A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent könyvek:

A fáraó titka
Rejtély Egyiptomban
A Kobra-királynő kincse
Tuthmószisz 1. könyv – Hatsepszut riválisa
Tuthmószisz 2. könyv – A fékezhetetlen íbisz
Tuthmószisz 3. könyv – A tündöklő királyság

Előkészületben:
A fáraónő 2. könyv – A királyi korona
 VIOLAINE VANOYEKE

A fáraónő
1. könyv

Théba hercegnője

Gold Book

2
E MŰ VIOLAINE VANOYEKE HATSEPSZUT FÁRAÓNŐRŐL ÍRT
TRILÓGIÁJÁNAK ELSŐ KÖTETE

Eredeti cím: LA PHARAONNE – La Princesse de Thébes

Copyright © Éditions Michel Lafon, 1999
7-13, boulevard Paul-Émile Victor – Île de la Jatte
92523 Neuilly-sur-Seine Cedex

All rights reserved

Fordította: Bujdosó Tamás László

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

ISBN 963 9437 02 6

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

3
 Philippe-nek

4
 Amósze így szólt Amonhoz:
„Mily hatalom a tiéd!
Mily csodás pillanatok
látni az arcod,
amikor szíved az enyémmel egyesül,
érezni parfümöd illatát,
mely elborítja testem!”
Amon ekképp válaszolt:
„Ebből az egyesülésből
egy lány születik majd,
neve Hatsepszut Kenemetimen lészen.”

(Hatsepszut
Deir el-Medine-i templomának
falaiba vésett szöveg.)

5
 A fontosabb szereplők listája
Abu: Thébai, akinek ősei hükszószok voltak
Ahhotep: II. Szekenenré Tiua testvére és hitvese. Hatsepszut déd-
nagyapjának, Amószisznak az édesanyja
Ahmen: I. Tuthmószisz katonája
Ahmesz: Hükszószokhoz tartozó thébai
Ahotep: I. Amenóphisz fáraó hitvese. Amósze anyja
Amemeszisz: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut
féltestvére
Amen: Szenmut testvére
I. Amenóphisz: A XVIII. dinasztia második fáraója, Amósze apja és
Hatsepszut nagyapja Amisz: Pémiat építészsegéde
Amósze: I. Amenóphisz fáraó lánya. I. Tuthmószisz hitvese és
Hatsepszut anyja
Amószisz: A XVIII. dinasztia első fáraója, Amósze királyné nagyapja
és Hatsepszut dédnagyapja
Apui: Thébai szobrász
Ariadné: Minósz, a krétai király lánya
Atneferé: Szenmut apja
Bekkhi: Szenmut unokatestvére
Belisz: Széti hitvese
Bész: Thébai földműves, Széti barátja
Gizé: Hükszószokhoz tartozó thébai
Hapuszeneb: Amon főpapja és vezír. Már apja is Amon isten papja volt
Hatsepszut: Amósze és I. Tuthmószisz lánya
Imeni: I. Tuthmószisz építésze
Init: Hatsepszut így nevezte el dajkáját, Satrát
Imi: Hatsepszut fodrásza
Itiri: I. Tuthmószisz fiainak nevelője
Iuf: Ahotep királyné birtokigazgatója
Jahmesz-Nofertari: Amószisz fáraó hitvese
Kabeh: Szerdzsem fia, Deir el-Medine-i munkás
Kai: Hükszószokhoz tartozó thébai
Kalliszthész: Krétai származású építész
Kebetneferu: Hatsepszut lánytestvére. Amósze és I. Tuthmószisz lánya
Kérész: Ahotep királyné szolgálatában álló kormányzó
Kuat: Szenmut nagybátyja
Mai: Deir el-Medinében élő festő
Menisz: Amósze szolgálólánya és bizalmasa
6
Minósz: Kréta királya v
Minotep: Szenmut testvére
Mutnefret: I. Tuthmószisz első felesége. Amemeszisz, Udzsmósze s II.
Tuthmószisz anyja.
Néfer: A Munkások falvának csapatfőnöke Thébában
Néferepet: Thébai szobrász
Nobri: Deir el-Medine-i rajzoló
Paga: Bukrasz királya (Mezopotámia)
Paher: I. Tuthmószisz fiainak nevelője
Pémiat: Építész, ő felelt az Amon templomán végzett munkálatokért
Pennethbet: I. Tuthmószisz katonája
Peri: Szenmut testvére
Protop: Rajzoló a Munkások falvában, Thébában
Qaa: A Deir el-Medine-i munkások vezetője
Ramósze: Szenmut anyja
Réneferé: Szenmut nagynénje
Rui: Szenmut unokatestvére
Satra: Hatsepszut dajkája
Szenmen: Szenmut testvére
Szenmut: Atneferé és Ramósze fia. Katona, akit Tuthmószisz Legfel-
sőbb Intézővé nevezett ki
Szenszeneb: I. Tuthmószisz anyja, Hatsepszut apai nagyanyja
I. Szeszósztrisz: A XII. dinasztia fáraója
II. Szeszósztrisz: A XII. dinasztia fáraója
Széti: A hükszószok leszármazottaihoz tartozó thébai
Szoztata: Mezopotámiai király
Tai: A fáraói sír őrzője
Themisz: Kai asszonya
Tianun: Királyi írnok
Titihéri: I. Tiua király hitvese
Tui: Qaa felesége
Tui-Tui: Atneferé, Szenmut apjának ragadványneve
Turi: Núbiai alkirály
I. Tuthmószisz: I. Amenóphisz fáraó veje és Amósze hitvese.
Hatsepszut apja
II. Tuthmószisz: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut
féltestvére
Udzsmósze: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut
féltestvére

7
8
Az Ókori Görögország
 Köszönetnyilvánítás

Mindenekelőtt kiadómnak, Michel Lafonnak szeretnék

szeretetteljes köszönetet mondani. Ám hálával tartozom
mindazoknak, akik közreműködtek e kötet kiadásában és a
létrejöttéhez vezető munkálatokban: Nicole Gruyer,
Huguette Maure és a kiadói csapat, Pascal Vandeputte,
Nathalie Ladurantie, Gérald Gautier és a promócióval
foglalkozó csapat.

11
 Előszó
Hatsepszut „Amon leánya”, „a mindenki felett álló”: Egyiptom
legnagyobb fáraónője így jelenik meg káprázatos ősi templomának falain
Deir el-Medinében, a „Nagy Síkságon” vagy – ahogy Jean-Francois
Champollion elnevezte – a „Királyok Völgyében”.
Egyiptomban rengeteg nyom emlékeztet Hatsepszut Kr. e. XV.
századi fényes uralkodására, habár ábrázolásait gyakran kivésték a
kövekből. Ebből többen azt a következtetést vonták le, hogy III.
Tuthmószisz így akarta eltörölni az emlékezetét, ám ennek ellenére a
királynő számos ábrázolásának és feliratának nyoma megmaradt a
történészek és a régészek nagy örömére… Hatsepszut dicsőségben és
nagy tettekben bővelkedő élete milliónyi titkot rejt, melyekről nem
könnyű fellebbenteni a fátylat.
Amikor Hatsepszuttal foglalkozunk, egy rejtélyes és bizonytalan
dimenzióba lépünk, de csak így érthetjük meg, hogyan lett egy nőből
fáraó!

***

Az Egyiptom képeitől elbódult utazó mindenütt Hatsepszuttal

találkozik: a karnaki Vörös Kápolna obeliszkjein, a monumentális
Amon-templomban, a Deir el-Medine-i, Anubisznak szentelt kápol-
nában, a közép-egyiptomi Pahet-templomban és az Elephantiné-sziget
szentélyeiben egyaránt.
Életútja kivételes és egyedi, akárcsak a vele kapcsolatban álló
felejthetetlen személyiségeké: I. Tuthmószisz, Amósze, Szenmut, III.
Tuthmószisz, a hódító vagy Mózes. Hatsepszut korának misztikus
Egyiptomában a mágiának még sokkal nagyobb szerepe volt, mint
Nefertiti és Tutanhamon birodalmában. E korszak elválaszthatatlanul
összefonódik a gazdagság, a szépség, az örökkévalóság és az örökös
újjászületés fogalmával. Az élet és a halál szövevénye akkoriban egyfajta
folyamatosságot jelentett.

A tárgyalt időszakban Egyiptom állandó kapcsolatban állt a krétai,

a mükénéi és a mezopotámiai civilizációkkal, s azok hatással voltak rá.
12
Jó alkalom ez az olvasónak, hogy utazást tegyen Hellászba vagy
Babilonba, mert így jobban megértheti a XVIII. dinasztia uralma alatt élő
egyiptomiak mindennapi életét.
Egyiptomban egyedülálló módon keveredett a kulturális és anyagi
gazdagság a művészet csodáival és a mitikussá váló vallási építmé-
nyekkel, s ezek a jellemzők örökre megkérdőjelezhetetlenné teszik e
civilizáció nagyságát.

13
 Első
rész

14
 Első
A Nap kegyetlenül szabdalta a sivatag kiszáradt, szürke talaját.
Mindenütt repedések, melyek alatt Egyiptom szíve egyre gyengébben
ver. Távolabb, a felforrósodott sziklák között minden kihalt, még az oly
ellenálló hüllők sem adnak életjelet magukról.
Az emberi akarat azonban harcra kél a tüzes égitest hatalmával.
Egyedül persze semmire sem menne, de hatalmas szövetségesre talál: ez
a Nílus! A Földközi-tenger irányába hömpölygő folyam homokos part-
jain s termékeny völgyében nyüzsgő életre bukkanunk. Az egyiptomiak
és jószágaik egyaránt az áradást várják, melynek az év első napjain kell
bekövetkeznie. Az emberek ilyenkor minden egyes este az eget kémlelik,
mielőtt még lemenne a Nap, hátha meglátják a Szinuszt, melynek
megjelenése egyet jelent azzal, hogy a Nílus végre kilép a medréből. Már
jó előre felkészülnek a kövér Hápi, a folyamot védelmező isten
megünneplésére. Ilyenkor jól megy a kézműveseknek, akik féldrága-
kövekből apró szobrokat mintáznak az istenségről s annak hitveséről. Az
egyiptomiak azért veszik meg ezeket, hogy aztán az istennek ajándékoz-
hassák az Ahet évszak négy hónapja folyamán, az áldott áradásos idő-
szak alatt.

A Nílus partján a tengerészek délről származó mészkő- és homok-

kőtömböket, gránitot, Memphisz környékéről való kvarcot és a Vörös-
tenger közeli sivatagban bányászott bazaltot és aranyat pakoltak ki a
hajókból.
A redőzött tunikát viselő egyiptomiakat elkápráztatta az ametiszt,
a kornalin és a szináji bányákból nyert türkiz ragyogása. Baktriából az
egyik legritkább drágakő: lapis lazuli, Makedóniából pedig a hajóácso-
láshoz nélkülözhetetlen faanyag származott.
A Núbiából érkező hajók fedélzete zsúfolásig telt arannyal,
elefántcsonttal és strucctollakkal – ez utóbbiak az öltözködés változa-
tosságát szolgálták Egyiptomban. A núbiaiak azért szálltak partra, hátha
találnak valami jól jövedelmező munkát, a kereskedők azért, hogy
feltöltsék készleteiket gabonából és lenből, amit majd Mitanniban,
15
Hattiban, Hellaszban vagy Asszíriában az Egyiptomban oly keresett
rézre, ezüstre, olajra és minőségi borra cserélnek. Mivel sem írni, sem
számolni nem tudtak, írnokokat alkalmaztak, akik részletes listát
állítottak össze vagyonukról.
A folyón egyaránt lehetett látni kisebb evezős vagy vitorlás
hajókat, melyeket nagyobb társaik vontattak, s igazán komoly, fényűző
kivitelezésű vitorlásokat – ezek Núbia felé tartottak. A mészkőtömböket
és csordákat teherhajók szállították. A Nílus hangos volt a tengerészek
munkára buzdító dalaitól.
A kereskedőknek sok dolguk volt még, mielőtt elindultak volna a
sivatag belsejébe. Ellenőrizniük kellett a fegyvereket, melyek a farkasok
és egyéb vadállatok ellen szolgáltak, valamint megbízható embereket
kellett találniuk a karavánba, s ott volt még az élelem és az azt szállító
állatok gondja…
A legvakmerőbbek közülük Punt távoli országába készültek,
ahonnan reményeik szerint majd gazdag tömjén- és gyantaszállítmánnyal
térnek vissza. Ezek egyrészt a papi szertartásokhoz kellettek, másrészt a
tehetősebb egyiptomiak előszeretettel illatosították velük otthonukat.
Rendszerint csapatokba verődve hajóztak le Bubasztiszig a Nílu-
son, majd ott különváltak, és más-más szűk folyóágon utazva érték el a
tengert, ha ezt a vízszint lehetővé tette. Hajójukat szinte mindannyian
Bübloszban vásárolták: hegyes orr, mely veszedelmes fegyver lehet egy
tengeri csatában, kettős kormány és lekerekített far, magas árboc
egyetlen meglehetősen széles vitorlával. A parton ácsorgó gyerkőcök
tágra nyílt szemekkel bámulták a színes forgatagot. Számukra a Vörös-
tenger is végtelenül messzinek tűnt, s azt gondolták, ezek a kemény,
harcedzett tengerészek igazi hősök, hiszen sohasem tudhatják, vissza-
térnek-e még egyszer.
Mivel az írnokok és a tengerészek minél nagyobb mennyiségű
tömjénnel, ébenfával, elefántcsonttal, parfümmel, arannyal és egzotikus
vadállattal szerettek volna megérkezni hazájukba, a lehető legszebb
egyiptomi árucikkeket vitték magukkal: főleg tükröket és ékszereket
pakoltak be.

Waszat város bejáratánál csak néhány egyforma kinézetű gyerek

csellengett. Mindegyik egyszerű kötényt viselt, felsőtestüket arany-
színűre sütötte a nap, hajuk egészen rövidre vágva, néhányukat kopaszra
borotválták. Kiabálva szaladtak végig az apró kőházakat elválasztó
keskeny, árnyékos utcácskákon, miközben szüleik odabent pihentek és
az esti enyhülésre vártak. A szamarak a házak bejárata előtt hűsöltek a
számukra kialakított árnyasabb részeken. A többi háziállat a négyszög-
16
letes házakban talált menedékre, s ez megnehezítette a házak tisztán
tartását.
Théba, ahogyan azt a görögök nevezték, Felső-Egyiptomban
feküdt, délebbre, mint Memphisz csodás városa, a folyó jobb partján. A
szemközti parton helyezkedtek el a fáraók és az állam magas rangú
szolgálóinak síremlékei. Ha Amószisz, Hatsepszut dédnagyapjának
uralkodása előtt létezett is itt valamiféle település, azt a fáraó eltüntette a
föld színéről, hogy felépíttethesse a tekintélyt parancsoló várost és annak
templomát.
A feltételezett őslakosok bizonyára Thébában maradtak, hiszen így
a fáraó közelében élhettek, s fekvése révén a Núbiával folytatott keres-
kedésben sem zavarhatta őket Memphisz.
A gazdag hivatalnokok ellenben a város pora és zaja elől Thébától
távolabb eső fényűző otthonaikba vonultak vissza.
A nagy hőség alatt minden ház csöndes volt a városban, kivéve
egyet, ahol néhány férfi gyülekezett. Az élelmiszeres edényeket a fal
mellé tolták, hogy több hely legyen, ülőhelyül pedig a ruhásládák
szolgáltak. A házigazda borral várta ismerőseit, s ez meg is látszott a
kipirult arcokon.
A helyiségnek, amely a tisztálkodásra és a masszázsra volt fenn-
tartva, két kijárata volt: az egyik az utcára, a másik a ház mögött lévő
udvarra nyílt. Mindannyian tudatában voltak, hogy bármikor rájuk
törhetnek, mégsem voltak idegesek, a bor felforrósította a vérüket.
Egyikük túl gyors iramban ivott, s mikor felállt egy újabb kan-
csóért, a mezei jelenetekkel díszített falnak kellett dőlnie, nehogy
elessen. Ezt látva Abu, a ház ura, aki épp egy strucctollal legyezgette
magát, dühösen felkiáltott:
– Hát ez egy féreg! Vigyétek ki! Az ilyen részeg disznók semmit
sem tudhatnak meg a terveinkről!
Ketten azonnal felugrottak a helyükről, és kitámogatták társukat az
udvarra. Abu lehiggadt egy kicsit, de arca még mindig vörös volt, mint a
kupájában lévő bor.
– Végre eljött a mi időnk! Amószisz fia, Amenóphisz fáraó halott.
Nem is tudom nektek megmondani, melyikük volt veszélyesebb ránk
nézve! Mindegy! A lényeg, hogy most visszaszerezhetjük a hatalmat,
amitől ők fosztottak meg minket! Néhány éve őseink azért jöttek keletről
ebbe az országba, hogy ők legyenek Egyiptom urai. Tervük sikerült, és
új várost alapítottak, Avariszt1. Az egyiptomi királyok leszármazottai
pedig Thébát kormányozták. Ez így volt rendjén. Amószisz azonban nem

1
A görögök hükszószoknak nevezték ezeket a Kr. e. XVII. századi
hódítókat
17
nyughatott. Ez az átkozott egyiptomi elűzte népünket, és mi most
ahelyett, hogy magas tisztségeket viselnénk, itt nyomorgunk! Kiváló
hadvezérek fiai dolgoznak a Deir el-Medine-i faluban, mint holmi
rabszolgák!

Az alacsony, zömök termetű Abu arca egyre vörösebb lett a benne

tomboló szenvedélytől és haragtól.
Mikor elhallgatott, senki sem mert megszólalni. Távoli szamár-
bőgés hallatszott csupán. Ahogy a nap előrehaladt útján, könnyű szellő
támadt, mely megrezgette a ház elé ültetett fűz leveleit. A szerény lakhoz
tartozó kicsi kertben álló pálmafa is kezdett magához térni.
A férfiak nehezen tűrték a hőséget, s már bánták, hogy annyi bort
ittak. A szobát ráadásul átjárta a vöröshagyma illata, amit azért akasz-
tottak a bejáratok fölé, hogy távol tartsák vele a hüllőket. Ehhez adódott
a tömjén, amivel a ház úrnője előző nap a haját illatosította.
A hosszúra nyúlt csendet egy Ahmesz nevezetű thébai törte meg:
– A harag és a lázadás szavai ezek, Abu – mondta baljós tekin-
tettel. – Mégis el kell ismernünk, igazad van! Túl soká vártunk vele,
hogy visszaszerezzük a hatalmat. Minél tovább késlekedünk, annál nehe-
zebb lesz újra megszerezni Egyiptom trónját.
– Valóban. Ez az alkalmas pillanat! – helyeselt Gizé is. –
Amenóphisz megnevezte az utódját. A veje, Tuthmószisz az. Ez az
ember tapasztalt. Amenóphisz komoly feladatokkal bízta meg. A
csatában olyan bátran harcol, akár egy isten. Csakhogy nem fáraó fia! Az
egyiptomiak pedig szigorúan megkövetelik királyaik törvényes ere-
detét…
– Akkor viszont miért választanának olyan idegeneket, mint mi, ha
még Tuthmósziszt is visszautasítják? – vágott közbe Abu.
– Én csak azt mondom, hogy több esélyünk van így, hogy Tuth-
mószisz nem az elhunyt fáraó gyermeke – magyarázta Gizé.
– Ebben egyetértünk.
– Ne felejtsük el, hogy Tuthmószisz a király lányát vette feleségül,
és hogy Amósziszt még mindig imádja a nép! – vitatkozott Ahmesz. –
Meg kell ígérnünk az egyiptomiaknak, hogy tiszteletben tartjuk a hitüket
és a régi fáraók szokásait. Akkor majd bízni fognak bennünk.
Abu látta, hogy a többiek ebben nem igazán hisznek. A lehetőség,
hogy erővel ragadják magukhoz a hatalmat, megrémítette őket. Mióta
Amenóphisz meghalt, s így Ozirisszá vált, Tuthmószisz volt az a
személy, aki az emberek s az istenségek között közvetített, a király, aki
csak Hórusz istenhez hasonlítható.

18
 – Mindenképp Tuthmószisz lesz a királyság első számú papja… –
szólalt meg Kai. Ő volt a legfiatalabb az összeesküvők között. Az előbb
kicsit sokat ivott, de miután az udvaron könnyített magán, úgy érezte,
vissza tud menni a gyűlésre.
– Hát ez egy féreg! Vigyétek ki a disznót!
– Nem! Hagyjatok! Már jobban vagyok! Tudom, mit beszélek. Az
istenek elfogadták őt, és az adományaiért cserébe biztosítják az egyip-
tomi nép boldogulását. Az istenek őt választották ki az egyiptomi ügyek
igazgatására, övé a hatalom.
– Ostobaság! – ugrott fel helyéről Abu, és belerúgott az előtte lévő
ládába. Akkora erő volt a mozdulatban, hogy a kemény fa kettéhasadt. A
körül ülők elismeréssel néztek házigazdájukra. – Az istenek azért nem
adtak fiúgyermeket Amenóphisznak, mert elégedetlenek voltak az
uralkodásával. Maat, a rend istennője nem támogatja Tuthmószisz politi-
káját.
– És a miénket miért támogatná? Az egyiptomiak már elfelejtették,
hogyan kormányoztak az őseink. A nép biztonságot és rendet akar, és ha
Amósze hitvese kezében van a hatalom, ebben az ország boldogulását
látja.
– Kai, te nem érted ezeket a dolgokat – mondta Abu. – Igyál
inkább, és ne szólj bele mindenbe! Az istennő majd a mi oldalunkra áll,
ha rendbe hozatjuk Amon templomait, az egyiptomiak pedig igenis
tudják, milyen jótékony lesz az, ha mi uralkodunk.
Ahmesz idegesen fújt egyet.
– Úgy beszélsz, mint egy vér szerinti egyiptomi! Mit számít
nekünk Maat véleménye? Ha egyszer Egyiptom virágzott őseink uralma
alatt, nem lehetett másképp, minthogy az istenek velünk voltak. Ez
meggyőz majd minden egyiptomit!
– Igazán? Én pedig ismerek olyan egyiptomiakat, akik egyenesen
szégyellik azt a korszakot, amikor apáink uralkodtak, és még csak
beszélni sem szeretnek róla, most pedig hihetetlenül boldognak érzik
magukat, hogy végre olyan királyuk van, aki méltó a legnagyobb
fáraókhoz is!
– Íziszre, Kai, ennyire nem lehetsz gyáva! – förmedt rá Abu. – Ha
kételkedsz az isteni bosszúban, menj haza, és felejts el minket! Miben
maradtak el apáink Ititui város fáraói mögött? Hát elfelejtetted, hogy
Amenemhat királyt meggyilkolták? Őseinknek hála, a kereskedelmi
forgalom megsokszorozódott. Elismerem, a régi fáraók expedíciókat
szerveztek távoli országokba, győztek a harcmezőkön, fejlesztették a
földművelést. Ám ezeket az eredményeket a mi őseink tartották meg
ennek az országnak, és ők biztosítottak békés életet az egyiptomiaknak!
Az ifjú lázadó egyiptomi azonban nem hagyta magát:
19
 – Úgy látom, itt senki sem gondolkozik értelmesen! Hadd emlé-
keztesselek titeket, hogy nem a mi őseink bölcsességeit és mesés
történeteit tanítják az egyiptomi iskolákban, hanem az ősi fáraókét! Az
egyiptomi művészek pedig nem a ti szobrászaitokat és festőiteket
csodálják, hanem azokat, akik Kheopsz korában éltek!
– Kai, azt állítod hát, hogy az egyiptomiak sosem ismerték el
őseinket, és az istenek büntetéseként fogták fel bejövetelüket? Elfelejted,
hogy IV. Amenemhat után nem maradt fiúörökös, és hogy az egyiptomi
nép nem akarta elfogadni egy nő uralmát. Elfelejted, milyen alacsonyan
áradt meg a folyó többször egymás után. Elfelejted, hogy milyen korán
végezte be életét akkoriban egy sor egyiptomi király, és hogy milyen
alkalmatlanok voltak ezen királyok hivatalnokai… A mi keletről érkezett
őseink nem olyan hódítók voltak, mint a többi nép! Végül sikerült
egyezséget kötniük a thébai kormányzókkal. Miért is zavarták volna
őket, amikor oly messze voltak Avarisztól? Jól tudod, hogy a fényessé-
ges Apóphisz király lánya az egyik thébai kormányzó fiával házasodott
össze. Azt hiszed, Apóphisz uralkodhatott volna harminchárom évig, ha
a deltabéli egyiptomiak nem szeretik őt?
Kai azonban túl fiatal volt még ahhoz, hogy hagyja magát
meggyőzni. Büszkesége nem engedte, hogy eltűrje Abu leckéztetését:
– És te talán elfelejted, hogy az általad oly nagyra becsült
Apóphisznak a núbiaiak segítségét kellett kérnie a thébai király,
Kamosze ellenében? És hogy utóbbi apja, Szekenenré Tiua mennyire
gyűlölte az avariszi fáraókat? Mily csodás példa a békés egyetértésre
Észak- és Dél-Egyiptom között! Szekenenré csatában halt meg!
Kamoszét is megölték.
Abu odament a hatalmas víztartó edényhez, és belemerítette a
kupáját. Lassan, kis kortyokban ivott, s közben a válaszon töprengett. A
hat egyiptomi nyugtalanul figyelte. Mind tisztában voltak vele, ha úgy
dönt, egy pillanat alatt végez a fiúval. Fiatal korában ragadt rá a név:
Kalapácsos Gyilkos. Ő puszta kézzel volt képes akkorát ütni, mint más
kalapáccsal.
– A hieroglifák nem hazudnak. Megszépítettük az egyiptomi
templomokat. Átvettük az egyiptomiak művészetét, kultúráját, osztoz-
tunk a hitükben. Tiszteletben tartottuk az egyiptomiak által kinevezett
tisztviselők fiát. Néhányan közülünk egyiptomi istenségek nevéből
képeztük a saját nevünket. Mindezzel annyit akarok mondani: mi
egyiptomibbak vagyunk az egyiptomiaknál!
– Azt nem is számítva – fűzte hozzá Ahmesz –, hogy az egyipto-
miak tőlünk tanulták meg, hogyan munkálják meg a bronzot, tegyék
szebbé a vázákat, szőjenek ruhákat. Nekünk köszönhetik, hogy ma már
képesek terjeszkedni, és jól megszervezni egy hadsereget! Vajon ki
20
tanította nekik az erődépítést? A messzire vivő íjat, a tőrt is mi
ismertettük meg velük. A védekezésről nem is beszélve! Tuthmószisz
sem hord ma már nehéz pajzsot! Lovon vagy szekéren harcol, nyilaz
vagy dárdát vet az ellenségre.
Az összeesküvők csendesen töprengtek. Mindannyian tudtak
népük jótéteményeiről, de emlékeztek azokra az elbeszélésekre is,
melyek a thébai kormányzókkal vívott csatákról szóltak. Az Észak és
Dél között őrlődő embereknek szörnyű sors jutott akkoriban: kirabolt és
felgyújtott házak, ostromlott városok!

Amószisz, Kamosze öccse aztán legyőzte Avarisz királyait, s kelet

felé űzte népüket. Mily sok katona esett el Avarisz ostrománál vagy a
padzsedekui csatában! Hány gyermek maradt árván a három évig tartó
saruheni ostrom után!
Amószisz ezután a núbiaiak ellen vonult, és több ezer levágott
kézzel, büszkén tért meg Thébába. Az öreg Ahmesz maga is részt vett
ezekben a véres csatákban, látta, milyen kegyetlenséggel harcol
Amószisz Ázsiában, hogyan terjeszti ki Egyiptom határait a második
kataraktáig, s erősíti meg hatalmát a királyságban.
A jelenlévők közt ő volt a legöregebb, s így nála senki sem
tudhatta jobban, milyen szívós, kemény ember is volt Amenóphisz apja,
aki fiára egy hatalmas birodalmat hagyott örökül. Az egyiptomiak
emlékeztek erre, és minden évben ünnepséget rendeztek a vitéz
Amószisz tiszteletére Abüdoszban.
Amószisz volt az, aki kiűzte az idegen uralkodókat Egyiptom
földjéről, és aki csapatait Ázsiába vezetve megmutatta a Kelet népeinek,
ki Egyiptom igazi ura. Végül a núbiaiak is behódoltak neki.
Ahmesz azzal is tisztában volt, hogy Amenóphisz veje, a dicső
Tuthmószisz, akire Egyiptom trónja vár, ugyancsak figyelemre méltó
hadvezér. A mostani helyzet sokban különbözött az akkoritól, amikor az
őse ide jött hódítani. Amószisz óta Egyiptomnak olyan serege volt, amit
folyton gyakorlatoztattak, s mindig készen állt az Egyiptom kincseire
fenekedő ellen visszaverésére. Ezek a gyalogos és szekeres osztagokba
sorolt katonák sokszor fényes karrierről álmodtak, amit az írás-
olvasásban s a tudományokban való járatlanságuk lehetetlenné tett
számukra a közigazgatás területén. Maradt tehát a fényes hadizsákmány,
az előléptetés ígérete.
A körültekintő Ahmesz azt is észrevette, hogy a fáraó jelentősen
támogatta Amon kultuszát, akitől nevezetesen a törvényes hatalma
származott. Márpedig ha valaki a király hatalmára tör, az kivívja maga

21
ellen Amon isten haragját. Az öreg tudta, hogy ez már túl sok lenne az
összeesküvők némelyikének.

A ház ura arrébb tolta az X lábú székeket, és egy gyékényt terített

a földre. Kivett egy gyümölcsöt az egyik polcon álló kosárból, majd
leheveredett, hogy nyugodtan gondolkodhasson.
Hosszú időbe telt, de végre meghozta a megmásíthatatlan döntést.
Felkelt, cinkosan Ahmeszre nézett, majd mély hangon, amely mintha az
Akherón partjairól érkezett volna, elkezdte:
– Mérlegeltem minden érvet és ellenérvet. Én is úgy gondolom,
mint Ahmesz, a pillanat megfelelő ahhoz, hogy visszaszerezzük a hatal-
mat. Akik egyetértenek velem, azok ma este kísérjenek el Deir el-
Medine falvába, ahol az egyik barátunk dolgozik! A többiek őrizzék meg
titkunkat, mert másként Ozirisz árulónak bélyegzi őket, midőn a Túlvilág
felé tartanak!

***

Théba kezdett éledezni. A Nílus partjain kikötő tengerészek

hangja hamarosan összekeveredett a kézművesek, parasztok kiabálá-
sával, s végül a kecskenyájak mekegése és a szerszámok csattogása tette
teljessé a hangzavart. A hőség alábbhagyott ugyan, de még mindig
erősen tűzött a Nap.
Mikor Ahmesz kilépett az ajtón, azonnal sűrű porfelhő burkolta
be, amit egy szekér és egy sereg rohanó gyerek okozott.
– Ideje, hogy a dolgunk után nézzünk. Ma este Abu és én belo-
pózunk a faluba. Vigyáznunk kell, nehogy észrevegyenek az őrök!
Holnap ugyanitt, ugyanekkor!

22
 Második
A palota homokszínű téglafalai gyászos hangulatot árasztottak, s a
kapuk is mind csukva voltak. Egyedül a folyosókon és a termekben lévő
élénk színekben játszó falfestmények tükröztek vidámságot. A türkiz, a
rózsaszín és a zöld meghatározóak voltak. A festők a vízből épp felugró
halakat, mocsaras tájat, nádast, hosszú csőrű madarakat varázsoltak a
falakra. A sok kis terem az örömről és a vidámságról énekelt, a tavaszt,
az életet, a természetet és a szerelmet dicsőítették.
A királyi család azonban a hetvennapos gyászt töltötte. A szolgá-
lók a lehető legóvatosabban jártak-keltek. Tuthmószisz minden tevé-
kenységét felfüggesztette. Felesége, a hercegnő és a többiek mind a
királyi balzsamozó munkájára vártak, aki eddigre már eltávolította
Amenóphisz, az elhunyt fáraó agyát és belső szerveit. Utóbbiak négy
kanopusz vázába kerültek.
Még hátravolt az illatszerek testbe helyezése és a test besózása a
külön ezért Fajjúmból hozatott sziksóval.
A hetvennapos gyász végén a balzsamozó lemossa a testet, és
lencsíkokba burkolja azt.
A szolgák minden egyes nap mézgát és méhviaszt hoztak az
elhunyt fülei és orra számára, cimetfát, cédrusolajat, hennát, vöröshagy-
mát, bort, fűrészport, szurkot és kátrányt szállítottak a palotába:
mindazon dolgokat, melyek a népszerű Amenóphisz mumifikálásához
szükségeltettek. Ezek legtöbbjét a bübloszi piacokon kellett beszerezni.
Nehogy kifogyjon belőlük, a balzsamozó nagy mennyiségben rendelt.

Amósze nem hagyta el a szobáját atyja halála óta. Ablaka a palota

egyik négyzet alakú, oszlopokkal körülvett belső udvarára nyílt. A
hercegnő vigasztalhatatlannak tűnt.
Tuthmószisz egyszerű kötényt viselt csak. Eljött hozzá, hogy
megpróbálja megvigasztalni. Emlékeztette feleségét, hogy apja csak
most kezdi meg életét a Túlvilágon, ahol egy nap majd viszontláthatja őt.
Az arányos, erős felépítésű Tuthmószisz tisztelte hitvesét. Tudta,
királyi testében a nagy Amószisz isteni vére folyik. A Kelet hódítóinak
23
legyőzőjéé. Mikor összeházasodtak, nem sok dolog változott, Tuth-
mószisz ugyanúgy teljesítette Amenóphisz fáraó parancsait, mint addig.
Mikor apósa eltávozott, azonnal parancsot adott, hogy a különféle
paloták háremeit tartsák érintetlenül. Mi tagadás, Tuthmószisz nagyra
értékelte a fiatal és szép asszonyokat.
Most megint a felesége szépsége ragadta magával. Szemével
izgatottan követte a nő ruganyos testének minden hajlatát. Az ablakon
beáramló fény érzékien csillant meg a királyné rézbarna bőrén. Csak a
sok sírástól megduzzadt szemhéja törte meg a harmóniát, bár így fekete
szemei kisebbnek tűntek, és apró csillagokként fénylettek.
Tuthmószisz sajnálta kedvesét, de e pillanatban olyan erővel tört
rá a vágy, hogy alig tudta visszafogni magát, hogy ne tépje le tökéletes
testéről a lentunikát.
Amósze elhagyott istennőként terült el az aranyozott lábú és
féldrágakövekkel ékített fényűző ágyon, haja fátyolként a vállaira simult.
A párnák között ott feküdt aranyszalagokkal díszített parókája, melyet a
hivatalos alkalmakon viselt.
– Apád azért házasított össze minket, hogy utódaink egyszer majd
Egyiptom felett uralkodjanak – mondta neki Tuthmószisz, miközben
leült mellé az ágyra. – Most gondolj a családra, amit azért alapítunk,
hogy eleget tegyünk az isteni fáraó, Amenóphisz akaratának.
Amósze a fájdalomtól kábán nézett rá.
– Végrehajtom a feladatomat. Hamarosan én leszek mindkét
Egyiptom királynője. Add ide a koronát a ládáról!
A hercegnő felvette a parókáját, majd a fejére helyezte a keselyűt
és kobrát mintázó királyi fejdíszt.
– Hol vannak az első feleségedtől született fiaid? – kérdezte
Amósze újra megtalálva tiszteletet parancsoló hangszínét, melyből csak
úgy áradt a természetes méltóságtudat.
– Készülődnek, hogy tiszteletüket tegyék a fáraó előtt – válaszolta
Tuthmószisz, és elfordította a fejét.

Megértette, hogy mindaddig, amíg nem lesz közös gyermekük,

második felesége féltékeny lesz az elsőre, akit miatta kellett elhagynia, s
akitől Amemeszisz és Udzsmósze nevű fiai születtek. Amikor a fiatal-
asszony ezzel a kutató pillantással nézett rá, mindig kényelmetlenül
érezte magát, s meghunyászkodott, titkon azonban azt remélte, idősebb
fiából az egyiptomi sereg egyik legkiválóbb hadvezérét faragja majd.
Maga még csak nem is álmodott arról, hogy egyszer majd az arany
királyi fejéket viseli a két Egyiptomot jelképező fehér és vörös szövet
fölött a homlokán.
24
 Ő, aki egyszer majd Hórusszá lesz, most engedékenyen nyúlt el
hitvese mellett az ágyon, s megígérte neki, hogy csodás gyermekkel
ajándékozza meg. Amósze nem felelt, csak végigmérte a férfit annak
gondosan ápolt szakállától egészen az aranyozott szandálokig.
– Hamarosan te viseled majd a királyság jelképeit. Eddig nem
kellett olyan szigorú szabályok szerint élnünk, mint szeretett apámnak,
Amenóphisz fáraónak, de ezentúl hordanod kell a nyakláncokat, a
karpereceket és a gyűrűket, amik a hatalmat jelképezik.
– Igyekszem majd a legjobban ellátni a feladatomat – válaszolta
Tuthmószisz, és közben odaintett egy szolgálólányt, hogy frissítő
kenőccsel masszírozza meg a lábait.

