Az előző rész tartalmából

A fáraónő
1. könyv
Théba hercegnője

Mivel fia nincsen, I. Amenóphisz fáraó úgy dönt, hogy lányát, Amószét I.
Tuthmószisz hadvezérnek kell feleségül vennie. E frigyből születik Hatsep-
szut. Tuthmószisznak első feleségétől, Mutnefrettől megelőzőleg már több fia
is született. Amint Tuthmószisz átveszi Amenóphisz helyét, ez az asszony
azonnal nekifog, hogy fiait Egyiptom trónjára segítse.
Mindeközben összeesküvés bontakozik ki az újdonsült fáraó ellen, ám
ezt egy krétai, az ifjú Kalliszthész, Amósze királyné bizalmasa még időben
leleplezi. Néhány árulónak azonban sikerül elmenekülnie, és Egyiptom ellen-
ségénél, a hettita királynál, Szoztatánál találnak menedékre.
Miután két fiát is elveszti, I. Tuthmószisz hivatalosan lányát, Hatsep-
szutot nevezi meg örököseként, s ezzel háttérbe szorítja Mutnefret fiát, II.
Tuthmósziszt.
 A szerzőtől a kiadó gondozásában megjelent könyvek:

A fáraó titka
Rejtély Egyiptomban
A Kobra-királynő kincse
Tuthmószisz 1. könyv – Hatsepszut riválisa
Tuthmószisz 2. könyv – A fékezhetetlen íbisz
Tuthmószisz 3. könyv – A tündöklő királyság
A fáraónő 1. könyv – Théba hercegnője

Előkészületben:
A fáraónő 3. könyv – Az örökkévaló utazás

2
VIOLAINE VANOYEKE

A fáraónő
2. könyv

A királyi korona

Gold Book

3
 E MŰ VIOLAINE VANOYEKE HATSEPSZUT FÁRAÓNŐRŐL ÍRT
TRILÓGIÁJÁNAK MÁSODIK KÖTETE

Eredeti cím: LA PHARAONNE – Le Pschent royal

Copyright © Éditions Michel Lafon, 1999
7-13, boulevard Paul-Émile Victor – Île de la Jatte
92523 Neuilly-sur-Seine Cedex

All rights reserved

Fordította: Bujdosó Tamás László

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

ISBN 963 9437 13 1

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

4
 „Szellemem a jövő felé fordul,
mert egy király lelke az Öröklétre áhítozik
Az isten azért teremtett, hogy megerősítsem
hatalmát a földön.”

Hatsepszut
(Felirat Pahet templomában,
a közép-egyiptomi Artemisz-szpeoszban)

5
 Philippe-nek
Neheh Hena Merut

6
 A fontosabb szereplők listája
Abu: Thébai, akinek ősei hükszószok voltak
Ahhotep: II. Szekenenré Tiua testvére és hitvese. Hatsepszut déd-
nagyapjának, Amószisznak az édesanyja
Ahmen: I. Tuthmószisz katonája
Ahmesz: Hükszószokhoz tartozó thébai
Ahotep: I. Amenóphisz fáraó hitvese. Amósze anyja
Amemeszisz: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut
féltestvére
Amen: Szenmut testvére
I. Amenóphisz: A XVIII. dinasztia második fáraója, Amósze apja és
Hatsepszut nagyapja Amisz: Pémiat építészsegéde
Amósze: I. Amenóphisz fáraó lánya. I. Tuthmószisz hitvese és
Hatsepszut anyja
Amószisz: A XVIII. dinasztia első fáraója, Amósze királyné nagyapja
és Hatsepszut dédnagyapja
Apui: Thébai szobrász
Ariadné: Minósz, a krétai király lánya
Atneferé: Szenmut apja
Baber: Észak vezíre
Bekkhi: Szenmut unokatestvére
Belisz: Széti hitvese
Bész: Thébai földműves, Széti barátja
Dzsehuti: A Der el-Bahar-i templom telepfőnöke
Gizé: Hükszószokhoz tartozó thébai
Hapuszeneb: Amon főpapja és vezír. Már apja is Amon isten papja volt
Hatsepszut: Amósze és I. Tuthmószisz lánya
Imeni: I. Tuthmószisz építésze
Init: Hatsepszut így nevezte el dajkáját, Sátrát
Inu: Hatsepszut fodrásza
Ipu: III. Thutmószisz dajkája
Iszet: III. Thutmószisz anyja
Itiri: I. Tuthmószisz fiainak nevelője
Iuf: Ahotep királyné birtokigazgatója
Jahmesz-Nofertari: Amószisz fáraó hitvese
Kabeh: Szerdzsem fia, Deir el-Medine-i munkás
Kai: Hükszószokhoz tartozó thébai
Kalliszthész: Krétai származású építész
Kebetneferu: Hatsepszut lánytestvére. Amósze és I. Tuthmószisz lánya
7
 Kéresz: Ahotep királyné szolgálatában álló kormányzó
Kuat: Szenmut nagybátyja
Mai: Deir el-Medinében élő festő
Menisz: Amósze szolgálólánya és bizalmasa
Meriré-Hatsepszut: Hatsepszut és II. Thutmószisz második lánya (?),
Neferu-Ré testvére (?)
Minósz: Kréta királya v
Minotep: Szenmut testvére
Montu: Hatsepszut egyik tanítómestere.
Mutnefret: I. Tuthmószisz első felesége. Amemeszisz, Udzsmósze s II.
Tuthmószisz anyja.
Néfer: A Munkások falvának csapatfőnöke Thébában
Néferepet: Thébai szobrász
Neferu-Ré: Hatsepszut lánya
Neheszi: A punti expedíció vezetője
Nobri: Deir el-Medine-i rajzoló
Paga: Bukrasz királya (Mezopotámia)
Paher: I. Tuthmószisz fiainak nevelője
Paraku: Punt királya
Pathmesz: Hatsepszut kocsisa
Pémiat: Építész, ő felelt az Amon templomán végzett munkálatokért
Pennethbet: I. Tuthmószisz katonája
Peri: Szenmut testvére
Protop: Rajzoló a Munkások falvában, Thébában
Pruimré: Amon második prófétája
Qaa: A Deir el-Medine-i munkások vezetője
Ramósze: Szenmut anyja
Réneferé: Szenmut nagynénje
Renpit: A palota első számú hivatalnoka
Rui: Szenmut unokatestvére
Satra: Hatsepszut dajkája
Szabutu: Asszír írnok
Szenfer: Főkincstárnok
Szenmen: Szenmut testvére
Szenmut: Atneferé és Ramósze fia. Katona, akit Tuthmószisz Legfel-
sőbb Intézővé nevezett ki
Szenszeneb: I. Tuthmószisz anyja, Hatsepszut apai nagyanyja
I. Szeszósztrisz: A XII. dinasztia fáraója
II. Szeszósztrisz: A XII. dinasztia fáraója
Széti: A hükszószok leszármazottaihoz tartozó thébai
Szoztata: Mezopotámiai király
Tai: A fáraói sír őrzője
8
Themisz: Kai asszonya
Tianun: Királyi írnok
Tií: Kincstárnok és kormányzó
Tinet: Hatsepszut szolgálólánya
Titihéri: I. Tiua király hitvese
Tui: Qaa felesége
Tui-Tui: Atneferé, Szenmut apjának ragadványneve
Tumisz: Pap, Hatsepszut ellensége
Turi: Núbiai alkirály
I. Tuthmószisz: I. Amenóphisz fáraó veje és Amósze hitvese.
Hatsepszut apja
II. Tuthmószisz: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut
féltestvére
Udzsmósze: I. Tuthmószisz fáraó és Mutnefret fia. Hatsepszut
féltestvére
Uszeremon: Vezír

9
10
Az ókori Görögország
 Előszó
Hatsepszut, „Amon leánya”, „a mindenki felett álló”: Egyiptom legnagyobb
fáraónője így jelenik meg káprázatos ősi templomának falain Deir el-
Medinében, a „Nagy Síkságon” vagy – ahogy Jean-Francois Champollion
elnevezte – a „Királyok Völgyében”.
Egyiptomban rengeteg nyom emlékeztet Hatsepszut Kr. e. XV. századi
fényes uralkodására, habár ábrázolásait gyakran kivésték a kövekből. Ebből
többen azt a következtetést vonták le, hogy III. Tuthmószisz így akarta eltö-
rölni az emlékezetét, ám ennek ellenére a királynő számos ábrázolásának és
feliratának nyoma megmaradt a történészek és a régészek nagy örömére…
Hatsepszut dicsőségben és nagy tettekben bővelkedő élete milliónyi titkot rejt,
melyekről nem könnyű fellebbenteni a fátylat.
Amikor Hatsepszuttal foglalkozunk, egy rejtélyes és bizonytalan
dimenzióba lépünk, de csak így érthetjük meg, hogyan lett egy nőből fáraó!

Az Egyiptom képeitől elbódult utazó mindenütt Hatsepszuttal

találkozik: a karnaki Vörös-kápolna obeliszkjein, a monumentális Amon-
templomban, a Deir el-Medine-i, Anubisznak szentelt kápolnában, a közép-
egyiptomi
Pahet-templomban és az Elephantiné-sziget szentélyeiben egyaránt.
Életútja kivételes és egyedi, akárcsak a vele kapcsolatban álló felejthe-
tetlen személyiségeké: I. Tuthmószisz, Amósze, Szenmut, III. Tuthmószisz, a
hódító vagy Mózes. Hatsepszut korának misztikus Egyiptomában a mágiának
még sokkal nagyobb szerepe volt, mint Nefertiti és Tutanhamon birodalmában.
E korszak elválaszthatatlanul összefonódik a gazdagság, a szépség, az örökké-
valóság és az örökös újjászületés fogalmával. Az élet és a halál szövevénye
akkoriban egyfajta folyamatosságot jelentett.

A tárgyalt időszakban Egyiptom állandó kapcsolatban állt a krétai, a

mükénéi és a mezopotámiai civilizációkkal, s azok hatással voltak rá. Jó
alkalom ez az olvasónak, hogy utazást tegyen Hellászba vagy Babilonba, mert

13
így jobban megértheti a XVIII. dinasztia uralma alatt élő egyiptomiak minden-
napi életét.
Egyiptomban egyedülálló módon keveredett a kulturális és anyagi
gazdagság a művészet csodáival és a mitikussá váló vallási építményekkel, s
ezek a jellemzők örökre megkérdőjelezhetetlenné teszik e civilizáció
nagyságát.

14
Hatodik
rész

15
 Első
A thébai palota királyi termeit szokatlan csend ülte meg, csak a hárem felől
hallatszott vidám kiabálás. A hölgyek épp vacsorához készülődtek, amikor a
Királyi Hitves írnoka belépett. A hárfák és a nevetés azon nyomban elhal-
kultak. A zenészlányok, akik eddig a lakomaterem közepén ültek maguk alá
húzott lábbal, rögtön átadták helyüket a rangos tisztviselőnek. A háremhölgyek
letették kupáikat. Mindenki tisztában volt vele, hogy valamilyen fontos
esemény bejelentésére fog sor kerülni.
Az írnok kitekerte a kezében tartott papiruszt, hogy felolvassa Amósze
királyné üzenetét. A meghatottságtól azonban egy hang sem jött ki a torkán.
Arca vadul rángatózott, teste meg-megremegett a felindultság hullámaitól.
Fejét lehajtva próbálta összeszedni erejét, s bár halk suttogás töltötte be a
termet, senki sem merte megzavarni a koncentrálásban. Egy hosszúra nyúlt
pillanat után az írnok felemelte a földről tekintetét, és remegő hangon beszélni
kezdett:
– A fáraó, Amon kegyeltje, a Két Ország Ura…
Hangja itt újból elakadt. A döbbent háremhölgyek, táncosnők, cselédek
és őrök izgatottan várták, mi lesz ebből. Az írnok vett egy mély lélegzetet, s
végre sikerült kimondania a szörnyű igazságot:
– A fáraó, a hős Tuthmószisz lelke ezentúl minden egyes nap az eget
járja majd Ré oldalán.
Az arcokon egy időben jelent meg a meglepetés és a rémület kifeje-
ződése. Egyes háremhölgyek zokogásban törtek ki. Az írnok épp most közölte
velük, hogy királyuk halott, s csatlakozott a Túlvilághoz.
Mutnefret, Tuthmószisz első felesége egy percig sem késlekedett, meg-
fogta fia kezét, s a szobájába vezette.
– Az istenek nem hagynak rá időt, hogy apádat, a mindenható fáraót
sirassuk. Később majd lesz rá alkalmunk, hogy tiszteletünket tegyük előtte,
mint istenség előtt. Most viszont meg kell jelenned a királyi teremben. Vedd le
az ünneplőt! Ebben a lenruhában jól fogsz mutatni. Az aranyozott szandálod
húzd fel, és ne felejtsd el a karkötőket, a nyakpántot és az övet, amiket apádtól
kaptál! Az öv a hatalmat jelképezi! Csatján ott van a keselyű és a kobra, Alsó-
és Felső-Egyiptom szimbólumai.

16
 – De én nem vagyok fáraó! Hogyan vehetnem fel ezt az övet? – mondta
szégyenlősen a fiatal Tuthmószisz, akinek felsőtestét előnyösen emelte ki a
ruha, melynek alja a szandáljáig ért.
– Te csak ne törődj ezzel! Ré isten azért hozott a világra, hogy kövesd
apádat a trónon. Jól tudom. Az ő fia vagy! Inkább siess! Vedd fel a parókát és
a drágaköves nyakláncodat…
A fiú szerette volna emlékeztetni az anyját, hogy Amószénak, a Királyi
Hitvesnek van egy lánya, akinek ereiben a fáraók vére csörgedezik, de Mutnef-
ret parázsló tekintete belefojtotta a szót.
Miután magukra öltötték a gyászruhát, sietve indultak a királyi termek
felé. Mutnefret fiát maga előtt tolva lépett be a király szobájába. Amósze és
anyja, Ahotep, valamint anyósa, Szenszeneb mozdulatlanul vigyázták az
elhunyt király nyugalmát. A magas rangú tisztségviselők utat nyitottak
Mutnefret előtt. Amósze csak meglepett kiáltásaikra emelte fel könnyben úszó
tekintetét. A férfiakra a fiatal fiú derekán lévő öv volt ilyen hatással. A
királynét felbőszítette Mutnefret kihívó magatartása, és egészen elvörösödött,
amikor észrevette, milyen ruhában van az ifjú Tuthmószisz. Utóbbi azonban
csak meredten nézte apja testét, s látszott rajta, szívébe mennyi fájdalom és
félelem költözött néhány pillanat alatt.
– Hogy mersz így mutatkozni a dicsőséges fáraó színe előtt? – szólt
haragosan Amósze. – Nem ismered az akaratát? A fáraó kijelölte utódját,
mielőtt még itt hagyta volna a földi világot. Hivatalosan is megtette ezt az
udvar és az istenek előtt egyaránt. Lányom, Hatsepszut fog uralkodni! Ő
Amószisz fáraó dédunokája, Amenóphisz király unokája, a dicső Tuthmószisz
lánya és Amon istené! Nem félsz a haragjától?
Mutnefret arcán gúnyos mosoly terült szét.
– Féljek egy gyermek haragjától, aki most lépett a serdülőkorba… –
suttogta maga elé.
– A te fiad még nála is fiatalabb! Még ha Tuthmószisz fia is, nem királyi
vér folyik az ereiben! Csakis én, Amenóphisz lánya vihetem tovább a királyi
vérvonalat. És a lányom, Hatsepszut! Ezen nem tudsz változtatni!
Mutnefret semmit sem vesztett magabiztosságából, egy pillanatra sem
hatotta meg az elhunyt fáraó jelenléte. Ujjával fia övére mutatott, és a körü-
löttük álló állami tisztviselőkhöz, királyi írnokokhoz és méltóságokhoz fordult:
– Tuthmószisz király hős hadvezér volt. Amon isten gyakran vezette
karját döntő csapásra ellenségeivel szemben. Hódító háborúival megnövelte az
ország területét, megerősítette a birodalom határait, megfékezte a núbiaiakat,
leverte a törvénytelen lázadásokat. Egy nő milyen komolyabb ellenállást
jelenthet a csatamezőn? Ellenségeink azonnal kihasználnák a helyzetet, ha egy
gyenge asszonyt állítanánk az ország élére! Ezt a kérdést nem szabad figyel-
men kívül hagyni! Válasszátok azt, aki fényességes apja nevét viseli, a fiamat,
Tuthmósziszt!
17
 Az udvaroncok és tisztségviselők zavartan lesütötték a szemüket.
Amósze kijött a béketűrésből, és állával mérgesen biccentett Mutnefret fia
felé.
– Az én lányom százszor erősebb ennél a szerencsétlen gyereknél, aki-
nek a lába vékonyabb, mint a Delta madaraié! Még a könnyű szellő is elfújja,
ha szembe kerül az ellenséggel, riadtan fordítja vissza lovát, és nyomban
szégyenletes menekülésbe kezd! Semmirekellő, gyáva lény. Még Hatsepszut is
megfutamítaná!
Mivel látta, hogy hallgatóságuk a Királyi Hitves felé húz, Mutnefret
mással próbálkozott:
– Hát legyen! No és hol van most Hatsepszut? Ő nem virraszt a szeretett
Tuthmószisz mellett?
Ahotep hidegen közölte vele, hogy Hatsepszut a palota kertjébe vonult
vissza, hogy elrejtse fájdalmát. Mutnefret rosszakaratú tekintete nem kerülte el
Amósze királyné bizalmasának és szeretőjének, a krétai Kalliszthésznek a
figyelmét. Szenmutot is felháborította a nő viselkedése; az elhunyt király őt
bízta meg Hatsepszut királyi nevelésével.
Amósze vetélytársa dühösen tért vissza szobájába, ami a háremben
helyezkedett el.
– Arra kérem a Dicső Királyi Hitvest, ki egykoron az istenséggel egye-
sült, hogy életet adjon Hatsepszut hercegnőnek, adjon engedélyt, hogy itt
hagyhassam az Ozírisz fáraó testét – mondta halkan Szenmut.
Amósze csak bólintott, majd újra befelé fordult, és folytatta az imát,
amiben Mutnefret zavarta meg az imént. Anyja és anyósa erős támaszául
szolgáltak ezekben az órákban. Meghatottan idézte fel a férjével töltött boldog
időket. Bár a férfi nem mindig volt hűséges, ő mindig gyengéd volt hozzá. A
fáraóknak joguk van annyi második feleséget tartani, ahányat csak akarnak.

18
 Második
Szenmut a vállára terített egy kecskebőr köpenyt, amit egy görögtől vett
nemrég, s a királyi kertek felé indult, melyek egészen a mocsárig nyúltak.
Hatsepszut általában ide vonult vissza, ha egy kis csendre és magányra
vágyott.
Az éjszaka különlegesen sötét volt, és szinte határtalannak tűnt. „Hol
lehet a hercegnő?”, gondolta Szenmut, amint azon töprengett, melyik kerti
úton induljon el. Már majdnem elhatározásra jutott, amikor hangokat hallott
közvetlenül maga mögül. Gyorsan egy széles fatörzs mögé bújt, és hamarosan
fegyvercsörgés ütötte meg a fülét.
„Mutnefret testőrei! Tudtam, hogy valami rosszat forral a szuka…
Veszélyes ringyó! Vajon mire utasította az embereit? Csak nem törnek Hatsep-
szut életére? Szeretné mielőbb Tuthmószisz fáraó mellett tudni a hercegnőt!”
Miután elhaladtak mellette, Szenmut előbújt rejtekhelyéről. Könnyedén
a nyomukban tudott maradni, mert folyamatosan beszéltek.
„Csak hárman vannak. Minél előbb meg kell találnom Hatsepszutot! Az
istennők rossz dolgokat sejtetnek velem! A testőröknek több eszük volt, mint
nekem: ők hoztak magukkal olajlámpásokat.”
Szenmut néhány percig a gondolataiba merült. Hatsepszuton tűnődött.
Úgy érezte, egészen jól ismeri már a lányt, akinek az uralkodás művészetét
kell megtanítania.
„Már jó ideje eljött a palotából. Biztosan behúzódott a bozótosba vagy
valamelyik kerti lakba, ahol aztán elnyomta az álom. Valószínűleg a saját
testőrei elől akart elrejtőzni. A kék majma is vele kell hogy legyen. Sznen
ismer engem. Ha elkezdek dobolni abban a ritmusban, amire táncolni szokott,
elő fog bújni, és aztán elvezet az úrnőjéhez.”
Mivel nem volt nála dob, a Min isten tiszteletére művelt salátavetemény
közelében talált botokkal indult tovább.
„Ez is megteszi! Nincs idő visszamenni a palotába.”
Szenmut hamarosan a mocsár széléhez ért. Itt már vigyáznia kellett
minden lépésére. A sötétség újabb problémát jelentett számára. A szél megrez-
getett egy faágat, s ő már azt hitte, Hatsepszutot találta meg. Csalódnia kellett.
Ütemesen verte egymáshoz a botokat, s várta, hogy felbukkanjon a hercegnő

19
majma. Néha szólongatta is, de ezzel csak az éjszakai állatokat riasztotta el a
közeléből.
Ellátogatott a kerti lakba is, ahol Hatsepszut gyakran elidőzött. Mutnef-
ret testőrei nem sokkal előtte járhattak ott. Szenmut egyre idegesebb lett. A
bozótból mintha hangokat hallott volna. Félrehajtott pár ágat, s hangosan
szólongatni kezdte a hercegnőt. Újra csend borult a királyi parkra.
„Lehetetlen, hogy csónakba szállt volna éjnek évadján!”, kesergett
reményét vesztve.
Mégis bemászott az egyik vízi alkalmatosságra, és onnan fürkészte a tó
fodrozódó hullámait. Nem sokat látott, ezért eloldotta a csónakot, és lassan
evezni kezdett a part mentén. Megpróbálta minél halkabban csinálni, hogy
könnyebben meghallhassa, ha más is lenne a vízen.
Már épp visszafordult volna, amikor egy fehér szövetet látott meg-
villanni a feketeségben. Gyorsan evezni kezdett felé. Ahogy a közelbe ért,
elengedte az evezőket, és felegyenesedett a csónakban. Most már ki tudta
venni, mi úszik a vízen: egy fehér sál volt az. Leguggolt, és magához vette.
„Ez Hatsepszuté! A királyság jelvényeit hímezték rá!”
Hatsepszut két nevét: a „Maatkaré”-t, melyből a Maat az egyensúly és
az igazság istennőjét jelenti, a „ka” pedig Ré isten életerejét; és a „Kenemet”-
et, mely Hatsepszut Amon istennel való egységét mutatja.
Szenmut először arra gondolt, hogy baleset történt, és kétségbeesetten
szólongatni kezdte a hercegnőt. Később azonban valami ennél is rosszabb
jutott az eszébe.
„Mutnefret átkozott testőrei végrehajtották feladatukat. Még előttem
megtalálták Hatsepszutot, és bevonszolták Amon lányát a mocsárba. De talán
még sikerül megmentenem!”
Szenmut az istenekhez fohászkodott, hogy világítsák meg a sötétséget.
„Nem lehet, hogy a víz és a föld sötétebb legyen a Túlvilág bejára-
tánál!”
Folytatta a keresést, a legkisebb zajra is felkapta a fejét. Tudta, hogy ha
visszamenne a palotába erősítésért, az Hatsepszut biztos halálát jelentené. A
madarak hangja csak még nehezebbé tette a dolgát. Egy idő után már minden
egyes hullámban egy ruha ujját vagy egy parókát vélt felfedezni.
Szenmut végül nem bírta tovább, fejét a karjába hajtva kesergett
magában.
„Túl késő… Hatsepszut követte apját Ozírisz útján. És én nem tehettem
semmit! Meg kellett volna ölnöm Mutnefret testőreit, amint megláttam őket!
Ehelyett mit csináltam? Cserbenhagytam Egyiptom trónjának örökösét! Az
istenek ezt sosem bocsátják meg nekem! Ha Amósze királyné megtudja, mit
tettem, a krokodilok között végzem. Tuthmószisz maga nevezett ki a lánya,
Hatsepszut mellé! Megérdemlem a büntetést.”

20
 Szenmut félt a Dicső Királyi Hitves ítéletétől, és még sokáig nem
mozdult a csónakból. Végül ott, a vízen nyomta el az álom. A nap első sugarai
aztán kíméletlenül kiragadták az álmok világából. Szemét szomorúan emelte a
mocsárra, ahol hattyúk és kacsák úszkáltak, mit sem törődve az ő jelenlétével.
Távolabb szolgálók sürgölődtek: vizet hordtak a kutakból. A sötétség felszállta
és embertársai látványa valamit könnyített Szenmut lelki terhein.
Az egyszerű kötényt viselő férfiak fát és nádat vágtak a mocsár partján,
a meztelen nők ruhákat teregettek. A gyerekek a felnőttek lábai körül szalad-
gáltak, azok nagy bosszúságára. Anyjuk hiába adott nekik egy-egy edény tejet,
a kis lurkók nem érték be ennyivel, hanem megpróbáltak minél több papiruszt
és mézet zsákmányolni maguknak.
A szolgálók között ázsiaiak is dolgoztak: arcvonásaik és bojtos övük
könnyen felismerhetővé tette őket. Mindannyian tiszteletben tartották a gyászt,
azonban az élet nem állhatott meg Amósze királyné szenvedése miatt. Minden
ugyanúgy zajlott, mint más napokon, azzal a különbséggel, hogy kerámia és
bronz ékszereiket ezúttal otthon hagyták. Fájdalmukat ezzel a mértéktartó
viselettel jelezték.
Míg Szenmut aludt, a csónak a part közelébe sodródott. Néhány evező-
csapás, s a férfi már a parton volt, majd gondosan kikötötte a csónakot az
egyik fa törzséhez.
„Tudatnom kell a királynéval, hogy a lánya eltűnt, és hogy a sálját a
vízben találtam. Micsoda szerencsétlenség!”
Szenmut nehéz szívvel tért vissza a palotába. Szerette Hatsepszutot.
Hogy is maradhatott volna közömbös életvidám, tüzes, szenvedélyes természe-
tével szemben? A lány fiatalabb volt, mint ő, néha mégis úgy tűnt, hogy sokkal
tapasztaltabb nála. Úgy nézett rá, és olyan hallatlan magabiztossággal adta ki
parancsait, akár egy éltes uralkodó! Egy ilyen ifjú teremtés esetében ez több
volt, mint meglepő!
Mielőtt belépett volna a palotába, Szenmut még egyszer visszanézett a
mocsár felé, melyet most fák és száz meg száz illatos virág választott el tőle. A
szikomorfák ágain apró gyümölcsök ültek, a dumpálmák csak úgy roskadoztak
a datolyától. Az olajfák, az almafák, a gránátalmafák és a jujubafák ágaikkal
az ég felé nyújtóztak, melyen egyetlen felhő sem úszott ezen a reggelen. A
kerti ösvényen egy macska közeledett, szájában egy sárgarigót vitt.
„Szerettem Hatsepszutot, amiért olyan erős és bátor volt. Mi lesz
nélküle Egyiptomból? Bíztam a tehetségében. Miért alkotta meg Amon isten,
ha aztán nem tudta megvédeni?”
Szenmut azt a fájdalmat érezte, amit minden egyiptomi, amikor elveszti
szeretett uralkodóját. Szívében azonban egy másféle kín is ébredt, melynek
okáról eddig sejtelme sem volt.

21
 Harmadik
A palotában, amit a fáraó annak idején gyakran csak a „Boldogság házának”
nevezett, a szolgálók még sosem dolgoztak ilyen csöndben. A lépteik zajára is
ügyeltek, amint a tiszta ruhát és a különféle edényeket vitték egyik teremből a
másikba.
Az a núbiai, akit hajdanán Tuthmószisz ejtett fogságba, s úgy lett a
király szolgálója, egyik kezében egy finom lenruhát, a másikban pedig egy
tömjénnel teli, obszidiánból és aranyból készült vázát hozott. Az udvaroncok
előszeretettel alkalmazták ezt az anyagot fürdés után.
Azok, akik rendszerint jelen voltak a király ébredésénél, már rendbe
tétették magukat a fodrászokkal, borbélyokkal és masszőrökkel, hogy meg-
felelőképp adhassanak tiszteletet a fáraó emlékezetének. Csak kevés királyi
tisztviselő volt, aki álomra hajtotta fejét az előző éjjel. A kormányzók és
vezírek zöme a palotába sietett, amint hírét vették a király halálának. A Dicső
Királyi Hitves arra várt, hogy mindnyájan egybegyűljenek.
Ahotep királyné és a király anyja visszavonultak szobáikba, de a palota
korántsem volt kihalt: megannyi írnok sietett a folyosókon papirusz-
tekercsekkel és kalamusokkal felfegyverkezve. Arcukon látszott, felkészültek
a hatalmas, több napig tartó munkára, amely egy uralkodó halálát követi.
Szenmut érkezése nemigen érdekelte őket. Természetesen tisztelettel
köszöntötték, hiszen felettük állt, azonban egy percre sem lassították meg
lépteiket. A terembe igyekeztek, ahol a fáraó a külföldi követeket fogadta.
Az Isteni jótevő írnoka, Iuf és Ahotep királyné régi, hűséges szolgája,
Kérész kormányzó annyira feszültnek tűnt, hogy Szenmut csak félve merte
megszólítani őket.
– Azonnal beszélnem kell Amósze királynéval – mondta Szenmut olyan
hangon, mintha épp egy rémes álomból ébredt volna fel.
A Királyi Hitvesnek rengeteg dolga volt. Számos üzenetet lediktált már
a királyi írnokoknak; ezekben tudatta az Egyiptommal baráti kapcsolatban álló
külföldi királyokkal a szomorú hírt. Szenmut elbizonytalanodott. Úgy vélte, ez
a pillanat nem alkalmas rá, hogy bejelentse neki Hatsepszut eltűnését. Amellett
döntött, hogy előbb a dajkával, Sátrával beszél. Talán a hűséges szolgáló, aki
Amósze lányait felnevelte, kevésbé fájdalmasan közli majd a hírt.

22
 „Szólhatnék Menisznek is, a Dicső Hitves bizalmasának vagy a nagy-
nénémnek, Réneferének, aki oly hűséggel szolgálta Ahotep királynét, hogy
Amósze szinte barátnőjének tekinti. Nagynéném beszélhetne az idős király-
néval, aki talán tudná, hogyan jelentsen be egy ilyen végzetes hírt. Lehet, hogy
így lesz a legjobb…”
Azután mégis meggondolta magát.
„Nem! Ez a fajta gondolkodás nem méltó a palota Főtisztviselőjéhez!
Ha élnének, a szüleim most biztosan szégyenkeznének miattam.”
Szenmut már éppen elhatározta magát, hogy személyesen keresi meg a
királynét, amikor Kalliszthész jelent meg a palota kapujában. Mindkét keze
iratokkal volt tele, s most is görög tunikát viselt egyiptomi kötény helyett.
– Szükségünk lesz a segítségedre – mondta neki a krétai. – Nem láttuk
előre, hogy a fáraó ily korán itt hagyja a birtokot, amit Amon isten bízott a
gondjaira. Az isteni Amósze királyné mégis azzal bízott meg, hogy gyorsítsam
meg a fáraó sírjának építését és díszítését. Mintha csak Maat istennő éreztette
volna meg vele a szerencsétlenség előszelét. Csakhogy így sem készültünk el
időben! Hetven napunk van a sír befejezésére! Ha a balzsamozó gyorsabban
szedi össze a szükséges kellékeket, akkor még annyi sem…
– Nyugodj meg – válaszolta Szenmut, aki kicsit megkönnyebbült, hogy
ilyen kötetlenül beszélhet a királyné bizalmasával, aki a rossz nyelvek szerint
Amósze szeretője is egyben. – Amósze királyné tiszteletben fogja tartani a
hetvennapos gyászt, mert a nép és az istenek is ezt várják tőle. Miért sietne a
temetkezési szertartással? Biztosan ő is tudja, hogy időre van szükséged a
szentély és az isteni Tuthmószisz sírjának befejezéséhez. Én, mint a palota
Főtisztviselője megsürgethetném a balzsamozás befejezését, de a helyzetet
látva eszem ágában sincs így cselekedni.
– Köszönöm neked. Szerencsés vagyok, hogy olyan emberekkel dolgoz-
hatom együtt, akik feltétlenül hűségesek a királynéhoz. Igaza volt, amikor
megtartotta azokat a festőket és szobrászokat, akik néhány éve el akarták
árulni a fáraót. Jósága és éleslátása végtelennek tűnik számomra. Azzal, hogy
megbocsátott ezeknek az összeesküvőknek, olyan híveket nyert magának, akik
neki köszönhetik az életüket, és bármit megtennének azért, hogy elégedetté
tegyék.
– Szavaid megnyugtatnak – mondta Szenmut. – Most azonban még
nehezebb idők jönnek, és én, mint az ország bírája, nem ítélhetek majd olyan
kegyesen egy összeesküvés esetében, mint a Dicső Hitves. Egyébként a
királynéhoz igyekszel?
– Igen, hozzá rohanok. Amósze ragaszkodik hozzá, hogy minden tervet
lásson, mielőtt megvalósítanánk. A munkásokra most két hónap kemény
munka vár a völgyben. Kabeh és Qaa telepfőnökök megegyeztek, hogy a
munkásfalu utcáinak jobb és bal oldalán élőknek most egy időben kell
dolgozniuk. Pihenésre nincs idő!
23
 – Ebben az elviselhetetlen hőségben ez nem lesz könnyű…
– Nekem is mihamarabb csatlakoznom kell hozzájuk!
– Mielőtt elmennél, mondani szeretnék valamit – mondta Szenmut
bizonytalan hangon.
Kalliszthész azt válaszolta, hogy csak fogjon bele bátran. Mikor meg-
tudta, mennyire felzaklatta Szenmutot Hatsepszut eltűnése, a krétai közelebb
lépett hozzá, és bizalmas hangon a fülébe súgta:
– Jól figyelj rám, nemes tisztviselő. A fáraó kivételes feladattal bízott
meg téged: tanítanod kell a hercegnőt, el kell mesélned neki, milyen csatákat
vívott Egyiptom ellenségeivel, rá kell vezetned, mi egy katona és egy király
kötelessége. Te felelsz a biztonságáért is. De komolyan azt hiszed, Amósze
királynét annyira lefoglalja a fájdalom és a gyász, hogy nem törődik
Tuthmószisz méltó utódjának őrzésével? Ez végzetes hiba volna. Miután
elhagytad a király szobáját, sokat sírt, és nem értette, miért nem vagy mellette,
de ma reggel összeszedte magát, és embereket küldött Hatsepszut keresésére…
Mikor Szenmut mentegetőzni akart, Kalliszthész gyorsan leintette.
– Én csak a királyné vendége vagyok itt. A fáraó téged viszont olyan
magas tisztségekbe helyezett, melyek magasan fölém emelnek. Azért meg-
fogadnád a tanácsom?
Szenmut úgy gondolta, hogy Kalliszthész túlzásba viszi a szerénységet.
A palotában mindenki tisztában volt vele, hogy a krétai Egyiptomban született,
és hogy szülei nem mások, mint egy thébai háremhölgy és a rég halott
Amenóphisz fáraó, Amósze apja. Mint a királyné féltestvérét és a szeretett
Amenóphisz leszármazottját, akinek ereiben a fáraók isteni vére csörgedezik,
Kalliszthészt nagyobb tisztelet övezte, mint a palota legelőkelőbb tisztség-
viselőit.
– Beszélj! – mondta neki Szenmut. – Szavaid aranyból vannak. Bölcses-
séged megkérdőjelezhetetlen.
– Ne találkozz a királynéval addig, amíg meg nem találod Hatsepszutot!
Lánya szökése és Tuthmószisz halála láthatólag annyira felkavarta, hogy most
nem bocsátana meg neked, bármily kegyes is egyébként. Ismerem Hatsep-
szutot. Egyáltalán nem meglepő, hogy elment: egyszerűen csak el akarja
titkolni a fájdalmát. Annyira szerette az apját!
Szenmut nem erre számított. Több megértést remélt.
– Tudom, mire gondolsz… – folytatta Kalliszthész. – A királyné mind
ez idáig nagy megértésről és hidegvérről tett tanúbizonyságot. Most azonban
mások a körülmények… Bízz bennem! Gondolj a tapasztalatomra, és arra,
milyen közeli kapcsolatban állok Amószéval, akit a nép imád. Találd meg
Hatsepszutot, és hozd vissza a lehető leggyorsabban! Ezzel majd vigaszt adsz
a királyi családnak, és mosolyt csal Amon isten arcára.
Szenmut nem merte neki elmondani, hogy ő már mindent megpróbált,
és hogy megtalálta a hercegnő sálját a tóban. Mormogott valami köszönetfélét,
24
de az arca sápadtabb volt a felkelő nap fényénél. Úgy tűnt, sorsa Hatsepszut
sorsához van kapcsolva. Ha megtalálja a hercegnőt épen s egészségesen, nagy
tiszteletben részesül, ha a mocsárból halássza ki a testét, a krokodilok
lakomáznak belőle.
Kalliszthész nyugtalanul nézte, hogyan távozik a férfi. „Remélem,
Hatsepszutnak nem esett baja. Annyira szerettem volna egy fiút a királynétól!
Később összeházasodott volna Hatsepszuttal. Mindketten királyi vérből lettek
volna, s így a frigy méltó lett volna a legdicsőbb fáraókéhoz is! Micsoda
dinasztia lett volna! Mutnefret fiának esélye sem lenne az enyémmel szemben!
Az ifjú Tuthmószisz elméje tompa, teste hitvány. Ő nem Amószisz fáraó
véréből való. Az apja jó katona volt ugyan, de csak kényszerűségből adták
hozzá Amószét!”
Kalliszthész a palota becsukódó kapuját nézte, melyre rákerült a súlyos
faretesz.
– Remélem, az istenek jó irányba vezérlik Szenmut lépteit – mormolta
maga elé, mintha csak imádkozna. – Hiába vagyok nagy befolyással
Amószéra, képtelen lennék lecsillapítani a haragját, ha valami szerencsét-
lenség történne Hatsepszuttal.

25
 Negyedik
Szenmutnak fogalma sem volt róla, merre kellene elindulnia. Hirtelen valami
különöset érzett. Valami állat dörgölőzött a bokájához, de olyan váratlanul,
hogy ösztönösen arrébb ugrott. Mikor lenézett, örömmel fedezte fel, hogy
Hatsepszut kék majma volt a titokzatos támadó. Az állat határozott
mozdulattal megfogta a kezét, és a mocsár irányába húzta. „A hercegnő sosem
válik meg a kedvencétől túl sokáig. El sem hiszem, hogy ilyen szerencsém
van.”
Hagyta, hogy a majom vezesse. Az állat egyre gyorsabban ugrált az
ösvényen, és hamarosan arra a területre értek, ahol Szenmut az előző éjjel
eredménytelenül kutatott utánuk. Az állat egyszer csak letért az ösvényről, és
egy bozótoshoz ugrált. Amint félrehúzott pár ágat, Szenmut megpillantotta a
földön fekvő hercegnőt. Hatsepszut összekuporodva, arcán és karján megannyi
karmolással, zilált hajjal hevert ott. Szakadt ruhája alól előtűnt finom bőre,
mely a mézzel kevert tejhez szokott, s nem az ilyen mostoha körülményekhez.
Szenmut azt hitte, sebesült vagy halott, de mikor leguggolt mellé, látta, hogy
éppen ébredezik.
– Verjenek meg az istenek, Szenmut! – kiáltotta a lány, és villám-
gyorsan felült, majd megpróbálta összébb húzni magán a ruhát. – Hogy mersz
visszaélni a helyzettel? Mit képzelsz magadról, hogy így bámulod a herceg-
nődet? Lehet, hogy annak idején én is meztelenül szaladgáltam a palotában,
mint a többi gyerek, de most királyi ruhát viselek! Karomon drága ékszerek!
Tisztelettel tartozol nekem!
Szenmut egyszerre alig bírt megszólalni a megkönnyebbüléstől, az
örömtől és a zavarodottságtól.
– Hogy gondolhatod egy pillanatra is, istenek által kedvelt hercegnő,
Amon és Tuthmószisz leánya, hogy szándékaim tisztátalanok? Épp most
találtam rád ebben a sanyarú helyzetben. Egyből arra gondoltam, hogy nem
esett-e valami bajod, és észre sem vettem az öltözékedet, vagyis annak
hiányát… Esküszöm neked, hercegnő! A mindenható Ozíriszre és Íziszre
esküszöm!
Hatsepszutot szórakoztatta Szenmut mentegetőzése, akiről tudta, hogy
egyenesebb és őszintébb ember, mint a palota összes bírája egybevéve. Ha
nem lett volna olyan bánatos, biztosan tréfálkozni kezd vele. Most azonban
26
nem volt hozzá sem kedve, sem energiája. Gyásza ólomsúlyként nehezedett
mellére. Ordítani szeretett volna, hogy elmúljon belőle ez a rettentő fájdalom.
Úgy érezte, egész hátralévő életében már csak sírni lesz képes.
– Hát jó! – mondta és megpróbálta megigazítani magán a ruhát. –
Elhiszem neked, hogy nem néztél rám, de amikor felébredtem, éppen megérin-
tettél. Most vigyél vissza a palotába, ha már egyszer rám találtál!
– Ebben az állapotban? Ne hozzak előbb egy rendes ruhát?
– Igazad van – mondta Hatsepszut, miután jobban szemügyre vette a
szövetet tarkító lyukakat és koszfoltokat. – Kérd meg Sátrát, hogy hozzon
nekem tiszta ruhát! Ezek a karmolások egy gyermekhez talán illenek, de egy
hercegnőhöz semmiképpen!
Benyálazta az ujját, és ügyetlenül törölgetni kezdte az odaszáradt vért az
apró sebekről.
– Tele vagyok velük! A karom, a lábam, a kezem! Még a talpamon is
vannak! Jó hosszú ruha kell!
– Az arcodon is vannak – figyelmeztette Szenmut.
A férfi hirtelen nagyon megsajnálta a lányt, akinek a szemhéja annyira
megdagadt a sírástól, hogy szinte alig látott ki mögüle. Nem merte megmon-
dani, mert félt, hogy újra elsírja magát. Inkább segített neki felkelni a kemény
földről.
– Nagyon féltem! – vallotta be a hercegnőnek. – Már nem tudtam, mit
csináljak!
– Féltél? – csodálkozott Hatsepszut. – Magad miatt vagy miattam?
Szenmut elvörösödött.
– A feladat, amit az isteni Tuthmószisz bízott rám, nem engedi, hogy a
saját sorsommal foglalkozzam a tiéd helyett – válaszolta túlságosan is
udvariasan.
– Tőled kevésbé hivatalos választ vártam volna – mondta Hatsepszut
kissé csalódottan.
– Egész éjjel téged kerestelek, de mindhiába. Mikor megtaláltam a tóban
a sálad, azt hittem, már nincs remény, mert Mutnefret testőrei előbb meg-
találtak, mint én!
– Mutnefret testőrei? Nem láttam őket.
– Valószínűleg ez a szerencséd.
– Szenmut, csak nem felejtetted el, hogy Amon isten engem éjjel-nappal
megvéd? Azért születtem, hogy egyszer én uralkodjak Egyiptom fölött!
– Olyan fiatal vagy!
– Lehet, hogy fiatal vagyok, de a hős Amószisz leszármazottja!
– Természetesen – válaszolta Szenmut, és meghajolt előtte.
– Gyerünk! Nézz a szemembe! Miért pirultál el?
– Az jutott eszembe, mi lenne, ha így látnának minket… Jobb lenne
cselekedni.
27
 – Igaz! Menj a palotába, és beszélj Sátrával! Vigyázz! Ne ijeszd meg
nagyon! Túlságosan szeretem, nem akarom, hogy felidegesítse magát.
Szenmut megígérte, hogy siet, ahogy csak tud. Hatsepszut újra magára
maradt a majmával. Az apjára gondolt, aki először elhanyagolta őt, és csak az
első feleségétől, Mutnefrettől született két fia nevelésével foglalkozott.
Vadászni és háborúzni is magával vitte őket. Milyen büszkék voltak rá! Mikor
mindkét fia meghalt, Tuthmószisz figyelme és szeretete végre Hatsepszut felé
fordult. „A sorsom már a születésemtől fogva meg volt írva”, suttogta maga
elé a hercegnő. „Még az apám sem tudott ezen változtatni.” Azokra a
felejthetetlen napokra gondolt, amikor együtt ünnepelték az isteneket, együtt
szelték át az országot, s ő az anyját helyettesítve sok gondtól megkímélte
Amószét. Legélesebben az a nap élt emlékezetében, amikor a fáraó hivatalosan
is bejelentette az udvar egybegyűltjei előtt, hogy őt teszi meg örököséül.
Gyönyörű nap volt, s olyan közelinek tűnt!
Szemébe könny szökött. „Sosem felejtem el apámat, bár ő először fiút
szeretett volna a Dicső Királyi Hitvestől, Amószétól. Biztosan csalódott volt,
amikor először hajolt a bölcsőm fölé. De aztán még a halála előtt megértette,
nem kell ahhoz férfinak lennem, hogy uralkodhassak. Az istenek tudatták vele
akaratukat, és segítettek neki, hogy tisztán lásson. Szeretett, és hitt bennem.”
A kék majom hozzábújt úrnőjéhez. Akkor csinált ilyet, ha megérezte
rajta a szomorúságot. Karjával átölelte a lányt, fejét a vállára hajtotta, és
halkan a fülébe makogott. Nyugtalanul nézte Hatsepszutot, aki ettől mindig jó
kedvre derült.
– Te mindent értesz, igaz? – mondta neki a lány. – Ma még túlságosan
fáradt vagyok. De holnap, amikor Ré újra aranyba vonja a sivatag homok-
dombjait, Amon bárkája megindul, hogy az istent a kápolnájába szállítsa. A
Delta mocsarai a madarak énekétől lesznek hangosak. A krokodilok megbün-
tetik az árulókat és a tolvajokat. Holnap Ízisz megvilágosítja békés és
szeretettel teli napjaimat. Erős leszek, mint a háború istene, leleményes, akár
Ízisz, és a keselyű meg a kobra tovább növeli nagyságom! Akkor már tudni
fogom, hogyan vezessem szekerem a sors útján!
Sznen bólintott, mintha csak megértette volna úrnője szavait. Rózsás
arca, szeme csillogása és büszke testtartása sok mindent elárult Hatsepszutról.
A hercegnő megvakarta szőrös kobakját, és kíváncsian nézett rá:
– Mit gondolsz Szenmutról? Szegény olyan ideges volt az eltűnésem
miatt! Gondolod, jól megnézett magának, mielőtt felébredtem volna? Becsü-
letesebbnek ismerem annál! Eddig sosem vettem észre, milyen lágy tekintete
van, és milyen határozottak, de finomak a mozdulatai. Apám azt mondta,
eszes, tehetséges és jólelkű ember.
Hogy a bölcsessége és a műveltsége nagy segítségemre lesznek. Anyám
azt állítja, túlságosan magabiztos vagyok, és hogy előbb gondolkoznom
kellene, mielőtt ítéletet alkotok mások cselekedeteiről…
28
 – És anyádnak igaza van! – kiáltott fel Satra.
– Végre megjöttél! – mondta Hatsepszut a dajkájának. – Hoztál tiszta
ruhát és citromos kendőt, hogy megtisztítsuk az arcom és a testem? Látod,
hogy nézek ki?
– Szenmut elmesélte, hogy talált rád. Egyelőre nem szóltam róla senki-
nek, hogy itt vagy, de azt ajánlom, mielőbb térj vissza a palotába, mert anyádat
már így is túl nagy csapás érte a fáraó halálával.
– Szenmut hol van? – kérdezte Hatsepszut, oda sem figyelve Satra
szónoklatára.
– Rengeteg dolga van. A királyi gyász, a balzsamozás és a temetés
előkészítése a palota összes hivatalnokát leköti. Képzeld, mennyi dolga van
most a Főtisztviselőnek! Éjjel-nappal dolgoznia kell, s lehet, hogy még ez sem
lesz elég!
– Bizonyára – válaszolta Hatsepszut, miközben arcát odatartotta
Sátrának, aki egy különleges kenőcsöt vitt fel a bőrére.
– Vigyázz! Ne ilyen durván! A végén még csúnyább leszek, mint
voltam!
– Ne szólj bele! Csak így fog csillogni, ha erősen beledörzsölöm. Lökd
le ezeket a rongyokat, és vedd fel a selyemruhát! A hajtűiddel fogd össze a
válladon! Ezt a szakadt ruhát majd beleteszem a kosárba.
– Satra – mondta Hatsepszut réveteg hangon. – Mi a véleményed Szen-
mutról?
– A fáraó magas tisztségekbe helyezte. Nekem tehát nem lehet szere-
pem, hogy megítéljek egy olyan tudós férfit, mint ő, akit a fáraó ily gazdag
adományokkal tisztelt meg.
– Hát jó – sóhajtott fel a hercegnő. – De most nem a Dicső Királyi
Hitves és nem is a fáraó kérdez. Válaszolj nekem!
A kövér Satra egyszerű asszony volt, és sosem merte volna megkérdő-
jelezni a fáraó döntéseit, hiszen ezzel magára vonta volna az istenek haragját.
– Nem tehetem! A fáraó meghallhatja. Ki tudja, hol van most? Az
istenek megbüntetnének, ha egy ilyen magas rangú férfit a számra mernék
venni!
– De nehéz veled! – mondta Hatsepszut bosszúsan, és kilépett a bozó-
tosból. – Menjünk! Igazad van… Sietnünk kell. Kalliszthész arra használja a
távollétemet, hogy ő vigasztalja meg a királynét. Innen hallom a mézesmázos
szavait! Nem akarok neki alkalmat szolgáltatni rá, hogy bebizonyítsa
anyámnak, milyen nélkülözhetetlen a palotában! Már így is meg van róla
győződve!
– Hatsepszut! – feddte meg Satra, miközben felkapta a kosarat, és
elindult úrnője után.
– Mit hallok, Satra? Talán csak nem akarsz vitatkozni velem? – kérdezte
Hatsepszut szigorúan.
29
 – Amon nem bocsátaná meg nekem, Amószisz tiszteletreméltó leszár-
mazottja, Tuthmószisz isteni örököse.
– Akkor jó! – válaszolta Hatsepszut, és állát fölszegve haladt tovább. –
Napernyőt! A nap ma különösen felforrósítja a földet és az országomat.
Hatsepszut fölül tudott emelkedni a szenvedésen, s ez kiváltotta volna
egy nép csodálatát. Satra tudta ezt, és olyan tisztelettel követte a hercegnőt,
ami csak egy nagy fáraónak jár.

