Jean

M. Auel
A Föld gyermekei sorozat 5.

Sziklamenedék
2

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2014


 Sziklamenedék II.

A Föld gyermekei 5. rész

A bátor Ayla és szerelme, Jondalar, négylábú barátaikkal, Farkassal és a

lovakkal, Whinneyvel és Racerrel hosszú, viszontagságos útjuk végére
érnek – megérkeznek Jondalar népéhez, a zelandonikhoz. A Kilencedik
Barlang népe elbűvöli Aylát, és szellemi vezetőjükben – az asszonyban, aki
bevezette Jondalart az Öröm adományába – gyógyítótársra talál, akivel
megoszthatja tudományát.
Miközben Ayla és Jondalar a jegyességi szertartásra készül a Nyári
Találkozón, nehézségek merülnek fel. Nem minden zelandoni látja
szívesen az idegent. A félelem Ayla szokatlan ismereteitől és állataitól –
ráadásul kötődése a zelandonik szerint nem emberi lényekhez – ellenséges
érzületeket kelt iránta, és akadályozzák nászát Jondalarral.
Aylának most minden bölcsességére szüksége van, hogy megtalálja
helyét ebben a bonyolult társadalomban: fel kell készülnie gyermeke
világrahozatalára, és döntenie kell abban is, milyen szerepet vállal a
zelandonik sorsának alakításában.

Jean M. Auel regény folyama, A Föld gyermekei sorozat több mint

negyvenötmillió példányban fogyott el szerte a világon. Tudományos
kutatásainak regényeibe szőtt eredményei kivívták az archeológusok és
antropológusok elismerését is.

 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Jean M. Auel: The Shelters of Stone

A szerzőtől az Ulpius-ház könyvkiadónál megjelent:

A Barlangi Medve népe
A lovak völgye
A mamutvadászok
Átkelés a rónaságon

Copyright © 1990 by Jean M Auel

Hungarian translalion © Deák Márta, 2014

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

ÖISBN 978 963 383 192 2

2. ISBN 978 963 383 244 8

 22

– Ha Joharran nem döntött volna úgy, hogy a mezőn állítja fel a sátrat, azt
hiszem, én akkor is a szabadban maradtam volna – mondta Ayla. –
Útközben a lovak közelében szeretnék lenni, és nem akarom felvinni őket
arra a sziklára. Nem tetszene nekik.
– Attól tartok, Denannának sem túlzottan tetszene – mondta Jondalar. –
Rendkívül idegesnek látszott az állatok miatt.
A folyón felfelé lovagoltak az Északi-folyónak nevezett mellékág
völgyén keresztül, kiszabadulva kissé annyi ember közelségéből. Túl
voltak a vezetőkkel való találkozás formalitásain, és Ayla megpróbálta
megjegyezni, melyikük kicsoda. Denanna, a Tükörszikla, a Déli Birtok
főnöke, a Huszonkilencedik Barlang elismert vezetője volt, de a Nyári
Tábornak, a Déli Sziklafalnak, a Nyugati és Északi Birtokoknak is volt
vezetőjük. Bármikor, ha mind a Három Sziklát érintő döntést kellett hozni,
a három vezető együttműködött, hogy konszenzusra jussanak, de a döntést
Denanna jelentette be, mert a többi zelandoni vezető ragaszkodott ahhoz,
hogy ha a Huszonkilencedik Barlang egy Barlangnak tartja magát, csak
egy vezetőjük lehet, aki az érdekükben felszólal.
A Zelandoniknak valamelyest eltérő követelményrendszerük volt. A
Nyugati, Északi és Déli Birtokok mindegyikének megvolt a saját
Zelandonija, de a három birtoké egy negyedik asszisztens volt, mégpedig
a Huszonkilencediké. Mivel elég nagy távolság volt a birtokok közt,
ésszerűnek tűnt, hogy mindegyik saját Zelandonit akar magának,
mégpedig jó gyógyítót, különösen a hideg, viharos évszakokban. Az
elsődleges kapcsolat azonban bármely Zelandonit elsősorban a Zelandonia
egészéhez fűzte annak ellenére, hogy a Barlang, melyet szolgált, csaknem
egyenlő rangú és bizonyos dolgokban fontosabb volt.
A Tükörszikla Zelandonija olyan kiváló gyógyító volt, hogy még a
szülő asszonyok is boldogok voltak, amikor ő segédkezett világra hozni
gyermeküket. A Huszonkilencedik Zelandonija, aki szintén a
Tükörsziklában lakott, hogy közel legyen a névleges vezetőhöz, nem
különösképpen jó gyógyító, de kitűnő közvetítő volt, aki diplomatikusan
együtt tudott működni a három másik Zelandonival és a három vezetővel,
és csillapítani tudta az egymás iránti, néha ingerlékeny hangulatot.
Néhányan úgy vélekedtek, hogy a Huszonkilencedik Zelandonija nélkül a
Huszonkilencedik Barlangnak nevezett település nem tartana össze.
Ayla boldog volt, hogy a lovak gondozásának ürügyével kimenthette
magát a további formális üdvözlések, ünneplések és egyéb ceremóniák
alól. Mielőtt találkoztak volna az északon található következő Barlang
szomszédos népével, Ayla beszélt Joharrannal és Prolevával, és azt
mondta nekik, hogy a lovak jólléte miatt fontos, hogy Jondalarral
kilovagoljanak velük. A vezető elfogadta szabadkozásukat, társa pedig
megígérte, hogy félretesz nekik ennivalót.
Ayla tudta, hogy figyelik, miközben leoldják a rudas hordozókat,
lemálháznak, és alaposan megvizsgálják a lovakat, hogy meggyőződjenek
arról, nem sérültek-e meg, nincsenek-e rajtuk sebek. Lecsutakolták és
megfésülték mindkét állatot, majd Jondalar azt javasolta, engedjék
szabadon Nyihahát és Villámot, hadd fussák ki magukat az egész lassú,
óvatos poroszkálás után. Ayla csodálatos hálás mosolya boldoggá tette a
férfit. Farkas eléjük szaladt, látva, hogy kilovagolnak. Ő is boldognak
látszott.
Joharran azok közé tartozott, akik figyelték őket. Már látta korábban is,
ahogy lovaikat gondozzák, most azonban a lovak igényelte törődés egyik
újabb elemeként értelmezte. A ménesben élő lovaknak nyilvánvalóan nincs
szükségük akkora figyelemre, amikor azonban elvégzik az emberek
óhajtotta munkát, talán igen. Igen, a lovak segítőként való használatának
előnyei nyilvánvalóak voltak, de megérte-e a temérdek gondozást? Ezen a
kérdésen tűnődött, miközben az ellovagló Aylát és a fivérét nézte.
Amint kilovagoltak, Ayla máris nyugodtabbnak érezte magát.
Valamiféle megkönnyebbülés, felszabadulás érzete töltötte el, hogy
egyedül lovagolhatnak. Ahhoz szokott hozzá, hogy csak az állatokkal
vándorolnak együtt, s mindketten pihentetőnek érezték, hogy
visszatérhettek saját szokásukhoz. Az Északi-folyó Völgyébe érve
meglátták maguk előtt a tágas, nyílt mezőt, egyszerre néztek egymásra,
mosolyogva, majd továbbösztökélve a lovakat teljes vágtában
száguldottak keresztül a tájon. Nem vették észre a közelükben elhaladó, a
Huszonkilencedik Barlanghoz igyekvő embercsoportot, akik a Nyári
Találkozó helyszínére tett gyors kirándulásról tértek vissza, az emberek
azonban felfigyeltek rájuk. Tátott szájjal nézték a látványt, ami még
életükben nem tárult a szemük elé, s nem voltak meggyőződve arról, hogy
egyáltalán újra akarnák látni. Szorongással töltötte el őket a mellettük
lóháton elszáguldó emberek látványa.
Ayla egy kis patak partján állt meg, s a következő pillanatban már
Jondalar is mellé ért. Hallgatólagos megegyezéssel fordultak meg, és
követték folyását. Eredete egy forrás táplálta tavacska volt, fölötte
hatalmas fűzfa lombja bólogatott, mintha saját magának és utódainak
védelmezné születési előjogát a vízhez, körülötte ugyanis kisebb fűzfák
ligete csoportosult a nagy, túlcsorduló medence mellett. Leszálltak
lovaikról, levették róluk a lovaglótakarókat, és leterítették a földre.
A lovak ittak a patakból, majd mindketten úgy határoztak, hempergésre
alkalmas az idő. A fiatal pár óhatatlanul fölnevetett, látva lovaikat, amint
négy lábukkal a levegőben a hátukon gurulnak, s eléggé kényelmesen és
biztonságban érezték magukat, hogy örvendezhetnek egy jó
hátkaparásnak.
Váratlanul Ayla a nyakába tett parittyájáért nyúlt, gyorsan letekerte
szíját, és a tóba pillantott, kavicsot keresve. Felkapott egy maroknyi
legömbölyített kavicsot, beleillesztett egyet a hajítófegyver bőrtartójába,
és kilőtte. Anélkül, hogy odanézett volna, újra megragadta a bőrszíjat,
mindkét végénél összefogva kifeszítette, s egy újabb követ készített elő,
hogy kilője éppen akkor, amikor egy második madár röppent a levegőbe.
Az is a földre hullt, majd Ayla odament két hófajd zsákmányához.
– Ha csak mi ketten lennénk és itt akarnánk letáborozni, már meg is
lenne a vacsoránk – mondta, magasra emelve vadászzsákmányát.
– De most nemcsak ketten vagyunk, így mi a szándékod a fajdokkal? –
kérdezte Jondalar.
– Nos, a hófajd tollazata a legmelegebb és a legkönnyebb, színei pedig a
legszebbek ebben az évszakban. Készíthetek belőle valamit a babának –
válaszolta Ayla. – De később is lesz majd időm a babaholmikat elkészíteni.
Azt hiszem, odaadom őket Denannának. Végtére is ez az ő területük, és oly
nyugtalannak tűnt Nyihaha, Villám és Farkas miatt, hogy szerintem azt
kívánja, bárcsak ne jöttünk volna. Talán egy ajándéktól kicsit jobban érzi
majd magát.
– Hol tanultál meg ilyen bölcsnek lenni, Ayla? – kérdezte Jondalar,
szeretettel és lelkesedéssel nézve rá.
– Ez nem bölcsesség, egyszerűen csak józan megfontolása annak,
hogyan érezhet szegény. Felnézett, és érezte, hogy mindjárt elvész
Jondalar szemének varázsában. Az egyetlen hely, ahol valaha is látott ilyen
árnyalatokban bővelkedő kéket, a gleccserek mély tavainak színe volt,
Jondalar szemében azonban semmi jegességet nem lehetett találni.
Mélységes szerelem volt benne.
Jondalar átkarolta Aylát, ő pedig leejtette kezéből a madarakat, hogy
átkarolja a férfit, és megcsókolja. Mintha hosszú idő telt volna el azóta,
hogy Jondalar így tartotta karjában, majd rádöbbent, hogy valóban hosszú
idő telt el. Nem azóta, hogy megcsókolta, hanem mióta egyedül voltak egy
nyílt mezőn az elégedetten legelésző lovakkal és Farkassal, aki kíváncsi
orrát bedugta minden bokorba és a föld minden vackába, és hogy senki
nem volt körülöttük. Hamarosan vissza kell menniük, s folytatniuk
vándorújukat a Nyári Találkozó helyszínére, és ki tudja, mikor lesz még
egy ilyen pillanatuk? Amikor Jondalar hozzádörgölődzött a nyakához,
Ayla vággyal reagált.
Jondalar meleg lélegzete és nedves nyelve borzongást keltett benne, és
Ayla átadta neki magát, hagyva, hogy az érzelem hatalmába kerítse.
Jondalar a fülébe lihegett, a fülcimpáját harapdálta, majd két kezébe vette
telt keblét. Most még teltebb, gondolta, ami eszébe juttatta, hogy Ayla új
életet hordoz a testében, új életet, amely, mint Ayla mondta, tőle fakad.
Legalábbis annak az életnek az ő lelkéből kell lennie, azt biztosan érezte,
mert Utazásuk legtöbb részében ő volt az egyetlen férfi, akitől Földanya az
elánt vehette.
Ayla kioldotta derékszíját, amelyről különböző tárgyak lógtak, és
szütyők, melyeket zsinórokkal vagy hurkokkal kötött fel rá, és óvatosan
letette a lovaglópokróc mellett, figyelve arra, hogy minden ráakasztott
tárgy a helyén maradjon. Jondalar leült a bőrtakaró szélére, amely erős,
bár nem kellemetlen lószagot árasztott. Olyan szag volt, amelyhez
Jondalar hozzászokott, és amely élvezetes asszociációkat őrzött magában.
Gyorsan elkezdte kioldani és letekerni lábszárvédőjének szíjait végig a
lábáról, majd felállt, és kioldotta derékszíját, amely szorosan tartotta
lábszárvédőjének egymást részben fedő elejét, és levetette.
Amikor felpillantott, Ayla ugyanezt tette, és az asszonyra tekintve tetszett
neki a látvány. Ayla alakja teltebb lett, nem csupán a keblei, hanem a hasa
is, amely kerekebb lett, s láttatni kezdte a fejlődő életet. Jondalar érezte,
hogy férfiassága reagál, lerántotta tunikáját, majd segített Aylának levetni
a sajátját. Hűvös szellőt érzett csupasz bőrén, látta, hogy Ayla libabőrös, és
a karjába vette, érezve testhőmérsékletét, és igyekezett karjával
melengetni.
– Megyek, megfürdöm a tóban – szólalt meg a lány.
Jondalar elmosolyodott, megértve, hogy ez meghívás volt számára,
hogy Örömet szerezzen Aylának úgy, ahogy Jondalar szerette.
– Nem muszáj – válaszolta a férfi.
– Tudom, de szeretnék. A gyaloglástól és hegymászástól izzadt lettem –
mondta Ayla, a tavacska felé sétálva.
A víz hideg volt, de Ayla rendszerint hideg vízben mosdott, és a
dermesztő, bizsergető érzést szinte mindig stimulálónak találta.
Reggelente a hideg víz ébresztette fel. Sekély tavacska volt, kivéve a forrás
közelében. Úgy tapasztalta, ott gyorsan mélyül, majd lába már nem is
érintette a sziklás, selymes talajt. Taposta a vizet, majd kilábalt mély
szakaszából vissza a köves part felé.
Jondalar követte a vízbe, bár sokkal kevésbé kedvelte a hideg vizet, mint
Ayla. A derekáig ért, és Ayla közelébe jutva, lefröcskölte. Ayla felkiáltott,
körbepancsolta a vizet, felkavarta, és mindkét kezével belefröcskölte
Jondalar arcába és a vállától lefelé.
– Erre nem számítottam – kiáltott fel Jondalar váratlan borzongással, és
visszapaskolta Aylára a vizet. A lovak felnéztek az emberbarátaik rendezte
vízi játékra. Ayla Jondalarra vigyorgott, felé nyújtotta kezét, és a zajos
csata abbamaradt, amint egymást átölelve, ajkukat összepréselve álltak
együtt a tóban.
– Talán segíthetek neked mosakodni – dörmögte Jondalar Ayla fülébe,
miközben a lába közé nyúlt, saját magán pedig érezte a reagálást.
– Talán én segíthetek neked – válaszolta Ayla, Jondalar mereven felálló
hímtagja után nyúlva, és a vízzel simogatva le-föl húzta előbőrét. A hideg
víznek le kellene hűtenie hevét, gondolta Jondalar, de Ayla hűvös keze az ő
meleg nemi szervén különös módon erősen stimuláló volt. Majd Ayla
letérdelt, és amikor szájába vette Jondalar férfiasságát, forrónak érezte.
Jondalar felnyögött, miközben Ayla előre-hátra ingott, körbenyalogatva
hímtagját, a férfi pedig oly sürgetettséget érzett, hogy meglepetésként érte.
Váratlanul, mielőtt kontrollálni tudta volna, érezte, hogy buzgalma
fokozódik, és felkiáltott, miközben a vágy hullámai árasztották el.
Eltolta magától Aylát.
– Menjünk ki ebből a hideg vízből – kérte. Ayla kiköpte Jondalar
magját, és kiöblítette száját, majd Jondalarra mosolygott, aki kézen fogta,
és kivezette a tóból. A lovaglótakaróhoz érve leültek, majd Jondalar a
hátára fektette Aylát, és fél könyékre támaszkodva lefeküdt mellé.
– Megleptél – mondta megkönnyebbülten, de kissé zavarban. Nem úgy
alakult, ahogy ő tervezte.
Az asszony mosolygott. Nem gyakran történt meg, hogy Jondalar oly
gyorsan kiadta magából magját, mindig ő volt az, aki szerette megőrizni
önuralmát. Ayla mosolya a tetszés vigyorává változott.
– Talán már több vágy volt benned, semmint gondoltad – válaszolta.
– Nem kellene annyira elégedettnek lenned önmagaddal – évődött
Jondalar.
– Nem gyakran történik meg, hogy meglephetlek – válaszolta Ayla. – Te
vagy az egyetlen, aki olyan jól ismer engem, hogy az engem lep meg, és
mindig oly örömteli érzéssel tölt el.
Jondalar óhatatlanul mosollyal viszonozta Ayla elégedettségét. Ráhajolt,
hogy megcsókolja, és Ayla kicsit kinyitotta a száját, szívesen várva
Jondalar közeledését. Jondalar örömmel érintette meg, tartotta karjában,
csókolta. Szájában kutatott nyelvével, gyengéden, és Ayla ugyanazt tette.
Majd Jondalar örömmel tapasztalta, hogy a vágy erősödik benne. Talán
még nem teljesen használta el hevét, és semmi nem sürgette őket vissza a
barlanghoz.
Rászánta az időt a csókokra, majd végigfuttatta nyelvét Ayla ajkain.
Megtalálta nyakát, cirógatva, csókolva, csiklandozva Aylát, és az
asszonynak mérsékelnie kellett magát, nehogy félrehúzódjon Jondalartól,
aki már felajzotta, s fékezve magát még inkább hozzájárult az élményhez.
Amikor lejjebb mozdult, az asszony vállát és belső karját csókolva a
könyökéig, már alig bírta türtőztetni magát, ugyanakkor még többet akart.
Anélkül, hogy észrevette volna, lélegzete felgyorsult, felbátorítva
Jondalart. Majd, váratlanul, a szájába vette egyik mellbimbóját, és Ayla
lihegett, miközben forróság villámai villantak fel a belsejében.
Jondalar férfiassága újra megnőtt. Érezte Ayla keblének gömbölyűségét,
majd másik keblének összehúzódott, kimerevedett bimbóját a szájába
vette, és erősen szopni kezdte. Kezével a másik mellbimbójáért nyúlt,
összeszorította, és az ujjai közt sodorgatta. Az asszony hozzásimult,
érezve a vágyat, és már nem hallotta a fűzfák közti szellőt, nem érezte a
levegő hűvösségét, teljes figyelme befelé fordult, a Jondalar keltette
érzékletet észlelve.
Jondalar is érezte, amint a hőség növekszik a belsejében, ahogy duzzadt
férfiasságát is. Lejjebb mozdult, elhelyezkedett combjai közt, s kinyitva
redőit, ráhajolt. Ayla még vizes volt a fürdéstől, és Jondalar kedvét lelte
Ayla, az ő Aylája ismerős ízében, sójában, hevében, nedvességében és
hűvösségében. Mindenét akarta Aylának, mindent egyszerre, és a
mellbimbójáért nyúlt, miközben megtalálta kemény, lüktető pontját.
Ayla felnyögött, majd felkiáltott, ívet formáló testét a férfiéhoz emelte,
miközben Jondalar a keblét szopta, és manipulálta nyelvével. Ayla nem
gondolkodott, csak érzett. Majd, mielőtt tudatosodott volna benne, máris
ott volt, érezte, ahogy a vágy megnő benne, és elhatalmasodik rajta,
mígnem váratlanul végigömlött rajta, miközben Jondalar megérezte a
nedvességet.
Majd Ayla Jondalarért nyúlt, a vágy apró kiáltásait hallatva, azt akarva,
hogy Jondalart a belsejében érezze. A férfi fölemelkedett, megtalálta rését,
és behatolt Ayla belsejébe, majd kihúzta férfiasságát, és újra benyomta.
Ayla harmóniában mozdult vele, közel nyomulva, majd visszahúzódva,
ívelve, és úgy igazítva testét, hogy ott érezze Jondalart, ahol a leginkább
akarta. Jondalar vágya nem volt annyira követelődző, mint amilyen néha.
Most egyszerűen csak hagyta növekedni, Aylával ringatózva, mozogva,
érezve, hogy vágya növekszik, mélyen belemerítkezve, örömmel és
önfeledtséggel. Ayla felkiáltott, és szavak nélküli hangjai magasabbak,
hangosabbak lettek. Elérték a csúcsot, és szavakkal és hangokkal is
kifejezve érezték, amint nagy örömhullám fakad fel mindkettejükből, és
árasztja el őket. Pillanatokig maradtak így, egyszer-kétszer még
megmozdultak, majd mozdulatlanul feküdtek, zihálva kapkodtak levegő
után.
Ahogy Ayla becsukott szemmel feküdt, meghallotta a szél susogását a
fák között, és a társukat hívó madarakat, érezte a hűvös szellőt, Jondalar
súlyának csodálatos terhét, a lószagot a takarón, és Örömük illatát, majd
eszébe jutott Jondalar bőrének és csókjainak illata. Amikor végül Jondalar
fölegyenesedett s Aylára nézett, az asszony az elégedettség ábrándos, félig
szunyókáló, szeretetteli mosolyával ragyogott rá.
Amikor végül felkeltek, Ayla visszament a tóhoz, hogy
megtisztálkodjon, ahogy Iza tanította oly sok idővel ezelőtt. Jondalar úgy
vélte, ha Ayla megtisztálkodik, neki is meg kell, bár korábban, amíg nem
találkozott vele, nem volt szokása. Valójában nem szerette a hideg vizet.
Miközben azonban leöblítette magát, arra gondolt, hogy ha még sok ilyen,
a maihoz hasonló napjuk lenne, megkedvelné a tisztálkodást.

A Huszonkilencedik Barlang Déli Birtokához visszavezető útjukon Ayla

úgy találta, hogy nem szívesen találkozik a szomszédokkal, ami valahogy
ellenségeskedőnek tűnt.
Annak ellenére, hogy úgy érezte, Jondalar népe és a Kilencedik Barlang
tagjai szívesen látták, most úgy vélekedett, velük sem különösebben
szívesen találkozik. Amennyire akarta, hogy Utazásuk véget érjen, és
amennyire vágyott mások társaságára, legalább annyira hozzászokott az
útjuk során Jondalarral kialakított életformához, és hiányzott neki. A
Barlangban mindig volt körülöttük valaki, aki beszélgetni akart
Jondalarral vagy vele, vagy mindkettejükkel. Mindketten örvendtek az
emberek szívélyességének, de a fiatal szerelmesek időnként szerettek
egyedül lenni.
Éjszaka a családi sátor hálóprémjében az emberek szoros közelsége a
mamutojok vályogházának alvó elrendezését juttatta Ayla eszébe, és azon
kapta magát, hogy rájuk gondol. Amikor először meglátta, elbűvölte az
Oroszlán Tábor félig föld alá épített hosszúháza. Mamutcsontokat
használtak az agyaggal borított vastag nád- és gyepfalak
megtámasztásához, ami távol tartotta a kontinens közepi periglaciális
területek erős szeleit és téli hidegét. Emlékezett, akkor azt gondolta, hogy
a mamutojok mintha megépítették volna saját barlangjukat. Bizonyos
értelemben azt is tették, mivel a térségben nem voltak lakható barlangok,
és igaza volt, amikor bámulatba ejtette a hosszúház, melynek megépítése
figyelemre méltó tett volt.
Noha az Oroszlán Tábor hosszúházában élő családoknak külön
lakótereik voltak a középpontban egy sorban elhelyezett házi tűhelyek
körül, és térelválasztók szeparálták el alvóemelvényeiket, mégis mindenki
ugyanazon fedél alatt lakott. Kevesebb, mint egy karnyújtásnyi távolságra
éltek a másik családtól, s egymás lakóterületein keresztül jártak ki-be.
Hogy oly szűk térben élni tudjanak, gyerekkortól tanult hallgatólagos
udvariassági szabályzatot dolgoztak ki, amely lehetővé tette a magánéletet.
Ayla, amikor ott lakott, nem találta kicsinek a vályogszállást, csak mióta a
Kilencedik Barlang óriási menedékében kezdett élni. Eszébe jutott, hogy a
Törzs minden egyes családjának szintén külön tűzhelye volt, de nem
voltak falak, csak néhány kővel jelölték a határokat. A Törzs népe szintén
korán megtanulta, hogy még pillantással is kerülje a másik család
lakóterületét. Számukra a magánélet konvenció, józan megfontolás és
figyelmesség dolga volt.
Noha a zelandoniak lakóhelyeit falak választották el, azok nem teljesen
zárták ki a hangokat. Otthonaiknak a barlangon belül nem kellett annyira
erősen építettnek lenniük, mint a mamutojok vályogházainak, hiszen a
természetes sziklamenedék megvédte őket az elemek többségétől. A
zelandoniak építményei megőrizték a hőt, és kirekesztették még az
alácsüngő sziklapadozat alá véletlenül bejutó szeleket is. A sziklafödém
alatti lakóterületen végigsétálva az otthonokból gyakran el lehetett kapni
beszélgetésfoszlányokat, a zelandoniak azonban megtanultak csendesnek
lenni, és figyelmen kívül hagyni szomszédjaik esetleges hangjait – a Törzs
népéhez és a mamutojok kimondatlan udvariasságához hasonlóan, akik
megtanulták, hogy ne nézzenek bele egymás házi tűzhelyébe. Ezen
gondolkodva Ayla rájött, hogy az alatt a rövid idő alatt, mióta a
zelandoniak közt él, már megtanulta, hogy többnyire ne hallja a
szomszédos lakóhelyek hangjait.
Miközben a fiatal pár egymáshoz bújt alvóhelyén, mellettük Farkassal, s
csendes mormolást hallott a többi hálóhely felől, Ayla ezt mondta:
– Nekem, Jondalar, a zelandoniak szokása tetszik, hogy külön,
elszeparált lakhelyet készítenek minden egyes családnak, hogy a többiektől
elkülönülten van otthonuk.
– Örülök neki – válaszolta a férfi, magában még inkább örvendve
annak, hogy már előkészítette az otthonépítést Aylának, amire visszaérnek
a Nyári Találkozóról, és hogy titokban tartja, hogy így meglepetést
szerezhessen neki.
Ayla, lehunyva szemét, arra gondolt, bárcsak egy napon saját otthona
lenne – falakkal. Számára a zelandoniak lakásainak falai a privátum olyan
mércéjét biztosították, amely ismeretlen volt a törzsbelieknek vagy még a
mamutojoknak is. A belső válaszfalak lehetővé tették és segítették a
magánéletet. Noha magányos volt völgyében, megtanulta jól érezni magát
magányában, és az egyedül utazás Jondalarral megerősítette azt a vágyát,
hogy elkülönítse önmagát másoktól. A lakóhelyek közelisége azonban azt
a biztonság- érzetet adta neki, hogy mindig van valaki a közelében.
Ha akarta volna, hallhatta volna az éjszakára nyugovóra térők
megnyugtató neszeit: halk beszélgetést, egy csecsemő sírását, egy pár
szeretkezésének hangjait. Amikor egyedül élt, nagyon vágyott olyan
hangokra, a Kilencedik Barlangban azonban arra is volt hely, hogy
egyedül legyen. A lakóhelyek vékony falain belül könnyű volt
megfeledkezni arról, hogy bárki van a közelében, a szomszédos
lakóhelyek alig hallható hangjai mégis alapvető biztonságérzetet adtak.
Arra gondolt, a zelandoniak életmódja egyszerűen jó.

Amikor másnap reggel útnak indultak, Ayla észrevette, hogy többen lettek.
A Huszonkilencedik Barlangból sokan csatlakoztak hozzájuk, bár nem a
Tükörszikla népéből, legalábbis nem olyanok, akiket ismert. Amikor ezt
megemlítette Jondalarnak, azt a választ kapta tőle, hogy a Nyári Tábor
többsége, csaknem a Déli Sziklafal fele és a Tükörsziklából néhányan
velük utaznak. A többiek a következő napok valamelyikén követik őket.
Aylának eszébe jutott, Jondalar említett valamit arról, hogy visszatérnek a
Nyári Táborba, segíteni a fenyőmaggyűjtésben, és az volt a benyomása,
hogy a Kilencedik Barlangnak szorosabb a kapcsolata a Nyugati
Birtokkal, mint a Huszonkilencedik Barlang más Birtokaival.
A Tükörsziklától továbbhaladva a Folyón fel, először észak felé vették
az irányt a vízi út széles, keletre ívelő kanyarulata elején, majd újra délre
és keletre fordultak, hasas S kanyart leírva. A folyó onnan kényelmesebb
kanyarokban haladt északkelet felé. Volt egy-két kis kőmenedék az első
kanyarulat északi végében, melyeket ideiglenes megállóhelyeknek
használtak az utazók vagy vadászok, a következő település azonban a
második kanyar legdélibb végében épült, ahol kis patak csatlakozott a
Folyóba a Régi-völgyön túl, a zelandoniak népe Ötödik Barlangjának
területén.
Ha nem vízi járművön haladtak, ami legalább tíz kilométer árral
szembeni rudazást igényelt, a Tükör sziklától könnyebben el lehetett jutni
a Régi-völgybe, ha egyenesen keresztülvágtak a tájon, semmint a Folyót
követni északi tájolású, bőséges kanyarulataival, majd vissza. A
szárazföldön át az Ötödik Barlang otthona csupán kicsivel volt távolabb
három kilométernél keleti és valamelyest északi irányba, bár a hegyes
térség legkényelmesebb területén haladó ösvény sem volt teljesen
vízszintes.
 A tisztán látható ösvény elejére érő Joharran elkanyarodott a Folyótól,
és felfelé indult egy másikra, amely keresztezte a nyeregtető oldalát, majd
egy kerek hegytetőn futott keresztül, ahol a Két Folyó Sziklájánál
találkozott a Harmadik Barlangból kiinduló magas ösvénnyel, és tért
vissza a másik oldalán a Folyó szintjére. Gyaloglás közben Ayla szerette
volna minél jobban megismerni az Ötödik Barlangot, és elhatározta, hogy
megpróbálja arra bátorítani Jondalart, hogy meséljen róluk.
– Ha a Harmadik Barlang a vadászairól nevezetes, a Tizennegyediket jó
halászokként ismerik, miről nevezetes az Ötödik Barlang, Jondalar?
– Talán leginkább arról, hogy nagyon önellátók – válaszolt Jondalar.
Ayla észrevette, hogy a négy fiatal, akik önként vállalták a travois
rúdjainak emelését a minap, amikor átkeltek a Folyón, most is a
közelükben haladtak, és még inkább melléjük léptek, amikor meghallották
kérdését. Noha egész életükben a Kilencedik Barlangban éltek, és ismerték
a szomszédos zelandoni Barlangokat, még soha nem hallottak olyan
jellemzést, hogy abból egy idegen valamelyest megismerje népüket.
Érdekelte őket, milyennek írja le közösségüket Jondalar.
– Ügyes vadászokkal, halászokkal és mindenféle mesterségben jártas
szakemberekkel büszkélkedhetnek – folytatta a férfi. – Még a vízi
járműveiket is saját maguk gyártják, és azt állítják, hogy ők készítették az
elsőket, noha ezt az állítást a Tizenegyedik Barlang talán kifogásolhatja.
Gyógyítóikat és művészeiket mindig nagyra becsülték, jó néhány
menedékük falait vésetek díszítik, másokat festett vagy faragott dísztáblák,
melyek többsége bölényt és lovakat ábrázol, mert az Ötödik Barlangnak
különleges a kapcsolata azokkal az állatokkal.
– Miért hívják Régi-völgynek? – kérdezte Ayla.
– Mert az itteni emberek régebb ideje élnek itt, mint a települések
többsége. Számozásuk mutatja korukat. Csak a Második és Harmadik
Barlang régibb az Ötödiknél. Számos Barlang Históriája megemlíti
kötelékeiket az Ötödik Barlanghoz. Falvéseteik többsége oly régi, hogy
nem tudják, valójában kik készítették őket. Az egyik öt állatot ábrázol,
melyet egy ős faragott oly régen, hogy a Régiek Legendáriuma tesz róla
említést – mondta Jondalar –, és a Zelandoni szerint az öt nagyon szent
szám.
– Mit jelent az, hogy szent?
– A Földanyával kapcsolatos különleges értelme van. Kérd majd meg
egyszer Zelandonit, hogy beszéljen neked az ötös számról – válaszolta
Jondalar.
– Mi történt az Első Barlanggal – Ayla elhallgatott egy pillanatra, hogy
gondolatban elsorolja a számolószavakat –, és a Negyedikkel?
– A Históriákban és az Idősek Legendáriumában sok minden
megtalálható az Első Barlangról, s valószínűleg többet hallasz majd róluk
a Nyári Találkozón, de senki nem tudja, mi történt a Negyedikkel. Az
emberek többsége szerint valamilyen tragédia. Van, aki úgy véli, egy
ellenség egy gonosz Zelandonit használt fel, hogy betegséget okozzon,
amelytől mindegyikük meghalt. Mások vélekedése szerint egy rossz
vezetővel való szóváltás következtében az emberek úgy döntöttek,
elhagyják a Negyedik Barlangot, és egy másikhoz csatlakoznak. Csakhogy
amikor új nép csatlakozik egy Barlanghoz, az rendszerint bekerül
Históriájukba, ám egyetlen Barlanghistória sem tesz semmilyen említést a
Negyedik Barlangról, legalábbis nem a környéken élőké – mondta
Jondalar. – Egyesek szerint a négyes szám balszerencsés, Doni azonban
azt mondja, hogy nem a szám, hanem csak egyik-másik asszociációja
szerencsétlen.
Úgy hat kilométer megtétele után felkapaszkodtak az utolsó emelkedőn,
és egy szűk völgyhöz közeledtek, melynek közepén gyors folyású kis
patak szaladt végig, és nyolc, különböző méretű menedéknek otthont adó
magas sziklák emelkedtek mindkét oldalán. Miközben a nagy menet
elindult lefelé az ösvényen a Régi-völgy kezdete felé, két férfi és egy
asszony jelent meg előttük az üdvözlésükre. A találkozás formalitása után
azt mondták az utazóknak, hogy az Ötödik Barlang többsége már elindult
a Nyári Találkozóra.
– Örömmel látunk benneteket, ha maradni szeretnétek, természetesen, de
mivel még éppen csak nap közepe van, azt hittük, talán folytatni akarjátok
utatokat – szólalt meg az asszony.
– Ki maradt itt? – kérdezte Joharran.
 – Két öreg, aki már nem tudja megtenni az utat – egyikük alig tud
felkelni az ágyból –, és egy vajúdás előtt álló asszony. Zelandoni nem
tartotta biztonságosnak, hogy útra keljen, mert korábban voltak már
nehézségei a gyermekszüléssel. És természetesen ez a két vadász. Addig
maradnak, míg új a hold.
– Ha jól gondolom, az Ötödik Barlang Zelandonijának Első Tanítványa
vagy – szólalt meg az Elsők Közt Első.
– Igen. Azért maradtam, hogy segítsek a szülésnél.
– Igen, megismertelek. Tehetünk bármit, amivel segíthetünk?
– Nem hiszem. Még nem jött el az ideje. Még van néhány napja, s itt van
az édesanyja és nagynénje is. Rendben lesz.
Joharran megbeszélésre hívta össze a Kilencedik és a hozzájuk
csatlakozott Barlangok néhány emberét.
– A legjobb sátorhelyeket talán már elfoglalták – szólalt meg. – Azt
hiszem, jobb, ha továbbmegyünk. – A többiek gyorsan helyeseltek, és
eldöntötték, hogy továbbvándorolnak.
A Folyó medre kiegyenesedett valamelyest az északkelet felé forduló
nagy S kanyar után. Jó néhány menedék volt arra, melyek sok kis
Barlangnak adtak otthont a folyó következő szakasza mentén. Egy
kivételével már mindegyik elindult a Nyári Találkozó felé, az az egy pedig
most csatlakozott hozzájuk, mögöttük lemaradva kissé. Joharran még
inkább aggodalmaskodni kezdett amiatt, hogy alkalmas sátorhelyet
találjon nagy Barlangjának a nyárra.
Meglepte Aylát, hogy oly sok ember él a térségben, és egymáshoz oly
közel. A zelandoniakhoz hasonlóan az emberek, akik közt felnőtt, mindent
gyűjtöttek, amire szükségük volt. Gyűjtögetéssel, vadászattal, halászattal
teremtették elő élelmüket, ruházatukat, természetben talált hajlékban éltek,
vagy védett helyet építettek az elemek ellen, de eszközeiket és
vadászfegyvereiket is a természet nyújtotta anyagokból készítették. Ayla
valami mély, ösztönös módon megértette, hogy ha több ember él egy
területen, mint amennyit forrásai el tudnak tartani, nem lenne elég
mindenkinek. Lennének, akiknek el kellene költözniük, vagy nélkülözniük
kellene. Megértette, hogy a zelandoniak földjének rendkívül gazdagnak
kell lennie, hogy mindennel ellássa az ott élőket, agyának egy elemző
szegletében azonban akaratlanul is azon tűnődött, mi történne az
emberekkel, ha a dolgok megváltoznának.
Ez volt az oka annak, hogy a Nyári Találkozót minden évben más
helyen tartották. Egy ilyen nagy tömegben összegyűlt sokaság kimerítené a
közvetlen terület erőforrásait, és jó néhány évre lenne szükség ahhoz,
hogy a terület újra használható legyen. Az idei találkozó nem volt messze
a Kilencedik Barlang menedékétől, talán úgy huszonöt kilométerre felfelé
a folyón, ha a közvetlen közelében haladnak tovább, de annak a
távolságnak egy részét megspórolták volna azzal, ha a Huszonkilencedik
Barlangból egyenesen átszelik a tájat az Ötödikbe.
A hely, amerre tartottak, úgy húsz kilométerre volt a Régi-völgytől, és
Joharran elhatározta, megpróbálják megtenni anélkül, hogy éjszakára
letáboroznának. Arra gondolt, megbeszélést hív össze, hogy lássa, sietésre
bátoríthatja-e őket, de túl sokan voltak, s különböző korúak és
képességűek, tempójuk pedig kétségtelenül nem lehet gyorsabb a
leglassabban haladóénál. Egy megbeszélés most kétségtelenül még jobban
lelassítaná őket. Inkább azt tervezte tehát, hogy megpróbálja a szokásosnál
gyorsabb haladásra ösztökélni őket anélkül, hogy szólna nekik.
Megpihennek majd, ha panaszkodni kezdenek. Napközépi étkezésre
megálltak, de amikor Joharran újra útnak indult, az emberek lemaradtak
mögötte.

Még nem volt sötét, de a nap határozottan lehanyatlóban volt, amikor a

Folyó jobbra kanyarodott egy lejtős hegyoldal közelében a bal parton – az
ő jobbjukon. A belső területek felé távolodtak a víztől, és egy enyhe
hegyoldalban kaptattak felfelé egy jól kitaposott ösvényen. Kapaszkodás
közben, nem messze tőlük, a környező táj panorámája tárult eléjük.
A hegyoromra felérve Aylának egy másik látványtól állt el a lélegzete:
alattuk a völgyben emberek mérhetetlenül hatalmas hordája. Már ekkor
több volt a zelandoni a völgyben, mint akik a mamutojok Nyári
Találkozóját látogatták, és még csak meg sem érkezett mindenki. Biztos
volt benne, hogy még ha mindenkit összeszámolna is, akikkel valaha
találkozott, akkor sem érné el azok számát, akiket lenn látott, kivált nem
egyszerre, egy helyen. Noha azok nem voltak ennyien, az egyetlen hasonló
látvány akkor tárult a szeme elé, amikor hatalmas bölény- vagy
rénszarvascsordák gyülekeztek ezerszámra évente – ez azonban emberek
nyüzsgő, kavargó hordája volt.
A Kilencedik Barlangból elinduló csoport jelentősen gyarapodott, de
akik közben csatlakoztak hozzájuk, gyorsan szétszéledtek, barátokat és
rokonokat keresve, és helyet, ahol sátrukat felállíthatták. A donier a
központi táborhely felé vette útját, ahol mindennek közepén a
Zelandoniknak megvolt a saját különleges szállása. A Zelandonik mindig
vezető szerepet játszottak a Nyári Találkozókon. Ayla remélte, hogy a
Kilencedik Barlang a fontos események helyszínétől valamelyest távolabb
talál helyet. Könnyebb lenne kivinni az állatokat, ha nem kíváncsi emberek
tömegén keresztül kellene végigvezetni őket.
Jondalar már beszélt fivérével az állatok szükségleteiről, és arról, hogy
nyugtalanok lesznek, ha oly sok ember van körülöttük. Joharran bólintott,
és azt válaszolta, nem feledkezik meg kéréséről, elsődlegesen azonban a
Kilencedik Barlang embereinek igényeit kell szem előtt tartania, s nem az
állatokét. Ő közel akart lenni az események középpontjához, és remélte,
hogy talál egy helyet a folyó közelében, hogy ne legyen akkora teher a
vízhordás, talán egy-két fa közelében, hogy legyen árnyékuk, és nem túl
messze fás területtől, ahol tűzifát találhatnak. Tudta azonban, hogy a tábor
közelében levő kiterjedt erdőt letarolják az évszak vége előtt. Mindenkinek
szüksége volt tűzifára.
De amikor Solabannal és Rushemarral elkezdte a táborhelyet keresni,
gyorsan észrevette, hogy a közeli, erdő és víz menti jó helyeket már
elfoglalták. A Kilencedik terjedelmes Barlang volt, és a többinél népesebb,
így tágasabb térségre volt szükségük sátraikhoz, és Joharran helyet akart
találni, mielőtt rájuk sötétedik. Ez arra késztette, hogy a Nyári Találkozó
területének perifériáján nézzen körül. A nagy vízi út elkeskenyedett utolsó
kanyarulata ívénél, és észrevette, hogy partjai meredekebbek a tábor
területének folyásirány mentén levő oldalán, megnehezítve a vízhez jutást.
 A három férfi visszament a folyóhoz, és elindult folyásiránnyal
szemben. Rövid távolság megtétele után megláttak egy legelőn végigfutó
kis patakot, amely a Folyóba torkollott, s megfordultak, hogy a partja
mentén haladjanak. Valamelyest távolabb a Folyótól észrevettek egy
szabadon álló ligetet. Közelebb érve látták, hogy valójában a patak
mindkét oldalát szegélyező fasor. Az erdő felé vették útjukat. A kis patak
mentén gyalogolva Joharran felfigyelt arra, hogy a patakocska egy hegy
lábát kerüli meg, a fás térség pedig sűrűsödik, valóságos erdővé válik, s
nagyobb és kiterjedtebb lesz, mint elsőre látszott.
Egy idő után a patak eredetéhez értek, egy kis forráshoz, amely a föld
alól bugyogott fel, fölötte lengedező fűzfaágak, nyírfák, lucfenyők és
vörösfenyők keretében. A forrás másik oldalán mély tavacska volt, melyet
ugyanaz a forrás táplált. Az egész vidék tele volt természetes forrásokkal,
és azok szintén a Folyóba vezető kis mellékágakat alkottak. A tavacska
túloldalán, a fák mögött egy viszonylag meredek, különféle méretű
kövekkel – apró kavicsokkal, még terjedelmes sziklatömbökkel is –
beszórt rézsűt vettek észre. A tó előtt füves szurdok vezetett egy kis nyílt
partszakaszhoz, termőfölddel, fövennyel és sima, víz lekerekítette
kövekkel, sűrű bokrok védősorával közvetlenül a tópart mellett.
Elfogadható hely volt, és Joharran arra gondolt, ha egyedül lenne, vagy
csak egy-két emberrel, ott azonnal felállítaná a sátrat, de az egész
Barlanggal nemcsak hogy több helyre volt szükségük, hanem arra is, hogy
közelebb legyenek a tábor középpontjához. A három férfi visszafelé indult
a patak mentén, és amikor a Folyó melletti mezőhöz értek, Joharran
megállt.
– Mi a véleményetek? – kérdezte. – Kissé távol van mindentől.
Rushemar belemártotta kezét a patakba, megkóstolta a vizet. Hűvös és
friss volt.
– Ennek jó vize lesz egész nyáron. Tudjátok, hogy az évszak végére
mind a tábor közepén keresztülfolyó patak, mind a tábor előtti Folyó és
mellékága elveszíti frissességét és tisztaságát.
– És mindenki a nagy erdőket használja majd tűzifának – mondta
Solaban. – Ezt a területet nem veszik oly sokan igénybe, és több a hely,
mint amennyi látszik.
A Kilencedik Barlang az erdő és a Folyóhoz közeli kis patak közti sík
legelőn állította fel táborát. Az emberek többsége egyetértett abban, hogy
jó táborhelyre találtak. Valószínűnek tűnt, hogy egyetlen más Barlang sem
állítja fel sátrait előttük, a folyó mentén, és iszapozza el a vizet, mert túl
mesze volt a tevékenységek közepétől. Vizük tiszta marad, hogy
úszhassanak, fürödhessenek benne, és kimoshassák ruháikat. A forrás
táplálta patak tiszta ivóvízzel látja el őket, függetlenül attól, mennyire
szennyeződik el a Folyó vize attól, hogy több száz ember használja.
Az erdő árnyat és tűzifát adott, és elég kicsinek tűnt ahhoz, hogy ne
vonzzon túl sok embert ugyanazon természeti erőforrások felkutatására –
legalábbis egy ideig. Többségük a nagyobb ligetek felé indulna, a folyón
lefelé távolabbra. Az erdő és a legelő kisvadakkal és szabadon termő
növényekkel is ellátta őket – bogyósokkal, csonthéjasokkal,
gyökérfélékkel, levelekkel. Hal bőven élt a Folyóban, ahogy édesvízi
puhatestűek is. A táborhely sok előnnyel járt.
Legnagyobb hátránya a távolság volt, melyet a tábor központjáig meg
kellett tenniük. Néhányan túl távolinak találták, elsősorban azok, akiknek
családjuk vagy közeli barátaik voltak más Barlangokban, és már
felállították sátraikat a legalkalmasabbnak tartott helyeken. Közülük
néhányan úgy határoztak, hogy másokkal együtt sátoroznak. Jondalar
boldog volt, mert így lesz majd helye a megérkező Dalamarnak és a
lanzadoniaknak, ha nem lesz ellenükre a távolság.
Ayla tökéletes helynek találta. Az állatoknak jó lesz, távol a kavargó
embertömegtől, és mezejük is lesz, ahol legelészhetnek. Az állatok már
sokak érdeklődését felkeltették, ahogy, természetesen, Ayla is. Eszébe
jutott, mennyire ideges volt Nyihaha, Villám és Farkas, amikor először
megérkeztek a mamutojok gyülekezésére, bár most mintha jobban – talán
még nála is könnyebben – elviseltek volna a nagyszámú embercsoportot.
Az emberek nyíltan beszéltek róluk, és Ayla óhatatlanul is hallotta. Mintha
különösen meglepte volna őket, hogy a lovak és a farkas milyen jól
tolerálják egymást – valóban barátoknak tűntek –, és hogy milyen jól
reagáltak az idegen asszonyra és Marthona fiára.
 Jondalarral fellovagoltak a patak mentén, és megtalálták az idilli
szurdokot tavacskájával. Pontosan olyan hely volt, amilyet kedveltek. Oly
tökéletes volt számukra, hogy azt az érzetet keltette bennük, mintha az
otthonuk lenne, bár, természetesen, mindenki használhatta, noha Jondalar
kételkedett abban, hogy sokan igénybe veszik majd. Az emberek többsége
a közösségi tevékenységek miatt jött a Nyári Találkozóra, és kisebb
igényük volt a magány perceire, mint az állatoknak vagy Aylának, s be
kellett vallania, neki magának is. Ayla örömmel fedezte fel, hogy a sűrű
bozót jellemzően az egyik kedvenc eledelét termő mogyoróbokrokból
állt. A csonthéjasok még nem voltak érettek, de a bokrok jó termést
ígértek, Jondalar pedig már azt tervezte, hogy visszatér, hogy megnézze, a
tó távoli oldalán a sziklák vagy kövek kovakövek-e.
Miután az emberek letelepedtek, és elkezdték felmérni környezetüket,
többségük jó választásnak találta. Joharran is boldog volt, amiért elég
korán érkeztek ahhoz, hogy bejelenthessék igényüket. Úgy érezte, előbb
kiválasztotta volna valamelyik Barlang, ha a Nyári Találkozót övező nagy
legelő közepén nem lett volna egy második és valamelyest nagyobb
mellékág. A korábban érkező Barlangok többsége a mellett a patak mellett
helyezkedett el, tudva, hogy a Folyó vize a túlzott használattól hamarosan
elszennyeződik. Az a terület volt ez, melyet Joharran először bejárt, de
most boldog volt, hogy a mezőtől távolabb is körülnézett.
Jondalar arra gondolt, beszélgetése vette rá fivérét, hogy mérlegelje
olyan hely keresését, amely kényelmes lehet a lovaknak, és megemlítette
neki, hogy becsüli érte. Joharran nem javította ki. Tudta, hogy elsősorban
az emberek igényeit tartotta szem előtt, de az állatokkal kapcsolatos
megjegyzés talán óhatatlanul is megmaradt emlékezetében, és segítette a
hely megtalálásában. Nem mondhatta fivérének, hogy nem a kérése
motiválta, és nem bánta, ha Jondalar ettől kissé a lekötelezettjének tartja
magát. Nehéz lehetett akkora Barlangot vezetni, és Joharran soha nem
tudhatta, mikor lesz szüksége Jondalar segítségére.
Mivel már oly késő volt, elhatározták, hogy reggelig várnak nyári
szállásaik felállításával, éjszakára pedig úti sátraikat használják. Miután a
táborhelyet kijelölték, néhányan lementek a központi területre, barátokat
vagy rokonokat keresve, akiket az utolsó Nyári Találkozó óta nem láttak,
és hogy megnézzék, mit terveznek a következő napra. Az emberek
többsége azonban fáradt volt, és elhatározták, a közelben maradnak. Sokan
körülnéztek a táborhelyen, elhatározva, pontosan hol akarják elhelyezni
sátrukat és személyes szállásukat, és hogy megnézzék, hol teremnek
növények, leginkább pedig hogy hol találnak nyári lakhelyük
felállításához szükséges alapanyagokat.
Ayla és Jondalar az erdő és a patak közelében pányvázta ki a lovakat,
úgy érezve, hogy az lesz a legjobb módja annak, hogy biztonságban tudják
őket, inkább azért, hogy az emberektől megvédjék, semmint hogy féken
tartsák őket. Szívesen adtak volna nekik több szabadságot, de talán csak
miután az egész tábor megismerkedett velük, és egyiküket sem fogja el a
kísértés, hogy levadássza őket, megengedheti nekik, hogy óhajuk szerint
vándoroljanak, ahogy a Kilencedik Barlang közelében.
Reggel, miután meggyőződtek arról, hogy a lovak jó helyen vannak,
Jondalar és Ayla elkísérte Joharrant a Nyári Tábor központi térségére,
hogy megkeressék a többi vezetőt. Döntéseket kellett hozni a vadászatról,
az élelemgyűjtésről és a gyűjtőutak terményeinek megosztásáról, s hogy
megtervezzék a tevékenységeket és szertartásokat, köztük az első nyári
Nász Szertartást. Farkas Ayla mellett lépdelt. Mindenki hallott már az
asszonyról, akinek valami titokzatos hatalma van az állatok fölött, hallani
valamit azonban egy dolog, és megint más látni. Miközben a táborhelyeket
kerülgetve haladtak, a megrökönyödött tekintetek követték őket, és
azoknak, akik véletlenül nem látták közeledésüket, hanem hirtelen
szembetalálkoztak velük, első reagálásuk a döbbent félelem volt. Még a
Joharrant és Jondalart ismerők is levegőért kapkodtak üdvözlés helyett.
Alacsony bokrok mögött gyalogoltak, amely elrejtette a farkast, amikor
egy férfi igyekezett feléjük.
– Jondalar, hallottam, hogy visszatértél Utazásodról, és asszonyt hoztál
magaddal – szólalt meg hangosan. – Szeretnék találkozni vele. – Volt
valami furcsa beszédhibája, melyet Ayla nem igazán ismert fel, majd
rájött, hogy a férfi valamelyest úgy beszél, mint egy gyerek, de
férfihangon. Selypített.
 Jondalar felnézett, és összeráncolta homlokát. A férfi nem olyan valaki
volt, akit szívesen látott. Valójában az összes zelandoni közül az egyetlen
ember, akivel, remélte, nem találkozik. Nem tetszett neki a színlelt
barátságosság, de érezte, nincs más választása, mint a formális bemutatás.
– Mamutok Aylája, ő Ladroman a Kilencedik Barlangból – mondta, és
észre sem vette, hogy korábbi státusával mutatta be Aylát. Hangja oly
közömbös volt, amennyire csak lehetett, Ayla azonban azonnal észrevette a
helytelenítő hangszínt, és Jondalarra pillantott. Összeszorított állkapcsa
jelezte, hogy nem sok választja el a fogcsikorgatástól, és merev, rideg
testtartása további jelét adta annak, hogy a férfi nem olyasvalaki, akit
örömmel lát.
A férfi előrenyújtotta mindkét karját, és mosolygott, kimutatva, hogy
elöl hiányzik két foga. Aylához lépett. Ayla arra gondolt, tudja, ki lehet a
férfi, de az üres hely a szája elején megerősítette ebben. Ő volt az, akivel
Jondalar verekedett. Annak idején ezt a férfit ütötte meg, és verte ki azt a
két első fogát. Ennek következményeként Jondalarnak el kellett hagynia a
Kilencedik Barlangot, és Dalamarhoz ment lakni egy időre, ami, mint
kiderült, valószínűleg a legjobb dolog volt, amit tehetett. Ez adott
lehetőséget neki arra, hogy megismerje házi tűzhelyének atyját, és
megtanulja végül meg is kedvelt mesterségét – a kovakőpattintást – attól az
embertől, aki elismerten a legjobban értette.
Ayla elég sokat tanult már a tetovált arcjelekről ahhoz, hogy lássa, a
férfi Zelandoni-tanítvány. Ekkor, meglepetésére, érezte, hogy Farkas
dörgölődzik a lábához, és elé áll, közé és az idegen közé lépve, s
meghallotta mély, figyelmeztető morgását. Farkas csakis akkor viselkedett
így, amikor úgy érezte, ő veszélyben van. Talán megérezte Jondalar
ridegségét és elutasító hangszínét, gondolta Ayla, de valamilyen okból
Farkasnak sem tetszett a férfi. Ladroman habozott, hátralépett, szeme a
félelemtől elkerekedett.
– Farkas! Maradj hátul – szólt rá mamutoj nyelven, miközben ő
előrelépett, hogy válaszoljon a formális üdvözlésre. – Üdvözöllek,
Kilencedik Barlang Ladromanja. – Megfogta mindkét kezét. Nyirkos volt.
– Már nem vagyok Ladroman, s nem a Kilencedik Barlang az otthonom.
A zelandoniak Ötödik Barlangjának Madromanja vagyok most, és a
Zelandonia tanítványa. Légy üdvözölve itt, Ayla a... mi is volt az név?
Muh...? Mutoni? – kérdezte, Farkast figyelve, akinek morgása hangosabb
lett. A férfi rögtön elengedte Ayla kezét. Azonnal észrevette Ayla
akcentusát, a farkas azonban annyira megzavarta, hogy csaknem
figyelmen kívül hagyta.
– Ő pedig már nem a Mamutok Aylája, Madroman – javította ki fivérét
Joharran –, hanem a zelandoniak Kilencedik Barlangjának Aylája.
– Már felavatott Zelandoni? Nos, mamutoj, avagy zelandoni, örülök,
hogy sikerült találkoznunk, de most mennem kell... egy megbeszélésre –
mondta, hátrálva, amilyen gyorsan csak tudott. Megfordult, és csaknem
szaladt vissza arra, ahonnan jött. Ayla a két fivérre nézett. Ők csaknem
hasonló mosolyt vetettek rá.
Joharran meglátott egy embercsoportot, akiket keresett. Köztük volt
Zelandoni, aki odaintette őket magához, de a negyedik, Farkas volt az,
akinek a legnagyobb figyelmet szentelték. Ayla maga mögé intette Farkast
a formális bemutatások alatt. Nem tudta, nem reagálna-e másra is úgy,
ahogy Madromanra. Többen is meglepődtek, amikor a furcsa akcentusú
idegen asszonyt zelandoniként, egykori mamutojként mutatták be, de
megmagyarázták, hogy mivel nem merült fel kérdés azzal kapcsolatban,
hol fog lakni, miután Jondalarral nászra lépnek, a Kilencedik Barlang már
elfogadta.
A nászra lépés elhatározását követő legfontosabb döntés az volt, hogy
vajon a férfi az asszony népénél lakik-e, vagy az asszony megy a férfi
otthonába. A Barlangok beleegyezésére mindkét esetben szükség volt,
leginkább pedig azokéra, akikhez új tagként költözik. Mivel tudták, hogy
Jondalar és Ayla hol lakik majd, a Kilencedik Barlang belegyezése
szentesítette a nászt.
Ayla a közelében tartotta Farkast, miközben Jondalar hallgatta a terveket
megbeszélő világi és spirituális vezetőket. Azt határozták, hogy a
következő este szertartást rendeznek, hogy megkeressék az első vadászat
irányát. Ha minden jól alakul, az Első Jegyességi Szertartást nem sokkal
ezután tartják. Ayla már tudta, hogy minden nyáron két Nász Szertartás
tartanak. Az elsőn azok a párok ülték nászukat, általában egy térségből,
akik az előző télen határozták el jegyességüket. A másodikat közvetlenül
az őszi hazatérésük előtt tartották. Azoknak a pároknak a többsége
távolabbi Barlangokból érkezett, és a Nyári Találkozó idején hozták meg
döntésüket, talán csak akkor nyáron vagy egy-két évaddal korábban
találkoztak.
– A Jegyességi Szertartásról beszélve szeretnék kéréssel folyamodni
hozzátok – szólalt meg Jondalar. – Mivel házi tűzhelyem férfija Dalanar,
és ő is tervezi jövetelét, azt szeretném kérni, hogy az első szertartásra az ő
megérkezése után kerüljön sor. Szeretném, ha jelen lenne a Nász
Szertartásomon.
– Néhány napos késedelem nincs ellenemre, de mi lesz, ha Dalanar csak
sokkal később érkezik? – kérdezte Zelandoni.
– Szívesebben ülnék nászt az első szertartáson, de ha Dalanar túl sokat
késlekedik, várok a másodikig. Szeretném, ha a szertartáson itt lenne –
mondta Jondalar.
– Ez elfogadható – válaszolta az Első Zelandoni –, de azt hiszem, el kell
döntenünk, pontosan mennyi időre lehet elhalasztani az Első Jegyességi
Szertartást, az pedig azokon múlik, akik most akarnak nászt ülni.
Zelandoni-tetoválásokkal az arcán egy idősebb asszony rohant feléjük.
– Ha jól értem, Dalanar és a lanzadoniak ebben az évszakban
csatlakoznak hozzánk – mondta Joharrannak. – Hírvivőt küldött a
Tizenkilencedik Barlang Zelandonijának, hogy tudassa, már közel járnak a
Nyári Találkozó táborhelyéhez. Társának leánya köt jegyességet ezen a
nyáron, és teljes Jegyességi Szertartást szeretne a számára. Ha jól tudom,
doniert keres a népének. Ez pompás lehetőség lenne egy kivételes tudású
tanítvány vagy egy új Zelandoni részére.
– Jondalartól már tudjuk, Tizennegyedik Zelandonija – mondta
Joharran.
– Ez az egyik oka annak, hogy idén elhozza közösségét, a lanzadoniakat
– magyarázta Jondalar. – Nincs gyógyítójuk, noha Jerikának van
valamennyi tudománya, de nincs senkijük, aki szertartásokat adna. Nem
érzi úgy, hogy illendő Jegyességi Szertartást tudnának tartani, míg nincs
saját donierjük. Errefelé jövet meglátogattuk őket. Joplaya elígérkezett,
míg ott voltunk náluk. Echozarral szándékozik jegyességet kötni...
– Dalanar megengedi a lányának, Joplayának, hogy olyan férfit
válasszon társul, akinek az anyja laposfejű volt? Egy félvér lelkű férfit? –
szólt közbe a Tizennegyedik Barlang Zelandonija. – Hogy tehetett ilyet?! A
saját lányát?! Tudom, hogy Dalanar befogadott egy-két szokatlan embert a
Barlangjába, de hogyan fogadhatta be azokat az állatokat?!
– Ők nem állatok! – mondta Ayla, haragosan vonva össze szemöldökét.

 23

Az asszony megfordult, hogy Aylára nézzen, meglepetten, hogy a

jövevény megszólalt, s még inkább attól, hogy oly szemtelenül
ellentmondott neki.
– Ez nem a te helyed, ahol megszólalhatnál – mondta. – Nem rád
tartozik, amiről ezen a találkozón beszélünk. Vendég vagy itt, még csak
nem is zelandoni. – Tudta, hogy az idegen asszony állítólag Jondalar társa
lesz, de nyilvánvalóan rendreutasításra volt szüksége, és hogy illendő
viselkedést tanuljon.
– Bocsáss meg, Tizennegyedik Zelandonija – avatkozott közbe az Elsők
Közt Első. – Aylát a többieknek már bemutatták, be kellett volna mutatnom
neked is, amikor megérkeztél. Ayla valójában már zelandoni. A Kilencedik
Barlang magához fogadta, mielőtt elindultunk.
Az asszony az Első felé fordult, és gyűlölete szinte tapintható volt. Ayla
észrevette, hogy az ellenségeskedés régi keletű, és eszébe jutott valami egy
Zelandoniról, aki arra számított, hogy ő lesz az Első, de a Kilencedik
Barlang Zelandonija kapta a címet. Ayla úgy vélte, vele áll szemben.
– Ayla és Jondalar azt mondja nekünk, hogy a laposfejűek emberek, és
nem állatok. Azt hiszem, olyan probléma ez, amit meg kell beszélnünk, és
úgy terveztem, felvetem a témát – mondta Joharran, előrelépve,
megpróbálva lecsillapítani a kedélyeket. – De nem tudom, ez-e a
legalkalmasabb idő. Először más dolgokat kell megvitatnunk.
– Miért kellene egyáltalán beszélnünk róluk? – vágott vissza az asszony.
– Szerintem fontos, ha másért nem, hát a saját biztonságunkért –
válaszolta Joharran. – Ha ők intelligens emberek – és Ayla és Jondalar
csaknem meggyőzött arról, hogy azok –, és mi állatként bántunk velük,
miért nem tiltakoztak?
– Talán mert állatok – válaszolta az asszony.
– Ayla szerint azért, mert úgy döntöttek, hogy elkerülnek bennünket. De
ha csak állatokként gondolunk rájuk, talán nem vadászunk rájuk, de
minden földet a sajátunknak, zelandoni területnek tekintünk –
vadászterületeket, gyűjtögetőhelyeket, mindent –, mi lesz, ha ellenállnak?
És mit tehetünk, ha úgy döntenek, hogy a területek egy részét mégis
maguknak kezdik követelni? Azt hiszem, fel kell erre készülnünk. A
legkevesebb, hogy megbeszéljük ennek a valószínűségét.
– Azt hiszem, túl nagy feneket kerítesz a dolognak, Joharran. Ha a
laposfejűeknek eddig nem kellettek területek, miért kellenének nekik
most? – kérdezte a Tizennegyedik Zelandonija, elvetve az egész
elgondolást.
– Csakhogy igenis igényt formáltak területre – szólalt meg Jondalar. –
A Losadunaj úgy tudja, hogy a gleccser túloldalán, az Anya Folyótól
északra fekvő terület a laposfejűek országa. Egy-két garázda kivételével
délen tartózkodnak. Azok a garázdák folyton bajt kevernek, és attól tartok,
a Törzs most már nem éri be annyival, különösen nem a fiatalok.
– Mi mondatja ezt veled? – kérdezte Joharran. – Ezt még soha nem
említetted.
– Nem sokkal azután, hogy Thonolannal útnak indultunk, a gleccseren
átkelve a felföldön át keletre, laposfejűek bandájával találkoztunk – a
Törzs embereivel talán vadászok voltak – mondta Jondalar. – S volt egy
kis összetűzésünk.
– Miféle összetűzés? – kérdezte Joharran. Mindenki teljes figyelemmel
hallgatta.
– Egy ifjonc követ dobott felénk. Talán mert a folyó túloldalán voltunk,
ami az ő területük. Thonolan egy dárdát hajított vissza, amikor mozgást
vett észre az erdőben, ahol rejtőzködtek. Hirtelen mindannyian
előreléptek, és megmutatkoztak. Ketten voltunk jó néhányukkal szemben –
nem volt igazán jó arány. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy egy az
egynél is jó lett volna az esélyünk, mert talán alacsonyak, de erősek.
Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogyan keveredünk ki a dologból – a
vezetőjük oldotta meg a helyzetet.
– Miből állapítottad meg, hogy van vezetőjük? S ha volt is nekik,
honnan tudod, hogy nemcsak egy falka volt, ahogy a farkasoknak? –
kérdezte egy másik férfi. Jondalar úgy vélte, felismerte a kérdezőt, de nem
volt biztos benne. Végtére is öt évvel ezelőtt indultak el Utazásukra.
– Most már biztosan tudom, mert azóta másokkal is találkoztam, de már
akkor is nyilvánvaló volt. Ő mondta a követ hajító ifjoncoknak, hogy
adják vissza Thonolannak a dárdáját, és szerezzék vissza a kövüket. Utána
visszalopakodtak az erdőbe – mesélte Jondalar. – Mindent visszatett úgy,
ahogy volt, és azt hitte, azzal rendbe is hozott mindent. Mivel senki nem
sérült meg, úgy vélem, így is történt.
– „Mondta" az ifjoncoknak? A laposfejűek nem tudnak beszélni! –
jelentette ki a férfi.
– Pedig tudnak! – válaszolta Jondalar. – Csak nem úgy beszélnek, ahogy
mi. Többnyire kézjeleket használnak. Néhányat megtanultam, és beszéltem
is velük, Ayla azonban sokkal jobban. Ő ismeri a nyelvüket.
– Ezt nehezen hiszem el – mondta a Tizennegyedik Zelandoni.
Jondalar elmosolyodott.
– Először én is így voltam vele – mondta. – Az összetűzés előtt soha
nem láttam közelről egyiküket sem. És te?
– Nem, nem mondhatnám, hogy láttam, és nem is óhajtóm – mondta az
asszony. – Amennyire tudom, eléggé hasonlítanak a medvékhez.
– Nem hasonlítanak jobban a medvékre, mint mi. Olyanok, mint az
emberek, másféle emberek, de tévedhetetlenül emberek. Azoknál a
vadászoknál lándzsák voltak, és ruhát viseltek. Láttál valaha ilyen
medvéket? – kérdezte Jondalar.
– Tehát okos medvék? – gúnyolódott az asszony.
– Ne becsüld le őket! Nem medvék, sem semmilyen más állatfajta.
Emberek, intelligens emberek – mondta Jondalar.
– Azt mondtad, beszéltél velük? Mikor? – kérdezte a férfi, akit Jondalar
nem igazán ismert fel.
– Egyszer, amikor a sharamudojoknál tartózkodtunk, bajba keveredtem
a Nagy Anya-folyón. A sharamudojok élnek mellette, nem túl mesze a
torkolatától, ahol beleömlik a Beran-tengerbe. Amikor először jutunk le a
gleccser aljára, a Nagy-folyó épphogy csak egy kis patak, de ahol ők
élnek, hatalmas, egyes helyeken oly széles, hogy csaknem tónak látszik.
Ám még ha szelídnek tűnik is, áramlása félrevezetően mély, gyors és erős.
Addigra már annyi más folyó, nagy és kicsi ömlik belé, hogy amikor a
sharamudojok otthonából nézzük, megérthetjük, miért nevezik a Nagy
Anya-folyónak. – Jondalar már-már történetmondói hangon beszélt, és az
emberek lelkes figyelemmel hallgatták.
– A sharamudojok pompás vízi járműveket készítenek óriási
fatörzsekből, melyeket kivájnak, és csúcsos végű kagyló alakúra
formálnak. Egy kis fatörzsből kivájt csónakot tanultam irányítani
evezővel, amikor elsodort a víz. – Jondalar arcán bosszúságát kimutató,
rosszalló mosoly jelent meg. – Hogy őszinte legyek, kicsit nagyképű
voltam. Ők rendszerint horgászzsinórral fogják a halat, melynek egyik
vége hozzá van kötve a csónakhoz – és egy előkészített horgot csalival, én
pedig be akartam bizonyítani nekik, hogy tudok halat fogni. A baj az, hogy
egy folyóban akkora a hal, amekkora illik a folyó méretéhez, ott pedig az
rendszerint a tokhal. A Folyami Emberek nem is nevezik halászatnak,
amikor nagy halra mennek – azt mondják: vadászszák a tokhalat.
– Én láttam egyszer egy lazacot, amely csaknem akkora volt, mint egy
ember – kiáltotta valaki.
– A Nagy Anya-folyó torkolatának közelében néhány tokhal nagyobb,
mint három magas ember hossza – folytatta Jondalar. – Amikor
észrevettem a horgászfelszerelést, kivettem egy zsinórt, de nem volt
szerencsém. Kifogtam egy halat! Vagyis inkább egy nagy tokhal fogott ki
engem. Mert a zsinór hozzá volt erősítve a csónakhoz, és amikor az a hal
úszni kezdett, magával húzta a hajót! Elvesztettem az evezőket, és nem
tudtam irányítani a csónakot. A késemért nyúltam, hogy elvágjam a
zsinórt, de a csónak nekiütközött valaminek, és kiütötte kezemből a kést. A
hal erős és gyors volt. Megpróbált víz alá merülni, és csaknem elárasztotta
a hajót. Csak annyit tehettem, hogy kitartottam, amíg a hal fel nem húzta a
csónakomat a sekélyebb szakaszra.
– Mit csináltál? Milyen messzire vitt? Hogyan tudtad megállítani? –
kérdezték innen-onnan.
– Mint kiderült, a horog megsebezte a halat, és vérzett. A vérzés
kifárasztotta, de akkorra már átvonszolta a hajót a folyó egy széles
szakaszán, és jócskán felfelé, folyásiránnyal szemben. Amikor a hal
feladta a küzdelmet, már egy kis holtág sekély részén voltunk. Kiszálltam,
és kiúsztam a partra, hálásan, hogy valami szilárdat érzek a lábam alatt...
– Jó történet, Jondalar, de mi köze a laposfejűekhez? – kérdezte a
Tizennegyedik Barlang Zelandonija.
Jondalar rámosolygott, és teljes figyelmével felé fordult.
– Éppen most érek ahhoz a részhez. A parton voltam, de átáztam, és
vacogtam a hidegtől. Nem volt késem, hogy fát vágjak, nem volt semmim,
amivel tüzet rakhattam volna, a fa többsége a földön vizes volt, és már
teljesen átfagytam. Egyszerre csak előttem állt az a laposfejű! A szakálla
éppen csak nőni kezdett, így hát nem lehetett nagyon öreg. Intett, hogy
menjek vele, bár először nem voltam biztos benne, hogy mit akar. Majd
füstöt vettem észre abból az irányból, amerre ment, így hát követtem, és
egy tűzhöz vezetett – mesélte Jondalar.
– Nem féltél? Nem tudhattad, mit akar csinálni – szólt egy másik hang.
Még többen vették körül őket, észlelte Jondalar. Ayla is felfigyelt a
növekvő csoportra.
– Akkorra már annyira fáztam, hogy nem is érdekelt. Nem akartam
mást, mint megmelegedni. Leguggoltam, oly közel a tűzhöz, amennyire
csak lehetett, majd éreztem, hogy egy prémet terítenek a vállamra.
Felnéztem, és egy asszonyt vettem észre. Amikor megpillantott, bebújt egy
bokor mögé, és elrejtőzött, és bár megpróbáltam, nem láttam. Csak egy
pillantásra tűnt fel, s abból annyit állapíthattam meg, hogy idősebb, talán a
fiatalember anyja.
– Amikor végül fölmelegedtem – folytatta Jondalar –, a férfi
visszavezetett a hajóhoz és a hasán a parton fekvő halhoz. Nem a
legnagyobb tokhal volt, amit valaha is láttam, de nem is kicsi, legalább két
férfi hossza lehetett! A fiatal törzsbeli férfi egy kést vett elő, és hosszában
félbevágta. Mozdulatokat tett felém, melyeket akkor még nem értettem,
majd becsomagolta a hal felét egy bőrbe, átvetette a vállán, s elvitte
magával. Thonolan és néhány Folyami Ember körülbelül akkorra ért oda
a folyón, és talált rám. Meglátták, amikor a folyón felfelé húz a hal, és a
keresésemre indultak. Amikor beszéltem nekik a fiatal laposfejűről, ahogy
te, Tizennegyedik Zelandonija, ők sem akartak hinni nekem, utána azonban
észrevették az otthagyott fél halat. Azok az emberek soha nem hagyták
abba, hogy azon tréfálkozzanak velem, hogy elmentem halászni, és csak
egy fél halat fogtam, csakhogy mindhárman kellettek ahhoz, hogy a
hajóba emeljék azt a fél halat, az a fiatal laposfejű meg felkapta, és
egyedül vitte el!
– Nos, ez pompás halásztörténet, Jondalar – mondta a Tizennegyedik
Zelandonija.
Csodálatos kék szemének teljes intenzitásával Jondalar egyenesen az
asszonyra nézett.
– Tudom, hogy halásztörténetnek hangzik, de megígérhetem neked,
hogy igaz. Minden szava – mondta teljes őszinteséggel, majd vállat vont,
és elmosolyodva hozzátette –, de nem hibáztatlak kételkedésedért.
– A jó kis fürdés után alaposan megfáztam – folytatta –, és miközben
ágyban feküdtem, egy tűz mellett melegedve, volt időm gondolkodni a
laposfejűeken. Az a fiatalember valószínűleg megmentette az életemet.
Legalábbis tudta, hogy fázom, és fel kell melegednem. Lehet, hogy
legalább annyira félt tőlem, ahogy én tőle, mégsem hagyta, hogy
megfagyjak, s viszonzásul elvitte a hal felét. Legelőször, amikor
laposfejűeket láttam, meglepett, hogy dárdájuk van és ruhát viselnek.
Miután azzal a fiatalemberrel és az anyjával találkoztam, tudtam, hogy
tüzet használnak, éles késük van – és nagyon erősek –, ám ennél is
fontosabb, hogy a férfi értelmes volt. Felfogta, hogy fázom, és segített, s
azért, úgy gondolta, joga van a kifogott halam feléhez. Odaadtam volna
neki az egészet, és szerintem zsákmányként el is vihette volna, de nem
tette, hanem elfelezte.
– Ez érdekes – mondta az asszony Jondalarra mosolyogva.
A határozottan jóképű férfi akaratlan vonzereje és karizmája kezdte
kifejteni hatását az idősebb asszonyra, ami nem kerülte el az Elsők Közt
Első figyelmét, s megjegyezte magának. Ha Jondalar segítségével
enyhítheti feszült kapcsolatát a Tizennegyedik Zelandonijával, habozás
nélkül igénybe veszi. Zelandoni azóta volt szálka az asszony szemében,
mióta megválasztották Elsőnek, megnehezítve minden döntését, és
akadályozva a Barlangok irányításának minden útját-módját, amit csak
megpróbált.
– Beszélhetek nektek a félvér lelkű fiúról, akit az Oroszlán Tábor
Mamutoj Vezetőjének társa adoptált, mert az akkor történt, amikor
megismertem valamennyire a jeleiket – folytatta Jondalar –, de azt hiszem,
sokkal fontosabb lenne inkább arról a férfiról és nőről beszélnem, akikkel
éppen azelőtt találkoztunk, mielőtt visszafelé indultunk a gleccseren át,
mert ők a közelben élnek...
– Azt hiszem, azzal a történettel várhatnál, Jondalar – szólalt meg a
hozzájuk csatlakozó Marthona. – Azt ajánlatos lenne többeknek
elmondani, ennek a megbeszélésnek pedig a Jegyességi Szertartással
kellene foglalkoznia, ha senki nem ellenzi – tette hozzá, egyenesen a
Tizennegyedik Barlang Zelandonijára nézve, és negédesen mosolygott. Ő
is látta a hatást, amit elbájoló fia tett az idősebb asszonyra, és nagyon is
tudatában volt a nehézségeknek, melyeket a Tizennegyedik Zelandonija
okozott az Elsőnek. Ő maga is volt vezető, és megértette a problémát.
– Hacsak nem akarjátok végighallgatni az egész vitát az összes
részletével – mondta Joharran Aylának és Jondalarnak –, most alkalmas
lenne az idő helyet keresni a dárdahajítód bemutatására. Szeretném, ha az
első vadászat előtt sor kerülhetne rá.
Ayla nem bánta volna, ha maradnak. A lehető legjobban meg akarta
ismerni Jondalar népét, amely most már az övé is volt, de Jondalar
szívesen kapott az ajánlaton. Meg akarta ismertetni új vadászfegyverét
minden zelandonival. Körüljárták a Nyári Találkozó táborhelyét –
Jondalar barátokat üdvözölt, és bemutatta Aylát. Farkas miatt a figyelem
középpontjában találták magukat, de már számítottak rá. Ayla a lehető
leggyorsabban túl akart már lenni a kezdeti zavaron. Minél előbb
hozzászoknak az állatok látványához, annál előbb kezdik természetesnek
tekinteni őket.
Olyan helyet választottak, melyről úgy gondolták, alkalmas lesz a
dárdahajító bemutatóhoz, majd megpillantották az egyik fiatalembert, aki
segítette a travois-t a víz fölött tartani, amikor átkeltek a folyókon, hogy a
csomagjaik szárazon maradjanak. A Három Szikla, a Huszonkilencedik
Barlang Nyugati Birtokának lakója volt, melyet Nyári Tábornak is
neveztek, és az út későbbi szakaszán is velük tartott. Beszélgettek egy
ideig, majd előjött az édesanyja, és meghívta őket étkezésre. A nap még
magasan járt, s kora reggel óta nem ettek, így hálásan elfogadták a
meghívást. Még Farkasnak is adtak egy húsos csontot. Külön meghívót
kaptak későbbre, őszre, hogy segítsenek a fenyőmaggyűjtésben.
Táborhelyükre visszatérőben elhaladtak a Zelandonia nagy szállása
előtt. Az Első éppen akkor lépett ki, és megállt, hogy megmondja nekik, az
Első Jegyességi Szertartásban érintett valamennyi ember, akikkel addig
beszélt, beleegyezett a szertartás elhalasztásába Dalanar és a lanzadoniak
megérkezéséig. Bemutatta őket más Zelandonia más tagjainak is, és a
Kilencedik Barlang emberei érdeklődéssel figyelték, mennyire eltérően
reagálnak Farkasra.
Mire visszafelé indultak a Kilencedik Barlang táborhelyéhez, az
aranyszínű nap már lehanyatlóban volt a horizonton a vörös felhőkön
keresztül lobogó tűz csillogó fényoszlopaiban. A szelíden hömpölygő
Folyó partjára érve, melynek szinte még fodor sem redőzte felszínét,
felfelé folytatták útjukat, amíg át nem keltek a beletorkolló kis patakon.
Megálltak egy pillanatra, hogy megnézzék az éjszakai égboltot, amint
csodálatos napfény-színkavalkáddá alakul, miközben az arany átváltozott a
cinóbervörös árnyalataiba, ami csillámló bordóba hanyatlott, majd az első
ragyogó égi tüzek megjelenése közepette mélykékre sötétedett. A
koromfekete éjszaka hamarosan a nyári eget megtöltő csillogó fények
sokaságának háttérfüggönye lett, ahol egy ragyogó égi út nyújtózott végig
az ég boltozatán. Aylának eszébe jutott egy sor Földanya dalából.
„Földanya forró teje ösvényként fröccsent fel a magasba, az égbolton át."
Így készült az égi út? – tűnődött, miközben közeli táborhelyük üdvözlő
tüzei felé indultak.

Amikor Ayla másnap reggel felébredt, mintha már mindenki felkelt és

elment volna, ő pedig, rá nem jellemzően, lustának érezte magát. Szeme
hozzászokott a szállás belső félhomályához, és csak feküdt alvózsákjában,
a sátor erős központi tartórúdjának faragott, festett ábráit nézte, és a
koromfoltokat, melyek már ekkor elfeketítették a füstlyukat, majd érezte,
hogy ki kell mennie – pár napja gyakrabban érezte, hogy el kell végeznie
szükségletét. Nem tudta, hol készítették el a közösség hulladékárkait, így
az éjjelikosárhoz ment. Nem ő volt az egyetlen, aki használta, vette észre.
Később majd kiürítem, gondolta. Azon kellemetlen házimunkák közé
tartozott ez, melyet felváltva végeztek azok, akik kötelességüknek
tartották, és azok is, akikkel sértett önérzetből végeztették el, ha
észrevették, hogy elmulasztották kötelességüket.
Amikor visszasétált alvózsákjához, hogy kirázza, alaposabban
körülnézett a nyári sátormenedékben. Meglepte az építmény, melyet az idő
alatt állítottak fel, amíg ő és Jondalar egy nappal korábban látogatóban
voltak. Bár észrevette azoknak szállásait is, akik a központi térség
közelében ütöttek tábort, még mindig szerette volna látni az utazósátrakat,
de az emberek többsége nem a Nyári Találkozóra utazás során
használtakban lakott. A meleg évszakban az utazósátrakat azok használják
majd, akik vadász- vagy gyűjtőútra, vagy vendégségbe indulnak szerte a
térségben. A nyári szállás tartósabb építmény volt, kerek, egyenes oldalú,
meglehetősen terjedelmes. Noha másként készült, Ayla látta, hogy
funkciójukban hasonlítanak a Mamutvadászok Nyári Találkozóinak
szállásaira.
Noha sötét volt benn – az egyetlen fény a nyitott bejárat felől érkezett, és
az esetenkénti napfény-fátyolszalag, amely a fal nyílásain találta meg útját,
ahol a falelemeket összeillesztették Ayla látta, hogy a központi
fenyőoszlopon kívül a szállásnak van egy belső fala, melynek elemeit
ellaposított gyékénylapokból állítottak össze, és ábrákkal, állatokkal
megfestettek. A gyékénylapokat azoknak a rudaknak a belsejéhez kötözték,
melyek a középső oszlopot vették körül, és így egy viszonylag nagy, zárt
teret adtak, melyet nyitva lehetett hagyni, vagy mozgatható belső
térelválasztókkal kisebb területekre felosztani. A földet gyékényből, sás-
és nádlevélből vagy fűből font szőnyeggel borították, és az alvózsákokat
egy viszonylag félreeső tűzhely körül terítették ki. A füst a központi
tartórúd mellett hagyott lyukon át szállt fel. Belülről, a hozzáépített rövid
tartórudakkal, füstlyuktakarót lehetett hozzáilleszteni.
 Kíváncsi volt, hogyan készült az építmény többi része, és kilépett a
szabadba. Először körbepillantott a táboron, amely a központi tűzhelyet
körülvevő több nagy, kerek szállásból állt, majd körbejárta a lakósátrat. A
rudakat kötelekkel erősítették össze, ahhoz hasonlóan, ahogy a
karámcsapdát, melyet az állatok foglyul ejtésére használtak, a szabadon
álló, rugalmas szerkezettől eltérően azonban, amely hajlékony volt,
amikor egy állat nekirohant vagy nekiütközött, a nyári szállás kerítését
földbe ásott égerfa cölöpök nagy távolságban elhelyezett „horgonyaihoz"
erősítették.
Egymást átfedő nádbuzogány-levelekből font, esőt távol tartó
térelválasztók erős, függőleges falát kötözték kívülről a rudakra, a külső
és a belső falak közt plusz szigetelésként teret hagyva, hogy a szállást
hűvösebbé tegye a forró napokon, belül pedig tűzhellyel, hogy melegítsen
hűvös éjszakákon. A belső páralecsapódást is megakadályozta, amikor
hideg volt odakinn. A tetőt is részben egymást takaró nád viszonylag
vastag gyékénye adta, amely rézsútosan hajlott a középső tartórúdról. A
nádtető nem volt hibátlan, de nem engedte be az esőt, és csak egy évszakra
volt rá szükség.
A szállás egyes részeit magukkal hozták, különösen a szövött
gyékényeket, falelemeket, térelválasztókat és a tartórudak egyikét-másikát
is. Általában mindenki, aki egy szálláson lakott, hozott magával egy-egy
alkatrészt, az építőanyag nagy részét azonban minden évben a környékről
gyűjtötték össze. Ősszel, hazatérésük előtt, az építményeket részben
lebontották, hogy az újra hasznosítható részeket megtartsák, az építmény
azonban ne omoljon össze. Ritkán bírták az erős havazást, a tél szeleit, és a
következő nyarat csak maradványok érték meg, amelyek visszamállottak a
környezetbe, mielőtt a helyet újra használták volna Nyári Találkozón.
Ayla emlékezett, hogy a mamutojok más nevet adtak nyári táboraiknak,
mint téli szállásaiknak. Az Oroszlán Tábor például Nádbuzogány Tábor
volt a Nyári Találkozón, de ugyanaz a nép volt, mint amelyik az Oroszlán
Táborban lakott. Megkérdezte Jondalart, hogy a Kilencedik Barlangnak
van-e másik neve a nyárra. Jondalar elmagyarázta, hogy a táborhelyüket
egyszerűen csak a Kilencedik Barlang táborának nevezték, de lakóhelyük
elhelyezkedése a zelandoniak Nyári Találkozóján nem egészen
ugyanolyan volt, mint télen, a kőmenedékben.
Minden nyári szállás több embernek adott helyet, mint amennyi
rendszerint a tágasabb, tartósabb építményekben a Kilencedik Barlang
hatalmas, alácsüngő sziklája alatt. Szabály volt, hogy a családtagok,
köztük azok is, akiknek télen elszeparált lakhelyük volt, osztoztak a nyári
szálláson, egyesek azonban még csak nem is tartózkodtak ugyanabban a
táborban. Ehelyett nem volt szokatlan némelyeknek, hogy rokonokkal
vagy barátoknál töltsék a nyarat. Fiatal családanyák például, akik társuk
Barlangjába költöztek, gyakran szívesen elvitték gyermekeiket, és a nyarat
az édesanyjukkal, testvéreknél vagy gyermekkori barátoknál töltötték, és
társuk rendszerint velük tartott.
Ráadásul a fiatal nők, akik abban az évben tartották Első Rítusukat,
együtt laktak egy elszeparált szálláson a Zelandonia nagy központi
lakhelyének közelében, legalábbis a nyár elején. Egy másik szállást
állítottak fel a közelben azoknak az asszonyoknak, akik úgy döntöttek,
hogy abban az évben lesznek doni-asszonyok, és azon fiatal férfiak
részére is, akik a férfikorukhoz közeledtek.
A kamaszkorukon már túljutott fiatalemberek többsége – és néhány már
nem is oly fiatal – gyakran döntött úgy, hogy csapatot alkotnak,
elkülönülve otthoni táboraiktól, és önállóan állítanak fel szállást. A tábor
határán kellett felépíteniük táborukat, a lehető legtávolabb az Első
Rítusukra készülődő nagyon fiatal nőktől. Az esetek többségében a férfiak
nem is bánták. Szerették volna fixírozni a nőket, de ennél is jobban
szerették, hogy távol lehettek, privátumukban, hogy senkit ne zavarjanak,
ha kissé hangosabbak vagy vagányabbak. Ennek következtében a férfiak
szállását „messzi-lak"-nak nevezték. A „messzi-lakokban" rendszerint
társtalan vagy két párválasztás közti férfiak laktak – vagy legalábbis
szerettek volna azok lenni.
Mivel Farkas nem sietett Ayla üdvözlésére, amikor kilépett a sátorból,
feltételezte, hogy Jondalarral van. Nem sokan voltak odakinn, többségük
valószínűleg a Nyári Találkozó legfontosabb helye, a központi térség
körül tartózkodott, a tűzhely mellett azonban talált némi maradék teát.
Észrevette, hogy a tűzrakó hely nem nagy, kerek, hanem inkább árokhoz
hasonlít. Az előző nap estéjén megfigyelte, hogy többen férnek hozzá a
tűzhöz, ha az hosszúkás, és hosszabb, kivágott vagy kidőlt fatörzseket és
letört ágakat használhattak anélkül, hogy apróbb darabokra kellett volna
vágni őket. Miközben a teáját itta, Salova, Rushemar társa jött ki a
szállásukról, kezében kislány csecsemőjükkel.
– Jó reggelt, Ayla – köszönt, miközben letette a kisbabát egy gyékényre.
– Neked is, Salova – viszonozta a köszöntést Ayla, közelebb lépve
hozzájuk, hogy megnézze a csecsemőt. Az ujját nyújtotta felé, hogy az
megfoghassa, és rámosolygott.
Salova Aylára nézett, habozott, majd megkérdezte:
– Vigyáznál egy kicsit Marsolára? Gyűjtöttem kosárfonáshoz való
anyagot, és valamennyit be kell áztatnom a patakban. Szeretnék elmenni
értük, és elhozni. Megígértem néhányaknak, hogy kosarat készítek nekik.
– Nagyon szívesen, Salova – válaszolta mosolyogva Ayla, majd újra a
baba felé fordult.
Salova kicsit nyugtalan volt az idegen asszony mellett, és ezt zaklatott
csevejjel akarta leplezni.
– Épp most etettem meg, nem lesz vele semmi baj. Sok tejem van.
Egyáltalán nem okoz gondot adnom belőle Loralának. Lanoga áthozta az
éjjel. Már szépül és gömbölyödik, és most már mosolyog is. Korábban
soha nem mosolygott. Ó, még nem ettél? Vagy igen? Van egy kis maradék
húslevesem tegnap estéről, benne jó kis őzhúsfalatokkal. Nyugodtan egyél
belőle, ha megéhezel. Én is azt ettem most reggel, még talán meleg.
– Köszönöm, azt hiszem, valóban eszem egy kis levest – válaszolta
Ayla.
– Mindjárt jövök – mondta Salova, majd elsietett.
Ayla egy nagy őstulok gyomrából készített tartóban találta meg a levest,
amit fakeretre helyeztek, és a hosszú közösségi tűzhely szélén hagytak
zsarátnok felett, hogy ne hűljön ki – a parázs csaknem kialudt, de a leves
még meleg volt. Különös tálakat halmoztak fel a közelben, melyek
némelyikét szorosra fonták, másokat fából faragtak ki, egy-két sekély tálat
pedig nagy csontokból alakítottak ki. Néhány tálból ettek, majd szétszórva
hagyták. Ayla ívelt juhszarvból készített merőkanállal levest szedett
magának, majd elővette evőkését. Látta, hogy zöldségeket is főztek a
levesbe, bár eddigre már eléggé megpuhultak.
Leült a gyékényre a hátán fekvő, rugdalódzó csecsemő mellé. Szarvas
farkaskörmöket kötöttek egyik bokájára, melyek csörögtek, amikor
megmozdította lábacskáit. Ayla elfogyasztotta levesét, majd felvette a
kisbabát, s kezében tartva fejecskéjét úgy tartotta karjában, hogy láthassa.
Amikor Salova különböző rostos növényekkel teli lapos kosárral
visszatért, látta, hogy Ayla beszél a kisbabájához, és megmosolyogtatja. Ez
megmelengette anyai szívét, és már nyugodtabbnak érezte magát az idegen
közelében.
– Igazán nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rá, Ayla. így lehetőségem
nyílt előkészíteni a növényeket – szólalt meg.
– Jó szívvel, Salova. Marsola csodálatos kisbaba!
– Tudtad, hogy Levela, Proleva húga is nászt ül az Első Jegyességi
Szertartáson, ahogy ti? Mindig különleges kötelék kapcsol majd azokhoz,
akiknek ugyanakkor van a násza, mint a tied – mondta Salova. – Proleva
megkért, hogy a Jegyességi Ajándék részeként készítsek neki egy-két
különleges kosarat.
– Nem bánnád, ha kicsit figyelném, hogyan csinálod? Én is készítettem
már kosarat, de szeretném tudni, te hogyan fonod – kérte Ayla.
– Dehogy, egyáltalán nem! Örülök a társaságodnak, és talán te is
megmutatod nekem a te kosárfonó módszeredet. Mindig szerettem új
dolgokat tanulni – válaszolta Salova.
A két fiatal nő egymás mellé ült, beszélgetve és összehasonlítva a
kosárfonó technikákat, miközben a baba aludt mellettük. Aylának tetszett,
ahogy Salova a különböző színű anyagokat használta, és valóban
állatképeket és különböző alakzatokat szőtt tárolóiba. Salova arra gondolt,
hogy Ayla kifinomult módszere, amellyel a különböző mintázatú
fonatokat szőtte, pompás eleganciát adott látszólag egyszerű kosarainak.
Mindketten dicsérettel illették egymást és fonótehetségüket.
Egy idő után Ayla felállt.
– El kell mennem az árkokhoz, meg tudnád mondani, hol vannak? Ki
kell ürítenem az éjjelikosarat, és talán ki kell mosnom ezeket a tálakat is –
tette hozzá, s felvette a szétszórt, használt tálakat. – Utána pedig
megnézném a lovakat.
– Az árkok odaát vannak – válaszolta Salova, a pataktól és a tábortól
távolra mutatva a főző- és evőedényeket pedig a patak végében mossuk,
ahol a Folyóba torkollik. A közelben találsz tiszta homokot a súroláshoz.
Azt pedig nem is kell mondanom, hol vannak a lovak. – Ekkor
elmosolyodott. – Tegnap elmentem megnézni őket Rushemarral. Először
megijedtem tőlük, de szelídnek és jóllakottnak tűntek. A kanca a
tenyeremből evett füvet. – Mosolya vigyorgássá változott, majd
aggodalmas homlokráncolássá. – Remélem, nem baj. Rushemar azt
mondta, Jondalar megengedte, hogy a kezemből etessem.
– Persze, egyáltalán nem baj. Sokkal jobban érzik magukat, ha
megismerik a körülöttük levő embereket – válaszolta Ayla.
Nem is olyan furcsa, gondolta Salova, miközben a távozó Aylát figyelte.
Kicsit érdekesen beszél, de igazán kedves. Nem tudom, mi vitte rá Aylát
arra, hogy rábírja azokat az állatokat, hogy azt tegyék, amit ő akar. Még
csak nem is képzeltem, hogy egy napon majd a tenyeremből etetek egy
lovat.
Miután Ayla kitisztította a tálakat, és felhalmozta őket a tűzárok mellett,
arra gondolt, megtisztálkodik maga is, és elmegy úszni. Visszament
szállásukra, Salovára és a babára mosolygott, és belépett a sátorba.
Utazózsákjából elővette a puha szárítóbőrt, majd átnézte a ruháit. Nem volt
sok öltözéke, de több, mint amennyivel érkezett. Noha kitisztította őket,
nem akarta hordani a hosszú Utazás alatt viselt, elnyűtt, pecsétes holmikat,
kivéve munkaruhaként.
A Nyári Találkozóra vezető útján hordott ruhák azok voltak, melyeket
félretett akkori viseletre, ha Jondalar népével találkozik, de már akkor is
kopottak voltak, és bőségesen tarkította pecsét. Elhozta a Maronától és
barátnőitől kapott fiú alsóruhát is, de tudta, nem lenne illendő hordania.
Természetesen megvolt a Jegyességi Ruhája, azt azonban félre akarta
tenni, ahogy a szép ruhát is, melyet Marthona adott neki különleges
alkalmakra. Egy-két olyan holmi maradt, melyet Marthonától és Folarától
kapott. Számára szokatlan ruhák voltak, most mégis talán alkalmasnak
találta őket.
Mielőtt elhagyta a szállást, észrevette a hálóprémje mellett összehajtott
lovaglópokrócát, és úgy döntött, magával viszi. Majd elindult megnézni a
lovakat. Nyihaha és Villám mindketten boldog örömmel fogadták, és
feléje lépdeltek, hogy felhívják magukra figyelmét. Hosszú szárral
kötötték őket egy erős fához. Levette róluk, és a zsákjába tette, majd
ráerősítette a lovaglópokrócot Nyihaha hátára, felült rá, és elindult a
folyón felfelé.
A lovak jó hangulatban voltak, és gyors vágtába lendültek, boldogan,
hogy szabadon vágtathatnak. Érzésüket Ayla tudtára is adták, aki nem
korlátozta iramukat. Ayla különösen boldog volt, amikor elérte a mezőt a
patak közelében, és megpillantotta a feléjük száguldó Farkast. Az pedig azt
jelentette, hogy Jondalar is a közelben van.
Nem sokkal távozása után Joharran érkezett a táborba, és Aylát kereste.
– Igen, kosarat készítettünk – felelte Salova. – Utoljára akkor láttam,
amikor a lovak felé indult. Azt mondta, meg kell néznie őket.
– Megyek, megkeresem, de ha látod, megmondanád neki, hogy
Zelandoni beszélni akar vele?
– Természetesen – válaszolta Salova, azon tűnődve, vajon a donier mit
akar. Majd vállat vont. Nem valószínű, hogy neki bárki megmondaná, mit
akar az Első.
Ayla látta, amint Jondalar valamiféle meglepett vigyorral az arcán kilép
a bokrok mögül. Ayla megállásra fékezte a lovat, lecsusszant a hátáról, és
Jondalar karjába rohant.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi boldog ölelésük után.
– Még csak meg sem említettem senkinek, hogy idejövök. Egyszerűen
csak elindultam a folyón felfelé, és amikor ideértem, eszembe jutott az a tó
mögötti kavicsos rézsű, és arra gondoltam, megnézem, találok-e benne
kovakövet.
– És?
– Igen, találtam. Nem a legjobb minőség, de használható. Mi késztetett
arra, hogy ide gyere?
 – Amikor felébredtem, lustának éreztem magam. Salován kívül senki
nem volt a közelben. Megkért, hogy vigyázzak Marsolára, amíg elmegy
kosárfonó alapanyagért. Csodálatos kisbaba, Jondalar! Beszélgettünk
kicsit Salovával, és elkezdtünk kosarat fonni, majd úgy döntöttem,
elmegyek úszni, és elviszem, megfuttatom a lovakat. S megtaláltalak téged.
Milyen csodálatos meglepetés! – mosolygott.
– Nekem is szép meglepetés. Talán úszom veled egyet. Elég poros
lettem a kőkeresgéléstől, de először ide kell hoznom a találtakat. Majd
meglátjuk – mondta hívogató vigyorral. Lassan, sóváran megcsókolta. –
Talán ráérek ezek miatt a kövek miatt később aggodalmaskodni!
– Gyerünk, menjünk és szedjük össze őket, így nem kell majd kétszer
lemosnod magadról a port. A hajamat meg úgyis meg akartam mosni.
Hosszú, izzasztó lovaglás volt – válaszolta Ayla.
A lovak legelészőhelyére érő Joharran nem találta az állatokat.
Valószínűleg elmentek egyik hosszú útjukra, gondolta. Zelandoni azonban
valóban beszélni akar Aylával, és Willamar is. Jondalar tudhatná, hogy
rengeteg idejük lesz egymásra a Jegyességi Szertartás után, azt gondolnád,
megérti, hogy vannak fontos dolgok, melyeket meg kell beszélni a Nyári
Találkozó elején, bosszankodott kissé Joharran, amiért nem találja őket.
Egyáltalán nem volt boldog, hogy a donier történetesen őt látta meg,
amikor keresett valakit, akit a keresésükre küldhet. Végtére is fontosabb
dolgai is vannak, semmint hogy a fivérét keresgélje, de nem érezte úgy,
hogy visszautasíthatná Zelandonit, legalábbis ha nincs valami nagyon jó
indoka.
A földre pillantott, és meglátta a friss lónyomokat. Túl jó nyomolvasó
volt ahhoz, hogy ne vegye észre, milyen irányba tartottak, és biztosra
vette, hogy nem távolodtak el messze a tábortól. Mintha a patakot követnék
folyásiránnyal szemben. Eszébe jutott a kedves szurdok a kis vízi út elején
a forrás táplálta tóval és a legelővel. Valószínűleg odamentek, gondolta,
magában mosolyogva. Mivel azzal a megbízással küldték, hogy keresse
meg őket, nem szeretett volna nélkülük visszatérni.
Követte a patakot, a nyomokat vizsgálva, hogy meggyőződjön arról,
nem változtattak irányt, és amikor meglátta maga előtt a szelíden legelésző
lovakat, tudta, hogy megtalálta fivérét és Aylát is. Amikor a
mogyoróbokrok sövényéhez ért, melyek egyike-másika olyan magas volt,
mint egy fa, keresztülkandikált rajtuk, de csak Aylát látta. Hol lehet a
fivére? Ayla éppen akkor merült víz alá, amikor Joharran a homokos
partra ért, így csak akkor kiáltott oda neki, amikor levegőért kidugta a
fejét.
– Ayla, benneteket kereslek!
Ayla hátrafésülte kezével a haját, és kidörzsölte a vizet a szeméből.
– Ó, Joharran! Te vagy az? – kiáltotta olyan hangszínnel, melyet a férfi
nem tudott volna pontosan meghatározni.
– Tudod, hol van Jondalar?
– Igen. Kovakövet talált a tó mögötti sziklahalomban, és elment értük.
Utána idejön, és fürdünk – szólt vissza Ayla, láthatóan kissé lehangoltan.
– Zelandoni látni óhajt, Willamar pedig mindkettőtökkel szeretne
beszélni – közölte Joharran.
– Ó! – Ayla csak ennyi mondott, kis csalódottsággal a hangjában.
Joharran gyakran látott ruhátlan asszonyokat. Többségük nyáron a
Folyóban fürdött reggelente, télen pedig ott mosakodott. Magát a
mezítelenséget nem tekintették különösen kétértelműnek. Csábító
szándékkal a nők jellegzetes öltözéket és cicomát készítettek, ha
érdeklődésüket akarták kifejezni egy férfi iránt, vagy különleges
módokon viselkedtek, elsősorban a Földanya tiszteletére rendezett
Fesztiválokon. Ahogy azonban Ayla kifelé indult a vízből, felmerült
Joharranban a gondolat, hogy más terveik voltak, melyeket meghiúsított.
Emiatt felfigyelt Ayla testére, ahogy a vízből kilépegetve közeledett feléje:
magas volt, formás idomokkal és jól kidolgozott izmokkal. Nagy keblei
még mindig ruganyosak voltak, mint egy fiatal nőé, és Joharran mindig
vonzónak találta a kissé gömbölyű hasú nőket. Maronát mindig a
Legjobbak Szépének tekintették, gondolta, nem csoda, hogy az első
pillanattól annyira nem kedvelte Aylát. Jól nézett ki abban a téli
alsóneműben, aminek viseletére rászedték, de az semmi nem volt ahhoz
képest, hogy mezítelenül látja. Marona össze sem vethető vele. A fivérem
szerencsés ember, gondolta. Ayla csinos asszony. Biztosan nagyon sok
figyelmet kap a Földanya Fesztiválokon, és nem tudom, Jondalarnak
hogyan lesz az majd az ínyére.
Ayla tanácstalanul nézett Joharranra, és ez ráébresztette a férfit, hogy
megbámulja. Enyhén elpirult, félrenézett, s meglátta nehéz kőrakományt
cipelő, közeledő fivérét. A segítésére eléje indult.
– Mit csinálsz itt, Joharran? – kérdezte Jondalar.
– Zelandoni Aylával szeretne beszélni, Willamar pedig mindkettőtökkel
– válaszolta Joharran.
– Mit akar Zelandoni? Nem várhat? – kérdezte Jondalar.
– Nem olyannak láttam. Én sem azt terveztem, hogy a fivérem és a Neki
ígért keresgélésével töltöm a napomat, ne aggódj, Jondalar – mondta
Joharran összeesküvő vigyorral.
– Egyszerűen csak várnotok kell egy kicsit. Őrá pedig megéri várni,
nemde?
Jondalar már-már cáfolni és hárítani kezdte fivére célozgatásait, majd
megenyhült és elmosolyodott.
– Elég sokat vártam, amíg rátaláltam – válaszolta. – Nos, most, hogy itt
vagy, segíthetnél cipelni ezeket a köveket. Tényleg szeretnék úszni, és
kicsit megtisztálkodni.
– Miért nem hagyod most itt a köveket? Nem szaladnak el, később pedig
jó mentség lesz, hogy visszajöhess – tanácsolta Joharran –, és biztosra
veszem, hogy úszni is lesz időd... ha az minden, amit tenni akartok.

Már csaknem eltelt a nap fele, mire Ayla, Jondalar és Farkas visszaért a
tábor közepére, és pihent elégedettségükből Joharran gyanította, többre
találtak időt maguknak a gyors úszásnál, miután ő otthagyta őket.
Megmondta Zelandoninak, hogy megtalálta őket, átadta az üzenetet, és
sürgette fivérét. Késlekedésük nem az ő mulasztása volt, legalábbis nem
olyan, amiért hibáztatható lenne.
A Kilencedik Barlangból jó néhányan gyülekeztek a hosszú főzőtűzhely
körül a Zelandonik szállása mellett, és éppen amikor Ayla a bejárathoz
közeledett, hogy tudassa az Esővel visszatérését, a terjedelmes Zelandoni,
az Első kijött, jó néhány társa kíséretében, akiknek a homlokát a Földanya
Szolgálóinak megkülönböztető tetoválása díszítette.
– Ó, Ayla! Egész reggel rád vártam! – szólalt meg Zelandoni, amikor
meglátta.
– A tábortól felfelé voltunk a patak forrásánál, amikor Joharran ránk
talált. Van ott egy szép, forrás táplálta tó. Meg akartam futtatni a lovakat, és
átfésülni a szőrüket. Nyugtalanok lesznek ennyi ember közelében, amíg
meg nem szokják az emberek közelségét, és a fésülgetés megnyugtatja
őket. Én pedig szerettem volna úszni és megtisztálkodni az ide vezető út
után – mondta Ayla. Teljeséggel igaz volt minden, amit mondott, bár
természetesen elhallgatta bizonyos tevékenységeiket.
A donier végignézte a Marthonától kapott zelandoni viseletbe öltözött,
tiszta Aylát, majd a felfrissült és tiszta Jondalarra nézett, és mindent értő
tekintettel felvonta szemöldökét. Joharran figyelte az Elsők Közt Elsőt és
az asszonyt, akit a fivére hozott magával, és megértette, hogy
Zelandoninak egészen pontos elképzelése van arról, mi késztette
késlekedésre őket, és hogy Aylát egyáltalán nem bántja, hogy nem sietett.
A termetes Zelandoninak tekintélyt parancsoló megjelenése volt, és
Jondalar tudta, hogy ez sokakat megrémisztett, de az idegent mintha nem
akarná megijeszteni.
– Csak pihenünk és eszünk egy falatot – szólalt meg az Első,
megindulva a nagy főzőtűzhely felé, maga mögé kényszerítve Aylát. –
Proleva szervezte az előkészületeket, és épp az imént üzente, hogy
elkészült. Te is csatlakozhatsz hozzánk. Jó lehetőség, hogy beszélhessek
veled. Nálad van az egyik tűzköved?
– Igen. Mindig nálam van a tűzgyújtó felszerelésem – válaszolta Ayla.
– Szeretném, ha bemutatnád az új tűzgyújtó módszert a Zelandoniknak.
Azt hiszem, az embereknek is meg kellene mutatni, de fontos, hogy
helyesen, alkalmas szertartás keretében.
– Nekem nem volt szükségem szertartásra, hogy megmutassam neked
vagy Marthonának. Nem olyan nehéz, ha már egyszer láttad, hogyan kell
csinálni – mondta Ayla.
– Nem, nem nehéz, de a tűzcsiholás hatásos újdonság, és felzaklató
lehet, különösen az olyanoknak, akik nehezen fogadják el a változásokat –
felelte a donier. – Ismerned kell olyan embereket.
Ayla a Törzsre gondolt, tradíciókra alapuló életükre, idegenkedésükre a
változásokkal szemben, és képtelenségüket arra, hogy elfogadják az új
elképzeléseket.
– Ismerek olyan embereket – válaszolta. – Azok azonban, akiket
legutóbb megismertem, mintha szívesen tanulnának új dolgokat.
A Mások mindegyike, akiket ismert, mintha könnyen alkalmazkodott
volna életükben a változásokhoz, és az újítások által fejlődtek. Náluk nem
tapasztalta, hogy lennének olyanok, akik aggódtak volna a dolgok
elkészítésének másféle módja miatt, akik valóban ellenezték volna az
újításokat. Hirtelen éleslátással megértette a dolgot, és homlokát ráncolta a
gondolattól. Az megmagyarázhatna bizonyos magatartásformákat és
eseteket, melyeket akkor nem értett, mint például, hogy egyesek miért nem
hajlandók elfogadni, hogy a Törzs egy embercsoport. Mint a
Tizennegyedik Barlang Zelandonija, aki egyre csak állatoknak nevezte
őket. Még azután is, hogy Jondalar elmagyarázta neki, úgy cselekedett,
mintha nem hinne neki. Azt hiszem, nem is akarta megváltoztatni
véleményét.
– Így igaz. Az emberek többsége valóban szívesen tanul jobb vagy
gyorsabb módszereket, ez azonban néha függ attól, hogyan ismertetik meg
velük – magyarázta az Első.
– Jondalar például sokáig távol volt. Közben felnőtt lett, és sok újat
tanult, az emberek azonban, akiket ismer, nem voltak ott vele, hogy ők is
lássák, így néhányan változatlanul úgy gondolnak rá, mint amilyen
elutazásakor volt.
Most visszatért, és szívesen megosztja mindazt, amit tanult és
felfedezett, ami dicséretes, de nem egyszerre tanult meg mindent. Még az
értékes vadászfegyver, a dárdahajító használata is gyakorlást igényel. A
sikeres és az eddig ismert fegyverükkel elégedett vadászok nem biztos,
hogy veszik a fáradságot, hogy megtanulják az új használatát, noha nem
kétlem, hogy egy napon majd minden vadász igénybe veszi.
– Valóban, a dárdahajító használata gyakorlást igényel mondta Ayla. –
Mi most már értünk hozzá, de kezdetben nekünk is gyakorolnunk kellett.
– S az csak egy dolog – folytatta a donier, miközben felvett egy szarvas
vállcsontjából készült tányért, és néhány szelet húst tett rá. – Milyen hús
ez? – kérdezte a közelében álló egyik asszonyt.
– Mamut. A Tizenkilencedik Barlang néhány vadásza északon
zsákmányul ejtett egy mamutot. Úgy döntöttek, nekünk is adnak belőle. Ha
jól értesültem, elejtettek egy gyapjas orrszarvút is.
– Már régóta nem ettem mamutot – mondta Zelandoni.
– Biztosan ízletes!
– Te ettél már? – kérdezte az asszony Aylát.
– Igen – válaszolta. – A mamutojokat, azt a népet, amelynél korábban
éltem, mamutvadászokként ismerték, bár más állatokra is vadásztak. De jó
ideje már, hogy ettem mamutot. Én is azt kérek.
Zelandoni arra gondolt, bemutatja Aylát az asszonynak, de ha egyszer
belekezd, soha nem ér a végére, és beszélni akart vele a tűzkő
használatának szertartásáról. Újra Ayla felé fordult, miközben egy-két
kerek, fehér gyökeret, gömbölyű csonthéjast tett a tányérjára, és főtt
zöldfélét, csalánt, melyet barna kalapos, szivacsos, ízletes vargányával
keverhettek össze.
– Jondalar magával hozott téged és az állataidat, Ayla. Meg kell értened,
ez mennyire meglepő. Az emberek vadászták a lovakat, és más lovakkal
együtt tanulmányozták őket, de még soha nem láttak olyanokat, melyek
úgy viselkedtek volna, mint a tieitek. Először ijesztő látni, hogy azok a
lovak oda mennek, ahová te akarod, vagy azt a farkast, amint
keresztülsétál az emberekkel teli táboron, és azt teszi, amire kéred –
mondta Zelandoni, különös módon most adva először Farkas tudtára,
hogy látja, holott nyilvánvalóan a legelső pillanatban észrevette. Farkas
vakkantott egy kicsit, amikor Zelandoni ránézett.
Ezt a szokást az Első és Farkas alakította ki egymás közt, és
meglehetősen meglepte Aylát. Zelandoni nem mindig vett tudomást
Farkasról, amikor meglátta, és Farkas is figyelmen kívül hagyta, de
amikor a Gyógyító észrevette, Farkas egy kis vakkantással azonnal
válaszolt neki. Zelandoni ritkán érintette meg az állatot, kivéve, hogy
néha-néha rátette kezét a fejére, ritkán azonban Farkas a fogai közé vette a
kezét, soha nem hagyva rajta egyetlen fognyomot sem. Az Első
egyetlenegyszer sem húzta el a kezét, csak annyit mondva, értik egymást.
Aylának úgy tűnt, valóban értik egymást – a maguk módján.
– Azt mondod, bárki megszelídíthet állatot, ha kölyökkorában kezdi el
tanítását, és ez talán igaz is lehet, ezt azonban nem tudják az emberek. Az ő
világukban nem tartják természetes dolognak, így tehát egy másik
világból, a szellemvilágból kell jönnie. Engem őszintén meghökkent,
milyen jól elfogadták az állatokat, ez azonban aggodalmaskodó
akceptálás. Idő kell hozzá. Most pedig valami mást akarunk mutatni nekik,
amit szintén ti hoztatok, amit soha senki nem látott még. A zelandoniak
nem ismernek téged, Ayla. Biztos vagyok benne, hogy használni akarják a
tűzkövet, ha egyszer látták, hogyan kell, de talán félnének tőle. Azt hiszem,
Földanya Adományának kell látniuk, amit csak azután használhatnak, ha
először a Zelandonia érti és ismeri meg, és megfelelő szertartás keretében
ismeri meg! – mondta a donier.
Magyarázata teljesen logikusnak tűnt, Ayla azonban azt is megértette,
mennyire meggyőző tud lenni az Első.
– Ahogy így elmagyarázod, megértem – válaszolta Ayla. Természetesen
megmutatom a Zelandoniának, hogyan működik a tűzkő, és segítelek a
szertartásban, ha úgy tartod szükségesnek.
Csatlakoztak Jondalar családjához és a Kilencedik Barlang néhány
tagjához, akik más Barlangok egy-két emberivel együtt üldögéltek. Az
étkezés után Zelandoni félrehívta Aylát:
– Kinn hagynád Farkast kis időre? Azt hiszem, fontos lenne, ha a
tűzpattintásra koncentrálnának, és attól tartok, Farkas elvonná a
figyelmüket – mondta.
– Jondalar biztosan nem bánja, hogy vigyáznia kell rá válaszolta Ayla,
társa felé fordulva. A férfi bólintott, és amikor Ayla felállt, hogy távozzon,
kézjelekkel is, melyeket az emberek többsége nem vett észre, meghagyta
Farkasnak, hogy maradjon Jondalarral. Fényesen sütött a déli nap, amitől a
Zelandonik szállása a számos lámpás ellenére sötétnek tűnt. Ayla szeme
gyorsan hozzászokott a félhomályhoz, amikor azonban az Első szólásra
emelkedett, a Tizennegyedik Barlang Zelandonija tiltakozott.
– Ő miért van itt? – kérdezte. – Lehet, hogy zelandoni, de nem a
Zelandonia tagja. Kívülálló, és semmi köze ehhez a tanácskozáshoz.