Amósze tartott a palotában zajló cselszövésektől és intrikáktól.

Tuthmószisz igen gyakran látogatta a háremhölgyeket, akik között szép
számmal voltak hercegnők, ugyanakkor közönséges származású lányok
is. Amelyiküknek gyermeke született a férfitól, az természetesen mind
arról álmodozott, hogy egyszer majd az ő fia ül Egyiptom trónjára. Ez a
gondolat nem hagyta nyugodni, mint ahogy az sem, hogy Tuthmószisz
ereiben nem királyi vér folyik, s így Amenóphisz fattyai bármikor azzal
állhatnak elő, hogy ők a fáraó jogos örökösei a vér alapján.
– Apád már megkezdte az utazást a Túlvilág felé – mondta neki
lágyan Tuthmószisz. – Ré oldalán él tovább, s éjszaka vele tart kirán-
dulásaira az emberek közé. Szárnyas lelke elhagyja testét, és örömét leli
a gazdag ajándékokban és a finom étkekben és italokban, melyeket a
sírjába helyeztünk.
– Nem tudom, bevallhatom-e, de félek attól, hogy anyám helyébe
lépjek.
– A Dicső Királyi Hitves életben van, s mi mind örülünk ennek. A
te feladatod nem az, hogy őt helyettesítsd. Te a fáraó első számú felesége
vagy, akinek szívemben és az egyiptomiak szívében mindig megkülön-
böztetett helye lesz.
Amósze rejtélyesen elmosolyodott, arcán a szomorúsághoz már
némi vidámság is keveredett.
– Most hagyj magamra! Fürdőt veszek, hogy ellazuljak – mondta a
leendő fáraónak olyan hangsúllyal, ami kizárt minden további vitát.
A belépő félmeztelen, áttetsző lenszoknyát viselő szolgálólányok
kenőcsöket és parfümöket hoztak magukkal, megszólaltak a lágy hangú
fuvolák.
Mindannyian Amósze előtt hajoltak meg, de hitvesét is köszön-
tötték. Egymás után érkeztek a különféle beosztású szolgák és írnokok,
akik az isteni hercegnő óhaja felől tudakozódtak. Amósze lesz az ország
25
királynője, gondolta magában Tuthmószisz. „Szolgálói közül egy sem
tart Amenóphisszal egyenlőnek. Sosem feledtethetem velük a tényt, hogy
nem királyok vére folyik az ereimben.
Hitvese intett, s neki magára kellett hagynia udvartartása között.

*
**

Bár sosem vallotta volna be, Amószéba erőt öntött férje látogatása.
Hagyta, hogy két hűséges szolgálólánya a fürdésre szolgáló hellászi
márvánnyal kirakott szobába vezesse, ahol egy kisméretű, sekély kád
állt. A polcokon gyönyörű kidolgozású, állatokat formázó mükénéi
vázák, a falakon vadászjelenetek élethű antilopokkal, lovakkal és
bikákkal, a mennyezeten meztelen istennők, akik delfinekkel játsza-
doznak. Az ablakon besütő nap fénye szinte szétrobbantja a krétai
kristályvázákat, mindenhol illatos kenőcsökkel, krémekkel és parfü-
mökkel teli edények állnak.
Amósze élvezte, ahogy szolgálói minden reggel körülötte sürgö-
lődnek: különféle keverékekkel lággyá varázsolják a bőrét, masszí-
rozzák, kifestik az arcát és a körmeit a kezén és a lábán egyaránt. Egy
hercegnő sosem lehet elég szép, neki mindig a legszebbnek kell lennie.
Ahogy belépett a kádba, négy lány állta körül, és levették róla a
tunikát. Langyos, édes illatú vizet locsoltak a testére, s hamarosan
varázsos illatfelhő burkolta be. A tömjén, a jázmin és a mirha egyszerre
elbódították és felfrissítették. A kádból kilépve egy asztalra feküdt, s
átadta magát a masszázs gyönyörének. Közben azon gondolkozott, amit
nemrég Tuthmószisznak mondott. A hátára fordult, és kezét ösztönösen
lapos hasára szorította. A férjének igaza volt: minél hamarabb gyermeket
kell szülnie neki. A gondolat egyszerre volt örömteli és félelmetes.
Ebben a dologban ő is csak olyan volt, mint a többi fiatal egyiptomi nő,
aki még nem ismeri a szülés fájdalmát. Milyen sokan haltak meg még
fiatalon szülés közben! Milyen sok asszony halt már bele abba, hogy túl
sok fiút akart! Az egyiptomiak mindazonáltal imádták gyermekeiket.
Lehunyta szemét, és Íziszhez imádkozott segítségért. Fel kellene
hagynia Amenóphisz gyászolásával, életét Egyiptomnak kell szentelnie.
– Ó! Hórusz lánya, elégedett vagy velem? – kérdezte aggodal-
masan a masszőr, miközben Amósze elveszett saját gondolataiban.
Mikor úrnője nem válaszolt, a masszőr megismételte a kérdést, de
most már a leendő királynő szinte összes címét felsorolta hozzá.
– Nagyon is – rebegte egészen halkan Amósze, és lassan leszállt
az asztalról. – Mára elég is lesz. Holnap gyere el megint, amikor Ré
fölkél!
26
 A zömök egyiptomi tekintetét a padlóra szegezve hátrált ki hajlon-
gások közepette.
Amósze hagyta, hogy szőrtelenítsék, és aprólékos munkával
festette ki magát. Hosszú hajára különleges anyagokat kentek, melytől
sokkalta csillogóbbá vált. Az egyik lány tömjénnel telt obszidián- és
arany edényeket hozott be. A hercegnő lábát agyaggal és hamuval
dörzsölték le, hogy élénkítsék a vérkeringést. Újabb lányok érkeztek,
további kristály-, obszidián- és alabástromvázákkal. Szemét a zöld
malachittal és egyfajta fekete festékanyaggal rajzolták mandula alakúra –
az egyiptomi nők imádták ezt a formát.
– Készíts nekem éjjelre egy keveréket tömjénből és pisztáciából!
Ez a parfüm majd elfeledteti férjemmel a palota meztelen keblű táncos-
nőit. Kenj a testemre sziksót és mézzel gazdagított sót, hogy bőröm
feszes legyen, mégis lágy! Ne felejtsd el a ricinusolajat sem! A szemöl-
dököm attól sokkalta sötétebbnek látszik.
– Hallgass rám, Amósze – súgta most a fülébe Menisz, aki szinte
sosem mozdult el mellőle. – Ebben a vázában különleges olaj van. Olyan
lesz tőle a bőröd, mint Ízisz istennőé! Különleges esszencia, én magam
készítettem egy titkos recept alapján.
Amósze ravaszán elmosolyodott.
– Tehát kitaláltad…
– Együtt nőttünk fel, Hórusz kedvence, Két Ország hercegnője –
válaszolta Menisz. – Egy gondolatod sem maradhat rejtve előttem…
Hamarosan királynő leszel, és örökössel kell megajándékoznod a fáraót.
Amósze a szája elé tette az ujját.
– Megható a figyelmességed. Ezen készítmény több napodba is
belekerülhetett, nem is számolva, milyen drága mulatság az ilyesmi…
Menisz nem szólt semmit, csak úrnője elé tartott egy ébenfa nyelű,
arannyal cizellált tükröt, és félresimította a nő haját, hogy előtűnjenek
gyönyörű vonásai. A tincsek rögzítésére elefántcsont tűket használt.
– Nézd, mennyire meglátszik rajtad a folyamatos sírás! Egészen
kiszáradt az arcbőröd! Már napok óta nem foglalkozol vele. Véresek a
szemeid, a szemhéjad duzzadt! Higgy nekem! Ez kell neked! El kell
csábítanod a férjedet…
Amósze szeretettel szorította meg barátnője kezét. Ha kettesben
lettek volna, bizonyára összeölelkeznek.
– Olyan szép vagy! – mondta Amósze Menisz haját simogatva. –
Gyönyörűek a szemeid. A bőröd akár Ré sugarai a Nílus vizén. Tekin-
tetedből bölcsesség és jóság árad. Karcsúságod mint egy gazelláé.
Csengő nevetésed, hófehér fogaid minden férfit szíven ütnek. Hajad úgy
göndörödik, mint a knósszoszi palota falaira festett lányoké, s táncod
magával ragadóbb, mint bármelyik udvari táncosnőé!
27
 – A te természetes kellemed, tartásod és különleges kifinomult-
ságod az összes többi nő fölé emel Egyiptomban, Amenóphisz fényessé-
ges lánya! Hogy is kételkedhetsz ellenállhatatlan vonzerődben?
Amósze egy pillanatig hallgatásba merült, de széles mosolya
elárulta, hogy már nem az apja halála foglalja le minden gondolatát.
Közben a szolgálólányok ráadták aranyszínű szandálját.
– Néha azt kívánom, bárcsak lennék egyszerű közember, Menisz.
Mezítláb sétálhatnék a városban, s csak akkor húznék szandált, ha feltét-
lenül szükséges. Ehelyett örökösen ezeket a kegyetlen lábbeliket kell
hordanom. Felsebzik és kegyetlenül szorítják a lábujjaim és a sarkam.
Miközben beszélt, Amósze hagyta, hogy a szolgálók ráadják a
tunikát, arra pedig a hosszú, redőzött, rövid ujjú ruhát. Most az arany
karperecek következtek. Végül Menisz a parókájára illesztett egy lapis
lazuliból készült fejéket, amit hátul, két szalag segítségével rögzített a
tarkóján.
– Most pedig beparfümözzük a hajadat is. Amikor Tuthmószisz
éjjel megérzi az illatát, nem tud majd ellenállni az istenek által fel-
duzzasztott vágynak.

Amósze szolgálólányai a teremben gyülekeztek, a csuklójukon és

a felkarjukon lévő karikáktól és a bokájukon és derekukon körbefutó
aranyláncoktól eltekintve teljesen meztelenek voltak.
Egy semeszu2 a padlót söpörte fel Amósze előtt, miközben úrnője
magához kéretett egy ubut3.
– Vidd el ezt az üzenetet a férjemnek, a tiszteletreméltó Tuth-
mószisznak! – mondta neki, miután lediktált néhány sort a királyi
levelezéssel foglalkozó írnoknak.
A szolga azon nyomban engedelmeskedett. Ugyan elhagyhatta
volna a palotát, amikor csak akarja, és saját szolgái lehettek volna, sosem
vált volna meg úrnőjétől, annyira csodálta.
Amósze forró csókot nyomott Menisz nyakára.
– Imádkozzunk az istenekhez, hogy hamarosan fiam szülessen! –
súgta a fülébe.
Menisz úgy gondolta, ideje magára hagynia úrnőjét, így csendben
távozott. Most tíz szolgálólány vonult be, akiket még Amenóphisz hozott
Egyiptomba Núbiából vagy a líbiai törzsek földjéről. Hozzájuk csatla-
kozott hat másik lány, akiknek már az édesanyjuk is Amósziszt szolgálta.
Amószisz szolgálói most már unokájának, Amószénak tartoztak engedel-

2
A kísérethez tartozó szolga
3
Rendszerint az étkezéseknél alkalmazott szolga
28
mességgel, míg az ő régi cselédei – körülbelül harmincan – Tuthmószisz
parancsait teljesítették.
– Vásárolsz két új társalkodónőt! Az áruk ott van a ládában –
mondta Amósze semeszujának.
– Ne költsd el mindet! Főleg szíriaiakat keress! Azok gyorsak és
ügyesek. Azután adj nekik egyiptomi nevet! Szükségem van rájuk, hogy
elbocsáthassam a két legrégibb szolgálómat. Tudniuk kell, hogy nem
hiába dolgoznak. Ha viszont valamelyikük ártani akarna nekem, azt
súlyosan megbüntetem! Csak így lehet rend a palotában.
Amósze még egyszer megnézte magát a tükörben. Tetszett neki,
amit ott látott, de nem tudta, elég lesz-e ahhoz, hogy Tuthmószisz
hűséges maradjon hozzá.
Ha őt nem is szereti teljes szívéből, legalább más nő se élvezze
csodálatát. Félt a leendő fáraó háremben tett látogatásaitól, s tudta,
mennyire rabul tudják ejteni a táncosnők vagy a meztelen fiatal lányok,
akiket hajóútjaira visz magával.

Egy egyiptomi férfi számára alapvető fontossággal bírt, hogy fia

szülessen. A fiú továbbviszi az ember nevét, sírt készít apja számára,
gondozza azt, s ezzel biztosítja életét a Túlvilágon. Bárcsak Perét első
hónapjának 4. napján vagy Ahet második hónapjának 29. napján
születne, suttogta maga elé Amósze. Akkor hosszú ideig élne, és jó
egészségben. A nap, amikor meghal, ugyanolyan fontos lesz, mint a
születésnapja.
Amósze megremegett, ha arra gondolt, mi történik, ha Ahet
hónapjának szerencsétlen 5. napján születik a fia: betegség vagy szerelmi
bánat végez vele még fiatalon. Voltak egyéb veszélyes napok is: egyikük
kígyómarást, másikuk krokodil általi halált ígért.
Az ő születését szerencsés jelek kísérték. Mikor világra jött, az
égre emelte a tekintetét, gyermekként pedig sohasem sírt.
Amósze már sokat gondolkodott a nevén is, ami az egyip-
tomiaknak tetszene, és felidézné az ősök dicsőségét. Ilyenkor mindig
elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy hamarosan az ő fia uralkodik
majd Egyiptom felett.

29
 Harmadik
Deir el-Medinében a munkások falvában elült a nyüzsgés, a négyszög-
letes házak lakói békésen aludtak fekhelyükön. Ők alkották meg a
Királyok és Királynők Völgyének sírjait. A falut Amenóphisz alapította,
és megkövetelte az ott élőktől a katonákra jellemző fegyelmezett élet-
vitelt.
A munkásokon és családjukon kívül itt éltek a telepfőnökök, a
festőművészek és a szobrászok is. A körülbelül hatvan család durván
háromszáz főt jelentett, s ezek az emberek csak akkor hagyhatták el a
falut, ha a Királyok Völgyébe mentek dolgozni.

Abu és Ahmesz a falhoz tapadva haladtak előre a sötétben. A

temetőnél húzták meg magukat, arra vártak, hogy az őrök elálmo-
sodjanak. Mikor már bent voltak a faluban, éberségük akkor sem
csökkent. Lassan, házról házra lopakodtak egyre tovább.
– Vigyázz! – súgta Ahmesz. – Ismerem a munkafelügyelőt, aki itt
lakik. Annyira odáig volt Amenóphiszért, hogy azonnal feljelentene
minket, ha észrevenné, hogy bemegyünk Szétihez.
Abu bólintott. Tovább lopóztak az északi kaputól a falu szíve felé
tartó utcán. Sorra haladtak el a négyszögletes alaprajzú házak mellett,
melyeket mintha mind ugyanakkora téglákból építették volna.
– Jobb lenne visszatérni a fal tövébe – aggodalmaskodott Ahmesz.
– Késő van, már mindenki alszik. Nekünk pedig kevés az időnk… Túl
nagy kerülő lenne.
Széti az ajtóban várta őket. Kezével jelezte, hogy minél gyor-
sabban menjenek be a házba.
– Gyertek! Az asszony meg a gyerekek alszanak. Legyünk csönd-
ben!
Abu és Ahmesz meg sem pisszentek.
– Erre! A nagyobbik szobába! – súgta nekik Széti.

30
 A négyzet alaprajzú szobában a termékenység istennőinek,
Hathornak és Ízisznek a szobrai álltak. A sarkokban tartották a ruhák és a
különféle eszközök tárolására szolgáló edényeket és ládákat.
Széti a Királyok Völgyének egyszerű munkása volt csupán, akinek
a telepfőnök minden alkalommal ellenőrizte a szerszámkészletét, mielőtt
munkába indult volna.
A ház berendezése többnyire igénytelen faragású fabútorokból állt,
s az egyik asztalon álló üvegvázán, egy bronzvázán és néhány ékszeren
kívül nem lehetett értékesebb dolgokat találni.
– Gyertek csak, gyertek! – suttogta Széti kissé türelmetlenül.
Lementek a pincébe vezető lépcsőn, s itt végre fellélegezhettek.
Széti gyakran szundikált itt, ha odakint túl nagy volt a hőség.
– Visszamegyek és bezárom az ajtókat – mondta Széti, és
felsietett.
Abu a falon végigfutó hieroglifákat kezdte böngészni, melyek a
házat védelmező istenekről és Széti őseiről meséltek.
Az ajtó felett Széti neve és tisztsége állt. Odébb a munkás és
családja sírjának tervrajza: kis méretű téglapiramis alacsony fallal körül-
vett udvarral. Széti, ahogy minden helybéli, a falutól nyugatra lévő domb
oldalába vájta családja végső nyughelyét.
A férfi lábujjhegyen tért vissza barátaihoz.
– Tudatni akartuk veled, hogy gyűlést tartottunk, és készen állunk
a cselekvésre – kezdte Abu. – Mit gondolsz, hány munkás állna a mi
oldalunkra?
Széti elhúzta a száját. Látszott rajta, hogy nagyon ideges, állan-
dóan attól tartott, hogy leleplezik.
– Az életünkkel játszunk. Ha elbukunk, az új fáraó a krokodilok
közé vettet.
– Ezt eddig is tudtuk – mondta Ahmesz. – Ám ha mégis sikerül
legyőznünk Amósze családját, mi leszünk Egyiptom urai!
– Tehát? – szólt közbe türelmetlenül Abu. – Kik azok, akik segíte-
nének?
– Körülbelül húsz emberről van szó. Többről semmiképp. Az
itteniek elégedettek az életükkel, jó fizetést kapnak. Amenóphisz épp
azelőtt emelte fel a gabonaadagjukat, mielőtt csatlakozott Oziriszhez.
Attól tartok, túlságosan kötődnek a hercegnőhöz és a királynéhoz.
– Mindegyikkel beszéltél?
Széti megvonta a vállát.
– Nem mondhattam el nekik mindent! Az túl veszélyes lett volna!
Elbeszélgettem velük, és megpróbáltam finoman kiszedni belőlük, hogy
hogyan vélekednek a kérdésről.

31
 Abu elmondta neki, hogy nemrég biztató válasz érkezett Kréta
királyától, valamint egy núbiai kormányzótól is.
– Régóta ismerem. Együtt harcoltunk a háborúban. Megbízhatunk
benne. Ezenkívül kapcsolatba léptem a Kelet néhány magas rangú
személyiségével is. Egyes peloponnészoszi görög csoportok örülnének,
ha mi kormányoznánk az országot. Szorosabb kapcsolatba kívánnak
lépni Egyiptommal. Azt mondják, nagyon érdekli őket Kréta és Afrika,
ám Amenóphisz nem kívánt kereskedni velük. Ha mi biztosítunk
számukra némi engedményt, számíthatunk a katonai erejükre, ami
egyáltalán nem lebecsülendő. Jól felfegyverzett, képzett katonákról van
szó…
– Néhány görög művész Memphiszben és Thébában telepedett le.
Ők is azt mesélték nekem, hogy ezek a hellének félelmetes harcosok.
Náluk az emberek erődített városokban élnek. Egy ember parancsait
követik, bevételük egy részét adóként neki adják.
– Ahmesz igazat mond – mondta Abu. – Egy papkirály vezeti
őket. Rengeteg szolgája van, és kiváló lovasok ügyelnek a biztonságára.
A nyelvük és az írásuk eltér a miénktől. Sok süteményt, fügét és sajtot
esznek. Az állatokat előbb felhizlalják, s csak azután áldozzák fel őket az
isteneknek.
– De jól ismeritek őket! Hogy lehet ez, ha valóban olyan veszélyes
és vérszomjas emberek? – csodálkozott Széti.
– Alapos munkát végeztünk. Részletesen kikérdeztük az egyiptomi
hajósokat, akik évek óta azon a területen forgolódnak. Ha Kréta támogat
minket, ők sem haboznak majd.
Széti felvonta a szemöldökét. Úgy tűnt, nem győzték meg a
hallottak. Közben az egyik kislány felsírt odafent, ezért gyorsan elsietett,
és megnyugtatta a csöppséget.
– Csak rosszat álmodott… Visszatérve a lényegre… Úgy látom,
határozott tervetek van.
– Biztos lehetsz benne – válaszolta Ahmesz szárazon. – Ha a
holnapi napon lázadásra szólítjuk fel a népet, több kisebb király is csapa-
tokat küld a megsegítésünkre. Cserében három évig ingyen látjuk el őket
gabonával, onnantól számítva, hogy hatalomra kerültünk.
– Pontosan mikorra tervezitek?
Abu hagyta, hogy Ahmesz nyíltan beszéljen.
– A lehető leghamarabb. Nem szabad megvárnunk, hogy Tuth-
mószisz hivatalosan is megkapja a fáraói címet.
– Tehát még a beiktatása előtt.
Ahmesz bólintott.

32
 – De addig nem tehetünk semmit, amíg tart a gyász – ellenkezett
Széti. – Az istenek megbüntetnének érte, és a nép azzal vádolna minket,
hogy nem tiszteljük elhunyt fáraójukat.
– Igazad van – mondta Abu. – Mindig is helyén volt az eszed.
– Így viszont csak néhány napunk marad a hatalomátvételre. Ez
lehetetlen! Hogyan egyesíthetnénk az erőinket? Ez nem fog menni.
– Széti bölcsen beszél – mondta Abu elkedvetlenedve. – Ha kap-
kodunk, mindent elveszíthetünk. Elvégre Tuthmószisz nem Amenóphisz
fia. A feleségétől pedig nem született gyermeke…
Ahmesz előbb hevesen tiltakozott, majd kicsit később higgad-
tabban folytatta:
– Várjuk meg, míg mindennel elkészülünk, de azután egy percet se
késlekedjünk tovább!
Széti nagyot sóhajtott. Valami azt súgta neki, jobban teszik, ha
várnak még a felkeléssel.
Az egyre sokasodó madárhang az éjszaka végét jelezte.
– Menjünk! – mondta Abu. – Széti, számítunk a segítségedre.

Odakint langyos szellő kavarta fel a sivatag homokját. A sírok

körül azonban minden mozdulatlannak tűnt a Királyok Völgyében. A
falu házaiból kisgyerekek sírása ütötte meg a fülüket.
Abu és Ahmesz ugyanazzal az óvatossággal jártak el, mint idefelé.
Amikor az őrök közelébe értek, megkönnyebbültek.
– Még alszanak – súgta Ahmesz. – Mintha Ízisz bocsátott volna
rájuk álmot, hogy ezzel is minket segítsen! Nincs félnivalónk.
Ahogy kimondta, Ahmesz belerúgott egy homok alatt megbújó
kőbe, és fájdalmasan felkiáltott. Ijedten várták, hogy mi történik, az őrök
azonban meg sem mozdultak.
– Gyerünk! – mondta Abu, és most már óvatosabban mentek
tovább.

33
 Negyedik
Másnap Széti megpróbált úgy kijutni a faluból, hogy senki ne lássa meg.
A szántóföldek felé vette az útját, ahol hűséges barátai izzadtak a nagy
munkában. A Nílus iszapja termékennyé varázsolta ugyan a földeket, de
a termésért így is keményen meg kellett dolgozni. Ahogy egyre feljebb
jutott a domboldalon, elétárult a Deir el-Medine-i település és a Királyok
Völgyének sziklás látképe.
Széti tudta, kit keres, egyenesen egy kisebb csoport felé vette az
irányt. A földművesek nem zavartatták magukat, izmos karjuk egy
percre sem állt meg a munkában.
– Bész, beszélnem kell veled – súgta barátja fülébe Széti. – El
tudsz szabadulni egy rövid időre?
Bész keze fejével megtörölte a homlokát, majd fáradt mozdulattal
a földre csúsztatta a kapát.
– Hogy megy sorod, Igaz Hely munkása – kérdezte Szétitől
gúnyos szertartásossággal.
– Téged aztán rendesen lesütött a nap. Olyan vagy, akár egy
núbiai. De ne hidd, hogy az én munkám olyan könnyű! Sokszor szíve-
sebben túrnám a földet a napsütésben, mint hogy sötét üregekben
küzdjek a sziklával.
Bész lebiggyesztette az ajkát.
– Én nem panaszkodom – válaszolta fáradt mosollyal.
Széti nem tért azonnal a tárgyra, előbb csak mindennapos dol-
gokról cseverésztek. Nem merte teljes egészében elmondani, mit tervez
Abu, így csak célozgatott. Az eddigiek alapján úgy gondolta, ha valaki,
hát Bész megnyerhető az ügyüknek. Nem kellett csalódnia.
– Tuthmószisznak érdekes tervei vannak. Délen, a domb mögött új
falvat akar építtetni.
Bész a karjával a jelzett irányba mutatott. Széti gondolatai azon-
ban másfelé jártak. Azt a helyet nézte, ahol családja sírboltja rejtőzött.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte Bész.
– Ha a tervünk kudarcba fullad, nagyon hamar a halotti termem-
ben találom magam.
– Bizony, ez meggondolandó.
34
 – Adj világos és egyértelmű választ! Most már vissza kell mennem
a faluba. Idáig is csak úgy jutottam el, hogy templomról templomra
haladtam, a kezemben adományokkal, hátha megállít egy túlontúl
kíváncsi őr. Hogy félnek a fáraók, hogy eláruljuk a sírjaik titkát!
– Veled vagyok – válaszolta egyszerűen Bész.
– Megértetted, mi a feladatod.
– Igen, barátom. Már tudom is, kit keresek fel. Annál több esé-
lyünk van, minél többen veszünk részt a lázadásban.

Széti elégedett volt magával. Büszkén lépkedett a falu felé, s

mikor a kapuhoz ért, beszélgetésbe elegyedett az őrszemmel, aki elő-
zőleg néhány edény sör fejében engedte kimenni a faluból.
– Jó soká elvoltál! A társam bármelyik pillanatban megérkezhet.
Börtönbe is juttathattál volna…
Széti csak mosolygott. Tudta, mire megy ki a játék. Legközelebb
kétszer annyi sört kell hoznia.
Fütyörészve ment tovább, lekanyarodott egy utcán, és belépett egy
templomba. Az udvaron álló padra telepedett, és a vele szemközt elhe-
lyezkedő szép Ízisz-fejhez kezdett imádkozni. A szobrot maga faragta.
Valójában igen tehetséges művész volt, és ezen túlmenően vonzotta az
építészet is, ám felettesei nem voltak hajlandók a hozzá méltó munka-
körbe helyezni. Nagyban hozzájárult ez ahhoz, hogy most Abu tervének
sikeréért imádkozott az istennőhöz.
Ha győzünk, az egyiptomi királyság Nagy Építésze lesz belőlem,
suttogta maga elé. Adják az istenek, hogy újra azok uralkodjanak Egyip-
tom felett, akik gabonában gazdag országgá varázsolták hajdanán.
Segítsétek meg Abut és Ahmeszt!
Hirtelen eszébe jutott valami.
Ha sikerülne meggyőznöm Qaát, a munkások vezetőjét, azaz előbb
a feleségét, Tuit erről, hogy igaz ügyért harcolunk, szinte biztos, hogy az
összes munkás velünk tartana.

Körülbelül tízháznyit kellett csak mennie, s máris a kiváló Qaa

háza előtt állt. A főnök otthona természetesen kitűnt a többi lakóhely
közül. Egyrészt nagyobb volt, másrészt a berendezés minősége világosan
elárulta, ki lakik ott.
– Nos, mi a véleményed?
Qaa mindeddig csendben hallgatta. Ekkor egy táblát vett elő,
amire neveket írt.

35
 – Menj el hozzájuk! Tudom, hogyan gondolkodnak. Ha nem is tar-
tanak veled, nem fognak elárulni. Én mindössze ennyit tehetek az ügyért,
mert az előző fáraó mindig kegyes volt hozzám. Ellenben azt sem szabad
elfelejtenem, hogy az őseimet az idegen fáraók segítették.
Széti szemöldök ráncolva olvasta a listát.
– Pahad unokája? A fáraó sírjának őrzője? Néferepet és Apui, a
szobrászok?
– Bízz bennem! Nyugodtan beszélhetsz velük.

***

Széti a legközelebb lakót választotta ki először a listáról. Mai volt

az, a festő. Ezután Tai következett, a fáraó sírjának őrzője, végül
Néferepet, a tehetséges és egyben gazdag szobrász.
Miután itt is végzett, folytatta körútját. Az egyik ház előtt három
menekülő macskába botlott, amiket egy furcsa szőrzetű majom kergetett.
– Úgy látom, Apui újabb állatokat fogadott be magához – álla-
pította meg Széti.
Széti innen egy munkáshoz ment, majd meglátogatta Protopot és
Nobrit, a két rajzolót. A következő állomás Szerdzsem fiának háza volt.
– Gondolkodnom kell a dolgon. Holnap másik huszonkilenc mun-
kással egyetemben útnak indulok a Királyok Völgyébe. Semmi szükség
arra, hogy a csapatfőnök, a segédje vagy az írnokok gyanút fogjanak.
Bárki lehet kém: a szerszámokért felelős tisztségviselők, a rabszolgák, a
cselédek, az orvosok… Elég egy elejtett szó…
– Elmondanád, miért tartasz velünk, miközben megemelték a
fizetésedet, és kilencnapi munka után busás fejadagot kapsz?
Úgy tűnt, Kabehet bosszantja Széti gyanakvása.
– Azért jöttél, hogy segítőre találj vagy inkább kérdezősködni?
Elég annyit tudnod, hogy veletek tartok, másra nincs szükség.

***

Kabeh legalább egy fejjel magasabb volt a sovány és sápadt

Szétinél. Mindenki tudta róla, hogy nem szeret fecsegni. Ebben teljesen
különbözött megboldogult apjától, akit Széti jól ismert. Ez a fiú azonban
rejtély volt előtte. Mindenesetre szűkszavúsága nem okozhatott nekik
nagy gondot, így végül is ő adta be a derekát.
– Tiszteletben tartom a kívánságod – válaszolta Széti.
– Gondolkozz csak, ne hamarkodj el semmit!
Széti valójában sosem gondolt volna Kabehre úgy, mint lehetséges
összeesküvőre, ám Qaa a fülébe tette a bogarat.
36
 – Mint már mondtam, holnap az utca jobb oldalán lakókkal együtt
elutazom a Királyok Völgyébe. Néfer felé megyünk. Kilenc nap múlva
megkapod a választ. A vezír tudatta velünk, hogy Amósze parancsot
adott, végezzék el minél gyorsabban sírja díszítését, és válasszák ki
Tuthmószisz és leendő gyermekeik sírjainak a pontos helyét.
Széti felkacagott.
– Ez kissé elhamarkodott lépés volt! A sors iróniája lesz, hogy te
elindulsz az ő sírjukat építeni, miközben mi már készen is állunk a
hatalom megszerzésére.
– Majd meglátjuk – válaszolta Kabeh. – Az még messze van. Az
viszont biztos, hogy amint a vezír kijelöli a sírok helyét, mi azonnal
munkának látunk. Most hagyj magamra! Pihennem kell. Kilenc nap a
Völgyben igazi megpróbáltatást jelent.

Széti jobbnak látta visszavonulni. Elégedett volt az eddigi ered-

ményekkel. Ha Ahmesznek és Abunak sikerül a dolog, én is magas
tisztséget kapok a palotában. Elképzelte, amint szolgák hada hajol meg
előtte, s elmosolyodott. Mikor este hazaért, nem tudta és nem is nagyon
akarta eltitkolni vidámságát a felesége előtt.
– Úgy parádézol itt, mint egy büszke kakas! Mondd, mi történt? –
kérdezte az asszony, s közben tovább gyúrta a tésztát.
Az a fajta egyiptomi nő volt, aki zokszó nélkül minden munkát
elvégez a házban, ám cserében ő uralkodik a férje felett.
– Ez csak a férfiakra tartozik. Téged untatna.
Belisz hangosan felnevetett. Ilyenkor férje nem nagyon kedvelte.
– Ez újdonság! Csak a férfiakra tartozik! Hát jó! Akkor úgyis csak
valami ostobaság lehet! Inkább keresd meg a gyerekeket! Kész a
vacsora! Holnap korán kell kelned.
Széti felsóhajtott. Most az egyszer megúszta. Belisz, ha nagyon
akarta, bármit kiszedett belőle. Ez még nem lett volna akkora baj,
csakhogy a nő rettenetesen pletykás volt!
Ízisznek hála, hamarosan a királyi palotában fogunk lakni. Magas
rangú tisztviselő leszek, a fáraó bizalmas tanácsadója, azután pedig
vezír! Vásárolunk majd egy hatalmas házat, amit gyönyörű kert és földek
vesznek körül! Akkor majd felnézel rám!
Így álmodozott, s képzelgéseiben egy olyan asszony állt mellette,
aki tiszteli férjét és végtelenül szerelmes belé.

37
 Ötödik
Másnap reggel Széti is útra kelt a Királyok Völgyébe. A munká-
sok csapatában ott voltak a szobrászok is, akikkel előző nap lépett kap-
csolatba.
Az álom istennői kedvező üzenetet küldtek neki az éjjel. Látta,
amint papok fehér kenyeret adnak neki, oroszlánná változott, felkúszott
egy árbocra, a Nílus vize megtisztította bűneitől. Hatalmas emberré vált,
aki a palota erkélyéről köszönti a tömeget.
Széti még ébren is ezeket a képeket látta maga előtt, s szinte
transzban fogta meg szerszámait, amiket az írnokok gondosan lemértek
csakúgy, mint a munkások lámpáiba való zsírt.
– Nem mintha attól tartanánk, hogy ellopjátok – mondta az írnok
cinikus mosollyal. – Ez a szabály.

***

Szétin nem fogott a gúnyolódás, jó tempóban haladt az úton, a

hegynek fölfelé. Csakhamar megint rálátott az egész falu területére.
Jobb oldalon helyezkedtek el a fáraók sírjai, a másik irányban jól
kivehetően különült el egymástól a szántóföld, a Nílus és a sivatag.
Az út mentén kőből épített menedékek szolgáltak pihenőhelyül a
munkások számára. Széti ivott egy kevés vizet, majd fütyörészve meg-
indult a sziklás úton le a hegyről, a Királyok Völgyének irányában.
– A feleséged ma nem jött segíteni? – kérdezte egy barátja.
– Nem. Szétszakadtak a kosarai, nincs mibe gyűjteni a törmeléket.
– És akkor? Ott akarod hagyni a sírban?
– Hát úgy gondoltam, hogy te majd segítesz nekem. Belisz ma
több zsírt adott, neked is jobb lesz, ha úgy dolgozol, hogy látsz is valamit
az üregben…
– Megegyeztünk. Ebből a rossz lámpából mindig elcsöpög a zsír.
– Újat meg nem adnak, mi? – mondta Széti együttérzőn, mégis
mosolyogva.

38
 Még alig fogott hozzá a munkához, amikor Néferepet jelent meg
mellette.
– Hogy haladsz? Itt is olyan kemény a szikla? – kérdezte a szob-
rász, s közben rákacsintott.
– Itt nem kell félnünk – nyugtatta meg Széti. – A rajzoló addig
nem jön ide, amíg nem szólsz neki, hogy végeztél. A festők meg ma
egyáltalán nincsenek kinn. A vezetőjük a faluban maradt, hogy elkészítse
a sört az Amenóphisz tiszteletére rendezett ünnepségre, a helyettese
pedig valami bírósági ügy miatt marad távol.
– Holnap én magam is azzal leszek elfoglalva, hogy előkészítsem
az ajándékozási ceremóniát Amenóphisz isten tiszteletére. Össze kell írni
a résztvevő munkások nevét, és gondoskodni kell a süteményekről, a
gyümölcsökről, zöldségekről meg a tömjénről. Találnom kell még
néhány fiatalt, akik játszanak szisztrumon és fuvolán. Nahát! A
virágokról meg teljesen elfelejtkeztem!
– Megígérted, hogy dolgozol majd a síromon – emlékeztette Széti,
miközben nekifeszült a kőnek.
– Tudom. Ne aggódj, az is meglesz. Csak egy kis türelmet kérek.
– És mi van a másik dologgal, Néferepet? Gondolkoztál? Az
éjszaka segített a döntésben?
– Igen. Veletek tartok. Mondd meg Ahmesznek és Abunak, hogy
számíthatnak rám. Más munkásokat is sikerült beszervezned?
– Igen. Folyamatosan ezen dolgozom.

***

Az olajjal vagy zsírral feltöltött lámpák különös légkört terem-

tettek a föld alatti üregekben. Az egyiptomi munkások néha úgy érezték
magukat, mintha isteni büntetésként kellene itt dolgozniuk – fényes
nappal az árnyak világában.
A kilenc nap alatt Szétinek több új embert is sikerült megnyernie
az ügynek. Hasonlóan hozzá, mindegyikük ambiciózus volt.

