom!
– De én nem ilyen életre vágyom! Én nem ezt akarom!
– kiáltottam körbemutatva a nehéz falikárpitokon és
elefántcsont lámpákon. – Nem! Nefertitinek el kell
fogadnia a döntésemet és meg kell győznie a fáraót.
– Legyen óvatos, kisasszony! – figyelmeztetett
aggódva Ipu.
– Gondoljon a hadvezérre is!
– Megvárjuk, míg mind átköltözünk az új fővárosba –
határoztam el. – De akkor azonnal beszélek a
nővéremmel.
286
– És ha a fáraó úgy dönt, hogy Nakhtmin nem

szolgálhat többé a seregben?
Ha így lesz, tudni fogom, mennyire számítok a
családomnak, mondtam magamban.
Nefertiti dühösen tért vissza Thébába. Le-föl lépkedett a

szobámban egy széndarabot rugdosva, és élvezte, ahogy
az fekete csíkot hagy a padlón. Ehnaton ismét Kiával
töltötte az éjszakát, ám most később tért vissza
nővéremhez, mint általában.
– Egy palotát akar építtetni neki! – sziszegte
gyűlölettel a hangjában.
– Te pedig mosolyogva engeded – mondta erre apám.
– Na de egy palotát?!
– Hadd építtessen neki egy palotát. Ki mondta, hogy
annak a palotának a városban kell lennie?
Nefertiti nagy szemeket meresztett. – Lehetne kicsit
északra a várostól – mondta elgondolkodva. – A városon
kívül.
– De még a falakon belül – mondta apám.
– Rendben – adta be a derekát Nefertiti. – De nagyon
széles lesz az a fal! – Lerogyott az egyik székbe, majd a
szénserpenyőben táncoló lángokba nézve könnyedén
megjegyezte: – A sereget áthelyezzük Amarnába.
Hirtelen úgy éreztem, megfulladok. – Tessék? –
kérdeztem rémülten. – És mikor indulnak?
Nefertiti gyanakvóan nézett rám. – Holnap –
válaszolta.
– Amint a szolgák összecsomagolnak, mi is utánuk
megyünk. Nem bízom Panahesziben. Biztos akarok lenni
benne, hogy egyetlen aranyérme sem vándorol a zsebébe.
287
NEFERTITI
– Mi Tijével Thébában maradunk – mondta apám. –

Meghallgatjuk az emberek kéréseit...
– Küldd el őket! – mondta Nefertiti dühösen. –
Szükségem van rád.
– Nem tehetem. Mit akarsz? Egy gazdag népet, amely
fel tud építeni egy új várost, vagy egy szegényt, amely
majdnem éhen hal?
Nefertiti felkelt a székből. Még a szobámban is viselte
a koronáját, mikor csak mi láttuk, a családja. – Egyiptom
népe sosem fog éhezni! De az emberek kérései
várhatnak. Más országok követei pedig Amarnában is
megtalálnak bennünket, ha akarnak.
Apám megrázta a fejét, mire nővérem látványosan
visszarogyott a székbe. – De akkor ki lesz ott mellettem?
– A szolgálóid – válaszolta nyugodt hangon apám. –
És Mutnedzsmet.
Nefertiti ekkor felém fordult. – Láttad a villák terveit?
Az egyikben te fogsz lakni. De persze az idő nagy
részében a palotában leszel, mellettem. Szükségem van
rád. Különösen most... – Megsimogatta a hasát. – Most,
hogy fiúgyermeket várok.
Apámmal szinte egyszerre ugrottunk fel. – Terhes
vagy? – kérdeztem döbbenten.
Nővérem büszkén nézett ránk. – Két hónapja. Már
anya is tudja. És Ehnaton is. Felőlem akár minden
éjszakát Kiánál tölthet! Nem érdekel! Várandós vagyok.
Hamarosan két gyermekem lesz, Kiának viszont csak
egy.
Apámra néztem. Sosem beszélt nekem Kiáról, de én
hallottam, miről suttognak a szolgálók: hogy mióta a
családunk az udvarhoz került, Kia nem esett teherbe. Ám
apám arca semmit sem árult el.
288
A senettáblákat és nehéz trónokat, cédrusasztalokat,

tucatnyi széket és lámpákat – mind felpakolták a
bárkákra, amelyek aztán elindultak északnak a város felé,
amely valójában nem létezett. Néztem, ahogy a Maikata
palotából kiviszik a kincseket, és megpróbáltam
elképzelni, vajon mit érezhet a nagynéném látva, hogy a
szobákat, amelyeket férjével rendezett be, egy fiatal,
szeszélyes fáraó parancsára kiürítik. Apámmal a per
medjat erkélyén álltak, onnan nézték némán a káoszt.
– Ön nem tart velünk északra, felség? – szólítottam
meg félve.
– Nem. Nem akarok sátorban aludni és várni, mikor
épül fel a homokból a palota. De apád veletek tarthat.
Csodálkozva fordultam apámhoz. – Akkor mégiscsak
velünk jössz?
– Csak azért, hogy megnézzem, mit sikerült
felépíteniük – válaszolta apám.
– De még csak egy hónapja láttak neki...
– Viszont több ezer ember dolgozik. Könnyen lehet,
hogy már kész vannak az utak, és talán már néhány házat
is felépítettek.
– Egy egész sereg lenyűgöző dolgokra képes – mondta
nagynéném gúnyosan.
– És a hettiták? – kérdeztem aggodalmasan.
Tije apámra pillantott. – Csak remélhetjük, hogy új
királynénk megérteti férjével, hogy országunkat
megvédeni legalább olyan fontos, mint új városokat
építeni. – Érződött a hangján, hogy ebben maga sem hisz.
Nefertiti nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket,
gondoltam magamban. Ahelyett, hogy megfékezné a
fáraót, még ha ezzel kockáztatja is főfeleségi rangját,
289
NEFERTITI
csak még jobban felhergeli. Mindhárman lenéztünk az

erkélyről – Ehnaton hangosan kiabálva utasítgatta núbiai
őreit. Hallottam, hogy nagynéném szomorúan felsóhajt.
Elgondolkodtam azon, vajon megbánta-e, hogy aznap,
mikor Akhmimban meglátogatott bennünket, Nefertitire
esett a választása. Elvégre bárkit választhatott volna a
palotában lakó lányok közül. Még Kiát is.
Ekkor apám felém fordult. – Menj! – mondta. –
Csomagolj össze, Mutnedzsmet!
Szobámba visszatérve leültem az ágyra és szomorúan
az ablakpárkány felé fordultam, amelyen szépen sorban
ott álltak a cserepeim. Már olyan sok helyre elkísértek!
Először Thébában gondoztam őket, majd Memphisben,
onnan visszahoztam őket Thébába, és most hamarosan a
sivatagba költöznek velem.
A helyet, amelyet Ehnaton kiválasztott, dombok vették

körül. Északon sziklák törtek az ég felé, délen pedig
rézszínű dűnék magasodtak. A leendő város nyugati
pereménél folyt a Nílus. A végtelen sivatagban már
megépült az út, amely elég széles volt ahhoz, hogy akár
három harci szekér is elférjen rajta egymás mellett.
Nefertiti a Királyok Útja nevet adta neki, és pontosan a
város közepén fog áthaladni. Az út és a város, amely
felépül, semmi korábbihoz nem lesz fogható, a Nílus
keleti partjának ékszere, és éppen ezért az emberek az
örökkévalóságig emlékezni fognak családunkra.
– Mikor az elkövetkezendő nemzedékek Amarnáról
fognak beszélni – mondta Nefertiti –, valójában
Nefertitiről és Ehnatonról, az Építőről fognak beszélni.
290
A munkások falva az építkezéstől keletre volt.

Apámnak igaza volt: már több száz házat felépítettek
nekik, és a város szélén a katonák számára is felépültek a
barakkok. Tőlük délre már a palotát is elkezdték építeni,
körülötte pedig a nemesek villáit. Középen pedig,
pálmákkal és hatalmas tölgyfákkal körülvéve ott állt a
félig már felépített templom. Szfinxekkel szegélyezett
ösvény vezetett a kapujához, amelyen nővérem majd
minden reggel végighajt harci szekerén, hogy fejet
hajtson Aton előtt. Alig akartam elhinni, hogy ilyen
gyorsan haladnak az építkezéssel.
– Hogy tudtak ilyen rövid idő alatt ennyit haladni? –
kérdeztem döbbenten.
– Nézz körül alaposabban – válaszolta apám komoran.
– Az épületek szerkezete...
– Rossz minőségű?
– Sártéglák és homokkőtömbök. És ahelyett, hogy
szánnának rá időt, és külön faragnák ki a
domborműveket, majd ráillesztenék az épületekre,
magából a kőből faragják ki.
Körbenéztem. – És engeded nekik? – kérdeztem
csodálkozva.
– Mi mást tehetnék? Ez Ehnaton városa lesz.
– Nem, ez most már mindannyiunk városa – mondtam
elgondolkodva. – Viszont Ehnaton tettei alapján fognak
ránk emlékezni.
Apám erre már semmit sem mondott. Arra gondoltam,
vajon mikor látom újra. Este elindul vissza, Thébába, és
csak akkor tér vissza, ha már teljesen felépült a város. De
vajon mikor lesz az? Öt hónap múlva? Vagy egy év is
eltelik, mire újra találkozunk?
291
NEFERTITI
A vezírek, nemesek és ezernyi szolga menete lassan

megérkezett a sátrak városához. A katonák sátrai három
gyűrűként vették körül a város falát; ahogy beléptünk a
kapun, azonnal azon kezdtem gondolkodni, vajon
melyikben lakhat Nakhtmin. Megálltunk a nagy pavilon
előtt, amelyben már terített asztalok vártak bennünket.
– Nos, mit gondoltok? – kérdezte Nefertiti.
– Férjednek nagy álmai vannak – válaszolt apám úgy,
hogy az tetsszen Nefertitinek. Én azonban tudtam,
valójában mire gondol: hogy túlságosan gyorsan,
felelőtlenül építik fel a várost, amely így csak halvány
árnyéka lesz Thébának.
Ekkor két katona széthúzta a függönyöket, és
beléptünk a nagy pavilonba. Fényes asztalok álltak
sorban a csempézett padlón, a falakat pedig gyönyörű
kárpitok borították. Ehnaton már ott ült a leghosszabb
asztalnál, és éppen bort töltött magának. Büszkén emelte
fel a poharát. – Kedves vezíreim, milyennek találják új
fővárosunkat? – kérdezte.
Apám tökéletes alattvalóként, udvariasan így
válaszolt: – Szép, szélesek az utak.
– Három harci szekér is elfér egymás mellett! –
büszkélkedett Ehnaton. – Maya szerint, ha az emberek
gyorsan dolgoznak, Meszoré hónap elejére már fel is
épülhet a palota.
Láttam apámon, hogy habozik. – Talán, de akkor az
épület nem lesz időtálló, és a szobrok is csak félig
készülnek el.
– Az nem számít! – sziszegte a fáraó. – Az a lényeg,
hogy felépül a palota és a templom. A munkások később
újraépíthetik a házaikat. Még életemben látni akarom ezt
a várost!
292
– De felséged még csak alig tizenkilenc éves –

jegyezte meg apám.
Ehnaton ököllel dühösen az asztalra csapott. – Még
sincs egyetlen nyugodt percem sem! Vagy úgy gondolod,
hogy biztonságban vagyok a katonák között? Gondolod,
Nakhtmin nem fordítaná ellenem az embereimet, amint
alkalma lenne rá? És ott vannak Ámon papjai! Vajon
hányan fognak megszökni a kőfejtőkből, hogy aztán egy
éjjel az életemre törjenek? A saját pavilonomban! Az új
palotám termeiben!
Nefertiti idegesen felnevetett. – Bolondságokat
beszélsz, drágám! Egyiptom legjobb testőrei állnak a
szolgálatodban!
– És azért a legjobbak, mert núbiaiak. Saját népem
nem hűséges hozzám! – A tekintete csak úgy villogott.
Apámra pillantottam, aki a tökéletes udvaronc álarcát
öltötte magára, így még én sem tudtam, vajon mire
gondol. A fáraó ekkor már tombolt dühében. – Kiben
bízhatok meg? – kérdezte üvöltve. – A feleségemben és a
lányomban. Aton főpapjában és benned. Másban nem!
Apám állta Ehnaton tekintetét. – A sereg csak arra vár,
hogy vezesd őket, felség. Bíznak benned, és hiszik, hogy
megfékezed a hettitákat. Bármit kérhetsz tőlük, ők
megteszik.
– Azt kérem tőlük, hogy építsék fel nekem Egyiptom
leghatalmasabb városát! Nefertititől hallottam, hogy
visszatérsz Thébába. Mikor indulsz?
– Még ma. Míg a palota fel nem épül, a legbölcsebb,
ha ott maradok.
Ehnaton letette a boroskupát. – Anyám is Thébában
van, nem igaz?
Nefertiti idegesen apámra nézett.
293
NEFERTITI
– Nem tetszik ez nekem – folytatta a fáraó. –

Egyiptom előző fővárosában... ti ketten...
Nővérem gyorsan odalépett mellé. – Kedvesem, így
lesz a legjobb – mondta. – Csak nem azt akarod, hogy a
követek itt, ebben a pavilonban járuljanak elénk? Vajon
mit gondolnának? Képzeld el, miket mesélnének
uralkodóiknak, ha azelőtt látják Amarnát, hogy az
felépülne.
Ehnaton a feleségére nézett, majd fővezírére. –
Igazatok van – mondta végül. – Egyetlen küldött sem
láthatja Amarnát, míg fel nem épül. – Ekkor apám
szemébe nézett, és ellenkezést nem tűrő hangon azt
mondta: – De Mutnit nem viszed magaddal.
– Nem, felség – válaszolta mosolyogva apám. – Mutni
természetesen itt marad, a nővére mellett.
Ehnaton valójában attól félt, hogy apám magával visz
Thébába, mint örökösét, majd fáraóvá koronáztatja
magát, hogy Tijével együtt uralkodjon. Tehát túsznak
maradok itt, gondoltam. Nefertiti elvörösödött dühében –
tudta, hogy apánk, ha tehetné, magával vinne.
– Gyere, kikísérlek! – mondta gyorsan apánk mellé
lépve.
Ehnaton is velünk tartott.
Mikor már a rakparton álltunk, a szemem megtelt
könnyel. Tudtam, hogy akár több hónap is eltelhet, mire
újra látom apámat. Hirtelen azon kaptam magam, hogy
akárcsak Ehnaton, én is azt szeretném, hogy minél
hamarabb felépüljön a város.
– Ne szomorkodj, kismacskám! – csókolt homlokon
apám.
– Hiszen édesanyád és nővéred itt lesz veled.
294
– De ugye, amint felépül a palota, visszajössz? –

kérdezte anyám.
Apám gyengéden megfogta anyám állát, majd
hüvelykujjával félresimította arcából a haját. – Ígérem! –
mondta komoly hangon. – De most muszáj
visszamennem Thébába. Ha itt maradnék...
Ám Nefertiti félbeszakította. – Viszontlátásra, apám –
mondta.
Apánk a tekintetével elbúcsúzott anyámtól, majd
Nefertitihez fordult. – Mire visszajövök, már bármelyik
pillanatban megszülethet a második unokám – ölelte
magához nővéremet.
Nefertiti mosolyogva a hasára tette a kezét. –
Egyiptom trónörököse! – mondta büszkén.
Némán néztük, ahogy a hajó vitorlát bont. Mikor
eltűnt a horizonton, Ehnaton odalépett mellém. –
Hűséges fővezír! – mondta. Mikor átölelte a vállamat,
idegesen megfeszültem. – Ugye hűséges vezírem,
Mutnedzsmet?
Lassan bólintottam.
– Remélem is, hogy így van – suttogta vészjóslóan. –
Mert ha megpróbálja megszerezni a koronát, nem a
feleségem fog felelni a tettéért.
– Kisasszony! – kiáltott fel Ipu. – Kisasszony, hiszen ön

reszket! Üljön le gyorsan!
Az ágyra ülve a combom alatt összekulcsoltam a
kezeim.
– Készítenél egy teát? – kérdeztem remegő hangon.
Ipu begyújtotta a szénserpenyőt. Mikor felforrt a víz,
leöntötte vele a gyógynövényeket. – Rosszul fest,
295
NEFERTITI
kisasszony – mondta halkan. Ahogy felém nyújtotta a

csészét, éreztem, hogy arra vár, osszam meg vele, mi
történt.
Lassan a számhoz emeltem a csészét. – Semmi baj –
mondtam. Csak puszta szavak. Apám nem árulná el a
fáraót. – Keresett ma valaki?
– A hadvezérre gondol, kisasszony?
Ijedten az ajtó felé pillantottam, Ipu pedig halkabban
folytatta.
– Nem. Sajnálom. Talán nem akarja megkockáztatni,
hogy ennyi őr előtt elsétálva keresse fel kisasszonyomat.
Ekkor egy hosszú árnyékot láttunk a pavilonon kívül.
A következő pillanatban Merit elhúzta a ponyvát.
– Kisasszony, a királyné látni óhajtja – mondta. – A
kis hercegnőnek fáj a füle, és asszonyom is rosszul érzi
magát. A fáraó orvost akart hívni hozzájuk, de a királyné
ragaszkodik hozzá, hogy ön menjen oda.
– Mondd meg neki, hogy mindjárt ott leszek –
mondtam gondolkodás nélkül. Merit elindult, én pedig
azonnal a dobozaimhoz léptem. Meritatonnak mentát
vettem ki belőlük, de azt még nem tudtam, nővéremnek
mire lesz szüksége. – Nem tudom, mitől lehet rosszul –
motyogtam az orrom alatt. Hiszen még csak két hónapja
volt várandós. Mikor Meritatonnal volt terhes, csak az
ötödik hónapban kezdődtek a rosszullétei.
– Lehet, hogy ezúttal fiúgyermeket vár – mondta Ipu
elgondolkodva.
Egyetértően bólintottam. Kivettem a dobozból a
görögszénát, majd erszényekbe rakva több adagra
osztottam.
A núbiai őrök félrehúzódtak, hogy beléphessek az
uralkodói pár pavilonjába. Ehnaton Nefertiti ágya mellett
296
állt, és fogta a kezét, míg az egy csészébe hányt. Furcsán

szép jelenet volt: a férfi, aki képes a halálba küldeni
népét, feleségét nyugtatgatja, míg az rosszul van.
– Hol vannak azok a gyógyfüvek? – nyögte Nefertiti.
Ehnaton gyanakvóan nézte, ahogy kicsomagolom a
növényeimet.
– Ez mi? – kérdezte.
– Görögszéna, felség – válaszoltam.
Anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, kétszer
csettintett az ujjaival, mire két őr lépett be a pavilonba. –
Előbb ti! – mondta nekik.
– Én megbízom a húgomban – mondta élesen
Nefertiti. – Nem mérgezne meg.
– De egyben a riválisunk is.
– A húgom, akiben feltétel nélkül megbízom! –
ismételte meg dühösen Nefertiti. – És ha rajtam segített,
átmegy Meritatonhoz.
Az őrök hátrébb léptek. Ehnaton egy szót sem szólt,
míg vizet forraltam és beáztattam a gyógyfüvet. Mikor
nővérem kezébe adtam a csészét, egy hajtásra megitta a
teát. Ehnaton a pavilon túlsó feléből figyelt minket.
– Ne legyél ennyire gyanakvó! – csattant fel Nefertiti.
– Inkább keresd meg Mayát és beszéld át vele, milyen
villát akar építeni!
– Nem helyes, hogy előttem kiabálsz vele! –
mondtam, mikor a fáraó már kiment. – Még azt hiheti,
hogy miattam vagy dühös
– A megszállottsága dühít. Mindenkiről azt hiszi, hogy
bérgyilkos.
– Még a húgodról is?
Nefertiti kihallotta hangomból a cinizmust. – Ehnaton
Egyiptom fáraója – mondta védekezőn. – Senkit sem
297
NEFERTITI
fenyeget annyi veszély, mint őt, mert senkinek sincsenek

hatalmasabb álmai, mint neki.
– Vagy drágább álmai – tettem hozzá halkan.
– Mi számít drágának? Egy olyan várost építünk,
amely az idők végezetéig fennmarad.
– De ezt a várost olcsó anyagból építitek!
– Ugye ezt apánk mondta? Tehát ezt gondolja...
– Igen – válaszoltam nyugodt hangon. – És mi lesz, ha
megtámadnak bennünket? Honnan lesz aranyunk,
amellyel megvédhetjük magunkat?
Nefertiti idegesen felült ágyában. – Nem vagyok
hajlandó tovább hallgatni ezt az ostobaságot! Egyiptom
trónörökösét hordom a szívem alatt, de te egy jó szót sem
szólsz hozzám! Mert féltékeny vagy! Féltékeny vagy,
mert nekem már van egy gyönyörű lányom és hamarosan
megszülöm a trónörököst. Te pedig majdnem tizenhat
éves vagy, de apánk még azt sem döntötte el, kihez ad
nőül.
Nővérem szavai fájdalmasan martak belém. – Te
tehetsz róla! – mondtam indulatosan. – Mert azt akarja,
hogy itt legyek veled, hogy kiszolgáljalak és tanácsokkal
lássalak el! Ha férjnél lennék, nem lenne időm
kiszolgálni téged! Nem ez az igazság?
Egy végtelennek tűnő pillanatig csak némán egymás
szemébe néztünk.
– Távozhatok? – kérdeztem végül.
– Menj át Meritatonhoz! Utána gyere vissza, mert
velünk vacsorázol.
Ez nem ajánlat volt, hanem parancs.
– Mit keres, kisasszony? – kérdezte Ipu.
298
– A köpenyemet.
– De nemsokára éjszaka lesz. Nem mehet ki ilyen
későn! Veszélyes lehet odakint.
– Nővéremnek rengeteg testőre van – feleltem. – Majd
az egyik elkísér. – Magamhoz vettem a kosaramat,
amelybe a gyógynövényeket szoktam szedni. Ipu egy
pillanatra sem mozdult el mellőlem.
– Ne inkább én kísérjem el, kisasszony?
– De csak ha szívesen jössz – válaszoltam. Nem
néztem hátra, de hallottam, hogy elindul utánam.
A kapunál ért utol. – Nem mehet be a férfiak
táborába...
– A király főfeleségének húga vagyok! Azt teszem,
amit akarok!
– Kisasszony! – kérlelt elkeseredve Ipu. – Kisasszony!
– Megfogta a vállamat, hogy feltartóztasson. – Majd én
elmegyek hozzá. Átadom neki kisasszonyom üzenetét.
A falakon kívül már égtek a tüzek. Az egyiknél ott ült
a hadvezér... Megálltam és elgondolkodtam, mit üzenjek
neki. – Mondd meg neki... mondd meg neki, hogy
elfogadom.
– Mit fogad el? – kérdezte Ipu óvatosan.
– Csak mondd meg neki, hogy elfogadom, és hogy
keressen fel éjszaka.
– A pavilonjában? – kérdezte tágra nyílt szemekkel
Ipu.
– Igen. Ha az őrök kérdezik, nyugodtan mondhatja azt,
hogy a fáraóhoz jön.
– De nem fog kiderülni...
– Talán. De a kapunál az ő emberei őrködnek, akik
megvetik Ehnatont. Majd úgy tesznek, mint akik nem
veszik észre. Ebben biztos vagyok.
299
NEFERTITI
Ámon aznap éjjel minden bizonnyal vigyázott rám, mert

a lakomákat kísérő zene viszonylag hamar abbamaradt.
Vacsora közben mindenki hangosan nevetett,
Memphisről beszélgetett és arról, hogy milyen lesz az
élet Amarnában. Nefertiti egész idő alatt tudomást sem
vett rólam. Ám mikor a vacsora véget ért, természetesen
vissza kellett kísérnem őt a pavilonjába. Megremegtem,
ahogy kiléptünk a hideg éjszakába. A pavilon előtt álló
négy őr meghajolt, majd ketten félrehúzták a ponyvát,
hogy beléphessünk. Egészen a vászontakaróval letakart
hatalmas ágyig kísértem nővéremet.
– Masszírozd meg egy kicsit a hátamat! – utasított.
Levettem a köpenyemet és elkezdtem masszírozni a
vállát.
Nagyon merev volt, amit még az sem indokolt, hogy
gyermeket vár.
– Bárcsak itt lenne apánk! – mondta. – Ő biztosan
megértené, milyen nehéz helyzetben vagyok. Az
építkezés és tervezgetés... ő megértene.
– Miért, én talán nem értelek meg?
– Te nem tudod, mit jelent királynénak lenni.
– Apánk viszont tudja?
– Apánk irányítja ezt a birodalmat. Bár nem az ő
kezében van a bot és az ostor, valójában ő Egyiptom
fáraója.
– Én pedig csak a nővérem szolgálója vagyok –
mondtam élesen.
Éreztem, hogy Nefertiti teste megfeszül. – Miért
beszélsz ilyen keserűen?
– Mert tizenhat éves vagyok, de a jövőmről még senki
nem gondolkodott el! – Abbahagytam a masszírozást. –
300
A te jövőd már biztos. Királyné vagy, egy nap pedig egy

fáraó anyja leszel. De én mit mondhatok el magamról?
– Hogy a fáraó főfeleségének a húga vagy!
– De vajon kit fogok szeretni?
Nefertiti hirtelen felült. – Engem.
Döbbenten néztem rá. Nem akartam elhinni, hogy
ennyire önző. – És a család? Az talán nem fontos?
– Én vagyok a családod – mondta, majd visszafeküdt,
jelezve, hogy masszírozzam tovább. – Hideg az olaj.
Melegítsd fel!
Lehunytam a szemem és teljesítettem nővérem óhaját.
Nem akartam panaszkodni, különösen, hogy tudtam,
hogy ha vitatkozni kezdenék vele, még tovább kellene a
pavilonban maradnom. Megvártam, míg Nefertiti elaludt,
aztán megmostam a kezem és kiosontam a hideg
éjszakába. Ipu már várt rám.
– Biztos benne, kisasszony? – kérdezte elém sietve. –
Biztos azt akarja, hogy a hadvezér idejöjjön?
Még soha, semmiben nem voltam ennyire biztos. –
Igen – válaszoltam határozott hangon.
Ipu izgatottan lengetni kezdte a karját. – Akkor be kell
fonnom a haját, kisasszony.
Bármennyire is kényelmes volt, nem tudtam
nyugodtan ülni a tollpárnán. Korábban már elmeséltem
Ipunak, hogy a hadvezér megkérte a kezem. Most pedig
elmondtam neki, hogy Nakhtmin nyugodt, csendes életre
vágyik. – Távol minden palotától, ahol lehet egy
gyógyfüves kertem...
Egyszer csak lépteket hallottunk.
Ipu ijedtében elengedte a hajamat. – Itt van! –
suttogta.
301
NEFERTITI
Kezembe kaptam a tükröt. – Hogy nézek ki? –

kérdeztem.
– Mint egy fiatal hölgy, aki éppen fogadni készül az
udvarlóját – válaszolta Ipu mosolyogva. – Ha édesapja
tudomást szerez erről...
– Pszt! Ne most! – Letettem a tükröt. – Engedd be!
Ahogy Ipu a pavilon bejáratához ért, azonnal
meghallottam a hadvezér hangját: – Tényleg látni akar?
– Persze! Odabent vár.
Nakhtmin óvatosan belépett, Ipu pedig magunkra
hagyott bennünket.
– Kisasszony – hajolt meg a hadvezér.
Hirtelen úgy éreztem, izgatottságomban nem tudok
megszólalni. – Nakhtmin – mondtam végül félszegen.
– Látni óhajtott?
– Átgondoltam az ajánlatát – válaszoltam lassan.
Nakhtmin érdeklődve felvonta a szemöldökét. – És
hogyan döntött?
– Úgy döntöttem, elegem van belőle, hogy folyton
csak a nővérem kívánságait teljesítsem.
Nakhtmin csillogó szemekkel nézett rám. – És az
édesapjával már beszélt?
– Még nem – vallottam be elpirulva.
– Gondolom, a királyné sem lesz boldog.
– Ehnatonról már nem is szólva – bólintottam. Mikor
a szemébe néztem, szélesen elmosolyodott és a karjaiba
zárt. – De mi lesz, ha száműznek bennünket?
– Akkor visszamegyünk Thébába. Eladom az apámtól
örökölt birtokot, és veszünk egy földet. Amely csak a
miénk lesz, miw-sher. Békében élünk majd, távol az
udvartól.
302
– De akkor nem leszel többé hadvezér –

figyelmeztettem.
– Te pedig nem leszel többé a fáraó főfeleségének a
húga.
Egy ideig egymás kezét fogva csendben néztük a
tüzet. – Cseppet sem bánnám – mondtam végül.
Azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok levenni a
tekintetemet róla. Már majdnem hajnal volt, mikor
elhagyta a pavilont. És ez így ment két hónapon
keresztül: minden egyes alkalommal, mikor eljött
hozzám, az őrök úgy tettek, mintha nem vennék észre. A
tűz mellett ülve sokat beszélgettünk, és egyszer
megkérdeztem, mit gondolnak az emberei Ehnatonról.
– Csak azért maradnak, mert a fáraó jól megfizeti őket
– válaszolta Nakhtmin. – Csak a pénz tartja vissza őket
attól, hogy fellázadjanak ellene. Harcolni akarnak, de
amíg munkájukért megkapják az aranyat, hajlandók az
építkezésen dolgozni.
– És Horemheb?
Nakhtmin felsóhajtott. – Azt hiszem, valahol messze
északon jár.
– Halott?
– Vagy harcol – válaszolta a tüzet figyelve Nakhtmin.
– Bárhol is legyen, a fáraó elérte a célját.
Egy pillanatig némán néztem magam elé. – És a
nővéremről hogyan vélekednek?
Nakhtmin rám sandított, mint aki nem tudja eldönteni,
valóban hallani akarom-e a választ. – Akárcsak a fáraó,
ők is a hatása alá kerültek – mondta végül.
– Mert olyan szép?
– És szórakoztató. Meglátogatja a munkásokat és
eléjük vet néhány ezüst- vagy aranyérmét. Bár jobban
303
NEFERTITI
tenné, ha inkább kenyeret adna nekik, mert még az sem

tud sokat vásárolni belőle, akinek tele az erszénye
arannyal.
– Nincs elég kenyér az országban? – kérdeztem
döbbenten.
Nakhtmin értetlenül nézett rám.
– Ezt nem tudtam – mondtam. A táborban bőségesen
volt hús, gyümölcs, kenyér, bor.
– Míg ide nem költöznek az emberek Thébából, nem
fog javulni a helyzet. Kevés pék van erre, de ha több
lenne, sem lenne hol lakniuk.
Ekkor egy árnyék jelent meg a sátor bejáratánál.
Nakhtmin a kardja felé nyúlva gyorsan felállt.
– Kisasszony! – hallottam Ipu hangját. A ponyvát
félrehúzva belépett, és bár Nakhtmin fel volt öltözve,
elpirult. – A királyné hívatja, kisasszony. Teát akar inni,
amelyet csak ön készíthet el neki.
Mérgesen Nakhtminra néztem. – Nem teát akar. Csak
el akar dicsekedni, hogy már majdnem kész a palota.
– A szövetségesünkké tehetjük – mondta
elgondolkodva Nakhtmin. – Menj csak, teljesítsd az
óhaját! Holnap újra találkozunk. – Mikor ezt mondta, a
szemeim megteltek könnyel. – Nem lesz ez így mindig,
miw-sher. Te magad mondtad, hogy már majdnem kész a
palota. Apád néhány nap múlva megérkezik, és akkor
beszélünk vele.
Nefertiti csak Thot hónapra várta gyermekét, mégis úgy

járkált a táborban, mintha bármelyik pillanatban
elkezdhetne vajúdni. Az emberek legfeljebb három lépés
távolságra közelíthették meg, és amerre járt, ott
304
abbahagyták a munkát, hogy a kalapácsok hangja ne

zavarja meg magzata nyugalmát. Nővérem meg volt
győződve róla, hogy ezúttal fiúgyermeket hoz majd a
világra, Ehnaton pedig minden kívánságát teljesítette:
gyapjút hozatott neki a suméroktól, és a legfinomabb
selymet a thébai takácsoktól. Nefertiti egy nap úgy
döntött, próbára teszi férjét, hogy az mennyire szereti őt.
Arra kérte Ehnatont, ne látogassa meg többször Kiát,
mert az aggodalom árthat a gyermeküknek.
– Valóban megtörténhet? – kérdezte tőlem a fáraó a
kútnál. Bár a szolgálók hoztak nekünk vizet, ha
megparancsoltuk nekik, én mégis élveztem, hogy
érezhetem a föld dohos illatát. Letettem a vödröt, és a
szememhez emeltem a kezem, hogy eltakarjam a napot.
– Mi történhet meg, felség?
Ehnaton a tábor közepére épített, lótuszokkal teli tó
felé fordult. – Valóban elveszítheti a gyermekünket, ha
elszomorítom?
– Ha Nefertiti kellőképp elszomorodik, bármi
megtörténhet, felség – válaszoltam.
Ehnaton habozni látszott. – De mégis, mennyire...
Hiányzik neki Kia, gondoltam. Mert ő meghallgatja a
verseit és nyugodt légkört teremt, míg Nefertiti
folyamatosan csak beszél. – Azt hiszem, ez attól függ,
mennyire érzékeny.
Nefertiti felé fordultunk, aki hét testőr kíséretében
ellenőrizte a táborban folyó munkát. Vékony, törékeny
volt, ugyanakkor hihetetlen erő sugárzott belőle.
Mikor odalépett hozzánk, Ehnaton elmosolyodott,
mintha egy pillanatra sem jutott volna eszébe Kia.
– Királyném! – fogta meg gyengéden nővérem kezét.
– Híreim vannak számodra.
305
NEFERTITI
– Mi történt? – kérdezte felcsillanó tekintettel

Nefertiti.
– Maya üzent ma reggel.
Nefertiti halkan felsikoltott. – Felépült a város!
Ehnaton bólintott. – Azt mondja, még néhány nap és a
falakat díszítő festményeket is befejezik. És akkor végre
nem kell tovább pavilonokban élnünk.
Nefertiti boldogan felnevetett, én azonban csak
Nakhtminra tudtam gondolni. Hogy fogunk találkozni, ha
beköltözünk a városba? Hiszen ő továbbra is a
barakkokban fog lakni az embereivel, én pedig csapdába
esem Ehnaton palotájában.
– Menjünk, nézzük meg? – kérdezte lelkesen a fáraó.
– Mutassuk meg az embereknek Egyiptom új fővárosát?
– Mindenkinek megmutatjuk: az összes vezírnek,
nemesaszzonynak és gyermeknek! – válaszolta kacagva
Nefertiti, majd felém fordult: – Apánk felől hallottál?
– Nem – válaszoltam kurtán.
Nefertiti gyanakvóan nézett rám. – Nem írt neked
titokban?
– Persze hogy nem – mondtam ártatlan
arckifejezéssel.
– Helyes. Én akarom elmondani neki, hogy Amarna
végre felépült. Mikor majd meglátja a palotát... el fogja
ismerni, hogy Ehnatonnak igaza volt. Mert a férjem
felépítette Egyiptom legnagyobb városát.
Délben bejelentették a nagy hírt: kinyitják Amarna
kapuit, és a nép végre megcsodálhatja a várost.
Izgatottság söpört végig a táboron. Addig a fáraó
parancsára csak a munkásokat és nemeseket engedték be
a kapun, most azonban mindenki láthatja a több száz
villát. Este harci szekerek szelték át a sivatagot – vezí–
306
rek, nemesek és közemberek érkeztek rajtuk. Ipu, aki

mellettem állt a szekéren, szájtátva figyelte, ahogy
kitárultak Amarna kapui.
Végre felépült a csodálatos, csillogó palota. A
nemesek számára több száz villa épült. Még nagyon sok
helyen építkeztek, mindenfelé munkásokat láttunk, ám a
város már így is csillogott.
Először Aton templomához mentünk. Az oszlopos
udvaron a papok éppen áldozatot mutattak be a Napnak.
Amint megláttak bennünket, alázatosan meghajoltak a
fáraó és királyné előtt, majd gyorsan ellegyezték a füstöt,
hogy lássuk, milyen gyönyörű lett az udvar. Moringa- és
gránátalmafákat ültettek a fal mellé, de a legszebb a sárga
színben pompázó sáfrány volt, amely vidáman bólogatott
az árnyékos udvaron. A tervezés során szemmel
láthatóan gondosan figyeltek a fényviszonyokra; Ehnaton
büszkén meg is jegyezte, hogy Maya az ő javaslatára
tervezte meg a belső ablakokat.
– Milyen belső ablakokat? – kérdeztem suttogva.
– Mindjárt meglátod – mosolygott rám Nefertiti.
Végre beléptünk a szentélybe, amelynek magas,
mennyezetig érő ablakain szabadon áramlott be a fény.
Még sosem láttam ehhez foghatót.
– Maya egy zseni! – mondta Ipu.
Igaza volt, ehhez foghatót még soha senki nem épített.
Utánunk a vezírek és nemesek is beléptek a
templomba; ámulva néztek körbe a falikárpitokon és
hatalmas mozaikokon, míg a többiek odakint várakoztak.
Nefertiti diadalmasan fordult felém: – Mit gondolsz,
ugye apánknak is tetszeni fog?
307
NEFERTITI
Ez a legdrágább templom, amelyet valaha építettek,

gondoltam magamban, hangosan azonban így feleltem: –
Persze!
Nefertiti elégedetten elmosolyodott, hisz azt a választ
kapta, amelyet hallani akart. Nem mertem kimondani,
hogy Ámon aranyából épült fel a templom, és hogy a
fáraó képes volt kockáztatni országa biztonságát. Ekkor,
mintha csak megérezte volna, hogy rá gondoltam,
odalépett mellénk Ehnaton.
– Ezért gazdagon megjutalmazom Mayát! – mondta.
Szemügyre vette a templom faragott oszlopait és az
erkélyekhez vezető széles lépcsőt. Meleg szél fújdogált
az udvaron. – Mikor követeink visszatérnek Asszíriából
és Rodoszról, ők is meglátják, milyen uralkodója van
Egyiptomnak!
– És mikor meglátják a hidat – nyitott ki Nefertiti egy
nehéz faajtót –, hogy egy látnok tervezte.
Ahogy az ajtó kitárult, megláttuk a Királyok Útja
fölött átívelő hidat, amely a palotát kötötte össze Aton
templomával. Magasabb, szélesebb és szebb volt, mint
bármelyik híd, amelyet korábban láttam. Ahogy
elindultunk rajta, úgy éreztem, mintha a jövőbe vezetne
át, hogy meglátom az unokáimat, és hogy milyen lesz az
élet azután, hogy én meghalok.
A palota építése során nem sajnálták az aranyat. Az
ablakok a padlótól a mennyezetig értek, a napsütötte
sarkokban pedig illatos szökőkutak csobogtak. Amerre
csak fordultam, mindenhol drágakő-berakásos ágyak,
valamint ébenfa és elefántcsont székek álltak. Nővérem
megmutatta a szobát, amelyet nekem alakítottak ki, majd
szüleimét is, amelynek padlóját kék csempe borította,
falait pedig vadászjeleneteket ábrázoló mozaikok.
308
– Partmenti Palotának neveztük el – mondta nővérem.

– Kia palotája pedig innen északra áll.
– A falakon kívül? – kérdeztem óvatosan.
Nefertiti elmosolyodott. – Nem, de elég messze innen.
Keresztülsétáltunk a hatalmas kerten, amelynek
közepén egy gyönyörű alabástrom szökőkút állt. Ámulva
néztem körbe; képtelen voltam elképzelni, hogyan
építhették fel ilyen gyorsan, és hogy milyen rengeteg
aranyba kerülhetett. Nefertiti sorra megmutatta a
szobrokat és a színes falakat, amelyekről az ő képe nézett
vissza ránk. Hallottam, hogy mögöttem a többiek
folyamatosan suttognak, és néha-néha elragadtatottan
felkiáltanak.
– Az emberek még ezer év múlva is tudni fogják, mit
ettünk és hol rendeztük a fényes lakomákat – mondta
szenvedélyesen Ehnaton. – Még a királyi ruhás szobáról
is tudni fognak. – Ezzel szélesre tárta a szoba ajtaját,
amelyben mindenfelé piros plüsspárnák és dobozok
hevertek. Tudtam, hogy a dobozokba majd a parókák
kerülnek; ám ezen kívül láttam még ott tálkákat a
szénnek, réztükröket, ezüst hajkeféket, és cédrusfa
polcon szépen elrendezett parfümös üvegcséket, amelyek
mind csak arra vártak, hogy Ipu és Merit széppé tegyen
velük bennünket. – Egy pillanatra bepillantást engedünk
nekik a palotánkba, amitől úgy fogják érezni, mintha
egész életükben közel álltak volna Egyiptom
uralkodóihoz.
A fényűző szobát nézve elgondolkodtam azon, hogy
én vajon ismerem-e őket. Nefertiti képes volt kifosztani
Egyiptomot csak azért, hogy felépítsen egy várost a
sivatagban. Amarna valóban lenyűgöző volt, de katonák
építették fel és festették ki a falait, és ők emelték a
309
NEFERTITI
Nefertitit és Ehnatont ábrázoló szobrokat ahelyett, hogy

inkább megvédték volna országunkat a hettitáktól.
– Mikor Thotmesz befejezi a munkát, Egyiptom
jobban fog ismerni, mint eddig bármely királynéját –
mondta Nefertiti. – Még ötszáz év múlva is élni fogok,
Mutnedzsmet! A városfalakon, a palotában, a templomok
falain. Nem csak túlvilági életemben leszek halhatatlan,
de már most, itt, ebben a városban! Építtethetnék egy
szentélyt, ahová a gyermekeim és azok gyermekei
eljárhatnának, hogy emlékezzenek rám. De idővel ők is
meghalnak. Ám ezek... – simított végig a festett falon –
ezeken a falakon örökké megmarad a képem.
A fogadóterembe lépve azonnal észrevettem, hogy a
csempéket nem legyőzött és megkötözött núbiaiak képei
díszítik. Helyettük a Nap sugarai nyúltak le Nefertiti és
Ehnaton felé, Aton simogatta az uralkodói párt. Ehnaton
felsétált az emelvényre. – Mikor a thébaiak idejönnek –
mondta a karjait széttárva minden családnak lesz otthona.
Népünknek úgy kell emlékeznie ránk, mint azokra az
uralkodókra, akik gazdaggá tették őket. Akkor áldani
fogják Amarnát!
– Rosszul van, kisasszony? – kérdezte rémülten Ipu.

Elszaladt egy tálért. Épp időben ért vissza: háromszor is
hánytam. Kimerülten támasztottam neki a fejem székem
finom bőrpárnájának.
– Csak nem evett valami rosszat?
– Mióta visszaértünk a palotából, semmit sem ettem –
válaszoltam halkan. – Semmi olyat, amit máskor nem.
Csak kecskesajtot és mogyorót.
310
Ipu csípőre tett kézzel, a szemöldökét ráncolva nézett

rám.
– És a melle? – kérdezte az ingem sarkát megfogva. –
Nem sötétebb és érzékenyebb a mellbimbója?
Hirtelen gombócot éreztem a torkomban. Nefertiti is
ezeket a jeleket tapasztalta. Nem, velem ilyesmi nem
történhet meg! Hiszen annyi asszonynak segítettem a
táborban, hogy ne...
– Mikor volt utoljára vérzése? – kérdezte Ipu suttogva.
– Nem tudom. Nem emlékszem...
– És az akác?
– Nem feledkeztem meg róla.
– Egyszer sem?
– Nem tudom. Azt hiszem, nem... Olyan sok minden
történt velem mostanában!
Ipu rémülten nézett rám. – Az édesapja nagyon dühös
lesz. Remegő kezemre hajtottam a fejem. Éreztem, hogy
azért vagyok rosszul. Valóban, elmaradt a vérzésem.
– Anyám egyetlen gyermeke vagyok – mondtam
elkeseredve.
– Nagyon szomorú lesz, ha...
Zokogni kezdtem, mire Ipu gyengéden simogatni
kezdte hosszú hajamat. – Nem olyan szörnyű a helyzet –
igyekezett megnyugtatni. – Önnél jobban senki sem
tudja, hány módja van annak, hogy megszabaduljon...
– Nem! – kiáltottam a hasamhoz kapva. – Hogy öljem
meg Nakhtmin gyermekét? Soha!
– Mi mást tehetne? Ha megtartja a gyermeket, az
édesapja sosem talál önnek férjet.
– Annyi baj legyen! A hadvezér feleségül fog venni.
Iput azonban nem sikerült megnyugtatni. – És a fáraó?
Vajon mit fog szólni?
311
NEFERTITI
– Már így is túl sokáig voltam Nefertiti szolgálólánya!

Most rajta a sor, hogy segítsen nekem. Meg kell győznie
a férjét.
Ipu úgy nézett rám, mint aki elképzelhetetlennek
tartja, hogy ez megtörténhet.
– Muszáj lesz – mondtam.
Egész délután le-föl sétáltam a sátramban. Két
asszony jött akácért és mézért – míg a keveréket
készítettem, csak arra tudtam gondolni, milyen felelőtlen
voltam. Aztán megjelent Merit.
– A királyné kérdezi, hogy számítson-e önre a
vacsoránál.
– Nem – válaszoltam. Nem mertem a nővérem
szemébe nézni. – Mondd meg neki, hogy nem érzem jól
magam.
Alig néhány perccel azután, hogy Merit elment,
Nefertiti átjött hozzám.
– Mostanában gyakran vagy rosszul – mondta. Leült
az egyik székbe és gyanakodva méregetni kezdett.
Mintha cseppet sem zavarna, a növényeimmel kezdtem
foglalkozni, ám mikor az akáchoz értem, a kezem
megremegett. – Különösen éjszakánként – tette hozzá.
– Tényleg több napja nem vagyok jól – feleltem és
ezzel nem hazudtam.
Nefertiti egyre gyanakvóbban nézett rám. – Remélem,
nem szerettél bele a hadvezérbe – mondta. Valószínűleg
elpirulhattam, mert hozzátette: – Családunk egyetlen
tagja sem bízhat meg a katonákban.
– Ha te mondod...
– Ugye nem találkoztál a hadvezérrel?
Lesütöttem a tekintetem.
312
– Csak nem?! – kérdezte immár kiabálva nővérem. –

Meglátogatott éjszakánként?
– Mit érdekel az téged? – kérdeztem dacosan. – Neked
már van férjed, gyermeked...
– Két gyermekem – javított ki Nefertiti.
– És nekem mim van?
Úgy dőlt hátra a székben, mintha arcon csaptam volna.
– Én! – válaszolta sértődötten.
– Ennyi? – Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy
meg fog érteni.
– Egyiptom királynéja vagyok! – mondta Nefertiti
mérgesen.
– Te pedig a fáraó főfeleségének húga. Az a sorsod,
hogy engem szolgálj.
– És ezt ki mondja?
– Maat!
– És azt is Maat mondta, hogy romboljátok le Ámon
templomait?
– Ne beszélj így! – sziszegte nővérem.
– Miért ne? Csak nem attól félsz, hogy az istenek
megharagszanak?
– Aton a legfőbb isten! Csak ő számít. Jobb, ha ezt
elfogadod. Egy hónap múlva felépül Aton temploma, és
akkor az emberek ugyanúgy fogják tisztelni, mint
korábban Ámont.
– És ki fogja összegyűjteni az emberek adományait?
– Apánk, ki más?
– És kinek adja át a pénzt?
Nefertiti egyre dühösebben nézett rám. – Azért
építettük fel a várost, hogy az emberek emlékezzenek
dicső uralkodásunkra – mondta. – Jogunkban áll...
313
NEFERTITI
– De az emberek nem akarnak Amarnába költözni –

vitatkoztam vele. Thébában van az otthonuk.
– Thébában viskóik vannak! Itt azonban
megvalósítjuk azt, amit még soha, egyetlen fáraó sem:
mindenkinek adunk otthont.
Gúnyosan felnevettem. – Láttad már azokat az
otthonokat? –kérdeztem.
Nefertiti némán nézett rám.
– Láttad őket? A palotádat bejártad, de azt nem láttad,
hogy a munkások viskói, amelyeket te otthonnak nevezel,
sártéglákból és homokkőtömbökből épültek! Ha jön egy
árvíz, azonnal elmossa őket!
– Ezt meg honnan tudod?
Nem válaszoltam. Nem mondhattam el neki, hogy
apámtól hallottam, mint ahogy azt sem, hogy Nakhtmin
ugyanezt mondta, mikor az ágyamban feküdtünk.
– Nem is tudod biztosan! – kiáltott fel Nefertiti
diadalmasan. – Csak úgy mondtad. Gyere, nemsokára
eszünk!
Ez sem kérés volt, hanem parancs.
Mielőtt elhagyta volna a sátramat, a válla fölött még
visszaszólt: – És többé egy szót sem szeretnék hallani a
hadvezérről! Engem fogsz szolgálni, és csak akkor mész
férjhez, ha apánk vagy én úgy döntünk.
Ráharaptam a nyelvemre, hogy ne szóljak vissza neki.
– Egyébként utoljára mikor látogattad meg a
hercegnőt?
– Tegnap – válaszoltam.
– Az egyetlen nagynénje vagy! Több időt kellene
töltened vele.
Úgy érted, te akarsz gyakrabban látni, gondoltam
magamban. Mikor végre magamra maradtam, leültem és
314
a hasamra tettem a kezem. – Vajon mit szól majd az

édesapád, ha megtudja, hogy úton vagy? És Nefertiti
hogy érteti meg Ehnatonnal, hogy nem jelentesz rá nézve
fenyegetést?
Olyan érzésem volt, mintha a Nagy Pavilonban rendezett

vacsora sosem akarna véget érni. Semmi kedvem nem
volt Thotmesszel beszélgetni a hennafestésekről,
frizurákról és az Ugaritból érkezett küldöttek cseppet sem
divatos szakálláról. Csak arra tudtam gondolni, hogy
néhány nap múlva Nakhtmin már nem fog tudni
meglátogatni. Ha látni akar, valahogy be kell osonnia a
palotába. És még ha ez lehetséges is, ki tudja, mikor
kapják el?
Az asztal fölött Nefertitire néztem. Herceget fog
szülni, gondoltam keserűen. És én? Apám vagy a fáraó
beleegyezése nélkül gyermekem apa nélkül fog felnőni.
Fattyú lesz. Figyeltem, ahogy a szolgák Nefertiti körül
sürögnek-forognak, és kínzó fájdalom hasított belém,
mikor Ehnaton magához vonta nővéremet és a hasára
nézve a fülébe suttogta: „Én kicsi fáraóm!”.
Felálltam és közöltem nővéremmel, hogy távozom.
– Máris? – csattant fel Nefertiti. – Ilyen korán? És ha
elkezdődnek a fájásaim? Mi van, ha... – Aztán
arckifejezésemet látva taktikát változtatott. – Kérlek, csak
egy senetjátszma erejéig!
– Nem.
– Kérlek! Csak egy menetet.
A pavilonban lévők mind felém fordultak.
Ott maradtam hát és játszottam vele. Nefertiti nyert,
de nem azért, mert hagytam.
315
NEFERTITI
– Szedd össze magad, húgocskám! Unalmas dolog

folyton nyerni.
– Igyekszem – válaszoltam kimérten.
Nefertiti hangosan felnevetett, majd felállt és
kinyújtóztatta a hátát. – Csak apánkkal tudok igazán jót
játszani – mondta. Ahogy a szénserpenyőhöz lépett,
hosszú árnyéka táncolni kezdett a falon. – Szerencsére
nemsokára itt lesz.
– Írt? – kérdeztem döbbenten.
Nefertiti figyelmét nem kerülhette el, milyen izgatott
lettem. – Hat nap múlva érkezik – vonta meg a vállát. –
Sajnos még nem lesz itt, mikor beköltözünk a palotába,
de...
Amit ezután mondott, már nem hallottam. Csak arra
tudtam gondolni, hogy képtelen leszek elmondani neki,
hogy várandós vagyok.
– Egy gyermek, kismacskám? A mi gyermekünk! –

Nakhtmin magán kívül volt a boldogságtól. Szorosan a
karjába zárt, de arra azért vigyázott, hogy ne ártson a
babának. – A királyné már tudja? – kérdezte, de szinte
azonnal el is komorodott. – Hiszen örülnie kellene!
– Minek? Hogy akkor vagyok várandós, amikor ő is,
és így osztoznia kell velem apánk figyelmén? –
Megráztam a fejem. – Még nem ismered a nővéremet.
– De kénytelen lesz belenyugodni. Összeházasodunk,
és ha a fáraó még mindig dühös lesz ránk, elhagyjuk a
várost és veszünk egy kis földet a dombokon.
Kétkedve néztem rá.
316
– Ne aggódj, miw-sher! – húzott még közelebb

magához. – Hiszen gyermekünk lesz! Ki tudna ellenállni
egy gyermeknek?
Másnap reggel átmentem Nefertitihez. Tudtam, hogy
nagyon dühös lesz, de biztos voltam benne, hogy ha
apámnak mondanám el először, egyenesen tombolna. A
Királyi Pavilonban volt; a reggeli napfény áthatolt a
ponyván, megvilágítva körülötte a felfordulást: a
szolgálók dobozokat pakoltak egyik helyről a másikra, a
férfiak nehéz ládákat emelgettek, az asszonyok pedig a
vásznakat, az arc- és testfestékeket pakolgatták.
– Beszélnünk kell! – mondtam határozott hangon.
– Ne ide! – kiáltotta Nefertiti, mire mindenki odakapta
a fejét. Dühösen az egyik szolgálóra mutatott. – Oda
rakd!
– Ehnaton hol van? – kérdeztem.
– Már a palotában. Ma este költözünk be. Legyél
készen! – Éreztem, hogy nem halogathatom tovább,
muszáj elmondanom neki, hogy várandós vagyok. Ha
beköltözünk a palotába, nem találkozhatok többé
Nakhtminnal. A kapuknál Ehnaton núbiai testőrei fognak
állni, akik gyűlölik a katonákat.
– Nefertiti!
– Mi van? – Nővérem egy pillanatra sem vette le a
szemét a szolgákról. – Mondd már!
Körbenéztem, de a szolgák szerencsére túl hangosak
voltak ahhoz, hogy hallják, miről beszélgetünk. –
Gyermeket várok – mondtam végül.
Nefertiti egy pillanatig meg sem mozdult, én pedig
már kezdtem azt hinni, hogy nem hallotta, mit mondtam.
Ám aztán körmeit a karomba mélyesztette, és közelebb
rántott magához.
317
NEFERTITI
– Mit mondtál?! – A koronáján lévő kobra ijesztően

bámult rám vörös szemeivel. – Ugye nem a hadvezér
gyermeke? Mondd, hogy nem az övé!
Mikor egy szót sem szóltam, berángatott a szobájába,
amelyet egy függöny választott el a fogadószobától. –
Apánk már tud róla? – kérdezte dühösen.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Először neked
akartam elmondani.
Olyan volt a tekintete, akár egy gonosz kígyóé. – A
fáraó nagyon dühös lesz – sziszegte.
– Pedig nem jelentünk számára fenyegetést. Csak
szeretnénk boldogan élni, összeházasodni...
– Képes voltál összefeküdni egy katonával! – üvöltötte
Nefertiti.
– Az ágyadba vittél egy férfit az engedélyem nélkül?!
– Fenyegetően közelebb lépett. – A családodért kellene
élned, de te az ostobaságoddal veszélybe sodortál
bennünket!
– Hiszen ez csak egy gyerek! Az én gyermekem!
– Akiből trónörökös válhat. Királyi gyermek. Egy
hadvezér gyermeke!
Döbbenten néztem rá. – Hiszen nagyapánk is hadvezér
volt, mégpedig a fáraó hűséges hadvezére. Csak a férjed
gondolhatja, hogy fenyegetést jelentünk rá nézve.
Különben is, a hadvezérek mindig is az uralkodói
családba nősültek!
– Hát Amarnában nem így lesz! – sziszegte Nefertiti.
– Ehnaton ezt sosem engedné meg!
– Kérlek, Nefertiti! Meg kell győznöd! A gyermekem
nem...
Nővérem egy legyintéssel félbeszakított. – Nem! –
mondta határozottan. – Te tehetsz róla, hogy teherbe
318
estél, neked is kell megoldanod a problémát. Nálad

jobban senki sem tudja, milyen módja van
megszabadulni egy nem kívánatos gyermektől.
Megremegtem, és ösztönösen a hasamra tettem a
kezem.
– Csak nem akarsz kényszeríteni? – kérdeztem
suttogva.
– Ha nem nézted volna a hadvezért tágra nyílt
szemekkel, most nem lennél bajban – válaszolta Nefertiti
kegyetlenül. – És nem vártad volna őt tágra nyitott
lábakkal... – Még sosem nézett rám ilyen megvetően. –
Tudhattam volna, hogy jobban oda kell figyelnem rád.
Amennyire csak tudtam, kihúztam magam. – Neked
már van férjed, egy lányod, és útban van a második
gyermeked. Tőlem meg ezt az egyet is irigyled?
– Semmit sem irigyelek tőled! – Nefertiti magából
kikelve üvöltött, de még így is észrevettem, hogy a másik
szobában minden mozgolódás megszűnt. – Azért mentem
hozzá Ehnatonhoz, hogy neked mindened meglegyen! De
te egy katona kedvéért képes lennél mindent feladni!
Nincs a világon nálad önzőbb testvér!
– Mert van merszem rajtad kívül valaki mást is
szeretni?
Nefertiti képtelen volt elviselni az igazságot. Dühösen
elindult a függöny felé, de mielőtt magamra hagyott
volna, még visszafordult. – Este ott leszel a lakomán –
mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Büszkeségemet legyűrve megkérdeztem: – Elmondod
neki, hogy össze akarunk házasodni?
Nefertiti megállt, de már nem fordult vissza felém.
– Megmondod?
– Este megkapod a választ.
319
NEFERTITI
A függöny visszalibbent a helyére, és én egyedül

maradtam a fáraó szobájában.
Mikor visszaértem a pavilonomba, remegni kezdtem a
félelemtől. Csak arra tudtam gondolni, vajon
megtalálom-e a táborban Nakhtmint, hogy
figyelmeztessem.
– Mire akarja figyelmeztetni, kisasszony? – kérdezte
Ipu, mintha olvasott volna a gondolataimban. – És hogy
jut ki oda? – Együttérzően a karomra tette a kezét. –
Várja meg, hogy dönt a királyné. Higgye el, beszélni fog
a fáraóval. Elvégre a nővére, ön pedig mindig is szerető
húga volt. – Odaadta a ruhát, amelyet estére készített elő
nekem. – Jöjjön! – mondta bátorítóan. – Én pedig
gondoskodom róla, hogy a holmiját átvigyék a palotába.
– Előbb találkoznom kell anyámmal! – mondtam. –
Kérlek, keresd meg és hozd ide!
Ipu egy pillanatra elgondolkodott, de aztán bólintott,
és gyorsan elindult anyámért.
Felvettem a hosszú tunikát és aranyövet, majd
felcsatoltam a gyöngynyakláncot, és gyakorolni kezdtem
magamban, mit mondok majd anyámnak. Az egyetlen
lánya vagyok! Az egyetlen gyermek, akivel Tawaret
megajándékozta. Alaposan szemügyre vettem a
tükörképemet – egy sötét hajú, nagy, zöld szemű lány
nézett vissza rám. Mégis, ki ez a lány? Hogy hagyhatta,
hogy egy hadvezér teherbe ejtse? Ahogy lassan kifújtam
a levegőt, láttam, hogy a kezem még mindig remeg.
– Mutnedzsmet? – hallottam meg anyám neheztelő
hangját.
– Mutnedzsmet, miért nem csomagoltál még össze?
Ma este költözünk.
320
– Ipu azt mondta, összepakol helyettem – válaszoltam.