 24

A Földanya Szolgálói Közt Első elfojtotta feszült sóhaját. Ingerültségének

semmilyen nyilvánvaló jelét nem akarta adni, és hagyni, hogy
Tizennegyedik Barlang magas, vékony Zelandonijának meglegyen az az
elégedettsége, hogy észrevette, mennyire felbosszantotta. A kérdés
azonban homlokráncokat és helytelenítő tekinteteket váltott ki a
Zelandoniak némelyikéből, s affektált, önelégült mosolyt az Ötödik
Barlang elöl hiányos fogú tanítványából.
– Igazad van, Tizennegyedik Zelandoni – válaszolt az Első. –
Kívülállókat, akik nem tagjai a Zelandoniának, rendszerint nem hívunk
meg ezekre a találkozókra. Ez azok összejövetele, akiknek van valamilyen
élménye a szellemek világával, azoké, akiket meghívtak, és a tanítványoké,
akik Elígérkeztek és tanulnak. Ezért hívtam meg Aylát. Tudod, hogy ő
gyógyító. Nagy segítségére volt Shevonarnak, annak a vadásznak, akit az
utolsó közös vadászaton agyontaposott a bölény.
– Shevonar meghalt, és nem tudom, milyen segítséget adhatott ő, én
nem vizsgáltam meg a vadászt – hepciáskodott a Tizennegyedik. –
Sokaknak van valamilyen gyógyító tudománya. Csaknem mindenki ismeri
például a fűzfakérget és hatását a kisebb fájdalmak csillapítására.
– Biztosíthatlak, hogy sokkal jobban ért a gyógyításhoz a fűzfakéreg
használatánál – mondta az Elsők Közt Első. – Az előző népétől kapott
egyik neve: a Mamut Házi Tűzhely Leánya. A mamutojok Mamut Házi
Tűzhelye ugyanaz, mint a Zelandonia, a Földanya Szolgálói.
– Azt állítod, hogy ő a mamutojok Zelandonija? Hol van a tetoválása? –
A kérdést egy fehér hajú, intelligens tekintetű idősebb asszony tette fel.
– A tetoválása, Tizenkilencedik Zelandoni? – kérdezte a termetes
asszony, és arra gondolt, mit tud a Tizenkilencedik, amit ő nem? Tapasztalt
és megbízható Zelandoni volt, aki hosszú élete során sokat tanult. Szégyen,
hogy az elmúlt években oly sokat szenvedett az ízületi gyulladástól.
Közeledett az idő, amikor már képtelen lesz ellátogatni a Nyári
találkozókra. Ha ez a mostani nem lenne közel a Tizenkilencedik
Barlanghoz, már idén sem tudott volna eljönni.
– Én ismerem a mamutojokat. A lanzadoniak Jerikája köztük élt egy
ideig, amikor fiatal volt, és még az édesanyjával és anyja házi tűzhelyének
férfijával vándorolt hosszú útjukon. Egy nyáron, sok évvel ezelőtt, amikor
terhes volt Loplayával, volt valami gondja, és én kezeltem. Ő beszélt
nekem a mamutojokról. Az ő donierjüknek is tetovált az arca, bár nem
olyan, mint a mienk, de ha Ayla olyan, mint egy Zelandoni, hol van a
tetoválása?
– A Mamut már sokat tanította, de Ayla még nem tanult meg mindent,
amikor Jondalarral útnak indult. Nem ugyanolyan, mint egy Zelandoni,
inkább tanítványhoz hasonlít, de a többségnél alaposabb gyógyító
tudománnyal. Ráadásul az Első Mamut a Házi Tűzhelyébe fogadta, mert
látta tehetségét – válaszolta a donier.
– Te támogatod, hogy a Zelandoni tanítványa legyen? – faggatta a
Tizenkilencedik. Noha a tanítványok ritkán szólaltak meg, most halk
mormolás hallatszott a jelenlévők felől.
– Jelen pillanatban nem. Még csak meg sem kérdeztem tőle, akar-e
további tanulást – válaszolta az Első.
Aylát kissé megdöbbentette a válasz. Noha nem bánta, ha a gyógyításról
beszélgethet egyikükkel-másikukkal, nem óhajtott Zelandoni lenni.
Egyszerűen csak Jondalar társa akart lenni, és gyerekeket szülni, és
észrevette, hogy kevés Zelandoninak van társa vagy gyereke. Nem mintha
nem lehetett volna társuk, ha úgy döntenek, de úgy tűnt, annyira igénybe
vette idejüket és figyelmüket a Földanya szolgálata, hogy nem maradt
idejük arra, hogy maguk is anyák legyenek.
– Akkor miért van itt? – kérdezte a Tizennegyedik. Vékony ősz haja
kiszabadult a tarkójára fésült kis kontyból az egyik vállára, nemtörődöm,
zilált megjelenést adva az asszonynak. Ha valaki kedves lett volna hozzá,
tapintatosan azt tanácsolja neki, hogy mielőtt kilép a lakhelyéről, tűzze fel
a haját. Az Első azonban nem is álmodhatott arról, hogy emiatt szóljon
neki: a veszekedős Tizennegyedik mindent, amit az Első mondott,
kritikának tekintett volna.
 – Azért kértem meg, hogy jöjjön el, mert szeretném, ha megmutatna
nektek valamit, amit szerintem érdekesnek találtok.
– Azokkal az állatokkal kapcsolatban, amiknek parancsol? – kérdezte
egy másik donier.
Az Első elmosolyodott. Legalább valaki hajlandó volt elismerni, hogy
Aylának vannak olyan szokatlan készségei, amelyek értékesek lehetnek a
Zelandoniának.
– Nem, Huszonkilencedik Barlang Déli Birtokának Zelandonija. Az
talán egy másik megbeszélés témája lehet, most azonban valami mást
szeretne megmutatni nektek.
Noha a Déli Birtok Huszonkilencedikje a Huszonkilencedik vezető
Zelandonijának asszisztense volt, mégis a Három Szikla mindegyikének
nevében beszélt. A férfi teljes jogú Zelandoni volt a saját jogán, és az Első
jó gyógyítónak ismerte. Ugyanolyan jogon szólalt fel, mint bármely
másik donier.
Ayla megfigyelte, hogy az Elsők Közt Első a teljes titulusaikon szólítja
meg a Zelandonia tagjait, ami néha egészen terjedelmes volt, mivel
Barlangjuk számolószavait is tartalmazta, de nagyon formálisan és
fontosnak hangzott. Majd észrevette, hogy egyedül a számolószavak
különböztették meg őket. Feladták személyes nevüket, és valamennyien
„Zelandonik" voltak. Számolószavakra cserélték nevüket, értette meg.
Amikor a völgyben élt, minden ott töltött napján egy vonalat karcolt egy
botra. Mire Jondalar odakerült, már egy kötegnyi, jelekkel teli botja volt.
Csak akkor tudta megmondani Jondalarnak, mióta élt a völgyben, amikor
a férfi használta a számolószavakat a rovások számontartására. Akkor az
csaknem rémisztőén erős varázslatnak tűnt neki. Amikor Jondalar
megtanította a számolószavakra, megértette, hogy azok mennyire
fontosak, nagyra becsültek a Zelandoniaknak. Most azt értette meg, hogy –
legalábbis a Földanya Szolgálói között – fontosabbak a neveknél, és
ahogy a Zelandonia használta a számolószavakat, az az erőteljes
szimbólumok lényegét adta nekik.
Az Első intett Jonokolnak.
– Kilencedik Barlang Első Tanítványa, idehoznád azt a homokot,
amelyet kértem, és eloltanád a tüzet? És Második Barlang Első Tanítványa,
eloltanád, kérlek, a lámpásokat?
Ayla felismerte a két tanítványt, akit az Első segítségül hívott. Ők
mutatták neki az utat a Forrás-szikla mély barlangjában, melynek falát
állatfestmények díszítették. Kíváncsi megjegyzéseket és kérdéseket hallott
az összegyűlt csoport felől, akik tudták, hogy az Első Zelandoni valami
hatásosra készül. Az idősebb, tapasztaltabb Zelandoniak többsége
felkészült arra, hogy kritikus legyen. Ismerték és megértették a hatásos
látványosságok módszereit és hatását, és elhatározták, nem könnyen
hagyják magukat trükkökkel vagy félrevezetéssel rászedni.
Miután minden tüzet eloltottak, még maradt annyi fény, hogy lássanak
az itt-ott időnként beszűrődő napfényben. A szállás nem volt teljesen sötét.
Ayla körülnézett, és észrevette a beszüremlő fényt, különösen az első,
noha zárt bejárat körvonalainál és a csaknem vele szemben levő, kevéssé
észrevehető bejárat körül. Később talán kimegy, és körbesétálja a tágas
Zelandonia-szállást, hogy megnézze, hol találja a második bejáratot.
Az Első tudta, hogy éjszaka, amikor teljes a sötétség, hatásosabb lehetne
a bemutató, a jelenlevők esetében azonban ez nem volt fontos. Ők azonnal
felismerik a kövekben rejlő lehetőségeket.
– Szeretne bárki idejönni, és ellenőrizni, hogy ebben a tűzhelyben
teljesen kialudt-e a tűz? – kérdezte.
A Tizennegyedik gyorsan és önként vállalkozott. Óvatosan megütögette
a homokot, ujjával ellenőrizte a melegebb helyeket, majd felállt, hogy
bejelentse:
– A homok száraz, néhány helyen meleg, de a tűz kihunyt, és nincs sehol
parázs.
– Ayla, elmondanád nekem, mire van szükséged a tűzgyújtáshoz? –
kérdezte az Első.
– Többsége nálam van – válaszolta Ayla, s elővette tűzgyújtó tarsolyát,
melyet Utazása során oly sokszor használt –, de gyúanyagra szükségem
van. Szinte minden alkalmas, ami gyorsan tüzet fog, például erdei füzike
bolyhai vagy korhadt farönk forgácsai, ha szárazak, s még jobb, ha
szurkos. Majd pedig hasznos, ha van közel egy kevés aprófa és
természetesen néhány nagyobb fadarab.
Mormogás hallatszott, és az Első elkapott néhány ingerült szót. Nincs
szükségük arra, hogy tűzgyújtásból kapjanak leckét, mondták. Mindenki
már kisgyerekkorában megtanulja, hogyan kell tüzet rakni. Jó, gondolta
Zelandoni, meglehetős jó kedéllyel. Hadd morogjanak! Csak hiszik, hogy
mindent tudnak a tűzgyújtásról!
– Meggyújtanád nekünk a tüzet, Ayla? – kérte.
Ayla egy kis halom bolyhot vett a bal kezébe, majd mellé egy vaspiritet,
egy kovakövet pedig a jobbjába. A tűzkövet azonban nem ismerték a
jelenlevők. Összeütötte a két követ, s látta, hogy egy jó szikra landol a
füzikebolyhon, ráfújt kicsit, s hagyta, hogy lángra kapjon. Rövidebb idő
alatt, mint amennyit a magyarázat igényelt volna, már égett is a tűz.
Néhány akaratlan „ó-ó" és „hogyan csinálta" kérdés hallatszott, majd a
Harmadik Barlang Zelandonija szólalt meg:
– Meg tudod csinálni még egyszer?
Ayla a Harmadikra mosolygott. Az idősebb férfi oly kedves és támogató
volt vele, amikor megpróbált segíteni Shevonarnak, s most örült, hogy
újra látja. Egy másik helyre ment, és ott is tüzet gyújtott a körülhatároló
köveken belüli első mellett, majd anélkül, hogy megkérték volna, egy
harmadikat is.
– Hogyan csinálja? – kérdezte egy férfi az Elsőt. Ayla még soha nem
találkozott vele.
– Ötödik Barlang Zelandonija, mivel Ayla fedezte fel a tűzpattintást, ő
magyarázza el, hogyan csinálja – válaszolta az Első.
Ayla megértette, hogy ő a Régi-völgy Barlangjának Zelandonija, akik
korábban elindultak a Nyári Táborba, mintha nem akarták volna bevárni
őket. Fiatalabb, középkorú, barna hajú, kerek arcú férfi volt, és
gömbölydedség jellemezte testalkatát is. Volt valami puhányság benne, és
arcának húsossága aprónak mutatta a szemét, Ayla azonban érzékelt benne
alattomos agyafúrtságot is. A férfi megérezhette, hogy lehet valami előny
Ayla tűzgyújtó módszerében, és nem volt annyira önhitt, hogy ne
kérdezzen rá. Aylának ekkor jutott esszébe, hogy a tanítvány, akinek
hiányzott elöl a foga, s akit Jondalar nem kedvelt, Farkas pedig
megfélemlített, szintén az Ötödik Barlanghoz tartozik.
– Második Zelandoni Első Tanítványa, meggyújtanád újra a lámpásokat,
te pedig, Ayla, megmutatnád a Zelandoniának, miként csiholsz tüzet? –
kérte a testes Zelandoni, leküzdve indíttatását, hogy kárörvendően nézzen
rájuk. Észrevette, hogy a saját tanítványa, Jonokol, boldogan vigyorog.
Imádta látni, amint mentora okosabbnak bizonyult a többi értelmes, erős
akaratú, de néha ravasz és arrogáns Zelandoninál.
– Tűzkövet használok, mint ez, és kovakővel pattintom össze – Ayla
mindkét kezét előrenyújtotta, és megmutatta a vaspiritet az egyik kezében,
a kovakövet a másikban.
– Láttam olyan köveket – mondta a Tizennegyedik Zelandonija, a lány
vaspiritet tartó kezére mutatva.
– Remélem, emlékszel, hol – válaszolta az Első. – Még nem tudjuk, ritka
kő-e, vagy bőségesen található.
– Hol találtál olyan köveket? – kérdezte Aylát az Ötödik.
– Az elsőket egy völgyben innen távol, keletre. Jondalarral többet is
próbáltunk felkutatni idefele jövet. Ahol kerestük, valószínűleg nem volt
belőlük, és nem is láttam, míg a Kilencedik Barlanghoz nem értünk.
Néhány nappal ezelőtt vettem észre valamennyit a Kilencedik Barlang
közelében – mondta Ayla.
– S megmutatod nekünk, hogyan kell használni őket? – kérdezte egy
magas szőke nő.
– Azért jött ide, Második Barlang Zelandonija – válaszolta az Első.
Ayla tudta, hogy még nem találkozott a Második Barlangból érkezett
Földanya Szolgálói Közt Elsővel, mégis valahogy ismerősnek vélte. Majd
eszébe jutott Jondalar barátja és korbeli társa, Kimeran, akivel
magasságuk és hajszínük miatt felületesen hasonlítottak. A férfi a Második
Barlang vezetője volt, és noha a nő kicsit idősebbnek látszott, Ayla
határozottan felismerte a hasonlatosságot. A vezetői szerepek – a fivér,
mint vezető, nővére pedig mint szellemi vezető – elosztása hasonlított a
mamutoj fivér-nővér vezetési szokáshoz, annyi eltéréssel, hogy az
irányítást osztották meg, szellemi vezetőjüknek pedig Mamutot ismerték
el.
 – Csak két tűzkővel jöttem – mondta Ayla –, de a táborban többet is
tartunk. Ha Jondalar a közelben van, talán hozhat még valamennyit, hogy
egyszerre többen is megpróbálhassátok. – A testes donier bólintott, Ayla
pedig folytatta.
– Nem nehéz, de kell hozzá némi gyakorlás, hogy rájöjjünk a nyitjára.
Először is jó gyúanyag szükséges. Majd, ha helyesen ütjük össze őket,
szikrát csiholunk, melyet a gyújtósra kell irányítanunk, és óvatosan
ráfújva lángra lobbantak.
Miközben Ayla megmutatta a körülötte összegyűlteknek a tűzkő
használatát, az Elsők Közt Első elküldte Mikolant, a Tizennegyedik
Barlang Második Tanítványát Jondalarért. Ahogy a Zelandonia vezetője
észrevette, senki nem húzódott meg a háttérben. Nem maradt kétely, sem
kérdés. Ez a tűzgyújtási módszer nem volt csalás, hanem látható új módja a
gyors tűzgyújtásnak, és mindannyian alig várták, hogy megtanulhassák, és
a doni ezt előre biztosra vette. A tűz túlságosan fontos volt ahhoz, hogy
mindent megtanuljanak róla.
A dermesztően hideg, ősi, jégkorszaki térségben élőknek a tűz
létfontosságú volt. Az életet választotta el a haláltól. Fontos volt tudniuk,
hogyan gyújtsanak tüzet, hogyan vigyázzanak rá, hogy ne aludjon ki,
hogyan vigyék egyik helyről a másikra. A sarki területektől messzi délre
végignyúló masszív jéglemezeket körülvevő hatalmas kiterjedésű terület
még rendkívüli hidegekben is gazdag volt életben. A kegyetlenül hideg és
száraz téli körülmények akadályozták a fák növekedését, a középső
szélességi övékén azonban az éghajlat évszakok szerint változott. Nyaranta
még forróság is lehetett, ami elősegítette a kiterjedt mezőségek
kifejlődését, amely nagyon változatos fajtájú legelésző állatok hatalmas
csordáit táplálta. Ők pedig energiadús élelmet szolgáltattak a húsevő és
mindenevő állatoknak.
A jég közelében élő állatok, egy kivételével, sűrű, meleg, prémes
szőrzettel alkalmazkodtak a hideghez. Ám a csupasz bőrű, vastag szőrzet
nélküli emberállat trópusi teremtmény volt, aki segítség nélkül
életképtelennek bizonyult a hidegben. Az emberek később érkeztek, a
bőséges élelmiszer-ellátás vonzotta őket, de csak azt követően, hogy
megtanulták, hogyan kell bánni a tűzzel. Az élelemért megölt állatok
prémjébe bújva egy ideig kibírták a hidegben, ám hogy életben
maradhassanak, tűzre volt szükségük, hogy pihenés és alvás közben is
melegen tartsa őket, s hogy megfőzzék és emészthetőbbé tegyék ételüket, a
húst és zöldségféléket is. Miután éghető anyagokra tettek szert, hajlamossá
váltak arra, hogy a tüzet már valahogy adottnak tekintsék, ám soha nem
felejtették el, mennyire nélkülözhetetlen, és az élelem hiánya vagy a
nyirkos, havas idő mindig rádöbbentette őket, mennyire függnek a fűztől.
Miután egypáran már használták az egyik tűzkövet a tűzcsiholáshoz, és
továbbadták a következő várakozónak, hogy ő is megpróbálhassa,
megérkezett Jondalar. Az Első a bejáratnál személyesen vette át a piritet
Jondalartól, megszámolta, és odavitte Aylának. Utána már felgyorsult a
tanulás. Miután minden Zelandoni legalább egyszer gyújtott tüzet, a
tanítványokat kérték meg a módszer elsajátítására, a magabiztosabb
donierek pedig azzal segítettek Aylának, hogy megtanították a saját
tanoncaikat. A Tizennegyedik Barlang Zelandonija vetette fel a kérdést,
amit mindenki fel akart tenni:
– Mit tervezel ezekkel a tűzkövekkel?
– Jondalar kezdettől arról beszélt, hogy szétosztja népe között – mondta
Ayla. – Willamar azt is megemlítette, hogy lehet velük kereskedni. Attól
függ, mennyit találunk. Nem hiszem, hogy egyedül nekem kellene
eldöntenem, mi legyen velük.
– Természetesen mindannyian keresgélhetünk, de szerinted van belőle
annyi, hogy a mostani Nyári Találkozón jelen levő mindegyik Barlangnak
legalább egy legyen? – kérdezte az Első Zelandoni. Ő megszámolta, és
tudta a választ.
– Nem tudom, hány Barlang vesz részt a Találkozón, de szerintem van
elegendő – felelte Ayla.
– Ha minden barlangnak csak egy jut, szerintem azt annak a Barlangnak
a Zelandonijára kellene bízni – mondta a Tizennegyedik.
– Egyetértek, és azt hiszem, így megtarthatjuk magunk közt ezt a
tűzgyújtási módot. Ha csak mi értünk a tűzcsiholáshoz, képzelhetitek,
milyen döbbenetes hatást kelt majd. Gondoljátok csak el, hogy reagál majd
egy Barlang, látva, hogy Zelandonija azonnal tüzet tud gyújtani, különösen
sötétben – mondta az Ötödik Barlang Zelandonija. Szeme tele volt
lelkesedéssel. – Sokkal több tekintélyt parancsolhatunk magunknak, és
nagyon hatékony módja lesz annak, hogy jelentőségteljesebbé tegyük a
szertartásokat.
– Igazad van, Ötödik Zelandonija – értett egyet a Tizennegyedik. – Jó
ötlet.
– Vagy talán Zelandonira és a vezetőre kellene bízni – mondta a
Tizenegyedik –, hogy így elkerüljünk bármilyen konfliktust, még ha
Karéjának nem tetszene is, hogy nem ismeri teljesen ezt az új tűzgyújtási
módszert.
Ayla rámosolygott a kis, vékony emberre, akinek, ha jól emlékezett,
erős kézszorítása volt, és magabiztos fellépése.
– Lojális volt Barlangjának vezetőjéhez, amit Ayla dicséretesnek talált.
– A tűzkő túl hasznos ahhoz, hogy egy Barlang titka legyen – szólalt
meg az Első. – Azért vagyunk, hogy Földanyát szolgáljuk. Feladtuk
személyes nevünket, hogy népünk egy tagja legyünk. Mindig arra kell
gondolnunk először, ami Barlangjaink népének a leginkább a szolgálatára
van. Izgalmas lenne, ha megtarthatnánk magunknak ezt a tűzkövet, de le
kell mondanunk saját óhajunkról, hogy népünk előnyére szolgáljon. A
föld kövei Földanya csontjai. Az Ő adománya, így mi nem titkolhatjuk el,
milyen célt szolgál.
Az Elsők Közt Első elhallgatott, és kíváncsian nézett végig a Zelandonia
jelen lévő tagjain. Tudta, hogy a tűzköveket soha nem lehetne titokban
tartani, még akkor sem, ha nem mutatták volna meg a többieknek.
Nyilvánvaló csalódottság s talán némi tiltakozás jelent meg egyik-másik
donier arcán. Zelandoni biztosra vette, hogy a Tizennegyedik kész az
ellenkezésre.
– Nem tarthatjuk titokban – monda homlokráncolással Ayla.
– Miért nem? – kérdezte a Tizennegyedik. – Úgy gondolom, a döntés a
Zelandoniáé.
– Már adtam néhányat Jondalar családjának – válaszolt Ayla
– Az bizony túl rossz – csóválta fejét az Ötödik, s azonnal megértette a
győzködés hiábavalóságát –, de ami történt, megtörtént.
– A tűzkövek nélkül is van tekintélyünk – mondta az Első Zelandoni –, s
mi utána is használhatjuk a szertartásoknál. Már legközelebb, amikor
izgalmas szertartást rendezünk, ahol bemutatjuk a tűzkövet a
Barlangoknak. Szerintem az lesz a leghatékonyabb, ha Ayla holnap úgy
gyújtja meg a szertartási tüzet.
– De oly kora este elég sötét lesz ahhoz, hogy látni lehessen a szikrát?
Az lenne a legjobb, ha hagynánk kialudni a tüzet, ő pedig újra
meggyújtaná – javasolta a Harmadik Zelandonija.
– S honnan tudják majd az emberek, hogy a tűzkő csiholta a tüzet, és
nem egy parázstól keletkezett? – kérdezte egy idősebb, világos hajú férfi,
akiről Ayla nem tudta eldönteni, ősz-e vagy szőke. – Nos, szerintem
szükségünk van egy új tűzhelyre, melyet még nem használt senki, a sötéttel
kapcsolatban azonban igazatok van. Naplementekor még túl sok a
figyelemelterelő fény a szertartási tűz meggyújtásához. Csak amikor teljes
a sötétség, lehet felhívni a figyelmet ott, ahol akarjuk, amikor nem látnak
semmit, csak azt, amit láttatni akarunk velük.
– Ez igaz, Hetedik Barlang Zelandonija – mondta az Első.
Ayla felfigyelt arra, hogy Hetedik Zelandoni a Második Barlangból való
magas, szőke nő mellett ül, és nagy volt köztük a hasonlóság. A férfi
lehetett a magas nő házi tűzhelyének atyja, esetleg nagyanyjának társa.
Eszébe jutott, hogy Jondalar mondta is neki, hogy a Hetedik és a Második
Barlang rokonságban állnak, és a Legelő-folyó és árterülete átellenes
oldalán élnek. Jól emlékezett, mert miközben a Második Barlang az Idősek
Házi Tűzhelye volt, a Hetedik volt a Lófej Szikla, és Jondalar megígérte
neki, hogy elviszi oda látogatóba, amikor ősszel visszatérnek, hogy
megmutassa neki a sziklában levő lovat.
– Kezdhetjük a szertartást tűz nélkül, és csak sötétedés után gyújtjuk meg
– szólalt meg önként a Huszonkilencedik Barlang Zelandonija. Kellemes
külsejű nő volt, békéltető mosollyal. Ayla tehetsége azonban, amellyel
megértette a testtartás és mozdulatok értelmét, szelídsége mellett
jellemszilárdságot és erélyességet is észrevett. Pillanatokra már
találkoztak. Ő volt az az asszony, akiről azt állították, hogy egybetartja a
Huszonkilencedik Barlang Három Sziklájának közösségét.
– De az emberek furcsállják majd, miért nem ég már kezdettől a
szertartási tűz, Huszonkilencedik Zelandonija – ellenkezett a Harmadik. –
Talán a legjobb lenne elhalasztanunk a kezdést sötétedés utánra.
– Nem lehetne valami mással kezdeni? Néhányan már korán
gyülekeznek, s nyugtalanok lesznek, ha túl sokáig késlekedünk – mondta
valaki más. A középkorú nő csaknem olyan kövér volt, mint az Elsők Közt
Első, de, vele ellentétben, egész alacsony. Amíg az Első testmérete, mind a
magassága, mind pedig a súlya, tekintélyt parancsoló volt, az előbb
megszólaló asszony inkább szívélyesnek és joviálisnak látszott.
– Mit szólnál a történetmondáshoz, Nyugati Birtok Zelandonija? Már
megérkeztek a Történetmondók – javasolta egy mellette ülő fiatal férfi.
– A történetek csökkenthetik a szertartás komolyságát, Északi Birtok
Zelandonija – válaszolta a Huszonkilencediké.
– Természetesen igazad van, Három Szikla Zelandonija – mondta
gyorsan a fiatalember. Meglehetősen tiszteletteljesnek tűnt a
Huszonkilencedik Barlang vezető Zelandonija iránt. Ayla megértette, hogy
a Huszonkilencedik négy Zelandonija a lakhelyük nevén és nem a
számolószavukon nevezték egymást. Ennek azért volt értelme, mivel
mindannyian a Huszonkilencedik Barlang Zelandonijai voltak. Milyen
zavarba ejtő helyzet, gondolta Ayla, de a Zelandoniknak mintha nem
okoztak volna gondot a titulusok és számolószavak.
– Utána valaki beszélne egy komoly dologról – mondta a Déli Birtok
Zelandonija.
Ő kérdezte meg az Elsőt, hogy Ayla vajon az állatok miatt van-e itt, a
Déli Birtok pedig a Tükörszikla volt, amely a Denanna vezette Barlangnak
adott otthont. Róla vélekedett úgy Ayla, hogy némi ellenségeskedéssel
figyelte őt, vagy talán a lovakat és a farkast, hangszíne azonban nem tűnt
barátságtalannak. Vár és meglátja.
– Joharran szeretne a laposfejűekről beszélni, és hogy emberek-e vagy
sem – mondta a Tizenegyedik Zelandonija.
– Ez nagyon súlyos probléma.
– Egyesek azonban nem szívesen hallanak ilyen elképzeléseket, és
őrizkednek a vitáktól. Nem akarjuk vitás érzésekkel megnyitni az idei
Nyári Találkozót. Amiatt mindenen könnyen összekapnának – magyarázta
az Első Zelandoni.
– Empatikusnak kell lennünk az új elgondolások iránt, mielőtt
véleményt alkotunk arról, hogy a laposfejűek hátul kúpos koponyájúak-e
vagy sem.
Ayla nem tudta, megszólalhat-e.
– Zelandoni – szólalt meg végül –, javasolhatok valamit?
– Mindenki feléje fordult, és nem volt meggyőződve arról, hogy
mindegyik Zelandoni örömest nézett rá.
– Természetesen, Ayla – válaszolta az Első.
– Jondalarral meglátogattuk a losadunaj népet idefelé vezető utunkon.
Adtunk Losadunának és társának néhány tűzkövet... az egész Barlangnak...
nagyon kedvesek és segítőkészek voltak... – Ayla habozott.
– Igen...? – bátorította Zelandoni.
– Amikor szertartást rendeztek a tűzkövek bemutatására, két házi
tűzhelyet raktak – folytatta Ayla. – Az egyiket előkészítették, de nem
gyújtották meg, a másik égett. Majd teljesen eloltották. Egyszerre oly sötét
lett, hogy a mellettünk ülőt sem lehetett látni, így könnyen nyilvánvaló lett,
hogy az első házi tűzhelyben egyetlen parázs sem izzik, és halvány fényt
sem ad. Akkor gyújtottam meg a második házi tűzhelyben.
Egy-két pillanatig csend volt.
– Köszönöm, Ayla – mondta Zelandoni. – Azt hiszem, ez jó ötlet. Talán
mi is tehetünk valami hasonlót. Nagyon látványos bemutató lehet.
– Nekem is tetszik – mondta a Harmadik Zelandoni. – így már az
elejétől meglenne a szertartási tüzünk.
– És egy meggyújtásra kész hideg tűzhely felkeltené az emberek
kíváncsiságát. Azon gondolkodnának, mire jó, és várakozást keltene –
mondta a Huszonkilencedik Nyugati Birtokának Zelandonija.
– Hogyan oltsuk ki a tüzet? Öntsünk rá vizet, és csináljunk egy csomó
gőzt? – kérdezte a Tizenegyedik. – Vagy fedjük el földdel, és oltsuk ki
azonnal?
– Vagy sárral? – ajánlotta egyikük, akivel Ayla még nem találkozott. –
Lesz egy kis gőz, de kioltja a parazsat.
– Nekem a víz és a sok gőz ötlete tetszik – mondta egy másik, akit Ayla
szintén nem ismert. – Az hatásosabb lenne.
– Nem, azt hiszem, azonnal eloltani sokkal jobb lenne. Egyik pillanatban
világos, a másikban sötét.
Ayla nem találkozott még minden jelen levő Zelandonival, s miközben a
beszélgetés élénkebb lett, nem mindig formálisan szólították meg egymást,
és nem tudta, melyikük melyik. Sejtelme sem volt arról, mennyi tervezés
és tanácskozás kellett egy-egy szertartáshoz. Mindig azt hitte, az ünnepség
eseményei spontánul történnek, hogy a Zelandonia és mások, akik a
szellemi világgal foglalkoznak, egyszerűen csak azon láthatatlan erők
közvetítői. A Zelandonik szabadon beszéltek, és Ayla kezdte megérteni,
miért tiltakozott egyikük-másikuk a jelenléte miatt, de ahogy
belebonyolódtak az apró részletekbe, gondolatai már elkalandoztak.
Azon tűnődött, vajon a Törzs mogurjai is olyan aprólékos
részletességgel tervezték-e meg a szertartásaikat, majd felfogta, hogy
valószínűleg igen, bár nem lehetett teljesen ugyanaz. A Törzs rítusai ősiek
voltak, és soha nem változtattak rajta, vagy legalábbis oly hasonlóan
tartották az ősi hagyományokhoz, amennyire csak lehetett. Most már kicsit
jobban megértette, milyen dilemma lehetett, amikor Creb, a mogur, fontos
szerepre kérte fel az egyik legszentebb szertartásukon.
Körülnézett a Zelandonia nagy, kerek nyári szállásán. A függőleges
falelemek kettős falú kerek építménye, amely körülhatárolta a belső teret,
hasonlított a Kilencedik Barlang táborának alvószállásaihoz, de nagyobb
volt. A mozgatható belső térelválasztókat a külső falak melletti alvóhelyek
között halmozták fel, s így tágas, nagy helyiséget alakítottak ki. Észrevette,
hogy az alvóhelyeket emelvényeken helyezték el egy területen, és eszébe
jutott, hogy Zelandoni lakhelyén is emelvényen állt az alvóhely a
Kilencedik Barlangban. Eltűnődött az okán, majd arra gondolt, Zelandoni
így valószínűleg könnyebben láthatta el a szállására vitt betegeket.
A földet gyékények borították, sokukat szépen szőtt és finoman
kidolgozott minták díszítették, különböző párnák, vánkosok és ülőkék
hevertek különböző méretű alacsony asztalkák körül szétszórtan. Az
asztalok többségén kecses olajmécsesek álltak, melyeket rendszerint
homok vagy mészkőből készítettek, és amelyek, mintegy szabályszerűen,
éjjel-nappal világítottak – sokuk több kanóccal – az ablaktalan
menedékben. A mécsek többségét gondosan formálták, lesimították és
díszítették, ám a Marthona szállásán levő lámpásokhoz hasonlóan egyik-
másik kidolgozatlan, a természet kiformálta vagy kivájta kő volt, melynek
mélyedésébe tették az olvasztott faggyút. Számos mécses mellett kis
faragott női szobrocskák álltak körbefont homoktálakban. Mindegyik
hasonló volt, mégis különböző. Sok hasonlót látott, és tudta, hogy
Földanya szobrocskái, melyeket Jondalar doniknak nevezett.
A donik magassága négy és nyolc arasz közt változott, de kézben elfért
mindegyik. Nem realisztikus ábrázolások voltak, s jelképeket is lehetett
látni rajtuk. A karokat és kezeket épp csak sejtették, a két láb pedig együtt
vékonyodott el, igazi lábfej nélkül, hogy így a női alakot földbe vagy
homokmedencébe lehetett állítani, hogy ne dőljön el. A faragás nem egy
bizonyos személyről készült, nem voltak egyéni arcvonásai, bár a testet
olyan személy ihlethette, akit a művész ismert. Nem magas keblű,
házasságra érett, fiatal nő volt, felnőtt élete kezdetén, és nem is az olyan
asszony sovány, kecses alakja, aki mindennap nagy távolságokat tett meg,
a vándoré, aki szüntelenül gyűjtögeti élelmét.
Az egyik doni egy alaposan elhízott női alak volt, némi
élettapasztalattal. Nem volt terhes, de volt már. Széles fara jól illett
hatalmas kebleihez, amely rálógott nagy, jócskán petyhüdt hasára –
termete hűen ábrázolta, hogy sok gyermeket szült és szoptatott. Egy
tapasztalt, idősebb asszonyt, egy terjedelmes anyát ábrázolt, akinek alakja
azonban sokkal többet sejtetett, mint a nemzés termékenységét. Ahhoz,
hogy egy nő kövér lehessen, bőségesen kellett rendelkeznie étellel, és
viszonylag ülő életmódot kellett folytatnia. A kis, faragott figurának a jól
táplált, sikeres, a gyerekeiről gondoskodó anyát kellett láttatnia. A bőség
és nemeslelkűség szimbóluma volt.
Nem állt távol a valóságtól. Néhány esztendő rosszabb volt ugyan,
többnyire azonban a Zelandoni elég jól vezette a Barlangot.
Éltek kövér asszonyok a közösségben. A faragómesternek ismernie
kellett, hogyan néz ki egy kövér asszony, hogy oly valósághű részletekkel
ábrázolhassa. A késő tavasz ínséges időszak volt, amikor a télre tartalékolt
élelem már csaknem elfogyott, és az új növények még épp csak csírázni
kezdtek. Ugyanez volt a helyzet az állatok esetében. Tavasszal soványak,
ványadtak voltak, húsuk rágós, kemény, oly kevés zsírral, hogy még
csontjukban a velő is gyenge volt. Abban az időszakban az emberek talán
nélkülöztek bizonyos ételeket, de nem éheztek, legalábbis nem
rendszeresen.
Azok részére, akik a földből éltek, vadásztak, gyűjtögettek mindent,
amire az életükhöz szükség volt, a Föld olyan volt, mint a gyermekeit
tápláló, gondoskodó, terebélyes anya. Nem vetettek magvakat, nem
gondoztak növényeket, nem művelték vagy öntözték a földet, és nem
tereltek állatokat, nem védelmezték őket a ragadozóktól, és nem gyűjtöttek
részükre télire eledelt. Minden az övék volt, vándoroltak, gyűjtögettek, ha
tudták, hol keressenek, és hogyan kell összegyűjteni. Mégsem vehették
adottnak, mert néha nem állt rendelkezésükre.
A faragott donik mindegyike Földanya szellemének egy-egy
megtestesítője volt, és annak kifejezése, hogy tudassák a zelandoniak életét
befolyásoló láthatatlan erőkkel, hogy életükben mire van szükségük.
Rokonszenv-varázslat volt azzal a céllal, hogy megmutassák Földanyának,
mire van szükségük, és így kérjék Tőle. A donikban az a remény öltött
alakot, hogy bőségesen és könnyen találnak fogyasztható élelmet, és
összegyűjtésük sem okoz nehézséget, hogy bőven lesz állat, és könnyű lesz
elejteni őket. Szimbólum és könyörgés volt egy világért, amely nemes
lelkű, egy földért, amely megterem mindent, ahol az étel bőséges, az élet
pedig jó. A doni idealizált alak volt, az olyannyira óhajtott körülmények
előidézésére.
– Szeretnék köszönetét mondani neked, Ayla...
Neve hallatán riadt fel ábrándozásából. Még csak nem is emlékezett,
min töprengett.
– ...jó szívedért, amiért megmutattad a Zelandoniának a tűzgyújtás új
módját, és azok iránti türelmedért is, akiknek kicsit hosszabb ideig tartott a
tanulás – hálálkodott az Elsők Közt Első.
 A helyeslés hangjai hallatszottak, s még mintha a Tizennegyedik
Barlang Zelandonijának méltánylása is őszintén hangzott volna. Majd
elkezdték megbeszélni a szertartás többi részletét, hogy megnyithassák a
Nyári Találkozót és a közelgő többi ünnepet, különösen a Jegyességi
Szertartásnak nevezett nászünnepséget. Ayla szerette volna, ha több szó
esik a Jegyességi Szertartásról, elsődlegesen azonban arról beszéltek,
mikor találkoznak újra, hogy alaposabban megbeszélhessék. A
tanácskozás témája ekkor a tanítványokra terelődött.
Az Első felállt.
– A Zelandonia őrzi a Históriát. – Végignézett a tanácskozás
résztvevőin, a tanítványokon, s Ayla úgy érezte, fontosnak tartja, hogy őt
se hagyja ki.
– A tanítványok felkészítésének része a Régiek Legendáinak és a
Históriának memorizálása. Ott találunk magyarázatot a zelandoniak
kilétére és az emberek eredetére. A memorizálás a tanulásban is segít, és
sok minden van, amit egy tanítványnak meg kell tanulnia. Fejezzük be ezt
az összejövetelt Földanya Legendájával, az Ő Dalával.
Elhallgatott, és mintha befelé, önmagába figyelt volna, elméje mélyéről
felszínre hozott egy történetet, melyet réges-rég az emlékezetébe temetett.
A Régiek Legendáinak legfontosabbja volt, mert mindenek kezdetéről
szólt. Hogy megkönnyítsék a legendákra emlékezést, rímekbe és
versszakokba szedték, s még inkább segítette a memorizálást és elmondást
a dallam, amit azok szerkesztettek hozzá, akiknek megvolt a tehetségük a
zenekomponáláshoz, mások pedig szívesen megtanulták. A dalok egyike-
másika ősi volt, és oly ismerős, hogy gyakran már a dallam elegendő volt
a történet emlékezetbe idézéséhez.
Az Első Zelandoni azonban saját melódiát komponált Földanya dalához,
és sokan kezdték megtanulni. Tiszta, erős, szép hangján a cappella bele is
kezdett a dalba.

A sötétségből, az idő káoszából,

Forgószél szülte a magasztos Földanyát.
Önmagára ébredt, tudva, az élet mily igen becses,
 A sötét, üres űr búsult Nagy Földanya után
Földanya magányos volt. Egyedül volt.

Ayla boldogan ismerte fel a dalt, ahogy az Első énekelni kezdte, és

csatlakozott a többiekhez, amikor az Elsők Közt Elsővel együtt mondták
vagy énekelték az utolsó sort.

Születésének porából Ő alkotta meg a másikat,

Egy sápatag, halvány fényű barátot, egy társat, egy fivért.
Együtt nőttek fel, tanultak meg szeretni, gondoskodni,
S amikor Ő megérett, elhatározták, párt alkotnak.
Földanya körül keringett Ő, sápatag, halvány fényű szerelme.

Ayla emlékezett a második versszak utolsó sorára is, és a többiekkel

együtt mondta, de aztán több versszakot végighallgatott, megpróbálva
megérteni a szavakat, és halkan mormolta azokat, amelyekre emlékezett.
Pontosan akarta memorizálni, mert szerette ezt a történetet, és imádta,
ahogy az Első énekelte. Már csak a doni énekhangja is könnyeket csalt a
szemébe. Bár tudta, soha nem lesz képes megtanulni énekelni, a szavakat
ismerni szerette volna. Útjuk során megtanulta a losadunaj változatot, a
nyelv azonban, a ritmus és a történet is eltért valamelyest. Meg akarta
tanulni zelandoni nyelven a történetet, és figyelmesen hallgatta.

A sötét, üres űr és a hatalmas puszta Föld,

Várakozásteljesen nézett a szülés elé.
Élet ivott Földanya véréből, élet lélegzett csontjaiból.
Az élet felhasította Bőrét, és kettétörte köveit.
Földanya adott. Új élet élt.

Utazásuk alatt Jondalar elismételgetett néhány sort, de nem pontosan

ezekkel a szavakkal énekelte. Ayla azonban soha nem hallott semmit, ami
szebb és meghatóbb lett volna a Földanya Szolgálói Közt Első torkát
elhagyó dallamoknál.

Kiáradó szülővizei folyókat, tengereket töltöttek meg,

 Elárasztották a földet, fákat, zöldet sarjasztva.
Minden becses cseppből még több fű és falevél nőtt.
S a friss, zöldellő növényzet újjá varázsolta az egész Földet.
Vizei patakzottak. Új, friss zöld sarjadt.

Gyötrelmes vajúdásában tüzet és küszködést köpködve,

Fájdalomban kínlódott, hogy új életet szüljön a világra,
Megalvadt vércsomói vörös okker földdé lettek,
Ám a ragyogó gyermek megérte a keserves erőfeszítést.
Földanya nagy öröme. Az okos, ragyogó fiú.

Hegyek emelkedtek, tüzet köpködve csúcsaikból,

Földanya a Fiát táplálta hatalmas kebleiből.
A szikrák magasra szálltak, Földanya forró teje
Ösvényként fröccsent fel a magasba, az égbolton át.
A fiú élete megkezdődött. Földanya a fiát táplálta.

Azon részek egyike volt ez, melyet különösen nagyon kedvelt. A saját
tapasztalatára emlékeztette, kivált az a rész, amely arról szól, hogy
boldogságáért, csodálatos fiáért megérte a szülési fájdalom.

A fiú elszökött Földanya mellől, amíg Ő aludt,

Miközben örvénylő, üres káosz lopakodott elő a sötétből.
Csábító ámításokkal csalogatta, tévesztette meg a forgószél,
S káosz ejtette foglyul az Ő gyermekét.
A sötétség elragadta Földanya fiát. A ragyogó ifjút.

Épp ahogy Broud elragadta az ő fiát, gondolta Ayla. Zelandoni oly

szépen mondta a történetet, hogy Aylát nyugtalanság fogta el mind a
Földanya, mind a Fia iránt. Előrehajolt, nehogy egy szót is elmulasszon.

S fényes, ragyogó barátja kész volt a küzdelemre a tolvaj ellen,

Ki fogságban tartotta Földanya Keblének gyermekét.
Együtt harcoltak Földanya imádott fiáért,
S erőfeszítésük diadalaként felragyogott fénye.
 Energiája fellángolt, ragyogása visszatért.

Ayla szinte fellélegzett, és körülnézett. Nem ő volt az egyetlen, akire

nagy hatást tett az ének. Mély átéléssel mindenki az Elsőre figyelt.

Földanya fájdalommal szívében élt,

Hogy Ő és Fia mindörökre külön váltak.
Sóvárgott gyermeke után, de fájdalmát el kellett rejtenie,
Ezért a belső élet-forrásától újra feléledt.
Nem tudott belenyugodni, hogy gyermeke oly távol él tőle.

Könnynek csorogtak végig Ayla arcán, s váratlan, szívbemarkoló

fájdalmat érzett saját fia után, s hogy arra kényszerítették, hogy otthagyja a
Törzsnél, és együtt érző, mély szomorúság fogta el Földanya iránt.

Amikor készen állt, magzatvizei

Visszahozták a zöld életet a hideg, puszta Földre.
S veszteségének bőségesen hullatott könnyeiből
Csillogó harmatcseppek lettek, s színpompás szivárványok.
Szülési vizeitől kizöldellt a pusztaság, de könnyeit nem tudta elrejteni.

Ayla biztosra vette, hogy soha többé nem tud már úgy gondolni a
szivárványra vagy a reggeli harmatcseppekre, mint korábban. Mostantól
mindig Földanya könnyeire emlékeztetik majd.

Dörgedelmes robajjal Sziklái széthasadtak,

S lenn a mélységben megnyíló nagy barlangból,
Testének üregéből Földanya újra életet adott.
Méhéből világra hozta Föld Gyermekeit.
Földanya kétségbeeséséből több gyermek született.

A következő versszakok nem voltak annyira szomorúak, inkább

érdekesnek találta. Azt regélte el, hogy most miért olyanok a dolgok,
amilyenek.

Mindannyian az Ő gyermekei voltak, s büszkeséggel töltötték el.

 De elhasználták bensejében őrzött életerejét.
Csak egy utolsó Életre maradt belőle,
A gyermekre, aki majd emlékezik Teremtőjére.
A gyermekre, aki tiszteli, s megtanulja védelmezni.

Első Asszony kifejletten jött a világra,

S az élethez szükséges minden Tehetséggel.
Az Élet volt az Első Adomány, és Földanyához hasonlóan
Úgy ébredt öntudatra, hogy az élet igen becses.
Az Első Asszony, népének Elsője, ki nevet adott.

Ayla felpillantott, és észrevette, hogy Zelandoni figyeli. Végigtekintett

maga körül a többieken, és amikor visszanézett az Elsőre, az elfordította
tekintetét.

Földanya emlékezett saját magányára,

Barátja szerelmére s gondoskodó ölelésére.
Maradék tüzével vajúdása megkezdődött, s megalkotta
Az Első Férfit, hogy megossza életét az Asszonnyal,
Földanya nemes lelkűen adott újra – új életet.

Asszonynak és Férfinak adott életet Földanya

Majd otthonukul nekik adományozta a Földet.
A vizet, a szárazföldet és minden Teremtményét.
Hogy gondoskodással használják, ez volt kötelezettségük.
Az otthonuk lett, hogy éljenek rajta, de soha ne éljenek vissza vele.

Mert a Föld Gyermekeit Földanya megajándékozta

Az életben maradás tehetségével is, majd úgy döntött,
Megadja nekik a Szeretet és az Öröm Adomány képességét is,
Amely megtiszteli Földanyát társválasztásuk boldogságával.
S az Adományok megérdemeltek, ha a tiszteletet viszonozzák.

Földanyának tetszett a pár, kiket teremtett,

Megtanította őket szeretni, és gondoskodni egymásról.
 Vágyat adott nekik az egyesülésre,
Örömük Adományát Földanyától kapták.
Mielőtt bevégezte volna, Gyermekei is megtanultak szeretni.
A Föld Gyermekei áldottak lettek. Földanya megpihenhetett.

Ayla kissé zavarban volt az utolsó két sor miatt. Megtörte az előtte levő
versszakok felépítését, s nem tudta, hibás-e vagy hiányos. Amikor
Zelandonira nézett, az asszony rámeredt, ami feszélyezte. Lesütötte
tekintetét, de amikor visszafordította az Elsőre, ő egyre csak nézte.
Miután a találkozó befejeződött, Zelandoni lemaradt, hogy Ayla mellett
mehessen.
– A Kilencedik Barlang táborába kell mennem, nem bánod, ha veled
tartok? – kérdezte.
– Egyáltalán nem – válaszolta Ayla.
Eleinte barátságos csendben sétáltak. Ayla még ekkor is a dal hatása alatt
állt, Zelandoni pedig várta, hogy megszólaljon.
– Csodálatos volt, Zelandoni – szólalt meg végül az asszony. – Amikor
az Oroszlán Táborban éltem, néha mindenki zenélt és énekelt vagy táncolt
együtt, és néhányuknak szépséges hangja volt, de egyiké sem volt olyan
szép, mint a tied.
– Földanya Adománya. Nem tettem érte semmit, ilyen énekhanggal
születtem. Az Ő legendáját a Földanya dalának is nevezik, mert néhányan
szeretik énekelni – magyarázta Zelandoni.
– Jondalar beszélt nekem Földanya daláról, miközben Utunkat jártuk.
Azt mondta, nem emlékszik az egészre, de több helyütt eltért attól, ahogy
te énekelted – mondta Ayla.
– Az nem szokatlan. Vannak valamelyest eltérő változatok. Jondalar a
régi Zelandonitól tanult, én pedig a mentorom dalát memorizáltam. A
Zelandonik egyike-másika kis átdolgozást is készített, s az teljességgel
rendben is van, amíg nem változtatja meg az értelmét, és megtartja a
ritmust és a rímeket. Ha az emberek úgy tartják helyesnek, könnyen
megtanulják, és maguk is változtathatnak rajta. Ha nem, a dalok feledésbe
merülnek. Én azért találtam ki a saját dalomat, mert tetszett, de lehet
másképpen is énekelni.
– Azt hiszem, az emberek többsége ugyanazt dalolja, amit te, de mit
jelent a „ritmus" és „rím" szó? Mintha Jondalar nem magyarázta volna el
az értelmüket.
– Valószínűleg nem. Éneklés és történetmondás nem tartozik a legjobb
képességei közé, bár kalandjai elbeszélésében sokat javult.
– Én sem túl jól értek hozzá. Emlékszem egy történetre, de nem tudom,
hogyan kell elénekelni. Bár imádom hallgatni a dalt – mondta Ayla.
– A ritmus és rím az emlékezésben segít. A ritmus a mozgás érzékelése.
Előrevisz, mintha ütemes léptekkel haladnál. A rímet hasonló hangzású
szavak adják. Hozzájárulnak a ritmushoz, de abban is segítenek, hogy
emlékezzünk a következő szóra.
– A losadunajoknak is van hasonló legendájuk a Földanyáról, de nem
keltette bennem azt az érzést, amikor memorizáltam.
Zelandoni megállt, és Aylára nézett.
– Megtanultad emlékezetből? A losadunaj egy másik nyelv!
– Igen, de annyira hasonlít a zelandonihoz, hogy nem nehéz megtanulni.
– Igen, hasonló, de nem ugyanaz, néhányan pedig egészen nehéznek
találják. Mennyi időt töltöttél velük? – kérdezte Zelandoni.
– Nem túl sokat, még egy holdnyit sem. Jondalar sietett, hogy még
azelőtt átkeljünk a gleccseren, hogy a tavaszi olvadás még veszélyesebbé
tenné. Ahogy lenni szokott, a meleg szél az utolsó napon jött, és tényleg
bajba kerültünk – mondta Ayla.
– Egy holdnál rövidebb idő alatt tanultad meg a nyelvüket?
– Nem hibátlanul. Még most is követek el hibákat, de valóban
memorizáltam néhány losadunaj legendát. Megpróbáltam a Földanya
dalaként megtanulni Földanya legendáját, és úgy mondani, ahogy te
énekeled.
Zelandoni kicsit hosszabb ideig nézett Aylára, majd újra elindult a
táborhely felé.
– Boldogan segítenék – mondta.
Miközben folytatták útjukat, Ayla a legendának arra a részére gondolt,
amely Durcre és önmagára emlékeztette. Teljesen megértette, hogyan
érezhetett Földanya, amikor bele kellett törődnie, hogy Fia örökre
elhagyta. Néha ő is sóvárgott arra, hogy fiát maga mellett tudja, és
örömtelien várta újszülöttje, Jondalar gyermeke világrajövetelét. Eszébe
jutott az imént hallott ének egy-két versszaka, és a ritmusára kezdett
lépdelni, miközben magában dúdolgatta.
Zelandoni kis változást érzékelt lépteik ütemében. Valahogy ismerős
volt. Aylára pillantott, és észrevette arcán, hogy erősen koncentrál
valamire. Ez a fiatal nő a Zelandoniához tartozik, gondolta.
Amint a táborhelyhez értek, Ayla megállt, s feltett egy kérdést.
– Egy helyett miért van két sor a végén?
Az Első, mielőtt válaszolt volna, tanulmányozta kis ideig Ayla arcát.
– Ez a kérdés újra meg újra felmerül – válaszolt. – Nem tudom a választ.
Mindig így énekeltük. Az emberek többsége szerint azért, hogy lezárást
adjon a legendának, a versszakoknak és a történet egészének is.
Ayla bólintott. Zelandoni nem volt biztos abban, hogy bólintása azt
jelentette-e, elfogadta a magyarázatot, vagy csak tudomásul vette
kijelentését. A tanítványok többsége még csak meg sem vitatja Földanya
dalának finomabb részeit, gondolta Zelandoni. Ez az asszony bizonnyal a
Zelandoniához tartozik. Kissé tovább sétáltak. Ayla észrevette, hogy a nap
a nyugati horizont alja felé közeledik. Hamarosan besötétedik.
Azt hiszem, a tanácskozás jól sikerült – szólalt meg Zelandoni. – A
Zelandoniát lenyűgözte a tűzgyújtásod, és nagyra becsülöm készségedet,
hogy megmutattad mindenkinek. Ha elegendő tűzkövet találunk,
hamarosan mindenki már úgy rak tüzet. Hanem találunk sokat... Nem
tudom. Talán az lenne a legjobb, ha csak különleges ünnepi tűzgyújtásra
vennénk igénybe.
Ayla összevonta szemöldökét.
– És azok az emberek, akiknek már van tűzkövük, vagy akik találnak?
Megmondanád nekik, hogy ne azzal gyújtsák meg a tüzüket? – kérdezte.
Zelandoni megállt, és egyenesen Aylára nézett. Majd felsóhajtott.
– Nem. Kérhetem a beleegyezésüket, de igazad van, nem mondhatom
nekik, hogy ne használják a tűzkövet, és mindig vannak olyanok, akik azt
csinálnak, amit akarnak. Valójában csak az ideális megoldáson
gondolkodtam, valójában azonban nem tudom, megoldható lenne-e,
leginkább azután nem, hogy mindenki ismeri a tűzkő használatát. –
Elfintorodott. – Amikor az Ötödik és a Tizennegyedik arról beszélt, hogy
a tűzkövet titokban tartsuk meg a Zelandoniának, egyszerűen csak
kimondta azt, amit szerintem mindannyian szerettünk volna, és közéjük
számítom magam is. Hatásos eszköz lett volna számunkra, de nem
tarthatjuk titokban – továbbsétált.
– Csak az első vadászat utánra tervezzük a Jegyességi Szertartást. Azon
mindegyik Barlang részt vesz – mondta Zelandoni. – Az emberek nagyon
izgatottak miatta. Hisznek abban, hogy ha az első vadászat sikeres, az jó
előjel az egész esztendőre, de ha nem, az balszerencsét jósol. A
Zelandonia Nyomkeresést rendez a vadra. Az segít néha. Ha vannak a
környéken csordák, egy jó Nyomkereső segíthet fellelni őket, de még a
legjobb sem talál vadat, ha nincs, amit megtaláljon.
– Én segítettem a Mamutot egy Nyomkeresésen. Először váratlan volt
számomra, de aztán kiderült, hogy van hozzá affinitásom, és felvett a
Nyomkeresésébe – mesélte Ayla.
– A Mamutoddal kerestél? – kérdezte Zelandoni meglepetten. – Milyen
volt?
– Nehéz elmagyarázni, de talán ahhoz hasonlíthatnám, mint a táj fölött
elrepülő madár, de nem volt szél – mondta Ayla –, és a vidék sem volt
pontosan ugyanolyan.
– Segítenél, Ayla, a Zelandoniának? Vannak Nyomkeresőink, de mindig
jobb, ha több van – kérte a donier. Némi vonakodást vett észre Aylán.
– Szeretnék segíteni... de... nem akarok Zelandoni lenni. Egyszerűen csak
szeretnék nászt ülni Jondalarral, és gyerekeket szülni neki – válaszolta
Ayla.
– Ha nem akarsz, nem muszáj. Senki nem kényszeríthet, Ayla, de ha egy
Nyomkeresés sikeres vadászathoz vezet, a Jegyességi Szertartás
szerencsés lesz, vagy legalábbis úgy hiszik, és hosszú párkapcsolatokat és
sikeres házi tűzhelyeket, családokat teremt.
– Nos, igen, talán megpróbálhatok mégis segíteni, de nem tudom,
alkalmas leszek-e rá – válaszolta Ayla.
 – Ne aggódj. Senki nem lehet biztos benne. Amit bárki tehet, az, hogy
megpróbálja. – Zelandoni elégedettnek érezte magát. Nyilvánvaló volt,
hogy Ayla vonakodik, és megpróbál ellenállni annak, hogy a Zelandonia
tagja legyen, ez pedig jó módja annak, hogy elkezdje. Szükség lenne rá a
Zelandoniában, gondolta az Első. Oly tehetséges, annyi mindenhez ért, és
rendkívül intelligens kérdéseket tesz fel. Be kell hozni a közösségbe, vagy
széthúzást teremthet a Barlangon kívül.

 25

A táborhoz közeledve Farkas száguldott eléjük az üdvözlésükre. Ayla látta

közeledését, és megerősítette magát, ha a farkas esetleg felugrana rá
lelkesedésében, de jelzett neki, hogy maradjon a négy lábán. Farkas
megállt, bár úgy tűnt, önuralma megőrzésében mindössze ennyire volt
képes. Ayla leguggolt mellé, és megengedte neki, hogy megnyalogassa a
nyakát, de közben nem engedte felállni, amíg az állat vissza nem nyerte
higgadtságát. Majd Ayla felállt. Farkas oly reményteljes, sóvárgó
kifejezéssel emelte rá tekintetét, hogy az asszony bólintott, és megütögette
a vállát.
Farkas felszökkent, két mellső mancsát Ayla vállára tette, ahogy mutatta,
és mély morgással fogai közé vette az állát. Ayla viszonozta Farkas
gesztusát, majd mindkét kezében tartva csodálatos fejét, aranypettyes
szemébe nézett.
– Én is imádlak, Farkas, de néha eltűnődöm, te miért szeretsz engem
annyira. Csak azért, mert én lettem a falkád vezére, vagy valami többért? –
kérdezte Ayla, Farkas homlokához érintve a sajátját, majd a földre intette
az állatot.
– Szeretetre méltó vagy, Ayla – mondta az Első –, és a szeretetet, melyet
keltesz, nem lehet elutasítani.
Ayla Zelandonira nézett, különös megjegyzésén gondolkodva.
– Nem parancsolom neki – válaszolta.
– Így igaz, Ayla. Az irántad érzett szeretete motiválja arra, hogy
elnyerje tetszésedet. Nem próbálod meg szórakoztatni vagy elbájolni,
vagy csábítani, hanem vonzod magadhoz. S azok, akik szeretnek téged,
teljes szívükkel szeretnek. Látom az állataidon. Látom Jondalaron.
Ismerem Jondalart. Soha senkit nem szeretett úgy, ahogy téged, és soha
nem is fog. Talán mert oly maradéktalanul és őszintén adod magad, talán
mert a szeretet vagy szerelem ihletése Földanya Adománya. Téged mindig
nagy szenvedéllyel, odaadással szeretnek, Földanya Adományaival
azonban óvatosan kell bánni.
– Miért van ez a mondás, Zelandoni? – kérdezte Ayla. – Miért kellene
bárkinek aggodalmaskodnia Földanya Adományai miatt? Az Ő Ajándékai
nem jó dolgok?
– Talán mert az Ő Adományai túlzottan jók. Vagy talán mert túlzottan
becsesek. Hogy érzed magad, amikor igen értékes ajándékot kapsz?
– Iza arra tanított, hogy az ajándék elkötelezettség. Valami egyenlő
értékűvel kell viszonozni – válaszolta Ayla.
– Minél jobban megismerem azokat az embereket, akik fölneveltek,
annál jobban megtanulom tisztelni őket – mondta az Elsők Közt Első. –
Amikor Földanya Adománnyal Ajándékoz meg, elvárhat valamit
viszonzásul, valami egyenlő értékűt. Amikor sokat ad, sokra számíthat
viszonzásul, de hogyan tudhatja valaki, hogy mi az az Adomány, amíg el
nem jön az ideje? Az emberek tehát sóvárak. Földanya Adománya néha túl
sok, több, mint amennyit az egyén akar, de nem adhatja vissza őket. A túl
sok nem szükségszerűen hoz több boldogságot, mint a kevés.
– Még a túl sok szeretet sem? – kérdezte Ayla.
– A legjobb példa és válasz a kérdésedre Jondalar. Ő egyértelműen
Földanya kedvence volt – válaszolta az egykor Zolenaként ismert
Zelandoni. – Túlzottan is kegyelt, túl szerencsés. Oly figyelemre méltóan
jó testfelépítésű, jóképű, hogy akaratlanul is magára vonja a figyelmet.
Még a szeme is oly kivételes színű, hogy az ember alig tudja levenni róla a
tekintetét. Természetes kedvessége megnyerő, az emberek vonzódnak
hozzá, különösen persze a nők – nem hiszem, hogy lenne élő nő, aki
visszautasítaná Jondalar bármilyen kérését, még Földanya sem, és
Jondalar szívesen jár a nők kedvében. Intelligens és kivételesen tehetséges
a kovakőpattintásban, s mindehhez gondoskodó szívet kapott, de túlzottan
is törődő. Túl sok benne a szeretet.
– Még a kőmegmunkálás, eszközgyártás szeretete is őszinte szenvedély
nála. De érzelmeinek intenzitása bármi iránt, amit szeret, oly erős, hogy
érzelmei magával ragadhatják, és azokat is, akikről gondoskodik. Nem
könnyű megőriznie önuralmát, amely néha elhagyja. Ayla, nem vagyok
biztos benne, tudod-e, milyen erősek az érzelmei. És minden Tehetsége,
amit Adományul kapott, nem boldogítja, legalábbis eddig nem, s gyakran
több irigységet szült, mint szeretetet.
Ayla elgondolkodó homlokráncolással bólintott.
– Több embertől hallottam, hogy Jondalar fivére, Thonolan a Földanya
kedvence volt, és ezért vitte el oly gyorsan – mondta Ayla. – Kivételesen
jóképű volt ő is, és sok Tehetséggel Megáldott.
– Ő szintén mindenki kedvence volt, nem csak Földanyáé. Thonolan is
jóképű volt, de nem volt meg benne az az elbájoló... már-már szépséget
mondtam – mármint férfias szépség –, mint Jondalarban, de oly szívélyes
és természetes volt, hogy bármerre ment, az emberek, férfiak és nők
egyaránt, megkedvelték és imádták. Könnyen és minden mesterkéltség
nélkül barátkozott, és senki nem neheztelt rá, vagy irigyelte – emlékezett
Zelandoni.
Csak álltak és beszélgettek az Ayla lábánál üldögélő Farkassal együtt.
Majd újra elindultak a tábortűz felé, de Ayla egyre csak a homlokát
ráncolta, a donier szavain gondolkodva.
– Most, hogy Jondalar elhozott népe közé, sok férfi még irigyebb rá,
sok nő pedig rád féltékeny, mert téged szeret – folytatta Zelandoni. –
Marona ezért próbált meg csúfot űzni belőled azzal a ruhával. Féltékeny és
irigy mindkettőtökre. Azt hiszem, azért, mert boldogságra találtatok
egymással. Néhányan úgy vélik, Marona sokat kapott, mindaz, amije volt,
azonban a szokatlan szépség volt, és önmagában a szépség a
legmegtévesztőbb Adomány. Múlandó. Marona egy kellemetlen,
viszálykodó nőszemély, aki önmagán kívül nemigen gondol senki másra,
kevés a barátja és nincs igazi tehetsége. Amikor Marona szépsége
elhalványul, nem lesz semmije, attól tartok, úgy tűnik, gyermekei sem.
Megtettek néhány újabb lépést, majd Ayla megtorpant, és az asszony felé
fordult:
– Egy ideje nem láttam Maronát, sem az elindulásunk előtt, sem pedig
az idefelé vezető úton.
– Visszament az Ötödik Barlangba a barátjával, és velük jött ide. Az ő
sátrukban lakik – mondta a donier.
– Nem kedvelem Maronát, de sajnálom, ha nem lehetnek gyerekei. Iza
értett dolgokhoz, amiktől a nők fogékonyabbak lehetnek a
megtermékenyítő szellemnek – mondta Ayla.
– Néhány praktikát én is ismerek, de ő nem kért segítséget, és ha
valóban nem tud megfoganni, semmi nem segíthet – válaszolta a doni.
Ayla hallotta hangjában a szánalmat. Ő is szomorú lenne, ha nem
lehetnének gyerekei. Majd homlokráncolását ragyogó mosoly váltotta fel.
– Tudtad, hogy én gyermeket várok? – kérdezte.
Zelandoni visszamosolygott. Elmélkedései Ayláról beigazolódtak.
– Igazán boldog vagyok, Ayla. Jondalar tudja, hogy nászotok áldott
lesz?
– Igen. Megmondtam neki. Nagyon boldog.
– Biztosan. Ki másnak mondtad még?
– Csak Marthonának, Prolevának és most neked.
– Ha még nem köztudott, mindenkit meglephetünk vele a Jegyességi
Szertartásotokon, és bejelenthetjük az Örömhíredet, ha úgy szeretnéd –
mondta Zelandoni. – Vannak rituális mondatok, melyekkel a szertartás
részeként be lehet jelenteni, ha az asszony már Áldott.
– Azt hiszem, az jó lenne – válaszolta Ayla. – Abbahagytam holdidőm
jelölését, mióta a vérzésem abbamaradt, de nem tudom, ne kezdjem-e újra
jelölni a napokat, hogy számon tartsam őket a kisbabám megszületéséig.
Jondalar megtanította a számolószavak használatát, de nem tudom, hogyan
lehet oly sokat annyira előreszámolni.
– Nehéznek találod a számolószavakat, Ayla?
– Ó, nem. Szívesen használom őket – mondta Ayla. – Jondalar azonban
meglepett, amikor először számolt. Azokból a jelekből, melyeket
esténként rajzoltam a botokra, megtudta állapítani, mióta éltem a
völgyben. Azt mondta, könnyebb, ha egy plusz vonalat húzok a jelek fölé
azokon a napokon, amikor a holdidőm kezdődik, hogy így
felkészülhessek rá. Mintha nehezebb lett volna vadásznom azokon a
napokon, amikor véreztem. Azt hiszem, az állatok megszagoltak. Egy idő
után észrevettem, hogy a vérzésem mindig akkor jött, amikor a fogyó
hold ugyanazt az alakot érte el, így amiatt nem kellett jelölnöm, de a
napokat továbbra is striguláztam. Viharos vagy ködös időben nem mindig
látszik a hold.
Zelandoni már azt hitte, Ayla nem tud több újdonsággal előállni,
ráadásul oly fesztelenül, mintha semmiségek lennének. Csakhogy
számolójelekkel jelölni vérzésének időszakát, majd kapcsolatba hozni a
holdfázisokkal, meglehetősen meglepő volt olyan valakitől, aki egyedül
élt.
– Szeretnél több számolószót megtanulni, és alkalmazásuk különböző
módjait, Ayla? – kérdezte. – Például arra, hogy tudjuk, az évszakok mikor
készek a változásra még azelőtt, hogy a változások nyilvánvalóvá
válnának, vagy megszámolni a kisbabád megszületéséig hátralévő
napokat.
– Igen, szívesen megtanulnám – válaszolta Ayla szélesen mosolyogva. –
A jelek rajzolását Crebtől tanultam, noha azt hiszem, felidegesítettem vele,
amikor én használtam. A Törzs asszonyainak többsége, de ami azt illeti, a
férfiak sem nagyon tudtak háromnál tovább elszámolni. Creb értett a
számolójelek ábrázolásához, mert mogur volt, de szavai nem voltak a
számolásra.
– Megmutatom, hogyan számolj nagyobb számokat mondta az Első. –
Azt hiszem, az a legjobb, ha most lesznek gyermekeid, amíg fiatal vagy.
Talán már nem akarsz kisgyerekek gondozása miatt aggodalmaskodni,
amikor már idősebb leszel. Én nem parancsolhatom meg, hogyan dönts,
mit tegyél.
– Már nem vagyok oly fiatal, Zelandoni. Tizenkilenc évet számolok, ha
Iza jól saccolta meg, hány éves lehettem, amikor rám talált – mondta Ayla.
– Fiatalabbnak látszol. – Gondfelhő suhant át Zelandoni arcán. – De nem
fontos. Előnyben vagy – mondta alig hallhatóan, s következő gondolatát
már nem foglalta szavakba: már most gyakorlott gyógyító, azt már nem
kell megtanulnia, mielőtt Zelandoni lesz.
– Előnyben? Miben? – kérdezte értetlenül Ayla.
– Hm... előnyben a családodban, mivel az élet már elkezdődött a
belsődben – válaszolta Zelandoni. – De remélem, nem akarsz túl sok
gyereket. Jó egészségben vagy, de a túl sok gyerek elapaszthat egy nőt,
gyorsabban öregszik.
 Aylának az volt a benyomása, hogy Zelandoni el akarta rejteni a
gondolatát, és hogy leplezze, gyorsan valami mást mondott. Ámde
jogában áll, gondolta Ayla. Senki nem kényszeríthető, hogy feltárja
gondolatait, ha nem akarja, ám azért eltűnődött.
Szürkület telepedett a környékre, mire a tábortűzhöz értek,
megnehezítve a látást. A tűzároknál az emberek üdvözölték és étellel
kínálták őket. Ayla rájött, hogy éhes, hiszen hosszú, fárasztó délután állt
mögötte. Zelandoni velük evett, és úgy tervezte, hogy éjszaka a Kilencedik
Barlang táborában alszik, majd pillanatok alatt beszélgetésbe merült
Marthonával és Joharrannal a közeli vadászatról és a Zelandonia tartotta
Nyomkeresésről. Megemlítette, hogy Ayla velük tart majd, amit teljesen
illendőnek véltek, az asszonyt azonban nyugtalansággal töltötte el. Nem
akart Földanya Szolgálói közé tartozni, a körülmények mégis mintha abba
az irányba sodornák, és nem volt boldog miatta.

Korán oda kell érnünk. Meg kell szerveznem, hogy felállítsunk néhány
céltáblát, és lelépnem a távolságokat – mondta Jondalar, miközben másnap
reggel kisétáltak a szállásról. Kezében tartotta a csésze teát, melyet Ayla
készített neki, és rágcsálni kezdte a kúszó fajdbogyógally végét, melyet az
asszony nemrég hámozott le, hogy előkészítse a fogai megtisztításához.
– Először megnézném Nyihahát és Villámot. Tegnap egész nap alig
láttam őket. Mi lenne, ha előremennél, és előkészítenéd a dolgokat? Én
magammal viszem Farkast, és később majd találkozunk – javasolta Ayla.
– Ne maradj el sokáig, kérlek. Az emberek korán gyülekeznek, és
valóban szeretném, ha megmutatnád nekik a dárdahajítást. Egy dolog,
hogy én távolra repítem a dárdát, de amikor azt látják, hogy egy nő
messzebbre hajítja bármelyik férfinál, az felkelti érdeklődésüket – mondta
Jondalar.
– Amilyen gyorsan csak lehet, ott leszek, de le akarom csutakolni a
lovakat, és megnézni Villám szemét. Vörös, mintha valami belement
volna. Talán gyógyítani kell – aggódott Ayla.
– Gondolod, hogy valami baja van? Veled menjek? – aggodalmaskodott
Jondalar.
– Nem látszott annyira rossznak. Biztos vagyok benne, hogy rendbe jön.
Egyszerűen csak meg szeretném nézni, te csak menj, nem maradok el
sokáig – nyugtatta meg az asszony.
Fogmosás közben Jondalar bólintott, majd a mentateával kiöblítette a
száját. A maradékot lenyelte, és mosolygott.
– Ettől mindig jobban érzem magam – szólalt meg.
– A fajdbogyó valóban megtisztítja a szádat, és felébreszt – mondta
Ayla. Nem sokkal azután, hogy megismerkedtek, minden reggel ő
készítette el Jondalar teáját és a gallyat, és ő is követni kezdte Jondalar
reggeli szertartását. – Különösen akkor tapasztaltam, amikor reggelente
rosszul voltam.
– Ma is émelyegsz még reggelente? – kérdezte Jondalar.
– Nem, már nem, de észrevettem, hogy a hasam nagyobb lett –
válaszolta Ayla.
Jondalar is mosolygott.
– Tetszik a nagyobb pocakod – válaszolta, majd fél karjával átkarolta
asszonya vállát, másik kezét pedig a hasára tette. – Különösen pedig az
tetszik, ami benne van.
Ayla viszonozta mosolyát.
– Nekem is.
Jondalar minden szeretetével megcsókolta.
– Amit Utazásunkból a legjobban hiányolok, az, hogy bármikor
megállhattunk az Örömért, ha úgy akartuk. Most, úgy tűnik, mindig van
valami tennivaló, és nem olyan könnyű bármikor azt tennünk, amit
akarunk. – A nyakához dörgölődzött, érezte keblének teltségét, és újra
megcsókolta. – Talán nem kell oly korán a dárdahajító legelőre mennem –
tette hozzá némi rekedtséggel a hangjában.
– De igen, menned kell – felelte Ayla fölnevetve. – Ám ha maradni
akarsz...
– Nem, igazad van, mennem kell, de később megkereslek.
Jondalar a központi tábor felé indult, Ayla pedig visszament a szállásra.
Amikor kijött, azt a zsákját hozta magával, amelyikben a dárdatartó és a
dárdahajító volt, és amelybe már korábban becsomagolt néhány holmit.
Füttyentett Farkasnak, és a kis patak folyásirányával szemben elindult.
Mindkét ló tudta, hogy jön, és amennyire vezetékszáraik engedték,
megpróbáltak eléje menni. Ayla észrevette, hogy a szárak itt-ott
beleakadtak a növényzetbe. Mindkét szár belegabalyodott a magas szárú
fűbe, Nyihaha kötele azonban beleakadt egy teljesen kiszáradt bokorba,
Villám pedig egy élő cserjét húzott ki gyökerestől a földből. Talán egy
karám jobb megoldás lenne, mint azok a vezetékszárak, gondolta Ayla.
Levette a kötőféket és a vezetékszárakat is, s miközben Villám még meg
volt kötve, megnézte a szemét. Kicsit piros volt, de egyébként
egészségesnek tűnt. A ló és Farkas összedörzsölte az orrát, majd pedig,
boldogan, hogy megszabadult a vezetékszártól, Villám nagy körökben
rohanni kezdett, Farkas pedig száguldott utána. Ayla Nyihahát kezdte
csutakolni, és amikor feltekintett, Villámot látta, amint Farkast kergeti.
Legközelebb, amikor felnézett, már újra Farkas kergette Villámot. Egy
pillanatra abbahagyta a csutakolást, és nézte őket. Ahogy Farkas a ló
közelébe ért, a fiatal csődör valójában lelassított egy kicsit, míg a farkas el
nem haladt mellette, és előrevágtatott. Egy teljes kör után Farkas lassított
le, és előreengedte Villámot.
Ayla először arra gondolt, csak képzeli, hogy szándékosan csinálják, de
ahogy tovább figyelte őket, gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy játszanak, és
jól érzik magukat. Az olyannyira élettel és energiával teli két hím állat
felfedezte annak módját, hogy jól szórakozva lefussák felgyűlt
energiáinkat. Ayla mosolygott, és megcsóválta fejét, azt kívánva, bárcsak
Jondalar is ott lenne, hogy együtt nevethetnének állataik bohóckodásán,
majd visszatért a kanca lecsutakolásához. Nyihahán is lassan meglátszott a
vemhesség, és teljesen egészségesnek tűnt.
Amikor végzett lovával, látta, hogy Villám csendesen, nyugodtan
legelészik, Farkas azonban eltűnt szem elől. Felfedezésre indult, gondolta
Ayla. Azzal a füttyszóval füttyentett, melyet Jondalar talált ki, hogy lovát
magához hívja. A ló felnézett, és Ayla felé indult. Már csaknem odaért
hozzá, amikor újabb füttyszó hallatszott, pontosan megismételve az övét.
Mindketten a fütty gazdáját keresték. Az asszony arra gondolt, csakis
Jondalar lehet, aki valami okból idejött hozzájuk, ám amikor felnézett,
meglátta, hogy egy fiú tart feléje.
Ayla nem ismerte, és azon tűnődött, mit akarhat, és hogy miért utánozta
az ő jellegzetes füttyszavát. Talán kilenc- vagy tízévesnek vélte a közelébe
érő fiút, majd észrevette, hogy egyik karja valahogy satnya, rövidebb a
másiknál, és furcsán csüng, mintha önálló életet élne. Crebet juttatta
eszébe, akinek a karját a könyökénél levágták, amikor gyerek volt, és
azonnal megsajnálta az ismeretlen fiút.
– Te fütyültél?
– Igen.
– Miért fütyültél úgy, ahogy én?
–Soha nem hallottam még olyan füttyszót. Szerettem volna kipróbálni,
hogy én is tudok-e – válaszolt a fiú.
– Sikerült. Keresel valakit?
– Nem.
– Mit csinálsz itt?
– Csak nézelődöm. Valaki azt mondta, itt vannak lovak, de azt nem
tudtam, hogy tábort is ütött valaki. Azt az illető nem mondta. Mindenki más
a Középső-folyónál van – mondta a fiú.
– Mi csak nemrég érkeztünk. Te mióta vagy itt?
– Itt születtem.
– Ó, akkor a Tizenkilencedik Barlanghoz tartozol.
– Igen. Miért beszélsz olyan furcsán?
– Nem itt születtem. Messziről utaztam ide. Korábban a Mamutok
Oroszlán Táborának Aylája voltam, most a Zelandoniak Kilencedik
Barlangjának Aylája vagyok – mutatkozott be, majd a fiú felé lépett, a
szertartásos üdvözléssel előrenyújtva mindkét kezét.
A fiú kissé elvörösödött, mert részben bénult karját nem tudta rendesen
üdvözlésre nyújtani. Ayla kicsit jobban előrenyújtotta a sajátját, hogy meg
tudja fogni a beteg végtagot, és mindkettőt a sajátjába vette, mintha teljesen
egészségesek lennének, de észrevette, hogy a fiú keze kisebb és torz, és a
kisujja összenőtt a mellette levővel. Kezében tartotta egy pillanatig a fiú
két kezét, és elmosolyodott.
 Majd, mintha csak akkor jutott volna eszébe, mit kell mondania, a fiú
megszólalt: – Lanidar vagyok, a Zelandoniak Tizenkilencedik
Barlangjából. – Már éppen elengedte volna Ayla kezét, amikor hozzátette.
– A Tizenkilencedik Barlang üdvözöl a Nyári Találkozón, Zelandoniak
Kilencedik Barlangjának Aylája.
– Nagyon jól fütyülsz. Füttyöd nagyon jó másolata volt az enyémnek.
Szeretsz fütyörészni? – kérdezte Ayla, amikor elengedte a fiú kezét.
– Azt hiszem.
– Megkérhetnélek, hogy többet ne fütyülj úgy? – kérte Ayla.
– Miért?
– Azzal hívom magamhoz a lovat, ezt a csődört. Ha úgy füttyentesz,
attól tartok, azt fogja hinni, hogy magadhoz hívod, az pedig összezavarja
– magyarázta Ayla. – Ha szeretsz fütyülni, megtaníthatlak más hangokra.
– Mint például?
Ayla körülnézett, és észrevett egy közeli fa ágán gubbasztó cinegét,
amint jellegzetes hangján dalol. Ayla hallgatta egy-két percig, majd
megismételte a hangot. A fiú meglepetten nézett, és a madár abbahagyta
egy pillanatra a dalolást, majd újra belekezdett. Ayla megismételte a
hangot. A fekete sapkás madárka, körülnézve, újra énekelt.
– Hogyan csináltad ezt? – kérdezte Lanidar.
– Megmutatom, ha szeretnéd. Megtanulhatod, jól értesz a fütyüléshez –
válaszolta Ayla.
– Úgy is tudsz fütyülni, ahogy más madarak?
– Igen.
– Milyen madár hangján?
– Bármelyikén.
– A mezei pacsirtáén is?
Ayla lehunyta egy pillanatra a szemét, majd zenei hangok sorát
bocsátotta ki a száján, ami pontosan úgy hangzott, mint a pacsirtáé, amely
magasra szárnyal fel az égre, majd hirtelen, sebesen leszáll, s közben
csodálatos dallamát hallatja.
– Tényleg meg tudsz tanítani erre? – kérdezte a fiú, csodálattal teli
szemmel nézve Aylára.
 – Ha tényleg meg akarod tanulni.
– Te hogy tanultad meg?
– Gyakoroltam. Ha van türelmed, néha a madár odamegy hozzád,
amikor ezt a dallamot fütyülöd – válaszolta az asszony. Eszébe jutott,
amikor a völgyben élt egyedül, és önmagát tanította a madárhangok
utánzására és fütyülésére. Amikor etetni kezdte őket, több is volt, amelyik
a hívására mindig odament hozzá, és a kezéből evett.
– Más dolgokat is tudsz utánozni? – kérdezte Lanidar, teljességgel
elbűvölten az idegen asszonytól, aki furcsán beszélt és oly jól fütyült.
Ayla elgondolkodott egy pillanatra, majd talán azért, mert a fiú Crebre
hasonlított, elkezdett fütyülni egy sejtelmes dallamot, amely úgy hangzott,
mint a furulyaszó. Lanidar sokszor hallotta már furulya hangját, de ehhez
foghatót még sohasem. Az elbűvölő dallam teljesen ismeretlen volt
számára. A mogur furulyázta ezt a dallamot a Törzsi Gyűlésen, amelyre
Brun törzsével ment el, amikor még köztük élt. Lanidar hallgatta, amíg a
lány abba nem hagyta.
– Még soha nem hallottam ilyen csodálatosat!
– Tetszett? – kérdezte Ayla.
– Igen, de kissé ijesztő is volt. Mintha egy nagyon távoli helyről jönne –
mondta Lanidar.
– Így is van – felelte Ayla, majd elmosolyodott, és éles, harsány trillával
belefüttyentett a levegőbe. Alig telt el kis idő, és Farkas máris szökellt felé
a mező magas füvéből.
– Ez egy farkas! – kiáltott fel rémülten a fiú.
– Minden rendben, ő a barátom – mondta Ayla, magához szorítva
Farkast. – Tegnap végigsétáltam vele a táboron. Azt hittem, tudtad, hogy itt
van a lovakkal együtt.
A fiú megnyugodott, de félelemmel teli nagy, kerek szemekkel
változatlanul Farkasra meredt.
–Tegnap elmentem az édesanyámmal málnát szedni. Azt senki nem
említette, hogy ti is itt vagytok. Csak annyit mondtak, hogy lovak vannak a
Felső-réten. Mindenki valami féle dárdahajítóról beszélt, amit néhány férfi
meg akart mutatni. Én nem nagyon értek a dárdahajításhoz, ezért úgy
döntöttem, megnézem a lovakat.
Ayla eltűnődött azon, vajon a fiú nem szándékosan maradt-e távol a
bemutatótól, nehogy kigúnyolják, ahogy Marona akart csúfot űzni őbelőle.
Majd megértette, hogy egy Lanidar korú fiú, aki gyümölcsöt szed az
édesanyjával, valószínűleg nagyon magányos lehet. Sejtette, hogy a sérült
karú kisfiúnak, aki nem tud dárdát hajítani, nem sok barátja lehet, és hogy
más fiúk kigúnyolhatják, és megpróbálják becsapni. A fiúnak azonban volt
egy jó karja. Megtanulhatja a dárdahajítást, különösen a dárdahajítóval.
– Miért nem vagy jó a dárdahajításban? – kérdezte Ayla.
– Nem látod? – kérdezte a fiú, előrenyújtva deformált karját, és
utálkozva nézte.
– De van egy másik, teljesen hibátlan karod – mondta Ayla.
– Mindig mindenki a másik karjában tartja a pótdárdáit. Azonkívül senki
nem akart megtanítani. Azt mondták, egyébként sem találnék soha célba –
válaszolta a fiú.
– És házi tűzhelyed atyja?
– Az édesanyámmal és az ő édesanyjával lakom. Mintha valamikor lett
volna egy férfi a házi tűzhelynél, édesanyám egyszer megmutatta, de már
régen elhagyta őt, velem pedig nem akart foglalkozni. Nem tetszett neki,
amikor megpróbáltam meglátogatni. Zavarta. Néha jön egy férfi, és egy
ideig velünk lakik, de egyik sem törődött velem – mondta a fiú.
– Szeretnél látni egy dárdahajítót? Van nálam egy.
– Honnan szerezted?
– Ismerem a férfit, aki csinálta. Ő lesz a társam. Amint végzek a
lovakkal, odamegyek hozzá, hogy segítsem bemutatni a dárdahajítóját.
– Talán én is megnézhetném – mondta a fiú.
Ayla zsákja a közelben volt a földön. Kivette belőle dárdahajítóját,
egypár dárdát, és hátralépdelt.
– Így működik. – Fogott egy dárdát, s ráfektette a furcsa külsejű
eszközre. Meggyőződött róla, hogy a dárda tompa végébe faragott lyuk
szemben van a keskeny deszkalap hátán levő is hurokkal, melynek
közepétől lefelé hornyot vájtak, majd átfűzte ujját az elejéhez erősített
hurkon. Megcélozta a legelőt, és útjára bocsátotta a dárdát.
 – Az a dárda jó messzire repült! – álmélkodott Lanidar.
– Nem hiszem, hogy valaha is láttam, hogy egyetlen férfi is olyan
messzire tudta volna hajítani a dárdáját.
– Valószínűleg nem. Ezért olyan jó vadászfegyver a dárdahajító.
Szerintem ezzel te is tudnál vadászni. Gyere ide, megmutatom, hogyan
tartsd.
Ayla látta, hogy dárdahajítója nem Lanidar méretére készült, de arra jó
volt, hogy az alapját adó emelőerő elvét jól demonstrálja. A fiú jobb keze
deformálódott, ami arra késztette, hogy a balját fejlessze. Hogy vajon
születésétől jobbkezes lett volna-e, ha a jobbja hibátlanul fejlődik ki, az
most nem volt fontos. Most balkezes volt, és azon az oldalán erős. Ayla
pillanatnyilag nem a célzás miatt aggodalmaskodott, hanem hogy
megmutassa neki, hogyan feszítse ki és lője ki a dárdát. Majd beállította, és
hagyta, hogy a fiú lője ki a dárdát. A dárda magasan repült, de nem
egyenesen, mégis egészen messze, és Lanidar arcán boldog mosoly
ragyogott fel.
– Elhajítottam a dárdát! Láttad, milyen messzire repült?! – Csaknem
kiabált örömében. – Tényleg el lehet vele találni valamit?
– Ha gyakorolsz... – válaszolt mosolyogva Ayla. Körülnézett a réten, de
nem látott semmit. A hasán, felszegett fejjel a fűben fekvő és a dárdahajító-
tanulást figyelő Farkas felé fordult. – Farkas, menj, keress nekem valamit
– kérte, noha kézjellel többet mondott.
Farkas felugrott, és elrohant a zöldről aranyszínre váltó legelő magasra
nőtt füvében. Az asszony lassan követte, i lm pedig utánaballagott. Nem
sokat gyalogoltak, amikor Ayla a fű mozgására lett figyelmes, majd a
farkas elől felszökkenő szürke nyulat pillantott meg. Célzott a dárdájával,
figyelt, és amikor meglátta az irányt, ahol a következő pillanatban a nyúl
valószínűleg feltűnik, elhajította a kis dárdáját. Célba talált, és amikor
odaért, Farkas a zsákmány fölött állt, Aylára nézve.
– Az nekem kell, Farkas. Most menj, fogj magadnak egyet mondta a
húsevőnek, újra jelezve is neki. A fiú azonban nem látta a jeleket, és
teljesen elbűvölte, ahogy a hatalmas farkas szót fogadott az asszonynak.
Ayla felkapta a nyulat, és elindult visszafelé a lovakhoz.
 – El kell jönnöd és megnézned, hogy a férfi hogyan mutatja be a
dárdahajítót, melyet ő készített. Azt hiszem, érdekesnek találod majd,
Lanidar, és nem fontos, hogy még nem tanultad meg, hogyan kell
elhajítani egy dárdát. A dárdahajítót sem tudja használni senki. Mindenki
az elejéről kezdi a tanulást. Ha vársz egy kicsit, én is megyek veled –
mondta Ayla.
Lanidar figyelte, amint lecsutakolja a fiatal csődört.
– Még soha nem láttam ilyen barna lovat. A lovak többsége olyan, mint
a kanca.
– Tudom, de keleti irányban, a gleccser túloldalán kezdődő Nagy Anya-
folyó végén túl néhány ló ilyen barna. Ezek a lovak onnan származnak.
Egy idő után a farkas visszatért. Talált egy helyet, néhányszor
körbejárta, majd zihálva, figyelve leereszkedett a hasára.
– Miért maradnak ezek az állatok a közeledben, s hagyják, hogy
megérintsd őket, és azt teszik, amit mondasz nekik? – kérdezte Lanidar. –
Még soha nem láttam ilyen állatokat.
– Ők a barátaim. Vadásztam, és az anyaló beleesett a veremcsapdámba.
Nem tudtam, hogy szoptat, amíg meg nem láttam a kiscsikóját. Egy falka
hiéna is meglátta a kiscsikót. Nem tudom, miért, de elkergettem őket. A
csikó egyedül nem maradhatott volna életben, de mivel megmentettem az
életét, fölneveltem. Talán abban a hiszemben nőtt fel, hogy én vagyok az
anyja. Később barátok lettünk, és megtanultuk megérteni egymást. Azért
teszi meg, amire kérem, mert meg akarja tenni. Nyihahának neveztem el –
mesélte Ayla, ahogy azonban kiejtette a ló nevét, teljes másolata volt a ló
nyihogásának. A legelőn a deres színű kanca fölemelte fejét, és feléjük
nézett.
– Ez te voltál! Hogyan csináltad? – kérdezte Lanidar.
– Figyeltem és gyakoroltam. Az az igazi neve. Az emberek többségének
általában azt mondom: „Nyihaha", mert így értik meg, de az ő nyelvén úgy
hangzik a neve, ahogy az előbb hallottad. Ez a csődör a fia. Ott voltam,
amikor született. Ahogy Jondalar is. Ő adta neki a Villám nevet, bár az
később történt – magyarázta Ayla.
– Villám olyan valakit jelenthet, aki szeret gyorsan futni, vagy szeret
mindenki előtt járni – mondta a fiú.
– Jondalar is ezt mondta. Azért nevezte el így, mert Villám imád
rohanni, mégpedig elöl, kivéve, amikor szárra teszem. Akkor az anyja
mögött megy – mondta Ayla, és visszatért a lovak ápolásához. Már
csaknem kész volt vele.
– És a farkas? – kérdezte Lanidar.
– Majdnem ugyanaz a helyzet. Én neveltem fel kicsi kölyök kora óta.
Megöltem az anyját, mert hermelint lopott néhány csapdámból. Nem
tudtam, hogy kicsinye van. Télen történt, havas volt minden, és nem az
évszakban kölykedzett. Követtem a nyomait az odújába. Egyedül élt ott,
nem volt körülötte másik, aki segítette volna, és egyetlen kölyök
kivételével az összes kicsinye elpusztult. Kiszedtem Farkast az odúból –
még csak a szeme sem nyílt ki teljesen. A mamutoj gyerekekkel együtt nőtt
fel, és úgy gondol az emberekre, mintha a saját falkája lenne – mesélte
Ayla.
– Milyen néven nevezed? – kérdezte Lanidar.
– Farkas. Mamutoj nyelven ez ennek az állatnak a neve. Szeretnél
megismerkedni vele?
– Hogy érted azt, hogy megismerkedni? Hogyan ismerkedhetsz meg
egy farkassal?
– Gyere ide, és megmutatom. – Lanidar elővigyázatosan közeledett. –
Add ide a kezed, és megengedjük Farkasnak, hogy megszagolja, s
hozzászokjon a szagodhoz, majd megsimogathatod a bundáját.
Lanidar kissé habozott amiatt, hogy a jó kezét oly közel tegye a Farkas
szájához, lassan mégis előrenyújtotta. Ayla az állat orrához tette a fiú
kezét. Farkas megszaglászta, majd megnyalogatta.
– Csiklandós! – A fiú idegesen, elfojtottan kuncogott.
– Megérintheted a fejét, és szereti, ha vakargatják – mondta Ayla,
megmutatva Lanidarnak. A fiú örömteli nevetésre fakadt, amikor
megérintette az állatot, de felnézett, amikor a fiatal csődör felnyihogott. –
Azt hiszem, Villám szívesen venne egy kis figyelmet. Szeretnéd
megsimogatni?
– Szabad?
 – Gyere ide, Villám – mondta, és intett is a lónak. A fekete sörényű,
farkú és alsó lábszárú, sötétbarna csődör újra felnyihogott, néhány lépést
tett Ayla felé, és lehajtotta lejét a fiú felé, hátrálásra késztetve a gyereket.
Nem volt ugyan éles fogakkal teli szájú húsevő, ez azonban nem jelentette
azt, hogy védtelen volt. Ayla a lábánál levő zsákjába nyúlt.
– Lassan mozdulj, hagyd, hogy ő is megszagoljon. Az állatok így
ismernek meg. Utána megérintheted az orrát, vagy az arca oldalát –
mondta Ayla.
A fiú követte az asszony utasításait.
– Milyen puha az orra! – csodálkozott Lanidar. Váratlanul, mintegy a
semmiből, Nyihaha bukkant elő, félretolva Villámot. A fiú megdöbbent, de
Ayla látta a mező felől közeledő lovat, aki tudni akarta, mi történik.
– Nyihaha is jó szívvel veszi a figyelmet – mondta Ayla. – A lovak
nagyon kíváncsiak, és szeretik a gondoskodást. Lenne kedved megetetni
őket? – A fiú bólintott. Ayla kinyújtotta a kezét, és a tenyerén két fehér
gyökeret, friss, zsenge vadmurkot nyújtott felé. – Elég erős a jobb kezed,
hogy megtarts benne valamit?
– Igen – válaszolta.
– Akkor egyszerre adhatod oda nekik ezt a finomságot, amit szeretnek –
mondta Ayla, majd a fiú mindkét kezébe tett egy-egy vadmurokdarabot. –
Mindegyik lónak nyújts egyet-egyet a nyitott tenyereden, hogy le tudják
venni róla. Féltékenyek lehetnek, ha csak egyiküknek adsz, s Nyihaha
félretolhatja Villámot. Ő az anyja, ő mondhatja meg neki, mit csináljon.
– Még a lóanyák is megtehetik ezt? – kérdezte a fiú.
– Igen, még a lóanyák is. – Ayla felállt, és a hozzákötött szárnál fogva
tartotta a kötőféket. – Azt hiszem, ideje mennünk, Lanidar. Jondalar vár
rám. Vissza kell tennem rájuk a vezetékszárakat. Szívesebben nem tenném,
de az ő érdeküket szolgálja. Nem akarom, hogy szabadon kóboroljanak,
amíg a Nyári Táborban mindenki nem tudja majd, hogy ezeket a lovakat
nem vadászhatják le. Azon gondolkodtam, nem lenne-e jobb nekik egy
karám a kötelek helyett, melyek belegabalyodnak a bokrokba és a fűbe.
A bokor annyira beleakadt Villám madzagjába, hogy Ayla nem tehetett
mást, mint visszament a zsákjáért. Remélte, hogy beletette a kis fejszét,
melyet Jondalar készített neki, bár utazás közben rendszerint a
derékövéhez erősített hurokba tűzve hordta. Könnyebben kibogozhatná az
összegabalyodott madzagot, ha először ki tudná szabadítani a beleakadt
bozót ágaiból. A zsák aljában keresgélt, és megtalálta. Miután
meggyőződött arról, hogy teljesen megtisztította a bokormaradványoktól,
visszatette a vezetékszárat a lovakra, újra becsomagolt zsákjába, és felvette
a nyulat, hogy odaadja valakinek, aki a Kilencedik Barlang tábora körül
dolgozik. Majd a fiúra nézett.
– Ha megtanítalak fütyülni, megteszel nekem valamit, Lanidar?
–Mit?
– Néha csaknem egész napra el kell mennem. Eljönnél megnézni a
lovakat, amikor nem vagyok itt? Akkor, ha akarod, fütyülhetsz nekik úgy,
ahogy én. Ellenőrződ, hogy a köteleik nem gabalyodtak-e össze, és
gondozod őket? Szeretik a társaságot. Ha bármi gond lenne, megkeresel
engem. Mit gondolsz, meg tudod csinálni?
A fiú alig hitte el a lány kérését. Még csak nem is álmodta volna, hogy
Ayla megkéri valami hasonlóra.
– Meg is etethetem őket? Nagyon tetszett, amikor a tenyeremből ettek.
– Természetesen. Mindig szedhetsz friss zöld füvet, és tényleg szeretik a
vadmurkot vagy más gyökereket, amiket megmutatok neked. Most
mennem kell. Velem akarsz jönni, hogy megnézd Jondalar dárdahajító-
bemutatóját?
– Igen – válaszolta Lanidar.
Ayla a fiúval gyalogolt vissza a táborba, madárfüttyök kíséretében.
A dárdahajító-bemutató helyszínére visszatérve Ayla meglepetten több
vadászfelszerelést látott Jondalar mellett. Néhányan, akik már részt vettek
a közvetlen környezetükben élő Barlangoknak korábban tartott
bemutatóikon, elkészítették a fegyver saját változatát, és eltérő
eredményekkel mutatták be képességeiket. Jondalar látta a közeledő Aylát,
és megkönnyebbült. Eléje sietett, hogy üdvözölje.
– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte türelmetlenül. – Néhányan
megpróbáltak dárdahajítót készíteni, miután megmutattuk nekik, de te
tudod, hogy pontos használata mennyi gyakorlást igényel! Eddig én
voltam az egyetlen, aki eltalálta a célt, és attól tartok, az emberek kezdik
azt hinni, az én hozzáértésem csak szerencse, és hogy ezekkel soha senki
nem lesz képes eltalálni semmit. Nem akartam rólad semmit mondani.
Arra gondoltam, ha megmutatod nekik az ügyességedet, az jobb hatással
lesz rájuk. Úgy örülök, hogy végre itt vagy!
– Lecsutakoltam a lovakat – Villám szeme rendben van –, és hagytam,
hogy kiszaladgálják magukat – magyarázta Ayla. – Ki kell találnunk
valamit a vezetőszár helyett, mert az beleakad a bokrokba és mindenbe.
Talán készíthetnék valamiféle karámot. Megkértem Lanidart, hogy nézzen
rá a lovakra, amikor mi távol vagyunk a tábortól. Megismerkedett a
lovakkal, és megkedvelte őket.
– Kicsoda Lanidar? – kérdezte Jondalar meglehetősen türelmetlenül.
Ayla a mellette álló fiúra mutatott, aki kissé az asszony mögé bújva
nézett fel bátortalanul a magas, dühösnek látszó férfira, amitől a fiú
megrémült kissé.
– Jondalar, ő a Tizenkilencedik Barlangból való Lanidar. Azt mondták
neki, hogy lovak vannak a legelőn, ahol táborozunk, és elment megnézni.
Jondalar megpróbálta semmibe venni a fiút, gondolatai a bemutatón
jártak, ami nem haladt olyan jól, mint remélte, majd észrevette Lanidar
deformált karját, Ayla arcán pedig az aggodalom homlokráncolását. Ayla
megpróbált közölni vele valamit, ami talán a fiúval kapcsolatos.
– Azt hiszem, Lanidar nagy segítség lehet – mondta Ayla. – Már azt a
füttyöt is megtanulta, amivel a lovakat hívjuk, de megígérte, hogy ok
nélkül nem használja.
– Örömmel hallom – válaszolta Jondalar, a gyerekre fordítva figyelmét
s biztos vagyok benne, hogy jó segítség lesz. – A fiú megnyugodott kissé,
Ayla pedig Jondalarra mosolygott.
– Lanidar a bemutatót is szeretné megnézni. Milyen céltáblákat állítottál
fel? – kérdezte Ayla, miközben elindultak az őket figyelő, főként
férfiakból álló csoportosulás felé. Egyikük-másikuk már mintha távozni
készülne.
– Szalmakötegre kötözött bőrlapra rajzolt szarvast – válaszolta
Jondalar.
 Ayla elővett egy dárdát és a dárdahajítóját, miközben a csoporthoz
közeledtek, és amint meglátta a céltáblát, célba vette, és kilőtte. A találat
puffanása néhányakat meglepetésként ért, hiszen nem számítottak arra,
hogy az asszony oly gyorsan elhajítja dárdáját. Még egypárszor elvetette
dárdát, a mozdulatlan céltáblák azonban már kissé mindennaposak voltak,
és még ha Ayla dárdái bármely más nőénél távolabbra repültek is, akik
tanúi voltak dárdahajításnak, már Jondalartól is látták ugyanezt. Már nem
volt különleges.
A fiú mintha megértette volna ezt. Odasétált Ayla mellé, mert nem volt
biztos benne, hogy azt akarja-e, hogy maradjon vagy menjen, és
megérintette a karját.
– Miért nem szólsz a farkasnak, hogy keressen egy nyulat vagy valamit?
– szólalt meg.
Az asszony rámosolygott, majd hangtalanul jelzett Farkasnak. A térséget
a kavargó embercsoport letaposta, s valószínűtlen volt, hogy sok állat
maradt a mezőn, ám ha mégis, azt Farkas biztosan megtalálja. Néhányan
csekély érdeklődéssel figyeltek fel az Aylától elszáguldó farkasra, kezdtek
hozzászokni az asszonyt kísérő húsevő látványához, más dolog volt
azonban azt látni, amint egyedül elszáguld mellőle.
Mielőtt Ayla megérkezett, egy férfi megkérdezte Jondalart, milyen
messzire tudja hajítani dárdáját a hajítóval, de Jondalar azt válaszolta,
hogy elhasználta minden dárdáját, és össze kell szednie őket, mielőtt újra
használhatná, Jondalar egy csomó emberrel már éppen elindult, hogy
összegyűjtsék a dárdákat, amikor Ayla észrevette Farkast olyan
testtartásban, amely azt jelezte neki, hogy talált valamit. Zajos sarki hófajd
bukkant elő váratlanul egy lejtőn levő farakástól, félúton a célpálya
közelében. Ayla várakozott, hajítójában egy könnyű dárdával, melyet
Jondalarral madarakra és kis vadakra kezdett használni.
Oly sebességgel repítette ki dárdáját, hogy az már annyira begyakorolt,
hogy csaknem ösztönös volt. A madár felvijjogott, amikor eltalálták,
többeket felpillantásra készítve. Figyelték, amint lehull az égből. Hirtelen
megújult az érdeklődés a vadászfegyver iránt.
– Milyen messzire tudja hajítani? – kíváncsiskodott az egyik férfi.
 – Kérdezd meg tőle – válaszolt Jondalar.
– Csak hajítani vagy célba találni? – kérdezte Ayla.
– Mindkettő.
– Ha azt akarod látni, milyen messzire repül a dárda a hajítóval, jobb
ötletem van – válaszolta a lány, majd a fiú felé fordult. – Lanidar,
megmutatnád nekik, te milyen messzire tudod dobni a dárdát?
A fiú elég szégyenlősen nézett körül, Ayla azonban tudta, hogy Lanidar
habozás nélkül mondott vagy kérdezett, amikor először beszélgettek, és
úgy gondolta, nem lesz ellenére a figyelem. Aylára nézett, és bólintott.
– Emlékszel arra, hogyan hajítottad el korábban a dárdát? – kérdezte
Ayla.
A fiú újra bólintott.
Ayla odaadta neki a saját dárdáját és egy hajítót, egy másfajta
madárdárdát – csak két könnyű dárdája maradt. A fiú kissé ügyetlenül tette
bele a dárdát a hajítóba a rövidebb karjával, de egyedül csinálta. Majd a
gyakorlópálya közepére gyalogolt, hátrahúzta egészséges balját, és kilőtte
a dárdát, ahogy korábban tette, hagyva, hogy a hajító hátsó része
fölemelkedjen, és megnövelje az emelőerőt, amely még nagyobb
távolságra vitte a dárdát. Feleakkora távolságra sem repült, mint Jondalar
vagy Ayla dárdái, ám még így is sokkal messzebbre, mint ahogy azt egy
fiútól bárki várhatta volna, különösen olyantól, akinek annyira beteg a
keze, mint Lanidarnak.
Még többen kezdtek gyülekezni, és mintha már senki nem akart volna
elmenni. A férfi, aki a bemutatót kérte, előrelépett. A fiúra nézett,
észrevette a díszítéseket a tunikáján, kis nyakláncát, és meglepettnek tűnt.
– Ez a fiú nem a Kilencedik Barlangból való, hanem a
Tizenkilencedikből. Épp most érkezett, mikor tanulta meg használni azt a
holmit?
– Ma reggel – válaszolta Ayla.
– Olyan messzire hajította a dárdát, és csak ma reggel tanulta? –
hitetlenkedett a férfi.
Ayla bólintott.
– Igen. Azt természetesen még nem tanulta meg, hogyan találja el, amit
célba vett, az azonban csak idő kérdése, és gyakorlásé. – A gyerekre
pillantott.
Lanidar széles mosolya úgy tele volt büszkeséggel, hogy az mosolyra
fakasztotta Aylát is. Odaadta neki a dárdahajítót, és kiválasztott egy könnyű
dárdát, ráhelyezte a hajító tetejére, és teljes erejével kilőtte. Az emberek
figyelték, amint magasra repül, és jóval a Jondalar felállította céltábláin
túl ért földet.
Mindenki oly figyelmesen nézte a dárdát, hogy kevesen vették észre,
hogy Ayla kiválasztott egy másikat, és azt is kilőtte. Az egyik céltáblában
puffant, és az ismerős hangra jó néhányan fordították arra fejüket
meglepetten, hogy meglássak a festett szarvas nyakából kiálló hosszú
dárdát.
A lárma hangosabb lett, s amikor Ayla Jondalarra nézett, férfi mosolya
szélesebb volt, mint Lanidaré. Az emberek köréjük gyülekeztek, látni
akarták az új eszközöket, és többen meg is akarták próbálni. Amikor
azonban Aylától akarták elkérni, ő Jondalarhoz irányította őket azzal a
kifogással, hogy meg kell keresnie Farkast. Rájött, bár saját maga is
meglepődött felismerésén, hogy miközben jó szívvel ajánlotta fel dárdáját,
azt nem szerette, ha kölcsönkérték tőle. Soha nem volt sok mindene, amire
mint saját tulajdonára gondolt volna.
Kissé aggodalmaskodott Farkas holléte miatt, és a keresésére indult.
Folara és Marthona mellett ülve látta meg a domboldalban. Folara
észrevette, amint feléjük néz, és fölemelte a sarki hófajdot. Ayla arrafelé
indult.
Egy nő közeledett, ahogy elhagyta a gyakorlómezőt, majd mellette, bár
kissé lemaradva, meglátta Lanidart.
– Mardena vagyok a Zelandoniak Tizenkilencedik Barlangjából –
szólalt meg az asszony, üdvözlésre nyújtva mindkét kezét. – Az idén mi
vagyunk a házigazdák. Földanya nevében köszöntelek ezen a Nyári
Találkozón. – Alacsony, vékony asszony volt. Ayla láthatta a
hasonlatosságot Lanidar és közte.
– Ayla vagyok, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából, korábban a
Mamutok Oroszlán Táborában éltem. Doni, a Nagy Földanya nevében, akit
Mut néven is ismernek, üdvözöllek – viszonozta az üdvözlést.
– Lanidar édesanyja vagyok – mondta Mardena.
– Igen, gondoltam. Hasonlítotok egymásra – válaszolta Ayla.
Mardena észrevette Ayla akcentusát, s kissé megdöbbentette.
– Szeretném, ha megmondanád, honnan ismered a fiamat.
Megkérdeztem tőle, de ő időnként nagyon szűkszavú – mondta Lanidar
anyja kissé kétségbeesetten.
– Ó, a fiúk ilyenek – válaszolta Ayla kis mosollyal. – Valaki azt mondta
neki, hogy lovak vannak a táborunkban. Eljött megnézni. Én véletlenül
éppen ott voltam.
– Remélem, nem zavart – mondta Mardena.
– Nem, dehogy. Valójában még segített is kicsit. A saját biztonságuk
érdekében megpróbálok a lovaknak olyan helyet találni, ahol nincsenek
útban, amíg mindenki meg nem barátkozik velük, és meg nem tanulja,
hogy azokat a lovakat nem vadászhatják le. Azt tervezem, hogy építek
nekik egy karámot, de eddig még nem volt rá időm, csak hosszú kötélen
kikötöttem őket egy fához. A vezetőszárak azonban felkotorják a földet, és
beleakadnak a fűbe vagy a bokrokba, és utána már a lovak is alig tudnak
megmozdulni. Megkértem Lanidart, rájuk nézne-e időnként, amikor
nekem egy időre el kell mennem, és ha gond van, eljön és megmondja
nekem. Csak gondoskodni akarok arról, hogy ne essen semmi bajuk –
magyarázta Ayla.
– Ő csak egy gyerek, és a lovak elég nagyok, nem? – ijedt meg a fiú
anyja.
– Igen, és ha szűk helyre szorulnak, vagy ismeretlen helyzetbe kerülnek,
megtörténhet, hogy megrémülnek. Akkor pedig felágaskodhatnak vagy
rúghatnak, de Lanidart barátságosan fogadták. Nagyon szelídek a
gyerekekkel és azokkal a felnőttekkel, akiket már ismernek. Jó szívvel
látlak, meg akarod nézni őket a saját szemeddel. De ha gondot okoz neked,
találok valaki mást – mondta Ayla.
– Ne mondj nemet, anya! – könyörgött Lanidar előrerohanva. – Én
szeretném csinálni! Ő megengedte, hogy megérintsem azokat a lovakat, és
a kezemből ettek, mindkét kezemből! És megmutatta nekem, hogyan
hajítsam el a dárdát a dárdahajítóval! Minden fiú tud dárdát hajítani, nekem
meg még soha nem sikerült!
Mardena tudta, hogy fia mennyire vágyott arra, hogy olyan legyen, mint
a többi gyerek, de úgy érezte, meg kell tanulnia, hogy soha nem lesz rá
képes. Nagyon bántotta, hogy a férfi, aki a társa volt, Lanidar
megszületése után elhagyta. Biztosra vette, hogy a férfi szégyellte a fiút, és
azt hitte, mindenki úgy gondolkodik. Fogyatékosságán kívül Lanidar még
kicsi is volt a korához képest, és megpróbálta megvédeni. A dárdahajítás
nem jelentett Mardenának semmit. Csak azért jött el a bemutatóra, mert
mindenki más ott volt, és azt hitte, Lanidarnak tetszik majd. Amikor
azonban kereste, nem találta. Senkit nem lepett meg annyira, mint őt,
amikor az idegen asszony a fiát hívta oda magához, hogy mutassa be az új
vadászfegyver működését, és meg akarta tudni, hogyan ismerkedtek össze.
Ayla látta habozását.
– Ha nem vagy elfoglalt, Lanidarral gyere el holnap reggel a
Kilencedik Barlang táborába. Megnézheted a lovakat, és véleményt
alkothatsz saját magad – mondta Ayla.
– Anya, én is jól tudok bánni a lovakkal! Hidd el! – könyörgött Lanidar.

 26

– Gondolkodnom kell rajta – válaszolta Mardena. – A fiam nem olyan,

mint a többi gyerek. Nem tudja megtenni ugyanazokat a dolgokat, mint ők.
Ayla az asszonyra nézett.
– Nem tudom, jól értelek-e.
– Nyilván látod, hogy a karja korlátozza – mondta az asszony.
– Valamelyest, de sokan megtanulják legyőzni az ilyen hátrányaikat –
válaszolta Ayla.
– Mennyire? Tudnod kell, hogy ő soha nem lesz vadász, és a kezével
képtelen tárgyakat készíteni. Akkor pedig mit tehetne? – kérdezte Mardena.
– Miért ne lehetne vadász, vagy tanulhatna mesterséget? – kérdezett
vissza Ayla. – Intelligens. Jól lát. Van egy hibátlan karja, s valamennyire a
másikat is tudja használni. Tud járni, még futni is. Láttam már embereket,
akik sokkal nehezebb bajokat is legyőztek. Csak tanítóra van szüksége.
– Ki tanítaná? – kérdezte Mardena. – Még házi tűzhelyének atyja sem
akarja.
Ayla kezdte megérteni.
– Én boldogan tanítanám, és azt hiszem, Jondalar készségesen segítene.
Lanidar bal karja erős. Meg kellene tanulnia ellensúlyozni a jobb karját,
leginkább azt, hogy a pontosság érdekében biztosan tartsa, de
meggyőződésem, hogy megtanulhatja a dárdahajítást is, különösen a
dárdahajítóval.
– Miért vennéd a fáradságot? Mi nem a te Barlangodban élünk. Még
csak nem is ismered! – értetlenkedett az asszony.
Ayla úgy vélte, a gyerek anyja úgysem hinné el, hogy azért teszi, mert
megkedvelte szegény fiút annak ellenére, hogy nem sokkal korábban
találkoztak.
– Azt hiszem, mindannyiunk kötelessége a gyerekek tanítása – felelte –,
és én csak nemrég lettem zelandoni. Szeretnék hozzájárulni új népem
jóllétéhez, hogy megmutassam, érdemes vagyok arra, hogy maguk közé
fogadtak. Azonkívül ha segít nekem a lovakkal, az adósa leszek, és
viszonzásul adni szeretnék neki valami értékeset. Gyerekoromban engem
erre tanítottak.
– Még ha megpróbálod is tanítani, mi lesz, ha nem tanul meg vadászni?
Nagyon bántana, ha fel kellene adnia a reményeit – mondta a fiú anyja.
– Készségeket, mesterséget kell tanulnia, Mardena. Mit csinál majd, ha
felnő, te pedig már túl öreg leszel ahhoz, hogy megvédd? Nem akarhatod,
hogy teher legyen a zelandoniak nyakán. S én sem, függetlenül attól, hol
él.
– Ért ahhoz, hogy élelmet gyűjtsön az asszonyokkal – érvelt Mardena.
– Igen, és az értékes hozzájárulás, de meg kell tanulnia más
mesterségeket is. Legalább meg kellene próbálnia – mondta Ayla.
– Valószínűleg igazad van, de mit csinálhatna? Nem vagyok biztos
benne, hogy valóban megtanulhat vadászni – tamáskodott Lanidar anyja.
– Láttad, ahogy elhajította a dárdát, nem? Még ha nem lesz is kiváló
vadász – bár én hiszek abban, hogy igen –, ha megtanulja, az más
mesterségek elsajátításához is hozzásegítheti.
– Például?
Ayla gyorsan megpróbálta átgondolni a dolgot.
– Kiváló füttyös, Mardena. Hallottam – válaszolta. – Az olyan ember,
aki tudja, hogyan kell fütyülni, gyakran megtanulja utánozni az állatok
hangját is. Akkor pedig már megtanulhatja azt is, hogy oda csalja az
állatokat, ahol a vadászok várnak rájuk. Ahhoz pedig nincs szükség karra,
hanem arra, hogy ott legyen, ahol az állatok, hogy hallja őket, és utánozza
a hangjukat.
– Valóban jó füttyös – értett egyet Mardena, mérlegelve valamit, amire
korábban nem is gondolt. – Tényleg azt hiszed, hogy azzal kezdhet
valamit?
Lanidar élénk érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést
– Ő fütyül, anya, úgy, mint a madarak – szólt közbe –, és füttyel hívja a
lovait is, de tud utánozni lóhangot, és élethűen!
– Tényleg így van? Tudod utánozni a lovak hangját?
– Mardena, holnap reggel gyere el Lanidarral a Kilencedik Barlang
táborába – invitálta Ayla. Biztosra vette, hogy az asszony meg akarja
kérni, mutassa be tudományát, most azonban inkább letett arról, hogy
hangosan felnyerítsen, amikor oly sokan voltak körülöttük. Mindannyian
felé fordulnának és megbámulnák.
– Magammal hozhatom az édesanyámat? – kérdezte Mardena. –
Biztosan jönni szeretne.
– Természetesen. Gyertek mindhárman, és egyetek velünk!
– Rendben. Holnap reggel találkozunk – búcsúzott el Mardena.
Ayla figyelte, amint a fiú és az anyja elsétál. Mielőtt megfordult volna,
hogy csatlakozzon Folarához, Marthonához és Farkashoz, látta, hogy
Lanidar mérhetetlenül hálás mosollyal néz rá vissza.
– Itt van a madarad – mondta Folara, ahogy Ayla feléjük közeledett,
előrenyújtva a hófajdot, amelyből a kis dárda még akkor is kiállt. – Mit
akarsz csinálni vele?
– Nos, mivel éppen meghívtam néhány embert a holnap reggeli
étkezésünkre, azt hiszem, nekilátok főzni – válaszolta Ayla.
– Kiket hívtál meg? – kérdezte Marthona.
– Azt az asszonyt, akivel beszélgettem.
– Mardenát? – lepődött meg Folara.
– És az anyját meg a fiát.
– Őket senki nem hívja meg, kivéve a közösségi ünnepségeket,
természetesen – mondta Folara.
– Miért nem? – kérdezte Ayla.
– Most, hogy elgondolkodom rajta, nem vagyok teljesen biztos benne –
felelte Folara. – Mardena titokban tartja. Azt hiszem, önmagát hibáztatja,
vagy azt hiszi, hogy az emberek őt hibáztatják a fiú karja miatt.
– Egyesek őt hibáztatják – jegyezte meg Marthona és a fiúnak gondja
lesz majd azzal, hogy társat találjon magának. Az anyák attól félnek majd,
hogy a nyomorékság szellemeit viszi magával a nászba.
– Mindenhová magával hurcolja a fiát, akárhová megy – mondta Folara.
– Azt hiszem, attól tart, hogy más fiúk kigúnyolják, ha egyedül engedi
járkálni. Talán így is van. Nem hiszem, hogy lenne egyáltalán barátja. Az
anyja nem ad neki semmilyen lehetőséget.
 – Én is gondolkodtam ezen – tűnődött Ayla. – Nagyon védelmezi. Azt
hiszem, túlzottan is. Mardena azt hiszi, hogy a nyomorék kar korlátozza a
fia képességeit, de azt gondolom, a legnagyobb akadály nem a fiú karja,
hanem az anyja. Félti attól, hogy bármilyen mesterséget tanuljon, egyszer
azonban fel kell nőnie.
– Miért kérted meg a dárdahajításra, Ayla? Olyan látszatot keltett,
mintha ismernéd – kérdezte Marthona.
– Valaki azt mondta neki, hogy lovak vannak ott, ahol táborozunk – a
Felső-mezőnél, ahogy ő nevezte és eljött megnézni őket. Véletlenül ott
voltam, amikor jött. Azt hiszem, megpróbált kiszabadulni a tömegből
vagy az anyjától, de bárki mondta is neki, azt nem említette, hogy mi is ott
táborozunk. Holott Jondalar és Joharran meghagyta az embereknek, hogy
maradjanak távol a lovaktól. Talán az a „valaki", aki a lovakról beszélt
Lanidarnak, úgy gondolta, a fiú bajba kerül, ha eljön megkeresni őket. De
én nem bánom, ha megnézik a lovakat, csak azt nem akarom, hogy bárki is
a levadászásukra gondoljon. Túlzottan hozzászoktak az emberekhez. Nem
is gondolnának arra, hogy el kellene futniuk – magyarázta Ayla.
– Így, természetesen, megengedted Lanidarnak, hogy megérintse őket,
neki pedig nagyon megtetszettek, ahogy mindenki másnak – vigyorgott
Folara.
Ayla visszamosolygott.
– Nos, talán nem mindenkinek, de azt hiszem, ha az embereknek
lehetőségük nyílik megismerni a lovakat, megértik, hogy különlegesek, és
nem próbálják meg levadászni őket.
– Talán igazad van – bólintott Marthona.
– A lovak elbűvölték Lanidart, és ott azonnal megtanulta a füttyömet, így
megkértem, hogy figyeljen rájuk, amikor én nem vagyok ott. Nem hittem
volna, hogy az anyja ellenkezik – mesélte Ayla.
– Nem sok anya tiltakozna az ellen, hogy a fia, aki már a tizenkettedik
évéhez közeledik, többet megtanuljon a lovakról vagy bármilyen állatról –
mondta Marthona.
– Tizenkét éves? Kilencnek, esetleg tíznek véltem. Megemlítette
Jondalar dárdahajító bemutatóját, de azt mondta, nem akart elmenni, mert
nem ért a dárdahajításhoz. Mintha úgy vélekedett volna, hogy az
meghaladja a képességeit, de a bal karja egészséges, és nálam volt a
dárdahajítóm, így megmutattam neki a használatát. Miután beszéltem
Mardenával, már tudtam, honnan vette, hogy semmire nem alkalmas, de az
ő éveiben már meg kellene tanulnia némi mesterséget azon kívül, hogy
gyümölcsöt gyűjt az anyjával.
– Ayla ránézett mindkét asszonyra. – Oly sokan vannak itt, s nem
ismerhettek mindenkit. Lanidart és az anyját menynyire ismeritek?
– Ha egy gyermek valami bajjal születik a világra, mint például Lanidar,
arról minden Barlang tud – magyarázta Marthona –, és beszélnek róla.
Nem szükségszerűen rosszallóan. Csak elgondolkodnak azon, miért
történhetett, és remélik, hogy semmi ahhoz hasonló nem érheti a saját
gyermekeiket. Így, természetesen, mindenki tudta, hogy házi tűhelye férfija
mikor hagyta el Mardenát. Az emberek többsége azt hiszi, azért, mert nem
akarta Lanidart a házi tűhelye fiának tartani, de talán legalább ennyire
hozzájárult Mardena is. Nem akarta, hogy bárki lássa a csecsemőt, még a
társa sem. Megpróbálta elrejteni, és mindig takarta a karját, s nagyon
védelmező volt vele.
– A fiúnak az a baja, hogy az anyja még most is túlzottan óvja. Amikor
megmondtam Mardenának, hogy megkértem Lanidart a lovak
felvigyázására, amikor nem vagyok velük, nem akarta megengedni. Nem
olyasmire kértem, amire alkalmatlan lenne. Csak azt akartam, hogy valaki
felügyeljen rájuk, és hogy keressen meg, ha gond van – mesélte Ayla. –
Ezért jön át holnap Mardena, és megpróbálom meggyőzni arról, hogy a
lovak nem bántják a fiát. S megígértem neki, hogy megtanítom vadászni,
vagy legalábbis dárdát hajítani. Nem vagyok biztos benne, hogyan történt
az egész, de valahogy minél jobban tiltakozott még az ellen is, hogy
Lanidar tanuljon, én annál eltökéltebb lettem a tanításában.
Mind Ayla, mind Marthona mosolygott, és értőn bólintott.
– Megmondod Prolevának, hogy reggel vendégeink lesznek? – kérdezte
Ayla. – S hogy én készítem el ezt a fajdot?
– Ne feledkezz meg a nyuladról – figyelmeztette Marthona. – Salova
mondta, hogy ezt ma reggel lőtted. Szeretnéd, hogy segítsek a főzésnél?
 – Csak ha úgy gondolod, hogy esetleg többen is csatlakoznak hozzánk –
mondta Ayla. – Azt hiszem, ások egy földsütőt, teszek bele egy-két forró
követ, és ma este egyszerre sütöm meg a fajdot és a nyulat. Talán adok
hozzá némi gyógyfüvet és zöldségfélét is.
– Földsütőből kikerült reggeli lakoma! Az úgy elkészített étel mindig
oly omlós! – lelkendezett Folara. – Már türelmetlenül várom!
– Folara, azt hiszem, jobb, ha úgy tervezzük, segítünk – mondta
Marthona. – Ha Ayla főz, az mindenkinek felkelti a kíváncsiságát, és meg
akarják kóstolni. Ó, csaknem elfelejtettem! Meghagyták, hogy mondjam
meg neked, Ayla, hogy holnap délután gyülekezés lesz a jegyességet kötő
nők és édesanyjuk számára a Zelandonia szállásán.
– Nekem nincs anyám, akit magammal vihetnék – mondta Ayla a
homlokát ráncolva. Nem akart egyedül lenni ott, ahol a szokások szerint
az anyja kíséretében kellene lennie.
– Általában nem a férfi anyja kíséri a jegyességre készülő nőt, de mivel
az asszony, aki a világra hozott, nem lehet jelen, ha akarod, elmegyek én
helyette – ajánlotta Jondalar anyja.
– Tényleg megtennéd? – kérdezte Ayla elbűvölten az ajánlattól. – Igazán
nagyon hálás lennék!
Tanácskozás hamarosan nászt ülő nőkkel! – gondolta. Hamarosan
Jondalar társa leszek! Mennyire szeretném, ha Iza is itt lehetne! Ő az az
anya, akinek itt kellene lennie velem, és nem az, aki a világra hozott. Mivel
mindketten a következő világban vannak már, hálás vagyok, hogy
Marthona eljön, de Iza oly nagyon boldog lenne! Annyira tartott attól,
hogy soha nem találok társat magamnak, és talán nem is találtam volna, ha
a Törzsnél maradok. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy induljak el, és
keressem meg a saját népemet, találjam meg a saját társamat, de nagyon
hiányzik nekem Iza, és Creb is, meg Durc! Abba kell hagynom, hogy rájuk
gondolok!
– Ha visszamentek a táborba, magaddal vinnétek a fajdot? – kérte. –
Most még keresnem kell valamit a reggeli ételhez.
A Nyári Találkozó központi táborától jobbra és mögötte a mészkőszikla
dombok egy nagy, kivájt, sekély medence jellegzetes alakját formázták,
amely oldalt ívet írt le, elöl azonban nyitott volt. Az ívelt lanka alapja egy
kis, viszonylag sík mezőbe hajlott, amelyet kövekkel egyenesítettek ki, és
földdel töltötték fel a sok-sok év alatt, amióta a helyet találkozókra
használják. A füves domboldal a részleges medence alakú mélyedésen
belül fokozatos, szabálytalan lankává emelkedett dombocskákkal és
gödrökkel, kevésbé meredek területekkel, amelyet vízszintesebbre
alakítottak, hogy helyet adjanak a családoknak vagy még akár teljes
Barlangoknak is, hogy együtt ücsöröghessenek jó kilátással a lent elterülő
nyitott térségre. A lejtős terület kellően tágas volt, hogy helyet adjon az
egész Nyári Találkozó több mint kétezer résztvevőjének.
Egy fás csalitosban, egy csipkézett dombtető közelében egy forrás
fakadt, amely egy kis tavacskát töltött meg, majd folyt le a medence alakú
domboldal közepén, lenn a domb alján a sík területen keresztül, végül
pedig a tábor nagyobb patakjába. A forrás táplálta patak oly kicsiny volt,
hogy az emberek könnyedén átléptek rajta, a dombtetőn azonban a hideg,
tiszta vizű medence a friss ivóvíz állandó forrásául szolgált.
Ayla felfelé gyalogolt a dombon a fák felé, a sekély patak mentén futó
ösvény mentén, amely vízfényt festett a folyami kavicsmeder fölé. Megállt,
hogy igyon egy kortyot a forrásból, majd körbefordult. Tekintetét lefelé
folydogáló vékony erecske vonta magára. Figyelte, amint a nagy, zsúfolt
táboron keresztülfolyó patakba fut, onnan tovább, a Folyóba, majd az
alatta levő völgybe. Magas hegyek, mészkősziklák és folyó vájta völgyek
körvonalazta táj volt.
Figyelmét a kerek domboldal felől, a táborból felhangzó hang vonta
magára. Semmihez nem hasonlítható hang volt: beszélgető emberekkel teli
nagy tábor hangjai vegyüllek össze valamiféle duruzsolássá. A
beszédhangok egybeolvadása lefojtott ordításhoz hasonlított, amelyet
esetenként felkiáltások, kiáltások és kurjongatások szakítottak meg. Nem
ugyanaz volt, de egy nagy méhrajra emlékeztette, vagy bömbölő bölények
távoli hordájára, és meglehetősen boldog volt, hogy egyedül lehetett.
Nos, nem teljesen egyedül. Figyelte, amint Farkas bele szimatolt minden
kis hasadékba és sziklarésbe, és mosolygott. Boldog volt, hogy Farkas
vele van. Annak ellenére, hogy nem szokott hozzá annyi emberhez,
különösen nem egyszerre egy helyen, nem igazán akart magányos lenni.
Abból elege volt a völgyében, melyre akkor talált rá, amikor elhagyta a
Törzset, és nem volt biztos benne, hogy kibírta volna, ha társaságul nincs
ott Nyihaha, később pedig már Bébi. Még velük is magányos volt, de tudta,
hogyan szerezze meg ételét, és készítse el a dolgokat, amelyekre szüksége
volt, és megismerte a legteljesebb szabadság örömét – és
következményeit. Életében először azt tehetett, amit akart, még egy
kiscsikót vagy egy oroszlánt is örökbe fogadott. Egyedül élni, csakis saját
magától függeni, megtanította arra, hogy egy ember élhet egy ideig
viszonylagos kényelemben, ha fiatal, egészséges és erős. Csak ha súlyosan
megbetegszik, tudatosul benne, hogy mennyire sebezhető.
Ayla akkor értette meg teljes mértékben, hogy már nem élne, ha a Törzs
nem engedte volna meg neki, a sérült és legyengült kislánynak, akit egy
földrengés árvává tett, hogy velük éljen, noha azok közé született, akiket
ők Másokként ismertek. Később, amikor Jondalarral a mamutojoknál
laktak, értette meg, hogy közösségben élni – bármilyen közösségben, még
olyanban is, amely hisz abban, hogy az egyén óhajai és kívánságai
fontosak – korlátozza az egyéni szabadságot, mert a közösség szükségletei
egyenlően fontosak. A megélhetés, a túlélés az együtt működő egységen,
Törzsön, Táboron vagy Barlangon múlik, egy közösségen, amely együtt
működik és segíti egymást. Egyén és csoport között mindig volt vita, és
egy megvalósítható egyensúlyt találni állandó feladat volt, de nem jutalom
nélküli.
A közösség együttműködése az anyagi javaknál többet nyújt az
egyénnek. Szabad időt is biztosít, melyet kellemesebb feladatoknak lehet
szentelni, ami a Mások között lehetővé tette az esztétikai érzék
kibontakozását. Az általuk teremtett művészet nem annyira önmagáért való
művészet volt, hanem legalább annyira az élet, napi létezésük
elengedhetetlen része. A Zelandoniak Barlangjának csaknem minden tagja
büszkélkedett valamilyen mesterséggel, és különböző mértékben tisztelték
egymás munkájának eredményeit. Fiatal koruk óta minden gyereknek
megengedték a tanulást, gyakorlást, hogy megtalálják azt a területet,
amiben kiemelkedőt teljesíthetnek, és a gyakorlati mesterségeket nem
tekintették fontosabbnak a művészi tehetségnél.
Aylának eszébe jutott, hogy Shevonar, a férfi, aki a bölény vadászat
során meghalt, dárdakészítő volt. A Kilencedik Barlangban nem ő volt az
egyetlen, aki dárdát tudott készíteni, de az egy szakmában való
specializálódás ügyesebbé tette a mestert, és társadalmi, gyakran
gazdasági rangot adott neki. A zelandoniak és azon emberek többsége
közt, akikkel találkozott, vagy akikkel élt, megosztották az ételt, a vadász
vagy a gyűjtő pedig megbecsültséget kapott munkájáért. Egy férfi vagy nő
életben maradhatott anélkül, hogy valaha is élelmet kellett volna
gyűjtögetnie, de presztízst nyújtó szakértelem vagy különösebb tehetség
nélkül senki nem élhetett jól.
Noha még ekkor is nehéz volt számára, igyekezett megtanulni az áruk
és munkák cserekereskedelmét, amihez a Zelandoniak oly jól értettek.
Csaknem minden, amit készítettek vagy csináltak, értékkel bírt, még ha
gyakorlati érteke nem is volt mindig nyilvánvaló. Az értéket rendszerint
megállapodás vagy egyéni alku alapján határozták meg. Az eredményként
megszületett, valóban szépen megmunkált mesterművet mindig jobban
becsülték és értékelték, mint a mindennapit, részben mert az emberek azt
részesítették előnyben, és keresletet teremtett, részben pedig mert
kidolgozása gyakran hosszabb ideig tartott. Mind a tehetséget, mind a
szakértelmet nagyra értékelték, és egy Barlang legtöbb tagjának – saját
mércéjük szerint – fejlett esztétikai érzéke volt.
Egy jól elkészített, szépen díszített dárda értékesebb volt, mint egy
ugyanolyan jól faragott, ám csak funkcionális értékkel rendelkező, de még
az is végtelenül értékesebb volt a silányul elkészítettnél. Egy ügyetlenül
font kosár ugyanolyan jó szolgálatot tehetett, ám közel sem volt annyira
keresett, mint az, melyet gondosan készítettek el finom anyagból és
mintázattal, vagy különböző színárnyalatokra festették. Az alig
használhatóba a talajból éppen kiásott gyökereket gyűjtötték, de miután
megtisztították vagy megszárították, egy szebb kosárban szívesebben
tárolták őket. Gyakran készítettek hasznos kisegítő tárgyakat, melyeket
azonnal felhasználtak, de utána eldobták, a szép és jól sikerülteket azonban
jellemzően megtartották.
Nem csak a kézműves tárgyakat értékelték. A szórakozást is fontosnak
tartották. A sokszor végtelennek tűnő hideg telek gyakran hosszú időkre
szállásaik falai közé zárták az embereket, ezért olyan tevékenységekre volt
szükségük, melyek enyhítették a be- és összezártság feszültségét. A táncot
és éneket mind egyéni, mind közösségi teljesítményként kedvelték, és
azokat, akik szépen furulyáztak, legalább annyira megbecsülték, mint a
dárdafaragókat vagy kosárfonókat. Ayla már megtanulta, hogy a
Történetmondókat különösen tisztelték. Még a Törzsnek is voltak
történetmondói, jutott eszébe. Különösen kedvelték már ismert történeteik
újra elmondását.
A Mások szintén szerettek régi történeteket hallgatni, de ők jó szívvel
vették az újdonságot is. Fiatalok és idősek egyaránt lelkesen játszottak
rejtvényeket, szójátékokat. Szívesen fogadtak vendégeket, már csak azért
is, mert rendszerint új történeteket hoztak. Bátorították őket, hogy
meséljenek életükről és kalandjaikról, akár volt hatásos elbeszélő
tehetségük, akár nem, mert érdekességet, beszélgetési témát adtak a hosszú
órákon át, amikor a téli tüzek körül üldögéltek. Noha csaknem mindenki el
tudott mondani egy-egy érdekes történetet, az igazán tehetségeseket
felkérték, meggyőzték vagy kikönyörögték tőlük, hogy látogassanak el a
szomszédos Barlangokba. Ők lettek az Utazó Történetmondók.
Némelyek egész életüket, de legalábbis jó néhány esztendejüket azzal
töltötték, hogy Barlangról Barlangra utaztak, vitték a híreket, üzeneteket
hoztak, és történeteket meséltek. Őket látták mindenütt a legszívesebben.
Az emberek többségét gyorsan fel lehetett ismerni öltözékük
mintázatáról, nyakláncaikról és más ékszerükről, az idő múlásával
azonban a Történetmondók jellegzetes öltözék- és mintázatdivatot
fejlesztettek ki, mintegy mesterségük jelképeként. Még a kisgyerekek is
tudták, amikor egy-egy történetmondó megérkezett, és szinte minden más
tevékenységet abbahagytak, amikor egy vagy több vándorszórakoztató
megjelent valahol. Gyakran még az előre eltervezett vadászatokat is
elhalasztották. A spontán ünnepségek ideje volt ez, és bár sok
Történetmondó értett a vadászathoz, egyiküknek sem kellett soha
vadásznia vagy gyűjtögetnie ahhoz, hogy megéljen. Mindig kaptak
ajándékokat bátorításul, hogy visszatérjenek, és amikor nagyon
megöregedtek, vagy belefáradtak az utazásba, megválaszthatták, melyik
Barlangban telepednek le.
Néha több Történetmondó utazott együtt, gyakran a családjukkal együtt.
A különösen tehetséges csoportok értettek az énekléshez, tánchoz vagy
valamilyen hangszerhez: különféle ütős hangszerekhez, kereplőhöz,
furulyához, esetenként a kifeszített húrokhoz, melyeket pengettek vagy
ütögettek. Gyakran csatlakoztak hozzájuk helyi barlangi zenészek,
énekesek, táncosok és azok, akiknek voltak történeteik, és szívesen
elmondták őket. A történeteket gyakran szerepekben is előadták, de
függetlenül az előadás módjától, mindig a történet és elmondója állt a
középpontban.
Bármiből lehetett történet: mítoszból, legendából, históriából,
személyes életélményből, vagy távoli, illetve képzeletbeli hely, emberek
vagy állatok leírásából. Minden Történetmondó repertoárjának részét
alkották – mivel mindig kérték – a szomszédos Barlangok személyes
eseményei, akár viccesek, komolyak, szomorúak, valóságosak vagy
kitaláltak. A történeteket nemcsak jól kellett előadni, tisztességesnek is
kellett lenniük. A vándor Történetmondók magánüzeneteket is hoztak-
vittek, egy barátnak vagy rokonnak, egyik vezetőtől a másiknak, egyik
Zelandonitól a másiknak, noha az olyan magánüzenetre nagyon kellett
vigyázni. A Történetmondóknak bizonyítaniuk kellett meg bízhatóságukat,
mielőtt megbízták őket egy-egy különösen bizalmas vagy titkos tartalmú
üzenettel a vezetők vagy a Zelandoniak közt – és nem mindegyik volt az.