*
**

Abu és Ahmesz úgy döntöttek, hogy a gyász hetven napja alatt

meghúzzák magukat. Annak ellenére, hogy számos üzenetet küldtek szét
Kréta és a keleti kis királyságok irányába, egy válasz sem érkezett a
lehetséges szövetségesektől.

39
 – Mihelyt segítséget kapunk külföldről, belekezdünk a dologba –
ismételte el Abu minden egyes nap, s közben türelmetlenül fürkészte a
horizontot.
Eljött az idő, hogy az elhunyt fáraó átkeljen a folyó túlsó partjára.
A thébaiak megtépték hajukat, kezüket homlokukra tapasztották, így
jelezve mélységes fájdalmukat. Amenóphisz testét ékszerekkel díszí-
tették. Az aranyudzsa4 a vágás helyére került, ami a balzsamozás után
maradt a testen. A fáraó mellé odatették a Holtak könyvét. Arcát
aranymaszk takarta el.
A temetés napján a felfogadott siratóasszonyok vég nélkül
zokogtak és jajveszékeltek. Amósze egyszerűen nem tudta visszafojtani
a sírást. Egyfolytában arról beszélt férjének, milyen jóságos és hatalmas
uralkodó volt Amenóphisz. Ő támogatta anyját, a Dicső Királyi Hitvest,
Ahotepet, aki egyszer-egyszer egész testsúlyával rádőlt, annyira lesúj-
totta a veszteség.
A királyi személyek után egy sor szolgálólány haladt a menetben,
kosaraikban gyümölcsök, virágok, sütemények, különleges kidolgozású
vázák és edények voltak.
Utánuk következtek a cselédek, akik a temetkezési bútorokat
vitték: zsámolyokat, különböző nagyságú ládákat, arany- vagy féldrága-
kövekkel kirakott ágyakat, karosszékeket.
A szolgák harmadik csoportja szállította a ruhákat, apró szobrokat,
ernyőket. Előttük szekér gurult, rajta fiatal egyiptomi lányok, akik
kezükben karperecekkel, fejékekkel, nyakláncokkal megrakott tálcákat
tartottak.
Amenóphisz szarkofágja egy bárkában pihent, mellette a két
istennő, Ízisz és Nephthüsz ábrázolása. A menet a Nílus partjára ért.
– Készen állunk – mondta a hajókért felelős tisztviselő a király-
nőnek.
– Akkor hát induljunk! – válaszolta az zokogva.

***

A hordárok óvatosan a hajóra helyezték a szarkofágot, az Amószét

kísérő pap pedig jelt adott a siratóasszonyoknak.
A királyi hajót egy másik bárka vontatta. Egy tengerész arra
vigyázott, hogy a két hajó nehogy összeütközzön, egy másik pedig a
kormányzással volt elfoglalva. A királynő mélységesen elszomorodott,
amikor eszébe jutott, hogyan szállította Ízisz férje, Ozirisz testét egy
ehhez hasonló bárkán.

4
Mágikus erejű amulett
40
 A királyhoz közel álló személyek és a temetkezési bútorok
számára fenntartott bárkák egymás után sorjáztak a Nílus vizén. A parton
összegyűlt nép még egyszer utoljára köszöntötte szeretett fáraóját. A
királynő válaszolt nekik, majd leült a hajó elejébe, és arcát ruhája szélébe
rejtette.
– Drága Amósze – szólalt meg mégis. – Tudtam, hogy egyszer
eljön ez a nap. Készültem rá, és most mégis… Jobban szenvedek, mint
bármikor ezelőtt. Bárcsak te ne ismernéd meg ezt az érzést!
Amósze magához ölelte az anyját, úgy vigasztalta.

A Királyok Völgyének peremén jókora tömeg gyűlt össze.

Kihasználták ezt a kereskedők, akik különféle amuletteket ajánlottak a
gyászolóknak.
Miután a hajót kikötötték, a fáraó szarkofágját szekérre helyezték,
amit két bika húzott. A királynő, lánya és veje is felszálltak mellé. A
szekeret körben táncosnők kísérték.
A menet a hegység irányába vonult, de az út egyre járhatatlanabbá
vált, a szekerek elakadtak, s így egy idő után hordárok vitték tovább a
szarkofágot. Legelöl a pap haladt. Az ösvény végén étkekkel és edé-
nyekkel teli asztalt állítottak fel a fáraó részére, hogy a Túlvilágon
mindene meglegyen. Mindenfelé Ozirisz, a halottak istenének szobra
volt látható.
A temetési szertartás igen hosszú volt, ám végül vidám lakomával
zárult. Mindannyian tudták, hová távozott a fáraó testét hordozó ka és
halhatatlan lelke, a ba. Ahotep királynő parfümöket, virágokat és éksze-
reket ajándékozott férjének. Egy pap játszotta el Amenóphisz szerepét. A
királynő odaadta neki a ménatot, az örökkévalóságot jelképező nyak-
láncot, majd – letérdepelve előtte – egy különleges kenőcsöt, ami az örök
szerelmet idézte. Ezután következtek a fáraó újjászületését jelképező
mozdulatok.
Ahotep felegyenesedett, és a papot a karjánál fogva a Másvilág
bejáratához vezette.
– Amenóphisz, szeretett apám végre új életet kapott – mondta
Amósze elégedetten. – Mindennap hozunk majd neki kenyeret, sört, húst
és ruhákat.
Tuthmószisz ekkor az asztal fölé hajolt, és megízlelte a süteményt,
amit azután Amenóphisznak ajándékozott. Mikor ez is megvolt, a királyi
család többi tagjával együtt visszatért a palotába. Szívében a szomorúság
immár örömmel keveredett.
Mielőtt a Nap letűnt volna, felkereste a fáraót sírjában, hogy
magával vigye fényes útján.
41
42
 Hatodik
Több hónap telt el, de az istenek még mindig nem támogatták Amósze és
Tuthmószisz egyesülését. Nem kellett sokat várni, mégis felröppent a hír
Thébában, hogy a királyi párnak hamarosan gyermeke születik. Elvégre
Tuthmószisz volt Egyiptom új fáraója.
A terhesség alatt Amósze nem túl gyakran látta a férjét. Az, hogy
rengeteg dolgot kellett elintéznie nap mint nap, csak az egyik ok volt. A
másik: jobb szerette a háremben tölteni az idejét.
Ha fáradtnak és gyengének érezte is magát, Amósze gyakran
akkor is áthajózott a folyón, hogy tiszteletét tegye Amonnál. A papok
himnuszokat énekeltek az isten dicsőségére, de egyszer, amikor azt
jósolták, hogy Amósze gyermekében Maat, az egyensúly istennője fog
újjászületni, a királynő elvesztette az eszméletét, és úgy kellett nagy
titokban visszavinni a palotába.

***

Ahotep királynő mindennap meglátogatta lányát, és próbált belé

bátorságot önteni. Túl gyakran haltak meg az egyiptomi nők gyermek-
ágyi lázban.
Amósze amulettekkel próbálkozott, és Hathor-szobrokat tétetett
mindenüvé szerte a palotában.
– Íziszre, minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább félek –
vallotta be Amósze az anyjának. – Boldog vagyok, hogy legalább te
velem vagy. Olyan magányosnak érzem magam. Az egyiptomiak elvá-
rásai roppant súlyként nehezednek a vállaimra. Ha lenne egy fivérem,
akihez hozzámehetnék, nem lenne ilyen feszült a helyzet. Tudom, hogy
minden egyiptomi azért könyörög Hathorhoz, hogy fiam szülessen. Miért
sújtanak az istenek ezzel a bizonytalansággal?
– Családunk története több kivételes esetet is ismer – jegyezte meg
Ahotep királynő. – Amószisz őse, az isteni Titihéri elég alacsony
származású volt. Ettől mégsem lett kevésbé kiváló.

43
 – Ez igaz. De ez már régen volt. A papiruszok mind megsárgultak
azóta. Ráadásul Tuthmószisz férfi. Ő a fáraó. Fáraó, akinek nem a
királyok vére folyik az ereiben.
– Egyiptom már elfogadta őt! A családunkban történnek ilyenek!
Mily nagy bátorság volt Amószisz anyjától, hogy amikor meghalt a férje
és néhány nappal később az idősebbik fia, ő vállalta az uralkodás terheit,
amíg fia, Amószisz elég nagy nem lett. Az az asszony csatába vezette
Egyiptomot! És Amószisz hitvese? Talán nem volt méltó a fáraóhoz?
Jahmesz-Nefertari tanácsait a férje és a fia is mindig megfogadták.
Befolyásolta az ország gazdasági, vallási és politikai életét is. A Deir el-
Medine-i munkások legalább olyan tisztelettel viseltetnek iránta, mint a
férjem iránt. Én bizakodó vagyok. Le fogod győzni az akadályokat, és
magasba emeled Tuthmósziszt.
A királynő hitt abban, amit mondott, de már nem tudott olyan lel-
kesen beszélni, mint a férje halála előtt. Tekintetéből eltűnt a tűz.
Gyakran felkereste a templomot, és azért imádkozott a termékenység
istennőihez, hogy lányának fia szülessen, aki majdan Egyiptom királya
lesz, s királyi vérből fog származni.
– A búza vagy az árpa csírázott ki előbb? – kérdezte lányát, aki
mindennap meglocsolta az apró zsákba rejtett gabonaszemeket.
– A búza – válaszolta Amósze, és nagyot sóhajtott.
– Akkor hát lányod születik – mondta Ahotep elgondolkodva. – Te
hiszel ebben?
Ahotepnek nem tetszett lánya búskomorsága. Már hozott neki
elefántcsont táblácskákat, amiken Aát, az asszonyok és az újszülöttek
boldogságát ábrázolták. Nem segített. Még azzal a sztélével sem ért el
semmit, amin Bész és Hórusz vadállatokon és krokodilokon lovagolnak.
– Bíznod kellene Bész istenben, és a papok mágikus hatalmában.
Amósze nem válaszolt.
– Tuthmószisz miatt szomorkodsz, ugye? Nem keres már fel
éjjelenként?
Amósze megpróbálta elrejteni az érzéseit.
– Nem hibáztatom. A férfiak gyűlölik a női bajokat. Csak azon jár
az eszük, lesz-e örökösük.
– De te nem vagy közönséges asszony! Te az Isten hitvese vagy!
Amószisz testvér-feleségének örököse, Amon Prófétája!
– Ugyan! Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy viselni tudjam a nehéz
koronát. A papnői ruhám rám sem jönne ebben az állapotban!
– Ettől még nem leszel kevesebb! Továbbra is te vagy a Szépség
Királynője, te parancsolsz a papnőknek, birtokot, írnokokat irányítasz, a
Nílus bal partján fekvő királyi földeken parasztok, kézművesek dolgoz-
nak neked.
44
 Másnap szolgálólányok népes hada gyűlt össze a Kék teremben, és
Hnumhoz és Suhoz imádkoztak, hogy ne legyen semmi baja az
újszülöttnek. Amósze a terem közepén vajúdott. Érezte, eljött az idő.
Hűséges barátnője és szolgálója, Menisz segítőkészen ott sürgölődött
körülötte.
– Tedd ide a lábaidat, úgy könnyebb lesz!
Egy tapasztalt asszony hátulról, egy másik elölről segített neki. A
harmadik vágta el a köldökzsinórt.
Amósze napkeltekor kislányt hozott a világra. A király első kér-
dése a gyermek nemére irányult. Homlokon csókolta Amószét, majd
zavart arckifejezéssel visszavonult a saját termeibe.
Amószét meglepte, hogy ilyen könnyen ment minden. Szemét le
sem vette a kislány arcáról, és már nem is emlékezett rá, hogy valaha fiút
szeretett volna. Egyre több hasonlóságot fedezett fel gyermeke és saját
maga között.
– Hallod, hogy éljenez a nép? – kérdezte Ahotep, és megsimogatta
a kicsi fejét. – A mi kis Hatsepszutunk örömet hoz.
– Nem akkorát, mintha fiú lenne – sóhajtott fel Amósze.
– A méltóságok szeretnének belépni. Mikor engedhetem be őket?
– Most azonnal – válaszolta Amósze, és felült az ágyán.
– Jól érzem magam. Inkább a megtisztulási időszak előtt fogadom
őket. Az több mint tíz nap! Remélem, a tejem elég lesz majd a kis
Hatsepszutnak. Hozass egy kis mézet! Az jó a torkának. Nekem pedig az
orvosok készítsenek egy keveréket, ami megakadályozza, hogy újra
teherbe essem.
– Miket beszélsz? Nem akarsz egy fiút?
– Természetesen akarok, de csak később. Tuthmószisznak és az
egyiptomi népnek várnia kell.
– De ha megtudják…
– Mondd meg az orvosoknak, hogy ha beszélnek, hamar a kroko-
dilok között találják magukat!
Most az egyik szolgálóját hívta, és rendbe rakatta vele a haját és az
arcát.
A királynő termeibe egymás után sorjáztak be a papok, királyi
írnokok és a palotában dolgozó egyéb magas rangú tisztviselők.
Mindegyikük meghajolt a kicsiny Hatsepszut előtt.
– Harcolnia kell majd, hogy érvényesülni tudjon – mondta halkan
Amósze az anyjának. – Nézd őket! Tisztelik, de tudják, kevés rá az esély,
hogy ő uralkodjon Egyiptom felett.

45
 A vidéki tisztviselők, a bírák és a királyi birtokok igazgatói követ-
keztek. Ők is meghajoltak az újszülött előtt.
– Ne szomorkodj! – mondta Ahotep. – Születnek még gyermekeid.
Ha Hatsepszut is olyan lesz, mint az őseink, akkor úgyis kiharcolja majd,
hogy ő uralkodjon az idősebb jogán. Először azonban fel kell nőnie.
Olyan soványnak tűnik…
– Már kineveztem azokat, akik a biztonságáért felelnek. Mindig
lesz mellette egy kisebb őrség. Ami a nevelését illeti, Satrát választottam
dajkájául. Kedves, értelmes asszony. Foglalkozni fogok vele, amikor
csak tehetem, de a palota sok feladatot ad…
Fiatal lányok állták körül a királynő fekhelyét. Finom fuvola-
játékuk pillanatok alatt elaltatta a kicsit.
– Szeretném, ha a fáraó újra vonzónak látna – mondta Amósze. –
Azt akarom, a szolgálólányok masszírozzanak meg, és hozzanak nekem
különleges görög és afrikai parfümöket! Megígérem, néhány hét, és újra
arról álmodom majd, hogy fiút szülök a férjemnek!

46
47
 Második
rész

48
 Hetedik
Kréta királya, Minósz kedvtelve figyelte a művészek és akrobaták
produkcióját knósszoszi palotájának udvarán.
– Ezek az ázsiaiak hihetetlenül hajlékonyak! Nézd, mit csinál az a
fiú! – mondta nevetve a feleségének.
Keftiu szigetének királya – ahogyan az egyiptomiak nevezték –
megtapsolta a produkciót. Palotája, ahol körülbelül ezer szolga gondos-
kodott a király kényelméről, valahogy sokkal vidámabbnak és felszaba-
dultabbnak tűnt, mint az egyiptomi udvar. A palotában egyébként
számos kis szoba volt, melyek útvesztőjében egy idegen teljesen eltévedt
volna. Fegyvert csak az ajtónállók viseltek. Öltözékük azonban nem
különbözött a többi krétai ruhájától: mindössze egy kötény fedte őket
deréktól lefelé. Uralkodójuk nem tiltotta meg nekik, hogy egymást közt
beszélgessenek vagy épp a palota sárga falának vessék hátukat, ha kissé
elfáradtak.
A vörös színű oszlopok élénk keretbe foglalták a palota falain
szereplő mozgalmas és színes jeleneteket. Ugró delfinek, királyi herce-
gek portréi, vad bikák díszítették a királyi család otthonát.
A használati és a luxuscikkek azonban sokszor hasonlóak voltak
az egyiptomiakhoz. Kréta és Egyiptom hajósai és kereskedői legtöbbször
Ázsiában cserélték ki portékáikat, s egyfajta különös kölcsönhatás
alakult ki a kétféle művészet és kultúra között.
A közrendűek szerényebb házai előtt kőből, csontból és
obszidiánból készített eszközök feküdtek. Az agyag- és kerámiaedények
az ezerötszáz éves krétai hagyomány geometrikus formáit követték. A
kézművesek műhelyeik ajtaja elé pakolták ki munkájuk gyümölcsét:
voltak ott szkarabeuszt mintázó ékszerek, apró szobrok, olyan vékony
falú edények, mint a tojáshéj, és különféle pecsétek, amik elefánt-
csontból, agátból, kornalinból vagy jáspisból készültek. A krétaiak
ezeket a csuklójukon vagy a nyakukban viselték.
A krétai városok, Mallia és Phaisztosz kereskedői bort, olívaolajat,
ciprust, vörösre festett szöveteket, csodás láncokat és gyűrűket hoztak
magukkal. Bár a két városban is állt egy-egy pompás palota, Knósszosz
mégiscsak jobb piacot jelentett áruik számára.
49
 Némely kereskedők az est leszálltával a négyszáz férőhelyes
színházba, mások a Szent úton keresztül a kikötők irányába indultak el.
Utóbbiak már jó előre kiválasztották, hogy Knósszosz két kikötőjének
melyikében szállnak hajóra Egyiptom, valamelyik égei-tengeri sziget
vagy épp a Peloponnészosz felé.
E boldog nép nyugalmát semmi sem zavarhatta meg, kivéve a
kiszámíthatatlan földmozgásokat, melyek kétszáz évvel azelőtt egyszer
már arra kényszerítették a krétaiakat, hogy újraépítsék városaikat.

A Kariatosz keleti partját uraló palota földszintjének helyiségei a

vallásos szertartások számára voltak fenntartva. Itt mindenütt kisméretű
szobrok álltak, melyek derekára kígyók csavarodtak. Egy hosszú folyosó
végén két őr vigyázott a raktárakra, ahol hozzávetőleg négyszáz hatalmas
edényben olajat és gabonát tároltak. Két másik katona az emeletekre
vezető lépcsőnél strázsált. A három emeleten helyezkedtek el a királyi
család szobái, a fürdőszobák, fogadószobák, nappalik és a kincsek
őrzésére szolgáló helyiségek. A két férfi egy furcsa játékkal volt elfog-
lalva, ahol pontokat kellett számolni.
– Ezeregyszázhuszonhét – mondta a fiatalabbik, és a táblán arrébb
tolt egy bábut. Társa dühösen mormogott valamit, de azután ravasz
mosoly ült ki az arcára.

***

A palota falaiban levegőztető- és világítójáratok futottak, amik

kellemessé tették az ott lakók életét. A csatornarendszer itt természetes-
nek számított.
– Jönnek a tikkasztóan forró napok, át kell szervezni a palotabéli
munkások beosztását – mondta Minósz a feleségének.
Mielőtt lefeküdt volna, a király gyors fürdőt vett kádjában. A hálót
és a fürdőszobát csak egy jókora szövet választotta el egymástól. A
központi terem egyébként mindig kellemesen hűvös volt, mert kevés
nyílást ütöttek a falaiba, és a „kétélű bárd palotájának” több fala is
védelmezte a nap tűző sugaraitól. A kétélű bárd volt a krétaiak egyik
vallásos szimbóluma.
Nemrég követ érkezett a palotába, akit Amósze királynő küldött.
A királynő nagy mennyiségű babot kért Minósz királytól. Ezt az orvosok
különféle gyógyfőzetek készítéséhez használták. Felesége erősködött,
hogy válaszoljon Amószénak, s Minószt ez felingerelte.

50
 – Hadd gondolkozzam! Az egyiptomiak éppen a kitűnő orvos-
tudományukról híresek, erre a királynő hozzám fordul segítségért, hogy
fiút szülhessen…
– Küldd el neki, amit kér! – erősködött a királyné. – Mindig jó
viszonyban voltunk Egyiptommal…
– Hagyj végre gondolkodni! Egy bizonyos Abu is üzenetet küldött
nekem. Azt állítja magáról, hogy Egyiptom egyik nagy hatalmú embe-
rének a leszármazottja, akit Amenóphisz, Amósze apjának valamelyik
őse végeztetett ki hajdanán. Úgy mondja, hogy Tuthmószisz uralma nem
tart már soká, és sok egyiptomi hajlandó fellázadni ellene. Azt kérdi,
akarunk-e nekik segíteni. Cserében kereskedelmi kedvezményeket ígér.
Erősködik, ha mi támogatjuk őket, a peloponnészoszi görögök katonákat
is küldenek a megsegítésükre.
– Ez nem más, mint szemfényvesztés és hazug ígéretek! Ez az
Abu el akarja velünk hitetni, hogy hamarosan a kezébe kaparintja a
hatalmat, és ha nem segítünk, az tönkreteszi a kereskedelmünket az
egyiptomiakkal! De mit tudhatunk mi arról, valójában mi folyik
Egyiptomban? A nép imádta Amenóphiszt! Amószénak nemrég gyer-
meke született, Tuthmószisz pedig kiváló hadvezér volt, mielőtt fáraó
lett volna!
– Amószénak lánya született. Lánya, és nem pedig fia… – mondta
Minósz, és lehunyta a szemét.

*
**

Mihelyt felébredt, Minósz azonnal az egyik fiatal építészért

küldetett, aki véletlenül jártas volt a gyógyfőzetek készítésében is.
A fiatalember félmeztelen felsőteste meglehetősen izmos volt. Az
ember inkább katonának gondolta volna. A király egyenesen a mandula-
vágású szemekbe nézett, melyek egyiptomi származásáról árulkodtak.
Elég fesztelen módon lépett be a trónterembe, s ez most nem
tetszett a királynak.
– Hermész végül csak elvezetett hozzám – kezdte Minósz türel-
metlenül. – Már jó rég volt, hogy érted küldtem, pedig csak itt laksz az
északi bejárat közelében. Miért várattál meg?
Kalliszthész bocsánatot kért a késlekedésért. Igen korán kelt
aznap, hogy begyújtson néhány különleges növényt, és a nagy melegben
jócskán elfáradt.
– Nincs rá időm, hogy végighallgassam a mentegetőzésedet. Az
északi bejáratnál már ott tolonganak a hírvivők és a látogatók, akik mind
velem szeretnének találkozni. Rövid leszek hát. Amósze, az egyiptomi
51
királynő üzent nekem, hogy krétai babra lenne szüksége. Természetesen
arról a gyógyfőzetről van szó, amit nálunk csak te tudsz elkészíteni.
Tudom, hogy sokan messziről is hajlandóak Krétára utazni, hogy
kapjanak belőle. Nem kételkedem a tudásodban.
Kalliszthész lesütötte a szemét. Minósz király nemcsak egy ural-
kodó volt a krétaiak számára, hanem vallásuk első embere is. Mind
tisztelték, de bizonyos fokon tartottak is tőle. Ő sem volt kivétel.
– A tehetségeden kívül az is melletted szól, hogy beszélsz egyip-
tomiul, hiszen ott születtél. Úgy döntöttem, te viszed el Egyiptom
királynőjének a küldeményt.
Kalliszthész hirtelen nem tudott mit mondani.
– De nem hagyhatom itt a munkám! A babot oda tudom adni, de
válassz egy másik küldöncöt…

Az írnokok már egymás lábát taposták a trónterem bejáratánál.

Jöttek, hogy beszámoljanak a termésről, az adókról és a díjbesze-
désekről.
A nép tartott az írnokoktól, akiknek éber tekintetét egy jószág, egy
csepp bor vagy sör sem kerülhette el soha.
A király fiatal arisztokratákból álló testőrsége csak nehezen tudta
megakadályozni, hogy a hivatalnokok benyomuljanak a trónterembe.
– Látnunk kell a királyt! Elefántcsont és ébenfa érkezett Afrikából,
fűszerek Egyiptomból, ámbra Északról, drágakövek Keletről. Minósz
király hosszú hónapok óta vár a megérkeztükre!
– A király hamarosan fogad titeket – mondta az egyik őr, és az
ajtóra nézett, vajon végzett-e már az uralkodó Kalliszthésszel. – De
addig húzódjatok hátrébb, mert máskülönben megismerkedtek az
öklömmel!
– És az én munkám? Az semmi? Én állítom össze a listákat a
ruhákról, a kecskebőr köpenyekről, amit a krétai nők az elmúlt két
hónapban készítettek. Összeírom a pékek sütötte kenyeret, a süte-
ményeket, a vadászok zsákmányát, a bikák, szamarak, öszvérek, disznók
és lovak számát…
Az írnok a táblákat az őr képébe nyomva próbált közelebb jutni a
bejárathoz. Az ifjú katona megelégelte a dolgot, elkapta az alacsony
hivatalnok csuklóját, és a földre kényszerítette a rendbontót.
– Engedj el! Ez fáj!
– Megígéred, hogy engedelmes leszel?
– Igen! Csak eressz már!
– Na jó. Ha valaki még egyszer három lépésnél közelebb jön
hozzám, azzal nem leszek ilyen elnéző.
52
 – Márpedig én nem várok tovább – lökött félre néhány írnokot egy
robusztus krétai.
A testőrök parancsnoka az őr lándzsát tartó karjára tette a kezét.
– Majd én – mondta nyugodtan. A következő pillanatban a nála
egy fejjel magasabb nagydarab férfi előtt termett, elrugaszkodott, és
orron fejelte az ostoba alakot.
– Van még itt valaki, aki nem tud várni?

Kalliszthésznek nem sikerült meggyőznie a királyt, így kedvet-

lenül ballagott hazafelé. Észre sem vette két barátját, akik épp egy hegyi
vadászatról tértek vissza Knósszoszba.
Azoknak sem kellett több, látva, milyen levert, meghívták maguk-
hoz egy kis mulatozásra. A krétai bor és a jó társaság aztán néhány órára
elfeledtette Kalliszthésszel terhes feladatát.

53
 Nyolcadik
Mikor reggel felébredt, azonnal eszébe jutott, mit kíván tőle Minósz.
Megmosakodott, felöltözött, és elindult a kézművesek utcája felé. Volt
ott minden: spártai kőtörmeléken, elefántcsont darabkákon és fémszilán-
kokon taposott szandáljával, miközben barátja műhelyét kereste a
kavalkádban.
Régóta ismerték egymást, kora gyermekkoruk óta. A másiknak is
ugyanolyan jól ment az üzlet, mint neki, de ő más területen dolgozott.
Barátja az ébenfa, az ezüst és a különféle fémek megmunkálása területén
szerzett magának nagy hírnevet.
Sajnos csalódnia kellett, barátja épp beszerzőúton volt. Pedig
szívesen megbeszélte volna valakivel a történteket. Nem maradt más
hátra, el kellett indulnia babot gyűjteni.
A keftiui babfőzet elkészítéséhez többek között szükség volt olíva-
bogyóra, csigára, árpára, mézre, dinnyebélre s még néhány olyan dolog-
ra, amit csak kevesen ismertek.
– Mit érdekel engem az egyiptomi királynő vagy a lánya,
Hatsepszut egészsége! – dörmögött magában, miközben a déli kapun
keresztül elhagyta a várost.
Útközben a szántóföldeken munkálkodó félmeztelen parasztokat
látott, akik himnuszokat énekeltek a termékenység istennője, Démétér
tiszteletére.
A gyerekek a könnyebb munkákat végezték: naxoszi kővel fenték
a sarlókat vagy az állatokra vigyáztak, megitatták őket. A termés egy
része mindig Démétérhez került, a többit pedig a parasztok a raktárakba
szállították.
Kalliszthész a domb alján növő platánokat, fűzfákat és nyárfákat
nézegette, melyek levelei máskor kincset jelentettek a különböző főzetek
készítésénél. Most azonban nem volt rájuk szüksége.
Útközben juhokat terelő pásztorokkal és két vázákkal és edé-
nyekkel megrakott házaló kereskedővel találkozott. Gyerekek tűntek fel,
akik egypár kecskére vigyáztak. Kalliszthész szedett néhány gombát,
mert nem tudta mikor jut hozzá legközelebb ehhez a fajtához. Igazi úti
célja azonban az a falu volt, ahol egy idős parasztember élt, régi isme-
54
rőse. Az öreg nyáron mindig felvonult a hegytetőre, és ott élt néhány
hónapig, de Kalliszthész reménykedett benne, hogy otthon találja. A
gyógyfőzethez mindenképp szüksége volt egy jó adag majoránnára.
Mocsaras rész következett, majd újra szántóföldek tűntek elő.
Hamarosan elérte a település első házait. Az asszonyok nagy munkában
voltak: éppen ebédet készítettek. Az asztal rakva volt lencsével, babbal,
vékony hússzeletekkel. Volt ott saláta, uborkafélék, olívaolaj, fokhagy-
ma, vöröshagyma. De főleg majoránna!
Azok a nők, akik nem vettek részt a konyhai munkában, ruhákat,
takarókat, szőnyegeket szőttek, az állatokat fejték. A finom sajtokat
szőttesekkel védték a portól.
A birkapásztorok nem éltek rosszul: mindig volt otthon tejük,
sajtjuk, és a gyapjút is kitermelték. Ahogy beljebb haladt a faluban,
Kalliszthész egyre méretesebb házakat látott, melyeket sokszor embernyi
magas falakkal vették körül. Több magánszentély is csatlakozott a
házakhoz.

Egy négyszögletes, nagy ház előtt állt meg, melynek tetején a

gazda gyümölcsöket szárított. A kaputól a ház bejáratáig dús lugas
vezetett, az udvaron Egyiptomból származó madáretető és egy disznóól
állt.
Gyerekek és két férfi munkálkodtak a ház körül. Kérdésére
közölték, hogy a gazda éppen alszik. Már nem bírta olyan jól a hőséget,
mint régen. Kalliszthész megkérte az egyik gyereket, hogy szóljon a
gazdának. Az átugrott egy olajosedényen, és már el is tűnt a ház
belsejében.

Az öreg a szemeit dörzsölve lépett ki az ajtón, s nagyot tüsszentett.

Semmi kedve sem volt a meleg udvaron tárgyalni, így gyorsan bein-
vitálta vendégét a papiruszokkal elfedett ablakú hűs fogadószobába. Itt a
fal mellett borosedények, amforák álltak és távolabb egy régi olajprés.
Kalliszthész egy zsámolyon foglalt helyet, a gazda felesége egy-
fajta mentolos frissítővel kínálta. A krétaiaknál mindig volt valami
rágcsálnivaló, jobb szerettek keveset enni, de annál többször.
Kalliszthész élvezettel kóstolgatta a különféle mézes süteményeket.
A gazda egy állatbőrrel fedett padra ült, és várta, hogy vendége
elmondja, miért jött.
– Sürgősen nagy mennyiségű majoránnára lenne szükségem –
mondta Kalliszthész két falat közt.

55
 A gazda kíváncsi természetű volt, s nem hagyott neki békét, amíg
el nem mondta, miért kell neki ilyen sok hirtelen.
– Szóval Egyiptomba mész. Hát akkor vidd magaddal ezeket a
parfümöket és ezt a szőnyeget is! Hadd lássa az egyiptomi királynő,
milyen emberek élnek Krétán! Ragaszkodom hozzá, hogy átadd neki
ezeket az ajándékokat.
– Nem hiszem, hogy a királynő bármiben is hiányt szenvedne, de
nem bánom, megteszem, amit kértél. A legfontosabb azonban a
majoránna. Csak abból tudok hatásos gyógyfőzetet készíteni.
Kivett a mellette levő tálból egy virágot, dörzsölni kezdte, és
hamarosan olajos lett tőle a tenyere.
– Mit adsz cserébe?
– Csigát és bort a múltkori fajtából.
Az üzlet megköttetett.
Mielőtt útra kelt volna, Kalliszthész ellátogatott a templomokba,
és bronzszobrocskákat, tejjel teli fazekakat, ékszereket és az újjászületést
jelképező szkarabeuszokat ajándékozott az istenségeknek. Újabb kirán-
dulást tett a mocsaras részekre, és gyűjtött néhány ritka virágfajtát,
amikről a gazdától hazatérőben megfeledkezett.
Kalliszthész jól tudta, hogy nemcsak a növények, de a különböző
források vize is nagy gyógyerővel bír. A krétaiak közül sokan tisztelték
Dikhtünnát, a források istennőjét. Kalliszthész külön edényekben tartotta
a különféle vizeket, s rájuk írta a lelőhely nevét: Hürtakosz, Einatosz.
Küdóniai bora is volt, amely egyenrangú volt Ida hegyének termésével.
Kalliszthész annak előtte még Phaisztoszba is ellátogatott, hogy
más tudósokkal tanácskozzon, bár az ottani király nem volt túl jóban
Minósszal.

***

A király nem sok időt hagyott Kalliszthésznek, aki nem tudta,

hogy milyen alapanyagokhoz tud majd hozzáférni Egyiptomban. Sok
mindent elvihetett volna magával Knósszoszból, de bizonyos növények
csak akkor voltak hatásosak, ha frissen használták fel őket. Lehetőségei
így elég behatároltak voltak.
Végül úgy döntött, hogy csak néhány különös szárított port, olajo-
kat, sáfrányt és majoránnát visz magával. Az utazása előtti éjszakán nem
sokat aludt, mert biztos akart lenni afelől, hogy semmi fontosat nem
hagy otthon. Szeléné istennő mindössze két óra pihenést engedélyezett
számára. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy megnyugodjon, és
visszanyerje szokott magabiztosságát.

56
 Kilencedik
Kalliszthésznek nem kellett sokat keresgélnie a kikötőben. Mindig
sok olyan hajó volt ott, ami Egyiptomba indult, hogy aranyat és vázákat
vigyen az ottani vezíreknek, papoknak és a magas rangú tisztviselőknek.
Cserében a krétaiak megkapták az engedélyt, hogy az egyiptomi vagy a
fáraótól függő kikötőkben kereskedhessenek.
Indulás előtt Kalliszthész megfürdött, és finom olajjal kente be
magát. Arcára kisméretű tetoválást rajzolt, és megfésülte göndör, vállig
érő, fekete haját.
A krétai nők odáig voltak magas, izmos termetéért, tetszett nekik
élénk tekintetű, fekete szeme, egyenes orra.
Szerette volna meglepni Amósze királynőt. A királynő minden
bizonnyal egy krétai parasztot vár vagy egy elhízott kereskedőt. Az
egyiptomiak nincsenek nagy véleménnyel rólunk. Majd én megmutatom
neki, hogy nem minden krétai ostoba hegylakó, borkereskedő vagy lusta
semmirekellő.
Egy krétai ér annyit, mint egy egyiptomi! Sokkal becsületesebb,
bátrabb és ravaszabb nép a miénk. Kiváló atlétáink és katonáink vannak.
Knósszosz mind az ezerötszáz lakosa ajándékot fog küldeni Amósze
királynőnek. Ebből majd megtudja, hogy hiába élnek köztünk szegények
a szárazság, a betegségek vagy a járványok miatt, a krétaiak szívből
tudnak adni!

Kalliszthész jól értett az orvostudományhoz, és reménykedett

benne, meg tudja védeni Hatsepszutot a különféle gyermekbeteg-
ségektől. Knósszoszban is kezelt már várandós nőket és újszülötteket, és
ha nem sikerült megmentenie valamelyiküket, az nem őrajta múlt.
Ismert például egy igen hatásos forrásvízfajtát, amitől az anyák
teje bőségesebb lett. Persze kevert hozzá mézet és különféle porokat is,
azokkal együtt alkalmazta.
Kalliszthész bízott bizonyos mágikus eljárásokban is. Hitt benne,
hogy talizmánokkal befolyásolni lehet a születendő gyermek nemét. El is

57
tett ezekből párat, és elhatározta, hogy már megérkezése napján oda
fogja őket adni a királynőnek.
Bezárta kétemeletes háza ajtaját, melynek ablakai a belső udvarra
néztek, és elindult a fazekasműhely felé, ahol Minósz több vázát is
rendelt számára.

A kézműves már várta. Műhelye egybe volt építve a házával, így

kényelmesen dolgozhatott. Knósszoszban sokan ismerték, tudták róla,
hogy milyen körültekintően jár el már az alapanyag kiválasztásában is.
Olyan kevés hibás darab került ki a kezei közül, hogy vállalta, az idő
előtt tönkremenő darabokat újakra cseréli.
– Üdvözöllek. Egész éjjel dolgoztam, de nem sikerült elkészülnöm
Minósz király megrendelésével. Mikor indulsz?
– Minél hamarabb – válaszolta Kalliszthész. – Amint te végeztél.
A mester munkához látott. Egy fiú segített neki a könnyebb
részeknél. Amikor nem volt dolga, figyelmesen nézte, hogyan alakítja
mestere az agyagot a forgó korongon.
– Ezeket tedd a napra! Szólj, ha a többi fazék kiszáradt!
Közben kinyitotta a kemence ajtaját, amelyben apró szobrok és
vázák sorakoztak.
– A vázák már szárazak! – kiáltotta a fiú.
– Rendben. Lássuk a színeket! A vöröset, a feketét, a violát és a
kéket választom. Jaj! A király túl későn adta le a megrendelést! Így nem
garantálhatom az eredményt!
– Tedd meg, amit lehet. Most nem várok itt tovább. Egy tengerészt
fogok elküldeni értük.