30
 Ötödik
A palotába érve Hatsepszutot tiszteletteljesen köszöntötték az útjába kerülő
őrök és hivatalnokok. Mindnyájuk arca gondterhelt volt, és sokkal halkabban
beszéltek, mint máskor. A cselédeknek egyébként szokásuk volt gúnyolódni
Hatsepszut fensőbbséges magatartásán. Nemigen értették, miért hordja fenn az
orrát már tizenhárom évesen.
Satra a szeme sarkából azt leste, hogy a szolgálók megadják-e a kellő
tiszteletet úrnőjének. A legtöbbjük meghajolt Hatsepszut előtt, és egy szó
nélkül félrehúzódtak az útjából. Voltak, akik a fáraó halálától megrendülten –
vagy mert amúgy is rajongtak érte – egyenesen a lábaihoz vetették magukat.
Hatsepszut megállás nélkül haladt tovább a központi udvar felé. Arcáról
semmit sem lehetett leolvasni, közönségesnek találta volna, ha megosztja
gondolatait az egyszerű szolgálókkal vagy udvaroncokkal. Amikor azonban az
egyik fiatal háremhölgy, akit Iszetnek hívtak, úgy haladt el előtte, hogy még
csak meg sem hajtotta a fejét, Hatsepszut nehezen tudta türtőztetni magát. A
hercegnő hirtelen megállt, és megmerevedett. Törzse egyenes volt, akár egy
dárda. Nem fordult meg, hogy emlékeztesse a lányt, hogy nem más, mint az ő
apjának, Tuthmószisznak egyszerű háremhölgye, mert ez Satra feladata volt.
A dajka nem is habozott, ám a szép és büszke Iszet nem hagyta annyi-
ban a dolgot.
– Mióta adhat parancsokat nekem egy dajka? – kiabált. – Majd akkor
köszönök Hatsepszut hercegnőnek, ha az ifjú Tuthmószisz már átvette apja
örökségét, és ha ő maga utasít erre!
Hatsepszut érezte, hogyan uralkodik el rajta a harag. Lehunyta a szemét,
úgy kérte az isteneket, hogy adjanak neki erőt önuralma megőrzéséhez.
Tuthmószisz halálának másnapján nem akart megbüntetni egy háremhölgyet.
– Hatsepszut fog uralkodni – mondta Satra. – Miért beszélsz Mutnefret
fiáról?
– Ő azt mondta nekem, hogy ő fog Egyiptomban uralkodni, és én hiszek
neki.
Hatsepszut mégis megfordult, és végigmérte Iszetet. Bár igen fiatal volt,
teste minden egyes porcikája csábítóan sejlett elő áttetsző ruhája mögül.
Tömjénillatú, bódító parfümje lassan belengte az egész helyiséget.
Hatsepszutnak hirtelen apja szavai jutottak eszébe: „Személyedet folyton
31
illatfelhőnek kell öveznie, mint az istennőkét, akik leszállnak a halandók közé.
Soha egyetlen asszony sem lehet illatosabb, mint te. Az isteni, varázslatos
parfüm mindenhová elkísér majd, amerre jársz.”
Mikor apja tanácsára gondolt, Hatsepszut egészen nyomorultnak érezte
magát ezzel a kis csinos ágyassal szemben, akinek kerek csípője, festett arca,
és egészen felkavaró illata volt.
– A jövőben ne merj úgy megjelenni előttem, hogy fényűzőbb ruhát
viselsz az enyémnél, és ne illatosítsd magad úgy, mintha ennek az országnak a
királynője lennél! Drágaköves ékszereket csak a királyi család tagjai visel-
hetnek. Kizárólag hétköznapibb kövekkel díszítheted a karod, a bokád, a
törzsed s a nyakadat.
Bár azzal akart visszavágni, hogy ő nem egy közrendű lánya, Iszet most
mégis csak a fogait csikorgatta.
– Nem vagy elég eszes ahhoz, hogy olyan nevet viselj, ami Iszet
istennőre emlékeztet – tette hozzá Hatsepszut. – Gondolkozz el azon, amit
mondtam!
Iszet még így is szándékosan kivárt egy kicsit, mielőtt köszöntötte volna
a hercegnőt. Úgy találta, hogy a fáraó lányának vonásai eléggé durvák, és
mozdulatai kellem nélküliek. Hiányolta belőle Amósze ragyogását. Az ő
véleménye szerint Hatsepszut túl sovány volt ahhoz, hogy erős gyermekeket
ajándékozzon Egyiptomnak.
Mintha csak kitalálta volna a gondolatát, Hatsepszut keményen ráför-
medt.
– Hagyd abba a bárgyú vigyorgást! Nem úgy vagy öltözve, mint aki a
fáraó emlékezetét tiszteletben tartja! Öltözz át! Szenmut majd kiszabja neked a
száz korbácsütést, ha tovább ellenkezel! Néhány napig gyászruhát kell visel-
ned, és nem gyönyörködhetsz magadban álló nap a tükör előtt! Ne feledd,
hogy most nem élhetnél a háremben, ha a fáraó kivételes jóságával ki nem
választ!
Erre már ráfagyott a mosoly Iszet arcára, hiszen semmi mással nem
tudott érvényesülni a palotában, kizárólag a szépségével. Azon nyomban
meghajolt Hatsepszut előtt, s még a lábaihoz is leborult, úgy könyörgött a
bocsánatáért.
A hercegnő Sátrára kacsintott, s úgy tett, mintha semmit sem hallana a
háremhölgy gagyogásából.
– Íziszre és az összes istenekre kérlek, bocsásd meg a tiszteletlen-
ségemet! – ismételte el Iszet.
Két kezét összekulcsolva könyörgött Hatsepszut előtt.
– Hát jó! Legyen! Menj vissza a többiekhez! Egyszer kegyes leszek
veled – mondta méltóságteljesen Hatsepszut, és otthagyta a földön heverő nőt.
Mikor már eléggé eltávolodtak, odasúgta Sátrának:

32
 – Ez az Iszet más, mint a többi háremhölgy. Nem tetszik a viselkedése.
Most, hogy isteni atyám már nincs közöttünk, a Dicső Királyi Hitvesnek
gondolnia kellene rá, hogy eltávolítsa azokat a háremhölgyeket, akik a saját
fiaiknak remélik megszerezni Egyiptom trónját. Ez a hárem az összeesküvések
melegágya.
Satra bizonytalanul ingatta a fejét.
– Tiszteletreméltó királyi gyermek, gondolj arra is, hogy nem uralkodsz
majd egyedül, és hogy jövendőbeli férjednek is szüksége lesz háremre…
– Azt majd én magam ellenőrzöm!
– Ez nem a te feladatod, és időd sem lesz majd rá…
– Túlságosan is jól ismerem ezeknek a fiatal nőknek a gondolkodását.
Csak az érdekli őket, hogyan árthatnak egymásnak, és hogyan tudják elcsábí-
tani a fáraót. Ennek az Iszetnek el kell mennie a palotából!
Hatsepszut látta, hogy Satra valamit titkol előle.
– Nehogy azt mondd, hogy gyermekei vannak a fáraótól!
– Mutnefret nagyra becsüli, és védelmezi Iszetet. Gyermekei azonban
nincsenek. Az ifjú Tuthmószisz azonban minden délutánját vele tölti. Még
közös órákra is járnak.
– Még egy ok rá, hogy elmenjen a palotából! – erősködött Hatsepszut.
– Vedd könnyebben a dolgokat, Egyiptom hercegnője! Most csillapítsd
le a haragot szívedben, és inkább törődj azokkal a kötelességekkel, amikkel a
fáraónak tartozol.
Hatsepszut tekintete újból elsötétült. Ajkai remegni kezdtek, orra és arca
egészen elvörösödött.
– Megint igazad van – mondta, s csak nehezen tudta visszafojtani a
feltörni készülő zokogást.

***

Kalliszthész és a telepfőnökök kemény munkájának eredményeképp

Tuthmószisz sírja és kápolnája éppen elkészült, mire a test balzsamozása
befejeződött. A fáraó anyja és felesége elvégezték a hagyományos szertartá-
sokat. A temetkezés előkészületei igényességükben elérték az Amenóphiszét
és a szeretett Jahmesz-Nefertariét. Tuthmószisz életét semmilyen bűnös csele-
kedet sem árnyékolta be, lelke tisztaságához nem férhetett kétség, így bátran
állhatott Ozírisz bírósága elé.
Egy dolog azonban nagyon zavarta Hatsepszutot. Mutnefret addig
erősködött, hogy végül Amósze megengedte neki, hogy fiával a temetési
menet elején vonulhasson. A hercegnő ezért nagyon megharagudott az anyjára,
és ezt szóvá is tette. Mikor látta, hogy nem ér el semmit, még a két nagyanyját
is megpróbálta meggyőzni, tiltsák meg az ifjú Tuthmószisznak, hogy részt
vegyen az apja temetésén.
33
 – A kérésedet semmi sem indokolja – mondta neki végül anyai
nagyanyja a temetés reggelén. – Drága gyermekem, hogy is jutott eszedbe,
hogy megakadályozz egy fiút abban, hogy tiszteletét fejezze ki apja felé a
temetése napján? Ez mindenkit felháborítana. Mutnefret azt terjesztené, hogy
már alig vártuk a fáraó halálát, hogy végre elintézhessük a fiát!
– Nem egyezem bele, hogy Tuthmószisz egészen az apám sírjáig kísérje
a papokat és a hivatalnokokat! Én nem fogok a kápolnában imádkozni, mint
Amósze, miközben a féltestvérem beengedik apám sírjába!
Ahotep megpróbálta észhez téríteni a lányt.
– Soha ne feledkezz meg arról, hogy te nő vagy, és nagyon nehéz lesz
egy olyan helyen érvényesülnöd, ahol rendszerint a férfiak az urak! Lassan
kell feltörnöd, nem szabad állandóan viszályt szítanod, mert népszerűtlen
leszel! Hallgass a józan eszedre!
Ahotep gyengéden megfogta a kezét.
– Bízz bennem! Én ismerem a hatalom igazi természetét. Legalább
énrám hallgass, ha az anyád tanácsait már nem fogadod meg…
– Ő állandóan csak azt ismételgeti, amit Kalliszthész mond neki! Miért
méltó rá a krétai, hogy a Dicső Királyi Hitves tanácsadója legyen? Egyáltalán
nem bízom abban az emberben. Minósz király szolgája volt, aki elárulta az
apámat!
– Hagyjuk ezt… Szándékosan megfeledkezel róla, hogy Kalliszthész
milyen szolgálatokat tett a szüleidnek.
– Tudom, hogy miért tette, és félek, hogy egy nap majd megkéri az árát!
– Fejezd be a gúnyolódást, Íziszre! Apád nem tanított meg logikusan
gondolkozni?
– Az óvatosságra is megtanított. Gyakran mondogatta, hogy egy fáraót
egész élete folyamán ellenségek vesznek körül. Erre jól emlékszem! Egyszer
majd nekem is lesz templomom. A legszebb templom a világon! Ezt most meg
is fogadom a mindenható istenek színe előtt! Akkor majd parancsot adok,
hogy készítsenek két fényűző nyughelyet: az egyiket az apámnak, a másikat
pedig nekem… Örökkévaló életünkben így majd újra egyesülhetünk!
Bár sosem beszélt róla, hol van az a hely, ahová a sírját szánja, Hatsep-
szut gyakran gondolt rá. Ha rosszkedvű volt, mindig kikocsizott oda.
Elvezettel nézte, ahogy a lemenő nap vörösre festi a sivatag homokját. Itt
mindig csend volt, és semmi sem zavarta meg az álmodozását.
– Összevissza beszélsz – mondta Ahotep keményen. –Hogy képzeled,
hogy az isteni Tuthmószisz elhagyja a sírját, miután örök nyugalomra tért?
– Ez a sír nem méltó a fáraóhoz! Amószénak nem lett volna szabad
Kalliszthészre bíznia az építését és a díszítést!
– Mikor ismered el végre Kalliszthész érdemeit?
– Soha! Ahogy múlik az idő, annál jobban átlátom, mit miért csinál!
– Ő szeret téged…
34
 Hatsepszut feldühödött.
– Szóval téged is levett a lábadról! Hová tetted a eszed?
A hercegnő merőn bámulta a nagyanyját, aki nem szólt semmit.
– Adjanak neked az istenek elég időt ahhoz, hogy megláthasd, mi
mindent teszek majd Egyiptomért! – mondta a lány.
Ahotep feladta a harcot. Az, hogy az unokája ennyire bízik magában,
megrémítette, de meg is nyugtatta. Hatsepszut tudomást sem vett arról, milyen
nehéz lesz nőként uralkodnia egy népen, és visszaverni az ellenséget a
határoknál.

35
 Hatodik
A sivatag sziklás csúcsai, melyek a „Nagy Síkság” szélét szegélyezték, fenye-
getően emelkedtek a türkizkék ég felé. Az előző éjjel felgyulladt ezernyi
csillagnak már nyoma sem volt a felhőtlen boltozaton.
A legfényesebb csillag, a Szíriusz csak néhány napja uralta az egyiptomi
éjszakákat. Az egyiptomiak már türelmetlenül várták, mert megjelenése
egybeesett az áradás kezdetével. Azt minden parasztgyerek tudta, hogy az
áradás mértékétől függ a betakarított termés mennyisége-
A palota számvevői, a pénzügyekkel megbízott dioikétész és Szenmut, a
főtisztviselő mindennap több imát is mondott Hápihoz, a folyam istenéhez.
Az egyiptomiak apró szobrokat dobtak a Nílusba, melyek az istent
mintázták. Így akarták elnyerni a kegyét. A thébai piacon vagy Amon temp-
loma előtt sok kereskedő ezekből a szobrokból szerezte jövedelme nagyobbik
részét.

A Nílus július havi áradása jelentette az egyiptomi év kezdetét. Théba

utcái hangosak voltak az újévi jókívánságoktól. „Renpet neferet!”, mondták,
mielőtt még köszöntötték volna egymást.
Az ajándékokat, amiket máskor a fáraó kapott, most Amósze, Ahotep és
Hatsepszut között osztották szét. A legszebb és legfényűzőbb ajándékok közül
néhányat Mutnefret fia is kapott. A fáraó egykori felesége azt sem tudta, hová
legyen nagy örömében. Az utóbbi időben csak parókával és a királyi kobrával
a fején mutatkozott.
Amósze feladata volt, hogy a fáraó helyett végigcsinálja az újévet
köszöntő és az óévet búcsúztató szertartásokat, s ekképp űzze el az egyip-
tomiaktól a balszerencsét és a betegségeket, melyeket az oroszlánfejű Szahmet
istennő bocsáthatott volna rájuk. Ám Hápi isten megünneplése után valami
sokkal nagyobb esemény következett Thébában: a nép elkísérte Tuthmószisz
fáraót örökkévaló nyughelyére, millióéves templomába.
A Völgyben, melyet az egyiptomiak „a Nyugat csodás lépcsőfokainak”
vagy „a fáraók millióéves nagy nyughelyének” is neveztek, keskeny, öszvérek
és emberek által kitaposott ösvények kanyarogtak az alacsony dombok között.

36
Az istenek távolabb áthatolhatatlan sziklafalakat emeltek a szent hely
védelmére.
A sziklák vörösét magas rangú thébai hivatalnokok temetkezési kápol-
nái tarkították. Mások a völgy csöndes mélyébe temetkeztek, ahol örök
nyugalom borult rájuk, melyet senki sem zavarhatott meg sem éjjel, sem
nappal.
Nem messze onnan munkások dolgoztak egy nagy kiterjedésű, de titkos
telepen. Csak a Deir el-Medine közelében fekvő falu kézművesei és művészei
kaptak rá engedélyt, hogy a Völgy és a környező hegyek ösvényeit róják. Az ő
feladatuk volt a nyughelyek megalkotása.
A hajnal első sugarai rózsaszínbe vonták a Nílus túlpartján emelkedő
Mut-, Amon- és Montu-templomokat. Homlokzatukon ott volt Théba botja, a
városok királynőjének jelvénye, mely a település elsőségét jelezte. A bot
mellett Széth isten szimbólumai, vízilovak voltak láthatók, amint épp elra-
gadják az őket megszigonyozó thébai gyerekeket. Hiába tiltották azonban
Széth papjai, hogy vízilovakra vadásszanak, a thébaiak újra meg újra
megtették. „Amon ugyan hatalmasabb Széthnél, de az istenségek betegségeket
hoznak arra, aki megöli ezeket a szent állatokat!” – fenyegetőztek a papok.

A thébai nomosz falvaiban, melyek a várostól számított három skoeni 1

sugarú körben helyezkedtek el, a sólyomfejű Montu isten templomaiban
mindenütt nagy volt a nyüzsgés. Azonnal látni lehetett, hogy ez nem egy
közönséges nap.
Az uralkodók, Tuthmószisz fáraó ősei már türelmetlenül várták – a
gizaival összevetve – meglehetősen kisméretű piramisaikban, hogy a király
csatlakozzon hozzájuk a Túlvilágon. A Dra Abu-i domb mélyéről figyelték,
hogyan helyezik el a szkarabeuszokat és az élelmet, mely mindenkit az
uralkodók örök életére emlékeztetett.

***

A thébai nép szomorúan nézte, milyen példás biztonsággal szállítják át

Tuthmószisz testét a Nílus túlpartjára. Mintha csak Hatsepszut balsejtelmeit
akarnák igazolni, az egyiptomiak mind a fáraó fiát figyelték, akit még nem sok
alkalmuk volt alaposabban szemügyre venni. Eddig csak ritkán járt el a
palotából, s akkor is került minden feltűnést. Azt azonban mindenki tudta,
hogy a fáraónak született egy harmadik fia is az első feleségétől, és bár
hivatalosan Hatsepszutot jelölték ki örökösként, sokan szívesebben láttak
volna egy királyt a trónon, semmint egy királynőt.

1
Több mint harminc kilométer
37
 A gyász kezdete óta jártak szájról szájra olyasfajta szóbeszédek, amik
Hatsepszut és féltestvére esetleges házasságát tárgyalták. Elvégre mégiscsak a
hercegnő volt a dinasztia igazi örököse.
Kalliszthész, aki gyakran érintkezett egyszerű emberekkel, amikor a
piacra ment vagy különleges növényeket keresett a mezőn, megjegyezte ezeket
a pletykákat, s később elmesélte őket a Dicső Királyi Hitvesnek, aki szívesen
fogadta a tanácsait, és sokszor azok alapján döntött.
Hatsepszut és az ifjú Tuthmószisz házasságának lehetősége már annyira
közszájon forgott, hogy a királyi család nem lepődött meg azon, milyen nagy
figyelem kíséri az ifjú minden egyes mozdulatát. Mindamellett – és ez nem
kerülte el Ahotep figyelmét – Kalliszthész és Hatsepszut sem örült volna
ennek a megoldásnak. Az világos volt, hogy a hercegnő csöppet sem találja
vonzónak féltestvérét, s megvetéssel fordul Mutnefret fia felé, ám Ahotep
kíváncsi lett volna, mik Kalliszthész indítékai. Talán Mutnefret intrikái miatt
aggódik?
Tuthmószisz sírhelyét az Amenóphisz fáraó által megkezdett hagyo-
mány szerint a Nagy Síkságon jelölték ki, míg temetkezési templomát a
sivatag szélére építették.
A menetben haladók egyre izgatottabbá váltak, ahogy Tuthmószisz
sírjához közeledtek. Hatsepszut keze minden egyes alkalommal ökölbe szorult,
amikor a nép a fáraó fiát kezdte éltetni, és ridegen arra utasította féltestvérét,
hogy húzódjon mögé. Mutnefret ilyenkor határozottan megparancsolta a
fiának, hogy ne merjen elmozdulni a hercegnő mellől. Úgy öltöztette fel, akár
egy herceget, s elégedetten hallgatta testőrei híradásait az egyiptomiak körében
forgó szóbeszédekről. Mutnefret változatos és fényűző ajándékokat készített
elő a király számára: különféle ételeket, gazdag bútorzatot, asszonyi szobrocs-
kákat. Ő és fia karjukon megannyi ékszert viseltek, hadd lássa a nép, mennyire
szerette őket a fáraó, még ha Amószéval is élt.

A királyi család rövid séta után elérte a thébai kikötőt, és hajóra szállt. A
sötét vitorlák hamar átrepítették bárkáikat a Nílus túlpartjára. A hajóút alatt
senki sem beszélt. Miután mindannyian kikötöttek egy elhagyatott partrészen,
a menet újra felsorakozott, és észak felé folytatta útját. Hivatásos sirató-
asszonyok is voltak velük, akik megszakítás nélkül jajgattak és a mellüket
ütlegelték. Halk, fájdalmas zene csendült fel, s az egyiptomi nép jajveszé-
kelése a túlpartról is elhallott idáig. A koporsót, melyben a fáraó bebalzsa-
mozott teste feküdt, papok fogták közre, és nagy pompával kísérték a
szarkofágjáig a temetési szobába.
A siratóasszonyok hangja betöltötte az eddig oly csöndes helyet, és az
ott lévőknek az az érzésük támadt, hogy ide gyűlt az összes közelben
eltemetett előkelő és fáraó lelke. Hatsepszut megborzongott. Nyugat felé
38
fordult, amerre a papok utat nyitottak nekik, és megpróbálta még egyszer maga
mögé parancsolni Tuthmósziszt. Minél közelebb értek a fáraó örökkévaló
nyughelyéhez, annál kínosabbnak és oda nem illőnek érezte féltestvére
jelenlétét. Apja sosem foglalkozott a fiúval. Hogy meri így előtérbe állítani
magát?
A királyi család tagjai lelassították lépteiket, amint megérkeztek a
sziklákkal övezett helyre, melyet a nap aranykatlanná varázsolt.

39
 Hetedik
A szertartás sokáig tartott. Az ajándékokat a fáraó temetkezési termébe vagy a
kápolnába helyezték el. Amon, „Théba uralkodója” és a többi isten, a város
Urai mind nagy tiszteletet kaptak. Amon után a thébaiak számára Ré volt a
legkedvesebb, Héliopolisz istene, akit gyakran összeolvasztottak Amonnal.
Utána következett Ptah, Memphisz istene.
Bár mindannyian szomorúak voltak, sokan csodálattal nézték a kápolna
és a temetkezési terem falait díszítő festményeket és szobrokat. Közben sorra
érkeztek az edények és vázák. A tálakon marhafejet és marhacombot, bort,
sört, papiruszt és gyümölcsöket hoztak. Mindennel ellátták a fáraót, amire csak
szüksége lehet. Amósze, Hatsepszut és Ahotep egyetértettek abban, hogy
Tuthmószisz gyönyörű helyen nyugszik majd. Természetesen a hercegnőnek
fenntartásai voltak a díszítéssel és a sír méretével kapcsolatban. Túlságosan
szerénynek találta ezeket, méltatlannak egy olyan kiváló harcoshoz és
kivételes királyhoz, mint amilyen az apja volt.
Kalliszthész megparancsolta, hogy a vízszintes sávokban elhelyezkedő
falfestményeken ábrázoljanak minél több hordárt, akik fényűző bútorokat és
gazdag kincseket cipelnek. A fekete bőrű fiatalok sötét parókát viseltek, s
egyszerű, combközépig érő kötényt. Legtöbbjük mindkét kezében tartott vala-
mit, és az egyes jeleneteket apró levelű fák választották el egymástól. A
fedetlen vállú és bokájú egyiptomi lányok lábánál hatalmas edények álltak. A
menetet úgy ábrázolták, mintha a különféle sávokban haladók egymást
követnék, amint a királyhoz igyekeznek az ajándékokkal.
A világoskék szín jól kiemelte a nádas zöldjét, a szolgák bronzbarna
bőrét, és az edények sárgáját. Az egyik központi helyen álló férfit szőke
parókával ábrázolták. Épp egy áldozati marhát szeletelt fel hatalmas méretű
húsvágó bárddal.
Amint újra végignézett a műremekeken és az ajándékokon, Kalliszthész
nyugtalanná vált. A sírrablók jutottak eszébe, akik oly kevéssé tisztelik a
fáraók lelkét. Még sosem látott ennyi kincset egy temetkezési szobában, és
aggódott, hogy az egyiptomiak nem törődnek majd az isteni büntetéssel, és
nem hagyják a Völgyben nyugodni ezt a hatalmas kincset.

***
40
 A tiszteletadás és az utána következő, a napot lezáró lakoma alatt
Hatsepszut még inkább meggyűlölte féltestvérét, aki iránt a fáraó sosem érzett
mást, mint szánalmat, s legfeljebb néha aggódott miatta, amikor beteg volt.
Mikor este hazatért a termeibe, Hatsepszut megparancsolta a dajkának, hogy
ne zavarják. Senkit sem akart látni.
Kalliszthész is arra kérte Amószét, hogy küldje el a szolgákat.
– A fáraó elfoglalta végső nyughelyét. Sosem láttam még ilyen fényes
szertartást! A fáraó elégedett lehet.
– Bizonyára – válaszolta Amósze ernyedten.
– Mutnefret fiának azonban nem kellett volna a menet élén haladnia! Az
sem lepne meg, ha kiderülne, hogy ez a nő indította el a pletykát Hatsepszut és
a fia házasságáról. Most valahogy cáfolni kellene a hírt.
– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz ennek a kérdésnek – válaszolta
Amósze. – Ez a nap kiszívta minden erőmet. Hadd vegyek egy kellemes
fürdőt! A drága Menisz majd mesél nekem néhány mulatságos történetet.
– És a terveink? Már nem akarsz fiút szülni nekem?
– Ezt mindig is te szorgalmaztad, Kalliszthész.
– Most itt a kedvező alkalom.
– Ne álmodozz, Kalliszthész!
– Miért ne várhatnál gyermeket a fáraótól? Mivel ő meghalt, én, a
féltestvéred lennék a férjed. A mi ereinkben Amenóphisz vére csörgedezik, ne
felejtsd el! Bár az én anyám nem volt több egy ágyasnál a háremből, míg a tiéd
Amenóphisz Dicső Hitvese volt, az egyiptomiak mégis örülnének a hírnek.
Hát nem arról álmodoznak, hogy olyan gyermek szülessen, akinek mindkét
szülője a dinasztia királyi vérvonalának továbbvivője? Tuthmószisz csak egy
egyszerű hadvezér volt, akit Amenóphisz kényszerített hozzád!
– Hányszor akarod még elmondani? Elfelejtkezel egy fontos dologról: a
fáraó Hatsepszutot jelölte ki örököséül a halála előtt, én pedig nem várok
gyermeket. Évekig próbálkoztam, de nem tudtam fiúval megajándékozni a
fáraót!
– De ha sikerült volna, kedves Amósze, akkor az a fiú uralkodott volna
Hatsepszut helyett!
Amósze eltöprengett ezen.
– Ez nem a megfelelő pillanat az ilyesféle beszédhez – mondta végül
könnyes szemmel. – Tuthmószisz elvesztése annyira felkavar. Szerettem őt.
Kalliszthész egy ideig nem szólt, hagyta, hadd gondolkozzon.
– Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogyan döntött volna a fáraó,, ha
fiúval ajándékozom meg. Hatsepszutnak hozzá kellett volna mennie a test-
véréhez. Így az egyiptomi szokás szerint együtt uralkodhattak volna a nép és
az istenek örömére.

41
 Kalliszthész odalépett mellé, és megfogta a kezét. A királyné parfümje
mindig elbódította. Érintésétől szíve egyre gyorsabban vert. Amósze iránt
érzett szerelme azóta nem lankadt, hogy partra szállt Egyiptomban, s egy pilla-
natra sem bánta meg, hogy odahagyta Krétát, a szigetet, ahol felnőtt, és ahová
az anyját temette. Mennyire szenvedett, amikor látta, hogyan bánik a fáraó a
Dicső Hitvessel! Ő teljes mértékben hűséges volt a nőhöz.
Amósze a rá jellemző kecsességgel lépett ki a ruhájából. Egy istennő
lágy lépteivel indult el a fürdőkád felé. Testén szinte nyoma sem látszott az idő
múlásának. Alakja karcsú és arányos maradt. Bár a kisebbik lánya halálakor
rengeteget sírt, arcán nem lehetett ráncot találni.
Kalliszthész szorosan mögötte lépkedett, s most ő játszotta a szolgálók
szerepét. Gyöngéden mosta meg a királynő testét, majd pézsmával, tömjénnel
és jázminnal permetezte be a bőrét.
A férfi olyan gyengéden bánt a nővel, akár egy kisgyermekkel. Külön-
leges kenőcseinek nagy szerepük volt abban, hogy a királyné megőrizte
fiatalságát.
– A férjed sírjával és kápolnájával kellett foglalkoznom, azért nem
hoztam újabb keverékeket – mentegetőzött Kalliszthész.
– Egyformán jól értesz az építkezéshez és a növényekhez. Nem is
tudom, mi lenne velem nélküled – hízelgett neki Amósze.
Kalliszthész az ölébe kapta, és az ágyhoz vitte. Bár nagyon fáradt volt,
Amósze nem ellenkezett. Hagyta, hogy szeretője végigcsókolja a testét, de
hirtelen a férje képe jelent meg előtte, akivel valaha nagyon szerették egymást,
és sírni kezdett. Kalliszthész tudta, hogy a nőből most távozik a kellemetlen
feszültség, s folytatta, amit elkezdett. Amósze még sírt egy darabig, de azután
ellenállhatatlanul magával ragadta a gyönyör.

42
Hetedik
rész

43
 Nyolcadik
Imeni, az építész Szenmutot figyelte a szeme sarkából. Thébai fényűző
házában találkoztak, melyet gyönyörű park vett körül. A birtokot fal övezte,
melyen csak kevés bejáratot hagytak, hogy ezzel is megnehezítsék a tolvajok
dolgát.
Amen, a pap, Szenmut testvére találta ki, hogy a homlokzat elé épít-
senek egy oszlopot. A látogatónak így az az érzése támadt, hogy nem is egy
lakóházba érkezik, hanem inkább templomba. A homokszínű oszlopon
Szenmutot ábrázolták, amint Tuthmószisz fáraó kinevezi a palota Főtiszt-
viselőjévé, az ország bírájává és Hatsepszut nevelőjévé.
A ház körül kisebb méretű oszlopok voltak, melyek egyfajta fogadóteret
képeztek. A bejárati ajtó szemöldökfáját madár alakok díszítették. A mennye-
zetpárkányban mély vésetek hirdették Szenmut katonai hőstetteit.
Tuthmószisz állami hivatalnokai és régi hívei mindent megtettek azért,
hogy Amósze és a lánya dolgát megkönnyítsék. A palotán kívül is össze-
összejöttek, hogy kötetlenebbül vitathassák meg a soron következő teendőket.
Teljesíteni akarták a fáraó utolsó kívánságát: segíteni Hatsepszutnak, hogy
követhesse apját Egyiptom trónján.

Szenmut felocsúdott az álmodozásból, s dadogva kért elnézést vendé-

gétől.
– Elfelejtettem gratulálni neked a fáraó sírjához, Élet, Egészség, Erő –
mondta Imeninek.
Az építész elmosolyodott. Ezekből a sablonos szavakból azonnal rájött,
hogy Szenmut esze egészen máson jár.
– A tervek nagyobb részét Kalliszthész rajzolta. Én csak megcsináltam,
ami a papiruszon volt.
– És ez bánt?
– Nem. Kalliszthész sokkal tehetségesebb, mint gondoltam. Mikor a
fáraó az érdemeiről beszélt nekem, én túlzásnak találtam a szavait, de be kell
ismernem, hogy tévedtem. Bölcsessége odáig terjedt, hogy Amon templo-
mának oszlopait és obeliszkjeit teljesen rám bízta. A fáraó szigorúan meg-
parancsolta, hogy mind együtt dolgozzunk, és Pémiat, aki a templomon
44
végzett összes munkálatért felelősséggel tartozott, az ifjú Amiszt jelölte ki
Kalliszthész segítőjéül.
Szenmut hallgatott. Kalamusát belemártotta a tintába, és firkálgatni
kezdett az előtte lévő papiruszra.
– Mi az? – kérdezte Imeni. – Min jár az eszed? Csak nem Hatsepszut
hercegnőn?
– Most elmondok neked egy titkot, mert tudom, hogy megbízható ember
vagy. Az idő bölccsé tett. Azon az estén, amikor a fáraó csatlakozott
Ozíriszhez, a hercegnő, Amon kegyeltje a királyi parkba menekült.
– Ezt mindenki tudja! Mind ott voltunk Tuthmószisz ágyánál, és láttuk,
hogyan rohan el. Még a testőreit is hátrahagyta.
– Én felelősséggel tartozom a hercegnőért.
– De hiszen te találtad meg! Mitől félsz?
– Valóban rátaláltam. Hajnalban, amikor Ré még csak gyengén világí-
totta meg a sivatag dűnéit.
– Tehát teljesítetted a feladatodat.
– Amikor éjjel a keresésére indultam, Mutnefret testőreit láttam, akik
szintén őt keresték.
Imeni arca gondterheltnek tűnt.
– Már azt hittem, hogy elkéstem – folytatta Szenmut. – Sehol sem
találtam a hercegnőt. Még azzal is megpróbálkoztam, hogy előcsalogatom a
majmát. Amikor ez sem működött, csónakba ültem, és megtaláltam a vízben
Hatsepszut sálját. Arra gondoltam, Mutnefret testőrei végeztek vele. Magamat
vádoltam, és féltem visszamenni a palotába. Kalliszthész azt tanácsolta, hogy
mindenképp keressem meg a hercegnőt, különben végem. Végül sikerült
rátalálnom. A bozótban rejtőzött el, a teste és az arca csupa seb és karmolás!
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem azt tettem, amit a fáraó elvárt volna tőlem. Ha lett volna elég
bátorságom, hogy rátámadok Mutnefret testőreire, nem tettem volna ki feles-
leges kockázatnak a hercegnő életét.
– De erről senki sem tud. A lényeg, hogy Hatsepszut épségben meg-
került.
– De Kalliszthész mindent tud. Ha beszél erről Amószénak, a Dicső
Hitvesnek, ő biztosan szigorú büntetést szab ki rám. Ez esetben az isteni
Amósze valószínűleg megfoszt majd a címeimtől.
– Kalliszthész tartani fogja a száját – mondta Imeni.
– Ez nem olyan biztos.
Imeni még nem látta ilyen gondterheltnek.
– Van még valami?
– Nos, ezóta a szerencsétlen eset óta, immár hetvenkét napja, a Dicső
Hitves egy szót sem szól hozzám. Eddig mindig barátságos volt velem, így azt

45
gyanítom, hogy Kalliszthész mindent elmondott neki. Ráadásul Hatsepszut is
kerül. Haragszik, mert úgy láttam… Hiányos öltözetben.
Imeni elmosolyodott. Szenmut ifjonti tapasztalatlansága egyszerre
hatotta meg és szórakoztatta.
– Az az érzésem, hogy Amon isten haragja le fog csapni rám – fejezte
be Szenmut elkeseredve.
Mintha csak az istenek igazolni akarnák balsejtelmét, háza kapujában
Amósze királyné egyik testőre jelent meg. Fesztelenül haladt tovább a köz-
ponti terem felé, ahol Szenmut a lakomákat és a hivatalos összejöveteleket
tartotta. Mikor megpillantotta, az ifjú egészen elsápadt.
– Igazam volt! – mondta Imeninek. – Hatsepszut esete óta tudom, hogy
egyszer meg kell fizetnem a gyávaságomért!
– Elfelejted, milyen kegyes a királynő? – mondta Imeni nyugodtan. – Én
a helyedben inkább Mutnefrettől tartanék, s nem a Dicső Királyi Hitvestől. Ne
félj Amószétól! Biztosan csak szüksége van rád valamiért.
Imeni szavai nem sok bátorságot öntöttek belé, s falfehér arccal kezdte
rendezgetni az asztalon lévő iratokat. Az egyik fontosabb papirusztekercset
fogta, és a szekrénybe tette a többi mellé, majd ellenőrizte, hogy van-e nála
elég tinta.
Szenmut ideges mozdulatai mindent elárultak a lelkiállapotáról. Mikor
végzett, lassú léptekkel indult el Imeni társaságában a testőr felé, aki tisztelet-
tudóan várt rá. Tiszafák, tamariszkok, akácok, füzek és dumpálmák szegé-
lyezték a kerti sétányt. A közeli halastóban kacsák úszkáltak, és a part
közelében egy csinos kis csónak ringatózott a vízen.
Imeni szó nélkül követte Szenmutot, aki hirtelen elhatározással jobbra
fordult egy kőlépcső irányába.
– Gyere, megmutatom a birtokot! Lehet, hogy ez rá az utolsó alkalom…
Tuthmószisz fáraótól kaptam használatra. Rendben kell tartanom, és a
hozadékából egy részt minden évben oda kell adnom a dioikétésznek.
Gyönyörű gyümölcsös, nemdebár?
Imeninek is volt hasonló földje, de azon gabona termett. Sétáltak még
egy kicsit, majd Imeni újra azt tanácsolta barátjának, hogy ne aggodal-
maskodjon annyit. Szenmut végül összeszedte magát, és elköszönt barátjától,
aki egy kerti kapun át lépett ki az utcára.
Mikor Szenmut a háza közelébe ért, már érezni lehetett a friss kenyér
illatát. A férfi nem volt benne biztos, lesz-e ideje ebédelni.

***

Szenmut elhaló hangon jelentkezett be a palota bejáratánál. Úgy lépett

be a fogadóterembe, hogy meg volt róla győződve, ez az utolsó találkozása a
királynéval.
46
 „Az, hogy a követek termében fogad, nem ígér semmi jót. A királyné
eddig mindig a magántermeiben beszélgetett velem. Ez így túlságosan
hivatalos…”
Szenmut még jobban megrémült, amikor a terembe lépve megpillantotta
Hatsepszutot, aki az anyja mellett helyezkedett el. Amósze arcáról semmit sem
lehetett leolvasni. Inkább dühösnek tűnt, mint jókedvűnek. Amikor azonban
Szenmut a királyné aranyszandálos lábaihoz borult, arca egészen megenyhült.
– Hűséges Szenmut, bocsánatkéréssel tartozom neked. A királyi gyász
és a temetés előkészületei minden időm lekötötték, s így nem tudtam hama-
rabb megköszönni neked, amit a lányomért tettél.
Egy szolga lépett be, gazdagon díszített ezüsttálcát hozott, melyen
drágakövekkel kirakott medál pihent.
– Íme, az ajándékom. A fáraó is hálás lenne neked, ha még közöttünk
lenne. Ezt az ékszert Hatsepszuttól és a Dicső Királyi Hitvestől kapod.
Szenmut szabadkozni kezdett.
– Mindenható királyné, valószínűleg nem ismered az egész történetet, s
ezért akarod ily nagy kegyben részesíteni méltatlan szolgádat. Jóságod
mindenek fölött áll…
– Hatsepszut mindent elmesélt. Állhatatosságod és családunk iránti
hűséged megérdemli a jutalmat. Teljes mértékben megbízom benned, és úgy
vélem, hogy a fáraó a lehető legalkalmasabb embert választotta ki a lányom
nevelésére.
Mikor Szenmut félbe akarta szakítani, a királyné olyan hangon folytatta,
ami nem tűrt több ellenvetést:
– Lányom kérésére Főtanácsadóvá nevezlek ki.
Szenmut felállt, majd újra leborult.
– Nem érdemlem meg. Az isteni Hatsepszut nem mesélhette el az egész
történetet, hiszen ő maga sem tudja, mi is történt valójában. Miközben a
lányodat kerestem, felfedeztem, hogy Mutnefret testőrei is rá vadásznak…
– Magamtól is kitaláltam, Szenmut. Gondolod, hogy a Dicső Királyi
Hitves nem figyelteti a vetélytársai minden egyes mozdulatát? Hosszú évekig
csakis olyan második feleségekkel és féltékeny háremhölgyekkel voltam
körülvéve, akik az én és a lányom romlását kívánták. Azt remélték, egy nap
majd az ő gyermekük ül Egyiptom trónjára. Senki sem ismeri nálam jobban a
palotában folyó intrikákat.
Szenmut csodálattal nézett Hatsepszutra.
– Lányod éppoly kegyes, mint te, Dicső Hitves!
– Ne ellenkezz tovább! Meghoztam a döntést. Lányom kérésére nagy
tisztességben részesítelek. Nem fogadjuk el a visszautasítást!
– Az istenek segítsenek meg! – fohászkodott Szenmut.

47
 A férfi egészen elpirult Hatsepszut nézésétől. A lány le nem vette róla a
szemét, és szája sarkában apró mosoly játszott. Szenmut mindent megadott
volna azért, ha most olvasni tud a hercegnő gondolataiban.
Amikor a királyi szolga a nyakába akasztotta a medált, a Főtanácsadó
köszönetet mondott a királynénak, és felállt, hogy távozzon.
– Elkísérem Szenmutot – szólalt meg Hatsepszut hirtelen. – Tiszteletre-
méltó apám halála óta egy órán sem voltam, és most úgy érzem, eljött az ideje,
hogy a gyakorlatban próbáljam ki az eddig tanultakat.
– Én sosem hagylak el, Amon leánya – válaszolta Szenmut. – Taná-
csaimmal mindig a rendelkezésedre állok, amikor csak kívánod. Mikor majd te
uralkodsz, a fáraó hűséges szolgái mind engedelmeskednek majd neked.
– Szavaid boldoggá tesznek.

48
 Kilencedik
Amósze azt parancsolta az őrségnek, hogy menjenek ki a teremből. A fuvola-
játékosok, a vörös és kékes fátylat viselő szolgálólányok, akik eddig a királyné
és a hercegnő minden kívánságát lestek, most csendben elindultak a terem
kijáratai felé. Az apró ablakokon beszűrődő fény szinte élővé varázsolta a
mennyezeten lévő állatokat és vízi jeleneteket.
Szenmut követte Hatsepszutot, s közben az ékszert csodálta, amit épp az
imént ajándékozott neki a királyné.
– Hercegnő, nem győzök csodálkozni. Nem érdemeltem ki ezt a
kegyet…
– Hagyjuk ezt! Nehogy megint elkezdd! Nem szokásom eltitkolni az
érzelmeimet. Mióta a fáraó itt hagyott minket, csak te tudsz engem felvidítani.
Bevallom, nem értem, hogyan és miért. De nem is fontos. Elég az, hogy így
van. Azt hittem, apám nélkül képtelen leszek folytatni. Olyan erősnek láttam,
hatalmasnak! De valahogy egyszerre tűnt távolinak és közelinek számomra.
– A legrosszabbkor ment el – válaszolta Szenmut halkan. – A képzésed
még korántsem fejeződött be. Persze én itt vagyok neked, de az ő tapasztalata,
hatalma és intelligenciája biztosan nagy segítségedre lett volna.
– Ez pontosan így van, Szenmut.
A fiatalember most nem rejtette véka alá a hercegnő iránt érzett csodá-
latát. Titokzatos mosolya és látszólagos távolságtartása egészen levette a
lábáról. Arcát nézte, melyen már alig voltak gyerekes vonások. Egyre inkább
egy uralkodó arckifejezését öltötte fel. Hol volt már az a kislány, aki a maj-
mával kergetőzött a palota folyosóin! Hatsepszut ugyan nem volt olyan szép,
mint az anyja, ám személyisége nem tette kevésbé vonzóvá.
– Megpróbálsz a fejembe látni? – kérdezte Hatsepszut.
Szenmut elvörösödött.
– Honnan tudod?
– Amon lánya mindent lát!
Hatsepszut egymás után haladt át a fényűzőbbnél fényűzőbb termeken,
melyek sarkában vázák, ősi fáraók szobrai, Amenóphisz és Amószisz
mellszobrai álltak. Végül egy apró irodában kötöttek ki, ami tele volt papirusz-
tekercsekkel.

49
 Akár egy engedelmes iskoláslány, Hatsepszut kinyitotta a fal mellé tolt
ládát, és elővette belőle a kalamust és a tintát, majd keresett egy tiszta
papirusztekercset. Szenmut is leült úgy, hogy szemben legyenek egymással. A
lány várta, mikor kezdi el ifjú mestere az órát.
– A tudományokat és az irodalmat már jól ismerem – szólalt meg a
hercegnő. – A csillagász megtanította nekem az égitestek pályáját. Az
énektanár beszélt nekem a zenéről. De az élet nem csak ennyiből áll. Csakis te
taníthatod meg nekem a háború művészetét!
– Annak mi értelme lenne, Hatsepszut? Te úgysem harcolsz majd a
csatamezőn!
– Emlékezz rá, mit mondott az apám, amikor kinevezett téged a lánya
mellé! Azt akarta, hogy meséld el nekem az összes csatáját. Ki tudhatja előre,
nem kell-e egy nap szekérre szállnom az ellenség leküzdésére? És ha így lesz,
akkor azt is meg kell tanulnom, hogyan kell felállítani egy ütőképes had-
sereget. Amószisz anyja is képes volt rá!
Szenmut erre nem tudott mit mondani. A régi fáraók dicsőséges tetteivel
kezdte az órát, majd rátért Tuthmószisz hadjárataira. Hatsepszut csodálattal
hallgatta, hogyan verte meg apja a núbiaiakat és az Egyiptom és Mezopotámia
között élő népeket, melyek fellázadtak Tuthmószisz hatalma ellen.
– Tehát semmi sem tudott ellenállni a fáraó erejének?
– Semmi! A saját szememmel láttam, amint az első sorban harcolt,
szekérhajtóját vágtára utasította, és egymás után lőtte ki nyilait az ellenségre!
Csak ritkán sebesült meg. A legyőzött népek pedig minden esetben elismerték
felsőbbrendűségét.
– Erre én is emlékszem. Összekötözött kézzel vonultak utána egészen
Thébáig.
– A fáraónak mindössze egy gondja volt. Az északról érkező vad
népektől még ő is tartott. Ezek az idegenek egyre nagyobb számban telepedtek
meg Mezopotámiában, s Tuthmószisz azt gyanította, hogy egy nap majd
megpróbálják elfoglalni Egyiptomot is.
– És te mit gondolsz erről, Szenmut?
– Azt, hogy igaza volt, Hatsepszut. Egyiptom ugyan ma minden oldalról
bebiztosította magát, de eljön az idő, amikor a nomádok megindulnak majd
gazdag földjeink elfoglalására.
Szenmut órája sokáig tartott. A hercegnő gyakran fordult a melléjük
helyezett vízóra felé. Rangja megkövetelte, hogy a vacsora előtt hosszasan
készülődjön. Még meg sem indult a konyhákban a munka, amikor őt már
szakavatott szolgálólányok vették kezelésbe: kenőcsökkel illatosították a
testét, kifestették az arcát, levágták a körmeit…
– Most már tehát mindent tudok – mondta Szenmutnak elégedetten. –
Biztos vagy abban, hogy mindent elmondtál?

50
 – Apád leleményessége, bátorsága és lelkiereje sosem volt ismeretlen
előtted. Elmagyaráztam, miért és hogyan döntött a kritikus helyzetekben. Ereje
és hite sosem hagyta el, sosem futamodott meg. Mindig meg volt róla győ-
ződve, hogy Egyiptom helye a többi ország felett van.
– És milyen igaza volt.
Hatsepszut csak ennyit mondott. Behunyta szemét, és halkan suttogva
Hathor istennőhöz imádkozott.
– Tudom, hogy mit gondolsz magadban – mondta a férfinak hosszú
hallgatás után. – Azt hiszed, hogy egy asszony csak békeidőben uralkodhat az
ország felett. Neked arra van szükséged, hogy egy fáraó a csatamezőn bizo-
nyítsa be nagyságát, ott mutassa meg erejét, és nyerje el népe csodálatát.
Szenmut csöndben hallgatta.
– Ez így van – mondta Hatsepszut nagyot sóhajtva. – Az egyiptomiak
megkövetelik, hogy a fáraó bizonyságot tegyen hatalmáról.
– Országunknak oly szerencsétlen fekvése van! Nyugatról a sivatagi
nomádok, keletről a városokban élő népek fenyegetik fennmaradását. Délen
pedig ott vannak a núbiaiak, akik minden egyes alkalmat kihasználnak, hogy
kibújjanak a fennhatóságunk alól.
– Ebből tehát az következik, hogy minél hamarabb olyan férjet kell
találnom, aki erős, tehetséges és népszerű is egyben.
– És királyi vér folyik az ereiben.
– De ez lehetetlen! Csak egy férfi van, aki megfelel ezeknek a kívá-
nalmaknak…
Hatsepszut farkasszemet nézett vele, mire Szenmut lehajtotta a fejét.
– Még túl fiatal vagy – mondta végül a férfi.
Hatsepszut azonban félbeszakította.
– Egyáltalán nem. Itt az a kérdés, hogy ki méltó arra, hogy a férjem
legyen. Mutnefret fia egy ostoba fajankó. Gyáva, tehetetlen gyerek, aki semmit
sem örökölt apám kiválóságából. Azt beszélik, hogy Kalliszthész a nagyapám,
Amenóphisz fia. Anyámat persze már meggyőzte erről, de mi honnan tudhat-
nánk ezt biztosan? Vele úgysem házasodnék össze semmilyen körülmények
között sem! Nem tetszik a fennhéjázása. Ha magam mellé emelném, ő akarna
irányítani mindent!
– Hát én is úgy látom, hogy nemigen illenétek össze – mondta Szenmut.
– Igazad van. Ne is beszéljünk erről! A hárem tele van Tuthmószisz
fiaival! Apámnak sok második felesége volt.
– Hívd össze őket! Bizonyítsák be, milyen ügyesek, bátrak és erősek!
Rendezz versenyt, ahol te teszed fel a kérdéseket…
– Ez kitűnő gondolat – válaszolta Hatsepszut mosolyogva. – Tetszene
nekem, amint egymással versengenek a kiváltságért, hogy az oldalamon
uralkodhatnak!
A hercegnő lelkesedése azonban gyorsan alábbhagyott.
51
 – Sajnos az egyiptomi néppel nem dacolhatok. Úgy tűnik, ők már
választottak helyettem. Láttad, hogy megéljenezték Tuthmósziszt?
– Mutnefret mindent megtett azért, hogy így legyen. Ne hagyd magad
becsapni!
Hatsepszut újra mély hallgatásba merült.
–Ugyanakkor…
– Mi jár az isteni Hatsepszut fejében?
– Arra gondoltam, hogy békeidőben még el is tudnék lenni egy olyan
féleszűvel, mint a féltestvérem. Az agya körülbelül úgy festhet, mint egy Ré
által megaszalt borsószem.
– Viszont háború esetén nem sok hasznát vennéd…
– Csak annyit kérek majd tőle, hogy vonuljon fel a sereggel! Pennethbet
elintézi a többit. Mindig is ő volt az apám legjobb hadvezére. Már nagyon
sokszor megajándékoztam, és ezután is így fogok tenni. Nagy segítségemre
lesz a későbbiekben. Persze arra mindenképp szükség lesz, hogy a férjem
kivonuljon a sereggel, mert a népek félnek Amon erejétől, amely a csata alatt a
fáraóban lakozik. Pennethbet majd megnyeri nekünk az ütközeteket, de a
leigázott népek a fáraót fogják tisztelni.
– Bölcsességed páratlan – mondta Szenmut, és meghajolt Hatsepszut
előtt.
– De ha arra gondolok, hogy meg kell osztanom az ágyam ezzel a
nyomorulttal… Mit gondolsz, Szenmut, a nép örülne neki, ha téged
választanálak?
– Ezen még gondolkozni sem érdemes. Tuthmósziszhoz képest én csak
egy egyszerű hivatalnok vagyok a szemükben…
– De kiváló és becsületes ember. Mindened megvan ahhoz, ami az
uralkodáshoz kell!
– Ez igazán hízelgő – válaszolta Szenmut. – Csakhogy semmi értelme.
Ne is gondolj rá! Aludj egyet, az álom majd megbékíti a lelkedet.