A dombtetőn túl, amely egy bizonyos távolságra a terület egyik magas

pontja volt, a talaj jóval alacsonyabb szintre süllyedt, majd újra
kiegyenesedett. Ayla felkapaszkodott a gerincre, és elindult lefelé egy alig
észrevehető, a domboldalt átlósan átszelő ösvényen, melyet nemrég vágtak
a földi szederrel sűrűn benőtt domboldalban, ahol egy-két bütykös,
göcsörtös fenyő is állt. A domb alján letért az ösvényről, ahol a
szederindák rengetege ritkás fűnek adta át helyét. Egy réges-régi, kiszáradt
patakmederben, ahol a sűrűn lerakódott kavicsok kevés helyet hagytak az
új növényzet kifejlődésének, megfordult, és felfelé indult tovább.
Farkas különösen kíváncsinak tűnt. Számára is új terület volt, és minden
kis földhalom vagy üreg eltérítette, amely új illattal szolgált az orrának.
Felfelé haladtak a sziklás folyómederben, amely még azokban az időkben
vágott keresztül a mészkövön, amikor még víz folyt benne, majd Farkas
előreszökellt, és eltűnt egy bányakőhalom mögött. Ayla számíthatott arra,
hogy bármely pillanatban visszatér, egy idő után azonban, amely
szokatlanul hosszú időnek tűnt, aggodalmaskodni kezdett. A sziklahalom
mellett állt, körülnézett, és végül a farkas visszahívására kitalált éles,
jellegzetes hangon füttyentett. Várt. Eltelt némi idő, mire meglátta a
kőhalom mögött elburjánzott földi szeder mozgását, és meghallotta, amint
egy tüskebokor alól előkúszik.
– Hol voltál, Farkas? – kérdezte, lehajolva, hogy a szemébe nézzen. –
Mi van ez alatt az indarengeteg alatt, ami miatt ennyi ideig tartott
ideérned?
Ayla elhatározta, hogy megpróbál utánajárni, és hátán hordható
zsákjából elővette kis baltáját, melyet Jondalar készített neki. Nem a
leghatékonyabb eszköz volt ahhoz, hogy utat törjön magának a tüskékkel
borított hosszú, fás szárakon, de végül sikerült nyílást vágnia, ami
lehetővé tette számára, hogy lássa, nem a talajt, ahogy arra számított,
hanem egy sötét, üres térséget. Kíváncsi lett.
Jócskán le kellett vágnia az indákból, mire annyira megnagyobbította a
nyílást, hogy egy-két horzsolással átfurakodhasson rajta. A talaj egy
barlangszerűségbe lejtett viszonylag kényelmes bejárattal. A bozótba
vágott nyíláson át bejutó napfényben haladt tovább lefelé, a
számolószavakkal mérve a távolságot. Amikor harmincegyig eljutott,
észrevette, hogy a lejtő kiegyenesedett és a folyosó kiszélesedett. Halvány
napfény szűrődött be még ekkor is a barlangba a bejárattól, és a csaknem
sötétséghez közeli félhomályhoz hozzászokott szeme egy jóval nagyobb
térséget vett ki. Körülnézett, majd arra az elhatározásra jutott, hogy
visszahátrál.
– Vajon hányan tudnak erről a barlangról, Farkas?
A fejszével kiszélesítette még valamelyest a bejáratot, majd kiment, és
körülnézett a tájon. Kissé távolabb, de szúrós tüskebokrokkal körülvéve
barna tűlevelű fenyőfa állt. Mintha kiszáradt volna. A kis fabaltával tört utat
magának a megfásodott indákon keresztül, majd kipróbált egy alacsony
ágat, hogy lássa, vajon elég száraz-e ahhoz, hogy el tudja törni.
Noha teljes súlyával rá kellett csimpaszkodnia, végül sikerült letörnie az
ág egy részét. Keze ragacsos lett, és az ágra nézve elmosolyodott, mert
sötét gyantafoltokat látott rajta. A gyantás ághoz semmit nem kellett
hozzáadni ahhoz, egy elég jó fáklya legyen.
Száraz gallyakat és kérget szedett le a kiszáradt fenyőről, majd a sziklás
patakmeder közepéig gyalogolt. Kivette tűzgyújtó felszerelését a
zsákjából, és gyújtásként a lehántott fakérget és gallyakat használva, a
tűzkövével és a kova kövével hamarosan kis tüzet gyújtott. Arról gyújtotta
meg a fenyőágat, hogy fáklyája legyen. Farkas figyelte, és amikor
meglátta, hogy visszaindul a barlang felé, előreszaladt a sziklahalomhoz,
és ahogy először tette, bekúszott a fekete szeder-indák szövevényébe
vágott vájaton keresztül. Hosszú-hosszú idővel azelőtt, amikor a meder
még a barlangot kialakító folyó volt, a sziklatető jobban előrenyúlt, régóta
leomlott azonban, létrehozva a domboldalban a jelenlegi bejárat előtti
törmelékhalmot.
Felmászott a sziklahalmon, és könnyedén bebújt a korábban kialakított
nyíláson. A reszketeg fáklyafénynél haladt lefelé a meglehetősen csúszós,
nyirkos, homokos, agyagos talajon, újra a számolószavakkal számolva
lépteit. Most csak huszonnyolc lépésre volt szüksége ahhoz, hogy újra
vízszintes talajra érjen. A fáklya fényénél léptei megnyúltak. A széles
bejárati aknafolyosó egy tágas, széles U alakú terembe nyílt. Magasra
emelte a fáklyát, felnézett, és elállt a lélegzete.
A kristályos kalcittól csillogó falak csaknem fehérek voltak, tiszta,
hófehér ragyogó felszínt adva. Miközben lassan haladt befelé a barlangba,
a fáklyafény megelevenedett árnyai kergették egymást a falak természetes
domborművén, mintha élnének és lélegeznének. Közelebb ment a
körülbelül a talaj szintjétől másfél méter magasságban, kissé az álla alatt,
lekerekített, barnás kőperemmel kezdődő fehér falakhoz, melyek ív
alakban nyúltak fel a mennyezetre. A Forrás Sziklák mély barlangjában tett
látogatása előtt nem is gondolt volna rá, de most már el tudta képzelni,
hogy egy Jonokolhoz hasonló művész milyen alkotásokat teremthetne egy
ilyen barlangban.
A fal mellett, nagyon óvatosan járta körbe a termet. A talaj agyagos,
egyenetlen és csúszós volt. Az U alakzat görbületénél keskeny bejárat nyílt
egy másik aknafolyosóra. Fölemelte a fáklyát, és benézett. A felső falak
fehérek és íveltek voltak, az alacsonyabb terület azonban szűk, kanyargós
folyosó, és úgy határozott, hogy nem megy be. Körben folytatta útját, és a
bejárattól jobbra újabb folyosó nyílt, ám csak benézett. Már elhatározta,
hogy meg kellene mondani. Jondalarnak s még egy-két embernek, és
velük együtt visszajönnie. Sok barlangot látott már, többségüket a
mennyezetről alácsüngő szép cseppkövek töltötték meg, vagy a falakról
lelógó sztalaktitfüggönyök és a talajból kinövő, a mennyezetről
alácsüngőkkel találkozni akaró hasonló sztalagmitlerakódások, ehhez
hasonlót azonban még soha nem látott. Noha mészkőbarlang volt,
áthatolhatatlan márga réteg jött benne létre, amely elszigetelte a kalcium-
karbonáttal telített vízcseppeket, s megakadályozta átszivárgásukat, hogy
így sztalaktitokat és sztalagmitokat hozzanak létre. A falakat nagyon lassan
növekvő kalcitkristályok borították, a fehér nagy burkolatait hozva létre,
melyek befedték a kő természetes domborzatának kidudorodásait és
mélyedéseit.
Ritka és csodaszép hely volt, a legcsodálatosabb barlang, melyet valaha
látott. Észrevette, hogy fáklyájának fénye halványul. A vége közelében
növényi szénben gyűlt fel, lefojtva a lángot. A barlangok többségében
egyszerűen csak a falnak ütötte volna, hogy leverje az elégett fát és
felfrissítse a lángot, csakhogy az rendszerint fekete foltot hagyott. Úgy
érezte, ezen a helyen vigyáznia kell. Egyszerűen nem verhette le a kormot,
és rongálhatta meg a makulátlanul fehér falat. Valamivel lejjebb egy
sötétebb kőfelületet választott. Kis széndarab hullott a földre, amikor a
kőnek ütötte a fáklyát, és pillanatnyi kényszert érzett, hogy felvegye. A
helynek szentségjellege volt. Valami szellemi, valahogy más világi, és
semmilyen módon nem akarta megszentségteleníteni.
Majd megrázta a fejét. Ez csak egy barlang, gondolta, még ha
különleges is. Egy kis szén a földön nem árthat neki. Azonkívül észrevette,
hogy Farkas nem habozott megjelölni a helyet. Néhány lépés után
felemelte a lábát, és az illatával megjelölte. Csakhogy Farkas illatjelölése
sehol nem érin tette a fehér falakat.
Ayla a tőle telhető leggyorsabban visszagyalogolt a Kilencedik Barlang
táborába, hogy beszéljen az embereknek a felfedezéséről. Csak amikor
odaért, vette észre, hogy többen hulladékot szállítanak el egy nem sokkal
korábban ásott gödörsütőből, néhányan pedig ételeket készítenek elő,
amiről eszébe jutott, hogy vendégeket hívott másnap reggelre Azt tervezte,
hogy valamilyen állatot ejt el, vagy valamilyen növényi ételt gyűjt, a
barlang felfedezése miatti örömében azonban megfeledkezett az egészről.
Észrevette, hogy Marthona, Folara és Proleva egy teljes bölénycombot
vett elő a hideg tárológödörből.
Megérkezésük első napján a Kilencedik Barlang többsége azon
dolgozott, hogy egy nagy gödröt ásson az állandóan fagyott altalaj
mélységéig az elindulásuk előtt vadászott és meg nem szárított hús
tárolására. A zelandoniak földje elég közel volt az északi gleccserhez
ahhoz, hogy az altalaj fagyott maradjon, ez azonban nem jelentette azt,
hogy a talaj is egész évben az volt. Télen a föld jégkemény lett, tömör
jéggé dermedve egészen a felszínig, nyáron azonban a felszíni
talajrétegtől és a napsütés meg az árnyék mennyiségétől függően – a
néhány centimétertől a néhány méter mélységig tartó felső réteg
felengedett. A fagyott réteg mélységéig leásott gödör hosszabb ideig
frissen tartotta meg a húst annak ellenére, hogy az emberek többsége nem
bánta, ha kissé érettebb húst fogyaszt, néhányan pedig előnyben
részesítették az egészen erős ízűt.
– Marthona, nagyon sajnálom – szólalt meg Ayla, amikor a nagy házi
tűzhelyhez ért. – Elindultam, hogy még gyűjtök élelmet a holnap reggeli
lakomára, de a közelben találtam egy barlangot, és megfeledkeztem az
egészről. A legcsodálatosabb barlang, melyet valaha is láttam, és meg
akarom mutatni neked és mindenkinek.
– Soha nem hallottam, hogy barlang lenne a közelben – csodálkozott
Folara. – Szépről pedig semmiképpen! Milyen messze van?
– Lenn, annak a dombnak a másik oldalán, a központi tábor végén –
magyarázta Ayla.
– Késő nyáron arra járunk földi szedret gyűjteni – mondta Proleva. –
Arra nincs barlang.
Jó néhányan hallották Aylát, és köré gyülekeztek, köztük Jondalar és
Joharran is.
– Igaza van – mondta Joharran. – Én sem hallottam errefelé barlangról.
– A szeder elrejtette, előtte pedig egy nagy halom kőomladék takarja –
mondta Ayla. – Valójában Farkas találta meg. A földi szeder alatt
Szaglászott, és eltűnt. Amikor füttyentetem neki, csak sokára tért vissza, s
ez meglepett. Utat vágtam magamnak a bozótban, és rábukkantam a
barlangra.
– Nem lehet nagyon nagy, vagy igen? – kérdezte Jondalar.
– Annak a dombnak a belsejében van, és nagy barlang, Jondalar, és
nagyon szokatlan.
– Meg tudod mutatni nekünk?
– Természetesen. Ezért jöttem vissza, de most azt hiszem, segítenem kell
elkészíteni az ételeket a holnap reggeli étkezéshez.
– Mostanra gyűjtöttük össze a fát és gyújtottuk meg a tűzet a
gödörsütőben – mondta Proleva. – Eltart egy ideig, amíg leég, és
átforrósítja a körülötte levő sziklákat. Még csak most rakjuk majd fel a
húst a magas sütőrácsra, így hát nincs oka annak, miért ne mehetnénk most
megnézni.
– Vendégeket hívok reggeli étkezésre, és mindenki más végzett már a
munkájával! Legalább a sütőgödröt segítettem volna kiásni! –
bosszankodott saját magára Ayla. Úgy tűnt, mintha kibújt volna a nehéz
munka alól.
– Ne aggódj emiatt, Ayla. Egyébként is ástunk volna egyet – nyugtatta
Proleva. – És sokan jöttek segíteni. Többségük már visszament a központi
táborba, de mindig könnyebb és jobb, amikor mindenki együtt dolgozik.
 – Menjünk, nézzük meg a barlangodat – javasolta Jondalar.
– Ha mindannyian együtt megyünk, az egész tábor utánunk jön – szólalt
meg Willamar.
– Menjünk külön-külön, és fenn a forrásnál találkozunk – állt elő az
ötlettel Rushemar.
Azok közé tartozott, akik segítettek kiásni a sütőgödrőt, és arra várt,
hogy Salova befejezze Marsola szoptatását, mielőtt visszaindulnak a
központi táborba. A közelében Salova rámosolygott. Társa nem volt
bőbeszédű, de amikor megszólalt, az rendszerint intelligenciáját
bizonyította, gondolta az asszony. A közelében üldögélő Marsolára nézett.
Fel kell vennie a csecsemő hordozókendőjét, ha barangolni akarnak
menni, de érdekesnek tűnt.
– Ez jó ötlet, Rushemar, de az enyém talán jobb – mondta Jondalar. –
Eljuthatunk annak a domboldalnak a túloldalára úgy is, hogy felmegyünk
a mi kis patakunkon, majd körbe. Az az omladékos lejtő a tó mögött nincs
túl mesze innen. Felmásztam már a tetejére, hogy megnézzem, nincs-e
kovakő abban a sziklahalomban, és jól felmértem a tájat.
– Az tökéletes! Induljunk! – lelkesedett Folara.
– Szeretném megmutatni Zelandoninak és Jonokolnak is – kérte Ayla.
– S mivel ez az ő területük, azt hiszem, illendő lenne megkérdeznünk
Tormadent, a Tizenkilencedik Barlang vezetőjét, hogy velünk jön-e – tette
hozzá Marthona.
– Természetesen igazad van, anya. Minden joguk megvan ahhoz, hogy
először ők fedezzék fel – mondta Joharran.
– De mivel ők soha nem találtak rá mindaz idő alatt, mióta itt élnek, azt
hiszem, felfedezhetjük együtt. Megyek, megkérem Tormadent, tartson
velünk. – A vezető elmosolyodott.
– De azt nem mondom meg neki, hogy miért. Csak annyit, hogy Ayla
talált valamit, és meg akarja mutatni nekünk.
– Elkísérhetnélek, Joharran, hogy benézzek Zelandonihoz és
Jonokolhoz, s megkérjem őket is, hogy jöjjenek velünk? – kérdezte Ayla.
– Hányan akartok jönni? – kérdezte Joharran. A jelenlévők mindegyike
jelezte érdeklődését, de mivel a Kilencedik Barlanghoz tartozó körülbelül
kétszáz ember többsége a központi táborban volt, nem voltak oly sokan. A
számolószavak segítségével körülbelül huszonöt embert számolt meg, és
arra gondolt, annyi emberrel nem lesz oly nehéz az út, különösen, hogy
két úton haladnak. – Rendben, én Aylával megyek a központi táborba.
Jondalar, te vezeted a többieket a domb túloldalára, és a forrás mögött az
emelkedőnél találkozunk.
– És hozzatok valamit, amivel keresztül lehet jutni azokon a tüskés
szárakon, Jondalar, és fáklyát meg a tűzgyújtó készletedet – tanácsolta
Ayla. – Csak az első nagy terembe mentem be, de több abból kivezető
folyosót is észrevettem.
Az Első és a Zelandonia jó néhány tagja, köztük egy-két új tanítvány, a
találkozó előkészületeinek kellős közepén járt a nászt ülő asszonyokkal.
Az Elsők Közt Első mindig nagyon elfoglalt volt a Nyári Találkozókon.
De amikor Ayla megkérte, hogy négyszemközt beszélgessenek, a
Zelandoni a fiatal nő magatartásából láthatta, hogy fontos dologról van
szó. Ayla beszélt neki a barlangról, és megemlítette, hogy a Kilencedik
néhány tagjával a forrás mögött találkoznak. Az Első habozott, Ayla
azonban makacskodott, hogy ha más nem, legalább Jonokol tartson vele.
Ez felkeltette a donier kíváncsiságát, s mégis az indulás mellett döntött.
– Tizennegyedik Zelandonija, felügyelnél az összegyűltekre? – fordult
kérdésével az Első Donier ahhoz, aki mindig az Első akart lenni. – El kell
mennem egy kilencedik barlangi ügyben.
– Természetesen – válaszolta az idősebb asszony. Kíváncsi lett –
mindannyian azok voltak –, vajon mi lehet oly sürgős, hogy az Első egy
fontos találkozó kellős közepén otthagyja őket, az azonban tetszett neki,
hogy őt kérte fel a helyettesítésére. Talán az Első kezdi tisztelni!
– Jonokol, gyere velem – kérte a Kilencedik Zelandonija az Eső
Tanítványt. Ez még nagyobb kíváncsiságot keltett, de senki még csak nem
is álmodott arról, hogy kérdést tegyen fel, még Jonokol sem, bár boldog
volt, hogy ő választ kaphat.

Joharrannak kis gondot okozott megtalálnia Tormadent, majd meggyőzni

arról, hogy hagyjon félbe mindent, amivel foglalkozott, s menjen vele,
különösen mivel a Kilencedik vezetője nem mondta meg neki, miről van
szó.
– Ayla talált valamit, amiről úgy gondoljuk, tudnod kell, mivel ez a ti
területetek – magyarázta Joharran. – A Kilencedik Barlangból jó néhányan
már hallották, miről van szó, mert ott voltak, amikor Ayla nekem
megmondta, de azt hiszem, neked az egész Nyári Találkozó előtt tudnod
kell róla. Tudod, milyen gyorsan szállnak a „hírek".
– Valóban ennyire fontosnak találod? – kérdezte Tormaden.
– Nem kértelek volna meg, ha nem így lenne – válaszolta Joharran.

Az Ayla találta barlang felé induló túra a Kilencedik Barlang kalandja

lett, és néhányan ennivalót vagy gyűjtögetőkosarakat akartak vinni
magukkal, ahogy fáklyákat is, mintegy kirándulássá alakítva az alkalmat.
Többségük szerencsésnek tartotta magát, hogy még a táborban voltak,
amikor Ayla visszaért és megmondta nekik, és így első pillantást vethetnek
egy új barlangra, amelyet az az érdekes asszony, akit Jondalar hozott
magával, oly szépnek talált. Feltételezték, hogy a szépség a
sztalaktitalakzatokból fakadhat, és talán egy másik olyan barlang lehet,
mint a Kilencedik Barlang közelében található Szép-odú.
Beletelt valamennyi idő, amikor végre mindannyian találkoztak.
Joharran és Tormaden ért oda utoljára, az elsőnek érkezettek, a Kilencedik
Barlangból való csoport pedig a dombtető mögött várakozott, valamivel
az emelkedő alján. A dombtetőn álldogálókat észrevehették volna a
központi táborból, és nem akartak gyanút kelteni. Kis titokzatosság járult
az izgalomhoz, de valaki időnként felment a forráshoz, és a fák mögött
megbújva ellenőrizte, jön-e Ayla és a két Zelandoni, vagy Joharran a
Tizenkilencedik Barlang vezetőjével.
Miután rövid udvariassági köszöntésekkel üdvözölték egymást – Aylát
formálisan bemutatták Tormadennek és a Tizenkilencedik Barlangnak nem
sokkal a megérkezésük után —, az asszony, sarkában Farkassal, a
többieket vezetve, átlósan elindult lefelé az ösvényen az érő
gyümölcsökkel teli feketeszeder bokrokkal benőtt domboldalon. Jelzett az
állatnak, hogy maradjon a közelében, és Farkasnak mintha ez tetszett
volna. Oly sok ember között Farkas úgy érezte, védelmeznie kell Aylát, az
asszony pedig nem akarta, hogy a nagy testű húsevő bárkit megrémisszen,
noha a Kilencedik Barlang többsége kezdett egészen hozzászokni.
A Találkozó résztvevőinek megtetszett a farkas, és az elkerülhetetlen
figyelem, melyben a négylábú miatt részük lett.
Ayla a domb alján a kiszáradt folyómeder felé fordult. Amikor a
többiek utolérték, először a tűz maradványait pillantották meg, ám
hamarosan észrevették a sűrű, fás futóindák közé vágott hasadékot is.
Rushemar, Solaban és Tormaden azonnal nekilátott a lyuk
megnagyobbításának, mi közben Jondalar gyorsan tüzet gyújtott.
Mindannyiuk kíváncsiságát, különösen Jondalarét, egyre inkább felkeltette
a barlang. Miután néhány égő fáklyát készítettek, a növényekben vágott
sötét üreg felé indultak.
Tormaden nagyon meglepődött. Látta, hogy barlang sötétlik előtte,
holott fogalma sem volt létezéséről. Ők csak a domb túloldalát használták,
amikor a gyümölcsök megértek. A hatalmas szederterület, amely
elborította az egész dombot, emberemlékezet óta ott volt. Csak az ösvény
mentén és a dombtetőn több szeder termett, mint amennyit le tudtak
szüretelni a minden évben újonnan termő gyümölcsökből, még a Nyári
Találkozó idején is. Senki nem vette a fáradságot, hogy túl messzire
vezető utat vágjon magának, vagy átverekedje magát a bozótoson, s
rábukkanjon egy barlangra.
– Mi vitt rá, hogy úgy határozz, itt vágj utat magadnak a földi szedres
közepén, Ayla? – kérdezte Tormaden, miközben befelé indultak a sötét
üregbe.
– Farkas – válaszolta Ayla, lenézve a négylábúra. – Ő találta meg.
Kerestem valami ennivalót a holnap reggeli ételhez, talán nyulat vagy
nyírfajdot. Farkas gyakran segít vadászni, jó szimata van. E mögött a
törmelékhalom mögött és az indatömeg alatt tűnt el, és hosszú ideig nem
tért vissza. Kíváncsi lettem, hova lehetett. Utat vágtam magamnak a
bozótoson, és akkor fedeztem fel, hogy egy barlang van előttem. Fáklyát
készítettem, majd visszamentem.
– Gondoltam, hogy nem véletlenül – mondta Tormaden, felfigyelve az
asszony szokatlan beszédmódjára és személyére is. Szép nő volt,
különösen amikor mosolygott.
Ayla és Farkas vezetésével, mögöttük pedig Tormadennel, mindegyikük
kezében fáklyával, egyenként indultak be a barlangba. Zelandoni és
Jonokol Tormaden mögött haladt, utánuk Joharran, majd Marthona és
Jondalar zárta a sort. Ayla észrevette, hogy az emberek ösztönösen a
közösségben betöltött rangjuk szerint sorolják be magukat, melyet
különleges vagy szertartásos alkalmanként használtak, mint például
temetésen, kivéve, hogy most ő haladt elöl, ami kissé feszélyezte. Nem
gondolta, hogy megérdemelte volna az elsőséget egy olyan sorban.
Megvárta, amíg mindenki beér a barlangba. Utolsónak a Loralát,
Laramar társának, Tremedának a lányát cipelő Lanoga érkezett – az a
család volt mindig az utolsó. Ayla rájuk mosolygott, és viszonzásul
szégyenlős mosolyt kapott Lanogától. Ayla boldog volt, hogy eljött.
Lorala kezdte magára ölteni azt a gömbölyded alakot, amilyennek egy
kisbabának lennie kell, s fogadott anyja karjában már nagyobb volt egy
maroknyi élőlénynél, Lanoga azonban nagyon boldog volt emiatt. Felvette
azt a szokást, hogy a Barlang fiatal anyáival üldögél, s hallgatja, amint
kisbabájukról cseverésznek, sőt elkezdtek kicsit beszélgetni Lorala
teljesítményéről is.
– Legyetek óvatosak, mert csúszós a talaj – figyelmeztette őket Ayla,
miközben elindult, a föld alá vezetve a csoportot. A különböző fáklyák
fénye mellett könnyebben látták, hogy a bejárati folyosó kiszélesedik,
miközben a talaj lejteni kezdett. Felfigyelt a barlang hűvös nyirkosságára,
a nedves agyag illatára, a halk csöpögés hangjára, háta mögött pedig az
emberek lélegzésére, de beszélni senki nem beszélt. A barlang a csendet
inspirálta, várakozó csendet meg a kisbabáktól is.
Úgy érezte, a talaj vízszintesbe fordul, lelassította hát léptet, és leengedte
fáklyáját. A többiek ugyanezt tették, lábuk elé, lépteikre figyelve. Amikor
valamennyien a vízszintes területre értek, Ayla magasra emelte fáklyáját. A
többiek ugyanezt tették, s először a meglepődés, döbbenet hangjai hagyták
el ajkukat, majd pedig elnémultak a csodálkozástól, amint a szikla alakúra
olvadt, kikristályosodott kalcit csodálatosan fehér falai csillogtak-
ragyogtak a fáklyák lényében. A barlang szépségének semmi köze nem
volt a sztalaktithoz, mert szinte egy sem volt benne, mégis csodálatosán
szép volt, sőt a mágikus, a természetfeletti és spirituális aurája töltötte el.
– Ó, Hatalmas Földanya! – ámult el az Elsők Közt Első. Ez az Ő
Szentélye! Az Ő anyaméhe! – Majd csodálatosan telt, mély, megható
hangján énekelni kezdett:

A sötétségből, az idő káoszából,

Forgószél szülte a magasztos Földanyát.
Önmagára ébredt, tudva, az élet mily igen becses,
A sötét, üres űr búsult Nagy Földanya után
Földanya magányos volt. Egyedül volt.

A falakról visszaverődött Zelandoni hangja, mintha nem egyedül

énekelne, hanem kísérettel. Ekkor valaki furulyázni kezdett, és valóban
kíséretet adott. Ayla körülnézett, ki lehet az. Egy fiatalember, egy idegen
adta a zenei kíséretet. Noha furcsán ismerősnek tűnt, Ayla tudta, hogy nem
a Kilencedik Barlang tagja. Öltözködéséből felismerte, hogy harmadik
barlangbeli, majd megértette, miért tűnt ismerősnek. Manvelarra
hasonlított, a Harmadik Barlang vezetőjére. Folara egyik barátnője, a
fiatal, barna hajú, csinos, telt Ramila mellett állt. Meglátogathatta a
táborukat, és eljött velük.
Az emberek csatlakoztak Zelandonihoz, és vele együtt énekelték a
Földanya dalát, és egy különösen odaillő részhez értek.

Amikor készen állt, magzatvizei

Visszahozták a zöld életet a hideg, puszta Földre.
S veszteségének bőségesen hullatott könnyeiből
Csillogó harmatcseppek lettek, s színpompás szivárványok.
Szülési vizeitől kizöldellt a pusztaság, de könnyeit nem tudta elrejteni.

Dörgedelmes robajjal Sziklái széthasadtak,

 S lenn a mélységben megnyíló nagy barlangból,
Testének üregéből Földanya újra életet adott.
Méhéből világra hozta a Föld Gyermekeit.
Földanya kétségbeeséséből több gyermek született.

Mindegyik gyermek különbözött, születtek kicsik és nagyok,

Volt, amely járt, lépdelt, volt, amely repült,
Volt, amely úszott, s volt, amely kúszott-mászott.
Ám mindegyik tökéletesnek született, mindegyik lélek-teljesnek.
Mindegyik minta lett, melynek alakformáját utánozni lehetett.
Földanya jólelkű volt. A zöld föld benépesedett.

Hirtelen Ayla egy réges-régi, de jó ideje nem tapasztalt érzést észlelt

önmagán: valami balsejtelem fogta el. A Törzsi Gyűlés óta, ahol Creb
valami megmagyarázhatatlan módon megsejtette, hogy Ayla nem
törzsbeli, néha elfogta ez a különös félelem, ez a furcsa zavar, mintha
Creb megváltozatta volna. Valami szúrást, libabőrt keltő émelygést és
gyengeséget érzett, és beleborzongott a minden barlangnál sötétebb
sötétség emlékének visszatértébe. Torka mélyén a sötét, hűvös agyag és az
egykor volt őserdei gombák ízét erezte.

Dühös bömbölés szaggatta szét a csendet, és az őrzők hátraugrottak a

félelemtől. Az óriási barlangi medve nekivágódott ketrece ajtajának, és
darabjaira zúzta szét. A feldühödött medve kiszabadult! Broud a medve két
vállán állt. Két másik férfi a bundájába kapaszkodott: Egyikük hirtelen a
rettenetes állat markának szorításába került, de halálsikolya pillanatok
alatt elnémult, amikor a hatalmas állat ölelése eltörte a gerincét. A
mogurok felemelték a testet és komor méltóságteljességgel a barlangjába
vitték. Medvebőr köpönyegében Creb botladozott előttük.
Ayla a megrepedt fatálban lötyögő fehér folyadékra meredt. Nyugtalan
aggodalmat érzett, valamit rosszul csinált. Nem számított arra, hogy
maradt folyadék a tálban. Ajkához emelte, és megitta. Perspektívája
megváltozott, bensejében fehér fény volt, ő pedig mintha nagyobbra nőtt
volna, és mérhetetlen magasságokból nézett le egy ösvényt beragyogó
csillagokra. A csillagok kis, pislákoló fényekké változtak, melyek hosszú,
végtelen barlangon vezették át. Majd a végén egy vörös fény nagyobbra
nőtt, betöltve látókörét, és süppedő, émelygő érzéssel a körben ülő
mogurokat látta sztalagmitpillérek mögé félig megbújva.
Mélyebbre zuhant egy fekete szakadékba, a rémülettől dermedten,
belsejében a folyékony fénnyel. Váratlanul Creb volt ott vele, segítve,
támaszt nyújtva, félelmét enyhítve. Útmutatója lett egy furcsa úton, vissza
közös kezdetükhöz, a sós vízen, fájdalmas lélegzetvételeken, az agyagos
földön és magas fákon át. Majd a földfelszínen voltak, két lábon,
fölegyenesedve jártak, nagy távolságul bejárva a nap lenyugvásának
irányában egy hatalmas, sós tenget felé. Egy folyóra és egy síkságra néző
meredek falhoz értek, melyben mély medence volt nagy, alácsüngő térség
alatt. Creb ősei őseinek barlangja volt ez. Ám ahogy közeledtek, a barlang
és Creb halványodni kezdett, magára hagyva Aylát.
A jelenet elhomályosodott, Creb gyorsabban halványodott, már csaknem
eltűnt. Ő a tájat nézte, kétségbeesetten keresve Crebet. Majd meglátta egy
sziklaszirten, ősei barlangja fölött, egy hatalmas, hosszú, kissé ellaposított
sziklaoszlopnál, amely lejtősen rádőlt a peremre, mintha zuhanás közben
fagyott volna meg. Ayla odakiáltott neki, Creb azonban beleolvadt a
sziklába. Ayla elhagyatottnak érezte magát. Creb eltűnt, és ő egyedül
maradt. Majd a helyében Jondalar tűnt fel.
Nagy sebességgel haladt keresztül különös világokon, és újra észlelte,
hogy elfogja a rettegés a fekete űrtől, ekkor azonban már másként.
Mamuttal osztotta meg, és a rettegés mindkettejüket elöntötte. Majd
gyengén, távolról meghallotta Jondalar kétségbeesett félelemmel és
szerelemmel teli hangját, amint szólongatja, hívja, s szerelme és vágya
puszta erejével visszahúzza őt és Mamutot is. Egy pillanat alatt magához
tért – úgy érezte, csonttá fagyott.

– Ayla, minden rendben, jól érzed magad? – kérdezte Zelandoni. –

Reszketsz.

 27

– Jól vagyok, köszönöm – válaszolta Ayla csak hideg van idebenn.

Fölvehettem volna valami melegebbet. – Az új barlangot felfedező Farkas
jelent meg az oldalán, és a lábához dörgölődzött. Ayla megsimogatta a
fejét, majd leguggolt mellé, és átölelte.
– Hideg van itt, te pedig terhes vagy. Érzékenyebben észleled a dolgokat
– nyugtatta Zelandoni, de tudta, hogy kijelentésével Ayla többet akart
mondani. – Tudsz a holnapi találkozóról, igaz?
– Igen, Marthona említette. Ő velem jön, mivel nincs anyám, aki velem
jöhetne – válaszolta Ayla.
– Szeretnéd, ha jönne? – kérdezte Doni.
– Ó, igen. Hálás vagyok, hogy felajánlotta. Nem akartam én lenni ott az
egyetlen, akinek nincs anyja. Megnyugtató lesz, ha elkísér, olyan ő, mint
egy jó anya – felelte Ayla.
Az Első bólintott.
– Jó!
Az emberek lassan túljutottak áhítatos csodálkozásuk első érzésein, és
elindultak körbe a barlang falai mentén. Ayla látta, amint Jondalar
szándékosan nyújtott léptekkel átszeli a tágas termet, és mosolygott. Tudta,
mert látta már korábban is, hogy a lépéseivel mér. A kifeszített hüvelyk- és
mutatóujja közti távolság volt egy mérték, az arasz, a kitárt karjai közti
hosszt ölnek nevezték. Lábfejét a tér mérésére használta, és gyakran lépte
le a távolságot, a számolószavakkal megállapítva nagyságát. Kisebb
dolgok terjedelmét a hüvelykujjával mérte, és ha a hosszúság meghaladta
a négy hüvelyket, az már maroknyi volt. Aylát is megtanította erre a
mérésre. Magasra emelve fáklyáját, Jondalar benézett az aknafolyosóba,
de nem lépett be.
A köréje gyűlt emberek figyelték. Tormaden, a Tizenkilencedik Barlang
vezetője Morizannal, a Harmadik Barlangból származó fiatalemberrel
beszélt. Egyedül ők ketten nem a Kilencedik Barlangból jöttek. Willamar,
Marthona, Folara meg Proleva Joharran és két legközelebbi tanácsadója
mellett állt. A sötét hajú Solaban és sápadt, szőke hajú társa, Ramara
Rushemarral és Salovával beszélgetett, aki a kis Marsolát tartotta a
csípőjén. Ayla észrevette, hogy sem Proleva fia, Jaradal, sem Ramara fia,
Robenan nem volt velük, s úgy vélte, a két fiú, akik együtt játszottak, már
korábban elment a központi táborba. Jonokol Aylára mosolygott,
miközben feléjük sétált Zelandonival és a farkassal. Jondalar visszajött, és
csatlakozott hozzájuk.
– Úgy becsülöm, ez a terem három férfi magassága a mennyezetig –
szólalt meg –, és körülbelül ugyanannyi vagy kicsit több keresztben,
körülbelül hat hosszú léptem hossza. A hossza valamivel kevesebb, mint a
szélesség háromszorosa, körülbelül tizenhat lépés, de az én lépteim
hosszúak. A falak alsóbb részének sötétebb kősora körülbelül idáig ér le –
mellkasa magasságáig emelte a kezét –, az körülbelül annyi, mint az öt
lábfejem, egyiket a másik után téve.
Jondalar viszonylag jól mérte le a távolságokat. Ő 197 centiméter volt,
és a mellkasa közepének magasságában, körülbelül másfél méter
magasságban kezdődő fehér falak végighaladtak a majd hat méterre lévő
mennyezetig. A terem úgy hét méter széles és 17 méter hosszú volt, s
közepén tócsányi víz gyűlt össze. Nem volt akkora, hogy a Nyári
Találkozó minden tagja elférjen benne, de több mint elegendő ahhoz, hogy
helyet adjon egy teljes Barlangnak, kivéve talán a Kilencediket, és
nyilvánvalóan elég tágas volt a teljes Zelandoniának.
Jonokol a terem közepére sétált, és elragadtatott mosollyal meredt a
falakra és a mennyezetre. Elemében volt, beleveszett fantáziáiba. Tudta,
hogy azok a csodaszép fehér falak valami látványosat, különöset rejtenek,
ami elő akart jönni. Nem sietett. Bármi teendője lenne azokkal a falakkal,
annak tökéletesen helyesnek és hibátlannak kell lennie. Már-már kialakult
némi elképzelése, de tanácskoznia kellett az Elsővel, meditálni a
Zelandoniával, hogy bejussanak azoknak a tereknek a belsejébe, és
megtalálják a túl-világ lenyomatát, melyet Földanya hagyott ott. Földanya
bizonnyal megmondja, mi rejlik ott.
– Nézzük meg most azt a két folyosót, vagy jöjjünk vissza később,
Tormaden? – kérdezte Joharran. A legszívesebben már most továbbment
volna, de úgy érezte, illik megadnia a tiszteletet a vezetőnek, akinek
területén a barlang elhelyezkedik.
– A Tizenkilencedikből biztosan szeretnék látni néhányan ezt a
barlangot, és alaposabban feltárni. Sok elfoglaltsága miatt a mi
Zelandonink várhatóan képtelen lesz időt szánni mindenre, de biztosra
veszem, hogy Első Tanítványa szívesen részt venne a barlang feltárásában.
Rokonsági vonalának van farkas jegye, s mivel egy farkas találta meg ezt
a barlangot, bizonnyal nagyon érdekesnek találja majd – mondta
Tormaden.
– Igen, Farkas találta meg, de ha Ayla nem lett volna elég kíváncsi, hogy
megnézze, hová ment, még most sem tudnánk, hogy itt van.
– Nem kételkedem abban, hogy mindenképpen érdekelné – mondta
Zelandoni. Mindannyiunkat érdekel, ahogy a teljes Zelandoniát. Ez egy
ritka és szent Barlang. A túl-világ itt nagyon közel van, biztosra veszem,
hogy mindannyian érzékeljük. A Tizenkilencedik Barlang nagyon
szerencsés, hogy ennyire közel van hozzájuk, de gyanítom, ez azt jelenti,
hogy vendégül láthatják a Zelandonia többségét és természetesen másokat
is, akik el akarnak zarándokolni erre a szent helyre – mondta az Első.
Világossá tette, hogy egyetlen Barlang sem sajátíthat ki egy olyan
különleges helyet, még ha a területükön belül helyezkedik is el. A barlang
a Föld Gyermekeié volt. A zelandonik Tizenkilencedik Barlangja csak a
gyámja lehet, amely a többiek érdekében vigyáz rá, gondoskodik róla.
– Azt hiszem, fontos, hogy közelebbi pillantást vessünk rá, de sietségre
semmi ok – szólalt meg Jonokol. – Most, hogy tudjuk, hogy itt van, a
barlang nem fog elszaladni. Senki nem ismeri sem a kiterjedését, sem azt,
milyen mély. Minden feltárást gondosan meg kell tervezni, vagy
megvárjuk, amíg Földanya valakinek hivatásul nem adja.
Zelandoni szinte észrevétlenül bólintott. Megértette, jobban, mint maga
Jonokol – aki csak művész akart lenni, és nem volt fontos neki, hogy
gyógyító legyen, hogy Első Tanítványa megtalálta elkötelezettségét. A
tanítvány akarta a barlangot. A barlangnak pedig rá volt szüksége. Az Első
Tanítvány meg akarta ismerni, feltárni, a hivatásává tenni, leginkább pedig
megfesteni. Jonokol megtalálja a módját, hogy a Tizenkilencedik
Barlangba költözzön, hogy így közelebb legyen ehhez a most
felfedezetthez, nem mintha tervezte volna, de arra törekszik, mert
mostantól minden gondolata és álma ez a barlang.
Majd egy másik gondolat jutott Zelandoni eszébe. Ayla megértette! Attól
a pillanattól, hogy a barlangot meglátta, tudta, hogy a barlang Jonokolé.
Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy neki is látnia kell, még ha nekem nem is! –
gondolta.
– Tudta, hogy Jonokol számára fontosabb, mint bárki másnak. Ayla
Zelandoni, akár tudomásul veszi, akár nem, akár akarja, akár nem. Az
öreg Mamut is meg volt győződve róla. Talán az emberek varázslója,
akivel lányként felnőtt, akit ő mogurnak nevez, felismerte ezt. Ayla nem
kerülheti el, erre született. S ő pótolhatja tanítványomként Jonokolt. De
ahogy mondja, nincs ok a sietségre. Legyen meg a nászszertartásuk és a
kisbabájuk, s utána majd elkezdheti a felkészítését.
– Tervezés nélkül természetesen képtelenség feltárnunk az egész
barlangot, de szeretnék közelebbi pillantást vetni hátul a folyosóra –
szólalt meg Jondalar. – Te, Tormaden? Nehányan odamehetnénk, és
megnézhetnénk, merre vezet.
– Néhányan már indulnának vissza – mondta Marthona. – Hideg van itt,
és senki nem hozott magával meleg öltözéket. Azt hiszem, én fogok egy
fáklyát és kimegyek, bár biztosra veszem, hogy vissza akarok jönni.
– Én is veled tartok, Marthona – mondta Zelandoni –, és Ayla már az
előbb is vacogott.
– Most már jól vagyok – válaszolta Ayla. – Szeretném látni, mi van ott.
Végül hatan – Jondalar, Joharran, Tormaden, Jonokol, Morizan, Ayla –
maradtak, s persze Farkas, hogy kissé tovább haladjanak a csodálatos,
újonnan felfedezett barlangban.
A központi termének hátsó falából nyíló folyosó csaknem teljesen
szemben volt a bejárati folyosóval. A bejárat tengelyén levő folyosó
viszonylag szimmetrikus volt, szélesebb, és a tetején lekerekített, az alján
pedig elkeskenyedett. Ayla, aki gyermekeket segített világra, és számos
asszonyt megvizsgált, nőiesnek látta a bejáratot, anyainak, a női nemi
szerv csodálatos természeti másolatának. Bár a kettő egyforma volt,
mégsem annyira a vaginát juttatta eszébe, hanem a felső kerek rész inkább
a szülőcsatornára emlékeztetett, amely elvékonyodott az anális terület alsó
nyúlványa felé. Annak ellenére, hogy minden barlangot Földanya méhe
bejáratának tekintettek, azonnal megértette, mire gondolt Zelandoni,
amikor azt mondta, hogy ez a barlang Földanyáé.
Belépve, a kanyargós folyosó tovább szűkült, és nehéz volt továbbjutni
benne, noha a felső fehér falak nagy ívű boltíves folyosóvá szélesedtek.
Nem volt nagyon hosszú, körülbelül a bejárati folyosó hosszát érte el.
Amikor a végére értek, a falak egy kőpillér körül szétnyíltak, ami azt a
hamis benyomást keltette, hogy valami fölötte levőt tart, valójában
azonban talán ha húszarasznyival nőtt magasabbra a földfelszíntől.
Jobbról a folyosó megkerült egy nagy tárnát, majd élesen balra fordult, és
kanyargott még néhány méternyit, mígnem véget ért.
Azon a helyen, ahol megkerülte az oszlopot, a talaj hirtelen csaknem
méternyit süllyedt, de széles, csaknem háromméternyi vízszintes térségre
ért, kialakítva azon kevés valóban kényelmes helyek egyikét, ahol állni,
ülni és pihenni lehetett. Ayla élt a lehetőséggel, és leült, hogy lássa, milyen
a barlang abból a helyzetből. Észrevette, hogy a kőakna alatt valamit
könnyen el lehet rejteni szem elől. Alacsonyan egy hasadékot is
megfigyelt a falban, az oszloppal szemben, amelybe kicsiny dolgokat
lehetett tenni, hogy majd később egyszerűen megtalálhatóak legyenek.
Arra gondolt, legközelebb, ha jön, hoz magával valami
ülőalkalmatosságot. Még egy fűnyaláb is megóvhatja a hideg kőtől.
Miután kiértek a folyosóból, benéztek a jobbra nyíló másik folyosó
bejáratán, de az kisebb alagút volt, amelyet csak négykézláb mászva
járhattak volna be, és víztócsák sötétlettek talaján. Együttesen döntöttek
úgy, hogy annak a helynek a felfedezését félreteszik máskorra.
A barlangból kijutva Farkas előrement Jondalarral és a két vezetővel,
Joharrannal és Tormadennel. Jonokol Ayla mellett lépdelt, és egy
kérdéssel állította meg:
– Megkérted Zelandonit, hogy meghívhass?
– Miután láttam, milyen szépet alkottál a Forrás Sziklában, arra
gondoltam, látnod kell ezt a barlangot – válaszolta Ayla –, vagy nevezzük
inkább mélységnek?
– Mindkettő lehet. Ha majd nevet adunk neki, nevezzük mélységnek, de
most még barlang. Köszönöm, hogy elhoztál, Ayla. Soha nem láttam ennél
szebb barlangot. Teljesen elbűvölt – válaszolta Jonokol.
– Igen, engem is. De kíváncsi vagyok, hogyan adtok nevet ennek a
barlangnak. Ki nevezi el? – kérdezte Ayla.
– Saját maga. Az emberek olyan néven kezdik emlegetni, ami a
leginkább jellemzi, vagy amit a legalkalmasabbnak találnak. Te milyen
néven említenéd? – kérdezte Jonokol.
– Nem vagyok biztos benne. Talán a fehér falú barlang – válaszolta
Ayla.
Úgy vélem, a név valami ilyesmi lesz, legalábbis az egyik, de most még
nem tudhatjuk pontosan, a Zelandonia pedig saját nevet alakíthat ki –
magyarázta Jonokol.
Ayla és Jonokol ért utolsónak a felszínre. A mindössze néhány fáklya
megvilágította barlang után a nap különösen fényesnek tűnt. Amikor
szemük hozzászokott a világossághoz, Ayla meglepetten látta meg a
Jondalarral és Farkassal várakozó Marthonát.
– Tormaden meghívott bennünket egy étkezésre – újságolta Marthona. –
Előresietett, hogy tudassa velük, számíthatnak ránk. Valójában téged hívott
meg, de aztán engem is, és mindannyiótokat, akik a barlangban voltatok.
Téged is, Jonokol. Mindenki másnak teendői vannak, az emberek többsége
elfoglalt a Nyári Találkozókon.
– Tudom, Joharran a mi táborunkban találkozik más Barlangok
tagjaival, hogy megtervezzék a vadászatot – mondta Jondalar. – Valójában
Tormaden is megy, miután bemutatott téged a táborának. Én is megyek, de
az étkezés után a megbeszélés folytatódik, és csak később érek oda. Nem
mintha korábban részt vettem volna ezeknek a dolgoknak a
megtervezésében, de mióta visszatértünk, Joharran rábeszélt, hogy én is
legyek ott a tanácskozásokon.
– Miért nem megyünk mindannyian a saját táborunkba? – kérdezte Ayla.
– Még mindig nem készült el a holnap reggeli különleges étel, s még
egyáltalán nem segítettem benne.
– Leginkább azért, mert amikor a Nyári Találkozón a vendéglátó
Barlang meghív egy étkezésre, ha módodban áll, udvariasságból illik
elmenni.
– Miért hívna meg engem?
– Nem mindennap történik meg, hogy ilyen barlangot találjon valaki.
Mindannyiunkat nagyon érdekel – válaszolta Marthona s közel van a
Tizenkilencedik Barlanghoz, az ő területükön. Valószínűleg most már
fontosabb Barlang lesz.
– Te is nagyobb figyelmet kapsz – mondta Jondalar.
– Már így is túl sok – felelte Ayla. – Egyáltalán nem akarom ezt a nagy
figyelmet. Egyszerűen csak nászt akarok ülni, megszülni a kisbabát, és
olyannak lenni, mint mindenki más.
Jondalar Aylára mosolygott, és átkarolta.
– Légy kicsit türelmes! – mondta szelíden. – Még új vagy. Miután az
emberek megismernek, minden rendben lesz.
– Igaz, a dolgoknak normális keretek közé kell kerülniük, de tudod, te
soha nem leszel olyan, mint mindenki más. Például mert senki másnak
nincsenek lovai, sem farkasa – mondta Marthona, ironikus mosollyal
lepillantva a hatalmas húsevőre.

– Biztos vagy benne, tudják, hogy megyünk, Mardena? – kérdezte az

idősebb asszony, óvatosan lépdelve át a Folyóba torkolló kis patakon.
– Meghívott bennünket, anya. Azt mondta, menjünk és osszuk meg velük
a reggeli étkezést. Nem így volt, Lanidar?
– Igen, nagymami, azt mondta – válaszolt a fiú.
– Miért táboroznak olyan messze? – kérdezte a nagymama.
– Nem tudom, anya. Miért nem kérdezed meg őket, amikor odaérünk? –
válaszolt kérdéssel Mardena.
– Nos, ők a legnépesebb Barlang, és nagy helyet foglalnak el – felelt
saját kérdésére az idősebb asszony. – Amikor megérkeztek, már
rengetegen voltak itt előttük, és felállították táboraikat.
 – Azt hiszem, a lovak miatt – mondta Lanidar. – Ayla külön helyen tartja
őket, hogy senki ne tartsa közönséges lovaknak, s nehogy levadássza őket.
Hiszen az könnyű lenne – olyan szelídek, hogy nem rohannának el.
– Mindenki azokról az állatokról beszél, de mi nem voltunk ott, amikor
megérkeztek. Igaz, hogy a lovak megengedik, hogy emberek üljenek a
hátukra? – kérdezte Lanidar nagyanyja. – Miért akarna bárki is felülni egy
ló hátára?
– Én azt nem láttam, de nem kételkedem benne – válaszolta Lanidar. – A
lovak megengedték, hogy megérintsem őket. Megsimogattam a fiatal
csődört, mire odajött a kanca, és azt akarta, hogy őt is megsimogassam. A
kezemből ettek, mindketten. Az asszony-lány azt mondta, egyszerre adjak
mindkettőnek, hogy ne legyenek féltékenyek. Azt is mondta, hogy a kanca
a csődör anyja, és hogy megmondhatja neki, mit csináljon.
Mardona összevonta szemöldökét, s lelassította lépteit a táborhelyhez
közeledve, és figyelte a hosszú ároktűz körül beszélgető, mosolygó
embereket. Úgy tűnt, sokan vannak. Talán tévedett, talán mégsem várják
őket.
– Ó, itt vagytok! Már vártunk benneteket!
A két asszony és a fiú megfordult a hang hallatán, és magas, szép
fiatalasszonyt pillantottak meg.
– Talán nem emlékszel rám. Folara vagyok, Marthona lánya.
– Igen, hasonlítasz rá – jegyezte meg az idősebb asszony.
– Úgy vélem, felajánlhatom formális köszöntésemet, mivel én láttalak
meg először. – Folara előrenyújtotta mindkét kezét az idősebb asszonynak.
Mardena figyelte, amint anyja előrelép, és megfogja a fiatal nő kezét. –
Folara vagyok, a Zelandonik Kilencedik Barlangjából, Doni Áldottja, a
Zelandonik Kilencedik Barlangja korábbi Vezetőjének, Marthonának
Lánya, Willamarnak, a Zelandoniak Kereskedőmestere Házi Tűzhelyének
Leánya, Joharran, a Zelandoniak Kilencedik Barlangja Vezetőjének húga,
a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából való Jondalarnak a húga, aki
Kőpattintó Mester és Visszatért Utazó, s hamarosan a Zelandoniak
Kilencedik Barlangja Aylájának jegyese. Neki egy sor saját neve és titulusa
van, de amelyiket én a legjobban kedvelek, az a „lovak és Farkas Barátja".
A Nagy Föld anya, Doni nevében, légy üdvözölve a Kilencedik
Barlangban.
– Doni, a Nagy Földanya nevében üdvözöllek, Zelandonik Kilencedik
Barlangjának szülötte, Folara. Én a Zelandonik Tizenkilencedik
Barlangjából származó Denoda vagyok A Tizenkilencedik Barlang
Mardenájának anyja, és a Tizenkilencedik Barlang szülöttének, Lanidarnak
a nagyanyja, egykor társa...
Milyen sok fontos neve és köteléke van Folarának! – gondolta Mardena,
miközben anyja folytatta az üdvözlés szavalatát. A lánynak még nincs
társa. Vajon mi lehet a rokonsági jegye? Majd, miután anyja végigmondta
neveit és kötelékeit, mintha csak tudta volna, hogy ő mire gondol,
megkérdezte:
– Házi Tűzhelyed atyja, Willamar, egykor nem a Tizenkilencedik
Barlangban élt? Azt hiszem, van egy közös rokonsági jelképünk. Az
enyém a Bölény.
– Igen, Willamar Bölény. Anya Ló, s természetesen én is.
A formális köszöntés során többen gyülekeztek köréjük.
Ayla előrelépett, üdvözölte Mardenát és Lanidart, majd az egész
Kilencedik Barlang nevében Willamar üdvözölte Denodát. A nevek és
kötelékek felsorolása egész napot is igénybe vehetett, ha valaki nem fogta
rövidre. Willamar ezzel fejezte be:
– Emlékszem rád, Denoda. A nővérem barátnője voltál, nem igaz?
– Igen – válaszolta Denoda mosolyogva. – Nem találkoztál vele? Mivel
oly távolra költözött, évek óta nem láttam.
– Néha meglátogatom a Barlangját, amikor Nyugatra, a Nagy Vizek
partjára megyek sóért. Nagymama. A lányának három gyermeke van, és ő
is nagymama. A fia társának egy fia van.
Mardena figyelmét mozgás vonta magára Ayla lábánál.
– A farkas! – Csaknem sikoltotta rémületében.
– Nem bánt, anya – nyugtatta Lanidar, megpróbálva lecsillapítani. Nem
akarta, hogy már azonnal haza is menjenek.
Ayla lehajolt, és átkarolta a farkast.
– Tényleg nem bánt, megígérem – csillapította Ayla is. Látta a félelmet a
nő szemében. Marthona előrelépett, és sokkal kevésbé formálisan
üdvözölte Denodát, majd így szólt:
– Farkas a mi szállásunkon él, velünk együtt, és ő is szereti, ha üdvözlik.
Szeretnél megismerkedni Farkassal, Denoda?
Észrevette, hogy az idősebb nő inkább érdeklődést mutat, semmint
félelmet. Kézen fogta, s Ayla és a Farkas felé vezette.
– Ayla, miért nem mutatod be Farkast a barátaidnak?
A farkasoknak jó a szemük, de az orrukkal ismerik fel az embereket. Ha
megengeded neki, hogy megszagolja a kezedet, később emlékszik majd
rád. Ez az ő formális ismerkedése – magyarázta Ayla. Az asszony
előrenyújtotta kezét, és megengedte a farkasnak, hogy megszagolja a
kezét. – Ha üdvözölni szeretnéd, kedveli, ha megsimogatod a fejét.
Miközben az asszony könnyedén megsimogatta Farkas fejét, az állat,
akinek nyitott szájából oldalt kilógott a nyelve, felnézett Denodára.
Denoda a farkasra mosolygott.
– Jó lelkű, eleven állat – mondta. A lányához fordult. – gyere, Mardena,
neked is meg kell ismerned. Nagyon keveseknek van lehetősége arra,
hogy találkozzanak egy farkassal, és utána sértetlenül továbbsétáljanak,
hogy meséljenek róla.
– Muszáj? – kérdezte a lánya.
Mardena szokatlan rémültsége érzékelhető volt, és Ayla tudta, hogy a
farkas megérzi. Szilárdan tartotta. Nem mindig reagált jól az oly
nyilvánvaló félelemre.
– Mivel megkértek, úgy udvarias, Mardena. S hogy látogatsz később
ide, ha nem üdvözlőd? Túlzottan félsz majd, pedig nem kell félned ettől a
farkastól. Láthatod, hogy senki nem fél tőle, még én sem. Így te miért
tennéd? – kérdezte Denoda.
Mardena körülnézett, és meglátta az őt figyelő jókora csődületet.
Valószínűleg az egész Kilencedik Barlang ott volt, és mintha senki nem
félt volna. Úgy érezte, mintha próbatétel előtt állna, s biztosra vette, hogy
túlzottan megalázottnak érzi majd magát ahhoz, hogy újra bármelyikkel is
szembenézzen, ha nem megy az állat közelébe. A fiára nézeti, a fiúra,
akivel kapcsolatban mindig vegyes érzelmei voltak. Mindennél jobban
szerette, ugyanakkor zavarba is hozta azzal, hogy ő szülte a világra.
– Ne félj, anya – bátorította a fia. – Én már találkoztam vele.
Végül Mardena tett egy lépést Ayla és a farkas felé, majd még egyet.
Amikor odaért hozzájuk, Ayla megfogta a kezét, és a sajátjában tartva
Farkas orrához vitte. Szinte érezte Mardena félelmét, de az asszony
legyőzte rettegését, és szembenézett az állattal. Ayla arra gondolt, Farkas
valószínűleg inkább az ő kezének illatát érzi Mardenáé helyett. Majd
megfogta a kezet, és a Farkas fején levő prémhez érintette.
– Farkas bundája kicsit szúrós lehet, de tapasztalhatod, hogy a fején
milyen sima – nyugtatta Ayla, s elengedte Mardena kezét, aki egy
pillanatig még Farkas fején tartotta a sajátját, de aztán elhúzta.
– Nos, ugye nem volt olyan félelmetes, nem igaz? – kérdezte Denoda. –
Néha elefántot csinálsz a bolhából, Mardena.
– Gyertek, igyunk egy jó forró teát. Ayla készítette kevert füvekből, és
egész ízletes – invitálta őket Marthona. – Elhatároztuk, hogy felhasználjuk
látogatásotokat arra, hogy sütőgödörben főzzünk meg mindent. Már talán
meg is főtt, s kiszedhetjük.
Ayla Mardenával és Lanidarral tartott.
– Sok munka annyi mindent beszerezni egy reggeli lakomához –
mondta Mardena. Nem szokott hozzá az oly bőséges reggelihez.
– Mindenki hozzájárult a munkájával – mondta Ayla. – Amikor
megmondtam nekik, hogy meghívtalak benneteket, és arra gondoltam,
ások egy főzőgödröt, ők jó alkalomnak találták arra, hogy inkább egy
nagy sütőárkot vájjanak. Azt mondták, egyébként is terveztek egyet.
Néhány dolgot úgy készítettem el, ahogy gyerekkoromban tanultam.
Kóstoljátok meg a fűzfajdot, tegnap ezt lőttem le a dárdahajítómmal, de ha
az íze nem kedvetekre való, kérlek, ne habozzatok valami más ételt
választani helyette. Utazásunk során megtanultam, hogy sok módja van az
ételek elkészítésének, és nem mindenki kedveli mindegyiket.
– Üdvözlünk a Kilencedik Barlangban, Mardena.
Földanya Szolgálói Közt Első köszöntötte! Mardena nem emlékezett
arra, hogy valaha is beszélt volna vele, kivéve egy-egy szertartáson,
amikor mindenki jelen van.
 – Üdvözöllek, Zelandoni, az Elsők Közt Első! – válaszolt Mardena,
kissé idegesen attól, hogy az óriás termetű asszony szólt hozzá, aki egy
emelt ülőhelyen foglalt helyet. Hasonlított a Zelandonia szállásán
használthoz, de azt a Táborban hagyták arra az időre, amikor a
Barlangjával akarja tölteni az időt.
– S üdvözölve légy te is, Lanidar – köszönt az Első. Olyan szívélyesség
volt a hangjában, amikor a fiúhoz szólt, amilyet Mardena még soha nem
hallott a tekintélyes asszonytól. – Bár ha jól értesültem, tegnap már voltál
itt.
– Igen. Ayla megmutatta a lovakat.
– Ayla szerint nagyon jól fütyülsz – dicsérte Zelandoni.
– Megtanított egy-két madárfüttyre.
– Megmutatnád nekem?
– Ha akarod... a pacsirtát gyakoroltam – mondta, majd nekilátott a
csodálatos hang utánzásához. Mindenki feléje fordult, még az anyja és
nagyanyja is.
– Nagyon szép volt, fiatalember! – dicsérte Jondalar, szélesen
mosolyogva a fiúra. – Csaknem olyan jó, mint Ayla mezei pacsirtája.
– Készen vagyunk! – kiáltotta Proleva. – Gyertek enni!
Ayla először a csont- és fatányérok halmához vezette a három vendéget,
és bátorította őket, hogy kóstoljanak meg mindent. Majd mindenki sorba
állt. Rendszerint azok, akik együtt laktak egy szálláson, együtt
fogyasztották el reggeli ételüket, ez azonban az első lett azon étkezések
sorában, melyet nemcsak a saját Barlangjukkal osztottak meg, ha nem
barátokkal és rokonokkal is. Még talán néhány olyan alkalom is lesz,
amikor a teljes Nyári Találkozó lakomázik együtt, az azonban rengeteg
szervezést és tervezést igényel. Az egyik a Jegyességi Szertartás lesz.
Amikor mindenki jóllakott, az emberek elindultak a teendőik felé, de
mindegyikük megállt néhány kedves szóra. Mardenát kissé nyugtalanította
mindez a figyelem, ugyanakkor a szívélyességtől ki is pirult. Nem
emlékezett olyan időre, amikor ilyen kedvesen bántak vele. Proleva lépett
oda hozzájuk, hogy néhány szót váltson Mardenával és Denodával, majd
Aylához fordult.
 – Mi most megyünk, Ayla. Azt hiszem, valamit meg akarsz beszélni
Mardenával.
– Igen. Szeretnélek megkérni, hogy gyere velem, s te is, Lanidar, s ha
lenne hozzá kedved, te is, Denoda.
– Hova mennénk? – kérdezte Mardena némi ingerültséggel.
– A lovakhoz – válaszolta Ayla.
– Veletek mehetek? – kérdezte Folara. – Ha nem akarod, csak menjetek
nyugodtan, de oly régen láttam már a lovakat!
Ayla elmosolyodott.
– Természetesen, gyere! – válaszolta. Valójában, ha velük van valaki,
például Folara, aki oly barátságos és annyira nem fél a lovaktól, még talán
meg is könnyítheti, hogy rávegyük Mardenát arra, hogy engedje meg
Lanidarnak, hogy vigyázzon rájuk, gondolta Ayla. Megfordult, hogy
megkeresse a fiút, és látta, hogy a Loralát karjában tartó Lanoga mellett ül,
és kedélyesen beszélgetnek. Tremeda kétéves fia mellettük ült a földön.
Miközben feléjük igyekeztek, Mardena megkérdezte:
– Ki az a lány? Vagy asszony? Nagyon fiatalnak látszik ahhoz, hogy
gyereke legyen.
– Túl fiatal, így igaz. Még az Első Rítusa sem volt meg – mondta Ayla. –
A húgát tartja a kezében, a másik kicsi pedig, a kétéves, az öccse, és
Lanoga az anyjuk.
– Nem értem – válaszolta Mardena.
Biztos vagyok benne, hogy hallottál már Laramarról. Ő gyártja a sert.
– Igen, hallottam – felelte Mardena.
– Mindenki ismeri – tette hozzá Denoda.
– Akkor talán a társáról, Tremedáról is hallottál. Nem csinál mást, mint
vedeli a sert, amit Laramar készít, és gyerekeik vannak, akikről Tremeda
nem gondoskodik – mondta gúnyosan Folara.
– Vagy nem tud – mondta Ayla. – Mintha ő sem tudná megállni, hogy ne
igya azt a sert.
– S Laramar gyakran részeg, s legalább annyira beszámíthatatlan. Még
házi tűzhelye gyermekeivel sem törődik – mondta megvetően Folara. –
Ayla rájött, hogy Tremedának elapadt a teje, és szegény Lanoga semmi
mással nem tudta táplálni Loralát, mint tört gyökérrel, mert semmi másnak
az elkészítéséhez nem értett. Ayla meggyőzött néhány anyát, hogy
szoptassák a csecsemőt, ám változatlanul Lanoga gondoskodik a
kisbabáról és Tremeda többi gyerekéről. Ayla mutatta meg neki, hogyan
készítsen el más ételeket, amit egy kisbaba meg tud enni, és ő viszi Loralát
a többi szoptató anyához is. Valóban csodálatos lány, és egy napon
csodálatos társ és anya lesz, de ki tudja, talál-e valaha is társat magának?
Laramarnak és Tremedának van a legalacsonyabb rangú házi tűzhelye a mi
Barlangunkban. Ki venné feleségül annak a házi tűzhelynek a lányát?
Mardena és Denoda a beszédes fiatal nőre meredt. Sokan szerettek
pletykálkodni, de rendszerint nem voltak annyira nyíltak azokkal
kapcsolatban, akik szégyent hoztak a saját Barlangjukra. Denoda
közösségi státusa lecsúszott, mióta a lánya világra hozta Lanidart, és társa
elvágta a jegyességi csomót. Nem álltak a közösségi rangsor legalján, de
nem voltak távol tőle. Barlangjuk azonban jóval kisebb volt. Egy olyan
nagy Barlang utolsójának lenni alacsony rangot jelent, De még ha vezető
rangúak lennénk is, fogyatékossága miatt Lanidarnak akkor is gondot
okoz majd társat találnia, gondolta Denoda.
– Szeretnéd megnézni a lovakat, Lanidar? – kérdezte Ayla a közelükbe
érve. – Te is jöhetsz, Lanoga.
– Nem, nem tudok. Stelona van soron Lorala szoptatásában, és a kicsi
kezd megéhezni. Nem akartam túl sok ételt adni neki, amíg Stelona meg
nem szoptatja.
– Talán majd legközelebb – válaszolta Ayla, szeretettelien mosolyogva.
– Kész vagy, Lanidar?
– Igen – válaszolta a fiú, majd a lányhoz fordult. – Mennem kell,
Lanoga. – A lány szégyenlősen mosolygott Lanidarra, a fiú pedig
visszamosolygott.
Elhaladva a szállásuk mellett, Ayla megszólalt:
– Lanidar, hoznád azt a tálat? Lóeledel van benne, vadmurok és gabona.
– A fiú máris szaladt a tálért.
Ayla észrevette, hogy Lanidar a jobb oldalának támasztva viszi a tálat, a
beteg karjával a testéhez szorítva, és váratlan emlékként ötlött fel
emlékezetében Creb, amint testéhez nyomva tart egy vörös okkerrel teli
tálat azzal a karjával, melyet a könyökénél leamputáltak éppen azelőtt,
hogy Ayla nevet adott a fiának és befogadták a Törzsbe. Az emlék a
boldogság és a fájdalom mosolyát csalta arcára. Mardena figyelte Aylát, és
eltűnődött. Denoda is észrevette arckifejezését, és nem volt oly szégyenlős
megemlíteni:
– Oly furcsa mosollyal néztél Lanidarra – szólalt meg.
– Egy régi ismerősömre emlékeztet – válaszolta Ayla.
– Egy férfira, aki elveszítette az alsó karját. Gyermekkorában
megtámadta egy barlangi medve. A nagyanyja gyógyító volt, neki kellett a
karját levágnia, mert vérmérgezést kapott. Meghalt volna, ha nem vágja le.
– Milyen rettenetes! – szánakozott Denoda.
– Igen, az volt. Egyik szemére meg is vakult a támadás után, és
megsérült a lába. Attól fogva csak bottal tudott járni.
– Szegény fiú! Élete hátralévő részében gondoskodni kellett róla,
gondolom – mondta Mardena.
– Nem – válaszolta Ayla. – Értékes segítője lett népének.
– Hogyan? Mit tett?
– Fontos ember lett, mogur – olyan, mint egy Zelandoni, és Elsőnek
ismerték el. Ő és a húga volt az első, akik gondoskodtak rólam, miután a
családom meghalt. Ő volt házi tűzhelyem atyja, és nagyon szerettem –
mesélte Ayla.
Mardena tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel meredt rá. Alig hitt az
asszonynak, de miért hazudna valaki ilyen dologban?
Miközben Ayla beszélt, Denoda felfigyelt szokatlan akcentusára, a
történet azonban megértette vele, miért kedvelte meg Lanidart. A
jegyességével Ayla nagyon befolyásos emberekkel kerül rokonságba, és
ha kedveli Lanidart, sokat segíthet majd neki. Ez az asszony a fiú legjobb
segítsége lehet, gondolta.
Lanidar is hallgatta Aylát. Talán megtanulhatok vadászni, gondolta, még
ha csak egy jó kezem van is. Talán többet is megtanulhatok, mint
gyümölcsöt szüretelni.
Egy építményhez közeledtek, amely egy karámhoz hasonlított azzal az
eltéréssel, hogy nem tűnt különösen szilárdnak. Hosszú, vékony, egyenes
éger- és fűzfa cölöpökből állították össze, melyeket vízszintes X-ekkel
kötöttek össze, végig a tetején más rudakkal, melyeket rövidebb,
valamelyest stabilabb, a földbe süllyesztett cölöpökhöz erősítettek. A
köztük megmaradt helyeket bokrokkal és már kiszáradt faágakkal tömték
be. Ha például egy bölény csorda vagy a válla púpjának csúcsán mérve
majd két méter magas, hosszú fekete szarvú nagy hím próbált volna
kitörni, a karám nem tartotta volna meg. De még ha nagyon akarták volna,
a lovak is könnyedén ledöntik.
– Emlékszel, milyen füttyjellel lehet hívni Villámot, Lanidar? – kérdezte
Ayla.
– Azt hiszem, igen – válaszolt a fiú.
– Próbáljuk ki, s lássuk, jön-e!
Lanidar hangos, éles hangon füttyentett. A két ló, a kanca a csődör
nyomában, nagyon gyorsan előbukkant a kis vízi utat szegélyező
facsoport mögül, és feléjük ügetett. Meg álltak a karám kerítésénél, és a
közeledőket figyelték. Nyihaha felhorkantott, Villám pedig felnyihogott.
Ayla azzal a jellegzetes nyihogással válaszolt, amelyről a lovát is
elnevezte, és mindkét ló visszanyerített.
– Tényleg tud lóhangot adni – szólalt meg Mardena.
– Mondtam neked, anya – nézett rá Lanidar.
Farkas előreszáguldott, könnyedén átbújva a kerítés alatt. Leült a kanca
elé, miközben az üdvözlésnek tűnő mozdulattal lehajtotta a fejét. Ezután
Farkas a fiatal csődörhöz ment, a mellkasára és a két első lábára hajolt,
hátsó fertályát játékos pózban a levegőbe emelte, és Villámra vakkantott. A
csődör visszanyihogott, majd összeérintették orrukat. Ayla rájuk
mosolygott, miközben ő is átbújt a kerítés alatt. Átkarolta kancája nyakát,
majd a közel nyomuló és szintén figyelmet követelő csődör felé fordult,
és őt is megsimogatta.
– Remélem, jobban tetszik ez a karám, mint az állandó zabla vagy a
vezetékszár. Bárcsak engedhetném, hogy szabadon fussatok, de nem
hiszem, hogy biztonságos lenne, amikor oly sokan vadásznak! Hoztam ma
néhány vendéget, és nagyon fontos, hogy szelídek és segítőkészek
legyetek. Szeretném, ha az a fiú, aki fütyül, vigyázna rátok, ha nem vagyok
itt, az anyja azonban nagyon aggódik érte, és nyugtalan miattatok –
mondta Ayla azon a nyelven, melyet ő fejlesztett ki, amikor egyedül élt a
völgyben.
A Törzs bizonyos gesztusaiból és hangjaiból alakított ki néhány
képtelen hangot, amivel a fiával „beszélgettek", amikor kisbaba volt és
egyedül voltak, s egy-két hangutánzó szót, melyeket a körülötte levő
állatok hangjának mímelésével képzett, köztük lóhorkantásokat és
nyihogásokat. Csak ő ismerte jelentésüket, de mindig ezt a sajátos nyelvet
használta, amikor a lovakhoz beszélt. Kételkedett benne, hogy teljesen
megértették, bár bizonyos hangoknak és kézmozdulatoknak volt értelmük
számukra, mivel jelzésekként és utasításokként használta őket, az állatok
azonban értették, hogy hozzájuk beszél, és a figyelmükkel reagáltak.
– Mit csinál? – kérdezte Mardena Folarától.
– Beszélget a lovakkal – válaszolta Folara. – Gyakran beszel így velük.
– Mit mond nekik? – kérdezte Mardena.
– Őt kell megkérdezned – felelte Folara.
– Értik, amit mond? Számomra semmi értelme – kételkedett Denoda.
– Nem tudom, de a lovak mintha értenék – mondta Folara.
Lanidar a kerítéshez ment, és figyelte Aylát. Tényleg barátokként bánik
velük, valóban mintha a családtagjai lennének, gondolta, ők pedig
hasonlóan viselkednek vele. Azon mégis elgondolkodott, hogyan
készítették a karámot. Egy nappal korábban még nem volt ott.
Amikor Ayla mindent megbeszélt a lovakkal és az emberek felé fordult,
Lanidar megkérdezte tőle:
– Honnan hoztátok a karámot? Tegnap még nem volt
Ayla elmosolyodott.
– Egy csomó ember gyűlt össze tegnap délután, hogy megépítsék –
válaszolta Ayla.
Visszatérve a Tizenkilencedik Barlanggal elköltött étkezéséről,
megemlítette a megbeszéléséről visszatérő Joharannak, hogy karámot
építene a lovaknak, s azt is megmagyarázta, miért. Joharran felállt
Zelandoni zsámolyára, és beszélt Ayla elképzeléséről, hogy biztonságos
helyet építsen a lovaknak. A megbeszélésen jelen lévők többsége még ott
volt, ahogy a Kilencedik Barlangból is sokan. Sok kérdést föltettek, köztük
azt is, mennyire szilárdnak kell lennie, és jó néhány javaslatot tettek. Nem
telt bele hosszú idő, és többségük elindult felfelé a mezőn, és nekilátott
megépíteni a karámot. A nem a Kilencedik Barlangból érkezettek
egyébként is kíváncsiak voltak a lovakra, a Kilencedik Barlangból jöttek
többsége pedig nem akarta, hogy a lovak véletlenül megsérüljenek vagy
elpusztuljanak. A lovak megléte újdonság volt, amely további kitüntető
jelleget adott Barlangjuknak.
Ayla oly hálás volt, hogy szinte nem is tudott mit mondani.
Megköszönte nekik, de hálás szavait kevésnek találta, és úgy vélte, adósa
lett a zelandoniaknak, s fogalma sem volt arról, hogyan fizesse vissza. Az
együtt végzett munka közelebb hozta egymáshoz az embereket, s Ayla úgy
érezte, jobban meg kell ismernie egyiket-másikat. Joharran megemlítette,
szeretné, ha a lovak is részt vennének a másnap reggelre tervezett
vadászatban. Mind Ayla, mind pedig Jondalar megülte a lovakat, és
bemutatta, hogyan irányítják őket, ami még elfogadhatóbbá tette Joharran
javaslatait. Ha a vadászat sikeres, a Jegyességi Szertartásra rendes esetben
a rákövetkező nap kerül sor, de mivel Dalanar és a lanzadoniak még nem
érkeztek meg, felkészültek arra, hogy várnak néhány napot annak ellenére,
hogy néhányan már aggodalmaskodtak.
Ayla kötőféket tett a lovakra, és a Tizenkilencedik Barlang Tormadenje
tervezte és kivitelezte kapun át kivezette őket a karámból. Az egyik
támoszlop mellett gödröt ásott az egyik cölöp alapjául, amelyhez a kaput
rögzítették, és egy kötélhurkot csúsztatott át a tetején. Kötélhurkok
szolgáltak zsanérul is. Ayla kezdte úgy érezni, még szorosabb kötelék fűzi
a Tizenkilencedik Barlanghoz. Amikor közelebb vezette a lovakat,
Mardena gyorsan hátrahőkölt. Oly közel annyival nagyobbak voltak!
Folara azonnal Mardena helyére lépett.
– Én még egyáltalán nem láttam annyiszor a lovakat, amennyiszer
szerettem volna! – Megpaskolta Nyihaha arcát – Mindenki annyira el volt
foglalva azzal a bölény vadászattal, amelyben Shevonar meghalt, majd a
temetéssel és az ideutazás előkészületeivel! Egyszer azt mondtad,
megengeded, hogy én is lovagoljak.
– Szeretnéd most? – kérdezte Ayla.
– Lehetne? – Folara szeme örömtelien csillogott.
– Hozok egy lovaglótakarót Nyihahának – mondta Ayla. – Lenne kedved
Lanidarral megetetni őket, amíg idehozom?
A tálban, amit magaddal hoztál, Lanidar, van ennivaló.
– Nem vagyok biztos benne, hogy Lanidarnak olyan közel kellene
mennie – szólalt meg Mardena.
Már közel van, Mardena – mondta Denoda.
– Folara itt marad...
– Anya, már etettem őket egyszer. Ismernek, és láthatod, hogy ismerik
Folarát – mondta Lanidar.
– Nem bántják – nyugtatta Ayla –, és csak oda megyek, a közeibe.
A kapu melletti kőrakásra mutatott. Egy utazó-kőhalom volt, melyet
Kareja rakott a számára. Csak egy-két követ kellett elmozdítania, hogy a
kőrakáson belülre nyúlhasson, ahol néhány dolgot őrzött, például egy bőr
lovaglótakarót. A sziklákat részben egymást fedve helyezték el, hogy az
esővíz lefolyjon a tetejéről, és ne szivárogjon be a belsejébe. A
Tizenegyedik Barlang vezetője megmutatta neki, hogyan tegye vissza a
köveket úgy, hogy belül szárazon maradjon. Hasonló kőhalmokat
helyeztek el jó néhány gyakran használt ösvény mentén, szükség esetén
használható tűzgyújtó anyagokkal, gyakran pedig meleg köpenyekkel. Más
kőrakásokban élelmiszert tartalékoltak. Egy-egy kőrakásba esetenként
mindkettőt elraktározták, de az élelmiszer-halmokba gyakran betörtek
medvék, rozsomákok vagy borzok, a leggyakoribb támadók, s rendszerint
szétdúlták az egészet.
Ayla a lovakkal hagyta Lanidart és a három nőt. Amikor a kőrakáshoz
ért, észrevétlenül visszapillantott. Folara és Lanidar hagyta, hogy a nagy
növényevők a tenyerükből egyenek, miközben Mardena mögöttük
ácsorgott, idegesen aggodalmaskodón nézett, Denoda pedig figyelte őket.
Ayla visszaindult hozzájuk, közben rákötötte a lópokrócot Nyihaha hátára,
majd egy kőhöz vezette a kancát.
– Állj fel erre a kőre, Folara, emeld át a lábad a hátán, s próbálj
kényelmes ülő helyzetet találni. Belekapaszkodhatsz a sörényébe. Úgy
tartom Nyihahát, hogy ne mozduljon meg – közölte.
Folara kissé esetlennek érezte magát, különösen, amikor eszébe jutott,
hogy Ayla milyen zökkenőmentesen szökkent fel a lóra, de aztán neki is
sikerült, s csak ült a hátán, szélesen mosolyogva:
– Lóháton ülök! – kiáltotta, meglehetősen büszkén.
Ayla észrevette, hogy Lanidar sóvár pillantással figyel.
Később, gondolta Ayla. Ne szorongassuk jobban az édes anyád.
– Indulhatunk? – kérdezte Loralát.
– Igen, azt hiszem – válaszolta a lány.
– Ne idegeskedj... ha gondolod, belekapaszkodhatsz a sörényébe,
amennyiben bizonytalannak érzed magad, de nem muszáj – magyarázta
Ayla, majd gyalogolni kezdett, a vezetékszáron vezetve Nyihahát, bár
tudta, hogy a ló anélkül is követné.
Folara először a sörénybe fogódzkodott, és merev mozdulatlansággal
ült a lovon, a ló minden egyes lépésével zökkenve, egy idő után azonban
kényelmesebb testhelyzetet talált, alkalmazkodva a ló ringó járásához, és
fesztelenebből követve mozgását. Majd elengedte sörényét.
– Meg akarod próbálni egyedül? Odaadom a vezetőszárat.
– Gondolod, hogy meg tudom csinálni?
– Próbáld meg, és ha le akarsz szállni, csak szólj. Ha azt akarod, hogy
Nyihaha gyorsabban menjen, hajolj előre – tanácsolta Ayla. – Ha úgy
biztonságosabbnak találod, karold át a nyakát. Amikor szeretnéd
lelassítani, kezdj fölegyenesedni ültödben.
– Rendben. Azt hiszem, megpróbálom – válaszolta Folara.
Mardena a félelemtől dermedten nézte, hogy Ayla Folara kezébe teszi a
vezetőszárat.
– Indulj, Nyihaha – szólt a lónak, jelezve neki, hogy lassan lépkedjen.
A ló sétálni kezdett a réten. Amikor Folara kissé előrehajolt, Nyihaha
gyorsított, de nem nagyon. A lány kissé ráhajolt a kanca hátára, s Nyihaha
szinte észrevétlenül ügetésre váltott. Csodálatosan egyenletesen lépdelő ló
volt, az ügetés azonban jobban összezötykölte Folarát, mint ahogy arra
számított. Gyorsan fölegyenesedett, és Nyihaha lelassult. Miután megtettek
valamennyi utat, Ayla füttyentett, hogy visszahívja lovát. Folara
felbátorodott, és újra előrehajolt, most azonban az ügetés ütemét
igyekezett átvenni, amíg vissza nem értek és meg nem álltak. Ayla a
sziklához vezette a kancát, és tartotta, amíg Folara leszállt.
– Csodálatos volt! – ujjongott a lány, és arcát az izgalom heve
pirosította. Lanidar rámosolygott, egyszerűen csak mert, mert Folara oly
boldognak tűnt.
– Látod, anya – szólalt meg –, ezeknek a lovaknak fel lehet ülni a
hátukra!
– Ayla, miért nem mutatod meg Mardenának és Denonának, te hogyan
ülöd meg a lovat? – kérdezte Folara.
Ayla bólintott, majd gyorsan és könnyedén a ló hátára szökkent, és a
mező közepe felé ügetett, nyomában Villámmal és Farkassal. Vágtát
jelzett, és a ló teljes sebességgel száguldott a mezőn keresztül. Nagy kört
írt le, majd visszavágtatott, lelassítva a lovat, ahogy közeledtek, majd
megállva átlendítette lábát a kancán, és leugrott a hátáról. Mindkét asszony
és a fiú is elkerekedett szemmel bámulta.
– Nos, most már sejtem, miért akar valaki felülni egy ló hátára –
mondta Denoda. – Ha fiatalabb lennék, én is megpróbálnám.
– Hogyan tudod ennyire irányítani ezt a lovat? – kérdezte Mardena. –
Valamiféle varázslattal?
– Nem, egyáltalán nem, Mardena. Bárki megtanulhat lovagolni, csak
gyakorolni kell.
– Miért döntöttél úgy, hogy ráülsz egy ló hátára? Hogyan kezdted? –
kérdezte Denoda.
– Ennivaló miatt elejtettem Nyihaha anyját, és csak később fedeztem fel,
hogy egy kiscsikót szoptatott – fogott bele a történetbe Ayla. – Amikor
hiénák támadtak a kiscsikóra, nem engedhettem, hogy magukkal hurcolják
– gyűlölöm azokat a mocskos hiénákat –, ezért elkergettem őket, majd
rájöttem, hogy gondját kell viselnem a kiscsikónak. Elmesélte nekik,
hogyan mentette meg a hiénáktól, majd nevelte fel, s közben milyen jól
megismerték egymást. – Egy nap felültem a hátára, és amikor futni
kezdett, belekapaszkodtam. Semmi mást nem tehettem. Amikor végül
lelassult és leszálltam, alig tudtam elhinni, hogy megültem egy lovat.
Olyan volt, mintha széllel szemben szárnyaltam volna. Egyszerűen újra a
hátára kellett ülnöm, és noha először egyáltalán nem tudtam irányítani,
egy idő után megtanultam. Azért megy oda, ahova akarom, mert ő úgy
akarja. A barátom, és azt hiszem, szívesen veszi, ha lovagolok a hátán.
– A lovaglás mégiscsak szokatlan dolog. Nem ellenezte senki? –
kérdezte Mardena.
– Senki nem volt, aki ellenezhette volna. Egyedül éltem – felelte Ayla.
– Én féltem volna egyedül élni, hogy senki nincs mellettem – tűnődött el
Mardena. Tele volt kíváncsisággal, és még több kérdést akart feltenni, de
mielőtt alkalma nyílt volna rá, kiáltást hallottak, és megfordulva a
közeledő Jondalart pillantották meg.
– Hát itt vagytok! Dalanar és a lanzadoniak megérkeztek!
– Csodálatos! Már alig várom, hogy találkozhassam velük! –
örvendezett Folara.
Ayla boldogan mosolygott.
– Én is örömmel várom a találkozást. – A vendégek felé fordult. –
Vissza kell mennünk a táborba. Jondalar házi tűhelyének atyja érkezett
meg, éppen időben a Jegyességi szertartásra.
– Természetesen, már amúgy is indulnánk – mondta Mardena.
– Nos, én örömmel venném, ha üdvözölhetném Dalanart, mielőtt
visszamegyünk a táborunkba, Mardena – szólalt meg Denoda. – Valamikor
ismertem.
– Bizony – válaszolta Jondalar. – Szerintem ő is boldogul találkozna
veled.
Mielőtt elindulnátok, szeretném megkérdezni tőled, megengeded-e,
hogy Lanidar eljöjjön a lovakra vigyázni, amikor én nem érek rá,
Mardena – kérdezte Ayla. – Nem kell tennie semmi egyebet, mint hogy
megnézi, jól vannak-e, és megkeres engem, ha észrevesz bármi rosszat.
Nagyra értékelném, Mardena. Oly megkönnyebbülés lenne, ha nem
kellene aggodalmaskodnom miattuk!
A fiú felé fordulva látták, hogy a fiatal csődört paskolgatja, és
vadmurokkal eteti.
 – Úgy vélem, láthatod, hogy nem bántják – mondta Ayla.
– Nos, azt hiszem, rendben – válaszolta Mardena.
– Ó, anya, köszönöm! – hálálkodott Lanidar fülig érő mosollyal.
Mardena soha addig nem látott oly boldog és örömteli kifejezést a fia
arcán.

 28

– Hol a fiad, Marthona? Az, amelyikről mindenki azt mondja, hogy éppen
olyan, mint én... nos, talán kicsit fiatalabb – szólalt meg a magas férfi, aki
hátul lófarokba fonta hosszú szőke haját. Mindkét kezét előrenyújtotta, és
szívélyesen mosolygott az üdvözléshez. Túl jól ismerték egymást a
formalitásokhoz.
– Amikor meglátta, hogy jössz, elsietett Ayláért – válaszolta Marthona,
megfogta a férfi két kezét, és előrehajolt, hogy összeérintsék arcukat.
Talán idősebb lett, gondolta, de éppoly jóképű és elbűvölő, mint mindig. –
Hamarosan itt lesznek, Dalanar, biztos lehetsz benne. Azóta vár, mióta
ideértünk.
– És Willamar? Nagyon szomorúan hallottam Thonolanról. Kedveltem
azt az fiút. Szeretném kifejezni részvétemet mindkettőtöknek.
– Köszönöm, Dalanar – mondta Marthona. – Willamar a központi
táborban van, a kereskedelmi útról tárgyal valakivel. Thonolan halálhíre
különösen megviselte. Mindig hitt abban, hogy házi tűzhelyének fia
visszatér. Őszintén szólva, én kételkedtem abban, hogy bármelyikük is
hazatérne. Amikor először megláttam Jondalart, egy pillanatra azt hittem,
téged látlak. Alig hittem a szememnek, hogy fiam hazatért. S még
meglepőbbek azok, akikkel visszatért – Ayla és az állatai!
– Igen, igazi meglepetés! Tudtad, hogy idevezető útjukon megálltak, és
meglátogattak bennünket? – kérdezte a férfi mellett álló nő.
Marthona feléje fordult. Dalanar társa a legszokatlanabb asszony volt,
akit ő vagy bármely zelandoni valaha látott. Aprócska, különösen társához
képest – ha Dalanar kinyújtotta a karját, a nő átsétálhatott volna alatta
anélkül, hogy fejét le kellett volna hajtania. Hátul kis kontyba font hosszú
egyenes haja fényesen feketéllett, mint a holló szárnya, bár oldalt szürke
csíkok világosították, legmegragadóbb tulajdonsága mégis az arca volt.
Kerek volt, kis fitos orral, magas, széles arccsontokkal és sötét, ferde
vágásúnak tűnő szemekkel, mert szemhéja ráhajlott szemének belső
sarkára. Világos bőrű volt, talán egy árnyalattal sötétebb a társánál, bár a
nyár előrehaladtával mindkettejük arca megbarnult a naptól.
– Igen, mondták, hogy tervezitek eljöveteleteket a Nyári találkozóra –
közölte Marthona, miután üdvözölte az asszonyt. – Ha jól értesültem,
Joplaya is nászt ül. Éppen időben érkeztél, Jerika. Minden nőnek, aki
jegyességet köt, az édesanyjával együtt találkozót szerveztünk a
Zelandoniával ma délutánra. Én Aylával megyek, mivel az édesanyja nincs
itt vele, hogy elkísérje. Ha nem vagytok túl fáradtak, neked és Joplayának
is el kellene jönnötök.
– Azt hiszem, meg tudjuk oldani – válaszolta Jerika. – Van annyi időnk,
hogy elkészítsük a szállásainkat?
– Igen, miért ne? Mindenki segít – válaszolta Joharran.
– Ha nincs ellenetekre, itt, mellettünk is letáborozhattok.
– S nem kell főznöd semmit. Vendégeink voltak a reggeli étkezésre, és
sok minden megmaradt – invitálta őket Proleva.
– Boldogan táborozunk a Kilencedik Barlang mellett – örült Dalanar –,
de miért itt állítottátok fel szállásotokat? Általában szerettek a dolgok
sűrűjében lenni, Joharran.
– Mire megérkeztünk, a központi tábor legjobb területeit elfoglalták
már. Nem maradt hely egy olyan nagy Barlangnak, mint a mienk, és nem
akartunk összezsúfolódni.
– Körülnéztünk, megtaláltuk ezt a helyet, és még jobbnak is találtam –
válaszolta Joharran. – Látod azokat a fákat? Az csak a kezdete egy jókora
ligetnek sok-sok tűzifával. Ez a patak is ott ered egy tiszta forrásban. Még
jóval azután is, hogy mindenki másnál a víz eliszaposodik és zavaros lesz,
nekünk még mindig tiszta, jó vizünk lesz, s van egy kis tavunk is. Jondalar
és Ayla is kedveli, mert van terük a lovaiknak. Felfelé a folyón építettünk
nekik egy karámot. Ayla oda ment a vendégeivel. Ő hívta meg őket.
– Kik ők? – Dalanar óhatatlanul kíváncsi lett, hogy vajon Ayla kiket
hívhatott vendégségbe.
– Emlékszel arra az asszonyra a Tizenkilencedik Barlangból, aki annak
a torz kezű gyereknek adott életet? Mardena? Az édesanyja Denoda –
felelte Marthona.
 – Igen – válaszolta Dalanar.
– A fia, Lanidar már csaknem a tizenkettedik évét számolja – folytatta
Marthona. – Még mindig nem vagyok biztos abban, milyen okból, de azt
hiszem, azért jött fel ide, hogy kiszabaduljon a sokaságból, és
valószínűleg más fiúk csúfolódása miatt. Úgy vélem, valaki megmondta
neki, hogy lovak vannak itt. Mindenkit érdekelnek a lovak, természetesen,
és a fiú sem kivétel. Ayla ott találkozott vele, és elhatározta, megkéri, hogy
vigyázzon a lovakra. Aggódott, hogy ennyi ember közül esetleg valaki,
nem is sejtve, milyen különlegesek, megpróbálhatja levadászni őket.
Könnyű lenne, mivel nem menekülnek el.
– Így igaz – értett egyet Dalanar. – Elég szomorú, hogy nem
szelídíthetünk meg minden állatot.
– Ayla nem hiszi, hogy a fiú anyja ellenkezne, de mintha még mindig
túlzottan védelmezné mindentől – mondta Marthona. – Még azt sem
hagyta, hogy vadászni megtanuljon, vagy nem hiszi, hogy képes lenne rá.
Ezért Ayla meghívta a fiút, az anyját és a nagyanyját, hogy nézzék meg a
lovakat, s megpróbálja meggyőzni Mardenát, hogy a lovak nem bántják. S
annak ellenére, hogy az egyik keze beteg, azt is elhatározta, megtanítja
Jondalar új dárdahajítójának használatára.
– Aylának megvan a magához való esze – szólalt meg Jerika. –
Észrevettem, és kedves is.
– Így van, és ki mer állni önmagáért meg másokért is – dicsérte Proleva
is.
– Ott jönnek – mutatta Joharran.
Egy csoportot és egy farkast láttak közeledni Jondalarral az élen, a húga
pedig közvetlenül mögötte lépdelt. A csoport leglassúbb tagjának
tempójában haladtak, de amikor Jondalar meglátta Dalanart és a többieket,
előresietett. Házi tűhelyének atyja elé ment. Kezet fogtak, majd átölelték
egymást. Az idősebb férfi a fiatalabb válla köré fonta karját, miközben
egymás mellett sétáltak vissza.
Elképesztő volt a hasonlóság kettejük között... lehettek volna ugyanaz az
ember életük különböző szakaszaiban. Az idősebb derékban cseppnyit
szélesebb volt, haja kicsit kevesebb a feje tetején, az arc azonban ugyanaz,
noha a fiatalabbnak a szemöldöke nem dudorodott annyira előre, az
idősebb állkapcsa pedig már nem volt oly markáns. Egyforma magasak
voltak, lépteik egyformák, és egyformán mozogtak, még a szemük is a
gleccserkék ugyanolyan eleven árnyalata.
– Kétség sem fér hozzá, Földanya melyik férfinak a lelkét választotta,
amikor Jondalart megteremtette – mondta Mardena csendesen az anyjának,
Jondalar felé bólintva, miközben a táborhoz közeledtek. Lanidar meglátta
Lanogát, és odament hozzá beszélgetni.
– Dalanar éppen ilyen volt fiatalkorában, és nem sokat változott –
mondta Denoda. – Még mindig nagyon jóképű férfi!
Mardena nagy érdeklődéssel figyelte, amint az újonnan érkezettek Aylát
és Farkast üdvözölték. Nyilvánvaló volt, hogy mindannyian ismerték
egymást, de nem állhatta meg, hogy ne bámulja meg az emberek egyikét-
másikat. A fekete hajú, aprócska, szokatlan arcú asszony mintha a magas,
szőke, Jondalarhoz hasonló férfival lenne, talán a társa.
– Mennyire ismered őt, anya? – kérdezte.
– Ő volt Első Rítusom férfija – válaszolta Denoda. Egyébként pedig
könyörögtem Földanyának, hogy áldjon meg az ő lelkének gyermekével.
– Anya! Tudod, hogy egy nő nem szülhet oly fiatalon döbbent meg
Mardena.
– Akkor nem törődtem ezzel – válaszolta Denoda. – Tudtam, időnként
előfordul, hogy egy fiatal nő terhes lesz az Első Rítusa után, amikor érett
nő lesz, és be tudja fogadni egy férfi lelkét. Azt reméltem, hogy több
figyelmet szentel majd nekem, ha azt hiszi, hogy az ő lelkéből fakadó
gyermeket hordom a szívem alatt.
– De hisz egy férfinak legalább egy évig nem szabad közel kerülnie
ahhoz a nőhöz, akivel az Első Rítusát töltötte!
– Mardenát nagy megrázkódtatásként érte anyja vallomása. Még soha
nem beszélt vele ilyen bizalmasan.
– Tudom, és ő nem is próbálta meg, bár nem került engem, és mindig
kedves volt hozzám, amikor találkoztunk, én azonban annál többet
szerettem volna. Hosszú időn át még csak gondolni sem tudtam másra –
vallotta meg Denoda. – Majd találkoztam a te házi tűzhelyed atyjával.
Életem legnagyobb bánata volt, hogy oly korán meghalt. Szerettem volna
több gyereket, de Földanya úgy döntött, nem ad többet, és talán így volt a
legjobb. Elég nehéz volt egyedül gondoskodnom rólad. Még csak anyám
sem volt, aki támaszom lett volna, bár amikor kicsi voltál, néhány
barlangbéli asszony kisegített.
– Miért nem találtál másik társat magadnak? – kérdezte Mardena.
– És te? – vágott vissza kérdéssel az anyja.
– Tudod, miért. Megvolt már Lanidar, kit érdekeltem volna?
– Ne hibáztasd Lanidart. Mindig ezt mondod, de valójában soha nem
próbáltad meg, Mardena. Nem akartál még egyszer megsérülni – mondta
az idősebb asszony.
Nem vették észre a közeledő férfit.
Mikor Marthona elmondta, hogy a Kilencedik Barlangnak vendégei
voltak ma reggel, ismerősnek véltem a nevet. Hogy vagy, Denoda? –
kérdezte Dalanar, két kezébe Ingva az asszonyét, és előrehajolt, hogy
összeérintsék arcukat, mintha Denoda közeli barát lenne.
Mardena látta, hogy halvány pírral színeződik anyja arca, ahogy a
magas, jóképű férfira mosolygott, és észrevette, hogy mintha megváltozott
volna a testtartása. Asszonyos érzékiség lengte körül. Mardena hirtelen
más színben látta anyját. Csak amiért nagymama volt, még nem jelentette
azt, hogy valóban öreg is. Bizonyára akadtak férfiak, akik vonzónak
találták.
– Ő a lányom, a Zelandoniak Tizenkilencedik Barlangjának Mardenája
– mondta Denoda –, és az unokám is valahol itt van a közelben.
Dalanar a fiatalabb asszony felé nyújtotta kezét. Mardena elfogadta, és
felnézett rá.
– Üdvözöllek, Zelandoniak Tizenkilencedik Barlangjának Mardenája, a
Tizenkilencedik Barlang Denodájának a lánya. Örvendek, hogy
megismerhetlek. Dalanar vagyok, Lanzadoniak Első Barlangjának
Vezetője. A Nagy Földanya, a Doni nevében, kérlek, szeretném, ha tudnád,
bármikor jó szívvel látunk a mi táborunkban. S ami azt illeti, a
Barlangunkban is.
Mardena elpirult hangjának szívélyességén. Annak ellenére, hogy a férfi
több mint idős volt ahhoz, hogy házi tűzhelyének férfija lehetne, vonzódott
hozzá. Még mintha bizonyos hangsúlyt is kihallani vélt volna a
„szeretném" szóból, amiről ő a Földanya Öröm Adományára gondolt.
Még soha nem hatott rá egyetlen férfi sem úgy, mint Dalanar.
A férfi körbepillantott, és észrevett egy közeledő fiatalasszonyt. Nem
volt annyira idegen külsejű, mint az apró asszony, bár hasonlítottak
egymásra, ami szinte még furcsábbá tette. Haja csaknem teljesen olyan
sötét volt, ám árnyalatnyival világosabb. Arccsontja magasan helyezkedett
el, arca azonban sem kerek, sem éppoly lapos sem volt, mini a többi nőé.
Orra a férfiéra hasonlított, de kecsesebb formájú volt, fekete szemöldöke
pedig egyenletes és finoman ívelt. Sűrű, fekete szempillákkal
körvonalazott szeme teljesen eltért az anyjáétól, mert még ha formájuk
hasonlított is, színük nem. Joplaya szeme oly jellegzetes színű volt, mint a
mellette álló férfi élénk kék szeme, az asszonyé azonban a zöld briliáns
árnyalatában játszott.
Mardena nem látogatott el a Nyári Találkozóra, amikor Dalanar
Barlangja legutóbb eljött. Házi Tűzhelyének férfija nem sokkal korábban
hagyta el, és nem akart találkozni emberekkel. Hallott Joplayáról, de
személyesen nem ismerte. Most, hogy találkoztak, szinte ellenállhatatlan
kényszert érzett, hogy megbámulja, ugyanakkor igyekezett uralkodni
önmagán. Joplaya egzotikusan szép nő volt.
Miután Dalanar bemutatta Joplayát, és tréfás megjegyzések kíséretében
kölcsönösen üdvözölték egymást, elindultak, hogy másokat is
köszöntsenek. Mardena változatlanul érezte Dalanar jelenlétének
szívélyességét, és kezdte megérteni, miért bűvölte el annyira az anyját. Ha
ő lett volna Első Rítusának férfija, őrá éppolyan nagy hatást tett volna.
Lányát azonban, miközben rendkívül kedves volt, a melankólia légköre
lengte körül, valami csüggedtség, ami rácáfolt küszöbönálló jegyessége
örömére. Mardena nem értette, miért látszik valaki oly szomorúnak,
akinek boldognak kellene lennie.
– Mennünk kell, Mardena – szólalt meg Denoda. – Ne akarjunk tovább
maradni, ha szeretnénk, hogy újra meghívjanak bennünket. A lanzadoniak
közel állnak a Kilencedik Barlanghoz, s Dalanar és Barlangja régóta nem
látogatott el a Nyári Találkozóra. Fel kell eleveníteniük kapcsolataikat.
Keressük meg Lanidart, és köszönjük meg Aylának a meghívást.
A zelandoniak Kilencedik és a lanzadoniak Első Barlangja látszólag két
különböző nép két Barlangjának két tábora volt, valójában azonban
családok és közeli barátok hatalmas közössége.

– Lenyűgöző látványt nyújtott a Zelandonia szállása felé gyalogló négy

asszony. Az emberek még csak meg sem próbálták, hogy ne bámulják
őket. Marthonát mindig észrevették, bárhová ment. Egy vezető Barlang
korábbi vezetője volt, s még mindig befolyásos, arról nem is beszélve,
hogy szép és vonzó érettebb nő. Noha korábban néhányan már látlak
Jerikát, vagy találkoztak vele, még mindig oly szokatlan külsejű asszony
volt, s annyira különbözött mindenkitől, akit ismertek, hogy az emberek
nem tudták levenni róla a szemüket. Még kivételesebbé tette az a tény, hogy
Dalanar társa lett, és nemcsak hogy új Barlangot alapított vele, hanem egy
új népet is.
Jerika lányát, Joplayát, a sötét hajú, melankolikus szépséget, aki a
pletykák szerint kevert lelkű férfihoz tervezett társul menni, titokzatosság
és spekulációk vették körül. A szép szőke asszonyról, akit Jondalar hozott
magával, és aki két megszelídített lóval és egy farkassal érkezett, azt
híresztelték, hogy kiváló gyógyító, valószínűleg valamilyen idegen népből
származó zelandoni. Jól beszélte nyelvüket, ha nem is hibátlanul, és az
imént fedezett fel egy új és csodaszép barlangot pontosan a
Tizenkilencedik Barlang orra előtt. A négy asszony a szokásosnál is több
érdeklődést keltett, Ayla azonban megtanulta figyelmen kívül hagyni, s
örvendett a társaságnak.
Sokan megérkeztek már, amikor a Zelandonia lakhelyére értek.
Fölkeltette Ayla kíváncsiságát, hogy a bejáratnál férfi Zelandonik vették
alaposan szemügyre őket. Mintha Marthona tudta volna, mire gondol,
megmagyarázta:
– Férfiak nem léphetnek be erre a találkozóra, hacsak nem a Zelandonia
tagjai, de minden évben van egy-két fiatalember, rendszerint a Messzi
Lakból, akik megpróbálnak idelopózni s hallgatózni. Női ruhába öltözve
némelyik még megpróbált be is osonni. A férfi Zelandonik őrökként
segítenek távol tartani őket.
Ayla még jó néhány férfit vett észre itt-ott a nagy építmény körül, akik
szintén a Zelandonia tagjai voltak, köztük Madromant is.
– Mik azok a Messzi Lakok?
– Nyári szállások, melyeket a Találkozó táborának peremén építettek a
férfiak, rendszerint ifjak, akiknek már nincs szüksége doni-asszonyra, de
még nem találtak társat – magyarázta Marthona. – A fiatalemberek nem
szeretnek a saját Barlangjukkal lenni, inkább saját korú ifjakkal laknak –
kivéve az étkezési időket. – Elmosolyodott. – A barátaik nem úgy
viselkednek, ahogy anyjuk vagy anyjuk társa elvárja tőlük. A társtalan
férfiaknak, különösen az olyan korúaknak, teljes mértékben tilos olyan
fiatal nők közelébe menni, akik már érettek az Első Rítusukra, ennek
ellenére mindig megpróbálják, így amikor a táborban vannak, a
Zelandonia alaposan szemmel tartja őket.
– A saját szállásukon, ha elég távol építik fel őket, hangoskodhatnak és
mulatozhatnak, mindaddig, amíg nem zavarnak másokat. Tarthatnak
összejöveteleket, és meghívhatják a barátaikat, és természetesen fiatal
nőket is. Nagyon megtanulták zaklatni anyjukat és a barátját ráadás ételért,
s mindig megpróbálnak sert, bort vagy bármi mást szerezni. Azt hiszem,
versengéssé vált közöttük, hogy melyik csábítja el szállásaikra a
legcsinosabb fiatal nőket.
– Idősebb férfiak is építenek Messzi Lakot, rendszerint azok, akiknek
ilyen vagy olyan okból nincs társuk, vagy akik férfiakat részesítenek
előnyben, vagy olyanok, akik korábbi társuk nélkül élnek, s még nem
találták meg az újat, vagy pedig akik el akarták hagyni a Barlangjukat
vagy családjukat. Laramar több időt tölt egy Messzi Lakban a Nyári
Találkozó idején, mint amennyit a sajátjában. Ott kereskedik a serével, bár
nem tudom, mit kezd a csereáruval. A családjának biztosan nem visz haza
semmit. A társválasztás előtt állók a Jegyességi Szertartást megelőzően
egy vagy több napot töltenek egy Messzi Lakban a Zelandoniával. Azt
hiszem, Jondalar is hamarosan odamegy.
 A négy asszony először sötétnek találta a Zelandonia szállását, ahol csak
a középpontban álló házi tűzhely és egy-két lámpás világított. Miután
azonban szeme alkalmazkodott, Marthona körülnézett, és a nyitott
központi terület jobb oldali fala mellett gyékényen ülő két asszony felé
vezette társait. Az asszonyok a közeledőkre mosolyogtak, és helyet adtak
nekik.
– Azt hiszem, ideje nekilátnunk – mondta Marthona, miközben leültek a
gyékényre. – A formális bemutatkozásokra később is ráérünk. – Azokhoz
beszélt, akik vele jöttek. – Ő Proleva édesanyja, Velima, és a húga, Levela.
A Nyári Táborból jöttek, a Huszonkilencedik Barlang Nyugati Birtokáról.
– Majd a már ott lévőknek mutatta be Barlangja tagjait. – Ő Dalanar társa,
Jerika, és a lánya, Joplaya. A lanzadoniak csak ma reggel érkeztek. Ő
pedig Ayla, a Kilencedik Barlangból, korábban a Mamutok Aylája, az
asszony, akit Jondalar társul választott.
Az asszonyok egymásra mosolyogtak, de mielőtt szót válthattak volna,
észrevették, hogy csend telepedett a találkozón összegyűltekre. A Nagy
Földanya Szolgálói Közt Első és számos más Zelandoni állt a csoport elé.
Amint az asszonyok észrevették őket, a beszélgetés abbamaradt. Amikor
teljes csend lett, a donier szólalt meg.
– Nagyon komoly dolgokról fogok beszélni, és azt szeretném, ha
figyelmesen hallgatnátok. Asszonyok, ti a Doni Áldottjai vagytok, azok,
akiket új élet világra hozatalának képességével és privilégiumával áldott
meg. Nektek, akik hamarosan nászt ültök, tudnotok kell néhány fontos
dologról. – Elhallgatott, és fontosnak tartotta, hogy mindenkire ránézzen.
Tekintete kicsit elidőzött a Marthonával érkezett asszonyokon. Volt köztük
kettő, akikre nem számított.
Marthona és Zelandoni egymás felé bólintott, majd az Elsők Közt Első
folytatta.
– Ezen a Gyülekezésen női dolgokról tartok előadást, mint például a
gyermekszülésről, és hogy miként bánjatok azzal a férfival, aki a társatok
lesz, és mit várhattok tőle. Arról is beszélgetünk majd, hogyan ne essetek
teherbe, és mi a teendő, ha akkor fogantok meg, amikor még nem vagytok
érettek a gyermek világrahozatalára és fölnevelésére mondta a donier.
 – Némelyikőtök talán már Áldott az élet első megnyilvánulásaival.
Titeket külön tisztelet illet, a tisztelet azonban nagy felelősséggel is jár.
Egy-két dolgot, amit mondok nektek, talán már hallottatok korábban is,
különösen Első Örőmeitek Rítusain. Figyeljetek jól, még ha azt hiszitek is,
hogy tudjátok, mit akarok mondani.
– Először is, egyetlen lány sem ülhet nászt, amíg asszony nem lesz,
amíg el nem kezdte vérzését, és meg nem volt az Első Rítusa. Jegyezzétek
meg a hold állását azon a napon, amikor elkezdődött a vérzésetek. Mert
legközelebb, amikor a hold ugyanabba a fázisba kerül, a nők többségének
vére újra folyni kezd, de nem mindig marad ugyanolyan. Ha egy ideig
több nő él egy helyen, holdidejük gyakran megváltózik, amíg vérzésük
egy időre nem esik.
A fiatalabb nők egyike-másika a barátnőire és rokonaira nézett,
különösen azokra, akik nem ismerték ezt a jelenséget. Aylának senki nem
beszélt erről, és megpróbált visszaemlékezni, észrevette-e valaha is.
– Az első jele annak, hogy Földanya megáldott benneteket, s kiválasztott
egy, a tietekhez illő lelket, hogy általa új élet kezdődjék bensőtökben, az
lesz, hogy véretek nem a holdfázisotok szerint folyik. Ha vérzésetek a
következő holdidőben sem indul meg, elkezdhetitek feltételezni, hogy
Áldottak vagytok, de ha holdidőtök legkevesebb három hónapra kimarad,
és más jelekből is észreveszitek, meglehetősen biztosak lehettek benne,
hogy új élet fogant bensőtökben. Van bármelyikőtöknek kérdése ezzel
kapcsolatban?
Nem tettek fel kérdést, mert azon kívül, hogy Zelandoni elmondta nekik,
hogy az egy helyen élő nőknél kialakulhat, hogy egy időben véreznek,
mindent hallottak már tőle korábban is.
– Tudom, többségeket már megosztotta Földanya Öröm Adományát a
neki Ígérttel, és bizonnyal élvezetet adott. Ha nem így történt, beszéljetek
Zelandonitokkal. Nehéz ilyen intim dologról beszélni, de van mód a
segítségre, és a Zelandonia mindig megőrzi titkaitokat. Jó, ha tisztában
vagytok azzal, hogy a teljes érettségben levő fiatalok kivételével kevés
férfi képes naponta egynél vagy kettőnél többször párzani, és még
kevesebbszer, ahogy öregszenek.
 – Fontos, hogy figyeljetek arra, hogy a társatok soha nem kényszerítheti
rátok az Öröm Megosztását, és ha úgy döntötök, nem éltek vele, a társatok
nem ellenkezhet, a férfiak többsége azonban mégis megteszi. A férfiak
többsége nem marad olyan asszony mellett, aki sokszor nem osztja meg
velük Földanya Öröm Adományát. Noha arra készültök, hogy
megkössétek a nászköteléket, azt számos okból – amit most talán még el
sem képzelhettek – el is lehet vágni. Biztosra veszem, hogy mindannyian
ismertek olyanokat, akik elvágták a csomót a társuktól.
Némi sugdosás, mozgolódás, körbepillantgatás követte Zelandoni
szavait. Csaknem mindegyikük ismert valakit, aki olyan személlyel ült
nászt, akivel nem sokáig maradt együtt.
– Állítólag a nők hasznát vehetik Földanya Öröm Adományának társuk
megtartásában azzal, hogy boldogságot és elégedettséget adnak nekik.
Egyesek azt állítják, a Földanya éppen azért adta azt a képességet. Biztos
vagyok benne, hogy az az egyik oka, bár nem az egyetlen. Igaz azonban,
hogy társatok nem lesz annyira kitéve annak, hogy Örömmel tekintsen
más nőkre, ha ti azt megadatok neki. Boldogan őrzi meg a más iránti
érdeklődésnek azon futó pillanatait a Földanya tiszteletére adott
szertárosokon, amikor Doninak tetszetős és elfogadható az Örömök
megosztása.
– Ne feledjétek azonban, hogy bár örömteli változatosság lehet, bárki
elutasíthatja Földanya Adományának bármilyen ajánlatát. Az Örömök
megosztása valaki mással szintén nem kötelező. Ha ti és társatok boldogok
vagytok, és örömtelien osztjátok meg az Ő Adományát egymással, a
Földanya boldog. Az Örömökkel kapcsolatosan semmi nem kötelező. Ez
Földanya Adománya, és minden gyermeke a saját szabad akaratából
osztozik benne azzal, akit kedvel, és amikor óhajtják. Sem nektek, sem
társatoknak nem szabad aggodalmaskodnotok más iránti múló
vonzódástok miatt. A féltékenység nagyon-nagyon rossz, és rettenetes
következményei lehetnek. A féltékenység erőszakot okozhat, az erőszak
pedig halálhoz vezethet. Ha valakit megölnek, az bosszúra viheti a megölt
személy szeretteit, s még több bosszút viszonzásul, amíg már nincs más,
mint a viszálykodás és pusztítás. Minden elfogadhatatlan, ami fenyegetheti
Földanya gyermekeinek jóllétét, akiket arra választott, hogy ismerjék Őt.
– A zelandoniak erős nép, mert együttműködnek, és segítik egymást. A
Nagy Földanya mindent megadott, amire az élethez szükségünk van.
Bármi, amit vadászunk vagy gyűjtünk, Doni adománya, s viszonzásul meg
kell osztanunk mindenkivel. Mert Földanya Adományainak elfogadása
nehéz munka lehet, s még veszélyes is, és azok, akik a legtöbbet adnak, a
legnagyobb tiszteletet kapják viszonzásul. Ezért a legjobb gondoskodóké
és adományozóké a legmagasabb közösségi rang, és azoké, akik
készségesen dolgoznak az Ő gyermekeiért. A vezetőket ezért tisztelik. Ők
segítik népüket. Ha nem így tennének, az emberek többé nem fordulnának
hozzájuk, és valaki mást választanának vezetőül.
Nem tette hozzá, hogy ugyanez volt az oka a Zelandonia oly magas
megbecsültségének.
Zelandoni hatásos szónok volt, és Ayla élénk figyelemmel hallgatta. A
lehető legtöbbet akarta megtanulni annak a férfinak a népéről, akivel
hamarosan nászt ül, amely most már az ő népe is, de amikor
elgondolkodott ezen, a Törzset nem találta annyira különbözőnek. Ők is
megosztottak mindent egymással, és senki nem éhezett, még az a
földrengésben meghalt asszony sem, akiről beszéltek neki. Az az asszony
egy másik Törzsből érkezett, soha nem volt gyermeke, és társa halála után
mindig tehernek tartott második asszonynak kellett tekinteni. De még ha
neki volt is a legalacsonyabb státusa Brun törzsében, soha nem éhezett, és
mindig volt kellően meleg ruhája.
A Törzs is ismerte mindazt, amit Zelandoni mondott, nem kellett
szavakkal kifejezniük. A Törzs népének nem volt annyi szava, mint a
Másoknak. A társakat is megosztották. Értettek egy férfi igényeinek
kielégítéséhez. Egyetlen törzsbeli asszony sem utasított vissza egyetlen
férfit sem, aki a jellegzetes módon jelzett nekik. Ayla nem ismert senkit,
aki még csak gondolt is volna a visszautasításra... kivéve őt. Most azonban
már tudta, hogy amit Broud akart, nem Öröm volt. Már akkor is tudta,
még ha nem tudta is szavakba foglalni. Broud nem azért jelzett neki, mert
meg akarta osztani vele az Adományt, vagy hogy könnyítsen szükségletén.
Azért tette, mert tudta, hogy Ayla gyűlöli.
 – Ne feledjétek el – mondta éppen a donier –, hogy a társatok az, akinek
segítenie kell nektek, és ellátni benneteket és gyermekeiteket mindennel,
különösen, amikor várandósak vagytok, vagy nemrég hoztatok gyermeket
a világra, és szoptattok. Ha törődnek velük, ha gyakran megosztják velük
az Örömöt, és kellő elégedettségben tartják őket, a férfiak többsége
boldogan látja el társát és gyermekeit mindennel. Némelyikőtök talán
elképzelni sem tudja, miért tartom ezt oly fontosnak. Kérdezzétek meg
anyáitokat. Amikor teljesen elfoglal a sok gyerek, s velük kell
foglalkoznotok és fáradtak vagytok, talán eljön az idő, amikor az
Adományt nem oly könnyű megosztanotok társatokkal. S vannak idők,
amikor nem szabad, arról azonban később beszélek.
– Doni mindig jobban kedvére van azoknak a gyermekeknek, és
kedvezően mosolyog azokra, akik valamelyest a társatokra hasonlítanak.
Gyakran a társak is jobban kedvelik azokat a gyerekeket. Ha azt akarjátok,
hogy gyermekeitek a társatokra hasonlítsanak, együtt kell töltenetek az
időt, hogy így a legkönnyebben az ő lelkét válassza ki. A lelkek
öntörvényűek. Semmilyen módon nem lehet meg mondani, mikor dönt
valamelyikük úgy, hogy megengedje, hogy kiválasszák, vagy hogy
Földanya mikor dönt úgy, hogy ideje egymáshoz illeszteni őket. De ha
örömet adtok egymásnak, és kedveteket lelitek egymásban, a társatok
veletek akar maradni, és a lelke boldogan egyesül a tietekkel,
Mindegyikőtök értette, amit eddig mondtam? Ha vannak kérdéseitek,
nyugodtan tegyétek fel – mondta újra az Első, s várakozva körülnézett.
– De mi történik, ha megbetegszem, és egyáltalán nem találok Örömet
az Adományban? – kérdezte az egyik asszony. Mások feléje fordultak,
hogy lássák a kérdezőt.
– Társadnak ezt meg kell értenie, s ez minden esetben a te döntésed.
Vannak jegyesek, akik ritkán osztják meg az Örömöt egymással. Ha
kedves és megértő vagy a társaddal, rendszerint ő is az lesz veled. A
férfiak is Földanya gyermekei. Ők is megbetegedhetnek, s általában a
társuk az, aki gondoskodik róluk. A társak többsége is megpróbál ápolni,
ha beteg vagy.
A fiatal nő bólintott, és meglehetősen bizonytalanul mosolygott.
 – A társaknak tekintettel kell lenniük egymásra, kedvesnek lenniük, és
megbecsülniük egymást. Az Öröm Adománya boldogságot hozhat
mindkettőtöknek, és a segítségével boldoggá s elégedetté tehetitek
társatokat, hogy nászotok tartós legyen. Egyéb kérdés?
Az Első várt, hogy vajon bárkinek lenne-e kérdése, majd folytatta:
– A nász azonban több, mint két ember együttélése. Érinti a rokonságot,
a Barlangot és a szellemvilágot is. Ez az oka annak, hogy az anyák és
társuk gondosan megfontolják, mielőtt engedélyezik gyermekeiknek a
társválasztást. Kivel éltek majd együtt? Te vagy a társad értékesen járulsz-e
majd hozzá Barlangod életéhez? Egymás iránti érzelmeitek szintén
fontosak. Ha törődés nélkül kezditek, a nász nem lesz tartós. Ha a nász nem
tartós, a gyermekek iránti felelősség általában az anya rokonságára vagy
Barlangjára hárul majd, ahogy abban az esetben is, ha mindketten
meghaltok.
Aylát elbűvölte a megbeszélés. Majdnem feltett egy kérdést a lelkek
egymáshoz illesztéséről, melyek új életet hoznak létre. Ám teljesen meg
volt győződve arról, hogy csak az, Öröm Adományára volt szükség
ahhoz, hogy új élet kezdődjék, de úgy döntött, ezt most nem említi meg.
– Most pedig – folytatta Zelandoni –, miközben többségetek alig várja
első gyermekét, eljöhet az ideje annak, amikor olyan élet fogant meg,
melynek nem lett volna szabad megfogannia. Amíg meg nem kapjátok
Zelandonitól újszülöttetek elandonját, a csecsemőnek nincs saját lelke,
csak az eletet adó anya és apa egyesült lelke. Abban az időben a Nagy
Földanya átveszi az újszülöttet, különválasztja a lelkeket, majd visszaadja.
De jobb megállítani az élet kifejlődését, mielőtt a megszületésre készen
állna, és a legjobb a terhesség első három holdján belül.
– Miért akarna bárki megszakítani egy megfogant életet? – kérdezte egy
fiatal nő. – Nem minden csecsemőt látnak szívesen?
– Többségüket örömmel látják – válaszolta Zelandoni –, de
meglehetnek az okai annak, amiért egy asszonynak nem lehet új
csecsemője. Bár nem gyakran történik meg, a szoptatás alatt újra teherbe
eshet, és életet adhat egy újabb gyermeknek, amikor még az előző is
nagyon kicsi. Az anyák többsége nem képes ugyanolyan törődéssel
gondoskodni oly hamar egy másik gyermekről. Azé az elsőség, aki már
megszületett és nevet kapott, főként, ha egészséges. Ily módon túl sok
kisbaba hal meg, különösen életük első esztendejében. Nem bölcs dolog
egy egészséges és már növekvő gyermek életét azzal kockáztatni, hogy túl
korán arra kényszerül, hogy levegyék anyja kebléről. Az első életév
túlélése után az elválasztás a gyermek második legnehezebb időszaka. Ha
egy csecsemőt túl korán, kevesebb mint három éven belül kell
elválasztani, az elgyengítheti a gyermeket, és felnőttként is gyenge
maradhat. Jobb, ha egy egészséges gyermek van, aki erős felnőtté fejlődik,
mint két-három csenevész, akik talán nem élnek sokáig.
– Ó... erre nem is gondoltam! – mondta a fiatalasszony.
– Vagy másik példaként említeném azt, ha egy asszony talán több
súlyosan fogyatékos gyermeknek ad életet, akik meg is haltak. Továbbra is
hordjon ki gyermekeket, és éljen át oly nagy bánatot? Arról nem is
beszélve, hogy legyengíti magát.
– De mi van akkor, ha ő is szeretne gyermeket, mint mindenki más? –
kérdezte egy fiatal nő, könnyekkel a szemében.
–Nincs minden nőnek gyermeke – mondta Zelandoni.
– Vannak, akik úgy döntenek, hogy nem szülnek. Vannak, akik soha nem
tudnak megfoganni. Mások mintha nem tudnák kihordani gyermeküket,
vagy halott csecsemőt szülnek, vagy oly súlyosan fogyatékos babákat
hoznak világra, hogy életképtelenek, vagy nem szabad életben maradniuk.
– De miért? – kérdezte a könnyező asszony.
– Senki nem tudja. Talán valaki, aki valami miatt az ellensége,
megátkozta. Talán egy bűnös, ördögi lélek talált utat arra, hogy ártson a
meg nem született csecsemőnek. Állatokkal is megtörténik. Mindannyian
láthatunk torzszülött lovakat vagy szarvasokat. Van, aki azt mondja, a fehér
állatok egy elgáncsolt ördögi lélektől erednek, melyeket a gonosz lélek
nem tudott megrontani, és ezért szerencsések. Néha emberek is fehérnek
születnek rózsaszín szemmel. Kétségtelenül az állatoknál is előfordul
halvaszülés vagy életképtelen magzat, noha gyanítom, hogy a húsevők oly
gyorsan elintézik őket, hogy még csak észre sem vesszük.
A fiatalasszony könnyezett, és Ayla azon tűnődött, Zelandoni vajon
miért tűnik oly érzéketlennek vele.
– A lánytestvérének gondjai adódtak a szüléssel, pedig kétszer vagy
háromszor is terhes volt már – jegyezte meg halkan Velima. – Azt hiszem,
attól fél, hogy vele is ugyanaz történik.
– Bölcs dolog Zelandonitól, hogy nem táplál hiú reményeket, nem
akarja, hogy csalódjon. Néha családi tulajdonság – súgta válaszul
Marthona. – S ha megszületik a gyermek, annál boldogabb lehet.
Ayla figyelte a fiatal nőt, és annyira meghatotta, hogy nem állhatta meg,
hogy ne szóljon az érdekében:
– Idefelé vezető utunkon – kezdte, mire mindenki meglepetten fordult a
megszólaló idegen felé, s többen is észrevették az övékétől eltérő beszédét
– Jondalarral megálltunk egy losadunaj Barlangnál. Élt ott egy asszony,
aki soha nem volt képes gyermeket szülni. Egy közeli Barlangból
származó nő meghalt, hátrahagyva a társát és három kisgyermekét. Az
asszony, akinek nem lehetett gyermeke, odament lakni hozzájuk, hogy
lássa, kialakíthatnak-e együttműködést. Az volt a szándéka, hogy ha igen,
akkor örökbe fogadja a gyerekeket, és társul választja az apát. – Csend,
majd halk beszélgetés fogadta az idegen asszony szavait.
– Ez nagyon jó példa, Ayla – dicsérte Zelandoni. – És a nők valóban
örökbe fogadhatnak gyermekeket. Volt annak a gyermektelen asszonynak
saját társa?
– Nem, nem hiszem – válaszolta Ayla.
– Még ha lett is volna, magával vihette volna őt is, ha a férfiak
hajlandók lettek volna barátként elfogadni egymást. Hasznos lehet egy
plusz férfi, aki segít a gyermekek eltartásában. Ayla lényeges dolgot emelt
ki. Azok az asszonyok, akik képtelenek saját gyermeket a világra hozni,
nem szükségszerűen kell hogy gyermektelenek maradjanak – mondta
Zelandoni, majd folytatta előadását.
– Vannak más okai is, amiért egy nő úgy dönt, hogy megszakítja
terhességét. Egy sokgyermekes anyának talán nehéz gondoskodnia
mindegyikről, ahogy nehéz a társának és a Barlangjának is, hogy eltartsa
őket. Az olyan helyzetben levő asszonyok nem igazán akarnak már többet,
és azt kívánják, Földanya ne legyen oly bőkezű velük.
 – Ismerek egy asszonyt, aki egyik gyermekét szülte a másik után –
jegyezte meg egy másik asszony. Miután Ayla megszólalt, már mások sem
voltak oly tartózkodók. – Kettőt a húgának adott, egyet pedig egy
unokatestvérének.
– Ismerem azt, akiről beszélsz. Különösen erős és egészséges
asszonynak tűnik, aki szeret terhes lenni, és könnyedén szül. Nagyon
szerencsés. És nagy szívességet tett a húgának, akinek nem lehetett
gyermeke, azt hiszem, egy baleset miatt, és az unokatestvérének is, aki
akart még egy gyermeket anélkül, hogy szülnie kellett volna – mondta a
nagy termetű donier, majd visszaterelte a beszélgetést a témára.
– De nem minden asszony oly termékeny vagy oly szerencsés.
Néhányuk kínkeservesen hozza világra gyermekét, vagy meghal szülés
közben, anya nélkül hagyva a már élő gyermekeket. Senki nem egyforma.
Szerencsére a nők többségének lehet gyermeke, de még talán azok sem
akarnak nem ajánlatos terhességet kihordani.
– Több dolgot is lehet tenni az elvetélés érdekében. Egyik-másik
veszélyes lehet. A baradicskóró teljes növényzetéből, gyökérzettel,
mindennel együtt készített erős tea megindíthatja a vérzést, de végzetes
lehet. A lehántott, síkos szilfaág, melyet mélyen a szülőcsatornába
helyeznek, nagyon hatékony lehet, de mindig az a legjobb, ha beszéltek a
donieretekkel, aki tudja, milyen erősre kell főzni a teát, vagy hogyan kell
felhelyezni a botot. Vannak más megoldások is. Édesanyátok vagy
Zelandonitok részletesebben megbeszéli veletek, ha és amikor többet
akartok tudni.
– Ugyanez igaz a gyermekszülésre. Számos gyógykészítménnyel
felgyorsítható a szülés, megállíthatja a vérzést, és csillapíthatja a
fájdalmat. A gyermekszüléssel szinte mindig jár fájdalom – mondta az
Első. – Nagy Földanyát is gyötörte a fájdalom, a nők többségének azonban
kevés gondot okoz a szülés, a vajúdás kínjait pedig gyorsan elfelejtik.
Aylát érdekelték a gyógymódok, melyekről Zelandoni beszélt, noha
azok, amelyeket említett, viszonylag egyszerűek és jól ismertek voltak.
Csaknem minden nő, akikkel beszélt erről, ismerte a terhességmegszakítás
valamilyen módját, bár egyiket-másikat nagyon veszélyesnek vélte. A
férfiaknak gyakran nem tetszett a magzatelhajtás ötlete, és Iza meg a Törzs
más gyógyító asszonyai titokban tartották a férfiak elől, nehogy
megtiltsák.
A donier nem szólt a terhesség megelőzéséről, és Ayla nagyon szeretett
volna erről beszélni vele, és esetleg összehasonlítani feljegyzéseiket. Több
szülésnél is bábáskodott. Hirtelen eszébe jutott, hogy hamarosan ő is szül.
Nagy fájdalommal hozta világra Durcöt, majdnem belehalt, ám ahogy
nagy, ragyogó fiáért Földanya, úgy neki is érdemes volt Durcért elviselnie
a vajúdás szenvedését.
– A fizikai fájdalomnál nagyobb fájdalom is van a világon mondta
éppen Zelandoni. Ayla újra ráfigyelt. – Bizonyos fájdalom rosszabb a
fizikainál. Asszonyként nagy a felelősségetek, és olyan kötelességet
vállaltok, amely időnként nehéz lehet, de egy napon meg kell fontolnotok.
Van idő, amikor az élet nagyon makacs. Amikor semmivel nem lehet a
terhességet megszakítani, még ha ti esetleg úgy döntöttetek is, hogy
magzatotokat nem akarjátok a világra hozni. Miután a gyermek már
megszületett, mindig nehezebb visszaadni őt Földanyának, előfordul
azonban, hogy meg kell tenni.
– Ne feledjétek, hogy azok az elsők, akik már a földre születtek. Ha egy
második túl korán megszületik, vagy súlyosan fogyatékos, vagy
bármilyen más fontos ok felmerül, az újszülöttnek vissza kell térnie
Földanyához. Ez mindig az anya döntése, de nem szabad
megfeledkeznetek felelősségetekről. S ha a terhesség megszakítása mellett
döntőtök, azt gyorsan kell megtennetek. Amint képesek vagytok rá, el kell
hajtanotok a magzatot, és Földanya kebelére helyeznetek a lehető
legmesszebb az otthonotoktól, és soha nem tehetitek egy szent temetkezési
hely közelébe, nehogy egy kóbor lélek megpróbáljon beköltözni a testbe.
Mert utána a lélek megzavarodik, és nem találja meg az utat a következő
világba. Az olyan lelkek ördögivé válhatnak. Van bárki közületek, aki nem
érti pontosan, amit mondok?
Ez mindig nagyon nehéz pillanat volt a nászra felkészítő találkozókon,
és Zelandoni időt hagyott a fiatal nőknek, hogy felfogják szomorú
kijelentését, de meg kellett érteniük. Senki nem szólalt meg. A fiatal
asszonyok hallottak mendemondákat, és beszéltek egymás közt arról az
aggasztó kötelességről, melyet egy napon teljesíteniük kell, most történt
meg azonban először, hogy nyíltan felvetődött. Minden jelen lévő fiatal nő
nagyon-nagyon remélte, hogy soha nem kell halott csecsemőjüket a Nagy
Földanya hideg kebelére helyezniük. Komor, csüggesztő gondolat volt.
Az idősebb nők egyike-másika hallgatagon ült, fájdalommal a
szemében, mert ők már megszenvedték azt a borzalmas kötelességüket,
hogy le kellett mondaniuk egy életről, hogy megtarthassanak egy másikat.
Noha soha nem volt könnyű döntés, a nők többsége inkább megszakíttatott
egy terhességet, vagy még rosszabb, a magzatelhajtást neki magának
kellett megtennie, de inkább így tett, semmint hogy elveszítse már
megszült gyermekét.
Zelandoni megjegyzései feldúlták Aylát. Ő soha nem lenne rá képes,
gondolta. Durc emlékei árasztották el. A csecsemő arra számíthatott, hogy
a Törzs elűzi, s neki nem volt beleszólása. Gyötrelemmel jutottak eszébe
azok a napok, melyeket bujkálva töltött a barlangban, hogy megmentse
újszülött fia, Durc életét. Torzszülöttnek mondták. Pedig nem volt az. Csak
keverék volt, az övé és Broudé, noha Broud volt az első, aki
megbélyegezte és halálra ítélte. Ha Broud minden alkalommal, amikor
megerőszakolt, tudta volna, hogy Durc lesz az eredmény, gondolta Ayla,
soha nem tette volna meg! Kísértést érzett, hogy megkérdezze, elsősorban
magát az élet keletkezését, a fogamzást hogyan lehet megakadályozni, de
nem bízott abban, hogy meg tud szólalni.
Marthonát zavarba ejtette az idegen asszony nyilvánvaló lesújtottsága.
Igaz, nem volt könnyű gondolat, de kicsi volt a valószínűsége annak, hogy
Ayla hamarosan megszületendő gyermekét vissza kelljen adni
Földanyának. Talán csak a terhessége miatt ilyen rosszkedvű, gondolta
Marthona. Bizonyára nagyon érzékeny.
Nem volt sokkal több minden, amit közölni akart a Jegyességi
Szertartásra készülődőknek. Az Öröm Adománya megosztásának
tilalmairól beszélt még, amikor egy nő közel jár a szüléshez, a szülést
követő időszakról, és bizonyos szertartások előtt, a szertartások idején s
utána. Kitért a társat választott nők egyéb kötelességeire, a szükséges
böjtök Idejére, s más időkre, amikor bizonyos ételeket tilos volt
fogyasztani.
Tiltott volt a párzás bizonyos emberek, így például közeli
unokatestvérek között. Jondalar is említette a közeli unokatestvéreket, s
amikor most Zelandoni magyarázta, Ayla Loplayára pillantott a törzsbeli
asszonyoknak azzal az észrevehetetlen pillantásával. Ismerte az okát annak
a szomorúságaurának, mely körülvette a szép fiatalasszonyt. Mióta
azonban megérkezett a Nyári Találkozóra, hallotta, amint jó néhányan
rokonsági jegyeket említettek, és fogalma sem volt, miről beszélnek. Mit
jelent az az összeegyeztethetetlen rokonsági jegy? A többi nő mindent
tudott a tilalmakról, és nem akart semmit sem mondani előttük. Úgy
döntött, megvárja, amíg többségük eltávozik, és csak utána teszi lel
kérdését.
– Van még egy dolog – szólalt meg az Első, a beszélgetés lezárásaként.
– Néhányatok talán már hallotta, hogy az a kérés jutott el hozzánk, hogy
halasszuk el néhány napra a Jegyességi Szertartást. – Bánkódó
morgolódás hagyta el egy-két asszony száját. – Dalanar és az ő
Lanzadonia Barlangja tervezte érkezését a zelandoniak Nyári
Találkozójára, hogy társának leánya nászt ülhessen az Első Jegyességen.
Sugdolódzás és mormogás hallatszott a gyülekezés felől.
– Örvendezhettek, mert nincs szükség a halogatásra. Joplaya
megérkezett az édesanyjával, Jerikával. Joplaya és Echozar veletek együtt
üli majd nászát.
– Jegyezzetek meg mindent, amit hallottatok tőlem. Fontos. Holnap
reggel kezdődik ennek a Nyári Találkozónak a nyitó vadászata, és ha
minden jól alakul, a Jegyességi Szertartás hamarosan utána következik.
Akkor találkozom mindannyiótokkal – fejezte be a megbeszélést az Elsők
Közt Első.
A gyülekezésről távozóban Ayla a „laposfejű" szót hallotta egypárszor,
az „utálatosság" szót pedig legalább egyszer. Nem tetszett neki, de
nyilvánvaló volt, hogy sokan igyekeznek távozni, hogy mielőbb
fecseghessenek valakivel arról, hogy Joplayát a félig laposfejű férfihoz,
Echozarhoz ígérték.
 Sok nő emlékezett Echozarra. Még csak egyszer látogatott el Nyári
Táborukba, akkor, amikor a lanzadoniak utoljára eljöttek. Marthona
emlékezett arra, hogy azon a találkozón volt valami visszataszító
Echozarban és félvér lelkében, és remélte, nem történik meg többé. Eszébe
juttatta a másik kellemetlen Nyári Találkozót, azt, amelyiken Jondalar nem
vett részt, mert elkísérte Utazására fivérét, és magára hagyta Maronát, aki
jegyességi társaként hiába várta. Marona végül mégis társat választott azon
a nyáron, a Második Jegyességi Szertartáson, éppen a hazaindulásuk előtt,
de nászuk nem tartott sokáig. Marona most újra társtalan, Jondalar
azonban egy asszonyt hozott haza magával, aki minden furcsasága
ellenére sokkal jobban illett a fiához, már csak azért is, mert őszintén
fontos volt neki, hogy gondoskodjon róla, a fia pedig szerette.
Zelandoninak az a futó gondolata támadt, hogy megtiltja a nőknek, hogy
bármit is mondjanak a találkozón elhangzottakról, tudta azonban, hogy
nem áll módjában a tilalmat betartatnia. Túlságosan is „érdekes" hír volt
ahhoz, hogy számíthatott volna arra, hogy titokban tartsák. Az Első
észrevette, hogy Ayla és a vele levők mintha nem sietnének, és talán arra
várnak, hogy vele beszéljenek. Ő volt a Kilencedik Barlang Zelandonija.
Amikor szinte mindenki távozott, Ayla odament hozzá.
– Van valami, amit szeretnék megkérdezni tőled, Zelandoni.
– Tessék – válaszolta az asszony.
– Beszéltél bizonyos tilalmakról azzal kapcsolatban, hogy az emberek
kikkel párosodhatnak, illetve kikkel nem. Tudom, hogy senki nem
párosodhat a „közeli unokatestvérével. Jondalar azt mondta nekem, hogy
Joplaya az ő közeli unokatestvére – néha házitűzhely-unokatestvérének
nevezi, mert mindketten ugyanannak a férfinak a házi tűzhelyébe születtek
– mondta Ayla. Nem nézett Joplayára, Marthona és Jerika azonban
egymásra pillantott.
– Így igaz – válaszolta a Kilencedik Zelandonija.
– Csak itt, mióta megérkeztünk a Nyári Találkozóra, hallottam, hogy az
emberek valami másról beszélnek. Te is. Te azt mondtad, nem lehet
párosodni valakivel, akinek összeegyeztethetetlen a rokonsági jegye. Mi a
„rokonsági jegy"? – kérdezte.
 A többi Zelandoni egy ideig hallgatott, de amikor úgy vélték, Ayla csak
tudni szeretne valamit, csendesen egymás közt kezdtek beszélgetni, vagy a
szálláson belüli személyes helyükre mentek.
– Azt kicsit nehezebb megmagyarázni – válaszolt az Első. Egy ember
egy rokonsági jeggyel jön a világra. Bizonyos módon része az egyén
elanjának, életerejének. Az emberek csaknem megszületésük idejétől
ismerik rokonsági jegyüket, ahogy elandonjukat is. Ne feledjétek, hogy
minden állat Földanya gyermeke. Őket is ő teremtette, ahogy az Földanya
dalában is áll:

Dörgedelmes robajjal Sziklái széthasadtak,

S lenn a mélységben megnyíló nagy barlangból,
Testének üregéből Földanya újra életet adott.
Méhéből világra hozta a Föld Gyermekeit.
Földanya kétségbeeséséből több gyermek született.