Kalliszthész ezután a kelmefestőhöz sietett, aki szerencsére már

végzett a rábízott ruhákkal. Ezután következett az arepaso, aki a
parfümöket készítette. Kalliszthészt majd ledöntötte a lábáról az
illatorgia, amint belépett a műhelybe.
– Remélem, kerülted az egyiptomiak által használt illatszerek
alkalmazását. A királynőt a szokatlan illatok fogják magukkal ragadni.
– Leginkább íriszt, liliomot, mirtuszt és majoránnát használtam.
Olajat pedig mandulából, tojásból és rózsából készítettem. Nem hinném,
hogy az egyiptomiak olyan gyakran használnák ezeket…

Kalliszthész nem fecsérelt több szót a dologra, hanem felkapta az

üvegcséket, és tovább rohant az ékszerészhez.
58
 – A jáspist, az agátot, a kornalint és az ametisztet tartottam a
legméltóbbnak erre az alkalomra. Nem sok időm volt rá, de azt hiszem,
maradandót alkottam – dicsekedett Kalliszthésznek.
Amaz gyönyörködve nézte végig a sziporkázóan szép, igényes
kidolgozású darabokat. A kör és az ovális mellett néhány érdekesebb
geometriai forma is szerepelt a felhozatalban. Különösen az egyik nyak-
lánc tetszett meg neki. Maga a csat is valóságos műremek volt.

Mikor kijött az ékszerésztől, látta, hogy a gyerekek a piactér

irányába szaladnak, s ebből rájött, hogy valószínűleg néhány új hajó
érkezett a kikötőbe. A piac egyébként is forgalmas volt, hiszen a helyi
parasztok és kézművesek itt cserélték ki terményeiket, áruikat, most
azonban az idegen kereskedők a város szinte összes lakosát oda
vonzották.
A színes ruhákban alkudozó rabszolgakereskedők érdekelték a
legtöbb embert. Mindenki az első sorban szeretett volna állni, hogy
minél jobban láthassa a tengeren rabul ejtett szégyenkező lányokat vagy
az izmos külhoni férfiakat. A kereskedők néha igen gonoszul bántak
portékájukkal.
Gyűlölöm ezeket a faragatlan tuskókat, mondta csak úgy magának
Kalliszthész, és visszament az ékszerész boltjába.
– Mindjárt végzek a csomagolással – mondta az készségesen, mert
látta, hogy valami nagyon nem tetszik a férfinak. – Ezt a függőt egy
gazdag krétai rendelte tőlem a feleségének, de biztosan megérti majd,
hogy az állam érdeke mást kívánt…
– Tökéletes darab. Lassan mennem kell. Most csöndes a tenger, ki
kell használnom. Látszik, hogy a wanaxnak5 szoktál dolgozni, aki az
isten fia, és Ida barlangjában magával Zeusszal együtt alkotja meg
törvényeinket.
Kalliszthész ezután innen is továbbállt. Útközben egy temetési
menettel akadt össze: tunikát vagy állatbőrt viselő papok s meztelen
felsőtestű, kígyókat vivő papnők haladtak előre lassan, szisztrumokon
játszott halk zene ütemére. A menet végén a siratóasszonyok haladtak, az
áldozati állatokat vezették, és az ajándékokat vitték.
Miután mindent összegyűjtött, amit Egyiptomba kellett vinnie,
felfogadott egy öszvérhajcsárt, és a kikötőbe szállította az ajándékokat.

5
A király elnevezése
59
 Kalliszthész sosem hagyta volna el úgy Krétát, hogy nem köszön
el anyjától, aki egy közeli dombon volt eltemetve. Csöndes hely volt ez,
tökéletesen alkalmas a meditációra. Más krétaiak is emeltettek ide
sírokat.
Kalliszthész fésűt, élelmet és bort tett a sír mellé, hogy anyjának
semmiből se legyen hiánya, amikor újjászületik. Kalliszthész hitt benne,
ha nem is tér vissza az anyja, továbbra is él, csak a Túlvilágon, éppen
úgy, mint Egyiptom fáraói.

60
 Tizedik
Amniszosz kikötőjében nagy volt a nyüzsgés. Amósze királynő aján-
dékai öszvérháton érkeztek a hajóhoz, ami Kalliszthészt Egyiptomba
viszi.
A környéken élő majmok, macskák, kígyók és lovak megpróbáltak
a lehető legkevesebbet mozogni a nagy melegben, de a kíváncsi termé-
szetű krétai nők ott bámészkodtak a kikötőben. Hajukat csontból készült
tűvel emelték magasra.

A parton munkások izzadtak a hajóépítő műhelyekben. Minden-

kinek megvolt a maga feladata: csiszolás, festés, kötélfonás. Leginkább
ciprust és akácot használtak.
A tengerészek, akik rossz idő esetén visszavedlettek parasztokká,
most a borral és olajjal teli edényeket hordták fel a hajókra, melyek
eléggé hasonlítottak küproszi és egyiptomi társaikra.
A hajók mozgását szigorú partőrök felügyelték, akiket Minósz jól
megfizetett, nehogy kísértésbe essenek. Ezek az emberek nem csak az
eltérő felépítésű bübloszi hajókat tudták egy pillanat alatt azonosítani, de
az összes kikötőben pihenő járműről megmondták, mikor s honnan érke-
zett.

Kalliszthész áldozatot mutatott be a tenger isteneinek. A legköze-

lebbi szentélyt választotta, ennyi ideje maradt az indulásig. Karján
mézzel, tejjel és borral teli csuprokkal lépett be a szent helyre.
Bár a kikötő nem tartozott a város legtisztább részei közé, itt még
a tengerészek is visszafogták magukat. Kalliszthész most nem törődött a
teremben álló szobrokkal, egyenesen az áldozóhelyhez sietett. Mézet,
tejet, bort és állati vért öntött a földre, és élelmet helyezett az oltár elé.
Ezután már csak a tömjénezés volt hátra, s végül az ima következett.
Más szentélyekben más szokás járta. Volt, ahol a tengerészek
énekeltek és táncoltak vagy épp futóversenyt rendeztek. Közben a papok
és a fedetlen keblű papnők kétélű bárddal a kezükben imát mondtak

61
értük. Végezetül ivászat következett, s ilyenkor mindannyian megmámo-
rosodtak Dionüszosz isten tiszteletére.

***

Kalliszthész a szentélyből egyenesen a hajóra sietett, melynek

vitorláját fantasztikus állatalakokkal díszítették. A fedélzet széléről a
sziklás partot nézte, ahol néhány ismerőse horgászott. Búcsút intett
nekik.
– Ne felejtsétek el, mire tanítottalak benneteket! Sózott tojással
sosem fogtok nagy halat! Azt majd én megeszem, ha visszatértem
Krétára! És jobb éjszaka próbálkozni! Csak nehogy a vízbe essetek
véletlenül!
– A delfinek kísérjenek utadon, tudálékos barátunk!
Kalliszthész nagyot nevetett, majd utánanézett, mindent bizton-
ságba helyeztek-e a tengerészek.
– Kedvező a széljárás, hamar oda fogunk érni – mondta neki az
egyik matróz.
– Visszafelé persze már bajosabb a dolog. A part mentén kell
hajóznunk, Türosz és Büblosz irányában. Remélhetőleg nem kapunk
ellenszelet.
Kalliszthész nem válaszolt. Azon töprengett, vajon visszatérhet-e
még, mielőtt beköszönt az ősz. Ha a királynő ragaszkodik hozzá, hogy ő
ápolja, jövő tavaszig nem látja viszont szeretett szigetét.
Egyvalami azonban szöget ütött a fejébe.
– Ha nem álltok meg Ázsiában, azzal csak vesztetek. Hiszen ott
szerzitek be az aranyat, a lapis lazulit, az obszidiánt és az illatszereket,
amiket azután Egyiptomban adtok el jó pénzért.
– Most nincs rá szükségünk. A hajó tele van ruhával, csigával,
fegyverekkel, bronzzal, rézzel, kerámia, réz és elefántcsont éksze-
rekkel… Vannak olyan fegyvereink is, mint amilyet Amószisz fáraó
használt. Azok különösen kelendőek manapság.
Kalliszthész elmosolyodott. Gondolhatta volna, hogy a tenge-
részek nem ostobák. Ők abból élnek, hogy mindig újra meg újra kockára
teszik az életüket. Ki irigyelné tőlük a szerencsét?
– Ha katona lennék, nyugodtan élhetnék a kámám jövedelméből,
amit a királytól kapok. Azonkívül ott lenne a hadizsákmány – gondol-
kodott el Kalliszthész. – Erre most mehetek idegenbe. Pedig csak annyi a
bűnöm, hogy értek a növényekhez.
– Most nem valami jót szóltál, ha megbocsátasz – mondta neki a
tengerész. – Ha a seregben szolgálsz, de nem vagy sem lawagetasz, sem

62
egetai vagy oka, hát többet vagy távol Krétától, mint mi, az egyszerű
tengerészek.
– Azt hiszem, túl sötéten látod a helyzetüket. A katona barátaim
mind gazdag görög lányokat vettek el. Minósz a lányait pedig a parancs-
nokokhoz adta feleségül.
– Különben mehettek volna a fáraó háremébe!

Kalliszthész szeretettel nézte a krétai partokat. A távolban a szürke

sziklák előtt zöld olajfák virítottak, s az ég békés kékjét semmi sem
háborgatta. Visszagondolt a gyermekkorára. Előbb Egyiptomban élt, de
aztán Kréta következett, a szigorú katonai képzés. Hogy élvezte a dárda-
hajítást a női ruhákban6, az éjszakai vadászatot egyedül és fegyver
nélkül, amikor csak csapdákat használhatott! Volt, hogy fagyos folyót
kellett átúszni vagy étlen-szomjan lenni több napig. A lándzsa és a rövid
kard kezelése sosem okozott neki problémát. Milyen büszke volt rá az
anyja, amikor férfiként tért vissza a beavatási próbáról és szertartásról!
Akár Leukipposz, akit egy istennő tett nagykorúvá. A női ruhákat az
Ekdüszia ünnepén vetette le, s végérvényesen belépett a felnőttek
világába.
Kalliszthész az előző évben temette el anyját, s még nagyon fájt
neki, ha eszébe jutott a jóságos és tiszteletre méltó asszony. Szerette
volna, ha egy nap mellette nyugodhat.
– Az istenek úgy akarták, hogy aki a tengeren jár, tanuljon meg
harcolni is – mondta a tengerész, aki épp elhajolt egy felé csapódó
kilazult kötél elől. – A kalózok és a versenytársak nem könnyítik meg az
életünket.
– Ez azért nem jellemző. Országunk békében él – vetette ellen
Kalliszthész.
– Ez bármikor megváltozhat. Körbe vagyunk véve. A görögök, az
egyiptomiak, az ázsiaiak…

***

A krétai kényelembe helyezte magát az olajjal, hallal, borral és

illatszerekkel teli vázák között. A gabonászsákokat arrébb pakolták a
deszkákra, amire az egyiptomiak annyira vágytak. Megfelelő minőségű
fa nélkül ugyanis nem tudtak volna ellenálló házakat és hajókat építeni.

6
A gyerekek csak akkor ölthettek férfiruhát, ha nagykorúvá értek
63
 Az ezüst értékesebb volt a krétaiak számára az aranynál, mivel
ritkább fém volt. Mindig jelentős mennyiséget adtak el belőle Egyip-
tomban. A réz és a féldrágakövek is könnyen elkeltek.
– Visszafelé majd hozunk obszidiánt Milóból, dioritot
Kimoloszból, ezüstöt Athén mellől, rezet Euboiáról és Küproszról. Ónt
Ugaritban, elefántcsontot Milétoszban, papiruszt pedig Bübloszban
szerzünk. Csak férjenek fel a hajóra az Egyiptomból hozott sziksó,
fűszerek, amulettek, punti majmok, vázák és szobrok mellé!
– És a doerák7?
– Azokat csak ritkán hozunk. A cimboráim könnyen leveszik a
lábukról a lányokat. Csak néhány színes szőttes kell hozzá. Aztán el kell
őket rejteni Memphisz valamelyik eldugottabb részében, kis képzés…
Aztán hamarosan egy kényelmes háremben találják magukat.
– Vagy egy ázsiai bordélyban…

Kalliszthész arca elkomorodott. Nem szerette az ilyesfajta beszé-

det. Túl sötét emlékeket idézett fel benne.
– Engem Ázsia összes kormányzója ismer! – dicsekedett a hajós. –
Megbíznak bennem, mert tisztán üzletelek. A krétaiak általában jó
kereskedők, de velem Naar isten különlegesen jól bánik.
A tengerész egy pillanatra elgondolkozott.
– Minden országban a mi műremekeinket vásárolják, mégis a
fáraó a parti kikötők ura. Mindenütt az ő akarata érvényesül. Ha nem
kellene annyi adót fizetnünk neki, sokkal jobban járnánk…
– Minósz király annak idején már tárgyalt erről Amenóphisszal.
– Sikertelenül. Az új fáraóról pedig az járja, hogy még inkább
hajlíthatatlan a kérdésben…
– Azt beszélik, Tuthmószisz nem sokáig lesz már fáraó… –
mondta Kalliszthész.
– Ez csak ostoba pletyka. Amenóphisz egyértelműen a vejét jelölte
ki utódjául!
A krétai part már csak egy vékony csíknak látszott. A hajó nyíl-
egyenesen tört előre a hullámok között, melyeken Atümnosz napisten
fénye tündökölt.

Kalliszthész hirtelen úgy érezte, egyedül is megállja a helyét a

világban. Szerette Krétát, de a tudása bármelyik országban kamatoz-
tatható. Nem volt egyik földműves közösség, azaz damoi tagja sem.

7
Rabszolgák
64
Azok adóval tartoztak a királynak, annak családjának, a papságnak és a
hadseregnek is. Nem kapott kekemenát8 sem, vagy olyan földet, mint a
papnők, akik cserében különféle szolgálatokkal tartoztak a királynak.
Sosem ellenőrizték olyan módon, mint az egyszerű parasztokat.
Ellenben ha meg kellett volna védenie hazáját, a csatában azonnal kitűnt
volna rátermettségével és erejével. Mindig távol tartotta magát a
demiurgoszoktól9, független maradt.
Bár szerette volna, de nem rendelkezett mágikus erővel, mint
Minósz fiai, vagy a nagy pap, Deukalión, a hős Androgeósz, Katreosz, a
kézművesek őre, Glaukosz. Inkább Ariadnéhoz, a csodás Phaidrához és
az idegeneket és a kereskedőket védelmező Xenodikéhez érezte közel
magát. Egyiptomi volt, bár a Titánokat, a Százkarúakat, a Küklopszokat
tisztelte.
Anyja egy katonához ment feleségül, aki azonban korán elhunyt,
így ezzel a házassággal vagyont nem, de szabadságot szereztek. Szeren-
cséjükre a krétaiak tisztelték az egyiptomiakat, és az anyja sosem volt
Minósz ágyasa. Bejáratos volt ugyan a palotába, de csak amiatt, mert az
ott működő ruhakészítő műhelyben dolgozott.
Az lenne a legjobb, ha Amósze királynő Krétára látogatna. Szemé-
lyesen mutatna be áldozatot az istennőnek, tiszteletét tenné a fűzfa előtt
és Ida barlangjánál, ahová a gyermek istenek bölcsője volt felfüggesztve.
Ott táncolna Pasziphaé és Aphrodité, a szerelem és a termékenység
istennője ajándékának közelében. Így a kis Hatsepszutnak semmi baja
nem eshetne.
Kalliszthész egyszerre csak összerezzent. Nem felejtett el semmit?
Itt van az összes ajándék. Nagy szégyen lenne, ha őmiatta lenne siker-
telen a küldetés. Gyorsan mágikus mondókát kezdett kántálni, amit még
a mestere tanított neki. Egy vázát is a tengerbe hajított a jobb hatás
kedvéért.
– Nahát! Mit művelsz? – a tengerész már indult, hogy ártalmat-
lanná tegye a hibbant tudóst.
– Áldozat az isteneknek. Hogy csendes utunk legyen, és kerül-
jenek el minket a kalózok és az ártó szelek.
– Hát nem jártál a szentélyben indulás előtt?
– Dehogynem. Teljesen megtisztultam.
Kalliszthész felidézte magában a szertartást, két öklét a mellkasára
szorította, és az égre emelte a tekintetét.

8
Közrendű által művelt föld
9
Kézművesek, akik szervezetben dolgoznak
65
 A matrózok jókedvűen énekelték a Tarra istent dicsőítő dalokat.
Felidézték az ég istenségeit, az elemeket, a szent állatokat… Megszokták
már, hogy ne idegeskedjenek.
Kalliszthész is megnyugodott. Most az ajándékba vitt vázák min-
táit nézegette: a delfineket, a különféle virágokat, a lenge szoknyát viselő
táncoslányokat, halakat, spirálokat, érdekes geometriai formákat. Közben
Krétára gondolt, és hagyta, hogy a tenger és a hajósok dala mély álomba
ringassa.

66
 Tizenegyedik
Kalliszthész néhány nap múlva megpillantotta a Nílus deltáját. Felfoga-
dott egy csapatot, bérelt egy egyiptomi hajót, és felhajózott a folyón
Thébába.
Fajjúm magasságában egészen elkápráztatták a part mentén fekvő
hatalmas len- és datolyaföldek. Az is tetszett neki, hogy a kézművesek itt
ugyanazokkal a jól kiszámított mozdulatokkal dolgoznak, mint otthon,
Krétán. Hirtelen nagyon vidámnak érezte magát ebben az országban.
A Nílus medre egészen összeszűkült, majd hirtelen kiszélesedett.
A parti fák lombjai a szürke hullámokat simogatták. Helyenként a part
egészen sivatagossá vált, majd hirtelen a sárga szín megint zöldre váltott
át.
A lakott részek környékén gyakran tűntek fel fazekasok a parton.
Miközben minden figyelmüket a munkájuknak szentelték, néha azért
odaszóltak a gyerekeknek, hogy ne merészkedjenek be olyan messzire a
vízbe. A vízilovak és a krokodilok nem ismerték a tréfát.
Néhol kisebb pálmacsoportok, máshol egész kis erdők nőtték be a
folyó árterületét. Ezeken túl azonban a kegyetlen sivatag dombjai arany-
lottak Ré áldott fényében.
Kalliszthész egészen addig utazott, míg a nap el nem tűnt a
homokdűnék mögött. A hajóépítő munkások csak ezt várták. Most, hogy
elmúlt a nagy hőség, fejszéikkel megrohamozták a fákat, azokból geren-
dákat ácsoltak, s végül megkezdődhetett az igazi, nagy szaktudást
igénylő munka. Ilyenkor rajtuk kívül csak a halászok, no meg a tolvajok
voltak ébren.

*
**

Ahogy kikötött Thébában, és bejelentkezett a partőröknél, Amósze

királynő azon nyomban fogadta a palotában. A királynő elnézést kért,
hogy a fáraó nincs jelen a meghallgatáson. Kalliszthészt meglepte, hogy
a kis Hatsepszutot futni látja, hiszen úgy tudta, a gyermek nem idősebb
néhány hónapnál. A kislány azonban egyik kezével a dajkája, másikkal
67
kékes szőrű majma kezét szorongatva öntudatosan foglalt helyet anyja
oldalán, s le sem vette szemét a jövevényről.
Kalliszthész megcsodálta a terem falait díszítő festményeket. Több
motívum és színezési mód is arra engedett következtetni, hogy krétai
munkáról van szó.
Egy-egy nézőpontbeli különbség mutatta csak, hogy a képeket
egyiptomiak számára készítették. A körül álló, fából, csontból vagy
agyagból készített szobrokon Daidalosz neve szerepelt. Más, bronzból,
elefántcsontból és márványból levő szobrok a krétai szentélyekben álló
társaikra emlékeztették a férfit.
Kalliszthészen megint az az érzés lett úrrá, hogy otthon van.
Önkéntelenül markolta meg a nyakában függő pecséteket. A mozdulattal
előtűnt palagyűrűje, amin gyönyörű rajzolat díszelgett.
A királynőnek egyből szemet szúrt az ékszer.
– Csak pala – mondta Kalliszthész elvörösödve.
– De csodás a rajzolata.
– Egy hattyú. Krétán mi mindannyian különböző pecséteket vise-
lünk. A közrendűek persze csak sírkőből készíttetik, és az ábrázolások
egyszerűbbek: körök és keresztek. A gazdagabb krétaiak féldrágaköveket
hordanak, és állatokat, isteneket, hajókat, griffeket, szfinxeket, szelle-
meket vagy szárnyas oroszlánokat vésetnek beléjük.
– Ezek szerint te más vagy, mint a többi krétai – válaszolta a
királynő. – Mutasd meg nekem azt az állatot! Milyen különleges rajzo-
lat!
Kalliszthész kénytelen volt a királynő közvetlen közelébe lépni, s
azonnal megérezte, milyen kivételes asszonnyal áll szemben. Amósze
parfümje teljesen elkábította. A türkiz, kornalin és lapis lazuli színeiben
lángoló kobra és keselyű egyszerre elvarázsolták és megrémisztették. A
férfit nem hagyta hidegen a nyak finom íve és a tekintetben rejlő mély
szomorúság sem.
A királynő csettintett, s erre táncosnők és hangszereket hozó
lányok jelentek meg a teremben. Egyikük krétai háromhúrú lanton, a
másik négyhúros hangszeren játszott. A fuvolák és a többi hangszer
zenéje betöltötte a termet, de a táncosnők fátylaikat táncoltatva egy férfi
felé libbentek, aki egy egészen különleges fuvolán zenélt. Játéka annyira
összetett volt, hogy Kalliszthész gyanakodni kezdett, maga Pán isten
jelent meg körükben.

Kalliszthész megint elpirult, amikor Amósze dallamos hangján

közvetlenül mellette megszólalt. A szolgálók egyenként hozták be a
trónterembe Minósz király ajándékait.
68
 – Királyod elhalmoz engem – mondta Amósze Kalliszthésznek,
aki mélyen meghajolt, hogy elrejtse zavarát. – Ruhák, övek, parókák!
Holnap már a vezíreim is ilyeneket akarnak majd! Ezek a vörös és kék
övek tetszeni fognak a férjemnek. Látom, te is hasonlót viselsz.
– Hoztam bronzöveket is, azok sokkal különlegesebbek. Ezenkívül
figyelmedbe ajánlanám a krétai szabású szoknyákat.
– Úgy hallottam, a ti papnőitek fedetlen keblekkel járkálnak az
utcán.
Kalliszthész elmosolyodott.
– Ez igaz. Sajnos azt hiszem, lányodnak nem a megfelelő aján-
dékokat hoztuk el. Minósz király úgy mondta nekem, hogy nemrég
született, s fogalmam sem volt róla, hogy már jár…
Amósze fürkészőn nézett a lányára.
– Királyod jól tudja, ő még csecsemő. Az istenek azonban olyan
erőt adtak neki, ami megkülönbözteti az egyszerű halandóktól. Biztos
vagyok benne, hogy különleges főzeteid jó hatással lesznek rá. Minósz
király figyelmét külön felhívtam rá, hogy olyan tudóst küldjön, aki képes
elérni, hogy fiam szülessen.
– Magammal hoztam, ami ehhez kell.
– Már kipróbáltad a hatását?
– Istennőnk mindig sikerre vitte próbálkozásomat.
Amósze rámosolygott, s a férfi végre visszanyerte lélekjelenlétét.
– Bízom benned. Hatsepszut még nem menekült meg a beteg-
ségektől, bár eddig Ozirisz vigyázott rá. Dédnagyanyja, Jahmesz-
Nefertari az összes fiát elvesztette, egyedül az én szeretett apám maradt
meg neki. A fáraók sok gyermeküket elvesztik. Próbálom a legtöbb időm
a lányommal tölteni, de egy királynőnek sok dolga van ebben az ország-
ban. Azért minden délután foglalkozom vele egy kicsit a királyi
termekben. Bár még fiatal hozzá, hogy megértse, elmesélem neki az ősi
Egyiptom legendáit, miközben a fodrászom vagy a masszőröm velem
foglalkozik. Nagyon szereti a fuvola hangját, s gyakran megpróbálja
utánozni a táncosnők mozdulatait…
Kalliszthészt megérintette ez az őszinte és egyszerű beszéd. Lánya
vizslató tekintete sokkal jobban zavarta, mint a királynőé. A kicsi a rá
fordított nagy figyelemmel megmutatta saját fontosságát. Vonásaiból
már ki lehetett következtetni fő személyiségjegyeit. Hamar kiütközött
rajta az uralkodói vér.
A férfi még sokáig állt ott mozdulatlanul azután, hogy a királynő
és lánya visszavonultak. Egy szolgáló zökkentette ki merengéséből, az
istenségek csak ekkor ébresztették annak tudatára, hol is van tulajdon-
képpen. Lassú léptekkel hagyta el a tróntermet, mely sokkal jobban
lenyűgözte, mint Minósz palotája.
69
70
 Tizenkettedik
Tuthmószisz felvette királyi kötényét, és felcsatolta aranyszandálját.
– Szívesen veled maradnék még – mondta Mutnefretnek, első fele-
ségének, akit többre tartott összes háremhölgyénél. – Sajnos kötelessé-
geim vannak…
– No meg egy kislányod – mondta az asszony szomorúsággal a
hangjában.
Teljesen meztelen volt, mindössze három láncot viselt: egyet a
bokáján, egyet a derekán, a harmadikat pedig a karján. Hasa gömbölyö-
dése elárulta, hogy megint gyermeket vár.
– Az istenek még mindig nem kedveznek a Dicső Hitvesnek?
– Hogy érted ezt?
– Terhes?
– Szavaid sértőek a Dicső Hitvesre, a tiszteletre méltó Amószére
nézve – válaszolta Tuthmószisz komolyan. – Vigyázz rá, mit beszélsz,
mert az istenek büntetését vonod magadra!
Mutnefret tudta, hogy nem ellenkezhet, így inkább hallgatott, majd
gondolt egyet, és behívta az egyik szolgálóját, hogy fesse ki a körmét, és
tegye rendbe a haját.
– Ha Ízisz istennő megint fiúval ajándékoz meg, neki több esélye
lesz, mint Hatsepszutnak, aki csak egy lány.
Mutnefret tudta, mennyire szereti Tuthmószisz két közös fiukat.
Mindenekelőtt katona volt, és úgy gondolta, hogy csak egy fiú veheti át a
helyét a csatamezőn.
– Ne felejtsd el, Mutnefret, hogy Hatsepszut ereiben királyi vér
folyik! – mondta a király.
– Talán nem te vagy a fáraó? – próbált az asszony Tuthmószisz
önérzetére hatni. – Ezentúl te is tovább örökítheted a királyi vért.
– Sajnos, én nem vagyok Amószisz leszármazottja. A hasadban
növekedő gyermeknek sem lesz meg az a kiváltsága, hogy a palota
méltóságai ösztönösen meghajoljanak előtte, ahogyan a lányommal
teszik.
Bár okosabbnak vélte hallgatni, Mutnefret nem vesztette el a
reményt, hogy egyszer majd sikerül félreállítani Amószét, és akkor majd
71
az ő egyik fia foglalhatja el a trónt. Különösen akkor, ha a királynőnek
nem születik fia.
Nyújtózott egyet, mint egy nagymacska, és felkelt az ágyból, hogy
megfürödjön. Mutnefret előkelő származású nő volt. Családja híres volt
és gazdag. Minden mozdulatán látszott, hogy nem a közrendűek közül
való.
Fiai a legjobb tanítókhoz jártak. Az idősebb Itiri és Paher óráit
látogatta. Utóbbi Amószisz fáraó egyik ágyasának volt az unokája. A
másik fia katonai képzésben vett részt, hogy egyszer nagy hadvezér
váljék belőle. Apja már készült rá, hogy magával viszi egy sivatagi
vadászatra. Jól bánt az íjjal, és a szekeret is kitűnően vezette.
Büszkén, felszegett állal nézett a fáraóra, olyan volt, akár egy
nőstényoroszlán, aki éppen arra készül, hogy rávesse magát a prédára.
Ám egyszer csak megrogyott a válla, és szemébe könny gyűlt.
– Miért nézel így? – kérdezte a király, akit elbűvölt az asszony vad
bája.
– Nem nézek én sehogy, méltóságos fáraó, a két Egyiptom ura,
Amon és a Nap kedveltje.
– Emlékezz rá, mit mondtam! Amósze királynőről soha ne mondj
rosszat! Szeretik az istenek, és megbüntetnek, ha másképp cselekszel!
Mikor a fáraó már elment, Mutnefret halkan ezt suttogta maga elé:
– Jobb lenne, ha minden úgy történne, ahogyan én akarom, hiszen
én nem felelhetek azért, ami ebben a palotában történik…
Dühösen rákiabált a szolgálóira:
– Fáradt vagyok! Ahelyett, hogy a legyeket hajkurásszátok körü-
löttem, inkább hozzatok egy kis citromos vizet, és dörzsöljétek be vele a
nyakam és az arcomat! Ez a tömjénillat teljesen elbódít!
A cselédek azonnal ugrottak.
Tudom én, hogyan győzzem meg. Én nagyobb hatással vagyok rá,
mint Amósze. Végül minden sikerül majd!

*
**

Abu azonnal magához hívatta az összeesküvőket, amint megkapta

Minósz király válaszát.
– Most már tudjuk, kik a szövetségeseink, és kire számíthatunk –
mondta leghűségesebb barátainak. – Bár ajándékokkal halmozta el
Amósze királynőt, Minósz király mégis a mi oldalunkon áll. Hírvivőt
küldött a palotából, hogy biztosítson a támogatásáról. Valószínűleg
nehéz döntés volt.
– Ügyesen csináltad – ismerte el Ahmesz.
72
 – Nagy ötlet volt kereskedelmi engedményeket ajánlani a krétai
hajósok számára!
– Minósz azt írta, hogy cserében hajlandó a rendelkezésünkre
bocsátani a seregét. Több ázsiai király is támogatni fog, de még bizony-
talanok. Majd ha látják, hogy mi vagyunk fölényben, küldenek nekünk
erősítést.
– Íziszre, akkor hát itt az idő – szólt közbe Kai.
– Ahogy mondod. Annál is inkább, mert Tuthmószisz hadjáratot
akar indítani Núbia ellen.
A többiek egyetértően bólogattak.
– Voltak köztetek, akik nem akartak várni. Most láthatjátok,
megérte. A fáraó elmegy, a feleségének pedig még mindig nem született
fia. Kai barátunk ismeri az egyik régi háremhölgyet, aki elmesélte neki,
milyen rossz kedélyű mostanában a királyné.
– Az is bizonyos, hogy Mutnefret, a fáraó első felesége gyermeket
vár – vágott közbe Kai. – Eddig már két fiút szült neki, és Tuthmószisz
sokkal gyakrabban látogatja, mint Amószét.
– Ez is csak nekünk kedvez – mondta Abu.
Az öreg és megfontolt Ahmesz lehűtötte kicsit a kedélyeket.
– Igen. Cselekednünk kell. Ré túl sokszor kelt már úgy fel, hogy
Tuthmósziszt találta a trónon. Ám sokat gondolkoztam az elmúlt hóna-
pokban. Ne felejtsétek el, hogy Amószisz király uralkodása óta a nők
már nem olyan erélytelenek, mint azelőtt. Amószisz olyan nagy tiszte-
lettel fordult az anyja felé, hogy elfogadhatóvá vált, hogy egy nő kezé-
ben is lehessen hatalom. Akkoriban a királyi család nőtagjai igen nagy
befolyással bírtak. És ez nem volt olyan régen.
Az összeesküvők kedvetlenül hallgattak.
– Egy férfi mindig hatalmasabb, mint egy nő! – mondta Kai.
– Segítsen minket Ré, akit hajdanán Héliopoliszban tiszteltek, a
thébai Amon isten, az istenségek királya, a koptoszi Min isten, ki a Nílus
áradását teszi könnyebbé! Mut, Hathor és Básztet istennő tartsa távol
tőlünk az oroszlánfejű Szehmetet! Honszu isten hallgassa meg imáinkat!
Ha holnap mi leszünk Egyiptom urai, minden istennek méltó templomot
építtetünk csodás festményekkel és szobrokkal!
– Ez a beszéd! – mondta lelkesen Abu. – Végre elhatároztad
magad! Velünk tartasz! A krétai ajándékok, amiket Amósze Amonnak
ajánlott fel, semmik ahhoz képest, amit majd mi ajándékozunk az
istennek! Mindennap felvonulást rendezünk a tiszteletére Théba utcáin!
Adunk neki földeket, hajókat, városokat, foglyokat, bort és húst
bőséggel. Az egyiptomiak nagy része érte fog munkálkodni.
– Ez az Amon-imádat nem a jelenlegi fáraók játéka? – ellenkezett
Ahmesz. – Szeretik hangsúlyozni isteni rokonságukat, s ezzel is a saját
73
hatalmukat erősítik. Tuthmószisz maga kiáltotta ki, hogy a lánya
Amontól származik. Ezzel rámutatott az ő és a mi őseink származása
közötti különbségre…
– Ami ma nekik segít, holnap minket emel magasra! – válaszolta
Abu. – Segítsük a már amúgy is erős Amon-papságot, és lázítsuk fel a
fáraó ellen!
– De hogyan? – kérdezte Kai kétkedve.
– El kell velük hitetni, hogy olyan hatalmasak, akár a királyi
család, és hogy ők is uralkodhatnának Egyiptom felett.
– Ehhez viszont az kellene, hogy Tuthmószisz elveszítsen néhány
csatát…
– Ha körülnézek, azt látom, hogy Egyiptom virágzik – mondta
Kai. – Egy fáraót sem ábrázoltak még olyan mosollyal az arcán, mint
Tuthmósziszt. Az ország gazdag, raktáraiba alig fér el a gabona!
– Csak el kell indítani a pletykát… – mondta Abu. – A népet
könnyű befolyásolni. Hiába a fáraó a papok papja, a kormányzás és az
igazságszolgáltatás feje, a fő hadvezér, ha csak arra a kétezer előkelő
családra számíthat, akik tisztelik. Mit tehetnek ők az egyiptomiak milliói
ellenében?
Ahmesz megköszörülte a torkát.
– Túlságosan elragadott a lelkesedés. Az egyiptomi nép igenis
szereti Tuthmósziszt. A hivatalnokok, a kézművesek, a papok és a
katonák sosem éltek jobban. A munkások és a parasztok sok adót fizet-
nek ugyan, de marad is nekik bőségesen.
– És ki állítja ezt? – vitatkozott Abu, akit feldühített, hogy a
többiek előtt kioktatják. – A fáraó tiszteletére írt imádságok, nemde?
Üres hazugságok, amiket a gyermekeknek mesélnek, hogy minél hama-
rabb engedelmes szolgáivá legyenek a fáraónak!
Ahmesz felállt, és kihúzta magát.
– Közeledik a visszavágás ideje. Már hallom az istenek lépteit,
akik a fáraó ellen vonulnak. Ré már nem kedveli Amósziszt. Ám még
egyszer figyelmeztetlek titeket: ne becsüljétek le az ellenségeinket!
Tuthmószisz serege képzett gyalogosokból és szekérhajtókból áll.
Parancsnokaik képesek többféle hadmozdulat levezetésére is, melyek
során több ezer embert irányítanak. Tuthmószisz pedig mindannyiszor
elmondja, hogy őt Amon keze vezérli, és az ő parancsait és tanácsait
követi.
– A következő évszak beköszöntekor megindulunk – mondta Abu.
– Még néhány hónap, és Tuthmószisz nem fáraó többé.
Kívülről nevetés hallatszott. Abu háza előtt gyerekek játszadoztak.
Az asszonyok nevetve szidalmazták őket.

74
 – A lányod majdnem olyan szép, mint az isteni Hatsepszut! –
hallatszott az egyik nő hangja.

75
 Tizenharmadik
Amikor csak tehette, Amósze megkereste Hatsepszutot, aki most épp az
egyik papot hallgatta. A férfi Egyiptom mitikus történetéről mesélt neki.
Úgy tűnt, a kislányt nem nagyon érdekli a dolog.
– A hercegnőnek tudnia kell, hogy dédnagyapja éjszakánként ma
is Rével utazgat, bája pedig a Völgy kápolnáiba kerül, mint az összes
fáraónak egészen Narmertől számítva – mondta neki az anyja is.
Hatsepszut a majmával volt elfoglalva.
– Ha nem veszed komolyan a leckéket, kivitetlek a sivatagba,
ahová apád Amemesziszt vitte vadászni! – mondta a királynő.
A kislány csak megvonta a vállát. Az apja iránt kezdett kérdezős-
ködni.
– Apád most követeket fogad, majd azután meglátogat. Addig is
ajándékokat viszünk nagyapádnak, Amenóphisznak.
Hatsepszut nyűglődni kezdett, hogy jobb szeretne a palota
kertjében játszani. Anyja tudta, hogy igazából az bántja, hogy Tuthmó-
szisz a fiai nevelése miatt hanyagolja őt.
– Apád majd labdázik veled egyet délután, ígérem. Aztán pedig
együtt hajókázunk egyet a palota taván.
Hatsepszut boldogan felnevetett, s nem ellenkezett tovább.