52
 Tizedik
Hatsepszut ifjú szíve Szenmutért dobogott. Történelemtanára épp befejezte az
órát, melyen nem csak ő, de néhány előkelő ifjú is ott volt. Utóbbiak a hárem-
ben laktak. A hercegnő nem hallotta tanítója szavait. Gondolatban a bozó-
tosban volt, ahol a Főtisztviselő rátalált. Azóta nem telt el úgy éjszaka, hogy
ne álmodott volna a csinos Szenmutról. Minden egyes reggel boldogabban
ébredt, szívét átjárta a szenvedély.
A többi fiatal feszülten figyelt Montu szavaira. Mindannyian a földre
helyezett nádszöveten ültek egyenes derékkal, mellettük két mű: a Kemit, egy
hétszáz évvel korábban kelt rövid, bölcs mondásokkal teli írás és a ragyogó
Kéti Mesterségek könyve című írása hevert.
Hatsepszut megpróbált odafigyelni, és kalamusával felírta, hogy mely
szövegeket kell megtanulni a következő órára. Nemritkán Kheopsz és
Mükerinosz korabeli szövegeket kellett felmondaniuk.
Montu ragaszkodott hozzá, hogy folyamatosan tudják előadni az ősi
egyiptomi bölcsességeket és az egykori történetírók elbeszéléseit, melyek
megmutatták, mi a követendő példa vagy annak ellenkezője, s nagy élet-
bölcsességről árulkodtak. Mindez arra volt jó, hogy egy életre a memóriájukba
véssék ezeket a szövegeket, s szükség esetén később bármikor felidézhessék
őket.
– Ha valaki sokat olvas, tud írni és ismeri a történelmet, könnyen el tud
helyezkedni – mondta nekik Montu. – Ötéves korotok óta tanítom nektek az
igazságot. Néhányan közületek egyszerű falusi írnokoktól tanultak, mielőtt ide
kerültek volna, de nem hiszem, hogy azok a tanítók mást mondtak volna, mint
én. A régi szövegeket másolva megtanultátok előbb a hieratikus, majd a
hieroglif írást is. Ma már képesek vagytok hosszabb részeket is idézni
Amenemhat intelmeiből vagy a Nílus himnuszából. Kívülről tudjátok a bölcs
Hardzsedef törvényeit és mondásait. Kivéve talán Tuthmósziszt…
Szavait nevetés fogadta. Mutnefret fia kivételesen épp nem Montura
figyelt.
– Évekig másoltátok Szinuhe történetét és Neferti Próféciáját, miközben
fogalmatok sem volt róla, mit írtok le a papiruszra. De felnőttetek, és
együttesen megvizsgáltuk, mi az írásjelek jelentése. Most elérkezett az idő,
amikor befejeződik a képzésetek. Templomokban és irodákban fogtok számot
53
adni arról, mit tanultatok idáig. A királyi tisztviselők mellett dolgoztok majd,
akik bevezetnek titeket az állam életének gyakorlati részeibe. Sok sikert
kívánok!
Montu elhallgatott, és merőn Tuthmósziszra nézett. Mutnefret fia egész
órán lassan dolgozott, és szétszórt volt. Most épp a mennyezetet bámulta, úgy
álmodozott.
– Apád azt remélte, hogy egyszer majd művelt emberré válsz – sóhajtott
fel a bölcs Montu. – Azt mondtam neki, a korral majd biztosan felébred
benned a tudásvágy. Tévedtem.
Tuthmószisz megvetéssel nézett rá, és elfintorodott. Ilyenkor még
inkább kiütközött rajta az ostobaság.
– Elfelejted, hogy a fáraó fia vagyok, és nemsoká az én parancsaimnak
kell engedelmeskedned?
– Ettől te még nem leszel okosabb – válaszolta Montu, aki a kora miatt
megengedhette magának ezt a hangot a fiúval szemben. – Ne súlyosbítsd a
tudatlanságodat önteltséggel, mert akkor te leszel a legrosszabb…
Ám Montu nem fejezte be a mondatot, mert észrevette, milyen sötéten
és fenyegetően mered rá Tuthmószisz. A többiek nevetgélve gúnyolódtak a
fáraó fián.
– Igazad van, Montu – szólt közbe Hatsepszut. – Ne félj elmondani a
véleményedet! Mi itt mindannyian ismerjük Tuthmószisz gyenge eredményeit.
Mindig is ő volt a legutolsó közöttünk, és nincs nála műveletlenebb és
ostobább tanuló a teremben!
Mikor Tuthmószisz meg akart szólalni, Hatsepszut gyorsan letorkolta.
– Nem ajánlom, hogy még egy szót szólj, hacsak nem bocsánatot akarsz
kérni Amon előtt. Sajnos semmit sem örököltél drága apámtól. Anyád gonosz-
sága és alaptalan büszkesége annál jellemzőbb rád. Már abban sem vagyok
biztos, valóban a fáraó nemzett-e!
Tuthmószisz felállt, hogy válaszoljon a féltestvérének, de amint elindult
felé, köténye lecsúszott a csípőjére. A fiatalok nevetni kezdtek rajta.
– Nézd meg magad! – mondta neki Hatsepszut. – Olyan csenevész vagy,
hogy még a kötény is lecsúszik rólad! Anyukád elfelejtett rád övet adni? Pedig
így semmi sem mutatja, hogy egyszer majd te uralkodsz Egyiptom felett! Ki
fogja neked elhinni, hogy ezek a görbe lábak a fáraó fiához tartoznak? Élet,
Egészség, Erő!
– Mindig is ilyen gőgös voltál, Hatsepszut. Gyűlölöm az önteltségedet!
– válaszolta Tuthmószisz.
– Én meg téged. Téged és az anyádat! Hathor rosszakaratot és nagyra-
vágyást oltott belétek. A romlottság istenei tápláltak benneteket. Ozírisz majd
megbüntet titeket az ítélet óráján!
Montu ezen a ponton vette vissza a szót, és lezárta Tuthmószisz két
gyermekének szócsatáját. Ő maga is aggódott Egyiptom jövője miatt. Szíve
54
természetesen az őszinte és életteli Hatsepszut felé húzott. „A fáraó jól
választott”, gondolta sokadszor.
– Ha mégsem fogsz uralkodni, Tuthmószisz, akkor majd büszke leszel
arra, hogy tudsz írni és olvasni. Ti, akik itt vagytok, sosem kényszerültök majd
arra, hogy kapát vegyetek a kezetekbe, és földdel piszkítsátok be magatokat.
Finom parfümöket használtok majd, és mások mosnak rátok. Ti lesztek a fáraó
tanácsadói, számvevői és kincstárnokai. Lenruhát fogtok viselni, földjeitek,
állataitok, hajótok, cselédeitek, villáitok lesznek. A parasztok mélyen megha-
jolnak előttetek. Mivel művelt emberek vagytok, egész életetek folyamán
tisztelet övez majd benneteket, és megmenekültök a harcmezőtől! Nem túl
dicsőséges dolog sátrakban nyomorogni…
– Hogy mersz így beszélni a katonákról, akik elkísérték apámat az
embert próbáló hadjáratokra? – kiáltotta Tuthmószisz.
– Nem akartam megsérteni őket, és ezt te is jól tudod. A katonák fiai
gyakran járnak kocsmába és olyan házakba. A harcosok élete nem könnyű.
Akik az apáddal voltak, minden egyes nap keményen meneteltek a tikkasztó
hőségben. Maguk vitték az élelem- és italadagjukat, s ha elfogyott, be kellett
érniük a poshadt vízzel, amitől megbetegedtek. Mikor végre hazaértek, napo-
kig csak feküdtek száz meg száz bajra panaszkodva, láztól rózsás arccal.
– Eléggé szomorú képet festesz a katonák életéről – mondta Hatsepszut
elgondolkodva.
– Igen, de nincs is értelme többet beszélnem róla, elvégre nektek nem ez
a sors jutott.
– Kivéve, ha háború fenyeget… – válaszolta a hercegnő.
– Nos igen. De ti anélkül is fel tudtok emelkedni a ranglétrán, hogy hős-
tetteket kellene végrehajtanotok a csatamezőn.
Montu jelzett a kezével, hogy távozhatnak, előbb azonban még emlé-
keztette őket feladataikra.
– Ha a mágusok meséi és a piramisok története jobban érdekel benne-
teket, pár napra tegyétek félre Mükerinoszt és Kheopszot. A rendőri jelen-
tésekre már nincs több időnk. Azt akarom, hogy mindannyian ismerjétek a
neves építészek s tisztségviselők életét Imhotep korától egészen napjainkig. Ha
már kívülről tudjátok ezeket, rátérünk majd Dzsószerre és a szfinx-fáraó
Khefrénre is. Akkor majd ellátogatunk Gizába és Szakkarába!
A tanulók nem hittek a fülüknek.
– Drága Montu, elviszel minket azokhoz a hatalmas sírokhoz, melyek
Ré boltozata felé törnek?
– Megígérem!
– Ez igazán figyelemreméltó szándék! – ismerte el Hatsepszut is. – Így
majd a saját szemünkkel láthatjuk, amiről eddig csak olvastunk. Persze nekem
ez már megadatott, amikor az apámmal jártam az országot, de kevés thébai

55
dicsekedhet ilyesmivel. Aki csak egyszer is látja azokat az óriási épít-
ményeket, az egész hátralevő életében emlékezni fog rájuk.
Mindegyik tanuló egyetértett vele, és elragadtatással csüngött Montu
minden szaván, az egy Tuthmószisz kivételével.
– Te nem mondasz semmit, Tuthmószisz? – kérdezte Montu.
– Ostoba ötletnek tartom ezt az egészet. Az, hogy megnézem az őseim
sírját, természetes dolog. Apám biztosan elvitt volna oda, ha tovább közöttünk
maradhat. De miért érdekelné ez a dolog azokat, akik semmilyen rokonságban
sem állnak a régi fáraókkal?
– A mi közös történelmünkről van szó, Tuthmószisz, országunk múlt-
járól!
– Ez a múlt csakis a jövőbeni fáraóra tartozik. Alattvalóinak csak annyi
a dolguk, hogy meghajoljanak előtte, és hogy engedelmeskedjenek neki. Ők
nem ítélhetik meg a fáraójukat, s az ősi királyokat még kevésbé.
Montu mélyet sóhajtott. Feladta a harcot. Tuthmószisz még sosem
mondott semmi értelmeset, s már ő is hajlamos volt azt hinni, amit Hatsepszut
mondott, azaz hogy nem is a fáraó gyermeke.
– Te semmit sem fogsz tanulni, mert azt hiszed, felette állsz a többi
embernek – mondta most a hercegnő. – Ha elolvastad volna – ahogy itt
mindenki – a Herceg meséjét, nem lennél ilyen gőgös, és szerényebben
viselkednél.
– El tudnád nekünk mesélni ezt a történetet, Dicső Amósze tiszteletre-
méltó lánya?
– Természetesen. Mivel nem volt fia, egy király egyszer az istenekhez
imádkozott segítségért. Hamarosan meg is született a gyermek, de a jósok
szerint Hathor szerencsétlen sorsot jelölt ki neki. A király mindent megtett,
ami a hatalmában állt, hogy megvédje a fiát. Végül bezárta egy aranyozott
palotába. Egy nap a herceg kért egy kutyát, hogy legyen mivel játszania.
Megkapta. Mikor a fiúból férfi lett, azt mondta, szeretne Mitanniba utazni.
Montu fejével intett, hogy folytassa a történetet. Boldog volt, ha látta,
nem küszködött hiába annyi éven át a tanítványaival.
– Mitanni királyának a lányát ugyanúgy óvták, mint a herceget, de őt
egy magas toronyba zárták. „Azé a szíriai királyé lesz a lányom, aki először jut
el a torony ablakába!”, hirdette ki a mitanni király. A lehetetlen feladatot
persze senkinek sem sikerült megoldania. Az egyiptomi herceg mégis feljutott
valahogyan. A királylány azonnal beleszeretett, s azonmód összeházasodtak. A
lány megígérte, hogy ezentúl ő vigyáz a férjére. Amikor az aludt, ő borral és
sörrel teli edényeket tett a fekhelye köré, s a kígyók így elaludtak, mielőtt
elérhették volna áldozatukat. A királylány ezután már könnyen elbánt velük, és
hálát adott az isteneknek, akik segítettek megmenteni a férjét.
– Nem látok semmiféle kapcsolatot az ő sorsa és a sajátom között! –
kiáltott fel Tuthmószisz.
56
 – Akkor hát nem értetted meg a leckét. Ez persze nem meglepő. A
herceg megérdemelte a sorsát. Bátran és vitézül viselkedett. Vakmerőségével
és leleményességével valóban a többiek fölé emelte magát. Az istenségek tehát
megkímélték az életét. Te viszont, Tuthmószisz, minden egyes nap bebizo-
nyítod, hogy alattunk állsz. A jegyeid sosem jobbak közepesnél. Elutasítod,
hogy tökélyre fejleszd az ismereteidet. Fittyet hánysz a tiszteletreméltó Montu
tapasztalatára és tudományára. Még ellent is mondasz neki, holott az istenek
nem adtak neked különlegesebb intelligenciát. A mesebeli herceg egyszerű
ember volt, de ebben rejlett a nagysága. Te viszont követelőző vagy és
ráadásul olyan göthös, mint egy kiéheztetett macska!
– Szeretett fáraónk gyermekei, ideje véget vetni a vitának! Az, ha nem
ismerjük az összes legendát, verset és mesét, még nem nagy probléma…
– De Tuthmószisz semmi mást sem ismer! Hány éven át beszéltél
nekünk a földrajzi helyekről, a piramisok építéséről, a Nílusról és a külföldi
hódítókról! De ő akar Egyiptom felett uralkodni! – vitatkozott Hatsepszut.
Montu a kezét tördelte.
– Amonra, egy osztályterem nem alkalmas hely az ilyen témák megvita-
tásához! Mit szólna a Dicső Királyi Hitves, ha megtudná, hogy olyan
dolgokról hagylak titeket beszélni, amikről csak neki és a tanácsadóinak
szabad?

57
 Tizenegyedik
Montu elküldte a többieket, de Hatsepszutot arra kérte, hogy még maradjon
vele néhány percig.
– Hatsepszut, Amon leánya, könyörgök, vigyázz. Jól tudod, milyen
kedves vagy a szívemnek. Ne provokáld a féltestvéredet! Az együgyű és
nagyra törő lelkektől mindig óvakodnunk kell. Mutnefret minden idejét azzal
tölti, hogy egyre népszerűbbé tegye a fiát. Állandóan csak vele foglalkozik, s
ez magabiztossá teszi Tuthmósziszt.
– Kedves Montu, tudd meg, hogy nem félek senkitől – válaszolta
Hatsepszut, és végigsimította drágakövekkel díszített ruháját. – Egész életem-
ben emlékezni fogok az óráidra. Szenmut is csak jókat mondott róluk. Mégis
azt kell mondanom, hogy többé nem járok hozzád. A Dicső Királyi Hitves kért
meg rá, hogy beszéljek erről veled. Ne nyugtalankodj! Nem a képességeid
miatt! Apám kiszabott nekem egy utat, s nekem most már arra kell felkészül-
nöm. Az egyiptomi népnek fáraóra van szüksége! Apám halála előtt engem
nevezett meg örököséül. Engedelmeskednem kell neki, hogy elégedetté
tegyem az isteneket.
– Olyan fiatal vagy még, Hatsepszut… – mondta Montu elérzékenyülve.
– A kor nem számít, ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én – válaszolta
a lány, és megfogta a kezét. Montu meghajolt előtte.
– Nagy öröm lesz téged szolgálni, Amon lánya – mondta az öreg olyan
hangon, mintha egy uralkodóhoz beszélne.
– Bár viszonyunk mostantól megváltozik a nyilvánosság előtt, te
maradsz az egyik legjobb mesterem. Ha tanácsot akarsz adni, mindig meghall-
gatlak majd, és szívemben fenntartom a helyet a barátságunk számára.
Montu könnyes szemmel nézett rá.
– Amon adja, hogy hosszú ideig uralkodj felettünk! Hatalmad ragyogjon
mindörökké! Élj meg sok Szed-ünnepet! Szülessenek erős és bátor utódaid,
akik követhetnek Egyiptom trónján!
– Köszönöm, drága Montu – mondta Hatsepszut maga is meghatódva. –
Most kelj fel, és kezdd el az út tervezését a piramisokhoz. Nagyszerű ötlet! Ha
szükséged van még élelemre vagy ruhára, csak szólj nyugodtan. Nekem
számolj be mindenről, s én majd értesítem róla az anyámat.
– Te vagy a legjobb a világon!
58
 Hatsepszutnak hirtelen eszébe jutott valami:
– Te, aki a legbölcsebb vagy mindőnk közül, mit gondolsz Szenmutról?
– Szenmutról? – csodálkozott Montu. – Hiszen ő a fáraó birtokainak és
javainak Főtisztviselője! Hogy mernék ítéletet mondani róla?
– Válaszolj! Kíváncsi vagyok a véleményedre – erősködött Hatsepszut.
– Szenmut mindig nagy vitézségről tett tanúbizonyságot a csatákban. Ő
és a fivérei az állam kitűnő tisztviselői.
– Mit gondolsz, képes lenne arra, hogy ő uralkodjon Egyiptom felett?
A történelemtanárt olyan váratlanul érte a kérdés, hogy dadogni kezdett.
– Jól értetted a kérdést, Montu. Kérlek, válaszolj!
– Ez a lehetőség még sosem…
– Mi lenne, ha vele házasodnék össze?
– Azt tervezed, isteni hercegnő, hogy Szenmut lesz a férjed?
– Erről ne beszélj senkinek! És most válaszolj a kérdésemre!
– Szenmut minden bizonnyal jobb fáraó lenne, mint Tuthmószisz! –
mondta Montu. – Csakhogy nem királyi vérből való.
– Apám ereiben sem a fáraók vére folyt, az egyiptomi nép mégis elfo-
gadta. Pedig azelőtt csak egyike volt nagyapám hadvezéreinek… Szenmut
pedig Főtisztviselő. Jól ismeri a politikai manővereket. Úgy hiszem, képes
lenne elvezetni az országot pont olyan jól, mint ahogy most a fáraó javaival
teszi.
– Bizonyára – válaszolta Montu, aki még mindig nem tért magához a
meglepetésből. – Mit érzel iránta?
Hatsepszut elpirult.
– A szívem hevesebben ver, ha meglátom. Mióta meghalt az apám,
teljesen másmilyennek látom. Csinos, elbűvölő és értelmes férfi. Kedves és
gyengéd velem, és mindig megvigasztal, ha valami baj ér.
– Természetes, hogy most nagy szükséged van az emberek együtt-
érzésére, de mi lesz néhány hét múlva?
– Nem beszéltem volna neked róla, ha nem lennék biztos az érzé-
seimben.
– Anyád is tud erről?
– Nem, Montu. Még Szenmut sem tud semmit, és arra kérlek, hogy
tartsd titokban!
Montu bólintott. A hercegnő ekkor valami zajt hallott az ajtó irányából.
Fürkészőn nézett a bejárat felé.
– Te nem hallottál semmit? – kérdezte nyugtalanul.
– Nem. De nincs mitől tartanod. Kinek állna érdekében, hogy kihall-
gasson minket?
– Túl sok embernek. A fáraó mindig óvatosságra intett. Biztos vagyok
benne, hogy valaki volt ott az ajtó mögött. Az pedig már meg sem lepne, ha az
alávaló Tuthmósziszról lenne szó.
59
 Montu mérsékletre intette a lányt.
– Nem mondhatnám, hogy sokat segítettél – mondta Hatsepszut.
– Én kedvelem Szenmutot, de gondolkozz még ezen! Akármit tégy, én
úgyis követlek, bármely útra lépj.
Hatsepszut megértette, hogy mostantól minden, az állam életét befo-
lyásoló döntés az ő vállán nyugszik. Ha holnaptól ő lenne a fáraó, a szolgák, a
hivatalnokok és a barátai már csak úgy tekintenének rá, mint az istenek által
kiválasztott személyre, s különösebb ellenkezés nélkül végrehajtanák az összes
parancsát.
Álmodozva lépett ki a teremből, ahol az órákat tartották, és türelmet-
lenül indult Szenmut keresésére. Szíve vadul dobogott. Úgy érezte, túl sok időt
töltött távol a szerelmétől. A Főtisztviselő irodája felé indult, és azért könyör-
gött Amonhoz, nehogy a férfi valamelyik ellenőrző körútján legyen a királyi
földek valamelyikén.
Maga is meglepődött, milyen felhőtlenül boldog tud lenni a gyászba
borult palotában. Ugrálni, táncolni, énekelni lett volna kedve. Élni! A szerelem
szárnyakat adott neki. Úgy érezte, most körbe tudná szekerezni a sivatagot,
hegyeket bírna megmászni. „Ez a szerelem? Igen! Szeretem őt!”

60
 Tizenkettedik
Szenmut épp most számolta ki, hogy mekkora összeget adjon Montunak a
tanulmányi útra Gizába, s épp egy királyi birtok rendbehozatalának tervét vette
elő, amikor Hatsepszut belépett a terembe. A hercegnő nem sokáig búslako-
dott, amikor nem találta a palotában. Befogatott a szekerébe, és a Főtisztviselő
házához hajtatott.
Bár a palotában testvérei, Szenmen és Minotep irodája mellett neki is
volt egy dolgozószobája, Szenmut jobb szerette a szülői ház csendességét.
Nagybátyja, Kuat a szomszédos birtokon lakott. Szenmut harmadik testvére,
Amen kezdetben vele élt, mikor felkerült Thébába.
Atnéferé és Ramósze negyedik fia a család jószágaival foglalkozott.
Szenmut mindennap találkozott vele, s mindent megbeszéltek. A Főtisztviselő
tudta, hogy a palotában sosem szerezhetne ilyen hűséges és megbízható bará-
tot. A hízelgés ott legtöbbször csak a rangjának szólt.
Hatsepszut várt egy kicsit a birtok előtt, mielőtt belépett volna. A külön-
féle növényekkel és százéves szikomorfákkal teli kert felkeltette az érdeklő-
dését. Megtiltotta, hogy bejelentsék. Ehelyett végighaladt egy oszlopsor men-
tén, melynek végén a gabonát és a bort tartalmazó edényeket tárolták. Emellett
a helyiség mellett több szoba is volt: a fogadóterem, egy dolgozószoba és a
háló. Szenmutot egészen megdöbbentette a látogatás.
– Be sem jelented magad, akár egy közrendű egyiptomi nő! – kiáltott
fel. – Készíttettem volna süteményeket és frissítőt!
– Már értem, hogy miért szereted ezt a házat – mondta Hatsepszut.
– A fáraó jóvoltából atyám kitűnően karbantartotta a birtokot – mondta
a férfi, és arra készült, hogy leboruljon a lány előtt. – Nagyon sok pénzt adott
neki, és kevés adót követelt tőle…
– Ez természetes, hiszen te hősiesen segítetted őt Egyiptom védelmében
– mondta Hatsepszut, és arra kérte, hogy egyenesedjen fel.

Bár sietve jött el a palotából, arra azért volt gondja Hatsepszutnak, hogy
átöltözzön. Selymes tapintású ruhája fedetlenül hagyta aranybarna vállait, és a
kivágása sejtetni engedte kissé még lányos kebleit. Karját s bokáit aranylán-
cokkal és pántokkal díszítette, melyek nagyon jól mutattak bronzbarna bőrén.
61
 – Minek köszönhetem a látogatásodat, Théba hercegnője? – kérdezte
Szenmut, miközben a lány testének finom vonalait csodálta.
Hatsepszut azt hitte, hogy ez egyértelmű, s most megint elvörösödött.
Szenmut újra megpróbált a lábaihoz borulni, de ő megakadályozta ebben.
– Van még néhány kérdésem apám hadjárataival kapcsolatban – hazudta
ügyetlenül. – Fontos tudnom, melyek az egyiptomi hadsereg legveszélyesebb
ellenfelei, s mely országok lázadoznak a leginkább Egyiptom uralma ellen.
Szeretnék elgondolkozni ezen, mielőtt még az enyém lenne a hatalom.
Miközben beszélt, Hatsepszut megállás nélkül Szenmutot nézte. Még
sosem látta paróka nélkül. Haját a gyász miatt teljesen leborotválta. Most úgy
nézett ki, mint Amon papjai vagy a testvére, Amen. A kopaszság öregítette, és
szigorú kifejezést kölcsönzött az arcának, ami nem igazán nyerte meg
Hatsepszut tetszését. A férfi csak egy fehér kötényt viselt, amely jól kiemelte
lába és törzse mélybarna színét.
– Amon tiszteletreméltó leánya, beszélnem kell veled a koronázásod
részleteiről. Amósze királyné rám bízta ezt a fontos feladatot. Azt mondja, az ő
tanácsaira nemigen hallgatsz. Úgy látta jónak, ha inkább én készítelek fel a
nagy eseményre.
Hatsepszut felsóhajtott, és leült egy X lábú zsámolyra, amin egy színes
párna is volt a kényelem kedvéért. A kőfalak hidegnek és barátságtalannak
tűntek volna a színes függönyök és terítők nélkül.
A hercegnő úgy tett, mintha a növényeket öntöző meztelen szolgáló-
lányok kötnék le a figyelmét. Láthatólag nem zavarta, hogy a teremben kelle-
mes félhomály uralkodik.
– Hallgatlak, Szenmut – mondta neki bársonyos hangon. – Bár az
anyám tanácsai általában Kalliszthésztől erednek…
Szenmut csettintett az ujjával. Egy szolgát akart odahívni, hogy az
húzza el a függönyöket, ám Hatsepszut megakadályozta ebben.
– Hagyd csak! Így sokkal jobb beszélgetni. Ülj ide mellém! Nem
szeretném, ha mindenki hallaná, amit mondasz nekem.
– Ahogy akarod, fenséges Hatsepszut – válaszolta Szenmut meghajolva,
és tisztelete jeleként a mellkasára helyezte a kezét.
– Legelőször is azt szeretném, ha nem úgy szólnál hozzám, mint egy
királynőhöz. Egyszerűen nem bírok hozzászokni! Mindig is kötetlen stílusban
beszéltél velem, s ez a mostani formalitás ingerel!
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, hercegnő – válaszolta Szenmut. –
Mit gondolnának rólam a magas rangú hivatalnokok, a papok vagy Amósze és
Ahotep királyné? A büntetés nem maradna el.
– Ugyan már, Maatra! Az igazság istennője a fáraók döntéseit támo-
gatja!
– Hatsepszut, mindenképp beszélnünk kell a koronázásodról. Amikor
egy fáraó meghal, az utódja rövid időn belül követi őt a trónon. A halál és az
62
újjászületés ezen folyamatossága nélkül elképzelhetetlen lenne Egyiptom élete
és virágzása! A papok azt mondják, bármelyik reggel hajlandók felkelteni
téged, és elvezetnek Amon elé, hogy az isten kinyilvánítsa a világ felé: te vagy
a fáraónő! Akkor majd megkapod a hivatalos címeket. Be kell bizonyítanod,
hogy egészséges vagy, és kész vagy átvenni a hatalmat…
Hatsepszut felkacagott.
– Csak rajta! Futnom kell majd, mint egy hercegnek, és dárdát is hajít-
sak az összegyűlt egyiptomiak előtt?
– Jobb lenne, ha tiszteletben tartanád a hagyományokat…
– Nem épp nőkhöz illő feladatok, de egyáltalán nincsenek ellenemre!
– Ha mégsem szeretnél futni Thébában, ahogy a régi fáraók
Memphiszben tették, hagyd ezt a férjedre.
– A férjemre? – csodálkozott Hatsepszut.
– De hiszen egyedül engem fognak megkoronázni! Csak azután válasz-
tok férjet magamnak!
Szenmut lesütötte a szemét.
– A királyné máshogyan tervezi…
– És mégis hogyan? – kiabált Hatsepszut.
– Kalliszthész tanácsa ellenére azt akarja, hogy Tuthmószisszal házasodj
össze.
– Ezt nem tudom elhinni!
– Maat és Ízisz sújtsanak le rám, ha nem az igazat mondom! A Dicső
Királyi Hitves sem örömében döntött így, de Egyiptom szövetségesei üzene-
teikben mind az ifjú Tuthmószisz személyéhez ragaszkodnak. Az egyiptomiak
is nyugtalankodnak. Nehezen fogadják el, hogy egy nő kerül Egyiptom
trónjára, aki ráadásul fiatal és hajadon…
Hatsepszut megpróbálta legyűrni magában a haragot. Csendben várta,
hogy Szenmut újra megszólaljon.
– Egyiptom királynője nem maga választja a sorsát, ezt te magad
mondtad nekem, hercegnő. Tedd félre az érzéseidet és a vágyaidat. Csak az
állam érdekét nézd. Képtelenség tovább halogatni a koronázást, és jobb lenne,
ha már előtte megházasodnál. Így az országok, melyeket az apád győzött le,
megnyugszanak, és letesznek arról, hogy visszaszerezzék szabadságukat,
esetleg meghódítsák Egyiptomot. Ezután majd a nép is biztonságban érzi
magát. Még ha egyedül is akarsz uralkodni, Hatsepszut, most fogadd el egy
mihaszna férj szükségességét! Ha egyszer csak így szerezheted meg a
hatalmat!
– Te ezt nem érted, Szenmut! Te tényleg nem értesz semmit!
– Én csak azt tudom, hogy így uralkodhatsz majd a lehető leghosszabb
ideig és a lehető legjobb feltételekkel.
Hatsepszut mintha egyszerre csak megnyugodott volna:
– Ez így van, Amonra, tökéletesen igazad van.
63
 ***

Hatsepszut, miután a szobájába vonult, kiküldte az összes szolgáját.

Rávetette magát az ágyra, és csendesen zokogni kezdett. Mit is remélt tulaj-
donképpen? Szenmut világosan megmondta neki: nem irányíthatja a sorsát! Az
istenek szabják meg, hogy mit tehet és mit nem! Akkor hát mire volt jó a
reménykedés? Miért álmodozott arról, hogy fáraónő lesz Szenmuttal az
oldalán?
Hatsepszut következő gondolata persze az volt, hogy vajon a Főtiszt-
viselő hogyan érez őiránta. „Közömbösen beszélt velem. Anyám döntése
nemigen rázta meg. Éppen ellenkezőleg! Mintha természetesnek tartotta volna,
hogy ő jelenti be a hírt: Tuthmószisszal fogok összeházasodni! Hát nem fogta
fel, hogy én róla álmodozom? Épp most mondott csődöt a kivételes intelli-
genciája?”
Hatsepszut nem tudta mire vélni Szenmut közönyét, miközben ő vilá-
gosan értésére adta, hogy vonzódik hozzá. Ahogy újra meg újra felidézte
magában a férfi szavait, megint rátört a sírás.
Annyira belefeledkezett az önsajnálatba, hogy nem vette észre, amikor
kinyílt a szobája ajtaja. A kellemes és jól ismert illat azonban hamar ráéb-
resztette, hogy nincs egyedül.
– Megparancsoltam, hogy ne zavarjanak! – pördült meg dühösen, s egy
pillanat alatt visszanyerte fensőbbséges magatartását.
Szenmut nagynénje a lábaihoz borult, és elkezdte felsorolni a lányt
magasztaló összes nevet.
– Mit akarsz? – kérdezte fagyosan Hatsepszut, miközben gyorsan meg-
törölte az arcát. – Miért háborgatsz? Beszélj!
– Amon lánya nem így szokott velem beszélni – válaszolta halkan
Réneferé.
– Ma nagyon feszült vagyok. A hír, amit kaptam…
– Azt hiszem, tudom, miről van szó, Hatsepszut.
A hercegnő meglepettnek tűnt.
– Az istenek azt nem engednék!
– Íziszre esküszöm, hogy az én drága unokaöcsém nem mondott nekem
semmit. Ő titokban tartja az udvar dolgait. Megbízhatóbb, mint Amon papjai.
Előbb halna meg, mint hogy elárulja a felséges Amósze királyné gondolatait.
– Te mégis egy titokról beszélsz – mondta Hatsepszut.
Réneferé felállt, de a szemét a földön tartotta.
– Véletlenül szereztem róla tudomást, hogy Amósze az ifjú Tuthmó-
szisznak szán téged, és hogy hamarosan megkoronáznak.
– Tehát ott voltál, amikor Szenmuttal beszéltem!

64
 – Nem sokkal azelőtt végeztem a munkámmal, és az isteni jósággal
megáldott Ahotep azt mondta, nyugodtan elmehetek. Eszembe jutott, hogy
meglátogatom az unokaöcsémet. Épp egy kosár gyümölcsöt vittem, amit a
fiam, Bekkhi gyűjtött neki, amikor meghallottam, hogy miről beszélgettek.
Fogalmam sem volt róla, hogy ott talállak Szenmutnál. Ő sosem zárja be az
ajtaját, kivéve, ha szundikál vagy valami fontos ügyön dolgozik. Gondolhatod,
mennyire meglepődtem, amikor felismertem a hangodat! Én nem akartam
hallgatózni. Íziszre esküszöm!
Mégis hallottam a beszélgetésetek végét, és a hangod árnyalatából
megértettem azt is, hogy mekkora szerencsétlenség történt.
– Mit akarsz ezzel?
– Amikor elmentél Szenmuttól, Amon szeretett leánya, a kettős korona
örököse, az unokaöcsém a kertbe vonult el. Jól ismerem, de még sosem láttam
ilyen letörtnek. Amióta a fáraó csatlakozott Réhez, valahogy megváltozott. Bár
nagy odaadással végzi a munkáját, az esze mintha valahol máshol járna. Ha
nem tudnám, hogy nincs viszonya senkivel, azt hinném, hogy szerelmes. Az
utóbbi napokban sokat töprengtem ezen. Még a nagybátyjával is beszéltem a
dologról. Ízisz csak most nyitotta fel a szemem. Ezért jöttem most ide…
– Amikor ideértél, azt mondták, hogy visszavonultam a termeimbe.
– Így van – válaszolta Réneferé. – És azonnal megértettem, hogy a
Tuthmószisszal kötendő házasság egyáltalán nem tesz boldoggá téged.
– Nem szokásom a feladataim helyett a szeszélyeimet választanom –
mondta Hatsepszut határozottnak tűnő hangon. – Apám a hagyományok
tiszteletére nevelt.
– Théba istenére mondom, ezért csak csodálni lehet! De hadd kér-
dezzem meg: csak a féltestvéred iránti gyűlölet miatt vagy most ilyen szomorú
és ideges?
Hatsepszut le-fel járkált a szobában.
– Eléggé tapintatlanul viselkedsz. Tudod, hogy ezért a krokodilok közé
dobathatnálak?
– De nem fogod megtenni – mondta nyugodtan Réneferé. – Nem lennék
meglepve, ha azt válaszolnád, Szenmut érzelmei viszonzásra találnának, ha
nem lennél a trón örököse, Amon leszármazottja és Mutnefret fiának jövendő-
belije…
– Micsoda szemtelenség! Hogy mersz ilyet mondani, amikor olyan fiatal
vagyok, hogy még nem is ismerhetem a szerelmet és a férfiakat? Ahotepnek is
beszéltél erről?
Réneferé csak mosolygott.
– Tudok titkot tartani. Ám hiába is tagadod, engem semmi és senki nem
győzhet meg arról, hogy a sejtéseim helytelenek.
– Mire való olyasmin rágódni, amit az istenségek nem vettek számí-
tásba?
65
 – Én nem így gondolom, fényességes Hatsepszut.
A lány elfelejtette, hogy kinek a jelenlétében beszél, és az elővigyáza-
tossággal nem törődve ezt suttogta maga elé:
– Bárcsak neked lenne igazad…

66
Nyolcadi
k
rész

67
 Tizenharmadik
Hatsepszut nem látta a napkeltét, mert még mélyen aludt, amikor Ré fénybe
vonta az egyiptomi sivatagot, és ragyogóvá tette a Nílus vizét. Máskor csak a
szolgálói mehettek be a szobájába, de most egy csapat pap vonult be, akik
között ott volt Amen is, Szenmut testvére, akit maga Hatsepszut nevezett ki
apja, Amon főpapjává. Szótlanul vették körbe az ágyát, és úgy hallgatták a
hercegnő szuszogását, aki ezen az isteni napon a királynőjükké lesz.
Szenmut testvére elkezdte felsorolni hivatalos elnevezéseit: „Maatkaré,
Arany Hórusz, Felső- és Alsó-Egyiptom ura”, s arra kérte az isteneket, hogy
világítsák meg az útját, s tegyék oly hasznossá cselekedeteit, mint a nád és a
papirusz. Méhhez hasonlította, mely hatalmas, bölcsen megszervezett király-
ság felépítésére képes.
– Életet, Egészséget és Erőt Hatsepszutnak, a mi új fáraónknak! –
mondta meghajolva, s a többi pap is követte a példáját.
– Éljen a fáraó örökké, akár Ré! Egyesítse az egyiptomiakat, mint kezes
bárányokat! Szolgálja Amont, Théba istenét, és az összes többi istenségeket!
Építsen templomokat a tiszteletükre! A dicső Hatsepszutnak hála, az ég sosem
zuhan alá a földre. Hatsepszutnak hála, bőséges lesz a termés! A fáraó
keselyűként vigyáz majd népére. Réhez azonban fecske képében csatlakozik.
Kája, melyet a bika jelképez, hozzon hatalmat Egyiptom számára! Mindig
Hatsepszut legyen az első a halandók között, mint ahogy az oroszlán az állatok
között!

A hercegnő ezekre a szavakra nyitotta fel a szemét. Azonnal ráébredt,

milyen kivételes nap köszöntött rá, s csendben hallgatta végig a pap beszédét.
Az éppen a félelmet és tiszteletet parancsoló bű-kosról és az erőt szimbolizáló
sakálfejről prédikált. Kimondta, hogy Tuthmószisz éppen a Túlvilágon osztja
meg titkait Anubisz istennel.
– Ma születik valami új. A Nílus drága iszapja megtermékenyíti a
földeket, melyeken hamarosan szárba szökken a búza, és következik az aratás.
Három évszak váltogatja egymást életünk folyamán. A fáraó is visszavonult,
hogy Hatsepszut király lehessen! A fáraó mindig azzá válik, amire épp szük-
ség van: magában hordozza a krokodil, a sáska és a szkarabeusz erejét…
68
 Ünnepélyes csend töltötte be a szobát. A papok leborultak Hatsepszut
elé. Ő az elmúlt napokban rengetegszer elpróbálta Szenmuttal, hogy mit kell
tennie a szertartások során, melyek végül Egyiptom királyává avatják. Maga is
elcsodálkozott, hogy most kevésbé izgul, mint amikor az apja hivatalosan is
megnevezte az egész udvar színe előtt. Talán mert már érettebb. A rítusok
menetrend szerint zajlottak le.

Hatsepszut nyolc nappal a koronázása előtt házasodott össze féltest-

vérével, Tuthmószisszal. Azóta nem is látta újdonsült férjét, s ez egyáltalán
nem zavarta. Tuthmószisz kétségtelenül jobban kedvelte a közönséges kis
Iszet társaságát, aki idősebb volt Hatsepszutnál, és valószínűleg nem a hata-
lomgyakorlás fortélyaira tanította a férfit órákon át.
A királynő végül is elégedett volt a dolgok alakulásával. A nép végre
megnyugodott, s neki sem kellett eltűrnie Mutnefret fiának tolakodó jelenlétét.
Arra kérte Amont, hogy ez az állapot ne is változzon meg. Tuthmószisz csak
maradjon a háremében, s Iszet úgysem maradhat örökké fiatal.
– A megfontolt és tartós szeretet többet ér a gyorsan elhamvadó, lángoló
szerelemnél – vélekedett Szenmut. – A hajnali nap és Kheper isten újjá-
születnek. Sok szkarabeuszt kapsz akkor, és Hórusz szeme vigyáz majd rád. A
kígyó, mely kiissza a Nílus vizét, nem férkőzhet a közeledbe!
Hatsepszutnak folyton Szenmut szavai csengtek a fülében. Egyre bizto-
sabb volt benne, hogy jól választott. Szenmut sosem hagyná el. Ő marad a
palota Főtisztviselője, és megteszi különleges tanácsadójává. Mindennap
találkoznak majd, míg az ostoba Tuthmószisz a saját termeiben múlatja az
időt. Csak a hivatalos ünnepségeken kell vele mutatkoznia a látszat kedvéért.
– Várjatok az ajtó előtt! – mondta Hatsepszut a papoknak. – Nem tart
sokáig, de ti is tudjátok, mennyire fontos, hogy miben jelenik meg az új fáraó a
nép és az istenek előtt.
A papok engedelmesen visszavonultak.
– Ré isten, köszönöm neked, hogy világosságot adtál! Harcod a sötét-
séggel szemben dicsőséget hoz neked. Máskülönben az éj örökre elfoglalná a
földet, és én nem lehetnék fáraó. Az istenek azonban másképp határoztak.
Köszöntelek téged, aki az ég peremén lakozol! Szépséged bevilágítja Egyip-
tomot! Apám megőrizte nekünk ezt a fényességet. Most úgy ülök fel a trónra a
nép és az előkelők előtt, amiként te reggelenként megjelensz a homokdombok
csúcsán.
Épp mikor Hatsepszut befejezte az imát, Amósze, a Dicső Hitves, anyja,
Ahotep és Satra, a dajkája lépett be az ajtón.
– Jöttem segíteni – mondta Amósze. – Nem ez lesz a legkönnyebb nap
az életedben. És lesz még pár hasonló addig, amíg az egyiptomiak meg nem
ünneplik a koronázásodat. Először az Amon-templomba megyünk, mert ezt
69
kívánják a hagyományok. Satra már előkészítette a ruhádat. Egyszerű öltözet,
nem hivalkodó. Persze miután Amon isten fáraóként köszöntött, át kell öltöz-
nöd, és fel kell tenned a kettős koronát. Remélem, Szenmut megtanított rá,
hogyan viseld a súlyos fejéket! Nehezen megy majd a mozgás. Jól húzd ki
magad, és ne nagyon mozgolódj! Tiszteletreméltónak, fenségesnek kell
tűnnöd. Minden egyiptomi téged bámul majd!
– Tudni fogom, hogyan viselkedjek Amonnal, a hatalmas istennel, a Két
világ urával – válaszolta Hatsepszut alázattal a hangjában.
Amósze újból megdicsérte, hogy rá hallgatott a férje kiválasztásánál.
– Volt más választásunk? – kérdezte Hatsepszut, miközben belépett a
fürdőkádba.
Ahotep behívta a szolgálókat, akik gondosan megfürdették, beillato-
sították, megmasszírozták, felöltöztették és kifestették az unokáját.
– Nem tűnsz valami vidámnak – mondta a hercegnő közvetlen modor-
ban Amószénak. – Csak nem Kalliszthész tért vissza Krétára?
– Ne légy ilyen arrogáns! – válaszolta Amósze. – Kalliszthész is ott lesz
a koronázásodon. Mellettem fog állni. Miért is maradna távol egy ilyen fontos
eseménytől?
– Az esküvőm napján eléggé szomorúnak tűnt. Pedig meg mertem volna
rá esküdni, hogy ennek a nevetséges frigynek az ötlete őtőle származik…
– Talán nem a nép követelte Tuthmósziszt?
Hatsepszut erre nem válaszolt. Éberen figyelte az anyját.
– Íziszre, téged tényleg nyugtalanít valami…
Ahotep is hallgatott.
– Találkoztál a férjeddel az esküvő óta? – kérdezte Amósze.
– Minél kevesebbet látom, annál jobb! Hát nem azt szeretnéd, hogy
békében éljünk egymás mellett a palotában?
– Erről még beszélünk… Ma azonban meg kell mutatnunk Egyip-
tomnak, hogy ki lesz a fáraó.
– Még néhányszor kiönt a Nílus, és megtalálom a megoldást –
válaszolta Hatsepszut felhőtlen jókedvvel.
– Miféle „megoldásról” beszélsz? – kérdezte Ahotep nyugtalanul.
– Ó, nem fontos – mondta Hatsepszut titokzatosan, miközben lábát
odatartotta az egyik szolgának.
– A testvérem készen áll?
– Igen. Mutnefret pedig már tűkön ül.
– Hadd várjon még egy kicsit! Ha fáraó leszek, más problémái is
akadnak még… Bár ha jobban meggondolom, Iszetet neki köszönhetem.
Hálásnak kellene lennem!
– Kalliszthész azt mondja, hogy Tuthmószisz nem méltó arra, hogy a
férjed legyen – mondta Amósze.

70
 – Ezt mindenki tudja. Csak a vak nem látja! De mégis, Kalliszthész kit
javasolt volna? Ha valóban Amenóphisz fia, ő is számításba jöhetett volna!
– Hatsepszut!
– Azt hiszem, anyám, mindig is féltél ettől a lehetőségtől. Én azonban
sosem választanám őt, ezt meg is mondhatod neki. Tuthmószisz csak egy
idióta, de az egyiptomiak biztosan tudják, hogy ő a fáraó egyetlen fia!
– Kalliszthész ereiben is királyi vér folyik, Hatsepszut! A ti házasságo-
tokban sem lenne semmi kivetnivaló!
– Én uralkodni akarok, s ezt csak egy fiatal és tapasztalatlan férj oldalán
tehetem. Ez világos, nem?
– A lányodnak igaza van – szólt közbe Ahotep. – Úgy beszél, ahogy egy
fáraóhoz illik.
– Mindig is tetszett neked a vadsága és a magabiztossága – mondta neki
Amósze idegesen.
– Dehogyis, Amonra. Csak gondolkozz el, lányom, és rájössz, hogy az
istenségek szólnak hozzánk a száján keresztül!

71
 Tizennegyedik
Nem messze a palotától és Thébától a Nílus két partja emberektől sötétlett. A
zsibongó egyiptomiakkal szemben emelkedő Ipetiszit2 templomát ugyan-
azokba a színekbe öltöztették, mint a thébaiak téglaházait.
A kereskedők Amon-amuletteket, erőt adó tükröket, sakált, sólymot,
macskát formázó ékszereket árultak. A kézművesek előszeretettel ábrázolták
Anubisz, Hórusz és Básztet fejét a munkáikon.
A gyerekek madarakkal és kutyákkal kergetőztek a porban. A thébaiak
már hajnalban elindultak otthonról, hogy jó helyet találjanak maguknak. A
távoli városokból még most is érkeztek hajók, és sietve kötöttek ki, hogy
nehogy lekéssék a királyi pár érkezését.
Az áradás idején csak az olyan magaslatokra épített városok és temp-
lomok menekültek meg a víztől, mint Théba és Ipetiszit.
Már hajnal óta terjedt a hír, hogy Hatsepszut nem szakít a hagyo-
mányokkal, és kiállja azokat a fizikai próbatételeket, amelyek a fáraók első
vagy újbóli megkoronázásakor várnak az uralkodókra. Ha sikerrel jár, azzal
mindenki számára bebizonyítja erejét és hatalmát.
Az állatok már ott voltak a vízparton. Jól megtermett egyiptomiak
vigyáztak rájuk, de a biztonság kedvéért még ki is pányvázták őket néhány
dumpálmához. A gyerekek süteménydarabokkal dobálták őket, miközben
szüleik azon vitatkoztak, hogy vajon ki hozathatta ezeket a félvad állatokat
Núbiából. A férfiak természetesen Tuthmósziszra esküdtek, míg a nők
Hatsepszutot dicsőítették, akit az apja megtanított többek között vadászni is. A
viták a sörárusok környékén voltak a leghevesebbek, ahol a csaposok fürgén
szedték össze a kiürült kupákat, nehogy egy vendéget is elszalasszanak.
A párnaárusok sem panaszkodhattak az üzletmenetre. Már az előző nap
kipakoltak, s minél inkább közeledett a nagy esemény, annál többen állták
körül a portékájukat. Az egyiptomiak, akik már órák óta vártak, egyszer csak
túl kényelmetlennek találták a kemény kőüléseket. Legtöbbjük kenyeret vagy
süteményt rágcsált, amit egy krétai pék árult nem messze.
A fehér vitorlák északról és délről egyaránt elözönlötték a Nílus vizét. A
hajók legénységének vidám éneke pedig messze elhallatszott.

2
Luxor
72
 Néhány fiatal lány mit sem törődve azzal, hogy a mögöttük ülő idős
thébai pár már egy napja ott tanyázik, hangosan ugratta egymást, és nagy fehér
vásznakat feszítettek ki a fejük fölé. A sorok közt egyből nagy zúgolódás
támadt, de a fiatalok rá sem hederítettek az idősebbek megjegyzéseire.
Az idős thébai asszony végre is felállt, s a botjára támaszkodva próbálta
rendreutasítani a lányokat, akik persze ügyet sem vetettek rá.
– Majd épp neked fogok engedelmeskedni! Hozd ide Núbia összes
aranyát, talán akkor! – kiáltotta a legrészegebb.
– Nem mozdulunk innen! Az ifjú Tuthmószisz épp velünk szemben fog
ülni! Szép, derék férfi. Jól megnéztem magamnak fényességes apja, a fáraó
temetésén. Még biztosan nem érték el szívét a szerelem nyilai, s még nem
ismeri a szenvedélyt, melyet Ízisz támaszt lelkünkben… Csak kötelességből
vette el Hatsepszutot. Biztosan észrevesz majd. Ha a közelembe ér, már
könnyen elcsábítom.
Az idős asszony csak megvonta a vállait.
– Mily ostobák a fiatalok! – csikorgatta a fogait, melyeket már eléggé
megkoptatott a homok, ami minden napon szárított ételt átjárt. – Tuthmószisz
még csak ide sem fog nézni!
– Épp szemben leszünk vele! Már miért ne láthatna meg minket? Ré
éppen a feje felett lesz, így nem vakíthatja el!
– A hercegek és a fáraók senkit sem látnak meg. Más világban élnek,
mint mi. Egy olyan helyen, ahol az istenek lakoznak. Azt remélni, hogy
Tuthmószisz észrevesz téged, nemcsak hogy butaság, de egyenesen sértés az
egész királyi családra nézve. Ki vagy te? Egy senki!
A lány elvörösödött a haragtól. Barátnői azt tanácsolták neki, hogy ne
foglalkozzon a vénasszonnyal, aki épp most akarta bevonni a vitába az eddig
békésen üldögélő férjét. Mikor az öreg csak legyintett, lerogyott mellé, és
lihegve adta ki magából a mérge maradékát.
Az egyiptomiak egyébiránt tisztelettel bántak a szüleikkel, és az öre-
geknek nem volt rossz dolguk Thébában. Ez a mostani generáció azonban
egyre gyakrabban emlegette a bölcs Pahhotep mondásait, aki az öregséget egy
kalap alá vette a gyengeséggel, az emlékezet romlásával és az életerő
csökkenésével.

Az udvari írnokok gondosan leellenőrizték az emelvény és a trónok

stabilitását és a zenészek elhelyezkedését. Az emelvény felett bíborszövetek
voltak kifeszítve, s az egész építmény felett egy vörös és aranyszínben játszó,
kiterjesztett szárnyú keselyű uralkodott.

73
 ***

Amikor Ré útja feléhez érkezett, a királyi bárka lassan odaúszott az

Amon-templom lépcsőihez. Dörgő taps fogadta a királyi párt és Amószét, a
Dicső Hitvest. A nép emellett még Ahotep nevét is skandálta, akiről csak szép
emlékeket őriztek. Amenóphisz özvegye már csak ritkán jelent meg a nyilvá-
nosság előtt.
Az utánuk következő bárkában az egyiptomiak az elhunyt fáraó anyját
és Mutnefretet ismerték fel. Őket sem kellett bemutatni, hiszen mindig volt a
palotában valaki, aki a piactéren mindent elmesélt az ott történtekről. Persze
ezek a történetek aztán mindig kiszínesedtek és eltorzultak.
Azt viszont még a thébaiak sem tudták, hogy ki az a káprázatos jelen-
ség, aki Mutnefret közvetlen közelében áll. Hatsepszut és Tuthmószisz
mosolygós jókedve megnyugtatta a népet afelől, hogy minden rendben van a
dinasztia háza táján.
A menet egy csatorna partján haladt tovább, majd felvonult egy lépcső-
soron. Innen már látni lehetett a templom főkapuját. Ez előtt állt az emelvény.
A táncosnők egészen a templomig kísérték az uralkodókat. Villámgyorsan
pörögtek fátylaikkal, s olyan kecsesen lépkedtek, hogy meztelen talpuk szinte
alig verte fel az út porát. Táncukhoz dobok adták az ütemet. A karcsú tüne-
mények csak a fuvolák lágy szavára tűntek el a templom elől.
Az ifjú uralkodók fényes öltözetben, fejükön Felső- és Alsó-Egyiptom
vörös és fehér királyi koronájával ültek fel trónusukra. Mögöttük a templom
gigantikus oszlopai nyújtóztak az ég felé.
Egy idő után felálltak, és követték az Amon-papok menetét. Amen
főpap magával vonta Hatsepszutot egy félreeső helyre.
– Amon leánya, hatalmas királynő, vetkőzz le, és öltsd fel ezt a rövid
ruhát – mondta neki, miután mélyen meghajolt előtte.

