NÉMETH

IMRE
AZ ŐSI SZÓ NYOMÁBAN...
REGULY ANTAL REGÉNYES ÉLETRAJZA
A SZÖVEGBEN IDÉZETT MÁNYSI ÉS HANTI NÉPI ÉNEKEKET

KÉPES GÉZA FORDÍTOTTA

ROGÁN MIKLÓS RAJZAIVAL

A TÉ RKÉP BÁNDL ANTAL MUNKÁJA

Megjelent a Csehszlovák Köztársaság és a Magyar Népköztársaság

közös könyvkiadási egyezményének keretében

Készült 1100 példányban

a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó (Bratislava) részére,
az Ifjúsági Könyvkiadó. (Budapest) gondozásában

SZLOVÁKIAI SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ

1956
Vogulhon! Konda, Szoszva partvidéke,
fagy, éhkopp és vad bálványok hazája,
hol az őserdőn a szél fésűjébe
ember ha száz mérföldenként akad..

(Illyés Gyula: A havazásban)

BESZÉLGETÉS A KÖNYVTÁRBAN
Korán sötétedett. Még a délutáni három órát is alig ütötte el a cifraművű, hatalmas ingaóra, az ablakok ónkeretes színes üvegei
homályosodni kezdtek. Ilyenkor, október közepe felé bizony sűrű, komoran szürke, őszi ködök szálltak fel a stockholmi öbölből és
korán éjszakát borítottak a svédek fővárosára.

A királyi könyvtár márványoszlopos csarnokából is hazatakarodott már az a pár betűfaló tudományos ember, aki naponta néhány óráig
itt böngészgetett a százezer kötetes könyvrengeteg egyik-másik sárgult példányában.

A fehérharisnyás, hímzettfrakkos öreg könyvtárszolga csoszogva járta végig a termeket. Ellenőrizte, hogy nem bóbiskol-e könyve
fölött valamelyik böngész, s aztán fejcsóválva jelentette a könyvtár főcsarnokában, katedraszerű- emelvényen trónoló ügyeletes
könyvtárosnak:

– Mindenki elment már Arvidson uram, csak ott a harmadik kisteremben az az idegen fiatalember rontja még szemevilágát... Szóljak
neki, hogy ideje volna már takarodni?

Arvidson könyvtáros felemelte dús sörényű fejét a széles nyílású, tokatakaró gallérból, amit a kor divatja szerint a nyak köré csavart
nehéz fekete selyem nyakravaló szorított állához... Magas homlokára két mély ránc húzódott. Komoly barna szeme egy pillanatig
szigorúan szegeződött a vén szolgára. De aztán mosolyra szelídült tekintete, s már emelkedett is magas támlájú, faragott székéből:

– Majd magam szólok a buzgó ifjúnak – szólt halkan.

A harmadik termecske egyetlen színes ablakához húzott asztalka mellett, testes kötet fölé hajolva ült az „idegen fiatalember”.

Felleghajtó köpenyébe burkolózva önfeledten merült olvasmányába. Hullámos, szőke hajának egy fürtje homlokába lógott. Észre sem
vette a néhány lépésnyire álló Arvidsont. A magas termetű, hajlott hátú könyvtáros egy pillanatig némán, jóindulatú mosollyal
szemlélte az olvasásba dermedt ifjút.

– Sajnálom, uram – szólalt meg végül is Arvidson –, hogy elmélyedésében zavarnom kell! De bizonyára ön is hallott róla, hogy a
tavalyi könyvtártűz óta szigorú királyi rendelet tiltja itt még egy mécseske gyújtását is... Így bizony sötétedéskor mindenkinek abba
kell hagynia az olvasást...!

A barátságos, de határozott szóra riadtan emelte fel fejét a szőke ifjú. Lányos arcbőrén halvány pirosság futott végig, s nagy kék
szemét tágra meresztve emelte megszólítójára. De aztán pattant is fel helyéről és könnyed, világfias meghajlással fordult Arvidson
felé:

– Bocsánat – szólt, két karját mentegetőzve tárva szét – de oly lenyűgözően érdekesek számomra az önök északi világának csodás
történetei...! Mindig vonzotta képzeletemet a kemény és hősies küzdelem, amit az ember folytat itt a természet zordon erőivel! Az én
délibb hazámban sokat ábrándozék az önök sötét-sziklás, ködös, hideg országairól! De otthon oly keveset tudhattam meg róluk!

– Ön ugyebár magyar, Reguly úr? – szakította most félbe az ifjú mentegetőzését Arvidson könyvtáros. – Így olvastam könyvtárunk
vendégkönyvében. Helyesen mondom nevét?

– Igen, igen! Reguly Antal vagyok Magyarhonból! – válaszolt lelkes készséggel az ifjú, s mint aki kapva-kap az ismerkedés
lehetőségén, közelebb lépett a barátságosan mosolygó Arvidsonhoz és kissé szertartásosan újra meghajolt.

Az pedig felragyogó arccal, mindkét kezét az ifjú Reguly felé nyújtva, így üdvözölte a könyvtár „túlbuzgó” vendégét:

– Isten hozta nálunk, kedves déli rokonunk!

Ám láthatta, hogy az ifjú Reguly szeme értetlenül rebben meg a „rokon” szóra és kérdő tekintettel mered rá.
– Persze, persze! – folytatta most Arvidson – mindig elfelejtem, hogy nincs jogom Svédhonban vendégként köszönteni kedves, távoli
rokonokat. Hiszen magam is csak megtűrt vendég vagyok itt! Arvidson vagyok, e svéd királyi könyvtár alkalmazottja, de
nemzetségem finn! Sok éve élek itt, száműzve hazámból, s ím most finn népem nevében köszönthetem a rokon magyart!

Az ifjú Reguly azonban egyre riadtabb, értetlenebb tekintettel bámult a lelkes Arvidsonra. Nem értette, hogy mit akar ez a
„rokonsággal”, akkor is, ha finn... Azt hitte, a könyvtáros valamiféle félreértés áldozata lett, s hirtelen nem tudta, hogyan oszlassa el.
Zavarában nem támadt mentő gondolata, de nem is igen szólhatott volna, mert Arvidson már folytatta áradozását:

– Az én szegény hazám felett sötét az ég! Miklós orosz cár zsarnoki uralma nyomja népemet! Azért menekültem onnét én is, mint annyi
sok más finn hazafi, hogy elkerüljem a börtönt vagy a szibériai száműzetést. Ez vár mindazokra, kik a nép szabadságáért szót emelnek!
Óh, ifjú barátom, szörnyű a cári önkény, de szöges csizmája alatt mégis ébred a nép! Éppen most, a rettentő nyomás alól kelnek
szárnyra évezredes, ősi dalai, hogy a világot ámulatba ejtsék! Nem hallotta hírét a mi csodálatos Kalevalánknak?! A finn nép roppant
hőskölteményének, amit most négy éve – 1835-ben adott ki a mi nagyszerű népdalgyűjtő költőnk, Lönnrot Illés…?

Erre a határozott kérdésre válaszolnia kellett az ifjú Regulynak, bármilyen zavarban volt is:

– Nem, uram, semmit sem hallottam még eféléről – szólt röstelkedve – hiszen alig egy hete tartózkodom csak itt... S őszintén
megvallom, én oly keveset tudok az északi tájakról! A finnekről még kevesebbet, mint a svédekről, norvégekről. Azért vonzott ide
kíváncsiságom és tudvágyam, hogy tapasztalással tápláljam sovány képzeletemet és csillapíthassam szüntelen vágyamat: megismerni
mindent, minek homálya izgat...!

Arvidson arca erre kissé elkomorodott. Mintha csalódás érte volna. Homlokán élesebbre húzódtak a ráncok, s biggyesztett ajakkal
szólalt meg, csendesebben:

– Mindent megismerni, minek homálya izgat?! Félek, hogy sűrű ködben tévelyeg, ha felderíteni kíván minden homályt, mi képzeletét
izgatja! Bocsásson meg nekem, ha északi tájaink történetének buzgó búvárlásában zavartam...! De azt hittem, hogy a mi vidékünkön
oly ritka magyar – ha erre veti sorsa – elsősorban az északi rokonok „homályát” keresi! S oly epedő kíváncsisággal, mint ahogyan az
én finn népem tekint a rég elszakadt magyar rokon felé. De mint mondá, kevesebbet tud a rokon finn népről, mint a svédről, melynek
históriáját oly elmerülten tanulmányozza...

Az ifjú Regulyt meghökkentette a szemrehányó hang, ami Arvidson szavaiból csengett. Arcát a szégyenkezés enyhe pírja futotta el. Úgy
érezte magát, mint készületlen diák a szigorú tanár előtt. Mentegetődzve szólt:

– Mint mondám, keveset tanultam hazámban ez északi népekről. Én inkább Európa többi népének általános históriáját tanulám. Mit ön
mond, uram, a finnekkel való rokonságunkról, őszintén meglep! Bár, bár... simította végig hirtelen homlokát – ha emlékezetem nem
csal, hallék egyet- mást bizonyos nyelvi egyezésekről! De e tárgy távol áll tőlem, hiszen a nyelvészet tudományával nem foglalkoztam.
Többet hallék keleten maradt rokonaink kutatásáról! Pesti jurátus társaimmal együtt lelkesedtem nagy magyar utazónkért, Körösi
Csornáért, ki a Himalája bérces zugaiban keresi elmaradt rokonainkat...!

Arvidson hirtelen Reguly szavába vágott, mint a tanár, ki örömmel hallja, hogy tanítványa mégis csak tud valamit.

Szinte rákiáltott az ifjú magyarra:

– Lám, lám, Körösi Csoma! Ne higgye, hogy mi nem tudunk róla! Úgy figyeljük az angol tudományos lapok róla közölt jelentéseit,
mintha mi küldtük volna rokonkeresésre! Ő mongol tájakon keresi a magyar őshazát, Dzsungáriát. Lehet, hogy talál ott is olyan népet,
mely nyelveink ősi rokonát beszéli. Ám mindig több és több tudós állítja, hogy az ősi bölcső, melyből népeink – finnek is, magyarok is –
kiszakadtak, az Ural és Altáj közti roppant medence. Úgy is hívják ezt a tájat ősi nevén, hogy Jugria... A vén Ázsia öle ez a táj, népeink
nevelője, hol egykoron tán testvér közösségben, egymást jól értve éltek évezredek előtti őseink. Onnét szóródtak nyugatnak, északnak,
délnek – tán még keletnek is... Oh, ha valaki – az önök Csornája, vagy akárki más – az ősi táj népeinek szavaiból fülünkbe idézhetné az
első beszéd hangjait...!

Beszélt, beszélt a lelkes Arvidson, s az ifjú Reguly felgyűlt érdeklődéssel hallgatta. Lobbanó képzelete elé új világ tárult... Az előbb még
páncélos svéd lovagok véres csatáiról olvasott. Most népek ősi bölcsőjéről hall, egykori testvériségről, hajdani közös nyelvről... Íme
ismét olyan „homály”, mely „érdekkel izgat”. Hiszen lehet, hogy a magyar, akit ungarnák is neveznek, ungrinak is mondanak régi
történetek, éppen abból a közös nagy bölcsőből, Jugriából vagy Ugriából jött egykoron, amiről ez a derék finn könyvtáros beszél!

Kérdés kérdésre torlódott benne, és ő szerette volna ezeket hirtelen mind kimondani. Azért, amikor Arvidson egy pillanatra megállott
magyarázó beszédében, már szinte indulattal vágott közbe:

– S mit tudnak önök az Ural-vidéki Jugriáról? Élnek-e ott népek, kiknek ajkán hangzik még rokon szó, a régi közös nyelv hangja?

Arvidson most már a tanító buzgó örömével válaszolt:

– Bizony, bizony ott élnek az Ural két oldalán a zűrjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok, vogulok, osztjákok – a finn és a magyar
nyelvvel rokon nyelvet beszélnek mind. Ők még sok-sok szó ősi gyökerét őrzik, amik a finn és magyar nyelvben – hangban és formában
kissé elváltozva, de – ugyanegy értelemmel virágoznak... Emberi testünk lüktető, keringő nedve, a magyar vér, finnül veri, a vogul
ajkán vür, az osztjákén ver, a votják és zűrjén nyelvén vir! A másik éltető nedv, a föld örökmozgó vére: a magyar víz, a vogulban,
osztjákban vit, a cseremiszben vüt, a finnben veszi. S amivel az ember életet mozgat, formál, alakít – a magyar kéz – finnben keszi, a
vogulban, osztjákban, zürjénben egyképpen két! Sorolhatnék még több egyező szót... ha önt érdekelné!

– Óh, hogy érdekel-e? – kiáltott fel izgatottan a magyar ifjú. – Kérem, nagyon kérem, 'beszéljen ön nekem e dolgokról, hiszen otthon
ezekről alig hallottam. Kérdésem volna máris száz...

Arvidson itt félbeszakította a felhevült ifjút:

– Készséggel válaszolod majd mindenre. De mielőtt feltenné kérdéseit, engedjen meg nekem egy bizalmas tudakozódást. Látom önben
az ifjúi érdeklődés lángolását, az ismeretszerzés buzgalmát. De kérem, mondja meg, mily határozott céllal keres tudást,
tapasztalásokat? Mit akar elérni, vagy mit akar szolgálni dicséretes törekvésével? Mire készült eddigi tanulmányai során?

Reguly gondolkodva hajtotta le fejét. Egy pillanatig hallgatott, mint aki magába szállva, így töpreng: valóban, mit is akarok
tulajdonképpen? De aztán hirtelen felkapta fejét és nyíltan Arvidson szemébe nézett:

– Egyenes kérdésre egyenes választ akarok adni! Én eddig a pesti egyetemen – bizony nem kedvem szerint – törvénytudományt és némi
filozófiát tanulék. A magam kedve inkább a történet kutatására vonzott volna, de e tárggyal csupán saját szorgalmamból s
kíváncsiságomból foglalkoztam. Atyám szándéka és akarata az, hogy a jogtudományt műveljem, s némethoni utazásomra is azért
küldött, hogy e tárgyban bővítsem tudásomat, ő azt kívánná, hogy utazásomból még a tél előtt hazatérve, otthon közhivatali pályára
lépjek, mint valami kancellária buzgó és szorgos körmölője. Atyám ki egyébként maga is tisztségviselője a zirci apátságnak – e
pillanatban még nem is tudja, hogy átrándulék ez északi földre, hova a magam történetkutató vágya, forró kíváncsisága hozott! Nem
tudom még a célt, mi bensőmben feszit és űz, újat és újat látni, tanulni, tapasztalni! Csak azt érzem: valami nagyobbat, szebbet,
dicsőbbet kell tennem s nem adók lajstromát róni a pesti helytartóságon.

Arvidson csendes bólogatással hallgatta a fiatalember egyre izgatottabb beszédét, szinte biztatva, hogy csak mondjon el mindent, mi
szívén fekszik. S az folytatta is:

– Ön uram, mint tapasztalom, jobban ismeri hazámat, mint én az önét. Így bizonyára tudja azt is, hogy országunk most ébred századok
renyhe tespedéséből! Buzog ott minden, hogy lerázzuk az osztrák császári önkény bilincsét éppen úgy, mint a tudásban, gazdaságban
való elmaradottság szorítását. Tüzes szívű és tág elméjű hazafiak, lánglelkű költők buzdítják nálunk e küzdelmet, bár börtön, bilincs,
üldözés van nálunk is... Oly nagyszerű férfiak, mint Kossuth, Wesselényi, rács mögött sínylődnek...! De éled a mi népünk is! Úgy
szeretnék valami nevezetest művelni e feltörekvő nemzetért! Valami szépet, nagyot és újat, amivel gazdagíthatnám küzdő erejét és
növelhetném hírét a világban!

E végső szavakat már pirosra gyúlt arccal, karját kitárva, forró indulattal kiáltotta az ifjú Reguly. Felleghajtó körgallérja félvállára
csúszott, és úgy állt Arvidson előtt, mint egy drámai költemény csatára készülő hőse...

Arvidson is kihúzta hajlott hátú, hatalmas termetét, úgy válaszolt, hogy szítsa a parázsló tüzet, amiből a szavak lángja már levegőért
kapkodott:

– Így, így ifjú barátom! Szívből örvendek lelkes buzdulásán! S ha nem veti meg a rokoni szót, tanácsom is volna az ön szép elszánása
számára! Jól mondotta ön, hogy ismerem hazája dolgait. Hiszen mi finnek, nemzeti elnyomatásunk sötétjéből, úgy tekintünk Magyar
hon felé, mint szabadító bátyra a rabságban törődő öcs. Oly sok szép szabadságharc lobbant már fel Magyar hon vér áztatta földjén...
Emberi jogért, igazságért, szabad szóért, gondolatért. Mi hisszük, hogy lesz ott erő, mely újra támad a zsarnokság ellen és a népek
szabad testvériségéért! De magyar testvéreinktől várjuk azt is, hogy élére álljanak a kutatásnak, mely felderíti népeink rokonságát. Óh,
dicső feladat volna ez: megmutatni a világnak, hogy mily nagy család a mienk, a sok kicsi törzs, mely most még egymásról is alig-alig
tud és szétszórtan enyész népek tengerében. Mily nemes büszkeséget ébreszthetne a sok kicsi, elnyomott népben a széles rokonság
tudata és milyen buzgó törekvést támaszthatna egymás keresésére, egymás kincseinek megismerésére! Mert kincseket őriznek ezek az
apró, rokon népek! Kincseket, miknek értékéről maguk is alig tudnak, s a világ még kevésbé. Lám, mi finnek is csak most találtunk rá
világszép hőskölteményünkre, a Kalevalára, melynek sokszáz énekét népünk hű emlékezete őrizte eddig csupán, hiszen írva nem volt
soha, sehol. De mondják azt is, hogy túl az Uralon, hol a nomád lét egyszerűségében élnek rokonaink, évezredes hősi énekek, mondák
csodás versezeteit éneklik vogul és osztják vadászok-halászok. Ki volna hivatottabb e népek homályban rejtőző szellemi kincsét
napvilágra hozni, ha nem a magyar, a rokoni törzsöknek izmos nemzetté erősödött ága?

Az ifjú Reguly tágranyílt szemmel itta magába Arvidson szavait, s mikor az egy pillanatra megállóit lelkes előadásában, izgatottan
kiáltott fel:

– Óh, csodás dolgokat mond ön nekem, s értem is már, hogy milyen tanácsot szán részemre! Előttem a pálya, mely kínálja a dicső célt!
Meg kell ismernem népeink rokonságát, hogy ezredévek múltán újra tudjon egymásról testvér és testvér! De kérve kérem önt, mutasson
nékem utat is, melyen indulhassak a nagyszerű feladatra! Hol, merre, mivel kezdjem? Szívemben lobban már az elszánás lángja, de
elmém sötétben tévelyeg.

Arvidson az elégedettség mély örömével mosolygott az ifjú magyar lelkes buzdulásán. Aztán ünnepélyesen szolalt meg:

– Hogy merre, mivel, hogyan kezdje rokonkereső útját, majd arról is szólok önnek! De most, mikor itt látom magam előtt az ifjú
magyar lelkesedésének tüzét, oly szép lángolással, ahogyan a déli testvért képzeletünkben mindig látni szerettük, engedje meg nekem,
hogy elmondjam a mi Kalevalánk egyik gyönyörű kis meséjét: a nagy vállalkozás apró hőséről – a rézemberkéről...

Arvidson halk, mesélő hangon kezdett rá:

– Kalevalánk hőse, a komoly öreg Vejnemöjnen a világ megszületése után azon fáradozott, hogy hajladozva, magot hintve betelepítse a
parlagot élő, viruló növényzettel. Vetett nyírfát, berkenyét és fűzfát, bokrosokat, s zord fenyveseket is. Mind megfogant, csak a tölgyfa
magja maradt meddő. No, de amint ezen bánkódik, látja, hogy a tenger vizéből kikel a habok hőse, a hatalmas Turszász. Ez a Turszász
aztán vetett olyan tölgy magot, aminek hajtásában nem volt köszönet. Roppant tölgyfa nőtt, terebélyesedett a világra, iszonyú ágazata
még a felhőket is feltartóztatta, elfedte a napnak fényét, s végét veté még a holdvilágnak is. Olyan éjszakát terített szét a rettentő fa,
hogy az ember unta már önéletét, s még a halnak is sötét volt a víz!

Tépelődött, töprenkedett a derék Vejnemöjnen, mitévő legyen, honnét jő majd segítő hős, ki e roppant tölgyet megdönti. Hát egyszerre
csak furcsa emberke kél ki megint a tenger habjaiból. Emberke? Még annak is alig nevezhetni, hiszen csupán akkora, mint a
hüvelykujj.

A tátott szájjal hallgató Reguly itt közbekiáltott:

– Ez a népmesék Hüvelyk Matyija!

Arvidson csendesítve intett:

– Lehet, lehet, hiszen a népek képzelete ősibb soron rokon, mint a nyelvek. De hallgassa csak tovább a mi finn Hüvelyk Matyink hősi
mondáját.

– A derék, öreg Vejnemöjnen csak nézi, nézi az apró emberkét, s aztán fejcsóválva szól rá: „Milyen emberfajta vagy te, milyen hősök
alja vagy te?! Férfiúra vall ugyan a képed, hősre a szemed fénye! De bizony nem nagy bizodalmam van erődhöz.”

– Ám az ap0ró ember hetykén áll előtte: csillog-villog, hiszen réz a süvege, réz a csizmája, réz a kesztyűje, réz az öve, s övében ott
feszül rézfejszéje, körmöcskényi magas éllel.

„Jöttem ide tölgy dönteni!” – szólt a kis rézvitéz, s az öreg Vejnemöjnen megint csak fejcsóválva kételkedett:

„Aligha arra szültek téged, hogy e temérdek fát ledöntsed !”

– Ám alighogy kimondta, szeme láttára átváltozott a cseppnyi vitéz óriássá. Feje már a felhőt szegte, két roppant lába oszloppá nőtt,
nadrágszára ölnyi széles, dereka kétannyi, szakálla a térdét veri, hosszú haja sarkát éri... S kezdi fenni velenőtt, óriás fejszéjét, s aztán
uccu neki: bele a rettentő tölgy tövébe! Sújt egyet, aztán kettőt. Harmadszorra már – szikrát szór a fejsze éle, de – reccsenve dől a
tölgy teméntelen törzsöke... És amint eldőlt az irdatlan fatetem, a nap megint rásütött a világra, szabad lett a holdnak útja, a felhők
vidáman futkározhattak az égen, újra virult minden berek, szárba szökkent a fű, lombosodott a fa, s madarak serege csicsergett, fütyült,
pityegett...

– Eddig a rézemberke meséje, kedves ifjú barátom! – fejezte be Arvidson. S a szép mesétől megilletődött Reguly szemébe nézett: – Érzi-
e a mese tanulságát? Érti-e, miért válaszoltam önnek éppen ezzel a mesével?

A maga elé révedő magyar ifjú csak némán bólogatott. Arvidson – mint jó tanító –; kimondta helyette a feleletet:

– Nincs az a nagy tölgy, mit le ne dönthetne a bátor, ha lelkét akarat érce páncélozza és szívében lelkesedés tüze ég, ami hozzánöveszti
őt feladatához...

Csend lett e végső szóra... A sötét teremben a vén könyvtárszolga türelmetlen csoszogása rezzentette fel a két hallgató férfit. Arvidson
szólalt meg ismét, nyugodt hangon:

– Mennünk kell! Adja ide a kezét, majd én vezetem...

Kifelé indultak a könyvtár labirintusából a vaksötétben. Az ifjú magyar előtt egy élet hivatásának tiszta és boldogító fényessége
világolt...

CSILLAGFÉNY ÉS MADÁRFÜTTY
Lázas napok, lázas hetek virradtak ezután az ifjúra.

A derék könyvtáros már másnap tucatnyi sárgult lapos, ódon könyvet emelt le számára a márványoszlopos polcokról. Nagyobbrészt
latin, kisebb részben német nyelvű könyveket.

– Íme, ifjú (barátom – szólt a könyveket szeretettel megsimogatva – ha telik türelméből és érdeklődéséből, olvassa el e könyveket s
tapasztalni fogja, hogy amit a finnugor népek nyelvi rokonságáról beszéltem, az nem az én találmányom. Közel három évszázad óta
lengyel, svéd, norvég, holland és német tudósok, utazók hosszú sora bizonygatja ezt a rokonságot s mind egyezik ama véleményben,
hogy e népek legnyugatibb rokona a magyar.

Ámulva nézte a magyar ifjú az eléje rakott könyvhalmazt. Arvidson pedig válogatva, sorrendbe rakosgatta az avatag köteteket.
Mindegyikről tudott valami érdekeset mondani. De az utolsó két könyvet különös szeretettel vette kézbe.

– E két munkát – szólt ünnepélyes hangon – az ön hazájának két kiválóan jeles fia írta. Két magyar tudós. Előttük senki többet és
nyomosabbat nem vallott népeink rokonságáról.

– Magyar tudósok?! – kiáltott fel meglepetten Reguly. – Kik légyenek e nevezetes honfiak, s mikor éltek?

Arvidson felütötte a soványabb kötetet, s címlapját Reguly elé tárta. Mutatóujjával előbb a szerző nevére aztán a könyv
megjelenésének évszámára bökött.
– Sajnovics János, 1770 – mondta ki szóval is a választ Reguly kérdésére. – Tehát éppen most 70 éve írta meg a derék tudós ezt a
könyvet, aminek már a címe is nagy feltűnést keltett a maga idejében mert kereken ezt mondta: Demonstratio idioma Ungarorum et
Lapponum idem esse, vagyis tulajdonképpen a magyar és lapp nyelv azonos eredetének bizonyítása. A tudós szerző a lappok földjén
gyűjtött tapasztalatait írta meg a könyvben.

– De hogyan jutott ez a magyar a lappok földjére? – kérdezte ámuldozva Reguly.

– Elmondom önnek – szólt Arvidson nyugtatva. – Ez a Sajnovics csillagász volt. így került a nagyhírű Hell Miksa, az akkori idők
legnagyobb európai csillagász tudósa mellé, a bécsi csillagvizsgáló intézetbe. Ez a Hell egyébként ugyancsak magyarhoni –
Selmecbányai – származású volt. Az 1760-as évek végén a csillagászok nagy izgalomban voltak, mert számításaik szerint 1769
júniusának 3. napján kellett a Vénusz bolygónak a Nap előtt elhaladnia. E nagyon ritka tünemény megfigyeléséből vélték kiszámítani a
Nap és Föld egymástól való távolságát. Ezért Dánia és Norvégia akkori királya csillagvizsgáló tornyot építtetett Norvégia legészakibb
csúcsán, és meghívta Hell Miksát, hogy ott figyelje a Nap és Vénusz nevezetes együttállását. Hell magával vitte Sajnovicsot, aki hallott
már egyet-mást a lappok nyelvének a magyarral való állítólagos rokonságáról. A fiatal tudós a lappok között töltött közel egy esztendő
alatt alaposan tanulmányozta a nép nyelvét és rendkívüli figyelemmel, körültekintéssel rakta egybe tanulmányai eredményét. Első volt
abban, hogy a nyelvrokonság kutatásánál nemcsak a szóegyezéseket, hanem a nyelvtani hasonlóságokat is figyelembe vette. Így talált
rá a két nyelv – a lapp és magyar – rokonságának belső, döntő törvényszerűségére. Éjjel a kékfényű Vénuszt, a szép esthajnali csillagot
figyelte, nappal a magyar és lapp nyelvet hasonlítgatta...

– Csillagfényes rokonság! – kiáltott fel Reguly.

Arvidson elmosolyodott:

– Igaza van önnek, ifjú barátom. Sajnovics tanulmánya valósággal irányjelző csillaga lett a további rokonkutatásnak, mert harminc
évvel később, 1799-ben, ez a másik magyar, – és itt Arvidson a baljában tartott testesebb kötetet ütötte fel – Gyarmathi Sámuel már a
Sajnovics-mutatta úton haladt, de nemcsak a magyar és lapp, hanem a magyar és finn, észt, votják, cseremisz, zűrjén, mordvin, vogul
és osztják nyelvek rokonságának bizonyításara is vállalkozott, ö is, mint úttörő elődje, nemcsak a szóegyezéseket kutatta, hanem e
nyelvek szerkezeti felépítésének hasonlóságát is. Persze Gyarmatin is, mint az ő korában a legtöbb tudós, latin nyelven írta meg híres
könyvét. Affinitás... Rokonság... – így kezdődik a címe. Ez tán nem okoz önnek nehézséget, hiszen Magyarhonban nem oly rég még az
országgyűlésen is latinul szónokoltak.

– Óh, latinul én is jól megtanultam! – kiáltott fel némi elkeseredéssel Reguly –, de azt nem értem, hogy miért nem hallottam én
tanodáinkban semmit, de éppen semmit e két derék magyar tudósról!?

Arvidson mosolygott, s Regulynak e kérdésére is magyarázattal tudott szolgálni:

– Az önök országa – mint Európának sok más népe is – mostanában éli a nemzeti buzdulás lelkes korszakát. Duzzadóbb nemzeti lét
vágya éleszti a szíveket. Boldogabb jövőt álmodnak a forró elmék. A dicsőbb nemzeti jövő álmai azonban dicső múlt heverő vánkosát
is kívánják. Ezért van, hogy az ébredő népek oly nemes szenvedéllyel keresik múltjuk nagyjait, őseik lelkesítő tetteit, származásuk
fényességét. Az önök történetkutató tudósai és számos érdeklődő elméi mostanában inkább a villámló kardú Attila, a félelmes erejű
mongol kánok, a világhódító török szultánok történeti világában keresik a magyar származás büszke legendáját, nem pedig e szegény,
északi halász- és vadásznépek ködülte múltjában. Hiszen már Sajnovicsot és Gyarmathit is gúnyos megvetés és gyűlölködés nyilai
érték. Azzal vádolták őket, hogy halzsír szagú rokonságot akarnak telepíteni Attila hun-magyarjainak dicső palotájába. E nemzeti
restelkedés miatt nem hallhatott ön mostanában a finn népekkel való rokonság derék magyar kutatóiról.

– Óh, igaza lehet önnek! – kiáltott felindulva az ifjú magyar. – Találkoztam én a pesti Univerzitáson a nemzeti hiúságnak téveteg
kalandozásával Horvát István professzorunk Ádám ősapánkat is magyarnak tette meg, nevét az ád és am magyar szavak összetételére
magyarázván. Dareios perzsa királyt sisakja formája után „tarajos”-nak nevezte. Még Karthágó városát is magyar ősökkel építtette,
mondván, hogy e derék hősök „kard hágók” valának. Én, kevés társammal mulattam e lelkes balgaságon, ám a sokaság bizony
tapsolva fogadta a fényes rokonítást...

Egy pillanatra mosolyogva nézett szembe tanító és tanítvány. De aztán elkomolyodott az ifjú Reguly:

– Amiket ön mond nekem, Arvidson uram, az igazság fényével gyújt világosságot elmémben! Határoztam! Elindulok ennek az
igazságnak teljes megismerésére, s nem nyugszom, míg fel nem kutatom nyelvünk és népünk minden rokonságát. Ez lesz a tett, amivel
szolgálom nemzetem ébredését!

Arvidson elégedetten bólintott. S a könyvhalomra mutatva, így szólt:

– Induljon hát! Tanuljon! Tanuljon! ,

Az ifjú Reguly e naptól kezdve hajnaltól vakulásig falta a könyveket. S érdeklődése, izgalma napról napra fokozódott. De ahogy mindig
újabb és újabb kincset adtak szellemének a röppenő órák és száguldó napok, egyre inkább érezte tudása fogyatékosságát. Néha szinte
rettenve meredt a roppant feladatra, amit oly lelkes elszántsággal, de vaktában vállalt.

– Úristen! – kiáltott fel sokszor – mi mindent nem tudok, s mi mindent kell még megtanulnom!

Arvidson ilyenkor megnyugtatta:

– Éppen azért fog könnyen és gyorsan tanulni, mert elméjében van elegendő hely, mi betöltésre vár. Csak akarat, kitartás és a
feladatok helyes sorrendjének betartása szükséges az eredményhez.
Reguly türelmetlen mohósággal kérdezte:

– Mi légyen ez a helyes sorrend? Hiszen sem a nyelvészet legfőbb törvényeit nem ismerem, sem pedig a nyelveket, miket vizsgálni
akarok. Hol kezdjem, hol folytassam?

A finn könyvtáros az ablakhoz lépett, kinyitott egy kis színes üvegtáblát, s az ónszürke hullámokon himbálódzó hajókra, a stockholmi
tengeröbölre mutatott. Kelet felé nyújtotta karját.

– Arra visz az ön útja! Finnországba kell mennie hazám fővárosába, Helsinkibe. Ott az egyetemen kitűnő tudósok kutatják a finnugor
nyelvek rokonságát. Tőlük kell tanulnia. Én majd adok önnek ajánlólevelet ottani barátaimhoz, kik segíteni fogják rokonkutató
törekvésében.

– Óh, kimeríthetetlen az ön szívessége – kapott a szón az ifjú Reguly. Ígérem, hogy buzgalmam nem lesz méltatlan az ön jóságához!
Indulnék akár holnap, de, de, de... – akad el szava hirtelen, s lángvörösre pirulva horgasztotta le fejét.

– Nos? Mi az akadály? – kérdezte elcsodálkozva Arvidson.

Reguly zavarodottan hallgatott. Végre akadozva, szégyenlősen törtek fel belőle a szavak:

– Meg kell vallanom... fogytán a pénzem... Atyámnak kell írnom... s megvárnom válaszát és küldendő segélyét. Hiszem: nem tagadja
meg... Anyám, bár szorongva vár haza, biztosan megérti elszánásom és engesztelni fogja atyám rosszallását... Óh, ne értsen félre! Én
mindenképpen menni akarok, de pénzem néhány hétre futná csupán. Ezért várnom kell.

Arvidson atyai mosollyal hallgatta az ifjú restelkedő küszködését s fölényes határozottsággal szólalt meg:

– Ha bízik atyja engesztelhetőségében és segítségében, nem kell itt megvárnia válaszát. Megadom önnek egyik helsinki barátom címét,
hova önt is irányítom. Atyja válaszát oda kérheti. Ha a válasz késne, s szüksége támad, finn barátaim minden segítséget megadnak
önnek. Rokoni szeretetben nem lesz hiánya

Ám Arvidson nagylelkű szavai zavart érzést keltettek az ifjú Regulyban. Előbb a hála forró hulláma szorította el torkát, de szinte
ugyanazon pillanatban a hideg büszkeség is fölágaskodott benne. Szerény volt, de mindig érzékenyen önérzetes. Soha nem szeretett
másokra szorulni. Még atyjától is mindig csak hosszú belső küszködés után kért – ha nagyon kellett – akkor is legtöbbször az őt
rajongásig dédelgető, jó édesanyja útján.

Ezért most megütötte az a gondolat, hogy itt idegenben esetleg segítő támogatást kell majd kérnie vagy elfogadnia.

De legyőzte büszkesége hirtelen berzenkedését és könnyed udvariassággal hajolt meg Arvidson felé:

– Nagyon köszönöm jóságát! Még ma írok atyámnak.

Este, mikor a könyvtárból szállására, a sokszázéves ódon vendégfogadó felé ballagott, szorongó hangulatban fogalmazgatta magában
az atyjának írandó levelet, A kényszerűség, hogy kérnie kell, komor kedvtelenségbe bénította. Fejét leszegve, töprengve ért a kapu elé.

De amint belépett a vendégfogadó faburkolatos ivójába, hol szerény estebédjét szokta fogyasztani, és a kedves „frőken”–ekkel, a fehér
bóbitás, fehér kötényes kiszolgálólányokkal játékos jelbeszédet folytatva svéd nyelvtudományát szokta gyarapítani –, különös vendéget
látott.

A frőkenek kacagva állták körbe az alacsony termetű, de mokány tartású vendéget, aki kurta, szattyán csizmás, feszes posztónadrágba
bújt lábát peckesen szétvetve állt előttük. Kezével mókásan hadonászott, magyarázkodni próbált német, francia, angol, szláv és isten
tudja miféle eredetű szavakból zagyváit nyelven. Barnapiros arcának minden izma–ina mozgott. Fekete szeme hol huncut nevetéssel,
hol bosszús villanással cikázott egyik lányról a másikra. Perzsa prémsüvege alól deres hajfürt lebbent ráncolt homlokára. Az ifjú
Reguly akaratlan elmosolyodással állt meg a szüntelenül kacagó, de érteni csak nem akaró lányok mögött s kedvtelve szemlélte, a
különös vendég bábeli erőfeszítését. Egyszerre csak látja, hogy ajkát csücsöríti s fütyülni kezd, mint a rigó. De oly szépen, hogy elállt a
lányok kacagása, s még bóbitájuk is ámulatba dermedt.

A kis mokány ekkor hirtelen éleset rikkantott, combjára csapott s így kiáltott – magyarul:

– Bóbitás madárkák! Ezt sem értitek?!

Regulynak elállt a szívverése. S gyengéden félretolva a még mindig ámuldozó pincérlánykák gyűrűjét, odalépett a peckes vendég elé:

– Kegyelmed magyar lenne?! – kérdezte örömteli csodálkozással.

Erre aztán a mokány emberkén volt a sor az ámulásban. De csak egyetlen szemvillanásra. A következő pillanatban már nyújtotta is
kezét Reguly felé:

– Hinnye! – rikkantott vidáman. – Afrikától – Indiákig, Kínától – Svédhonig mindenhova cseppent egy–egy magyar?! Magam székely
vónék Udvarhely székből, nevem: Etédi Dávid. De hol veszi magát uraságod itt az értetlen északon?

Reguly gyors szóval válaszolt, nevét s szándékát is közölte. De már faggatta is tovább a vidám kis székelyt. Asztal mellé tessékelte
váratlanul felbukkant honfitársát.

Ott aztán szót követő szóból hamar kiderült, hogy a székely atyafi immár tizennyolc éve indult világgá a Hargita bércei alól, előbb
Törökhonba, onnét Egyiptomba, majd Abesszíniába, s onnét tovább Perzsiába, Indiába s mind keletebbre, Kínába. Ott találkozott egy
utazó angol lorddal meg egy gazdag amerikaival. S mivel azok visszafelé az Indiákon át Perzsiát kívánták meglátogatni, aztán orosz
földön át hazatérni, hát Dávid – mint már a keleti nyelvek számos változatában járatos tolmács – hozzájuk szegődött.

– Kazánon, Moszkván, Pétervárán át immár ideérénk – fejezte be úti számadását a világjárta székely, s az egyre jobban ámuló Reguly
nem győzte őt újabb meg újabb kérdéssel faggatni:

– Hogy szánta rá magát a világjárásra? Hogyan készült fel rá? Tanult–e már otthon nyelveket, vagy valami világban használható
mesterséget? Mennyi útravalót vitt tarisznyájában?

Etédi Dávid vissza–sorrendben, kurta mondatokban válaszolt:

– Egy szál zekében indulék, lapos tarisznyával. Társam vala egy ügyes botocska, mit magam vágtam Küküllő lankáján,
mogyoróbokorról. Külön mesterségem nem vala, csak mint minden székely, magam mestere valék mindenféle mesterkedésben. Oskolai
mestertől csak betűt s számok némi tudományát tanultam. Inkább atyám–anyámtól eszem fürge használatát. Nyelveket? Tanulni nem
tanultam. De már hazai tájakon, fel– és alájártomban fülembe ragadt az Erdélyországban használatos nyelvek sok szava: románé,
szászé. Hogy miként szántam magam ily nagy utazásra? Hát csak úgy, hogy szerettem nézni a hegyek mögül föltűnő sok szép esti
csillagot. S hallám róluk, hogy az mind olyan kerek világ, mint a miénk. Csak a legtöbb tán ezerszer, milliószor nagyobb, mint a mi
földünk. S egy nap bátran gondolám: legalább e kisded magunkénak végire járok. S kevésre rá indulék. '

Vidám tekintettel nézett Reguly tágranyílt szemébe. Az szinte itta az egyszerű, nyugodt beszédet, de már ajkán volt a következő kérdés
is:

– De hogyan tudott élni a sok idegen nép között? Hogyan tanulta nyelvöket, hogyan győzte meg vad indulatjokat?

A kemény kis székely megint hátulról kezdte a válaszolást:

– Nincs vad nép. Csak gonosz emberek minden népek között. Ezek szeretnek, s néha tudnak is uralkodni a számosabb szelídszívűek
fölött. Sőt néha ezeket is vad félelemre tudják gyújtogatni. Hol ily vadsággal találkozék, menten rigóvá válék, mint az elébb az értetlen
bóbitások előtt. Mind elfütyültem a tudományt, mit hazai erdeink–mezőink hajnali madaraitól tanulék. Közben szemem s fülem is
nyitva. S ha mozdulatukból, beszédjükből értelmembe csaltam egy–egy szót, azt mindjárt visszamondtam nekik. Ezzel nyertem
bizodalmukat. Hát így és így. És sehogy másképp. Vagy húsz nép nyelvét is megtanultam. Mindig szemmel–füllel, szájukon, hangjukon.
Ha marad itt még vagy két hétig, tapasztalhatja, hogy beszélek majd e svévus bóbitásokkal is – kacsintott most Etédi Dávid a frőkenek
felé, akik a két magyar barátkozását messziről, kuncogva figyelték.

Reguly már csupa mosoly volt, s ő is a frőkenek felé tekintett.

– Én is csipegetek tőlük svéd tudományt, s már haladtam is annyira, hogy nem adnának el vásáron tudtom nélkül – szólt derűsen, de
már egy újabb kérdés ugrott fejébe, s rá is támadt vele mindjárt a székely atyafira: – Azt mondá kegyelmed, két hét múltán
tapasztalhatom svéd nyelvben való előhaladását. Hát addig mulatnak itten ánglius gazdái?

Etédi Dávid fölényesen vállat vont:

– Mulatnak, nem mulatnak, én már nem dajkálom őket tovább. Innét már csak hazatalálnak szegény gyámoltalanok.

– Hát szegények? – ámult el Reguly e szóra. – Elébb azt mondá, gazdag nagyurak!

A székely biggyesztette ajkát:

– Aranyuk van, de egyebük sincs. Fából a fejük, meredt üveg a szemük, dugult a fülük. Világ színéből, hangjából csak azt látták,
hallották, mit én magyarázok nekik. Két inasuk is csak arra jó, hogy lábbelit fényesítsen rájuk. A maguk árva ánglus szaván kívül
semmi más nyelven kukkanni sem tudnak. Indiákon, Perzsaföldön, de még muszkák országán is elvesztek volna, ha nem vezetem őket –
huszad magammal.

Reguly megint csak ámult–bámult:

– Huszadmagával? Hát kegyelmed csapattal szegődött szolgálatukra?

Huncutul kacsintott most Dávid:

– Biz igaz! Csapattal! Huszad magammal – egyszemélyemben! Mondám, hogy húsz nyelven értetem magam a világgal. S hallá tán
uraságod is a régi bölcsességet: ki hány nyelvet beszél, annyi embert ér. Hát így valék én húsz, s ők négyen együtt – egy. De még
egynek is csak gyámoltalan gyermek az őket nem értő s számukra érthetetlen világban. Most már innét szakadhatnak négyen négynek,
s térhetnek honukba segítségem nélkül... S én is haza immár, Udvarhelyszékre, Galambfalvára. Megvonom magam húszból egynek –
Székelyföld használatára...
E végső szavaknál már komoly arccal, komoly szemmel nézett maga elé a kis székely. Domború mellkasa kifeszült, az asztal közepére
nyújtott jobb karja végén rozsdabarnára cserzett ökle kemény nyugalommal pihent.

Reguly sugárzó arccal nézte ezt a nyugalmas erőt. A mokány emberke magabiztos bátorsága, leleményes okossága, emberséges
vidámsága és világot füttyel szelídítő fölénye egész valóját áttüzesítette. Szorongó aggodalmaskodása, amivel atyjának írandó levelére
gondolt, teljesen eltűnt. Biztosnak, bátornak, minden küzdelemre késznek érezte magát. Lám, ha ez a kemény kis székely a maga
madárdalos emberségével, szinte csak úgy játékból „végére járhatott a kisded világnak”, miért ne indulhatna ő is nagy céllal, fontolt
szándékkal, önönmagát megsokszorozni, s csapattal megjárván a világot, miért ne térhetne ő is diadallal haza?

Büszke öröm töltötte el e gondolattól. S érezte, hogy ezért nagy hálával tartozik székely honfitársának. Felállott, s mindkét kezét
nyújtva Etédi Dávid felé, így búcsúzott:

– Köszönöm kegyelmednek a buzdító példát! Nem tudóm még, hogy milyen ésszel győzöm majd feladatomat, de azt megtanulám öntől,
hogy milyen szívvel és kedvvel nézzek utamnak elébe. Találkozunk még itt, mert néhány napot készülnöm kell utazásomra. De most
mennem kell, hogy az öntől kapott bátorsággal megírjam atyámnak terveimet.

Gyors léptekkel vonult boltíves kis szobácskájába, s lúdtolla víg sercegéssel rótta az apróbetűs sűrű sorokat a levélpapírra.

Megírta atyjának, anyjának nagy elhatározásra sarkalló élményét. Megírta, mit tanult már eddig is – három rövid hét alatt – a
stockholmi könyvtárban Arvidson vezetésével. S leírta a nagy álmot, ami most már ellenállhatatlan hívással szólítja kelet felé a
rokonok felkutatására. Levelét így fejezte be:

Óh, Atyám, s drága jóságos Anyám! Gondolják fel, mily boldog izgalom tölté el lelkemet, megismervén a kérdést, mi
nemzeti nyelvünk eredése felől integet! Mily dicső feladás, megkeresni a népeket, melyek nyelvünk egy ősibb testvérét
beszélik, s tán rátalálni azon ősnyelvre, melyből a mi magyar nyelvünk mostani voltához magát kinőtte! Minő előmenetel
lehetne ez! Nyelvünk hány kérdésére nyerhetnénk feleletet, mik felől a jelen tudomány még kétségben van. S mily fontos
volna ez most – éppen most – midőn nyelvünk végre nyilvános nemzeti nyelv lesz, midőn használati köre oly igen terjed, s
nemsokára miveltségünk mérő eszköze leend!

Gondolják fel, édes Szüleim, mily dicső volna, ha fiúk tehetne e dologban a nemzeti ügynek némi szolgálatot, ha segítene
elővarázsolni nyelvünknek azon ősképét, melyből századok folytán azzá lett, mi ő most. Ily célt látva magam előtt, nem
kétségeskedhetek! Megyek – kincsásó gyanánt – munkához! Kétes sikerrel bár, de nemzeti kincs után. S ha mit– sem
találok kincskereső utamon, mondhatom legalább azt, hogy nincs, mit mások ígértek – és nyertünk már evvel is.

Kérem tehát áldásokat elszánt utamra s küldjék a segítséget, mit magoktól megvonni nem restellnek, a dicső nemzeti cél
szolgálatában.

A levelet megcímezte, lepecsételte, s boldog fáradtsággal dűlt le ágyára. Hetek óta nem aludt ily nyugodt, frissítő álmot...

TÜNDÉR NYIT AJTÓT

Imre királyfi napján, november ötödikén szállt hajóra az ifjú Reguly a stockholmi öbölben, hogy Finnország fővárosa, Helsinki felé
vitorlázzon.

Ólomszürke felhők vihartépte rongyai lógtak bele a tenger haragoszöld, tarajló hullámaiba. Jeges északi szél sivított élesen a hajó
vitorlakötelei között. De a könnyű öltözetű, sudár magyar ifjú csak bal karjával szorongatta testéhez a felleghajtó körgallért, jobbjával
vidáman integetett búcsút a part felé, honnét barátai, Arvidson és Etédi Dávid lengették feléje süvegüket.

A csontot dermesztő szélviharban sem fázott. Hiszen ott volt szíve fölé rejtve, nyáriasan vékony kabátja belső zsebében, a két rendkívül
meleghangú ajánlólevél, mit Arvidson adott neki két helsinki bizalmas emberéhez: Gottlund Károly tanárhoz és Schilt Márton
orvoshoz. Szeretetükbe kínálta az ifjú magyar tudományos utazót, ki „nyelvészeti kutató munkájával népeink rokonságát kívánja
megpecsételni”. Ha a jövőbe láthatott volna, akkor talán éppen e melegítő levelektől borzongott volna meg. Hiszen e sorok túlzottan
jóindulatú jelzői az ő tudományos, nyelvészeti szándékairól nemsokára keserves napokat szereznek majd neki. No, de ezt még nem
tudhatta. E pillanatban egész valóját átfűtötte az a nagy–nagy boldogság, mit csak húszéves ifjú érezhet, ruganyos ereje teljében,
magasztos cél felé indultában. Hogyan is fázhatott volna?

Még csak nem is didergett. A három napos rettentő hányódás a recsegő vitorláson, a Keleti–tenger téleleji kegyetlen viharzásában is
csak kéjutazó mulatság volt a szüntelenül mosolygó ifjúnak. A vén, szakállas matrózok elismerően bólingattak egymásnak:

– Csuda kemény fickó ez a szélfogó–köpenyes úrfi. Jó tengerész lenne belőle. Más utas ilyenkor a kajütben fetreng, ez meg – mintha a
vihar édes kölyke volna – úgy sétál táncolva a hullámsöpörte fedélzeten!

Úgy is búcsúztak Turkuban, a finn föld első kikötőjében, Regulytól, mint akinek kár szárazra tenni a lábát. Maradna inkább
tengerésznek. De a magyar ifjú nevetve hárította el a derék matrózok marasztalását:

– Más vizekre szól az én útlevelem – mondta kacagva. – Lehet, hogy vihar ér ott is, de abban majd jobban hasznát veszem az én
vitorlámnak.

S felleghajtó köpenyét széles mozdulattal maga köré csavarva, indult a postakocsi állomása felé, hogy mielőbb Helsinki felé
utazhassék.

A tájból, melyen a jó köves úton gyorsan haladó postakocsi átszaladt vele, bizony nem sokat látott. A sűrű, havas eső függönnyel verte
be a batár ablakát. De mikor az utazás másodnapján déltájban a kocsis mellett ülő postalegény vidám kürtje harsogva köszöntötte a
finnek fővárosának első házait, mintha az ég is kiderült volna.
Reguly gémberedett tagokkal kászálódott ki a batárból. De mindjárt ruganyosra frissült az eléje táruló városképtől. Tágas téren állott,
melyből három irányban is széles, nyílegyenes utcák engedtek a szemnek szabad futást.

– Milyen nyílt, milyen barátságosan világos ez a város! – ez volt Reguly első gondolata, s máris otthonos érzéssel tekingetett szét.

A tér egyik oldalát nemes egyszerűséggel tagolt hatalmas épület szegte. Homlokzata közepét hat karcsú, görögös oszlop derűsen
ékítette.

A magyar ifjú táguló szemmel csodálta meg a nyilván nemrégen épült palotát, melynek két széles szárnya, mint két kiterjesztett kar,
barátságos öleléssel intett feléje. Egyik útitársa megérintette vállát s büszkélkedve bökött mutatóujjával az épület felé:

– Új egyetemünk! Csak hét éve készült el! – szólt magyarázva s az ifjú Reguly hálásan bólintva köszönte meg a felvilágosítást.
Lelkében bizakodó öröm melege áradt szét:

– Lám, mily bíztató jel – gondolta vidáman –, hogy éppen a tudomány hajlékának látványa köszönt elsőnek e rokoni földön!

De öröm és derű fogadta őt a kedves kis vendégfogadóban is, hova – nem messzire az egyetem épületétől – a vidám postalegény
elkalauzolta. Az épület nem volt ugyan oly hangulatosan ódon és bolthajtásos, mint a stockholmi, de a világosabb, levegősebb ivóban
mintha ugyanazok a frőkenek fogadták volna, kiktől a svéd fővárosban elbúcsúzott.

– Bóbitás madárkák! – jutott eszébe Etédi Dávid szava.

De – ami most meg fel se tűnt neki – ezek a finnhoni frőkenek éppen úgy vidám svéd csicsergéssel lebegték körül, mint a stockholmiak.
Mindjárt alkalmazhatta is csekélyke svéd tudományát.

Megtudta hamarosan, hogy merre kell keresnie Gottlund tanárt, kihez egyik ajánló levele szólt.

Nem volt nehéz eligazodnia a példásan rendezett városban. Hiszen csupán harminc éve építgették újjá fővárosukat a finnek, az 1809–i
véres svéd–orosz háború után.

Az a ház is, melyben Arvidson barátja, Gottlund Károly lakott, szép nagy ablakos, új épület volt. Reguly áhítatos illetődöttséggel húzta
meg a sárgaréz csengőrudat, mely a villogóan fehérre lakkozott lakásajtó mellett függött. A csengőszó után nyomban vidám leányhang
csilingelt s már tárult is a fehér ajtószárny – rózsaszín tündér nyitotta.

Ragyogó szépségű, sudár leányka – tán 16–17 éves – mosolygott csodálkozó meglepetéssel a belépő ifjúra. Egy pillanatig szótlanul
álltak szemben. Reguly elbájolva tekintett a kékszemű, aranyhajú tüneményre, ki rózsaszín harangszoknyájában, karcsú derekára
feszülő apró virágos selyempruszlikjában, fodros fátyolgallérkájával valóban szemet bűvölő látvány volt.

De a leányka szeme sem mutatott kedvetlenséget, mikor a délceg, karcsú, nemesen szép arcú, ragyogó tiszta szemű, szőke ifjúra
meredt.

Reguly könnyed, bókoló meghajlással mutatkozott be: persze németül, hiszen Arvidsontól tudta, hogy e baráti házban a német beszédet
is értik:

– Reguly Antal vagyok Magyarhonból. Most Stockholmból jövök, s levelet hoztam Gottlund tanár úrnak – barátjától, Arvidsontól...

A szép leányka halkan felkacagott:

– Ah, levél Arvidsontól! Mily öröm lesz ez atyámnak! Kérem, foglaljon helyet egy pillanatra – szólt, kecsesen mutatva az előszoba
egyik fehér lakkos székecskéjére –, mindjárt jelentem érkezését.

S máris belibbent a fehér tüllfüggönyös üvegajtón.

Egy pillanattal később már újra ott állt Reguly előtt s tessékelte őt maga után.

– Jöjjön, kérem, atyám várja önt!

A kétablakos tágas szobában, hova Regulyt a könnyed léptű leányka vezette, magas termetű, komoly tekintetű férfi állott fel, írásokkal
telezsúfolt, hatalmas íróasztala mellől. Udvarias, de vizsgálódó tekintettel nézett a belépő ifjúra. Szótlanul, várakozva állt asztala
mögött.

Reguly bemutatkozott, s Gottlund felé nyújtotta ajánlólevelét. Az csak bólintott és figyelmesen nézegette a levél címzését, pecsétjét,
aztán asztalon heverő tollkésével gyengéd körülményességgel bontotta fel. S szó nélkül olvasni kezdte.

A levél olvasása közben derülni kezdett ugyan a komoly arc, de mielőtt nyílt mosolyra válhatott volna, az olvasás befejezése után még
egyszer–kétszer vizsgálgatva forgatta meg az írást. Csak aztán fordult immár szeretetteljes közvetlenséggel ifjú vendégéhez:

– Bocsásson meg, hogy nem üdvözöltem önt azonnal a kedves „rokonnak” kijáró, meleg szeretettel – szólt Gottlund tökéletes német
nyelven – s mindkét karját előre– nyújtva lépett ki íróasztala mögül. De ön már hallhatott egyet–mást Arvidsontól a mi
körülményeinkről... Óvatosnak kell lennünk. Sohasem tudhatjuk, nem a cári rendőrség küld–e otthonunkba kémet, kutatni hazafias
kapcsolatainkat.

S látva Reguly hökkent tekintetét, az eddig oly komolyan tartózkodó férfiből szenvedélyes forrósággal törtek elő a szavak:

– Óh, ez a gyalázatos elnyomottság! Valósággal kivetkőztet bennünket valódi mivoltunkból! Már örülni sem tudunk oly nyíltsággal,
mint azt természetünk követelné. S lehetne–e számunkra nagyobb öröm, mint ily kedves vendéget ölelni keblünkre! Távoli testvéri
népünknek, a magyarnak küldöttét! Isten hozta nálunk, kedves, kedves magyar rokonunk!

S most már szélesre tárva karjait, magához ölelte a még mindig szótlan Regulyt.

Az ifjú – megzavarodva a fogadtatás hirtelen változó hangulatától – szinte segítséget kérve nézett körül, nem láthatja–e az ő ajtónyitó
tündérkéjét. De az már eltűnt a szobából.

Gottlund észrevehette az ifjú szemének kereső rebbenését, mert válaszolt is rá:

– Leányom édesanyját ment ápolni. Nőm kissé gyengélkedik, lázas éjszakája volt...

A vendég meghökkent:

– Rosszkor jöttem tehát?! Csak nincs valami komoly baja kedves nejének?

Gottlund nyugtatva válaszolt:

– Nem hiszem. Úgy vélem, hogy csak a téleleji náthaláz. De ezt majd mindjárt megtudjuk családi orvosunktól, Schilt doktortól, kit
minden percben várunk. Leányom az előbb már azt hitte, ő csenget...

Reguly meglepetten kiáltott fel:

– Schilt doktort várják? Óh, mily különös véletlen! Hiszen éppen hozzá szól Arvidsontól kapott másik ajánlólevelem!

Gottlund mosolyogva bólintott:

– Igen, igen! Arvidson jól tudta, kikhez ajánlja az ily kedves rokont. Írja is, hogy ön még nem bírja tökéletesen a svéd nyelvet, s itt most
elsősorban olyan barátok támogatását igényli, kik németül is tudnak. Ilyeneket ugyan talált volna még kívülünk is, de olyat aligha, ki
egyben az ő általa indított finn hazafias mozgalomnak oly lelkes híve, mint Schilt doktor és szerény személyem. Hiszem, hogy ön jól
ismeri Arvidson történelmi jelentőségű szerepét a mi finn nemzeti buzdulásunkban.

Az ifjú Reguly sajnálkozó mozdulattal restelkedett:

– Óh, én jól megismerhettem Arvidson nagyszerű emberi tulajdonságait és tüzes hazafiságát is. De ő oly szerényen tartózkodott a
maga szerepének ismertetésében, hogy bizony az önök bővebb tájékoztatását kell kérném az ő nemzeti jelentőségét illetően.

Gottlund szélesre tárt karral, lelkesen kezdte mondani:

– Arvidson! A mi finn nemzeti ébredésünk érchangú kürtje! Mikor a svéd rabságból szabadulva, a cárok uralma kezdődött a finn
földön – éppen most 30 éve – egy ideig szorongó aggodalomban élt népünk. Tíz évig tartott a halálos dermedtség, de a húszas évek
elején lassú eszmélés derengett fel. Ebben a hajnali pirkadásban harsant meg Arvidson hangja! Ő kiáltotta először népe felé: Svédek
már nem vagyunk, oroszokká nem válhatunk, legyünk hát egészen finnek! Az akkori cár – I. Sándor – meg nem is bánta, hogy mi finnek
magunk tépdessük szét a hat évszázad alatt életünkre fonódott svéd kötelékeket. Arvidson kiáltása nemzeti jelszóvá vált. Harsogva
zengett a negyvenezer finn tó partján, zúgva visszhangozták a sötét fenyvesek es a lelkek mélyére suttogták a fehér nyírfák. Mi – húsz
éves ifjak – az akkor még Turkuban székelő egyetemünkön kényszerűen latinul, svédül szedtük magunkba a tudományt. Szívvel–
lélekkel fogadtuk hitünkké Arvidson igeit s száguldva röppentünk szét hazánk minden tája felé: a falvak, tanyák finn nyelvet, finn
erkölcsöt, tiszta finn életet őrző egyszerű népe közé S a nép csodálatos ajándékkal várt bennünket! A kantelék ősi hangszerének
lószőrszálas húrjain zendült felénk az üdvözlő dal, s hószakállú vének, tisztahangú anyókák ajkán csendült szívünkbe népünk
szellemének felmérhetetlen kincse, az ősi szavak pazar pompájába öltözött világszép rege... i

– Tudom! tudom! A Kalevala! – kiáltott felgyűlt lelkesedéssel az ifjú Reguly. – Erről már többet, sokat és gyönyörűt beszélt nekem
Arvidson! Megismerhetem–e vajon az ősi rúnók lánglelkű összefoglalóját, Lönnrot Illést?

– Jókor jött, most éppen találkozhatik vele. Néhány hét múlva rövid időre Helsinkibe érkezik Kajaaniból, észak–finnországi
otthonából. Ő ott körorvosként gyógyítgatja a szegény népet, de közben még mindig új és új rúnók aranyát ássa elő az ősi dalok
karjalai kincsesbányájából. Csendes költői munkáját még a mostani cár – I. Miklós – egyébként zsarnoki uralma is tűri valahogy... De
várjon csak! – szólt fejét felkapva Gottlund – csengettek... Bizonyára Schilt doktor érkezett.

– Az előszoba felől valóban kedvesen csendült már a tündérke hangja, s egy vidám, mély férfihang válaszolt rá.

Gottlund fülelve bólintott:

– Igen, ő az! Most megbocsát, ha pillanatra magára hagyom önt. Előbb bekísérem doktorunkat nőmhöz, s ha nem talál nagyobb bajt,
könnyebbült szívvel tarthatunk orvosi tanácskozást az ön dolga felett is.

Az ifjú Reguly, magára maradva, egy pillanatra eltűnődött. De a következő percben már a vele szemben álló könyvespolc fogta meg
tekintetét. Érdeklődve lépett a könyvek sora elé. Bizony majdnem csupa svéd, latin, német nyelvű kötet állt a polcon glédában. Itt–ott
egy francia, angol kötet. S a könyvek felett keskeny, fekete keretekben finom tollrajzzal készített férfi arcképek sora függött.

– Porthan Henrik, Runeberg, Snellman, Lönnrot, Castrén... – olvasta a képek alá írt neveket Reguly s agyában e névsor keltette furcsa
gondolat villant: – mily különös, hogy a finn nemzeti buzdulás egyik apostolának hajlékában csupa németes, svédes, latinos nevű férfi
arcképmása függ a szoba falán...

De nem ért rá az okon eltöprengeni. Mert a szobába máris belépett Gottlund, maga elé tessékelve Schilt doktort, aki aranykeretes
pápaszeme mögül világló, derűs tekintetével üdvözölte őt.

Az alacsony, kövérkés termetű, lenszőke hajú orvos, galambszürke pantallójában, kék frakkja alatt villogó fehér mellényében éppen
ellentéte volt a magas, hosszú feketekabátos Gottlundnak. A doktor tekintélyes kis pocakjával fürgén, könnyedén lépdelt, kövérkés
kezeit élénk lendülettel nyújtotta a magyar ifjú felé:

– Isten hozta, Isten hozta! Tartsa nálunk jó erőben, egészségben! Mindent tudunk, mindent tudunk már önről, de azért nagy örömmel
olvasom majd Arvidson levelét, ki – mint hallom – nékem is írt.

Reguly mar kezében tartotta a levelet, s udvarias meghajlással átnyújtotta. Schilt doktor bólogatva, gyorsan olvasott. Reguly pedig
kérdő tekintetet vetett Gottlundra. Az megértette a néma érdeklődést s halkan válaszolt:

– Nőmnek nincs komolyabb baja. Mint gondoltam is, csak könnyebb, hűléses láz. Kedves doktorunk már el is rendelte a szükséges
gyógyszereket. Néhány nap múlva betegünk is egészséges örömmel köszönti majd önt.

– Minden bizonnyal! – szólt most már közbe az olvasást befejező Schilt doktor s gyorsan pergő szóval folytatta: – S megkezdjük a mi
kedves ifjú vendég–rokonunk „ápolgatását”. Bizony, ifjú barátunk, tündéribb helyre nem ajánlhatta volna önt a mi nagyszerű
Arvidsonunk, mint a Gottlund– házba. Találkozott–e már e kedves otthon üdvöskéjével? Nos, majd látni fogja az üdvöske mamáját is, a
gyönyörű és kitűnő asszonyt, aki nemcsak otthonának, de városunk szellemi társaságának is központja. Az ő fogadószobájában fog ön
találkozni nemzeti ébredésünk minden nevezetes csillagával: költővel, tudóssal, még a nemzeti gazdálkodás szervezőjével is. Ők mind a
mi Gottlund barátunk nejétől, e lelkes finn honleánytól kapnak biztatást és... De várjunk csak! Hogyan áll ifjú barátunk a svéd nyelv
tudományával?

Reguly restelkedve válaszolt:

– Sajnos, fogyatékos még az én svéd beszédem. De most elsősorban a finn nyelv tudományában szeretnék előrehaladni.

A fürge doktor könnyű legyintéssel válaszolt:

– Persze, persze finnül akar tanulni! Mi is azt szeretnénk, ha itt már minden finn nyelven folyna De tudnia kell, ifjú barátom, hogy itt
még kizárólag a svéd a társasági érintkezés nyelve. Ne csodálkozzék rajta! Nem lehet hatszáz év svéd uralmának nyomát egy
emberöltő alatt csak úgy elfújni. Lönnrot már négy éve asztalunkra tette a Kalevalát, de legnagyobb élő költőnk, Runeberg, még
mindig svédül írja finn hősökről szóló regéit önnek tehát most mindenekelőtt a svéd nyelvben kell magát gyakorolnia, hogy a finn
társasággal érintkezni s eszmét cserélni tudjon.

A kis doktor mosolyogva, de határozottan beszelt, mint az orvos, aki keserű, de elkerülhetetlen pirulát diktál betegébe. A magyar ifjú
így is fogadta a baráti oktatást. Kényszeredett mosollyal válaszolt:

– Igyekezni fogok, hogy tökéletesítsem svéd tudományomat. De megkezdhetem tán finn tanulmányomat is?

– Lehet, lehet! – bólintott gyorsan a kis doktor s Gottlund felé kacsintott: – Tán szolunk majd Castrén barátunknak, hogy vállalja ifjú
rokonunk bevezetését a finn nyelv tudományába.

Gottlund helyeslően bólintott:

– Castrén? Kitűnő ember – mondta Reguly felé fordulva. – Csak néhány évvel idősebb önnél, de máris legnagyobb tudósa a finnugor
nyelvek területének. Elvisszük önt az ő „cellájába”, mert olyan magába húzódva él egyszerű szobácskájában, hogy mi valóságos
szerzetesnek tartjuk. Világot kerülő szigorúsággal él tanulmányainak...

– Sajnos, gyenge egészsége rovására! – szólalt meg az orvos. – Tán neki sem fog ártani egy kedves tanítvány pezsdítő változatossága.

Reguly figyelmes érdeklődéssel hallgatta barátait, de szeme felvillant, mikor a nyíló ajtón belibbent a rózsaszín tündérke, s hatalmas
tálcán teáskannát, meg finom vajas süteményt hozott a vendégeknek.

– Óh, itt van Ilmatar! – tapsolt a doktor s Reguly felé fordult: – Íme az első, igazán ősi csengésű finn szó, mit figyelmébe ajánlok! E
ház üdvöskéjének neve! Méltó kedves lényéhez. Azt jelenti: a tündöklő lég leánya. A finn népi regék egyik kedves tündérének neve:
Ilmatar. Azt gyanítom azonban, hogy a társaságunkban ma még használatos svéd nyelv gyakorlásában is e név bájos viselője lesz
önnek legkitűnőbb mestere. Nemde Ilmatar? Bizonyára szívesen udvarába fogadja a tanulni vágyó, deli magyar leventét?!

A szép leányka a teázó asztalkát rendezgetve könnyű kacagással fordult Reguly felé:

– Óh, az én iskolám nem könnyű ám! Sok szép verset kell ott felmondani, s tánc közben is gyakorolni a finom szót. És nemsokára, ha
jégtükör fagy a folyóra, a korcsolyafüzérben is mulattatni kell ám barátnőimet. A szánkirándulásokon sem lehet csupán párafelhőt
lehelni. Tud–e, szeret–e táncolni, korcsolyázni?
Reguly elbájolva hallgatta a szép Ilmatar csicsergését és kipirult arccal, lelkesen válaszolt:

– Óh, hogyne! Lejtettem otthon minden táncot, ami a társasági vigalmakon divatozik: mazurt, polonézt, francia négyest s a mi szép
magyar táncunkat, a palotást, a frisset is. De nem tudom, itt mily táncok szokásosak? A korcsolyázást is gyakoroltam, elegendő
ügyességgel, kedvvel is. Ám korcsolyát nem hoztam magammal, hiszen nem tudhattam, hogy még a tél is itt talál.

Ilmatar könnyedén legyintett:

– Ez nem lesz akadály. Korcsolyát kaphat itt kölcsön, de vásárolhat is olcsó áron, vagy ha igényesebb, finom svéd acélból drágább
remeket.

Az ifjú Reguly most mélyen elpirult. Szava sem akadt gyors válaszra. Zavartan hajtotta le fejét. Hogyne, hiszen e kedves körben most
először nyilallt megint tudatába nyomorúságosán szűkös anyagi állapota.

A bájos leányka erről persze mit sem sejthetett. Nem láthatott az ifjú lelkébe, hol e pillanatban ádáz csatát vívott a tartózkodó,
szemérmes büszkeség és az őszinte nyíltság. Ezért küzdött a szóval: bevallja–e szegénységét a tündöklő kis leánynak, vagy mondjon–e
büszkén valami elhárító hazugságot?!

Ilmatar csodálkozó tekintettel nézett a megnémult ifjúra. Ám Gottlund – ki Arvidson leveléből Reguly anyagi helyzetéről is értesült – a
jó tanár ítéletével átlátta a helyzetet, s vendége segítségére sietett:

– Jég még nincs a folyón – szólt derűsen – ráérünk eldönteni a korcsolya dolgát, majd ha fagy...

Reguly felszabadultan, hálával tekintett Gottlundra, aki – most már megragadva a szót – így folytatta:

– Leányom ifjú baráti körében szívesen fogadják majd önt, kedves és szép leánykák, derék és lelkes legényifjak. Ne ítéljen róluk csupán
Ilmatar szavaiból: nemcsak könnyű vigadással űzik egymás ifjú kedvét. Komoly szívvel is keresik, hogy mi a fennkölten szép zenében,
irodalomban. Szombatonként gyűlnek össze nálunk. De a szerdai napon keresnek fel bennünket meglett barátaink, ők is kíváncsi
örömmel hallgatják majd meg az ön híradását távoli magyar rokonaink életéről...

– Óh, arról nekünk is beszélnie kell majd! – röppent fel most Ilmatar kedves hangja. S ragyogó szemét Regulyra vetve, hízelgő hangon
szólt: – S ugye megtanítja nekünk a magyarok híres, tüzes táncait?

Reguly lelkéről oszlott a felhő. Derülten szólt a lánynak:

– Szíves örömmel. Elébb a lassút, s aztán a tüzeset – s Gottlund felé hajolva, udvariasan: – Hálásan köszönöm szíves hívását.
Boldogan élek az engedelemmel, s jönni fogok a szerdai,– szombati napokon is...

Schilt doktor szólt most közbe:

– No lám, alakul a diétikus életrend Ám holnap kissé nehezebb étkű napokat iktatunk a szerdák és szombatok közé. Holnap
meglátogatom Castren barátunkat, ha kedve tartja, jöjjön velem.

Reguly ezen az ajánlaton is kapva kapott:

– Kifogyhatatlan az önök törődése Érzem, hogy e szeretetteljes körben szárnyakat kap majd az én törekvésem is – szólt, s tekintete
önkéntelenül Ilmatar karcsú alakján pihent meg. A leány mosolyogva bólintott feléje, s hívta az asztalkához, hol csészékben párolgott
már a tea. Kínálta feléje a süteményt is:

– Én sütöttem, ne vesse meg.

Schilt doktor, ki már nagyot harapott a finom vajas tésztából, ugyancsak biztatta:

– A szárnyak! A szárnyak növesztéséhez ez is kell, ifjú barátom! Jöjjön és egyék–igyék, nehogy úgy járjon, mint Castrén barátunk, ki
azt hiszi, a betűtől is hízik a test... Közben, sajnos csak az arca pirosodik – a láz rózsáitól... No de majd próbálunk rajta is segíteni.
Tehát holnap! Odamegyek önért a vendégfogadóba.

– Én is meglátogatnám Castrént – szólt közbe Gottlund Schilthez fordulva – s együtt kérjük meg őt ifjú magyar barátunk oktatására.

Hamar megállapodtak a másnapi találkozó idejében s mivel Schilt indulni készült, Reguly is udvariasan búcsúzott, bár szívesen töltött
volna még időt a szép és kedves Ilmatar közelében. De Schilt helyeselte, hogy együtt távozzanak:

– Ilmatar most ápolja édesanyját! – szólt atyáskodó hangon.

Gottlund is csak ennyit mondott:

– Bizony, ez jó lesz! Hogy minél előbb teljes családunk körében köszönthessük magyar vendégünket...

– S ne feledje a jövő szombatot! – nyújtotta finom kis kezét Reguly felé Ilmatar.

Az ifjú illetődött örömmel válaszolt:

– Jövök, minden bizonnyal jövök!

CASTRÉN CELLÁJÁBAN
Gottlund és Schilt másnap déltájban felkeresték Regulyt a vendégfogadóban, hogy magukkal vigyék Castrénhez. Ahogy hármasban
kiléptek a kapun, jeges szélroham csapott arcukba. Schilt doktor végignézett Regulyn s kiáltva mondta:

– Ön meg fog fagyni e lenge felleghajtóban! Nincs melegebb kabátja? Bunda s kucsma kell ily cudar hidegben! Adhatunk kölcsön, ha
nincs poggyászában.

Reguly szorosan maga köré csavarta körgallérját, hetykén felvágta széltől pirult arcát s büszkén nevetett:

– Ej, semmi e langyos tengeri fuvallat, a mi száraz alföldi viharainkhoz képest! Dunafagyasztó hidegben is ily köpenyben járunk mi
pesti diákifjak!

Schilt hümmögött, Gottlund kissé aggodalmasan tekintett a szélnek feszülő ifjúra. Gyorsan haladtak, s nemsokára elértek Castrén
lakásához. A külvárosi ház rozoga falépcsőjén aztán az emeletre jutottak, és Schilt doktor egy sötét előszobába nyitott. Tessékelte maga
után Regulyt:

Jöjjön csak, itt nincs ajtónyitó tündér. Remetebarlang ez! – s kopogás után máris benyitott a szűk előtérből nyíló kopott ajtón.

Keskeny, apróablakos szobába léptek, melynek egyik sarkában durva pokróccal takart vaságy szerénykedett. Festetlen szekrény,
rozoga mosdóállvány állt még az ágymenti falnál. A szemközti falhoz könyvektől roskadozó, vékonylábú polc támaszkodott s a melléje
állított két széken is tekercses irományok trónoltak. A gyenge világosságot adó ablaknál, egy asztal mellett – háttal a belépőknek – egy
férfi görnyedt, vállán kockás gyapjútakaróval.

Schilt doktor, amint a szobába belépett, mindjárt az ajtómögötti sarok felé fordult és az ott meghúzódó kis vaskályha felé bökött:

– Ej, ej, Castrén barátom! Nem illik ám ilyen hideg kályhával fogadni a külső, zord időből önhöz didergő vendégeket! – szólt
zsörtölődő hangon az asztal mellől lassan felkászálódó férfihoz.

Az – egy–kettőt szárazon köhintve – látogatói felé fordult: magas, szikár alakja lassan, óvatosan egyenesedett ki. Szigorúan préselt,
borotvált ajka kissé ámulva nyílt szét. Éles vonalú, finom orrán a bőr viaszosan feszült. Magas, márványfehér homloka mintha kutató
fényt vetett volna látogatói felé, hogy a fekete keretes pápaszem mögül szúró tekintet jobban lássa: kik háborgatják magányát ilyen
csapatosan?

Schilt doktor azonban kérlelhetetlen elevenséggel ostromolta a láthatóan meglepett, komoly szigorúságot:

– Kedves Castrén, hogy társa legyen önnek a hideg tűres gyakorlásában, íme, hoztunk magunkkal egy forróvérű daliát. Magyarhonból
jött, északi rokonok keresésére, Arvidson ajánlásával. Fogadja őt szívében melegebben, mint e szoba dermesztő légköre.

Reguly most Castrén elé lépett. S ennek még mindig mereven szúró, kutató tekintetébe nézve – Etédi Dávid jutott eszébe. De nem
kezdett madárfüttybe, hanem mosolyogva, meleg hangon szólalt meg:

– Hallottam gazdag tudományáról, eljöttem hát hódolni a tudósnak, s kérni segítségét, hogy én is haladhassak népem, rokonainak
kutatása felé.

Castrén most hosszú ujjú, csontos kezét Reguly felé nyújtotta. Kettőt köhintett s kiálló arccsontján a két piros folt tüzesebbre gyúlt. De
mintha még mindig átnézett volna a magyar ifjún. Rekedt hangon szólalt meg:

– Rokonok! Persze, rokonok! Csak háromezer éve nem láttuk egymást. Mi idejöttünk... – sóhajtott kurtán, zihálva. S aztán megint
szárazon köhintve, folytatta: – Otthagytuk önöket valahol az Ural és Altáj között, a vogul és osztják népekkel. Azokkal éltek még vagy
másfélezer évet s csak azután indultak délnyugatnak. Azért azok ott jobban emlékeznek még az önök szavaira, mint mi...

Széles mozdulattal mutatott kelet felé, mintha mindjárt az Ural tájaira akarná irányítani a rokonkereső ifjú magyart. De Gottlund
nyájasan közbeszólt:
– Majd oda is eljut ifjú barátunk. De előbb itt kíván erőt gyűjteni, a rokoni szeretet melegénél. Mi együtt kérjük önt, fogadja őt
tanítványának s oktassa őt a finn nyelvre. Mi úgy gondoljuk, bő haszon származhat abból, ha magyar és finn tudós egymást segítve
halad a rokonság felderítésében.

Castrén merev tekintete e kérlelő szavakra mintha enyhült volna. Sőt, tétova mozdulattal az iratokkal telerakott székek felé mutatott.
Schilt doktor már rakta is a tekercseket a könyvespolc tetejébe, s a két széket Reguly és Gottlund felé tolta. Ö maga az ágy szélére
telepedett s onnét irányította tovább a beszélgetést:

– Nos, mielőtt tovább haladnánk, a tanítómester egészségi állapotáról szeretnénk tájékozódni. Hallom, köhécselünk, köhécselünk…
Hogyan állunk az esti lázakkal?

Castrén türelmetlenül legyintett:

– Sem időm, sem kedvem nincs figyelgetni a test nyomorúságait. Sok a tennivaló. S most úgy érzem, kellően tudok haladni munkámban.
Néhány hét még, s tán befejezem múlt évi lappföldi utam tanulságainak leírását. S készülnöm kell a tavaszra is... Ön tudja, doktor,
hogy itt járt Sjögren. A pétervári akadémia megbízását ígérte. Szibériába kellene utaznom a szamojéd népek tanulmányozására. Ez jó
szél vitorlámnak! Hiszen ott bizonyítást lelhetek arra is, hogy nemcsak az ugor népekkel, de a török–mongolokkal is rokonok vagyunk,
önbizalmat kaphatna a tétova finn: nem kicsi fattyúnépség, hisz rokona a föld lakóinak egyhatoda...

Castrén rekedt hangja átforrósodott. Az ifjú Reguly tekintete is. Már szinte rajongva függesztette szemét a lázrózsás, sápadt arcra,
mely a fekete körszakáll keretéből szinte kísértetiesen világított.

De Schilt doktor hangja józanul szólt:

– Mi értékeljük az ön szellemének nemzeti büszkeséget ébresztő erejét. De éppen ezért szeretnénk, hogy ez a szellem egészséges test
fészkéből repdeshessen. Munkája közben pihengetnie kellene. Az egyfolytában való görnyedés hátráltatja a vér gyógyító keringését.
Friss levegőn is kellene sétálgatnia. S tudós foglalkozásában is változatosság volna jó. Ezért én, mint orvos is kérem önt: szakítson
néhány órát hetenként derék magyar barátunkkal való foglalkozásra. Hiszen a cél, mit elérni kívánnak, azonos! Ön a finn, ő a magyar
nemzeti dicsőséget keresve, népek millióinak rokoni barátságát ápolják...

Castrén most először fordult közvetlen tekintettel Reguly felé. Már melegebb érdeklődéssel nézett tágra nyílt kék szemébe. S halk
hangon kérdezte:

– Mily sugallat hozta önt mifelénk?

De még mielőtt Reguly válaszolhatott volna, Gottlund is, Schilt doktor is Castrén felé nyújtották Arvidson levelét. Csendben várták,
míg elolvassa. Mire végzett, már barátságosra enyhült, de még mindig mosolytalan arccal bólintott:

– Szívesen vállalom az oktatását. Persze, csak tavaszi utazásomig. Ha szorgosan tanul, addig annyira juthat, hogy megismerheti
nyelvünk elemi törvényeit. S aztán már önállóan is gyarapíthatja tudását. Legfontosabb a szilárd nyelvtani alap.

– Helyes! Kitűnő! – kiáltott jóváhagyóan Schilt dokkor – Most már csak az van hátra, hogy a nyelvleckék időpontjában is állapodjanak
meg. Mert fontos a diétikus rend! Közlöm önnel, kedves Castrén, hogy szerda és szombat máris foglalt napja új tanítványának. Ő e
napokon a Gottlund–ház vendégként a korosabb és ifjabb finn nemzedék társasági oktatásiban kíván részesedni...

Castrén tekintete gyanakvóra szigorodott:

– 'Társasági oktatás? – szólt fejét ingatva. – A csevegő terefere nem legjobb iskolája az elmélyedést kívánó nyelvészeti kutatásnak. No,
de Gottlund barátunk tanári komolysága kezeskedik a társasági vigadás kellő mértéktartásáról. Mely napokon óhajt tehát Reguly úr
engem felkeresni?