A bőrkanapéhoz léptem, hogy leüljünk, és nyugodtan
beszélhessek vele. – De előbb gyere ide! – Egy pillanatra
elbizonytalanodtam.
– Mert... mert mondanom kell neked valamit.
Még bele sem kezdtem, anyám már tudta, miről
akarok beszélni vele. Tekintete a hasamra vándorolt,
majd a szájához kapta a kezét. – Gyermeket vársz!
Bólintottam. – Igen, mawat.
Anyám ijesztően nyugodtan reagált, én pedig azon
gondolkodtam, vajon életében először arcon csap-e. –
Lefeküdtél a hadvezérrel.
Szemeim megteltek könnyel. – Össze akarunk
házasodni – mondtam remegő hangon. Anyám azonban
mintha meg sem hallotta volna.
– Minden éjjel láttam, hogy bejön a táborba, de azt
hittem, Ehnaton hívatja. Tudnom kellett volna. Hiszen
mikor érdekelte a fáraót a sereg? – Anyám a tekintetemet
kereste. – Tehát az őrök úgy tettek, mintha mindebből
semmit sem vennének észre?
Szégyenemben elpirultam. – Akkor is megtörténik, ha
nem segítenek – válaszoltam. – Szeretjük egymást...
– Szerelem? Csak a közemberek házasodnak
szerelemből. És ugyanolyan gyorsan el is válnak. A fáraó
főfeleségének a húga vagy! Egy hercegnek szántunk!
Egy herceghez akartunk férjhez adni, Mutnedzsmet!
Hercegné lehetnél, de mindent elrontottál!
– De én nem akarok hercegné lenni! – Képtelen
voltam tovább visszatartani a könnyeimet. – Az Nefertiti
álma. Várandós vagyok, mawat! Várandós vagyok az
unokáddal, és a férfi, akit szeretek, semmire sem vágyik
321
NEFERTITI
jobban, mint hogy nőül vegyen! – A szemébe néztem. –

Hát cseppet sem örülsz?
Anyám keserűen összeszorította ajkait, de aztán nem
bírta tovább és szorosan magához ölelt. – Ó,
Mutnedzsmet! Drága kislányom! Anya leszel! – Halkan
sírni kezdett. – De milyen gyermek édesanyja?
– Egy olyané, akit mindennél jobban szeretnek a
szülei – válaszoltam határozottan.
– Egy olyan gyermeké, akitől a fáraó rettegni fog, és
akit a nővéred tiszta szívből gyűlöl majd. Nefertiti ebbe
sosem fog belenyugodni.
– Pedig kénytelen lesz. Nővé értem, anyám. Jogom
van megválasztani, kihez megyek férjhez. Egyiptomban
élünk...
– De abban az Egyiptomban, amelynek Ehnaton a
fáraója. Talán ha még mindig Akhmimban lennénk... –
Anyám tehetetlenül széttárta a karját. – De itt a fáraó
parancsol. Ő választja meg, kihez mész férjhez.
– És Nefertiti – tettem hozzá. – Mire apánk
megérkezik, felépülnek a villák. Nefertiti meggyőzhetné
Ehnatont, hogy hadd éljünk ott...
– A nővéred nagyon dühös lesz rád.
– El kell fogadnia, hogy én is megérdemlem a
boldogságot.
Anyám megszorította a kezemet. – Apád szóhoz sem
fog jutni. Mindkét lánya várandós...
– Örülni fog a hírnek – mondtam bizakodva. –
Mindkét lánya termékeny.
Anyám mosolya azonban keserű volt. – Boldogabb
lenne, ha egy herceghez mennél nőül.
Aznap éjjel egész Amarna ünnepelt. Mindenhol
hangos nevetés hallatszott. Ahogy felsegítettem anyámat
322
a szekérre, azt gondoltam magamban: Nefertiti

szándékosan halasztotta el a válaszadást. Remélte, hogy
ekkora felfordulásban nem lesz alkalmam odamenni
hozzá.
Az udvarokat ellepték a szolgák: mézes mogyorót,
fügét és gránátalmát kínáltak tálcáikról. Az illemre fittyet
hányva több ezer férfi iszogatott az utcákon, és közben
hangosan háborúról, szerelemről és szexről énekeltek.
Amint beléptünk a palotába, tekintetemmel azonnal
keresni kezdtem Nakhtmint, reménykedve, hogy világos
haját és széles vállát még ekkora tömegben is
felismerem.
– Nem jön el – mondta anyám. – Az embereivel
marad.
Elpirultam – nem gondoltam volna, hogy ennyire
látszik rajtam, hogyan érzek. Az egyik szolga bevezetett
bennünket a nagyterembe, ahol a hosszú asztalokat már
körbeülték a vezírek és a gazdag családokból származó
lányok, akik mind Nefertitit utánozták: a legfinomabb
vászonból készült ruhákat viselték, kezüket, lábukat és
mellkasukat pedig hennával festették ki. Ám az
emelvényen álló két Hórusz-trón üres volt.
– Hol van a királyné? – kérdeztem döbbenten.
– Kint – válaszolta kiabálva egy mellettünk elhaladó
szolga. – Aranyat szórnak szét! Annyit, hogy
mindenkinek jut belőle!
– Gyere! – ragadta meg a karomat anyám, majd
elindult a tömegben.
Panaheszi és Kia már ott ült az emelvény előtt álló
asztalnál. Mikor Thotmeszt és Mayát is ott láttam,
elgondolkodtam, vajon mikor lettek családunk tagjai.
Egy aranygyűrűket viselő öregember odaintett anyámnak
323
NEFERTITI
a terem túlsó feléből, majd elindult felé. Kia

udvarhölgyei gyűlölettel teli tekintettel néztek rám.
Legnagyobb megdöbbenésemre, mikor leültem, Kia így
szólt: – Mutnedzsmet kisasszony, örülök, hogy látom.
Már azt hittük, nem jelenik meg a lakomán.
– Miből gondolták? – kérdeztem.
– Úgy hallottuk, rosszullét kínozza.
Elsápadtam, az asztalnál ülő vezírek pedig kérdő
tekintettel néztek egymásra.
– Ugyan már, ne legyen ilyen szerény! A jó hírt
mindenkivel meg kell osztani! – És akkor Kia hangosan
bejelentette: – Mutnedzsmet kisasszony gyermeket vár a
hadvezértől!
Úgy éreztem, mintha hirtelen megállt volna az idő.
Egyszeriben tucatnyi tekintet szegeződött rám. Thotmesz,
a festő hatalmasra nyílt szemekkel nézett rám. – Igaz ez?
– kérdezte döbbenten.
– Igen – válaszoltam mosolyogva. Erőt vettem
magamon, mert nem akartam megadni Kiának azt az
örömet, hogy kétségbeesettnek lásson.
Egy pillanatig mindenki némán bámult rám, majd
hirtelen suttogni kezdtek.
Kia önelégülten mosolygott. – Testvérek és egy
időben várandósak! – Bizalmaskodva előrehajolt. – De
vajon mit szól ehhez a fáraó?
Nem válaszoltam.
– Csak nem azt akarod mondani, kedvesem, hogy még
nem is hallotta a jó hírt? – kérdezte csodálkozást
színlelve Kia.
– Biztos vagyok benne, hogy örülni fog – szólt közbe
Thotmesz.
324
– Örülni?! – kiáltott fel Kia dühösen. Nem számított

rá, hogy lesz, aki mellém áll. – Hiszen összefeküdt egy
hadvezérrel! Egy hadvezérrel! – Ekkor már magából
kikelve visítozott.
– Szerintem a fáraónak büszkének kell lennie a
sógornőjére – folytatta Thotmesz. – Ez remek lehetőség
arra, hogy a maga oldalára állítsa a hadvezért. Ozirisz is
tudja, hogy Nakhtmin szíve nem a palotába húz.
– Hát hova? – kérdezte Kia nyugalmat erőltetve
magára.
Thotmesz egy pillanatra elgondolkodott. – Azt
hiszem, északra, a hettitákhoz – válaszolta végül.
– Akkor talán csatlakozhatna Horemhebhez.
Kia udvarhölgyei harsányan felnevettek, Thotmesz
azonban elkomorodott.
– Hölgyem, senki sem vágyik olyan sorsra, amilyen
Horemhebnek jutott – mondta kezét engesztelően Kia
karjára téve, majd felém fordult. – Tawaret legyen önnel,
kisasszony! – mondta halkan. – Eleget segített már az
asszonyoknak, hogy végre maga is megérdemeljen egy
kis boldogságot!
Anyám visszajött az asztalhoz, majd hamarosan
felharsantak a trombiták, jelezve, hogy nővérem és
Ehnaton megérkezett. Az uralkodói pár mosolyogva
sétált végig a nagytermen; ám mikor mellénk értek,
Nefertiti elfordította a fejét. Folyamatosan Kia szavai
visszhangoztak a fejemben: Testvérek és egy időben
várandósak.
A szebbnél szebb vászon- és fényes gyöngyökből font
ruhákba öltözött nők és férfiak egész éjszaka táncoltak.
Tűznyelők érkeztek Amarnába, hogy szórakoztassák a
fáraót, ám Ehnaton egy pillanatra sem vette le a tekintetét
325
NEFERTITI
nővéremről. Kia gyűlölködve nézte, ahogy a nők

körbevették Nefertitit, mikor lejött az emelvényről, hogy
szót váltson egyik-másik nemes hölggyel. Mikor nem
volt más mellette, csak az építész Maya felesége,
odaléptem hozzájuk.
– Bocsásson meg egy pillanatra – mondtam, majd
lehetőséget sem adva Nefertitinek az ellenkezésre,
megragadtam a karját és félrevontam.
– Mégis, mit képzelsz? – kérdezte dühösen.
– Tudni akarom, beszéltél-e a fáraóval.
Nefertiti egyre mérgesebb lett. – Figyelmeztettelek.
Mondtam, hogy ne...
– Beszéltél vele? – ismételtem meg a kérdést immár
hangosabban. Anyám kérdően nézett ránk.
– Igen – válaszolta végül nővérem. – Északra küldte
Nakhtmint, hogy Horemheb mellett harcoljon a hettiták
ellen.
Egy pillanatig úgy éreztem, megfulladok. Akkor sem
döbbentem volna meg jobban, ha az összes vendég szeme
láttára arcon csap. – Tessék? – kérdeztem akadozó
nyelvvel.
Nefertiti elvörösödött. – Figyelmeztettelek,
Mutnedzsmet. Mondtam neked, hogy ne menj a
közelébe. – Ám ekkor elhallgatott, mert meglátta, hogy
Ehnaton felénk tart. Férje biztosan tudta, miről
beszélgetünk, mert mosolyogva lépett mellénk.
– Mutnedzsmet! – üdvözölt.
Én azonban nem akartam kedvességet színlelni. – Igaz
ez? – kérdeztem vádlón. – Háborúba küldte a hadvezért?
Ehnaton arcáról azonnal eltűnt a mosoly. – Ha a tűzzel
játszol, ne csodálkozz, ha megégeted magad! Biztos
vagyok benne, hogy ezt már apád is mondta neked,
326
kismacska. – Mikor kinyújtotta a kezét, hogy

megsimogassa az arcomat, elhúzódtam. Akkor közelebb
hajolva a fülembe súgta: – Talán tanulsz az esetből, és
legközelebb olyan szeretőt választasz magadnak, aki
hűséges hozzám. Egyébként a hadvezéred kérte, hogy
küldjem északra.
Hátrébb léptem. – Nem igaz! – kiáltottam, majd
Nefertitire néztem. – És te semmit sem tettél, hogy
megakadályozd? Meg sem próbáltad?
– Ő kérte – válaszolta nővérem halkan.
– Sosem kérne ilyesmit! – kiáltottam nem törődve
azzal, hogy mekkora bajba sodorhatom magam. –
Várandós vagyok! A gyermekét hordom a szívem alatt, ti
pedig a halálba küldtétek őt!
Hirtelen csend lett a nagyteremben. Egy hosszú
pillanatig nővérem szemébe néztem, majd sarkon
fordultam és elhagytam a termet. Ám nem tudtam, hova
menjek. Egyszerűen nem volt hová. Még azt sem tudtam,
merre van az új lakosztályom. Kezemet a hasamra
szorítva keservesen zokogni kezdtem. Mitévő legyek?
Megremegtek a térdeim és a földre rogytam.
– Mutni! – kiáltotta mögöttem anyám. Ipuval együtt
utánam siettek, mikor kiszaladtam a nagyteremből.
Kétségbeesetten nézett hűséges szolgálómra és
barátnőmre. – Keríts egy orvost! Siess!
Több hangot hallottam magam körül, mint amennyinek

fel tudtam ismerni a tulajdonosát; mindenki hangosan
kiabálva utasításokat osztogatott. Valaki azt mondta,
hogy nagyon beteg vagyok, úgyhogy átvisznek a
templomba, hogy a papnők imádkozhassanak értem. Egy
327
NEFERTITI
másik hang azt kérdezte, hogy Ámon vagy Aton

templomába visznek-e. Sötétség borult rám, de még
hallottam, hogy valaki a papok gyógyító képességéről
beszél. Panaheszi neve is elhangzott, majd rögtön utána
hallottam, ahogy anyám hangosan tiltakozik. Vásznakat
hoztak, majd váratlanul élesen görcsölni kezdett a hasam.
Citromos víz és levendula illatát éreztem. Aztán valaki
azt mondta, megérkezett apám. Vajon mennyi idő
telhetett el így? Órák? Vagy napok? Ahányszor csak
felébredtem, mindig sötétség vett körül, ám azt láttam,
hogy Ipu ott ül az ágyam mellett. Arra is emlékszem,
hogy mikor felnyögtem, anyám a homlokomra tette
hűvös kezét. Sokszor kértem, hogy jöjjön be. Erre tisztán
emlékszem, mint ahogy arra is, hogy nővéremet nem
akartam látni. Később megtudtam, hogy napokig
lebegtem élet és halál között. Az első dolog, amire tisztán
emlékszem, az az, hogy lótuszillatra ébredek fel.
– Mutnedzsmet?
– Nakhtmin? – kérdeztem erőtlenül. A reggeli napfény
bántotta a szemem.
– Nem, Mutnedzsmet.
Apám volt az. Erőlködve felkönyököltem és
hunyorogva körbenéztem a szobában. Az ablakokon fel
voltak húzva a nádsötétítők, így a szobát elárasztó reggeli
napfényben a padlót díszítő vörös és kék csempék
vakítóan csillogtak. Mindent hatalmasnak láttam. Az
állatszőrrel bevont zsámolyokat, az ékkövekkel kirakott
ékszeres ládikákat, az ónixlámpákat, melyeknek a lábait a
legszebb türkizkövek díszítették. – Hol van Nakhtmin? –
kérdeztem zavartan.
328
Anyám habozott. Lassan leült mellém az ágyra, majd

kérdőn apámra nézett. – Nem emlékszel, mi történt a
lakomán? – kérdezte végül.
Akkor hirtelen minden eszembe jutott. Nakhtmin
halálos ítélete, Nefertiti önzősége, hogy a palota udvarán
rosszul lettem. Egyre szaporábban vettem a levegőt. – Mi
történt? Miért vagyok ilyen rosszul?
Ekkor apám is odaült mellém és hatalmas kezét
gyengéden az enyémre tette.
– Mutnedzsmet! – suttogta anyám. – Drágám,
elveszítetted a gyermekedet.
Úgy éreztem, képtelen vagyok megszólalni.
Elveszítettem Nakhtmin gyermekét! Elveszítettem az
egyetlen dolgot, amely hozzá kötött.
Anyám gyengéden kisimította arcomból a hajamat. –
Sok nő elveszíti az első gyermekét – vigasztalt. – Fiatal
vagy még, kislányom. Hálásnak kell lennünk, hogy az
istenek életben tartottak.
Láttam, hogy szemei megtelnek könnyel. – Már azt
hittük, elveszítünk. Azt hittük...
Vadul megráztam a fejem. – Nem, ez nem történhet
meg! – kiáltottam. – Hol van Nefertiti?
– Érted imádkozik – válaszolta apám komoran.
– Aton templomában?
– Mutnedzsmet, ő a nővéred! – mondta apám felállva
az ágyról.
– Nem a nővérem, hanem egy féltékeny, önző
királyné! – kiabáltam dühösen.
Anyám ijedten a szája elé kapta a kezét, apám pedig
visszaült mellém.
– Képes volt a halálba küldeni Nakhtmint!
– Az Ehnaton döntése volt.
329
NEFERTITI
Én azonban nem hagytam, hogy apám megvédje őt.

Ezúttal nem. – Nefertiti pedig hagyta! Meg sem próbálta
lebeszélni róla! – vádaskodtam. – Csak egy szót kellett
volna szólnia, és Ehnaton elfogadja, hogy egymásba
szerettünk! Hiszen rá mindig hallgat! Nefertiti az
egyetlen, aki hatni tud rá! Nagynéném is tudta ezt,
akárcsak te. Mégis hagyta, hogy a fáraó száműzze
Nakhtmint! Szó nélkül hagyta! – Ekkor már torkom
szakadtából kiabáltam. Anyám békítően a vállamra tette
kezét, de én elhúzódtam tőle. – Halott? – kérdeztem.
Apám felállt.
– Halott? – ismételtem meg hangosabban.
– Nakhtmin erős katona, Mutnedzsmet – mondta
anyám. – A fáraó testőrei elkísérték északra, az ország
határához, és otthagyták. Hidd el, tudni fogja, mit tegyen.
Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy Nakhtmint
odavetik a hettitáknak, akárcsak a vadkutyáknak egy
darab húst. Éreztem, hogy meleg, keserű könnyek
csorognak végig az arcomon.
Apám gyengéden átkarolta a vállamat. – Szörnyű
dolog elveszíteni valakit – mondta.
– Nem fog visszajönni. És Nefertiti semmit sem tett! –
Ahogy hatalmába kerített a mérhetetlenül nagy bánat, a
hasamban is újra érezni kezdtem a fájdalmat. – Semmit
sem tett! – sikítottam.
Anyám átölelve ringatni kezdett. – Csss... Semmit sem
tehetett...
Tudtam, hogy hazudik.
Apám az asztalhoz lépett, és kezébe vett egy lazurittal
és igazgyöngyökkel kirakott ládát. – Minden nap
meglátogatott – mondta. – Ezt neked hozta, hogy ebben
tartsd a gyógynövényeidet.
330
Alaposan szemügyre vettem a ládát. A nővérem

ízlésének megfelelő volt: szépen kidolgozott, és minden
bizonnyal nagyon drága. – Azt hiszi, egy dobozzal
enyhítheti a fájdalmamat? – kérdeztem keserű hangon.
Ám mielőtt még válaszolhatott volna, lépteket
hallottunk, majd egy szolgáló nyitott be. – A királyné! –
jelentette be meghajolva nővéremet.
Nem akartam látni Nefertitit. Úgy éreztem, soha nem
leszek képes megbocsátani neki.
Mikor belépett a szobába, csak a vászonruha alatt
gömbölyödő hasát láttam. Mikor észrevette, hogy ébren
vagyok, hirtelen megállt. – Mutni! – mondta
mosolyogva. Egy türkiz füles keresztet tartott a kezében,
amelyet valószínűleg Aton főpapja áldott meg. – Mutni!
– Odaszaladt hozzám, és szorosan magához ölelt.
Éreztem, hogy neki, aki sosem sírt, könnyes az arca.
Mikor nem mozdultam, hátrébb hajolt, hogy a
szemembe nézhessen. – Szólalj már meg, Mutni!
– Átkozott legyen a nap, mikor az istenek úgy
döntöttek, hogy testvérek legyünk!
Nefertiti megremegett. – Vond vissza!
Én azonban csak némán néztem rá.
– Vond vissza! – kiabálta, mire elfordítottam a fejem.
Szüleink egymásra néztek, majd apám így szólt: –
Menj, Nefertiti! Adj neki egy kis időt!
Nefertiti döbbenten anyámra nézett, ám mikor ő sem
vette védelmébe, dühösen sarkon fordult és kiviharzott a
szobából.
– Egyedül akarok lenni – mondtam szüleimnek.
Anyám habozott. – De beteg voltál, kislányom...
– Ipu itt marad velem – mondtam. – Majd ő
gondoskodik rólam.
331
NEFERTITI
Mikor szüleim is kimentek a szobából, Ipuhoz

fordultam, aki nem tudva, mit tegyen, le-föl sétált. –
Idehoznád a gyógynövényes ládikómat? A régit.
Szükségem van a kamillára.
Mikor felemeltem a láda fedelét, megdermedtem. –
Ipu, hozzányúlt valaki a ládához? – kérdeztem
gyanakodva.
– Nem, kisasszony – válaszolta a homlokát ráncolva
Ipu.
– Biztos vagy benne? – Gyorsan még egyszer
átnéztem a láda tartalmát, de sehol sem találtam az
akácot. Bár lassan, de sikerült felkelnem az ágyból. –
Ipu! Ipu, ki járt itt?
– Ezt meg hogy érti, kisasszony?
– Eltűnt az akác.
Ipu belenézett a dobozba, majd rémülten a szája elé
kapta a kezét. Egyszeriben megértette, mi történt.
Tekintete lassan a hasamra vándorolt.
A ládát a hónom alá fogva kinyitottam a szobaajtót.
Hajam kócos volt, és övet sem vettem fel, hogy
összefogjam vászontunikámat. Ám a külsőm most
cseppet sem érdekelt. – Merre van Nefertiti? – kérdeztem
hangosan. A szolgák döbbenten néztek rám, majd
néhányan halkan azt mondták: – A nagyteremben,
kisasszony. A vezírekkel.
Alig láttam a dühtől, úgy mentem el a nagyteremig.
– Nefertiti! – kiáltottam az ajtót kitárva. Egyszeriben
abbamaradt a beszélgetés. Az emelvény alatt ülő
zenészek abbahagyták játékukat. Nefertiti udvarhölgyei
halkan felsikítottak.
Panaheszi megköszörülte a torkát, apám pedig
rémülten felállt az asztaltól.
332
– Valaki ellopta az akácmagokat, hogy megmérgezzen

és elveszítsem a gyermekemet! Te voltál az?
Nefertiti arca még az elefántcsontnál is fehérebb volt.
Segélykérőn Ehnatonra nézett, mire a fáraóhoz fordulva
így folytattam: – Vagy ön? Ön tette ezt velem?
Ehnaton zavartan mocorogni kezdett.
Ekkor apám szelíden megfogta a karomat. –
Mutnedzsmet...
–Tudni akarom, ki tette! – kiáltottam. Hangom
visszaverődött a terem falairól, és még Kia és
udvarhölgyei is elhallgattak. Tudták, hogy ha velem
képesek voltak ezt tenni, ők sincsenek biztonságban.
– Menjünk! – mondta apám.
Hagytam, hogy kivezessen, de mikor az ajtóhoz
értünk, visszafordultam. – Ezt sosem bocsátom meg! –
mondtam minden szót megnyomva. Láttam Nefertiti
arcán, hogy tudja, ezúttal komolyan beszélek. – Sosem
bocsátom meg!
Erőtlenül hanyatlott vissza székében, mintha valaki a
királyságát vette volna el tőle.
333
TIZENHETEDIK FEJEZET
AMARNA
Pauni hónap huszonnyolcadik napja
F élő, hogy élete végéig itt marad, a kertjét gondozni.

Férj és gyermekek nélkül...
A kertben dolgozgatva hallottam, hogy szolgálóim
suttogva rólam beszélgetnek. Három hónappal korábban,
mikor megtudtam, hogy valaki megmérgezett, és ezért
veszítettem el Nakhtmin gyermekét, a városra néző arany
teraszokon találtam magamnak egy villát, amelybe még
senki sem költözött be. Még senki sem vette meg a
fáraótól, ezért úgy döntöttem, hogy az enyém lesz. Senki
sem mert felszólítani, hogy távozzak.
Három hónapon keresztül ültetgettem a magvakat,
locsolgattam a kis kertemet, és most már lehajolva
megérinthettem a fiatal fügefa lágy leveleit. Egyre
közelebbről hallottam szolgálóim hangját.
– Odakint van, mint mindig – mondta egyikük
aggódva. – A növényeit gondozza, hogy később
odaadhassa őket az asszonyoknak.
334
Megéreztem, mikor mögém ért. Meg sem kellett

szólalnia ahhoz, hogy tudjam, ki az: a liliom- és
kardamomillat elárulta.
– Mutnedzsmet! – szólított meg.
Megfordultam és kezemet a szemem elé emeltem,
hogy ne zavarjon a nap. Mióta eljöttem a palotából,
egyszer sem volt rajtam paróka. A hajam megnőtt, és Ipu
azt mondta, a tekintetem olyan kemény, mint a smaragd.
– Felség – hajoltam meg.
Tije királyné csodálkozva nézett rám. – Megváltoztál.
Nem szóltam semmit, csak vártam, hogy elmondja,
milyen értelemben változtam meg.
– Mintha magasabb lennél, és a bőröd is sötétebb –
folytatta.
– Igen – bólintottam. – Sok időt töltök a napon a
kertemben, ahová tartozom. – Letettem az ásómat, és
elindultunk a villa felé.
– Nagyon kellemes itt – mondta nagynéném a
datolyapálmákat és virágzó lilaakácot nézve.
– Köszönöm – mosolyodtam el.
Örültem, mikor láttam, hogy a verandán Tije, mint aki
otthon érzi magát, azonnal leül. Én megváltoztam, ő
azonban ugyanolyan volt, amilyen az emlékeimben:
alacsony, nagyon okos nő, vékony ajkakkal és átható kék
tekintettel. Leültem a vele szemben lévő tollpárnára.
Apámmal érkezett Amarnába; minden nap hajnalig
dolgoztak a per medjatban: iratokat tanulmányoztak,
leveleket írtak, és igyekeztek minél több szövetséget
kötni.
Ipu forró teát hozott. Tije kezébe vette az egyik
csészét, majd így szólt: – Nem azért jöttem, hogy
rábeszéljelek, térj vissza a palotába.
335
NEFERTITI
– Tudom, nénikém – bólintottam. – Ahhoz ön jobban

látja a helyzetet. Megérti, hogy elegem lett a palotából...
Nefertitiből, a szobraiból és az örökös cselszövéseiből.
Tije vékony szája mosolyra húzódott. – Mindig is
tudtam, hogy nem a megfelelő testvért választottam.
Döbbenten néztem rá. Nem akartam elhinni, hogy
valaki engem választana Nefertiti helyett. Aztán
határozottan megráztam a fejem. – Nem! Én sosem
lennék királyné.
– És éppen ezért lennél remek királyné! – mondta Tije
letéve a csészéjét. – De mondd csak, Mutnedzsmet, mit
javasolnál egy öregasszonynak, akinek sajognak az
ízületei?
Kérdőn néztem rá. – Gyógynövényekért jött hozzám,
nénikém?
– Mint már mondtam, nem azért, hogy visszahívjalak
a palotába. Okosabb vagyok, semhogy feleslegesen
próbáljalak meggyőzni. Különben is, ostobaság lenne
elköltöznöd ebből a villából. – Tekintete egy pillanatra
elidőzött a tekervényes szőlőindákon és festett
oszlopokon. – Találtál egy nyugodt, csendes helyet, távol
a várostól és fiam ostoba politikájától. – Ahogy felemelte
a fejét, a nyakában lévő nehéz lazurit és arany ékszerek
dallamosan csilingeltek. – Nos, akkor mit ajánlanál?
– De az udvari orvosok...
– Ők nem ismerik olyan jól a gyógynövényeket, mint
te. – Tije kinézett a kertre: a szennabokor és krizantém
levelein megcsillant a napfény. A boróka a fejfájást
csillapította, az üröm pedig a köhögést. Sok asszonynak
volt még szüksége az akácra, így azt is ültettem. Hiába
tudtam, hogy azzal ölték meg a gyermekemet, képtelen
voltam elutasítani a kérésüket. – Az asszonyok
336
gyógyítónak tartanak – folytatta nagynéném. – Sekem-

Miwnek hívnak. – Nagyhatalmú macska, mondtam
magamban, és azonnal Nakhtmin jutott eszembe.
Nagynéném fürkésző tekintettel nézett rám, majd
előrehajolt és megpaskolta a kezemet. – Gyere! Mutasd
meg a növényeidet!
Odakint a meleg napfény elárasztotta a kertet. Mélyen
belélegeztem a föld nehéz illatát, majd lehajoltam, és
leszakítottam a borókáról egy még éretlen bogyót.
– A boróka segíteni fog – mondtam nagynéném
kezébe adva a bogyót. – Készítek belőle teát, de
mindennap kétszer kell belőle innia.
Tije hüvelyk- és mutatóujja közé fogva szétnyomta a
bogyót, majd lassan az orrához emelte a kezét. – Olyan
az illata, mint a Mitanniból érkező leveleknek – mondta
elgondolkodva.
Már negyvenéves volt, de még mindig azzal töltötte a
napjait, hogy szövetségeket kötött más népekkel, és
apámmal együtt azon törte a fejét, hogyan lehetne jobban
kormányozni országunkat.
– Miért csinálja még mindig, nénikém? – kérdeztem.
Tije azonnal tudta, mire gondolok. – Mert szeretem
Egyiptomot – válaszolta. Aranybarna szemei gyönyörűen
csillogtak a napfényben. – Valamikor én irányítottam ezt
az országot. És hogy mi változott azóta? Csak annyi,
hogy most fiam személyében egy ostoba férfi ül a trónon.
De ugyanazok az isteneink, és a népemről is
gondoskodnom kell. Persze, ha Thotmesz lenne a fáraó...
Mikor felsóhajtott, halkan megkérdeztem: – Milyen
volt?
Nagynéném lenézett az ujjain csillogó gyűrűkre. –
Intelligens. És türelmes. Szenvedélyes vadász. –
337
NEFERTITI
Megrázta a fejét, mintha olyasvalami jutott volna eszébe,

amiről csak ő tudhat. – Thotmesz katona volt és Ámon
papja.
– Amit Ehnaton nem tűrhet.
– Mikor nővéred férjhez ment hozzá, attól féltem, túl
törékeny, és nem tudja majd teljesíteni a feladatát. –
Hangosan felnevetett. – Honnan sejthettük volna, hogy
Nefertiti... a kis Nefertiti ilyen... – A város felé fordulva a
megfelelő szót kereste.
– Hogy ilyen szenvedélyes lesz? – kérdeztem.
Nagynéném komoran bólintott. – Nem így terveztem.
– Én sem. – Éreztem, hogy megremegnek az ajkaim,
és mikor kicsordultak a könnyeim, Tije együtt érzőn
megszorította a kezem.
– Ipu félt téged – mondta. – Úgy gondolja, magányos
vagy.
– Itt van a kertem – feleltem halványan elmosolyodva.
– És édesanyám is minden reggel meglátogat. Kenyeret
hoz a palotából.
A királyné lassan bólintott. – És édesapád?
– Ő is gyakran meglátogat. Mindig megbeszéljük, mi
történik a palotában.
– Mostanában miket mesélt? – kérdezte a szemöldökét
ráncolva nagynéném.
– Hallottam, hogy Qatna segítségünket kérte a hettiták
ellen.
Tije egyre inkább elkomorult. – Qatna száz éve a
hűbéresünk. Ha elveszítjük, azzal azt üzenjük a
hettitáknak, hogy nem akarunk harcolni ellenük. Ez már
a második eset, hogy egy hűbéresünk a segítségünket
kéri. Folyamatosan bátorító leveleket írok, miközben
fiam a hátam mögött egyre több színes üveget követel
338
tőlük. Katonákra van szükségük, akik megvédenék őket,

erre a fiam mit válaszol? „Adjatok még több üveget!” De
mi lesz, ha szövetségeseink elesnek? Mi lesz, ha már
senki sem áll majd Egyiptom és a hettita birodalom
között?
– Lerohanják az országunkat – mondtam komoran.
Tije lehunyta a szemét. – Legalább Kadeshben ott van
a seregünk.
– Mindössze száz katona! – mondtam rémülten.
– De a hettiták ezt nem tudják. Én nem becsülném alá
Horemhebet és Nakhtmint.
Nem mertem remélni, hogy valaha is viszontlátom

Nakhtmint. Kint ültem a kertemben egy napernyő alatt,
és azt gondoltam: Csak akkor tér vissza, ha győzelmet
aratnak Kadeshben. Ez pedig nem történhet meg.
Beletettem egy kamillalevelet a reggeli teámba. Még
ennyi hónap után is rosszul aludtam, és ahányszor csak
eszembe jutott Nakhtmin, a kezeim remegni kezdtek.
– Kisasszony! – hallottam meg Ipu hangját. – Ajándék
érkezett önnek a palotából.
– Küldd vissza, mint a többit! – válaszoltam. Engem
nem fognak holmi ajándékokkal megvásárolni! Már nem
voltunk többé gyermekek: Nefertiti többé nem törheti el a
játékaimat, és engesztelhet ki később azzal, hogy nekem
adja valamelyik saját játékát. Ő még mindig úgy
gondolta, hogy Nakhtmin csak egy a sok férfi közül, akit
idővel elfeledek, és találok helyette valaki mást. Ám én
más voltam, mint ő. Én képtelen lettem volna elhagyni
Ranofert úgy, hogy előző nap még szívesen fogadtam a
csókjait.
339
NEFERTITI
Ipu azonban nem mozdult. – Nézze meg, kisasszony!

Talán meg akarja tartani.
Semmi kedvem sem volt megnézni az ajándékot, de
végül letettem a csészét és bementem a házba.
Csodálkozva néztem az asztalon álló kosárra. – Hatalmas
Ozirisz! Hát ez meg micsoda? – kiáltottam fel. – Hiszen
ez mozog!
Ipu elvigyorodott. – Nézzen csak bele, kisasszony!
Addig-addig mosolygott, míg végül nem bírtam
legyűrni a kíváncsiságomat és felemeltem a fedelet – a
kosárban egy foltos kismacska kuporgott ijedten. Olyan
fajta, amilyet csak Egyiptom leggazdagabb családjainak
otthonaiban lehetett látni. – Egy miw? – kérdeztem
döbbenten. A kis teremtmény rám nézett, majd
szomorúan nyávogni kezdett. Biztos hiányzik neki az
anyja, gondoltam. Képtelen voltam ellenállni neki.
Óvatosan, nehogy megijesszem, lehajoltam és kivettem a
kosárból. Az aprócska kis állat elfért a tenyeremben, és
mikor a mellkasomhoz emeltem, azonnal elkezdett
dorombolni.
– Ugye milyen aranyos? – kérdezte mosolyogva Ipu.
– Nem tartjuk meg! – mondtam gyorsan, letéve a
kismacskát.
– De miért nem?
– Mert a nővérem küldte. Nefertiti úgy gondolja, egy
kismacska pótolhatja a gyermekemet, akit elvett tőlem.
– De hiszen magányos, kisasszony! – tiltakozott Ipu.
– Nem vagyok magányos. Minden nap eljön hozzám
néhány asszony, és a szüleim is. – Visszatettem a
kismacskát a kosárba, majd gondosan ráhajtottam a
fedelet. Ipu szemrehányó pillantást vetett rám, mikor a
szegény kis állat keservesen nyávogni kezdett.
340
– Ne nézz így rám! Nem ölöm meg, csak

visszaküldöm a nővéremnek.
Ipu azonban meg sem szólalt, a kismacska pedig
tovább nyávogott.
– Rendben – adtam meg magam. De te fogsz
gondoskodni róla.
Nem sokkal később megérkeztek a szüleim; az őket
kísérő szolgálólány egy telipakolt kosarat hozott – csupa
olyan dolog volt benne a palotából, amire semmi
szükségem nem volt. Apám döbbenten állt meg, mikor
meglátta a kerevet előtt térdeplő Iput, amint egy
madzagot lóbál és kedvesen suttog valakinek.
– Hát Ipu meg mit csinál? – kérdezte.
A szolgálólány letette a kosarat az asztalra, majd
mindhárman Ipu felé fordultunk. Egy pillanatra
megjelent egy szürke kis tappancs, aztán Ipu felkiáltott,
és a madzag eltűnt. – A kis szemtelen nem akar előbújni!
– méltatlankodott Ipu.
– Mi az? – kérdezte anyám közelebb lépve.
– Nefertiti küldött egy kismacskát – válaszoltam
közömbös hangon. Apám felvonta a szemöldökét. – Csak
azért fogadtam el, mert Ipu nem hagyott nekem nyugtot.
A kismacska végül úgy döntött, bemutatkozik
látogatóimnak.
Anyám elmosolyodott. – Van már neve?
– Igen – mondtam vonakodva. Nem akartam
elismerni, hogy máris megszerettem a kis teremtményt. –
Básztet. Kisfiú.
– A macskafélék védelmezője – bólintott anyám
egyetértően.
Apám csodálkozva nézett rám.
– Ipu ötlete volt.
341
NEFERTITI
Anyám elkezdte kipakolni a különböző vásznakat, mi

pedig apámmal kimentünk a kertbe.
– Hallottam, hogy nővéred tegnap meglátogatott.
– Azt hiszi, győzhetünk Kadeshnél – mondtam, majd
vártam, apám vajon mit felel erre.
– Lehet – bólintott, gyengéden a vállamra téve a kezét.
– De én nem várnék a helyedben. A hadvezér elment.
Mindnyájan veszítettük már el szeretteinket.
Nagyot nyelve próbáltam visszatartani a könnyeimet.
– De én nagyon szeretem Nakhtmint!
– Nefertiti ezt nem tudta – próbált megnyugtatni
apám. – Kétségbe van esve. A gyermekének Thot
hónapban kell megszületnie, de az orvosok azt mondják,
ha nem pihen és eszik rendesen, akár el is veszítheti.
Veszítse csak el!, gondoltam magamban. Hadd tudja
meg, milyen érzés arra ébredni egy nap, hogy mindenkit,
aki drága volt neki, elveszített. Azonban szinte azonnal
bűntudat kerített hatalmába. – Remélem, békére lel –
mondtam a fejemet lehajtva. – De még ha nem is tudta,
hogy mire való az akác, engedte, hogy a fáraó elküldje
Nakhtmint.
Apám néhány percig egy szót sem szólt. Aztán
egyszer csak komolyan a szemembe nézett és azt mondta:
– Szeretné, ha ott lennél a szülésnél.
Ráharaptam a nyelvemre, nehogy hirtelen indulatból
gonosz szavak szaladjanak ki a számon. Apám is érezte,
milyen ironikus a helyzet.
– Ha eljön az idő, ott leszek – válaszoltam végül.
342
Tije királyné újra meglátogatott. Hét udvarhölgy

kíséretében sietett fel a lépcsőn, akik mind egy-egy nagy
fűzfakosarat tartottak a kezükben.
– Ipu, keresd meg Básztetet! – kiáltottam. – Különben
összevissza karmolja a királyné bokáját. – Básztetnek ez
volt a legújabb szórakozása: elbújt valamelyik bútor alá,
aztán egy óvatlan pillanatban előugrott és megharapta az
arra tévedő, mit sem sejtő emberek bokáját.
– Básztet! – kiáltotta el magát Ipu. – Gyere elő,
kiscicám!
Láttam, hogy Tije udvarhölgyei közelebb húzódnak
egymáshoz.
– Básztet! – kiáltottam parancsoló hangon, mire a kis
szőrgombóc nagy kegyesen odasétált hozzám. – Ipu, vidd
be a hátsó szobába!
Básztet Ipura nézett, majd halkan nyávogni kezdett,
mintha sérelmezné, hogy be akarjuk zárni.
– Hogyhogy önhöz megy oda, kisasszony, és nem
hozzám? – kérdezte Ipu csodálkozva.
Valóban, gondoltam a büszke kismacskára nézve. Bár
Ipu etette, Básztet az én székem alatt vagy az én ölemben
szokott összegömbölyödve aludni. Arrogáns kis miw!
Ekkor kopogást hallottunk, úgyhogy Ipu otthagyott
bennünket, hogy ajtót nyisson. Nagynéném érkezett meg,
két, pávatollernyőt tartó szolga kíséretében.
– Tije királyné – üdvözöltem meghajolva. – Nagyon
örülök, hogy látom.
Nagynéném kinyújtotta felém a kezét, hogy
bevezethessem. Ujjain fényesen ragyogtak a
lazuritberakásos aranygyűrűk. Kényelembe helyezte
magát egy puha tollpárnán, majd szemügyre vette a
szakadt tapétát. – Csak nem a kismacska művelte? –
343
NEFERTITI
kérdezte mosolyogva. Szóhoz sem jutottam a

döbbenettől. – Mikor nem küldted vissza, az emberek
azonnal sugdolózni kezdtek.
Éreztem, hogy elvörösödök a dühtől. – Sugdolózni?! –
kérdeztem.
– Valaki azt mondta, hogy mindent meg lehet
bocsátani.
– És erre senki sem mondta azt, hogy egy gyermeket
semmiféle ajándék nem feledtet el, és hogy a szeretett
férfit sem pótolhatja semmi?
– Kinek lett volna bátorsága ezt megmondani a
királynénak? Nefertitinek senki sem mer ellentmondani.
Még én sem, vagy édesapád sem.
– Ezek szerint Nefertiti bármit megtehet, amihez csak
kedve támad? – kérdeztem egyre dühösebben.
– Mint bármelyik királyné. Csak ő jobban lelkesedik
az új városokért.
– Csak nem akar újabb városokat építtetni?
– Dehogynem. És a sereg addig fog az építkezéseken
dolgozni, míg nem talál egy olyan vezírt, aki hajlandó
egy lázadás élére állni.
– De ki olyan erős, hogy fel merne lázadni a fáraó
ellen?
Közben Ipu behozta a mentateát. Nagynéném lassan a
szájához emelte a csészét. – Horemheb – válaszolta
kertelés nélkül.
– A fáraó ezt tudta. Pontosan ezért küldte Kadeshbe.
Nagynéném bólintott. – Túl népszerű volt a katonák
körében. Akárcsak Nakhtmin. A fiam pedig veszélyt
látott abban, amiből előnye származhatott volna. Túl
ostoba, hogy lássa, ha nem űzi el Nakhtmint az ágyadból,
a hadvezér sosem lázadna fel ellene.
344
– Nakhtmin így sem fog fellázadni ellene – mondtam

gyorsan.
Tije kétkedve felvonta a szemöldökét.
– Nyugodt életre vágyott – magyaráztam.
– Nem mesélte el neked, hogy Thébában, mikor
Ehnaton elhatározta, hogy megszerzi a koronát, a katonák
megkérdezték, nem állna-e egy lázadás élére? És azt,
hogy beleegyezett?
Döbbenten letettem a csészémet. – Nakhtmin?!
– Néhány vezír és katona meggyőzte, hogy ha
Thotmesz meghal, csak úgy engesztelhetik ki Maatot, ha
fellázadnak Ehnaton ellen.
Nagynéném arcát figyelve azon gondolkodtam, vajon
tényleg jól értettem-e, mire célzott. Hogy maga sem
hiszi, hogy Thotmesz balesetben halt meg, hanem úgy
gondolja, az öccse végzett vele.
– Az én fülembe is eljutnak a pletykák – mondta Tije.
– De hiszen felborult a kocsijával...
– Lehet, hogy az esése végzetes volt. De az is lehet,
hogy felgyógyult volna sérüléseiből. Csak Ehnaton és
Ozirisz tudják, mi is történt valójában.
Megremegtem. – De a katonák végül nem lázadtak fel
a fáraó ellen.
– Mert akkor Nefertiti megjelent az udvarnál, és
mindenki bízni kezdett abban, hogy jó hatással lesz a
fiamra.
Hátradőltem. – Miért meséli el mindezt, nénikém? –
kérdeztem értetlenül.
Tije letette a csészéjét, és a szemembe nézve azt
válaszolta: – Mert egy nap visszatérsz a palotába, és vagy
kinyitod a szemed, vagy lehunyod, de akkor hamarosan
el fognak temetni.
345
NEFERTITI
Húsz nappal később nagynéném újra meglátogatott; egy

elefántcsont zsámolyon ült a kertben és a növényekről
kérdezgetett: tudni akarta, hogy az édesgyökér azon
kívül, hogy megédesíti a teát, mire jó még. Elmondtam
neki, hogy helyettesíteni lehet vele a mézet, és így
megakadályozhatjuk, hogy fogaink elromoljanak, és
hogy ugyanezért jobb, ha fokhagyma helyett hagymát
eszünk. Akkor megláttam apámat; annyira belemerültünk
a beszélgetésbe, hogy meg sem hallottam, mikor Ipu
üdvözölte őt az ajtóban.
Apám előbb nagynénémre, majd rám nézett. – Hát ti
meg mit csináltok itt?
– Unokahúgom beavat a gyógynövények titkaiba –
válaszolta nagynéném felállva. – Nagyon okos lányod
van, ugye tudod? – Nem tudtam eldönteni, hogy
büszkeséget vagy elégedetlenséget látok apám
tekintetében. – És téged mi hozott ide?
– Téged kerestelek. – Apám hangja komor volt, de
nagynéném már túl sok mindent megélt ahhoz, hogy ez
megijessze.
– Valami történt a palotában – találta ki Tije.
– Ehnaton azt akarja, hogy keleten temessék el.
– De hiszen egyetlen fáraót sem temettek keleten.
– Fiad azt akarja, hogy ott temessék el, ahol a Nap
felkel, a dombok tövében. Sőt mindenkitől azt követeli,
hogy felejtse el a sírboltokat, amelyeket nyugaton épített.
– Felejtsük el a sírboltokat, amelyeket Thébában
építettünk?! – kérdezte nagynéném dühösen. – Hiszen
mindig is ott temetkeztünk, ahol a Nap lenyugszik. És
most a fiam azt akarja, hogy keleten legyenek a
346
sírboltok? – Még sosem láttam Tijét ilyen dühösnek. –

Nem, azt már nem engedem!
Apám széttárta a karját. – Nem állíthatjuk meg.
Építünk egy másik sírboltot, de azért még megtarthatjuk
azokat, amelyeket a völgyben építettünk...
– Persze hogy megtartjuk őket! Mert engem nem
Amarnában fognak eltemetni!
– Engem sem – bólintott apám.
Akkor mindketten felém fordultak. – Csak benned
bízunk, gyermekem – mondta komoly hangon
nagynéném. – Gondoskodnod kell róla, hogy ha
meghalunk, Thébában temessenek el bennünket.
– De hogyan? – kérdeztem. – Hogyan cselekedhetnék
a fáraó óhaja ellenére?
– Bízz az eszedben! – válaszolta apám.
Megrémültem, mikor láttam, hogy komolyan beszél. –
De nem vagyok olyan okos – mondtam. – Nefertiti az, de
én nem. Neki kellene...
– De nem fog – mondta apám komor hangon. –
Nővérednek Ehnatonnal közös sírboltja lesz.
Megtagadták elődeink szokását, és keleten lesznek
eltemetve. Neked kell gondoskodnod róla, hogy
Thébában helyezzenek bennünket nyugalomra.
– De hogyan? – kérdeztem rémülten.
– Megvesztegetéssel – válaszolta nagynéném. – A
balzsamozókat ugyanolyan könnyű megvesztegetni, mint
bárki mást. – Döbbent tekintetemet látva apámra nézett,
mintha nem akarná elhinni, hogy ennyire naiv vagyok. –
Nem hallottál még arról, hogy a szegény asszonyok
hogyan adják oda gyermekeiket a terméketlen
nemesasszonyoknak? Azt mondják férjeiknek, hogy a
gyermekük meghalt, a balzsamozók pedig egy majmot
347
NEFERTITI
helyeznek a szarkofágba. – Rémülten néztem rá, de Tije

csak megvonta a vállát, mintha ez mindennapos dolog
lenne. – Hát igen, csodákra képesek a Halottak
Városában. Csak meg kell fizetni őket.
– Ha arra kerülne sor, meg kell vesztegetned a
balzsamozókat, hogy valaki mást temessenek el
Amarnában!
Kirázott a hideg. – És vigyelek el benneteket
Thébába? – kérdeztem. El sem tudtam képzelni, hogy
apám és nagynéném egyszer meghaljon.
Apám megveregette a vállamat, mintha kisgyerek
lennék, aki még nem érti meg a halált. – Mikor eljön az
idő...
– Ha eljön az idő – mondtam hangsúlyosan, mintha
ezzel elkerülhetnénk az elkerülhetetlent.
– Ha eljön az idő – folytatta apám mosolyogva –,
tudni fogod, mit kell tenned. – Tijére pillantott. –
Találkozhatnánk holnap ugyanitt?
– A kertemben? – kérdeztem értetlenül.
Amarnát ellepték a kémek – magyarázta apám. – Ha
beszélgetni szeretnénk, azt csak itt tehetjük. Ehnaton
senkiben sem bízik, Panaheszi hölgyei pedig minden
folyosón ott vannak, mindent meghallanak. Még Nefertiti
néhány udvarhölgyében sem bízhatunk.
Nővéremre gondoltam, aki nem is sejti, hogy hamis
barátokkal és kémekkel van körülvéve. Ám eldöntöttem,
hogy többé nem fogom megsajnálni. Saját magának
köszönheti, hogy senkiben sem bízhat.
348
Epiphi hónap végén a palotába hívattak. Egy hírnök

levelet hozott, melyen azonnal felismertem apám
pecsétjét.
– Kisasszony, a királyné már vajúdik – mondta a
hírnök levegő után kapkodva.
A levélben az állt, hogy Nefertitinél megindult a
szülés. Ajkaimat összeszorítva összehajtogattam a
levelet. A hír fájdalmas emlékeket ébresztett fel bennem.
A hírnök választ várva nézett rám.
– Mit akar? – csattantam fel.
– Tudnom kell, eljön-e a palotába, kisasszony –
válaszolta a fiú nyugodt hangon. – A királyné hívatja.
A királyné hívat! Ő már a második gyermekének ad
életet, de az enyémet meggyilkolta! És hívat! A fiú
ijedten nézte, ahogy összegyűröm a levelet.
– A kocsi már várja, kisasszony – mondta könyörgő
hangon.
Alaposabban szemügyre vettem; alig lehetett tizenkét-
tizenhárom éves. Ha most nem tartok vele, többé
biztosan nem visz sehova levelet. Tágra nyílt szemekkel,
reménykedve nézett rám.
– Várd meg, míg összeszedem a holmimat! –
mondtam végül.
Ipu a konyhában sürgölődött. – Hiszen az udvarnál
több orvos is van! – mormogta. – Nem kell odamennie.
– De igen – mondtam halkan.
– De hát miért, kisasszony?
Básztet, mintha megérezte volna, hogy szomorú
vagyok, hozzám dörgölőzött selymes kis testével. – Mert
Nefertitiről van szó, és sosem bocsátanám meg
magamnak, ha meghalna.
349
NEFERTITI
Ipu, Básztettel a sarkában, követett a szobába. – Önnel

menjek, kisasszony? – kérdezte.
– Nem kell – válaszoltam. Magamhoz vettem a
gyógynövényes dobozomat, de mikor elindultam az ajtó
felé, Ipu megfogta a karomat.
– Ne feledje, a gyermek miatt megy a palotába! –
mondta hangsúlyosan.
– Aki az enyém kellene, hogy legyen – feleltem
keserűen.
– A királyné azt mondta, semmi köze a történtekhez.
– Talán. De az is lehet, hogy tudta, hogy elveszik a
gyermekemet, és semmit sem tett.
A hírnök felsegített a kocsira, majd nagyot csapott az
ostorával, és elindultunk a Királyok Útján. Minden
útkereszteződésnél nővérem szobrai magasodtak. Izisz
színpompás ruhájába öltözve kitárta karjait a sivatagra
épült város fölé. Még a templom kapujáról is, ahol az
istenek képmásainak kellett volna lenniük, még onnan is
ő és Ehnaton nézett le rám.
– Ámon, bocsásd meg önteltségüket! – suttogtam.
Akárcsak Nefertiti első szülésénél Memphisben, most is

felépítettek neki egy szülőpavilont. Akármerre néztem,
minden nővérem ízlését tükrözte: a padlótól a
mennyezetig érő ablakok, a növényekkel, különösen
Nefertiti kedvenc virágával, liliommal teli vázák. A
szobában körben székeket állítottak fel, amelyeket már
elfoglalták nővérem udvarhölgyei.
– Mutnedzsmet kisasszony – jelentette be érkezésemet
a hírnök, mire azonnal abbamaradt a beszélgetés.
350
– Mutni! – kiáltott fel nővérem. A vezírek lányai, akik

Nefertiti ágya mellett álltak, irigykedő pillantásokat
vetettek rám.
Lassan odasétáltam az ágyhoz. Nővérem egészséges
volt és gyönyörű, mintha egyáltalán nem is érzett volna
fájdalmat. – Azt hittem, már megindult a szülés –
mondtam.
– Az orvosok azt mondják, hogy ma vagy holnap
biztosan megkezdődik.
Dühösen néztem rá. – A hírnök azt mondta, hogy
siessek!
Nefertiti udvarhölgyei felé fordult, akik döbbenten
nézték hajamat, körmeimet és arcomat. – Hagyjatok
magunkra! – parancsolta. Néztem, ahogy a számomra
ismeretlen lányok szétröppennek, akár a lepkék. – Igenis
sietned kellett. Szükségem van rád.
– Legalább egy tucat udvarhölgyed van, akik
elszórakoztatnak! Miért lenne szükséged még rám is?
– Mert a testvérem vagy! Egymás mellett kell lennünk
a nehéz pillanatokban. Vigyáznunk kell egymásra.
Keserűen felnevettem.
– Nem én vettem el tőled a gyermekedet! – kiáltotta
Nefertiti.
– De tudod, ki tette!
Nővérem egy szóval sem tiltakozott.
– Tudod, ki mérgezett meg. Tudod, ki rettegett attól,
hogy esetleg fiúgyermeket szülök.
– Nem akarom ezt tovább hallgatni! – kiáltotta
Nefertiti a fülére tapasztva kezét.
Egy hosszú pillanatig csak némán néztem rá.
– Mutni! – mondta szelídebben. Hatalmas, sötét
szemeivel úgy nézett rám, mint aki azt hiszi, hogy a
351
NEFERTITI
tekintetével bármit elérhet. – Kérlek, legyél mellettem,

mikor megszületik a gyermekem!
– Miért? Úgy látom, nélkülem is boldog vagy.
– Talán halálra vált arccal kellene járkálnom a
palotában, és Ehnatont is megijeszteni, hogy ne akarjon
több gyereket tőlem? Hogy a hölgyei azonnal jelentsék
Panaheszinek, hogy Egyiptom királynéja gyenge? Kiának
sem kellene több, amint megérezné gyengeségemet, az
első adandó alkalmat kihasználná. Nem tehetek mást,
boldognak kell látszanom!
Nem akartam elhinni, hogy nővérem még közvetlenül
a szülés előtt is csak a hatalomra tud gondolni.
– Maradj mellettem, Mutni! Egyedül benned bízom.
Csak te értesz hozzá, hogy mit adnak nekem a
bábaasszonyok.
Döbbenten néztem rá. – Csak nem azt hiszed, hogy
meg akarnak mérgezni?
De akkor őszinte félelmet láttam a tekintetében. – Az
orvosok azonnal kiderítenék, hogy megmérgeztek.
– Persze, de csak miután meghaltam! Akkor már mit
számit az igazság?
– Panaheszi az életével játszana, ha ilyet tenne.
– És szerinted ki bizonyítaná be, hogy ő tette? Mit
gondolsz, Ehnaton kinek hinne? Egy fecsegő
bábaasszonynak, vagy Aton főpapjának? És akkor Ámon
papjairól még nem is beszéltünk. Az életüket adnák azért,
hogy Ehnatonnak ne legyen örököse.
Arra gondoltam, hogy őt is megmérgezik, akárcsak
engem. Elképzeltem, ahogy fetreng a fájdalomtól,
sikoltozik, miközben Anubisz egyre közelebb kúszik
hozzá, mert én nem akartam segíteni neki, nem akartam
ott lenni, mikor megszüli gyermekét. – Maradok –
352
mondtam halkan. – De csak míg világra hozod a

gyermeked. – Nefertiti elmosolyodott, mire mogorván
megkérdeztem: – És mi lesz a neve?
– Szemenhkaré – válaszolta nővérem.
– És ha lány lesz?
Nefertiti szemrehányón nézett rám hosszú szempillái
alól. – Nem lány lesz.
– De ha mégis?
– Maketaton – válaszolta kelletlenül.
Nehbet minden bizonnyal kegyes volt Nefertitihez –

nővérem, bár vékony volt, összes gyermekét könnyen
hozta a világra. A bábaasszony kezébe vette a véres, síró
kis teremtést, mire a többiek körbeállták, és izgatottan
előrehajoltak, hogy lássák, fiú- vagy lánygyermeknek
adott-e életet a királyné. Nefertiti felült.
– Lány vagy fiú? – kérdezte sürgetően.
A bábaasszony lenézett a karjában tartott csöppségre.
Anyám boldogan összecsapta a tenyerét, ám míg a
szolgálók visszasegítették Nefertitit az ágyába, láttam,
hogy elsápad. Tekinteteink egymásba fonódtak. Egy
újabb hercegnő, gondoltam. Örülök neki, hogy nem fiú.
Kosaramat a kezembe véve elindultam az ajtó felé, ám
anyám a karomnál fogva visszatartott. – Itt kell
maradnod, míg megáldják! – mondta.
A szobában egyre nagyobb lett a tömeg. Míg a
szolgálók megmosdatták Nefertitit, hogy mielőbb fejére
helyezhessék a koronát, megérkezett egy hírnök, majd
Thotmesz is belépett a pavilonba. Anyám félrevont az
ablakhoz. Már meg is kondultak a hercegnő születését
jelző harangok. Nefertiti lányait három kondulás illette
353
NEFERTITI
meg, akárcsak a hercegeket. – Legalább azt várd meg,

míg nevet adnak neki! – kérlelt anyám.
Nefertiti felénk pillantott. – Húgom nem akar hosszú
életet és jó egészséget kívánni nekem? – kérdezte
szemrehányón.
A szobában lévők mind felém fordultak. Anyám a
hátamra tette a kezét és finoman előretolt. Ha apámat
beengedték volna a szobába, ő biztosan sokkal szigorúbb
lett volna velem. Egy pillanatig haboztam, de végül
előreléptem. – Aton mosolyogjon le rád az égből! –
mondtam.
Mikor Nefertiti széttárta a karját, hogy magához
öleljen, mindenki tisztelettudóan hátrébb lépett. A
szoptatós dajka a pavilon egyik sarkában már kebléhez is
emelte a kis hercegnőt. – Gyere, örülj velem együtt,
Mutni! – mosolygott rám Nefertiti. Mindenki mosolygott,
mindenki örült az új hercegnő jöttének. Nem fiúnak
született, de egészséges gyermek volt, és a királyné is
túlélte a szülést. Felemeltem a kosaram.
– Ezt neked hoztam – mondtam.
Nővérem izgatottan nézett bele a kosárba. –
Mandragóra? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
– Ebben az évszakban nem sok nő – válaszoltam. – A
következő évszakban már több lesz.
– A következő évszakban? – kérdezte Nefertiti
döbbenten.
– Hiszen visszaköltözöl, nem? Vissza kell költöznöd a
palotába!
Nem válaszoltam.
– Vissza kell költöznöd! Hiszen itt van a családod!
– Nem, Nefertiti – mondtam határozottan. – A
családomat meggyilkolták. A gyermekemet még a
354
méhemben, férjemet pedig Kadeshben. – Hátat

fordítottam neki, még mielőtt folytathatta volna a vitát.
– Itt leszel, mikor megáldják a lányomat! – kiabálta
utánam dühösen Nefertiti.
– Ha ez az óhaja, felség – válaszoltam, majd hátra sem
nézve elhagytam a pavilont.
Amarna utcái zsúfolásig megteltek a hercegnő születését

ünneplő emberekkel. Ha trónörökös született, egy teljes
napig mindenki ünnepelt, még a sírboltépítők is
felfüggesztették a munkát. Elsétáltam a külső udvarig,
ahol a méltóságokat várva sorban álltak a harci szekerek.
– Vigyen Hathor templomához! – mondtam a
hajtónak, majd mielőtt még azt felelhette volna, hogy ő
semmiféle tiltott templomot nem ismer, a markába
nyomtam egy deben rézgyűrűt. A hajtó némán bólintott,
majd elindultunk a templomhoz. Oda érve némán néztük
a domb oldalába épített, oszlopokkal körbevett udvart.
– Biztos, hogy itt akar maradni, kisasszony? –
kérdezte a hajtó. – Hiszen a fáraó megtiltotta...
– Néhány asszony még mindig gondozza Hathor
szentélyét. Minden rendben lesz.
Ám a fiatalember aggódott értem. – Megvárhatom –
mondta.
– Nem kell, köszönöm – feleltem udvariasan, majd
leszálltam a szekérről. – Semmi értelme. Majd
hazasétálok.
– Hiszen ön a fáraó főfeleségének a húga!
– És akárcsak mindenki másnak, nekem is van két
lábam.
355
NEFERTITI
A fiatalember erre már nem tudott mit válaszolni.

Kurtán bólintott, majd elhajtott.
A kiugró sziklák és faragott kövek között békés csend
fogadott. Még a Hathor szentélyét gondozó asszonyok is
a városban ünnepeltek. – Nem mindenki feledkezett meg
rólad, hatalmas istennő! – mondtam letérdelve a kis
szobor előtt, majd a lábai elé helyeztem ajándékomat.
Bár a fáraó megtiltotta, hogy Atonon kívül más
istenekhez is imádkozzunk, a város peremén több titkos
templom is volt. Az enyémhez hasonló otthonokban
titkos kis szentélyeket alakítottak ki az emberek, ahol
elhelyezhették az olajakat és kenyeret, hogy az istennő
emlékezzen őseinkre és gyermekeinkre, akik meg sem
születhettek.
Meghajoltam az istennő szobra előtt. „Köszönöm,
hogy vigyáztál Nefertitire! Bár nem hoz neked áldozati
ajándékokat, én megteszem helyette. Kérlek, óvd meg őt
mindig a haláltól! Hálás a gyermekéért, akivel
megajándékoztad.” Elhelyeztem a gyógynövényeket egy
olajjal teli kancsó mellett, amelyet előttem egy másik
hálás asszony ajándékozott az istennőnek.
– Imádkoztál valaha is magadért? – hallottam egyszer
csak a hátam mögül.
Azonnal felismertem a hangot. – Nem – válaszoltam
meg sem fordulva. – Az istennő tudja, mire vágyom.
– Nem kínozhatod magad örökké – mondta halkan
nagynéném. – Elérkezik a pillanat, amikor el kell
engedned gyermeked káját. El kell fogadnod, hogy
elment.
– Akárcsak Nakhtmin.
Nagynéném szomorú tekintettel nézett rám.
Gyengéden megfogta a kezemet, és csak némán álltunk
356
egymás mellett, úgy néztünk le a sivatagot keresztülszelő

Nílusra. Fehér szoknyát viselő földművesek dolgoztak a
mezőkön, mögöttük ökrök vontatták a nehéz, gabonával
megpakolt szekereket. Egy héja repült el a fejünk felett –
a lélek megtestesülése. Az özvegy királyné felsóhajtott. –
Nyugodjanak békében mindketten! – suttogta.
357
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
KR. E. 1348
N em telt el úgy nap, hogy a faluban élő asszonyok ne

küldettek volna el hozzám valamilyen
gyógynövényért. Volt, amikor személyesen vittem el
nekik, amit kértek. A fehér pilléres palota alatt elterülő
városban az utcákat járva gyakran találtam magam olyan
házakban, ahol az asszonyok nemrég adtak életet
gyermekeiknek, és sajnos biztos volt, hogy nem
maradnak életben. Ilyenkor az asszony ágya fölé hajolva
megvizsgáltam a méhét, és csalánolajból teát főztem
neki. Az asszonyok pedig az amulettjeiket dörzsölgették,
suttogva imádkoztak az anyák betiltott istennőjéhez,
Hathorhoz. Mikor először láttam egy ilyen amulettet,
elcsodálkoztam. A szolgáló ezt azonnal észrevette, és
gyorsan magyarázkodni kezdett: – Ezer évig védelmezte
Egyiptomot.
– És Aton? – kérdeztem.
358
A szolgáló megmerevedett. – Aton a Nap. A Napot

nem érintheted meg. Hathor azonban kézzelfogható, neki
adhatunk ajándékokat.
Így, mikor még csak tizenhét éves voltam, az emberek
Sekem-Miwnek kezdtek nevezni, és az Amarna körüli
falvakban ismertebb ember voltam, mint a fáraó.
– Ma hova megyünk, kisasszony? – kérdezte a palota
kocsihajtója, mikor odaértem a villámtól vezető hosszú út
végére, ahol már várt rám.
Aznap nem volt szolgálatban. Mosolyogva nézett rám,
én pedig megpróbáltam nem gondolni Nakhtminra.
– Ma magvakat fogok gyűjteni – válaszoltam
megszaporázva lépteimet. Nem akartam tudomást venni
arról, milyen hevesen dobog a szívem.
– Nehéznek tűnik a kosara. Nem száll inkább fel? –
Lelassított, én pedig viaskodtam magamban. Nem voltak
mellettem őrök. Mikor elindultam Nefertiti palotájából,
ragaszkodtam hozzá, hogy senkit se adjon mellém. Ám
így gyalog kellett mennem, a partig pedig hosszú volt az
út. A hajtó látta rajtam, hogy habozom. – Jöjjön! –
Kinyújtotta a kezét, én pedig megfogva felszálltam a
kocsira. – Djedefhor vagyok – hajtotta meg a fejét.
Attól kezdve minden reggel láttam.
– Most már minden nap várni fog rám? – kérdeztem
egyszer.
– Nem, nem minden nap – válaszolta vigyorogva.
– Igazán nem kellene – mondtam komolyan.
– Miért nem? – A karját nyújtotta, majd elindultunk a
part felé, ahol néhány naponta megnéztem, milyen új
növényeket hoztak a más országokból érkező árusok.
359
NEFERTITI
– Mert a király főfeleségének a húga vagyok.

Veszélybe kerülhet, ha meglátják a társaságomban. Nem
tartozom a fáraó kegyeltjei közé.
– De a királyné mindenkinél jobban szereti önt.
De csak amikor akar valamit, gondoltam dühösen. –
Ha fontos önnek a fáraó házában elfoglalt helye, nem
mutatkozik a társaságomban – mondtam szigorú hangon.
– Higgye el, nem lehetek a segítségére.
– Nos, akkor nem kell segítenie. Csak engedje meg,
hogy elkísérjem a piacra és vissza.
Elpirultam. – Tudnia kell, hogy Kadeshben van a férfi,
akit szeretek.
Most először fordult elő, hogy olyasvalakinek
beszéltem Nakhtminról, aki nem tartozott a
családunkhoz.
Djedefhor meghajtotta a fejét. – Mint már mondtam,
semmit sem akarok öntől, kisasszony. De azt engedje
meg, hogy kísérőjéül szegődjek.
Mikor Ipu először látott Djedefhor társaságában,
hatalmas szemeket meresztett. Mindenhová követett a
házban, akárcsak Básztet, és megpróbált rávenni, hogy
meséljek a férfiról. – Hol találkoztak, kisasszonyom?
Minden nap elviszi önt a piacra? Házas ember?
– Ipu, ő nem Nakhtmin!
Ipu arcáról eltűnt a mosoly. – De jóképű!
– Igen. Egy jóképű, kedves katona. De nem több.
Ipu bánatosan lehajtotta a fejét. – Kisasszonyom még
túl fiatal ahhoz, hogy egyedül élje le az életét – suttogta.
– Igazad van. De a nővérem pontosan ezt akarja.
360
– Északon a hettiták egyre jobban megerősítik

pozíciójukat. Ma reggel követ érkezett Lákis urától. A
segítségünket kéri. – Apám kihúzott az övéből egy
pergamentekercset és átadta Tijének.
Ahogy korábban a szobám, most a házam lett a családi
megbeszélések helyszíne. Apám megengedte, hogy ott
legyek, mikor a birodalom ügyeiről beszélgettek Tijével.
És míg a hettiták királya, Szuppiluliumasz seregével
Palesztinán végigsöpörve egyre közelebb jutott
Egyiptomhoz, Nefertitiék szobrokat emeltettek és
aranyba öltözött istenekként rézpénzt szórtak a népnek.
Nagynéném az ölébe tette a tekercset. – Újabb
területünk került veszélybe – mondta komoran. Tudtam,
hogy halott férjére gondol, arra, hogy III. Amenhotep
előbb engedte volna át a káját Ammitnak, mint
Egyiptomot a hettitáknak. – Előbb Qatna, most meg
Lákis. – Apámra nézett. – De sajnos nem tudunk
segítséget küldeni nekik.
– Nem – értett vele egyet apám. – Ehnaton előbb vagy
utóbb észre fogja venni, hogy aranyát Kadesh védelmére
használjuk, és akkor...
– Aranyat adunk Kadesh-nek? – kérdeztem döbbenten.
– Veszélyes lenne, ha még többet vennénk ki a
kincstárból – mondta Tije figyelmen kívül hagyva
kérdésemet.
Apám bólintott, én pedig elgondolkodtam azon, vajon
mit tenne Ehnaton, ha megtudná, hogy fővezíre aranyat
lop a kincstárból, hogy megvédje Egyiptom legfontosabb
erődjét. Apám komoly kockázatot vállalt azzal, hogy úgy
kormányozta Egyiptomot, ahogy szerinte a halott fáraó
tette volna. Ám a korona Ehnaton fején volt, nem az
övén, és még csak nem is Nefertitién. Mikor az idős fáraó
361
NEFERTITI
felállította seregét, Egyiptom az Eufrátesztől Núbiáig

terjedt. Most azonban egyre csak fogyott országunk
területe, Ehnatont pedig nem érdekelte, hogy
ellenségeink felfalnak bennünket. Nővérem pedig
mindezt szótlanul nézte. Ha nem Nefertiti, hanem Kia lett
volna a főfeleség, apám és Tije habozás nélkül
cselekedtek volna – megmérgezik, más módon végeznek
vele, vagy egyszerűen csak letaszítják a trónról. Nefertiti
azonban Ay vezír lánya volt, Tije unokahúga, nekem
pedig egyetlen testvérem, ezért mindent el kellett
néznünk neki.
Tije megigazgatta ruháját. – Tehát, akkor mit
tegyünk? Mi legyen Kadesh-sel?
– Reménykedjünk, hogy az istenek győzelemre segítik
Horemhebet – válaszolta apám. – Ha Kadesh elesik, az
összes város követi majd, és akkor már senki sem
állíthatja meg a hettitákat.
A következő hónapban ahányszor elmentem a piacra,

Djedefhor ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. – A
király főfeleségének húga nem sétálgathat egyedül –
magyarázta. – Nem biztonságos.
– Valóban? – mosolyodtam el. – Pedig Meszoré hónap
eleje óta minden másnap egyedül járok oda.
Azt hittem, mindjárt elkezd bókolni, de akkor
közelebb hajolt, és komoly hangon így szólt: – Nem.
Most nagyon nem biztonságos egyedül járnia-kelnie!
Körbenéztem a zsúfolt piacon – mindenfelé más
országok árusai kínálták portékáikat. Semmi szokatlant
nem vettem észre, minden olyan volt, mint máskor. Csak
a gyerekek foglalkoztak velem: ámulva nézték
362
szandálomat és arany karpereceimet. Már majdnem

felnevettem, ám akkor észrevettem, milyen komoran néz
rám Djedefhor. A karomat megfogva keresztülvezetett a
tömegen.
– A fáraó nagyon ostoba dolgot tett ma – mondta
halkan.
Kérdőn néztem rá szemem sarkából. – Veszélyben van
a családom?
Behúzott az árnyékba, ahol két edényeket áruló
kereskedő éppen a pavilonját állította fel. – Lákis
elöljárója sereget kért tőle, mire urunk küldött neki egy
csapat katonaruhát viselő majmot.
Azt hittem, tréfálkozik. – Ezt nem mondja komolyan.
– Nagyon is komolyan mondom, kisasszony.
Hitetlenkedve megráztam a fejem. – Nem! Apám ezt
sosem engedte volna.
– Kétlem, hogy az édesapja tudna erről. De hamarosan
megtudja, mikor a dühös lákisiak megrohanják a palotát.
Körbenézve most már láttam, hogy egyik lákisi árus
sincs a helyén. Hirtelen nagyon forrónak éreztem a napot.
– Kisasszony! – nyújtotta felém a kezét Djedefhor,
hogy megnyugtasson, ám azonnal vissza is húzta.
– Kísérjen a villámhoz! – mondtam gyorsan. Ahogy
végighajtottunk Amarna utcáin, döbbenten láttam, milyen
sokan dolgoznak Ehnaton félig kész templomain, és hogy
mindannyian katonák. Mindnyájan olyan férfiak voltak,
akik az idős fáraó uralkodása alatt hűbéreseinket védték
volna a hettiták ellen. Mikor villám kapujához értünk,
Ipu rémülten szaladt ki elém.
– Kisasszony, kisasszony! Az imént járt itt Ay vezír! –
kiabálta.
Leugrottam a kocsiról. – Mit mondott?
363
NEFERTITI
– Nagy felfordulás lesz ma. Katonákat küldött a

piacra, hogy megkeressék kisasszonyomat.
Djedefhorra pillantottam, miközben torkomat
elszorította a félelem.
– Megtalálom őket! – mondta és megfordult
kocsijával. – Ne aggódjon, kisasszony, nem fogják
bántani a nővérét. A katonák még a kapuknál megállítják
őket.
Azóta nem jártam a palotában, hogy tizenegy hónappal

korábban megszületett Maketaton hercegnő. Most, mikor
szandálom csattogása hangosan visszhangzott a palota
falai között, a szolimák kíváncsian kinéztek a folyosóra.
Este biztos pletykálkodni fognak a konyhán, gondoltam.
Még a gyermekek is megbámultak az oszlopok mögül.
Anyám szorosan magához ölelt, mintha attól félne, hogy
megfordulok és elszaladok. – Nővéred nagyon ostoba
döntéseket hozott – mondta. – De mindnyájunk sorsa tőle
függ. Életünkben és halálunk után az ő tettei alapján
fognak megítélni bennünket.
Mikor két núbiai őr kinyitotta apám szobájának az
ajtaját, láttam, hogy Nefertiti már odabent van – jogarát
szorongatva, idegesen sétált le-föl. Mikor észrevett, az
őrök csendesen becsukták maguk mögött az ajtót.
Nefertiti vádlón nézett apánkra.
– Kérdezd csak meg Mutnedzsmetet, mit gondol a
nép! – mondta apám.
Mikor Nefertiti felém fordult, döbbenten láttam,
mennyire megváltozott a szülés után. Arcvonásai
finomabbak lettek, ám tekintete ugyanolyan kemény
maradt.
364
– Nos, hadd halljam! Mondd el, húgocskám, mit

gondol rólunk a nép!
Többé már nem féltem olyat mondani neki, ami nem
nyeri el a tetszését. – Úgy gondolják, Aton túlságosan
megfoghatatlan isten ahhoz, hogy imádják. Olyan
isteneket akarnak, akiket látnak, meg tudnak érinteni,
akiket érzékelnek.
– Miért, a Napot nem érzékelik?
– Nem tudják megérinteni.
– Egyik istent sem lehet megérinteni! – tiltakozott
nővérem.
– Nem csak ezt gondolják – szólt gyorsan közbe
apám.
– Félnek a hettitáktól – folytattam, és próbáltam nem
gondolni Nakhtminra. – A kereskedőktől olyan híreket
hallanak, hogy a hettiták végigsöpörnek északon, a nőket
elviszik rabszolgáknak, a férfiakat pedig kíméletlenül
lemészárolják. Attól félnek, hogy az ellenség hamarosan
ideér.
– Egyiptomba? – kiáltott fel dühösen Nefertiti, majd
apánkra nézett, vajon egyetért-e velem. – Amarna lakosai
azt hiszik, hogy megtámadnak bennünket a hettiták? –
Visszafordult felém.
– Nincs félnivalónk, a hettiták nem fognak ellenünk
vonulni. Ehnaton szerződést kötött velük. – Apám
dühösen eldobta a kezében lévő tekercset, mire Nefertiti
védekezőn így folytatta: – Szerintem bölcs döntés volt.
– Megalkudni a hettitákkal? – kérdezte apám dühösen.
– Miért ne? Mit számít nekünk Lákis vagy Kadesh?
Miért költsük a védelmükre az aranyat, mikor...
– Mert egyiptomi katonák életei árán szereztük meg
azokat a területeket! – Apám ekkor már remegett a
365
NEFERTITI
dühtől. – Ez a legostobább dolog, amit művelhettetek!