Az egyiptomiak hiába nyújtogatták a nyakukat, onnan, ahol álltak,

szinte semmit sem láthattak a szertartásból. Ekkor egy vadbikát engedtek
szabadon a templom előtti udvaron. Végtagjai hihetetlenül izmosnak tűntek.
Az állat csakhamar célpontot keresve toporzékolt.
– Hatsepszut meglepetése! – sóhajtott fel Amósze, aki Kalliszthész
mellett ült, nem messze a királyi emelvénytől.
– A bika Kréta jelképe! – kiáltott fel a férfi izgatottan.
– És ez nem véletlen, Kalliszthész – mondta neki Amósze. – Hatsepszut
le akarja győzni a bikát, és ezzel megmutatja az egyiptomi népnek, ki a biro-
dalom igazi uralkodója. De egyben téged is meg akar leckéztetni. Meg akarja
neked mutatni, hogy egy krétai sohasem irányíthatja az országunkat.
– Ezzel felesleges kockázatot vállal! Hatsepszut az életét teszi kockára!
74
 – Nyugodj meg! Nem akar vele megverekedni. Csak versenyt fut vele.
– Ne akard elhitetni velem, hogy teljesen nyugodt vagy! Miért remeg-
nek a vállaid? Miért kulcsolod össze a kezed?
– Igaz, ami igaz, Tuthmószisznak valóban jobb kedve van, mint nekem.
Nézd! Amikor Iszetre néz, az ember azt hinné, menten elolvad. Ez a nő
veszélyesebb, mint egy kobra!
– Ismerd el, hogy szép…
– Tuthmószisz az apja háremét örökölte. Drága férjem mindig jól
válogatta meg a második feleségeit és az ágyasait. Be kell vallanom, hogy
jobban tartok Iszettől és Mutnefrettől, mint Hatsepszut sápatag férjétől.

Amósze elhallgatott, mert Hatsepszut végre megérkezett. Lánya a

kőfallal körülvett udvaron állva abban a kevéske ruhában most még töré-
kenyebbnek tűnt. Hatsepszut kezét csípőre téve, felszegett fejjel nézett szembe
az izmos bikával.
Az egyiptomiak még a lélegzetüket is visszafojtották. A férfiak önkén-
telenül felemelkedtek ültükből, hogy azonnal hercegnőjük segítségére siet-
hessenek. Ám amikor a bika lehajtotta a fejét, és előreszegezte félelmetes
szarvait, Hatsepszut azonnal megpördült, és futásnak eredt. Cikcakkban
kígyózva, hatalmasakat ugorva kerülte el az állat szarvait.
– Ezt a fáraó tanította neki! – mondta Amósze a lányát csodálva. – Úgy
kiképezte, akár egy férfit!
Amikor Hatsepszut kifulladva kirontott a kapun, homloka és egész teste
izzadságban fürdött. Az egyiptomiak az ég felé nyújtották karjukat.
– Amon védelmezze a hercegnőt! – ismételték vége-érhetetlenül.
– Úgy tűnik, Tuthmószisz egyáltalán nem irigyli tőle a dicsőséget –
súgta Amósze Kalliszthész fülébe. – Ez a fiú ugyanolyan ravasz, mint az
anyja. Nem mutat ki semmiféle érzelmet a nyilvánosság előtt. Azt azonban
kétlem, hogy ez a mutatvány tetszett neki.
Hatsepszut ezután egy dárdát kért, és olyan erősen meghajította,
amennyire csak bírta. A fegyver egyenesen a bika gerincébe fúródott.
Szenmut, aki a többi tisztségviselő előtt helyezkedett el, most meg-
törölte a homlokát, és hálát adott Amonnak. A félelmet őszinte csodálat
váltotta fel a szívében. Kedve lett volna Hatsepszuthoz rohanni, és úgy gratu-
lálni neki, ám az illemszabályok mozdulatlanságra kárhoztatták.
Ökölbe szorított kézzel bólintott Hatsepszut felé, s közben a hercegnő
szavai csengtek a fülében: „Azt akarom, hogy ne fáraónőnek, hanem fáraónak
hívjanak!”

75
 Tizenötödik
Az első személy, akit Hatsepszut a próbatételek után megkeresett a szemével
az egybegyűltek között, Szenmut volt. A lány most már biztosan tudta, meg
van írva a sorsában, hogy csakis ő uralkodhat Egyiptom felett. A tömeg kia-
bálása, a tisztviselők és a királyi család jelenléte egyáltalán nem jutott el a
tudatáig. Most nem érdekelte, büszke-e rá a Dicső Hitves vagy hogy mit forral
ellene Mutnefret. Amon kiválasztottjainak vakmerőségével és hitével csele-
kedett, akár annak idején az apja, amikor leverte a lázadó népeket.
Egyenesen Amon temploma felé indult el, ahol már ott várt rá Szenmut
testvére, Amen főpap, aki izgatottan figyelmeztette, hogy újra át kell öltöznie.
Hatsepszut felkacagott.
– Valóban! Teljesen megfeledkeztem róla! Jobb szerettem volna ebben
a tunikában köszönteni isteni atyámat. Ebből azonnal látná, hogy teljesítettem
a próbatételt.
– Ne is gondolj ilyesmire, istenek kegyeltje, te, aki azért járulsz elé,
hogy beleegyezését adja a megkoronázásodhoz… – mondta a pap rémülten, s
lecövekelt a hercegnő elé.
– Ne állj az utamba! – mondta Hatsepszut parancsolóan Amennek, aki
most csak egy apró, borotvált fejű, jelentéktelen embernek tűnt a számára,
akinek meg kell hajolnia az akarata előtt.
Amon szolgálója leborult előtte. Karját előrenyújtva, tenyerét a földre
tapasztva feküdt a földön. Csak így tudta megakadályozni, hogy Hatsepszut
tovább haladjon.
– Ne ébreszd fel a haragom, Főpap! – mondta neki Hatsepszut megállva
fölötte. – Ha tovább erősködsz, megmutathatom, hogy mától kezdve ki
parancsol ebben az országban!
– Kétségkívül te, Kiválók Legkiválóbbika – válaszolta Amen, még
mindig a földön elnyújtózva. – De legalább Tuthmósziszt várd meg, akinek a
te oldaladon kell megjelennie Amon isten előtt…
Hatsepszut az emelvény felé fordult, és gyorsan végigpásztázta tekin-
tetével az ott ülők meglepett arcát.
– Nem és nem! – válaszolta Hatsepszut. – Egyetlen fáraó uralkodik
Egyiptom felett. Ez a fáraó előtted áll! Inkább hozd ide nekem Felső- és Alsó-

76
Egyiptom koronáját! Azt akarom, hogy akkor helyezd a fejemre, amikor az
isten előtt állok. Az élet keresztjét se felejtsd el!
– Rendben van… – válaszolta a pap, és eliramodott az erre az alkalomra
felállított faépület felé. – Azonnal itt vagyok.
– Kérd meg a királyi családot, az udvari szolgákat, a vezíreket és a
nomoszok vezetőit, hogy csatlakozzanak hozzám! Azt akarom, hogy mögöt-
tem álljanak, amikor apámmal, Amonnal beszélek. Amósze, a Dicső Hitves,
aki annak idején egyesült vele, hogy én megszülethessek, közvetlenül
mögöttem fog állni. Amon biztosan örül majd a jelenlétének.
– Ez nagyszerű ötlet, Kiválók Legkiválóbbika – mondta a pap, és
elsietett.

Amikor Hatsepszut belépett a templomba, a papok azonnal

felsorakoztak elé, s így vezették a szent helyre, ahol Amon isten trónolt.
Hatsepszut, amikor itt járt, mindig megcsodálta Tuthmószisz aranycsúcsú
obeliszk-jét. A fáraó két, különleges gonddal kidolgozott oszlop közé még egy
szobrokkal díszített termet is építtetett.
Hatsepszut meghatódva vonult át ezen a helyen, melyet egy hét
oszlopon nyugvó fatető védett a naptól, s ahol ott ült az apja kőbe vésett,
ünnepi ruhát viselő alakja-
Az isten előtt gondosan elhelyezett ajándékok feküdtek. A papok
minden egyes nap ételt és italt raktak elé, hogy elégedetté tegyék.

Hatsepszutnak egy pillanatra meg kellett állnia, akkora hatással volt rá

Amon otthonának nagysága. Ő, akit egy pap sem állíthatott meg, most
gyengének érezte magát az Örökkévalóval szemben. Azon a napon, amikor
világossá lett előtte, milyen közönségesek is az emberek, Amon megmutatta
neki, hogy ő viszont mennyivel felette áll híveinek, legyenek bár fáraók.
Az érzés hamar elszállt, de emléke örökre belevésődött a lelkébe.
Hatsepszut a régi templomot körülvevő udvaron sétálgatott. Apja sok
oszloppal díszíttette ezt a helyet ugyanúgy, ahogy ő építtette az Ipetiszitet
körülvevő falakat is. Hatsepszut végignézte a többi műemléket és termet is,
ahol más istenségeket tiszteltek.
Már nem a papok vezették. Oda kísérték, ahová csak kívánta, s közben
azon gondolkodtak, vajon mikor lesz már vége a körútnak. Hatsepszut azon-
ban természetesnek találta, hogy úgy adjon tiszteletet apjának és a többi
fáraónak, akik Amonnak hódoltak, hogy megtekinti, mit építtettek erre a szent
helyre.

77
 Végignézte a régi királyok és az állam derék szolgálóinak nagyszabású
vagy szerényebb szobrait, akik mind Amontól várták annak idején a boldo-
gulást.
Szenuszert trónja, akit „Keperkaré Hóruszának” is hívtak, egészen
lenyűgözte. Minden egyiptomi tudta, hogy ezt a szentélyt Szenuszert paran-
csára építették, aki ekképpen ünnepelte meg újrakoronázását. Az egyik
oszlopba vésett szobor Szenuszertet ábrázolta Ozírisz-ruhában, amint mindkét
kezében az élet szimbólumait tartja. Más szobrokon ugyancsak ő szerepelt,
amint Amonnak hódol, „az istenségek királyának, aki saját magát teremtette”.
Egyes talapzatokon felső-egyiptomi nomoszok és városok nevei és területei
szerepeltek.
Amon bárkája ennek a kisméretű templomnak a belsejében várta, hogy
útnak indulhasson a Níluson. Legutóbb akkor járt odakint, amikor Tuthmó-
szisz megkoronázásának az évfordulóját ünnepelték. Hatsepszut arra kérte
Amont, hogy ő maga sok ilyen évfordulót érjen meg.

A Főpap észrevette, milyen nagy figyelmet fordít Hatsepszut egyes nagy

gonddal kidolgozott szobroknak, melyek jól tükrözték modelljük fenségessé-
gét. Egyből rájött, hogy azon töpreng, ő vajon milyen szobrokat, oszlopokat és
obeliszkeket építtet majd a templomba, melynek falai Amon szobrát őrizték.
Amikor a tizenegyedik dinasztia uralkodói csupán téglából emeltettek
szentélyt, s azt hitvány agyagfallal vetették körül, Amon akkor is megkapta a
királyoktól a tiszteletet s az áldozatokat. A fáraók eljöttek hozzá egészen
Thébáig, csak hogy hódolhassanak neki.
Négyszázötven évvel korábban az isten egy szerény, gránitküszöbbel
ellátott templomban pihent. Isteni szobra egy alabástromtalapzaton állt.
Hatsepszut pontosan tudta, hogy a templom mely részeit bővíttette ki
Szenuszert király, hogy ezzel emelje a szent hely fényét.

A terem, ahová az ajándékokat helyezték, olyan mélyen elnyújtózott,

hogy Hatsepszut úgy vélte, ez igazán méltó az isten nagyságához. A falakon
látható javítások a Nílus évenkénti áradásáról árulkodtak. Október hónaptól
kezdve gyakran lehetett vízben látni a templomot, s ilyenkor az egyiptomiak
azt mondogatták, ideje, hogy Amon hajókázzon egyet a Níluson.

Különlegesebb ünnepek alkalmával gyakran Amon szobrát is körbe-

vitték a templom körül. Hatsepszut ragaszkodott hozzá, hogy a koronázása
alkalmából isteni apja hajózzon el a folyón Ptah és Ré istenek szentélyeibe. A
Főpap tapsolt az ötletnek, hiszen így tovább tart majd az ünnep.
78
 – Apám megszépítette ezt a templomot Amonnak, az istenek királyának
– mondta Hatsepszut. – Az arany, a lapis lazuli, a többi drágakő vagy az
obeliszk, melyen a legjobb szíriai és líbiai munkások dolgoztak, jól mutatják
az emberek számára, mennyire szerette és tisztelte Tuthmószisz Amont. Apám
leromboltatta Amenóphisz építményeit, de csak azért, hogy szebbeket emel-
tessen a helyükre.
A Főpap bólintott. Tuthmószisz obeliszkjének aranyló hegye csak úgy
szikrázott a napsütésben. Éjszaka is olyan fénnyel tündökölt, akár egy világító-
torony, s megmutatta a Níluson hajózóknak, merre haladjanak tovább. Imeni
annak idején nem sajnálta a fáradságot, és mindent megtett annak érdekében,
hogy teljesítse uralkodója parancsát. Mintha csak a hercegnő szavait
köszöntenék, az elektronnal bevont oszlopok hatalmas kapui ragyogni kezdtek
Amon tiszteletére.

79
 Tizenhatodik
Hatsepszut meghajolt a szobor előtt, s amikor már az egész udvar mögéje
gyűlt, ezeket a szavakat mondta:
– Ma nekem adod Egyiptomot, szántóit, mezőit, minden gazdagságát. E
javak téged illetnek és a többi istent. Én megelégszem annyival, hogy
igazgatom a birtokaidat, elosztom azok között, akik megérdemlik vagy akik fel
tudják virágoztatni őket. Így az egyiptomi nép gazdag lesz és boldog. Meg-
védem e földet a barbároktól és minden más ellenségtől. Bár nő vagyok,
megpróbálom kiterjeszteni a birodalom határait, és megkísérlek bőséges
zsákmányt szerezni. Ahmen és Pennethbet segítenek majd feladatom végrehaj-
tásában, mert ők a legkiválóbb katonák, akiket csak ismerek.
Ünnepélyes csend uralkodott a szent helyen. A közrendű egyiptomiak
közül is ott voltak páran, bár a szokások tiltották, hogy a templom udvarán
tartózkodjanak.
Hatsepszut folytatta a beszédét:
– A királyság igazgatásában Szenmut fog segíteni engem. A méltó-
ságok, akik apámat segítették, mellettem maradnak. Jól ismerem őket. Soha-
sem hanyagolták el a feladataikat. Ha te, Amon, istenek istene, látsz közöttük
méltatlant, most mutasd meg nekem! Egy jós majd lefordítja az üzenetedet, és
akképp cselekszem, ahogy parancsolod.
Hatsepszut várt néhány pillanatot, majd váltott pár szót a Főpappal.
– Azt mondják, egy madárpár repült át a templomod felett, amíg hozzád
beszéltem. A madarak beszédes lények. Sokszor hiábavalóan jártatják a csőrü-
ket. De csak nagyon ritkán jelentenek rosszat. Tollúk nem fekete volt, hanem
érdekes színekben játszó, ami boldogságot és szerelmet jelent. Köszönöm
neked, hogy jeleddel megtisztelted a fáraót.
A Főpap helyeslőn bólintott.
– A mindenható Amon isten, szeretett Atyám, aki anyámat, Amószét
választottad ki annak idején, ím kész vagyok rá, hogy megkapjam a teljes
hatalmat. Az egyiptomiak ezentúl hívjanak a teljes nevemen, azon, amit tőled
kaptam! Soha ne feledkezzenek meg erről, hogy ne kelljen megkorbácsoltatni
őket!

80
 Mutnefret nem bírt magával. Úgy érezte, hogy meglopták. A fiát egy-
szerűen kisemmizték! Hatsepszut egyedül vonult Amon színe elé! Nem így
volt megbeszélve! Hiába próbálta meggyőzni a papokat vagy előretuszkolni a
fiát, mindenki félt az istenek büntetésétől.
Mutnefret nem bírta tovább, könyökével előreküzdötte magát egészen
Amósze mellé, aki közvetlenül Hatsepszut mögött állt. A hercegnő egyenes
derékkal várta, hogy a Főpap fekete parókájára helyezze Egyiptom kettős
koronáját.
A nép az ég felé emelte a karját. Hatsepszut kézbe vette az élet
szimbólumait, majd két karját keresztbe tette a mellkasán.
Mutnefret nem tisztelte a pillanat ünnepélyességét, s szemrehányásokkal
árasztotta el Amószét, amiért a szertartás nem a megbeszéltek szerint zajlott le.
A királyné idegenkedve nézett rá, ajkán szórakozott mosoly játszott.
Talán Hatsepszut nem bizonyította be felsőbbrendűségét Tuthmószisszal
szemben? A fáraó egyetlen fia vajon miért nem követte a példáját? Senki sem
tiltotta meg neki, hogy bemenjen az udvarra a megvadult bika elé.
Mutnefret kitalálta a gondolatait, s csak annyit mondott, hogy a fia majd
megmutatja a kiválóságát, ha eljő a megfelelő pillanat. Ekkor Szenmut lépett
melléjük, s megparancsolta a háremhölgynek, hogy menjen vissza a helyére.
– Nekem itt van a helyem! – mormolta Mutnefret. Hirtelen erős szél
támadt, mintha csak Amon akart volna jelt adni hűséges alattvalóinak. Az
egyiptomiak félve néztek össze. Hatsepszut mozdulatlanul állt, míg
Hapuszeneb, a régi Amon-főpap fia elszaladt, hogy hírt hozzon a történtekről.
– Az egyik deszkabódé összedőlt – mondta Amennek, amint visszatért,
de a Főpap intett Hatsepszutnak, hogy folytassa nyugodtan.
Az mintha Mutnefret gúnyolódó megjegyzését hallotta volna, de nem
volt biztos benne, hát tovább beszélt Amonhoz:
– Aki nem tiszteli a választásodat vagy nem megfelelőképp viselkedik
anyámmal, Amósze királynéval, az azonnali büntetésre számíthat!
Mutnefret elkezdett lassan hátrafelé lépkedni. Most már visszafogottan
viselkedett egészen a szertartás végéig, de tekintete gyakran elkalandozott
Tuthmószisz és Iszet irányába, s ilyenkor nagyokat sóhajtott. „Létezik, hogy a
fiam ennyire ostoba legyen? Miközben Hatsepszut magához ragadja a hatal-
mat, ő csak az ágyékával gondolkodik?”

A nap mulatozással végződött. Hatsepszut megparancsolta, hogy ossza-

nak szét kenyeret, süteményt, sört és görög bort meg érett gyümölcsöket a
népnek.
A fáraónő az ostoba Tuthmószisz társaságában hajózott le a Níluson
ünnepi bárkáján. Nézte, hogyan ujjonganak az egyiptomiak, akik virágszir-
mokat szórtak a vízbe, gyönyörű színekbe öltöztetve ezzel a folyó felszínét. Az
81
új királynő örömét lelte a felé és sápatag férje felé irányuló lelkesedésben. A
gyerekek kizárólag az ő nevét ismételgették, s az asszonyok is róla énekeltek.
Messze előtte a Nílus szürkéje összeolvadt az egyre fakuló éggel, Ré
birodalmával. A karcsú hajó lassan és méltóságteljesen úszott előre, hátra-
hagyva maga mögött a többezernyi egyiptomit, akik már attól is boldognak
érezték magukat, hogy látták.

***

Miközben Tuthmószisz állandóan összevissza fészkelődött, s mint egy

unatkozó gyermek, folyton egyik lábáról a másikra állt, Hatsepszut megőrizte
méltóságteli mozdulatlanságát. Az ő fején is ott volt még a súlyos kettős
korona, akárcsak Tuthmósziszén, de ő egy pillanatig sem panaszkodott miatta.
Szenmut erősködött, hogy ő is a királyi bárkán kapjon helyet, mert
aggódott a királynő biztonságáért, aki csak azért vállalta ezt a vízi utat, hogy
örömet szerezzen a parton várakozó egyiptomiaknak. A királyi család többi
tagjának kevésbé díszes bárkája a királyi pár hajója után haladt az emitt
összeszűkülő, amott kiszélesedő folyón.
Az elöntött szántóföldek parasztjai közül néhányan a csónakjaikból
éljenezték meg uralkodóikat. Szenmut ügyelt rá, nehogy valamelyikük túl
közel merészkedjen hozzájuk.
Amint a nap eltűnni készült a horizont peremén, Hatsepszut kiadta a
jelet a visszatérésre. Théba határához érve nem tudta megállni, hogy ne
forduljon a jobb part felé, amerre az édesapja nyugodott. A sárgás hegyek
középütt, a „Nagy Síkságon” pihent megannyi dicső őse. Most biztosan őt
figyelik. Bár csak tizenhárom éves volt, hitt benne, hogy nem okoz nekik
csalódást.
Théba közelében a Nílus nem öntött el minden szántót. A homokszínű
Amon-templom hieroglifákkal borított oszlopai büszkén hirdették a fáraók és
az istenek dicsőségét.
Szenmut aggódott Hatsepszut miatt. Nehéz nap állt mögötte.
– Minden rendben – válaszolta a lány mosolyogva. – De most már
örülök, hogy visszatérünk a palotába.
– Hát még én! – kényeskedett Tuthmószisz.
– Nyilvánvaló, hogy annak az ostoba Iszetnek a babusgatását többre
értékeled a nép éljenzésénél – válaszolta Hatsepszut. – Ez az, ami kettőnket
megkülönböztet.
– Nem érdekel a véleményed.
– Egy tanácsot azért megfogadhatnál – folytatta Hatsepszut fagyosan. –
Találkozzunk ezentúl is minél ritkábban! Így lesz időd rá, hogy Iszettel
foglalkozz.

82
 Mikor Tuthmószisz épp kiszállni készült a királyi bárkából, Hatsepszut
megállította.
– Mindig a fáraó hagyja el először a királyi hajót – válaszolta Tuthmó-
szisz.
– Így van! Szenmut! Intézkedj, hogy Amon elégedett legyen! – mondta
Hatsepszut.
A férfinak gyorsan ki kellett találnia valamit, mert az egyiptomiak, akik
végignézték a koronázást, és csónakjaikkal követték a Níluson a királyi párt és
Amon szobrát, most mind a két uralkodóra figyeltek.
Szenmut végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy szólt Tuthmószisznak,
várjon még egy kicsit, majd miután erős deszkákat fektettek le eléjük, a
Főtisztviselő hívására az uralkodói pár egyszerre lépett a partra.
Hatsepszut eleinte habozott ugyan, de aztán inkább elismerte magában
Szenmut rátermettségét.

83
 Tizenhetedik
Másnap Hatsepszut már kora hajnalban magához hívatta Szenmutot. Amikor
az késlekedett megjelenni előtte, előbb nyugtalanná, majd türelmetlenné vált.
Okos dolog az, hogy a királynő főtanácsadója a palotán kívül éljen, s minden
két napban megjárja az Armant és Théba közötti utat? Amikor aztán a férfi
teljesen kifulladva megérkezett a terembe, Hatsepszut kedvesen megdorgálta, s
emlékeztette rá, hogy ezentúl engedelmeskednie kell minden parancsának.
– De hiszen ez eddig is így volt, Kiválók Legkiválóbbika! – kiáltott fel
Szenmut, megfeledkezve róla, hogy nincsenek egyedül. – Éppen az armanti
Renenutet istennőnek ajánlottam fel a szobrot, melyet Felséged rendelt meg.
Amint megkaptam az üzenetedet, azonnal hajóra szálltam, és megparan-
csoltam az evezősöknek, hogy egy percig se késlekedjenek. Nem akartalak
megvárakoztatni.
– És ezért otthagytad az istennőt? – csodálkozott Hatsepszut. – Nem fog
megharagudni rám?
– Ne aggódj, Két Ország Királynője, befejeztem a szertartást. Annyi
élelmet és görög bort halmoztam fel elé, hogy biztosan támogatni fog minket
minden vállalkozásunkban!
– Jól van, Szenmut – mondta neki Hatsepszut. – Most figyelj rám!
Tudom, mennyire kötődsz a helyhez, ahol a fivéreid és a lánytestvéreid,
Ahhotep és Nofretor születtek. Apád a falu nekropoliszában pihent, mielőtt
anyádhoz csatlakozott volna a gyönyörű sírban, melyet te építtettél számukra
Gurnában. Te igazgatod a családi birtokot. Tudom. De nem szabad elfelej-
tened, hogy te vagy a palota Főtisztviselője, és az én földjeimért is te felelsz!
Ha örökösöm születik, minden bizonnyal te fogod kezelni az ő földjeit is.
Következésképp azt akarom, hogy folyamatosan a palotában legyél. A házadat
bízd a testvéreidre! Ők majd gondot viselnek rá. Az idősebbik tökéletesen
megfelel erre a feladatra.
– De ő nem velünk él. Ezenkívül a dolgozószobám is ott van, s a
palotából csak késő este megyek el. Ha nem nézek rá rendszeresen az armanti
parasztokra, azok nem fognak dolgozni.
Hatsepszut összeráncolta a szemöldökét. Nem tetszett neki, hogy
ellentmondanak az akaratának. Mintha Szenmut elfelejtette volna, ki Egyiptom
királynője.
84
 – Csak az előbb ígérted meg, hogy végrehajtod minden parancsomat, s
máris ellentmondasz nekem. Mi van, ha éjszaka van szükségem a segít-
ségedre? Ha történik valami váratlan dolog? Mondjuk, idegen hódítók törnek
Thébára? Emlékezz csak vissza a néhány évvel ezelőtti összeesküvésre, amely
az egész családunk ellen irányult! Anyámat éjnek évadján érte a hír, hogy
valami készül ellenünk! Mit tehetett volna apám távollétében, ha nincsenek
mellette hűséges tanácsadói?
– Biztos vagyok benne, hogy a Dicső Királyi Hitves egyedül hozta meg
a döntést. Hiszen még az apád dicsőséges visszatérése előtt lerendezte az egész
ügyet.
– Neked mindenre van válaszod, Szenmut! Azt talán csak elismered,
hogy amíg anyámnak már volt tapasztalata az uralkodást illetően, addig nekem
még egyáltalán nincsen?
Szenmut erre nem tudott mit mondani.
– Még valami – folytatta a lány. – Veszélyes dolognak tartom, hogy a
legközelebbi tanácsadóm kíséret nélkül mászkáljon az utcán. Úgy jársz a
palota és a házad között, hogy közben nem teszel semmiféle óvintézkedést.
Pedig minden olyan titkot tudsz, amit az uralkodók! Védelemre van szüksé-
ged!
Szenmut szó nélkül meghajolt.
– Mit kezdesz a házaddal? – kérdezte Hatsepszut. – Akarod, hogy egy
királyi hivatalnok kiárusítsa? Biztosan jó árat kapnál érte!
– Semmiképpen sem, Amon leánya, királynők királynője – válaszolta
gyorsan Szenmut. – Az a ház a testvéreimé is. Ők majd karbantartják, és
néhányan oda is költöznek.
– Rendben! Ízisz segített gyorsan eldönteni ezt a kérdést. Már parancsot
adtam, hogy készítsék elő számodra a termeket, melyek az enyém mellett
helyezkednek el…
Szenmut meglepetten nézett rá.
– De ezek rendszerint királyi termek!
– A fáraó hitvese, a Dicső Királyi Hitves, az anyám lakott bennük. A
testvéremnek, Tuthmószisznak kellett volna odaköltöznie, de az anyja eluta-
sította ezt a megoldást. Azt mondja, hogy az ő fiát nem lehet ide-oda rángatni,
és nem fog egy asszony termeiben lakni. Valójában Tuthmószisz jobb szeret a
hárem közelében tartózkodni…
– Biztos vagy abban, isteni királynő, hogy soha nem akarsz majd…
– Azokban a helyiségekben lakni? Szenmut, sose felejtsd el, hogy én
vagyok a fáraó ebben az országban. A dédnagyapám, a nagyapám és az apám
is itt gondolkoztak, itt aludtak és szeretkeztek ezekben a termekben, ahol most
én lakom. Sohasem hagyom el őket, kivéve ha majd Ozírisz ítélőszéke elé
járulok!

85
 Szenmut azt válaszolta, hogy hálásan elfogadja a királynő ajánlatát, ha
már Amósze nem tart igényt a termekre, melyekben Tuthmószisz uralkodása
idején élt.
– Anyám jobb szereti azt a szobát, amelyiknek az ablakai a park idős
fáira néznek. Azt mondja, az árnyékuk egész nap kellemes hűvösben tartja a
helyiséget. Nagyanyám, Ahotep is a másik oldalon választott magának termet.
Én viszont szeretem, ha Ré egész erejével besüt hozzám, s úgy ébredek reggel.
Jelenléte megnyugtat. Talán eljön a nap, amikor nem kel föl többé, s a föld
örökre sötétségben marad. Akkor majd meghalnak a virágok, a fák elhullajtják
lombjukat, a földek nem adnak több termést. Ezért akarom, hogy mindennap ő
ébresszen, s hálát adok neki, hogy megvilágítja életünket.
– Minden egyiptomi fél attól a perctől, amikor Ré nem tűnik fel többé.
Ezért tisztelik olyan nagyon, s mindent megtesznek, hogy ne vonja meg tőlük
a meleget és a fényt.
– És helyesen teszik – mondta Hatsepszut, miközben leült egy drága-
kövekkel kirakott karosszékbe. – Első fáraói feladatom az, hogy tisztelegjek az
istenek előtt, s elsőként is Amon előtt. Megnagyobbíttatom és megszépítem a
szentélyét. Mindeközben meg kell kezdeni a templomom építését is. A Nagy
Síkságon, ahol apám nyugszik. A hegyek megvédik mindentől és mindenkitől.
Majd megmutatom neked, melyik helyet választottam… A templomomra sok
évet kell szánni. Külföldről hozatunk hozzá követ, és expedíciókra is szükség
lesz. Minél előbb el akarom kezdeni!
– Rendben, akkor szólok Imeninek és Kalliszthésznek – válaszolta
Szenmut.
– Még mit nem! – vágott közbe Hatsepszut. – Te egyedül irányítod a
munkálatokat. Azt választasz magad mellé, akit csak akarsz. Megbízom
benned.
Szenmut meghajolt előtte. Már amikor bejött, észrevette, hogy Hatsep-
szut az apja ünnepi ruhájában van, s férfinek öltözött. Fiatal arcocskája alig
látszott ki a pompás paróka alól.
Ő tudta, mi rejtőzik a királynői maszk mögött, s kedve lett volna további
órákat adni Hatsepszutnak. A fáraónő azonban már annyira felette állt, hogy
csupán tanácsokat fogadhatott el tőle.
Szenmut mindig kevesebbnek érezte magát, amint őt hallgatta, nézte,
csodálta, de tudta, hogy a sorsa immár végérvényesen a lányéhoz köttetett.
– Még valami. Mondd meg Tuthmószisznak, hogy látogasson meg –
mondta Hatsepszut, miközben felállt. –Az egyiptomiak hamarosan örököst
várnak tőlünk, s jobb, ha most tisztázom vele a helyzetet.
Szenmut egészen elsápadt. Egyáltalán nem tetszett neki ez a házasság.
Ha elképzelte Hatsepszutot annak a pipaszárlábú kamasznak a karjában,
azonnal heveny hányingere támadt. Hatsepszut a tekintetéből olvasta ki a
gondolatait.
86
 – Anyám azt mondja, a népnek mindig igaza van. Figyelembe kell
vennünk alattvalóink óhajait – mondta a királynő, s idegességében megint leült
a székébe.
Várta, mit lép erre Szenmut.
– A Dicső Királyi Hitves bölcsességéhez nem férhet kétség – mondta a
férfi minden lelkesedés nélkül.
Most hosszú csend következett. Szenmut lesütötte a szemét, látszott,
hogy gondolatai egészen máshol járnak. Hatsepszut azt hitte, végre megnyilat-
kozik, s kivárt, ám a Főtisztviselő nem szólt semmit.
– Tudod, miért fogadtam el Tuthmószisz személyét? – kérdezte tőle a
lány.
– Mert te akarsz lenni a fáraó, s azt akarod, hogy a tied legyen minden
hatalom és felelősség.
– Te magad tanácsoltad nekem.
– Így van. Most is ezt tenném.
– Ez azonban még nem lett volna elég ahhoz, hogy elhatározzam
magam.
– Nekem úgy tűnt, hogy miután beszéltünk róla, már nem haboztál
tovább, Amon Boldog Leánya.
– Mennyire más a látszat és a valóság… – suttogta Hatsepszut.
– Nekem legalábbis egyszer sem mondtad, hogy bizonytalan lennél a
döntésed helyességét illetően – mondta Szenmut sajnálattal a hangjában.
– Újra felteszem a kérdést. Szerinted miért döntöttem így?
– Azon kívül, amit már elmondtam, nem jut eszembe semmi más. Nem
köt téged Tuthmósziszhoz sem szerelem, sem vonzalom.
– Emlékszel arra a napra, amikor kegyetlen módon azt mondtad nekem,
hogy Tuthmósziszhoz kell mennem az egyiptomiak boldogsága érdekében?
– Az a nap örökre bevésődött az emlékezetembe.
– Tehát a nagynénédnek igaza volt… – mondta Hatsepszut elhaló
hangon.
– A nagynénémnek? Mit mondott neked?
– Az unokaöccséről beszélt nekem.
Szenmut dühösnek tűnt.
– Nyilván csupa rideg és unalmas dolgot mondott rólam!
– Ellenkezőleg… A nagynénéd nagyon jól ismer téged. Figyel, s néha
olyasmit is meghall, amire nem is gondolnál!
– Nem értelek, Két Ország Királynője.
– Réneferé, aki igen közkedvelt a palotában, arról beszélt nekem, hogy
úgy hiszi, szerelmes vagy valakibe, mert épp úgy viselkedsz, mint a szenve-
délytől elbódult fiatalok.
Szenmut menthetetlenül elvörösödött.

87
 – Az utóbbi hónapokban annyira lefoglalt Tuthmószisz gyászolása, a
fáraó templomának befejezése, a házasságod és a koronázásod! Hogy lett
volna rá időm, hogy holmi nőcskékkel vesződjek?
– Ki beszélt itt nőcskékről? – mondta rosszmájúan Hatsepszut. – A
nagynénéd úgy véli, hogy egyáltalán nem vagy közömbös a házasságommal
szemben.
– Erről nem illendő beszélnem, Hatsepszut – válaszolta Szenmut.
– Milyen rég hívtál ezen a kedves néven: Hatsepszut Maatkaré!
– Engedd meg, hogy visszavonuljak, Felső- és Alsó-Egyiptom ura! –
könyörgött a férfi.
– Ahogy kívánod, Szenmut. Látom, nem jött még el az ideje, hogy
nyíltan beszélj. Királynőd azonban türelmesen vár… Azért ne felejtsd el
megmondani Tuthmószisznak, hogy várom! Majd én ráébresztem Mutnefretet,
hogy milyen hasztalan illúziókat kergetnie! Szenmut, emlékezz a napra,
amikor azt tanácsoltad nekem, hogy hallgassak Amószéra, és házasodjak össze
Tuthmószisszal! Csukd be a szemed, és próbáld felidézni a jelenetet! Ha még
azután sem világosodik meg az elméd, vagy nem mered elhinni, amit látsz,
keresd fel nyugodtan a nagynénéd, és mondd meg neki, hogy azt üzenem,
nyugodtan feltárhatja előtted, amit tud.
Szenmut egy kérdéssel kínlódott.
– Elmondod, hogyan döntesz az örökös ügyében?
– Úgy gondolom, túl fiatal vagyok még a gyerekszüléshez. Előbb kézbe
akarom venni a gyeplőt. Találkoznom kell Egyiptom szövetségeseivel és ellen-
ségeivel. Fel kell mérni a helyzetet. Ahhoz, hogy szebbé tehessem az ország
templomait, falvait és városait, előbb mindent világosan kell látnom. Te már
sok ügyről beszámoltál nekem, de vannak olyan titkok, amiket csak az anyám
ismer. Ezekről csak ő és a fáraó tudtak, s nekem is úgy kell rájuk vigyáznom,
mint különleges kincsekre.
– Szinte már nincs is szükséged tanácsokra, Hatsepszut. Hihetetlen,
hogy milyen gyorsan fejlődsz! Érett magatartásod mindenkit meglep majd,
jöjjön bár a világ akármelyik sarkából!
– Meghívom őket az udvarba. Az eddig ellenséges országok követeit
ugyanolyan figyelmességgel fogadjuk majd, mint a szövetségeseink küldötteit.
Talán így megnyerhetek magamnak néhány uralkodót. Előbb azonban fel kell
készülnöm ezekre a találkozásokra. Megmutatom az idegen királyoknak, hogy
jól ismerem az országukat és a civilizációjukat, és hogy Egyiptom képes arra,
hogy segítsen nekik vagy hogy hozzájáruljon a fejlődésükhöz. Feltéve, ha a
barátaink lesznek vagy azok maradnak.
– Szép célok. Én mindenben támogatni foglak. Véleményem szerint
kerülnünk kell a fegyveres összetűzéseket az uralkodásod alatt. Sosem leszel
rá képes, hogy katonaruhát ölts, és csatába vezesd a katonákat.
– Ha szükséges, én azt is megteszem, Szenmut!
88
 – Jobb, ha a diplomácia kártyáival játszol. Apád megmutatta nekik a
hatalmát. Most már csak el kell velük hitetni, hogy ez a hatalom rád szállt, s
hogy a világ legjobb katonái vesznek körül.
Szenmut lesütötte a szemét, mert csak így merte folytatni.
– Nő vagy, és egy nap az egyiptomiak örököst követelnek majd tőled.
– Kötelességből házasodtam – válaszolta Hatsepszut. – Gyermekem is
kötelességből születik majd.
Szenmutot meglepte és meghatotta ez az önfeláldozás.
– Mindamellett szembe kell néznem az igazsággal, és nem szabad
elfeledkeznem a háremhölgyek mesterkedéseiről sem. Anyám rengeteget
szenvedett amiatt, hogy nem tudott fiút szülni az apámnak. Ez az ő gyengesége
volt. Én nem esek ugyanabba a hibába. Van egy vetélytársam. Mutnefretnek
hívják. Egy férfi is van a képben, aki a trónomra pályázik. Az ő neve Tuthmó-
szisz. Egy nagyravágyó kis szuka pedig arra készül, hogy az ő Királyi Hitvese
legyen. Ez Iszet. Egyiptomban semmi sem történhet az én tudtom nélkül.
Politikám és életvitelem, mint nő és mint fáraó, tökélyre fejlesztem. Csak így
óvhatom meg országomat a trónkövetelőktől. Sokadjára mondom ezt neked,
Szenmut, de őszintén így gondolom: nélküled mindez nem sikerülhet! A
férjem és a gyermekeim… A fáraónak a halandók fölé kell emelkednie, mert ő
az istenekkel egyetértésben uralkodik.
Szenmut gyengéden megfogta a kezét. Erre hónapok óta nem volt példa.
– Szavaid megérintettek, de korántsem nyugtattak meg. Még nem tudod,
milyen az, anyának lenni. Most független vagy, tele bátorsággal és nagy
célkitűzésekkel. De mi lesz, ha egy apróság a te szeretetedre áhítozik? Eltaszí-
tod magadtól? Visszaadod a dajkának? Ez a gyermek pedig Tuthmósziszé lesz.
Még Ízisz, a szerelem istennője sem tudja ezt megakadályozni.

89
 Tizennyolcadik
Az Eufrátesz és a Tigris folyók között fekvő Waszugana város lakói nem
féltek attól, hogy egy egyiptomi esemény felboríthatja megszokott kis életüket.
Amióta északról elkezdtek özönleni az idegen hódítók, a különféle
városok uralkodói Szoztata király kegyétől függtek, aki a waszuganai palo-
tában lakott. Gyakran engedtek a barbárok követeléseinek, akiknek legfőbb
vágyuk az volt, hogy Babilónia közelében élhessenek.
Amikor Tuthmószisz fáraó birodalmának ebbe a csücskébe merész-
kedett, még neki is vigyáznia kellett ezekkel az egyszer erre, másszor arra
portyázó csapatokkal, melyek többek között feldúlták az asszír városokat is, s
ezáltal helyet csináltak a később érkező hurriknak és egyéb népeknek. Ezek a
magas civilizáció nélkül élő férfiak elfoglalták a hettiták országát is, és
hihetetlen sebességgel nyomultak előre az Eufrátesz és a Tigris völgyében.
Tuthmószisz megértette, hogy egyszer majd Egyiptomot fogják veszé-
lyeztetni, de nem volt rá ideje, hogy rendezze a problémát. Csak abban
reménykedett, hogy nem a lányának, Hatsepszutnak kell szembenéznie velük,
s gyakran imádkozott ezért az istenségekhez.
Ezen az esős, sötét reggelen az asszírok inkább otthon maradtak a
nádkunyhóikban vagy a teraszos házaikban.
A ládák és asztalok fája gyönyörű színekben játszott Széti, a királyi
kincstárnok dolgozószobájában. Mint ahogy minden hivatalos helyiség, ez is a
palota második emeletén helyezkedett el.
– Mutasd csak azt a levelet! – mondta Belisz a férjének türelmetlenül. –
Gyerünk! El akarom olvasni! Ki diktálta? Amósze királyné?
– Hagyd ezt abba, Belisz! – válaszolta a férfi, és összetekerte a papi-
ruszt, nehogy a felesége meglássa, hogy mi áll rajta.
– Ezt az üzenetet Szoztata királynak küldték. Az uralkodó azért adta ide
nekem, hogy másoljam le az irattár számára, s határozottan megtiltotta, hogy
bárkinek is megmutassam.
– Én a feleséged vagyok, s ez teljesen más – válaszolta Belisz türel-
metlenül. – Mutasd már meg!
Szétinek sikerült elkapnia a tekercset felesége mohó kezei közül.
– Tartsd tiszteletben a király akaratát!
– Legalább azt mondd meg, hogy ki küldte!
90
 – A Két Ország királynője, Hatsepszut, Amon és Tuthmószisz leánya.
– Hatsepszut! Tehát a Két Ország királynője lett abból a kis csitriből!
– Igen. Ezenkívül hozzáment Tuthmószisz harmadik fiához, aki
ugyanazt a nevet viseli, mint az apja. De többet nem mondhatok. Ne is próbál-
kozz!
– Akkor hát hamarosan bosszút állhatunk – mormolta Belisz. – Miután
leleplezték az összeesküvést, amit Tuthmószisz fáraó ellen szőttetek, menekül-
nünk kellett Egyiptomból. Hogy is jutott eszedbe, hogy részt vegyél benne?
Ma persze teljesen máshogy állnak a dolgok. Szoztata király mindig is rá
akarta tenni a kezét Egyiptomra, de eddig türelmesen várta a kedvező pilla-
natot. Te is ezért kaptál fontos tisztséget a palotájában. Fontos információkat
adtál neki Tuthmószisz udvaráról, és tökéletesen megfelelsz számára, mint
hivatalos fordító. Hatsepszut nem tudja majd megvédeni az országot e bátor és
erős népektől! Az utóbbi hónapokban tanácsodra a király egyre több íjat és
fejszét készíttetett az asszír katonák számára. Azok az uralkodók, akik annak
idején magukban nem mertek szembefordulni Egyiptommal, most számít-
hatnak Szoztata király hathatós támogatására…
– Ne próbáld megjósolni a jövőt, Belisz – szakította félbe Széti. – Te
nem tudod, mi van ebben a levélben.
– Mit számít! Azt tudom, hogy mire vágyik a király. Sosem hagyna ki
egy ilyen csodálatos alkalmat! Az ifjú Tuthmószisznak esélye sincs a hetti-
tákkal szemben!
– Most hagyj dolgozni! – mondta neki Széti. – Le kell másolnom és le
kell fordítanom a küldeményt. Pontosan kell átadnom a mondanivalóját. A
király megköveteli, hogy érzékeltessem az árnyalatokat és a rejtett üzeneteket
is.
Mivel Belisz még mindig körülötte sürgölődött, s úgy próbálta kilesni a
levél tartalmát, Széti felállt, és kikísérte az ajtóig. Miután magára maradt,
kalamust és tintát vett elő. Utóbbit az egyiptomi írnokok szokása szerint vízzel
hígította.
Más idők jönnek – dünnyögte magában, miközben két papiruszra is írt.
– Ki gondolta volna, hogy Hatsepszut fog Egyiptomban uralkodni, amiközben
a fáraónak három fia is született?
Nem tudta elképzelni a palota folyosóin futkározó kis hercegnőt, amint
körbeveszi az udvara és a tisztségviselői.
Milyen lehet? Az apjára vagy Amószéra hasonlít inkább? Az egyipto-
miak vajon elégedettek a helyzettel vagy épp ellenkezőleg, a legrosszabbtól
tartanak?
Széti esze folyamatosan ezen járt, miközben szorgalmasan írt. Elkép-
zelte, milyen lenne most Egyiptom, ha annak idején nem leplezik le az össze-
esküvést. A király azt kérte tőle, hogy gondolkodjon el Hatsepszut királynő
meghívásáról, erről szólt ugyanis Egyiptom uralkodójának üzenete. Mielőtt
91
nyilatkozna, mindenképp beszélnie kell a kémeivel, akiket az egyiptomiul jól
beszélő kereskedők közül válogatott ki. Ők rendszeresen hoztak neki híreket a
Thébában történtekről.
Egy férfi állt meg a szobája ajtaja előtt, épp amikor befejezte a szöveg
másolását és akkád nyelvre fordítását. Ez a munka a nyelvtudáson kívül
különleges kézügyességet is feltételezett, hiszen vigyázni kellett, nehogy
szétfolyjon a tinta a papiruszon, tönkretéve ezáltal többórai munkát. S ez még
nem volt minden. Hogy megmaradjon a levelezés az utókor számára,
mindezek után égetett agyagtáblákba kellett vésnie az írásjeleket.
– Mindenképpen látni kíván – szólalt meg bocsánatkérőn az őr. – Azt
mondta, hogy betöri az ajtód, ha nem szólok neked, hogy itt van. Én mondtam
neki, hogy elfoglalt vagy…
Az őr, aki néhány szót egészen furcsán ejtett, babilóniai származású
volt. Kerek arcán nem sok érzelem látszott. Úgy tűnt, sokszor elismételt
szöveget darál.
– Senkit sem fogadok – válaszolta Széti anélkül, hogy tekintetét
felemelte volna a munkájáról. – Menjen el, s ha valami kérése van a királyhoz,
azt írásban közölje. Válaszolni fogunk.
– Nem fogadod a barátodat? – hallatszott egy férfihang az ajtóból.
Széti meglepetten nézett fel. Talán az egyik kémje az?
– Kai! Ozírisz visszaadott a világnak? Vagy Amósze bocsátott meg
neked, holott összeesküvést szőttél Tuthmószisz fáraó ellen?
– Jósága sokakat megmentett a büntetéstől – válaszolta az újonnan jött, s
megölelte Szétit. – Az összeesküvők közül a háremhölgyeket nem végezték ki.
Bizonyos mesteremberek és művészek is Thébában maradhattak, és ma is a
Nagy Síkságon dolgoznak. Engem száműzetésre ítéltek Themisszel, a
szerelmemmel együtt, aki oly sokat tett az ügyünkért!
– És hol van most Themisz? Elhagytad őt?
– Ő sokkal többet vesztett az ügyön, mint én. Amenóphisz hárem-
hölgyeként birtoka volt és cselédei.
– Tudom – mondta Széti nyugodt hangon. – De nem válaszoltál. Hol
van most? Téged ismerve nem hinném, hogy egyszerűen magára hagytad.
– Jól gondolod, Széti. Sosem hagynám el őt azok után az áldozatok
után, amiket értem hozott.
Egy ideig elmélázott, majd folytatta:
– Be kell ismernem, hogy nagyon fontos nekem, és hogy a szépsége
még mindig megbolondít.
– Meg tudlak érteni – válaszolta Széti mosolyogva.
– Végül is szerencsénk volt…
– Hát ha azt nézzük, hogy másokat halálra ítéltek? – mondta Széti. – Ide
is eljutott a hír.

92
 – Egy más király sem mentett volna fel minket a vád alól – ismerte el
Kai.
– Ez valószínűleg így van. De mondd csak, hogyan találtál rám?
– Véletlenül. Városról városra bolyongtam, apróbb munkákból tartottam
fenn magam, s végül erre tévedt az utam. Ma reggel a piacon őgyelegtem,
kevesen jártak arra, mert még épp hogy csak elkezdődött a nap, amikor
meghallottam, hogy egy kereskedő rólad beszél. Egészen odáig volt érted.
Képzelheted, hogy meglepődtem! Azután azt már hamar kiderítettem, hogy
Belisz és te a királynak dolgoztok.
– Így is mondhatjuk, Kai – mondta Széti, és gondosan eltette az előtte
levő tekercset, nehogy a thébai bármit is meglásson. – De az előbb azt
mondtad, „még épp hogy csak elkezdődött a nap”. Hogy értetted? A hettiták a
napnyugtától számítják a nap kezdetét. Bizonyára az ötödik szakaszról
beszélsz…
Kai úgy nézett rá, mint aki semmit nem ért a másik szavaiból.
– A hettiták tizenkét kétórás szakaszra osztják fel a napot – magyarázta
neki Széti. – Az év tavasszal kezdődik, és egy hónap harminc napból áll. A
mostanit „Szoztata uralkodásának második éveként” emlegetik. Ezt is egy
póthónap fogja kiegészíteni, akárcsak hatévenként minden egyes évet. Így az
asszír évnek ugyanannyi napja lesz, mint az egyiptominak.
– Már értem… – mondta Kai szórakozottan.
– Az viszont meglep egy kissé, hogy egy itteni rólam beszélt a
piactéren…
– Thébából érkezett. Jól megjegyeztem minden egyes szavát.
– Thébából, azt mondod? Megint pontos volt. Egyébként te mikor
hagytad el Egyiptomot? Akkor már Hatsepszut uralkodott?
– Azután a szerencsétlen eset után nem tértem vissza Thébába. Eszem
ágában sem volt a királyi család közelébe kerülni! Sokáig Memphisz köze-
lében dolgoztam, aztán csatlakoztam egy erre tartó karavánhoz.
Itt elhallgatott, de Széti arra kérte, hogy folytassa a történetét.
– Az igazság az, hogy miután Tuthmószisz legyőzte a mitannikat,
Themisz mindenáron vissza akart térni Thébába. A fivéreit akarta látni, akik
összekötözött kézzel vonultak fel a Tuthmószisz dicsőségére rendezett ünnep-
ségen. Úgy gondolta, közbenjárhat az érdekükben. Én persze lebeszéltem
erről. Végül Themisz velem maradt. Lakomákon lépett fel, mint zenész és
mint táncosnő. Egy idő után azonban elege lett ebből, és arra biztatott, hogy
hagyjuk el Egyiptomot. Arról álmodozott, hogy visszatér az övéihez
Mitanniba. Jól ismeri a nyelvet, és azt reméli, meg tudja győzni a királyt, hogy
adjon neki valamekkora földet az előző mitanni uralkodóval való rokonsága
okán. Mielőtt Amenóphisz fáraó magával vitte volna a háremébe, a helyi
király közvetlen környezetében élt…
– Emlékszem – válaszolta Széti.
93
 – Mikor eljöttünk Egyiptomból, Hatsepszut már összeházasodott a
testvérével – folytatta Kai. – Éppen a koronázási ünnepségre készülődtek.
Széti hellyel kínálta régi barátját.
– Elmesélnéd nekem, hogy miket hallottál? Az egyiptomiak elége-
dettek? Hogyan viszonyul az új helyzethez a birodalom többi népe? A
núbiaiak még mindig mozgolódnak? A nomádok be akarnak még törni a Nílus
völgyébe? Van kilátás valamiféle háborúra?
– Mennyi kérdés! Azt kell mondanom, Egyiptom virágzik, és a nép
elégedett. Tuthmószisz halála szomorúvá tette az embereket, de Hatsepszut
képes volt megnyerni a bizalmukat. Azt mondják, nem ismer lehetetlent.
– A hercegnő tehát semmit sem változott… – dünnyögte Széti. – És mi a
helyzet a fivérével?
– Úgy tűnik, a királyi pár boldogan él. Hatsepszut maga mellett tartotta
az apja legjobb tanácsadóit. Az egyiptomiak most már csak örököst várnak
tőle.
– Ez nem fog tetszeni Szoztatának.
Kai körülnézett, és szemügyre vette Széti ruháját. A falakon összekö-
tözött kezű, lehajtott fejjel menetelő hadifoglyokat ábrázoltak a családjuk
kíséretében. Asszírok vették körül őket, kezükben fáklyát tartottak. Voltak
költőibb, falusi jeleneteket bemutató falfestmények is a helyiségben.
Széti asztalát szezámolajjal töltött lámpák világították meg. Az egész
szobát kellemes illat töltötte be.
Kai figyelmét nem kerülte el a vörös színű ajtóretesz sem. Az asszír
házakra ez volt a jellemző. Az itt élők úgy vélték, hogy a bíborszín távol tartja
a rossz dolgokat.
– Ha tudnád, mennyire megbántam, hogy hagytam magam belerángatni
a Tuthmószisz elleni összeesküvésbe! – mondta Szétinek. – Te viszont
feltaláltad magad! Úgy látom, remekül megy a sorod. A palotában mindenki
fél és tisztel téged.
Széti elmesélte neki, hogyan menekült Asszíriába a családjával, és miért
vette maga mellé a király.
– Ha ez nem így történik, most biztosan rabszolgák vagy mushkinuk
lennénk, akik agyagedényeikkel a palota előtt koldulnak. Ebben az országban
nagy kiváltság amelunak, szabad embernek lenni! A király csak annyit tudott,
hogy Egyiptomból érkeztünk. Elmagyaráztam neki, hogy annak idején a
fáraónak dolgoztam. Egyből arról kezdett kérdezgetni, hogy milyen ember az
egyiptomi király. Szerencsémre hamar a bizalmába fogadott.
– Tehát arra volt kíváncsi, mi történik az egyiptomi udvarban… –
ismételte meg Kai. – Vajon mik a szándékai?
Széti nem válaszolt.
– Szoztata Egyiptom trónjára pályázik?