– Ha önnek hétfő és csütörtök megfelelne? – szólt szerényen Reguly.

– Úgy osztom be időmet – mondotta kurtán Castrén –, jövő hétfőn várom.

Schilt doktor elégedett volt, Gottlund kedvesen köszönte Castrén készségét, s Reguly illetődötten ígérte, hogy szorgalmas tanítvány
lesz. S ezzel el is búcsúztak a „cellától”...

*
Castrénnek könnyebb volt idejét beosztani, mint az ifjú Regulynak. őt nem kötötte a társaság új meg új csábítása, a tanulási
lehetőségek oly gazdag változatossága, mint a magyar ifjút.

Nemcsak Ilmatar kedves, ifjú körének zenés, táncos vigalmai jelentettek Reguly számára vonzó kötöttséget. Bár ennek a körnek tagjai
sem csupán szombat délutánjait vagy estéit foglalták le. Hiszen mint várható volt, az itt kötött ismeretségek más vendégszerető
házakhoz is szereztek számára meghívásokat. A helsinki fiatalság lelkes szeretettel vette körül az ifjú magyart. A lányok szíves–örömest
táncoltak a deli legénnyel, s nem egy közülük ábrándosan rajta is felejtette szemét. Az ifjak a távoli rokon ország regényesen bátor
utazóját csodálták benne.

De a feléje áradó csodálat és hódolat keserű gondokkal is árnyékolta magányos óráit. Hazulról ugyan már a megérkezése utáni
harmadik héten kapott levelet, és némi pénzbeli segítséget is. Ám atyja komoly hangon gyors hazatérését sürgette. Anyja sorai pedig –
bár sugároztak némi megértést – szinte esdekelve kérték, hogy ne erőltessen olyan tanulmányt, mi egészségét is, jövőjét is veszélyezteti.

Ne gondold, édes jó fiam – írta anyja – hogy a szép cél, mi ifjú lelkedet betölté, a magyarhoni társaságban különösképpen
 nagy érdekkel bírna. A józan ismerősök azt mondják: kár nekünk oly hitvány északi népecskék rokonsága után futni, mert
ha találunk is ilyet, mi haszon származhatik abból? Én nem osztom e felettébb prózai véleményt, de életünkben gyakorta
igazodnunk kell a sokaság gondolkodásához. Atyád erszénye sem kifogyhatatlan, s ami segítséget néked küldeni tudunk,
oly távol idegenben csak ínséges létet biztosít számodra. Én inkább attól féltelek téged, kit itthon gondtalan életre
nevelgettünk...

– Óh, drága jó anyám! – gondolta az ifjú Reguly – ha látnád most az én gyötrelmes kis napi gondjaimat, bizony még jobban
keseregnél!

Féléve immár, hogy eljött hazulról. Üti poggyászának ruhaállományát a vendégfogadói életben bizony ki sem gondozta: kopott,
rojtosodott. Nyári utazásra indult – meleg holmija semmi. Inge, lábra valója már foszlik. Kevés pénzecskéje, ami szállásra, étkezésre is
szűkén volt elegendő, arra fogyott tehát, hogy egy–egy új inget, nyakravalót, meleg alsót vásároljon – ha már bundát nem szerezhetett.
Látogatóruháját tisztíttatnia, vasaltatnia kellett, hogy a társaságban mindig illendő módon jelenhessen meg.

Oh, ez az illendő megjelenés! Milyen gyötrelmes órák előzték meg a várvavárt szombatot. Ilmatar szombatjait... Milyen kínosan
aprólékos vizsgálódás a két–három ingen, melyiknek kézelőfodra tisztább még, melyiknek melle gyűretlenebb. S a gyöngyházgombos
mellényen már megint egy folt! A dohányszínű frakk könyöke is fényesedik. A pantalló megint vasalatlan!

S aztán következett a keservesen fogyatkozó rubelecskék számolgatása: – Ej, a vacsora ára majd rendbehozza a ruházat hiányosságait!
A korgó gyomorba nem látnak a ragyogó leányszemek, s az éhségtől sápadt arc tán még érdekesebb is az ifjak számára, kik a legendás
Magyarhon büszke fiát lelkesen fogják körül.

Igen, igen! Neki erre is mindig gondolnia kell! Ő itt nemcsak a maga személyét, hanem egész magyar nemzetségét képviseli! Nem
ébreszthet sajnálkozó szánalmat foltos, gyűrött ruhákkal!

Hiszen nemcsak a helsinki ifjak vidám társaságában, hanem a komoly felnőttek között is ő most az érdekes. Mikor a szellemes arcú,
szép Gottlundné szerdai fogadónapjain felemelte alabástromfehér finom kezét, s büszkélkedve mutatta be új meg új szellemi
előkelőségeknek az ifjú magyart, a komoly szemek meleg érdeklődéssel csillantak feléje.

Ezek talán nem vizsgálgatták volna öltözékét, hiszen akadt közöttük nem egy, ki maga sem tündökölt kifogástalanul keményített
ingmellel. Legtöbbje egyszerű fekete hosszúkabátot viselt. Sőt, volt olyan is, ki darócszerű, paraszti zekében jelent meg. Így például
Lönnrot Illés...

Az ifjú Reguly zavart illetődöttséggel állott meg a szürkén igénytelen, szerényen mosolygó, egyszerű férfi előtt. Az kedves
közvetlenséggel nyújtotta feléje kurta ujjú kezét:

– Örülök, hogy üdvözölhetem honunkban – szólt halk hangon, s Reguly érezte, hogy a szélesen ívelt, dús szemöldök alól egy rendkívüli
lélek tiszta és mély szeretete tekint reája.

– Boldog vagyok – szólt megindultan –, hogy megismerhettem a Kalevala költőjét!

– Csak gyűjtőjét – szólt elhárító mozdulattal Lönnrot. – Remélem, majd megismeri a költőt is! Népünket. A Kalevala népét. E nép
gazdag, szépséges lelket. Hallom, már tanulja nyelvünket. Hogyan halad Castrénnál?

Reguly restelkedve pirult el:

– Meg kell vallanom, hogy kissé nehezen. Castrén nagy tudósa a nyelvtannak s szigorúan késztet az igék pontos ragozására, a
szabályok tüzetes betanulására. Én türelmetlenül inkább már szavakat raknék mondatba, az eleven beszédet gyakorolnám.

Lönnrot jóságosán elmosolyodott:

– Bizony nehéz nyelvtanból eleven beszédet tanulni. Magam is, ki finn nyelvben nőttem, nevelődtem, csak akkor tanultam meg igazán
finnül, mikor a nép között járva, szegény vándorlegény módjára, szinte lopva szedegettem ajkáról temérdek színes szavát... Hajlékony
nyelvünk száz titkos szabályát sem könyvből tanultam, hanem a népi versmondók ízes beszédéből.

Reguly szeme felcsillant:

– Igen, igen! A nyelvtanulás e módját ajánlá nékem egy derék hazámfia is, kivel Stockholmban találkozók. Húsz nyelvet tanult meg –
egyszerű emberek ajkát lesve. Tan nékem is inkább a nép közé kellene mennem, s ott tanulnom beszédét?!

Lönnrot helyeslően bólintott:

– Ez bizony jó lenne! Annak, ki nyelvek rokonságát keresi, a szavak hangzatát is mérlegelnie kell, nemcsak betűkbe merevedett, írott
formáját. Ha szerét ejtheti, jöjjön a mi szép északi tájainkra. A természet ős viszonyaival küzdő nép egész életét kell ismernie annak, ki
hasonlítani akar, s rokoni vonásokat keresni.

Reguly lelkesen köszönte a jó tanácsot s e naptól kezdve sokat töprengett magában, miképpen kerülhetne olyan vidéki környezetbe, hol
csupán finn szót hallana.

De e gondolata egyelőre csak magányos töprengései közben bukkant fel néha–néha. S a városi társasági élet napról napra új
programja, új meg új benyomásai nem engedtek sok alkalmat arra, hogy az ilyen futó töprengések cselekvő elhatározássá érlelődjenek
benne.

Gottlundné szalonjában nemcsak Lönnrottal ismerkedett meg, de a finn irodalmi és tudományos élet sok más kitűnőségével is. Ezek
hívták fel figyelmét arra, hogy az egyetem könyvtárában tanulmányoznia kellene a finnel rokon észt nyelvet is.
Eljárt hát a könyvtárba is. Ott megint különböző nyelvészeti munkákat ajánlottak neki, mikről mind megállapította: ezt is, azt is
okvetlenül meg kell tanulnia, ha előbbre akar jutni célja felé.

Sokszor a kétség gyötörte, hogyan fog megbirkózni a sok tanulni valóval. De ahogy kibontakozott előtte az elvégzendők roppant
tömege, úgy szilárdult elhatározása: meg fog birkózni a lehetetlennek látszó feladattal.

Szinte ingerült konoksággal válaszolt szülei hazahívó sürgetésére:

Én otthon mit sem tanultam! – írta édesatyjának. – Külföldön az ifjúnak sokat, nagyon sokat kell tanulnia, ha valamely
téren kitűnni óhajt. S én most minden erőmmel a nyelvészeti tudományokra vetettem magamat, hogy a célt, mit magam elé
tűztem, megközelíthessem!

Minden hétfőn és csütörtökön pontosan megjelent Castrénnél. A nyelvlecke azzal kezdődött, hogy a szúrósszemű tudós egyet–kettőt
köhintve, megkérdezte:

– Nos lássuk, megtanulta–e az „elán” (élek) ige ragozását?

Reguly szép engedelmesen elragozta az igét jelenidőben.

Castrén ujjával az asztal lapját ütögetve tovább faggatta:

– Halljuk ezt feltételes módban – s aztán: – Halljuk jelentő mód félmúltban!

S ha a tanítvány néha tétovázott, Castrén türelmetlenkedett: '

– Úgy kell ezt fújni, hogyha álmából keltik is, rögtön hibátlanul mondja!

Reguly igyekezett. De múltak az iramló hetek, túl voltak már karácsony, újév hangos ünnepein is. A január vastag hótakarót borított a
háztetőkre. És a magyar ifjú fűtetlen fogadói szobácskája ablakából sóvár szemmel tekintett le a kanyargó Vantaanjoki folyócska
jegére, a vígan korcsolyázó párokra, miközben ragozást ragozás után magolva készült Castrén óráira.

Tanult, tanult, bármilyen nehezére esett a száraz, elvont nyelvtani tanulmány, amit – be kell vallani – otthoni, gimnáziumi tanuló évei
alatt sem kedvelt túlságosan. Vissza–visszaemlékezett a hajdani keserves nyelvtanórákra a győri gimnáziumban, ahol mindig sikerült
neki a feladott magyar mondatot helyesen latinra fordítani, – de ha a bakafántos Molnár professzor azt kezdte faggatni:

– Milyen szabály szerint raktad össze így ezt a mondatot? – akkor elakadt a tudománya és makacsul vállát vonogatva, rendszerint így
felelt:

– Úgy éreztem, ez a helyes...

Molnár professzor ilyenkor fejcsóválva elégedetlenkedett:

– Éreztem, éreztem!... Ingatag fundámentum az érzés, barátocskám, ha nem keményíti az elme biztos tudománya.

Reguly most is viszolyogva gondolt a bizonytalanság restelkedésére, amit benne az egykori tanár korholása keltett. Ugyanez a
restelkedés ébredt benne most is, valahányszor Castrén óráira indult. Úgy próbált védekezni e szorongó érzés ellen, hogy szótárból
tanult szavakból, és az utcán vagy fogadóban ellesett szóbeszéd alapján, szép, kerek, finn mondatokat rakott egybe, hogy azokkal
hivalkodva meglepje mesterét.

Castrén, a „kegyetlen boncoló” abban lelte kedvét, hogy ízekre tépdeste e büszke kis mondatokat, és minden egyes szónak nyelvtani
nevezetét, mondatbeli funkcióját faggatta irgalmatlan kíváncsisággal. '

– Melyik az állítmány? No, helyes! Melyik az alany? No, jó! De hát ez a szó itt micsoda? Jelző? Milyen jelző? Határozó? Milyen
határozó?

És mikor Reguly homloka még a jéghideg cellában is gyöngyözött már ettől az aprólékos mondattani elemzéstől, akkor Castrén fanyar
mosollyal új taglalásba kezdett:

– Nos, ha már láttuk a szavakat mondatbeli rangjuk öltözékében, vetkőztessük le őket és lássuk, milyenek puszta valóságukban. Nem
mint rangos mondatrészek, hanem mint egyszerű beszédrészek. Itt van mindjárt ez a szó: „asztal”. Milyen beszédrész ez? Milyen
szófajta?

Regulynak a háta is borsódzott ettől a – szerinte – unalmas és céltalan részletezéstől. Minek ezt ennyit ismételni?

Ráadásul nem is mindig voltak pontosak az ilyen besorolások. Van értelme annak, hogy például a „bezzeg” felkiáltást külön elemezze
az ember mondattanilag és külön, mint beszédrészt? Egyik esetben felkiáltás, másik esetben felkiáltó szó lesz a neve. Reguly számára
ez nem volt olyan érdemleges különbség, mint az állítmány és ige kétfélesége. Őt a szavak egyébként is elsősorban a mondatban
érdekelték. A szavak mondatbeli szerepe járt a fejében olyankor is, mikor Castrén a beszédrészek felől faggatta. Időnként – puszta
szórakozottságból – össze is vétette a kétféle nézőpontot.

Ilyenkor diadalmasan reccsent Castrén hangja:

– Nem jó, nem jó! Nem először állapítom meg, hogy önnek nagyon ingatag a nyelvtani tudása. Látszik, hogy nem készült nyelvészeti
pályára. Pedig volna érzéke nyelvek elsajátításához. De vagy nem tud, vagy nem akar fegyelmezetten összpontosítani. Így nem lehet a
nyelvész számara nélkülözhetetlen szilárd alapot megteremteni. Hogyan akar ön nyelvészeti tudományos munkát végezni, ha még a
partes orationis–szal, a beszédrészekkel sincs eléggé tisztában, ha nem tudja megkülönböztetni a felkiáltást a felkiáltó szótól?

– Partes orationis! Partes orationis! – visszhangzott a latin név Regulyban. Gyűlölte már ezt a kifejezést, a sok hiábavaló, sablonos
mondatboncolás emlékeztetőjét. Azt még nem sejthette, hogy a partes orationis, mint valami átkos varázsige, ott fog szálldosni
körülötte további évei nehéz küzdelmeiben is...

Tekintete oly kétségbeesetten elsötétült, hogy a szenvedélyesen szigorú Castrén is megsajnálta:

– Azért nem kell elcsüggedni. Nem mindenkinek van különös tehetsége a nyelvtani szabályok elsajátításához. De szorgalommal sok
mindent lehet pótolni. És főleg: kellő összpontosítással. ön túl sokat markol egyszerre. Hallom, hogy svéd nyelvű verseket tanulgat,
társasági szereplésekre. Azt is hallom: a könyvtárban észt nyelvtant és szótárt forgat. Szép e buzgalom, de így sohasem fog alapos
tudásra szert tenni sem egyik, sem másik téren. Kövesse tanácsom: most egyelőre csak a finn nyelvtannal foglalkozzék! Szabja erőihez
feladatát!

Reguly elkeseredetten távozott. Lám, Castrén nemcsak eddigi képzettséget hiányolja, hanem kétségbe vonja tehetsége erejét is.
Szorgalmát sem tartja kielégítőnek. Hát nem hiábavaló akkor ez az egész itteni küszködés?

– Nem és nem! – támadt fel benne a dac – Meg kell mutatnom, hogy van bennem elég készség feladatom teljesítésére.

Bezárkózott szobácskájába s vad elszánással kezdett újra tanulni. Castrén minden feladványát újra meg újra magolta, magába rágta.

Két napig ki sem mozdult hazulról. Csak száraz kenyeret majszolt, s hideg vizet kortyolt rá. Fel és alá járva, mormolva hajtogatta igék,
névszók ragozását, melléknevek fokozását, a szabályok merev szövegét. Aztán felleghajtó köpenye fölé még ágytakaró pokrócát is
magára csavarta s asztalkája mellé görnyedt. Zúgó fejét két tenyerébe szorítva, feszült figyelésre kényszerítette agyát.

A második nap éjszakáján már hidegtől, éhségtől s szelleme gépies erőltetésétől végképp kimerült. Vacogva bújt hideg ágyába.

Zavaros, lázas álomból, verejtékezve ébredt. Fájó csontokkal kászálódott fel. Késő délelőtt lehetett már. A jégvirágos ablakhoz
tántorgott s körmével kis kémlelő sávot kapart az üvegre dermedt pálmalevélen.

Téli napfényben szikrázott kinn a havas világ. A Vantaanjoki jegén ifjú párok siklottak vidám kacagással, villanó korcsolyákon. Véreres
szemmel meredt ki a jégvirágon karcolt apró nyíláson: Ilmatar – karcsú derekára simuló rövid bundácskában, perzsaprémes kucsmája
alól kilebbenő aranyhajával előtte röppent el lendülő ívben egy prémzekés barna ifjú karján...

Hátat fordított a szívszorító látványnak. Kinyújtózott. Fájó csontjai megroppantak. Égő szeme dacos villanással járt körül a rideg kis
szobán. Az asztalon még nyitva hevert a nyelvtankönyv. Körülötte szétszórt, száraz kenyérmorzsák. A réz gyertyatartón talpig csorgott,
kormos faggyúcsapok. Az ágyon verejtéktől gyűrött párna. A szekrényből szennyes fehérnemű ásított. Dohos, nyirkos, hideg volt a
szoba, mint egy kripta.

S odakünn? Szikrázó napfényben llmatar kacag a jégen – Olafson karján.

Igen, ez az ifjú – az egyetlen, aki a kedves, lelkes, szép szombatokon mindig oly elhúzódó gúnnyal néz rá. Soha nem közeledik baráti
kíváncsisággal, érdeklődő melegséggel, mint a többi. Ez az az ifjú, ki mindig sötéten sandít rá, ha lányok–ifjak figyelő körében a
magyar palotás tánc méltóságos lépéseit mutatja. Máskor pedig hanyagul a spinét oldalához dőlve, nyilván féltékeny dühvel figyeli, ha
Ilmatarral vidám csevegésbe kezd.

Reguly úgy érezte, hogy komor szobája sarkából is ez a gyanakvó, vizsga tekintet szúr most feléje. Megborzongott. De aztán felkapta
fejét, ökölbe szorította kezét, majd hirtelen ledobta az ingét.

A mosdótálhoz lépett. Tenyerével rácsapott a vékony jégkéregre, s arcára, mellére fröccsentette a jégszilánkos vizet. Ettől megint friss,
ruganyos erőt érzett magában. Gyorsan, fürgén öltözködött. Aztán asztalához lépett és félrecsapta a finn leckefüzetet.

A finnek nagy költőjének – Runebergnek – svéd nyelven írott verseit lapozta fel. „Stal zászlótartó regéi” címen gyönyörű
balladasorozatot írt Runeberg, a hazát védő finn hősök dicső tetteiről.

Az egyik balladát minap – az egyik szombati összejövetelen – llmatar olvasta fel. Reguly akkor elkérte a kötetet.

S llmatar kedves kötődéssel kebléhez ölelte a verseskönyvet:

– Nem adom, csak akkor, ha megígéri, hogy négy hét múlva könyv nélkül, hibátlanul elszavalja nekünk a gyönyörű balladát.

– Ígérem, s szavam beváltom! – szólt akkor lelkesen Reguly s a könyv llmatar szívéről az ő forró kezébe került.

Huh! Milyen gyilkosan vad, kihívó pillantást vetett feléje akkor Olafson. És milyen fanyarul gúnyos mosolyt villantott Ilmatarra is,
mintha felelősségre akarná vonni, hogy mit enyeleg, mit játszadozik ezzel a jött–ment idegennel.

Regulyban e jelenet felvillanó emlékétől még inkább megkeményedett a dac. Szívéhez szorította a verseskötetet, mintha vérébe akarná
szívni a csendülő sorokat, aztán kinyitotta a könyvet, s fel– alájárva, mormolva olvasni kezdte a balladát. A sivár szobácskában lobbot
vetettek Runeberg izzó verssorai. Előbb akadozva, pislogva, később pattogva–fellángolva...

*
De a felmondásig még kínos, keserves hetek teltek el...

A hazai levelek is, a kért segély is késve–késtek. A rubelecskék meg egyre fogytak. A szűk ebédek, vacsorák s a fűtetlen szoba is
lankasztották Reguly erejét. Castrén pedig egyre ridegebb, türelmetlenebb lett. A szigorú mester a maga emésztő lázai, kínzó köhögése
miatt nyűgösködött, de tanítványa nehézkes előmenetele is bántotta.

S Reguly keseredő napjait még valami újabb, nyomasztó felhő is árnyékolta.

A társaságokban érthetetlenül meghűvösödött körülötte a dédelgető szeretet. A meghívások is ritkultak. S még Gottlundék házában
llmatar szombatjain sem csak Olafson vetett feléje gúnyos, gyanakvó pillantásokat. Már ketten–hárman is sarokba húzódtak Reguly
érkezésekor. Olafson biggyesztett ajakkal suttogott ilyenkor társainak. Nyilvánvalóan Regulyról. Hiszen Olafson susmorgása nyomán
furcsálló tekintetek meredtek a magyar ifjú felé.

Mintha llmatar sem fordult volna hozzá újabban oly tisztán kacagó, vidám kedvességgel, mint azelőtt. Mosolygott rá, de zavartan. S
gyorsan ott is hagyta őt valami könnyed ürüggyel.

Mikor a verstanulásra adott négy hét letelt, Reguly a balladás kötetet udvarias meghajlással adta vissza és kissé sápadt mosollyal
jelentette Ilmatarnak:

– Szavam álltam. A verset tudom, kész vagyok elszavalni.

A szép leány a homlokát ráncolta. Mintha emlékezete hagyta volna cserben. Gyors pillantást vetett Olafsonék sarka fele, aztán
vállrándító nemtörődömséggel vetette oda Regulynak:

– Meghallgathatjuk, ha éppen kívánja.

Regulyt szíven ütötte ez a hang. Ám a közelében álló néhány leányka és ifjú még változatlan barátsággal tekintett reá s kérlelni kezdte:

– Óh, szavaljon nekünk! Halljuk, hogyan cseng Runeberg verse az ön ajakán? Ne kéresse magát. Mi szíves figyelemmel hallgatjuk.
llmatar szólj te is, hiszen látod, hogy a te buzdításodra vár!

Ilmatar látható zavarban állt Regulyval szemben. Mintha kissé bánta volna már előbbi, hetyke szavát. Halkan, lesütött szemmel szólalt
meg:

– Meggondolatlanul kértem önt a múltkor ily súlyos feladatra. Hiszen tudhattam volna, hogy önnek még nehezére eshetik a verstanulás
az új nyelven. – Majd kényszeredett mosollyal így folytatta: – De ha késznek érzi magát, kérem, mondja csak el a verset!

Reguly komolyan, de ajka szögletében már a dac egy csepp ráncával, könnyedén meghajtotta magát:

– Készségemet önök ítéljék meg! – szólt, s az ifjak köre hátrább húzódott, hogy a szavalatot illő távolból hallgathassak.

Tompa, színtelen hangon kezdte mondani Reguly a ballada első versszakát. De ezt a tárgy is így kívánta: viharral terhes ég alatt,
roppant túlerő ellen, csatára készült maroknyi finn...

Ám a költő a második strófában már a kis sereg végsőkre elszánt lelkesedését festette izzó szavakkal: Reguly hangja színesebbre
forrósodott.

A harmadik szakaszban perdült a dob, harsant a kürt: s Reguly szava is úgy csendült, mint pengő acél. Lelkes tüze ellenállhatatlan
erővel sodorta hallgatóságát a csata forgatagába...

A körben álló ifjú leányok–legények szeme parázslott s úgy meredtek Regulyra, mintha ő maga lenne a hős zászlótartó, ki sápadt
homlokán véres csíkkal győzelemre emeli a golyótépte, szent lobogót...

Forró taps csattant. A kis kör tagjai hozzáugrottak:

– Gyönyörű volt! Mily szépen szavalt ön! S mily hibátlan kiejtéssel! Született svéd nem mondhatta volna különben.

Ilmatar restelkedve nyújtotta feléje kezét:

– Nem hittem volna, hogy ön erre képes! Bocsássa meg kishitűségemet! – mondotta tétova hangon.

Egyik lelkesült ifjú így kiáltott:

– Egy nyelvtudósnak igazán nem eshetik nehezére ily feladat.

Nyers, bántó kacagás felelt e szóra abból a sarokból, ahol Olafson és néhány társa állott. S Olafson ajkáról fanyar szó röppent
félhangosan a hirtelen támadt csöndben:

– Nyelvtudós?! Aki még a partes orationis–szal sincs tisztában?

Reguly megdermedt. De a körülötte lelkendező ifjú kör is. Mindenki Olafson felé nézett. Ilmatar szép arca kínosan eltorzult. Majdnem
sikoltva kiáltott Olafson felé:

– Kérem, Artúr, kérem! Itt e helyen nem bánthatja meg vendégünket.

Ám Olafson most már nyílt gyűlölettel, szikrázó szemmel lépett ki a sarokból és fékezhetetlen indulattal kiáltotta Reguly felé:

– Tisztes vendéget nem sértenék. Ám ki álruhában tolakszik közénk kegyeket hódítani, annak társaságát nem tűröm. Ez az
ismeretlenből jött ifjú úr, ki még különc szélfogó köpenyével is feltűnést vadászik, azzal mutatá be magát, hogy ő tudományos utazó, s
nyelvek rejtélyét jött kutatni. Ám atyám hallá Castrén úrtól – ki nem szószátyár hazug – hogy e Reguly úr annyit sem bír nyelvtani
tudományból, mint amennyit az iskolában tanítanak. Azt sem tudja, mik a partes orationis. Szajkózott szavalata is csak porhintő
ügyeskedés, hiszen tán azt sem tudja, hogy Runeberg verssorában hol az állítmány.

Az ifjú vendégsereg elképedve hallotta Olafson dühös kitörését. Mindenki a holtsápadt Regulyra nézett.

Reguly előtt hirtelen Etédi Dávid emberséges fölénye villant eléje. Már szólt is ajkáról a magabiztos erő:

– Sajnálom Olafson úr mérges indulatját, mit később bánni fog. Castrén valót mondott: nem vagyok a grammatika tudósa, de soha
senkinek így magam be nem mutatám. Ha nyelvek tudományát bírnám, nem álltam volna Castrénhez tanulónak. Igaz, hogy elmém
nehezen fogja az ő szigorúan száraz tanítását. De nem igaz, hogy szajkózott versmondás volt az, amit elébb hallottak. Ezt a verset
szívvel tanultam. Lelkem itta fel minden szavát. Értem is egész valómmal, hiszen a svéd nyelv zenéjét, ütemét, dallamát itt muzsikálja
fülembe az önök ifjú körének eleven szeretete. Itt nem nyelvtant tanultam, nem igét–főnevet, de melegen élő emberi beszédet. Svéd
szavakban is – testvéri finn lelket. Ennek hangját értem, s kincsként viszem magammal. Olafson úr szava rideg, igaztalan,
összefüggéstelen beszédrész – úgyis kihull emlékezetemből...

Az utolsó szavakat már hűvös mosollyal mondta. Aztán könnyedén meghajtotta magát s gyors léptekkel az ajtó felé indult.

*
Az utcán, a kapkodó februárvégi szél hamar lehűtötte Reguly maradék izgalmát is. Gyors léptekkel sietett Schilt doktor lakása felé.

A mindig virgonc, kövér kis doktor pillanatnyi elképedés után már kedélyesen csapkodta Reguly vállát, midőn az végzett a történtek
kurta elbeszélésével.

– Belátom, rossz receptet írtam önnek – szólt az orvos fintorgó mosollyal. – Persze, persze, Castrén nem önnek való mester, ő a betű
megszállottja. S a fanatikus még akkor is bajt csinál, ha szándéka tiszta. Mert higgye el, Castrén nem rosszindulatú önnel szemben,
csak tudományos hitében türelmetlen, kíméletlen, mint saját magával szemben is. Nincs képzelete más módszerhez, csak a maga
dogmáját ismeri helyesnek. Nem tudja felfogni, hogy lehet olyan ember, ki – mint ön is – hónapok alatt megtanulhat egy nyelvet a
beszélő emberek ajakáról, de évekig is hiába vesződne a nyelvtan magolásával. Hallotta, hogy ön már folyékonyan cseveg svéd
nyelven, mit társaságban, utcán, vendégfogadóban szedeget fel. Ez fecsegés – mondja ő erre bosszankodva, mert a maga tanári elvét
érzi megsértve. Hát ifjú barátom – csapkodta combját virgoncán a doktor – nincs más hátra: önnek más kúrát kell kezdenie! Van is az
ön számára új receptem!

Az ifjú Reguly fanyar mosollyal, de udvarias készséggel mondotta:

– Bármi keserű légyen, elfogadom, csak használjon!

– Édes lesz, mint anyatej! – kacsintott vidáman a doktor. – Március hó elején a laukasi kerületbe utazom, szülőfalumba,
Lommasahoba. Innét háromszáz versztányira, északra. Én önt magammal viszem, s még a falutól is napi járásnyira, egy magányos
paraszt–tanyára telepítem. Anyai nagybátyám lakik ott – Gundunnen Juhani – feleségével, négy derék fiával, három pompás lányával.
Zúgó fenyvesek övezte tó partján áll tanyájuk. Erdők tisztásain törik a földet, árpa, zab, burgonya, len és kender alá. Bőtejű teheneket,
hosszúgyapjas juhokat nevelnek. A tóból márnát halásznak, erdei patakból pisztrángot. Télen a férfiak óriási fenyőket döntenek. Az
asszonyok fonnak–szőnek, hímet varrnak. Egyszerű népek, de szívük tiszta, szavuk igaz, ám sóhajtást sem hallhat tőlük másképpen –
csak finnül. E nyelven azonban megkaphatja tőlük minden tárgy nevét, mit ég, föld és víz embernek verejtékes használatra adott... Nos,
mit szól e gyógy javallathoz?

Reguly szeme már ragyogott az örömtől:

– Ez volt már régóta titkos álmom! – kiáltott fel lelkesen – Lönnrot is ezt javallá. Óh, mily hálás vagyok önnek, kedves doktorom! Ön
máris meggyógyított engem!

E pillanatban erős kopogás után nyílt az ajtó, s dúlt arccal lépett be rajta – Gottlund tanár. Nem is köszönt, máris áradt belőle a
felháborodott szó:

– Most hallám a hitvány támadást, mit az én házamban követett el ön ellen az a nyegle fickó! – szólt mindkét kezét Reguly felé nyújtva.
– Kérem, nagyon kérem az ön bocsánatát. Ilmatar gyermeteg ingatagsága okozá az egészet. Bevallá, hogy tudott Olafson alattomos
indulatáról, amit féltékenység parazsa szított, de nem mert idejében szólni. Félt, hogy elveszíti az erőszakos ifjúnak és a társaságban
vele tartó barátainak hódolását... Oh, mily szégyen ez nekem, az apának!

A komoly férfi oly kétségbeesetten tördelte kezét s kapkodott homlokához, hogy Schilt doktor, de maga Reguly is sajnálkozva
mosolyodott el. Szíve ugyan sajgott a kacér Ilmatar hiú ingatagsága miatt, de Schilt doktor új receptje már hatott. Rugalmas ifjúsága
derűsen nyújtózkodott már a fenyves–tavas tanya világ friss élménye felé. Könnyedén vigasztalta hát a kétségbeesett atyát:

– Inkább én kérem az ön bocsánatát, hogy személyem ily kényelmetlen bonyodalmat okozott tisztelt otthonában. Remélem, hogy közeli
távozásom gyorsan feledteti a családi feszültséget...

– Hová gondol?! – kiáltott fel még kétségbeesettebben Gottlund. – Gyors távozás?! Önnek teljes elégtételt kell kapnia házam körétől
is, Castréntől is, ki bizonyára nem is sejti, milyen igaztalan indulatoknak adott tápot az ő gőgös tanári ingerültsége. Én nem nyugszom,
míg teljes fényben nem tündököl az ön tiszta buzgalma és áldozatos törekvése!

Schilt doktor vidám bölcsességgel nyugtatta Gottlund tanár izgatottságát:

– Ne fokozzuk a bonyodalmakat ilyen felesleges erőltetéssel. Gondoljon arra is, hogy nem kürtölhetjük világgá Arvidson leveleit sem,
hiszen a cári rendőrség kopói máris gyanakodva szimatolják, nem valami politikai ügynök–e ifjú magyar barátunk. Inkább ahhoz kell
őt segítenünk, hogy maga szerezhessen elégtételt, bebizonyítván képességeit és készségét szép célja elérésére...

S a doktor most röviden elmondta, mit tervez Regulyval. Majd a magyar ifjú vállára tette kezet, s az elcsendesedett Gottlund felé
fordulva, így fejezte be szavait:

– Mert ahogyan én a pácienst nem ismerve, rossz orvosi tanáccsal Castrénhez ajánlottam őt, most – ismervén már ifjú magyar
barátunk természetét – bizonyossággal merem állítani, hogy a Gundunnen–tanyán oly tüneményes gyorsasággal tanulja majd meg a
finn nyelvet, mint ahogyan itt négy hónap alatt könyv nélkül megtanult svédül, nemzeti buzdulásban gerjedező finn úri társaságunk
nagyobb dicsőségére...

Az utolsó fél mondatot csípő gúnnyal vágta ki a kövér kis orvos. Gottlund elgondolkodva, némán hajtotta le fejét. Az ifjú Reguly
büszkén emelte fel tiszta homlokát...

ROKON A SZÓ – ROKON A DAL

Két hónapja élt már Reguly a Gundunnen–tanyán Havas tél volt még, mikor ideérkezett. Most május ragyogott a könnyű–kék égről a
mélykék tó meg sem rezdülő tükrére E tükörben csodálták magukat a komoly fenyők és az álomfátylas fehér nyírfák.

Az ifjú a partról nézte a tó végtelen nyugalmát. Jobbra tőle a világosbarna, szarvtalan tehénkék ropogtatták a parti tenyér vékonyszálú
füvét, balra a hegyesorrú, hosszúgyapjas birkák legelték a tóba nyúló sziklás földnyelv gyepfoltjait.

Mögötte a tanya barna faházai hallgattak. Az egész Gundunnen–család kivonult ma a fenyvesek kis tisztásain tört szántókra,
kapásföldekre. Két hete még csak, hogy az utolsó hófoltok is eltakarodtak, s bizony ilyenkor – május első harmadában – minden
teremtett kéz munkáját a vetés, az ültetés sürgette. A mai napig az ifjú Reguly is segített minden mezei munkában a serény családnak.
Hogyne: hiszen a szántás, vetés boronálás munkája közben ő szünet nélkül gyűjtött... Száz meg száz új finn szót hordott szelleme
csűrjébe.

De ma szüksége volt a magányra. Már éjszakai nyugalmát is felemésztette a tegnap esti izgalom. Az első izgalmas öröm, ami e kedves
paraszti család körében érte s áldottan békés elégedettségét ünnepi pirosra gyújtotta.

Igen, tegnap este óta a nyírfa–gyertyás fenyvesek világába rejtezett ifjú magyar nem csupán szavakat gyűjtögető nyelvész–bogarász,
aki cím, rang, megbízatás nélkül csak a saját akaratos elhatározásából fut valami regényes ifjonti álomkép után.

Reguly Antal most már a Finn Tudós Társaság teljes jogú tagja!

De hát hogyan is történt ez?

Tegnap – napszállta után, gyöngyszínű alkonyaiban – még magafeledt, boldog ernyedéssel lépkedett hazafelé a három kedves
Gundunnen–lánnyal és a három derék legényfiúval a fenyves erdő tűlevélszőnyeges ösvényén. Mélabús finn népdalokat énekeltek, s
úgy érezte, nem kíván ennél szebb, teljesebb életet. Mikor a tanyához értek – ásót, kapát a szerszámos kamrába rakták, az ifjú csapat
máris a fürdőház, a sauna felé iramodott.

A terméskövekből rakott kemence fala izzott a beléje tömött hasábok parazsától. Nosza dobták is már magukról a verejtéktől izzadt
ruhát–inget, s a lányok kannából, vödörből széles lendülettel loccsantották a vizet az izzó kemencére Sisteregve porlott gőzzé a locsolt
víz s az ifjú testek rugalmasan ugrottak a falócákra, hogy a forró pára sűrű felhőjében, nyírfavirgácsokkal csapkodva egymást, éljék a
tisztálkodás virgonc örömét.

Frissen, pirosán ugrottak ki a saunából, mikor a tanyaudvarra szekér kanyarodott s bakjáról nagyot kurjantva rikkantott rájuk a
legidősebb Gundunnen–legény:

– Hé! Hó! Hagytatok–e gőzt nekem is? Nagy teherrel jövök Lommasahoból! Meghoztam az új szerszámokat. De még mást is! – pattant
le a mokány legényke a kocsiról. Kék szeme Regulyra villant: – Ötpecsétes, nehéz levél Helsinkiből! – testes borítékot nyújtott a
meglepett magyar ifjú felé...

Öt piros pecsét! Vajon nem rejt–e új, fekete gondot? Ez az első levél, mi a világból közlést hoz nyugodalmas elvonultságába. Vajon nem
fogja–e keserű hírrel felbolygatni üdítő békességét?

De nem! Gottlund címezte a levelet. S ő írta az első–, legpirosabb hírt is. Emigyen:

Kedves ifjú magyar barátunk! Igaz örömmel értesültünk leveléből, hogy finn nyelvben való tanulmánya mily üdvös
gyorsasággal halad. Midőn Schilt doktorral elolvastuk írásának azt a szakaszát, melyet már finn nyelven maga
 fogalmazott, mondhatom, az ő büszkesége versenyre kelt az én csodálatommal. De büszkeség és csodálat vívása önnek
szerzé meg az egyedüli győzedelmet: a közös elismerést, mely kijár a képesség és buzgó szorgalom oly ritka
eredményének, amilyet az ön szinte hibátlan finn nyelvű fogalmazása felmutat.

Levelét – utólagos engedelmével – bemutattam a Finn Tudós Társaság ülésén is. Mondhatom, ott is csodálatot keltett. És
íme – hogy az én örömöm teljes lehessen – közlöm Önnel: a Finn Tudós Társaság lelkes bizalommal nyújtja Önnek
elismerését azáltal, hogy tagjai sorába választja. Igaz megbecsüléssel kíván adózni a Társaság a lelkes buzgalomnak, a
kitartó szorgalomnak és felmutatott tehetségnek, mellyel távol hazájától, lemondva a szülői otthon dédelgető melegéről,
mit sem törődve anyagi és szellemi nehézségekkel, bátor lélekkel szánta el magát népeink rokonságának ápolására.

Midőn kérem, hogy a tagságról szóló oklevelet szívesen fogadja, tolmácsolom két tudóstársunk üzenetét is. Laestadius
professzor, ki a lapp nép és flóra nagy tudósa, szívesen hívja önt hazánk messzi északi táján, Enontekiöben levő otthonába,
hogy ott is gyarapíthassa rokonkutató ta– pasztalásait. Ugyancsak szíves meghívást küld Önnek Lönnrot Illés, ki szeretné,
ha még a nyár folyamán az ő otthonába, a karjalai Kajaaniba is ellátogatna.

Kívánom Önnek, hogy e látogatások is bőven gazdagítsák tudását és lelkesítsék készségét, önt szeretettel tisztelő híve:

Gottlund Károly

Mikor e levelet elolvasta, nem tudta, melyik közlésnek örüljön jobban. A Finn Tudós Társaság megtisztelő bizalma jólesően emelte
öntudatát, hiszen ez a tagsági okirat volt az első tudományos útlevél, ami további tanulmányaira biztatta és támogathatta is. De a két
kiváló finn férfi meghívása is bensőséges örömöt, biztonságot adott neki. Határozott célt, útirányt kapott legközelebbi kutatásaihoz.

Jól, nagyon jól érezte magát itt a Gundunnen–család körében. Az öreg Gundunnen szilárd nyugalma, természetes tekintélytartása,
amivel a kis családi közösség napi életét irányította, neki is a pontosan beosztott rend biztonságát adta.

A jóságos Gundunnen–anyó kedveskedő figyelme, amivel reggeli tejes bögréjét odakészítette, tányérját megrakta, ruháját gondozta, a
szülői otthon fészekmelegével vette körül. Égy éve már, hogy eljött hazulról!

A három fiatal lány és a négy legényfiú vidám pajtásként, testvéri közvetlenséggel fogadta be a szüntelenül pezsgő munka játékába.
Hiszen valósággal új, meg új játéknak tűnt számára az állatok etetése, itatása, csutakolása, a szerszámkészítés és javítás, gerendák
ácsolása, deszkák, lécek fűrészelése, gyalulása, faragása, a ladikok foltozása, a halászkészség örökös igazgatása. Dalos–pajkos játék
volt a hajnali munkára indulás is.

Eke, ásó nyomán pezsdítő illatokat párázott a tavaszi föld, s az ifjú Reguly e jó szagokkal együtt szívta magába pajtástestvérei kacagó
beszédét, ahogyan az ő meg nem szűnő kérdéseire felelgettek.

Jó, nagyon jó volt így – feledhetetlenül jó – tanulni az illatozva zengő szavakat... De éppen ilyen szívet, elmét töltögetőek voltak az esti
tanyázások is, benn a barnagerendás faházban, hol a lányok–fiúk kicsi kórusa ősi finn dalok színpompás strófáit énekelte egymásnak
felelgetve.

Úgy itta magába a lágyan daloló finn beszédet, mint az anyatejet. Szinte percről percre érezte, mint tágul nyelvtudása, olyan
természetességgel, ahogyan rügy duzzad a tavaszi fán, ahogy virág szirma pattan, gyümölcs húsa izmosodik.

De a testi–szellemi pezsdülés e zsongató jóérzésébe néha–néha mégis csak belenyillalt a jövő kétsége.

Gottlund levele most ezt a titkos feszültséget is feloldotta. S ha maradt volna még valami boldogságot zavaró homály a lelke mélyén,
azt is felderítette a Gottlund leveléhez mellékelt hazai írás: anyja levele.

Még némi aggodalommal, de az anyai szeretet értő melegével közölte fiával Regulyné, hogy belenyugodtak finnországi
tanulmányútjába. Egyúttal kevés anyagi segítséget is küldenek neki. Csak arra kérik, hogyha finn tanulmányaival végzett, fontolja meg
hazatérését. Inkább otthon vagy valamely német egyetemen készüljön további rokonkutató vizsgálódásaira.

Az ifjú túláradó boldogsággal számolgatta a jó híreket: három jó hír Gottlundtól, kettő hazulról – minden piros pecsétre jut egy–egy.

Csak akkor suhant rá leheletnyi szomorúság, mikor a pecsétes levelet este a Gundunnen–család asztalára tette...

A család elcsendesült mosolygással nézett rá. De éppen ez a csendes mosoly volt olyan, mint könnyű felhő árnyéka. Érezte, hogy a
tiszta lelkek hallgatagsága már a közeli búcsú szomorúságát jelzi. Tudják jól, hogy nagy öröme el is viszi őt nemsokára – el, még
északabbra, aztán csak az ég tudja, milyen messzire... Tovább... A megismert rokonoktól ismeretlenek felé...

A hála melege áramlott szét benne, de ó is csak némán – könnyfátyolos szemmel mosolygott vissza a kedves családra. Végül, kissé
rekedt hangon, azt kérte, hogy másnap otthon maradhasson:

– Leveleket kell írnom – mondotta halkan, mire a légnagyobbik Gundunnen–lány felkelt helyéről s az edénytartó falirácson a virágos
tányérokat kezdte rakosgatni. A legidősebb legényfiú, ki a levelet hozta, pipára gyújtott s egyet krákogva csak ennyit szólt:

– Mondtam ugye, hogy nagy teherrel jöttem!

Gundunnen–anyó köténye sarkát szeméhez emelte. Az öreg Gundunnen Juhani komolyan, nyugodtan bólintott:

– Jártam ott északon fiatal koromban. Szépen villog az északi fény. Ifjú ember, menjen és lássa!

Nem sok szó esett aztán már aznap este. S reggel még Gundunnen–anyó is a földekre ment. Hagyta az ifjú vendéget örömeivel, könnyű
szomorúságával – egyedül.
De a magány végtelen csendje a gyönyörű tó partján úgy permetezett lelkére, mint jó májusi eső.

Egy kiugró szikla fokára ülve, térdére fektetett jegyzőkönyvén egymásután öt levelet írt. Öt választ az öt piros pecsétnek.

Az első levél Gottlundnak szólt s vitte a hálás köszönet szavát. A másik levél a Finn Tudós Társaság címére: gondosan fogalmazott finn
mondatokban komoly ígéretet mondott Reguly, hogy a Társaság első magyar tagja fokozott munkával kívánja meghálálni a kitüntető
bizalmat. A harmadik levél a jó édesanyának szólt: a fiú büszke örömét, munkája első szép jutalmát beszélte el az aggódva szerető
szülői szívnek.

A negyedik levél az ismeretlenül is tisztelt Laestadius professzornak mondott köszönetét a meghívásért és közölte, hogy az ifjú Reguly
június hó első napjaiban indul útnak a rénszarvasok és az északi fény tájai felé.

Az ötödik levél Lönnrot Illésnek vitt örvendező üzenetet:

Repeső örömmel készülök Önhöz Karjalába, a csodálatos Kalevala termő honába – írta Reguly a finn eposz nagy
gyűjtőjének. – Itt, ezen a kedves finn paraszti tanyán, hol a természettel vesződő nép munkás életéből oly sokat tanultam, s
az Önök szép nyelvét is az ajkak melegéről szedegettem magamba, számtalanszor gondolék az ön bölcs tanácsára: bizony
csak a nép között élve tanulhat az ember életrevaló tapasztalást! Augusztus havára – lappföldi tanulmányaim után –
indulok az ön kedves énekesei felé, hogy az ő dalaikból is gazdagíthassam finn szavaim kincsestárát.

Mire az ötödik levéllel is végzett, a tóparti fenyők csúcsán állott a nyugovóra fáradt nap. A tehenecskék, juhocskák is mind a tanyaház
felé húzódtak már. A mezei munkáról hazatérők éneke egyre közelebbről csendült.

Az esti takarodó vidám nyüzsgése kezdődött: itatás, fejés, etetés. A lakóház kéményéből vidám fehér füstszalag kacskaringózott az
opálszínű égre.

Az ifjú Reguly szeme a füst útját követte, s tekintete aztán a végtelen égbolt ívén szállt megint a föld felé, lassan, révedezve. Egyetlen
pillanatra akadt csak fenn: messze északon kéken, szikrázva felvillant az égen az első éji fény – az esthajnali csillag...

– Sajnovics csillaga – szólt magában Reguly – s érezte lelkében az indulásra szólító parancsot. Bármi kedves, bármi marasztó is e
tanyának békés, szép élete, bármilyen jól esnék is még időt tölteni e derék emberek biztonságos körében, neki mennie kell.

Persze még vagy két hétig a Gundunnen–tanyán maradt, de már csak azért, hogy eddig sebtiben jegyezgetett megfigyeléseit kissé
rendbeszedve, naplójába rögzítse.

E foglalatossága fokozatosan ki is emelte őt a Gundunnen–család napi életének sodrából, úgyhogy mikor május utolsó napján a
legidősebb fiú befogta a mokány kis lovakat, hogy Regulyt Lommasahoba szállítsa, már valóban csak a kedves magyar vendég
búcsúzott, nem a Gundunnen–család tagja.

Így is fájdalmas volt az elszakadás. De a nyári munka forró sürgetése hamar felszárította Gundunnen–anyó könnyeit és gyorsan
eloszlatta Gundunnen–apó komorságát. Reguly szívének sajgását pedig feloldotta az utazás izgalma.

Mikor Lommasahoból elindult a postakocsi, hogy Vaasa tengerparti városka felé vigye, úgy gondolt már vissza a kedves finn
paraszttanyára, mint valami szépséges gyermekkori élményre... Olyan élményre, melytől egy életre szóló nagy ajándékot kapott. A
lágyan zengő, finoman hajlékony finn nyelv ajándékát. Édesen csendülő, könnyű szavakat, melyek a tárgyakat szinte simogatva
szólongatják.

S észre sem vette, hogy mikor a postakocsi nyitott ablakából friss szemmel figyelte a nyári táj pazar változatosságát – nyírfáktól
tarkálló fenyveseket, kéklő tavakat, sziklás mederben habosan bukdácsoló patakokat, ifjú–zöld árpavetés hullámzását, virágos réteket
– maga is az ajándékszavakkal sorolgatta a látottak nevét. Midőn egy dombos emelkedőnél lassított a kocsi, ablakán színes pillangó
lebbent be, eszébe sem jutott a magyar lepke szó, hanem finnül rebbent el ajkáról:

– Liippo..!

És így volt ezután már további utazása során is. A még erősen svéd jellegű Vaasában, a kis tengerparti kikötővárosban szinte
berzenkedett a füle az értett, de mégis már idegenné vált svéd szavaktól. Konokul finn beszéddel válaszolt a hozzá intézett svéd nyelvű
kérdésekre is. Sőt magában már ki is javította a tört finnséggel felelő svédeket.

A vaasai kikötőben – hol hajóra szállt, hogy vitorla fürgébb szárnyán jusson el Kemibe, a Botteni öböl legészakibb finn kikötőjébe –
este, kis kajütjében magától értetődő természetességgel finnül kezdte írni naplóját is, mit eddig magyarul vagy németül jegyezgetett.

A finn nyelv most vált második anyanyelvévé, midőn elszakadt a Gundunnen–tanya kedves finn népétől...

E naptól kezdve finnül dalolt számára a nyári tenger, a vitorlát dagasztó szél is. Háromnapi szép, vidám hajózás után Kemiben szállt
partra. Onnét megint postakocsin gördült tovább észak felé. S itt már nemcsak a táj, de az emberek is csupán finnül szóltak hozzá.

Hatszor váltott lovakat a postakocsi az Enontekiöbe – Laestadius professzor otthona felé – vivő úton.

Hány napig is tartott ez a kocsizás? Voltaképpen öt napig, de Reguly még naplója írásakor is zavarban volt a dátum beírásánál.
Annyira hiányzott itt már a napokat egymástól elválasztó – éjszaka.

Meg nem szűnő nappali világosságban gördült vele a postakocsi. Túljártak már az északi sarkkörön. Június volt: benne voltak abban
az időszakban, amikor e tájon hatvan napon át száműzetésben él az éjszaka...

Elvarázsolt világnak tűnt ez az ifjú utazó számára. A táj is megváltozott. Itt már nem csillant minduntalan tavak kékje az enyhe hajlású
dombok erdős háta mögül. Ritkultak és törpültek nemcsak a fenyők, de a nyírfácskák is. A nyugati láthatár felől pedig komor hegyek
gránitsziklája szürkéllett. A norvég Alpok finn földön magasló előőrsei.

A hegyeknek útra hajló lankáin árvult ugyan valami gyéres gyep, de a közte szerénykedő virágok parányi szirmocskái, levélkéi szinte
törpék, torzak voltak, a déli tájak pompázó virágvilágával összehasonlítva.

Ennek a törpe növényvilágnak volt híres tudósa Laestadius professzor, Reguly vendéglátó gazdája, ki őt Enontekiöben szíves örömmel
fogadta.

Az apró termetű, cingár házigazdának csupán pofaszakálla volt tekintélyes. A hunyorgó szemű, mosolygó Laestadius beszéd közben
egyre ezt a hatalmas férfidíszt simogatta. Feje búbjáig nyúló homlokán pedig állandóan fel–lehullámzó ráncok kísérték lágy, dallamos
beszédét.

A kopár lapp föld törpe növényeinek és százféle zuzmójának nagy tudósa a finn nyelv természetes dallamosságát még simogatóbbá
tette, mikor végtelenül gyengéd szeretettel, szinte babusgató gyengédséggel szólt tudománya tárgyáról, a lapp flóráról, s az ebből a
szegénységében is változatos növényvilágból élő állatról, a rénszarvasról, meg a hatalmas agancsos csordák gazdáiról: a lapp
pásztorokról.

Már érkezésének első órájában közölte vendégével:

– Mikor meghallottam Helsinkiben, hol a Finn Tudós Társaság ülésén vettem részt, hogy magyar kutató érkezett földünkre, rögtön
elhatároztam, hogy meghívom ide otthonomba. Nem azért, hogy e szerény hajlékban vendégként tiszteljem, hanem hogy elvigyem őt
innét ki a lapp pásztorok kámáiba, tőzegkunyhóiba. Ha valóban népeink rokonságát keresi, nem hagyhatja ki a sorból ezt a
legszegényebb, legmostohább sorsú rokont sem.

Regulyt meghatotta Laestadius lelkes buzgalma, és készséggel mondta:

– Nemcsak tudományi felületesség, de hálátlanság is volna, ha elkerülném a lapp nép tanulmányozását, midőn itt időzöm tanyái
közelében. Hiszen, az ő nyelvük volt az első a rokonnyelvek között, mit – Sajnovics írásából – legalább futólag megismerheték. S engem
mindezen fölül még az is vonz feléjük, hogy északhoni utamra elsősorban az a vágy csábított: megismerni az embert a természettel
vívott harca őseredeti állapotában. Csak így nyerhetek igaz képet az emberi fejlődésről, mit a történelem ád elénk...

Laestadius homlokráncai helyeslően hullámzottak, apró keze fürgén simogatta szép pofaszakállát:

– Hát ezt az ősállapotot itt majd bőven tanulmányozhatja. A lapp pásztort még alig–alig legyintette meg a történelemcsináló ember
falut, várost építő, művelődést teremtő szenvedélye. Éli keserves szabadságát, kötetlen vándorlásban, s mégis örök kötöttségben –
rénszarvasaival. A lapátszarvú állatot – no meg az őrző kutyákat – igázta egyedül a maga használatára. De ezzel aztán maga is rab
lett. Mert mindig arra kell vándorolnia, amerre a csordák élelemszerző ösztöne parancsolja. Most éppen a mi környékünk völgyeinek
viszonylag dús legelőjén tanyáznak. De télen felszorulnak a hegyek fennsíkjaira, erdős–cserjés hátságokra, hol viharos szelek söprik le
a havat sziklák, fák zuzmójáról. Ott koplal át majdnem félesztendőt, s zuzmó–fogytán sokszor csak fakérget, bokorvesszőt rágva a
réncsorda, s vele rabja – a „szabad” lapp.

– Alig várom már, hogy megismerhessem ez érdekes népet! – szólt Reguly. Házigazdája sűrűn pislogva biztatta:

– Akár holnap indulhatunk!

A következő hetekben aztán megtapasztalhatta Reguly a rénszarvasok világát...

A kurta lábú, hosszú karú, alacsony termetű, mandulaszemű lappok környezetében minden, de minden a rénszarvasok adománya volt.
Már az első pásztor tanya rénszarvasbőrökkel fedett kámája előtt rénszarvasagancsból faragott csontpohárban kínálták az utasnak a
jóízű, sűrű rénszarvastejet. A lapp gazda és asszonya egyformán puhára cserzett rénszarvasbőr nadrágot és zubbonykát viselt.
Féltojáshéj formájú fövegük is rénbőrből készült, s rajta a csinos mintájú hímzést e hasznos állat beléből sodort fonállal varrták.

A káma belsejében is minden alkalmatosság a lappot tápláló derék állat teteméből származott. Lábszárcsontjaiból készült a
zsámolyszerű ülőalkalmatosság, agancsaiból a vadászkészség akasztója, ugyancsak csontból a kanalak és villák A nyírfa-íjra a
rénszarvas szívós inából feszült húr, s a káma tetejét tartó rudakról szárított szarvashús lógott...

Reguly szinte tisztelettel gondolt erre a páratlanul hasznos, derék állatra. Laestadiusszal és a lapp pásztorgazdával együtt a völgy
lankájáról nézte a megragadó látványt: a széles völgység legelőjén tán tízezer hatalmas agancsú rénszarvas imbolygott...

– Milyen szelídek! – kiáltott fel hosszú szemlélődés után Reguly. De Laestadius könnyedén felnevetett:

– Látna csak egy ilyen csordát tél végén, fenn a hegyek gerincén, mikor ez a jámbor állat lapos orrát messze előrenyújtva beleszagol a
levegőbe és megérzi a közeledő tavasz illatát... Nem mondaná akkor, hogy szelídek...

Reguly kérdőn nézett a professzorra, aki közben lappul szólt oda valamit a pásztorgazdának. Az eddig egykedvű félmosollyal,
bámészan álló lapp szemében egyszerre tűz villant. Fukar szava is menten meglódult. Beszélt, beszélt hadarva, keze-lába is
hadonászva járt. Laestadius aztán tolmácsolta a felindult beszédet:

– Azt mondja el lapp barátunk – szólt Laestadius tolmácsolása – milyen félelmetes pillanat az, mikor a réncsorda megszagolja a
völgyek tavaszát... A hegyi koplalástól már alig ténfergő, csonttá-bőrré soványodott agancsosok egyszerre megvadulnak, s őrült
iramban, vakon-süketen vágtatni kezdenek a völgyek felé... Cserjét-bokrot, gyenge fát tiporva, egymást is törve-zúzva, sziklának,
szakadéknak bódultan nekirohanva, mint esztelen fergeteg zúdul lefelé a lihegő állatgomolyag a hegyek görgeteges lejtőin... Nincs
isten és nincs ember, ki ilyenkor meg tudná állítani a veszett csordát, mely egymásba akadt agancsokkal, véres tajtékot frecskelő
szájjal, tágult orrlikakkal vágtat-vágtat hegyek zegzugán át, sokszor napokig... Míg szimatja végre célhoz ér: valami völgység első
zsendülő rétjéhez... Ez a félelmetes tavaszi zúdulás a-lappok évi életének legkeményebb próbája. Úgyis mérik pásztorok és terelő
kuvaszok derékségét, menynyire sikerült nekik a csordát megvédeni szakadékba zuhanástól, a könnyű prédára támadó farkasok
rohamától... Ha egy ötszázas csorda tulajdonosa azzal dicsekedhetik, hogy a tavaszi szag csak ötven szarvast követelt áldozatul, akkor
már nagy a becsülete a lappok nemzetségében.

Reguly feszült érdeklődéssel hallgatta a finn tudós tolmácsolását, de közben éber füllel ügyelt a lapp pásztor kurta felkiáltásaira is... S
nem telt bele hat hét, már ő is lapp szavakkal kérdezgetett, válaszolgatott az esti beszélgetések alkalmával, mikor egy-egy vendéglátó
káma előtt a család apraja-nagyja ott kuporgott körülötte.

Feledhetetlenül szépek voltak ezek az egyszerű, meghitt beszélgetések a tejfehér „éjszakában”, mikor a láthatár pereméről éjfélkor is
rájuk tekintett a fáradt fényű, kettős nap. A fiatal lapp anya legapróbb gyermekét dajkálta ölében s valami ősi dalt zümmögött
altatónak...

– Hol is hallottam? – rezzent fel Regulyban a kérdés. – Dalaink is bizonyosan rokonok, akár szavaink.

VILLAN A RÉZFEJSZE
Gottlund tanár íróasztala fölé hajolva írt. Átszellemült arcán látszott, hogy mondatai szíve közepéből kívánkoznak a csontszínű, finom
papírra. Egy-egy bekezdés után felemelte a lúdtollat, s a papírlap fölött könnyű ütemet játszva, lelkes mosollyal újra meg újra
elolvasta a leírt sorokat.

Az írás – levél volt. Címzése szerint Pétervárra készült, a cári birodalom fővárosába, a Cári Tudományos Akadémiába, az akkor már
Európa-szerte tisztelt, nagynevű tudósnak – Baer Károly professzornak.

A híres tudós úttörője volt a tudományos állatboncolásnak, az élettani kutatásnak, de éber szelleme mindenféle egyéb törekvést is
érdeklődésébe vont, ami csak az emberi felvilágosodást szolgálta. Elsősorban ugyan a természet világának jelenségei iránt
érdeklődött, de élénk figyelemmel kísérte a történelem, a földrajz, a néprajz és nyelvészet kérdéseit is. Éppen ezért a pétervári
Akadémia tudósai között afféle mindent számontartó vezérnek számított, aki személyes érdeklődésének mágnesével maga köré vonta a
legkülönfélébb tudományágak művelőit. De Baer Károly nemcsak a pétervári tudósok társadalmának volt központja. Hozzá fordultak
leveleikkel a moszkvai, a kazanyi és a helsinki egyetem tudósai is.

Gottlund Karoly most ennek a vonzó szellemű tudósnak írt beszámolót a helsinki tudományos élet legfrissebb kérdéseiről. Előbb a finn
helyesírás körül zajló heves vita fejleményeiről írt, aztán a népköltési gyűjtés újabb eredményeiről, s végül rátért levelének
legfontosabb részére:

... Nagy örömmel értesítem, nagyrabecsült Professzor Úr, hogy rövidesen az önök körébe fog érkezni az a fiatal magyar
tudós, kiről előbbi tudósításaimban már megemlékeztem.

Kimondhatatlan örömömre szolgál, hogy Reguly Antal úr, kit másfél évvel ezelőtt én mutattam be a helsinki társaságnak,
mint a finnugor népek rokonságának kutatására elszánt, lelkes ifjú magyart, immár előkészülve érzi magát arra, hogy a
nyugati finnek nyelvének ismeretében a pétervári Akadémia tudósai körében folytathassa e néprokonság keleti ágazatának
– a mordvin, cseremisz, votják, zűrjén, vogul és osztják népek – nyelvének és életének megismeréséhez szükséges
tanulmányokat.

Ön értesült már róla, hogy e derék magyar ifjú itt Helsinkiben, tanulmányai kezdő időszakában, némely türelmetlen és
gyanakvó emberek részéről mily méltatlan bántásban részesült. De Reguly úr nemes és tiszta erkölcsi ereje, valamint
páratlanul ragyogó tehetsége e bántásokért gyönyörű elégtételt szerzett magának.

Most egy éve – a bántalom után – elhagyá Helsinkit. Elébb egy világtól elzárt finn tanyán, aztán lapp földön, végül
Karéliában töltött összesen hat hónapot. S aztán visszatért ide közénk. Oh, de milyen ragyogó szellemi fegyverzetben!

Mondhatom önnek, hogy még mi is – kik bíztunk benne és küzdelmét a szeretet részvételével néztük – szinte hitetlenkedő
ámulattal hallottuk, mily könnyed biztonsággal fejezi ki ismereteit svéd és finn nyelven egyaránt, mily alapos jártasságra
tett szert a lapp nyelvben is! Akarat és nyelv- készség csodáját bámultuk, tapasztalván, hogy e kitűnő ifjú a néhány rövid
hónap alatt mily tökéletességgel sajátította el e nyelveket, legmélyebb gyökerükben fogván meg azokat.

Látta volna ön Castrént, s mindazokat, kik az ifjú Regulyt gúnyolák. Valósággal meg semmisülten szégyenkeztek, és
restelkedve hallgatták a magyar ifjú előadását, melyben a nyelvre vonatkozó legfontosabb és legmélyrehatóbb
észrevételeket közié.

Le nem írhatom önnek, mélyen tisztelt Professzor Úr, a mi boldog elégedettségünket, midőn láttuk, hogy a helsinki
tudományos körök, de az egész társaság is, mily bámuló hódolattál hajol meg az ifjú magyar tudós előtt, ki azonban e
 hódolást éppen oly komoly szerénységgel fogadd, amilyen csendes méltósággal viselte el a bántást...

Még most is, midőn vállalt feladatához illő képességét oly fényesen bebizonyítá, nem sütkérezik öntelten az őt méltán
körülvevő csodálathan, hanem szerényen hangoztatván még elégtelen készültségét, serényen tanulmányozza az észt
nyelvet, az összehasonlító nyelvtudomány iránymutató könyveit, sőt a néprajzot is.

Mindezt igen nehéz anyagi körülmények között végzi, hiszen szülei, kik felettébb aggódnak fiuk hosszas távolmaradása
miatt, csupán szűkös segítséget küldhetnek neki. Magyar hazája legfőbb tudományos intézetét, a pesti Tudományos
Akadémiát Reguly úr otthoni barátai már tudósították kutatói szándékáról, de onnét mindeddig biztatást sem kapott.

Ifjú magyar barátunk azonban nem csügged. S a mostoha körülmények között mutatott kitartása tán még több becsülést
érdemel, mint rendkívüli tehetsége. Mi különösen azért bízunk e derék magyar ifjúban, mert benne egyesülve látjuk a
szellemi készségnek és a lelki kiválóságnak erőit.

Baráti körünk büszke örömmel buzdítja az ifjú Regulyt és sokszor idézzük a mi gyönyörű Kalevalánk rézemberkéjét, akinek
Vejnemöjnen ugyancsak könnyű hetykeséggel vágta oda:

Aligha arra szültek téged

Hogy e temérdek fát ledöntsed!

S lám, a feladatához nőttön növő rézemberke apró rézfejszéje óriásivá fejlett, s a harmadik suhintással tetemmé döntötte a
nap világát elfogó tölgyet.

A mi Regulynk fényes fejszéje is villant immár egyet! Bár suhinthatna még vagy kettőt, hogy dőlne már le a kétely, a
tudatlanság árnyékoló fája, s a tudás világossága sütne rá annyi rokon nép testvériségére.

Meleg szívvel kérjük az ön nagytekintélyű segítségét ifjú barátunk számára, midőn az most a közeljövőben – valószínűen
június hó közepén – Pétervárra érkezik.

Maradok az ön nagyrabecsült személyének mindenkor készséges tisztelője és híve:

Helsinki, 1841. május hó 30-án

Gottlund Károly

Éppen a hetedik kacskaringót rajzolta aláírása mellé Gottlund tanár, midőn a halkan nyíló ajtón belépett leánya, Ilmatar. Látva atyja
derült arcát, ő is mosolyogva közeledett az íróasztalhoz. A szép leányka arca halovány volt. Egy éve még villanóan eleven szeme
fátyolos. Hangja sem csengett oly könnyedén, mint esztendővel ezelőtt. Halkan, szelíden szólt atyjához:

– Ne haragudj atyácskám, zavarásomért. Anyám kérdezi, mi szándékod van estére? Látogatóba készülnénk...

Nem folytatta tovább, mert Gottlund a homlokát ráncolta. |

– Én ma Reguly urat várom – szólt határozottan. – Tudjátok, hogy ő jövő héten utazik Pétervárra, s még sok megbeszélnivalóm van
vele.

Ilmatar halvány arcára könnyű pirosság futott. S atyja komoly tekintete előtt lesütötte szemét. Rebbenve szállt ajkáról a szó:

– Már utazik? Úgy hallom, még postát vár hazájából.

– Tegnap kapott hírt szüleitől, s pénzküldeményt is – válaszolt leányának Gottlund. – Most már nem kívánja halasztani pétervári
utazását. Magam is azt tanácsolom neki, hogy induljon mielőbb a magasabb iskolába. Mit tőlünk kaphatott, megkapta. Szellemi
javakban is, és... emberi tapasztalásokban is...

Az utolsó szavakat kissé megnyomta Gottlund, és mereven nézett leányára. Ilmatar megértette, milyen emberi tapasztalásokra céloz
apja. S szép, halovány arcát mélyen meghajtotta Hallgatott. Atyja továbbra is merően nézett rá, mintha szót várna tőle.

De e pillanatban kurtán, keményen szólalt meg az előszoba csengettyűje. Határozott kéz ránthatta meg sárgaréz rúdját.

– Tán már jő is... – intett Gottlund a lánya felé s Ilmatar szeme riadtan rebbent. Tétova léptekkel indult ajtót nyitni.

Valóban Reguly érkezett. Ilmatart udvariasan maga elé tessékelve nyugodt mosollyal lepett a szobába. Könnyed fejbólintással
köszöntötte Gottlundot. A tanár lelkendezve fogadta:

– Nagy örömmel értesültem Schilt doktortól, hogy megérkezett várva várt postája. Képzelem, mily boldog ön most, hogy utazhat tőlünk
napkelet felé!

Reguly arcán nem változott a könnyű mosoly. Nyugodtan válaszolt:

– Igen. Örülök, bár nem mértéktelenül. Nem könnyű elhagyni ily kedves kört, mint az önöké. A barátoktól való elválás mindig szomorú.

E szavaknál könnyedén Ilmatar felé biccentett, mint aki bókolni akar a jelenlevő nőnek. Hangja azonban nem lehetett meggyőző, mert
Ilmatar megérezte, hogy Reguly csupán udvariasságból hangoztatja feléje is az elválás szomorúságát.
Hirtelen felkapta szép fejét, s arca pirosra gyulladt. Reguly felé lépett, s egyenesen szemébe nézett:

– Tudom, hogy vétettem ön ellen. S tudom, mily keserű fájdalmat okoztak önnek baráti köröm némely tagjai. Nem volt még alkalmam
arra, hogy önt ezért őszintén megkövessem. Kérem, ne őrizzen velünk szemben neheztelést és rossz emléket. Higgye el, mélyen
megbántuk helytelen viselkedésünket... – Kezét Reguly felé nyújtotta.

A magyar ifjú megfogta Ilmatar ujjait, de a bocsánatkérést szerényen elhárította.

– A bántást már rég elfelejtettem! – s mosolyogva hozzátette: – Meg kell tanulnunk, hogy a kellemetlenből csupán azt őrizzük, mi
belőle haszonként származott. Én önöknek köszönöm finn tudományomat. Hiszen tán sohasem menekültem volna a Gundunnen-
tanyára, ha Olafson nem csúfolja tudatlanságomat. És önnek köszönöm, kedves Ilmatar, hogy sohasem fogom elfelejteni Runeberg
svéd nyelvű versét a hős zászlótartóról.

A leány tágra nyílt szemmel meredt Regulyra.

– Oh, ön túlságosan nemes gondolkodású, hogysem megérthetném – szólt végül felhevülten. Könny gyűlt szemébe. Majd hirtelen
sarkon fordult, s kiszaladt.

Reguly kissé meglepetten nézett utána. Gottlund fejét csóválta, aztán egy sóhajtást nyomva el, vendégéhez fordult:

– Kérem, ne ítélje el e szeszélyes magatartást. Lányom valóban mélyen sajnálja a történteket. Valósággal betege lett bánkódásának s
most alig tudja elhinni, hogy ön őszintén megbocsátott. Ha büszke haragot tapasztalna az ön részéről, még azt is könnyebben
megértené...

Reguly elnézést kérő mosollyal vonta meg vállát:

– Nem tehetek róla, hogy nem vagyok haragtartó. Amit mondtam, őszintén mondtam, ön tudja, kedves Gottlund uram, hogy érzéseim
szilárdságát nagyobb dolgokra kell most edzenem, s nem emészthetem magam társasági sérelmek őrizgetésével.

Gottlund kapott a férfias szón:

– Igaza van, kedves barátom! Önt most nehezebb küzdelem várja. Nem pazarolhat sem időt, sem töprengést hiú érzékenykedésre.
Mikor szándékozik elutazni Pétervárra?

– Jövő héten okvetlenül – válaszolt szilárdan Reguly.

– S a hazai hírek? Kedvezőek? – kérdezte Gottlund.

Reguly erre kissé elkomorult:

– Atyám küldött ugyan némi segélyt, de erélyesebben sürgeti hazatérésemet is. Felek, komolyan neheztel már makacs utazási
szenvedélyemért, ahogyan ő nevezi kutatási elszántságomat. Csupán anyám vigasztal enyhe bátorítással. Ö is megírja ugyan, hogy a
„józan elmék rosszallják hiábavaló vállalkozásomat”, de közli azt is, hogy volt kedves történettanárom, a tudós Maár Bonifác ismét
levelet küldött Toldy Ferencnek, az Akadémia titoknokának és sürgeté, hogy tárja a haza nyilvánossága elé rokonkutató szándékaimat.
Ettől remélné, hogy akad tán megértő vagyonos, ki támogatja a nemzeti célt.

– S volt-e eredménye a derék Maár levelének? – kérdezte Gottlund.

– Eddig még semmi – válaszolt Reguly kissé ingerülten. – Ám én most már mire sem várok s indulok. Ha egyéb célt nem érek,
meglátom, mit lehetne tanulni Pétervárott.

– Óh, ott sokat! – kiáltott lelkesen Gottlund. – Mindenekelőtt Baer professzort keresse, kihez levelet írtam az Ön érdekében. Ö majd
bemutatja önt a többi jeles tudósnak. Meg fogja ismerni Adelungot, Sjögrent, Fraehnt, Köppent, Krugot, Schmidtet...

Reguly felkapta fejét s hirtelen közbeszólt:

– Mily különös! Csupa német név – a cári orosz akadémián!

Gottlund mosolyogva bólintott:

– Nagypéteri hagyomány Oroszországban a hasznos idegenek megbecsülése. A nagy cár is németekkel, hollandokkal építtette híres
hajóhadát, városait. Önben persze a magyar hazafi berzenkedik a németek ellen. Megértem. Elég bajuk volt velük. De
megnyugtathatom. Ezektől a pétervári akadémiai németektől mitse tartson. Németségükből csupán a jót és nemeset hozták magukkal: a
becsületes szorgalmat, az alaposságot, a rendszerező értelmet és az igazság makacs szeretetét. Nagy tudós mindahány és szabad
szellemű, nyíltlelkű ember. Nem a cári hatalmat szolgálják, hanem az emberi civilizációt. Tekintélyük oly nagy, hogy még a cári udvar
is kissé babonás tisztelettel néz rájuk. Ók ezt arra használják, hogy a maguk szűk körében – az akadémián – valóságos kis tudományos
köztársaságot építenek. Jól fogja magát érezni közöttük – emberileg is.

Reguly hálásan tekintett Gottlundra.

– Köszönöm önnek a bátorítást – szólt s Gottlund elé lépett: – most engedje meg, hogy immár búcsúzzam öntől, ki annyi, de annyi jót
tett velem. Hiú szavak helyett tetteim s eredményeim köszönjék majd meg önnek az emberséges barátságot, mit irányomban mutatott.
Csak egyet ígérhetek: törekvésemben és kitartásomban nem fog csalódni sem ön, sem – rokonságunk, a sok-sok milliónyi testvéri nép...

Gottlund szótlan meghatottsággal ölelte* át ifjú barátját...

S némán nézett utána, mikor az gyorsan elfordulva, kisietett a szobából. Csak mikor már becsukódott Reguly mögött az ajtó, mormolta
Gottlund halkan, maga elé meredve:

– Jó kéz markolja a rézfejszécskét...

A PÉTERVÁRI SZIGETEN
Jó nyugati széllel, fürgén siklott Reguly vitorlása a kronstadti öbölben. Az ifjú magyar a hajó orrából figyelte az eléje táruló képet.
Tiszta kék égről sütött a vidám júniusi nap Pétervár tornyaira, paloták magas ormára, az ablakok üvegtábláiról üdvözlő fények
szikráztak Reguly káprázó szemébe.

A csodás város fehérzöld szigetei közül a Nyevka, a Kis-Nyeva és a Nagy-Nyeva aranysárga csíkja mint háromágú szigony fúródott a
tengeröböl kék vizébe.

A vidám kis kétárbocos kunkori orra már össze is csapott a sárga szigony legdélibb ágával: a Nagy-Nyeva széles torkolatába suhant.
Aztán kecses íveléssel az északi partnak fordult, egy kis csatornába futott be, s azon át elérte a „gályák kikötőjének” szabályos
téglalap alakúra terveit, kőrakpartos medencéjét.

1841 június 12. napjának ragyogó délelőttjén szállt partra Reguly a Nyeva-delta tizenhét szigetére épült Pétervár legnagyobb szigetén,
a Vaszilevszkij Osztrovon.

A kikötőmedence körül fából épült alacsony raktárházak sorakoztak. Mögöttük még beépítetlen puszta térség terjengett. Regulynak
azonban nem maradt sok ideje a szemlélődésre. Hangos kiáltozással sereglettek köréje a kocsisok: a jámscsikok, s egymásra licitálva
kínálgatták háromfogatú, gyékényernyős szekerüket.

Reguly nem sokat értett meg az ajánlkozásból, hiszen Helsinkiben kevés alkalma volt még az orosz beszéd tanulására. Csak találomra
nyújtotta oda két poggyászcsomagját a legfürgébben hadonászó, rőtszakállú jámscsiknak, aki aztán diadalmasan trojkájához vezette a
megkaparintott fuvart. Hamarosan megértette, hogy az ifjú idegen, aki néhány orosz szót ismételget, német szavakkal keverve, nyilván
egy német vendégfogadóba kíván hajtatni.

Reguly Gottlundtól valóban egy német vendégfogadó címet kapta meg, hogy a cári székvárosban, az orosz beszéddel való ismerkedés
első idejében legyen „nyelvi támaszpontja”.

A nyurga jámscsik a bakra ugrott. Nagyot kurjantott, ostorával odacsípett a két lógós hátára, s már iramodott is a vidáman
csengettyűző trojka a város házai felé.

Még beépítetlen térségen vágtatott a csengős fuvar, de az utas már láthatta, hogy a városszélről nyílegyenes utcák párhuzamos sora
visz befelé, a messziről magasodó tornyok és palotakupolák irányába. Mintha papíron pontosan kirajzolt terv feküdne Reguly előtt,
úgy tűntek szemébe ezek az egymás mellé sorakozó párhuzamos utcák.

– Nagy Péter vonalzójának nyomai... – jutottak eszébe történeti tanulmányai.

De nem sok ideje volt a városépítő cár mérnöki szenvedélyéről elmélkedni. A rőtszakállú jámscsik sűrű ostorpattogással hajszolta
előre három lobogó sörényű lovacskáját a nyílegyenes főútvonalon: a proszpekten. Aztán egy keskenyebb mellékutcába kanyarodott
olyan mutatványba illő, vakmerő hajtással, hogy utasát csak a gyékény ponyva mentette meg a kirepüléstől. Fejét alaposan beverte a
gyékényernyőt tartó nyírfabordába.

Szédülve kászolódott le a hirtelen megtorpanó trojka kasából. A vigyorgó jámscsik leemelte két csomagját s a vendégfogadó
cégtábláján habzó söröskancsóra mutatott; aztán jobb tenyerét előrenyújtva fuvardíját kérte. Regulyt mintha újra fejbekólintották
volna.

Annyit már értett oroszul, hogy a fuvardíj fejében kért rubelek számát elképesztően soknak találja. Helsinkiben – bár igen ritkán volt
lehetősége bérelt fuvarral utazni – egész napig kocsizhatott ekkora összegért.

Hiába próbált azonban elébb elképedten, aztán haragosan tiltakozni a szerinte túlborsos fuvardíj ellen. A jámscsik csak még
hangosabban követelte járandóságát. A vendégfogadó ivójából szájtátók tódultak köréjük. Megjelent a hordóhasú, fehér kötényes,
vörös arcú német fogadós is. Ő is a jámscsik igazát bizonyította:

– Bizony uram, ennyi az ő törvényes díja.

Reguly fizetett s a fogadóstól szobát kért. Az bólintott s egy szolga már vitte is a könnyű poggyászt a fogadó tárt kapuszínje felé. A
testes fogadós itt egy kis fülkébe tessékelte Regulyt s előbb kedélyesen kikérdezte: honnét, miért jött Pétervárra, aztán elmondta, hogy
az övénél jobb szállást keresve sem találhatna széles Oroszországban. Végül közölte a szoba árát.

Reguly megint megdöbbent. Helsinkiben feleannyit sem fizetett fogadói szobájáért. Most már – német nyelven – alaposan meg is
mondta véleményét az árak szemérmetlen mértékéről. A vörös képű fogadós azonban méltóságteljesen kidüllesztette tokájáig
domborodó pocakját s így szólt:

– Uram, ön elfelejti, hogy most a minden oroszok cárjának felséges fővárosában kíván vendégeskedni.

Regulynak hirtelen eszébe jutott egy finn közmondás:

– Drágán eszik a cár vendége!

De eszébe villant egy helsinki beszélgetés is, melynek során valaki ezt mondta:..

– Szentpétervár Európa legdrágább városa.

Hát most tapasztalhatta ezt a közmondásos drágaságot. Lehangoltan állt meg szobácskájában, mely ugyan német ízlésű, faragott
fabútorokkal elég otthonosan volt berendezve – hatalmas mennyezetes ággyal, öblös szekrénnyel, széles talpú asztallal, igen kényelmes
székkel – de azért korántsem igazolta azt a cári fenségű árat, amit a fogadós érte kért.

– Ilyen árak mellett még két hónapra sem futja pénzecském – csinált hirtelen számvetést Reguly s a pétervári „magas iskola” első
órájában ifjú vállára ült az a gond, ami aztán itteni keserves esztendői alatt soha el nem hagyta.

Pillanatnyilag azonban elhessentette magától az anyagi gond sötét madarát. Még a nap folyamán fel akarta keresni Baer professzort,
hogy egy órát se vesztegessen, s minél előbb tájékozódhasson tanulmányainak lehetősége felől. Rendbeszedte magát s el is indult a
fogadós útmutatása szerint.

– Menjen csak mindig előre az orra után – mondta kedélyes fölénnyel a nagy darab német. – Akármerre megy, öt perc múlva Nyeva-
partot talál, aztán menjen csak a vízfolyással szemben, míg elér a sziget keleti csúcsára. Ott egyrakáson talál mindent, ami tudomány.
Egyetemet, akadémiát, könyvtárat, múzeumot...

A tudományok akadémiája valóban itt volt, egy szigeten a fogadóval. Szép, görög oszlopos, nemes ízlésű épület. Hasonlított a helsinki
egyetem palotájához. A homlokzatát lezáró háromszögű mezőben a tudományokat jelképező görög múzsaszobrok ékeskedtek.