– Egyszer majd te is itt nyugszol – mondta neki Amósze. –

Igyekezz, hogy ez minél később következzen be! Kalliszthész, Minósz
küldöttje segíteni fog neked ebben.
A királynőt és lányát egy sereg testőr kísérte el a Királyok
Völgyéig. Először Titihéri, Amószisz nagyanyjának sírjánál álltak meg.
A királynő elolvasta lányának a feliratot.
– Dicsőség az anya anyjának, a Dicső Királyi Hitvesnek, kit
Thébában és Abüdoszban egyaránt tisztelnek, Szekenenré Tiua
hitvesének…
A szél a forró homokot az arcukba fújta. Hatsepszut sírni kezdett.
– Ugyan! Ez semmiség! Inkább figyelj a szövegre!

76
 Hatsepszut megnyugodott, és nézegetni kezdte a kápolna tégla-
falát, ami elé virágokat és gyümölcsöt helyeztek.
Most az anyja gondolatai kalandoztak el. Vajon miért fél attól,
hogy Tuthmószisznak fia születik valaki mástól? Elvégre már így is van
két fia Mutnefrettől… A királynő meg tudta érteni, milyen öröm neki
férfiakat nevelni belőlük.
– Vidd ezt a gyümölcsöskosarat a kápolnába – mondta Hatsepszut-
nak, aki most boldogan engedelmeskedett az anyjának.
Amósze arra gondolt, hogy lányának semmi esélye sem lesz, ha
nem tanulja ki a katonai stratégiát. Tuthmószisz mindig csak a fiait vitte
el vadászni. Mikor Hatsepszut visszatért, anyja úgy érezte, tanácsokat
kell adnia neki:
– Vigyázz a féltestvéreiddel! Egy nap a vetélytársaiddá válhatnak!
Tiszteld őseidet, s azok megsegítenek a bajban. Hányszor láttam álmom-
ban, ahogy Tuthmószisz fiai elesnek a csatamezőn!
Férje régóta arról álmodott, hogy idősebbik fiát hadvezérré nevezi
ki, a többieknek pedig a papságban és az igazgatásban szánt magas
pozíciókat.
Amósze nem feledkezett meg Ahhotepről sem, II. Szekenenré
Tiua hitveséről és testvéréről, Amószisz anyjáról, aki értett a katonák
nyelvén, és úgy munkálkodott, hogy elkerüljék a háborút.
Ezután Jahmesz-Nefertari következett: ő volt az első nő, aki
kiérdemelte Amon Prófétájának és az Isten hitvesének címét. Ezt azután
a lányára örökítette.
Amósze részletesen elmesélte Hatsepszutnak e kivételes asszony
történetét, aki úgy maradt meg az egyiptomiak emlékezetében, mint „a
Nílus Királynője”, „a Nyugat Úrnője” vagy „a Deir el-Medine-i
Istennő”.
Hatsepszut kezdett türelmetlenkedni. Az apját és Szenszenebet, a
király anyját akarta látni. Utóbbival Amósze ugyanolyan jó viszonyban
volt, mint a saját anyjával. Nemrég elmondta neki, hogy Tuthmószisz
egy núbiai hadjárat tervén dolgozik.
– Ismerem a fiam – mondta Szenszeneb. – Nem nyugszik, míg el
nem hozza Thébába a lázadó núbiaiak vezetőjének fejét. Ám a győzelem
után sem lesz nyugta! Akkor majd Mitanni következik a listán. Addig
nem hagyja abba a hódítást, amíg a nép nem imádja úgy, mint a régi
fáraókat.
Amószét felizgatta és elszomorította a hír. Tuthmószisz vajon a
háborúba is magával viszi a fiait? Ez itt a kérdés! Hiszen még nincs harci
tapasztalatuk. Ezen a ponton elszégyellte magát, de ha arra gondolt, hogy
sosem térnek vissza Thébába…

77
 Hatsepszutot most már nem lehetett tovább megvárakoztatni.
Anyja belátta, hogy ideje visszatérni a palotába.

*
**

A kislány végre mosolyogni kezdett, ahogy a hajó megindult

velük a Nílus túlsó partja felé.
– Látom, örülsz, hogy megyünk haza – mondta neki Amósze, és
megsimogatta a fejét. – Azt ígértem neki, hogy az apja elviszi a kertbe
sétálni – mondta a dajkának. – Előtte öltöztesd át!
Satra engedelmesen bólintott. Ám ahogy partot értek, Tuthmó-
sziszt pillantották meg, amint feléjük közeledik.
– Csodás ötlet volt, hogy elénk jöttél – mondta neki Amósze. – A
lányod már nagyon hiányolt.
A fáraó elvörösödött. Mindig tisztelte Amószét, és sokszor úgy
érezte magát, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. A királynő
jobban örült volna, ha kevésbé tiszteli, de annál inkább szereti a férje.
– Gondolom, a követek minden idődet lekötötték.
Tuthmószisz valójában az első feleségénél töltötte a délelőttöt, s ez
nem először volt így. Megint zavarban volt hát.
– Hát igen… – mondta elhaló hangon. Gyorsan a karjába vette a
lányát, hogy ne kelljen túl sokat beszélnie.
– Menjünk a kertbe!

Útközben munkások és parasztok mellett haladtak el, akik meg-

éljenezték őket. Egész Egyiptom szerette és tisztelte a királyi családot.
A palota kertjébe érve Hatsepszut végre igazán boldognak
érezhette magát. Hamar előkerült kék majma és kölyökkutyája, amelye-
ket az apja ajándékozott neki. A majom elég makacs állat volt, s gyakran
incselkedett a palota őreivel, de a kislány kutyáját is előszeretettel
bosszantotta.
– Nézd azokat a színes madarakat! – mondta a fáraó a lányának. –
Fügét és datolyát csipegetnek. A majmod minden éjszaka irtó hadjáratot
indít ellenük. Rosszabb, mint egy sereg macska. A kertészek reggel
mindig találnak pár sárgarigótetemet.
A dajka közben kihozta a gyermek játékait. Satra egyiptomi dalo-
kat kezdett énekelni, és a kislány megpróbált táncolni rájuk, ahogy az
igazi táncosnőktől látta. Pörgött-forgott, miközben a kutyája ott ugrált
körülötte.

78
 – Itt van a frissítő és a sütemény! – szólt nekik Amósze. – Üljünk
le!
Ő maga adott inni lányának. Hatsepszut nagy kortyokban itta a
vizet, miközben apja mézzel kevert bort ízlelgetett.

Rövid idő múltán az egész család a pálmák árnyékában pihent.

Hatsepszut két nagyanyja a világ minden kincséért sem hagyta volna ki
ezt a lehetőséget. Itt nem voltak érvényben a palota udvariassági szabá-
lyai. Ilyenkor Amósze is boldog volt, mert Tuthmószisz elhalmozta a
figyelmével. Mit számított most, hogy mennyi időt tölt a fiaival?
Hatsepszut egyik szülőjétől a másikhoz szaladt. Igényelte, hogy
állandóan foglalkozzon vele valaki.
Ezután következett a hajókázás. Mindannyian felvonultak a
bárkára. Amósze mellé egy szolgáló ült, és egy legyezővel tette kelle-
mesebbé a kirándulást. A fáraó Hatsepszut mellett helyezkedett el, de
ebben a pillanatban a kék majom az egyik víz fölé hajló ágról a vállára
vetette magát.
– Ez a majom kezd idegesíteni! – mondta a fáraó, aki ijedtében
felugrott a helyéről.
Lánya csengő kacagása azonban mosolyt csalt az arcára.
– Ha magunk mellé temetjük, még a Túlvilágon sem hagy majd
nekünk békét!
Most már Amósze is nevetett. Most olyanok voltak, mint bárme-
lyik szerető család Egyiptomban. Nevettek, tréfálkoztak, butaságokról
beszélgettek egymással. Hatsepszut a kacsákat nézte, amik csőrüket a
szárnyuk alá dugva szenderegtek a vízen. A bárka mellett egy hattyúpár
úszott. A kislány kenyérdarabkákat dobált nekik a vízbe.
– Nézd, hogy menekülnek! – mutatta neki a dajka, amint a
kertészek megzavarták az iunban10 pihenő madarakat.

***

Ré lassan eltűnt a dombok mögött. Amósze előtt Kalliszthész arca

jelent meg. A leszálló éj illata valahogy a krétait juttatta eszébe. Talán
mert az ő feladata volt, hogy minden rossztól megvédje őket, és most
teljes biztonságban érezte magát.

10
Madárral teli mocsaras terület
79
 Tizennegyedik
Kalliszthész mindig ugyanabban az időpontban jelent meg a palotában:
mikor Ré első sugarai megvilágították Théba utcáit. Nagyra értékelte
Amósze társaságát, és örömmel fogadta rendszeresen érkező küldönceit.
A fiatal krétai újabb kenőcsöket készített neki, s olyan főzeteket,
amelyek karcsúbbá teszik az asszonyokat. A királynő szerette volna
visszanyerni tökéletes alakját. Kalliszthész a kis Hatsepszut számára
különféle erősítő italokat kevert, mert elég sápadtnak ítélte a királyi
gyermeket.
– Többet kellene ennie – mondta Amószénak szinte minden egyes
látogatásakor.
A palota orvosa persze nem örült a dolognak. Kalliszthészt csak
növénykereskedőnek tartotta, aki semmit sem ért az orvostudományból.
A királynő azonban olyan nagyra becsülte a krétait, így az orvos jobbnak
látta kivárni a megfelelő időt.

***

– Ma mit hoztál nekem? – kérdezte Amósze Kalliszthésztől. – A

múltkori krém csodákat művelt a bőrömmel! A masszőröm el volt
ragadtatva tőle! Ízisz pedig olyan álmot küldött rám, amilyeneket csak a
legboldogabb napokon szokása.
Kalliszthész a királynő testét csodálta, de hirtelen elfordította a
tekintetét.
– Tedd csak le azt az edényt, Menisz majd elrakja. Gyere velem!
A királynő felfeküdt a márványasztalra, és egy lány masszírozni
kezdte a hátát.
– Már rég be akartam neked mutatni Meniszt. Több ő nekem, mint
egyszerű szolgáló. A barátnőm, és azt szeretném, ha ő is kapna a készít-
ményeidből.
– Akkor holnap már kétszer ennyit hozok.
– Vetkőzz le, Menisz, és feküdj ide mellém!
– Ezt én sohasem merészelném, Két ország Királynője!
Amósze felkacagott.
80
 – Kalliszthész miatt udvariaskodsz?
– Én csak egy közrendű szolga vagyok.
– Akkor hát, Íziszre, engedelmeskedj a királynődnek, és gyere ide!
A lány nem ellenkezett tovább.

Kalliszthész azt sem tudta, hová nézzen. Három gyönyörű nővel

volt egy teremben, s mindannyian meztelenek! Végül úgy ítélte a leghe-
lyesebbnek, ha a fiatal masszőrlány izmos testén legelteti a szemét. A nő
dús keblei fel-le ugráltak a masszázs mozdulatai nyomán. Feszes combja
és feneke íve nem hagyta hidegen Kalliszthészt.
Most egy másik lány jött be a krémmel, amit a krétai maga készí-
tett. Rákente a készítményt a királynő testére. Amósze kéjesen nyög-
décselve fordult a hátára, felfedve ezzel összes báját a férfi előtt.
– Ez csodálatos! – sóhajtott fel a nő. – Menisz, azt hiszem, erre
mindig emlékezni fogsz!

Kalliszthészt elbódították a fürdőszobában gomolygó illatok.

Persze a látvány is nagyban közrejátszott ebben. Amósze megparancsolta
az egyik lánynak, hogy kínálja meg gyümölccsel a krétait, akinek
agyában tiltott gondolatok születtek, ahogy a meztelen nőkre nézett.
Úgy érezte, minden erő elszáll a testéből. Ekkor a szép szolgáló-
lány vetkőztetni kezdte.
– Gyere! Te is masszíroztasd meg magad! – hívta Amósze
királynő.
Kalliszthész előbb vonakodott a dologtól, ám három kupa sör elfo-
gyasztása után engedett a kísértésnek. Hamarosan szakértő kezek gyúrták
a karját és a lábát. Meztelensége egyáltalán nem feszélyezte. Minden
olyan magától értetődőnek tűnt számára. Egy idő után teljesen elkábult,
csak a halk zene jutott el füléig, és tömjén illatát érezte maga körül.
Az egyik lány sziksót és homokot öntött egy vízzel teli sautiba11.
Ez a keverék a bőr tökéletes tisztán tartására szolgált.
Lányok léptek be, kezükben alabástrom-, kristály- és obszidián-
vázákkal.
– Íme, a készítményeid – mondta a királynő, miközben egy
áttetsző anyagú ruhát adtak rá. – Illatosító testünk intim részeire,
sziksóból, sóból és mézből készített keverék a bőrünk megerősítésére,
olaj a hajunkra és krém a borotváláshoz.

11
Edényfajta, melynek neve a „sa” szóból képződött. Utóbbi jelentése
homok
81
 Amósze egy tükröt kért, s abban nézegette magát. Haját egy
elefántcsont tűvel emelte magasba. Részletes utasításokat adott a
fodrászának.
– Hozzatok nekem egy kupa bort! Kalliszthészről se feledkezzetek
el!
A királynő magasba emelte kupáját, és még mielőtt a krétai bármit
is mondhatott volna:
– Rád, a kádra, és hogy maradj még velünk sokáig! Ízisz segítsen
téged!
Kalliszthész nem igazán bírta az italt. Nevetve állt fel, s a kendő,
amit eddig az ágyékán viselt, lecsúszott a földre.
Menisz jobbnak látta magukra hagyni őket. A szolgálók egy részét
is magával hívta.
Miután elkészültek a hajával, Amósze elnyújtózott az ágyán, és
arra kérte Kalliszthészt, hogy üljön mellé.
– Tetszel nekem, Kalliszthész. Te komolyan törődsz a lányommal
és az én isteni személyemmel. A fáraó nem sokat foglalkozik velem.
Pedig nem könnyű nekem…
– Nem teszek mást, mint teljesítem a két Egyiptom királynőjének
parancsait – válaszolta Kalliszthész bölcsen.
A királynő rámosolygott. Amellett, hogy uralkodó volt, nem
hiányzott belőle a női ösztön sem. Tudta, hogyan néz egy férfi, aki
megkíván egy asszonyt.
– Megbántad, hogy ide jöttél? Biztosan hiányzik az otthonod…
– Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem. Amikor elindultam
Egyiptomba, még nem örültem a dolognak. Ott kellett hagynom a
műhelyemet. De mióta itt vagyok, teljesen otthon érzem magam. Mintha
sosem mentem volna el.
– Hogyhogy?
– Egyiptomban születtem.
– Valóban? – kérdezte a királynő örömmel vegyes csodálkozással.
– Igen, de nem sokra emlékszem.
– Hol laktál?
– Thébában. De kalózok fogságba ejtettek minket, és egy krétai
piacra kerültünk anyámmal. Ott Minósz megvásárolt bennünket, majd
anyám hozzáment egy krétai katonához.
– És apád? Ő Egyiptomban maradt?
Kalliszthészt felkavarta a kérdés.
– Anyám sosem akart visszatérni ide. Apám eltaszította magától.

82
 A királynő látta, hogy Kalliszthész inkább kerülné a témát, hát
nem kérdezősködött tovább.
– A fáraó hamarosan Núbiába vonul serege élén. Akkor egészen
magamra maradok.
Testük most egészen közel volt egymáshoz. Kalliszthész érezte a
Dicső Hitves leheletét.
– Szeretnék Egyiptomban maradni – vallotta be a királynőnek.
– Ez biztos?
– Sok dolog szól mellette.
– Ha maradsz, a fáraó magas állást biztosít számodra a palotában.
Te leszel az orvosom.
– Nem, isteni Amósze királynő. Valójában építész az igazi szak-
mám. Jobb szeretnék, ha te is úgy gondolod, a sírodon dolgozni a Völgy-
ben. Így jobban bebizonyíthatom, mily erősen hozzád kötnek az istenek.
A királynőt boldoggá tette az ajánlat. A fáraók mindig nagy
gondot fordítottak a sírjuk építésére.
– Össze foglak hozni a telepfőnökökkel. Elmondhatod nekik az
ötleteidet, megvitathatjátok a terveidet. Én magam fogom átnézni őket.
Kalliszthész letérdelt előtte.
– Túl jó vagy hozzám. Olyan sírt alkotok neked, amilyen még egy
királynőnek sem volt!
– Nem kételkedem benne. Ha olyan jól értesz az építészethez, mint
a krémekhez, a sírom szebb lesz ennél a palotánál!
– Esküszöm, így lesz!
Amósze megkérte, hogy üljön vissza mellé. Még sokáig beszél-
gettek anélkül, hogy bármi komolyabb történt volna köztük. Tuthmószisz
még a palotában volt.
Kalliszthész végül elbúcsúzott, és hevesen dobogó szívvel haza-
felé vette az irányt. Olyannyira lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem
vette a palotában megindult szokatlan mozgolódást. A központi udvaron
már fegyveres férfiak gyülekeztek a király parancsára várva.

83
 Tizenötödik
Kalliszthész gyalog ment haza. A Nílus partján sétált, és annyira el volt
varázsolva, hogy túlment a házon, amit egy kecskepásztorral osztott
meg. Az épp ekkor tért vissza az állataival, és nevetve viccelődött
Kalliszthészen, hogy ennyire szórakozottnak bizonyult.
– Már szerettem volna megkérdezni tőled, hogy előreláthatólag
mennyi ideig maradsz nálam. Furcsa, hogy a palota gyógyítója egy
magamfajtával ossza meg az otthonát.
Kalliszthész elárulta neki, hogy hamarosan a faluba fog költözni.
– A munkások falvába? Egy növénytudós? Hát ez furcsa!
A krétai nem magyarázta el neki, inkább álmodozva nyúlt el az
ágyán, és egy állatbőrt terített magára. Már épp elaludt volna, amikor
eszébe jutott valami, és azon nyomban felült a fekhelyén.
– Szerszámokat kell vásárolnom. Megígértem a királynőnek, hogy
dolgozni fogok a sírján. Papiruszra is szükségem lesz a tervek elkészí-
téséhez. Polcokra, és egy stabil asztalra. A Deir el-Medine-i telepfőnök
majd mindent megmutat nekem. Már alig várom!
Kalliszthész felöltözött, és elindult a város szívébe. Tekercsekkel
és kalamusokkal megrakodva tért vissza. Azonnal hozzálátott néhány
vázlat megrajzolásához. Elképzelte, milyennek kellene lennie Amósze
temetési szobájának. Ha már ezt megrajzolta, csinált egy tervet a
Tuthmósziszéra is. Észre sem vette, s már hajnal volt. Fűtötte a bizonyí-
tási vágy, így nem érzett különösebb fáradságot.
Elfogyott a papirusz, dünnyögte maga elé. Most abba kell hagy-
nom.
Kiment az utcára, és vett néhány süteményt. Miután elverte az
éhét, furcsa gondolatai támadtak.
Ízisz és Ozírisz, ti aztán igen erős varázslatot bocsátottatok rám!
Én, aki annyira szeretem Krétát, egyszerre csak megfeledkezem róla. A
görög istenek sem jutnak már eszembe.
Kalliszthész felnézett Rére, és imádkozni kezdett a Naphoz. Az
egyiptomi szokások teljesen magukkal ragadták. Rajongott Íziszért, aki
mindörökre a szerelem istennőjévé vált, amikor életre keltette férjét,
Ozíriszt, akit testvére, Széth pusztított el és darabolt fel.
84
 ***

Papnők éneke ütötte meg a fülét. Az istennőről énekeltek, akit

minden egyiptomi tisztelt. „Ízisz, aki megteremtette a földet. Ő uralkodik
az ég és az égitestek felett, vezeti az isteneket, és tanácsot ad a hozzá
imádkozóknak.” Nem lepte meg, hogy Amósze szívében is különleges
helyet foglal el az istennő, aki szembe mert nézni minden veszéllyel,
jelképévé vált a halál és az élet egységének, és mindent megpróbált,
hogy megmentse férjét és gyermeküket, Hóruszt.
Igen. Amósze csak Ízisszel mérhető össze, gondolta Kalliszthész
szerelmesen.
Hathor istennő gondtalan szenvedéllyel töltötte meg a szívét.
Krokodilokkal küzdött volna szerelméért. Ha pedig a fáraó leleplezné,
gazellává változva menekülne, s térne vissza ismét.
Szeretett volna vele lenni. Sétálni a százéves fák árnyékában,
együtt hajózni a Níluson. Egyszerűen csak beszélgetni. Ő azonban
királynő volt, Kalliszthész pedig csak egy egyszerű krétai. Nem maradt
más neki, mint az emlékek. Próbálta felidézni, milyen volt Amósze,
amint meztelenül feküdt előtte az asztalon.
Aztán megpróbálta észhez téríteni magát. Óvakodj a királynőtől!
Nagyon meg fogod bánni azt a néhány szenvedélyes percet! A bölcs
Ptahhotep rég megmondta, hogy aki mindent elveszít egy nő miatt, az
gyenge ember. Igaza volt.
Ennek ellenére újra meg újra maga előtt látta Amószét, amint
magas támlájú székében ülve bort kortyolgat, a haját készítteti el, vagy
épp az ő krémjeit kenik meztelen testére. Kalliszthész nem szabadul-
hatott a gondolattól, hogy isteni személy az, akibe beleszeretett, s így
semmi esélye megszabadulni ettől az érzéstől.
Ha összevetette a királynőt az őt körülvevő szolgálókkal vagy
Menisszel, megint csak bizonyítva látta az elméletét. Egy ilyen nőért
érdemes meghalni! Már egyszerű használati tárgyai is mágikus vonzerőt
gyakoroltak rá: szerette volna kezébe venni a fésűket, hajtűket, tükröket,
az arany, ezüst, lapis lazuli vagy elefántcsont ékszereket, a macska
formájú kenőcsös edényt vagy a másikat, amin egy udzsa volt. Azok a
darabok, amiket krétaiak készítettek, még közelebb álltak a szívéhez.

Kalliszthész teljesen elhanyagolta különleges készítményeit, s

folyton a sírok tervén merengett. Amósze azonban üzenetet küldött neki,
hogy elfogytak a krémjei. Emlékeztette a férfit, hogy Menisz számára is
hozzon belőlük. Kalliszthész viaszt tört össze egy obszidiánedényben,
85
olajat öntött hozzá, majd különleges krétai növényekkel dúsította a
keveréket. Eszébe jutott, hogy visz Amószénak egy olyan olajat, amely a
türkiz, ametiszt és kornalin ékszerek tisztítására szolgál. Jól tudta, hogy a
királynő mágikus erőt tulajdonít láncainak, gyűrűinek és fülbevalóinak.
Kellemes meglepetés lesz számára. Majd megemlítem neki, hogy
küldjön egy expedíciót Puntba, mert a tömjénből sosem elég.

Kalliszthész nagyot sóhajtott. Épp most gondolta ki, hogy távol

tartja magát Amószétől, s mégis csak ő jár az eszében.
A krétai imádta Egyiptomot. A Nílust, a folyót körülvevő
sivatagot, az egyszerű, fényűzés nélküli házikókat, ahol gyerekek
civakodtak, a levegő illatát, a városok porát… Házától egy tenger
választotta el, mégis otthon érezte magát. A kézművesek műhelyeiből
ugyanolyan hangok áramlottak ki, mint Minósz városában.
Szerelmes volt Egyiptomba. Szerelmes volt Thébába, de főleg a
királynőbe.

86
 Tizenhatodik
Mutnefret szobája ablakából figyelte a katonák mozgolódását. Dühös
volt, mert nem tudta lebeszélni róla Tuthmósziszt, hogy Núbiába menjen
háborúzni. A hízelgő szavak és a simogatások mind hatástalannak bizo-
nyultak. A férfi nem maradt vele, pedig ő királyi örököst várt.
– Magamnak csináltam a bajt. Miután megszületett a második
fiam, minden terméketlenné tevő eljárást abbahagytam. Kiszórtam az
orvos összes keverékét. A Nílus áradása után pár hónappal Hathor
istennő meg is hozta az eredményt. Ő, aki a csillagokat vigyázza az égen,
a szerelem és a szerelmesek védelmezője. Ha lányom születik, így
nevezem majd: „aki fénybe vonja a csillagokat”. Ha fiú lesz, „Aranyló
istennek” fogják hívni. Amósze hiába próbálkozik, csak szomorúságot
hozhat Tuthmószisznak.

***

Mutnefret nem ismerte Ptahhotep bölcs mondását, mi szerint egy

pár gyermek nélkül is élhet boldogan, és fordítva.
Amósze még annyit megtehet, hogy adoptál egy fiút, de Tuthmó-
szisz azt sosem fogja úgy szeretni, mint a saját vérét, gondolta, s szája
megvető fintorra torzult.
A ruhája szélére és a takarójára hímzett védelmező rúnákat
nézegette.
– Bárcsak Tjenanet újra fiút adna nekem!
Egy terhes asszonyt ábrázoló fazekat vett a kezébe, és a hasára
öntötte a benne lévő anyagot, mely megvédte a gonosz szellemektől.
Lehajolt az ágya mellé, és elővette a zsákot, amiben a búzát és az
árpát csíráztatta. Kibontotta a száját, és kíváncsian nézett bele, vajon
történt-e változás az éjszaka folyamán. Mikor látta, hogy még mindig
nem kapott választ az istenektől, teljesen elkedvetlenedett. Mi van, ha
elvesztem ezt a gyereket? Az árpának most már tényleg ki kellene
csíráznia! Ha a búza sem változik meg, az mindennél rosszabb! El
kellene mennem az orvoshoz. Imádkozni fogok Íziszhez, Hekethez és
Meszhenethez.
87
 Mutnefret ragaszkodott hozzá, hogy a palota egyik kerti lakában
szüljön. A házikó körül dús vegetáció tenyészett, akár a mocsárban, ahol
Ízisz világra hozta az isteni Hóruszt. Azt is megkövetelte, hogy legyenek
ott körülötte Thoérisz istennő, Bész isten, Nut és Tefnut, Ízisz és
Nephtüsz ábrázolásai.
Segítőül azokat az asszonyokat választotta, akik már két fia szüle-
tésénél is jelen voltak. Ezek a placentát összekeverték tejjel, és ha az
újszülött sírás nélkül megitta, az azt jelentette, hogy hosszú élete lesz.
Az asszonyok szülés után fájdalomcsillapító krémekkel kenték be
az intim részeken. Mutnefret ragaszkodott hozzá, hogy az ő gyermekéért
is mondjanak imát, akár Hatsepszutért. Bárcsak erős hangon sírna fel!
Hangosabban, mint Hatsepszut!
Mutnefret nehezen nyugodott bele, hogy ő nem olyan fényűző
teremben szül majd, mint Amósze. Gyermekét sem fogják születésekor
megmutatni Amon istennek. Akár a többi egyiptomi nő, ő is számos
mágikus tárgyat használt a gonosz erők távol tartására. Az éghez, a
Naphoz, a Földhöz, Íziszhez és Hathorhoz fordult segítségért. Minden
reggel és minden este imádkozott valamelyikükhöz. Adassék meg, hogy
gyermekemet elkerülje a halál! Ha tud róla, felejtse el! Mindent meg-
teszek a fáraó gyermekéért, ami lehetséges!
Mutnefret a gyermek leendő amulettjein Bészt és Thoériszt
ábrázoltatta. Rendelt a szobájába szobrocskákat, akik a Básztet isten-
nőhöz tartozó nőket ábrázoltak, valamint háziállatok és ragadozók
utánzatait. Egy bottal az égre mutatva kérte az isteneket, hogy segítsék
meg. „A gyermekeim örökké egészségesek lesznek.”

Mutnefret igen rossz viszonyban volt a sepeszettel12, aki a hárem-

hölgyek gyermekeinek neveléséért, a műhelyek működéséért felelt.
Szerette volna elmozdítani a helyéről, de Amósze ezt megakadályozta. A
hárem-főnöknő gyakran panaszkodott Mutnefret összeférhetetlensége
miatt.
Tuthmószisz volt felesége megtagadta, hogy szőjön, mint a többi
háremhölgy. Apró ékszerdobozok készítéséhez sem fűlt a foga. A lant-
és a hárfajáték, az ének és a tánc pedig rettenetesen untatta.

12
A háremfőnöknő
88
 Mutnefret otthagyta az ablakot, és úgy gondolta, magához hívatja
a falu egyik neves látnokát. Az öregasszonyt szinte mindennap magához
kérette a királyi hárembe, úgyhogy elhatározták, hogy ideiglenesen a
palotában szállásolják el.
Most az egyik udvari medencénél találkoztak.
– A búza és az árpa még mindig halott! Mi jelenthet ez?
– Korai lenne véleményt mondani. Légy türelemmel, és legfő-
képpen bízz bennem! – válaszolta az öregasszony, és levette egy
kígyókkal teli kosár fedelét.
– Mihez kellenek ezek a viperák? – kérdezte Mutnefret csodál-
kozva.
– Neked fognak segíteni.
Megfogott párat, a magasba tartotta az állatokat, és mágikus kán-
tálásba kezdett. Összevissza rángott a teste, s közben érthetetlen szavak
törtek elő belőle. A boszorkány csak lassan tért magához, de aztán
visszatette a hüllőket a kosárba, és mosolyogva nézett Mutnefrétre:
– Nyugodj meg, Tuthmószisz kedvese, erős és egészséges gyer-
meket, ráadásul fiút hozol a világra!
– Fiút? Ez biztos?
– Bizonyosan állítom. Szehmet istennő, ha rosszat akarsz ennek a
gyermeknek, légy átkozott! Oltáraid felégetik! Egyiptomi ember nem
áldoz többé neked. Akkor örökre véged!

Mikor végzett az istenekkel, Mutnefret fölé tartott néhány életerőt

és biztonságot adó amulettet, melyek griffeket, vízilovakat és oroszlá-
nokat ábrázoltak.
– Ízisz és Thot veled vannak. Hórusz, Maat, Básztet, Montu és Ré
vigyáznak a gyermekedre. Teste minden része védve van. Ez az elefánt-
csont bot, amit a hasad fölé tartok, mindkettőtöket megvéd az ártó
szándéktól.
A botra víziló, oroszlán, kígyó és béka volt festve, elülső végtag-
jukban egy-egy késsel. A boszorkány behunyt szemmel kört rajzolt vele
Mutnefret köré, majd felkiáltott.
– Mintha Amont láttam volna! Ott álltál előtte, és megmutattad
neki az újszülöttet! Az egyiptomi nép megéljenezte! Amon Kegyelt-
jének, a két Egyiptom Urának nevezték. Azt a mágikus koronát viselte,
amit az apja.
– Mit jelent ez? – kérdezte Mutnefret izgatottan, de természetesen
nem várt választ.
– Csak akkor láttam ilyen világosan a jeleket, amikor Hatsepszut
megszületett! Tuthmószisznak kellett jövendőt mondanom.
89
 – De mi köze Hatsepszutnak az én gyermekemhez?
– Mindhárman uralkodói jelvényeket viseltek.
– Tehát a fiam uralkodni fog…
– Ez bizonyos…
– És Hatsepszut? Ez így teljesen érthetetlen!
– Íziszre, én sem tudhatok mindent!
Mutnefret dühösen állt fel.
– Nem is értem, miért hallgatom az ostobaságaidat! Összevissza
beszélsz.
– Az istenek jeleket mutatnak nekünk, de azokat aztán meg is kell
fejteni. Mindenesetre eltávolítottam tőled Szehmetet, aki tönkretehetné
az udzsa vagy Ré védelmét. Szehmettől még az istenségek is tartanak.
Most elmegyek Mut templomába, hogy imádkozzak a gyermekért,
ahogyan az uabok13 teszik. Ha gyermeked a háromszázhatvanadik nap
utáni öt nap valamelyikén születne, nem sok esélye lenne a túlélésre. Egy
fehér marhát fogok áldozatul bemutatni az érdekedben.
Mutnefret a fejét csóválta.
– Tudom, mire gondolsz, szépséges Mutnefret. Egy uab imája
hatásosabb lenne a pusztítás istennőjével szemben. Ne aggódj! Mielőtt
belépnék a templomba, megtisztítom a lelkem egy szertartáson. Magam
is birtoklom a szát, a gonosz ellen ható mágikus erőt és ismerem a
Sznofru idejéből származó titkos könyveket.
Mutnefret nem igazán hitt neki, de óvatosságból magánál tartotta
az elefántcsont botot.
– Ha nem ismered a mágikus szavakat, nem sokra mész vele –
mondta gúnyosan a boszorkány. – Csak én védhetlek meg Szehmettől.
– Majd ha döntöttem, tudatni fogom veled. Most menj!
Az öregasszony sértetten mormogott valamit. Nem tetszett neki ez
a fensőbbséges bánásmód. Nem ő akart a hárembe jönni.
– Várj! – mondta neki Mutnefret, mintha megijedt volna, hogy
többé nem látja.
– Bizonyára ismersz néhány szerelmi bájitalt…
– Mindegyiket! – torkolta le a boszorkány. – Tudok olyat, ami a
vetélytársra hat, de olyat is, amitől a kívánt személy szerelembe esik…
– A vetélytársra… És a fiaimat is meg tudnád védeni az ellen-
feleiktől?
– Bizonyára – fordított neki hátat. – Ha úgy látom jónak.

13
Tiszta életű papok
90
 Tizenhetedik
Bár Egyiptomban nem mindig tisztelték a harci erényeket, Tuthmószisz
jobb szeretett a csatamezőn fényleni, mint a templomok falán, a felira-
tokban. A kifinomult ízlésű egyiptomiak közül sokan nem szerették a
Szíriába irányuló hadjáratokat, a hosszú sivatagi és hegyi meneteléseket,
a hiányos táplálkozást.
A király azonban a legkeményebb katonák közül való volt, s így
elérte, hogy emberei szeressék és tiszteljék. A végletekig hűségesek
voltak hozzá. Biztosak voltak benne, hogy ha Tuthmószisz vezeti őket,
bőséges zsákmánnyal térnek majd vissza otthonukba.
A fáraó serege egyiptomiakból és hadifoglyokból állt.
– Készen állnak? – kérdezte Tianuntól, az írnokától a palota
udvarán.
– Természetesen! – válaszolta Tianu, aki a hadifoglyok csapatát
vezette.
A legtöbb harcos nagyobb növésű volt, mint az egyiptomiak.
Voltak ott Líbiából, Mitanniból és Hattiból származó katonák egyaránt.
A líbiaiak általában soványak voltak, a mitannik pedig szakállt viseltek.
A feketék fülében karika volt, hajukban különféle tollak virítottak.
– Élet, Erő, Amon Kegyeltje, királyunk, oldaladon fogunk harcolni
– mondták kórusban a katonák.
– Megöljük a lázadókat!
– Elégedett vagyok – mondta Tuthmószisz. – Most mondd meg
nekik, hogy arannyal fogunk visszatérni Núbiából! Ehhez azonban
nagyon bátran kell harcolniuk.
– Ez biztosan hatni fog rájuk – válaszolta az írnok, s teljesítette a
fáraó parancsát.
A harcosok a háború isteneihez fohászkodtak, és megéljenezték a
fáraót.

Tuthmószisz nem titkolta, mennyire boldoggá teszi, hogy újra

harcba szállhat. Büszkeségét és önbecsülését a csatamezőkön szerezte.
Amenóphisz azért őt választotta, mert kivételes hadvezért látott benne.
91
Most a fáraónak csak azon járt az esze, hogy megtanítsa a fiainak a
háború művészetét. Mutnefret hiába tiltakozott ez ellen. Majd ő is büszke
lesz rájuk! Olyan férfiakat nevelek belőlük, akik képesek lesznek az
ország irányítására!
Tuthmószisz felsietett az emeletre, és magára öltötte harci
felszerelését. Így állt ki az erkélyre, körülötte fiai, a királyi írnok, és a
palota főméltósága. A lent álló harcosok hangosan megéljenezték uralko-
dójukat. Tuthmószisz meghallgatta a különböző fegyvernemek parancs-
nokainak jelentését, majd lelkesítő beszédet intézett harcosaihoz.
– Felkészültünk a háborúra! Most már csak el kell tipornunk a
lázadókat és az engedetleneket! Amon is így akarja! Egyiptomot senki
sem fenyegetheti büntetlenül! Most vegyétek fel a sisakotok, és öltsétek
fel vértjeiteket! Álljon elő a szekerem! Ti jól ismertek engem, együtt
meneteltünk a sivatagban oázisról oázisra, hegyeket másztunk meg,
síkságokat szeltünk át! És mindig győztünk!
A fáraó felsorolta a győztes csatákat.
– Aki bátran harcol, annak nevét örökkön dicsőség övezi! Közü-
letek már többen bebizonyították, hogy életüket adnák az enyémért.
Ahhoz képest, amin eddig átmentünk, ez a déli hadjárat csak kényelmes
séta lesz, nem több. Ha a núbiaiak meglátják fényes seregünket, talán
azonnal leteszik a fegyvert. Ha nem így lenne, asszonyaikat és gyerme-
keiket akkor sem bántjuk. Azokat kell megbüntetnünk, akik fegyvert
ragadnak Egyiptom ellen! Azokat viszont könyörtelenül! Ébenfa búto-
raik, aranyuk, elefántcsontjuk, állatbőreik mind a miénk lesz!
A fáraó a magasba emelte a kezét.
– Visszatértünkkor a nép ünnepelni fog minket. Asszonyaink s
gyermekeink büszkék lesznek ránk! Ne feledjétek! A fáraót Amon keze
irányítja!
A beszéd után az írnokok összeírták a katonák nevét, és hogy
milyen fegyvert visznek magukkal.