94
 – Én mindent elmondok neki, amire kíváncsi, de ő nem osztja meg
velem a titkait.
– Tuthmószisz mindig azt mondta, hogy az Asszíriát és Babilóniát
elfoglaló hordák egy nap majd Egyiptom határait fogják veszélyeztetni. Ezért
mért megelőző csapást Mitannira. Ma sok egykori mitanni vezér szolgál az
egyiptomi hadseregben.
– Sok katona érkezett az itteni városokba a messzi északról. Tuthmó-
szisz tőlük jobban tartott, mint a hettita királyoktól. Ennek a városnak a királya
is abból a fajtából való, és a környező városok urai számadással tartoznak
neki. Ha már itt minden a kezében lesz, semmi sem fogja megakadályozni
abban, hogy Egyiptom ellen vonuljon.
– Azt beszélik, ezek a katonák ugyanonnan érkeznek, mint azok, akik
hajdanán elfoglalták Egyiptomot.
– A magabiztosságuk és a kegyetlenségük alapján ezt nem lehet kizárni
– válaszolta Széti. – Jobb, ha velük tart az ember. Bár a fáraó egyáltalán nem
hasonlít a hettita királyokra. A fáraó Mindenhatónak, Amon kegyeltjének, a
Királyok királyának hívatja magát. Egyiptom uralkodója nem egyezkedne az
efféle népséggel. Sosem engedné be őket békés úton az országába. Ehhez egy
fáraó túl büszke. Nem egyezkedik sohasem. Inkább minden erejével harcba
indul!
– Még Hatsepszut is így tenne? – kérdezte Kai. – Egy ilyen törékeny
fiatal lány…
– Éppen ezt akartam tőled megkérdezni, Kai. Mi a véleményed?
A férfi eltöprengett a kérdésen.
– Hatsepszut sosem adná meg magát az ellenségnek.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
– Gondolod, hogy Szoztata király a hasznomat tudná venni? – kérdezte
Kai szégyenlősen. – Talán Themisz meg tudná győzni…
– Légy türelemmel. Ne kérj azonnal kihallgatást a királytól! Lehet, hogy
nem is fogadna. Én majd megpróbálok valamit…

Kai látogatása kizökkentette Szétit a megszokott kerékvágásból. Eddig ő

volt az udvarban az egyetlen olyan thébai, aki különleges szolgálatai miatt
nélkülözhetetlen volt a király számára. Most viszont itt van Kai is, s ráadásul
vele van Themisz, aki a közelben született.
„De ha a király mégis megtámadja Amószisz családját, szükségünk lesz
minden szövetségesre. Kai ebben sokat segíthet nekünk. Hatsepszut ebben az
esetben eléggé rövid uralkodás előtt áll.”
– Amíg eldől, hogy mi lesz veled, felajánlhatok neked egy kényelmes
házat. Egy palotai hivatalnoké volt, aki nemrég örökös nélkül csatlakozott

95
Ozíriszhez. A királynak majd azt mondom, hogy egy thébai barátomat szállá-
soltam el ott. Egyébként meg nálunk is ellakhatsz, elég nagy az otthonunk.
– Majd megbeszélem Themisszel – mondta Kai. – Azt hiszem, ő inkább
a külön ház mellett fog dönteni…
– Csak befejezem, amit elkezdtem, s aztán beszélek a királlyal – mondta
Széti, s újra Hatsepszut levele fölé hajolt.

96
 Tizenkilencedik
Mikor Kai elment, Széti magához hívatta az egyik őrt, és utasításokkal látta el
a férfit.
– Menj a városba, és hozd ide az egyiptomi barátaimat! Nemrég érkez-
tek vissza Egyiptomból, és a király már türelmetlenül várja az új híreket. Vagy
a piacon találod őket, vagy valamelyik fogadóban. Mondd meg nekik, hogy a
király katonái korbácsolják meg őket, ha nem sietnek!
Az őr már ott sem volt.
Ellenőrizni kell, hogy Kai igazat mondott-e. Mielőtt tanácsot adnék a
királynak, mindent világosan kell látnom Egyiptomot illetően. Ezeknek az
ostoba thébaiaknak azonnal jelentkezniük kellett volna, ahogy megérkeztek!
Széti a tenyerébe temette az arcát.
Küldjön követet a király Thébába vagy sem? Ha küld, azzal elhiteti
Hatsepszuttal, hogy a hettiták elfogadják Egyiptom elsőségét, s hogy félnek az
erejétől. Ha viszont megvetően válaszol, akkor a környező kiskirályok egyből
az ő oldalára állnak Egyiptommal szemben. De nem korai ez még?
Széti gyorsan eldöntötte magában a kérdést.
Tegyünk úgy, mint Tuthmószisz fáraó! Ő is hadüzenet nélkül támadta
meg Mitannit. A meglepetés nagy előnyt jelenthet a háborúban. Küldjünk csak
ajándékokkal megrakott követet Thébába, ezzel elaltatjuk a királynő gyanak-
vását, és lesz időnk összegyűjteni az erőinket.
Szétinek tetszettek a kilátások.
Akkor is boldogan állnék bosszút ezen a családon, ha nem lennék a
király kincstárnoka. Szoztata úgyis mindenképp megtámadná Egyiptomot.
Akkor már inkább velem, mint nélkülem!
Széti felállt, és nagyot nyújtózott. Szolgálóit hívta, akik olajjal kenték be
a testét, majd a pihentető masszázs következett. A fodrász gyorsan rendbe
hozta a szakállát, s miután tiszta lentunikát és szandált vett fel, parfümmel
illatosította magát.
– Csak jönnének már az embereim! Azután irány Szoztata!
Egyiptomi kémei nem várattak magukra túl soká. Beszámolójuk pontról
pontra megegyezett a Kai által elmondottakkal. Széti kihallgatást kért a
királytól. Tanácsa készen állt: minél hamarabb baráti üzenetet kell küldeni
Hatsepszut királynőnek.
97
 ***

Mielőtt még belépett volna az egyébként követektől és hivatalnokoktól

nyüzsgő trónterembe, Széti még egyszer végiggondolta, hogyan tálalja a
dolgot a királynak. Miközben a gazdagon faragott küszöböt nézegette, a rab-
szolgák drága vázákat, finom szöveteket, értékes ékszereket vittek be előtte a
terembe.
– A király vár – mondta neki az egyik testőr.
– Kiváló – indult el Széti elégedetten.
A király bíborszínű tunikát viselt derekán egy bőrövvel, melyen míves
tőrt hordott. Miközben uralkodója parancsokat osztogatott, Széti a ruháján
lévő, mesebeli szárnyas szörnyet, oroszlánt, lótuszt és pálmát utánzó rajzo-
latokat nézegette.
Szoztata kornalinból és agátból készült gyűrűket hordott az ujján.
Fülében szőlőszemet mintázó, hosszú fülbevalók csüngtek. Vastag karperecei
az övén látható jelképeket idézték, s nyakában kövér gyöngyökből álló láncot
hordott.
Széti már készült megszólalni, de a király intett neki, hogy még legyen
egy kis türelemmel. Kényelmesen elnyújtózott egy elefántcsont ágyon, s egy
rabszolgával zavartatta el magáról a legyeket. Újabb szolgák érkeztek, akik
ételt és italt tálaltak fel neki.
– Gyűlölök fekve enni – mondta most Szétinek. – De ma túl lusta
vagyok.
A király büszkén mutatta fel az íját.
– Hála neked, most már hozzám méltó fegyverekkel mutatkozhatom.
Széti némán meghajolt, és arra várt, mikor kínálják hellyel.
– Amikor a szőlőlugasban beszélgetünk, sosem vagy ilyen merev –
nevetett fel a király.
Zenészek érkeztek. A hárfák, fuvolák és dobok hangja betöltötte a
termet. A táncosok és táncosnők lába egyszerre dobbant a padlón. A király
tapssal követte a zenét. A hajlékony férfiak botok segítségével csatajeleneteket
imitáltak.
– Gyere ide mellém, és mondd el, mire jutottál? –mondta az uralkodó
Szétinek.
A kincstárnok aprólékosan kifejtette a véleményét.
– Remek ötlet! – örvendezett a király, mikor megértette, milyen ravasz
Széti megoldása. – Szóval még várnom kell egy kicsit, mielőtt Egyiptomra
támadnék.
– De már nem túl sokáig – ígérte Széti.
– És az ifjú Tuthmószisz? Az apja nem vitte el a hadjárataira?
Széti nagy nehezen visszafojtotta a nevetést.
98
 – Uram, Tuthmószisz nem több egy elkényeztetett gyermeknél.
– Ez jó hír.
Széti nem tudta, megemlítse-e Kait, de végül is jobbnak látta most
megtenni elvégre Themisz hamarosan úgyis kihallgatást kérne Szoztatától.
– Ma volt egy váratlan látogatóm – mondta a királynak. – Hol is kezd-
jem? Amenóphisz fáraónak csodás háreme volt Thébában…
– Akár a többi fáraónak!
– Így van. Az egyik ottani háremhölgy, a szépséges Themisz valaha
Mitanni régi urának a környezetében élt. Rokoni szálak fűzték az uralkodóhoz.
Thébában ez a nő birtokot kapott a fáraótól. Egy ifjú thébai segített neki a
gazdálkodásban, úgy hívják, Kai. Ma egyszer csak beállítottak hozzám a
palotába.
– Themisz biztosan haragszik rám – mondta a király viccelődve. –
Elvégre elfoglaltam a hazáját…
– Tuthmószisz fáraó is harcolt a mitannik ellen, és Thébába vitte őket,
mint a foglyait. Themisz fivérei is így jártak…
– Értem. De miért érdekelne ez engem?
– Azért, mert Kai itt szeretne letelepedni, Waszuganában, és azt reméli,
hogy a palotádban dolgozhat.
A király töprengő arckifejezéssel nézett Szétire, miközben az egyik
szolgálólány teletöltötte a boroskupáját.
– Mi a véleményed erről a thébairól? Úgy tűnik, jól ismered. Miért
hagyta ott Egyiptomot?
– Kait és Themiszt száműzték, mert részt vettek a Tuthmószisz elleni
összeesküvésben. Azt hiszem, hasznosak lehetnek a számunkra. Kait mindig
értelmes, ügyes embernek ismertem.
– Tehát egy írnoki állás jobban érdekelné, mint a nehéz kétkezi
munka…
– Ezt nem tudom – válaszolta Széti. – Kai azelőtt a Nagy Síkságon
dolgozott az egyiptomi uralkodók sírjain…
– Tud akkádul?
– Nem hinném.
– Pedig eggyel több tolmács sohasem árt. Themisz talán megfelelne erre
a célra…
Szétit nem vidította fel az ötlet. Jobb szeretett egyedüli tolmács lenni. A
nőkben amúgy sem bízott túlságosan.
– Tiszteletreméltó uralkodó, az asszonyoknak a gyermekekkel, a
szövéssel illik foglalkozniuk. A városban és környékén új csatornák épülnek.
Kai talán segíthetne a tervek kidolgozásában. Ez fontos, felelős munka lenne,
melynek segítségével lemérhetnénk a tudását.

99
 – Igazad van – válaszolta a király. – A királynő gyakran mondogatja,
milyen élesen vág az eszed. Bízzuk meg Kait egy fontos feladattal, de most
még ne avassuk be az udvar titkaiba!
Az egyik szolga érett gyümölcsöket hozott.
– Kóstold meg te is! Most térjünk rá a fontos dolgokra! Megírod
Hatsepszut királynőnek, hogy csodálattal emlékszünk vissza az apja, Tuthmó-
szisz itteni hőstetteire. Hosszú és boldog uralkodást kívánunk neki és a féltest-
vérének. A palota művészeinek legszebb alkotásait küldjük el neki. Ne sajnáld
a levélből a magasztaló szavakat! Jól értesz a hízelgéshez.
A király szétvetett lábakkal szárított gyümölcsöt rágcsált.
– Mikor lenne ildomos megindítani a seregeinket? – kérdezte Szétitől.
– A Nílus áradása miatt most még nem ajánlatos. Előbb szövetségeseket
is kell találnunk.
– Itt is vannak áradások. Ez nem lehet akadály!
– Tudom, de a legkedvezőbb időszakot kell választanunk.
Széti felsorolta a szóba jöhető időpontokat. A király ezután pontos
utasításokat adott neki.
– Azt akarom, hogy írj az összes uralkodónak, aki a két folyó közt
létezik! Kérdezz rá az erejük nagyságára, a katonáik számára! Készüljenek fel
a hadjáratra! Az okot még ne tárd fel előttük! Nem szabad kitudódnia a
dolognak. A kémeid milyen emberek?
Szétit meglepte a kérdés.
– Azt hitted, nem tudom, hogy milyen eszközökkel dolgozol? – nevetett
fel a király. – Egy uralkodónak mindenről tudnia kell, ami a fennhatósága alatt
zajlik.
– Megbízható emberek, kezeskedem értük – válaszolta Széti.
– Akkor jó! Mondd meg nekik, hogy fontos feladat vár rájuk! Pontosan
tudni akarom, ki vezeti az egyiptomi hadsereget, és hogy Hatsepszut hogyan
bánik a katonáival. Ha szerencsénk van, Hatsepszut nem hallgat a Dicső
Hitvesek, Ahotep és Amósze bölcs tanácsaira, és az egyiptomiak elpuhultak az
elmúlt időszakban. Ha mégsem estek ki a gyakorlatozásból, botorság lenne
felvonulnunk ellenük.
– Egyiptomot még sosem kormányozta ilyen fiatal nő! – mondta Széti. –
A férje beteges és gyáva ember. Alig nőtt ki a gyermekkorból! Ilyen alkalom
nem lesz több!
– Széti, csapataink ez idáig nem szenvedtek vereséget senkitől. Háborí-
tatlanul fosztogattunk, öldököltünk, raboltunk. Mióta letelepedtünk, egy fáraó
sem mert hadat vezetni ellenünk. Ha ma megindulnánk Egyiptom ellen, az
ottaniak rémülten menekülnének a sivatagba, hátra hagyva nekünk a
városaikat és a szántóikat!
– Akkor miért nem indulunk most azonnal? – kérdezte Széti. –
Mindenki retteg tőled. Mitől félsz hát?
100
 – Semmitől. De a mitannik sokat meséltek nekem Tuthmószisz és
Amószisz győzelmeiről. Hatsepszut pedig az ő leszármazottjuk. Amószisznak
még az is sikerült, hogy a már megtelepedett hódítókat kiűzze Amon orszá-
gából. Óvatosnak kell lennünk! Tartsd tiszteletben az akaratomat! ,
– Kivel küldöd el az üzenetet Hatsepszut királynőnek? – kérdezte Széti.
– Természetesen te fogod elvinni neki! – válaszolta a király.
Széti elsápadt.
– Itt sokkal többet tudok neked segíteni – ellenkezett.
– Már döntöttem. Estére legyen kész, amit kértem.

101
 Huszadik
Hónapok teltek el, de Hatsepszut még mindig nem ért azon uralkodók sorának
végére, akikkel jó viszonyt kívánt fenntartani. Diplomáciai érzéke mindenkit
levett a lábáról az udvarban.
Egyetlen uralkodónak nem küldött meghívót: Minósznak, Kréta királyá-
nak. Nem tudta elfelejteni a kétszínűséget. Az uralkodó annak idején azokat a
thébai összeesküvőket támogatta, akik az apja és a királyi család életére törtek.
A krétai tengerészeket sújtó vámok és adók csökkentésétől azonban nem
zárkózott el. Ebben az ügyben Kalliszthész már Amószénál is sikereket
könyvelhetett el.

A thébai palota a gyász és az ünnepélyes hangulat után most a felhőtlen

vidámság otthonává vált. Nem telt el úgy nap, hogy Egyiptom uralkodónője ne
fogadott volna egy vezírt vagy egy távoli országból érkezett követet a királyi
trónteremben. Esténként az összes nagy termet kivilágították, s a lakoma, az
ének és a tánc hangjai csak hajnalban csöndesedtek el. A szolgálóknak most
tízszer annyi dolguk volt, mint egyéb napokon. A főzés, a mosás, a vendégek
kívánságainak teljesítése minden idejüket lekötötte.
Hatsepszut örült, ha magára maradhatott néhány percre. Ilyenkor az
apjára gondolt, s bár hiánya mindig elszomorította, a büszkeség legyőzte
benne a rosszkedvet. Gyakran felidézte magában a temetés napját, amikor apja
testét átvitték a Níluson. Maga előtt látta a fényűző sírt, a pompás ajándékokat.
Persze maga előtt látta Mutnefret gyűlöletes arcát és féltestvérének ostoba
önteltségét is.
A menet ünnepélyes vonulására gondolt, a papok szakszerű és tisztelet-
teljes mozdulataira, ahogyan apját átkísérték a Túlvilágra, s rögtön megnyugo-
dott.
Felejthetetlen volt számára a pillanat, amikor nagyanyái és Amósze
társaságában elérte a sziklába vájt temetési szoba bejáratát. Túlságosan is mély
csönd ülte meg ott a levegőt, miközben a halott ékszerei fényesen ragyogtak a
félhomályban. Ott és akkor sem tudta elhinni, hogy apja, Tuthmószisz nincs
többé. Hiába teltek el hónapok azóta, Hatsepszut gyakran mondogatta:
„Szeretett apám, még mindig velem vagy. A szívem legmélyén érzem.”
102
 Ha nem maga ment el apja templomába, Hatsepszut Szenmut testvérét,
Amen főpapot küldte el a Tuthmószisznak szánt ajándékokkal. Minden egyes
nap kiválasztott valamit a számára.

***

Hatsepszut még sosem volt ilyen boldog. A követek megszámlálhatatlan

ajándékkal halmozták el, végeérhetetlenül bókoltak neki, s a legkiválóbb
királynőnek kijáró tisztelettel fordultak felé. Ahotep és Amósze is nagyon
büszke volt rá. Csak az elhunyt fáraó édesanyja már túl idős volt ahhoz, hogy
élvezni tudja a zenét, a táncot vagy a krétai akrobaták mutatványait, akiket
Kalliszthész hozatott ide a szigetről.
Ám minél inkább fölénőtt a férjének, Mutnefret annál féltékenyebb volt
rá. Amósze és Hatsepszut jól tudta ezt, s állandó megfigyelés alatt tartották
Tuthmószisz egykori feleségét.

Hatsepszut úgy ítélte meg, hogy még azelőtt beszélnie kell a férjével,
mielőtt kiderülne, hogy Iszet vagy valamelyik másik háremhölgy gyermeket
vár tőle. Erre nagy esély volt, hiszen Tuthmószisz szinte minden estéjét a
háremben töltötte. A férfinak ez volt az egyetlen öröme, hisz egyébként a
királynő és az anyja utasításainak engedelmeskedett.
Tuthmószisznak fogalma sem volt róla, miért hívatja Hatsepszut. A lány
áttetsző tunikát viselt, és különleges parfümtől illatozott.
– Már megint ittál – mondta féltestvérének rosszallón. – Az éjszakákat
csak ritkán töltöd a termeidben.
Tuthmószisz nem válaszolt. Belehuppant egy karosszékbe, és lehunyta a
szemét. Fejét ide-oda ingatta, mintha még mindig a fülében csengene a hárfák
zenéje.
– Ébredj fel és figyelj ide rám! – mondta Hatsepszut, s kitöltött neki egy
kupa bort. – Ha nem nyitod ki a szemed, a képedbe öntöm ezt az isteni italt!
Tuthmószisz vállat vont. Karjai ernyedten lógtak.
– Hát jó! – Hatsepszut úgy odavágta a kupát az asztalhoz, hogy a bor
kifröccsent a szőnyegre.
– Szolgálók! Vigyétek az ágyra a férjemet! Vetkőztessétek le, és vezes-
sétek a fürdőszobába! Hideg vizet neki! Majd attól megindul a vérkeringése!
Utána parfümözzétek be, kapjon egy masszázst, és miután visszahelyeztétek az
ágyra, elmehettek!
A szolgálók mindent úgy csináltak, ahogyan a királynő parancsolta.
Tuthmószisz élvezte, hogy a sok meztelen lány csak vele foglalkozik. Amikor
levetkőztették, Hatsepszut elfordult. Gyűlölte a testvérét, s most mégis egye-
sülnie kellett vele. A szerelmet eddig csak a szívével tapasztalta meg. De egy
103
gyermek nem születik meg puszta érzelmek eredményeképp. A testiség eddig
teljesen ismeretlen volt előtte. „Beszélnem kellett volna erről az anyámmal,
Amószéval, vagy még inkább Inittel… Persze a háremhölgyek már való-
színűleg mindenre megtanították Tuthmósziszt. Engem vezessenek az
istenek!” Amonhoz kezdett imádkozni. „Add, hogy ebből az egyesülésből fiam
szülessen!”
A szolgálólányok kis idő múlva a királynő mellé fektették Tuthmósziszt,
majd kimentek a teremből. A férfi láthatólag nem volt teljesen magánál.
Magához húzta a testvérét, és Iszetnek szólította, majd azon kezdett töpren-
geni, vajon miért van ruhában a kedvese.
Hatsepszut félrevonta a fátylát.
– Az istenek beléd oltották a vágyat, de türelmet nem adtak hozzá.
Szomjas vagyok. Iszol velem egy kupa sört? Majd én felszolgálom.
– Bort kérek tisztán. Tegyél bele egy kis mézet! – dünnyögte Tuthmó-
szisz, s újra magához akarta húzni a lányt.
Hatsepszut felkelt, és sört töltött a kupákba.
– Sajnos nincsen bor. De ez kiváló sör.
Öt egész kupával hajtott fel, mielőtt visszatért volna az ágyba.
Tuthmószisz elvette tőle a magáét, de az ital a mellkasára ömlött.
– Hú, de hideg! – kiáltott fel, és most mintha magához tért volna
kábulatából.
Amikor ráébredt, hogy a testvére áll mellette meztelenül, felült, és a
fejére tette a kezét.
– Az istenek különös álmot küldenek rám. Hatsepszutot látom, miköz-
ben a szép Iszettel vagyok.
A lány az ágyra vetette magát, és a ruhája után kapott, hogy elrejtse
magát. Tuthmószisz azonban gyorsabbnak bizonyult. Elkapta a karját, és az
ágyra szorította. Hatsepszut éles fájdalmat érzett a vállában.
– Ez fáj – mondta méltósággal, s megpróbált kiszabadulni a férfi
szorításából.
Tuthmószisz felkacagott.
– Esküszöm neked, Iszet, nem ismerek rád! Máskor olyan érzéki vagy,
olyan csábító. Talán az istenek nem csak a külsődet varázsolták el?
„Azt sem tudja, hol van. Talán jobb is így.”
Mikor megpróbált felkelni, Tuthmószisz újra szorosabbra vette a fogást.
A lány elfordította a fejét, hogy ne érezze a leheletét.
– Ezt a bor- és fokhagymaszagot képtelenség elviselni!
Tuthmószisz azt válaszolta, hogy hallgasson el. Elkezdte simogatni a
testét, és Hatsepszut nem tudta, mit tegyen. Az egyik kezével el tudta volna
érni a kis asztalkán álló Hathor-szobrot, de ezt csak végső esetre tartogatta.

104
 „Gyerünk! Szedd össze magad! Nem is reméltem ekkora szerencsét. Azt
hiszi, hogy Iszet vagyok. Nem érdekes, csak tegye meg, amit kell!” Újra
Anionhoz fordult:
– Vezess engem, isteni atyám, istenek istene. Adj egy jelet!
Mintha csak Amon meghallotta volna lánya imádságát, az égbolton
hirtelen felragyogott egy csillag. De olyan fényesen, hogy Hatsepszut még a
parányi ablakon keresztül is észrevette.
– Mit akarsz mondani? – suttogta magában, miközben nagy erőfeszí-
tésébe került, hogy eltűrje Tuthmószisz ügyetlen simogatását.
A királynő mintha Egyiptom kettős koronáját látta volna a fekete
égbolton megjelenni. Féltestvére csókjai egyre követelőzőbbek lettek.
– Egy herceg… egy örökös – mondta magában Hatsepszut.
A sör segített neki ellazulni, de közben arra kérte Amont, hogy többé
hadd ne kelljen teljesítenie hitvesi kötelességét. „Szülessen fiúörökös a
testvérem magjából, és ez a próbatétel soha ne ismétlődjön meg!”
Testvérét egyszerűen nevetségesnek találta. Arra a férfira gondolt, akit ő
választott magának, s aki most biztosan a külföldi fejedelmek leveleit tanul-
mányozza. Vajon hogyan reagál majd, ha megtudja, hogy terhes? Mindvégig
Szenmutra gondolt, még azután is, hogy Tuthmószisz horkolva nyúlt el
mellette.

105
 Huszonegyedik
Hat héttel később a királynő éppen a szobája felé tartott kíséretével, amikor
Szenmut jelentette neki, hogy Szoztata király követe úton van Thébába, s
hamarosan megérkezik.
– Meglep, hogy Szoztata király elfogadta az ajánlatodat, és követet küld
hozzád – mondta Szenmut, miközben azt nézte, a kertész megfelelően bánik-e
a növényekkel. – Azt hittem, azután, hogy a fáraó megleckéztette a mitannikat,
még válaszra sem méltatja majd a leveledet. Nem értem, mire fel ez a furcsa
magatartás.
Hatsepszut elmosolyodott.
– Te mindig rosszra gondolsz. Ismerd el, jó ötlet volt, hogy meghívtam
ide a királyok képviselőit!
– Azért csak legyünk óvatosak! A Nílus néha egészen nyugodtnak tűnik,
aztán bárkákat tör ketté – figyelmeztette Szenmut a királynőt.

Hatsepszut most nem igazán figyelt oda tanácsadójára. Azóta egy

éjszakát sem töltött Tuthmószisz társaságában, s türelmetlenül várta, hogyan
határoz Amon a sorsáról.
Biztos volt benne, hogy már növekszik benne az élet, és néhány nap
múlva kiderült, hogy igaza volt.
Hatsepszut csak Initnek beszélt a dologról. Neki viszont minden
részletet elmesélt.
– Hatsepszut, legalább kikérhetted volna az anyád vagy a dajkád
véleményét! – mondta neki a dajka.
– Még csak meg sem ismert! Ha gyermeket is vársz tőle, azt fogja
mondani, hogy nem az övé, hiszen nem emlékszik rá, hogy mi történt!
– Nyugodj meg, Init! Ahhoz túl sok szolgáló volt ott. Néhánynak
megparancsoltam, hogy maradjanak az ajtóm előtt, amíg Tuthmószisz el nem
megy tőlem. Mivel ők cserélték ki az ágyneműt, nyugodtan tanúskodhatnak
róla, hogy mi történt azon az éjjelen.
Init attól tartott, Iszet nagyon dühös lesz, ha tudomást szerez a
helyzetről.
– Érdekel is engem, mit gondol egy háremhölgy! – intette le a királynő!
106
 Hatsepszut erre a párbeszédre gondolt, amikor Szenmutot nézte. A férfi
épp egy gyümölcsöt tépett le a fáról. A lány attól félt, hogy óriási fájdalmat
fog vele okozni, ha elmondja, mi történt. Jóval nagyobbat, mint a házassá-
gával.
Egy új érzés kezdte hatalmába keríteni. Azóta tapasztalta ezt, amióta
Tuthmószisszal volt. Természetesen csakis Szenmut jelenléte váltotta ki belőle
ezt az izgalmas érzékiséget. Felébredt benne a nő.
Meg akarta ismerni az érzést, amikor valaki olyannal szeretkezik, akit
szeret, és aki viszontszereti őt. Init szerint nincs is csodálatosabb annál.
Példának az anyját, Amószét említette, aki hihetetlen gyönyörben részesült,
midőn a fáraóval és Amonnal egyesült. Ezt mutatta közös lányuk neve is:
„Hatsepszut”, a mindenekfelett álló, a legértékesebb.
– Ha megengedsz egy megjegyzést, Anion kiváló lánya, Két Ország
királynője, Maat és Ré gyermeke – kezdte Szenmut. – Olyan furcsának tűnsz.
Mintha álomvilágban járnál…
A királynő a madarakat nézte, amint egy nádszálért viaskodnak.
Mosolyogva fordult Szenmut felé:
– Valóban ott járok. Épp arra gondoltam, hogy mi van mögöttem. A
gyermekkor, a tapasztalatlanság csak egyszer történnek meg az ember életé-
ben. Most már igazi nőnek érzem magam, az ország valódi urának.
– Kétségtelenül az is vagy – mondta Szenmut meghajolva, kissé kipirult
arccal. – De miről beszélsz tulajdonképpen?
– Szenmut, te sosem beszéltél nekem arról, hogy milyen ügyeid voltak a
nőkkel. Idősebb vagy nálam. Biztosan sok kalandban volt részed… Talán több
szerelmed is volt. Amikor hadjáratra mentél a fáraóval, biztosan megismer-
kedtél idegen nőkkel is. Barna vagy tejfehér bőrű lányokkal…
Szenmut csak a fejét ingatta.
– Nem válaszolsz a fáraónődnek? – folytatta Hatsepszut. – Ha belegon-
dolok, a családodról többet tudok, mint rólad. Szüleid kiváló emberek voltak,
jól szolgálták a fáraót. Sírjukhoz a királyi család minden tagja vitt ajándékot.
Még Mutnefret is elküldte az egyik fiát. Talán egyszer majd te is az édesanyád,
Atnéferé mellett nyugszol.
Hatsepszut itt megállt egy pillanatra. Látta, milyen szomorú lett
Szenmut, amikor az anyját említette.
– Édesanyád boldog, hidd el nekem! Múmiája, aranymaszkja, szkara-
beusza mind-mind a palotában készült az apám parancsára.
– Ezért mindig hálás leszek Tuthmószisz családjának – válaszolta
Szenmut, és leborult a lábai elé.
– Apád, Ramósze is mellette fekszik már, családod hat másik tagjával.
Fivéreid, Szenmen és Minotep, akik a palotában dolgoznak, Amen, a Főpap, és
107
Peri, a gazda mind hűséges szolgálói Amószisz leszármazottainak. Lány-
testvéreid szerények és bájosak. Nagynénéd mindig jól szolgálta Ahotepet.
Kedvessége s bölcsessége közismert. Apám nagyra tartotta a nagybátyádat is,
Kuatot. Ami az unokatestvéreidet illeti, ha Bekkhi és Rui idősebb lesz, mind-
ketten fontos tisztségeket kapnak majd tőlem.
– Köszönöm neked, hatalmas Királynő – mondta Szenmut még mindig a
földön térdelve. – Az életem semmit sem ért, amíg a fáraó nem kötötte a te
sorsodhoz.
Szenmut szemei könnyesek voltak.
– Ez nem igaz. A fáraó nem tüntetett volna ki egy értéktelen embert.
Szenmut lesütötte a szemét. Felegyenesedett, és a királynő mellé ült. Ezt
még neki sem szabadott volna a palota szabályai szerint.
– Boldogság, hogy téged szolgálhatlak!

Szenmut odahívta a közelben dolgozó kertészt.

– Uram, nem láttam, hogy itt vagy! – kiáltott fel a thébai. Amikor
meglátta a királynőt, gyorsan meghajolt, és nem mert felnézni többé.
– Két Ország királynője, Amon leánya, tisztelettel köszöntelek.
Hatsepszut elmosolyodott, és Szenmutnak adta át a szót, aki szigorúan
kikérdezte a férfit, melyik növényt hányszor öntözi egy nap.
– Mára csodálatos estélyt tervezek – mondta Hatsepszut, miután újra
kettesben maradtak. – A legszebb táncosnők, a legjobb fuvolajátékosok
lesznek ott. A szakácsoknak megparancsolom, hogy főzzék meg a kedvenc
ételeidet. Finom sör, frissen sült kenyér lesz az asztalon! Az állataim is ott
lesznek. Még az az öreg macska is, amelyik már nem bír vadászni.
Mintha csak megértette volna, hogy róla van szó, Dzsetu, akit egy
szolgáló hozott ki kosárban, lassan előmászott, és a királynő lábához törlesz-
kedett. Sznen, a majom nem tűrhette, hogy kimaradjon a becézésből, s vadul
rikácsolva ugrált összevissza körülöttük.
– Ezek az állatok egyáltalán nem tisztelik Egyiptom királynőjét –
mondta Hatsepszut nevetve. – Ma éjjel csillagos lesz az ég. Elmesélheted
nekem az egész életedet, s ha őszinte leszel, megkapod tőlem a legnagyobb
ajándékot a világon.
Szenmut nem tudta, mire gondol, de úgyis engedelmeskedett volna
úrnőjének, ha semmit sem kap cserébe.

108
 Huszonkettedik
Hatsepszut boldogan hajtatott a palotához. Megparancsolta, hogy a királyi park
legnagyobb kerti lakját készítsék elő a számára. A helyet hamarosan virágok
tömkelege borította.
A szolgák sört és bort készítettek elő, de még az árnyékban hagyták az
edényeket, nehogy tönkremenjen a sok finom ital. A szakácsok begyújtották a
sütőket, állatokat vágtak, zöldséget tisztítottak.
A lisztet ott helyben őrölték válogatott és gondosan megtisztított
gabonaszemekből.
– Nehogy csomós legyen a tészta! A Fenség úgy nem szereti! – fontos-
kodott az egyik thébai asszony. – Élet, Egészség, Erő a mi szeretett uralkodó-
nőnknek!
A kenyérsütés nagy esemény volt a konyhában. A férfiak izzadva
gyúrták össze az árpalisztet, a mézet, a tejet, a gyümölcslét, a tojásokat és az
élesztőt, miközben az asszonyok szaporán legyezték őket. A tésztát azután
különféle sütőformákba helyezték.
Más szolgák nyers halat sóztak be, majd kitették a napra, hadd szárad-
jon. A hentesek énekelve darabolták a marhát, miközben karjukon és domború
hasukon megremegtek az izmok. Az asszonyok kacsákat kopasztottak, majd
kibelezték őket, s következett a sütő. Az ínycsiklandó illatok messzire szálltak.
Hatsepszut a nagy alkalomra mozgósította az összes szolgáját.
– Mi folyik itt? – kérdezte Satra, amint belépett a szobájába. – Ré már
készül lenyugodni, s te felforgatod az egész házat! Miféle követ érdemel
ekkora figyelmet?
– Nyugodj meg! – válaszolta Hatsepszut. – Egyszerűen csak szeretnék
eltölteni egy meghitt vacsorát távol az udvartól és a rendszabályoktól.
– De te fáraónő vagy! Hogy rendezhetnél meghitt vacsorát? Főleg, hogy
ilyen nagyszabásúak az előkészületek!
– Jól mondtad, drága Init, én vagyok a fáraónő. Tehát azt teszek, amit
csak akarok… Ma este pedig kedvem támadt a parkban vacsorázni. Ígérd meg,
hogy szólsz róla a Dicső Hitvesnek, Amószénak! Üzenetet akartam neki
küldeni, de inkább vidd el személyesen a hírt.
– És ki lesz még a vacsorán? – kérdezte Satra kétkedőn.

109
 – Az az én titkom – válaszolta a királynő. – Ma este senki se zavarjon!
Most elmehetsz. Még fel kell készülnöm.
– Az isteni Amósze ad még melléd testőröket. Ezt nem utasíthatod
vissza…
– Felőlem akár az egész hadsereget is odaküldheti, hogy vigyázzon rám!
Satra, miközben kiment, a fürdőszoba felé sandított, ahol vagy tíz
szolgálólány szorgoskodott egyszerre. Ők fürdették, fésülték és masszírozták
meg, ők parfümözték be Hatsepszutot.
– Ezek az udzsa alakú fésűk megőrzik majd a jókedvemet. Rakjátok
őket a hajamba!
Ezután együtt válogatták ki a sok karperec, lánc és gyűrű közül, hogy
melyiket vegye fel az alkalomra.
– Melyiket válasszam? Segítsetek!

Satra visszatért Amószétól, s kihasználta az alkalmat, hogy beleszóljon,

melyik ékszert viselje a királynő.
– Mondtam már, hogy hagyj békén! – morogta Hatsepszut. – Hát sosem
hagy nyugodni a kíváncsiság?
Satra a lábai elé borult.
– Én csak aggódom érted! – mondta könnyben úszó szemekkel.
Hatsepszut megcsókolta a homlokát.
– Íziszre, lelked megnyugodhat. Bízz bennem egy kicsit, és feküdj le
korán. Nem akarlak itt látni!
Satra sértődötten vonult vissza. A fiatal szolgálók kinevették. Mikor
végre eltűnt, Hatsepszut elégedetten kezdte nézegetni a ruháját.
– Milyen selymesek ezek a fátylak! Mintha csak a szél simogatná a
bőrömet! Úgy érzem most magam, mint amikor gyermekként a majmommal
kergetőztem!
A lányok erre felkacagtak.
– Nevessetek csak! Azt akarom, hogy ma mindenki boldog legyen! Ezt
az estét semmi sem ronthatja el. Mindennek tökéletesnek kell lennie! Már
érzem a sülő kenyér illatát! A zenészek is elkezdtek gyakorolni.
Hatsepszut már majdnem kész volt. Csak a parókáját kellett még meg-
igazítani. „Nem túl ünnepélyes ez? Szeretném, ha Szenmut jól érezné magát.
Hiba lenne emlékeztetni rá, hogy a fáraónővel vacsorázik.”
– Nem! Vegyétek le rólam!
– A fáraónő paróka nélkül?
– Igen.
Hatsepszut megnézte magát a tükörben.
– Mit szeretnél, Felség?
– Mi lenne, ha leereszteném a hajam a vállamra?
110
 – A Két Ország királynője? Ez nem illendő. Egy rövid, fekete paróka
gyönyörűvé teszi a szemeidet.
– Igazad van. Tegyük fel azt! Ízisz, Hathor és az összes istenek nevére,
hogy elment az idő! Szenmut már biztosan ott vár rám. Gyertek velem, és
ügyeljetek rá, hogy a hajam és az arcom tökéletes maradjon a vacsora alatt is!
A fiatal lányok nevetgélve, de nagy tisztelettel követték. A királynő
állatai is csatlakoztak a menethez. Ez az egész semmiben sem hasonlított egy
fáraó vacsorájához. Hatsepszut most inkább egy szerelmes lány benyomását
keltette, semmint egy birodalom uralkodójáét.

111
 Huszonharmadik
Szenmutot egészen felizgatta a királynő meghívása. Ő is rengeteg időt eltöltött
a tisztálkodással és a testápolással. Haja már kezdett megnőni, ezért hátra-
fésülte.
A palotába érkezvén meztelen szolgálólányok fogadták. Kezükben
virágot tartottak, s így kísérték a kerti lakhoz.
Szenmut sorra végignézte a feltálalt ételeket. Volt ott uborka, dinnye,
iua3, antilopcomb, gazella- és disznóhús, nem is beszélve a különleges ita-
lokról. A kerti lak bejáratát a szikomorfa és a gránátalmafa virágával és a
lótusz szirmaival szórták fel. Az asztalokon ezüstedényeken és kosarakban
gyümölcspiramisok emelkedtek, s a szolgálólányok külön vigyáztak rá,
nehogy por kerüljön a csodás étkekre.
– Van itt minden. Paur, sedeh4, forralt bor… De hol a királynő? –
kérdezte Szenmut az egyik lánytól.
Az a szájára tette az ujját, és ezzel jelezte, hogy vagy nem tud semmit,
vagy csak nem szabad beszélnie. Jobb híján a lány töltött neki egy kupa bort.
Egy férfi ezután núbiai keserű sörrel kínálta.
– Borra? Észnél vagy?
Szenmut az egyik olajlámpást vette szemügyre, mely egy fatörzs köré
csavarodó kígyót ábrázolt. A zsírba mártott fáklyák lassan kezdtek kialudni.
Két fiatal lány levette a lábáról a szandált, és megmosták a lábát. Ezután
mirhával illatosították be a testét. Tetőtől talpig frissnek érezte magát. A hús
illata hamar meghozta az étvágyát is. Kényelmesen elnyújtózott, és a zené-
szeket hallgatta.
– Milyen illatosak a fák! Csodálatos. Olyan ez az egész, mint egy
álom…
Eszébe jutott, milyen szerényen élt az apja, amikor elvette az anyját. „Ki
hitte volna, hogy a király éppen a mi családunkat kedveli meg? Tuthmószisz és
Hatsepszut magas tisztségeket adományoztak a testvéreimnek. Én pedig már
nem is juthatnék fontosabb pozícióba.” Aztán mégis elkomorult. Azon tépe-

3
Marha
4
Borfajták
112
lődött, vajon mit akar tőle Hatsepszut királynő, aki a törvény szerint Mutnefret
fiának a hitvese.
– Azt vetem a szemére, hogy megfogadta a tanácsomat? – mormolta
Szenmut.
– Kiről beszélsz? – szólalt meg Hatsepszut a háta mögött.
– Királynő! – kiáltott fel Szenmut meglepetésében. – Nem hallottam,
hogy megérkeztél! Amon ragyogja be a szívedet! Ajándékozzon meg boldog
élettel! Beszéded tiszta, erőd hatalmas, tekintetedhez és ruhádhoz nincs hason-
latos! Csapataid és szíriai lovak vonta szekereid aranyban fénylenek! Minden
lépésedet feketék kísérik. Csodás hajód a kikötőben várakozik úrnőjére. A
palota minden egyes nap díszben van, mert téged szolgál itt minden és
mindenki! Királynő, megízlelheted a legfinomabb borokat, a sütemények és a
sültek szétomlanak a szádban. A kertész reggelente virágkoszorúval vár.
Szolgálóid illatos parfümökkel borítják el tested. Az oázis vezetője fürjet és
más ízletes madarakat küld neked. Ha megkívánsz egy halfajtát, azonnal
megkapod. Szakácsaid ismerik az összes fortélyt, s nem tudsz tőlük olyat
kérni, amit ne tudnának teljesíteni. A papok és a hivatalnokok mind érted
dolgoznak, a követek leborulnak a fáraó lábaihoz. Te pedig biztosítod
mindannyiunk számára a békét. Uralkodásod tartson az örökkévalóságig!
Hatsepszut megparancsolta a szolgálóknak, hogy menjenek távolabb a
kerti laktól.
– Szenmut, úgy kívánom, hogy Széth és Nephtüsz és az összes istennő
vigyázzon az egészségedre és az életedre, hogy minél tovább velem marad-
hass. Ma este azt akarom, felejtsd el, hogy én vagyok ennek az országnak a
királynője. Beszélj velem úgy, mint egy közeli barátnőddel! Ülj vissza
nyugodtan, és idd meg a sörödet. Én is veled tartok.
A királynő maga alá húzta a lábait, és sört rendelt magának. Szeme
ragyogása vetekedett a bútorzatot díszítő arany, kornalin, türkiz és lapis lazuli
szikrázásával.
Kissé távolabb akrobaták próbálták magukra vonni a szerelmespár
figyelmét. Szenmut azonban csak Hatsepszutot látta, s boldogan merült el az
ital és a lány közelsége miatti bódultságba.
– Mily gyönyörű vagy, Amon lánya! – mondta, majd gyorsan bocsána-
tot kért a merészségéért.
– Engedélyt adok rá, hogy bókolj nekem – válaszolta Hatsepszut
nevetve, kivillantva hófehér fogsorát.
– Nem illetlenség így mutatkoznom, Egyiptom királynőjének társasá-
gában, miközben nem vagyok több egyszerű hivatalnoknál? Egy közönséges
gyékényen ülsz velem szemben, akár a legszegényebb thébaiak. Ezek a párnák
nem méltók az egyiptomiak királynőjéhez…

113
 – Nem hallottad, mit mondtam? Hol járt az eszed? Ha a mai este még
egyszer a hivatalos címeimen vagy „királynőnek” hívsz, étlen-szomjan távozol
innen!
– Azt hiszem, ezt egész hátralevő életemben bánnám – válaszolta
Szenmut kedvesen. – De akkor minek nevezzelek?
– Egyszerűen csak Hatsepszutnak!
Az egyik szolgáló szőlőt, olajbogyót, fügét, datolyát és kókuszdiót tett
eléjük. A királynőnek tejet töltött egy díszes edénybe, majd mézzel és a
szentjánoskenyérfa édes magvaival kínálta Szenmutot.
– Egyél, Szenmut! – mondta neki Hatsepszut, miközben az egyik lány
egy lótuszvirágot tűzött úrnője hajába.
– S ne felejtsd el, mit ígértél…
Szenmut őszinte csodálattal nézett rá.
– Úgy lesz – válaszolta mosolyogva.
– Akkor jó, Amonra. De ígértél nekem még valamit. Most el kell
mesélned, mi mindent tett Szenmut eddig a pillanatig.
Hatsepszut egy párnát vett az ölébe, s nézte, hogyan eszik a férfi.
Szenmut persze azonnal abbahagyta, de a lány arra kérte, hogy ne zavartassa
magát. A négyhúrú lantok, az öthúrú kitharák, a fuvolák, a dobok és a csörgők
kellemessé tették a hallgatást.
– Ne fogd vissza magad! Hathor, a lakomák istennője teljen el elége-
dettséggel! Min isten növényét fogyaszd olajjal és sóval! A friss saláta növeli a
férfierőt, és termékennyé teszi az asszonyokat! Ré egész éjjel úton lesz. Sok
időnk lesz még beszélgetni. Magam is éhes vagyok! Jobb lesz, ha én is
nekilátok!
Hatsepszut lazacot és fürjet kért. Mivel ez nem elégítette ki, evett még
egy kis marhacombot is. A tengeri pérhal ikrája volt a kedvence. Egyébként a
fűszeres ételeket szerette.
Egyszer csak abbahagyta az evést, és csettintett. Az egyik lány parfümöt
hozott, s bár Szenmut nem szerette, ha az ételek illata ilyesmivel keveredik,
mégsem utasította vissza. Hatsepszut egy lótuszvirágot tartott az arcához, s
hosszan és mélyen szívta be az illatát. Egy hatalmas hárfát hoztak be, melyet
mitológiai jelenetek s virágminták díszítettek. A meztelen táncosnők letérdel-
tek a földre, s úgy vonaglottak. Valóságos párzási tánc volt ez. A hangulat még
inkább felforrósodott, amikor egy mély hangú énekes szerelmes költemény
előadásába kezdett. Énekelt férfiakról és nőkről, örömről, bánatról, a királynő
kegyességéről, a piramisokról és a templomokról.
– Kend be magad isteni olajokkal! Tömjénnel illatosítsd be hajad!
Hallgasd meg alattvalóidat, isteni királynőnk! – énekelt a művész, miközben
kezében egy apró szobrot tartott, amely az elhunyt fáraót, Tuthmósziszt
mintázta.
A királynő Szenmutnak adta a szobrocskát.
114
 –Nézd, és igyál! Szórakozz, s ne gondolj a halálra! – mondta neki a lány
csillogó szemmel. Majd felkacagott.
– Sosem éreztem még ilyen erős éhséget! – kiáltotta. – A társaságod
felkelti az étvágyam!
– Ennek örülök, Hatsepszut – nevetett vele Szenmut.
A sör már kezdett a fejébe szállni. Azt gyanította, hogy egész éjjel
nevetni fog, mulatságos történeteket mesél, s az sem kizárt, hogy táncra
perdül. Az alkohol mindig így hatott rá, most pedig még a királynő és a
derékig érő hajú szíriai táncosnők is ott voltak!
A cselédek egymás után hozták a finomabbnál finomabb ételeket,
amikor is egy szék nagy zajjal eldőlt. Hatsepszut majma szabadult meg
kötelékeitől. Hogy megmutassa, mennyire megsértették, fügékkel kezdte
dobálni úrnője macskáit és kutyáit, melyek nem messze onnan pihentek.
– A tódra! – mondta Szenmut nagyot nevetve a majom bolondozásán. –
Ezt a mámort egypár napig biztosan meg fogom emlegetni!
– Hagyjuk most a tréfát! – mondta Hatsepszut, amint a szolgák újra
eltűntek. – Mesélj nekem arról, ki is valójában Szenmut!
A királynő izgatottan várta, mivel rukkol elő a férfi. Szenmut lassan
kezdte a mesélést. A Főtisztviselő egy engedelmes fiú gyerekkoráról beszélt, s
arról, milyen hűséges volt Tuthmósziszhoz az egész családja. Mikor ahhoz a
részhez ért, amit már Hatsepszut is ismert, elhallgatott.
– Voltál már szerelmes, Szenmut? – kérdezte Hatsepszut elpirulva
zavarában.
– Igen – válaszolta a férfi szemlesütve.
Hatsepszut önkéntelenül is elfintorodott.
– Milyen volt az a nő? Ő is szeretett téged? Barna parókát viselt?
Festette magát? Ajakpirosítót is használt? Thébai?
Hatsepszut olyan gyorsan tette fel a kérdéseit, hogy Szenmut egyre sem
tudott válaszolni.
– Különleges vonzereje, intelligenciája, tartása és lelkiereje egészen
magával ragadott. Igazából minden tetszik benne.
– Tetszik?! – mondta Hatsepszut ingerülten. – Ezek szerint még mindig
találkozgatsz vele. Talán ott él a házadban? Vagy a palotában dolgozik?
– Minden egyes nap látom őt – válaszolta Szenmut.
Hatsepszut egy pillanatig hallgatott.
– Akkor hát csak ezt az egy nőt szeretted egész életedben? – kérdezte
végül. – Biztosan sok más lányt is elcsábítottál.
– Voltak olyanok, akik a szavaikkal vagy a jóságukkal hatottak rám –
ismerte el Szenmut. – Ám egyikük sem kavarta fel a lelkemet.
– Kivéve azt az egyet, akiről az előbb beszéltél. Írd le nekem…
– Az udvar legszebb parókáit viseli. Szereti a vidám színeket. Néha
szereti keménynek mutatni magát, de én tudom, hogy a szíve aranyból van.
115
Van egy kedvenc nyaklánca, amin egy kiterjesztett szárnyú sólyom látható, aki
fölött Hathor türkizszeme vigyáz…
Szenmut itt elhallgatott.
– Ez őrjítő, Szenmut – mondta Hatsepszut falfehér arccal. – Te az
anyámról, Amószéról beszélsz! Ki más hordhatná a sólymot!? A nagyanyáim a
könnyebb, dísztelenebb ékszereket kedvelik. Az egyszerű alattvalók sosem
mernék a hercegeiket utánozni. Ezenkívül…
Hatsepszut szinte rémülten nézett Szenmutra.
– Nehogy azt mondd, hogy Mutnefretbe vagy szerelmes! – kiáltotta, és
közben felborította a kupáját.
Szenmut nevetni kezdett.
– Nem, Hatsepszut, nyugodj meg! Mutnefret túl idős hozzám. Ami
pedig a Dicső Hitvest, Amószét illeti, sokkal jobban tiszteltem annál Tuthmó-
sziszt, hogy szemet mertem volna vetni gyönyörű feleségére.
– De akkor…
– Az a nő, akit én szeretek, kobrát és keselyűt visel a fején, Felső- és
Alsó-Egyiptom szimbólumait – vallotta be Szenmut.
– Szenmut! Tehát…
A Főtisztviselő intett neki, hogy jól értette, de ne mondja ki, mert túl sok
szolga van körülöttük.
– Ez a hír nagyon boldoggá tesz – vallotta be a lány csillogó szemekkel.
Ha maguk lettek volna, Hatsepszut minden bizonnyal a karjába omlik.
Így viszont uralkodnia kellett magán, s úgy tett, mintha folytatná az evést.
– Őszintén feltártad előttem az érzéseidet, Szenmut. Legalábbis remé-
lem. Most én következem. Teljesítenem kell az ígéretemet.
Hatsepszut felkelt, és a kezét Szenmutnak nyújtotta.
– Kövess! Kísérj el a palotába! Ne várjuk meg, míg elzsibbad a
nyelvünk és elnehezedik a szemhéjunk! A papok majd felajánlják az istenek
számára a halat és a madarakat. Holnap mindent a templomokba vitetek.
Szenmut szó nélkül követte. Úgy tűnt neki, mintha mindez csak egy
álom volna. A szolgák tisztes távolból követték őket a királynő termei felé.
– Hová viszel, isteni Hatsepszut? – kérdezte Szenmut.
– De kíváncsi vagy! Bízd csak rám magad, és képzeld azt, hogy Amon
ma este a legőrültebb ötleteidet is teljesíteni fogja!
Mikor a szobájába értek, Hatsepszut elküldte a szolgákat. A szakácsok,
az akrobaták és a táncosnők már régen nyugovóra tértek.
Szenmut kettesben maradt Hatsepszuttal. Más esetben meg sem mert
volna szólalni, de most az istenek valamiféle csodás vakmerőséggel ruházták
fel, s egyszeriben már nem a királynőt látta maga előtt állni, hanem a nőt, akit
szeret.