Mindegyik gyermek különbözött, születtek kicsik és nagyok,

Volt, amely járt, lépdelt, volt, amely repült,
Volt, amely úszott, s volt, amely kúszott-mászott.
Ám mindegyik tökéletesnek született, mindegyik lélek-teljesnek.
Mindegyik minta lett, melynek alakformáját utánozni lehetett.
Földanya jólelkű volt. A zöld föld benépesedett.

– A rokonsági jegyet szimbolizálhatja egy állat vagy egy állat szelleme

– folytatta magyarázatát Zelandoni.
– Úgy érted, egy totemhez hasonlóan? – kérdezett közbe Ayla. – Az én
totemem a Barlangi Oroszlán. A Törzsben mindenkinek van totemje.
– Talán igen – válaszolta az Első, s egy pillanatra elgondolkodott. – De
azt hiszem, a totemek valami mások. Először is, nincs mindenkinek.
Fontosak, de nem egészen annyira, mint például egy elán, bár igaz, hogy
az egyénnek keresztül kell mennie bizonyos próbán vagy küzdelmen,
hogy totemet kapjon. Rendszerint a totem választja ki az embert, de
rokonsági jegye mindenkinek van, és sokaknak ugyanaz a jegye. Egy
totem lehet valamely állat szelleme, egy barlangi oroszláné, egy szirtisasé,
egy tücsöké, egyes állatok azonban rendelkeznek bizonyos erővel.
Szellemüknek van valamiféle ereje, az életerőhöz hasonlatos, mégsem
ugyanaz. A Zelandonia erélyállatoknak nevezi őket, de több erejük van a
következő világban, mint ebben. Néha, védelemül, segítségül hívhatjuk azt
az erőt, amikor a szellemvilágban utazunk, vagy bizonyos dolgokat
idézünk elő – magyarázta az Elsők Közt Első.
Ayla oly erősen gondolkodott, hogy összevonta szemöldökét,
megpróbálva visszaemlékezni valamire.
– A Mamut csinált olyat! – mondta. – Emlékszem egy szertartásra,
amelyen furcsa dolgokat művelt. Azt hiszem, a szellemvilág egy részét
áthozta ebbe a világba, de küzdenie kellett, hogy uralma alatt tartsa.
Zelandoni mimikája a meglepődését és csodálatát is ki fejezte.
– Szerettem volna megismerni a Mamutodat – szólalt meg, majd
folytatta. – Az emberek többsége nem gondolkodik túl sokat a rokonsági
jegyén, kivéve, amikor a társválasztást fontolgatják. Senkinek nem
ajánlatos olyan valakit társul választania, akinek rokonsági jegye ellentétes
az övével, s vélhetően ez az oka annak, amiért a Nyári Találkozókon, ahol
a társválasztást tervezik és a jegyességi szertartásokat rendezzük, többször
is szóba kerül. Ezért van az, hogy valakinek a rokonsági jegye egy
erélyállat közneve. A köznév félrevezető, az emberek többsége mégis így
gondol rokonsági jegyére, mert nem foglalkoznak a szellemvilággal, és
csak a társválasztás tervezgetésekor van kihalása az életükre.
– Engem senki nem kérdezett meg a rokonsági jegyekről mondta Ayla.
– Ez csak a zelandoninak születettekre érvényes. A másutt születetteknek
is lehet rokonsági jegye vagy erélyállata, azok azonban, mintegy
szabályszerűen, nem létesítenek kapcsolatot a zelandoni erélyállatokkal.
Ha valaki Zelandoni lesz, kialakulhat egy rokonsági jegy, de az soha nem
lehet ellentétes már meglévő társáéval. Társa erélyállata nem engedi.
Marthona, Jerika és Joplaya éppoly figyelmesen hallgatta. Jerika nem
zelandoninak született, és kíváncsi volt társa népének szokásaira,
hiedelmeire.
– Mi lanzadonik vagyunk, nem zelandonik. Azt jelenti, hogy ha egy
lanzadoni zelandoni társat akar magának, a rokonsági jegyek nem
fontosak?
– Idővel talán nem, de sokatok, köztük Dalanar, zelandoninak született.
A kötelékek még ma is közeliek, így hát mégis figyelembe kell venni őket
– mondta az Első.
– Én soha nem voltam zelandoni, most meg már lanzadoni vagyok.
Ahogy Joplaya is. Mivel Echozar egyiknek sem született, lényegtelen, de
kaphatja-e egy lány az anyjától a rokonsági jegyét? Joplayáé mi? –
kérdezte Jerika.
– Egy leánynak rendszerint ugyanaz a rokonsági jegye, mint az
anyjának, de nem mindig. Ha jól értesültem, meg kértél egy zelandonit,
hogy költözzön a Barlangodba, és legyen az első lanzadonid. Azt hiszem,
csodálatos lehetőség lenne valakinek. Akárki lesz is, tanultnak és
felkészültnek kell lennie – én gondoskodom arról –, hogy felismerje majd
népednél a rokonsági jegyeket – mondta a donier.
– Mi Jondalar rokonsági jegye, és hogyan kaphatok én is, hogy
átadhassam majd a lányomnak, ha lesz? – kérdezte Ayla.
– Tanulmányozhatjuk, ha szeretnéd tudni. Jondalar erélyállata ló, ahogy
Marthonáé, s bár ugyanaz az anyjuk, Joharrané mégis más. Az övé a
bölény. A bölények és a lovak ellentétben állnak – mondta Zelandoni.
– Jondalar és Joharran azonban nem ellentétesek. Jól ki jönnek
egymással – mondta Ayla, a homlokát ráncolva.
A nagy testű nő elmosolyodott:
– A párválasztáshoz ellentétes rokonsági jegyek, Ayla.
– Ó! Úgy érted, nem könnyen találnak társat? – kérdezte, és ő is
elmosolyodott. – Azt mondtad, azok erélyállatok, Mivel az én totemem a
Barlangi Oroszlán, gondolod, hogy az az én erélyállatom? Ő hatalmas, és
korábban a szelleme védett.
– A dolgok mások a szellemvilágban – mondta az Első.
– Az erő, erély különböző dolgokat jelent. A húsevők erősek, de
hajlanak arra, hogy erejüket a maguk számára tartsák meg, vagy egyedül,
vagy falkában élnek, és más állatok távol tartják tőlük magukat.
Rendszerint azért lépsz be a szellemvilágba, mert meg kell tanulnod
valamit, valamit meg kell értened. Az az állat, amelyik távolabbra jut,
kapcsolatot tud teremteni, talán mondhatnám azt, amelyik kommunikálni
tud számos más állattal, talán több eréllyel rendelkezik, vagy nagyobb a
hasznos ereje. Attól függ, miért mész oda. Néha valóban a különleges
tulajdonságaik miatt kell húsevő állatokat kiválasztanod.
– Egy bölény és egy ló miért ellentétes rokonsági jegyek? – kérdezte
Ayla.
– Valószínűleg azért, mert ebben a világban különböző időkben élnek
ugyanazon a területen, de azért van némi versengés köztük az ételért. Az
őstulkok ellenben a zsenge friss zölddel táplálkoznak, vagy csak a fű zöld
hajtásával, s meghagyják a szárat és a fás részt, amit viszont a lovak
kedvelnek, így tehát egymást kiegészítve összeillők. A két leginkább
ellentétes erőállat a bölény és az őstulok, ha végiggondolod, miért,
logikus. A növényevők többsége toleráns egymással, a bölény és az
őstulok azonban képtelen megélni egymás mellett ugyanazon a legelőn.
Elkerülik egymást, és tudjuk, hogy harcolnak is egymással, különösen,
amikor nőstények a párzási időszakukhoz érkeznek. túlzottan hasonlítanak
egymásra. A hím őstulok megérzi a tüzelő nőstény bölény szagát, a
bölénybika esetenként pedig utánamegy a nőstény őstuloknak. Ha
valakinek őstulok rokonsági jegye, soha ne válasszon magának bölény
jegyű társat – mondta Zelandoni.
– Mi a te erélyállatod, Zelandoni?
– Szinte biztosra veszem, hogy kitalálod, Ayla – felelte az asszony
mosolyogva. – Mamut vagyok, amikor a szellemvilágba megyek. Amikor
a szellemvilágba megyünk, Ayla, nem olyanok vagyunk, mint ezen a
világon. Erélyállatokként megyünk át. Akkor jövünk rá, mi az.
Ayla nem volt biztos benne, hogy szívesen hallgatja Zelandonit arról,
hogy át kell mennie a szellemvilágba, mikőzben Marthona azon
gondolkodott, az Első miért oly készséges. Általában nem adott ilyen
részletes és alapos válaszokat. Jondalar anyjának valahogy az a halvány
érése támadt, hogy Zelandoni megpróbálja rávenni valamire Aylát,
elbűvölni tudománya varázslatos részleteivel, amiről csak a Zelandonia
tagjai tudhattak.
Majd megértette. Aylát az emberek többsége már valamilyen
Zelandoninak tekinti, s az Első a Zelandonián belül akarja látni, ahol ő
gyakorolhat hatalmat fölötte, nem pedig az elérhetőségén kívül, ahol
problémát okozhat. Ayla azonban már kijelentette, hogy csak nászt
szeretne ülni Jondalarral, és gyermekeket szülni, és olyan lenni, mint bárki
más. Nem akart a Zelandoniához csatlakozni, és ismerve fiát, Marthona
megértette, hogy különösebben ő sem akarja, hogy Ayla Zelandoni legyen.
Jondalar ennek ellenére vonzódott a gyógyító nőkhöz. Érdekes játszma
lesz ez Zelandoni és Ayla között.
Már-már indulni készültek, kifelé menet azonban Ayla visszafordult.
– Van még egy kérdésem, Zelandoni – mondta. – Amiket a
csecsemőkről beszéltél, és hogy miként lehet előidéznünk a vetélést, hogy
megszakítsunk egy nem kívánt terhességet miért nem beszéltél elsősorban
arról, hogyan lehet egyáltalán megelőzni a fogamzást?
– Mert nincs rá mód. A fogantatás csak Doninak áll hatalmában, és csak
Ő akadályozhatja meg – válaszolta a Tizennegyedik Zelandonija. A
közelben állt, a beszélgetést hallgatva.
– Pedig van! – válaszolta Ayla.

 29

Zelandoni éles pillantást vetett a fiatal nőre. Talán korábban alaposabban el

kellett volna beszélgetnie Aylával. Lehetséges, hogy ismerte valamilyen
módját annak, hogyan lehet elgáncsolni a Doni akaratát? Talán nem így
kellene felvetni-e, de most túl késő volt. A közelben álldogáló Zelandonik
hangosan beszélgettek, és gesztikuláltak, némelyik éppoly izgatott volt,
mint a Tizennegyedik. Néhányak szerint Ayla téved. A többiek
visszajövőben voltak a központi területre, hogy megtudják, mi történik.
Ayla nem is sejtette, hogy kijelentése akkora nyugtalanságot kelt.
A vele lévő három asszony a háta mögött állt, és figyelt. Marthona
keserű gúnnyal mulatott magában, noha arca kifejezéstelen maradt.
Joplayát megdöbbentette, hogy a nagyra becsült Zelandonia oly hevesen
tudott vitatkozni, de éppoly döbbent volt, mint a többiek. Jerika nagy
érdeklődéssel hallgatott, de már elhatározta, hogy négyszemközt beszél
majd Aylával. Amit a Zelandonia előtt mondott az előbb, megoldás lehet
egy súlyos problémájára, amely már egy ideje nyugtalanítja.
Jerika az első találkozásukkor teljesen és végérvényesen beleszeretett a
jóképű óriásba, akit annyira elbűvölt a kecses, gyengéd, mégis erős,
független fiatal nő. Hatalmas teste ellenére Dalanar szelíd ember volt, és
szenvedélyes szerető, és mindketten kedvüket lelték Örömeikben. Amikor
Dalanar a társául kérte, Jerika habozás nélkül igent mondott, és amikor
rájött, hogy terhes, boldog volt. A magzat azonban túl nagy volt az ő
aprócska testalkatához, és a szülés csaknem megölte őt és lányát is. A
bensője megsérült, és – sajnálatára és megkönnyebbülésére – többé nem
esett teherbe.
Most pedig a lánya olyan férfit választott, aki, bár nem érte el Dalanar
magasságát, talán robusztusabb volt, hatalmas izmokkal és óriási
csontozattal. Magassága ellenére Joplaya vékony és kecses volt, s anyja,
Jerika gondos megfigyelése szerint keskeny csípőjű. Aggódott attól a
perctől, hogy rájött, Joplaya valószínűleg kit fog társául választani, ennek
következtében Földanya kinek a lelkét választja majd, hogy ágyékából élet
fakadjon bensőjében. Jerika attól félt, hogy a lánya gyermekszülésben az ő
sorsát vagy még rosszabbat szenvedi majd el. Gyanította, hogy Joplaya
már terhes, mivel útjuk alatt reggeli rosszullétek heves rohamai gyötörték,
de elutasította anyja tanácsát, hogy szakítsa meg terhességét.
Jerika tudta, hogy tehetetlen. Földanya döntése volt. Joplaya akkor lesz
Áldott vagy sem, amikor Földanya akarja, és a Doni belátása szerint él
vagy hal. Gyanította azonban, hogy azzal a férfival, akit lánya választott, a
veszély az volt, hogy fiatalon és kínok közt meghal a szülésben, ha nem is
első gyermeke világrahozatalakor, akkor később, egy másiknál. Egyetlen
reménye az volt, hogy a lánya túléli első szülését, és hozzá hasonlóan,
bármilyen gyötrelmes volt is, annyira megsérül, hogy soha többé nem lesz
képes újra teherbe esni... s most meghallotta Aylát, amint azt mondja, tudja,
hogyan lehet megakadályozni a fogamzást. Azonnal elhatározta, hogy ha
lányának sok gondja lesz, ahogy neki, és sikerül túlélnie első gyermeke
megszülését, hogy megmentse életét, tesz arról, hogy Joplaya többé ne
lehessen terhes.
– Csendet kérek – szólalt meg az Elsők Közt Első. A zaj végül megszűnt.
– Ayla, biztosan szeretném tudni, hogy jól értettelek. Azt állítod, hogy
tudod, miként lehet megakadályozni a teherbe esést? Hogy te tudod, hogy
lehet megakadályozni az élet kialakulását?
– Igen. Azt hittem, te is. Bizonyos növényeket használtam, amikor
Jondalarral napkeletről ide Utaztunk, mert nem akartam teherbe esni.
Senkim nem volt, aki segíthetett volna.
– Azt állítottad, voltál már Doni Áldottja. Mintha azt említetted volna,
hogy három holdidő telt el utolsó vérzésed óta. Akkor még utaztatok –
mondta a donier.
– Csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a csecsemő akkor
fogant, amikor átkeltünk a gleccseren – felelte Ayla. – A losadunajok
fűtőköveiből csak annyit hoztunk magunkkal, hogy felolvaszthassuk a
jeget ivóvíznek a lovaknak, Farkasnak és kettőnknek. Még csak meg sem
próbáltam teának vizet forralni, és nem készítettem el szokásos reggeli
italomat. Nagyon nehéz átkelés volt, és csaknem a gleccser túloldalán
rekedtünk. Amikor átértünk erre az oldalra és lejutottunk a jégen,
megálltunk pihenni, már nem vesződtem az előkészületekkel. Akkor már
nem kellett tartanom a fogamzástól, mert már csaknem ideértünk.
Boldogan jöttem rá, hogy terhes vagyok.
– Honnan tanultad ezt a gyógymódot? – kérdezte Zelandoni.
– Izától, a gyógyító asszonytól, aki felnevelt.
– Szerinte hogyan hat? – A kérdést a Tizennegyedik Zelandoni tette fel.
A donier megpróbálta elrejteni bosszúságát, miközben a
Tizennegyedikre pillantott, aki egymás után és logikusan tette fel
kérdéseit, holott ő nem kérte a segítségét vagy közbeavatkozását. Ayla
mégis válaszolt.
– A Törzs abban hisz, hogy egy férfi totemjének szelleme küzd a női
totem szellemével, és a nő ezért vérzik. Amikor a férfi totemje erősebb a
nőénél, legyőzi a nőét, és elkezdődik az új élet. Iza azt mondta nekem,
hogy bizonyos növények megerősíthetik egy nő totemjét, és segítheti,
hogy totemszelleme legyőzze a férfiét – magyarázta.
–Primitív, de meglep, hogy a Törzsnek egyáltalán fogalma van erről –
mondta a Tizennegyedik Zelandonija, és megrovó pillantást kapott az
Elsőtől.
Ayla kihallotta a lenézést a Tizennegyedik hangszínéből, és most már
boldog volt, hogy korábban semmit nem mondott arról, hogyan hoz létre
életet egy férfi egy nő belsejében. Nem hitt jobban abban, hogy Doni
illeszti össze lelkeket, mint abban, hogy egy legyőzött totem, de úgy
gondolta, a Tizennegyedik vagy bármelyik Zelandoni valószínűleg inkább
csak kritikára és nem megfontolásra méltónak találja a gondolatait.
– Azt mondtad, Utazásotok során fogyasztottad azokat a növényeket.
Miből gondoltad, hogy a növény hatékony – kérdezte az Első, újra
visszakövetelve magának a kérdezés jogát.
– A Törzs férfijai nagyra becsülik társuk gyermekeit, különösen, ha
azok fiúk. Ha társuknak van gyermeke, az növeli tekintélyüket. Úgy hiszik,
totemjük életképességét bizonyítja, ami bizonyos értelemben az ő benső
erejük. Iza azt mondta nekem, ő maga is éveken át használta a növényeket,
hogy ne essék teherbe, mert le akarta értékelni társát. Kegyetlen férfi volt a
társa, aki megverte, hogy bizonyítsa hatalmát az olyan nagy tudású
gyógyító asszony fölött, mint Iza. Ezért Iza elhatározta, hogy bebizonyítja,
társa totemszelleme nem olyan erős, hogy legyőzze az övét – mesélte
Ayla.
– Miért viselt el olyan magatartást a társától? – szólt közbe újra
Tizennegyedik. – Miért nem vágta el egyszerűen a csomót, és keresett új
társat?
– A Törzs asszonyai nem választhatják meg a társukat, Az a vezető és a
férfiak döntése – magyarázta Ayla.
– Nem lehet választásuk? – rökönyödött meg a Tizennegyedik.
– Azt mondanám, az adott körülmények között az asszony kifinomult
intelligenciáját bizonyítja. Mi is volt a neve, Iza? – kérdezte gyorsan az
Első, mielőtt a Tizennegyedik faragatlanul egy újabb tapintatlan kérdést
tenne fel. A Törzs minden asszonya ismeri ezeket a növényeket?
– Nem, csak a gyógyítók, és azt hiszem, ezt a készítményt csak Iza
vonalának asszonyai ismerték, de adott a készítményből más
asszonyoknak is, akikről úgy gondolta, szükségük van rá. Bár nem
hiszem, hogy megmondta nekik, mire való. Ha bármelyik férfi rájött
volna, nagyon megharagudtak volna, de senki nem kérdezte meg Izától.
Egy gyógyító asszony tudományát nem kell a férfiaknak ismerniük. A
lányuknak adják tovább, akik maguk is gyógyító Asszonyok lesznek, ha
megvan bennük a tehetség. Iza úgy gondolt rám, mint a lányára –
magyarázta Ayla.
– Nagyon meglep gyógyászatuk fejlettsége – mondta az Első, tudva,
hogy sok társa nevében beszél.
–Az Oroszlán Tábor Mamutja megértette, milyen hatékony a
gyógyászatuk. Amikor fiatal volt, Útra indult, és nagyon súlyosan eltörte a
karját. Véletlenül rátalált egy törzs barlangjára, és az ottani gyógyító
összeillesztette a karja csontjait, és ápolta, míg vissza nem nyerte az
egészségét. Mindketten úgy gondoltuk, hogy ugyanaz a Törzs volt,
melyben korábban én éltem. Az asszony, aki meggyógyította, Iza
nagyanyja volt.
Teljes csend honolt a sátorban, mire Ayla befejezte a történetet. Nagyon
nehéz volt elhinni, amit mondott. A közeli Barlangok Zelandonija hallotta
Joharran és Jondalar beszélgetését a laposfejűekről, akik Ayla szerint
Törzsnek nevezik magukat, és emberek, nem pedig állatok. Akkor
napokig folyt vita folyt a laposfejűek mivoltáról, többségük azonban
továbbra sem tartotta embereknek őket. A laposfejűek talán kissé
okosabbak, mint ahogy azt az emberek többsége gondolja, talán, de aligha
emberek. Most meg ez az asszony azt állítja, hogy meggyógyítottak egy
mamutoj férfit, és van elképzelésük az élet kezdetéről. Ayla még azt is
sejtette velük, hogy gyógyító módszereik talán fejlettebbek a Zelandonik
többségénél.
A Zelandonia újra vitázni kezdett ezeken a témákon, és az izgatott
beszélgetést a sátoron kívül is hallani lehetett. A női megbeszélést őrködő
férfi zelandoniak majd meghaltak a kíváncsiságtól, hogy megtudják, mi
okozza a nagy zajongást, de szólítás nélkül nem mehettek be. Tudták, hogy
van még benn néhány nő, de teljesen szokatlan volt, hogy egy női
találkozón ilyen hevesen vitázzanak.
Az Első korábban is hallotta már Aylát ilyen részletesen és alaposan
beszélni a Törzsről, és a többieknél gyorsabban megértette jelentőségüket,
és a zelandoniakra vonatkoztatta. Most már meggyőzték arról, hogy a
laposfejűek emberek, és hitt abban, hogy a zelandoniak számára fontos
megérteni ennek lehetséges következményeit, ám még ekkor sem mérhette
fel teljesen, hogy mennyivel fejlettebbek voltak náluk. Zelandoni egy
egyszerűbb, kezdetlegesebb életmódot feltételezett róluk, és úgy vélte,
gyógyító tudományuk is hasonló szinten áll. Úgy gondolta, Ayla némi jó
alaptudásra tett szert, melyet aztán továbbfejlesztett. Most rájött, ezt át kell
értékelnie.
Saját Históriájuk olyan korokból eredt, amikor a zelandoniak
egyszerűbb életet éltek, de a növényi élelem és gyógynövények megértése
fejlettebb volt más tudományok megértésénél. Gyanította, hogy a
növények ismerete régibb, sokkal régibb időkből származott. Ha a Törzs
oly ősi volt, amilyennek Ayla gondolná, nem haladta meg a lehetőségek
birodalmának határát, hogy tudományuk egészen fejlett lehet. Különösen,
ha igaz, ahogy Ayla állította, hogy van valami különleges memóriájuk,
melyet segítségül hívhatnak. Zelandoni már bánta, hogy nem beszélt
korábban Aylával, még mielőtt a téma felmerült volna a Zelandonik
között, de talán mégis így volt a legjobb. Elég megrázkódtatás lehet
megértetni a Zelandonikkal annak teljes hatását, amit az Ayla által
Törzsnek ismert nép gyakorolhat rájuk.
– Csendesedjetek el, kérlek – szólalt meg az Első, megpróbálva
lecsillapítani őket. Amikor a rend végül helyreállt, bejelentette: – Úgy
tűnik, Ayla számunkra hasznos ismereteket hozott nekünk. A mamutojok
nagyon jólelkűek voltak, amikor befogadták házi tűzhelyükhöz, ami
gyakorlatilag ugyanolyan lehetett, mint amikor a zelandoniak befogadták.
Később még alaposabban beszélgetünk vele, hogy mélyebben
megismerhessük tudását. Ha valóban ismeri a fogamzás megelőzésének
módjait, az hatalmas jótétemény lenne, mi pedig hálásak leszünk érte.
Meg kell mondanom, hogy nem mindig válik be – vette át a szót Ayla. –
Iza társa egy földrengés során halt meg, amikor a barlangjuk rájuk omlott,
s terhes volt, amikor rám talált. A lánya, Uba nem sokkal később született.
Iza azonban akkor már húsz évet számlált, törzsbeli asszonyokhoz képest
nagyon öreg ahhoz, hogy elsőszülöttjét a világra hozza. A lányaik nyolc-
kilenc évesen lesznek asszonyok. A gyógykészítmény mégis éveken át
bevált nála, ahogy nálam is Utazásom jelentős hányadában.
– A gyógykészítmények vagy a gyógyítás tudományának nagyon kis
része teljesen biztos – jegyezte meg az Első. Végül úgyis Földanya hozza
meg a döntést.

Jondalar örömmel látta az asszonyok érkezését. Már jó ideje várt Aylára.

A táborukban tartózkodott Farkassal, amikor elment a központi táborba
Joharrannal, és megígérte, hogy amint Ayla visszatér, találkozik velük.
Marthona már korábban megkérte Folarát, hogy készítsen nekik forró teát
és egy kis ételt, és meghívta szállásukra Jerikát és Joplayát. Marthona és
Jerika közös barátokról és ismerősökről beszélgetett, Folara pedig
Joplayának említett olyan tevékenységeket, melyeket a fiatalabbak
tervezgettek.
 Ayla csatlakozott hozzájuk egy időre, de a Zelandonia szállásán lezajlott
vita meglehetősen zajos lezárása után úgy érezte, szüksége van arra, hogy
egyedül legyen. Azzal az indokkal, hogy a lovakat kell megnéznie,
felkapta tarisznyáját, és elindult Farkassal. Felfelé haladt a patak mentén,
korábban a lovakkal járta be ezt az utat, majd tovább ment, amíg a
tavacskához ért. Elfogta a kísértés, hogy ússzon egyet, de inkább úgy
döntött, folytatja útját. Egy újonnan felfedezett ösvényen haladt tovább, és
amikor az új barlang közelében találta magát, rájött, hogy azon az úton
jár, melyen korábban Jondalar jött a többiekkel.
Ahogy megközelítette a barlangot magában rejtő kis hegyet, tisztán
láthatta bejáratát, és észrevette, hogy a bejáratot elzáró bokrot kivágták.
Elhordták a köveket és a földet is, amitől a bejárat tágasabb lett.
Valószínűnek vélte, hogy a Zelandonik Nyári Találkozóján részt vevők
csak nem mindegyike mostanra legalább egyszer járt már a barlangban, de
kevés jel bizonyította látogatásukat. Mivel oly szép volt, s oly szokatlan a
csaknem teljesen fehér falaival, nagyon szent és így sérthetetlen helynek
tekintették A Zelandonia és a Barlang vezetői még mindig ismerkedtek
vele, kidolgozva használatának alkalmas idejét és módját. Hagyományok
még nem alakultak ki, ahhoz a barlang túlságosan új volt.
A hely, ahol kis tüzet rakott a fáklyák meggyújtásához, és ahol
korommaradékok feketélletek, tűzhellyé lett, melyet kövekkel raktak
körbe, és néhány, részben elégett fáklya volt mellette. Kivette
tarisznyájából tűzgyújtó felszerelését, gyorsan tüzet csiholt, meggyújtotta
az egyik fáklyát, majd a barlang bejáratához sétált.
Magasra emelve a fáklyát, belépett a félhomályos térségbe. A bejáraton
bejutó napfény megvilágította a lejtős bejárati folyosó puha földpadozatát,
ahol már mindenféle méretű, mind mezítlábas, mind lábbelis lábnyom
gyűlt össze. Egy hosszú, keskeny mezítlábas nyomot vett észre, amely
valószínűleg egy magas férfié lehetett, és egy másik átlagos, de kissé
szélesebbet, amely lehetett egy felnőtt nőé vagy kamasz fiúé. Gyékényből
vagy fűből font szandál lenyomatát is megpillantotta egy bőrmokaszin
elmosódott körvonala mellett, majd egy most járni tanuló, totyogó
kisgyerek meglehetősen bizonytalan, egymáshoz közeli lépteinek vonalát.
Mindezek fölött pedig egy farkas lábának nyomai ötlőttek szemébe. Ayla
eltűnődött, vajon milyen, az állatra fel sem figyelő, a barlangba előtte
belépő nyomolvasó hagyhatta azokat a nyomokat?
Érezte, hogy a levegő hűvösebb és nyirkosabb lesz, a hely pedig
sötétebb, miközben előrehaladt a föld alatt. Szükségtelen volt sietnie a
barlangban, legalábbis nem a nagy központi helyiségbe. Olyan barlang
volt, melyet majd egész családok használhatnak, de nem lakhelyként. A
föld alatti barlangok túl sötétek és nyirkosak voltak, különösen amikor a
környék tele volt olyan menedékekkel, ahová nappal bejutott a napfény,
földfelszíni padozatokkal rendelkeztek az eső és hó ellen védelmet nyújtó,
alácsüngő kőperemekkel. És ez a barlang oly szépséges volt, hogy inkább
a szentély érzetét keltette – egy különleges bejárat Doni Anyaméhébe.
A nagyterem bal oldalán haladt Farkassal, majd a végén bementek a
keskeny folyosóba, melynek falai megemelkedtek és kiszélesedtek, s az
ívelt fehér mennyezetben összetalálkoztak. A mennyezetről alácsüngő, de a
padlót el nem érő kerek oszlopot körülvevő, mélyebben levő, kiszélesedett
területre lépett. Fázni kezdett, és a tarisznyájába nyúlt, hogy elővegye az
óriásszarvas puha bőrét, és a vállára terítette. Annak a szarvasnak a bőre
volt, melyet a dárdahajítóval ejtett el a Shevonar halálát okozó
bölényvadászat előtt.
– Oly sok minden történt azóta, hogy úgy érezte, réges-régen volt.
Pedig nem telt el annyi idő Shevonar halála óta.
Miután megkerülte a függő oszlopot, a keskeny folyosó végéhez
gyalogolt, majd visszaérve leült. Kedvelte a hely tágasságát. Farkas
odament hozzá, és fejét a szabad kezéhez, dörzsölte.
– Azt hiszem, fel akarod hívni magadra a figyelmet – szólalt meg Ayla,
áttéve a fáklyát a bal kezébe, és megvakargatta Farkas füle tövét. Miután a
négylábú új felfedezőútra indult, Ayla gondolatai visszatértek a
találkozóra a nászra készülő többi asszonnyal, a Zelandoniára és a
beszélgetésre, miután az asszonyok többsége elment.
Elgondolkodott a rokonsági jegyeken, és eszébe jutott, hogy Marthonáé
a ló, és szerette volna tudni, hogy az övé mi. Érdekesnek találta, hogy a
szellemvilágban a ló, az őstulok és a bölény erélyállatok, melyek
fontosabbak a farkasnál vagy a barlangi oroszlánnál, vagy talán még a
barlangi medvénél is. A szellemvilág olyan hely volt, ahol a dolgok
ellentétesek voltak, talán visszásak, kifordítottak vagy tótágast állók.
Ahogy üldögélt ott, egy érzés kezdte elfogni, egy érzés, melyet korábban
már átélt. Nem kedvelte, és megpróbálta legyőzni magában, de nem tudott
uralkodni rajta. Mintha emlékezett volna valamire, az álmaira, de több volt
emléknél, és több, mint álomszerű, olyan volt, mintha a meg nem történt
dolgokra emlékezés homályos, halvány sejtésével újraélné álmait és
emlékeit.

Nyugtalan aggodalmat érzett, hogy valamit rosszul csinált, és megitta a

tálban maradt folyadékot. Pislákoló fényeket követett egy hosszú, végtelen
barlangban, majd megpillantotta a tűz fényében fürdő mogurokat.
Émelyegni kezdett, majd a félelemtől dermedten fekete mélységbe zuhant.
Váratlanul arra lett figyelmes, hogy Creb segíti, támogatja, nyugtatgatja.
Creb bölcs és kedves volt. Ismerte a szellemvilágot.
A helyszín változott. Rőt felvillanással a vadmacska felszökkeni az
őstulokra, és lebirkózta földre a rettegve üvöltő, óriás vörösesbarna vad
tehenet. Aylának szinte elállt a lélegzete, és megpróbált nekipréselődni az
apró barlang szilárd sziklafalának. Barlangi oroszlán üvöltött, benyúlt egy
gigantikus mancs, kinyújtott karmokkal, s négy párhuzamos, mély
hasítással végigszántotta balcombját.
– A te totemed a Barlangi Oroszlán – mondta az idős mogur.
Újra változott a helyszín. A hosszú, kanyargós barlang folyosóján utat
mutató tüzek sora csodaszépen formált és kecsesen hajlongó alakzatokra
vetett fényt. Az egyik egy ló hosszú, lobogó farkára hasonlított. A ménesbe
beleolvadó deres színű kancává alakult. Nyerített, és csapkodott sötét
farkával, s mintha bólintgatott volna. Ayla nézte, a kanca hova megy, és
meglepődött, hogy Crebet látja az árnyékok közül előlépni. A férfi intett
neki, hogy kövesse, sietésre nógatva. Nyerítést hallott. Egy egész ménes
vágtatott egy sziklaperem felé. Pánik öntötte el, utánuk rohant. Gyomra
görcsbe rándult a félelemtől. Egy ló sikolyát hallotta, mintha a
sziklaperemről zuhant volna le bucskázva, fejjel lefelé.
Két fia volt, fivérek, akiket senki sem gondolt volna testvéreknek. Az
egyik magas, szőke volt, Jondalarhoz hasonlított, a másikban, az
idősebben, bár arca árnyékban volt, Durcre ismert.
A két fivér ellentétes irányból közeledett egymáshoz egy üres,
elhagyatott, szélfútta préri közepén. Ayla nagyon nyugtalan volt, úgy
érezte, valami rettenetes történik, valami, amit meg kell akadályoznia.
Majd a rettegés megrázkódtatásával megértette, hogy egyik fia megöli a
másikat. Miközben közeledtek egymáshoz, megpróbálta elérni őket, de egy
vastag, ragadós fal a fogságában tartotta. Már-már egymásnak estek,
karok emelkedtek, mintha ütésre emelkednének. Ő felsikoltott.
– Ébredj fel, gyermek! – szólalt meg Mamut. – Csak egy szimbólum, egy
üzenet.
– De az egyik meghal! – kiáltotta Ayla.
– Ayla, nem azt jelenti, amire gondolsz! – nyugtatta Mamut. Meg kell
találnod az igazi értelmét! Megvan hozzá a Tehetséged. Ne feledd, a
szellemvilág nem ugyanaz, éppen ellentétes, fordított világ!

Ayla arra riadt fel, hogy a fáklya kiesik a kezéből. Utánakapott, mielőtt
tüze kialudt volna, majd felpillantott a csüngő oszlopra, amely olybá tűnt,
mintha tartana valamit, pedig a talajig sem ért le. Fordított volt, tótágast
álló. Megborzongott. Majd egy pillanatra az oszlop átlátszó, viszkózus
fallá változott. A másik oldalán egy ló megbotlott, elesett, és fejjel lefelé
lezuhant egy szikla pereméről.
Farkas visszatért, megszaglászva Aylát, nyüszögött, kifutott, majd
visszajött, s újra nyüszített. Ayla felállt, a farkast figyelte, s közben
megpróbálta kitisztítani a fejét.
– Mit akarsz, Farkas? Mit próbálsz mondani? Azt akarod, hogy
kövesselek? Igen?
Kifelé indult a hátsó folyosóból, és kijáratához érve a lejtőn közeledő
fényt pillantott meg. A fáklyát tartó személy is nyilvánvalóan látta Aylát,
pedig a lány fáklyája sercegni kezdett, s már-már kialudt. Ayla sietett, de
csak egy-két lépést tett meg, és fáklyája kihunyt. Megállt, majd észrevette,
hogy a fény gyorsabban közeledik felé. Megkönnyebbülést érzett, de
mielőtt az illető odaért volna hozzá, szeme kezdett hozzászokni a
sötétséghez. Látott valamennyit a gyenge fényben, amely kintről eljutott a
nagy kamra hátsó faláig, és arra gondolt, talán kitalál fáklya nélkül is, ha
kell de azért boldog volt, hogy jön valaki. Meglepődött azonban, amikor
meglátta, ki az.
– Te vagy az? – kérdezték egyszerre mindketten.
– Nem tudtam, hogy van itt valaki, nem akartalak megzavarni.
– Úgy örülök, hogy látlak! – szólalt meg Ayla, majd elmosolyodott –
Igazán boldog vagyok, hogy látlak, Brukeval! A fáklyám kialudt.
– Észrevettem – válaszolta a férfi. – Kikísérlek, ha valóban menni
készültél.
– Túl régóta vagyok idelenn – válaszolta Ayla. – Fázom. Jó lesz újra a
napon lenni. Óvatosabbnak kellett volna lennem.
– Könnyű eltévedni ebben a barlangban. Oly szép, felzaklató, és olyan
furcsa érzést kelt... nem is tudom, olyan különleges – mondta a férfi,
magasra emelve a fáklyát kettejük között, miközben kifelé indultak.
– Így igaz, valóban.
– Izgalmas lehetett, amikor felfedezted. Mi annyiszor jártunk már
ezeken a dombokon, hogy az összes számolószavam kevés hozzá, mégis,
egyikünk sem bukkant rá, csak te – mondta Brukeval.
– A barlangot látni izgalmas, az elsőség nem fontos Azt hiszem, bárki
másnak ugyanolyan izgalmas lett volna, amikor először látja. Voltál már
itt korábban? – kérdezte Ayla.
– Igen. Mindenki erről a barlangról beszélt, ezért fogtam egy fáklyát, és
még sötétedés előtt eljöttem, hogy megnézem. Nem volt sok időm
alaposan bejárni, mert a nap már lemenőben volt. Csak annyi időm
maradt, hogy arra az elhatározásra jussak, ma visszajövök – mondta
Brukeval.
– Nos, hálás vagyok, hogy eljöttél – válaszolta Ayla, mikőzben
elindultak a bejárati folyosó emelkedőjén. – Valószínűleg kijutottam
volna, némi fény lejutott idáig, és Farkas segített volna, de elmondani sem
tudom, mennyire megkönnyebbültem, amikor megláttam közeledő
fáklyádat. Brukeval lepillantott, és meglátta a farkast.
– Igen, biztosra veszem, hogy ő segített volna. Eddig észre sem vettem.
Ő is különleges, nemde?
– Nekem igen. Találkoztál már vele? Megtanítottam egy formális
bemutatkozása, amikor megérti, hogy barát vagy mondta Ayla.
– Én a te barátod szeretnék lenni – mondta Brukeval. Ahogy ezt mondta,
arra késztette Aylát, hogy gyorsan, a törzsbeli asszonyok észrevétlen
tekintetével pillantson rá.
– Megborzongott, s valami balsejtelem fogta el. Mintha több lett volna
kijelentésében a barátság óhajánál. Vágyódást érzékelt a férfi mondatában,
majd elhatározta, hogy nem akarja elhinni. Miért vágyna utána Brukeval?
Alig ismerték egymást. A férfira mosolygott, részben, hogy elrejtse
nyugtalanságát, miközben kifelé haladtak a barlangból.
– Akkor hadd mutassalak be Farkasnak – mondta Ayla. Megfogta
Brukeval kezét, és jóváhagyása jelzésével megszagoltatta Farkassal.
– Nem tudom, megmondtam-e már neked, mennyire csodáltalak azon a
napon, amikor legyőzted Maronát – mondta a férfi, amikor túljutott
Farkassal a bemutatkozáson. – Kegyetlen és aljas nő. Ismerem, mert
gyerekkoromban vele együtt laktam. Unokatestvéreknek tekintenek
bennünket, távoli unokatestvéreknek, de az anyja volt a legközelebbi
rokon, akinek édesanyám halála után volt teje és szoptathatott, ezért
ragaszkodott hozzám. Elvállalta a felelősséget, de nem szeretetből.
– Bevallom, nem nagyon érdekel Marona – válaszolta Ayla –, de
néhányan úgy gondolják, talán nem lehet gyermeke. Ha ez igaz, sajnálom.
– Nem vagyok biztos abban, hogy ne lehetne neki, vagy csak nem akar.
Egyesek úgy vélik, egyszerűen csak elvetéli, amikor Áldott lesz.
Egyébként sem lenne rendes anya. Önmagán kívül senki más nem fontos
neki – mondta Brukeval
– Nem úgy, mint Lanoga. Ő csodálatos anya lesz.
– Már most is az – dicsérte Ayla.
– S hála neked, jó esély van arra, hogy Lorala életben marad – mondta a
férfi, s megint ránézett. Tekintete újra feszélyezte Aylát. Lepillantott, és
hogy elterelje figyelmét, meglapogatta Farkast.
– Az anyák szoptatják, nem én – válaszolta.
– De senki más nem törődött azzal, hogy a csecsemő kap-e elég
anyatejet, s hogy segítséget szerezzen Loralának. Láttam, milyen
gondoskodó vagy Lanogával. Úgy bánsz vele, mintha az a lány értékes
lenne, s megérdemelné.
– Természetesen értékes – válaszolt Ayla. – Csodálatra méltó lány, és
csodálatos asszony lesz.
– Igen, így igaz, csakhogy a Kilencedik Barlang legalacsonyabb rangú
családjának tagja. – mondta Brukeval. – Én társamul választanám, és
megosztanám vele közösségi rangomat, bár semmiféle hasznom nem
lenne belőle, de kétlem, hogy én kellek neki. Túl öreg vagyok hozzá, és
túl... nos... egyetlen nő sem akar engem. Azért remélem, hogy talál valakit,
aki méltó hozzá.
– Én is, Brukeval. De miért gondolod, hogy te egyetlen nőnek sem
kellesz? – tiltakozott Ayla. – Tudom, hogy a vezetőkéhez közeli tisztes
közösségi státusod van a Kilencedik Barlangban, és Jondalar szerint
kiváló vadász vagy, aki sok mindenben segíti népét. Jondalar nagyra tart,
Brukeval. Ha zelandoni asszony lennék, aki lehetséges társat keres, és ha
nem Jondalar lenne a társam, fontolóra vennélek téged. Annyi mindened
van, amit felajánlhatsz!
Brukeval figyelmesen nézte Aylát, megpróbálva meggyőződni arról,
hogy nemcsak azért mondta, amit mondott, hogy a következő
lélegzetvételével kiforgassa a szavakat valami leereszkedő, gúnyos
megjegyzésbe, ahogy Marona lőtte annak idején. Ayla azonban őszintének
tűnt, és érzéki hitelesnek.
– Csakhogy nem keresel, sajnos – válaszolta –, de ha valamikor is úgy
döntesz, hogy mégis, tudasd velem. – Elmosolyodott, megpróbálva
mondatát tréfának feltüntetni.
Az első pillanattól, amikor meglátta Aylát, Brukeval tudta, hogy ő az a
nő, akiről mindig álmodott. A baj az volt, hogy az asszony Jondalarral köt
jegyességet. Milyen szerencsés Jondalar, gondolta, de hát ő mindig is
szerencsés volt. Remélem, megbecsüli Aylát, de ha nem, én majd
megbecsülöm. Egy szívdobbanás alatt elveszem, ha ő is akar engem.
A hangok hallatán felpillantottak, és a Kilencedik Barlangból közeledő
embereket láttak meg. Azonnal felismerhetővé vált a két magas férfi, akik
annyira hasonlítottak egymásra. Ayla integetett, s Jondalarra és Dalanarra
mosolygott. Mindannyian felismerték Aylát, és visszaintegetlek neki. A
velük lévő két magas, fiatal nő nem is különbözhetett volna jobban
egymástól, és noha unokatestvéreknek tekintették őket, csak távoli
unokatestvérek voltak, de mindkettejüket közeli kapcsolat fűzte
Jondalarhoz. A zelandonik teljes családi kötelékeit megmagyarázták
Aylának, és eltűnődött rokonsági kapcsolataikon, miközben figyelte
közeledésüket.
A zelandoniaknál csak ugyanannak az anyának a gyermekeit tekintették
fivérnek és nővérnek. Egy férfi házi tűzhelyének gyermekeit
unokatestvéreknek tartották, és nem testvéreknek. Folara és Jondalar fivér
és nővér volt, mert édesanyjuk azonos volt, még ha házi tűzhelyük atyja
különbözött is. Joplaya Jondalar közeli unokatestvére volt, mert bár
Dalanar mindkettejük házi tűzhelyének atyja volt, más-más anyától
születtek. De még ha a testvéri kapcsolatot nem ismerték is el,
kimondatlanul tudomásul vették. A közeli unokatestvérek, különösen a
házitűzhely-unokatestvérek túl szoros rokonságban álltak ahhoz, hogy
nászt ülhessenek.
A közeledők sorát Echozar, a Joplayának ígért férfi zárta Testalkatában
és alakjában éppoly egyedi volt, mint a magas férfiak, különösen Ayla
szemében. Joplaya és Echozar ugyanazon a Jegyességi Szertartáson ül
nászt, mint ő és Jondalar, és az ugyanazon szertartáson jegyességet kötő
párok gyakran szoros barátságot alakítottak ki. Bárcsak így lenne,
gondolta Ayla, de mert távol éltek egymástól, nem volt valószínű. Ahogy
közelebb értek, Ayla észrevette, hogy Joplaya időről időre Jondalarra
pillant, és meglepő módon nem zavarta. Sajnálta az asszonyt. Megértette
Joplaya melankóliáját. Vele is megtörtént, hogy a nem hozzáillő embernek
ígérték, Joplaya azonban nem gondolhatta meg magát.
A közeli unkatestvérek gyakran együtt nevekedtek fel, vagy közel éltek
egymáshoz, és tudták, hogy közeli rokonok, és társként egymás számára
elérhetetlenek. De Jondalar már tizenéves volt, amikor házi tűzhelye
atyjához költözött, miután abban a verekedésben kiütötte annak a
Madroman nevű férfinak a két első fogát. Dalanar házi tűzhelyének leánya,
Joplaya valamivel fiatalabb volt, de gyermekkorukban nem ismerték
egymást.
Dalanar boldog volt, hogy házi tűzhelyének mindkét gyermeke együtt
van, és azt akarta, hogy megismerjék egymást. Erre találta megoldásnak
azt, hogy mindkettejüket megtanítja a kovakőpattintás művészetére, ami
közös élményt ad nekik, és amiről beszélgethetnek. Valóban nagyon jó
ötletnek bizonyult, arról azonban sejtelme sem volt, hogy kamasz fia, aki
annyira hasonlított hozzá, milyen hatást tesz Joplayára. A lány mindig
imádta házi tűzhelyének atyját, és amikor Jondalar odaköltözött, túl
könnyű volt azt a hatalmas szeretetet átvinnie közeli unokatestvérére.
Jerika észrevette lánya szerelmét, de mind Dalanar, mind Jondalar előtt
észrevétlen maradt. Joplaya mindig tréfákba rejtette Jondalar iránti
érzelmeit, a családja pedig, tudva, hogy közeli unokatestvérek nem
lehetnek egymás jegyesei, valóban annak is tekintették, és feltételezték,
hogy Joplaya csak ugratja Jondalart.
Viszonylag kevés férfi volt Dalanar Lanzadonia Barlangjában, és
egyetlenegy sem, aki sokat nyújthatott egy szép és intelligens fiatal nőnek.
Miután Jondalar elindult Utazására, Jerika meggyőzte Dalanart, hogy
időnként látogassanak el a zelandoniak Nyári Találkozójára. Mindketten
remélték, hogy Joplaya talál valakit, és nagyon sok fiatalember
érdeklődött iránta. Ő azonban teljesen közömbös volt, és feszélyezte, hogy
megbámulják. S nem talált senkit, akivel oly fesztelenül érezte magát, mint
korában az unokatestvérével, Jondalarral.
Joplaya tudta, néha előfordul, hogy unokatestvérek kötnek jegyességet –
távoli unkatestvérek, de úgy döntött, megfeledkezik a rokonsági
kötelékről, és azt fantaziálta, hogy Utazása során Jondalar arra az
elhatározásra jut, hogy szereti őt, ahogy ő a férfit. Tudta, hogy álma
valószerűtlen, de szenvedélyesen remélte, hogy egy napon Jondalar
visszatér, és kijelenti, hogy ő az egyetlen igazi szerelme. Ehelyett Aylával
tért haza. Joplayát teljesen feldúlta, de látta, Jondalar mennyire szereti az
idegen asszonyt, és tudta, hogy álma szertefoszlott.
Az egyetlen férfi, aki iránt valamelyest vonzalom született Joplayában,
Dalanar törzsének egyik új tagja volt – akit szintén tekintetek követtek,
bárhová ment Echozar, egy vegyes lelkű férfi. Joplaya volt az egyetlen, aki
segítette beilleszkedni, megértette vele, hogy Dalanar és a lanzadoniak
elfogadták, sőt még beszélni is tanította. És Joplaya volt az, aki annyira
megszelídítette Echozart, hogy elmondta neki élete történetét.
Az anyját megerőszakolta egy férfi a Mások népéből, a társát pedig
megölte. Amikor anyja szült, balszerencsésként kiátkozták, mert a társát
meggyilkolták, és mert torzszülött fiút hozott a világra. El kellett hagynia
Törzsét, s kész volt meghalni, de Andovan, egy idősebb férfi, aki
elmenekült a s'armunajok aljas vezetője elől, megmentette. Andovan egy
ideig a zelandoniak Barlangjában lakott, de szorongott olyan emberek
közt, akiknek szokásai annyira eltértek az övétől. Továbbvándorolt és
egyedül élt, amíg rá nem talált a törzsbeli asszonyra és fiára. Együtt
nevelték fel Echozar az édesanyjától tanulta a Törzs jelnyelvét, a beszélt
nyelvet pedig fogadott apjától, ami saját nyelvének és a korábban tanult
zelandoninak keveréke volt. Amikor azonban Echozar elérte a felnőttkort,
Andovan meghalt. Anyja képtelen volt egyedül élni, és összeroskadt a
rámért átok súlya alatt. Nem sokkal később követte Andovant a halálba,
magára hagyva Echozart.
A fiatalember nem akart egyedül élni. Megpróbált visszatérni egy
Törzshöz, ők azonban torzszülöttnek tekintették, és nem fogadták be. És
hiába ismerte a nyelvüket, a Barlangok is elutasították, mert félvér
utálatosságnak tekintették. Kétségbeesésében megpróbálta megölni magát,
s arra tért magához, hogy Dalanar mosolygó arcát látja, aki sebesülten
rátalált, és visszavitte a Barlangjába. A lanzadoniak fogadták be, és
Echozar attól fogva bálványozta a magas férfit, Joplaya pedig
megszerette.
A lány kedves volt hozzá, beszélt vele, meghallgatta, figyelt rá, még egy
szép díszes tunikát is készített neki a lanzadoniak örökbefogadási
szertartására. Echozar annyira megszerette Joplayát, hogy már-már
fájdalmat okozott neki az is, ha rá gondolt, mert nem hitte, hogy
bármilyen esélye lenne. Hosszú ideig viaskodott önmagával, míg elegendő
bátorságot gyűjtött, hogy társául kérje Joplayát. S alig hitte el, amikor
Joplaya igent mondott. Az után történt, hogy Joplaya házitűzhely-
unokatestvére, Jondalar hazatért Aylával, és Echozar azonnal megkedvelte
mindkettejüket. Ők nem bántak vele úgy, mintha közéjük nem tartozó
lenne.
Bárhová ment is Echozar, az emberek megbámulták. A Törzstől és a
Másoktól örökölt vegyes jellegzetességek nem voltak a legmegnyerőbbek.
Éppoly magas volt, mint egy átlagos, Másokhoz tartozó férfi, de a Törzs
robusztus, hordómellű fizikumát, viszonylag rövid, görbe lábát és szőrös
testét örökölte. Nyaka hosszú volt, és tudott beszélni, még az álla is kicsi
volt, mint a Másoké, noha lefelé hajlott, gyengének láttatva. Feltűnő orra
és súlyos szemöldökcsontja, keszekusza szemöldökével, amely egyetlen
vonalban húzódott végig a homlokán, teljességgel törzsbeli vonások
voltak. Homloka azonban nem. Éppoly egyenes és magas volt, mint a
Mások bármely férfijáé.
Külső tulajdonságai idegenszerűnek tűntek sokaknak, mintha
testjellegzetességei valahogy nem illenének össze. Ayla azonban másként
látta. Ő a Törzsben nőtt fel, ennek következtében az ő szépségről vallott
felfogásukat tartotta helyénvalónak. Ő maga mindig nagy testűnek és
csúnyának tartotta saját magát. Túl magas volt, arcát pedig túl lágynak és
laposnak hitte. Még ha Ayla vonzónak vélhette is a félvér külsejét, rajta
kívül mindenki más rendkívül csúnyának tartotta Echozart. Éjszaka sötéten
csillogó, világosban azonban a nap mogyoróbarna árnyalataiban ragyogó
nagy, sötétbarna szemével áthatóan, parancsolóan és nagyon intelligensen
nézett, és amikor Joplayára pillantott, szeme tanúságot tett iránta érzett
szerelméről.
Bár Joplaya nem volt szerelmes Echozarba, rokonszenvet és őszinte
tiszteletet érzett iránta. Noha az emberek egzotikus szépsége miatt
bámulták meg Joplayát, ettől ő idegennek érezte magát, és ezt éppúgy
gyűlölte, mint Echozar. Szorongania sem kellett Echozar mellett, és
beszélgethetett is vele. Úgy döntött, ha az a férfi, akit szeret, nem lehet az
övé, azt a férfit választja társul, aki őt szereti, és tudta, hogy soha nem talál
olyan társat, aki Echozanál jobban szereti.
Amint a táborból érkező csoport a közelükbe ért, Ayla észrevette, hogy
Brukeval feszült lesz. Echozarra meredt, és semmilyen barátságosság nem
volt az arckifejezésében.
Ayla azonnal felfigyelt a két férfi közti hasonlóságokra és
különbségekre. Echozar esetében az anyja volt az, aki félvér gyermeknek
adott életet. Brukevalnál a nagyanyja. Echozar külső törzsbeli
tulajdonságai kétségtelenül markánsabbak voltak, de Ayla – és az ott levők
közt mindenki – számára a félvérűség nyilvánvaló volt mindkettőben.
Brukeval azonban mégis jobban hasonlított a Másokra, mint Echozar.
Bár Ayla megtanulta méltányolni azt, ami a Másoknak tetszetős, még
mindig az erős törzsbeli tulajdonságokat találta vonzónak, és őszintén
mondta Brukevalnak, hogy nem érti, miért gondolja, hogy egyetlen nőnek
sem tetszik. Ő valószínűleg fontolóra venné őt, ha nem lenne Jondalar
társa, és ha zelandoni asszony lenne. Tudta azonban, hogy valójában nem
zelandoni, legalábbis még nem, és még csak eszébe sem jutna, hogy
társaként nézzen Brukevalra. Annak ellenére, hogy jóképűnek tartotta, és
tudva, hogy valóban sok mindene van, volt benne valami zavaró. A Törzs
tagja, akire a férfi emlékeztette, Broud volt, és ahogy az imént Echozarra
nézett, megmagyarázta, miért.
– Üdvözöllek, Brukeval – szólalt meg Jondalar, s mosolyogva a férfi
elé lépett. – Azt hiszem, ismered Dalanart, házi tűzhelyem atyját, de nem
tudom, találkoztál-e unokatestvéremmel, Joplayával, és neki ígértjével,
Echozarral? Jondalar a formális bemutatkozáshoz készült, és Echozar
készségesen emelte kéznyújtásra a karját, de mielőtt Jondalar elkezdhette
volna, Brukeval félbeszakította.
– Semmi kedvem megérinteni egy laposfejűt! – jelentette ki, az
oldalához szorítva kezét, majd félrefordult, és nagy léptekkel eltávozott.
Mindenki döbbenten nézte a jelenetet.
– Hogy lehetett ilyen goromba?! – kérdezte végül megrökönyödve
Folara. – Tudom, hogy a laposfejűeket hibáztatja anyja haláláért – úgy
vélem, most már Törzsnek kellene neveznem őket –, ez azonban
megbocsáthatatlan viselkedés! Tudom, ha senki más nem is, de anya ennél
jobb modorra tanította Brukevalt. Teljesen meg lesz döbbenve.
– Az édesanyám talán laposfejű vagy törzsbeli volt, nevezhetitek így
vagy úgy, de én egyik sem vagyok – jelenléte ki Echozar. – Lanzadoni
vagyok.
– Így igaz – válaszolta Joplaya, társa kezéért nyúlva. – S hamarosan
jegyességet kötünk.
– Tudjuk, hogy Brukeval származási ágán is van törzsbeli vonal –
mondta Dalanar. – Nyilvánvaló. Ha azzal a leszármazással nem tudja
elviselni, hogy megérintsen egy hozzá hasonlót, hogyan állhatja ki
önmagát?
– Sehogy. Ez a gond – válaszolta Jondalar. – Brukeval gyűlöli önmagát.
Sokat gúnyolódtak rajta kiskorában, más gyerekek laposfejűnek csúfolták,
és ő mindig letagadta származását.
– Nem változtathatja meg mivoltát, bármennyire tagadja – mondta Ayla.
Senki nem halkította le a hangját, és Brukevalnak kitűnő hallása volt.
Mindent hallott, amit mondtak. Rendelkezett a Mások egy olyan
jellemvonásával, amely hiányzott a törzsbeliekből: tudott sírni, s miközben
a csoport eltávozott, könnyek szöktek a szemébe. Még ő is, mondta
magában Brukeval, Ayla megjegyzése után. Azt hittem, ő nem olyan, mint
a többiek. Azt hittem, őszintén gondolta, amikor azt mondta, fontolóra
venne engem, ha Jondalar elmenne, de ő is laposfejűnek tart. Nem volt
őszinte. Soha nem venne tekintetbe. Minél többet morfondírozott ezen,
annál mérgesebb lett. Nem helyes Aylától, hogy bátorítson valakit, amikor
nem is úgy gondolja. Nem vagyok laposfejű, függetlenül attól, mit mond
Ayla, függetlenül attól, amit bármelyikük mond! Nem vagyok laposfejű!

Sötét volt, de az égbolt feketéről már tintakékre változott, és az arany

árnyalataival körvonalazta a hegyeket a napkeleti horizonton, amikor a
zelandoniak Kilencedik Barlangjának és a lanzadoniak Első Barlangjának
egy csoportja elindult táborából. Fáklyákat használtak, hogy lássák az utat
arra a helyre, ahol Jondalar mutatta be a dárdahajító működését, és
boldogan látták a jelzőtűz fényét a letaposott föld nyitott nyúlványának
közepén, ami valamikor legelő volt. Már megérkezett néhány vadász.
Ahogy az égbolt világosodott, a Folyóról felemelkedő hűvös, reggeli
ködpára kezdett elterpeszkedni a fák és bokrok között a tűz körül, és el
vegyült a tüzet körülállók között.
A madarak teli torokból énekelték reggeli kórusukat, trilláztak,
csiripeltek, csicseregtek a beszédhangok halk mormolásánál hangosabban,
kiemelve a várakozó hangulatot. Kezében Nyihaha kötőfékjével Ayla
letérdelt, és fél karját Farkas nyaka köré fonta, majd Jondalarra
mosolygott, aki simogatásával Villámot nyugtatgatta. Csodálkozva nézett
körül. Ez volt a legnagyobb vadászó csapat, melyet valaha is látott. Meg
sem tudta számolni, annyian voltak. Eszébe jutott, Zelandoni felajánlotta
neki, hogy megtanítja arra, miként használja a szavakat a nagyobb számok
kifejezésére, és elhatározta, megkérdezi. Szerette volna számokban
kifejezni, hány ember kavargott ott lenn a mezőn.
A jegyesség előtt álló nők rendszerint nem vettek részt a Jegyesség
előtti vadászaton, mert bizonyos korlátozások nem tették lehetővé, és
különböző más tevékenységeket terveztek részükre. Korábban az Első
futólagosan átvizsgálta vele a terepet, így felmentést kapott a vadászat alól.
A mostani a lovak használatának és Jondalar dárdahajítóinak próbája lesz,
és szükségük volt Aylára, ő pedig boldog volt, hogy közeledő Jegyessége
ellenére csatlakozhat a vadászathoz. Mindig imádott vadászni. Ha nem
tanulta volna meg, amikor egyedül élt a völgyben, nem valószínű, hogy
életben maradt volna, és ez önbizalmat adott neki.
Bár a Jegyességi Szertartás előtt álló nők jó néhánya vadászott már,
most csak egyiküknek volt fontos, hogy jelen legyen. Mivel Aylával
kivételt tettek, neki is megengedték a részvételt. Kiskorukban a lányok
többsége, a fiúkhoz hasonlóan, imádott vadászni. Miután felserdültek,
sokuk változatlanul vadászott, leginkább azért, mert ott voltak a fiúk. Jó
néhányan a vadászat öröméért kedvelték a vadászatot, de miután társat
választottak és gyermekeik lettek, többségük annyira elfoglalt lett, hogy
boldogan hagyták a vadászatot a férfiakra. Akkor kezdtek megtanulni
közösségi státusukat emelő mesterségeket és jártasságokat, és a
kereskedés és alkudozás képességét olyan holmikért, melyekre szükségük
volt, mégsem kellett értük messzire eltávolodniuk a gyermekeiktől. A
fiatal korukban vadászó nők azonban előnyben részesített társakként
keresettek voltak. Megértették a vadászattal kapcsolatos feladatokat,
becsülték a sikereket, és megértően fogadták társuk kudarcait.
Előző este Ayla elment a Nyomkereső szertartásra, melyet a vezetők
többségével és néhány vadásszal együtt a Zelandonia szervezett, de csak
megfigyelőként, és nem vett részt benne. A Nyomkeresés során
megállapították, hogy egy nagy őstulokcsorda gyűlt össze egy vadászatra
különösen alkalmas közeli völgyben, és azt tervezték, ott próbálják ki
először, ám semmit nem vehettek biztosra. Még ha Zelandoni
metafizikailag „látott" is állatokat egy Nyomkeresés során, azok nem
feltétlenül vannak ott, ahol előző nap „látták" őket. A völgyben azonban jó
legelő volt, amely vonzotta a lábasjószágot, és ha az őstulkok elvonultak
is, valamilyen más állatok valószínűleg lesznek ott. A vadászok azonban
bíztak abban, hogy találnak őstulkokat, mert az évnek ebben az
időszakában a növényevők óriási csordákba gyűltek össze, és hatalmas
mennyiségű ízletes húst adtak.
Amikor a legelőn dúsan termett a zöld, amely bőséges élelemmel látta
el őket, egy teljesen kifejlett őstulokbika kétméteresre nőtt a vállánál
mérve, és csaknem három tonnát nyomott. Megközelítette a mamut
méretét. Az őstulkok kedvelt étele a fű volt, friss, zöld fű, nem száraz kóró,
és nem falevél. Előnyben részesítették a tisztásokat, az erdőszéleket,
legelőket, és a füves puszta helyett a mocsaras területeket. Noha ősszel
makkot ettek és csonthéjasokat, amint fűmagvakat is, hogy zsírtartalékot
halmozzanak fel, a téli éhes időkben nem vetették meg a leveleket és
magvakat sem.
A bölénybikák szőrzete rendszerint fekete volt, és hosszú, világos
csíkkal végig a hátukon. Homlokukon göndör szőrzet szoros csomója, két
hosszú, inkább vékony, feketébe árnyaló fehéresszürke szarv, előremutató
hegyekkel. A tehenek kisebbek és alacsonyabbak voltak, szőrzetük pedig
jellemzően világosabb, gyakran vöröses árnyalattal. Rendszerint csak
öreg vagy nagyon fiatal bikát tudtak elejteni a négylábú ragadozók. Az
élete virágában levő bika semmilyen vadásztól nem félt, így az embertől
sem, és nem zavartatta magát azzal, hogy elkerülje. Különösen az őszi
párzási időszakban, de nem csak arra korlátozottan, a bika készen állt a
viadalokra, és féktelen dühvel tudott támadni, szarvára tűzni egy embert
vagy farkast, és a levegőbe hajítani, és gyakran kibelezett még egy
barlangi oroszlánt is. Az őstulkok gyorsak voltak, erősek, fürgék és
nagyon veszélyesek.
Amint eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy lássanak, a vadászcsoportok
elindultak. Ha gyorsan gyalogolnak, megpillanthatják az őstulkok
csordáját, még mielőtt a nap nagyon magasra érne. A völgy meglepően
közel volt. Egyik vége egy viszonylag nagy kanyonba vezetett, amely
keskeny szorosba szűkült, majd újra kitágult egy természetes karámba.
Nem volt teljesen zárt, akadt egy-két szűk kijárata, a helyet azonban
használták már korábban, bár általában vadászidényekként egynél nem
többször. Egy nagy vadászat vérszaga jellemzően távol tartotta az
állatokat, amíg a tél hava újra tisztára nem mosta. A jövőbeli
vadászatokhoz azonban előrelátóan kerítéseket emeltek a kijáratok
elzárására, és jó néhány vadász járt körbe, hogy ellenőrizzék őket, s
kiválasszák a legelőnyösebb helyet, ahonnan elhajíthatták dárdáikat. Egy
farkasvonítás – nem hangzik túl rosszul, gondolta Ayla – volt a jel arra,
hogy minden kész a vadászatra. Aylát figyelmeztették, ő pedig átkarolta
Farkast, hogy visszatartsa arra az esetre, ha megkísérelne válaszolni.
Hangos varjúkárogás volt a viszontjelzés.
A vadászok maradéka a csorda körül lopakodott, igyekezve nem
túlzottan megzavarni az állatokat, ami ily sok ember esetében nehéz
feladat volt. Ayla és Jondalar hátul maradt, nehogy a farkas szaga
meggondolatlan lépésre indítsa a csordát vagy a vadászokat. A jelre
felültek a lovakra, és vágtában előreindultak, Farkassal mellettük.
Hatalmas ereje és gyorsasága ellenére az őstulok csordában élő állat volt,
és voltak köztük fiatalok is. Kurjongatások, kiáltások – ismeretlen
tárgyakkal való csapkodás elég volt ahhoz, hogy felriasszák a csordát, és
amikor egyikük futni kezdett, a többiek hamarosan követték. A csapkodó
és hujjogató, a csordához meglepően közel jutó két lovas és a farkasszag
gyorsan vak, páni menekülést indított el a kanyonban.
 A szűk építmény lelassította őket, miközben összetömörültek mögötte,
megpróbálva átjutni rajta. A bömbölő, bőgő, ordító csorda felverte por
közepette némelyik tulok megpróbált kitörni, és másfelé, bármi más
irányba tülekedni. Az emberek, a lovak és a farkas mindenütt ott voltak,
visszaterelve őket, de végül egy eltökélt öreg bikának elege lett.
Megtorpant, csökönyösen megállt, a földet kapálta, lehajtotta szarvait,
mire dárdahajítókból kilőtt két gyors dárda találta el. A térdére rogyott,
majd az oldalára zuhant. Többségük akkorra már átjutott, és a karámot
bezárták. S megkezdődött a mészárlás.
Mindenféle dárdák – kovakő hegyű, élesre csiszolt csont- vagy
agyarhegyű, hosszú és rövid – repültek a csapdába esett állatokra. A
vadászoknak váltaniuk kellett egymást a keskeny kapuk mögött, amelyek
megvédték őket az erős szarvaktól és éles patáktól. Egyik-másik állatot
dárdahajítóval kilőtt dárda ejtette el, és nem csak Ayla és Jondalar
használta azt a fegyvert. Egy-két vállalkozó szellemű vadász gyakorolt, és
most ezen a vadászaton próbálta ki először a dárdahajítót, ahol néhány
rossz célzás nem árthatott a vadásznak, hiszen az őstulkok nem mentek
sehova, kivéve vissza a Nagy Földanya kebelére a szellemek világában.
Reggelre elegendő húst szereztek ahhoz, hogy egy időre ellássa a teljes
Nyári Találkozót, azonkívül pedig hogy jól lakassa egy nagy Jegyességi
Lakoma vendégeit. Amikor az őstulkok a csapdában voltak, hírnököt
küldtek vissza a táborba, és egy második nagy társaság indult segíteni, és
mire az utolsó állatot is leterítették, a vadászok berohantak, hogy
nekilássanak feldarabolásuknak, majd a hús tartósításának és tárolásának.
A tárolásnak számos eszközét ismerték. A gleccserek közelsége miatt és
a földfelszín alatt különböző mélységekben elhelyezkedő, állandóan
fagyott rétegeket altalaji jégpincékként hasznosíthatták, ahol a friss húst
raktározhatták, egyszerűen oly ódon, hogy gödröket ástak a földbe, A friss
húst tárolhatták mély tavakban vagy tavacskákban, vagy patakok, folyók
mozdulatlan holtágaiban. A rájuk kötözött szikla súlyával a víz mélyén
tartott és hollétüket hosszú póznákkal jelölt húscsomagok – hogy később
így könnyebben megtalálhassák és kiemelhessék – egy egész évig is
eltartottak úgy, hogy meglepően kevés romlott meg belőlük. A húst ki is
száríthatták, hogy így éveken át tartson, A szárítással kapcsolatban a
húslegyek okozták a problémát, mivel a kora nyár a húslegyek évszaka
volt, melyek gyorsan tönkretehették a napra és a szélnek szárítani ki tett
húst. Nagyon füstös tüzek távol tarthatták a rovarok legrosszabbját, de
állandó felügyeletet igényeltek egy kellemetlenül füstös környezetben.
Ennek ellenére úti elemózsia céljából szükség volt a hús egy részének
szárítására.
A hús mellett a marhabőr volt rendkívül fontos. A szerszámokon,
tárolókon, öltözékeken és menedékeken kívül sok mindenre használták.
Hő- és tápértéke miatt a zsírt kiolvasztották lámpásba, a szőrzetből
szálakat és tömítést gyártottak, és meleg öltözéket, az inakból kötelet és
szíjakat a különböző építmények összeállításához. A szarvakból tárolók
lettek, különböző eszközök, így például forgópánt falelemekre, sőt még
ékszer is. A fogakból legalább olyan gyakran kreáltak ékszereket, mint
eszközöket. A belekből vízhatlan tetőfedőket és öltözéket, vagy kolbászt és
zsírt töltöttek bele.
A csontokból sok mindent készíthettek. Háztartási eszközöket és
tányérokat, faragott dísztárgyakat és fegyvereket. A tápláló velőért
összetörték, vagy tüzelőként használták a házi tűzhelyekben. Semmi nem
veszhetett kárba. Még a patákat és a nyersbőrkaparékot is felhasználták,
megfőzték ragasztónak és enyvnek, mely szintén sok mindenhez
hasznosítható volt. Az ínnal összekeverve segíthetett a hegyet a dárdára
ragasztani, a nyelet a késekre, és összeilleszteni a több részből álló dárda
darabjait. Arra is alkalmas volt, hogy a lábbeli kemény talpát a puhább
felsőrészhez ragasszák.
Először azonban az állatot meg kellett nyúzni, részeit különválasztani, a
húst pedig elraktározni, és mindezt gyorsan. Őröket állítottak fel, hogy
távol tartsák a tolvajokat, a lobbi húsevőt, melyek több mint készségesen
osztoztak volna a vadászzsákmányban, a rendelkezésükre álló bármilyen
eszközzel. A lemészárolt őstulkok oly hatalmas tömege minden húsevő
állatot a közelbe csalogatott. Ayla somfordáló hiénákat látott először.
Elővette parittyáját, és szinte gondolkodás nélkül jelzett Nyihahának, hogy
eredjenek a falka után.
 Le kellett szállnia a lóról köveket szedni, mégis oly gyorsan
leparittyázta a hiénákat, hogy az jó ok volt arra, hogy Jondalarral együtt
őrök lehettek. A leterített állatok feldarabolásához szinte mindenki értett,
még az ifjoncok is, de a ragadozók távoltartásához erőfeszítésre és
fegyverszakértelemre volt szükség. Farkasfalka vonta magára Farkas
figyelmét. Lelkesen látott neki, hogy elkergesse a betolakodókat falkája
zsákmányától, és Ayla segítette. A rosszindulatú, erőszakos nőstény
farkasok rosszabbak voltak. Kettejük, valószínűleg egy hím és egy
nőstény, együtt, mert ekkor volt a párzási időszakuk, lespriccelte az egyik
tehenet a pézsmamirigyével. Oly borzalmas szaga lett, hogy miután a
vadászok összeszedték dárdáikat, hogy megállapíthassák, ki ejtette el a
vadat, jó néhányan nagy nehezen félrevonszolták, nőstény farkasok vagy
bármely más húsevő prédájául, amelyik meg akarta szerezni magának,
ami nem volt könnyű feladat, mivel a nőstény farkasok arról is ismertek
voltak, hogy még az oroszlánnal szemben is megvédik zsákmányukat.
Ayla ekkor nyári barna hermelineket pillantott meg, akik télen farkuk
fekete végének kivételével teljesen fehér hermelinné változnak. Amint
időnként szemrevételezte, a karámon kívül farkasokat és hiúzokat is látott,
egy pöttyös hópárducot, s megérkezett egy barlangioroszlán-falka, az
első, melyet azóta látott, hogy ideérkeztek. Megállt, hogy figyelje őket.
Minden barlangi oroszlán világos színű volt, általában agyarszínű, ezek
azonban csaknem fehérek voltak, Először azt hitte, mindegyik nőstény,
egyikük viselkedése azonban felkeltette érdeklődését. Sörény nélküli hím
volt. Kérdésére Jondalar azt válaszolta, hogy a térségben élő barlangi
oroszlánoknak nincs sörénye. Jondalart a keleti oroszlánok döbbentették
meg, akiknek volt sörénye, noha meglehetősen bozontos.
Fent az égbolt sem maradt üres az alkalomra váró, portyázó húsevőktől,
melyek a lehetőségre vártak, hogy földre szálljanak, vagy elkergessék
őket, és újra elrepüljenek. Keselyűk és sasok kis energiával siklottak a
hőlégen, az emelkedő meleg légáramlatokon, melyek támaszt nyújtottak
hatalmas kiterjesztett szárnyaiknak. Vörös kányák, héják és szakállas
saskeselyűk szárnyaltak a magasban, majd csaptak le, s néha
méltóságteljes hollókkal és károgó varjakkal csaptak össze. Könnyebb
volt a kis rágcsálóknak és ragadozóknak besurranni vagy berohanni a
karámcsapdába, és elrejtőzni az emberek elől, de a kis ragadozók gyakran
egymást ejtették zsákmányul. Végül mindent eltakarítottak valamennyiük
közül a legkisebbek, a rovarok. Ám az őrök éberségétől függetlenül az
összes húsevő megszerezhette a maga részét, mielőtt az őstulkokat teljes
egészében feldarabolták és elraktározták volna, és bár a vadászoknak nem
az volt az legfontosabb céljuk, egyáltalán nem bánták, ha mielőtt
mindennel végeznek, sikerül valamennyi különleges prémre is szert
tenniük.
A Nyári Találkozó sikeres első vadászata szerencsés előjel volt. Jó évet
biztosított a zelandoniak részére, és különösen szerencsésnek tartották a
nászt ülni készülő párok számára. A násznapra sort kerítenek, amint a húst
és egyéb termékeket visszaszállítják a táborba, s biztonságba helyezik,
hogy ne romoljon meg, vagy ne lopják el a négylábú húsevők.
Miután a vadászat izgalma és munkája véget ért, a Nyári Tábor
figyelme visszafordult a küszöbönálló menyegzőkre. Ayla alig várta,
pedig ő is nyugtalan volt. Jondalar ugyanígy érzett. Azon kapták magukat,
hogy gyakran néznek egymásra, szinte szégyenlősen mosolyognak, és
reménykednek, hogy minden jól alakul.

 30

Zelandoni megpróbált időt találni arra, hogy négyszemközt beszéljen

Aylával arról a gyógymódról, amely megakadályozza a fogamzást, de
valami mintha mindig közbejön volna. Ayla idejét sok minden vette
igénybe, ahogy az övét is. Mivel ez közösségi vadászat volt, melyen a
zelandoniak teljes népe részt vett, az Elsőnek különleges szertartásokkal
kellett tartania az őstulkok szellemének megbékítésére, és nagy rituálékat,
melyeken köszönetet mondtak Földanyának az összes állat életéért, akik
feláldozták magukat azért, hogy a zelandoniak élhessenek.
A vadászat csaknem túl sikeres volt, és a szokásosnál hosszabb ideig
tartott, és zsákmányuk megadott számukra mindent, amire szükségük volt,
s elvégezték az összes munkát, amit el kellett végezniük. A húst
feldarabolták, a zsírt kiolvasztották és kiadagolták. A nyersbőrt vagy
levakarták, vagy kiszárították és feltekerték, s elraktározták a föld alatti
jégvermekben a hússal, csontokkal és más testrészekkel együtt, és az
emberek többsége segített, köztük a Jegyességi Szertartásra készülő
asszonyok is. A nász várhatott.
Az Első belenyugodott a halasztásba, de most már inkább azt kívánta,
bárcsak előbb rászánta volna az időt az Aylával való alaposabb
beszélgetésre, még mielőtt elindultak a Kilencedik Barlangból, amikor
könnyebb lett volna megismerni az idegent, és jobban kiismerni. Ki
gondolta volna, hogy a fiatal nőnek – bár tizenkilenc évesen, még fiatalon,
Ayla mintha oly elmélyülten gondolkodott volna, mintha nagyon-nagyon
idős lenne – annyi tudomány van a birtokában? Oly őszintének és
egyenesnek tűnt, hogy az valahogy tapasztalatlannak láttatta. Zelandoni
azonban kezdte megérteni, hogy Ayla sokkal többet tud, mint ahogy ő
vélte. Tudta, hogy soha nem bölcs dolog lebecsülni egy ismeretlent, akkor
mégsem követte saját tanácsát.
Most pedig lefoglalta egy másik dolog. A Zelandonia elhatározta, hogy
a Jegyességi Szertartás ellőttre szervezi meg az Első Rítust, noha általában
utána következett, egy naivon különös ok miatt. Az Első Rítusa előtt
minden nőt lánynak tekintettek, és nem feltételezték róla, hogy már
osztozott a Földanya Öröm Adományában. Az Első Örömök Rítusa volt az
az ünnepség, ahol szigorú és alapos felügyelet alatt a lányok fizikailag
megnyíltak, és képessé váltak az új életet foganó szellemek befogadására.
Addig nem voltak teljesen érett nők. Az Első Rítusokat azonban mindig a
Nyári Találkozókon tartották, és rendszerint volt egy bizonyos időszak az
első holdidejük után és Első Rítusukat Megelőzően, amikor a lányok
valamiféle limbóban voltak. Ez idő alatt történt, hogy a férfiak hihetetlenül
vonzónak tárták őket, talán azért, mert tiltottak voltak.
A Nyári Találkozó végén mindig volt egy második szertartás is azon
lányok részére, akiknek a nyáron jött meg az első vérzésük, a Találkozók
közti hosszú szünet azonban nehéz volt. A fiatalemberek – és egy-két nem
is annyira fiatal – állandóan a serdülő lányok után jártak, és az év során a
Földanya tiszteletére rendezett szertartások még inkább tudatára
ébresztették a lányokat szükségleteikre, különösen azokét, aki ősszel
elérték érettségüket. Egyetlen anya sem akarta, hogy a lánya akkor kezdje
meg holdidejét, amikor előttük állt a teljes téli sötétség, amely
lecsökkentette szabadtéri tevékenységeiket.
Noha szégyenbélyeget tettek azokra, akik nem várták meg Első
Rítusukat, egyes lányok, elkerülhetetlenül, megadták magukat az állandó
csábításnak. Ám függetlenül attól, hogy mennyire volt kitartó a csábítás,
azok a lányok azzal, hogy megadták magukat a kérésnek, végül kevésbe
kívánatosak lettek, mert a kellő önuralom hiányát jelezte Egyesek végül is
tisztességtelennek tartották a nők megbélyegzését azért, mert lány
korukban azt tették, ami abban az időben a bevett szokások naiv
megszegésének tűnhetett. Ám ott voltak azok, akik az alapjellem, a
tisztesség, állhatatosság és a lelkierő fontos próbájának tekintették, amely
tulajdonságokat fontos női jellemvonásoknak tartottak.
Az anyák elkerülhetetlenül igénybe vették a Zelandonia segítségét, hogy
megpróbálják elrejteni a fiatalkori botlást, és mindenképp Első Rítusokat
akartak, mert nélkülük egy fiatal nőt nem lehetett társul venni. A
Zelandonia mindig megpróbált gondoskodni arról, hogy a már tapasztalt
lányok „ártatlanságának" elvételére kiválasztott fiatalemberek diszkrétek
lesznek, és semmit nem fecsegnek ki. Mégis mindig kitudódott, kik voltak
a korábbi engedékenyek, s egyáltalán nem csak a Zelandonik közt, akik
egymás közt azt hitték, maga a próba leleplezi a lányokat, sokan pedig a
legkevesebb, hogy gyanították.
Ezen a nyáron azonban egy ritka probléma merült fel. Egy
fiatalasszony, a Huszonkilencedik Barlang Déli Birtokának lakója, Janida,
akinek még nem volt meg az Első Rítusa, terhes lett, és azt a fiatalembert
akarta társául, aki idő előtt felnyitotta. A szintén a Huszonkilencedik
Barlang Déli Birtokáról való Peridalnak nem volt oly sürgős, hogy társul
vegye, noha egész télen túlzottan is kitartóan ostromolta a lányt, és nagyon
gáláns ígéretekkel ámította. Annyi szintjével a Tükör Szikla oly hatalmas
volt, hogy túl könnyű volt elhagyatott helyet találniuk találkáiknak.
Peridal melletti érvként említették, hogy egészen fiatal még. Nem volt
biztos benne, hogy jegyességet akar-e egyáltalán kötni, édesanyja pedig
egyáltalán nem sürgette a fiát az elkötelezettségre, különösen nem egy
könnyen befolyásolható lánnyal. A Zelandonia azonban igénybe vette
minden rábeszélő készségét, hogy rávegye őket a nászra. Bár nem volt
létfontosságú, hogy egy nő jegyességet üljön a szülés előtt, a gyermek,
különösen az elsőszülött részére jobb volt, ha egy férfi házitűzhelyében
látja meg a napvilágot.
A probléma másik oldala általánosságban az volt, ha egy asszony a
jegyessége előtt esett teherbe, az kívánatosabbá tette, mert ezzel
bizonyította, hogy alkalmas arra, hogy gyermeket vigyen egy férfi házi
tűzhelyébe. A szégyenbélyeg mégis erős volt, amely azért került rá, mert
nem tudta önmegtartóztatóan megvárni az Eső Rítusát. Janida és anyja
tudta ezt, tudták azonban azt is, hogy ha Janida a nászszertartása alatt van
Áldott állapotban, azt szerencsésnek tartották, és kedvezően tekintettek rá.
Remélték, hogy az egyik kárpótolja a másikért.
Sokan beszéltek Janidáról, ki ilyen érzelemmel, ki olyannal, de
többségük egyetértően érdekes helyzetnek tartotta, s különösen annak
Janida és édesanyja hozzáállását a problémához. Azok, akik Peridal és
édesanyja pártján álltak, úgy vélekedtek, hogy a fiú túl fiatal ahhoz, hogy
mérlegelje a társválasztás felelősségét; mások úgy gondolták, ha a
Földanya valóban az ő lelkét választotta a lány Megáldásához, akkor a
Doni bizonnyal úgy tartja, hogy a fiú képes arra, hogy házi tűzhely férfija
legyen. S önmegtartóztatásának hiánya ellenére Janida talán mégis
szerencsés, és Peridal boldog lehet, hogy a társául választhatja. Egy-két
másik férfi is, szégyen ide, szégyen oda, fontolgatta a lány társul
választását, ha a fiú nem akarta. A lány biztosan kedves helyet foglal el
Doni Áldottjai között, ha oly gyorsan terhes lett.
Az Első Örömeik Rítusaira készülődő fiatal nők valamennyien egy
őrzött szálláson kaptak helyet a Zelandonia lakhelyének közelében. Úgy
döntöttek, a fiatal terhes nőnek a többi lánnyal kell tartózkodnia, és részt
kell vennie a teljes szertartáson, mivel nem hagyhatja ki Első Rítusát,
mielőtt egyébként is nászt ülne. Ajánlatos volt megtanulnia mindazt, amire
a fiatal nőknek szüksége van, de amikor beköltözött a többiekkel,
némelyek tiltakoztak.
– Az Első Örömök Rítusa olyan szertartás, melynek során felavatnak
egy lányt, hogy asszonnyá tegyék. Ha Janidát már felavatták, miért van itt?
A rítusok állítólag az eladó lányoknak valók, és nem a csalóknak – mondta
egyikük elég hangosan ahhoz, hogy mindannyian hallják.
Néhányan egyetértettek vele, de nem mindenki. Egyikük ellenkezett:
– Azért van itt, hogy társat választhasson az Első Jegyességi
Szertartáson, és egy lány nem ülhet nászt, amíg nincs meg az Első Rítusa,
azonkívül pedig Földanya meg áldotta.
Mások, akiknek nem sokkal az előző Nyári Találkozó után kezdődött el
holdidejük, és azt pletykálták róluk, hogy nekik is van már némi
tapasztalatuk a titkos felavató rítusok területén, igyekeztek szívélyesebben
fogadni, többségük azonban jobbnak látta az óvatosságot. Tudták, hogy jó
hírnevük valószínűleg annak a férfinak a diszkréciójától függ, akit
részükre kiválasztottak, és aki kapcsolatba kerül majd valamelyik
várakozó lánnyal. Nem akartak megbántani senkit. Teljesen tisztában
voltak azzal, hogy hasonló szégyent maguk is elszenvedhetnek, és látták a
problémákat is, melyeket okozhat. Janida rámosolygott arra a lányra, aki
kiállt mellette, de nem válaszolt. Kicsit idősebbnek és bölcsebbnek vélte
magát a szállásban lévő lányok többségénél. Legalább tudta, mire
számíthat, nem úgy, mint azok az eladósorban levők, akik mind
türelmetlenek, mind pedig aggodalmaskodók voltak, s valamennyi
bátorságot gyűjtött, hogy szembenézzen minden becsmérlőjével.
Azonkívül terhes volt, Doni áldottja, függetlenül attól, ki mit mondott, és
terhességének azon szakaszában volt, amikor optimista érzések töltötték
el. Nem tudta, hogy a terhesség aktivált bizonyos hormonokat a testében,
csak azt, hogy boldog, hogy gyermeke lesz.
Noha a lányokról feltételezték, hogy elkülönített helyen tartózkodnak, és
jól őrzik őket, a Janidát érő megjegyzések – amikor csatlakozott hozzájuk,
különösen pedig az, hogy az Első Rítusokat „eladósorban levő lányoknak
tervezik, és nem csalóknak" – kijutottak szálláshelyükről, és elhíresztelték
az egész táborban. Amikor az Első tudomást szerzett róla, nagyon haragos
lett. Csakis a Zelandonia valamelyik tagja terjeszthette – senki más nem
kerülhetett annyira a közelükbe –, s nagyon kíváncsi volt, vajon ki lehetett
az.

Ayla és Jondalar csaknem egész nap őstulokbőrökön dolgozott. Először

kovakő kaparókkal levakarták a zsírt és a hártyát a belsejéről, kívül pedig
a szőrzetet, majd kézzel pürévé dolgozott, vízzel elkevert tehénagy oldatba
áztatták, amitől a marhabőr csodálatosan puha rugalmasságra tett szert. Ezt
követően jellemzően két ember a két végén összegöngyölte, és kicsavarta
belőle a lehető legtöbb folyadékot. Ekkor lyukasztották körbe a szélein
körülbelül háromhüvelyknyire egymástól. Négy póznából összeállított, a
teljes bőrnél nagyobb háromszögletű keretre az egyes lyukakon átfűzött
szíjakkal rákötötték a nedves bőrt, majd kifeszítették, Aztán elkezdődött a
nehéz munka.
A fáknak vagy a vízszintes gerendáknak támasztva, biztonságosan
rögzített kereten dörzsölni kezdték a bőröket. Egy ellaposított, de tompa
végű rúddal ütögették, gyúrták egészen addig, amíg ki nem nyúlt – le és
fel, egyik oldalát, majd a másikat, újra meg újra, amíg egy félnapi munka
után végül kiszáradt. Abban a stádiumában csaknem fehér volt már, puha
és rugalmas, szarvasbőr színárnyalattal. Készítettek belőle alkalmi
öltözéket, de ha újra nedves lett, újra át kellett gyúrni az egészet,
máskülönben kemény nyersbőrré szárad. Annak érdekében, hogy
megtartsa rugalmas bársonyosságát még mosás után is, egy másik
eljáráson is keresztül kellett mennie. Több megoldás is létezett attól
függően, milyen késztermékre volt szükség.
A legegyszerűbb a füstölés volt. Kis, kúp alakú utazósátrat használtak
ehhez, melyben eltömték a füstlyukat, és füstös tüzet raktak benne. Több
bőrt is felfüggeszthettek a sátor csúcsa mellett, és a bejáratot erősen
elzárták. Miközben füst megtöltötte a sátrat és beburkolta a bőröket,
réteggel vonta be a kollagénrostokat a bőr belsejében. Füstölés után, még
ha megázott vagy kimosták is, a bőr puha és rugalmas maradt. A füstölés a
bőr színét is megváltoztatta, és a használt fa típusától függően a sárga
árnyalataitól a napbarnítotton és barnásszürkén át a sötétbarnáig
módosíthatta.
Másik eljárás volt az, hogy a porított vörös okkert faggyúval –
csendesen forró vízben kiolvasztott zsírral – elegyítették, és a keveréket
beledörzsölték a bőrbe. Nemcsak hogy vörös színt adott a bőrnek, amely
árnyalatában a fényes narancsvöröstől a sötét gesztenyebarnáig
változhatott, hanem víztaszítóként is jól működött. Sima bottal vagy
csonttal beledörzsölték a zsíros anyagot, megpuhítva felszínét, keményebb
fényes felszínre csiszolva, csaknem vízhatlanná téve. A vörös okker
megakadályozta a bakteriális pusztítást, és rovarirtó is volt egyben.
Elpusztította többek között az emberhez hasonló melegvérű állatokon
élősködő kis vérszívókat is.
Másik, nem olyannyira ismert és több munkát igénylő eljárás a bőr
csaknem fehér természetes színét patyolatszínre fehérítette. Könnyen
kudarcot lehetett vallani vele, mert nehéz volt megőrizni a bőr
rugalmasságát, amikor azonban elkészült, csodaszép lett. Ayla Crozie-tól,
egy idős mamutoj asszonytól tanulta a módszert. Azzal kezdődött, hogy
félretette a vizeletét, majd állni hagyta, amíg természetes kémiai
folyamatok során ammóniává változott, amely fehérítőanyag volt. A
vakarás után a bőrt beáztatták az ammóniába, szaponintartalmú, habképző
gyökerekkel átmosták, majd agymixtúrával lágyították, és porított
kaolinnal, nagyon tiszta faggyúban elkevert finom fehér agyaggal
kicsiszolták.
Ayla még csak egyetlen fehér öltözéket készített magának, s azt is
Crozie segítségével, de a Harmadik Barlangtól nem messze rengeteg
kaolint fedezett fel, s arra gondolt, készíthet talán egy újat.
Elgondolkodott, vajon a zsírból és fahamuból készített szappanhab,
melynek előállítását a losadunajoktól tanulta, nem lenne-e alkalmasabb a
szappangyökérnél.
Miközben dolgozott, hallott valamennyit a Janidéval kapcsolatos
beszélgetésből, és figyelemfelkeltőnek találta a helyzetet, mert érdekes
betekintést nyújtott a zelandoniak hagyományaiba és szokásaiba. Nem
kételkedett abban, hogy Peridal termékenyítette meg Janidát, mivel
mindketten annak adták jelét, hogy rajta kívül egyetlen más férfi sem
hatolt Janidába, és Ayla meg volt győződve arról, hogy a férfi nemi
szervének esszenciája indítja el a fogamzást. De miközben az egész napos
bőrkidolgozás munkájától fáradtan visszafelé sétáltak a Kilencedik
Barlang táborába, megkérdezte Jondalart arról, hogy a zelandoniak miért
ragaszkodnak az Első Rítusokhoz, mielőtt az asszonyok szabadon
eldönthetnék, kit választanak.
– Nem értem, mi a különbség a között, hogy a múlt télen avatta-e fel
Peridal, vagy egy másik fiatalember avatja fel most, mindaddig, amíg nem
erőszak áldozata? – kérdezte Ayla. – A helyzet nem hasonlít a losadunajok
Madeniájának helyzetéhez, akit a fiatalok gengszterbandája megerőszakolt
az Első Rítusa előtt. Janida kissé fiatal a terhességhez, de én is az voltam,
és még csak nem is hallottam Első Rítusról, amíg te meg nem mutattad
nekem.
Jondalar jókora empátiát érzett Ayla iránt. Ő annak ideien megtörte népe
elfogadott hagyományait férfivá avatása során azzal, hogy beleszeretett és
társul akarta választani doni-asszonyát. Amikor rájött, hogy Ladroman...
Madroman... elrejtőzött és kihallgatta, kileste őket, majd mindenkinek
elmondta, hogy a nászukat tervezgetik, Jondalar felbőszült, és többször is
megütötte, kitörve a fogait, Madroman is doni-asszonyának akarta Zolenát
– mint mindenki –, ő azonban Jondalart választotta, és soha nem
Madromant.
Jondalar úgy vélte, érti Ayla érzéseit. Nem itt született, és nem egészen
volt tisztában azzal, hogy a zelandoniak hogyan gondolkodnak a
szokásaikról, melyek szerint egész életüket élték, vagy hogy milyen nehéz
lehetett szembeszegülni az általuk ismert tradíciókkal. Jondalar nem
egészen fogta fel, hogy Ayla megtörte a Törzs tradícióit, és súlyos árat
fizetett érte – csaknem az életével, többé azonban nem fél megkérdőjelezni
senki hagyományait.
– Az emberek sokkal toleránsabbak lehetnének azokkal, akik más
helyekről jönnek – mondta Jondalar –, Janida azonban tudta, mire
számíthat. Remélem, hogy a fiatalember társul választja, és boldogok
lesznek, de még ha nem is, hallottam, hogy vannak néhányan, akik
boldogan lennének Janida társai.
– Bárcsak így lenne! Janida fiatal, vonzó nő, akinek gyermeke lesz, akit
magával vihet egy férfi házi tűzhelyébe, amennyiben a férfi megérdemli –
helyeselt Ayla.
Csendesen, egy ütemben sétáltak, majd Jondalar megszólalt:
– Remélem, az idei Jegyességi Szertartás hosszú ideig emlékezetes
marad. Ott van Janida és Peridal, akik valószínűleg a legfiatalabb nászt
ülők közé tartoznak, ha a jegyesség mellett döntenek, még a lány korai
terhessége nélkül is Én a napokban tértem vissza egy hosszú Utazásról, te
pedig nagyon messziről jöttél, ezért az emberek beszélnek erről, de nem
hiszem, hogy egyáltalán fogalmuk lenne a távolság mértékéről. Majd ott
van Joplaya és Echozar. Mindkettejüknek mindenki másétól eltérő
neveltetésük és családi vonaluk van. Csak remélni tudom, hogy az a kevés
ember, akik ellenzik kettejük társválasztását, nem zavarja meg a szertartást.
Szinte elképzelhetetlen, amit Brukeval tett. Azt hittem, az érzései ellenére
több jó modor szorult belé.
– Echozarnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy ő nem törzsbeli –
mondta Ayla. – Az anyja az volt, de nem ők nevelték fel. Még ha
visszafogadják is, szerintem nehéznek találná majd, hogy köztük éljen.
Többé-kevésbé ismeri a jeleiket, de még csak azt sem tudja, hogy női
jeleket használ.
– Női jeleket? Erről még sosem beszéltél – csodálkozott Jondalar.
– Alig észrevehető, de van különbség. Minden csecsemő az anyjától
tanulja az első jeleket, de amikor nagyobbak lesznek, a lányok az
anyjukkal maradnak, és továbbra is tőle tanulnak. A fiúk többet vannak
már a férfiak között, férfitevékenységeket és módszereiket tanulva –
magyarázta Ayla.
– Te mit tanítottál nekem és az Oroszlán Tábornak? – kérdezte Jondalar.
– Csecsemőbeszédet – mosolygott Ayla.
– Úgy érted, amikor Gubannal beszéltem, csecsemőnyelvet használtam?
– kérdezte döbbenten Jondalar.
– Őszintén szólva még annál is kevesebbet, de ő megértette. Már csupán
az is nagy hatást tett rá, hogy nem voltál teljesen tanulatlan, s megpróbáltál
rendesen beszélni vele – mondta Ayla.
– Rendesen? Gubán azt hitte, hogy az ő beszéde a rendes? – rökönyödött
meg Jondalar.
– Természetesen. Te nem?
– Nem igazán – mosolygott Jondalar. – Te mit tartasz rendes beszédnek?
– Bármely nyelv az, melyhez hozzászoktál. Most éppen a törzsé, a
mamutoj, a zelandoni. Mindegyik rendes, de egy idő után, amikor hosszú
ideig csak zelandoniul szólalok meg, már kétségtelenül azt tartom az
egyedül rendes nyelvnek, még ha nem beszélem is hibátlanul, és
valószínűleg soha nem is fogom. Az egyetlen nyelv, melyet mindig
hibátlanul használok majd, a Törzs nyelve, de csak azé a törzsbeli
csoporté, amelyikkel felnőttem, az pedig nem teljesen ugyanaz, mint amit
itt beszélnek – mondta Ayla.
Elérve a kis patakot Ayla észrevette, hogy a nap lemenőben van, és újra
ragyogó színlobogóba öltözött az égen. Mindketten megálltak, és nézték.
– Zelandoni megkérdezte, akarom-e, hogy holnap kiválasszon Első
Rítusra, talán Janidának – szólalt meg Jondalar.
– Ő mondta neked? – kérdezte Ayla. – Marthona szerint a férfiaknak
soha nem mondják meg, kivel lesznek, és soha nem is akarják
megmondani nekik.
 – Inkább csak utalt rá. Kijelentette, hogy olyan valakit akar, aki nemcsak
hogy diszkrét, hanem törődő is. Azt állította, tudja, hogy terhes vagy, és
úgy véli, tudom, hogyan kell törődni valakivel, akinek ugyanolyan
gondoskodásra van szüksége – mondta Jondalar.
– Elvállalod? – kérdezte Ayla.
– Elgondolkodtam rajta. Volt idő, amikor azonnal és buzgón ugrottam
volna, de most nemmel feleltem – jelentette ki Jondalar.
– Miért?
– Miattad – válaszolta Jondalar.
– Miattam? Úgy gondoltad, ellenezném?
– Elleneznéd?
– Megértettem, hogy ez néped egyik szokása, és más, már jegyességet
kötött férfiak csinálják – válaszolta Ayla.
– S beleegyeznél, akár egyetértesz vele, akár nem, nem igaz?
– Valószínűleg – válaszolta Ayla.
– Nem azért utasítottam vissza, mert arra gondoltam, hogy ellenezni
fogod, bár valószínűleg nekem nem tetszett volna, ha valami miatt úgy
döntesz, hogy doni-asszony leszel. Az oka az, hogy nem hiszem, hogy
meg tudnám adni neki azt a gondoskodást, amit Janida megérdemel.
Közben rád gondolnék, veled hasonlítanám össze, és az nem lenne vele
tisztességes. Az enyém mindig nagyobb volt sokakénál, és türtőztetni is
tudom magam, és megpróbálnék figyelmes és szelíd lenni vele, nehogy
ártsak vagy fájdalmat okozzak neki, és mindvégig arra gondolnék,
bárcsak veled lennék – válaszolta Jondalar. – Én jó szívvel vagyok
figyelmes és gyengéd, de mi ketten illünk egymáshoz. Neked még csak
véletlenül sem okozok fájdalmat, emiatt nem kell aggódnom, legalábbis
nem most. A terhességed előrehaladtával nem tudom, de akkor majd
találunk valami megoldást.
Ayla akkor nem értette meg teljes jelentőségében, hogy mennyire
tetszett neki, hogy Jondalar visszautasította Zelandoni kérését. Hallotta,
hogy a fiatal férfiak többsége milyen vonzónak találja azokat a fiatal
nőket, és elgondolkodott azon, féltékeny-e. Nem akart az lenni. Eszébe
jutott, amit Zelandoni mondott az asszonyok találkozóján, s nem tiltakozott
volna, ha Jondalar elfogadja az ajánlatot, de boldog volt, hogy nem tette
meg. Akaratlanul is elmosolyodott, csaknem a naplemente ragyogásához
hasonló hatalmas, káprázatos mosollyal, amely beragyogta Jondalart.