Előállt a király harci szekere, Tuthmószisz lesietett, és elfoglalta

helyét a sereg élén. Mögötte két fia szekere haladt, a thébaiak hangosan
megéljenezték az egyiptomi sereget. A fáraó a palota ablakait figyelte,
hátha meglátja Amószét vagy Mutnefretet valamelyikben. Sajnálta, hogy
itt kell hagynia őket, de nem tehetett mást. A birodalom érdekei fonto-
sabbak voltak, és amúgy is fűtötte a bizonyítási vágy. Meg kell mutatnia,
hogy fáraóként is támogatják az istenek.
Tuthmósziszt nagyon boldoggá tette a nép szeretete. A gyerekek
és az asszonyok elragadtatva bámulták a pompás sereget: a napban
fénylő sisakokat és fegyvereket, a pompás lovakat. Mindenki a fáraót
92
éltette. Ahogy a város széle felé közeledtek, egyre kevesebb házat láttak
maguk körül. Hirtelen kövek csapódtak a rendezetten menetelő katonák
vértjének.
– Öljétek meg őket! – kiáltotta egy asszony a tömegből, és a
Tuthmószisz katonáit dobáló alakokra mutatott.
A tömeg megbolydult.
Tuthmósziszt annyira meglepte a dolog, hogy először fel sem
fogta, mi történik. Nem értette, hogyan merték megtámadni őket ilyen
közel a palotához. Meredten nézte, hogyan rugdossák halálra a dobálókat
a felbőszült parasztok.
Ekkor egy újabb csoport jelent meg, akiknél már fegyver is volt. A
fáraó testőrsége azonnal útjukat állta, és a meggondolatlan fiatalok
rájöttek, hogy nem is olyan könnyű meglepni egy fáraó seregét. A
merénylők egy pillanatig tartották csak magukat, majd eszement futásba
kezdtek.
– Ha valaki ismeri valamelyik támadót, beszéljen nyugodtan! –
Tuthmószisz a thébaiakhoz intézte szavait. – Aki tud valamit, földeket és
állatokat kap tőlem! Ha hallottatok valamiféle összeesküvésről, de nem
tudatjátok velem, szigorú büntetésben részesültök! Engem Amon védel-
mez! Aki engem támad, az istenek ellen támad!
A fáraó körbenézett, de csak rémült arcokat látott maga körül.
– Ne féljetek! Országotok nincs veszélyben, amíg én állok az élén.
De meg kell tudnom, hogy mi folyik itt!
A katonák kikérdeztek néhány asszonyt, de nem jártak sikerrel.
– Mi csak az igazat mondjuk. Az istenek rá a tanúim! Semmit sem
tudunk a férfiakról, akik rátok támadtak. Sosem láttuk őket azelőtt.
Valószínűleg nem itt laknak.
Az egyiptomiak mind bólogattak, így a fáraó magához hívta az
egyik testőrét, és megparancsolta neki, hogy térjen vissza a palotába.
– Nem hagyhatom félbe a hadjáratot. Mindamellett a helyzet
veszélyessé válhat. Gyűjtsd egybe a palota magas rangú tisztviselőit!
Indítsanak nyomozást! Mire visszaérek, ez az ügy legyen elrendezve!
A testőr elismételte a parancsot, majd elvágtatott a palota irányá-
ba. A fáraó úgy gondolta, jobb, ha hazaküldi a támadás szemtanúit.
– Miután legyőztük a núbiaiakat, kétlem, hogy lenne még egyip-
tomi, aki kezet emel ránk!
Kiadta a parancsot, hogy álljanak menetrendbe, és a sereg tovább
indult.
– Ha vannak sebesültjeink, ők maradjanak Thébában! Gyorsan
kell haladnunk. Nem lehetünk sokáig távol.

93
 Az írnok meghajolt, és elsietett, hogy közölje az uralkodó kíván-
ságát. A jelen lévő thébaiak megrökönyödve néztek az egyre távolodó
fáraó után.

94
 Tizennyolcadik
Kalliszthész nem vesztegette az időt. Amint elkészült a tervekkel, meg-
mutatta őket a királynőnek, aki magához hívatta Kabehet, a telepfőnököt,
és azt parancsolta neki, hogy mindenben működjön együtt a krétaival.
– Bemutatlak mindenkinek: Qaának, a munkások főnökének,
Néfernek, a telepfőnöknek, és néhány rajzolónak, akik már el is kezdték
a munkát a királynő sírján – mondta Kabeh. – Szerencsés pillanatban
érkeztél, mert a fáraó sírjának, Élet, Erő, Egészség, még csak a helye van
meg. Tuthmószisz nem akar nagy piramist, mert Amont inkább tiszteli,
mint Rét. Olyan nyughelyet szeretne, mint az Amenóphiszé.
– Már gondolkoztam a temetési szoba elhelyezésén. A fáraó bizo-
nyára minél nagyobb biztonságban szeretné tudni a káját, tehát a szobát
nem szabad a templom alá építeni, mert ott elöntheti a víz, és a sírrablók
is könnyedén rátalálnának.
– Ebben egyetértünk.
– Szeretnék minél előbb kimenni a helyszínre – mondta
Kalliszthész.
– Semmi akadálya. Két nap múlva visszaér a bal oldali csapat.
Kalliszthész értetlenül nézett rá. A telepfőnök elmagyarázta, hogy
két csapat váltogatja egymást a síroknál.
– Ha jönni akarsz, a jobb oldali csapattal kell jönnöd. Azokkal a
munkásokkal, akik a falu főutcájának jobb oldalán laknak.
– Igazából én mielőbb el szeretném kezdeni a munkát.
Kabeh máskor komor arca mosolyra húzódott.
– Látom, az istenek nagy erőt adtak neked, de hidd el nekem, hogy
senki sem bírja harminc napnál tovább a Völgyben.
– De…
– Bízz bennem! Mikor tíz nap után visszatérünk Thébába, teljesen
ki vagyunk merülve. Kísérj el egy ilyen útra, aztán majd eldöntheted,
hogy igazat mondtam-e.
Kabeh elmondta, hogy két üres ház is van a faluban.
– Akkor hát azt szeretném, amelyik az utca jobb oldalán van!
A másik elnevette magát.
– Tetszel nekem.
95
 *
**

Nem messze onnan, Abu házában nem volt ilyen kedélyes a

légkör.
– Micsoda felelőtlenség! – kiabált a házigazda. – Ezek a kis férgek
mindannyiunkat veszélybe sodornak! Megérdemelték volna, hogy az
összest felkoncolják. De nem! Ők elmenekültek, és most a mi nyakunkra
hozzák a rendőrséget…
– Nem fogják megtalálni őket – mondta magabiztosan Széti.
– Még ide mersz jönni? – ordította Ahmesz. – Hát ki árulta el
nekik, hogy mit tervezünk?
– Talán nem ez volt a feladatom? – okoskodott Széti. – Hogy
minél több embert beszervezzek?
– Férfiakat! Nem pedig ilyen taknyos kis férgeket?
– Nem tudhattam előre. Szerencsére nem thébaiak, és megígérték
nekem, hogy a sivatagban fognak elrejtőzni.
– Reménykedjünk, hogy így lesz. Máskülönben nem sokat adnék
az életünkért – mondta Abu. – Ha a fáraó megkínoztatja őket, beszélni
fognak!
– Hogy állunk? – kérdezte Kai.
– Minden készen áll – válaszolta Abu nyugodtabb hangon. –
Minósz csapatai ott lesznek, ahol megbeszéltük. A keleti kiskirályok
katonái már itt vannak Théba határában. Néferepet, Apui és Tai sokat
segítettek nekünk.
– Hála nekem – jegyezte meg Széti.
– Azt hiszem, én sem okoztam csalódást – szólt közbe Protop, a
rajzoló. – Nobri és Kabeh is jó munkát végzett.
– Nem fogjuk nektek elfelejteni – mondta Abu méltósággal. –
Még egy ideig tartsátok a szátokat a feleségetek előtt! Ebben a helyzet-
ben ők lehetnek a legveszélyesebb ellenségeink. Ha eljár a szájuk…
Remélem, Széti, hogy Belisz nem tud semmiről…
– Tudja, hogy valamit titkolok előtte, de ez minden.
– A jobb oldali csapat hamarosan elindul a Völgybe. Lesz rá
alkalmatok, hogy újabb embereket szerezzetek az ügynek! Amint a bal
oldali csapat újra útra kél, és a külhoniak csatlakoztak hozzánk, körbe-
vesszük a palotát, és betörünk az épületbe.
– Ott is vannak támogatóink – vetette közbe Ahmesz. – Ott van
például Kai leendő felesége. Jól ismeri az őröket, és úgy jár ki és be,
mint maga a király. Sikerült meggyőznie több hivatalnokot és szolgát.

96
 – A szépséges Themisz ügyesen bánik az emberekkel – mondta
Kai szerelmesen.
– Most már tényleg óvatosan kell eljárnunk! – figyelmeztette őket
Ahmesz.
– Egy rossz szó, és nekünk végünk. Tuthmószisz katona, és
gyűlöli az árulókat. Nem riad vissza semmilyen kegyetlenségtől, ha
jogosnak látja a büntetést. Ha nem rontunk el semmit, mi leszünk
Egyiptom urai!
Kai összerezzent a büntetések említésénél, de ezen a ponton már
semmi sem tarthatta vissza.
– És mi lesz Amósze királynővel meg a kis Hatsepszuttal? Az öreg
királynét, Ahotepet is el kell távolítani?
– Először is börtönbe vetjük őket, azután majd döntünk a sorsukról
– válaszolta Ahmesz. – Ha azt nézzük, a királyi család egyik tagját sem
szabadna életben hagyni…
– Főleg a fáraó és Amenóphisz gyermekeit nem – tette hozzá Abu.

*
**

Kai elnyújtózott az ágyon. Themisz házában lakott, amit a nő

hajdanán Amenóphisztól kapott.
A fáraó a mitanni királytól szerezte a fiatal és előkelő származású
lányt némi arany és drágakő fejében. Themisz sosem ismerte a nélkülö-
zést, hiszen Amenóphisz kitűnően bánt vele. Mikor a felesége lett, akkor
vette neki a házat, s amikor végül ráunt, és elbocsátotta a háremből,
jókora birtokot adományozott Themisznek.
A birtokhoz cselédek és jószág is járt, s a nő örömmel fogadta Kai
segítségét a hely irányításában.
Igaz, hogy Amenóphisz mindig jól bánt vele, ám Themisznek nem
tetszett, hogy Tuthmószisz a mitanni király ellen akar háborút folytatni.
Két bátyja a hurrik seregében szolgált. Úgy döntött hát, hogy segít
Kainak terve megvalósításában.
Az egyik szolgáló citromos olajjal kente be Kai lábát, és masszí-
rozni kezdte a férfit.
– Ülj ide mellém!
Themisz nem kérette magát. Kai jó pár évvel fiatalabb volt nála, s
boldog volt, hogy egy ilyen korú férfi vonzónak találja.
– Vegyelek át? – kérdezte kacéran.
– Most nem. Túl sokáig tartana, mire végzel – nevetett Kai.

97
 Themisz valóban alapos volt. És nem csak a masszázsban. A
háremben sok fortélyt eltanult az idősebb háremhölgyektől, és kísérle-
tező alkat lévén új fogásokat is kifejlesztett.
– Küldd ki a szolgálókat. Bizalmas dolgokról kell beszélnünk.
Themisz kitalálta, miről van szó.
– Nos, mi a helyzet? – kérdezte izgatottan, mikor magukra marad-
tak.
– Eljött a nagy nap. Értesítsd azokat, akiket sikerült mellénk állí-
tani a háremben! Mondd meg nekik, hogy álljanak készen! Minósz
serege bármelyik pillanatban megérkezhet Thébába. Az ázsiaiak és a
peloponnészosziak már a közelben vannak. Segíteni fognak a palota
bevételénél. A királynő testőreinek meglepődni sem lesz idejük!

98
 Tizenkilencedik
Kalliszthészt annyira felizgatta, hogy végre megláthatja a Királyok
Völgyét, hogy már aznap este összeállította a felszerelését, mikor először
beszélt Qaával.
Két nappal később már a telepen barangolt, és egészen elkápráz-
tatták az ott dolgozó festők és szobrászok remekművei. Egyvalami nem
tetszett csak neki. A munkások gyakran kis csoportokba verődtek, s
mikor a közelükbe ért, furcsa hallgatásba burkolóztak.
Ez sem szegte azonban kedvét, hiszen gondolatai folyton a sírok
tervei körül keringtek. Éjszakánként nagyokat sétált. Ilyenkor hűvös volt,
jobban tudott álmodozni. Az ötödik nap estéjén már épp hazafelé tartott,
amikor fojtott beszélgetés ütötte meg a fülét. Közelebb sétált, hátha
megismerkedik valakivel, akinek beszélhet a munkájáról, de ebben a
pillanatban egy olyan mondat hangzott el jól kivehetően, amely
szobormerevvé dermesztette.
– Holnap a fáraó meghal – mondta egy hang.
Kalliszthész gyorsan belépett egy ház fala mögé.
– Végre! – hallatszott egy másik hang, mely az előzőnél jóval
mélyebb volt. – Hogy vártuk ezt a napot!
– Igen, Széti. De nem megérte várni? Minósz nem épp gyenge
szövetséges.
– A núbiaiakat és a peloponnészosziakat sem kell lebecsülni…
– A palotában élő barátainkhoz is eljutott a hír. Kai elintézte.
– És mi van a keleti kiskirályokkal?
– Ők is támogatnak minket.
– Ez maga a tökély.
Kalliszthésznek ismerős volt néhány hang. Megpróbált közelebb
jutni, hogy lásson is valamit. A körvonaláról is megismerte: Kabeh volt
az.
Még jó ideig hallgatta az összeesküvők fecsegését, és bizonyossá
vált számára, hogy valami halálosan komoly dologról szerzett tudomást.

99
 Egyformán gyanús lenne az is, ha előbb hagynám itt őket, mint ha
tovább akarnék maradni. Valahogyan mégis értesítenem kell Amószét!
Kalliszthész Íziszhez imádkozott, hogy jusson eszébe valami
megoldás.
Mi lenne, ha éjszaka mennék el?
Azonnal elvetette az ötletet, elvégre ha elkapnák, már nem tudná
kimagyarázni magát. Neki most biztosra kell mennie. Idegességében fel-
alá járkált. Végül kiment a szabadba, hátha hall még valami érdekeset.
Odakint minden csendes volt, úgy tűnt, az összeesküvők álmát
nem zavarják holmi lelkiismereti problémák. A krétai hirtelen elhatáro-
zással a Théba felé vezető út felé osont, majd lépteit megszaporázva
megindult a kavicsos ösvényen. A legkisebb zajra is hirtelen megpördült,
és izgatottan hallgatózott. Szívdobbanásai a fülében lüktettek.
El kellett volna kötni egy szamarat. Ozirisz, holtak istene, ha nem
gyűlölsz, most segítesz nekem! Mentsd meg a királynőt és a fáraót!
Hamarosan a falu határához ért.
– Hogy jutok át a folyón? Ilyenkor mindenki alszik. Ez az! Elkö-
tök egy csónakot!
Hamar talált is egyet. Gazdája egyszerűen az egyik fa ágához
kötözte. Egy pillanat műve volt, s már a Níluson evezett. Egy idő múlva
evezőcsapásokat hallott a távolból.
Minósz katonái… Bár ők úgysem tudják, hogy én nem tartozom
hozzájuk. Tovább!
Kalliszthész megpróbálta bizonyos távolságból szemlélni ezt az
egészet, de úgy tűnt, hogy egy rémálomba csöppent. Erőteljes húzá-
sokkal kezelte az evezőket, de közben ügyelt, hogy ne kavarja fel
túlságosan a folyó fekete vizét.
Még szerencse, hogy így csak a karom fárad el. Ahogy partot érek,
kiugrom, és futás! Nem szabad túl gyorsan! Ki kell tartanom egészen a
palotáig. Csak engedjenek is be!

A dolog könnyebben ment, mint gondolta. Igaz, csak a bebo-

csátásra várva jutott eszébe, mi lett volna, ha a királynő testőre is az
ellenséggel van. Nem mintha félt volna megverekedni egy egyiptomival,
de aki nem számít egy támadásra, az mindig hátrányban van.
– Az isteni királynő fogad téged.
Kalliszthész belépett a királyi terembe, és boldogan látta, hogy
Amószénak semmi baja az álmosságon kívül.
– Minek köszönhetem ezt a furcsa látogatást? Mitől vagy ilyen
csatakos?

100
 – Két Egyiptom királynője, ma este egy nagyon érdekes beszél-
getést hallgattam ki teljesen véletlenül. Először azt hittem, hogy csak
rosszul értem a szavakat, de aztán megbizonyosodtam róla, hogy már az
első alkalommal is jól hallottam: a Völgyben és a munkások falvában
összeesküvők vannak!
– Ki a célpontjuk? A férjem? Milyen ostobák! A világ legnagyobb
hadvezére ellen támadnak!
– Ki akarják irtani a nagy Amószisz egész dinasztiáját!
– Miket beszélsz? Én is veszélyben vagyok?
– A lányod és az egész családod, királynő. Íziszre mondom! A
krétai és a peloponnészoszi csapatok felfelé tartanak a Níluson, és egye-
sülni fognak a núbiaiakkal és a keletiekkel. Az összeesküvők az ő
támogatásukkal akarják bevenni a palotát. És ez még nem minden! A
házon belül is vannak szövetségeseik.
Amósze most valóban megrémült.
– Biztosan félreértettél valamit. Hogy mernének a fáraó életére
törni? Népünk szeret és tisztel minket. Nagyapám mindig az ország
érdekeit nézte…
– Nem ismerem az indítékokat, de hinned kell nekem! Valamit
tenni kell, de gyorsan! – mondta hevesen Kalliszthész.
– Tenni, tenni… De mit és hogyan?
Amósze nem bírta összeszedni magát. Leült, és megpróbált
ellazulni egy kicsit. Egy idő után kisimultak a ráncok az arcán, és tartása
határozottá vált. Intésére odalépett hozzá az egyik testőre.
– Siess! Keresd meg a helyőrség parancsnokát! Fel kell készül-
nünk az árulók fogadására! Tuthmósziszhoz és a vezírekhez futárokat
küldünk. Az egyiptomi sereg pillanatok alatt Théba alá fog gyűlni.
Ellenfeleink mindazonáltal bármire képesek. Nephtüsz segítsen meg
minket! Ezt sosem bocsátom meg Minósznak. Drágán megfizet még
ezért!

***

Amósze saját maga vezette a nyomozást. A háremhölgyek nem

tudtak ellenállni kutató tekintetének, s lassan fény derült néhány érdekes
dologra.
– Csak a gyermekeinket ne bántsd! Mi valóban vétkeztünk, de
nem tehetünk róla! Themisz bizonyára fekete mágiát használt. Mi
szeretjük a fáraót és a családját! Semmi közünk az idegen királyokhoz!
– Hogyan? Miféle idegen királyok? – villant meg a királynő
szeme.
– Hát azok, akik Amósze előtt uralták Egyiptomot.
101
 Amósze ezek után összehívta az összes háremhölgyet.
– Ha beszéltek, megúszhatjátok a büntetést. De mondjatok el
mindent, amit tudtok!
– Themisz nekem beszélni valami Abduról meg Ahmiszről… –
mondta az egyik gyereklány, akit a király az egyik hadjáratról hozott
magával.
– Ők a fő szerveszkedők!
A királynőnek most nem volt kedve nevetni a lány gügye beszé-
dén.
– És a hivatalnokok neve?
Rövid hallgatás után a többi lány nyelve is megoldódott. Amósze
kivétel nélkül hűségesnek hitt alattvalói nevét hallotta vissza. Arra kérte
Kalliszthészt, legyen mellette, amíg lefolynak a kihallgatások és a
tárgyalások. A királynő kivételes kegyességről tett tanúbizonyságot. A
háremhölgyek közül mindössze kettőt ítéltek el, mert azok odáig mentek,
hogy testvéreiket harcra szólították fel a király ellenében. Az árulóknak
Amósze megparancsolta, hogy örökre hagyják el Egyiptom földjét. Az
aljasabbakat bányákba küldte, de még ez is jobb volt a krokodiloknál.
Vizsgálatot rendelt el a legmagasabb körökben is. Kikérdezte a
parancsnokokat, a királyi könyvtár írnokait, a hírnököket, a királyi
háznak dolgozó írnokokat, a bírákat és a csatornákért felelős tisztvi-
selőket. Vége-hossza nem volt a kihallgatásoknak.

Anélkül, hogy Tuthmósziszt értesítette volna, nyomozókat küldött

a kormányzók nomoszaiba, és a papság sem úszhatta meg a kérdezős-
ködést.
Mikor a munkások visszatértek a Királyok Völgyéből, rájuk is
lesújtott az igazságszolgáltatás vasökle. Amósze tizenkét új bírát neve-
zett ki válogatott hivatalnokokból. Nem bízott már senkiben. A
tisztességtelen bírák Egyiptomban elvesztették a fülüket vagy az orrukat.
– Nem én akarok lesújtani. Amon büntesse meg az össze-
esküvőket! De ti se kíméljétek az árulók lábát és kezét! – mondta az
újdonsült ítélnököknek.

***

Mikor megtudták, hogy leleplezték az összeesküvést, az egyip-

tomiak közül sokan még a kikérdezésük előtt elhagyták az országot.
Széti bevallotta feleségének, hogy ő is részt vett a dologban, és
arra kérte, meneküljenek együtt.

102
 – Összeszedjük, amit lehet, és még ma este elutazunk. Máskülön-
ben a krokodilok közé vetnek!
Beliszt teljesen meglepte, hogy a férje ilyesmibe keveredhetett.
Nem ilyennek ismerte. Természetesen azonnal elkezdett csomagolni,
ahogy felfogta, miről is van szó valójában.
A legtöbb összeesküvőt elfogták, és a bírák előtt kellett felelniük
tettükért. Közben Tuthmószisz üzenetet küldött Amószénak, hogy telje-
sen szabad kezet biztosít számára.
Themisz, amikor megtudta, hogy Kait is elfogták, megpróbált
elmenekülni, de azzal már elkésett kissé. A résztvevőket egyébként
különféle büntetéssel sújtották. Abu és Ahmesz a krokodilok között
végezte. Kait száműzték. Themisz vele mehetett, bár a királynő sokat
töprengett a dolgon. Néferepetet és Apuit, a két szobrászt, Protopot és
Nobrit, a rajzolókat, a festő Mait, Tait és a nagy tehetségű Kabehet
megkorbácsolták ugyan, de Thébában maradhattak, ugyanis munkájuk
nélkülözhetetlen volt a sírok befejezésénél. Gizét, az egyszerű munkást,
és Bészt, a parasztot ugyancsak száműzték.
Egyedül Széti kerülte el a felelősségre vonást.

103
 Harmadik
rész

104
 Huszadik
Kalliszthész hiába volt olyan figyelmes és tehetséges, Amószénak a
következő évben megint csak lánygyermeke született, miközben
Mutnefret büszkén adta fiának a Tuthmószisz nevet.
A fáraó örült az új jövevénynek, de elszomorította, hogy Ame-
meszisz, akit annyira szeretett, idő előtt átkelt Ozirisz bárkáján a
Túlvilágra. A vezír pedig még csak pár hónapja választott neki sírhelyet.
Tuthmószisz így egyedül vonult hadba, s háború háborút követett
ebben az időszakban. A fáraó azt akarta elérni ezzel, hogy senki ne merje
megkérdőjelezni az egyiptomiak hatalmát. A núbiaiak és a sivatagi
népek ezt a leckét igen jól megtanulták. Egy idő után csak félve merték
kiejteni az Amon tanácsait követő király nevét.
Mikor tehette, a fáraó sztéléket emeltetett győzelmei emlékére.
Amikor Núbiából érkezvén lefelé hajózott a folyón, az árbocra egy
núbiai katonát köttetett fejjel lefelé. A meghódított területeken újra meg
újra helyőrséget hagyott.

Amósze, miután Kalliszthész olyan ékes bizonyítékát adta a

királyi pár iránti hűségének, megannyi címmel halmozta el a krétai
fiatalembert. Maga Tuthmószisz is hálás volt neki, de ő főleg az istenek
gondviselését látta az egészben.
Mindenesetre megerősítette a palota őrzését, és kémeket küldött
szét Thébába meg a nagyobb egyiptomi városokba.
A királynő aggódott, hátha Kalliszthész egyszer csak meggondolja
magát, és visszatér Krétára. Ennek persze nem sok alapja volt, hiszen
amikor nem volt dolga a Királyok Völgyében, és Tuthmószisz is éppen
valamelyik hadjáratát vezette, Kalliszthész azonnal a palotába sietett,
hogy imádott királynője közelében lehessen.
Ahogy egyre nagyobb lett, Hatsepszuton apja tulajdonságai kezd-
tek kiütközni. Anyja büszke volt rá, hogy ilyen bátor lánya van. Az
utóbbi időben a fáraó is egyre jobban megkedvelte Hatsepszutot, de nem
túl gyakran látták egymást. A csatamező jobban vonzotta Tuthmósziszt a
trónteremnél.
105
 ***

Kalliszthész ma üres kézzel érkezett, és ez meglepte a királynét.

Már megint arra gondolt, biztosan most jelenti be, hogy visszatér
Krétára. Magának sem vallotta be, de egyre szorosabb kapcsolat fűzte
ehhez a művelt és érzékeny férfihoz, aki annyira különbözött a férjétől.
– Dicső Hitves, el kell mondanom valamit. Régóta figyelem
Mutnefret mesterkedését. Bár most elveszített egy fiút, még mindig
reménykedik, hogy egy nap majd az ő gyermeke ül Egyiptom trónjára.
A királynő felsóhajtott. Jól tudta ő, mi folyik a palotában nap mint
nap, s ez egy kicsit be is árnyékolta az életét.
– Jól tudod, az istenek milyen szívesen látják, ha egy hercegnő a
fivéréhez megy feleségül. Gyermekeik még inkább közelebb állnak az
istenségekhez. Ízisz Ozirisz testvére volt. Széth és Nephtüsz ugyancsak
rokonságban álltak egymással. Az istenek példát mutatnak…
– Miért emlékeztetsz rá, hogy Tuthmószisz nem a testvérem, és
hogy csak lányaink születtek?
– Emlékszel rá, meséltem, hogy az anyám annak idején Ame-
nóphisz háremhölgye volt. Imádta az apádat és Egyiptomot. Egy nap
azonban már nem keltette fel a vágyat a fáraó szívében, és útjaik elvál-
tak. Én akkoriban a palotában nevelkedtem. Azt, hogy hogyan kerültem
Krétára, már tudod.
Amósze kíváncsian nézett rá.
– Mi akarsz ezzel? Azt állítod, hogy Amenóphisz fia vagy? A
testvérem?
Kalliszthész bólintott.
– Ezt nem tudom elhinni. Az istenek ezért vezettek hozzám?
– Az istenek engem választottak ki arra, hogy örököst nemzzek
neked. Mikor Minósz azt mondta, hogy ide kell jönnöm, átkoztalak érte,
de azután amint megláttalak, tudtam: maradni fogok.
– Ezt mind tudom. De hogyan gondolhattál olyat, hogy a fáraó
helyett te… Micsoda gőg! Micsoda vakmerőség! Nem félsz az istenek
büntetésétől?
A krétai lesütötte a szemét.
– Bocsásd meg nekem az őszinte szavakat, de mióta megértettem,
mi az istenek akarata, nem szégyellem kimondani őket. Biztos vagyok
benne, hogy nem tévedek.
Hatsepszut lépett be anyja termébe. Amósze mély hallgatásba
burkolózott.
A kislány a krétaihoz futott.
– Még itt vagy?
106
 – Nem szeretsz engem? – kérdezte Kalliszthész mosolyogva.
Hatsepszut elfintorodott.
– Szeretlek, mert te is szeretsz engem. Rét is ezért szeretem. Ízisz
is megvédelmez. És…
– Bárcsak mindig együtt lehetnénk – szólalt meg a királynő.
– Csak azt szeretném megkérdezni, mikor tér vissza apám, a fáraó
a palotába.
– Hamarosan…
– Nagyon hiányzik nekem. Amikor visszatér Thébába, a nép
mindig olyan boldog! Napokig csak ünnepelnek. Mindenki táncol és
énekel…
– A fáraó győzelmeit ünneplik. Ne félj, nemsoká megint itthon
lesz! Most menj! Játssz egy kicsit Satrával.
– A fáraó valóban ilyen hamar várható vagy csak a kis herceg-
nőnek akartál örömet szerezni? – kérdezte Kalliszthész.
– Tegnap kaptam tőle egy üzenetet. Gyorsan halad előre. Szeretne
mielőbb Thébában lenni.
– Ez újdonság, Íziszre! Sosem szokott sietni! Csak a háború és a
háború.
– Ne beszélj így róla, Kalliszthész! Ne feledd el! Ő Egyiptom
fáraója. Sosem fogom megcsalni Tuthmósziszt. Apám választotta ki
számomra. A fáraó egyre többet foglalkozik a gyermekeivel, és a
lányaival különösen kedves szokott lenni mostanában.
Kalliszthész most nagyon távolinak érezte a királynőt. Lehetséges,
hogy ő nem látja találkozásukban az isteni jelet?
– Gondolkodnom kell. Beszélek a papokkal – mondta végül
Amósze. – A mai naptól kezdve végre nem kell titkolnom az irántad
érzett szeretetem. A fivérem vagy, és semmi sem természetesebb annál,
hogy ezentúl a palotában kell laknod. Amenóphisz is így akarta volna.
Meg fogod kapni a királynő testvérének kijáró összes titulust!
– Nekem nem ez kell. És ne áltasd magad! Ha vonzódsz hozzám,
az azért van, mert nő vagy, én pedig férfi…
– Én Egyiptom királynője vagyok, a nagy Amószisz leszárma-
zottja.
– A királynők mindenekelőtt asszonyok.
– Nem, nem, Kalliszthész – válaszolta keményen Amósze. – Egy
királynő mindenekelőtt királynő, akinek kötelességei vannak az istenek
és a népe felé. Vigyázz, nehogy az istenségek megbüntessenek!
Kalliszthész jobbnak látta távozni.
– Mindjárt parancsot adok, hogy foglalkozzanak veled rangod
szerint.

107
 – Szükségtelen – válaszolta a krétai. – A válaszod segített meg-
hoznom a döntést. Visszatérek Krétára.
A királynő megijedt, hogy fenyegetéssel sem tudja visszatartani
szeretett Kalliszthészét, és könyörgőre fogta a dolgot.
– Bocsáss meg nekem, hogy olyan keményen beszéltem veled! De
mi lenne, ha más is hallotta volna, mit javasoltál nekem? Tuthmószisz
őrjöngene. Az összeesküvés óta nem bízik senkiben, és a legkisebb
engedetlenségért is a legnagyobb büntetést szabja ki. Persze engem is
megrázott, hogy a nép egy része ellenünk fordult, miközben mi csak a
javukat akartuk. Akit a barátunknak hittünk, az is elárult.
– Mint Minósz.
– Igen. Mint Minósz. És mit ért el vele? Most az egyiptomi tenge-
részek nem kereskedhetnek a krétai hajósokkal…
– Ez igen súlyos teher a krétaiak számára, isteni Amósze. Ha
hagynád, hogy megpróbáljam megoldani ezt az ügyet… Miért a krétai
nép szenvedjen Minósz bűne miatt?
– Ez az élet rendje. De most már látom, te jó uralkodó lennél.
Sokkal több érzéked van a diplomáciához, mint Tuthmószisznak.
– Mégsem fogadsz el engem. Kár a szóért.
Mikor Kalliszthész megint távozni készült, a királynő arra kérte,
hogy maradjon.
– Nem, ne menj el. Azt hiszem, igazad van. Ízisz tiltott szerelmet
élesztett a szívemben. Nem akarom lerombolni ezt az érzést.
– Végre elismered! – Kalliszthész a nő lábaihoz vetette magát, és
átkarolta a karjával.
– Hát szükség volt rá? Csak egy ostoba férfi nem vette volna
észre…
– Ne szégyelld! Ne érezd magad bűnösnek! Ez az istenek aka-
rata…
Kalliszthész a térdére hajtotta a fejét, és hosszú ideig nem moz-
dultak.
– Mit kell tennünk? Mit kívánnak az istenek? Itt nem szabad
tévednünk, mert az szörnyű büntetést vonna maga után!
A nő a kezébe vette szerelme nemes ívű állát.
– A fáraó fáraó marad. Amon elfogadta őt. Hacsak nem esik el a
csatamezőn, te nem állhatsz a helyébe. Én pedig nem kívánom a halálát.
Valamikor nagyon szerettem, még ha ő nem is mindig viszonozta ezt az
érzést. Egyiptomnak nem kell két fáraó.
– De örökösre szüksége van.
– Honnan tudhatnánk, hogy tőled fiam születik majd? Tuthmó-
szisznak három fia is volt, így valószínűleg nálam van a hiba.
Kalliszthész furcsán nézett rá.
108
 – Kérlek, beszélj!
A férfi felállt, és határozott hangon beszélni kezdett.
– Te papnő is vagy, Amósze, a te imád Hathornál biztosan meg-
hallgatásra talál. Szertartást kell végeznünk, melyen Hathoré mellett
Neit, Thot, Ptah és Min segítségét kérjük. Az istenségek most az egyszer
biztosan megsegítenek minket.
A királynő elhitte, amit a férfi mondott, mert el akarta hinni.
Parancsot adott a szolgáknak, hogy hozzanak be a terembe mindent, ami
a szertartáshoz szükséges, és elküldetett a papnőkért.
– Hathor hallgassa meg imánkat, a szerelem istennője, aki boldog-
ságot hoz az otthonainkba!

109
 Huszonegyedik
A királynő csodálattal nézte Kalliszthészt. Mindig magával ragadta a
férfi mágiában való jártassága.
A férfi különféle főzeteket kevert össze. Megfogott egy nőt ábrá-
zoló viaszszobrot, és a szíve helyére egy aranyszeget helyezett, míg a
hasára egy kisfiú képét rajzolta. Kalliszthész ezután arra kérte az
isteneket, hogy ne akadályozzák vágyai beteljesülését.
– Holnap gyűjts egy csokor virágot! – mondta a királynőnek. – A
virágokat tedd valaki olyannak a sírjára, aki kedves volt a szívednek, és
fiatalon halt meg!
Amósze bizonytalannak tűnt.
– Amemeszisz sírja megfelel?
– Szeretted Amemesziszt?
– Sohasem gyűlöltem.
– Inkább válassz egy nőt! – tanácsolta Kalliszthész.
– Mit látsz a füstben? Mit olvasol ki a lángokból? – kérdezte a
királynő nyugtalanul.
– Csak örömöt és fényt látok. Látom a gyermeked, amint Egyip-
tom trónjára ül. Ez csak egy fiú lehet.
– És ki az apja?
Hangja finoman reszketett. Kalliszthész nagyot sóhajtott.
– Sajnos, Hathor épp a lényeget rejti el előlem. Védelmezi a gyer-
meket, erőssé és bölccsé teszi, de az apja társaságában nem mutatja.
Hatalmas uralkodó lesz, akit az egyiptomiak isteníteni fognak. Legyőzi
ellenségeit, és felvirágoztatja az országot.