116
Kilenced
ik
rész

117
 Huszonnegyedik
A július újabb áradásokat hozott. Az egyiptomi szántóföldek szürke tavakká
alakultak át, melyek felszínéről visszaverődtek a nap hőséget hozó sugarai. Az
állatok kíváncsian nézték, vajon miért állnak szügyükig a vízben ott, ahol
addig repedezett föld volt.
Széti elégedetten fejezte be bőséges reggelijét. A sajthoz és a kenyérhez
mézzel ízesített tejet ivott. Amikor kilépett a sátorból, a sivatag forró levegője
szinte mellbe vágta, kissé nehezére esett a légzés. Ré már kora reggel sem
kímélte a sivatagban utazókat. Ilyenkor azonban még fel-feltámadt egy kis
szél. A férfi a végeérhetetlen dűnéket figyelte, majd térdre esett a homokba.
– Ré isten, segíts meg! Itt vagyok Memphisz kapuinál. Ha Thébába
megyek, azzal kockára teszem az életemet. Kainak itt kell várnia rám. Hogyan
adhatnám oda a királynőnek ezt a rengeteg ajándékot és az üzenetet, amit
Szoztata király küldött neki anélkül, hogy fel ne kelteném Tuthmószisz család-
jának haragját?
Széti még sokáig feküdt így a homokban, nem törődve azzal, mennyire
égeti a térdét és a lábszárát. A szél homokfelhőt hozott felé a távolból. Széti
lassan felnézett, s a messzeségbe meredt, akár egy szobor. Felette zsákmányra
éhes keselyűk keringtek. Hiába várt azonban az isteni jelre, a sivatag csöndes
maradt, s nem adott iránymutatást.
Arra gondolt, hogy a király katonái már készülnek a háborúra. Szoztata
összeszedte a város hadra fogható férfijait, és csapatokba rendezte a hettita
városok által küldött katonákat is. A sereget a könnyű zsákmány reményében
csatlakozó zsoldosok is bővítették. Széti csak nehezen tudta kordában tartani
ezeket az arcátlan hettitákat, akik békeidőben gyakran raboltak ki karavánokat,
és gátlástalanul erőszakoskodtak minden nővel, aki csak az útjukba került. A
férfi attól félt, hogy távollétében nem kímélik majd Memphisz városát.
Szoztata királyt azonban nem lehetett lebeszélni a zsoldosok alkalma-
zásáról. Pedig mindenki tudta, hogy csak az ezüst érdekli őket, és hogy már a
csata vége előtt megkezdik a hullák kifosztását. Ezek a parittyával küzdő
vadak semmiben sem hasonlítottak az uralkodó személyes testőrségét alkotó
quradukhoz vagy a reguláris hadsereg íjászaihoz és lándzsásaihoz.
Miközben Kai sátra felé tartott, belerúgott egy földön heverő tegezbe,
ami mellett egy pajzs is volt. Utóbbi bőrből készült, de fémlemezeket is
118
erősítettek rá. A thébai dühösen felszisszent, és mondott pár keresetlen szót
arról, hogy mit tenne legszívesebben az olyan hanyag katonákkal, akik
széthagyják a fegyvereiket. Maga tette őket a helyükre a tábor bejáratánál lévő
fegyverhalomba. Voltak még ott íjak, lándzsák, s az elhagyotthoz hasonló
pajzsok, melyek olyan méretesek voltak, hogy külön ember tartotta őket harc
közben a támadó fegyvert viselő katona elé. Persze kisebb méretű pajzsok is
voltak, de azok keveset értek a lovassági támadásokkal szemben.
A közeli sátrak előtt a lovasok szőnyegei hevertek, melyeket nyeregként
használtak.
– Milyen ostobák! – mondta Széti. – Hogy ülnek majd rá ezekre a
felforrósodott szövetekre?
Széti a szőnyegeket a szekerek alá dobta. Ő is ilyen járművön utazott
egy lándzsás, egy kocsis és két pajzshordozó társaságában. „Szoztata akkora
sereget adott mellém, mintha háborúba küldene, miközben csak látogatóba
jövök Egyiptom királynőjéhez. Ennyi emberrel meg lehetne ostromolni
Thébát! Persze meglepetésszerűen kellene támadni, s még akkor sem biztos,
hogy be tudnánk venni a várost. Mily sokáig tanácskozott a madárjósokkal a
király!”
Széti és Kai mindenesetre részletesen megtárgyalta a lehetőségeket a
hadvezérrel, aki a katonákat vezette. A férfi azt javasolta, hogy semmiképp ne
hanyagolják el a tábor védelmét.
– Oltsd el a tüzet, és hagyd azt a borjút! – mondta Széti az egyik
szakácsnak, aki még a nagy meleg előtt nekilátott volna a sütés-főzésnek. –
Tegnap is húst ettünk! Jobb lesz nem elpazarolni a készleteinket!
– Csakhogy a katonák éhesek lesznek egy ilyen kimerítő út után –
vitatkozott a szakács, és folytatta, amit addig. – Vissza kell nyerni az erejüket!
Ez a borjú holnapra megromlik, ha most nem sütöm meg.
Széti hagyta, hadd csinálja a dolgát. A király ifjú testőrei a lovakat
csutakolták. A nemes állatok gondozását csak szakértő kezek végezhették. A
lovak friss abrakja külön gondot jelentett az út folyamán.
Széti közeledtére hangos nyihogásba kezdtek.
– Remélem, egy átkozott egyiptomit sem kell beengednünk a táborba –
mondta az egyik testőr. – Ha meglátok egyet, azonnal belevágom a lándzsá-
mat!
– Erre nem lesz szükség – mondta neki Széti. – Hatsepszut királynő
vendégei vagyunk. Az egyiptomiak sosem szerették a háborút. Ne felejtsétek
el, hogy Kai és én, mi mindketten thébaiak vagyunk, s mindeközben Szoztata
király tanácsadói.
– Az egyiptomiak letarolták a földjeinket, megölték az asszonyainkat, és
Thébába hurcolták sok-sok barátunkat, hogy Tuthmószisz felvonultathassa
őket a győzelmi ünnepén. Miért hinnénk el a királynőnek, hogy ő mindezek
ellenére békét akar?
119
 – Mert a király tanácsadója azt mondja! – válaszolta Széti szigorúan.
Kai sátrát egy fémlemez védte a naptól és a széltől. Széti kintről beszólt
neki, hogy bemehet-e.
– Tehát döntöttél? – kérdezte a thébai, aki addig egy gyékényen szunyó-
kált.
– Még nem – mondta neki Széti. – El kellett volna mondanom a király-
nak, hogy annak idején miért hagytam el Egyiptomot.
– Most már késő ezen sajnálkozni – mondta Kai, majd felállt, és össze-
csatolta az övét. – Ennél nem megyünk közelebb. A küldöncnek, aki az
ajándékokat viszi a királynőnek, holnap kell elindulnia a szamarakkal. A
Níluson hajózik fel Thébába. És ez a küldönc csakis te lehetsz.
Széti nagyot sóhajtott.
– Ha a királynő rájön, hogy ki vagyok, azonnal a krokodilok közé vettet!
– Ügyes álcára lesz szükséged, mert Amósze és Hatsepszut kegyetlenek
is tudnak lenni, ha akarnak… Egyébként ismernek téged? Hányszor találkoztál
velük?
– Egyszer sem – válaszolta Széti. – Amósze persze ismerte Themiszt,
mert az apja háremhölgye volt, s el is távolította Thébából az összeesküvés
után. Téged az ő révén ismer, s egy büntetést szabott ki rátok. Belisz és én
azonban még a letartóztatások előtt elmenekültünk innen.
– Akkor hát nincs mitől félned! Nyugodtan elmehetsz Thébába.
Széti töltött magának egy kupa bort.
– Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Sok olyan építész, szobrász és festő
van, aki ismer, és még mindig a királynőnek dolgozik. Így őrültség a palotába
menni! Már az is elég, hogy Kalliszthész állandóan ott van. Az összeesküvést
is ő leplezte le.
– Látom, a bor nem vette el a józan eszedet. Az asszírok pedig gyakran
panaszkodnak emiatt. Mint ahogy mi is Pahet istennőhöz könyörgünk, amikor
másnaposak vagyunk.
– Efelől nyugodt lehetsz. Tegnap, amikor Gublánál jártunk, olajjal és
borral kevert főzetet ittam, ami tisztán tartja a gondolataimat.
Miközben Szétire figyelt, Kai megmosta az arcát, és olajos agyaggal
kente be. Erre azért volt szükség, mert a nap máskülönben kiszárította volna a
bőrét. Mikor végzett, beparfümözte magát. Olyan szögletes szakállt viselt,
mint a Waszuganába menekült babiloniak. Ezt is megnyírta.
A két thébai még sokáig beszélgetett, mielőtt behívták volna magukhoz
az asszír írnokot.
– Csak néhány szót ismer hieratikusan, és hieroglifákat sem írni, sem
olvasni nem tud – mondta Széti. – De oly kevés írástudó hettita van! Náluk
csak a beavatottak tanulhatják meg a tudományt. Asszíriában is csak a papok
tudnak írni, mint észrevehetted…
– És ez az írnok? Valamelyik fejedelem fia talán?
120
 – Nem. Ő alacsony származású, de mégis szigorú nevelésben részesült,
s minden egyes nap foglalkoznia kellett az írással. Maga a király választotta ki.
Büszke is rá rettenetesen! Mindenütt azt meséli, hogy az istenek nagy füllel
ajándékozták meg, ami különleges memóriát és tudást jelent. Bár a
hieroglifákat csak kevéssé ismeri, az ékírással egészen jól elboldogul.
Kait meglepte, hogy Széti mosolyog, elvégre úgy látta, hogy a helyzet
egyáltalán nem olyan biztató.
– Azt mondod, hogy ez a hivatali írnok többet tud, mint egy pap vagy
egy templomi írnok? – kérdezte barátjától.
– Ő sokkal korábban kezdte a tanulást. Rengeteg mondatot tanult meg
kívülről az évek folyamán, s ez nagy segítségére van az ismeretlen szövegek
lejegyzésénél. Sok bölcs mondást ismer, amelyek segítségével könnyen kivág-
hatja magát.
– És hogy magyarázod majd meg Szoztata királynak, hogy nem mentél
el a palotába? – kérdezte Kai. – Elvégre ragaszkodott hozzá, hogy személyesen
te kézbesítsd az ajándékait és az üzenetét. Nem bocsátja meg, ha ellen-
szegülsz! Félek, ezután nem térhetsz úgy vissza a két folyam közé, hogy ne
büntetne meg példásan azért, amit tettél…
– Akkor nem marad más, mint az időnyerés.

121
 Huszonötödik
Egy alacsony, zömök, hosszú hajú fiatalember lépett be. Szokásos öltözékét
viselte, mintha csak nem is a király katonáival utazott volna egészen idáig.
Lentunikája egészen a földig ért, s eltakarta az alatta viselt gyapjútunikát.
Szandálján kövek csillogtak. A turbánt viselő férfi kezében bottal és pecséttel,
elégedett arccal közeledett Széti felé.
Széti mosolyogva mérte végig. Ő a király tanácsadója volt, mégsem
hordott botot. Kai egyszerű szabású, rövid tunikája sokkal jobban tetszett neki,
mint az asszír írnok ruhakölteménye. Valójában csak a bokájukon megkötött
szandáljuk volt hasonló.
Széti intett az írnoknak, hogy üljön le a földre, az ételekkel megrakott
tálca mellé. A férfi nem kérette magát. Miután leült, elővette az agyagtáblát és
a pálcát, amellyel jeleket véshetett a puha anyagba.
– Ha szeretnéd, hogy sokáig megmaradjon, amit írok, csak szólj, és
kiégetem a kemencében – mondta Szétinek. – Sok agyagot hoztam magammal,
így be is burkolhatjuk az üzenetedet. Majd arra írom a címzést, s végül
lepecsételed. Többféle táblám is van: szögletes, nagy, lekerekített attól
függően, hogy szerződést, levelet vagy szent szöveget diktálsz-e nekem…
Széti gyorsan leintette.
– Eléggé sokat beszélsz ahhoz képest, hogy írnok vagy! Most sem
gondolkodnod, sem írnod nem kell. Csak edd meg, ami előtted van!
Az írnok elképedt a furcsa kérésen. Már éppen azon volt, hogy magya-
rázatot kér, amikor Széti újra leintette. Akkor aztán fogta magát, az ölébe vette
a tálcát, és enni kezdte a süteményt, amit a sivatag homokjában készítettek.
Kai, aki ugyancsak éhes volt, leült vele szemben, és egy hagymát
kezdett rágcsálni, miközben le nem vette a szemét az írnokról. Amaz fokhagy-
mával és uborkával ette a kenyeret. Mikor végzett, lehajtott egy egész kupa
pálmasört.
– Ez a sör túlságosan cukros – mondta, s nagyot köpött. – Még
erjeszteni kellett volna egy kicsit.
Széti az agavé szárából készített édeskés, fehér színű folyadékot nyújtott
felé egy tálban, de az írnok undorodva elfordította a fejét.
– Csak a nyugat-asszíriai erős bort tudom meginni – mondta a
jólneveltség minden jele nélkül.
122
 – Kétlem, hogy az jobban felfűtené a belsőd, mint ez a fehér ital.
– Aki így beszél, az még nem járt valódi asszír kocsmában, s nem
civakodott és verekedett részeg asszírral – mondta az írnok döcögve.
– Hát ebben igazad van – mondta Kai, miközben babot és lencsét
eszegetett. – Sosem jártam arrafelé. Az az igazság, hogy még nem találkoztam
ilyen nagy tudóssal, mint amilyen te vagy.
– Nem kell gúnyolódni. Nekem már az apám is tudott írni. Még alig
tudtam beszélni, amikor már megtanította velem az írásjeleket. Attól kezdve
egyre több szöveget másoltam, hogy minél tökéletesebben elsajátítsam az
írásművészetet. Elmentem minden könyvtárba, ahova csak tudtam, hogy ne
legyen fehér folt a tudásomban.
– Kai nem akart megsérteni – mondta neki Széti, aki rájött, hogy jobban
teszi, ha udvariasan beszél az őseire oly büszke írnokkal.
Kai csak mosolygott, és nem szólt semmit. Dinnyével, szárított hallal és
kacsával folytatta az étkezést. Amikor megszomjazott, tőre markolatával verte
le a sörösedényről a pecsétet, s nagy kortyokban nyelte le a frissítő nedűt.
– Ideje elmondanom, hogy miért hívattunk ide – mondta Széti, s leült az
egyik gyékényre.
Mindannyian elhallgattak, s akkora lett a csend, hogy még azt is
hallották, amint a folyadék egy szűrőrétegen keresztül az egyik edényből a
másikba csepeg.
– Na ebből a borból szívesen innék egy kicsit – mondta az írnok, de
azonnal rájött, hogy ez most nem a tréfálkozás ideje.
Tekintete találkozott Kai fagyos nézésével. Széti úgy látta, most már
beszélhet. Magyarázat közben kitért minden egyes apró részletre.
– Ha szerényen viselkedsz, és nem hivalkodsz, miután visszatértél
Hatsepszut királynőtől, megígérem, hogy tekintélyes földbirtokhoz juttatlak.
Ékszereket és aranyat is kapsz tőlem.
Az asszír írnok igen agyafúrt volt, így hagyta, hadd beszéljen Széti.
– Tehát nekem kell helyettesítenem téged, és ezt Szoztata királynak nem
szabad megtudnia.
– Tökéletesen érted a helyzetet – válaszolta Széti elvörösödve.
– Azok, akik elkísérnek, talán megígérik majd, hogy hallgatnak, de két-
lem, hogy megtartanák, amit mondanak. Túl sokat járnak a piacra. Ott aztán
mindent elmondanak egymásnak az emberek. Ha Szoztata megtudná, hogy
becsaptad, nem sokat adnék az életedért!
Bár idegesítették az írnok megjegyzései, Széti ennek semmi jelét sem
mutatta.
– Itt én parancsolok. A hettiták kivétel nélkül itt maradnak. Csak egyip-
tomiakat adok melléd. Senki más nem megy veled Thébába.
– A katonák így is tudják majd, hogy te a táborban maradtál…

123
 – Csakhogy én nem maradok itt. Azt hiszed, ennyire kezdő vagyok? El
foglak kísérni egészen Théba kapujáig, és majd ott várok rád. Te pedig,
Szabutu, pontosan azt csinálod majd, amit én mondok! Jól megfigyeled a
királynőt, hogy azután a lehető legpontosabb leírást adhasd róla nekem.
Megjegyzed, mik az udvari szokások, és aprólékosan elmeséled, hogyan
zajlott a tiszteletedre adott vacsora. Szoztata azért küldött az egyiptomi
udvarba, hogy kikémleljem az ottani erőviszonyokat. Próbáld megtudni, vajon
Amószénak, a Dicső Hitvesnek vagy Ahotepnek, az öreg királynénak van-e
még szava a fáraó döntéseiben!
Szabutu feszülten figyelt minden egyes szavára, s kissé ijedtnek tűnt a
feladat nehézsége és fontossága miatt. Eddig azt hitte, hogy csak át kell adnia
néhány ajándékot, de most kiderült, hogy rengeteg feladata lesz még ezen-
kívül.
– Jól figyeld meg Tuthmósziszt is, a királynő féltestvérét és hitvesét!
Beleszólhat-e, hogyan alakul Egyiptom sorsa, vagy túl fiatal ahhoz, hogy
érvényesíteni tudja az akaratát? El kell mondanod, hogyan viszonyulnak
Hatsepszuthoz az alattvalói, az udvaroncok és a papok. Az is érdekel, hogy kik
veszik körül, kik adnak neki tanácsot, és hogy kiket választott ki hadvezérnek
és magas tisztségre.
– Mindezt annyi idő alatt? – mormolta magában Szabutu, de hangosan
nem mert ellentmondani Szétinek.
– Szoztata király kíváncsi mindezekre. Vissza ne gyere addig, amíg
mindegyik kérdésre meg nem tudod a választ!
– Azt hiszem, nem leszek rá képes – mondta neki Szabutu, és felemelte
a sátor bejáratát fedő szövetet.
– Ezzel már elkéstél! – mondta Széti, s elállta az útját. – Most már min-
dent tudsz. Elkötelezted magad. Én is. Kai a tanúnk. Ha ki akarsz játszani,
véged! Sohasem térsz vissza a két folyam közé!
Szabutu elsápadt.
– Megteszem, amit lehet – mondta Széti szemébe nézve. – De nem
ígérhetek semmit. Samasra, bárcsak otthon maradtam volna!

124
 Huszonhatodik
Szabutu szürkületkor indult el a legközelebbi oázis felé, hogy egyiptomiakat
gyűjtsön a kíséretébe. Azok kaptak az alkalmon, és sörrel meg kenyérrel
kínálták a férfit. Az összeg, amit az idegen ajánlott nekik, messze meghaladta
minden reményüket. Széti nem igazán bízott Szabutuban, ezért Kait is elküldte
vele. Miután mindent elrendezett, egy hettita parancsnokra bízta a király
katonáit.
A csapat másnap hajnalban indult útnak. Ré még nem festette rózsa-
színre a távoli hegycsúcsokat. Az öszvérek ékszerekkel, ruhákkal és egyéb
ajándékokkal megrakodva vonultak a homokban. Ahogy keményebb talajt
éreztek a lábuk alatt, gyorsítottak a tempón. A menet hamarosan elérte a
Nílust, és Memphiszben hajóra szállt.
Kai visszaemlékezett a boldog napra, amikor a szülei első ízben vitték
magukkal Memphiszbe, hogy hódoljon Ápisz istennek, a vadbikának. A
gyerekek a gránátalma virágával szórták fel a szentélybe vezető utat. A fáraót
a vezír fogadta. Ő az első sorokban állt, s minden alkalmat megragadott, hogy
megéljenezhesse a fáraót és Ahotepet, a Dicső Királyi Hitvest. Ma is tisztán
látta maga előtt a királyné parókáját. A fáraó arany- és kék ruhában volt, s
derekán díszes övet viselt. Ott volt rajta a Hórusz-szem, fején pedig a kettős
korona.
Milyen kicsinek és jelentéktelennek érezte magát akkor Kai, amint ott
állt a memphiszi templom kapuival szemben! A park és az obeliszkek
csodálattal töltötték el. A memphiszi főpap mily alázatosan viselkedett a
fáraóval! A menet hódolatát fejezte ki a bika felé, melyet egy elkerített helyen
tartottak, kissé távolabb a templomtól. A papok tömjénfüstölőkkel a kezükben
sétáltak el az állat előtt, míg Ahotep virágokat és illatos leveleket dobott a
nyakára.
A tömeg, a tengerészek sürgés-forgása, az egymásba akadó szekerek s a
város összes zaja nagyon fárasztóan hatott a fiúra, aki Théba ugyancsak
hatalmas, de ennél sokkal békésebb ünnepségeihez volt szokva. A régi fáraók
azonban Memphiszben székeltek, s a város körül fekvő termékeny földek, a
pálmaligetek és a sok zöld növény erre kézenfekvő magyarázattal szolgáltak.
Kai most azokra a történetekre gondolt, amelyeket Hatsepszut koroná-
zásáról meséltek neki. Legyőzte Apiszt, térdre kényszerítette, és megsimogatta
125
a két szeme között anélkül, hogy az állat bántotta volna. Mások szerint a bika
még meg is nyalta az isteni kezet.

Miközben Kai a múlton merengett, Széti is a régi időket idézte fel

emlékezetében. Nagy élmény volt, amikor gyermekként az apja elhozta őt
Szakkarába, a memphiszi nekropoliszba. Emlékezett a hőségre, amint a Nílus
bal partján sétált. Homlokáról csak úgy csorgott az izzadság, mintha ezzel az
áldozattal tartozna Imhotep emlékének, aki Főtisztviselő, héliopoliszi főpap és
Dzsószer lépcsős piramisának istenné avatott építője volt, s mindez egy
személyben.
Széti sosem felejtette el a piramis csodáját. Azon a napon döntötte el,
hogy ő is a fáraók sírján fog dolgozni, ha felnő. Így akart közelebb kerülni a
halhatatlansághoz, s ezért akkor képes lett volna föláldozni e világi életét.
Most mégis a királynő vesztére tör. Vajon mi minden történt vele az elmúlt
hosszú évek alatt, hogy ily messze jutott a gyermekkori álmaitól? Talán nem
szerette a hazáját? Nem tisztelte a fáraót?
Az összeesküvők mind többre vágytak. Ő maga vezíri posztra pályázott,
s gyakran mondogatta Belisznek, hogy ő lesz Egyiptom egyik legelőkelőbb
hatalmassága.
Ám a valóság mást hozott Kainak és Szétinek, s ők nem szívesen
beszéltek az egykori mesés álmokról.

***

Széti és Kai meghatódva nézték a Nílus által elöntött földeket. Valaha

ez volt az otthonuk. A hajók megpróbáltak a folyó közepén haladni, mert
féltek a homokpadoktól. A Nílus imitt-amott elöntött pálmaligetek között
kanyargott. A sivatag, ahol Széti a katonákat hagyta, oly messzinek tűnt
számukra. Egyre melegebb lett, de a víz felett kellemes szél fújdogált.
– A szél kezd erősödni, és mi pont szembe megyünk vele – jegyezte
meg Széti az út első napján. – Később érünk oda, mint gondoltuk.
A vitorla veszélyesen csapkodni kezdett.
Nemsoká elérték a gizai piramisokat, s a két férfit elkápráztatták a
hihetetlen építmények. Szürkés árnyalatuk semmit sem vont le méltóságukból,
bár hajdanán aranyszínben tündököltek. A két thébai némán csodálta Kheopsz,
Khefrén és Mükerinosz örökségét.
Kai gyermekkorában a szfinx körül szaladgált, s kíváncsian böngészte a
Khefrén oroszlántestére vésett jeleket. Amikor bújócskáztak, ő mindig a
mancsok közé rejtőzött el, ott biztonságban érezte magát. Kissé eltávolodva
tőle, gyakran elvarázsolta a lény messzeségbe meredő, örökkévaló tekintete.

126
 Az út hozzávetőleg tíz napig tartott, és Széti meg Kai csodálkozva
vették tudomásul, hogy a Nílus-parti szent helyeken mindenütt munkálatok
folynak. Úgy tűnt, hogy Hatsepszut királynő folytatja apja politikáját, és nagy
gondot fordít a templomok rendbetételére és szépítésére. Héliopoliszhoz
közeledvén eszükbe jutott, hogy annak idején ezeken a tájakon vadásztak az
apjukkal. A hagyomány szerint a fáraó itt találkozott Amon-Rével. Az ifjú
egyiptomiak így tanulták az iskolában. Most Hatsepszuté volt mindaz a
dicsőség, amely annyi éven át az isteni Ahotepet és a Dicső Hitvest, Amószét
övezte.
Miután maguk mögött hagyták Abüdosz templomát, mely ugyancsak
átépítés alatt állt, Széti leült, és egy kendővel takarta be a fejét. Nem akarta
megkockáztatni, hogy Théba közelébe érve felismerjék.
Mikor már majdnem odaértek, parancsot adott a hajósoknak, hogy
kössenek ki egy kis település mellett, mely mindössze húsz-harminc házból
állt.
– Kai és én majd itt várunk rád – mondta Szabutunak. – Az egyik
unokatestvérem itt él. Nagyot fog nézni, ha meglát! Becsületes ember, bizton
számíthatok a barátságára. Holnap este újra hajóra szállunk. Holnap este,
értetted?
– Megértettem – válaszolta Szabutu, akit elbódítottak Egyiptom hatal-
mas műemlékei, melyeket az út során látott. – Itt leszünk.

127
 Huszonhetedik
Szenmut alig néhányszor kelt fel a királynő ágyából azóta, hogy együtt
töltötték az első mágikus éjszakát. Esténként, amikor a palota már aludt,
észrevétlenül átosonhatott a fáraónő termeibe, s most értette meg, miért
ragaszkodott hozzá a királynő, hogy a palotában lakjon.
Olyan jól érezte magát ebben a helyzetben, hogy szinte már ki sem járt
az armanti birtokra. Csak attól félt, hogy az istennő, akinek gyermekkorától
kezdve ajándékokkal hódolt, megharagszik rá a nemtörődömsége miatt. A
falusiak jól tudták, milyen szeszélyes tud lenni az istenség.

Hatsepszut már hajnalban felkelt, hogy felkészülhessen Szoztata király

követének fogadására. Tartott ettől a találkozástól, s arra kérte Amont, hogy az
idegen király az üzenetében békét ajánljon neki. Egy hadüzenetnek egyáltalán
nem örült volna.
Halkan fürdette magát a lányokkal, nehogy Szenmut felébredjen a
mozgolódásra.
– Olyan sokat dolgozik! – mondta a szolgáknak gyengéd hangon. –
Pihennie kell, hogy visszanyerje az erejét és a lelkesedését. Szüksége lesz
ezekre, mert ő fogja elkészíteni a végső nyughelyem terveit.

Szenmut minden erejével azon volt, hogy eleget tegyen a királynő óha-
jának. Amikor csak tehette, ellátogatott a helyre, melyet Hatsepszut Túlvilági
életének színhelyéül szánt. Egy szinte megközelíthetetlen sziklafalról volt szó,
melynek tetejéről be lehetett látni a Nílus egész völgyét. Szenmut pontos
számításokat végzett arról, hogyan kell építkezniük, ha azt akarják, hogy a nap
az év negyedik hónapjában süssön be a sír belsejébe.
Aprólékos tervet készített arról a folyosóról, amely az elöl elhelyezkedő
szobába vezet majd, s a másikról, amin át a temetési szobába lehet eljutni.
Utóbbi mellé egy mély kutat is tervezett. A királynő szarkofágját kvarcitból
akarta elkészíttetni, és a következő feliratot szánta rá: „A Dicső Hercegnőnek,
minden országok Uralkodónőjének, a Király Lányának, a Király Testvérének,
a Dicső Királyi Hitvesnek, Egyiptom királynőjének, Hatsepszutnak”. A fedél
128
feliratához a piramisok ősi szövegeit is áttanulmányozta, s végül egy Nut
istennőhöz szóló imádságot választott, hogy az istenség biztosítsa a királynő
öröklétét az égitestek között.
A munkálatok szépen haladtak előre, s Hatsepszut nagyon sajnálta, hogy
most nem ér rá megnézni, meddig jutottak a tervek megvalósításában.
„Szenmut azt mondja, hogy a munkások már kivájták a járatokat a kemény
sziklában. Bárcsak kész lenne az egész! Akkor elkezdhetnék a díszítést.”
Az egyik szolgáló tükröt tartott elé, s meglepetten látta, milyen fáradtak
a vonásai és milyen sápadt az arca.
– Egy szépítőszer sem képes visszaadni a bőröm lágyságát – sóhajtott
fel. – Mióta gyermeket várok, az arcom olyan, mint egy gyűrött papirusz. A
bőröm teljesen elveszítette a rugalmasságát.
Lejjebb tartotta a tükröt, és a mellét meg a hasát kezdte nézegetni.
– Ideje, hogy elmondjam a hírt a családnak és Szenmutnak – suttogta
maga elé. – Ha a követ elment az udvarból, beszélek anyámmal. Néhány nap
múlva hivatalosan is megünnepeljük az eseményt.
Hatsepszut nem tudta, hogyan mondhatná el ezt a szeretőjének.
„Hogyan reagál majd rá? Azt gondolja, hogy Tuthmósziszé a gyermek, vagy
meg van róla győződve, hogy ő az első férfi az életemben?”
– Valami baj van, Fenséges királynő? – kérdezte az egyik lány, aki arra
várt, hogy felemelje a karját, hogy beparfümözhesse a hónalját. – Olyan
gondterheltnek tűnsz. Rosszul érzed magad? Hozzak egy kis mirhát?
– Nem – válaszolta Hatsepszut, miután összeszedte magát. – De van
valami, amit meg kell tenned. Holnap reggel hívd ide Kalliszthészt! Szüksé-
gem van rá. Ha azt kérdi, miért hívatom, mondd meg neki, hogy majd később
megmagyarázom.
– Rendben, úrnőm – mondta a lány lehajtott fejjel.
– Kalliszthészt? – csodálkozott Szenmut, s félrevonta a fürdőszobát a
Hatsepszut szobájától elválasztó szövetet.
– Mit akarsz Kalliszthésztől? Micsoda ötlet! Hiszen látni sem bírod!
– Jól van már! – mondta Hatsepszut a szolgálóknak, akik egy kendőt
tartottak a hasa elé.
– A vendégeid miatt vagy ilyen rosszkedvű? – kérdezte Szenmut. – A
hettiták követe ma érkezik…
– Talán ez az oka – válaszolta Hatsepszut, miközben leült a fodrásza elé.
– Nézz csak rám! Szörnyen festek! Ezek a pattanások teljesen elcsúfí-
tanak!
– Ugyan már! Alig látszanak… – válaszolta Szenmut nevetve. – A nők
mindig azt hiszik, hogy a bőrükön lévő legkisebb folt is elcsúfíthatja őket. A
füvészed az egyik legnagyobb tudású szakember a királyságban. Személyesen
az apád választotta ki számodra!

129
 – De vannak olyan problémák, amikkel nem tud mit kezdeni! A kígyó-
marásokkal és a bőr öregedésével szemben teljesen tehetetlen.
– A kígyómarásokkal az orvosok foglalkoznak! – mondta Szenmut, és
visszafeküdt az ágyba.
– Ez igaz… De Kalliszthész nem ezért kell nekem. Neki nagyon hatásos
készítményei vannak, melyek összetételét rajta kívül senki sem ismeri.
– Holnapra eltűnik minden pattanásod…
– Ez nem valószínű, Szenmut. Minden várandós nő bőre ilyen!
A Főtisztviselő elképedve hallgatta.
– A várandós nőké? – ismételte bambán, és felült az ágyban.
Tekintete Hatsepszut csípőjére siklott. A lány gyűrűs kezei alatt jól lát-
szott a has enyhe domborulata.
– Hadd nézzelek meg! – mondta a férfi, és a szolgálók már indultak
volna kifelé.
– Nem! Maradjatok! – parancsolta nekik Hatsepszut. – Most nem hagy-
hattok itt! Hamarosan a fogadóteremben kell lennem! Nem engedhetem, hogy
Tuthmószisz egyedül fogadja a követet! Olyan ügyefogyott, hogy egy pillanat
alatt képes háborút szítani Egyiptom és Asszíria között.
– Ízisz istennő! – esett térdre Szenmut. – Mily boldogság, hogy
gyermekem születik a Két Ország királynőjétől, a világ legszebb asszonyától!
– Félreérted a helyzetet, Szenmut – mondta neki Hatsepszut, és arra
kérte, hogy álljon fel. – Nem te vagy a gyerek apja…
A Főtisztviselő értetlenül nézett rá.
– Ennek semmi értelme. Másik férfi is van az életedben?
– Nem. Én csak téged szeretlek. De elfelejtkezel a férjemről…
– Az a nyomorult sosem ért hozzád!
Hatsepszut most mégis kiküldte a szolgálóit. Ezután elmesélte Szen-
mutnak, mi történt azon az éjszakán, amikor elhatározta, hogy örököst szül a
férjének.
– Higgy nekem! Rengeteget imádkoztam Amonhoz, hogy többé ne
kelljen a férjemmel hálnom.
– Tévedsz, Hatsepszut – mondta neki Szenmut. – Még túl fiatal vagy, és
keveset tudsz ezekről a dolgokról. Sokkal valószínűbb, hogy a gyerek az
enyém! Hiszen Tuthmószisszal csak egyetlen éjszakát töltöttél!
– Nem, Szenmut, én nem tévedek. Hogy világosan lássak az ügyben,
kivártam a megfelelő időt, mielőtt veled töltöttem volna az első éjszakát…
– Miféle nő vagy te, Hatsepszut? Azt hittem, ismerlek! Lobbané-
konynak, igazságosnak, becsületesnek ismertelek meg, de most kiderül, hogy
számító is tudsz lenni, ha az érdekeid úgy kívánják…
– Már százszor elmondtam. Én mindenekelőtt fáraó vagyok! Jól tudod,
hogy ez mivel jár. Eddig el is fogadtad a helyzetet. Ha most úgy látod, hogy
nem bírod elviselni, legyünk barátok. Nyugodj meg, nem kell elmenned a
130
palotából. A nagynénéd is a nagyanyám mellett maradhat. De mielőtt döntenél,
gondold meg jól, mit csinálsz! Nem szeretem a szeszélyes embereket. Most
pedig várnak a vendégeim!
Mikor felállt, a kendő lecsúszott a csípőjéről. Egyedül öltözött fel, és
gyors mozdulatokkal igazította meg a haját. Végül megparancsolta Szenmut-
nak, hogy tegye a fejére Egyiptom kettős koronáját. Nyakába egy két sólymot
ábrázoló, türkizből és aranyból készített pántot helyezett. Karját és bokáját is
aranypántok díszítették. A kobra és a keselyű magabiztossá tette.
– Néhány hét, és már nem viselhetek ilyen szűk ruhát – mondta Hatsep-
szut. – Már most is látszik egy kicsit.
Szenmut hallgatott.
– Jól gondold meg a dolgot! – folytatta Hatsepszut. – Ha egyszer
elhagysz, ne gyere vissza többé! Azt Egyiptom királynője úgysem tűrné!
Szenmut reményvesztetten hajolt meg előtte. Túlságosan lesújtotta a hír,
meg sem tudott szólalni. Mikor Hatsepszut az ajtóhoz ért, mégis sikerült neki:
– A királynő engedélyt ad rá, hogy Armantban jussak el a döntésig?
– Természetesen, Szenmut – válaszolta Hatsepszut, de nem fordult meg,
nehogy szétzilálódjon a haja.

131
 Huszonnyolcadik
Mikor a palota kapuihoz ért, Szabutu olyan izgatott volt, hogy szinte már az
ájulás szélén állt. Kezében azt a papirusztekercset tartotta, amit Széti írt tele
hieroglifákkal.
Mögötte az egyiptomiak álltak a szamarakkal, melyek az Egyiptom
uralkodóinak szánt ajándékokkal voltak megrakodva.
Szabutu teljesen elfelejtkezett arról, hogy mit is kellene megfigyelnie
Széti utasításainak megfelelően. Hebegve fordult az egyik kapuőr felé.
– Egyiptom királynője már vár – válaszolta a férfi, aki csak egy kötényt
viselt. – Kövess!
A cselédek nemigen figyeltek oda rá, hogy újabb menet vonul be a
palota fényűző helyiségeibe.
– A szamaraink is jöhetnek? – kérdezte Szabutu a katonától.
– A szolgák majd lepakolják róluk az ajándékokat, és átviszik a fogadó-
terembe. Ezzel ne legyen gondod.
Szabutu csodálattal nézte a termeket díszítő szobrokat, vázákat, oszlo-
pokat és mélydomborműveket. A belső udvarok kisebb kertjei is nagyon tet-
szettek neki. Ennek ellenére arca közömbös maradt. Jobbnak látta, ha nem
nyilvánítja ki a gondolatait és az érzelmeit.
– Tessék! Itt vagyunk! – mondta az egyiptomi, majd kinyitott egy ajtót,
és bejelentette a követet.
Az uralkodók egy vörös szőnyeggel borított emelvényen helyezkedtek
el, melyen két, kobrával díszített trón állt.
Szabutu közelebb lépett hozzájuk, majd a földre borult, ahogy az
egyiptomiaktól is látta.
– Egyiptom örül, hogy fogadhatja Szoztata király követét – mondta
Hatsepszut, aki kissé izgatott volt amiatt, hogy milyen választ kap erre az
idegentől.
– Két Ország királynője – kezdte Szabutu anélkül, hogy felemelte volna
a tekintetét. – Uralkodóm baráti üdvözletét küldi. Azzal bízott meg, hogy
adjam át ezt a levelet és a mögöttem látható ajándékokat…
Az egyik szolga elvette tőle a tekercset, és Hatsepszut elé tartotta, aki
viszont intett, hogy adja csak tovább az emelvény mellett ülő királyi írnoknak.
Utóbbi széttekerte a levelet, és a királynő parancsára olvasni kezdett.
132
 – Szoztata király Hatsepszut királynőnek, Amon lányának, Egyiptom
Uralkodónőjének, a dicső fenségnek. Országom üdvözöl téged, s békét és
barátságot ajánl neked. Minden alattvalóm jól emlékszik a bátor Tuthmószisz
hőstetteire. Támogatásunkról és csodálatunkról biztosítjuk a fáraót. Terveim
azonban tovább mennek ennél. Együtt is működhetnénk az országaink fejlődé-
sének érdekében. Jóhiszeműségünk bizonyítékaként fogadd el az ajándékokat,
melyeket külön neked és Tuthmószisz királynak válogattam össze, imádott
fáraó-királynő! Az istenek tartsák meg kegyelmességed, és feledtessék el, hány
egyiptomi katona vesztette életét földjeinken, midőn Tuthmószisz idejött
háborúzni!
– Az üzenet őszintének tűnik – mondta Hatsepszut megkönnyebbülve. –
Örömmel elfogadom az urad ajándékait. Ám Egyiptom sem marad adós a
tiszteletadással. Az én országom is megajándékozza a te királyodat. Rád
bízom, hogy elvidd neki a levelem kíséretében, melyet azonnal lediktálok az
írnokomnak. Addig is a palota vendége vagy. Ma este lakomát rendezünk a
tiszteletedre.
Szabutu újra meghajolt, miközben a szolgák libasorban járultak az
uralkodók elé, kezükben a különféle ajándékokkal.
– Ez egészen lenyűgöző – ismerte el Hatsepszut. – Tegyétek őket
ládákba! Egy részük a papokat és az isteneket illeti. Majd a Völgy ünnepén
átadjuk nekik.
– Tolmácsold köszönetemet az uralkodód felé! – mondta Tuthmószisz
is, aki épp egy gyönyörűen vésett arany karperecet csodált.

Szabutu végre visszanyerte a lélekjelenlétét és az önbizalmát, és meg-

könnyebbülve hátrált ki a teremből. Az esti lakoma előtt még fel akarta
frissíteni magát. A fantasztikus műemlékek és a csodás ékszerek látványa
szinte sokkolta a férfit. Egyiptom immár mágikus, rejtélyes országnak tűnt
számára. Szoztata király palotája is tobzódott a gazdagságban, de ez a hely
egészen más volt. Az Eufrátesz partja pedig nyomába sem érhetett a
Nílusénak. Egy közös vonása mégis volt a két országnak. Mindketten a
folyamok jótéteményeiből éltek, s ugyanúgy tartottak a túlzott áradástól.
Egy borotvált fejű szolga nyitotta ki neki a szobája ajtaját. Odabent
kellemesen hűvös volt a levegő, s az írnok elragadtatva vette szemügyre a
terem bútorzatát. Az aranyozott, türkizzel kirakott, kisméretű faládák, a
világos színű fából készült hajómodellek egészen elkápráztatták. A falakon és
a mennyezeten lévő festmények az elhunyt Tuthmósziszt istenek társaságában
ábrázolták. A fáraót a Thotot jelképező íbisz, Ozírisz és a szkarabeusz
szimbolizálta Kheper vette körül.

133
 Amikor a szolga kinyitotta az ablakot, úgy tűnt, mintha a pálmafák ágai
menten behajolnának a szobába. A hirtelen mozdulatra a fán fészkelő madarak
szárnycsattogása felelt.

***

Miután elbocsátotta a követet, Hatsepszut kényelmesebb ruhát öltött, és

az anyja termei felé vette az útját. Örült neki, hogy Kalliszthészt és apai
nagyanyját is az anyja mellett találta. A két nő eléggé gondterheltnek tűnt.
– Mi a gond? – kérdezte, miután észrevette, hogy épp félbeszakított egy
beszélgetést.
– Ahotep nem érzi jól magát – válaszolta Amósze. – Nem lesz ott a ma
esti lakomán.
– Már nagyon öregek vagyunk – mondta az elhunyt fáraó anyja. –
Nemsoká csatlakozunk a fiamhoz, Tuthmósziszhoz a Túlvilágon. A sírjaink
már várnak.
– Meglep, hogy itt látlak – mondta Amósze Hatsepszutnak. – Nem
szokásod megbeszélni velünk a külföldi követekkel folytatott tárgyalásokat.
Máskor mindig egy írnokot kell küldenem, ha meg akarom tudni, mi történik a
palotában…
Hatsepszut nem érezte szükségét annak, hogy magyarázkodjon.
– Gyermeket várok Tuthmószisztól.
Amósze kinevette. Felállt a karosszékéből, és karjait az égnek emelve
szólt az istenekhez.
– Szerencsére a lányom még maga is gyermek! Oly fiatal vagy, Hatsep-
szut! Nem tudsz még semmit a szerelemről. Ezért persze én is felelős vagyok.
Beszélnem kellett volna róla, elmagyarázni…
– Mit, drága anyám? Azt, amit ti Kalliszthésszel csináltok?
A krétai, aki mind ez idáig figyelmesen hallgatta Hatsepszutot, s rájött,
hogy Amósze rossz úton jár, arra kérte a lányt, hogy ne vádolja az anyját.
– De hogyan várhatnál gyermeket éppen Tuthmószisztól, akit annyira
gyűlölsz? – mondta Amósze most már komolyabb arccal. – Biztosan csak
álmodtad az egészet, s most összekevered az álmot a valósággal…
– Tévedsz, anyám – válaszolta Hatsepszut csendesen. – Ha jobban
szemügyre vennél, láthatnád, hogyan domborodik a hasam.
Három szempár tapadt a királynő csípőjére, s mindhármuknak el kellett
ismerniük, hogy a lány igazat beszél.
– Íziszre! – kiáltott fel Amósze. – Mit jelentsen ez? Egy isten szállt le
hozzád?
– Nem – mondta Hatsepszut. – Nem úgy történt, mint a te esetedben.
Megszerveztem egy találkozást Tuthmószisszal, aki aztán velem töltötte az
éjszakát. Mindezt tudatosan csináltam.
134
 – Erről Tuthmósziszt is megkérdem – mondta a királynő, és arra készült,
hogy írnokot küld a vejéhez.
– Felesleges… Valószínűleg semmire sem emlékszik. Teljesen részeg
volt! Ám a szolgáim tanúsíthatják, hogy mi történt valójában.
– Tuthmószisznak esze ágában sem lesz letagadni. Mutnefret így végre
győzedelmeskedik.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Hatsepszut. – Mindamellett
hivatalosan is be kell jelentenünk a népnek, hogy mi történt. Azután megünne-
peljük. Kalliszthész, szükségem lesz a szolgálataidra. Olyan kenőcsöket kell
készítened, amelyek újra fiatalossá teszik a bőrömet. Olyan akarok lenni, mint
Ízisz! Mint tudod, ma reggel fogadtam Szoztata király követét. Ezt hozta
nekem…
Hatsepszut odaadta a tekercset a férfinak. Kalliszthész sietve tekerte
szét.
– Te írd meg a választ Szoztata királynak. Én fáradt vagyok, és pihenni
szeretnék még egy kicsit vacsora előtt. Megköszönöm az ajándékokat, és
magam is békét ajánlok neki.
Kalliszthész nem válaszolt azonnal, s Hatsepszutot ez felingerelte.
– Nem várhatok itt napnyugtáig! Mi a válaszod?
– Megteszem, amit parancsolsz, Egyiptom isteni királynője – válaszolta
Kalliszthész meghajolva. – Csak épp meglepett, hogy nem a tiszteletreméltó
Szenmut fogalmazza a levelet…
– Ő Armantba ment. Küldesd el nekem a választ, még mielőtt feltálal-
nák a vacsorát! Most csak gyötrődés lesz ez a lakoma! Pedig máskor úgy
szeretem az estélyeket!
Hatsepszut látta, hogy Kalliszthészt zavarja valami.
– Mintha valami gondod lenne… Senki sem szegülhet szembe a
királynő parancsaival. Ha túl nehéznek találod a feladatot, megkérek egy
írnokot…
– Nem ez a probléma – válaszolta gyorsan Kalliszthész, mielőtt Hatsep-
szut még inkább dühbe gurult volna.
– Mintha ismerném ezt az írást. Ezeket a hajlításokat a hieroglifákban én
már láttam valahol…
– Csakhogy ez lehetetlen, kivéve ha már jártál a két folyam között –
mondta Hatsepszut. – Honnan ismerhetnéd Szoztata királyi írnokának az
írását?
– Igazad van – mondta a krétai, és összetekerte a papiruszt. – Köszönöm
a bizalmat. Választhattál volna egy írnokot is helyettem…
– Tudod, milyen óvatos vagyok, ha politikáról van szó és a külföldi
országokkal fenntartott jó viszonyról. Ha az írnokok nem tudnak arról, hogy
mi történik a palotában, valószínűleg senki más sem tud majd róla.

135
 Kalliszthész meghajolt előtte. Szenszeneb mindvégig csendben hallgatta
végig a beszélgetést. Őt teljesen letaglózta a nagy hír.