A jegyesség előtt álló párok az Első Örömök Rítusa szertárosát követő

napon találkoztak a Zelandoniával. Többségük fiatal volt, néhányuk
azonban középkorú, egy-kettő pedig egészen idős, ötvennél jóval több.
Korra való tekintet nélkül izgatott örömmel várták az eseményt, s
barátságosan viseltettek egymás iránt, ami azon különleges kötelék
kezdete lett, mely azok között alakult ki, akik ugyanazon Jegyességi
Szertartáson ülték nászukat. Számos élethosszig tartó barátság kezdődött el
ott.
Ayla Marthonával hagyta Farkast, aki szívesen maradt vele, bár Aylának
meg kellett kötnie, nehogy utánamenjen. Mielőtt elindult, észrevette, hogy
Marthona valóban megnyugtatóan hat mindenkire, és Farkas mintha
nyugodtabb lenne, amikor Marthona vele van.
Amikor megérkeztek a Zelandonia szállására, Ayla megpillantotta
Levelát és egy férfit, akivel még nem találkozott. Levela integetett nekik,
és mindenkinek bemutatta Jondecamot, egy közepes magasságú, vörös
szakállú, kellemes mosolyú férfit, bajkeverő szemekkel.
– Tehát a Bodza Házi Tűzhelyből jöttél? – kérdezte Jondalar. – Jó
barátok vagyunk Kimerannal. Együtt kaptuk meg férfiassági övünket.
Láttam a bölényvadászaton. Nem is tudtam arról, hogy a Második Barlang
vezetője lett.
– Ő a nagybátyám, az édesanyám öccse – mondta Jondecam.
– Nagybáty? Mintha inkább a kor-társa lennél – szól közbe Ayla.
– Csak egy-két évvel fiatalabb nálam, inkább olyan, mini egy báty.
Édesanyám körülbelül lánykorú volt az Első Rítusa idején, amikor a fivére
megszületett – mondta Jondecam. – Már akkor is és mindig olyan volt a
kapcsolatuk, mintha a második anyja lenne. Amikor az anyja, az én
nagyanyám meghalt, édesanyám viselte gondját. Egész fiatalon ült nászt,
társa azonban korán meghalt. Én vagyok az elsőszülöttje, és van egy
húgom, de alig emlékszem házi tűzhelyem atyjára. Édesanyámat utána
meghívták a Zelandoniába, és nem ült új nászt.
– Emlékszem, milyen kínos helyzetbe kerültem, amikor megláttam
Kimeran édesanyját, és valami szokványos megjegyzést tettem az anyák
közt álldogáló fiatal vonzó nőre, és azon tűnődtem, milyen csecsemő teszi
teljessé férfivá avatásának rítusát – mosolygott Jondalar. – Elképzelhetitek,
hogyan éreztem magam, amikor Kimeran azt mondta, a nő őt várja.
Kimeran oly nagy volt, mint én! Majd megmondta, hogy valójában a húga.
Miután már ott voltak egy ideje, és úgy tűnt, hogy a Zelandonia már-
már kész a kezdésre, még két ember érkezett, Janida és Peridal. A fiatal
pár a bejáratnál állt, idegesen és kissé rémülten, és egy pillanatig úgy tűnt,
rögtön el is menekülnek. Váratlanul Levela otthagyta a csoportot, és
gyorsan feléjük lépdelt.
– Üdvözöllek benneteket, én, a Huszonkilencedik Barlang Nyugati
Birtokából származó Levela. Ti Janida és Peridal vagytok, nem igaz? Azt
hiszem, mi már találkoztunk, Janida, amikor egy vagy két évvel ezelőtt
fenyőtoboz aratásra jöttél a Nyári Táborba. Én Aylával és Jondalarral
jöttem. Ő az a lány az állatokkal, Jondalar pedig a húgom társának fivére.
Gyertek, és ismerkedjetek meg velük – invitálta őket, és elindultak befelé.
A pár nem talált szavakat.
– Ő Proleva húga, nemde? – kérdezte halkan Joplaya.
– Igen, látom, Proleva valaki hozzá hasonlót üdvözöl mondta Ayla.
– Joplaya és Echozar is itt van. Ők a lanzadoni pár, akik azért jöttek,
hogy velünk együtt üljenek nászt – mondta Levela, miközben közeledtek. –
Ő a nekem ígért, a Zeladoniak Második Barlangjából származó Jondecam,
ők pedig Janida és Peridal, mindketten a Huszonkilencedik barlang Déli
Birtokáról. – A fiatal párra nézett. – Helyesen mondtam?
– Igen – válaszolta Janida, nyugtalanul mosolyogva, ugyanakkor
idegesen a homlokát ráncolta.
Jondecam Peridal felé nyújtotta mindkét karját:
– Üdvözöllek – szólalt meg széles mosollyal.
– Üdvözletem – válaszolta Peridal, elfogadva a kezet, noha kézszorítása
meglehetősen lagymatag volt, és mintha nem tudta volna, mi egyebet
mondhatna.
– Üdvözöllek, Peridal – viszonozta az üdvözlést Jondalar, szintén
előrenyújtva két karját. – Láthattalak a vadászaton?
– Ott voltam – válaszolta a fiatalember. – Láttalak... egy ló hátán.
– Igen, ahogy Aylát is, gondolom.
Peridal feszélyezetten érezte magát, látszott, nem találja a szavakat.
– Jó szerencsével jártatok? – kérdezte Jondecam.
– Igen – válaszolta Peridal.
– Megölt két tehenet – szólalt meg Janida –, és az egyiknek borjú volt a
hasában.
– Tudtátok, hogy annak a borjúnak a bőréből csodálatos babaruha
készíthető? – kérdezte Levela. – Oly finom és puha!
– Édesanyám is ezt mondta – válaszolta Janida.
– Mi még nem találkoztunk – szólalt meg Ayla. Előrenyújtotta mindkét
karját. – Ayla vagyok, korábban a Mamutojok Oroszlán Táborának tagja,
most azonban a Zelandoniak Kilencedik Barlangjába tartozom. A Doniként
is ismert Nagy Földanya, Mut nevében üdvözöllek.
Janida megdöbbent kissé. Senkit nem hallott még ilyen furcsán beszélni.
Egy pillanatra nyomasztó csend állt be.
Majd, mintha ekkor jutott volna eszébe, milyen faragatlan, gyorsan
elkezdte a bemutatkozást.
– Janida vagyok a Zelandoniak Huszonkilencedik Barlangjának Déli
Birtokából. Doni nevében üdvözöllek, a Zelandoniak Kilencedik
Barlangjának Aylája.
Joplaya ekkor előrelépett, és a fiatal nő felé nyújtotta a kezét.
– A Lanzadoniak Első Barlangjából származó Joplaya vagyok,
Dalanarnak, a lanzadoniak alapítója és vezetője házi tűzhelyének Leánya. A
Nagy Anya nevében üdvözöllek, Janida. Ő a nekem ígért Echozar a
Lanzadoniak Első Barlangjából.
Janida nyíltan, szó szerint tátott szájjal meredt a párra. Nem ő volt az
első, aki meglepetten nézett rájuk, csak ő mintha a többségnél kevésbé
tudott volna uralkodni tekintetén. Majd, mintha hirtelen rádöbbent volna,
mit csinál, becsukta száját, és mélyen elvörösödött.
 – Igazán... igazán sajnálom. Édesanyám nagyon haragudna rám, ha
tudná, milyen udvariatlanul viselkedtem, de nem volt szándékos, sajnálom.
Mindketten annyira különböztök tőlünk, de te nagyon szép vagy, Echozar
pedig... nem – mondta, majd újra elpirult. – Bocsáss meg. Úgy értem...
Nem akartam... Csak...
– Úgy értetted, hogy Joplaya nagyon szép, Echozar pedig nagyon
csúnya – mondta Jondecam kacsintva. Mindkettejükre nézett, és
elvigyorodott. – Nem igaz? – Kínos csend telepedett rájuk, majd Echozar
szólalt meg.
– Igazad van, Jondecam. Csúnya vagyok. Elképzelni sem tudom, hogy
ez a csodaszép asszony miért engem akar, de nem fogom kérdőre vonni a
szerencsémet. – Echozar elmosolyodott, és a mosoly fényt adott szemének.
A mosoly látványa egy törzsbeli arcon mindig csodálkozásra késztette
Aylát. A Törzs népe nem mosolygott. Ők a fenyegetés vagy a szervilizmus
ideges megnyilvánulásának tekintették a fogakat feltáró arckifejezést. A
mosoly azonban valahogy megváltoztatta Echozar arcberendezését,
enyhitette a kemény törzsbeli vonásokat, és mintha megközelíthetőbbé tette
volna Echozart.
– Valóban boldog vagyok, hogy eljöttél, Echozar – mondta Jondecam. –
E hatalmas, baromi ember mellett – Jondalarra mutatott – mindenki
rossznak látszik, de melletted, Echozar, én és ez az ifjonc is jóképűnek! A
nők ellenben valamennyien csodaszépek!
Jondecam oly jámborul, minden sértő szándék nélkül mondta ezt, hogy
mosolyt csalt az arcokra, és megnyugodtak. Levela szerelemmel a
szemében nézett rá.
– Nos, Jondecam, köszönöm – szólalt meg. – El kell azonban ismerned,
hogy Echozar szeme éppoly szokatlan, mint Jondalaré, és nem kevésbé
meglepő. Soha nem láttam oly csodálatos sötét szempárt, és ahogy
Joplayára néz, megérteti velem, miért ülnek nászt. Ha rám nézett volna
úgy, nehezen tudtam volna visszautasítani.
– Nekem tetszik Echozar külseje – mondta Ayla de igen, a szeme a
legszebb vonása.
– Ha már mindannyian megmondjuk, amit gondolunk, s ráadásul
egymás előtt nyíltan, akkor hadd mondjam meg én is, milyen szokatlanul
beszélsz, Ayla – szólalt meg Jondecam. – Kell hozzá kis idő, amíg
megszokja az ember, de nekem tetszik. Megragadja a figyelmet. Nagyon
távolról utazhattál ide.
– Messzebbről, semmint elképzelheted – válaszolta Jondalar.
– S szeretnék még valamit kérdezni – tette hozzá Jondecam. – Hol van
az a farkas? Mások említették, hogy találkoztak vele, s én is reméltem,
hogy megismerhetem.
Ayla a férfira mosolygott. Oly egyenes és őszinte volt, hogy akaratlanul
is megkedvelte. S oly békében élt önmagával, oly nyugalom áradt belőle,
hogy mindenki másban szintén nyugalmat keltett.
– Farkas Marthonával maradt. Úgy gondoltam, könnyebb lesz neki és
mindenkinek, ha a szálláson marad. De ha ellátogatsz a Kilencedik
Barlangba, boldogan bemutatom neked, és az az érzésem, ő is megkedvel
téged Mindannyiótokat jó szívvel látunk – mondta a többiekre nézve,
köztük az ifjú párra is, akik minden mesterkéltség nélkül, békésen
mosolyogtak.
– Igen, feltétlenül – tette hozzá Jondalar. Megkedvelte ezeket a párokat,
akikkel találkoztak, leginkább mégis Levelát, aki társaságkedvelő és
gondoskodó fiatal nő volt és Jondecamot is, aki a fivérére, Thonolanra
emlékeztette.
Észrevették a szállás közepén álló Elsőt, aki csendesen a figyelmükre
várt. Amikor feléje fordultak, mindannyiukhoz szólt, elkötelezettségük
komolyságáról beszélve nekik, megismételve egy-két dolgot, amiket
korábban az asszonyoknak mondott, majd néhány jó tanáccsal látta el őket
azzal kapcsolatban, mit várnak tőlük a Jegyességi Szertartáson. Majd a
Zelandonik egyike-másika mondta el nekik, hol kell majd állniuk, és
elmagyarázta, hová lépkedjenek, mit mondjanak. Elpróbálták a lépéseket
és mozdulatokat.
Mielőtt távoztak, az Első újra szólt hozzájuk:
– Többségetek ismeri, amit mondani fogok, de most el akarom
ismételni, hogy mindannyiótoknak világos legyen, A Jegyességi Szertartás
után, egy holdciklus felének időtartamáig – a számolószavakat használva
körülbelül tizennégy napig – az újonnan jegyességet kötött párok nem
beszélhetnek senkivel, csakis egymással. Csak életveszély esetén szabad
beszélnetek valaki mással, és akkor is csak a donierrel, aki majd eldönti,
elég fontos-e a probléma a tiltás feloldására. Szeretném, ha megértenétek,
miért fontos ez. Egy módja ez annak, hogy egy pár kényszerűen
egymással éljen, hogy lássuk, valóban képesek az együttélésre. Ha a
próbaidő lejárta után arra az elhatározásra jutnak, hogy mégsem tudnak
összeférni a társukkal, bármely pár dönthet úgy, hogy minden
következmény nélkül megszakítja a köteléket. Olyan lenne, mintha soha
nem ültek volna nászt.
Az Első Zelandoni tudta, hogy a párok többsége boldogan várta, hogy
össze legyenek zárva társukkal, s már előre örültek annak, hogy teljes
mértékben egymásnak szentelhetik idejüket. A végén azonban, tudta,
valószínűleg lesz majd egy-két pár, akik csendesen úgy döntenek, hogy
útjaik különválnak. Figyelmesen nézett mindenkire, megpróbálva
eldönteni, mely párok maradnak társai egymásnak. Azt is megpróbálta
felbecsülni, mely párok nem bírják ki még csak tizennégy napig sem. Ezt
követően valamennyiüknek elmondta jókívánságait, és tudtukra adta, hogy
a Jegyességi Szertartás másnap este lesz.
Ayla és Jondalar nem aggódott amiatt, hogy egymással töltött idejük
összeegyeztethetetlennek bizonyítja nászukat. Az év nagy részét csakis
egymás társaságában töltötték, kivéve azon rövid időket, amikor Utazásuk
során megálltak egy-két Barlangban. Mindketten várták intim együttlétük
szokás előírta periódusát, különösen hogy most nem nehezedett rájuk az út
folytatásának kényszere.
Miután elhagyták a szállást, a négy pár együtt sétált táborhelyük felé.
Elsőnek Janida és Peridal vált el a csoporttól. Mielőtt elköszöntek volna,
Janida Levela felé nyújtotta mindkét kezét.
– Szeretném megköszönni neked, amiért behívtál és üdvözöltél
bennünket – szólalt meg. – Amikor bementünk, úgy éreztem, mintha
mindenki minket bámulna, és nem tudtam, mit kellene tennem. De amikor
eljöttünk, észrevettem, hogy az emberek Joplayára és Echozarra
merednek, es Aylára és Jondalarra, sőt rád és Jondecamra. Talán mindenki
bámult mindenkit, de te voltál az egyetlen, aki azt éreztette velem, hogy
tartozom valahova, hogy nem vagyok elszigetelt és kívülálló. –
Előrehajolt, és arcával megsimogatta Leveláét.
– Janida intelligens fiatal nő – mondta Jondalar, miután folytatták
útjukat. – Peridal szerencsés, hogy Janida a társa, és remélem, tiszteli.
– Mintha valóban lenne köztük némi igazi vonzalom – válaszolta
Levela. – Nem tudom, Peridal miért ódzkodik a násztól.
– Úgy sejtem, a tiltakozás inkább az anyjától származik és nem
Peridaltól – jegyezte meg Jondecam.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Ayla. – Peridal nagyon fiatal. Az
anyja még mindig hatást gyakorol rá. De Janidával is ez a helyzet. Hány
évet is számolnak?
– Talán ha tizenhármat. A lány épp hogy csak, a fiú pedig néhány
holddal idősebb, közelebb a tizennegyedik évhez – válaszolta Levela.
– Öregember vagyok mellettük – mondta Jondalar. – Én egy dupla
maroknyival többet, huszonhárom évet számolok. Peridalnak még csak
arra sem volt lehetősége, hogy egy Messzi Lakban lakjon.
– Én meg öreg asszony vagyok – toldotta meg Ayla. – Tizenkilenc évet
számolok.
– Az nem olyan öreg, Ayla. Én húsz vagyok már – szólalt meg Joplaya.
– És te, Echozar? – kérdezte Jondecam. – Te hány évvel számolhatsz?
– Fogalmam sincs – válaszolta a férfi. – Soha senki nem mondta, sőt
amennyire tudom, számon sem tartotta.
– Megpróbáltál valaha visszagondolni és emlékezni az egyes
esztendőkre? – kérdezte Levela.
– Jó memóriám van, de a gyermekkorom teljesen homályos előttem,
minden évszak csak belemosódott a következőbe – felelte Echozar.
– Én tizenhét évet számolok – számolt be Levela.
– Én húszat – szólalt meg kérdés nélkül Jondecam, s megérkeztünk a
táborhelyünkre. Holnap találkozunk.
– A visszavárunk karmozdulattal búcsút intettek négy új barátjuknak,
akik folytatták útjukat a lanzadoniak és zelandoniak egymás mellé épített
táborhelye felé.
 Ayla korán ébredt azon a napon, amikor Jondalarral jegyességet
készültek ülni. A napfelkeltét megelőző halvány fény gyengén világított be
a szállás csaknem átlátszatlan elemei közti repedéseken, megvilágította a
bejárat körvonalát, s beszűrődött varrásain.
Hallhatta Jondalar szabályos légzését. Csendesen felkelt, és a
félhomályban a mellette alvó férfi arcára nézett. Látta a finom vonású
egyenes orrot, a szögletes állat, a magas homlokot. Eszébe jutott az az idő,
amikor először tanulmányozta Jondalar arcát, miközben völgyének
barlangjában aludt. Ő volt életében az első férfi a saját embercsoportjából,
már amennyire vissza tudott emlékezni, csakhogy nagyon súlyosan
megsérült. Nem tudta, hogy a férfi életben marad-e, de már akkor szépnek
tartotta.
Azóta is annak tartja, bár mostanra megtanulta, hogy a férfiakat
általában nem mondják szépnek. Jondalar iránti szerelme csak növekedett
azóta, és eltöltötte egész lényét. Már-már jobban szerette, mint el tudta
viselni, csaknem kínzó, fájdalmas szerelemmel. Alig tudta érzelmeit
visszafogni. Csendesen felkelt, gyorsan felöltözött, és kibújt a sátorból.
Végignézett a táboron. Valamelyest magasabban levő táborhelyükről
láthatta az előtte elnyúló Folyó-völgyet. A még szinte teljes sötétségben a
sátrak az árnyas földből kibújó fekete halmoknak tűntek, mindegyik kerek
építmény volt egy központi rúddal, amely a több lakrészes sátrat tartotta. A
tábor most csendes volt, annyira eltérő a nyüzsgő, zajos, lármás helytől,
amellyé napközben lesz.
Ayla a kis patak felé fordult, és elindult felfelé a partján. Észrevehetően
világosodott, egyre több szikrázó csillámot oltva ki fenn az égen.
Kerítéssel körbezárt karámjukban a lovak észrevették közeledését, és halk
nyihogással üdvözölték. Ayla feléjük fordult, a karámot határoló cölöpök
közé vízszintesen rögzített gerendák alatt átbújva. Átkarolta fakó kancája
nyakát.
– Ma van a napja, Nyihaha, hogy nászt ülök Jondalarral! Mintha oly sok
esztendő telt volna már el azóta, hogy vérezve és félholtan bevitted a
barlangba. Oly nagy utat tettünk meg azóta! Soha többé nem látjuk azt a
völgyet – mondta lovának.
 Hogy őrá is szánjon figyelméből, Villám hozzádörgölődzött. Ayla
megpaskolta, majd átkarolta a barna csődör erős, vastag nyakát. Farkas
bukkant elő az erdőből, visszatérve éjszakai vadászportyájáról. A lovakkal
körülvett fiatal nő felé szökellt.
– De jó, hogy itt vagy, Farkas! – üdvözölte Ayla. – Hol jártál? – A szeme
sarkából egy elsuhanó foltot pillantott meg a fák között. Éppen időben
nézett fel ahhoz, hogy meglásson egy második farkast, egy sötétet, a sűrű
aljnövényzet mögött elosonva. Lehajolt Farkashoz, két kezébe fogta a
fejét, álla alatt megvakargatva prémes nyakát.
– Társat találtál magadnak? Vagy egy barátot? – kérdezte. – Vissza
akarsz menni a vadonba, ahogy Bébi tette annak idején? Hiányozni fogsz,
de nem, semmiképpen nem akarnám megakadályozni, hogy a saját
falkádból találj társat magadnak. – A farkas szelíden, elégedetten morgott,
ahogy Ayla a nyakprémjét vakargatta. Most mintha egyáltalán semmi
kedve nem lett volna ahhoz, hogy visszatérjen az erdőbe az árnyalakhoz.
A horizonton megjelent a nap legfelső pereme. Ayla megérezte a
reggeli tábortüzek füstjének illatát, és lefelé nézett a patak folyásiránya
mentén. Néhány korán kelő mozgolódott már. A tábor kezdett életre kelni.
A nagy léptekkel felé közeledő Jondalart pillantotta meg. Homlokát
aggodalom redőzte. Ismerős arckifejezés volt. Az aggodalmaskodó,
gondolta Ayla. Jondalar minden arcvonását és mozdulatát ismerte már.
Titkon sokszor figyelte, tekintete mindig kifürkészte, merre járt, mit
csinált. Ugyanúgy vonta össze szemöldökét, amikor egy új parittya
elkészítésére koncentrált, mintha megpróbálná meglátni a legkisebb
részeket is az egyöntetű anyagban, hogy így előre tudja, milyen irányban
faragja a fát. Minden arckifejezését imádta, leginkább azonban azt szerette,
amikor gyengéd, tréfálkozó módján mosolygott, vagy ahogy elkerekedett
szemekkel nézett rá, szerelemmel és vággyal teli tekintettel.
– Felébredtem, és nem voltál sehol, Ayla – mondta már közeledése
közben.
– Korán ébredtem, és már nem tudtam tovább aludni. Azt hiszem, Farkas
társra talált, a fák közt rejtőzik. Ezért nem volt ma reggel a sátorban.
– Az jó ok az elvonulásra. Ha nekem lenne egy társam, egyáltalán nem
bánnám, ha elrejtőzhetnék vele az erdőben – felelte Jondalar, és mosoly
törölte el aggodalmas arckifejezését. Átkarolta Aylát, magához vonta, és a
lenézett rá. Ayla még ekkor is kócos volt az alvástól, haja lazán leomlott a
vállára, és sűrű, hullámos világosbarna hajtömeggel keretezte arcát. Már
elkezdte Jondalar Barlangja asszonyainak hajviselete szerint a copfba
igazított haját csinos fonatokban a feje köré tekerni, de még most is
leginkább leengedve szerette viselni, amilyen akkor volt, amikor Jondalar
először meglátta mezítelenül, amint a ragyogó napfényben a barlangja
előtti sziklaperemen áll, miután lent a folyóban megfürdött.
– Lesz egy, mielőtt a nap véget ér – válaszolta Ayla. – Meddig szeretnél
elszökni vele?
– Életem végéig, Ayla – válaszolta Jondalar, miközben megcsókolta.
– Hát itt vagytok! Ne feledjétek, ez a jegyességetek napja! Öröm csakis a
Szertartás után! – Joharran volt. – Marthona veled akar beszélni, Ayla.
Megkért, hogy keresselek meg.
Ayla visszament a sátorba. Marthona egy csésze teával várta.
– Ma ez a reggelid, Ayla. Böjtölnöd kell.
– Egyébként sem hiszem, hogy tudnék enni. Köszönöm a finom teát,
Marthona.
Figyelte, amint Jondalar és Joharran együtt indul el, jó néhány batyuval
és csomaggal a kezükben.
Jondalar akkor látta meg a mező túloldaláról felé integető Joharrant,
mikor már a szállásra indult vissza, melyet azokkal a férfiakkal kell
megosztania, akik aznap este tartják jegyességüket. Többségüket
valamilyen rokonsági kötél kapcsolta egymáshoz, és mindegyikük egy-két
közeli barátja vagy rokona kíséretében volt. Már éppen elvitte az összes
holmit, melyre szüksége lehet a tizennégy napos próbaidőszakra, egy kis
sátorba, melyet távol a Nyári Tábor sátraitól állított fel, a domb
túloldalának közelében, ahol az új barlangra rátaláltak. Noha úgy vélte,
magával vihette volna azokat a dolgokat is, melyekre Aylának lesz majd
szüksége, valaki más is elszállíthatja később, a hagyomány szerint.
A fivérére várt a szállás bejáratának közvetlen közelében. A hely nem
sokban különbözött a legények Messzi Lakjától, ahol ő is sokszor töltötte
az időt a Nyári Találkozókon. Fiatalemberekkel, akik távol akartak
maradni anyjuk társa és más tekintélyes emberek figyelő tekintete elől.
Jondalarnak eszébe jutottak azok a nyarak, melyeket olyan helyeken töltött
csirkefogó legényekkel és gyakran, átmenetileg, különböző fiatal nőkkel.
Általában jó értelemben vett rivalizálás volt a szállások és a benne lakó
fiatalemberek közt abban, hogy ki tudja a szállásra becsábítani a legtöbb
fiatal nőt. Minden férfi célja mintha az lett volna, hogy minden éjszakát
más nővel töltse, kivéve azokat az éjszakákat, amikor a szállást csak
férfiak foglalták el.
Azokon az éjszakákon hajnalig senki nem aludt. Sert vedeltek, és bort,
amikor hozzájutottak. Voltak, akik különböző növényeket vittek, melyeket
rendszerint szertartási célokra tettek félre. A fiatalemberek énekléssel,
tánccal, sok nevetéssel elegy történetmondásokkal és szerencsejátékokkal
töltötték az éjszakát. Azokon az éjszakákon, amikor nőket invitáltak, az
összejövetel rendszerint előbb véget ért, mivel a párok vagy vegyes
csoportok korán távoztak még több intim szórakozásért.
A nász előtt álló férfiak csaknem mindig ki voltak téve a Messzi Lak
legényei tréfáinak és megjegyzéseinek, s Jondalar ezt jó humorral kezelte
– ő is kiosztotta saját tréfa- adagját a Lak azonban, melyben most
tartózkodott, csendesebb volt, és a férfiak nem olyan léhák. Mindannyian
ugyanazon esemény elé néztek, és számukra nem igazán volt vicces, mint
azoknak a fiataloknak, akik még nem kötelezték el magukat.
A jegyességre készülő minden férfit eltiltottak a Zelandonia-szállástól,
ahol a nők tartózkodtak, és a Jegyességi Szertartásig a pároknak tilos volt
az érintkezés. Az idő alatt, amíg a férfiak a Messzi Lakban voltak, távol a
barlangjuktól, több szabadságban volt részük. A mozgásukban nem
korlátozták őket, de távol kellett tartaniuk magukat a nőktől, akiknek
Elígértjei voltak. A férfiak több kisebb lakhelyen tartózkodtak, de az
összes asszony, és közeli barátaik es rokonaik azt az egy lakhelyet lakták.
Noha a Zelandonia szállása nagyobb volt az összes többinél, zsúfoltabb
volt a férfiak szállásainál, a kiszűrődő spontán kacagás azonban mindig
kíváncsivá tette a férfiakat.
– Jondalar! – Joharran kiáltott a közeledő férfi felé. – Marthóna látni
akar! A Zelandonia szállásán vár, ahol a nők vannak.
Jondalart meglepte a kérés, de sietett, azon tűnődve, mit akarhat az
édesanyja. Kopogott a szállás bejárata melletti kapufán, és amikor az
ajtólapot félrehúzták, nem tudott ellenállni annak, hogy ne nyújtogassa a
nyakát, s megpróbáljon belátni, abban reménykedve, hogy megpillanthatja
Aylát. Marthona azonban óvatosan bezárta maga mögött a bejáratot.
Csomag volt a kezében, egy nagyon ismerős csomag. Az a pakk volt,
melyhez Ayla oly csökönyösen ragaszkodott egész hosszú Útjukon.
Felismerte a madzagokkal rákötött vékony marhabőr csomagolást.
Jondalar mindig kíváncsi volt arra, mi lehet benne, de mindig megkerülte
a választ kérdéseire.
– Ayla ragaszkodott hozzá, hogy adjam oda – szólalt meg Marthona,
átnyújtva a csomagot. – Tudod, hogy a szertartásig nem szabad
találkoznotok egymással, még közvetetten sem, Ayla azonban azt mondta,
odaadta volna korábban, ha tudta volna. Nagyon ideges volt, már-már
sírva fakadt és kész volt a tiltás ellenére személyesen átadni neked, ha én
nem adom át. Megkért, mondjam meg neked, hogy a te gyességi
Szertartásra készítette.
– Köszönöm, anya – válaszolta Jondalar.
Marthona bezárta a bejáratot, mielőtt Jondalar még egy szót mondhatott
volna. Elballagott, a csomagot nézve, mi közben visszatért szállására. A
kezében tartogatta, a súlyát mérlegelve, s azon tűnődött, mi lehet. Puha
volt, de meglehetősen terjedelmes. Ez volt az egyik oka annak, amiért nem
értette, miért ragaszkodott Ayla annyira ahhoz, hogy megőrizze akkor is,
amikor könnyíteni kellett málhájukon, hogy helyet csináljanak benne. Ayla
azért cipelte magával végig az egész úton, hogy a Jegyességi
Szertartásukon adja oda neki? – tűnődött. Túl fontosnak tűnt ahhoz, hogy
csak úgy kibontsa mindenki szeme előtt. Olyan helyet akart találni, ahol
csak ő láthatja.
Amikor bement Ayla titokzatos csomagjával, boldogan látta, hogy a
szállás üres. Ügyetlenkedett vele valamelyest, megpróbálva kibogozni a
fonalat, de a csomók ellenálltak próbálkozásának, s végül a késével
elvágta a madzagot. Lebontogatta a védőréteget, majd megnézte. Valami
fehér volt. Maga elé emelte. Csodaszép patyolatfehér bőrtunika volt, s
egyetlen díszeként hermelinek fekete végű fehér farka díszítette. Ayla azt
mondta, hogy a Jegyességi Szertartásra készítette. Jegyességi tunikának...
neki?
Számos öltözéket kapott már, s egyet ki is választott, melyet zelandoni
módra mívesen díszítettek. Ez azonban teljesen más volt. A fehér tunikát
inkább a mamutojok viselete szerint szabták, de az ő ruházatukat is
rendszerint egész bonyolultan dekorálták, gyakran csont-, kagyló- és
különböző anyagok gömbjeivel. Ezt, a néhány hermelinfarok kivételével,
semmi nem díszítette, a színe miatt azonban kiemelkedően csodaszép volt.
A tunika tiszta, fényes fehér volt, valamennyi szín közül a legnehezebb,
melyre a bőrt színezni lehet, és csodaszép az egyszerűségében, mert
semmivel nem díszítették, ami elterelte volna a figyelmet a szín
tisztaságáról.
Mikor csinálta Ayla? Utazás közben nem készíthette el, gondolta
Jondalar. Nem volt rá ideje, azonkívül pedig már a legelejétől hozta a
csomagot. Azon a télen készíthette, amikor a mamutojok közt éltek az
Oroszlán Táborban. De azon a télen Ayla Ranecnek ígért volt! Maga elé
tartotta a tunikát. Egyértelműen rászabták. Az alacsonyabb és zömök
Ranecnek túl nagy volt.
Miért készített neki tunikát Ayla, különösen oly szépet, ha azt tervezte,
hogy a mamutojokkal és Raneckel marad, Jondalar magához szorította a
tunikát, miközben gondolatai száguldottak. Oly rugalmas és puha volt!
Ayla bőrei mindig olyanok voltak, de vajon mennyi időt töltött azzal, hogy
olyan puhára dolgozza ki a bőrt? És a színe! Hol tanulta meg, hogyan kell
fehér bőrt készíteni? Talán Nezzie-től? Majd eszébe jutott, hogy látta
Crozie-t, a Daru Házi tűzhelyből való idős asszonyt, aki fehér öltözéket
viselt az egyik szertartásukon, amikor mindenki a legszebb ruháját vette
fel. Tőle tanulhatta Ayla a bőr fehérítését? Képtelen volt visszaemlékezni,
látta-e valaha is, amint bőrt fehérít, akkor azonban... talán csak nem figyelt
oda kellőképpen. De vitatkoztak – mármint ő vitatkozott, az ő hibája volt –,
és akkor ő már a főző házi tűzhelyhez költözött. Azon az éjszakán Ayla
Ranec házi tűzhelyét látogatta meg. Már csaknem egymásnak ígértek
voltak. Ennek ellenére Ayla valószínűleg sok-sok napot töltött ennek a
csodaszép fehér tunikának az elkészítésével – és neki készítette, nem
Ranecnek! Már akkor annyira szerette?
Jondalar szemét elhomályosították a könnyek. Tudta, hogy ő bánt oly
hűvösen Aylával. Féltékenységből, sőt mi több, attól való félelmében, hogy
mit mond majd a népe, ha megtudják, kik nevelték fel Aylát. Ő hajszolta
Aylát egy másik férfi karjaiba, mégis hosszú napokon át készítette neki ezt
a tunikát, majd hozta magával egészen idáig a hosszú úton végig, hogy
csak a Jegyességi Szertartásuk előtt adja oda neki. Nem csoda, hogy
nyugtalan volt, és kész a tilalom megszegésére is, csak hogy
találkozzanak, s átadhassa.
Jondalar újra a ruhára nézett. Egyetlen ránc nem volt rajta. Bizonyára
talált valami helyet, ahol kisimíthatta, kigőzölhette, miután megérkeztek.
Maga elé emelte a tunikát, érezve lágyságát, s már-már úgy érezte, Aylát
tartja a karjában, annyi szeretettel készítette el az öltözéket. Még akkor is
boldogan viselte volna, ha nem lett volna olyan szép.
De csodaszép volt! A ruhák, melyeket a Jegyességi Szertartásra
kiválasztott, minden díszítésük ellenére, e mellett silány holminak tűntek.
Jondalaron jól álltak a ruhák, és ő tudta ezt. Erre titokban mindig büszke
volt, ahogy a saját maga választotta ruhákra is. Oly csekély hiúság volt ez
benne, melyet édesanyjától tanult, és Marthonánál senki nem volt
választékosabban elegáns. Eltűnődött, ő vajon látta-e a tunikát. Valahogy
kételkedett benne. Becsülte volna kivételes finomságát a
hermelinfarkakkal, melyek éppen a legjobb jellegzetességet adták neki, és
Marthona egy tekintettel vagy valami utalással biztosan célzott volna rá.
Jondalar felpillantott, amikor Joharran belépett a sátorba.
– Hát itt vagy! Úgy tűnik, ezt a napot a te kereséseddel töltöm. Némi
különleges instrukcióra van szükséged.
– Észrevette a fehér öltözéket. – Mi van a kezedben? – kérdezte.
– Ayla készített nekem egy tunikát a Jegyességi Szertartásra. Anya azért
akart találkozni velem, hogy ideadja.
– Fölemelte.
– Jondalar! Ez csodaszép! – ámult el a fivére. – Nem is tudom, láttam-e
valaha is ily szépen kidolgozott fehér bőrt. Mindig szerettél szépen
öltözködni, de ebben a tunikában valóban kimagasló leszel. Nem egy nő
szeretne Ayla helyében lenni, de egynél több férfi is van, akik viszont a te
helyedben szeretnének lenni. Köztük a bátyád – ha nem lenne Proleva,
természetesen.
– Szerencsés vagyok. Fogalmad sincs, mennyire szerencsés, Joharran.
– Nos, azt akarom mondani, hogy mindkettőtöknek sok boldogságot
kívánok. Eddig még nem igazán volt alkalmam a jókívánságokra.
Régebben nemegyszer aggódtam miattad. Különösen az után a...
problémád után, amikor elküldtek. Amikor visszajöttél, mindig voltak
nőid, de sokat tűnődtem azon, találsz-e valaha is olyat, akivel boldog
lehetsz. Végül biztosan választhattál volna társat magadnak, de nem hittem
abban, megtalálod-e azt a boldogságot, amit egy olyan jó társ mellett
megtalálsz, mint Proleva. Soha nem hittem, hogy Marona a megfelelő
asszony a számodra – mondta Joharran. Jondalar meghatódott.
– Tudom, vicceket kellene faragnom arról, mennyire sajnállak, hogy a
házi tűzhely felelősségéhez kötötted magad folytatta Joharran –, de,
őszintén szólva, Proleva nagyon boldoggá tette az életemet, a fia pedig oly
családias szeretetet nyújt, ami semmi más módon nem kapható meg.
Tudtad, hogy Proleva újra terhes?
– Nem, nem tudtam. Ayla is várandós. Társainknak szinte egy időben
lesz gyermeke, olyanok lesznek, mint a házitűzhely-unokatestvérek –
mondta Jondalar fülig érő mosollyal.
– Biztosan érzem, hogy Proleva fia az én lelkem szülötte, és remélem,
az is az lesz, akivel most várandós, de még ha nem így van is, házi
tűzhelyének gyermekei olyan boldogságot adnak egy apának, oly
különleges érzést, melyet nehéz jellemezni. Jaradal látványa olyan
büszkeséggel és örömmel tölt el!
A két fivér átkarolta egymást, majd összeölelkeztek.
– Micsoda vallomások a bátyámtól! – mondta Jondalar a hajszálnyival
alacsonyabb férfinak, és elmosolyodott, majd arckifejezése
elkomolyodott. – Őszintén mondom neked, Joharran, gyakran irigyeltelek
a boldogságodért, már azelőtt is, hogy elutaztam, még mielőtt egyáltalán
lett volna gyereked. Tudtam, hogy Proleva jó asszony lesz számodra.
Kedves, szeretetteli hellyé tette házi tűzhelyedet. És már az alatt a rövid idő
alatt is, hogy visszatértem, sok örömet szerzett az apróság. S Jaradal éppen
olyan, mint te.
– Jobb, ha indulsz, Jondalar. Azt mondták, sürgesselek, és egyedül kell
menned.
Jondalar összehajtogatta a fehér tunikát, visszacsomagolta puha
bőrcsomagolásába, gondosan elhelyezte háló matracán, majd elindult
bátyjával, de a válla fölött hátranézett a csomagra, türelmetlenül, hogy
felpróbálja a Jegyességi Szertartására Aylától kapott öltözéket.

 31

Nem tudtam, hogy ma ennyire elszigetelt leszek, máskülönben

megszerveztem volna a lovak felügyeletét – szólalt meg Ayla. – Meg kell
győződnöm róla, hogy rendben vannak, Farkasnak pedig szüksége van
arra, hogy szabadon jöhessen-mehessen. Nyugtalan lesz, ha nem nézheti
meg, jó vagyok-e.
– Ez a probléma korábban soha nem merült fel – mondta a tizenegyedik
Zelandonija. – A jegyesség megkötésének napján senkivel nem szabad
találkozni. A Históriák megemlítenek olyan kort is, amikor az asszonyokat
egy egész holdidőre elzárták!
– Nagyon régen volt az már, amikor a nászt gyakran télen ülték meg,
mielőtt egy Jegyességi Szertartáson tartották mindegyiket! – folytatta az
Első. – Abban az időben kevesebb zelandoni élt, és nem tartottak
gyülekezéseket úgy, ahogy most tesszük. Egy Barlang számára egy dolog
egy-két nőt egy holdra a barlangban tartani a tél közepén, de teljesen más
sokat a Nyári Találkozó vadász- vagy gyűjtögető évszakában, mert akkor
képtelenek lennének hozzájárulni a Barlang életéhez. Még ma is
megpróbáljuk elkészíteni az elraktározott őstulkokat, ha a nászt ülő nők
nem tudnak segíteni.
– Nos, meglehet – mondta az idősebb Zelandoni –, de egy nap nem
olyan hosszú idő.
– Általában nem, de az állatok rendkívüli helyzetté teszik – mondta a
donier. – Biztosan találunk valami megoldást.
– Elleneznétek, ha a Farkas szabadon jöhetne-mehetne, amikor ő akar? –
kérdezte Marthona. – Az asszonyok mintha nem zavarnák Farkast. Elég
lenne, ha nem rögzítenénk a bejárati drapéria alsó részét.
– Szerintem annak semmi akadálya – válaszolta a Tizennegyedik.
A Tizennegyedik kellemesen meglepődött, amikor találkozott a
négylábú vadásszal. Megnyalogatta a kezét, és mintha Farkas megkedvelte
volna, az asszony pedig szívesen simogatta az élő állat prémjét. Néhány
kérdés után Ayla elmesélte azt a történetet, hogyan vitte haza a barlangjába
az újszülött farkaskölyköt, s mentette meg a kis kancacsikót a hiénáktól.
Most is kitartóan állította, hogy ha elég kicsinyen találnak rájuk,
valószínűleg számos állat megszelídíthető. A Tizennegyedik észrevette,
mennyi figyelmet és megbecsülést kap az idegen asszony a farkas miatt, és
eltűnődött azon, vajon milyen nehéz lehet megszelídíteni egy állatot – de
talán egy kisebbet. Függetlenül az állat méretétől, amelyik önként marad
egy ember közelségében, vonzza a figyelmet.
– Akkor már csak a lovakról kell gondoskodni. Jondalar nem tudja
ellátni őket? – kérdezte Marthona.
– Dehogynem, de meg kell neki mondanom, hogy az ő feladata lesz.
Egyedül én törődtem velük, mióta megérkeztünk a Nyári Találkozóra,
mert ő el volt foglalva más dolgokkal – mondta Ayla.
– Ayla nem találkozhat Jondalarral – ragaszkodott a hagyományhoz a
Tizennegyedik. – Nem mondhat neki semmit.
– Valaki más azonban igen – mondta Marthona.
– Attól tartok, a szertartásban résztvevők közül senki, ahogy rokonok
sem – mondta a Tizenkilencedik Zelandonija.
– A Tizennegyediknek igaza van, természetesen, s mivel a nők ma már
nem maradnak oly hosszú ideig elzártan, még fontosabb, hogy
ragaszkodjunk az elszigetelés végének határidejéhez. – Az ősz hajú
asszonyt csaknem megnyomorította az ízületi gyulladás, betegsége
azonban nem korlátozta jellemerejét. Ayla ezt már korában látta rajta.
Marthona örült, hogy nem említette Ayla csomagját, melyet átadott
Jondalarnak. A Zelandonia egészen mérges lett volna rá. Nagyon
makacsak tudtak lenni a megfelelő szokások kellő megtartásában és a
fontos szertartások alatt tanúsított viselkedéssel, és miközben Marthona
általában kijött velük, magánemberként úgy érezte, kivétel erősíti a
szabályt. A vezetőknek meg kell tanulniuk, mikor és miben ne adják be a
derekukat, s mikor lehet valamennyit engedni.
– Megmondhatja-e olyan valaki, aki nem érintett a szertartásban? –
kérdezte Ayla.
– Kit ismersz, aki semmilyen módon nem áll kapcsolatban sem veled,
sem a neked Igérttel? – kérdezte a Tizennegyedik.
Ayla elgondolkodott egy pillanatra.
– Lanidar? Marthona, tudsz arról, hogy a fiút bármi kötelék fűzné
Jondalarhoz? – kérdezte.
–Nem... nem tudok. Hozzám semmilyen kötelék nem fűzi, Dalamar
pedig csak a látogatásuk napján említette, hogy ő volt a kiválasztott a fiú
nagyanyjának Első Rítusára – mondta Marthona. – Tehát nem.
– Így igaz – mondta a Tizenkilencedik. – Emlékszem, hogy Denodát
teljesen... lenyűgözte Dalanar. Beletelt némi időbe, mire túltette magát rajta.
Dalanar jól kezelte a dolgot. tapintatos volt, megfontolt, de távolságtartó is
egyben. Szerintem jó benyomást keltett.
– Mint mindig – mondta Marthona alig hallhatóan, és csak gondolatban
folytatta, hogy Dalanar teljesen korrekt volt, s helyesen cselekedett. A
Tizenkilencedik nem akarta annyiban hagyni.
– Mint mindig mi? Tapintatos? Megfontolt? Lenyűgöző? – kérdezte.
Marthona elmosolyodott.
– Mindegyik – válaszolta.
– És Jondalar Dalanar házi tűzhelyének gyermeke mondta az Első.
– Igen – hagyta helyben Marthona, de vannak különbségek. A fiúban
nincs annyi tapintat, mint egy férfiban, de talán jószívűbb.
– Függetlenül attól, melyik férfi lelkének gyermeke, a gyerekben
mindig van valami az anyából is – mondta az Első Zelandoni.
Ayla figyelmesen hallgatta a meglehetősen homályos beszélgetést,
különösen azután, hogy Jondalar nevét említették, és észrevette a még a
szavaknál is kifejezőbb hang és testbeszéd modorosságát. Megértette,
hogy a Tizenkilencedik megjegyzése Denodáról kevésbé volt
tiszteletteljes, majd megsejtette, hogy az idősebb Zelandoni vonzódott
Dalanarhoz. Megjegyzést tett arra is, hogy Marthona fia nem mutatta azt a
finom viselkedést, mint az asszony korábbi társa – természetesen
mindannyian tudtak Jondalar ifjúkori megbicsaklásáról. Marthona ismerte
az idős asszony mindkettejük iránti érzelmeit, és hagyta, hadd higgye,
hogy jobban ismeri Dalanart, és hogy nem annyira elégedett vele.
Az Első tudtukra adta, hogy ismeri mindkét férfit, és elmondta
véleményét, mely szerint Jondalar éppen olyan, mint Dalanar, és
ugyanolyan vonzó tulajdonságokkal rendelkezik, nem kevesebbel.
Burkoltan dicsérettel illette Marthonát Dalanar lelkéért, és amiért Földanya
őt választotta Dalanar házi tűzhelye gyermekének világrahozatalára, Ayla
kezdte megérteni, hogy nagy tiszteletben tartották azt az asszonyt, akit
kiválasztottak arra, hogy annak a férfinak a lelkéből származó gyermeket
szüljön, akivel jegyességet köt. Marthona egyértelművé tette a
Zelandoniának, különösen a Tizenkilencedik Zelandoninak, hogy noha a
fia talán nem rendelkezik Dalanar összes jó tulajdonságával, van neki jó
néhány, melyek jobbak. Az Első nemcsak hogy egyetértett Marthonával, de
kijelentette, hogy előnyös tulajdonságait Jondalar az édesanyjától
örökölte. Nyilvánvaló volt, hogy a korábbi vezetőt és a Kilencedik
Barlang Zelandoniját közeli személyes kapcsolat fűzi egymáshoz, és
nagyra becsülik egymást.
A finom megkülönböztetéseken belül is voltak árnyalatnyi eltérések,
melyek jelentést adtak a Törzs jelbeszédének, köztük arckifejezések és
testhelyzetek, ahogy gesztusok, sőt még néhány szó is, a nyelv azonban,
amelyben minden hang, hangszín és hanglejtés, ahogy az arckifejezések,
akaratlan testhelyzetek és mellékes gesztusok, még többet fejeztek ki, ha
valaki értette őket. Ayla nagyon jól ismerte a testnyelv akaratlan jelzéseit,
és folyamatosan tanulta, hogyan használták a Mások, de mindinkább
megismerte a beszélt szavakat, és használatuk módjait is.
– Megkeresné valaki Lanidart – kérdezte –, hogy megkérhessem,
keresse meg Jondalart?
– Nem, te nem kérheted meg, Ayla – felelte Marthona –, de én igen – a
jegyességet kötő asszonyok szállásául kijelölt Zelandonia-lakhelyen
összegyűltekre nézett –, ha valaki elmegy és idehívja.
– Természetesen – mondta az Első. Körülnézett, ki ér rá, és Mejerának
intett, aki most a Harmadik Barlang Zelandonija volt. Velük tartott, amikor
elmentek felkutatni Thonolan elánját a Forrás Sziklák Mélységében.
Mejera akkor a Tizennegyedik Barlanggal élt, de boldogtalan volt ott. Ayla
felismerte és mosolygott.
– Van számodra egy megbízásom – mondta az Első. – Marthona
elmagyarázza.
– Ismered a Tizenkilencedik Barlangból való fiút, Lanidart? – fogott
bele Marthona. Mejera tagadóan csóválta fejét. – Denoda lányának,
Mardenának a fia. – Mejera most is a fejét rázta.
– Körülbelül tizenkét éves lehet, de kisebbnek látszik – lette hozzá Ayla
–, és a bal karja torz.
A felismerés mosolya vonta ráncba Mejera arcát.
– Igen, persze. Dárdát hajított a bemutatón.
– Ő az – mondta Marthona. – Meg kell keresned, és amikor megtaláltad,
mondd meg neki, hogy keresse meg Jondalart, és adjon át neki tőlem egy
üzenetet. Mondd meg Lanidarnak, hogy mondja meg Jondalarnak, hogy
Ayla aggódik a lovak miatt, és hogy el kell mennie megnézni őket a ma
esti Jegyességi Szertartás előtt. Érted?
– Nem lenne egyszerűbb, ha Jondalarhoz mennék, és neki mondanám
meg? – kérdezte Mejera.
– Sokkal egyszerűbb lenne, de neked van feladatod a Szertartáson, ezért
csak utána adhatsz át üzenetet közvetlenül Jondalarnak, és semmiképpen
nem Aylától, még az én közvetítésemmel sem. Ha azonban nem találod
meg Lanidart, elfogadhatónak találom, ha találsz helyette valaki mást, aki
nem áll vele rokonságban, és akinek megmondhatod, hogy adja át az
üzenetet. Érted?
– Igen, rendben. Ne aggódj miattuk, Ayla. Biztos lehetsz benne, hogy
átadom neki az üzenetet – mondta Mejera, majd kisietett.
– Feltételezem, a Zelandonia talál majd valami kifogásolhatót abban,
hogy Mejera neked beszéljen arról, mit sikerüli intéznie, így nem hiszem,
hogy részletesen meg kelljen magyaráznunk – mondta halkan Marthona. –
S említést sem kell tennünk a csomagról, melynek átadására megkértél.
– Azt hiszem, egyáltalán nem kell megemlítenünk semmit – toldotta
meg Ayla.
– Most ideje, hogy elkezdj készülődni – figyelmeztette Marthona.
– De még épp hogy csak elmúlt napközép. Hosszú még az idő
sötétedésig – mondta Ayla. – Nem tart olyan sokáig, hogy felvegyem a
Nezzie készítette ruhát.
 – Másról van szó. Mindannyian a Folyóhoz megyünk, hogy a
jegyességre készülő nők megfürödhessenek. Már forralják a vizet, hogy
megtisztálkodjanak a szertartásra, Nem is említve, hogy forró vízben
nagyon kellemes mosakodni. A nász-előkészítő rituálénak ez az egyik
legjobb része. Természetesen Jondalar és a férfiak egy másik helyen
szintén fürdenek – magyarázta Marthona.
– Imádom a forró vizet – mondta Ayla. – A losadunajoknak volt egy
forró víz-forrásuk a lakhelyük közelében. Elképzelni sem tudod, milyen
csodálatos fürödni benne!
– Dehogynem. Egyszer-kétszer elutaztam a gleccserek égtája felé. Nem
messze a folyó eredetétől forró vizű medencék vannak a földben – mesélte
Marthona.
– Azt hiszem, ismerem a helyet, vagy legalábbis egy hasonlót.
Megálltunk ott idefelé vezető utunkon – emlékezett Ayla. – Van egy dolog,
amire kíváncsi lennék. Már korábban is meg akartam kérdezni, és nem
tudom, nem túl késő-e, de reméltem, hogy ki tudom lyukasztatni a fülem.
Van az a két borostyánom, melyet Tulie-tól, az Oroszlán Tábor
vezetőasszonyától kaptam, és szeretném viselni, ha találnék valami módot
arra, hogy fülönfüggőnek feltehessem. Tulie azt mondta, úgy kell hordani.
– Azt hiszem, az megoldható – válaszolta az asszony. – biztos vagyok
benne, hogy az egyik Zelandoni boldogan megcsinálja neked.

Mi a véleményed, Folara, ha így fésülöm? Vagy így? – kérdezte Mejera,

miközben Ayla hajának egy tincsét tartotta a kezében, és a variációkat
mutatta. Folara azután csatlakozott hozzájuk, hogy a tisztálkodási
szertartás után visszatértek a Zelandonia szállására. Noha sok lámpást
meggyújtottak, még így is jóval sötétebb volt odabenn, mint a szabadban, a
napfényen, és Ayla legszívesebben odakinn lett volna, s nem benn üldögél,
miközben valaki a hajával babrál.
– Nekem úgy tetszik jobban, ahogy először mutattad – válaszolta Folara.
– Mejera, miért nem mondod el végig, hogy hol találtál rájuk? –
kérdezte Marthona. Nyilvánvaló volt, hogy Ayla kényelmetlenül érezte
magát. Nem szokott hozzá, hogy valaki igazgassa a haját, a tanítvány pedig
mintha egészen jártas lett volna abban, hogy fodrászkodás közben
beszéljen s Marthona úgy vélte, azzal eltereli Ayla gondolatait.
– Nos, ahogy mondtam, megkérdeztem mindönkit. Mintha senki nem
tudta volna, hol lehetnek. Végül valaki – te táborodban, azt hiszem,
Joharran közeli barátai egyikének, talán Solabannak vagy Rushemarnak a
társa, akinek kisbabája van... Éppen kosarat font...
– Ő Rushemar társa, Salova – közölte Marthona.
–Azt mondta, egyikük vagy másikuk a lovakkal lehet, ezért felfelé
mentem a patak partján, és ott találtam mind kettőjüket. Lanidar azt
állította, az édesanyja mondta neki, hogy egész nap az asszonyokkal leszel,
Ayla, ezért elhatározta, megnézi a lovakat, ahogy arra megkérted. Jondalar
pedig többé-kevésbé ugyanezt mondta. Tudta, hogy egésznap elzártságban
leszel a nőkkel, és elhatározta, megnézi, hogy vannak a lovak. Ott találta
Lanidart, és megmutatta neki, hogyan használja a dárdahajítót –
magyarázta Mejera.
– Kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen, aki Jondalart kereste.
Joharran érkezett egy kicsit később. Kissé dühösnek tűnt, vagy csak
nyugtalannak. Már mindent tűvé telt Jondalarért, hogy tudtára adja, a többi
férfi várja, mert a Folyóhoz kell menniük a rituális tisztálkodásra.
Jondalar megkért, adjam át neked az üzenetét, mely szerint a lovak jól
vannak, és hogy igazad volt, Farkas talált magának egy társat vagy barátot.
Látta őket együtt.
– Köszönöm, Mejera, máris jobban érzem magam, hogy tudom,
Nyihaha és Villám jól van. Meg sem tudom fogalmazni, mennyire
köszönöm, amiért annyi időt és fáradságot szántál Lanidar és Jondalar
megkeresésére – hálálkodott Ayla.
Boldog volt, hogy a lovak jól érzik magukat, és tetszett neki, hogy
Lanidar önállóan gondoskodott róluk. Rendes esetben Jondalartól várta
volna ezt, de végtére is ő is nászra készül, és csak meg akart győződni
arról, hogy nem terelték el a figyelmét, vagy akadályozták meg abban,
hogy megnézhesse a lovakat. Farkas miatt azonban aggódott kicsit.
Részben szerette volna, ha társat talál magának, és boldog lesz, másrészt
ellenben rettegett még a gondolatától is, hogy elveszíti, és aggódott miatta.
Farkas soha nem élt együtt más farkasokkal. Ayla valószínűleg több időt
töltött körülöttük, amikor vadászni tanult, mint Farkas valaha is. Tudta,
hogy miközben a farkasok rendkívül lojálisak a saját falkájukhoz, hevesen
védelmezik területüket más farkasoktól. Ha Farkas talált egy magányos
szukát vagy egy közeli falka alacsony rangú nőstényét, és úgy határoz,
hogy velük él, meg kell küzdenie a saját területért. Miközben Farkas erős,
egészséges, a farkasok többségénél nagyobb állat volt, nem falkában
nevelkedett fel, ahol kiskölyök korában játék harcot vívhatott volna a
testvéreivel, nem szokott hozzá ahhoz, hogy megküzdjön farkasokkal.
– Köszönöm, Mejera. Ayla nagyon szép. Nem tudtam, hogy ilyen jól
értesz a fodrászkodáshoz – dicsérte Marthona.
Ayla mindkét kezével a hajához nyúlt, óvatosan megtapogatta,
gyengéden megérintve a rolnikat és más formációkat, melyekbe Mejera
igazította és tűzte. Látott már nőket hasonlóan formált hajjal, így volt némi
fogalma arról, milyen lehet.
– Hadd hozzak egy látófát, hogy megnézhesd – mondta Mejera.
A látófa egy fiatal nő halvány képét mutatta, akinek a szállás más fiatal
nőinek többségéhez hasonlóra fésülték a haját. Csak éppen nem az volt,
akit önmagaként felismert volna a képmásban. Abban sem volt biztos,
hogy Jondalar fölismerné.
– Tegyük a füledre a borostyánfüggőt – javasolta Folara. – El kellene
kezdened öltözködni.
A tanítvány, aki kilyukasztotta Ayla fülcimpáját, egy csontszilánkot
hagyott a lyukban. Egy kis ínnal tekerte körül elöl és hátul, és a
borostyánok mindkét oldalát alul cimpát átlyukasztó csontokhoz erősített
hurkon hagyta. Mejera segített Folarának, hogy Ayla fülére tegye a
borostyánt.
Majd Ayla felvette különleges jegyességi ruháját. Mejerának elállt a
lélegzete.
– Semmi ehhez hasonlót nem láttam még – ámuldozott.
– Ayla, ez oly csodaszép és annyira szokatlan! Mindenki akar majd egy
ehhez hasonlót. Honnan van?
 – Magammal hoztam. Nezzie készítette nekem. Ő az Oroszlán Tábor
Vezetőjének társa. Így kell majd viselnem a szertartáson – magyarázta
Ayla, miközben elöl kinyitotta, hogy láthatóvá tegye kebleit, melyek a
terhessége miatt most még teltebbek voltak, majd újra megkötötte a derék
szalagot. – Nezzie azt mondta, hogy egy mamutoj asszony büszkén
közszemlére teheti a kebleit a jegyességi szertartásán. Most szeretném
feltenni a nyakláncomat, melyet tőled kaptam, Marthona.
– Azzal van egy probléma, Ayla – mondta Marthona.
A nyaklánc csodálatos lenne a kebleid közti nagy borostyánnal, de nem
azzal a bőrerszénnyel, melyet a nyakadban viselsz. A nyaklánc úgy nem
érvényesülne. Tudom, hogy a talizmánerszény fontos neked, de azt
hiszem, le kell venned.
– Igaza van, Ayla – helyeselt Folara.
– Hadd mutassam meg a látófában – szólt Mejera. Fölemelte a lecsiszolt,
feketített és kifényesített fát, hogy Ayla megnézhesse.
Ugyanazt a furcsa, ismeretlen nőt látta, akit az előbb is, most azonban
fülönfüggő volt a fülcimpájában, és az agyon használt amuletterszény,
mely kidudorodott a benne rejlő tárgyaktól, rojtos zsinóron lógott a
nyakában.
– Mi az az erszény? – kérdezte Mejera. – Mintha tele lenne valamivel.
– Az amulettem, a benne levő tárgyak pedig ajándékok a totememtől, a
Barlangi Oroszlán Szellemétől. Többségük fontos döntéseket erősített
meg az életemben. Bizonyos értelemben az életszellemem is benne van.
– Akkor olyasmi, mint egy elandon – vélekedett Marthona.
A mogur azt mondta nekem, hogy ha valaha is elveszítem az amulettem,
meghalok. – Ayla megfogta az amulettet, kitapintotta az ismerős
dudorokat, és a Törzsben töltött élete emlékeinek kaleidoszkópja rohanta
meg.
– Akkor nagyon különleges helyen kell tartanunk – mondta Marthona. –
Talán egy doni mellett, hogy Földanya vigyázhasson rá. De neked nincs
donid, vagy igen? Általában az Első Rítusa alatt ajándékoznak egyet egy
asszonynak. Nem hiszem, hogy valaha is volt olyan szertartásod.
–Hát... valójában volt. Jondalar tanított meg Földanya Öröm
Adományára, s először szertartást csinált belőle, és adott egy doni-figurát,
melyet ő maga készített. A zsákomban van – válaszolta Ayla.
– Nos, azt hiszem, ha egyáltalán valaki szertartásos Első Rítust adhatott,
akkor Jondalar biztosan alkalmas volt rá. Volt benne tapasztalata bőven –
mondta Marthona. – Engedd, hogy vigyázzak az amulettedre, és amikor
elindultok Jondalarral a próbaidőtökre, visszaadom, s így magaddal
viheted – Marthona látta Ayla habozását, majd végül beleegyezően
bólintott, ám amikor a fején keresztül le akarta venni a bőrerszényt a
nyakáról, a szalag beleakadt a hajába.
– Semmi gond, Ayla! Mindjárt megigazítom – nyugtatta Mejera.
Ayla a kezében tartotta bőrerszényét, s vonakodva vált meg tőle. Igazuk
volt, nem illett a Jegyességi Ruhához, de azóta nem vette le a nyakáról,
hogy Iza odaadta neki nem sokkal azután, hogy a Törzs rátalált. Oly
régóta tartozik hozzá, hogy nehéz volt megválnia tőle. Több, mint nehéz...
félt megválni tőle. Úgy tűnt, mintha maga az amulett ragaszkodna hozzá,
belekapaszkodva a hajába, amikor le akarta venni. Talán a totemje próbált
mondani neki valamit, talán nem szabadna megpróbálnia csak Másnak
lennie jegyességének napján a mamutoj ruhában és zelandoni
nyakláncával. Alig volt több egyszerű törzsbeli asszonynál, amikor
találkozott Jondalarral. Talán abból az időből is meg kell tartania valamit.
– Köszönöm, Mejera, de azt hiszem, meggondoltam magam. Kiengedve
viselem a hajam. Jondalarnak úgy tetszik – mondta. Egy pillanatnyi ideig
még a kezében tartotta az amulettet, majd átnyújtotta Marthonának. Hagyta,
hogy az asszony a nyaka köré erősítse a Dalanar anyjától kapott és
Marthona félretette nyakláncot, mielőtt elkezdte kiszedni a szalagokat és
hajtűket elegáns zelandoni stílusban elkészített hajából.
Mejerának nagyon rosszulesett, hogy minden erőfeszítése hiábavaló
volt, de Ayla hozta meg a döntést, nem ő.
– Legalább hadd fésüljem meg – szólalt meg, szelíden teljesítve Ayla
kérését, ami meghatotta Marthonát. Azt hiszem, ez a fiatal tanítvány kiváló
Zelandoni lesz egy napon, gondolta.
 Amikor a jegyességre készülő többi férfival elindult a Zelandonia
szállása felé a domb lábának közelében, ahol majd a szertartást tartják,
Jondalar váratlanul nyugtalan lett. Nemcsak ő. A nők már elmentek, üresen
hagyva a szállást. Néhány Zelandoni segítségével a férfiak a begyakorolt
sorrendjükben helyezkedtek el, először Barlangjuk számoló szavai
szerint, majd pedig a Barlangban elnyert rangjuk szerint. Mivel a
számolószavak hatalommal bírtak – csak a Zelandonia ismerte titkos
különbözőségeiket –, nem jelölték a közösségben betöltött rangot,
egyszerűen csak a sorban elfoglalt hely megnevezésének egy módja volt.
A számozatlan és gyakran meg sem említett, de a Barlangon belül teljesen
elfogadott besorolás másik történet volt, noha nem volt nehéz, és gyorsan
meg lehetett tanulni.
Egy személy státusa változhatott, és sokak közösségi helyzete változni is
fog közeledő nászuk eredményeként. Némelyek rangja magasabb lesz,
másoké alacsonyabb a korábbinál, mivel egy házi tűzhely státusa annak
kombinációja volt, amit a pár magával vitt a nászba, ami meghatározta a
gyerekek státusát is. A jegyesség kötelekéből alapított házi tűzhely
tradicionálisan a férfié volt, de az asszony gondoskodott róla; az asszony
által született gyermekek a férfi házi tűzhelyének gyermekeként is
születtek. Mind ők, mind a családjaik azt szerették volna, ha gyermekeik
érdekében az új házi tűzhely státusa az elérhető legmagasabb legyen
egyrészt a gyermekek és a rokonságuk neve és kötelékei érdekében, de
egy bizonyos számú barlangi vezetőnek és a Zelandoniának a
hozzájárulását kellett adnia, s ez néha vitákkal járó tárgyalás volt.
Ayla nem nagyon vett részt az ő és Jondalar új házi tűzhelye státusáért
folytatott egyezkedéseken, mert egyébként sem értette volna az
árnyalatokat, Marthona azonban Igen.
Ayla kezdte megérteni a körmönfont beszélgetést, melyet Marthona
korábban folytatott a Zelandonia egy-két tagjával, köztük a
Tizenkilencedikkel, azoknak az egyezkedéseknek a része lehetett. A
Tizenkilencedik megpróbálta felhasználni Jondalar fiatalkori botlásait,
hogy leértékelje státusát részben amiatt, mert Ayla fedezte fel a csodaszép
új barlangot az ő területükön. A felfedezés jelentősen emelte Ayla
tekintélyét annak ellenére, hogy jövevény volt, de valahogy zavarba hozta
a Tizenkilencedik Zelandoniját. Ha ők fedezték volna fel a Barlangot,
titokban megtarthatták volna maguknak, és korlátozhatták volna
használatát, ami jelentős presztízshez juttatta volna őket. De hogy egy
idegen asszony bukkant rá a Nyári Találkozó idején, azonnal
megközelíthetővé tette mindenki számára, s ezt az Első egyértelművé is
tette.
Jondalar közösségi besorolása a legmagasabb volt, mivel anyja korábbi
vezető volt, bátyja pedig a legnagyobb Zelandoni Barlang jelenlegi
vezetője, nem beszélve saját hozzájárulásairól, melyek egy részét az
Utazásáról hozott. A kovakőpattintás kiemelkedő szakértelmét, egy
bonyolult tehetséget, melyet a Barlangok tisztelt és hozzáértő kovakő-
pattintói elismertek, és a nyilvánosan bemutatott új dárdahajítót, ennek
ellenére Ayla státusának meghatározása problémát jelentett. Az idegenek
mindig a legalacsonyabb rangúak voltak, ami általában leminősítette az új
házi tűzhely státusát, Marthona és jó néhányan azonban szem-beszálltak
ezzel a felfogással, kijelentve, hogy Ayla státusa a saját népében nagyon
magas volt, és számos saját érdemmel rendelkezik. Az állatok megléte
bizonytalan tényező volt, lévén, hogy egyesek szerint lealacsonyította Ayla
státusát, mások szerint ellenben emelte. Az új házi tűzhely végső
minősítésében még ekkor sem állapodtak meg teljesen, bár ez a nászt nem
akadályozta meg. A Kilencedik Barlang befogadta Aylát, és ott élnek majd.
Az asszonyok egy másik közeli szállásba mentek. Eddig az Első
Rítusukra készülődő fiatal nőknek adott helyet, de most üres volt, és
felhasználhatták más célokra. Valaki azt javasolta, hogy a férfiak ott
várakozzanak, mert így a nőknek nem kell költözködniük, de az ötlet,
hogy az asszonnyá avatási rítusokon részt vevő eladósorban levő lányok
szállásáról a nászukra készülő férfiak szállására menjenek, kényelmetlen
helyzetbe hozná a Zelandoniát és másokat is. A transzcendens
tevékenységeknél mindig voltak kóbor spirituális erők, különösen
nagyobb csoportok esetében, és a férfiak és a nők jelentős vitalitása néha
ellentétes volt. Ezért inkább arra az elhatározásra jutottak, hogy sokkal
logikusabb, ha a jegyességükre váró nők költöznek az Első Rítusukat ülő
lányok korábbi szállására.
Az asszonyok nem kevésbé voltak nyugtalanok, mint a férfiak. Ayla
azon tűnődött, vajon Jondalar felveszi-e a tunikát, melyet készített neki, és
azt szerette volna, bárcsak korábban tudta volna, hogy ma nem engedik
meg neki, hogy beszéljen vele, mert így az előző nap saját maga adhatta
volna át. Akkor most már tudná, hogy szépnek találja és tetszett-e neki. Így
nem tudhatja meg, amíg a Jegyességi Szertartáson nem találkoznak.
Az asszonyokat is sorba állították, ugyanabba a rendbe, ahogy a
férfiakat, hogy így pontosan összeilljenek. Ayla az előtte álló Levelára
mosolygott. Szeretett volna Proleva húga mellett állni várakozás közben,
de ő a Kilencedik Barlangból jött, s többen is álltak közte és a fiatal nő
közt, aki Jondecammal él majd a Második Barlangban. Rangjuk hasonló
volt, mivel a vezetők, és alapítók családjából szármázlak, akiknek a
legmagasabb a közösségben elfoglalt helye, így a násszal létrejött új házi
tűzhelyük nem változott sokat. Jondecam státusa egy árnyalatnyival
magasabb volt Leveláénál, de a csekély különbséget csak azzal lehetett
emelni, ha a férfi Barlangjában élnek majd.
Annak a Barlangnak a Zelandonija végzi el a szertartást, ahol a pár
végül él majd, a többiek pedig segítenek neki. A fiatalok szülei és azok
társai szintén részt vesznek a szertartáson, s gyakran közeli családok is,
akik a közönség elején helyezkednek el, megvárva, amíg fel nem kérik
őket szerepükre. Az idősebb pároknál, akiknek nem ez volt az első
társválasztásuk, de formálisan is be akarták jelenteni jegyességüket, nem
volt szükség a szülők jelenlétére. Csak annak a Barlangnak a
hozzájárulására, amelyben majd élnek, de gyakran meghívták barátaikat és
rokonaikat is a szertartásra.
Ayla észrevette a Huszonkilencedik Barlang Déli Birtokáról érkezett s
ezért a sor vége felé álló Janidát, és rámosolyogott, amikor felé nézett.
Legutolsónak Joplayát pillantotta meg, a szintén idegen asszonyt, egy
lanzadonit, noha házi tűzhelyének férfija egykor elsőrangú zelandoni volt.
Noha a pozíciója itt az utolsó volt, a lanzadonik népének elsői közt állt, és
mindössze az számított. Ayla végignézett az esti menyegzőjükre készülődő
asszonyokon. Oly sokat nem ismert, ahogy Barlangokat sem, melyekből
az általános bemutatkozáson kívül még senkivel nem találkozott. Hallotta,
amint valaki azt mondja, hogy a Huszonnegyedik Barlangból való, valaki
más pedig azt, hogy a Medve hegyről érkezett, amely a Kis Legelő-
folyónál épült Új Otthon része.
Ayla számára a várakozás végeérhetetlennek tűnt. Mi tarthat annyi ideig,
tűnődött. A sorba állásra sürgették őket, most meg csak ácsorognak. Talán
még mindig a férfiakra várnak. Talán az egyikük meggondolta magát. Mi
lesz, ha Jondalar gondolja meg magát? Nem, dehogy! Ő nem! Miért
tenné? És ha mégis?
A Zelandonia szállásán az Első félrehúzta a pontosan a rendes bejárattal
szembeni rejtett magánbejáratot eltakaró drapériát a tágas szállás végében,
és eltolta az ajtópanelt, Kikukucskált, és szemügyre vette a gyülekezési
területet, amely a szállás mögötti domboldalról haladt lefelé, és vezetett a
táborhelyre. Elérkezett az idő.
Először a férfiak vonultak ki egyes sorban. Amikor Jondalar feltekintett
a domboldalra, biztosra vette, hogy mindenki jelen van, akinek
valószínűleg ott kell lennie. A tömeg mormolása hangosabb lett, és
Jondalar mintha többször is kihallotta volna a „fehér" szót. Az előtte
haladó férfi hátán tartotta tekintetét, de tudta, hogy a fehér bőrtunika nagy
hatást kelt. Valójában nemcsak a bőrtunika. A magas, hihetetlenül jóképű
szőke férfi az elbűvölő kék szemekkel mindenképpen kiemelkedett volna,
de szőke hajával, amely, ha megmosta, csaknem fehér színű lett, és
megfürödve és frissen borotválkozva, a tiszta, ragyogóan fehér tunikában,
ellenállhatatlan volt.
– Ha elképzelem Földanya szerelmét, Lumit emberi alakban a Földre
jönni, csakis olyannak látom, mint Jondalart – mondta Jondecam
édesanyja, a Második Barlang magas, szőke Zelandonija az öccsének,
Kimerannak, a Második Barlang Vezetőjének.
– Vajon honnan van az a fehér tunikája? Én is boldog lennék, ha nekem
is lenne – válaszolta Kimeran.
– Azt hiszem, minden itt lévő férfi hasonlóan vélekedik, bár szerintem
te azon kevesek egyike lennél, aki még viselné is, Kimeran – válaszolta a
lánytestvére. Véleménye szerint a fivére nem volt olyan magas, sem olyan
szőke, mint barátja, Jondalar, de ő is jóképű volt, vagy majdnem annyira. –
Jondecam is csodálatosan néz ki. Örülök, hogy az idei nyárra megőrizte a
szakállát. Olyan jól áll neki.
Miután a férfiak felsorakoztak, félkört alkotva a hatalmas tábortűz egyik
oldalán, a nők következtek. Ayla feszülten figyelt, hogy lássa a bejárat
drapériájának elmozdulását. Már csaknem este volt. A még nem teljesen
nyugalomra térő nap elhalványította tündökletes fényével a hatalmas
szertartási tüzet, és elhomályosította a térségben elhelyezett fáklyák fényét.
Később sokkal inkább jó hasznukat veszik. Ayla jó néhány embert látott a
tűz mellett. A háttal álló testes alak csakis Zelandoni lehetett. Jelzésre az
asszonyok léptek elő.
Abban a pillanatban, amikor Ayla kilépett a szállásról, meglátta a magas
alakot a fehér bőröltözékben. Miközben a férfiakkal szemben ők is félkört
alkottak, magában így szólt: „Felvette! Az én tunikámat viseli!" Mindenki a
legszebb ruháját vette fel, de senki nem viselt fehéret, Jondalar pedig
kiemelkedett mindegyikük közül. Jondalart látta messze a legszebbnek...
azaz, a zelandoniak szavával, a legjóképűbbnek! Többségük egyetértett
vele. Látta, hogy Jondalar őt keresi tekintetével a nőket és férfiakat
elválasztó távolságon át, melyet jól bevilágított a hatalmas tábortűz, és úgy
nézett, mintha nem is nézhetne sehová máshová.
Oly szépséges! – gondolta Jondalar. Ayla még soha nem volt ilyen szép!
A Nezzie készítette sötét szalmaszín, aranysárga tunika a halvány csontszín
agyargömböcskékkel csaknem pontosan megegyezett a haja színével, ami
szabadon leomlott, ahogy Jondalar a legjobban szerette.
Egyetlen ékszere a borostyán fülönfüggő volt, amely újonnan
kilyukasztott fülcimpájából lógott le – az a két egyforma borostyánkő,
melyet, Jondalar emlékezett, Tulie-tól kapott –, és a borostyán és kagyló
nyaklánc, melyet Marthona adott Aylának. A ragyogó narancssárga kövek
felkapták a lenyugvó nap sugarait, és csillogtak, ragyogtak csupasz keblei
között. Az elöl nyitott, de a deréknál széles övvel összefogott tunika
mindenkiétől különbözőn, Aylához azonban tökéletesen illett.
A közönség első sorából figyelő Marthona kellemesen meglepődött,
amikor fia megjelent a fehér tunikában. Ismerte az öltözéket, melyet
Jondalar eredetileg kiválasztott a szertartásra, és nem volt nehéz levonni a
következtetést, hogy a fehér tunika volt a csomagban, melyet átadott
Jondalarnak. Az ornamentum hiánya kiemelte a szín egyszerű tisztaságát,
amely önmagában elegendő díszítés volt. Nem igényelt többet, noha a
hermelinfarkak tették hiánytalanul széppé. Marthona látta azt a kevés tálat
és konyhaeszközt, melyet Ayla használt, és észrevette, milyen előszeretettel
viseltetik az egyszerű, szépen elkészített tárgyak iránt. A fehér tunika ennek
kimagasló példája volt. Volt valami abban a mondásban, hogy a kiváló
minőség önmaga dísze.
Jondalar ruhájának egyszerűsége feltűnő ellentétet alkotott Ayláéval.
Marthona biztos volt benne, hogy a bámuló asszonyok egyike-másika
megkísérli majd utánozni a ruhát, bár valószínűleg egyiken sem mutat
majd olyan jól. Gondosan megnézte, amikor Ayla először megmutatta
neki, és felismerte a kiváló munkaminőséget. Az öltözék az egyetlen
módon tárt fel gazdagságot, melynek értelme volt a zelandoniak számára:
az elkészítésére szánt időt. A bőrtől a borostyánon, a kagylók és a fogak
minőségén át a több ezer, egyesével, kézzel kifaragott agyar
gyöngyszemig az a menyegzői ruha bizonyítja, mennyire igaza volt Ayla
maga státusát illetően. Fiának házi tűzhelye az elsők közt lesz.
Jondalar csak Aylát látta. Ayla szeme csillogott, szája csöppet kinyílt,
hogy könnyebben kapjon levegőt, izgatottan sóhajtozott. Mindig ilyen volt
az arckifejezése, amikor lenyűgözte valami csodálatos, vagy izgult a
vadászat miatt, és Jondalar érezte, hogy ágyéka nem marad közömbös
Arany asszony, gondolta. Arany, mint a nap. Akarta, és aligha hitte el,
hogy ez az érzékien is csodálatos asszony az ő társa lesz. Társ... tetszett
neki a kifejezés. Megosztja vele az otthont, mellyel meg akarta lepni.
Megkezdődik valaha is ez a szertartás? Vége lesz-e valaha? Nem akart
várni, oda akart rohanni hozzá, felkapni, és magával vinni.
A Zelandonia körülöttük gyülekezett össze, és az Első belekezdett a
nászszertartás dalába. Egy másik Zelandoni csatlakozott hozzá egyenletes
hangszínnel, majd egy harmadik. Mindegyik donier kiválasztott egy-egy
zenei hangot, egy bizonyos hangmagasságot és hangszínt, melyet Időnként
ismétlődő dallamban variáltak, de amelyek mindegyikét megerőltetés
nélkül dúdolhatták. Amint az első párhoz csatlakozó Zelandoni beszélni
kezdett, a kórus tagjai, mindegyik egy adott hangon, halk, folyamatos
dallamot kántált a háttérben. A dallamok elegyítése lehetett harmonikus
vagy diszharmonikus, nem volt fontos. Mielőtt az Első kifogyott volna a
lélegzetből, rendszertelen időközökben, egy másik hang csatlakozott,
majd egy következő és egy újabb. Az eredmény zümmögés lett, halk,
egymásba szövődő énekhangok fúgája, amely a végtelenségig tarthatott,
ha elegendő ember vett részt benne, hogy kellő pihenést biztosítson
azoknak, akik egy időre abbahagyták.
Noha csak a háttérben szólt, a dallamos zümmögés megtöltötte Jondalar
agyát, miközben elbűvölten az imádott asszonyra meredt. Alig hallotta a
Zelandonia szavait, melyekkel az első néhány párnak mondtak. Majd
érezte, hogy a mögötte álló könnyedén hátba böki, s felriadt. A nevét
hallotta. Zelandoni masszív alakja felé lépdelt, Ayla közeledését figyelve.
Egymással szemben találkoztak, a donier két oldalára állva.
Zelandoni helyeslően nézett mindkettejükre. Jondalar a legmagasabb
volt a férfiak között, és az Első mindig is a legvonzóbb férfinak tartotta.
Noha oly sok-sok évvel ezelőtt alig volt nagyobb egy fiúnál, ez volt az
egyik oka annak, hogy amikor elérkezett tanulásának ideje, kiválasztotta
arra, hogy megtanítja Doni Öröm Adományára. S jól tanult, már-már túl
jól, csaknem meggyőzte arról, hogy lemondjon gyógyító hivatásáról.
Most boldog volt, hogy a körülmények közbeavatkoztak, de Jondalart
nézve látványos fehér tunikájában, most is megértette, miért sikerült neki
csaknem meggyőznie. Eltűnődött, vajon hol kapta a fehér tunikát, de
kétségtelenül Utazása során. A szín, természetesen, azonnal megragadta a
tekintetét, de szabásában is szokatlan volt, és a díszítés csaknem teljes
hiánya különlegessé tette. Illett az asszonyhoz, akit társául választott.
S Ayla is illett Jondalarhoz. Nem, Ayla túlszárnyalta Jondalart, és az
nem volt könnyű, gondolta Zelandoni. A donier csalódott lett volna, ha
Jondalar olyan nőt választ, aki méltatlan a róla alkotott véleményéhez, de
el kellett ismernie, hogy Jondalar nemcsak hogy vele egyenrangú nőt
talált, hanem nála jobbat. Tudta, hogy sok okból állnak ők a figyelem
középpontjában. Mindenki ismerte őket, vagy azt, kik voltak, annak idején
róluk beszéltek a Nyári Találkozón, és messze ők voltak a legszebb pár a
Szertartáson.
Így volt rendjén, alkalomhoz illő, hogy ő, Földanya Szolgálói Közt
Első vezesse a szertartást, és kösse össze a legszebb pár jegyességi
kötelékét. Zelandoni maga is impozáns, tiszteletet érdemlő egyéniség volt.
Homlokán a tetovált szimbólumot élénkebb színekkel emelte ki, haját
gondosan, valamelyest idegenszerűen fésülték, amitől a magas asszony
még magasabbnak tűnt, és a dúsan díszített, hosszú tunika igazi műremek
volt, amelyhez azonban az ő alkata kellett, hogy kellően érvényesülhessen.
Minden tekintet a hármasra irányult, és Zelandoni kis szünetet tartott, hogy
emelje a jelenet hatásosságát.
Marthona előrelépett, hogy fia mellé álljon társával, Willamarral a
jobbján és egy lépéssel mögötte. Balján Dalanar, közvetlenül mögötte
pedig Jerika. Meg kellett várniuk, amíg a lánya, Joplaya és Echozar
kézfogójára kerül sor. Willamar mellé Folara és Joharran, Jondalar húga
és fivére lépett. Joharran mellett Proleva és a fia, Jaradal állt. Számos barát
és rokon volt a közönség soraiban a közelükben, azon a helyen, ahol a
jegyespárok várakoztak a szertartás alatt. Zelandoni mindannyiukon
végignézett, majd mielőtt belekezdett volna a szertartásba, fölemelte
tekintetét a dombon álló nagy tömegre.
– Zelandoniak valamennyi Barlangja – szólalt meg ünnepélyes hangon.
– Azért hívattatok össze, hogy együtt tanúskodjatok egy férfi és egy nő
egybekeléséről. Veletek együtt tanúsítja Doni, a Nagy Földanya, Első
Teremtő, Mindenek Anyja, Aki Életet Adott az eget megvilágító Balinak, s
Társa és Barátja, Luminak, kinek fénye ma éjjel is ránk világít. Megtiszteli
őt gyermekeinek szent egyesülése.
Ayla felpillantott a holdra. Már növekvőben volt, bár alig nagyobb a
félholdnál, s Ayla hirtelen észrevette, hogy beesteledett. A nap nem sokkal
korábban lenyugodott, a hatalmas máglya és a rengeteg fáklya mégis
csaknem olyan világosságot teremtett, mintha nappal volna.
– E két itt álló örömöt szerzett Nagy Földanyának azzal, hogy úgy
döntöttek, társai lesznek egymásnak. A Zelandonik Kilencedik Barlangjába
született Jondalar, Marthona, a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének
Fia, most Willamarnak, a zelandoniak Kereskedőmesterének társa, aki a
Lanzadoniak Alapítójának és Vezetőjének, Dalanarnak a Házi Tűzhelyébe
született, a zelandoniak Kilencedik Barlangja Vezetőjének, Joharrannak a
Fivére...
Ayla gondolatai akaratlanul elkalandoztak, miközben Zelandoni
folytatta Jondalar neveinek és kötelékeinek teljes, hosszú felsorolását,
melyeknek többségét ő még csak nem is ismerte. Azon kevés alkalmak
egyike volt ez, amikor Jondalar minden kötelékét elsorolták. Zelandoni
hosszú litánia után megváltozott hangja keltette fel újra a figyelmét.
...választod-e a zelandoniak Kilencedik Barlangjának Ayláját, Doni
Áldottját és Áldásával Megtiszteltet... – Beszéde alatt mormolás dongott.
Szerencsés nász volt. Ayla már terhes. – ...korábban a Mamutojok Aylája,
az Oroszlán Tábor Tagja, a Mamut Házi Tűzhely Leánya, a Barlangi
Oroszlán Lelkének Kiválasztottja, a Barlangi Medve Védelmezettje, a
Nyihaha és Villám nevezetű lovak és a Négylábú vadász, Farkas Barátja.
Ayla azon tűnődött, hol lehet Farkas. Nem jött vissza egész délután, sem
este, és Ayla csalódott volt. Tudta, a rituálék nem sokat jelentenek
Farkasnak, de remélte, hogy ott lesz vele a Jegyességi Szertartásán.
– ...A Zelandoniak Kilencedik Barlangja Vezetőjének és Jondalar
Fivérének, valamint a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének, Jondalar
Édesanyjának, Marthonának a befogadottja, amivel egyetértett a
Lanzadoniak vezetője és Alapítója, Jondalar Házi Tűzhelyének Atyja...
Zelandoni folytatta Jondalar rokonsága nevének, rangjának felsorolását.
Ayla nem is vette észre, hogy milyen sok új kötelékre tett szert ezzel a
násszal, Zelandoni azonban azt kívánta, bárcsak több lenne. Sokat kellett
gondolkodnia, s keservesen tudott előhozakodni elegendő legitim
kötelékkel ahhoz, hogy a szertartás rendjén való legyen. Ayla oly keveset
hozott magával!
– Őt választom – válaszolt Jondalar, Aylára nézve.
– Tisztelni fogod-e, ápolni, amikor beteg, gondoskodni róla, amikor
várandós, és segíted őt, hogy gondoskodhasson minden gyermekről, kiket
a házi tűzhelyedhez hoz a világra együttélésetek idején? – kérdezte
dallamos hangon Zelandoni.
 – Tisztelem, ápolom és gondoskodom róla és a gyermekeiről –
válaszolta Jondalar.
– És Te, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának, korábban a
Mamutojok Aylája, az Oroszlán Tábor Tagja, a Mamut Házi Tűzhely
Leánya, a Barlangi Oroszlán Lelkének Választottja, a Barlangi Medve
Oltalmazottja, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Befogadottja,
választod-e a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Jondalarját. Fiát
Marthonának, aki a Kilencedik Barlang korábbi Vezetője, most
Willamarnak, a Zelandoniak Kereskedőmesterének társa, aki a Lanzadonik
Vezetőjének és Alapítójának, Dalanarnak a Házi Tűzhelyébe született? –
Zelandoni elhatározta, hogy csak a legfontosabb kötelékeket nevezi meg,
semmint hogy újra elsorolja valamennyit. Ayla megkönnyebbült – a jelen
lévő összes többi emberrel együtt.
– Igen, választom – mondta Ayla, Jondalarra nézve. Szavai újra meg
újra ismétlődtek a fejében: Igen, választom. Őt választom. Nagyon-nagyon
régen őt választottam már, s most végül őt választhatom.
– Megbecsülöd-e, ápolod-e betegségében, a tiszteletére tanítod-e a
gyermekeit, ahogy az a társadhoz és gyermekeid gondviselőjéhez illendő,
köztük azt is, akivel Doni már Megáldott? – kérdezte Zelandoni.
– Megbecsülöm, ápolom, és a tiszteletére tanítom a gyermekeit –
válaszolta Ayla.
Zelandoni a következőt kérdezte:
– Ki van felhatalmazva arra, hogy jóváhagyja e férfi és nő egyesülését?
Marthona néhány lépést tett előre.
– Nekem, Marthonának, a Zelandoniak Kilencedik Barlangja korábbi
Vezetőjének van felhatalmazásom. Hozzájárulok, hogy fiam, Jondalar
társul vegye a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Ayláját – jelentette ki.
Majd Willamar lépett elő.
– Én, Willamar, a Zelandoniak Kereskedőmestere, Marthonának, a
Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének társa szintén beleegyezésemet
adom e nászhoz. – Willamar beleegyezése nem volt alapvetően fontos, de
részvétele a szertartáson még több jóváhagyást biztosított ahhoz, hogy
társának fia jegyességet köthessen egy idegen asszonnyal, és
megkönnyítette Marthona korábbi társának részvételét, aki egy lépést tett
előre.
– Én, a Lanzadoniak Vezetője és Alapítója, szintén hozzájárulok ahhoz,
hogy Jondalar, korábbi társam fia nászt ülhessen a Zelandoniak Kilencedik
Barlangjának, a Mamutojok korábbi Aylájával.
Dalanar elismerő pillantást vetett Aylára, s pillantása oly annyira
hasonlított Jondalaréhoz, hogy majdnem elmosolyodott, miközben teste is
hasonlóan reagált, mint Jondalaré. Nem most először. Dalanar és Jondalar
a korkülönbség ellenére nemcsak külsőre hasonlított egymáshoz, hanem
hasonló érzéseket is keltettek benne. Nem tudta megállni, és az idősebb
férfira mosolygott, azzal a ragyogó mosolyával, amely mintha belső
fénysugárból ragyogott volna ki, és csupán egy pillanatig, és Dalanar azt
kívánta, bárcsak helyet cserélhetne társa fiával. Majd Jondalarra nézett, és
meglátta vigyorát. Az a fiú pontosan ismerte érzéseit, és nem állhatta meg,
hogy ugrassa is! Csaknem hangosan felnevetett.
– Kétely nélkül hozzájárulok! – mondta Dalanar.
– Kinek van felhatalmazása arra, hogy jóváhagyja e férfi és e nő nászát?
– kérdezte Zelandoni.
– Én, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Aylája, korábban a
Mamutojok Aylája, az Oroszlán Tábor Tagja és a Mamut Házi Tűzhely
Leánya rendelkezem a felhatalmazással, hogy a magam nevében beszéljek.
A felhatalmazást a Mamuti Házi Tűzhely Mamutjától, valamennyi mamutoj
legtiszteltebbjétől és legidősebbjétől, Taluttól, az Oroszlán Tábor
vezetőjétől, és a húgától, Tulie-tól, az Oroszlán Tábor vezetőnőjétől
kaptam. Az ő nevükben beleegyezem e nászba a Zelandoniak Kilencedik
Barlangjának Jondalarjával – mondta Ayla. Ez volt a szertartásnak az a
része, amely miatt leginkább nyugtalankodott, hogy meg tudja-e jegyezni,
majd elismételni az elvárt szavakat.
– A Mamuti Házi Tűzhely Mamutja, a mamutoj nép érdekében a
Földanya Első Szolgálója – szólalt meg Zelandoni – megadta Házi
Tűzhelye Leányának a szabadságot, hogy önmagáért döntést hozzon. A
zelandoniak érdekében, mint a Földanya Első Szolgálója, én is szólhatok a
Mamuti helyett. Ayla Jondalart választotta társául, ennek következtében
döntése ugyanaz, mint a Mamuti hozzájárulása. – Majd felemelte hangját,
hogy mindenki hallhassa: – Ki emel szót e pár érdekében?
– Én, Joharran, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Vezetője e pár
érdekében szólok, és örömmel látom Jondalart és Aylát a Zelandoniak
Kilencedik Barlangjában – mondta Jondalar bátyja. Majd szembefordult a
mögötte összegyűlt emberekkel.
– Mi, a Zelandoniak Kilencedik Barlangja, üdvözöljük az ifjú párt –
mondták egyszerre.
Zelandoni ekkor előrenyújtotta mindkét karját, mintha megpróbálna
minden jelenlévőt átölelni.
– Zelandoniak minden Barlangja! – Figyelmet parancsoló hangon
szólalt meg. – Jondalar és Ayla egymást választatlak. A Kilencedik Barlang
a nászt jóváhagyta, és az új párt elismerte. Mi a véleményetek kettejük
nászához?
Helyeslő ujjongás hangzott fel. Ha bárkinek ellenvetése lett volna, a
tiltakozást elfojtották volna. A donier megvárta, hogy a zaj elnémuljon,
majd így folytatta:
– Doni, a Nagy Földanya jóváhagyta gyermekeinek jegyességét. Azzal,
hogy megáldotta Aylát, rámosolygott e nászra. – Jelére Ayla és Jondalar
felé nyújtotta két karját. Zelandoni fogott egy egyszerű bőrszíjat,
összekulcsolt kezük köré tekerte, és egy csomóval megkötötte. Amikor
visszatérnek próbaidőszakukról, visszaadják a kézfogó-szíjat, egyben,
elvágatlanul, s cserébe két egyforma nyakláncot kapnak ajándékba a
Zelandoniától. Az lesz a szimbóluma nászuk szentesítésének, és más
ajándékokat is akkor kapnak.
– A csomó megköttetett. Jegyesek, társak vagytok. Ragyogjon rátok
mindig Doni mosolya! – Az ifjú pár körbejárt az emberek előtt, s
Zelandoni bejelentette: – Ők most már a zelandonik Kilencedik
Barlangjának Jondalarja és Aylája.
Földanya Szolgálói Közt Elsővel együtt lépdeltek el, hogy átadják a
helyet a következő párnak. Miközben mindenki más visszatért a közönség
soraiba, hogy helyet adjanak a következő pár családjának, Ayla és
Jondalar oda sétált, ahol a többi pár várakozott, kiknek kezét a csuklóján
már összekötötte a nász köteléke. Még nem fejeződött be a szertartástartás.
Bár az emberek többsége nagy tetszéssel figyelte e látványos, kedvelt
párt, amint kézfogójukkal elkötelezik magukat, voltak néhányan, akikből a
jegyesség egészen mán érzéseket váltott ki. Az egyikük egy szép asszony
volt csaknem fehér hajjal, nagyon sápatag bőrrel és olyan szemmel,
melynek szürkéje oly sötét volt, hogy már-már feketéllett. A férfiak
többsége tetszéssel nézett Maronára, amíg meg, nem látták ellenszenvesen
mogorva szemöldökráncolását, ő azonban nem törődött velük.
Marona nem mosolygott helyeslően a szép párra. Merő gyűlölettel
fixírozta az idegen asszonyt és a férfit, aki egykor neki ígérte magát.
Abban az évben neki kellett volna a figyelem középpontjában állnia,
helyette azonban Jondalar elment az Utazásra, őt meg otthagyta partra
vetetten, férfi nélkül, akit társul választhatna. Hogy a dolog még nehezebb
legyen, megérkezett Jondalar közeli unokatestvére, az a különös külsejű,
fekete hajú nő, akit mindenki szépnek mondott – aki annak a legcsúnyább
férfinak a társa lesz, akit valaha is látott –, és ő kapta a legtöbb figyelmet.
Igen, talált egy viszonylag elfogadható férfit, akit társul választhatott még
a nyár vége előtt, csakhogy nem volt Jondalar, a férfi, akit minden nő
akart, és akit neki kellett volna megkapnia. Társa és ő is boldogok voltak,
hogy néhány évvel később el vághatták a csomót. Az volt élete
legrosszabb Nyári Találkozója, amit valaha is kibírt – egészen a
mostanáig.
Idén Jondalar végre visszatért, de egy idegen nővel, aki ragaszkodott
ahhoz, hogy állatok legyenek körülötte, és még csak nem is érdekelte,
hogy fiú alsóneműt vetetett fel vele. Most már jegyességet kötöttek, és a nő
terhes, már Áldott! Igazságtalanság! S hol szerezte azt a ruhát, ami rajta
van, nyitottan viseli, a kebleit mutogatva! Habozás nélkül viselt volna
olyan ruhát, ha ő gondolt volna rá először, de most már soha nem fog,
még ha az összes többi nő utánozza is ezt az idegent, és tudja, hogy
utánozzák majd. Majd egyszer! – mondta magának Marona. Majd egyszer
megtalálom a módját, hogy megmutassam nekik! Egy napon Jondalar
majd bánni fogja! Mindketten sajnálni fogják! Majd egy napon!
Nem volt egyedül, akit nem ragadtatott el különösebben a nász. Laramar
egyszerűen csak nem kedvelte egyiküket sem. Jondalar mindig
megvetéssel nézett rá, még akkor is, ha az ő serét itta. És az az asszony,
Ayla is azzal a farkassal, aki akkora feneket kerített Tremeda legkisebbje
miatt, és akit Lanoga oly csodálatosnak tart! Lanoga az idő felében már
nem is volt a szálláson, hogy legalább egy ételt készítsen neki. Inkább
azokkal az asszonyokkal üldögélt, mintha az a csecsemő az övé lenne,
pedig még csak nő sem volt, csak egy gyerek! Még talán erényes kinézetű
nő is lehet belőle egy nap, sokkal tetszetősebb, mint az a slampos
öregasszony, aki az anyja. Remélem, Ayla távol marad a szállásomtól,
gondolta Laramar, majd önelégülten elvigyorodott, hacsak nem akar
valami fizetséget! Megnézném, hogy mulat teli serrel egy Földanya
Fesztiválon! Ki tudja? Majd egyszer!
Még volt valaki, aki nem igazán boldogságot kívánt az új párnak. Most
Madromannak hívnak, gondolta a tanítvány, s ne is feledkezzenek meg
róla, különösen Jondalar! Nézd csak, milyen önelégült! Kiöltözve abban a
fehér tunikában, mosolyra késztetve az összes újonnan nászt ült nőt!
Meglepődött, amikor rájött, hogy most már a Zelandonia tagja vagyok.
Erre soha nem számított, nem hitte, hogy meg tudom csinálni, de én
sokkal okosabb vagyok, semmint ő hiszi! És Zelandoni leszek a kövér nő
ellenére, aki Jondalar idegen nőjének kedvében járt, mintha már Zelandoni
lenne.
Bár a nő szép. Én is találhattam volna magamnak valaki hozzá hasonlót,
ha Jondalar nem veri ki a fogam. Nem volt oka annyira megütni! Csak
annyit tettem, hogy az igazat mondtam. Zolenát akarta társul venni, és ő
beleegyezett volna, ha nem mondom meg a többieknek. Hagynom kellett
volna, hogy jegyességet kössenek, akkor az a mosolygó arc azzal a kövér,
öreg nővel lenne összekötve a helyett az idegen helyett, akit hazahozott
magával. A nő zelandoninak játssza meg magát, pedig nem az. Még csak
nem is tanítvány, és még csak beszélni se tud helyesen! Nem tudom, vajon
hány nő látná oly csodálatosnak Jondalart, ha valaki kiverné a fogait?
Érdekes látvány lenne! Tényleg szívesen megnézném egy napon, gondolta
Madroman.
Egy negyedik szempár követte a kedvelt pár Jegyességi Szertartását
nem igazán a jóakarat érzéseivel. Brukeval nem tudta levenni a szemét az
arany asszonyról, akinek a haja a vállára omlott, és aki közszemlére tette
csodálatos kebleit. Terhes volt. Egy anya keblei voltak, és Brukeval
semmit nem akart jobban, mint kinyújtani a kezét, és megérinteni,
dédelgetni azokat a kebleket. Oly hibátlanok voltak, hogy Brukeval kezdte
úgy érezni, Ayla kérkedik tökéletes kebleivel, szándékosan neki mutogatja
teltségét, kemény, rózsaszín mellbimbóit, azért könyörögve, hogy ő a
szájába vegye.
Jondalar fogja megérinteni azokat a kebleket, ő tartja őket, veszi szájába
azokat a mellbimbókat, és szopja őket. Mindig Jondalar, mindig a
kedvenc, mindig a szerencsés! Még neki volt a legjobb anyja is! Marona
anyja velem soha nem törődött, Marthona azonban mindig ott volt, amikor
már nem bírtam tovább. Ő mindig beszélgetett velem, megmagyarázott
dolgokat, engedte, hogy egy ideig velük legyek. Mindig kedves volt.
Jondalar nem bánt vele olyan rosszul, de az azért volt, mert sajnálta, hogy
az ő anyja nem lehetett az én anyám. Most nászt ül egy anyával, egy olyan
asszonnyal, aki aranyszínű, mint Bali, a Földanya óriás arany fia, azzal a
csodálatos kebellel.
Ayla milyen boldog volt, amikor a barlangban meglátta, hogy a
fáklyájával közeledik felé, hogy a felszínre segítse, és akkor azt mondta,
hogy ha nem lenne Jondalar, fontolóra venné őt, de nem gondolta
komolyan. Amikor Jondalar és az a laposfejű megérkezett, Ayla kifejezte,
hogy őt is laposfejűnek tartja, éppen ahogy azt a lanzadonit. Nem tudom,
Dalanar hogy engedhette meg, hogy laposfejű egyáltalán ránézhessen a
társa lányára, arról már nem is beszélve, hogy társul válassza. Az
méltatlan! Az a laposfejű egy utálatosság, félig állat, félig ember! Nem lett
volna szabad engedni! Joplaya erényes fiatal nőnek látszott, csendes volt,
vele pedig mindig kedves, de hogyan választhatta társul azt a laposfejűt?
Egyszerűen csak méltatlan! Valakinek véget kell vetnie ennek, gondolta
Brukeval.
Talán nekem! Ha Ayla elgondolkodott volna ezen, tudhatná, hogy
helyesen cselekedtem. Ettől majd tisztelni fog. Vajon valóban fontolóra
venne engem, ha valami történne, s Jondalar nem lenne többé? Ha valami
történne Jondalarral, vajon előzékeny lenne velem?

 32

Levela és Jondecam üdvözlésül fölemelte összekulcsolt kezét, amikor

Ayla és Jondalar megérkezett a várakozótérségre.
– Mondta, hogy már Áldott vagy, Ayla? – kérdezte a felé siető Levela.
Ayla bólintott, érzései kissé túlzottan eluralkodtak rajta ahhoz, hogy
meg tudjon szólalni.
– Ó, Ayla! Ez csodálatos! Miért nem említetted? Jondalar tudta? Oly
szerencsés vagy! – örvendezett, s nem hagyva időt Aylának a válaszra,
megpróbálta átölelni. Egy pillanatra azonban megfeledkezett a hozzá
kötött karról, és nekiütődtek Jondecam karjának. Mindannyian fölnevettek,
még a közelben állók némelyike is, s Levela végül a fél karjával ölelte át
Aylát.
– És a ruhád oly csodaszép, Ayla! Soha nem láttam hasonlót. Annyi
agyargyöngy és borostyán díszíti, hogy egyes helyeken olyan, mintha
abból készült volna. A bőr a sárgának éppen hozzá illő árnyalata, s nagyon
tetszik, ahogy viseled, kinyitva, különösen hogy hamarosan anya leszel.
De nem nehéz? Hol jutottál hozzá? – kérdezte Levela. Annyira izgatott
volt, hogy Ayla elmosolyodott.
– Igen, nehéz, de hozzászoktam már a súlyához. Oly régóta cipelem
már. Nezzie ajándékozta nekem, amikor azt hitte, hogy egy mamutoj férfi
társa leszek, és ő mutatta meg azt is, hogyan kell viselni. Ő volt az
Oroszlán Tábor Vezetőjének társa. Amikor elhatároztam, hogy a mamutoj
férfi helyett Jondalart választom, azt mondta, nekem adja, és a
nászszertartáson vegyem fel. Kedvelte Jondalart, ahogy mindannyian.
Marasztalták, hogy legyen mamutoj, de azt válaszolta, haza kell mennie.
Azt hiszem, értem, miért – mondta Ayla. Többen is köréjük gyülekeztek,
Ayla történetét hallgatva. Tovább akarták adni, amit az idegen asszony
mesélt dúsan díszített öltözékéről.
– Jondalar is pompásan néz ki – dicsérte Levela. – A te ruhád a
gyöngydíszítés és a díszek miatt, s az egész együtt hihetetlenül szép!
Jondalar tökéletes ellentéte: az egyszerű fehérsége miatt csodaszép.
– Így igaz – helyeselt Jondecam. – Mindannyian a legszebb ruhánkat
viseljük – a saját ruhájára mutatott –, ami rendszerint díszeset jelent, ám
egyikünké sem oly hihetetlenül szép, mint a tied, Ayla, bár amikor
Jondalar előállt abban az öltözékben, mindenki felfigyelt rá. Az ő tunikája
az egyszerű elegancia, különösen, ahogy viseli. Már előre látom... minden
nő olyan ruhát akar majd viselni, mint a tied, Ayla, és minden férfi valami
oly fehéret, mint Jondalaré. Valakitől kaptad, Jondalar?
– Aylától – válaszolta a férfi.
– Ayla?! Te készítetted? – lepődött meg Levela.
– Egy mamutoj asszony tanította meg, hogyan készítsek fehér bőrt –
válaszolta Ayla. Az emberek megfordultak, és a következő Zelandonival
találták szemben magukat.
– Jobb, ha abbahagyjuk a beszélgetést... Kezdik – mondta Levela.
Miután elcsendesedtek, hogy a következő pár szertartása
elkezdődhessen, Ayla azon gondolkodott, hogy a Szertartásnak miért része
a jegyesek csuklóinak összetűzése olyan szíjjal, melyet aztán nehéz
kibogozni. Az összeláncolt karok, amikor Levela izgatottságában sietve át
akarta ölelni, megértették vele, hogy az összekötés arra késztette a
hitveseket, hogy vegyék tekintetbe egymást, mielőtt gondolkodás nélkül
tennének valamit. Igazán tanulságos első lecke egy párnak.
– Bárcsak sietnének – mondta alig hallhatóan az egyik frissen
jegyességet kötött férfi. – Éhen pusztulok. Biztos hogy ezzel a mai hosszú
böjttel már olyan hangosan korog a gyomrom, hogy még a legutolsók is
hallják.
Ayla inkább örült Zelandoni hosszas név- és rokonsági felsorolásának,
mert időt adott neki a gondolkodásra. Jegyességet kötött! Jondalar a társa!
Most már talán elkezdheti úgy látni önmagát, hogy valóban a Kilencedik
Barlang Aylája, noha boldog volt, hogy a Mamutojok Aylája is
hozzátartozik neveihez. Csak azért, mert a Kilencedik Barlanggal élnek
majd, még nem jelenti, hogy más ember lett. Csupán új nevei és kötelékei
lettek, melyek gyarapították kötődései és rokonai listáját. Nem veszítette el
törzsbeli totemjét sem.
 Gondolatban visszatért abba az időbe, amikor kislány volt, és a
Törzsnél élt. A Törzs népe nem tartott csomókötési szertartást, de nem is
volt rá szükségük. A törzsbeli asszonyokat lány koruktól arra tanították,
hogy figyeljenek a törzsbeli férfiakra, különösen arra, akivel jegyességet
kötöttek. Egy jó asszonytól elvárták, hogy észrevegye társa elvárásait és
óhajait, mert egy törzsbeli férfi már kiskorától tanulta, hogy soha ne
vegye észre, vagy legalábbis ne mutassa, hogy észrevette a saját
szükségleteit, kényelmetlenségét vagy fájdalmát. A férfi soha nem kérhette
társa segítségét, az asszonynak kellett tudnia, mikor van társának szüksége
a segítségre.
Broud nem igényelte az ő segítségét. Amikor megkérte valamire,
mindig csak parancsolgatott. Kiagyalt dolgokat, amiket megcsináltatott
vele, csak mert megtehette – vigyen neki vizet, kösse meg a lábvédőjét.
Kijelenthette, hogy ő csak egy lány, akinek tanulnia kell, de hogy tanult-e,
már egyáltalán nem érdekelte, és teljesen közönyösen fogadta, amikor
megpróbált a kedvében járni. A hatalmát akarta bizonyítani fölötte, mert
ellenállt neki, és a Törzs asszonyai szándékosan nem ellenkeztek a
társaikkal. Éreztette Brouddal, hogy értéktelenebb egy férfinál, és Broud
gyűlölte ezért, vagy talán bizonyos ösztönös szinten tudta, hogy nem ér fel
vele, a más népből valóval. Nem volt könnyű lecke, de végül megtanulta,
és az állandóan követelődző Broud tanította meg... csakhogy Jondalar lett a
kedvezményezett. Mindig érzékelte Jondalar jelenlétét, és megértette, miért
szorongott mindig, amikor nem tudta, hol van. így érzett az állataival is.
Hirtelen, mintha egyszerűen a gondolat meg is jelenítette volna, Farkas
bukkant fel mellette. Ayla jobbja és Jondalar bal keze volt összekötve, s az
asszony lehajolt, hogy átkarolja négylábú barátját. Felpillantott Jondalarra.
– Aggódtam miatta, vajon hol lehet – szólalt meg –, de úgy tűnik, jól
érezte magát.
– Talán nem ok nélkül – válaszolta vigyorogva Jondalar.
– Amikor Bébi talált társat magának, eltűnt. Időnként visszajött
látogatóba, de a saját fajtájával élt már. Ha Farkas társat talált, gondolod,
hogy úgy dönt, elmegy és vele él?
– Nem tudom. Korábban említetted, hogy az emberekre a saját népeként
gondol, de társat a saját fajából kell válaszolnia – mondta Jondalar.
– Azt szeretném, ha boldog lenne, de annyira hiányozna, ha soha nem
jönne vissza – mondta Ayla, és felállt. Körülötte az emberek többsége őt
figyelte a farkassal, különösen azok, akik nem ismerték alaposan. Ayla
jelzett Farkasnak, hogy maradjon közvetlen mellette.
– Igen nagy ez a farkas, nem? – kérdezte az egyik nő kissé hátraosonva.
– Igen, az – válaszolta Levela –, de azok, akik ismerik, azt mondják,
soha nem bántott embereket.
Abban a pillanatban egy bolha döntött úgy, hogy felbosszantja a farkast.
Leült, összegömbölyödött, és vakarózni kezdett. A nő nyugtalanul
kuncogott.
– Hát ez valóban nem tűnik nagyon ijesztőnek – mondta.
– Kivéve a bolhának, amelyik zaklatja – mondta Levela.
Farkas egyszerre csak abbahagyta, lehajtotta fejét, mintha hallana vagy
megszagolna, vagy érzékelne valamit, majd felállt, és felnézett Aylára.
– Menj nyugodtan, Farkas – mondta neki Ayla, s elbocsátóan intett neki.
– Menj, ha akarsz.
Farkas elszáguldott, kanyarogva az emberek közt, kiknek egyike-
másika megdöbbent, amikor megpillantotta.
Ekkor nem egy pár, hanem egy hármas csatlakozott hozzájuk. Egy férfi
egypetéjű ikreket vett társul. Nem akartak elszakadni egymástól, s nem volt
szokatlan ikrek vagy nagyón közeli lánytestvérek esetében, hogy
mindketten egy férfi társai lettek, bár nem lehet könnyű egy
fiatalembernek, hogy megpróbáljon két nőről és gyermekeiről
gondoskodni. Ebben az esetben a férfi valamivel idősebb, jó anyagi
helyzetű, jó hírnevű és magas rangú volt. Még így is valószínűnek látszott
azonban, bár soha nem lehetett biztosan tudni, hogy egy napon majd
befogadnak egy második férfit.
Mire az utolsó jegyespárra került sor, az emberek kezdtek belefáradni
az elkerülhetetlen ismétlésekbe, különösen amikor általuk ismeretlen pár
következett, az utolsók azonban újra felkeltették az érdeklődést. Joplaya és
Echozar lépett elő, és a közönségnek szinte egyszerre állt el a lélegzete,
majd beszélgetés mormolása dongott. Noha külsejükben teljesen eltértek a
zelandoniaktól, és a közönség tudta is, hogy valóban nem közülük valók,
hanem lanzadoniak, így is döbbenetes látványt nyújtottak az ott lévők
egyikének-másikának.
Egy magas, karcsú, egzotikusan vonzó nőt láttak sötét hajjal és nehezen
jellemezhető légies szépséggel. Mellette a férfi nem is különbözhetett
volna tőle jobban. Cseppet alacsonyabb volt a nőnél, oly karakteres és
szokatlan arcvonásokkal, melyeket az emberek többsége rútnak látna.
Sűrű, bozontos szemöldöke alatt vastag szemöldökcsontja előreugrott,
mint egy sziklaperem a sötét, mélyen ülő szempárja fölött. Orra feltűnően
kiemelkedő volt, részben azért, mert meglehetősen hosszú és széles
arcának eleje előreugrott, részben pedig mert élesen kontúros és
körvonalú orra inkább egy sas csőréhez hasonlított, bár nem oly keskeny,
de hatalmas, arca méretével mégis arányos. Számos férfihoz hasonlóan
rendszerint telente megnövesztette szakállát, mert segített melegen tartani
arcát, nyárra azonban leborotválta. Nemrég borotválhatta le, így tisztán
kirajzolódott masszív állcsontja, a Törzs népéhez hasonlóan azonban
csaknem teljesen hiányzott az álla. Valamekkora álla természetesen volt, de
mivel az orra annyira előreugrott, gyengének és csapottnak látszott.
Echozar arca a homloka kivételével a Törzs arca volt. A Törzs lejtős,
ellapított, határozott, hátranyomott homloka azonban hiányzott
koponyájáról – nem volt laposfejű. Határozott homlokcsontja fölött a
homloka oly magasra és gömbölyűen emelkedett, mint a jelenlévők
bármelyikéé. S miközben a Törzs népe meglehetősen alacsony volt,
Echozar oly magas, mint az ott lévők közül sokan, de zömök, robusztus
testalkattal és a Törzsre jellemző nagy, gömbölyű mellkassal. Az övékéhez
hasonlóan Echozar lába testéhez mérten rövid és enyhén görbe volt, de
éppoly izmos, mint a karja. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy erős ember.
S ahhoz sem férhetett kétség, hogy félvér, egyesek számára utálatosság,
félig ember, félig állat. Voltak, akik szerint nem lenne szabad társul vennie
a mellette álló nőt. Idegen külsejétől függetlenül a nő tagadhatatlanul
ember volt, közülük való, nem pedig azon laposfejű állatok egyike. A
Zelandoniának le kellett volna beszélnie őket a jegyességről, nemhogy
még pártoljon vagy érvényesítsen olyan nászt.
 Mivel a lanzadoniaknak még nem volt saját donierjük, az Elsők Közt
Első újra előrelépett. Nemcsak Első volt, hanem a Kilencedik Barlang
Zelandonija, Dalanar pedig egykor a Kilencedik Barlang lakója. Még ma
is szorosabb kötelék fűzte hozzájuk, mint bármely másik Barlanghoz, és
Loplaya az ő házi tűzhelyének leánya volt.
Miközben az Első elfoglalta helyét, magában mosolyogva arra gondolt,
hogy Echozar oly erősnek látszik, hogy nem sok ember merné egyéni
birkózásra kihívni. Mivel ők voltak az utolsó jegyespár, az Első már a
versenyekre gondolt, s arra, hogy a szertartás után talán alkalmas lesz az
idő arra hogy bejelentse, a zelandoniak Második Barlangjának Elhivatott
Első Tanítványa a vizsgákon Zelandoninak bizonyult, s úgy határozott,
hogy elutazik Dalanarral és Barlangjával, hogy Első Lanzadoni legyen a
Nagy Földanya szolgálatában – igazán jó választás és pompás hely egy
kezdő számára.
A donier végignézett a gyülekezőkön. A büszkén előtte álló Dalanaron.
Elképesztő, hogy Jondalar mennyire hasonlít rá, az Első azonban észrevett
egy-két kisebb különbséget, talán azért, mert egykor oly intim
kapcsolatban állt a fiatalabbal. A még ekkor is Aylához kötött Jondalar
kilépett az újonnan nászt kötött párok köréből, be a családi körbe, Joplaya
végtére is a közeli unokatestvére lett. Dalanar mellett Jerika állt, Joplaya
édesanyja, mögötte pedig Hochaman, Jerika házi tűzhelyének atyja. Az
Első előtt ismeretlen fiatalemberre támaszkodott. Egy távoli Barlangba
került zelandoninak vélte, vagy valami még távolabbi nép fia, talán
losadunaji, öltözékének mintázata és ékszere azonban inkább lanzadonira
vallott.
Hochaman vénséges vén, pergamenbőrű, vékony kis ember volt,
Jerikáéhoz hasonló arccal, ám már alig tudott állni, még kevésbé járni.
Dalanar és Echozar cipelte a hátán egész úton a Nyári Találkozó
helyszínéig. Azt mesélte, elkopott a lába az Utazásán, bár amíg járni tudott,
senki nem volt gyorsabb nála. Élete nagy részét azzal töltötte, hogy bejárta
a végeérhetetlen utat a Napkelte Végtelen Tengerétől a Napnyugati Nagy
Vízig. Tudta, hogyan kell elmesélni egy jó történetet, és bőven volt
története, nem bánta, ha sokszor el kellett ismételnie őket, és szertartások
végeztével, a játékok, versenyek és Történetmondások kezdetével
rendszerint őt is felkérték regélésre. A frissen jegyességet kötött pároknak
azokról az eseményekről most le kell mondaniuk – ők kéthetes
próbaidejük csendjébe vonulnak. A Zelandonia szándékosan választotta a
két hetet. Ha a pár nászszándéka nem volt elég komoly ahhoz, hogy
lemondjon néhány játékról és Történetmondásról, akkor valószínűleg nem
érdemes egymás társainak maradniuk.
A kántálók még ekkor is dúdoltak, noha ekkor már teljesen új tagokból
állt a kórus, miközben az Első megkezdte a szertartást.
– Zelandonik Összes Barlangja – a donier hangja tisztán szólt –, azért
gyűltetek össze, hogy közösen tanúskodjatok e férfi és e nő nászáról.
Doni, Nagy Földanya, Első Teremtő, Mindenek Anyja, aki életet adott az
eget megvilágító Balinak, akinek Társa és Barátja Lumi, ki ma éjszaka is
ránk ragyogtatja fényét, hogy a Donierrel együtt tanúskodjon. Megtiszteli
őt Gyermekeinek megszentelt násza.
– E két itt álló elnyerte Nagy Földanya tetszését azzal, hogy a nász
mellett döntöttek. – A közönség zsongásából egy-két megjegyzés hangzott
ki. A szertartás valamelyest gyorsabban haladt a többiekénél, mert nem
volt annyi név és rokonsági kötelék. Echozarnak csaknem egyetlenegy
sem volt. A Lanzadoniak Első Barlangjának Echozarja volt, egy Asszony
Fia, Doni Áldottja, a Lanzadoniak Első Barlangjába született Jerikája és
Dalanar Befogadottja. Joplaya rokonsági kötelékei hosszabb listát
alkottak, s Dalanaron keresztül elsősorban a zelandoniakhoz fűzték.
Jondalart és Aylát is megemlítették. Édesanyja által csak Jerika anyjának,
Ahnlaynak a nevét tartalmazta, aki már a szellem világban járt, és házi
tűzhelye atyjának, Hochamannak nevét.
– Én, a Lanzadoniak Első Barlangjának vezetője e pár érdekében
szólok, és boldog vagyok, hogy Joplaya és Echozar a Lanzadoniak Első
Barlangjában folytatja életét – mondta végül a vezető –, és én örömmel
üdvözlöm őket. – Majd szembefordult a mögötte összegyűltekkel, a többi
lanzadonival, akik azért tették meg a hosszú utat a Zelandoniak Nyári
Találkozójára, hogy segítsenek szentesíteni a nászt.
– Mi, a Lanzadoniak Első Barlangja, üdvözöljük őket mondták együtt.
 Majd az Elsők Közt Első Zelandoni kinyújtotta mind két karját, mintha a
jelenlévők mindegyikét magához akarná ölelni.
– Lanzadoniak és zelandoniak minden barlangja, Joplaya és Echozar
társul választotta egymást. A jegyesség jóváhagyást kapott, és a
Lanzadoniak Első Barlangja a hozzájárulását adta. Mi a véleményetek e
nászról?
Jelentős számban „Igen"-nel válaszoltak, ám a közönség egy részéről a
„Nem" hangzott fel.
Zelandoni megdöbbent, és egy szívdobbanásnyi időre még szavakat sem
talált. Még soha nem vezetett olyan Jegyességi Szertartást, melyen bárki
ellenezte volna egy pár nászát. Ha bármilyen ellenvetés felmerült, azt előre
megbeszélték. Ez volt az első eset, hogy „nem"-mel is válaszoltak Dalanar
és Jerika a homlokát ráncolta, a lanzadoniak közül pedig többen értetlenül
nézegettek körül. Többségük feszélyezetten érezte magát, néhányan
dühösek lettek. Az Első úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a tiltakozást,
és folytatta a szertartást, mintha mi sem történt volna.
– Doni, a Nagy Földanya jóváhagyja Gyermekeinek nászát. Földanya
rámosolygott e jegyességre. Már megáldotta Joplayát – jelentette ki. Intett
nekik, hogy nyújtsák ki karjukat. Pillanatnyi habozás után Joplaya és
Echozar összekulcsolta kezét, és az Esők Közt Első felé nyújtotta. Doni
egy bőrszíjjal körbetekerte csuklójukat, és egy csomóval megkötötte.
– A csomó megköttetett. Társai vagytok egymásnak, Mindig ragyogjon
rátok Doni mosolya! – Az ifjú pár szembefordult az emberekkel, és
Zelandoni kijelentette: – Ők mostantól a lanzadoni nép Első Barlangjának
Joplayája és Echozarja.
– Nem! – hangzott egy kiáltás a közönségből. – Nem lehetnek! Nem
szabad! Echozar utálatosság!
Többen felismerték a hangot. Brukeval volt! Az Első ekkor is
megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de egy másik hang csatlakozott
hozzá, Maronáé:
– Igaza van! Nem lehetnek társai egymásnak! A férfi félig állat!
Brukevalt meg tudom érteni, gondolta a Kilencedik Barlang
Zelandonija, de Maronát nem érdekli a dolog. Ő csak bajt akar keverni.
Azzal próbál bosszút állni Jondalaron és Aylán, hogy megalázza közeli
unokatestvérét?
Ekkor az Ötödik Barlang irányából egy újabb csatlakozott az előző
megszólalókhoz:
– Igazuk van! A zelandoniak nem hagyhatják jóvá ezt a jegyességet. –
Egy férfi volt, aki korábban megpróbált csatlakozni a Zelandoniához, de
visszautasították. Malcontents is mintha csak azért jött volna el, hogy bajt
keverjen.
Néhányan még hasonló véleménynek adtak hangot, köztük Laramar is.
Zelandoni felismerte az ő hangját is. Ő miért csinál botrányt? – tűnődött az
Első. A tiltakozók egyikének-másikának erős ellenérzése volt a nász miatt,
de Laramar nem törődik ilyesmivel.
– Talán meg kellene fontolnod ezt a jegyességet, Zelandoni – kiáltotta
egy másik hang. Denenna volt, a Huszonkilencedik Barlang mindhárom
Birtokának vezetője.
Véget kell ennek vetnem, gondolta az Első.
– Miért javasolsz ilyesmit, Denenna? Ez a két fiatal egymást választotta
társul, és népük hozzájárulását adta ehhez. Nem értem ellenvetéseteket.
– De te tőlünk is kérted a hozzájárulásunkat, nemcsak a saját népétől –
válaszolta Denenna.
– És a zelandoniak többsége hozzá is járult. Személyesen ismerek
mindenkit, akinek ellenvetése van e társválasztásai szemben. – Felnézett az
emberekkel teli domboldalra, és noha nem sokat láthatott a sötétben, a
tiltakozóknak megvolt az a halvány benyomása, hogy egyenesen rájuk
néz, s mindent lát. – Mindegyiküknek megvan a saját oka, aminek azonban
semmi köze ehhez az ifjú párhoz. Csak egy-kettőtöknek van valóban
őszinte ellenérzése e jegyességgel kapcsolatban. Nem látom semmi okát és
értelmét annak, hogy e kevesek megzavarják a szertartást, támadják a
lanzadoniakat, és zavarba hozzák a zelandoniakat. Joplaya és Echozar már
társai egymásnak. Amikor befejezik próba időszakukat, nászuk szentesül.
Nincs több, mit mondani lehetne erről. Itt az ideje a díszmenetnek és a
lakomának.
Jelzett a Zelandoniának, amely megszervezte az új párok menetét, és
körbevezették őket a lassan kihunyóban levő tűz körül. Amikor lassan
megtettek öt kört, az új területre vezették őket, ahol az ételt szolgálták fel,
hogy megkezdődjék a lakoma és az ünneplés, a Jegyességi Szertartás
felhőtlen boldogságát azonban megkeserítették.
A megbízottak szeletelni kezdték az őstulkok égész nap izzó parázs
fölött, nyárson forgatott hatalmas combját. Más, itt-ott vastagabb szeleteket
gumós növényekkel együtt, felforrósított sziklák szegélyezte gödrökbe
temettek. Sásliliom-virágokkal dúsított levest főztek, amellyet „zöldleves"-
nek neveztek, s rügyeket és apró friss gyökereket is tartalmazott, ezenkívül
földimogyorót, zöldféléket, páfrány csúcsot meg hagymát, és
gyógynövényekkel ízesítették. Hagyományos étele volt ez az Első
Jegyességi Szertartás évszak szerinti lakomájának. A sásliliom érett
gyökereit és összetört nádbuzogányt – melynek eltávolították a bojtos
részét – kevertek össze szárított, lisztté őrölt vadzab és fekete
libatopmagvak első termésével, majd valamiféle kemény, lapos kenyérré
sütötték, és felszolgálták a leves mellé.
A föld közelében nőtt és kicsiny magvak borította aprócska, vörös, szív
alakú bogyók ismerősek voltak Aylának Boldogan látta a tálakba frissen
halmozott szamócát. A korábban leszedetteket és már túlpuhultakat
mártássá főzték más gyümölcsökkel és egy vöröses, vastag szárú
növénnyel együtt, melynek nagy leveleit mindig levágták, és nem
használták fel. A fanyar szár kellemesen csípős ízt adott a bogyóknak és
gyümölcsöknek, a levelek azonban betegséget okozhattak. A lakoma
finomságaihoz tartozott a Napnyugati Nagy Vizektől származó sóval
fűszerezett zsenge erdei füzike párolt szára, valamint vízhatlan kosarakban
Laramar erjesztett sere.
A lakoma előrehaladtával és még több erjesztett itóka elfogyasztása után
a feszültség csökkent. Jondalar csillogó nemmel mondott szívélyes
köszönetét Dalanarnak, amiért olyan messzi utat megtett, hogy részt
vehessen jegyességi szertartásán.
– Csak miattatok is eljöttünk volna, de Joplaya és Echozar érdekében is
jöttünk. Sajnálom, hogy olyan kellemetlenség történt. Attól tartok,
megkeserítette kézfogójukat, és talán mindenki másét is – mondta Dalanar.
 – Mindig vannak olyanok, akik megpróbálják megkeseríteni mások
életét, de most már nem kell bajlódnunk azzal, hogy visszajöjjünk a
Zelandonik Nyári Találkozójára, hogy fiataljaink jegyességet köthessenek.
Van már saját Lanzadonink – mondta Jerika.
– Csodálatos, de remélem, azért mindenképpen ellátogattok majd
időnként hozzánk – válaszolta Jondalar. – Ki ő?
– Lanzadonik... ismered őket – mondta Dalanar, és mosolygott. –
Állítólag fel kell adniuk egyéniségüket, és eggyé válniuk népükkel, de
észrevettem, hogy számolószavakat használnak egymás megnevezésére, és
a számolószavaknak nagyobb az ereje, mint a köznapi neveknek. A mienk
a Második Barlang Zelandonijának Első Tanítványa volt. Mától a
Lanzadoniak Első Barlangjának Lanzadonija nevet viseli.
– Ismerem – szólalt meg Ayla. – Ő volt azoknak a tanítványoknak
egyike, aki bevezetett bennünket a Forrás Szikla Mélységébe, amikor
elmentünk segíteni Zelandoninak, hogy megtalálja a fivéred lelkét.
Emlékszel, Jondalar?
– Igen. Azt hiszem, jó Lanzadoni lesz. Nekem azt mondták, nagyon
elhivatott és jó gyógyító – mondta Jondalar.
Későre járt már, amikor az ifjú párok tizennégy napra elköszöntek
barátaiktól és rokonaiktól. Néhányan furcsán érezték magukat, mintha
távozás nélkül búcsúzkodtak volna. Az egyes barlangok kisebb lakomákat
rendeznek majd, amikor a párok a próbaidő elzártságának kéthetes lejárta
után visszatérnek a csomó levételének ünnepségén Akkor kapják meg
ajándékaikat is közös életük megkezdése segítéséhez. A nászt a próbaidő
lejártáig nem ismerték el teljes mértékben, s ha a párok úgy döntöttek,
szabadon elválhattak egymástól. Noha a jegyesek általában korán
elköszöntek, a többiek számára az ünneplés a hajnal első sugaráig tartott.
A távozó Aylát és Jondalart közönséges megjegyzésekkel és durva
viccekkel szekálta egy-két heccelődő, többségük Laramar serétől
lerészegedett ifjonc, akik egy ideig követték őket. Jó néhányuk azonban
nem ismerte Jondalart, ha csak nem hírből. Felnövekedésük idején távol
volt. Jondalar vele egyidős barátai már régen kinőttek abból a korukból,
hogy a menyegzőjükön éppen túl lévő párokat zaklassanak Már társa volt
mindegyiknek, egy vagy két gyerekkel a saját házi tűzhelyük körül.
Jondalar magával vitte a korábban a szertartási térség megvilágítására
használt egyik fáklyát, hogy ne tévedjenek el, és hogy tüzet gyújthassanak,
amikor megérkeznek A kis patak mentén sétáltak felfelé a domboldalon, és
a forrásnál megálltak inni. Ayla nem tudta, hova mennek, de azt észrevette,
amikor megérkeztek. A sátor, melyet látott, ugyanaz volt, melyet hosszú
Utazásuk során használtak, és pillanatnyi nosztalgiát érzett, amikor
felállítva megpillantotta. Boldog volt, hogy hosszú Utazásuk véget ért, bár
soha nem felejti el. Üdvözlő nyihogást hallottak, és Ayla boldogan
Jondalarra mosolygott.
– Elhoztad a lovakat!
– Arra gondoltam, reggel elmehetnénk lovagolni mondta Jondalar,
magasra emelve a fáklyát, hogy Ayla láthassa az állatokat.
A házi tűzhely készen várakozott, Jondalar a fáklyával meggyújtotta a
tüzet, majd Aylával a csődör és a kanca üdvözlésére indult. Megszokták,
hogy együtt dolgoznak, mindegyik különböző feladaton. Összekötött
kezük most megnehezítette még a lovak üdvözlését is, s úgy érezték,
egymás útjában állnak.
– Vegyük le ezeket a szíjakat – mondta Jondalar. – Boldog voltam,
amikor rám kötötték, de most annak örülök majd, ha levesszük.
– Igen, de jó emlékeztető arra, hogy törődjünk egymással – felelte Ayla.
– Nekem nincs szükségem emlékeztetőre ahhoz, hogy törődjem veled,
Ayla, különösen nem ma éjjel – mondta Jondalar.
Ayla bebújt az ismerős sátorba, hogy jegyese követhesse. Jondalar
meggyújtott egy mécsest a fáklyával, majd beledobta a kinti tábortűzbe.
Amikor visszanézett, Ayla a szénával alaposan kitömött bőrgyékényre
terített alvóprémeken ült. Jondalar egy pillanatra megtorpant, és a néhány
órával korában társává avatott asszonyra nézett.
A mécses halvány lángjától Ayla árnyéka táncra kelt mögötte, és haja
csillogott a kis tűz fényében. Jondalar látta elöl nyitott, sárgás tunikáját,
amely így feltárta telt, feszes kebleit, közöttük a nyaklánc csodálatos
borostyánmedáljával. Valami azonban hiányzott. Majd rájött, mi az:
– Hol van az amuletted? – kérdezte, közelebb húzódva Aylához.
 – Levettem. Ezt a Nezzie készítette ruhát akartam viselni, és az
édesanyádtól kapott nyakláncot, ahhoz pedig nem illett volna. Marthona
adott egy kis, díszítetlen marhabőrből készített zsákocskát az amulettnek.
Alkalmasnak tűnt. Magával vitte a szállására. Azt tanácsolta, holnap vigyük
el hozzá az ünnepi ruhánkat, és ne hordjuk magunkkal. Megkért rá, hogy
engedjem meg, hadd mutathassa meg néhányaknak a ruhámat.
Természetesen igennel válaszoltam. Talán Nezzie is elégedett lenne. Utána
majd visszakérem az amulettemet. Mióta a Törzs befogadott, egyszer sem
vettem le a nyakamról, s valóban furcsa, hogy nincs rajtam.
– De többé már nem tartozol a Törzshöz – mondta Jondalar.
– Tudom, és soha nem is akarok. Halálos átokkal átkoztak meg, és soha
nem mehetek vissza, a Törzs azonban hozzátartozik a múltamhoz, és soha
nem felejtem el őket – mondta Ayla. – Iza készítette az első amulettemet,
majd megkért, hogy válasszak egy vörösokker-darabot, amit beletehet...
Bárcsak itt lehetett volna! Oly boldogan látott volna! Az amulettemen levő
minden tárgy nélkülözhetetlen, mert életem fontos pillanatait jelzik. A
totemem adta a Barlangi Oroszlán szelleme, aki mindig védelmezett. Ha
elveszítem az amulettem, meghalok – mondta teljes meg győződéssel.
Jondalar megértette, mennyire fontos Aylának az amulett, és mennyivel
fontosabb a nászuk, hiszen amiatt vette le, az azonban nem tetszett neki,
hogy Ayla azt hiszi, meghal, ha valaha is elveszíti.
– Nem csak babona az? Egy törzsbeli babona?
– Nem jobban, mint a ti elandonotok, Jondalar. Marthona megértette a
lényegét. Az amulett őrzi a lelkemet, a totemem úgy talál rám. Amikor az
Oroszlán Tábor örökbe fogadott, nem szakadt meg életem a Törzsnél.
Segítette. Mamut ezért adta hozzá a totemet a formális nevemhez. Az hogy
a Kilencedik Barlang tagja lettem, nem változtatott a tényen, hogy most is
a Mamutojok Aylája vagyok. Csak a nevem lett hosszabb tőle – válaszolta
Ayla, majd elmosolyodott. – A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának
Aylája, korábban a Mamutojok Oroszlán Táborának Aylája, a Mamut Házi
Tűzhely Leánya, a Barlangi Oroszlán Lelkének Kiválasztottja, a Barlangi
Medve Védelmezettje, a lovak és Farkas Barátja... és a Zelandoniak
Kilencedik Barlangja Jondalarjának társa. Ha a nevem még ennél is
hosszabb lesz, már nem tudok majd az egészre emlékezni.
– Csak olyan hosszú legyen, hogy a végére emlékezz:
– a Zelandoniak Kilencedik Barlangja Jondalarjának társa mondta
Jondalar, és Ayla felé nyújtotta kezét, gyengéden megsimogatva
mellbimbóját, figyelve, amint érintésére válaszul összehúzódik és
megkeményedik. Ayla az öröm bizsergését érezte.
– Vegyük le ezeket a szíjakat – mondta Jondalar –, zavarnak.
Ayla a csuklójuk fölé hajolt, s megpróbálta kibogozni a csomókat, de
csak a bal keze volt szabad, és jobbkezes lévén fél kézzel ügyetlenül
próbálta kibogozni a csomót.
– Muszáj leszel segíteni, Jondalar – szólalt meg. – Nem nagyon értek
ahhoz, hogy csak a bal kezemmel bogozzak ki csomókat. Sokkal
egyszerűbb lenne elvágni.
– Még csak ki se mondd! – válaszolta a férfi. – Én soha nem akarom
elvágni azt a csomót. Azt akarom, hogy élelem végéig hozzád kössön.
– Már hozzád vagyok kötve, és mindig hozzád is leszek, csomó ide,
csomó oda – mondta Ayla —, de igazad van. Azt hiszem, próbának
kötötték rá. Hadd lássam még egyszer azt a csomót! – Vizsgálgatta egy
ideig, majd megszólalt. – Nézd csak, ha te itt megtartod, én meghúzom azt
a felét, s szerintem kibomlik. Ez olyanfajta csomó.
Jondalar tette, amit társa mondott, Ayla pedig meghúzta az egyik szálat,
és a csomó kibomlott.
– Honnan tudtad, hogy úgy kell kibogozni? Én is ismerem
valamennyire a csomókat, mégsem jöttem volna rá – mondta Jondalar.
– Láttad az orvosságos zsákomat – mondta. Jondalar bólintott. – Tudod,
hogy minden erszényt belül csomókkal kötnek meg. A csomó fajtája és
száma alapján jegyzem meg, mit tettem az orvosságos tarsolyba. Néha
gyorsan kell kinyitni őket. Nem vacakolhatok a csomók bontogatásával,
amikor valakinek azonnal elsősegélyre van szüksége. Ismerem
valamennyire a csomókat. Iza tanított meg rájuk réges-régen.
– Nos, örülök, hogy megtanultad – válaszolta Jondalar, felemelve a
hosszú, vékony szíjat. – A csomagodba teszem, így nem veszítjük el.
Amikor visszaérünk, meg kell mutatnunk, hogy nem vágtuk el, és cserébe
megkapjuk a Zelandonia-nyakláncunkat. – Összehajtogatta, eltette, majd
teljes mértékben Ayla felé fordította figyelmét. – így szeretnélek a
karjaimban tartani, amikor megcsókollak – mondta mindkét karjával
szorosan átkarolva Aylát.
– Én is – válaszolta Ayla.
Jondalar megcsókolta a száját, a nyelvével kinyitva ajkait és a kebléért
nyúlt. Majd lefektette a prémekre, és a keble fölé hajolt, hogy szájába
vegye mellbimbóját. Ayla azonnal reagált, és az érzés nőtt benne, ahogy
Jondalar gyengéden harapdálta egyik mellbimbóját, a másikat pedig
ujjaival simogatta.
Ayla a hátára fektette Jondalart, és elkezdte felhúzni az általa készített
fehér tunikát.
– Mit csinálsz, Jondalar, ha megszületik a baba? Annyira megtelnek
tejjel!
– Megígérem, hogy nem lopok el túl sokat, de biztos lehetsz benne,
hogy megkóstolom – a férfi mosolygott, majd a fején keresztül levette a
tunikát. – Már volt gyermeked. Ugyanilyen érzés a kisbaba szoptatása?
Ayla elgondolkodott a válaszon.
– Nem, nem egészen. Az első néhány nap után kellemes szoptatni a
kisbabát. Először olyan hevesen szopik, hogy a mellbimbók
megfájdulnak, mielőtt hozzászoknak. De a baba szoptatásakor nem
keletkezett bensőmben az az érzés, mint amikor te csinálod. Néha, amikor
te csak hozzám érsz egész testemben érzem. Az soha nem történik egy
baba esetében.
– Én gyakran már attól érzem lenn a bensőmben, amikor rád nézek –
válaszolta Jondalar. Levette a dereka köré kötött övét, majd kibontotta az
asszony tunikáját, és megsimogatta már kissé gömbölyödő hasát, és
combja belső részét. Szerette egyszerűen csak megérinteni is. Segítette
Aylát ki bújni a tunikájából. Ayla kibontotta dereka körül a szíjat, és levette
a többi ruháját, majd segített Jondalarnak, hogy letekerje lábáról az erősen
rákötött lábvédőt.
– Oly boldogan láttam, hogy azt a tunikát vetted fel, amit én készítettem
neked!
 Jondalar felvette a korábban a matracra ejtett tunikát, kifordította,
összehajtogatta, és gondosan rátette a sátor hátsó tartójára, mielőtt
elkezdte volna letekerni lábvédőjét. Ayla levette borostyánkő-kagyló
nyakláncát és fülönfüggőjét – füle kissé még ekkor is sajgott a
lyukasztástól –, és eltette az ékszert a csomagjába. Nem szerette volna
elveszíteni. Megfordulva észrevette, hogy Jondalar, aki nem tudott felállni
a sátorban, fél lábon görnyedt előre, hogy levegye lábszárvédőjét,
megduzzadt tagja azonban már készen állt. Ayla nem tudta megállni, hogy
meg ne érintse, amitől Jondalar elveszítette az egyensúlyát. A prémekre
dőlt, kacagásra fakasztva mindkettejüket.
– Szerinted hogyan vegyem le a lábvédőmet, ha ennyire türelmetlen
vagy? – kérdezte Jondalar, a másik lábával letűrve a fennmaradt
ruhadarabot, félrerúgta, majd kinyújtózott Ayla mellett az alvóprémeken.
– Mikor készítetted azt a tunikát? – kérdezte félkönyékre támaszkodva,
hogy láthassa Aylát. Az egyetlen mécses lángja mellett sötét, gazdag
árnyalatú szeme még jobban elsötétedett, a kéknek csupán árnyalataival, és
kitágult és ragyogott, ahogy szerelemmel és vággyal nézte Aylát.
– Az Oroszlán Táborban – válaszolta Ayla.
– De azon a télen Ranecnek ígért voltál! Miért készítettél tunikát nekem?
– Nem is tudom – válaszolta Ayla. – Azt hiszem, reménykedtem. Majd
furcsa ötletem támadt. Úgy emlékeztem, hogy azt mondtad, foglyul akarod
ejteni a lelkemet, amikor azt a kis faragást készítetted rólam a völgyben, és
azt reméltem, valahogy én is foglyul tudom ejteni a lelked, ha én készítek
neked valamit. Abban az időben mindenki fekete és fehér állatokról
beszélt, s te azt mondtad, a fehér a kedvenc színed. Ezért amikor Crozie
megígérte, hogy megtanít a fehér bőr előállítására, elhatároztam, hogy
készítek neked valamit. Bármikor, ha dolgoztam rajta, mindig rád
gondoltam. Azt hiszem, azon a télen voltam a legboldogabb, amikor a
bőrön dolgoztam. Már elképzeltem azt is, hogy a Jegyességi Szertartáson
látom rajtad. Összeállítása életben tartotta bennem a reményt. Ezért hoztam
magammal az Utazáson.
Jondalar szeme már-már könnybe lábadt.
– Sajnálom, hogy nem díszes. Soha nem értettem nagyon jól a
gyöngyvarráshoz és hasonlókhoz. Elkezdtem néhányszor, de mindig
félbehagytam. S akkor tettem rá néhány hermelinfarkat. Többet akartam,
de azon a télen nem volt rá módom. Talán a következő télen ki tudok
menni újakat vadászni.
– Így tökéletes, Ayla! Önmagában a fehér szín éppen elég díszítés.
Mindenki azt hitte, szándékosan hagytad díszítés nélkül, és annyira tetszett
nekik! Marthona azt mondta nekem, örült, amiért nem féltél hagyni, hogy
a minőség és a kiváló munka legyen a ruha dísze. Szerintem jó néhány
fehér tunikával fogsz majd találkozni – mondta Jondalar.
– Amikor Marthona azt mondta, hogy nem lesz szabad találkoznom
vagy beszélnem veled a szertartásig, kész voltam megszegni minden
zelandoni szokást, csak hogy oda adhassam neked. Ekkor ajánlotta fel
Marthona, hogy segít, és elviszi hozzád, bár azt hiszem, arra gondolt,
hogy még az is túl sok érintkezés. De nem tudtam, neked vajon tetszik-e
majd, ahogy azt sem, megérted-e, miért akartam, hogy felvedd.
– Hogyan lehettem olyan ostoba és vak azon a télen? Annyira
szerettelek! Annyira akartalak! Képtelen voltam elviselni, hogy mindig
Ranec ágyába bújtál. Nem tudtam aludni, hallottam minden hangot. Ezért
vittelek ki magammal a tundrára aznap, amikor kimentünk Villámot
trenírozni. Éreztem tested minden mozdulatát, amikor Nyihaha hátán
együtt kilovagoltunk. Meg tudod nekem valaha is bocsátani, hogy akkor
megejtettelek?
– Mindig igyekeztem megmondani neked, de soha nem hallgattál meg.
Nem kényszerítettél semmire, Jondalar. Nem vetted észre, milyen gyorsan
reagáltam. Hogy gondolhattad, hogy kényszerítettél? Egész télen az volt a
legboldogabb napom. Utána napokig arról álmodoztam. Minden
alkalommal, amikor lehunytam a szemem, téged éreztelek, és újra téged
akartalak, de te nem jöttél vissza.
Jondalart ekkor elöntötte a vágy, és megcsókolta Aylát. Már nem tudott
várni. Ráfeküdt, széttárta a két lábát, megtalálta meleg forrását, és mélyen
beléhatolt, érezve, amint Ayla benső heve átölelte, simogatta férfiasságát.
Ayla kész volt rá. Érezte, amint beléhatol, s megfeszült, hogy
találkozzanak, és felnyögött, amint saját duzzadt mélységeiben megérezte
Jondalar teltségét. Jondalar kihúzta tagját, majd újra és újra behatolt. Az
ütem gyorsulásával Ayla háta ívben meggörbült, hogy nagyobb nyomás
érje ott, ahol neki a legjobb volt. Már mindketten készen álltak egymásra.
Jondalar érezte, hogy hamarosan kifakad teltsége, és akkor minden
idegszála megfeszült, semmi mást nem érzékelve, az Öröm Csodálatos
hullámai árasztották el őket, s törtek fel csodálatos megkönnyebbülésben.
Még mozdult néhányszor, majd Aylára roskadt.
– Szeretlek, Ayla. Nem tudom, mit tennék, ha valaha is elveszítenélek.
Mindig szeretni foglak, s csak téged – mondta, szorosan a karjaiban tartva
társát, s hangját elfojtotta szeretetének hevessége.
– Ó, Jondalar, én is szeretlek. Mindig szerettelek. – Szeme sarkában
könnyek csillogtak, részben Jondalar iránti szerelme teljességétől,
részben, amiért a feszültség oly gyorsan elérte a csúcsát, és oly váratlanul
feloldódott.
Csendesen feküdtek egymás mellett egy ideig a mécs pislákoló lángja
mellett, majd Jondalar fölemelkedett, lassan kihúzta tagját, és az oldalára
gördült. Most is Ayla pocakjára tette kezét.
– Féltem, hogy túl súlyos vagyok neked. Talán nem nehezedtem rád
túlzottan – szólalt meg.
– Még nem voltál nagyon nehéz – válaszolta Ayla. – Később, amikor a
baba már nagyobbra nőtt, kell találnunk valami megoldást.
– Igaz, hogy érzed a baba mozgását a hasadban?
– Még nem, de nemsokára már érezni fogom. Te is tapinthatod majd.
Csak a hasamra kell tenned a kezed.
– Azt hiszem, örülök, hogy volt már gyereked. Tudod, mire számíts.
– Egyik sem pontosan ugyanolyan. Amikor Durckel voltam várandós,
szinte mindig rosszul voltam.
– S most hogy érzed magad? – kérdezte Jondalar szokásos
aggodalmaskodó szemöldökráncolásával.
– Csodálatosan. Már kezdetben is alig volt rosszullétem, s most már az
is elmúlt.
Hosszabb időre elcsendesedtek. Jondalar azon tűnődön, Ayla elaludt-e, s
már éppen újra a szeretkezést fontolgatta, hosszabb időt szánva rá, de ha
Ayla már elaludt...
– Vajon hogy lehet? – szólalt meg váratlanul. – A fiam.
– Hiányzik?
– Néha annyira hiányzik, hogy nem is tudom, mit csináljak. A
Zelandonia találkozóján a doni a Földanya dalát énekelte. Imádom azt a
történetet. Bármikor, ha hallom, elfog a sírás, amikor az a rész következik,
hogy Földanya képtelen maga mellett tartani a fiát, és miként válnak külön
egymástól. Azt hiszem, sejtem, hogyan érezhetett. Még ha soha többé nem
látom is, egyszerűen csak szeretném tudni, hogy van, hogy jól van-e. Hogy
Broud és a többiek hogy bánnak vele – mondta Ayla. Újra elcsendesedett.
Ayla szavai elgondolkodásra késztették Jondalart.
– A dal szerint Földanya fájdalomban szülte világra gyermekét. Nagyon
fájdalmas?
– Őt nehéz volt megszülni. Még gondolni sem szeretek rá, de, ahogy
Földanya dalában is áll, Durc is nagyon okos, jó gyermek lett, a fájdalmat
pedig elfelejtettem.
– Félsz, Ayla? Félsz a szüléstől? – kérdezte Jondalar.
– Egy kicsit. De most oly jól érzem magam, talán ez a szülés nem lesz
annyira nehéz.
– Elképzelni sem tudom, hogy a nők hogyan képesek rá.
– Azért, mert így születik meg egy gyermek, Jondalar. Annyira akartam
Durcöt, majd azt mondták, hogy torzszülött, s hogy nem tarthatom meg. –
Sírva fakadt. Jondalar a karjába szorította. – Oly borzalmas volt!
Egyszerűen nem tudtam megtenni. A zelandonik közt az anyának legalább
van választása. Soha senki nem fog kényszeríteni.
Farkasok vonítását hallották a távolban, majd egy másikat, amely a
közelből válaszolt rá, a vonítás azonban ismerős volt. Farkas a közelben
volt, de nem velük a sátorban.
– Nem tudom, ő vajon nem hagy-e el – mondta Ayla.
Ayla a férfi vállába temette fejét. Jondalar a karjában tartotta, vigasztalta.
Nehéz Doni megtiszteltje lenni, gondolta. Áldás, mégis... Megpróbálta
elképzelni, milyen érzés lehet, amikor valakinek élet nő a belsejében, de
meghaladta fantáziáját. A férfiak nem lesznek terhesek. Egyébként Doni
miért is teremtett férfit? Ha nem lennének férfiak, a nők önmaguk is
tudnának gondoskodni magukról. Nem egyszerre terhes az összes nő!
Néhányuk vadászna, mások segítenének azoknak, akiknek már nagy a
hasa, vagy a gyermekük nagyon kicsi. Az asszonyok mindig segítik
egymást, amikor szülnek. Talán még vadászat nélkül is megélnének. A
gyűjtögetés egyébként is könnyebb a kisgyermekes asszonynak.
Már korábban is feltette magának ezt a kérdést, és elgondolkodott azon,
vajon más férfiak valaha is megkérdezték-e ezt maguktól. Ha igen, nem
olyan téma volt, melyet hangosan megemlítettek volna. Földanyának
bizonyára megvolt a jó oka arra, hogy férfit és nőt teremtett. Mindig volt
logika abban, amit Földanya tett. A világnak megvolt a szabályos rendje. A
nap minden reggel felkelt, a hold rendszeresen végigjárta fázisait, az
évszakok évről évre ugyanúgy követték egymást.
Lehet, hogy Aylának van igaza? A férfi a fogamzáshoz szükséges? Ezért
van nő és férfi? Miközben Aylát tartotta karjaiban, a gondolataival
viaskodott. Szerette volna tudni, mi az oka létezésének, az igazi oka. Nem
egyszerűen csal az Öröm élvezete, nem egyszerűen csak hogy segítséget,
támaszt nyújtson. Jondalar azt akarta, hogy élete szükséges legyen, hogy a
saját nemére szükség legyen. El akarta hinni, hogy nincs új élet férfi
nélkül, hogy férfiak nélkül nincs több gyermek, hogy a Föld Gyermekei
egyáltalán nem is léteznének.
Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre mikor maradt
abba Ayla zokogása. Ránézett és elmosolyodott. Csendesen lélegzett,
mélyen aludt. Hosszú nap volt, és korán kelt. Jondalar óvatosan kihúzta a
karját, megmozgatta, hogy helyreállítsa a vérkeringést, és hatalmasat
ásított. Ő maga is fáradt volt. Felkelt, hogy eloltsa a mécses mohakanóc
lángját, és a sötétben visszaóvakodott az alvó asszonyhoz, és bebújt mellé.