Az Akadémia tágas előcsarnokában a kaftánszerű, barna köpenybe öltözött akadémiai szolga néma meghajlással vette tudomásul,
hogy Reguly Baer professzort keresi. Az emeletre vezette, s ott szótlanul mutatott egy szépen faragott barna tölgyfaajtóra.

Reguly elfogódottan nyitott be a súlyos ajtón. Szőnyegekkel borított, köröskörül mennyezetig érő könyvespolcokkal párnázott tágas
szobába lépett, melynek három hatalmas ablakán áradt be a világosság. Az ajtóval szemben a szoba közepén terjedelmes íróasztal
súlyosodott, előtte két öblös karosszék. Mintha óriásoknak készítették volna őket. Egyéb bútor nem is állta útját a tekintetnek, különben
is rögtön megragadta a belépőt az íróasztal mögött trónoló hatalmas emberi test. Az ifjú Regulyt azonban inkább a nyílt, barátságosan
mosolygó tekintet fogta meg, mely a körszakállas óriás kék szeméből sugárzott..

Mikor magát meghajtva bemutatkozott, a hatalmas termetű Baer professzor fürge mozdulattal állt fel, nem is várta volna az ember egy
olyan terjedelmes testtől. De a kitűnő tudós, bár egy fejjel magasabb a vendég ifjúnál, nem volt kövér ember. Reguly úgy érezte, mintha
a népmesék jóindulatú, csupaizom óriása fogná meg gyengéden kezét s azt kérdezné: „No legényke, vállamra kapjalak-e, vigyelek-e
mérföldnyelő léptekkel a mesék világába?”

Baer professzor a valóságban is majdnemhogy ilyenformán szólott.

– Nos, kedves ifjú magyar barátunk – szólalt meg mélyen zengő hangján – annyi sok szépet hallottunk az ön nyelveket lakmározó
szellemi étvágyáról, hogy igazán nagy érdeklődéssel vártuk már érkezését. Csak szólnia kell: milyen szótárt, milyen nyelvtant
parancsol reggelire, ebédre, vacsorára – tálalunk mindent.

S Reguly vállára téve hatalmas tenyerét, jót nevetett Baer professzor, vele a magyar ifjú is. De aztán komolyra fordult a szó és a tudós
akadémikus gyakorlati tanácsokat sorolt el vendégének.

– Az én nézetem szerint – mondta – önnek most elsősorban oroszul kell megtanulnia. Velünk, akadémiai emberekkel beszélhet ön
németül is. De a napi életben nem nélkülözheti az orosz nyelv ismeretét.

Reguly szólni akart, de Baer kedvesen karjára tette a kezét:

– Tudom mit akar mondani. Azt, hogy ön nem az orosz nép és nyelv tanulmányozására jött ide. De ne feledje, hogy azok az ugor népek,
akiket ön az Ural táján tanulmányozni akar, hosszú századok óta orosz környezetben élnek. Aki az ő nyelvüket kutatja, tudnia kell azt
is, milyen szavakat vettek át ők nyilvánvalóan az orosz nyelvből. Az igazán ősi, eredetien finnugor szavakat csak így tudja kiválasztani
mostani beszédjükből.

Regulyt ez meggyőzte. Engedelmesen bólintott.

– Eggyel több feladat a tucatnyihoz – szólt megadással.

Baer fejét ingatta:

– Nemcsak tanulmányai miatt kell oroszul megtanulnia. Hanem főleg azért, mert ezeket a tanulmányokat itt, ebben az oroszul élő,
beszélő világban kell folytatnia. Az igazi tudós – kutasson bármilyen elvont tárgy körében – soha nem szakadhat el fizikai léte
környezetétől.

Reguly figyelmesen hallgatta a tudóst, aki így folytatta:

– Az orosz nyelv tanulása persze nem foglalhatja le teljes idejét. Azt hiszem a legokosabb, ha emellett most alaposan nekilát az
összehasonlító nyelvészet elméleti tanulmányozásához. Ismerje meg jól a nyelvek összehasonlításának tudományos módszereit, s csak
azután fogjon hozza a rokonnak vélt keleti nyelvek tanulásához. Ha ezt a menetrendet következetesen betartja, célhoz fog érni.

– Oh, a cél...! – sóhajtott Reguly. – Elérésé, sajnos nemcsak tanulmányaim menetrendjének pontos betartásán múlik. Kérdéses, hogy
egyáltalában maradhatok-e itt huzamosabb ideig. Pár órai tapasztalásom is meggyőzhetett már anyagi erőim szűkös voltáról e
felettébb drága városban...
Baer összevonta bozontos szemöldökét. Fürkészve nézett a magyar ifjú arcába. Aztán így szólt:

– Gottlund barátom úgy tudósított, hogy ön a Magyar Tudományos Akadémia segítségét reméli

Reguly elpirult:

– Ez valóban így van – mondta kissé bizonytalanul. – De reményem nem sziklakő, melyre a jövendő bizonyosságát építhetem. Eddig
csupán otthoni barátaim fordultak akadémiánkhoz, én magam még nem írtam kérést. Ezt csak itteni tanulmányaim után, alaposabb
felkészüléssel kívánnám megtenni, midőn világosabban meg tudom jelölni tudományos munkám célját és követendő utamat. Most
azonban azt kell látnom, hogy Pétervárott aligha győzöm az életet a magam szerény erőivel.

Baer szelíd mosollyal tekintett az ifjú gondterhes arcába:

– Becsülöm, hogy ön csak megalapozott kéréssel kíván hazája tudós társaságához fordulni. Megértem komoly számvetését is az itteni
drágább élettel. Petervár bizony nem olcsó város. Mégis azt mondom önnek, ne eméssze most magát anyagi gondokkal. Próbálunk
majd azokon is enyhíteni, önnek legfőbb gondja a további tudományos előhaladás legyen.

Reguly hálával tekintett a jóindulatú tudósra.

– Köszönöm önnek a szíves buzdítást – szólt megindultan. – Ha mitsem végezhetnék itt, akkor is érdemes volt eljönnöm, ekkora
emberséget tapasztalni messze idegenben...

Baer elhárította a hálálkodást. S aztán vidáman kacsintott:

– Idegenben? Nos, kedves ifjú barátom, akkor még azt is meg kell mondanom, hogy itt önre nemcsak tudósok rokonszellemű családja
vár, hanem egy kedves, finom és meleg otthon is, ahol magyar szívvel, magyar szóval, magyar vendéglátással készülnek a hazai testvér
fogadására!

Reguly szeme-szája elállt a csodálkozástól.

– Magyar otthon, magyar szó, itt Pétervárott?! – kiáltott fel hitetlenkedve.

– Bizony, bizony! – nevetett hangosan Baer professzor.

– Mégpedig nem is akármilyen! Nem hallotta-e ön hírét Helsinkiben Balugyánszky Mihály szenátornak? A cári kabinetiroda
elnökének? A híres államgazdászati és pénzügyi akadémiai tudósnak? Látom már, hogy nem tud róla! Nem baj! A fontos az, hogy ő tud
önről, mégpedig olyan tüzetes pontossággal, hogy tudomása van az ön atyafiságáról is.

Reguly most már valósággal megdöbbent. Hogy a cári udvar egyik főméltósága még az ő családi viszonyait is ismeri? Hirtelen arra
gondolt, hogy ebben tán része van az idegeneket megfigyelő titkosrendőrségnek is. De Baer professzor rögtön eloszlatta Reguly
gyanakvását:

– Néhány nappal ezelőtt találkoztam Balugyánszky szenátorral ö már türelmetlenül érdeklődött, mikor érkezik Pétervárra az ő ifjú
magyar földije, a „magyarok rokonainak kutatója”. A kedves, öreg Balugyánszky ugyanis magyar származású. Bizony, elég régen volt,
mikor eljött hazájából. Még a napóleoni háborúk idején.

Reguly még mindig álmélkodott:

– De hogyan lett belőle cári szenátor és főhivatalnok?

Baer türelemre intett:

– Elmondok önnek mindent a szenátorról, amit csak tudok. Hallgassa: Balugyánszky az ön hazájának északkeleti részében született,
ott, ahol a kárpáti oroszok laknak. Apja szegény görögkatolikus pap volt. De az eszes fiú oly kitűnően végezte iskoláit, hogy felkerült a
bécsi egyetemre. Ott Sonnenfels, a híres egyetemi tanár – II. József császár bizalmasa – annyira megkedvelte a tehetséges magyar fiút,
hogy mihelyt az befejezte egyetemi tanulmányait, kineveztette az akkoriban felállított nagyváradi jogakadémia tanárává. Balugyánszky
ott működött 1803-ig. Abban az időben nálunk I. Sándor cár, a francia forradalmi eszmék hatása alatt liberálisabb kormányzást
igyekezett bevezetni, s többek között az orosz társadalom felsőbb rétegei számára színvonalas iskolákat kívánt alapítani. Számos
liberális szellemű külföldi tudóst hívtak akkor Oroszországba. Balugyánszky is így került a pétervári egyetemre. Külön előadásokat
kellett tartania a fiatal nagyhercegek – köztük a mostani cár – számára is.

S bár Balugyánszky mindenkor a liberális államkormányzás hívének mutatkozott, a mostani cár – a bizony nem éppen liberális I.
Miklós – mégis bizalmával tüntette ki és kinevezte kabinetirodája elnökévé. Még ifjú korában annyira megszerette tanárát, a mindig
nyílt, férfiasan őszinte Balugyánszkyt, hogy azt beszélik, egyike ama keveseknek, aki megmondhatja az igazat a cárnak. Ha kérdezi...

Baer az utolsó szavaknál elkomolyodott. Egy pillanatra meg is állt a szóval. Reguly fokozódó lelkesültséggel hallgatta nevezetes
honfitársa tündöklő pályafutását, most észrevette az orosz tudós hirtelen elkomolyodását s kissé hökkenten mondta:

– Csak ha kérdezi?

Baer bólintott:

– Sajnos, a cár egyre jobban elzárkózik az olyan tanácsosoktól, akik nem hívei a „vaskezű” uralkodásnak. Azt hiszem, már
Balugyánszkyt is csak kegyeletből hagyja a helyén, de fontosabb politikai ügyekben aligha kéri ki véleményét. Ha kikérné, tán nem
volna oly kegyetlen elnyomás Lengyelországban, nem üldöznék oly irgalmatlanul a finn hazafiakat, s tán már a rég esedékes
jobbágyfelszabadítás ügye is előrehaladt volna. De az öreg Balugyánszkynak ezekben a kérdésekben ma már nincs szava. Pedig
hetvenkét éves korára is töretlenül friss szellemmel ítéli meg a dolgokat. Csak – mert látja, hogy hasztalan próbálna hangot adni
véleményének – mindinkább a tudományok világa felé húzódik vissza. Vendégszerető házában szívesen látja az Akadémia tudósait –
hiszen ő maga is tagja jogtudományi osztályunknak. De minden más tudományos törekvés is élénken érdekli.

Regulyt hirtelen más érdekelte:

– Tud-e még vajon magyarul? – kérdezte élénken. Baer mosolyogva válaszolt:

– Ezt nagyon hamar személyesen is tapasztalhatja. Holnap este néhány akadémikus társammal Balugyánszkyéknál teázunk. Megbízott,
hogyha ön Pétervárra érkezik, okvetlenül vigyem magammal „az ő ifjú honfitársát”. Szíves szeretettel várja önt, feleségével együtt, aki
ugyancsak magyar.

– Óh, hát valóban magyar otthon – Pétervárott! – kiáltott fel ujjongó örömmel Reguly.

– De még milyen! – szólt nyomatékkal Baer – Balugyánszkyné a legkedvesebb és legjóságosabb matróna, kivel csak találkozni
szerencsém volt. Kilenc gyermek anyja. Két délceg fia gárdatiszt. Hat gyönyörű asszony lánya – mind magasrangú hivatalnok vagy
tiszt felesége – a pétervári társaságban ünnepelt szépségeknek számítanak. Legifjabb leánya, Olga még intézetben nevelődik. Így a két
öreg most magában él, de házuk gyakran látja vendégül tudósok s művészek egy-egy kisebb társaságát. Mondhatom, a legszebb
szellemi üdülés kedves otthonukban vendégeskedni...

Reguly. örömteli ámulással hallgatta Baer áradozását. Búcsúzáskor meg is egyeztek, hogy másnap este hatkor Reguly ismét az
Akadémiára jön, és együtt indulnak Balugyánszkyék házába.

A magyar ifjúnak a következő nap késő délutánján alkalma volt arra, hogy a leghivatottabb kalauz vezetésével tegye meg első sétáját
Pétervár „szentélyében”: a Téli Palota és a cári hatalom intézményeinek városnegyedében.

A Nyeva déli partján a Fontanka-csatorna úgy övezte félkörben ezt a gyönyörű városrészt, mint valami várat védő árok.
Balugyánszkyék ugyan e bűvös körön kívül – Pétervár úgynevezett Moszkva-kerületében – laktak, de az út hozzájuk a „nagy paloták”
negyedén át vitt.

Amikor Baer a Vaszilevszkij-sziget csúcsáról a lehorgonyzott bárkákra épített hajóhídon átvezette Regulyt a folyópart tündökletesen
fényes palotasora felé, figyelmeztette az ifjú utazót:

– Itt mindenre úgy tekintsen, hogy ezen a helyen 150 évvel ezelőtt még csak homok és mocsár, ingovány és dúvadak bozótja terjengett.
Most félmillió ember lakik e városrengetegben. Péter, a Nagy Pallér, meg lehet elégedve alapításával.

Reguly bólintott:

– Már tegnap, midőn először tűnt szemembe e város pompázatos képe, arra gondoltam: milyen csodát tud teremteni egyetlen ember
acélkemény akarata...

Baer tagadóan rázta hatalmas fejét:

– Szikrázhat az acél, ha tüzét nem fogja szívós tapló. Péternek legfőbb ereje nem tervező lángesze, nem is rettentő akarata volt, hanem
az, hogy teremtő rendbe tudott szervezni és lelkesíteni tízezernyi pompás munkás kezet. Hajó- és házépítő munkásai nemcsak félelmetes
dühétől serkentek dologra, hanem a példától is, mit maga mutatott. Izzadó homlokkal versenyt ácsolt velük.

Leértek a hídról és befordultak a Téli Palota meg az Admiralitás roppant tömbje közötti széles útra. Mindkét palota körül szuronyos
katonák lépkedtek kettős körben. A két őrjárat egymással ellentétes irányban vágta a feszes díszlépést. Reguly rájuk mutatott, s kissé
hetyke hangon válaszolt Baernek:

– Úgy látom azonban, hogy Péter utódai aligha mernének ácsaik közé menni, versenyt szekercézni. Elég szigorúan őriztetik magukat.

Baer halkabb beszédre intett:

– Péternek még nem sok őriztetni valója volt. Neki elég volt az a kis faház is, amit még ma is láthat a viborgi rakparton. Lánya,
Erzsébet cárnő építtette magának ezt a tündéri Téli Palotát. S a másik cári anyuska, II. Katalin már a cári kormánypálca hegyébe
rakatta a világ egyik legnagyobb brilliánsát, a híres Orlov-gyémántot. Hát most már van mit félteni.

Közben az Admiralitás mögötti Sándor-kertbe kanyarodtak, s Reguly onnét bámulhatta egy még nagyobb épület, a Törzskari Palota
hétszázhatvannyolc ablakos roppant homlokzatát. De már nyílt is előttük a meg nagyszerűbb látvány: végeláthatatlan sugárút, olyan
széles és olyan fényes palotasorral, amilyet a magyar ifjú az ezeréves császárvárosban, Bécsben sem látott.

– Íme, a híres Nyevszkij Proszpekt – szólt Baer hatalmas karját előrenyújtva. – Olyan egyenes és olyan széles, ahogyan azt Péter
pallérléce kirajzolta, öt verszt hosszúságban vágja át azt a földnyelvet, ami a Nyeva derékszögű kanyarjába nyúlik. Európa egyetlen
fővárosának sincs ilyen hatalmas sugárútja.

Elindultak a pompás útvonalon. Középen fényezett fogatok vágtattak, sokszor hajmeresztő iramban előzgetve egymást. Az út két
oldalán, a gyalogjárókon tömött sorokban áramlott a hangos nép. A fogatokat hajtó kocsisok kurjantásai, a vágtató lovak csengői, a
gyalogtömeg zsivaja kábították ugyan az ifjú Regulyt, de szeme azért elevenen figyelt. Az útvonal jobb oldalán tágas térség nyílott. S
ott magasodott előttük a Kazanyi Székesegyház lenyűgöző tömege. Az ember szeme szinte eltévedt a félkörívben sorakozó görög
oszlopok sűrű rendjében. De Reguly tekintetét nem az a kápráztató oszloperdő fogta meg. Hiába magyarázta neki Baer:

– Ennyi oszlopa nincs a világ egyetlen templomának se. Itt künn százharminckettőt számolhat, benn a szentélyben ötvenhat csiszolt
gránitoszlop tartja a kupolát. Ezeket még Anna cárnő kezdte faragtatni, aztán Erzsébet folytatta a sort, de még II. Katalin is toldatott
egy pár oszlopot a tető alá. Ezek a cár-anyuskák, asszony létükre, szerették a szilárd hajlékot.

Reguly azonban a rengeteg oszlop tövéhez felvezető széles lépcsősorra bámult. Ilyen elképesztő koldus tömeget sem látott még soha.
Mankók, falábak, meztelenül meredő csonka karok, gennyedő sebektől torzult arcok, véresen üres szemgödrök ásítottak rá, cafatos és
szennyes rongyok fertelmes gombolyagából. Ellepték az egész széles és magas lépcsőmezőt: száz és száz irtózatos emberi roncs...

S még ha némák lettek volna! De üvöltve, hangos énekléssel alamizsnáért rimánkodtak. S ha a templomba igyekvők közéjük dobtak
néhány kopejkát, a mankók, botok, csonkok és rongy tömegek hörgő marakodásban gabalyodtak össze, egymással csatázó
gomolyagba.

Reguly irtózva mutatott az embertelen látványra:

– És ezek?... Ezek is oszlopok? – kérdezte Baertől villanó szemmel.

A tudós karonfogta Regulyt:

– Majd ön is megszokja ezt a látványt – szólt kissé keserű hangon. – Sajnos, ebben is vezet Pétervár, a világ fővárosai között. Sehol
annyi koldus, mint a cár székvárosában. Akarja-e látni, mi van e fényes székesegyház mögött? – kérdezte hirtelen.

Reguly hevesen bólintott, de Baer pillanatnyi gondolkodás után így szólt:

– Most nem érünk rá, sietnünk kell. Majd legközelebb

nézze meg azt a hatalmas, de siváran szomorú épületet, amit a kazanyi templom mögé építettek. Annak nincsenek oszlopai, de
„oszlopokat” nevelnek benne.

Reguly kérdően nézett a tudós gúnyosan elmosolyodó arcába.

– Igen, igen! – folytatta Baer kesernyés hangon. – A templom mögé építették a kegyes hatalmasok Európa legnagyobb lelencházát.
Évenként ötezer lelencet helyeznek el benne. S a bölcs cári uralom ezekből az elhagyott, kitett, apátlan-anyátlan gyermekekből neveli a
maga számára a legmegbízhatóbb „oszlopokat”. Remek altisztek lesznek a lelencekből a cári ezredekben.

Reguly felháborodva kiáltott fel:

– Janicsárok! – majd egy pillanatnyi szünet után elgondolkodva mondotta: – Persze, a senkihez sem tartozó gyermekből kedvükre
nevelhetnek mindenre kész szolgát. Van nekünk is népdalunk, mely azt mondja: árvából lesz jó katona...

Baer itt közbevágott:

– A magyar dalokról majd Balugyánszkynéval beszélgessen. Ő maga is szívesen játszik cimbalmán. De most már siessünk, mert későn
érkezünk.

Rövidesen el is értek a Fontanka-csatornához, s a négyszobros szép hídon áthaladva jobbra kanyarodtak. Ápolt kertekből leskelődő
villák negyedébe jutottak. Balugyánszkyék háza is díszbokros kert közepén állt. Fehérre meszelt oszlopai vidéki magyar udvarház képét
idézték Reguly emlékébe. Az előcsarnok széles, üveges ajtaján belépve, Regulyt megint meglepetés érte. Magyaros, zsinóros dolmányba
öltözött hajdú állott eléjük, keményen összevágta sarkantyús bokáját.

Baer mosolyogva kacsintott az álmélkodó Regulyra, s így szólt hozzá:

– Nos, ugye erre nem számított? Hogy önt itt magyar huszár fogadja? Mert ha nem tudná, ez a huszár Tyúri – ejtette ki németesen a
nyilván Gyurinak nevezett, hegyesre pödrött bajuszú, barna arcú, dolmányos nevét. Majd Gyuri fele fordulva, Regulyra bökött:

– Ungár, ungár!

Gyuri huszár azonban nem volt hajlandó sem álmélkodva csodálkozni, sem örömében táncra perdülni, mint ahogyan azt Baer
professzor remélte, hanem melegen nevető barna szemét jókedvűen az ifjú magyarra vetve, egyszerűen természetesen így szólt –
magyarul:

– Isten hozta nálunk a fiatalurat!

Regulyt ezek a majdnem egykedvűen csendülő magyar szavak annyira meghatották, hogy fátyolos lett a szeme. Két kezét nyújtotta
Gyuri felé:

– Köszönöm szíves köszöntését Gyuri... bácsi! – szólt meghatottan.

Mert Gyuri bizony nem volt ifjú legény. Hetykén pödrött bajusza is deresedett már, kerek koponyája bizony tar, s halántéka mögött a
maradék haj jócskán fehér. Lehetett már jó ötvenes. Csak tartása volt keményen délceg, ahogyan öreg huszárhoz illik.

Szíves, de nem rezdülő mosollyal úgy intett karjával a belső szobába nyíló ajtó felé, mintha ő volna a ház ura:

– Tessenek befáradni! – szólt nyugodtan, s még fejével is biccentett egy biztatást, hogy „no, csak bátrán”.

A teremszerű fogadószobában már öt hosszú feketekabátos komoly férfi ült csendes beszélgetésben egy aranyozott lábú, márványlapú
asztal körül. A finomlábú, virágos selyemmel kárpitozott fotőjökhöz hasonló stílusú pamlagon a férfiakkal szemben egy sötétlila
selyemruhás hölgy, ölében hímzéses kézimunka. Kis gyöngyös főkötő ült galambfehér haján, de hamvasan rózsás, kedves arca
meghazudtolta az ősz fürtöket. Barna szemének eleven mosolya is tagadta a matrónakort.

Amint Baer és Reguly beléptek s meghajoltak, a hölgy halk mosollyal intett a szemben ülő férfinak:

– Mihály, új vendégeink érkeztek.

Erre a férfi felállt. Kissé hajlott válla már emelkedés közben hátrafordult, s amint megpillantotta a belépőket, élénken kiáltott fel:

– Csak nem a mi derék magyar utazónkat hozta magával Baer professzor?

– Bizony igen! – válaszolt örvendezve Baer. – Tegnap érkezett és íme máris előállítom! Ő majd magát mutatja be olyan nyelven,
amilyet az uraságok csak kívánnak. Sjögren barátomnak finnül, Adelung elnök úrnak lappul, Koppén tanárnak észtül, Fraehn kedves
bátyánknak tán valami török nyelven, de a ház tisztelt úrasszonyának és urának mindenekfölött – magyarul...

De ekkor az a barátságos tekintetű, idős férfi már Reguly két vállára tette kezét. Egy pillanatig szótlanul nézett az ifjú vendég szemébe,
s aztán kissé reszketeg hangon magyarul szólalt meg:

– Érezd magad nálunk itthon, kedves öcsémuram!

Regulynak nem volt nehéz kitalálnia, hogy a ház ura, Balugyánszky Mihály üdvözölte. S a borotvált arcú idős úr,

már karon is fogta ifjú vendégét, úgy vezette őt pamlagon ülő felesége elé.

A finom hölgy meg sem várta, hogy Reguly elmondja illendő bemutatkozását, előre odanyújtotta alabastromfehér kezét – Reguly
illedelmesen megcsókolta – s aztán kedvesen lágy hangon így szólt:

– Már mindent tudunk magáról, kedves Reguly, részint Baer professzortól, részint a helsinki lapokból. Igazán örülünk érkezésének s
reméljük, jól találja magát körünkben.

Balugyánszkyné aztán az asztalka körül ülő urakhoz fordult, s német nyelven bemutatta nekik Regulyt, kérve, hogy fogadják szívesen
ifjú honfitársát.

A vendégek egymásután álltak fel s ugyancsak szívesen köszöntötték Regulyt, ki immár megtudhatta, hogy a legöregebb közülük, az
alacsony és vékony aggastyán, aki azonban keskeny és sovány vállán hófehér, oroszlánsörényű hajjal borított hatalmas koponyát
hordott, – Adelung Frigyes, az Akadémia elnöke, a szanszkrit nyelv nagy tudósa, aki az összes ismert nyelvekről is írt Európa-szerte
becsült, nagyszabású összefoglaló könyvet.

Az Adelung mellett álló Sjögren viszont magas, szikáran csontos, javakorabeli férfi volt. Rövidre nyírt, erős, barna haja mongolosan
kerek koponyát fedett. Enyhén ferdevágású szeme barátságosan villant Regulyra, s ennek nem kis meglepetésére – idegenes kiejtéssel
ugyan, de – magyarul szólt hozzá:

– Erülök, erülök, nagyon erülök, hogy lehet tovább tanulni magyar nyelvet tőled!

A többiek vidáman örvendeztek az ifjú Reguly meglepetésén, hiszen ők tudták, hogy Sjögren, a kiváló nyelvész, a kaukázusi török népek
nyelvén kívül a magyart is tanulmányozta.

Fraehn Krisztián szép magas homloka és boltozatos koponyája bizony már simán fénylett, de nagy kék szeme kövérkés termetét
meghazudtoló élénk szellemet sugárzott. Párnás kezével vidáman veregette Reguly vállát, de ő persze németül szólt, hozza:

– Remélem, minél többször lesz szerencsém önhöz az Ázsiai Múzeumban, ifjú barátom. Elég tűrhető néprajzi gyűjtésünk van már az
önök rokonainak, az osztjákoknak, voguloknak területéről is. De remélem – ha majd ön is arra jár – hoz nekünk még egy pár finom
darabocskát...

Koppén Péter, aki komoly, fekete keretes pápaszeme miatt is, kimérten szögletes mozdulatai miatt is, leginkább tűnt tudós
professzornak, aprókat köhintve szólt közbe:

– Mielőtt még Ázsiába kanyarodna – emelte fel csontos mutatóujját Reguly felé – szívesen ajánlom önnek az európai részen lakó
rokonaik néprajzának tanulmányozását is. Készséggel szolgálok önnek a zürjénekre, mordvinokra, votjákokra, cseremiszekre
vonatkozó adatokkal. Én velük foglalkozom...

– Kedves uraim – szólalt meg most a háziasszony csengő hangja – engedjék még egy rövid időre ifjú vendégünket a legközelebbi
rokonsághoz, a pétervári magyarok társaságához... – S a feléje forduló Regulynak kedvesen helyet mutatott maga mellett a pamlagon:
– Jöjjön kérem és beszéljen nekem valamit kedves, szép hazánkról, Pestről..;

Reguly bókoló meghajlással köszönte a kitüntető hívást, helyet foglalt Balugyánszkyné mellett, aki most még egyszer a vendég tudósok
felé fordult s mosolyogva kérdezte:

– Ugye nem haragusznak, ha most kissé magamnak foglalom Reguly urat, és azért sem, ha megkérem, hogy hazánk nyelvén beszéljen
velem.

A tudósok tréfálkozva udvariaskodtak:

– Mi sem természetesebb! Bizony jó is lesz, ha ifjú barátunk gyakorolja hazai nyelvét, mert a sok rokon nyelv között végül a magáét
felejti...

Reguly most a háziasszony fele fordult:

– Az én első szavam a csodálaté, hogy az önök kedves ajkáról oly tisztán és hibátlanul hallom népünk szavát. Hogyan van, hogy e nagy
idegenségben oly töretlenül őrizték meg beszédjükben magyar szavaink zengését, hangsúlyát?

Balugyánszkyné halkan felkacagott:

– Óh, hiszen ön már találkozott e talány egyik nyitjával. Gyuri ő, az uram huszárja, mondhatnám házunk ispánja, életünk tiszttartója,
tán még ennél is több. ö itt a bihari határ, a Körösök szögletének mindennap jelen való emlékeztetője. Hallotta tán már, hogy az én
Mihály uram ifjú korában Nagyváradon volt tanár a jogi Akadémián. Oda vitt engem feleségül Körösszegről, hol nagyatyámnak
birtoka vagyon. Gyuri egyik jobbágyunk fia.

– Értem már – szólt Reguly, mintha már kitalálta volna Gyuri jelenlétének titkát. – Tehát magukkal hozták, mikor Pétervárra jöttek.

Balugyánszkyné szelíden mosolyogva csóválta fejét:

– Dehogy hoztuk. Mi akkor, 1803-ban – óh istenem, hiszen mindjárt negyven éve – mint világra éhes ifjú házasok, úgy jöttünk ki a
hazából, hogy „no, pár évet eltöltünk a híres muszka fővárosban, hogy azt is megéljük, s aztán megyünk haza”. Nem hoztunk
magunkkal sem nagy holmit, sem személyi kíséretet. De bizony Magyarhonba csak jó tíz év után kerültünk haza, akkor sem magunk
passziójára, hanem Sándor cár kíséretében. Tudja, hogy a cár Napóleon legyőzése után, 1814-ben, a bécsi kongresszusra egész
udvartartást vitt magával. Abban voltunk mi is. S mikor a cár Bécsből meglátogatá Magyarországot, s Pesten mulatott, mi vele
utaztunk. Akkor engedelmével Körösszegre is kirándultunk édes nagy szüléim látására.

– Óh, mily nagy öröm lehetett annyi idő után viszontlátni az otthoni kedveseket! – mondta lelkesen Reguly.

Balugyánszkyné meleg mosolya kissé szomorúra bágyadt:

– Öröm is, bánat is! – szólt révetegen – Nagyatyámat már súlyos betegen találtuk. Nagyanyám is megrokkant már szegény, az
öregségtől. De egyik legfájdalmasabb érzésünk az volt, mikor tapasztaltuk, hogy sokszor nem tudjuk magunkat úgy értetni, ahogyan
szeretnénk. Néha egy-egy szó nem jutott elég gyorsan eszünkbe. Máskor úgy éreztük, hogy kimondott szavunk nincs egészen helyén. A
rokonok még kacagtak is néha idegenes beszédünkön.

Reguly egyre feszültebb figyelemmel hallgatott.

– Érteni tudom e fájdalmas észlelést – bólintott a kedves hölgy felé – hiszen én, ki csupán két éve élek távol a hazától és azóta hallok
csupán csak idegen beszédet, ijedten döbbenek néha rá, hogy agyamban akadozva fut a magyarul gondolt mondat...

– Jaj, szörnyű érzés volt ez – folytatta Balugyánszkyné – sohasem felejtem azt a pillanatot, amikor egy este, magunkra maradván
urammal, bevallottuk egymásnak-az addig külön hordott szorongást. Hogy szinte észrevétlenül kezdünk elveszteni valami
kimondhatatlanul drágát, édes anyanyelvűnk hazai szűz hamvát, zamatát. De akkor az uram hirtelen kimondta elhatározását:
magunkkal viszünk Pétervárra egy ügyes paraszti ifjút, ki nem tud más nyelven, csak magyarul. S vele otthonunkban magyarul
beszélgetünk. Én tapsolva köszöntem meg uram gondolatát, s így került hozzánk Gyuri.

– Szívesen jött-e? – kerdezte Reguly.

– Gyuri akkor otthon sem volt. De apja-anyja nagy- szüleimnek kedves embere. S a két öreg, mikor megtudta szándékunkat, elénk jött s
elmondá, hogy fiuk immár ötödik éve szolgál egy császári huszárregementben. Sok csatát megjárt Napóleon ellen, de Isten védte őt
golyótól, kardtól. Ezrede most Pozsonyban fekszik s csak a jó ég tudja, mikor szabadul. „Nagyságos jó uram a muszka cárnak barátja
–. mondta Gyuri apja – az tehetne tán valamit a mi császárunknál a fiam szabadítására. Ha kivetkőztetné a mundérból, odaadnánk őt
testőrző huszárnak nagyságodék szolgálatjára”. Hát az uram ki is hozta Gyurit a pozsonyi huszárkaszárnyából s elébb hazaküldve őt
apja-anyja látására, kihozattuk ide magunkhoz.

– S azóta itt szolgál? Nem kívánkozik haza? – kérdezte élénken Reguly.

– Ma már kevésbé, mint az első években – mosolygott egész derűvel Balugyánszkyné. – Itt van vele felesége: Juliska, s már unokát
várnak lányuktól, ki tavaly óta magyarul tanít egy derék orosz legényt, – itt ment férjhez.

– Óh, milyen kedves regényt hallok itt – lelkendezett Reguly, s mindjárt folytatást is követelt: – De hogyan került ide Juliska? Nyilván
magyar asszony ő is, nevéről ítélve?

– Magyar – erősítette meg Balugyánszkyné a feltevést. – őt 1821-ben hozta magával Gyuri, mikor újból hazalátogattunk. Akkor is
Sándor cárt kísértük bécsi és pesti mutatására. Gyuri akkor huszárosán véget vetett egyedülvalóságának. Mondhatom, hogy mi az
urammal boldogabbak voltunk az ifjú pár cinkotai menyegzőjén, mint tán ők maguk. Juliska szülei Cinkotán telkes jobbágyok, s lányuk
Pesten volt fráj egy nemesi háznál. Itt ismerkedett meg Gyurival, egy vidám sokadalomban, hol a pesti nép az utcáról leste, hogyan
mulat az oroszok cárja az Arany hattyú-beli szálában.

– Az Arany hattyúban? – lelkendezett Reguly. – Ott táncoltam én is diákkoromban a jurátusok vigalmain. Kivilágos virradatig! A híres
nevezetes debreceni Boka Károly bandájának muzsikálására! Hallá-e hírét nagyasszonyom e kitűnő zeneművésznek?

– Óh, nekünk még Bihari János muzsikált! – sóhajtott ábrándosán Balugyánszkyné. – Sándor cárt is úgy elbűvölte szívbezengő
hegedűjével, hogy marék aranyat tétetett a hangjegy-tányérra s még kitüntető medáliát is adományozott neki. Húzta is a talpalávalót
ott az Arany hattyúban, mikor a cár egy gyönyörű polgárlánynak tette a szépet és vidáman forgott vele... De mi az urammal, hallgattuk
Biharit a Beleznay-kertben is. Ott éppen deli huszártiszteknek muzsikált. Akkor láttuk vigadni, majd komoran búsulni a tüzesszemű ifjú
grófot, Széchenyit... Oly bozontos fekete szemöldöke volt, hogy szinte babonázott... De Bihari, óh, Bihari zokogó kesergője még őt is
ellágyítá. Istenem! Hogy zengett, sírt, sóhajtott s aztán újra ujjongott Bihari ördöngős hegedűje! Csordultig telt a szívünk... S égő
szemünkből könny buggyant... Szép volt, nagyon szép! Húsz éve immár! – szakadt meg a szó nagy sóhajjal Balugyánszkyné ajkán.

Reguly, hogy enyhítse a múltba sóvárgó bánatot, figyelmesen a jelenbe vezette vissza a társalgást:

– Tehát azóta szolgálja itt a magyar szót Gyuri es Juliska?

A háziasszony újravidámodott a kérdéstől:

– Szolgálják bizony, emberül s magyarul – mondta könnyedén felkacagva. – Hallhatja tán, hogy most otthonosan mozog nyelvem a
magyar beszédre. Ha nincs vendégünk, a mi házunkban más szó sem esik, csak magyar. Bizony elmondhatjuk, hogy e két derék és
hűséges paraszti ember tartott meg bennünket magyarnak. Beszédben is – de szavuk ízével és színével – lélekben is. E két egyszerű
magyar száján soha ki nem jött igaztalan beszéd... Ha majd megismeri, biztosan ön is megszereti őket...

S mintha csak megérezte ^ volna Gyuri és Juliska, hogy ideje megmutatkozni az ifjú magyar vendég felcsigázott kíváncsisága előtt, e
pillanatban a fogadószoba oldalsó, széles üvegajtaján meg is jelentek. Hatalmas kannákkal és csészékkel megrakott ezüst tálcákat
hoztak. Elöl Gyuri, mögötte Juliska.

Nagyot dobbant Reguly szíve. Mintha csak otthon, á kedves zirci családi házban édesanyja kedvelt főzőasszonya, Boris néne lépett
volna a szobába, hátrakötött pirospettyes kendőben, kék perkai pruszlikban és százráncú szoknyája előtt vakító fehér kötényben,
csattanó piros arccal, s elevenbarna nevető szemmel – szakasztott ilyen volt ez a cinkotai Julis.

De Juliska is meglepődött. Ha a tálcát hamarjában le nem teszi az asztalra, majdnem elejti a sok drága porcelánt. Aztán – mintha a
méltóságos úri vendégek ott sem lennének – összecsapta két párnás tenyerét s jól megbámulván az ifjú Regulyt, kicsattant belőle a szó:

– Uramjézus! Ez lenne a magyar vendégúr?! Hisz nemzetes asszonyom azt mondta: híres tudóst várunk Pest-Budáról!

Balugyánszkyné előbb az ura körül beszélgető tudósok felé vetett elnézést kérő mosolyt, aztán Reguly karját érintette meg
bocsánatkérően, Juliskához pedig határozott hangon szólt:

– Ő az a híres tudós! S bizony Pest-Budáról! Mi csudálnivalója van kedves vendégünkön, lelkem Juliska?! – kérdezte fejcsóválva.

De Juliska nem rettent meg a gyengéd rosszallástól.

– És ez az én szónyelő emberem sem mondá – csattant most Gyuri felé – hogy ilyen pelyhes ifjú a lelkem-galambom magyar tudósa...
Annyit vetett csak oda nekem: itt a pest-budai professzor... Gondoltam, szakállas vén – Uram bocsásd meg gondolatomat! S lám, mint
a tündérmesékben, aranyhajú legény lett belőle! Krisztusom ne hagyj el – hisz a fiunk lehetne!..

De Gyuri vasvillaszemekkel meredt élete párjára. Balugyánszkyné is komolyabb szóra készült Juliska áradó közvetlensége ellen. Az
öreg Balugyánszky halkan, de melegen értő mosollyal magyarázta a bámuló tudósoknak a helyzet kedves humorát.

Reguly pedig sugárzó arccal élvezte Juliska szívből áradó őszinteségét. Legjobban szerette volna átölelni a kedves, szókimondó
asszonyságot. De csak eléje lépett, mindkét kezét feléje nyújtotta és ennyit mondott:

– Lehetek én még a maguk fia, édes Juliska néni. Ha nem is a valódi, de a gyámolt – bizonyára! Ily messze idegenben, távol atyám-
anyámtól, rám is fér magyar szívek melengetése.

Juliska nagy barna szemébe most meleg könny szivárvány lőtt:

– Óh, aranyos lelkem, ifjúúr galambom! Hogy is tudott ily fiatal fejjel, egyedül kijönni a magyar hazából? S még hogy tudományért?
Meghinném, ha lányért, táncért, vígasságért! De hát mire eszi magát a sok tudománnyal?

A háziasszony közbeszólt:

– Idejében megtudja, Juliska lelkem! De most már tálaljon a sütéséből kedves vendégeinknek, hiszen csak pogácsával él az ember, még
ha tudós is!

Tálalt is Juliska, nemcsak friss pogácsát, gyenge lángost, hússal töltött vajas tésztát, de finom hideg halakat is remegő kocsonyával, s
vékonyra szelt sülteket, mártásokat is, no meg tetézett tálakon édes sütemények garmadáját.

Szava már nem igen eredhetett, hiszen a kis vendégkoszorú most megint egybefonódott Balugyánszkyné körül, s a beszélgetés német
nyelven folyt tovább, főleg persze az ifjú magyar utazó jövendő terveiről.
Csak amikor a bőséges teázás után Balugyánszky a könyvtárszobába hívta az akadémikusokat, hogy valami újonnan szerzett
könyvritkasággal eldicsekedjék, maradt Reguly kettesben Balugyánszkynéval, s ekkor fordult ismét magyarra a szó:

– Hiszem, hogy jól találja majd magát e kedves és kiváló tudósi körben – kezdte a beszélgetést a ház asszonya.

– Bizonyos, hogy mindent megkapok majd e világító elméktől, mire csak értelmem áhítozik – válaszolt Reguly komolyan. Majd
Balugyánszkyné fele fordulva, lelkesebben folytatta: – Ám itt e kedves hajlékban máris többet kaptam, mint amit ők nagy
tudományukkal adhatnak. Lelkem nagy világossággal gazdagodott. Most látom csak igazán utam és vesződésem értelmét!

Balugyánszkyné meglepetten tekintett Regulyra:

– Kedves a bók, mit otthonunkban nyert benyomásáról mond. De tán túlozza értékét. Ha ön eddig is nem érezte volna mélyen hivatása
értelmét, akkor idáig sem jutott volna.

Reguly udvariasan bólintott:

– Igaz, hogy eddig is tudtam, mit akarok. Tudtam, hogy nagy a cél, mi eddig is küzdeni, fáradni késztetett. De inkább elmém lelkesedett
egy szép s dicső feladatért, mit nemzetem számára elvégezni férfiúi kötelesség. Itt, e házban – parányi magyar szigeten az idegen népek
csapdosó óceánjában – a Szívem is megérezte, miért kell mindent, de mindent, ha kell életet is áldozva, elvégeznem, mű számomra
rendeltetett...

– De mondja már, mi volt a rendkívüli, mit házunkban megélt, a természetes szívességen felül, mit baráti szívvel nyújtottunk a ritka
honfitársnak?

Reguly arca kipirult a belső hévtől. Szeme is sugárzott.

– Itt éreztem meg a sóvárgó vágyat, mely millió magyar szívében parázslik. Mert amiképpen önök, idegenbe sodort magyarok,
vágyakozó szívvel nyúltak vissza az édes haza földjének e két egyszerű gyermekéért, hogy ezeket magukhoz ölelve, velük őriztessék a
drága anyanyelv már-már veszendő kincsét, úgy él a titkos vágy millió és millió magyar szívében otthon, a Duna–Tisza partján, hogy
keressük meg a néptestvéreket, kik tán még az ősi hazaföld szűz egyszerűségében őrzik nyelvünknek, szavainknak romlatlan hamvát...
Ez a vágy, mi csak titkon parázslik a milliós nemzettest közös lelkében, eszmévé szikrázódott Körösi Csorna forró agyában, s lobbot
vetett lám a magam fejében is. Eddig csak tudtam a célt, most már szívemben is érzem égni a parancsot. S ha eddig csak bandukoltam,
most száguldani fogok, meg nem pihenve, míg csak nem teljesítem küldetésemet.

Az idős hölgy most már a pamlag hátához dőlve, tágra nyílt szemmel hallgatta a tüzesen szavaló ifjút. A finom, udvarias mosoly most
komoly sugárzássá melegedett nemes arcán. Valami büszke, s mégis aggódó örömmé, amilyentől édesanyák arca szellemül át, mikor
féltett fiuk kimondja a vallomást a tervezett hősi vállalkozásról.

Fehér kezét lassan, simogatva tette az ifjú Reguly aranyszőke fejére.

– Édes fiam..! – szólt lágy, meleg hangon – ugye megengedi, hogy így szólítsam? Hiszen most már úgy érzem, jogom is, kötelességem
is, hogy úgy vigyázzak önre, mint gyermekünkre. Ki szívét, lelkét így kitárja, nem maradhat csupán vendég. Édesanyja helyett is, de
minden magyar anyák helyett is engedje, hogy én vigyázzak immár itteni lépteire: meg ne botoljon, el ne essen a „száguldás”
iramában!

Reguly hálásan bólintott, s halk mosollyal mondotta:

– Jól vigyáznak arra az istenek, ki mellé három anyát is állítanak.

– Három anyát?

– Igen! – válaszolt most már könnyű derűvel Reguly.

– Zircen egyet, s Pétervárott kettőt. Hiszen az előbb már Juliska néni is szinte fiának nevezett. S most íme, nagyasszonyom fogad
kegyesen gyermekévé.

E pillanatban tért vissza Balugyánszky öt tudós vendégével a könyvtárszobából. Az asszony vidáman rájuk mutatott a fejével:

– Apákban sem lesz hiánya!

Reguly felállott és illedelmesen meghajolt a háziasszony előtt:

– Most már csak a magam emberségén múlik, hogy méltó gyermek legyek!

S mikor este fogadói szobácskájába tért, biztonságos, meleg érzéssel hajtotta fejét párnájára, mint gyermek sóhajtja magát boldog
álomba, mikor szülei vigyázva ágya fölé hajolnak.

PENG A CIMBALOM
Aludni nem nagyon lehetett a német vendégfogadó udvari szobácskájában. Különösen nem Reguly pétervári „vendégeskedésének”
első heteiben.

Június közepe volt, a híres pétervári fehér éjszakák ideje. A nap csak kurta pihenőcskékre vonult le az északi égboltról, s a világos
éjszakák varázsa ébren tartotta a város népét is. A vízparton hajnalig hullámzott a vidám nép, gyönyörködve a langyos nyári éjszaka
tejfehér ragyogásában, s a hatalmas folyam ezüstszínű tükrében.
A vendégfogadók forgalma is megnőtt ezeken az álmot kergető éjszakákon. Az ivókban is, a korcsmaházak udvarán is sokáig italoztak
a péterváriak, hangosan csergett a vidám beszéd és még hangosabban a sok epedő orosz ének.

Reguly fogadója is inkább csak nappalra csendesedett el, mikor ő már úgyis az Akadémia könyvtárában vagy az egyetemen gyűrte
magába az összehasonlító nyelvészet tudományát. A megzavart éjszakák miatt persze egyre álmosabban, fáradtabban.

Már harmadik hetét töltötte Péterváron, mikor az egyik zajos éjszaka után hajnalban olyan mély álomba zuhant, hogy belealudt a
délelőttbe. Alvás közben is ott doboltak fülében az éjszaka hangjai. És fáradt agya még az álom önkívületében is – tanult.

Erőlködve ismételgette az éjjeli vigadozók ajkáról hallott orosz dalok szövegét... Tölgy után vágyakozó nyárfáról, hajladozó
nyírfácskáról, fenyő karcsú derekáról... Bárányfelhős kék égboltról, viharterhes fellegekről... Már erdő zúgott körülötte, vad szél tépte,
törte az ágakat... A falevelek úgy kavarogtak feje körül, mint a szavak, a szavak milliói... Óh, a szavak, mik arcába csapnak, s aztán
elrepülnek... Nem lehet megfogni őket a zengő fergetegben... Most iszonyú csattanás, recsegő mennydörgés hasít fülébe...

Felriadt. Hirtelen felült ágyában. Verejték csörgött homlokáról. Az ajtaján a német vendégfogadós dörömbölt:

– Herr Reguly – bömbölte rekedt hangon. – Herr Reguly, ébredjen már! Donnerwetter, nagy pecsétes levelet hozott önnek a posta!

Helsinkiből jött a levél, de csak a 'borítéka. A derék Gottlund küldte utána a levelet, belsejét azonban Pesten írták – a Magyar Tudós
Társaság titoknoki hivatalában.

Mikor Reguly meglátta a felbontott levél alján a magyar Akadémia pecsétjei és felette Toldy Ferenc titoknok aláírását, még a szeme is
elhomályosult. Reszketett kezében a papír. Végül is megrázta magát, mint aki meg akar győződni róla: ébren van-e?

– Felébredt a magyar Akadémia is! – jutott eszébe az első gondolat.

Bizony felébredt, méghozzá elég alaposan – már ami az ifjú magyar utazóval szemben támasztott követeléseket illette. Toldy Ferenc
titoknok úr olyan alapossággal oktatta ki a levélben Regulyt tennivalói felől, mint a buzgó kasznár, aki a gazda nevében kiadja a
munkát a kétkézi dolgosnak. Még ezt is, még azt is, no aztán ne felejtse a legfőbbet...

Azt kívánta Toldy úr, hogy Reguly az ugor népekre vonatkozó tanulmányok mellett fordítson gondot az orosz birodalom területén élő
török nyelvű népek dolgára is. Ha már ott jár az Ural tövében, okvetlenül gyűjtsön nyelvi és néprajzi adatokat a török népnek számító
csuvasokról is, meg az sem ártana tán, ha alaposabban körültekintene a szamojédok, esetleg a jakutok házatáján is...

Kicsit szédült Reguly feje, mire a terjedelmes utasítást végigolvasta. De a zavar, mit a sok megbízatás sorolása okozott, menten büszke
örömmé dagadt benne, mikor a levél utolsó szakaszát olvasta:

Tekintse ön magát, tisztelt hazafi a Magyar Tudós Társaság megbízottjának, és ehhez mért buzgalommal igyekezzék a
számunkra felettébb fontos kutatásokat elvégezni... Akadémiánk, különös bizalma jeléül, ezennel kettőszáz pengő

forint segélyt is útnak indít nagybecsű címére, és további segélyezését ama jelentéstől teszi függővé, melyet öntől, tisztelt
honfitárs, érdeklődéssel elvárunk, tanulmányai állásáról és utazásának tervezetéről.

Reguly percekig felhevülten lélegzett. Kiáltani szeretett volna örömében. Nem e sivár fogadói falaknak, hanem az egész világnak.

Hisz ő e pillanatban már nem magányos utas, hanem a Magyar Akadémia megbízottja! Hogy íme hazája legkiválóbb szellemei
követükké avatták, a nemzet küldöttjévé tették! S nemzeti paranccsal indulhat megkeresni a rokontalan magyar milliók ismeretlen
testvéreit.

Akkora büszkeség feszült ifjú mellében, hogy szinte repesztette. Bal tenyerét dobogó szívére szorította. Ajka körül majdnem dölyfös
mosoly játszott:

– Nem szorulok immár idegen segítségre! Nem kell már azon töprengenem, mi lesz velem, ha elfogy a pénzem. íme, itt a Magyar Tudós
Társaság segítsége, s ígérete további támogatásra...

Csak mikor már lankadt első örömének buzdulása, s még egyszer elolvasta Toldy levelét, ült le egy faragott székre és kezdett
számolgatni:

– Kétszáz pengő forint... Szép pénz – otthon. Pestbudai diákkoromban félévig is megvoltam ennyivel. De Pétervárott? Jó, ha két
hónapig futja. Igaz, a szülői pénzből is van még maradékom. Ha jól beosztom, négy hónapig nem lesz gondom. Uramisten! Négy
hónap! Nagy idő, de mégis szorítóan kurta, ha az Akadémiának készítendő jelentések és megbízások tömegével vetem egybe.

így töprengett magában, s bizony megrokkant kissé előbb még oly büszkén kihúzott válla. De aztán – mint akit darázs csípett meg –
felugrott ültéből, megrázta magát, s hangosan felkiáltott:

– Eh! Töprengéssel mire sem megyek! Dolgoznom kell, s akkor aztán kísér a jószerencse is.

Gyorsan öltözött, s a kapualjban már akkora jónapottal köszöntötte a hordóhasú német fogadóst, hogy az álmélkodva nézett
halkszavúnak ismert vendége után:

– Hullámzó népség ez a magyar. Egyik nap mintha orra vére folyna, másik nap a csillagot is lerúgná az égről.

Annyi bizonyos, hogy Reguly ezután jó darabig csillag- rúgós hangulatban élt. Az Akadémia, az Egyetem, a Történelmi Filológiai
Intézet könyvtáraiban, az Ázsiai Múzeumban viharos mohósággal ostromolta tudós barátait, aztán türelmetlen hévvel olvasott, jegyzett
óraszám, utána újra meg újra kérdezett, faggatott, friss könyveket kért. A fontoskodóbb professzorok, az öreg Adelungtól Köppenig,
fejcsóválva mondogatták egymásnak:

– Ez a tüzes ifjú magyar huszárrohammal akarja elfoglalni a tudomány várát, mit századokig épített szorgos tudósok egész nemzedék-
sora. Fékezni kellene! Így aligha lehet alapos, tudást szerezni.

A fürgeszemű Fraehn kedvtelve vezetgette Regulyt a híres Ázsiai Múzeuma termeiben s kövérkés kezével el-elvörösödő tarkóját
simogatva, buzdította ifjú barátját:

– Csak rajta, rajta! Addig tanuljon sokat, míg az esze frissen fog!

Sjögren is biztatta:

– Meg ne torpanjon, kedves barátom! Fontos, hogy mielőbb tájékozódjék az ural vidéki népek nyelvében. Nagy tervek forrnak most
hivatalos hatalmasaink fejében. Számba akarják vétetni a roppant cári birodalom mindenféle-fajta nemzetiségét. Nem tudhatni, milyen
céllal. De nem is ez a lényeges. A mi számunkra egy a fontos: a tudomány számára és hasznára kell megnyergelni ezt a lovat. Rá kell
venni a kormány urait arra, hogy a „népek felmérését” tudósokkal végeztessék, ne pedig csinovnyikokkal. Akkor mi, az államkincstár
pénzén, megvalósíthatjuk a legnagyobb méretű tudományos vállalkozást, amit valaha is csináltak a nyelvészet, a néprajz, a földrajz, az
embertan terén. Képzelje csak el, milyen gyönyörű feladat: tudományos alapossággal felmerni ennek a roppant birodalomnak százegy-
néhány különböző fajú és nyelvű népét! Milyen óriási anyagot szolgáltathatnánk a ma még csak pislogó történeti kutatásnak is!

– Valóban páratlanul szép es nagy terv! – lelkesedett őszintén Reguly. – De vajon sikerül-e az önök elképzelése szerint véghezvinni?

Sjögren szilárd meggyőződéssel válaszolt:

– Hiszem, hogy igen! Mi Baerrel mindent elkövetünk, hogy megvalósuljon. Ismeri ön az ő törhetetlen akaraterejét! Ügyesen él a
felsőbb körök néhány tudománykedvelő tagjának jóindulatú bizalmával is. A hivatalos megbízatás megszerzése jó úton halad.
Nagyobbik gondunk az expedíciókba küldendő tudósok kiválogatása.

– Ez csak nem lehet gond itt, hol annyi kitűnő tudós ápolja a földrajz, néprajz, nyelveszet, történet tudományát?

Sjögren hevesen rázta fejét:

– Csakhogy az ilyen expedíciókhoz nem elég a tudás, ruganyos testi erő is kell. Edzett izmok, erős szív, jó tüdő, és mindenekfelett
türelmes gyomor. Egyszóval friss, férfias egészség. S nézzen csak körül az Akadémián, az Egyetemen. Csupa vén! Kényelmes
delizsánszon peterhofi kirándulásra még csak alkalmas, de egy moszkvai utazást már csak párnák és lábmelegítő téglák között tehetne
meg. Fiatal emberek kellenének e munka elvégzésére. Ilyen kevés van. Megvallom: Baerrel együtt az ön közreműködését is szeretnénk
biztosítani.

Reguly hökkenten kapta fel fejét:

– Hova gondol Sjögren úr! – szólt majdnem botránkozva. – Messze vagyok én attól, hogy ilyen tudományos munkálatban részt
vehessek. Tanulnom kell még. S különben is: el vagyok kötelezve a Magyar Tudós Társaságnak. Nekem szabott feladatot kell
elvégeznem. A finnugor népek rokonságát kell meghatároznom – ezt kívánja a magyar nemzeti érdek. Nem vállalhatom az orosz cári
hatalom szolgálatát! – mondotta olyan hévvel, hogy belepirult.

Sjögren jóindulatúan mosolygott:

– Első kifogására csak azt mondom: nem holnap kell az expedícióra indulnia. Ha ismerné a cári hivatalok ügyintézésének rendjét,
akkor tudná, hogy jó év beletelik, mire e tervek meg is valósulnak. Van tehát ideje meg tanulni is. Második ellenérve igazán nem
komoly: miért ne kutathatná ön a magyarok rokonságát az orosz állam pénzével?

Reguly most már lángvörösen válaszolt:

– Mert ezt szégyenletesnek tartanám! Nekem hazám segítségével kell megoldanom a magyar feladatot!

Sjögren ajkát kissé gúnyosan biggyesztette:

– Jövő tavaszig ráérünk gondolkodni. Addigra elválik, milyen segítséget kap ön az Akadémiájától

Reguly ettől a naptól kezdve még ádázabb mohósággal falta a könyveket. Még a tudósokkal való – sokszor hosszadalmas –
beszélgetéseket is időrablónak vélte, hazahordta hát a könyveket, és a nappali viszonylagos csendet kihasználva, fogadói
szobácskájába zárkózott, s böngészte Bopp, Grimm és Humboldt műveit, az összehasonlító nyelvészet akkori legelismertebb „bibliáit”.

Csak estefelé távozott hazulról, de még akkor sem a séta kedvéért, hanem hogy a Vaszilevszkij-sziget csúcsán, a tudományos intézetek
háta mögött épült hatalmas bazár és a körülötte elterülő sátoros piac zajló ember tömegében kódorogjon.

Nemcsak szerény vacsoráját szokta itt vásárolni, hanem éber füllel hallgatta a vásárosok, a kikiáltók, az alkudozó vásárlók, a
tereferélő kofák, a vitázók élénk taglejtésekkel kísért beszédét.

– Többet tanulok itt oroszul egyetlen .este, mint szótárból egy hét alatt – állapította meg elégedetten. De azért otthon is eltöltött
mindennap egy-két órácskát az orosz nyelvtan és szótár forgatásával.

Haladt is nyelvészeti tanulmányaiban, akár csak az orosz nyelv tudományában. Néha ugyan mintha egy-egy napra megsiketült volna
az agya. Minden betű, minden szó, minden mondat tompán hullott vissza az ismeretlenségbe. *
Ilyenkor türelmetlen daccal egyre csak járkált fel-alá szobácskájában és addig erőltette meg-meglankadó figyelmét, míg homlokát
veríték verte ki.

Egy ilyen napon végül is az asztalra dobta könyvét s elment az Akadémiára. Az előcsarnokban Baer professzor csapott vállára:

– Mi történt magával, fiatal barátom? – szólt rá a hatalmas ember félig kedélyeskedő, félig szemrehányó hangon. – Azt hittük már,
hogy tudtunk nélkül az Ural mögé száműzte magát, áhított voguljai közé. Miért nem mutatkozik felénk? Balugyánszkyék is aggódnak
ön miatt. Illendő volna felkeresnie elhanyagolt pétervári magyar rokonságát!

Reguly elrestellte magát. Csakugyan: hat hete már, hogy feléje se nézett a kedves „magyar szigetnek”.

– Még ma tiszteletemet teszem a Balugyánszky-házban – szólt hirtelen elhatározással. S hogy Baer előtt is mentse magát, hozzátette:

– Túlságosan elmélyedtem tanulmányaimban. Tán haladtam is, de most úgy érzem, fulladok kissé.

Baer atyai melegséggel nézett az ifjúra.

– Ha nem vesz néha mély és kiadós lélegzetet az eleven élet levegőjéből, nemcsak fulladni, de fonnyadni is fog. Az arca máris elég
sápadt. Időt kell szakítania pihenésre is.

Reguly makacskodva válaszolt:

– Minden órát félek elfecsérelni hiú henyéléssel.

– Próbáljon csak néha egy-egy napot henyélni – legyintett Baer derűs fölénnyel. – Majd meglátja, hogyan ugrik másnap az esze két
vagy három napra valót. No, induljon most mindjárt Balugyánszkyékhoz, mielőtt elfelejtene magyarul.

Ez a szó hatott, s Reguly már szinte gyermekes vágyakozással sietett gyorsan-gyorsan, jóízű magyar beszédet hallani.

Többet nyert, mint amennyit várt.

Amikor a Balugyánszky-ház kedves, oszlopos 'tornácáról az előcsarnokba lépett, a fogadószoba felől ismerős zeneszerszám hangja
csendült fülébe. Cimbalom szólt odabent...

Az öreg Gyuri atyásan mosolygott rá. S miközben kurta, de szívélyes biccentéssel üdvözölte, mintha a belső zenehang ritmusára
ütögette volna össze bokáját. Még aprót kacsintott is a fogadószoba felé. Pödört egyet bajszán s halkan, de huszáros hetykeséggel
szólt:

– Nóta is van ám!... Magyar!... Pétervárán!... – S lassú, óvakodó lépésekkel ment a fogadószoba üveges ajtajához, halkan nyomta meg
kilincsét és az ifjú vendéget is nesztelen mozgásra intve, betessékelte őt.

Reguly szorongó szívvel lepett be. De csak éppen az ajtó mögé. Ott feszülten előrehajolt s félig nyitott szájjal leste a cimbalmon zengő
dallamot. Balugyánszkyne háttal ült az ajtónak, nem láthatta a belépőt. A két ütővel könnyedén érintgette csak a húrokat, halkan
játszott valami mélabús dalt és a zengő hangokat hagyta hosszan, bánatosan elhalni. Aztán egy rövid futammal új dalt kezdett. Kissé
fátyolos, de melegen bársonyos hangján halkan mondta a szöveget is:

Hová készülsz fiam, tőlem elbujdosni?

Tőlem elbujdosni?

Az idegen földön, ki fog téged szánni?

Ki fog téged szánni?

Hogyha megbetegszel, ki fog hozzád látni?

Ki fog hozzád látni?

Sóhajtásszerűen hangzott el a dal végső kérdése, az utolsó hang is csüggedten hanyatlott le, mint a két fehér kéz, mely némítva pihent
rá a húrokra.

Reguly nem bírta visszafojtani a szívéből feltörő, sajgó gyönyörűséget:

– Óh, milyen szép volt ez! Köszönöm, nagyon köszönöm! – kiáltott most már Balugyánszkyné felé sietve, aki a meglepetéstől
felrezzenve egy pillanatig értetlenül meredt vendégére.

De ijedtsége hamar örvendező mosolyba simult, s már nyújtotta is mindkét kezét Reguly felé, aki hódolva hajolt meg előtte. Ám amikor
beletekintett a magyar ifjú arcába, szeméből eltűnt a mosoly és megint az ijedt döbbenésnek adott helyet. Kezét is összecsapta:

– Az istenért, mi lelte önt, hogy olyan sápadt? Keskeny lett az arca, mint a madáré! Csak nem beteg, édes fiam? – tört fel belőle az
aggodalmas kérdés.

Reguly döbbenten tekintett vissza Balugyánszkynera. Hát csakugyan annyira megviselte volna testileg is ez a megfeszített tanulás, hogy
már a külsején is észlelik az aggódó szemek?

De még válaszolni sem volt ideje, már ott jajveszékelt előtte Juliska néni, az ő kétségbeeséséből még jobban láthatta a maga siralmas
állapotát.

Juliska a kötényébe törölgette kezét, s valósággal záporoztak Regulyra szavai:

– Jézusmária! Milyen ráncosra soványodott a lelkem! Sárgára aszott a hamvas arcabőre! Tudtam én ezt, tudtam. Ha azok a vén
betűbakterek maguk közé kaparintják, ez lesz belőle... Ni csak, már szakállt is ereszt, de az is fakó, mint a kóc. Uramjézus, mi lett
magából, lelkem-galambom, ifjúúr!?

A szegény fiatalember a rámeredő két aggódó szempár előtt úgy érezte magát, mint a vásott gyermek, ha iskolai verekedés után
tépetten, rongyoltan áll anyja elé. Zavarában kabátujját kezdte húzogatni. Csak most eszmélt rá, hogy a kézelője sem éppen
kifogástalanul tiszta. De Juliska szeme már ezt is felfedezte s minden egyebet is. Egyetlen pillanat alatt tetőtől talpig számba vette az
ifjú tudóson a sok pecsétet, kopást, a vasalatlanságot. S áradt is belőle a szó, mint gyermekét korholó anyából:

– S hogy lóg róla a ruha... Foszlik a zsinórja is. Rojtja csüng a nadrágjának. Ez a gyűrött nyakravaló ki tudja, mikor látott vasat?
Bizony uramisten, így jár, aki futamodik az anyakéz elől...

De a finom Balugyánszkyné már sokallotta Juliska vizitáját. Látta, hogy Reguly sápadtságán is átüt a restelkedés pírja. Az ifjú büszke
önérzetét bizonyára bántja már Juliska nyersen őszinte anyáskodása.

– Juliska lelkem – szólt közbe – tálaljon mielőbb kiadós ozsonnát kedves vendégünknek, hogy házunkban legalább tovább ne
soványodjon!

Perdült is Juliska, de még kintről is behallatszott hangos dirigálása, amint Gyurira cserdített, hogy ugorjon le borért a pincébe.

Balugyánszkyné gyengéd szóval igyekezett elsimogatni Reguly borzolódó önérzetét:

– Vártuk ám régóta látogatását. Bár gondoltuk, hogy ugyancsak nagy kortyokban nyeli magába a tudományt. Tán túlságos is ez az
iram,' édes fiam? Ha belebetegszik, mi lesz a céllal? Hová sem iut! Arról beszéltünk az urammal, hogy

hívnánk egy kis pihenőre, most a ragyogó augusztusi nyárvégen, peterhofi nyaralónkba. Könyvet hozhat s mértékkel ott is tanulhat...

Reguly, Juliska elviharzása óta konokul leszegett fejjel hallgatott, csak most emelte fel tekintetét.

– Kimondhatatlanul jók önök hozzám, érdemtelenhez – szólalt meg halkan, de aztán élénkebben folytatta: – Lelkemre mondom,
egészen a mai napig nem éreztem erősebb fáradast. Egyszer-egyszer könnyebben szédültem... S egy- egy nap tompább volt agyam, mint
másszor. De pihenésnek híját nem éreztem. Igazat nem mondanék, ha nem ezt: boldog voltam, ahogy egyre tárulkozott előttem a
nyelvek titka... A sok-sok rejtett törvény, mely szerint népek itt és ott, e széles földtekén, életük indulatját mutatni törekszenek... Érthető
és megbocsátható tán, hogy az értelmem előtt nyíló látás öröme közben nemcsak önökről – magamról is megfeledkezék kissé...

Balugyánszkyné szomorkás mosollyal bólogatott:

– Értem. S meg is bocsátom boldog buzgalom okozta feledékenységét. Ám nem szeretnem, ha gyakorlattá válnék. Éppen ezért kérem,
feleljen most igennel a peterhofi pihenésre. Önnek nagyon, de nagyon szüksége van erre a kis szünidőre!

Reguly zavarodottan hallgatott egy kicsit, majd határozottan kapta fel a fejét:

– Most értem el oda, hogy tudjam már, miképpen nyúljak szavak és nyelvek hasonlításához. Megtanultam a módszert, mi képessé tesz
arra, hogy értelmesen tudjak egybevetni nyelveket. Nemcsak a szavak betűkbe merevült testét nézve, hanem eleven lelkűket is, a bennük
rejtőző mozgékony hangot. Most, éppen most nem hagyhatom abba – kiáltott fel izgatottan.

– De miért nem? – kérdezte gyengéd sürgetéssel Balugyánszkyné. – Hiszen mondtam önnek, édes fiam, hogy hozhat magával
könyveket. Különben is Peterhof itt van szomszédunkban, mindössze mérföldnyire.

– Nem könyvek kellenek most nekem elsősorban – szólt felhevülten Reguly. – Most lesz szükségem a tudósokra,

jók velem közölni tudják az ajakról melegen zengő szót. Most akarok majd mintákat kapni a zűrjén, a mordvin, a votjak, a cseremisz, a
vogul és osztják nyelvből, hogy még elindulás előtt képet alkothassak valamelyest rokonságunk mértékéről... Bocsásson meg nekem, de
most igazán nem mehetek nyaralni. Sorvadnék az izgalomtól, hogy kezemben tartván a kést, nem szelhetek a tőlem mérföldre kínálkozó
kenyérből.

Balugyanszkyné nem tudta, mit szóljon erre. De éppen felpattant az ajtó s rakott tálcával Juliska izgult be rajta.

Tán még kint hallotta Reguly utolsó mondatát, mert mintha arra válaszolt volna:

– Szelhet itt kenyeret, lelkem-galambom, olyan lágyat, illatosat, amilyet a bécsi császár sem eszik. Pedig övé a tiszai búza legjava. De
ezt én ma hajnalban dagasztottam, mintha tudtam volna, hogy lesz, aki megszegje. Egyék már lelkem, hátha fogna valamit azon a
zörgő soványságán ez a kis gyenge csibehús. Combját raktam, meg fehérhúsát, ma sült ez is, jól megtűzve füstölt szalonnával, vagy
nem szereti?

Megjelent Gyuri is, ugyancsak tálcával. S aki nem borértő, bizony megbotránkozott volna a kristály poharak között kolduskodó poros,
pókhálós palackon. Ám Gyuri egy törlőruhával csavarintott egyet a palack száján, aztán két ujjal fogva csak az üveg derekát, keveset
töltött két nyeles pohárba az aranyló nedűből...

– Tokaji, anno 1819 – szólt derűs méltósággal. – Minden cseppje vérré váljék! Egy kortyot étek előttit, tízet utána.
– Óh, hogy tudja a bölcset a tar fejével – csípett Juliska asszony az ura felé. – Mintha bizony naponta kortyolgatná a hegy levét. Pedig
nem ivott még tán három itcét sem menyegzőnk óta. Sokszor már nem is bánnám, ha nyelne pár kortyot, akkor biztosan nem
harapófogóval kéne kihúzni belőle a szót.

Gyuri most is csak némán mosolygott hegyes bajsza alatt.

– Elég a szó nálad, Julis, minek neked az enyém is!? – mondta végül halkan.

– Még rímbe is szedi az okosat – csattant vissza Julis.

– Ilyen ez, lássa, lelkem fiatalúr! – fordult Regulyhoz. – Ha szól nagyritkán, hát csak úgy lóhátról, mintha még most is a huszároknál
lenne.

Reguly egyszerre úgy felderült e kedves kötődéstől, hogy a sok finom étel meg ital látványától sem jobban. Vidáman nyúlt az egyik
kristálypohár felé. Kedvtelve emelte szeme magasságáig s egy pillanatig áhítattal tekintett a nemes ital sárga tüzébe. Hiedelemmel
bólintott Balugyánszkyné felé, aztán Juliskára mosolygott, végül Gyurihoz fordult:

– Soha egyéb háborúság ne zavarja e ház és minden magyarok békéjét, csak mit asszonyi törődés vív férfiúi nyugalommal! Legyen
Gyurinak igazsága étek előtt és étek után, de minden, mi e kettő közé szorul – maradjon asszonyi diadal!

Kortyintott a tüzes borból, ám Juliska már az evést sürgette:

– De most már állja is szavát! Táplálja testét az én törődésemmel is. Lásson hozzá szaporán.

Balugyánszkyné is egyre kínálta vendégét, mikor Gyuri és Juliska illendően kivonult.

– Ha már visszautasítja kedves peterhofi tervünket, legalább itt gondoskodhassunk magáról kedvünk szerint, őszintén aggódom önért.

A vendég hozzá is látott a finom uzsonna fogyasztásához. De még falatozás közben is magyarázkodni próbált. Erősítgette, hogy most
majd jobban ügyel magára.

– Itt önöknél most megint annyi erőt kaptam – szaporázta a nyugtatást – hogy jóidőre futja tartaléknak. Nemcsak e pompás ozsonnára
gondolok. Nagyobb ajándék a szeretet, mivel felém nyújtják. S hogy tan a legfőbbről el ne feledkezzek: azt a dalt, mit érkeztemkor
nagyasszonyom játszott, szívemben viszem, míg csak élek. Anyám, hazám, népem hangja csendült benne…

Balugyánszkyné szeme felcsillant:

– Szereti e régi, paraszti dalokat? Az uram azt mondja, a magyar árvaság sír bennük...

– Igen, igen! – szólt hevesen Reguly –, de nemcsak az árvaság szomorúsága. A vágy ereje is: testvért keresni, megosztani vele jót,
rosszat.

Balugyánszkyné felállt vendége mellől, Vállára tette könnyű kezet:

– Játsszak-e önnek néhány ilyen dalt? Gyuritól, Juliskától tanultam ezekét is. Néhányra még lánykoromból emlékszem.

Reguly mohón bólintott. S Balugyánszkyné odaült a cimbalom elé.

Pendült a húr, előbb halkan, melyen zengett, aztán felszállt síró panasza:

Hej, búra termett idő, ködnevelő szellő, ködnevelő szellő...

Sej, megemésztett engem, ez az egy esztendő,

[ez az egy esztendő...

Balugyánszkyné inkább mondta, mint énekelte a dalt. Fejét oldalra hajtva nézett Regulyra, aki tűnődő képpel hallgatta a dalt.

Mikor a dal utolsó sora is halik zöngésbe halt, a csendesen nyíló ajtón Gyuri lépett be. Ott állt az ajtó mellett, míg Reguly fel nem
kapta tekintetét. Akkor könnyű léptekkel az asztalhoz óvakodott. De a terített tálcára tekintve, megcsóválta fejét:

– Kikapunk Juliskától, fiatalúr! – szólt komolyan s a három szóban benne volt minden. Érthette belőle Reguly, hogy Juliska haragudni
fog, amiért a dús tálcáról alig hiányzik valami. De érthette azt is, hogy nemcsak ő, Gyuri is felelős ezért. Gyorsan falatozáshoz látott
hát. Gyuri ezalatt újra- töltötte a kristálypoharat. Balugyánszkyné közben - halkan futamozott a cimbalmon, s ahogy észrevette Gyurit,
félhangosan hátra szólt:

– Hogy is szól a maga nótája, Gyuri? Az a majlandi?

Gyuri reszelt egyet torkán, simított egyet bajusza tövén, s csak aztán mondta ki a nótát:

– Sej, Nagyabonyban... – azzal elhallgatott. De Reguly már folytatta is:

–...csak két torony látszik! – én is tudom ezt a nótát. Eszembe jut nem egyszer a pétervári tornyokat látván.

Ám Gyuri folytatta a szöveget:

De Majlandban harminckettő látszik!

Reguly bólintott. Balugyánszkyné pedig már zengette is az idegenből hazasóvárgó magyar katona dalát. Reguly és Gyuri most már
együtt dúdolták:

Inkább nézem az abonyi kettőt,

Mint Majlandban azt a harminckettőt...

– Ebben maradunk, Gyuri bácsi – mondotta Reguly s az öreg huszár kurtán rábólintott.

– Most már lehet kortyolni az étek utánit is – kínálta Regulyt, aki közben Juliska rendelkezésének is eleget tett.

Balugyánszkyné is az asztalhoz lépett. Könnyedén odakoccintotta a másik kristályos poharat Regulyéhoz:

– Én csak egy félkortyot... De azt arra, hogy édes fiam egészséggel megjárván a rokonokat, vidám lélekkel térhessen meg – a hazai
tornyok látására...

KŐ REPÜL A TÓBA...
Baer professzor igazsága beteljesedett. Reguly, a Balugyánszky - házban töltött délután boldog „henyélése” után olyan frissült erővel
ugrott újra tanulmányainak, mintha heteket pihent volna. Agya megint élesen fogott. Érdeklődése fürge villámként cikázott. Tudós
barátai alig győzték kielégíteni faggató kíváncsiságát.

Juliska jajveszékelése sem múlt el felőle hiába. Rádöbbent leromlott testi állapotara. Ezért kissé nagyobb gondot fordított ezután a
táplálkozásra. Igaz, hogy ez meg soványka pénztárcáját fogyasztotta ijesztő mértékben. De most nem törődött ezzel. Bátor bizakodás
támadt benne:

– Sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna! A fő most az, hogy előbbre jussak, megírhassam akadémiai jelentésemet, s azután
majd csak kapok hazai segítséget!

Balugyánszkyék peterhofi nyaralójukba utaztak augusztusvégre és a Pétervárott mindig derülten meleg szeptemberi hetekre. De mielőtt
elindultak volna, megjelent a kis német fogadóban Gyuri. Jól megrakott kosarat hozott, telve jófajta kolbászokkal, befőttekkel, tartós
süteménnyel. Néhány boros palack is nyújtogatta fekete-zöld nyakát a tetézett kosárból.

– A nemzetes asszony küldi szeretettel – szólt csendes mosollyal Gyuri s oda sem hederintve Reguly félig tiltakozó, félig hálálkodó
kifakadására, további magyarázat nélkül rakosgatni kezdte kifelé a földi jókat. Mikor a kosár kiürült, Gyuri megint csak kurtán szólt:

– Ne forduljak üresen. Viszem a mosni- foltoznivalót.

– Ezt már csak nem a nemzetes asszony találta ki? – kiáltott erre Reguly pulykavörösen.

– Nem ő, de Juliska! – válaszolt Gyuri, felesége nevét kellő nyomatékkal ejtve. S még hozzátette: – Én pedig viszem, mert békés
hazaérkezés, s otthon nyugodalmat kívánok magamnak.

Akkora határozottság volt szavaiban, s oly eltökéltség mosolygó tekintetében, hogy Reguly rövid harcot vívott restelkedésével, s
megadta magát. Kissé tétovázva rakta halomra szekrényéből a szennyest és rongyost. De hiába próbált válogatni bennük, mert Gyuri
se szó, se beszéd, lecsapott a kiszórt 'ruhaneműre, a ‘kosarába gyömöszölte s már csapta is össze a bokáját.

– Még utazásunk előtt rendben hazajön minden. Isten áldja, fiatalúr!

S három nap múlva valóban otthon volt tiszta alsó, foltozott, megvarrt, vasalt felső. Még egy vadonatúj selyem nyakra való is ráadásul.

De ezt már úgy tette le Gyuri, látatlanban. Isten tudja, hogy lesett ki egy olyan órát, amikor Reguly odajárt. Bár ilyet nem volt olyan
nehéz találni, hiszen a tudományszomjas ifjú magyar mostanában reggeltől-estig tudós barátainál vagy könyvtárakban időzött.

Este szobácskájába térve, találta csak meg az ágyán a tiszta, vasalt holmit és a ruha tetejében egy kis levélkét. Balugyánszkyné közölte
másnapi elutazásukat. A hála meleg érzésével együtt egy kis könnyebbülést is sóhajtott Reguly:

– Most egy hónapig még a köszönő látogatás sem kötelez. Dolgozhatok zavartalanul.

Hát dolgozott is! Nyakig elmerült a „keleti finnek” nyelveinek tanulmányozásába, már amennyire ezt a pétervári Akadémián is csupán
„kanálnyi” mértékben rendelkezésre álló szótári anyag megengedte. Rendszerezett szövegről, szótárakról nem lehetett 'beszélni. A
nyelveket ismerő tudósok jegyzeteit, szóbeli közlését kellett elég nagy fáradsággal összeraknia. E tanulmányai folyamán kezdte
meglepetten tapasztalni, hogy az összes finnugor nyelvek közül a két legtávolabbi, a két legkeletebbre fekvő nép nyelve hasonlít
legjobban a magyarhoz: a vogul és az osztják. Rejtély ez, de meg kell oldani e rejtélyt!

Reguly izgalomban rakosgatott, hasonlított, rendezgetett, mindig új meg új szócsoportokat vizsgálva. Egyszer az emberi test részeinek
nevet helyezgette egymás mellé, a tíz rokoni nyelv szavaival máskor a ház és háztáj készségeinek szavait illesztgette.

Balugyánszkyék már rég visszatértek Pétervárra, mikor Reguly felébredt az izgalmas talányfejtés kábulatából. Nem is egészen
magamagától.

Hosszú ideig nem kapott postát hazulról. Október második felére már az idő is, pénze is alaposan apadozott. De az akadémiai
megbízás óta bátrabban, önérzetesebben fordult atyjához is kérésével. Úgy kért, mintha csak kölcsön kérne. Hiszen, most már rangos
fedezete van a hitelre. Majd visszafizet mindent, még apjának is, ha kutatásaival dicsőséget szerez magának is, nemzetének is. A hálás
haza bizonyára anyagiakkal is gondol majd hűséges fiára.

A posta meg is érkezett. De csak édesapja küldött neki ismét csekélyebb segítséget. S hozzá levelet is.

Miközben újra meg újra átszámolta az édesapja - küldte százötven rubelt, ellágyulva gondolt az egyszerű, kedves zirci családi
otthonra, édesanyja becézgető, mosolygó simogatására, de mindig komoly, fontolt szavú, sokszor ridegnek tűnő édesapjára is.
Ahogyan az ezüst rubelek sorakoztak eléje az asztalon, sorra peregtek emlékezetébe kora ifjúságának képei. Látta — mintha tegnap
történt volna — milyen aprólékos, szigorú gonddal számolgatja eléje apja a pengő forintokat a zirci apátság boltíves kancelláriáján,
mikor az őszi iskolakezdések idején Győrbe vagy Pestre útnak indította. Kis kupacokba külön-külön rakta a más-más rendeltetésű
összegeket, s mondta hozzájuk az utasítást:

– Ez a fuvarpénz. Ez az iskolapénz. Ez a koszt-kvártély díja. Ez a könyvek, írószerszám ára. No, ez meg — nem bánom — legyen
magad kedvére szabad pénz is zsebedben...

De az utolsó, legkisebb összeghez külön intelmet toldott:

– Ne herdáld haszontalanra! Arra gondolj: nekem sem osztja a pénzt számolatlanul az apátság gvárdiánja.

Hirtelen élesen látta maga előtt Reguly, hogyan ráncolódik édesapja magas homloka, hogyan rándul meg kissé keserűn az ajka
szeglete...