Amósze himnuszokat kezdett énekelni. Neveltetése magába fog-

lalta a zene és a tánc művészetét is. Minden hangszeren kitűnően játszott.
Tánctudását a memphiszi és a thébai ünnepeken villantotta fel egyszer-
egyszer. Az Amon templomában végzett szertartásokon pedig kötelessé-
ge volt táncolni.
– Táncolj! Akkor hamarabb eléred az istenséget! – kérte
Kalliszthész.
110
 Négy papnő állta körül a királynőt, és a négy szél himnuszát
kezdték énekelni.
– A négy szél hozza meg a választ, amit várunk! Az északi adjon
életet, a keleti közvetítse Ré erejét, a délié a gyógyító hatalom!
Az egyik papnő most Amószéhoz lépett, és a meratláncot akasz-
totta a nyakába. A láncra gyönyörű gyöngyök voltak felfűzve.
– Adjon e lánc életet, hatalmat, szerelmet és gyermekeket a király-
nőnek!
A papnők tánca egyre vadabbá vált.
– Istennő, add meg a királynő lelkének a jogot, hogy újabb egész-
séges és dicső gyermekei születhessenek!
A tánc most már valóságos őrjöngéssé változott, ahogy a félmez-
telen papnők le-föl ugráltak a teremben.
– Gyere, istennő, egyesülj a fénnyel! Ne légy kegyetlen! Thot
majd megvéd téged közöttünk!

Hatsepszutot nagyon érdekelte, miféle zajok szűrődnek ki a terem-

ből, ahová nem volt bejárása. Előbb ügyesen megszabadult a dajkájától,
majd az őröket vette rá, hogy nyissák ki neki az ajtót. Belépett, és
felemelte a rózsaszín függönyt, ami eltakarta a teremben játszódó
jelenetet.
Hitetlenkedve nézte, amint anyja teljes önkívületben vonaglik,
mintha egy isten kerítette volna a hatalmába. Kalliszthész ekkor egy
fáklyát nyújtott felé, amivel elégette a gonosz erőket jelképező tárgyat,
amit addig a másik kezében tartott.
Hatsepszut különlegesnek és szépnek látta az anyját ebben a
hosszú, fehér ruhában. Fején persze most is ott volt a korona.
A papnők ezután egy Amon-szobrot vittek a terem közepére. A
legidősebb közülük a nyakába akasztotta az újjászületés láncát. Amósze
ezután a szoborhoz lépett, és letérdelt előtte. A papnő arra kérte Amont,
hogy kezét helyezze a királynőre.
– Az isten keze most a férfi magját jelképezi. Egyesülj az istennel,
és olyan isteni gyermekkel ajándékoz meg téged, aki nem lehet más,
mint fáraó – mondta a papnő.
Hozzávetőleg tíz-húsz uab jött be, és amulettekkel borították be a
királynő testét.
– Te vagy a királynője minden olyan helynek, ahol a Nap jár. Te
táplálod a népet és a Nílus áradását.
Amósze lassan magához tért önkívületi állapotából. Most már
biztos volt benne, hogy a szertartás sikerrel járt.

111
 – Maat, Hathor, Amon és Su megvédik majd a gyermekemet, hogy
Egyiptom tovább virágozzon! Hatsepszut most inkább istennőnek látta
az anyját.

112
 Huszonkettedik
Miközben Amósze minden álma egy fiú volt, Mutnefret elvesztett még
egyet. Pedig Udzsmósze a bátyja halála óta minden csatába elkísérte a
fáraót. Úgy tűnt, szép jövő előtt áll.
Tuthmószisz nem tudta feldolgozni az újabb csapást. A háború-
zásban találta meg a feledést. Katonai tábort szervezett Memphiszben,
seregét keletre vezette, és átkelt az Eufráteszen. Olyan gyorsan haladt,
hogy hamarosan a mitanni király területein találta magát.
Az ellenség épp igyekezett összevonni az őt támogató erőket, ami-
kor a fáraó meglepte őket. Az egyiptomiak gyorsak voltak és haté-
konyak. Lerohanták az idegen katonákat, és bőséges zsákmányt szerez-
tek.
Tuthmószisz nem hitt a hagyományos hadviselésben. Újító volt.
Ha alkalmasnak találta a pillanatot, azonnal támadott, és nem fecsérelte
az idejét holmi készülődésre. Ennek is megvolt persze a maga kockázata.
A fáraó azonban ezt a csatát is sikeresen vívta meg.
Mikor a beduinok látták, milyen kegyetlen az egyiptomi hadigépe-
zet, bebocsátást kértek a fáraó táborába. Tuthmószisz a sátra előtt ült,
körülötte megtermett testőrei, lábánál harci kutyája. Így fogadta a
beduinokat. A nap fénye megcsillant bronzbarna mellizmain, melyeket
bármelyik harcos megirigyelhette volna.
– Miért jöttetek? Már nem szeretitek a mitannikat?
– Mitanni királya fél a fáraótól, Élet, Erő, Hatalom. Mi nem
harcolunk egy gyáva uralkodó seregében!
Miközben beszéltek, a beduinok folyton az egyiptomi tábort vizs-
latták. Hol vannak a gyenge pontjai, hány nagyobb és hány kisebb sátrat
rejt magában.
Tuthmószisz azonnal átlátott a szitán.
– Nem hiszem, hogy azért jöttetek volna ide, hogy a mi sorainkban
harcoljatok. Inkább Mitanni királya küldött ide titeket, hogy kémkedjetek
és zűrzavart szítsatok. Szerencsétek, hogy jó kedvemben találtatok, de
azt ajánlom, minél előbb hordjátok el magatokat a környékről!

113
 A fáraó visszavonult a sátrába, hogy vezérei körében újra átgon-
dolja a haditervet. Gyorsan végeztek vele, majd megparancsolta, hogy
minden katona készüljön fel a harcra.
– Majd most megmutatom, hogy az isteni Amenóphisz miért
engem választott utódjául!
Odakiáltott a katonáknak, hogy kövessék.

Tuthmószisz szekerén elvonult az ellenséges sorok előtt. Néhány

íjász megpróbálta eltalálni, de Amon megvédte őt kicsinyes próbálko-
zásaiktól. Csatakiáltást hallatva adta meg embereinek a jelet a támadásra.
A fáraó díszes sisakot és gyönyörű nyakláncokat viselt. Messziről olyan-
nak tűnt, mint egy félisten. Mögötte egy tiszt ült a szekéren. Nem nagyon
zavartatta magát, hozzászokott már uralkodója harcias viselkedéséhez.
Az egyiptomi had szekereinek ezúttal sem akadt legyőzője. A
roham szétzavarta az ellenség íjászait, és nagy pusztítást végzett a
mitanni lovasságban is. Tuthmószisz nem ismert könyörületet a
legyőzöttekkel szemben. Otthonaikat szinte minden egyes alkalommal
felégettette.
Miután kielégítette öldöklési vágyát, beszédet intézett a hadi-
foglyokhoz:
– Ha elismeritek az egyiptomiak felsőbbségét, és nem kérdőjele-
zitek meg, hogy engem Ré kaja és Amon keze vezérel, megtarthatjátok
az életeteket! Mitanni lakóinak nincs esélyük ellenem! Ha ellenállnak,
láncra veretem őket!
Felajánlotta a foglyoknak, hogy beléphetnek az egyiptomi seregbe.
Sokan éltek is a lehetőséggel. Miután ezt is elintézte, végighajtott a
csatamezőn, hogy emlékezetébe vésse a pusztítás nyomait. Mindenütt
írnokok szorgoskodtak: összeírták a halottak és a foglyok számát, a
zsákmányolt fegyvereket és ékszereket.
Közben mindenki a fáraót éltette. Amelyik fogoly erre nem volt
hajlandó, az megismerkedhetett az egyiptomi katonák korbácsával.
Rosszabb esetben tüzes vasat alkalmaztak a meggyőzésükre.

*
**

Tuthmószisz tovább haladt kelet felé. Amikor az ott lakók hírét

vették érkeztének, azonnal az erdőkbe vagy megerősített városaikba
vonultak vissza. Az egyiptomi katonák így minden nehézség nélkül
kifoszthatták otthonaikat, letarolhatták gyümölcsöseiket és szántó-
földjeiket.
114
 Ezután következtek az erődített városok. A katonák elkerülték a
köveket, nyilat, lándzsákat és fejszéikkel bezúzták a városkapukat vagy
épp létrákon feljutva, az ablakokon keresztül tettek látogatást a békés
otthonokban.
Erre azonban legtöbbször nem volt szükség. Amint a fáraó meg-
jelent valamelyik város alatt, a lakók összefogtak, és térden csúszó
küldöttségükkel juttatták el gazdag ajándékaikat az uralkodóhoz.
Tuthmószisz aztán megtartott ezekből magának, adott a papságnak, de a
katonáknak is bőségesen. A hadjáratról visszafelé jövet mindig vittek fát
is, ami nélkülözhetetlen volt a hajóépítéshez.

Tuthmószisz egy ideje gyakrabban fojtotta borba a bánatát. Ez a

katonáknak igen-igen tetszett, mivel ilyenkor ők is vele ünnepelhettek.
A fáraó számára ez azonban nem szórakozás volt, hanem inkább
menekülés. Ilyenkor nem kellett azon töprengenie, miért vesztette el ez
idáig már két fiát. Talán Mutnefret méltatlan rá, hogy egy fáraó anyja
legyen? Vagy maguk a fiai voltak alkalmatlanok Amon szemében? Mi a
valódi üzenete ezeknek a szerencsétlenségeknek?
Álmában gyakran Amószét látta maga előtt, amint felé nyújtja a
kis Hatsepszut hercegnőt. Azelőtt nem sokat foglalkozott ezzel a gyere-
kével, de egy idő óta egyre kedvesebb volt a szívének.

Hatsepszut is az apjára gondolt. Hallotta, hogy hamarosan vissza-

tér Thébába, méghozzá győztes serege élén. Anyja nagy munkában volt,
hogy előkészítse a fáraó győzelmi ünnepét. Több napig tartó lakomák
zajlottak ilyenkor a palota termeiben.
Mikor végre elérkezett a nagy nap, Hatsepszut megmámorosodva
nézte a diadalmenetet a palota ablakából. A legyőzött vezérek menete a
fáraó szekere előtt haladt. Nyakukon kötél lógott, csuklójuk hátra volt
kötözve. A hercegnő odáig volt, amikor a tömeg egyetlen nagy süvítő
hangorkánban éljenezte meg a királyt. A papok közben virágokat szórtak
a földre.
A fáraó megmutatta a világnak, hogy képes leverni a lázadókat.
Lemészárolja a bűnösöket vagy állatokként tereli őket, és hatalmas
zsákmányt is hoz. A nép elégedett volt sorsával és uralkodójával.

Miután rendeződött a foglyok ügye, Tuthmószisz lerótta háláját az

isteneknek. Hatalmas amforákat, nagyszámú aranykupát és drágakövet

115
szállíttatott a templomaikba. A Naharina követétől kapott ajándékokból
is kaptak egy részt a nagy hatalmú istenségek.
Végre megkezdődhetett az önfeledt ünneplés, melyből a férfiak, a
nők és a gyermekek is bőven kivették a részüket. Az emberek énekeltek,
táncoltak, borral csillapították a szomjukat, nagyszabású baráti össze-
jöveteleket rendeztek, ahol egy nap alatt hihetetlen mennyiségű sört
voltak képesek elfogyasztani.

116
 Huszonharmadik
Visszatértük másnapján Tuthmószisz összehívta azokat a katonákat,
akiknek valamiféle kitüntetést szánt. Szekereik a palota főkapuja előtt
sorakoztak.
Miután az összes meghívottat bejelentették, Tuthmószisz kijött az
erkélyre, s a katonák boldogan éljeneztek. A királynő és Hatsepszut kissé
hátrébb állt, de a kis hercegnő figyelmét semmi sem kerülte el a szer-
tartás során.
Először hárfák hangja szólalt meg, majd fiatal lányok kórusa
csatlakozott hozzá. Az írnokok bizonyos sorrend szerint szólították
közelebb a katonákat, akik karjukat a magasba tartva tisztelegtek a
királynak, aki külön-külön megdicsérte őket bátorságukért és hűségükért.
Miután ez megvolt, a palota szolgái átadták a különféle aranykupákat és
-láncokat, a kitüntetettek jutalmát.
– Az én katonáim vagytok. Teljesítitek parancsaimat. Néha meg-
mentitek az életemet is! Boldog vagyok, hogy ilyen sereget vezethetek!
Most eljött a pihenés ideje! Egyetek, igyatok kedvetekre!

A harmadik napon a fáraó megjutalmazta a tisztjeit is. Saját

kezűleg adta át az ajándékokat a palota udvarán.
Tuthmószisz nem sok időt töltött a trónján, pedig igazi remek-
műről volt szó. Most együtt mulatott tisztjeivel, s kivételesen azon a
helyen ült, ami csak őt illette meg egyedül a világon.
– Az arra való foglyokat már holnap szállítsátok el a bányákba!
Az egyik megjutalmazott tiszt odalépett a trón lábához.
– Fáraó, isteni fényesség, szeretnék a figyelmedbe ajánlani néhány
beduint, akik vitézen harcoltak az oldalunkon, s emiatt elvesztették jó pár
állatukat.
A csillogó láncokat viselő tiszt meghajolt a fáraó felé.
– És hol vannak ezek a beduinok? – kérdezte Tuthmószisz.
A tiszt közelebb hívta őket. Néhányuk bátortalanul elmotyogta a
nevét. Legtöbbjük arany fülbevalót és hosszú ujjú ruhát viselt. Most

117
karjukat a levegőbe emelték, ahogy az egyiptomi tisztektől látták, és
leborultak a fáraó előtt.
Tuthmószisz kérte őket, hogy álljanak fel.
– Íme, az ajándékotok! – mutatott rá egy ládára, mely tele volt
arannyal és ezüsttel. – Ti is hozzájárultatok, hogy mindez a miénk
legyen.
A beduinok azt hitték, a király csak tréfál velük.
– Tessék! Vegyétek el, ami jár! Én nem Mitanni szűkmarkú
királya vagyok! Most már tudni fogjátok, hol élnek a barátaitok, nemde?

*
**

A fáraó a szórakozás közepette sem feledkezett meg bizonyos

dolgokról. Magához hívatta Imenit, az egyik magas rangú tisztviselőt,
aki a város igazgatásával foglalkozott.
– Azt akarom, hogy szépítsék meg Amon templomának falait és
bejáratát.
Imeni azonnal előállt egy ötlettel.
– Két oszlop, azt mondod? Nagyon jó. Előtte mindenképpen
beszélj Kalliszthésszel! Ő a legkiválóbb építész, akit valaha ismertem.
Imeni erre nem mondott semmit, hát Tuthmószisz megpróbálta
helyrehozni a hibát.
– Tudom, hogy kiváló szakember vagy. Ám ha nem egyeztetsz
Kalliszthésszel, a királynő téged meg sem hallgat majd, hanem egyből az
ő javaslatát fogadja el. Kissé furcsa ez a rajongás részéről.
– De hiszen a hűséges Kalliszthész megmentette az életedet!
Persze ez nem jelenti azt, hogy jó építész is egyben – morgolódott Imeni.
– Márpedig az, Íziszre.
Imenit erről nehéz lett volna meggyőzni.
– Mi lenne, ha most azonnal megkérdeznénk? – jutott Tuthmószisz
eszébe, és máris elküldött valakit a krétaiért.

Kalliszthész már hallott a fáraó szándékáról, így máris kész tervvel

állhatott elő.
– Tehát a kapukat át kellene építeni… – töprengett Tuthmószisz.
– Igen. Építenék hozzájuk két tornyot is, a kapu előtt pedig két
obeliszk állna, rajta a fáraó, Élet, Erő, Egészség, hőstetteivel.
– Ez tetszik! És te, Imeni, mit gondolsz?
– Az obeliszkek legyenek rózsaszín gránitból, hogy Ré sugarai
még látványosabbá tegyék őket.
118
 – Kettőtökre bízom a tervek részleteit.
Imeni bólintott. Kalliszthész figyelmét nem kerülte el az építész
fagyos viselkedése. Megpróbálta megtörni a hallgatását.
– Ismerem a munkáidat. Amenóphisz kapuján is te dolgoztál,
nemde?
– Igen. De a mostani fáraó sírjának még a helyét sem ismerem.
Ez eléggé egyértelmű célzás volt. A feszültséget a fáraó oldotta
fel.
– Hát legyen! Kalliszthész megmutatja neked a sírom helyét, de
rajtatok és a telepfőnökön kívül senki más nem tudhatja, hol van!
Imeni arca azonnal felderült.
– Jól van. Ne késlekedjetek sem az Amon-templom, sem a sírom
munkálataival! Már nem vagyok olyan fiatal, és az istenek igen gyakran
gyászba borítják a palotát. Lehet, hogy nekem is rövid életet szánnak.
Imeni az egészsége felől érdeklődött.
– Semmi bajom, de nem sok olyan katonát ismerek, aki megérte
volna az ötvenedik évét. A betegség pedig bárkit bármikor elpusztíthat.
Ha gyorsan és jól végzitek a munkátokat, meglesz a jutalmatok.
Imeni már mondta volna, hogy nem az e világi fizetségért dolgo-
zik, de Tuthmószisz félbeszakította.
– Én vagyok a fáraó. A fáraó az, aki megmondja, hogyan kell
szétosztani a javakat, aki tudja, ki szolgálja hűségesen, aki megjutalmaz
titeket, ha végrehajtjátok a parancsait.
A két építész megértette, hogy az uralkodó lezártnak tekinti a
megbeszélést, így hát mélyen meghajoltak előtte, s magára hagyták.

119
Negyedik
rész

120
 Huszonnegyedik
Tuthmószisz egyre ritkábban ment el hadjáratokra. Ehelyett megpróbált
közelebb kerülni Hatsepszuthoz, és a nevelése részévé válni. Maga sem
tudta, miért bízik annyira ebben a kislányban, aki még csak a palota
kertjében labdázik, de ez nem is érdekelte Mutnefretet, aki azért imád-
kozott, hogy utolsónak megmaradt fia, Tuthmószisz túlélje az apját, ha
lehetséges.

Hatsepszut rengeteg időt foglalkozott zenével és tánccal. Anyja

továbbra is figyelemmel kísérte fejlődését, s csodálta lányát, aki a többi
lány körében lejtette megigéző táncát. Satra, a dajka gyakran össze-
veszett a lánykával, de az minden háborúskodás dacára egyszer kijelen-
tette, hogy a dajkáról is szeretne egy szobrot a sírjába.
Satrát a királynő is nagyra tartotta, s másik lányát is vele neveltette
fel. Szinte nem múlt el úgy nap, hogy a kegyes Amósze ne ajándékozott
volna a dajkának egy nyakláncot, elefántcsontot, olajat vagy épp ruhákat.
Keble ápolásából még Kalliszthész is kivette a részét, hogy minél külön-
legesebb tejjel táplálhassa a kis hercegnőket.
Satra vigyázott a lányok nyugodt álmára. Figyelte, ahogy Hatsep-
szut alszik, és ha a lány nyugtalankodni kezdett, ő máris a földhöz és az
éghez, Hathorhoz és Réhez fordult segítségért.
– Adassék, hogy a halál elkerülje a királyi gyermekeket!
Tudta jól, hogy milyen kemény csatát kell megvívnia minden
pillanatban az ártó erőkkel, s amulettjeihez, valamint Bész és Thoérisz
istenekhez fordult segítségért. Rettegett a lehetőségtől, hogy ilyen fiata-
lon kell elveszítenie valamelyik gyermeket.
Miközben testvérét a térdén lovagoltatta vagy szoptatta, Hatsep-
szut a dajka körül ugrándozott, és egyiptomi meséket követelt a kedves
Satrától. Mikor az újszülöttet felcsatolta a hasára, egyik keze mindig a
hercegnő kezét rejtette. Mindkét lány nyakában védelmező türkiz amulett
függött.

121
 Az egykor oly megközelíthetetlen Tuthmószisz szívesen gyönyör-
ködött benne, ahogy idősebb lánya úszni tanult, a babáival, a kutyájával
vagy a majmával játszott. Hosszan hallgatta lantjátékát, és elbűvölve
figyelte, milyen jól megy neki a szövés és az olvasás. Egy nap aztán
félrevonta a lányát:
– Hercegnő vagy. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tiszteletlen
lehetsz akár magával a királynővel is. Egyszer majd te segíted őt, aho-
gyan azelőtt ő segített téged. Néha nehezen tudta csak elviselni a
szeszélyeidet, de mindig ott állt melletted. Nagy fájdalmak között hozott
a világra. A jóságos Satrára bízott, aki szoptatott és mosdatott téged, de
közben Amósze királynő mindig ott volt a közeledben. Ügyelt rá, hogy a
legjobb tanítók okítsanak. Ma már folyékonyan tudsz olvasni. Sose
felejtsd el, milyen sokat tett érted, és élj úgy, hogy büszke lehessen rád!
Hatsepszut meglepődött. Apja úgy beszélt vele, mint egy felnőttel.
Figyelmesen hallgatta a fáraót.
– Mindig úgy tégy, ahogyan tanították! Tiszteld Maat istennőt!
Tartózkodj a hazugságoktól és a gőgtől. Ha valamihez nem értesz, előbb
hallgass és figyelj, csak aztán beszélj! Tartsd tiszteletben az összes szent-
séget! Ne hagyd, hogy a szép szavak elhomályosítsák a látásod. Légy
becsületes és igazságos! Megértetted, amiről eddig beszéltem?
Hatsepszut bólintott.
– Jól van – mondta a fáraó. – Azt akarom, hogy mától cseréld le a
kötényt igazi ruhára. Parókákat fogsz kapni, a legjobbakat, amik Egyip-
tomban léteznek. Mostantól igazi nőként fogsz viselkedni. Gyönyörű
ékszereket hordasz majd. Lesz egy személy, akinek csak annyi lesz a
feladata, hogy a parfümjeidet elkészítse. Olyan embert választok, aki
ismeri a növények minden titkát, és keverékei messze földön híresek
hatékonyságukról.
– Akkor ez csak Kalliszthész lehet – mondta Hatsepszut külö-
nösebb lelkesedés nélkül.
– Nem rá gondoltam. Azt akarom, hogy egyiptomi legyen.
Kalliszthész egyszer majd vissza fog térni Krétára.
– És festenem is kell magam?
– Természetesen. Anyád és a dajka majd elmagyarázzák ezt is.
Hatsepszut nem akarta mondani, de már kisgyermekkorától
kezdve elleste az arcfestés minden fortélyát. A fáraó látta rajta, hogy
tetszik neki, hogy igazi nőként viselkedhet, akár az anyja.
– Most menj! Mondd meg Satrának, hogy adjon rád fehér lenruhát,
a lábadra pedig húzzon arany papiruszszandált! A dajka majd megtanít
rá, hogyan hordd a ruhát, és milyen díszeket aggass a nyakadba, a
karodra vagy a lábadra, mikor a fáraó előtt kell megjelenned. Van elég

122
türkiz, ametiszt, jáspis, ezüst és mágikus arany ékszer itt a palotában.
Légy méltó Hathorhoz!
Hatsepszut apja lábaihoz vetette magát.
– Annyira szeretlek! Ne menj el többé! Maradj velünk Thébában!
– Mitől félsz, Hatsepszut? Apád Amon erejével harcol.
Mikor a lány nem válaszolt, Tuthmószisz magyarázatot követelt.
– Talán csak nem megint valami összeesküvés készülődik? Ha
tudsz valamit, el kell mondanod!
– Nem tudok ilyesmiről – felelte a lánya rövid gondolkodás után.
Majd megkérdezte:
– Gondolod, hogy Kalliszthész hamarosan elmegy?
Tuthmósziszt meglepte a kérdés.
– Miért kérded?
– Te beszéltél róla…
– Biztosan hiányzik neki a hazája. Mi sem természetesebb!
– Akkor hát nem mondott neked olyat, hogy visszamegy Krétára?
– Igen fontos feladatot bíztam rá. Hosszú idő eltelik, mire sikerül
megoldania.
– Miféle feladatot? – Hatsepszut túl sokat hallott azon a bizonyos
szertartáson.
– Majd egyszer elmondom neked, mi az.
Lánya erre felpattant, és egy szó nélkül a szobájába szaladt.

*
**

Mikor meglátta Satrát, lelkesen újságolta neki, mit kíván tőle az

apja. A dajka csak mosolygott magában. A fáraó neki már sokkal előbb
szólt erről.
– Íziszre, hajítsuk el ezeket a gyermeki kötényeket! Azt akarom,
hogy ezentúl szolgák hada lesse a parancsaimat, akár a fáraóét, a
vezírekét, a kormányzókét vagy az anyámét!
A dajka hangosan felkacagott.
– Írnokot talán nem akarsz? Hogy összeírja a parancsaidat?
Hatsepszut dühösen meredt rá.
– Igenis akarok! Én Egyiptom hercegnője, az isteni Amenóphisz
unokája vagyok! Ha valamit megparancsolok, annak úgy kell lennie.
Satra fejet hajtott fiatal úrnője előtt.
– Az istenekre! Micsoda természet!
– Hívasd ide a szépítőszereimért felelős szolgát! Apám azt mond-
ta, hogy a legjobb szakembert választotta. Látni akarom, milyen készít-

123
ményei vannak! Ezek a csúnya foltok a bőrömön már nagyon
idegesítenek.
– Az csak a nap! Nem kell még neked olyan sok krém! Fiatal
vagy.
– Ezt majd én eldöntöm!
A királynő lépett be a terembe.
– Hagyd már Satrát! Neki a húgoddal is törődnie kell. Holnap
reggel megkapod az új ruháidat. Ékszereket is viselned kell ezentúl. Ezt
a türkiz és arany fejéket neked hoztam. Ráteheted majd a parókádra.
– Olyan hajat szeretnék, ami öregít. Úgy készségesebben engedel-
meskednek nekem a szolgák.
– Ahhoz nincs szükséged parókára, hiszen te vagy a fáraó lánya,
Élet, Erő, Egészség. Néhány dologra azért figyelned kell. Ne hordj bronz
vagy kerámia ékszereket! Az az alacsony sorsúaknak van. És ne mász-
kálj többé meztelenül a palotában. Nem vagy sem szolga, sem zenész,
sem táncosnő.
Hatsepszut úgy tett, mintha oda sem figyelne az okító szavakra,
inkább kibámult az ablakon.
– Kalliszthész készítményei egészen különlegesek. Szólok majd
neki, hogy adjon neked belőlük. Menisznek is sokat segítettek.
Lánya hallgatásba burkolózott.
– Nem mondasz semmit?
– Apám a legjobb szakembert választotta ki számomra – mondta,
és egyenesen az anyja szemébe nézett.
– Ahogy tetszik – válaszolta a királynő dühösen.
– Kalliszthész mikor megy vissza Krétára?
Amószét váratlanul érte a kérdés.
– Nem tudom. Szeret itt lenni. Sose felejtsd el, hogy ha ő nincs,
talán már nem élnénk!
Hatsepszut megvonta a vállát, és a tükör elé állva grimaszolt.
Hirtelen felkapott egy fátylat, maga köré tekerte, és táncolni kezdett.

124
 Huszonötödik
Kalliszthész Amósze királyi fekhelyén nyújtózkodott. A királynővel
töltött minden olyan délutánt, amikor Tuthmószisz és Hatsepszut valami-
lyen közös programot szervezett kettesben. A fáraó és a hercegnő gyak-
ran végeztek vallásos szertartásokat vagy néztek meg egy-egy thébai
emlékművet vagy szobrot. Hosszabb utazásokat is tettek együtt, hogy
leróják tiszteletüket valamelyik istenség előtt. Ha egy ünnep volt
Memphiszben vagy valamelyik templom felújításra szorult, Hatsepszut
azon nyomban szólt az apjának, s akár már másnap útnak indultak.

Kalliszthész sört kortyolgatott, és a szolgálók kecses domboru-

latain legeltette a szemét. Persze egyikük sem érhetett fel Amósze
arisztokratikus bájával. A krétai sokszor a méhekhez hasonlította őket a
viselkedésük alapján. Ezek a szolgálólányok is olyan szorgosan
dolgoztak, és úgy szerették királynőjüket, mint az apró állatkák.
A férfi mély hangja bezengte a termet:
– A lányod már kész nő.
Amósze közvetlenül mellette feküdt.
– Északra utazik az apjával. Meglátogatja a kobraistennőt,
Uadzsetet, Atumot Héliopoliszban, elmegy Hnumhoz is délen… Az
istenségek kedvelik. Életet és erőt adnak neki.
– Mintha túl gyorsan adnák mindezt – válaszolta a királynő.
– Még nem is hallgatta Itiri vagy Paher óráit, de már most ezerszer
különb a fáraó halott fiainál.
– Ebben Satrának is nagy érdeme van… Hatsepszut most már csak
Initnek hívja. No és a fáraó maga foglalkozik a lánya nevelésével.
– Ez így van. Nem hittem volna, hogy ezt is megérem – merengett
Amósze. – A múltkor figyeltem, amint kihajózik az apjával. A lányom a
bárka orrában állt, és onnan köszöntötte az egyiptomiakat. Tuthmószisz
visszahúzódott a kabinjába.
– Mióta igazi ruhákat hord, megnőtt az önbizalma. Nem úgy, mint
a féltestvérének, akit titokban még mindig az anyja babusgat. Belé aztán
nem sok méltóság szorult.
125
 – A lányom hordta le a matrózokat, ha lustálkodtak. Már tökéle-
tesen ismeri a Nílust, és a sivatagban is feltalálná magát.
– El kell ismernem, hogy Hatsepszut a minap olyan volt, akár egy
istennő. Igazán méltó hozzád.
– Amikor meglátogatnak egy templomot, ragaszkodik hozzá, hogy
a legbelsőbb részekbe is belépjen, holott jól tudja, hogy ez a fáraó és a
papok kiváltsága.
Kalliszthész gyöngéden simogatta, úgy próbálta megnyugtatni, de
a királynő felkelt mellőle, és idegesen járkált.
– Gyere vissza! Ide, mellém! Majd megváltozik, ahogy idősebb
lesz. Már most is aláveti magát a palota szokásainak, pedig azelőtt hogy
lázadozott ellenük! Tud beszélni az egyszerű katonákkal, de a különleges
tehetségű művészekkel is. Hapuszeneb feleségével hosszan el szokott
csevegni.
– Mert ő ismeri a rejtélyes rítusokat és az isteni titkokat.
– Azért a harci tettek sem hagyják hidegen! A minap gazdagon
megajándékozta Pennethbetet.
Amósze szeme felcsillant.
– Ó! Pennethbet! Hogy is feledkezhettem meg róla! Amószisz
egyik kedvenc katonája volt. Tuthmósziszt is mindenüvé elkíséri. A
legutóbbi csatában húsz emberrel végzett egymaga.
– És ez még semmi. Megismerkedett Túrival, a núbiai alkirállyal
is. Hatsepszut szinte már kész is az uralkodásra.
– Az igaz, hogy a tisztek, az írnokok és a hivatalnokok mind úgy
köszöntik, akár egy királynőt. Ő pedig ragaszkodik hozzá, hogy az apja
közelében nyugodjon. Micsoda ötlet! Ilyen fiatalon a Túlvilággal foglal-
kozni?
– Ismerlek, Amósze. Téged valami más bánt.
A királynő bevallotta a férfinek, hogy attól fél, minél közelebb
kerül Hatsepszut az apjához, tőle annál jobban el fog távolodni.
Kalliszthész egy könnycseppet fedezett fel a szemében.
– Lehet, hogy maga mellé emeli társuralkodónak. Volt már rá
példa: Kéti, Merikaré fáraó vagy I. Szeszósztrisz…
– De ők mind a fiaikkal uralkodtak együtt!
– Bárcsak lenne egy fiam…
Kalliszthész finoman levetkőztette a nőt, és hamarosan véget nem
érő csókokban forrtak össze. Az udvarban már pletykáltak kettejük
szerelméről, de a fáraó fülébe még nem jutott el a hír.

Miközben Tuthmószisz egyre jobban elhanyagolta Mutnefretet

Hatsepszut miatt, első felesége nem esett kétségbe. Uralkodásra nevelte a
126
fiát, és biztos volt benne, hogy a fáraó nem egy lányt választ majd örökö-
séül. Hatsepszut valóban vonzó jelenség volt, de az, hogy ráragasztották
a Maatkaré nevet, még nem tette veszélyes versenytárssá. Mutnefret
legalábbis így gondolta.
Tuthmószisz egyébként sem adta volna fel a hódításait. Egy nő
pedig hogyan vezethetett volna sereget Egyiptom ellenségeivel szem-
ben? Márpedig Ázsia népei és a núbiaiak állandóan mozgolódtak.
Mutnefret tudta, amint kitör egy újabb háború, könnyű lesz
meggyőznie Tuthmósziszt az igazáról.

127
 Huszonhatodik
Visszatértekor Tuthmósziszt rossz hírek fogadták. Hatsepszut, amint
meglátta gondterhelt arcát, azonnal tudta, hogy újabb hadjáratot kell
indítani. Most a líbiai nomádok és a núbiaiak forrongtak. A király magá-
hoz hívatta írnokát, és lediktált neki egy üzenetet a núbiai kormányzó
számára:
„Királyi rendelet a barbárok országa kormányzója számára.
Küldöncöm ezt a rendeletet hozza neked tőlem, aki fáraó lettem a
Perét évszak harmadik hónapjának huszonegyedik napján, hogy tudd,
Méltóságom, Élet, Erő, Egészség, Felső- és Alsó-Egyiptom királya
Núbiába látogat, hogy a palota boldog legyen, és Théba felvirágozzék.”
Tuthmószisz tudta, hogy a belügyeket sem szabad elhanyagolnia.
Bár Amósze elég jól helyettesítette távollétében, mégis további utasítá-
sokat diktált le a királyi írnoknak. Hatsepszutnak immár joga volt meg-
ismerni ezeket a parancsokat. A hercegnő észre sem vette, hogy a
szolgálók gyümölccsel kínálják. Apja utasításainak szentelte minden
figyelmét. Volt ott szó a termények betakarításáról, a Nílus áradásáról, a
munkások büntetéséről…
Miután végzett a hivatalos levelezéssel, Tuthmószisz a trón-
terembe vonult, és leült a királyi székbe. Hatsepszut követte. A terem
előtt hivatalnokok és követek vártak meghallgatásra.
Hatsepszut büszkén nézte ezeket a férfiakat, akik mind meg-
hajoltak a király előtt. Némelyikük le is térdelt. A király testőrei
rezzenéstelenül vigyáztak uralkodójukra, miközben az írnokok hierog-
lifákat rajzoltak minden egyes történésről.
Hatsepszut sosem mutatta ki az érzelmeit, miközben a fáraó
döntéseit hallgatta. Botozás vagy kivégzés nem kavarta fel a lelki
nyugalmát. Tekintete folyton a királyi koronán nyugodott, a hatalom
szimbólumán. A fáraó az istenek akaratát közvetítette népe felé.
Hatsepszut elégedetten nézte a Tuthmószisz által leigázott
országok követeinek hosszú sorát. Az ázsiai barbárok furcsa ruháit
egészen szórakoztatónak találta. Ő maga a legelőkelőbb egyiptomi
viseletet öltötte magára.

128
 Ezen az estén sok mindent megtudott az emberi természetről.
Látta, milyen sokoldalúnak kell lennie egy uralkodónak. Belátta, hogy
minden csatamezőn hagyott katona befolyással van arra, mi történik egy
király tróntermében. Nem mindegy, hogy a követ milyen mélyen hajol
meg az uralkodó előtt.

*
**

Másnap Hatsepszut kiválóan szerepelt az írást oktató tanáránál.

Elégedetten sétált le a kertbe, ahol legtöbbször a délutánjait töltötte.
Magához hívta a majmát, lefeküdt egy kellemes árnyékot adó fa alá, és
úgy beszélt az állathoz, mintha ember lenne.
Eszébe jutott egy történet, amit Satra mesélt neki az északról
érkező népek megszállásáról. Megrémisztette a gondolat, hogy idegenek
dúlják fel Thébát.

Amikor nem a palota kis tava mellett üldögélt, Hatsepszut Ame-

nóphisz kápolnáit látogatta meg. Szerette dédnagyanyjának sírját is, aki
igen fiatalon csatlakozott férjéhez, Amósziszhoz. A folyó túlpartján, a
várostól nyugatra emelkedtek ősei piramisai.
Hathort egy sziklába vájt templomban magasztalta. Mindig bősé-
ges ajándékot vitt az istennőnek. A környéken thébai előkelők sírjai
rejtőztek a sziklákban. Némelyik bejáratát obeliszkek vették körül. Ezen
a sivatagos részen nem éltek emberek, csak a sakálok félelmetes nevetése
hallatszott a távolból. Hatsepszut élvezte a borzongást, ami éjszakánként
tört rá ezen a helyen. Hazafelé haladtában tekintete mindig Mutnefret
fiainak kápolnájára tévedt, de sosem ment el megnézni.
Bosszantotta, hogy apja olyan sok időt fecsérel erre a nőre, aki
nem a királyi vérből való. Hatsepszut megpróbálta növelni a távolságot a
fáraó és Mutnefret között. Eddig ez elég jól ment neki.