Hagytad, hogy a férjed...
– Közösen hoztuk meg a döntést – szakította félbe
Nefertiti. Kihúzta magát, fekete szemei büszkén, dacosan
csillogtak. – Azt tettük, amit helyesnek tartottunk –
mondta a karját kinyújtva.
– Azt hittem, ha valaki, hát te megérted.
Apám rám nézett, hogy én vajon mit gondolok.
– Ne Mutnedzsmetre nézz! – kiáltotta dühösen
Nefertiti. Apám szomorúan megrázta a fejét. – Húgod
sosem lenne olyan ostoba, hogy egyezséget kössön a
hettitákkal. Hogy átengedje nekik Kadesh–t! – Szemei
villámokat szórtak. – Legközelebb mit engedtek át
nekik? Ugaritot? Gazrut? Vagy talán az egész Mitanni
királyságot?
Nővérem már közel sem olyan határozottan válaszolt,
mint néhány pillanattal korábban. – Azt már nem
mernék...
– Miért ne, ha Kadesh már elesett? Hamarosan a
Mitanni királyság is az övék lesz. És ha egyszer
lerohanják Mitannit, a nőket rabszolgasorba taszítják, a
férfiakat pedig leöldösik, mi tartaná vissza őket attól,
hogy Egyiptom ellen vonuljanak? Kadesh az utolsó
erődítmény, amely még megvédheti Mitannit. Ha
Mitanni is elesik – apám ekkor már olyan hangosan
kiabált, hogy azon gondolkodtam, vajon hány szolgáló
hallgatózhat odakint –, akkor Egyiptomnak is vége!
Nefertiti az ablakhoz lépve kinézett Amarnára, a nap
és fény városára. Vajon meddig fog még állni a város?
Mikor érik el a hettiták Egyiptom határát, hogy
maguknak követeljék a világ leghatalmasabb birodalmát?
– Állíts fel egy sereget! – mondta apám.
366
– Nem tehetem. Akkor leállna az építkezés. Márpedig

Amarna az otthonunk. Ezen falak között nyerjük el a
halhatatlanságot.
– Ezen falak között fognak eltemetni mindnyájunkat,
ha nem állítjuk meg a hettitákat!
Nefertiti az ablakot kinyitva kilépett az erkélyre. A
forró szél testére simította könnyű ruháját. –
Megállapodtunk velük – mondta makacsul.
Másnap reggel csend volt a piacon; ám ahogy elsétáltam

az árusok között, éreztem a feszültséget – úgy néztek
rám, ahogy egy krokodil les áldozatára a víz nyugodt
felszíne alól.
– A hettitákkal kötött szerződésről suttognak – mondta
Ipu.
És Nefertiti hasáról, tettem hozzá magamban
keserűen. Még csak tizenegy hónap telt el Maketaton
születése óta, és nővérem megint várandós volt.
Ipu megállt, hogy körbenézzen. – Djedefhor nincs itt –
állapította meg csak úgy mellékesen.
Én is körbenéztem. Általában Djedefhor őrködött a
parton, de aznap csupa ismeretlen katonát láttam. A tér
túlsó felén egy húsárus Iput észrevéve odakiáltott
nekünk.
– Jó reggelt, kisasszony! Csak nem gazellát szeretne
venni a fáraó főfeleségének húga? – Odasétáltunk hozzá,
ahol az inasfiúk nagy pálmalevelekkel hajtották el a
legyeket.
– Nem, ma nem veszünk gazellát – válaszolta
helyettem Ipu, és kacéran rámosolygott a férfira. –
Szokatlanul nagy ma a csend.
367
NEFERTITI
Az árus felvonta vastag szemöldökét és bólintott.

Aztán kezébe vette a kését és körültekintően
megtisztogatta. – Azt beszélik – suttogta –, azt beszélik...
– ám hangját elnyomta a közelünkben szaladgáló
gyermekek sikoltozása. Az asszonyok férjeik nevét
kiabálva szétszaladtak, az árus pedig még a kését is
elejtette ijedtében.
– Mi történik? – kérdeztem izgatottan.
Ám ekkorra már az árus is elszaladt megkeresni a
segédjét. Mikor megtalálta a fiút, izgatottan azt kiáltotta:
– Vigyázz az árura, míg megnézem, mi folyik itt!
– Hová rohansz? – kérdezte rémülten Ipu, ám az árus
már el is tűnt a szemünk elől. Ekkor már több százan
gyűltek össze körülöttünk. Ipu eldobta a kosarat és
megragadta a karomat, de a tömeg magával sodort
bennünket. Még sosem láttam ekkora felfordulást. Az
árusok lánygyermekeikre hagyták asztalaikat. Az
asszonyok ágakat törtek le a törpepálmákról, úgy
szaladtak ki az utcákra – az ember azt hihette volna, hogy
az összes isten egyszerre jelent meg Amarnában.
– Mi történik? – kiabáltam.
Egy asszony maga elé mutatott. – Horemheb és a
katonái! – kiabálta. – Jönnek! Legyőzték a hettitákat
Kadesh–nél!
Ipu hitetlenkedve nézett rám, de az én szemeim is
óriásira kerekedtek. Megrázta a kezemet, majd tovább
rángatott a tömeg eleje felé. Akkor már én is megláttam
őket: ahogy az asszony mondta, Horemheb és katonái
arany harci kocsijaikon beözönlöttek a városba.
– Látod? – kiabáltam. – Ő is itt van?
Ipu még előrébb húzott magával, olyan közel a
katonákhoz, hogy akár meg is érinthettük volna a
368
lovaikat. És akkor mindketten megláttuk. – Ott van,

kisasszonyom! – kiabálta Ipu. – Ott van!
A katonák elszáguldottak előttünk. Torkom
szakadtából kiabáltam, de túl nagy volt körülöttünk a
hangzavar. Egyiptom hős fiai hazatértek. Győzelmet
arattak és hazatértek! De örömem csak néhány percig
tartott – eszembe jutott Ehnaton.
– Ipu, mennünk kell! A palotához! Gyorsan! – Ám a
tömeg egyre vadabbul hullámzott. A gyerekek a lovak
után szaladtak, az asszonyok pedig virágokat dobáltak
Horemheb és katonái elé, mind elkísérték a diadalt aratott
sereget a Királyok Útján. – Siessünk! Ehnaton megöleti
őket!
Mikor kiverekedtük magunkat a tömegből, megláttam
Djedefhort. Tekintete ide-oda ugrált, mintha keresne
valakit.
–Kisasszony! – kiabálta.
Szinte megkönnyebbülten kiáltottam fel. – Djedefhor!
Hogy tudták legyőzni őket?
– Nakhtmin hadvezér remek stratéga. Horemheb pedig
jól kiképezte a katonáit. Egytől-egyig lemészárolták a
hettitákat! Horemheb még a hettita hadvezér levágott
fejét is magával hozta.
Rémülten léptem hátra. – A fejét?
Djedefhor bólintott. – Hogy a fáraó lába elé rakja.
Elképzeltem, ahogy Horemheb diadalmasan behajt a
palota területére, majd nyomában a katonáival beront a
fogadóterembe és Ehnaton lába elé dobja a fejet.
Elképzeltem, milyen rémülten néz majd rá a fáraó, és
milyen komoran figyeli majd a jelenetet Nefertiti, aki
meg sem rezdül majd. Aztán elképzeltem, ahogy a falak
369
NEFERTITI
visszaverik Ehnaton dühös hangját, ahogy a fáraó

kimondja a Kadesh-ből visszatért katonák halálos ítéletét.
– Djedefhor, elkísérnél a palotába? – kérdeztem
remegő hangon.
A katona kézen fogott, és elindultunk a tömegben. Ám
nem bírtam sokáig, felemeltem a szoknyámat, és rohanni
kezdtem a keskeny utcákon. Csak akkor álltam meg,
mikor végre odaértünk a palota kapujához, amely előtt
tizenkét núbiai őrködött.
A tömeg nem sokkal maradt le mögöttünk, már a
palota kertjében is hallani lehetett a kiabálást.
– Nyissátok ki a kaput! – kiáltottam az őrökre és
felmutattam nekik Nefertiti gyűrűjét.
Az őrök gyanakodva összenéztek, de végül a
legmagasabb bólintott. A katonák morogva kinyitották a
kaput.
– Gyertek! – kiabáltam Ipunak és Djedefhornak, ám
akkor az egyik núbiai közénk lépett.
– Ők kint maradnak!
Djedefhorra néztem, aki Ipu felé fordult. – Ipu
visszamegy a kisasszony villájába, én pedig itt maradok –
mondta.
– Hamarosan visszajövök – ígértem. De hogy milyen
hírekkel, azt még nem tudtam.
Már akkor hallottam apám hangját, mielőtt az őrök

kinyitották volna előttem a fogadóterem ajtaját.
Meritaton és Maketaton szorosan Nefertiti mellett állt,
Ehnaton pedig a Hórusz-trón előtt – aranypáncélt viselt,
kezében pedig lándzsát tartott. Mikor kinyitotta az
370
erkélyajtót, odalentről felhallatszott a lelkes tömeg

kiabálása:
– HO-REM-HEB! HO-REM-HEB!
A szél felvitte az erkélyre a kántálást. Láttam, ahogy
Ehnaton nyakán kidudorodnak az erek.
– Letartóztatni őket! – parancsolta dühösen. –
Tartóztassátok le őket, és gondoskodjatok róla, hogy
egyikük se lássa többé a napot! – Szemei villámokat
szórtak, mikor visszajött az erkélyről. Nem hiszem, hogy
észrevett volna, mikor elviharzott mellettem.
Valószínűleg senkit se látott. – Hősök kellenek a népnek?
– kérdezte vicsorogva. – Ay! Hozzatok a kincstárból egy
láda aranyat!
– Felség!
– Most!
Apám meghajolt és elment, hogy teljesítse a fáraó
parancsát.
Ehnaton nővéremhez fordult. Szemei hidegen
csillogtak, mint egy viperáé, és olyan erővel szorította
meg Nefertiti vállát, hogy felszisszentem. – Mikor apád
visszajön, átmegyünk az Üdvözlés Ablakához. Akkor
majd eszükbejut az embereknek, hogy ki szereti őket.
Akkor eszükbe jut majd, ki is építette fel ezt a várost
Aton tiszteletére!
Odakint mozgolódás támadt; kitekintve láttam, hogy
Horemheb az erkély alatt egy gránittömbön áll. Núbiai
őrök vették körül várakozva, vajon mit tesz a hadvezér.
Akkor az emberek ismét hangosan éljenezni kezdtek,
Horemheb pedig felemelte a hettiták vezérének levágott
fejét. Elakadó lélegzettel néztem a szörnyű, véres fejet,
Nefertiti pedig közelebb lépett az erkélyhez.
371
NEFERTITI
– Elhozta a hettiták vezérének a fejét! – suttogta

rémülten. – Elhozta a hadvezér fejét!
Ehnaton felesége szavait hallva visszasietett az
erkélyre. Alattunk az udvaron Horemheb újra a magasba
emelte a véres fejet. Mikor meglátta a fáraót, olyat tett,
amit legszörnyűbb álmomban sem tudtam volna
elképzelni: karját meglengetve felhajította a trófeát az
erkélyre, ahol az pontosan Ehnaton lába elé gurult. A
fáraó rémülten hátraugrott. Ennél közelebbről sosem
tapasztalta meg, milyen egy háború, és én is életemben
először láttam erőszakos halált. A számhoz kaptam a
kezem, mikor Ehnatonra fröccsent a vér. Panaheszi pont
abban a pillanatban húzta vissza a fáraót a
fogadóterembe, mikor kicsapódott az ajtó. Apám hét
emberrel tért vissza – hatan közülük egy arannyal teli
hatalmas ládát cipeltek.
Ehnaton megragadta Nefertiti karját. – Gyerünk az
Üdvözlés Ablakához!
Mikor kiviharzott a teremből, egész udvartartása
követte. Apám a fáraó vérrel borított lábára nézett, majd
odasúgta nekem: – Maradj a közelemben és egy szót se
szólj!
Végigsiettünk a palotán, ki a palota és Aton temploma
között húzódó hídra. Onnan, az Üdvözlés Ablakából
ugyanarra az udvarra lehetett lelátni, ahol Horemheb állt.
Ám a fogadóterem erkélyével ellentétben az Üdvözlés
Ablaka hivatalos hely volt. Mikor Panaheszi kinyitotta az
ablakot, a kántálás egyszer csak abbamaradt. Ehnaton
tanácskérőn Nefertitire nézett. Nővérem előrelépett és a
magasba emelte karjait.
Több száz egyiptomi borult térdre.
372
– Egyiptom népe! – szólalt meg Nefertiti. – Nagy nap

a mai. Mert a hatalmas Aton győzelemre vezette a fáraót
a hettiták ellen!
Az emberek megint éljenezni kezdtek.
Nefertiti így folytatta: – Aton büszkén tekint le a
fáraóra és megáldja népünket! – Ehnaton belenyúlt a
faládába és két kézzel szórni kezdte az emberek közé az
aranyat. Az asszonyok sikoltoztak, a gyermekek
gurgulázva kacagtak, a férfiak pedig a levegőbe ugorva
próbálták elkapni az aranyat. Senki sem vette észre, hogy
az őrök körbeveszik a katonákat, és elvezetik őket
Amarna börtönébe.
Előrébb akartam lépni, de apám megfogta a karomat.
– Semmit sem tehetsz Nakhtminért – súgta.
Kiszabadítottam a karomat, de akkor Tije is odalépett
hozzám.
– Ne légy ostoba! – mondta. – Nem ez a megfelelő
pillanat.
– Most mi fog történni?
– Vagy fellázad a nép – válaszolta őszintén –, vagy az
összes katonát kivégzik.
Hátrébb húzódtunk, onnan figyeltük, ahogy Ehnaton
két kézzel szórja a népnek az aranyat. Az emberek pedig
egy pillanat alatt megfeledkeztek a katonákról. Az őrök
megparancsolták Horemhebnek és embereinek, hogy
tegyék le a fegyvereiket, majd elvezették őket a palotába.
Mindegyikük megadta magát.
Még Horemheb és Nakhtmin is.
– Miért nem állnak ellen? – kérdeztem kétségbeesve.
– Csak százan vannak, a núbiaiak viszont ötszázan –
válaszolta komoran Tije.
373
NEFERTITI
Apám a szemembe nézett. – Menj! – mondta. – Siess

Nefertiti lakosztályába, ott várj meg!
A tucatnyi olajlámpa táncoló lángja sejtelmes fényt vetett

a szobát díszítő festményekre. Egy festőművész
megörökítette, ahogy Nefertiti és Ehnaton a magasba
nyújtják karjaikat, hogy magukhoz öleljék Atont, a nap
sugarai pedig kicsi ujjakban végződtek, melyek nővérem
arcát simogatták. A festményen Nefertiti és a fáraó voltak
az istenek, míg az új isten felfoghatatlan és
megfoghatatlan volt, egy fényes korong, mely minden
este eltűnik az égről, hogy hajnalban újjászülessen.
Körbenéztem a szobában, de egyetlen istent sem láttam
azok közül, akik naggyá tették Egyiptomot. Még
Szehmet istennő sem volt ott, aki katonáinkat
győzelemhez segítette Kadeshnél.
Mikor kezembe vettem Nefertiti egyik szobrocskáját,
mocorgást hallottam a hátam mögött. Tekintetemmel
nyugalomra intettem az őröket, ám ők továbbra is
gyanakodva méregettek, hogy egyáltalán mit keresek a
fáraó lakosztályában. Az egyik lámpa fényéhez emeltem
a szobrocskát – még a lélegzetem is elállt. Atonon kívül
más isten nem kapott helyet ezekben a szobákban, ám én
egy istennőt tartottam a kezemben: Amon hitvesét, a
macskaistennőt, Mutot. Elszégyelltem magam. Kegyetlen
voltam Nefertitihez. Meggyanúsítottam, mielőtt még
megbizonyosodtam volna afelől, hogy tudja-e, mit tervez
Ehnaton.
Kinyílt az ajtó, és egy magas árnyék jelent meg a
szobából kiszüremlő halvány fényben. Ehnaton? Mikor
374
az őrök tiszteletteljesen kinyújtották karjaikat, a szívem

hevesebben kezdett verni. – Felség!
Megkönnyebbülten felsóhajtottam – koronája még
magasabbnak mutatta, mint amilyen volt.
Mikor nővérem belépett a szobába, gyorsan a helyére
raktam a szobrot. – Mi lesz Nakhtminnal? – kérdeztem.
Nefertiti tekintete az ébenfa szoborra siklott. –
Legalább pótolja azt, aki nincs mellettem – mondta az
istennőre mutatva.
– Kit? – Nem szerettem, mikor elterelte a szót.
– Téged. – Intett az őröknek, hogy hagyjanak
magunkra. Mikor becsukódott az ajtó, visszafordult
hozzám. – Harmadszor vagyok várandós, de egyik
gyermekem sem ismeri a nagynénjét. És lehet, hogy már
sosem fogják megismerni.
A szemeim megteltek könnyel. Nővérem ismét
várandós volt, de elhatároztam, hogy ezúttal nem fog
meghatni. – Nefertiti, hol van Nakhtmin?
Nővérem az asztalra állította Mut szobrát. –
Emlékszel, mikor még kicsik voltunk, nevetve
beszélgettünk arról, hogy egy nap majd együtt fogjuk
nevelni gyermekeinket, és hogy te leszel a szigorú anya,
én meg az engedékeny, aki semmit sem tagad meg tőlük?
– Körbenézett a falakat borító festményeken. –
Hiányoznak azok az idők.
– Nefertiti, hol van Nakhtmin? – ismételtem meg
hangosabban.
– Börtönben – válaszolta nővérem elfordulva.
Megfogtam a kezét. Jéghideg volt. – Muszáj
kihoznod! Muszáj!
375
NEFERTITI
Nefertiti szomorúan nézett rám. – Már intézkedtem,

hogy engedjék szabadon. A többieket kivégzik, csak
Nakhtminnak hagyják meg az életét.
Döbbenten néztem rá. – Hogyan? Hogy sikerült
elérned...
– Hogy hogyan? Egyszerűen megkértem Ehnatont,
hogy engedje szabadon. Tudod, hogy minden kérésemet
teljesíti. Semmit nem tagad meg tőlem. Semmit. Persze
utána azonnal Kiához szaladt. De mit bánom! Én hordom
a szívem alatt a gyermekét. Én vagyok Egyiptom
királynéja! – Olyan volt, mint egy kislány, aki a sötétben
hangosan énekelve győzködi magát, hogy nem fél.
Szorosan megöleltem, úgy álltunk ott a lámpák táncoló
fényében. – Nagyon fogsz hiányozni! – suttogta Nefertiti.
– Szerettem volna, ha én vagyok az egyedüli, aki fontos
neked. – Hátrébb lépve a szemembe nézett. – De nem
mérgeztem meg a gyermekedet! Erre sosem lennék
képes!
Megszorítottam a kezét, miközben az istennő kis
szobrára pillantottam. – Tudom – mondtam újra
magamhoz ölelve.
Nefertiti bólintott. – Menjetek el! Még ma éjjel.
– Djedefhor, nincs valami másik út?

– Nincs, kisasszony. Csak ezen juthatunk fel a
dombra.
Az utcákon hatalmas volt a tömeg. Harci kocsik és
nyikorgó szekerek haladtak egymás mellett, köztük pedig
több tucat katona sétált. – Mit csinálnak itt ilyen sokan?
– Pletykálnak, kisasszony. Úgy hallották, Nakhtmin
hadvezér megszökött.
376
– Megszökött? – kérdeztem döbbenten. – Nem,

nővérem azt mondta...
Djedefhor felemelte egyik kesztyűbe bújtatott kezét. –
Az embereknek tetszik, ha valaki megszökik – mondta
halkan. – Különben is, a katonák hamarosan
megkeresnék, hogy vezesse őket a fáraó ellen, és foglalja
el a Hórusz-trónt.
– Nakhtmin sosem tenne ilyet! – tiltakoztam
határozottan.
Djedefhor erre nem mondott semmit. A lovak közé
csapott, és elindultunk a villám felé.
– Sosem tenne ilyet! – ismételtem meg.
–Talán nem. De a fáraó akkor is elküldi érte az
embereit. Még ma éjjel.
A bérgyilkosait! Hát ezért mondta Nefertiti, hogy
gyermekei talán sosem fogják megismerni a
nagynénjüket. Ezért mondta, hogy siessünk, még ma éjjel
menjünk el.
– Komolyan úgy gondolod, hogy már ma éjjel
eljönnek? – kérdeztem közelebb hajolva Djedefhorhoz,
hogy a szélben hallja, amit mondok.
Djedefhor komoran bólintott. – Nem gondolom,
hanem tudom, kisasszony.
Visszafojtottam a lélegzetem, úgy néztem a villámhoz
vezető utat. A villámhoz, amelyet otthonommá
változtattam, és amelyet most el kell hagynom. Az udvar,
amely olyan barátságos volt a nappali fényben, most a
szürkületben fenyegetőnek tűnt. Djedefhor megfogta a
kezemet, úgy siettünk be az előudvarra. Már éppen
nyitottam volna ki a kaput, mikor rémülten visszahúztam
a kezem. Legalább tucatnyi katona állt a verandán.
377
NEFERTITI
Nakhtmin is közöttük volt. Mikor felém fordult, a

többiek tisztelettudón elhallgattak.
– Mutnedzsmet!
Könnyek szöktek a szemembe, mikor szorosan
magához ölelt. Nem törődtünk a bennünket körülvevő
idegenekkel, szenvedélyesen öleltük egymást. Lassan
hátrébb húzódtam és a szemébe néztem. Arcát sötétre
barnította a nap, és egy sebhely húzódott rajta, amelynek
még nem volt ideje begyógyulni. Ahogy a kardra
gondoltam, amely a vágást ejtette, tekintetemet megint
elhomályosították a könnyek. – Meghalt a gyermekünk –
mondtam remegő hangon.
Nakhtmin gyengéden letörölte arcomról a könnyeket.
– Tudom. Ehnaton megmérgezte. – Igen. A fáraó ellopta
a gyermekemet, férjemet pedig börtönbe vetette.
Nakhtmin és Djedefhor tekintete találkozott. Nakhtminé
villámokat szórt. Megrémültem.
– Mire készülsz?
– Semmire.
– Nővérem a királyné. Ugye nem lázadsz fel ellenük?
– Persze hogy nem. És más sem – mondta hangosan,
hogy katonái jól hallják. – Az istenek Ehnatont ültették a
Hórusz-trónra, hát maradjon is ott.
– De meddig? – zúgolódtak a katonák. – Míg a
hettiták le nem rohanják Egyiptomot?
– Míg a fáraó be nem látja, milyen helytelenül
cselekszik – lépett ki apám az átrium árnyékából.
Gyengéden kezébe vette a kezem. – Lányom!
Körbenézve rádöbbentem, hogy a katonák csatához
vannak öltözve. – Mit keresnek itt ezek az emberek? –
kérdeztem. – Mit keresnek a házamban?
378
– Azért jöttek, hogy meggyőzzék Nakhtmint, foglalja

el a Hórusz-trónt – válaszolta apám. – Nakhtmint
idehoztuk, hogy biztonságban legyen, ám az emberei
megtalálták. Ha ők megtudták, hol van, nem kell sok idő,
és a fáraó is tudni fogja. – Közelebb lépett hozzám. –
Elérkezett az idő, mikor választanod kell, Mutnedzsmet.
Mikor anyám is megjelent, elszorult a torkom. Ipu a
konyhaajtóban állt, Básztet pedig körbejárta a verandát,
azt a helyet kereste, ahonnan a legjobban szemmel
tarthat. Nakhtminra néztem.
– Elmegyek Amarnából – mondta. – És hacsak maga a
fáraó ki nem jelenti, hogy biztonságban vagyok, nem
térek vissza többé.
– De Nefertiti szabadon engedett. Ő garantálhatja a
biztonságodat.
Apám megrázta a fejét. – Ma este nővéred minden tőle
telhetőt megtett. Ám ha ezt az életet választod és nőül
mész Nakhtminhoz, el kell menned Amarnából.
Ipura néztem, majd Básztetre, végül gyönyörű
kertemre.
– Tije majd gondozza a kertedet, míg el nem érkezik
az idő, mikor biztonságban visszatérhettek – nyugtatott
meg apám.
Megrémültem, mikor belegondoltam, milyen lesz a
szüleim nélkül. – De vajon mikor jön el az az idő?
Apám szemei úgy csillogtak, mint a simára csiszolt
lazurit. Elképzelte, milyen lesz az életünk, mikor
nővérem minden tekintetben Egyiptom uralkodója lesz,
amikor már csak a neve mellől fog hiányozni a „fáraó”
szó. – Mikor Nefertiti már elég hatalmas lesz ahhoz,
hogy a fáraó beleegyezésével vagy anélkül visszahívhat
benneteket – válaszolta.
379
NEFERTITI
– De lehet, hogy sosem lesz olyan hatalmas –

figyelmeztetett Nakhtmin.
Szüleimre néztem, majd szerelmemre. Végül
Nakhtmin kezébe csúsztattam a kezem. Éreztem, hogy
megkönnyebbül. – Meglátogatsz majd? – kérdeztem
könnyes szemekkel anyámtól.
Anyám bólintott. Az ő szemei is csillogtak. – Hát
persze, drágám!
– És így Nakhtmin valóban biztonságban lesz?
– Ehnaton hamar megfeledkezik róla – válaszolta
apám. Nem fog benneteket üldözni, mert nem akarja
magára haragítani Nefertitit. A nép a nővéredet szereti,
nem őt. A fáraó pedig nem akarja megtudni, milyen az,
ha Nefertiti nem szeret valakit.
Ipu elkezdte kosarakba pakolni a ruháimat, és a többi

szolgáló is szorgalmasan sürgött-forgott körülöttünk. A
katonák elmentek, szüleim pedig félrevonták Nakhtmint
és halkan Thébáról beszélgettek vele. Egyszerre éreztem
félelmet és izgatottságot. Tije a kertben álldogálva nézte,
ahogy a szolgálók felrakodják a kosarakat az öszvérekre,
majd visszajött a házba.
– Neked kellene viselned a koronát – mondta egy
lótuszvirágot nyújtva felém.
– Nem, nénikém – ráztam meg a fejem. – Én nem
tudtam volna megtenni, amit Nefertiti.
– Aláírni egy szerződést a hettitákkal, két
lánygyermeket szülni és minden útkereszteződésben
szobrot emeltetni magadnak? – Nagynéném Nakhtmin
felé fordult. Szerelmem szoknyáján még ott voltak a
csata nyomai, a legyilkolt ellenség vére. – Szerencsés
380
vagy, hogy ilyen sors jutott neked – mondta neki, majd

rám nézett. – És te is. Békében élhetsz a férfival, akit
szeretsz.
Az alattunk elterülő városban egyre nőtt a feszültség.
Ahogy lehűlt a levegő, az asszonyok kinyitották házaik
ablakát, a Királyok Útját pedig elözönlötték a férfiak.
– Nézd, ellepik az utcákat! – mondtam rémülten.
– Nem csoda. Megtudták, hogy fiam ki akarja
végeztetni Horemhebet és katonáit.
– De akkor miért tért vissza? Biztos tudta, hogy a
fáraó börtönbe veti.
Tije Nakhtminra pillantott. – Talán abban bízott, hogy
katonái fellázadnak fiam ellen.
– Nem tudom – mondta Nakhtmin. – Talán inkább a
büszkesége hozta vissza. Horemheb gőgös, büszke férfi,
tele ambícióval. Csak azt tudom biztosan, hogy én miért
jöttem vissza.
Éreztem, hogy lángolni kezd az arcom. Az erkély alatt
láttam az utcákat elözönlő embereket.
– Hát elkezdődött! – mondta nagynéném.
– Nem félsz? – kérdeztem.
Tije büszkén hátravetette a fejét – már vagy ezerszer
láttam ezt a mozdulatot: Nefertiti szokta így felemelni az
állát. Hirtelen elszégyelltem magam. Lopva, az éjszaka
leple alatt gyáván elosonok, magára hagyva nővéremet.
– Ez az ára a hatalomnak, Mutnedzsmet. Egy nap talán
majd megérted.
– Nem! Én nem akarok királyné lenni.
Mikor a nap lebukott a horizont alá, Nakhtmin és én
felszálltunk a lovainkra. Djedefhor egy bárkányi
szolgálóval a vízen jön majd utánunk.
381
NEFERTITI
– Meglátogatunk, amilyen gyakran csak tudunk –

ígérte anyám.
Miután tőle elbúcsúztam, láttam, hogy Ipu szemei is
vörösek a sírástól. Sorra megölelte a szolgálókat: a
szakácsot, a kertészt, végül a fiút, aki a lótuszoktól
pompázó tavat gondozta. Még egyszer végignézett rajtuk,
majd Djedefhor mellé lépett – ő nem velünk jött, hanem a
hajón, a férfival.
– Nem muszáj velünk jönnöd – mondtam Ipunak még
egyszer. – Itt maradhatsz, Básztettel együtt.
– Nem, kisasszony – rázta meg a fejét hűséges
szolgálóm és barátnőm. – Ön mellett a helyem.
Nakhtmin a hátára vette íját. – Ideje indulnunk –
mondta feszült hangon. – Nem lesz veszélytelen a ma
éjszaka.
Apám tenyerébe zárta a kezem.
– Mi lesz, ha valóban megrohamozzák a palotát? –
kérdeztem aggódva.
– Akkor a katonák majd visszaverik a támadást.
– De hát ők nem Ehnaton oldalán állnak.
– Ők azon az oldalon állnak, ahonnan az aranyat vagy
ezüstöt kapják – felelte apám. És akkor egyszer csak
megértettem, miért nem ellenezte, hogy nőül menjek
Nakhtminhoz. Ha egy hadvezér a mi oldalunkon áll, a
katonáknak nincs kit követniük. És míg Horemheb
börtönben van, családunk helyzete nem inoghat meg.
A sötétség leple alatt lovagoltunk ki; az utcákon
haladva láttuk, hogy hamarosan kitör a lázadás. Botokkal
és kövekkel felfegyverkezett férfiak meneteltek a palota
felé, hogy követeljék Horemheb és katonái szabadon
bocsátását. Nem hagyhatták, hogy a fáraó kivégezze
azokat, akik győzelmet arattak a hettiták felett. Egyre
382
hangosabban kiabáltak, majd már fegyvercsörgést is

hallottunk. Tűz söpört végig a domboldalon – annak a
dombnak az oldalában, amelynek tetején a villám állt.
Rémülten néztem hátra.
– Nem ér el odáig – nyugtatott meg Nakhtmin. Mikor
Amarna kapuihoz értünk, lelassította lovát. – Egy szót se
szólj! – mondta halkan. Elővett egy papirusztekercset,
amelyet apám adott neki: a fáklyák fényében láttam rajta
Ay vezír pecsétjét, mely mintha megalvadt vér lett volna,
melybe Hórusz szemét nyomták. Az őr végigmért
bennünket, majd bólintott a társának, hogy nyissa ki a
kaput.
Szabadok voltunk!
383
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
THÉBA
Pauni hónap tizenegyedik napja
Ú j házunk a Nílus partján állt, egy sziklán, mint egy

kotló gém. Hidegnek és elhagyatottnak tűnt a sötét
éjszakában. A tulajdonosa kíváncsian nézett ránk, mikor
bekopogtattunk hozzá és megkérdeztük, eladó-e a parton
álló ház.
– A város elöljárója építtette a lányának – magyarázta
–, de a hölgy túl kicsinek találta. – Szemügyre vette az
ékszereimet és finom vászonruhámat, mintha azon
gondolkodna, én vajon nem találom–e majd túl kicsinek a
házat. Majd hozzátette: – Furcsa időben jöttek házat
vásárolni. Éjszaka...
– Megvesszük – mondta gyorsan Nakhtmin.
A tulajdonos gyanakvón kérdezte: – Honnan tudták,
hogy eladó?
Nakhtmin átnyújtott neki egy papirusztekercset. A
férfi gyertyája lángja felé fordítva a papírra pillantott,
majd a következő pillanatban elkerekedő szemekkel ránk
384
nézett. – A vezír lánya? – Megint a tekercsre nézett,

mintha nem akarna hinni a szemének. –Ön a fáraó
főfeleségének a húga?
Kihúztam magam. – Igen, én vagyok.
A férfi a magasba emelte a gyertyát, hogy jobban lássa
az arcomat. – Valóban macskaszemei vannak!
Nakhtmin a szemöldökét ráncolva nézett rá, mire a
férfi felnevetett. – Nem tudták, hogy Ayval egy iskolában
tanultunk? – Összecsavarta a tekercset, és visszaadta
Nakhtminnak. – Mindketten a thébai palotában nőttünk
fel.
– Nem, nem tudtam – válaszoltam.
– Az Udjai név nem cseng önnek ismerősen,
kisasszony? – Shalam fia?
Válaszként csak nagyokat pislogtam.
– Micsoda? Hát nem mesélt gyermekkori
kalandjainkról? Hogy milyen gyakran tréfáltuk meg az
idős fáraó szolgálóit, hogy anyaszült meztelenül
szaladgáltunk a lótusztó körül, vagy hogy milyen jókat
úsztunk Izisz szent tavaiban? – Láthatta rajtam, hogy
elszörnyedek, mert azt mondta: – Látom, Ay azóta sokat
változott.
– Nem tudom elképzelni, amint a vezír szoknya nélkül
szaladgál a kertekben – mondta Nakhtmin a férfi arcát
fürkészve.
– Hát igen – paskolta meg a hasát Udjai. – Azok
voltak a szép idők! Akkor még kevesebb szőr volt a
hasamon, és több haj a fejemen.
Nakhtmin elvigyorodott. – Jó tudni, hogy barát vagy,
Udjai.
– Ay lánya mindig számíthat rám. – Körbenézett,
mintha valamit még akarna mondani, de végül
385
NEFERTITI
megfordult és intett a kezével, hogy kövessük. Mikor

beléptünk az előtérbe, az ott heverésző kutya felemelte a
fülét, de nem kelt fel. – Jobb az óvatosság – mondta
Udjai. – Egy ilyen késői órán, szolgálók és kosarak
nélkül jöttetek... Ez csakis azt jelentheti, hogy magatokra
haragítottátok a fáraót. – Nakhtmin arany oroszlános
szoknyájára pillantott. – Melyik hadvezér vagy?
– Nakhtmin.
Udjai hirtelen megállt. – Nakhtmin hadvezér? Aki
Kadesh-nél a hettiták ellen harcolt?
Nakhtmin arcán keserű mosoly jelent meg. – Gyorsan
terjednek a hírek.
Udjai közelebb lépett hozzánk. – Az emberek csak
rólad beszélnek! – mondta mély tisztelettel a hangjában.
– De a fáraó börtönbe vetett.
– Nővérem viszont kiszabadította – mondtam gyorsan.
Akkor Udjai mindent megértett: hogy miért éjnek
évadján jelentünk meg a háznál, kosarak, ruhák nélkül,
hogy még egynapi élelem sem volt nálunk. – Ezek szerint
igaz, hogy a fáraó kivégezteti a nagy Horemheb
hadvezért? – kérdezte suttogva.
Láttam, hogy Nakhtmin teste megfeszül. – Igen –
válaszolta. – Én is csak Mutnedzsmet kisasszonynak
köszönhetem, hogy szabad vagyok. Horemheb már nem
ilyen szerencsés.
– Hacsak az istenek nem segítenek rajta – mondta
Udjai a falra festett Ámonra nézve. Látta arcomon a
döbbenetet. – Az emberek sosem fogják elfelejteni az
istent, aki életet adott nekik és naggyá tette Egyiptomot –
mondta, majd megköszörülte a torkát, mintha túl őszintén
beszélt volna. – Tehát a fáraó elől akartok elrejtőzni?
386
– Senki sem rejtőzhet el a fáraó elől – válaszolta

komoran Nakhtmin. – Azért jöttünk ide, hogy családot
alapíthassunk és a palotától távol békében éljünk. De
nem vagyunk veszélyben, a fáraó nem küldi utánunk az
embereit. Ahhoz túlságosan is fél. A nép fellázadna
ellene.
De Nefertiti haragjától még jobban tart, tettem hozzá
magamban.
Udjai egy aranydobozkából elővette a kulcsokat. –
Fizetés havonta, vagy most egy összegben.
– Az egész összeget kifizetjük – mondta Nakhtmin
gyorsan.
Udjai meghajolt. – Megtiszteltetés egy olyan
hadvezérrel üzletet kötni, akire az idős fáraó is büszke
lenne.
Nakhtminnal kézen fogva felsétáltunk a köves ösvényen.

A sivatagra ereszkedett hidegben reszketni kezdtem, ám
Nakhtmin kezének melegségét érezve biztonságban
éreztem magam. Odabent az üres házban tüzet gyújtott
egy szénserpenyőben – árnyékaink remegve táncoltak a
falon.
Könny lepte el a szememet. Együtt léptük át az üres
ház küszöbét, ami Egyiptom összes családjában ugyanazt
jelentette.
– Most már házasok vagyunk – mondtam a
könnyeimet lenyelve. – Mindössze néhány nappal ezelőtt
még halottnak hittelek, most pedig férjként és feleségként
léptünk be ebbe a házba. Új, közös otthonunkba.
Nakhtmin magához ölelt, és szelíden simogatni kezdte
a hajamat. – Az istenek a védelmükbe vettek bennünket,
387
NEFERTITI
Mutnedzsmet. A sors akarta úgy, hogy egy pár legyünk.

Ámon meghallgatta imáimat. – Gyengéden megcsókolt,
én pedig azon gondolkodtam, vajon más nőt is csókolt-e
így, míg távol volt. Elvégre Kadesh-ben bármelyik nő
szívesen megosztotta volna vele az ágyát. Ám mikor a
szemébe néztem, pillantása mást súgott. Lassan felemelte
a ruhámat... előbb óvatosan, majd egyre
szenvedélyesebben szerettük egymást a tűz melegénél.
Újra és újra... Már hajnalodott, mikor Nakhtmin az
oldalára gördült.
– Miért sírsz, szerelmem?
– Mert boldog vagyok – válaszoltam. Felnevettem, de
hangomba szomorúság és keserűség is vegyült.
– Azt hitted, már sosem látsz? – kérdezte Nakhtmin
komoran.
Vászonköpenyem a szénserpenyő előtt hevert a
földön, így férjem a saját köpenyével takart be. Arcomat
a meleg ruhadarabba temetve bólintottam.
– Azt mondták, jobb, ha elfelejtelek – suttogtam.
Torkom elszorult, ahogy az éjszakára gondoltam, amikor
elveszítettem a gyermekünket. – Aztán megmérgeztek...
Férjem összeszorította a száját. Láttam rajta, hogy
dühében valami nagyon durvát akar mondani, de végül
csak gyengéden megsimogatott. – Lesznek még
gyermekeink – ígérte kezét a hasamra téve. – A hettiták
pedig, legyenek akármilyen sokan, soha többé nem
szakíthatnak el tőled!
– De hogy tudtátok legyőzni őket?
Elmesélte, mi történt azon az éjszakán, mikor Ehnaton
núbiai testőrei őt és még másik hét katonát elvezettek a
bárkához, amely Kadesh-be vitte őket. – Semmi
kétségem afelől, hogy a fáraó úgy gondolta, a biztos
388
halálba küld bennünket. De túlbecsülte a hettiták erejét.

Az ellenség szétszóródott északon, egyben nem maradt
akkora csapatuk, amely át tudott volna törni egy
szervezett védelmi vonalon. Azért esett a választásuk arra
a városra, mert úgy gondolták, Ehnaton nem küld oda
katonákat, akik megvédhetnék. Ám tévedtek.
– Akárcsak a fáraó, aki azt hitte, hogy a halálba küld
benneteket.
– Igen. De a hettiták vezére nem tudta, hányan
vagyunk, és így megvédtük Egyiptomot. Ám a veszély
még nem múlt el. Újra támadni fognak.
– És akkor már nem lesz, aki megvédje Kadesh-t.
Márpedig ha a város elesik, a hettiták Mitanni felé
fognak vonulni, utána pedig Egyiptom következik.
– Harcolhatnánk ellenük – mondta Nakhtmin
magabiztosan csengő hangon. Azokra az időkre gondolt,
mikor az idős fáraó uralkodása alatt Egyiptom serege
még erős volt. – Megállíthatjuk őket, de ahhoz most kell
cselekednünk.
– Ehnaton sosem egyezne bele – vetettem ellen.
Magam előtt láttam a makulátlanul fehér szandált viselő
Ehnatont, aki még sosem járt csatában. – Ehnaton, az
Építő – mondtam megvetően. – Míg a hettiták észak felé
menetelnek, Egyiptom katonái Aton örök városát építik.
Nakhtmin egy pillanatra elgondolkodott, hogyan is
fogalmazza meg, amit mondani akar. – Mikor
behajtottunk a városba, a katonák döbbenten nézték
nővéred szobrait. Minden sarkon ő áll.
– Csak azt akarja, hogy a nép emlékezzen arra,
valójában ki Egyiptom uralkodója – vettem védelmembe
nővéremet.
389
NEFERTITI
Nakhtmin komoran nézett rám. – Vannak, akik szerint

Ámon fölé emelte magát.
Csak némán néztem rá. Férjem, mikor látta, hogy nem
fogok rosszat mondani nővéremről, felsóhajtott. –
Akárhogy is legyen, boldog vagyok, hogy gyermekeim
majd megtanulják, milyen úgy élni, hogy földet
művelünk és a Nílusban halászunk, nem pedig úgy, hogy
az emberek letérdelnek és fejet hajtanak előttünk, mintha
istenek lennénk. Alázatosságra neveljük őket.
– Ha fiunk születik – mondtam óvatosan –, Nefertiti
sosem bocsát meg nekem.
Nakhtmin megrázta a fejét. – Nyugodj meg,
kedvesem. Már vége.
– Sosem lesz vége. Míg Nefertiti él, és nővérek
vagyunk, nem lesz vége.
Másnap reggel a nap már magasan járt az égen, mikor
legördültünk fekvőhelyünkről. Hangokat hallottunk
odakintről. – Katonák? – kérdeztem ijedten.
Nakhtminnak jobb hallása volt, mint nekem. –
Djedefhor – mondta. – És a hangokból ítélve, Ipu.
Most már én is hallottam szolgálóm csiripelő hangját.
Gyorsan felöltöztünk és kimentünk elébük.
– Ipu! – kiáltottam fel boldogan.
– Kisasszony! – Ipu örömében majdnem eldobta a
kosarat, amelyet cipelt. – Micsoda palota! Hatalmas! A
kertje nem olyan szép, de ez a kilátás! – Mikor letette a
kosarat, az megmozdult, majd kimászott belőle Básztet.
Sértetten nézett körül, de mikor meglátott, odaszaladt
hozzám és nyávogva kért, hogy vegyem fel.
– Ó, Básztet! Hát tényleg ilyen szörnyű volt a folyón
utazni? – Kedvesen megcirógattam az állát.
390
– Nem tudom, miért panaszkodik – mondta Ipu. –

Djedefhor két halat fogott, és mindkettőt neki adta.
Djedefhor felé fordultam.
– Kisasszony – hajolt meg udvariasan.
Nakhtmin Djedefhorhoz lépett és megölelte. – Még
nem volt alkalmam megköszönni, barátom – mondta.
Értetlenül néztem rá. – Megkértem Djedefhort, hogy míg
távol vagyok, vigyázzon rád – Magyarázta Nakhtmin.
Szám elé kaptam a kezem, Ipu pedig, bár nehezen, de
elfojtotta nevetését.
Djedefhor megvonta a vállát. – Nem volt nehéz
feladatom. Néhányszor bementünk a városba.
– Néhányszor? Minden nap elkísértél a piacra! –
Ahogy Nakhtminra néztem, szívem csordultig telt
szeretettel. Még tőlünk távol, a veszélyek közepette is
megtalálta a módját, hogy vigyázzon rám. Odaléptem
Djedefhorhoz és megfogtam a kezét. – Köszönöm.
Djedefhor elvörösödött. – Nagyon szívesen,
kisasszony – hebegte, majd, hogy zavarát leplezze,
végignézett a házon. – Gyönyörű! – Óvatosan
végigsimította a falat. – Igazi épület. Nem sártégla és
talatat.
– Igen, Théba valódi, mészkőből és gránitból felépített
város.
Lepakoltuk a kosarakat, majd az egész délutánt azzal
töltöttük, hogy leterítettük a szőnyegeket és vásznakat
mostunk. A szomszédok kíváncsian kilestek házaik
ablakán – tudni akarták, kik az új lakók, kik költöztek be
abba a házba, amely a városi elöljáró lányának épült.
Ipu szörnyülködést színlelve a szemeit forgatta. – Ez
már a harmadik, aki az elbitangolt marháját keresi.
Mindenki pont ma veszítette el a jószágait?
391
NEFERTITI
Hangosan felnevettem. Mikor Djedefhornak már

indulnia kellett, kikísértük a partra és integettünk neki.
Nakhtmin derekát átkarolva megkérdeztem, vajon
viszontlátjuk-e valaha.
– Djedefhort? Persze!
Haboztam, de végül kimondtam: – Nakhtmin, már
nem vagy a fáraó seregének a tagja.
– Most valóban nem, de a szelek nem szűnnek meg
fújni, és a sivatag állandóan változtatja a formáját.
Ehnaton sem marad örökre fáraó.
Érezte, hogy szavai hallatán megfeszülök, mert így
folytatta:
– Nem a nővéred ellen beszélek, miw-sher, de senki
sem halhatatlan.
– Családom mindig közel volt Egyiptom trónjához.
Nakhtmin összeszorította a száját. – Igen, és éppen ez
aggaszt.
Mikor visszaértünk a házhoz, követtem a boltíves
folyosóra.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
– Csak azt, hogy ha őfelségéék meghalnának, ki
marad az egyetlen kapocs a trónhoz? Ehnatonnak nincsen
testvére, tehát te leszel a trónörökös, miw-sher.
Én. Megremegtem, mikor szavait végiggondolva
rádöbbentem, hogy Nakhtminnak igaza van. Ha
Nefertitivel történik valami, ha Ehnaton meghal, az új
fáraónak szüksége lesz majd egy kapocsra, amely a
trónhoz köti. Azaz meg kell nősülnie. És ki a királyi
család egyetlen eladókorban lévő lánygyermeke? Nem
Nefertiti gyermekei, hanem én.
– Még sosem gondolkodtál ezen?
392
– Persze hogy gondolkodtam – válaszoltam. – De... de

nem komolyan.
– Ha Ehnaton fiúörökös nélkül hal meg, valamelyik
hadvezére magának követeli majd a trónt. – Mélyen a
szemembe nézett, majd halkan így folytatta: – Lehet,
hogy már arról suttognak az emberek, hogy azért vettelek
nőül, hogy később jogosan követeljem a trónt.
– Miért, így van? Ezért vettél el?
Férjem szorosan a karjába zárt. – Mit gondolsz? –
Csókokkal borította be arcomat, majd ajkai lejjebb
vándoroltak a nyakamon. Lehunyt szemmel élveztem
gyengéd érintését.
– Úgy gondolom, szerelemből vettél el. – Megfogtam
a kezét, mielőtt még lejjebb vándorolt volna testemen,
majd elindultunk a hálószobánk felé.
Ipu tapintatosan a ház másik végében maradt.
Az első hónapokban semmi mást nem tettünk, mint

élveztük a vízparti csendes, békés életet, hallgattuk az
élelmet kereső sirályok hangját és a Nílus partján
legelésző jószágok nyakába kötött kis csengettyűk
csilingelését. Új otthonunkba kosarakat keresgéltünk a
piacon, és élveztük, hogy senki sem ismer bennünket.
Bár vászonruhát és arany ékszereket viseltem, nem
vontam magamra az emberek figyelmét, hiszen
semmiben sem különböztem a papok vagy írnokok
lányaitól, akiknek csuklóin és bokáin szintén arany- és
üvegkarperecek csilingeltek.
Nakhtminhoz kétszer is érkeztek katonák Amarnából
– ilyenkor félrevonultak, úgy beszélgettek halkan. Bár
393
NEFERTITI
férjem nem volt már hadvezér, a katonák mindkétszer

mélyen meghajoltak előtte.
– Ő Nebut hadnagy – mutatta be Nakhtmin a katonát,
aki másodikként kereste őt fel.
A hadnagy kezével eltakarta arcát a nap elől és
elmosolyodott. – Tudja, kisasszony, hogy Amarnában
másról sem beszélnek, mint a férjéről?
–Jobb lesz, ha halkabbra fogják a hangjukat – feleltem
–, különben mindkettőnket veszélybe sodornak.
A hadnagy bólintott. – Természetesen, kisasszony.
Senki sem felejtette el, mi történt Horemhebbel. – Halkan
beszélt, szinte suttogva. – De azt beszélik, hogy a fáraó
mégsem végezteti ki.
Nakhtminra pillantottam. – Mi fog történni vele?
– Börtönben tartják a katonáival együtt – válaszolta
férjem.
– Igen – bólintott Nebut hadnagy. – Míg az emberek el
nem felejtik őket. De legalább egy hónapig kántálták a
hadvezér nevét a palota kapui előtt. A fáraó núbiai őrei
visszaverték őket, de a tömeget nem lehet megállítani.
Szép, új városa a fáraó ellen fordult. – Ekkor már alig
lehetett hallani, mit mond. – Aznap éjjel, mikor útnak
indultam, bejelentette, hogy mindenki, aki akár csak egy
rossz szót is szól ellene, árulást követ el. Eddig már vagy
tucatnyi embert végeztetett ki.
Nakhtmin hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Most is hatalmas tömeg áll a kapuk előtt, de immár
némán – folytatta a hadnagy.
Elképzeltem, ahogy Ehnaton az üdvözlés ablakánál
állva dühtől forrongva nézi az összeverődött tömeget,
miközben Panaheszi mindenféle ostoba közhelyet súg a
fülébe.
394
– Előbb vagy utóbb meg kell oldania ezt a helyzetet –

mondta Nakhtmin. – De inkább előbb, mint utóbb.
– Ó, meg is fogja, ne aggódj – mondtam gúnyos
mosollyal. – Nagy ünnepséget rendez Aton tiszteletére,
aranyat szór szét a nép között, az emberek pedig minden
mást elfelejtenek.
Másnap Ehnaton bejelentette, hogy ünnepséget rendez
Aton tiszteletére.
Tudtam, hogy az olyan emberek, mint Nebut
nővéremhez hasonlónak tartanak: ravasznak és
számítónak. Elvégre miből találtam ki, hogy a fáraó és
felesége ünnepet rendeznek az új isten tiszteletére? Azt is
tudtam, hogy az öröklét termében nevem Nefertitiével
együtt fog visszhangzani, és azt is, hogy ha az istenek
úgy döntenek, letörlik nevét az élet papirusztekercséről,
akkor vele együtt az enyémet is letörlik.
Théba egész lakossága az utcákon volt; mi is
kimentünk, hogy részt vegyünk az ünneplésben.
Táncosok és tornászok szórakoztatták az embereket a
parton, és lépten-nyomon sült harcsát és fácánt áruló
kereskedőkbe botlottunk. Némán néztem, ahogy a férfiak
tisztelettel hódolnak az egyik oszlopon elhelyezett
napkorongnak.
– Vajon mit gondol a többi isten? – kérdezte
Nakhtmin, mintha a gondolataimban olvasott volna.
Az ünneplés késő éjszakáig tartott; a Nílus felett álló
villánkban is hallottam az éneklést és az ünnepi harangok
kongását. Még hálószobánkba is beszüremlettek a részeg
kiabálás és éneklés hangjai. Mielőtt álomba merültem
volna, azt gondoltam: Hát így kell elfeledtetni az
emberekkel a fontos dolgokat. Ingyen bor, ingyen
395
NEFERTITI
kenyér, egy nap pihenés, szórakozás, és azonnal elfelejtik

Horemhebnek még a nevét is.
Másnap futár érkezett Amarnából.
– Ay vezír küldött – mondta a fiú.
Elolvastam a tekercsen álló szöveget, majd kimentem
a kertbe, hogy Nakhtminnak is felolvassam. – Híreket
kaptunk Amarnából – mondtam, majd széttekertem a
tekercset, és hangosan olvasni kezdtem apám levelét.
Remélem, jó egészségnek örvendesz, drága Mutnedzsmet.

Gondolom, nem is kell mondanom, mennyire hiányzol
édesanyádnak. Ám a városban felkelés tört ki, csendes
felkelés, amely csak addig marad meg szelídnek, míg
Nofernoferuaton-Nefertiti királyné meg tudja nyugtatni
férjét.
– Nofernoferuaton-Nefertiti királyné? – visszhangozta
döbbenten Nakhtmin.
– Aton szépeinek szépe – mondtam hitetlenkedve.
Ha a hettiták támadást indítanak országunk ellen, sem te,

sem Nakhtmin nem lesztek többé biztonságban. Ehnaton
nem bolond. A valódi lázadás első jelére kivégezteti
Horemhebet, és utánatok küldi embereit Thébába. Ne
hidd, hogy csak mert az udvartól távol éltek,
biztonságban vagytok. Ha a nép felkel, Udjai figyelmeztet
benneteket, és akkor azonnal Akhmimba kell
menekülnötök. Ne írj és ne küldj nekünk semmit a fáraó
városába, míg el nem csendesednek az indulatok! Mindez
csak elővigyázatosság, kismacskám, de, bár szíved
férjedért dobog, ne feledd, ha Ehnaton meghalna,
családod érdekeit kell szem előtt tartanod.
396
Nakhtmin ezen utolsó szavaknál egyenesen a

szemembe nézett.
– Apád egyenesen fogalmaz, nem szépítget.
Hagytam, hogy a tekercs lecsússzon az ölemből a
földre.
– Csak őszinte.
397
HUSZADIK FEJEZET
KR. E. 1347
Mehir hónap első napja
A marnában nem tört ki felkelés, bár ahányszor levelet

kaptunk apámtól, arra számítottunk, hogy ezt a
szörnyű hírt írta meg. Horemhebet elfelejtették az
emberek, akik némán tűrték, hogy a fáraó Aton nevében
beszedje tőlük a kemény adókat. És nem csak Amarna
lakossága, de egész Egyiptom népe némán tűrt.
Kevesebbet ettek, többet dolgoztak, és egyre több
asszony jött hozzám akácért és mézért. Ha kevesebb éhes
száj van otthon, kevesebb pénzt kell költeni élelemre.
Ám míg némán figyelték, ahogy sorra épülnek fel az
Ehnaton dicsőségét hirdetni hivatott oszlopos épületek,
otthonaikban titokban Ámonhoz imádkoztak.
Thébában egy jázminlugas rejtekében mi is
felállítottuk saját kis szentélyünket. Így teltek el a nyár
utolsó napjai és az ősz. Tudtam, hogy nővérem egyre
nehezebben hordja terhét. És akkor egy nap, mikor arról
398
meséltem Ipunak, melyik növényt mire lehet használni,

megérkezett a hírnök.
Arra számítottam, hogy apám pecsétje lesz a
tekercsen, az örök élet jelképét karmaival tartó két szfinx.
Ám ezúttal anyám írt nekem.
Elérkezett Mehir hónapja, és nővéred Amarnába

hívat. Nakhtmin biztonságát azonban nem szavatolhatja.
Horemheb még mindig börtönben ül, és a fáraó semmit
sem kíván jobban, mint hogy ott is haljon meg. Apád
figyelmeztette, ha lesújt Horemhebre, a nép fellázad
ellene. Ám mindez jelentőségét veszti, ha Nefertiti
fiúgyermeknek ad életet. Apád kérése, hegy te is legyél
jelen a szülésnél. Hamarosan királyi bárkát küld érted.
– Ott a helyed – mondta egyszerűen Nakhtmin. – Mi
lesz, ha belehal a szülésbe?
Kérdése megdöbbentett. Az én nővérem belehalhat a
szülésbe? Az én erős, könyörtelen nővérem? – De hogy
menjek, mikor te nem tarthatsz velem? – tiltakoztam. –
Ha az emberek meglátnak, azonnal lázadás tör ki, és a
fáraó kivégeztet.
– Akkor itt maradok és várom, hogy visszatérj. Vidd
magaddal Iput! Hidd el, megleszek magamban. Különben
is, fel kell építeni a sírkamráinkat.
Igaza volt. Házasok voltunk és gondolnunk kellett a
túlvilági életünkre. El kellett kezdenünk megépíteni a
sírkamránkat. Eszembe jutott Thotmesz sírkamrája, a
nyirkos, ijesztő sötétség. Megremegtem. Nem akartam
kiválasztani a helyet, ahova majd eltemetnek. Inkább
hagytam, hogy Nakhtmin egyedül találja meg Théba
domboldalaiban végső nyughelyünket. Biztos talál egy
sziklás kiszögellést Egyiptom alvó fáraóinak közelében, a
399
NEFERTITI
völgyben, amelytől nem messze mindkettőnk ősei

nyugszanak. Mikor férjemre néztem, mérhetetlen szeretet
öntötte el a szívem. Várta, hogy mondjak valamit,
úgyhogy végül bólintottam. – Rendben, elmegyek.
Ipuval elhajóztunk a királyi bárkán. Korán indultunk
útnak, hogy elkerüljük a szomszédok kíváncsi tekintetét,
akik biztosan tudni akarták volna, hogy miért van ott a
bárka, ki utazik rajta és hová. Ahogy lefelé hajóztunk a
Níluson, arra gondoltam, mennyi minden változott meg
az elmúlt nyolc hónapban. Férjhez mentem, házam és
saját földem van. Birkákat és tyúkokat tartunk férjemmel,
és többé nem kell Nefertiti árnyékában élnem. Nem kell
felöltöztetnem és nem kell kifacsarnom neki a
gyümölcsök levét, hogy szeressen. Testvérek voltunk, és
ahogy kinéztem a Nílus vizére, tudtam, hogy ennyi elég
is.
Szüleim a nagyteremben fogadtak. Mikor édesanyám

meglátott, halkan felsikított örömében, elébem szaladt, és
csókokkal borította be arcomat, hajamat. – Mutnedzsmet!
Apám mosolyogva szintén arcon csókolt. – Látom, jó
egészségnek örvendsz, lányom – mondta, majd Ipuhoz
fordult: – Ahogy te is.
– Mesélj el mindent! – kérlelt izgatottan anyám.
Ezernyi dolgot akart egyszerre megtudni. Hogy hogyan
élünk, milyen a villánk, és hogy a Nílus bővizű-e most, a
sarjadás évszakában. Thotmesz, tudomást szerezve
érkezésemről, szintén odasietett.
– A hölgy, akiről Amarna népe minden pillanatban
beszél – köszöntött mélyen meghajolva. – És Ipu, a
400
szépítő hölgyek legszebbike! Mindenki látni óhajtja

önöket.
– Micsoda? – kérdezte Ipu kuncogva. – Hát nincs más,
amiről pletykálkodhatnának?
– Csak a fáraó arénája.
Apámra néztem, aki csak megvonta a vállát. –
Legújabb ajándéka a népnek – válaszolta komoran.
– De hát nincs már több ember, aki az építkezésen
dolgozhatna! – mondtam döbbenten.
– De, a núbiaiak.
– A núbiaiak és a mi katonáink együtt dolgoznak? De
hát a núbiaiak között akár kémek is lehetnek!
– Teljesen igazad van, lányom – mondta apám,
miközben a fogadóterem felé sétáltunk. – De Panaheszi
meggyőzte Ehnatont, hogy gyorsan és olcsón épülhet fel
az aréna, ha núbiaiakat alkalmaz.
– És te megengedted? Nem is próbáltad
megakadályozni...
Anyám és Thotmesz komor pillantást váltott.
– Tijét elküldték a palotától – mondta apám. – Most a
te villádban él.
– Fogolyként? – kérdeztem. Hangomat visszaverték a
palota falai, így visszafogtam magam és halkabban
folytattam: – Fogolyként saját fia városában?
Apám komoran bólintott. – Panaheszi meggyőzte
Ehnatont, hogy édesanyja veszélyt jelent számára, azaz,
hogy az első adandó alkalommal visszafoglalná a trónt.
– És Nefertiti?
– Mit tehetne? – kérdezett vissza apám. Mikor a
fogadóteremhez értünk, felém fordult és komolyan a
szemembe nézett. – Ne lepődj meg, mikor belépsz –
mondta. Az őrök mélyen meghajolva kinyitották előttünk
401
NEFERTITI
az ajtót, és hallottam, ahogy bejelentik érkezésünket az

uralkodói párnak.
A szolgák mind aranymelldíszt viseltek, csuklóikon
lazurit és arany karperecek csilingeltek. A Nefertiti trónja
körül szobrokként ülő asszonyok, akik gyöngyökből szőtt
ruhájukon kívül semmi mást nem viseltek, hárfán
játszottak, verseket költöttek és hangosan nevettek. A
fáraó városa fényes ékkőként ragyogott. Döbbenten
néztem körül; mikor beléptem a terembe, úgy éreztem
magam, mintha egy egészen más országba csöppentem
volna.
– Mutni! – kiáltott fel nővérem.
Szolgálói felsegítették Nefertitit a trónjából; ahogy
nővérem lesétált az emelvényről, a teremben lévők utat
engedtek neki. Hajának ismerős illatát belélegezve
rádöbbentem, mennyire hiányzott. Ekkor az emelvényen
álló Ehnaton megköszörülte a torkát.
– Testvérem! – üdvözölt mézesmázos hangon. –
Milyen jó újra látni téged!
– Örömömre szolgál, hogy ismét a fáraó városában
lehetek – válaszoltam közömbösen.
– Akkor miért menekültél el Thébába?
Egyszer csak néma csend lett a teremben.
– Azért, felség, mert úgy éreztem, veszélyben az
életem – válaszoltam legragyogóbb mosolyomat
felvillantva. – De most, hogy ismét magamhoz ölelhetem
drága nővéremet, minden ilyennemű érzésem megszűnt.
Ehnaton arcát eltorzította a düh, de Nefertiti egy
pillantásával megnyugtatta. Nem ugyanaz a lány voltam,
aki Thébába menekült. Immár férjes asszony voltam.
Az iménti dermedt csendet felváltották az izgatott
sugdolózás hangjai. Nefertiti szorosan megölelt. – Tudod,
402
hogy nincs mitől tartanod – mondta mosolyogva. – Ez az

én otthonom. A mi otthonunk. – Karját a karomba öltötte,
és elindultunk a fogadóterem dupla ajtaja felé. Mikor
nővérem a vállamra hajtotta fejét, a hátamban éreztem
Ehnaton pillantását. – Tudtam, hogy eljössz. Biztos
voltam benne.
A teremben lévők nevetve, beszélgetve követtek
minket, apám pedig a fáraóhoz lépett.
– Hírek érkeztek a hettitákról, fényességes fáraó –
mondta. – Mitanni...
Ehnaton azonban nem akart híreket hallani. –
Mindenről gondoskodunk! – csattant fel.
Nefertiti megfordult, mire a fáraó nyugalmat erőltetve
arcára feszengve felnevetett. – Apád úgy gondolja,
alábecsültem a hettiták erejét.
Beléptünk a nagyterembe. – Apám szeret téged –
mondta Nefertiti éles hangon. – Csak megpróbálja
megvédeni a koronánkat.
– Akkor miért hiszi azt, hogy gyengébb vagyok, mint
Szuppiluliumasz király? – kérdezte elvékonyodott
hangon Ehnaton.
– Mert Szuppiluliumasz király kapzsi, te pedig csak
azzal törődsz, hogy néped és Aton kedvére tegyél.
A fáraó és királynéja felsétált az emelvényre, én pedig
a királyi család asztalánál elfoglaltam régi helyemet
apám és anyám mellett.
– Az elbitangolt bárányka visszatért! – mondta Kia a
hasamra nézve. – Még mindig nem vagy várandós?
– Nem, de ahogy látom, te sem vagy az – válaszoltam
határozottan, majd halkabbra fogtam a hangom. – Úgy
hallottam, a fáraó már csak kétszer látogat meg egy
rempetben. Igaz ez?
403
NEFERTITI
– Ne is figyeljen rá, asszonyom! – mondta gyorsan

Kia egyik udvarhölgye. – Menjünk! – Elsiettek, hogy
üdvözöljék a terembe lépő vendégeket.
– Mesélj Thébáról! – kérte anyám izgatottan.
– És Udjairól – tette hozzá apám.
Elmeséltem nekik, hogy Udjai kövérebb, mint
ifjúkorában volt.
– Nem! Még annál is kövérebb? Mindig is termetes
volt – mondta apám. – Tehát jól megy sora. Gyermekei
vannak?
– Három is – válaszoltam. – Egy mitanni hölgyet vett
nőül. Köményes sügért szokott sütni, úgyhogy Básztet
mindig tüsszög, mikor Udjai átjön hozzánk látogatóba.
Anyám hangosan felnevetett. Szinte már el is
felejtettem, milyen gyönyörű, csilingelő hangja van. – És
ti? – kérdezte. – Milyen a házatok?
– Gyönyörű. És végre a sajátunk – válaszoltam
elégedetten. – Van egy kertünk, Pakhónsz hónapban
fogjuk betakarítani a termést. Ipu berendezte az egyik
szobát, ahol nyugodtan dolgozhatok, Nakhtmin pedig
megígérte, hogy távollétemben ápolja a kertet.
Anyám az asztal fölött gyengéden megszorította a
kezemet. – Az istenek megáldottak, gyermekem –
mondta halkan. – Minden alkalommal, mikor sírni
kezdek, apád emlékeztet rá, hogy végre megkaptad azt,
amire mindig is vágytál.
– És igaza van, mawat. Csak az fáj, hogy ilyen messze
vagyunk egymástól.
404
Míg nővérem a fürdőben ült, kókuszolajat masszíroztam

aprócska sarkának érdes bőrébe. – Mit művelsz a
lábaiddal? – kérdeztem. – Egész nap mezítláb jársz?
– Ha tehetem, akkor igen – vallotta be Nefertiti. A
királyi lakosztályban egy hatalmas rézkád állt, nővérem
abban vett finom, levendulaillatú fürdőt. – Te nem tudod,
milyen fárasztó kihordani egy gyermeket.
Mikor tekintete találkozott az enyémmel, gyorsan
felült a kádban. – Ne haragudj, Mutni, nem úgy
gondoltam!
Tovább dörzsöltem a talpát. – Már nyolc hónapja
próbálkozunk – mondtam halkan, mire nővérem tekintete
a hasamra vándorolt. – Semmi. Azt hiszem, nekem már
sosem lesz gyermekem.
– Nem tudhatod, Mutni. Ez Aton akaratától függ.
Összeszorítottam a számat, ám Nefertiti, mintha ezt
észre sem vette volna, visszahajtotta fejét a kádba. –
Mesélj inkább Thébáról! Mivel foglaljátok el magatokat
egész nap?
Már éppen válaszoltam volna, ám akkor megzavart
bennünket az élénken kiabáló gyermekek és az őket
kergető asszony hangja.
– Meritaton, Maketaton! – nevetett fel Nefertiti. A két
lány anyja vizes karjaiba vetette magát, aki már nem is
figyelt rám. A dajka azonban, bár cseppet sem volt jó
kedve, nem felejtett el illedelmesen meghajolni, mikor
belépett a fáraó lakosztályába.
A kisebb lány a haját fogta és keservesen sírt. – Meri
meghúzta a hajamat!
– Nem is igaz, hozzá sem értem! Ne higgy neki!
Elengedtem Nefertiti lábfejét, unokahúgaim pedig
hatalmas szemekkel néztek rám. Az idősebbik odalépett
405
NEFERTITI
hozzám és határozottan a szemembe nézett. Ezt a vonását

egyértelműen anyjától örökölte. – Ugye te vagy
Mutnedzsmet nagynéni?
Nefertitire mosolyogtam. – Igen, én vagyok.
– Zöld szemed van! – Szemöldökét ráncolva
méregetett, mintha nem tudta volna eldönteni, tetszem-e
neki, vagy sem. Akkor Maketaton újra sírva fakadt.
– Mi baj van? – kérdeztem a kis hercegnőtől.
Széttártam a karjaimat, de a kislány továbbra is anyjába
kapaszkodott.
– Meri meghúzta a hajamat – válaszolta szipogva.
Merire néztem. – Ugye nem tennél ilyet?
Meritaton egy pillanatra a földre nézett. – Persze hogy
nem! – válaszolta anyjára pillantva. – Különben mawat
nem engedné, hogy hajtsunk.
Zavartan Nefertitire néztem.
– A harci kocsit – magyarázta nővérem.
Két- és háromévesen? – kérdeztem döbbenten. –
Maketaton még túl kicsi...
Szemem sarkából láttam, hogy az ajtóban álló dada
egyetértően bólint.
– Ugyan már! – csattant fel Nefertiti. Hagyta, hogy
szolgálói kisegítsék a kádból és ráadják köpenyét. –
Legalább olyan ügyesek, mint a korukbeli fiúk. Miért ne
hajthatnák a kocsit, csak mert lánynak születtek?
Hitetlenkedve néztem rá. – Mert veszélyes!
Nefertiti Meritatonhoz hajolt. Tehát Merit a kedvenc,
gondoltam. – Nem félsz, mikor az új arénában hajtasz? –
kérdeztem tőle.
– Nem! – rázta meg fekete fürtjeit az idősebb kis
hercegnő. Szép gyermek volt.
406
– Látod? – húzta ki magát büszkén nővérem. –

Ubastet, vidd a lányaimat a nevelőhöz!
– Ne, mawat! – csimpaszkodott anyjába Meritaton. –
Muszáj?
Nefertiti szigorúságot mímelve csípőjére tette a kezét.
– Hercegnő szeretnél lenni vagy műveletlen parasztlány?
Meri felnevetett. – Parasztlány – válaszolta pajkosan.
– Tényleg? De akkor nem lehetnek lovaid, sem szép
ékszereid.
Meritaton lassan elindult, de az ajtónál megállt,
mintha még kérdezni szeretne valamit. – Este kimegyünk
az arénába?
– Csak ha édesapád meg lesz elégedve veled –
válaszolta Nefertiti.
Mikor átmentünk a királyi öltözőszobába, Nefertiti
felemelte a karjait. Szolgálói már éppen ráadták volna
ruháját, ám akkor nővérem megrázta a fejét. – Ne! Mutni,
te öltöztess fel!
Áthúztam fején a vászonköntöst, miközben
féltékenyen néztem, milyen tökéletesen simul testére a
finom anyag még most is, hogy várandós. – Engeded,
hogy éjjel hajtsanak az arénában? Van egyáltalán bármi,
amit nem engedsz meg nekik?
– Mikor mi voltunk gyermekek, Akhmim felét
odaadtam volna azért, hogy úgy élhessek, ahogy a
lányaim élnek.
– Mikor gyermekek voltunk, még tudtuk, mi az a
szerénység.
Nefertiti erre csak megvonta a vállát és leült a tükre
elé. Kezembe adta a fésűt. – Sokkal ügyesebben tudsz
megfésülni, mint Merit – mondta hízelegve.
407
NEFERTITI
Megmerevedtem. – Igazán írhatnál időnként.