Reggel, amikor Jondalar kinyitotta a szemét, beletelt egy percbe, mire

ráébredt, hol van. Már hozzászokott, hogy a táborban a szálláson alszik, e
sátor belseje azonban sokkal kisebb volt, mégis ismerősebb. Egy évig
együtt aludtak benne. S akkor felébredt. Az este nászt ültek. Oldalra tette
kezét, de Ayla nem volt ott. Étel illata jutott el az orráig a kinti tűz felől.
Felült, gondolkodás nélkül a csészéjéért nyúlt, s meglepetten ott találta,
tele forró mentateával. Belekortyolt. Éppen olyan hőmérsékletű volt,
amilyennek szerette, és a csésze mellett egy örökzöld fajdbogyó frissen
lehántott ága várta. Ayla most sem feledkezett meg arról, mire van
szüksége reggelente, és előkészítette neki. Még mindig nem tudta, hogyan
csinálta.
Újabb kortyot ivott, majd félrehajtotta az alvóprémeket, és felkelt. Ayla
a lovakkal volt, s Farkas is ott volt velük. Kiöblítette száját, a gally végét
rágcsálva megtisztította fogait, majd újra a száját öblögette, s lenyelte teája
utolsó kortyait. A ruhájáért nyúlt, aztán úgy döntött, nem fontos, senki
nincs a közelben, és mezítelenül ment oda Aylához. Az asszony Jondalarra
mosolygott, és a férfiasságára nézett, ami elég is volt ahhoz, hogy
növekedni kezdjen. Ayla mosolya pajkos vigyorrá változott, társa pedig
egyszerűen csak visszamosolygott rá.
– Csodaszép nap ez a mai – szólalt meg Jondalar, miközben büszkén
előremeredő férfiassággal felé közeledett.
– Azon gondolkodtam, hogy szívesen elmennék veled úszni ma reggel
– mondta Ayla, párja közeledését figyelve. – Az a tó fenn, a folyásirány
mentén, a tábortól felfelé nincs messze innen, ha a hátsó ösvényen
megyünk.
– Mikor akarsz indulni? – kérdezte Jondalar. – Ételillatot éreztem.
Ayla szégyenlősen elmosolyodott.
– Indulhatnánk most. Levehetem az ételt a tűzről – válaszolta.
– Menjünk, asszony – válaszolta Jondalar, s átkarolva megcsókolta
Aylát. – Magamra veszek valamit, és kilovagolhatunk. Úgy előbb
odaérünk.
Ayla felkapta csomagját, de szőrén megülve a lovat indultak el. Néhány
percen belül a tóhoz értek, és szabadon hagyták legelészni az állatokat. A
földre terítettek egy bőrt, majd nevetve a vízhez szaladtak. Farkas velük
tartott, de ahogy fröcskölve begázoltak a vízbe, más keltette fel
érdeklődését.
– Oly kellemes, oly frissítő! – lelkendezett Ayla, s lemerült a vízbe,
majd kiemelkedett.
Jondalar is a vízbe merült. Átúszták a tavat, majd vissza. Amikor kifelé
indultak a partra, Jondalar átkarolta Aylát.
– Te is nagyon kellemes vagy – szólalt meg –, s azt hiszem, ízletes is
leszel. – Felkapta Aylát, kivitte a vízből, s lelőtte a bőrre. – Tegnap
rengeteg dolgunk volt, ma van időnk – mondta, elbűvölő kék szemével
lenézve Aylára, majd lehajolt, hogy megcsókolja. Lassan, édesen,
hozzásimulva, érezve víz lehűtötte bőrüket, belülről pedig testük hevét.
Ayla fülét harapdálta, megcsókolta a nyakát, majd a kebleiért nyúlt, és a
mellbimbóját simogatta.
Rászánva az időt simogatta, összenyomta, dörzsölte az ujjai közt,
miközben majszolgatta és szopta a másikat s érezte, amint tagja megtelik
és megmerevedik. Jondalar érintésére és öröm-testrészei simogatására
villámszerű érzések száguldottak végig Aylán. Simogatta gömbölyű hasát,
imádta domborodásának érintését, tudva, hogy egy csecsemő növekszik
benne, majd lejjebb nyúlt, emelkedő dombja felé, és tetején a nyílásához.
Ayla fölemelkedett, Jondalar pedig megtalálta a kis göbőt. Az éles
lüktetés erősebb lett Ayla belsejében, majd Jondalar felkelt, ráfeküdt, és
elhelyezkedett Ayla combjai közt. Kinyitotta rózsaszín ajkait, s egy
pillanatra csak nézett, majd lehunyta szemét, s hagyta, hogy nyelve
megtalálja Ayla ízét. Ő volt az asszony, akit Jondalar egyedül akart, akinek
ilyen íze volt. Az ő Aylája volt.
Ayla mozdulatlanul feküdt, engedte Jondalart felfedezésében, hogy
megtalálja minden kellemesen meleg helyét, majd Jondalar újra megtalálta
a göböt, s a nyelvével játszani kezdett vele, mozgatta, dörzsölte, szopta.
Ayla nyögdécselni kezdett, elméje valahol másutt járt, egy olyan helyen
ahová csak Jondalar tudta eljuttatni. Fölemelte medencéjét miközben
Jondalar gyorsabb lett, az Ayla torkát elhagyó nyögések pedig
magasabbak és intenzívebbek.
Jondalar érezte, amint saját maga megmerevedik, s már-már sajgott az
után, hogy Ayla magába fogadja, de először azt akarta, hogy asszonya érje
el a csúcsot. Az érzés mind közeledett, már-már elöntötte, majd Ayla
váratlanul eljutott az Öröm hullámainak csúcsára, és Jondalart akarta
érezni belsejében.
Magához vonta, majd segítette behatolni, és az első boldogító lökésre
várt. Jondalar mozdulatai nem maradtak el, s megint boldoggá tette Aylát.
Jondalar érezte, amint meleg ajkai átölelték, majd mélyen és teljesen
beléhatolt. Olyannyira jól összeillettek! Ezt az asszonyt akarta. Ayla
betudta fogadni az ő teljességét, nem kellett aggódnia mérete miatt. Szinte
teljesen kihúzta egész tagját, majd visszalökte, majd újra, Ayla pedig
minden mozdulatnál érezte Jondalart, az érzés benne is nőtt, lélegzete
egyre emelkedő hangszínben szökött ki tüdejéből, harmóniában a
belsejében növekvő érzéssel.
Jondalar belsejében ekkor a lüktetés odáig nőtt, amíg el nem árasztotta.
Jondalar feloldódott, miközben Ayla elérte a csúcsot. Még néhányszor ki-
be mozdult, majd elengedte magát, és megpihent Aylán. Nem akarta, hogy
megmozduljon. Imádta, amint rajta feküdt. Érezni akarta az Örömöt, és a
pihenést is.
Újra elmentek úszni, most azonban a partra kiérve Ayla kivette a puha
szárítóbőröket a csomagjukból. Füttyentett a lovaknak, és visszalovagoltak
a sátorhelyükre. Farkas a sátruk körül járkált, valamin morgott, és a lovak
idegesnek tűntek.
– Van ott valami – szólalt meg Ayla. – Farkasnak nem tetszik, és a
lovakat is nyugtalanítja. Az ordasok, akiket az éjjel hallottunk, gondolod,
hogy ők lehetnek?
– Nem tudom, de miután ettünk, bontsunk sátrat, és lovagoljunk el –
mondta Jondalar. – Talán töltsük az éjszakát valahol másutt.
– Jó ötlet – válaszolta Ayla. – Megállhatnánk a szállásnál, itt hagynánk a
jegyességi ruhánkat, magunkhoz vennénk az utazóholminkat, és
felfedezhetnénk a környéket. Visszaérve a tó mellett üthetnénk újra sátrat.
Arra alig jár valaki. S vigyük magunkkal Farkast. Lehet, egy falka azt
hiszi, az ő területükön van, és a farkasok akár még harcolnak is, hogy
megvédjék területüket más farkasokkal szemben.

 33

A Kilencedik Barlang táborába visszaérve a szállásuk mellett leszálltak

lovukról. Az emberek semmibe vették őket, mintha nem is lennének ott,
elmentek mellettük, elfordították tekintetüket, vagy keresztülnéztek rajtuk.
Aylát a szorongó döbbenet hidege dermesztette meg; olyan érzés volt,
mint a Törzs halotti átka. Tudta, mit jelent, amikor emberek, akiket
szeretett, elkerülték, szándékosan nem látták meg: holott ott állt előttük,
integetett és kiabált nekik.
Majd meglátta Folarát, amint rájuk pillant, megpróbálja elrejteni
mosolyát, és Ayla megnyugodott. Nem volt semmi rosszakarat a dologban.
Egyszerűen csak próbaidejükön voltak, és nem beszélhettek senkivel, csak
egymással, de észrevette, amint többen is feléjük néznek, és igyekeznek
nem mosolyogni. Nyilvánvaló volt, hogy mindenki nagyon is észrevette
ottlétüket. Éppen akkor értek a szálláshoz, amikor Marthona kilépett.
Elhaladtak egymás mellett, egyetlen szó nélkül helyet adva a másiknak, az
idősebb asszony azonban egyenesen rájuk nézett, és mosolygott. Ő nem
tartotta szükségesnek a bonyolult elkerülési sémákat, elegendőnek tartotta,
ha nem beszélnek egymáshoz, s nem is bátorítja őket a megszólalásra.
Üres hálóhelyük fűvel tömött alsómatracaira helyezték nászruháikat, és
becsomagoltak még néhány úti holmit, majd Marthona és Willamar
helyéhez mentek. A visszatérő Marthona az ágyára tette az Ayla amulettjét
tartalmazó bőrzsákocskát, s ennivalót is készített mellé. Ayla csaknem
hangosan megköszönte, de eszébe jutott, hogy nem szabad megszólalniuk,
majd egy gyors mosollyal és a Törzs gesztusaival a „hálás vagyok a
kedvességedért, társam édesanyja" köszönést mutatta Marthonának.
Marthona nem értette a kézjeleket, de sejtette, hogy az valamiféle
köszönetnyilvánítás volt, és a fiatal nőre mosolygott, aki már a fia társa
volt. Érdemes lenne megtanulni azoknak a kézjeleknek egyikét-másikát,
gondolta. Érdekes lehet beszéd nélkül kommunikálni, és anélkül, hogy
bárki más tudna arról, mit mondasz. Miután eltávoztak, Marthona a
lakhelyükhöz lépdelt, és az előző éjjel viselt öltözékekre nézett.
Jondalar fehér tunikája még kimagaslóbbá tette fiát, de ő mindig az volt,
s bár a ruha csodaszép, és fejlett bőrmegmunkálásról tanúskodott, mégis
Ayla teljes ruhája volt az, amely valójában döbbenetes hatást keltett, ahogy
Marthona remélte is. Már most kiváltotta, hogy néhányan átértékeljék
Ayláról tartott addigi véleményüket, és a tiszteletet, amit adni akartak neki.
Marthona áfonyabor-kóstolóra hívott meg egy-két embert, amit épp az
imént kezdett felszolgálni – két évig lakhelye sötét, száraz sarkában
tartogatta egy jávorszarvas alaposan átmosott és biztonságosan bezárt
gyomrában. Elhatározta, hogy néhány lámpást helyez el körben, hogy
láthassanak a félhomályos szálláson. Lehajolt, kiegyengette a tunikát és a
lábszárvédőt, kissé megigazítva, hogy a finom gyöngy díszítés redő
takarta különleges részét láttassa.

Ayla és Jondalar imádta a zelandoniaktól elszeparáltan töltött napokat. Úgy

érezték, mintha visszatértek volna Utazásukra, de a továbbhaladás
kényszere nélkül. Saját szükségleteik szerinti vadászattal, halászattal,
gyűjtögetéssel töltötték a hosszú nyári napokat, úsztak, nagy távolságokra
kilovagoltak, Farkas azonban csak időnként szegődött társukul, és Aylának
nagyon hiányzott, amikor távol volt Mintha Farkas nem igazán tudná
eldönteni, hogy az emberekkel marad-e, akiket imádott, vagy visszatér
oda, amit oly elbűvölőnek talált a vadonban. Farkas mindig rájuk talált,
függetlenül attól, hol táboroztak le, és minden alkalommal, amikor
felbukkant a sátorban, Ayla nagy örömmel fogadta. Odafigyelt az állatra,
megsimogatta, megtapogatta beszélt hozzá, vadászott vele. Figyelmessége
rendszerint a maradásra bátorította Farkast, végül azonban, egy idő után,
újra elment, s gyakran egész éjszakára vagy többre is távol maradt.
Bebarangolták a környező hegyeket és völgyeket. Jondalar azt hitte,
ismeri születésének vidékét, s most lóháton is nagy területeket jártak be,
nagyobb léptékben mérhette fel, s egy másik távlatból. Olyan képet szerzett
a térségről, mellyel korábban nem rendelkezett, és felbecsülhette, milyen
gazdag is szülőtája. Néha talán csak futó pillantásokkal, de felmérhette a
csordákban vagy magányos egyedekben élő állatok tekintélyes
változatosságát.
A legelésző és böngésző állatok békésen megosztották egymás közt a
réteket, mezőket és nyitott erdőségeket, és általában figyelmen kívül
hagyták a két lovat és lovasaikat. Ennek eredményeként egészen közel
juthattak hozzájuk. Ayla szívesen üldögélt mozdulatlanul, hangtalanul
Nyihaha hátán, és tanulmányozta a szabadon élő állatokat, miközben a
kanca legelészett, Jondalar gyakran csatlakozott hozzá, bár más dolgokkal
is töltött időt. Janidar termetéhez jobban illő dárdákat és dárdahajítókat
készített, és kidolgozott egy módosított változatot, melyet reménye szerint
könnyebben tud majd használni a fél karjával. Jondalar Aylával volt,
amikor egy délután bölénycsordára bukkantak.
Noha az emberek számos bölényt és őstulkot terítettek le, ez aligha volt
észrevehető, mert az elejtett vadak száma szinte elenyészett a vidéken
vándorló állatok mérhetetlen tömege mellett. A távoli rokonságban álló
két szarvasmarhafélét azonban soha nem lehetett együtt látni. Elkerülték
egymást. Bár Ayla és Jondalar nemrégiben terített le egy bölényt, és
segített feldolgozni a saját részét, a környéken végigvonuló bölénycsorda
megfigyeléséből új ismereteket szereztek. A növényevők levedlették
vastag, sötét, gyapjas prémjüket a tavaszi vedlés idején, és világosabb
nyári szőrzetüket viselték. Ayla különösen szerette figyelni az eleven,
játékos, még egészen fiatal borjakat. A tehenek késő tavasszal, kora
nyáron ellettek. A kicsinyek egész lassan fejlődlek, és figyelmes
gondoskodást igényeltek, ám még így is könnyen estek medvék, farkasok,
hiúzok, hiénák, leopárdok és esetenként barlangi oroszlánok – és emberek
prédájául.
Különböző szarvasfajták éltek bőségben és a hatalmas óriásszarvastól a
kis testű őzekig mindenféle méretben a térségben. Jondalar és Ayla hegyes
orrú s fantasztikus aganccsal díszített megacerosok kicsiny, önálló
csordáját látta. Agancsuk szétterpesztett ujjú tenyérhez hasonlított, melyek
fesztávolsága elérhette a négy métert, súlyuk pedig a felnőtt férfi súlyát,
vagy még többet is, ezek azonban fiatalabb állatok voltak, kecsesebb,
kisebb aganccsal. Még nem fejlődött ki a felnőtt szarvas óriási, izmos
nyaka, bár mindegyik dicsekedhetett púppal a marján, ahol majd a
jövendő, masszív agancsukat tartó inak kifejlődnek.
Még a fiatal óriásszarvasok is kerülték az erdőket, ahol agancsuk
beakadhatott a fák ágaiba. Erdei változata a foltos jávorszarvas volt. Egy
lápos területen egy másik szarvasfajta egy példányát látták, amely magas
volt, és nyakigláb, kisebb, bár még így is egészen tekintélyes, tenyér alakú
aganccsal állt egy tavacska közepén, víz alá mártva, majd csöpögő, zöld
növénnyel teli szájjal kiemelve fejét a vízből. Ennek a szarvasnak azonban
óriási, előrenyúló orra volt. Bizonyos tájakon jávorszarvasnak nevezték,
Jondalar földjén azonban a jávorantilop nevet viselte.
Jóval jellemzőbb volt azonban ezen a tájon a jávorantilop vörös szarvas
elnevezése. Ők szintén nagy agancsokat növesztettek, de az elágazó
változatból. A vörös szarvas elsősorban legelésző állat volt, és a
hegytetőtől a tundráig a nyílt vidékek széles változatain tudott élni. Fürge
és merész lévén, a meredek hegyek és a kietlen vidék nem tántorította el,
sem az erdőhatár fölötti keskeny sziklaperemek, ha még nőtt rajta fű,
amely felcsábította őket abba a magasságba. A fák közötti elegendő
térséggel rendelkező ritkás erdők, melyek lehetővé tették, hogy az
aljnövényzet füvét, páfrányait vagy a napos szurdokokkal beszórt erdőit
tallózzák, elfogadható élőhely volt részükre, ahogyan a hangával benőtt
dombok és a nyílt tundra is.
A vörös szarvas nem szeretett futni, de nagy léptékű ügetésükkel vagy
fürge trappolásukkal gyorsan tettek meg nagy távolságokat, s ha vadásztak
rájuk, kilométereket tudtak futni, egyszerre tizenkét méternyit lépve és két
és fél méternyi magasságba felugorva. Kitűnő úszók is voltak. Noha
szívesen legeltek füvet, jóllaktak falevelekkel, bimbókkal, bogyókkal,
gombákkal, gyógynövényekkel, haraszttal, fakéreggel, makkal,
csonthéjasokkal és gesztenyével is. Az évnek ebben a részében a vörös
szarvas kis csordákban gyűlt össze egy patak melletti mezőn, így Ayla és
Jondalar jó néhányukat láthatta, és meg is álltak, hogy megnézzék őket. A
fű már éppen zöldről aranyra váltott, és csak egykét teljesen kilevelezett,
csodaszép bükkfa szegélyezte a vízpartot, a túloldalon azonban jelentős
galériaerdő fejlődött ki.
 A különböző korú szarvasokból álló bakok csordájának agancsa teljes
bársonyba öltözött. Az agancs a bak körülbelül egyéves korában egy
agancskezdeménnyel kezd kialakulni. Kora tavasszal levetik, de szinte
azonnal újat kezdenek növeszteni. Minden évben új agancs nő ki, és kora
nyárra még a legnagyobb is teljesen kifejlődik, erekkel beszőtt, pihés
hártyába burkoltan, amely a tápanyagokat szállítja, s lehetővé teszi, hogy
az agancs oly gyorsan kifejlődjék. Nyár közepére, végére a hártya
kiszárad, és nagyon viszketős lesz az állat számára, arra késztetve, hogy
fákhoz, sziklakhoz dörgölődzve végül levakarja, de a véres hártya
gyakran cafatokban lógott a fáról, amíg el nem tűnt.
A leghatalmasabb agancs tizenkét ágú is lehetett, és körülbelül
háromszázötven kilót nyomott. Noha vörös szarvasnak nevezték őket, a
tizenkét ágú agancsot viselő bak bőre fekete-szürke-barna volt. Mások
rozsdavörösek voltak, egy sárga, néhány pedig barnásszürkébe hajlott.
Egy fiatal állatnál, amelynél még csak fölsejlettek az agancsélek, még
halványan látszottak az őzborjú fehér pöttyei. Noha Jondalart
megkísértette a vadászat, elhatározta, hogy nem megy a hatalmas agancsú
után, bár biztos volt benne, hogy dárdahajítójával el tudná ejteni.
– Az a nagy elsőrendű vad – mondta. – Szeretnék később visszajönni, és
kilesni. Gyakran visszamennek ugyanarra a helyre. Párzási időszakában
annyi tehénért fog viadalt vívni, amennyiért csak lehet, bár sokszor éppen
elegendő csupán megmutatnia csodálatos agancsát, hogy elbátortalanítsa
riválisait. De kemény harcot vívnak, ami egész napig is eltarthat. Annyi
zajjal jár, amikor azokkal az agancsokkal egymásnak rontanak, hogy már
nagyon messziről hallani lehet őket, és még akár fel is állnak a két hátsó
lábukra, és a mellsőkkel verekednek. Azzal a testmérettel ő bizonyára
nagyon jó, agresszív harcos.
– Hallottam már harcolni őket, de látni még nem láttam – mondta Ayla.
– Egyszer, amikor még Dalanarnál laktam, láttunk egy harcos párt –
agancsuk annyira összeakadt, hogy egymáshoz kötötte őket. Képtelenek
voltak elszakadni egymástól, bármennyire akarták is. Le kellett vágnunk
róluk, hogy különválasszuk őket... így jutottunk felhasználható agancshoz.
Könnyű trófea volt, Dalanar azonban azt mondta, szívességet tettünk nekik,
mert egyébként elpusztultak volna az éhségtől és szomjúságtól.
– Azt hiszem, az az óriásszarvas-bika korábban összeütközésbe került
már emberekkel – mondta Ayla, hátramaradásra intve Nyihahát. –
Megváltozott a széljárás, és odasodorhatta a szagunkat. Kezd ideges lenni.
Láthatod, hogy távolodik. Mind utánamegy, ha elindul.
– Tényleg nyugtalannak látszik – mondta Jondalar, ő is hátrálva.
Váratlanul egy hiúz, amely várakozva, láthatatlanul feküdhetett az egyik
bükkfa valamelyik ágán, ráugrott a legfiatalabb hátára, amikor az elsétált
alatta. A halvány pöttyös szarvasgida előrelépett, megpróbálva lerázni
magáról a vadmacskát, de a rövid farkú, bojtos fülű hiúz belekapaszkodott
a fiatal szarvas vállába, és beleharapott, felnyitva ereit. A többi szarvas
eliramodott, a gida azonban, hátán a hiúzzal, nagy ívben rohant körbe-
körbe. A halálra vált, menekülő állatot figyelve mind Ayla, mind pedig
Jondalar védekezésül, minden esetre, készenlétbe helyezte dárdahajítóját, a
hiúz azonban itta a fiatal szarvas vérét, és a szarvason a kimerültség jelei
mutatkoztak. Megbotlott, a hiúz újra belemart, és még több vér spriccelt a
nyomorult szarvasból. Még tett egy-két lépest, újra megbotlott, majd a
földre zuhant. A hiúz ekkor egy harapással felnyitotta a fiatal szarvas
koponyáját, és az agyát kezdte falni.
Gyorsan vége lett, a lovak azonban idegesek lettek, a két ember pedig
indulni kész.
– Ezért tűnt oly nyugtalannak – szólalt meg Ayla. – Egyáltalán nem a mi
szagunk miatt.
– Milyen fiatal gida volt! – sajnálkozott Jondalar. – Még a foltjai is
látszottak. Talán az anyja halt meg túl korán, és kicsit túl fiatalon hagyta
magára. Megtalálta a bak csordáját, de nem sokat számított. A fiatal állatok
mindig oly sérülékenyek.
– Kislánykoromban egyszer megpróbáltam megölni egy hiúzt a
parittyámmal – mondta Ayla, elindulásra nógatva Nyihahát.
– Parittyával? Hány éves voltál? – kérdezte Jondalar.
Ayla elgondolkodott egy pillanatra.
– Ha jól emlékszem, talán ha nyolc- vagy kilencéves lehettem.
– Oly könnyedén megölhetett volna, mint azt az őzet – mondta Jondalar.
 – Tudom. Mozgásban volt, és a kő egyszerűen lepattant róla. Egyszerűen
csak felbosszantotta, és felém ugrott. Sikerült félregurulnom, felkaptam
egy fadarabot, és megütöttem vele, mire elment – mondta Ayla.
– Nagy Földanya! Doni közeli hívása volt az, Ayla! – jelentette ki
Jondalar, hátradőlve lován, amitől Villám lelassult.
– Utána egy ideig féltem egyedül kimenni, akkor azonban eszembe
ötlött a gondolat, hogy két követ használok. Úgy véltem, ha készenlétben
tartok egy másodikat, másodszorra, mielőtt felém ugrik, eltalálhattam
volna. Nem voltam biztos abban, hogy megvalósítható-e, de gyakoroltam,
és kidolgoztam a legjobb módszert. Ennek ellenére mindaddig, míg le
nem terítettem egy hiénát, nem voltam meggyőződve arról, hogy újra
vadászatra merek-e indulni – mesélte Ayla.
Jondalar csak a fejét csóválta. Elgondolkodva a történeten, csodának
találta, hogy Ayla egyáltalán még él. Sátorhelyük felé lovagolva
állatcsordát láttak, amely fölkeltette Nyihaha és Villám figyelmét: egy
onager vagy vadszamár nevű, lóhoz hasonló, a ló és a szamár
keresztezésének tűnő, de önállóan is életképes állat csordája. Nyihaha
megállt, hogy megszagolja citromjaikat, Villám pedig rájuk nyerített. Az
egész csorda abbahagyta a legelészést, és a lovakra nézett. A hang, mellyel
viszonozták az üdvözlést, közelebb állt a bőgéshez, ennek ellenére
mindkét lovuk mintha felismerte volna a hasonlóságot.
Megpillantottak egy szajgatehenet is, két kicsinyével. A szajgák
kecskeszerű állatok voltak hatalmas, előrenyúló ormánnyal, és előnyben
részesítették a rónát a tundránál, függetlenül attól, mennyire kietlen volt, a
dombokat pedig a hegyeknél. Aylának eszébe jutott, hogy a szajga Iza
totemállata volt. Másnap olyan állatok csordáját látták meg, melyek jobban
nyugtalanították Aylát, semmint be akarta volna ismerni: lovakat. Mind
Nyihaha, mind pedig Villám vonzódott hozzájuk.
Ayla és Jondalar tanulmányozta őket, és észrevett némi különbséget a
vadlovak ménese és azok közt az állatok közt, melyeket napkeletről hoztak
magukkal. Nyihaha szürkésbarnájához, amely mindenütt a leggyakoribb
volt, vagy még Villám szőrzetének ritka sötétbarnájához képest is ennek a
ménesnek a lovai inkább kékesszürkék voltak fehér hassal. Mindegyik
lónak, köztük az ő kettőjüknek is, hasonló, felálló, ecsetszerű fekete
sörénye és fekete farka volt, s fekete csíkok húzódtak végig
gerinccsontjukon. Alsó lábszáruk fekete volt, alsó combjukon a csíkozás
némi sejtetésével. Általában kis testű lovak voltak, széles hátúak, gömbölyű
hassal, ez a ménes azonban mintha egy hajszálnyival magasabb lett volna,
és alig észrevehetően rövidebb pofájú.
A ménes éppoly elmélyült figyelemmel nézte Nyihahát és Villámot,
ahogy ők ketten a ménest. Ekkor azonban Villám nyerítésére érkezett
viszonzásul kihívó nyihogás, s a két lovas egymásra nézett, amikor
meghallotta a hívást, és meglátta a ménes vége felől feléjük közeledő
hatalmas csődört. Ayla és Jondalar amilyen gyorsan csak tudtak,
megindultak lovukkal egy másik irányba. Jondalar nem akarta, hogy
Villám verekedésbe bonyolódjon a ménes csődörével, s mivel Farkas oly
sokat nem volt már velük, Ayla attól tartott, a lovakat is elfogja a kísértés,
hogy úgy döntsenek, el hagyják, és a saját fajukkal élnek.
A következő néhány napban Farkas velük töltött valamennyi időt, ami
Aylában azt az érzést keltette, mintha a családja újra együtt lett volna.
Fontosnak tartották, hogy távol maradjanak egy szarvasgombát ásó nagy
vaddisznótól, nevettek a tóban játszadozó vidrapáron. A tavat egy oda
visszavonult hód építette védőgát hozta létre, a hód azonban pillanatok
alatt a víz alá merült, amikor meglátta őket. Észrevettek egy
medvedagonyát, és egy fa kérgébe beleakadt medveszőrt, maga az állat
azonban sehol nem volt látható, és megérezték a rozsomák jellegzetes
pézsmaillatát. Egy foltos leopárdra figyeltek fel, amint kecsesen lelépdel
egy magas sziklaszegélyről, és néhány vad kőszáli kecskére, amelyek
fürgén ugráltak felfelé egy csaknem függőleges sziklahomlokzaton.
Számos nőstény kőszáli kecske és gidáik – tömör gyapjuk
gömbölyűnek és formátlannak láttatta őket botlábaikkal – jöttek le a
hegyvidékről, hogy meghízzanak a dús alföldi legelőkön. Hosszú szarvuk
volt, mely hátragörbült a hátukra, nagyon távol ülő szemük, fejük mögött
púp dudorodott, patáik pedig kemények és erősek voltak a szélük körül,
lágy, szivacsos, rugalmas talppal, amely rá tudott tapadni a kemény
sziklára.
 Jondalar észrevette, amint Ayla lehunyja a szemét, mintha koncentrálna,
és a fejét ingatja, hogy jobban halljon.
– Szerintem mamutok jönnek errefelé – szólalt meg.
– Miből gondolod?... Én nem hallok semmit.
– Én igen, különösen a nagy hímet.
– Most sem hallok semmit – ismételte meg Jondalar.
– Mély, nagyon mély dobogás – mondta Ayla, újra a fület hegyezve. –
Nézd csak, Jondalar! Arrafelé! – kiáltott fel Ayla izgatottan, amikor a
távolban meglátta a mamutok feléjük közeledő csordáját. Bömbölés
hallatszott messziről, egy párzási időszakában lévő hím mamut hangja,
amely a normális emberi hallástartomány alatt volt, a tüzelő nőslény
mamutok azonban még nyolc kilométernyi távolságból is hallották, mivel
az olyan mély hangot a távolság nem halkította könnyedén. Ayla nem
hallhatta, inkább megérezte a mély hangú hívást.
A csorda lényegileg nőstény mamutokból és kölykeikből állt, de mivel a
fiatal tehenek egyike tüzelt, több hím is tolongott a csorda szélén, mindig
reményteljesen, bár a környék uralkodó bikája már megtalálta a nőstény
társaságát. A mamuttehén ekkor már elutasította a kisebb hímek kitartó
közeledését, amíg ő meg nem érkezett. Most már a vezérbika távol tartotta
a többieket, mivel egyik sem mert szembeszállni vele, ami lehetővé tette a
mamuttehénnek, hogy a párzási időszakok között egyen és megszoptassa
első borját.
A gyapjas mamut vastag szőrzete a lábujjától a hosszú orra hegyéig, kis
fülével együtt, teljességgel beborította az óriási állatot. Ahogy közelebb
értek, láthatóvá váltak szőrzete különböző színárnyalatai. A kicsinyek
bundája volt a legvilágosabb, a nőstények színe a fiatalabbak fényes
mogyoróbarnájától az öreg matrónák sötétbarnájáig terjedt. Ahogy
korosodtak, a hímek csaknem feketék lettek. Szőrzetük nagyon sűrű
alsószőrzetből állt, ebből viszonylag hősszú, egyenes szálú szőrzet nőtt ki,
amely melegen tartotta őket még a leghidegebb teleken is, különösen
miután ittak a néha jeges vízből, vagy havat, jeget ettek. Testük akkor
kezdett kihűlni.
– Korai még a mamutoknak ebben az évszakban – mondta Jondalar. –
Korábban soha nem láttuk őket egészen őszig, késő őszig. Mamut,
orrszarvú, pézsmabivaly és rénszarvas, ők a téli állatok.

Elszigetelésük utolsó napján Ayla és Jondalar korán ébredt. Az előző

néhány napot a térség felfedezésével töltötték, és eljutottak a Folyótól
nyugatra egy második folyó közelébe, amely csaknem párhuzamosan folyt
az első mellett. Összecsomagoltak, de akartak tenni még egy hosszú
lovaglóutat, mielőtt visszalovagolnak a Nyári Találkozó táborhelyére, az
összes ember és társasági kapcsolataik közé, ez követelményeket állít
majd eléjük, és amire tekintettel kell lenniük, ami azonban jutalmakat és
örömöket is nyújt. Nagyon jól érezték magukat elvonultságukban, de
készek voltak visszatérni a Nyári Találkozó színhelyére, s örömmel várták
hogy találkozhassanak azokkal, akik fontosak nekik. Csak nem egy
esztendőt töltöttek csupán egymás és állataik társaságában, és ismerték az
egyedüllétnek mind az örömet, mind bánatait.
Ennivalót és vizet vettek magukhoz, de nem kellett sietniük, és nem
terveztek különösebb úti célt. Farkas két nappal korábban ment el, ami
elszomorította Aylát. Oly kitartással maradt vele Utazásuk során, de akkor
alig volt nagyobb kis farkaskölyöknél. Még most is fiatal volt. Noha
sokkal hosszabb időnek tűnt, csak egy esztendőt és két évszakot
számolhattak az óta a tél óta, amikor a mamutojokkal éltek, és amikor
Ayla egy borzas kis farkaskölyökkel tért vissza, aki egy holdnál nem
korábban jöhetett a világra. Mert Farkas nagy termete ellenére még
mindig csak fiatal farkas volt.
Aylának sejtelme sem volt arról, mennyi ideig élnek a farkasok, de
gyanította, hogy életük hossza sokkal rövidebb az emberek többségénél, és
úgy gondolt Farkasra, mint egy kamaszra – amit az anyák és társaik
többsége az emberek legbajosabb időszakának tart. A túlzott energiák és
kevés tapasztalat esztendei azok, élettel és azzal a meggyőződéssel teli,
hogy az élet öröké tart, megkockáztatva az életüket veszélyeztető dolgokat.
Ha a kamaszkort túlélték, rendszerint a továbbélésben segítő családra,
neveltetésre és tapasztalatra tettek szert. Ayla azt gondolta, mindez talán
nem sokban különbözött a farkasoknál sem, és óhatatlanul is aggódott.
Hűvös nyár volt akkor, és aszályosabb, mint ahogy arra Jondalar
emlékezett. A nyílt síkságokon kis por-forgószelek támadtak, forogtak egy
kis ideig, majd elhaltak, ők pedig boldogan láttak meg maguk előtt egy kis
tavat. Megálltak mellette, és egy szomorúfűz árnyékában, amelynek a víz
felszínéig lehajló ágai roppant különösen tele voltak kis, lándzsa alakú
levelekkel, osztoztak az Öröm Adományában, majd pihentek és
beszélgettek, mielőtt úszni mentek volna.
Ayla belegázolt a tóba, s felkiáltott:
– Legyőzlek úszásban! – S hosszú, biztos karcsapásokkal máris szelni
kezdte a vizet. Jondalar gyorsan követte, hosszabb karjával és erős
izmaival erőkifejtést igényelve, lassan utolérte Aylát. Az asszony
hátranézett, látta, amint közeledik, és újult erőkifejtéssel lódult neki,
felgyorsítva tempóját. Holtversenyben érték el a túlpartot.
– Egy fejhossz előnnyel indultál, tehát én győztem mondta Jondalar,
miközben kiértek a kis tó túlsó partjára, és zihálva a földre vetették
magukat.
– Először is neked kellett volna versenyre kihívnod engem – válaszolta
nevetve Ayla. – Mindketten győztünk!
Sokkal pihentetőbb tempóban úsztak vissza, miközben a nap áthaladt
zenitjén, és elindult égi útjának második szakaszán, a nap második felét
jelezve. Kissé szomorúak voltak, miközben visszacsomagolták
holmijukat, tudva, hogy idilli elvonulásuk csaknem a végéhez ért.
Felszálltak lovaikra, és útnak eredtek a Nyári Találkozó táborhelye felé, de
Aylának nagyon hiányzott Farkas, és nagyon szerette volna, ha velük
lenne.
A táborhely felé közeledtek, talán csak néhány kilométerre lehettek,
amikor a mező száraz földjéről felemelkedő porfelleg közepette
kiáltásokat hallottak. Közelebb lovagolva fiatalembereket pillantottak meg,
akik valószínűleg az egyik Messzi Lakot lakták, és a ruhájuk díszítésére
vetett pillantásból Jondalar leginkább az Ötödik Barlangból valóknak
tartotta őket. Mindegyikük dárdát tartott kezében, és egy hozzávetőleges
körben mozogtak, melynek közepén hosszú, loncsos szőrű állat volt,
melynek ormányából két óriás szarv meredezett.
Gyapjas orrszarvú volt, zömök, testes állat, melynek hossza elérte a
három és fél métert, magassága pedig a másfelet. Masszív állat volt, rövid,
vaskos lábak tartották hatalmas törzsét. A fű, a gyógynövények és a tundra
cserjéinek hatalmas mennyiségét fogyasztotta el, ahogy a folyópartokat
szegélyező örökzöldek és fűzfák ágait és gallyait is. Két orrlyuka
elkülönült, és két szeme a koponyája két oldalán fejlődött ki. Nem látott
jól, különösen előre nem, de szagló és hallószerve rendkívül éles és
kifinomult volt, kiegészítve gyenge látását.
Két orrszarva közül az elsőnek a hossza meghaladta a kinyújtott kar
hosszát, súlyos volt, és ijesztő látványt nyújtott, ahogy félkörívben a talajt
söpörte vele. Telente arra használta, hogy félresöpörte vele a havat, és így
ásta elő a kiszáradt, hó eltemette tundrafüvet. Sűrű, gyapjas, világos
szürkésbarna alsószőrzet borította testét, hosszabb külső szőrzete lelógott,
csaknem a földet söpörte. Dereka körül a széles, jellegzetes prémsáv egy
árnyalatnyival sötétebb volt, és Ayla szerint úgy nézett ki, mintha valaki
betakarta volna egy nyeregtakaróval, nem mintha bárki is arról
álmodozott volna, hogy egy olyan irgalmatlanul erős, kiszámíthatatlan,
néha alattomos és nagyon veszélyes állaton lovagoljon.
A gyapjas orrszarvú a földet kapálta a lábával, a fejét rángatta egyik
oldalról a másikra, megpróbálva meglátni a fiatalembert, akit kiváló
szaglása ott lévőnek érzékelt. Hirtelen kitámadott. A vadász a legutolsó
pillanatig állta a sarat, majd félreszökkent, és a vad csaknem felöklelte
hosszú, előremeredő tülkével.
– Elég veszélyesnek látszik – mondta Ayla, miközben biztonságos
távolságra lovagoltak.
– Éppen azért csinálják – mondta Jondalar. – A gyapjas orrszarvút
bármely körülmények között nehéz elejteni. Rosszindulatú és
kiszámíthatatlan.
– Mint Broud – mondta Ayla. – A gyapjas orrszarvú volt a totemje. A
törzsbeli férfiak vadásztak rájuk, de a vadászatát még soha nem láttam. Mit
csinálnak?
– Zaklatják, látod? Mindegyik férfi megpróbálja felhívni magára az
érdeklődését, hogy támadásra bírják, majd amikor a közelükbe megy,
félreugranak. Abból űznek sportot, hogy kifárasszák, azon versengve,
melyikük tudja a legközelebb csalni magához az orrszarvút, mielőtt
félreugrana. A legbátrabb az, aki úgy érzi, hogy támadás közben a vadállat
szőre súrolja. Általában fiatalok szeretnek így vadászni az orrszarvúra –
magyarázta Jondalar.
– Ha egyet elejtenek, a Barlangnak adják a húsát, és rengeteg dicséretet
kapnak érte. A többi részét is szétosztják, de az választhat legelőször, aki
valójában leterítette. Rendszerint a tülköt választja. Az orrszarvat
jutalomdíjnak tekintik, és eszközöket, késnyeleket s hasonlókat készítenek
belőle, de valószínűbb, hogy más célokra is használják. Vélhetőleg mivel
a formája hasonlít egy Örömre feltüzelt férfi hímtagjához, a pletykák
szerint, ha a porrá őrölt tülköt titkon odaadják egy nőnek, az
szenvedélyesebbé teszi a nőt az iránt a férfi iránt, akitől ajándékba kapta –
mondta mosolyogva Jondalar.
– A húsa nem rossz, és sok a zsír az alatt a súlyos szőrzet alatt – mondta
Ayla. – Ám ritkán lehet gyapjas orrszarvút látni.
– Főleg az évnek ebben az időszakában – tette hozza Jondalar. – A
gyapjas rinocérosz az idő jelentős részében magányos állat, és nyáron itt
szinte soha nem fordul elő. A hidegebbet szereti, még ha minden tavasszal
levedli is a lágy prémet a hosszú külső szőrzet alatt. Beakad a bokrokba,
mielőtt azok kizöldellnének, és az emberek szívesen kimennek
összegyűjteni, különösen a szövők és a kosárfonók. Annak idején én is
eljártam anyával. Egy évben többször is gyűjtöttünk. Ő tudja, mikor
vedlenek az állatok, a kőszáli kecskék és muflonok, a pézsmatulkok, még
a lovak és oroszlánok is, és természetesen a mamutok és gyapjas
orrszarvúk is.
– Kifárasztottál valaha is orrszarvút, Jondalar?
A férfi felnevetett.
– Igen, mint a férfiak többsége, különösen fiatalkorunkban. Sok állatot
fárasztanak ki így. Őstulokbikákat és bölényeket, de leginkább az
orrszarvút szeretik így kifárasztani Még nők is. Jetamio attól fogva
vadászott így, hogy megmutattam neki, hogyan ejtsenek el egy orrszarvút.
Ő volt az a sharamudoj nő, aki Thonolan társa lett. Jól értett hozzá.
Általában nem vadásztak orrszarvúra. A Nagy Anya-folyó óriás tokhalaira
vadásztak azokból a csónakokból, melyeket megmutattak neked, és fenn a
hegyek magasain kőszáli kecskére és zergére, amit nagyon nehéz elejteni.
A gyapjas orrszarvú vadászatának módszerét azonban nem is merték. –
Jondalar elhallgatott, és szomorúan nézett. – Egy orrszarvú miatt
találkoztunk a sharamudojokkal. Thonolant súlyosan megsebezte egy, és
ők mentették meg az életét.
Figyelték, amint a fiatalok veszélyes játékukat űzik. Egy különálló,
feléje kiabáló és integető férfi próbálta támadásra bírni az orrszarvút. Az
állat rendszerint kiváló szaglását megzavarta a körülötte kavargó emberek
szaga. Amikor végül mozgást érzékelt kis, rövidlátó szemével, abba az
irányba tört ki, mind gyorsabban, ahogy közeledett ellenfeléhez. Rövid
lábai ellenére az állat figyelemre méltó gyorsasággal mozgott. Ahogy
közeledett, kissé leszegte fejét, felkészülve arra, hogy beledöfje erős
szarvát valami szilárdba. Ehelyett azonban levegőbe döfködött, mivel a
férfi ügyesen félrefordult és elugrott. Jó egy percig tartott, mire az állat
észrevette, hogy támadása hiábavaló volt, és lelassult, majd megállt.
Az orrszarvú összezavarodott, fáradni kezdett, és mérges lett. Kapálta a
talajt, miközben a férfiak gyorsan új körben álltak fel körülötte. Másik
vadász lépett elő, kiabálva és magára vonva a hatalmas állat figyelmét. Az
orrszarvú megfordult, újra támadt, a férfi pedig félreszökkent. A
következő alkalommal már hosszabb ideig tartott támadásra bírni. A
vadásznak mintha sikerült volna kifárasztania az orrszarvút. Dühkitörései
nem maradtak eredménytelenek kimerítették erejét.
A hatalmas vad mozdulatlanul állt, fejét lehorgasztotta, nehezen zihált. A
vadászok szűkítették a kört, bekerítve, hogy elpusztítsák. A soron
következő férfi, akinek az volt a feladata, hogy kitörésre bírja a vadat,
óvatosan mozdult, dárdáját készenlétben tartva. Az orrszarvú úgy tett,
mintha semmit nem vett volna észre. A férfi közelebb lopózott az állathoz,
a kiszámíthatatlan orrszarvú, gyenge látásával, felügyelt a mozdulatra.
Lankadó figyelme a rövid pihenéstől megélénkült, és a düh, amely
eltöltötte ősi agyát, támadásra ösztökélte.
 Az orrszarvú minden figyelmeztetés nélkül kitámadt. Oly gyorsan
történt, hogy készületlenül érte a vadászt. A hatalmas gyapjas vadnak végül
sikerült beledöfnie vastag szarvát valamibe, ami a levegőnél szilárdabb
volt. Halálsikoly hallatszott, és a férfi a földön hevert. Amikor Ayla
meghallotta, gondolkodás nélkül előrenógatta lovát.
– Ayla! Várj! Túl veszélyes! – kiáltotta utána Jondalar megsarkantyúzva
saját lovát, miközben előkészítette dárdahajítóját.
A többi férfi már Jondalar kiáltása közben elhajította dárdáját. Amikor
Ayla leugrott még mozgó lováról és a meg,sérült férfi felé rohant, a
hatalmas állat óriási halomként hevert a földön. Tucatnyi dárda – köztük
olyan is, melyet dárdahajítóból lőttek ki – állt ki testéből minden irányban,
mint egy hatalmas, groteszk sündisznó tüskéi. Halála azonban túl késő
volt. A felbőszített vadállat megfizettette a maga árát.
Rémült, csüggedt fiatalemberek őgyelegtek földre került társuk körül,
aki összetörten, eszméletlenül hevert ott ahová zuhant. A férfiak
meglepetten figyeltek fel az észrevétlenül ott termő Aylára és Jondalarra, s
egy pillanatra az egyikük mintha még el is akarta volna állni Ayla útját,
hogy megkérdezze, kicsoda, de az asszony nem vett róla tudómást. A
hátára fordította az eszméletlen sérültet, ellenőrizte légzését, és elővette
kését, hogy véráztatta lábszárvédőjét levágja a lábáról, s keze már ekkor
vörösre színeződött a feladattól. Vörös folt színezte arcát ott, ahol
akaratlanul félretolta egy hajtincsét. Semmilyen Zelandoni-jel nem volt az
arcán, mégis mintha tudta volna, mit csinál. A fiatal férfi meghátrált.
Amikor Ayla kiszabadította a lábat, a seb nyilvánvaló lett. A férfi jobb
lábikrája hátrahajlott, térde pedig eltűnt. A vadállat hatalmas orrszarva
beledöfött a vadász lábikrájába, és mindkét csontját összezúzta. Az izom
elszakadt, kilátszott egy csont szilánkosra tört vége, és a mély sebből
ömlött a vér, és tócsába gyűlt a földön.
Ayla felnézett Jondalarra.
– Segíts, kérlek, kiegyenesíteni, amíg eszméletlen, fájdalmas lesz neki,
ha magához tér. Puha bőrök kellenek, megteszik a törülközőbőrök.
Szorítókötést kell tennem a lábára, hogy elállítsam a vérzést, majd
szükségem lesz segítségre ahhoz is, hogy sínbe tegyem a lábát. – A magas
férfi elsietett, Ayla pedig az egyik szájtáti ifjonchoz fordult.
– Vissza kell majd vinni. Tudod, hogyan kell hordágyat készíteni? – A
fiatalember üres tekintettel nézett rá, mintha nem hallotta vagy értette
volna. – Szükség van valamire, amire ráfektethetjük, míg visszavisszük.
Az ifjonc bólintott.
– Egy hordágyra – szólalt meg.
Valójában még csak fiú, vette észre Ayla.
– Jondalar segít – mondta, miközben társa visszatért a bőrökkel.
A sérültet a hátára fektették. Felnyögött a mozdítástól, de nem tért
eszméletre. Ayla újra megvizsgálta. Fejsérülés is érhette a zuhanástól, de
látható jelét nem vette észre. A férfi térde fölött szorítókötést készítve
megpróbálta lelassítani a vérzést. Érszorítóra gondolt, de ha ki tudná
egyenesíteni a csontot és bepólyálni a lábat, arra már nem lenne szükség.
Elég lenne a seben a nyomókötés. Még ekkor is vérzett, de látott már
rosszabbat is.
Jondalarhoz fordult.
– Hasított vesszőkre és körülbelül olyan hosszú, egyenes botokra, mint
a lába. Ha kell, törd el azokat a dárdákat.
Jondalar két dárdadarabot vitt neki. Ayla gyorsan csíkokra vágta az
egyik állatbőrt és más bőröket, hogy bebugyolálja velük a két sínnek
készített fadarabot, majd egyik kezével a lábujjainál fogva megragadta az
eltört lábfejet, másik kezével pedig a beteg sarkát, és gyengéden
kiegyenesítette, kitapintva, ahol nem engedett, és ellazította. A sebesült
görcsbe rándult néhányszor, és hangok szabadultak ki a torkából – már-
már eszméletre tért. Ayla belenyúlt a vérző, mély sebbe, és megpróbálta
kitapintani, hogy a csontok kiegyenesedtek-e.
– Jondalar, szorítsd le a combját, kérlek – szólalt meg. Rögzítenem kell
ezt a lábat, mielőtt magához tér, és amíg vérzik. A vér segít tisztán tartani a
sebet. – Felpillantott az elborzadt és csodáló arcú, körülötte őgyelgő
ifjoncokra. Te meg te – mondta, egyenesen kettejükre nézve. – Fölemelem
ezt a lábat, és meghúzom, hogy kiegyenesítsem a csontokat, hogy
egyenesen forrjanak össze. Ha nem teszem, soha többé nem tud járni azzal
a lábával. Hozzátok azt a két fát, és tegyétek ide, hogy a lábat pontosan a
kettő közé tehessem. Meg tudjátok csinálni?
Bólintottak, és a begöngyölt dárdák felé igyekeztek. Amikor mindenki
készen állt, Ayla mindkét kezével megfogta a lábat, újra a lábujjainál és a
sarkánál, és gyengéden, de határozottan felemelte. Jondalar leszorította a
combot, Ayla pedig erős nyomással és határozottan egyenesre igazította a
lábszárat. Jondalar nem most látta először Aylát, amint csontokat rögzít,
most azonban kettőt is megpróbál kiegyenesíteni és összeilleszteni. Látta
arcán az összpontosított figyelmet, miközben a csontot húzta,
megpróbálva a kezében tartott lábon tapintással megállapítani, hogy a
csontok kiegyenesedtek-e. Jondalar még kis rántásnak és összeillesztésnek
tűnő mozdulatot is érzékelt, mintha egy csont megtalálta volna a helyét.
Ayla gyengéden leengedte a lábal, majd kritikusan megszemlélte. Jondalar
egyenesnek látta. bár ő nem értett hozzá. Legalább nem bicsaklott hátrafelé
olyan helyre, ahol semmi keresnivalója nem volt.
Az asszony jelzett, hogy lépjenek hátra, és a vérző sebre fordította
figyelmét. A lábat emelő Jondalar segítségével a tőle telhető legjobban
összenyomta a sebet, bekötözte, és az előkészített botokhoz erősítette,
majd a bőrcsíkokkal az egészet összekötötte. A beteg mellé guggolt.
Jondalar ekkor vette észre a vért. Minden véres volt, a kötés, a sínpólya,
Ayla maga, de még az ifjoncok is, akik segítettek. A földön fekvő sérült
rengeteg vért veszített.
– Azt hiszem, gyorsan vissza kell vinnünk a táborba – mondta Jondalar.
Futó gondolat suhant át az agyán. A beszédtilalom még nem ért véget, és
nem tartották meg az ifjú párt a tilalom alól felmentő szertartást. Aylának
azonban ez meg sem fordult a fejében, s valójában Jondalar sem tartotta
hozzá magát. Életveszélyről volt szó, és sehol nem volt Zelandoni, akitől
tanácsot kérhettek volna.
– El kell készítenetek a hordágyat – szólt Ayla a körülötte álló
ifjoncokhoz, akik mintha még mindig nagyobb sokkban lennének, mint
földön fekvő társuk.
Toporogva néztek egymásra. Mindegyik nagyon fiatal és tapasztalatlan
volt. Némelyikük épp csak elérhette a férfikort, egy-kettő a nyári
vadászidény kezdetét jelző tömeges bölényvadászaton ejthette el első
zsákmányát, ami azonban könnyű vadászat volt, alig több célgyakorlásnál.
Az orrszarvúbőszítésre az egyikük vehette rá társait, az, aki esetleg néhány
évvel korábban a testvérénél figyelhette meg ezt a kegyetlenkedést, aki
egy-két barátjával talán már korábban hallott róla, elsődlegesen azonban
az alkalom szülhette döntésüket, mert véletlenül meglátták az orrszarvút.
Mindannyian tudták, hogy hívniuk kellett volna tapasztalt, idősebb
vadászokat, mielőtt megkísérlik elejteni a hatalmas állatot, de valószínűleg
csak a dicsőségre gondoltak, hogy önállóan terítik le a vadat, a többi
Messzi Lak legényeinek irigységére és az egész Nyári Találkozó
csodálatára, amikor bevonszolják zsákmányukat. Most pedig egyikük
súlyosan megsérült.
Jondalar gyorsan felmérte a helyzetet.
– Melyik Barlanghoz tartozik?
– Az Ötödikhez – válaszolta valamelyikük.
– Előrefutsz, s megmondod, mi történt – mondta Jondalar.
Az ifjonc, akihez szólt, elrohant. Jondalar arra gondolt, talán neki
kellene visszalovagolnia, hogy megvigye a hírt, mert Villám gyorsabb
egy fiúnál, valakinek azonban felügyelnie kellett a hordágy elkészítését. A
fiúk még ekkor is rémültek voltak, nehezen tértek magukhoz a
megrázkódtatástól, s most pontosan arra volt szükségük, hogy egy felnőtt
legyen velük, aki megmondja, mit tegyenek. – A szállításához hármatokra-
négyetekre lesz szükség. A többiek itt maradnak, hogy feldaraboljátok,
kizsigereljétek az orrszarvút. Gyorsan felfújódhat. Visszaküldők
segítséget. Nincs értelme kárba veszni hagyni a húst, túl magas volt az ára.
– Ő az unokafivérem. Szeretnék segíteni a visszaszállításában – ajánlotta
fel segítségét az egyik ifjonc.
– Rendben. Válassz magad mellé három társat, annyi elég lesz a
cipeléshez. A többiek maradhatnak – mondta Jondalar. Akkor vette észre,
hogy az ifjonc mindjárt összeroppan, és igyekszik elfojtani könnyeit. – Mi
az unokafivéred neve? – kérdezte.
– Matagan. A Zelandonik Ötödik Barlangjában élő Matagan.
– Tudom, hogy törődnöd kell Matagannal, és ez nagyon nehéz lehet
neked – mondta Jondalar. – Nagyon súlyosan megsérült, de megmondom
neked az igazat, hogy nagyon szerencsés, hogy Ayla véletlenül itt volt.
Nem ígérhetem meg, de azt hiszem, meg fog gyógyulni, és talán újra járni
is tud majd. Ayla nagyon jó gyógyító. Ismerem. Engem egy barlangi
oroszlán mart meg, és meghaltam volna a távoli napkelte földjén, a
tundrán, Ayla azonban rám talált, kezelte a sebeimet, és megmentette az
életemet. Ha egyáltalán van valaki, aki megmentheti Matagant, akkor az
Ayla.
A kamaszból kitört a megkönnyebbülés zokogása, majd megpróbált
uralkodni magán.
– Most hozz néhány dárdát, hogy hazavihessük az unokatestvéredet –
utasította Jondalar. – Legalább négyre van szükségünk, mindkét oldalon
kettőre. – Irányításával a szíjakkal hamarosan összekötözték a dárdákat,
hogy a hordágynak meglegyen a két erős tartórúdja, közéjük pedig
maradék rongydarabokat fontak. Ayla megvizsgálta a sérült fiatalt, majd
többen ráemelték a rögtönzött hordágyra.
Nem voltak túl messze a tábortól. Ayla és Jondalar jelzett Nyihahának és
Villámnak, hogy kövessék őket, és a sérült ifjonc mellett haladtak. Ayla
aggodalmas tekintettel ügyelt, és amikor megálltak, hogy felváltsák a
hordágycipelőket, ellenőrizte légzését és megmérte pulzusát. Gyenge volt,
de stabil.
A tábor ellentétes végéhez voltak a legközelebb, a Kilencedik Barlang
táborhelyéhez. A baleset híre gyorsan terjedt, és többen csatlakoztak az
ifjonchoz. Joharran is köztük volt, és a távolból észrevette őket. Amikor
találkoztak, a hordágyat cipelő két ifjonc átadta helyét, és így gyorsabban
haladhattak a nagy Gyülekezőhelyre.
– Marthona elment, hogy szóljon valakinek, hogy hozza ide az Elsőt és
az Ötödik Zelandonit – szólalt meg Joharran.
Valami Zelandonia-találkozón vannak a tábor másik végében. A mi
táborunkba vigyük, vagy a sajátjába? – kérdezte Aylától.
– Ki akarom cserélni a kötéseket, és dunsztkötést tenni arra a sebre.
Nem szeretném, ha elgennyesedne – felelte Ayla. Elgondolkodott egy
pillanatra. – Nem volt sok időm kiegészíteni a gyógynövénykészletem, de
biztos vagyok benne, hogy Zelandoninak van elegendő, és jó volna, ha
megnézné a sérültet. Vigyük a Zelandonia szálláshelyére.
– Jó ötlet. Beletelik némi időbe, mire ő idejön, mi talán előbb odaérünk.
Zelandoni nem szalad már olyan fürgén, ahogy egykor – mondta
Joharran, tapintatosan utalva az Első testméretére. – Az Ötödik Zelandoni
valószínűleg látni akarja, bár úgy tudom, a gyógyításhoz soha nem értett
igazán.
A Zelandonia szállásánál az Első a bejáratnál fogadta őket. Már helyet
készítettek a sebesültnek, és Ayla eltűnődött, ki mehetett el már korábban a
Zelandonia-szállásra, és mondta meg neki, úgy döntött, a sérültet nem
tartja a Kilencedik Barlang táborában. Vagy Zelandoni csak feltételezte,
hogy a beteget odaszállítják hozzá? Akik látták érkezésüket, már
mindannyian a rengeteg vérről beszéltek.
A Zelandonik egyike-másika már a bejárat előtt várakozott és senki nem
volt benn a szálláson.
– Ott tegyétek le – mondta az Első, az egyik emelt fekhelyre mutatva a
bejárattal szemben a lakhely távoli végében. A férfiak odavitték a sérültet,
majd az ágyra emelték Többségük eltávozott, Jondalar és Joharran
azonban maradt.
Ayla gondoskodott arról, hogy a láb egyenes maradjon, majd elkezdte
eltávolítani a kötést.
– Dunsztkötés kell rá, nehogy elgennyesedjen – szólalt meg.
– Kibírja egy-két pillanatig, amíg elmondod, mi történt – mondta az
Első.
Ayla és Jondalar gyorsan elmesélte a történteket, majd Ayla ezzel fejezte
be:
– Mindkét alsó lábcsont eltört, az ín a töréstől elszakadt a lábfej
hátrahajlott. Tudtam, ha nem lehet kiegyenesíteni, soha többé nem tud járni
azon a lábán, és még fiatal. Elhatároztam, hogy azonnal kiegyenesítem a
lábát, amíg eszméletlen, és mielőtt feldagadna, s megnehezítené a csontok
helyretételét. Bele kellett nyúlnom a sebbe, és egy erős rántással a csontot
újra kiegyenesíteni, de azt hiszem, most már rendben lesz. Idefelé jövet
kicsit nyöszörgött ugyan, ha marosan talán mégis eszméletére tér. Biztos
vagyok benne, hogy fájdalmai vannak.
 – Nyilvánvaló, hogy értesz ezekhez a dolgokhoz, de fel kell tennem
néhány kérdést. Először is, feltételezem, hogy már forrasztottál össze
csontokat – kérdezte az Első.
Jondalar válaszolt Ayla helyett:
– Egy sharamudoj asszony, egy jó barát, aki nagyon fontos volt nekem,
egy vezető társa, lezuhant egyszer egy szikláról, és eltörte a karját. A
gyógyítójuk meghalt, és képtelenek voltak másikat hívni. A csont rosszul
és nagyon fájdalmasan forrt össze. Láttam, mint Ayla újra eltöri a csontot,
és jól illeszti össze őket. Megfigyeltem azt is, amint egy törzsbeli férfi
rosszul eltört lábát illeszti újra össze. Egy nagyon magas szikláról ugrott
le, hogy megvédje társát néhány losadunaj férfitól, akik törzsbeli
asszonyaira támadtak. Ha Ayla valamihez nagyon jól ért, az a törött
csontok és a nyílt sebek.
– Hol tanultad, Ayla? – kérdezte az Első.
– A Törzs népének nagyon erős a csontozata, vadászat közben mégis
gyakran eltörik. Rendszerint nem hajítják a dárdát, hanem űzik a vadat, a
dárdát pedig beledöfik, néha pedig felugranak a hátára. Vagy azt csinálják,
amit azok az ifjoncok: addig zaklatnak egy állatot, amíg az bele nem fárad,
hogy így elég közel jussanak hozzá, hogy aztán ledárdázzák. Nagyon
megerőltető. Az asszonyoknál is történt csonttörés, de leginkább a
férfiaknál. Először Izától tanultam a törött csontok gyógyítását. Brun
törzsének népe közt sem volt ritka a csonttörés, de valójában nyáron
történt, amikor a Törzsi Gyülekezésekre mentünk, hogy más törzs
gyógyító asszonyaitól megtanuljam, hogyan kell a törött csontokat
összeilleszteni és a sebeket kezelni – mesélte Ayla.
– Azt hiszem, ez a fiatalember nagyon szerencsés, hogy éppen ott voltál,
Ayla – mondta az Elsők Közt Első. – Nem minden Zelandoni tudta volna,
mit kezdjen azzal a csúnyán eltört lábbal. Biztosan lesz még néhány
kérdés, melyet az Ötödik akar majd feltenni nektek, és a fiú anyja,
természetesen, de mindent jól csináltál, Ayla. Milyen dunsztkötést akarsz
tenni a lábra?
– Kiástam néhány gyökeret idefelé. Azt hiszem, ti szellőrózsának
nevezitek – válaszolta Ayla. – Kezelés közben vérzett a seb, és néha a sérült
saját vére a legjobb sebtisztító, de most, hogy a vér már szárad,
összetöröm a gyökeret, vízzel felforralom, és a folyadékkal tisztára
mosom a sebet, majd egy-két friss gumót és más gyökereket beletéve
pépes, meleg borogatást készítek belőle. Az orvosságos iszákomban van
porított gerániumgyökér, amely elősegíti a vér alvadását, a korpafűcsíra
pedig felszívja a folyadékot. Másom azonban nincs, ezért kérdezném,
neked vannak-e bizonyos növényeid, vagy tudod-e, hol nőnek.
– Kérdezz nyugodtan.
– Van egy gyökér... amikor beszéltem róla Jondalarnak, azt felelte, te
talán fekete nadálytőnek neveznéd. Nagyon jó gyógynövény külső és belső
használatra is. Jó a zúzódásokra zsírral keverve kenőcs formájában, de
nagyon jó friss sebekre és vágásokra. A friss dunsztkötés a
csonttöréseknél megakadályozza a duzzadást, hogy a seb feldagadjon, és
elősegíti a törött csontok gyorsabb összeforradását – válaszolta Ayla.
– Igen, van valamennyi porított, és ismerek egy helyet a közelben, ahol
nő, és hasonlóan írnám le a tulajdonságát! – mondta az Első.
– Használom azt a fényes sárga kis virágot, melynek azt hiszem,
körömvirág a neve. Az különösen jó nyílt vagy nehezen gyógyuló sebekre
és sajgó helyekre. A friss virágból kisajtolom a nedvességet, vagy
megfőzöm a szárított szirmokat, és azt teszem a nyílt sebre, és nedvesen
tartom. Segít megakadályozni a seb bűzlő fertőzését, s attól tartok, ennek a
fiúnak szüksége lesz rá. Nem tudom a nevét – mondta Ayla.
– Matagan – válaszolta Jondalar. – A nagybátyja mondta, hogy az
Ötödik Barlangból való Matagan.
– Mi mást használnál, ha lenne? – kérdezte Zelandoni.
Ayla képzeletében egy pillanatra Iza képe suhant el, amint vizsgáztatja.
– Vérző sebre összetört fenyőmagvakat vagy kerek gombát, pöfeteget
teszek. Az elállítja a vérzést. A szárított boglárka pora szintén jótékony és...
– Ennyi elég is, Ayla, meggyőztél arról, hogy értesz a gyógyításhoz. A
gyógymód, amit javasolsz, nagyon alkalmas – mondta az Első –, de most
azt szeretném, Jondalar, ha elvinnéd valahová, ahol megtisztálkodhat,
valójában mind kettőtöknek szükségetek van rá. A fiú teljesen összevérzett
benneteket, az pedig mindennél jobban felidegesíti az anyját. Hagyd itt
nálam a szellőrózsagyökeret, én pedig elküldök valakit friss fekete
nadálytőért. Tisztálkodjatok meg, és pihend ki magad, Ayla, utána ráérsz
visszajönni. Addig mi gondját viseljük. Jobb, ha a hátsó úton mentek
vissza a táborhelyetekre, így nem kell újra végiggyalogolnotok az egész
Nyári Táboron. Odakinn biztosan tömeg várakozik.
Használjátok a másik kijáratot, azon át gyorsabb lesz, és elkerülheted
azokat, akik vissza akarnak tartani. Mielőtt azonban elmentek, azt hiszem,
feloldalak bennetek a beszéd tilalma alól. Úgy tűnik, elszigeteltségetek egy
nappal korábban véget ért.
– Ó, teljesen megfeledkeztem róla! – mondta Ayla. – Még csak nem is
gondoltam rá!
– Én igen – szólalt meg Jondalar –, de nem volt idő amiatt
aggodalmaskodni.
– Helyesen tettétek. Nyilvánvaló volt az életveszély – válaszolta
Zelandoni –, de formálisan is fel kell tennem a kérdést. Jondalar és Ayla,
teljesítettétek próbaidőszakotokat. Úgy döntöttetek-e, hogy társai maradtok
egymásnak, vagy véget vettek kézfogótoknak, és kerestek magatoknak
valaki mást, akivel jobban összeilletek?
Jondalar és Ayla Zelandonira nézett, majd egymásra, és mosoly suhant
át Jondalar arcán, amely Ayla arcán talált viszonzásra.
– Ha Aylával nem illek össze, kivel lennék valaha is összeillő ezen a
világon? – kérdezte Jondalar. – Talán ez volt a Jegyességi Szertartásunk,
de szívemben mi már régóta jegyesek vagyunk.
– Ez igaz. Már azelőtt mondtunk egymásnak hasonló szavakat, mielőtt
átkeltünk a gleccseren, éppen azután, hogy elhagytuk Gubant és Yorgát.
Már akkor tudtuk, hogy mi ketten jegyesek vagyunk, Jondalar azonban azt
akarta, hogy te kösd meg nekünk a nász csomóját, Zelandoni.
– Újra társtalan akarsz lenni, Ayla? S te, Jondalar? – kérdezte Zelandoni.
– Nem, nem akarok – válaszolta Ayla, Jondalarra mosolyogva. – És te?
– Egy szívdobbanásnyi időre sem, asszony – válaszolta Jondalar is. –
Elég régóta várok már. Nem akarom felbontani a nász csomóját.
– Akkor, Zelandonik Kilencedik Barlangjának Jondalarja és Aylája,
feloldalak benneteket a beszéd tilalma alól, és mindenki előtt
kinyilváníthatjátok, hogy egymás jegyesei vagytok. Ayla, minden
gyermek, akit a világra hozol, Jondalar házi tűzhelyénél látja meg a
napvilágot. Mindkettőtök felelőssége gondoskodnotok róluk, amíg fel
nem növekednek. Nálatok van a bőrszíjatok? – Miközben elővették a
bőrszíjat, Zelandoni két nyakláncot emelt fel egy közeli asztalról. Átvette a
szíjat, és egy egyszerű nyakláncot illesztett a pár nyakába. –
Mindkettőtöknek hosszú, boldog életet kívánok – mondta végül a Nagy
Földanya Szolgálói Közt Első.
A hátsó kijáraton át osontak ki, és a hátsó ösvényen siettek vissza
szállásukra. Néhányan látták őket távozni, és utánuk kiáltottak, ők azonban
nem álltak meg. Amikor a forrás táplálta tóhoz értek, Ayla ruhástól lépdelt
be a vízbe. Jondalar követte. Miután Zelandoni felhívta rá a figyelműket,
érezték magukon a vér szagát, és le akarták mosni magukról. Csakis a
hideg víz oldhatja ki a vért, ha egyáltalán kijön a ruhából, gondolta Ayla.
Ha nem, akkor el kell dobnia a ruhákat, és újakat kell készítenie. A nagy
vadászatok után most már volt néhány felhasználható állatbőre és
különböző alapanyaga.
A Kilencedik Barlang közelében lévő legelőn hagyták a lovakat,
miközben a Zelandonia szállása felé igyekeztek, az állatok pedig
megtalálták útjukat a karámjukhoz. A vér szaga mindig kissé nyugtalanító
volt a számukra, és mind az orrszarvú, mind az ifjonc bőségesen vérzett. A
kerítéssel elzárt karám biztonságérzetet nyújtott nekik. Jondalar újra a
vizes ruháját csavarta maga köré, és a táborhelyük felé futott, azt remélve,
hogy megtalálja a lovakat és málhájukban a tartalék ruháját.
Meglepetten pillantotta meg Lanidart. A lovakat vigasztalta, de
idegesnek tűnt, és azt mondta, Aylával akar beszélni. Jondalar
megnyugtatta, hogy tiszta ruhát visz neki, s máris jön. Beletelt kis időbe,
mire leszedte a kosarakat, takarókat és a kantárt a lovakról. Megemlítette
Lanidart Aylának, és amikor az asszony meglátta a fiút, már a
testtartásából, még a távolból is, megállapíthatta, hogy nagyon
boldogtalan. Arra gondolt, a fiú anyja valamiért megtiltotta neki, hogy
gondját viselje a lovaknak.
– Mi a baj, Lanidar? – kérdezte, amint odaért hozzá.
– Lanogáról van szó – felelte a fiú. – Egész nap sír.
– De miért?
– A baba. Elveszik tőle Loralát.

 34

– Ki akarja elvenni tőle Loralát? – kérdezte Ayla.

– Proleva és néhány asszony – válaszolta Lanidar. – Azt mondják,
találtak anyát Loralának, valakit, aki állandóan tudja szoptatni.
– Menjünk, nézzük meg, mi ez az egész – mondta Ayla. Később majd
visszajövünk, és gondoskodunk a lovakról.
A táborba érve Ayla örömmel látta meg Prolevát, aki észrevette
közeledésüket és mosolygott.
– Nos, megtörtént a jóváhagyás? Jegyesek vagytok? Jöhet a lakoma és
az ajándékok? Nem kell válaszolnotok. látom a nyakláncotokat.
Aylának mosolyognia kellett.
– Igen, nászra léptünk.
– Zelandoni az imént adta rá áldását – újságolta Jondalar.
– Valami másról szeretnék veled beszélni, Proleva mondta Ayla,
komoly szemöldökráncolással.
– Miről? – Az asszony látta Ayla arckifejezéséből, hogy valami miatt
aggodalmaskodik.
– Lanidar azt mondta, elveszed Lanogától a babát.
– Nem úgy mondanám. Arra gondoltam, boldog lennél, ha otthont
találnánk Loralának. Egy asszonynak a Huszonnegyedik Barlangból
meghalt a kisbabája. Súlyos deformitással született, és meghalt. Az
asszonynak rengeteg a teje, és azt mondta, szívesen elfogadná Loralát,
még ha nagyobb is, mint az övé volt. Valóban gyermeket akar, és az volt a
benyomásom, hogy korábban már elvetélt. Arra gondoltam, tökéletes
választás lenne – mondta Proleva.
– Valóban annak tűnik. Azok az asszonyok, akik most szoptatják Loralát,
abba akarják hagyni? – kérdezte Ayla.
– Valójában nem. Eléggé meglepődtem. Amikor megemlítettem ezt a
dolgot némelyiküknek, kissé nyugtalannak tűntek. Még Stelona is azt
mondta, hogy a Huszonnegyedik Barlang oly messze van, sajnálja majd,
ha nem láthatja, hogyan fejlődik és növekszik Lorala – felelte Proleva.
– Tudom, arra gondoltál, ami Loralának a legjobb lenne, de
megkérdezted Lanogát?
– Nem, nem igazán. Megkérdeztem Tremedát. Azt hitem, Lanoga talán
örül majd annak, hogy megszabadul a felelősségtől. Oly fiatal még ahhoz,
hogy állandóan egy kisbaba gondozása miatt aggodalmaskodjon! Lesz
még elég ideje az anyáskodáshoz, amikor felnő és meglesz a sajátja –
mondta Proleva.
– Lanidar azt mondja, hogy Lanoga egész nap sír.
– Tudom, hogy felzaklatta a dolog, de azt hittem, már túl van rajta.
Végtére is nem ő szoptatja Loralát, még csak nem is asszony. Hiszen csak
tizenegy éves!
Aylának eszébe jutott, hogy még tizenkét éves sem volt, amikor
megszülte Durcöt, mégsem mondott volna le róla. Inkább meghalt volna,
semmint lemondjon gyermekéről. Amikor elapadt a teje, a Törzs
asszonyai szoptatták Durcöt, de az még nem jelentette azt, hogy ő kevésbé
volt az anyja. Azóta is nagyon bántja, hogy el kellett hagynia, amikor
elűzték a Törzsből. Magával akarta vinni. Csakis az attól való félelem,
hogy mi lesz a gyermekével, ha vele történik valami, győzte meg arról,
hogy hagyja a Törzsnél a hároméves fiát. Nem enyhítette bánatát a tudat,
hogy Uba a sajátjaként fogja gondozni és szeretni. Még ma is fájdalommal
gondolt rá. Soha nem tudott túljutni rajta, és nem akarta, hogy Lanogának
hasonló bánatot kelljen elszenvednie.
– Nem a szoptatástól lesz valaki anya, Proleva. S bizonnyal nem az
életkortól – válaszolta Ayla. – Nézd meg Janidát. Nem sokkal nagyobb, de
senki még csak álmában sem gondolhatna arra, hogy bárki elvegye tőle a
gyerekét.
– Janidának van társa, és jó ember, bizonyos közösségi
megbecsültséggel, és Janida gyermeke az ő házi tűzhelyénél születik. Ő
mindig felelősségteljes apa lesz, és még ha a nászuknak vége lenne is, már
most van jó néhány férfi, akik kinyilvánították, hogy szívesen lennének a
társai. Magas a státusa, vonzó és terhes. Csak remélni tudom, hogy Peridal
felismerte, Janida milyen kedvelt asszony, még ha Peridal anyja már bajt
kevert is. Az történt, hogy a próbaidejük alatt rájuk talált, és megpróbálta
rávenni a fiát, hogy mondjon le a nászról. – Proleva elhallgatott. Később
bőven lesz ideje arra, hogy még többet elmondjon Aylának. – Lanoga
azonban nem Janida.
– Nem. Lanoga nem egy kedvelt fiatalasszony, pedig megérdemelné a
tisztességet. Nem sokan töltenek csaknem egy esztendőt azzal, hogy
kisbabát gondozzanak, és ne szeretnék meg. Lorala Lanoga kisbabája, és
nem Tremedáé. Lehet, hogy még fiatal, de jó anya – mondta Ayla.
– Igen, természetesen jó anya. Éppen erről van szó. Csodálatos lány, és
egyszer majd csodálatos anya lesz – védte az igazát Proleva. – Ha
egyáltalán lesz rá lehetősége. De amikor elég nagy lesz majd ahhoz, hogy
társat válasszon, milyen férfi választja majd társul a kishúgával a
nyakában, aki nem lehet második asszony, hiszen még csak gyermek,
akiért felelősséget kellene vállalnia, holott még csak nem is az ő házi
tűzhelyénél született. Lanoga már éppen elég hátrányban van így is,
figyelembe véve a házi tűzhelyet, amelynél ő és Lorala is világra jött. Attól
tartok, az egyetlen, aki társul venné, függetlenül az ajánlójától, valaki
olyasféle lenne, mint a serfőző Laramar. Úgy szeretném, ha több esélye
lenne egy jobb életre!
Ayla biztosra vette, hogy Prolevának teljesen igaza van, és nyilvánvaló
volt, hogy valóban törődött a lánnyal, és megtenne mindent, amivel
segíthetné. Tudta azonban, hogyan érezne Lanoga, ha elveszítené a
kishúgát.
– Lanogának nem kell aggódnia amiatt, hogy társat találton magának –
szólalt meg Lanidar. Ayla és Proleva csaknem teljesen megfeledkezett
arról, hogy a fiú is ott van velük. Jondalar is meglepődött. Hallgatta a két
asszony tanácskozását, s mindkét oldalt megértette.
– Megtanulok vadászni – folytatta Lanidar s megtanulom azt is, hogyan
legyek vadcsalogató, és amikor felnövök, társul veszem Lanogát, és
segítek neki gondoskodni Loraráról és a többi fivéréről és kishúgáról is,
ha ő is akarja. Már megkérdeztem őt, és igent mondott. Ő az egyetlen lány,
akivel valaha találkoztam, és nem a karomról faggatózott. Az anyját meg
szerintem egyáltalán nem érdekli.
 Ayla és Proleva szóhoz sem jutott bámulatában, hangtalanul meredtek
Lanidarra, majd összenéztek, mintha csak meg akarnának győződni arról,
hogy mindketten ugyanazt hallották és gondolták-e. Valóban nem lennének
rossz társai egymásnak, különösen hogy az elképzelés valóban erőt adna
Lanidarnak, hogy elsajátítson olyan készségeket, melyek fejlesztik, és
olyan mesterségeket, melyek megélhetést biztosítanak. Mindketten nagyon
rendes, jó gyerekek voltak, és korukhoz képest meglepően
felelősségteljesek. Természetesen fiatalok, és könnyen meggondolhatják
magukat, másrészt azonban ki állna ki az érdekükben?
– Ezért hát, kérlek, ne adjátok oda Lanoga kisbabáját valami más
asszonynak. Nem szeretem látni, ha sír – folytatta Lanidar.
– Tényleg nagyon szereti azt a gyereket – mondta Ayla – és a Kilencedik
Barlang készségesen segíti. Hagyjuk meg nála Loralát!
– Mit mondjak annak az asszonynak, aki el akarja vinni? – kérdezte
Proleva.
– Csak annyit, hogy Loralát az anyja nem akarja odaadni. S ez igaz.
Valójában nem Tremeda a baba anyja, hanem Lanoga. Ha az asszony
gyermeket akar, módjában áll, hogy legyen neki. Szülhet újat, vagy keres
egy másikat, akinek anyára van szüksége, talán még egy kisebbet is talál A
zelandoniaknak sok, annyi lakost számláló Barlangja van! Annyi minden
történik, bármikor születhet valamelyikben új baba – mondta Ayla.

Mind a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából, mind a Lanzadoniak Első

Barlangjából csaknem mindenki eljött a nagy, közösen tartott ünnepségre,
az egyik Barlang vezetője fivérének és a vele kapcsolatban álló másik
Barlang vezetője leányának Jegyességi Szertartására. Mint kiderült, a
Kilencedik Barlangból két másik ember szintén ugyanakkor kötött
jegyességet más Barlangok lakóival. Proleva megismerkedett velük, és
gondoskodott arról, hogy ők se maradjanak ki. Egy Tishona nevű fiatal nő
ült nászt a Tizennegyedik Barlang Marshevaljával, és vele fog lakni. S egy
másik, valamivel idősebb asszony, Dynoda elköltözött a fiával együtt, de
elbontotta a csomót előző társától, és új kapcsolatot hozott létre a Hetedik
Barlang Jacsomanjával. Visszaköltöznek a Kilencedik Barlangba. Dynoda
édesanyja beteg volt, és ő közelebb akart lenni hozzá.
A nap során eljöttek mások is jókívánságaikkal. Levela, Jondecam és
édesanyja, Velima, aki Proleva anyja is volt, a nap nagy részét velük
töltötte, ami nagyon jólesett Aylának és Jondalarnak, ahogy Joplayának és
Echozarnak is. Mindannyian nagyon jól érezték magukat. Rövid időre
eljött Jondecam édesanyja és nagybátyja is.
Ayla és Jondalar boldogan látta Kimerant, aki unokaöccse társán
keresztül most már Jondalar fivére társának lánytestvére volt, s így
rokonságba került velük. Ayla elveszett a valamelyest bonyodalmas
rokonsági kapcsolatokban, Jondecam anyjának, a Második Barlang
Zelandonijának azonban különösen örült. Találkozott már az asszonnyal,
de nem ismerte. Valamilyen okból igazán jó szívvel találkozott azzal a
Zelandonival, akinek voltak gyermekei, különösen azzal a fiával, aki
éppoly barátságos és megbízható volt, mint Jondecam.
Janida és Peridal a nap nagy részét szintén a Kilencedik barlangban
töltötte, láthatóan Peridal anyja nélkül. El akartak költözni a
Huszonkilencedik Barlangból, és Kimerannal és Joharrannal is beszéltek,
hogy megérdeklődjék, a Második vagy a Kilencedik Barlang befogadná-e
őket. Jondalar megnyugtatta, s az Első már beszélt is erről a vezetőkkel és
a Második Zelandonijával. Bölcs dolognak tartotta volna, hogy
különválassza a fiatal párt Peridal anyjától, legalábbis egy időre. Az Első
nagyon megharagudott az asszonyra, amiért rájuk erőltette magát
elzártságuk próbaidőszakában.
Estefelé, amikor a dolgok kezdtek elcsendesedni, Marthona teát készített
a még ott lévő rokonoknak és barátoknak. Proleva, Ayla, Joplaya és Folara
segített körbeadni a csészéket. Egy fiatal, akit az Ötödik Barlang
Zelandonija nemrég fogadott fel tanítványnak, szintén maradt, s csak azért,
mert most először vehetett részt olyan kiváló társaságban, és egyszerűen
nem tudta a társaságot otthagyni. Különösen csodálta az Elsőt.
– Biztos, hogy soha többé nem tudott volna járni, ha valaki nem lett
volna ott, aki tudja, mit kell tenni – mondta a tanítvány. Dicsérete az egész
társaságnak szólt, valójában azonban a neves donierre próbált jó hatást
tenni.
– Azt hiszem, teljesen igazad van, Zelandoniak Ötödik Barlangjának
Negyedik Tanítványa. Nagyon jól látod – válaszolt az Első. – A többi most
már Földanyán múlik, és a fiatalember felgyógyulási képességén.
A fiatal tanítvány dagadt a büszkeségtől, hogy Zelandoni válaszolt,
nehezen tudva magába fojtani Zelandoni dicsérete miatt érzett örömét.
Nagyon boldog volt amiatt, hogy ő is részt vehetett ezen a kötetlen
találkozón az Elsők Közt Elsővel.
– Mivel már tanítvány vagy, megtennéd, hogy most elvállalod Matagan
felügyeletét? Ő a te Barlangodba való, nem? – kérdezte az Első. –
Természetesen nem könnyű fennmaradni egész éjjel, de most szüksége van
valakire, aki éjszakára vele marad. Feltételezem, a Zelandonid már kérte a
segítséged. Ha nem, önként vigyázhatsz rá. Az Ötödik kétségtelenül
méltányolni fogja.
– Igen, természetesen vigyázok rá, vállalom a feladatot válaszolta, és
felállt. – Köszönöm a teát. Most mennem kell – mondta, igyekezve nagyon
felelősségteljesnek látszani Kidüllesztette mellkasát, és komoly
homlokráncolással redőzve homlokát elindult a központi tábor felé.
Miután a fiatal tanítvány elment, a jelenlévők egyike-másika végül
megengedte magának azt a mosolyt, melyet már egy ideje megpróbáltak
elrejteni.
– Nagyon boldoggá tetted azt a fiatalembert, Zelandoni – szólalt meg
Jondalar. – Csaknem ragyogott a boldogságtól és büszkeségtől! Az egész
Zelandonia ilyen megtiszteltetésben részesít?
– Csak a fiatalok – válaszolta az Első. – Ahogy a többi vitatkozik velem,
néha eltűnődöm, miért neveznek egyáltalán Elsőnek. Talán mert annyival
tekintélyesebb vagyok náluk – válaszolta mosolyogva. Öniróniának
szánta, meglehetősen tekintélyes termetére utalva.
Jondalar viszonozta mosolyát, értve a tréfát. Összevont szemöldöke
alatt Marthona csak jelentőségteljes pillantást vetett a donier felé. Ayla
észrevette a mosolyváltást, s úgy vélte, érti, de nem volt biztos benne. A
nagyon régi jó ismerősök egymás megértéséből fakadó finom
kommunikációja még mindig felfoghatatlan volt számára.
 – Azt hiszem azonban, hogy szívesebben látom a vitát folytatta
Zelandoni. – Kissé megviseli az embert, ha minden kiejtett szavát úgy
kezelik, mintha magának Doninak a szájából hangzana el. Olyan érzést
kelt bennem, hogy minden szavamra vigyáznom kell.
– Ki dönti el, hogy melyik Zelandoni lesz Elsők Közt Első? – kérdezte
Jondalar. – Olyan, mint egy Barlang vezetője? Az egyes Zelandonik
megmondják, szerintük ki legyen? Mindenkinek egyet kell értenie, vagy a
többségnek, vagy csak egyeseknek?
– Részben az egyes Zelandonik választása, de nem olyan egyszerű. Sok
mindent kell mérlegelni. A gyógyítás tehetsége az egyik, és azt senki nem
bírálja el komolyabban, mint a Zelandonia gyógyítói. Egy személy
általánosságban elleplezheti alkalmatlanságát az embereknek, de nem
csaphat be olyan valakit, akinek az a szakmája. A gyógyítás azonban nem
abszolút lényeges. Vannak Zelandonik, akiknek csak alapvető gyógyítói
ismeretei vannak, ezt azonban kiegészíthetik más területeken szerzett
képességei. Mások természetes tehetséggel vagy más kiváló
tulajdonságokkal rendelkeznek.
– Csak Elsőt ismerünk. Van Második vagy Harmadik? Van, aki
helyettesítheti az Elsőt, ha vele történik valami? S van Utolsó? – kérdezte
Jondalar, belemelegedve a témába. Mindenkinek felkeltette az
érdeklődését. Zelandoni nem gyakran volt ilyen készséges a Zelandonia
munkájával kapcsolatos kérdések megválaszolásában, de észrevette Ayla
érdeklődését, és szokatlan nyíltságának megvoltak a maga okai.
– A számsorrend nem egyenként csökkenő. Vannak rangok. Egy
Barlang nehezen ismerne el egy doniért, aki Utolsó Szolgáló, nemde? A
tanítványok a legalacsonyabb rang, természetesen, de a tanítványokon
belül is van rangsorolás, ami néha bizonyos készségektől függ. Talán
rájöttetek, hogy az Ötödik Barlang Zelandonijának Negyedik Tanítványát,
azt a fiatalembert, nemrég avatták fel. Ő kezdő, a legalacsonyabb rang, de
tehetséges, mert ha nem az lenne, nem avatnák fel. Mások nem akarnak
többek lenni, csak tanítványok. Ők nem akarják felvállalni a teljes
felelősség terhét, egyszerűen csak a gyógyító képességüket akarják
gyakorolni, s azt a legjobban a Zelandonián belül tehetik meg.
 – A tanítványok után a következő legalacsonyabb rang az új doniereké.
Minden Zelandoninak személyesen kell éreznie az elhivatottságot, sőt,
meg kell győznie a Zelandoniát arról, hogy az őszinte elhivatottságérzet.
Vannak, akik soha nem haladják meg a tanítványi szintet, még ha akarják
sem Egy-egy tanítvány néha annyira Zelandoni akar lenni, hogy
megpróbálják elhitetni a Zelandoniával elhivatottságukat, de
visszautasításra találnak. Az, aki átmegy a próbán, ismeri a különbséget.
Ez egyik-másik tanítványt – és korábbiakat – nagyon elkeserít.
– Mi egyéb kell még ahhoz, hogy valaki Zelandoni legyen – faggatta
Jondalar –, s különösen mi szükséges ahhoz, hogy az Elsők Közt Első
legyen valaki?
A többiek boldogan hagyták Jondalarra, hogy feltegye kérdéseit. Noha
egyikük-másikuk, mint például Marthona, aki egykor maga is volt
tanítvány, ismerte a követelményeket, a jelenlévők közül kevesen tettek fel
olyan kérdéseket a Zelandoninak, melyekre kertelés nélkül válaszolt.
– Hogy valaki Zelandoni lehessen, memorizálnia kell a Históriákat és a
Régiek Legendáit, és helyesen kell felfognia értelmüket. Ismernie kell a
számolószavakat és használatukat, az évszakokat és sorrendjüket, a
holdfázisokat és egyéb dolgokat is, amit csak a Zelandonia ismerhet. De a
legfontosabb talán az, hogy képesnek kell lennie arra, hogy ellátogasson a
szellemek világába – magyarázta Zelandoni. – Ezért kell valakinek
valóban elhivatottnak lennie. A Zelandonik többsége a kezdettől tudja, ki
lesz az Első, és legvalószínűbben ki lesz a rákövetkező. Az első
alkalommal, amikor valaki felismeri önmagában a hivatástudatot arra,
hogy bemerészkedjen a szellemvilágba, az meg is nyilvánul. Elsőnek lenni
szintén elhivatottság, és nem olyan, amilyet bármely Zelandoni akarna.
– S milyen a szellemvilág? Ijesztő? Félsz, amikor oda kell menned? –
hangzott Jondalar következő kérdése.
– Jondalar, senki nem festheti le a szellemvilágot olyan valakinek, aki
még soha nem járt ott. És igen, ijesztő, különösen először. Mindig ijesztő
marad, de meditációval, előkészületekkel és annak tudatával, hogy a
Zelandonia, különösen pedig a Barlang ott van a segítségedre, le tudod
győzni a félelmedet. Valamely Barlang népének segítsége nélkül nehezen
lehetne visszatérni – magyarázta Zelandoni.
– De ha ijesztő, miért csinálod? – kérdezte Jondalar.
– Nem lehet visszautasítani.
Ayla váratlanul dermesztő hideget érzett, és összeborzadt.
– Sokan megpróbálták legyőzni, és volt, akinek sikerült – folytatta a
donier –, de végül Földanya megtalálta a Maga útját-módját. Legjobb, ha
felkészülten megyünk. A veszélyek soha nem maradnak távol azoktól, akik
abba az irányba merészkednek, a beavatás ezért lehet oly fárasztó. A próba
a túloldalon még rosszabb. Úgy érezheted, hogy szétszakítanak, hogy
szétfoszlat a forgószél és a sötét ismeretlen. Vannak, akik elmennek, és
soha nem térnek vissza a saját testükbe. Mások, akik mégis visszatérnek,
egy részüket maguk mögött hagyják, és utána már soha többé nem lesznek
teljesen rendben. De senki nem mehet át a szellemek világába úgy, hogy
megváltozatlan maradjon.
– S ha egyszer megkaptad a hivatástudatot, el kell fogadnod, s vele
együtt a kötelességeket és felelősségeket is. Azt hiszem, ez az oka, amiért
oly kevés Zelandoninak van társa. Semmi nem korlátozza a társválasztást,
vagy hogy gyermeke legyen, de Zelandoninak lenni sokban hasonlít
ahhoz, ha vezető valaki. Nehéz lehet olyan társat találni, aki hajlandó olyan
valakivel élni, akinek oly sok a kötelezettsége. Nem így van, Marthona? –
kérdezte az Első.
– Igen, Zelandoni – válaszolta az asszony, majd Dalanarra mosolygott,
mielőtt a fiához fordult volna. – Miért gondolod, Jondalar, hogy Dalanar
és én elvágtuk a csomót? Beszélgettünk erről a nászotokat követő napon.
Nemcsak Dalanar utazási vágya volt az oka – az Willamarban is megvolt.
Dalanar és én sok mindenben hasonlítottunk. Most boldog, hogy a saját
Barlangjának – valójában saját népének – a vezetője. De némi idő kellett
neki ahhoz, hogy megértse, valóban a vezetői szerepre volt szüksége.
Sokáig viaskodott a felelősséggel, de azt hiszem, elsősorban éppen ezért
vonzódott hozzám. Jocoman meghalt, és én már vezető voltam, amikor
társul választottuk egymást. Eleinte boldogok voltunk. De aztán
nyughatatlan lett. Az volt a legjobb, hogy elváltunk egymástól. Jerika a
neki való asszony. Erős akaratú, és Dalanarnak erős asszonyra van
szüksége, ugyanakkor pedig arra, hogy a vezető ő legyen. – A két említett
egymásra nézett és mosolygott, majd Dalanar Jerika kezéért nyúlt.
– Losaduna az Első Szolgáló azoknak az embereknek az érdekében,
akik a gleccser túloldalán élnek. Van egy társa, és a társának négy
gyermeke. Nagyon boldognak látszik – vetette közbe Ayla. A félelemhez
hasonló áhítattal hallgatta Zelandonit.
– Losaduna szerencsés, hogy hozzá hasonló asszonyra lelt. Ahogy én is,
hogy rátaláltam Willamarra – mondta Marthona. – Nagyon vonakodtam
attól, hogy újra legyen társam, de boldog vagyok, hogy Willamar olyan
kitartó volt. – Felé fordult, hogy rámosolyogjon. – Azt hiszem, ez az egyik
oka annak, hogy végül lemondtam a vezetésről. Sok éven keresztül voltam
vezető Willamarral az oldalamon, és soha nem volt problémánk miatta, de
belefáradtam a feladatokba. Akartam némi időt magamra is, és arra is,
amit Willamarral osztok meg. Miután Folarával terhes lettem, újra anya
akartam lenni. Joharranban pedig mintha meglett volna a vezetői képesség,
ezért elkezdtem felkészíteni a tisztségre, és amikor elég idős volt már,
boldog voltam, hogy átadhatom neki a felelősséget. Sok mindenben
hasonlít Jocomanra, biztosra veszem, hogy az ő lelkének fia. –
Legidősebb fiára mosolygott. – Még ma is részt veszek munkákban,
Joharran gyakran kikéri a tanácsomat, bár azt hiszem, inkább az én
kedvemért teszi, s nem az övéért.
– Ez nem igaz, anya. Én becsülöm a tanácsodat – felelte Joharran.
– Nagyon szeretted Dalanart, anya? – kérdezte Jondalar.
– Tudod, hogy vannak dalok és történetek a szerelmetekről. – Hallotta
őket, de gyakran eltűnődött, hogy ha valóban annyira szerették egymást,
hogyan tudtak elválni?
– Igen, szerettem. Egy kis részem még ma is szereti. Nem könnyű
elfelejteni valakit, akit nagyon szerettél, és boldog vagyok, hogy jó
barátok maradtunk. – Felfigyelt idősebb fiára. – Jocomant is szeretem.
Emléke velem marad, és arra az időre emlékeztet, amikor fiatal nő voltam,
és életemben először voltam szerelmes, még ha beletelt is némi időbe, míg
elhatározásra jutott – tette hozzá meglehetősen titokzatosan.
Jondalar emlékezett a történetre, melyet Utazása során hallott az
anyjáról.
– Bodoa és közted? – kérdezte.
– Bodoa! Milyen régóta nem hallottam ezt a nevet! – szólalt meg
Zelandoni. – Nem ő az az idegen asszony, akit a Zelandonia nevelt fel?
Valami napkeleti népből való... mi is volt a neve? Zár... Sard... valami
ilyesmi.
– S'Armuna – válaszolta Jondalar.
– Az az! Még fiatal voltam, amikor elköltözött, de állítólag nagyon jó
gyógyító volt – emlékezett Zelandoni.
– Most már S'Armuna. Utazásunk során találkoztunk vele Aylával. A
s'armunaj farkasasszony foglyul ejtett, és Ayla, követve nyomukat, utánam
jött. Szerencsések voltunk, hogy élve kiszabadultunk. Ha nem lett volna
Farkas, nem hiszem, hogy bármelyikünk is itt lenne. Elképzelhetitek,
mennyire meglepődtem, amikor azok között az emberek között
találkoztam valakivel, aki nemcsak hogy zelandoni nyelven tudott
beszélni, hanem az édesanyámat is ismerte!
– Mi történt? – kérdezték többen is.
Jondalar röviden elmesélte a kegyetlen asszony, Attaroa és az általa
megrontott S'Armunaj Tábor történetét.
– Bár S'Armuna eleinte segítette Attaroát, megbánta, és végül úgy
döntött, a népét segíti, és megpróbálja megoldani az Attaroa okozta
problémákat. – Mindenki csodálkozva csóválta a fejét.
– Ez a legkülönösebb történet, melyet valaha is hallottam – mondta
Zelandoni –, de jól bizonyítja, mi történhet, amikor egy donier
meghibban. Azt hiszem, Bodoa sokra vihette volna, ha nem él vissza a
hatalmával. Szerencséje volt, hogy végül magához tért. Állítólag a
Földanya Első Szolgálói a következő világban fizetnek meg azért, ha
ebben a világban visszaélnek a hatalmukkal. A Zelandonia többek közt
ezért választja ki oly körültekintően azokat, akiket maguk közé fogadnak.
Nincs visszaút. Ez az egyik, amiben egy Zelandoni különbözik egy
Barlang vezetőjétől. Egy Zelandoni egész életére Zelandoni. Még ha
időként szeretnénk is, nem vehetjük le magunkról a felelősség terhét.
Mindenki csendben volt egy ideig, és a Jondalar mesélte történeten
gondolkodott. Felpillantottak, amikor Ramara lépett be a lakhelyre.
– Megkértek, hogy tudassam veled, Joharran, hogy az orrszarvút
behozták a táborba. Jondalaré az érdem, az ő dárdája terítette le.
– Boldogan hallom, köszönöm, Ramara.
Ramara szeretett volna köztük maradni, és hallgatni a beszélgetést, de
más dolgai voltak, s nem is marasztalták, noha azt sem mondta neki senki,
hogy távozzon.
– Te választhatsz először, Jondalar – mondta Joharran, miután Ramara
kiment. – Az orrszarvat akarod?
– Nem hiszem. Inkább a prémet.
– Mondd, mi történt odakinn azzal az orrszarvúval? – kérdezte
Joharran.
Jondalar elmesélte, hogyan látták meg véletlenül a gyapjas orrszarvút
gyötrő ifjoncokat, és megálltak, hogy figyeljék.
– Csak a baleset után vettem észre, mennyire fiatalok. Nem hiszem,
hogy annyira kellett nekik az az orrszarvú, mint inkább csodálatra és
dicséretre vágytak, és hogy a barátaik irigyeljék őket.
– Egyiknek sem volt semmilyen tapasztalata orrszarvúakkal, sőt a
vadászatban sem. Önállóan biztosan nem próbáltak meg elejteni egyetlen
vadat sem. Keserves lecke volt számukra, hogy megtanulják, nem játék az
orrszarvú vagy bármilyen állat vadászata – mondta Joharran.
– Az azonban igaz, hogy ha önállóan elejtették volna azt a gyapjas
orrszarvút, el lettek volna halmozva dicsérettel és irigy barátokkal –
szólalt meg Marthona. – Bizonyos módon ez a baleset, bármilyen
rettenetes is, talán segít megakadályozni a jövőbeli gyötréseket, sőt a még
rosszabb tragédiákat. Gondoljatok csak bele, hány ifjonc próbálkozna
ugyanazzal, ha most ezeknek sikerült volna. Ily módon mások talán
kétszer is meggondolják, mielőtt megpróbálnák az állatok gyötrését,
legalábbis egy időre. Ennek a fiatalembernek az anyja biztosan szenvedni
és aggodalmaskodni fog, de talán megkímél más anyákat a még nagyobb
gyásztól. Csak remélni tudom, hogy Matagan súlyos nyomorékság nélkül
felgyógyul.
– Abban a pillanatban, amikor Ayla megpillantotta, hogy az orrszarvú
felökleli a fiút, rohant a segítségére – mondta Jondalar. – Nem most történt
először, hogy veszélyes helyzetbe került, amikor valaki megsérült, de
néha aggodalmat kelt bennem.
– Az a fiú nagyon szerencsés, hogy Ayla ott volt. Biztos vagyok benne,
hogy egész életére megnyomorodott volna, vagy még rosszabb történik,
ha nem lett volna ott valaki, aki tudta, mit kell tenni – állapította meg
Zelandoni, majd Aylához fordult. – Pontosan mit tettél először?
Ayla általánosságban már elmagyarázta. Zelandoni most még több
részletre volt kíváncsi, és okfejtésre. Az érdeklődő beszélgetés köntösében
az Első vizsgáztatta Aylát és gyógyító szakértelmét. Bár még nem említette
neki, de az Elsők Közt Első megpróbált egy formális találkozót szervezni
a Zelandoniával, hogy így megismerhessék Ayla felkészültségének
mértékét, de örült a lehetőségnek, hogy először egyedül kérdezheti ki.
Szegény Matagannak nem volt szerencséje, Zelandoni azonban örült a
lehetőségnek, hogy így Ayla az egész Nyári Találkozó előtt megmutathatja
szakértelmét. Ily módon alkalma nyílt arra, hogy Ayla az ő
szövetségeseként közelebb jusson a Zelandoniához.
Zelandoni többször is átértékelte már első benyomását, most azonban
teljesen más fényben látta a fiatal nőt. Ayla kezdő volt. Egyenlő, igazi
kolléga. Lehetségessé vált, hogy Zelandoni tanulhasson tőle. Az a
korpafűspóra például. Olyan gyógymód volt, melyet még soha nem
használt, elgondolkodva azonban a dolgon, valószínűleg jó orvosság.
Nagyon szeretett volna négyszemközt szót váltani Aylával,
összehasonlítani gyógyító ötleteket és tudományt, és vágyott arra, hogy
beszélgethessen valakivel a Kilencedik Barlangban.
Az Első dolgozott a környék más Zelandonijaival, és megvitattak
szakmai dolgokat kollégákkal a Nyári Találkozókon. Volt néhány
tanítványa, természetesen, bár olyan nem, akit valóban érdekelt a
gyógyítás. Nagyon értékesnek tartotta, hogy igazi gyógyító került a saját
Barlangjába, különösen olyan, aki új tudományt hozott magával.
– Ayla – szólalt meg –, talán jó lenne beszélni Matagan családjával.
– Nem igazán tudom, mit mondhatnék nekik – válaszolta Ayla.
– Bizonyára aggódnak, és azt hiszem, talán szeretnék tudni, mi történt.
Biztos vagyok benne, hogy segítene, ha megnyugtatnád őket.
– Hogyan nyugtathatnám meg őket? – kérdezte Ayla.
– Véleményem szerint mondhatnád, hogy most már Földanyán múlik a
gyógyulása, de van rá esély. Neked nem ez a véleményed? Azt hiszem,
Doni azért mosolygott rá arra a fiatalemberre, mert te ott voltál.

Jondalar elfojtott egy nagy ásítást, miközben levette tunikáját, egy újat,
melyet az édesanyjától kapott a nászünnepségükön. A lennövény szálaiból
szőtte. Marthona megkért valakit arra, hogy valamennyi, de nem túl sok
hímzéssel és gyöngyökkel díszítse. Igen könnyű és kényelmes viselet volt.
Adott egy hasonlót Aylának, melyet redőzöttre készített, hogy a terhessége
előrehaladtával is viselni tudja majd. Jondalar azonnal felvette, Ayla
azonban félretette a sajátját későbbre.
– Még soha nem hallottam az Elsőt ilyen nyíltan beszélni a
Zelandoniáról – mondta Jondalar, miközben lefeküdni készült
alvómatracukra. – Érdekes volt. Soha nem vettem észre, milyen nehéz
lehet, de emlékszem, hogy bármikor, ha valamilyen próbát kellett kiállnia,
azt mondta, annak meglesz a maga jutalma. Nem tudom... vajon mik
lehetnek azok a jutalmak? Arról nem beszélt.
Egy ideig csendben feküdtek. Ayla elfáradt. Nem is gondolta volna,
hogy ennyire kimerült. A tegnapi orrszarvú- vadászbaleset, a késő estig
való tartózkodása a Zelandonia szállásán és a mai nászszertartás között
nagyon keveset aludt, és jókora felelősség nehezedett rá. Halántéka sajgott,
és azon tűnődött, felkel, és fűzfakéregteát készít magának
fájdalomcsillapítóként, de még ahhoz is túl fáradt volt.
– És anya... – mondta Jondalar, csaknem gondolatai verbális
folytatásaként – mindig azt hittem, ő és Dalanar egyszerűen csak
elhatározták a válást. Soha nem tudtam, miért. Úgy vélem, ritkán
gondolunk az édesanyánkra másként, mint anyára. Valakire, aki imád és
gondoskodik rólad.
– Nem hiszem, hogy a válás könnyű volt számára. Nagyon szerethette
Dalanart – mondta Ayla. – Már értem, miért. Te nagyon hasonlítasz hozzá.
 – Nem mindenben. Én soha nem akartam vezető lenni. Most sem akarok.
Hiányozna a kőmegmunkálás. Semmi nem ér fel azzal, mint amikor egy
hibátlan pengét pattintasz, olyat, amilyet megterveztél – mondta Jondalar.
– Dalanar is kőpattintó, Jondalar – vetette közbe Ayla.
– Igen, a legjobb, de most már alig van lehetősége a kőpattintásra.
Egyedül Wymez veheti fel vele a versenyt, ő pedig az Oroszlán Táborban
van, és csodaszép pengéket készít a Mamutvadászok lándzsáiba. Szomorú,
hogy soha nem találkozhatnak. Biztosan jó szívvel tanulnának egymástól.
– De te találkoztál mindkettejükkel, és ugyanolyan jól értesz a kőhöz,
mint bárki más. Nem tudod megmutatni Dalanarnak, mit tanultál
Wymeztől? – kérdezte Ayla.
– Igen, már elkezdtem – felelte Jondalar. – Dalanart legalább annyira
érdeki, mint engem. Úgy örülök, hogy a lanzadoniak ideérkeztéig
elhalasztották a Jegyességi Szertartást. S nagyon boldog vagyok, hogy
Joplaya és Echozar részt vett a mi kézfogónkon. Ez különleges kötelék.
Mindig nagyon vonzódtam az unokatestvéremhez, és ez közelebb hoz
egymáshoz bennünket. Szerintem Joplaya is boldog volt.
– Joplaya biztosan boldog volt, hogy részt vehetett vele a Jegyességi
Szertartáson, Jondalar. Azt hiszem, mindig is szeretett volna. – Igaz, nem
így, tette hozzá gondolatban Valóban nagyon sajnálta Joplayát, de be
kellett vallania nagyon örült a közeli unokatestvérek násza tiltásának. –
Echozar nagyon boldognak tűnik.
– Szerintem még mindig nem hiszi el teljesen. Voltak még néhányan,
akik más okokból ugyan, de ugyanúgy éreztek – mondta Jondalar, s
átkarolva Aylát a nyakához dögölőzött.
– Echozar már-már a józan észt meghaladóan imádja. Az olyan
szerelem sok mindent kompenzálhat – mondta Ayla az elalvással
küszködve.
– Echozar tényleg nem olyan csúnya, ha megszokjuk. Egyszerűen csak
eltérő a külseje, de látszik rajta a törzsbeli vonás – mondta Jondalar.
– Én egyáltalán nem látom csúnyának. Rydagre és Durcre emlékeztet –
mondta Ayla. – Szerintem jóképű emberek a törzsbeliek.
– Igen, tudom, és igazad van. Jóképűek a maguk módján Te is igencsak
jóképű vagy, asszony! – A nyakához dörgölődzött, majd megcsókolta, és
érezte vágya éledését is, de észrevette azt is, hogy Ayla már-már elalszik.
Tudta, hogy nem utasítaná el, ha ő nagyon akarná, soha nem tette, de most
nem volt itt az ideje. Mindenképpen jobb lesz, ha kipiheni magát.
– Remélem, Matagan rendbe jön – mondta Jondalar, miközben Ayla az
oldalára fordult, ő pedig a hátához bújt. Ő egyáltalán nem volt annyira
fáradt.
– Erről eszembe jutott – Ayla visszafordult Jondalar felé, hogy ránézzen
–, hogy Zelandoni, az Ötödik donierje és én beszéltünk a fiú anyjával. Meg
kellett mondanunk neki, hogy Matagannak lesznek nehézségei. Talán tud
majd újra járni, de ezt biztosra senki nem tudja előre megmondani.
– Elég szomorú lenne, ha nem tudna. Még olyan fiatal!
– Természetesen nem tudhatjuk előre, de még ha újra megtanul is járni,
sánta lehet – mondta Ayla. – Zelandoni megkérdezte Matagan édesanyját,
milyen más készségben vagy foglalkozásban mutatott ügyességet. Az
egyetlen, ami az anyának eszébe jutott a vadászaton kívül, hogy saját maga
készítette a dárdahegyeit. Azokat a s'armunaj fiukat juttatta eszembe, akiket
Attaroa megnyomorított. Te tanítottad az egyiküket a kovakőpattintásra,
hogy így előteremthesse a megélhetését. Azt mondtam Matagan
édesanyának, hogy ha a fia szívesen csinálná a kőpattintást, megkérlek
téged, hogy tanítsd meg rá.
– Ő az Ötödik Barlangból való, nem? – kérdezte Jondalar,
elgondolkodva az ötleten.
– Nem Danug élt egy másik Mamutoj Táborban úgy egy évig, hogy
többet megtanuljon a kőpattintásról? – emlékezett Ayla. – Talán ugyanazt
megtehetnénk Mataganért.
– Igaz. Danug éppen akkor tért vissza. Egy évig lakott a
kovakőbányászok Táborában, hogy így a legjobbaktól tanuljon a kőről.
Ahogy én tanultam Dalanar bányájában. A kovakő-megmunkálást nem is
lehetett volna Wymeznél jobb tanártól tanulni, de egy jó kőpattintónak a
követ is ismernie kell – Jondalar homloka ráncba szaladt, miközben
eltűnődött következtetésén. – Nem tudom. Én boldogan tanítom, de meg
kell beszélnem Joharrannal azt, hogy Matagan a Kilencedik Barlangba
költözik. A fiúnak szállásra lesz szüksége. Joharrannak meg kell ezt
beszélnie az Ötödik Barlanggal, mármint ha Matagan tanulni akar. Neki
kell megértenie, mi a fontos, és meghoznia döntéseit, mert azt senki nem
teheti meg helyette, és ő vadászni akart. Meg látjuk, Ayla. Ez egy lehetőség.
Ha oly súlyosan megsérült, mesterséget kell tanulnia.
Mindketten elhelyezkedtek a prémeken, de Ayla már annyira fáradt volt,
hogy nem tudott azonnal elaludni. Azon kapta magát, hogy a jövőjén és a
szíve alatt hordott gyermekén gondolkodik. Mi lesz, ha fiú, és
orrszarvúakat akar gyötörni? Mi lesz, ha valami más történik? S hol van
Far kas? Már őt is csaknem fiának tekintette, de már napok óta nem látta.
Nagy nehezen elaludt, de csecsemőkről álmodott, farkasokról és
földrengésekről. Gyűlölte a földrengéseket. A földrengések halálra
rémisztették, olyanok voltak számára, mint rossz hírek előjelei.

– Egyszerűen hihetetlennek találom, hogy egyesek még mindig ellenzik

Joplaya és Echozar nászát – mondta Zelandoni. – Már megtörtént.
Jegyességet kötöttek. Túl vannak elszigeteltségi próbájukon is, nászuk
megköttetett. Már a nászlakomát is megtartották. Nincs több mondanivaló
ezzel kapcsolatban. – Donier egy utolsó csésze teát iszogatott mielőtt
visszatért volna a Zelandonia-szállásra, miután a Kilencedik Barlang
táborában töltötte az éjszakát. Többen ülték körül a nagy ároktüzet
reggelijük utolsó falatjai mellett, mielőtt a nap szorgos feladatai
megkezdődnének.
– Arról beszélnek, hogy hamarosan hazamennek – mondta Marthona.
– Szégyen lenne, miután oly hosszú utat tettek meg idáig – mondta
Jondalar.
– Elérték, amiért jöttek, Joplaya és Echozar hivatalosan is társai
egymásnak, s megvan a Zelandonijuk, vagyis inkább Lanzadonijuk –
szólalt meg Willamar.
– Szerettem volna valamennyi időt tölteni velük. Nem hiszem, hogy
hamarosan újra látnánk őket – sajnálkozott Jondalar.
– Magam is reménykedtem a maradásukban – mondta Joharran. –
Beszélgettem Dalanarral arról, hogy miért döntött úgy, hogy külön
népcsoportként megalapítja a lanzadoniakat. Más oka is lehet azon kívül,
hogy olyan messze élnek. Van néhány érdekes ötlete.
– Neki mindig is volt – mondta Marthona.
– Echozar és Joplaya még csak be sem akar menni a központi
táborhelyre, mert szerintük az emberek bámulják őket, és a tekintetük nem
igazán barátságos – közölte Folara.
– Talán kissé érzékenyek lettek a Jegyességi Szertartás alatt elhangzott
ellenvetések miatt – találgatta Proleva.
– Mindegyiket mérlegeltem. Azoknak az ellenvetéseknek egyike sem
igaz. Mindenki azt állítja, hogy az egészet Brukeval kezdte el, de mindenki
tudja, mi a problémája – mondta az Első. – Marona meg csak megpróbált
bajt keverni, mert a lanzadoniak Jondalar rokonai, ő pedig még ma is
bosszút akar állni Jondalaron és környezetén.
– Az a nő mintha a bosszúállás mesterségében képezné saját magát –
állapította meg Proleva. – Valamivel el kell foglalnia saját magát. Talán ha
lenne gyereke, az valami értelmet adna az életének, és értelmes célt, amin
gondolkodhatna.
– Egyetlen gyereknek sem kívánnám Maronát anyának – mondta Salova.
– Doni egyetértene veled – nézett rá Ramara. – Már amennyire
tudomásunk van róla, soha nem lett Áldott.
– Nem a rokonod, Ramara? Mindkettőtöknek ugyanolyan halványszőke
haja van – jegyezte meg Folara.
– Az unokatestvérem, de nem közeli – felelte Ramara.
– Azt hiszem, Prolevának igaza van – mondta Marthona. – Maronának
valóban szüksége van valami értelmes elfoglaltságra, amivel nem árthat
senkinek, de ez nem jelenti azt, hogy gyereke legyen. Valamiféle
mesterséget kell tanulnia, valamit, amivel elfoglalhatja magát, valami
értelmes munkával, ami eltereli a gondolatait attól, hogy másoknak
okozón bajt csak azért, mert az ő élete nem úgy alakult, ahogy akarta.
Szerintem mindenkinek kell legyen valami szakmája vagy mestersége,
amit szívesen csinálna, amit meg tanul jól csinálni, amivel hasznosat
cselekszik, nem pedig, másokat bánt. Ha nem így történik, Marona
folytatja a bajkeverést, csak azért, mert bajt akar keverni, és hogy felhívja
magára a figyelmet.
– Talán még az sem elég – mondta Solaban. – Laramamak van
mestersége, olyan, amiről ismerik, sőt talán még csodálják is. Jó sert főz,
de mindenféle bajt kever. Brukeval mellé állt Joplaya és Echozar
ellenében, és egyesek részéről figyelemben is részesült. Hallottam, amint
azt mondta az Ötödik Barlang néhány lakójának, hogy Jondalar házi
tűzhelye nem lehet többé az Elsők között, mert Jondalar idegen asszonyt
vett társul, akinek a legalacsonyabb a státusa. Azt hiszem, még most is
neheztel amiatt, hogy Ayla nem mögötte kapott helyet Shevonar
gyászmenetében. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, de azt hiszem, Laramar
nem szeret utolsó lenni.
– Akkor tegyen ellene valamit – mondta mérgesen Proleva –, például
gondoskodjon házi tűzhelye gyerekeiről!
– Jondalar házi tűzhelye pontosan ott van, ahol lennie kell – mondta
Marthona némi elégedett mosollyal. – Kivételes helyzet volt, és a vezetők
és a Zelandonia úgy döntött, ahogy döntenie kellett. A döntés nem olyan
valaki dolga, mint Laramar.
– Talán azt kell tenni – szólalt meg az Első. – Azt hiszem, beszélek
Dalanarral arról, hogy a Zelandonia és a vezetők hívjanak össze gyűlést,
és beszéljük meg ezt a problémát Joplayával és Echozarral kapcsolatban,
majd beszéljük meg nyíltan, s talán adjunk lehetőséget azoknak is, akiknek
valami ellenvetése van, hogy fogalmazzák meg érveiket.
– S ez jó alkalom lenne Jondalarnak és Aylának arra, hogy a
laposfejűekkel kapcsolatos tapasztalataikról beszéljenek... a Törzsről,
ahogy Ayla nevezi őket – vetette fel Joharran. – Egyébként is beszélnem
kell róluk a többi vezetővel.
– Talán átmehetnénk, s beszélhetnénk velük most – javasolta Zelandoni.
– Vissza kell mennem a szállásra. Van egy gondom. Valaki a
Zelandoniából kijuttatott olyan magánjellegű információt, amit titokban
kellett volna tartani. Egy része nagyon személyes információ bizonyos
emberekről, másik része pedig olyan ismeret, amelyről nem lett volna
szabad beszélnie a Zelandonián kívül. Meg kell tudnom, ki adott ki ilyen
információkat, hogy többé ne tehesse meg.
Ayla nagyon figyelmesen hallgatta mindazt, amit Zelandoni mondott, és
elgondolkodott rajta, miközben mindenki felállt, és különböző irányokba
elindult. A zelandoniak népét egy folyónak látta, melynek felszíne
nyugodtnak, csendesnek, simának tűnik, számos rejtett áramlás búvik meg
azonban benne különböző mélységekben. Arra gondolt, Marthona és
Zelandoni a többségnél vélhetőleg többet tud arról, mi történik a felszín
alatt, de sejtette, hogy még talán ők sem tudnak mindenről, még egymásról
sem. Észrevett bizonyos arckifejezéseket, testhelyzeteket, hangszíneket,
melyek megértették vele, mi történhet a mélyebb szinteken, de azonkívül
is, ha a kifecsegés problémája megoldódik is, kell még lennie valaminek,
ami Zelandoninak gondot okoz. A mély áramlatok mozognak, elcsúsznak,
kicsiny fodrokat redőznek a víz felszínén, és örvényeket kavarnak a
partszegélyeknél.
– Megyek, megnézem a lovakat – mondta Jondalarnak. – jössz velem,
vagy valami más dolgod van?
– Veled megyek, de várj egy percet – kérte Jondalar. – Hozom a
Lanidarnak készített dárdahajítót és a lándzsákat. csaknem kész vagyok
már velük, és szeretném kipróbálni őket, de én túl nagy vagyok hozzájuk.
Remélem, te ki tudod próbálni őket. Tudom, neked is kicsik, de talán
mégis megtudod saccolni, hogy Lanidarnak jók lesznek-e vagy sem.
– Biztosan jók lesznek, de kipróbálom őket – válaszolta Ayla. – A
legjobb persze maga Lanidar lesz, de amíg nem tesz szert gyakorlatra,
nem tudja kipróbálni őket. Ezzel gyakorolni tud, és biztosra veszem, hogy
boldog lesz. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon megörül majd azoknak
a dárdahajítóknak.
A nap a zenitjéhez közeledett, amikor elkezdték összeszedni dolgaikat.
Lecsutakolták a lovakat, és Ayla gondosan megvizsgálta őket. Az évszak
melegedésével a repülő rovarok gyakran megpróbálták lerakni petéiket a
kérődzők szemének nedves, meleg szemzugaiban, különösen a
szarvasokéban és a lovakéban. Iza megtanította az árnyas erdő részekben
növő, halott dologhoz hasonlító, kékesfehér nővényből készített tiszta
folyadék használatára. A korhadó fa részeiből nyerte táplálékát, mivel
hiányzott belőle a más növényekben meglévő élő, zöld klorofill, és
viaszos felszíne érintésre elfeketedett, de nem ismert jobb gyógyszert a
sajgó vagy gyulladt szemre, mint a hűvös folyadék, melyet egy letört
szárból ki lehetett vonni.
Ayla kipróbálta a kis dárdahajítót, és arra a döntésre jutott, hogy kiváló
lesz Lanidarnak. Jondalar befejezte a dárdákat, de elhatározta, hogy készít
még néhányat, amikor meglátta az egyenes, kecses törzsű égerfacsemeték
kis ligetét. A fácskák átmérője éppen jó volt a kis dárdáknak. Levágott
néhányat. Ayla nem volt biztos benne, mi késztette arra, hogy bemenjen az
erdőbe a patak mellett, a lovak karámján túlra.
– Hova mész, Ayla? – kérdezte Jondalar. – Vissza kell indulnunk.
Délután el kell mennem a központi táborba.
– Mindjárt jövök – válaszolta Ayla.
Jondalar látta, amint keresztülgyalogol a fák védőfalán, és arra gondolt,
biztosan látott arrafelé valamit. Talán valami olyasmit, ami veszélyes lehet
a lovakra. Talán vele kellene mennie, gondolta éppen, amikor meghallotta
sikolyát.
– Ne! Ó, ne!
Jondalar oly gyorsan rohant a hang irányába, amennyire csak hosszú
lábai lehetővé tették, átgázolva bokrokon, cserjéken, mit sem törődve a
karcolásokkal, sebekkel. Amikor Aylához ért, az ő száját is a hitetlenkedés
és a fájdalom kiáltása hagyta el, és térdre rogyott.