A hercegnő széttárta a karját, és a testét vizsgálgatta. Nem azért

akart minél hamarabb nővé érni, hogy elnyerje a férfiak szerelmét,
hanem hogy komolyan vegyék a parancsait. Aggasztotta, hogy sovány
testalkatú. Akár a húga, akit folytonosan egymást követő betegségek
gyötörtek.
Mikor apja ígéretére gondolt, egyszeriben jó kedve támadt. A
fáraó az egyik hivatalos ceremónia alkalmával be fogja mutatni az
udvarnak. Ezek után majd többen is megéljenzik, ha a fáraó társaságában
129
utazik. Most még csak kevesen ismerték. Sebaj! Nemsoká itt van Amon
ünnepe. Ott majd mindenki megnézheti magának!
Nagyot sóhajtott, majd megsimogatta a majmát.
– Az istenek megmutatják Mutnefretnek, ki a fáraó igazi örököse!
A majom kiáltozni és tapsolni kezdett. Hatsepszut nem állta meg,
hogy ne nevessen.
– Úgy látom, engedelmes szolgám leszel. Megtartalak.

130
 Huszonhetedik
Tuthmószisz úgy határozott, hogy megvárja az Amon isten tiszteletére
tartott ünnepeket, és csak azután vonul hadba. Lánya ennek nagyon
megörült, mert a hadjáratról hozott foglyok menetének látványa nem
pótolhatta az apja társaságát.
Hát nem bizonyította be már százszor, hogy el tud bánni Egyiptom
ellenségeivel? Ezek a keleti és déli népek képtelenek békében élni?
Tuthmószisz hiába építtetett új szentélyeket Memphiszben,
Abüdoszban és Thébában, úgy látszik, a külhoni népek nem az egyip-
tomi istenek akarata szerint éltek.

Ezen a reggelen Hatsepszut különösen korán ébredt, és azonnal

magához hívta a szolgáit, hogy készítsék fel a nagy ünnepre. Most
mindennek tökéletesnek kellett lennie.
– Gyorsan! E nap az istenek dicsőségéről szól. Én, Théba herceg-
nője ma válok apám igazi örökösévé! Imeni megnagyobbította a temp-
lomot, s így Théba most már olyan lehet, mint Memphisz!
Satra lépett be a szobába, és ő is gyorsabb munkára ösztökélte a
lányokat. Hatsepszut közben a tükörben nézegette magát.
– Kicsit híztam – mondta dajkájának mosolyogva. – Jól áll nekem,
mit gondolsz?
– Örülnék neki, ha a testvéred nem lenne olyan beteg. Édesanyád
nagyon nyugtalan. Attól fél, hamarosan elveszti a húgodat.
Hatsepszut tekintete elfátyolosodott. Szerette Kebetneferut, bár
nem sokat játszottak együtt. Amon ilyen kegyetlen lenne? Egyszerre
okoz neki örömöt és fájdalmat?
– Bízom Amonban – mondta végül Hatsepszut.
Satra csak tehetetlenül ingatta a fejét.
– Csak benne bízhatunk… Amon papjának fia, Hapuszeneb hama-
rosan meglátogat, és elmagyarázza neked, hogyan kell viselkedned, és
hogy pontosan mit kell csinálnod. Amíg ő magyaráz, addig a lányok
szépen felöltöztetnek.

131
 Hatsepszut az előtte lévő asztalon keresgélt. Voltak ott gyűrűk,
láncok, mindenféle csillogó ékszer. Éppen ez okozta a gondot. Nem
tudott választani közülük. Miközben ide-oda kapta a fejét, a szolgálólány
hiába próbálta meg kifesteni a szemét. A hercegnő összeszedte magát.
Érezte, hogy kezd nevetségessé válni. Hirtelen nyugalmat erőltetett
magára, és szobormerevvé vált. Szolgálói most már könnyedén hozzá-
fértek a hajához és a szeméhez.
Miközben ott ült mozdulatlanul, apja hangját hallotta: Mindig
tisztelni fogod anyádat, és örömet szerzel neki, mert fájdalom árán hozott
a világra, és kitűnő tanítókat adott melléd.
Hatsepszut gondolt egyet, elővett egy kis dobozt, és üzenetet írt az
oldalára: „Hatsepszut hercegnőtől Amószénak, a Dicső Királyi Hitves-
nek, aki Ozirisz előtt bűntelenül áll.”
– Vidd el ezt a királynőnek! Gyorsan! – utasította az egyik szolgát.
– De csak akkor add oda, ha nincs mellette Kalliszthész!

*
**

Mielőtt megjelent volna a méltóságok előtt, Tuthmószisz ajándé-

kokat osztott szét a nép között. Miután már mindenki a fogadóteremben
volt, Amószéval együtt mentek be Hatsepszut szobájába.
– Hatsepszut hercegnő készen áll? – kérdezte a fáraó Satrától.
– Igen, Két ország Ura, uralkodónk – válaszolta az, és meghajolt
Tuthmószisz előtt, aki most magán viselte a hatalom összes jelképét.

***

Az egész palota ki volt világítva. A több száz fáklya fénye a

Níluson hajózó tengerészekhez is eljutott. Azt hitték, egy isten szállt a
földre, mert még sosem láttak ekkora fényességet.
Hatsepszut a szülei mögött ment a teremig, amely a koronázásokra
volt fenntartva. Szótlanul haladtak át a lakomatermeken és a palota
folyosóin. Mindhárman tudták, mi a jelentősége ennek az egésznek.
Amósze azonban túl sápadtnak tűnt. Hatsepszut már a legrosszabbtól
tartott.
– Az orvos ott van mellette – mondta neki a királynő remegő
hangon. – A húgod szörnyen sápadt, és a tekintete sem tiszta. Semmilyen
orvosság sem használ. De most ne erre gondolj! Nagy nap ez az
életedben!

132
 A teremben a domborművek Tuthmószisz megkoronázását ábrá-
zolták. A mennyezet lapis lazulival és arannyal volt berakva. Már itt
gyülekezett a palota összes előkelő tisztviselője és külhoni vendége.

133
 Huszonnyolcadik
A méltóságok meghajoltak a káprázatos ruhát viselő Hatsepszut előtt.
Előbb persze a fáraót köszöntötték, aki a trónon foglalt helyet. A szolgák
mágikus szimbólumokat hoztak be a terembe. A király arra kérte
Hatsepszutot, hogy jöjjön közelebb hozzá, majd beszédbe fogott:
– Hajdanán Amon tizenkét másik istenség előtt beszélt. Azt
kívánta, hogy az ő gyermeke legyen a fáraó. Választása az én felesé-
gemre esett. Amósze egyszerűen elkápráztatta őt szépségével. Egyesü-
lésükből egy lány született, kinek neve Hatsepszut Kenemet-amon. Már
akkor világos volt, hogy fáraó lesz, és uralkodni fog Egyiptom felett.
Hajoljunk meg az isten akarata előtt!
Hallgatósága csöndben figyelt.
– Egyesül őbenne a kobra és a keselyű! Maat istennő akarata
szerint cselekszik. Ré mindig vigyáz rá. Ő Hatsepszut Maatkaré, „a
nemes lélek, akitől a rossz távol tartja magát”.
Tuthmószisz kitért arra, hogyan foszlottak szét reményei a fiaival
kapcsolatban.
– Az utóbbi években Hatsepszut elkísért engem mindenüvé Egyip-
tom területén. Megtanítottam neki, hogyan kell kormányozni egy orszá-
got.
Most Amonhoz intézte szavait:
– Add, hogy egy nap lányom, Maatkaré uralkodjon Egyiptom
fekete s a sivatag vörös földje fölött! Legyen örökkévaló, akár én! Hála
neked, az ország virágzik. Hallgasd meg imámat, melyet a lányomért
mondok, aki valójában a tiéd!

A fáraó ezután kinevezett egy tisztet, hogy ő tájékoztassa Hatsep-

szutot a hadjárat történéseiről, ahová a hercegnő nem követhette a fáraót.
Szenmut alacsony sorból származott, ám a háborúban véghezvitt
hőstettei felhívták rá Tuthmószisz figyelmét. Mivel egy közrendű ember
mégsem érintkezhetett a hercegnővel, a fáraó egyúttal kinevezte őt
országos bírává.

134
 Szenmut rokonai és testvérei, akik ugyancsak hivatalosak voltak a
szertartásra, kitörő örömmel fogadták a hírt. Hatsepszut sem bánta, hogy
egy ilyen magas, izmos katona fog neki beszámolni a hadi eseményekről.
Bízott az apja választásában.
Szenmutot most négy fivére vette körül: Szenmen és Minotep,
akik a palotában dolgoztak, Amen, a pap és Peri, aki állatokkal foglal-
kozott.

Tuthmószisz ujjával a koronájára mutatott.

– Íme a kobra! Ízisz, a kígyó. A Nílus elönti a Völgyet, Ízisz a
csillag, aki épp azelőtt jelenik meg, hogy a Nílus megárad. Könnyei
duzzasztják fel a folyót. Ízisz egy csel folytán megismerte Ré titkos
nevét. Ma én irányítom Egyiptomot, melynek annyi része van, mint
ahány részre Ozirisz testét darabolták. Ízisz megmutatja az utat Hatsep-
szutnak…
A fáraó megparancsolta a papoknak, hogy minden szent épületre
írják fel a lánya neveit.
– Csodás időszak következik Egyiptom történetében. Hatsepszut
feladata egyértelmű: templomokat kell építenie az isteneknek, vezetnie
kell az egyiptomiakat, növelnie kell az ország területét, biztosítania kell
az igazságot és az egyensúlyt, valamint Egyiptom földjének termékeny-
ségét. Ezenkívül ő közvetít majd az istenek és a nép között.

***

A fáraó befejezte beszédét. Elkezdődött a lakoma. Thébában az

előkelők virágokkal díszítették fel a házaikat. Az est leszálltával a
parfümök egyre vadítóbbakká váltak. A férfiak és a nők felhevültén
táncoltak a fáklyák gyenge fényében. Az érzéki örömök most mindennél
fontosabbá váltak.
A konyhákban óriási volt a sürgés-forgás. Különféle húsok, halak,
sütemények illata keveredett a felforrósodott helyiségekben. Most a
szolgálók annyi sört ihattak, amennyit csak akartak, csak éppen arra
kellett vigyázniuk, hogy nehogy elrontsák az ételt. Úrnőik a leg-
fényűzőbb edényeiket vetették elő, és előkotortattak minden olyan
mozdítható holmit, amely ülőhelyül szolgálhatott.
A palotában volt minden bőséggel. Az ilyen lakomák alkalmával
az írnokok számításai szerint a győztes hadjáratokon szerzett zsákmány
legalább egy tizede eltűnt. A vendégek megették vagy megitták, esetleg
belélegezték. Tuthmószisz és Amósze természetesen ezzel nem sokat

135
törődött. Mit számított nekik ez a költség? Az ország virágzott, és a
kincstár tele volt.
A vendégek között csodás alakú táncosnők jártak, a félmeztelen
szolgálók pedig kérés nélkül is megmasszírozták a mulatózok elgémbe-
redett tagjait. Nem lehetett úgy kiüríteni a kupát, hogy egy pillanat
múlva ne lett volna megint csordultig tele.
Tuthmószisz boldog volt, hogy ilyen jól sikerült a nap, s átadta
magát a bor mámorának. Hatsepszutnak rá kellett döbbennie, hogy még
nem egészen felnőtt, mert egyetlen kupa sörtől szédülni kezdett. Amósze
királynő csak arra várt, mikor mehet el úgy, hogy ezzel ne sértené meg a
vendégeket. Nagyon aggódott a kislánya miatt.

136
 Huszonkilencedik
Egyiptom és Amon több nap óta ünnepelt. A nép és a király köszönetet
mondott Hápi istennek a bőséges áradásért. Az egyiptomiak ilyenkor
kénytelenek voltak csónakokkal közlekedni. Bár mindenki úgy ünnepelt,
ahogy akart, mégis az volt a legnagyobb esemény, amikor a fáraó tiszte-
letét tette Amonnál.
Ilyenkor az egyiptomiak mindig a templom közelébe húzódtak,
hogy legalább egyszer megpillanthassák uralkodójukat. Tuthmószisz már
jó néhányszor elvégezte ezt a szertartást, de mivel ez egy belső szentély-
hez kötődött, Hatsepszut még sohasem látott ilyet.
A hercegnő most apja minden egyes mozdulatát az elméjébe véste.
Sejtette, hogy egyszer majd neki kell elvégeznie a rituálét. Az őket
kísérő pap először is tömjénnel tisztította meg a királyt. Ezután kinyi-
tották a gondosan elrejtett kicsiny szoba ajtaját. A pecsétet maga a főpap
távolította el. Mikor kinyílt a kétszárnyú ajtó, az isten aranyozott faszob-
rával találták szemközt magukat. Tuthmószisz letérdelt Amon előtt, épp
úgy, mint ahogy az egyiptomiak szoktak letérdelni őelőtte. Miközben
himnuszokat énekelt, a szobrot tömjénezte és illatosította.
– Éledj fel, és hagyd, hogy elmozdítsanak! – mondta a fáraó.
A főpap odaadott neki valamit, ami Hórusz elvesztett szemét
szimbolizálta, és odanyújtotta neki Maat istennő apró szobrát is, amit a
fáraó Amon lábaihoz helyezett.
Miután elhagyták a titkos üreget, megmosták és olajjal kenték be
az istent, majd gazdag szőttest terítettek rá. Miután az egyik pap vissza-
zárta az ajtót, elindultak a szoborral. Amósze még előtte ital- és étel-
áldozatot mutatott be az istennek.
Hatsepszut az ünnep többi részét már unalomig ismerte. Csakhogy
most az egyiptomi nép már egy teljesen más Hatsepszutot lát majd,
amint a fáraó oldalán elkíséri isteni apját, Amont a rövid hajóútra a
Níluson.

A következő napokon az egyiptomiak a fáraó trónra kerülésének

évfordulóját ünnepelték. Tuthmószisz megparancsolta, hogy a rendez-
137
vények megszólalásig hasonlítsanak azokhoz, amelyeket azon a nagy
napon bonyolítottak le. Az atlétikai próbától mégis visszakozott, ugyanis
gyengének érezte magát. Maga is csodálkozott ezen.
A királyi család Memphiszbe utazott. Ez a város tele volt
utazókkal és kereskedőkkel. A fáraó ajándékokat osztott ki a tömegnek,
majd palotája felé indult. Az út mentén számos kápolna állt, melyekben
megtalálható volt Egyiptom összes kisebb és nagyobb istene.
A fáraó sötét ruhát öltött, mely egyszerre volt a halál és az újjá-
születés jelképe. Az egyik írnok felolvasta neki Itiri néhány bölcs gondo-
latát. A tanító arról beszélt, hogy az öregség közeledtével le kell győzni a
haláltól való félelmet, hiszen olyankor az emberre egy új világ vár. A
fáraó pedig különleges bánásmódban részesül: elkísérheti Rét éjjeli uta-
zásán.
Tuthmószisz mindezt tudta már, s nem is félt semmitől. Úgy
érezte, büszkén tekinthet vissza uralkodására, és az egyiptomiak
szeretete is őt igazolja.

138
 Harmincadik
Amint véget értek az ünnepek, Tuthmószisz újra elindította félelmetes
seregét. Egymást követték a hadjáratok, és a fáraót nem gyakran látták
Thébában.
Ezt leginkább Hatsepszut sajnálta, de engedelmeskedett apjának,
és szorgalmasan látogatta a papok és tanítók óráit. Tuthmószisz előre
megbeszélte tudós embereivel, hogy mit tanítsanak a fiatal hercegnőnek.
Ahogy Hatsepszut idősebb lett, a gondolkodása is érettebbé vált.
Amósze még mindig féltette a lányát, annál is inkább, mert már csak ő
volt neki. Kalliszthész mindig csak jókat mondott neki Hatsepszutról, aki
mellesleg nem túl sokat érintkezett a krétaival.
– A makacssága és a gőgje nem fogja megmenteni a betegségtől! –
tört ki egy nap Amószéből. – Még mindig olyan sovány!
– Ugyan! Ha el tudja viselni Mutnefret féltékenységét és Tuthmó-
szisz állandó jelenlétét, a betegség sem foghat ki rajta!
– Talán szövetkezett az istenekkel, hogy nekünk ne szülessen
fiunk…
– Hatsepszut már gyermekkorában megérezte a veszélyt. Való-
színű, hogy a gyermekünk már a bölcsőben meghalt volna. Az istenek őt
választották.
Amósze is így gondolta. Hatsepszut már most is királynői jelenség
volt. Kevés nő tudott úgy parancsot adni, mint ő. És a legfontosabb az
volt, hogy a parancsait mindig teljesítették.
– Hatsepszut már felnőtt nő – mondta Kalliszthésznek. – A melle
és a csípője is kigömbölyödött. Akartam vele beszélni a felnőtté válásról,
de nem hajlandó rá.
– Szégyenlős, mint minden serdülő… Beszéljünk másról! Mi a
helyzet Tuthmószisszal? Mintha megöregedett volna…
– Valóban. De azért még mindig félelmetes hadvezér. Mostanában
legtöbbször csak a sírjáról beszél.
– Amely nemsokára elkészül – mondta Kalliszthész.

139
 Hatsepszut álmodott. Egy férfi beszélt hozzá, aki az apjára hason-
lított. Nem értette, mit mond, ezért közelebb ment hozzá. Ekkor jeges
rémület kúszott fel a gerincén: a férfi nyakán egy vadállat feje ült, és
félelmetes pofájával őrá vicsorgott!
A hercegnő felkiáltott, és azon nyomban felébredt. Két szolgálója
szaladt be hozzá.
– Valami baj van?
– Semmi. Csak álmodtam. Azért maradjatok a közelben!
Azok készségesen leültek az ajtó elé tett kényelmes párnákra, és
szőtteseket vettek elő. Hatsepszut már épp újra elaludt volna, amikor
valami furcsa zajra lett figyelmes. Lehajolt, hogy megnézze, milyen állat
jutott be a szobájába, de amit talált, arra egyáltalán nem számított.
A kobra érdeklődve nézett a hercegnő arcába. Lassan ringott, s
közben ki-kiöltötte a nyelvét.
Ha most bejön valamelyik lány, nekem végem!
Lázasan gondolkozott, mit lehet tenni ilyen esetben. Látott már
kígyóbűvölőket, de tudta, hogy azoknak az állatoknak előbb kitépik a
méregfogát. Gyermekkorában azt tanulta, hogy egy villás ággal próbálja
meg a földre szorítani a bestiát. Ez az út sem volt járható.
Mikor végre elhatározta magát, lassan, óvatosan visszafelé kezdett
mozdulni. A kobra egy pillanatra megmerevedett. Hatsepszut úgyszintén.
Ekkor már annyira félt, hogy önkéntelenül dúdolni kezdett. Maga sem
akarta elhinni, de a kígyó mozgása elkezdte követni a dallamot. Egy idő
után együtt mozgott Hatsepszut és a kígyó.
Lassan, csosszanásnyi távolságokra hátrált csak el, majd mozdult
vissza. Mikor megvolt a két lépés távolság, egyszerűen kirohant az ajtón.
– Ne menjetek be! – csak ennyit mondott szolgálóinak.

140
Ötödik
rész

141
 Harmincegyedik
A tengertől oly messze, az Eufrátesz partján fekvő Waszugana váro-
sában, ahol főleg hurrik és későbbi, északról érkezett hódítók éltek,
Mitanni és az Ugarit és Nuzu között fekvő falvak követei várakoztak
Szoztata királyra, akinek hatalma igencsak kiterjedt volt a Tigris és az
Eufrátesz folyók közötti térségben.
Még a Babilont lerohanó barbárok sem kérdőjelezték meg a nagy
király hatalmát. Az Anatóliában eredő folyók mentén létrejött apró
királyságoknak nem volt elég erejük, hogy visszaverjék a nagyobb
támadásokat. Általában szövetségre léptek a hódítókkal: Alalah és Emar
városa annak előtte több ízben is tárgyalásokba bocsátkozott Tuthmó-
szisszal.
Az éjszakai nagy eső megduzzasztotta az egyébként is vad folyású
Tigrist, de még a csendesebb Eufrátesz is zord képet mutatott. Félő volt,
hogy a medréből kilépő folyó tönkreteszi a vetést. A király városa nem
messze a hegyektől, termékeny dombok közelében feküdt, a sztyepp
határán. Dél felé haladva egyre nőtt a szárazság, és a sivatag vette át az
uralmat. Az Eufrátesz csatornahálózatától távol nem is élt más, csak a
nomádok.
Belisz kíváncsiskodva hajolt férje válla fölé. A férfi maga elé tette
az agyagtáblákat és a számoláshoz szükséges eszközöket, és dolgozni
kezdett. Az egyik táblán több oszlopban komoly arany- és ezüstmennyi-
ségek szerepeltek, a másikon a jó állapotban levő sarlók száma, amit a
király a földekért felelős személyen keresztül juttatott el a földműve-
sekhez. Ezek után következtek a király tulajdonában álló jószágok
összeírásai: a disznók, a hegyen vagy a síkságon legeltetett birkák, a
juhok, a kecskék, a lovak, a tevék, a bivalyok, a marhák, a levadászott
állatok száma. Külön szerepeltek a len- és árpahozamra vonatkozó
előrejelzések.
Felesége csodálattal bámulta, hogyan szorozza és adja össze Széti
a számokat. Egy írnok előzőleg rendelkezésére bocsátotta az iratokat,
melyek a királynak adóval tartozó parasztok földjeinek határait tartal-
mazták.
A férfi arcára elégedett mosoly ült ki.
142
 – A több bur14 földön gazdálkodók jókora summát fizetnek a
királynak – mondta Belisznek. – A múlt évben ugyanis nem pusztított az
áradás.
Az előző évek adataira támaszkodva felírta becsléseit az árpa, a
búza, a tönköly, a datolya s a szezámolaj hozamára vonatkozóan.
– Azt tanácsoltam, vegyék körül akkora fallal az új pálmaültet-
vényeket, amely megvédi azokat a széltől és a homoktól. Sok ezer fáról
van szó több bur területen. Ha sikerül csatornákon keresztül elég vizet
juttatni nekik, és a kertészek is rendszeresen fellazítják a földet, a fák
már négy év gyümölcsöt hozhatnak. Egyébként közeledik a datolya
begyűjtése. Ugyanúgy járunk el, mint tavaly: korán leszedjük és árnyék-
ban érleljük a gyümölcsöt, hogy minél többet teremjenek a fák. A
pálmarostokból a palota munkásai köteleket és ruhákat készíthetnek.
Ami a gyümölcsöt illeti, az egyaránt alkalmas kenyér, bor, ecet, liszt és
méz készítésére.
Széti nem felejtette el feljegyezni a datolyamagok mennyiségét
sem, ezek ugyanis megtörve alkalmasak voltak a disznók és szamarak
etetésére. Végezetül az uborka, a vöröshagyma, a fokhagyma, a borsó és
a disznóbab következett.

A város egy részét magasabbra építették, hogy védve legyen az

Eufrátesz esetleges áradásaitól. Széti azt tanácsolta a királynak, hogy
ásasson csatornákat, melyek egyaránt szolgálnák az öntözést és a
szállítást. Javasolta, hogy alkalmazzák Úr-Nammu, Lipit-Istár, Daduha
és Hammurapi királyi törvényeit a hajóépítésre vonatkozóan.
– Húszguros15 hajókra lenne szükség – mondta Széti.
– A könnyű favázas hajók nem alkalmasak arra, hogy olívaolajjal,
borral, mézzel teli edényeket, csordákat szállítsunk velük a két folyó
találkozásához. A kő és a fa szállítására is gondolni kell! A fűzfa, a
tamariszkcserje és a pálmafáink nem alkalmasak ellenálló kereskedő-
hajók építésére.
Belisz egy vízzel teli edényt és friss süteményt tett el magának.
– Hagyd már ezeket a számításokat! A tanácsadója vagy a király-
nak, nem pedig az írnoka!
– Nem értem, mi abban a lealacsonyító, ha valakit megbíznak a
királyi kincstár felügyeletével – mondta ingerülten Széti. – Az írnokok
ismerik az írás és az olvasás tudományát. Mind kiváló családból szár-
maznak, melyek boldogan állják hosszú és költséges tanulmányaik

14
1 bur föld 6 hektárnak felel meg
15
1 gur 6 liter
143
költségeit. A királyi levelezés vezetése, az irattár gondozása, a száma-
dások elkészítése mind tiszteletre méltó és nemes feladat.
– Gyermekeid kitűnő képzésben részesülnek a Táblák Házában, s
kiváló írnokok lesznek – nyugtatgatta Belisz. – Már most folyékonyan
olvasnak, szépen írnak. Betéve tudják a verseket, himnuszokat és
évkönyveket.
Széti nem figyelt rá. A táblák fölé görnyedt, amiket a palota
könyvtárából hozott el, és folytatta a töprengést és a számításokat.
– Úgy látom, a kézművesek, akik földet és házat kaptak a király-
tól, nem fizetik rendszeresen az adóikat. Pontosabban a kovácsokról és
az olvasztókról van szó. Ezen változtatni kell. A katonáknak fejszékre,
nyílhegyekre és íjakra van szükségük. Nem is beszélve a munkások
szerszámairól! A kereskedők mindig megpróbálnak kibújni az adófizetés
alól.
– Ne feledkezz meg róla, mit vár tőled a király! Ki szeretné ter-
jeszteni a királysága határait egészen Egyiptomig, s azt akarja, hogy
mindent mondj el neki, amit Tuthmósziszról tudsz. Nem szeretnél
bosszút állni rajta, amiért elűzött minket az otthonunkból? A gyerekeink
kénytelenek itt felnőni, holott egy neves thébai iskolában lenne a helyük!
– Sosem voltál túl türelmes, Belisz – mondta csöndesen Széti. –
Ré olyan gyorsan gombolyítja sorsunk fonalát, ahogy neki tetszik. A
király közelében élhetünk. Ez neked semmit sem számít?
A helybéliekhez képest valóban irigylésre méltó volt a helyzetük.
Az ő házuk kőből épült és nem agyagból, szobáik falát pedig a király
hőstettei díszítették. Egy közrendű ember nem is álmodhatott ilyen
otthonról.
Beliszt és Szétit sokan irigyelték, igazságtalannak tartották, hogy
efféle jöttmentek ilyen pompában éljenek.

Samas napisten toronytemploma a város szívében állt. Körülötte

szentélyek, melléképületek álltak, míg előtte hatalmas udvar nyúlt el.
Innen több út is kivezetett a városból: az egyik a zajos, de nem túl
nagyméretű kikötőhöz, a másik a gyönyörű domborművekkel díszített
Istár-kapuhoz futott.
A négyszögletes alaprajzú város egyre jobban átnyomakodott a
folyó túlpartjára, ahová emiatt jó ideje egy híd vezetett. A templomot, a
kincstárat és a palotát összekötő út volt a legszélesebb.
A keskeny utcácskák különböző képet mutattak attól függően,
hogy szegényebb vagy gazdagabb negyedről volt-e szó.

144
 Széti és Belisz csak ritkán hagyta el a kétemeletes palotát, ahol a
földszint amellett, hogy a műhelyeknek és a gabonának volt fenntartva,
szállásul szolgált a cselédeknek és az őröknek is. A két emelet rejtette a
királyi termeket, melyek padlóját szép szőnyegek borították, a falakon
pedig igényes festmények voltak láthatók. A király a trónteremből
tetszése szerint haladhatott tovább egy folyosón keresztül a konyhák felé
vagy az épület más részeiben fekvő, fürdésre, pihenésre, munkára vagy
tárgyalásokra szolgáló helyiségek irányába.
A palota falfestményekkel és ősi királyok szobraival ellátott
központi udvarának szélén voltak az egymástól jól megkülönböztethető
babanuk16 és bitanik17.
A bejárat szerepét egy állandóan őrzött, fából készített monumen-
tális kapu töltötte be, mindkét oldalán egy-egy bikával.
– Miért nem sétálsz egyet a kertben? – mondta Széti Belisznek,
miközben néhány vonást rajzolt az előtte lévő táblára.
Belisz nem válaszolt azonnal, ujjaival a széke karfáján dobolt.
– Rendbe kell hoznom magam – mondta szárazon. – A király nem-
soká végez a követekkel. Szépnek kell lennem a kispumon, amikor
felidézzük az elhunyt királyok emlékét! A cselédek már előkészítették a
boros- és sörösedényeket, befűtötték a sütőket, és a legszebb étkészlettel
terítették meg az asztalokat. A trónterem készen áll!
– Sürgősen utána kell néznem valaminek az egyik irattárban. A
levelezés, amit a király a vidéki kormányzókkal folytat, választ adhat
néhány kérdésre a fémkereskedelemmel…
– A királynő ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze a
csatornák tisztítását, a gabona betakarítását és a luxuscikkek behozatalát.
Mit érdekel az téged, mennyi bort kapunk keletről, vagy milyen a
nyugati méz minősége? Nem te felelsz a palota kézműveseinek munká-
jáért vagy a behozott fémért sem!
Széti nem válaszolt. A kezébe vett egy írást, és alig hallhatóan
olvasni kezdte a szöveget: Kimutatás az uralkodó étkezéseiről: harminc
edény olaj, ezerkét-száztizenkettő kenyér, száz edény gabona a királyi
ünnepekre fenntartva.
– Nézzük az ónt…
Széti egy másik iratot vett a kezébe: húsz mina ón Mariból, két
talentum ón Ugaritba Babilon királyától, húsz mina ón ajándékba.
Összesen: két talentum és negyvenöt mina a kincstárban, amihez

16
A palota adminisztratív helyiségei
17
Vendégházak, a palota lakói pihenését szolgáló helyiségek
145
hozzájön tíz mina és hét szichel ón Aleppóból és két talentum ajándék a
királynak. 18
– Lesz miből fegyvert és szerszámot készíteni… Széti a bevé-
teleket és a kiadásokat is figyelemmel kísérte. Mikor ebbe is beleunt, egy
levelet vett elő, amit egy kisebb fejedelem magának a királynak címzett.
„Én, Paga, Bukrasz királya, válaszolok a Királynak, aki fát kér
tőlem gerendákhoz, valamint nádkévéket. A Nagy Király szolgájaként
beszélek. A gerendák és a nád tekintetében ezt válaszolom Uramnak:
Nem rendelkezem náddal. Van viszont hozzávetőleg száz gerendám,
amit az otthonom tetejének javítására tettem félre, s amit mihamarabb
hajóra rakatok.
Én, Bukrasz királya, kihasználva az alkalmat, értesítem a Nagy
Királyt, hogy egy fejedelem érkezett a városomba.
Én, a szolgáló, ezt mondom Uramnak: Bukrasz királya jó egész-
ségnek örvend. Bukrasz városa virágzik. Teli El-Swannan királya
meghajolt előtte.”
Széti befejezte az olvasást. A pecsétet kezdte babrálni rajta. Azon
töprengett, milyen érdekes, hogy Egyiptomban is hasonló pecséttel látják
el az ehhez hasonló szövegeket.
– Visszajött már, akit küldtél? – kérdezte Belisz, akit egyszerűen
nem lehetett eltávolítani férje dolgozószobájából.
– Hozott hírt Tuthmósziszról?
– Pontosan tudom, hogyan cselekedik a fáraó. Mielőtt megkezdte
volna a hadjáratot, bemutatta a lányát az udvarnak. Azt hiszem, királynőt
akar belőle csinálni. Nemrég visszatért Thébába. A lázongó núbiaiak
nem okoztak neki problémát.
– Eddig még egyszer sem vesztett csatát… – Szoztata király épp
ezért olyan óvatos. Miért vállalna szükségtelen kockázatot? Ha egy nap
Hatsepszut kerül a trónra, őt sokkal könnyebb lesz letaszítani onnan.
– Nem hinném, hogy a király erre vár. Túl türelmetlen ő ahhoz.
Márpedig Tuthmószisz tökéletes egészségnek örvend.
– Megvannak a forrásaim – mondta Széti titokzatosan.
Beliszen látszott, hogy vitatkozni akar, de a férfi hamar elejét vette
a dolognak:
– Teljesen megbízhatóak. Inkább kezdj készülődni! A papok nem
fognak rád várni: elkezdik az áldozati állatok májának vizsgálatát. Az
égből és a természet jeleiből mondják meg, mi vár a királyra az elkövet-
kező években.

18
Egy mina valamivel több mint 500 gramm, egy talentum 60 minának
és 60 szichel egy minának felel meg
146
 *
**

Tuthmószisz, miután tudomást szerzett a lánya szobájában történ-

tekről, igyekezett minél hamarabb visszatérni Thébába. Attól tartott,
hogy Amon gyermekének élete veszélyben forog.
A fáraó megígérte neki, hogy elviszi vadászni Szenmuttal együtt,
és Hatsepszut alig bírta kivárni, hogy felkeljen a nap. Kalamussal és
táblával a kezében rohant át az írnokok termén, és nem törődött vele,
hogy fehér ruháján foltot hagy a tinta.
A cselédeknek arra sem volt idejük, hogy meghajoljanak előtte,
mert a következő pillanatban már kívül volt az ajtón. Olyan izgatott volt,
hogy semmit sem vett észre az apja szobája előtt állók arcán. Forgó-
szélként száguldott be a helyiségbe:
– Elkísérlek, de csak akkor, ha ma nem ölsz meg egy állatot sem!
A fáraó ágyát papok állták körül. A torka egy pillanat alatt
elszorult, és az egyik álma jutott eszébe. Kitört belőle a sírás. A szobát
tömjén járta át, a sarokban siratónők énekeltek. Remegve, minden erejét
összeszedve lépett az ágy mellé, melynek lábánál Amósze ült a sírástól
kivörösödött szemmel. Kezében Tuthmószisz egyik gyűrűjét szorongatta,
úgy imádkozott. Az őrök mukkanni sem mertek.
A papok félreálltak Hatsepszut útjából. Csak a legmagasabb rangú
folytatta zavartalanul dörmögő imáját.
– Apa… – Hatsepszut letérdelt, úgy szólította. Finoman megfogta
a fáraó jéghideg kezét, amit a papok helyeztek a mellkasára néhány
amulett kíséretében.
Az ágy mellett álló kis asztalon Kalliszthész rendezgette az
edényeket. Pontatlan, kapkodó mozdulatai elárulták, mennyire megráz-
ták a történtek.
– Milyen sápadt! – suttogta Hatsepszut. – Mi baja?
– Ozirisz oldalán belépett az ítélőterembe – válaszolta Kalliszthész
remegő hangon.
– Nem!
Eleresztette apja kezét, és felegyenesedett. Mikor kiért az ajtón, az
udvaroncok tekintetének kereszttüzében találta magát. Vadul megrázta a
fejét.
– Nem! – kiáltotta újra, és futni kezdett.
A szolgálók nem merték feltartóztatni, és meg sem állt a palota
kertjéig. Itt, a tó mellett végre egyedül lehetett az érzéseivel és a gondo-
lataival. Nem bírta abbahagyni a sírást. Szíve olyan erősen vert, hogy a
válla beleremegett. Karjával átölelte a térdét, és erősen magához szorí-
totta.
147
 – Mi lesz velem? Mi lesz velünk?
Úgy tűnt, mintha hangokat hallana, felállt, és a sűrűbe menekült. A
bokrok ágai felhasogatták a lábát, de egyáltalán nem érezte. Szívében a
fájdalom és a harag harcolt egymással.
– Amon, atyám, ha valóban te vagy az, segíts nekem! Mi lesz
velünk ezután?
Megint kitört belőle a zokogás. Tuthmószisz képe jelent meg
előtte. A fájóan szép emlékek. Szeme újra és újra megtelt könnyekkel.
Egyszer csak felugrott. A feje felett megrezdült a lomb. Rémülten
nézett oda. A kék majom volt az, amit az apja adott neki. Az állat
leugrott a földre, közel húzódott hozzá, és átölelte a vállát. A lány
magához szorította, és úgy sírt tovább, miközben az éjszaka sötét lepelbe
vonta Théba városát.

148
 A legjelentősebb királyok
a XII-től a XVIII-ig dinasztiáig

XII. dinasztia (Kr. e. XX-XVIII. század)

I. Amenemhat
I. Szeszósztrisz
II. Amenemhat
II. Szeszósztrisz
III. Szeszósztrisz
III. Amenemhat
IV. Amenemhat
Szobeknoferu

A XV. és a XVI. dinasztia idejében a hükszósz hódítók (Kr. e. XVIII-

XVI. század) vették át az uralmat, akik Avariszból kormányoztak. Az
egyiptomi királyok, illetve kormányzók ekkoriban délen, Thébában
állították fel székhelyüket.

XVII. dinasztia (XVI. század)

Az utolsó thébai királyok
I. Tiua (Dicső Hitvese: Titihéri)
II. Tiua (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep)
Kamosze

149
 XVIII. dinasztia (XVI-XIII. század)
Ahmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Jahmesz-Nefertari)
I. Amenóphisz (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep)
I. Tuthmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Amósze)
II. Tuthmószisz – Hatsepszut
III. Tuthmószisz (körülbelül Kr. e. 1505-1450)
II. Amenóphisz
IV. Tuthmószisz
III. Amenóphisz
IV. Amenóphisz (Ehnaton) Szemenhkaré
Tutanhaton (később Tutanhamon)
Aj
Horemheb

150
151
152
153
154
155
156
157
 Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

158
159