Anyámtól már több levelet is kaptam.
– Te döntöttél úgy, hogy megszöksz egy katonával,
nem én. Megszorítottam a fésűt, mire Nefertiti felsikított.
– Mutni, ez fáj!
– Ne haragudj.
Nővérem visszaült a székre. – Este kimegyünk az
arénába – döntötte el. – Még nem is láttad városunk
koronaékszerét!
– Azt hittem, te vagy az.
Nefertiti mintha meg sem hallotta volna epés
megjegyzésemet. – Azt hiszem, sikerült – mondta
elégedetten. – Felépíttettem valamit, ami az idők
végezetéig fennmarad.
Abbahagytam a fésülést. – Semmi sem marad fenn
örökké – mondtam figyelmeztetőn.
Nefertiti rám nézett a tükörben és pimaszul
elmosolyodott.
– Miért, szerinted az istenek megbüntetnek
nagyravágyásomért?
– Nem tudom – válaszoltam komoran.
A hangoskodó őrök kíséretében az arany harci kocsik

elindultak a Királyok Útján az aréna felé. Akkor láttam
először a megépült Királyok Útját – hihetetlenül széles
volt, úgy húzódott végig a városon, mint egy fehér
szalag. Thotmesz, aki ekkor már ugyanolyan fontos
személy volt az udvarnál, mint bármelyik vezír, egy
kocsiban állt velem. Egyszer csak észrevettem, hogy
figyel.
408
– Csak most látom, mennyire hasonlít a nővérére,

kisasszony – mondta. – Ugyanazok az orcák, ugyanazok
az ajkak... – Egy pillanatra elhallgatott. – Ám a szemei
egészen mások. – Közelebb hajolt, hogy jobban lásson. –
Mások, mint amilyenek emlékezetemben éltek.
– Apám szemeit örököltem – mondtam. – Óvatos és
ravasz a tekintetem. – Előrefordultam, az utat néztem. –
És Nefertiti? – kérdeztem. – Ő is megváltozott? Más,
mint amilyennek megismerte?
Mindketten az előttünk haladó kocsira néztünk.
Nővérem koronája még a halvány esti fényben is
csillogott, hosszú, ezüst köpenyébe belekapott a szél.
– Nem, a királyné ugyanolyan, mint amilyennek
Memphisbe érkezésemkor megismertem – válaszolta
Thotmesz.
Igen, ugyanaz az elkényeztetett gyermek, mondtam
magamban. Ám az emberek szerették. Ahogy az aréna
felé tartottunk, kijöttek az utcákra, a nevét kántálták és
lótuszvirágokat dobáltak elé az útra. Ahogy elterjedt a
hír, hogy a királyné végighajtat Amarna utcáin, egyre
nagyobb lett a tömeg. A núbiai őrök körbevették a
kocsikat, pajzsaikkal tartották vissza a népet. – Vissza! –
kiabálták. – Vissza! – Ám az egyiptomiak egymást
taposva próbáltak közelebb kerülni Nefertitihez – arra
kérték, beszéljen Atonnal, hogy az isten boldog élettel
ajándékozza meg őket. – Kérjük, felség! – kiabálták.
Thotmeszre pillantottam. – Mindig ez van?
– Mindig, kisasszony. Még Aswan kőfejtőibe is
elmennének érte. Órákig álldogálnak a palota kapui előtt,
csak hogy egy pillanat erejéig láthassák lakosztálya
ablakában. Amarnában minden szobor a királyné
szentélye.
409
NEFERTITI
– Nővérem istennő lett?

– Az emberek szemében igen.
– És a fáraó mit szól mindehhez? – A núbiai őreitől
körülvett fáraóra nehéz volt akár csak egy pillantást is
vetni.
Thotmesz közelebb hajolt, úgy válaszolt: – Azt
hihetné az ember, hogy féltékeny. Ám a királyné felé
irányítja a nép szeretetét. Az emberek a fáraóért is
imádkoznak, mert látják, hogy királynéjuk is ezt teszi.
Mikor az aréna kapujához értünk, a lovak élesen
befordultak, az emberek kiabálása pedig lassan elhalt.
Elállt a lélegzetem – még sosem láttam ahhoz fogható,
hatalmas építményt. Thotmesz a kezét nyújtva lesegített a
kocsiról. – Nézze a koronát!
– És akkor a tekintetét követve megláttam az aréna
nyitott tetejét, ahonnan Nefertiti és Ehnaton faragott
mása tekintett le. A két szobor Aton sugarai felé emelte
karjait.
– Ez az egész az ön munkája? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, én készítettem. Maya irányításával. És
mindössze hét hónap alatt!
A homokkőszobrok aranyozottak és színesek voltak.
Összeérő kezeik alkották az aréna tetejét – lenyűgöző
látvány volt. Az építmény Théba templomaival
vetekedett. Mikor besétáltunk, az oszlopok között az
éjszaka csendje fogadott bennünket. Ahogy kíséretünk is
követett bennünket, hangunk lassan megtörte az aréna
némaságát.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte Nefertiti az arcomat
fürkészve.
– Csodálatos! – válaszoltam őszintén. – Thotmesz
nagyon tehetséges.
410
Az aréna falait az uralkodói család tagjainak portréi

díszítették. A család egyetlen tagja sem hiányozhatott –
harci kocsikat hajtottak, csapást mértek a hettitákra. Ám
akárhogy is kerestem őket, Kiát és Nebnefer herceget
nem láttam. Nővéremnek máris sikerült kitörölnie őket
új, amarnai életükből. Tudta, hogy ha kimondjuk egy
halott nevét, azzal visszahozzuk őt az életbe, ám így, ha
az istenek egy nap visszatérnek a városba, nem lesz
honnan leolvasniuk Kia és fia nevét, még csak utalást
sem fognak találni arra, hogy valaha éltek.
– Mutassuk meg neki az új lovainkat? – kérdezte Meri
izgatottan. – Képzeld, asszír lovaink vannak!
Miközben Ehnaton az istállóba vezetett bennünket,
Nefertiti az arcomra kiülő döbbenet láttán elégedetten
mosolygott. Elképzeltem, apámnak mennyi levelet kellett
írnia ahhoz, hogy megkapja ezt a sok gyönyörű paripát.
– Ez a kettő érkezett Asszíriából – mutatott előre
Nefertiti.
– Ehnaton kettőt vett, egyet Merinek és egyet
Maketatonnak. De ki tudja? Lehet, hogy következő
gyermekünk fiú lesz, neki is kell egy. Ez Egyiptom
legnagyobb arénája!
– Biztos nagyon sokat kellett dolgozni.
– Háromezer núbiai építette fel – mondta büszkén
Nefertiti.
Döbbenten néztem rá. – Azt hittem, őket nem
engedtétek dolgozni – mondtam óvatosan. – Kémek is
lehetnek közöttük.
– A núbiaiak hűségesebb alattvalóim, mint az
egyiptomiak fele – mondta száját elhúzva Ehnaton. –
Nemcsak hozzám hűségesek, hanem Atonhoz is. –
411
NEFERTITI
Nefertitire pillantott. – Az istenhez, aki nekünk

ajándékozta a Hórusz-koronákat.
Ehnaton teljesen nővérem befolyása alatt állt.
Akárcsak mi.
Nefertiti férje vállára hajtotta fejét, és mosolyogva
megsimogatta gömbölyű hasát.
Könnyű szülés volt, akárcsak az első és második; azon

gondolkodtam, vajon nővérem hány szülésénél kell még
segédkeznem, míg végre én is világra hozhatom első
gyermekem. Elhatároztam, hogy amint megszületik a
kicsi, hazautazom, de mikor megláttam karjában a
gyermeket, úgy éreztem, még maradnom kell, hogy még
egy kicsit gyönyörködhessek benne.
Nefertiti ismét egy hercegnőnek adott életet. Három
lány.
Az udvaronc bejelentette a gyermek nevét:
Anheszenpaaton, ami annyit tesz, „Ő, aki Aton
dicsőségére jött a világra”. Mikor Ehnaton szemében
láttam megcsillanni az öröm könnyeit, nem bírtam
türtőztetni magam, megkérdeztem tőlük, hogy
Nakhtminnak és nekem miért nem lehet gyermekünk.
– Mire gondolsz? – kérdezte anyám halkan.
Néztem Nefertitit, ahogy boldogságtól ragyogó arccal
ül családja körében – mind ott voltak: Ehnaton,
Meritaton, Maketaton és a csecsemő hercegnő,
Anheszenpaaton. Mindhárom gyermek a napistenről
kapta nevét, arról az istenről, akit csak ők ismertek. –
Szerintem tudod – feleltem összeszorított ajkakkal.
– Ne emészd magad, lányom!
412
Akkor apám és Tije is beléptek a pavilonba; apám

együtt érzőn átölelt.
– Nem én szültem az imént? – csattant fel Nefertiti. –
Ő csak ott ült és figyelt!
Tije a szeme sarkából rám pillantott, majd odalépett
Nefertitihez, hogy megnézze Egyiptom legifjabb
hercegnőjét. – Hatalmas Ozirisz! – kiáltott fel. – A bőre
olyan, mint Mutnedzsmeté! És a szemei is! Ugyanolyan
formájúak.
Szüleim is odasiettek, én azonban túl szomorú voltam
ahhoz, hogy bármi is érdekeljen.
– Valóban! – kiáltott fel anyám.
Nefertiti büszkén rám nézett. – Gyere! Nézd meg,
elvégre rád hasonlít.
Mikor a kicsi fölé hajoltam, a fáraó dühösen
összeszorította ajkait.
– Igen, pont így nézne ki a lányom – néztem fel rá
mosolyogva.
– Ha nem ölték volna meg.
– Nagyon magadra haragítottad! – mondta nővérem.

Dühös arckifejezését látva az őrök megdermedtek.
– Nem bánom!
Nefertiti remegve felült ágyában. – Nem lett volna
szabad ezt mondanod! – sziszegte. – Amarnában senki
sem gondolja, hogy...
– Mert Amarnában senki sem olyan ostoba, hogy
kimondja az igazságot. Én azonban nem fogok hazudni!
Hazamegyek, most azonnal!
– Thébába? – kérdezte nővérem idegesen. Minden
erejét összeszedve kikelt az ágyból. – Ne menj el!
413
NEFERTITI
Kérlek, Mutnedzsmet! Nem hagyhatsz itt, most még

nem!
– És miért nem? – kérdeztem indulatosan. Egy
pillanatig azt hittem, válasz nélkül hagyja kérdésemet.
– Mert most sebezhető vagyok – mondta végül. – Míg
várandós voltam, Ehnaton egyszer sem látogatta meg
Kiát. Most azonban, hogy megszültem a gyermekünket,
nála fogja tölteni az éjszakát.
Képtelen voltam teljesíteni a kérését. Belefáradtam,
hogy kémkedjek neki, részt vegyek a játszmáiban, hogy
azt akarjam, amit ő. Elindultam, de megint megállított.
– Mutnedzsmet, kérlek! – Ahogy felém lépett,
lenvászon ruhája a lába köré csavarodott. – Nélküled nem
tudom végigcsinálni!
– Mégis, mit? – kérdeztem gúnyosan. – Nem művelsz
földet, nem halászol a Nílusban, és nem harcolsz a
hettiták ellen, ahogy Tije tette, mikor Egyiptom még
valóban hatalmas birodalom volt!
– Nem, valóban nem! Viszont istennőként viselkedem
népem előtt! – kiabálta Nefertiti. – Magamra vállaltam
birodalmunk megmentőjének szerepét, miközben az
egyiptomi katonák bármelyik pillanatban fellázadhatnak
férjem ellen. És ezt csak úgy akadályozhatom meg, ha
meggyőzöm őket, hogy Aton szól hozzájuk rajtam
keresztül, és az isten gazdaggá teszi őket. Ebben a
játszmában én mozgatom a bábukat, és csak apánk –
ekkor már remegtek az ajkai –, csak apánk tudja, hogy
mindez milyen fárasztó. – Szempilláin könnycseppek
csillogtak, mikor lehunyta a szemét. – Kérlek! Kérlek,
csak egy rövid ideig maradj még mellettem!
– De nem örökké.
– Nem. Csak egy ideig.
414
Nefertiti, mikor már biztos volt benne, hogy maradok,

mindent megtett azért, hogy minél kevesebbet gondoljak
férjemre, arra, hogy otthon a sírkamráink építésével
foglalatoskodik. Folyton vidám volt, és ajándékokkal
halmozott el: smaragd fülbevalókkal, melyek kiemelték
szemem ragyogó zöld színét, arany bokaláncokkal, sőt,
még gyöngyöket is kaptam tőle, hogy dús, csillogó
hajamat ékesítsék – gyönyörű hajam volt, az egyetlen,
amit Nefertiti irigyelt tőlem. Minden reggel elhajtottunk
Aton templomához, ahol nővérem ajándékokat helyezett
el a napistennek, míg Ehnaton a szisztrumot rázta, így
tisztelegve a legnagyobb, azaz egyetlen isten előtt.
– Nem álldogálhatsz ölbe tett kézzel, míg mi fejet
hajtunk a hatalmas Aton előtt! – torkolt le Nefertiti.
A fáraó azonban nem vitatkozott velem, mikor nem
voltam hajlandó csatlakozni hozzájuk, mert én voltam az
egyetlen, aki meg tudta nyugtatni Nefertitit, mikor ő
Kiával töltötte az éjszakát: senetet játszottam vele,
mítoszokat olvastam fel neki és hagytam, hogy a
koraérett Meritaton a térdemen lovagoljon. Így az
oszlopok nyújtotta árnyékban maradtam, onnan figyeltem
az uralkodói párt. Nem voltam hajlandó egy égen
vándorló korongot tisztelni. Elhoztam Thébából Hathor
és Ámon szobrát, hozzájuk imádkoztam minden reggel.
– Hogy micsoda? – hallottam meg az ismerős, utálatos
hangot.
– A fáraó főfeleségének húga nem hajlandó fejet
hajtani Aton előtt? – Panaheszi előlépett az árnyékból. –
Pedig Egyiptomnak egyetlen istene van: Aton.
Azonban többé már nem féltem Panaheszi vezírtől.
Nem volt több a szememben, mint a király második
415
NEFERTITI
kedvenc feleségének az apja. – Tehát egy arctalan

istenben hisz? – kérdeztem merészen.
– Aton főpapja vagyok!
Tekintetem csillogó ékszereire vándorolt. Panaheszi
kitalálta a gondolataimat. Fenyegetően közelebb lépett.
– Te is tudod, hogy a fáraó három éjjel Kia ágyában
fog aludni – sziszegte alattomosan, mint egy kígyó. –
Amint a hercegnő megszületett, máris lányom
lakosztályába sietett. Gondolom, szeretnéd tudni,
húgocska, hogy Kia biztos benne, hogy várandós. És
ezúttal is fiúgyermeknek fog életet adni.
Panaheszi hazug szemeibe néztem. – Honnan tudja,
hogy várandós? Egy nő csak két, de inkább három
hónappal a teherbe esése után látja a jeleket.
A főpap az udvar felé nézett, ahol Nefertiti és Ehnaton
térden állva imádkozott istenéhez. Gonosz vigyor
torzította el arcát.
– Az isten jelet küldött nekem.
Nem árultam el Nefertitinek, mit mondott Panaheszi,
de azonnal felkerestem apámat, aki azt tanácsolta, hogy
hallgassak. – Épp hogy túl van a szülésen. Ne zaklasd fel
ezzel a pletykával! Éppen elég neki, hogy a hettiták már
Mitanni határánál járnak.
– De Ehnaton már három éjszakát Kiánál töltött!
Apám úgy nézett rám, mint aki nem érti, hogy ez
miért baj.
– Három éjszakát! – ismételtem meg.
– A fáraónak fiúgyermekeket kell nemzenie. Ezt még
az az ostoba is tudja. És ha Nefertiti nem szül neki fiút,
Ehnaton más nőt keres magának.
Rémülten néztem rá.
416
– Nem, ez nem számít hűtlenségnek – mondta apám,

mintha kitalálta volna a gondolataimat. – Ez az istenek
akarata. – Vállamra tette a kezét, hogy megnyugtasson,
én pedig észrevettem, hogy asztalát papirusztekercsek
borítják, várva, hogy apám megválaszolja a leveleket.
Sokon közülük Mitanni pecsétjét láttam.
– Tényleg sor kerülhet háborúra? – kérdeztem a
leveleket nézve.
– Igen. Már ebben a hónapban.
– És akkor mi történik?
– Ha Egyiptom nem küld katonákat, Mitanni elesik, és
akkor mi leszünk a következők.
Egymásra néztünk – mindketten jól tudtuk, ez mit
jelentene. Seregünk nem volt felkészült, legjobb
hadvezéreink börtönben ültek vagy száműzetésben
voltak. Nagy múltú, gazdag ország voltunk, de már közel
sem olyan erős, hatalmas, mint Ehnaton uralkodása előtt.
Visszamentem Nefertitihez a kis lakosztályba, melyet
a fáraó lányainak építtetett. Ehnaton is ott volt, éppen
vitatkoztak nővéremmel. Nefertiti, mikor hallotta, hogy
belépek, dühösen fordult felém. – Kérdezd tőle!
Ehnaton szemében gyűlölettel nézett rám.
– Kérdezd csak meg! – kiabálta Nefertiti, mire
Ehnaton azt mondta, hogy nem kell megkérdezni tőlem,
hányszor látogatta meg Kiát az Északi Palotában.
Nefertiti elviharzott mellettem, mire a fáraó utánasietett.
– Várj! – kiáltotta. – A ma éjszakát veled töltöm.
– Remélem is! – sziszegte Nefertiti. – Különben
felejtsd el, hogy az apjuk vagy! – Fejével Meritaton és
Maketaton felé intett, akik időközben abbahagyták a
játékot, és most érdeklődve figyelték a jelenetet.
417
NEFERTITI
– Nem megyek vissza hozzá! – ígérte megalázkodva

Ehnaton.
Nefertiti már az ajtónál volt, de megállt. – Kihajtatunk
este? – kérdezte. A fáraónak nem is kellett volna
válaszolnia, így is tudta a választ.
– Igen, és Thotmeszt is magunkkal vihetjük – bólintott
Ehnaton.
– Rendben – mondta Nefertiti lágyabb hangon.
– Mi is mehetünk? – kérdezte Meritaton.
Lélegzetemet visszatartva vártam, hogyan reagál a
fáraó arra, hogy egy gyermek szólt hozzá, ám Ehnaton
karjaiba kapta a kislányt. – Hát persze, hercegnőm!
Elvégre a fáraó gyermekei vagytok. Márpedig a fáraó
tapodtat sem tesz az ő drága lányai nélkül.
Mikor Ehnaton és a két hercegnő kiment a szobából,
Nefertiti kérlelni kezdett, hogy én is tartsak velük a
városba, ám én nemet mondtam.
– Fáradt vagyok.
– Mindig fáradt vagy! – panaszkodott Nefertiti. – Úgy
kényeskedsz, mintha te lennél a királyné.
Dühös pillantást lövelltem felé, mire nővérem
hangosan felkacagott, majd átkarolta a derekamat. –
Tudod, hogy csak ugratlak!
– Ki masszírozza meg minden nap a lábad, ki facsar
neked gyümölcslevet és ki fésülgeti a hajadat?
Nefertiti szörnyülködve az ég felé nézett. – Még csak
tizennyolc éves vagy! Mondd, milyen leszel
negyvenévesen?
– Talán már nem is leszek – válaszoltam keserűen,
mire Nefertiti összehúzta a szemöldökét.
– Ne beszélj ostobaságokat! Vagy azt akarod, hogy
Anubisz meghallja, mit mondasz?
418
– Azt hittem, számodra csak Aton létezik.
Tizenöt nappal később Nefertiti velőtrázón felsikított. –

Ünnep minek a tiszteletére?
A fogadóterem ajtaját bezárták, csak családunk
lehetett bent. – Kia második gyermekének a tiszteletére –
motyogta Ehnaton.
Nefertiti dühösen lehajította az emelvényről a jogarát.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ma este nemcsak
vele alszol, de vacsorázni is az Északi Palotában fogsz?
Ehnaton leszegte a fejét. – Az ő tiszteletére tartjuk a
lakomát, ott kell lennem – válaszolta halkan. – De
kedvesem, továbbra is te vagy Egyiptom királynéja. –
Békítően nővérem felé nyújtotta a kezét. –
Természetesen téged is szívesen látunk.
Egy pillanatig azt hittem, Nefertiti azt fogja felelni,
hogy elmegy a lakomára. Ám nővérem felkelt trónjáról,
leszaladt az emelvényről és dühösen kiviharzott a
teremből. Mikor elhaladt mellettem, parancsoló
tekintetéből kiolvastam, hogy azt akarja, kövessem.
Mikor becsapódott mögötte az ajtó, kérdőn anyámra
néztem.
– Menj csak – bólintott anyám.
Abban a szobában találtam meg Nefertitit, amelyből
az üdvözlés ablaka nyílt. Nővérem mozdulatlanul állt az
ablak előtt; a távolban Aton templomai magasodtak,
oszlopaik a szürkületi fényben sötét őrszemként
emelkedtek a város fölé. Nem akartam megzavarni, de
tudtam, hogy meghallotta lépteimet.
– Engem akarnak – mondta.
419
NEFERTITI
Közelebb léptem az ablakhoz, hogy lássam, kikről

beszél. Odalent, az udvaron ékszerekkel díszített
turbánokat viselő idegenek álldogáltak, érdeklődve
néztek fel Nefertiti árnyékára. Ám a sötétség eltakarta
előlük nővéremet. – Csak azért szeretik őt, mert én úgy
akarom – mondta Nefertiti dühösen.
– Muszáj Kiával töltenie az éjszakát. Fiúörököst kell
nemzenie.
Nefertiti hirtelen megfordult. – Csak nem azt akarod
mondani, hogy én nem tudok neki fiút szülni?!
Közelebb léptem hozzá. – Te mit gondolsz? Kevésbé
szeretne, ha nem tudnád megajándékozni egy
fiúgyermekkel?
– Ehnaton imád engem! – válaszolta nővérem
szenvedélyesen.
– Kit érdekel, hogy Kia terhes? A fáraó csak azért
megy ma oda, mert Panaheszi hívta. Azt hiszi, a vezír
hűséges alattvalója. – Megvetően elhúzta a száját. – Míg
apánk igyekszik elkerülni a háborút, Panaheszi a fáraó
fülébe sugdos, férjem pedig minden szavát elhiszi,
mintha csak maga Aton szólna hozzá. A főpap befolyása
pedig egyre csak nő.
– Csak nem bír nagyobb befolyással, mint apánk!
– Nem, erről gondoskodom! – Lenézett az utakat
ellepő emberekre, akik nem láthatták. Szorgos alattvalói
a hátukra vett kosarak alatt meggörnyedve vitték a
learatott terményt. – Egyedül Hatsepszutnak volt ekkora
hatalma, mint nekem. Kia pedig nem királyné. Akár öt
fiút is szülhet, akkor sem lesz királyné. – Nefertiti
tekintete csillogott a dühtől. – El kellene mennem a
lakomára. El kellene mennem, csak hogy Kia ne
420
szórakozhasson! – Láttam az arcán, hogy komolyan

gondolja, amit mond.
Hangokat hallottunk – apánk lépett be a szobába.
– Gyere, Nefertiti! – Visszahúzta nővéremet az
ablaktól, majd fojtott hangon beszélgetni kezdtek.
Én közben ujjaimmal óvatosan végigsimítottam a
falakat díszítő festményeken; azon gondolkodtam,
Nakhtmin vajon mit szólna, ha látná, hogy az arany,
amelyet katonáival Ámon templomaiból gyűjtött össze,
most a palota falait díszíti.
Megálltam az egyik metszet előtt – a képen apám
arany nyakláncokat kap a fáraótól. A festmény
természetesen szimbolikus volt, hiszen apám, bár csak
intenie kellett volna, és annyi aranyat kap, amennyit csak
akar, sosem fogadott volna el ajándékot a fáraótól. A
metszeten azonban Nefertiti egyik karját apánk dereka
köré fonta, míg a másikat Ehnaton vállán nyugtatta. A két
hercegnő is ott volt, és valaki már elkezdte megfesteni a
harmadik gyermeket, amint a dajka karjaiban pihen. Tije
és én a háttérben álltunk – mi nem emeltük fel a karunkat
Aton felé, mint a többiek. Mindketten nyitott szoknyát
viseltünk, és a szobrász Thotmesz gondosan
kihangsúlyozta zöld szemeimet. Akármerre néztem, a
családunkat láttam, csak Panaheszi és Kia hiányzott a
jelenetekről. Ha az Északi Palota valamilyen oknál fogva
megsemmisülne, csak sírkamráik tanúskodnának arról,
hogy éltek.
– Jössz? – kérdezte Nefertiti.
Körbenéztem. – Apánk hol van?
Nefertiti megvonta a vállát. – Dolga van.
Titokzatos válaszát hallva rossz érzésem támadt. – Mit
forraltok? – kérdeztem.
421
NEFERTITI
– Semmit. Gyere, meg kell jelennünk a lakomán.

– De Nefertiti...
– Miért ne mehetnék el?
– Mert kegyetlenség lenne.
– Hát igen, kegyetlen dolog a hatalom – válaszolta
nővérem mosolyogva. – De én nem hagyom, hogy
kicsússzon a kezemből!
Nővérem a tükörben nézegette magát. – Ma este olyan

gyönyörűnek kell lennem, mint Ozirisz! Egy nem evilági
szépségnek kell belépnie az Északi Palotába.
A fonott ruha, amelyet viselt, kiemelte melleit, és
lágyan hullott a hátára. A szempilláját és a combjait
borító ezüst festéken megcsillant a fáklyák fénye.
Koronája helyett ezüst gyöngyöket viselt a hajában,
amelyek minden mozdulatára lágy csilingeléssel
válaszoltak. Már-már megsajnáltam Kiát, ám aztán arra
gondoltam, hogy ugyanolyan ravasz, mint nővérem, és ha
Nefertiti nem ajándékozza meg Ehnatont egy
fiúörökössel, családunknak fejet kell hajtania előtte,
mikor fia elfoglalja a trónt. Csak ezért voltam képes ott
ülni nővérem mellett, és elviselni az arcomat vastagon
borító festéket. Már maga a gondolat, hogy családunk
egy olyan kígyót szolgál, mint Panaheszi... tiltakozóan
megráztam a fejem. Nem, eddig sosem jutunk el.
A nyílt udvaron Nefertiti udvarhölgyei vidáman
nevetgéltek, beszélgettek. Mikor elhaladtunk közöttük,
olyan érzésem volt, mintha ezüst esőcseppek lennénk egy
lótuszmezőn. A hölgyek utat engedtek nekünk, és akkor
rádöbbentem, hogy mind fiatal lányok, akiket nem
ismerek – írnokok és Aton papjainak a lányai, akiknek
422
csak egy feladatuk van: hogy szórakoztassák Nefertitit.

Az istállóból őrök meneteltek ki. Egyikük nővéremhez
lépett, és a kezét nyújtva felsegítette a kocsira. Nefertiti
egy határozott mozdulattal elvette tőle az ostort.
– Csak nem te fogsz hajtani? – kérdeztem rémültem.
– Már miért ne? Vagyok olyan ügyes, mint bármelyik
férfi! Irány az Északi Palota!
Nefertiti ostorával a lovak közé csapott, és elindultunk
az esti sötétségben fehéren világító palota felé. Az őrök,
mikor döbbenetükből magukhoz tértek, felszálltak
kocsijaikra, nővérem udvarhölgyei azonban szorosan
mögöttünk haladtak, hangosan nevetve hajtották lovaikat.
– Lassabban! – kiáltottam. Rettegtem tőle, hogy
leesek, ám hangomat elnyomta a süvítő szél. – Meg
fogunk halni, Nefertiti!
– Mit mondasz? – fordult felém nővérem.
Mikor a palotához értünk, határozottan megrántotta a
kantárt. Döbbenten néztem az épületet, Kia lakhelyét.
Fehér tornya, a szerelem és odaadás jelképe finoman
fodrozódva tükröződött vissza a Nílus vízéről. Minden
oszlop lótuszformájú volt, és az ég felé kapaszkodott,
mintha magához akarná ölelni Atont. A palota oszlopos
bejáratától be lehetett látni az udvarokra és a fáklyák
fényében fürdő kertekre. Kia testőrei rémülten szaladtak
ki elénk, és amint felismertek bennünket, azonnal térdre
borultak.
– Felség, nem számítottunk jövetelére!
– Jelentsetek be! – parancsolta fennhéjázón nővérem.
Az aranyszoknyákba öltözött szolgák a fogadóterembe
rohantak, míg mi lassan, méltóságteljesen elindultunk az
olajlámpák sorfalai között. A vendégek leborultak
előttünk, de szemüket lesütve, fojtott hangon
423
NEFERTITI
sugdolóztak. Mikor a mészkőlépcsőn felsétálva

megérkeztünk a fogadóteremhez, felharsantak a
trombiták.
– Nefertiti királyné és Mutnedzsmet kisasszony –
jelentették be érkezésünket.
Mikor határozott léptekkel bevonultunk, a teremben
lévők izgatott sugdolózásba kezdtek. Nefertiti
udvarhölgyei szorosan mögöttünk jöttek, majd
szétszóródtak, hogy a királynéhoz méltó széket és
ételeket keressenek. Ezüst nyakláncainkon és
karpereceinken megcsillant a fáklyák fénye – tudtam,
hogy szebbek vagyunk, mint bármelyik más hölgy a
teremben, még a vezírek és írnokok büszke lányainál is
gyönyörűbbek. Kia dühösen felénk fordult, majd férjére
szólt, hogy ne bámulja nővéremet. A fáraó azonban
képtelen volt levenni a tekintetét Nefertitiről.
– Vezessetek az asztalukhoz! – utasította nővérem a
szolgálókat, akik engedelmesen ahhoz az asztalhoz
vezették, amelynél Ehnaton és a várandós Kia ült.
Nefertiti meg sem várva, hogy hellyel kínálják, leült az
asztal másik végében. Én képtelen lettem volna úgy
viselkedni, ahogy ő: büszkén beviharzani az oroszlán
barlangjába.
Az Ehnaton jobbján ülő Panaheszi arca vöröslött a
dühtől. A Kia tiszteletére rendezett lakomán Nefertiti
mondta meg, mikor játsszanak a zenészek, és mindenki
hangosan énekelt. Kia udvarhölgyei máskor pimaszul,
lenézően beszéltek Nefertitivel. Most azonban, Ehnaton
jelenlétében ezt nem merték megtenni. Éppen
ellenkezőleg, kedvesen mosolyogtak nővéremre,
történeteket meséltek neki, pletykákat osztottak meg
424
vele. Ahogy az italtól felhevülve egyre vidámabban

beszélgettek, úgy nőtt Kia haragja.
– Mi baj? – kérdezte Ehnaton kényelmetlenül
feszengve.
– Ez az én lakomám, nem az övé! – sziszegte Kia.
Ehnaton körbenézett, nővérem nem ül-e túl közel
hozzájuk.
– Jóváteszem, kedvesem – motyogta.
– És mégis hogyan? – visította Kia.
Ehnaton nagy nehezen elfordult Nefertititől, aki éppen
csengő hangon nevetett Thotmesz viccén. – Elkészíttetem
Thotmesszel a szobrodat.
Kia kihasználta, hogy férje kárpótolni akarta az
elszenvedett sérelemért. – És ha megint fiunk születik,
végre bejelented, hogy Nebnefer a törvényes utódod?
Közelebb hajoltam, hogy halljam, mit válaszol a fáraó.
– Erről majd Aton dönt.
Aton és családunk egészségére, mondtam magamban,
mikor számhoz emeltem poharamat.
Mikor véget ért a lakoma, láttam Nefertiti tekintetén,

hogy ő maga is úgy gondolja, túlzásba esett. – Maradj itt,
míg vissza nem jön! – mondta ellentmondást nem tűrő
hangon, mikor a lakosztályához értünk.
Bebújtam mellé az ágyba, és vigasztalóan simogatni
kezdtem a haját.
– Míg a hettiták Mitanni kapuihoz érnek, én a saját
férjemet próbálom elcsábítani! – mondta dühösen. Ám a
következő pillanatban megremegett a hangja. – Nem
szülhet megint fiút!
425
NEFERTITI
– Nem tudhatjuk előre. Lehet, hogy hercegnőt hoz a

világra.
– Én miért nem tudok fiút szülni? Mivel haragítottam
magamra Atont?
Inkább Ámont, gondoltam magamban. – Ettél mézet?
– Igen. És a mandragórát is bevettem.
– És a templomba is elmentél?
– Aton templomába? Természetesen.
Nefertiti megértette, mit jelent a hallgatásom.
– Gondolod, hogy ajándékot kellene vinnem
Tawaretnek? – kérdezte halkan.
– Hát, ártani biztos nem ártana – válaszoltam.
Nefertiti egy pillanatig habozott. – Eljönnél velem?
Ehnaton nem tudhat róla, hogy felkeressük az istennő
szobrát.
– Holnap mehetünk – válaszoltam, mire nővérem
hálája jeléül gyengéden megszorította a kezemet, majd
hátat fordított nekem. Hamar elaludt, én azonban még
sokáig ébren maradtam – azon gondolkodtam,
Amarnában vajon hol találunk egy szentélyt, amelyet a
szülés víziló alakban ábrázolt istennőjének építettek.
Másnap kora reggel, mielőtt még a nap felkelt volna,
Merit megválaszolta kérdésemet. Elárulta, hogy sok
asszony megtartotta az istennő szobrát, hogy mikor
lányaiknál megindul a szülés, tudjanak kihez imádkozni.
Megkértem, vigyen el ahhoz a házhoz, amelyben a
legnagyobb szobor található; Ehnaton még az igazak
álmát aludta, mikor a szolgák elfüggönyözött
gyaloghintónkkal elindultak felfelé a dombon, a
gazdagok villái felé.
A felkelő nap egyre melegebben sütött. Alattunk a
város már ébredezni kezdett; elhúztam a finom
426
lenvászonanyagot és mélyen belélegeztem a frissen sülő

datolyakenyér és a fűszeres bor illatát.
– Húzd vissza! – kiáltott rám Nefertiti. – Gyorsan kell
végeznünk, és lehetőleg úgy, hogy minél kevesebben
lássanak meg.
– Te akartál eljönni – mondtam hűvös hangon.
– Te imádkoztál már Tawarethez? – kérdezte Nefertiti
halkan.
Tudtam, mire gondol. – Igen.
Mikor felértünk a dombra, a szolgálók lerakták
gyaloghintónkat, majd egy másik szolga elénk sietett,
hogy üdvözöljön bennünket. – Felség – hajolt meg
mélyen a lány. – Úrnőm már várja.
Nefertitivel és Merittel felsiettünk a lépcsőn.
Szolgálóink, akik mit sem tudtak arról, miért kellett
elhozniuk ehhez a házhoz, odalent maradtak
gyaloghintónk mellett.
A lépcső tetején egy finom lenvászonruhába öltözött
nő várt bennünket.
– Megtiszteltetés szerény otthonomban fogadni
önöket. Akana a nevem. – Nefertiti azonban nem figyelt
rá. Tekintetével izgatottan kereste Tawaret szobrát. – Az
istennő erre van – suttogta Akana. – Elrejtettük. –
Idegesen hol rám, hol Nefertitire nézett.
A villa másik végében lévő szobába vezetett
bennünket, melynek ablakait sűrű nádfonat takarta el. A
falakat a víziló-istennőt ábrázoló képek borították.
– Sok házban vannak ilyen képek, felség – magyarázta
Akana. – Csak a nagy, nyilvános templomokat rombolták
le. Azonban nagyon sokan vannak, akik otthonaikban
megtartották titkos szentélyeiket.
427
NEFERTITI
Annyira azért nem titkosak, ha Merit tud róluk,

gondoltam magamban. Nefertiti bólintott.
– Akkor most magukra hagyom önöket – mondta
Akana. – Ha szükségük van valamire, csak szóljanak.
Nefertiti, mintha álomból riadt volna fel, összerezzent.
– Köszönöm, asszonyom.
– Hagyjalak magadra? – kérdeztem.
– Ne! Szeretném, ha velem együtt imádkoznál. Merit,
hagyd itt az istennő ajándékát és csukd be magad mögött
az ajtót!
Merit lerakta egy zsámolyra a tömjént és
lótuszvirágot, majd halkan kiment a szobából. Kettesben
maradtunk Nefertitivel. A víziló-istennő mosolyogva
nézett ránk, hatalmas, fényes ébenfa hasa kékesen
csillogott a nádfonaton keresztül beszűrődő fényben.
– Te menj először! – mondta Nefertiti. – Téged már
ismer az istennő.
Tawarethez léptem, majd tenyeremben a
lótuszvirágokkal tiszteletteljesen letérdeltem előtte. –
Tawaret – suttogtam –, azért jöttem el hozzád, hogy
megkérjelek, ajándékozz meg egy gyermekkel.
– Azért jöttünk ide, hogy értem imádkozzunk! –
csattant fel Nefertiti. Hátrafordulva szigorú pillantást
vetettem felé.
– És Egyiptom királynéjának nevében is szeretnék
szólni hozzád, kegyes istennő – folytattam Tawaret lába
elé helyezve a virágokat. – Kérlek, őt is ajándékozd meg
egy gyermekkel.
– Egy fiúgyermekkel! – pontosított Nefertiti.
– Mi lenne, ha magad kérnéd meg az istennőt?
– Nem! Lehet, hogy nem is hallgatna meg.
428
Ismét meghajoltam. – Kérlek, Tawaret! Egyiptom

királynéjának fiúgyermeket kell szülnie. Már három
hercegnővel is megajándékozta férjét, ám most arra kér,
segíts neki, hogy egy herceget hozhasson a világra.
– Kia pedig ne fiút szüljön! – bukott ki nővéremből. –
Kérlek, gondoskodj róla, hogy ne fiút szüljön!
– Nefertiti! – kiáltottam rá.
– Tessék? – nézett rám értetlenül.
Megráztam a fejem. – Semmi. Csak gyújtsd meg a
tömjént.
Nefertiti azt tette, amit mondtam, majd együtt
figyeltük, ahogy a nehéz füst körbeöleli az istennőt. Úgy
láttam, mintha kedvesen mosolygott volna, még annak
ellenére is, hogy nővérem gonosz dolgot kért tőle. Mikor
felálltam, Nefertiti követte példámat.
– Mindig így imádkozol? – kérdeztem.
– Hogyan? – nézett rám értetlenül.
– Mindegy. Menjünk!
Másnap reggel egy hírnök érkezett a fogadóterembe.

– Kia, a fáraó felesége beteg – jelentette be a hírt.
Azonnal Nefertiti imádsága jutott eszembe.
Elsápadtam.
Apám ijedt tekintetemet látva kérdőn rámnézett, mire
magyarázkodni kezdtem. – Tegnap...
Apám azonban egy legyintéssel belém fojtotta a szót.
– Hívd ide a nővéredet! A fáraóval az arénában vannak.
Elhajtottam Ehnatonért és Nefertitiért; nővérem nem
hagyott békén, mindenképp tudni akarta, mi történt, én
azonban csak azt ismételgettem, hogy „Imád
meghallgatásra talált”.
429
NEFERTITI
Mire visszaértünk a fogadóterembe, apám mindenkit

elküldött. Amint meglátott minket, felállt. – Ez a hírnök a
fáraóhoz érkezett – mondta.
A futár mélyen meghajolt. – Az Északi Palotából
jövök – mondta. – Kia beteg.
Ehnaton megdermedt. – Beteg? Ezt meg hogy érted?
Mi történt?
A hírnök a földre szegezte tekintetét. – Vérzik, felség
– válaszolta halkan.
Ehnaton mozdulatlanul állt, mire apám, aki sosem
veszítette el lélekjelenlétét, odalépett hozzá. – El kell
menned hozzá, felség.
Ehnaton Nefertitire nézett, aki egyetértően bólintott. –
Menj! Menj, bizonyosodj meg róla, hogy első feleséged
meggyógyul. – A fáraót megdöbbentette nővérem
kedvessége. – Ha én lennék beteg, ő is azt akarná, hogy
látogass meg.
Összevont szemöldökkel néztem Nefertitire, majd
mikor Ehnaton elhagyta a termet, megráztam a fejem. –
Mégis mi történik itt? – kérdeztem.
Nefertiti megvonta a vállát. – Semmi különös. Csak
annyi, hogy Tawaret teljesítette a kérésemet.
Apám komoran nézett rá. – Még nem lehetünk
biztosak benne.
– Kia beteg – mondta gyorsan Nefertiti. – Biztos, hogy
elveszíti a gyermekét. – Rémülten néztem rá, mire
nővérem elmosolyodott. – Hoznál nekem egy kis
gyümölcslevet, Mutnedzsmet?
– Micsoda? – kérdeztem döbbenten.
– A nővéred gyümölcslevet szeretne inni – mondta
apám, és akkor végre megértettem, hogy kettesben
akarnak maradni.
430
– Gránátalmát – kiáltott utánam Nefertiti, de én akkor

már a fogadótermen kívül voltam.
– Mi történt, kisasszonyom? – kérdezte Ipu. – Miért
küldtek ki mindenkit a termekből?
– Vigyél a régi villámhoz! – mondtam gyorsan. –
Keríts gyorsan egy kocsit! Beszélnem kell Tijével.
Egész úton egy szót sem szólt egyikünk sem. Mikor
megérkeztünk, a ház ugyanolyan volt, mint mikor
elmentem: a széles boltíves folyosó fehér oszlopai
vakítóan ragyogtak a napfényben, éles kontrasztot
alkotva a búzavirágok kék színével.
– Ültetett még kakukkfüvet – jegyezte meg halkan
Ipu. Bekopogtatott, mire szinte azonnal megjelent egy
szolga, aki bevezetett a házba, amely valaha az otthonom
volt. A folyosó falain több kárpit volt, mint mikor
elmentem, az új festmények többsége vadászjeleneteket
ábrázolt. Egész életében uralkodott, mégis most egy
méltatlanul kicsi házban, az udvartól távol kell élnie.
Mikor befordultunk a belső boltíves folyosóra, megláttam
nagynénémet. A szolga értesítette, kik érkeztek hozzá, ő
pedig boldogan sietett ki elém.
– Mutnedzsmet! – ölelt meg szeretetteljesen.
Karperecei dallamosan csilingeltek, arany melldíszét
gyönyörű gyöngyök díszítették. A vállamat megfogva
kicsit eltolt magától, hogy alaposabban szemügyre
vehessen. – Vékonyabb vagy, mint mikor utoljára láttalak
– mondta –, de boldogabbnak tűnsz.
Nakhtminra gondolva mély elégedettséget éreztem. –
Mert az is vagyok. Sokkal boldogabb vagyok, nénikém!
Alighogy leültünk a tollal kitömött nagy párnákra,
megérkezett egy szolgáló a finom teával. Ipu már
431
NEFERTITI
családtagnak számított, így ő is helyet foglalt mellettünk,

de csak csendben figyelt.
– Mesélj! – sürgetett nagynéném. Tudtam, hogy
Thébáról akar hallani, a villámról és az új kertemről. Én
azonban Nefertiti szüléséről és Kia terhességéről
meséltem neki. Aztán azt is elmondtam neki, hogy
nővéremmel elmentünk a Kia tiszteletére rendezett
lakomára, amelyet követően Kia megbetegedett.
– Azt beszélik, hogy el fogja veszíteni a gyermekét.
Tije fürkésző pillantással méregetett.
– Apám sosem öletne meg egy gyermeket! – mondtam
gyorsan.
– Még akkor sem, ha veszélyben érzi Egyiptom
koronáját? – kérdezte Tije hátradőlve. – Egyesek
gonoszabb dolgokra is képesek voltak Egyiptom
koronájáért. Kérdezd csak meg a fiamat!
– De ezzel Ámon törvényei ellen vétünk! –
tiltakoztam. – Maat törvényei ellen!
– Gondolod, ez érdekelt bárkit is, mikor
megmérgeztek?
Éles fájdalom hasított belém. Igen, tőlem is elvették a
gyermekemet. – De hát Ehnatonnak már van egy fia. Ott
van Nebnefer...
– Aki csak néhány havonta látja az apját, mikor
Nefertiti megengedi Ehnatonnak, hogy meglátogassa.
Komolyan gondolod, hogy a fáraó engedné, hogy fia
valaha is uralkodjon? Ő, aki mindenkinél jobban tudja,
mekkora fenyegetést jelenthet egy fiúgyermek?
Ekkor nagynéném hűséges hírnöke félbeszakította
beszélgetésünket. – Levél érkezett Nakhtmin hadvezértől
– mondta mélyen meghajolva. – Mutnedzsmet
kisasszonynak.
432
Tijére néztem. A hírnök még mindig hadvezérnek

hívta a férjemet. Örömömet leplezve méltóságteljesen azt
kérdeztem: – De hogyhogy ide hozták?
– Egy hírvivő hallotta, hogy a kisasszony itt van, így
idehozta a levelet – válaszolta mélyen meghajolva.
Átadta a levelet, majd távozott.
Míg férjem levelét olvastam, nagynéném végig az
arcomat figyelte.
– Felépültek a sírboltjaink – mondtam. – Kifaragták
őket, és már elkezdték megfesteni a képeinket.
Tije bátorítóan bólintott. – És a kerted milyen?
Elmosolyodtam. Nagynéném nagyon megszerette a
kerteket. Végigfutottam a levelet, hátha a
gyógynövényeimről is ír Nakhtmin. – Szépen fejlődik –
válaszoltam, mikor megtaláltam a sorokat. – A jázmin
virágzik, és már van három szőlőfürtünk. Pedig még
nincs is Phamenóth hónap. – Felpillantva láttam Tije
tekintetében, mennyire vágyik egy igazi otthonra. És
akkor eszembe jutott valami. – Mi lenne, ha eljönnél
hozzánk? Költözz vissza Thébába!
Nagynéném elkomorodott. – Nem hiszem, hogy
elhagyhatnám Amarnát. Attól tartok, már csak a
koporsómban térek vissza Thébába.
Nagynéném előrehajolt és suttogva folytatta: – Az,
hogy már nem a palotában élek, még nem jelenti azt,
hogy elveszítettem a hatalmamat. Apáddal keményen
dolgozunk, bár senki nem látja, mekkora befolyással
bírunk. – Szomorkásan elmosolyodott.
– Panaheszi sikerrel járt, ellenem fordította Ehnatont.
Ám apád még mindig a palotában van, és ott is marad,
míg Nefertiti a királyné.
433
NEFERTITI
Az ablakokon beszűrődő fény pontosan nagynéném

arcára esett. Vajon honnan van ennyi ereje? Ennyi ereje,
hogy képes Amarnában maradni és továbbra is kezében
tartani a hatalmat, míg a trónon arrogáns fia ül?
– Nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik – mondta,
mintha belelátott volna a gondolataimba. – Majd egy nap
te is megérted.
– Hol voltál? – kérdezte Nefertiti, dühösen átszelve a

szobát.
– A villámban.
– Nincs is itt villád.
– Csak Tijét látogattam meg.
Nővérem úgy lépett hátra, mintha arcon csaptam
volna. – Míg én izgatottan a hírekre vártam, te képes
voltál elmenni Tijéhez?! Te magamra hagysz, miközben
Kia beteg?
Felnevettem. – Micsoda? Melletted kell állnom, mikor
meghallod a szörnyű hírt, hogy Kia beteg? Hogy talán a
gyermekét is elveszítheti?
Nefertiti meg sem mozdult, pedig még sosem
beszéltem vele ilyen hangnemben. – Mi az? – kérdezte a
kezemben tartott papírtekercsre pillantva.
– Egy levél.
Egy szó nélkül kikapta a kezemből és olvasni kezdte.
– A férjemtől kaptam! – kiáltottam. – Nincs jogod
elolvasni!
Nefertiti dühösen nézett rám. – Ki hozta ide?
– Honnan tudjam?
– És mikor érkezett?
– Míg apánkkal beszélgettetek.
434
És akkor rádöbbentem, mire gondol. – Micsoda?! –

kiáltottam dühösen. – Több is volt?
Nefertiti nem válaszolt.
– Több is volt? – ismételtem meg hangosabban. –
Eltitkoltátok előlem? Hiszen Nakhtmin a férjem!
– Én pedig a nővéred vagyok!
Villámló tekintettel néztünk egymásra.
– Ma még itt vacsorázom – mondtam határozott
hangon –, de utána azonnal visszautazom Thébába!
Nefertiti elém lépett. – Még nem is tudod, mi történt
Kiával...
– Dehogynem tudom. Amit előre megmondtál.
Elveszítette a gyermekét.
– Panaheszi gyanakodni fog...
– És minden oka meglesz rá. De egyedül kell
szembenézned vele.
– Nem hagyhatsz itt! – kiáltotta Nefertiti
kétségbeesetten.
– Már miért ne hagyhatnálak? Mert más nem hagyna
itt? Mert mindenkit annyira elbűvölt a szépséged? Ötven
udvarhölgyed van, akik ölebként követnek mindenhová!
Válassz ki közülük valakit!
Ahogy megígértem, megjelentem a vacsorán, Nefertiti

pedig próbára tette hűségemet: olyan gyümölcsöt kért a
konyhából, amelyet csak én találhattam meg. Szóltam az
egyik szolgának, hogy hozzon a királynénak egy tál
jujubát.
– Lehet, hogy mérgezettet fog hozni! – kiáltott fel
Nefertiti. – Menj te!
435
NEFERTITI
Hosszasan a szemébe néztem, majd dühösen

kiviharzottam a nagyteremből. Mikor visszaértem,
nővéremet udvarhölgyei körében találtam. Nefertiti,
mikor meglátta kezemben a nagy tál gyümölcsöt, fejét
hátravetve elmosolyodott. – Mutni, hát mégis hoztál!
Mintha kétségei lettek volna.
Az udvarhölgyek félrehúzódtak, hogy letehessem
Nefertiti elé a tálat. – Te vagy a legjobb testvér! –
mondta nővérem elbűvölő mosollyal az arcán. – Hol
vannak a zenészek? – Összecsapta a tenyerét. – Zenét
akarunk!
Míg a lányok helyet foglaltak, én anyám mellé ültem
az emelvény alatt álló asztalhoz. Egy szolga sült gazellát
és mézes bárányhúst szolgált fel nekünk.
– Nefertiti így mutatja ki, hogy szeret – mondta
békítően anyám.
– Hogyan? Úgy, hogy dolgoztat, akár egy szolgát?
A lányok játszani kezdtek, Nefertiti pedig a színes
selymekbe öltözött, arany karpereces táncosokat
meglátva lelkesen tapsolni kezdett. Féltucatnyi
udvarhölgy leste nővéremet, hogyan iszik, majd ők is
mutató- és hüvelyujjaik közé csípték poharaik fülét. –
Meddig kell maradnom? – kérdeztem.
Anyám szigorú pillantást vetett rám. – Míg tart a tánc.
– Hallom, meglátogattad Tijét – szólalt meg apám.
– Elmondtam neki, mi történt Kiával – válaszoltam.
Apám bólintott. – Hát persze.
– És cseppet sem lepődött meg.
Apám furcsán nézett rám, én pedig
elbizonytalanodtam, megfordult a fejemben, hogy talán
nem is mérgezték meg Kiát, hogy csak a sors furcsa
játéka volt. Nefertiti lenézett ránk az emelvényről, majd
436
az ujját begörbítve értésemre adta, hogy beszélni akar

velem.
Apám az emelvény felé bólintott. – A nővéred hívat.
Felsétáltam az emelvényre, Nefertiti pedig
megpaskolta a mellette lévő üres széket. – Remélem,
nem Kiáról beszéltél apánkkal.
– Természetesen nem.
– Felejtsük is el!
– Ahogy az én gyermekemet is?
Nefertiti rémülten nézett rám. – Halkabban! Ehnaton
nem hallhatja meg! – Látva, hogy a fáraó érdeklődve
fordul felénk, rámosolygott, majd visszafordult hozzám.
– Nézz körbe! Lakomát kellett rendeznem, csak hogy
eltereljem a gondolatait Kiáról.
– Milyen kedves tőled! – mondtam cinikusan.
– Miért vagy ilyen utálatos? – csattant fel Nefertiti.
– Mert azzal, hogy vétesz Maat törvényei ellen,
veszélybe sodrod a kádat – válaszoltam dühösen. – Miért
teszed ezt?
– Hogy megtartsam a koronát.
– És gondolod, egyetlen vezírnek sem fordul meg a
fejében, hogy Kiát megmérgezték?
– Ha akad ilyen ember, akkor az téved! Nem
mérgeztem meg Kiát.
– Akkor valaki más végezte el helyetted a piszkos
munkát.
Mikor a zene elhallgatott, mi is abbahagytuk a
beszélgetést.
Nefertiti arcán ragyogó mosoly jelent meg, így
Ehnaton azt gondolhatta, hogy komolytalan, női
dolgokról folyt köztünk a társalgás. Mikor a lányok
folytatták a zenélést, Nefertiti közelebb hajolt hozzám. –
437
NEFERTITI
Ki kell derítened, miről suttognak Kia udvarhölgyei! –

mondta.
– Nem! – tiltakoztam hevesen. – Visszamegyek
Thébába. Megmondtam, hogy nem maradok tovább. Már
akkor megmondtam, mielőtt Anheszenpaaton
megszületett. – A terem másik végében ülő lányok még
mindig játszottak, de azok, akik elég közel ültek hozzánk,
meghallhatták, miről beszélgetünk. Visszamentem a
szüleimhez, Nefertiti pedig kiegyenesedett trónján.
– Ha most itthagysz, sosem térhetsz vissza! – kiáltotta
utánam fenyegetően. A teremben lévők felém fordultak,
ő pedig pontosan tudta, hogy most már minden szavát
hallják. – Döntsd el, mit akarsz!
Láttam, hogy Ehnaton elismerően néz Nefertitire.
Akkor apámra néztem – mint mindig, most is a fővezír
tökéletes maszkját öltötte magára, mely nem engedett
belelátni a gondolataiba. Én azonban tudtam, mit gondol:
hogy lányai, mint két megvadult macska, magukról
megfeledkezve veszekszenek.
– Már akkor döntöttem, mikor nőül mentem
Nakhtminhoz –válaszoltam.
– Hát akkor menj! – suttogta Nefertiti, majd eltorzult
az arca. – Menj és ne is gyere vissza! – sikította.
Mielőtt még kiléptem volna a nagyterem ajtaján,
láttam arcán az eltökéltséget és keserűséget.
– Elmegyünk innen, kisasszonyom – mondta Ipu,
mikor beléptem a szobámba. Hallotta, mi történt a
nagyteremben. – Az első bárkával elhajózunk. Már össze
is csomagoltam.
Mikor megláttam az ágyon a lezárt ládámat,
megijedtem.
Nővérem száműzött udvarából.
438
Akkor egyszer csak megláttam anyámat. –

Mutnedzsmet, gondold meg, mit teszel! – kérlelt. Apám
hűséges őrszemként állt az ajtóban. – Ay, mondj valamit
a lányodnak! – kiáltotta anyám elkeseredve. Ám apám
nem akart meggyőzni, hogy maradjak.
Anyámhoz léptem és két tenyerem közé fogtam az
arcát. – Nem halok meg, mawat – mondtam csendesen. –
Csak visszamegyek a férjemhez, a házba, ahová
tartozom.
– De hát ide tartozol! – mondta anyám szomorúan.
Ismét apámhoz fordult, aki szelíden megfogta a kezét.
– Mutnedzsmet ezt választotta. Egyik lányunk a nap
felé tört, a másik azonban megelégszik azzal, hogy érzi a
melegét. Különbözőek, ennyi az egész.
– De lehet, hogy nem látjuk többé!
– Nefertiti meg fogja gondolni magát – mondta apám.
– Már az is szép volt tőled, hogy eljöttél, kismacskám.
Megöleltem apámat, majd míg a szolgák kivitték a
ládáimat, végig szorosan magamhoz ölelve tartottam
anyámat.
– Kétszer egy renpetben4 meglátogatunk – ígérte
apám. – És amíg ott vagyunk, találkozom a mitanni
királlyal.
– Ha Ehnaton megengedi, hogy elhagyd Amarnát –
mondtam komoran.
Apám erre semmit sem mondott, én pedig tudtam,
hogy akár elengedi a fáraó, akár nem, meg fog látogatni.
Hangokat hallottam, és mikor megfordultam, láttam,
hogy két kislány kiles az egyik oszlop mögül. Az ujjamat
begörbítve odahívtam őket.
– Elmész? – kérdezte az idősebb.
4
Renpet – év (a ford.)
439
NEFERTITI
– Igen, Meri. Elkísérsz a partig, és integetsz nekem?