136
 Huszonkilencedik
Mikor a nap már nem tűzött olyan elviselhetetlenül, Kalliszthész elindult, hogy
begyűjtse a növényeket, amelyekre a királynőnek szánt készítményekhez lesz
szüksége. Eszébe jutottak azok az idők, amikor még maga járta az erdőket és a
dombokat, amikor Amószénak nem volt másik füvésze.
Örült neki, hogy Hatsepszut végre kér tőle valamit. Több katona kísé-
retében kelt át a Níluson, mert szüksége volt a Thébától nyugatra lévő
területek sárga homokjára. A királyi hajó véletlenül épp Armant falvát is az
útjába ejtette.
– Ott álljunk meg! – mondta az egyik hajósnak. – Szeretném megtudni,
vajon miért nem volt ott Szenmut a királynő tegnapi kihallgatásán. Ez nem
jellemző rá! Az uralkodónak ilyen helyzetben bármikor szüksége lehet rá.
Két szolgát elküldött levelet gyűjteni, ő pedig a falu felé vezető kes-
keny, homok födte úton indult tovább. Mikor odaért, látta, hogy Szenmut épp
az egyik ifjú szomszédjával beszélget.
– Kalliszthész! – kiáltott fel a Főtisztviselő, aki egyből arra gondolt,
hogy valami nagy baj történt a palotában.
– Nyugodj meg, minden rendben – válaszolta a krétai. – Csak növé-
nyeket gyűjtök a környéken…
– Királynőnk valóban említette, hogy élni fog a szolgálataiddal…
A szomszéd házból kiabálás hallatszott.
– Úgy látszik, ez a falu zajosabb, mint Memphisz és Théba! – viccelő-
dött Kalliszthész.
– A szomszéd épp most hívott meg, hogy igyak egy sört vele és a
nemrég érkezett unokatestvérével meg annak a barátjával. Külföldről jöttek, de
mindketten thébaiak!
Az ifjú egyiptomi Kalliszthészt is hívta, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mondta Szenmut. – Az unoka-
testvéred már attól is megilletődött, hogy én Főtisztviselő vagyok. Milyen
kényelmetlenül érezné magát két méltóság társaságában! Inkább halasszuk ezt
holnapra!
Az egyiptomi beleegyezett.
– Szerencse, hogy jöttél, különben ott kellett volna trécselnem, míg le
nem megy a nap – súgta oda Szenmut Kalliszthésznek. – Most nincs kedvem
137
vigadozni. Azért jöttem ide, hogy gondolkozzam. A királynő terhessége telje-
sen letört. Uralkodónőnk megengedte, hogy egy időre visszavonuljak.
– Tehát szerelmes vagy a királynőbe?
– Szerelmes? Ez a szó nem fejezi ki mindazt a tiszteletet és csodálatot,
amit uralkodónőnk, Amon lánya iránt érzek. Nem telhet el úgy nap, hogy ne
lássam, vagy ne halljam a hangját. Az életem tőle függ.
– Akkor ne késlekedj itt tovább, Szenmut! – válaszolta Kalliszthész. –
Hatsepszutnak bármikor szüksége lehet a segítségedre és a tanácsaidra.
Ekkor egy ismerős hangot hallott a szomszéd házból.
– Mi a baj, Kalliszthész?
– Hirtelen azt hittem, hogy egy ismerős…
– Velem is megesik néha.
A nap egyre lejjebb ereszkedett az égen, s kezdtek megnyúlni az
árnyékok.
– Ne felejtsd el, mit mondtam! – emlékeztette Kalliszthész, és elindult
visszafelé a Nílus partjára.
Szenmut tisztában volt vele, hogy a krétainak igaza van abban, amit
mondott.

***

Kalliszthész meglehetősen későn ért vissza a palotába. Sietve készü-

lődött, hogy idejében odaérjen az asszír követ tiszteletére rendezett lakomára.
Mintha az istenek azt súgták volna neki, hogy semmiképp ne hagyja ki ezt az
alkalmat.
Kalliszthész mégsem időzött túl sokat a vacsorán. Evett pár gyümölcsöt,
de amint az akrobaták színre léptek, ő már ott sem volt. A királynőn látszott,
hogy fáradt, csak a kötelező diplomáciai formulákat mondta el.
Kalliszthész, miután Amószénál kimentette magát, bezárkózott a
termeibe, és az éjszaka nagy részét munkával töltötte. A krétai magvakat őrölt
össze, leveleket vagdosott fel, szirmokat áztatott be különféle olajokba és
parfümökbe. A helyiségekben hamarosan erős citromillat áradt szét.
Már elkészült a Hatsepszutnak szánt keverékekkel, lelke mégsem volt
nyugodt. Valami balsejtelem nem hagyta, hogy álomra hajtsa a fejét. Ide-oda
forgolódott az ágyban. Az az armanti hang idegesítette.
„Hol hallottam már ezt a hangot?”, temette arcát a kezébe.
A hátára feküdt, és meredten bámult a plafonra. „Nem emlékszem.”
A munka szerencsére teljesen kifárasztotta, így az álom istennője
hamarosan a karjaiba zárta a férfi szellemét. Kalliszthész a Tuthmószisz elleni
összeesküvésről álmodott. Ha akkor ő nincs ott a Nagy Síkságon, Amósze
talán sosem tudja meg, mi készül ellene. Az egész királyi családot kiirtották
volna. Amósze iránt érzett szerelme adott neki erőt, hogy eljusson Thébába
138
azon a szörnyű éjszakán, amikor kihallgatta a királyi sírokon dolgozó munká-
sok beszélgetését…
Kalliszthész felriadt, és kiugrott az ágyból. Az a hang! Armantban is azt
a hangot hallotta!
„Ez lehetetlen!”, ült vissza fekhelyére.
„Biztos csak rosszat álmodtam. Az összeesküvőket vagy kivégezték,
vagy száműzték.
Ekkor eszébe jutott, hogy Amósze királyné sok kiváló szobrászt és
festőt részesített kegyelemben, hogy tovább dolgozhassanak a Nagy Síkságon.
„Tehát van rá magyarázat”, mondta magában, és arcát citromos vízzel
permetezte be.
„Biztosan az egyik művész volt ott tegnap az armanti házban.”
De ekkor eszébe jutott még valami. „Én ott voltam az összes tárgya-
láson. Láttam, hogyan állnak a bírák elé azok az emberek, akik a fáraó életére
törtek, s hogyan könyörögnek a Dicső Királyi Hitveshez. Azt a mély hangot
azonban sosem hallottam újra egészen tegnapig.”

139
 Harmincadik
A nap még a horizonton járt, amikor Kalliszthész már a levéltár termei felé
rohant a palota folyosóin.
– Gyorsan! – parancsolta az öreg könyvtárosnak, aki maga is csak épp
megérkezett a munkahelyére. – A perekről készített beszámolókra van szük-
ségem…
– Milyen perekről van szó? – kérdezte az öreg, miközben komótosan
megindult a papirusztekercsekkel teli ládák felé.
– Azoknak a peréről, akiket elítéltek, mert összeesküvést szőttek
Tuthmószisz fáraó ellen, aki ma Ozírisz testvére.
– Azok ott vannak – mondta az öreg nagyot sóhajtva, ahogy belegondolt
abba a szerencsétlen ügybe.
Csontos ujja az egyik szépen rendben tartott ládasor felé mutatott.
Kalliszthész türelmetlenül nyitotta fel a ládák fedelét.
– Várj, uram! – mondta a könyvtáros. – Majd segítek kinyitni a többit.
Kalliszthész leült egy hosszú faasztal mellé, és olvasni kezdte a beszá-
molókat, amiket az öreg thébai hozott elé. Mikor Ré pályája legmagasabb
pontjára ért, a krétai idegesebb volt, mint amikor elkezdte.
– Majdnem minden vádlott megemlít egy bizonyos Szétit, aki a Nagy
Síkságon dolgozott – gondolkodott hangosan. – Több krétai is azt vallotta,
hogy őket is megpróbálta beszervezni. Csakhogy akkor miért nem találom itt
Széti ítéletét? Vannak még más táblák és papiruszok is?
– Nem. Az összes itt van – állította a palota hivatalnoka.
– Teljesen biztos vagy ebben?
– Olyan biztos, mint ahogy itt ülsz előttem!
– Erre csak egyféle magyarázat van. Ez a Széti még azelőtt elmenekült,
hogy bíróság elé idézték volna.
– Bizonyára nem ő volt az egyetlen…
– Kételkedsz Amósze, a Dicső Királyi Hitves bölcsességében? –
kérdezte Kalliszthész szigorú hangon.
Az öreg meghajolt előtte.
– Sosem mondanék rosszat a fáraóról vagy örökkévaló hitveséről! Úgy
érezném, hogy az isteneket káromlom!
– Meg kellene tudni, mi volt Széti szakmája…
140
 – Ennél semmi sem egyszerűbb!
Az öreg felegyenesedett, és csoszogva hordta a krétai elé az iratokat,
melyek segíthettek a kérdés megválaszolásában. Kalliszthész hamarosan
mindent megtudott Széti életéről és előmeneteléről. Eszébe jutott, hogyan
csodálta meg annak idején a fáraó épülőben lévő sírját.
– Széti a sírkamrák helyének kivájásával foglalkozott. A felesége, egy
bizonyos Belisz pedig lámpákat készített a számára.
Kalliszthésznek hirtelen óriási ötlete támadt. Elővett egy papiruszt,
amelyen Széti hieroglifái álltak.
– Szóval az ő írása! A sziklákon láttam, amikor megnéztem, hogyan
építik a sírt! Egészen jellegzetes vonalvezetés.
Kalliszthész azért elhatározta, hogy még összeveti a papiruszt a Szoztata
királytól érkezett levéllel.
– Ez egyre érdekesebb… Felismerni véltem egy férfi hangját Armant-
ban. Hasonlított az egyik összeesküvőéhez. Az pedig valószínűleg az a Széti,
akit sosem ítéltek el… És akinek a hieroglifái olyanok, mint Szoztata király
írnokának a képjelei… Mi köze lehet Szétinek Szoztatához? Ennek semmi
értelme!
– A megoldás magától kínálkozik – mondta az öreg.
Kalliszthész csúnyán nézett rá. Ez az öreg azt képzeli, hogy okosabb
Amósze, a Dicső Hitves tanácsadójánál?
– Ez a Széti később kétségtelenül Szoztata király írnoka lett – fejtette ki
a könyvtáros.
– Ugyan! Hatsepszut királynő maga fogadta a királyi írnokot! Nem
tudom elhinni, hogy ez a Széti idejön Thébába, miközben annak idején elárulta
a fáraót!
– Ez valóban nagy vakmerőség lenne. A krokodilokat kockáztatná vele!
Igazad van, bocsánatot kérek, hogy ostobaságokat beszéltem. Csodálom a
tisztánlátásod.
– Hát az most valahogy mégsem segít nekem. Ne szabadkozz! Inkább
próbáld meg kitalálni, hogy mi a megoldás! Kár, hogy nem beszélgettem el
Szoztata király írnokával. A tegnap esti lakoma során lett volna rá alkalom. Ha
Széti bújna meg az asszír ruha és a nagy szakáll mögött, azt azonnal észre-
venném.
Kalliszthész ezen eltöprengett egy darabig.
– Ez a küldönc nem lehet egyiptomi. Igen rosszul és erős akcentussal
beszéli a nyelvünket. Ezenkívül tökéletesen ismeri az asszír szokásokat.
Tegnap egészen ámulatba ejtette az udvart a történeteivel. Szabutu nem lehet
Széti.
Szabutu még a palotában volt, amikor újabb küldönc érkezett Thébába.
Azt kérte, hogy azonnal beszélhessen a királynővel. Amikor bejelentették,

141
Hatsepszut épp egy szobrot nézegetett, amely őt ábrázolta, amint Init térdén ül,
s lábaival Egyiptom ellenségeire tapos.
– Gyönyörű munka – mondta a szobrásznak, aki a szobrot forgatta, hogy
a királynő minden oldalról szemügyre vehesse. – Azt akarom, hogy ez a
szobor a millióéves templomomban álljon.
A művész egy lapos kődarabot mutatott neki, amire a Szenmut által
megfogalmazott szöveget vésték.
– Maatkaré és Abüdosz istene, Ozírisz adjon kenyeret, sört, libákat és
marhacombokat, tiszta ajándékokat Sátrának, a dajkának, akit Initnek is
hívnak, s aki tejével táplálta a Két Ország királynőjét! Könnyű szél simogassa
őt!
Hatsepszutnak Szenmut jutott az eszébe. Arra gondolt, vajon mit csinál
most, és hogy döntött-e már.
– Ez a szöveg csodálatos – mondta végül. – Vésd rá a szoborra! Drága
dajkám kiérdemelte, hogy a Nagy Síkságon nyugodhasson. Nemsoká kijelö-
löm a sírhelyét. Így mindig mellettem lesz.
A szobrász intett a segédjének, hogy hozza oda a következő darabot.
Egy sztélé volt az, melyen ott volt az egész királyi család. Tuthmószisz
közvetlenül Ré isten előtt helyezkedett el. Mögötte állt Amósze, fején a
koronával, s legvégül Hatsepszut következett egy szerény, de elegáns ruhában.
A királynő elfintorodott, látva, hogy a művész őt tette leghátulra. Éppen
azt javasolta neki, hogy inkább állítsa egymás mellé a szent családtagokat,
amikor kinyílt a terem ajtaja.
– Felség, Kus nyomorúságos országa fellázadt! – lépett be az egyik
szolga, s bocsánatot kért, amiért félbeszakította a megbeszélést. – A királynő
alattvalói ki akarják fosztani Egyiptomot!
Hatsepszut csak nehezen tudta megőrizni a hidegvérét. Megköszönte a
szobrász munkáját, majd megparancsolta neki, hogy folytassa tovább ugyan-
olyan lelkiismeretesen. Mivel Szenmut nem volt a palotában, úgy döntött,
hogy egyedül fogadja a núbiai helyőrségből érkező egyiptomi futárt.
– Két Ország királynője, engem Nebetu, a határ mellett fekvő helyőrség
parancsnoka küldött ide – hajolt meg mélyen a katona Egyiptom királynője
előtt.

Mikor megtudta, hogy váratlanul futár érkezett a palotába, Tuthmószisz

azonnal csatlakozott testvéréhez és hitveséhez. Ő a fogadóterem emelvényén
álló másik trónon foglalt helyet.
– Épp jókor jössz – gúnyolódott vele Hatsepszut. – Csak rád vártam,
hogy végre meghallgathassam ezt a futárt, aki most érkezett.
Tuthmószisz meztelen felsőteste olajtól csillogott. Felszegett állal várta
meg, míg a katona előtte is meghajol.
142
 – A núbiaiak megtámadták az egyik egyiptomi helyőrséget! Már
Egyiptom kapuinál vannak! – kiáltotta felháborodva a harcos. – Nem tisztelik
a fáraó hatalmát! Élet, Egészség, Erő!
– Mit gondolsz, Tuthmószisz? Leckéztessük meg újra ezeket az átkozott
núbiaiakat? – kérdezte Hatsepszut. – Apa megígérte nekik, hogy szigorú
büntetésben lesz részük, ha újra felkeléssel próbálkoznak! Mi lett az
engedelmességükkel?
– Biztosan ki akarják használni a helyzetet – válaszolta Tuthmószisz. –
Megtudták, hogy egy nő irányítja az országot…
– De te itt vagy – válaszolta Hatsepszut nyugodtan, s magában hálát
adott az isteneknek, hogy mégis a féltestvéréhez ment hozzá, s ez nem volt
hiábavaló áldozat.
– Ez igaz – mondta Tuthmószisz. – De mindenki tudja, hogy apánk
téged tett meg örökösévé, és te akarsz minden ügyben dönteni.
– Ha igyekeztél, te is mindig elérted, amit akartál… – mondta Hatsep-
szut a férje arcát kémlelve. – A te meg az anyád ügyeskedései nem kerülték el
a figyelmemet! Amósze, a Dicső Hitves nem informált róla, hogy gyermeket
várok tőled?
Nem véletlenül a futár jelenlétében mondta ezt. Hatsepszut biztos volt
benne, hogy holnaptól már sebes szárnyakon repül tovább a hír.
Tuthmószisz felröhögött.
– Tudok róla. Majd még beszélünk erről…
– Az egyiptomiak és az idegenek szemében így erős és egységes párt
alkotunk.
A királynő köszönetet mondott a futárnak, amiért olyan gyorsan telje-
sítette a feladatát.
– Mondd meg a parancsnokodnak, hogy megvitatjuk a problémát. Az
egyiptomi helyőrség bátran visszaverte a núbiaiak támadását. Nincs tehát rá
okunk, hogy újabb támadástól tartsunk. Ha mégis megpróbálkoznának valami-
vel, azonnal értesítsétek róla a királynőtöket! Hamarosan összehívom a
legkiválóbb hadvezéreimet, és elmondom nekik, mi történt. Ha úgy vélik,
hogy szükség van a büntető hadjáratra, a parancsnokod üzenetet fog kapni a
palotából. Tuthmószisz akkor majd megmutathatja, hogy mennyit ér a csata-
mezőn!
Tuthmószisz elsápadt. Hatsepszut kapva kapott az alkalmon:
– Ha nem lennék várandós a trónörökössel, magam mennék Núbiába!
Apám megtanított vadászni. Jól bánok az íjjal és a lándzsával is. Semmi sem
állítana meg addig, amíg nem látom az ellenségeimet a földön feküdni vagy
hátrakötözött kézzel reszketni! Mielőtt visszamész, pihend ki magad! A
szolgák ellátnak étellel és itallal. Bőséges útravalót kapsz majd. Szabadulj meg
a portól!

143
 – Felséged túl jó hozzám! – válaszolta az egyiptomi, és kihátrált az
ajtón.
Miközben az egyiptomi lányok szorgosan legyezgették őket, Hatsepszut
ezt súgta oda a féltestvérének:
– Mekkora lehetőséget adnak neked az istenek! Már ilyen fiatalon meg-
vívhatsz az országodért! Igázd le ezeket a barbárokat! Amon vezesse a karod!
– Ott még nem tartunk! – mondta Tuthmószisz, és felemelkedett a
trónról. – Minek vonulnék hadba, amikor apánk félelmetes árnyéka még
mindig a szervezetlen ellenséges hordák fölé vetül? Nekem itt a helyem!
– Megremeg a karod? Hiszen egy hős hódító fia vagy!
Tuthmószisz vállat vont. Arcán még sok volt a gyerekes vonás, és
fejletlen, sovány teste Kalliszthész gyógyfőzeteire sem reagált. Haja már most
elkezdett hullani.
– Anyának igaza van, hogy távol tart engem a fondorkodásodtól. Kit
neveztél ki főpapnak? Szenmut testvérét! Most, hogy örököst vársz, talán
eszedbe jutott, hogy megszabadulhatnál az apától, ugye? A papok ezt sosem
hagynák…
– Ezzel nem tudod elrejteni a gyávaságodat! – mondta Hatsepszut, és ő
is felállt. – Majd meglátjuk, mit mondanak a hadvezéreim!

144
 Harmincegyedik
A hír, hogy a núbiaiak egyiptomi katonákra támadtak, sebesebben terjedt a
Nílus-parti falvakban, mint ahogy egy anyaoroszlán ugrik a zsákmányára.
Szenmut pillanatok alatt Théba határához ért. Odakiáltott egy parasztnak, hogy
kösse ki a csónakját.
– Jó erős csomót köss rá! Azonnal a palotába kell mennem!
A közelben játszó gyerekek nevetve nézték, hogyan szalad a Főtiszt-
viselő.
Mikor Szenmut át akart menni a palota főbejáratán, Kalliszthész ragadta
meg a karját.
– Ne félj! Semmi végzetes. Hatsepszut már összehívta a főparancsno-
kokat.
– Akkor megyek!
– Ne! Várj egy pillanatot! – kérte Kalliszthész. – Úgysem kezdték el.
Pennethbet még nincs itt.
– De hát mit akarsz? – kérdezte Szenmut csodálkozva.
Kalliszthész egy oszlopsorhoz vezette, ami egy fákkal és virágokkal
beültetett udvarhoz vitt. Nekidőlt az egyik oszlopnak, és bizalmas hangon
kezdett beszélni:
– Tudod, az az armanti szomszédod…
– Az a fiatalember, aki a családi birtokunk mellett lakik?
– Igen. Aki meg akart hívni, hogy bemutassa nekünk az unokatestvérét.
– Igen?
– Régóta ismered?
– Gyermekkorától kezdve!
– És láttad az unokatestvérét vagy annak a barátját?
– Hogyne! Bár nem fogadtam el a meghívásukat, azért még láttam őket!
Ugyanolyan jól, mint most téged.
– És hogy hívják őket?
– Azt nem tudom pontosan…
Szenmut mondott pár nevet, de a krétai nem azokra várt.
– Sajnálom, de nem emlékszem. Olyan tucatnevük van…
– Az egyiket nem Szétinek hívják? – kérdezte Kalliszthész, lehalkítva a
hangját.
145
 – Ez az! De honnan tudod? Széti és Kai… így hívják őket! Széti és Kai!
– Kai… – ismételte meg Kalliszthész, aki még jól emlékezett a nemrég
elolvasott iratok tartalmára.
– Túl különös ez az egybeesés. Amikor első ízben dolgoztam a Nagy
Síkságon, ismertem egy Kait. Jó munkás volt, de ő és a szeretője mindketten
belekeveredtek a Tuthmószisz elleni összeesküvésbe. Jól emlékszem rájuk,
mivel Themisz Amenóphisz háremhölgye volt. A fáraó kiválóan bánt vele, s
épp ezért döbbentett meg annyira az árulása.
– De mi köze van ennek a szomszédomhoz, Maatra? A Széti és a Kai
gyakori nevek. Miből gondolod, hogy ugyanazokról a személyekről van szó?
– Minden összevág, Szenmut! Gyere! Visszamegyünk Armantba!
Bemutatsz ennek a két embernek. De előbb még erős testőrséget veszünk
magunk mellé! Hozz magaddal kardot, íjat és tegezt!
Szenmut furcsán nézett rá.
– Kalliszthész, azt hiszem, valami baj van veled! A királynőnek szük-
sége van rám. Mérlegre tettem a tanácsadói állásom, holott ő a legmagasabb
tisztségekkel halmozott el, és tökéletesen megbízott bennem. Remélem, meg-
bocsátja nekem az ostobaságom! Ezért sietek most hozzá, és nem fogok
visszamenni Armantba!
– Hatsepszut életéről van szó, Szenmut! Gyere velem!
Szenmut elbizonytalanodott. Ekkor Pennethbet vágott át az előtéren
sietős léptekkel. Amikor észrevette Szenmutot, feléjük kanyarodott.
– Mi folyik itt? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára. – A királynő azt
üzente, hogy azonnal jelenjek meg előtte. Az ellen már Théba kapui előtt áll?
– Ott még nem tartunk – válaszolta Kalliszthész, miután köszöntötte a
hadvezért.
– Ám ellenségeink voltak olyan vakmerők, hogy megtámadják az egyik
helyőrségünket.
– Hol? – kérdezte a hadvezér, és szeme szikrákat szórt haragjában.
– Núbiában.
– Tuthmószisznak ki kellett volna irtania őket! A gyűlés már elkezdő-
dött?
– Nem, de Hatsepszut csak rád vár.
Mivel Pennethbet várakozóan nézett Szenmutra, Kalliszthész megma-
gyarázta neki a dolgok állását.
– Megkértem Szenmutot, hogy jöjjön velem Armantba. Nagy szüksé-
gem van rá. Megmondanád a királynőnek, hogy Szenmut el akart jönni a
gyűlésre, de el kellett kísérnie engem egy államügyből kifolyólag?
– Államügy? – csodálkozott Pennethbet. – Nem tudom, mi lehet fonto-
sabb egy ellenséges támadásnál.

146
 – Ez legalább olyan nagy fenyegetést jelent, nekem elhiheted – mondta
Kalliszthész. – Ideje indulnunk. Még egy fegyveres csapatot is össze kell
állítanunk.
– Egy tucat emberemet hagytam a bejáratnál. Kimenőt kaptak. Biztos
valamelyik kocsmában múlatják az időt…
– Majd összegyűjtjük őket – mondta Szenmut, aki hirtelen visszanyerte
a határozottságát.
– Nem tudom, mi jár Kalliszthész fejében, de megbízom benne.
Szenmut a kertbe vezette Kalliszthészt, és megparancsolta két őrnek,
hogy keressék meg Pennethbet katonáit. Mikor mindannyian összegyűltek, a
krétai röviden felvázolta nekik a helyzetet.
– Lehetséges, hogy le kell tartóztatnunk két bűnözőt, vagy többet is…
Valójában nem tudjuk, pontosan hányan vannak. A lényeg, hogy veszélyesek
lehetnek. Készüljetek fel rá, hogy harcolnotok kell! Ne engedjétek, hogy
meglepjenek benneteket!
A borotvált fejű, széles övet viselő férfiak a fejüket ingatták. Nem
szorultak rá egy kívülálló tanácsaira. Erőltetett menetben indultak a Nílus felé.
Kalliszthész Szenmut bárkájába szállt be, míg a katonák Pennethbet nagyobb
hajójával utaztak. Az evezősök nem kímélték magukat. Megérezték a feszült-
séget a Főtisztviselő viselkedésében.
Mire Armant közelébe értek, már leszállt az éj. Szenmut megparan-
csolta, hogy ezután csak ketten evezzenek, s azok is csendesen. Észrevétlenül
siklottak a part mentén kikötözött csónakok közé, s pillanatok alatt a
szárazföldön voltak. Támadó alakzatot felvéve indultak meg a kivilágított
birtok irányába.
– Ezek szerint még fenn vannak – mondta Szenmut. – Most mi legyen?
– Az alapján, ahogy leírtad nekem, ez a Kai részt vett az összeeskü-
vésben, de Amósze megkímélte az életét. Biztos vagyok a dolgomban. Neked
úgy kell viselkedned, mintha mi itt sem lennénk! A part menti dombok mögé
fogunk elrejtőzni. Kai engem egyből felismerne. Nem tudnád a házadba csalni
őket?
– Megpróbálom – válaszolta Szenmut mindenféle meggyőződés nélkül.
– De kellene valamilyen ürügy.
Miközben a katonák elbújtak a megbeszélt helyre, Szenmut lámpást
gyújtott otthon, s elindult a szomszéd háza felé.
– Képzeld! Elfogyott az olajam, de közben be kellene fejeznem egy
munkát. Kérhetnék tőled egy keveset? Cserébe adok zöldséget…
– Szolgáld ki magad! – válaszolta a fiatal földműves nevetve. –
Megtisztelő, hogy segíthetek a Főtisztviselőnek. Nekem ma már úgysem kell.
Az unokatestvérem és a barátja már úgyis elmentek. Lassan lefekszek aludni.
A múlt éjjel nem sokat pihentünk!

147
 – Nahát! – mondta Szenmut idegesen. – Máris elmentek? Mikor indul-
tak pontosan?
– Épp napnyugta előtt… Te akkor már elmentél Thébába. Egy gyors
hajó jött értük.
– Ritka, hogy egy thébai elköltözzön a városból… – mondta Szenmut,
miközben elvette az olajosedényt a szomszédjától. Az egyiptomiak boldogok,
ha az uralkodójuk közelében élhetnek.
– Bizonyára – válaszolta a fiatalember. – Még szinte gyerek voltam,
amikor az unokatestvérem elköltözött a városból. Apám még élt. Arra nem
emlékszem, miért mentek el. Talán a felesége hajszolta bele. Nem elégedett
meg azzal, hogy a férje csak egy munkás. Sosem felejtem el Beliszt! Igazi
egyéniség volt! Kár, hogy most nem jött vele! Boldog lettem volna, ha
viszontláthatom.
Szenmut jobbnak látta, ha nem kérdezősködik tovább. Azért arra még
kíváncsi volt, hol él most az unokatestvér, és jól megy-e a sora.
– Abból ítélve, ahogy az emberei engedelmeskedtek neki, Széti biztosan
fontos ember lett! Azt mondta, hogy most átmenetileg Memphisz közelében él.
Szenmut megköszönte a segítséget, és bevitte a házba az olajat. Meg-
várta, míg a szomszéd eloltja a lámpát, majd a dombokhoz sietett, s mindenről
részletesen beszámolt Kalliszthésznek.
– Semmi kétség – válaszolta a krétai. – De nem követhetjük őket. Még
nem tudni, hogy mi készül. Visszamegyünk a palotába, és beszélünk
Pennethbettel. A helyőrségek katonái majd átkutatnak minden házat és
fogadót. Meg kell találnunk ezt a két bűnözőt! Addig nem nyugszom meg, míg
ki nem derül, hogy mire készülnek. A palota őrzését is meg kell erősíteni, és
növelni kell a kíséret létszámát. Attól tartok, hogy ezek az árulók nem
maradnak túl sokáig Egyiptomban. Hamarosan visszatérnek Asszíriába. Nem
lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ez a Széti Szoztata király írnoka!
– Elmondod Hatsepszutnak, hogy mire jöttél rá? – kérdezte Szenmut.
– Jobb, ha te mondod el neki. A királynő nemigen figyel rám, s nem
mondhatnám, hogy különösebben kedvel. Az ő testőrségét is meg kell
erősíteni. Amószéval majd én foglalkozom.

148
 Harminckettedik
Szenmut várt néhány napig, s csak azután számolt be róla Hatsepszutnak, hogy
mit mondott neki Kalliszthész. Nem akarta, hogy a lány még jobban
megrémüljön. Így is ott volt neki a terhesség és a núbiai fenyegetés.
Az ifjú királynő megint gyászba öltözött. Nagyanyái egymást követve
csatlakoztak Ozíriszhez.
Hatsepszutnak nem sokkal később lánya született. A Neferu-Ré nevet
adta neki. II. Tuthmószisz egyáltalán nem örült a kicsi érkezésének. Iszet
állapota annál inkább foglalkoztatta. A fiatal ágyas persze nem hagyta szó
nélkül a helyzetet, azt mondogatta, hogy Hatsepszut képtelen fiút szülni
éppúgy, mint az anyja.
Bár megbízott Hatsepszutban, és elfogadta, hogy Neferu-Ré nem az ő
lánya, Szenmut mégis nagyon szerette a kislányt. Figyelemmel és gondos-
kodással vette körül, s úgy látta, hogy minden porcikájában az anyjára hason-
lít, és semmi sincs benne, ami az apjára emlékeztetne. Hatsepszut Szenmutot
nevezte ki a hercegnőért felelős személlyé. Megegyeztek, hogy ha nagyobb
lesz, a nevelője is ő lesz majd. A Főtisztviselőt boldoggá tette a tudat, hogy
Hatsepszut őt választotta a dajka mellé, aki persze szinte megszólalásig Satrára
hasonlított.
Egy nap, amikor Szenmut épp a térdén lovacskáztatta kis védencét, s
egy szobrász azon volt, hogy a jelenetet megörökítse az örökkévalóságnak,
Hatsepszut lépett be a palota műhelyébe. Szenmut ekkor arra kérte a művészt,
hogy rejtse el az alkotásban Hatsepszut nevét. A férfi, akinek homlokán nagy
izzadságcseppek csorogtak le, elmosolyodott, és meghúzta a keze ügyében
levő jókora sörös edényt. Szenmutot is megkínálta.
– Nem vagyok szomjas – válaszolta a Főtisztviselő. –Viszont a lábam
már eléggé elzsibbadt. Jó lenne felállni.
Neferu-Rét a fűzfából font bölcsőbe tette, és azt kezdte figyelni, hogy
mit csinál a művész.
– Ez csodálatos! – kiáltott fel Hatsepszut. – Ebből még többet is csinál-
tatok. Olyan aranyosak vagytok együtt! Te is betehetnéd a sírodba vagy haza is
vihetnéd…
Szenmut megköszönte a kegyet. Hatsepszut a karjára vette a lányát, és
arra kérte a szobrászt, hogy folytassa a munkát.
149
 – Hívjam a dajkát? – kérdezte Szenmuttól.
– Nem. Még folytatjuk.
Ezzel újra elhelyezkedtek a megfelelő pózba. Maga Hatsepszut tette
Neferu-Rét a szeretője térdére. Ő maga egy csodás karosszékben foglalt
helyet. Neferu-Ré megpróbálta a hüvelykujját a szájába venni, de mindannyi-
szor elvétette. Szenmut vigasztalásul egy puszit adott neki.
– Úgy látom, elfáradt – mondta a királynő. – Hagyjuk aludni egy kicsit.
– A terveimről szeretnék veled beszélni – mondta a királynő Szenmut-
nak. – Amikor apám még élt, s úgy döntött, hogy én követem a trónon, sokszor
elkísértem őt a Nílus-parti városokba. Azt akarta, hogy az egyiptomiak ismer-
jenek meg, és fogadják el a gondolatot, hogy egyszer majd én ülök a trónon.
Akkoriban az anyám helyét töltöttem be, aki sosem szerette a formaságokat.
Utazás közben sok-sok csodálatos templomot láttam, de nagyon sok közülük
romokban hevert. Akkor arra gondoltam, hogyan lehetséges, hogy ennyire
elhanyagoljuk az istenségeket? Megfogadtam, hogy teszek ez ellen valamit.
– Apád valószínűleg ugyanígy gondolkodott…
– Sokat tett az ügy érdekében, de nem volt elég ideje, hogy mindent
véghezvigyen. Az Amon-templomot azért gyönyörűvé tette! Ám rengeteg
munka van még előttünk! Théba és Memphisz között sok olyan szent hely van,
ami teljesen elhagyatott. Csak a gyerekek játszanak ott, de nekik is vigyázniuk
kell, nehogy rájuk omoljon egy fal vagy ilyesmi. Az oszloptöredékek nagyon
szomorú látványt nyújtanak.
– Egyiptom virágzik – válaszolta Szenmut. – Semmi akadálya, hogy
ilyen munkálatokba kezdjünk. Ez még népszerűbbé tesz majd a nép és a papok
körében. Nem szabad elfelejtened, hogy nő vagy, és bár a Főpap, a testvérem
feltétlenül hűséges hozzád, vannak olyan városok – mondjuk Memphisz –,
ahol Ptah és Ré papjainak teljhatalmuk van! Láttam olyan papokat, akik egy
szó nélkül meghajolnak a testvéred előtt, de téged még csak nem is értesítenek
az érkezésükről…
Hatsepszut arca egészen elkomorodott.
– Miért nem mondtad ezt idáig? Ne akarj megkímélni semmitől,
Szenmut! Szétiről is későn szóltál, aki egyiptomi földre merte tenni a lábát
azután, hogy összeesküdött az apám ellen!
– Meg akartalak kímélni ettől, Legkiválóbbak Legkiválóbbika – vála-
szolta Szenmut szomorúan. – Haragod most igazságtalan.
– Igazad van – mondta Hatsepszut lecsendesedve. – De ragaszkodom
hozzá, hogy mindenről beszámoljanak nekem!
Neferu-Ré elaludt, s végre sikerült a hüvelykujját a szájába tennie.
Kerek arcát és mandulavágású szemét az anyjától örökölte. Finom szálú haja
sötét volt, akár az éjszakai égbolt. Szenmut gyöngéden ringatta az apróságot.
– Kicsit meg lehetne emelni a fejét? – kérdezte a szobrász félénken.
Szenmut nagyon óvatosan megváltoztatta a testhelyzetét.
150
 – Melyik templommal akarod kezdeni? – kérdezte a királynőtől.
– Azokkal, amelyek Théba és Memphisz között emelkednek. Azok
vannak a legrosszabb állapotban. Utána következik az Amon-templom
megnagyobbítása, s végül hódolni akarok Szetet istennő és Hnum isten előtt is.
Núbia kapujánál építünk nekik templomokat. Majd ők megvédik az egyip-
tomiakat az idegenek támadásától!
Hatsepszut tovább folytatta volna a felsorolást, de ekkor döbbent rá,
hogy egy szobrász előtt tárja fel a legféltettebb vágyait. A művész persze meg
sem szólalt, olyan halkan kalapált, ahogy csak tudott.
– Most elmehetsz – mondta neki a királynő. – Neferu-Ré hercegnő
túlságosan fáradt.
A művész meghajolt, majd kisietett a teremből.
– Szenmut – mondta neki Hatsepszut és egyenesen a férfi szemébe
nézett. – Szeretnék a saját sírommal is foglalkozni. A hely, amit a Nagy Síkság
sziklái között választottam, tökéletesen el van zárva mindentől. A munkások
elég jól haladnak, a vájatok már szinte teljesen készen vannak. Senki sem
ismeri a helyet, és kétlem, hogy bárki is észrevenné a sír bejáratát, még ha
szamárháton érkezik is.
– Tested örökre megvédjük a sírrablóktól – válaszolta Szenmut. –
Valóban ideális helyet választottál.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Hatsepszut.
– De hát melyik másik hely érhetne fel ezzel? Az istenek vezettek ahhoz
a sziklához. Gyermekkorod óta arról a helyről álmodozol!
– A Nagy Síkság mindig lenyűgözött engem – válaszolta Hatsepszut. –
De most szeretnélek elvinni téged egy olyan helyre, ahol még több mágia van.
Szükségem van a véleményedre. Akkor fedeztem fel, amikor az anyámmal az
őseinknek hódoltunk. Jóval közelebb van a Nílushoz. A sziklák ott egy
hatalmas völgyet képeznek.
– Te is tudod, hogy a sírod már majdnem kész… – mondta Szenmut
idegesen. – Rengeteg időt töltöttem vele. A munkások is keményen dolgoztak.
– Ha mégsem azt a sírt választom végső nyughelyemül, legalább
megkímélhetem a mesteremberek életét. Máskülönben sosem hagyhatnám
őket életben. Bármikor elárulhatnák, hogy hol nyugszom millióéves ottho-
nomban!
– Ha mégsem oda temetkezel, azzal azt kockáztatod, hogy kirabolják a
sírodat. Elvégre éppen azért választottad azt a helyet, mert messze van és
nehezen megközelíthető. Ennyi erővel akár Théba közepére is építhetnénk!
– Őseim nem mindig pusztították el a munkásokat. Némelyik öreg
mester még mindig dolgozik.
– Tudom. Még árulók is vannak közöttük, akiket Amósze, a Dicső
Hitves mentett meg a haláltól. Mikor Kalliszthész elmesélte nekem, nem
akartam elhinni! Hogy lehet ekkora kockázatot vállalni? Vegyük például ezt a
151
Szétit! Micsoda vakmerőség kellett ahhoz, hogy vissza merjen térni! És
micsoda hidegvér! Mi van, ha a munkások újra összeesküdnek a királyi család
ellen?
– Amósze és Tuthmószisz szigorúan megleckéztette őket. Én nem
tudom kivégeztetni a Deir el-Medine-i munkásokat azok után, hogy olyan
gyönyörűvé varázsolták a millióéves templomomat!
– De ezzel csak megtisztelnéd őket! – kiáltott fel Szenmut.
– Lehet, hogy így van, Amonra – válaszolta Hatsepszut elgondolkodva.
– Azok közül, akiket én láttam, némelyik valóban boldog volt, és örült a
sorsának. De volt olyan is, aki zokogva borult a szerettei nyakába, mielőtt
befalazták volna őket a fáraó temetési termébe.
– Amikor a kiváló Tuthmószisz bárkájával átkelt a Túlvilágra, a
munkások azért könyörögtek, hogy ők is elkísérhessék a halálba!
– Igazad van, Szenmut. Nyilván feleslegesen aggódom. Vannak, akik
szerint azért van ez, mert nő vagyok, de az az igazság, hogy még csak nem is
gondoltam arra, hogy mi lesz ezekkel a munkásokkal, akiknek a sorsát az
istenek már úgyis megszabták.
– És ez szerencsés sors. Van-e nagyobb tisztesség annál, mint a fáraóért
meghalni, az uralkodó oldalán? Ott feküdni a közelében, részt venni az
álmában… Hiszen ez az élet nem más, mint egy rövid út, mely az öröklét felé
vezet.
– Ezért szeretném, hogy az enyém legyen a legpompásabb templom, s
én ott élhessek az örökkévalóságig! Te fogod megépíteni! És ha majd azután,
hogy Ré már ezerszer meg ezerszer is felkelt, az emberek a te művedet fogják
csodálni akképp, ahogy mi most a piramisokat. Elolvassák majd a falba vésett
feliratokat, s azt suttogják maguk elé: „A Dicső Hatsepszut Maatkaré még
mindig itt él, ő, aki minden idők legnagyobb fáraója volt!”
Szenmut elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte a jelenetet.
– Ha jobban meggondolom, igazad van – mondta Hatsepszutnak. – A
sír, amit neked terveztem, nem elég nagy és közel sem olyan szép, hogy méltó
lehetne Amon Lányához! Csodát fogok tenni! Örökkévaló otthonod minden
eddigitől különbözik majd! Már holnap beszélek a segédemmel!
A férfi szemei olyan lánggal égtek, hogy a királynő azt hitte, Amon
költözött belé, atyja és védelmezője.

152
 Harmincharmadik
Az elkövetkező hónapok folyamán Hatsepszut olyan sok tervvel állt elő, hogy
a palota az építészek, rajzolók, festők és telepfőnökök műhelyévé vált. Hajnal-
ban érkeztek, hónuk alatt megannyi papirusztekercs. Büszkén lépdeltek a
palota folyosóin, mert tudták, milyen fontos a munkájuk a királynő számára.
Szenmut dolgozószobájában alig fértek egymástól a művészek és a telep-
főnökök. Utóbbiaknak sokszor közbe kellett lépniük, ha valamelyik festő vagy
szobrász megvalósíthatatlan ötletekkel állt elő.
Hatsepszut ragaszkodott hozzá, hogy az érdekesebb terveket együtt
vitassák meg. A papiruszokon oszlopok, templomok, folyosók és szentélyek
tervei szerepeltek. Külön halomban voltak a díszítések már elfogadott vázlatai.
A templomok rendbetételénél fontos kérdés volt, hogy a már meglévő
épületet állítsák helyre, vagy teljesen újat emeljenek a helyére. Amen főpap
mindig bölcs és óvatos szavakkal járult hozzá a döntések meghozatalához.
– Azért egy isten sem bünteti meg az egyiptomiakat, hogy pompás
templomokat emelnek a sivatag szélére. De miért kellene újabb köveket
kivájni a hegyekből, amikor ott a többi templom köve. Félek, hogyha feles-
legesen vájkálunk a hegyekben, az istenek megharagudnak ránk…
Amen arra is rávilágított, hogy a memphiszi papok vagy Ptah szolgái
nem olyan könnyen egyeznek majd bele a tervekbe, amikbe nekik nem volt
beleszólásuk.
Szenmut tudta, milyen lobbanékony Hatsepszut, és hogy nem tűr
semmiféle ellentmondást. Mindig Ament kérte meg, hogy érveivel vezesse
más utakra a királynőt.
– Ezek a papok már így is Tuthmósziszt éltetik. Kár lenne még jobban
magad ellen fordítanod őket. Vagy beszéld meg velük az építkezések tervét,
vagy inkább ne is építs az ő területükön.
– Azt mondod, jobban érzik magukat a romos templomaikban? –
csodálkozott Hatsepszut.
– Nehéz őket megérteni. Mindenesetre a fáraónak a papokkal közösen
kell uralkodnia…
Ennek ellenére Hatsepszut nem tudta kiverni a fejéből azt a tervet, hogy
egész Egyiptomot szebbé varázsolja. Túl élénken élt benne az apjával tett
közös utazások emléke. Ő már akkor elkötelezte magát az ügy mellett.
153
 ***

Hatsepszut, miután meghallgatta Théba összes kiváló mesterének a

véleményét, arra kérte Szenmutot, hogy inkább állítson össze belőlük minden-
nap egy kisebb csapatot, s csak azt a pár embert engedje be hozzá a fogadó-
terembe.
– Máskülönben sosem jutunk tovább a tervezgetésnél.
Amikor másnap reggel belépett a fogadóterembe, a Szenmut által
összeállított kis különítmény már ott várt rá. Mindannyian meghajoltak, és
hálát adtak az isteneknek, hogy a fáraót szolgálhatják.
Hatsepszut, akit legyezőt lengető lányok és állatok öveztek, gyorsan
félbeszakította őket, és energikusan pattant fel a trónjára.
– Kezdjük! Egyiptom bizonyos részein szörnyű állapotok uralkodnak, és
ez fáj nekem. Azt akarom, hogy mindenütt szépség és öröm uralkodjon. Bár
Hápi isten nem minden évben ajándékoz meg minket elégséges áradással,
ebben az országban egy templom sem fog ezután elromosodni, és egy falu sem
pusztul éhen! Senki sem mondhatja, hogy az egyiptomiak szerencsétlenül éltek
Hatsepszut uralkodása alatt!
A mesterek még csak egymásra sem mertek nézni. A királynő szavait
mély csönd fogadta. Hatsepszut mindig elfelejtette, hogy néha azért Tuthmó-
sziszt is megemlíthetné.
– Annak idején ellátogattam egy kis szentélybe, amit a sziklába vájtak.
Azt a szent helyet Pahet istennő tiszteletére építették. Különös módon a közeli
falu lakói szinte teljesen elfelejtették. Senki sem hódolt az istennőnek. Apám,
Amon kegyeltje elvitt engem oda. Az épületből már alig látszott valami.
Szenmut csapata figyelmesen hallgatta a királynő szavait. Hatsepszut
hangja nyugodt volt, lágy, majdhogynem varázslatos.
– Apám és én együtt sétáltunk ott, miközben a tengerészek a hajón
vártak ránk. Akkor a fáraó megmutatta nekem, mit tett az eső a szentéllyel. Az
oroszlánfejű istennő mégis életben maradt! Ha azt akarjuk, hogy a Nílus ne
áradjon meg túlságosan, hozzá kell imádkoznunk!
Mindannyian átérezték a dolog fontosságát.
– Természetesen nem szabad megfeledkeznünk Tefnutról, Uadzsitról és
Uret-Hekauról sem. A Kés völgyében azonban ő a legerősebb istenség.
Hatsepszut megsimogatta a macskáját, aki pimasz módon felugrott a
vállára.
– Pahet a macskák istennője is egyben, s úgy határoztam, hogy az én kis
kedvencem nem messze a szentélytől fog nyugodni. Egyesek közületek azt
ajánlották, hogy kívül díszíttessem Hathor-képmásokkal a szentélyt, míg
odabent Ozírisz legyen a domináns elem. Naosz is lesz, ott helyezzük el a

154
kultikus szobrokat. A mennyezetre sent5 markoló, kiterjesztett szárnyú kese-
lyűket festetek.
Mivel a jelenlévő mestereknek voltak még ötleteik, a királynő intett,
hogy most maradjanak csöndben, de később meghallgatja őket.
– Ahhoz mindenképpen ragaszkodom, hogy a homlokzaton legyen
szöveg. Abból derül majd ki, miért hódolok Pahetnek. Az ott lévő anyagból
kell dolgoznotok, de a közeli ősi nekropoliszhoz nem nyúlhattok.
Szenmut hagyta, hadd válaszoljon a királynő az ezernyi kérdésre, amit a
csapatfőnök tett fel neki. A dolgozószobájába sietett, hogy magához vegye a
kalamusát, a tintát, és néhány papiruszt, amire írni fog, majd visszatért a
fogadóterembe, és elkezdte a szentélyen található szöveg megfogalmazását.
Az elegáns mondatok egyike arra emlékeztetett, hogy Hatsepszut a sivatagi
istenségek védelme alatt áll, és hogy egyetlen vágya az, hogy elégedetté tegye
az isteneket.
– Magam fogom ellenőrizni, hogy megtartják-e a szertartásokat és az
ünnepeket – mondta Hatsepszut, és a szeme sarkából a papiruszon ügyködő
Szenmutot figyelte.
A férfi csak arra kapta fel a fejét, hogy hirtelen nagy csend lett. Abba-
hagyta a hieroglifák rajzolását, és kérdőn nézett a királynőre.
– Mit művelsz ott, a terem sarkában? – kérdezte Hatsepszut csodál-
kozva. – Itt az írnok! Ő készíti a mai beszámolót. Miért jegyzetelsz?
– Én nem beszámolót írok – válaszolta Szenmut, és bocsánatot kért, ha
tiszteletlennek mutatkozott volna. – Lelkes és őszinte szavaidat hallva Pahet
istennő erőt öntött belém, hogy lejegyezzem a szöveget, amit a szentély bejá-
rata fölött szeretnél látni.
– És mit súgott neked az istennő? – kérdezte Hatsepszut, és odament,
hogy elvegye Szenmuttól a papiruszt.
– Vigyázz, Amon leánya! Nehogy a ruhádra cseppenjen a tinta! Majd én
felolvasom neked…
– Legyen! – egyezett bele Hatsepszut türelmetlenül. – Hallgatunk!
Szenmut felkelt, és a királynő elé állt. Miután szétcsavarta a papiruszt,
belekezdett:
– „Isteni szellemem a jövőről álmodik, mert egy fáraó szívének az
Örökkévalóságig kell dobognia. Tisztelem Maatot, az egyensúly istennőjét. Az
isten azért alkotott, hogy ragyogóvá tegyem a nevét. Cserében Rétől meg-
kapom a hatalmat, hogy uralhassam Egyiptomot és a többi országokat. Az
istenek elmenekültek, mert a szertartásokat már nem tisztelték. Én vissza-
állítom a hagyományokat, hogy újra elnyerhessük az istennő védelmét. Elérem
az öröklétet, mert Amon isten a Sólyom trónjára segített.

5
Kartus
155
 Hajdanán az Egyiptomban letelepedő hódítók nem foglalkoztak az
istenségekkel. Az ősöm, Amószisz elűzte őket. Én az ő művét folytatom.”
Csend töltötte be a termet. Szenmut a királynő ítéletére várt.
– Pontosan ez az a szöveg, amit akartam! Honnan tudtad? Ezek a
szavak…
– Ez csak egy vázlat – szerénykedett Szenmut. – Beszélj inkább tovább!
Az istenség szól a szádon keresztül. Addig én folytatom a szöveget.
– Mindannyian hallottátok – mondta Hatsepszut. – E szavakat a koroná-
zásomat ábrázoló képek fogják még hatásosabbá tenni a naosz előtti teremben.
Amon ülő helyzetben lesz, én pedig térdepelek. Atyám fejemre teszi a koronát.
Velem szemben Pahet, fején a napkoronggal, jobb kezében az ankhkal, kitárja
karjait a fejem fölé, és elfogadja Amon döntését, mely szerint a homlokomat
fogja díszíteni egy kobra formájában. Maat bennem születik újjá, mert én
vagyok Maatkaré, „Maat, akiben Ré hatalma lakozik”.
A férfiak mind letérdeltek előtte, és karjukat az ég felé tartották. Nem
mozdultak ebből a helyzetből, amíg a királynő azt nem parancsolta. Hatsepszut
ezután Szenmuthoz lépett, aki épp az íróeszközeit szedte össze.
– Boldognak látszol. A mosolyod megmelengeti a szívemet.
– Testem felforrósodott, mintha csak Ré közvetlen közelében ültem
volna. Büszke vagyok a királynőmre, és érzem, hogy az istenek megvédik
mindentől.
– Nem felejtkeztél el valakiről? – kérdezte Hatsepszut hamiskás
mosollyal.
– Neferu-Ré! – kiáltott fel Szenmut az ajtó felé szaladva.
– Remélem, Ahmesz-Penhebet foglalkozott vele!
– Ő csak a dajkája! – mondta Hatsepszut nevetve. – Ne felejtsd el, hogy
te vagy a lányom nevelője! Dicső Királyi Hitvest kell faragnod belőle vagy
királyt, hisz nem tudhatjuk, hogy mit tartogatnak számunkra az istenek…
Lehetne az én Dicső Hitvesem is, hiszen az istenek egy férfi erejével ruháztak
fel… Szeretnéd, ha ezentúl Szenmen törődne Neferu-Rével helyetted?
– Szó sincs róla! – kiáltotta Szenmut.
– Eljön majd az idő, amikor már nem érsz rá vele foglalkozni. Kiadtad a
parancsot, hogy a lányom sírját az enyém mellé építsék?
– Természetesen, Két Ország uralkodónője.
– Akkor jó. Azt akarom, hogy Pahet templomában is említtessék meg.
Oly drága ő nekünk, kettőnknek.
– Tudtam, hogy a szövegből, amit írtam, még hiányzik valami – mondta
Szenmut, aki haragudott magára a figyelmetlensége miatt. – Hogy is
felejthettem el Neferu-Rét?