 35

A kis patak partján, a sárban Jondalar Ayla fölé hajolt. Ayla hason feküdt
az oldalán fekvő hatalmas farkas mellett, s kezében tartotta a fejét.
Leszakított fülének vére festette vörösre az asszony kezét. Farkas
megpróbálta megnyalogatni Ayla arcát.
– Ez Farkas! Megsebesült! – Az asszony arcán végigpatakzó könnyek
fehér csíkokat hagytak sáros-foltos arcán.
– Szerinted mi történt vele? – kérdezte Jondalar.
– Nem tudom, de segítenünk kell rajta – mondta Ayla, és felült. –
Csinálnunk kell egy hordágyat, hogy visszavihessük a táborba. – Farkas
megpróbált Aylával együtt lábra állni, de visszarogyott.
– Maradj mellette, Ayla. Máris készítek egy hordágyat az imént vágott
dárdaszárakból – nyugtatta Jondalar.
Többen is a farkast a táborhelyre becipelő Ayla és Jondalar elé siettek,
felajánlva segítségüket, megértetve Aylával, hogy milyen sokan
megkedvelték Farkast, és törődnek vele.
– Helyet készítek neki a szálláson – mondta Marthona, előttük belépve a
sátorba.
– Én tehetek valamit? – kérdezte az éppen akkor visszaérkező Joharran.
– Megtudakolhatnád, hogy Matagan sebének gyógyításiból maradt-e
Zelandoninak valamennyi fekete nadálytője és körömvirágszirma. Azt
hiszem, Farkas összeverekedett más farkasokkal, és a harapások okozta
sebek gyötrelmesek és nehezen gyógyulnak. Hatékony, erős gyógyszer
kell, és hogy alaposan kitisztítsam a sebeket – mondta Ayla.
– Szükséged lesz forralt vízre? – kérdezte Willamar. Ayla bólintott. –
Tüzet rakok. Milyen jó, hogy épp az imént hoztuk be ezt a rakás fát!
Joharran Folarával és Prolevával tért vissza a Zelandonia szállásáról
azzal az üzenettel, hogy az Első is rövidesen odaér. Nem kellett hozzá
hosszú idő, s már az egész Nyári Találkozó tudta, hogy Ayla farkasa
megsebesült, és az emberek többsége aggódott érte.
 Jondalar Ayla mellett maradt, miközben Farkast vizsgálta, és
arckifejezésén látta, hogy négylábú kedvencük sebei súlyosak. Ayla
biztosra vette, hogy egy egész falka támadta meg, és meglepőnek találta,
hogy egyáltalán még él. Egy szelet őstulokhúst kért Prolevától,
kaparókéssel reszelékre vakarta, mintha csecsemőnek készítene ennivalót,
majd összekeverte megőrölt csattanómaszlaggal, és bele tette a torkába,
hogy megkönnyítse táplálkozását, hogy pihenhessen és elaludhasson.
– Jondalar, hoznál valamennyit az elejtett tulok meg nem született
borjának bőréből? Puha, nedvszívó bőrre van szükségem a sebei
kitisztításához – mondta Ayla.
Marthona figyelte, amint különböző tálakban levő forró vízbe
gyökereket és porokat tesz, majd valamilyen anyagot nyújtott felé.
– Zelandoni szívesen használja ezt – mondta.
Ayla ránézett. A puha anyag nem állatbőr volt. Inkább ahhoz a finomra
szőtt kelméhez hasonlított, amelyből a Marthonától kapott ajándéka
készült. Belemártotta az egyik tálkában levő folyadékba. Az anyag
pillanatok alatt felszívta.
– Ez jó lesz... valóban nagyon jó anyag. Köszönöm – hálálkodott Ayla.
Zelandoni körülbelül ugyanakkor érkezett, amikor Jondalar és Joharran
segítette a másik oldalára fordítani Farkast, hogy Ayla ott is elláthassa a
sebeit. Az Első segített kitisztítani egy különösen csúnya sebet, majd Ayla
többeket is meglepett azzal, hogy egy vékony ínszalagot fűzött át
fonalvezetője apró lyukán, és arra használta, hogy csomókkal
összeerősítse a legmélyebb sebek legfontosabb széleit. Korábban már
többeknek megmutatta a zseniális eszközt, de még soha senki nem látta,
hogy eleven sebeket varrjanak össze vele. Még Farkas szétszakított fülét is
összevarrta, bár a seb még így is recés szélű maradt.
– Tehát ezt csináltad velem is – mondta Jondalar mogorva vigyorral.
– Valóban úgy tűnik, mintha segítene összetartani a sebet, hogy jól
gyógyuljon – dicsérte Zelandoni. – Ezt is a Törzs orvosságos asszonyától
tanultad? A bőr összevarrását?
– Nem. Iza ezt soha nem csinálta. Valójában nem varrták, hanem
összecsomózták a dolgokat. Szívesen használják lyukak készítéséhez
árszerszámként a szarvas mellső alsólábában levő éles kis csontot bőrök
és inak átlyukasztásához, miután a szélein részben megszáradt és
megkeményedett, hogy átfűzzék az inat, és csomóra kössék. Nyírfakéreg-
tárolókat is gyártottak így. Amikor Jondalar varratai állandóan
felszakadtak és kinyíltak annak ellenére, hogy megpróbáltam nagyon erős
szorítókötést tenni rá, hogy egybetartsa a húst, bőrt, inakat,
elgondolkodtam azon, mi lenne, ha csomókkal tartanám a helyén a bőrt és
az izmokat. így hát megpróbáltam. Úgy tűnt, összetartja a sebeket, de
sejtelmem sem volt arról, mikor kell kivennem a varratokat. Nem
akartam, hogy a hegek felszakadjanak, de azt sem akartam, hogy a csomók
a sebekben maradjanak. Talán kicsit tovább várhattam, mielőtt végül
elvágtam a varratokat. A kelleténél valószínűleg kicsit jobban fájt volna,
ha kihúzom a sebből – magyarázta Ayla.
– Azt állítod, én voltam az első ember, akinek összevarrtad a sebeit? –
kérdezte Jondalar. – Nem tudtad, sikerül-e vagy sem, hanem rajtam
próbáltad ki? – Fölnevetett. – Örülök neki! A sebeken kívül aligha
tudhattad másból, hogy egy barlangi oroszlán támadott meg.
– Tehát sebek összevarrására fejlesztetted tovább ezt a módszert? –
kérdezte Zelandoni. – Csak a nagyon tehetségesek és a gyógyítás iránti
természetes rátermettséggel rendelkezők lehetnek ilyen leleményesek a
gyógymódokban Ayla, te a Zelandoniához tartozol.
Ayla boldogtalannak tűnt.
– De én nem akarok a Zelandonia tagja lenni! – ellenkezett. – Én... hálás
vagyok... mármint, kérlek, ne érts félre nagyon megtisztelsz, donier, de én
csak Jondalar társa akarok lenni, megszülni a gyermekét, és jó zelandoni
asszony szeretnék lenni. – Kerülte az Első tekintetét.
– Kérlek, ne érts félre – válaszolta az Első. – Nem rögtönzött ajánlatot
tettem, pillanatnyi ötlettől indíttatva, mintha vacsorára hívtalak volna meg.
Azt mondtam, a Zelandoniához tartozol. Jó ideje így vélekedem már. A te
tehetségeddel bíró embernek arra van szüksége, hogy olyanokhoz
csatlakozzon, akiknek hasonló szintű a tudománya Szeretsz gyógyító
lenni, nem?
– Gyógyító asszony vagyok. Azon nem változtathatok válaszolta Ayla.
 – Természetesen az vagy, ahhoz nem fér kétség – mondta az Első. – De
a zelandoni nép közt csak a gyógyítók tartoznak a Zelandoniához. Az
emberekben szorongást keltene az olyan orvosságos, aki nem az. Ha nem
tartozol a Zelandoniához, nem téged hívnak, ha gyógyítóra van szükség,
így nem lehetnél gyógyító asszony, ahogy te nevezed, Miért nem akarsz
tagja lenni a Zelandoniának?
– Beszéltél arról, mennyi mindent kell megtanulni, én arról is, mennyi
idő szükséges hozzá. Hogyan lehetnék jó társa Jondalarnak, és neveljem a
gyermekeimet, ha annyi időt kell töltenem annak megtanulásával, hogy
Zelandoni legyek? – kérdezte Ayla.
– Vannak Földanya Szolgálói közt olyanok, akiknek társuk és gyerekeik
vannak! Te magad meséltél arról, aki a gleccseren túl él a társával és több
gyermekével, és találkoztál a Második Barlang Zelandonijával is – mondta
az Első. – S nem ő az egyetlen.
– De csak páran vannak – ellenkezett Ayla.
Az Első alaposabban megszemlélte a fiatalasszonyt, és meg volt
győződve arról, hogy Ayla nem mondott el mindent. Indokai nem illettek
karakteréhez. Kitűnő gyógyító volt, és érdeklődő, gyorsan tanult, és
nyilvánvalóan szerette hivatását. Nem hanyagolná el a társát, sem a
gyermekeit, és amikor távol kellene maradnia, mindig akadna valaki, aki a
segítségére sietne. És készséges, gondos is. Hiszen az állataira is milyen
sok időt szán, mégis szinte mindig rendelkezésre áll, s mindig segítőkész,
ha bármi teendő felmerül, és a kötelezőnél többet vállal.
A doniert nagyon meghatotta, ahogy Ayla mindenkit meggyőzött arról,
hogy segítsék Lanogát abban, hogy gondoskodhasson legkisebb húgáról
és a többi testvéréről. S ahogy azt a beteg kezű fiút is gyámolítja! Ezek
mind olyan dolgok, amiket egy jó Zelandoni tesz. Született Zelandoni! A
donier elhatározta, meg kell ismernie Ayla igazi problémáját, mert
eltökélte, hogy így vagy úgy, de Ayla lesz Földanya Első Szolgálói Közt
Első. A Zelandonia tagjává kell lennie, mert túlzottan veszélyezteti
stabilitásukat, ha valaki oly született tehetség és annyi tudománnyal
rendelkezik, mint Ayla, de kívül esik a Zelandonia befolyásán.
 Az emberek elmosolyodtak, amikor meglátták a központi táboron
keresztül Ayla mellett ballagó Farkast Marthona rostanyagából és puha
bőreiből készült sebkötéseiben. Farkas már-már mintha emberi öltözéket
viselt volna, és a bősz, húsevő vadállat karikatúrájának látszott. Többen
megálltak, hogy megkérdezzék, hogy érzi magát, vagy
tetszésnyilvánításukat fejezték ki. Ám nagyon közel haladt Aylához.
Annyira boldogtalan volt, amikor Ayla legelőször magára hagyta, hogy
üvöltött, majd kiszabadította magát, és megkereste. Az egyik
Történetmondó már történeteket szőtt a Farkasról, aki imádta az asszonyt.
Aylának újra meg kellett tanítania arra, hogy ott maradjon, ahol
meghagyja neki. Végül újra biztonságban és nyugodtan kezdte érezni
magát Jondalar, Marthona vagy Folara társaságában, de már védelmezte is
a Kilencedik Barlang táborhelyét, és Aylának arra is újra meg kellett
tanítania, hogy ne lépjen fel fenyegetően a vendégekkel szemben. Az
embereket, különösen a közelállókat, elbűvölte Ayla szinte határtalan
türelme az állattal, ugyanakkor látták az eredményeket is. Sokuk vélekedett
úgy, milyen érdekes lehet az embernek engedelmeskedő farkas, bár nem
voltak meggyőződve arról, hogy kinevelése megéri-e az időt és
fáradságot. Azt mégis megértette velük, hogy Ayla nem varázslattal
szelídíti meg és bánik állataival.
Az asszony már éppen lepihent volna, azon gondolkodva, hogy Farkas
végül talán újra higgadtabban fogadja az esetenkénti látogatókat, és
szelíden viselkedik velük amikor egy fiatalember – hallotta, hogy a
Tizenkilencedik Barlangban élő Palidarként mutatták be – jött látogatóba
Willamar kereskedőtanoncához, Tivonanhoz. Farkas oda ment hozzá,
morogni kezdett, s igazi fenyegetéssel mutatta ki tépőfogát. Aylának le
kellett fognia, leszorítania, de még, akkor is elfojtottan morgott.
Félelmében a fiatalember hátrahőkölt, Ayla pedig nem győzött
szabadkozni. Willamar, Tivonan és jó néhányan mások körbeállták, s
meglepetten figyelték a jelenetet.
– Nem tudom, mi lehet vele. Már azt hittem, túl van azon, hogy
védelmezze a területét. Általában nem viselkedik így, de nemrég
megsérült, és még nem gyógyult fel teljesen magyarázkodott Ayla.
 – Hallottam, hogy megsebesült – válaszolta a fiatal férfi
Ayla akkor vette észre, hogy a vendég farkasfogakból fűzött nyakláncot
visel, kezében a csomagját pedig farkasprém díszíti.
– Megkérdezhetem tőled, honnan szerezted azt a farkasprémet? –
kérdezte.
– Nos... az emberek többsége azt hiszi, hogy elmentem farkasra
vadászni, de nektek megmondom az igazat. Találtam. Valójában találtam
két farkast, és hatalmas viadalban lehettek, mert nagyon megmarcangolták
egymást. Az egyik egy fekete nőstény volt, a másik pedig egy hétköznapi
szürke, egy hím. Először a fogakat vettem ki, majd úgy döntöttem, a prém
egy részét „megmentem".
– És a szürke hím bundája díszíti a csomagod – mondta Ayla. – Most
már azt hiszem, értem. Farkas ugyanabban a viadalban vehetett részt és
sebesülhetett meg. Tudtam, hogy talált egy barátot, valószínűleg a fekete
nőstényt. Még mindig fiatal, s nem hiszem, hogy egyáltalán párzott-e már.
Még kétéves sincs, de meg akartak ismerkedni egymással. A nőstény a
helyi falka legalacsonyabb rangúja lehetett, vagy egy magányos farkas
egy másik falkából.
– Honnan tudod? – kérdezte Tivonan. Ekkor már még többen
gyülekeztek körülöttük, a beszélgetést hallgatva.
– A farkasok szeretik, ha a farkasok farkasoknak látszanak. Azt hiszem,
jobban értik egymást, ha átlagos a farkasszínezetük. A szokásostól
eltérőeket, tiszta feketéket, fehéreket vagy foltosakat nem fogadják be,
kivéve – ahogy néhány mamutoj barát mesélte – azokon a helyeken, ahol
egész évben rengeteg a hó, ahol a fehér farkasok a szokásosak. De a
szokatlanok, mint az a fekete, gyakran a legalacsonyabb rangúak a
falkában, így valószínűleg elhagyják a falkát, és magányos farkasok
lesznek, ahogy az a fekete nőstény. A magányos farkasok általában más
falkák területének határvonalai közt rejtőznek, saját helyet keresve, és ha
rátalálnak egy másik magányos farkasra, megpróbálják megalapítani a
saját falkájukat. Úgy vélem, e térség farkasai a saját területüket védték a
két jövevénnyel szemben – mondta Ayla. – S hatalmas mérete ellenére
Farkas hátrányban volt. Tudott egy-két dolgot, egyszerűen csak azért, mert
farkas, de soha nem voltak fivérei vagy nővérei, sem nagynénjei, sem
nagybátyjai, sem más farkasok, akik meg tanították volna azokra a
dolgokra, amiket egymástól tanulnak.
– Honnan tudsz ennyi mindent? – kérdezte Palidar.
– Éveken keresztül figyeltem a farkasokat. Amikor vadászni tanultam,
csak húsevőket és nem növényevőket vadásztam. Szeretnék kérni tőled egy
szívességet, Palidar – mondta Ayla. – Elcserélhetem veled azt a farkasbőrt?
Azt hiszem, Farkas azért morog rád és fenyeget, mert érzi rajtad annak az
állatnak a szagát, akivel megküzdött, legalábbis egyikükét, és valószínű,
hogy megölte. De megölték a barátnőjét, s csaknem őt is. Veszélyes lehet
neked, ha azzal a holmival jössz ide. Soha nem szabad idejönnöd azzal a
farkasprémmel, mert nem tudom, Farkas mit cselekedne.
– Odaadom ellenérték nélkül – mondta a fiatalember. Csak egy
prémdarab, amit lazán a pakkomra varrtam. Nem akarok belekerülni
semmilyen dalba vagy legendába, mint az a férfi, akit megtámadott egy
farkas, aki imádta az asszonyt. A fogakat megtarthatom? Azok sem
értéktelenek.
– Igen, tartsd meg a fogakat, de azt tanácsolnám, hogy néhány napra
áztasd be őket halványszínű, erős teába. S megmutatnád nekem, hol találtál
rá a farkasokra?
A fiatalember odaadta Aylának a farkast támadásra ösztönző prémet, ő
pedig odavetette állata elé. Farkas rávetődött, megragadta, és rázta,
megpróbálva szétszaggatni. A figyelő emberek még talán mulatságosnak
is találták volna, ha rá nem döbbennek, a farkas milyen súlyosan
megsérült, és hogy a barátnőjét vagy lehetséges társát megölték.
Szimpatizáltak vele, s felruházták azokkal az érzelmekkel, melyeket ők
éltek volna át hasonló helyzetben.
– Örülök, hogy nem rajtam van az a szőr – mondta Palidar.
Ayla és Palidar megbeszélte, hogy később visszamennek arra a helyre,
ahol megtalálta a farkasokat, most azonban mindkettejüknek más dolga
akadt. Aylának fogalma sem volt, mit találhat még, hisz a dögevők
mostanra mindent eltakaríthattak már, de amilyen beteg volt Farkas,
Aylának sejtelme sem lehetett arról, mekkora utat tehetett meg, hogy
rátaláljon. Palidar távozása után arra gondolt, vajon milyen dalokat és
történeteket találhattak ki a farkasról, aki imádta az asszonyt.
Ellátogatott a Történetmondók és Zenészek táborába. Eleven, színes
hely volt, még mintha a ruhájuk is világosabb színű lett volna. Nem
mindannyian jöttek egy helyről, nem volt saját kőhajlékuk, csak az
utazósátraik és szállásaik. Helyről helyre vándoroltak, egy ideig egyik
Barlangnál maradtak, majd egy másiknál, de nyilvánvalóan mindannyian
ismerték egymást, és rokonságot éreztek egymás iránt. Mintha mindig
lettek volna gyerekek a lakhelyükön. Ahogy az év többi részében,
meglátogatták a különböző Barlangokat, de inkább Nyári Találkozóik
sátraiban, semmint sziklamenedékeikben. Mindannyian részt vettek nagy
előadásaikon, melyeket a központi térségen adtak, ahol a Jegyességi
Szertartásokat is tartották, és a közönség a domboldalról nézte műsorukat.
Ayla tudta, hogy a Történetmondók már elkezdték a regélést a
Kilencedik Barlang állatairól. A történetek néha arról szóltak, milyen
hasznosak lehetnek a négylábúak, mint például, hogy a lovak miként
tudnak nehéz rakományokat szállítani, vagy Farkasról, aki a vadászatban
segíti Aylát azzal, hogy felhajtja a vadakat, ahogy a madarat a dárdahajító-
bemutatón. Megszületett egy új legenda arról, hogyan fedezték fel a helyi
barlangot, a Történetmondók azonban szívesen szőttek regéikbe
természetfeletti vagy mágikus elemeket. Történeteikben Farkas nem azért
vadászott, mert Ayla megtanította rá, hanem mert volt köztük valami
különleges kapcsolat, ami igaz, valóban így volt, de nem ebből az okból
vadásztak együtt. A történet a farkasról, aki imádta az asszonyt, már olyan
legendává vált, mely egy férfiról szól, aki farkassá változott, amikor
ellátogatott a szellemvilágba, majd elfelejtett visszaváltozni emberré,
amikor ebbe a világba visszatért.
A történeteket már sokszor regélték és újramondták, és már lassan
belevegyültek a népmesékbe és legendákba. Néhány regös új történeteket
talált ki állatokról, melyeket emberek gondoztak, illetve egyik-másik
történet már olyan fordulatot vett, hogy állatok viselték gondját
embereknek. Néha aztán állatlelkekké változtak, akik segítették az
embereket. E történeteket minden valószínűség szerint tovább adja majd
egyik nemzedék a másiknak, életben tartva az ideát, mely szerint az állatok
megszelídíthetők és taníthatók és gondozhatok, s nem csak vadászhatok.

– Farkas jól meglesz Folarával – mondta Jondalar. – Már semmi gondja

a látogatókkal, a vendégek pedig óvatosabbak lesznek, s előre tudatják, ha
a Kilencedik Barlangba mennek. Már nem támadhat rá váratlanul senkire,
s már tudjuk, miért volt olyan agresszív Palidarral. Nehéz idő van a háta
mögött, és valószínűleg az változtatta meg, alapvetően azonban ő ugyanaz
a Farkas, akit kicsiny farkaskölyök kora óta szeretsz és tanítod. Mégsem
hiszem, hogy el kellene vinnünk a megbeszélésre. Tudod, mennyire
idegesek lehetnek az emberek, ami gyűlölködéssé fajulhat. Farkas nem
szívesen találkozna kiabáló, esetleg bajkeverő emberekkel, különösen, ha
te is ott vagy, és azt hinné, téged fenyegetnek.
– Kik lesznek ott? – kérdezte Ayla.
– A vezetők többsége, a Zelandonia és azok, aki ellenezték Echozart –
mondta Joharran.
– Azaz Brukeval, Laramar és Marona – mondta Ayla. – Egyikük sem
barát.
– Sőt rosszabb – válaszolta Jondalar. – Az Ötödik Barlang Zelandonija
és Madroman, a tanítványa, aki bizonnyal nem a legjobb barátom, szintén
ott lesz. És a Huszonkilencedik Barlangból Denanna, bár azt egyáltalán
nem tudom, neki mi az ellenvetése.
– Nem hiszem, hogy kedvelné az elgondolást, hogy állatok éljenek az
emberek mellett. Emlékszel, amikor megálltunk náluk idefelé jövet, és
nem akarta, hogy az állatok bemenjenek a sziklamenedékbe? – kérdezte
Ayla. – Bár én éppen annak örültem, hogy a mezőn táborozhatunk.
Amikor megérkeztek a Zelandonia szállására, a bejárati fatáblát már
azelőtt kinyitották, hogy bejelenthették volna megérkezésüket, és
bekísérték őket. Ayla futó gondolata az volt, honnan tudják már előre,
mikor érkezik, akár számítanak rá, akár nem.
– Találkoztál már a Kilencedik Barlang új tagjával? – kérdezte
Zelandoni a kellemes külsejű asszonytól, akinek békéltető mosoly fénylett
az arcán, mosolya alatt azonban Ayla megsejtette a rejtett erőt.
– Ott voltam a bemutatkozón, természetesen, és a Jegyességi
Szertartáson, de személyesen még nem találkoztunk – válaszolta az
asszony.
– A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Aylája, a Zelandoniak
Kilencedik Barlangjából származó Jondalar társa, aki a Kilencedik
Barlang előző Vezetőjének, Marthonának fia. Ayla korábban a Mamutojok
Aylája volt, az Oroszlán Tábor tagja, a Mamut Házi Tűzhely Leánya, a
Barlangi Oroszlán Lelkének Kiválasztottja, a Barlangi Medve
Védelmezettje – mutatta be formálisan Zelandoni.
– Ayla, ő a Huszonkilencedik Barlang Zelandonija.
Ayla üdvözölte az asszonyt, de meglepte a rövid formális bemutatás.
Ennél többre azonban nem is volt szükség. Zelandoniként lemondott
személyes lényéről, és a Huszonkilencedik Barlang Zelandonijának
megtestesülése lett, bár ha akarta volna, a bemutatás magában foglalhatta
volna azt a személyt, aki korábban volt, köztük eredeti nevét és minden
korábbi titulusát. Egyszerűen csak szükségtelennek tűnt, mivel már nem az
az ember, aki korábban volt, hanem Zelandoni.
Ayla saját új név- és kötelékgyűjteményére gondolt. Tetszett neki, ahogy
az Első bemutatta. A Zelandoniak Aylája lett, és Jondalar társa, és
jegyességi neve előrekerült, valamikor azonban a Mamutojok Aylája volt,
s nem veszítette el hozzájuk fűző, számára annyira fontos kötelékeit. S
változatlanul a „Barlangi Oroszlán Lelkének Kiválasztottja" maradt, és a
„Barlangi Medve Védelmezettje". Tetszett neki, hogy még totemjét és
törzsbeli kapcsolatait is tartalmazta a bemutatás.
Amikor megérkezett a Kilencedik Barlangba, és a formális zelandoni
bemutatkozásokon meghallotta a nevek és rokonsági kötelékek hosszú
recitálását, eltűnődött azon – és senkivel nem osztotta meg gondolatait –,
miért tartanak olyan hosszadalmas, ismeretlen nevekkel és kötelékekkel
teli, csaknem végeérhetetlen bemutatkozásokat. Miért nem egyszerűsítik le,
és említik egyszerűn csak azokat a neveket, ahogy az embereket hívják –
Jondalar, Marthona, Proleva. De akkor annyira tetszett neki, hogy
megemlítették ismerős kötelékeit, most pedig örült, hogy a zelandoniak
szokása szerint megemlítették múltbeli kötelékeit is. Egy időben úgy
gondolt önmagára, mint Nép Nélküli Aylára, akinek egy lovon és egy
oroszlánon kívül senkije nincs Most kötelékek fűzték számos emberhez,
társul választották, és gyermeket vár.
Még elidőzött egy futó gondolat mellett, miközben figyelmét
visszafordította a találkozón jelen levőkre. Nagyon szerette volna, ha
bemutatása magában foglalná a „Durcnek, a Törzs tagjának édesanyja"
titulust is, de mérlegelve a megbeszélés célját, és felidézve jegyességük
szertartásának estéjét és az Echozar megjelenése kiváltotta rendzavarást,
nem volt benne biztos, hogy beszélhet-e valaha is a zelandoniaknak a
fiáról, Durcről.
Az Első a szállás közepére lépdelt, s hamarosan elcsendesedett
mindenki.
– Azzal kezdeném, hogy e találkozó nem változtat semmin. Joplaya és
Echozar násza megköttetett, és azt csak ők bonthatják fel. De mintha
piszkos pletykák és általános rosszindulat rejtett áramlása irányulna
feléjük, amit én szégyenletesnek tartok. A legkevésbé sem vagyok büszke
arra, hogy Zelandonija vagyok egy olyan népnek, amely oly könyörtelen
tud lenni egy fiatal párral, akik csak most kezdik el önálló életüket.
Dalanar, Joplaya házi tűzhelyének atyja és én úgy határoztunk, hogy
nyíltan megbeszéljük a problémát. Ha valakinek komoly ellenvetése van,
most érkezett el az ideje, hogy előadja – szólott a donier.
Némi kertelés hallatszott, és a tekintetek elkerülése. Nyilvánvaló volt a
feszengés, a szégyenkezés, különösen azok közt, akik buzgón
meghallgattak, sőt tovább is adtak rosszindulatú pletykákat, rágalmakat.
Még a földi és spirituális vezetők sem voltak mentesek az ilyen
jellemhibáktól. Látszólag senki nem akarta részletezni a dolgot, mintha túl
nagy ostobaság lenne még megemlíteni is. S az Első már-már továbblépett
a találkozó következő témájára.
Laramar úgy vélte, hogy a pillanat, amelyért ágált, elillan előle, holott
egyike volt azoknak, akik leginkább szították az elégedetlenséget.
– Igaz vagy sem, hogy Echozar anyja laposfejű volt? – tette fel a
kérdést.
 Az Első a megvetés és ingerültség pillantásával tekintett rá.
– Soha nem tagadta – válaszolta.
– Ami pedig azt jelenti, hogy Echozar félvér, egy félvér gyerek pedig
utálatosság. Azaz Echozar utálatosság – jelentette ki Laramar.
– Ki mondta neked, hogy egy félvér gyerek utálatosság? – kérdezte az
Elsők Közt Első.
Laramar összevonta szemöldökét, s körülnézett.
– Mindenki tudja.
– Honnan tudhatnák? – kérdezte a donier.
– Mert az emberek azt mondják – válaszolta Laramar.
– Milyen emberek mondják? – erőltette a választ Zelandloni.
– Mindenki – válaszolta Laramar.
– Ha mindenki azt mondaná, hogy holnap reggel nem kel fel a nap,
valóban nem kelne fel? – kérdezte a donier.
– Nos... hát... nem. De az emberek mindig azt mondták – ismételte
önmagát Laramar.
– Mintha úgy emlékeznék, hogy a Zelandoniától hallottam, amint ezt
állítják – jelentette ki az egyik jelenlévő.
Az Első körbenézett, majd tekintete megállapodott az imént
megszólalón, felismerte ugyanis a hangját.
– Azt állítod, hogy a Zelandonia egyik tanítása az, hogy egy félvér
gyermek utálatosság, Marona?
– Nos, igen – jelentett ki kihívó arccal Marona. – Biztos, hogy a
Zelandoniától hallottam.
– Marona, tudtad, hogy még egy szép nő is elcsúnyul, amikor rágalmaz
és rosszindulatúan hazudozik? – kérdezte az Első.
Marona elvörösödött, és gyűlölködő tekintettel meredt a donierre.
Többen megfordultak, hogy Maronára nézzenek, s lássák, vajon az Első
igazat mondott-e, s néhányan egyetértettek vele abban, hogy a
rosszakaratú, undok megjegyzés valóban megfosztotta Marona arcát
elismert szépségétől. Marona elfordította tekintetét, de maga elé motyogta:
– Honnan tudod, te kövér öregasszony?
A közelében többen is meghallották, és elborzadtak a sértésen, melyet a
gyűlölködő asszony vetett Földanya Szolgálói Közül Elsőre. Aylának, aki
a jókora terem túloldalán állt, hallása azonban szinte természetfelettien
kitűnő volt, a lélegzete is elállt. Néhányan mások is meghallották Maronát,
köztük a donier is, akinek szintén meglehetősen jó volt a hallása.
– Nézd meg alaposan ezt a kövér öregasszonyt, Marona, és ne feledd,
hogy hozzád hasonlóan egykor én voltam a legszebb nő a Nyári
Találkozókon. A szépség legföljebb múlandó Adomány. Bölcsen élj vele,
amíg még rendelkezésedre áll, ifjú hölgy, mert ha elmúlt, nagyon
boldogtalan leszel, ha más erényed nincs. Én soha nem bánkódtam
szépségem hanyatlása miatt, mert az erények, a tudomány és a tapasztalat
sokkal elégedettebbé tesz – mondta az Elsők Közt Első.
Majd a csoport többi tagja felé fordult:
– Marona állította, Laramar pedig célzott rá, hogy a Zelandonia tanítja
azt, hogy azok a gyerekek, akik egy közülünk való lelkének és egy olyan
lelkének összeillesztéséből születnek, akiket mi laposfejűnek nevezünk,
utálatosságnak születnek. Az elmúlt néhány napban nagyon sokat
meditáltam elmélyülten, és felidéztem a Históriákat és a Régiek Legendáit
és az összes tant, melyet csak a Zelandoniák ismerhetnek, hogy
megpróbáljak rájönni, honnan ered ez a szemlélet, mert Laramarnak egy
szempontból igaza van. Olyan valami ez, amiről mindenki azt hiszi, hogy
tudja.
– Elhallgatott, és körülnézett az összegyűlteken. – Az a nézet soha nem
volt a Zelandonia tanítása.
A Zelandonia nagyon csendes volt mindig, amikor az Elsőt meditálni
látták egyedül. Mellplakettjét ilyenkor megfordította, hogy a vésetek, a
díszítés nem látszott, hanem csak a dísztelen oldala, azt jelezve, nem
akarja, hogy megzavarják. Most már értették, miért meditált.
Halk beszélgetés hallatszott:
– De hiszen állatok! Még csak nem is emberek! A medvékkel állnak
rokonságban.
A Tizennegyedik Barlang Zelandonija hallhatóan szólalt meg:
– Földanya visszataszítónak találna egy olyan félvért!
– Utálatosságok – mondta Denanna, a Huszonkilencedik Barlang
vezetője. – Mindig is tudtuk.
Madroman az Ötödik Barlang Zelandonijának sutyorgott:
– Denannának igaza van. Félig emberek, félig állatok.
Az Első megvárta, amíg elcsendesednek.
– Honnan hallottátok azokat a dolgokat? Próbáljatok meg
visszaemlékezni egy példára a Zelandonia tanából vagy a Zelandonik
Históriáiból, és az Idősek Legendái hol említik konkrétan, hogy a vegyes
nászból született gyermekek utálatosságok, vagy egyáltalán azt, hogy a
laposfejűek állatok?
Nem célozgatásokról vagy vélekedésekről beszélek, hanem konkrét
meghatározásról – mondta Zelandoni.
Hagyta őket gondolkodni kis ideig, majd folytatta:
– Valójában, ha végiggondoljátok, megértitek, hogy Földanya soha nem
találná visszataszítónak, és azt sem akarná, hogy mi utálatosságnak tartsuk
őket. Ők is Földanya gyermekei, ahogy mi. Végtére is ki az, aki kiválasztja
egy férfi lelkét, és hozzáilleszti egy nő lelkéhez? Ez nem gyakran történik
meg, mivel nem sokat érintkezünk laposfejűekkel, de ha Földanya néha
úgy dönt, hogy úgy teremt új életet, hogy egy laposfejű elánját egy
zelandoni elánjához illeszti, az az Ő választása. Az Ő gyermekei nem
tehetik meg, hogy lebecsüljék vagy ócsárolják azokat az utódokat.
Földanya döntött úgy, hogy megteremti őket – talán valami különleges
okból. Echozar nem utálatosság. Echozart asszony szülte a világra, ahogy
minket valamennyiünket. Az a tény, hogy az édesanyja törzsbeli asszony
volt, nem teszi Echozart kevésbé Földanya gyermekévé. Ha ő és Joplaya
egymást választotta, akkor Doni tetszésére tették, és mi sem találhatjuk
döntésüket kevésbé tetszetősnek.
Felbolydulás követte mondatait, az Első azonban nem hallott ellenvetést,
ezért úgy döntött, folytatja.
– A másik oka gyülekezésünknek az, hogy Joharran mesélni szeretne
nektek azokról, akiket mi laposfejűeknek nevezünk. Először azonban azt
hiszem, jobban megismerhetitek őket olyan valakitől, aki tapasztalatból
beszél. Aylát olyanok nevelték fel, akiket mi laposfejűeknek nevezünk, ő
azonban a Törzs népeként ismeri őket. Ayla, idejönnél, légy szíves, és
mondanál róluk néhány szót?
Ayla felállt, és az Első felé lépdelt. Gyomra összeszorult, szája
kiszáradt. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy előadást tartson egy csoportnak,
és nem tudta, hol kezdje, ezért emlékei kezdetétől kezdte.
– Azt hiszem, már amennyire kiszámolhattam, ötéves lehettem, amikor
elveszítettem a családom, melyhez születtem. Talán nem nagyon jól
emlékszem, de úgy vélem, földrengés vitte el őket. Álmaimban néha
visszatér az a tragédia. Egy ideig egyedül kóboroltam. Nem tudtam, hova
menjek, mit csináljak. Már nem tudom felidézni, mennyi ideje lehettem
egyedül, amikor egy barlangi oroszlán üldözőbe vett. Úgy rémlik,
elrejtőztem egy kis, nagyon kis odúban, mert a barlangi oroszlánnak csak
a mancsa ért be, hogy megpróbáljon megragadni, és megmarta a lábamat.
Még ma is megvannak a sebek, négy csík a karmai nyomán a lábamon.
Legkorábbi pontos emlékem az, hogy kinyitom a szemem, és Izát látom,
egy asszonyt abból a népből, akiket ti laposfejűeknek neveztek.
Emlékszem, sikoltozni kezdtem, amikor megpillantottam. Azzal reagált,
hogy a karjaiba szorított, amíg meg nem nyugodtam, és abba nem
hagytam a sírást.
Az emberek figyelmét azonnal felkeltette a még öt évet sem számoló
árva lány története. Ayla elmagyarázta, hogy a Törzs otthonát, amely
megtalálta, szintén földrengés rombolta le, és új lakhelyet kerestek
maguknak, amikor rátaláltak. Elmondta nekik, hogy Iza népe tudta, hogy ő
nem törzsbeli, hanem a Mások egyike. Ők ezt a szót használták az olyan
emberekre, mint ő, és elmesélte azt is, hogy Brun törzsének orvosságos
asszonya és fivére, Creb fogadta örökbe, aki nagy mogur volt, ami a
Zelandonihoz hasonló tisztség. Történetmondása közben megfeledkezett
idegességéről, és minden modorosság, formalitás nélkül mesélt az
életéről, őszinte érzelemmel és jóindulattal azok iránt az emberek iránt,
akik a Barlangi Medve törzsének nevezik magukat.
Nem takargatott semmit, Brouddal megélt nehézségeit sem, aki
Brunnak, a vezető társának fia volt, s beszámolt arról is, milyen örömmel
tanulta a gyógyászatot Izától. Beszélt Creb iránti szerelméről, törzsbeli
húga, Uba iránt érzett testvéri szeretetéről, és kíváncsiságáról, amikor
először vette kezébe a parittyát. Elmondta, hogyan tanulta meg egyedül a
használatát, majd néhány évvel később miként látta eredményeit. Csak
akkor habozott, amikor azt mérlegelte, beszéljen-e fiáról. Mert az Első
minden logikus és emelkedett szellemű érvelése a mellett, hogy a
„törzsbeliek is Földanya gyermekei", jó néhányuk – különösen az Echozar
és Joplaya násza ellen tiltakozók – arckifejezéséről és gesztusaikból
leolvashatta, hogy érzéseik nem változtak. Egyszerűen csak úgy döntöttek,
az lesz a legjobb, ha véleményüket megtartják maguknak, legalábbis
egyelőre. Ezért úgy döntött, a legjobb talán az lesz, ha arról hallgat.
Beszélt nekik arról is, hogyan kényszerítették arra, hogy hagyja el a
Törzset, amikor Broud vezető lett, és noha megpróbálta megmagyarázni,
mi a halálátok, nem hitte, hogy teljesen megértették kényszerítő erejének
igazi hatalmát. Valóban szó szerint a Törzs egyéneinek halálát okozhatta,
ha nem volt hova menniük, és senki, még a legkedvesebb családtagjai sem
vették tudomásul többé még egyszerűen a létezését sem. Csak röviden
említette meg a völgyben eltöltött idejét, de részletesebben szólt Rydagről,
a félvér gyermekről, akit Nezzie, az Oroszlán Tábor Vezetőjének társa
adoptált.
– Echozartól eltérően Rydagben nem volt meg a Törzs ereje, és
jellemében is gyenge volt, a törzsbeliekhez hasonlóan azonban képtelen
volt bizonyos emberi hangok képzésére. Én tanítottam őt, Nezzie-t, az
Oroszlán Tábor többi lakóját és Jondalart, hogy kézjelekkel
kommunikáljanak. Nagyon boldoggá tette Nezzie-t, amikor Rydag először
nevezte „anyá"-nak. – Ayla befejezte történetmondását.
Ekkor Jondalar lépett elő, és mesélte el azt a történetet, amikor nem
sokkal azután, hogy átkeltek a napkeletre levő gleccserfennsíkon, a
bátyjával, Thonolannal együtt találkozott néhány törzsbeli férfival.
Elmondta nekik fél-halfogásának „mulatságos" történetét is, amikor a
törzsbeli fiatalember megmentette az életét, s cserébe elvitte a hal másik
felét. Nem hagyta ki azokat a körülményeket sem, amelyek arra vezették,
hogy néhány éjszakát a törzsbeli párnál, Gubannál és Yorgánál töltsenek,
és azt sem, hogyan „beszélgettek" velük azon a jelnyelven, melyre Ayla
tanította őket.
 – Ha van fontos dolog, amit Utazásunkon megtanultam – mondta végül
Jondalar –, az az, hogy azok, akiket mi mindig laposfejűeknek neveztünk,
emberek, intelligens emberek. Nem állatok jobban, mint ti vagy én. Talán
másként élnek, talán az intelligenciájuk nem olyan, mint a mienk, de nem
kevesebb. Egyszerűen csak különbözik a zelandoniakétól. Van, amihez mi
értünk, és ők nem, de vannak olyan dolgok, melyekhez ők értenek, mi
pedig nem.
Joharran állt fel ekkor, aggodalmairól beszélt, és arról, hogy új
módszereket kell kidolgozniuk a Törzzsel kapcsolatos problémák
megoldásához. Végül Willamar szólt a Törzs népével való kereskedésről.
Számos kérdés merült fel, és a beszélgetés hosszú ideig tartott. A hallottak
meglepetést jelentettek a Zelandoniak és a zelandoniak vezetői számára is.
Néhányan nehezen hitték el, többségük azonban nyitottsággal kezelte a
beszámolókat. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Ayla története igaz; még a
legjobb Történetmondók sem tudtak volna meggyőzőbbet kitalálni. S
humánusnak mutatta be a Törzs népét, még ha néhányan nem akarták is
elhinni, hogy emberek. Semmilyen elhatározásra nem jutottak, de
mindenkit elgondolkodásra késztetett.
Ekkor az Első állt fel, hogy véget vessen a találkozónak.
– Azt hiszem, mindannyian tanultunk néhány fontos dolgot – mondta. –
Nagyra becsülöm, hogy Ayla hajlandó volt eljönni, és oly spontánul
beszélni szokatlan élményeiről. Ritka bepillantást nyújtott számunkra
azoknak az embereknek az életébe, akik talán különösek, de akik
hajlandók voltak befogadni egy gyermeket, akiről tudták, hogy nem
közülük való, mégis úgy bántak vele, mint saját népük szülöttével.
Néhányunk félt, ha vadászatkor vagy gyűjtögetéskor véletlenül
laposfejűeket láttunk. Úgy tűnik, a félelem helytelen érzés volt olyan
emberekkel szemben, akik hajlandók voltak befogadni valakit, aki oly
reménytelen helyzetben és annyira egyedül volt.
– Véleményed szerint ők fogadták be azt a Kilencedik Barlangból régen
eltűnt asszonyt is? – kérdezte a Tizenkilencedik Barlang fehér hajú
Zelandonija. – Ha jól emlékszem, terhes volt, amikor visszajött. Földanya
talán úgy határozott, akkor Áldja meg, amikor a laposfejűek közt van, és
az egyikük lelkét...
– Nem! Ez nem igaz! Az én anyám nem volt utálatosság! – kiáltott fel
Brukeval.
– Így igaz. Az édesanyád nem volt utálatosság – mondta Ayla. – Éppen
ezt próbáltuk megértetni veled. A félvérek egyike sem utálatosság!
– Az én anyám nem volt félvér! – kardoskodott Brukeval. – Ezért nem
volt utálatosság! – Oly gyűlölettel nézett Aylára, hogy annak el kellett
fordítania a fejét, hogy elkerülje gyűlölködő tekintetének erejét. Majd
Brukeval peckes léptekkel kiment.
A találkozó befejeződött. Az emberek felálltak, és indulni készülődtek.
Kifelé menet az Elsők Közt Első észrevette, amint Marona bántón és
szemtelenül néz felé, majd meghallotta, amit Laramar az Ötödik Barlang
Zelandonijával és tanítványával, Madromannal beszél.
– Hogy lehet Jondalar házi tűzhelye az első? – kérdezte Laramar. – Az
ürügy az volt, hogy az idegen asszonynak olyan magas rangja volt a
mamutojok, azok közt az emberek közt, akik közül vélhetőleg származik,
hogy azt itt nem lehet lejjebb tenni, de mintha még csak azt sem tudná,
hogy valójában milyen nép szülötte. Ha laposfejűek nevelték fel, akkor
inkább laposfejű, és nem mamutoj. Mondjátok már meg nekem, milyen
rangja van a laposfejűeknek! Az utolsónak kellett lennie, de most már az
elsők közt van! Nem hinném, hogy ez helyes.

A hosszú és kimerítő tanácskozás után, amely oly vehemens kirohanással

végződött, Ayla elgyötörtnek érezte magát. Úgy vélte, felzaklató lehet
azoknak az embereknek váratlanul megtudniuk, hogy a teremtmények,
akikre addig állatokként gondoltak, valójában gondolkodó, gondoskodó
emberek. Gyökeres változás volt ez, és a változások soha nem történnek
könnyen. Brukeval reagálása azonban teljesen ésszerűtlen volt, ellenséges
tekintete pedig olyannyira teli volt rosszindulattal, hogy megrémisztette
Aylát.
Jondalar azt tanácsolta, menjenek el a lovakhoz, és lovagoljanak ki,
távol mindenkitől, és pihenjenek a tanácsozásnak véget vető nyugtalanító
események után. Ayla boldogan látta a mellettük újra hosszú léptekkel
szökellő Farkast, aki már nem viselt kötést, bár még nem gyógyult fel
teljesen.
– Megpróbáltam nem kimutatni, de annyira mérges lettem azokra az
emberekre, akik azért ellenezték jegyességüket, mert Echozar édesanyja
törzsbeli volt – mondta Ayla.
– És bár Zelandoni és Dalanar hívta össze ezt a különgyűlést, nem
hiszem, hogy bármiben is megállapodás született volna. A Jegyességi
Szertartáson, szerintem, néhányan csupán azért nem tiltakoztak, mert nem
zelandoniak voltak. Lanzadoniaknak nevezik magukat, de én nem látok
semmilyen különbséget. Mi a különbség, Jondalar?
– A zelandoni szó azt jelenti, a Földanya gyermekei, de csak ránk,
zelandoniakra vonatkozik. Csakhogy ugyanígy vélekednek a lanzadoniak
is. A zelandoni szó eredeti értelme az, hogy a Délnyugati Föld Gyermekei,
a lanzadoniak pedig az Északkeleti Föld Gyermekei – magyarázta
Jondalar.
– Dalanar miért nem nevezi magát továbbra is zelandoninak, s alapít
egy új Barlangot a következő magasabb számolószóval? – kérdezte Ayla.
– Nem tudom. Soha nem kérdeztem tőle. Talán azért, mert olyan távol
élnek. Egy délután, de még egy-két nap alatt sem érsz oda hozzájuk. Azt
hiszem, tudja, hogy még ha megmaradnak is a családi kötelékek, egy
napon mégis más emberek lesznek már. Most, hogy már megvan a saját
Zelandonija, vagyis inkább Lanzadonija, még kevesebb oka van arra, hogy
megtegye a hosszú utat a mi Nyári Találkozóinkra. Meglehet, az ő
donierjüket egy jó ideig még a Zelandonia fogja tanítani, ám ahogy
fejlődnek, saját maguk is tanulnak már.
– Olyanok lesznek, mint a losadunajok – mondta Ayla
– A nyelv és az életmód olyannyira a zelandoniakéhoz hasonló, hogy
valamikor egy népnek kellett lennie.
– Azt hiszem, igazad van, és talán emiatt vagyunk azóta is olyan jó
barátságban velük. Régen talán zelandoniakként tartottuk számon, még ha
ma már nem is a mi nevünkön és kötelékeinken számozzuk őket –
találgatta Jondalar.
 – Vajon mikor lehetett az? Most már számos különbség van még
Földanya dalában is – mondta Ayla. Kissé távolabb lovagoltak. – Ha a
zelandoniak és a lanzadoniak népe ugyanaz a nép, akkor a Joplaya és
Echozar jegyességét ellenzők végül miért értettek egyet vele? Csak mert a
nevük szerint északkeleten élnek? Egyáltalán nem ésszerű. Akkor azonban
elsősorban tiltakozásuk volt ésszerűtlen.
– Nézd csak meg, ki állt az egész mögött! – mondta Jondalar. –
Laramar! Miért akar bajt keverni? Te nem tettél semmi mást, mint
megpróbáltad segíteni a családját Lanoga imád, és kétlem, hogy Lorala
még egyáltalán életben lenne, ha te nem lépsz közbe. Kétlem, hogy
Laramart egyáltalán érdekli az egész, vagy csak a figyelmet akarja
felhívni magára. Nem hiszem, hogy valaha is meghívták olyan gyűlésre,
melyen magas közösségi státusú emberek vettek részt, akik közül
néhányan – köztük az Első – meg próbáltak megbeszélni egy problémát,
de jelen volt az az egy-kettő is, akik gyűlölködésre használták fel. Most,
hogy Laramar belekóstolt, attól tartok, mindig bajt akar majd keverni,
csak azért, hogy állandóan felhívja magára a figyelmet. Leginkább
azonban Brukevalt nem értem közülük. Ő ismeri Dalanart és Joplayát, sőt
rokon!
– Matagan édesanyja elmondta nekem, hogy Brukeval a Jegyességi
Szertartás előtt járt az Ötödik Barlang táborában, és megpróbált
meggyőzni néhányakat, hogy tiltakozzanak Joplaya jegyessége ellen –
mondta Ayla. – Brukeval erős ellenérzéssel viseltetik a Törzs iránt, de ha
Echozar mellett látod, azonnal észreveszed a hasonlóságot. Az arcvonásai
határozottan törzsbeliek, még ha nem annyira erőteljesek is, mint
Echozaré, de jellegzetesen azok. Azt hiszem, gyűlöl engem, mert
megmondtam neki, hogy az édesanyja félvér, pedig csak azt próbáltam
közölni vele, hogy a félvér emberek nem rossz emberek, nem
utálatosságok.
– Bizonyára annak hiszi őket. Ezért próbálja annyira tagadni. Borzalmas
lehet gyűlölni azt, ami vagy – mondta Jondalar. – Nem változtathatod meg.
Mulatságos. Echozar is gyűlöli a Törzset. Miért gyűlölik azt a népet,
amelyből származnak?
 – Talán mert bántják őket kilétük miatt, és nem rejthetik el
különbözőségüket, mert valóban más a külsejük – mondta Ayla. – Az a
gyűlölet azonban, ahogy Brukeval meredt rám, mielőtt kiment,
megijesztett. Kisé Attaroára emlékeztet, mintha valami nem rendjén való
volna vele. Mintha valami rossz vagy torz lenne benne, mint Lanidar keze,
Brukevalnak azonban jellemvonása.
– Esetleg valami gonosz szellem szállta meg, vagy az elanja eltorzult –
mondta Jondalar. – Nem tudom, de talán jobb, ha óvatosak vagyunk
Brukevallal, Ayla. Megpróbálhat még több bajt okozni neked.

 36

A nyár hevesebb lett, a napok forróbbak. A legelőkön, a szabadon termő

gabonafélék magasabbra nőttek, és arany színt öltöttek, magvakkal teli
kalászaik az új élet ígéretének súlyától bólogattak. Ayla teste is
elnehezedett, hasát megtöltötte megszületésre fejlődő gyermeke. Jondalar
mellett dolgozott, a vadzabból szedte ki a magvakat, amikor először érzett
mozgást a pocakjában. Megállt, és kidudorodó hasára nyomta kezét.
Jondalar észrevette mozdulatát.
– Mi a baj, Ayla? – kérdezte aggodalmas szemöldökráncolással.
– Csak a baba mozgását éreztem. Most először mozdult meg! –
örvendezett, s mintha befelé mosolygott volna. Itt... – mutatta. Kivette az
aratókövet Jondalar nagy kezéből, és a hasára tette. – Talán újra
megmozdul!
A férfi türelmesen várt, de nem érzett semmit.
– Semmit nem érzek – szólalt meg végül. S éppen akkor apró mozgást
érzékelt a keze alatt, apró kis rezdülést.
– Éreztem! Éreztem a babát! – ujjongott.
– A mozgás később erősebb lesz – mondta Ayla. – Hát nem csodálatos,
Jondalar? Mit szeretnél, mi lenne? Fiú vagy lány?
– Nem az a fontos. Csak azt szeretném, hogy egészséges legyen, és
hogy könnyen hozd a világra. Te mit szeretnél?
– Azt hiszem, kislányt, de éppoly boldogan látnék fiút is. Nem igazán
fontos. Csak a gyereket akarom, a te gyermekedet. A tiéd is.
– Hé, ti ketten! Az Ötödik Barlang biztos lehet a győzelmében, ha így
ellézengitek az időt! – A hátraforduló Jondalar és Ayla egy közeledő
fiatalembert pillantott meg. Átlagos testmagasságú volt, vékony, de izmos
testalkatú. Hóna alá szorított mankóval járt, a másik kezében vizestömlőt
cipelt.
– Kértek vizet?
– Jó napot, Matagan! Meleg van, jól jön a víz – válaszolta Jondalar, s
átvette tőle a tömlőt, a feje fölé emelte, és a kifolyócsőből a szájába
folyatta a vizet. – Hogy van a lábad? – érdeklődött, átadva a vizestömlőt
Aylának.
– Egyre egészségesebb. Nemsokára már elhajíthatom ezt a mankó –
válaszolta mosolyogva. – Csak az Ötödik Barlangnak kellene a vizet
hordanom, de megláttam kedvenc gyógyítómat, s gondoltam, csalok
kicsit, s hozok vizet neki is. Hogy érzed magad, Ayla?
– Jól vagyok, köszönöm. Pár perccel ezelőtt éreztem meg először, hogy
megmozdult a baba. Növekszik. Szerinted ki vezet?
– Nehéz megmondani. A Tizennegyedik már jó néhány kosárnyit
gyűjtött, a Harmadik azonban épp most talált egy új nagy aratóhelyet.
– És a Kilencedik? – kérdezte Jondalar.
– Azt hiszem, van esélyük a győzelemre, de én az Ötödikre fogadok –
válaszolta a fiatalember.
– Elfogult vagy. Csak a jutalmakat akarod! – nevetett fel Jondalar. – Idén
mit adományoz az Ötödik Barlang?
– Az első vadászaton elejtett két őstulok szárított húsát, egy tucat dárdát
és a legjobb fafaragónk készítette nagy fatálat. És a Kilencedik?
– Egy nagy tömlőnyit Marthona borából, faragásokkal díszített,
nyírfából faragott öt dárdahajítót, öt tűzkövet és Salova fonta két nagy
kosarat, az egyik mogyoróval, a másik vackorral teli – válaszolta
Jondalar.
– Én Marthona borából szeretnék kapni, ha az Ötödik győz. Remélem, a
csontok szerencsések ma a számomra Egyszer talán megszabadulhatok
ettől a bottól – emelte fel mankóját Matagan. – Visszamegyek a férfiak
sátrába. Bizakodom, most már visszatérhetek, mankó ide, mankó oda, bár
az édesanyám még nem akar elengedni. Csodálatos volt, senki nem
ápolhatott volna jobban, de most már kissé túlajnározott. A baleset óta
mintha ötévesnek tartana.
– Nem hibáztathatod – mondta Ayla.
– Nem hibáztatom. Megértem őt. Egyszerűen csak vissza szeretnék
menni a férfiak sátrába. Még téged is meg hívnálak a borpartira, ha nem
kötöttél volna jegyességet, Jondalar.
 – Igazán köszönöm, de nekem már elegem volt a férfiak sátrából. Egy
napon majd, amikor idősebb leszel, te is rá jössz, hogy ha van társad, az
nem is olyan rossz, mint amilyennek gondolod – válaszolt Jondalar.
– Csakhogy te már frigyre léptél azzal az asszonnyal, akivel én akartam
– válaszolta a fiatalember, ugrató pillantást vetve Aylára. – Ha ő az enyém
lenne, én is készségesen kiköltöznék a férfiak sátrából. Amikor megláttam
Aylát a Jegyességi Szertartásotokon, a legcsodálatosabb asszonynak
tartottam, akit valaha is láttam. Alig hittem a szememnek. Szerintem
minden férfi így vélekedett, és azt kívánta, bárcsak a te helyedben lehetne,
Jondalar.
Noha eleinte Matagan szégyenlős volt Ayla közelében, feszélyezettsége
elmúlt, miután megismerte a számos nap alatt, amikor a Zelandonia
szállására járt, hogy segítsen az ápolásában. Majd fokozatosan
megnyilvánult természetes barátságossága és kialakuló könnyed bája.
– No csak, ki beszél! – mosolyodott el Ayla. – A „csodálatos" itt van! –
Megsimogatta domborodó pocakját. – Öregasszony vagyok én, gyerekkel
teli hassal!
– Az csak még szebbé tesz. S én szeretem az idősebb nőket. Egy napon
olyat választok társul, ha találok hozzád hasonlót – válaszolta Matagan.
Jondalar rámosolygott a fiatalemberre, aki Thonolanra emlékeztette.
Nyilvánvalóan belehabarodott Aylába, de egy nap majd elbűvölő férfi lesz,
és szüksége is lesz a kedvességére, ha sánta marad. Jondalar nem bánta, ha
kicsit gyakorolja bűverejét Aylával. Valamikor ő is egy idősebb nőbe volt
szerelmes.
– És te vagy a kedvenc gyógyítóm! – Matagan tekintete elkomolyodott.
– Egypárszor eszméletemre tértem, amikor a hordágyon vittetek, és azt
hittem, álmodom, amikor megpillantottalak. Csodaszép doninak láttalak, s
azért jöttél, hogy elvigyél Földanyához. Meggyőződésem, hogy
megmentetted az életem, Ayla, és nem hiszem, hogy egyáltalán tudnék
járni, ha te nem lennél.
– Csak véletlenül arra jártam, és tettem, ami képességeimből telt –
válaszolta Ayla.
– Lehet, de tudod, ha bármikor bármire szükséged lesz...
 – Lenézett a lába elé, és zavarában elvörösödött. Nehezen fogalmazta
meg, amit mondani akart. Újra az asszonyra nézett. – Ha bármikor bármit
tehetek érted, csak szólnod kell.
– Emlékszem, életem egy időszakában én is doninak hittem Aylát –
mesélte Jondalar, hogy feloldja a fiú feszélyezettségét. – Tudtad, hogy ő
varrta össze a bőrömet? Egyszer, Utazásunk során egy egész S'Armunaj
Tábor tartotta Aylát Földanyának, az Ő gyermekei segítségére siető élő
doninak. És amennyire én tudom, talán az is, ahogy a férfiak
beleszeretnek...
– Jondalar! Ne beszéld tele a fejét annyi ostobasággal! – mondta Ayla. –
S jobb, ha visszamegyünk dolgozni, vagy a Kilencedik Barlang elveszíti a
versenyt. S nem csak arról van szó... de szeretném megtartani a gabona
egy részét két ló és talán egy újszülött kiscsikó részére. Boldog vagyok,
hogy oly sok érett rozst gyűjtöttünk, bár a lovak jobban kedvelik a zabot.
A kosárba nézett, melyet a nyakába akasztott, hogy így a két keze szabad
maradjon, s megnézte, mennyi magvat gyűjtött, majd megigazította
kezében a követ, és nekilátott a munkának. Egyik kezével összemarkolt
néhány szár érett gabonát, a másikkal pedig nekipréselte a kerek követ,
kissé a kalász alatt, majd egy mozdulattal végigsimított a kalászón, hogy
így a kemény kő belemorzsolja a magvakat a tenyerébe. A kosárba öntötte,
és a következő maroknyi kalászért nyúlt.
Lassú, aprólékos munka volt, de nem nehéz, ha már belejött az arató. A
kő használata segítette a magvak kipréselését a kalászból, így a munka
hatékonyabb és gyorsabb lett Senki nem tudta a választ Aylának arra a
kérdésére, hogy honnan származik a kővel aratás ötlete, mert a
zelandoniak emberemlékezet óta így aratták a gabonaszemeket.
Miközben Matagan elbicegett, Ayla és Jondalar tovább gyűjtötte a
magvakat kosarukba.
– Lett egy odaadó csodálod az Ötödik Barlangban, Ayla – szólalt meg
Jondalar. – Sokan éreznek hozzá hasonlóan. Barátokat szereztél a
Találkozón. Az emberek többsége Zelandoniként gondol rád. Szokatlan
számukra a nem donier gyógyító.
– Matagan nagyon kedves fiatalember – bólogatott Ayla –, és nagyon
szép a prémszegélyezte kámzsás parka, melyet az édesanyja oly jó szívvel
ajándékozott nekem, és elég bő ahhoz, hogy télen is viselni tudjam.
Meghívott, hogy látogassam meg őket, ha majd ősszel hazafelé indulunk.
Ide felé jövet nem az Ötödik Barlang otthona mellett haladtunk el?
– De igen, a Folyón felfelé, annak egy kis mellékága mellett. Talán majd
megállunk náluk. Ne feledjek szólni, hogy néhány napon belül vadászni
megyek Joharrannal és még egy-két emberrel. Néhány napig távol leszünk
– mondta Jondalar, megpróbálva olyan hangon közölni, mintha
szokványos, mindennapos tevékenységet említene Aylának.
– Gondolom, én nem mehetek – sóhajtott Ayla vágyakozva.
–Attól tartok, egy időre le kell mondanod a vadászatról. Tudod, és
Matagan sérülése egyértelművé tette, hogy a vadászat veszélyes is lehet,
különösen, ha a lábad már nem olyan gyors, mint korábban. S miután a
baba megszületik, elfoglal majd a szoptatása és gondozása – mondta
Jondalar.
– Durc megszületése után vadásztam. Egy másik asszony szoptatta
helyettem, ha nem értem vissza időre.
– De nem mentél el napokra.
– Nem, csak kis vadakra vadásztam parittyával – ismerte el Ayla.
– Nos, azt most is megteheted, de napokig tartó vadászatokra nem
szabad elindulnod. Egyébként pedig most már a társad vagyok. Az én
munkám gondoskodnom rólad és gyermekeidről. Ezt fogadtam a
jegyességünkön. Ha egy férfi nem tudja eltartani a családját, mi haszna
van? Mi egy férfi célja, ha a nők szülnek, és ráadásul még nekik kell
gondoskodniuk is a gyermekekről? – kérdezte Jondalar.
Ayla még soha nem hallotta így beszélni társát. Minden férfi ilyen
felelősségteljes? A férfiaknak is szükségük van arra, hogy célt találjanak
létezésükre, mert ők nem tudnak gyermeket szülni? Megpróbálta
elképzelni, milyen érzés lehet, ha fordítva lenne, ha neki soha nem lehetne
gyermeke, és úgy vélte, az egyetlen hozzájárulása az lehetne, ha segítene
gondozásukban és a róluk való gondoskodásban. Szembenézett
Jondalarral.
– Nélküled ez a csecsemő nem lenne a hasamban, Jondalar – mondta
Ayla, a keble alatt domborodó hasára téve kezét. – Ez a baba legalább
annyira a tied, mint az enyém. Csak az én hasamban fejlődik ki. A te
magod nélkül nem kezdhette volna el az életet.
– Azt nem tudhatod biztosan – figyelmeztette Jondalar. – Te talán úgy
gondolod, de rajtad kívül senki nem vélekedik így, még Zelandoni sem.
Egymással szemben álltak a nyílt mező kellős közepén, nem
ellenségesen, de ellentétes nézetekkel. Jondalar észrevette, hogy a bőrpánt
alól, mely összefogta Ayla haját, kiszabadult egy-két napszítta szőke
hajtincs, és arcát legyezte a szélben. Az asszony mezítláb volt, lebarnult
karjai és keble kilátszott az egyszerű bőrruhából, melyet terebélyesedő
dereka köré tekert, és lazán lelógott a térdéig, hogy aratás közben
megvédje testét a száraz gabonaszárak karcolásaitól Tekintete határozott
és eltökélt volt, csaknem haragosan ki hívó, mégis oly sebezhetőnek tűnt.
Jondalar tekintete ellágyult.
– Egyébként pedig nem fontos, Ayla. Szeretlek. Én csak gondoskodni
akarok rólad és a kisbabádról – mondta. A karját nyújtotta, hogy átkarolja.
– A mi gyermekünk, Jondalar. A mi gyermekünk – ismételte, átkarolva
Jondalart, és mezítelen mellkasára fektette fejét. Jondalar érezte Ayla
fedetlen keblét és domborodó pocakját, és boldogság töltötte el.
– Rendben, Ayla. A mi kisbabánk – válaszolta. Hinni akart benne.

Észrevehetően csípősebb volt a levegő, amikor kiléptek szállásukról. Az

erdőcskék fáinak levelei a sárga árnyalataiba, esetenként vörösbe öltöztek,
és a tábor porába bele nem taposott füvek és gyógynövények
megbarnultak s összezsugorodtak. A környék fáinak és száraz cserjéinek
minden darabkáját régóta elhasználták tűzrakáshoz, és az erdők
számottevően megritkultak.
Jondalar felvette a szállás bejárata mellett, a földön heverő csomagjait.
– A lovak a rudas hordozóval nagy segítség lesz haza szállítani a téli
ételrakományt. Jó szezon volt.
Farkas odarohant hozzájuk, nyelve kilógott szája sarkában. Egyik füle
csöppet lekonyult, és a széle csipkézett volt kissé elhanyagolt külsőt adva a
vadásznak.
– Azt hiszem, tudja, hogy elhagyjuk a tábort – szólalt meg Ayla. –
Annyira boldog vagyok, hogy visszajött és velünk van, még ha
megsebesült is. Nagyon hiányzott volna a négylábú barátom. Jó, hogy
hazamegyünk a Kilencedik Barlangba, de mindig emlékezni fogok erre a
Nyári Találkozóra. Ez volt jegyességünk Találkozója.
– Én is nagyon jól éreztem magam. Már régóta nem voltam Nyári
Találkozón, de most, hogy távozunk, már örülök, hogy hazamegyünk –
mondta Jondalar, és elmosolyodott. A meglepetésre gondolt, ami Aylát
várja. Az asszony észrevette, hogy társa arckifejezése kissé megváltozott.
Jondalar mosolya inkább örömteli vigyor volt, és arcáról várakozást
olvashatott le. Az volt az érzése, hogy Jondalar valamit titkol előle, de
fogalma sem volt, mi lehetett az.
– Örülök, hogy a lanzadoniak eljöttek. Hosszú utat tettek meg, de
Dalanar megkapta a doniert, akit akart – folytatta –, Joplaya és Echozar
pedig annak rendje és módja szerint nászt ült. A lanzadoniak még kicsiny
nép, de nem kell hozzá sok idő, s máris lesz egy második Barlangjuk. Sok
kicsinyük van, és nagyon szerencsések. Többségük életben maradt.
– Örülök, hogy Joplaya terhes – mondta Ayla. – Már a nászuk előtt
terhes volt, de a Jegyességi Szertartás alatt nem hiszem, hogy sokan
észrevették.
– Más dolgok foglalkoztatták őket, de én boldog vagyok, hogy jegyesek
lettek. Joplaya egyébként is valahogy furcsának tűnik, szomorúbbnak.
Talán nincs is szüksége másra, mint gyermekre – mondta Jondalar.
– Jobb, ha sietünk. Joharran azt mondta, korán szeretne indulni –
figyelmeztetett Ayla.
Nem szándékozott Joplaya szomorúságáról beszélni, mert tudta az okát,
és nem akarta megemlíteni Jerikával folytatott hosszú beszélgetését.
Joplaya anyja kérdezett tőle valamit a szüléssel kapcsolatban. Beszélt
arról, milyen keservesen szülte meg lányát, és mindent tudni akart, amit
Ayla csak mondhatott neki arról, hogyan lehet megkönnyíteni egy
vélhetőleg nehéz szülést. Arról az orvosságáról is megkérdezte, amellyel
a fogamzás megakadályozható, és ha az már késő, akkor a vetélés
módszereiről. Féltette egyetlen gyermeke életét, és nem bánta volna, ha
nem lenne unokája, semmint hogy elveszítse a lányát. De mivel Joplaya
már terhes volt, és elhatározta, hogy világra hozza gyermekét, és ha túléli
a szülést, Jerika elhatározta, hogy gondoskodik arról, hogy többet ne
essen teherbe.
A Tizenegyedik Barlang már felúsztatta a folyón az összes tutajt, és
Joharran megszervezte, hogy vízi úton is szállíttat dolgokat, Vízi Helynek
azonban csak ennyi tutaja volt, és az Összes Barlang használni akarta őket.
Ezért a Kilencedik Barlang annyi bőrmálhányi száraz hússal és
sokkosárnyi gyűjtött növénnyel rakta meg a rudas hordozót és Nyihaha s
Villám hátát, amennyit a lovak csak elbírtak. Nyári szállásaikat lebontották,
és azokat az építőelemeket, melyeket meg lehetett menteni és újra
felhasználni, szintén a lovakra rakták. Mindenki telitömött zsákot cipelt a
hátán, és néhányan, látva a lovak rudas hordozóját, hasonló szállítóeszközt
eszkábált magának is. Ayla arra gondolt, készít egyet Farkasnak is, de
aztán rájött, hogy nem tanította meg a használatára. Talán jövőre neki is
lesz már hordszállítója.
Joharran mindenütt feltűnt a táborhelyen, tanácsokat adott, és
meggyőződött róla, hogy mindent előkészítettek az indulásra. Amikor
látta, hogy a Kilencedik Barlang összecsomagolt és indulásra kész,
vezetőként előrement, dárdája készenlétben, amit kényelmesen tartott
kezében, inkább szimbólumként, semmint szükséges fegyverként. Nappal
vándoroltak, nagy csoportban, és ameddig együtt maradnak, egyetlen
négylábú vadász sem meri megközelíteni őket. Ennek ellenére Joharran a
veszély első jelére a dárdahajítójába illeszti dárdáját, és egyetlen pillanat
alatt ellendíti. Egész nyáron gyakorolt, és szép jártasságra tett szert
használatában. A Barlang féltucatnyi tagját jelölték ki arra, hogy a karaván
oldalát, Solaban és Rushemar pedig a végét vigyázza. Az őrködés feladatát
beosztották egymás között azok, akik akkor Földanya dús nyári adományát
segítették hazaszállítani a Kilencedik Barlangba.
Mielőtt elindultak, Ayla még egyszer végignézett a Nyári Találkozó
táborhelyén. Csonthalmok és limlom szennyezte a kis völgyet. Több
Barlang elutazott már, nagy, üres térségeket hagyva a még megmaradt
sátrak között. Sátorrudakat és favázakat hagytak hátra. Fekete körök és
téglalap alakzatok jelezték a főzőtűzhelyek maradványait. Egy használatra
már alkalmatlan, elnyűtt sátor maradt hátra, és a sátorúdról leszakadt
bőrdarab lebegett a szélben, amely még egy régi kosarat is tovasodort.
Miközben szemlélődött, egy másik Barlang is lebontotta szállását. A Nyári
Találkozó tábora elhagyatott, elnéptelenedett hellyé lett.
A hulladék azonban a földé volt, és hamarosan felbomlik. A következő
tavaszra már alig marad bármi nyoma a Barlangoknak, melyek itt töltötték
a nyarat. A föld felgyógyul az invázióból.

A visszafelé vezető út keserves volt. A nehéz málhák terhe alatt az

emberek vánszorogtak, éjszaka pedig kimerülten zuhantak álomba.
Joharran gyors tempót diktált az elején, később azonban lassított, hogy a
leggyengébbek se maradózzanak le. Ám legszívesebben már mindannyian
otthon lettek volna, és nem csüggedtek. Nehéz csomagjaik a túlélést
jelképezték az előttük álló zord tél idejére.
A Kilencedik Barlang sziklamenedéke felé közeledve az otthoni táj
sietségre ösztökélte a vándorokat. Igyekeztek minél előbb az alácsüngő
sziklaperem alatti menedékükbe jutni, és nógatták egymást, hogy ne
kelljen még egy éjszakát a szabad ég alatt tölteniük. Az első esti csillag
hunyorgott rájuk az ég magasából, amint megpillantották az ismerős
sziklát a Hulló Kővel. Súlyos málhájukkal a hátukon a halványuló nappali
fényben csak némi nehézség árán jutatlak át a lépőköveken az Erdei-
folyón, majd követték a szikla előcsarnokhoz felvezető ösvényt. Már
csaknem rájuk sötétedett, amikor végül feljutottak a kő előcsarnokhoz, a
védelmező sziklaperem alatti bejárat elé.
Joharran feladata volt, hogy megrakja az első tüzet, és hogy fáklyát
gyújtson, amely elegendő fényt adott ahhoz, hogy lássanak bemenni a
barlangba, és nagyon örült a tűzköveknek. A tűz gyorsan lángra kapott, a
fáklya lobogott, az emberek pedig türelmetlenül várakoztak, amíg
Zelandoni eltávolította a kis női szobrocskát, melyet elindulásuk előtt
védelemül a menedék elé helyezett. Miután köszönetet mondtak
Földanyának, amiért távollétükben oltalmazta otthonukat, újabb fáklyákat
gyújtottak. A Barlang népe hosszú menetet alkotott a termetes Első mögött,
miközben ő visszahelyezte a donit a helyére, a védett térség végében
található nagy tűzhely mögött, majd mindenki elindult saját lakhelye felé,
hogy megkönnyebbülten lerakhassák málháikat.
Elmaradhatatlan első teendőjükként ellenőrizték, nem történt-e
bármilyen rongálás, amit portyázó kártevők okozhattak a távollétükben.
Kevés állati ürüléket találtak, a tűzhely egy-két elmozdított szikláját,
néhány felborított kosarat, a kár azonban minimális volt. Tüzet raktak saját
házi tűzhelyükben, és behordták az élelmiszert és felszerelésüket.
Alvóprémeket terítettek le otthonos hálóhelyükön, A zelandoniak
Kilencedik Barlangja hazaért.
Ayla elindult Marthona szállása felé, Jondalar azonban kézen fogta, és
másik irányba vezette. Farkas követte őket. Egyik kezében fáklyával,
asszonya kezével a másikban Jondalar beljebb vezette a sziklamenedék
egy másik építménye felé, amelynek ottlétére Ayla nem emlékezett. A férfi
megállt előtte, félrehúzta a bejárati lapot, és betessékelte Aylát.
– Ma a saját lakhelyeden alszol, Ayla – szólalt meg.

– A sajátomban? – Aylának a boldogságtól elakadt a szava. Miközben

belépett a sötét szállásra, Farkas beosont mellette. Jondalar követte őket,
fölemelve a fáklyát, hogy Ayla láthasson.
– Tetszik?
Ayla körülnézett. A lakhely lényegileg üres volt, a bejárat melletti falon
azonban polcok sorakoztak, és a helyiség egyik végében emelvényt
építettek az alvóprémeknek.
A padlót a közeli szikláról hozott sima, lapos mészkőlapokkal rakták ki,
a köztük maradt helyeket pedig megszilárdult folyami agyaggal töltötték
ki. Házi tűzhelyet építettek, és a bejárattal szemben, a kis falfülkében kis
kövér szobrocska állt.
– A saját otthonom! – Ayla csillogó szemekkel körbefordult az üres
építmény közepén. – Lakóhely... csak kettőnknek?
 Farkas a két hátsó lábán ült, és Aylára nézett. Új hely volt ez számára, de
bárhol volt is Ayla, az az ő otthona.
Jondalar arcára gyerekes vigyor ült ki:
– Vagy talán hármunknak – mondta, megsimogatva Ayla hasát. – Ez a
hely még meglehetősen üres.
– Imádom! Egyszerűen imádom. Nagyon szép, Jondalar!
Jondalar annyira örült asszonya örömének, hogy érezte, amint könnyek
gyűlnek a szemébe, s tennie kell valamit, nehogy végigcsorogjanak arcán.
Átnyújtotta a még ekkor is a kezében tartott fáklyát.
– Akkor neked kell meggyújtanod lámpást, Ayla. Az azt jelenti, hogy
elfogadod a lakhelyet. Van nálam egy kis olvasztott zsír. Az utolsó
táborhelyünkről hoztam magammal.
Tunikája alól elővett egy kifordított szarvasbőrből készített erszényt,
abból pedig ugyanannak a szarvasnak a savanyított hólyagjából készített
kisebbet, melyet testhőmérséklete melegen tartott. A hólyag csaknem
vízhatlan volt, noha az idő múlásával kissé áteresztette volna tartalmát,
különösen melegben. A második erszénynek az volt a feladata, hogy
felszívja a minimális szivárgást is, a prém pedig plusz réteget adott, amely
felitatott bármilyen, esetleg kiolvadó zsiradékot. A hólyag tetejét a szarvas
lábából kihúzott, a gerinccsigolyát körülvevő ínnal kötötte össze.
Kiöntőként az a természetes nyílás szolgált, amely egykor a gerincvelőt
tartotta. Többször körbetekert bőrszíjból csomót kötött, s azzal dugaszolta
be az erszény nyílását.
Meghúzva a szíj végét, kioldotta a csomót, és öntött egy keveset a
megolvasztott zsírból egy új kőmécsesbe. Belemártotta a zsiradékba a
Nyári Találkozó táborhelyén növő fa ágairól vett zuzmóból készített,
felszívóképes kanóc egyik végét, és beletette az olvadt zsírba, majd fáklyát
érintett hozzá. Azonnal fellángolt. Amikor a zsír teljesen felolvadt és
átforrósodott, lyukacsos gombákból csíkokra vágott és megszárított,
falevélbe göngyölt kanóccsomagot vett elő. Jondalar kedvelte a
gombakanócot, mivel hosszabb ideig égett és melegebb fényt adott. A
sekély tál közepéből a szélére illesztette a kanócot, hogy kilógjon a tál
peremén túlra Majd ugyanabba a mécsbe beletett még egy második és
harmadik kanócot is, s így egy mécses háromnak a fényével világított.
Megtöltött egy második mécset, és odaadta a fáklyát Aylának. Az
asszony a kanóchoz érintette a lángot. Felparázslott, sercegett, majd
ragyogó lángban megállapodott. Jondalar a doni kis falfülkéjéhez vitte a
mécsest, és a női szobrocska elé helyezte. Ayla követte, és amikor a férfi
megfordult, magas társára emelte tekintetét.
– Mostantól ez a te lakhelyed, Ayla. Ha megengeded nekem, hogy
meggyújtsam benne házi tűzhelyemet – szólalt meg Jondalar –, a
gyermekek, akik itt születnek, az én házi tűzhelyemnél jönnek a világra.
Engedélyezed?
– Igen, természetesen – válaszolta az asszony.
Jondalar átvette asszonyától a fáklyát, és nagy léptekkel a kőkörrel
kirakott tűzhelyhez lépdelt. A körön belül készen állt már a tűzifa. Az
aprófához illesztette a fáklyát, és figyelte, ahogy a kicsiny fadarabok
meggyújtják a nagyobbakat. Nem akarta megkockáztatni, hogy a tűz
kialudjon, még mielőtt rendesen lángra kapott volna. Amikor feltekintett,
szerelemmel a szemében Ayla nézett rá. Jondalar felállt, és karjaiba vette.
– Jondalar, olyan boldog vagyok! – Ayla hangja megbicsaklott, s
könnyek homályosították el a szemét.
– Akkor miért sírsz?
– Mert annyira boldog vagyok! – válaszolta Ayla, Jondalarba
kapaszkodva. – Még csak álmodni sem mertem volna ilyen boldogságról!
Ebben a csodaszép otthonban fogok élni, és a zelandoniak már az én
népem is, és kisbabám lesz, és társak lettünk! Leginkább azért vagyok
boldog, mert jegyesek lettünk. Szeretlek, Jondalar! Annyira szeretlek!
– Én is téged, Ayla! Ezért építettem neked ezt a lakhelyet – mondta
Jondalar, és lehajolt, hogy megcsókolja asszonyát, aki felé nyújtózva
tartotta ajkát. Jondalar megízlelte könnyei sóját.
– De mikor építetted? – kérdezte Ayla, amikor végül ajkuk különvált. –
Hogyan? Egész nyáron a Találkozón voltunk!
– Emlékszel arra a vadásztúrára, amelyre Joharrannal és a többiekkel
mentem? Nem csak vadászút volt. Visszajöttünk ide a barlangba, és
megépítettük a szállást – mesélte Jondalar.
 – Megtettétek azt a hosszú utat, hogy megépítsétek a lakhelyet? Miért
nem mondtad meg nekem?
– Meglepetésnek szántam. Nem te vagy az egyetlen, aki ajándékot tud
adni! – büszkélkedett Jondalar, örülve Ayla boldogságának.
– Ez a legjobb ajándék, melyet valaha is kaptam. – Az asszony újra a
könnyeivel küszködött.
– Tudod, Ayla – Jondalar hirtelen elkomolyodott –, ha valaha is kidobod
a köveket a házi tűzhelyemből, vissza kell mennem anya lakhelyére, vagy
valahová máshová. Az azt jelentené, hogy el akarod vágni nászunk
csomóját.
– Hogy tudsz egyáltalán kimondani ilyesmit, Jondalar? Én biztos, hogy
soha nem akarok olyat tenni! – válaszolta döbbenten Ayla.
– Ha zelandoninak születtél volna, nem kellett volna ezt mondanom,
mert tudtad volna. Csak azt akartam, hogy ismerd ezt a zelandoni szokást
is. Ez a szállás a tied és a gyermekeidé. Csak a házi tűzhely az enyém –
magyarázta Jondalar.
– De hiszen te építetted. Hogyan lehetne az enyém?
– Ha azt akarom, hogy a gyermekeid az én házi tűzhelyemhez
szülessenek, az én felelősségem, hogy lakhelyről gondoskodjam neked és
a gyermekeidnek. Otthont, amely a tied, bármi történjék is – mondta
Jondalar.
– Úgy érted, a te kötelességed, hogy lakhelyet építs nekem?
– Nem egészen. Köteles vagyok biztosítani egy helyet, ahol élhetsz, de
én saját otthont akartam adni neked. Maradhattunk volna édesanyámnál,
nem szokatlan ez, amikor fiatal férfiak először választanak társat. Vagy ha
zelandoni lennél, megszervezhettük volna, hogy a te édesanyádnál vagy
valamelyik rokonodnál éljünk, amíg nem nyújthatok neked saját otthont.
Abban az esetben a rokonod lekötelezettje lennék természetesen.
– Amikor jegyesek lettünk, nem is hittem volna, hogy ennyi
kötelezettséget vállalsz értem – álmélkodott Ayla.
– Nem csupán neked, asszony, hanem a gyermekeknek is. Ők nem
tudnak gondoskodni önmagukról, gondoskodni kell róluk. Vannak, akik
egész életükben rokonoknál élnek, gyakran az asszony anyjánál. Amikor
az anya meghal, lakhelye a gyermekeié lesz, de azé az elsőbbség, aki vele
lakott. Ha egy anya otthona a lányáé lesz, társa nem köteles másikról
gondoskodni, de asszonya testvéreinek lekötelezettjévé válhat. Ha a
lakhely a fiáé lesz, ő a saját testvéreinek adósa lehet.
– Azt hiszem, sokat kell még tanulnom a zelandoni szokásokról –
mondta Ayla, homlokát ráncolva.
– Nekem pedig tőled, Ayla – válaszolta a férfi, újra átölelve az asszonyt.
Aylától távol állt az ellenkezés. Jondalart elfogta a vágy asszonya iránt,
miközben megcsókolták egymást, és érezte, amint Ayla reagál vágyára.
– Várj itt – kérte Jondalar.
Kiment, és az alvóprémekkel tért vissza. Kibontotta az alvógyékényt, és
leterítette a hálóemelvényen. Farkas az üres központi helyiség közepéről
figyelte őket, majd fölemelte fejét, és felvonított.
– Mintha nyugtalan lenne. Azt szeretné tudni, hol lesz a hálóhelye –
jegyezte meg Ayla.
– Azt hiszem, jobb, ha elmegyek anya lakhelyére, és elhozom a
matracát. Ne menj sehová! – Jondalar mosolygott, s gyorsan visszatért, és
a bejárat mellett letette Ayla régi ruháját, ami Farkas hálóhelyéül szolgált,
és az evőtálját. A farkas megszagolta, körbejárta, és összegömbölyödött
rajta.
Jondalar a tűz mellett várakozó asszonyhoz ment, a karjaiba vette, az
alvóemelvényhez vitte, és letette a prémekre. Lassan vetkőztetni kezdte,
Ayla pedig segítségül bontogatni kezdett egy zsinórt.
– Ne, én szeretném csinálni, Ayla. Örömömre lesz – mondta Jondalar.
Ayla leengedte a kezét. Jondalar lassan, gyengéden folytatta
vetkőztetését, majd levetkőzött maga is, és bebújt mellé a prémek alá. S
gyengéden, tökéletes szelídséggel fél éjszaka szeretkezett asszonyával.

A Barlang gyorsan visszatért szokásos napi tevékenységeihez. Csodálatos

ősz volt. A legelők füve arany színben fodrozódott az élénk szélben, és a
Folyó mellett a fák a sárgák és pirosak színpompájában ragyogtak. A
bokrok ágait a földig húzták az érett bogyók, az almák érettek, bár
savanykásak voltak, az első fagyra várva, hogy megédesedjenek, és
csonthéjasok potyogtak a fákról. Amíg a szép idő kitartott, a napokat az
évszak gyümölcseinek, csonthéjasoknak, bogyós gyümölcsöknek,
gyógynövényeknek és gyökereknek összegyűjtése töltötte meg. Miután a
hőmérséklet éjszakánként fagypont alá csökkent, vadásztársaságok jártak
ki rendszeresen, hogy friss húskészletet halmozzanak fel télire,
kiegészítve a nyári vadászat szárított húskészletét.
A meleg napokban, röviddel hazaérkezésük után, a raktárgödröket
ellenőrizték, és újakat ástak a nyár megpuhította talajba, hogy így télen
majd a fagyponthatár alatt legyenek, és kövekkel rakták körül. A legújabb
vadászatból származó húst feldarabolták, és magas emelvényekre felrakva
kinn hagyták éjszakára, távol a portyázó állatoktól, hogy megfagyjanak.
Reggelente a mély gödrökbe rakták át, ami a nap felmelegedésekor is
megőrizte a kiolvadástól. Jó néhány ilyen hidegpincét készítettek a
Kilencedik Barlang közelében. Sekélyebb növénygödröket is ástak,
amelyek hidegen őrizték meg a gyümölcsöt és zöldségféléket, de ahol
nem fagyhatott meg a tél első szakaszában. Később, ahogy a dermesztő
sarki tél közeledett és a talaj keményre fagyott, a terményt beszállították a
sziklamenedék végébe.
A folyón felfelé úszó lazacokat hálóval fogták, vagy Ayla számára
addig ismeretlen módszerrel, a Tizennegyedik Barlang halcsapdáival, és a
halászott halakhoz hasonlóan füstöléssel kiszárították vagy
lefagyasztották. Ivás idején Ayla ellátogatott a Kis-völgybe, és Brameval
elmagyarázta neki, hogy a súlyokkal lenn a vízben tartott szőtt
hálócsapdák lehetővé tették a halaknak, hogy könnyedén felússzanak,
visszaúszni azonban már nem tudtak.
Brameval mindig nagyon barátságos és kedves volt Aylával, aki pedig
örömmel látta viszont Tishonát és Marshevalt is. Bár a Jegyességi
Szertartáson nem állt módjában megismerkedni velük, megőrizték a
köteléket, hogy ugyanabban az időben ültek nászt.
Voltak, akik horgászbottal halásztak. Brameval egy mindkét végén
kihegyezett kis csontdarabot adott neki, melyet vékony, de erős zsinór
közepére kötött, s azt mondta, fogja ki az élelmét. Tishona és Marsheval
csatlakozott hozzá, részben azért, hogy megnézzék, nincs-e szüksége
segítségre, másrészt pedig a társasága miatt. Jondalar korábban már
megmutatta neki a horgászbot használatát. Kukacokat és kis haldarabkákat
használt csaliként, és azzal kezdte, hogy egy kukacot fűzött a csontra. A
Folyó partján álltak s Ayla behajította a vízbe a horgászzsinórt. Amikor
érezte, hogy valami megrántotta a zsinórt, annak jeléül, hogy egy hal
lenyelte a horgon levő csalit, hirtelen megrántotta a zsinórt, remélve, hogy
a kihegyezett csont vízszintesen akadt el a hal szájában, s mindkét vége
átlyukasztja oldalt a száját. Elmosolyodva emelte ki a halat a vízből.
Hazafelé betért a Tizenegyedik Barlangba, Karéját azonban nem találta,
látta viszont donierjüket Marolannal, magas, jóképű barátjával, és megállt,
hogy beszélgessen velük. Többször is látta már őket együtt a Nyári
Találkozón, és észrevette rajtuk, hogy több, mint barátok, több, mint
társak, annak ellenére, hogy nem kötöttek jegyességet. A hivatalos
nászszertartást azonban elsősorban a gyermekek érdekében tartották.
Azokonkívül, akiket saját nemük érdekelt, számos ember döntött úgy,
hogy nászszertartás nélkül élnek együtt, különösen az idősebb párok, akik
már fölnevelték gyermekeiket, és néhány nő, akik társ nélkül nevelték
gyermekeiket, később döntöttek úgy, hogy egy vagy két baráttal élnek.
Ayla gyakran elkísérte egy-egy rövidebb vadászútra Jondalart és
vadászó csapatát. Amikor azonban nagyvadra indultak távolabbi helyekre,
a barlang közelében maradt, és a parittyáját használta, vagy hajítóbotjával
gyakorolt. Hófajd és nyírfajd lakta a síkságot a Folyó túloldalán. Tudta,
hogy parittyájával elejthette volna őket, de ugyanolyan ügyességre akart
szert tenni a hajítóbot használatában is. A készítését is meg akarta tanulni.
Nehéz volt vékonyabb darabkát levágni a fatörzsekről, s rendszerint vésőt
használtak e munkához, majd időbe telt kiformálni és simára gyalulni
őket. Még ennél is nehezebb volt megtanulni azt, hogyan hajítsa el egy
jellegzetes pörgéssel, hogy forgó mozgással, vízszintesen szelje át a
levegőt. Egyszer látott egy mamutoj asszonyt, aki hasonló formájú
hajítóbottal vadászott. Úgy tudta eldobni az alacsonyan repülő madárraj
felé, hogy gyakran három-négy madarat is leterített. Ayla mindig kedvelte
az ügyességet igénylő vadászfegyvereket.
 A vadászatból kevésbé kihagyottnak érezte magát új fegyverével,
amellyel gyakorlatozott, és mind nagyobb jártasságra tett szert a hajítóbot
használatában. Ritkán ment haza egy-két elejtett madár nélkül. Mindig
magával vitte parittyáját is, és gyakran ejtett el nyulat vagy hörcsögöt
ebédre. Bizonyos gazdasági önállóságot is biztosított neki. Noha már
tetszetősen alakult otthonuk berendezése – több ajándék, melyet nászukra
kaptak, most talált jó használatra –, tanulni kezdte a kereskedés
mesterségét, és gyakran elcserélt madártollakat, néha húst olyan
tárgyakért, melyekkel be akarta rendezni otthonát. Még az üreges
madárcsontokat is fel lehetett darabolni gyöngyöknek vagy kis
hangszereknek, például magas hangon trillázó furulyának. A
madárcsontokból különböző eszközöket vagy szerszámokat is lehetett
készíteni.
A parittyájával elejtett nyulak prémjét vagy a madarak vékony bőrének
jelentős részét azonban félretette. Azt tervezte, hogy a puha prémekből és
bőrökből a kisbabának készít ruhát arra az időre, amikor az idő hidegre
fordul és a menedéken belülre kényszeríti őket.

Az évszak egy hűvös, csípős napján Ayla a dolgait rendezgette, helyet

készítve a kisbabának és a babaholmiknak. Elővette a Maronától kapott fiú
téli alsóruhát, és maga elé illesztette. Régen kinőtte már, bár később még
tervezte viseletét. Kényelmes szabású volt. Talán készítek majd egyet
magamnak valamivel bővebb felsőrésszel, gondolta. Volt néhány maradék
szarvasbőre. Összehajtogatta és félretette.
Megígérte Lanogának, hogy aznap délután meglátogatja, és elhatározta,
hogy ennivalót visz magával. Igazi kötődés alakult ki benne a lány és
kistestvére iránt, és gyakran meglátogatta őket még akkor is, ha ezzel
együtt járt az, hogy többször kellett találkoznia és beszélnie Laramarral és
Tremadával, mint amennyiszer akart. Valamelyest megismerte a többi
gyereket is, különösen Bologant, még ha meglehetősen erőltetett
ismeretség volt is.
Tremeda szállására érve Bologant látta meg. Házi tűzhelye atyjától a fiú
a serfőzést kezdte tanulni. Aylának vegyes érzései voltak ezzel
kapcsolatban. Helyes dolog egy férfi részéről, hogy mesterségre tanítja
házi tűzhelye gyermekeit, a mindig Laramar körül lebzselő, a serét vedelő
férfiak azonban nem olyan emberek voltak, akikkel Ayla szerette volna, ha
Bologan egyáltalán kapcsolatban lenne, bár bizonnyal nem az ő dolga volt
ennek megmondása.
– Üdvözöllek, Bologan – köszöntötte. – Lanoga itt van?
Noha hazatérésük óta Ayla többször is köszöntötte, Bologan ezen még
mindig úgy meglepődött, mintha nem találná a szavakat.
– Üdvözöllek, Ayla! Odabenn van – válaszolta, majd megfordult, hogy
otthagyja a vendéget.
Valószínűleg azért, mert a ruháit rakosgatta, Aylának hirtelen eszébe
jutott a fiúnak tett ígérete.
– Szerencsés voltál a nyáron? – kérdezte az asszony.
– Szerencse? Mit értesz szerencsén? – kérdezett vissza a fiú, s értetlenül
nézett Aylára.
– Több korodbeli fiatalember az idei Nyári Találkozón vett részt az első
jelentős vadászatán. Csak azon tűnődtem, neked sikerült-e.
– Valamennyire. Az első vadászaton elejtettem két őstulkot – válaszolta
Bologan.
– Megvannak még a bőrök?
– Egyet elcseréltem seralapanyagra. Miért?
– Megígértem, hogy téli alsóneműt készítek neked, ha segítesz – mondta
Ayla. – Meglehet, az őstulokbőrt szeretnéd használni, bár azt hiszem, a
szarvasbőr jobb lenne. Talán csereberélhetnél egyet.
– Már éppen el akartam cserélni még több seralapanyagra. Azt hittem,
megfeledkeztél arról – mondta Bologan. – Rég ígérted ezt, még amikor
először idejöttél.
– Hosszú idő eltelt azóta, de más dolgokat is szeretnék készíteni, és arra
gondoltam, azokkal együtt megvarrom a te ruhád is – válaszolta Ayla. –
Van néhány maradék szarvasbőröm, de át kell jönnöd, hogy méretet
vehessek rólad.
Bologan furcsa, csaknem számító arckifejezéssel nézte egy ideig.
 – Sokat segíted Loralát. Lanogát is. Miért?
Ayla elgondolkodott egy pillanatra.
– Eleinte azért, mert Lorala csecsemő volt, és segítségre volt szüksége –
nem volt mit ennie! Az emberek jó szívvel segítik a babákat, az asszonyok
ezért kezdték szoptatni a kistestvéred, amikor megtudták, hogy az anyjának
nincs teje. Én meg is kedveltem, és Lanogát is.
Bologan egy ideig némán várt a válasszal, majd a látogatóra nézett.
– Rendben – válaszolta. – Ha valóban készíteni akarsz valamit. Van egy
szarvasbőröm is.

Jondalar hosszas vadászútra ment Joharrannal, Solabannal,

Rushemarral és Jacsomannal, aki új társával, Dynodával nemrég költözött
a Hetedik Barlangból a Kilencedikbe. Ekkor elsősorban nem vadászatra
indultak, hanem hogy rénszarvasok vándorlási területét kutassák fel, s
megfigyeljék, mikor érnek a legközelebb Jondalarék vidékéhez, hogy így
egy nagy hajtóvadászatot szervezhessenek. Ayla nyugtalan volt. Ő is útra
kelt hajnalban a vadászokkal, majd visszafordult. Farkas felriasztott egy
hófajdpárt, amely még nem volt teljesen fehér, de közel állt téli színéhez, s
gyorsan sikerült elejtenie őket.
Willamar szintén elutazott az évszak valószínűleg utolsó
kereskedőútjára. Nyugatra vette útját, különösen azért, hogy sót vásároljon
a Napnyugati Nagy Vizeknél élő emberektől. Ayla meghívta Marthonát,
Folarát és Zelandonit a hófajdlakomára. Úgy tervezte elkészíteni, ahogy
valamikor Crebnek, amikor még a Törzsnél élt. Ásott egy kis gödröt az
Erdei-folyó Völgyében a sziklapárkányhoz vezető lejtő ösvény lábánál,
sziklákkal rakta körül, és jókora tüzet rakott benne. Miközben a tűz leégett,
megkopasztotta a madarakat, még tollas hócipőjüket is, majd szénát
gyűjtött, belegöngyölte a húst.
Ha tojást talált volna, belerakosgatta volna azt is a hófajd belsejébe,
most azonban nem volt költési szezon. A madarak nem próbáltak meg
fiókát nevelgetni, amikor az esztendő a tél felé közeledett. Ehelyett gyűjtött
néhány maroknyi ízletes gyógyfüvet, és Ayla hálálkodására Marthona
felajánlotta maradék sóját. Miközben a hófajd őrölt csonthéjasokkal együtt
főtt a gödörtűzhelyben, Ayla lecsutakolta a lovakat, és amíg arra várt,
hogy a madarak megfőjenek, más elfoglaltságot keresett.
Elhatározta, hogy benéz Zelandonihoz, segíthet-e neki valamiben. A
doniernek őrölt vörös okkerre lett volna éppen szüksége, Ayla pedig
boldogan indult, hogy hozzon neki. Visszament az Erdei-folyó Völgyébe,
füttyentett Farkasnak, s hagyta, hadd fedezzen fel érdekes új halmokat és
gödröket, és továbbgyalogolt a Folyó felé. Kiásta a vörös színű vasércet,
keresett egy szép, folyó lekerekítette követ, melyet mozsártörőnek
használhatott az okker összetörésére. Majd újra füttyentett Farkasnak,
miközben felfelé igyekezett a dombon, nem különösebben figyelve arra,
hogy bárki más is járhatna az ösvényen.
Teljesen megdöbbenve vette észre Brukevalt akkor, amikor már
majdnem nekiment. A férfi láthatóan kerülte a Zelandonia szállásán a
Törzzsel és Echozarral kapcsolatban tartott találkozó óta, bár Ayla
bizonyos távolságból szemmel tartotta. Brukeval örömmel vette észre
domborodó hasát, tudva, hogy Ayla hamarosan anya lesz, és élénken
elképzelte, hogy az asszony szíve alatt hordott gyermek az ő lelkének
gyermeke. Bármely férfi képzelődhetett azon, hogy valamely terhes nő az
ő lelkének gyermekével várandós, és többségük alkalmanként eltűnődött
azon, hogy talán egy bizonyos asszonynál így lehet, Brukeval álmodozása
azonban mánia volt. Néha ébren feküdt éjszakánként, egy egész életet
elképzelve Aylával, többnyire azt utánozva, amit titokban kilesett Ayla és
Jondalar életéből, amikor azonban most szembekerült vele az ösvényen,
nem tudta, mit mondjon neki. Most nem tudta elkerülni az asszonyt.
– Brukeval – szólította meg Ayla, megpróbálva mosolyogni. – Már egy
ideje beszélni akarok veled.
– Hát, itt tartunk – válaszolta a férfi.
Ayla előresietett.
– Csak azt akartam, hogy tudd, nem akartalak megbántani a Találkozón.
Jondalar azt mondta nekem, hogy korábban, amíg abba nem hagyattad
velük, gúnyoltak azzal, hogy laposfejű vagy. Te nem vagy laposfejű... a
Törzs egy tagja. Soha senki nem hívhatott volna úgy. Te nem kezdhetted
velük az életed. Te a Mások egyike vagy, ahogy az összes zelandoni. Így
kellene látniuk téged.
Brukeval arckifejezése mintha megenyhült volna.
– Örülök, hogy felismerted ezt – mondta.
– Neked viszont el kell ismerned nekem, hogy ők emberek – folytatta
gyorsan Ayla. – Ők nem lehetnek állatok. Én soha nem gondoltam rájuk
másként, mint emberekre. Rám találtak, amikor egyedül voltam,
sebesülten, és ők befogadtak, gondoskodtak rólam, fölneveltek. Nélkülük
nem élnék, Én csodálatra méltó embereknek találtam őket. Talán nem
tekinted sértésnek, ha azt tanácsolom, gondolj arra, hogy a nagymamád
köztük élhetett, amikor eltévedt és oly hosszú időre eltűnt. Csakis ők
gondoskodhattak róla is.
– Nos, úgy vélem, te nem tudhatod – mondta mosolyogva Brukeval.
Ayla visszamosolygott, megkönnyebbülést érzett, ét megpróbálta még
világosabbá tenni magyarázatát.
– Csak annyiról van szó, hogy te olyan emberekre hasonlítasz, akiket
ápoltam. Ez az oka annak, hogy kezdettől vonzódtam hozzád. Volt egy
kisfiú, akit ismertem, akit szerettem, és te őt juttatod eszembe...
– Várj! Még most is azt állítod, hogy szerinted ők az én egy részem?
Azt hittem, azt mondtad, hogy nem vagyok laposfejű – tiltakozott
Brukeval.
– Nem vagy. Echozar sem. Csak mivel az édesanyád törzsbeli volt, még
nem jelenti azt, hogy ő is az. Nem ők nevelték fel, és téged sem...
– De te most is azt hiszed, hogy az édesanyám utálatosság volt!
Mondtam neked, hogy nem volt az! Sem az anyámnak, sem a
nagyanyámnak semmi közük a laposfejűekhez! Azoknak a mocskos
állatoknak semmi közük hozzám, hallod, amit mondok? – kiabálta, és az
arca haragos vörösre változott. – Nem vagyok laposfejű! Csak amiért
téged azok az állatok neveltek fel, ne hidd, hogy engem is
bemocskolhatsz!
Farkas az ideges emberre morgott, készen arra, hogy Ayla védelmében
rávesse magát a férfira. Brukeval úgy nézett Aylára, mintha meg akarná
ütni.
 – Farkas! Nem! – parancsolt rá az állatra a nő. Újra megbántotta
Brukevalt. Miért nem tudott elhallgatni, amikor a férfi mosolygott?
Csakhogy nem kellett volna az ő Törzsét „mocskos állatok"-nak neveznie!
Mert nem voltak azok!
– Gondolom, ezt a farkast is embernek tartod – jegyezte meg megvető
gúnnyal Brukeval. – Még csak azt sem tudod, mi a különbség ember és
állat között. Természetellenes viselkedés egy farkas részéről az, ahogy a
tied viselkedik az emberek között. – Nem vette észre, mennyire közel
került Farkas tépőfogához, amikor kiabált, de valószínűleg nem érdekelte.
Magánkívül volt. – Hadd mondjak neked valamit: ha azok az állatok nem
támadták volna meg a nagyanyámat, nem ijedt volna meg annyira, hogy
megszül egy olyan gyenge asszonyt, mint az anyám, és életben maradt
volna, hogy gondoskodjon rólam, hogy szeressen engem! Azok a
mocskos laposfejűek megölték a nagyanyámat és az anyámat is! Már
amennyire engem érdekel, nincsenek hasznára senkinek. Mindegyiknek
halottnak kellene lennie, mint az anyámnak! Ne merészeld azt mondani
nekem, hogy bármi közük lenne hozzám! Ha tőlem függne, én magam
ölném meg mindegyiket!
Üvöltés közben egész közel ment Aylához, arra kényszerítve, hogy
hátrafelé lelépjen az ösvényről. Ayla a nyaka prémjénél tartotta vissza
Farkast attól, hogy rátámadjon a dühöngő férfira. Végül elrohant mellette,
nekiment, félrelökte, és leviharzott az ösvényen. Még soha nem volt ilyen
dühös. Nemcsak azért, mert Ayla laposfejűeket számított a rokonsága
közé, hanem mert dühében kifecsegte legféltettebb érzéseit.
Gyerekkorában mindennél jobban szerette volna, hogy legyen egy anyja,
akihez elrohanhat, amikor a többiek gúnyolják. Az asszonyban azonban,
aki örökbe vette Brukevalt az anyja tulajdonával együtt, semmi szeretet
nem volt a csecsemő iránt, akiről vonakodva gondoskodott Teher volt a
nyakán, és taszító külsejűnek találta. Több saját gyereke is volt, köztük
Marona, aki miatt még könnyebben elhanyagolta az örökbe fogadott
csecsemőt, Brukevalt. Ám a sajátjaival sem bánt igazán jó anyaként, és
Marona az anyjától vette át kőszívű, érzéketlen jellemét és módszereit.
Ayla reszketett. Most aztán tényleg jól elrontotta! Megpróbálta
összeszedni magát, miközben felfelé botladozott az ösvényen a Zelandoni
szállására. Ayla beléptére az Első felnézett, s azonnal látta rajta, hogy
valami komoly baj történt.
– Ayla, mi a baj? Úgy nézel, mint aki valami gonosz szellemet látott –
mondta.
– Ó, Zelandoni, azt hiszem, valóban azt láttam. Brukevallal találkoztam
– sírva fakadt. – Megpróbáltam megmondani neki, hogy nem akartam
megsérteni azon a találkozón, de neki bármit mondok, azzal mindig
mintha megbántanám.
– Foglalj helyet, és meséld el, mi történt – mondta a donier.
Ayla beszámolt a találkozásuk során történtekről. Zelandoni csendben
hallgatta végig a fiatalasszonyt, majd készített neki egy csésze teát. Ayla
megnyugodott, segített rajta, hogy elmondhatta neki a történteket.
– Régóta figyelem Brukevalt – szólalt meg egy idő után Zelandoni. –
Düh lobog benne. Vissza akar vágni a világnak, amely oly sok bánatot,
sérelmet okozott neki. Elhatározta, hogy sérelmeiért a laposfejűeket, a
Törzset hibáztatja, Bánata okát bennük látja. Mindent és mindenkit gyűlöl
velük kapcsolatban. A legrosszabb, amit csak tehettél, hogy utaltál arra,
vagy amit mondtál, értelmileg tartalmazta, hogy ő maga valamilyen
módon összefüggésbe hozható velük. Sajnálatos, Ayla, de attól tartok, az
ellenségeddé tetted. Most nem lehet segíteni a dolgon.
– Tudom. Gondolhattam volna. Az emberek miért gyűlölik annyira a
törzsbelieket? Mit találnak bennük olyan borzalmasnak? – kérdezte Ayla.
Zelandoni Aylára nézett, gondolkodott, majd elhatározásra jutott.
– Amikor azon a találkozón azt mondtam, hogy mély meditációba
mentem, hogy felidézzem a Históriákat és a Régiek Legendáit, az igazat
mondtam. Felhasználtam minden jó tanácsot, amit csak ismertem, hogy
eszembe idézzek mindent, amit valaha is memorizáltam. Ez talán olyasmi,
amit gyakrabban meg kellene tennem: megvilágosodáshoz segít. Azt
hiszem, a probléma az, Ayla, hogy az ő földjükre, területeikre költöztünk.
Kezdetben nem okozott gondot, mert rengeteg hely volt, számos üres
menedék. Nem volt nehéz felosztani a földeket a laposfejűekkel. Ők
megmaradtak a helyükön, mi pedig kerültük őket. Akkor nem neveztük
állatoknak őket, csak laposfejűeknek. A jelző, a laposfejű inkább jellemzés
volt, semmint lebecsülő vagy elítélő tulajdonságnév – mesélte Zelandoni.
– Az idő múlásával azonban, és ahogy mind több gyerek született,
nagyobb helyre lett szükségünk. Néhány ember elkezdte elvenni a
laposfejűektől a menedékeiket, néha harcba bocsátkozva velük, néha
megölve őket, néha pedig őket ölték meg. Akkorra már régóta éltünk itt,
és ez is a mi otthonunk lett. Ugyan a laposfejűek voltak itt először, nekünk
lakóhelyekre volt szükségünk, így elvettük tőlük az övékét.
– Amikor az emberek gonoszul bánnak másokkal, valami ésszerű okot
kell gyártaniuk a gyilkoláshoz, hogy utána el tudják viselni saját magukat.
így hát ürügyeket gyártottunk. Az ürügy, amit mi használtunk, az volt,
hogy Földanya nekünk adta otthonunkul a Földet, „a vizet, a szárazföldet
és minden Teremtményét". Azaz az Ő minden növénye és állata a mienk,
hogy használhassuk. Majd meggyőztük magunkat arról, hogy a
laposfejűek állatok, és ha állatok, elvehetjük tőlük magunknak a
lakhelyeiket – magyarázta Zelandoni.
– De ők nem állatok, hanem emberek – tiltakozott Ayla.
– Igen. Igazad van, mi azonban kényelmesen és ürügyünkhöz igazítva,
szándékosan megfeledkeztünk erről. Földanya azt is mondta, hogy a Föld
a mi otthonunk, hogy éljünk rajta, de nem azért, hogy visszaéljünk vele! A
laposfejűek szintén Földanya teremtményei. Ez volt a másik fontos dolog,
amit meditációimból megtanultam. Ha Ő a mi lelkünket az övékével
illeszti össze, akkor ők is az Ő népe kell hogy legyen. De nem hiszem,
hogy ez sokat számítana abban, hogy embereknek tekintjük-e őket, vagy
sem. Attól tartok, egyébként is megöltük volna őket. Más élőlényeknek
Doni megkönnyítette az élet kiontását, hogy ők élhessenek. Nem hiszem,
hogy a te Farkasod aggodalmaskodik a nyúl miatt, melyet az életben
maradásáért megöl, vagy a szarvasok miatt, melyet falkában le tudnak
vadászni. A farkas arra született, hogy megölje őket – ám csak annyit,
amennyi az életben maradásához szükséges. Soha nem öl
haszonszerzésből, sem bosszúból, sem egyéb aljas indokból. Zsákmánya
nélkül nem maradhatna életben, és Doni minden élőlénynek megadta az
életben maradás ösztönét. – magyarázta az Első.
 – Az emberek azonban megkapták a gondolkodás, a lelkiismeret és a
bűntudat képességét is. Az tanulásra és fejlődésre késztet bennünket.
Szintén a gondolkodás adja meg számunkra azt a bölcsességet, hogy az
életben maradáshoz az együttműködés és az egymással törődés szükséges,
és az vezette el az emberi lényt az empátia és a könyörületesség
tulajdonságaihoz. Azoknak az érzéseknek azonban van egy másik oldala.
A saját népünk iránt érzett empátiát és könyörületességet időnként
kiterjesztjük a Föld többi élőlényére is. Ha azonban megakadályoz
bennünket abban, hogy elejtsünk egy szarvast vagy más állatokat,
meglehet, nem élünk sokáig. Az életösztön erősebb, így hát megtanuljuk,
hogy szelektíven legyünk könyörületesek. Az emberi lény módszereket
talál ki arra, hogy elaltassa lelkiismeretét, korlátozza empátiáját, s talán
csak a büntetéstől való félelem tartja vissza.
Ayla nagyon figyelmesen hallgatta a bölcs doniért.
– A probléma az, hogy megtanulja-e az emberi lény, hogy milyen
mértékben fojtsa el azokat az érzelmeket anélkül, hogy lezüllesztené vagy
megmásítaná értelmüket. Azt hiszem, valójában ez rejlik Joharran
aggodalmának mélyén az általad hozott tudomány miatt, Ayla. Ameddig az
emberek többsége a te Törzsed népét csak állatoknak tartotta, gondolkodás
nélkül megölhette őket. Embert ölni nehezebb. Az empátia, a felelősség
vagy a büntetéstől való félelem a tetteinkért oly erős, hogy az agynak új
indokokat, ürügyeket kell kitalálnia. De ha valahogy kapcsolatba tudjuk
hozni saját túlélésünkkel, az elme megteszi azokat az aljas, fondorlatos
torzításokat és elferdítéseket, melyek a gyilkolás racionalizálásához
kellenek. Bizonyos emberek nagyon jól értenek ehhez. Csakhogy ez
megváltoztatja az elkövetőket. Bűnözővé teszi őket, megtanulnak
gyűlölködni. A te farkasodnak nincs szüksége arra, hogy gyűlölje azt, amit
megöl. Az persze megkönnyítené, ha bűntudat, a büntetéstől való félelem,
lelkiismeret-furdalás nélkül ölhetnénk, csakhogy akkor már nem lennénk
emberek, hanem két lábon járó fenevadak.
Ayla jó ideig gondolkodott mindazon, amit Zelandoni mondott.
– Most már tudom, miért vagy te Földanya Szolgálói Közt Első.
Gyilkolni nehéz. Én tudom, mennyire az. Emlékszem az első állatra,
melyet megöltem a parittyámmal. Egy tarajos sül volt. Oly rosszul
éreztem magam utána, hogy hosszú ideig nem is vadásztam, majd indokot
kellett keresnem. Elhatároztam, hogy csak ragadozókra vadászom, mert
azok néha elrabolták a húst a vadászoktól, és mert azokat az állatokat
terítették le, melyekre élelemül a Törzsnek szüksége volt.
– Valójában az az ártatlanság elveszítése, Ayla, amikor megértjük, hogy
a túlélésünk érdekében ölnünk kell. Ezért oly fontos az első vadászat. Nem
csak a fizikai test váltózásai tesznek felnőtté valakit. Az első vadászat a
legnehezebb, és az sokkal több a félelem legyőzésénél. A férfinak és a
nőnek meg kell mutatnia, hogy elő tudja teremteni a megélhetését, hogy
meg tudják tenni, amit meg kell tenni, hogy az életben maradáshoz
élelmük legyen. Ezért vannak szertartásaink, hogy lerójuk tiszteletünket az
elejtett állatok lelke előtt. Egyik módja ez annak, hogy kinyilvánítsuk
tiszteletünket Földanyának. Emlékeznünk kell, és megbecsülnünk, hogy
elvettük az életüket azért, hogy mi élhessünk Ha nem így tennének, az
emberek túlzottan kőszívűvé válnának, ami ellenük fordulna.
– Mindig becsülnünk kell azt, amit gyűjtögetünk, amit Földanya
terményeiből elveszünk. Tisztelnünk kell a fák, a füvek és a földön termő
más növények lelkét is. Föld anya minden Adományával tisztelettel kell
bánnunk. Feldühödhet, ha nem vesszük Őt figyelembe, és visszaveheti az
Életet, melyet Tőle kaptunk. Ha valaha is megfeledkezünk Földanyáról,
nem lát el bennünket többé semmivel, és ha úgy határoz, hogy hátat fordít
Gyermekeinek, nem lesz többé otthonunk.
– Zelandoni, sok mindenben Crebre hasonlítasz. Kedves férfi volt, és én
szerettem, de annál is fontosabb, hogy megértette az embereket. Mindig
felkereshettem a gondjaimmal. Remélem, nem találtad sértőnek, amit
mondtam. Nem bántásnak szántam – mondta Ayla.
Zelandoni elmosolyodott.
– Nem, természetesen nem bántottál meg. Bárcsak ismerhettem volna!
És, Ayla, remélem, tudod, hogy bármikor felkereshetsz.
Ayla elgondolkodott mindazon, amit Zelandoni mondott, miközben
felkészült a vörös érc őrlésére. Nekifogott a nehéz munkának, hogy a
vasércrögöket egy kerek kővel egy lapos, csésze alakú másik kőnek
dörzsölve összezúzza, s megpróbált beletemetkezni a munkába, hogy
megfeledkezzen incidenséről Brukevallal. A megerőltető munka valóban
segített feloldania feszültségét, és a monoton fizikai tevékenység lehetővé
tette, hogy szabadon gondolkodjon, és Zelandoni sok gondolkodnivalót
adott neki. Az Elsőnek igaza van, azt hiszem, ellenségemmé tettem
Brukevalt, gondolta. De most tehetek-e érte bármit? Megtörtént. Nem
hiszem, hogy lenne bármi, amit tehetnék érte. Azt hiszi majd, amit hinni
akar, függetlenül attól, mit teszek vagy mondok.
Nem jutott eszébe, hogy hazudjon, és azt mondja Brukevalnak, amit
valójában nem gondolt, azaz hogy külsejében törzsbeli. Ez nem volt igaz.
Valójában félvérnek tartotta. Brukeval nagyanyján kezdett tépelődni. Az
asszony eltűnt. Amikor újra megtalálták, arról beszélt, hogy állatok
támadták meg, az állatok azonban, akiket említett, csakis azok lehettek,
akiket laposfejűeknek nevezett. Bizonyára ők találtak rá, másként hogy
maradhatott volna életben? De ha ők vették magukhoz, táplálták,
elvárhatták tőle, hogy dolgozzon, ahogy a saját asszonyaik. S bármely
törzsbeli férfi érezhette úgy, hogy igényei szerint rendelkezésére kell
állnia. Ha tiltakozott, valószínűleg megerőszakolták, ahogy Broud tette
vele. Egy törzsbeli asszony részéről elképzelhetetlen volt az ellenállás. A
törzsbeli férfiak „a helyére" tették volna.
Ayla megpróbálta elképzelni, hogy egy zelandoninak született nő miként
viselkedhet olyan helyzetben. A nemiség a zelandoniak számára
Földanyától kapott Öröm Adomány volt, ajándék, melyet soha nem lehetett
kikényszeríteni. Brukeval nagymamája kétségtelenül támadásnak
tekinthette. Milyen borzalmas lehet, ha olyan valaki erőszakol meg, akit
állatnak tekintesz? Ha arra kényszerítenek, hogy Földanya Öröm
Adományát egy olyannal kényszerülj elviselni? Elegendő az ahhoz, hogy
károsítsa az elmét? Talán igen. A zelandoni asszonyok nem szoktak hozzá
a parancsolgatáshoz, kényszerhez. Független nők voltak, éppoly
függetlenek, mint a férfiak.
Ayla abbahagyta a vörös kő őrlését. Igaznak kell lennie, hogy egy
törzsbeli férfi megerőszakolta Brukeval nagyanyját, mert terhes volt, és
attól kezdett kifejlődni benne az élet. S eredményeként megszületett
Brukeval édesanyja. Jondalar szerint gyenge egészségű teremtés volt.
Rydag is csenevész volt. Talán van valami a népek keveredésében, ami
időnként gyengeséget vált ki az utódban.
Az ő Durcje azonban nem volt gyenge fizikumú, ahogy Echozar sem.
Sem a s'armunajok. Nem voltak gyengék, és sokuknak törzsbeli külsejük
volt. A gyengék talán kiskorukban meghalnak, ahogy Rydag, és csak az
erősek maradtak életben. Lehet, hogy a s'armunajok egy már réges-régen
el kezdődött népkeveredés eredménye? Őket azért nem nyugtalanította
annyira a keveredés, mert talán nem volt új keletű a számukra? Rendes,
hétköznapi embereknek tűntek, de voltak bennük törzsbeli jellemvonások.
A törzsbeli vezérnő, Attaroa társa ezért próbálta megerőszakolni a
nőket, mielőtt a vezérnő megölte a férfit? Azzal állt ez kapcsolatban,
ahogy a törzsbeli férfiak bántak a nőkkel, és amit szerintük a nők hagynak
örökül utódaikra, mint külsejük bizonyos vonásait? Vagy csak olyan
tulajdonság volt, amit eltanult tőlük, amikor a férfi köztük élt? De sok jó
tulajdonságuk is volt a s'armunajoknak. Bodoa, a S'Armuna fedezte fel,
hogyan vegyen agyagot a folyóból, és égesse kővé, a tanítványa pedig jó
képfaragó volt. S ott van Echozar, ő igazán nagyon különleges! A
lanzadoniak ahogy a zelandoniak is, azt hiszik, hogy a lelkek egymáshoz
illesztése adta Echozarnak mindkét nép külsejét, pedig az anyját a Mások
egyike támadta meg.
Ayla újra nekilátott az okkerőrlésnek. Milyen ironikus, gondolta.
Brukeval gyűlöli azokat az embereket, akik életet adtak annak az életnek,
amely őt világra hozta. A férfiak azok, akik az új élet kialakulását
elindítják egy nőben. Biztos vagyok benne. Mindkettő szükséges hozzá.
Nem csoda, hogy a S'Armunajok Barlangja kihalóban volt, amikor az a
nő, az az Attaroa volt a vezetőjük: a nők lelkét nem kényszeríthette az új
élet kialakulásához szükséges illeszkedésre. Egyedül azoknak az
asszonyoknak lett gyermeke, akik éjszaka surrantak be a férfiak
hálóhelyére.
Ayla a hasában fejlődő életre gondolt. Ugyanannyira lesz Jondalar
gyermeke, mint az övé. Biztosra vette, hogy akkor fogant meg, miután
átkeltek a gleccseren. Nem készítette el különleges teáját, és meg volt
győződve arról, hogy a teától nem lett terhes hosszú Utazásuk idején.
Utoljára röviddel azelőtt vérzett, mielőtt nekiindultak a gleccsernek. Örült,
hogy nem sokszor lett rosszul. Nem úgy, mint amikor Durckel volt
várandós. A félvér gyermekeket mintha nehezebb lenne kihordani, s
mintha a csecsemőnek is nehezebb lenne megszületnie. Most többnyire
csodálatosan érezte magát, de vajon fia lesz, vagy lánya? S mije lesz vajon
Nyihahának?

 37

A Kilencedik Barlang hajlékot épített a lovaknak a sziklamenedék alatt,

napfelkelte irányában, a kevésbé használt területen, az Alsó-folyóhoz
vezető híd közelében. Ayla megkérdezte Joharrant, ellenezné-e bárki, ha
Jondalarral hajlékot építenének a lovak védelmére. Valami egyszerű
építményt tervezett, amely távol tartja a bezúduló esőt és havat. Ehelyett
azonban Joharran találkozót szervezett a Szóló Kőnél, hogy megkérdezze
az emberek véleményét, s úgy határoztak, lássanak hozzá, és építsenek
igazi szállást alacsony kőfalakkal, tetejét pedig fatáblákkal fedjék, melyek
nem engedik be a szelet. A bejáratra azonban nem terveztek ajtótáblát, sem
kerítést a hajlék köré, nehogy Nyihaha és Villám bezárva érezze magát.
A lovak mindig szabadon, elhatározásuk szerint jöttek-mentek. Nyihaha
Aylával együtt lakott a barlangban a völgyben, később pedig mindkét ló
hozzászokott ahhoz a lómenedékhez, melyet az Oroszlán Tábor épített
részükre a saját hosszúházukhoz toldva. Ayla és Jondalar megmutatta a
helyet a lovaknak, megetette őket szénával, zabbal, megitatták őket, s
mintha már tudták is volna, hogy az az ő helyük. Legalábbis gyakran be-
betértek a hajlékba a közeli Folyó partjáról felfutó egyenesebb ösvényen.
Hacsak Ayla nem vezette őket, ritkán használták az Erdei-folyó Völgyéből
felvezető, a lakótérség előtti sziklaszirten keresztülhaladó ösvényt, ahol
mindig sokan tevékenykedtek.
Miután a lóhajlék elkészült, Ayla és Jondalar úgy határozott, hogy
itatóvályút készít fából, egy rovátkolt, négyszög alakú ládát, a sharamudoj
tárolók mintájára, és amikor nekiláttak, mindenki érdeklődéssel figyelte
őket. Több napot is igénybe vett annak ellenére, hogy jó néhány segítőjük
volt – és még több nézelődőjük. Először meg kellett keresniük az alkalmas
fát, majd megtelepedtek egy magas fenyőn, a törzs közepétől egy vastag
állványon. A többi fa közelsége miatt mindegyik magasra nyúlt, hogy
elegendő napfény érje, törzséből kevés alacsonyabb oldalág nőtt, amitől
viszont hiányzott belőlük a göb.
 A fát kovakő baltával kellett kivágni, ami önmagában sem volt kis
munka. Kovakő baltával nem lehet mély vágást ejteni a fatörzsön. így hát
magasan kezdték, rengeteg forgácsot és kéregdarabot távolítottak el,
miközben keresztben, keskeny szögben metszették el a fát. A megmaradt
fatörzs úgy nézett ki, mintha egy hód rágcsálta volna el. Közvetlenül a
legalacsonyabb ága alatt, keresztben újra el kellett vágni a fát. A csúcsát
nem lehetett kárba veszni hagyni. Fafaragók és eszközkészítők már
fürkész tekintettel méregették a bőséges famennyiséget és lehetőségeit, a
forgácsot pedig a tűz táplálására lehetett használni. Ugyanebből a fából
készítették a jászlat, melyből a lovak ettek. A sharamudojok hagyománya
szerint tobozmagvakat ültettek el a kivágott fa mellett, hálaként
Földanyának. Zelandonit nagyon meghatotta az egyszerű szertartás.
Következő lépésként megmutatták, hogyan lehet ékkel és fakalapáccsal
széles deszkákat készíteni a fatörzsből. Az eredményként keletkező, a
kívülről a közepe felé vékonyodó fatáblákat sokféleképpen fel lehet
használni, köztük polcoknak. A rovátkolt láda zseniális ötlet volt. Kovakő
vésővel vagy hasonló eszközzel keresztülmetszettek egy deszkát, hogy
egyenes szélűre vágjanak egy hosszú fatörzsrészt. A levágott végeket
ekkor a széle mentén elvékonyították. Három kimért távolságra barázdát
vájtak a fadeszkán keresztben, ék alakú hornyot kialakítva, mely nem futott
végig teljesen a fa körvonalán. Gőz segítségével a deszkát a hornyok
mentén meghajlították, a vágatlan oldalával kifelé, hogy így egy négyszög
alakú ládát alakítsanak ki. Kovakő fúróval több lyukat faragtak az
elvékonyodó végekbe. Homokkal és kővel addig dörzsölték, amíg sima
felszínt nem kaptak.
Az aljának egy másik deszkát egyenesítettek ki és formáltak meg
késekkel és homokkővel, hogy pontosan illeszkedjen, és beleigazították a
láda alsó peremén, belül, körben kialakított horonyba. Amikor az egészet
kiformálták és összeillesztették, a láda negyedik sarkának elvékonyított
széleit szegecsekkel erősítették össze, melyeket kővel kalapáltak bele az
előre kifúrt lyukakba. Noha először eresztett, amikor vízbe áztatták, a fa
megdagadt, s ezáltal a láda vízhatlanná vált, s tárolóalkalmatosság lett
belőle folyadékoknak vagy zsírnak, és – forró kövek használatával –
alkalmas főzőedény. Víz tárolására és a lovak táplálására is használhatták.
Valószínűleg jó néhány láda készül még a jövőben.