Meritaton bólintott, de a következő pillanatban sírni
kezdett.
– Azt akarom, hogy maradj!
Elérzékenyültem. Unokahúgom még csak egy hónapja
ismert, mégis ragaszkodott hozzám.
– Még nem is láttad az összes lovamat. Meg akarom
mutatni neked őket.
Megdöbbentett, hogy ilyen fiatalon már ilyen önző tud
lenni, de végül lehajoltam hozzá és homlokon csókoltam.
– Egy nap visszajövök, és akkor majd megnézem őket.
– És a templomomat is? – kérdezte Meri.
– Még a templomodat is – válaszoltam az ajkamba
harapva.
Saját temploma? Vajon milyen királyné válik majd
belőle, ha már ilyen fiatalon mindent megkap? Hogy
fogja megismerni, mi az a mértékletesség vagy türelem?
Anyámmal lesétáltunk a partra, és mikor elérkezett a
pillanat, hogy beszálljak a bárkába, korábbi
elhatározásom ellenére elsírtam magam. Nem tudhattuk,
találkozunk-e még valaha. Lehet, hogy ha egyszer
teherbe esem, belehalok a szülésbe, vagy anyám meghal
valami fertőzésben. Szorosan fogtuk egymás kezét. Úgy
éreztem, hatalmas csalódást, bánatot okoztam anyámnak,
holott egy gyermeknek éppen ellenkezőleg, boldoggá kell
tennie a szüleit.
– Sajnálom – suttogtam remegő hangon. – Ha jobb
lányod lennék, egy olyan férfihoz mentem volna felségül,
akit a fáraó is elfogad, és akkor a közeletekben
maradhattam volna. Akkor láthatnátok majd az
unokáitokat. Azonban csak bánatot okoztam nektek.
440
– Olyan életet élsz, amelyet Ámon szánt neked –

mondta anyám mérhetetlen szeretettel a hangjában. –
Nincs miért bocsánatot kérned.
– De hát magányos vagy, anyám!
Közelebb hajolt, és a fülembe suttogott, hogy apám ne
hallja a szavait. – És minden éjjel azzal a gondolattal
vigasztalódom, hogy lányaim közül te vagy az, akire az
istenek rámosolyognak. Még úgy is, hogy nincs koronád,
hogy még nincs gyermeked.
Homlokon csókolt, és még apám szemében is könnyek
csillantak meg, mikor búcsút intettem nekik és
Amarnának, nővéremék homokból épített ékkövének. A
város csak külsőleg volt csillogó és nem kelhetett
versenyre Thébával, én mégis úgy éreztem, hogy
elveszítettem valamit: a családomat.
441
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
THÉBA
Phamenóth hónap tizennegyedik napja
F érjem már türelmetlenül várt a parton, mikor

megérkeztem.
Bevezetett a házunkba, majd karjaiba véve gyengéden
lefektetett az ágyra. A falra néztem, mely, mikor először
léptünk a házunkba, fehéren csillogott – most a ragyogó
kék Nílust ábrázoló fajanszcsempék borították.
– Ki festette ezeket a gyönyörű képeket? – kérdeztem
álmélkodva.
– Hívtam egy festőt a városból – válaszolta Nakhtmin.
– Három nap alatt végzett.
Nagyon szépek lettek a falak. A festmények persze
közel sem voltak olyan monumentálisak, mint Thotmesz
munkái, de nekem nagyon tetszettek. A festő a kék
legszebb árnyalatait válogatta össze.
– Mesélj! – mondta Nakhtmin.
Felsóhajtottam, majd elmeséltem neki, hogy
Nefertitinek ismét lánya született, hogy Kiát
442
megmérgezték, és végül azt is, hogy nővérem száműzött

az udvarból. Nakhtmin szorosan körém fonta karjait. –
Mondd, miért akar mindenki a magáénak tudni, miw-
sher? Minden nap te jártál az eszemben, és már arra
gondoltam, hogy nővéred egy nap bérgyilkosokat küld
ide, és halálom után hozzákényszerít egy olyan férfihoz,
aki a fáraó tetszését is elnyeri.
– Nakhtmin! – kiáltottam levegő után kapkodva.
– Te vagy a mindene – mondta férjem komolyan.
– Nekem pedig te vagy a mindenem. Nefertiti pedig
kénytelen lesz ezt elfogadni. És amint meghallja, hogy
valakik a nevedet suttogják, azonnal megállítja a fáraót...
– Ekkora hatalomra tett szert?
– Látnod kellene az embereket az utcákon és az
arénában! Bármit megtennének érte.
– És a fáraóért?
– Nem tudom.
Nakhtmin gyengéden simogatni kezdte az arcomat. –
Foglalkozzunk inkább mással.
Egész délután szerettük egymást. Később Ipu hozott
nekünk ebédet: fügét és mandulát vékony halszeletekkel
és friss árpakenyérrel. Míg jóízűen ettünk, Nakhtmin
elmesélte, hogy már most milyen szépek a Théba
domboldalába épített sírkamráink. – Megtaláltam azokat
a munkásokat, akiket a fáraó azelőtt bocsátott el, hogy
Amarnába költözött. Most, hogy nincsen állandó
munkájuk, minden nemesemberhez elmennek, aki
hajlandó fizetni nekik. A fáraó ostobaságot tett, mikor
elküldte őket.
– A fáraó gyakran tesz ostobaságokat – mondtam.
Akkor lassan kinyílt az ajtó. Nakhtmin azonnal a késéhez
443
NEFERTITI
kapott, én azonban hangosan felnevettem. – Csak Básztet

az! Na, gyere ide, te nagy miw!
Nakhtmin összevonta a szemöldökét.
– Na, nézd csak, milyen nagyra nőttél! – Ölembe
vettem Básztetet, mire elégedetten dorombolni kezdett. –
Csodálkozom, hogy egyáltalán idejött hozzám. Azok
után, hogy itthagytam...
– Ó, nem kell félteni, elszórakoztatta magát – mondta
Nakhtmin mosolyogva. – Minden nap segített felmosni a
padlót.
– Rossz miw voltál? – kérdeztem szeretett macskámra
nézve.
– Kérdezd meg a kedvenc lenvászon felöltődet.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. – Csak nem...
Nakhtmin bólintott.
– Széttépted a legjobb ruhámat? – kiáltottam rá
Básztetre, mire azonnal hátracsapta a fülét, mint aki
pontosan tudja, mit tett.
– Nem hiszem, hogy érti, amit mondasz.
– Már hogyne értené? Tönkretette a legszebb ruhámat!
– Talán így többé nem hagysz itt bennünket – mondta
Nakhtmin mosolyogva. Magunkra húztuk könnyű
vászontakaróinkat, Básztet pedig összegömbölyödött az
ágy lábánál. Elmeséltem Nakhtminnak, milyen Amarna,
az Északi Palota és az aréna, amelyet több ezer ember
épített fel. Végül, mikor leszállt az este, kinyitottuk az
ajtókat és kiültünk az erkélyre, onnan néztük a Nílus
fölött világító holdat. A folyó túloldalán hatalmas házak
álltak, ablakaikban több száz lámpa fénye pislogott.
– Hogy gondolhatja a fáraó, hogy Amarna valaha is
versenyre kelhet ezzel a látvánnyal? – kérdeztem. Hálás
voltam Ámonnak, hogy élek és az erkélyünkön ülve
444
nézhetem Egyiptom legnagyobb városát azzal a férfival,

aki mindennél fontosabb számomra.
Másnap reggel, mikor kimentem a kertembe,

megdicsértem a férjemet, hogy milyen szépen gondozta a
mandragórákat és hibiszkuszokat. Még Iput is
lenyűgözte, mennyit nőttek, míg távol voltunk.
– Biztos voltam benne, hogy benövi a gaz, mire
visszaérünk –vallotta be.
Mindketten felnevettünk, mire Nakhtmin követelte,
hogy avassuk be, mit találunk olyan viccesnek.
– Csak azt, hogy milyen hősiesen gondoskodtál a
kertről – mondtam.
Nem volt nehéz visszaszokni a thébai életbe. A Nílus
hullámzott, a madarak daloltak, a gémek párzottak,
Básztet pedig úgy sétálgatott le-föl a házban, mintha ő
lenne Egyiptom ura.
Mikor Ipuval elmentünk a piacra, hogy halat vegyünk
Básztetnek, ismét meggyőződhettem róla, milyen
csodálatos a város. A vöröses dombok és az aranyszínű
sziklák fényesen ragyogtak a kora reggeli napfényben.
Az idős asszonyok, míg kipakolták árujukat, bételdiót
rágcsálva megbeszélték a legfrissebb pletykákat. A
férfiak hálóikban vitték le a partra a kereskedők
szállítmányát; a hajók lágyan ringtak a Nílus vizén, mely
aranyszínűén csillogott a téli nap fényében. Mikor
keresztülsétáltunk a tömegen, a férfiak előbb engem
vettek észre, mert arany ékszereim azonnal magukra
vonták a figyelmüket, ám Ipu volt az, akin tovább időzött
a tekintetük – barátném mosolyogva sétált el mellettük és
csilingelő hangon nevetett a vicceiken.
445
NEFERTITI
Paser, az ács megkérdezte, hogy a fáraó elégedett-e

azzal a dobozzal, amelyet még tizenhét évvel korábban
készített neki.
– Most is ott van a szobájában, a legszembetűnőbb
helyen – válaszolta Ipu.
Az öregember csodálkozva nézett rá, majd boldogan
összecsapta két tenyerét. – Halljátok? Paser ács munkája
a fáraó palotájában van!
Ipura pillantottam, aki mosolyogva nézte az
öregembert, akinek kegyes hazugságával örömet okozott.
Paser közelebb hajolt hozzá. – Részt vehettem volna a
sírkamrák építésében – mondta halkan. – Biztos vagyok
benne, hogy ha elmentem volna Amarnába, alkalmaztak
volna. Elkészíthettem volna a fáraó usébtijét5.
– De mit csinált volna nélküled a lányod? –
kérdeztem.
– Ő is velem tarthatott volna – mondta az öregember
izgatottan, majd lemondóan felsóhajtott. – De ezek csak
egy ostoba vénember álmai.
– Nem is vagy még olyan öreg – mondta kedvesen
Ipu, mire Paser elvigyorodott.
Továbbment, én pedig emlékeztettem Iput, hogy halat
kell vennünk Básztetnek.
– Akkor Rensihez megyünk – mondta Ipu. – Neki van
a legjobb áruja.
– Básztetnek vásárolunk, nem magunknak. Nem
hiszem, hogy észrevenné a különbséget.
Ipu rám nézett a szeme sarkából. – Higgye el,
kisasszonyom, nagyon is észrevenné. Okos kis miw.
Egyenesen a piac utolsó árusához ment, de mikor az
ismerős árus helyett egy fiatalembert látott ott,
5
Az elhunytat a túlvilágon helyettesítő szolgaszobor (a ford.)
446
megtorpant. A fiatalember magas volt és kifejezetten jó

testfelépítésű, kezei cseppet sem hasonlítottak egy
haláruséra.
– Mit adhatok, szép hölgyek? – kérdezte.
– Hol van Rensi? – kérdezett vissza Ipu.
– Apám üzleti ügyben két hónapra Memphisbe
utazott. Addig én leszek itt helyette.
Ipu határozottan a csípőjére tette a kezét. – Rensi
sosem mondta, hogy van egy fia.
– Nekem pedig azt nem mondta, hogy ilyen gyönyörű
vásárlói vannak. – Miközben ezt mondta, hol rám, hol
Ipura nézett, de tudtam, hogy Ipunak szánta a bókot.
– Akkor sügért kérünk – mondta Ipu. – Frisset. Nem
olyat, amelyet két napja fogtál és bedörzsöltél
kakukkfűvel, hogy ne legyen büdös.
A fiatalember döbbenten nézett rá. – Tényleg úgy
gondolod, hogy képes lennék több napos halat árulni?
– Nem tudom. Rensi fiának ugyanolyan jó a hírneve,
mint az öregnek?
A fiatalember odanyújtott egy frissen kifogott
halakkal teli fatálat. – Vigyék haza, aztán mondják meg,
lehet-e ennél jobb halat kapni Thébában.
– Azt hiszem, Ipu nem fogja tudni megítélni –
mondtam. – Ugyanis egy miwnek visszük a halat.
Az árus fia úgy nézett Ipura, mintha az megőrült
volna. – Sügért egy macskának? – kérdezte döbbenten,
majd gyorsan visszavette a tálat.
– Nem veheted vissza! – kiáltotta Ipu. – Már eladtad
nekünk.
– Ezek a legszebb halak Thébában! – tiltakozott a
fiatalember. Segélykérően nézett rám, hogy tegyek
valamit.
447
NEFERTITI
– Én pedig Théba legszebb macskájának adom oda

őket – ígérte meg Ipu mosolyogva.
– De nem adhat sügért egy miwnek!
– Mi a neved? – kérdezte Ipu.
– Djedi – válaszolta a szemöldökét ráncolva a
fiatalember.
– Nos, Djedi, mikor apád visszatér – gyorsan a karja
alá szorította a becsomagolt sügért –, kisasszonyom meg
fog dicsérni előtte.
A fiatalember tátott szájjal bámult az elsétáló Ipu után,
majd hozzám fordult. – Már korábban is láttam. Mindig
ilyen pimasz?
– Mindig – válaszoltam mosolyogva.
A hónapra cseppet sem jellemző hőségben elkezdtem

összegyűjteni az elszáradt leveleket és porrá zúzni a
tojáshéjakat, hogy beleforgatva őket a talajba
termékenyebbé tegyem azt. Kertünk már idő előtt tele
volt gyönyörű canna liliommal és virágzó hibiszkusszal,
de mikor lehajoltam, hogy letépjek egy lótuszvirágot,
eszembe jutott Nefertiti. Dühösen jöttem el Amarnából,
meg sem próbáltam megbékíteni. Magam előtt láttam
anyámat, ahogy magányosan ül a szobájában, míg apám
a per medjatba zárkózva szétküldi kémeit és leveleket ír,
hogy kiderítse, a hettiták milyen messzire jutottak a
Mitanni királyság területén. Az erkélyen ültem, mikor
Ipu odalépett hozzám. – Ön akarta, kisasszony, hogy így
legyen.
Szomorúan bólintottam. – Igen, tudom.
448
– Nem ez az első alkalom, hogy otthagyta őket –

emlékeztetett. Nem értette, miért vagyok annyira
elkeseredve.
– De most először vesztünk össze ilyen csúnyán.
Elszakadtunk egymástól, mert Nefertiti dühös rám,
anyám pedig aggódik. Apámnak szüksége lesz rám, ha
esetleg nem tud Nefertitire hatni, de én nem leszek ott,
hogy segíthessek neki. – Kinéztem a távolba. Minden
egészen más lenne, ha lennének gyermekeim, gondoltam.
Nevelném a fiamat, vagy megtanítanám a lányomnak,
hogy melyik növény mire jó. És sosem bíznám szoptatós
dajkára a gyermekemet. Csak az enyém lenne. És nem
lenne kedvenc gyermekem. Ám Tawaret nem hozzám
volt kegyes, hanem Nefertitihez.
– Jöjjön, kisasszony! – Ipu megpróbálta elterelni a
gondolataimat. – Elmegyünk a piacra és megnézzük a
tűznyelőket.
– Kint a tűző napon?
– Majd keresünk egy árnyékosabb helyet.
Végül kimentünk a piacra, azon a héten már
másodszor, és végül teljesen elvesztünk a bámészkodó
tömegben. Semmit nem kellett vásárolnunk, Ipu
halkereskedője mégis megtalált bennünket. Két karja
alatt egy-egy papiruszgöngyöleggel megállt előttünk és
kifújta homlokából a haját.
– Egyiptom legbájosabb hölgyeinek – mondta
mosolyogva.
– Milyen kedves tőled! – bólintott Ipu a halakra nézve.
– De biztos tudod, hogy a fáraó főfeleségének a húga
semmit sem fogadhat el idegenektől. – Visszaadta a
halat, mire a fiatalember úgy tett, mintha Ipu megsértette
volna.
449
NEFERTITI
– Ki mondja, hogy idegen vagyok, kisasszony? Már

kétszer is láttalak. És egyszer azelőtt, hogy Thébába
utaztál. Lehet, hogy te nem veszel észre egy nem nemesi
születésű, nőtlen férfit, ám én felfigyeltem rád.
Ipu döbbenten nézett rá, én pedig elnevettem magam.
– Te vagy az első ember, akinek Ipu nem tud mit felelni –
gratuláltam Djedinek.
– Ipu – ismételte meg barátném nevét a fiatalember. –
A Barátságos. – Mosolyogva megint odaadta Ipunak a
két halat. – Vigyék el! Nem mérgezett.
– Ha mégis az, visszajövök a túlvilágról és ígérem,
megkereslek!
Djedi felnevetett. – Erre nem lesz szükség. Én is
ugyanezekből a halakból fogok enni. Esetleg már ma este
visszajöhetnél és elmondhatnád, hogy ízlett.
Ipu szemét szégyenlősen lesütve válla mögé dobta a
haját. – Talán – mondta. A haját díszítő gyöngyök
csilingelő hangja kísérte válaszát.
– Érdekes fiatalember! – mondtam, mikor kiértünk a
piacról.
– Csak egy halárus – legyintett Ipu.
– Annál sokkal több. Nem láttad a kezén az
aranygyűrűket?
– Akkor talán egy halász.
– Ilyen gyűrűkkel? Ugyan már, Ipu! Hát nem azt
mondod mindig, hogy olyan férjet akarsz, akinek van
némi vagyona?
Megálltunk a házamhoz vezető ösvényen. – Kérem,
kisasszony, ne beszéljen erről senkinek! – mondta Ipu
komoly hangon.
– Mit értesz azon, hogy senkinek? – kérdeztem a
szemöldökömet ráncolva.
450
– Hát azoknak az asszonyoknak, akik

gyógynövényekért jönnek önhöz.
Bántott Ipu feltételezése. – Nem szokásom
pletykálkodni.
– Nem úgy értettem, kisasszony. Csak óvatos vagyok.
Lehet, hogy már nős.
– De hiszen azt mondta...
– A férfiak sok mindent mondanak. – Komorsága
ellenére a szeme reménykedően csillogott. – Csak óvatos
vagyok.
Másnap nem mentem el Ipuval a piacra, de láttam, mikor

elindult, és suttogva megjegyeztem Nakhtminnak, hogy
szebb ruhát vett fel, mint általában.
– Gondolod, hogy találkozni akar vele? – kérdezte
férjem szorosan magához ölelve.
– Hát persze! Rengeteg hús van itthon, és most hal
sem kell. Mi másért menne a piacra, ha nem azért, hogy
lássa? – Elmosolyodtam, mert bíztam benne, hogy Ipu
végre szerelmes.
Az asszonyok, amint meghallották, hogy visszajöttem
Thébába, azonnal megjelentek a házunknál. A legtöbben
akácért és mézért jöttek, azért a keverékért, amelyet a
thébai nemesasszonyok az orvosuktól nem mertek kérni.
Ezért a szolgálók már kora reggel ott voltak az ajtóm
előtt; sosem árulták el úrnőjük nevét, és tele erszénnyel
érkeztek, hogy a szerelmi légyottoknak vagy a
boldogtalan házasságoknak ne legyen gyümölcse.
Igyekeztem nem észrevenni, milyen ironikus is ez:
gyógynövényeket adok az asszonyoknak, hogy ne
451
NEFERTITI
szülessen gyermekük, miközben magam semmire sem

vágyom jobban.
Volt, hogy az asszonyok másért kerestek fel, olyan
növényeket kértek tőlem, amelyek eltüntetik a
szemölcsöket vagy sebeket gyógyítanak, amelyekről nem
árulták el, hogyan szerezték őket. Én pedig nem
kérdezősködtem, csak odaadtam, amit kértek. Egyszer
egy asszony megmutatta nekem a zúzódásait és suttogva
megkérdezte, tudok-e segíteni rajta.
Nem mertem megérinteni a nő vékonyka karját.
Átmentem a szobába, amelyet Nakhtmin fapolcokkal
rendezett be, hogy ott tarthassam az üvegcséimet. Az
egyik polcról levettem a kis könyvemet, amelybe mindig
feljegyeztem, ki és mikor jött el hozzám. – Hat hónapja
volt itt akácért és mézért – mondtam az asszonynak. –
Most pedig valami olyasmit kér, amellyel eltüntetheti a
zúzódásokat?
Az asszony bólintott.
Én sem mondtam többet, csak odamentem a cédrusfa
polchoz, amelyen az olajokat tartottam.
– Ha vár egy kicsit, összekeverek önnek egy kis
rozmaringolajat és sárgaokkert. Ecsettel kell majd
felvinnie, több rétegben.
Az asszony nem messze az asztalomtól helyet foglalt,
onnan figyelte, ahogy porrá töröm az okkert. A bőre
árnyalatából láttam, hogy sárgarézre is szüksége van, és
büszke voltam magamra, mikor bekentem a karját, és a
zúzódás eltűnt. Egy deben rezet fizetett. A nyakában lévő
arany ékszerek láttán megkérdeztem, férje gazdagsága ér-
e neki ennyit.
– Néha igen – válaszolta szomorúan.
452
Délután sorban kopogtattak be hozzám a szolgálók –

volt, akiket már jól ismertem, másokat most láttam
először. Mikor végre csend lett a házban, kimentem az
udvarra, ahol az oszlopok közötti fal csempéin fényesen
csillogott a Nílus. Nakhtmin meztelen felsőtestén apró
kis gyöngyökként csurgott le az izzadság. Mosolyogva
figyeltem, míg meg nem fordult.
– Minden vevőd elment? – kérdezte.
– Igen. De Ipu még mindig nem jött vissza.
– Talán hirtelen érdekelni kezdték a halak.
Furcsa érzés volt, hogy most én segítek Ipunak felöltözni

– vacsorázni készült Djedivel, akiről kiderült, hogy
három kereskedőhajója van. Legszebb, lótusszal
illatosított parókámat adtam kölcsön neki, melynek
minden fonatát apró aranyhengerek díszítették. Testhez
simuló tunikát vett fel, és az én prémmel szegett
köpenyemet. A fonott papiruszszandál is az enyém volt,
és mikor a tükörbe nézett, azonnal Nefertiti jutott
eszembe, az, hogy minden vacsorához nekem kellett
felöltöztetnem. Megöleltem Iput, és biztató szavakat
suttogtam a fülébe, de mikor elindult, önző gondolatok
törtek fel bennem: Ha férjhez megy, nem marad nekem
más, csak Nakhtmin. Bár minden éjszaka egy olajjal teli
kis üvegcsét tettem Tawaret istennő szobra elé, nem
maradt el a vérzésem. Húszéves voltam, de még nem volt
gyermekem. És hamarosan Ipu is elmegy.
Elszégyelltem magam, hogy ilyen önző vagyok:
pontosan, mint Nefertiti. De talán jobban hasonlítunk
egymásra, mint gondoltam.
453
NEFERTITI
A konyhában megtaláltam a kenyeret és kecskesajtot,

amelyet Ipu otthagyott. – Ipu ma a halkereskedővel
vacsorázik – mondtam Nakhtminnak.
Férjem azonban odakint volt a boltíves folyosón, egy
levelet olvasott. Nagyon elmélyült benne, nem is
pillantott fel.
– Mi az? – kérdeztem letéve elé a vacsorát.
– Kérvény a város lakóitól – válaszolta komoran
Nakhtmin, majd ideadta a levelet, hogy olvassam el. A
levél végén álló nevek közül felismertem néhányat: mind
olyan férfi volt, akik az idős fáraó halála előtt
hatalommal bírtak. Apám régi barátai és Ámon volt
papjai.
– El akarják foglalni Amarnát! – kiáltottam fel.
Nakhtmin egy szót sem szólt, némán nézte a Nílust.
– Azonnal meg kell mutatnunk apámnak...
– Apád már tud róla.
Leültem, és csak bámultam magam elé. – De hogy
tudhat róla? – kérdeztem végül.
– Apád mindent tud, mindent lát. Csak azért nem
jöttek ide bérgyilkosok, hogy elvágják a torkomat, mert ő
azt akarja, hogy életben maradjak. Bízik bennem és bízik
benne, hogy nem vonulok Amarna ellen, mert tudja, hogy
fontosabb vagy számomra, mint a korona.
– De miért nem tartóztatja le ezeket az embereket?
Hiszen árulók.
– Csak akkor lesznek azok, ha az élükre állok. Ám
addig barátok, és ha Amarna valaha is elesik, ha Ámon
újra vigyázni fog ránk, kihez fordulhatna majd apád
segítségért?
Lassan megértettem, mit akar mondani. – Hozzád.
Mert azok, akik az idős fáraóhoz voltak hűek, most
454
melletted állnak. – Nakhtmin bólintott, én pedig végre

megértettem, apám mit miért tesz. – A jövőre gondol.
Arra az esetre, ha Ehnaton meghalna. Ezért egyezett bele,
hogy nőül menjek hozzád.
Nakhtmin elmosolyodott. – Remélem, nem csak ezért.
Tehát nem kell elküldenünk neki ezt a levelet. –
Visszavette tőlem a tekercset és összegyűrte. – Nem
fogok egy felkelés élére állni, és ezt apád nagyon jól
tudja.
– De Ehnaton nem.
– Ehnaton nem törődik semmivel, ami Amarna
határain kívül történik. Akár egész Egyiptom eltűnhetne
a Föld színéről, csak az ő városa maradjon fenn.
Bántottak a szavai. – Nefertiti sosem hagyná, hogy...
– Mutnedzsmet – szakított félbe Nakhtmin –, nővéred
egy mitanni hercegnő lánya. Tudtad, hogy tizenkét
nappal ezelőtt Mitannit megtámadták?
– A hettiták támadást indítottak Mitanni ellen? –
kérdeztem döbbenten.
– És Egyiptom semmit sem tett, hogy megállítsa őket
– válaszolta hangsúlyosan férjem. – Ám a történelem
emlékezni fog arra, hogy csak néztük, ahogy lerohanják
őket. Ha Mitanni elesik, mi következünk. Ha pedig
visszaveri a hettiták támadását, nem bocsátja meg
nekünk, hogy nem siettünk a segítségére. Mitanni
hercegnő ide vagy oda.
– Nefertiti nem ismerte az édesanyját – vettem a
védelmembe nővéremet. – Nem hibáztathatod...
– Senki sem hibáztat senkit. – Nakhtmin szép vonásai
most kemények voltak a hold fényében. – Ám ha most
lehunyjuk a szemünket, csak hogy ne lássuk a háborút,
örökre megvakulhatunk... Nem bánod, ha sétálok egyet?
455
NEFERTITI
– Nem – mondtam halkan. – Menj csak.

Gyengéden megfogta az államat. – Ámon vigyáz ránk,
szerelmem. Mi mmdig itt leszünk egymásnak, történjék
bármi Mitannival vagy Amarnával.
Mikor elindult sétálni, lefeküdtem, de képtelen voltam
elaludni. Olyan meleg volt, hogy inkább kimentem az
erkélyre, és elgondolkodtam azon, amiről beszélgettünk.
Mikor Ipu hazajött, kikérdeztem, hogyan telt az estéje.
Huszonnégy éves barátnőm ragyogott a boldogságtól. A
gondok miatt néha úgy éreztem, sokkal öregebb vagyok
nála.
– Nézze, kisasszony! – mondta a karját kinyújtva. Egy
gyönyörű karperec volt rajta. – Tőle kaptam! Olyan,
mintha gyermekkorunk óta ismernénk egymást. Kiderült,
hogy ugyanannak a városnak a környékén születtünk, Isis
temploma közelében. Az ő nagyanyja is papnő volt,
akárcsak az enyém!
Intettem neki, hogy üljön le. Késő éjszakáig
beszélgettünk.
456
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Pakhónsz hónap tizennegyedik napja
V ár rád egy meglepetés a parton – suttogta reggel a

férjem, mikor kinyitottam a szemem.
Ahogy izgatottan felültem, elvakított a napsütés. – Mi
az?
– Kelj fel, akkor majd meglátod – játszott a
türelmemmel Nakhtmin.
Finoman lelöktem Básztetet az ágyról és az ablakhoz
sétáltam. Felkiáltottam, mikor megláttam szüleim
bárkájának zászlóit. – Ipu! – kiabáltam belebújva
lenvászon ruhámba. – Ay vezír és anyám van itt! Tegyél
rendet és vedd elő a legjobb borunkat!
Ipu kényelmesen besétált a szobámba.
– Nem hallottad? Vedd elő a legjobb bort!
Ipu és férjem cinkosan egymásra mosolyogtak. – Már
minden elő van készítve – mondta Ipu.
Döbbenten néztem férjemre, aki úgy vigyorgott, mint
Básztet. És akkor megértettem. – Te már tudtad?
457
NEFERTITI
– Persze hogy tudtam – válaszolta Ipu lelkesen. –

Több mint tíz napig titkoltuk kisasszonyom elől ezt a
meglepetést.
Az aranyövemet tartó kezem megállt, és könnyek
lepték el a szemem.
– Menj! – mondta Nakhtmin. – Már várnak.
Úgy szaladtam ki szüleimhez, ahogy egy gyermek
szalad oda a pajtásaihoz a piacon. – Mutnedzsmet! –
kiáltott fel anyám. Szorosan magához ölelt, de aztán
eltolt magától, hogy alaposan szemügyre vehessen. –
Végre nem vagy olyan csontos. És ez a ház!
– Nem ház, hanem egy csinos kis villa – javította ki
apám. Elismerő pillantással nézett végig a fajansz
csempéken, majd a környező dombokon. Villánk képe
visszatükröződött a Nílus vizéről, melyet a felkelő nap
sugarai aranypettyekkel borítottak be. Bár még nagyon
korán volt, a thébaiak a folyó mindkét partján kinéztek
házaik ablakán, a zászlók színéből ők is látták, hogy
fontos személyek érkeztek.
– Ipu, keress egy papiruszt és írd ki a kapura, hogy ma
nem fogadok senkit! – kiáltottam oda barátnémnak.
Míg elvezettem szüleimet a kerthez, szolgáik
hátramaradtak a hajónál. Apám üdvözölte Nakhtmint. –
Mesélj, mi minden történik mostanában Thébában?
Nem hallgattam végig, miről beszélgetnek, magamtól
is tudtam. Míg a férfiak a loggiában a sült liba és fűszeres
bor mellett megvitatták az államügyeket, én anyámmal a
kertben üldögéltem. Anyám lenézett a Nílusra – tudtam,
hogy gondolatban összehasonlítja a tájat Amarnával. – Itt
valahogy minden... gazdagabb – mondta.
– Igen... Théba öreg város. Kevésbé csillogó és sokkal
nyugodtabb.
458
– Pontosan. Amarna cseppet sem nevezhető

nyugodtnak.
– És Nefertiti? – kérdeztem számhoz emelve a
poharamat.
Anyám mély lélegzetet vett. – Még mindig erős.
Még mindig nagyravágyó, javítottam ki magamban. –
És az unokahúgaim?
– Akkor sem lehetnének jobban elkényeztetve, ha
Izisz lányai lennének. Nincs olyan hatalmas ló vagy
csillogó harci kocsi, amely elég jó lenne nekik.
– Így nem lehet gyermeket nevelni.
– Én is mondtam Nefertitinek, de senkire sem hallgat.
– Anyám körbenézett, nem hall-e bennünket valaki, majd
suttogva folytatta: – Hallottad, mi történt Mitanniban?
– Igen – mondtam a szememet lehunyva. – Mi pedig
nem küldtünk nekik katonákat.
– Egyetlenegyet sem küldtünk. Ezért jöttünk el
apáddal, Mutnedzsmet.
– Hát nem azért, hogy lássatok? – kérdeztem
döbbenten.
– Dehogynem azért, kislányom! De azért is, hogy
apád beszéljen Nakhtminnal. Az emberek hősként
tekintenek a férjedre, aki értékes szövetségesünk lehet.
Bölcsen választottál.
– Mert most, hogy szükségetek van rá, segíthet
nektek? – kérdeztem keserűen, ám szinte azonnal
megbántam, hogy így felháborodtam. Anyám, aki nem
volt ravasz és sosem játszotta meg magát, bántódottan
nézett rám.
– Egyiptomnak szüksége lesz rá, ha Ehnaton elveszíti
a hatalmát.
– És persze Egyiptomon a családunkat érted.
459
NEFERTITI
Anyám letette a poharát, és az asztal fölött átnyúlva

megfogta a kezem. – Ez a végzeted, Mutnedzsmet. A
Hórusz-trónhoz vezető ösvény már régen a születésed
előtt megvolt, azelőtt, hogy Nefertiti megszületett.
Nagyanyádnak is ez volt a végzete, ahogy az ő anyjáé és
előtte az ő anyjáé is. Vagy elfogadod ezt, vagy
elmenekülsz előle, de a menekülés minden erődet
felemészti majd.
Apámra gondoltam, hogy Nakhtminnal szövetkezik,
hogy behálózza férjemet, és hogy ez a háló előbb vagy
utóbb visszaránt bennünket Amarnába.
– Nefertiti élete végéig királyné lesz – folytatta
anyám. – De fiúgyermekeket kell szülnie. Trónörököst
kell szülnie, hogy Nebnefer sose kerülhessen hatalomra.
– De hát csak lányai vannak – vetettem ellen.
– Még mindig reménykedünk – mondta anyám. Volt
valami a hangjában, ami arra késztetett, hogy közelebb
hajoljak hozzá.
– Csak nem...
Anyám bólintott.
– Hiszen még csak három hónap telt el azóta, hogy
világra hozta Anheszenpaatont! – Biztos voltam benne,
hogy ezúttal fiút fog szülni. És ha így lesz, Nebneferről
végképp megfeledkeznek, és családunk végre
biztonságban lesz. Tehát nővérem ismét várandós volt.
Immár negyedszer.
– Drága Mutnedzsmet! Ne sírj, kislányom! –
Vigasztalóan magához ölelt.
– Nem sírok – mondtam, de képtelen voltam
visszatartani a könnyeimet, és anyám vállgödrébe
temettem az arcom. – De nem vagy csalódott, mawat?
Nem vagy csalódott azért, mert nem lesz unokád?
460
– Csitt, gyermekem! – nyugtatgatott a hajamat

simogatva. – Nem számít, hogy egy gyermeked van-e
vagy tíz.
– De nekem egy sincs! – kiáltottam fel elkeseredve. –
Hát Nakhtmin nem érdemli meg, hogy apa legyen?
– Ezt az istenek döntik el – mondta anyám halkan.
Letöröltem arcomról a könnyeket. Nakhtmin és apám
kijöttek a kertbe. Mindketten nagyon komorak voltak. –
Holnap este találkozunk Ámon volt papjaival – mondta
apám.
– Az én házamban?! – kérdeztem mérgesen.
– Mutnedzsmet, Mitannit felégették – mondta halkan
Nakhtmin.
Rémülten néztem apámra. – De akkor nem
Amarnában lenne a helyed? A mitanni király katonákat
fog kérni...
– Nem. Jobb, ha itt vagyok és kitervelem, mit tegyünk,
ha Amarna már nem lesz.
Összerándultam. – Nefertiti tud róla, mit tervezel?
– A nővéred arról tud, amiről tudni akar.
Másnap este, mikor a hold vékony sarlója már fenn járt

az égen, szüleim szolgái kivitték a konyhából a hosszú
asztalt a loggiába. Ipu egyik legszebb terítőnkkel takarta
le, a legjobb borunkat vitte ki és meggyújtotta a
szénserpenyőket. A legjobb parókámat és legszebb
fülbevalómat vettem fel, Nakhtmin pedig lement a domb
aljába őrködni. Hamarosan sorra megérkeztek azok a
férfiak, akiknek a nevét még gyermekkoromban
hallottam – apám mindig mély tisztelettel beszélt róluk.
Mindannyian csuklyás köpenyt és aranyozott szandált
461
NEFERTITI
viseltek. Kopasz fejük csillogott az olajlámpák fényében.

Csendben jelentek meg házam ajtajában, és tisztelettel
köszöntötték Iput és engem Ámon nevében.
– Hányan jönnek? – kérdeztem apámtól.
– Közel ötvenen.
– És nők is lesznek?
Apám bólintott. – Nyolcan vagy kilencen. Vendégeink
többsége valaha Ámon papja volt. Nagy hatalommal bíró
férfiak – mondta jelentőségteljes hangon –, akik titkos
szentélyeikben még mindig szolgálják Ámont.
Apám nem üdvözölte hivatalosan vendégeinket.
Mikor látta, hogy mindenki, akit meghívott, megérkezett,
kiment a sötét éjszakába, hogy megkeresse Nakhtmint.
Visszaérve leült egy párnára, kényelmesen egymásba
fonta lábait, majd így szólt: – Minden jelenlévő tudja, ki
vagyok. Nakhtmin hadvezért sem kell bemutatnom
senkinek. – Férjem bólintott. – Feleségem – anyám
szelíden elmosolyodott – és a lányom, Mutnedzsmet
kisasszony.
Ötven ember fordult felém némán, a tekintetemet
keresve az olajlámpák pislogó fényében. Oldalra
biccentettem a fejemet, melyen szokatlanul nehéznek
éreztem a parókám; tudtam, hogy összehasonlítanak
Nefertitivel: sötét bőrömet az ő világos bőrével, átlagos
vonásaimat az ő gyönyörű arcával.
– Mindannyian tudjuk, hogy Mitannit megtámadták –
folytatta apám. – A hettiták átkeltek az Eufráteszen és
elfoglalták Aleppót, Mukist, Niját, Arahatit, Apinát és
Kvatnát. Gondolom, egyikünk sem hiszi azt, hogy
Egyiptom katonákat küld Tusratta királyhoz. Ezek a
városok már elvesztek. – A loggiában ülő férfiak
mozgolódni kezdtek. – Ehnaton fáraó nemhogy
462
segítséget nem küldött Mitanninak, de aláírt egy

szerződést a hettita királlyal.
Az összegyűltek egyre hangosabban zúgolódtak.
– Lázadásról beszéltetek – szólította meg Nakhtmin a
férfiakat, akik ijedten néztek apámra –, és Ay vezír
mellettünk áll. Harcolni akar a hettiták ellen, ki akarja
szabadítani Horemheb hadvezért és vissza akarja adni
Ámonnak méltó helyét. Ám még nem érkezett el az ideje
a felkelésnek.
A jelenlevők hangosan, kórusban tiltakoztak, és
legalább tízen fel is álltak.
– Nem vágyom arra, hogy fáraó legyek, és feleségem
sem akar királyné lenni – folytatta Nakhtmin.
– Akkor Ay vezír foglalja el a fáraó helyét! – kiáltotta
hangosan az egyik férfi.
Apám felállt. – A lányom Egyiptom királynéja –
válaszolta –, aki magáénak tudhatja Amarna lakosainak
támogatását. Akárcsak az enyémet.
– De ki támogatja a fáraót? – kérdezte valaki
hangosan.
– Nekünk kell támogatnunk – válaszolta apám. –
Mindnyájunknak. Mert Egyiptom tőle kap örököst. A
királyné – a nagyobb hatás kedvéért rövid szünetet tartott
– a királyné várandós.
– Bízzunk benne, hogy ezúttal fiút szül – tette hozzá
halkan Nakhtmin.
– A bizakodással eddig semmire sem jutottunk –
vetette közbe az egyik férfi. Mindkét fülében két
aranykarika csillogott. – Az idős fáraó idején én voltam
Memphisben Ámon főpapja. Mikor Ozirisz magához
ölelte III. Amenhotepet, bíztam benne, hogy visszatérek
templomomba. Bíztam benne, hogy sosem kell majd
463
NEFERTITI
írnokként dolgoznom, hogy legyen ennivaló az

asztalomon, ám hiába bizakodtam. Szerencsém, hogy
mértékletes ember vagyok, és életem során nem szórtam
két kézzel a pénzt. Ám a jelenlévők közül nem mindenki
mondhatja el magáról, hogy olyan szerencsés, mint én –
egy lendületes mozdulattal körbemutatott a többieken. –
Ki láthatta volna előre, mi fog történni az idős fáraó
halála után? Egyiptomnak új vallása és új fővárosa van.
Thébában a legtöbben mindenüket elveszítették. És vezír,
nem egyszerű csőcselék vagyunk, hanem hatalommal
bíró férfiak – mondta fenyegetően. – Fiaink katonák,
lányaink pedig a fáraó mellőzött háremhölgyei. Bíztunk
benne, hogy lányod jobb belátásra bírja férjét, ám most
már belefáradtunk a reménykedésbe. Belefáradtunk a
várakozásba.
Mikor a férfi visszaült a párnájára, apám egyenesen
hozzá intézte szavait. – Pedig nem tehetünk mást, mint
hogy várunk. Azzal, hogy ma itt találkoztunk, árulást
követünk el. Veszélyes a fáraó hatalmának
megdöntéséről beszélni. Ha megdöntjük a hatalmát, azzal
szörnyű precedenst teremtünk. Bízzatok a királynéban, ő
törődik Egyiptom népével.
– Amarna lakosságával talán igen – mondta Ámon
volt főpapja. – De mi van Thébával?
– Théba ideje is elérkezik – ígérte apám.
– De mikor? – állt fel egy öregasszony. – Miután
Ozirisz már engem is magához ölelt? Akkor már túl késő
lesz. – Ébenfa botjára támaszkodva végignézett a
jelenlévőkön. – Tudjátok, ki vagyok?
Apám tiszteletteljesen bólintott.
– Thotmesz herceg dadája voltam – folytatta az
öregasszony. – Még akkor is én ápoltam, mikor a halálos
464
ágyán feküdt, és a jelenlévők mind tudják, mit láttam

aznap éjjel. – Vendégeink feszengve mocorogni kezdtek.
– A herceg takarói össze voltak gyűrve, párnáját fogakkal
tépték szét! – Rémülten fordultam apám felé, aki hagyta,
hogy az öregasszony elmesélje a szörnyű
testvérgyilkosság történetét. – Amint bátyját eltemették,
Ehnaton száműzött a Maikata palotából. Engem is
megölhetett volna, de úgy gondolta, csak egy öreg,
hasztalan nő vagyok. És igaza is volt. Melyik család
bízná a gyermekeit egy halott herceg volt dadájának
gondjaira?
Mikor leült, néma csend telepedett a társaságra.
Visszatartottam a lélegzetem – az öregasszony
gyilkossággal vádolta a fáraót.
– Mindannyian követünk el olyan dolgokat,
amelyekkel el kell számolnunk Ozirisz előtt – mondta
Nakhtmin. – Mindannyian tévedünk, mindannyian
teszünk rossz dolgokat. Ki kisebbeket, ki nagyobbakat.
Mindannyian szenvedünk, mióta az idős fáraó meghalt,
és most azért vagyunk itt, hogy emlékezzünk arra, hogy a
sorsunkat az istenek határozzák meg, nem pedig Ámon
volt papjai. Türelemmel meg kell várnunk, míg a
királyné fiúgyermeket szül, akiből Ay vezír Egyiptomhoz
méltó katonát nevelhet.
– De addig még legalább tizenöt évet kell várnunk! –
kiáltották többen is.
– Talán – mondta apám. – De most, hogy a ti
oldalatokon állok, lányom, Nofernoferuaton-Nefertiti
királyné támogatását is élvezitek. Ámon hamarosan
visszatér. – Felállt, jelezve, hogy a találkozónak vége.
Csuklyás vendégeink tiszteletteljesen meghajoltak
előttünk. Mikor magunkra maradtunk, odasúgtam
465
NEFERTITI
Nakhtminnak: – Nem tudom, ez a találkozó hogyan fogja

megakadályozni a felkelést.
– Most, hogy már tudják, hogy Ehnaton
legbizalmasabb tanácsadója nem felejtette el Ámont, nem
akarnak majd fellázadni a fáraó ellen. Az egyiptomiak
türelmes emberek. A legrosszabbon már túl vagyunk,
most már csak várniuk kell, hogy a dolgok
megváltozzanak. – Gyengéden átkarolta a vállamat. – Ne
aggódj, miw-sher! Apád tudja, mit csinál. Megnyugtatta
őket, hogy amíg ő Amarnában van, a jövő nem olyan
szörnyű, mint amilyennek gondolták. Ezen kívül azt is
láthatták, hogy lánya egy volt hadvezér felesége, aki
hajlandó harcolni a hettiták ellen. És ez egy fontos
üzenet.
– De mit üzenünk nekik ezzel?
– Hogy nem minden egyiptomit vakított el Amarna.
Hogy még vannak az uralkodói családban olyanok,
akikben megbízhatnak.
Szüleim Pakhónsz hónap végéig maradtak; mikor
búcsút intettünk egymásnak, ráharaptam a számra,
nehogy elsírjam magam. Tudtam, hogy egyhamar nem
látom őket viszont.
466
HUSZONHARMADIK FEJEZET
KR. E. 1346
N efertiti szüléséről peret első hónapjában kaptunk

hírt. Nem hívatott magához, én meg féltem, hogy ha
esetleg meghal, ott sem leszek, hogy elbúcsúzzam tőle.
Mikor bementem a gyógynövényekkel teli szobámba,
Nakhtmin némán követett. Leült a vevőimnek
odakészített élénknarancssárga párnára és figyelte, ahogy
leemelem a polcról a fahéjat, amely megszabadítja az
embereket a fejtetvektől, ugyanakkor a házba is kellemes
illatot csempész. Az egyik asszonynak készítettem elő,
aki akkoriban tíznaponta keresett fel – egy tiszteletben
álló írnok lánya volt, aki nem engedhette meg azt a
fényűzést, hogy Puntból szerezze be magának a növényt.
Nakhtmin addig figyelt, míg végül megfordultam.
– Mindig odakint vagyok, így ritkán látlak munka
közben – mondta. Bőre napbarnított volt, mert szinte
minden idejét a szabad levegőn, a helyi katonák
kiképzésével töltötte, haja pedig szinte vakítóan világos.
467
NEFERTITI
Úgy gondoltam, nincs nála szebb férfi a Földön. Felkelt

és gyengéden magához ölelt. – Örülök, hogy ezúttal nem
mész Amarnába – vallotta be és szenvedélyesen
megcsókolta a nyakamat. – Nagyon hiányzol, mikor távol
vagy!
Mikor egyik este férjemmel a Nílus partján sétáltunk,
váratlan hírt kaptunk. Ám nem Amarnából. Éppen arról
beszélgettünk, hogy milyen elszántak lehetnek a mitanni
katonák, ha még mindig védik országukat, melyet félig
már elfoglaltak a hettiták. A meleg nap fénye csillogón
tükröződött vissza a vízről, és mint általában, akkor is
csak a folyóból kiugró, majd visszabukó halak hangja
zavarta meg a csendet. Egyszer csak láttam, hogy Ipu
szaladva jön felénk – legszebb lenvászon ruháját viselte,
és a magasba tartotta középső ujját.
– Férjhez megyek! – kiabálta már a távolból.
Mikor odaért hozzánk, először Nakhtmin gratulált
neki. Megölelte szeretett szolgálómat, és megígérte neki,
hogy fényes lakomát rendezünk a tiszteletére, amekkorát
még nem látott Théba.
Kezét a kezembe fogva alaposan szemügyre vettem a
gyűrűjét. Egy vastag aranykarika volt, Djedinek legalább
háromhavi bérébe kerülhetett. – Mikor kérte meg a
kezedet?
– Ma délután! – válaszolta Ipu csillogó tekintettel. –
Mikor elmentem hozzá a piacra, adott nekem egy kis
csónakot, amelyet ő maga faragott. Azt mondta, egy nap
majd egy olyanban fogunk hajózni. Aztán azt mondta,
nézzek bele a csónakon lévő kabinba – és ott volt!
– Jaj, Ipu! Azonnal el kell kezdenünk szervezni a
lakomát. Mikor költözöl el tőlünk?
– Tübi hónap végén.
468
– Ilyen hamar?
Ipu mosolyogva nézett rám. – Tudom, hogy elég
korán van, de ne aggódjon, kisasszonykám, nem hagyom
magára.
– Nem azért mondtam, Ipu...
– Tényleg nem hagyom magára. Djedi nem messze
lakik innen. Minden reggel eljövök, és csak este megyek
haza, mikor ő is – ígérte Ipu.
Szerencsés időpontban, Tübi hónap tizenötödik napján
tartottuk Ipuék esküvői lakomáját. A Thébában fellelhető
legszebb selyemruhát adtam rá, kifestettem a szemét, és
kölcsönadtam neki az egyik türkizberakásos arany
melldíszemet. Kék fajanszfülbevalót vett fel, haját pedig
kék nílusi liliommal fogta hátra. Mire felöltözött,
megérkeztek hozzánk az asszonyok, akik hennával
gyönyörű mintákat festettek a kezére és mellére.
Nakhtmin, mikor megjelent az ajtóban, elismerően
füttyentett egyet. – A menyasszony talán még Izisznél is
szebb – bókolt kedvesen Ipunak.
Ipu álmélkodva nézte magát a kézitükörben. – Bárcsak
édesanyám is láthatna! – suttogta. Letette a tükröt, majd
felemelte karjait, hogy a hold fénye megcsillanhasson
ékszerein.
– Büszke lenne rád! – mondtam a kezét megfogva. –
Biztos vagyok benne, hogy a kája vigyáz rád.
Ipu nyelt egy nagyot, nehogy elsírja magát. – Igen, én
is biztos vagyok benne.
– Gyere, Djedi már vár rád.
A fáklyákkal szegélyezett Níluson egymást követték a
bárkák. Udvarunkról háromszázan nézték a szürkületben
világító fehér vitorlákat, én meg arra gondoltam, Ipu
vajon tudja-e, hogy ilyen sok férfi és asszony, gyermek
469
NEFERTITI
és nagyanya ünnepel vele együtt. A villánkig vezető

ösvényen lámpások égtek, és az emberek sorra jöttek,
hogy átadják a fiatal párnak az ajándékaikat, a sok
aranyat és a különböző fűszereket. Homlokon csókolták
Iput, az asszonyok pedig még meg is dörzsölték a hasát,
hogy minél hamarabb legyen részük gyermekáldásban. A
vendégeket nézve felváltva éreztem határtalan
boldogságot és szomorúságot.
– Te is szerettél volna ilyen esküvőt? – kérdezte
Nakhtmin az ünneplés közepette. A körülöttünk lévő
asztalok roskadásig meg voltak pakolva fokhagymában
sült libával, méztől csöpögő lótuszvirágokkal és
árpasörrel. Élveztük a finom bort, és a nők vidáman
táncra perdültek.
Az asztal fölött átnyúlva mosolyogva megfogtam
férjem kezét. Durvább volt, mint apámé, aki nem
dolgozott a földeken, ugyanakkor élveztem, hogy ilyen
erős, biztonságot nyújtó. – Théba összes kincséért sem
cserélnélek el! – mondtam.
Ekkor odaszaladt hozzánk a boldog pár –
mindkettejük haját virágok díszítették, és mindkettejük
arcáról a frissen házasodottak elégedettsége sugárzott. –
Igyunk a házigazdák egészségére! – kiáltotta Djedi. Mire
százak emelték fel egyszerre poharaikat, a zenészek
pedig rázendítettek egy újabb vidám dalra.
– Táncoljunk! – kiáltotta Ipu.
Nakhtmin felé nyújtottam a kezem, és átsétáltunk az
udvarra, ahol férfiak és nők vegyesen tapsoltak, rázták a
szisztrumokat és nézték, ahogy a núbiai táncosnők
egyszerre hajolnak hátra vagy szökellnek, lelkes
kiabálásra sarkallva a nézősereg férfitagjait.
470
Ha egy idegen álldogált volna a Nílus túlpartján, száz

lámpás aranyszínű fényét látta volna, amelyek táncoló
pettyeikkel beborítják a fáraó főfelesége testvérének
villáját. Kora reggelig tartott a vigasság, majd
megérkeztek a gyaloghintók és hazavitték a legelőkelőbb
vendégeket. Mikor végre mindenki elment, szomorúan
gondoltam arra, hogy ez az első nap, amelyet Ipu nélkül
töltök.
Másnap reggel Amarnából érkezett hozzánk egy szolga.

Elővette és szétnyitotta a tekercset, amelyet hozott, de
olyan türelmetlen voltam, hogy meg sem vártam, hogy
felolvassa a hírt. – Mi áll rajta? – kérdeztem sürgetően.
A fiatalember zordan nézett rám. – A királyné világra
hozta Neferuaton hercegnőt. Mindketten életben vannak.
Egy negyedik hercegnő.
471
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
KR. E. 1345
M iután Nefertiti megszülte negyedik lányát,

Egyiptom népe nyolc hónapon keresztül
szenvedett az aszálytól. A forró szélben elszáradt a
termés és leapadt a Nílus vize. Mindez peret évszakban
történt. Eleinte csak meleg szél fújt éjszakánként, mikor
már hidegnek kellett volna lennie. Majd a forróság
legyőzte az árnyékot, olyan helyekre is bekúszott, ahol
hűvösnek kellett volna lennie. Az öregek szenvedtek a
legjobban, ők lejártak a Nílushoz és a folyóban állva
locsolták arcukra a vizet.
A kutaknál az asszonyok megosztották egymással a
pletykákat, a város templomaiban pedig a férfiak arról
suttogtak, hogy a fáraó hátat fordított Ámon-Rének, és
most az életet adó isten ránk zúdította szörnyű haragját:
aszályt küldött ránk, amely elpusztítja a jószágokat, és a
halászokat arra kényszeríti, hogy kiküldjék gyermekeiket
az utcákra koldulni. Csak Djedit nem keserítette el, hogy
472
aszály van – azt mondta Ipunak, hogy épp ideje vízre

szállniuk: felhajóznak Puntba, ahonnan ébenfát, fahéjat
és zöld aranyat hoznak magukkal, amelyek sokkal
értékesebbek, mint bármelyik hal.
– De Ipu nem hajós! – kiáltottam. – Meg fog halni
Puntban!
Nakhtmin hangosan felnevetett. – Ne féltsd annyira,
Djedi tehetséges fiatalember. Hajósokat vesz majd fel az
útra, a kereskedők pedig támogatni fogják
vállalkozásában.
– De Ipu gyermeket szeretne.
Nakhtmin megvonta a vállát. – Akkor kénytelen lesz
Puntban megszülni.
Még a lélegzetem is elakadt a gondolattól.
– Ő választotta ezt az életet – emlékeztetett a férjem. –
Én pedig jó szerencsét kívánva fogok elbúcsúzni tőle
holnap.
Nehéz szívvel sétáltam Ipuék otthona felé. Elvégre
legkedvesebb barátnőmtől kellett elköszönnöm. Azóta
ismertem, hogy átléptük a Maikata palota küszöbét, és
most elhajózik idegen földre, ahonnan lehet, hogy nem is
tér vissza többé. Némán néztem, ahogy Ipu kosarakba
pakolja a ruháit és gondosan papiruszlapokba csavarja a
festékeit.
– Nem a világ végére megyek – vigasztalt.
– Egyáltalán tudod, hogyan bánnak ott a nőkkel?
Honnan tudod, hogy Punt nem egy másik Babilon?
– Onnan, hogy már jártak ott egyiptomiak.
– Egyiptomi nők?
– Igen. Hatsepszut fáraó idejében Puntnak női
uralkodója volt.
473
NEFERTITI
– De az Hatsepszut idején volt. És különben is, még

sosem hajóztál. Honnan tudod, hogy bírni fogod és nem
leszel rosszul?
– Majd veszek be gyömbért. – Megrázta a kezem. –
Vigyázok magamra. És mikor visszajövünk, olyan
növényeket hozok majd, amelyeket még egyetlen thébai
sem látott. Minden piacot bejárok majd, kisasszonyom.
Bólintottam és igyekeztem belenyugodni az
elkerülhetetlenbe. – Ígérd meg, hogy nagyon vigyázol
magadra! És nehogy nélkülem, idegen földön hozd
világra a gyermekedet!
Ipu felnevetett. – Majd megmondom neki, hogy várja
meg, míg mellettem lesz a névadó anyja.
Ipu és Djedi másnap reggel indult útnak a hajósokkal
és kereskedőkkel teli bárkán arra a földre, amelyről az
egyiptomiak úgy gondolták, olyan messze van, mint a
nap.
– Nincs is olyan messze, mint gondolnád – mondta
Nakhtmin, miközben a nyilait élesítette. – Meglátod,
Ahet előtt visszajönnek.
– Egy renpet múlva?! – kiáltottam fel. – De mit
csinálok addig Ipu nélkül? – Kétségbeesve ültem le egy
pálma tönkjére.
Nakhtmin szája lassan mosolyra húzódott. – Nekem
máris eszembe jutott valami. – Visszamosolyogtam rá.
Tudtam, hogy férjem is szereti Iput, de néha bizony
fárasztónak találja örökös fecsegését.
Ám hiába maradtunk kettesben, a vérzés minden
hónapban jelentkezett.
Mandragórát termesztettem, mézet tettem a teámba, és
minden reggel felkerestem Tawaret szentélyét, kertem
legválogatottabb növényeit ajándékozva az istennőnek.
474
Ám idővel kezdtem elfogadni, hogy sosem leszek képes

megajándékozni Nakhtmint egy gyermekkel, sosem esem
többé teherbe. Férjem azonban ahelyett, hogy elfordult
volna tőlem, csak annyit mondott:
– Az istenek azt akarják, hogy a földet tedd
termékennyé. – Gyengéden megsimogatta az arcomat. –
Akár öt gyermekünk lesz, akár egy sem, én mindig
szeretni foglak. – Ám akármit is mondott, veszélyes tüzet
láttam a tekintetében, ami megijesztett. Nakhtmin csak
miattam és leendő gyermekeink miatt nem egyezett bele,
hogy letaszítsa trónjáról azt a férfit, akit sosem lett volna
szabad fáraóvá koronázni. Bár tekintetében ott égett a
láng, soha semmit nem mondott azokról a levelekről,
amelyeket Ehnaton katonáitól kapott. Most is csak
magához ölelt és megkérdezte, nem akarok-e sétálni
egyet a folyóparton.
– Még mielőtt teljesen kiszárad a meder – tette hozzá
félig komoran, félig tréfálkozva.
– A szentélyben hallottam, miről beszélgetnek a
papnők – mondtam. – Úgy gondolják, a fáraó tett
valamit, azért van aszály.
Nakhtmin nem tiltakozott a feltevés ellen. Kinyitotta a
kertkaput és elindultunk a folyó felé. – Elfordult Ámontól
és az összes többi istentől – mondta végül.
A folyóparton meztelen gyermekek labdáztak, míg
szüleik napernyőik árnyékából figyelték őket. Három
asszony üdvözlésképp biccentett, mikor elhaladtunk
mellettük, mire Nakhtmin így szólt: – Döbbenetes, hogy
az egyiptomiak milyen sokáig képesek tűrni. Azért
mondom neked mindezt, Mutnedzsmet, mert szeretlek, és
mert apád erős férfi, aki kénytelen egy olyan embert
szolgálni, aki nem méltó a fáraói címhez. A nép nem fog
475
NEFERTITI
mindig fejet hajtani Ehnaton előtt, nekem pedig tudnom

kell, hogy nem fogsz-e összeroppanni, hogy készen állsz-
e.
Megrémisztettek a szavai.
– Ígérd meg, hogy nem hozol ostoba döntéseket! –
folytatta Nakhtmin. – Ígérd meg, hogy mikor elérkezik az
idő, olyan döntést hozol, amely mindkettőnknek jó. Hogy
nem csak a családod érdekeit tartod majd szem előtt.
– Nakhtmin, nem tudom, miről beszélsz...
– Ha eljön az idő, tudni fogod. És szeretném, ha akkor
eszedbe jutna ez a beszélgetés.
Férjem válla felett a Nílus felé néztem, majd vissza,
Nakhtmin szemébe. – Ígérem! – mondtam határozottan.
476
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
KR. E. 1344
F érjem később nem hozta szóba a folyóparton lezajlott

beszélgetésünket. Lassan peret és semu is elmúlt, és
egy nap meghallottuk, hogy Djedi hajója kikötött.
Felvettem a parókámat, és a legszebb lenvászonövemet
kötöttem a derekamra.
Nakhtmin felvont szemöldökkel nézett rám. – Azt
hihetné az ember, hogy a királyné érkezik hozzánk.
Lesiettünk a partra, ahol sült kömény nehéz szaga
terjengett, és hatalmas tömeg gyűlt össze – akárcsak mi,
ők is alig várták, hogy végre magukhoz ölelhessék
hazatért szeretteiket. Thot hónapban több mint ötven
hajós kelt útra Djedivel, akiknek a feleségei most mind
ott tolongtak a parton. Mikor megláttam Iput, elakadt a
lélegzetem. Gyermeket várt!
– Kisasszonyom! – kiáltotta. Mikor sikerült
átverekednie magát a tömegen, szeretetteljesen megölelt.
477
NEFERTITI
– Nézze! – mondta somolyogva és gömbölyű hasára

mutatott. – Látja? Megvárta, míg visszatérünk.
– Hány hónapos terhes vagy? – kérdeztem, mikor
megjött a hangom.
– Már majdnem kilenc.
Alig tudtam elhinni. Ipu. Az én Ipum várandós!
Hamarosan anya lesz.
Ipu ekkor Nakhtminhoz fordult: – Gondoltam ám
önre! – mondta. – Punt partjainál a katonáknak olyan
fegyvereik vannak, amilyeneket egyiptomi még nem
látott! Férjem hozott is néhányat. Rengeteg fajta
fegyverük van: ébenfából és cédrusból, meg egy
fémfajtából is, amelyet vasnak neveznek. – Ahogy ott állt
velünk szemben, kezét gömbölyű hasán nyugtatva,
egészségesebbnek és életerősebbnek látszott, mint
valaha.
– Menjetek haza! – mondta Nakhtmin mosolyogva. –
Én majd segítek Djedinek, ti meg addig beszélgethettek.
Egy kilencedik hónapban lévő várandós nőnek nem a
zsúfolt kikötő a legjobb hely.
Ipuval visszamentünk a házukba, amelyet közel egy
éve hagyott el. Útközben elmesélte, hogy Puntban az
emberek sötétebb bőrűek, mint az egyiptomiak, de
világosabbak, mint a núbiaiak.
– És furcsa ékszereket viselnek a hajukban. Bronzból
és elefántcsontból készítik őket. Minél gazdagabb egy nő,
annál több ékszert hord a hajában.
– És milyen gyógynövényeik vannak? – kérdeztem
izgatottan.
– Jaj, kisasszony, olyanok, amelyekről még nem is
hallott! Djedi egy teljes ládával hozott önnek.
478
Lelkesen összecsaptam a tenyerem. – És

megkérdezted az asszonyoktól, mire használják őket?
– Szinte mindent feljegyeztem – válaszolta Ipu. Mikor
megérkeztünk a házukhoz, megállt és felnézett a
kétemeletes épületre.
– Szinte már el is felejtettem, mennyire gyönyörű –
mondta kezét a hasára téve. Bármennyire is szégyelltem
magam, irigykedve néztem rá.
Mikor beléptünk, csend fogadott minket, olyan
nyugalom, amellyel csak a thébai sírkamrákban
találkoztam. Ipu végignézett Ámon szobrain, amelyek
mind ott vártak rá, ahol elutazásukkor hagyta őket. A
lerakódott vékony porrétegen kívül semmi sem változott
a házban.
– Engedjünk be egy kis fényt! – mondtam a csendet
megtörve és az ablakhoz léptem. Ipu csendben figyelte,
ahogy felcsavarom a nádsötétítőket. Zavart, hogy nem
szól semmit. – Mi bánt? – kérdeztem megfordulva.
Ipu leült az egyik padra. – Rossz érzés, hogy én fogok
előbb szülni – válaszolta. – Annyira szeretném, hogy
kisasszonyomnak is legyen gyermeke!
– Drága Ipu! – mondtam magamhoz ölelve. – Ez az
istenek akarata. Biztos, hogy oka van annak, hogy úgy
döntöttek, nem lehet gyermekem.
– De milyen oka? – kérdezte Ipu keserűen. – Míg
távol voltunk, minden nap imádkoztam kisasszonyomért
az egyik helyi istennőhöz.
Nehéz volt visszatartanom a könnyeimet.
– Gondoltam, ártani nem árthat – folytatta Ipu. Olyan
komolyság volt a hangjában, amilyet korábban nem
hallottam.
479
NEFERTITI
Egymásra néztünk a leeresztett nádsötétítőn keresztül

beszüremlő fényben.
– Nagyon jó barátnő vagy, Ipu!
– Akárcsak kisasszonyom.
Elkezdtünk kitakarítani, de közben folytattuk a
beszélgetést. Ipu elmondta, milyen érdekes kalandokban
volt része a Níluson. Felhajóztak Koptoszig, majd miután
a hajót az egyik hajós gondjaira bízták, egy karavánnal
továbbindultak keletnek, át a Wadi Hammamaton 6.
Mikor megérkeztek a tenger partjához, Djedi vett három
hajót, hogy haza tudják szállítani mindazt, amit útközben
vásárolnak, aztán újabb hajósokat gyűjtött össze és
elindultak délnek. Ipu elmesélte, hogyan ölte meg
majdnem az egyik férfit egy krokodil, mikor az úszni
akart, és hogy éjszakánként képtelen volt aludni a
vízilovak bőgésétől.
– Nem féltél? – kérdeztem.
– Nem. Djedi ott volt mellettem, és ötven fegyveres
hajós vigyázott ránk. Csak az állatoktól félhettem volna.
De hogy milyen csodálatos teremtmények élnek arrafelé!
– Milyenek? – kérdeztem letéve a rongyot, amellyel a
port törölgettem.
– Olyan hosszú kígyók, mint ez a szoba, és akkora
macskák, mint... – Ipu körbenézett, talál-e valamit a
szobában, amin szemléltetheti, milyen hatalmasak voltak
az állatok – mint az az asztal.
Tágra nyílt szemekkel néztem rá. – Nagyobbak, mint a
szobraink Ámon templomában?
– Sokkal nagyobbak!
Az állatok után következtek a csodálatos
gyógynövények. Még egy fahéjfát is hoztak nekem. – És
6
Kiszáradt folyómeder az egyiptomi Keleti-Sivatagban (a ford.)
480
képzelje, kisasszony, mindenfelé gyalog mentünk! Ott

nincsenek gyaloghintók, az emberek öszvéreken utaznak.
Ám egy idő után, mikor már elég nagy lett a hasam,
könnyebb volt gyalogolnom, mint öszvéren ülni. –
Elmesélte, hogy Djedi megengedte neki, hogy elmenjen a
piacokra, ahol az asszonyok citrom- és gyömbérillatú
sötét növényeket árultak, amelyekkel a mézes
süteményeket és kenyereket ízesítették. Ipu furcsa
férfiakat is látott, akik akkorák voltak, mint a gyermekek,
és pöttyös, hihetetlenül hosszú nyakú állatokat, amelyek
a fák leveleit ették. Az asszonyok szárított fűszereket és
ízesített teafüvet árultak. A piacok sokkal
színpompásabbak voltak, mint nálunk. – Élénk
sáfránysárga, zöld és lángoló vörös! Akárcsak az
emberek öltözete.
– Mindenki vörös ruhákban jár? – kérdeztem.
– Csak a gazdagok – magyarázta Ipu. – Egészen
mások, mint mi, egyiptomiak, akik mind fehér ruhákat
viselünk.
Hamarosan Nakhtmin és Djedi is megérkezett; Djedi
hajósai megszámlálhatatlanul sok ládát hoztak magukkal.
Kellemes cédrusillat töltötte meg a házat. Leültünk a
loggiában, és sorra végignéztük a ládákat, míg a férfiak
elmesélték, milyen izgalmas kalandokban volt részük.
Ipu és Djedi több ládányi ajándékot hozott nekünk.
Köztük volt az elefántcsont doboz is, amelybe Ipu a
gyógynövényeket rakta, és egy faláda, amelyben
Nakhtminnak hoztak különböző fegyvereket. Még egy
gyönyörű, élénk kék ruhát is kaptam Iputól. Leendő
gyermekünkre is gondoltak: neki ékszereket hoztak, a
többi ajándék pedig olyan volt, amelyet a háztartásban
tudtunk használni.
481
NEFERTITI
Este nagy lakomát rendeztünk, és egészen reggelig

hallgattuk Djedi történeteit, és vele együtt nevettünk,
mikor elmesélte, hogy az egyik hajós, miután evett a
helyi ételekből, egész nap a földbe vájt lyuk fölött
guggolt. Puntban ugyanis nincsenek olyan vécék, mint
Egyiptomban. Mikor elköszöntünk tőlük és – én a
gyógynövényes ládikámmal, Nakhtmin pedig a
fegyvereivel a hóna alatt – elindultunk haza, úgy
éreztem, mintha Ipuék el sem utaztak volna.
Az egyiptomiaknak van egy mondásuk: ha az emberre

rámosolyog a szerencse, azt rögtön háromszor teszi, mert
Hórusz szeme három részből áll – a felső szemhéjból, az
alsóból és a szemgolyóból. Pontosan egy nappal azután,
hogy a kilencedik hónapban lévő Ipu hazaérkezett, véget
ért az aszály. Heves esőzések kezdődtek, a Nílus kiöntött
és eláztatta földjeinket. Este, míg Nakhtmin vacsorázott,
én pedig Ipuval beszélgettem, egy futár érkezett
Amarnából – egy családom pecsétjével ellátott
papirusztekercset hozott. Djedi nyitott ajtót; kérdőn
nézett rám, mikor átadta a tekercset. Szerintem még soha
életében nem látta egy vezír pecsétjét sem – a Nílus
deltájában növő legfinomabb papiruszra nyomott
aranyviaszt. Gyorsan széthajtogattam a levelet és olvasni
kezdtem.
Nővéred ismét várandós, és Aton papnői reménykednek

benne, hogy uralkodónőjük ezúttal ikreknek ad majd
életet, de legalábbis egv hercegnek. Ám Nefertitit
megviseli terhessége, rosszullétektől szenved, és kéri,
hogy legyél mellette. Nakhtmint is szívesen látja.
482
Ipu döbbenten nézett rám. – Egy ötödik gyermek?

Tudtam, hogy mást is akar mondani. Hogy a királyné
azért ilyen termékeny, mert az istenek rámosolyogtak.
Akár esőzések voltak, akár szárazság sújtotta
országunkat, Nefertiti minden évben teherbe esett.
Szemeim hirtelen megteltek könnyel.
Nakhtmin letette a csészéjét. – Drága miw-sher!
Szégyenkezve letöröltem könnyeimet. – Velem
tarthatsz – mondtam. – Apám nem hagyta volna, hogy
anyám ezt írja, ha úgy gondolná, hogy csak a legkisebb
veszély is fenyeget. Ugye eljössz velem Amarnába?
Férjem habozott, de mikor látta tekintetemben a
reménykedést, így válaszolt:
– Hát persze hogy veled tartok. Amint Ipu megszüli a
gyermekét, útra kelünk.
Azonnal megírtam anyámnak a választ, hogy
hamarosan ott leszünk. Ám tudtam, hogy ez a hamarosan
még legalább tizenöt napot jelent. Öt nappal később
szemrehányó levelet kaptam nővéremtől.
Meg akarod várni, míg szolgalód megszül, miközben

unokaöcséd, Egyiptom leendő hercege hamarosan
világra jön! Reggelente rosszullét kínoz, éjszaka sem
tudok aludni Te pedig még Thébában vagy! Mikor talán
meg is halhatok!
Szinte hallottam dühös, szemrehányó hangját. Ha
Nefertiti meghal, és én nem vagyok mellette, a kám
sosem lelhet nyugalomra. Folytattam az olvasást.
Tudom, hogy sosem hagynál magamra, különösen most

nem, mikor Anubis oly közel van szobám ajtajához. Ezért
elküldtem érted egy hajót. Mikor megérkezik Thébába,
483
NEFERTITI
azonnal szállj fel rá! Tudom, mennyire fontos neked

Nakhtmin, ezért őt ts szívesen látjuk. A fogadóteremhez
közeli vendégszobában fogtok lakni.
Dühösen összegyűrtem a levelet. – Megint kezdődik!
Már el is küldött értem egy hajót. De nem megyek, míg
Ipu gyermeke meg nem születik!
Ipu megrázta a fejét. – Nővérének ezúttal igaza van,
kisasszony. Amint megérkezik a hajó, el kell indulnia. Ha
ikreket vár... – Együtt érzően széttárta karjait.
Nakhtmin egyetértően bólintott. – Gondolom, nem
kell elmesélnem, anyám hogyan halt meg... és fivéreim
sem maradtak életben.
Nem volt más választásom, mint elmenni Amarnába,
visszatérni a városba, ahonnan száműztek.
– De mi van, ha Ipu szülése közben gondok lépnek fel? –

kérdeztem aggódva. Az ágy oszlopából kifaragott
Tawaret jóságos tekintete megcsillant a beszüremlő
holdfényben.
– Te is tudod, mit mondtak az orvosok, Mutnedzsmet
– Nakhtmin hüvelykujjával a homlokomat simogatta,
hogy elűzze sötét gondolataimat.
– Igen, szerintük Ipu hét napon belül megszüli
gyermekét – mondtam. – De mi van, ha tévednek? – A
már úton lévő hajóra gondoltam, melyet Nefertiti küldött
értem. – Mi van, ha még azelőtt ér ide a hajó, hogy Ipu
megszülne?
Gondolkodni kezdtem, hogyan nyerhetnék egy kis
időt. Nefertitinek még hónapjai voltak hátra a szülésig, ő
484
még várhatott. Ha azonban Ipu nem hozza világra a

gyermekét néhány napon belül...
Ám felesleges volt aggódnom. Másnap reggel Ipu
bevonult a szülőpavilonba, amelyet Djedi épített hozzá a
házukhoz. Egész reggel csak a kiáltozását lehetett hallani.
Odakint Nakhtmin Djedit nyugtatgatta, míg a pavilonban
Ipu erősen szorította a kezemet, és megígértette velem,
hogy akár fia, akár lánya születik, gondját viselem
gyermekének, ha esetleg belehalna a szülésbe.
– Ne beszélj ostobaságokat! – torkoltam le, kisimítva
homlokából izzadt haját. Ipu azonban ragaszkodott
hozzá, hogy a szavamat adjam. Megígértem neki, de
szerencsére nem kellett betartanom a szavam, mert estére
véget értek kínjai, és Djedi egy erős, egészséges kisfiú
büszke apja lett.
– Nézd, milyen nehéz! – mondtam Ipu kezébe adva a
pólyába csavart, hangosan síró újszülöttet. – Milyen
nevet adtok neki?
Ipu lenézett a véráztatta lenvászon takarókra. Odakint
Djedi és Nakhtmin hangosan ünnepelt. – Kamoszesz –
válaszolta fáradt, de annál boldogabb barátnőm.
Az elkövetkezendő napokban, míg Nefertiti hajójára

vártam, irigykedve néztem, ahogy Ipu a gyermekét
fürdeti és dajkálja. Bár Kamoszesz sírós csecsemő volt,
összeszorult a gyomrom, mikor figyeltem, ahogy szopik.
Esténként hazamentem Nakhtminhoz, és minden
éjszaka szerelmesen öleltük egymást, reménykedve, hogy
egy nap én is teherbe esem. Thébában töltött utolsó
éjszakánkon férjem a hajamat simogatva azt mondta: –
485
NEFERTITI
Akkor is boldog leszek, ha sosem születik gyermekünk.