Igaz, igaz — most emlékszik csak az ilyen apróságokra —, hiszen soha hangos panaszszót nem hallott apjától, anyjától anyagi
gondokról, szükségről. De most, most a hazai áldott segítséget számolgatva, emlékezetébe ugrik: milyen gondba merülten ült
egymással szemben apja és anyja néha órákig, hogyan számolgattak apró cédulákon, ha valami szükséges új ruháról, cipellőkről,
gyermekek messzi iskolába adásáról volt szó. Igaz, igaz — mindig minden szükséges kikerült, de nem könnyű gondatlansággal.
Édesapja ugyan a „zirci apátság jogtanácsosa” fényes titulust viselte, süvegelték is őt e méltóságban az alázatos, szolgai meg
jobbágyi népek, de fölös bőség sohasem csordult e díszes rang után. Bizony jól meg kellett számolni a jogtanácsosi salláriumot, hogy a
ranghoz illendő ház, meg az öt gyerek gondjára jusson, és az öregségre valami maradjon is.

– Óh, drága jó atyám! — tört fel a hála forró sóhajtása Regulyból az emlékezés nyomán. — Tudom, mennyi gonddal, törődéssel küldöd
nekem e segítő pénzeket! Bár mielőbb vissza tudnám fizetni meghálálhatatlan jóságodat.

Ezzel a bensőséges gyermeki fohásszal kezdte feltörni apja levelének pecsétjét.

Jaj, milyen jeges zuhany volt ez a levél gyermeki buzdulásra.

Apja hiú és lagymatag álmodozónak nevezte, aki híjával van minden valódi életismeretnek. Ridegen közölte mag szilárd
meggyőződését:

Az Akadémia megbízása csupáncsak szép szó. Hiszen jómagam, szerényke erőmből már tízszer annyit küldék neked, mint a
teméntelen főúri ígéretből, felállt Akadémia. De mint ahogyan a nagyhangú ajánlások is nagyobbára csak reppenő szó
maradtak és alig-alig csorgadozó valósággá vékonyodtak, azonképpen Toldy uramék biztatása és kétszáz nyomorult pengő
forintnyi nagyzolása csupán arra jó, hogy néhány itthon bogarászó tudós szépen szóló madarat fogván magának,
mutogathassa, hogy lám, mit eredményez a mi lelkes buzgalmunk.

Jelentést is alighanem azért kérnek tőled, hogy aztán mutogathassak magukat annak célirányos boncolgatásával. Én te
helyedben inkább írnék érdekes és mozgalmas tudósításokat a hazai lapoknak, melyek manapság szívesen közölnek a
közönséget szórakoztató, messziföldi különösségeket. Ezekből tán még pénzt is kereshetnél magadnak. A hazai közönség is
hamarább kapná fel nevedet, s örvendhetnél könnyebben hírnek s dicsőségnek.

Ha arra vársz, hogy az Akadémia koszorúzza fejed, kopaszságot takar majd csak a babér. Oly végtelenül szűk a
tudományért valóban lelkesedők köre, hogy a közöttük elért híresség annyi, mintha ösméretlen, puszta szigeten volnál
királya néhány nyomorultnak. Azért javallom: írj újságoknak inkább, mert bizony mondom, bármit ígérnek Toldy uramék
— mégha jó szándékkal is — nincs erejük beváltani, s szavuk marad — pengő cimbalom.

Mikor Reguly elolvasta a keserű levelet, olyan kedve támadt, mint a kerített betyárnak. Merre fusson? Hova vigye felindult bánatát?

Pengő cimbalom! visszhangzott benne a atyai levél utolsó sora…

Elindult Balugyánszkyék felé.

Gyuri a szokott nyugalmas mosollyal fogadta:

– Itthon van a nemzetes úr! — tessékelte Regulyt a fogadószoba felé.

Balugyánszky meleg szívélyességgel fogadta a rég nem látott honfitársát. Szelíden fáradt arcát őszinte öröm frissítette fel:

– No, igazán derék, hogy végre láthatjuk ecsémuramat. Feleségem már izenni akart önért. Én nyugtattam: hallom Baeréktől, milyen
szívós kitartással tanul. Kár volna zavarni. Igazán örülök, hogy eljött. Feleségem mennyire sajnálni fogja mulasztását! Ő maga
könyörületi utazáson van Juliskával.

– Könyörületi utazás? — lepődött meg Reguly.

– Vagy két tucat szegénye van feleségemnek Pétervár külső negyedeiben — adta meg a felvilágosítást Balugyánszky – hetenként egy
napon őket látogatja körbe. Egy napot aztán ő maga böjtöl, betegen inkább a sok látott nyomorúságtól, mintsem szemforgató
kegyességből. Sok, nagyon sok a segítenivaló...

Reguly a templomlépcső koldusaira gondolt. S Baer szavára: sehol ennyi elhagyatott szegény, mint a cár birodalmában. De a kedves
öreg Balugyánszkyn a cári főhivatalnokok aranypaszományos frakkja pompázott. Fékezte hát nyelvét s inkább másról kívánt volna
szólni. Mégis kicsúszott száján:

– Mindenhol sok a segítenivaló! Nálunk is, Magyarországon...

Balugyánszky simára borotvált arcán elfáradt a mosoly:

– Bizony! — mondta kurtán, aztán ő próbált élénkebben más tárgyra térni: — Mi híre van hazulról? Hogy vannak kedves szülei? S
mozog-e Akadémiájuk?

A fegyelmezett főhivatalnok sem tudhatta persze, hogy e kérdésekkel csak olajat önt az ifjú magyarban parázsló keserűségre. Meg is
lepődött kissé, mikor Regulyból csak úgy lobbant a szó:

– Atyám pénzkereső firkászt nevelne belőlem! Arra hajt, hogy írjak újságoknak hírverő tudósítást, mi nevem dicsőségét könnyen
biztosíthatná. Valami bizalmatlanságra készteti Akadémiánk iránt is. Szinte riaszt engem a tudós társaságunk ígéreteiben való
bizakodástól. Igaz, nem sietnek felém hódolással, arannyal, mirhával, de hát nem is tehetik, mert tőlem még semmi érdemest nem
kaptak. Atyám persze türelmetlen, no... Mert veszendőbe ment álma: ott láthatni engem a vármegye pipás táblabírái között.

Olyan egyszuszra mondta ki panaszát Reguly, hogy végül már halkra fulladt a szava. Az öreg Balugyánszky előbb ámulva, aztán bölcs
okossággal, finom mosollyal hallgatta. Kis szünet után szólalt csak meg:

– Atyját ne ítélje hirtelen, ecsémuram. Lát ő bizonyára mást is, mint fia elveszett vármegyei pályafutását. Abban mindenesetre igaza
van, ha azt kívánja, hogy próbálja nyilvánítani önmagát az arra alkalmas hírlapok által. Nem szükséges, hogy időnek előtte
tudományos eredményeiről írjon. Mondhat a hazai közönségnek érdekeset utazásai tapasztalatairól is, tájakról, városokról, népekről
és emberekről, kiket megismert. Figyelmet kelthetne ezzel magasabb célú vállalata iránt is. Neve forogna. Fiatal ember legyen fürge, s
nagyra törve a kisebb dolog hasznát se vesse meg.

Reguly mord hallgatása majdnem illetlen volt. De a kedves öreg Balugyánszky nem vette zokon. Karonfogta az ifjút s két kényelmes
karosszék felé vezette.

– Jöjjön, üljünk le — majd megtelepedve, lábát keresztbe vetve, komoly hangon folytatta: — s azt hiszi ön, hogy édesapja alap nélkül
érez kételyt az akadémiai ígérettel szemben? Én azt hiszem, hogy legfeljebb kissé szigorúan ítéli meg a kétségtelen tényeket.

– Kedves bátyámuram is kételkedik a Magyar Tudós Társaság jóhiszeműségében? — kérdezte Reguly izgatottan.

Balugyánszky finom mozdulattal hárította el magától ezt a gondolatot:

– Erre sem jogom, sem alapom nincs. De ha türelme van, hallgassa meg az én sokat tapasztalt véleményemet a mostani hazai
dolgokról — általában. Ne gondolja, hogy tájékozatlan vagyok. Állandóan érdeklődöm a magyarországi élet iránt. Minden magyar
lapot elolvasok. S láthatok elég követi jelentést is. Hiszem, hogy elég tárgyilagosan tudok ítélni a jelen magyar állapotairól...

Reguly lelkesen szólt közbe:

– Óh, hazánk most valóban újulását éli. Soha még oly tűzzel nem buzogott a nemzeti érzés, soha annyi szép és nagy terv nem villámlott
a magyar égen, mint most.

– Tudom, tudom — bólogatott bölcs nyugalommal Balugyánszky.— Éppen ez az, miről beszélni akarok. Valóban csoda, mit tíz kurta év
alatt mozdított a tespedő hazában az a tüzes gróf, Széchenyi. Én még mint hetyke huszártisztet láttam táncolni a bécsi kongresszuson...
Ott még Stefferl volt társasági beceneve, szép hölgyek s víg cimborák kedvence. Mondhatom, szépen kinövé magát. Olvastam Hitelét s
Világát is. Lángeszű államgazdasági munka mindkettő. S mit e könyvekkel lángra gyújtani tudott — ritka lobogás népek történetében.
S ha számolom a tettek seregét, mi tíz év alatt állt rendbe a felbuzdult nemzet akaratából, az is csak tiszteletet ébreszt. Lóverseny,
Kaszinó, Múzeum, Akadémia, Nemzeti Teátrom, gőzhajó, Gazdasági Egylet, vízszabályozás – látja, mindent számontartok — kurta tíz
év alatt, egy álomból alig ébredt ország erejével, az sok, nagyon sok. De a tervek még nagyobbak, még számosabbak: rakják már a
pestbudai híd pilléreit s féket raknak a Tiszára is. Gyárak épülnek — s most, most repül az új csóva az égre... Kiért jurátus korában
bizonyára ön is tüntetett, a börtönéből szabadult Kossuth, ez év januáriusa óta naponta írja tüzelő cikkeit Pesti Hírlapjában...

– Kossuth? Erről nékem mitsem írtak — kiáltott fel Reguly.

– Igen, ő — válaszolt nyugodtan Balugyanszky. — Gondoltam, tud róla, hogy lapot szerkeszt. De még milyet! Naponta új meg új terv
csillagát repíti fel lelkes magyarok ámulására. Bel- és külkeresedés reformja, fiumei vasút, műipar teremtése, iparkiállítás, lelencház,
iszákosok s kártyások fékezése, ősiség törlése, örökváltság, magyar szó terjesztése... mind, mind szerepel tervezésében. Minderről oly
hévvel ír, hogy a legkisebb dologból is országos tüzet tud gyújtani.

– Mily nagyszerű képesség ez! — tört fel Regulyból az elragadtatás, de Balugyánszky türelemre intette:

– Amily nagyszerű, annyira veszélyes is! Különösen a mi hazánkban! Könnyen lobbanó, könnyen lankadó népünk világában. Félek,
hogy a túl sok terv végül is zavarodást s aztán fáradást okoz. Vagy tán még rosszabbat: olyan vad lángolást, mit nehéz lesz oltani.
Széchenyi már inti is Kossuthot: hagyja a kedélyek felcsigázását. De én most nem akarok erről beszélni. Az ön ügyéről kell szót ejteni
— e hazai állapotok tükrében.

Reguly elcsodálkozott:

– Az én ügyem egyébként lehet Széchényi Kossuth ügye is. S hiszem, ha megismernék...

Balugyánszky most már erélyesebben intett közbe:

– Ha megismernék!... Erről van szó éppen! Önnek tisztán kell látnia, hogy e nagy férfiaknak a hazai dolgok forró gondjában most
legkisebb ügyük is fontosabb az ön ügyénél. Rokonnak találja-e ecsémuram a sátoros vogulokat, vagy sem, ez őket aligha érinti
szívbéli érdekkel. S a hazai közvélemény két nagy tábora, mely most e két férfiú köré tömörül, ugyancsak érdektelen az ön tudományos
problémái iránt. Nincs most idejük ily kérdésekkel foglalkozni, ön, kedves ecsém, ezredévek hideg messzeségéből néz a magyar sorsra,
s mindarra, mi azzal valaha is testvéri kötelékben volt. Ők a magyar jelen forró csatáját vívják, tépdesve még a maguk testvéri
kapcsolatait is...

Reguly megsemmisülten roskadt hátra karosszékében.

– Nem szabad azért csüggednie — szánta meg Balugyánszky. — A cél, mit maga elé tűzött, oly nagy és jelentős, hogy nem riaszthatja a
haza pillanatnyi érdektelensége. Sőt — látván a való helyzetet, mit most elé tártam —, rugalmas erővel arra kell törekednie, miképpen
tudná a célt szolgálni a mással elfoglalt haza segítsége nélkül is... Segíteni szeretnék ebben önnek, kedves ecsémuram!

Reguly zavarodottan kapott szó után:

– Miképpen? Hogyan? Mindig csak idegenek segítsége támogasson?

Balugyánszky méltósággal felelt:

– Én nem vagyok idegen. Magyar vagyok, szívemben hű hazámhoz. Itt, ebben az idegen szolgálatban is, hová nem kicsi anyagi érdek,
de ifjúi eszmerajongás hozott negyven éve. Szomorú tespedésben élt akkor a magyar hon. S én úgy véltem, hogy otthon alig-alig
szolgálhatom a világosodó emberiség magasztos gondolatát, mit szikrázó francia elmék tűztek csillagnak a világ égboltjára. Hittem,
mert hihettem az akkor ifjú Sándor cár szabad gondolatért tüzelő lelkességében. Úgy jöttünk ide sokan, hogy e roppant birodalom
népeit a művelődés által emelve, az egész emberiség javát szolgálhatjuk. S bár értek csalódások, ma is azt mondom: egy ilyen tág
birodalom népek százait ölelő keretében messzebb távlatokat foghat a tekintet. Szélesebbre terjesztett szárnnyal repülhet az eszme.
Nem szégyen emberséget szolgálni sehol a világon, ha az ember hiszi, hogy szolgálhat... És, ha hűséges marad a jóhoz és igazhoz, mit
magában hazulról hozott. Ezért ajánlanám önnek is, ecsémuram, vállaljon itt nálunk hivatalt vagy megbízást! Én ebben önnek
segítségére lehetek...

Regulyban mintha elpattant volna valami. A bizalom, a részvétért érzett hála egyetlen pillanat alatt vad, szinte ellenséges gyanakvássá
változott. Hirtelen szólni sem tudott. Vérbeborult szemmel meredt Balugyánszkyra. Szótalan ajka szétnyílt, de a benne kavargó indulat
nem adott hangot.

– Mi ez? Kerítés? — forrt benne a kérdés. — Mit akar velem ez a finom és kegyes vén? Cári szolga! Hivatalt kínál. Cukrot a
madárnak...! Hát ez is, ez is fogni akar? Mindegyik a maga kalitkájába? Nem és nem! Én nem hagyom magam. Nem hiszek már sem
apai riasztásnak, sem e simaszavú rémfestőnek. Vívjanak bár egymással Széchenyi és Kossuth: én nekik hiszek! Hazám az ő hazájuk, s
én azt szolgálom, ha megtagad is. Nem leszek sem rozoga táblabírák pipatisztítója, sem újdonságfecsegő firkász, sem cári
hivatalnokszolga!

Balugyánszky úgy olvasott az ifjú dúlt arcában, mint a tenyerében. Tapasztalt gyakorlata megtalálta a szavakat is, mikkel csillapíthatta
Reguly belső fortyogását:

– Szidjon csak ecsémuram, akár hangosan is! — szólt nyugodt fölénnyel — Tudom, hogy most elvesztém bizodalmát. De e veszteségért
kárpótolni fog, ha látom majd önben a felébredt erélyt, öndolgainak hathatósabb előbbre vitelére. Ajánlatom csak a nyugalmas tóba
dobott kő. Keltsen lelkében hullámokat, önnek ezentúl már kissé élénkebben kell arra is gondolnia, hogyan, mily erővel viszi tovább
eddigi tanulmányainak szerszámát. Mert mindaz, mit ön eddig tanult és tanulni fog, szerszám csupán. Jól kalapált ásó, vagy kapa tán.
De mitsem ér, ha bele sem vághatja a földbe, hogy életadó termés nőjön a nyomán. Önnek el kell jutnia a népek közé, melyek életéből a
mi magyar népünk, a mi magyar hazánk jövője számára akar szellemi tanulságot teremteni. Így vagy úgy, el kell jutnia Keletre. Mitsem
akartam ajánlatommal, csupán az odavezető könnyebb és járhatóbb utat mutatni önnek!

Regulyban csillapodott a háborgás. Már majdnem bocsánatot kért magában az öreg Balugyánszkytól. De valami konok dac
megakasztotta benne a teljes töredelmet. Csak annyit mondott, búcsúzásra felállva:

– Köszönöm, bátyámuram, irántam való jóindulatát. A kő belehullott lelkem tavába. Hullámokat is gerjesztett. Most várnom kell, míg
csillapodik a gyűrűzés. Le kell látnom a tó fenekére: mit szól majd a mélyen ülő lelkiismeret. Engedjen nekem időt a megfontolásra.

Az öreg Balugyánszky megértő mosollyal bocsátotta el Regulyt. Az előcsarnokban Gyuri szólt még egy „útravalót” a komoran búcsúzó
ifjú magyarnak:
– Föl se vegyük a világot, fiatalúr!

S tán jó volt ez a kurta, paraszti bölcsesség, mert alig iramodott tíz lépést az októberi párába burkolódzó pétervári utcán, már a
világnak fittyethányó hetykeség lett benne úr.

Ezzel ült le kicsi szobája asztala mellé is, ezzel fogta a lúdtollat és írta atyjának a levelet:

Ne féljen, Édesatyám! Ha rólam még most nem beszélnek is, nem dolgozom hiába. Ha bizonyos nem volnék abban, hogy
célt érek, írhatnék elég újságcikket, hogy emlegessenek. De én azt hiszem, hogy fiatalembernek csak díszére válik,
hamagát a korai írástól megtartoztatja. A firkálók nagy serege, mely mindenfelé tenyészik, mint gomba eső után, semmi
egyebet nem tesz, csak azt ismétli rosszabbul, mit mások jól és szépen mondták el — eléggé untatja a világot. Nem akarom,
hogy engem is e sereghez számláljanak, mert érzem, hogy bennem valami jobb csíra nyugszik. Bármi légyen véleménye
Édesatyámnak az Akadémiáról, az mégis csak a tiszta tudományt szolgálja, és én is azt kívánom szolgálni. Jó és szép
dolgot az ember mindig nemes célból tegye a; s ha az igazságnak akarunk valóságos szolgálatot tenni ne írjunk,
minekelőtte magunkat egészen elkészülve nem érezzük. Hálás szívvel köszönöm ezért segítségét, mert ezáltal számomra
lehetővé vált, hogy immár nekifogjak — gondoktól mentesebben — akadémiai jelentésem megírásához. Bizonyos vagyok
abban, hogy érteni fogják belőle, mily mérhetetlenül fontos nemzeti jövendőnk szempontjából — nyelvünk ősi képében
megösmérni hajdani mivoltunkat.

„LEESSTEM ÉGEMBÜL…”
Az a „maga dolgát mozgató erély”, amit Balugyánszky sürgetett, most úgy támadt fel Regulyban, hogy nem mozgatott semmi mást,
csupán azt a dolgot, amit a legsajátabb magáénak érzett. Vagyis: mire sem tekintve, végezte tovább tanulmányait és lassan-lassan
építgette fel a Jelentést, amit az Akadémiának kellett küldenie.

Balugyánszkyra már nem gondolt indulattal, gyanakvással sem. Tisztázta magában:

- Ezek az öregek — s itt Balugyánszky mellé állította édesapját is — másképpen látják a világot, mint mi, fiatalok! Nem is tehetnek
róla. Erre nevelte őket a XVIII. század nagy észtisztelete. Nem ismerik az érzelem szárnyakat növesztő erejét, ők mindent csak
ésszerűen, okosan, józan értelemmel tudnak nézni. Hát nézzék így! Én repülök a magam messzi egébe...

Hát repült is, már földet sem látott. Fagyhatott tőle tükörsimára az öböl vize, eshetett akkora hóbunda a pétervári paloták tetejére,
hogy elnézni is pompás lett volna, ö se látott, se hallott, csak rakta egybe, rendbe .minden felgyújtott tudományát, hogy leszűrje belőle
az élő magyarság számara a rokonnyelvek kutatásának értelmét, célját, rendeltetését.

Izenhettek neki Balugyánszkyék Miklós-napra, amikor — a cár neve ünnepe lévén — még a koldusok is pirogot kaptak jótevőiktől, az
úri házaknál meg tornyos tortát sütöttek. Reguly udvariasan kitért a meghívás elől. Küldhették neki magyar karácsonyra a Julis-rakta
kosarat, Gyuri csak azzal a válasszal jött:

- Újesztendőre ígéri látogatását a fiatalúr.

- Melyikre? — csattant Gyurira Juliska — a magyarra vagy az oroszra? Ezt tán csak nem restellte kend megkérdezni?

- Nem szokásom kérdezősködni — szólt Gyuri kurtán. — Ő meg magától nem mondta. Jő, amikor jő. S akkor lesz itt újév!

Hát ezt az „újévet” jó későn ünnepelték 1842-ben! Mert mikor a naptár mutatta az új esztendő beköszöntését, akkor írta Reguly
Jelentésének első mondatait és írta írta, fogalmazta, megrövidítette, aztán újra írta, kerek három hónapig.

Pedig nem is lett ez a nevezetes írás valami hatalmas terjedelmű. Mindössze húszegynéhány ív papirost vetett tele Reguly finom,
szálkás betűivel. De minden sorát hosszúhosszú napok és éjszakák verejtékes küzdelme készítette elő.

Három hónapon át, egyvégtében készült a magyar nyelvészeti tudomány egyik legszebb írásműve: tömören, világosan és teljes
határozottsággal mutatott az útra, mely elvezethet bennünket apáink ősnyelvéhez is, eredetünk rejtélyes földjéhez is, hova oly sok
téveteg álmodozó sóvárgott hiába.

A huszonhárom éves Reguly már nem álmodozott tévetegen. Alig két és fél esztendős tanulmánya során — miközben a két „társalgási”
nyelvet, a svédet és oroszt is folyékonyan beszélni tanulta — felmérte kilenc finnugor nyelv területét és tudása szilárd talapzatán
öntudatos biztonsággal írta jelentését a magyar Akadémiának.

Úgy ült három hónapon át íróasztala mellett, mintha valami katedrán ülne, ahonnét tudatlanokat vagy kételkedőket kell meggyőznie
tárgyának életbevágó fontosságáról. Úgy is írt. Lúdtollával néha félórákig a levegőben hadonászott. És félhangosan maga elé mondta-
mondta torlódó gondolatait. Aztán az így kifejtett gondolatmenetet egy-egy tömör mondatba foglalva, papírra tette:

...nincs biztosabb és alaposabb mód népek rokonságának megmutatására, mint nyelveik tudománya és összehasonlítása. S ha
Gyarmathi fél századdal ezelőtt, csekély ösmérete mellett a nyugati finnek rokonságát a magyarral valószínűvé tehette, érdekes és ideje
volna egy teljesebb tudománya által e finn nyelveknek, okkal és alappal végre e kérdéshez szólni, és ezt vagy megalapítani, vagy
eldönteni... Ne várjunk e téren a külföldtől tanítást! Ők — bár Gyarmathinál egyik sem tud többet — máris finneknek hirdetnek
bennünket. De ezt a tudomány pontos erejével megállapítani a magunk dolga, mit szégyen volna másra bízni.

Itt aztán elragadta a szinte lírai hevület és a maga nagy elszánását vallotta meg:

... Ily munka szolgálatát hazámnak elvégezni örültem, s az eltökélés e munkára nem volt nehéz. Mit nyerhetne nyelvünk — gondolám
—. ha az állított rokonság valódi? Minő előmenetel volna lehetséges nyelvünk kiművelésében, ha megismerhetnők azt az ősnyelvet,
melyből az származik?
... Láthatja tehát az Akadémia, mi a célom. Először: végképpen meghatározni, van-e a magyar és finnugor nyelvek között rokonság és
milyen? Másodszor: mi hasznát vehetjük e nyelveknek a magunk nyelvének mívelésében? Nagy munka ez! Több tán, mint mit emberélet
végezhet! De én ezt nem mértem. Csak a cél van előttem: a munkát elvégezni, hogy valódi haszna és haladása legyen belőle a hazának!

Most aztán meg kellett magyarázni, hogy mi mindenre kell ügyelnie a rokonkutató tudósnak:

... Munkám alapja nyelvészeti kérdés. Ezen kellett tehát elindulnom, hogy e nyelvek rokonságát megállapíthassam. De mivel — ahol
rokon a nyelv, ott a népnek is, mely azt beszéli, rokonnak kell lennie — szükségképpen él kell jutni a históriai vizsgálathoz is. Ezért már
eddigi utaimban is vigyáznom kellett mindenre, ami a rokonnak vélt népek külsejét, jellemét, életmódját, öltözetét, szokásait, babonáit,
mithológiáját illeti.

Ám a lúdtoll itt megint vitázó hévvel lendült mozgásba, hiszen ítéletet kellett mondani a magyar tudósok eddigi vonakodásáról és
annak okáról:

... Rá kell mutatnom itt arra, hogy éppen ezek a pontok azok, melyek több hazánkfiát visszatartották e rokonság kérdésének mélyebb
vizsgálatától. Szinte restelltek az egyszerű sorban élő népekkel való kapcsolatot. Ez az az ok, amiért hazánkban nem szívesen hallanak
beszélni e rokonságról. De ki igazságot keres, nem hódolhat az ilyen előítéleteknek! Hiszen tudnivaló, hogy a népeknek változniok kell
aszerint, amint sorsuk változik.

Itt érkezett azután Reguly a rokonság tagadóinak legfőbb ellenérvéhez: hogyan is lehetnének rokonai a „vitézlő” magyarnak a
történetnélküli; jámbor vadász- és halásznépek. Nos, a percegő lúdtoll erre így válaszolt:

...Éghajlat és föld minéműsége határozza meg népek életmódját és jellemük alakulását. A finn népek egykoron az Altáj tájékáról
ágazhattak el északnak, nyugatnak. Ott — ősi hazájukban — éppen úgy vitéz lovagi életet élhettek, mint most a szojoták a szajáni
hegyekben (a Kis-Altáj egy része), kik pedig tudvalevőleg a Jeges-tenger mellé szorult szamojédok legközelebbi rokonai. Ahogyan e két
testvéri népet oly különböző élet módjára formálta a két különböző táj, azonképpen a szerteágazott finnugor népeket is különbözőre
alakíthatta a különböző történeti sors. Azon időkben, mikor a mieink délnek, gazdag földekre vevék útjukat, apáink más tesvéreit észak
felé nyomta a, sors. Ott, rétjeik megszűnvén, megszűnt marhatartásuk is és a lovasnak gyaloggá kellett válnia, s vadászat és halászat
által keresni élelmét.

Idáig jutva az volt immár a feladat, hogy a rokon népek csoportjait és azoknak egymáshoz való viszonyát mutassa be Reguly a
bizonytalankodóknak:

... Persze, régen, minden történeti időkön túl történhetett mar e népek elágazása. És akkor kezdődött meg nyelvük változása is. Most
három nagy tagozat állapítható meg közöttük... Egyik: a nyugati finnek (finnek, észtek, lappok). A második: a permieknek nevezett
csoport, mely az Ural nyugati oldalán él (zűrjének, mordvinok, votjákok, cseremiszek). A harmadik tag: a keleti finnek (vogulok,
osztjákok).

... Az első két tagozat nyelve még csak egynek vehető. De ha a keletiek nyelvét vizsgáljuk a két nyugati csoport mellett, valósággal
idegen nyelveket vélünk hallani. Ám ha aztán a keletieket (vogul-osztják) a nyugati finnek és a magyar nyelv közé helyezzük — rögtön
egyetlen egészet fogunk látni a hármas képben.

... Ezek a keletiek — a vogulok es osztjákok — az a kapocs tehát, mely az egymáshoz látszólag már idegen magyar és nyugati finn
csoport között az egyesítést megteremti. Bizony édes meglepetéssel látjuk eltűnni azon különbségeket, melyek a nyugati finn nyelvek es
a magyar között eddig látszottak, mihelyt kezünkben van a keleti kulcs, melyet a vogul és osztják nyelvekben bírunk. Ezért oly
elsőrendű fontosságú ezeknek az Uralon túli ugoroknak felkeresése és tanulmányozása.

Mintha sejtette volna Reguly, hogy a finnugor rokonság meggyőződött híveinek milyen kemény harcot kell majd vívnia még azokkal,
akik a török rokonság mellett kardoskodnak, — a következő fejezetben pontosan megmondta: milyen rokon a finnugor és milyen a
török:

…Eléggé bizonyítva van tehát a szükség, hogy ezeket a nyelveket ott a helyszínén, az illető népek ajkáról tanulmányozzuk. Ez adna
választ arra az égető kérdésre: valóban árván és rokontalanul állunk-e itt a nagy világ terén, egyes maradékaként egy odaveszett
nemzedéknek, vagy hogy élnek-e még rokonok?

...Annyi bizonyos: ha itt nem találunk rokont, másutt sem fogunk találni! Nem mondom ezt megfontolás nélkül. Tanulmányoztam ama
elméleteket is, melyek szerint a magyar nyelv a középázsiai nyelvekkel (török, mongol, mandzsu) rokon. Szorgalmatosan tanultam a
török grammatikát, hasonlítottam a mongolt is. És iparkodtam ezekről a népekről jó és biztos néprajzi és históriai nézeteket szerezni.
Kétségtelen, hogy e nyelvek is mutatnak némi rokonságra. De ez a rokonság csak rendrokonság és nem gyökér-rokonság. Úgy
mondhatnánk: sógorság, de nem atyafiság. Sokkal közelebbi és bensőbb kötelékek fűznek bennünket a finnugorokhoz...

... És mégis, meddig akarnánk még téves utakon kutatni rokonok után? Mindenhova vetjük szemeinket, csak oda nem, hol a
rokontalálásra biztos alap kínálkozik. Mióta keressük már eredetünket? S mennyire jutottunk? Ennek csak nemzeti hiú büszkeségünk az
oka...

S most még csak az volt hátra, hogy erélyesen leszámoljon mindazokkal, akik a finnugor rokonoktól megtagadtak mindenféle „történeti
nevezetességet” és vitézi mivoltot.

... Idővel, ha a finnugor népek ösmerete élőbbre haladt és tisztábban látjuk viszonyaikat, tán nem lesz okunk pirulni e rokonság miatt.
Ezt ugyan most is csak akkor tehetnénk, ha saját tetteinket elfelejtjük! Most még alig tudunk valamit e népek históriájából, hősi
tetteiből. De képzelhető-e, hogy oly számos nép, mely egykoron az egész orosz földet — a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig — lakta,
ne hozott volna létre nagyobb, fényesebb tüneményű tetteket, mint ma a lapp vagy az osztják?

... A vitézség nem egyes népek tulajdona! A világ minden népe vitéz, ha az idők olyanok, hogy lelkesedés és tettek vágya hatja át! És
ilyen időket a finn népektől sem tagadhatunk meg. És csakugyan: vannak már tudósok, kik az újabb kutatások alapján beszélnek e régi
finn népekről. Fraehn például a Kazany környéki finnugor népeket a kazárok maradékának hiszi. Számos tudós állítja már, hogy a
nevezetes volga-bulgárok nagy része finn eredetű nép volt. Ezek pedig eleget vitézkedtek a történet folyamán...

Befejezésül követendő útiprogramját közölte az Akadémiával. E szinte sóvárgó felkiáltással zárta jelentését:

... Legszívesebben mindjárt az Uraira utaznék, hogy ott legelébb a vogulok, aztán az osztjákok nyelvét tanuljam közelebbről...

Április eleje volt, mikor munkáját befejezte. Lefordította németre és oroszra is, hogy a pétervári tudósoknak is bemutathassa. Amikor
Baer elolvasta, ezt mondta Regulynak:

- Ezzel a tanulmánnyal a világ bármely Akadémiája büszkélkedhetne. Most majd meglátjuk, mit szól hozzá az ön hazájának tudós
társasága.

Az öreg Fraehn és Sjögren is őszinte szívvel gratuláltak Regulynak. Mindkettőnek az volt a véleménye, hogy ilyen tömören és mégis
világosan aligha tudta volna bárki más összefoglalni a finnugor népek rokonságáról eddig felkutatott tudományt és oly határozottan
megmutatni a további teendők útját.

Még az oroszlánfejű aggastyán, a vén Adelung és a mereven szabatos Koppen is elégedetten bólogattak:

- Ez a fiatal magyar mégiscsak megcsinálta a maga huszárrohamát! — mondogatták csodálkozva. Persze hozzátették: — Majd
meglátjuk, mire megy? Nem fullad-e ki időelőtt?

E kérdésre — sajnos — hamar kaptak feleletet.

Reguly — amíg a jelentést összeállította — állandó feszültségben élt, s megint teljesen megfeledkezett magáról. Hiányosan,
rendszertelenül táplálkozott s pihenőre is csak akkor tért, mikor erre a szó szerinti végkimerülés rákényszerítette. Sokszor asztala
mellett riadt fel álmából. Ilyenkor - mert az akaratlan bóbiskolástól is kapott némi pihenést - néhány erőteljes nyújtózkodás után, újra
nekilátott a dolognak.

A mértéktelen hajsza akkor bosszulta meg magát, amikor jelentésével elkészült. Olyan üres tekintettel, mereven bámult a kész
tanulmányra, mintha minden gondolatát beleírta volna a dolgozatba.

Fásult volt az agya. Sem örömet, sem kielégülést nem érzett. Baer és a többi tudós elismerő dicséretét olyan közönyös érzéktelenséggel
fogadta, hogy barátai alig ismertek az élénk, friss szellemű fiatal magyarra.

Gondolták, hogy a munka kimerítette. Hívták is erre-arra, uzsonnákra, vacsorákra és elhalmozták figyelmes dédelgetésük minden
kedvességével. Balugyánszkyék is visszakapták végre „elveszett fiukat”.

Nem sok örömük volt benne. Reguly tudott róla, hogy Balugyánszkyéknál már január óta vidám élet járja. Akkor érkezett Pétervárra
legifjabb leányuk, Olga. Eddig egy bécsi nevelőintézetben tanulta a finom társasági műveltség iskoláját. Most szüleinek előkelő
pétervári házában a cári főváros aranyifjúsága csodálta körül a víg kedélyű, szép barna lányt. Máris nem egy ifjú lovag forgott
körülötte sebzett szívvel s „komoly szándékkal”. Nap mint nap vidám társaság gyűlt össze most a Balugyánszky-házban.

Reguly ezért is húzta-halasztotta látogatását. Oly nyomorultan fáradt hangulatban lézengett, hogy semmi kedve nem volt ismerkedni,
szépet tenni, könnyedén csevegni, esetleg meg táncolni is kényes ifjú dámákkal.

Végül mégiscsak el kellett szánnia magát a látogatásra. Gyuri — isten tudja hányadszor már — üzenetet hozott neki. Balugyánszkyné
— ki tán Baertől értesült Reguly aggasztó hangulati állapotáról — finom tapintattal értesítette, hogy másnap délután magukban
lesznek otthon, mert leánya néhány hétre egyik barátnőjéhez, egy Pétervár melletti birtokra kapott meghívást.

Reguly ezen a délutánon állított be Balugyánszkyékhoz. A róla kapott hírek eléggé előkészítették a házigazdákat arra, hogy
pártfogoltjuk állapota ne okozzon számukra meglepetést. A sápadt, beesett arcú, görnyedten járó vendéget hát úgy fogadták, ahogyan
az ilyen elcsigázott embert fogadni illik: nem szóltak neki testi állapotáról, nem mutatták őszinte megdöbbenésüket. Ügy kezelték,
ahogyan beteget szokás: tapintatos gyengédséggel, kedvét kereső dédelgetéssel.

Még Juliska is megemberelte magát. Csak szemét forgatta néma riadalommal, amikor Reguly éppen nem nézett feléje. De kínálásában
benne volt minden, amit e „szegény veszendőről” magában gondolt:

- Hoznék valami leheletkönnyű finomat... Madártejet, gyenge piskótával... Vagy tán inkább inna tejes csokoládét pirított kaláccsal?
Meg ne terhelje azt a gyenge gyomrát...

— Nincs az én gyomromnak semmi baja — mosolyodott el kényszeredetten Reguly. Majd megvékonyodott, sárgasápadt ujjaival
végigsimította barázdált homlokát: — Fejem volna oly egészséges, mint a gyomrom!

- Óh, ez bizonyára csak a tavaszi kimerültség! — biztatta Regulyt a háziasszony. — A nagy téli munka után most már igazán el kell
szánnia magát a pihenésre.

Reguly üres szemmel meredt maga elé:

- Félek... félek pihenni... — mondta szinte erőlködve. Homlokát ráncolta, mintha keresné a helyes kifejezést. Aztán hirtelen tört elő
szava: —- Nem tudom, nem tudom, mi van velem... Félek emberek közé menni, de félek egyedül is...

Balugyánszky szólt most közbe:

- Jöjjön velünk Peterhofba! Mi úgyis kimegyünk most néhány hétre, míg Olga leányunk távol lesz. A mozgalmas társasági élet, mit a
télen az ő kedves vidámsága vonzott házunkba, bennünket is megfárasztott kissé. Hiába, nem vagyunk már fiatalok. Most éppen
nagyon szépnek ígérkezik a tavasz a finn tenger öböl partján... Ne is gondolkozzék: jöjjön velünk, pihenjen a mi peterhofi villánkban.
Csak mi leszünk ott, vendégeket mi sem fogadunk. Nem lesz hát „emberek között”, s mégsem lesz egyedül. Juliska és Gyuri persze
velünk jönnek.

Balugyánszkyné is gyengéden Reguly karjára tette kezét:

- A tenger felől friss tavaszt hoz szobájába a szabad szél... Kertünkben most pattan a fák rügye ... Néhány hét, s oly egészséges, vidám
lesz ismét, mint volt esztendővel ezelőtt.

Regulyt mintha már itt e szobában tavaszi szél legyintette volna meg:

- Talán... ! Talán valóban jót tenne velem a tengeri levegő — szólt felcsillanó szemmel. De újra elkomolyodott: - Nem leszek-e
terhűkre?

Balugyánszkyék egyszerre csaptak szavára:

- Terhünkre? Óh, dehogy, sőt örömünkre, megnyugvásunkra, hogy végre valóban magunkénak tudhatjuk.

S nem is hagyták most már Regulyt visszakozni. Rögtön meg is beszélték, hogy másnap indulnak. S a két kedves, finom öregből oly
közvetlenül áradt az öröm, hogy magával ragadta Regulyt is.

Még fogadói szobácskájába is vitt magával valamit ebből az utazásra készülő, gyermekes izgalomból. Egy darabig izgatottan tett-vett,
rakosgatta szekrényéből szegényes kis holmiját, hogy a másnapi utazásra elkészítse.

De ez a foglalatosság megint elcsüggesztette. Kopott, foszladozó ruhái, fehérneműi közül alig-alig tudott kedvére valót válogatni.
Elkeseredetten csapta vissza a szekrénybe szegénysége utált rongyait. Két tenyerébe kapta, fejét.

- Megint ez az átkozott görcs az agyamban! — kiáltott fel fájdalmasan. Az ágy szélére ült. Felnyögött:

- Oh, anyám, édes jó anyám! Ha látnád fiadat... !

Izgatottan ugrott fel. Igen! Mielőtt peterhofi pihenésére indulna, anyjának kell írnia! Anyjának, az egyetlen emberi lénynek ott a távoli
hazában, aki szeretete aggodalmában sem tagadta meg tőle soha, egyetlen pillanatra sem — a hitet! Az ő nagyszerű céljába,
hivatásába vetett hitet. Anyja volt az egyetlen, aki szíve sajgását is takargatva, hittel buzdította: menj fiam, tedd, amit kell, én hiszem,
hogy nagy es dicső dolgot cselekszel.

Ő sem panaszolt eddig anyjának. Ha írt is nehézségeiről, -küzdelmeiről, mindig az eltökélt akarat szilárd bizakodásával.

Most nem tudott így írni! Most kiáltani, sikoltani tudott csak az anyahoz! A rettentő kín, ami halántékát hasogatta, a szörnyű
szorongás, mi szívét szorította, nem engedett más hangot — csak a kétségbeesett gyermekét, ki a drága anya kötényébe temeti égő
gyötrelmét.

Keze reszketett amint írta:

Óh, Anyám! Drága jó Szülőanyám... Azt hivém, külföldön tanulni kell az embernek ... Én tanultam, dolgoztam, világtól
elvonultan, mohón, nagy erőfeszítéssel, megszűnés nélkül. Mellőztem mindent, mi tanulmányaimhoz nem tartozott,
lemondtam életről, nyugalomról, jelenről... hiszen erre szegénységem és büszkeségem is kényszerűének! Óh, Anyám, ha
látták volna életemet, bámultak volna! S én mégis boldognak éreztem magamat, míg volt erőm dolgozni...

De most leestem egembül...! Olyan vagyok. mint a paradicsomból kiűzött! Barátaim mindben jóságukkal sem bírnak
megörvendeztetni. Nyugtalanság, elégedetlenség, életuntság fognak el gyakran. Vértorlódások kínozzák szegény fejemet,
néha szinte eszméletlen állapotban heverek, nem vagyok képes összefüggően gondolkodni...

A könnyű lúdtoll kiesett kezéből. Az agyába torlódó vér egyre sebesebben kalapálta halántékát. Megint tenyerébe szorította fejét,
tántorogva vonszolta magát ágyához.

Gyuri hangja ébresztette fel másnap reggel:

- Itt vagyunk a batárral, fiatalúr!

Véreres szemmel riadt Reguly. De azért magához tért Még gyorsan, vacogva meg is mosdott, valahogy rendbeszedte magát. A batárhoz
azonban már csak Gyuri segítségével jutott le.

Balugyánszkyék hamar látták, hányadán vannak vele. Gyurival bebugyoláltatták jó vastag és puha gyapjútakarókba, s Balugyánszky
erélyesen parancsolt a kocsisnak gyors hajtást.

A peterhofi villában Juliska várta őket. Balugyánszkyné halkan mondta:

- Gyorsan bontson ágyat, Juliska lelkem! Úgy látom nagyobb a baj, mint tegnap gondoltuk...

Gyuri és Juliska ágyba fektették szegény betegüket. Az hagyta magát, mint tehetetlen gyermek. De meg negyedórát is alig feküdt a
finom lenvászonhuzatú, levendulaszagú párnák és dunyhák pihentető puhaságában — arca, homloka lángvörösre gyulladt, ajka
cserepesre száradt, szeme riadt nyugtalansággal lobogott. Már csak összefüggéstelen szavakat hörgött, magyarul, svédül, finnül,
oroszul... Senki nem értette...

Balugyánszkyné aggodalmaskodott:

- Tán jobb lett volna a városban maradnunk. Ott közelébb kaptunk volna orvosi segítséget. Amit én látok e szegény betegen, semmi
jóval nem biztat.

De Balugyánszky már határozott is:

- Befogattam a batárt. Magam megyek orvosunkért. úgy tudom, minap érkezett Pétervárra két pesti orvosprofesszor is. Mindketten
Baer vendégei. Próbálok velük is beszélni. Baert amúgy is értesíteni kell pártfogoltja állapotáról.

Az öreg Balugyánszky korát meghazudtoló fürgeséggel indult útjára. Felesége pedig Juliskával együtt próbálkozott csillapítani a láz
gyehennájában vergődő beteg nyugtalanságát. A szerencsétlen ifjú magyar teljes önkívületben hányta-dobálta magát az ágyon, rúgta
volna magáról a dunyhákat, takarókat, tépte vánkosát és időnként karmolásra görbült ujjakkal kapott fejéhez, mintha marcangolni
akarná saját koponyáját. Látták, hogy rettenetes kín hasogathatja agyát: gyorsan váltott vizes borogatásokkal próbálták enyhíteni...

Ettől mintha csillapodott volna a beteg. Rövid időre el is pihent csapkodó nyugtalansága. De aztán lassú remegés kezdte rázni...
Szemhéja, ajka vibrálva reszketett, apró nyögések törtek fel belőle, aztán egyszerre fogai verődtek vacogva egymáshoz,- s már keze-
lába, egész teste rázkódott a hidegeleléstől...

Gyurival bebugyoláltatták jó vastag és puha gyapjútakarókba, s Balugyánszky erélyesen parancsolt a kocsisnak gyors hajtást.

A peterhofi villában Juliska várta őket. Balugyánszkyné halkan mondta:

- Gyorsan bontson ágyat, Juliska lelkem! Ügy látom nagyobb a baj, mint tegnap gondoltuk ...

Gyuri és Juliska ágyba fektették szegény betegüket. Az hagyta magát, mint tehetetlen gyermek. De még negyedórát is alig feküdt a
finom lenvászonhuzatú, levendulaszagú párnák és dunyhák pihentető puhaságában — arca, homloka lángvörösre gyulladt, ajka
cserepesre száradt, szeme riadt nyugtalansággal lobogott. Már csak összefüggéstelen szavakat hörgött, magyarul, svédül, finnül,
oroszul... Senki nem értette...

Balugyánszkyné aggodalmaskodott:

- Tán jobb lett volna a városban maradnunk. Ott közelébb kaptunk volna orvosi segítséget. Amit én látok e szegény betegen, semmi
jóval nem biztat.

De Balugyánszky már határozott is:

- Befogattam a batárt. Magam megyek orvosunkért. Ügy tudom, minap érkezett Pétervárra két pesti orvosprofesszor is. Mindketten
Baer vendégei. Próbálok velük is beszélni. Baert amúgy is értesíteni kell pártfogoltja állapotáról.

Az öreg Balugyánszky korát meghazudtoló fürgeséggel indult útjára. Felesége pedig Juliskával együtt próbálkozott csillapítani a láz
gyehennájában vergődő beteg nyugtalanságát. Á szerencsétlen ifjú magyar teljes önkívületben hányta- dobálta magát az ágyon, rúgta
volna magáról a dunyhákat, takarókat, tépte vánkosát és időnként karmolásra görbült ujjakkal kapott fejéhez, mintha marcangolni
akarná saját koponyáját. Látták, hogy rettenetes kín hasogathatja agyát: gyorsan váltott vizes borogatásokkal próbálták enyhíteni...

Ettől mintha csillapodott volna a beteg. Rövid időre el is pihent csapkodó nyugtalansága. De aztán lassú remegés kezdte rázni...
Szemhéja, ajka vibrálva reszketett, apró nyögések törtek fel belőle, aztán egyszerre fogai verődtek vacogva egymáshoz, s már keze —
lába, egész teste rázkódott a hidegleléstől...

Juliska szaladt téglát, palackot melegíteni s aztán ezekkel rakták körül a kékre — zöldre vált nyomorult testet.

Tíz szó nem sok, de a két asszony annyit sem váltott egymással órákon át. Csak kezük járt szüntelen: a borogató vagy melengető
simítás, a párnák és takarók igazítása, száz apró kicsi mozdulat, az anyai szeretet szóba nem foglalható, gyengéd törődése...

S ha a beteg rövidke időre elnyugodott, akkor is csak némán néztek egymásra: úrnő és cselédi asszony, egyik az ágy innenső, másik a
túlsó oldaláról. Szemükből egyazon szorongás, egyazon elszánt szeretet sugárzott és kapcsolódott egybe a törődött ifjú test fölött.

Balugyánszkyné finommetszésű ajkát szorosan összepréselve, fehér kezét kulcsolva tördelte. Juliska pirosra mosott, nehéz kezét a
kebléhez szorította, néha szélesen keresztet vetett magára s ajka szüntelenül rebegve járt — de hangtalanul.

Késő délután lett, mire Balugyánszky visszaérkezett. Nemcsak háziorvosukat, Murajev doktort hozta magával, hanem a két pesti
professzort is.

A két orvos — tanár Baer professzor híres állatbonctani kísérleteinek tanulmányozására jött a cári fővárosba. Az egyik

- Csausz Márton, maga is híres anatómus — a boncolástannak volt tanára a pesti egyetemen. A másik — Schordann Zsigmond, az
európai hírű Lenhossék Mihály professzor jobbkeze — élettant adott elő a pesti egyetem orvostanhallgatóinak. Mindkét tanár világot
járt, kitűnő orvostudós volt. Baer-től — és útközben Balugyánszkytól — már mindent megtudtak Reguly állapotáról, de már Pesten is
hallottak az ifjú magyar kutatóról. Csausz közölte Balugyánszkyval:

- Elutazásunk előtt az Akadémián Toldy titoknok úr arra kért bennünket, hogy sürgessük ifjú tudósunknál a jelentést, mit Pesten
nagyon várnak már tőle.
Balugyánszky finoman keserű mosollyal válaszolt:

- A jelentést most már megkapják. Tudtommal múlt héten küldé el ifjú barátunk. De hogy lesz-e, ki a jelentésben foglalt utazási
javaslatot teljesítse — azt most majd az urak tudománya döntse el...

A három orvos alaposan megvizsgálta a beteget. Kikérdezték Balugyánszkynét és Juliskát is. Aztán arra kérték a háziakat, hogy hadd
vonuljanak félre orvosi tanácskozásra.

Jó negyedóra múlva újra megjelentek a betegszobában. Még egyszer végigtapogatták a most már teljesen fásult eszméletlenségben,
forrón tüzelő beteget. Aztán egymásra bólogattak, mint akik mindenben egyetértenek. A szoba egyik sarkába vonták Balugyánszkyt, s
közölték vele:

- Sajnos, súlyos idegláz! Az orvosi tudomány még jóformán tehetetlen e makacs és szeszélyes kórral szemben. Az egyetlen, mit
tehetünk: csillapítókat adunk a láz rohamai ellen. Tán kénes kinint. És vizes borogatást az egész testre. Ha a szervezet elég erős —
kibírja. Ha nem? — s mind a három tudós orvos majdnem egyforma mozdulattal jelezte, hogy nem sok a reménye ...

- Mi még maradunk egy-két hétig — mondotta a lapát- szakállú Schordann professzor. — Mindenesetre megnézzük néhányszor szegény
honfitársunkat. Kollégánk — mutatott udvarias gesztussal az orosz professzor felé — úgyis naponta látni fogja betegünket. Kérem,
kövessék pontosan minden utasítását.

Az orvosok távozása után komor aggodalom telepedett a Balugyánszky-villára. Balugyánszkyné a betegszoba melletti kis szalonban
készíttetett magának fekhelyet. Hiába mondta az öreg Balugyánszky gyengéd határozottsággal:

- Ápolónővért hozatok a Katalin-kórházból... Juliskával nem fogják bírni a nehéz ápolást...

Az asszony még határozottabban mondott nemet:

- Nem volna nyugtom pillanatra sem, ha másra bíznám e szegény magyar fiú gondozását. Gondolja el Mihály, hogyha nekünk volna
fiúnk így — idegenben!

Balugyánszky szótlanul bólintott s könyvei közé vonult.

Gyuri letette csizmájáról a sarkantyút. Még a halk pengés se zavarja a beteg nehéz küzdelmét a perzselő kórral. Juliska is sápadt a
némaságtól. Gyors, halk szóval adta ki kurta parancsait a konyhalányoknak. Gyurinak meg csak intett. Nem is kellett más — kitalált
Gyuri mindent, szó nélkül is. És mozdult, ugrott, nesztelen léptekkel jegesvödröt, mosdótálat, tálcákat cipelni, ahogy éppen a
szemekből küldött intések vagy félhangos szavak dirigálták ...

Nappal és éjjel... Hat keserves, nehéz héten át...

Mert hat álló hétig tartott ez a hangtalan, néma küzdelem a peterhofi Balugyánszky-nyaralóban, abban az emeleti szobában, melynek
ablaka a rügyező fák és bokrok friss zöldje fölött nézett a tenger tavaszi kékjére... S a szoba közepére állított ágyban ott sorvadt,
perzselődött az emésztő lázban az ifjú Reguly teste ...

Ifjú? Volt tán valaha délceg, izmos. De most csontjára aszott a sárga bőr, haja ritkultan csapzott, ajka is repedezetten száraz.
Csikorduló foga felett kilátszik a penészfehér íny ... Keze, mint száradt faág hevert lankad tan a fehér takarón, s csak nagy kék szeme
élt még; mély üregébe süppedten is kétszeresre tágulva lángolt a test gyilkos parazsától.

S az ágy mellett az éjjelt és nappalt is felező két asszony szüntelen ezt a szemet figyeli. Mozdul-e, rebben-e, ha néha percekre némára
dermed a hörgő lélegzés. Vagy lesik fülelő füllel a tört szavakat, mik nyögve görögnek elő a tikkadt szájból, ha a nagypillájú szemhéj
órákra ráterül a tüzelő szemre.

Hat hét rettentő feszültségében nem mondott a két áldott asszonynak az a lobogó szem egyebet, csak szörnyű kín szótlan, belső
csatáját. Nem mondott az ínyre száradt ajak mást, csak értelmetlen szófoszlányt...

Május derekán túl millió virágsziromba öltözött odakünn a világ. A tenger vitorlaszárnyakkal lobogózta fel magát és hullámai könnyű
szellőkkel jártak ringó tavaszi táncot...

Juliska ez éjszaka második felében virrasztott a beteg mellett s reggel Balugyánszkyné váltotta őt. Juliska ilyenkor gyorsan földszinti
kamrájukba vonult, hogy aludjon pár hirtelen órát.

Ma nem indult pihenni, hanem nehéz, fáradt léptekkel kiment a kertbe. Nagyot szívott a tavaszi szagú levegőből, aztán sóhajtva leült a
feljáró lépcsőjén.

Arcán fáradt, de elrévedő mosoly játszott. Barna szeme még könnyű kis nevetést is dobott a jázminbokor tövében futkosó fekete rigó
felé.

Itt talált rá Gyuri, mondaná el — legalább pár szóval — az eltelt keserves éjszakát. De Juliska hallgatott.

Gyuri nézte. Látta arcán a messzibe révedő mosolyt. S ő is várt. Csak jó pár perc múlva bökte ki:

- No?

Juliska fel se nézett:

- Ejsze, mán megmarad ...

- Miből gondolod? — kérdezte most rekedt izgalommal Gyuri. — Szólj már!

- Ma szólt először tiszta szót! — mondta ki Julis a nagy újságot. — Ma hajnalban, ötkor. Harang csendült éppen. Akkor mondja
tisztán: Anyám!... S utána csend ... De megint rá tisztán: Leestem egembül... ! S én máris felette. Csi- títva mondám: Lelkem, drága
galambom, nem esett sehová, csak ide a jó puha ágyba ... De már erre nem szól, csak rámveti azt a két nagyra kerekedett szemét, néz,
néz, kezem után nyúl, s szemegödréből csordul ám a nehéz könny...Juliska is szeméhez kapta már köténye sarkát. Gyuri erősen,
keményen reszelte torkát. Csend lett egy percre.

Gyuri szólalt meg végre:

- Kijött a könnye, neked meg a szavad, hála az Úrnak! Ezzel minden nyavalya távozik ...

Julis most nem vágott vissza Gyuri bölcsességére, csak szelíd szóval mondta:

- Kendnek meg kiment a helyéből az esze ... De csakhogy ez a szegény égből esett meggyógyul nekünk ...

Gyuriból még mindig kívánkozott kifelé valami ész. Szelíd mosollyal nézett asszonyára:

- Ha égből esett — jó helyre esett!

Julis kissé gyanakodva nézett vissza:

- Hol véli kend a jó helyet... ?

- A te kötényedbe, Julis! Mert eltemettük volna már rég szegényt, ha te nem őrködsz hányódása felett. Te meg az áldott asszonyunk...

Gyuri e lovagi szóval fordult is már, Julis is utána, hogy immár valami erősítő földi eledelt készítsen annak az árva „égi utazónak”, ki
e naptól kezdve aztán nemcsak meleg könnyel, de egyre több „tiszta szóval” is ki tudta már fejezni háláját...

HŰSÉG PRÓBÁJÁN
Lassan, nagyon lassan, de mégis napról napra erősödött életre Reguly. A javulás első hetei bizony sokszor hoztak még riadalmas
órákat is. Az alattomos láz fel-feltört az elgyötört szervezet valamelyik zugából, a makacs fejgörcs is okozott néha egy-egy keserves
napot a lábadozónak.

De Juliska tyúklevesei, friss nyár eleji főzelékei, könnyű sültjei egyre diadalmasabban verték vissza a kór támadásait. Reguly június
végére már annyira erősödött, hogy naphosszat üldögélhetett párnás karosszékében a kitárt ablak előtt és most már élvezhette a
tengerküldte szellők sós köszöntését.

Balugyánszikyék már hetek óta beköltöztek a városba. Az önfeláldozó ápolás szokatlan erőfeszítésétől fáradt asszony most már csak
hetenként látogatott ki Regulyhoz. Egyszeregyszer elkísérte őt a szép Olga is, aki meleg részvéttel „fogadta bátyjának" az érdekes ifjút.
Reguly lassan kezdte visszanyerni egykori vonzó külsejét. Arca még sápadt volt, de bőre már kisimult a gyötrő betegség ráncaiból.
Hullámos szőke haja megritkult ugyan, de megint aranylóan fénylett. Csak szép, tiszta kék szemét fátyolozta most valami öreges
egykedvűség. Ettől még mosolya is tompán csillant. Az ifjú villanó tüze mintha kialudt volna belőle.

Fáradt mosollyal köszönte, mikor Juliska szokásos túláradó közvetlenséggel kínálta beléje a finomabbnál finomabb ételeket. S
ugyanilyen szenvtelen mosollyal búcsúzott Juliskától, mikor annak végül be kellett költöznie a városba.

— Jaj, lelkem, galambom, mit tegyünk, ha egyszer így parancsolja az élet — jajgatott mikor közölte, hogy Olga kisasszonyka eljegyezte
magát egy ifjú lovagjával, s a Balugyánszky-ház most már menyasszonyos lesz. Nem lehet el az ő szakácstudománya nélkül.

Reguly mindenre egyformán bólogatott:

- Menjen, csak Juliska nénem, menjen. Úgyis eleget bajlódtak velem. Jól megleszek én már. Olga menyegzőjén még meg is táncoltatom
magát, meglátja...

Reguly ekkor már olvasgatott, a kertbe is ki-ki sétált, néha a tengerpart egy kis sziklaormára is kimerészkedett. A júliusi nap, a víz, a
levegő helyre is állították egészségét. Megszínesedett, megint szép, délceg tartással járt. Csak tekintetének könnyű fátyola mögött
sejthetett az aggodalmas figyelő valami el nem múló belső fáradtságot.

A kedves, öreg Natalja — a Balugyánszky-villa házmesterének felesége, ki most őt ellátta — persze ezt nem vehette észre.

De Balugyánszkyné finom ösztöne ráfigyelt az ifjú tekintetének bágyadtságára. Balugyánszky is aggodalmasan bólogatott erre a
megfigyelésre.

- Beszéltem erről Murajev doktorral. Ő azt mondja, hogy sajnos, ez a betegség ritkán múlik el véglegesen. Valami nyoma mindig
marad. Derék orvosunk egyelőre örül neki, hogy ifjú barátunknál nem mutatkozik e betegség leggyakoribb maradványa: az emlékezet
kóros zavara. Murajev reméli, hogy a kedély fásult fáradtsága is enyhülni fog, csak óvjuk a beteget minden újabb izgalomtól.

- Hja, hja, óvni! Persze, ha lehetne! — mondta kis idő múlva lehangoltan. — Attól félek, hogy az a levél, ami tegnap érkezett Baer
postájával, aligha javít majd szegény barátunk kedélyállapotán.

Balugyánszkyné szívéhez szorította összekulcsolt kezét:

- Az istenért, mi van abban a levélben?

Balugyánszky keserűen biggyesztette le ajkát:

- Két levél is érkezett. Az egyiket azonban Baer kapta a nála járt orvosprofesszortól, Csausz tanártól. Ebben az megírja, hogy
szerencséje volt olvashatni az akadémiai bizottság véleményét Reguly „jelentéséről". Azt írja Csausz, hogy a vélemény — melyet
egyébként Toldy és valami Jerney írt alá — a legnagyobb lelkesedés hangján szól Reguly munkájáról. Dicsérik kitűnő szorgalmát és
páratlan gyorsasággal szerzett, alapos tudását. Elismerik, hogy a nyelvrokonok fel-

kutatása a legégetőbb magyar nemzeti tudományos feladat. Mondják azt is, hogy a kérdés kinyomozását méltán várja el a haza — de a
világ tudományossága is — a Magyar Tudós Társaságtól. Megállapítják, hogy ily készülettel nem látott senki még e kérdéshez!

- Oh, hiszen ez pompás!

- Várj, csak várj kedvesem! — intette le Balugyánszky az idő előtti lelkesedést. — Szép szavakban nincs hiány ezután sem. Elmondják
Toldyék, hogy felbecsülhetetlen érték a magyar tudomány számára Reguly, aki páratlan tökéletességgel fogta fel a kérdés mivoltát és
ifjúsága egész hevével indul a nagyszerű célnak... Sőt, Toldy uramék enyhe szónoki lendülettel még meg is fenyegetik ön-
akadémiájukat, mondván: meg nem bocsátaná nekünk a haza s a világ, ha e ritka ismereteket, tetterőt, ügyességet, mi az ifjú
Regulyban összpontosul, könnyedén elhanyagolnék...

- De hát akkor mi baj, az istenért? — kérdezte most már felcsigázottan az asszony.

- A véleményben semmi — szólt fölényes gúnnyal Balugyánszky. — Sőt, Toldyék javaslatában sem. Ők azt javallották az
igazgatótanácsnak, hogy az Akadémia vállalja el Reguly összes utazási költségeit és a korábbi határozatok szerint az Akadémia által
utazások támogatására költhető tízévi összeget — ötezer pengő forintot — szavazzanak meg Reguly támogatására...

- S e javallatot elutasították?! — kérdezte izgatottan Balugyánszkyné.

- Nem, hanem a döntést Teleki József gróf elnökre bízták. Az pedig a pénztár állapotától tette függővé határozatát. Mindjárt pénztár-
vizitát is rendelt, s ekkor kitűnt, hogy a kassza üres. A nagylelkű elnök ennek ellenére is engedélyezett kettőszáz pengő forint segélyt, ha
közben befolyik ennyi pénz az Akadémia adósaitól...

- Adósaitól? — hát miféle adósai vannak a magyar Akadémiának?

Balugyánszky most már ingerülten válaszolt:

- Rosszul gazdálkodó földesurak! Kamatra vették kölcsön az Akadémia pénzét, de még a kamatot sem fizetik! Ezt is Csausz írja, méltó
felháborodással. Csupán elmaradt kamatban tizenötezer forintja hever künn az Akadémiának, mit törvényes erővel sem képes
behajtani, mert adósa mind befolyásos rokonsággal biró nagyúr.

- Eszerint tehát szegény Regulynk még a kétszáz pengő forintra is várhat — szólt lehangoltan Balugyánszkyné.

- Várhat persze... legyintett Balugyánszky. — Majd segítjük addig. Azt még nem tudom, mi van a másik levélben, mert az közvetlenül
Reguly címére érkezett. De felteszem, hogy vele is a lehangoló tényt közlik. Töprengtünk is Baerrel: alkalmatos-e ez a mostani időpont
arra, hogy a levelet Regulynak átadjuk.

- Mit mond Murajev doktor?

- Azt javasolja, hogy próbáljuk kellően előkészíteni. Vagy menjünk hozzá esetleg mindjárt valami vigasztaló ajánlattal, hogy ne
csüggedjen, s lássa, hogy itteni barátai nem hagyják el.

- Ezt magam is helyesnek ítélem. Én holnap készülök őt meglátogatni. Nem jönnének-e ki velem együtt? Baer is? — kérdezte az
asszony.

- Még ma beszélek vele — válaszolt Balugyánszky.

S másnap négyes „küldöttség" vitte el Regulynak a pesti Akadémia levelét. Balugyánszkyékhoz nemcsak Baer, de Sjögren is
csatlakozott.

A peterhofi villa tágas teraszán körül ülték Reguly karosszékét. Elégedetten állapította meg a baráti társaság, hogy a súlyos
betegségnek árnya is alig látszik a magyar ifjún. Frissnek és vidámnak tűnik. Büszkélkedve húzta ki magát, mikor Baer szokásos
hangos kedélyeskedésével vállára eresztette hatalmas tenyerét:

- Még nem mernék ugyan kedvem szerint a vállára csapni kedves barátom, de remélem mihamar birkózni is fogunk.
Reguly szellemes szójátékkal válaszolt. Baer neve medvét jelent németül s ezért felelt így a professzornak:

- Jól tudja, kedves professzorom, hogy medvével birkózni régi vágyam! Hiszen a medve szent állata vogulnak, osztjáknak. Náluk csak
találnék erőmhöz illő medvebocsot.

E derűs hangulatot felhasználva Baer mindjárt a kényes tárgyra tért. Remélte, hogy a kedély fölényével elüthetik a pesti levél bántó
hatását. Elővette zsebéből a levelet. Könnyedén nyújtotta Reguly felé:

- Nos, ha éppen birkózni van kedve... íme: birkózzon pesti Akadémiájával...

A négy baráti szem most feszülten figyelte Regulyt, aki azonban meglepően fegyelmezett nyugalommal kezdte bontogatni a levelet.
Udvarias mosollyal meg is kérdezte:

- Megengedik, hogy hamar átfussam... ?

Ugyanazzal a finom, kissé langyos mosollyal olvasta végig a levelet, amellyel engedelmet kért átfutására. Még pillája sem rezdült
izgatottabban, csak akkor húzódott szája szélére egy kis keserű ránc, amikor már hajtogatta össze az elolvasott levelet. De mielőtt
szólt, egyetlen pillanatra révetegen nézett el a tenger messzeségébe. Mondani csak ennyit mondott:

- Gondolhattam... — pillanatnyi szünet után megint Balugyánszkyné felé fordult udvarias érdeklődéssel: — Mikorra tervezik Olga
esküvőjét? Bizonyára sok törődése van most vele Nagyasszonyomnak...

Balugyánszkynét annyira meglepte Reguly fegyelmezett nyugalma, hogy hirtelen válaszolni sem tudott. Baer rendíthetetlen kedélye
harsant a majdnem ijedt csendbe:

- Pompás fickó ez a mi magyar barátunk. Alig áll lábára kéthónapos lázából, már medvécskékkel birkózna, s most meg már menyegzői
táncra gondol. Épp ilyen legény kell nekünk, ugye Sjögren?

- Hűm... persze... persze... — reszelte a torkát Sjögren —- annak idején abban is maradtunk Reguly barátommal, hogy még
beszélgetünk a dologról... Hűm... Tudniillik az orosz birodalmi néptörzsek tudományos felméréséről... Az ügy halad, s ha Reguly úr
nem vár már a magyar Akadémia döntésére...? Igen, most gondolkodhatnánk más megoldáson...

Reguly a levéllel térdét ütögette, s olyan nyugalommal válaszolt, mintha őt alig érdekelné a dolog.

- Nem kell már várnom. Az Akadémia válasza kezemben van. Teljesen méltányolva érdemeimet, kétszáz pengő forintot... ígérnek. S még
valamit: hogy a Tudós Társaság alázattal folyamodik majd érdekemben a „felséges uralkodóház tagjaitól nyerendő utazási segélyért".
Azt hiszem, elégedett lehetek...

Az utolsó mondatot már oly dermesztő mosollyal mondta ki, hogy Balugyánszkyné a vállára terített könnyű csipkekendőt fázósan húzta
össze magán.

Balugyánszky próbálta feloldani a fagyos feszültséget:

- Ifjú barátunk igazán becsülettel oldotta meg eddigi feladatát. Tisztességet hozott mindazokra, kik bíztak benne. Önérzettel állhat a
világ előtt, mert immár senkire sem kell tekintettel lennie, legkevésbé a pesti Akadémiára. Szabadon határozhat: milyen kínálkozó
lehetőséget használ célja elérésére.

Reguly egy pillanatra gondolkozva hajtotta le fejét. Utána enyhültebb tekintettel nézett fel Balugyánszkyra.

- Valóban elérkezett az ideje, hogy megfontoljam a baráti tanácsot: másfelé kell keresnem a boldogulást, ha egyáltalában haladni
akarok célom felé.

Baer, látva, hogy Reguly mily nyugalommal fogja fel helyzetét, alkalmasnak vélte a pillanatot arra, hogy nyomatékosabban lépjen
közbe:

- Ördög és pokol! — dörmögött kedélyes indulattal — nem sokat fontolgatunk, hanem cselekszünk! Értette, kedves barátom?
Cselekedni fogunk! Most már látom, eléggé edzett ahhoz, hogy barátai ne legyenek túlságosan kíméletesek ön iránt. Vegye hát
tudomásul, hogy mi önt — így vagy úgy — de expediálni fogjuk a vogul jurták közé. Csak még egy kicsi húst szedjen magára, mert úgy
tudom, hogy azok a derék rokonok, ott túl az Uralon, csak a jó testes embereket tisztelik... ha-ha-ha...

A professzor kedélyeskedő erélye felderítette a társaságot. Regulyt is. Készséggel fogadta a tervet, amit Balugyánszky javasolt:

- Maradjon még itt augusztus végéig, teljes nyugalomban. Ne erőltesse magát még könnyebb tanulmányokkal sem. Az alatt mi a
városban megfelelőbb szállást keresünk magának a német vendégfogadó helyett, az drága is, kényelmetlen is. Ha aztán — mint
reméljük — teljes egészségben a városba jön, akkor egyesült erővel nyélbeütjük majd az utazás dolgát is.

Az augusztus gyorsan repült akár a kis vitorlás, melyen Reguly szinte naponta kirándult. Amilyen makacs szívóssággal tudott
tanulmányaiba merülni, olyan szilárd következetességgel edzette most egészségét. Majdnem daccal tornázott. Úszott is egy-egy jót a
pompás parti hullámzásban és hevert óraszám a kis vitorlás fedélzetén a tengeri párás szél enyhítette napsütésben.

A töprengést is akarattal űzte magától.

Most erőt kell gyűjtenem — gondolta —, nem szabad még egyszer úgy letörnöm, mint tavasszal. Bármi történjék is, célomat el kell
érnem.
Piros-barnára cserzett arccal, ruganyos izmokkal tért vissza Pétervárra augusztus utolsó napján. Barátai az Akadémián úgy
ünnepelték, mint aki nagyon messzi utazásból tért meg szerencsésen, mint akit már elveszettnek hittek.

Balugyánszkyék házában egész kis ünnepséget rendeztek. A szép Olga — ki még sápadt, bágyadozó állapotában látta utoljára — oly
őszintén mutatta kellemes meglepetését, hogy vőlegénye, a hirtelenszőke lengyel grófi sarj féltékenységet érzett a délceg magyar ifjú
láttára.

Pedig nem volt különösebb oka a féltékenységre. Reguly kifogástalan udvariassággal bókolt az ifjú menyasszony szépségének, de
hamar az öregek közé vonult. Új szállását beszélte meg Balugyánszkynéval, aki egy ismerős családnál biztosított számára helyet, s
legközelebbi terveit Balugyánszkyval.

- Beszéltem Baerrel — kezdte Reguly. — Különös ember. Majdnem gorombán fogadott, mikor mondtam, hogy most hamar ismételni
akarom nyelvészeti tanulmányaimat. Látni szeretném, mit felejtettem e hosszú nyavalya alatt.

- Nos, mi kifogása ez ellen a mi derék medvénknek? — mosolygott Balugyánszky.

Reguly nevetve válaszolt:

- Képzelje csak bátyámuram, ezt mondta: pokolba most a nyelvészettel! Elég méreganyagot szívott magába. Elég már nyelvtanokból s
szótárokból! Az eleven nyelvet tanulja majd tovább ott, ahol az él. A nép között. De ha ön rokont akar keresni magának, akkor nemcsak
a rokon beszédet kell vizsgálnia, hanem egész mivoltát: termetét, arcát, szemét, száját, orrát — főképpen pedig azt a csontkupát,
amiből a beszéd csordogál...

- Ha-ha-ha! Ez Baerre vall — kacagott Balugyánszky. — Mindig tud valami meglepőt mondani. De végül is mit akar öntől?

- Azt, hogy álljak be most az ő tudományos műhelyébe és tanuljam meg, hogyan kell emberi koponyákról gipsznyomatot készíteni.

- Kolosszális! — csapkodta térdét Balugyánszky. — Értem már, mit akar. Azt kívánja, hogy ecsémuram tökéletesen képzett expedíciós
tudós lehessen, és a népek között, hol járni fog, embertani tanulmányt is tudjon végezni. A fajok rokonságának meghatározásában
újabban nagy szerepet adnak a koponyatannak. No és ön, ecsémuram, hogyan fogadá Baer indítványát?

Reguly most már komoly arccal válaszolt:

- Holnap már fehér kötényt kötök magam elé, s tanulom a gipszöntést. Sohasem vonakodtam, ha tanulni kellett valamit, csak hasznát
lássam!

- No ez derék — örvendezett Balugyánszky. — Most aztán mindig sürgetőbb lesz arról gondoskodni, hogy el is jusson a koponyákhoz,
mikről gipsznyomatot kell vennie. Hiszem, hogy néhány hét múlva erről is kedvezőt mondhatunk — fejezte be titokzatos mosollyal.

De Reguly mostanában nem volt töprengő hangulatban. Ezért az öreg Balugyánszky célozgató megjegyzését sem fontolgatta. Heteken
át szorgalmasan járt Baer műhelyébe és a legkülönfélébb formában gyakorolta a gipsznyomatok elkészítését.

Már jól bent jártak októberben, mikor egy reggel Baer magára hagyta a gipszöntő műhelyben. Ám a professzor — mielőtt elment volna
— látszólag feledékenyen odadobott a fehérpecsétes munkaasztalra egy kiterített újságlapot.

Reguly munkához készülődött. Félre akarta tenni az újságot. Ám szórakozottan bele is tekintett. De abban a pillanatban már ragadt is
a szeme a német újság — a Petersburger Zeitung — egyik nagybetűs címére:

AZ ŐSHAZÁT KERESŐ MAGYAROK SORSA

Hirtelen szeméhez kapott. Megdörzsölte. Aztán újra olvasta a címet. Nem, nem káprázik... Ébren van és pontosan olvas. Sőt, egyre
élesebben, egyre mohóbb figyelemmel... Hiszen a cikk róla is szól! Azaz nemcsak róla, de arról a másik nagyszerű magyarról, Körösi
Csomáról is...

Oh, de borzasztó! Most tudja meg — itt, ebből a cikkből —, hogy az a csodálatos láng kialudt! Hol? Mikor?

Darzsiling... India... Forróláz... 1842 április...

Az újságlap lehanyatlott s Reguly ráncolt homlokkal meredt maga elé. Aztán felugrott s fel-alá járt, mint a sebzett vad. Fejében vadul
kavargott a gondolat:

Úristen! Ez év áprilisa! Hiszen akkor fojtogatott engem is a gyehennai láz! Őt vitte el... Őt, a tán érdemesebbet... Ki ha átaltöri a
Himalája bércét s feljön a vogul mezőkig, együtt lelhettük volna tán meg népünk születése titkát... Most magam maradtam. S nekem
kell végeznem, mit vele együtt már nem végezhetek...

Lázongó aggyal, lángoló szemmel, megremegő térddel ült le egy zsámolyra. Úgy tartotta lankadt kezében az újságot, mint csüggedt
zászlót...

De mit akar tőlem ez a pétervári német hírharang? — kérdezte dühös indulattal. Olvasni kezdte újra a cikket, mely bevezetőjében a
gyász komoly hangján emlékezett meg Körösi Csornáról, az indiai Darzsilingben elhunyt kiváló magyar kutató-utazóról...

…A nyugati népek nagy tengerébe ékelt, rokontalan magyar nép ezeréves álma és vágya hajtotta e rettenthetetlen utazót:
megkeresni a keleti őshazát, s az ott netán még feltalálható rokonokat —

írta a cikk s így folytatta:

 ...mi most itt Pétervárott egy másik, őshazát és ősrokonságot kereső, lángoló lelkű magyarban szemlélhetjük tisztelettel a
hősi kitartást és szívós elszánást, ami a magyar nemzeti vágy küldötteit hajtja. Közel másfél éve készül itt, Akadémiánk
tudósai körében ez a másik magányos magyar, hogy indulhasson Kőrősinél biztosabb nyomom kelet felé, a mi
birodalmunk területén élő finnugor népek közé, melyek nyelvükben legalább erős rokonságot mutatnak a magyarral.

...De a mi vendégünk, Reguly úr, is éppen úgy hiába vár e magyar nemzeti szempontból oly fontos kutató utazáshoz hazai
támogatást, mint ahogyan Kőrösi is hiába várt hathatósabb segítségre.

...pedig Magyarországnak — ha népét sok vész sújtotta is a századok viharában — mérhetetlenül gazdag mágnásai
vannak. Ezeknek azonban a látszat szerint nincs szívük és kedvük az ősi nemzeti vágy teljesítése érdekében áldozni. Így
aztán a hőslelkű Körösi Csorna, ki a tibeti nyelv negyvenezer szavát gyűjtötte egybe, a britek támogatását volt kénytelen
elfogadni. Regulyt pedig alighanem az oroszoknak kell tudományos útjában segíteniők...

Mintha korbáccsal csapták volna meg, talpraugrott Reguly. Minden porcikájában érezte a szégyen csípő marását. Lángoló arcát
tenyerébe merítve, eszeveszetten szaladgált fel-alá a gipszes műhelyben. Állványokat döntött fel vak futkosásában.

- Szégyen! — ismételgette közben eszelősen. — Rettentő szégyen! Magyar szégyen! Hová bújtassam pőre magyarságomat? Istenem!
Miért engedted ezt megérnem! Ilyen szégyent lagymatag hazámért...!

Dörgő hang kiáltott rá:

- Hazáját ne bántsa! Az ön hazája Körösi Csornáé, a Bolyaiaké, a Rákócziaíké — meg ezeké ni..!

Reguly elkapta tenyerét arca elől. Baer állott előtte, hatalmasan mint a haragvó öregisten. Szelíd szeme most villámokat szórt, karjával
hátra mutatott az ajtó felé:

Gyuri állt ott, feszes vigyázban, nem sokat értve az egész gabalyodott helyzetből. Rendületlen mosollyal várta, mikor szólhat
illedelemmel.

Baer leeresztette karját, nagyot fújt, s aztán csendesebb hangon szólt a megzavarodott Regulyra:

- Gondoltam, hogy ez a cikk majd felkavarja. De most szedje rendbe gondolatait. Gyuri izenetet hozott önnek, itt kaptam el éppen az
ajtó előtt. Jókor. Nos — fordult Gyuri felé — Tyúri! Vorwárts! Előre!

Gyuri — a parancs szerint — előre lépett:

- Juliska üzeni az ifjúúrnak: ma paprikás csirkét főz, meg túrós csuszát tepertővel. Okvetlenül eljöjjön vacsorára!

Reguly oly gyászos ábrázattal tekintett Gyurira, hogy Baer jónak látta közbeszólni:

- Was? Was? Pápriká! Itt bizonyára valami jó magyaros ételről van szó! Igen? No látja kedves ifjú barátom, az ilyen hazai üzenetekre
tárja ki szívét! Juliská... Tyúri! Ok igen! De nem a — mágnások! Kérem, mondja meg Tyurínak, hogy együtt megyünk; önnel tartok ma
este Balugyánszkyékhoz.

Reguly nem nagy kedvvel mondta meg Gyurinak Baer elhatározását. De mikor az öreg huszár elégedetten elpengett sarkantyús
csizmájával, komoran fordult Baerhez:

- Ki írhatta vajon a Petersburger Zeitung tapintatlan cikkét? — kérdezte fojtott indulattal.

Baer sűrű hunyorgatással válaszolt:

- Ördög tudja. Én az ön helyében semmi esetre sem becsmérelném meggondolatlanul a jóakaró barátomat. Mert bizonyos, hogy a
cikket csakis baráti szándék írhatta.

- Köszönöm az ily barátságot! — fortyant fel Reguly. - Ország-világ előtt feltárja tehetetlen szegénységemet, arcul csapkodja hazám
közönyét, s méghozzá kéretlenül orosz segítséget koldul számomra. Barát ismerhetne annyira, hogy tudná, mily kegyetlen kínt okoz
nekem a világ elé tárulkozás.

- Hohó! — emelte fel hangját Baer. — Éppen ez mutatja, hogy a cikk írója barát, mert nagyon is jól ismeri az ön gyengeségét:
szégyenlős büszkeségét, restelkedő gőgjét, ön e két érzelemnek feláldozná a százszor fontosabbat: a szent célhoz való törhetetlen
hűségét. Tudja meg, hogy a személyes gőg és büszkeség az ön esetében — gyáva árulás!

Reguly agyán villámként futott át a felismerés. Igen! A cikket csakis Baer írhatta...

- Tehát ön írta a cikket! Miért tette ezt velem? — kiáltott fel fájdalmasan.

Baer kihúzta hatalmas termetét:

- Én írtam. S most, hogy látom a hatását, még inkább megírnám. Mert nyilván van még mit gyógyítani az ön állapotán. Hát mit
szégyell ön oly kitartóan, oly büszke szeméremmel? Az ön szégyene az, hogy dúsgazdag mágnásaik bécsi palotájukban dőzsölik el a
pénzt, mit számukra millió jobbágyuk izzad keservesen? Az ön szégyene, hogy a tudós társaság, mely értő ésszel méri fel az ön
páratlan érdemét, nem tud az asztalra csapni, kimondani a szót: gyalázat! Gyalázat, hogy az Akadémia pénze kamatozatlan enyészik
hitvány adósok préda kezén, s gyalázat, hogy gyapjús-gabonás bankárok országa még Körösi Csorna száz koldusaranyát is
visszafogadja, ahelyett, hogy ezret küldött volna neki... Mi szégyenleni valója van önnek, ki ifjú életének minden erejét, tehetségét,
örömét, vigasságát — mindent, mije csak van — hercegi bőséggel áldozza nemzetének? Nem a grófok, bárók, bankárok hónának —
hanem a milliós népnek, mely valóban szegény, akár ön vagy a sátoros vogul az Ob ingoványai között... Ön emelje csak magasra fejét
büszkén, gőgösen — de ne a segíteni akaró barátok ellen — hanem hazája gazdagjai felé! És kiáltsa daccal: ti szégyelljetek magatokat
helyettem, s minden hű és igaz magyar helyett...