Marthona figyelte Aylát, akinek arca kivörösödött, és amikor kifújta a

levegőt, minden lélegzetvételénél meglátszott a lehelete, miközben felfelé
kapaszkodott az ösvényen Vastag talpú mokaszint viselt, melyhez prém
lábszárvédője fölött, a lábikráján körbetekert felsőrészt illesztett, és a
Matagan édesanyjától kapott prémszegélyű parkát. A kabát nem rejtette el
terhességét, különösen elég magasan viselt öve miatt, amelyről kis
erszényke és a kése lógott. Csuklyáját hátra vetette, haját könnyen
kibontható kis kontyba fogta össze, de laza hajtincsek lengedeztek a
szélben.
Mamutoj zsákja, melyet még mindig szívesebben használt a zelandoni
módra készített helyett, tele volt valamivel. Megkedvelte a tarisznya
használatát, melyet a vállán átvetve hordott, és rendszerint rövidebb utakra
vitte magával. A tarisznya szabadon hagyta egyik vállát, melyen a
zsákmányát vihette haza. Most a tollazott lábuknál összekötött három fehér
hófajd lógott le hátul a válláról, elöl pedig két jó méretű fehér nyúl.
Farkas nem maradhatott el mögüle. Ayla rendszerint magával vitte a
vadászatokra. Farkas nemcsak abban volt kiváló, hogy felriassza a
madarakat vagy a kisebb állatokat, hanem meg tudta mutatni Aylának,
hogy a fehér madarak és nyulak hol hullottak el a fehér hóban.
– Nem tudom, hogy csinálod, Ayla – szólt Marthona, a kő előcsarnokra
érő ifjú asszony mellé lépve. – Amikor én voltam ilyen terhes, már
annyira testesnek és esetlennek éreztem magam, hogy még csak meg sem
fordult a fejemben a vadászat, te pedig még most is eljársz, és szinte soha
nem térsz vissza üres kézzel.
Ayla mosolygott.
– Én is testesnek és esetlennek érzem magam, de ahhoz nem kell sok
fáradság, hogy elhajítsak egy botot, vagy parittyából kilőjek egy követ. S
még csak nem is gondolnád, Farkas mennyit segít! Hamarosan már úgyis
éppen eleget kell otthon maradnom!
 Marthona rámosolygott a kettejük közt poroszkáló állatra. Bár aggódott
miatta, amikor a többi farkas megtámadta, most már tetszett neki kissé
lekonyuló füle. Leginkább azért, mert könnyebben felismerhetővé tette.
Megvárták, amíg Ayla levette válláról az elejtett zsákmányt, és letette a
lakóhely előtt egy mészkő tömbre, melyet néha-néha rakhelynek, néha
pedig ülőhelynek használtak.
– Én soha nem értettem igazán jól kisvadak elejtéséhez – mondta
Marthona –, kivéve hurokkal és csapdával. De volt idő, amikor szerettem
eljárni nagy vadászatokra a többiekkel. Ám oly rég vadásztam, hogy talán
már el is felejtettem, hogyan kell, de jó szemem volt a nyomkereséshez.
Már nem látok olyan jól.
– Nézd csak, mit találtam még – újságolta Ayla, s levette kidudorodó
zsákját a hátáról, hogy tartalmát megmutassa Marthonának. – Alma! –
Talált egy almafát, melyet a tél megfosztott már leveleitől, de kicsiny,
fényes vörös almák díszlettek ágain, most a fagy után pedig már kevésbé
volt kemény és savanyú, és telirakta vele a zsákját.
A két asszony a lovak hajléka felé indult. Ayla nem számított arra, hogy
a nap kellős közepén ott találja a lovakat, de ellenőrizte itatójukat. Télen,
amikor hosszú ideig fagypont alatt maradt a hőmérséklet, mindig
kiolvasztotta nekik a vizet, bár a szabadon élő állatok kellőképpen
gondoskodtak maguknak elegendő ivóvízről. Vackort rakott a hornyolt
jászolba.
Majd a kőszirt pereméhez gyalogolt, s lenézett a fák és bokrok
szegélyezte Folyóra. Nem látta a lovakat, ezért azon a hangon füttyentett,
melyre reagálniuk kellett, mert megtanította rá őket, remélve, hogy elég
közel vannak és hallják. Alig telt bele kis idő, és Nyihaha már
kapaszkodott is fel a meredek ösvényen, nyomában Villámmal. Felérve a
szirtre, Nyihaha Farkas orrához dörgölte a sajátját, csaknem formális
köszöntésként. Villám Farkasra nyihogott, és örömteli csaholást és
orrösszedörgölést kapott viszonzásul.
Marthona hiába látta ily nyilvánvaló bizonyítékát annak, hogy Ayla
milyen szépen megszelídítette állatait, nehezen hitte el. Megkedvelte
Farkast, aki mindig emberek közelében volt, és engedelmeskedett neki. A
lovak azonban nyugtalanabbak voltak. Ha nem voltak Ayla és Jondalar
közelében, nem mutatkoztak oly barátságosnak és szelídnek inkább
hasonlítottak az őshonos, szabadon élő vadlovakra, melyekre egykor
vadászott.
A fiatalasszony azokat a megnyugtató hangokat produkálta, melyeket
Marthona már korábban is hallott tőle állatai csutakolása és vakargatása
közben, majd a hajlékukba vezette őket. Marthona Ayla lónyelvének
tartotta lócsillapító, dicsérő szavait. Felvett egy vackort mindegyiknek, a
tényeréből etette őket, s továbbra is azon a furcsa nyelvezeten beszélt
hozzájuk. Marthona megpróbálta felismerni Ayla hangjait. Valójában nem
nyelv, gondolta, noha egyes szavak hangzása hasonlít azokhoz, melyeket
akkor használt, amikor a laposfejűek beszédét mutatta be.
– Már jókora a pocakod, Nyihaha, mint az enyém – mondta éppen Ayla,
megtapogatva a kanca gömbölyű hasát. – Valószínűleg tavasszal, talán
késő tavasszal meglesz a kiscsikód, miután kissé felmelegszik az idő.
Akkorra nekem már meglesz a kisbabám. Annyira szeretnék lovagolni
egyet, de úgy vélem, már túl kövér vagyok. Zelandoni szerint nem lenne
jó a babának. Jól érzem magam, de nem akarok kockáztatni. Jondalar majd
kilovagol veled, Villám, amikor visszaér.
Ez volt a legfontosabb mondanivalója a lovainak, bár többet is mondott,
noha a törzsbeli jelzéseket, a szavak kombinációját és
magánnyelvezetének más hangjait nem lehetett volna lefordítani
Marthonának. A lovak sem a szavakat értették, inkább üdvözlő hangjait,
kedves, szeretetteli érintését és bizonyos hangokat, jelzéseket.

A tél váratlanul érkezett. Késő délután kis fehér hópihék kezdtek

szállingózni. Majd meghíztak és megduzzadtak a pelyhek, és estére már
gomolygó hóviharrá lettek. Az egész Barlang megkönnyebbülten lélegzett
fel, amikor a reggel elindult vadászok sötétedés előtt üres kézzel ugyan, de
biztonságban topogták le lábukról a havat a bejárat előtt.
– Meglátva a tőlük telhető leggyorsabban északra igyekvő mamutokat,
Joharran úgy döntött, forduljunk vissza – magyarázta Jondalar, miután
üdvözölte Aylát. – Ismered a mondást, mely szerint „Amikor a mamutok
északra mennek, te fordulj vissza, siess haza". Ez rendszerint havazást
jelent, ezért a mamutok elindulnak északra, ahol hidegebb van ugyan, de
az idő száraz, és a hó nem halmozódik fel olyan magasra. Ők
megrekednek a mély, vizes hóban, Joharran nem akart kockáztatni, a
viharfelhők azonban oly gyorsan közeledtek, hogy talán még a mamutok
is beleveszhettek. A szél északi irányba fújt, és még mielőtt
felkészülhettünk volna rá, már annyira havazott, hogy szinte az orrunk
hegyéig sem láttunk. Már fél térdig ér. Fel kellett csatolnunk a hótalpakat,
mert anélkül nem tudtunk volna hazajönni.
A hóvihar egész éjjel, másnap és a rákövetkező napon is tombolt. A
fehérség mozgó függönyén kívül semmit, még a Folyót sem lehetett látni.
Időnként a magas sziklákat püfölő mozgó levegő keresztáramába szorult,
és kijáratot nem találó hóförgetegben fordult szembe az uralkodó
széljárás elsődleges irányával. Máskor, amikor a havat hordó szelek
elenyésztek, a hó függőlegesen szakadt le állandó, hipnotikus mozgásban.
Ayla nagyon örült a menedéket nyújtó szikla előcsarnokának, amely
elnyúlt egészen a lovak területéhez, bár a havazás első éjjelén nagyon
nyugtalan volt, nem tudva, állatai visszataláltak-e hajlékukba, mielőtt a hó
oly mély lett. Attól tartott, ha a lovai találtak valamilyen más menedéket,
megszakad velük a kapcsolata, és elszigeteli, elzárja őket a vastag, fehér
hótakaró.
Nagy kő esett le a szívéről, amikor hajlékukhoz közelítve nyihogást
hallott másnap kora reggel, és a megkönnyebbülés hatalmas sóhaja hagyta
el a száját, amikor meglátta mindkét lovát, bár miközben üdvözölte őket,
érezte idegességüket. Az ilyen mély hó teljesen ismeretlen volt számukra
is. Úgy döntött, egy ideig lovai mellett marad, és takácsmácsonya-
gallyakkal végigcsutakolja őket, ami rendszerint lecsillapította és
megnyugtatta Nyihahát és Villámot.
Amikor biztonságban megtalálta őket a hajlékukban, azon tűnődött,
vajon hol lehetnek ilyen időben a vadlovak. Már korábban elvándoroltak a
hidegebb, szárazabb térségre, északra vagy keletre, ahol a hó talán nem
olyan mély, és nem takarja be teljesen téli élelmüket, a száraz álló szénát?
 Most örült neki, hogy takarmányuk kiegészítésére kazalnyi szénát is
gyűjtöttek a lovaknak, nemcsak gabonát, Jondalar ötlete volt. Ő Aylával
ellentétben, tudta, milyen mély lehet télen a hó. Most nem volt biztos
benne, vajon eleget gyűjtöttek-e. A lovak alkalmazkodtak a hideghez,
amiatt nem aggódott. Szőrzetük megvastagodott, és egész testüket
betakarta, mind az alsó, mind pedig a zömök, izmos testüket védő
bozontos, külső szőrzet, de vajon kitart-e a széna?

Jondalar népének földjén a telek hidegek voltak, de nem szárazak.

Jellegzetességük a hó volt, a nehéz, fojtogató hóforgatagok. Amíg a
Törzsnél élt, nem látott ennyi havat. Inkább a száraz, fagyos lösztundrához
szokott, amely az atmoszférából mosta ki a nedvességet, de a mamutoj
vadászok területétől és az ő völgyétől távolabb. Itt, ahol a klímát a
Napnyugati Nagy Vizek tengeri hatása befolyásolta, a térséget
kontinentális sztyeppeként ismerték. A tél nyirkosabb és havasabb volt,
valamelyest annak a területnek a klímájához hasonló, ahol felnőtt, ahol
egy félsziget hegyes csúcsa messze a távoli napkeleten belenyúlt egy
beltengerbe.
Az elülső sziklaperemen felhalmozódott nehéz hó megtöltötte a bejárat
alsó felét a lecsüngő szikla alatt, és puha hó szilárd gátját építette fel,
amely éjszakánként csillogott az előcsarnok tüzeinek arany
visszaverődésében. Ayla most már tudta, miért építettek szilárd, erős
lábakat a télen szennyvízelvezető árokként használt külső helyiséghez
vezető védett folyosó bőrrel fedett keresztgerendái alá.
A havazás kezdetét követő második reggelen Ayla az alvóemelvény
mellett álló Jondalar mosolygó arcára ébredt. A férfi gyengéden rázogatta.
Arca kipirult a hidegben, és még nehéz kinti ruházata is magán viselte a fel
nem olvadt hó nyomait. Egy csésze gőzölgő teát tartott a kezében.
– Kelj fel, hétalvó, ébredj! Emlékszem, amikor te mindig jóval előttem
ébredtél fel. Maradt még reggeli. Elállt a havazás. Öltözz fel melegen, és
gyere ki – javasolta. – Talán felvehetnéd azt az alsóruhát, amit Maronától
és barátnőitől kaptál.
 – Már voltál odakinn? – kérdezte Ayla, felült, és ivott egy korty forró
teát. – Tényleg mintha szükségem lett volna arra, hogy kialudjam magam.
– Jondalar megvárta, amíg teljesen felébred, gyorsan eszik néhány falatot
reggelire, és öltözködni kezd, de igyekezett nem sürgetni. – A hasam fölött
már nem ér össze ez a nadrág. A felső pedig soha nem is volt jó rám.
Biztosan azt akarod, hogy ezt a ruhát vegyem fel? Nem szeretném
kinyújtani.
– Legfontosabb a nadrág. Nem fontos, hogy nem tudod végig egymásra
hajtani a két felét, hiszen úgyis ráveszed a többi ruhádat. Tessék, itt a
csizmád. Hol van a parkád? – kérdezte Jondalar.
A sziklamenedékből kilépő Aylát szikrázóan kék égbolt és a
sziklaperemre ragyogó napfény fogadta. Nyilvánvalóan jó néhányan
korán keltek. Az Erdei-folyóhoz vezető ösvényről már letisztították a
felgyűlt havat, és hogy ne legyen olyan csúszós, a szikla előcsarnok alól
kiásott mész kőtörmeléket szórtak rá. Az ösvény mindkét oldalán
mellmagasságig ért a hófal, ám ahogy Ayla kinézett fölötte a környező
vidékre, a lélegzete is elakadt.
A táj átalakult. A csillogó fehér hótakaró meglágyította a föld kontúrjait,
az égbolt pedig még kékebbnek tűnt a szikrázó fehérség ellenében, hogy
szinte megfájdult tőle a szem. Hideg volt. Ayla lába alatt csikorgott a hó, s
lélegzete fehér felleget alkotott a levegőben. Jó néhány embert látott a
Folyón túli sík árterületen.
– Légy óvatos lefelé az ösvényen. Veszélyes lehet. Hadd fogjam a
kezed... – mondta Jondalar. Leértek az ösvény aljára, és átkeltek a
befagyott kis folyón. A közeledésüket látók egyike-másika integetett, és
elindult feléjük.
– Nem hittem, hogy ma még egyáltalán felkelsz, Ayla szólalt meg
Folara. – Van egy hely, ahová minden évben elmegyünk, de fél délelőttbe
is beletelik, mire odaérünk. Meg kérdeztem Jondalart, magunkkal
vigyünk-e téged is, de azt mondta, most túl nagy út lenne neked. Ha a hó
kissé jobban összetömörödik, készíthetünk neked ülőkét egy csúszkára, és
felváltva vontatunk. A csúszkát jellemzően fa, hús vagy valami más
szállítására használjuk, de amikor cipelésre nem kell, mi ülünk fel rájuk. –
Folara csupa izgalom volt.
– Csak nyugalom, Folara – csillapította Jondalar.
A hó oly mély volt, hogy amikor Ayla megpróbált átgyalogolni rajta,
elakadt, és Jondalarért nyújtotta a karját, hogy belekapaszkodhasson, de
magával rántotta őt is. Mindketten belehuppantak a hóba, csupa fehérség
lett mindkettő, s annyira kacagtak, hogy nem tudtak felkelni. Folara is
velük nevetett.
– Ne ácsorogjatok ott – kiáltotta végül Jondalar. – Gyertek, segítsetek
fel bennünket! – A segítő karok mindkettejüket talpra állították.
Kerek fehér lövedék hasította a levegőt, és landolt Jondalar karján.
Felnézve, a nevető Matagant pillantotta meg, mire havat vett a két markába,
és labdába formálta. A fiatalember felé hajította, akit már tanoncának
kezdett tekinteni. Matagan bicegve, de nem rossz sebességgel elfutott, és a
hógolyó a háta mögött landolt.
– Azt hiszem, ennyi elég mára – mondta Jondalar.
Ayla észrevétlenül hógolyót gyúrt, és megdobta vele közeledő társát. A
hólabda a férfi mellkasán landolt, és hó fröccsent az arcába.
– Játszani akarsz, Ayla? – kérdezte a férfi, felkapott egy maroknyi havat,
és megpróbálta parkájának nyakába tömni. Ayla igyekezett
megakadályozni, így hamarosan már mindketten a hóban hemperegtek
újra, nevetve, s megpróbálva havat tömni egymás nyakához. Amikor végül
leültek, tetőtől talpig nedves hó borította mindkettejüket.
A befagyott folyó partjához gyalogoltak, átkeltek rajta, s visszakaptattak
a sziklamenedékbe. Elhaladtak Marthona lakhelye mellett, aki meghallotta
lépteiket.
– Tényleg azt hiszed, Jondalar, hogy az ő állapotában ki kellett vinned
és teljesen összehavaznod? Mi történt volna, ha rosszul esik, és megindul
nála a szülés? – mérgelődött az édesanyja.
Jondalar lesújtottan nézett. Erről megfeledkezett.
– Semmi gond, Marthona – mentegette Ayla. – A hó puha volt, nem
ütöttem meg magam, és túlzásba sem vittük a hólabdázást. Elképzelni sem
tudtam, hogy a hóban ilyen jól lehet játszani! – Szeme még ekkor is
csillogott a játék örömétől. – Jondalar lesegített az ösvényen, és vissza is.
Jól vagyok.
– Igaza van anyának, Ayla – mondta Jondalar bűntudatosan. –
Megsérülhettél volna. Nem gondoltam rá. Óvatosabbnak kellett volna
lennem. Nemsokára anya leszel.

Ezután Jondalar oly féltő gondossággal vette körül Aylát, hogy az

asszony már-már korlátozottnak érezte magát. Jondalar nem akarta, hogy
elhagyja a sziklamenedék területét, vagy hogy az ösvényen járjon. Ayla
időnként felállt a sziklaszirt tetejére, s meglehetősen vágyakozva lenézett a
tájra, de miután a hasa már akkorára nőtt, hogy lepillantva nem látta a
cipőjét, és azon kapta magát, hogy járás közben kicsit hátra kell döntenie a
hátát, hogy ellensúlyt adjon pocakja súlyának, már nem igazán akarta
elhagyni a Kilencedik Barlang kőmenedékének biztonságát a kinti
dermesztő jég és hó kedvéért.
Boldogan töltötte az időt a tűz mellett, gyakran barátokkal a saját vagy
az ő lakhelyükön, vagy a masszív, alácsüngő sziklatető védelme alatti
munkaterületen, ahol emberek serénykedtek, ő pedig szorgosan készítette
a babaholmikat közeledő újszülöttjének. Teljes mértékben tudatában volt a
hasában növő életnek. Figyelme befelé fordult, egyáltalán nem önzőn,
érdeklődési területe kisebb körre összpontosult.
Mindennap meglátogatta a lovakat, lecsutakolta, kényeztette őket, és
mindig gondoskodott arról, hogy elegendő takarmányuk és vizük legyen.
Most ők sem voltak oly mozgékonyak, noha lejártak a jéggé fagyott
Folyóhoz, sőt átmentek a túlpartra, a legelőre is. A havon keresztül le
tudtak ásni mélyebbre, hogy élelemhez jussanak, bár nem oly hatékonyan,
mint a rénszarvasok, kiknek emésztőszervei szükségtáplálékhoz szoktak:
megfagyott, elsárgult fűszálhoz, nyírfakéreghez és más lehántott fatörzs és
cserje ágaihoz. Az elszigetelő hó alatt, az elhaltnak látszó
gyógynövényszárak mellett gyakran megtalálták a mélyben a gyökeret és
a tavaszi sarjadzásra várakozó gumót. A lovaknak sikerült elegendő
élelmet találniuk, hogy jóllakjanak, ám az Aylától kapott magvak és széna
tartotta őket egészségben.
 Farkas több időt töltött a szabadban, mint a lovak. Az évszak, mely oly
zord volt a növénnyel táplálkozóknak, gyakran áldás a húsevőknek. Farkas
messze kóborolt, néha egész napra eltűnt, éjszakára azonban mindig
hazatért, hogy Ayla régi ruháinak halmán aludjon. Az asszony az emelt
hálóhelyük mellett, a padlón készítette el Farkas alvóhelyét, és egész este
aggódott, amíg vissza nem tért, ami néha egész későn történt meg.
Előfordult, hogy egyáltalán nem ment sehová, Ayla mellett maradt, pihent,
vagy, nagy örömére, játszott a gyerekekkel.
A viszonylag tétlen téli hónapokban a Barlang az egyéni mesterségek
gyakorlásával töltötte szabad idejét. Bár néha elmentek vadászatokra,
bőséges zsírtartaléka miatt különösen rénszarvasra, amit a hidegtűrő állat
még a csontjai közt is felhalmozott, elegendő élelmiszert raktároztak el
télire, és a szükségesnél több tűzifa is rendelkezésükre állt, hogy ne
fázzanak, fényt adjon, és megfőzhessék ételeiket. Egész évben a
munkájukhoz szükséges különböző alapanyagokat gyűjtötték és
tartalékolták. Ez volt a nyersbőrök cserzésének, puhításának, simára
hengerlésének és színezésének, fényezésének és vízhatlanná tételének
évszaka. Ruháikat is ilyenkor készítették el, majd gyöngyökkel és
hímzéssel szépítették. Öveket, csizmákat gyártottak, öltözéket
összekapcsoló kiegészítőket, csatokat készítettek, és gyakran díszítették
karcolatokkal. Új készségeket sajátítottak el, vagy tökéletesítették
mesterségüket.
Aylát elbűvölte a szövés folyamata. Nézte és figyelmesen hallgatta a
szövésről beszélő Marthonát. A tavasszal vedlő állatok bokrokba beakadt
szőrzetének szálait összegyűjtötték a tüskés bokrokról vagy a puszta
földről, és félretették télre, amikor volt idejük a feldolgozásukra. Nagyon
sokféle szál állt rendelkezésükre, így a muflon, a nagyszarvú vadjuh, a
kőszáli kecske, a hegymászó vadkecske gyapja, melyet nemeznek
tömörítettek össze. Lágysága miatt kedvenc volt a pelyhes, meleg gyapjas
szőr, amely őszre teljes mértékben kifejlődik a bőr közelében a bozontos
külső szőrzet alatt a mamutoknál, orrszarvúaknál és a pézsmatulkoknál. A
hosszú, durva szálú szőrzet folyamatosan nőtt, és csak az állat pusztulása
után juthattak hozzá, ahogy például a gyapjas állatok külső szőrzetéhez és
a lovak hosszú farkához. Növények számos változatából használtak fel
rostokat, melyekből zsinórokat, köteleket, finom fonalakat fontak, amit
meghagytak természetes állapotában, vagy kifehéríttek, majd megszőtték
öltözéknek, gyékénynek, szőnyegeknek és falifüggönynek a huzat
kirekesztésére és a hideg sziklafalak beborítására.
Fából tálakat vájtak vésővel, majd megformálták, kifényesítették,
festették és mintásra faragták. Mindenféle alakú és méretű kosarat fontak.
Ékszert készítettek agyargömböcskékből, állati fogakból, kagylókból,
egyedi kövekből. Agyart, csontot, agancsot és szarvat farigcsáltak, és
tányérokat, tálakat készítettek belőlük, késnyeleket, dárdahegyeket,
varráshoz tűket és számos más eszközt, szerszámot és dísztárgyakat.
Állatfigurákat szeretettel teli figyelemmel részletekbe menő alapossággal
faragtak saját maguknak vagy más tárgyak díszítésére, amelyeket bármi
más faragható alapanyagból állítottak elő, például fából, csontból,
agyarból vagy kőből. Női alakzatokat, donikat is alkottak Még
sziklamenedékeik falát is vésték, festették.
A tél a tehetség megmutatása és a játék évszaka is volt Hangszereket,
különösen érdekes hangokat kibocsátó ütő hangszereket és dallamos
furulyákat barkácsoltak. Táncoltak, dalokat énekeltek, történeteket
meséltek. Barlangon belüli különleges sportokat, így például birkózást és
különféle célba dobást űztek többen is, de a kártyázással és más
szerencsefogadásokkal sem kevesen töltötték napjaikat.
A kicsiket megtanították a legfontosabb alapkészségekre, s mindig akadt
valaki, aki azokat okította, akik tehetséget vagy adottságot mutattak egyes
különleges tevékenységek iránt, vagy megmutatta nekik a mesterség
alapjait. Jól kitaposott ösvény vezetett a Kilencedik Barlang és az Alsó-
folyó között, és számos mesterember, akik megtették az utat a saját
otthonukból a Kilencedikbe, hogy ott töltsenek némi időt, gyakran ott is
maradtak néhány éjszakára.
Zelandoni a számolószavakra tanította a tanulni akarókat, a Históriákra
és a Legendáriumra, de szabad idejében sem unatkozott soha. Az emberek
megfáztak, fájt a fejük, fülük, hasuk és a foguk. A reuma és a köszvény
jobban gyötörte őket a hideg évszakban, más súlyos betegségek is
kialakultak. Volt, aki meghalt. A holttesteket egyes barlangok hideg elülső
folyosóiban helyezték el télre, ahol tavaszig maradtak, mivel a hó és a
fagyott talaj megakadályozta a temetést a szabadtéri sírkertekben. Néha,
bár ritkán, ott is felejtették őket.
Új életek jöttek világra. A téli napforduló elmúlt. Zelandoni
elmagyarázta Aylának azt a csillagállást, amikor a naplemente a
horizonton túl balra a legtávolabb volt, és néhány napig ott is maradt,
mielőtt lenyugvásának helyzete észrevehetően elmozdult vissza, jobb felé.
Ilyenkor ünnepséget, szertartást, fesztivált tartottak a fordulópont
jelölésére, s hogy némi érdekességgel színezzék a csendes napokat.
A naplemente attól az időtől minden egyes nappal a jobb oldali irányba
folytatódik egészen a nyári napfordulóig, amikor is eléri legtávolabbi
jobb oldali helyzetét, és látszólag ott is marad néhány napig. A két szélső
pont közötti hely a napéjegyenlőség, melynek egyike a tavasz kezdetét
jelzi, visszahaladó útján pedig az őszét. Zelandoni egy horpadásra mutatott
a hegyekben a horizonton, amely számára a középpontokat jelezte.
Számolószavakat használt, és egy lapos agancsdarabra egy rovást karcolt.
Ayla csodálatosnak találta Zelandoni tudományát. Szeretett ilyen dolgokat
tanulni.
A tél kellős közepén, a leghidegebb, legkeservesebb, legzordabb
időszakában a hó már nem nyújtott játékos elfoglaltságokat. Még a
lefagyasztott húsért vagy tüzelőért megtett rövid utak is
megpróbáltatásokká lettek. Az elrejtett élelemkészlet-raktárak és jégpincék
tetején gyakran összefagytak a sziklakőhalmok, és csak ha a köveket
összetörték, tudtak hozzáférni élelmükhöz. A növénypincékben tárolt
zöldséget, gyümölcsöt már jóval korábban átszállították a sziklamenedék
végében kővel szegélyezett gödrökbe, de vigyázó tekintetekre, számos
hurokra és csapdára volt szükség ahhoz, hogy távol tartsák a kártevőket a
túlzott dézsmálástól. Különösen a barlangjukba belopózott kis testű
rágcsálók éltek egész jól az emberek kemény munkájából.
A felnőttek bátorították a gyerekek egyik játékát, a sebesen rohanó
élelemtolvajok kővel való hajigálását. Egy erősen elhajított kő megölhetett
egy rágcsálót. Ez nem csupán újabb elemmel járult hozzá a barlangi
rágcsálók elleni folyamatos csatához, hanem fejlesztette a gyerekek
célzási pontosságát, melyre szükségük volt ahhoz, hogy jártasak legyenek
a vadászatban, és a tél végére némelyikük egész jó célzó lett. Ayla
használni kezdte parittyáját, és nem sokra rá már tanította a gyerekeket
kedvenc fegyvere használatára. Farkas szintén becses kincsnek bizonyult a
rágcsálónépesség lélekszámának alacsonyan tartásában.
A szabadtéri zöldségraktárak mintha mentesebbek lettek volna az
élősdiktől, és a lehető legtovább tárolhatták benne élelmüket. Amikor
azonban a tél dermesztő fagya az élelem elpusztulásával fenyegetett,
behordták azt a barlangba. A fagyott zöldségféléket már csak főzéshez
használhatták fel, ahogy a szárított, aszalt élelmiszerek többségét is.
Ayla úgy tapasztalta, hogy energiája váratlanul megnőtt az elmúlt
néhány napban. Hasa terebélyesedésével mind kényelmetlenebbül érezte
magát, és esetenként sírógörcs s más érzelemkitörések fogták el, ami
nagyfokú aggodalommal töltötte el Jondalart. Az aktív kisbaba néha éjjel
ébresztette fel, és Ayla már nehezen állt fel megszokott törökülés
testhelyzetéből, holott korábban ez nem okozott neki semmi nehézséget.
Ahogy közeledett a szülés ideje, mindjobban félt, de annyira akarta ezt a
kisbabát, hogy az végül legyőzte a vajúdástól való félelmét.
Zelandoni biztosra vette, hogy Ayla hamarosan szülni fog.
– Földanya nagy Bölcsességében szándékosan tette a terhesség utolsó
napjait kényelmetlenné, hogy így végül a nők szembenézzenek szüléstől
való félelmükkel, és legyőzzék – mondta Aylának.
Ayla korábban már befejezte a kisbabaholmik összeállítását és
elrendezését, majd otthonában is újra rendet tett, és elhatározta, hogy
különleges vacsorát főz, amikor Jondalar megérkezik. Elsorolta neki,
milyen zöldségeket hozzon a sziklamenedék végén kialakított kamrájából,
és hogy milyen húsra lesz szüksége. Amikor Jondalar visszatért, Ayla nem
mozdult, és különös kifejezés ült az arcán: a rettegés és öröm elegye.
– Mi a baj, Ayla? – kérdezte a férfi, kiejtve kezéből zöldséges kosarát.
– Azt hiszem, a baba felkészült a megszületésre – válaszolta Ayla.
– Most? Ayla, jobb, ha lefekszel. Hozom Zelandonit. Talán jobb, ha
anyát is idehívom. Ne csinálj semmit, amíg ide nem érek Zelandonival –
hadarta Jondalar, s hirtelen ideges lett.
– Nem most azonnal. Nyugodj meg, Jondalar. Még eltart egy ideig.
Várjunk, míg biztos nem lesz, s csak utána hozd Zelandonit – válaszolt
Ayla, s felvette a zöldséges kosarat. A főzőhelyére ment, és elkezdte
kiszedegetni belőle a zöldségféléket.
– Hadd segítsek! Nem lenne jobb, ha pihennél? Biztosan ne menjek el
Zelandoniért?
–Jondalar, láttad már, hogyan születik egy kisbaba, nem? Nem kell
annyira aggodalmaskodnod.
– Ki mondja, hogy aggódom? – kérdezte társa, s megpróbált higgadtnak
látszani. Az asszony mozdulatlanul állt, a hasára tette a kezét. – Ayla, nem
gondolod mégis, hogy jobb, ha szólok Zelandoninak? – Homlokát
nyugtalan aggodalom ráncolta.
– Rendben, Jondalar. Hívd ide, de ígérd meg, hogy azt mondod neki,
hogy csak most kezdődik. Nem kell sietnie.
Jondalar elrohant. Szinte maga után vonszolva Zelandonit jött vissza.
– Arra kértelek, Jondalar, hogy ne siettesd – rótta meg társát Ayla, majd
a donierre nézett. – Sajnálom, hogy ennyire sürgetett. Épp hogy csak
elkezdődött.
– Azt hiszem, jobb, ha Jondalar elmegy meglátogatni Joharrant, és
megmondja Prolevának, hogy később talán szükségem lesz rá. Ráérek.
Maradok, hogy ne legyél egyedül, Ayla. Van egy kis teád? – kérdezte
Zelandoni.
– Mindjárt elkészül – mondta Ayla. – Azt hiszem, Zelandoninak igaza
van, Jondalar. Miért nem látogatod meg Joharrant?
– Közben benézhetnél Marthonához, és megmondhatnád neki, hogy
megkezdődött a vajúdás, de kérlek, ne sürgesd – mondta Zelandoni.
Jondalar kisietett. – Végig ott állt, amikor Folara született, oly nyugodtan,
ahogy az neked tetszene. De mindig más, amikor egy férfinak a társa szül.
Az asszony újra mozdulatlanná merevedett, a görcs elmúlására várt,
majd nekilátott a tea elkészítésének. Zelandoni figyelte, megjegyezve,
mennyi ideig várt. Majd elhelyezkedett egy stabil ülőalkalmatosságon,
melyet Ayla figyelmességből külön neki készített, tudva, hogy nem szeret
a földön vagy párnákon ülni. Ayla épp az imént üldögélt rajta.
Miután iszogattak a teából, s lényegtelen dolgokról beszélgettek, a
kismamának újabb görcsei lettek, ezért a donier azt tanácsolta neki, hogy
feküdjön le, hogy megvizsgálhassa. A leendő anyuka szót fogadott.
Zelandoni megvárta a következő összehúzódást, és végigtapintotta hasát.
– Már nem tart sokáig – nyugtatta.
A kismama felállt, arra gondolt, leül az egyik padlópárnára, de aztán
meggondolta magát, kisétált a főzőhelyre, kortyolt egyet a teájából, s
érezte az újabb összehúzódást. Lefeküdjek-e, gondolta. Ez most mintha a
vártnál gyorsabb lett volna.
Zelandoni újra megvizsgálta, most alaposabban, majd metszőn Aylára
nézett.
– Nem ez az első szülésed, igaz?
Ayla megvárta a görcs elmúlását, s csak utána válaszolt:
– Nem, nem az első. Van egy fiam – mondta csendesen.
Az Első eltűnődött, vajon miért nincs vele. Meghalt? Ha holtan született,
vagy röviddel a születés után meghalt, azt fontos lenne tudnia.
– Mi történt vele?
– Ott kellett hagyom. A húgomnak, Ubának adtam. Most is a Törzsnél él,
legalábbis remélem.
– Nagyon nehéz volt megszülnöd, igaz?
– Igen. Majdnem belehaltam – válaszolta Ayla monoton, lefojtott
hangon, megpróbálva elnyomni a szüléssel kapcsolatosan minden
érzelmét, a donier azonban mégis meglátta szemében a félelmet.
– Mennyi idős a gyermek? Vagyis inkább te hány évesen szülted? –
akarta tudni Zelandoni.
– Még nem értem el a tizenkettőt – válaszolta Ayla, és újabb szülési
fájdalom gyötörte. Fájásai ekkor már gyakoribbá lettek.
– S most mennyi vagy? – kérdezte az Első az összehúzódás elmúltával.
– Tizenkilencet számolok, e tél után húszat. Öreg vagyok a
gyermekszüléshez.
– Nem, dehogy vagy, az elsőt szülted nagyon fiatalon! Túl fiatalon. Nem
csoda, hogy oly keservesen szülted meg. Azt mondtad, a Törzsnél hagytad.
– Zelandoni szünetet tartott, azon gondolkodva, hogyan tegye fel a
következő kérdését. – A fiad... félvér? – kérdezte végül.
Ayla először nem válaszolt. Zelandonira nézett, és ugyanolyan egyenes
tekintetet kapott viszonzásul, majd váratlanul csaknem kétrét görnyesztette
az összehúzódás fájdalma.
– Igen – válaszolta a görcs elmúltával, félelemmel a szemében.
– Azt hiszem, az csak megnehezítette a szülésedet. Tapasztalataim
alapján a félvér gyermekeket nagyon nehezen szülik meg a nők.
Amennyire tudom, a fejük miatt: más alakú a koponyájuk, és túl nagy.
Teljesen különbözők – magyarázta Zelandoni. – Ez a baba talán nem lesz
olyan nehéz, Ayla. Jól csinálod.
A donier látta, hogy újra megfeszíti a vajúdási fájdalom. Ha így
megfeszül, attól csak nehezebb lesz, gondolta, de attól tartok, iszonyatos
szülése lehetett az elsővel. Bárcsak korábban megmondta volna nekem!
Talán segíthettem volna rajta. Bárcsak jönne Marthona! Azt hiszem,
szükség van valakire, aki vigyáz rá, amíg én készítek neki valami ellazítót.
Talán ha beszélgetek vele, az eltereli figyelmét a félelméről.
– Mondanál valamit a fiadról?
– Először torzszülöttnek hitték, és hogy csak teher lesz a Törzs nyakán
– fogott bele a történetbe Ayla. – Eleinte még csak tartani sem tudta a fejét,
de aztán megerősödött a nyaka és a teste is. Mindenki megkedvelte. Grod
még egy dárdát is készített neki, pontosan akkorát, amekkora ő volt. S oly
gyorsan tudott futni, pedig oly kicsi volt!
Ayla könnyekkel a szemében mosolygott az emléken, és meglepő
éleslátást adott a doniernek. Hirtelen megértette, Ayla mennyire szerette a
gyermekét, milyen büszke volt rá, félvér volt vagy sem. Zelandoni arra
gondolt, megkönnyebbülés lehetett neki, hogy odaadta „húgának", hogy
talált valakit, aki gondoskodik róla.
A Zelandonia tagjainak egyike-másika még mindig Brukeval
nagyanyjáról beszélt. Annak ellenére, hogy nyilvánosan soha nem
említették, többségük biztosra vette, hogy a lánya, akinek életet adott,
vegyes lelkek gyermeke volt. Az anyja halála után senki nem akarta
elvállalni, és Brukeval ugyanattól a sorstól szenved. Az édesanyja külsejét
örökölte, talán nem annyira jellegzetesen, de meggyőződése szerint ő is
félvér volt, bár soha be nem vallotta volna, különösen a fiának nem.
Lehetséges, Ayla hajlamos arra, hogy az ő lelkűket vonzza, mivel ők
nevelték fel? Lehet, hogy ez a csecsemő is félvér? S ha igen, mi történik?
A legbölcsebb az lehetne, ha szép csendesen véget vetne az életének,
mielőtt elkezdődne. Elég könnyű lenne, soha senki nem tudná meg, hogy
nem halva született. Ezzel valószínűleg mindenkinek megspórolhatná a
fejfájást, még a babának is. Szomorú lenne, ha a Barlangban lenne még
egy gyermek, akit nem akartak és nem szeretnek, mint Brukeval és az
anyja.
De ha Ayla szereti első gyermekét, gondolta Zelandoni, ezt miért ne
szeretné? Nagyon jó Echozar mellett látni Aylát, azt hiszem, őszintén
szereti őt, és Echozar nagyon kellemesen érzi magát Ayla mellett. Talán
minden jól alakul, Jondalartól függ.
– Jondalar mondta, hogy megkezdődött a vajúdásod, Ayla – szólalt meg
a lakóhelyre belépő Marthona. – Nem sajnálta a fáradságot, beszámolt
róla, hogy a szülés csak most kezdődött, és hogy ne siessek, de csaknem
kituszkolt az ajtón, annyira akarta, hogy jöjjek.
– Nagyon jó, hogy jöttél, Marthona, Szeretnék készíteni neki valamit –
mondta Zelandoni.
– A szülés meggyorsítására? – kérdezte Marthona. – Az elsőknek sokáig
tarthat, míg előbújnak. – Aylára mosolygott.
– Nem – válaszolta Zelandoni, s elgondolkodva elhallgatott, mielőtt
folytatta. – Csak ellazító. Egész jól halad, gyorsabban, mint arra
számítottam, de azt hiszem, nagyon feszült, és fél a szüléstől.
Ayla észrevette, hogy a gyógyító nem javította ki Marthona kijelentését,
hogy ez az első szülése. Az első pillanattól sejtette, hogy Zelandoni nagy
tudású, sok titok tudója, melyeket azonban nem árul el. Talán mégis a
legjobb lesz, ha a titkot, hogy nem most szül először, Zelandonin kívül
nem mondja meg senkinek. Vele tud róla beszélni.
Kopogás hallatszott a bejárat felől, Proleva azonban mégsem várta meg,
hogy beengedjék:
– Jondalar azt mondta, Ayla vajúdása megindult. Segíthetek valamiben?
– kérdezte. Hátán, egy hordtakaróban hozta nemrég szült kisbabáját.
– Igen, köszönöm – válaszolta Zelandoni. Ő vállalta magára a jogot,
hogy kit enged be a szállásra, és kit nem, és Ayla hálás volt neki érte.
Miközben újabb szülési fájdalom közeledését érezte, az utolsó dolog lett
volna, amivel foglalkozni akart, hogy ki lehet jelen, s ki nem. A gyógyító
észrevette, hogy Ayla újra megfeszül, s megpróbálja legyőzni a fájdalmat.
Nyilvánvalóan nem akart kiabálni sem. – Maradj itt Aylával, amíg
Marthona vizet forral. Nekem el kell mennem orvosságért.
Zelandoni gyorsan kisietett. Termete ellenére egész gyorsan tudott
mozogni, amikor fontos volt. Folara éppen akkor érkezett, amikor az
asszony leengedte maga mögött az ajtófüggönyt.
– Bemehetek, Zelandoni? Szeretnék segíteni, ha tudok– kérte.
A donier csak egy pillanatig habozott.
– Igen, menj csak. Segíthetsz Prolevának abban, hogy Ayla ne idegesítse
agyon magát – válaszolta, és elsietett.
Amikor visszatért, Aylát már meglehetősen erősen gyötörték a szülési
fájdalmak, egy újabb összehúzódás kínjai közt vergődött, de még nem
kiáltozott. Marthona és Proleva a két oldalán állt, a kezét fogta, aggódva
néztek egymásra Folara újabb forró követ tett a már gőzölgő vízbe, hogy
ne hűljön ki. Folara arckifejezése megegyezett az édesanyjával. Ayla
szemében pedig félelem volt, s megkönnyebbülés, amikor viszontlátta a
gyógyítót.
Zelandoni a fiatalasszonyhoz sietett.
– Minden rendben lesz, Ayla. Nagyon jól csinálod, csak kicsit pihenned
kell. Készítek neked valamit, hogy jobban érezd magad – nyugtatta
Zelandoni.
– Mi az? – kérdezte Ayla, ahogy fájdalma alábbhagyott.
Zelandoni figyelmesen megnézte. Nem félelemből, hanem
érdeklődésből tette fel a kérdést. Egy pillanatra mintha valóban
megfeledkezett volna félelméről.
– Elsősorban fűzfakéreg és málnalevél – felelte a gyógyító sietősen,
mert meg akarta nézni, forr-e a víz. – Plusz egy kevés hársfavirág és
cseppnyi csattanómaszlag.
 Ayla bólintott.
– A fűzfakéreg enyhe fájdalomcsillapító, a málnalevél különösen jó
méhlazító vajúdás alatt. A hársfavirág édesítő és altató, de meglehet,
leállítja a méhösszehúzódásokat. Egy egész kevés azonban segíthet –
mondta.
– Erre gondoltam – helyeselt az Első.
Miközben sietve beletette a gyógynövényeket és a fakérget a Folara
őrizte forró vízbe, Zelandoni látta, hogy ha hagyja, hogy Ayla részt
vegyen a bábáskodásban, az éppannyira csillapítja fájdalmait, mint az
ellazító gyógyszerek, de mérlegelve, hogy Ayla mennyire jól ért a
gyógyszerezéshez, ostobaság lett volna megpróbálni bármit is elhallgatnia
előle. Némi idő kellett hozzá, mire a gyógytea elkészült, miközben Ayla
újabb szülési fájdalmakat viselt el. Amikor végül a donier odavitte neki a
főzetet, a kismama készségesen elfogadta. Először azonban felült, s
belekóstolt a teába, csukott szemmel koncentrálva. Bólintott, majd megitta.
– Több málnalevél, mint fűzfakéreg, s épp csak annyi hársfavirág, hogy
elfedje a csattanómaszlag keserű ízét... – állapította meg Ayla, majd
visszafeküdt, a következő összehúzódásra várva.
Egy másodpercig Zelandoni úgy érezte, visszavág egy gúnyos „Nos,
jóváhagyod?" kérdéssel, de mégsem tette meg, sőt meglepődött, hogy
egyáltalán eszébe jutott ilyesmi. A tapasztalt gyógyító nem szokott hozzá
ahhoz, hogy bárki vizsgáztassa, vagy megjegyzést fűzzön
gyógyfőzeteihez vagy gyógymódjához, de nem ugyanezt tenné ő is? Ayla
nem őt kérdőjelezte meg, hanem saját magát vizsgáztatta, értette meg a
donier. Miközben figyelte, Ayla befelé mosolygott, és a bábaasszony
pontosan tudta, mit tesz Ayla, mert ő is ugyanazt tette volna. A gyógytea
hatását figyelte önmagán, csendesen ellenőrizve saját reagálását, arra
várva, mennyi ideig tart, amíg a gyógyfőzet kifejti hatását, és hogy az
egyáltalán milyen hatás lesz. És ahogy a gyógyító vélte, már önmagában
ez elfeledtette vele félelmét, és segítette ellazulni.
Mindannyian várakoztak, csendesen beszélgettek. A vajúdás mintha
kicsit könnyebb lett volna a fiatalasszonynak. Zelandoni nem tudta, vajon a
gyógyfőzet hatása-e, vagy félelmének enyhülése, valószínűleg mindkettő,
de Aylát már nem gyötörte annyira a szülési fájdalom. Arra tudott
koncentrálni, amit érzett, gondolatban összehasonlítva ezt a vajúdást az
előzővel, és most mintha könnyebbnek tapasztalta volna. Azt a gyakorlatot
követte, melyet más asszonyoknál megfigyelt, akiknek normális szülésük
volt. Ott volt Proleva szülésénél, és most elmosolyodott, látva, amint az
asszony a kislányát szoptatja.
– Marthona, tudod, hol van a szülőtakaró? Azt hiszem, közeledik –
mondta Zelandoni.
– Máris? Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan, különösen, mivel
kezdetben mintha oly sok nehézsége lett volna – mondta Proleva, s letette
újszülöttjét aludni a takarójára.
– Most mintha szabályozni tudná – mondta Marthona.
– Hozom a szülőtakarót. Ott van, ahol mutattad, Ayla?
– Igen – válaszolta a kismama gyorsan, érezve az egész testét görcsbe
rántó újabb méhösszehúzódás közeledését. Amikor véget ért, Zelandoni
megkérte Prolevát és Folarát, hogy terítsék le a rajzolatokkal és
szimbólumokkal díszített, bőrből készült szülési takarót a padlóra, majd
intett Marthonának.
– Ideje felsegítenünk – mondta, majd Aylához fordult. – Fel kell kelned,
és engedd, hogy Földanya vonzereje kisegítse a babát. Fel tudsz kelni?
– Igen, azt hiszem – válaszolta lihegve Ayla. Minden egyes fájdalommal
nagyon erősen viaskodott, és érezte a sürgetettséget, hogy újra nyomjon,
de megpróbálta egy pillanatig visszatartani.
Mindannyian lábra segítették, és a szülőtakaróhoz vezették. Proleva
megmutatta neki a guggoló testhelyzetet, majd egyik oldalára lépett, amíg
Folara a másik oldalán támogatta. Marthona előtte állt, mosolyogva és
lelki támaszt nyújtva. Zelandoni mögéje ment, nekiszorította a
fiatalasszonyt erőteljes mellkasának, s mindkét karjával erősen átszorította
domborodó hasa fölött.
Ayla érezte, amint az óriás termetű asszony beburkolja lágyságába és
melegébe. Megnyugtató volt rábíznia magát. Zelandonit az Anyának
érezte, mintha minden anya összevegyült volna az Egyben, mintha
Földanya puha kebelén nyugodna. Volt azonban valami más is. Mérhetetlen
erő rejlett húsának halmai alatt. Ayla biztosan érezte, hogy Zelandoniban
megvolt Földanya minden kedélyállapota, a meleg nyári nap
gyengédségétől a hóvihar dühéig. Ha valaki a cselekedeteivel kiváltotta
haragját, a dühöngő vihar pusztító erejével tudott lesújtani, vagy éppen
ellenkezőleg, a gyenge harmat szelídségével vigaszt és táplálékot nyújtott.
– Ayla, most, a következő fájdalomnál azt szeretném, ha nyomnál –
instruálta a bába. A két asszony a két oldalán a kezét fogta, kapaszkodót
nyújtva neki.
– Érzem, hogy jön – mondta Ayla.
– Akkor nyomd! – szólt rá Zelandoni.
Ayla nagy levegőt vett, és oly erősen nyomott, a menynyire csak tudott.
Érezte, hogy a donier segíti, s vele együtt nyomja a babát lefelé a hasánál.
Meleg vízsugár ömlött a takaróra.
– Jól van. Erre vártam – mondta a gyógyító.
– Kíváncsi voltam, mikor folyik el a magzatvíz – szólt Proleva. – Az
enyém mintha oly gyorsan elfolyt volna. Már csaknem száraz voltam,
mire a baba kijött. Neked szerencséd van, megint folyik.
– Nyomj újra, Ayla – mondta Zelandoni.
Az asszony újra nyomott, és mozgást érzékelt.
– Látom a fejet – szólalt meg Marthona. – Felkészültem, hogy
megfogjam a babát. – Letérdelt, közel Aylához, éppen egy újabb erős
összehúzódás kezdetén. A kismama mély levegőt vett, és nyomott.
– Itt jön! – örvendett Marthona.
Ayla érezte, amint a fej kibújik. A többi könnyű volt. Ahogy a csecsemő
előbújt, Marthona megfogta a kis testet.
Anyja lenézett, meglátta a nyirkos kis újszülöttet Marthona kezében, és
elmosolyodott. Zelandoni is mosolygott.
– Még egy utolsó nyomás, Ayla, hogy a méhlepény is kijöjjön – mondta
a bába, most is segítve a kismamát, aki nyomott, és figyelte, amint a véres
szövettömeg, a méhlepény ráhull a szülőtakaróra.
Zelandoni elengedte Aylát, és az ifjú anya elé lépett. Proleva és Folara
tartotta, miközben a gyógyító átvette a kisbabát, megfordította, és
megütögette aprócska hátát. Kis csuklások hallatszottak, a donier
kitisztította az újszülött száját, torkát, majd ráütött talpacskájára, és
figyelte, amint belélegzi az első, életet adó levegőt. Apró nyüszögő hang
hallatszott, először aligha hangosabb kis nyafogásnál, majd sírássá lett,
ahogy a tüdő hozzászokott az életet adó levegőhöz.
Marthona tartotta az újszülöttet, miközben a donier megtisztítgatta kissé
az édesanyját, letörölgetve róla a vért és folyadékot, majd Proleva és
Folara visszasegítette ágyára. Zelandoni kis darab ínnal elkötötte a
csecsemő köldökzsinórját – Ayla kérésére okkerrel pirosra színezték –,
hogy megakadályozza a vérzést. Éles kovakéssel elvágta a zsinórt a kötés
és a méhlepény között, elválasztva az újszülöttet a méhlepénytől, amely
világra jöveteléig táplálta, és anyja testén belül helyet adott neki, ahol
kifejlődhetett. Ayla újszülött kisbabája külön entitás lett, különleges,
egyéni emberi lény.
Marthona és Zelandoni megtisztogatta a kisbabát a bársonyosan puha
nyúlbőrrel, melyet Ayla éppen erre a célra készített. Marthona
készenlétben tartott egy kis takarót, amely szintén bársonyosan puha volt,
és oly sima, mint egy kisbaba bőre. Egy csaknem teljesen kifejlett
szarvasmagzat bőréből készült. Zelandoni azt mondta Jondalarnak, hogy
az olyan szarvasbőr különösen szerencsés a házi tűzhelyébe született
gyermeknek, így a tél végének közeledtével a fivérével kiment vadászni
egy vemhes szarvasra.
Ayla segítségével készült el a magzati szarvasbőrből a tartalék
bőrtakaró. Jondalart mindig elbűvölte az Ayla készítette bőrök puhasága:
asszonya Törzstől tanult tehetsége volt. Miután egyet együtt munkáltak
meg, Jondalar látta, mennyi erőfeszítés még egy zsenge magzati bőr
elkészítése is. Zelandoni lefektette az újszülöttet a takaróra, majd Marthona
bebugyolálta a bőrbe, és odavitte édesanyjához.

 38

– Biztosan elégedett leszel. Hibátlan kislány – mondta Marthona, átadva a

csöppnyi batyut a baba édesanyjának.
Ayla önmaga aprócska hasonmására nézett.
– Oly szép! – Kibontogatta a puha bőrpólyát, és alaposan megvizsgálta
újszülött kislányát, a megnyugtató szavak ellenére félve, hogy valami
torzulást talál. – Hibátlan, teljesen egészséges! Láttál valaha ilyen szép
kisbabát, Marthona?
Marthona csak mosolygott. Természetesen látott. Saját gyermekeit. Ez
azonban, fia házi tűzhelyének kislánya, semmiben nem maradt el
szépségben saját gyermekeitől.
– A szülés egyáltalán nem volt nehéz, Zelandoni – mondta Ayla, amikor
a donier az ágya mellé lépett és ránézett mindkettejükre. – Sokat segítettél,
de valóban nem volt oly nehéz. Annyira boldog vagyok, hogy kislány lett!
Nézd csak, máris próbálja megtalálni a mellemet! – Ayla a tapasztalat
könnyedségével segíti a csecsemőt, gondolta Zelandoni.
– Jöhet Jondalar, és megnézheti? Szerintem sokban hasonlít hozzá, nem
gondolod, Marthona? – kérdezte az új anyuka.
– Hamarosan jöhet... – válaszolta Zelandoni, miközben megvizsgálta a
kismamát, és új nedvfelszívó bőrt tett a két lába közé. – Nem szakadtál fel,
Ayla, nincs semmi sérülésed. Csak a tisztító vérzés. Jó szülés volt. Találtál
már neki nevet?
– Igen. Azóta gondolkodom rajta, mióta megmondtad, hogy nekem kell
nevet adnom a kisbabámnak.
– Mi lesz a neve? Készítek neki egy szimbólumot erre a kőre, és
kicserélem erre – mondta, s felvette a szülési takarót, melybe a
magzatburkot bugyolálta. – Utána kiviszem majd, és eltemetem, mielőtt
még a méhlepényben maradt szellemélet otthont próbál keresni közel
ahhoz az élethez, melyben valamikor tartózkodott. Gyorsan kell
megcsinálnom, majd utána szólok Jondalarnak, hogy jöhet.
 – Úgy döntöttem, hogy a neve... – kezdte Ayla.
– Nem! Ne mondd ki hangosan, csak súgd meg nekem – mondta
Zelandoni.
Zelandoni közel hajolt Aylához, ő pedig a fülébe súgta kisbabája nevét.
Majd gyorsan kiment. Marthona, Folara és Proleva leült az új kismama
mellé, a kisbabát csodálták, és halkan beszélgettek. Ayla fáradtnak érezte
magát, de boldog és nyugodt volt, egyáltalán nem úgy, mint Durc
megszületése után. Akkor kimerült, és mindene fájt. Kicsit elbóbiskolt, és
csak akkor ébredt fel, amikor Zelandoni visszatért, és odaadta neki a kis
kövecskét, melyen most vörös és fekete festékkel ráfestett enigmatikus
jelek voltak.
– Tedd biztonságos helyre, talán a falfülkében a doni mögé – mondta
Zelandoni.
Ayla bólintott, majd egy másik fejet látott meg a bejáratban.
– Jondalar! – szólt Ayla boldogan. A férfi letérdelt az alvóemelvény
mellé, hogy közelebb legyen hozzá.
– Hogy vagy, Ayla?
– Jól, köszönöm. Nem volt rossz szülés, Jondalar. Sokkal könnyebb
volt, mint gondoltam. S látod a babát? – kérdezte, miközben kibontogatta a
takarót, hogy társa megnézhesse.
– Tökéletes kislány!
– Megkaptad a kislányt, amit akartál! – örvendezett Jondalar, a csöpp kis
újszülöttre tekintve, s megindítóan fenséges érzés fogta el. – Olyan kicsi!
És, Ayla, még csöpp kis körmei is vannak! – A gondolat, hogy egy nő egy
teljesen új emberi életet tud a világra hozni, egyszerűen lenyűgözte. –
Milyen nevet adtál a kislányodnak, Ayla?
Ayla Zelandonira nézett.
– Megmondhatom neki?
– Igen, most már biztonságos – válaszolta az Első.
– A Jonayla nevet adtam a kislánynak. Mind a te, mind az én nevem
benne van a nevében, Jondalar, mert mindkettőnktől származik. Ő a te
lányod is.
– Jonayla. Tetszik a név. Jonayla – mondogatta az ifjú apa.
 Marthonának is tetszett a név. Ő és Proleva is elnézően mosolygott
Aylára. Nem volt szokatlan az új anyáknál, hogy megpróbálják meggyőzni
jegyesüket arról, hogy a gyermekeik mindkettejük lelkéből származnak.
Noha Ayla nem használta a „lélek" szót, biztosra vették, hogy értik, mire
gondol. Zelandoni nem volt ennyire biztos a dologban. Jondalarban nem
volt kétség afelől, hogy Ayla egyik jellemvonása, hogy pontosan azt
mondja, amire gondol. Ő pontosan tudta, Ayla hogyan értette a kifejezést.
Szép lenne, ha igaz lenne, gondolta, miközben a csöppnyi kislányra
nézett. Takarói nélkül kitéve a hűvös levegőnek a kicsi már-már felébredt.
– Oly szép! Pontosan olyan lesz, mint te, Ayla. Már most látom –
lelkendezett Jondalar.
– Rád is hasonlít, Jondalar. Lenne kedved a karodba venni?
– Nem tudom – válaszolta Jondalar, kissé elbizonytalanodva. – Olyan
csöpp!
– Nem túl kicsi, hogy a kezedben tartsd, Jondalar – mondta Zelandoni. –
Nézd csak, segítek. Ülj le kényelmesen. – Gyorsan visszabugyolálta a
csecsemőt a takarójába, felvette, és Jondalar karjára helyezte, megmutatva
neki, hogyan tartsa.
Az újszülöttnek nyitva volt a szeme, és mintha Jondalarra nézett volna.
– Az én lányom vagy? – tűnődött. – Oly aprócska vagy, szükséged lesz
valakire, aki vigyáz rád, aki segít gondoskodni rólad, amíg fel nem nősz!
– Kissé közelebb emelte magához, oltalmazást érezve a kicsiny iránt.
Majd, meglepődésére, váratlan és teljesen szokatlan felhevülést érzett, és
védelmező szeretetet az újszülött iránt. Jonayla, gondolta. Kislányom,
Jonayla!

Másnap Zelandoni meglátogatta Aylát. Megvárta, hogy egyedül legyen.

A padlón ült egy párnán, a csecsemőjét szoptatta. A donier leereszkedett
mellé egy másik párnára.
– Miért nem használod a széked, Zelandoni? – kérdezte Ayla.
– Kényelmes ez. Nem arról van szó, hogy ne tudnék a padlón ülni,
egyszerűen csak időnként jobban szeretek nem ott lenni. Hogy van
Jonayla?
– Jól. Jó kisbaba. Múlt éjjel felébresztett, de szinte mindig alszik –
válaszolta az édesanyja.
– Meg akartam mondani neked, hogy holnapután lesz a névadása
Jondalar házi tűzhelyébe született zelandoniként, s neve bekerül a Barlang
Névtárába – közölte a donier.
– Köszönöm – hálálkodott Ayla. – Boldog vagyok, hogy zelandoni lesz,
és Jondalar házi tűzhelyéhez kapja nevét. Az mindent teljessé tesz.
– Hallottál Relonáról? Shevonar társáról? Őt taposta halálra a bölény
röviddel a megérkezésetek után – kérdezte Zelandoni a barátságos
társalgás hangján.
– S mi történt vele?
– Ő és Ranokol, Shevonar fivére a következő nyáron jegyességet
kötnek. Ranokol először enyhítette Relona társa halála miatt érzett bánatát,
majd gondoskodni kezdtek egymásról. Azt hiszem, jó társválasztás –
mondta az idősebb asszony.
– Örömmel hallom. Ranokolt annyira felzaklatta a fivére halála! Mintha
saját magát hibáztatta volna. Azt hiszem, úgy gondolta, bárcsak ő halt
volna meg a fivére helyett – mondta Ayla. Egyikük sem szólalt meg, Ayla
azonban várakozást érzékelt. Azon tűnődött, az Első vajon olyan okból
jött-e, amit még nem említett.
–Van valami, amiről beszélni akarok veled – kezdte Zelandoni. – Többet
szeretnék tudni a fiadról. Értem már, miért nem említetted, különösen
azután, hogy annyi problémád támadt Echozar miatt, de ha nem bánt, hogy
beszélj róla, van egy-két dolog, amit tudni szeretnék.
– Jó szívvel beszélek róla. Néha szinte fáj, hogy nem tehetem.
Részletesen beszámolt a doniernek a Törzsnél szült fiáról, aki vegyes
lelkű volt, a reggeli rosszulléteiről, melyek aztán egész nap és szinte egész
terhessége alatt tartottak, és a csontját is eltörő szüléséről. Már mostanra
megfeledkezett a kislánya világrahozatalával járó kellemetlenségekről, de
még mindig emlékezett arra a gyötrelemre, mellyel Durcöt szülte. Mesélt
Zelandoninak fia külső tulajdonságairól, ami deformitás volt a Törzs
szemében, meneküléséről kis barlangjába, hogy megmentse fia életét,
majd visszatéréséről annak ellenére, hogy úgy vélte, elveszíti fiát. Beszélt
öröméről, amikor végül is befogadták őket, a Durc névről, melyet Creb
választott ki fia számára, és a legendáról, amelyből a Durc név származik.
Mesélt együtt töltött életükről, fia nevetéséről és saját öröméről, amikor
olyan hangokat tudott képezni, mint ő, a nyelvről, melyet együtt kezdtek
kialakítani, és arról is, amikor a Törzsnél kellett hagynia, amikor őt
távozásra kényszerítették. Története vége felé a könnyei miatt már nehezen
tudott megszólalni.
– Zelandoni – mondta a testes, anyányi asszonyra nézve. – Volt egy
elképzelésem, amikor a kis barlangban rejtőzködtem vele, és minél többet
gondolkodtam róla azóta, annál inkább igaznak tartom. Az élet kezdetével
kapcsolatosan. Nem hiszem, hogy a lelkek egymáshoz illesztése kezdi az
új életet. Azt hiszem, az élet egy férfi és egy nő párzásával kezdődik. Azt
hiszem, a férfiak indítják el az élet kialakulását a nő testében.
Döbbenetes elképzelés volt ez egy fiatalasszony szájából, különösen
mivel még soha senki nem mondott még csak hasonlót sem Zelandoninak,
előtte mégsem volt teljesen ismeretlen, bár az egyetlen személy, aki
egyáltalán elgondolkodott ilyen dolgokon, az egyedül ő maga volt.
– Azóta is sokat elmélkedem a kérdésen, s most már sokkal inkább meg
vagyok győződve arról, hogy az élet akkor kezdődik el, amikor egy férfi
beteszi a hímtagját egy nő belsejében olyan helyre, ahonnan az újszülött
később kijön, és otthagyja a magját. Azt hiszem, abból lesz új élet, és nem
a lelkek egymáshoz illesztéséből – mondta Ayla.
– Úgy érted, amikor férfi és nő osztozik Földanya Öröm
Adományában? – kérdezte Zelandoni.
– Igen.
– Hadd tegyek fel néhány kérdést, Ayla. Egy férfi és egy nő sokszor
megosztja egymással Doni Adományát. Mégsem születik annyi gyermek.
Ha minden alkalommal új élet fakadna, ahányszor megosztják egymással
Örömüket, sokkal több gyermek születne – mondta Zelandoni.
– Azon is gondolkodtam. Nyilvánvalóan nem mindig fogan új élet,
amikor megosztják Örömüket, így tehát kell lennie valami másnak is az
Adományon kívül. Talán sokszor kell megosztaniuk Örömüket, vagy talán
különleges időkben, vagy talán a Földanya dönti el, mikor foganjon meg
egy élet, és mikor ne. De nem a lelkűk az, amit Földanya elegyít, hanem a
férfi magja, és talán a nő egy különleges magja is kell hozzá.
Meggyőződésem, hogy pontosan azután lettem terhes Jonaylával, miután
átkeltünk a gleccseren, azon az első reggelen, amikor felébredtünk, és
megosztottuk egymással az Örömöt.
– Azt mondod, régóta morfondírozol ezen. Elsősorban mi indított arra,
hogy ezen töprengj? – kérdezte Zelandoni.
– Először akkor tűnődtem el, amikor a kis barlangomban rejtőzködtem
Durckel – válaszolta Ayla. – Azt mondták, el kell vinnem valahová, és
otthagynom, mert torzszülött – könnyek gyűltek a szemébe, miközben ezt
mondta –, de alaposan megvizsgáltam, és nem volt az. Nem rájuk
hasonlított, és rám sem. A Törzsre és rám hasonlított. A feje hátul hosszú
és nagy volt, nagy szemöldökcsontja volt, mint nekik, elöl azonban magas
homloka, mint nekem. Valamelyest Echozarra hasonlított, kivéve, azt
hiszem, hogy a teste inkább a mienkre hasonlít majd, amikor felnő. Soha
nem volt olyan zömök vagy köpcös, mint a törzsbeli fiúk, és a lába hosszú
és egyenes volt, nem olyan görbe, mint Echozaré. Félvér volt, de
egészséges és erős.
– Echozar félvér, de az anyja törzsbeli. Mikor oszthatta meg az Örömöt
a mi népünkből való férfival? A mi népünkből való férfi miért akarná
megosztani az Örömöt egy laposfejű nővel? – kérdezte a donier.
– Echozar azt mondta nekem, hogy az édesanyját halállal átkozták meg,
mert a társát megölték, amikor megpróbálta megvédeni őt a Mások egyik
férfijától. Amikor rájöttek, hogy terhes, Echozar születéséig megengedték
neki, hogy maradjon – mesélte Ayla. Jonayla szájából kicsúszott anyja
mellbimbója, és a csecsemő kicsit felsírt. Anyja a vállára fektette, és a
hátát paskolgatta.
– Azt mondod, hogy a mi népünkből való férfi erőszakolta meg
Echozar édesanyját? Sajnos, megtörténik, de nem értem őket – csóválta a
fejét Zelandoni.
– Megtörtént azzal a nővel is, akivel a Törzsi Gyülekezésen találkoztam.
Volt egy félvér lánya. Azt mesélte, a Mások közül erőszakolták meg
férfiak, hozzám hasonló férfiak. A kislányát úgy gyilkolták meg, hogy
amikor az egyik férfi megragadta őt, a csecsemő kiesett a kezéből.
Amikor rájött, hogy újra terhes, kislányt szeretett volna, amitől a társa
feldühödött. A törzsbeli asszonyoktól elvárják, hogy csak fiúkat szüljenek,
számos nő azonban titkon kislányt szeretne. Amikor a kicsi torznak
született, a társa büntetésül megtartatta vele a csecsemő kislányt.
– Milyen szomorú történet, hogy a társa ilyen kegyetlenül bánt vele,
miután megtámadták, megerőszakolták, s még a kisbabája is meghalt! –
sajnálkozott a donier.
– Megkért, hogy beszéljek Brunnal, a Törzsem vezetőjével, hogy
szervezze meg a frigyet a lánya, Ura, és az én Durcöm között. Attól tartott,
hogy másként a lánya soha nem talál társat magának. Jó ötletnek tartottam.
Durc is korcs volt a Törzs szemében, és legalább annyi nehézséget okoz
majd neki a párválasztás. Brun beleegyezett, s most Durcnek ígértje. A
következő Törzsi Gyülekezésen Ura vélhetőleg Brun... nem, most már
Broud törzséhez költözik majd. Már bizonnyal ott lakik. Nem hiszem,
hogy Broud nagyon kedves hozzá. – Ayla elhallgatott, és Urára gondolt,
akinek egy idegen Törzshöz kellett költöznie. – Nehéz lehetett neki
elhagynia a saját Törzsét és az édesanyját, aki szereti, és egy olyan
Törzshöz költöznie, ahol talán nem látják nagyon jó szívvel. Remélem,
Durc olyan ember lesz, aki segíti. – Ayla megcsóválta a fejét, majd a
kisbaba böfizett kicsit, ő pedig elmosolyodott, és a vállán hagyta még egy
ideig, a hátát paskolgatva.
– Jondalarral jó néhány történetet hallottunk még Utazásunk során. A
Mások fiatalembereiről szóltak, akik a Törzs asszonyait erőszakolták
meg. Azt hiszem, olyasmi ez, amire szívesen felheccelik egymást, a Törzs
népe azonban egyáltalán nem veszi jó néven.
– Attól tartok, igazad van, Ayla, pedig még a gondolata is
aggodalommal tölt el. Néhány fiatalember mintha olyasmiben lelné
kedvét, amit nem szabad. De nőket megerőszakolni, még ha azok törzsbeli
asszonyok is, még nyugtalanítóbb – mondta az Elsők Közt Első.
– Nem biztos, hogy az összes félvér gyerek annak eredménye, hogy
néhány férfi a Mások népéből megerőszakolt törzsbeli asszonyokat, vagy
törzsbeli férfiak Másokhoz tartozó nőket. Rydag félvér volt – mondta
Ayla.
– Ő az a gyerek, akit a mamutojok népének vezetője fogadott be, akik
közt te is éltél, igaz? – kérdezte Zelandoni.
– Igen. Az édesanyja törzsbeli volt, és Rydag hozzájuk hasonlóan nem
igazán tudott beszélni, kivéve néhány hangot, amit senki nem értett igazán.
Gyenge gyermek volt. Ezért halt meg. Nezzie szerint Rydag anyja egyedül
volt, és utánuk ment. Ez nem jellemző a Törzs asszonyaira. Valamiért
megátkozhatták, vagy mégsem volt egyedül, különösen nem terhessége
egész ideje alatt. És ismernie kellett valakit a Mások népéből, valakit, aki
kedvesen bánt vele, máskülönben elrejtőzött volna a mamutojok elől, nem
pedig utánuk megy. Talán az a férfi volt, akitől Rydaget szülte.
– Talán. – Zelandoni csak ennyit válaszolt. De elgondolkodva a
félvéreken, eltűnődött azon, vajon Ayla tudott-e bármi többet Echozarról.
Zelandonit inkább Echozar érdekelte, mivel Dalanar népe fogadta be, és
engedélyezte, hogy Jerika lányának jegyese legyen. – S Echozar
édesanyja? Azt mondtad, megátkozták? Nem vagyok biztos benne, hogy
értem, mit jelent az.
– Kerülték, kiközösítették. „Balszerencsésnek" tekintették, mert a társát
megölték, amikor őt megerőszakolták, és különösen miután világra hozta
„torz" gyermekét. A Törzs sem szereti a félvér gyermekeket. Egy
Andovan nevű férfi talált rá félholtan, a csecsemőjével, miután a Törzs
száműzte. Echozar azt mondta, a férfi idősebb volt, s valamilyen okból
egyedül élt, de magával vitte az asszonyt és kisbabáját. Azt hiszem,
s'armunaj volt, de a zelandoni terület határán élt, és beszélt zelandoni
nyelven. Úgy vélem, sikerült megmenekülnie Attaroa elől. Fölnevelte
Echozart, megtanította zelandoniul, s valamennyire a s'armunajok
nyelvére is. Az anyja a törzsbeli jelekre tanította meg, ahogy Andovant is,
mert az asszony nem beszélte a nyelvét. Echozar azonban igen. Hasonlított
Durcre.
Ayla szünetet tartott, szeme elfátyolosodott.
– Durc is beszédkészséggel született, s megtanulhatott beszélni, ha volt
valakije, aki megtanította. Már beszélt kicsit, mielőtt eljöttem, és tudott
nevetni. Hogyan hihették, hogy olyan lesz, mint a törzsbeliek, amikor én
szültem? Amikor hozzám hasonlónak szültem? De rám sem hasonlított,
nem úgy, mint Jonayla, és nem is fog, ha Broud magja fogant meg
bennem, és ő abból született.
– Ki ez a Broud?
– Brun társának, Ebrának a fia. Brun volt a Törzs vezetője. Ő jó vezető
volt. Broud volt az, aki a Törzs elhagyására kényszerített, amikor vezető
lett. Úgy nőttem fel, hogy gyűlölt engem. Mindig is gyűlölt – mondta Ayla.
– De azt mondod, tőle van a gyermeked? És úgy véled, a gyerek az
Öröm megosztásából születik? Miért akarta az Örömöt megosztani veled,
ha gyűlölt téged? – kérdezte Zelandoni.
– Vele nem lehetett megosztani az Örömöt. Nekem nem volt benne
Örömöm. Broud megerőszakolt engem. Nem tudom, először miért tette,
de rettenetes volt. Bántalmazott és fájdalmat okozott. Gyűlöltem, amit
csinált velem, és gyűlöltem őt, amiért azt tette velem. Tudta, hogy
gyűlölöm, de tudom, hogy éppen azért csinálta.
– És a Törzsed hagyta! – méltatlankodott Zelandoni.
– A törzsbeli asszonyoknak mindig oda kellett adniuk magukat, ha egy
törzsbeli férfi úgy kívánta, bármikor, ha jelzett a nőnek. Erre nevelik őket.
– Ezt nem értem – mondta a donier. – Miért akar egy férfi egy nőt, ha a
nő nem akarja?
– Nem hiszem, hogy a törzsbeli asszonyok különösebben bánták volna.
Még a kis trükkjeik is megvoltak ahhoz, hogy rávegyék a férfit arra, hogy
jelezzen nekik. Iza mesélt nekem ezekről a trükkökről, de én soha nem
akartam használni. Biztosan nem Brouddal. Annyira gyűlöltem, hogy enni
sem tudtam, reggelente nem akartam felkelni, nem akartam kimenni Creb
házi tűzhelyéből. De amikor rájöttem, hogy várandós vagyok, oly boldog
voltam, hogy többé már nem is törődtem Brouddal. Egyszerűen eltűrtem,
és semmibe vettem. Utána abbahagyta. Az már nem volt szórakoztató
számára, ha nem ellenkeztem, ha akaratom ellenére nem tudott
kényszeríteni.
– Azt mondtad, csak tizenegy évet számoltál, amikor megszületett a
gyermeked? Nagyon fiatal voltál, Ayla. Abban a korban a lányok többsége
még csak fel sem nő. Kevesen talán asszonyok lehetnek oly fiatalon,
többségük azonban nem.
– A Törzsnek már elég öreg voltam. A törzsbeli lányok egyike-másika
hétévesen lesz asszony, és mire tízévesek lesznek, többségük már az. Azt
hitték, nekem soha nem lehet gyerekem, mert a totemem túl erős volt egy
nőnek – magyarázta Ayla.
– De nyilvánvalóan terhes lettél.
Ayla elgondolkodva hallgatott.
– Csak asszonyok szülhetnek. De ha az asszonyok a lelkek egymáshoz
illesztésével lesznek terhesek, Doni miért teremtette a férfiakat? Csak
azért, hogy az Örömökre társa legyen? Azt hiszem, kell lennie valami más
okának is. Nők is lehetnek jó társaság, támaszt nyújthatnak egymásnak,
ápolhatják, gondozhatják egymást, sőt gondoskodhatnak egymásról, még
az Örömöt is megoszthatják egymással.
– A s'armunajok vezetőnője, Attaroa gyűlölte a férfiakat. Bezárva
tartotta őket. Nem engedte meg nekik, hogy nőkkel osszák meg az Öröm
Adományát. A nők más nőkkel osztották meg az otthonukat. Attaroa azt
hitte, ha eltávolítja a férfiakat, arra kényszerítheti a nők lelkét, hogy nők
lelkéhez illeszkedjenek, és így csak lányokat szülnek. De elképzelése nem
igazolódott be. A nők egyike-másika megosztotta egymással az Örömöket,
de párzani nem tudtak, nem tudták elegyíteni magvukat. Nagyon kevés
gyermek született.
– Néhány mégis? – csodálkozott Zelandoni.
– Egy-kettő, de lányok nem születtek. Attaroa megcsonkított két kisfiút.
A nők többsége nem értett egyet Attaroával. Páran kilopakodtak, és
meglátogatták a férfiakat. A férfiak őrzésére használt nők segítettek nekik.
A férfiak a gyermekes asszonyokkal oszthatták meg tüzüket az első éjjel,
amikor kiszabadultak. Ők lettek társak, vagyis akartak azok lenni. Azt
hiszem, egyedül azért lett gyermekük, mert meglátogattak egy férfit. Nem
arról van szó, hogy megosztottak egy házi tűzhelyet, és elég hosszú ideig
voltak együtt ahhoz, hogy egy férfi megmutathassa, érdemes arra, hogy a
lelke kiválasztott legyen. Ritkán találkozhattak a férfival, és csak rövid
időre, még ahhoz is rövid ideig, hogy pározhassanak. Veszélyes volt.
Attaroa megölte volna őket, ha rájön. Ezért is gondolom, hogy a párzástól
lettek terhesek a nők.
Zelandoni bólintott.
– Érdekes az okfejtésed, Ayla. Mi azt tanultuk, hogy a lelkek egymáshoz
illesztéséből lesz terhes a nő, és az mintha a kérdések többségét
megválaszolná az élet keletkezéséről. Az emberek többsége azonban nem
kérdőjelezi meg, egyszerűen csak elfogadják a magyarázatot. A te
gyermekkorod más volt, te készségesebb vagy a megkérdőjelezésre, de én
óvatos lennék abban, hogy kivel vitatom meg ezt az elgondolást.
Némelyekre egészen nyugtalanítóan hatna. Néha én is elmélkedem azon,
hogy vajon Doni miért teremtett férfiakat. Igaz, hogy az asszonyok tudnak
gondoskodni magukról és egymásról is, ha muszáj. Még azon is
eltűnődtem már, hogy miért teremtett hím állatokat. Az anyaállatok
gyakran gondoskodnak egyedül a kicsinyeikről, és a hímek és nőstények
nem töltenek sok időt egymással, csak az év bizonyos időszakaiban,
amikor megosztják az Örömöt.
Ayla bátorításnak vette az Első töprenkedését, hogy folytassa véleménye
további kifejtését.
– Amikor a mamutojoknál laktam, élt ott egy férfi az Oroszlán
Táborból. Ranecnek hívták, és Wymezzel élt, a kovakőpattintóval.
– Akiről Jondalar beszélt?
– Igen. Wymez nagyon hosszú útra indult fiatalkorában, és tíz év
elteltével tért vissza. A Nagy Tengerhez, délre tartott, megkerülve a tenger
keleti végét, majd a nyugatit megkerülve tért vissza. Ott találkozott azzal
az asszonnyal, akinek társa lett, és megpróbálta magával hozni a
mamutojokhoz, de az asszony meghalt útközben. Amikor visszatért, csak
az asszony fia volt vele. Azt mondta nekem, hogy a társa bőre csaknem
olyan fekete volt, mint az éjszaka, ahogy népe összes tagjának. Wymez
társaként szülte meg Ranecet, és Wymez szerint a fia minden más
gyerektől különbözött, mert oly világos bőre volt, nekem azonban nagyon
sötétnek tűnt. A bőre barna volt, csaknem olyan sötét, mint Villámé, haja
pedig sűrű fekete fürtökben göndörödött – mesélte Ayla.
– Azt hiszed, az a férfi azért volt barna, mert az édesanyja csaknem
fekete volt, a társa pedig világos bőrű? Azt is okozhatta a lelkek elegyítése
– válaszolta Zelandoni.
– Meglehet – ismerte el Ayla. – Mamut is ezt hitte, de ha Wymez
kivételével ott mindenki fekete volt, nem lehetett volna sokkal több fekete
lélek, akik az édesanyja lelkével elegyedhettek volna? Jegyesei voltak
egymásnak. Bizonnyal osztoztak az Örömben. – Ayla a kisbabájára nézett,
majd újra Zelandonira. – Érdekes lenne látni, milyen lenne a gyermekünk,
ha Ranec társa lettem volna.
– Ő volt az, akivel frigyre léptél volna?
Ayla elmosolyodott.
– Mosolygós szeme volt, és mosolya fehér fogakat tárt elő. Okos volt,
és jó humorú, megnevettetett, és ő volt a legjobb fafaragó, akivel valaha is
találkoztam. Készített nekem egy különleges donit, és egy faragást
Nyihaháról. Szeretett engem. Azt mondta, életében mindennél jobban
szeretne társául venni. Soha senkit nem láttam, aki hasonlított volna hozzá.
Annyira más volt, még az arcvonásai is különböztek. Elbűvölt. Ha nem
szerettem volna Jondalart, beleszerettem volna Ranecbe.
– Ha mindezen jó tulajdonsággal rendelkezett, nem hibáztatlak – mondta
Zelandoni, viszonozva Ayla mosolyát.
– Érdekes, vannak mendemondák valami sötét bőrű népről, amely délre
él egy Barlanggal, a hegyeken túl a Nagy Tenger partján. Soha nem hittem
el igazán, mert soha nem lehet tudni, valójában mennyi az igazság az
olyan történetekben, és annyira hihetetlennek tűnt. Most már nem vagyok
annyira biztos benne.
– A bőrszín és az arcvonások különbözőségei ellenére Ranec valóban
hasonlított Wymezre. Egyforma magasak voltak, alkatukban is
megegyeztek, és teljesen egyformán jártak – mondta Ayla.
– Nem kell oly messzire menned, hogy hasonlóságot találj – mondta
Zelandoni. – Számos gyerek az anyja társához hasonlít, vannak azonban
olyanok, akik a Barlang más férfijaihoz.
Zelandoni egy ideig csendben maradt, gondolkodott. Majd ismét
megszólalt:
– Ayla, vélekedésed az új élet keletkezéséről elmélyült meditálást és
megfontolást igényel. Nem tudom, érted-e, mire gondolok valójában. Ha
nézeted igaz, az olyan változásokat okoz, melyeket sem te, sem én még
csak elképzelni sem tudunk. Olyan kijelentést csakis a Zelandonia tehet.
Senki nem fogad el olyan elképzelést, hacsak nem hisznek abban, hogy az
olyan valakitől származik, aki Földanya nevében nyilatkozik meg. Kivel
beszéltél erről?
– Csak Jondallarral és most veled – válaszolta Ayla.
– Azt tanácsolom, ne említsd meg senkinek. Találkozom Jondalarral, és
meggyőzöm arról, hogy ő se szóljon róla senkinek. – Csendben ültek
mindketten, belefeledkezve gondolataikba.
– Zelandoni – szólalt meg Ayla –, tűnődtél már valaha azon, milyen
érzés lehet férfinak lenni?
– Különös, elgondolkodtató kérdés.
– Sokat elmélkedtem azon, amit Jondalar mondott. Akkor történt,
amikor el akartam menni vadászni, ő pedig nem engedett. Tudom, részben
azért nem, mert azt tervezte, hogy visszajön a Barlangba, és megépíti az
otthonunkat, de valami több is volt benne. Az életcélról beszélt. Valami
olyasmit mondott, hogy „Mi a férfi célja, életfeladata, ha a nők szülnek
gyereket, és a gondoskodás is az ő dolguk?" Valahogy így mondta. Előtte
én soha nem tépelődtem olyasmin, mint életcél. Milyen érzés lehet arra
gondolni, hogy az életemnek nincs értelme?
– Gondold tovább egy lépéssel, Ayla. Tudod, hogy életcélod és
feladatod részben az, hogy fölneveld a következő generációt, de mi az
értelme annak, hogy van új generáció? Mi az élet célja?
– Nem tudom. Mi az élet célja? – ismételte meg a kérdést Ayla.
Zelandoni fölnevetett.
– Ha választ tudnék adni a kérdésedre, egyenlő lennék magával
Földanyával, Ayla. Csak Ő tudja a választ erre a kérdésre. Sokan azt
állítják, hogy életcélunk és -feladatunk az Ő tisztelete. Talán az a célja és
értelme létezésünknek, hogy egyszerűen csak éljünk, gondoskodjunk a
következő generációról, hogy ők élhessenek. Talán úgy tisztelhetjük a
legjobban Földanyát. Földanya dala szerint azért teremtett bennünket, mert
magányos volt, mert akarta, hogy emlékezzünk Rá, és becsüljük. Vannak
azonban olyanok, akik szerint nincs célja, se értelme az életnek. Kétlem,
hogy ezt a kérdést megválaszolhatnánk ezen a világon, Ayla. Abban sem
vagyok biztos, hogy a következőben választ találunk rá.
– De a nők legalább tudják, hogy szükség van rájuk ahhoz, hogy legyen
következő generáció. Milyen érzés lehet, ha még az a célja sincs meg
valakinek? – kérdezte Ayla. – Milyen érzés lehet arra gondolni, hogy az
élet ugyanúgy folytatódik, hogy népünk, nemünk vagy egyáltalán az
emberi lény a Földön van-e vagy sem?
– Ayla, nekem soha nem volt gyerekem. Úgy kellene éreznem, hogy az
életemnek nincs értelme és célja? – kérdezte Zelandoni.
– Nem így értettem. Talán lehettek volna gyermekeid, és ha nem, akkor
is nő vagy. Akkor is ahhoz a nemhez tartozol, amely életet hoz a világra –
felelte Ayla.
– De mindannyian emberi lények vagyunk. A férfiak is. Egyszerűen csak
emberek. Mind a férfiak, mind a nők a következő generációban élnek
tovább. A nők éppoly gyakran szülnek fiúkat, mint lányokat – magyarázta
a donier.
– Éppen ez az! A nők éppoly gyakran szülnek fiút, mint lányt. Mi a
dolgok, feladatuk mindebben a férfiaknak? Ha úgy éreznéd, hogy neked és
a nemednek semmi része annak a következő generációnak a
megteremtésében, embernek éreznéd magad? Vagy kevésbé fontosnak?
Valami az utolsó pillanatban hozzájárul az új élet megteremtéséhez,
valami szükségtelen? – Ayla előrehajolt, nyomatékot adva egyáltalán nem
közömbös, az élet lényegét érintő kérdéseinek.
Zelandoni eltűnődött a kérdésen, majd az újszülöttjét a karjában tartó
fiatal nő komoly arcába nézett. – Te a Zelandoniához tartozol, Ayla.
Éppoly jól vitatkozol, mint bármelyikük – mondta.
Ayla visszakozott.
– Nem akarok a Zelandonia tagja lenni.
A testes donier számítóan nézett Aylára.
– Miért nem?
– Csak anya akarok lenni, és Jondalar társa – válaszolta.
– Nem akarsz többé gyógyító lenni? Éppoly tehetséges vagy, mint
bármelyikük, köztük én is.
– Nos, de igen. Gyógyító változatlanul szeretnék lenni – válaszolta Ayla,
összehúzva szemöldökét.
– Azt mondtad, néhányszor más kötelességeiben is segítetted a
Mamutodat. Nem találtad érdekesnek? – kérdezte az Elsők Közt Első.
– Érdekes volt – ismerte el Ayla különösen, hogy új dolgokat
tanulhattam, ugyanakkor félelmetes is volt.
– Mennyivel ijesztőbb lett volna, ha egyedül és felkészületlen lettél
volna? Ayla, te a Mamut Házi Tűzhely leánya vagy. Mamutnak oka volt
arra, hogy örökbe fogadjon. Én tudom, mi volt az, és szerintem te is. Nézz
önmagadba! Féltél-e valaha is bármi furcsától és ismeretlentől, amikor
egyedül voltál?
Ayla kerülte Zelandoni tekintetét, félrenézett, majd le a földre, de
bólintott, épp csak észrevehetően.
– Tudod, van valami különleges benned, valami, ami csak kevesek
tulajdonsága, nem igaz? Megpróbálod figyelmen kívül hagyni, nem is
gondolni rá, de néha nehéz, nem igaz?
Ayla felpillantott. Zelandoni rámeredt, rabul ejtve tekintetét, arra
kényszerítve, hogy viszonozza nézését, ahogy akkor tette, amikor
legelőször találkoztak. Ayla megpróbált félrenézni, de nem igazán sikerült
neki.
– Igen – válaszolta halkan. – Néha nehéz. – Zelandoni levette róla
tekintetét, és Ayla újra lenézett a földre.
– Senki nem lesz Zelandoni, ha nincs hivatástudata, Ayla – mondta
szelíden az asszony. – De mi van, ha megvan a hivatástudatod, azonban
nem vagy felkészült? Nem gondolod, hogy mindenesetre jobb lenne még
tanulnod? A lehetőség megvan rá, függetlenül attól, mennyire tagadod
önmagad előtt.
– De önmagában a felkészülés nem teszi még valószínűbbé? – kérdezte
Ayla.
– De igen. Azzá teheti. Ám érdekes lehet. Őszinte leszek veled.
Tanítványra van szükségem. Nem sok esztendőm maradt hátra. Olyat
akarok, akit én készítek fel, és aki a nyomdokaimba lép. Ez az én
Barlangom. A legjobbat akarom neki. Én vagyok Nagy Földanya Első
Szolgálója. Nem mondom gyakran, de nem véletlenül vagyok én az Első.
Ha valaki tehetséges, senki nem taníthatja nálam jobban. Te, Ayla,
tehetséges vagy. Talán tehetségesebb nálam. Te lehetnél az Első – mondta
Zelandoni.
– És Jonokol? – kérdezte Ayla.
–Tudnod kellene a választ a kérdésedre. Jonokol kiváló művész.
Boldogan maradt tanítvány. Soha nem akart Zelandoni lenni, amíg azt a
barlangot meg nem mutattad neki. Tudod, hogy a jövő nyárra elköltözik.
Amint rábeszéli a Tizenkilencedik Zelandoniját, hogy fogadja be, az ő
Barlangjába költözik, és kifogást talál, hogy elhagyjon engem. Azt a fehér
barlangot akarja, Ayla, és azt hiszem, meg kellene kapnia. Nemcsak hogy
csodaszéppé tenné, hanem abban a barlangban életre kelthetné a világ
lelkeit – magyarázta Zelandoni.

– Nézd, Ayla! – szólt Jondalar, kezében egy kovakőheggyel. Csupa

izgalom volt. – Felhevítettem a kovakövet, ahogy Wymez, nagyon
forróvá. Tudtam, hogy jól csináltam, mert amikor lehűlt, fényes és sima
lett, csaknem mintha zsírral kentem volna be. Majd azzal a
préstechnikával, melyet Wymez talált fel, mindkét oldalán javítgattam
rajta. Még mindig nem ér fel azzal a minőséggel, amit ő gyártott, de azt
hiszem, gyakorlással megközelíthetem az ő munkáinak minőségét.
Mindenféle dolgot lehet csinálni belőle. Levehetem róla azt a hosszú,
vékony réteget, azaz olyan vékony hegyeket készíthetek, amilyeneket csak
akarok, és barkácsolhatok hosszú, egyenes kés- vagy dárdaélet is a nélkül
a görbület nélkül, ami neked mindig sikerült, amikor a nyers kőből
pattintott pengével dolgoztál. Még egy görbe pengét is könnyebben
kiegyenesíthetek, ha mindkét vége belső oldalát javítgatom. Bármilyen
hornyot véshetek, amilyet csak akarok. Markolattüskével vájhatok
vállazott hegyű marokkövet. El sem tudod hinni, milyen előnyt nyújt!
Bármilyen tárgyat, eszközt előállíthatok! Mintha csak az akaratom szerint
hajlíthatnám a követ. Wymez egy zseni!
 Ayla szünet nélkül mosolygott.
– Lehet, hogy Wymez zseni, Jondalar, de te legalább olyan jó vagy –
dicsérte.
– Bárcsak az lennék! Ne feledd, hogy ő dolgozta ki az eljárást! Én csak
megpróbálom utánozni. Kár, hogy olyan távol lakik. De hálás vagyok a
vele töltött időért. Bárcsak Dalanar itt lenne! Azt mondta, az idei télen is
kikísérletez valamit, és igazán oly jó lenne megvitatni vele!
Kritikusan szemlélve újra megvizsgálta a pengét. Majd felpillantott, és
Aylára mosolygott.
– Majdnem elfelejtettem megemlíteni. Felfogadnám tanoncnak Matagant
a tél utánra is. Mivel eljött látogatóba, kipróbálhatta a képességét, és azt
hiszem, valóban tehetséges, s ért is a kőhöz. Hosszasan elbeszélgettem az
édesanyjával és annak társával, és úgy tűnik, Joharran hozzájárul.
– Kedvelem Matagant – mondta Ayla. – Örülök, hogy megtanítod a
mesterségedre. Annyira türelmes vagy, és te vagy a Kilencedik
Barlangban, de talán minden zelandoni közül a legjobb kovakőpattintó.
Jondalar elmosolyodott a szavain. Az ember társa mindig előnyös
összehasonlításokat tesz, jutott eszébe, de azért ha végiggondolta, úgy
vélte, igaz lehet.
– Nem okoz gondot, ha nálunk lakik?
– Szerintem semmi akadálya. Annyi helyünk van a nagy teremben, egy
részéből leválasztunk neki egy alvószobát – mondta Ayla. – Remélem, a
kisbaba nem zavarja majd. Jonayla még felébred éjszakánként.
– A fiatalemberek jellemzően úgy alszanak, mint a tej. Szerintem még
csak meg sem hallja majd.
– Szeretnék beszélni veled valamiről, amit Zelandoni mondott – váltott
témát Ayla.
Jondalar kissé nyugtalannak látta jegyespárját, de talán csak képzelte.
– Megkért, hogy legyek a tanítványa. Tanítani akar – jött ki Ayla száján.
Jondalar felkapta a fejét.
– Nem tudtam, hogy érdekelne a zelandoniság, Ayla!
– Nem is érdekel, és most sem tudom, az akarok-e lenni. Már korábban
is említette, hogy szerinte én a Zelandoniához tartozom, de legelőször
akkor kérdezte meg, hogy lennék-e a tanítványa, miután Jonayla
megszületett. Azt állítja, valóban szüksége van valakire, és én már értek
valamennyire a gyógyításhoz. Csak amiért tanítvány vagyok, még nem
feltétlenül jelenti, hogy Zelandoninak is kell lennem. Jonokol régóta a
tanítványa már – magyarázta Ayla, lenézve a zöldségfélékre, melyeket
éppen szeletelt.
Társa odasétált hozzá, és fölemelte az állát, hogy egyenesen
ránézhessen. Nyugtalanságot látott a szemében.
– Ayla, mindenki tudja, hogy Jonokol egyedül azért lett Zelandoni
tanítványa, mert oly kiváló művész, hogy nagy tehetséggel tudja ábrázolni
az állatok lelkét, és Zelandoninak szüksége van rá a szertartásokhoz. Ő
soha nem lesz gyógyító.
– Meglehet. Zelandoni azt mondja, a Tizenkilencedik Barlangba akar
költözni – mondta Ayla.
– A miatt az új barlang miatt, amit te fedeztél fel, igaz? – kérdezte
Jondalar. – Nos, arra ő a megfelelő ember. De ha tanítvány leszel,
Zelandoni is leszel, nemde?
Ayla változatlanul nem tudott megkerülni egy egyenes kérdést, vagy
hazudni.
– Igen, Jondalar – válaszolta –, azt hiszem, egyszer majd Zelandoni
leszek, ha csatlakozom a Zelandoniához, de nem most azonnal.
– Azt akarod csinálni? Vagy Zelandoni győzött meg, mert gyógyító
vagy? – kérdezte Jondalar.
– Szerinte bizonyos értelemben már most gyógyító vagyok. Talán igaza
van. Nem tudom. Azt mondja, a saját védelmem miatt is szükségem van a
tanításra. Nagyon veszélyes lehet számomra, hogy ha van hivatástudatom,
de nem vagyok rá felkészülve – mondta Ayla. Soha nem beszélt
Jondalarnak a különös dolgokról, melyek történtek vele, és hazugságnak
érezte, hogy eltitkolta Jondalar elől. Még a Törzsben sem lehetett beszélni
róla. Nyugtalanította Aylát, de most sem szólt róla egy szót sem.
Most Jondalar látszott gondterheltnek.
– Én nem igazán mondhatok semmit, akárhogy döntesz is, neked kell
meghoznod döntésedet. De azért talán a legjobb felkészültnek lenni.
Fogalmad sincs, mennyire megijesztettél, amikor te és Mamut megtettétek
azt a különös Utazást. Halottnak hittelek, és könyörögtem Földanyához,
hogy hozzon vissza az életbe. Nem hinném, hogy egész életemben valaha
is jobban könyörögtem volna valamiért, Ayla. Remélem, olyasmit soha
többé nem csinálsz.
– Sejtettem, hogy te voltál, nem azonnal, hanem később. Mamut azt
mondta, valaki oly erőteljesen hívott vissza bennünket az életbe, hogy nem
lehetett visszautasítani. Amikor eszméletre tértem, azt hittem, téged látlak,
de később már nem voltál ott – mondta Ayla.
– Ranecnek ígért voltál. Nem akartam útban lenni – szabadkozott
Jondalar, s élénken emlékezetébe jutott az a rettenetes éjszaka.
– De szerettél! Ha nem szerettél volna annyira, a lelkem még mindig
abban az üres űrben kóborolna. Mamut azt mondta, soha többé nem megy
úgy oda még egyszer, és figyelmeztetett, hogy ha még egyszer megteszem
azt az Utazást, erős védelemről kell gondoskodnom, vagy megtörténhet,
hogy nem térek vissza. – Váratlanul Jondalar kezéért nyúlt. – Miért én,
Jondalar? – Sírva fakadt. – Miért kell Zelandoninak lennem?
Jondalar átkarolta. Igen, morfondírozott. Miért? Eszébe jutott a donier,
amint a felelősségről beszél, és a veszélyekről. Most értette meg, miért
volt oly nyílt. Megpróbálta felkészíteni őket. Mintha mindig is tudta volna,
az első naptól, amikor a Barlangba értek, ahogy mintha Mamut is tudta
volna. Mamut ezért fogadta be Aylát a házi tűzhelyéhez. Társa lehetek egy
Zelandoninak? Édesanyjára és Dalanarra gondolt. Anyja szerint Dalanar
azért volt képtelen vele maradni, mert ő volt a vezető. És a Zelandonival
szembeni követelmények még nagyobbak.
Rólam mindenki azt mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint Dalanar,
és kétség sem férhetett hozzá, hogy Dalanar lelkének fia vagyok,
elmélkedett. Ayla azonban azt állítja, hogy nemcsak a lelkek dolga.
Szerinte Jonayla az én lányom. Ha Aylának igaza van, akkor én Dalanar fia
vagyok! A gondolat megdöbbentette. Lehet, hogy legalább annyira
Dalanar fia, mint Marthonáé? Ha igen, akkor abban is annyira hasonlít
Dalanarra, hogy képtelen lenne együtt élni egy olyan asszonnyal, akinek
oly fontos a munkája? Nagyon nyugtalanító gondolat volt.
 Érezte, hogy Ayla reszket a karjában, és ránézett.
– Mi a baj, Ayla?
– Félek, Jondalar. Ezért nem akarom. Félek Zelandoni lenni! –
Zokogott, majd elcsendesedett, és kibontakozott Jondalar karjából. – Én
azok miatt a dolgok miatt félek, Jondalar, mert olyan dolgok történtek
velem, amiket soha nem mondtam el neked.
– Milyen dolgokat? – Jondalar homloka ráncba szaladt.
– Soha nem mondtam meg neked, mert nem tudtam, hogyan
magyarázzam el. Most sem vagyok biztos abban, hogy képes vagyok rá,
de megpróbálom. Amikor Brun törzsével éltem, tudod, hogy elmentem
velük egy Törzsi Gyülekezésre. Iza túl beteg volt, hogy ott legyen – s
miután visszatértünk, hamarosan meg is halt. – Ayla szeme könnybe lábadt
az emléktől. – Iza volt az orvosságos asszony, és neki kellett volna
összeállítania a különleges italt a moguroknak. Senki más nem ismerte a
receptet. Uba még túl fiatal volt, még csak asszony sem volt, és az italt
asszonynak kellett elkészítenie. Iza elmagyarázta nekem, mielőtt
elindultunk, de nem hittem, hogy a mogurok megengednék nekem az
előállítását – azt mondták, azért, mert nem vagyok törzsbeli –, de aztán
Creb eljött értem, és azt mondta, mégis főzzem meg én. Ugyanaz az ital
volt, amit Mamutnak és magamnak is kotyvasztottam, amikor megtettük
azt a különös Utazásunkat.
– De nem tudtam, hogyan készítsem el megfelelően, és a végén magam
is ittam belőle. Még csak azt sem tudtam, hova megyek, amikor a
mogurokkal együtt visszatértem a barlangba. A párlat olyan erős volt,
hogy már talán a szellemvilágban jártam. Amikor megláttam a
mogurokat, elrejtőztem és figyeltem, de Creb észrevette, hogy ott vagyok.
Mondtam neked, hogy Creb hatalmas varázsló volt. Olyan, mint az Első. Ő
irányított mindent, s valahogy az elmém összekapcsolódott a
mogurokéval. Visszamentem velük a kezdetek kezdetéig, nem tudom
megmagyarázni, de ott voltam – minden kezdet kezdetén. Ahogy
visszatértünk a jelenbe, erre a helyre jöttünk. Creb blokkolta a többieket,
nem tudták, hogy én is ott vagyok velük, de aztán otthagyta őket, és utánam
jött. Felismertem ezt a helyet. Tudtam, hogy itt vagyunk a Barlangban.
Felismertem a Hulló Sziklát. A Törzs élt itt nemzedékeken át, nem tudom,
milyen régóta.
Jondalart akarata ellenére elbűvölte a történet.
– Valamikor régen egy nép voltunk – folytatta Ayla –, de aztán
megváltoztunk. A Törzs hátramaradt, amikor mi előrementünk. Mivel oly
hatalmas varázsló volt, Creb nem jöhetett utánam, de látott vagy érzékelt
valamit. Majd megparancsolta, hogy menjek el, hagyjam el a barlangot.
Olyan volt, mintha a belsőmben hallottam volna Crebet, a fejemben,
mintha ő beszélt volna hozzám. A többi mogur sosem tudta meg, hogy ott
vagyok, és ő soha nem mondta meg nekik. Megöltek volna. A nőknek nem
volt szabad részt venniük azokon a szertartásokon.
– Utána Creb megváltozott. Soha többet nem lett ugyanolyan, mint volt.
Kezdte elveszíteni a hatalmát, azt hiszem, többé nem szerette irányítani az
elméket. Nem tudom, hogyan, de valahogy megbántottam, bárcsak soha ne
tettem volna, de valamit velem is művelt. Azóta én is más vagyok, az
álmaim megváltoztak, néha furcsán érzem magam, mintha valahová
máshová mennék, és, nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, de olyan,
mintha néha tudnám, mit gondolnak az emberek. Vagy talán inkább mintha
tudnám, mit éreznek, bár ez sem igazán pontos meghatározás. Amit... nos...
nem ismerem a helyes szavakat, Jondalar. Egyébként az idő nagy részében
ki tudom rekeszteni, blokkolni tudom az érzékelésem, néha azonban átjut
valami, különösen, ha azok erős érzések, mint Brukevalé.
Jondalar furcsán nézett Aylára:
–Tudod, mire gondolok, hogy milyen gondolatok vannak a fejemben?
– Nem, soha nem tudom pontosan a gondolatokat. De azt igen, hogy
szeretsz. – Ayla látta, hogy a férfi arckifejezése megváltozik. –
Nyugtalanít, nem igaz? Talán nem kellett volna mondanom semmit –
motyogta Ayla, szinte nyomasztó súlyként érzékelve társa érzelmeit.
Jondalar érzelmeit mindig is pontosan érzékelte. Lehajtotta fejét, válla
megroggyant. A férfi látta Ayla csüggedtségét, és szorongása váratlanul
elenyészett. Megfogta asszonya vállát, rábírva, hogy emelje fel tekintetét,
majd a szemébe nézett. Ayla szemében az a hihetetlenül réges-régi, ősi
tekintet volt, melyet időnként már korábban is látott, és bánat, valami mély,
kimondhatatlan melankólia.
– Nincs semmi takargatnivalóm előled, Ayla. Nem bánt, ha tudod, mire
gondolok vagy mit érzek. Szeretlek. Mindig is szerettelek.
Könnyek csordultak ki Ayla szeméből, legalább annyira a
megkönnyebbüléstől, mint a szeretettől. Felnyújtózott, hogy megcsókolja
Jondalart, a férfi pedig lehajolt hozzá. Szorosan átölelte, meg akarván
védelmezni mindentől, ami fájdalmat okozhat neki. Ayla is átölelte társát.
Ameddig Jondalar mellette van, semmi más nem fontos, nem igaz? Abban
a pillanatban Jonayla felsírt.
– Csak anya akarok lenni, és a te társad, Jondalar, nem igazán akarok
Zelandoni lenni – mondta Ayla, miközben a csecsemőhöz ment, hogy
fölvegye.
Valóban fél, gondolta Jondalar, de ki ne félne? Én még csak a közelébe
sem szeretek menni egy temetkezési helynek, a szellemvilág
meglátogatására pedig még csak gondolni sem akarok! Figyelte a
közeledő Aylát, a babával a karjában, könnyekkel a szemében, és az
asszony és a gyermek iránti szeretet és gondoskodni akarás érzete öntötte
el. Mi történhet, ha Zelandoni lesz? Akkor is az Aylája marad, s akkor is
szüksége lesz rá.
– Minden rendben lesz, Ayla – mondta neki, átvette tőle a kisbabát, és a
karjában ringatta. Még soha nem volt boldogabb, mint amióta jegyességet
kötöttek, különösen pedig azóta, hogy Jonayla megszületett. Lenézett az
újszülött babára, és mosolygott. Azt hiszem, ő az én lányom is, gondolta.
– Tőled függ, Ayla – mondta. – Igazad van, még ha csatlakozol is a
Zelandoniához, még nem jelenti azt, hogy Zelandoninak is kell lenned, de
ha mégis, akkor sem történik semmi baj. Mindig is tudtam, hogy
különleges nőt választottam társamul. Nemcsak hogy szépet, hanem olyat,
aki ritka Tehetséggel is rendelkezik. Földanya kiválasztottja vagy, és ezt
azzal mutatta meg, hogy megtisztelt a jegyességünkkel. S most van egy
csodálatos kislányod. Azt mondtad, az én lányom is? Igaz? – kérdezte
Jondalar, megpróbálva elmulasztani félelmeit.
Ayla könnyei újra végigcsordultak arcán, de könnyein keresztül
Jondalarra mosolygott.
 – Igen, Jonayla a te és az én lányom – mondta, majd újra zokogásban
tört ki. Jondalar feléje nyújtotta szabad karját, és mindkettejüket magához
ölelte. – Ha már nem szeretsz többé, Jondalar, nem tudom, mit csinálnék.
Kérlek, örökké szeress!
– Persze hogy mindig szeretlek. Örökké szeretlek. Soha semmi nem
veheti el tőlem az irántad érzett szerelmem – mondta Jondalar teljes
szívével, és remélve, hogy Ayla iránti szerelme mindig igaz is marad.

A tél végre a végéhez közeledett. A szél sodorta portól bemocskolódott

hó tömegei elolvadtak, és az első sáfrányok kidugták bordó-fehér fejüket
a hó utolsó maradványai alól. A jégcsapok cseperésztek, majd eltűntek, és
megjelentek az első rügyek. Ayla nagyon sok időt töltött Nyihahával.
Hordtakaróba bugyolált kisbabájával a mellkasán sétált a kancával, vagy
lassan kilovagolt. Villám már játékosabb kedvű volt, s még Jondalarnak is
némi nehézséget okozott megzabolázása, de jó szívvel vette a feladatot.
Nyihaha felnyihogott, amikor meglátta Aylát, aki megpaskolta, és nagy
szeretettel átfonta a nyakát. Azt tervezte, hogy találkozik Jondalarral és
néhány emberrel egy kis sziklamenedékben a folyón lefelé. Nyírfanedvet
akartak csapolni, melynek egy részéből sűrű szirupot főznek, másik
részéből pedig erjesztéssel könnyű, alkoholos italt készítenek. Nem volt
messze, de Ayla elhatározta, hogy Nyihahán lovagol ki, leginkább azért,
mert a közelében akart maradni. Már éppen odaért, amikor eleredt az eső.
Sietségre ösztökélte Nyihahát, és észrevette, hogy a kanca mintha nehezen
lélegezne. Ayla éppen akkor tapintotta meg kidudorodó oldalát, amikor a
kancának újabb méhösszehúzódása volt.
– Nyihaha... – szólalt meg hangosan Ayla. – Elérkezett az időd, nemde?
Vajon mennyi van vissza az ellésig? Nem vagyunk messze a
sziklamenedéktől, ahol találkozom valakivel. Remélem, nem zavar majd
nagyon, hogy más emberek is lesznek körülötted.
Amikor a táborhoz értek, megkérdezte Joharrant, hogy a sziklafedél alá
viheti-e Nyihahát. A kanca szülés előtt állt. Joharran késlekedés nélkül
igennel válaszolt, és a környező emberek nagy izgalommal néztek az
esemény elé. Igazi élmény lesz számukra. Még soha nem voltak a
közelében sem a kicsinyét világra hozó lónak. Ayla a lecsüngő sziklaszirt
alá vezette Nyihahát.
Jondalar odasietett hozzájuk, s megkérdezte, segíthet-e.
– Nem hiszem, hogy Nyihahának szüksége lenne a segítségemre, de a
közelében akarok lenni – válaszolta Ayla. – Nekem lenne segítség, ha
vigyáznál Jonaylára. Épp az előbb szoptattam meg. Egy ideig rendben lesz.
– Jondalar átvette társától Jonaylát. A kisbaba meglátta a férfi arcát, és
széles, boldog mosollyal üdvözölte. Csak nemrég kezdett mosolyogni, és
üdvözölte házi tűzhelyének atyját a felismerésnek azzal a jelével.
– Olyan a mosolyod, mint az édesanyádé, Jonayla – mondta Jondalar,
miközben átvette a kislányt Aylától, egyenesen ránézve és viszonozva
mosolyát. A csecsemő Jondalar arcára figyelt, halk, kedves hangot
hallatott, majd újra mosolygott. Megolvasztotta Jondalar szívét.
Könyökhajlatába fektette Jonaylát, és visszasétált az emberek felé a kis
menedék végébe.
Nyihaha boldognak látszott, hogy túl van a nyirkos időjáráson. Ayla
lecsutakolta, és száraz, földes területre vezette, a lehető legtávolabb az
emberektől. Ők mintha észrevették volna, hogy Ayla azt akarja,
maradjanak távol, a hely azonban kicsi volt, és ők zavartalanul nézhették.
Jondalar megfordult, hogy velük együtt figyelje a lovat. Ő nem most látta
először, amint Nyihaha kiscsikót hoz a világra, az esemény azonban most
sem volt kevésbé izgalmas. A szülés folyamatának ismerős volta nem
csökkentette az áhítat érzését az új élet megjelenésének láttán. Ember vagy
állat születése Doni legnagyobb adománya volt. Néma csendben
várakoztak.
Egy idő után, amikor úgy tűnt, hogy Nyihaha mégsem készült fel
teljesen, s amennyire csak lehetett, kényelmesen érezte magát, Ayla
odasétált a tűzhöz, ahol az emberek várakoztak, hogy vizet igyon. Forró
teát ajánlottak neki, és miután vizet vitt lovának, visszament a teáért.
– Ayla, én még nem hallottam a történetet, hogy miként találtál rá a
lovaidra – mondta Dynoda. – Miért nem félnek az emberektől?
Ayla elmosolyodott. Megszokta már, hogy történeteket kérnek tőle, és
szívesen mesélt a lovairól. Gyorsan elmesélte, hogyan ejtette csapdába és
ölte meg a lovat, amely Nyihaha anyaállata lehetett, majd észrevette a
kiscsikót és a hiénákat. Elmesélte, hogy bevitte a kiscsikót a barlangjába,
táplálta és fölnevelte. Belemelegedett a történetmondásba, és anélkül, hogy
észrevette volna, elbeszélésébe beleszövődtek azok az értelemkifejező
mozdulatok és arckifejezések, melyeket akkor sajátított el, amikor a Törzs
népe közt élt.
Fél szemmel Nyihahát figyelve, akaratlanul inkább előadta az
eseményeket, és elbűvölte a közeli Barlangokból érkezett embereket.
Különleges akcentusa és rejtélyes képessége, amellyel utánozni tudta az
állathangokat, még érdekesebbé tette szokatlan történetét. Még Jondalart is
magával ragadta az eseménysor, noha ismerte a körülményeket. Ilyen
előadásban még soha nem hallotta. Kérdéseket tettek fel, és Ayla elkezdte
elmesélni életét a völgyben, és amikor a barlangi oroszlán megtalálásának
és fölnevelésének történetébe kezdett, a hitetlenség kifejezése jelent meg
az arcokon. Jondalar nem késlekedett alátámasztani Ayla történetét. Akár
hittek Aylának, akár nem, az oroszlán, a ló és a velük egy félreeső völgy
barlangjában együtt élő asszony története nagyon tetszett nekik. A kanca
hangja akadályozta meg Aylát története folytatásában.
Felugrott, és az akkor már az oldalán fekvő Nyihahához szaladt.
Hártyába burkolt csikófej kezdett előbukkanni a kancából. Már másodszor
bábáskodott a kanca mellett. Mielőtt a csikó hátsó fertálya teljesen előbújt
volna, a nyirkos újszülött megpróbált felállni. Nyihaha hátranézett, hogy
lássa az „eredményt", és kedvesen kicsinyére nyihogott. Még a földön
fekve, a kiscsikó az anyja feje felé próbált mászni, de megtorpant egy
pillanatra, hogy szopni próbáljon, mielőtt egyáltalán talpra állt volna.
Amikor anyjához ért, a kanca a nyelvével azonnal tisztítgatni kezdte. Az
aprócska ló pillanatokon belül megpróbált felállni. Visszapottyant az
orrára, de a második próbálkozásra már a lábán állt – mindössze néhány
perccel a világra jövetele után. Nagyon erős kiscsikó látta meg a
napvilágot, gondolta Ayla.
Amint újszülöttje a talpán állt, Nyihaha felkelt, a csikó pedig
szaglászgatni kezdte, anyja hasánál keresgélve, nem igazán találva a
megfelelő helyet. Miután másodszor is átbújt anyja hátsó lábai alatt,
Nyihaha az orrával kissé megnógatta újszülöttjét, hogy a helyes irányba
igazítsa. A kicsinynek nem is kellett több. Nyihaha tökéletes anyaló volt,
minden segítség nélkül életet adott nyakigláb kiscsikójának.
Az emberek csendben figyeltek, most látva először Földanyának azt az
Ajándékát, melyet tehetségül adott szabadbon élő teremtményeinek: hogy
miként gondoskodjanak újszülöttjeikről. Az egyetlen módja annak, hogy
Nyihaha fajtája és a hatalmas számban a végeérhetetlen tundrán legelésző
állatok többsége életben maradhasson, az volt, hogy kicsinyeik meg tudtak
állni a saját lábukon, és röviddel megszületésük után már csaknem oly
gyorsan futottak, mint a kifejlett példányok. Enélkül oly könnyű prédái
lettek volna a ragadozóknak, hogy nem maradhattak volna életben. A
kiscsikóját szoptató Nyihaha boldognak tűnt.

A csikó megszületése ritka élmény volt az embereknek, és olyan

történet, melyet majd elmesélhet és újramesélhet a jövőben mindenki, aki
tanúja volt. Jó néhányuk tett fel kérdéseket Aylának, miután mindkét ló már
kényelmesen elhelyezkedett, és Ayla visszatért hozzájuk.
– Nem is tudtam, hogy a kiscsikók szinte már a megszületésük
pillanatától tudnak járni. Egy ember-újszülöttnek legalább egy év kell
hozzá. Gyorsabban is nőnek?
– Igen – válaszolta Ayla. – Villám az azt követő napon született, hogy
rátaláltam Jondalarra. Most már teljesen kifejlett csődör, s még csak
három évet számol.
– Nevet kell találnod a csikónak, Ayla – figyelmeztette Jondalar.
– Igen, de gondolkodnom kell rajta – válaszolta az asszony.
Jondalar azonnal megértette a névadás fontosságát. A szénaszínű kanca
valóban más színű lónak adott életet. Az is igaz, hogy a mamutojok
területéhez közeli keleti tundra lovai közt voltak sötétbarna árnyalatúak is,
mint például Villám. Nem volt benne biztos, milyen színű lesz a kis
kancacsikó, de mintha nem anyja színét örökölte volna.
Farkas nem sokkal később találta meg őket. Mintha ösztönösen sejtette
volna, hogy óvatosan közelítse meg a családot, először Nyihahához ment.
Lómama, ösztönei ellenére, megtanulta, hogy Farkas nem az a ragadozó,
akitől félnie kellene. Ayla is odalépdelt hozzájuk, és miután Nyihaha
megnyugodott, hogy Farkas a kivétel, a barátjuk, s különösen, hogy az
asszony is körülötte volt, megengedte a négylábú vadásznak, hogy
megszaglássza újszülöttjét, és hogy a kiscsikó is megismerje Farkas
szagát.
A kancacsikó szürkének született.
– Azt hiszem, a Szürke nevet adom neki – mondta Ayla Jondalarnak és
Jonayla lova lesz, de mindkettejüket tanítanunk kell. – Jondalar boldogan
elvigyorodott az elképzelésen.
Másnap, amikor visszamentek a lovak területére a sziklamenedékben,
Villám élénk érdeklődéssel, de Nyihaha szigorú felügyelete alatt üdvözölte
újszülött kishúgát. Ayla véletlenül a lakótérség felé pillantott, amikor
meglátta a közeledő Zelandonit. Meglepődött a kiscsikót meglátogató
donier láttán. Ritkán tett erőfeszítést azért, hogy az állatokat megnézze.
Mások is alkalmat találtak, hogy egy pillantást vessenek a kicsiny állatra,
és megkérte őket, hogy eleinte ne menjenek hozzá túl közel. A donier
azonban személyesen bemutatkozhatott Szürkének.
– Jonokol megmondta, hogy a Nyári Találkozón hagyja el a Kilencedik
Barlangot – jelentette be Zelandoni, miután megvizsgálta a kiscsikót.
– Nos, számítottál rá – mondta Ayla, s idegesség fogta el.
– Elhatározásra jutottál, hogy akarsz-e a tanítványom lenni? – kérdezte a
donier egyenesen, kertelés és habozás nélkül.
Ayla maga elé nézett, majd vissza a gyógyítóra.
Zelandoni várt, majd viszonozta Ayla tekintetét.
– Azt hiszem, nincs választásod. Tudod, hogy egy napon majd megérzed
hivatásodat, talán előbb, semmint gondolnád. Gyűlölném látni, hogy a
tehetséged tönkremegy, még ha támasz és tanulás nélkül túlélnéd is.
Ayla erőlködött, hogy elszakadjon a foglyul ejtő tekintettől. Majd,
lényének mélységeiből vagy agytekervényeiben, megtalálta a menedéket.
Érezte, amint erő fejlődik ki benne, és tudta, hogy a donier többé már nem
tarthatja rabságban, nem kényszerítheti, hanem inkább neki lett hatalma az
Elsők Közt Első fölött, és viszonozta tekintetét. Ez valami leírhatatlan
érzést adott neki, a hatalom, a fölény, a tekintély érzetét, melyre addig
tudatosan nem figyelt fel.
Amikor Ayla kiengedte Zelandonit tekintete rabságából, a donier egy
pillanatra félrekapta szempárját. Amikor visszanézett, a mérhetetlen
hatalom érzete, amellyel szinte foglyul ejtette Aylát, eltűnt, Ayla azonban
mindentudó mosollyal szemlélte. Karjában a csecsemő mocorogni kezdett,
mintha valami nyugtalanítaná, és Ayla figyelme visszafordult gyermekére.
Zelandoni remegett, de gyorsan visszanyerte önuralmát. Megfordult,
hogy távozzék, de visszafordult, és újra Aylát tanulmányozta. Nem azzal a
tekintettel, amely előidézte akaratuk küzdelmét, hanem egyenes, átható
pillantással.
– Ne mondd nekem többé, hogy nem vagy Zelandoni, Ayla – mondta
halkan.
Ayla elpirult, és bizonytalanul tekintett körbe, mintha menekülőutat
keresne. Újra a donierre nézve már az ismert uralkodói testtartásában látta
Zelandonit.
– Megmondom Jondalarnak – szólalt meg, majd gyorsan lepillantott a
kisbabára.

 Földanya dala

A sötétségből, az idő káoszából,

Forgószél szülte a magasztos Földanyát.
Önmagára ébredt, tudva, az élet mily igen becses,
A sötét, üres űr búsult Nagy Földanya után
Földanya magányos volt. Egyedül volt.

Születésének porából Ő alkotta meg a másikat,

Egy sápatag, halvány fényű barátot, egy társat, egy fivért.
Együtt nőttek fel, tanultak meg szeretni, gondoskodni,
S amikor Ő megérett, elhatározták, párt alkotnak.
Földanya körül keringett Ő, sápatag, halvány fényű szerelme

Eleinte boldog volt egyetlen társával,

Majd nyugtalan lett, elbizonytalanodott szívében.
Szerette sápadt fényű barátját, drága lelki-párját,
De valamit hiányolt. Szerelme túlcsordult.
Anya volt. Szüksége volt másra is.

Szembeszállt a mérhetetlen űrrel, a káosszal, sötétséggel,

Hogy megtalálja az élet-adó szikra hideg hónát.
A forgószél félelmes volt, a sötétség teljes.
S a dermesztő káosz el akarta venni Tőle hevét.
Földanya bátor volt. A veszély halálos.

A hideg káoszból kivonta a teremtő forrást,

Majd megfoganva, életerővel telten elmenekült.
Gyarapodott a magában hordott élettel,
Melyet szeretettel és büszkeséggel hordott.
Földanya megosztotta szerelmét, várandós volt.

A sötét, üres űr és a hatalmas puszta Föld,

Várakozásteljesen nézett a szülés elé.
Élet ivott Földanya véréből, élet lélegzett csontjaiból.
Az élet felhasította Bőrét, és kettétörte köveit.
Földanya adott. Új élet élt.

Kiáradó szülővizei folyókat, tengereket töltöttek meg,

Elárasztották a földet, fákat, zöldet sarjasztva.
Minden becses cseppből még több fű és falevél nőtt.
S a friss, zöldellő növényzet újjá varázsolta az egész Földet.
Vizei patakzottak. Új, friss zöld sarjadt.

Gyötrelmes vajúdásában tüzet és küszködést köpködve,

Fájdalomban kínlódott, hogy új életet szüljön a világra,
Megalvadt vércsomói vörös okker földdé lettek,
Ám a ragyogó gyermek megérte a keserves erőfeszítést.
Földanya nagy öröme. Az okos, ragyogó fiú.

Hegyek emelkedtek, tüzet köpködve csúcsaikból,

Földanya a Fiát táplálta hatalmas kebleiből.
A szikrák magasra szálltak, Földanya forró teje
Ösvényként fröccsent fel a magasba, az égbolton át.
A fiú élete megkezdődött. Földanya a fiát táplálta.

A fiú nevetett és játszott, felcseperedett, okosra nőtt.

Bevilágította a sötétséget Ő, Földanya öröme.
Földanya mérhetetlenül adta szeretetét, s a fiú okosra, erősre nőtt.
Ám hamarosan éretté lett, s többé nem volt már gyerek.
Fia már-már felnőtt. Már saját útját követte.

Földanya saját eredet-forrásából merítve adott életet,

S fiát, kit életre teremtett, most a hideg, üres űr csábította.
Földanya szeretetet adott, de az ifjú többre vágyott,
Tudományra, kalandra, utazásra, felfedezésre.
A káosz volt Földanya ellensége. Fia mégis menni vágyott.
A fiú elszökött Földanya mellől, amíg Ő aludt,
Miközben örvénylő, üres káosz lopakodott elő a sötétből.
Csábító ámításokkal csalogatta, tévesztette meg a forgószél,
S káosz ejtette foglyul az Ő gyermekét.
A sötétség elragadta Földanya fiát. A ragyogó ifjút.

Eleinte boldogságtól ragyogó gyermekét

Hamarosan legyőzte a zord, jeges űr.
Hiába mardosta bűntudat Földanya óvatlan szülöttjét,
Nem menekülhetett a titokzatos erő elől.
Káosz nem engedte Földanya meggondolatlan utódát.

Ám ahogy a sötétség magával akarta ragadni a fagyba,

Földanya felébredt, kinyújtotta kezét, és erősen tartotta,
Hogy segítse megtartani, visszanyerni ragyogó fiát,
Földanya a sápadt, fénylő Egyhez könyörgött.
Erősen tartotta, s nem engedte el szeme elől.

Földanya bánattal üdvözölte régi Szerelmét,

Aki szívfájdalommal, szomorúan hallgatta történetét.
A drága jó barát úgy tartotta helyesnek, ha részt vesz a harcban,
Hogy megmentse veszélyes helyzetéből Földanya gyermekét.
Beszélt Fájdalmáról és a sötét, örvénylő tolvajról.

Földanya kimerült, meggyötörtén gyászolt,

Ám újra kezét nyújtotta az általa szült Életnek.
Nem adhatta fel, küszködve küzdenie kellett,
Hogy Fia ragyogó fénye ki ne aludjon.
Tovább harcolt. Hogy visszahozza a fényt.

S fényes, ragyogó barátja kész volt a küzdelemre a tolvaj ellen,

Ki fogságban tartotta Földanya Keblének gyermekét.
Együtt harcoltak Földanya imádott fiáért,
S erőfeszítésük diadalaként felragyogott fénye.
Energiája fellángolt, ragyogása visszatért.
De a zord, hideg sötétség sóvárgott ragyogó hevére,
Földanya védelmezte, és nem hátrált meg.
A forgószél erősködött, de Földanya tántoríthatatlanul
Harcolt, viaskodott sötét, kavargó ellenségével,
s kétségbeesetten megálljt parancsolt a sötétnek.
Ám Fia már távol volt.

Amikor Földanya legyőzte a förgeteget, és a káosz elinalt,

Nap-Fiának fénye életerőtől ragyogott.
Amikor Földanya elfáradt, a fagyos űr vette át az uralmat,
És a nap végén a sötétség visszatért.
Földanya szeretetet kapott fiától. De egyikük sem győzött.

Földanya fájdalommal szívében élt,

Hogy Ő és Fia mindörökre külön váltak.
Sóvárgott gyermeke után, de fájdalmát el kellett rejtenie,
Ezért a belső élet-forrásától újra feléledt.
Nem tudott belenyugodni, hogy gyermeke oly távol él tőle.

Amikor készen állt, magzatvizei

Visszahozták a zöld életet a hideg, puszta Földre.
S veszteségének bőségesen hullatott könnyeiből
Csillogó harmatcseppek lettek, s színpompás szivárványok.
Szülési vizeitől kizöldellt a pusztaság, de könnyeit nem tudta
elrejteni.

Dörgedelmes robajjal Sziklái széthasadtak,

S lenn a mélységben megnyíló nagy barlangból,
Testének üregéből Földanya újra életet adott.
Méhéből világra hozta a Föld Gyermekeit.
Földanya kétségbeeséséből több gyermek született.

Mindegyik gyermek különbözött, születtek kicsik és nagyok,

Volt, amely járt, lépdelt, volt, amely repült,
Volt, amely úszott, s volt, amely kúszott-mászott.
Ám mindegyik tökéletesnek született, mindegyik lélek-teljesnek.
Mindegyik minta lett, melynek alakformáját utánozni lehetett.
Földanya jólelkű volt. A zöld föld benépesedett.

Megszülettek a madarak, halak, négylábúak,

Kiket Földanyának már nem kellett gyászolnia.
Mindegyik élőlény születése helyének közelében élt,
S osztoztak Földanya végtelen térségein.
Földi lények lévén nem hagyhatták el.

Asszonynak és Férfinak adott életet Földanya

Majd otthonukul nekik adományozta a Földet.
A vizet, a szárazföldet és minden Teremtményét.
Hogy gondoskodással használják, ez volt kötelezettségük.
Az otthonuk lett, hogy éljenek rajta, de soha ne éljenek vissza vele.

Mert a Föld Gyermekeit Földanya megajándékozta

Az életben maradás tehetségével is, majd úgy döntött,
Megadja nekik a Szeretet és az Öröm Adomány képességét is,
Amely megtiszteli Földanyát társválasztásuk boldogságával.
S az Adományok megérdemeltek, ha a tiszteletet viszonozzák.

Földanyának tetszett a pár, kiket teremtett,

Megtanította őket szeretni, és gondoskodni egymásról.
Vágyat adott nekik az egyesülésre,
Örömük Adományát Földanyától kapták.
Mielőtt bevégezte volna, Gyermekei is megtanultak szeretni.
A Föld Gyermekei áldottak lettek. Földanya megpihenhetett.
 Table of Contents
Sziklamenedék II.
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
Földanya dala