Te azonban nem, miw-sher. Látom a tekintetedben.
Pislogni kezdtem, hogy visszatartsam a könnyeimet. –
Nem vágysz egy fiúgyermekre?
– Vagy egy lányra. De igen. Ám az istenek döntik el,
hogy megajándékoznak-e bennünket egy gyermekkel,
vagy sem.
– Egyszer már megajándékoztak bennünket, de mi
visszaküldtük az ajándékukat!
– Nem mi küldtük vissza, hanem ellopták tőlünk –
helyesbített férjem komor hangon.
– Sokszor álmodom azt, hogy van egy gyermekünk. –
Elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet. – Szerinted az
álmok jelentenek bármit is?
– Egészen biztosan. Az istenek okkal küldenek ránk
álmokat.
Másnap megérkezett a hajó, ám ezúttal sokkal
nehezebb volt elhagynom Thébát, mint korábban. Fájó
szívvel intettem búcsút Ipunak és Djedinek, akik büszkén
adták át egymásnak Kamoszeszt, hogy megölelhessenek.
Megígérték, hogy míg távol leszünk, vigyáznak a
házunkra, gondozzák a kertünket és minden nap
megetetik Básztetet. Ipu azt is megígérte, hogy
kiszolgálja majd az asszonyokat, akik gyógynövényekért
jönnek a házamhoz. Már kilenc éve figyelt engem,
megtanulta, melyik növény mit gyógyít. Megköszöntem,
hogy míg távol leszek, segít helyettem az asszonyokon,
és azt mondtam neki, hogy mikor hazatérek, busásan
megfizetem segítségéért.
– Nem kell, kisasszonyom! – tiltakozott.
– De ez így igazságos – feleltem. – Lehet, hogy
hónapokig távol leszek.
486
A hajó orrában állva, hunyorogva a reggeli nap

fényében nem tudtam, mikor, milyen körülmények között
térek haza.
Mikor megérkeztünk Amarnába, a meleg őszi nap már

lenyugvóban volt. A fedélzeten állva döbbenten láttam,
milyen hatalmas és szép lett a város. Nővérem
gyaloghintókat küldött értünk, amelyekben a rabszolgák
végigvittek bennünket Amarnán, egészen a Partmenti
Palotáig. A függönyöket elhúzva láttam, hogy minden
templomot és szentélyt Nefertiti szobra díszít. Nővérem
mindenütt ott volt: az ajtókon, a falakon, mindenhol!
Minden nyilvános épületről, ahol Izisznek és Hathornak
kellett volna lennie, ő nézett le az emberekre. A palota
masszív oszlopaiba pedig nem Ámon, hanem Ehnaton
alakját faragták. Mikor a rabszolgák a kapu előtt letették
hintónkat, Nakhtmin kinézett a városra. – Istenekké
emelték magukat – mondta halkan.
Apámat meglátva a szám elé tettem mutatóujjamat.
– Mutnedzsmet! Nakhtmin! – köszöntött bennünket
apám. Megölelte férjemet, majd hozzám lépett. – Nagyon
rég láttalak, lányom!
– Több mint két éve – bólintottam.
Apám elmosolyodott. – Anyád már nagyon vár. A
szülőpavilonban van.
– Nefertiti már a pavilonban van? – kérdeztem
döbbenten.
– Nincsen jól – válaszolta apám halkan. – Ez a
terhesség most nagyon megviseli. Hamarosan megszül.
– A hetedik hónapban?!
– Néhány orvos szerint lehet, hogy csak a hatodikban.
487
NEFERTITI
Az is nagyon korai lenne, gondoltam.

Bementünk a Partmenti Palotába, amely most is
ugyanolyan csillogó volt, mint mikor nővérem
száműzött. A fehér mészkőoszlopok az ég felé törtek, és
a napsütésben minden udvar kertje virágba borult. Volt,
ahova mirtuszt és jázmint ültettek – ez utóbbi kacsait a
vízbe lógatva benőtte az egész kertet.
Mikor elhaladtunk a nagyterem előtt, apám így szólt: –
Ezek lesznek a szobáitok. – A vendégszobák felé
mutatott, amelyekben a követeket szokták elszállásolni.
Megbántódtam, Nakhtmin azonban hálásan bólintott.
– Gyertek! Menjünk a pavilonhoz – mondta apám.
Nakhtminra néztem. – De...
– Ez itt Amarna, lányom. Nefertiti mindenkit beenged
a pavilonba, nőket, férfiakat egyaránt.
Mikor beléptünk a pavilonba, az udvarhölgyek
dallamos énekükkel szórakoztatták Nefertitit, aki az
ágyában feküdt, Ehnaton pedig mellette ült a kezét fogva.
A fáraó gyanakvó tekintettel méregette Nakhtmint. A
következő pillanatban izgatott, kiabáló gyermekek vettek
körbe bennünket: Nefertiti lányai, akik már nagyon
várták, hogy Mutnedzsmet nénikéjük megérkezzen, és
hogy megismerhessék Nakhtmin bácsit. Gyors
fejszámolást végezve rádöbbentem, hogy Meritaton már
majdnem ötéves. Felnőttes, már-már csábító mosolya
Nefertitiére hasonlított. – Anya azt mondta, hogy hoztál
nekünk ajándékot! – mondta a karját kinyújtva.
Nakhtminra néztem, aki felvonta a szemöldökét, de
aztán kinyitotta a zsákját. Minden ajándékot külön
papiruszba csomagoltunk, Ipu pedig ráírta a lányok
nevét.
– Hol van Meritaton? – kérdeztem mosolyogva.
488
– Itt vagyok! – kiáltotta legidősebb unokahúgom.

Miután megkapta az ajándékát, a hóna alá fogta, majd
sorra bemutatta Nakhtminnak a testvéreit. – Ez itt
Maketaton. – A göndör hajú, dundi kislányra mutatott. –
Csak egy évvel fiatalabb nálam. Ó pedig
Anheszenpaaton. – A gyönyörű kislány nővérei mögött
meghúzódva türelmesen várt az ajándékára. – Ő kétéves.
Ő pedig a pici testvérünk, Neferuaton.
A kis csöppség odatotyogott hozzánk, mi pedig
kiosztottuk a lányoknak az ajándékokat. Míg ők
izgatottan kicsomagolták, amit kaptak, anyám odajött
hozzám és szorosan megölelt.
– Még sosem láttam ilyet! – mondta Meritaton
komolyan, amitől legalább tíz évvel idősebbnek tűnt a
koránál. – Mawat! – mutatta meg Nefertitinek az
ajándékát. – Te láttál már ilyet?
Nefertiti eleinte értetlenül nézte az elefántcsont
írótáblát, melyet Nakhtmin a sírkamráinkon dolgozó
egyik kőfaragó segítségével faragott. A két nagyobbik
lány kapott ilyen ajándékot, és mindkettejük táblájához,
melyen gyönyörű hieroglifákkal rá volt írva a nevük,
ecsetek tartoztak és egy-egy lapos tálka a tintának.
Ahogy nővérem ujjaival finoman végigsimította
Meritaton tábláját, egészen más tekintettel nézett
Nakhtminra, mint mikor beléptünk a pavilonba.
– Gyönyörű! – ismerte el. – Valóban semmi ehhez
fogható nincs a palotában. Honnan vannak?
– Én is látni akarom! – mondta Ehnaton, mire a lányok
odavitték neki az írótábláikat. A fáraó közömbös
tekintettel méregette az ajándékot. – A mi munkásaink
szebbet készítenek – mondta végül.
489
NEFERTITI
Nakhtmin tiszteletteljesen meghajtotta a fejét. – Egy

thébai kőfaragóval dolgoztam rajtuk.
– Páratlanul szépek! – dicsérte meg kedvesen
Nefertiti.
Ehnaton hirtelen felállt. Arca vörös volt a dühtől. –
Meritaton! Maketaton! Elmegyünk az arénába.
– A hadvezér is velünk tart? – kérdezte izgatottan
Meritaton.
Ehnaton megállt az ajtóban, mi pedig dermedten
vártuk, mit fog válaszolni. – Ki mondta neked, hogy ez a
férfi hadvezér? – kérdezte Meritaton felé fordulva.
– Senki – válaszolta gyorsan unokahúgom. Biztos
hallotta apja hangjában a fenyegetést, de volt olyan okos,
hogy ne árulja el neki az igazat, azaz hogy Ay vezír
nevezte Nakhtmint hadvezérnek. – Csak láttam az izmait,
azért gondoltam, hogy a szabadban dolgozik.
– És miért nem azt gondoltad, hogy halász vagy festő?
Sosem felejtem el, mit válaszolt. Meritaton már
ötévesen nagyon ravasz, okos kislány volt. – Mert
nagynénénk sosem menne férjhez egy egyszerű
halászhoz.
Egy pillanatig feszült csend volt, majd Ehnaton
felnevetett és a karjába kapta Meritatont. – Menjünk ki az
arénába, ott majd megmutatom neked, hogyan hajt egy
igazi harcos! Pajzszsal!
– És én? – kérdezte sírós hangon Anheszenpaaton.
– Még csak kétéves vagy! – mondta Meritaton.
– De azért te is velünk jöhetsz – mosolyodott el a
fáraó.
Mikor Ehnaton és a három hercegnő elhagyta a
pavilont, apám Nakhtminhoz fordult. – Megmutassam a
szobátokat?
490
– Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb – válaszolta

férjem.
– Szolgálókat kell keresnünk nektek, míg itt vagytok –
mondta anyám.
Mikor felkelt, hogy apámékkal tartson, Nefertiti
kétségbeesetten utánuk kiáltott: – De vacsorára ugye
visszajöttök?
– Természetesen – válaszolta apám. Akárcsak én, ő is
tudta, hogy nővérem nem fogad el nemleges választ.
Mikor kimentek, Nefertiti ágya mellé húztam egy
zsámolyt.
– Nagyon jóképű a férjed – ismerte el. – Nem csoda,
hogy inkább vele vagy, mint velem.
– Nefertiti... – tiltakoztam, de nővérem felemelte a
kezét.
– Nem maradhatunk örökké együtt. Merittel jó
barátnők lettünk, és idén kineveztem az apját vezírré.
Írnokként csak elpazarolta a tehetségét.
Körbenéztem a pavilonban.
– Merit gyümölcslevet hoz nekem – folytatta Nefertiti,
majd hangsúlyosan hozzátette: – És nem akar férjhez
menni.
Felsóhajtottam, majd másra tereltem a szót. – Mondd,
hogy érzed magad?
– Amennyire lehet, jól – vonta meg a vállát nővérem.
– Azt mondják, elég nehéz a gyermekem, úgyhogy
könnyen lehet, hogy ezúttal fiú lesz. – Sötét szemei
lázasan csillogtak. – Mások szerint viszont ikrek lesznek.
Hallottál már olyat, hogy egy asszony túlélt egy
ikerszülést?
Összeszorítottam a számat, hogy ne kelljen hazudnom.
– Nem? – kérdezte Nefertiti remegő hangon.
491
NEFERTITI
– Az ikerszülés nagyon ritka dolog – mondtam

óvatosan. – Biztosan vannak asszonyok, akik túlélték...
Nefertiti a hasára nézett. – Négy hercegnő,
Mutnedzsmet. Négy! Azt hiszem, Nehbet elfordult tőlem.
– Nővérem komoran nézett rám, nekem pedig megfordult
a fejemben, hogy mióta elhagytam Amarnát, talán most
először mondja ki őszintén, mi nyomja a szívét. Elvégre
ki másban bízhatott meg? Anyámban, aki igyekezett
volna megnyugtatni, hogy minden rendben lesz? Vagy
apánkban, aki azt mondta volna neki, hogy gondoljon a
hatalomra? Vagy Meritben, aki semmit sem tudott arról,
milyen fájdalmas a világra hozni egy gyermeket? Annak
idején ő száműzött engem Amarnából, mégis, mikor
megfogta a kezem, szörnyű bűntudatot éreztem, mert
magára hagytam. – Mutnedzsmet! Ígérd meg, hogy ha
belehalok a szülésbe, eléred, hogy Meritatont királynővé
koronázzák! És ígérd meg, hogy Kia sosem lesz
főfeleség!
– Nefertiti, ne mondj ilyeneket...
Ám nővérem csak még erősebben szorította a
kezemet. – Túl kell élnem ezt a szülést! – mondta
remegve. – Életben kell maradnom, mert látnom kell,
ahogy fiam elfoglalja a trónt. – Reménykedve nézett rám,
én azonban nem tudtam megígérni neki, hogy így lesz.
Ezt csak Nehbet és Tawaret tudhatja.
Ehelyett azt kérdeztem tőle: – Hány hónap van még
hátra?
Nefertiti a hasára nézett, mely most is formás maradt,
mint az összes korábbi terhessége alatt, ám most
valahogy nehezebbnek látszott. – Három – válaszolta. –
Még három hónap és vége. – Egyetlen korábbi
492
terhességénél sem várta ennyire, hogy végre túl legyen

rajta. – Ugye itt leszel, hogy segíts?
– Persze.
Nefertiti lassan bólintott, mintha így akarná
megnyugtatni magát. – Mert azt gondoltam – ekkor
szemei megteltek könnyel –, azt gondoltam, hogy örökre
cserbenhagytál. – Elfelejtette, hogy ő volt az, aki
száműzött Amarnából. Emlékeit mélyen elzárta, hogy ne
kísértsék őt, és így ő lehessen az, akivel igazságtalanul
bántak.
– Nem hagytalak cserben, Nefertiti. Csak egyszerre
két embert szeretek, ahogy te is egyformán szereted
Meritatont és apánkat.
Nefertiti bizalmatlanul nézett rám.
– Itt maradok, míg meg nem szülöd a fiaidat – ígértem
meg.
493
HUSZONHATODIK FEJEZET
N éhány hónappal később az egyik hajnalon

Nefertitinél megkezdődtek a fájások. Ez volt
nővérem leghosszabb szülése; a bábaasszonyok a
sarokban ülve aggódó pillantásokat vetettek egymásra és
azon tanakodtak, adjanak-e neki rebarbarát és rutát.
– Miről beszélgetnek? – kérdezte Nefertiti fájdalomtól
eltorzult arccal.
– Arról, hogy még sosem volt ilyen nehéz szülésed –
mondtam az igazat.
– Ugye nem titkolnád el előlem, ha valami baj lenne?
Ha tudnak valamit...
– Semmit nem tudnak – szakítottam félbe. Homlokára
tettem a kezem, hogy megnyugtassam, ő pedig görcsösen
belekapaszkodott a szülőszék karfáiba.
– Mawat! – kiáltotta. – Hol van apánk? Nagyon fáj!
– Toljon, felség! – kiáltották egyszerre a
bábaasszonyok, mire Nefertiti nekifeszült a párnázott
széknek és olyan hangosan üvöltött, hogy arra még
Anubisz is biztosan felébredt.
494
És akkor megszülettek. Nem egy, hanem két gyermek.

– Ikrek! – kiáltották a bábaasszonyok.
– Fiúk vagy lányok? – kérdezte azonnal Nefertiti
kiegyenesedve. – Fiúk vagy lányok?
A bábasszonyok ideges pillantásokat vetettek
egymásra, majd egyikük előrébb lépett. – Lányok, felség
– válaszolta halkan.
Mindenki hallgatott, csak a csecsemők sírtak
hangosan. Nefertiti összeroskadt. Ötödször szült, öt
szüléssel hat lánygyermeket hozott a világra. Ekkor
megjelent anyám és gyengéden a magasba emelte az
egyik kislányt.
– Vigyetek vissza az ágyamba! – suttogta Nefertiti.
Alighogy megmosdattuk, Ehnaton is bejött a pavilonba.
– Nefertiti! – kiáltotta körbenézve, majd mikor látta,
hogy felesége életben van, az újszülöttekre pillantott.
– Ikrek! – mondták a bábaasszonyok örömet színlelve,
Ehnaton pedig büszkén nézett gyermekeire. Ám a
következő pillanatban elkomorodott.
– Fiúk? – kérdezte.
– Nem – válaszolta a legidősebb bábaasszony. – Két
gyönyörű kislány.
Döbbenten láttam, hogy Ehnaton cseppet sem
keseredik el. Nefertiti ágyához lépett. – Hogyan
nevezzük el őket?
Nővérem, bár nagyon csalódott volt, mosolyogva
nézett férjére. – Szetepenré – válaszolta –, és...
– Nofernoferuaton – mondta a fáraó.
– Nem! Neferné.
Mikor Nefertitire néztem, láttam a tekintetében a
keserűséget. Nem akarta egy olyan istenről elnevezni
gyermekét, aki immár hat lányt adott neki, ám egyetlen
495
NEFERTITI
fiút sem. Kíváncsi voltam, Ámon vajon megajándékozta

volna-e egy herceggel.
Ehnaton gyengéden a kezébe vette nővérem kezét és a
mellkasához szorította. – Neferné – mondta büszkén. – A
világ legszebb édesanyja után.
Apám, mikor eljutott hozzá a hír, hogy két
lányunokája született, leült a pavilon előtt és italt kért. –
Hat lány – mondta komoran. Képtelen volt elhinni, hogy
Nefertiti ezúttal sem hercegnek adott életet. – Kia csak
egy gyermeket szült a fáraónak, de az fiú. Nővéred pedig
immár hat lánygyermek anyja.
– De Ehnaton szereti őket. Ők a mindenei.
Apám mélyen a szemembe nézett. – Akármennyire is
szereti őket, még ha jobban is, mint Atont, igazán csak az
emberek véleménye számít.
Mikor a hírnökök elindultak, hogy tudassák Amarna

lakosságával a hírt, kimentem a kertekbe, hogy
megkeressem Nakhtmint.
– Hallottad? – kérdeztem köpenyemet a vállamra
terítve.
– Igen. Ikrek.
– Nem egyszerűen ikrek, hanem lányok.
– Hogyan fogadta?
Leültem Nakhtmin mellé a padra, és a kis tavat
elnézve azon gondolkodtam, vajon hogy tudnak úszkálni
a halak ilyen hidegben. – Ehnaton vagy apám?
– Apád. Azt tudom, hogy a fáraó hogyan érez. Még
egy fiúgyermeket sem szeretne jobban, mint Nefertitit.
Sőt! Ha nem születik fia, nem lesz kitől félnie
öregkorában. Panaheszi úgy gondolja, ő áll nyerésre
496
ebben a nagy senetjátszmában. Nem is sejti, a fáraó

mennyire tart Nebnefertől.
– De az a szegény gyermek még csak hétéves!
– És ha tizennégy-tizenöt éves lesz? – kérdezte férjem.
Figyeltem, ahogy a halak feljönnek a víz felszínére,
ahogy kerek szájukat tátogatva keresik az élelmet. – Te
féltékeny lennél a fiadra?
– Hogy féltékeny? – nevetett fel Nakhtmin. – Semmi
sem tenne boldogabbá, mint egy fiúgyermek! Persze –
tette hozzá –, ha nem születik gyermekünk...
Gyengéden megszorítottam a kezét. – És ha mégis
születik?
Nakhtmin döbbenten nézett rám, én pedig
elmosolyodtam. – Csak nem... – Boldogan felugrott a
padról.
Némán bólintottam, és a szám még szélesebb
mosolyra húzódott.
Nakhtmin felhúzott a padról és szorosan magához
ölelt. – Mióta tudod? Biztos vagy benne? Nem csak...
– Már három hónapos terhes vagyok! – nevettem
önfeledten.
– Még senkinek sem árultam el, még Ipunak sem.
Előbb biztos akartam lenni benne.
Még sosem láttam olyan boldognak a férjemet. –
Miw-sher! – mondta akadozó hangon, miközben
gyengéden simogatta a hajamat. – Egy gyermek, miw-
sher!
Nevetve bólintottam. – Meszoré hónapban fog
megszületni.
– A forróság gyermeke. Mikor az emberek aratnak... –
mondta elgondolkodva. Nem létezett nagyobb szerencse,
mint az, ha egy gyermek akkor született, mikor
497
NEFERTITI
betakarították a termést. Kéz a kézben álldogáltunk a tó

mellett.
– Elmondod a nővérednek?
– Előbb anyámnak.
– Még azelőtt el kellene mondanunk neki, hogy
visszamegyünk Thébába. Időben kell megtudnia, hogy
ott lehessen, mikor világra hozod az unokáját.
– Feltéve, ha Nefertiti nem ragaszkodik majd hozzá,
hogy itt szüljem meg a gyermekünket – mondtam. Nem
lepődtem volna meg, ha nővérem ezt mondja. Nakhtmin
kérdőn nézett rám.
– Természetesen nemet fogok mondani –
mosolyogtam rá megnyugtatóan. – De néhány hónapig
még itt kell maradnunk, hogy megbékítsük Nefertitit.
Különösen, ha fiam születik.
– Muszáj mindig megbékíteni a nővéredet? – kérdezte
a homlokát ráncolva Nakhtmin.
A szemébe néztem és az igazat mondtam neki, ahogy
mindig is: – Igen.
Nakhtmin velem tartott, hogy együtt közöljük anyámmal

a jó hírt. Apámmal a per medjatban volt és a
szénserpenyő mellett melegedett, míg apám megírta a
környező országok uralkodóinak, hogy Egyiptom
fáraójának két újabb lánya született.
Az őrök kinyitották előttünk a nehéz ajtót, és mikor
anyám Nakhtminra nézett, már tudta.
– Ay! – szólt apámnak felállva.
Apám nádtollát letéve ránk nézett. – Tessék. Mi van?
498
– Tudtam! – kiáltotta anyám összecsapva a tenyerét.

Mikor odaértem hozzá, szorosan magához ölelt. –
Tudtam!
Nakhtmin vigyorogva apámra nézett. – Nekünk is lesz
örökösünk! – jelentette be boldogan.
Apám hitetlenkedve nézett rám. – Várandós vagy?
– Már három hónapja – válaszoltam mosolyogva.
Apám hangosan kacagott, ami sajnos csak ritkán
fordult elő, majd felállt és ő is megölelt. – Drága
kislányom! – mondta államat a tenyerébe véve. – Az én
kismacskám anya lesz! Hétszeresen is nagyapa leszek! –
Néhány percre végre az a lánygyermek lehettem, aki elért
valamit. Végre én is megajándékozom a családomat egy
gyermekkel! Egy gyermekkel, akiben tovább csörgedezik
majd a vérünk, aki továbbviszi a családi örökséget és a
részünk lesz, míg Egyiptom földjéről el nem tűnik a
homok. Azokban a percekben boldog, önfeledten nevető
család voltunk, ám akkor egyszer csak kinyílt az ajtó.
– Min nevettek? – kérdezte Meritaton.
– Unokatestvéred fog születni – válaszoltam, mire
Meritaton a korához képest nagyon is komolyan azt
kérdezte: – Terhes vagy? Te?
Kérdése megdöbbentett. – Igen.
– Nem vagy túl öreg hozzá?
Nevetni kezdtünk, mire Meritaton elpirult.
– Nagynénéd még csak húszéves – válaszolta végül
anyám mosolyogva. Édesanyád pedig már huszonkettő.
– De ő már ötödször volt terhes – magyarázta
Meritaton, mintha mindannyian ostobák lettünk volna,
mert nem értettük, mit akar mondani.
499
NEFERTITI
– Hát, tudod, van, akinek egészen korán érkezik az

első gyermeke, és van, akinek kicsit tovább kell várnia
rá.
– Azért, mert Nakhtmin távol volt? – kérdezte
unokahúgom.
Feszült csend telepedett a teremre.
– Igen – válaszolta végül apám. – Mert Nakhtminnak
el kellett mennie egy időre.
Meritaton azonnal megértette, hogy olyasmit mondott,
amit nem lett volna szabad. Gyorsan odalépett hozzám és
megölelt. – Húszévesen nem is vagy még öreg – mondta
komoly hangon, mintegy engedélyezve, hogy
megszüljem gyermekemet. – Anyának is most mondod
el?
Vettem egy mély lélegzetet. – Igen, azt hiszem, most
azonnal elmondom neki.
Nefertiti még mindig a szülőpavilonban volt.
Felkészültem rá, hogy magából kikelve kiabálni fog
velem, vagy sírni kezd és jelenetet rendez. Ha világra
hozom gyermekemet, már nem ugráltathat úgy, mint
eddig. Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy
ujjongani fog.
– Akkor itt maradsz Amarnában! – kiáltotta boldogan.
Ám boldogságában számítás volt. A pavilonban lévő
hölgyek kíváncsian néztek rám. Lantjaik finom hangja
mellett hallották, mit mondtam nővéremnek.
– Nefertiti – mondtam éles hangon –, előbb vagy
utóbb mindenképp hazamegyek, hogy otthon szüljem
meg a gyermekemet.
Úgy nézett rám, mintha elárultam volna. – Hiszen ez
az otthonod!
500
Álltam a tekintetét. – És mit gondolsz, ha fiam

születik, biztonságban lenne Amarnában?
Nefertiti felült az ágyban, hogy szavainak még
nagyobb hangsúlyt adjon. – Hát persze hogy
biztonságban lenne! De még nem tudhatod, hogy fiú lesz-
e.
– Rendben, még két hónapig maradok – adtam be a
derekam.
– És utána? Utána mi lesz? Hazamész és anyát is
magaddal viszed?
– Ne aggódj, anyám nem hagyna magadra –
csattantam fel. – Még azért sem, hogy ott legyen első
gyermekem születésénél.
Nefertiti nevetéssel leplezte zavarát. A pavilonban
lévő nők most mind láthatták, milyen önző valójában. –
Mutni, félreértesz! – Arrébb húzódott, majd megpaskolta
az ágyát. – Gyere, ülj ide mellém!
Most majd kárpótol valamivel, ahogy mindig is tenni
szokta, gondoltam keserűen.
– Hallottad, hogy holnap lakomát rendezünk? –
kérdezte vidáman. – Három napig fog tartani a mulatság!
Thotmesz pedig új domborművet készít a családunkról a
templomba. Hogy emlékeztessük Panaheszit arra, hogy
én, nem pedig az ő lánya ajándékozta meg a fáraót hat
gyermekkel.
És a főpapnak el kell ezt viselnie, ahányszor csak
elsétál Aton oltára előtt. El kell viselnie, hogy Nefertiti
viseli a kígyót és a koronát. Hogy Nefertitinek immár hat
gyönyörű gyermeke van.
Nővérem lehalkította a hangját: – Panaheszi azt hiszi,
csak mert most is lánygyermekeknek adtam életet, nem
vagyok képes fiút szülni. Biztos benne, hogy Nebnefer
501
NEFERTITI
fogja örökölni a koronát. De majd én teszek róla, hogy ne

így legyen!
Ijedten néztem körbe, vajon a hölgyek nem hallották-e
meg, amit mondott.
– De hogyan? – kérdeztem halkan.
– Még nem tudom. De majd kitalálok valamit.
Az ünneplés harmadik napján Nefertiti dühöngve

becsapta lakosztálya ajtaját. Még mielőtt odaléphettem
volna hozzá, hogy megnyugtassam, a falhoz vágta
fésűjét. A festett csempe hangosan csörömpölve apró
darabkákra tört. – Egyszerre két lányt szülök neki, ő meg
Kiához megy? – kérdezte tombolva.
Apám szólt az egyik szolgálónak, hogy szedje össze a
törött csempedarabokat, majd éles hangon hozzátette: –
De gyorsan, aztán távozhatsz!
Megvártuk, míg a lány feltakarítja a csempedarabokat,
majd mikor becsukta maga mögött az ajtót, apám
Nefertitihez fordult:
– Uralkodj magadon! – mondta.
– Most szültem neki két gyermeket! Ez nem elég neki?
– Hat lányt szültél a férjednek.
– Újra el kell mennünk hozzá...
– Nem! – mondta apám határozott hangon. – Túl
veszélyes.
– Akkor ezúttal mehetne Mutni.
Apám szigorúan nézett Nefertitire. – Ebbe nem
rángatod bele a húgodat!
Igyekeztem meggyőzni magam, hogy amiről
beszélgetnek, annak semmi köze ahhoz, hogy Kia
elveszítette második gyermekét.
502
– Az istenekre bízzuk a döntést – mondta apám.

– De egy hónap múlva megint terhes lesz! – suttogta
nővérem.
– És mi lesz, ha megint fiút szül? – Egyre inkább
pánikba esett.
– Egy fiúgyermek még meghalhat, na de kettő?
– Akkor más módon kell megtartanunk a trónt.
Hét nappal később, Phamenóth hónap elsején két pap

érkezett a fogadóterembe, ahol nagy bejelentést tettek:
– Hatalmas fáraó, papjainknak látomása volt –
mondták. Ehnaton előredőlt trónján. – Látomásuk?
Miféle látomásuk?
– Egyiptom jövőjéről, felség – válaszolta az idősebb
pap titokzatosan, és mikor Panaheszi izgatottan felállt
székéből, azonnal tudtuk, hogy ez az ő mesterkedése.
Azóta várt erre a pillanatra, mióta Nefertiti egy álomra
hivatkozva elérte, hogy Aton főpapja legyen, ne pedig
kincstárnok. Most drámaian felkiáltott:
– És hogyhogy én nem tudok erről a látomásról?
Az idős pap karját előrenyújtva meghajolt. – Mert
csak ma reggel történt. A nagy Aton két papunknak
küldött látomást.
Panaheszire pillantottam, majd a másik, pufók, kedves
arcú papra. Nem is egy papnak, hanem egyszerre
kettőnek, gondoltam. Panaheszi ügyesen választotta ki a
bábjait.
– Óvakodj a hamis prófétáktól! – figyelmeztette
Nefertiti. A teremben lévők izgatottan suttogni kezdtek.
– Mi az a látomás? – sürgette a papokat Ehnaton.
503
NEFERTITI
A fiatalabb pap előrébb lépett. – Felség, Aton

templomában volt részünk a látomásban...
– Pontosan hol? – kérdezte Nefertiti. Ehnaton
nővérem kemény hangját hallva megdermedt.
– Az udvaron, a Nap alatt, felség.
Egyre jobb.
– Éppen tömjént égettünk Aton tiszteletére, mikor éles
fény támadt, és akkor megláttuk...
– Igen felség, látomásunk volt! – szakította félbe társát
az idősebb pap.
– De pontosan miről? – kérdezte türelmetlenül
Ehnaton.
– Nem miről, hanem kiről, felség. Nebneferről. A
herceg a kettős koronát viselte.
Panaheszi izgatottan előrébb lépett. – Nebnefer? –
kérdezte. – Úgy érted, őfelsége fia?
– Igen – bólintott az idősebb pap.
A teremben lévők mind Ehnaton felé fordultak várva,
vajon hogyan reagál a hallottakra.
– Nagyon érdekes látomás – szólalt meg apám. –
Nebnefer, amint Egyiptom koronáját viseli.
– Aton sosem téved, mikor látomást küld ránk –
mondta éles hangon Panaheszi.
– Nem, valóban nem – bólintott apám. – Aton sosem
hazudik. És persze ketten látták ugyanazt a látomást.
Panaheszi feszengve nézett apámra. Nem tetszett neki
a határozott hangnem.
– Egy fiúgyermek, aki valamikor majd elfoglalja
Egyiptom trónját – folytatta apám. – Fején a koronával,
amelyet egykor apja viselt. III. Amenhotepnek nem volt
hasonló látomása?
Rádöbbentem, mit akar elérni, Ehnaton pedig elsápadt.
504
Apám ekkor gyorsan hozzátette: – De persze Nebnefer

hűséges apjához. Biztos vagyok benne, hogy tisztelettudó
fiú és sosem fordulna apja ellen.
Panaheszi ezt a fordulatot nem látta előre. – Igen,
Nebnefer hű az apjához – hebegte. – Igen, ő hű
felségedhez.
Ehnaton apámra nézett, aki csak megvonta a vállát.
– Ez egy olyan kockázat, amellyel minden fáraónak
szembe kell néznie, akinek fiúgyermeke van.
És ki tudná ezt jobban, mint Ehnaton? Hirtelen
nagyon izgatott lettem, ugyanaz a mámoros érzés kerített
hatalmába, amelyet apám is érezhetett, mikor sikerült
legyőznie egy ellenfelét.
Kia arca vörös volt a dühtől. – Senkinek sincs
bizonyítéka arra, hogy a herceg nem hűséges az apjához!
– kiáltotta.
Ehnaton a papokhoz fordult. – És mi volt még abban a
látomásban?
– Igen, mondjátok el, hogyan folytatódott! – állt fel
Nefertiti a trónjáról. – Láttatok vérontást?
Ekkor már minden jelenlévő a papokat figyelte.
– Nem, felség – válaszolta a fiatalabb. – Nem láttunk
vért. Sem árulást. Csak az éles arany fényt.
Ehnaton az idősebb papra nézett, hogy az erősítse meg
társa állítását.
– Igen – bólintott gyorsan a pap. – Nem láttunk
erőszakot.
Ekkor Panaheszi mélyen meghajolt. – Felség,
idehozhatom Nebnefer herceget, hogy meggyőződjön
róla, valóban hűséges önhöz.
505
NEFERTITI
– Nem! – mondta Ehnaton, majd lányaihoz fordult,

akik szüleik mellett ültek saját kis trónjaikon. –
Meritaton, gyere ide!
Meritaton odasietett apjához. Mindannyian kíváncsian
vártuk, vajon mi következik.
– Te ugye mindig hűséges leszel édesapádhoz? –
kérdezte Ehnaton.
Meritaton bólintott.
– És ugye húgaidat is erre tanítod?
Unokahúgom megint csak bólintott, mire a fáraó
elmosolyodott. – Hallottátok? – kérdezte felénk fordulva.
Finoman arrébb tolta Meritatont, majd felállt trónjáról. –
Egyiptom hercegnői hűségesek apjukhoz, a fáraóhoz!
Lányaim sosem akarnák megszerezni a koronát!
Kia kétségbeesetten nézett apjára.
– Felség – kezdte habozva Panaheszi –, Nebnefer
herceg sem...
– Nos, hallottuk, milyen látomásuk volt a papoknak –
szakította félbe Nefertiti. – Ennyi elég. – Egy legyintéssel
elküldte a papokat, mire a többiek is felálltak, hogy
távozzanak.
Kia gyorsan Ehnaton mellé lépett. – Ez csak egy
egyszerű látomás volt – mondta. – Ragyogó fény, és a
korona Nebnefer fején... hidd el, fiad hűséges hozzád!
Úgy nevelem, hogy hűséges legyen hozzád. Ahogy én is
az vagyok fáraómhoz és Atonhoz.
Sosem felejtem el, milyen tekintettel nézett rá
Ehnaton. – Persze hogy hűséges vagy – mondta. –
Ostobaságot követnél el, ha nem lennél az.
506
HUSZONHETEDIK FEJEZET
AMARNA
Pakhónsz hónap kilencedik napja
B ár apánk legyőzte Panaheszit, mire megérkezett a

forróság évszaka, Kia teherbe esett. Panaheszi annak
ellenére, hogy megszégyenült, most parancsokat
osztogatva járt-kelt a termekben, mintha máris kezében
tartotta volna Egyiptom nehéz koronáját.
Azt még megtehette a fáraó, hogy egy fiúgyermekről
nem vesz tudomást, ám a nép két hercegről már nem tud
nem tudomást venni, különösen, ha azok a trón
várományosai. Ha Kia másodszorra is fiúgyermeknek ad
életet, az öröklődés végleg eldől.
Ehnaton a nagyteremben találta meg Meritet, akit
utasított, hogy közölje a hírt Nefertitivel. Túlságosan
gyáva volt ahhoz, hogy ő maga mondja el feleségének. –
Hangsúlyozd ki, hogy senki sem foglalhatja el Meritaton
helyét a szívemben – mondta Meritnek. – Mert ő a mi
aranygyermekünk, Aton ajándéka.
507
NEFERTITI
Figyeltem, ahogy lányaival együtt távozik. Imádott

lányaival, akikről úgy gondolta, sosem fordulnának
ellene, ahogy esetleg egy fiúgyermek tenné, ahogy ő apja
és bátyja ellen fordult. Cseppet sem ismeri a lányokat, ha
azt hiszi, hogy nem tudnak ravaszak lenni, gondoltam.
Merit kétségbeesetten nézett rám. – Hogyan mondjam
meg neki? – kérdezte, mikor odaértünk a fogadóterem
ajtajához.
– Egyszerűen csak mondd meg neki – válaszoltam. –
Ő maga jósolta meg, úgyhogy nem lepődhet meg.
Odabent Nakhtmin és anyám senetet játszottak. Az
emelvényen apám és Nefertiti összedugták a fejüket;
nővéremet ezúttal nem vették körbe udvarhölgyei, mert
mind kimentek az arénába, hogy megnézzék, hogyan
hajtat a fáraó.
– Te hogyhogy nem tartottál velük? – kérdeztem
döbbenten.
– Nincs rá időm – válaszolta ingerülten Nefertiti. – Ő
akkor megy ki, amikor csak kedve tartja, nekem viszont
itt kell lennem, át kell néznem a falak tervrajzait. Ha a
hettiták megtámadnának bennünket, nem tudnánk
védekezni ellenük. De a fáraót mindez nem érdekli... –
Hirtelen elhallgatott és előbb rám, majd Meritre nézett. –
Mit akartok?
Bátorítóan biccentettem a fejemmel, mire apám
leengedte az ölébe a papirusztekercset, amelyet éppen
olvasott.
– Felség – kezdte félénken Merit –, olyan hírt hoztam,
amelytől nem lesz boldog. – Villámgyorsan hadarta el,
hogy mielőbb túl legyen rajta: – Azt beszélik, hogy Kia
várandós.
508
Pakhónsz hónap kilencedik napja
Nefertiti meglepő mód nyugodtan fogadta a hírt.

Mikor egy szót sem szólt, Merit bizonytalan hangon így
folytatta: – Kiának ez még csak a második gyermeke,
felség. Ön már hat hercegnőnek adott életet, és a fáraó azt
szeretné mondani, hogy...
Nefertiti ekkor dühösen felállt trónjáról. – A férjem
téged küldött ide maga helyett? – üvöltötte.
Apám gyorsan odalépett mellé. – Most kell lépnünk –
mondta nyugodt, ám annál határozottabb hangon. – El
kell érnünk, hogy férjed tudassa Egyiptom népével, hogy
Meritatont óhajtja a trónon látni, nem pedig Nebnefert.
Éreztem, hogy van még valami, amit nem mondanak
ki hangosan. – De hogyan? – kérdeztem, ám egyikük sem
válaszolt. – Hogy akarjátok ezt elérni?
Nefertiti tekintete furcsán felcsillant. – Úgy, ahogy
még senki semmit nem ért el – válaszolta titokzatosan.
Ehnaton kihirdette, hogy durbart7 rendez Nefertiti
tiszteletére. Közös uralkodásukat akarták így
megünnepelni; nővérem a féltékeny feleségből egy
szempillantás alatt változott át győzedelmes királynévá.
Többet nem hozta szóba Kiát, Nakhtmin pedig azon
gondolkodott, vajon mennyire csapolják majd meg
Amarna pénzesládáit, hogy megrendezzék a történelem
legnagyobb durbarját.
– Mutni, gyere ide! – hívott magához mosolyogva
Nefertiti. Beléptem az öltözőszobájába, ahol több
tucatnyi láda állt tele szebbnél szebb vászonruhákkal. –
Szerinted melyik parókámat vegyem fel? – Számtalan
álhaj hevert körülötte.
– Azt, amelyik a legolcsóbb volt – válaszoltam.
7
Jubileumi ünnepség (a ford.)
509
NEFERTITI
Nefertiti a szemöldökét ráncolva várta, hogy

elfogadható választ adjak.
– A rövidet – mondtam végül.
Nővérem kezébe vette a parókát, a többit pedig egy
halomba szórta, hogy Merit majd később összeszedje
őket. – Apánk az összes keleti királyság uralkodóját
meghívta – dicsekedett. – Mikor a legnagyobb
birodalmak hercegei megérkeznek, ünnepélyesen
bejelentjük, hogy családunk neve az örökkévalóságig
fennmarad.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.
Nefertiti kinézett a városra. – Az egyenlőre maradjon
csak az én titkom.
510
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
M ár Tübi hónapban jártunk, mire felkészültünk a

különböző népek hercegei és a Mitanniból,
valamint Rodoszról érkező több ezer nemes fogadására.
A katonák hajnaltól estig dolgoztak, hogy aranyba
öltöztessék az arénát, és hogy minden szentélynél
befejezzék az Atont ábrázoló szobrokat. Egy hónapon
keresztül folyt a lázas munka, és míg mindenki úgy
gondolta, hogy a húsz éve legnagyobb durbart Ehnaton és
Nefertiti közös uralkodása tiszteletére rendezik,
családunk tagjai tudták az igazat.
Apám az ajtóból figyelte, ahogy Nefertiti a szandáljai
között válogat. – Igaz? – kérdezte.
Én is hallottam a szóbeszédet, hogy Ehnaton apám
tudta nélkül írt egy levelet Szuppiluliumasz királynak,
melyben meghívta őt Amarnába.
Apám belépett a szobába. – Igaz, hogy férjed
vendégül látja a hettitákat?!
Nefertiti, hogy határozottnak tűnjön, kihúzta magát. –
Igen – válaszolta. – Hadd lássák csak, mit építettünk!
511
NEFERTITI
– És hagyjuk, hogy behozzák magukkal a pestist? –

üvöltötte apám. – A fekete halált – tette hozzá a szörnyű
kór elterjedtebb nevét, hogy nővérem is megértse.
Nefertiti elé hajított egy papirusztekercset, mire nővérem
gyorsan átfutotta, mi áll rajta. – Az északi területeken
pestis tombol.
– Ehnaton már tud róla – tolta félre a tekercset
Nefertiti.
– Akkor még nagyobb bolond, mint gondoltam!
Lángoló tekintettel néztek egymásra.
– Tudod, mit fogok tenni – mondta Nefertiti.
– Igen. Beengeded a városba a halált!
– Mindenkinek látnia kell, mi fog történni! Meg kell
érteniük! Minden keleti királyságnak meg kell értenie!
Nővéremmel ellentétben én megértettem, apánk mit
akar mondani. Azt, hogy a büszkeség, az egész királyi
család büszkesége fogja a vesztünket okozni. Ám
ehelyett csak annyit mondott: – Akkor hívjátok meg
inkább Núbia királyát. Csak a hettitákat ne! Ne
kockáztassatok, ne hagyjátok, hogy a pestis bejusson a
városba!
– Mikor volt utoljára pestis Egyiptomban?
– III. Amenhotep idején. A katonák hozták be
magukkal északról – mondta apám vészjóslón.
Nővérem egy pillanatra elbizonytalanodott, de végül
azt mondta: – Ehnatont nem lehet meggyőzni, hogy
változtassa meg a döntését.
Apám döbbenten nézett rá, mintha nem akarná elhinni,
hogy Nefertiti képtelen felfogni szavai súlyát. – Nem
tudod, milyen a fekete halál. Nem láttad, hogyan
feketednek meg az ember végtagjai, és hogy az eleinte
kicsi duzzanatok milyen hatalmas, fekete kinövésekké
512
válnak. – Nővérem undorodva visszahőkölt, mire apám

közelebb lépett hozzá. – Nem tudhatjuk, milyen
betegségek terjednek északon. Akár több nap is eltelhet,
mire észrevesszük a bajt. Meg kell állítani őket!
– Már túl késő.
– Nem, soha nem késő! – kiáltotta apám, mire
Nefertiti dühösen visszakiabált:
– Akkor sem fog másképp dönteni! A hettiták
idejönnek, és amint vége a durbarnak, hazamennek.
– De mit hagynak itt maguk után?
– Az aranyukat – válaszolta Nefertiti arcán önelégült
mosollyal.
Apám felkereste Ehnatont, de Nefertitinek igaza volt,
a fáraó nem változtatta meg döntését. – Miért engedné
meg Aton, hogy a pestis bejusson egy ilyen csodálatos
városba? – érvelt. – Amarna Egyiptom legnagyobb
városa.
Apám ekkor beszélt Tijével, aki beleegyezett, hogy
beszéljen fiával. Panaheszi azonban hangosan felnevetett.
– Már tizenöt éve nem láttuk a pestist.
– De északon látták! – mondta apám. – Kadesh
közelében több száz hajós halt meg.
– Kedves vezírem! – gúnyolódott Panaheszi. – Csak
nem attól tartasz, hogy a hettiták meglátják, milyen
védtelen is valójában ez a város? Hogy megtudják, a
fáraónak szüksége lesz erős fia segítségére, ha egyszer
meg kell védenie városát? Mert a lányai nem vezethetik
csatába a katonákat. Csak idő kérdése, és Nebnefert jelöli
ki örökösévé.
– Akkor nem ismered Ehnatont! – mondta apám, én
pedig elgondolkodtam azon, vajon ez-e Nefertiti nagy
titka. Hogy a durbaron Meritatont jelölik ki örökössé. –
513
NEFERTITI
És ha ezért akarod beengedni a hettitákat Amarnába,

akkor sokkal ostobább vagy, mint gondoltam.
A világ minden sarkából érkeztek vendégek: núbiaiak,

asszírok, babilóniaiak, görögök. A távoli sivatagból
érkező asszonyok fátylat viseltek az arcukon, míg rajtunk
szinte semmi ruha nem volt. Azonban a mellkasunkat és
bokáinkat hennával díszítettük, és a parókáinkban lévő
gyöngyök lágyan csilingeltek a meleg nyugati szélben.
A szolgák mint megannyi pillangó vették körbe
nővéremet és gondosan elrendezték fején a koronát.
Thotmesz vázlatokat készített róla, míg Nefertiti egyetlen
zokszó nélkül tűrte maga körül a sürgés-forgást.
– Nem akarod elárulni, mi az a meglepetés? –
kérdeztem. – Csak nem vagy megint várandós?
– Nem, dehogyis! Sokkal komolyabb dologról van
szó, mint holmi fiúörökös.
Thotmesz cinkosan nővéremre mosolygott.
– Te tudod, igaz?
Majd Nefertitihez fordultam: – Thotmesznek
elmondtad, de a húgod előtt titkolózol?
– Thotmesznek tudnia kell. Mindent meg kell
örökítenie.
Ekkor felharsantak a trombiták, és Merit hátrébb lépett
Nefertititől. Nővéremen Egyiptom legszebb kincsei
csillogtak.
– Kellemes meglepetés lesz, mawat? – kérdezte
izgatottan Meritaton.
– Az örökségeddel kapcsolatos. És egyben az én
örökségemmel is – válaszolta Nefertiti lányába karolva,
514
majd odaintett magához. Maketaton és a hároméves

Anheszenpaaton mögöttünk álltak.
– Hol van a fáraó? – kérdeztem.
– Az Üdvözlés Ablakánál.
Már a palota belső udvarán hallottam a nép lelkes
kiabálását. Mikor odaértünk az ablakhoz, ahol szüleim
fojtott hangon beszélgettek Ehnatonnal, elakadt a
lélegzetem. Alattunk kétszáz, mirhával díszített trón állt.
Ezernyi pap gyülekezett előttük, és minden kőtáblán egy-
egy bikát öltek le Aton tiszteletére – kétszáz áldozati állat
hirdette Amarna dicsőségét. Valóban a történelem
legnagyobb durbarja volt. Mindenhol kalcedon, lazurit és
földpát csillogott – a nemesasszonyok nyakában és az
írnokok bokáin. Az emberek ponyvák és napernyők alatt
ünnepeltek és fel-felnéztek a palotára, várva, mikor
pillantják meg az istent, akinek köszönhetően ilyen
csodálatos élményben lehet részük. A papok testét
aranypor borította, előttük pedig, a legmagasabb oltáron
ott állt maga Aton főpapja, Panaheszi.
– Lenyűgöző, ugye? – lépett mellém Ehnaton.
Furcsának találtam, hogy egyáltalán érdekli a
véleményem. Tovább hallgattam a vendégek nevetését és
a hárfák hangját, ahogy a férfiak dalaikkal tisztelegtek a
nagy Aton előtt, aki ezzel a rengeteg arannyal és borral
halmozta el őket. A meleg szél felhozta hozzánk a
bikahús és mirha illatát, és mindent belengett a sör nehéz
szaga.
– Az örökkévalóságig emlékezni fognak rá –
válaszoltam.
– Igen, az örökkévalóságig – mondta Ehnaton, majd
Nefertiti kezét megfogva az Üdvözlés Ablakához lépett.
– Kezdődjék hát az Egyiptom leghatalmasabb fáraói
515
NEFERTITI
tiszteletére rendezett durbar! – jelentette be, mire a tömeg

hangosan éljenezni kezdett. – Ehnaton és
Nofernoferuaton-Nefertiti fáraó!
Elakadt a lélegzetem.
– Ez mit jelent? – kérdezte Meritaton.
Nefertiti és Ehnaton az ablaknál maradt, kéz a kézben,
az emberek pedig olyan hangosan kiabáltak, hogy abba
még az istenek is minden bizonnyal belesüketültek.
– Mit mondott apa? – kérdezte türelmetlenül
Meritaton.
Nakhtmin válaszolt, mert én annyira megdöbbentem,
hogy nem jött hang a torkomra. – Ez azt jelenti – mondta
–, hogy édesanyáddal olyan dolog fog történni, ami eddig
még egyetlen királynéval sem történt. Fáraó és
társuralkodó lesz.
Nem akartam elhinni. Hogy egy királyné ugyanakkora
hatalommal rendelkezzen, mint egy fáraó! Hogy
társuralkodó legyen a férje mellett. Még nagynéném sem
kiáltotta ki magát fáraónak. Apám arca most is
kifürkészhetetlen volt, ám én tudtam, mire gondol. Hogy
családunk még sosem jutott ilyen magasra.
– Hol van Tije? – néztem körbe.
– A mitanni követekkel tárgyal – válaszolta apám.
– És Panaheszi? – kérdezte Nakhtmin.
Apám egy biccentéssel felelt. Panaheszi arca vörös
volt a dühtől. Aton főpapja előbb jobbra, majd balra
nézett, keresve, hol juthat ki a kántáló papokkal és
ezernyi méltósággal teli udvarból, ám végül megértette,
hogy nem fog tudni áttörni a tömegen. Aztán felnézett a
családunkra – az Üdvözlés Ablaka úgy vett körbe
bennünket, mint egy képkeret.
516
Arrébb léptem, Nakhtmin pedig hitetlenkedve

megrázta a fejét – azon gondolkodott, vajon mindez mit
jelenthet egy olyan királyné számára, aki eddig csak
lánygyermekeket szült a fáraónak. Én azonban jól
tudtam, mit jelent: többé senki, sem Kia, sem Nebnefer,
sem Panaheszi nem taszíthatja le családunkat a porba.
– Mutnedzsmet! Meritaton! Gyertek! – szólt Nefertiti.
Unokahúgommal engedelmesen odamentünk hozzá.
– Nakhtmin hol van? – kérdezte Ehnaton, majd a
terem végében meglátta férjemet. – Te is!
Apám gyorsan előrébb lépett. – Mit óhajt, felség? –
kérdezte rosszat sejtve.
– Volt hadvezérem is mellém áll – válaszolta Ehnaton.
– Nakhtmin mellettem fog állni, hogy mindenki lássa,
hogy még ő is fejet hajt Egyiptom fáraója előtt.
Idegesen Nakhtmin felé fordultam, mert tudtam, hogy
ellenszegül a fáraó parancsának. Elkaptam a tekintetét, de
akkor apám odalépett hozzá és valamit a fülébe súgott.
Mikor Nakhtmin az Üdvözlés Ablakához lépett, az
udvaron állók, katonák és közemberek egyaránt olyan
hangos éljenzésben törtek ki, hogy a fáraó hátrébb lépett.
– Fogd meg a kezem! – utasította Ehnaton a férjemet.
– Engem is úgy fog szeretni a nép, mint téged! – Ezzel a
magasba emelte Nakhtmin kezét, én pedig úgy éreztem,
mintha egész Egyiptom kántálni kezdte volna a nevét.
– Eh-na-ton! – kiabálták az udvaron állók. A fáraó
balján Nakhtmin állt, jobbján pedig Nefertiti. Ekkor
Ehnaton imádott feleségére nézett, majd hangosan így
szólt az emberekhez: – Szeretett népem! Íme
Nofernoferuaton-Nefertiti fáraó!
Mikor nővérem a magasba emelte a botot és ostort, az
egyiptomi fáraók királyi jelvényeit, az éljenzés
517
NEFERTITI
fülsiketítővé fokozódott. Hátrébb léptem, Nefertiti pedig

így szólt az emberekhez: – Legyetek üdvözölve
Egyiptom történelmének legnagyobb durbarján!
– Azt fogják gondolni, hogy a fáraó oldalára álltál –

súgtam oda Nakhtminnak, mikor már a templom felé
tartottunk. – Azt fogják gondolni, hogy fejet hajtottál
Aton előtt!
– Ne aggódj, nem fogják ezt hinni! Nem ostobák.
Tudják, hogy Ámont tisztelem, és hogy csak miattad
álltam oda a fáraó mellé.
A menet elején haladó katonák felé néztem. – Ahogy
azt is tudják, hogy miattam nem vagy többé a
hadvezérük.
– Horemheb börtönben sínylődik, és én is ott lennék,
ha te nem szeretnél.
Az udvarhoz érve megálltunk – a csillogó türkizzel,
rézzel és elektrummal díszített harci kocsiktól alig
lehetett elférni. Akkor Panaheszi odalépett nővéremhez,
hogy beteljesítse a végzetet, amelyet Nefertiti úgy ért el
magának, hogy egyetlen fiúgyermeket sem szült férjének,
és amelyre még nem volt példa Egyiptom történetében.
Aton főpapja úgy mosolygott, mintha leghőbb vágya
teljesült volna.
– Most vagy még feljebb fog kapaszkodni, vagy
egyszerre két fáraó ellen fog mesterkedni – mondta
férjem.
– Akár úgy, hogy veszélybe sodorja a lányát és
unokáját? – kérdeztem.
Nakhtmin széttárta a karját. – Van, aki bármilyen árat
képes fizetni...
518
A harci kocsik magukkal sodortak bennünket, át a

Fesztivál Udvarán, és néhány perccel később már a
templom előtt voltunk, amelynél, akárcsak minden más
nagyobb épületnél, Nefertiti és Ehnaton szobra állt.
Felharsantak a trombiták, és hamarosan szabaddá vált a
kapukhoz vezető ösvény.
– Úgy festesz, mint aki citromba harapott – mondta
nevetve Nefertiti, miközben leszállt harci kocsijáról. – Mi
a baj, Mutnedzsmet? Ez életünk legfontosabb napja!
Halhatatlanok vagyunk!
Nem. Csak hazugságok vesznek körül bennünket.
Mielőtt még a papoktól körülvéve belépett volna a
belső szentélybe, hogy fejére helyezzék a kettős koronát,
hangosan azt mondtam neki: – Ezek az emberek csak
azért boldogok, mert ingyen kapnak kenyeret és bort. És
hettiták is vannak közöttük. A fővárosunkban, Nefertiti!
Honnan tudod, hogy nem hozták magukkal a pestist?
Nővérem gyanakvóan előbb Nakhtminra nézett, majd
vissza rám. – Miért beszélsz erről most, mikor életem
legdicsőbb pillanatait élem át?
– Miért, jobb lenne, ha hazudnék? Ahogy mindenki
hazudni fog neked, amint fáraóvá koronáznak?
Nefertiti szótlanul nézett rám.
– Csak ne érintsd meg őket! – kértem. – És ne engedd,
hogy megcsókolják a gyűrűdet!
– Kit ne érintsen meg? – kérdezte Ehnaton Nakhtmin
mögé lépve.
– A hettita vendégeket – válaszolta Nefertiti. – Ne
engedd, hogy megcsókolják a gyűrűdet!
– Nem, azt nem is – vicsorgott Ehnaton. – A lábamat
fogják megcsókolni, ha meglátják, mit építettem fel a
homokból!
519
NEFERTITI
A durbar ideje alatt Ehnaton mindent megadott

Nefertitinek. Nővérem volt a fáraó főfelesége, legfőbb
tanácsadója, társa minden tervben, és immár a fáraói
címet is magáénak tudhatta. És hogy ezt az egész világ
megtudja, egy oszlopot emeltetett Nefertitinek Amarna
határában. A keletről érkezett méltóságok társaságában
ott álltunk az oszlop előtt, és Maya felolvasta, amit
Ehnaton írt a feleségének, Egyiptom fáraó-királynéjának:
A hatalmas és gyönyörű örökösnőnek,

A boldogság úrnőjének, kinek fejét a kettős korona
ékesíti,
Akit az isten kegyében részesít, kinek hangja a fáraó
szívét lelkesíti,
A király szeretett főfeleségének, a Két Föld úrnőjének,
A fáraónak, Nofernoferuaton-Nefertitinek.
Az örökkévalóságig éljen!
Még soha egyetlen fáraó sem ajánlotta fel nőnek a botot

és ostort. De mikor Nefertiti kiállt a tömeg elé, hogy
megáldja őket, az emberek félrelökdösték egymást,
némelyek pedig zsámolyra álltak, csak hogy egy rövidke
pillantást vethessenek nővéremre.
– A nép szeret engem! – mondta Nefertiti a durbar
második napján. – Jobban szeretnek, mint mikor még
csak királyné voltam!
– Mert most még nagyobb hatalmad van felettük –
mondtam komoran.
520
Nefertitiről azonban lepergett a cinizmusom. – Azt

akartam, hogy az emberek örökké emlékezzenek erre a
napra. – Az öltözőszobába beszüremlő alkonyi fényben
arca olyan színű volt, mint egy aranyozott bronzszoboré.
– Mutni, keresd meg Thotmeszt! – mondta. – Azt
akarom, hogy most azonnal mintázzon meg rólam egy
szobrot.
Elindultam a szobrász műhelye felé. A durbar hat
napon és hét éjen át tartott, de már akkor, az első napon
részegek ténferegtek az utcákon. Még a tisztségviselők
feleségei is bortól bűzlöttek, és dülöngélve másztak be
gyaloghintóikba. Nem tévedtem, Thotmesz valóban a
műhelyében volt, hangosan nevetett a fiatal lányok és
jóképű férfiak koszorújában. Mikor megpillantott,
felcsillant a szeme.
– Egy szobrot? – kérdezte elakadó lélegzettel. –
Természetesen, mindjárt elkészülök. Mikor megláttam őt
a templomban, kezében a bottal és ostorral, azonnal
tudtam, hogy értem fog küldetni. Még soha, egyetlen
királyné sem viselte ilyen elegánsan azt a koronát.
– Nem hogy elegánsan, de egyáltalán nem viselte
királyné – mondtam szárazon.
Thotmesz felnevetett. – Mondja meg őfelségének,
hogy várom szerény műhelyemben – mondta egy
lendületes mozdulattal körbemutatva. – Mindenki
távozzon! – Az asszonyok kisurrantak az ajtón.
Mikor már csak ketten maradtunk, azt kérdeztem
Thotmesztől: – Miért szeretik önt ennyire a nők?
Thotmesz egy pillanatra elgondolkodott. – Mert
megvan az a képességem, hogy halhatatlanná tegyem
őket. Ha rátalálok a megfelelő modellre, meg tudom
521
NEFERTITI
mintázni róla Iziszt, és mikor az idő szele kisöpri emlékét

a házából, az arca akkor is ott lesz a templomokon.
Útban vissza, Nefertiti lakosztályoz a szobrász szavai
jártak az eszemben. Nővérem megváltozott, én pedig
azon gondolkodtam, vajon így fog-e emlékezni rá a
történelem. Lenvászon ruhája olyan vékony volt, hogy
teljesen át lehetett látni rajta. Csuklóján és bokáin, fülétől
a lábujjai hegyéig, egész testén arany és fajansz
csillogott. Együtt sétáltunk végig a palota folyosóin,
ahogy oly sok évvel korábban Thébában, azon az
éjszakán, mikor még szűzen átment Ehnaton
lakosztályába. Hallottuk az odakint mulatozó tömeget,
ám odabent, a hűvös palotában csend uralkodott.
Thotmesz párnákat helyezett el a műhelyében, hogy
Nefertiti kényelmesen leülhessen. Engem egy karosszék
várt, és mikor beléptünk, a szobrász mélyen meghajolt.
– Nofernoferuaton-Nefertiti fáraó!
Nővérem elmosolyodott, mikor meghallotta új nevét
és rangját. – Egy mellszobrot készíts! – mondta
Thotmesznek. – A melldíszemtől a koronámig.
– A kobrával együtt – bólintott Thotmesz egyetértően,
majd közelebb lépve szemügyre vette a kígyó csillogó
rubinszemeit. Nefertiti kényelembe helyezte magát a
párnákon. – Mészkőből faragom ki a mellszobrot –
jelentette ki Thotmesz.
Felálltam a székből, hogy magukra hagyjam őket, ám
akkor Nefertiti felkiáltott: – Ne hagyj itt! Azt akarom,
hogy te is lásd!
Így én is az egész délutánt a műhelyben töltöttem, és
bár emlékszem arra, hogy a durbar alatt mindenki
részegen mulatozott, legélénkebben mégis az a kép él
emlékezetemben, ahogy nővérem a párnák között ül,
522
türkizzel kirakott aranymelldíszén megcsillannak a

lemenő nap sugarai, és szeme olyan fekete, akár az
obszidián. Nefertitit abban a néhány órában nyugalom
szállta meg. Végre biztos volt benne, hogy nem fogják
elhagyni, hogy fáraói botja és ostora azt jelenti, hogy
emléke az idők végezetéig fennmarad.
523
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
A durbar hatodik napja
M íg a palotában és az utcákon több ezren

ünnepeltek, a sakálfejű isten eljött Egyiptom
népéért. Eleinte éjszakánként, a sötét sikátorokon
lopakodott be és a fáraó sírkamrájában dolgozó férfiakat
vitte el, ám aztán felbátorodott és a kenyérsütők
negyedébe már fényes nappal látogatott el. Mire a pánik
elérte a palotát, már nem akadt olyan ember Amarnában,
aki letagadta volna, hogy mit látott.
Anubisz elhozta hozzánk a fekete halált.
A durbar hatodik napján apám beviharzott a
fogadóterembe és elmondta a fáraónak, mi történt. A
palotában lévők gyanútlanul mulatoztak.
– Felség – hajolt meg apám. Komorságát látva
Nefertitinek elakadt a hangja.
– Lépj közelebb, vezírem! – mondta arcán széles
mosollyal Ehnaton. – Mit akarsz mondani?
Apám továbbra is komoran nézett a fáraóra. – Azt a
hírt kaptuk, hogy a munkások negyedeiben kitört a pestis.
524
Ehnaton Nefertitire pillantott. – Az lehetetlen! –

sziszegte. – Kétszáz bikát áldoztunk fel Atonnak.
– A sírkamrákban pedig tizenegy munkás halt meg.
Az emelvény előtt álló méltóságok hátrálni kezdtek.
– A hettiták! – suttogta rémülten Nefertiti.
– Azt javaslom, felség, zárkózzanak be az Északi
Palotába.
– A második feleség palotájába?! – kiáltott fel
Nefertiti.
– Nem! Itt maradunk! – mondta határozott hangon
Ehnaton. Körbenézett a teremben: a vendégek
megdermedtek a szörnyű hír hallatán. A külső termekben
még szólt a zene, de az addig csilingelő hangon nevető
hölgyek elhallgattak.
– Felség! Fontolja meg, valóban okos dolog-e a
palotában maradni! Legalább a hettitákat különíttesse el!
Mindenkit, aki északról érkezett, el kell küldeni...
– Senkit sem küldünk el! – kiáltotta dühösen Ehnaton.
– A durbar még nem ért véget! – Ekkor már a zenészek is
abbahagyták játékukat, mire a fáraó feléjük fordult. –
Játsszatok tovább!
A zenészek újra megpendítették lantjaik húrját,
Panaheszi pedig gyorsan az emelvény elé lépett.
– Felség, úgy gondolom, újabb áldozatot kellene
bemutatnunk – mondta.
Ehnaton elmosolyodott. Panaheszi szavai sokkal
inkább kedvére valók voltak, mint a hír, amelyet apám
közölt vele.
– Egyetértek! Aton védelmébe fogja venni városunkat.
– De legalább zárják be a város kapuit! – igyekezett
meggyőzni a fáraót apám. – Senki sem mehet ki, vagy
jöhet be!
525
NEFERTITI
– Igen, be kell zárni a kapukat! – értett egyet vele