Dörgött, dörgött a derék Baer hangja, s minden szava rázott egyet Reguly lelkén. Mire a hatalmas professzor elzengte haragját, a
magyar ifjúban már ott lobogott az indulat:

- Igaza van önnek! De meg kell értenie: nekem mégis kimondhatatlanul fáj, hogy előttem a kincs, mit adni tudnék s nem nyúlhatok érte.
Hogy anyámnak: hazámnak vihetnék ajándékot s fukar testvér nézi hidegen indulásra béna lábam. Perzsel már a szégyen, a nemzeti
szégyen, hogy mindig csak idegenek segítenek a hazai célhoz közeljutni...

- Hazai cél?! — dörrent újra Baer. — Ne legyen ilyen szűkkeblű! A tudomány igazsága nemcsak egy haza, nemcsak egy nemzet célja!
Mit gondol?! En csupán az orosz cári birodalom nagyobb dicsőségére boncolom kutyáimat? Szó sincs róla! En az emberi nem minden
népét-nemzetét szolgálom! S ha találok valamit, amit más még nem látott: az ember kiált bennem büszkén. íme, mit tud az emberi ész
és figyelem. S nem azt mondom, hogy íme mit fedezett fel egy pétervári tudós. Értse meg már, hogy amit ön kutat, nemcsak magyar ügy.
Ha felderíti az emberi nem egy nagy családjának rokonságát, fény derülhet arra is, ami nem rokon. Minden rejtett törvénnyel, mit
megismerünk, az emberi nemzetség fejlődésének gazdag változatosságát ismerjük meg. Nő a világosság a történet homályában s ha
majd az ember tisztábban látja élete ezredéves alakulását, tán okul, javul is ezáltal. S ez az okulás-javulás — higgye el ifjú barátom —
ráfér az oroszra is, legalább úgy, mint a magyarra. Ön tehát nyugodtan indulhat célja felé orosz lobogó alatt is. Egyetemes emberi célt
szolgál, benne a saját magyar nemzeti szándékát is!

Reguly úgy érezte, hogy Baer világos és határozott érvelése kalapácsként zúzza össze a lelke mélyén rejtezkedő ellenállást. De ha
zúzottan, porlottan is: maradt a lélek mélyén valami idegenkedés a cári szolgálat vállalásától. Meg is mondta:

- Amíg önt hallgatom, tisztelt professzorom, szót sem találok érvei ellen, csak bizonytalan érzés küzd bennem, ne kérjek idegen
segítséget. Ez nyilván ugyancsak gyengém: makacs ragaszkodás, szívbéli képzelgésemhez — hazai fegyverrel vinni győzelemre a
magam erőit. Szép, nagyon szép lett volna...!

Baer megértőén bólintott:

- Ez igaz! De mit tegyünk, ha restek a hazai „fegyver- kovácsok"? Ön most erősítse magát olyan „hazaival", amit Pétervár nyújtani
tud. A Balugyánszky-ház mai paprikás vacsorájára gondolok. S ön se gondoljon egyelőre semmi távolabbira.

Reguly azonban nyugtalankodott:

- Ne gondoljak a távolabbira? Ezt sem tehetem. Csak úgy várjam a sült galambot vagy paprikás csirkét napról napra? Önök jósággal
biztattak engem már eddig is orosz szolgálatra. De sejtelmem sincs arról, hogy merre induljak el e szolgálat felé, ha egy nap mégis
elhatároznám magam, hogy vadásznak állok a cár erdejében.

Baer most már nem volt hajlandó komoly hangú beszélgetésre. Kedélyes fölénnyel válaszolt:

- Vadásznak dolga a türelmes les! Mondtam önnek, hogy ne gondoljon a holnappal. Egye meg vacsorára a paprikás csirkét és várja
türelmesen, míg zörögni kezd az orosz bozót. .. En biztosítom önt, hogy van benne vad... Elég hatalmas, nemes vad. Méltó az ön
türelmére. De eleget beszéltünk. Lássunk munkához, hogy megérdemeljük a derék Juliska főztjét...

A „NEMES VAD"
Az „orosz bozót" még jó ideig nem zördült meg, s Reguly előtt nem tűnt fel a nemes vad, amiről Baer titokzatos célozgatással beszélt.
Csupán azt figyelhette meg, hogy barátai — Baer, Balugyánszky, Fraehn, Sjögren — gyakran tárgyalgatnak egymással s rendszerint
elhallgatnak, ha ő megjelenik.

Fokozottan szívélyes modorban, meleg barátsággal foglalkoztak vele továbbra is. Buzdították, tanácsokkal látták el, felhívták figyelmét
új meg új tanulmányi anyagra, és bizakodó mosollyal nyugtatták türelemre. Majd rövidesen komoly tervvel állhatnak eléje utazása
dolgában.

De elmúlt már november is, Pétervárra lehullott a decemberi vastag hótakaró. Új lakásáról, mely Balugyánszkyék közelében a
Fontanka-csatorna partján nyújtott neki kedves, meleg otthont, csendes tanulásra alkalmas szobát — naponta a befagyott Nyeva jegén
sétált át az Akadémiára. Napról napra türelmetlenebb sietéssel. Hátha Baer elharsogja már végre azt a vadász-hallalit...

December 10-én aztán nem Baer, hanem a szabatosan kimért Koppén professzor szolgált neki meglepetéssel. Az Akadémia
könyvtárában találkozott a kitűnő néprajztudóssal, aki mestere volt az aprólékos megfigyelésnek és a mindent számontartó ügyelésnek.

- Felhívom szíves figyelmét a Journal de Saint-Petersbourg mai számára. Egyik cikke az ön személyével foglalkozik, hasonló
szellemben, mint a Petersburger Zeitung októberi írása. De tán még nagyobb nyomatékkal emeli ki az ön tudományos útitervének orosz
szempontból is fontos voltát.

Reguly a könyvtár olvasószobájában meg is találta a francia nyelvű pétervári újságot, mely a franciás műveltségű orosz főnemesség
kedvelt lapja volt.

Regulyban a cikk nem kavart akkora indulatot, mint annak idején a német újság. A francia nyelv hajlékony eleganciája is enyhítette a
német cikk stílusának nyers szókimondását — bár tartalmilag jóformán szóról szóra egyezett azzal. A cikk írója csupán azzal toldotta
meg a német újság októberi közleményét, hogy kiemelte az orosz főrangúak társaságában tapasztalható tudománykedvelést és
áldozatkészséget...
Reguly rögtön látta, hogy ezt a cikket megint csak Baer helyezhette el a lapban, mégpedig nyilvánvaló célzatossággal. Bizonyára volt
rá oka, hogy a „tudománykedvelő" orosz főnemesek figyelmét éppen most hívja fel az orosz földön kutatni kívánó magyar tudósra.

De bármennyire meg volt győződve Baer jóindulatáról, mégis visszás érzést keltett benne az, hogy a kitűnő akadémikus ilyen nyíltan
kínálja az orosz tehetősek pártfogásába a „páratlan szorgalmú, kivételes tudással és energiával rendelkező magyar nyelvészeti és
néprajzi kutatót".

Éppen ezért kissé lehangoltan meredt a francia újság hasábjaira. Aztán még szórakozottan lapozott is benne. Az utolsó oldalról
szemébe szúrt egy másik cikk.

TUDOMÁNYOS UTAZAS A KRÍMBEN, MOLDOVÁBAN, MAGYARORSZÁGON

Figyelme azonnal élénkre ébredt. Mi ez? Ki utazik Magyarországon? Már mohó érdeklődéssel olvasta a cikket.

Arról számolt be a lap, hogy Párizsban nemrégiben jelent meg francia nyelven egy hatalmas, négykötetes mű, mely Anatol Demidov
orosz herceg tudományos expedíciójának eredményeit közli. Ez az expedíció, melyet a tudományokat kedvelő és pártoló herceg évekkel
ezelőtt szervezett és vezetett, kitűnő tudósok egész seregével járta be Dél-Oroszországot, Moldovát, a román földet és Magyarország
erdélyrészi tájait. Az expedíció a maga nemében páratlanul gazdag tudományos anyagot gyűjtött egybe. A gyönyörű kiállítású mű a
beutazott területek tájrajzát, geológiáját, gazdasági földrajzát ismerteti; különös gonddal foglalkozik a földalatti kincsekkel, különösen
a szén lelőhelyeivel. De igen figyelemreméltó vizsgálatokat végeztek népfajok életére vonatkozólag is. Leírja viseletűket, szokásaikat,
életmódjukat, sőt az expedíció tudósai igen sok frenológiai adatot is gyűjtöttek; számtalan gipszlenyomatot készítettek a különböző
embertípusok koponyaalkatáról...

Reguly agyában hirtelen két gondolat kapcsolódott: koponyatudós orosz herceg, és Baer sürgetése, hogy ő is tanulja meg a koponyák
gipszlenyomatának tudományát.

E két tény bizonyára összefügg!

Helyére tette az újságot, indult Baert megkeresni. De hiába kutatta a derék tudóst. Sem irodai szobájában, sem boncolótermében, sem
gipszöntő műhelyében nem találta. Sőt másnap sem lelte buzgó pártfogóját. Nyugtalanul járt, kelt, végül is hazament lakására s
kedvetlenül, de kötelesség- szerűen belemerült tanulmányaiba.

Harmadnap estefelé került csak meg Baer professzor. Erőteljes kopogással jelentkezett Reguly ajtaján. Még bozontos szakálla is
nevetett:

- Nos, ifjú vadász! Feszítheti ám az íját! — harsogta. — Nem hallja ezt a nagy csörtetést az orosz bozótban?

Regulyra rögtön átragadt a hatalmas ember harsány derűje. Nevetve válaszolt:

- Én döngő lépteket és dörömbölő kopogást hallottam... Nem látok sem bozótot, sem vadat — csak előkerült atyai barátomat. Már
harmadik napja keresem professzor uramat!

- Ha-ha-ha — kacagott Baer — csakhogy én, a múltkori tapasztalás után magam is elbújtam a bozótba, nehogy túl hirtelen kerüljek az
ön indulata elé — a Journal cikke után. Gondolom, emiatt keresett. Jelentették nekem, hogy milyen ádáz arccal kutatott utánam. Am
örülök, hogy íme, vidáman találom... Nos, van is oka rá: nagy újságot hozok önnek! A cár öccsének neje, Mihály nagyherceg felesége,
Jelena fenséges asszony — látni kívánja önt!

Reguly szeme-szája elállt a bámulattól:

- Jelena nagyhercegnő? — kiáltott meglepetve — mit óhajt tőlem? Ő tán a „nemes vad", ki a bozótot zörgeti?

Baer elégedett kacagásától megrezgett a kis szoba ablaka.

- Ha-ha-ha! Persze, ön a nemes vadra vár. Hát az is feltűnik hamar. A nagyhercegné őfensége a türelmes vadászók istenasszonya.
Diana ő, ki majd nyomra vezeti a bátor íjászt. Ily kopott öltözékben azonban nem járulhat eléje. Volt önnek gálafrakkja is, ha nem csal
emlékezetem...

Reguly keserűen elhúzta szájaszélét:

- Meg is van... Bár félek, hogy már túlságosan kifényesedett, különösen a könyökénél.

- Eh, nem könyökét mutogatni járul ön a fenséges asszonny elé! — legyintett Baer. — Különben is, nem piperkőcöt vár a
nagyhercegnő, hanem tisztes tudóst. Ingfodra legyen tiszta, és a frakk ne legyen gyűrött. Ez elég. Holnap délre várnak bennünket a
nagyhercegi palotában.

- De mit óhajt tőlem tulajdonképpen a cári fenség? — kérdezte izgatottan Reguly. — Hogyan érdekelheti a hercegi asszonyt az én
ügyem? Hogy van-e rokona a magyar szónak az Ural tövébe húzódott füstös kunyhók, sátrak szegénységében?

- Az ügy? Az ügy valóban alig érdekli a nagyhercegi dámát! — válaszolt Baer nyugodt fölénnyel. — De a művelt nőt érdekli a
tudományért szenvedéllyel tűrő tudós, a lelkes asszonyt érdekli az a regényes bátorság, ahogyan egy magára hagyott férfi küzd a
fennkölt gondolatért. Olvasta a cikket, mit az őshazát kereső magyar kutatókról írtam. Fellángolt kíváncsisága. Izent nekem: ismerni
vágyom e hányatott sorsú magyar tudóst, s tán tudok segíteni nehéz helyzetén...

Reguly szemében gúnyos fény villant:

- Úgy? Tehát mutogassam regényes szegénységemet a hercegnői kíváncsiságnak? Különös világ ez az önöké! A koldusok látványa
mintha kedvtelése volna itt a hatalmas gazdagoknak. Szórakoztat tán a regényes rongy... Ám legyen! Ha ön jónak látja, én mutogatom
magam. De mit mondjak majd a fenséges kíváncsiságnak? Siránkozni és koldulni nem óhajtok...

Baer most komolyan szólt:

- Erről szó sincs! Ön őrizze csak tudós büszkeségét és méltóságát. Válaszoljon udvariasan a nagyhercegnő kérdéseire. Azt is mértékkel
tegye. Komoly szerénységgel, de világért sem alázatosan. A többit majd meglátjuk...

Reguly bólintott.

A következő nap délelőttjén, mikor Reguly már indulni akart Baerhez, megjelent nála Gyuri.

Reguly megint mereszthette szemét, hiszen Gyuri, parádés magyar huszárruhájában — ezüstpitykés mentében, tornyos csákóban,
díszkardosan — olyan látványt nyújtott, hogy egy generális se különbet.

- Itt volnánk a szánkóval — jelentette Gyuri, természetes hangsúllyal, mintha Reguly csupán csak szánon közlekedhetne Pétervár
utcáin. S még hozzátette: — Baer professzor úr már odalenn várja a fiatalurat.

Az utcán, valóban ott állt már Balugyánszky szenátor méltóságos dísz-szánja, elébefogva három pompás paripa, csótárosan, veretesen
csillogó szerszámmal. A bakon, ugyancsak parádés libériában a fürge szemű Vaszilij vigyorgott, Gyuri veje, aki Balugyánszkynál volt
kocsis.

Baer mosolyogva mesélte, hogy tegnap este Balugyánszkyéknál járt, s közölte velük a nagyhercegnő kitüntető érdeklődését. Erre maga
Balugyánszky rendelkezett így, hogy ifjú honfitársa méltó pompával és dísszel vonuljon a kihallgatásra.

A szán valóban pompás volt, akár egy parádés gálya. Magasra kunkorodó orrán domborművű rézveret csillogott, széles kasának
oldaldeszkáit is faragás díszítette: száguldó farkasok. Baer óriás termete a vastag bundában még hatalmasabb volt, feje pedig a
roppant orosz prémkucsmában akkora, mint két medvefej.

Az egész fogatnak azonban mégis Gyuri adta a legkomolyabb méltóságot. Délcegen ült a nyurga, virgonc Vaszilij mellett, s hetyke
nyugalommal tekintett le a gyalog világra.

Mikor a Nyevszkij Proszpektről jobbra kanyarodtak, s a császári lovarda pompás oszlopsora mellett is elsuhantak, Vaszilij
odakormányozta három tüzes lovát a Mihály-palota márványszobros felhajtójára. A sarkig bundás portás majdhogynem Gyuri előtt
hajolt meg legmélyebben.

A díszes, szőnyeges, pálmás előcsarnokban azonban már tájékozottabb udvari paszományosok vették át a vendégek rang szerinti
fogadását. Egy borotvált arcú főlakáj — ki ismerte már Baer professzort — először előtte hajolt meg széles tenyér lendítéssel. Mutatta:
tessék előrefáradni... A bíbor- szőnyeges márványlépcsőn eleven szobrokként sorfalat álló lakájok között vonultak fel az emeletre.

Hatalmas, gyönyörű gobelinekkel, fehér márványszobrokkal ékes, de csak néhány aranyos lábú, vörös bársony huzatú székkel
bútorozott termen vezette át őket ezután egy ezüstgombos pálcával vezérkedő udvarmesterféle. Félrehúzta előttük a nehéz, mélykék
bársonyfüggönyt, mely a belső szobák felé vezető széles folyosót zárta el. A folyosóról már egy kisebb szalonba léptek, ahol három
udvarhölgy vette át őket az udvarmestertől. Egy idősebb, komoly — mellén gyémántos csillagkereszt — s két ifjabb, mosolygósabb.

A szertartásos meghajlásokat, bókolásokat a hatalmas termetű Baer esetlenül végezte, a hölgyek annál kecsesebben viszonozták.
Mindez nem szédítette Regulyt ünnepélyes meghatottságba. A kimért ceremónia inkább fölényes mosolyra hangolta. Eszébe jutott:

- Mennyivel egyszerűbben tudná itt képviselni az ember méltóságot Gyuri, a maga természetes, paraszti nyugalmával...

A csillagkeresztes hölgy megszólalt:

- Mindjárt engedelmet kérek a császári fenségtől az urak bebocsáttatására.

Benyitott az aranyos brokáttal párnázott ajtón s egy pillanat múlva újra meg is jelent:

- A nagyhercegnő őfensége szívesen várja az urakat! — szólt, s méltóságos bólintással az ajtó felé tessékelte Baeréket.

Beléptek hát a fenséges küszöbön. Elöl Baer, utána Reguly.

Lett volna itt néznivaló bőven — a selyem, a bársony, az arany és ezüst, a nemes fa és alabástrom drága anyagából készült
berendezésen — ha a belépő tekintetét azonnal le nem kötötte volna az a valóban fenségesen szép asszonyi jelenség, aki a Napóleon-
korabeli stílusú kereveten ült s uralkodott a szoba pompáján.

Jelena nagyhercegnő a kerevet csigásán hátrahajló támlájának dőlt, jobbjával aranyos-gyöngyházas lornyettjét tartotta szénfekete
szeme elé s kíváncsi mosollyal nézett a feléje lépdelő két férfira.

Mikor azok — illő távolban — megálltak kerevete előtt, ölébe ejtette üvegét és kegyes mozdulattal közelebb intette őket. Lágy,
dallamos, mély hangon szólt, franciául:

- Jöjjenek kérem közelebb — s márványfehér kezét Baer felé nyújtotta: — Köszönöm önnek, professzor, hogy kérésemnek ily gyorsan
eleget tett. Ő volna tehát az újságcikk érdekes hőse? — nyújtotta most már Reguly felé kézcsókra finom kezét.

S mikor Reguly kifogástalan bók és kézcsók után felegyenesedett, a fenséges asszony újra szeméhez emelte lornyettjét és tetőtől-talpig
végigmérte a magyar vendéget. Láthatóan kedvtelve. Könnyű sóhaj röppent ajakáról:

- Ah! Csalódtam kissé, bár nem kellemetlenül! Én önt roskadó vénnek képzelém, kit megtört már a csalfa sors... S íme, mit látok? Virító
fiatalt!

Reguly majdnem elkacagta magát. Juliska első ámulása jutott eszébe, az is szakállas vén tudósnak gondolta. De megemberelte magát,
s a fenséges bókra illendően válaszolt:

- Ha vén volnék is, meg csalódott, fenséged kegyes jósága s fennkölt szépsége reménylő ifjúvá varázsolna.

- Ah? Tudós ön vagy lantos költő, hogy ily virágos nyelven tudja magát kifejezni? — szaladt ki az újabb meglepetés szava a szép
hercegnő finomívű ajkán.

- Költővé válik a száraz tudomány szolgája is, ha szellemdús szépség ihlető körébe lép — válaszolta Reguly, rászánva magát a
mulattató szójátékra.

A nagyhercegnő most bensőségesebb érdeklődéssel mondotta:

- Ám úgy vélem, a tárgy, mivel ön foglalkozik nem is lehet oly untató, száraz. Hazája népének ősi bölcsőjét keresni lelkesítő feladat
lehet!

- Nemcsak a bölcsőt keresem, a bölcsődalt is, mi egyazon dallammal szólt az egykori testvér-csecsemők felett... A táj is érdekes, mi ezt
az ősi dalt ihlette; ám érdekesebb az emberi utód, a felcseperedett testvérnép, mely tán őrzi még a régi-régi dallam legtisztább
hangjait...

- Milyen szépen beszél ön, ifjú magyar tudós! — mondta most már szinte ellágyulva a hercegasszony. — Sok szépet hallottam az önök
tüzesszívű népéről. Ön úgy látszik, méltó fia büszke hazájának...

Reguly elkomolyodva válaszolt:

- Könnyű a hűség széphírű hazához! Ám hűnek kell maradnunk akkor is, ha a haza nem kívánja fia szolgálatát...

A nagyhercegnő most meleg részvéttel szólt:

- Olvastam a hazai közönyről, mi önt méltán keseríti. De ne feledje: ön mindenképpen népe dicsőségét szolgálja, ha célját eredménnyel
éri el. S mit én tehetek, szíves örömmel teszem, hogy segítsem önt. Ajánlani fogom barátunknak, Anatol Demidov hercegnek, ki repes a
vágytól valami „nagyszerű" tudományos szolgálatot tenni — Oroszországnak. Ő új expedíciót tervez. Hasonlót — de még nagyobbat
— mint a dél-oroszországi volt. Hallott-e ön erről?

Reguly most félszemmel Baer felé vágott:

- Pártfogó barátaim céloztak csupán egy nemes orosz főemberre. De nevét nem mondák. Véletlenül olvastam a napokban cikket
Demidov herceg déli expedíciójáról. Ennyi minden, mit tudok...

A nagyhercegnő kegyesen bólintott:

- Baer úr majd részletesebben is tájékoztatja. Én mindenesetre kérni fogom Demidovot, hogy fogadja önt szívesen. Remélem, hogy az ő
„nagyszerűségébe" az ön terve is belefér. Én szívből kívánnám, hogy így legyen!

A nagyhercegnő néhány kedves szóval Baer professzor tudományos munkájáról érdeklődött, aztán fejével kegyesen biccentve jelezte,
hogy köszöni az urak megjelenését.

Csillagkeresztes udvarhölgyének pedig az urak távozása után még ezt mondta:

- Én egy kiaszott, szegény tudóst vártam, s valóban meg voltam lepve, midőn e Regulyban virító fiatalembert találtam, ki finom és
nemes társalgási formákkal s az előadás jeles könnyedségével bír... Fel kell őt jegyezni a szívesen látottak névsorába...

A két távozó nem volt ilyen elégedett hangulatban.

Regulyból majdnem illetlen szó tört fel:

- Kedves professzor uram, milyen összeesküvést szőttek önök ellenem? Ki ez a Demidov? Műkedvelő orosz nábob? Mit akar ez az
ember csinálni? Micsoda különös „tudományos nagyszerűséget Oroszország javára?" Gyanús nekem ez a koponyamérő herceg! Ki
akarnak szolgáltatni, hogy gipszöntő segédje legyek?

Baer elképedt Reguly szokatlanul féktelen indulatán. De ezt még betegsége maradványának tekintve, nagy nyugalommal válaszolt:

- Ha ismerném Demidov terveit, már régen tájékoztattam volna önt. De én is csak annyit tudok, amennyit a nagyhercegnő mondott.
Demidov valami rendkívülit akar véghezvinni, hogy ezáltal visszanyerhesse a cár elvesztett kegyét...

- Micsoda? Hát ez a herceg méghozzá kegyvesztett udvaronc? Aki most alázkodva keresi újra a cári mosolyt? S ehhez akarnak önök
engem elszegődtetni kegyvadásznak? — robbant ki még hevesebben Reguly.

- Hallgasson már végig nyugodtan! — szólt Baer tekintélyes nyomatékkal. — Ez a Demidov azért nem akárki. Igaz, hogy műkedvelő,
de nem a legrosszabb fajtából. Tudományos érdeklődése mégiscsak komolyabb kedvtelés, mint más mágnások kártyaszenvedélye. Déli
expedíciója — sok látványos sallangtól eltekintve — szép tudományos eredményeket is hozott. Többek között az önök székely
rokonaival testvér moldvai csángókat illetően... Hun fajtának tartja őket...

- Hun fajta, hun fajta...! — legyintett Reguly indulatosan. De már érdekelni kezdte a dolog. — A hunok éppen olyan keverék nép voltak,
mint például a bolgár. Ezeknek még a neve is annyit jelent: kevert. Van bennük török, van bennük ugor, van bennük...

- Erről majd Demidovval vitatkozzék, ne velem — szólt erélyesen Baer. — Az egész ügyben most nem ez a lényeges. Hanem az, hogy
Demidov most a keleti tájakon akar valami hasonló „népkutatást" rendezni. Ennyit tudok. De mikor ezt barátainkkal meghallottuk,
rögtön arra gondoltunk: miért csináljon ez a Demidov a maga rengeteg pénzével valami dilettáns ostobaságot, mikor komoly munkát
is végezhet. Elhatároztuk, hogy igyekszünk őt körülvenni igazi tudósokkal. Ez azonban nem könnyű. Őt már eléggé körülveszik a
tudományos széltolók is. Szükséges volt tehát, hogy valami udvari fő-főméltóság ajánlásával közeledjünk hozzá. Mert mint mondottam,
ő most az udvar kegyeiért sóvárog. A cár öccsének, Mihály nagyhercegnek felesége, Jelena nagyhercegnő a lehető legjobb ajánló.

- De mi baja Demidovnak a cárral? Miért vesztette el a kegyét?

- Jellegzetes orosz dolog ez! — válaszolt Baer. — Demidov az ország egyik leggazdagabb embere. Dédapja — Demidov Nyikita — még
egyszerű, szegény fegyverkovács volt. Munkás a tulai fegyvergyárban. De rendkívül ügyes, mozgékony ember. A svéd háborúk idején ő
vitte Nagy Péternek az ágyú- és fegyverszállítmányokat, nagy eréllyel győzve le az akadályokat. A bőkezű Péter cár aztán, a svédek
legyőzése után, hatalmas birtokot adományozott e derék Nyikitának. Tudja-e hol? A vogulok földjének tőszomszédságában — az Ural
keleti lejtőjén.

- Csodálatos! — jegyezte meg Reguly enyhe gúnnyal.

- Itt, úgy látszik, minden út a vogulokhoz vezet. Csak én nem tudok odajutni...

- Türelem, fiatalember, türelem! Ha már belekezdtem, hadd mondjam végig Demidov históriáját. Nem fogja megbánni, ha
meghallgatja. Tehát: az ős-Demidov — mint mondám — kovács volt. Uráli birtokán sem azt nézte, hogy mit vethetne, hanem azt
kereste, mit kovácsolhatna. A hegyeken nézett szét és markába kapott egy-egy barna színű szikladarabot. Hamar látta, hogy talpa alatt
fekszik a vasérc roppant tömege. Nem is bajlódott ekével, robotos jobbággyal. Bányát nyitott. Fia a leghatalmasabb orosz vasbányák
ura lett. Ez a fiú már szenet is talált kohói fűtésére. Nem tudni azonban, milyen okból, ezt a szerencsés fiút a botanika is érdekelte.
Megalapította hát a moszkvai híres füvészkertet. Ennek a füvésznek fia — a mi Demidovunk atyja — amellett, hogy bányáit szüntelenül
bővítette, a képekre és szobrokra vetette magát. Össze is gyűjtött egy világ csodájára méltó tárlatot. Csak éppen nem itthon, hanem
firenzei, párizsi palotáiban. Ki-bejártak nála a művészek, tudósok. Ilyen környezetben nőtt fel a mi Anatol hercegünk — a tulai
fegyverkovács dédunokája. Ennek már mi gyűjteni valója maradhatott? Se nem füvek, se nem képek, se nem szobrok, hanem — a
tudomány. Földrajz, néprajz, embertan. .. No persze, hogy a dédapai szerencséhez se maradjon hűtlen, geológiával is foglalkozik.
Mégpedig elég gyakorlati érzékkel. Olvashatta a francia újságban: expedíciója szenet is kutatott Dél-Oroszországban. Ebből persze
majd újabb bányák, újabb rubel milliók származnak. Láthatja tehát, hogy az új „tudományos nagyszerűségnek" van anyagi bázisa.

- A Demidov-bázist csodálattal látom — mondta még mindig enyhe gúnnyal Reguly, bár élvezte is az érdekes család- történetet. —
Csak azt nem látom, hogyan lesz ebből az én számomra valami bázis, melyről célom felé indulhatok. Hiszen még azt sem tudom, mi az
összefüggés a mi derék Demidovunk újabb tervezése és az állítólagos cári kegyvesztettség között.

- Mindjárt meghallja — folytatta Baer. — Tehát: ez a tudományszomjas Demidov, mint láthatja, eléggé nagyra- látó. Nemcsak a
tudomány terén akar felettébb sokat gyűjteni. Társadalmilag is ki akar tűnni. Ezért aztán úgy házasodott, hogy asszonyában is minden
együtt legyen, mit asszony a maga személyében csak hozhat: szépség, rangos előkelőség, szellemi tündöklés.

- Hercegi igény — jegyezte meg csípősen Reguly. — S e nagyvágyú főúrnak ez is sikerült?

- Túlságosan is! — bólintott Baer. — Brüsszelből hozott feleséget. Nem is hercegkisasszonyt, hanem királylányt. Napóleon öccsének,
Jeromos volt vesztfáliai királynak szépséges leányát, Matild Letíciát, aki a belga főváros főrangú társaságában művelt szellemével is
tündökölt. Hozományt ugyan alig kapott a ragyogó hölgy, de büszke családi gőg hagyományát igen. Demidov felesége — Napóleon
anyjának, a híres „Letícia mamának" unokája — nemcsak nagyanyja tündöklő szépségét örökölte, hanem babonásan merev
vallásosságát is. Katolikus hitben nevelődött s nem volt hajlandó másként házasságot kötni a „görögkeleti eretnekkel" csak úgy, ha ez
ünnepélyes nyilatkozatot ad: a születendő gyermekek a katolikus vallásban neveltetnek. Demidov — a szintén „egyedül üdvözítő"
ortodox egyház tagja — ezt alá is írta.

- Oh, most már mindent értek — kiáltott fel Reguly. — Hát persze, hogy ezért az égbekiáltó bűnért kiátkozta őt az ortodoxok pápája, a
cár!

- Így van — bólogatott Baer. — S Demidov most nagy kétségek közt vergődik. Feleségét hazaküldte Brüsszelbe, váláson töpreng. De
azt is tudja, hogy a cár atyuska még így is nehezen fogja megbocsátani a „hithez való hűtlenséget". Ezért akar Demidov még valami
nagy engesztelő áldozatot hozni a „szent Oroszországnak".
- S ez áldozati szertartás egyik alszerpapjául szemeltek ki engem? — húzta el száját keserű gúnnyal Reguly.

Baer harsány nevetésre fakadt:

- Pétervár legjobb jelmezszabójára lesz szükségünk, ha ön ily változatos szerepekben kíván fellépni. Egyszer udvari vadász, másszor
palástos pópa... Nos, kedves barátom, maradjunk csak az egyszerű nyelvész szerepében.

Reguly nem érzett semmi lelkesedést a Demidov-féle vállalkozásban való részvételre, még csak különösebb kedvet sem. De céljára
gondolt:

- Nem bánom. Ha hívat a herceg, én igyekszem majd oly meggyőzően bizonyítani a magam tervének nagyszerűségét, hogy tán ő is
elhiszi: ezzel érheti el üdvösségét a cári mennyországban.

Erre már Baer is elégedetten dörmögött:

- Ez a helyes magatartás, barátom. Meg kell ragadnunk minden elfogadható lehetőséget, ami az ön ügyét viszi üdvösségre. Hogy aztán
a herceg üdvözül-e vagy sem, azzal ne törődjünk. Mi végezzük csak a magunk dolgát.

Baer derekasan meg is tette a magáét. Minden lehető összeköttetését megmozgatta, hogy Reguly ügyét előbbre vigye. Másik vasat is
tartott a tűzben, nemcsak a Demidov-féle tervet.

Jórészt az ő sürgetésére határozta el a pétervári akadémia, hogy Sjögrent megbízza a szibériai népek jelenlegi helyzetének
megvizsgálásával. E népekről ugyanis csak olyan régi keletű tudományos adatok állottak rendelkezésre, hogy az újabb utazók sokszor
nem találtak rá egyes néptörzsekre. Egész népszigetek eltűntek, vagy teljesen más helyen bukkantak fel, mint ahol az ódon tudományos
feljegyzések nyilvántartották. Az akadémia tiszta képet akart. Sjögrennek szabad kezet adtak munkatársai megválasztására. Csupán az
anyagi lehetőségekről folytak még tanácskozások.

Baer és Sjögren kezdettől fogva úgy számoltak, hogy ebbe a tudományos expedícióba próbálják bevonni Regulyt. Nem akartak
azonban határozott ajánlatot tenni neki mindaddig, míg nem tisztázták az anyagi feltételeket. Mindenesetre maguk között fenntartották
Reguly számára ezt a lehetőséget is - ha a Demidov-féle akció nem kínál jobb kilátást a magyar utazónak.

Az orosz urak azonban nyáron sem szoktak sietni. Télen még kevésbé. A paloták hatalmas kandallóiban vidáman égtek a vastag
fahasábok. Ropogó tüzüknél véget nem érő beszélgetésekben mindig másnapra halasztották a határozatot.

Így aztán az akadémiai expedíció tervében nem született gyors döntés, Demidovnak sem volt sürgős, hogy az ifjú magyar tudóst, akit
Jelena hercegnő ajánlott az expedícióba, még a karácsonyi ünnepek előtt magas színe elé rendelje. A görögkeleti ortodox egyház
karácsonyi ünnepségeit is jól kipihenték már, mire Demidov üzent Baernek.

1843 januáriusát mutatta már a naptár, annak is a közepét, amikor Baer újabb frakkba öltözést javasolt Regulynak. A Demidov-palota
— ahová indultak — a Fontanka-csatorna által kerített előkelő városnegyednek is egyik legpompásabb épülete volt. Óriási park — a
híres Demidov-kert — közepén állt a firenzei palotákat utánzó, renaissance stílusú építmény. Színes üvegablakai már a külső
szemlélőnek is arról beszélhettek, hogy a szobrokkal ékes márványpalotában különlegesen sok színű egyéniség az úr. A belépő pedig
arról is meggyőződhetett, hogy a palota gazdájának van stílusérzéke, mert a szolgaszemélyzetet is az egykori firenzei lakájok jelmezébe
öltöztette.

Ez a szolgahad nem volt olyan fegyelmezetten merev, mint a nagyhercegnői palota lakájserege. Olaszos jelmezekben, festői
csoportokban tereferélt — persze oroszul. S a vendégeket is oroszosan kedélyes hajlongással fogadták s nem olaszos színpadiassággal,
ahogyan az ember a buggyos ujjasoktól, a tollas fövegektől várta volna.

- Csak erre, erre nagyságos atyuska — kínálta széles szívességgel a lépcsőt az egyik gyíklesős zsoldosvezér a tekintélyes Baernek.

Az emeleten gyönyörűen faragott oszlopos csarnokban híres olasz festők remekeiben gyönyörködhettek volna. Ám dús aranyhímzéssel
átszőtt, nehéz bíborfüggönyt húztak szét előttük, s máris egy turbános, selyembugyogós valóságos szerecsen vette át őket, s vezette
tovább, a hercegi fogadószoba felé.

No, a herceg szobájában aztán megszűnt az olaszos pompa világa. Sőt, a hercegi rend is. Nem fogadószoba volt ez, hanem valóságos
tudományos lomtár. Egy kapkodó érdeklődésű ember könyvtára, múzeuma, műhelye, térképtára, irodája — egy teremben.

Mert terem volt ez, akkora, mintha valamelyik olasz város képcsarnokából telepítették volna ide. De bármekkora lett volna is ez a szúrt
fényű terem, kevésbé zsúfoltan nem lehetett volna egymás hegyére-hátára rakni ennyi rengeteg holmit. Nem is tudósi, de költői
összevisszaságban nyugtalanította a tekintetet ez a látvány. A mennyezetig érő könyvespolcok mellé létrák támaszkodtak, de leszedett
könyvek magas oszlopai tornyosodtak a vastag keleti szőnyegekkel borított padlón is. Óriási üvegszekrényben legkülönfélébb
gyűjtemények sorakoztak. Három szekrény is tele ásványokkal. Másik három koponyákkal. Volt azonban itt lepke- és bogár-gyűjtemény
is, nem is beszélve a különböző táblákról, melyek statisztikai adatokat mutattak. No aztán volt itt földgömb, is, vagy fél tucat, mind
különböző nagyságban. Térkép a falon, az asztalon, göngyölegben is. Távcsövek sorakoztak állványokra szerelten — akár expedíciót
lehetett volna felszerelni velők s indulni, mindjárt csillagászati kutató útra.

Mindeme tudományos szerszámzat közepette akkora íróasztal állott, hogy egy vezérkar készíthette volna rajta világhódító csataterveit.

S az asztal mögött állt — látszólag mély gondolatba merülten — e rengeteg tárgy gyűjtője és gazdája: a tudós herceg...

Gondokkal viaskodó vidéki iskolamester ez inkább, semmint herceg — gondolta Reguly. — Pedig a herceg nem volt öregember. Tán
harmincas lehetett, de legalább ötvenet mutatott. Közepesnél magasabb, elhízott termetén bizony nem látszott a mozgékony utazó
szenvedélye. A tudománnyal foglalkozó emberek hosszú, fekete kabátját viselte. De ez a komoly ruhadarab is hanyagul, s mi több —
keféletlenül lógott rajta. Arca sápadt és petyhüdt volt. Borotvált, de gyűrött. Szeme savósan töprengett a világba; haja is gyérszálú,
seszínű...

Hangja hajszálnyira megfelelt külsejének. Vékonyan, bizonytalanul csendült, mikor vendégeit üdvözölte:

- Örülök, azaz hogy, igen — nagyon örvendek a szerencsének... Jelena nagyhercegnő, azaz ő császári fensége, igen..., kitüntetett
bizalmával, azaz felkért az önökkel való behatóbb tárgyalásra... Igen... De talán fáradjanak az urak a kandalló közelébe.

A kandalló mellett újabb bizonytalanság támadt Demidovban:

- Azaz... igen... mindjárt ide állíttatok néhány széket — szólt és lágy, kövér kezével kettőt tapsolt, mire az előbbi szerecsen nemez
papucsában nesztelenül besurrant, két kezét mellén keresztbefonva meghajolt, de rögtön megértve Demidov bizonytalan mozdulatát,
már emelte is a párnázott székeket.

Amint leültek, a herceg Regulyra meresztette savószínű szemét:

- Hallottam, azaz, igen, értesültem kitűnő képzettségéről a keleti nyelvekben... Azaz, a mi orosz földünk keleti részén lakó népek
nyelveiben... Mi cél vezette e tanulmányokhoz?

Reguly röviden elmondta küldetése hitvallását, hangsúlyozva, hogy a magyar rokonság felderítésével az egyetemes nyelvészeti és
néprajzi tudományt is szolgálni kívánja.

Baer is közbeszólt:

- Kegyelmes uram, bizonyára alaposan ismeri e kérdés nagy jelentőségét a históriai kutatás szempontjából is...

- Igen, igen... azaz... tulajdonképpen a finnugor töredéknépek csupán soványka falatot adnának a históriai kutatás nagy egészéhez, mit
elvégezni szükséges volna... emelte fel vékony hangját Demidov. Hangjából látszott, hogy kövérebb falatot akar áldozni az ortodox
Oroszország engesztelésére.

Reguly arca elmerevedett. Neki ez a „sovány falat" élete üdvössége lett volna.

Baer közbeszólt mielőtt még Regulyból valami tapintatlanság robbanna ki:

- Igaza van kegyelmes uramnak. Valóban szükség volna nagyobb távlatú néprajzi és nyelvészeti kutatásra. Én például már régen
gondolok arra, hogy alaposan meg kellene vizsgálni az orosz birodalom összes nem szláv népeinek állományát. E téren még sokkal
vagyunk adósa a tudománynak. Aki e kérdést megoldaná, hosszú századokra beírná nevét a civilizációt előmozdítók díszes névsorába.
Ennek a munkának egyik elkerülhetetlenül fontos része volna Reguly úr kitűzött feladatköre.

Demidov mintha érdeklődésre gyúlt volna. Savós szeme megcsillant, az alatta ráncolódó zacskók kipirosodtak:

- Igen, igen... Nem szláv népek... civilizáció... azaz, természetesen e népek szent Oroszországunk, Anyuskánk meleg ölén részesednek a
civilizáció áldásában... Hatalmas szerepe van ebben üdvözítő ortodox egyházunknak, keresztény kultúrát terjesztő nagyszerű
pópáinknak... Igen, e tárgy kedvező, azaz alkalmas további meggondolásra...

Reguly hallgatott. Ám Demidov most őrá tekintett, mintha szavai helyeslését várná a fiatal magyar kutatótól is. Kissé bizonytalanul
kérdezte:

-Tán nem egyezik véleménye az enyémmel... azaz, más felfogás tekintetéből szemléli e kérdést?

Reguly most kénytelen volt válaszolni.

- Kegyelmes uram — szólt határozottan — én jól tudom, hogy e nagy birodalom népei mily mértékben részesednek a civilizáció
áldásaiból. Kutatni azonban éppen azt szándékozom, hogy mi az, mi sajátjuk, milyen lehetett eredeti állapotuk akkor, midőn még együtt
éltek az én népemmel... Évezredek mélyén. Ezért választottam a nyelvészeti kutatás pályáját, hiszen a nyelvek őrzik a közös élet
legősibb emlékét... Ha e kutatásom tárgya beleülik majd kegyelmes uram tervébe — szívesen állok rendelkezésére.

Demidovot kissé megzavarta az ifjú tudós határozottsága, s tán ezért is fordult újra Baerhez:

- Felkérem professzor urat, készítene, azaz vázolna számomra tervet a tárgyról, mit előadott... Megfontolom, azaz majd részletesen
megbeszéljük a nagyobb terv gondolatát... Igen... s talán... azaz bizonyára találunk lehetőséget ifjú barátja részletének beillesztésére
is... Nagyon köszönöm... azaz, nagyon hálás vagyok fáradozásukért...

Ezzel nehézkesen fel is állt, jelezve, hogy immár más elfoglaltság hívja.
A szerecsen mélyen meghajolva húzta szét előttük a függönyt, a bársony súlyos nyugalommal csapódott össze mögöttük...

„MÉGIS MAGYAR UTAZÓ"

A Demidov-féle tárgyalások aztán folytak, folydogáltak, nagy megfontoltsággal és igen-igen alapos részletességgel. Baer egyik tervet a
másik után készítette, de a hercegnek egyik sem volt elég „nagyszerű".

Reguly is részt vett egyik-másik megbeszélésen, de egyre kedvetlenebbtől. Inkább csak barátainak kedvéért, semmint a maga örömére.
Február is futamodott már március felé, mikor a fáradhatatlan Baer egy szép napon azzal a hírrel lepte meg magyar barátját, hogy az
akadémián befejeződtek a Sjögren ázsiai expedíciójának előkészítő tárgyalásai.

- Töprengjen a herceg magában — dörmögte Baer — én már nem vesződöm vele. Az ön számára is kedvezőbb megoldás a Sjögren-
expedíció. Most ezt kell teljes eréllyel szorgalmaznunk.

Reguly számára valóban megkönnyebbülést jelentett e hír. Ha nem is viharos lelkesedéssel, de jó szívvel mondott igent, mikor Sjögren
felszólította a tudományos vállalkozásban való részvételre.

- Úgy gondolom — fejtette ki Sjögren a maga tervét — hogy hárman indulnánk Szibéria felé. Castrén, ön és jómagam. Castrén
vizsgálja át az északi osztjákokat és a szívéhez legközelebb eső szamojédokat. Ön középen járna: a déli osztjákok és a vogulok földjén.
Én az Altáj felé venném utamat, felkeresem törökjeimet és mongoljaimat...

- Szívesebben vállalom az akadémia szolgálatát, mint a nagyszerű „azaz" hercegét — mondta Reguly nyugodt hangon.

- Így legalább valóban oda juthatok, ahova készültem, ha a vállalkozás fő szempontja nem is egészen csak az enyém. Köszönöm az
önök gondoskodó pártfogását. Számíthatnak lelki- ismeretes munkámra.

Reguly e naptól kezdve már részt is vett Sjögrenék készülődésében. Nyár elejére tervezték az indulást és addig bizony volt mit
elrendezni.

Reguly szüleivel is közölte, hogy végül is a pétervári akadémia szolgálatában készül rokonaink meglátogatására.

Igazában. mondom — írta kicsit keserűen az édesanyjának — mások barátsága gondoskodott rólam, mások segítik elő
ügyemet. Elég szemrehányást kaptam barátaimtól míg elvállaltam az orosz Akadémia szolgálatát. Azt mondták rám, hogy
langyos vagyok, s nem viszem dolgaimat kellő eréllyel. Eleget hallottam; ha saját hazám nem pártol, miért nem használom
fel azt a részvétet, melyet itt tanúsítanak irányomban. Azt is mondták, több szorgoskodással már rég Szibériában lehetnék
stb., stb.

Sok igazság vagyon e dolgokban, de ezek a derék urak nem értenek engem eléggé. Aki csak kenyeret keres, annak
mindegy, akárhonnan jő is az. Ám nekem nem mindegy, hogy hazámért megyek-e Szibériába, vagy más ország kedvéért.
Azért még mindig eleget töprengek; ha csak kenyérért szolgálok, nem tehetném-e kellemesebben, minthogy Szibériába
utazzam?

Vannak kik azt mondják; ha idegen pártolással viszem ki dolgomat, annál nagyobb lesz érdemem a hazával szemközt.
Nekem így nincs kedvem Magyarországért érdemet szerezni. Mert mit érne nekem az érdem, ha azt kellene magamnak
mondanom; ez az ország gyenge, megengedését, örömét nyilvánítja, hogy vállalkozásomat idegen segedelemmel
véghezvittem, de önmaga ehhez tehetetlen volt...

Igen, ha hazám szegény kis ország volna, mely más hatalmasnak kegyelemkenyerét eszi és az élet nyomorúsága miatt
szellemi fellendülésre alkalmatlan. Akkor nem lehetne panaszom hazám ellen. De az ország nagy és gazdag, nemzeti és
szellemi újjászületését éli, s mégis segedelem nélkül hagyja ezt a vállalkozást, melynek becsét a külföld is elismeri...
Szégyennel gondolok arra, hogy Magyarország kész tőlem ily koldus-áldozatot elfogadni...

Orosz barátainak azonban nem mutatta Reguly ezt a mélységesen keserű hangulatot. Örömteli ujjongást sem láttak rajta, de
nyugodtnak és elégedettnek mutatkozott. Szorgosan készült. Elvégzett minden rábízott feladatot, lelkiismeretesen teljesítette Sjögren
útmutatásait.

Baer is boldog volt, hogy sikerült ifjú pártfogoltját révbe juttatnia, de különösen örvendezett a Balugyánszky-ház, hogy az immár
egészségében is megerősödött honfitárs mégiscsak teljesítheti küldetését.

Az öreg Balugyánszky — hogy védencét még jobban megkedveltesse az orosz előkelőségekkel, s benne magában is több hajlandóságot
ébresszen az „idegen" szolgálatra — még egy különösen hízelgő megtiszteltetésben is részesítette.

A szép Olga esküvőjét április elején tartották meg. Olyan pompával, hogy egész Pétervár apraja-nagyja a nászmenet bámulására
sereglett, mikor a roppant kocsisor Mihály nagyhercegnek, a cár öccsének palotájába robogott.

A menyasszony násznagya ugyanis maga Mihály nagyherceg volt, s az esküvői szertartást az ő palotájának kápolnájában tartották.

S az útvonalon sorfalat álló bámész nép is, az esküvő meghívott előkelősége is csodálkozva kérdezgette, ki az a sudár szépségű, magas,
szőke ifjú, aki a menyasszonyt vőfélyként kíséri?

A kápolnai szertartás után pedig, mikor a násznépet a nagyhercegi pár pezsgős lakomával vendégelte meg, az a kitüntetés érte a daliás
vőfélyt, hogy a cár öccse a maga fenséges füleivel kívánta tőle hallani tudományos vállalkozásának eddigi viszontagságait.

A nagyherceg mellett ott állt a szép Jelena hercegasszony és még egy csillogó egyenruhás úr. A cári tábornagyok pompájában
díszelgett. Az esküvőn egyébként a vőlegény násznagyaként szerepelt. Bozontos szemöldöke harcias külsőt kölcsönzött a zord
tábornagynak. Még e marcona hadfi is részvéttel bólogatva hallgatta Reguly szerény, de méltóság- teljes előadását.

Végül a nagyherceg barátságosan megveregette Reguly vállát, kifejezte a szokásos nagyúri „megelégedést", a feketeszemű
nagyhercegnő bűvös mosollyal bólintott feléje, a tábornagy pedig krákogó hangon mondta:

- Sok szerencsét kívánok Önnek vitéz magyar népe rokonainak felkutatásához! — s katonásan megrázta Reguly kezét.

Reguly nem sejthette, s ekkor még maga a tábornagy sem, hogy nemsokára majd ő lesz az a cári hadvezér, ki eltiporja a magyarok
szabadságharcát. A mord katona Varsó kormányzóhercege — Paszkevics Iván volt...

A nagyhercegi palotából a násznép a Balugyánszky-házba vonult, a Juliska parancsnoksága alatt készült pompás menyegzői lakomára.

Itt Regulyra újabb örömteli meglepetés várt.

Még mielőtt a díszes vendégsereg a virágfüzérrel díszített, ezüsttől, kristálytól szikrázó asztalhoz ült volna, kis csoportokban, felhevült
hangulatban tárgyalták az esküvői szertartás mozzanatait.

Regulyt Balugyánszkyék három szép asszonylánya — a karcsú, barna Mária, a hamvasszőke, gyengéd Anna és a bronzvörös, csupatűz
Alekszandra — vette körül.

- Boldog vagyok, hogy kis Olgánk esküvője ily feledhetetlenül szép volt — szólt komolyan Mária, a legidősebb Balugyánszky-lány.

- Én atyánk boldogságának örülök — ábrándozott a szőke Anna — hogy az ön személyében, kedves Reguly, imádott magyar hazája is
képviselve volt...

- Egyikünk sem kapott ilyen „hazai" esküvőt! — kiáltotta élénken Alekszandra. — Híres magyar utazó a vőfély, s egy világhírű magyar
zeneművész emeli majd játékával családi ünnepünk fényét!

- Magyar zeneművész? — kiáltott fel meglepetten Reguly. — Ki légyen az?

De választ sem kaphatott, mert a hatalmas ebédlő tágra- nyílt ajtaján a csillogó testőrtiszti egyenruhában pompázó két Balugyánszky-
fiú — Alekszandr és Nyikolaj — e pillanatban vezetett be egy karcsú, magas, jellegzetes arcú férfiút.

Minden tekintet a belépőre fordult. Az asszonyi szemek rajongó fénnyel gyulladtak fel. S a magas homlokú, hatalmas sasorrú fiatal
férfi végighordozta tüzesen perzselő tekintetét a vendégseregen. Vállig érő, simán hátrafésült dús haját mint diadalmas sörényt rázta
meg; erős, széles, de szép metszésű szája világfias mosollyal köszöntötte az eléje siető öreg Balugyánszkyt. A házigazda mindkét kezét
előrenyújtva, hangos örömmel üdvözölte a ritka vendéget.

- Isten hozta nálunk, kedves Liszt! Köszönöm önnek, hogy erősen igénybevett idejéből szakított a mi családi ünnepünk számára is
néhány órát.

Liszt Ferenc szívből jövő, lelkes mosollyal válaszolt:

- Hová jöhetne szívesebben a világban hazátlanul kóválygó magyar, mint e legendás hírű magyar hajlékba? Különben is, időm szabad,
mi sem korlátoz már benne, hogy kedvem szerint töltsem.

Balugyánszky meglepetten nézett vendégére:

- Úgy tudtam, még hangversenye lesz a magas udvarnál s néhány nagyhercegi zeneteremben.

Liszt finom mosollyal válaszolt:

- Már nem lesz... Pétervári szereplésem a tegnapi cári udvari hangversennyel befejeződött. Kérem, tisztelt bátyámuram, mutasson be
kedves családja hölgytagjainak.

Az öreg Balugyánszky tapintatos diplomata volt, nem kérdezett többet, hanem kedves vendégét előbb Balugyánszkyné, majd sorban
leányai, menyei és a többi vendég elé vezette. Mikor a Regulyval beszélgető két leányhoz ért, s Liszt udvariasan bókolt a hölgyek
valóban elragadó szépségének, így szólt a házigazda:

- És most engedje meg, hogy megismertessem önt egy másik világjáró magyarral. Ő is hangokat keres. Magyar szavaink ősi hangzását.
Az Ural vidéken sejtett rokonaink látogatására készül, Reguly úr, a magyar eredet, a magyar ősi rokonság kutatója...
- Ah, mily nagyszerű vállalat! — kiáltott felragyogó szemmel Liszt s két kezével kapott Reguly jobbjához.

Egy percig némán nézte egymást a két ifjú magyar: a harminc éves, immár világhírű Liszt és a huszonkét éves Reguly.

Liszt szólalt meg előbb; mohó érdeklődéssel:

- Ázsiába készül ön is? Őshazát, ősi rokont keresni, mint Körösi Csoma? Oh, mily izgató kérdés, s mily bátor elszánás kell kutatásához.
Engem a dalok bölcsője érdekelne... Van-e dallamban, ritmusban ősi hangzás, mi rokon a magyarral? Kérem, kutassa ezt is...

Balugyánszky nevetve szólt közbe:

- No lám, tudtam, hogy találkozik lelkűk vonzalma a hangok tárgyában...

Most Reguly hajtotta meg fejét könnyedén Liszt felé:

- Kutatni szándékom mindent, mi ősi rokonság bizonyítéka lehet. Hogyne vigyáznék a legfontosabbra: a szív és lélek beszédére, a
mélyről buggyanó dalra...

Liszt átszellemülten lelkesedett:

- Igen, a dal... Zenénk ősi eleme... E nyelven szó nélkül is érti egymást ember és ember. S mily fontos eszköz ez magunk értetésére,
nekünk magyaroknak, kiket szóból csupán oly szűk világ ért...

Reguly bókolva hajtotta meg ismét fejét Liszt felé:

- S boldog, ki, mint ön, művészete büszke tökélyével a zene nyelvén hirdetheti hazánk s nemzetünk hírét.

- Boldog vagyok valóban, ha arra gondolok, hogy a művészet erejével tehettem valamit hazánk ügyében. Tán lesz idő, midőn lant és
toll egyenrangú lesz a karddal...

Ez utolsó szavakat Liszt mintha kissé gunyorosan mondta volna. Reguly csak később, ebéd után értette meg a célzást, mikor az
idősebbik Balugyánszky fiú, Alekszandr, a daliás testőrtiszt elmondta neki nagy bizalmasan, hogy miért marad el a második cári
koncert...

- Tegnap este a cári hangversenyen, hol csak a legbizalmasabb udvari környezet és a legszűkebb cári család volt jelen, nagyon kínos
jelenet játszódott le — suttogta izgatottan Alekszandr. — Mikor Liszt a zongorához ült és elkezdett játszani, a cár őfelsége — elég
hangosan — hátraszólt valamit a mögötte ülő szárnysegédének. Erre Liszt ölébe ejtette kezét, abbahagyva a játékot. Kínos csend
támadt. Senki sem tudta, mi történt. Aztán maga a cár kérdezte, hogy miért nem látszik a művész. Liszt erre mélyen fejet hajtott a cár
felé s csak ennyit mondott: „Midőn minden oroszok cárja beszél — a művész hallgat." A terem megdermedt ily finom, de kemény leckét
még nem kapott ekkora úr mint a cár De aztán őfelsége intett, s Liszt tovább látszott. A darab végén azonban a cár csak kurtán
bólintott s elhagyta a termet. Ezért nem lesz most több Liszt-hangverseny.

Reguly — ha egyébként is el nem ragadja a Balugvánszkyék fogadószobájában most felviharzó zongorajáték: — ettől a kis történettől
bizonyára mámorosra lelkesült volna. Úgy tekintett Lisztre, mint valami mesebeli hősre.

Igen; Liszt, ez a fejedelmi művész, megtehette, amit tett... Elismertethette a maga méltóságát még akkora úrral szemben is, mint a cár...

S Regulyban a dacos öröm mellett most hirtelen fájdalmas sóvárgás is támadt: bárcsak lehetne ő is ilyen független és ilyen szabad,
ilyen fennsőbbségesen erős. De ő most még szolga. Méghozzá a cár szolgálatában...

Keserű gondolatait egy könnyű női kéz érintése csillapította. Az egyik Balugyánszky-lány, a Pétervárott ritkán látott Jelena állott
mellette.

Jelena a pszkovi kormányzó-tábornok felesége volt. Gödröcskés arcú, örökvidám, gömbölyded asszonyka. Intett Regulynak, s a
szomszéd szobában közölte mondanivalóját:

- Sajnálom, hogy meg kell önt zavarnom Liszt játékának élvezetében, de remélem, nem feledkezett meg vőfélyi kötelezettségéről. Tudja,
hogy önnek el kell kísérnie a menyasszonyt Varsó felé vivő útján — Pszkovig. Ott nálunk lesznek megszállva. Az ifjú párt tovább
engedjük, de önt pár napra magunknál tartjuk. Készüljön, mert hamarosan indulunk.

Így került Reguly Pszkovba. Bármennyire is sajnálta, hogy búcsú nélkül, hirtelen kellett elválnia nagy honfitársától, az utazást — mi
tagadás — igen élvezte.

Amióta Pétervárra jött, ez a háromszáz versztányi utazás az első nagyobb kirándulása. Különös öröme volt, hogy erre a párnapos
utazó-üdülésre Gyuri is elkísérte, mint „szolgálattevő hajdú".

Pszkovban Jelena és férje, Bartolomej tábornok rokonként bántak az ifjú magyar tudóssal. A kormányzó saját hatlovas fogatát
bocsátotta rendelkezésére, hogy a vidéket bejárhassa. Még útmutató tanácsokkal is szolgált a kivételesen művelt katona.

- Ajánlom önnek, hogy keresse fel itt a szomszédban Izborszk városát — figyelmeztette Regulyt Bartolomej. — Ez nemcsak azért
érdekes önre nézve, mert e várost egykor a lengyelek magyar királya, Báthory István ostromolta, hanem főleg azért, mert a város
határában számos olyan halom van, miket a nép csud síroknak tart. Ilyen sírokkal van teleszórva a mi vidékünktől az Uralon túlig
egész Észak-Oroszország. Ezek a csudok állítólag a finnugor népek ősei lettek volna. Annyi bizonyos, hogy a csud sírok mind
régebbiek, mint a hun, vagy a még későbbi mongol sírok. Szívesen rendelek önnek segítséget, hogy néhány ilyen halmot
felbonthasson...
Reguly nagy hálával fogadta az ajánlatot. El is indult a hatlovas hintón. Soha eddig és soha ezután nem utazott ily úri módban. A
kocsis mellett a bakon Gyuri feszített.

Az ősi Izborszk városában a helyi katonai parancsnok szinte alázatosan hajbókolt a „nagyságos tudósnak" és a kormányzó-tábornok
parancsa szerint egy egész szakasz árkász-katonát rendelt ki számára a sírok felásásához.

Bontották is a gyeppel takart halmokat a nekivetkőzött orosz katonák, verejtékes igyekezettel. Reguly izgatottan leste, kerül-e valami
nevezetes a sírok nyirkos mélyéből. De bizony a föld jó tavaszi szagán kívül még csak porlott csontok maradványa is alig jött fel a föld
méhéből. Se fegyverzet, se ékszer, se használati tárgy, amit az ilyen sírokban találni szoktak.

A hatodik sírból aztán végre felnyújtott valami földes kölöncöt az izzadó homlokú árkász.

Reguly kezébe vette, tisztogatni kezdte, koponya volt! De egyéb később sem akadt.

Állt Reguly, kezében a koponyával, mint Hamlet. Gyuri is csendesen nézte hol a koponyát, hol a gondolataiba mélyedő fiatalurat.
Végre Reguly szólalt meg:

- Van másfélezer éves. Az agyag épen megőrizte. Szép, kerek koponya. Lehetett mongol is, hun is, ugor is...

- Neki már mindegy — szólt közbe halkan Gyuri. — Most már csak nekünk gond.

Reguly fanyarul elmosolyodott:

- Nem lesz ez már nekünk sem gond, Gyuri bácsi! Elküldöm Pestre utolsó emléknek — egy volt magyar utazótól. Találgassák a honi
tudósok, mily nyelven gondolkodhatott egykoron ez az árva koponya...

Gyuri helyeselt:

- Ez jó lesz! Tán meg is tanítja őket emberül gondolkodni.

De mikor Reguly Pétervárott a szobája asztalára tette a földből ásott „üzenetet", testes levelet talált kalamárisához támasztva. Rajta a
Magyar Tudós Társaság pecsétje...

Haj, mekkorát dobbant a szíve!

Feltépte a levelet... s égő szemmel olvasta... Ugráltak szeme előtt a betűk, a sorok:

....A Magyar Tudós Társaság novemberi nagygyűlése tejesen méltányolva tisztelt hazafi tudományos céljának nemzeti
nagyszerűségét... Az elnöklő gróf Széchenyi István, nemkülönben a kiváló történész, báró Mednyánszky Alajos lelkes és
buzgó pártfogása következtében ... urali utazására ezer pengő forintokat megszavazott, s azokat két részletben megküldeni
rendelkezett... Elhatároztatott a királyi segély sürgetése is...

Reguly kezéből kiesett a szép csontszín papírra írt levél. Ott feküdt az asztalon, a másfélezer éves csud koponya tövében. Mikor Reguly
a meglepetés örömétől reszketve székére rogyott, a koponya sötét szemürege az örömhozó sorok felett egykedvű nyugalommal nézett rá.

Reguly viharzó gondolatai lassan elcsendesedtek. Szíve még viharosan vert, de torlódó gondolatait már kezdte rendbe sorakoztatni:

- Elsőbben is: mi most a tennivaló ... ? Természetes, hogy ezek után nem maradhatok az orosz akadémia utazójelöltje. Most a magyar
akadémiai segély arra kötelez, hogy egyedül ennek erejével vigyem véghez utazásomat... Oh, mit szól majd ehhez a derék Baer és
Sjögren... ? Mindegy! Én nem tehetek másként: le kell mondanom. Igen, le kell mondanom az orosz megbízást...

Ahogy így magát meggyőzni igyekezett, gondolatait már félhangosan mondogatta, kezével az asztalt ütögette. Észre sem vette, hogy a
koponyának magyaráz. Az csak merev, sötét, üres tekintettel nézett rá.

Felugrott. Még egyszer kezébe kapta a levelet s aztán a borítékot. Ekkor vette csak észre, hogy a hivatalos levélen kívül egy másik levél
is van a borítékban. Gondosan hajtogatott, vékonyabb papírra írt sűrű sorok... Aláírás: Toldy Ferenc...

Az akadémia titoknoka még magánlevélben is küldött szerencsekívánatokat a „segélyezett" utazónak. S megírta az akadémiai
nagygyűlés tárgyalásait is. Közölte Regulyval, hogy bár „a pénztár helyzete még mindig eléggé siralmas", a nagygyűlés mégis
egyhangú lelkesedéssel hozta meg határozatát. Különösen azért, mert a javaslatot maga az elnöklő gróf Széchenyi őkegyelmessége is
hathatósan pártolta.

...a gróf ugyan — írta Toldy — mint a gyakorlat embere, kit most a nemzeti étet sürgető szükségei érdekeinek inkább,
némiképpen a becse alatt méltatja az Ön vállalatát. De megismervén az Akadémia által eszközölt eddigi lépéseket és
 ígéreteket, azt mondá: „Ez már most nemzeti becsület kérdése. Ha az Akadémia már eddig ment, akkor nem taszíthatja e
derék ifjú magyart pirulás nélkül a külföld karjaiba. Okvetlen szükséges neki annyi pénzt küldeni, hogy legalább a
vogulokat látogathassa, és hazautazása biztosítva legyen." A grófnak e nyomatékos szava eldőnté a kérdést...

Toldy azonban őszintén megírta azt is, hogy ez a határozat némi késedelemmel fog csak végrehajtódni. Meg kell várni, míg ennyi pénz
begyűl, s akkor is csak két részletben küldhetik el. Reméli azonban, hogy a királyi segélyt is megadják, s ezért most már csak
türelemre inti Regulyt. — „a hazai támogatás előbb-utóbb mégiscsak Pétervárra érend...” - fejeződött be a titoknok levele.

Regulyt kissé lehűtötte ez a „magyarázó-kísérő" levél, de azért öröme szilárd maradt s elhatározása is: megköszöni az orosz tudósok
szíves jóindulatát, de vállalkozásukban már nem vesz részt.

El is indult mindjárt Baerhez. Sjögrent is ott találta. A két tudós a szokott szívélyességgel fogadta. Mikor megmutatta és lefordította
nekik a magyar akadémia levelét, mindkét jóbarát őszinte örömet mutatott. De amint Reguly közölte velük immár másíthatatlan
elhatározását, hogy az orosz tudományos vállalkozástól visszalép, kissé csalódottan néztek rá.

Rövid, de kínos csend támadt Baer dolgozószobájában. Sjögren szakította meg a hallgatást:

- Nagyon számítottunk önre — szólt rekedt hangon. — S én úgy vélem, hogy még meg is gondolhatja magát. Ha akadémiájuk segélye
most idején megérkezik, ön elutazhatik előre. Végezhet már tanulmányokat a vogul földön — saját szempontjai szerint is. Ha aztán mi
Castrénnel ön után jövünk, együtt folytathatjuk a munkát.

Regulynak nehezére esett a válasz. Mégis teljes határozottsággal mondta:

- Nagyon, de nagyon hálás vagyok önöknek, mégsem tehetem most már, hogy az orosz akadémiának dolgozzak... Hazámnak teljes
értékű munkámat kívánom adni...

Baer íróasztala fölé hajtotta hatalmas, bozontos fejét. Látszólag az asztalon heverő írást böngészte. Közben csendesen dörmögte:

- Es mondja csak, kedves ifjú barátom, kalkulált-e már? Kiszámolta-e, milyen összegbe kerülhet az ön magányos utazása az Uraiba, s
elegendő lesz-e az ezer pengőforint felszerelési költségre, fuvarok díjára, élelmezési kiadásokra?

- Bizony még nem számoltam — pirult el Reguly —, de remélem királyi segély is érkezik, s tán szüleim, rokonaim, barátaim is
küldenek némi támogatást. Hiszen még itteni adósságaimat is rendeznem kell... — Kissé elgondolkodva megtorpant, de aztán nagyon
határozottan folytatta: — Am a pénzt, mit a Magyar Tudományos Akadémia számomra megszavazott, utolsó garasig az utazásra kell
költenem ...

Baer bólintott s egy kurta sóhajt nyomott el. Sjögren pedig kissé fájdalmas mosollyal nyújtotta kezét:

- Hát akkor sok szerencsét kívánok önnek! Remélem azért, hogy Szibériában találkozik majd a két külön expedíció: a magyar és az
orosz.

Reguly elszorult szívvel, de mégis szilárd léptekkel indult haza szobájába, hogy azon melegében köszönő s egyben sürgető levelet
írjon Toldynak.

...Levelük új életet öntött belém! — írta egyre lángolóbb hévvel. — Egész valóm mozgásban van, s még alig tudom
gondolataimat rendezni. Most tehát Akadémiánknak egy varázsütése által orosz utazó jelöltből magyar utazóvá vagyok
átvarázsolja. Hála istennek, hogy már csakugyan mint magyar utazhatok és ismét szorosabban vagyok hazámhoz csatolva.
A szív élénkebben dobog, a lelkesedés mélyebb és hatalmasabb, ha a hazáért dolgozhatunk, mintha ettől megvetve, külföld
zsoldosaként fél tűzzel járjuk utunkat. Nem tudom, hogyan gondolkodnak otthon, de nekem — különösen míg Demidovval
folyt az értekeződés — mérhetetlenül lealázónak tetszett egy ily fontos nemzeti kérdés megoldásáért idegenek előtt koldulni
és azt mondani nagyhercegnőnek, hercegnek; eszközöljék ki fenségtek, kegyelmességtek, hogy a magyarok kipuhatolhassák
ősrokonaikat.

...Most végtelen boldogsággal fogadom a cserét, mely orosz zsoldosból magyar szolgálatra váltott. Csak most már a
segély ne késsen soká! Meg kell azt is mondanom, meg nem foghatom, miért nem küldi az Akadémia az egész segélyt
egyszerre, miért két részletben? Ha cseppenként mérik, félek, az adomány sikerét veszíti, és én nem leszek képes valami
kitűnőt felmutatni. S mikorra várják a királyi segélyt? Júliusig mindkettőnek itt kellene lenni, hogy az utazásra alkalmas
évszakokat jól kihasználhassam...

Mikor Reguly a levelét befejezte, elgondolkodva meredt maga elé. A koponya mintha már nem egykedvűen, hanem sötét vigyorral
nézett volna rá...

Nem volt babonás, de most megborzongott. Nem a koponyától, hanem inkább hirtelen támadt balsejtelmétől.

Hátha valóban késni talál a pesti segély? Hátha telik majd tavasz, múlik nyár és Pesten nem gyűlik elég gyorsan az akadémia pénze...
Mihez kezd akkor? Hová fordul? Most, hogy már felégette maga mögött a Sjögrenék építette hidat is?

Úristen! Nem cselekedett-e helytelenül, túlságosan vak, hamar bizalommal a pesti akadémia határozata iránt? Hátha túl hirtelen támadt
benne büszke gőg, melldöngető legénykedés: nem kell más senki keze, magam kelek, magam indulok, magam útjára...?!

Ingerülten rántott egyet a vállán. Elhessentette magától a kellemetlen kérdéseket. Indult a postára, s Balugyánszkyékhoz is, beszámolni
a jó hírről.

Balugyánszkyné persze a pszkovi utazásról faggatta ki először, hiszen Gyuri szűkszavú jelentéséből éppen csak annyit tudtak meg:
„mentünk, jöttünk egészséggel, s hoztunk egy mihaszna koponyát".
A nagyasszonyt inkább a fiatal pár dolga, s Reguly kedve érdekelte volna. Hogyan mulatott a kedves utazáson? Reguly jókedvűen
válaszolt:

- Gondolni is nehéz, hogy háromszáz versztányira Pétervártól délre, mekkora ereje van már a tavasznak — beszélte lelkesen. — Itt
még didergünk április szelétől, de ott már virít a sok tulipán, friss hajtásokkal üde a boroszlán a szelídebb ég alatt... Anyám zirci kertje
járt eszembe szüntelen...

- Oh, anyja zirci kertje járt eszében, s mégis avas sírokat hányatott fel! — szólt kötődve Balugyánszkyné.

- Ez igaz — válaszolt Reguly vidáman — mert jó anyámról mostohám is eszembe jutott: a pesti akadémia. Ám most már e zord
mostoha is jóvátette minden ridegségét. Szépen és emberül gondolt rám...

S elmondta a pesti leveleket is, Baerékkel való beszélgetését is.

A nagyasszony tartózkodóan örvendezett. Mintha aggodalom fátyolozta volna szavát:

- Örvendek hírének édes fiam, s külön annak, hogy ily bizakodva fogadja. Am nem kellett volna tán ily hirtelen elrántania kezét a
segítő barátoktól. Oly derék, hű emberek ők... S ki tudja, siet-e a pesti akadémia?

Reguly a következő hetekben mind gyakrabban űzte el magától ezt az aggodalmas gondolatot. Lázasan készült az utazásra, mintha már
másnap indulnia kellene. Kis kézikönyv- tárat szedett össze, esetleg szükséges nyelvészeti könyvekből. Jegyzeteket készített a
tervszerű munka folytatásához. Még úti holmit is rendelt szabóknál, lábbeli-készítőknél. Persze mindent hitelre. Hogy készen álljon a
nagy pillanatra, mikor megérkezik a pesti segély, s ő azonnal indulhasson.

Ám elmúlt április, elmúlt május... Ragyogott a júniusi ég, mint két éve, mikor Pétervárra érkezett. Pestről semmi hír, semmi posta...

Ő viszont egymás után repíti leveleit — apjához, barátaihoz, Toldyhoz.

Hangja már megint a szorongó, kapkodó fuldoklóé:

...ott vagyok megint, hol esztendő előtt. Mit gondolnak otthon? Miért késik a segély? Mi tesz velem, ha itt hagynak
adósság, szégyen tengerében? Kérem, küldjenek pénzt, ha csak kölcsönképpen is — majd megszolgálom otthon, ha addig
élek is. Akad tán egy-két jóbarát, rokon, tehetős tudománykedvelő, ki értő ésszel, szívvel felméri, mit jelent idegenben
reménytelen kínban égni.

S Toldyhoz is kiált a kétségbeesés:

...indulnom kellett volna már rég, hogy az utazásra alkalmas időt használjam... De ha már eddig késett a segély, kérem
eszközölje, hogy legkésőbb, szeptemberben indulhassak... Októberre a voguloknál kell lennem... Ott még tán jobb is a téli
idő az utazásra, hiszen szánon könnyebb siklani, mint mocsáros tájon süppedezve haladni...

Ám múlt, múlt a forró nyár is, de a levelekre válasz csak nem érkezett. Sem szülő, sem barát, sem értő tehetős, sem az akadémia nem
mozdult. Tunyán hevert a rekkenő nyárban a szikkadt magyar pusztaság...

Szeptemberre Regulyban is elfogyott minden hit, minden remény. Még a dacos büszkeség is.

Megtörten, sápadtan, fáradtan kullogott a pétervári akadémia gránitoszlopai felé. Lehorgasztott fejjel lépett Baer szobájába. Kezében
levelet tartott. Színtelen, rekedt hangon szólt:

- Tavasz óta ez az első levél, mit hazámból kaptam. Ma érkezett. Barátom írja, hogy ők nem segíthetnek, de közli azt is, hogy járt az
akadémián. Toldyék maguk is szégyenben égnek. Pénzük nincs, s most kapták a nádori határozatot is: a királyi segély összesen
háromszáz váltóforintból fog állni. Az álomnak vége! Nem mehetek az Uralba!

Baer rendületlen nyugalommal hallgatta az ifjú tompa, reménytelen szavát. Hátradőlt roppant székében, egyik karját az íróasztal
szélére nyújtotta. Óriás ujjaival csendesed dobolt az asztal szélén.

- S most mit óhajt tenni, ifjú barátom?

Reguly megtörten sóhajtott.

- Nincs más választásom, haza kell mennem. Igaz, még annyi pénzem sincs, hogy hazautazhassak. Bármennyire restellem, öntől kell
kérnem kölcsön annyi pénzt, hogy hazámba visszatérhessek.

Baer csöndesen, de határozottan ingatta bozontos koponyáját:

- Erről szó sem lehet! Ön nem gondolta meg kedves barátom, hogy kitől kér kölcsönt. Mi oka lehetne egy orosz tudósnak arra, hogy
hazautazásra kölcsönözzön pénzt egy tudós magyarnak?

Reguly döbbenten meredt Baer sziklakemény arcába. Nem hallotta még ilyen ridegen beszélni ezt a mindig csupa szív embert. Hát
annyira megbántotta volna tavaszi hirtelenségében, oktalan sietségében, hogy most dölyfös visszautasítással fizet?

Megszégyenülten hajtotta le fejét.

- Igaza van önnek, nagyon ildomtalanul viselkedtem...

Baer szava megdördült, mint a haragvó ég:

- Nem erről van szó! Szerencsétlen! Csak nem képzeli, hogy én most alacsony bosszúból mondok önnek nemet?! Miből gondolta,
hogy én most segíteni fogom önt gyáván hazafutamodni?

Reguly döbbenten kapta fel fejét. Látta, hogy Baer kék szeme haragtól szikrázik, de érezte, hogy ez nem a bosszú haragja.

- Dehát akkor miért nevez gyáva hazafutamodónak?! — kérdezte kétségbeesetten.

Baer harsogva folytatta:

- Mert amilyen megfontolatlan hirtelenséggel vágta ön be a mi ajtónkat tavaszi mámorában, olyan fontolás nélküli az ön mostani
csüggedt hazakívánkozása. Gondolkozzék csak, barátom! Ha ön most hazamegy, mi lesz ennek a következménye? Először: sem az
ígért akadémiai pénzt, sem a királyi segélyt fel nem veheti. Miből akarja akkor rendezni pétervári adósságait? Azt hiszi, hogy otthon
személyes varázsával majd inkább meg fogja indítani a kemény szíveket, s barátai majd nyitják pénztárcájukat? Téved, kedves ifjú
barátom, téved. Tudja-e mi lesz az ön otthoni sorsa, ha most hazamegy?

Reguly csüggedten ült helyén.

- Sejtem csupán... — mondta halkan.

- Én tudom! — dörögte Baer. — Azt fogják otthon mondani gúnyos kárörömmel: „No lám, e nagyralátó, hősködő, ki nekünk koldus
rokonságot akart keresni, íme mire ment? Mit sem hozott, s maga is koldusként kullogott haza!" Ez várna önre, ifjú barátom!... De én...
Értse meg! Én ezt nem engedem!

- De mit tehetnék? S mit tehet ön? — kérdezte felindultan Reguly.

- Mit tehetne? — válaszolt Baer még mindig harsogva. — Utazni fog, barátom! Az Uralba! A vogulokhoz! S én mit tehetnék? Hát én
adok önnek kölcsönt, de nem hazaútra, — hanem a keleti útra! Menjen ön a vogulokhoz, bármilyen rövid időre is. Hozza el onnét e
nép hírét legalább, s mit tőlük szóban, emlékekben gyűjteni tud! Aztán ám menjen haza: vigye, mit markolni tudott, s mutathatja
büszkén — íme, lássátok, mit tudtam volna hozni, ha kedvezőbb körülmények között tehetem utazásomat...

Reguly szeme elhomályosult. Felállt ültéből, de meg kellett fogózkodnia az íróasztal peremében. Nem is tudott egyebet mondani, csak
ennyit:

- Köszönöm, köszönöm...

Baer is szelídült tekintettel nézett a megrendült ifjúra, s végül csöndesen dörmögte:

- Mit se köszönjön. Ennyivel én is tartozom a tudománynak s a tudósi büszkeségnek... Csak mert ön is szereti emlegetni a nemzeti
büszkeséget, hát én is említem: becsülöm önben e hűséget, s nem kívánnám, hogy megrendüljön.

AZ ŐSHAZA KAPUJÁBAN
A búcsúzás, az útrakészülődés izgatott napjai sorra repültek. Reguly jóformán azt sem tudta, hogyan búcsúzott jóakaróitól, a kedves
Balugyánszky-háztól, Gyuritól, Juliskától, tudós barátaitól.

Egy szép napon — 1843 október 9-én — arra eszmélt, hogy jókora döccenések dobják fel a delizsánsz üléséről, s hogy a zörgő
kocsialkotmány apró ablakán kitekintve, nem lát már sem palotát, sem viskót, hanem csupán csak végtelen síkság dérlepte mezőit.

Utazott egyedül — magyar utazóként — az Ural felé!

Az utazás testet törő fáradalmát, a rossz utakon hányódó kocsi irgalmatlan rázását, az útszéli fogadók kényelmetlenségét, alkuvások
bosszúságát — fel se vette. Jóformán csak a delizsánsz vánszorgó haladása gyötörte. Szeretett volna már túl lenni az Ural hágóin. De
bizony hat keserves napig tartott az út — csupán Moszkváig.

Akkora volt benne a kelet felé vágyódás, hogy legszívesebben ezt a legendás várost is átrepülte volna. De mikor a nyikorgó delizsánsz
a borogyinói csata mezejéről két enyhe halom hágójára kapaszkodott, Reguly szíve hangosat dobbant az eléje táruló képtől:

Az alkonyra hajló őszi nap sápadt sugarai meleg tűzzel verődtek vissza az oroszok szent városának aranyos kupoláiról, Reguly
hunyorítva védte szemét a szikrázó tornyok kápráztató látványától. Megállította kocsiját, hogy feledhetetlenül magába rögzíthesse a
nagyszerű képet: a rengeteg faház borította hét halom közepén, a Moszkva folyó ezüst szalagjából kiemelkedő Kreml tündöklő
pompáját.
Hosszú percekig gondolattalanul ámult a hagyma- és süvegkupolás tornyok lenyűgöző gazdagságán, a zsúfoltságban is csodálatos
arányokon s a cifra csillogásban is megnyilvánuló nyugodt erőn, mit a Kreml sugárzott. De fénytől vibráló tekintete aztán lesiklott a
város szürke faházaira...

Megilletődötten mormolta:

- Ez hát a város, mely önteste máglyáján perzselte halálra Napóleon gőgös hatalmát... S önkéntelenül is megemelte kalapját a szürke
házrengeteg felé.

Nemsokára azután ott ügetett a delizsánsz négy fáradt lova a girbegurba, faházas utcákon, s Regulynak az volt az érzése, hogy a
pétervári paloták hideg köve után ezek a gerendafalak bensőségesebb meleget kínálnak.

Első benyomása még inkább megszilárdult, amikor kocsijáról leszállt, s belépett egy szépen ácsolt fenyőgerendákból épült emeletes
házba, hol Mihail Pogogyin, a híres történetíró lakott. Ehhez a kitűnő tudóshoz kapott ajánlólevelet Baertől.

Óh, milyen más volt itt a légkör, a lakás, az emberi szó, mint Pétervárott. Ott — a cári hatalom alig másfélszázados kővárában — még
a legemberségesebb barátok hajlékába is behúz néha a hivatali rang hűvös légárama; az előkelő lakások tág ablakain áramló fény
hidegen csillan a sok aranyozott bútoron, tükörsima parketten, csiszolt üvegű gyertyacsilláron.