156
Tizedik
rész

157
 Harmincnegyedik
A Nílus addigra már visszatért a medrébe, mire sor került az Ahotep emlékét
felidéző ünnepségekre. Bár a parasztok elégedettek voltak az áradással, és
szorgalmasan dolgoztak földjeiken, szívük elszomorodott, ha erre a kivételes
asszonyra gondoltak, aki oly nagy méltósággal uralkodott felettük Amenóphisz
fáraó halála után.
Egyedül Iszet arca ragyogott a boldogságtól és a megelégedettségtől,
amint domborodó hasával a palota folyosóin lejtett. Egész nap csak mosoly-
gott, s ez óriási haragra gerjesztette Hatsepszutot. Amósze ilyenkor nem tudta
lecsillapítani a lányát. Legbelül ő is attól félt, hogy a történelem megismétli
önmagát, és Iszetnek fia születik. A királynő sosem engedné, hogy a gyermek
együtt játsszon Neferu-Rével.
Tuthmószisznak nem sok ideje volt arra, hogy Iszet állapotával foglal-
kozzon. Pennethbet, aki nemrég újra délre utazott, hogy leverje a núbiaiak
lázadását, nem sokkal Ahotep ünnepe után érkezett Thébába. Beszámolója
rosszkedvűvé tette a királynőt. Ő, aki oly gyengéd érzelmekkel fordult a
nagyszülei emléke felé, most megkeményítette a szívét, és félelmetes döntésre
szánta el magát.
– Pennethbet, ezek a núbiaiak egyáltalán nem tisztelnek minket – mond-
ta legkiválóbb hadvezérének. – Eddig már megtámadták és be is vették az első
helyőrségünket, s most a következőre fáj a foguk. Majd én megmutatom nekik,
ki uralkodik Egyiptom fölött, és ki előtt kell a földig hajolniuk! Az egyik
helyőrségparancsnok azt jelentette, hogy a sivatagi népek is mozgolódnak.
Őket is rendre fogom tanítani! A hettitákat is szemmel kell tartanunk, nehogy
hátba támadjanak! Kalliszthész és Szenmut mindig óva intett tőlük…
– Annak idején volt merszük az apád ellen harcolni. Egészen váratlanul
támadtak, mindenféle előzetes bejelentés nélkül. Amikor egy kém segítségével
hírét vették, hogy a fáraó a városaik közelében ütött tábort, éjnek évadján,
álmukban lepték meg az egyiptomi katonákat!
– Tudom, hogy apám könyörtelenül bosszút állt rajtuk, és helyeslem a
döntését – mondta Hatsepszut. –Amikor a hettita írnok ide látogatott, úgy
éreztem, hogy teljes mértékben megbízhatok Szoztata király szavában.
Szenmut viszont óvatosságra intett. Pennethbet, te tudod, milyen fontos
nekem, hogy béke legyen Egyiptomban.
158
 A hadvezér bólintott. Kétsége sem volt afelől, hogy a vele szemben ülő
törékeny alak sosem maradna életben egy idegen katonával vívott test test
elleni küzdelemben, de több esze volt annál, hogy ezt kimondja. Tisztában volt
azzal, hogy a királynőnek a szellem és a lélek fegyvereivel kell harcolnia.
– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy én és Tuthmószisz holnap
fogjuk a katonáidat, és felvonulunk a núbiaiak ellen?
Pennethbet egészen megdöbbent. Széles válla hirtelen megremegett.
Tisztelte és szerette ezt a fiatal nőt, akinek vonásai még mindig egy fiatal lányt
juttattak az ember eszébe. Rengetegszer harcolt a fáraó mellett, s megvédte
akkor is, ha Rének éppen nem volt ideje rá, s valóságos atyai érzelmeket
táplált Amon lánya iránt.
– Nem mondasz semmit? – csodálkozott Hatsepszut, s merőn nézett a
megtermett katonára.
– A fáraó az istenség újjászületése, és Amon képviseletével megrémí-
tenéd az ellenséget. De félek, hogy a csatában meg találsz sérülni!
– Majd Tuthmószisz megvéd! Az istenek őt is ugyanúgy segítik, mint
engem – mondta Hatsepszut szárazon.
Most olyan volt, mint egy ugrani készülő ragadozó. Izmai megfeszültek,
mint a bikának, mely a földet kaparja; szemei szikrákat vetettek, akár a kese-
lyűé, mely hamarosan lecsap zsákmányára.
Pennethbet azonban a fejét ingatta. A királynő elszántsága korántsem
győzte meg.
– Mutnefret fia nemigen élne túl egy ütközetet – mondta. – Úgy hallot-
tam, gondok vannak az egészségével…
– Ahhoz még van ereje, hogy felforgassa a királyi háremet, és gyer-
meket nemzzen egy sehonnai lánynak…
Pennethbet tartózkodott mindenféle megjegyzéstől.
– Meg akarsz kímélni – mondta neki a királynő. – De én nem változ-
tatok a döntésemen. Add ki a parancsot, hogy gyűljön össze a hadsereg! Minél
előbb induljunk!
– Még legfényesebb őseid is kikérték előbb a tanácsadóik véleményét,
mielőtt harcba indultak volna az idegen hódítók ellen – jegyezte meg
Pennethbet.
– Amószisz nem hallgatta meg őket.
– De igen, Felség!
– De nem az alapján döntött, és ez az, ami számít.
A hadvezérnek el kellett ismernie, hogy ezúttal igaza van.

***

159
 A palotában gyorsan elterjedt a hadjárat híre. Mindenki arról beszélt,
milyen nagy kockázatot vállal a királynő azzal, hogy személyesen vonul
hadba.
Szenmut megpróbálta lebeszélni Hatsepszutot arról, hogy ekkora
veszélynek tegye ki magát.
– Inkább készülj, mert te is elkísérsz! – mondta neki a nő.
Amósze csatlakozott Neferu-Ré nevelőjének érveihez. Emlékeztette rá a
királynőt, hogy azt kockáztatja, hogy a lánya anya nélkül marad. Tuthmószisz
sem foglalkozna vele, hiszen semmi más nem érdekli, mint hogy Iszet gyer-
meket vár. Őrá sem számíthat Hatsepszut, mert már egyáltalán nem fiatal.
Mikor Mutnefret értesült Hatsepszut döntéséről, azt tanácsolta a fiának,
hogy állítsa fel ő a hadsereget, csakhogy Tuthmószisz túlságosan megijedt
féltestvére bátor tervétől.
– Egy uralkodónak a palotában a helye – mondta az anyjának. – Ha
Hatsepszut el akar menni, csak tessék! Addig majd én kormányzom az
országot!
Mutnefret igen elfogult volt a fiával kapcsolatban, de most csak nehezen
tudta eltitkolni előle a csalódottságát. Emlékeztette rá, hogy ez egy kihagy-
hatatlan lehetőség, hiszen most sosem múló érdemeket szerezhet a nép
szemében.
– Hatsepszut mindent irányítani akar ebben az országban. Ő dönt
minden fontosabb ügyben. Téged kirekeszt a hatalomból. A külföldi köve-
tekkel kizárólag ő tárgyalhat. Ha most nem állsz a Núbiába induló sereg élére,
teljesen nevetségessé teszed magad!
– Miért? Túl fiatal vagyok a harchoz. Hatsepszut idősebb nálam…
– De Amon téged férfivá tett. Hnum isten az erősebb nem tulajdon-
ságaival ajándékozott meg, amikor várandós voltam veled. Ne felejtsd el, hogy
megboldogult fivéreid mind fiatalabbak voltak, mint most te, amikor elmentek
a háborúba.
– És nem tértek vissza élve! – válaszolta Tuthmószisz megborzongva.
Mutnefret kifogyott az érvekből, s csak reményvesztetten hallgatott.

***

Másnap Hatsepszut úgy döntött, hogy szemlét tart a gyalogosok és az

egykori hadifoglyok felett, akiket Pennethbet gyűjtött össze.
– A többségük nincs túl jó erőben, mert nem gyakorlatoztatták őket –
vallotta be a férfi. – A földművelésben jeleskednek igazán, nem a fegyveres
harcban.
– Majd én bátorságot öntök a szívükbe! – válaszolta Hatsepszut, s
katonai ruhát öltött, mely teljesen elrejtette női mivoltát.
– Hol vannak?
160
 – A központi udvaron.
– Rendben! Az erkélyről szólok hozzájuk.
Közel ötezer egyiptomi, szíriai és líbiai hallgatta végig Hatsepszut
beszédét. Nem látszottak valami lelkesnek. Az Amon, a Ré és az íjász hadtest
azonban meg-megéljenezte a királynőt.
A zászlókat könnyű reggeli szél simogatta, miközben Hatsepszut helyet
foglalt megmagasított ülőhelyén, és a felkelő nap sugaraiban fürdő fegyverek
csillogását csodálta. Kivárt egy ideig, majd felállt, és figyelmet kért a kato-
náktól. A legapróbb mozdulatot és a leghalkabb megjegyzést is észrevette a
gyalogosok soraiban. Egyiket a másik után mérte végig, így próbálván meg-
győzni az ellenkezőket. Végül tekintete elfordult a lándzsaerdőről, és a vég-
telen sivatagban veszett el.
– Most, hogy összegyűltek csapataink, akiknek az a feladatuk, hogy
leverjék az Egyiptom elleni lázadást, leckéztessük meg az átkozott núbiaiakat!
Szenmut bátorítóan nézett rá. Imádta királynőjét, aki képes volt lelke-
sedést önteni a férfiakba. Hatsepszut balján Pennethbet állt. Rajtuk kívül ott
volt még az erkélyen Tuthmószisz is, aki a kettős koronát viselte a fején, s
ugyancsak növelte az egyiptomiak önérzetét. Néhány katona tegezével
kizárólag neki integetett.
Tuthmószisz ugyanolyan öltözéket viselt, mint Hatsepszut. Oldalán
görbe kard lógott, s mintha így akarna erősebbnek látszani, kezével folyton a
fegyver gombját markolászta.
A félmeztelen, csupán egyszerű kötényt viselő katonák sorra az írnokok
elé járultak, akik papirusztekercsekre jegyezték fel, hogy milyen fegyverekkel
indulnak a háborúba.
Voltak, akik céltáblán gyakorolták a nyilazást, mások a görbe kardot
részesítették előnyben. Ezt a fegyvert az ázsiaiaktól vették át az egyiptomiak.
A szíriai királyok még a sírjukba is maguk mellé tetették míves szablyáikat. A
gyakorlatozó katonák kardcsapásai a bőrrel bevont fémpajzsokon csattantak.
Az olajtól fénylő karokon félelmetes izmok dagadoztak. A földművesek persze
kevésbé látványosan harcoltak, mint a sokat próbált katonák, ám szívóssá-
gukhoz nem fért kétség.
– És a harci szekerek? – kérdezte Tuthmószisz Pennethbettől.
– Odakint várakoznak.
– Akkor menjünk!
Hatsepszut ment elöl, léptei magabiztosságról és határozottságról árul-
kodtak. A rézből készült szekerek oldalára pálmafákat, állatokat, spirálvona-
lakat rajzoltak, míg a királyi szekerek a legfinomabb aranyból készültek. A
csillogó, selymes sörényű lovak fejére strucctollakat tettek, oldalukat szélben
lobogó szalagok díszítették. Olyan volt az egész felvonulás, mintha csak
ünnepre készülnének.

161
 A hajtók ostorral a kezükben vártak a katonákra. A szekerek hátulról
nyitottak voltak, s padlójukon íjak, dárdák és tegezek hevertek nagy össze-
visszaságban.
A pompás izomzatú, harcra kiképzett lovak farkukkal idegesen
kergették el magukról a legyeket, melyek a hőség beköszöntével egyre
számosabban jelentek meg körülöttük. A nemes állatok megérezték, hogy
hamarosan hosszú útra indulnak, s már alig várták, hogy vágtába kezdjenek, ha
a kocsis megcsördíti végre az ostort.
– Melyik kocsit szeretnéd? – kérdezte Tuthmószisz a testvérét.
Hatsepszut felszegett állal indult meg a legszebb felé. Fehér tuni-
kájában, hóna alatt a tegezével, bőr karvédőivel, melyek a krétai bokszolok
felszerelésére emlékeztettek, úgy festett, akár a háború istennője.
Mikor a királynő Tuthmószisz felé fordult, Ré lángba borította a
homlokán lévő aranykobra lapis lazuliból készült szemeit.
– Boldog vagyok, hogy meggondoltad magad, és bátorságod végül
felülkerekedett a félelmeiden.
– Ha az egyik uralkodó meggondolatlanul cselekszik, a másiknak akkor
is támogatnia kell. Különben mivé lenne ez az ország? Csakhogy nem lehet
egyszerre harcolni és kormányozni is. Ha te az erőt választod, nekem marad a
birodalom irányítása.
Hatsepszut kacagva lépett fel a szekerére, miután maga elé engedte
pajzshordozóját.
– Várjatok egy pillanatra! – mondta, amikor meglátta Szenmutot, aki
Neferu-Rét hozta a karjában.
A királynő leszállt a kocsiról, magához ölelte és megcsókolta a lányát.
A katonák szótlanul nézték a jelenetet, és arra gondoltak, hogyan képzelheti
egy asszony, hogy hadjáratot vezethet a núbiaiak ellen. Nemigen bíztak benne,
hogy valaha is visszatérnek Thébába.
Neferu-Ré megijedt a szokatlan öltözettől, így anyja visszaadta őt
Szenmutnak.
– Viselj rá gondot! Légy szigorú! Rád bízom a palotát.
– Ezt nyugodt szívvel megígérhetem a Két Ország királynőjének –
mondta Szenmut, és meghajolt előtte, hogy elrejtse az arcáról világosan
leolvasható aggódást.
Amen főpap a palota előtti rögtönzött oltárhoz lépett. Egy kost áldozott
fel Amon tiszteletére, majd a háború és a dicsőség isteneihez kezdett
imádkozni.
– Ezen ifjú és erős állat részei legyenek szétosztva az istenek között! –
mondta Hatsepszut, majd vágtába ugratta a szekerét. – Amon velem van!

162
 Harmincötödik
A réztrombiták megszólaltak, s a szekerek megindultak Núbia felé. A gyalo-
gosok fegyelmezett oszlopokban haladtak az úton, miközben a napernyőt vivő
hordárok a királynő kocsija előtt vonultak. Az edényeket és az élelmes zsáko-
kat szamarak cipelték.
Miután elhagyta a gyermekek és a síró vagy éljenző asszonyok tömegét,
a menet a Nílus mentén haladt tovább, s ezzel nagy feltűnést keltett a parasz-
tok és a többi falusi körében. Az egyiptomiak azt találgatták, vajon milyen
óriási veszély bírta rá a királynőt, hogy harci öltözetet öltsön magára, s
katonaként induljon csatába. Sokan közülük nem ismerték fel uralkodójukat a
szokatlan viseletben.

Egynapi kemény menetelés után a köves talajon, mely igencsak igénybe

vette a szekerek kerekét, Pennethbet kiadta a parancsot, hogy verjenek tábort a
folyó közelében. Ezt hallván sok katona érzett megkönnyebbülést. Megmosa-
kodtak, majd kényelmesen elterültek a tüzek mellett, melyek fölött ízletes
marhacombok forogtak a nyársakon.
Hatsepszut megvárta, amíg mindegyik katona az evéssel foglalja el
magát, majd utasította a szolgálóit, hogy kísérjék le a Nílushoz.
– Figyeljétek a környéket! – mondta, miközben ruháit a nád tetejére
akasztotta. – Egész nap ezt a pillanatot vártam. Ez a rengeteg por teljesen
kiszárította a bőröm és a szám. Ha valaki erre jön, zavarjátok el! Mossátok ki a
kötényemet, mert már teljesen szürke!
Miután végzett a tisztálkodással, a királynő feltűnés nélkül tért vissza a
sátrába, és megmasszíroztatta a hátát és a lábait. A szolgálólányok azokat a
kenőcsöket használták, amelyeket Kalliszthész készített. Mielőtt lefeküdt
volna, még elmajszolt néhány gyümölcsöt. Mindenütt érezni lehetett a sülő
marha illatát, de olyan fáradt volt, hogy ez most egyáltalán nem zavarta.
Tudta, hogy a sátorbejárat előtt ott állnak a palotaőrség megtermett katonái, s
nyugodtan hajtotta álomra a fejét.

***

163
 A hadsereg nyolc napja menetelt már, s közben csak néhányszor vertek
tábort. A királynő minél előbb végezni akart a núbiaiakkal. Várta Théba, és az
Amon-templomon végzendő munkálatok. Pennethbet szeretett volna a kedvé-
ben járni, s ezért egy, a szokásosnál sziklásabb, de annál rövidebb utat
választott.
A katonák már kora hajnalban megindultak, hogy minél távolabb
jussanak, mire beköszönt a hőség. Lábuk háborús himnuszok ütemére csapó-
dott a földhöz. Ahogy telt az idő, egyre fáradtabbak lettek, s egyre nehe-
zebbnek érezték a végtagjaikat. Homlokuk izzadságban fürdött. Egyesek
közülük délibábot láttak, mások egyszerűen lehanyatlottak a porba. Déltájban
már énekelni sem volt kedvük. Csak a fegyverek csörgése, a kerekek nyikor-
gása és az emberek és állatok szuszogása hallatszott, no meg nagy ritkán egy
madár rikoltása.
Amikor végre elértek oda, ahol a Nílus szakadékba zuhan, a katonák
visszanyerték bátorságukat. Itt kezdődött Núbia földje. Hatsepszut és Tuthmó-
szisz úgy döntött, hogy vidéki palotájukban töltik az estét, s Pennethbetnek azt
tanácsolták, készítse fel az embereket, hogy mihamarabb átszelhessék a núbiai
sivatagot, s hogy szerezzen elegendő vízkészletet.
Ugyanaznap este Hatsepszut a palotába hívatta Pennethbetet. Tudni
szerette volna, merre vezeti a sereget, és hogy hol helyezkedik el pontosan a
második helyőrség.
– A második és a harmadik helyőrség már egészen közel van ide –
mondta neki Pennethbet. – Egyébként megparancsoltam az embereimnek,
hogy legyenek fokozottan éberek, és felderítőket küldtem előre. A lovakkal is
foglalkozni kell, és a szekereket is karban kell tartani, mert túl nagy a por. Egy
jó ideig csak zöldséget és gyümölcsöt eszünk, hogy ne kelljen tüzet gyújtani.
A táboraink nyomát is el kell tüntetnünk.
– De olyan hűvös van – szólt közbe Tuthmószisz. – Az emberek bizto-
san szeretnének kicsit felmelegedni a tábortűznél.
– Ők már hozzászoktak ehhez az éghajlathoz. Legtöbbjük jobban tart a
nappali hőségtől, mint az éjszaka hidegétől.
– Mikor indulhatunk tovább? – kérdezte Hatsepszut.
– Holnap, ha úgy kívánod. A lovak már reggel készen állnak.
– Hagyjuk még pihenni a katonákat! – javasolta a királynő. – Így a
felderítőidnek is több idejük lesz a feladatukra.
– Ez bölcs gondolat – válaszolta a hadvezér.

***

A felderítők csak rövid ideig voltak távol. Azt jelentették Penneth-

betnek, hogy ütközet nyomaira bukkantak a síkságon.

164
 – Halott egyiptomiakat találtunk. Az ellenségnek azonban nagyobb volt
a vesztesége. Aztán ellovagoltunk egészen a második helyőrségig. A parancs-
nok nagyon megörült, amikor megtudta, hogy Pennethbet a segítségére siet.
Már türelmetlen volt, mert az emberei, akiket az ellenség leverésére küldött ki,
nem tértek vissza.
– Ahhoz volt elég katonája, hogy biztosítsa velük a határt, vagy fel-
számolja a helyi villongásokat, de több ezer emberrel szemben már nem volt
esélye felvenni a harcot – mondta Pennethbet elgondolkodva.
A felderítők szerint a núbiaiak száma elérte az egyiptomiakét, és ez
ráadásul gyalogos meg szekeres haderőt jelentett.
– Viszont nincsen haditervük – vélekedett Pennethbet.
– A második és a harmadik helyőrség már több támadásukat is vissza-
verte. Az első ostroma is nagyon sok idejükbe telt. Kétlem, hogy ellen
tudnának állni összevont erőinknek. Már csapataink első sora elől megfuta-
modnak majd! Ha mégsem, a királyi sereg és a gyalogosok szétzúzzák őket.
Pennethbet azért ezt a felállást választotta, mert nem szerette volna,
hogy az uralkodók bármelyike is közelharcra kényszerüljön.
– Úgy tűnik, hogy a núbiaiak nemsoká felhagynak a helyőrségek
ostromával, hogy Egyiptom ellen vonuljanak. Át akarnak kelni a határon –
folytatták a felderítők.
– Már nem járhatnak messze. Amikor megjelentünk a dombtetőn, a
helyőrségparancsnok azt hitte, hogy a núbiaiak azok, akik szétszórták az
embereit.
Pennethbet pontos beszámolót tartott az uralkodóknak arról, amit
megtudott.

Másnap az egyiptomi sereg megindult Núbia felé. Nem messze az

erődítéstől Tuthmószisz felüttette a tábort. Az egészet pajzsokkal vették körül.
A tábor közepén két nagy sátor nyújtott szálláshelyet az uralkodóknak, míg a
hadvezér egy szerényebb alkotmány alatt hajtotta álomra a fejét. A katonáknak
fából készült menedékek jutottak. A háromlábú tábori székeken borral teli
edények pihentek.
Azok, akik valami miatt büntetésben voltak, a sátrak előtt sepertek, vizet
locsoltak szét a por ellen vagy a többiek fegyvereit élesítették. A hajtók
nemigen mozdultak el szekereik mellől, lábukat hátul kidugva szundikáltak a
kocsijukban. Hatsepszut kedvenc háziállatai a sátra előtt pilledeztek a
hőségben.
A lovakat és a szamarakat távolabb helyezték el, s bőségesen ellátták
őket enni- és innivalóval.
Tuthmószisz egy magasított székről beszélt Pennethbethez, akit az
imént hívatott magához. A tervéről faggatta a hadvezért.
165
 – Amint rájuk találunk, lerohanjuk őket – magyarázta neki Pennethbet,
miközben térképeket terített ki Tuthmószisz dolgozóasztalára.
– Mitől félnénk? Ezek a vademberek nem érnek fel hozzánk! Meg-
tisztítjuk tőlük a környék falvait!
– Igazad van – mondta Hatsepszut, aki épp ebben a pillanatban lépett be
testvére sátrába. – De cselekedjünk a harcművészet szabályai szerint!
Ajánljunk fel minden lázadó vezérnek egy napot és egy helyszínt az ütközetre!
Hagyjunk nekik időt, hogy összegyűlhessenek, és ne éjszaka lepjük meg őket!
Hadd lássák, hogy a fáraót Amon küldte ellenük, s esélyük sincs a győze-
lemre! Nem szabad kételkednünk az erőnkben! Maga Széth, a háború istene
akarja így!
– Már így is túl nagy áldozatot hoztál érte! – kiáltott fel Tuthmószisz
gúnyosan. – Nőknek nincs helyük a csatamezőn! Hát elfelejtetted, hogy ők
még annyi időt sem hagytak a helyőrségünk katonáinak, hogy kézbe vegyék a
fegyverüket?
– Én máshogy gondolom, dicsőséges uralkodó – mondta Pennethbet
óvatosan. – A királynőnek igaza van. Az ellenségeink megrémülnek majd, ha
megtudják, hogy az egyiptomi királyok személyesen jöttek el, hogy meg-
büntessék őket. Lehet, hogy azonnal megadják magukat!
Pennethbet mindenképp úgy akarta terelni az eseményeket, hogy
Hatsepszutnak ne essen bántódása.
– Azt akarom, hogy megszégyenüljenek – válaszolta a királynő. – De ne
hidd, hogy utána nem harcolok majd ellenük! Ahhoz túl nagy hibát követtek
el! Amit tettek, megbocsáthatatlan. Ha nem büntetem meg őket példásan, jövő
ilyenkor újra fellázadnak, ezt te is tudod. Vassal a lábukon viszem őket
Thébába!
– Akkor viszont kerülnünk kell a hegyszorosokat és az olyan keskeny
ösvényeket, amelyeken katonáink csak egyes sorban képesek haladni –
tanácsolta Pennethbet, miközben bejelölte a térképen a veszélyesebb helyeket.
–Kiváló seregünk van, mely hamarosan fényes dicsőséget szerez nektek!

166
 Harminchatodik
Két nappal később az egyik núbiai vezér követet küldött az egyiptomi táborba.
Az üzenet annyiból állt, hogy a vezér megkapta az uralkodók levelét, és az El-
Arma-szoros kijáratánál várja őket.
– Ez nyilvánvalóan csapda – mondta Pennethbet. – Ahogy bevonulunk a
hasadékba, a núbiaiak minden oldalról nyilazni kezdenek, majd ránk törnek és
lemészárolják a katonáinkat.
– Elég! Nem várunk tovább! Holnap hajnalban támadunk! – mondta a
királynő.

Mikor este visszavonult a sátrába, Hatsepszutot hirtelen hatalmába

kerítette a honvágy. Thébára, Neferu-Rére és Szenmutra gondolt. A férfi
minden bizonnyal millióéves templomán munkálkodik ezekben a percekben is.
A királynő már épp elszenderedett, amikor sátra egyik szára alig észrevehetően
megemelkedett. Egy férfi bújt be, kezében egy zsámolyt hozott.
– Ki az? – kérdezte a királynő felegyenesedve, s már a kezében is volt a
kés, amit az ágya melletti asztalkán tartott. – Hol vannak a testőreim?
A királynő csak az ismeretlen lassú légzését hallotta. Remegve kezdett a
lámpa után tapogatózni, amikor hirtelen egy kéz érintését érezte mezítelen
karján. Meglepetésében még a kés is kicsúszott a kezéből. A férfi magával
vonta a párnákkal fedett fekhelyre, de Hatsepszut kiszabadította magát, és
eltolta magától. Az idegen bortól szaglott. Hatsepszut kutyái morogni és ugatni
kezdtek.
– Őrség! – kiáltotta a királynő. – Vigyétek ezt az embert, és végezzetek
vele, de azonnal!
Senki sem válaszolt a hívására, de most már sikerült meggyújtania a
lámpát.
– Tuthmószisz! – kiáltott fel, ahogy ráismert a férjére. – Mit csinálsz te
itt? Részeg vagy! Hol vannak az őrök? Miért nem válaszolnak?
– Azt parancsoltam nekik, hogy hagyjanak minket egyedül – mondta
Tuthmószisz csuklások közepette.
– Fáradt vagyok – mondta neki Hatsepszut. – Nehéz nap lesz a holnapi.
Mit akarsz?
167
 Mikor Tuthmószisz újra megindult felé, Hatsepszut a földre taszította.
– Nem vagyok a háremhölgyed, Tuthmószisz! Kiszaladt a sátorból, és
megparancsolta az őröknek, hogy vigyék el a testvérét. A ijedt, kopaszra
borotvált egyiptomiak azonban nem mozdultak.
– Süketek vagytok? – toporzékolt Hatsepszut. – A fáraó utasít benne-
teket valamire, és ti meg sem moccantok? Tudjátok, milyen büntetés jár ezért?
A két testőr most már valóban megrémült. Mikor bementek a sátorba,
Tuthmósziszt ott találták a földön fekve. A bor teljesen maga alá gyűrte.
– Vigyétek a sátrába! – ismételte meg Hatsepszut. –De gyorsan! Ha nem
engedelmeskedtek, Amon szörnyű bosszút áll rajtatok, és a legszigorúbb
büntetésben lesz részetek!
A testőrök már látták, hogy Tuthmószisznak fogalma sincs róla, hol van,
s a vállainál és a lábánál fogva kivitték a sátorból.
– Fektessétek le, és gyertek vissza a helyetekre! Szeretnék nyugodtan
aludni!
Az izmos egyiptomiak engedelmesen bólintottak. Fülbevalójuk végén
izzadságcsepp csillogott.

Hatsepszut csak nehezen aludt el. Az éjszaka nyirkos levegője nehézzé

tette a légzését. A legapróbb zajra is felriadt, és csak arra tudott gondolni, hogy
mi vár rá a következő napon. Vajon az apja is így izgult a megvívandó ütközet
előtt?
Hajnalban aztán sikerült elaludnia. Iszetről és Tuthmósziszról álmodott.
Utóbbi a szeme láttára esett el, amint egy nyílvessző járta át a szívét.
Apja, Amon vigyázott rá, és bátorságot öntött belé. Testét hatalmas erő
szállta meg. Mire a tábor felébredt, félelmei és kétségei teljesen tovatűntek.
Úgy érezte, karjai és lábai rugalmas kőből vannak, s olyan önbizalom szállta
meg, hogy tudta, most semmi sem állhat az útjába.
Két szolgálója segített neki megmosdani, és felölteni a vértet, de nem
szólt hozzájuk egyetlen szót sem. Gyorsan evett egy kis süteményt, majd
kilépett a sátrából. Arcán nyoma sem volt érzelmeknek.
Odakünn Pennethbet várt rá az indulásra kész hadsereg társaságában.
Tuthmószisz a szekerén állt, de sápadt arca elárulta, hogy nem érzi magát
valami túl jól.
Hatsepszut Pennethbet felé biccentett, és felszállt a szekerére.
– Hajnalban pata- és keréknyomokat fedeztünk fel kicsit délebbre innen
– mondta a hadvezér közelebb lépve hozzá. – Biztos, hogy núbiaiak voltak.
– Rendben! – válaszolta tömören Hatsepszut. Pennethbet kiadta a paran-
csot az indulásra.
– A fáraó oldalán fogtok harcolni, Élet, Egészség, Erő! Amikor majd
Hatsepszuttal és Tuthmószisszal harcoltok, közel kerültök Amon kájához. Ha a
168
fáraónak szüksége van rátok, teremjetek ott azonnal! Ne hagyjátok soha
magára, mert azt Amon nem fogja nektek megbocsátani!

Hatsepszut meg sem rezzent. Méltóságteljesen állt, érzéketlenül és fehé-

ren, mint a márványszobor, melyet a palota szobrászai mintáztak róla.
A kobra és a keselyű meg ez a férfiaknak való katonai öltözet olyan
valószerűtlenné tették alakját, mintha egy legendából lépett volna elő. Mint
istennő, aki csatába vezeti a halandókat, máris a győzelmet és a dicsőséget
szimbolizálta. Hatsepszut, az érinthetetlen az előtte nyújtózó vörös utat kém-
lelte. Kocsisa megcserdítette az ostort.
Hatsepszut, aki előtt ott magasodtak a hegyek, és aki előtt ott feküdt a
sivatag, Amon fénye és a Ré által bearanyozott fáraó, nyomában Tuthmó-
szisszal és katonáival vastag porfelhőt hagyott maga után.
Minél közelebb értek az egyiptomiak a núbiaiakhoz, soraikban annál
inkább fokozódott a mozgolódás. Pennethbet átrendezte a katonák és a szeke-
rek oszlopait. Az első sorokat a királynő és Tuthmószisz elé vezényelte, s az
egyiptomiak előreszegezték a lándzsáikat.
A nyílzápor viszonzása után az egyiptomi szekerek hatalmas iramban
törtek előre. A núbiaiaknak hamar inukba szállt a bátorságuk.
– Innen nem látunk semmit! – kiáltotta Hatsepszut, akit teljesen magá-
val ragadott a harci láz. – Törjünk előre!
Kocsisa a lovak közé csapott, s megpróbált elhajolni a felé irányuló
nyilak és lándzsák elől. Hatsepszut nyilazni kezdett. Magabiztos kézzel, fürgén
lőtte ki a vesszőket egymás után. Amikor azonban közel ért az ellenség sorai-
hoz, egy hirtelen irányváltás következtében majdnem kizuhant a szekérből.
Egy núbiai előre szegezett lándzsával rohant felé, s a királynőnek egy szem-
pillantás alatt kellett cselekednie: gyorsan áthelyezve testsúlyát lőtte ki a húron
tartott nyílvesszőt. A núbiait a mellkasán érte a találat, s többé nem kelt fel a
földről.
– Előre! – kiáltotta Hatsepszut, s összehúzta magát, mert egyre több nyíl
suhant el a feje mellett.
– Lehetetlen! – ordította a kocsis, hogy túlkiabálja a sebesültek halál-
hörgését és a fegyverek zaját. – Mindenütt emberi és állati hullák! A szekér
teljesen elakadt!
Ekkor ért oda Pennethbet.
– Felség, mit keresel te itt? – kérdezte, miközben már fenn is volt a
királyi szekéren, és saját testével védelmezte a királynőt. – Hajtsunk vissza a
csapataink mögé!
A portól és vértől mocskos királynő azonban nem akart meghátrálni.
– Megsemmisítettük a soraikat! A núbiaiak szinte mind eldobálták a
fegyvereiket! Hagyd, hogy én fejezzem be a csatát!
169
 Kitépte a lándzsát Pennethbet kezéből, és beledöfte egy, a közelében
harcoló núbiai karjába.
– Menjünk közelebb hozzá, mert így nem érem el a szívét! – parancsolta
a kocsisának.
Ha Pennethbet nem tartja meg, biztosan kizuhan a szekérből. Arca
szinte már nem is volt emberi. A szeme körül lévő festéket leoldotta az
izzadság, s apró patakokban folyt le az arcán. Mindkét keze merő vér volt.
– Nézd, Pennethbet! A núbiaiak ellenállása gyengül! Tudják, hogy
elvesztek.
– Akkor hajtass ki végre a csata sűrűjéből, és vezényeld támadásra a
tartalékainkat!
Hatsepszutnak tetszett az ötlet. Egyébként is kezdett fáradni. Rengeteg
nyilat kilőtt már, és ez nem tett jót a karjának és a vállának. Hirtelen beállt a
csend. Ez a fajta csend csak a nagy öldöklések végén volt tapasztalható. Ha
valakinek már volt benne része, az azt jelentette, hogy túl van legalább egy
nagy csatán. A núbiaiak nagy része a földön feküdt holtan és némán vagy
súlyos sebbel nyögdécselve, jajgatva.
Az egyiptomi katonák boldogok voltak, de ugyanolyan fáradtak. Kar-
jukat, lábukat vágott és szúrt sebek tarkították, ruhájuk vértől szennyezve,
cafatokban lógott róluk. Tuthmószisz a szekerében állva büszke tekintettel
szemlélte a dúlt csatamezőt. Hatsepszut, ahogy ránézett, azonnal látta, hogy
valószínűleg egyszer sem emelte fel az íját az ütközet folyamán.
Az egyiptomiak elvágták a halálos sebbel szenvedők torkát, majd
levágták az egyik kezüket: így tartották számon, hogy hány núbiait sikerült
megölniük. A vértől iszamós homok furcsa, szúrós szagot árasztott magából.
– Tehát győztünk – mondta Hatsepszut Pennethbetnek. – Azt akarom,
hogy építsenek itt egy emlékművet a dicsőségemre!
– Felség, mit szándékozol tenni a núbiai vezérekkel?
– Thébába visszük őket, s majd szépen felvonulnak a győzelmi ünnepen.
Azután feláldozzuk őket Amon tiszteletére. Drágán megfizetnek azért, hogy
háborúzni akartak velünk, miközben mi békét ajánlottunk nekik! Hányat
öltünk meg közülük? Vannak köztük egyiptomi árulók?
– A núbiaiak nem voltak túl sokan, de sorsuk elgondolkoztatja majd a
többieket.
Az egyik núbiai vezér ezt üvöltötte a királynőnek:
– Ha most győztetek is, mi mindig újra és újra fel fogunk lázadni az
uralmatok ellen! Túl sok adót követeltek!
– Mindenkinek meg kell fizetnie, amivel Egyiptomnak tartozik –
válaszolta a királynő. – Cserében biztonságot kaptok és védelmet! Te is részt
vettél az első helyőrség felégetésében?
A núbiai elhallgatott. Leült a földre, és úgy várta, hogyan döntenek a
sorsáról. Tekintetéből félelem és zavar sugárzott.
170
 – Ezeknek az ostobáknak hiába is beszél az ember? – mondta
Hatsepszut bosszúsan. – Pennethbet! A tábort a csatamezőtől jó távol üttesd
fel! Holnap eltemetitek az egyiptomiakat, és elégetitek a núbiaiak holttestét.
Azokat a foglyokat, akiket nem viszünk magunkkal Thébába, öljétek meg!
Tuthmószisz és én is ott leszünk a kivégzésükön. A sebesültjeink számára
állíttass fel négy nagyméretű sátrat! Személyesen fogom őket meglátogatni.
– Igenis, királynőm – mondta Pennethbet, aki elégedett volt a csata
kimenetelével.
– Miután ezzel megvagy, diktáld le az írnoknak a nap történéseit.
Valószínűleg rá fog menni az éjszaka nagyobbik része.

***

Harmadnap Hatsepszut mosolyogva lépett ki a sátrából. Végre megint

női ruhát viselhetett. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még boldoggá teszi
a parókája és az ékszerei. Miközben tiszta, selymes tapintású ruhájában fellé-
pett a szekerére, két lány legyezte.
Büszkén vonult be a közeli településbe, melyet csak néhány napja
hagyott maga mögött. Tuthmószisz is vele tartott, de akkorra már híre ment,
hogy a királynőben egy isten ereje lakozik, s hogy félelmetes harcosként
küzdött a csatában.
Az egyiptomiak ujjongva éljenezték meg. A katonák süteményekben és
sörben dúskáltak. Hatsepszut a palotája felé vette az útját, és kényelmesen
elhelyezkedett az emelvényen, melyet neki és férjének készítettek oda. Hama-
rosan felvonult elé az összes hadifogoly és azok az egyiptomi tisztek, akiket
meg kívánt jutalmazni. A núbiai vezérek hátrakötött kézzel borultak az egyip-
tomi uralkodók lába elé. Amelyikük mégsem, azt kegyetlenül megkorbá-
csolták.
A királynő felszólította Pennethbetet, hogy olvassa fel az elmúlt napok
történetét. Az egyiptomiak lélegzetvisszafojtva hallgatták az elbeszélést.
Tuthmószisz ezután felállt, és így szólt:
– Egyiptom ellenségei mind elpusztulnak! Térjünk vissza Thébába, és
hódoljunk Amonnak! A zsákmány egy része őt illeti meg köszönetképp. A
núbiai vezéreket is neki ajánljuk fel!
A tömeg éljenzésben tört ki, és Hatsepszut engedélyt adott az ünneplés
megkezdésére. A napot természetesen lakoma zárta. A királynő nem tett
szemrehányást a fivérének. Most nem akart vitatkozni. A vacsorára meghívott
tisztek köszönetet mondtak Hatsepszutnak. Szavaik nélkülöztök minden
választékosságot, ám annál őszintébbek voltak.
– A jövőben nem kell több bizonyságot tennem a harcmezőn való
helytállásról – mondta Hatsepszut a férjének, miközben ittak egy kupával
egymás egészségére. – Örülök, hogy legalább egyszer az életben együtt
171
harcolhattam és szenvedhettem ezekkel a derék katonákkal. Most már tudom,
mit érzett apánk, amikor csatába indult velük. Mindazonáltal kerülni fogom a
háborút, mert túl sok felesleges költséget és fájdalmat szül. Ha mégis
elkerülhetetlen lesz, tudni fogom, hogy kit nevezzek ki fő-hadvezérnek.

172
 Harminchetedik
Hatsepszut és Tuthmószisz nem késlekedtek tovább, hamarosan visszatértek
Thébába. A núbiai foglyok, akik vagy az egyiptomi sereget fogják növelni,
vagy feláldozzák őket Amonnak, hosszú sorokban, hátrakötött kézzel mene-
teltek Egyiptom urai után.
Pennethbet két kisebb csapatot küldött a második és a harmadik helyőr-
séghez, hogy megbizonyosodjanak róla, a núbiaiak már nem próbálkoznak
újabb támadással. A királynő addig nem volt hajlandó visszatérni Amon
városába, amíg tökéletesen meg nem győződött arról, hogy győzelme teljes és
tartós.
A katonák három nap múlva hozták meg a kedvező híreket.
– A helyőrségek biztonságban vannak – jelentette Pennethbet Hatsep-
szutnak. – Mindkettő domb tetejére épült, nehezen bevehető erődítmény. A
parancsnokok vizesárkokról is gondoskodtak, és egy jókora sugarú körben
kiirtatták az összes fát és bokrot. A sivatag felől pedig lehetetlen észrevétlenül
megközelíteni őket.
– Az első helyőrségünk is ugyanilyen volt, mégis nagy károkat tettek
benne, mielőtt felgyújtották volna.
– Az ottaniakat éjjel lepték meg.
– Ez ellen valóban nem tudunk védekezni. És mi a helyzet a veszte-
séggel? – kérdezte Hatsepszut.
– A második helyőrség katonái közül többet csapdába csaltak.
– Amon legyen kegyes a lelkükhöz. Örüljünk azoknak, akik megma-
radtak. Most már visszatérhetünk Thébába. Kár, hogy nem vihetünk magunk-
kal fenyőket és cédrust, marhacsordákat és hatalmas kincseket, mint apám,
Tuthmószisz tette, amikor visszatért keletről. Akkor az istenek, a papok és a
nép egyformán elégedett volt a neki szánt ajándékokkal. Mi most csak
párducbőröket, pajzsokat, tőröket, arany-, ében- és elefántcsont bútorokat,
harci elefántokat, különleges parfümöket és strucc-tollat zsákmányoltunk.
– A tömeg ezekért is megéljenez majd, hisz már tudni fogják, mily nagy
erőt és bátorságot adott neked Amon! – mondta Pennethbet csodálattal és mély
tisztelettel a hangjában.

173
 – A fáraó megmutatta hatalmát. Amon és Ré úgy döntött, hogy a fáraó
ott jelöli ki birodalma határait, ahol akarja. Uralkodóinknak már csak annyi
dolga van, hogy örömmel nyugtázzák alattvalóik lelkesedését.

***

A menet két nappal később elérte Théba városát. Az egyiptomiak

őrjöngve kiáltoztak, amint megpillantották királynőjüket a kettős koronával a
fején. Tuthmószisz visszafogott tapsot kapott. Pennethbet gondoskodott róla,
hogy Hatsepszut hőstetteinek híre jóval megelőzze az uralkodó érkezését.
Az egyiptomi asszonyok büszkék voltak királynőjükre, virágokat dobál-
tak a levegőbe, és gyermekeiket arra kérték, hogy szirmokkal hintsék fel
Hatsepszut útját. Néhányan közülük még a királyi szekérhez is odamerész-
kedtek, és virágkoszorúkat nyújtottak az uralkodónő felé.
A papok meghajoltak előtte, majd számba vették az istennek szánt
ajándékokat.
Legelöl, Hatsepszut és Tuthmószisz szekere után a núbiai vezérek
vonultak összekötött kézzel, nyakukban bőrszíjjal. A foglyok nagyobbik része
már tiszteletteljesen viselkedett az egyiptomi fáraóval szemben, Hatsepszut
azonban úgy döntött, hogy nem könyörül meg rajtuk, hanem felakasztatja őket,
hogy ezzel is jelezze a núbiaiaknak: egyedül ő uralkodik hegyeik és földjeik
felett.
Hatsepszut és Tuthmószisz méltóságteljesen lépdelt fel a palota elé
felállított emelvényre. A királynő beszédet mondott, melyben emlékeztette
híveit, hogyan érte el, hogy az ellenség Núbiában maradjon, s ne léphesse át
Egyiptom határait. Elmondta, hogy úgy terelte össze a foglyokat, akár a
birkákat, és hogy Egyiptom ezentúl békében fog élni.
A nép újra megéljenezte. Ezután szertartásos cselekedetek következtek.
A núbiai vezérek kivégzése után jött az istenek megajándékozása. Az Amon-
szentély előtt megannyi drága bútor és aranyedény sorakozott. Tuthmószisz a
következő szavakkal fordult a tisztek, a papok, a tisztségviselők és az egyip-
tomi nép felé:
– A fáraó birtokolja a tűz és a víz hatalmát. Minden lázadást könyör-
telenül megtorol. Amon leánya megszerezte a győzelmet. Az istenek segítettek
és támogattak engem. Cserébe nekik ajándékozom a núbiai vezéreket és ezt a
kincset, amit magatok előtt láttok.
Hatsepszut elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan húzta össze
magát a szekere sarkában, mikor a csata hőfoka a legmagasabbra hágott. Most
túl boldog volt ahhoz, hogy családi vitákkal vesztegesse az idejét.
Pennethbet beszámolóinak köszönhetően mindenki tudta már, milyen
bátran harcolt, s hogy ő Egyiptom egyetlen igazi fáraója. Szíve nagyot
dobbant, amikor arra gondolt, hogy hamarosan újra magához ölelheti a lányát.
174
 Hatsepszut azonnal felkelt a trónjáról, ahogy az ünneplés kezdetét vette.
Szenmut lépett oda hozzá a meghívottak soraiból, és a füléhez hajolt:
– Neferu-Ré már nagyon vár.
– És anyám?
– Ő is vele van.
Hatsepszut gyengéden megölelte az anyját.
– Büszke vagyok rád – mondta neki Amósze könnyes szemmel. –
Annyira féltünk! A bizonytalanságnál nincs szörnyűbb. Napokig semmiféle
hírt sem kaptunk rólad!
Hatsepszut Neferu-Ré kezét simogatta. Lánya a dajka karjaiból bámulta
őt tágra nyílt szemekkel.
– Édes kislányom…
A csatamező képe jelent meg előtte: a vérrel áztatott, kihalt núbiai
síkság, a lándzsától, kardtól vagy nyílvesszőtől átjárt holttestek, saját őrjöngő
harci kiáltásai.
– Ez egy teljesen más világ – suttogta maga elé, miközben gyengéden
simogatta gyermeke haját.
Hatsepszut Tuthmósziszt kezdte keresni, hátha meg szeretné ölelni a
lányát, de szívébe fájdalom hasított, amikor látta, hogy a férfi egy másik dajka
mellett áll.
– Miféle csecsemő az? – kérdezte Amószétól.
– Tuthmószisz, II. Tuthmószisz fia, a harmadik e néven.
– Iszet gyermeke?
– Igen, azé a közrendű asszonyé.
– Fiú… – suttogta Hatsepszut.
Szenmut lesütötte a szemét. Előre tudta, hogyan fogadja majd a hírt.
– Fáradt vagyok – mondta Hatsepszut. – Nagyon kimerültem. Egyedül
akarok maradni. Meg kell szabadulnom a por, a végeláthatatlan utazás és az
öldöklés emlékétől.
– Veled megyek – mondta Szenmut.
– Nem, hűséges Szenmut. Most gondolkodni szeretnék. Kérlek, ne vedd
sértésnek.
Hatsepszut visszavonult a saját termeibe. Megfürdették, és pihentető
kenőcsökkel kényeztették a bőrét és az izmait. Örömét mély szomorúság
váltotta fel. Ekkora hatással lenne rá egy közönséges ágyas? De hogyan nézett
rá Tuthmószisz! Milyen gyengéden bánt a fiával!
– Nem hagyom, hogy hatalmába kerítsen a kétségbeesés!
Csettintett a szolgálóinak, akik egy szerény, de annál kényelmesebb
ruhát adtak rá. A testőreit szólította.
– Kövessetek! Szükségem van vagy tíz emberre!
175
 A kocsis, aki a csatában hajtotta a szekerét, most a Nílus partjára vitte
úrnőjét. A királynő csak most látta, hogy a férfi jóval fiatalabb, mint gondolta.
– Hogy hívnak? A tapasztalatodból és az ügyességedből ítélve jóval
idősebbnek kellene lenned. Ránézésre nem mondanálak többnek húsznál. Hol
él a családod?
– Huszonkét éves vagyok, Két Ország királyinője válaszolta a kocsis
félénken. – Egy kis faluban lakom, Thébától északra.
– Kinevezlek királyi kocsisommá – mondta neki Hatsepszut.
Az ifjú egyiptomi elejtette az ostort, és leborult a királynő elé.
– Ugyan! Most, hogy ilyen nyomorúságos állapotban láttad a király-
nődet, mit gondolsz rólam?
– Azt, hogy Amon lányában, Élet, Egészség, Erő, maga az istenség
lakozik!
A királynő szeme megtelt könnyel, és elmosolyodott.
– Gyere velem! – mondta a kocsisnak. – Át akarok kelni a folyón.
Keress egy csónakot, és fizesd meg jól a révészt!
– De hisz ott van a királyi bárka!
– Nincs rá szükség – válaszolta a királynő, miközben leszállt a szekér-
ről, és magához intette a testőreit.
A kocsis hamarosan talált egy embert, aki hajlandó volt átvinni őket a
túlsó partra.
– Csak a csónakod kell – mondta a férfinak. – Majd visszakapod, ha
végeztünk.
Hatsepszut egy fátyol mögé rejtette az arcát, és az egyik testőre bese-
gítette a csónakba. Egy kissé nedves, piros párnán foglalt helyet, melyet már
jócskán kifakított a nap. A testőr napernyőt tartott fölé.
Amikor átértek a másik oldalra, a Nagy Síkság szélére, Hatsepszut meg-
parancsolta a kocsisnak, hogy béreljen szamarakat.
– De hát Felséged mégsem lovagolhat szamáron!
– Miért? Ha már egyszer núbiaiakat is ölt a saját kezével?
A kis csapat hamarosan eltűnt a sivatagos dombok mögött. Amikor
Hatsepszut odaért a sziklás völgybe, ahová a millióéves templomát akarta
építeni, térdre esett, és Réhez meg Amonhoz kezdett imádkozni. Hamarosan
egy ragadozó madár tűnt fel, és nagy köröket írt le felettük. Hatsepszut
félelmetesnek látta a sivatagot, de arra gondolt, hogy egyszer majd ez lesz az
otthona, s ettől megnyugodott. A nap hirtelen vakító fényességbe vonta az
alakját, s testőrei a földre vetették magukat.
– E helyen fejezem majd be földi pályafutásomat, és itt élek örökké.
Ám ekkor a kis Tuthmószisz képe jelent meg előtte, aki a harmadik volt
e néven. Háta mögül éles kiáltás hallatszott.
– Sznen! – nevetett fel boldogan.

176
 – Felszállt egy másik csónakra, s idáig követett minket – mentegetőzött
a kocsis.
A kék majom érdeklődve kémlelt körül. Láthatólag nem ijesztették meg
a magas hegycsúcsok, mert vidám táncba kezdett a királynő körül.
– Biztosan az úrnőd mellett szeretnél nyugodni – mondta neki Hatsep-
szut. – Amon adja, hogy életem a Túlvilágon minél később kezdődjék, s hogy
beteljesíthessem a feladatomat, melyet az apám bízott rám!
Ré sugarai elárasztották a völgyet, s szinte életre keltették a száraz
kősivatagot. Az isten mintha csak arra kérte volna Hatsepszut fáraót, hogy
tegyen vele szekerén egy örökkévaló éjszakai utazást az égen át.

177
 A legjelentősebb királyok
a XII-től a XVIII-ig dinasztiáig

XII. dinasztia (Kr. e. XX-XVIII. század)

I. Amenemhat
I. Szeszósztrisz
II. Amenemhat
II. Szeszósztrisz
III. Szeszósztrisz
III. Amenemhat
IV. Amenemhat
Szobeknoferu

A XV. és a XVI. dinasztia idejében a hükszósz hódítók (Kr. e. XVIII-XVI.

század) vették át az uralmat, akik Avariszból kormányoztak. Az egyiptomi
királyok, illetve kormányzók ekkoriban délen, Thébában állították fel
székhelyüket.

XVII. dinasztia (XVI. század)

Az utolsó thébai királyok
I. Tiua (Dicső Hitvese: Titihéri)
II. Tiua (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep)
Kamosze

178
 XVIII. dinasztia (XVI-XIII. század)
Ahmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Jahmesz-Nefertari)
I. Amenóphisz (Dicső Királyi Hitvese: Ahhotep)
I. Tuthmószisz (Dicső Királyi Hitvese: Amósze)
II. Tuthmószisz – Hatsepszut
III. Tuthmószisz (körülbelül Kr. e. 1505-1450)
II. Amenóphisz
IV. Tuthmószisz
III. Amenóphisz
IV. Amenóphisz (Ehnaton) Szemenhkaré
Tutanhaton (később Tutanhamon)
Aj
Horemheb

179
180