Nefertiti.
– És hagyjuk, hogy vendégeink azt higgyék, pestis
tombol a városban? – kérdezte dühösen Ehnaton.
– Hamarosan úgyis megtudják – mondta halkan apám.
– A kenyérsütők negyedében már kitört a járvány.
Egy pillanatra csend telepedett a teremre, majd a
következő pillanatban a vendégek egymás szavába vágva
beszélni kezdtek. Az udvaroncok az emelvény elé
rohantak, azt akarták tudni, most mit tegyenek, hová
meneküljenek. Ehnaton felkelt trónjáról, apám pedig
odahívta magához a családját. Nefertiti, Tije és anyám is
ott volt. – Mindenkinek vissza kell mennie a
lakosztályába! – mondta hangosan apám. – Menjenek
vissza és ne jöjjenek ki!
– Én vagyok a fáraó és én azt mondom, hogy senki
nem megy sehová! – jelentette ki Ehnaton.
Ám Nefertiti ezúttal szembeszállt férjével. – Tegyék,
amit a vezír mondott! – kiáltotta.
Egy családként viharzottunk ki a teremből, még idős
nagynéném léptei is megdöbbentően gyorsak voltak. A
saroknál befordultunk a királyi lakosztályok felé, ám
Ehnaton nem volt hajlandó továbbmenni. – El kell
készülnünk az esti lakomára! – mondta.
Nefertiti dühösen nézett férjére és közben remegett a
félelemtől. – Pestis tombol Amarna utcáin, te pedig
lakomát akarsz rendezni?! Ki tudja, hányan betegedtek
már meg? Lehet, hogy az egész város haldoklik!
– Azt akarod, hogy ellenségeink gyengének lássanak?
– kérdezett vissza Ehnaton. – Lássák, hogy félünk?
Nefertiti nem válaszolt.
526
– Lakomát rendezek este, és mindenki emlékezni fog

rá, miért is van itt. Aton tiszteletére látogattak ide! A
történelem pedig csakis erre fog emlékezni!
Nefertiti férje után nézett. Eszébe jutottak apánk
szavai, hogy Ehnaton lelkileg instabil. Mikor felnézett
saját és családtagjai szobraira, könnyek szöktek a
szemébe. – Hatalmas ünnepnek kellett volna lennie,
amelyre az idők végezetéig emlékezni fognak – mondta
halkan.
– Te hívtad meg a hettitákat, holott tudtad, hogy kór
pusztít náluk – mondtam szigorú hangon.
– És mégis, mit tehettem volna? – csattant fel
nővérem. – Hogyan állíthattam volna meg?
– Te is ezt akartad, nem?
Nefertiti elkeseredetten megrázta a fejét. Egy egyszerű
igennel vagy nemmel is válaszolhatott volna, ám ehelyett
azt mondta: – Az emberek bennünket fognak okolni. Azt
fogják majd mondani, hogy Aton iránti tiszteletünk
elvakított bennünket. – Lehunyta a szemét, mint aki
gondolataiban máris látná, mi fog lezajlani Amarna
utcáin és egész Egyiptomban. – Mi lesz, ha a palotába is
bejut? – kérdezte rémülten. – Mi lesz, ha mindent
elpusztít, amit felépítettünk?
Eszembe jutott Ipu, aki egyszer elmesélte, hogy
édesapja mentával tartotta távol a patkányokat a
padlástól, és hogy egyetlen munkásuk sem halt meg a
járványban. – Használjatok mentát! – mondtam. – Mentát
és rutát! Kössetek a nyakatokba is, és minden ajtóra
akasszatok ki belőlük!
– Mutnedzsmet, menj haza! – nézett rám könnyes
szemekkel Nefertiti. – Várandós vagy. Annyira akartad
ezt a gyermeket...
527
NEFERTITI
– Még nem is biztos, hogy pestis – mondtam

reménykedve.
Mielőtt bementünk volna a szobáinkba, apám mélyen
a szemembe nézett. – De az, lányom – mondta. – Ez
pestis.
Ennek ellenére folytatódott az ünneplés. Mindenfelé

hárfák hangja hallatszott, és kellemes lótuszillat járta át a
langyos, éjjeli levegőt. A több tíz táncos arany és ezüst
ékszerei visszatükrözték a fáklyák fényét. A vendégek
érezhetően feszültek voltak, ám senki sem mert pestisről
beszélni a palota nagytermében. Az oszlopok között
narancsvirágillat terjengett, a vendégek pedig hangosan,
de cseppet sem felhőtlenül nevettek. Nakhtmin hozott
nekem egy tányér ízletes húst. Miközben ettünk, odalent,
Amarna utcáin Anubisz feltartóztathatatlanul szedte
áldozatait. A nők kacérkodtak, a férfiak senetet
játszottak, a szolgák pedig gondoskodtak róla, hogy a
vendégek poharai mindig tele legyenek vörösborral. A
nap végére még én is megfeledkeztem a fekete halálról.
Csak másnap jutott eszünkbe a szörnyű hír, mikor már
több száz vendég érezte a levegőben az édeskés szagot.
A hírnök, mikor visszatért a palotába, a zsúfolt
fogadóteremben elmondta, mit látott a városban.
Míg mi mulatoztunk, több mint ezer szegényt ragadott
magával a járvány. Ágyaikban heverő holttesteiken már
kiütköztek a rothadás jelei.
528
– Zárjátok be a palotát! – kiáltotta Ehnaton, mire núbiai

testőrei azonnal elindultak, hogy elkülönítsék a palotát a
város többi részétől.
– Mi lesz a szolgálókkal? – kérdezte apám.
– Aki nincs a palotában, az az utcákon fog meghalni!
– válaszolta kegyetlenül a fáraó.
– Ez az utolsó esélyünk, Mutnedzsmet! – mondta a
szemembe nézve Nakhtmin. – Még el tudunk indulni
Thébába. Még megmenekülhetünk!
Belekapaszkodtam székem karfájába. – És hagyjam itt
a családomat?
– Ők döntöttek úgy, hogy itt maradnak. – Férjem a
szemembe nézett, nekem pedig eszembe jutott az az este,
mikor a folyóparton sétálgatva beszélgettünk.
Ekkor apám odalépett hozzám, és a vállamra tette a
kezét.
– Gyermeket vársz, lányom – mondta. – Rá is
gondolnod kell.
A távolból hallottuk a kalapácsütések szaggatott
hangját. A palota kapuit bedeszkázták és az összes
ablakot bezárták. Ha a pestis egyszer eljut a palotáig,
nem lesz olyan szoba, ahol biztonságban lehetnénk.
Hasamra tettem a kezem, mintha így meg tudtam volna
védeni gyermekemet a haláltól. – És veletek mi lesz? –
kérdeztem apámtól.
– Ehnaton nem hagyja el a palotát, nekünk pedig
Nefertiti mellett a helyünk.
– És anyám?
Anyám, hogy biztosítsa támogatásáról, belekarolt
apámba.
– Együtt maradunk – mondta halvány mosollyal arcán.
– Nem valószínű, hogy a pestis bejut a palotába. –
529
NEFERTITI
Azonban tekintete bizonytalanságról árulkodott. Senki

sem tudta, miért pusztít közöttünk a pestis, hogy Anubisz
mely házakba kúszott be és kit akart magával vinni.
Mikor férjemre néztem, ő már tudta, hogyan
döntöttem. Megértően bólintott, majd megfogta a kezem.
– Lehet, hogy már Thébába is eljutott.
Csendben összegyűltünk a fogadóteremben. Minden nem

egyiptomi méltóságot, akár Mitanniból, akár Rodoszról
érkezett, az őrök kikísértek az utcákra, a palota masszív
oszlopai között pedig mindössze háromszázan kaptak
menedéket. Kia és udvarhölgyei az egyik sarokba
húzódtak, míg Panaheszi a fáraó fülébe suttogott.
Néhányan elégedetlenkedve mormogtak, de senki sem
mert hangosan megszólalni. Úgy álltunk ott sorban, mint
a kivégzésre váró foglyok.
Végignéztem a síró szolgákon. Az egyik írnok, akit
sokszor láttam a per medjathoz vezető folyosón, a
feleségét veszítette el. Vajon hol lehetett szegény
asszony, mikor a fáraó megparancsolta, hogy deszkázzák
be a kapukat? Lehet, hogy éppen a templomban volt,
vagy idős édesanyját látogatta meg. Férj és feleség
elszakadtak egymástól, és csak remélhették, hogy
Anubisz elkerüli őket, vagy, hogy ha az isten magával
ragadja őket, a halál után viszontlátják egymást.
Megszorítottam Nakhtmin kezét, mire ő szelíden
mosolyogva a szemembe nézett.
– Félsz? – kérdeztem.
– Nem. Amarnában most a palota a legbiztonságosabb
hely. A város fölött helyezkedik el, messze a munkások
530
negyedeitől. A pestisnek két falon is keresztül kell jutnia,

ha el akar ragadni bennünket.
– Mégis, szerinted Thébában nagyobb biztonságban
lennénk?
Nakhtmin habozott. – Nem kizárt, hogy már oda is
eljutott a fekete halál.
Aggódtam Ipuért és Djediért. Lehet, hogy betegen
fekszenek otthon, és nincs senki, aki ételt és italt vinne
nekik. És vajon mi lehet a kis Kamoszesszel? Nakhtmin a
vállamat megszorítva kirántott komor gondolataim
hálójából.
– Elmegyünk a gyógynövényeidért – mondta. – És
biztos vagyok benne, hogy Ipu és Djedi biztonságban
van.
– És Básztet is.
– Igen, ő is.
– Tényleg a hettiták hozták magukkal a szörnyű kórt?
Nakhtmin elkomorodott. – Igen. De a fáraó
büszkeségének szárnyain.
Míg odakint ezreket ragadott el a pestis, nálam idő előtt

megindult a szülés. A pavilon, ahol nővérem szült, a
palota épületén kívül volt, így az asszonyok az egyik
szobába a napistent ábrázoló szobrokat vittek. Mikor
elkezdődtek a fájások, Nefertiti becsempészett egy
Tawaret-szobrot és elrejtette a párnám alatt. A
bábaasszonyok bazsalikomot hozattak a szolgálókkal, és
mikor később szegfűszeget kértek, már tudtam, hogy
gyermekem Tawaret ajándéka, és hogy soha többé nem
szülhetek.
531
NEFERTITI
– Már látom! – kiáltotta az egyik asszony, mire

megfeszítettem testemet és nyomtam egy utolsó nagyot.
A nap már majdnem lebukott a horizont alá, mikor fiam
úgy döntött, hogy végre világra jön. Szegényke, nem
szerencsés csillagzat alatt született. A halál és a lemenő
nap gyermeke volt, aki a káosz idején jött a világra,
mikor Amarna utcáin az emberek sorra kezdték érezni,
hogy leheletük édeskés szagúvá válik, látták, hogy hónuk
alatt megduzzad a bőrük és végtagjaik elfeketednek. Ám
a palota falain belül a bábaasszonyok a karomra
helyezték gyermekemet, én pedig örömömben elsírtam
magam, hogy fiam született. A kicsi olyan hangosan sírt,
hogy még Ozirisz is meghallotta, Nefertiti pedig kirohant
a szobából, hogy közölje a hírt férjemmel és apámmal. A
jó hírt, hogy mindketten életben vagyunk.
Gyengéden simogattam kisfiam fekete haját, majd
megcsókoltam a homlokát.
– Milyen nevet adsz neki? – kérdezte anyám.
– Baraka – válaszoltam éppen abban a pillanatban,
mikor Nakhtmin beviharzott a szobába. – Váratlan áldás.
Két napig semmi más nem érdekelt, csak az, hogy végre-
valahára anya lettem. Nakhtmin egy percre sem mozdult
el mellőlem, figyelte, nem jelentkeznek-e rajtam a láz
első jelei, vagy Baraka nem kezd-e el köhögni. Annyira
aggódott értünk, hogy megtiltotta a szolgáknak, hogy
érintkezzenek velünk, hiszen nem tudhattuk, nem
fertőzte-e meg őket is a pestis. Harmadnap, mikor már
úgy gondolta, hogy felkelhetek az ágyból, azt mondta,
menjünk vissza a saját szobánkba, ahol el tudja küldeni
532
mindazokat, akik azért jönnek majd hozzánk, hogy

boldog, egészséges életet kívánjanak nekünk.
Mindenki rettegett a fekete haláltól. A szolgák
lábujjhegyen jártak a palota folyosóin és termeiben, és a
vendéglakosztályok csendjét is csak Baraka sírása zavarta
meg. Nefertiti megparancsolta a szolgálóknak, hogy
aranygyöngyökkel díszítsék fel szobánkat, mire a
hölgyek kivették hajukból az apró golyócskákat, és a
szoba nem sokkal később pontosan olyan ragyogó
aranyszínű volt, mint kisfiam bársonyos bőre. Így, ha
csak rövid időre is, de valami lefoglalta a hölgyeket, akik
velünk együtt a palota foglyai voltak. Meritaton,
Maketaton és Anheszenpaaton a falak aljára vidám
képeket rajzoltak. A palota összes szegletében
szénserpenyők álltak, amelyekben folyamatosan mirhát
égettünk – mikor beléptem a szobánkba, hátrahőköltem
az orromat megcsapó nehéz szagtól. Mikor Nefertiti
Barakára pillantott, némi neheztelést véltem felfedezni
tekintetében, ám amint észrevette, hogy az arcát
figyelem, szélesen elmosolyodott.
– Már találtam is neki szoptatós dajkát – mondta.
– Kit? – kérdeztem gyanakvóan. Úgy gondoltam,
magam fogom szoptatni a kisfiamat.
– Heketet, Aton egyik papjának feleségét – válaszolta
Nefertiti.
– És biztos vagy benne, hogy nem fertőzte meg a kór?
– Persze hogy biztos vagyok benne!
– De honnan tudjam, hogy a teje nem fog megártani a
fiamnak?
– Csak nem azt forgatod a fejedben, hogy magad
fogod szoptatni? – kérdezte szörnyülködve Nefertiti. –
533
NEFERTITI
Ugye nem akarod, hogy mire fiad hároméves lesz, a

melleid a köldöködig lógjanak?
Fiamra néztem, aki elégedetten csücsörített. Egyetlen
gyermekem és valószínűleg az is marad, gondoltam.
Miért ne szoptathatnám én, legalább míg el nem múlik a
veszély? Ki tudja, nem beteg-e a szoptatós dajka is,
mikor ilyen sokan halnak meg? Ám tudtam, hogy
alaposan át kell gondolnom ezt a kérdést. Mert mi lesz,
ha a pestis a palotába is bejut, én pedig túl gyenge leszek
ahhoz, hogy szembeszálljak vele? Akkor Baraka anya
nélkül marad. Nakhtmin megözvegyül és egyedül kell
majd felnevelnie gyermekünket.
– Hívasd ide Heketet! – mondtam végül. – Két nap
múlva abbahagyom a szoptatást. – Mosolyogva
végigsimítottam Baraka aprócska orrát. – Most már
értem, miért voltál hajlandó ötször is szülni.
– Akkor te jobban élvezted, mint én – mondta
Nefertiti a szemöldökét ráncolva.
– De hát te is mindig boldog voltál – néztem fel rá
értetlenül az ágyamból.
– Én annak örültem, hogy túléltem – mondta nővérem
nyersen. – És újra megpróbálnám, hátha végre fiam
születik. – Tekintete Barakára siklott. – De többé már
nincs szükségem fiúgyermekre. Fáraó vagyok, utánam
pedig Meri fog uralkodni.
Egy hirtelen mozdulattal felültem ágyamon, amire
Baraka éles kiáltással felelt. – És apánk? Ő már tud erről?
– Természetesen! Ki mást szeretne következő
uralkodónak? Talán Nebnefert?
A palota másik végében lévő Kiára és Nebneferre
gondoltam. Amarna egész udvartartása – szobrászok,
papok, táncosok, szabók – a palotába menekült, és most a
534
fogadóterem körülötti szobákban zsúfolódtak össze.

Mindenki, aki befolyással rendelkezett vagy valamilyen
mesterember volt, a palotában maradhatott, ám tudtuk,
hogy az élelem nem tart ki a végtelenségig.
– Mihez kezdünk, ha olyan sokáig tart a pestis, hogy
elfogy az élelmünk? – kérdeztem óvatosan.
– Majd hozatunk – felelte Nefertiti könnyedén.
– Nekem nem kell hazudnod. Tudom, hogy a szolgák
nem akarnak majd kimenni a városba. Nakhtmin mondta,
hogy tegnap egy futár jelentette, hogy az elmúlt éjszaka
háromszáz munkás halt meg. Háromszáz! Egyetlen
éjszaka alatt! Ez azt jelenti, hogy a durbar kezdete óta
már kétezer embert vitt el Anubisz.
Láttam Nefertitin, hogy kellemetlenül érzi magát. –
Nem kellene ezen törnöd a fejed, Mutnedzsmet.
Gyermeked van...
– De hogy védjem meg, ha nem ismerem az
igazságot? – Még feljebb ültem a párnákon. – Mondd el,
Nefertiti, mi történik a városban?
Nővérem lassan leült az ágyam mellett álló székbe.
Láttam, hogy elsápad. – A nép fellázadt – válaszolta
végül.
Elakadt a lélegzetem, fiam pedig megérezhette
ijedtségemet, mert hangosan felsírt.
– Megrohamozzák a börtönt és ki fogják szabadítani
Horemhebet. Mert nincs, aki megállítsa őket. A sereg is
el van zárva, akárcsak mi. Csak néhány katona...
– A börtönben is ki fog törni a pestis. Ha a
sírkamrákban...
– Ha nem hal meg, a katonák kiszabadítják. Horemheb
a felkelés élére áll, és akkor egész családunknak vége. –
535
NEFERTITI
Nefertiti egy pillanatra elhallgatott. – Kivéve téged.

Téged Nakhtmin megvéd.
– Nyugodj meg, Nefertiti! Az istenek nem hagynak
magadra. Nem fogsz meghalni.
Nővérem keserűen elmosolyodott. Tudtam, mire
gondol: hogy a pestis a durbar alatt tört ki, azután, hogy ő
fáraó lett. Ha az istenek törődnek vele, akkor miért tört ki
a járvány?
– Nos, mit tegyünk? – kérdeztem Barakára nézve.
Szörnyű volt arra gondolni, hogy csöpp fiam élete,
alighogy elkezdődött, nemsokára véget is ér. De miért
vennék el tőlem az istenek? Miért lennének ilyen
kegyetlenek? Miért ajándékoznának meg ennyi idő után
egy gyermekkel csak azért, hogy utána azonnal vissza is
vegyék tőlem? – Apánk mit mondott? Szerinte mit
kellene tennünk?
– Azt mondta, küldjünk futárokat Memphisbe és
Thébába. Szerinte figyelmeztetnünk kellene őket.
Döbbenten néztem rá. – Még nem figyelmeztettétek
őket?!
– Lezártuk a kikötőket – válaszolta Nefertiti. – Senki
sem hagyhatja el Amarnát. A kapukat is bedeszkáztuk.
Ha futárt küldünk Thébába... mit gondolnak majd az
emberek? Hogy a durbar alatt...
– Maat törvénye ellen vétesz, ha nem figyelmezteted
őket! – mondtam a bedeszkázott ablakok felé fordulva.
– Ehnaton nem egyezik bele.
– Akkor neked kell megtenned – mondtam szigorúan.
– Elvégre fáraó vagy.
536
Hat férfit bőségesen megfizettünk, hogy menjenek el

Memphisbe és Thébába, figyelmeztessék őket, hogy a
hettiták, akiket a fáraó meghívott a durbarra, magukkal
hozták a pestist, amely máris kétezer életet követelt.
Nem volt elég sírkamra, hogy minden halottat külön
temessenek el; a gazdagokat a szegényekkel közös
tömegsírokba dobálták, így az istenek nem fogják
megtalálni őket. Voltak, akik az életük kockáztatása árán
szeretteikkel együtt azok amulettjét is eltemették, hogy
Ozirisz majd felismerje őket. Éjjel rémálmaim voltak
ezekről a sírokról. Mikor sírva felébredtem, Nakhtmin
magához ölelt és megkérdezte, mi kísért.
– Azt álmodtam, hogy Ozirisz nem talált rám a
halálom után, és örökre elvesztem. Mert senki sem írta
fel a sírkamrámra a nevemet. – Férjem gyengéden
simogatta a hajamat és megnyugtatott, hogy ez nem
fordulhat elő, hogy akár az élete árán is kezembe adja
majd az amulettet, mielőtt eltemetnek. – Esküdj meg,
hogy nem teszed meg! – kértem komoly hangon. –
Esküdj meg, hogy ha pestisben halok meg, hagyod, hogy
akár az amulettel együtt, akár anélkül elvigyék a
testemet!
Nakhtmin védelmezően szorosan magához ölelt. –
Nem visznek el anélkül, hogy ne lenne nálad az amulett,
amelyről az istenek felismernek. Nem engedem!
– De el kell majd engedned! Mert ha meghalok, és te
is megbetegszel, nem lesz, aki felnevelje Barakát.
– Ne mondj ilyeneket!
– Amarnában pestis tombol, Nakhtmin. Miért éppen a
palotát kerülné el?
537
NEFERTITI
– Mert a gyógynövényeid megvédenek bennünket. És

a palota dombon áll, magasabban van, mint a város többi
része. A pestis fölött vagyunk.
– De mi lesz, ha az emberek megrohamozzák a
palotát?
Férjemet megdöbbentette, hogy ennyire nem bízom a
jó szerencsében. – Akkor a katonák, akiknek szintén van
mit enniük, akárcsak nekünk, visszaverik őket. – Mikor
Baraka felsírt, Nakhtmin odament hozzá, hogy
megnyugtassa. Gyengéden a karjába vette és odahozta
hozzám. Holnap már nem én fogom szoptatni, gondoltam
szomorúan.
– Nefertiti futárokat küldött Memphisbe és Thébába,
hogy figyelmeztessék a városok lakóit – mondtam.
Nakhtmin elgondolkodva nézett rám. – Ha vége lesz a
járványnak, Ehnaton tudomást fog szerezni róla...
– Honnan tudod, hogy vége lesz?
– Mert egyszer mindig vége szokott lenni. A kérdés
csak az, hogy addig hány embert visz el.
Megremegtem. – Nefertiti azt mondta, hogy az
utcákon már kitört a lázadás.
– Miért mondta el? – kérdezte Nakhtmin dühösen.
– Mert tudni akartam. Mert sosem hazudtam neki, és
tudja, hogy tőle is ugyanilyen őszinteséget várok el. El
kellett volna mondanod.
– És mi értelme lett volna?
– Gondold el, hogy megrémülnék, ha betörnének a
palotába! Nem tudnám, mi történik. És nem lenne időm
elrejteni a fiunkat.
– Nem fognak betörni a palotába – mondta Nakhtmin
komoran. – A fáraó serege megvéd bennünket.
Ugyanazokat az ételeket eszik és ugyanazokat a
538
gyógynövényeket viselik a nyakukban, amelyeket mi.

Ehnaton ostoba, de nem annyira, hogy elveszítse
núbiaiakból álló seregét. Hidd el, biztonságban vagyunk!
De ha mégis betörnének a palotába, én megvédelek!
– És ha Horemheb vezeti őket? – kérdeztem. Férjem
tekintetéből láttam, hogy ez már neki is megfordult a
fejében.
– Akkor Horemheb megparancsolja nekik, hogy
benneteket ne bántsanak.
– Mert a barátod?
Láttam Nakhtminon, hogy nem tetszik neki ez a
kérdezősködés. – Igen – válaszolta kurtán.
– És Nefertiti? Vele mi lesz?
Férjem nem válaszolt.
– És az unokahúgaim?
Nakhtmin továbbra is csak hallgatott. Akkor
kopogtattak. A szolga közölte velünk, hogy várnak
bennünket a fogadóteremben.
– Biztos egy újabb senetpartira – mondta Nakhtmin
némi gúnnyal a hangjában. Ám ezúttal tévedett. Apám
hívatott bennünket, hogy elmondja, már háromezer
egyiptomi halottja van a pestisnek.
– Kezdjétek el félrerakni a kenyeret! – mondta. – És a
vizet is. Hamarosan elfogy az élelem.
Felnézett az emelvényen álló üres trónokra és ébenfa
asztalokra. Tudtuk, hogy egy óra múlva újra megjelennek
a táncosok, és Ehnaton utasítja majd a követeket, hogy
üljenek le senetet játszani. – Amarna hamarosan
kísértetváros lesz – mondta halkan. – A hettiták térdre
borultak a fáraó előtt. Megcsókolták a lábát, most pedig
több ezer egyiptomi holtteste hever a lábai előtt.
539
NEFERTITI
Mikor a szakács halálra vált arccal berontott a

fogadóterembe, már mielőtt megszólalt volna, tudtuk,
hogy a fekete halál a palotába is bejutott. – Két segédem
halott! – kiabálta. – Anubisz beosont a konyhába! Öt
patkány döglött meg, és az egyik kenyérsütő felesége is
halott!
A senetet játszó méltóságok keze megállt a levegőben,
és a zene is elhallgatott.
Nakhtmin megragadta a vállamat. – Menj a szobádba!
– mondta gyorsan. – Vidd Heketet és a gyereket is!
Zárkózz be és csak akkor nyiss ajtót, ha engem hallasz!
Hozok friss vizet.
Az emberek fejvesztve rohantak ki a teremből.
Nefertiti rám nézett – tekintetében láttam, mennyire
megrémiszti, hogy kicsúszott kezéből a dolgok
irányítása. Ha a pestis valóban bejutott a palotába, akkor
mindnyájan halálra vagyunk ítélve. Ehnaton felkelt
trónjáról és azt kiabálta, hogy senki se merje őt magára
hagyni. Ám akkor már nem lehetett gátat szabni a
pániknak. A fáraó az emelvény lábánál álló Mayához
fordult. – Te itt maradsz! – parancsolta.
Maya elsápadt a félelemtől. Városa, városuk, amely
valaha büszkén hirdette az életet, a halál jelképévé vált.
A zűrzavarban valakinek volt annyi lélekjelenléte, hogy
azt mondja, a gyermekeket vissza kell vinni a
gyermekszobába. Amint kitört a járvány, a tizenhat éven
aluli gyermekeket a palota legfélreesőbb helyiségébe
terelték.
– De ki fog vigyázni rájuk? – kérdezte apám. –
Valakinek velük kell mennie. – Ám túl nagy volt a
hangzavar. Mikor egyetlen őr sem lépett elő, Tije
hamuszürke, ám nyugodt arccal apám felé fordult.
540
– Majd én vigyázok rájuk – mondta.

Apám bólintott. – Parancsold meg az őröknek, hogy
deszkázzák be az ablakokat! – fordult Nefertitihez. – Ha
valaki ki akar jutni a palotából, azt habozás nélkül öljék
meg. Az életünkkel játszanak.
– Mit számít az már? – kiáltotta egy asszony. – A
pestis már bejutott a palota falai közé!
– A konyhákba – mondta apám szigorúan. – Még
megfékezhetjük.
Ám akkor már senki nem hitt neki.
– Te! – kiáltotta Ehnaton az egyik nemesasszonyra
mutatva, aki gyermekét már áttolta az egyik kitört
ablakon, és már éppen maga is utána akart mászni. A
fáraó elvette egyik őre íját és nyilait. – Lépj arrébb, vagy
meghalsz!
Az asszony a gyermeke után nézett, majd a fáraóra.
Végül megfordult, hogy visszahúzza gyermekét, ám
akkor meghallottuk az íj húrjának pendülését. Egyszerre
kiáltottunk fel, majd néma csend telepedett a teremre – az
asszony előrebukott, gyermeke pedig felsikított. Ehnaton
leengedte az íjat tartó kezét.
– Senki sem hagyhatja el a palotát! – kiáltotta, majd
kihúzott egy újabb nyilat és célba vette a tömeget.
Nefertiti odalépett mellé és finoman lenyomta fegyvert
tartó kezét.
– Senki sem megy el – mondta szelíden.
Az emberek nem tudták levenni a tekintetüket
nővérem rémült arcáról.
Akkor Ehnaton odalépett az egyik paphoz. – Bárki,
aki megpróbál megszökni vagy üzenetet kijuttatni a zárt
ajtók alatt, a konyhákban találja magát! Őrök! – kiáltotta.
– Megölni mindenkit, aki a konyhákban van! Minden
541
NEFERTITI
szakácsot, kenyérsütőt és segédet! Senkit se hagyjatok

életben! Még a macskákat sem! – A férfira nézett, aki a
szörnyű hírt hozta. – Vele kezdjétek!
Az őrök gyorsan teljesítették a parancsot – kihurcolták
a kiáltozó férfit, még mielőtt könyöröghetett volna az
életéért. Családunk összes tagja Nefertitire nézett.
– Mindenki menjen vissza a szobájába! – mondta
nővérem. – Aki észreveszi magán a pestis jeleit, köteles
azonnal szénnel felfesteni az ajtajára Hórusz szemét.
Élelmet napjában egyszer kaptok. – Mikor látta, hogy
apánk egyetértően bólint, hangja erősebbé,
magabiztosabbá vált. – A szolgák a pincékből hoznak
majd élelmet, nem a konyhákról. És csak akkor
hagyhatjátok el a szobáitokat, ha már tizennégy napig
nem láttuk jelét a pestisnek.
Ekkor Panaheszi előrelépett. – Áldoznunk kell az
istennek! – mondta fontoskodva.
Ehnaton egyetértett vele. – Mindenki tegyen ki az
ajtaja elé egy tányér húst és egy kancsónyit Amarna
legjobb borából!
– Nem! – kiáltottam és az emelvény elé léptem. –
Mentát és rutát kell kiakasztanunk az ajtókra. Csak az
védhet meg minket.
Ehnaton villámló tekintettel nézett rám. – A fáraó
húga úgy gondolja, többet tud, mint Aton főpapja?
Ám akkor Nefertiti a védelmébe vett. – Mutnedzsmet
jól ismeri a gyógynövényeket, azért ajánlja, hogy rutát
tegyünk ki, ne pedig rothadó húst!
Ehnaton gyanakvóan nézett rám. – És honnan tudod,
hogy nem azért ajánlja ezeket a növényeket, hogy
megszabaduljon nővérétől és sógorától? – kérdezte
542
Nefertititől. – Lehet, hogy csak a trónt akarja

megszerezni fiának.
– Minden ajtóra akasszatok ki mentát és rutát! –
parancsolta határozott hangon nővérem.
– És az áldozat? – kérdezte Panaheszi. Végre
lehetősége nyílt rá, hogy viszályt szítson Nefertiti és
Ehnaton között.
Ehnaton kihúzta magát. – Aki Atontól vár segítséget,
az rakja ki ajtaja elé a húst és bort! – mondta hangosan. –
Aki úgy dönt, hogy inkább magára haragítja az istent – itt
rám nézett –, az bízzon csak a gyógynövények
varázserejében.
Az emberek egymást félrelökdösve próbáltak kijutni a
teremből. Nefertiti megfogta a karomat. – Mit fogsz
csinálni?
– Visszamegyek Barakához, bezárkózom és senkit
sem engedek be – válaszoltam.
– Nem maradhatunk együtt, igaz? – kérdezte Nefertiti
lemondóan. – Ha az egész család egy szobába menne,
azzal még nagyobb veszélyben lennénk. – Félelmet
hallottam a hangjában és úgy éreztem, ez lesz az első
alkalom, hogy teljesen magára marad Ehnatonnal.
Szüleink visszavonulnak a saját szobájukba, Tije pedig a
gyermekekre fog vigyázni.
Bátorítóan megszorítottam a kezét. – Ha külön
maradunk, mindannyian túlélhetjük.
– Honnan tudod? Lehet, hogy meghalsz, én pedig csak
akkor tudom meg, ha az egyik szolga jelenti, hogy látta
az ajtódon Hórusz szemét. És a lányaim... teljesen
egyedül leszek.
543
NEFERTITI
Tudtam, hogy ettől fél a legjobban. Megfogtam a

kezét és a szívemhez szorítottam. – Minden rendben lesz!
– biztattam. – Tizennégy nap múlva találkozunk.
Életemben akkor egyszer hazudtam neki.
Míg a palotán végigsöpört a fekete halál, Panaheszi

sózott húst helyezett el azoknak a szobája előtt, akik
Aton segítségét kérték. Leopárdbőr palástjában, ujjain
vastag aranygyűrűit viselve haladt végig méltóságteljesen
a folyosókon, nyomában a fiatal papokkal, akik magas
hangjukon Aton dicsőségét zengték. Ám akármennyire
szépen is énekeltek, Anubisz tovább szedte áldozatait.
Mikor Panaheszi az ajtónkhoz ért, Heket el akarta
küldeni, ám én odaszaladtam.
– Várj! – kiáltottam és kinyitottam az ajtót. Nakhtmin
és a dajka egyszerre kiáltottak fel. – Ne aggódjatok, itt
van a kezemben egy rutaág – mondtam, majd Panaheszi
felé fordultam. – A gyermekszoba elé is rak húst? –
kérdeztem.
A főpap leopárdbőr palástját félrelibbentve
továbblépett a következő ajtóhoz.
– A gyermekszoba elé is rak húst? – ismételtem meg a
kérdést.
– Természetesen – válaszolta Panaheszi
leereszkedően.
– Ne! Kérem, ne tegye! – kiáltottam fel. – Bármit
kérhet...
Panaheszi lassan végigjártatta rajtam a tekintetét. – És
mégis mit akarnék kérni a király főfeleségének húgától?
– A fáraó húgától – javítottam ki.
544
Panaheszi lebiggyesztette az ajkait. – Az unokám is ott

van – mondta. – Csak nem gondolod, hogy
megmérgezném, csak hogy megszabaduljak hat
jelentéktelen kislánytól? Ha mégis, akkor valóban olyan
ostoba vagy, amilyennek hittelek.
– Csukja be az ajtót, kisasszony! – kiabálta mögülem
Heket.
– Csukja be az ajtót! – Könyörögve nézett rám, karján
saját fiával és az enyémmel. Néhány pillanatig még
Panaheszi után néztem, ahogy karján a hússal teli tállal
továbbvonul, majd rutát és mentát tömködve az ajtó alá
bezárkóztam.
Két nap telt el, és még senki sem rajzolta fel ajtajára
Hórusz szemét. Ám a harmadik nap éjjelén, mikor már
éppen kezdtük azt hinni, hogy biztonságban vagyunk,
Anubisz minden olyan szoba előtt megállt, ahol
Panaheszi elhelyezte Atonnak az áldozati húst.
Hajnalban egy szolgáló sikoltására riadtunk fel.
Elszaladt a királyi lakosztályok előtt és végig Hórusz
szeméről kiabált. – Egy fiú a konyhák mellett! És az
istállómester. Mindenki, aki Aton segítségét kérte! Két
abidoszi követ. És egy Rodoszról. A szobáik előtt már
érezni a szagot.
– Mit tegyünk? – kérdeztem suttogva férjemet.
– Nem tehetünk mást, mint várunk és reménykedünk,
hogy Anubisz csak azokat viszi el, akik Atonhoz
fordultak segítségért – válaszolta Nakhtmin.
Ám mikor az emberek meglátták a palota felé tartó
halottas szekereket, még jobban feldühödtek. Ha a fáraó
istene a palotában lévőket sem védte meg, akkor ők mire
545
NEFERTITI
számíthatnak? A veszéllyel mit sem törődve kiözönlöttek

az utcákra – Ámon nevét kántálták és elkezdték
lerombolni Aton szobrait. Megrohamozták a palota
kapuit és azt kérdezték, az eretnek fáraó életben van-e
még. Bedeszkázott ablakunkhoz lépve jól hallottam
bosszúszomjas kiabálásukat.
– Hallod, minek nevezték a fáraót? – kérdeztem
suttogva. Heket rémülten nézett rám. – Eretneknek –
válaszolta remegő hangon.
– És hallod, mit kántálnak?
Hallottuk, ahogy a feldühödött egyiptomiak kövekkel
és kalapácsokkal csapkodják a kapukat. Nem érték be
annyival, hogy lerombolták Ehnaton szobrát, a palota
pusztulását követelték. – GYÚJT-SUK FEL! GYÚJT-
SUK FEL! – kiabálták.
Karomba kaptam Barakát és védelmezőn magamhoz
szorítottam.
Mikor délben a szolgáló meghozta az élelmet,
Nakhtmin nyitott neki ajtót. Férjem döbbenten lépett
hátra: egy másik szolga állt az ajtóban, mint korábban.
– Mi történt? – kérdezte Nakhtmin a könnyes arcú
lánytól.
– A gyermekek...
Gyorsan Heket kezébe adtam Barakát. – Mi történt
velük? – kérdeztem az ajtóhoz sietve.
– Anubisz mindannyiukat megérintette – válaszolta
zokogva a lány. – Mindenkit!
– Kit? Kit érintett meg?
– A gyermekeket. Az iker hercegnők meghaltak.
Maketaton hercegnő is. És Nebnefer... – Szája elé tette a
kezét, mintha nem lenne szabad tovább beszélnie.
546
– Meghalt? – kérdezte a lány karját megragadva

Nakhtmin.
Láttam szegény lányon, hogy alig bír megállni a
lábán. – Nem... de már ő is beteg.
– Add ide az ételt és menj! – mondta szigorú hangon
Nakhtmin.
– Várj! – kiáltottam fel. – Nefertiti és a szüleim? Az ő
ajtóikon is láttad Hórusz szemét?
– Nem – válaszolta suttogva a lány –, de mikor ennek
vége lesz és megtudja, hogy csak három lánya élte túl,
azt fogja kívánni, bárcsak ő is meghalt volna.
Döbbenten néztem rá. – Nővérem még nem is tudja?
A lány összeszorította ajkait. – Nem – mondta végül
sírva. – Még senki sem tudja, csak ön, kisasszony. A
szolgák rettegnek Ehnaton fáraótól.
Ehnatontól. Az ajtónak támaszkodtam, nehogy
összeessek. Három hercegnő, és hamarosan Egyiptom
hercege is. És mi lehet Tijével? Vagy Meritatonnal és
Anheszenpaatonnal? Nakhtmin elreteszelte az ajtót.
– Nem kellene ennünk belőle – mondta óvatosan
Heket.
– Az étel nem fertőzött – nyugtatta meg Nakhtmin. –
Ha az lenne, már egyikünk sem élne.
– Valakinek ki kell menekíteni azokat, akik még
életben vannak – mondtam.
Nakhtmin a fiunk ágya felé fordult.
– Valakinek ki kell menekítenie a királynét és
Meritatont – ismételtem meg. – És Anheszenpaatont...
– Nekik már végük – mondta halkan férjem.
– Hiszen még életben vannak! – tiltakoztam.
547
NEFERTITI
– Akkor sem tehetünk értük semmit. Ha három

hercegnő már meghalt, le fogják zárni a gyermekek
szobáját.
– De el tudnánk különíteni azokat, akik még nem
fertőződtek meg! Külön-külön szobákba helyezhetnénk
őket... adhatnánk nekik egy esélyt az életben maradásra.
Nakhtmin lemondóan megrázta a fejét. – A fáraó
minden esélytől megfosztotta őket. Azzal, hogy meghívta
a hettitákat, és hogy Panaheszire hallgatott, nem pedig
rád.
Hallottuk, mikor a többiek megtudták, hogy a két iker

hercegnő, valamint a kétéves Neferuaton és az ötéves
Maketaton meghalt. Az udvarokon megkondultak a
harangok, a palota pedig hangosan visszhangzott a
szolgák kiabálásától. Az asszonyok zokogva kérték
Atont, hogy szabadítsa meg a várost az átoktól. Az egyik
szolgálótól megtudtuk, hogy Ehnaton núbiai őrei átvitték
máshová a királynét és az életben maradt hercegnőket,
ám Nebnefer ezt már nem élhette meg. Becsuktam az
ajtót, úgy hallgattuk a palota falain kívül összegyűlt
tömeg kántálását. Még sosem voltak ilyen hangosak.
– Tudják, hogy már a palota falai között is tombol a
pestis – mondta Nakhtmin. – Úgy gondolják, ha a fáraó
gyermekei is áldozatul estek, akkor Ehnaton biztos tett
valami gonoszat, mellyel kiérdemelte a büntetést.
Az emberek három napig abba sem hagyták a
kántálást. A dühös egyiptomiak Ámon bocsánatát kérték
és elátkozták az eretnek fáraót, aki rájuk szabadította a
pestist. Arcomat a falnak támasztva az ablak mellett
álltam és lehunyt szemmel hallgattam elkeseredett
548
sírásukat. – Nem úgy fogják emlegetni, hogy Ehnaton, az

Építő – mondtam halkan. – Eretnek királynak fogják
bélyegezni, utódaink így fognak emlékezni rá. – Eszembe
jutott Nefertiti, ahogy egyedül ül szobájában és megtudja,
hogy hat gyermekéből négy halott. Ahányszor csak
fiamra néztem, éles fájdalom nyilallt a szívembe.
Aprócska volt, túl fiatal ahhoz, hogy szembeszállhasson a
szörnyű kórral. Éjjelente magam mellé fektettem az
ágyba, és hálás voltam minden pillanatért, amelyet vele
tölthettem.
Nappal a halottasszekerek zörgését hallgattuk. Mikor
elhaladtak a palota előtt, abbahagytuk a senetjátszmát,
amellyel keserű gondolatainkat próbáltuk elűzni; ilyenkor
mindig feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon kiket
szállíthatnak el, kik a következők, akiket úgy dobnak be a
tömegsírokba, hogy nincsen náluk az amulettjük,
amelyről Ozirisz felismerhetné őket, mikor majd
visszatér a Földre. Könyörögtem a szolgáknak, akik az
ételt hozták nekünk, hogy szerezzenek még nekem rutát,
de mind azt mondta, hogy nincs több a palotában.
– A pincékben is megnéztétek? – kérdeztem. – Lehet,
hogy a borok között van. Az összes hordót nézzétek át,
olvassátok el, mi van rájuk írva!
– Sajnálom, kisasszony, de nem tudok olvasni –
válaszolta mindegyikük.
Kivettem a dobozomból egy nádtollat és az egyik
papiruszlapom hátuljára felírtam a gyógynövény nevét.
Egy pillanatig haboztam, de aztán odaadtam a folyosón
várakozó asszonynak. – Így írják a nevét – mondtam
neki. – Ezt keresd a hordók között. Ha megtalálod,
vegyél el belőle, és tedd az ajtód alá! Aztán vigyél a
nővéremnek és a szüleimnek is, a maradékot pedig hozd
549
NEFERTITI
ide! Ha két hordóval is találsz, a másodikat oszd szét a

még életben lévők között.
Az asszony bólintott. Már éppen elindult volna, mikor
még megkérdeztem: – Mit adnak neked, hogy hajlandó
vagy a halál falai közt sétálgatni?
Az asszony rémülten nézett rám. – Aranyat –
válaszolta halkan. – Minden nap kapok egyet. A
szobámban gyűjtöm őket. Ha életben maradok, a fiamnak
adom, amit addig összegyűjtők, hogy írnoknak
tanulhasson. Ha azonban mégis elvisz a fekete halál, arra
költheti majd, amire akarja.
Barakára gondoltam. – És hol van a fiad? – kérdeztem
elszoruló torokkal.
Az asszony szemei körül lévő ráncok mintha
kisimultak volna. – Thébában – válaszolta. Hangja tele
volt szeretettel. – Még csak hétéves. Amint meghallottuk,
hogy kitört a pestis, elküldtük innen.
Egy pillanatig haboztam, de aztán feltettem neki a
kérdést:
– Sok szolga küldte a gyermekét Thébába?
– Igen, kisasszony. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy
önnek és a királynénak is... – Tekintetem láttán azonban
elhallgatott, mintha megijedt volna, hogy túl sokat
mondott.
– Köszönöm – suttogtam. – Ha megtalálod a rutát,
azonnal hozz belőle!
Másnap reggel egy kosárra való gyógynövénnyel tért
vissza.
– Kisasszony! – kopogtatott be. Nakhtmin épp csak
annyira nyitotta ki az ajtót, hogy lássa az arcát. – Uram,
megmondaná a kisasszonynak, hogy megtaláltam a
gyógynövényt? Pontosan ott volt, ahol mondta. Tettem
550
belőle a saját ajtóm alá is, és egy teljes kosárral adtam Ay

vezírnek.
Nakhtmin intett, hogy menjek oda.
– És a királyné? Neki is adtál? – kérdeztem.
Az asszony habozott a válasszal. – Nofernoferuaton-
Nefertiti fáraónak?
– Igen. Elfogadta?
Mikor az asszony lehajtotta a fejét, már tudtam a
választ.
– Ehnaton nyitott ajtót – mondtam helyette. – Menj
vissza és akassz ki belőle az ajtajuk fölé!
Az asszony rémülten nézett rám. – Mi lesz, ha
meglátnak?
– Ha bárki megkérdezné, mit keresel ott, válaszold azt,
hogy nővérem parancsát teljesíted. A fáraó bezárkózott,
úgyhogy nem fogja megtudni. – Mikor az asszony
hátrálni kezdett, szelíden megfogtam a karját. – Senki
sem fogja megkérdőjelezni az állításodat – nyugtattam
meg. – És ha Ehnaton megkérdezi a királynét, nővérem
tudni fogja, hogy én küldtelek oda, és azt fogja mondani,
hogy ő utasított.
Ám az asszony még mindig habozott, én pedig
megértettem, mire vár.
– Nincs aranyam, amivel megfizethetnélek – mondtam
éles hangon.
Ekkor tekintete a karperecemre siklott. Nem aranyból
volt, hanem türkizkövek díszítették, Nefertititől kaptam
ajándékba. Levettem és durván a kezébe adtam. – De
akkor mindenhová akassz belőle! – mondtam. – Fond
össze őket füzérré!
– Természetesen, kisasszony – bólintott az asszony,
miközben berakta a karperecet a kosarába.
551
NEFERTITI
Hét napig nem láttam az asszonyt. Csak bízhattam abban,

hogy megtette azt, amiért megfizettem. Közben a
palotában egyre hangosabban zokogtak az emberek.
Hallottam az asszonyok szandáljainak csapkodását a
csempézett padlókon; voltak, akik önkívületi állapotban
az ajtókon dörömböltek, én pedig tudtam, hogy nem
segíthetek rajtuk. Akármilyen hátborzongatóak is voltak
ezek a hangok, nem nyitottunk ajtót. A nyolcadik napon
az egyik szolgáló a mi szobánkba kopogtatott be. Az
asszony elveszítette a gyermekét és most zokogva
könyörgött, hogy engedjük be.
– Retteg attól, hogy senki sem lesz mellette, mikor
meghal – mondtam halkan. Tudva, hogy a mi napjaink is
meg vannak számlálva, elkeseredetten magamhoz
szorítottam Barakát.
– Ne szorítsa olyan erősen! – torkolt le Heket. – Még
baja esik.
Ám egyre nehezebben tudtam uralkodni a félelmemen.
– Nem fog kitartani az élelem – suttogtam. – Ha nem a
pestis visz el bennünket, hát az éhségtől fogunk
meghalni. A sírkamránk pedig még nincs kész.
Barakának még szarkofágja sincsen!
Heket rémülten nézett rám. – Az én fiamnak sincs
szarkofágja! Ha meghalunk, az istenek nem fogják tudni,
kik voltunk.
Nakhtmin dühösen megrázta a fejét. – Ez nem
történhet meg! – mondta elszántan. – Nem engedem!
Fiunkra néztem. – Imádkoznunk kellene Atonhoz –
mondtam halkan.
Heket rémülettől elkerekedett szemekkel nézett rám. –
A fáraó palotájában? – kérdezte remegő hangon.
552
– Igen – válaszoltam a szememet lehunyva. – A fáraó

palotájában.
Mikor legközelebb felkelt a nap, senki sem jelentette,

hogy újabb ajtókon látta volna Hórusz szemét. Vártunk
még egy napot, majd egyre növekvő reménnyel még
egyet, majd mikor már hét nap is eltelt, és már csak
száraz kenyerünk volt, az emberek sorjában
előmerészkedtek szobáikból.
Azt a szolgálót is láttam, aki néhány aranyért hajlandó
volt kockára tenni az életét.
Az asszony is túlélte a fekete halált, így fiából idővel
írnok válhat. Ám sokan nem voltak ilyen szerencsések.
Zokogó anyák és apák botorkáltak ki szobáikból, akik
elveszítették fiaikat és lányaikat. Mayát is láttam, sápadt
volt és megtört a fájdalomtól. A tűz, amely korábban
tekintetében lángolt, örökre kialudt. Mikor mi is
kimentünk a folyosóra, hallottam, hogy az emberek azt
suttogják, hogy a fáraó is beteg.
– A pestis? – kérdeztem.
– Nem, kisasszony – válaszolta az az asszony, aki
megkereste nekem a rutát. – Az elméjét kerítette
hatalmába valamiféle kór.
Megkondultak a harangok – az életben maradt
vezíreket, egyéb udvari méltóságokat és szolgákat hívták
a fogadóterembe. Ott, ahol korábban százak gyűltek
össze, most mindössze néhány megtört ember állt. A
trónján ülő Nefertiti végignézett az egybegyűlteken.
Szorosan fogta Ehnaton kezét, alattuk pedig ott ült
Meritaton és Anheszenpaaton, aki mozdulatlanul, némán
nézett maga elé – nekünk is szörnyű volt átélni mindezt,
553
NEFERTITI
hát még neki, aki kénytelen volt végignézni, ahogy a

körülötte lévő gyermekek sorra meghalnak. A nyolctagú
családból mindössze négyen maradtak életben.
– El kell mennünk Amarnából – suttogta anyám. –
Szörnyű dolgok színhelye volt ez a palota. – Tudtam,
hogy a pestisre gondol, ám mikor apám összeszorította
ajkait, megéreztem, hogy többről van szó.
– Ezt meg hogy értitek? – néztem hol egyikükre, hol
másikukra.
Arrébb vontak az emelvénytől, hogy senki se
hallhassa, miről beszélünk. – A karantén hetedik napján a
fáraó megsértette Asszíria királyát – mondta apám.
– A királyt? – kérdezte hitetlenkedve Nakhtmin.
– Igen. Asszíria királya három ébenfa trónt kért tőle.
Mikor a követ megérkezett, látta, hogy Amarnában pestis
dúl. Habozott, ám parancsot kapott királyától, így végül
belépett a városba.
– Elért a palotáig, ám az őrök apád helyett a fáraónak
szóltak, ő pedig elküldte a követet – vette át a szót
anyám. – De nem üres kézzel. Ajándékot adott neki.
Nakhtmin megérezte anyám hangjából, hogy valami
szörnyűség történhetett. – Miféle ajándékot? – kérdezte
gyanakvóan apámtól.
– Egy gyermek megfeketedett karját – válaszolta
halkan apám. – Szegényke a többiekkel volt, a
gyermekszobában.
Rémülten hátratántorodtam.
– Az asszír sereg hatalmas... – mondta komoran
Nakhtmin.
Apám bólintott. – Megtámadják Egyiptomot.
– Veszélyes itt maradnunk! – jelentette ki férjem, és
már én sem akartam Amarnában maradni. Túléltük a
554
fekete halált, ám ha az asszírok valóban megindulnak

Egyiptom ellen, Ámon már nem lesz ilyen kegyes
hozzánk. – Minden tőlünk telhetőt megtettünk – mondta
Nakhtmin. – Most már magunkkal kell törődnünk.
– Legalább a temetést várjátok meg! – könyörgött

Nefertiti. – Kérlek!
– Ma este indulunk – feleltem. – Az asszírok
hamarosan elérik Egyiptom határát, a sereg pedig nem
elég felkészült, hogy visszaverje őket.
– De hiszen a temetés is ma este lesz! – mondta
nővérem elkeseredetten. – Maradj még egy kicsit! A
gyermekeim voltak... az unokahúgaid.
Tekintete láttán habozni kezdtem. – Mit tettek a
testekkel? – kérdeztem suttogva.
Nefertiti megremegett. – Előkészítették őket... el
fogják égetni a kicsikéimet!
Rémülten a számhoz kaptam a kezem. – Nem lesz
temetés?
– A pestis áldozatai – mondta Nefertiti dühösen. Ám
haragja ezúttal nem ellenem irányult. Maketatonra
gondoltam, és a kis Neferuatonra, akiknek aprócska testét
hamarosan felemésztik a lángok. Egyiptom hercegnőinek
nem lesz temetésük.
– De utána azonnal indulunk Thébába! – mondtam
határozottan. – És szüleink és Tije is jobban teszik, ha
nem maradnak itt.
– Nagynénénk még mindig gyengélkedett, de
szerencsére nem a pestis fertőzte meg. A lelke nem bírta
el a sok megrázkódtatást, hogy Anubisz a gyermekeket
sem kímélte. Végignézte, ahogy unokái sorra
555
NEFERTITI
megbetegszenek, majd meghalnak. Maketaton,

Neferuaton és Nebnefer. De más gyerekek is meghaltak:
gazdag kereskedők és írnokok fiai és lányai. Mikor
megláttam, szememet elöntötték a könnyek. – Ne add fel
– kérleltem. – Hát nem akarsz megint senetet játszani a
kertedben? – Tije azonban csak megrázta a fejét. –
Nemsokára az öröklét kertjében fogok játszani –
válaszolta erőtlenül.
Most Nefertiti rázta meg ugyanúgy a fejét, ám
nagynénénkkel ellentétben ő közel sem lemondóan. –
Apánk nem megy sehová! – mondta. – Ő nem hagyna
magamra.
– Az emberek dühösek, Nefertiti – figyelmeztettem. –
Nagyon sokan meghaltak, nagyon sokan elveszítették
szeretteiket, és mindezért fáraóikat okolják. Úgy
gondolják, Aton hátat fordított uralkodóiknak.
– Elég! – kiáltotta nővérem. – Nem akarom ezt
hallgatni!
– Majd csak akkor, ha már túl késő lesz?
– Még mindent rendbe hozhatok!
– Hogyan? Szerinted mit tesz majd Asszíria királya,
mikor kibontja az ajándékot, amelyet Ehnaton küldött
neki? Miből gondolod, hogy előbb ír apánknak, és csak
aztán cselekszik?
– Mutnedzsmet, férjem nagy dolgokról álmodott.
Szeretné, ha a nép szeretné...
– Ahogy te is.
– Nem. Nem vagyunk egyformák.
– Igazad van. Ehnaton bármire képes a hatalomért. Te
azonban gondolkodsz. Apánk lánya vagy, és apánk éppen
ezért szeret téged jobban. – Nefertiti félbe akart szakítani,
ám ezúttal nem hagytam. – És éppen ezért nem fog
556
magadra hagyni még akkor sem, ha az egész város a

homokba süllyed. Még akkor sem hagyna magadra, ha
mindnyájan meghalnánk. De megéri? Ér ennyit a
halhatatlanság?
Mikor nővérem csak némán nézett rám, szomorúan
megráztam a fejem és otthagytam. Férjemet és fiamat a
szobánkhoz vezető folyosón találtam meg.
– Heket velünk jön – mondta Nakhtmin. – De a hajók
nem közlekednek. Lovon kell elindulnunk, aztán ha
kiértünk a városból, keresünk egy bárkát. Nem megyünk
a munkásnegyedek közelébe. Egyenesen a kapukhoz
megyünk, az őrök pedig ki fognak engedni minket. –
Nagyon határozottan csengett a hangja.
– De csak éjjel indulhatunk – mondtam. – Itt
maradunk a temetésen. Tudom, mit akarsz mondani, de
Nefertiti képtelen egyedül szembenézni ennyi bánattal.
Nem hagyhatom magára.
– Máglyán égetik el a halottakat?
Bólintottam. – Szegény kicsi Neferuaton... – Ahogy
Barakára néztem, megremegett a szám. – Nem tudom,
hogy lehet kibírni, ha...
– Ki fogja bírni, mert erős és nem tehet mást. A
nővéred nem ostoba, még ha kitart Ehnaton mellett,
akkor sem. És mindent el lehet róla mondani, csak azt
nem, hogy gyenge.
– Én nem bírnám ki...
Nakhtmin gyengéden tenyerébe fogta az államat. –
Nem is kell soha ilyen szörnyűséggel szembenézned!
Mert elviszlek innen, akár akarod, akár nem.
– De csak a temetés után – mondtam határozott
hangon.
557
NEFERTITI
Sötétedés után megkondultak a harangok; Aton papjai,

akik túlélték a pestist, összegyűltek a palota udvarán.
Mindannyian koszorúba font rutát akasztottunk a
nyakunkba. A szolgák az idegességtől remegő kezekkel
építették meg a máglyát. Akárcsak ők, mi is tudtuk, hogy
Anubisz még visszaosonhat újabb áldozatokért, de azért
mindannyian kimentünk az udvarra. Ezúttal hallgattak
rám az emberek, elfátyolozták az arcukat. Anyám a
karomba kapaszkodott, apám pedig Nefertiti mellett állt –
a síró tömegben olyanok voltak, mint két
megingathatatlan oszlop.
Úgy éreztem, nem bírom tovább hallgatni Kia
keserves zokogását. Csodálkoztam, hogy ilyen legyengült
állapotban túlélte a járványt, hiszen már terhességének
késői szakaszában járt. Ugyanakkor Baraka is túlélte.
Néztem, ahogy keservesen sír, és arra gondoltam,
milyen kegyetlen, hogy néhány udvarhölgyén kívül nincs
más mellette. Panaheszi a máglya mellett állt, Nefertiti
pedig Ehnaton kezét szorongatta.
– Szerinted Atonnal vannak? – kérdezte egyszer csak
a kis Anheszenpaaton. Megváltozott: komorrá,
visszahúzódottá vált.
– Igen, szerintem vele vannak – válaszoltam.
Gyűlöltem hazudni, de most az igazság csak még több
bánatot okozott volna.
Unokahúgom visszafordult a lángok felé, amelyek
egyre magasabbra kúsztak a máglyán. A holttesteket
lenvászonba csavarták, majd belocsolták őket a ruta
levével. A lángok a hercegnők testét körbeölelve az égbe
csaptak. Hallottam a hús sercegését, és még a fátylon
keresztül is bekúszott orromba a maró szag. Akkor a
Nebnefert fedő anyag is lángra kapott, majd néhány
558
pillanat múlva elégett, és egy rövid időre látni engedte a

herceg arcát. Kia felsikoltott, Panaheszi pedig még épp
időben ért oda, hogy elkapja eszméletét vesztett lányát.
Ehnaton tekintete ide-oda ugrált két gyászoló felesége
között. Valami elszakadt benne.
– Mindenről Ámon papjai tehetnek! – kiabálta
mindenki megdöbbenésére. – Elárultak bennünket, és
most Aton bosszút áll! – Eszembe jutottak az asszony
szavai, aki megtalálta nekem a rutát. Ehnaton valóban
megőrült. – Hozzatok ide egy harci szekeret! Minden
házhoz elmegyek és megkeresem az elrejtett szobrokat!
Tudom, hogy még mindig vannak, akik Ámont tisztelik!
Az én városomban! Aton városában!
A fáraó arcát eltorzította a düh.
Nefertiti erősen tartotta férje karját. – Állj! – kiáltotta
rémülten.
– Megölök minden családot, ahol megtalálom a hamis
istenek szobrait! – üvöltötte Ehnaton. Félrelökte
nővéremet és felszállt a harci szekérre, melyet núbiai őrei
odavittek a parancsára. Mikor felemelte ostorát, a két ló
idegesen felnyihogott. – Őrök! – kiáltotta, ám azok féltek
közelebb lépni hozzá. A városban még mindig pusztított
a pestis, és senki sem akarta kockára tenni az életét.
Ehnaton, mikor látta, hogy senki sem csatlakozik hozzá,
megparancsolta, hogy nyissák ki a kapukat.
– A kapuk zárva maradnak! – kiáltotta Nefertiti.
Az őrök hol az egyik, hol a másik fáraóra néztek, nem
tudták eldönteni, kinek engedelmeskedjenek. Ám akkor
Ehnaton megindult a kapuk felé, Nefertiti pedig éles
hangon felkiáltott:
– Nyissátok ki! Nyissátok ki!
559
NEFERTITI
Ehnaton nem állt volna meg. Ha az őrök az utolsó

pillanatban nem nyitják ki a kaput, belerohant volna. Ám
így eltűnt az éjszaka sötétjében, míg a lángok a magasba
csaptak, elnyelve a gyermekek holttesteit.
Nefertiti kilépett a fénybe. Jobb kezében a hatalom
jelképeit, botját és ostorát tartotta, míg bal kezét ökölbe
szorította. – Hozzátok vissza! – sziszegte.
Az őrök haboztak.
– Egyiptom fáraója vagyok! – kiáltotta nővérem. –
Hozzátok vissza! Hozzátok vissza, mielőtt mindenkit
legyilkol!
Ekkor egy szolgáló szaladt ki sírva a palotából.
A lány térdre borult Nefertiti előtt. – Felség, az özvegy
királyné halott!
Az udvaron kitört a pánik. Apám gyorsan Nefertiti
mellé lépett. – Mikor férjed visszatér, valószínűleg már
fertőzött lesz – mondta halkan. – Ki kell engednünk a
palotából az embereket! Bárkákra kell ültetni őket, hogy
mielőbb kijussanak a városból! A szolgák maradjanak.
Lányaid pedig...
– Nekik is menniük kell! – mondta Nefertiti
határozottan. Önzetlensége meglepett. – Majd
Mutnedzsmet magával viszi őket.
– Nem! – kiáltott fel Meritaton. – Nem hagylak itt,
mawat! Csak akkor megyek el Amarnából, ha te is velem
jössz!
Apám azon gondolkodott, vajon mennyire vegye
komolyan unokája szavait.
– Nem megyek sehová! – ismételte meg Meritaton.
Apám megadóan bólintott. – Rendben. De
Anheszenpaatont küldd el Mutnedzsmettel – mondta
560
Nefertitinek. – Addig maradjon Thébában, míg Ehnaton

vissza nem nyeri ép elméjét. – A palota felé fordult.
Lehunyta szemét, de csak egy rövid pillanatra. Nem akart
gyengének látszani. – Most pedig elbúcsúzom
nővéremtől.
A hatalom nagy árat követelt családunktól. Apám arca
beesett volt, és láttam, hogy ennyi veszteséget már
Nefertiti sem bír elviselni. És most az asszony, aki
egészen a trónig emelte családunkat, halott. Többé nem
fogom magamon érezni szúrós tekintetét, mellyel úgy
olvasott a gondolataimban, mintha csak egy szétterített
papirusztekercset nézett volna. Az asszony, aki III.
Amenhotep oldalán uralkodott, és aki átvette férje
feladatait, mikor az már elfáradt.
– Ozirisz kísérjen átkelésed során – suttogtam.
Asszonyok és gyerekek szaladtak sikoltozva a

fogadóterem felé. – A fáraó elmenekült! A fáraó
elmenekült! – kiabálta egy szolga. A folyosó falai
visszaverték rémült hangját. Láttam, ahogy az asszonyok
zajongva, kezükben néhány ruhadarabbal és ékszerrel a
nyitott ablakokhoz szaladnak. – Az istenek
cserbenhagyták Amarnát! – kiáltotta valaki. – Még a
fáraó is elmenekült! – Az anyák átrángatták
gyermekeiket az udvaron terjengő füstön: mind a
kikötőbe próbáltak eljutni. Ruhákkal teli ládákat vittek,
míg a férfiak családjaik maradék vagyonát igyekeztek
kimenekíteni. Szolgák, udvari méltóságok és követek egy
emberként rohantak a kikötő felé. Kitört a káosz.
Családom is berohant a palotába, ám mielőtt még a
fogadóteremhez értünk volna, Nakhtmin elkapta a
561
NEFERTITI
karomat. – Ebben a helyzetben nem hagyhatjuk itt őket –

mondta. – A fáraó elrohant. Ha az emberek odakint
megtudják, hogy nincs a palotában, a családod veszélybe
kerül.
– Akkor leszünk veszélyben, ha Ehnaton visszatér.
Odakint könnyen megfertőződhet...
– Majd bezárjuk az egyik szobába.
– Egyiptom fáraóját? – kérdeztem döbbenten.
– Ha apád nem egyezik bele, most nem lennél a
feleségem – mondta komoly hangon Nakhtmin. –
Tartozunk neki ennyivel. Maradj Barakával és Hekettel!
Álljatok készen, hogy ha szólok, azonnal indulhassunk.
Anheszenpaatont is vidd magaddal! Én addig
megkeresem a nővéredet. Bele kell egyeznie, hogy
elzárjuk a fáraót, ha visszatér.
Mikor az őrök bevonszolták a félig eszméletlen, véres
Ehnatont, akinek az öltözetébe belekapott a maga
gyújtotta tűz, az udvartartás életben maradt tagjai azonnal
köréjük sereglettek.
– Vigyétek a legtávolabbi szobába és zárjátok rá az
ajtót! Vigyetek neki élelmet, de hét napig senki se
menjen be hozzá! És aki kiengedi, az életével fizet! –
Apám határozott hangon utasításokat adott, míg
Panaheszi némán állt. – Ne menj a közelébe!
– Eszembe sem jutott – háborodott fel a főpap.
Mikor Ehnaton rádöbbent, hogy valójában mi történik,
az őrök már rázárták az ajtót. Az egész palotában hallani
lehetett az üvöltését, ahogy követelte, hogy engedjék ki.
Aztán Nefertitit hívta, majd végül Kiához könyörgött.
– Vigyáz valaki Kiára? – kérdezte nővérem.
Őrök vigyáztak Kiára, aki, mikor meghallotta, hogy
Ehnatont bezárták, akár egy rabot, zokogni kezdett. A
562
második napon ő volt az, aki sikoltozva tudtára adta az

udvarnak, hogy a fáraó vért köp, és hogy az őrök édeskés
szagot éreztek a szobából. A harmadik napon abbamaradt
a köhögés, negyednap pedig néma csend borult a
szobára.
Hat nap telt el, mire a szolgák meg mertek
bizonyosodni afelől, amit már mindnyájan tudtunk.
Anubisz az eretnek fáraót is magával ragadta.
Mikor Nefertiti megtudta, hogy férje halott, sírva borult

anyám karjába. Aztán mellém lépett. Elismerte, hogy
Ehnaton önző, rossz uralkodó volt, ám neki a férje és
gyermekei apja.
– El kell hagynunk a várost! – mondta apám, mikor
Nakhtminnal a nyomában belépett a terembe.
Nefertiti végtelen fájdalommal az arcán nézett rá. –
Amarnának vége – suttogta. – Mikor meghalunk, csak
városunk mesélhet az isteneknek a tetteinkről. Ám ez a
város most eltűnik a Föld színéről. – Nővérem tudta,
hogy nagyságról és halhatatlanságról szőtt álmait
hamarosan betemeti a sivatag homokja. Lehunyta a
szemét, én pedig azon gondolkodtam, vajon mit láthat.
Városa romjait? Vagy férjét, akit felemésztett a kór?
Nefertiti hallotta, hogy az emberek felgyújtják saját
otthonaikat, csak hogy kifejezzék, mennyire gyűlölik
Ehnatont. A fáraó szobrait egytől egyig lerombolták.
Nefertiti, amint megtudta, hogy a pestis bejutott Amarna
falai közé, megparancsolta Thotmesznek, hogy
meneküljön el. Ez volt élete egyetlen önzetlen
cselekedete. Ám nem is volt többé szüksége Thotmesz
563
NEFERTITI
szolgálatára, már nem volt mit megmintázni a városban.