De itt, már a falépcső kedélyes nyikordulása is szinte pajtáskodva szól az emberhez, a fényezetlen ajtók melegebben tárják barna
szárnyukat, a szobák aprókockás ablaka csak annyi világosságot ereszt be, amennyi még barátságosabbá színezi a mélyöblű
bőrkarosszékeket, a komoly tölgyfabútorokat, a vidám mintás gyapjúszőnyegeket s az óriás kandallót, melynek széles párkányán ott
csillog a nagyhasú vörösréz szamovár; fedője olyan tornyos, mint egy bizánci templom...

No és Pogogyin, a nagy történettudós, domború mellére boruló roppant szakállával, kedélyesen széles arcával, fürgén vidám, apró két
szemével — maga volt a szíves emberi közvetlenség, a rögtön táruló meleg barátkozás.

Tíz perce sem volt még Reguly a szláv népek történetének nagy szerelmesénél, a moszkvai egyetem híres tanáránál, mikor az már úgy
beszélt a fiatal magyar utazóhoz, mintha minden tudását, tapasztalását egyszeriben oda akarná ajándékozni. Áradó szóval — a magyar
ifjút „bátyuskámnak" becézve — szedegette le a polcokról a könyveket, sárgult pergamentekercseket, amikről gondolta, hogy Regulyt
érdekelhetik.

- Bizony bátyuskám — mondogatta lelkes örömmel, villogtatva erős fehér fogsorát —, bizony jó helyre jött rokonokat keresni! Itt
vannak mind a kedveskék, a mi erős szent Oroszország-anyácskánk meleg ölén. Nem panaszkodhat ránk egyik sem. Mind
megtartottuk őket, erőben, egészségben, maga nyelvében, szokásában, erkölcsében. Úgy találhatja meg mindet, ahogyan ezer évekkel
ezelőtt ide fészkelték magukat a Volga nagy kanyarodására.

Reguly türelmesen hallgatta az áradozást. Nem mondott ellent, bár jól tudta, hogy Pogogyin bizony nagyon is elfogultan rózsaszínű
képet festett a rokon népek sorsáról és állapotáról. Hiszen a jeles moszkvai tudós híres volt arról, hogy túlzó rajongója a szláv uralmi
gondolatnak. Neki minden nagyszerű volt, ami a „szent Oroszországban" történt s így megfeledkezett arról, hogy a cárok
hivatalnokhada és a hatalmas földesurak meg a pópák is milyen kíméletlen erőszakkal nyomták el az uralmuk alatt élő népeket, a nem
oroszokat különösen. De Reguly vendég létére nem akart vitát kezdeni. Ezért hűvösen csak ennyit jegyzett meg:

- Útba ejtem persze a Volga-kanyar táján élő rokonokat is, cseremiszeket, votjákokat...

A tudós közbevágott:

- Még előbb is találna rokont. Hiszen legközelebb érné a mordvinokat, ha innét Moszkvától kissé délkeletnek fordulna. De én belátom,
hogy önnek a legárvább rokon a legsürgősebb. S bizony ha a vogulokhoz igyekszik, akkor jobb, ha egyenesen keletnek tart:
Novgorodon át Kazany felé.

Reguly mosolyogva bólintott:

- Kazanyban Kovalevszkij professzorhoz van ajánló levelem.

- Kovalevszkij?! — csattant fel Pogogyin tréfásan. — Vigyázzon bátyuskám, nehogy ez a derék tudós elcsábítsa önt a mongol
sivatagokba. Ha nem tudná, Kovalevszkij a mongolokba szerelmes. Egész életét a mongol história tanulmányozásával töltötte. Irt is
egy hatalmas mongol szótárt. A hunok is az ő tudományába tartoznak. Ő bizonyára bebizonyítja önnek, hogy a magyarok Attila
közvetlen leszármazottjai.

Reguly szívből nevetett:

- Annyira már megedződtem, hogy nem engedem magam naponta más rokonságba csábítani. Hiszem majd azt, mit magam látok,
hallok s eszemmel egybevetek.

- Ez derék, bátyuskám! — szólt elégedetten Pogogyin — igazi tudós nem is fogad el mást, csak mit maga vizsgálva tapasztal. El ne
térjen ettől az elvtől, s akkor századévek múltán is önnek lesz igaza. De most gondoljunk a mára — igyunk egy csésze jó orosz teát...

Három napot időzött Reguly Pogogyin vendégszerető házában, tovább már nem fogott rajta a barátságos marasztás.

Indult, hogy minél előbb megjárja Kazanyt is. De még mielőtt elérte volna a híres egyetemi várost, megtapasztalta az orosz föld
legnagyobb vásárvárosát, Nyizsnyij-Novgorodot is.

Végeláthatatlan síkon döcögött a delizsánsz s már a Volga felé igyekvő Oka partján futott versenyt a piszkosbarnán hömpölygő vízzel
jó ötven versztányira Novgorodtól. Messziről intett feléjük a lapos síkságból hetykén kiemelkedő novgorodi Csasszovoj-domb, tetején
a tizennégy tornyos bástyafal koronájával, azon belül a novgorodi Kreml tornyaival.

Büszke látvány volt ez a végtelen síkságra vigyázó tornyos város.

A delizsánsz átdöcögött az Oka hajóhídján és bekocogott a város faházai közé. Regulynak ide is volt ajánlólevele egy Melnyikov nevű
tudós emberhez, aki Nyizsnyij-Novgorod városának és kormányzóságának történetét kutatta.

Melnyikov is olyan közvetlen barátsággal fogadta a fiatal magyar utazót, mintha már gyermekkora óta ismerné. A magas, hajlottvállú,
keszeg ember magasnyergű orrán még a csiptetős szemüveg is rezgett a buzgó igyekezettől, hogy vendége elé teregesse minden
kincsét: évszázados okiratok sárgult pergamenjeit, régi-régi nyomtatványokat és térképeket.

Ez is érdekelte Regulyt. Hogyne érdekelte volna, hiszen ezek az avatag iratok mind a világnak e különös pontjáról beszéltek, hol tán
már ezredéve teregeti egymásnak földi kincseit, keze ügyességét, szorgalma gyümölcsét — Kelet és Nyugat.

Hosszú, hosszú századok óta Nyizsnyij-Novgorod piacára, vásárára hozta a teát és gyapotot Közép-Ázsia, a finom gyapjúkból szőtt
színes kelméket, szőnyegeket Perzsia és Afganisztán. De idejön magát kínálni Észak-Szibéria rengeteg prémje is, hogy cserélődjék a
nyugati orosz tartományok búzájával, kikészített bőrárujával és a moszkvai műhelyek híres vasszerszámaival.

A novgorodi híres vásárban minden év július közepétől szeptember derekáig két hónapon át reggeltől estig zajlott- forgott a teméntelen
nép. Ezalatt negyedmillió idegen is megjárta a Reguly idejében már kőből épült hétezer bolthelyiséget, amit széles körutak szabályos
rendjébe telepítettek a novgorodi várdomb tövébe.

Mikor Reguly már eleget hallott Melnyikovtól e nevezetes vásárváros történetéről megkérte, hogy mutassa meg neki a zajló valóságot
is.

Ekkor az orosz tudós felvezette ifjú vendégét a híres novgorodi várdomb tetejébe, hogy először az ottani nevezetességeket mutogassa.
Am nagyon csodálkozott, hogy a magyar utazó vajmi kevés érdeklődést mutatott a kormányzói palota tekintélyes épülete meg az
Arzenál hatalmas tömbje iránt.

Reguly inkább a bástyák felé tekingetett. Közben azonban megakadt szeme a tér közepén álló egyszerű, szürke gránitoszlopon.

- Ez milyen emlék? — kérdezte Melnyikovtól.

- Országmentő Minyin érdemét hirdeti — válaszolt lelkes készséggel az orosz tudós. — 1612-ben, mikor a mi szegény
Oroszországunk bitorló cárok meg vetélkedő nemesurak véres harcának zűrzavarában pusztult s még Moszkva is a hódító lengyel
hadak prédája lett, ez a Minyin Kuzma innét Novgorodból kiáltott tüzes szóval a nemzet lelkiismeretéhez. Az ő lobogó, tiszta
hazafisága gyűjtött vitéz sereget, mely elűzte a lengyel tolakodót, s teremtett végre törvényes rendet a szenvedő hazában...

Reguly némán megemelte süvegét a gránitoszlop előtt, de aztán kérő mozdulattal fordult vendéglátó gazdájához:

- Volna tán a bástyán torony vagy más kilátóhely, honnét széttekinthetnék?

Melnyikov készségesen pislogott csiptetős szemüvege mögött, de hegyesre nyírt szakállát aggályosán simogatta:

- Aligha lát onnét valami nevezetest, csupán a házak tetejét, no meg azokon túl a nagy orosz pusztaságot...

- Éppen azt akarom látni — mosolygott Reguly —, innét a magasból. Sejtésem szerint e térés pusztaság látta valaha vendégül
őseinket...

Fel is kapaszkodtak a bástya ferdére kopott kőlépcsőjén, s a várfal pereméről szétláthatott a magyar utazó.

Maga a város is érdekes látvány volt. De még inkább a csodálatos keret, mely a széles bulvárokkal szabdalt házrengeteget körülvette.
Lenyűgöző kép volt a két folyónak, a Volgának és az Okának találkozása. Itt még a Volga sem sokkal szélesebb, mint a beléje ömlő
Oka. Két egyformán tekintélyes folyó barnasárga csíkja futott itt össze s az ölelkező vizek csillogó villájába nyúlott az a földnyelv,
melyre Novgorod épült.

Am Reguly tekintete még e pompás látványon is hamar átrepült. Kutatva nézett túl a Volga őszi vizektől duzzadt hömpölygésén, Kelet
felé. Északról délnek széles kört futott be vizsgálódó szeme, mint a hadvezéré, ki terepet keres, ahol megütközhet. S aztán csak némán,
elégedetten bólogatott. A rövidlátó Melnyikov látta s nem igen értette ezt az elégedett bólogatást. Megkérdezte tehát:

- Mi nevezetest fedezett fel a messze pusztaságban, hogy oly tetszéssel bólogat?

Reguly kelet felé nyújtotta karját:

- Többet látok, mintsem gondolná — szólt komolyan, s most már ő magyarázott Melnyikovnak. — Itt vág egyenest keletnek a Volga...
De nemcsak e bőmedrű anyafolyót látom. Ameddig a szemem visz e párálló őszi síkon, látom, hogy jobbról és balról, északról és
délről miként fut beléje számos folyócska-gyermeke... Kicsinyek és nagyok... Ha nem csalódom, messze délről a Szura kanyarog ezüst
szalagként, északról — majdnem szembefutva vele — villog a Vetljuga vize... De látom, hogy e növendék-folyók is számtalan patak-
csecsemőt húznak magukkal s e sok csillogó víz áldott kövérre öntözi a pompás rónát. Bizonyos, hogy e tájon valóban hazát érezhetett
őseink népe s nyája... Ezt kerestem, ezt a bizonyosságot...

Melnyikov most már értően bólintott, de sóhajtott is:

- Boldog, aki ily messze lát...

Reguly most már mindkét karját kitárva, átszellemülten beszélt tovább:

- Igen! Itt kell keresnünk a rokont, e rokoni tájon! Bővizű rónák ezeréves emléke ébredhetett apáink szívében, midőn a Tisza és Duna
öntözte síkon végső hazára ismertek! S ha maradt testvérünk évezredek viharában, csak itt maradhatott meg — ennyi víz közén ... Ha
rokon a mordvin, persze, hogy itt kell laknia: a Volga és Szura ölelkezésénél. Ha rokon a cseremisz, itt kell tanyáznia: a Volga és
Vetljuga gazdag vize partján... Ha rokon a votják és a zűrjén, persze, hogy ott még távolabb — hová nem fut már szemem — a Kama s
Vjatka vizei ölelik tanyájukat.

Melnyikov sűrűn pislogott:

- Annyi bizonyos, hogy egyetlen rokonnépük sem futamodott soha hegyek oltalmába. Túl az Uralon, a vogulokat és osztjákokat is bő
vizek síkságán találja majd...

Reguly most már némán bólintott. Elégedett volt. Úgy érezte, elérkezett az őshaza kapujába...

De mindjárt türelmetlenség támadt benne, hogy minél előbb be is lépjen rajta. Udvariasan sürgette Melnyikovot, hogy most már
induljanak a vásáros városba, mert még néhány téli holmit akart vásárolni.

Utána lementek az Oka partjára. Ott Reguly egy bárkással kezdett alkudni, hogy másnap hajnalban a Volga vizén folytassa útját kelet
felé,

A körülményes alkudozás közben tagbaszakadt, piros képű, harcsabajuszú férfi lépett hozzájuk. Széles mosollyal kért engedelmet,
hogy a vízi utazáshoz társulhasson:

- Grigorevics tanár vagyok Kazanyból — mutatkozott be a termetes férfiú, és rögtön teljes közvetlenséggel elmondta, hogy
Moszkvából jön ö is, Kazanyba igyekszik, de epéje nem bírja már a telega szörnyű rázását. Szívesebben utazna ő is a sima vízen.

Reguly örült a társaságnak. Útközben legalább megtudhat egyetmást a kazanyi állapotokról.

Másnap hajnalban dereglyébe szálltak, az Oka torkolatánál a Volga széles hátára kanyarodtak. Vidám hajókázás kínálkozott, mert a
hatalmas folyó az őszi vizektől duzzadtan, sodorta, siklatta kelet felé a kis vitorlásbárkát.

A hajócska gazdája is elégedett volt. A két utastól jól megkérvén az utazás díját, már indulás előtt kellően meglocsolgatta torkát
vodkával.

Haladt is a könnyű kis hajó, bár nem éppen nyílegyenesen, csak úgy, ahogyan a folyó sodra vitte. A gondtalan utasok, akik a
telegarázás ellentétét élvezték a jó sima vízi haladásban, a hajó orrának háttal ültek és gyönyörködtek a távolodó novgorodi
várhegyben.

Már jó 10—15 versztányira lehettek a nevezetes várostól, meg is fordultak, mert most már elöl volt az érdekesebb látnivaló, mikor
egyszerre csak egy hatalmas zökkenés. Mindketten a bárka fenekére buktak. Orrukat, homlokukat alaposan beverték.

Feltápászkodtak, hát a széles folyó közepén mozdulatlanul áll a bárka. Oldalát sustorogva ostromolja a torlódó víz. Zátonyon ült a
dereglyéjük...

A hajós kucsmáját feje búbjára lökve káromkodott. A bárka fenékdeszkáiba meg-megbotolva, keservesen két rudat húzgált elő, s vérző
orrú utasai felé nyújtotta őket. Ordítozva mutogatta nekik, hogy a hajó orrába állva, hogyan próbálják a dereglyét a homokzátonyról
letaszítani. Ő maga a dereglyéhez kötött kis csónakba ugrott. A kötelet valamennyivel hosszabbra eresztette és a part irányába evezve
jobbra próbálta húzni a hajó farát.

Jó pár órát elkínlódtak így. S napestig kínlódhattak volna, ha a jószerencse nem küld segítségükre egy ügyesebb bárkát. Ez a
mentőhajó húzta le őket a zátonyról. De a szabadító bárkás nem éppen barátságosan adta tudtukra a megmenteteknek:

- Aki nem ismeri a Volgát, ne hajózzon a Volgán...

Regulyék dühösen támadtak hajósukra. De az most már felettébb egykedvűen bevallotta, hogy ő eddigi életében még mindig csak az
Okán járt. A Volga tetején most van először.

Hát ezt a vállalkozó bátorságot keservesen meg is fizették a telega rázástól menekülő utasok. Még két napig próbálkoztak a Volgával
ismerkedő okai hajós szerencséjével. Ezalatt még kétszer feneklettek meg, még kétszer húzták le őket jótét hajósok a marasztaló
homokpadról.

Negyedszer már nem kívánkoztak ilyen kalandra. Már csak azért sem, mert három nap alatt mindössze hetvenöt versztányi utat tettek
meg. Gyalog messzebb értek volna.
Makarjev községnél tehát kiszálltak bárkájukból és ismét telegára ültek. Ez ugyan irgalmatlanul rázta őket, de legalább nem akadt el a
göröngyös utakon.

Reguly nagyon megkedvelte útitársát. Grigorevics tanár vidám kedéllyel viselte a három nehéz nap viszontagságait. Eddig bizony
egyébről alig is beszéltek egymással, csupán a zátonyok keserves élményében eszükbe ötlő, akasztófahumoros mondásokkal
élesztgették egymás szontyolodó kedvét.

Grigorevics tanárnak most a telegán is jutott eszébe valami vigasztaló:

- Nekünk még csak hagyján, kedves Reguly úr, ezen a lépésben döcögő telegán. De látja ezeket a vágtató szekerecskéket, amik itt
jobbról-balról előzgetnek bennünket... Lám, az ördögadta cseremisz űzi-hajtja lovacskáját, még csak meg se huppan szekere
deszkáján, mintha egybe volna nőve apró járművével...

Reguly csak a cseremisz névre kezdte figyelgetni a fogatjuk mellett sűrű egymásutánban elszáguldó apró kis szekereket meg a
szekerek között vágtató lovasokat. A rendre egyforma szekerecskét két rúd közé fogott lovacska húzta, vagy inkább repítette, mert az
apró, mokány lovak, mintha csak versenypályán futnának, mind vágtában száguldottak. S persze a lovasok is.

Reguly azonban nem is annyira a szekereket, lovakat figyelte, mint inkább az ingzubbonyos, prémkucsmás cseremiszeket. Akár
szekéren, akár lóháton ültek, látszott rajtuk, hogy sudár termetű, kemény derekú valahány. Ruházatuk olyan volt, mint az orosz
muzsiké. De hosszúkás arcuk, barna bőrük és szakálluk meg kemény tekintetük jellegzetesen különbözött a széles, lágy vonású, szelíd
tekintetű orosz arctól.

- De hová igyekezhetnek ezek ilyen sebes iramban, s ekkora sereglésben?

- Vásárba mennek, a Csebokszár melletti Novi-Szun-dirba! — adta meg a választ a telega kocsisa.

S csakugyan, alig két óra múltán, mikor Regulyék fogata is bedöcögött a nevezett községbe, az óriási vásártéren már legalább kétezer
főnyi sokaság nyüzsgött a piaci sátrak széles utcasoraiban.

Reguly most már közelebbről szemlélhette az útjába került első rokon népet. Ekkora tömeg egyszerre! Erős belső izgalomban, de
élesen figyelő szemmel-füllel ügyelt az árulóalkudozó csoportokra.

Első, különös tapasztalása az volt, hogy ez a cseremisz vásár milyen csendes. Folyt itt ugyan a szó — hiszen kínáltak-alkudoztak itt is,
mint minden vásárban, de a szavak komoly nyugalommal estek, szinte darabonként, s nem peregtek, mint a pétervári bazárban vagy a
novgorodi piacon. Még az asszonynép is csendes méltósággal mondogatta a magáét.

Regulynak tetszett ez a csendes beszéd, mert füle éberen figyelhette a szavakat: hall-e vajon rokoni hangzatot, s érthet-e valamit e
szépnövésű, komoly nép beszédéből?

Bizony alig értett egy-egy szót. De a csendes beszéd muzsikája ismerős volt számára.

Nehezen szakadt el a derék cseremiszektől. De indulnia kellett, mert a postaszekér nem várakozott. Tovább haladtak hát kelet felé és
estére elérték Csebokszár községet, ahol a fogadóban már nagy elevenséget találtak.

Itt is vásárosok tanyáztak, akik a másnapi csuvas vásárra érkeztek a községbe. Nagy kedve lett volna Regulynak ezt a társaságot is
alaposabban megtapasztalni, de a postafogat hajnalban indult s így csak arra volt alkalma, hogy a vásártéren — melyet Simeg-
bazárnak neveztek — csak úgy futtában végignézze az alacsony, barna, mongolos szemű csuvasok tarka sereglését.

Avval a reménnyel vált meg a színes látványtól, hogy majd visszaútján megkeresi és tanulmányozza ezt a török nyelvű népet is. A
telega még három teljes napig rázta őket s csak harmadnap délután tűnt fel Kazany.

Egyszerre gyönyörködhettek a Volgán túl, dombok tetejére épült város látványában, de a Volgában is, mely éppen itt unja meg Kelet
felé tartó útját és hatalmas kanyarban fordul délnek, hogy ezután már mindig csak melegebb tájak felé haladva érje el a Kaspi-tengert.

Éppen a nagy kanyar alatt járt a komp, mely az utasokat és járműveket a keleti parton épült város felé szállította. Várniuk kellett, mint
minden kompnál, s így Grigorevicsnek elegendő alkalma nyílt arra, hogy Regulynak elmondjon egyet-mást Kazany városáról.

- Látja — kezdte a kazanyi tanár —, ez a város éppen úgy vásártér lehetne Kelet és Nyugat értékeinek cserélésére, mint Novgorod.
Csak itt nem a testi dolgokat kellene cserélni, hanem a szellemieket. így tervezték bölcsebb elődök...

Reguly bólintott.

- Úgy tudom, azért is épített itt egyetemet az ifjú Sándor cár, ki századunk elején még a felvilágosodás híve volt.
- Igen, igen! — legyintett kissé keserűen Grigorevics.

- Ám az egyetem most már másodrendű intézménnyé sorvadt. Első helyre az érseki papi szeminárium került. Az ön kutatása
szempontjából is a szeminárium lesz hasznosabb...

- Hogyan? — lepődött meg Reguly. — Csak nem a szeminárium foglalkozik nyelvészettel az egyetem helyett?

- Az ön számára fontos nyelvészettel bizony csak a szemináriumban találkozhatik — mondotta Grigorevics enyhe gúnnyal. — A
cseremisz, a votják és a csuvas nyelvet csak a görögkeleti papnövendékeknek tanítják. Természetesen egyáltalán nem a nyelvtudomány
fejlesztéséért.

- Hanem? — álmélkodott Reguly.

- Hadi szempontból! — nevetett gúnyosan Grigorevics.

- Ha nem tudná, közölhetem, hogy itt e tájon most tervszerű hódító hadviselés folyik. A cseremisz, votják és csuvas pogányokat kerítik
a derék pópák a maguk karámjába. S mivelhogy az üdvözítő ortodox egyház malasztját nem osztogathatják a szerencsétlen
pogányoknak orosz nyelven, hát kénytelenek a papok a pogányok nyelvét tanulni. Ezért lett most a finnugor nyelvek „tudományos"
központja a kazanyi érseki szeminárium.

Reguly vállat vont:

- Számomra mindegy, hogy milyen szándékkal foglalkoznak e népek nyelvével. A fontos az: hogy foglalkozzanak, s legyen valami
gyűjtött anyaguk, mit a tudomány számára használhatunk.

Grigorevics, aki matematikát tanított, erről nem tudott további felvilágosítást adni. Annyit azonban bizonyossággal állított, hogy az
egyetemen van néhány kiváló történet- és nyelvtudós, de egyik sem a Reguly-kutatta nyelveket tanulmányozza.

- Kovalevszkij — mondotta Grigorevics — kihez az ön ajánlása szól, a mongolok történetével foglalkozik. Másik jeles tudósunk a
perzsa származású Kazimbeg, nyelveket kutat. Török-tatár nyelvtant szerkeszt. Bizony csak a pópák között foghat ön magának
finnugor nyelvészt.

Így is történt. Mikor Reguly jelentkezett ajánlólevelével Kovalevszkij professzornál, az áradó szívélyességgel fogadta a fiatal magyar
utazót s akár mindjárt be is avatta volna minden mongol tudományba, de mikor az ugor népek dolgára terelődött a szó, a nagy tudós
nem tudott mást ajánlani:

- Legjobb, ha a szemináriumba megy, ott talán majd kap ezekről a népecskékről valami anyagot.

Nem sokkal többre ment Kazimbeggel sem. A turbános, kaftános, perzsa tudóst tucatnyi tanítványa körében találta. Az ifjak nagy
figyelemmel hallgatták.

Kazimbeg Regulyt keményre tömött, selyemhuzatú vánkoson kínálta hellyel, miután homlokához illesztett tenyérrel törökösen
köszöntötte.

De hát ez a simaszavú, méltósággal udvarias tudós sem volt ment a maga tudományának hiúságától. Mihelyt tudomásul vette, hogy
Reguly a török nyelvtant is tanulmányozta, akár mindjárt tovább is tanította volna — törökre. A magyar nyelvről pedig egyenesen az
volt a véleménye, hogy az okvetlenül a török nyelveknek valamelyik ágazata.

Reguly nem óhajtott vitába szállni a maga szakmájában kiváló tudóssal, hiszen mindjárt látta, hogy itt saját hasznára kevés újat kaphat.
Ezért inkább a mesélő kedvű perzsa professzor tanítási módszerét dicsérte s előzékenyen kijelentette, hogy ő is szívesen ülne a lelkes
tanítványok sorában.

Erre Kazimbeg udvariasan bemutatta legkitűnőbb tanítványait, akiknek javarésze híres orosz családok — hercegek és grófok —
sarjadéka volt. Reguly figyelmét különösen felkeltette egy sudár termetű, villogó szemű ifjú, kinek széles és nyílt homlokáról tüzes
értelem sugárzott.

- Lev Nyikolajevics egyik legkitűnőbb tanítványom — mutatott Kazimbeg az ifjúra s hozzátette: — Előadásaimat mindig a maga
képzeletével színesítve mondja vissza.

Reguly kezet szorított a bő képzeletű ifjúval. Az önérzetesen tekintett a vendég szemébe a kézfogáskor csak ennyit mondott: —
Tolsztoj.

Kazimbegtől az érseki szemináriumba tért Reguly, s ott a maga számára pillanatnyilag legfontosabb szellemi kincsekre bukkant. Meg
kell hagyni, hogy a szemináriumi pópák szíves készséggel bocsátották rendelkezésére a „kincseket", pedig fogalmuk sem volt róla,
hogy Reguly számára milyen becsesek.

A nagy szakállú, fekete csuhás pópák fiatalja-öregje egész csapatban kísérgette a magyar utazót a szeminárium bolthajtásos, kongó
folyosóin. Bevitték tekintélyes könyvtárukba. Ahogy tudtak, feleltek is faggató kérdéseire.

Mihamar kiderült, hogy a cseremisz és csuvas nyelvekkel foglalkoznak ugyan, de egyáltalában nem tudományos módszerességgel,
vagy nyelvészeti kutatás céljából. Éppen csak annyira, hogy a papnövendékek a pogány népekkel való érintkezéshez szükséges,
kezdetleges nyelvtudást elsajátíthassák.

Reguly vizsgálódó kérdéseire azonban kiderült, hogy valahol a könyvtár lomos kamrájában porosodik néhány régebben készült
cseremisz, votják és csuvas szótárféle, amit egykori pópák tudományos igényű buzgalomból gyűjtögettek össze.
Csodálkoztak a derék papok, hogy az ifjú magyar utazó milyen lelkendezve kap ezen a közlésen és milyen türelmetlen hévvel kéri,
hogy kerítsék elő a porosodó iratokat.

Három napi keresgélés után elő is került három cseremisz és egy csuvas szójegyzék.

Rögtön látta, hogy ezek a jegyzékek kitűnően használhatók alaposabb gyűjtőmunka elkezdéséhez. Valóságos prédikációt tartott az
ámuldozó pópáknak e munkák jelentőségéről és kérte őket, hogy folytassák a gyűjtés munkáját.

- Én vissza fogok térni önökhöz s együtt feldolgozzuk majd az anyagot.

A papok eleinte zavarodottan simogatták hosszú, fényes szakállukat, de végül annyira fellelkesítette őket az ifjú tudós tüzes biztatása,
hogy Ígérték, amit csak ígérhettek, s bőségesen meg is vendégelték a magyar utazót.

A vendég pedig — akit a szeminárium igazgatója szállásra is a pópák klastromában marasztott — elégedett hangulatban ült le fűtött
cellájában, hogy végre levélben számoljon be Baer professzornak:

Ön felette nagy jótéteményben részesített, midőn Pétervárról eltávolított. Minden lépéssel, mi célomhoz közelebb visz,
szabadabbnak, erősebbnek érzem magamat. Fejem tiszta és könnyű, szemem olyan mint a sokáig vaké, ki i

smét az Isten ragyogó napját veheti be... — írta levelében, majd beszámolt eddigi útjáról.

S ha már benne volt a levélírásban, Toldy Ferencnek is menesztett postát, közölte a rokon nyelvek anyagának gyűjtésére vonatkozó
terveit.

Ha együtt lesz remélt anyagom, ez mind nyelvünkre, mind históriánkra és mindenre, mit nemzeti tudománynak nevezünk,
megbecsülhetetlen következményekkel fog bírni - írta Toldynak. — Míg e tárgy sötétén át nem törünk és világosságot nem
nyerünk, addig valódi nemzeti tudományunk nem is lehet.

Mi magyarok, kik annyi ritka és nemes áldozattal törekedtünk érettebb és műveltebb nemzeti életre, ne késlekedjünk, hogy
a tudomány új útjain haladva nyelvünkből magunkat és históriánkat megismerjük. Higgyük el, hogy az önismeretünkhöz
vezető út a bölcsességhez vezető út is. Mihelyt megszűntünk önmagunk számára rejtély lenni, megszűnik majd az a hamis
dicsfény is, mely eddig elzárta szemeinket a valónak ismeretétől...

Közölte végül Toldyval, hogy néhány nap múlva elindul Kazanyból északkelet felé, hogy az Uralon való átkelés előtt még a permi
kormányzóság területén élő votják rokonokat is meglátogassa.

Kazanyból való indulása előtt esett le az első hó. Reguly örvendezve nézte a klastromi cella ablakából a vígan szállingózó
hópelyheket. Talán megszabadul a telega irgalmatlan rázásától és sikló szánon utazhat tovább az Ural felé...

Reménye korai volt. Vékonyka még az ilyen első hó szán alá. Malmisi városáig még mindig szekéren kellett utaznia. Itt végre
megkönyörült rajta az egyre szürkébb ég: olyan hóbundát rázott a földre, hogy a szánok ujjongó csengettyűzéssel indulhattak útnak.

Malmisi városától kezdve csupa votják falun utazott keresztül Reguly. Különös, ellentmondó benyomásokkal gazdagodott ezen a pár
napos úton.

Mikor szánja megállott az egy-egy sor faházból álló votják falu közepén, az éppen közelében járó-kelő votják férfiak- asszonyok —
viseletben is, alakban és arcvonásokban is — a dunántúli falvak népére emlékeztették Regulyt.

Az asszonynép különösen: bő fehér ingvállban, ráncos fehér szoknyában, hátrakötött fejkendővel járt, mintha egyenesen a baranyai
Ormányságból származott volna ide. Meglepő volt ez a külsőben mutatkozó rokonság.

A fogadtatás annál kevésbé volt rokoni.

Alig állt meg Reguly szánja, teljesen néptelen lett az utca, mintha nem is laknának a faluban. A votjákok tüneményes gyorsasággal a
palánkkerítések mögé bújtak, Reguly csak a házak apró ablakaiban fedezett fel néhány gyanakvó szempárt.

Nem hirdethette meg a rokonságot a néptelen utcának.

Betért hát a pópa ugyancsak szegényes faviskójába, amely a hagymatornyú fatemplom tövében húzódott meg.

Döbesben történt ez s Regulynak nagy szerencséje volt, hogy rögtön a pópához ment. A döbesi pópa ugyanis maga is votják
származású volt, ezenfelül kivételesen művelt ember. Mikor megtudta, hogy Reguly mijáratban van, örömmel, nyíltszívűen beszélt
neki népe mostani állapotáról és múltjáról. Megmagyarázta, miért oly zárkózó, visszahúzódó a votják, vagy ahogy ők magukat nevezik
— az udmurt nép.
- Háromszáz keserves esztendeig tatár igában nyögtek - mondta a zengő hangú pópa —, s mikor attól megszabadultak, a Sztroganov
földesurak ispánjai, az adóbehajtók és a cári hatóságok rendőrei, bírái jöttek a nyakukra. Hatszáz év óta ilyen a sorsuk: örökös
védekezés, ellenállás, bezárkózás a maguk szűk kis világába, amihez elképzelhetetlenül makacs szívóssággal ragaszkodnak. Ez a
ragaszkodás tartotta meg őket — udmurtoknak. Pedig már a tatároknak a XIII. században kezdődő uralma előtt Magna-Bulgária török
népének hatása alatt is éltek vagy három évszázadot.

Reguly gyors számítást végzett:

- Úristen! Ezer esztendeje sohasem volt maga ura ez a szerencsétlen nép! Nem is csodálom, ha bizalmatlan.

A pópa kegyesen bólogatott:

- Bizony, bizony, ezer éve rab nép az udmurt, de — udmurt. A keresztvíz sem sokat fogott rajtuk. Ősi pogányságukhoz is
ragaszkodnak. S a keresztény imákba is a maguk gondolatát viszik be. Mivel legfőbb rossznak mostanában a pristavot, a zsaroló
rendőrbírát tekintik, hát így alakítják a Miatyánkot is: „...és szabadíts meg minket a pristavtól".

Reguly mosolyogva kérdezte:

- Mit szól ehhez a pristav?

- A pristav, sajnos nem ismer se istent, se embert. Zsarol, mert azt is jól tudja, hogy az udmurt fizet — de nem vall. Ha egyet közülük
bíróság elé visznek, az egész falu összeáll s igyekszik a vádlottat kimenteni. Vallomást nem lehet belőlük kicsikarni, akkor sem ha a
vádlott véletlenül valóban bűnös. Inkább pénzt áldoznak vértestvérük kiszabadításáért. Ezt aztán alaposan kihasználják a cári
hivatalnokok.

- Hát olyan jómódúak a derék udmurtok, hogy telik nekik a költséges vesztegetésre?

- Nincs az egész orosz birodalomban még egy ilyen szorgalmas és takarékos nép! — dicsérte nyáját a pópa. — Földjeit kitűnően
műveli. Nagyszerű vadász és ügyes halász. Olyan méhészete van, hogy a világon alig akad párja. Lenből, kenderből maga fonja-szövi
ruháját. Az erdő fájából elkészít minden házi eszközt, amit fából csak faragni lehet. Igaz, hogy ember legyen, aki az udmurttól a
magatermelte gabonából, magakészítette szerszámból vásárolni tud.

Reguly csodálkozva csóválta fejét.

- Hát akkor miből pénzelnek, ha semmit nem adnak el?

- Fölös árujuk azért mindig elkel. Széles ez a mi orosz birodalmunk, valahol minden évben van ínség. Ezt az udmurt földet meg
mindenhol úgy ismerik, hogy itt mindig van árpa, rozs, zab, borsó, burgonya a csűrökben, vermekben. 5—600 versztáról is jönnek ide
szekeres vásárlók. Csak mondom: nehéz az udmurttól vásárolni. Valóságos kínszenvedés kivárni még azt is, míg kivallja mennyit kér
érte. De ha egyszer kimondott valamit, akkor nincs alku tovább. Az udmurt ember megmásíthatatlan szentségnek tartja kimondott
szavát.

- Nem kereskedő nép, annyi szent — mondta nevetve Reguly, s a pópa mosolyogva hagyta helyben ezt az ítéletet. Sőt meg is toldotta:

- Nem könnyű velük bánni. De az is bizonyos, hogy ha az udmurt valakivel barátságot köt, az haláláig számíthat hűségére.

- Jó tudni az ilyen rokonról — mondotta Reguly. — De miképpen lehet barátságába férkőzni? S ami engem most főképpen érdekelne:
hogyan lehetne szavaihoz hozzájutni?

A pópa szelíd mosollyal ingatta fejét:

- Ha ön itt Döbesben megtelepedne, hosszú-hosszú idő múltán esetleg sikerülne bizalmukba férkőznie. Tán nyelvük is megindulna. De
ha ön most nem ér rá itt időzni, akkor felajánlhatom segítségemet. Mindenekelőtt átnyújtom önnek ezt az udmurt nyelvtant, amit
magam írtam. S megígérem, hogy mire ön visszatér voguljai közül, három-négyezer szóból álló udmurt szójegyzéket gyűjtök.

- Ki sem mondhatom, milyen hálás vagyok ezért — köszönte Reguly a becses ajánlatot és búcsúzás közben őszinte megelégedéssel
gondolta magában:

- Mégis csak derék emberek a pópák!

Ám alig kétnapi járóföldre Döbestől egy Szumszi nevű udmurt faluban — bizony a döbesi pópára kellett korlátoznia jó véleményét.

Mert a szumszi pópa — akiről azt a hírt hallotta, hogy Máté evangéliumát lefordította votják nyelvre — olyan kapatos állapotban
fogadta, hogy menekülnie kellett a belőle áradó vodkagőztől.

Siklott hát a szánon tovább kelet felé, míg fel nem tűnt Perm, az Ural innenső oldalán az utolsó nagyobb város.

Itt megint jólesően tapasztalta hatalmas pétervári pártfogójának, Balugyánszky tanácsosnak figyelmes gondoskodását.

A permi kormányzó levelet kapott Balugyánszkytól, melyben az ifjú magyar utazót figyelmébe ajánlotta. A nagyhatalmú kormányzó
páratlan szívélyességgel fogadta Regulyt. Saját palotájában látta szállóvendégül s a kormányzósági hivatalnokokat utasította, hogy a
magyar tudós minden kívánságát teljesítsék.

Így kapta meg Reguly a permi kormányzóság teljes néprajzi térképét, melyen rajta volt minden helynév s a lakosság nyelvi és
nemzetiségi állapota is fel volt tüntetve.
A jelentős becsű anyaggal poggyászában folytatta most már útját az Ural nyugati előőrs-dombocskái között, Uszolje, a híres sófőző
hely felé. Itt a sófőzde igazgatójában, Volegovban megint tudós férfiúra talált és tőle egy négyezer szóból álló szójegyzéket kapott.

Útközben egy-egy feltámadó szélroham elsöpörte az égről a piszkosszürke hófelhőket. Reguly mohó tekintete előtt szabaddá tisztította
a kilátást: ott magaslott előtte az Európát Ázsiától elválasztó Ural.

Mikor először lebbent fel előtte a hegységet takaró felhőfátyol, majdnemhogy csalódást érzett. Ő, az Uraira gondolva, mindig valami
romantikusan vad, sziklabérces hegyfalat idézett képzelete elé.

S íme — szelídvonulatú, nem is valami impozáns magasságú hegyhát képe tűnt eléje, olyan nyugodtan hullámzó hegység, mint a
dunántúli Vértes vagy a Mecsek.

Meg is mondta „csalódását" Volegovnak, a sófőző igazgatójának:

- Azt hittem, áthághatatlan sziklák égbenyúló ormát találom majd magam előtt. S íme, mi áll előttem: könnyű sétálásra csalogató,
szelíd domb...

Volegov elmosolyodott:

- Igaz, igaz; az Ural magassága ezen a részen kevés csúcson haladja meg a hatszáz métert. De azért átsétálni rajta mégis fáradságos. Ha
nem is túlmagas, de elég széles a háta, s míg gyalogosan túljutna rajta, emelgethetné a talpát. Azt se gondolja, hogy az Ural mindenütt
ilyen szelíd vállú. Majd ha északabbra utazik, láthat még rajta vad sziklabércet is, égbenyúlót s valóban áthághatatlant. Most elégedjék
meg az Uralnak ezzel a szelídebb arcával.

Reguly nem is elégedetlenkedett, de szemével izgatottan kutatta, hol is lesz az a hágó, melyen majd útja a keleti oldalra vezet.

Volegov a hegyhát egyik szelídhajlású bevágására mutatott:

- Ott megy majd át a szánja, azon a hágón. Ott ered egy folyócska, mely már a túloldali vogul föld felé bukdácsol. Túra a neve...

- Túra!? Nekünk is van otthon Túr folyócskánk! — kiáltott fel Reguly izgatottan. — Bár a szó véletlenül is egyezhet — tette hozzá.

- Nos — mosolygott kedvesen Volegov — holnap már e rokon folyócska vezérli önt e rokoni földre.

JURKINA ÉS BAKTYÁR
Az Ural hágójára induló postaszánt különös gonddal szerelték fel. A hajtókocsis mellé egy sarkig-bundás marcona férfi telepedett,
töltött mordályt szorítva térde közé. A négy utas számára is puskákat raktak a szán fenekébe. A lovak csengőit rongydarabokkal
némára bugyolálták. Mindezen felül az indulásra kész szán mögé odaficánkolt két mokányparipás, fegyveres kozák is, hogy
végigkísérje útjukon a hegy veszedelmeire elszánt utasokat.

Reguly tudta már Volegovtól, hogy nem rablóbandák ellen fegyverkezik a postaszán, hanem a nagy havazás után mindig vállalkozó
kedvű farkascsordák ellen.

Sűrű hóesésben indult a postajárat és a négy jóltartott lovacska vidáman prüszkölve győzte az út elejének enyhe emelkedését. Regulyt
és három utastársát a zordon útrakészülődés sem zavarta, derűs hangulatban élvezték a pompás téli időt; vastag prémbundák védték
őket a szibériai hidegtől.

Feljebb, a hegy derekán enyhült a havazás. S ekkor már gyönyörködhettek az út két oldalán némán őrt álló, hatalmas
szálfenyvesekben.

A csengőtlen szán némán siklott a nagy kanyarokban emelkedő úton, a hóprémes fenyők sötét mélyéből is csak mélységes csend
kúszott elő. Az utasok szava is elnémult, s a nyomasztó csendet csak a lovacskák fújtató prüszkölése hessentette el egyszer-egyszer.

Közvetlenül a hágó teteje előtt lassított a postakocsis. A végső kapaszkodó meredekjén már csak lépésben haladtak a derék lovacskák.
A kocsis mellett ülő zordon bundás férfi térdén keresztbe fektette puskáját. A kozákok is leemelték hátukról karabélyukat és
nyeregkápájukra nyugtatták.

Semmi különös ok nem volt erre az aggodalmas elővigyázatra. Az erdő sűrűjéből továbbra is a siket csend ásított. Egy-egy fenyőóriás
ágairól néha lehuppant a vastag hóprém. Ez volt a dermedt életben minden mozgás.

A hágó tetején kiszélesedett a világ. A sötét fenyvesek hátrább vonultak, s a kis fennsíkon derékvastagságú gerendákból épített őrház
tűnt elő, kéményéből békés füst kanyargóit a világosodó égre.

Megpihentek. A lovacskák orra elé abrakos tarisznyát kötöttek, az utasok az őrház barátságos melegében forró teát szürcsöltek. Egy
órai jóleső nyújtózkodás után megint a szánba préselődtek, a lovacskák — hajrá! — már indultak is az út könnyebbik felére, hegynek
le, a szibériai lapály felé.

A hegy keleti oldala meredekebben esett, a szán gyorsan siklott. Az erdők megint közelebb nyomultak az úthoz, de itt már nem volt
dermedt a csend. Az út jobb oldaláról, jégcsapos sziklák alkotta mély mederből halk csörrenéssel köszönt fel Regulyhoz a kis Túra
bukdácsoló vize.

Félénk, bátortalan volt a csörgedező hangocska, mintha a Túra lélegzete akadozna a didergető, fagyasztó hidegben. De amint lejjebb-
lejjebb kanyarodtak, egyre vidámabbra élénkült a csergés, néhol már vastag csobogássá komolyodott, s mire a szán utasai
megpillantották a sziklás orom tetejébe épült Verhoturje várának omladékát, a Túra már mormolva zubogott szelídülő medrében.

A szán bekanyarodott Verhoturje dimbes-dombos utcáira, s az utasok megkönnyebbülten topogtak gémberedett lábukkal a
postaállomás emeletes faépülete előtt.

Reguly körülnézett. Ez volna hát az első vogul „város". Itt megkezdhetné ismerkedését a legárvább, de legközelebbi „rokonnal"...

A jó kétarasznyi hóbundával takart, összevissza épült faházacskák szegénységet mutattak. Am vogul ember itt aligha akadt. Verhoturje
a vogul föld délnyugati sarkát kormányzó cári hatóságok székhelye; a kis község lakóinak javarésze hivatalnok, adószedő s pár tucat
kereskedő. Oroszok. Regulynak ezúttal is volt ajánlólevele, a kerületi főnökhöz. Még a permi kormányzóságon kapta, ahol arra is
figyelmeztették, hogy van itt valami levéltár is, melyben a vogul nép múltjára vonatkozó régi iratokat őriznek.

Neki is indult megkeresni a kerületi főnököt, s főképpen a levéltárat.

A főnök — torzonborz szakállú, véreres szemű, nagydarab ember — barátságosnak bizonyult a maga módján. Vodkával kínálta
vendégét. Közben hatalmas mancsaival rengő combját csapkodta, s hadarva szidta a felsőbb hatóságokat. Reguly ebből érthette,
milyen kényelmetlen gond volt számára a levéltárat kereső utazó.

- Levéltár?! Levéltár?! — hadonászott a főnök. — Az a sok átkozott, penészes papír! Az ördögnek van ideje bajlódni azzal a rothadó
büdösséggel! Van a permi kormányzó őkegyelmességének elég kényes csinovnyikja, küldjön ide egy tucatot, hogy csináljanak
„levéltárat" abból a szemétdombból, ott fent...

A főnök kimutatott pipafüstös szobája ablakán, éppen az omladozó várromra.

Reguly makacsul kérte, hogy mégis csak mutassák meg neki azt a „szemétdombot". Egy hivatalnok aztán rozsdás kulcscsomót
zörgetve, felvezette őt a várrom omladékai közé, ahol egy még be nem dőlt bástyasarok két pinceszerű helyiségében láthatta Reguly a
„vogul történet enyésző papírhalmazát".

Csak úgy találomra kihúzott egy-két penészes szélű papírlapot a sarokba hányt halomból. Az 1600-as évekből származó kimutatás volt
arról, hogy mennyi prémadót: „jasszákot" hajtottak be vogul településeken. Felbecsülhetetlenül értékes anyag lett volna ez a
papírhalmaz a vogulok akkori és mostani állapotának összehasonlítására.

De hát arról szó sem lehetett, hogy ő most nekiálljon rendezgetni a reménytelenül pusztuló levéltári anyagot. A főnöknek mindenesetre
dörgedelmes hangú előadást tartott: hallatlanul értékes, tudományos anyag pusztul napról-napra a „levéltárban". Az ijedt ember aztán
megígérte, hogy igyekszik a „rothadó szemétdombot" szárazabb helyen raktározni és az iratok között valamelyes rendet teremteni.
Reguly úgy érezte, máris tett valamit a kultúra megmentésére.

Nyugodtabban indult észak felé, Bogoszlovszkojba, ahol egy híres geológust akart meglátogatni: Protaszov bányaigazgatót.

Száz versztát szánkózott megint, most már az Ural keleti lejtőjén. Nem bánta ezt az utazást, mert szüntelenül gyönyörű tájakon és már
elevenebb vidéken jártathatta tekintetét. Az Uralnak ez a középső szakasza az ércek dús kincsestára. Mindenfelé bányatelepek, kohók
kéményei füstölögtek.

Protaszov is bányaigazgató volt, de nem a szürke ércek, hanem a csillogó arany legkiválóbb uráli kutatója. Bogoszlovszkoj volt a
székhelye, de hatásköre kiterjedt messze észak felé. Főnöke volt valamennyi uráli aranykutató expedíciónak. Ő maga is keresztül-kasul
járta ezeket a tájakat.

Reguly tudta, hogy Protaszovnál tájékozottabb emberrel itt aligha ejthet szót.

E várakozásában nem is csalódott. A tudós bányaigazgató szebbnél-szebb részlet-térképeket mutatott neki a maga uráli
bányavidékéről. De a vogulok telephelyeiről is tudott útbaigazítást adni.

- Előbb északra, aztán megint keletre kell mennie — mondotta a borotvált arcú, hűvösen szürkeszemű, fölényes Protaszov. — Itt a mi
bányavidékünkön véletlenül sem talál vogult. Mit is keresnének erre? A vogul megveti az ilyesfajta munkát. Azt mondja: ő nem
vakondok, hogy a földben kotorásszék. Ő szabad vadász és halász — semmi egyéb. Büszke mondása, hogy csak két úr van a világon:
a cár és a prémmel (nem pénzzel) adózó vogul! Ha kíváncsi erre az „úri" népre, induljon Vszevolodszkojba. Az egész nyugati
vogulság a Vszevolodszkij-család mérhetetlen birtokán él. Borovkov jószágkormányzó majd szerez önnek néhány értelmes, eleven
vogult... Én csak ezekkel szolgálhatok...

A fölényes szavú aranybányász két koponyát vett ki egy üvegszekrényből és kissé fanyar mosollyal nyújtotta őket.

- Ez két vogul koponya — mondotta Protaszov — nálam már eleget tanyáztak. Szívesen önnek adom mind a kettőt.

Reguly hálás volt az ajándékért, mégis elfanyalodva gondolta, hogy íme, vogul földön így találkozik először a várva- várt rokonnal.
Verhoturjéban a vogul történeti múlt enyésző dokumentumai, itt meg két üreges szemű koponya, s Protaszov igazgató finoman
leplezett becsmérlése a „szabad vadász" vogulokra.

Százegynéhány versztával északabbra talált végre megértőbb helyet, hol a barátságos szó valóban szívből jött és a vogul néppel való
találkozás is úgy sikerült, hogy Reguly álmában sem kívánhatta volna szebben.

Borovkov szenátor — a Vszevolodszkij-család jószágkormányzója — mintha csak az öreg Balugyánszky testvére lett volna. Külsőben
is, magatartásban is annyira hasonlítottak egymásra. Borovkov itt nemcsak a nagyhatalmú, dúsgazdag orosz földbirtokos család
jószágainak mindenható kormányzója, de mint szenátor a cári birodalom legfőbb képviselője is volt az uráli orosz településnek e
végpontján. De mindezen felül irodalomban, történelemben, földrajzban és néprajztudományban is különlegesen művelt ember.
Bensőséges örömmel fogadta az ifjú magyar tudóst:

- Pétervárról, Moszkvából, Kazanyból és Permből is tudósítottak már engem az ön kitűnő képességeiről és szép tudományos
küldetéséről — mondotta Regulynak, atyai jóindulattal bólogatva. — Amit én megtehetek önért, meg is teszem. Intézőmnek parancsot
adtam, hogy teljes kényelmű lakást rendeljen önnek és megfelelő élelmi ellátásáról is gondoskodjék. De ha bármiben hiányt érez,
forduljon csak hozzám teljes bizalommal. Hallom kísérővel érkezett. Igényli-e annak elhelyezését is?

Reguly — ennyi előzékenységtől meghatva — kissé zavarodottan válaszolt:

- Igen, köszönöm jóságát... Persze, persze, a kísérőm ... Tulajdonképpen nem tartozik szorosan hozzám. Bogoszlovszkojban
csatlakozott mellém felajánlva tolmácsi szolgálatát, mint aki már hosszú évtizedek óta él a vogulok között. Kedves öregember... a
bogoszlovszkoji protopópa.

Borovkov szenátor felhúzta bozontos, ősz szemöldökét:

- Protopópa?! Tolmácsnak a vogulok közé?! Nem, nem! Akkor inkább egy szakasz szilaj kozákot vegyen maga mellé!

Az én derék voguljaim nem iszonyodnának annyira tőlük, mint egy ilyen jámbor, keresztes paptól. Ne feledje: a vogul lelke mélyéig
pogány; még ha keresztvíz van is a fején. S úgy tart a pópától, mint pogány szokásai büntető jelétől. Irtózik tőle. A pópák vágatják ki
szent fáit, üldözik pogány áldozásait, égetik bálványait... Nem, nem, ifjú barátom, ez a protopópa nem lesz jó tolmács önnek Küldje
sürgősen vissza Protaszovékhoz és bízza rám a vogulokat. Majd én rendelek önnek olyan vogult, aki lesz önnek tolmácsa is, tanítója
is...

Reguly érezte, hogy végre valóban jó helyen jár. Értelem kormányozta jóindulat és bölcs tájékozottság segíti törekvésében.

Megköszönte a szenátor atyai gondoskodását, elküldte a jószándékú, de alkalmatlan protopópát, s aztán — Pétervárról történt elutazása
óta először — teljes elégedettséggel és belső nyugalommal tért pihenőre egy kedves, barátságos kis faházban, melyet az intéző az
utasítás szerint teljes kényelemmel rendezett be számára.

Három napig jóformán egyebet sem tett, mint élvezte jó melegre fűtött új otthonát, a szolgálatára rendelt Iván nevű orosz szolga
készséges gondoskodását, s mindenekfelett — Vszevolodszkoj csodálatosan szép tájait.

Magasan — legalább ezerötszáz lábnyira a tenger színe fölött — feküdt ez a telep. Ha tiszta időben megállott a hóval borított
dombtetőn, nyugat felé hirtelen felmagasodtak az Ural zordon bércei, kelet felé enyhe hullámzással lapultak el a dombok, míg bele
nem simultak a mélyen lent kanyargó Tobol folyó végtelen síkjába.

Ebben a „zordon, de nagyszerű természeti környezetben" - mint egy levelében anyjának írta — töltött el három és fél hónapot,
megtanult vogulul, megismerte a vogul embert és sikerült megmentenie az enyészettől egy halódó nép lelke-világának évezredes
csodáját: a vogul népköltészetet...

Hogyan történhetett ez?

Vszevolodszkoji tartózkodása negyedik napjának reggelén a derék Iván eltakarította a bőséges reggeli ételmaradékait, és széles
vigyorral állt meg Reguly előtt:

- Beengedhetem most már a vogulokat?

- Miféle vogulokat? — kérdezte meglepetten Reguly.

- A szenátor úr őkegyelmessége hozatott be kettőt a Lozva-menti jurtákból. Itt várnak már kora hajnal óta. Két öreg. Beszélnek oroszul
is.

- Iván! — kiáltott izgatottan Reguly. — Miért csak most mondod ezt? Miért váratod a két öreget hajnal óta?

Iván kicsit csodálkozva, kicsit megvető fölénnyel, vállát vonogatva válaszolt:

- Nem urak ezek, csak sátoros vogulok... Itt vannak a szomszéd csűrben. Olyan ez nekik, mint grófnak a palota.

- Azonnal hozd ide őket! — parancsolta Reguly. Iván pedig fordult serényen, gondolva a magáét, e finom, de kissé háborodott magyar
utazóról.

Pár perc múlva Reguly előtt állott a két Lozva-menti vogul. Két ráncos arcú öreg. De a magasabb, soványabb nyilván jóval idősebb
volt, mint a zömökebb, alacsonyabb. Fakóra őszült haja is ritkásabb csimbókokban hullott vállára, mint a kisebbik dús fekete haja.
Szeme is fáradtabban, egykedvűbben nézett Regulyra, mint fiatalabb társának virgoncán barátságos, nyílt tekintete.

Mikor aztán Reguly kezet nyújtva üdvözölte s leültette őket, mindjárt az elevenebb kis öreg kezdett beszélni, s a másik csak bólogatva
erősítette társa szavait:
- Ez Jurkina — bökött cserzett barna öklével a vén felé.

- Nyolcvanszor látta befagyni a Lozvát. Ifjan atyámnak volt erősíjú nyilazó társa. Sok szép vastagszőrű, nagyállat bőrt, sok-sok
selyemszőrű kisállat bőrt vittek együtt az irbiti vásárra... Sok-sok régi, anyámfeledte éneket is tőle tanultam. Én Baktyár vagyok, húsz
nyárral kevesebbet éltem, mint ő, s még vidáman pengetem a szangurt.

Reguly mohó elragadtatással hallgatta a beszédes kis öreget. Ösztönösen érezte, hogy ez a bőven ömlő szó vogul nyelven majd még
fürgébben fog számára „tudományt" pergetni. De azért mégis közbeszólt:

- Tudjátok-e, miért hívtak ide benneteket?

Baktyárból rögtön áradt a válasz:

- Tudjuk, tudjuk! Te vagy az a férfi, kit a gazdag manysik küldtek onnét messziről, ahol az égi medve nyugodni tér. Ti gazdagok
vagytok, sok a pénzetek és arannyal fizettek adót a cárotoknak. De a módban elfelejtettétek az igazi manysi nyelvet. Most téged
küldött néped, hozzánk, szegény, de szabad manysikhoz, hogy megtanítsuk neked a régi szót...

Reguly majdnem felugrott örömében, hogy megölelje a nevető szemű kedves, öreg Baktyárt, aki íme mindjárt milyen meseszerű
igazsággá formálta fürge képzeletében azt, amit Borovkov szenátor bölcs utasítása szerint mondhattak neki.

- Így van, így! — hagyta helyben Baktyár szépen kerekített hiedelmét Reguly, s mindjárt megkérdezte: — S lesz-e türelmetek engem
megtanítani a manysi beszédre?

Baktyár élénk örömmel válaszolt:

- Ha neked lesz uram, akkor nekünk is lesz! — s megint Jurkina felé bökve, folytatta: — Neki pár nap múlva haza kell menni.
Felesége már csak azt a halat eszi, amit az öreg vagdal neki apróra. Most is csak azért jött velem, hogy vén szemével lássa a tőlünk
messzire szakadt manysi nép küldöttét... De én maradok melletted, míg csak el nem küldesz, uram...

Reguly mély meghatottsággal nézte a nyolcvan éves aggastyánt, aki még mindig csak csendes bólogatással kísérte Baktyár fürge
szavát, de közben szüntelenül az ifjú „küldöttön" függött komoly tekintete.

Reguly úgy élezte, hogy ez a hallgatag vén, akinek gyérhajú, kerek koponyáján a széles, dudoros homlok az értelmes képzelet erejéről
beszélt, most őt méri fel, hogy hírt vigyen manysi népének a „messziről jött rokoni küldöttről".

Igyekezett hát illő szavakat találni, mik üzenetként is szólhatnak a messzi vizek partján tanyázó vogul rokonokhoz, akik manysinak
mondják magukat.

- Én sokáig nem foglak téged elküldeni, Baktyár! Nem akarok itt öregedni ebben a házban. Csak addig maradok, amíg tőled a ti
beszédeteket kissé meg nem tanultam. Aztán be akarom járni az egész földet, ahol csak manysik tanyáznak. Meg akarom ismerni
nyelveteket, de egész életeteket is. Rokoni szívvel jöttem, szeretném, ha ti is azzal fogadnátok. Jurkina elmegy, de nemsokára mi
látogatjuk meg jurtájában...

E szóra már Jurkina is megszólalt:

- Ha elfogadod eledelnek a mi jól szárított halainkat, három rénszarvasbőrt terítek derekad alá, hogy lehessen nálunk erősítő, sokágú
álmod... S álmod ágán vidám kakukk kakukkoljon neked sok-sok tavaszt...

- Ez már költőien szép és szíves meghívás — gondolta Reguly boldogan, s köszönte a vendéghívó szót. De erről a maga vendéglátó
gondja is eszébe ötlött:

- Ti még bizonyára nem ettetek-ittatok! — kiáltott fel s már tapsolt is Ivánnak valami harapnivalóért. A két öreg azonban tiltakozott.

- Ha a magadéból adsz, szívesen vesszük. De e cári szolgák étele nem kell nekünk! Hoztunk tarisznyánkban szárított halat, mit a
táplálékos Lozva vize adott nekünk.

Mindkét öreg felállt. Reguly meghökkenve látta, hogy a szelíd Jurkina s a derűsen vidám Baktyár is milyen harciasan elkomorodott.

Derékban összekötött, térdig érő, zsákszerű, piszkosszürke rénbőr ruhájukban s a ruha nyakához varrt, finom nyusztprémmel bélelt
kámzsájukkal olyanok voltak, mint két vívni kész középkori harcos. Vastag rénszarvasbőr topános jobb lábukkal előre lépve dacosan,
hallgatagon néztek Regulyra.

- Mi lelte ezeket? — döbbent fel Regulyban a kérdés. De hirtelen emlékezett Protaszov bányaigazgató fölényes szavaira a szabad
vogul büszke önérzetéről, a „szolgai" munkát végző és „pénzadót" fizető cári alattvalóval szemben. Értette már, hogy miért
berzenkedik a két derék manysi, mikor ő Ivántól, a cári szolgától akar számukra élelmet kérni. Mosolyogva nyugtatta hát őket:

- Én a magamét kínálom nektek. Nem Iván, még csak nem is Borovkov úr vendégei vagytok, hanem a nyugati manysik küldötte lát
titeket vendégül, mint rokonait.

A két jó öreg e szóra megint barátságosra enyhült. Reguly vidáman indult kis lakása kamrája felé, hogy maga hozzon kínálnivalót
vendégeinek.

Azok most már elfogadták a szalonnát, sőt pár falat kenyeret is, de Reguly nem győzte csodálni, hogy ezek a civilizálatlan „vadak",
ezek a „sátoros vogulok" milyen szemérmes mértéktartással és méltósággal falatoznak. A vodkára ugyan élénkebben csillant a szemük
— különösen Baktyáré — de ezt meg Reguly öntötte óvatos mértéktartással.

Aztán a két öreg elhelyezéséről gondoskodott. Volt a házban egy üresen álló szobácska. Ezt rendeztette be ággyal, székkel, apró
vaskályhával. Lakjék itt Baktyár, hogy mindig keze ügyében legyen.

Iván fintorgott, de aztán vállvonogatva belenyugodott „goszpogyin Reguly" különös gusztusába, hogy ilyen „rénbőr- zsákba bújt,
zsíros hajú fekete ördögökkel" társalogjon kifogyhatatlan kedvvel, reggeltől késő estig.

Mert bizony másnap kora hajnalban megkezdődtek már a „nyelvleckék". Az első három napon — hármasban. Jurkina is mondogatta a
vogul — illetve, ahogy ő makacsul ragaszkodott hozzá: manysi — szavakat. Reguly fáradhatatlanul kérdezett és a válaszokat hosszú
oszlopokban papírra rótta.

Iván az első két napon még kandin hallgatódzott, sőt néha valami ürüggyel a szobába is bement. Tett-vett, mintha a különös
beszélgetés nem érdekelné, de azért fülelt és sandítva lesett.

Látta, hogy Reguly a fejére mutogat s oroszul kérdezi, többször is egymásután:

- Fej — fej...?

A két vogul bólogatott és egyszerre szólt:

- Penk, penk.

Reguly most a fülét húzgálta; a két vogul már vágta rá:

- Pilj...

Reguly vicsorított fogát ütögette, s a két öreg megint egyszerre válaszolt:

- Pung...

- Fej, fül, fog — penk, pilj, pung — mondogatta magában magyarul Reguly. Azonosak a szavak, csak az a különös, hogy a mi fütyülő
„f" hangunk helyén itt mindenütt „p" áll... Úgy látszik, ők őrzik kisded-korunk beszédjét... Mint a beszélni tanuló gyermek is így
mondja: páj a pejem, ha feje fáj, s a fára is azt mondja: pa. Ám lássuk, így van-e ez más „f"-fel kezdődő szavunknál is?

S már kérdezte is oroszul:

- Hogy mondják a ti nyelveteken: falu, község?

- Paul —- mondta rá némi tűnődés után mind a két öreg vogul.

- És azt, hogy — fiú?

- Peu...

Reguly elégedetten bólogatott. Jól kezdődik a nyelvlecke. Később bizonyára nehezebb lesz, de máris megtalálta a férfivá nőtt magyar
„f" hang pihés „p" ősét... Folytathatta a test részeinek faggatását.

Szemére mutogatva kérdezett oroszul. Már pattant a válasz:

- Sem... sem...

Nyelvét öltötte a két öregre. A leskelődő Iván kajánul gondolta magában: — Ez kell nektek! — De a két vogul csak mondta komolyan
a nyelv manysi nevét:

- Nyelm...

Mikor Reguly a mellét döngette, Baktyár is büszkén kihúzta magát s ezt mondta:

- Mej!...

Majd midőn saját vállára csapkodott, így válaszolt a két öreg:

- Vám...
Reguly kezét nyújtotta fel, s kérdezte oroszul, mi a neve?

A két öreg is feltartotta kérges, barna kezét:

- Ket... ket...

Reguly most egy ujját mutogatta csak:

- Tulj... tultj... — hangzott a készséges válasz.

Valami puffant a kályha mellett. Iván ejtett le egy hasáb fát. Most tűnt csak fel Regulynak, hogy Iván még mindig a kályha körül
matat, pedig úgyis vidáman lobog a tűz. Egy kis fondorlattal a kályha felé mutatott és kérdezte oroszul a tűz vogul nevét.

- Teüt... teüt... — pattant a két öreg szava a kályha tüze irányában, de a köpködésnek is beillő szájcsücsörítés Ivánnak is szólt.

Az laposat sandított a két öregre és kisomfordált a szobából. Reguly mulatott magában s hirtelen ötlettel megkérdezte fáradhatatlan
tanítóit, mit gondolnak, miért matatott olyan buzgón Iván a szobában s hogyan mondanák ezt vogul nyelven?

- Lesi! — kiáltott egyforma indulattal a két öreg s Reguly nevetve meg is mondta nekik, hogy ezt ő is pontosan így mondaná a
„nyugati manysi" nyelven.

- Les bizony a derék Iván, lesi, hogy gazdája mikor bolondul meg még jobban.

Ezen aztán mind a „három manysi" — jót kacagott.

No de aztán másnap — Jurkina hazaindulása előtt — Iván mégiscsak megbizonyosodott róla, hogy a derék, finom, jobb sorsra érdemes
utazó goszpogyin nemcsak félig, hanem teljesen megháborodott.

A dolog azzal kezdődött, hogy Iván, mikor a két vogul már Reguly szobájába telepedett, az előszobában arra lett figyelmes, hogy
odabent nem a három napja megszokott kérdésfelelet játék folyik, hanem Reguly nagy hévvel magyaráz valamit a két öregnek. Azok
hallgattak, aztán hevesen tiltakoztak valami ellen.

Erre megint Reguly hosszú magyarázása következett. Iván fülelt, fülelt... A két öreg válaszát azonban nem hallotta. Egyszerre csak
Reguly jött ki izgatottan a szobából. Két nagy lábast vagy fazekat kért Ivántól. Az egyikben vizet is.

- No, kezdődik a háborodás — ijedezett Iván, de azért csak vitte a kért edényeket. Mikor aztán a szobába lépett, majd kiejtett a kezéből
mindent. A vér is meghűlt ereiben. A szoba közepén egy széken ült Jurkina, nyakába tűrt lepedővel, mint városi borbélyoknál a
vendég. Az asztalon pedig kiterített papírokon nagy halom fehér por púposodott.

Iván hirtelen nem tudta, kíváncsiságának engedjen vagy fusson el innét belső ijedelmével. Mert arról szentül meg volt győződve, hogy
itt valami rémítő hóbort üli torát.

Végül jobbnak látta, ha eliszkol a szobából. Az ajtónál háromszor keresztet vetett s uccu, ki a bolond házból.

Kint a havas hidegben — tíz lépés futamodás után — megint kíváncsisága kerekedett felül. Visszalopódzott a kis faház oldalához s
Reguly szobájának szélső ablakán belesett.

Hát — kazanyi szent fekete Mária el ne hagyj! — mit csinál ez a háborodott külföldi goszpogyin?!

Az egyik lábosban vízzel péppé keveri a fehér port, s a pépet tenyerébe kanalazva, keni ám a szerencsétlen Jurkina fejebúbjára, s onnét
le még homlokára is, füle tövébe, nyakszirtjére...! Aztán lapos, falemezkéket vesz elő, s a bemázolt fej puha pépjébe nyomogatja őket,
homloktól tarkóig, mint valami kakastaréjt.

Szegény Iván az izgalomtól cserepes szájjal, a kuporodástól reszkető térddel figyel... Közben mellét is verdesi és mondja sűrűn az
„uram irgalmazz"-t, mert újabb lélegzetelállító művelet következik odabenn, a háborodás tanyáján...

Reguly odaáll áldozata elé, s nevetgélve magyaráz neki, a mellette álló Baktyár is ördögien vigyorog. S aztán — mikor már jó tíz
percig mulatoztak ilyen kedélyesen — Reguly megint szerencsétlen áldozata fejéhez nyúl, kitörögeti az előbb benyomott
falapocskákat, aztán — hopp! itt a varázslat! - az előbb még puha pépet két egész, kemény darabban leemeli a vén vogul fejéről... S
mekkora diadallal mutogatja a két félkoponyát a megbabonázott voguloknak...!

Iván most már rohanvást indul a telep intézői irodája felé. hogy jelentse megrendítő élményét: goszpogyin Reguly elvarázsolta,
megbabonázta a két vogult, s az egyiknek fehér péppel kenvén be fejét, valószínűleg kihúzta belőle a vogul szó-tudományt...

Az irodán azonban akadt néhány városjárta írnok, ki hallott már ilyen gipszes koponyaműveletről. Ezek aztán nagy röhögve
magyarázták Ivánnak:

- A tudós utazó goszpogyin gipszmintát vett az öreg vogul fejéről. Örülj, mamlasz, hogy nem a te fejedről vette! — ugratták szegény
Ivánt, s még gúnyolták is: — Igaz, hogy a te fejedből aligha húzhatott volna ki tudományt...

Ivánban azért még rekedt némi kétely. De midőn látta, hogy a vén Jurkina teljes épségben és egészségben kászálódik szánra, hogy
lozvaparti falujába visszamenjen, Ivánban megerősödött babonás tisztelete titokzatos vendéggazdája iránt.

S e naptól fogva e tisztelet türelmével hagyta, hogy Reguly hajnaltól napestig a másik öreg vogullal töltse idejét. Gipszes varázslat
nem esett többé, csak végnélküli kérdezősködéssel, beszélgetéssel, írással telt a nap.
 PESTI „CSODA" — PÉTERVÁROTT
A pétervári akadémián Baer professzor szobájában hárman ültek a hatalmas bőrkarosszékekben: Fraehn, a még mindig eleven kedélyű
öreg múzeumigazgató, a betegségéből alig felépült, még csontosabbra soványodott Sjögren és a változatlanul hatalmas testű házigazda.

Fraehn fénylő, kopasz fejét simogatta:

- No és mi hír utazóinkról? — kérdezte Baertől.

Az Sjögren felé intett:

- Castrénről ő tud bővebben...

Sjögren reszelte a torkát, két hosszú karját felemelte, majd kissé reménytelenül térdére ejtette:

- Castrén... Hm... Szegény, egyedül bolyong valahol az Ob torkolatvidékén, szamojédjei között... Én, sajnos, aligha tudok utána menni
Szibériába; még mindig kínoznak gyomorfájásaim. Hármasban tervezett szép expedíciónk bizony alaposan elsorvadt. Attól félek,
Castrén maga is sorvad. Legutolsó levelében arról ír, hogy lázasan is indulni készül az osztjákok közé. Ha Reguly végezne voguljaival
és ő is az osztjákok közé venné útját, esetleg találkozhatnának...

Baer morogva szólt közbe:

- Reguly? Elásta magát Vszevolodszkojban... Egy szál vogullal... Ismerjük őt. Ha egyszer beleveti magát valami tanulmányba, nem
lehet kihúzni belőle. Igaz, egyéb oka is van maradásra. Pénze fogytán, s a magyar akadémia segélye még mindig nincs itt. Ha megjön
is a pénz, alig lesz elég itteni adósságai rendezésére.

Fraehn fejebúbjáig elvörösödött:

- Az ördögbe is, hát mi nem tudnánk megoldást találni? Nem lehetne-e a mi akadémiánktól kieszközölni támogatást?

Baer még mindig mogorván bólintott:

- Lehetne... Ha Reguly hajlandó volna számunkra jelentést készíteni eddigi tanulmányairól, útja tapasztalásairól. De ő még mindig a
pesti Akadémiát tartja természetes és illetékes fórumának. Közben meg keserves panaszokat küld anyagi aggodalmairól...

Fraehn a térdére csapott kövérkés kezével:

- Ah, tehát önnek levele van tőle? Miért nem közli velünk? Hiszen tudja, milyen rokonszenvvel kísérjük ez ifjú tudós sorsát.

Baer homlokát ráncolta s most már élénkebben válaszolt:

- Miért nem közöltem? Csak tegnap kaptam a levelet. Levelet? Szinte tanulmányt. Elegendő volna akadémiai jelentésnek. De
töprengtem a terjedelmes írás furcsa, majdnem végletes ellentmondásain. A közlés első része csupa lelkes, elragadtatott beszámolás a
vogulokkal való találkozás élményéről és az eddigi eredményekről. Mondhatom, bámulatos, mit végzett ez a nyelvészeti csodalény
másfél hónap alatt, valami Baktyár nevű voguljával. De aztán az írás vége szívszorítóan keserves panasz: „jaj mi lesz velem?"

Fraehn és Sjögren egyszerre kérdezték:

- Nem olvashatnánk a levelet?

Baer fejét ingatta:

- Talán majd magam olvasok fel belőle részleteket. Így egyszerre hallhatják. Aztán megbeszélhetjük a tennivalókat.

- Helyes — kiáltott Fraehn. — Halljuk!

Baer előbb mély, színtelen hangon, aztán egyre elevenebb hangsúlyozással olvasott. A levél dátumával kezdte: 1844 január 25. Majd
felolvasta Regulynak Jurkina és Baktyár megjelenéséről írt sorait, azután a két öregről írt jellemzést:

... Hajuk fekete, bőrűk barna, mondják, hogy minden vogul ilyen. Emellett könnyű és élénk kedélyűek. Elevenebbek,
közvetlenebbek, mint a finn népek lenni szoktak. Felfogásuk gyors; a kérdésekre nagy készséggel és könnyűséggel felelnek.
Mondhatom, oly jól érzem magam velük, hogy egész idáig való utamon igazán jókedvű és derült csak most, a velők való
társalgás idején vagyok. Jurkina ugyan hamar elhagyott, de itt maradt Baktyár, s ő oly bőven árasztja a szót és kedélyt,
hogy gyülekezetei pótol...

Fraehn örvendezve csapkodta térdét:

- No lám, Regulynak tehát egy szál vogulban egész faluja van.

Baer bólintott:

- Úgy is ír már róluk, mintha az egész népet töviről- hegyére ismerné. Hallgassák csak:

...Némelyek a vogulokról irtóztató képet festenek. De ezekben nincs ítélet, csak előítélet. Ezek a leírók csak a számukra
idegen, esetleg kellemetlen külső formákat látják, de nem keresik a tartalmat. Nem is sejtik, hogy itt, e látszólag vadakban
 emberibb és romlatlanabb természet lakozik, mint őbennük. Hogy a vogul nem „dolgozik", az fogalmaiból és viszonyai
neveléséből következik. Így volt ez a régi népeknél általában... és így van ez ma némely orosz, sőt magyar nemesnél is...

Fraehn most már hahotázva fejezte ki tetszését:

- Pompás vágott lúdtolla van ifjú barátunknak! Oda tud szúrni vele, ahova kell!

Baer borzas szakállába mosolygott, de figyelemre intette a jókedvűeket:

- Hallgassák csak, mit tanult már Reguly e „dologtalan" voguloktól!

... Meglehetőst haladtam már a vogul nyelvben. Értem már, és úgy ahogy beszélni kezdem. A magyar nyelvvel való
rokonsága annyira kitűnik, hogy a magyarok finnugor eredete most már minden kétségen felül áll. Szótári tekintetben
munkám már 2600 szót tartalmaz; nyelvtani tekintetben is már minden beszédrészre meglehetős anyagot gyűjtöttem.

- Várjon csak! — szólt közbe Fraehn — Kétezer-hatszáz szó! Ha azt veszem, hogy alig negyven napja volt e munkához, akkor több,
mint nyolcvan szó esik napjára!

Baer felemelte vastag mutatóujját:

- Türelem, türelem! Ha csak a szavakat tanulta, jegyezgette volna! De hallgassuk a javát:

...Tanitómesteremet, Baktyárt nem dicsérhetem eléggé. A jó öreg kedve és türelme kimeríthetetlen. Feleleteiben olyan
fáradhatatlan, mint magam a tudakolásban. Reggeltől estig türelmesen ül velem, s annyira bizalmas hozzám, hogy
életüknek, szokásaiknak, de vallásuknak, titkos pogány szertartásaiknak tán már nincs mozzanata, melyet ne közölt volna
velem. E beszédes és vidám bölcsességű öreget népe is kitüntette. „Pevetz" ő a manysik társaságában, ami énekest és a
pogány hitben valami papi rangot is jelent. A nép évenkint tartott lóáldozataiban mint ilyen vesz részt. Baktyárnak e népi
rangja rám nézve tudományos haszon szempontjából gazdag forrás; eddig már húsz ívnyi különféle éneket, imádságot és
dalt jegyeztem fel, melyek nemcsak a nép életére és szellemi állapotára nézve végtelenül érdekesek, hanem nyelvi
tekintetben is nagy értékűek, mert néha olyan nyelvezet van bennök, mely ma már nem szokásos. Úgyhogy némely szót
Baktyár uram is csak hosszú fejtörés után tud nekem megmagyarázni.

Fraehn és Sjögren egyre feszültebben figyelt; hiszen ez már komoly tudományos eredmény, ha Reguly a régi, már nem használt vogul
beszédet is jegyzi. De azért Fraehn nem tudott elnyomni egy tréfás ötletet:

- Csak aztán ez a derék Baktyár, vagy hogy hívják, át ne térítse szegény Regulyt a maga pogány hitére! Ha visszakerül, hogyan fog itt
lovat áldozni? Tán a Davidov-kertben?

Baer is mosolygott, de intett, hogy még folytatná a levelet:

...A voguloknak páratlanul gazdag népköltészetük van. Ez a költészet hősi énekekre, medveénekekre és lírai dalokra
osztható; a negyedik csoportba foglalhatók a himnuszok és imádságok. A hősi énekekben hőseik vasba öltözve járnak,
drótinget, sisakot, lándzsát hordanak. Medveénekeiket medveünnepeik alkalmával énekük, miket minden egyes medve
elejtése után három nappal tartattak. Ilyet már hatot írtam le. Csodálatos képekben bővelkednek e medveénekek, költői
lelkit nép gazdag képzelőerejéről tanúskodnak. Egyik ilyen ének híres medvevadászról szól, ki oly ügyes íjász volt, hogy a
levegőbe repített nyilat, míg az a főldre visszaesett, három más nyíllal átlőtte; ez a vadász kilencvenkilenc medvét ölt meg
— a századik őt marcangolta szét... Kimondhatatlanul élvezem, mikor Baktyár szangurja húrjait halkan pengetve,
egyhangú dallammal kísér: és élénk arcjátékkal adja elő e népregéket...

- Ilyeneket én is elhallgatnék napestig — jegyezte meg a hallgatag Sjögren, de Baer most letette kezéből a levelet és hosszan tudós
társaira nézett. Végül töprengve szólalt meg:

- Meg nem foghatom, hogy az az ember, aki mindezt ily eleven színezéssel leírja, s munkáját nyilván lelkes örömmel végzi, levele
végén mégis hogyan tud oly keserű szóval sorsa ellen panaszolni?

- Halljuk ezt is! Ha élveztük örömét, osszuk bánatát is! - szólt élénken Fraehn.

Baer újra kezébe vette a levelet:

...Itt ülök most már december középétől. Nemsokára négy hónapja lesz, hogy az Ön jótékony segítségével elhagyám
Pétervárt. Pénzem — mit öntől kaptam — bizony fogytán. És semmi hírem arról, hogy mozdult-e végre magyar
Akadémiám? Mi lesz velem? Óhajtanám tudni! Már ideutazásom idején is volt bennem aggodalom. Most nyugtalanságom
nőttőn nő. Igyekszem magam keményíteni. S néha sikerül is: lassan kihűlök, eltompulok... Muhamed-hitűvé válok... A
fátum akarta így — gondolom magamban — s az ember ne törődjék annak végezéseivel. Egy vigasztatást ismerek csak, ez
a munka. Ennek élek olyan eltökéltséggel, hogy az elfáradás érzését nem ismerem, hanem nappal és éjjel halmozom
rakásra az anyagot, fájdalom és őröm nélkül...

- Nos, uraim — szólt Baer, letéve a levelet —, mit szólnak ehhez a befejezéshez? Én, őszintén megvallom, félek, hogy ifjú barátunk
még magában hordozza itt kiállott ideglázát, s az ottani feszített munkában, anyagi reménytelenségben ismét összeroppanhat...

A köpcös Fraehn korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel s Baer íróasztalára csapott:

- Nem engedhetjük! Bármi módon, nekünk kell rajta segíteni! Két indítványom van. Az egyik ez: közöljön ön, kedves Baer barátom e
levélből érdekesebb részeket akadémiánk bulletinjében. Lássák tudósaink, hogy ez az az ifjú férfi, ki tudományos mélységeket
eredményesen tud feltárni, ha elegendő időt nyer. Másik javaslatom, hogy írjon ön — elragadó tollával — egy felhívási ívet, indítsa el
körünkben, hogy mi tudósok, kik a tudományt jobban szeretjük minden Mamonnál, a sajátunkból gyűjtsünk segélyt Regulynak. Az
ívet mindenekelőtt hozzám utasítsa aláírás végett... Már csak azért is, mert egyik legrégibb tagja vagyok az akadémiának...

- Másodiknak hozzám! — szólt közbe Sjögren.

Baer megindultan tekintett tudóstársaira, s csendesen bólogatva mondotta:

- Ezt a gondolatot az én lelkemből olvasták. Már rég foglalkozom ezzel a tervvel. De bevallom, hogy végrehajtásától éppen Reguly
barátunk érdekében óvakodtam...

Fraehn felcsattant:

- Saját érdekében akarja ön Regulyt éhenhalatni? Micsoda ellentmondás ez?

Baer sóhajtott:

- Nemcsak a testre kell gondolnunk! A lélek kényes érzékenységére is! Én most elmondhatom önöknek, hogy már hosszabb ideje
levelezésben állok a magyar akadémia titkárával, Toldy úrral. Ő nekem őszinte keserűséggel számolt be akadémiájuk szegényes
helyzetéről, de arról is, hogy Reguly a hozzá intézett leveleiben szinte rajongó ragaszkodással beszél mindig e tehetetlenül koldus
magyar intézetről. Én viszont megírtam Toldynak, hogy én ezt jól látom, és éppen Reguly érzékenységét akartam kímélni azáltal, hogy
nem rendeztem számára széles nyilvánosságú gyűjtést. Önök jól tudják, hogyha én itt hangzatos felszólítást tennék közzé egy földijei
által cserbenhagyott magyar tudós érdekében, akkor az itteni szlávok és germánok — már csak nemzeti hetykeségből is — untig
elégséges pénzt adnának össze Regulynak, hogy büszkélkedő fölényüket mutassák. De azt is tudják önök, mily keserű falat volna ez
Reguly számára... Nem akartam a húrt pengetni, mert nem akartam az ő honához való viszonyát rontani. Ehhez nincs jogom. Ám a
Fraehn barátunk által ajánlott szűkebb körű gyűjtést — a magunk zárt kis körében — elindíthatjuk...

Fraehn és Sjögren helyeslően bólintott.

- Tegye meg minél előbb!

Am Baer két nappal később más hírrel állított be Fraehnhez.

- Képzelje csak! Megérkezett a pesti akadémia segélye! Valóságos csoda! — újságolta a jó hírt.

Fraehn nem lelkesedett mértéktelenül. Kurtán csak annyit kérdezett:

- Mennyi?

- Ezer osztrák pengő forint — válaszolt Baer.

- Mennyi jut ebből rubelben Regulyhoz? — folytatta Fraehn a szigorú faggatást.

Baer arca most már borongósabb lett:

- Hja, bizony nem utazhat vele világvégéig... Ha jól összeszámolod itteni adósságait — az én általam adott előleget nem is számítva —
marad számára 330 ezüst rubel. Ezt mindenesetre elküldöm neki...

- Remélem, a gyűjtőívet magával hozta?! — kérdezte Fraehn fehér szemöldökét felvonva. — Mert a gyűjtést azért csináljuk csak meg.
Ki tudja, mikor jön újabb „csoda" Pestről...

Baer ravaszkás mosollyal nyúlt belső zsebébe s egy papírívet vett elő:

- Magam is így gondoltam.

JURKINA DALA
Reguly vszevolodszkoji tanyáján nem volt olyan „fájdalom és örömmentesen" fásult az élet, mint ahogyan a pétervári tudósok
képzelték.

Inkább Baer sejtése járt közel az igazsághoz. Reguly a túlfeszített munka és az aggodalmas anyagi jövő miatt is, időnként mély
lehangoltságba esett. Gyötrő fejgörcsei is vissza-visszatértek. Esténként néha apró lázak borzongatták.

Ilyenkor még Baktyár sem tudta felvidítani. Reguly rendszerint kiküldte a jó öreget a szobájából s magában birkózott agya görcseivel.

Baktyár és Iván odakinn, a kis faház konyhájában — csodák-csodája! — lassan egymáshoz törődtek. Mint némely háztájon a kutya és
a macska egymást tűrő barátságba szelídülnek, sőt egymás játékos társává lesznek, úgy barátkozott meg ez a két különváló világ is.

Egyszer Reguly együtt találta őket a konyhában, Baktyár szangurját pengetve éneket mondott Ivánnak és próbálta számára a vogul
szöveget oroszul magyarázni. S Iván ezt láthatóan élvezte.

- No, az öreg Baktyár barátot hódított magának manysi dalaival! — gondolta elégedetten Reguly. De hogy ez a hódítás Baktyár
részéről milyen áldozatos művelet volt, az csak később derült ki.

Néhány nap múlva ugyanis elhatározta Reguly, hogy Baktyár társaságában kirándul a Lozva folyó mellé az öreg Jurkina tanyájára. A
jó uradalmi szánon kényelmesen tették meg az ötven versztányi utat. Előre örültek a baráti és rokoni találkozásnak.
De amikor a néhány szétszórt házacskából álló, Jurkin paulba érkeztek, meglepődve észlelték, hogy szánjuktól elhúzódnak a
szőrmekucsmás vogulok. Tekintetükben sem lehetett valami meleg barátságot látni. Reguly csodálkozott. Hiszen ez Baktyár hazája is,
a derék papi férfiút mindenki ismeri ezen a tájon.

Baktyár kiáltott is a távolodók után. De hiába. Azok vasvillaszemekkel néztek rá vissza s még sietősebben bújtak vissza jurtájukba.
Pillanatok alatt néptelen lett az egész telep.

Baktyár is zavarban volt. Valami bűntudatot érezhetett, mert lehajtott fejjel kullogott Reguly mellett, mikor Jurkina jurtája felé vezette.

Beléptek a durva fenyőgerendákból ácsolt kunyhó alacsony ajtaján...

Reguly az első pillanatban nem sokat látott. A rénszarvas gyomrának hártyájával, lantornával fedett apró ablak alig engedett be
világosságot. A jurta közepén levő nyitott tűzhelyről pedig a füstnek csak egy része távozott a kéménytelen tető nyílásain, az is csak
lassan. A maró füst csípte Reguly szemét.

De aztán előlépett a sűrű homályból a vén Jurkina és meleg, szívélyes barátsággal üdvözölte az érkezőket. A sarokból nyöszörgő hang
hívta őket.

Jurkina mindjárt odavezette a füsttől könnyező Regulyt beteg feleségéhez. Rénszarvasbőrök puha göngyölegén hevert az aszottbőrű,
madárvékony arcú öreg anyóka. Jóformán már csak nagy fekete szeme élt. De azért reszketve felemelte csontvázkezét, s fogatlan szája
is rebegni kezdett:

- Pase, pase, üdvözlégy — köszöntötte Regulyt manysi nyelven. S nyöszörögve folytatta: — Hála Táromnak, jöttödet megértem,
láttam a férfit, ki népünkhöz küldetett... most már szívesen nyúlok ki.

Reguly füsttől könnyes szeme újból bepárásodott az öreg anyó megható szavaitól.

A halódó asszony még nyögdécselt:

- Örül a mi népünk, hogy messzi rokon jött közénk...

Aztán reszkető jobbját Baktyár felé nyújtotta. Szeme hirtelen felparázslott. Rikácsolt mint az ingerelt pulyka:

- De ezt a kutyapofát széttépik!

S mint aki dühével erejét is kiadta, lihegve hanyatlott hátra.

Baktyár ijedten válla közé húzta fejét. Máskor oly bátran vidám szeme most meghunyászkodva pillogott. Jurkina is lehajtotta fejét,
mintha neki is bűn terhelné lelkét.

Reguly sóbálvánnyá meredten állt. Semmit sem értett az egész jelenetből. Végül is halk hangon Jurkinához fordult:

- Mit követett el Baktyár? Láttam már odakünn, hogy a nép fut még köszönésétől is...

Jurkina nehéz sóhajtással kezdte:

- A múltkor két paulbeli manysi hótalpat kötött, hogy látásodra menjen. Te, uram — mint mondták — aznap beteg voltál, s hiába
várták, hogy megnyíljék ajtód. De míg házad küszöbén vártak, hallák, hogy Baktyár ama leskelődő szolga-kutyának, Ivánnak
szangurral énekli a mi ősi dalainkat. Borzadva fordították hazafelé hótalpaik hegyét. S itt most a nép mellében haragzivatar gyűl...

- Hát olyan nagy bűn ez? — kérdezte Reguly. — Hiszen Baktyár csak jót tett, mikor gyönyörű dalaitokat a derék orosszal
megismerteté; és azért jegyzem e szép énekeket, hogy a világnak mutassam büszkén, mit terem a manysi lélek!

Jurkina makacsul csóválta fejét:

- Más vagy te, uram, és megint más a cári szolga... Az ő selyemszavú püspökei parancsára kancsukás, kozákok némára verték sok-sok
énekesünket, kik ősi hitünk dalait énekelték... Tárom tiltja, hogy a mi hitünk gyilkosainak mulatságul énekeljük szent dalait...

Reguly már éppen válaszolni akart Jurkinának, mikor a jurta ajtaján belépett négy-öt rénbőrruhás manysi. Lassan léptek a tűzhely felé,
ott megálltak s kémlelve néztek körül. Komor, vészjósló tekintetük Baktyáron állapodott meg.

Reguly akkor eléjük lépett és mosolygó arccal, manysi nyelven szólt hozzájuk:

- Hadd mondjam el most már mindnyájatok előtt, mit Jurkinának akartam válaszolni. Mindnyájatoknak sok-sok köszönetét akarok
mondani szívemből, hogy Baktyár személyében oly kitűnő tanítómestert küldtetek hozzám. Hallhatjátok: atyáitok nyelvén szólok most
hozzátok; Baktyár tanított meg e nyelvre! S mindent, mit rólatok tudok, s mi szívemben erősíti a forró rokoni szeretetet irántatok —
Baktyártól tudom. Kimeríthetetlen volt türelme, jósága, okossága, mivel engem oktatott. S hogy a legfőbbet mondjam: az ő adataiból
ismertem meg, milyen vitéz, hősi atyák gyermeke vagytok, s milyen szép és nagylelkű nép a manysi. Ha egykor el tudom vinni a
széles világba népetek dicső hírét, ezt Baktyárnak köszönöm — s neki köszönhetitek ti is...

Az öt manysi komor tekintete Reguly minden szava után egy-egy árnyalattal szelídült, végül álmélkodássá juhászodott. Egymásra
néztek, mintha mindegyik a másiktól kérdezné: most mitévők legyünk?

Egy hátul álló idősebb manysi szólalt meg végre:

- Hiszünk neked, uram, de ő — bökött Baktyár felé — nemcsak neked énekelt...

Reguly látva szavai hatását, most már keményebb hangon szólt:

- Tudom, és én csak örülök ennek. Baktyár dalai szép szavával és szelíd erejével legyőzte a cári szolga mérges indulatát. Meghódította
szívét. S most Iván kezes barátja Baktyárnak is, a manysi népnek is. Inkább ti is örüljetek e szép diadalnak!

Most már Baktyár is előlépett. Feje megint büszkén ült kihúzott nyakán, mellét is düllesztette:

- Hallottátok a szót, ördögpofák! — kiáltott a hökkent manysikra — most bújjatok a föld alá!

Reguly erélyesen leintette Baktyár hirtelen önérzetét:

- Ne a föld alá bújjatok, hanem menjetek szerte a faluba s mondjátok el a duzzogó népnek, mit hallottatok tőlem.

Két manysi nyomban szót is fogadott Regulynak s indult ki az ajtón. Reguly pedig a bennmaradt hárommal kezelt barátságosan. Most
már azok is csupán érkezésén örvendeztek. Jurkina kicsi, nyírfából készült zsámolykákat hozott ki vendégeinek a jurta belső zugából.

Csendes beszélgetés indult volna a megbékélt hangulatban, de alig tíz perc múlva a jurta ajtaján szállingózni kezdtek a
„küldöttnézésre" óvakodó manysik. Nemcsak férfiak, asszonyok is. Némelyik gyékénykosárkában prémek közé bagyulált kisdedét is
magával hozta.

Reguly csak úgy ámult a kerekarcú, feketeszemű asszonyok kékpiros mintás, szép, szőttes kendőin, amit fejükre terítve és szélesen
vállukra eresztve hordtak. S bámult a városi nép szemében kincsnek számító sok gyönyörű cobolyprémen, nyest-, nyuszt- és
hódprémen, amelyekből az asszonyok színes bőrrátéttel szegélyezett bundája készült. A jurtába zsúfolódó két tucat asszonyon
vagyontérő nemes prémholmi díszelgett.

Ám e drágaprémes asszonyok közül egy sem jött a jurta közepén parázsló tűz közelébe. Mind a nyírfahánccsal borított fal mellé
húzódott, vigyázva, hogy valami jurtabeli holmin — zsámolyon, bográcson, szerszámon — át ne lépjen, mert hitük szerint az asszony
által átlépett tárgy „tisztátalanná" válik. A jurta közepén csak férfiak tolongtak.

Mikor már úgy telezsúfolódott a kis gerendaház, hogy a tűzhely körül egy lépésnyi hely maradt, az öreg Jurkina felemelte jobbját.
Nem azért, hogy csendet intsen — a manysik eddig is szótlanul bámultak Regulyra —, hanem azért, hogy jelezze: szólni kíván.

- Eljött közénk messze földről, távoli országból a mi kedves rokonunk, hogy megismerjen bennünket. Megtanulta nyelvűnket, most
meg akarja ismerni házunkat, életünket. Úgy fogadjuk, ahogy szívünkből telik. Adjuk neki amink van: húst és halat egy szál oszlopon
álló kamráinkból, mulatságot, tréfát, regélő dalt, örvendező lelkűnkből. Tárom nézzen ránk és reá aranyszemével!

Eleven mormogás, helyeslés zümmögött a jurtában. Reguly is felemelte kezét, hogy szólna:

- Azt szeretném leginkább, kedves rokon népem, ha úgy néznétek rám, mint közétek valóra. Tudom Baktyár barátomtól, hogyha ilyen
szépen összegyűltök, játékosan mulattok, egymást tréfával próbáljátok.

Az asszonyok hátsó soraiból egy csengő hang kiáltott a férfiak felé:

- Mondjatok találós kérdést! Ki tud furfangosabbat? Rázúgott erre az asszonyok kórusa:

- Bizony jó lesz! Hallja meg a küldött férfi, ki tudja az eszét hétfelé forgatni!

A férfiak mocorogtak. Egymásnak integettek: no, kezdd te! De mikor húzódott a megszólalás, Jurkina intett egy huncutszemű
fiatalnak.

- No Paszter, kezdd el te!

A huncutszemű Paszter mókásan illegette is már fejét s aztán bátran kibökte:

- Az én találós mesém ki találja ki? „Anyja vastag, lánya bizony izzó, fia égbe szálló." Hol az okos, ki megfejti?

Kacaj csendült. Hamiskás menyecskehang vágott Paszter felé:

- Ne ilyen könnyűt, te! Ezt mind tudja! — Kemence az anya, tűz a lánya, füst a fia...

Mély hangú, zömök manysi kiáltotta el találós kérdését:

- Turuj-sas tollával szárnyazott nyíl hét ölnyire búvik a föld alá — mi ez?

- Ó, ó ... — inogtak a fejek jobbra-balra. De hamar akadt találó ész.

- Mennykő! — vágta ki egy komolyképű férfi.

De röppent a harmadik kérdés:

- Nagy ég alatt kis égből aprószemű hó esik — mi ez?

Szőrmepólyát szorongató asszony csilingelő hangja válaszolt:

- Szita meg liszt.

- Lyukas vason nyírfa nőtt keresztül — ki fejti meg a mesém? — szólt most egy kopasz öreg.

Hát erre felnyöszördül ám a kuckóból a halódó öregasszony:

- Fejszenyél...

Kacagott az egész gyülekezet, Reguly is elmosolyodott. Pompás nép ez, ahol még a haldokló is részt vesz az elme villódzó játékában.
Fél fejjel kimagasló, daliás manysi kérdezett most pajzán mosollyal:

- Ha már lyuknál tartunk, ki mondja meg: — Egy tuskón hét lyuk — mi az?

- A te tuskó fejed! — csapott le rá egy nyelves menyecske. — Hat kicsi lyuk: szemed, füled párosán, orrodon kettőzve, egy meg az a
nagy málé szád!

Viharzott erre a kacagás, csak úgy rengett a jurta. De alig ült el a nevetés, újabb kérdés pattant:

- Kézzel dobják a tetőre, mégsem jut fel soha — mi ez?

- Récetoll — sóhajtott egy apró asszony. S röppen máris a következő kérdés:

- Fánál is nagyobb, mégis kisebb a fűnél?

Susmorgó szünet állt be. De egy hollófekete hajú legényke szava ágaskodott:

- Nyíl, ha fellövik s végin fűbe esik...

Tapsoltak az asszonyok az ügyes legénykének, s Reguly is mosolyogva bólintott feléje.

- Látom, bátor eszű legényke vagy! — szólt hozzá. — Valami szép dalt nem tudnál-e?

Parázs szemmel válaszolt a legény:

- Öregek dolga az énekmondás! — s a vén Jurkinára mutatott. — Öregapám tudja a legszebbet...

Megbolydult erre a jurta. Asszony, férfi mind Jurkinára támadt:

- Öregapó mondjon regét! Vén Jurkina mondj éneket! Vedd húros hangszered, mondd el a Hős születését... Ne azt, ne azt... — a
Százmedvés vadászt...

A vén Jurkina csöndesen ingatta fejét és a férfiak első sorában nyírfaháncson kucorodó másik vénre mutatott:

- Ő tudná ezeket, még tán szebbet is... A Medveesküs asszonyt; adok szangurt, mondj te dalt, öt nyárral vagy nálam vénebb, téged illet
a szó, bátyám, Tarla!

Ám az öreg Tarla csak rázta gyérszálas, ráncos bőrű koponyáját:

- Az én énekeimet eltemette már ez a korhadt ház — mondta reszketeg hangon magára mutatva — mondjad csak te a dalt, öcsém,
Jurkina.

Reguly is közbeszólt kérő hangon:

- Szándékom volt úgyis, hogy kérjem Jurkina bátyót, mondja el azt a dalt, mit Baktyár nem tud hibátlanul: az eltemetett és feltámadt
énekmondóról!

- Haj! Haj! Túr nagyapám dala az! Rég volt, mikor tőle tanultam — sóhajtott nehezen Jurkina.

- Azt mondja el, Jurkina apó, azt! A Túr nagyapó dalát! — kiáltozta most már az egész jurta.

A vén regős megadta magát. A jurta hátsó zugából előhozta egyszerű húros hangszerét, a szangurt, zsámolyra telepedett és öregesen
rekedt, mégis színes hangon dalba kezdett:

Amíg egy sebesen suhogó nyeles nyíl

repült a ragyogó ég alatt,

szívemben ének ébredt,

lelkemben rege riadt.

Tíz bordával bekerített

kerek mellemben,

hasztalan próbáltam, nem tudtam legyürni,

ki akart törni,

mint a nyíl, repülni.

A Fehér-búvárkacsa folyó partjához,

vizet meríteni mendegélek,

hát ime, nyelvem közében

ott zümmög az ének.

Körülpillantok a folyó partján;

a parton futkározó kicsinyke leány

fülönfüggős drága fülében

zeng már énekem,

a parton futkározó kicsinyke fiú

fülönfüggős drága fülében

rejtőzik a regém.

A Jávor-öreg és három fia

csiszolja ügy a szaru-nyilat,

ahogy én formáltam szívem alatt fogant

dal-magzatomat.

Kis énekem, kis regém drága vége!

Csillagtükröző síkos jégen

hová siklottál el?

Madárdédelgető déltáj széliről

selyemfarkú hímmadár ha ideszáll,

hegymagas fa hegyére száll,

éneke a szívet melengeti,

fejszenyél alakú farkát,

sodrófa alakú farkát

a teremtett ég hét köre felé

lengeti;

kis énekem, kis regém drága vége

így szállsz a teremtett hét ég peremén,

kinyílik a szív s fent kinyílik az ég;

énekem úgy zúg

s ügy zeng a regém.

Sapkát viselő, vidám szemű ifjak,

ha késsel a kézben munkához ültök,

fölös forgácsot lefaragni,

vagy háncsot hasítni összegyűltök;

madárdédelgető déltáj szélén zengő

madárdal módjára

ernyős sapkátok alá,

szöghajatok alá,

okos fejetekbe

az én kis énekem, az én kicsi regém

drága vége

surranjon be.

Ti kendőt kötött asszonyok, lányok,

hogyha hímezni munkához ültök;

madárdédelgető déltáj szélin zengő

madárdal módjára

rojtos hárász fejkendőtök rojtja alá,

hollószín hajatok kontya alá,

drága fejetekbe

az én kis énekem, az én kicsi regém

drága vége

surranjon be.

Hosszú ideig éltem,

rövid ideig éltem,

s most szöghajú drága fejem

veritek-áztatta párnán

kínban hánykolódik.

Hosszú ideig feküdtem,

rövid ideig feküdtem,

s most hirtelen mintha selymet hasítnának;

testemből lelkem kihasad.

Szöghajú drága fejem

kérges főld közébe teszik pihenni.

Jó atyám szép szál fiai,

nagybátyám szép szál fiai

a kérges főld közébe temetik tetemem.

Hosszú ideig élnek,

rövid ideig élnek,

 szent hetem letelik,

akkor a halotti tort

síromnál megülik.

Hasadék nélkül lezárt koporsóm fődelét

én, férfi, bökdösöm.

Az oktalan asszony így oktatja őket;

„Hátrahagyott jó apja után kapkod.'"

Az okos asszony így oktatja őket.

„Nem. hátrahagyott jó apja után kapkod,

hanem hát őt húrú húros fáját

hasadék nélkül lezárt koporsójába

véle együtt mért nem tettétek le?

Hasadék nélkül lezárt koporsója födelét

ím, ezért bökdösi."

Öt húrú húros fámat

hasadék nélkül lezárt koporsómba

le is tették, hadd pihenjen vélem.

S ím én tüstént feltámaszkodom

könyökem végére.

A szangur húrján elpendült az utolsó hang. A vén Jurkina a hangszert baljával szívéhez szorította, jobbját arcához emelte, rákönyökölt
térdére, mintha mutatni akarná, hogyan könyökölt fel a dalnok koporsójában...

A jurta nem tapsolt, nem ujjongott. Fojtott, illetődött csendben meredt maga elé. A szemekben a költészet csodás élménye parázslott.

Reguly is elrévülve tekintett maga elé. Érezte, hogy ebben a pillanatban sokkal, de sokkal többet kapott, mint egy szép költemény
hímes képeit... Egy színpompás képzeletű nép egész lelkét nyerte ajándékba!

Jurkina dalában a manysi nép legmélyebb hitének jelképe élt. A halottébresztő öthúrú hangszer: a dal, a zengő szépség bűvös ereje. Ez
a nép rajongva hisz szívének költői szárnyalásában! Hisz a szép, jó és igaz hármas egységében, a világgyőző költészetben.

Nagyszerű nép ez! Még így sorvadó nyomorúságában, árva törpeségében is!

Íme, itt a fullasztó füstös jurtában is hogyan lobog a dal felszabadító varázsa!

- Értem már, értem — gondolta felhevülten Reguly —, miért védi, félti, őrzi ez a nép a maga szent regösénekeit. Nekem sem csak a
nyelvkutatás a dolgom, nem csupán a szavak titkos gyökének boncolása! Ezt a világraszóló, gyönyörű népi kincset, ezt a „korhadó ház
alá temetkező" költészetet meg kell menteni! Gyűjteni, összeszedni minden dalt, éneket, himnuszt, mesét, amit ezredévek mélyéből
hoz nemzedékről nemzedékre s alakít mindig új meg új színekkel a manysi nép! Ez is a dolgom! S erre egy életet tenni sem sok!

Úgy állott fel a zsámolyáról, mint a részegült. Megint türelmetlen nyugtalanság fogta el, mint mindig, ha felvillant előtte feladata
nagyszerűsége...

Nehéz volt elbúcsúznia a köréje tolongó manysiktól, kik most neki tettek volna fel sorra ezer kérdést. De indulni akart. Most már
elhatározta: — ha kap segítséget, ha nem — Baktyárral akár gyalog nekivág a manysi földnek, s tanyától tanyáig, jurtától jurtáig
végigjárja. S ahol csak megpendül egy öreg kezében az öthúros hangszer, jegyez, jegyez, míg ereje bírja...

ŐRSÉGVÁLTÁS — CASTRÉNNAL
Dalgyűjtő hivatásának felfedezésétől mintha szárnyakat kapott volna Reguly.

Ráadásul, mikor Baktyárral visszaérkeztek Vszevolodszkojba, Iván nagy örvendezéssel fogadta:

- Nagy zacskó ezüstrubel jött goszpogyin Regulynak! Az irodán már várják!

- Végre valahára! — sóhajtott nagy örömmel Reguly az uradalmi kancellárián, mikor átvette a Baer által küldött háromszázharminc
ezüst rubelt. Úgy érezte, hogy most már nekivághat a világnak.
Boldog örömét azonnal megosztotta atyai barátjával:

...Ön engem ma hatalmas és gazdag férfiúvá tett, képessé az egész vogulság meghódítására, bármennyire terjednek is
határai e világrészben — írta Baernek ujjongó levelében.

Baktyárnak pedig ezt mondotta:

- Készüljünk! Induljunk, s meg sem állunk, míg csak manysi jurtát találunk!

Az öreg Baktyárnak nem sok készülnivalója volt. Egyik vállára iszákja, másikra szangurja, s már kész is volt vidáman indulni. De Iván
annál keservesebb képpel csomagolgatta vendéggazdája holmiját, főleg a sok teleírt papirost. Baktyárt is őszintén sajnálta már: ki fog
neki olyan kedves-szép regéket danolászni. Hátha valami „csoda" visszatartaná még az útrakészűlőket.

Iván kívánsága ez egyszer teljesedett. Megjött az utazást késleltető akadály — először két, aztán megint egy manysi személyében.

Az első kettő úgy állított be hótalppal, négy bottal és négy izmos farkaskergető kutyával, mintha csak a szomszédból jött volna.

Nagy volt hát Reguly csodálkozása, mikor az eléje vezetett két manysi elmondotta, hogy félezer versztányi távolságból, messze-
messze északról jöttek, az Északi Szoszva partjairól.

- Nyolcszor kelt fel a lusta téli nap, s hótalpunk két orra szüntelen kergette egymást, míg ideértünk hozzád — mondotta egyikük, egy
bogyószemű, inas manysi.

A másik barnapiros arcú, hollóhajú, mokány ember volt:

- Hótalpnál gyorsabban szalad a hír manysi földön, hogy küldött jött hozzánk s apáink nyelvét tanulja — mondta bátran. — Eljöttünk,
hogy hívjunk téged a mi északi jurtáinkba is. Hat rénszarvast fogunk szánod elé, ha Berezovóba jössz, úgy viszünk a táplálékos
Szoszva vize mellé...

Meghatva köszönte Reguly ezt a messzi távolról jött rokoni hívást, s ígérte, hogy majd arra is veszi útját. De majd csak nyár után, a
jövő tél első hava idején. Addig még a déli s keleti manysikat akarja sorrajárni.

Szomorúan nyugodott bele a két északi a messziretolt ígéretbe, de azért készségesen válaszolgattak Reguly rengeteg kérdésére:
viszonyaik, szülötte-tájuk, folyóik, falvaik neve felől. Türelmesen hagyták, hogy Reguly minden szavukat pontosan jegyezze, a
neveket kis térképre rajzolja.

Harmadnap hajnalán mondtak csak búcsút. Másnap Reguly is útra készült. De még mindig fogott Iván „marasztaló igéje".

Alighogy a két manysi „hótalpai orrát egymást kergetni eresztette", gyönyörű hat rénszarvas vonta szán hajtott be az uradalmi telepre.
Egész falka szimatoló orrú, fülét hegyező kutya csaholta körül vidáman. Bojtos farkuk kunkorodva lobogott, mint megannyi kicsiny
zászló. A szán kasában jegesmedvebőr bundában, cobolyprémes kámzsában tekintélyes férfi ült.

Iván ismerhette már ez ünnepélyes fogatot, mert vidáman kiáltott Baktyár barátjának:

- Hű! Nagy nap lesz máma! Megjött a Bogatyi!

A Bogatyinak, vagyis dúsgazdagnak nevezett személyiség már kászálódott is a szánról, s mikor Baktyárt meglátta, manysiul kiáltott rá:

- Te vagy a lozvai Baktyár? Hallom, te tanítod a nyugatról jött manysi rokont. Menj és mondd meg, hogy Kasimov Elek jött látására.

Baktyár, a jó öreg úgy kapta lábait e szóra, mintha maga az aranyszemű Tárom harsant volna rá égi parancsot.

Hogyne, hiszen ez a Kasimov Elek volt a leghatalmasabb, a leggazdagabb manysi, akit az oroszok is „Bogatyi"-nak, dúsgazdagnak
neveztek, mert a vogul föld egész szélességében teméntelen rénszarvas csordái legeltek — egyesek szerint tízezer, mások szerint
húszezer lapátagancsú, hasznos állat.

Reguly hallott már a „rén-királyról" legendát is, komoly valót is, illő barátsággal fogadta hát a csordák fejedelmét, aki azonban
hatalmas fehér bundáját levetve, ugyanolyan egyszerű, zsákszerű rénbőrruhában állt előtte, mint Baktyár vagy Jurkina.

A gazdag manysi persze nem tudott neki sem szép dalokat, sem lepkeszínes meséket mondani, de más volt az ő tarsolyában, olyasmi,
amit Reguly nem kaphatott volna meg egyszerű manysi barátaitól.

Sok, nagy földet járó s még hozzá jó szemmel, pontos füllel, józan fejjel járó ember volt Kasimov Elek. Rengeteg nyáját számba
tartani sok-sokezer versztát utazott évenként a vogul és osztják térségeken: az Északi-tengertől a déli Irtis folyóig, az Uraltól az Ob
keleti partjáig úgy ismerte ezt a földet s népét, mint a tenyerét.

Reguly nem is eresztette el ezt a kimeríthetetlen „helységnévtárt", mert hiszen számára Kasimov ebből a szempontból volt „bogatyi".
Iván pedig főleg azért tisztelte a nagyhatalmú vogult, mert még öt teljes napig oda tudta ragasztani útrakész gazdáját a „kérdező-
szobához", ahogyan a derék orosz szolga Reguly lakását elnevezte.

Újabb és újabb teleírt papírhalom lett Kasimov Elek látogatásának eredménye. S Reguly most már bízvást haza is utazhatott volna, ha
csak a vogul-osztják föld pontos leírására lett volna kíváncsi. Olyan hűséges hegy- és vízrajzot, helységnévtárt kapott a tízezer rén
gazdájától, mintha részletes földrajzi atlaszt olvasott volna.

De a hatodik nap reggelén kiderült, hogy Kasimov Elek egyebet is megbeszélt Regulyval, nemcsak a vogul-osztják világ földrajzát.
Öt újabb rénszarvasfogat siklott be a vszevolodszkoji telepre s a szánok kasában már nem utasok ültek, hanem púposra tetézetten
különböző állatbőrkötegek, nyírfaháncskötéllel összeszorítva. Kasimov Elek emberei innét indultak gazdájukkal együtt az irbiti
nagyvásárra, ahol ilyenkor márciusban szokták eladni a téli vadászatok prémzsákmányát a manysik és az osztják vadászok. Ilyenkor
róják le a cári adótisztek kezéhez a prémben kivetett adót, a „jasszákot" is.

Kasimov is írbitbe igyekezett a maga tetemes adójával s eladó prémjeivel. Reguly szívesen fogadta hívását, hogy tartson vele a
nagyvásárra. Kasimov azt is felkínálta, hogy Írbitből elviszi Regulyt Tobolszkba, Nyugat-Szibéria legnagyobb és legszebb városába.

A ritka kedves vszevolodszkoji vendéglátást illően megköszönte Reguly, s búcsúzott Borovkov szenátortól. Borovkov ellátta őt
ajánlólevelekkel s a tobolszki utazást maga is ajánlotta:

- Ott találja majd Tobolszkban az utolsó kondai vogul fejedelem fiát, Satigint, ő már orosz iskolákban nevelődött, és jelenleg tanár a
tobolszki főiskolán. Talán kaphat tőle érdekes dolgokat...

Ivántól keservesebb volt a válás. A derék muzsik alig tudott szólni a meghatottságtól, mikor Regulytól néhány ezüst rubelt, Baktyártól
pedig egy hatalmas mókusprém kesztyűt kapott búcsúajándékul.

Már az egész társaság íelkászálódott Kasimov kényelmes szánjára, mikor Iván — hogy valami emléket ő is adjon szegénységéből —
hirtelen kikapta kedves pipáját bő orosz bugyogója zsebéből és odanyújtotta Baktyárnak.

- No, ezek aztán okosan ajándékozták meg egymást — mondta nevetve Kasimov. — Iván a kesztyűbe fújhatja szíve keservét, Baktyár
meg Iván pipáján melengetheti kezét... De most már induljunk mi is!

A hat pár rénszarvas könnyűpatás lába vidáman rántotta a szánt az irbiti út felé.

Március közepét mutatta a naptár, de a hó még állt, s a folyókon a jég is. Könnyen repültek át a Déli Szoszván, az itt már folyóvá
szélesedett Túra, aztán a Tagil, végül a Niza folyó fagyott vizén. Persze nem egy nap alatt. A félezer versztányi utat még a gyors
rénszarvasok sem győzték három napnál hamarább. Pedig végig sima, sík vidéken, nyírfa- gyertyás fenyveseken, fagyott mocsár fölött
zizegő, végtelen nádasokon át vitt útjuk.

Mikor a Niza déli partján fekvő írbitbe érkeztek, már zajlott a világ legnagyobb prémvásárja. A mindenttudó Kasimov jó számoló volt,
csak úgy sorolta Regulynak a mérhetetlen tömegű prém különféle tételeit. Reguly már szédült a számoktól. A teljes hónapig tartó
vásárról egy szálig elhordja ezt a rengeteg prémet a húszezer kereskedő.

- Százezer mókus bundáját, húszezer hölgymenyét pehelykönnyű prémjét, negyvenezer róka zászlós farkát, négyezer farkas, kétezer
medve, ugyanennyi hiúz vastagszőrű bőrét, s tetejébe ezer, meg ezer coboly, vidra, nyest, nyuszt selyemíinom szőrméjét hozza ide
vogul, osztják, szamojéd... S viszik a sok drága prémet kínai mandarinok selyemköpenyének szegésére, orosz bundának, kucsmának,
de a messzi nyugati országok kényes asszonyainak is. A mi prémjeink melengetik a didergő világot...

- Melengető nép vagytok, kedves Kasimov — bólintott Reguly. — Ha sorsom segít, én is viszek tőletek melegítőt a világnak. De nem
prémeket. Dalaitokat a fázó szíveknek.

Kasimov a számoló gazda biztonságával legyintett:

- Dalainkat lassan már magunk sem értjük, nemhogy a világ...

Reguly csak hallgatott s szorongva gondolta: azért is lesz jó, ha sietek!

Végignézte az irbiti vásárt, csak hogy ilyet is lásson.

De amint a drága szőrmék halmait nézte, s szeme csak úgy káprázott a hamvasszürkén, rozsdabarnán, rőtvörösen, aranysárgán,
ezüstösen és hófehéren simításra kínálkozó prémek puha gazdagságán, füle egyre a rénbőrruhás, szikár eladók és a sarkigbundás,
prémkaftános kövér vásárló kereskedők hangos alkujára ügyelt.

Egyre jobban elhatalmasodott benne az indulat. Alig tudta magába fojtani a felháborodást, mikor hallotta, milyen potom pénzeket
ígértek és fizettek a vadászoknak az árakat diktáló, gőgös kereskedők. Kiszámíthatta egy-egy ölnyi tételen házvételre valót nyert a
rideg alkusz.

S dühe még csak forrósodott, mikor a vásár másik részén tapasztalta, milyen méregdrágán vásárolja meg a manysi vadász az
asszonyainak szánt hímzőfonalat, tűt, esetleg a pár rőfre való tarka selymet, lánykájának üveggyöngyfüzért, kisfiának farigcsáló
bicskát.

Látott aztán szomorítóbb képet is. Az italmérő bódék, sátrak tájékán. A vodka tűzétől hevült manysik, osztjákok, szamojédok duhaj,
vad kedvvel ordítoztak. Néhol egymásba fogódzva, néhol egymással szembeugorva. A csípős hideg márciusi levegő szinte forrt a szesz
párálló gőzétől. Tántorogva dülöngéltek a részegek vagy peckesen döngették a mellűket, a szeme mindnek szikrázott.

Sajgó szívvel nézte Reguly a kedves manysik dühödt tántorgását. Ez a bátorszívű, regeálmodó nép talán megcsalatása keservét fojtja
mámorába...

Maga is kóválygó fejjel menekült a kínos látványtól. Még harmadnap is lehangoltan ült Kasimov szánjára. Hátha Tobolszkban
vigasztalóbb élmény vár rá...

Kasimov igyekezett. Hajtatta könnyűlábú rénszarvasait. De nem valami belső nyugtalanság miatt. Míg a folyók jege mozdulatlan, át
kell jutniuk számos vízen, hogy Tobolszkba érhessenek.

Az újra eléjük kanyargó Túrán könnyen átjutottak. A szélesebb és mélyebb Tavda jégpáncélja is elbírta őket. Csak néha reccsent egy-
egy gyanúsat. De mire az Irtis versztányi széles medréhez értek, Kasimov rövid, fürkésző szemlélődés után azt tanácsolta, szálljanak
ki, s gyalog induljanak a szánok mellett a hatalmas folyó jegének. A rénszarvasokat hosszú száron egyenként fogták egymás elé, úgy
húzták a megkönnyebbült szánt a túlsó part felé.

- Az Irtis néha kiszámíthatatlan — magyarázta Kasimov. — Az ilyen hirtelen tavaszon pedig, mint ez a mostani, különösképpen.
Rendesen májusig nem mozdul a jege. De van úgy, hogy már február végén gondol egyet, nagyot feszül, széttöri a jegét; aztán persze
újra befagy, de tele lesz jégtüskével. Bolondok ezek a délről folyó vizek...

A túlsó partról Reguly visszanézett, a „délről folyó bolond vízre", mely innét háromezer versztányiról, az Altáj hófödte csúcsai alól
hozza rejtelmes féktelenségét... Onnét, arról a tájról, amely felé sóvárogva kellett elepednie szegény Körösi Csornának: Dzsungária
fennsíkja felől.

Reguly már tudta, hogy arra nincs mit keresnie. Észak felé visz az Irtis útja s az övé is.

De előbb még lássuk ezt a híres szibériai várost: Tobolszkot.

Nem sok örömet hozott ez a kíváncsiság. Mikor behajtottak az Irtis-parti városba, az elviselhetetlen szagoknak olyan bűzös fergetege
támadt rájuk, hogy még az edzett orrú Kasimov is fintorgott tőle.

Hatalmas bőrcserző medencék mellett iramlottak el. Aztán a faggyúolvasztó műhelyek leheltek rájuk. Még arrébb egy sereg
szappanfőző telep bűzlött feléjük, úgyhogy a szeszfőzőkből áradó erjedés-szagok már valósággal üdítő illatárnak számítottak.

A város belső részén megszabadultak ugyan a kellemetlen szagoktól, de Regulynak itt sem volt része valami vidító élményben.

Azt hitte, hogy a nevezetes „tanult vogul", akihez őt Borovkov szenátor ajánlotta, gazdag tapasztalással ereszti majd el. Ám az utolsó
kondai vogul fejedelem fia, Satigin, bizony ősei nyelvét is alig-alig beszélte már. „Cári tanári" méltóságában már szinte restellte
manysi származását s népéről fanyalgó sajnálkozással beszélt:

- Pusztuló nép a manysi — mondotta Satigin félig siránkozva, félig fölénnyel. — Az életre haszontalan. Csak vadászni, halászni szeret
s nézni holdat, csillagot. No, meg a szangurt; éneket, regét mondani, hallgatni napestig. Játszani mihaszna játékot s nagy bölcseket
mondani a világba. De patkót még sem vert a lovára eleven vogul. Lusta a mesterségre, a tanulásra. Bezzeg, ha pálinkához jut!... Jaj!
Isten őrizzen tőle! Megvadul, mint a sebzett állat... esztelen...

- Tán éppen mert sebzett! — szólt közbe halkan Reguly. — Tán éppen, mert nem lát menekvést a szolgaságra fogó erőszak ellen...

Satigin még a halk ellentmondásra is meghátrált:

- Lehet, lehet... Hiszen nem bánt népünkkel kesztyűs kézzel sem a kozákhozta pópa, sem a pópaküldte kozák... De ezen már nem
segíthetünk, s egészséges nép okulna a nyers erővel szemben. A manysi, sajnos, nem okul. Emészti magát, s maholnap híre lesz
csupán. Ez a véleménye egyébként a most városunkban időző nagy nyelvtudósnak, Castrénnak is...

- Castrén itt van? — kiáltott fel meglepetve Reguly. — Mikor jött, honnét, hol találom?

Satigin örült, hogy nem kell többet beszélnie a manysikról. Látható megkönnyebbüléssel válaszolt:

- Ha nem fordult rosszabbra egészségi állapota, minden pillanatban itt lehet. Egy hete jött messze észak felől. Osztják földről. Sajnos,
nagyon betegen. Lázas, köhög s véreset köp. De tegnapra mintha javult volna. Holnap már utazni akar Kazany, aztán Pétervár felé.
Ígérte, hogy ma még felkeres...

Reguly izgalomban lángolt:

- Már otthon is beteg volt. Mindenki féltette ettől a megerőltető utazástól. Borzasztó volna, ha nem kaphatna idején gyógykezelést. Óh,
csak tudnám, miben segíthetek neki? Nem mehetnénk inkább mi az ő szállására, hogy megkíméljük őt az idejöveteltől?

Satigin haljandó lett volna rögtön indulni, de éppen kopogtak, s egy kísérővel Castrén lépett be.

Siralmas állapotban volt. Sápadt, beesett arcán mint vérfoltok égtek a láz halálos rózsái. Fekete, szúrós szeme is belső forróságtól
tüzelt. Csontos válla keskeny horpadt mellére készült rokkanni.

Reguly nem tudta titkolni megdöbbenését. Meleg részvéttel ugrott Castrén elé, kitárt karral, mint aki ölelésével akarja megtartani a
roskadót. De a finn tudós erőlködve kihúzta magát, s préselt ajka fanyar mosolyra húzódott:
- No lám, khm, khm — köhintett kettőt — szépen váltjuk egymást az őrségben, kedves Reguly. Örvendek látásának, khm, khm... Ön
most bizonyára arra indul, amerről én jövök... Az osztjákok felé... Rossz időt választott, khm, khm... Nemsokára itt a tavaszi olvadás.
Hogyan kel át a rengeteg lápon, mocsáron?

Reguly még mindig csak a törődött beteget látta, s nem tudott a maga gondjával törődni:

- Én majd csak továbbjutok — válaszolta legyintve. — De mi lesz önnel, kedves mesterem? Hogyan akar ily beteg állapotban haza
indulni? Nem volna jobb itt pihenni előbb?

Castrén majdnem ingerülten válaszolt:

- Ne törődjenek velem, majd hazajutok! Inkább arról beszéljen, mi érdekest talált a voguloknál, khm, khm? Készített-e hasonlító
szójegyzéket? Vizsgált-e módszeresen hangzási változásokat a rokonnak vélt szavakon?

Reguly ingerült gőggel kapta fel a fejét:

- Dehogy vizsgáltam, dehogy elemeztem... Ez majd későbbi feladat lehet. Én most csak jegyeztem, gyűjtöttem. De nem csak szavakat.
Dalokat, énekeket, mikben a szó elevenen él!

- Eh, ismét a vers... ! Ismét a dal! — legyintett szigorú fölénnyel Castrén. — Ön nem javul, Reguly! Önben költő veszett el, s nyelvész
nem lesz soha. Aki nem boncolja a szavak gyökét, nem lesz nyelvek tudósa, és sohase lelhet kulcsot a nyelvek rejtett törvényéhez,
rokonságuk titkához!

Reguly rántott egyet a vállán:

- Rokonság? Igaz, ezt keresem én is, s utamon a rokonnyelvek szavai vezettek... Ám soha rokont nem leltem volna ez árva manysi
népben, ha nem hallom s érzem: mit és hogyan mond nékem a világról dalok tarka csokrába fogott szavaival. Rokon, persze, hogy
rokon sok-sok szavuk is! De most már hittel vallom, hogy ugyanilyen fontos a lélek vallomása is a rokonságról. Rokonok vagyunk,
mert rokon a képzeletünk is, nem csupán szavaink...

Castrén szúrós szeme most már gúnyos fölénnyel villant. Tanárosan kérdezte:

- S mit akar ön csinálni?

Reguly elszántan válaszolt:

- Leírni, megőrizni minden dalt, éneket, regét, mit e föld népe vélem közleni hajlandó. Ezt fogom tenni az osztjákoknál is, ha odajutok.

- Tegye hajlama szerint! — mondta kurtán Castrén — de ebből soha tudomány nem lesz, csak népdalgyűjtés.

Reguly ugyancsak kurtán válaszolt:

- A tudomány, ha életet akar táplálni, meríthet majd e gyűjteményből. Miből merít, ha — mint Satigin mondja — kiszárad a kút,
szikkad a nép, mely forrása volt e „nyelvészeti anyagnak"?

Castrén Satiginra nézett. A fejedelmi sarj zavartan pillogott. Castrén tán a vigasztalan képtől enyhült meg, mert már szelídebb
tekintettel nézett Regulyra:

- Ebben önnek igaza lehet. Valóban sietni kell. Vogul is, osztják is feledni kezdi ősi énekeit. Érdemes tán menteni belőlük azt, mit még
lehet...

Satigin erre szekrényéhez lépett s rövid keresgélés után sárga papírköteget vett ki. Félszeg mosollyal Reguly felé nyújtotta:

- Íme, nekem is van egy szerény gyűjteményem a népem költötte dalokból. Megvallom, én már nem nagyon értem a regék régies
nyelvét. Ön Baktyár segítségével tán megfejti avult szövegüket.

- Ezekből az „avult" dalokból új csodákat érthet a világ — köszönte Reguly a becses kéziratot.

Ekkor ijedten látta, hogy Castrén kezét mellére szorítva, üvegesre meredő szemmel kapkod levegő után, majd fuldokló köhögés kezdi
rázni.

Segítő készséggel ugrott hozzá, de Castrén még a köhögéstől fulladozva is, elhárító mozdulatot intett. A roham végén zihálva meg is
magyarázta:

- Igen... igen... Sietni kell! Önnek arra — észak felé mutatott — nekem, haza...

Másnap Reguly Tobolszk határáig kísérte a beteg tudóst. Elbúcsúzott tőle, s hűséges Baktyárjával maga is még aznap észak felé vette
útját. A Konda folyó melletti manysikat kereste, kiknek utolsó fejedelme Satigin apja volt. Hadd lássa, valóban annyira satnyult-e a
manysi nép, ahogyan cári szolgává süllyedt fia állította róla...

BAKTYÁR ÁLDOZATA
Reguly azt hitte, hogy most békés és szelíd vándorélet következik. Jurtától jurtára haladva gyűjtögeti majd a dalokat, regéket a manysi
földnek ezen a részén, ahol a ritkán szórt nép rengeteg vízér táplálta folyó közén éli csillagnéző életét.
Mindjárt útjának elején örvendetes élményben volt része. Igaz, hogy nem a voguloknál, hanem egy délre nyúló, vogul földbe ékelt
osztják telepen. Bolcsarovo nevű faluban laktak ezek az osztjákok (Baktyár őket is manysiknak mondta), településük nem messze esett
az Irtis nyugati partjától, ahol Reguly éppen nyugat felé akart vágni a Konda mentén lakó manysik tanyáihoz.

Meglepően szép község volt ez a Bolcsarovo; takaros faépületek sorakoztak benne, s a tiszta házak berendezése, ízléses faragott
bútorai, a barátságos osztjákok széphímzésű ruhája, mind elégedett módról beszélt.

De Reguly — bármennyire szívesen fogadták és marasztották is — nem akart itt hosszabb időt tölteni, hogy manysi tanulmányait
egyelőre ne keverje osztjákkal.

Már éppen indult volna Baktyárral, mikor egy Tobolszkból utánuk irányított lovas postaküldönc állította meg őket. Levelet s néhány
ezüst rubelt hozott Regulynak.

Reguly aztán bosszankodva olvasta a kezdetleges betűkkel írt levelet. S ingerült hangon magyarázta Baktyárnak:

- A turinszki iszpravnyik küldi vissza a pénzt, amit gipszvásárlásra hagytunk nála. Azt írja: nem kapott fehér port. Ördög vinné a
dolgát! Tobolszkban magunk is megvehettük volna a gipszet, ha ő nem ajánlkozik annyira.

Baktyár is csóválta fejét. De aztán — míg Reguly a poggyászát készítgette — a jó öreg kifaggatta a lovas küldöncöt.

A küldönc elvágtatott.

- Megijedt az iszpravnyik — mosolygott Baktyár.

- Mitől?

- Hallotta, hogy te uram, gipsszel kened be a manysik fejét. S azt hiszi, le is vágod s magaddal viszed...

- Óh, a tökfilkó! — bosszankodott Reguly.

S végül az ostoba iszpravnyikon vidámodva indultak útjukra.

Bezzeg nem nevettek volna gondtalanul, ha tudják, hogy mekkora tüzet gyújtott az iszpravnyik babonás hiedelme.

Futott a hír árkon-bokron, folyókon és csermelyeken, ingoványos erdők, nádas mocsarak sem állták útját. Mikorra Reguly Baktyárral
elhagyta a Konda partját, s átvágott a Pelim vize mellé, a turinszki iszpravnyik tüze már előttük lobogott.

Előbb csak füstjének kesernyés szagát érezték. Eddig mindenhol barátságosak voltak a jurták, Reguly szebbnél szebb kondai dalokat
jegyzett. A Pelim vizén túl azonban minden ház mogorván bezárkózott előttük. Baktyár minden okos ravaszságára és rábeszélő
készségére szükség volt, hogy legalább éjszakai hálásra megtűrjék őket valahol.

S ha legalább mondták volna a manysik, hogy mi bajuk, szót lehetett volna érteni velük. De csak hallgattak morcon, sötét
pillantásokkal, elhúzódó gyanakvással.

Így értek egy szép, tavaszosan mosolygó áprilisi napon Puj-já paul, vagyis a Puj vize menti falu határába. Alig értek a széles, erdei
tisztásra, a kis telep szétszórt házai közelébe, már messziről furcsa lármát hallottak.

Szokatlan volt ez a „hangos" falu az utóbbi két hét sok „néma" községe után. S némiképpen gyanús is. A kutyák például olyan
versenyugatást rendeztek, mintha holdnak néznék a szelíd délutáni napot.

Baktyár elkomolyodott. Mintha szavakat is értett volna már a házak felől hangzó éktelen zsivajból.

- Asszonyok kiabálnak... Nem jó, nem jó! — csóválta fejét a kis öreg. — Inkább tíz férfi nyíllal, mint egy asszony a puszta nyelvével...

De azért csak óvakodtak nagy csendesen a falu felé. El is érték baj nélkül az első jurtát.

Ott benn viharzott az asszony szó... Nem egyé vagy kettőé — egész hadé...

De a két utas csak pillanatokig hallotta a jurtái zenebonát. Kutyák támadtak rájuk. Ott ugatott körülöttük a paul minden kutyája,
dühösen, acsarkodva, vonyítva... Időnként vicsorító vakkantásokkal feléjük ugrottak.

Baktyár dühös ijedelmében olyanokat vakkantott vissza, mint a leglomposabb farkú kuvasz. Reguly — egyéb fegyver híján — hosszú
vándorbotjával hadonászva védekezett...
A zengő jurta ajtajában ráncosképű, kendőtlen asszony jelent meg. Két vézna varkocsa elállott füle mellett, mint két kajla szarv. Karjait
az ég felé dobta, s foghíjas szája rikácsolva riadót süvített:

- Itt van az átkozott...! Elmetszi a manysik nyakát! Levágja a fejüket!

Mint ádáz fergeteg zúdult ki a jurta szűk ajtaján a tébolyult asszonyáradat...

A vonító kutyák hadát valósággal elsöpörte az üvöltő, sikítozó asszonyi zivatar...

Tucat? Két tucat? Asszony? Nem! Őrjöngő némberek hada volt ez! Bomlott hajú, tajtékos szájú boszorkányok szörnyű látomása...

Reguly és Baktyár döbbenten támaszkodtak egymáshoz. Hátrálni próbáltak a fertelmes roham elől. De a fenyegető öklök már szoros
gyűrűben hadonásztak fejük felett, s a vicsorgó, torzult szájak rikácsolták az arcukba:

- Átkozott nyakmetsző! Hová tetted embereinket?! Hol metszetted el nyakukat?! Most nem menekülsz, te nyomorult varázsló! Se ez az
átkozott ördögpofa! Ez a pénzért szegődött daláruló!

Reguly a szorongásban villanásnyi idő alatt megértette: a turinszki iszpravnyik nem tartotta magában babonás hiedelmét. Íme, a buta
szószátyár hírének tüze perzseli most itt őket...

Perzseli? Égeti! Szinte marja... ! A szörnyű szitkot frecskelő szájakból forró pára süt rájuk... A vodka... A vodka gőze!

A részeg asszonyok éktelen dühe már nemcsak undok szitkokban sistergett. Az egyik asszonyi ökölben kés villant... S már a másikban,
harmadikban is...

Reguly felkapta fejét. Agyában már a végső gondolat szikrája pattant:

- Öljetek hát meg, rokon nép asszonyai...

De Baktyár, a kis öreg, nem ilyesmin gondolkodott. Hosszú vándorbotját két marokra fogva vízszintesen maga elé lökte, s bátran
nekiugrott a késsel hadonászó asszonyhadnak...

Tántorodva dűlt hátra a taszítástól a részeg asszonyi sor, s a csendben már Baktyár hangja reccsent:

- Kergült némberek! Mit akartok? Megölni a mi messziről jött híres manysi rokonunkat? Milyen gonosz ördög szállott meg
benneteket? Hol paulotokban egy józan férfi, hogy beszélhessünk vele? Nyírfaháncs kötéllel kellene észre téríteni benneteket!

Az asszonyok erre csukló sírással felüvöltöttek:

- Hol vannak embereink? Ti öltétek meg őket a nyolc vasba öltözött, sérthetetlen kísérő vitézetekkel! Vadászni ment a férjünk. Ti ott
fogtátok őket az erdő éjjelében... Nyakelmetsző mély álmot eresztettetek rájuk, bekentétek a fejüket bűvös fehér sárral... S levágva
viszitek a drága, hajas koponyájukat... Ó, jaj, ó, jaj nekünk!

Baktyár már éppen hahotázva akart válaszolni az asszonyi badarságra, mikor a hátuk mögött vidám férfiének harsant.

Mocsárjáró szánkókba fogott izmos kutyákkal érkeztek a paul diadalmas vadászai. Teljes épségben nyakukon hozták „levágott fejüket"
s szántalpakon a zsákmányt.

Az asszonyi had elnémult. De bezzeg beszédes lett Baktyár, a bátor kis öreg, amint nyitjára talált a pelimi manysik zárkózó
gyanakvásának...

S estére már barátságos jurtában pihente ki ő is, Reguly is az izgalmas nap keserves élményét.

Másnap Reguly nem győzött eléggé csodálkozni, hogy a vodka mámorát kialudt asszonyok milyen szelíd, mindent feledő
örvendezéssel, gyermeteg kedvvel veszik el ajándékait: üveggyöngyöt meg olcsó, vásári gyűrűt.

Szinte lelkiismeretfurdalást érzett, hogy ilyen sivár holmival csalja meg feltámadt bizalmukat. De hát több nem tellett szegénységétől...

Elég nagy anyagi gondot okozott neki néhány nap múlva Baktyár is. Nem mintha a derék öreg bármiféle kívánsággal fordult volna
hozzá. Nem, erről szó sem volt.

Hanem az történt, hogy a Pelim folyó mellett vándorolva, eljutottak az orosz nevű Felső-Pelim községbe. Itt csupa orosz lakott.

Éppen az óhitű húsvét reggelén érkeztek a templomos, pópás faluba, hol már csak az ünnep miatt is szívesen marasztották Regulyt. Ő
azonban már húsvét másodnapján tovább akart indulni, hogy megint manysik közé jusson.

A tavaszias, derült idő hirtelen zordonra fordult. Az égen ólomszürke fellegeket kergetett a jeges északi szél. Reguly mégis útnak eredt
s vitte a vonakodó Baktyárt is. De alig haladtak négy-öt versztányira, olyan hóförgeteg vágott arcukba, hogy belevakultak, csak
tántorogtak, előbbre alig jutottak. A süvítő szél viharos ereje meg egyre nőtt. Az öreg Baktyárt fel is borította. Reguly egy útszéli fába
kapaszkodott, hogy legalább helyben tudjon maradni. De ez sem vált be. A vihar percek alatt úgy beverte hóval, hogy szeme, szája,
füle tele lett.

Vissza kellett fordulniuk Felső-Pelim felé. A hátukba fújó, száguldó szélvihar ügy röpítette őket, hogy lábuk éppen csak sepergette itt-
ott az út havát.
Lihegve, kimerültén zuhantak be az orosz pópa házába. Az házanépével együtt emberséges jósággal dörzsölte életre a viharverteket s
diktálta beléjük a forró teát. De kegyes mondókáját sem tartotta meg magának:

- Mondtam ugye bátyuskám, ne kísértse Isten türelmét e szent ünnepen! Ki hallott már ilyet? Húsvét másodnapján útra kelni? Még
ünnep harmadnapján sem tesz ilyet jámbor igazhívő!

Regulynak száján volt a válasz, hogy ő még két hete megülte a maga római szertartású húsvétját, s neki az orosz húsvét úgysem ér. De
nem szólt, sőt láthatólag bánta vétkét. Különben is volt benne őszinte bánat. Sajnálta az öreg Baktyárt, akit igen megtört a vihar.

A szívós öreg másnapra rendszerint kipihente fáradalmát. De Baktyár most reggel is úgy kucorgott a pópaház konyhája sarkában, mint
a megvert kuvasz. Reguly őszinte aggodalommal hajolt le hozzá:

- Beteg vagy, kedves öreg Baktyár barátom?

Baktyár fejét rázta:

- Testemnek semmi baja... De lelkemre sötét felhő árnyéka húzódott... Büntet már a nagy Pelm Tárom...

- Miért büntetne? — kérdezte Reguly gyengéden.

- Két éve nagy-nagy betegségbe estem... Akkor meggyógyított nagy könyörgésre... — nyögdelte Baktyár. — S akkor nagy lóáldozatot
ígértem neki! De nem tarthattam meg fogadalmamat! Jaj, hogyan is tarthatnám? Szegény vagyok én, miből vegyek lovat?

Reguly vigasztalni próbálta a derék lelkibeteget:

- Öreg Baktyár, Pelm Tárom, a pelimi isten nagy és hatalmas, de jó és okos is! Tudja, hogy szegény vagy, s nem büntethet, ha nincs
módod lovat venni.

De Baktyár csak bánatosan csóválta a fejét:

- Ha jól meggondolom, tán mégis vehettem volna... Eladtam volna a szép, nagy medvebőrömet, amit a fiam hozott. Csakhogy
sajnáltam eladni, olyan jó rajta heverni. Puhább, mint a rénszarvas bőre.

- No látod, Baktyár — próbálta Reguly tovább a vigasztalást — Pelm Tárom azt is tudja, hogy öreg derekad joggal kívánhatja már a
puha medvebőrt, ő ezt nem irigyli el tőled...

De Baktyár makacsul megmaradt a bűnbánatban:

- Nem így van, nem így! A fogadalmat meg kell tartani! Pelm Tárom nem szereti a puha embert, ki csak ígérget s aztán elhever a
medvebőrön. Lám, a tegnapi vihart már intő büntetésnek küldte utamba. Éreztem tegnap Pelm Tárom szorító markát.

Reguly látta, hogy Baktyár mély rettenetét józan szóval aligha tudja elhessenteni. Mitevő legyen?

Bement a pópához:

- Volna-e itt a faluban eladó ló? — kérdezte.

A szent férfiú Regulyra meresztette nagy, barna szemét:

- Eladó ló? Minek az önnek?

Reguly nem mondhatta, hogy ez a ló istenáldozatra kell, mert akkor a pópa Baktyárjával együtt kihajtaná a házából, még a helyüket is
tömjénfüsttel tisztítaná meg, nehogy a pogány gonoszság megfertőzze a paplakot. Azt mondta hát, hogy nehéz a batyu az öregnek,
meg ő is szívesebben vitetné a magáét — ló hátán.

A pópa gondolkodva simogatta hosszú, fényes fekete szakállát:

- Lóról nem tudok — mondta végül — de Timót gazdának van egy csikója. Tán másfél éves. Ágnak ugrott, megütötte a szemét, s
gazdája attól tart, hogy meg is vakul. Hiszem, hogy olcsón eladná. Batyuhordásra jó lenne, legfeljebb vezetni kell...

- Ha ló nincs, csikó is jó! — örvendett Reguly, bár laposodó erszényére gondolva, kissé szorongott, nem tartja-e drágára a csikót az
orosz gazda. Indult volna is rögtön csikónézni, a pópa azonban ismét illedelemre intette:

- Majd ha a harmadik ünnep is elmúlt, akkor mehetünk lóvásárra!

Reguly kiülte hát a háromnapos ünnepet, s negyednap a pópa segítségével megszerezte Baktyárnak a csikót — három csengő
ezüstrubelért. Ennyit megért neki Baktyár „üdvössége".

Különösen mikor elnézhette a derék kis öreg leírhatatlan boldogságát... Mintha húsz esztendőt fiatalodott volna, olyan fürge, vidám lett
egyszerre Baktyár, az újdonsült lovasgazda. Rajongó gyöngédséggel simogatta a szelíd csikó nyakát, fejét, aztán körüljárta, veregette
hátát s megfogta leffenö alsóajkát: megnézte fogait...

Elégedetten cuppogott:

- Kit pum lu! — ismételgette manysi nyelven a lovacska fogairól leolvasott életkort. Reguly rögtön fülelt az új szóra:
- Hogy mondod? — faggatta Baktyárt — kit púm lú? Persze, persze... Ez két fű ló, vagyis a magyar másodfű csikónak pontos párja.
Bizony, úgy látszik együtt nyergeltek apáink „hurem púm lú"-kat, vagyis harmadfű csikókat is — örvendezett Reguly az újonnan
felfedezett közös kifejezésnek.

Baktyár bölcsen tudta, hogy jószívű gazdája milyen szándékkal vette neki a lovat, és azt is észben tartotta, hogy a pópának erről még
csak sejtenie sem szabad. Okos fejével kitalálta, mi volt a pópának mondott lóvásárlási ürügy. Pokrócot hajtogatott hát, tenyérszéles
rénbőrszíjjal a csikó hátára hevederezte, mint valami alkalmatos nyerget. Közben mondogatta is manysi szóval:

- Negre... negre...

Aztán vesszőt vágott, végére vékonyka szíjat hurkolt s gyerekes örömmel mutogatta gazdájának:

- Oster... oster...

- Nos, a lótartás szavaiban pompásan egyezik emlékezetünk — gondolta magában Reguly s még teljesebb lett elégedettsége, mikor
Baktyár kenderkötélből ügyes kötőféket is alkalmazott a csikó engedelmes fejére, mondogatván hozzá a manysi szót is:

- Pek...pek...

Hiszen ebben a szóban is pontosan a gyermeteg „p" hang maradt meg a mi megférfiasodott „f" hangunk helyén!

De a csikó körüli nyelvészeti elmélkedést is be kellett fejeznie, hogy indulhassanak a húsvéttal marasztó orosz faluból manysi jurták
felé.

Az idő is javult, s most már Baktyár sürgette türelmetlen örömmel az indulást. Reguly beleegyezett, hogy útjukból kitérjenek egy
Pegun nevű manysi paul felé, ahol a Pelim-menti vogulok legfőbb pogány papja, az „öreg nyait" lakik (noita - finnül, varázsló — jutott
Reguly eszébe), s őt kérjék meg Baktyár fogadalomáldozatának bemutatására.

Fürge léptekkel vezette a bátyus zsákokkal megrakott árva kis csikót az öreg Baktyár. Vidáman lépkedett szegény félvak, másodfű
lovacska is a Pelim folyó nyírfaligetekkel szegett partján. Nem sejtette, hogy ifjú életét milyen áldozatos szándékkal vezeti a
dudorászó vén, a szigorú pelimi isten, Pelm Tárom oltára felé.

Tarla nevű paul mellett, egy különösen regényes nyírfaliget szélén állította meg Baktyár a lovacskát. Ő maga, két kezét égnek emelve,
némán hajlongott a gyönyörű liget belseje felé. S aztán Regulyhoz lépve, jobbjával egy görcsös testű, hatalmas, öreg nyírfára mutatott,
mely a berek hófoltos pázsitjának közepéből emelkedett ki. A nyírfa egyik ága vízszintesen nyúlott ki a két emberderék vastagságú
törzsből, s majdnem olyan vaskos volt, mint maga a tetemes törzsök.

- Ott... ott... azon az ágon szokott tanyázni Pelm Tárom — suttogta Baktyár, s a máskor olyan huncut-vidám öreg szeme most
áhítatosan ragyogott...

Reguly elismerte, hogy ott azon a szilárd ágon biztonságos és érdekes tanyázás kínálkozhatik. Sőt szinte költői pihenőhely ez itt ebben
a gyönyörű ligetben.

Baktyár suttogva magyarázott tovább:

- Ha nem erre vezetne az út, és nem járna rajta ennyi orosz Pelim városa felé, akkor itt áldoznánk a lovat. Régebben innen szállt a füst
Tárom felé, de most már nem lehet. A pópák megtudnák és kivágatnák a szent fát...

- Az kár lenne — bólintott Reguly. — De akkor most hol száll majd a füst Pelm Táromhoz?

- Pegun paul messze van az úttól. Majd ott...

Estére el is érték az „öreg nyait" jurtáját Pegun paulban.

A pelimi isten főpapja ugyan semmivel sem volt korosabb, mint Baktyár, de méltóságát szigorú komolysággal viselte ráncos ábrázatán.
Azonkívül magas, hegyes kis süveget hordott, ami ugyancsak kiemelte őt prémcsuklyás hívei közül. Jurtája sem különbözött sokban
Jurkina viskójától, csak valamivel tágasabb voit, s a tetőről két erős láncon hatalmas rézkondér lógott le. A kondér alatt tűz parázslott.

S még valami fokozta a főpapi jurta komor ünnepélyességét. A nyírfahánccsal borított gerendafalakon vagy két tucat rozsdás kard
függött. A hátsó, sötét zugolyban pedig embernagyságú, szoborszerű alakzat állott, lepellel letakarva.

Az öreg nyait komor bólogatással vette tudomásul, hogy Baktyár fogadalmi lóáldozatot szeretne bemutatni. Csontos, kéregbarna kezét
kinyújtva, néma kérdéssel Regulyra mutatott.

A néma kérdést a jurta mélyéből csendes mormogás követte. Reguly a mormogó hang irányában a jurta hátsó zugában három kuporgó
asszonyt vélt látni. Legalábbis három pár szem parázslott feléje.

Baktyár azonban nagy lelkendezve biztosította a nyaitot is, a sötét háttérben gyanakvókat is, hogy az ő társa nem a pópák embere, nem
is a cáré, hanem szőröstől-bőröstől igazi manysi, ki „a messze nyugatra vándorolt rokonoktól küldetett hozzánk".

- A lovat is ő vette nekem, tudva-tudván, hogy a ló tűzben piruló szíve Pelm Tárom számára fog engesztelő illatokat füstölögni...

Ez az érv hatott, s a komor nyait barátságosabbra enyhült. A paul népe is hamar gyűlni kezdett a másnap hajnali áldozat szagára, s a
jurta megtelt férfi- és asszonynéppel. A hangulat aztán olyan barátságosra melegedett, hogy nemcsak az áldozatra készülő Baktyár, de
maga az öreg nyait is hajlandó volt Reguly előtt elmondani a szangur-kísérte istendicséreteket.
Másnap hajnalban a paul férfinépe mind a nyait jurtájában szorongott. Asszony, gyerek sehol. Az áldozati szertartásban az ősi hit
parancsa szerint asszonynak nincs helye. A rénbőrruhás férfiak derekukra kötötték a rozsdás kardokat, de nem rögtön a falról, hanem
előbb a jurta közepén lángoló tűz mellé rakták őket. Ez volt a kardok „megtisztítása".

Aztán két manysi a jurta zugából kiemelt egy lepellel takart alakzatot. Fekete selyemből készült, bábuszerű göngyöleg került ki a lepel
alól, melynek éppen olyan hosszú, hegyes süveg volt a fején, mint az „öreg nyait"-nak.

A férfinép komoly illetődöttséggel tekintett a bábura. Reguly oldalba bökte Baktyárt, némán kérdve, hogy mi ez?

Baktyár ijedten rebbenő szemmel tette ujját szájára, de aztán mégis odasúgta:

- Ez a Pelm Tárom pupija, vagyis a pelimi isten bálványbábuja.

Nagy ünnepélyességgel vitték ki a bálványt. Odakinn ezalatt fiatal férfiak előkészítették az áldozati lovacskát. Fenyőgallykoszorút
akasztottak nyakába. A szúrós nyakravaló sehogyan sem tetszett a finomszőrű csikónak. Idegesen rázta fejét. Mikor pedig a fekete
bálványt magasra emelve elvitték mellette, félszeme is elég ijesztőt látott s próbált egy szabadítót ágaskodni. Csillagos orrocskájára
csavart kötőfékjét azonban már két markos legény tartotta. Megindult hát engedelmesen, mikor a bálvány mögött vezetni kezdték.

A lovacska után az öreg nyait, mellette jobbról Baktyár, balról Reguly haladt, utánuk a kardos férfiak.

A paul mögött szép szál sötét fenyőkkel kevert nyírfa- ligetbe értek. A ritkás berek közepén már készen állt a hasított fatörzsekből
csúcsos kemence formájúra rakott, magas máglya.

Vidám kis csermely kanyargott át a ligeten. A hófoltos gyep könnyű, opálszínű párákat lélegzett a kora hajnalban. Csendben, nesztelen
léptekkel haladt a komoly menet a süppedős pázsiton.

Reguly nem volt figyelő kedvében. Lehorgasztott fejjel lépkedett. Inkább csizmája orrát nézte, mintsem az előtte haladó, meg-megugró
csikópatákat. Szorongást érzett szíve táján.

A menet a máglya előtt állt meg. A túlsó oldalon egy szép, erőteljes nyírfa törzse világított. Nem volt olyan görcsös, vastag, mint a
Tarla melletti szent fa, de ennek is volt a törzsből vízszintesen kinyúló, erős ága. Két ügyes siheder már kúszott is felfelé s aztán ki az
ágra. Reguly most már kíváncsi lett. Mit akarhatnak azok ott fenn?

Hát bizony nem egyebet, csak a felnyújtott bálványt kellő kényelemben az ág hintájára ültetni. Mikor ez sikerült, ugrottak is le a fáról.

Ott trónolt hát Pelm Tárom képviseletében a pupi, feketén a fehér nyírfaágon, s várta a neki járó áldozatot.

Most kezdődött az öreg nyait hivatala. Ez abból állt, hogy kebléhez szorítva szangurját, egyet-kettőt pendített húrjain, s mélyen zengő
hangon énekelni kezdte:

Pelm Táromnak nevezett

aranysübás fejedelemhős,

koldussubás sok-sok szegényed,

koldussubás sok-sok magzatod,

medvebőrt ígérő,

ki nem fogyó imádsággal

könyörög ím hozzád.

Aranyruhád drága szegélyét,

óh, lebbentenéd fel,

aranyruhád drága szárnyát óh,

emelítenéd fel!

Aranygallyú szent nyírfák tövében,

hol hétlángú szent tüzed ég,

óh, hallgasd meg könyörgésünket!

Ezüst férfi atya!

arany férfi atya!

ezüst szemed fényét vesd ide,

arany szemed fényét vesd ide!

Mikor a zengő fohásszal végzett, égnek emelte két karját.

Erre az egész gyülekezet, mint egy ember zendült fel, és ötven férfi melléből szakadt fel az istenhívó zsolozsma... Olyan mélyről búgó
könyörgéssel, hogy Reguly szíve megreszketett belé...

Két manysi közben már csiholta kovakövét. Szikra pattant a máglya tövébe tömött száraz nyírfalevelekre.

A máglya csúcsán félénk kígyózással kékesfehér füst kúszott elő s kanyarogva fogta körül a merev gőggel trónoló bálványt, aztán
szállt tovább a fák kopasz ágai között előkéklő tavaszi égre...

- Száll a füst! Szépen száll a füst! — zúgott fel egy emberként a férfisereg s a kardok az ég felé lendültek.

Szegény kis pejcsikó riadtan próbált újra ugrani, s aztán két gyenge mellső lábát előrefeszítve magát megszegni, de hiába... A két
markos legény keményen állt. Felrántották a fájdalmasan nyerítő lovacska fejét s utat engedtek az öreg nyaitnak, aki éles kardját
markolatig döfte a csikó szügyébe...

A máglya ropogva, nyelves lángokkal égett... Füstje már szürke felhőbe takarta az ágon ülő bálványt, úgy hogy az aligha láthatta, hogy
milyen véres munkát végeznek az előbb még áhítattal zengő hívek.

Gyorsan dolgoztak a kardok. A másodfű lovacska párolgó szívét a nyait már a máglya parazsába dobta. Aztán sorra a tüdőt, a májat, a
belső részeket. Végül a levágott fejet és a lábakat is.

S mikor már a pörkölődő szőr és nyers hús fojtó, nehéz füstje nem az ég felé szállt, hanem a liget könnyű páráit piszkolta
sötétszürkére, a két ügyes siheder gyorsan felkúszott a bálványért. A menet aztán kevésbé ünnepélyesen, inkább duhaj vonulással vitte
haza.

A bálvány nyomában vígan bokázott négy manysi, vállán a négyfelé darabolt csikó „nem bálványnak való" húsával.

A jurta körül kíváncsi asszonynép s még kíváncsibb gye​rekhad tolongott. De csak szemüket meresztették, szólni, kér​dezni nem mertek.
Csak benn a jurtában kérdezte meg egy görnyedt hátú vénasszony:

- Jól szállt a füst?

- Jól! Egyenesen, mint fenyő szökkenése — volt a válasz s több szó nem is esett. Csak a kardok csapdostak szaporán. A csikó
feldarabolt húsát a hatalmas rézüstben lobogva forró vízbe dobálták.

A kardokat a parázs mellé rakták s aztán a tűz köré tele​pedett az áldozati lakomára váró férfigyűrű. Csendben, áhí​tattal lesték a „szent
hús" áldásosztó, ízes falatjait.

Reguly nem vett részt a lakmározásban. Kiment a jurtából és elindult a kicsiny csermely felé. A partján gyermekhad játszadozott.
Reguly egy kisfiúval próbálgatta manysi tudo​mányát. A bogárszemű kis manysi bátran válaszolgatott, aztán egyszerre ő maga
kérdezett:

- Szépen szállt a füst?

Reguly bosszankodott, hogy még ez a gyerek sem hagyja békében a füsttel. Kedvetlenül válaszolt:

- A füst csak füst. Keserű szagú és csípi a szemet.

A fiú nem tágított:

- Pelm Tárom szereti a füstöt. Ha jókedve van, magá​hoz ereszti, nevet és megszagolja. Ha megharagszik, vissza​fújja: huuu... huuu...
Akkor félni kell...

Reguly ellenkezni próbált:

- Én azt hiszem, Pelm Tárom jó és sohasem haragszik. Haragos düh csak rossz emberek szívében támad...

A kis manysi tágult szemekkel meredt Regulyra. Aztán megrázta dús fekete haját, elfordult, a markában szorongatott kavicsot a
csermely vízébe vágta s elszaladt...

Reguly utánanézett. Bólogatott.

Baktyár... Vagy e gyermek... mindegy! Gyermek az egész nép... Nevető-haragos isten kell neki... Olyan, mint ő maga. Dalol vagy
dühös... Mosolya nincs...

Visszaballagott a jurta felé...

A MEDVEÜNNEP
...A nagy lóáldozat utáni napon az én megszentelt és boldog Baktyárommal megérkeztem Petimbe — írta Reguly néhány nappal később
Baer professzornak.

Levelében arról is értesítette a pétervári tudóst, hogy Pelim városában hosszabb ideig szándékozik maradni, mert rendezni szeretné
teméntelenül felgyűlt szójegyzékeit, dalgyűjtését, néprajzi megfigyeléseinek feljegyzéseit.

Miért éppen Pelimet választotta ki erre Reguly?

Hiszen a városnak nevezett Pelim ebben az időben már csak néhány nyomorúságos viskóból álló község volt, melynek közepén a
hajdani erős favár omladozott.

De Reguly jól tudta, hogy ezt a korhadó favárat még az 1600-as évek közepén azért éppen ide építették a vogul földet hódoltató
kozákok, mert itt — a széles medrű Tavda és a lige​tes partú, kedves Pelim találkozásának szögletében — jól tud​ták magukat védeni, s
alkalmas módon ki is tudtak csapni az akkor még unos-untalan lázongó manysikra.

Pelim a déli manysik törzseinek középpontjában feküdt, s Reguly ezért választotta hosszabb tanyázása helyének. Úgy tervezte, hogy
innét nagyobb nehézség nélkül kirándulhat a folyók mentén meghúzódó paulokba.

Volt azonban egyéb oka is a Pelimben való megtelepedésre.

Az omladozó favár.

Nem őrizte azt már egyetlen szál kozák sem. Magára hagyva korhadozott. Nem lakott benne még a vén kulcsár sem, aki a néhány ép
helyiség rozsdás kulcsát őrizte. Mikor Reguly kérte, hogy mutassa meg neki a benn porladozó irato​kat, a fogatlan vénember babonásan
megrázkódott:

- Elátkozott hely... Szellemek tanyája... A hajdani száműzettek kárhozott lelke még nappal is szüntelenül vinnyog... — siránkozott a
rokkant kulcsár, s inkább oda adta a lakatok kulcsait: menjen a bolond utazó egyedül s csináljon a várral, amit akar.

Reguly mosolygott. Nem félt a száműzöttek kárhozott szellemétől. Ismerte történetüket is. Ebben a várban valóban egykor hatalmas
urak tűnődhettek szerencséjük forgandóságán. Anna cárnő mindenható kegyence: Biron herceg, s utána Münih miniszter, aki őt
száműzette. Ezek szelleme bizonyára jobb helyet keresne egymás kergetésére, mint ezt a korhadt omladékot...

Regulyt nem a száműzött nagy urak históriája érdekelte. Más történelmet keresett...

Az egyik lomtár sarkában nagy halom papír porosodott, penészedett, akárcsak mint Verhoturjéban. Itt azonban már hozzányúlt Reguly
az avatag papírokhoz. Ahogy kihúzott egy köteget a halomból, vinnyogás, surranó futás nesze hallatszott ...

- No — nevetett magában —, itt varrnak a szellemek ... Patkányok képében.

Bátran feltúrta a penészbűzös papírhalmot. Egy ölre valót mindjárt ki is vitt a várudvarra, s a leomlott gerendákon a nap fényére
teregette a sárgult lapokat.

A tavaszi fényen száradó papírok tán kétszáz esztendeje sem láttak napvilágot. Csupán adólajstromok voltak, de Regulynak mégis igen
érdekesek, mert a hajdani adóbehajtók sorba rótták a vogul településeknek még kétszáz évvel ezelőtt használt orosz vagy többnyire
vogul nevét.

A régi-régi helységnevekből meglepetve állapította meg Reguly, hogy a neveket a manysik elődei valószínűleg az Ural délnyugati
oldaláról hozták magukkal... Hiszen ilyen helységnevek a mordvinok, votjákok meg cseremiszek között most is használatosak.

A manysiknak is minden valószínűség szerint a Volga- könyök tájékán volt az őshazájuk, s ide erre a szibériai földre csak később
vándoroltak.

Ezt a fontos megfigyelést Reguly a pelimi várban talált helynevek pontos feljegyzéseivel rögzítette a későbbi történelmi kutatás
számára.

Aztán — terve szerint — iratai rendezéséhez kezdett. Baktárral számos kirándulást tett a környékbeli manysi paulokba. De azt
tapasztalta, hogy e táj manysi lakossága a sűrűn közéje szivárgó orosz telepesek civilizációjából már nagyon sokat vett át — nyelvben
is, szokásokban is.

Azt nem bánta Reguly, hogy egy-egy paulban a szántásvetés munkájára fanyalodott manysik maguktermelte rozslisztjéből sütött
kenyérrel kínálták. De fájlalta, hogy az ilyen paulban többnyire nem emlékeztek ősi dalaikra...

Szólt is Baktyárnak, hogy ideje lenne ismét útra kelni és az északi manysikat felkeresni, azok még bizonyára őrzik őseredeti
állapotúkat.

- A Tapszija folyó felé kellene indulni — mondotta Reguly — arra a vidékre, ahonnét a télen a két hótalpas manysi jött hozzám
látogatóba.
Baktyár jól érezte magát a pelimi kényelemben, nem nagyon kívánkozott vadabb, északi tájakra. De elég nyomós érve is volt a nyári
indulás ellen:

- Óh, uram, hogyan akarnál most kelni útra? Nem látod, milyen duzzadt minden folyó, patak a nyári olvadástól? Itt, a sok víz közén, a
föld is mindenütt puha, lágy, ingoványos. Ilyenkor a manysik nem indulnak nagy útra.

Reguly habozott, de inkább azért, mert fogytán volt a pénze. Pelimi tartózkodását azért is nyújtotta, halasztotta, mert ide várta Pestről
az Akadémia által kérvényezett királyi segélyt. A pénz azonban nem jött.

Reguly hangulata napról napra komorodott. Levelet is menesztett Toldyhoz:

... gondolja el Kegyed helyzetemet. Künn állok egy végtelen pusztán, nagy feladatokra hivatva, s megfosztja a teljesítés minden
lehetőségétől. Még személyem biztonsága is kockáztatja van. Haza nem térhetek, mert még erre sincs módom; előre indulni is kétséges
vállalkozás. S mégis helyben ülni nem tudok, mert hajt elszánt tervem végrehajtásának szüksége ...

Már a második hónapot töltötte Pelimben. A hiábavaló pénzvárás végül is fékezhetetlenül ingerültté tette. Nem hallgatott többé
Baktyárra, sem a pelimi oroszokra. Döntött:

- Indulok! Fel, észak felé. Ha nem tanácsos az utazás az ingoványos földeken, itt a Pelim vize: megyünk csónakon.