A városban, amely most elpusztul.
– Az emberek felgyújtják otthonaikat, és ha a sereg
elmenekül, a palota következik – mondta apám szárazon.
– El kell temetnünk Ehnatont.
Nefertiti elsírta magát.
– De Panaheszi a templomba vitte a testét – szóltam
közbe.
– Ő akarja eltemetni.
– Hogy mit csinált? – kérdezte döbbenten Nakhtmin.
Apámra néztem, majd férjemre. – Elvitte a testet a
templomba – ismételtem meg.
Nakhtmin apám felé fordult.
– Keressétek meg Panaheszit! – kiáltotta apám a
katonáknak.
– Ne engedjétek, hogy elhagyja a palotát!
– Mi történt? – néztem rá értetlenül.
– A kincstár ott van a templom mellett! – válaszolta
apám helyett Nakhtmin. – Panaheszi nem azért ment oda,
hogy eltemesse Ehnatont. Meg akarja kaparintani az
aranyat, hogy átvehesse nővéredtől a hatalmat. –
Nefertitihez fordult. – Szabadon kell engedned
Horemhebet! Engedd szabadon, és akkor az emberek
követni fogják. Ha nem, Panaheszi ér oda előbb a
katonákhoz, Aton aranyával. És ha Kia fiút szül,
Egyiptom elvész.
Nefertiti úgy nézett maga elé, mintha már nem látna
bennünket. Könnyek csurogtak végig az arcán. – Nem
érdekel, mi lesz! Nem érdekel.
Ekkor Nakhtmin odalépett hozzá és határozottan
megfogta a vállát. – Felség, Nofernoferuaton-Nefertiti
564
fáraó! A városa ostrom alatt van, önt pedig meg akarják

fosztani a koronájától. Ha itt marad, meghal.
Nefertiti tágra nyílt, ám élettelen szemekkel nézett rá.
– Megölik Meritatont, vagy nőül adják Panaheszihez –
folytatta férjem. – És ha tiltakozik, Anheszenpaaton
életével fogják zsarolni.
Nefertiti alig észrevehetően feljebb emelte a fejét,
tekintete ismét fellángolt. – Engedjék szabadon a
hadvezért! – mondta.
Nakhtmin bólintott, majd kisietett a teremből.
– Megbízol a férjedben? – kérdezte apám.
Tudtam, mitől tart: Nakhtmin kiszabadítja
Horemhebet a börtönből, és aztán csatlakozik hozzá,
hogy együtt fosszák meg nővéremet a koronától. – Sosem
tenne ilyet! – válaszoltam határozott hangon.
Amarnában kitört a felkelés. Az emberek vasvillákkal és

kaszákkal felfegyverkezve vonultak végig az utcákon. A
fogadóteremben óránként jelentek meg a szolgák a
legfrissebb hírekkel: megtámadták Aton templomát a
dombon, vagy: már a palota felé tartanak és követelik,
hogy Egyiptom térjen vissza régi isteneihez, az udvar
térjen vissza Thébába, Amarnát pedig égessék fel.
Kia fájdalomtól eltorzult arccal ült az emelvény
aljában. Megpróbáltam elképzelni, mit érez. Egy halott
fáraó második felesége volt. Gyermekének nem lesz apja,
és ez a gyermek, ha fiú lesz, fenyegetést fog jelenteni
Nefertiti számára.
Kia már csak apjában bízhatott.
Ekkor kinyílt a fogadóterem ajtaja – Nakhtmin sétált
be, mögötte pedig Horemheb. A fogság megviselte a
565
NEFERTITI
hadvezért: haja a válla alá ért, és sötét szakáll keretezte

arcát. Ám tekintetében ugyanaz a tűz égett, amely
korábban, olyan őrült elszántság, amilyet még nem láttam
Apám felállt székéből.
– Mi történik a városban?
Horemheb előrébb lépett. – A nép lerohanta Aton
templomát – válaszolta komoran. – A fáraó testét pedig
elégették.
Apám ekkor Nakhtminhoz fordult, aki így folytatta: –
A kincstárat is megrohamozták. Az arany biztonságban
van, de kilenc őr meghalt. Akárcsak Panaheszi vezír.
Hangos sikítást hallottunk – Kia ugrott fel székéről.
Combjai vértől vöröslöttek.
Horemheb tekintetében gyűlölettel nézett rá. – Az ön
férje küldött börtönbe, felség – mondta.
– Én pedig visszaadom a rangját, hadvezér – szólt
közbe gyorsan Nefertiti, tudomást sem véve Kiáról. –
Nakhtmin hadvezérrel együtt fogják vezetni a sereget. –
Nővérem nemcsak Horemhebnek, de férjemnek is
visszaadta rangját. Ám akkor nem foglalkoztam ezzel,
csak azt láttam, hogy Kia erősen vérzik.
– A dobozomat! – kiáltottam. – Valaki hozza ide
belőle a cickafarkat!
– És honnan tudjam, hogy nem árul el? – kérdezte
közben Horemheb.
– Honnan tudjam, hogy te nem árulsz el engem? –
kérdezett vissza nővérem.
Odakiáltottam a szolgáknak, hogy hozzanak vizet és
vásznat.
– Aton ideje lejárt – mondta Nefertiti. – Kárpótollak
minden veszteségedért. És most vezesd ide az embereket,
hadd mondjam el nekik, hogy új idők jönnek!
566
– És a hettiták? – kérdezte a hadvezér. – Velük mik a

tervei?
– Harcolni fogunk – válaszolta nővérem. – Kisöpörjük
őket keletről!
Én közben gyorsan párnává göngyöltem egy
lenvászon köpenyt. – Lélegezz! – mondtam. Ám
körbenézve láttam, hogy senkit sem érdekel, mi történik
vele. Mindössze hét szolga maradt a teremben, a
leghűségesebbek, akik nem menekültek el Thébába. – Át
kell vinnünk egy másik szobába! – kiáltottam, mire a
szolgák végre odajöttek segíteni.
– Könyörgöm, ne hagyd, hogy megölje a
gyermekemet! – suttogta Kia. Olyan erővel szorította a
karomat, hogy kénytelen voltam a szemébe nézni. –
Kérlek!
És akkor megértettem, kiről beszél. – Nem, ő sosem...
– Ám elhalt a hangom. Még Kiának sem tudtam hazudni.
A szolgák betámogatták a vendégeknek fenntartott
szobák egyikébe és óvatosan lefektették az ágyra.
– Nincs szülőszékünk – mondtam. – Nem...
Ám nem fejezhettem be a mondatot, mert Kia körmeit
a karomba mélyesztve felsikoltott. – Neveld fel a
gyermekemet! – kérte.
– Nem! – mondtam határozott hangon. – Túl fogod
élni! Túléled és magad neveled fel őt. – Ezúttal azonban
hazudtam neki. Nagyon sápadt volt, és túl korán indult
meg nála a szülés.
– Esküdj meg, hogy felneveled! – könyörgött. – Csak
te védheted meg tőle! Kérlek! – A következő pillanatban
megszületett Kia gyermeke. Egy herceg. Egyiptom
hercege. Kia a tekintetét elhomályosító könnyfátylon
keresztül fiára nézett, aki hangos sírásával megtörte a
567
NEFERTITI
szobában beállt csendet. Mikor a szolgák elvágták a

köldökzsinórt, visszazuhant a párnára. – A Tutanhaton
nevet add neki! – suttogta és megszorította a kezemet,
mintha sosem lettünk volna ellenségek. Aztán lehunyta a
szemét, és arcára nyugalom ült ki. Még egyszer, utoljára
kifújta a levegőt, majd ujjai lassan elengedték a kezemet.
Az egyik szolgáló megmosdatta a gyermeket, finoman
becsavarta a pólyába, majd a karomba adta. Nővérem
legádázabb ellenségének fiát, a kisfiút, akit én fogok
felnevelni. Halott anyja testére fektettem a kicsit, hogy
érezze, Kia milyen nagyon szerette. Aztán könnyek
lepték el a szememet, és a szolgálókkal mit sem törődve,
hangosan felüvöltöttem. Egyszerre sirattam Kiát,
Nefertiti kislányait és Tijét. És az újszülött Tutanhatont,
aki sosem fogja érezni arcán édesanyja csókját. És
Egyiptomot is elsirattam, mert tudtam, hogy mi magunk
vagyunk a felelősek a sok halálért, mert elárultuk
isteneinket.
Mintha szörnyű szélvihar söpört volna végig a palotán.

Néhány nappal később a falak teljesen csupaszok
voltak, a szobák és tárolóhelyiségek üresen tátongtak.
Nem fért fel minden a hajókra – ami Amarnában marad,
azt összegyűjtik később a szolgák, vagy elnyeli az idő
homokja. A sör a pincék mélyén maradt, akárcsak több
üveg Ehnaton kedvenc borából. A legrégebbi
vörösborokból eltettem néhány üveggel Ipunak, a többit
pedig otthagytam Ehnaton volt őreinek, vagy azoknak,
akik később majd kifosztják a pincét.
Apám azt akarta, hogy minél hamarabb elinduljunk
Thébába. Bár a bot és az ostor még Nefertiti kezében
568
volt, bármelyik nap felbukkanhatott egy trónkövetelő a

seregből, de Aton új főpapja vagy Ámon egyik dühös
követője is az életére törhetett. Tudtuk, hogy ebben a
kiélezett helyzetben bármi megtörténhet, és hogy minden
attól függ, a nép támogatja-e nővéremet. Az emberek azt
akarták, hogy megint szabadon tisztelhessék régi
isteneiket, apám és Nefertiti pedig elhatározták, hogy ezt
meg is adják nekik.
A hajó orrában állva Nefertiti Théba irányába nézett,
ahogy évekkel korábban, kislánykorában is.
– Szükség lesz majd egy szertartásra – mondta apám.
– Szertartásra? – kérdezte tompa hangon Nefertiti.
– Igen. Egy új névadó szertartásra. A hercegnők
nevében többé nem szerepelhet az „Aton" utótag. Meg
kell mutatnunk az embereknek, hogy elfeledtük Atont és
visszatértünk Ámonhoz.
– Hogy elfeledtük? – kérdezte nővérem remegő
hangon. – Hiszen a férjem volt! Hatalmas dolgokról
álmodott! – Mikor lehunyta a szemét, láttam az arcán,
hogy valóban szerette Ehnatont. És Ehnaton is őt: olyat
tett, amit még soha, egyetlen uralkodónk sem: fáraóvá
koronáztatta feleségét. És hat gyermeket nemzett neki. –
Sosem felejtem el!
– Akkor is meg kell tartanunk a szertartást.
569
HARMINCADIK FEJEZET
THÉBA, KR. E. 1343
Pakhónsz hónap első napja
A templom oszlopai előtt állva lenéztünk a

napfényben csillogó kosfejű szfinxek sorára, mely
arra emlékeztetett, mi mindent épített a nagy III.
Amenhotep, amit fia később le akart rombolni. Mikor a
nemesség és Ámon kopaszra borotvált papjai
összegyűltek, a főpap a magasba emelte az edényt, én
pedig visszatartottam a lélegzetem. Az edényből kiömlő
víz elmosta a fáraó nevét, akinek majdnem sikerült
elpusztítania Egyiptomot.
–Tutanhaton! Ámon, Théba istene és mindannyiunk
atyja nevében ezennel a Tutanhamon nevet adom neked.
Míg rácsorgott a víz, Nakhtmin mindvégig tartotta a
kis Tut fejét, aki még nem érthette, milyen fontos a neve.
A szertartás alatt Nefertiti lányai mellett állt. A kis
Anheszenpaaton következett: letérdelt és engedelmesen
lehajtotta a fejét, hogy ezentúl az Anheszenamon nevet
570
viselhesse. Ám mikor a főpap Meritatont szólította,

nővérem előrelépett és határozottan így szólt: – Nem!
A jelenlévők felbolydultak.
– Meritatont nem kereszteljük át! – mondta Nefertiti
határozott hangon. – Mellettem fog uralkodni, társam
lesz és emlékeztet a múltunkra. Ő lesz Egyiptom leendő
királynője és megtartja a Meritaton nevet, hogy Aton
papjai ne gondolják úgy, hogy teljesen elfordultunk
tőlük.
Nefertiti vagy nagyon okos volt és valóban meg akarta
békíteni Aton papjait, akiktől elfordult, vagy csak nem
akart mindent elveszíteni, ami halott férjéhez kötötte,
akinek köszönhetően most ő volt Egyiptom fáraója.
Apám hangosan felsóhajtott, Ámon főpapja pedig
mosolyt kényszerített arcára. Meritaton feje fölé emelte
az olajjal teli edényt, unokahúgom pedig egy hétéves
gyermekhez képest hihetetlen méltósággal előrelépett és
fejét lehajtva elfogadta a koronát.
A következő pillanatban a főpap elbizonytalanodott. –
És milyen nevet adjak Egyiptom fáraójának? – kérdezte.
A tömeg egy emberként fordult Nefertiti felé, ő pedig
rám nézve így válaszolt:
– Szemenkharé.
Ré lelke erős.
Nefertiti olyan nevet vett fel, mely nem utalt Atonra,
így téve világossá az emberek számára, hogy új korszak
veszi kezdetét, visszatér az az idő, mikor birodalmunk az
Eufrátesztől Szudánig terjedt. Most csak Egyiptom és
Núbia volt a miénk. Ehnaton minden régebbi területünket
hagyta elveszni: Knosszoszt, Rodoszt, a Jordán völgyét,
Mükénét. Mikor megfordulva láttam, hogy Horemheb
tiszteleg a fáraónak, azt gondoltam magamban: Nem
571
NEFERTITI
marad ez mindig így. Egy napon Egyiptom újra hatalmas

birodalom lesz.
– Ugye nem mész el Horemhebbel a hettiták ellen
harcolni? – kérdeztem Nakhtmintól.
Férjem a dadánk karjában fekvő fiunkra pillantott. –
Nem, miw-sher! – mondta mosolyogva. – Itt is lesz elég
feladatom. Ehnaton uralkodása alatt a katonák nem
kaptak rendes kiképzést, úgyhogy ezt vállalom.
Horemheb majd választ maga mellé valaki mást.
– De kit?
– Talán Ramszeszt. – Férjem egy díszes öltözetet
viselő katonára mutatott, akinek olyan vörös haja volt,
mint a lángoló nap.
– A silei erőd parancsnoka, és biztos vagyok benne,
hogy egy nap előléptetik vezírré. Harcoltam vele
Núbiában. Okos, akár egy írnok, és nagyon jó képességű
katona. Nincs, aki jobban bánna az íjjal, mint ő.
– Csak te – mondtam.
Nakhtmin elmosolyodott és nem tiltakozott.
Aznap este Nefertiti fáraó megígérte a népnek, hogy nagy

győzelmekre vezeti őket. Nehbet, a háború istennőjének
pompás keselyű-fejdíszét viselve megesküdött, hogy
Egyiptom visszahódítja azokat a területeket, amelyeket
az eretnek fáraó ostoba módon elveszített.
– Visszafoglaljuk Rodoszt, Mükénét és Knosszoszt!
Bevonulunk Palesztina sivatagjaiba, és visszaköveteljük
a területeket, amelyeket még a nagy III. Amenhotep tett
hűbéreseinkké! És nem állunk meg, míg a hettitákat ki
nem űzzük Mitanniból, vissza a hegyekbe!
572
A sereg hangos üdvrivalgásában még az istenek is

megsüketültek. Csak én láttam, nővérem milyen árat
fizetett a fáraói rangért: szemei karikásak voltak, és
vonásai olyan kemények lettek, mint Tijéé. Nefertiti a
magasba emelte ökölbe szorított kezét.
– Ámon segítségével Egyiptom nem veszíthet! –
kiáltotta. – Az eretnek fáraó uralkodásának ideje lejárt!
A katonák úgy éljeneztek, mintha éppen egy
győzedelmes hadjáratról tértek volna vissza.
Pajzsaik újak voltak, az Aton templomaiban
felhalmozott edényekből készültek, kőhegyű lándzsáik
pedig abból a több száz szoborból, melyek valaha
Ehnaton amarnai palotájában álltak. Ám akármilyen
dicsőségesen emelte is nővérem a kezét a magasba,
engem nem tudott becsapni. Magam előtt láttam
gyönyörű villáit, melyeket mára már ellepett a homok, és
a palotát, melynek üres termeiben szakadtan lógtak a
függönyök... láttam, milyen nehezen tartja meg a botot és
az ostort. Ám mégsem veszített el mindent. A nép
lerombolta Amarnát, a Nílusra néző, egykor csillogó
várost, és az uralkodói pár szobrait feldarabolták.
Azonban Nefertiti megmenekült, és Thébában neve újra
felkerül a falakra, az istenek emlékezni fognak rá.
– Egyiptomnak nem lesz több eretnek uralkodója! –
folytatta szenvedélyesen. – Ámon, Egyiptom hatalmas
istene visszatért!
Apám, aki az oszlopok mögül figyelte lányát,
elégedetten bólintott. Levelet küldött Asszíria királyának,
és engesztelésül a pestistől elfeketült gyermekkarért
megajándékozta hét aranytrónnal. Ám még ez sem volt
biztosíték arra, hogy később nem kell Asszíria ellen is
háborúba vonulnunk.
573
NEFERTITI
Anyám odalépett mellém. – Már csak Meritatonra

számíthatunk – mondta halkan. – Nővéred már nem fog
fiúgyermeket szülni.
– És Anheszenamon?
A négyéves kis hercegnőre néztünk, aki lassan
közelebb merészkedett az Üdvözlés Ablakához. Nővérem
vad szépségét örökölte, de Meritatonnal ellentétben a
komolyság legkisebb jelét sem lehetett felfedezni benne.
Mikor a tízezres sereg elindult Mitanni felé, Nakhtmin
megfogta a könyökömet.
– Csak nem akarsz elmenni? – kérdezte Nefertiti.
Nővéremre néztem, aki még mindig kezében tartva a
botot és ostort bizonytalanul elindult felém. Tudtam,
hogy fél egyedül maradni. – Két fiam van, akik a folyó
túlpartján már nagyon várnak – válaszoltam.
– De esténként ugye eljössz? Ugye minden nap
eljössz?
– Igen, minden este eljövünk – ígértem. – Barakát és
Tutot is magammal hozom, hogy unokanővéreikkel
együtt nőhessenek fel. – Nővérem szemrehányóan nézett
rám. – Nefertiti, ő is a fiam. És csak annyira Egyiptom
hercege, mint Baraka vagy Nakhtmin.
Tudtam, mit gondol, de végül csak annyit kérdezett
még egyszer: – Ugye eljössz?
– Igen – válaszoltam, de magamban még hozzátettem:
Ahogy mindig is.
A kertekre néző ablakban ülve Heket lehunyt szemmel,

lágy hangon énekelt fiamnak és a kis Tutanhamonnak.
Mikor az ösvény felől meghallotta közeledő lépteinket,
leszaladt elénk.
574
– Egy Ipu nevű hölgy járt itt, kisasszony. – Ezt hagyta

itt – mondta az asztalon álló kis dobozkára mutatva. –
Azt mondta, valami új dolog van benne, amit a
kisasszony talán szívesen elültetne a kertjében.
Izgatottan felemeltem a fedelet – a dobozban egy kicsi
rózsaszín virágot találtam gyökerestül. Óvatosan
végigsimítottam a teljesen kinyílt virág finom szirmain:
hosszúak és nagyon puha tapintásúak voltak, mint a
legfinomabb szövésű vászon. Ámulva néztem, milyen
tökéletes a színe – a lemenő napra emlékeztetett. Mindig
is ez volt az álmom, hogy saját családom és saját kertem
legyen, hogy legyen hová kimennem a lemenő nap fényét
élvezni, hagyni, hogy a meleg homok ujjaim között
leperegjen a földre, és lábaim alatt új élet keljen ki
belőle.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte aggódó hangon
Heket.
– Persze – válaszoltam elmosolyodva. – Jó újra itthon
lenni.
Heket végignézett a festett falakon és lenvászon
kosarakon.
– És mihez kezd most? Mit fog csinálni itt, távol az
udvartól?
– Beteljesítem a végzetem – mondtam. – Felnevelem a
gyermekeimet és gondozom a kertemet.
Bekopogtattam a színes faajtón, melyet egy tengeren

ringatózó hajót ábrázoló faragás díszített.
– Kisasszonyom! – kiáltott fel lelkesen Ipu.
Arca teltebb lett, mióta utoljára láttam, haja pedig már
a válla alá ért. Boldog kiáltását egy vékonyka sikoly
575
NEFERTITI
követte – az édesapja karjában ülő kis Kamoszesz volt

az.
Döbbenten láttam, milyen sokat nőtt. – No, nézd csak!
Milyen nagyfiú lett!
– Már több mint egyéves – mondta büszkén Ipu. – És
olyan sok örömem lelem benne, hogy szívesen szülök
még egyszer.
– Mosolyogva hasára tette a kezét. – Meszoré hónapra
várjuk.
Alig kaptam levegőt. – Ipu, ez csodálatos!
– Hát azért kisasszonyom sem panaszkodhat! Két
fiúgyermek büszke édesanyja! – Hátrébb lépett, hogy
jobban lásson. – Jaj, kisasszony, olyan nagyon hiányzott!
– Szorosan megölelt, majd bevezetett a házukba.
– Érezze otthon magát, kisasszony! – üdvözölt Djedi.
Egészségesnek és nagyon boldognak tűnt. A pestis
szerencsére nem jutott el Thébába. Nem is akartam
belegondolni, mit jelent az, hogy csak Amarnában
pusztított.
– Tehát ő Kamoszesz – mondtam a kisfiúra
mosolyogva. Mintha nem is az a gyermek lett volna, akit
egy évvel korábban láttam utoljára. – Nagyon szép
gyermek! A te orrodat örökölte, Ipu.
– És Djedi szemeit – mondta mosolyogva barátném. –
A bábaasszony szerint gazdag ember lesz.
– Ezt meg honnan tudja?
– Onnan, hogy Kamoszesz első szava az volt, hogy
nub.
–Arany? – kérdeztem nevetve. – Jaj, Ipu, nagyon
hiányoztál!
– Akárcsak ön Ipunak, kisasszony – mondta Djedi
vigyorogva. – Csak önről beszélt.
576
– Mindenki Amarnáról beszélt, kisasszony – vette át a

szót Ipu.
– Nem tudtuk, melyik hírt higgyük el. Előbb a durbar,
aztán a királyné fáraóvá koronázása, végül a pestis... Igaz
az – vette halkabbra a hangját –, hogy a fáraó egy
gyermek karját küldte el Asszíria királyának? – Mikor
bólintottam, szörnyülködve megrázta a fejét. – Meséljen
el mindent, kisasszony! Mindent tudni akarok!
Így hát meséltem neki Egyiptom legtragikusabban
végződött durbarjáról, arról, hogy nővéremet fáraóvá
koronázták, a fekete halálról és Ehnaton felajánlásáról.
Szomorúan idéztem fel, hogyan haltak meg Nefertiti
fiatalabb gyermekei, Nebnefer és végül Tije. Mikor
elmeséltem, hogyan száguldott ki a városba Ehnaton,
Djedi befektette kiságyába Kamoszeszt, hogy jobban
tudjon figyelni rám. Nem akarta elhinni, hogy a fáraó
végigszáguldott a városon, hogy lerombolja az emberek
otthonában elrejtett Ámon szobrait. – Egészen kikelt
magából – mondtam. De szavaim nem tudták visszaadni
a fájdalmat, amelyet akkor láttam Ehnaton tekintetében,
mikor végignézte, ahogy gyermekei holttestei elégnek
abban a városban, amelyet ő Aton dicsőségére épített.
– Mikor megtiltották, hogy a bárkák kihajózzanak
Amarnából, azt hittük, mindnyájan odavesznek – vallotta
be könnyes tekintettel Ipu. – Ön és Nakhtmin is.
Szorosan magamhoz öleltem kedves barátnőmet. – Mi
pedig nem tudtuk, hogy a pestis nem érte-e el Thébát is –
mondtam. – Mi is nagyon féltünk. Féltettünk benneteket.
– Ekkor valami a lábamhoz dörgölőzött, majd felugrott
az ölembe. – Básztet! – kérdőn Ipura néztem.
– Egyik este, mikor elindultam kisasszonyom házából,
velem jött. De most, hogy visszatértek, vigye csak
577
NEFERTITI
magával haza... – Láttam Ipu tekintetében, hogy bár ezt

mondja, nem szívesen válna meg a macskától.
– Nem, maradjon csak itt! – mondtam őszintén. – Ha
te annak idején nem mented meg, a palotában élő többi
macskával együtt ő is elpusztult volna.
– Megölték a miweket? – kérdezte döbbenten Ipu.
– Minden állatot megöltek.
– És hol temették el őket? – kérdezte Djedi.
Nem akartam elkeseríteni őket, de képtelen voltam
hazudni nekik. – Szekerekkel elvitték őket...
– Úgy, hogy nem voltak mellettük az amulettjeik? –
suttogta Djedi.
– És nem sírkamrákba temették őket?! – kiáltott fel
Ipu.
– Nem. Tömegsírokba dobálták őket. Hatalmas
gödröket ástak, aztán homokkal temették be őket.
Némán néztek rám.
Este visszasétáltunk a házamhoz. Ipu még egyszer
hallani akarta, mire kért meg Kia a halálos ágyán. Míg
újra elismételtem neki Kia szavait, még Kamoszesz is
csendben hallgatott – mintha együtt érzett volna az
elárvult kis Tuttal.
– Minden másképp történt, mint ahogy elképzeltem –
mondta Ipu, mikor elhallgattam. – Egyiptom fenekestül
felfordult. Kisasszonyom lett a herceg anyja...
– Nem a hercegé – ráztam meg a fejem. – Csak egy
kisfiúé.
Thébában kialakítottunk egy napirendet, és nyugodtan,

csendben éltük az életünket. A városban élő férfiak
felkeresték Nakhtmint és elmesélték neki, mi történt
578
Thébában, míg Amarnában pestis tombolt. Akadtak, akik

megpróbálták meggyőzni, hogy álljon a sereg élére –
időpazarlás katonákat edzeni, mikor győzelemre
vezethetné a sereget Rodoszon, mondták. A katonák a
házunk előtt álltak és vádlón néztek rám.
– Nakhtmin a legjobb fáraó legjobb hadvezére –
mondta Djedefhor. – Az emberek nem értik, miért nem
áll az élükre. Nekem könyörögtek, hogy beszéljek vele!
Nekem! Horemheb kemény, zord katona, a katonák nem
szeretik úgy, mint Nakhtmint.
Megint apám szavai jutottak eszembe: „Megbízol
benne?”. Nakhtminra néztem: szoknyája alatt
megfeszültek az izmai, szemöldökén izzadságcseppek
gyöngyöztek. Elmosolyodtam. – Be kell érniük azzal,
hogy Egyiptom fiaiból férfiakat nevel.
– De mihez kezdenek most, hogy távol vannak az
udvartól?
Felnevettem. – Békésen éljük az életünket. Később
pedig Nakhtmin katonákat vagy írnokokat nevel
fiainkból.
– Fiaikból? – kérdezte Djedefhor furcsa hangsúllyal.
– Tut is a mi fiunk – válaszoltam élesen.
A kert felé néztünk, ahol a két kisfiú egy öreg akácfa
árnyékában mászkált a földön. – Kia fia... – mondta
halkan Djedefhor. – És egy nap talán Egyiptom hercege...
– Soha! – mondtam határozottan. – Itt fog felnőni,
távol az udvari intrikáktól. Meritaton lesz a következő
fáraó, utána pedig Anheszenamon.
Tudtam, mit akar mondani: hogy Egyiptomnak kell
egy herceg, mert mindig is volt, és mindig is lesz
hercegünk. Ám ehelyett csak annyit mondott: –
579
NEFERTITI
Gondolom, már hallott arról, mit mondott nővére Aton

papjainak.
– Hogy tizennégy napot kapnak arra, hogy
köpenyeiket Ámon papjainak öltözetére cseréljék.
– Igen. De vannak, akik nem hajlandók erre.
Döbbenten néztem rá. – De hát nem mondhatnak
nemet! Hová mennének?
– Aton követői befogadják őket. Higgye el,
kisasszony, sok ember hisz Atonban. Gyermekek, akik
sosem ismerték Ámont, és azok, akik csak akkor hagyták
el Amarnát, mikor otthonaik leégtek. Ők még sok bajt
fognak okozni.
Aznap este elmentem a palotába; egy ifjú írnok kísért be

apámhoz a könyvek termébe.
Mikor beléptem, apám háttal ült nekem, éppen egy
papirusztekercset tartott a kezében. – Apám!
– Mutnedzsmet! – fordult meg. – Nem tévedtem,
valóban a te hangodat hallottam.
– Mit csinálsz itt?
Letette a tekercset. – Asszíria térképeit
tanulmányozom – válaszolta felsóhajtva.
– Ezek szerint nem érték be a hét aranytrónnal?
– Nem. Szövetségre léptek a hettitákkal.
Most én sóhajtottam fel. – Ehnaton nagyon sokat ártott
Egyiptomnak. Nem értem, Nefertiti hogy hagyhatta...
– Nővéred többet tett, mint gondolnád. Lefoglalta
férjét, míg mi nagynénétekkel kezünkben tartottuk
Egyiptom ügyeit. Kilopta Aton templomából az aranyat,
hogy el tudjuk látni a sereget élelemmel, és le tudjuk
fizetni a különböző uralkodókat, akik így továbbra is a
580
szövetségeseink maradtak. Tudod, a hűséget meg kell

fizetni.
– Ehnaton nem fizetett a katonáknak?
– Nem – válaszolta apám jelentőségteljes pillantással.
– Nefertiti fizette meg őket.
Egy hosszú pillanatig némán néztünk egymásra.
– De hogy tudta elrejteni az aranyat?
– Azt mondta, hogy Aton ajándéka lesz. És hidd el,
nem csak egy debennyi rézről beszélünk, hanem több
láda aranyról.
– De mi lesz most Aton papjaival? – kérdeztem. –
Beszélgettem az egyik katonával, aki azt mondta, hogy
még sok bajt fognak okozni Nefertitinek.
– Csak ha nővéred továbbra is fogadja őket.
– Úgy érted, egyedül?! – kiáltottam fel hangosabban,
mint kellett volna. A per medjat falai visszaverték a
hangomat.
– Igen – válaszolta apám komoran. – Nővéred ezúttal
sem fogadta meg a tanácsomat.
Ennek ellenére apám nem kért meg, hogy beszéljek
Nefertitivel. Nővérem már huszonhét éves volt, és ő volt
Egyiptom fáraója.
– De miért fogadná őket? – kérdeztem értetlenül.
– Miért? Nem tudom, lányom. Talán úgy érzi, tartozik
nekik.
– De miért tartozna nekik? Azok az emberek Ámon
papjait gyilkolják! – Egy pillanatra elgondolkodtam. –
Talán véget akar vetni ennek az egésznek.
– Mármint a harcnak? Annak sosem lesz vége. A
papok úgy gondolják, Egyiptomnak csak egy istene van,
Aton; az emberek viszont Ámont követik.
581
NEFERTITI
Nekidőltem a falnak. – Tehát sosem ér véget a

háborúskodás.
– Soha – mondta halkan apám. – Hálás lehetsz az
isteneknek, hogy nyugalomban élsz férjeddel, és csak a
gyermekeid nevelésével és a kerteddel kell törődnöd.
Lehet, hogy anyád idővel, ha már belefárad az itteni
életbe, odaköltözik hozzátok.
– Tehát hamarosan? – kérdeztem reménykedve.
Apám mosolyogva bólintott.
582
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
KR. E. 1335
B araka izmai megfeszültek, ahogy hátrahúzta a karját.

A kilőtt nyíl süvítve szelte át a levegőt, majd
mélyen belefúródott a kert végében elhelyezett célpontba,
egy vöröses húsba.
– Remek lövés! – dicsérte meg fiunkat Nakhtmin.
Baraka elégedetten bólintott. Akárcsak apjának, széles
válla volt, és sötét haja a nyakszirtjéig ért. Magam is alig
akartam elhinni, hogy még csak kilencéves. Olyan magas
és erős volt, mint a tizenegy-tizenkét éves fiúk.
– Te következel! – mondta Anheszenamonnak.
– Biztos, hogy ügyesebben célzok, mint Tut! – mondta
unokahúgom határozottan, majd Tutanhamonhoz
fordulva így folytatta: – Míg ti odabent tanultatok, én
kijöttem Nakhtminhoz gyakorolni. – Ahogy hátrahúzta
vékonyka karját, az íj meggörbült.
– Csak nyugodtan! – mondta Baraka. – Összpontosíts!
583
NEFERTITI
Mikor a nyíl majdnem a célpont közepébe fúródott,

Anheszenamon boldogan felkiáltott. Baraka játékosan
fülére tapasztotta a tenyerét.
– Nagyon jó! – mondta Nakhtmin elismerően. – Jó
katona válik majd belőled, Anheszenamon. Édesanyád
hamarosan megengedi, hogy a tanítványaimmal együtt
gyakorolj.
– Egy nap szeretnék én is katona lenni!
Nakhtmin felém nézett, én pedig szavak nélkül is
tudtam, mire gondol: hogy nincs még egy gyermek, aki
ennyire különbözne az apjától.
– Gyere! – hívta magával férjemet Anheszenamon. –
Menjünk vissza a palotába, mutassuk meg anyámnak,
milyen ügyes vagyok!
– Gondolod, tetszeni fog a királynőnek? – kérdezte
Baraka.
Unokahúgom hátradobta arcába hulló hajfürtjét.
Ahogy elnéztem, arra gondoltam, hogy két év múlva le
fogja borotválni, és felnőtt nő lesz.
– Kit érdekel, mit gondol Meritaton? Mást sem csinál,
mint tekercseket olvas és verseket tanul. Ugyanolyan
unalmas, mint Tutanhamon.
– Cseppet sem hasonlítok a királynőre! – tiltakozott
sértődötten Tut. – Én minden nap vadászom!
– De verseket is tanulsz – mosolyodott el kajánul
Anheszenamon.
– Mi rossz van abban? Apánk még írt is verseket.
Baraka megdermedt, Anheszenamon pedig rémülten
szája elé kapta kezét.
– Elég legyen a vitából! – szólt rájuk Nakhtmin
szigorúan.
– De Tut azt mondta...
584
– Nem fontos, mit mondott. Menjünk el inkább

édesanyádhoz, mutassuk meg neki, mit tudsz! Már biztos
vár bennünket.
A nap már lemenőben volt; indulnunk kellett. Nefertiti
már várt bennünket a fogadóteremben. Unokahúgom
kihajolt a bárka pereme fölött.
– Nem lett volna szabad apádról beszélni – mondta
szigorúan.
– Hagyd már békén! – vette védelmébe Tutot Baraka.
– Hiszen a te apád is volt.
Anheszenamon mérgesen összeszorította ajkait. –
Mutnedzsmet biztos nem helyeselné...
– Mit nem helyeselnék? – kérdeztem ártatlan
mosollyal az arcomon, mire mindhárman rám néztek.
Anheszenamon igyekezett minél méltóságteljesebben
viselkedni, mintha morálisan a két fiú fölött állna. –
Hogy Tut az eretnek fáraóról beszélt – mondta komolyan.
– Tudom, hogy nem szereted, ha beszélnek róla. Anyám
szerint sem szabad beszélni róla, különösen nyilvánosan
nem. És anyám még azt is mondta, hogy apánk miatt van
most felkelés Alsó-Egyiptomban. Ha nem fordult volna
szembe Ámon papjaival, és nem adott volna hatalmat
Aton papjainak, azok most nem harcolnának ellenünk
északon, és Thébában élő papjaink biztonságban éreznék
magukat éjjelente, nem kellene félniük attól, hogy az
életükre törnek, vagy valaki fellázad ellenük.
– Mindezt anyád mondta? – kérdezte csodálkozva
Nakhtmin.
– Igen – válaszolta Anheszenamon. Ám közben egy
pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, várva, mit
felelek. Akkor már mindannyian engem néztek.
585
NEFERTITI
– Talán valóban jobb, ha nem beszélünk nyilvánosan

Ehnaton fáraóról – mondtam végül, mire Anheszenamon
büszkén Tutanhamonra nézett. – Ugyanakkor szerintem
semmi rossz nincs abban, ha emlékszünk egy ember jó
cselekedeteire.
Anheszenamon elkerekedő szemekkel nézett rám,
Nakhtmin pedig felvonta a szemöldökét.
– Például verseket írt – folytattam némi habozás után.
– És ügyesen bánt az íjjal. Ezt például lehet, hogy tőle
örököltétek.
– Anyámtól örököltem! – tiltakozott szenvedélyesen
Anheszenamon. – Ő is nagyon ügyesen bánik az íjjal.
– Ehnaton viszont nagyon gyors volt. – Eszembe jutott
a pillanat, mikor az az asszony megpróbálta kimenekíteni
fiát a fogadóteremből. Megborzongva összehúztam
mellkasomon a köpenyem, unokahúgom pedig kihajolt a
bárkából, mintha azon gondolkodna, feltegyen-e egy
nagyon kényes kérdést.
Végül elszánta magát. – Apám valóban eretnek volt?
Zavaromban fészkelődni kezdtem a párnákon és
kerültem Nakhtmin tekintetét. – Mindennél jobban hitt
Atonban – válaszoltam szavaimat megválogatva.
– Anyám ezért találkozik Aton papjaival? Annak
ellenére, hogy Ay vezír szerint ez veszélyes? Mert apánk
Atonban hitt, ő pedig megszánta őket?
Férjem szemébe néztem. – Nem tudom – válaszoltam
őszintén. – Nem tudom, miért találkozik velük, mikor
mindenki szerint veszélyes játékot űz. Talán mert még
mindig szomorú...
– De miért?
586
– Mert hagyta, hogy Aton megtévessze, miközben

Ámon Egyiptom igaz istene – mondta komoly hangon
Baraka.
Bár apám és a vezírek ellenezték, Nefertiti elhatározta,

hogy találkozik Aton papjaival.
– Végre mindent rendbe hozhatok! – mondta
eltökélten a Thébát körülvevő új városfal tetején
sétálgatva. Ahogy teltek az évek, fiatalkorában még
finom vonásai megkeményedtek. Arcán kemény
elszántság tükröződött. Már harmincegy éves volt.
– De mi lesz, ha mégsem sikerül? – kérdeztem. – Ezek
az emberek bűnözők! Vissza akarják szerezni hatalmukat
és ezért még gyilkolni is képesek.
Nefertiti határozottan megrázta a fejét. – Nem
engedem, hogy a viszálykodás szétzilálja Egyiptomot!
– De viszály mindig is lesz. Mindig akadnak olyanok,
akik nem értenek egyet.
– De nem az én Egyiptomomban! Beszélek velük! – A
fal díszítésébe kapaszkodva kinézett a Nílus felé.
Meszoré hónapban jártunk; a tűző nap sugarai
felhevítették a frissen faragott köveket. A fal tetejéről,
ahol álltunk, az egész városra rá lehetett látni: láttam a
Nílus túlsó partján álló villámat, az idősebb Amenhotep
szobrait, Ámon templomát és a királyi családot ábrázoló
több száz szobrot.
– Mire mész azzal, hogy beszélsz velük? – kérdeztem.
– Ezek az emberek legyilkolták Ámon papjait. A
kőfejtőkben lenne a helyük.
– Fáraó vagyok és azt akarom, hogy népem békében
éljen, míg én uralkodom Egyiptomban.
587
NEFERTITI
– És ezt hogy segítheti elő az, ha találkozol Aton

papjaival?
– Talán meg tudom győzni őket, hogy térjenek vissza
Ámonhoz. Hogy hagyják abba a harcot. – Rám nézett,
hogy lássa, mit gondolok. – Hatalmas álmaim vannak,
Mutnedzsmet! Egy olyan Egyiptomról, amely ismét a
keleten folyó Eufrátesztől egészen a déli Kusita
királyságig terjed. Egy olyan országról, ahol Ámon és
Aton megférnek egymás mellett. Holnap találkozom
Aton két papjával. Szeretnének templomot építeni...
– Nefertiti!
– Nem engedhetem meg nekik, hogy Ámon
templomaiban szolgálják istenüket. De miért ne
építhetnének saját templomot?
– Mert utána még többet akarnak majd!
Nefertiti Théba fölött elnézve a messzeségbe bámult.
– Akkor is békét kötök velük! – mondta elszántan.
Másnap este rettegve rohantam be a per medjatba. Apám

döbbenten nézett rám.
– Láttad Nefertitit? – kérdeztem levegő után
kapkodva.
– A fogadóteremben van – válaszolta apám. –
Meritatonnal.
– Nem, pont ezért félek. Nincs ott! Thotmesz látta
Aton két papjával. Megígérte, hogy a nagyteremben
találkozunk, de nincs ott!
Találkozott a tekintetünk, és a következő pillanatban
már együtt rohantunk a nagyterem felé. Az őrök, mikor
megláttak bennünket, kihúzták magukat. – Keressétek
meg a fáraót! – kiáltotta apám. A hangjában megbúvó
588
félelmet meghallva a teremben lévő összes ember

felugrott, kirohant a folyosóra és Nefertiti nevét kiabálva
szétszóródott a palotában.
Szörnyű érzés kerített hatalmába, olyan félelem,
amilyet még soha azelőtt nem éreztem.
Hamarosan Nakhtmin is megjelent. – Mi történt? –
kérdezte aggódva.
– Nefertiti! – válaszoltam remegő hangon. – Sehol
sem találjuk. Thotmesz azt mondja, látta, ahogy Aton két
papjával beszélget. – Férjem, látva tekintetemben a
félelmet, kirohant a teremből és megparancsolta az
embereinek, hogy minden ajtót zárjanak be. – Senki sem
hagyhatja el a palotát! – kiáltotta.
Ekkor Tutanhamonnal az oldalán megjelent
Anheszenamon. – Mi történt? – kérdezte. – Kit kerestek?
– Nefertitit és Meritatont – válaszoltam. – Menjetek a
fogadóterembe és ne gyertek ki, míg nem szólok! –
Unokahúgom és nevelt fiam döbbenten nézett rám. –
Menjetek!
Akkor eszembe jutott, hogy nővérem talán az
Üdvözlés Ablakánál van. Időnként odavezette a
követeket, hogy megmutassa nekik a várost.
Kirohantam a folyosóra. Izzadság folyt le az arcomon;
nem törődve azzal, hogy hová esik, vagy később ki találja
meg, elhajítottam a parókámat. – Nefertiti! – kiabáltam. –
Meritaton! – Hogyan tűnhettek el mindketten egyszerre?
Befordultam a sarkon és beléptem a terembe, amelyből
az Üdvözlés Ablaka nyílt.
A csempézett padlót vér borította.
– Nefertiti! – kiáltottam a mozdulatlan testet meglátva.
A falak ijesztően hangosan verték vissza hangomat. –
NEFERTITI! Nem, ez nem lehet! – Magamhoz
589
NEFERTITI
szorítottam nővérem hideg testét. A következő

pillanatban Nakhtmin és apám is odaért.
– Kutassátok át a palotát! – kiáltotta férjem. – Minden
termet kutassatok át! Minden szekrényt, minden fiókot,
még a pincéket is! – Ekkor meglátta a földön heverő kést,
majd a Meritaton oldalán tátongó mély sebet.
– Ehnaton! – kiáltottam olyan hangosan, hogy még
Anubisz is meghallott. Mert Ehnaton papjai voltak, az ő
vallása. Apám megpróbált arrébb vonni Nefertititől, de
én nem hagytam. Akkor ő is letérdelt mellém, és együtt
öleltük át a királynőt, nővéremet, az ő lányát, a nőt, aki
harmincegy évig irányította az életünket.
Ekkor anyám is megérkezett, nyomában
Anheszenamonnal és Tutanhamonnal.
– Ámon nevében... – Már késő volt rászólni a
gyermekekre, hogy menjenek el. Már ők is látták, mit
tettek Aton istenei.
Anheszenamon lehajolt és óvatosan megérintette
nővérét. Meritaton mindössze tizenöt éves volt.
Unokahúgom rám emelte könnyes tekintetét,
Tutanhamon pedig gyengéden lecsukta Meritaton szemét.
Anheszenamon fájdalmát látva még erősebben
szorítottam magamhoz Nefertiti testét, mintha abban
bíztam volna, hogy így visszahozhatom őt az életbe.
Ám nővérem uralkodásának ideje lejárt. Nefertiti itt
hagyott bennünket.
– Cssss! – suttogta Nakhtmin. – Édesanyád nem érzi jól

magát.
– Hozzak neki kamillát? – kérdezte Baraka.
590
– Igen – bólintott férjem. Az ágyamhoz lépett, majd

lecsatolva derekáról az övet leült mellém. –
Mutnedzsmet! Miw-sher. – Gyengéden megsimogatta az
arcomat. – Sajnálom, de rossz hírt hoztam. De nem
akarom, hogy mástól tudd meg.
Drága istenek! Csak ne apám vagy anyám...
– Megszentségtelenítették nővéred holttestét. Aton
papjai betörtek a temetkezési szobába és megpróbálták
elpusztítani.
Ledobtam magamról a takarót. – Látnom kell!
– Inkább ne! – kapta el a karomat Nakhtmin. –
Nagyon... nagyon nagy kárt tettek benne.
– Az arca? – kérdeztem rémülten.
Férjem nem mert a szemembe nézni. – És a mellkasa.
A testnek azon részei, ahol a ka élt. A papok el akarták
űzni nővérem lelkét. Nem volt elég nekik, hogy
megölték, a lelkét is el akarták pusztítani! – De miért? –
Minden erőmet összegyűjtve kikeltem az ágyból. –
Miért?!
– A balzsamozók helyrehozzák a testét.
Bármennyire is szerettem férjemet, ezúttal nem tudott
megnyugtatni. – Hogyan?! – kiabáltam magamból
kikelve. – Olyan gyönyörű volt! – Zokogva Nakhtmin
karjaiba borultam. – Olyan gyönyörű!
– A balzsamozók értik a dolgukat. Ma éjjel fogják
eltemetni, titokban. Már elkészült az új szarkofág. A
régibe pedig majd Tut teste kerülhet... valamikor. Ő lesz
a következő fáraó.
Tut? Hiszen még csak kilencéves! – De hogy fogja
felismerni így Ozirisz?
591
NEFERTITI
– Néhány szobra épségben megmaradt. És az új

sírkamra összes falára felkerül a neve. Nyugodj meg,
Ozirisz meg fogja találni!
Nakhtmin mindent megtett, hogy megnyugtasson, én
mégis keservesen zokogtam. Képtelen voltam megállítani
a könnyeimet. A fájdalom függönyén át férjemre néztem.
Csak akkor jutott el a tudatomig, mit mondott. –
Temetés?
– Igen. Ma este. Csak apád lesz ott és Ámon papjai. –
Kérdő tekintetemet látva megrázta a fejét. – Túl
veszélyes lenne. Aton papjai tudomást szerezhetnek a
temetésről, és akkor megint megpróbálják elpusztítani. –
Szorosan magához ölelt. – Sajnálom, Mutnedzsmet.
Zokogó emberek lepték el az utcákat. Nefertiti a

királynőjük volt, Egyiptom fáraója. Visszaadta Théba
régi pompáját és újjáépíttette Ámon templomait. A
fogadóterem ablakában álltam, onnan néztem, ahogy a
nép virágokat és amuletteket helyez el a kapuknál.
Voltak, akik hangosan zokogtak, míg mások némán
gyászoltak. Én pedig úgy éreztem, hogy szívem helyét
egy hatalmas, nehéz kő foglalta el.
Nefertiti elment.
Lelkesítő szavai nem maradtak eredménytelenek:
seregünk győzelmet aratott Rodoszon és Lákisban. De
soha többé nem fogja fejére helyezni Nehbet harci
fejdíszét, nem emeli már a magasba a karjait, hogy így
üdvözölje népét. Többé nem hallhatom a nevetését, és
nem láthatom, hogy szemöldökét összevonva,
helytelenítően néz rám.
592
Ekkor meghallottam apám lépteit. Engem keres. A

következő pillanatban nyikorogva kinyílt az ajtó.
– Mutnedzsmet!
Nem fordultam meg.
– Mutnedzsmet! A per medjatban gyülekezünk. Oda
kellene jönnöd. Tutanhamonról van szó.
Mikor nem válaszoltam, apám mellém lépett.
– Fáraóhoz méltó temetésben volt része – mondta
apám halkan. – Az összes épségben megmaradt amarnai
szobor a sírkamrába került, akárcsak Théba kincsei. –
Bár próbált nyugodt maradni, hallottam hangjában a
fájdalmat. Lassan megfordultam. Nefertiti halála után
mintha éveket öregedett volna. Megfáradt, de tudta, hogy
Egyiptomnak szüksége van rá. Nefertiti meghalt, de
Egyiptom mindig fennmarad.
– Ez nem igazságos! – mondtam könnyeimet nyelve. –
Miért ölték meg? Miért?!
– Mert szenvedélyes követői voltak. Szenvedélyes
követői, akik készek bármi áron elhallgattatni azt, aki
ellenük fordul.
– De hát fáraó volt! – kiáltottam fel fájdalmasan. – Mit
értek el azzal, hogy meggyilkolták? Miben
reménykednek?
– Hogy a következő fáraó félni fog tőlük és hagyja,
hogy megtartsák templomaikat. Csak azt nem értik meg,
hogy a következő fáraó, ha nem adja vissza Ámon
papjainak a templomaikat, nagyon rövid ideig fog
uralkodni.
– Mert akkor az emberek fel fognak lázadni ellene –
értettem meg.
Apám bólintott.
593
NEFERTITI
– Tehát így is, úgy is ellenségeket szerez magának.

Vagy a népet haragítja magára, vagy Aton papjait.
– És nincs az a fáraó, aki szembeszállhatna népe
akaratával. Pislogni kezdtem, hogy visszaszorítsam a
könnyeimet. – Meg kellene, hogy álljon az idő! –
suttogtam. Apám némán nézett rám.
– Egyiptomnak el kellett volna pusztulnia, mielőtt ő
meghal! És Meritaton... hiszen még csak tizenöt éves
volt! – Szívemben a bánat helyét átvette a félelem. A
félelem, hogy mi lesz velünk nővérem nélkül. – Most
mihez kezdünk? Mihez kezd a családunk nélküle?
– Felkészülünk egy új korszakra – válaszolta apám. –
De ha készen állsz, előbb átmegyünk a per medjatba.
594
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
T utanhamon fáraó, oldalán Anheszenamon

hercegnővel méltóságteljesen vonult fel az
emelvényen álló Hórusz-trónhoz. Figyeltem apámat, aki
ugyanúgy suttogott a fülébe, ahogy annak idején
Nefertitivel tette.
– Megint apád kezében van a hatalom – mondta
Nakhtmin.
– De ezúttal fiunknak segít. – A feltámadó szél
némileg enyhített a nyári forróságon és kellemes
lótuszillatot hozott felénk. Megfogtam férjem kezét. –
Nem menekülhetek el előle, igaz?
– A Hórusz-trónok elől? Úgy tűnik, nem – rázta meg a
fejét Nakhtmin. – Ám ezúttal Egyiptom felvirágzik.
Tutanhamon uralkodása alatt nem lesz lázadás.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Mert itt vagyok, és mert Horemheb győzelmet fog
aratni a hettiták felett. Tizenöt év múlva már senki sem
fog emlékezni Atonra.
595
NEFERTITI
Megborzongtam, ahogy Nefertiti városára gondoltam,

amelyet belepett a homok, és amelynek még az emlékét
is el fogja fújni az idő szele. Minden, amiért nővérem oly
keményen küzdött, megsemmisült. Ám Anheszenamon
életben volt. Az emelvényre néztem, a kislányra, aki oly
nagyon hasonlított édesanyjára. Furcsa lesz ismét
elfoglalni azt a széket, amelyben Nefertiti uralkodása
idején ültem. Unokahúgom vajon mennyire fog
emlékezni édesanyjára? Mikor rám nézett, olyan érzésem
volt, mintha Nefertiti fekete szemeit látnám. Vajon ő és
fiam milyen tettekkel írják majd fel nevüket az
örökkévalóság oszlopaira?
596
SZÓJEGYZEK
Ammit – mitikus alvilági lény az ókori egyiptomi
vallásban. Nőnemű démon, aki az egyiptomiak által
legveszélyesebbnek tartott állatok egyvelege:
krokodilfejű, nyaka és sörénye az oroszláné, hátsó része
vízilóé. Neve felfalót, elnyelőt jelent. Szinte kizárólag
temetkezési papiruszokon maradt fenn ábrázolása.
Ezeken egy mérleg mellett ábrázolják, melyen hitük
szerint az elhunyt szívét megmérték. A mérleg másik
serpenyőjében Maat, az igazság istennőjének tolla volt;
ha egyensúlyban volt a kettő, az elhunyt lelke átjutott a
túlvilágra, de ha a szívet lehúzta az elkövetett bűnök
súlya, Ammit felfalta.
Anubisz – az ókori egyiptomi hitvilágban az alvilág és a
holtak oltalmazója, később a holttestek
bebalzsamozóinak istene is. Ozirisz kultuszának
elterjedése előtt Anubisz vezette a halottakat az alvilágba.
Az ábrázolásokon fekvő sakál vagy vadkutya, illetve
sakál- vagy kutyafejű ember alakjában jelenítették meg.
Aton – ókori egyiptomi napisten
Ámon – az istenek királya, mindennek a teremtője
Básztet – a Nap és a Hold istennője, oroszlán- vagy
macskaformában ábrázolták.
Bész – az anyák és gyermekek védelmező istene,
törpealakban ábrázolták.
Bot és ostor – királyi jelvények
Deben – pénzérme. 1 deben 91 gramm ezüsttel volt
egyenlő.
Füles kereszt – az élet jelképe
597
Hathor – a vidámság, anyaság és szerelem istennője.
Tehén alakban ábrázolták.
Hórusz – a Nap és ég sólyomfejű istene
Ízisz – anyaistennő, a varázslás, a termékenység, a
nőiesség és a hűség szimbóluma, Ozirisz felesége,
Hórusz anyja.
Kanópuszedények – az ókori egyiptomi temetkezéseknél
az elhunyt belső szerveit tartó négy keményfa, kő- vagy
kerámiaedény, melyek fedelei Hórusz négy fiát
mintázták.
Ká – az ember lelke, amely a születés pillanatában
költözik a testbe.
Kettős korona – az Észak- és Dél-Egyiptomot jelképező
vörös és fehér korona.
Maat– az igazság és rend istennője. Ábrázolása majdnem
mindig teljesen antropomorf: fején tollat viselő, gyakran
szárnyas nőalak. Ha valaki meghalt, Maat döntötte el,
hogy a szíve eléggé tiszta-e ahhoz, hogy az örök
boldogság mezejére léphessen: ha a halott szíve nehezebb
volt, mint Maat tolla, Ammit – a félelmetes halottfaló –
helyben felfalta.
Mawat – anya
Miw – macska
Mut – egyiptomi anyaistennő, Ámon női társa. Gyakran
macskafejjel ábrázolták.
Ozirisz – Ízisz férje, a halottak ura. Oziriszt testvére,
Széth megölte, majd feldarabolta a testét. Később
felesége feltámasztotta, így az örök élet jelképévé vált.
Per medjat – könyvtár
Ptah – az építészek és művészek istene
Renpet – egy egyiptomi év, mely 365 napból állt
(tizenkét harmincnapos hónapból és még öt napból)
598
Ré – napisten, gyakran sólyomfejjel ábrázolták
Senet – a legelső táblajáték, mely később vallási
szimbólummá vált, és melyet gyakran ábrázoltak a
sírkamrák falain.
Szehmet – a háború és pusztítás oroszlánfejű istennője
Szisztrum – egy U alakú réz- vagy bronzkeretből álló
hangszer, amire fémpálcákat erősítenek, ezek csörögnek,
amikor a hangszert rázzák.
Tawaret – a szülés víziló alakban ábrázolt istennője
Vezír – a királyi család tanácsadója
599
UTÓSZÓ
Nefertiti története az Amarna romjainál végzett ásatások
során talált mozaikdarabkákból áll össze.
Művészetkedvelő uralkodók lévén, férjével, Ehnatonnal
városuk minden épületét saját és Aton képmásaival
díszítették – annak az addig szinte ismeretlen istennek a
képmásával, akit az összes többi isten fölé emeltek. Hogy
az emberek még csak véletlenül se tévesszék össze más
fáraókkal, Ehnatont és családját addig soha nem látott
módon ábrázolták: nyakuk hosszú, fejük is hosszúkás
formájú, csípőjük pedig nőies – ezek az amarnai korszak
uralkodóinak ismertetőjegyei. Nefertiti és Ehnaton sok
tekintetben forradalmasította az egyiptomi művészeteket.
Másfelől eretnek módon elfordultak Ámontól – erről
híresültek el, és Horemheb ezért pusztította el haláluk
után Amarnát, mikor Mutnedzsmettel az oldalán
Egyiptom uralkodója lett.
Hogy megkönnyítsem az olvasó dolgát, néhány nevet
megváltoztattam. Például Ahet-Aton városát mostani
nevén, Amarnaként emlegetem, és ugyanez a helyzet
Uaszet várossal, melyet ma Théba néven ismerünk.
Regényem nagy részében hűen tartom magam a
történelemhez: igaz az az érdekesség, hogy az ókori
egyiptomiak bort termeltek, és a Maikata palota
főtermének emelvényét valóban festmények díszítették.
Azonban a szereplők, nevek és kevésbé jelentős
600
események kapcsán hagytam, hogy szárnyaljon a
fantáziám. Például senki sem tudhatja, hogyan érzett
Mutnedzsmet azzal kapcsolatban, hogy nővére Ámon
papjai nélkül képzelte el Egyiptomot. Ám egy
Amarnában talált képen leeresztett karokkal, egymagában
áll, míg a festmény többi szereplője érzelmektől
túlfűtötten, magasba emelt karokkal üdvözli Atont.
Jelentősnek gondolom ezt a momentumot, hiszen arról a
korszakról van szó, amikor először próbálták ábrázolni a
valóságot. Nefertitivel kapcsolatban sem voltam egészen
hű a történelemhez: bár ismeretes, hogy hat gyermeket
szült Ehnatonnak, arról nem tudunk, hogy lettek volna
köztük ikrek.
De más tisztázatlan kérdések is maradnak Egyiptom
történelmében: az ifjabb Amenhotep valóban
társuralkodó volt apja mellett? Valóban volt egy olyan
időszak, amikor Nefertiti egyedül uralkodott? És hány
éves korában halt meg? Miben halt meg Tije? Ezekre a
kérdésekre nem tudjuk a pontos választ, csak annyit
tehetünk, hogy találgatunk, és végül több lehetőség közül
kiválasztjuk a legvalószínűbbet.
Az elkövetkezendő években néhány hasonló kérdésre
választ adhatnak az Amarnában talált múmiák. Bár Kia
legtöbb temetkezési tárgyát megtalálták Tutanhamon
sírkamrájában, Ehnaton és Nefertiti személyes tárgyai
közül csak nagyon kevés maradt fenn. Némely régész
szerint a KV35–ös sírkamrában talált múmiák Nefertiti és
az özvegy királyné múmiái. Ha valóban így van, akkor ez
a két asszony még halálában is páratlan szépség volt. Ha
azonban nem, akkor az Egyiptom történelmének két
leghatalmasabb női alakja utáni kutatás tovább
folytatódik.
601
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Elsősorban édesapámnak, Robert Francis Morannek
szeretnék köszönetet mondani, mert szenvedélyes
szeretet ébresztett bennem a történelem iránt. Legfőbb és
legkitartóbb támogatóm voltál, és jobban hiányzol, mint
azt szavakkal ki lehetne fejezni. Nagyon fáj, hogy már
nem érhetted meg a Nefertiti megjelenését, de hiszek
benne, hogy bárhol is vagy most, tudod, hogy sikerült
megírnom. Édesanyámnak, Carol Morannek is szeretnék
köszönetet mondani. Köszönöm, hogy legjobb barátnőm
és bizalmasom vagy, és a szó minden értelmében
támogatsz. Nélküled nem született volna meg ez a könyv.
Kedvességed és szereteted átsegített a nehezebb
pillanatokon.
Nem feledkezhetek meg férjemről, Matthew Carterről
sem, aki nagylelkűen elviselte, hogy időm nagy részét
nem neki, hanem e könyv megírásának szenteltem. Te
olvastad el elsőként regényemet és te vagy a kedvenc
rajongóm. Köszönöm, hogy hittél bennem, és elviselted,
hogy oly sok órát töltöttem az írással. Ügynökömnek,
Anna Ghosh-nak is köszönettel tartozom, mert bízott
bennem és volt türelme kivárni, míg megírom ezt a
regényt. Nem is tudod elképzelni, milyen hálás vagyok
neked. Danny Baror csodálatos ember, az az ügynököm,
akinek köszönhetően az emberek több mint tizenhárom
nyelven olvashatják művemet. Szerkesztőmet, Allison
602
McCabe-et sem hagyhatom ki a sorból, aki szintén
rengeteg energiát fektetett abba, hogy a kedves olvasó
kezébe vehesse ezt a könyvet. Hihetetlenül jó szemed van
a részletekhez. Csodálatos volt együtt dolgozni veled, és
nagyon tetszettek az Audrey-ról készült fotóid. Ő a New
York-i olasz agarak királynője!
Ám nemcsak a felsorolt emberektől kaptam rengeteg
segítséget a Nefertiti megírásához. Nemcsak az fontos,
hogy egy adott mű születése során kik veszik körül az
írót, hanem az is, hogy az ember mit tapasztalt meg
addigi élete során, milyen élmények alakították
személyiségét. Éppen ezért hálás vagyok a Los Angeles-i
Történelmi Múzeumnak, amelynek nyári táborain részt
vehettem gyermekkoromban. Az ott tanultak felkeltették
érdeklődésemet, így később édesapám tovább tudta
formálni tudásomat, tanáraim pedig megszilárdították azt.
Ugyanígy köszönettel tartozom a Pomona College-nak és
a Claremont Graduate Universitynek, amely intézmények
segítettek eljutni egy izraeli ásatásra. Később ez
ösztönzött arra, hogy történelmi témájú regényeket írjak.
Tanulmányaim során olyan tanárokkal volt
szerencsém találkozni, akik mind inspiráló hatással
voltak rám: Gayle Hauserrel, Ed Le Vine-nel, Kenneth
Medinával, Ernestine Potts-szal és Martha E. Andresen
professzorral, aki életre keltette Shakespeare örökségét.
És természetesen köszönettel tartozom a Crown Kiadó
munkatársainak. Kiadóm, Cindy Bermen és korrektorom,
Shelley Bennett sok-sok órát szántak arra, hogy a
Nefertitiben szereplő születési és halálozási dátumokban
ne legyenek következetlenségek. Herkulesi munka volt
az övék, de végül nekik és férjemnek köszönhetően
történelmi hűséggel tudtam megírni Nefertiti életét. Sarah
603
C. Breivogel és Dyana Messina remek munkát végeztek,
rengeteg olvasóhoz eljuttatták a Nefertitit. Egy könyv
mindig egy nagy csapat munkájának eredményeképpen
jelenik meg, én pedig hálás vagyok mindenkinek, aki
hozzájárult ahhoz, hogy regényem az olvasók kezébe
kerülhessen.
Végül szeretném elmondani, milyen szerencsésnek
érzem magam, hogy ilyen sokan hittek bennem: Robert
William Moran, Tracy Carpenter, az Armstrong-
Carterek, a Markstein és a Moran család, Cathy
Carpenter, Judy Indig, Bobbie Kenyon és Barbara
Ballinger... és még sokan mások. M. J. Rose, te, aki
szintén író vagy, felbecsülhetetlenül értékes tanáccsal
láttál el a könyvkiadás terén. És nem feledkezem meg
tanártársaimról sem, akik ha nem helyettesítenek, nem
lett volna időm megírni regényemet: Monica Castaneda,
Cynthia Castellanos, Jésica Castillo, Dilery Lovillo és
Catherine Perez, nektek is mérhetetlenül hálás vagyok!
604
ISBN 978 963 635 386 5
Kiadja az I.P.C. KÖNYVEK Kft.

Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött

a Nouvion Trade S. A.
Felelős szerkesztő: Varga Mónika

A szerkesztő munkatársa: Sárosi Lilla, Komor Katalin
Tipográfia és tördelés: Tóth Anikó
Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen –

Felelős vezető Bördős János igazgató
Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.

1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.
Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638
www.tothagasplusz.hu
605

Michelle Moran Nefertiti

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Michelle Moran Nefertiti

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Michelle

A Nefertiti ősi világába tett utazásom a berlini Altes

Ha igaz, amit a vezírek állítanak, akkor Amenhotep

vándorolt az égbolton, ő úgy látta egyre tisztábban a

– Itt van Amenhotep, fiam – suttogta lágy hangon a

Peret. A sarjadás évszaka

M ikor utolsó sugaraival még halványan

szerepet töltött be országunkban. A papok

Apám komoran összeszorította a száját. – Hogy

A papok, vállukra emelve az aranyszarkofágot,

Jólesett, hogy emlékszik rám annak ellenére, hogy csak

Anyám a tekintetemet követve ránézett a herceg

A királyné gyorsan fia mellé lépett. – Most pedig meg

olyan birodalmat építek fel, amely az örökkévalóságig

Csak akkor mertünk megszólalni, mikor bárkáinkkal már

– Nefertiti arra számít, hogy rá esik majd a választás –

Nefertiti már nagyon várt bennünket. Alig múlt el a láza,

– Nem lesz baj! – ígérte Nefertiti. – Látjátok, máris

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna ki szavaiból a

Az éjszaka közepén egy hosszú árnyék jelent meg a

– És mit mond apánk?

pap lányaként meg kellett érte küzdenie fiatalkorában.

Mikor Nefertiti észrevette, hogy mindhárman őt

Ranofer arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a

Hamarosan megérkezett a hír, hogy a királyné

és tisztaság. A konyha is csillogott-villogott, pedig

szemét, és a szemöldökére is tett belőle, sokkal

Nefertiti csillogó szemekkel nézett rám. – Mutni,

– Persze hogy azt! Siess már, lányom! Az őr majd

Anyám bólintott. Nefertiti nyaka köré csatolta az

Én nem mertem volna ilyen hangon beszélni.

Lassan lépkedtünk az emelvény felé, ahol nagynéném

– Természetesen! És erős. – Apám jelentőségteljesen

Hallottam, ahogy Nefertiti megkönnyebbülten

Három napon keresztül a szolgálók szobáról szobára

Elköltözünk Akhmimból. A villánkat mindenképp

– Drágám, hiszen még csak tizenhárom éves vagy! –

Pharmuthi hónap tizenkilencedik napja

N éhány nappal nagynéném látogatása után a bárkánk

– Nefertiti, ne mondj ilyeneket!

– Igen – bólintott apám. De nem azért hívtak oda,

hogy a miénk legyen Egyiptom koronája. – Újra a part

nyugodtan ülni a hordszékében, mikor még sosem látta

kőből épült házakat, a piacokat, termőföldeket és

A szolga több, csillogó csempékkel burkolt udvaron

A szobánkban valódi ágy fogadott bennünket. Nem

külön szobában, amely csak arra szolgált, hogy ott

nem több. És ha nem bűvölöm el, Amenhotep nyugodtan

karperecekkel ékesített kezével az udvar felé intett. – A

masszírozott, éreztem, hogy testemből elszáll a

először fürdőben. – Tekintetét követve lenéztem a pad

Mikor Ipu meglátott bennünket, ijedten pillantott rám.

Mikor visszaértem a szobánkba, Nefertiti már várt rám.

Egészen naplementéig készülődtünk. Ipu és Merit

férfi, aki visszautasítaná őt. Egész teste csillogott az

Ahogy naplementekor átkísértek bennünket a

– Akkor állj lábujjhegyre! – mondta nővérem

Ahogy felegyenesedtünk, Amenhotep herceg nővérem

ahonnan a fáraó tekintetével majd felfalta a mélyen

Rám pillantva így szólt: – Biztosan nagyon izgalmasnak

– Ezzel elviharzott, maga után húzva hosszú, fehér

– Ne menjetek messze! – szólt utánunk szigorúan

Még a sötétben is láttam, hogy nővérem elpirul, és

ahhoz, hogy Nefertiti is hallja. – Biztos vagyok benne,