Ez még Baktyárnak is tetszett. Most már csak az volt hátra, hogy alkalmatos ladikot, vállalkozó evezősöket szerezzenek.

Akadt ilyen is. Négy, nagytestű orosz halász. Ezek azonban nem voltak hajlandók tovább menni, csak a Pelim partján fekvő
legészakibb lakótelepig, Etim-já paulig. Itt partra tették Regulyt és Baktyárt.

- Nem ment el a jódolgunk — mondották vállvonogatva

- innét már csak a bolond evez fölfelé. Ha tudtok, fogjatok magatoknak itt a paulban néhány mihaszna vogult. Próbálkozzatok Isten
nevében! Mi nem megyünk bele a sebes árba.

Eleinte bizony az Etim-já pauli manysik is csak fejüket csóválták, istenkísértés most, a nyáreleji vízduzzadáskor szembe haladni a
Pelim felső szakaszának rohanó árjával.

De Baktyár nem hiába volt manysi. Rá tudta beszélni a falubelieket a vállalkozásra.

Persze, itt már szó sem lehetett nagyobb vízijárműről. Két kicsi csónakot raktak hát meg az összecsomagolt holmikkal. A poggyász
java bizony Reguly sok irománya volt.

Négy izmos, fiatal manysi vállalkozott az evezésre, egy tapasztalt öregember meg az útbaigazításra.

Reguly őszintén megmondta, hogy ő azután a Pelim folyótól keletre akar menni, elérni a Tapsziját, mely már észak felé folyik, s azon
akar felfelé hatolni az Északi-Szoszva és a Szigva folyó irányába, hol a két téli látogatója lakik.

- Uram, ezt az utat nyáron még nem kísérelte meg senki! - mondták Etim-já paulban — a Pelimen még csak feljutunk valameddig, de
onnét a Tapszijához, aligha. Beleveszünk a lápba...

De azért vállalták, hogy mennek, amíg csak lehet.

Kemény öt nap következett az utazókra.

Rettentő sodra volt a Pelim vízének. A jobbról, balról emelkedő erdős dombhátakról rengeteg duzzadt patakocska zúdult le. Június
vége volt s a nyár itt most kezdte meg rövid, de heves uralmát. Olvasztotta a hosszú télen mélyrefagyott föld nedveit, duzzasztotta a
Pelimet, de izzasztotta a négy evezőst is, akik kitartóan birkóztak az óráról órára sebesebb árral.

Reguly is megpróbált evezőt markolni. Egy-egy órát húzta a lapátot, de bizony lihegett, fulladt a szokatlan erőfeszítéstől.
Aggodalommal figyelték ezt a manysik, de különösen Baktyár, aki legjobban tudta, hogy gazdája hányadán áll testi erejével.

A második napon nem is engedték evezőhöz nyúlni. Reguly szemlélhette a szép, de vad tájat. Váltakozva volt a vidék erdős és puszta,
de emberi életnek sehol semmi nyoma.

Esténként, ha a parton tüzet raktak a világos éjszakában - hiszen a júniusi éjjelek itt is olyan „fehérek" voltak, akár Pétervárott — az
evezősök fáradhatatlan meséléssel népesítették be ezt az embertelen vadont, mely nekik és apáiknak a paradicsomot, a szabad
vadászterületet jelentette. Itt, a partmenti dombhátak ősi rengetegeiben sok legendás vadászat esett. Diadalmas vagy tragikus végű
találkozások farkassal, hiúzzal, s főképpen a szent állatöreggel — a medvével.

Reguly a nem éppen kényelmes körülmények között is feljegyezte a csodálatos medveénekeket.

A fáradságos felfelé haladás hatodik reggelén az irányító öreg manysi kijelentette, hogy most már egyáltalán nem lehet tovább evezni.
A Pelim innét csupa viharzó vízesésen bukdácsol lefelé. Ki kellett szállniuk.

A csónakokat a parti bokrok közé rejtették. Aztán hétfelé osztották a poggyászt, s a héttagú társaság hátán a hét batyuval megindult
keletnek, a Tapszija íolyócska felé.

Nem volt ez nagy távolság. Mindössze tán húsz versztányi út. Ha út lett volna. De nem volt itt még úttalan út sem...
Három keserves napig kínlódtak, láboltak Regulyék, míg azt a félnapnyi járóföldet maguk mögé tudták.

Regulynak Toldyhoz címzett leveléből ismerjük a keserves kínlódás részleteit:

...utunk eleinte egy dombhát száraz oldalán vezetett. Az idő szép volt, az ég derült, s azt hittük, könnyen sikerül vállalkozásunk.

...De nemsokára változott a kedvező állapot. A dombsor ellapult, s posványos föld váltotta fel... Az ég is elborult, és egymást váltó
záporok öntötték fejünkre vizeiket. Nemsokára úszó vagy függő ingoványokban, láboltunk övig, majd ritka lombú, elsatnyult bokrokkal
fedett, nedves mohokon kellett keresztülhatolnunk, hol minduntalan térdig süllyedtünk a fák gyökerei közé... Aztán sekély, de sebes
patakokon keltünk át. Majd csendes, mély vizeket kellett áthidalnunk úgy, hogy a parti fákat vágtuk ki s azokból készítettünk bürüt.

Így értünk három nap alatt e csekély távolságon át holtfáradtan a Tapszija folyóhoz, hol örömrivalgásunk felkeltette a túlsó parton
levő Kulyim paul lakóinak figyelmét. Ők csónakjaikkal értünk siettek és mi az ő barátságos társaságukban fogyasztottuk el száraz
halból és sárga mocsári bogyóból álló táplálékunkat...

Reguly nem sokat időzött a vendéglátó manysik között. Búcsút vett evezős barátaitól s megint vízi úton indult — de most már az
északnak folyó Tapsziján - míg az az Északi- Szoszvába nem torkollt.

Micsoda nyüzsgés fogadta itt Regulyt! Nyüzsgés — vízben, vízen és vízparton!

A vízben — a Tapszijában is, a Tapszija vizét elnyelő, szélesmedrű Szoszvában is nyüzsgött az ívásra költöző rengeteg hal. A
„táplálékos Ob", sőt az Ob jegestengeri öble felől jött fel a teméntelen hal, hogy a folyók parti zugaiban meg a holtágakban, csendes
helyet keressen ikrája lerakásához.

De nyüzsgött a vizek háta is a sok-sok halászcsónaktól. S nyüzsgött a part is a koranyári nagy, fogásra készülődő sok manysi halásztól.

Reguly az irbiti vásár óta nem látott ennyi vogult egy- rakáson. De az egész nyüzsgő rokonságnak nem örült annyira, mint a hangos
kiáltozással üdvözlésére siető két lobogósörényű halásznak. A két „hótalpas látogató" volt. Most bizony csak hasig nyitott
piszkosszürke leninget viseltek.

A két férfi örömrivalgása hamarosan Reguly köré vonzotta a vízparton varsákkal, hálókkal, vesszőkből font halkerítőkkel buzgólkodó
manysikat. Némelyik már fatörzsből vájt, keskeny lélekvesztő csónakjából ugrott partra s hosszúnyelű, háromágú szigonyát is magával
hozta, úgy rohant látni a messzi manysik küldöttét.

Először csak némán, barátságosan csillogó szemmel nézte Regulyt a sok vogul. Aztán lassan szóltak is hozzá. Kérdezték, nagy
kíváncsian, jöttének okáról. De főleg azért, hogy meggyőződjenek: valóban érti-e nyelvüket a távoli országból jött rokon...

Reguly három hetet töltött a büszkén boldog, vidám halászokkal.

Vándorolt velük lassan fel, észak felé, a Szoszva vize mellett, ahogyan a halászat kívánta a helyváltoztatást.

Velük örült a gazdag halzsákmánynak, amit azonnyomban felhasítva, ágasfák villájába helyezett hosszú rudakra aggattak s szárítottak
a jól tűző napon.

Ott tanyázott velük szétszedhető nyírfakéreg sátraikban. S esténként vége-hossza nem volt regélésnek, éneklésnek...

Utazásának erről a három hetéről írta le Reguly legszebb vallomását a vadnak tartott vogul nép erkölcsi műveltségéről, a maga
eszményien nemes hivatástudatáról is...

...Nem hallgathatom el azt a nyájasságot és szívességet - írta Toldynak — mellyel engem ez a nép egész itt időzésem alatt körülvett.

Tisztelt Titoknok Úr emlékezni fog leveleimből arra, hogy röviddel Uralba érkezésem után hozzám két vogul érkezett a messzi Tapszija
vidékéről, ők azért jöttek, hogy megismerjék azon férfiút, ki nyelvők és életmódjuk tapasztalása végett oly messziről hozzájuk jött.

Nos, ha az ember meggondolja, az érzésnek mekkora ereje kell ahhoz, hogy az ilyen egyszerű természeti emberben az egykedvűséget és
lomhaságot legyőzze s őt ekkora fáradságos útra sarkallja, akkor azt kell mondanunk: a szellemnek oly mozgékonyságát bizonyítja ez,
amilyet északi népekről vallott nézeteinkkel nehezen tudunk összeegyeztetni. Bizony ki kell mondanunk: a lélek tompasága, lelkesedés
és élénkség hiánya nem égövi befolyás következménye, hanem sokkal inkább társadalmi körülmények hatása.

Íme, itt ez az északi vogulság, mely még viszonylagos szabadságban élheti egyszerű életét, sem tekintély, sem más kényszer nem
idomítja, s nem vezeti tévutakra, s így lelke tehetségei természetes egymásutánban fejlődnek. S végül oly kibontakozásra vergődik, mely
nem fényük ugyan az ismeretek gazdagságától, de belső összhangot, egyensúlyt biztosit...

Ez a magyarázata annak a magas erkölcsi műveltségnek, melyet a két látogató vogulom mutatott. S ez magyarázza azt a nyílt örömet
és lelkesedést, melyet jöttöm bennük keltett. Bátor öntudattal élt bennük a büszkeség, hogy egy idegen az ő nyelvüket és erkölcseiket
jött tanulni. Ez töltötte őket et bizalommal és szeretette!, mivé! engem fogadtak. Ezért zendültek meg mindenütt o!y őrömmé! nemzeti
hangszereik, dalaik, ezért mutatták játékaikat és táncaikat, hogy ezzel is kifejezzék örömüket és a vendég szivök szerint való
megbecsülését ...

Kimondhatatlanul jól éreztem magam e környezetben. Bár azt is meg kell mondanom, hogy a sok lelki őröm ellenére sem könnyű tűrni
itt az életet annak, ki ilyenhez nem szokott. Bármi fáradt a test, a füstős sátor zugában iramszarvasbőrön hálni: nem ád pihenést.
Minden változatosság nélkül nyers vagy szárított halat enni szüntelen, só és kenyér nélkül, ez lassan a legkedvesebb környezetben is
elviselhetetlenné válik.

Higgye el Titoknok Úr, hogy ezt az életet csak olyan ember viselheti el, kit valamely eszme iránti hő lelkesedés vezérel, s ki tudja, hogy
csak ily körülmények között elégítheti ki évek óta vágyva-vágyott szellemi érdeklődését. S ezért tudtam én feledni minden testi ínséget,
mi körülvett, s tudtam megelégedést, sőt boldogságot érezni.. .

Reguly a Szoszván feljutott ama nagy kanyarig, hol az Ural felől lezúgó Szigva torkollik a folyóba. Itt érzékeny búcsút vett kedves
halászaitól. De a két hűséges „hótalpas ember" vele maradt, hogy elkísérjék, most már a Szigva vizén csónakázva, Szuker-já paulig,
ahol a Szigva menti manysik fejedelme lakott.

Nem volt ez kőpalotás fejedelmi székhely. Csak tán az eddig tapasztaltaknál valamivel nagyobb — negyven-ötven jurtából álló —
paul.

A fejedelem sem volt különösebben ékes. Éppen olyan ruhában járt, olyan házban lakott, mint a többi manysi. Csak magasabb,
tekintélyesebb alak volt. S magatartásából áradt a nyugodt, higgadt erő. Tekintete békés jóindulatot sugárzott, s mégis öntudatos
fölényt, mint a nagyon erős, magabiztos embereké általában.

Mikor Reguly meglátta a fejedelem magas, nyúlánk alakját, kételkedett abban, amit egyik „hótalpas" kísérője mondott, mielőtt a
paulba értek:

—- A mi szigvai fejedelmünk nagyon nagy fejedelemhős! Erős, mint a rénbika, gyors, mint a jávorszarvas és okos, mint az állatöreg.
Rajta kívül senki nem tudja megfeszíteni háromféle fa lemezéből enyvezett íját. De ha ő ráteszi szárnyas nyílvesszejét az íja húrjára, ne
bújjon két rénszarvas egymás mögé, mert az ő nyila mindkettőn átszalad.

Csak mikor már maga a fejedelem üdvözölte baráti kézfogással Regulyt, érezte meg az acélinú marok szelíd szorításában a félelmetes
erőt. Most már elhitte a tapszijai manysik egyéb regeként hangzó közléseit is, hogy ez a harminc- egynéhány éves, karcsú férfi már
hatvan medvét ölt meg nyíllal, dárdával, késsel, szekercével, ahogyan éppen a vadászalkalom kínálta...

A fejedelmi jurta abban különbözött minden eddig látott manysi hajléktól, hogy öt-hat valóban hatalmas, szürkésbarna medvebőr volt
benne a falak mellé terítve, a szokásos rénszarvasbőr-göngyölegek helyén.

Reguly udvariasan mutatott a medvebőrökre:

- Íme, a vadászhős messzeszálló hírének bizonyítékai — bólintott elismerően a fejedelem felé, majd így folytatta:

- Hamar egy éve lesz, hogy népetek földjét járom, s hallom sok szép éneketeket az állatöregről. De elevennel még nem találkoztam.

A fejedelem könnyű mosollyal mutatott Reguly vándorbotjára:

- Nem is volna tanácsos ily jámbor fegyverrel találkozni vele. Akkor már inkább bot nélkül. Fegyvertelen embert ritkán bánt. De a
botot már fegyvernek nézi.

- Joggal — mondotta Reguly — a bot néha gyalázatosabb fegyver, mint a dárda. Nem öl, de szégyenít. S ez a halálnál is rosszabb.
Bölcs feje van a ti állatöregeteknek...

Mindig szívesen hallom a róla szóló regéket. Bizonyára ti is tudtok itt különösen szépeket...

A fejedelem bólintott:

- Tudunk eleget... Ha megtisztelsz bennünket azzal, hogy jurtánk vendége maradsz, akkor holnap láthatod és hallhatod a „harmadnapi
ünnepet" s azon majd mondanak neked húros hangszer kísérte éneket az állatöregről. Nem is egyet....

Reguly élénk érdeklődéssel kérdezte:

- Akadt tán most is vadászhős köztetek, ki állatöreget ejtett el? Tudtommal azt ünneplitek harmadnap, mikor a vastagszőrű állatot a
paulba hozzátok ...

- Látom szokásainkban már járatos vagy — bólogatott elégedetten a fejedelem. — Tegnap hajnalban legifjabb öcsém vívott meg
szerencsésen egy hatalmas állatöreggel. Első nagy-állat vadja ez ifjú öcsémnek, ki ügyesen nyilazott már eddig is nyusztra, nyestre,
hiúzra s teméntelen mókusra. Tegnap bebizonyítá, hogy dárdája s szekercéje sem ügyefogyott...

- Csak nem szekercével vívott meg a hatalmas állattal? — álmélkodott Reguly.

A fejedelem büszkén kihúzta magát, de szerényen, csendes mosollyal válaszolt:

- Látta már néhány harcomat az állatöreggel... Tudja, hogy nem ronthat rögtön szekercével karmos mancsa ellen. Dárdával kezdte,
mikor málnaszedés közben rátámadott a dühös állatöreg, kit akaratlan zavart meg. öcsém hosszú, hegyes vasát szúrta feléje, de a vas
hegye megakadt az állatöreg mellecsontjában. A megszúrt állat borzasztót üvöltve emelte már két erőskarmú, karmos „kezecskéjét",
hogy öcsémre vesse. De inaslábú ifjabb testvérem félreugrott... S aztán fel egy ott heverő fatönkre... Már a szekercét markolta erős
marka, s mikor az állatöreg hördülve újra támadt, nagyot reccsent a hatalmas koponya... A szekerce az állat- öreg fejébe szorult... A
nagy, vastagszőrű test elfeküdt s álomba szenderült. Holnap lesz harmadnapja. .. S lehozzuk őt ide a jurtába, hogy illő módon
tiszteletet adjunk neki...

- Derék ifjú a te kisebbik öcséd! — szólt Reguly őszinte elismeréssel. — Lám, ez ifjú vadász hőstette méltán kerül majd húrpengetés
kisérte dalba ...

Baktyár közben kéretlenül lepihentette öreg derekát az egyik pompás medvebőrre, s onnét hallgatta a fejedelmi öcs medvekalandját.
Most felkucorodott és már pengette is szan- gurját, hogy elmondja a medve keservét, kit íme, málnaszedő élvezetéből zavart át
„szendergő álomba" a szekercés ifjú:

Fája-ritka, bokros zsombékban ballagtam,

hogy a nyár bogyóit szájacskámba szedjem,

telhetetlen bödönőm szádját zelnicével tömjem.

Mire az ég nagy, puha pelyhű pelyhes havat hullat,

így változom át két állatnyi vastaggá.

Hogy a telet átfekhessem, így szedem össze

a hátamra való zsírt,

hogy a telet átalhassam, így gyűjtőm össze

mellemre a jó zsírt.

S amint már téli fekvésre szánt ágyamat

forgatja eszem,

amint téli életre szánt házamat

hánytorgatja fejem,

ahová majd három teli öllel viszek

vadrozmaringot,

s három teli öllel hordok

borókaágat,

s bársonyos mohából vetek

jó puha ágyat —

hát hirtelen — vau, vau... harsány hang riaszt meg,

csillag-szemem most oda csillan:

Jávortulok-nagyságú vadászkutya kullog,

lobogó fűrtű fürtös ifjú jődögél,

ragyogó szépségű szépséges ifjú férfi

felém büszke léptekkel lépdegél.

Egyik oldalt, lengő kezében

vasa-hosszú, vastag tőrő-éket tart,

másik oldalt, lengő kezében

bikalapocka széles fejszét forgat.

Mikor idáig ért a vén Baktyár regélő szava, belépett a jurta ajtaján maga a „ragyogó szépségű, szépséges ifjú".

Valóban ifjabb mása volt a délceg fejedelemnek, csak tán tekintete volt — tizenhétéves korához illően — hetykébb, kihívóbb.

Am a fejedelem előbb Baktyár felé intett, hogy hagyja abba a „hősavatást", aztán öccsére szólt, hogy köszöntse illendően a vendéget:

- Nagy tisztesség éri ifjú fejedet! Első állatöreged ünnepén részt vesz a mi népünkhöz küldött, messziről jött manysi rokon. Fejed hajtva
illően köszöntsed őt!

Az ifjú vadász egy pillanatig úgy nézett Regulyra, mintha egy új állatöreggel állana szemközt, de aztán megjuhászodott, a fejét
illendően háromszor meghajtotta.

Reguly is viszonozta az üdvözlést és barátságos mosollyal szólt az ifjúhoz:

- Kettős örömet hozott számomra ez a nap. Megismerhettem egy kiváló fejedelemhős méltó öccsét és bátor viadalát a karmos
állatöreggel. És íme hallhattam — mutatott Baktyár felé — hogyan születik a tegnapi küzdelemből a holnap számára szívderítő ének...
Az ifjú vadász szemében büszke öröm villant, s már szólt volna Baktyárhoz, hogy hadd hallja ő is a dicsőség énekét. De fejedelmi
bátyja megint komolyan intett:

- Előbb engeszteljük meg holnap az első állatöreget... S a te regéd öcsém, szólhat majd a tizedik után...

Reguly is belátta, hogy a fejedelmi bölcsesség okosan korlátozza a hirtelen ifjúi dicsvágyat. Maga is bólintott Baktyár felé:

- Tegyük el holnapra a szangurt. Elég dolga lesz az ünnepen.

Így aztán az ifjú vadász is kénytelen volt másnapra hagyni kedvét.

Bizony érdemes volt a büszke öröm hevülését másnapig tartogatni. Hiszen a medve elejtését követő harmadnap — az ősi manysi hit
szerint — három nap, három éjjel tartó ünnep kezdetét jelentette. S ez idő alatt a hős medvevadásznak ugyancsak helyt kellett állnia a
vigalomban is.

Mert az állatöreg, akinek teteme felett az engesztelő tort tartották, bizony megkívánta, hogy lányok-fiúk, asszonyok-férfiak „vigasságos
házban", vagyis énekelve, táncolva virrasszanak három napot felette.

A vigasságos vigadást a paul másnap kora hajnalban kezdte.

Amikor a fiatal vadász megjelent ifjú legénycimboráival a paul szélén, izmos vállukon cipelve az elejtett állatöreg nyírfarudakon
nyugvó tetemét, már a legszélső háznál várták őket.

Az asszonyok vizes rocskákkal bőségesen meglocsolták a nyírfarudakon „szendergő" hatalmas medvét. Mindez persze nem történt
lárma nélkül. Az asszonyok, gyerekek sikítoztak, és már most megkezdték a „mélyen alvó" serkentgetését:

- Ébredj apó! Nagy lakoma vár! Kelj fel nyírfanyoszolyádról, pupakve! (Az asszonyok — mint Reguly később megtudta — csak ezen a
néven szólíthatták a szent állatot.)

Mikor a menet a fejedelmi jurta elé ért, még künn a szabad térségen megkezdték az állatöreg „vetkőztetését".

Ez bizony nem volt valami kíméletes művelet.

Mindenekelőtt a medve fejét vágták le. Azután a mellső mancsait vagy ahogy mondták: a „kezecskéit".

A fejetlen és kezetlen tetemet már könnyű volt kivetkőztetni bundájából. A bundát aztán kibélelték jóillatú lápi szénával.

A medve húsát feldarabolták, mindjárt úgy, hogy alkalmas legyen a kondérban való főzésre. A kitömött medvebőrt a fejjel és
kezecskékkel együtt a jurtába kísérték.

Ott már várta az állatöreget a baklábakra fektetett deszkaemelvény. Erre helyezték a kitömött bundát, s eléje, a két egymás mellé
helyezett kezecskére a fejet. Regulynak úgy tűnt, hogy a medve előrenyújtott mancsain nyugvó fejjel szundít.

De nem hagyták ám szundítani! Két szemére ezüstpénzt raktak. Azt mondták erre:

- Hadd nézegessen!

Az asszonyok jókora vastag tűvel gyöngyfüzért varrtak két fülébe. Aztán, hogy még otthonosabban érezze magát, kitömött bundáját
ienvászon lepedővel terítették le. A fej és a „kezecskék" kívül maradtak.

Egy ügyes mókázó ugrott ki a sorból. Nyírfaháncs álarcot tett fel, s táncolni kezdett a medve asztala körül. Az asszonyok pálinkát, húst,
zsírt hoztak elő, s odarakták az állatöreg elé:

- Igyál egy kis pálinkát, egyél egy kis húst! — kiáltozta az egész jurta az „ezüstszemű" állatöreg felé. Aztán sűrűn fejet hajtogattak a
kiterített medve előtt.

Az álarcos közben tréfás bokázással ugrálta körül az állatöreg tisztes fekhelyét.

Am az asztal alá is bebújt egy jóhangú manysi, és valahányszor a táncos túlközel ugrott a szent állathoz, medvehangon hatalmasat
mordult.

Erre a táncoló mókás ijedtséggel visszaugrott s hangosan kurjantotta:

- Hujuhuj! Haragszik, ha közelébe megyek!

A jurta népe pedig kórusban kérlelte a medve tetemet:

- Ne haragudj, állatöreg! Állatöreg, ne dühösködj!

Végül is, mikor mind e sok „serkentés", „biztatás" után sem nyúlt a szendergő állat sem a pálinkához, sem a húshoz, a jó manysik
maguk kaptak a földi jókhoz.

Mikor már ételtől, italtól kellően felhevültek, elkezdődött a háromnapos tánc...

Mivel azonban ilyenkor a vigasságban a falu apraja-nagyja részt vett, közbe-közbe az idősebbeket meg a gyerekeket is illően kellett
szórakoztatni.

A táncok szünetében így jutottak szóhoz a regélők. Reguly számára ez volt a vigalom legteteje. Megint jegyezhetett szebbnél-szebb
medveénekeket. Ezúttal Szigva-vidéki szójárásban.

Dicsérte is a dalokat a büszke fejedelmi gazdának:

- Az tetszik nekem a ti énekeitekben, hogy egyforma emberséggel beszélnek az erőskarmú, hatalmas állatöregről és a vele diadalmasan
megküzdő vadászhősről. S hol a medve beszél az énekben az őt elejtő bátor férfiról, mintha csak ezt mondaná: lám, ügyes, bátor legény
az én vadászom, ugyancsak jól elaltatott...

A fejedelem befejezetlenül is értette Reguly szavait. Meg is toldotta:

- Vannak nekünk asszonyhőseink is, kik bátor szívvel szenderítettek álomba dühös állatöreget...

- Asszonyok? — kérdezte meglepetten Reguly — ó, ilyenről is van ének?

- Van bizony — válaszolt a fejedelem, s már intett is a szangurt pengető öreg Makszimnak. — Hé öreg, mondd el nekünk Rapeszke
asszony énekét/

Ujjongó kiáltozás fogadta a fejedelmi szót:

- Azt, azt énekeld! Hadd hallja a küldött férfi, milyenek a mi asszonyaink!

Mikor a vén Makszim megpendítette húrjait, a jurtában már pisszenés sem hallatszott:

Öt teli házat győző,

tíz teli házat győző

Rapeszke asszony

falubéli asszonytársait hívja.

„Induljunk szaporám bogyószedő útra.”

Falubéli asszonytársai futnak,

szép szárnyas madárral ékesített

ékes bödönjüket

hónuk alatt hozva.

„Figyeljetek rám. — így kiált Rapeszke —

nagy-sok halmos lápot bejárunk napestig,

szarvasbíka-legeltető zsombékhoz érkezünk,

öregujj-nagyságú mézízű málna,

öröm nézni, a földet beborítja..." —

Ámde a málna bokros sűrűjében

most megpillantottak

egy erőskarmú

karmos állatot.

Fene foga villan, szörnyű szája bődül

falu-rengető rettenetes hangon.

 Nem retten meg Rapeszke asszony, — így kiált:

„Ha a karmos állat valakit megtámad,

sietek én segítségül."

A vén regős eddig a szangur magas hangjain pengette egyhangú dallamát. Most mélyhangú énekre váltott át. Regélő szava is
dörmögőre szállt alá: jelezte, hogy most a medve mondja a maga mondókáját:

- Szaporán szedő asszony mézízű málnával

félig sem szedte meg bödönét,

szép lassacskán szedő asszony mézízű málnával

még nem borítá be bödönje fenekét —

Falu-rengető haragos hanggal

támadok rájok.

város-rengető rettenetes hanggal

rohanok rájok.

- Falubéli asszonyok csapata

szétfutamodik.

Tíz teli házat győző

Rapeszke asszony

mint vihar dühével dacoló erős fa

áll meg velem szemben.

Én, erős állat, karmos kezecském

nyuszttal védett vállára

odavetem.

Tíz teli házat győző nő,

Rapeszke asszony

fonálnyeső finom kését

ím, előrántja,

erős állat szívét, szent szívemet

azzal döfi által.

Nyakat-levágható gyökeres álomba

szenderít engem.

Rikkantva pendült a szangur, megint magasabb hangon:

Kiált Rapeszke a megrémült nőknek;

Miért menekültök?!

Falubéli asszonytársai

kérdezik erre;

„Erőskarmú karmos állat

merre ment? Hol van?"

Rapeszke asszony ráfeleli;

„Az erőskarmú karmos állat

 ím, itt fekszik holtan."

Az öreg Makszim ezután megint medvehangon mondta el az állatöreg végső útjának történetét:

- Rapeszke asszony tíz teli házat

győző erejével

nyuszttal védett válla fölé

emelint engem.

Mohás lápon át így viszen engem,

révhez kötött csónakba raknak,

asszonyok csapata így evez vélem.

Tavi táplálékkal bővelkedő házba

így visznek engem..

Három szál deszkából ácsolt állványon

kiterítnek engem,

leányokkal hangos, legényekkel hangos

házban serkentgetnek engem.

Tíz teli házal győző

Rapeszke asszony

ropja a táncot.

Énekkel vígadó vigasságos házban

ropja a táncot.

Kaja kúj! Kaja kúj!

- Kaja kúj, kaja kúj! — harsant fel az egész jurta, de még a jurtán kívül szorult nép is.

- Kaja kúj! Kaja kúj! — rikkantotta asszony, férfi, leány, legény s ahány húros zeneszerszám csak lapult a paulban, most mind
egyszerre zendült meg az énekmondók fürge ujja alatt ...

Pattogó ütemű zenére dobbantak a lábak, peregtek, forogtak a kipirult párok.

Az ezüstszemű állatöreg elégedetten „nézegethette" torát ünneplő, vigasságos népét, de elégedett volt Reguly is, mikor a sűrűn
ismétlődő „kaja kúj, kaja kúj" kurjantásban a hazai „haja huj" rokon hangjára ismert...

Mikor a figyelmes fejedelem a vigalom helyétől távoleső jurtába kísértette, hogy a szűnni nem akaró medvetor fáradalmát
kipihenhesse, a messziről hozzászüremlő ének dallama dajkálta álomba ...

Zircre álmodta magát, anyja boroszlános kertjébe.

RÉZPÁNCÉL
A zirci boroszlános kert még sokáig várhatott rá.

De még a pétervári Balugyánszky-ház is.

Reguly nem olyan ember volt, hogy meg ne tapasztaljon minden elérhetőt, míg jártányi ereje van. Nem fordult volna most már haza, ha
Castrén nyomorúsága szakad is rá.

Pedig időnként irtózatos fejgörcsök törtek rá, lázak is látogatták estéit. A nagy medveünnep vigasságos élménye után is két hétig járt
körülötte lábujjhegyen Baktyár, mert Regulynak még a tűz pattogása is szúró fájdalmat okozott.

De kipihente magát. A Szigva menti manysik ragaszkodó, figyelmes szeretettel ápolták. Sokat járogatott ezután köztük, szorgalmasan
jegyezgetve, míg a fejedelem megint bolhát nem tett fülébe.

Arról beszélgettek, hogy milyen hangzásbeli különbségek vannak a messze délre lakó manysik meg az itteniek nyelvjárása között.
Ekkor mondta a fejedelem:

- Ok tőlünk nagyon messze laknak. Tapasztalhattad magad is uram, mily nehéz volt átjönnöd a mocsáros térségen, ami bennünket déli
testvéreinktől elválaszt. Ritkán találkozunk. Ezért különbözik sok szavunk is. De itt vannak hozzánk közel hegyi testvéreink, akik az
Uraiban legeltetik rén- csordájukat. Mégis sok szót másképpen mondanak, mint mi.

- Hegyi testvérek? Az Uralban? — kérdezte Reguly, s máris ébredezett benne a kívánság: — Meg kellene azokat is látogatni!

- Sietned kell akkor! — magyarázta a fejedelem. — Mert mire az újhold soványka sarlója kövérre hízik, a hegyekben esni kezd a széles
szemű hó, s akkor a pásztorok terelni kezdik rén nyájaikat a mély völgyek sziklafalai alá, hogy az északi szélviharoktól megvédjék őket.

Reguly pillanatig nem tétovázott:

- Holnap indulunk — szólt Baktyárnak.

A jó öreg örök-vidám mosolyával bólintott:

- Akkor úton leszünk ...

A szigvai fejedelem négy jóltáplált rénszarvast fogatott egy különös alkotmányba, amit a manysik „szamojéd-szánnak" neveztek. Ez a
szán abban különbözött a manysik szokásos, alacsony, széles szánjától, a mart-tói, hogy magas volt és keskeny, vékony, de rendkívül
szilárd fából készült és alkalmas volt havatlan úton, patakon, mocsáros lápon való közlekedésre is.

Érzékeny búcsú után ezzel az alkotmánnyal szánkóztak el Regulyék. Indulásuk napján, szeptember 11-én hó esett, hamar el is olvadt. A
szamojéd szán könnyű fuvarját így is vígan bírta a négy rénszarvas az inkább sáros, mint göröngyös úton. Az útjukat sok helyt
megszakító sebes vizű patakon meg egyenesen élvezet volt ebben a szán-csónakban ringatódzni.

Az Ural magasodó lejtőitől azonban már gyalogszerrel folytatták útjukat. Ott hágtak fel a hatalmas hegylánc gerincére, ahol észak-
déli vonulását megszakítja és északkeleti irányba nyújtózik tovább.

Mikor Reguly az Ural gerincének e törési pontjáról elnézett északkelet felé, a roppant hegység legmagasabb és legzordabb szakaszát
látta maga előtt.

Az ég felé tornyosuló magas, kopár sziklaormok sűrű sorban zárkóztak egymáshoz és áttörhetetlen falat alkottak. A sziklacsúcsok
formája is ijesztően nagyszerű, még a tekintet is riadozva kutat közöttük átkelési lehetőséget. Láb nem vállalkozhatik ilyen vakmerő
kísérletre.

Reguly e fenségesen zordon környezetben, a sziklaóriások oldalából ágazó mély völgyben három sátrat fedezett fel. Körülöttük
réncsorda legelészett.

A tanya Tjóbingnak, a hegyvidéki manysik legtekintélyesebb pásztorgazdájának szállása volt.

Rendkívüli örömmel köszöntötte a váratlan és különösen érdekes vendégeket. S Reguly számára ez a háromezer láb (1000 m)
magasságban eltöltött nyolcnapos szeptemberi „nyaralás" nemcsak a pompás levegő, a nagyszerű természeti környezet miatt számított
gyógyító üdülésnek.

A kedves Tjóbing-család egyéb jóval is szolgált neki. A Pelim- és Szigva-menti rengeteg sótlan hal és félnyers hús után végre tejet és
sajtot kapott. Igaz, hogy a réntehenek teje kissé erős és különös zamatú. De Regulynak ez most csemege volt. Különösen pedig a tejből
készült juhgomolyaszerű sajt. Kenyér nélkül is pompás étvággyal falatozta.

Az öreg Tjóbing Reguly tudásszomját is sikerrel csillapította.

Kora ifjúságától itt élt, az Uralnak e civilizált ember által még soha be nem járt, vad vidékén. Felbecsülhetetlenül értékes földrajzi
felvilágosítást adhatott tehát Regulynak.

Nem volt bérc és nem volt völgy, nem volt csermely és nem volt ösvény, melyet a derék Tjóbing nevén nevezni ne tudott volna.

Reguly élt a kitűnő alkalommal. Az Ural e részéről oly részletes vázlatot készített, mint előtte európai ember még soha. De nem
elégedett meg Tjóbing tájékoztató, messziről mutogató helyrajzi útmutatásával.

Elhatározta — és szokása szerint mindjárt végre is hajtotta — az Ural e zord északi szakaszának bejárását.

Elbúcsúzott a kedves hegyipásztor családtól és hű Baktyárjával nekivágott az útnak. A zord sziklacsúcsok tövében szakadékos völgytől
szakadékos völgyig vándoroltak, minden kicsi település, minden forrás, minden rohanó patak helyét, folyása irányát bejegyezve.

Jó kétszáz versztányi utat tettek meg szeptember végéig. Ekkor már minduntalan találkoztak völgyi telelésre vonuló réncsordákkal és
pásztoraikkal.

Otthagyta hát Reguly is az Uralt. Kelet felé vágott, az Ob síksága irányába. Mikor megpillantották a „felséges folyam" három verszta
szélességben hömpölygő, „táplálékos vizét", kegyetlenül éles, metsző szél süvített rájuk észak felől.

Reguly csak a hatalmas folyó keleti oldalán Obdorszk városában tudta meg, hogy pontosan az északi sarkkör magasságában fejezte be
vogulföldi tanulmányait.

Büszkén írhatta be naplójába:

...mögöttem fekszik immár 3780 négyzetmérfőldnyi tartomány, melyet a múlt kilenc hónap leforgása alatt legdélibb végétől a
legészakibb és keletnyugati teljes szélességében is bejártam. Megismervén a vogulságot, áttérhetek immár az osztják nép
tanulmányozására...

Obdorszk negyven házból álló városka volt, Reguly kezdhette volna itt az osztjákokkal való alaposabb ismerkedést. Hiszen ez a kis
kereskedőtelep magához vonzotta az alsó Ob vidékén lakó osztjákokat, sőt a távolabbi szamojédokat is. Az Ural nyugati oldalán lakó
zűrjének is elég gyakran megfordultak itt.

A zürjéneket a cserekereskedés hozta erre a rokoni vidékre. Az volt a hírük, hogy ők az Ural-vidék legügyesebb, legélelmesebb
kereskedőnépe. Évszázadok óta jártak át az Ural legészakibb nagy hágóján, a „Nagy Átkelő"-nek nevezett széles hegyi úton, olcsón
felvásárolták az itteni népek prémjeit, s drágán eladták nyugatról hozott áruikat.

A zűrjén volt az egyetlen „rokonnép", mellyel eddig nem volt még találkozása Regulynak. No és persze az Obdorszktól északnyugatra
terjedő lapos sztyepen, egészen az Északi Jeges tenger partjáig ott tanyáztak a „félig rokon" szamojédok is.

Regulyban buzgott az ismerkedés vágya:

- Ha már itt vagyok, nem hagyhatom el ezek meglátogatását sem! — forgott benne a gondolat s már tervelte is új útját. Hamarosan
újra az Ural felé indult.

Október közepe volt már. Hóviharok száguldottak a sztyep felett, az Obra jégpáncél fagyott. Akadálytalanul repült a rénszarvas szán
Regulyval és Baktyárral. Átkeltek az Uralon. Megjárták az északnyugati lejtőjét is.

Reguly kielégíthette kíváncsiságát: néhány zűrjén jurtában is járhatott, de aztán a csontig ható novemberi tél miatt mégis csak
visszakanyarodtak egy déli hágón az Ural keleti oldalára.

De nem Obdorszkba jutottak vissza, hanem az Ob mentén délebbre fekvő Berezovóba.

Ideje volt, hogy városba jussanak.

Öt hónapja indultak Pelimből az emlékezetes csónakutazásra, s azóta Reguly számára nem állt másból a világ, csak vogul jurtákból, a
sziklaormos Uraiból, hóviharos sztyeppből...

Itt, Berezovóban, egyszerre kapta meg az elhagyott világ üzenetét, szeretetét, aggodalmát, intését és — pillanatnyilag ez volt a
legfontosabb! — anyagi gondoskodását is.

Levele jött édesanyjától: féltő szeretet, s mégis bátorító biztatás meleg simogatása.

Levél várta Baertől: a komoly intelem hangja. Ne terjessze ki túlságosan szélesre tanulmányai körét, ne szórja szét feleslegesen
érdeklődését, hanem az összegyűjtött anyaggal mielőbb térjen vissza Pétervárra, és dolgozza fel alaposan.

S várt rá még egy küldemény: a Magyar Tudományos Akadémia által kieszközölt ezer pengő forintnyi királyi segély fényes rubeljei.

És még valami: a késedelmes pénz különös történetét, kalandos utazgatását közlő írások.

Reguly felszabadult örömmel derült Baer bosszankodó írásán, aki közölte, hogy ő ezt a pénzt még áprilisban elindította Reguly után. A
pénz aztán Verhoturjébe utazott, majd Írbitbe, Tobolszkba s onnét megint vissza Pétervárra. Innen újra elindult, megkeresni gazdáját.

Lám, meg is találta! De milyen jó, hogy a segély nyolchónapos utazgatásáról nem tudtak Pesten semmit. Toldy titoknok úr írt kilenc
hónappal ezelőtt: nagy örömmel tudósítá „tisztelt és érdemes honfitársát", hogy a királyi segélyt engedélyezték, de a pénzt még nem
utalták, erre az Akadémia nagybecsű alelnöke — Széchenyi István gróf — nagy indulattal a saját zsebére csapott és előlegezte az ezer
forintot, nehogy az árva magyar ottrekedjen a sátoros vogul rokonságnál.

Reguly most már nyugodtan mosolygott a közléseken. Jólesően tudomásul vette a neki címzett érzelmeket is, az intéseket is, de csak
tervezte a magáét.

Nem mozdul el innét addig, míg legalább annyira fel nem kutatja az osztják világot, mint a vogult.

Miért hallgatna a derék Baer professzor hazahívó intelmére, mikor pénze van, ez a Berezovo városka pedig alkalmas tanyának
kínálkozik. Lám, az itteni orosz kerületi főnök is mekkora szívességgel marasztja, készséges segítséget ígér neki, alkalmas osztják
nyelvtanító mester és énekmondó kerítésére.

Két nap sem telt bele s már ott állt előtte Baktyár osztják mása: Nyikilov Makszim, az obmenti északi osztjákok - vagy ahogyan ők
magukat nevezték: hantik — leghíresebb regőse iszákkal, húros hangszerrel, kámzsásan, szakasztott olyan rénbőr-ruhában, mint a
voguloké.
Öreg volt ez a kedves dalpengető is, öregebb, mint Baktyár. Közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. De szava olyan vidám
csergedezéssel ömlött, hogy Reguly szíve repesett a bő közlékenység hallatán s a régi izgalommal készítette papírjait, lúdtollát. Csak
győzze jegyezni, amit ez a kifogyhatatlan szavú hanti nótafa percegő tolla alá mond.

A két öreg: Baktyár és Nyikilov alig több nehézséggel beszélgettek egymással, mintha otthon a Duna—Tisza-táji hazában a szögedi
halász értetné magát a balatonival. Regulynak most jutott eszébe, hogy nem véletlenül nevezik a vogulok magukat is, az osztjákokat is
egyformán manysinak.

Ha a kis szobácskában a jól megrakott kályhában fel-felsüvitettek a morgó lángnyelvek a külső világ havas förgetegétől, Baktyár ezt
mondta:

- Jóms teüt — vagyis: jó tűz.

Nyikilov a maga nyelvén csekély különbséggel fejezte ki elégedettségét.

- Jéms teut...

Reguly füle gyorsan hozzászokott e javarészt magánhangzós eltérésekhez, és mihamar arra kezdte buzdítani a készséges Nyikilovot,
hogy nyúljon húros hangszeréhez és mondjon osztják regélő éneket.

No, a jó Nyikilovnak több se kellett! Megpendítette húrjait, s reszketeg öreg hangján a végtelen dalokba kezdett...

Ömlött vers, vers után. A fagerendás szobácska megtelt az osztják világ hőseivel. Vas- és rézpáncélba öltözött fejedelemhősök
bálványmagas alakjaival. Tegzes, nyilas, íjas vitézek erősindulatú harcaival. Lúdláb-magas, réceláb-magas kedves öreg anyókák féltő
szavával. Dühös rénbikák száguldó iramlásával a vékonyhavú, végtelen térségeken. Szab- lyás, dárdás szamojéd ellenség ellen vívott
küzdelemmel. Testvért testvérrel szembeállító apai vérbosszúk keserű harcával. És testvért testvérrel engesztelő ünnepi örömmel.

Egy színes képzeletű nép egész csodás világával.

Reguly napról napra nagyobb izgalommal írta és írta a Nyikilov ajkáról szüntelenül áradó verssorokat.

Már rég nem tagolt sorokat, hanem egyvégtében írta az ömlő szót, a képek mérhetetlenül gazdag változatát... sok alig érthető régi
kifejezést. Egybe és egybe áradt papírján zúgva folyó történet, hősök beszéde és fegyverük csörgése, indulatuk lobbanása és
elnyugvása... Irta egyre írta, mint katona írja szívéből szakadó levelét távoli országból szülötte- anyjának, vessző és pont nélkül öltve
egybe panaszt, sóvárgást, dühöt és vigasztalást, mindent egyetlen végtelen mondatban.

Maga sem tudta, mi hajtja ilyen lázas sietésre.

Talán egy kurta, faggató beszélgetés Nyikilov Makszimmal. Kivallotta az öreg, hogy ezeket a hősi énekeket még ő is dédapjától, az
egykori Katangtól tanulta, de ma már rajta kívül aligha tudná más hanti így elzengeni. Vagy talán tudakozódása más környékbeli
énekmondók után, amiből megtudta, hogy az egész széles osztják földön csupán három-négy énekes van a vén Nyikilovon kívül, aki
ilyen egészen ősi dalokat őriz rokkanó emlékezetében... Az is csupa vén: nyolcvan—száz éves ember...

- Sietni kell! Nagyon sietni! — mondogatta magának késő éjszakánként, mikor már makacs görcs ült a kezefejébe s nem tudta tovább
sercegtetni a lúdtollat.

Kurta, izgatott mondatokat írt napi, futó jegyzésekre szánt „kalendáriumába" is; ilyeneket:

...1844 december 5... ezek a Nyikilov-féle emberek mind vének, kőzeljárnak a sírhoz. Életük s emlékezetük ereje rokkan, s úgy lehet
esztendőkön belül végleg elhanyatlik... S ezzel vége az ősi osztják népköltészetnek…

...1844 december 14... mellem és fejem szakad a sok írástól! Nem, nem lehet abbahagyni!

...1844 december 28... éppen hónapja, hogy Nyikilov nálam van. Tizenegy hőséneket jegyeztem le eddig s még mennyi, de mennyi van
hátra...

Nyikilov kifogyhatatlannak látszik s fáradhatatlanabbnak is, mint „a mentő munka lázában" égő Reguly.

Az újesztendő — 1845 — első hónapjának derekán már megint megakasztotta fáradó agyának tiltakozó görcse. Egy hetet kellett
hevernie tétlenül, hasogató fájdalmaktól gyötörve. Ekkor kapott újabb leveleket: Baertől is, Toldytól is.

Az első most már nyomatékosabban sürgette: térjen vissza Pétervárra, hogy a bőségesen gyűjtött anyag rendszeres, tudományos
feldolgozását végre megkezdhesse. Meg is fenyegette Regulyt: ha nem tér minél előbb haza — legalább Kazányig, hol alkalma lehetne
gyűjtött anyagát kissé rendezni, nem ír neki több levelet.

Reguly meghökkent a derék pétervári tudós komoly és erélyes hangjától. Miért éppen ő sürgeti hazatérését, ő, aki jótékony segélyével
útnak indítója volt? Nem értette Baer türelmetlen, majdnem ingerült követelését.

Gyanú támadt benne: nincs-e összefüggés az ő hazasürgetése és Castrén visszatérése között?

Nem mondott-e megint valami kicsinylő szót, valamit a „partes orationis"-ról a fanatikus nyelvész? Nem szólt-e valami gúnyosat az ő
„népdalgyűjtő" tevékenységéről?

Vállat vont. Nem engedte megnőni gyanúját. Makacs elhatározással úgy döntött: marad, míg nem érzi, hogy küldetését teljesítette.
Toldy levele úgyis erre serkentette. Az akadémia buzgó titoknoka helyeselte a maradást s minél több anyag gyűjtését. Csak sürgette:
adjon hírt magáról és kutatásairól.

Ezt Reguly — mihelyt fejgörcsei enyhültek — meg is tette. Sőt — fáradalmairól hallgatva — lelkes hangú levélben tárta Toldy elé az
osztják és vogul népköltészet rendkívüli becséről vallott hitét.

...Jelenleg kizárólag az osztják (hanti) költemények foglalják el érdeklődésemet, mert ezek a nép elmúlt életét oly alakban tüntetik elém,
amilyet a nép jelen helyzetét látna, nem mertem volna feltételezni. Csodálatos dolog, hogy a legmagasabb északnak ez a népe milyen
hő lelkesedéssel beszéli el ősei harcos tetteit. E költemények hősei a nép régi- régi bajnokai, kik istenekként küzdöttek külső
ellenséggel; zürjénekkel és szamojédokkal éppen úgy, mint saját testvéreikkel is.

...Meglepő tünemény ez: halásznépet ily éghajlat alatt vitézségtől és harci dicsőségtől lelkesülve látni!

...Hogy e népek ma nyomorúságos, sőt pusztuló sorban élnek, nem kevesbíti jellemők s szellemi erejők értékét. Hol van a világon
civilizált nép, mely szavában, tetteiben nyíltabb és igazságosabb, mint a vogul és osztják? Hol van társadalom, ennyire ismeretlen
dolog csalárdság, ámítás vagy tolvajlás? Vogul és osztják bátran hagyja holmiját házán kívül heverni; soha senki idegen dolgot fel
nem vesz. S hol van haladottabb népe művelt országoknak, mely vendégszeretőbb s a barátságot hívebben tartó, mint e vad nép és hol
segíti tehetős a szegényebbet akkora készséggel, mint itt?

...Ha másért nem, hát ezért kell menteni e népek ősi költészetét, hogy fogalma legyen a világnak arról, milyen lehetett volna e nép,
szerencsésebb történeti sorban.

...Az én eddig lejegyzett osztják énekanyagom immár felülhaladja a nyolcvan ívnyi terjedelmet. De hol van még a többi dal és rege,
miket osztják földön gyűjteni szándékom...

Reguly korántsem akarta befejezni osztjákföldi gyűjtését. Csak a tavaszt várta, hogy elinduljon az Obtól messze keletre nyújtózó
osztják földön.

Sorsa másképpen határozott.

Nyikilov még győzte a mondást, nagyon is győzte... Teltek Reguly papírívei a nyolcvanon felül is. Még egész február hónap ráment a
jegyzésre. Nem is igen lehetett volna egyebet csinálni: a szibériai világban fergeteges hóviharok dühöngtek.

De a hónap vége felé Reguly egyre izgatottabb lett. Mintha valami váratlantól félne, szorongó nyugtalansággal írta Nyikilov énekeit.
Szinte hajszolta a türelmefogyhatatlan öreget:

- Mondd csak, mondd, én írom, ha gyorsabban mondod is...

S Nyikilov mondta:

Lúdlábtaposta hármas Ob folyó közén

Récelábtaposta négyes Ob folyó közepén

Nagydúcú vasas várost dúcoltunk

Nagydúcú ezüst földvárat dúcoltunk...

S mondta, mondta a gyérszakállú vén az ifjú fejedelemhős regéjét, ki „fájaszaggatott" kicsi házában lakik sutba bújó deres fejű
anyjának, padkán ülő öreg apjának legkisebb fiaként. S zengett, zengett a húr komoran a férfivé serdülő fejedelemhős harci
készülődéséről, csörgő-zörgő rézpáncéljáról, szamojéd feleséget vevő harminc emberbátyja ellen, kikkel valami apjáról rászállott fej
vesztő bosszúok miatt halálos testvérviadalban állt.

S kanyargott, kanyargott a rege hosszan, százféle fodrozódással, míg az ifjú fejedelemhős elszánt bátorsággal, okossággal kivívja
diadalát, s harminc erős emberbátyjával együtt mondja a béke igéit:

Ha valami fejvesztő apai bosszúokunk volt is,

A hét rétegben fagyott föld mélyébe süllyedjen...

Nagy, közös lakoma lett a testvérharc vége, az ifjú fejedelemhős engesztelt szívvel ereszti szét vendégeit:

Téli napon járó utatokat Nagy szemű hó ne esse be,

Apró szemű eső ne esse be,

Ladik verte habos utatok ne szakadjon meg...

Num Tárem fényes szeme nézzen nevetve rátok...

Reguly tolla nagyot percent, feje fáradtan konyult az írás fölé, tekintete mereven nézte az utolsó betűket... Még nem tudta, hogy ez volt
a legeslegutolsó osztják ének, amit leírt... De fáradt révületében sóhajtásszerű gondolat ködlött fel:
- Óh, bár értenék meg otthon, a Duna—Tisza táján is e rokoni dal üzenetét: békülne testvér testvérrel, s lenne végre magyarnak
magyarral ünnepi közös lakomája!

- Mára elég volt, kedves öreg Makszim barátom, holnap folytatjuk majd... — szólt Nyikilovnak.

De nem folytatták.

Február utolsó napján pétervári levelet hozott Regulynak a posta. Csodálkozott. Hiszen Baer azzal fenyegette, hogy nem ír neki, míg
Kazanyba nem tér. Ki más írhat?

A kedves, öreg Fraehn írta a levelet. S bármennyire örült is a derék múzeumigazgató írásának, a levél — amint sorról sorra olvasta —
annál inkább fájdalmas izgalomba lobbantotta.

...Nem, szívesen veszem kezembe a tollat — írta Fraehn —, de az őszinte baráti érzetem kényszerít rá, hogy megírjam önnek az itteni
harcokat, melyek az ön személyével kapcsolatosak. Mint tudja, az Akadémián már régebben is voltak olyanok, kik az ön uráli útját nem
helyeselték. Azt mondják, hogy ily fiatalember még tanuljon, mielőtt népek nyelvét vizsgálni indul. De mi ezt az érvet nem tartottuk
helyesnek, s azt mondtuk rá; nem a kor dönti el a hozzáértést.

...Ám most egy ideje ismét sokat emlegetik, hogy ön még semmi érdemleges nyelvészeti tudományos eredményt fel nem mutatott, pedig
immár másfél éve tölti idejét a vogulok s osztjákok között. Gúnyosan mondogatják azt is, hogy ön ott egyebet nem csinál, mint vén
lantosokkal daloltat magának s esze ágában sincs komoly nyelvészeti kutatómunkát végezni. Felhányják azt is, hogy miképpen is
tudhatna egy fiatalember tudósi munkát végezni, ki — igy mondják; Helsinkiben még a beszédrészekkel sem volt tisztában.

...Mindez önt személyében nem korlátozhatja. Ön úgy viszi dolgait, ahogy belátása és lelkiismerete parancsolja. De meg kell
mondanom, hogy számunkra, kik az ön vállalkozását pártoljuk — ez az ellenséges érzelmü hírverés igen kellemetlen. Baer, Sjögren,
még Krug is — magamról most nem beszélve — bízva bízunk Önben, de éppen ezért szeretnénk, ha minél előbb eleven és csattanó
cáfolatot adna az ellenséges tábornak, s megbizonyítaná, milyen fontos és szép eredményeket ért el. Arra kérem, szedje össze anyagát,
mi az én becslésem szerint már úgyis tetemes lehet, egy csorda rénszarvast kell majd befogni, hogy e rengeteg papírt elhúzzák...

...Jöjjön tehát, kedves barátom mielőbb, és az én múzeumom számára is hozzon magával egyet-mást... Ha nem egyebet, hát egy
szemrevaló rézpáncélt, amilyenben az ön osztják és vogul regéinek fejedelemhősei vitézkedtek...

Szeretettet köszönti öreg és hűséges barátja;

Christian Fraehn

- Rézpáncél! — ezzel a szóval ejtette ki Reguly a levelet reszkető kezéből. — Igen! Rézpáncél kellene, hogy megvívjam a magam harcát
ennyi gyűlölködő irigység ellen! Csak tudnám, kinek mit vétettem? Miért fáj nekik az én dalgyűjtő szenvedélyem?!

Hirtelen fejéhez kapott. Rettentő nyilallással válaszolt kérdésére felzaklatott agya. De aztán egy gondolatvillanás is cikázott még fáradt
fejéből:

- Castrén? De miért? Miért?

Nem tudott tiszta, értelmes választ találni a sajduló agyában felgomolygó ködképei között. Csak egymást kergető emlékek kavarogtak
forró homloka mögött:

- Helsinki... Nyelvleckék... Gottlund-ház... Menekülés a Gundunnen-tanyára... Aztán a diadal, a röptében tanult finn
nyelvtudománnyal... Castrén döbbent restelkedése „a tündöklő nyelvcsoda" előtt... Gottlund rajongó búcsúja: Induljon büszkén,
bátran, a rézemberke felnövő erejével sújtson oda a napot fogó tölgy derekához, fényes rézfejszéjével.

Újra fejéhez kapott. A hasító görcstől majdnem felüvöltött... Aztán őrült kacagásba oldódott repesztő fájdalma:

- Hahaha! Hahahahaha!... Rézember! Rézfejsze! Rézpáncél!... Hahahaha! No, majd látni fogjátok, mekkorát suhintott árnyékoló
rágalom-tölgyetek derekába az én rézfejszém...

Dühödten, markoló ujjakkal seperte egybe az asztalon heverő papírlapokat... Felrántotta egyszerű deszkaládája tetejét... S odacsapta
az írásokkal színültig telt láda tetejébe az utolsó papírokat is.

VÉGSŐT VILLAN A RÉZFEJSZE

...1845 március 3-án, fájdalommal bár, de elhagytam Berezovót — írta Reguly néhány hét múlva már kazanyi szállásáról Toldynak, s
levelét így folytatta: — Abban a hitben hagytam ott osztják tanulmányaimat, hogy pétervári ügyeim rendezése után még visszatérhetek.
Utamat 37 Reaumur fokos hidegben kezdtem, s haladtam az általam már jól ismert vogul földön Vszevolodszkojig, hol e földön való
tanulmányaimat másfél évnek előtte megkezdem.

...Itt búcsúztam el az én hűséges, derék öreg Baktyáromtól, annyi boldog és nehéz órám felejthetetlen társától, abban a reményben,
hogy egykor még visszatérhetek hozzá.

...Borovkov szenátortól is búcsút véve, foiytattam utamat Jekatyerinburgon és Permen keresztül Kazanyig...

...Hosszú és terhes utazásaim emlékei kőzül itt csak egyet akarok megemlíteni; azt a lelkes és szives szeretetet, amelynek jeleivel az
utamban érintett manysi falvak népe köszöntött... Berezovóból — hogy az utazást minél gyorsabban tehessen — előre rendeltem utam
vonalára szánokat. Így a Szigva és Tapszija melletti nép utazásomról értesült és folyói torkolatánál nagy számban összegyűlve várt,
hogy — mint mondták — barátjuknak végbúcsúkezet nyújtsanak.

...Külőnösen megható volt, hogy a derék és daliás szigvai fejedelem, kinél múlt nyaram egy részét töltöttem, egy ijjal és hét nyillal
ajándékozott meg, ami e népeknél a legbensőbb barátság és őrök hűség fogadalmának jele.

Reguly tehát Kazanyban volt... De a két rénbika keresztüllövésére erős íj és hét nyila sem tudta őt megvédeni a megint szakadatlanul
jelentkező görcsös fejnyilallásoktól.

Pihennie kellett... A kazanyi papnevelde pópái, sót maga a püspök is, segítő készséggel álltak melléje, s elvitték őt Kazanyból 30
vetsztányira egy gyönyörű erdő közepébe, tündérszép tavacska partján fekvő kolostorukba, Raifába.

Itt Reguly úgy ahogy magához tért. Sőt — mivel a kolostor apátja a legkitűnőbb cseremisz tudósok egyike volt és a környék tiszta
cseremisz — vagy ahogy ők mondják magukat: mari vidék — Regulynak alkalma nyílt, hogy hatalmas szógyűjteményt állítson össze
ebből a rokonnyelvből is.

A munka új szenvedélye azonban megint túlragadta azon a határon, amit gyenge egészsége megengedett. Éppen hogy csak lézengett, a
kolostor derék pópái már-már a haldoklók utolsó vigasztalását készítették számára.

Most már Baer is írt neki levelet. Hívta Pétervárra. Reguly elgyengűlten — hajlott már a hívó szóra, s készülődött az útra.

Nyár dereka volt, jó időben utazhatott volna, kényelmesen, kurta szakaszokban. De mikor a raifai kolostorból visszatért Kazanyba —
levél várt rá.

Toldy írta Pestről. Méghozzá félig lelkendező, félig rendelkező hangon, mint mikor a sokáig sanyarú sorban élő ember hirtelen
örökséghez jut, és sebbel-lobbal rohan szabójához új ruhát rendelni a toldott-foldott régi helyébe:

...Tisztelt hazafi, sietek önt örömmel értesíteni, hogy sikerült az ön tanulmányainak továbbvitele érdekébem oly kiutat találni, melyen
immár biztosítottnak tűnik a cél elérése...

...Látván Akadémiánk nehéz anyagi helyzetét és nem remélhetvén onnét az ön számára további segélyeket, némely barátaimmal
megalakítottuk a pesti Reguly Társaságot, melynek tagjai a hazai tudomány iránti lelkes szeretetből készek erejükhöz mért áldozatra.
Ezen társaság által kezdeményezett gyűjtés máris ezenégyszáz pengő forintok aláírását eredményezte, miből ezer forintot mihamarabb
nagybecsű hazafi kazanyi címére továbbíttandunk.

...Ezeknek utána most már az volna önhöz intézett kérésünk, hogy e városban okvetlen terjessze ki tanulmányait a mordvin nyelvre is,
sőt igen kívánatos volna, ha a közelben található csuvas nép körében is végezne nyelvészeti és néprajzi kutatásokat.

No, szegény Reguly két évvel ezelőtt de boldog lett volna evvel! De a hazai hang és a hazai érdeklődés így sem tévesztette hatását.
Felvillanyozódott, egészsége is valósággal talpra állt.

„Reguly Társaság — Pesten.'" Ez több volt, mint a továbbítandó ezer forint, több mint amit bármiféle anyagi díj vagy jutalmazás
adhatott volna. Bármilyen kicsi közössége is a hazai társadalomnak — de közösség, csapat! — zászlajára az ő nevét írta!

Megbecsülést, bizalmat izen. — Igaz: kötelezettséget is!

Igen! Itt az új kötelezettség! Most már nem hátrálhat, nem utazhat vissza Pétervárra! Maradnia kell, hogy végezze, amit az a kis
közösség a haza nevében vár tőle.

S Reguly maradt.

Annyira, hogy még egy teljes esztendőt töltött a Volga-tájon. Toldy levelének vétele után egy héttel már ezt írta az akadémia buzgó
titoknokának:

...Tíz nappal ezelőtt még fekve dolgoztam... Most ismét erősnek érzem magam, mintha régi könnyűségemet és erélyemet nyertem volna
vissza, mely további munkám nyomós folytatására oly igen szükséges...

Kazanyból Nyizsnyij-Novgorodba indult, hogy a pesti Reguly Társaság kívánságának megfelelően most már a mordvinok
tanulmányozásához fogjon.

A nagy hév, amivel újabb tanulmányához fogott, megint megbosszulta magát. Bejárta ugyan a mordvin föld déli és északi részét is, de
jóformán csak vonszolta magát egyik helyről a másikra. Mikor november végével ismét visszatért, kazanyi ismerősei aggodalmas
fejcsóválással néztek rá.

Fogai lazultak. Szép, dús aranyszőke haja annyira megfogyatkozott, hogy jóformán csak halántékát takarta. De ő egyre szorította
vértelen ajkát: el kell végeznie még a csuvas feladatot is...

A telet Kazanyban húzta át és merítgette azt a csekély forrást, amit csuvas nyelvre a papnevelde könyvtára meg a pópák csergedeztetni
tudtak. Hol széken görnyedezett, hol ágyban hevert ezalatt.

Tavasszal még a csuvasok lakta falvakba is elment, s nyár derekán már ezt írja Toldynak:

...Csuvas munkám nagyjából kész, most már csak az egésznek összeállítása és helyesírási javítása van hátra...

Mikor végre ezzel is elkészült, úgy érezte, most már kutatni való anyagának, de erejének is végére ért.

Pihenni, pihenni vágyott, hogy erőt gyűjtsön a hazautazáshoz. Elvitette magát a raifai kolostorba, hogy ott a csendes erdő mélyén és a
kéktükrű tó partján egy kis friss életet szívjon magába. Kedves cseremisz falvait is meg akarta látogatni - most már nem tanulmányi
szándékkal, hanem csak szívbéli örömgyűjtésre.

Alig érkezett Raifába, Kazanyból levelet hoztak utána.

Baer professzor írta Pétervárról. A levél nem tartalmazott semmiféle különös újságot, csupán a derék tudós szeretetteljes érdeklődését
mutatta Reguly hogyléte, munkája s hazatérést szándéka iránt.

De a levélben — a végéhez biggyesztve — ezt olvasta:

...Az öreg Balugyánszky ereje is fogytán fogy... Jóformán teljesen megsiketült, sokat alszik, bár még mindennap odaül íróasztalhoz. A
tavaly őszi magyarországi útja nagyon megviselte, azóta nem bír felerősödni... Önt egyre gyakrabban emlegeti... Írjon neki kiadós
beszámoló levelet...

Valósággal felhorkant! Balugyánszky pesti útja?! Tavaly ősszel? S erről neki senki nem írt eddig egyetlen sort sem?! Miképpen volt ez
lehetséges?

Ingerülten gondolt pétervári barátaira... Még Baerre is, aki íme csak így odavetve közöl vele egy ilyen fontos hírt.

De első indulata szálltán töprengve magába fordult. S ekkor már nem a fejében, hanem a mellében érzett nyilallást. Az önvád szúrta
szíven.

Bizony jó két éve múlt, hogy utoljára — talán még Petimből — levelet írt Balugyánszkyéknak. Csoda, hogy még emlegetik — a
hálátlant.

Hirtelen olyan forró, szinte tűrhetetlen vágyakozás ébredt benne a drága, kedves pétervári „magyar otthon" iránt, hogy egész testében
megrázkódott. S a lélek áramának ez a villamos ütése mintha kirázta volna belőle a fáradtságot, betegséget — ruganyosan ugrott
talpra, s a jó raifai pópák ámulására kijelentette:

— Reggel indulok Pétervárra!

S el is indult...

Nem éppen frissen, nem éppen egészségesen, de vitte a lélek láza, meg nem szűnő feszültségben Novgorodon, Moszkván át, s az öreg
delizsánsz sem tudta a háromhetes úton annyira összetörni, hogy a pétervári fogadó előtt ne ruganyosán ugorjon ki a határból.

Két izmos szolga alig bírta becipelni két hatalmas, súlyos ládáját. Egyikben a volgai és obi rokonnépek nyelvének mérhetetlenül
gazdag anyaga súlyosodott, a másikban temérdek néprajzi tárgy: vogul, osztják, cseremisz, mordvin, csuvas hímzett ruha, faragott
holmi, húros hangszer ...

A szigvai vogul fejedelem íja nem fért a ládákba. Ezt a hatalmas húros szerszámot és a melléje kötött hét nyilat Reguly maga vitte be
szállására.

Arra sem volt ideje, hogy a kedves rokoni emléket szobája falára akassza, már robogva taszította be ajtaját a hatalmas Baer, akiért egy
fogadóbeli szolgával izent.

Azt sem tudta, hogyan bontakozott ki a roppant karok öleléséből, csak az ismerős harsogó hangtól tért magához.

- Ördög és pokol! Hogy néz ön ki? Hová tette lobogó fürtjeit? Milyen vogul vagy cseremisz szépség cibálta ki sűrű hajzatát? No, most
lesz mit felhizlalnia Juliskának! Hiszen úgy zörögnek a csontjai is, mintha most kelt volna fel peterhofi betegágyából...
Hát bizony szó, ami szó, korán aszott, sárga-sápadt bőrű roskatag ember állt a duzzadó Baer professzor előtt, s csak a két nagy kék
szem beszélt még a régi ifjú, daliás Regulyról, aki három éve elindult Pétervárról...

De a két szem ragyogott a büszke örömtől és az önérzettől. Akkor is, amikor már a vén Fraehn és a sovány Sjögren, sőt a pedáns
Koppen és a mongol nyelvtudós mestere, Schmidt Jakab is ott szorongott kis szobájában. Büszkén és öntudatosan emelte ki felnyitott
ládájából az íráskötegeket:

- Íme, itt van négy volgai finn népnek, két obmenti ugor népnek s ráadásul a török csuvas népnek szójegyzéke, nyelvtani rendje akkora
bőségben, ahogy csak össze tudtam gyűjteni. S itt vannak a vogul énekek meg az osztjákok... Csak ez utóbbiak kitesznek tizenhétezer
verssort...

- Jóságos ég! — kiáltott fel Sjögren. — Ez több, mint a mi Kalevalánk! Az csak tizenkétezer sor...

- A vogul jóval több! — mondotta csendesen, de nyomatékkai Reguly. — S van itt még valami — emelt ki egy újabb testes köteget: —
Ezek itt földrajzi feljegyzéseim, vázlataim az egész Ural-vidékről, ahol csak jártam.

- Nem eresztjük el önt innét — kiáltott fel izgatottan Koppen, a földrajztudós, annyira kiesve pedáns modorából, hogy már markoló
ujjakkal nyúlt a térképvázlatok után.

Reguly minden kincsét a roskadó asztalra rakta, s végignézett barátain, akik elképedten meredtek a papírhalomra:

- Íme, ezt hoztam, s remélem, hogy a finnugor népek rokonságának kérdése nem rejtély többé. Most már csak rendeznem s a
tudományos világ nyilvánossága elé kell tárnom az anyagot. S elmondhatom: nem éltem hiába...

- S a térkép?! — kiáltott közbe még mindig izgatottan Koppen.

- Pokolba a térképpel! — csattant indulatosan Fraehn.

- Majd az is megszületik! Előbb arra gondoljunk, hogy barátunkat, ki e páratlan tudományos hadjáratot ily felbecsülhetetlen
zsákmánnyal gazdagodva járta meg, ismét emberi formába szerkesszük. Hát nem látják kedves barátaim, hogy most a legfontosabb a
hős testi mivoltának ápolása, hacsak nem akarunk mihamarabb szobrot állítani néhai emlékének?

- Így van, így! — helyeselt Baer és Sjögren. Krug még tapsolt is. Koppén csiptetős szemüvegét törülgette.

Reguly azonban mosolyogva nyugtatta őket:

- Most már nem lesz semmi baj az egészségemmel. Különösen, ha minél előbb láthatom az én drága öreg Balugyánszky bátyámuramat,
s hallhatok tőle élőszóban hírt magyar hazámról... Ha lelkem szomját oltom, testem is hamar erővel telik...

Fel is kereste még aznap este a Balugyánszky-házat.

Azt hitte, szíve ugrik ki örömében, mikor az üvegajtós előcsarnokban az öreg Gyuri változatlanul peckes bokacsattintással és a három
év óta először hallott magyar szóval köszöntötte:

- Isten hozta a fiatalurat! — Gyuri szava együtt pendült a sarkantyúval. De aztán rándult egyet bozontos szemöldöke. S következő
szava már illetődöttebb volt s kissé tán döbbentebb is:

- Jól el tetszett maradni, tekintetes úr!

Ez a „tekintetes" a „fiatal" helyett bizony már Reguly gyérült hajának, állát körítő szakálla s ajkára boruló bajusza ezüstös szálainak
szólt.

A kedves, finom Balugyánszkyné nem tudta ily tartózkodó figyelemmel titkolni megdöbbenését, mikor a váratlanul megvénült Regulyt
meglátta.

Hosszan, nagyon hosszan tartotta tenyerében és simogatta Reguly fonnyadt kezét s csak nagysokára szólalt meg:

- Sok volt a fáradalom, ugye? Nehéz volt ez a három esztendő?!

Juliskáról tán mondani sem kell, hogy szava és kézcsapkodása sűrűn váltogatta egymást. Repkedett a „Jézusmária" meg a „Gyuri te,
ugorj már", s Reguly hamar megfeledkezhetett a sótlan-kenyértelen vogul halkosztról, mikor asztal mellé ültették.

De alig tudott enni. Egy kérdés izgatta:

- Hogy van az én kedves Mihály bátyámuram? Hallom, megjárta hazánkat. Mi vitte oda? Hivatali küldetés vagy családi ügy, hogy ily
hosszú, nehéz útra vállalkozott tisztes korában?

Balugyánszkyné nehéz sóhajjal válaszolt:

- Bizony nem hetvenhatéves öregnek való utazás volt. Meg is törte. Bár Mária leányom s Alekszandr fiam kísérték, gondozták, ápolták,
mégis sok volt a négyhónapos út. De makacsul kívánta látni még egyszer Magyarországot. Azt mondta: nem tudna nyugodtan
meghalni, hogy utoljára ne lássa hazáját... Most gyenge. Ereje fogy. Inkább csak éjjel van ébren - régi munkája szokott idejében — s ül
íróasztalánál. Emlékiratait állítja össze. Majd bemegyünk hozzá, ha szundításából ébred...

Későn este — már tíz óra is elmúlt — jelentette Gyuri, hogy a nemzetes úr felébredt. Ekkor bementek hozzá.
Íróasztala mellett ült a vén Balugyánszky, vastagszövetű, hosszú házikabátban, vállán még kockás gyapjútakaróval. Szép, okos feje
bizony reszketett, mikor Regulyt meglátta. Am szokatlanul élénk hangon, szinte kiabálva üdvözölte a rég várt utazót:

- Hol bujdokolt annyi ideig? S miért hallgatott oly makacsul? Már azt hittük, medvék ették meg.

Reguly mentegetőzve válaszolt. Az öreg íróasztala temérdek papírja között kotorászott s egy tölcsérszerű szerszámot húzott elő. Annak
hegyes végét füléhez illesztve kiáltotta:

- Hangosabban! Nem hallom! — majd feleletet sem várva: — Talált-e rokont s milyen állapotban?

Reguly az öreg hallócsövéhez hajolva, próbált röviden beszámolni útja eredményeiről. Az öreg bólogatott, szeme is elevenen csillogott.

Reguly végre kibökte, ami őt izgatta:

- Hallom, bátyámuram megjárta Pestet. Ott talált-e rokont s mily állapotban?

A vén Balugyánszky elemelte hallótölcsérét fülétől és ölébe ejtette. Hosszan, hallgatva nézett Regulyra, s öreg szeme homályosodni
kezdett.

- Láttam az édes hazát — suttogta maga elé — ...Pestet... Pezsdül, nő az ifjú, gyönyörű város... Ébred és épít a szorgos nép... Jó volt,
nagyon jó... Alekszandr, a fiam majd többet mond önnek... Én ott szeretnék meghalni...

Megrendülten állott Reguly az öreg Balugyánszky előtt. S mikor az sárgult kezével fáradtan intett, csendesen kiment a szobából.

Alekszandr, a szép és vidám testőrtiszt azután többet mondott neki a pesti útról. A következő héten egy teljes estén át áradt az
elragadtatott szó az ifjú gárdatisztből:

- Oh, feledhetetlen hetek voltak azok! A gyönyörű magyar ősz a pesti Duna partján! Engem — míg atyám késő délelőttig pihent — egy
kedves magyar ifjú író vezetgetett szerte a városban. Degré Alajosnak hívták. Elvitt engem az ifjú írók asztalához. Várjon csak... A,
emlékszem már: Pilvaxnak nevezik a kávéházat, hol naponta egybegyűl e szellemdús társaság. Ej, micsoda pompás, elme-szikrás ifjak
ezek a kedves írók, költők! Mondják, hogy ők pezsdítik most a magyar nemzeti buzdulást. A java nem több huszonötévesnél. De oly
műveltek, mint vén akadémikusok. Csevegnek köny- nyen franciául, németül, s mondanak találó, szellemes szót a világ minden
dolgára, önről mindnyájan tudnak, s érdeklődve várják híreit...

Reguly izgatottan kérdezte:

- De kik ezek az ifjú szellemi titánok? Mondja kérem nevüket, tán ismerek is közülök néhányat.

- Ha jól emlékszem a nevekre, az egyik kedves és lányosán szelíd, szőke, kékszeműt Jókainak hívták. Mondták róla, hogy a legbájolóbb
elbeszéléseket írja. Volt ott két Albert is. Az egyik Pálffy, könnyed francia modorban finom szellemességeket mondott. A másik: Pákh,
gúnyoros fölénnyel tudta kicsúfolni a divatos nagyságokat, s mindenkit nagyszerűen utánzott, persze a félszegségeket állítva
pellengérre. S volt egy komoly tekintetű, barna szakállú: Tompa a neve — ha jól emlékszem... A nép ismeretlen szép regéit gyűjti.
Szavát keveset hallám, csak meleg, bársonyos szeme beszélt. De volt egy, kit míg élek, feledni nem tudnék: maga a láng, a tűz, a gyújtó
indulat... Petőfinek mondták nevét, s úgy nézett rá az ifjú társaság, mint vezércsillagra az útkereső... Haja lobogott, lobogott szeme, s
ha szava pattant, némult minden ajak... Mondják, verseitől zeng az ország...

Reguly néma izgalomban hallgatott. Leste Alekszandr szavát, s mikor az elhallgatott, maga elé meredve suttogta:

- Jókai, Tompa, Petőfi... Ismeretlen nevek számomra... Ifjak, kiknek nevétől, dalától zeng az ország... Istenem! Hét év múlt el... S míg én
az ezredévek múltját bontogattam, otthon felnőtt egy ifjú haza...

- Bizony ifjú! — kiáltotta lelkesen Alekszandr. — Pest, az ifjú város oly viharosan lélegzik, hogy szinte perzsel lehelete... Óh, ha
hallaná, hogyan énekel a Nemzeti Teátrumban a csodálatos „nemzeti csalogány": Hollósy Kornélia... Hogyan szaval izzó tűzzel
Lendvay... Mily nagyszerű színészek, mily nagy művészek! Boldog lehet ön, hogy ily országba térhet — haza...

Reguly lehajtotta fejét. Igen, ő most legszívesebben azonnal utazna, haza, Pestre, Zircre, Magyarországra.

S mégis itt ül, fáradtan, sajduló szívvel. Viaskodva: szólító vággyal és marasztó kötelességgel.

A délelőtt folyamán hosszú beszélgetése volt Baer szobájában az akadémia baráti tudósaival. Azoktól immár megtudta, hogy néhány
rosszindulatú irigy valóságos pártot szervezett ellene. Azt hangoztatták, hogy utazásának semmiféle tudományos eredménye nem lehet,
mert hozzáértés és kellő készület nélkül indult útnak.

- Ezeknek most meg kell mutatnia, milyen gyalázatos rágalom ez! — mondotta erélyesen Baer. — A pihenés is ráfér önre, mielőtt
hazatér. Ne menjen ily elcsigázottan, ilyen rossz bőrben Pestre. Maradjon itt, rendezgesse anyagát s mutassa be! Csupán részleteitől is
tátva marad az irigykedők szája.

- És a térkép?! — szólt közbe Koppén megint, a maga vesszőparipáját lovagolva.

Most már Fraehn is Koppén mellé állt:

- Igaza van Köppennek, ha a térképet sürgeti! — szólt az öreg múzeumigazgató. — Először is azért, mert ezt a térképet csak itt
csinálhatja meg. Hiszen bármilyen bő vázlatanyagot hozott is magával, némi orosz segédforrást is használnia kell. Másodszor azért,
mert az Ural mögötti tájak fel- térképezése máris égető szükség! Elég nagy szégyen, hogy az ilyen nagy birodalom eddig nem
gondoskodott még arról, hogy szibériai birtokának oly fontos része, mint az Gb és Irtis tája, végre rákerülhessen térképeinkre. Hogyan
küldhetnénk arrafelé nagyobbszabású tudományos expedíciót, ha nincs térkép. Ez a munka egyébként is fontos! Azért, hogy ne csak a
gáncsoskodók szája maradjon tátva, hanem hogy mi is kinyithassuk a magunkét... Hogy odavághassuk: íme, a mi pártfogolt magyar
utazónk csinálta meg azt, amit már réges- rég el kellett volna végeznie a sok mihaszna hivatalos kincstári térképésznek...

Koppén ragyogott a diadaltól, hogy a tekintélyes Fraehn is az ő gondolata mellé állt. Sjögren is helyeselt. Baer elégedetten
dörzsölgette hatalmas tenyerét. Csak Reguly fáradt arcán volt fanyar a mosoly:

- Szóval: a rokonkutató magyar nyelvészeti utazó első dolga, hogy jó térképet csináljon a cári igazgatásnak! — mondta kesernyés
gúnnyal.

De Baer letorkolta:

- Hagyja már az örökös rebellis gondolatokat, kedves barátom! Azt fontolja meg, hogy ezzel a munkával az egyetemes
földrajztudománynak is használ, s a mappán betölt egy fehér foltot, ami csúfosan ragyog most nemcsak az orosz térképeken, de
századunk civilizációjának öntelt ábrázatán is...

Reguly már bólintott:

- Tudom én, milyen fontos ez a munka. Hiszen nem ok nélkül néztem, jegyeztem, rajzolgattam a földrajzi adatokat is. De mit szólnak
majd otthon, hogy ismét késem, mikor már magam is szinte repülnék haza...

- Ugyan, kedves ifjú barátom — szólt hozzá fölénnyel Fraehn. — Mit jelent egy-két hónap, hét évhez képest? S önnek most előbb
valóban fel kell kissé töltenie ráncolódó bőrét is, hogy emberi formában kerülhessen szerettei elé.

Ez meggyőzően hatott. Reguly maradt.

Sem ő, sem barátai nem számítottak rá, hogy a tervezett két-három hónapból majdnem egy egész esztendő lesz...

Még egészségesen is tovább tartott volna az Ural mögötti - sőt magát az Ural hegységet is magában foglaló hatalmas földterület
térképének elkészítése. S Reguly fáradtabb, betegebb volt, mintsem maga tudta, vagy barátai sejtették.

Nagyon lassan, nagyon nehezen tudott csak dolgozni. S ehhez járult még az is, hogy páratlan alapossággal nemcsak földrajzi, hanem
néprajzi térképet is kívánt készíteni.

De azért csak dolgozott, régi csodálatos tüzetességével és alaposságával. Tizenhat nagy negyedrét ívnyi térképén, mely az északi
szélesség 58—70 és a keleti hosszúság 72—89 fokai közt elterülő területet ölelte fel. Nemcsak a páratlanul vízdús táj folyamrendszerét
rajzolta meg, nemcsak az Ural minden csúcsát és elágazását is bejelölte, pontosan meghatározva az átkelőket; nemcsak ötszáznál több
helyiségnevet írt be, hanem megvonta a földművelés, az állattenyésztés, az erdőségek határait és főképpen — a nyelvterületek
elválasztó vonalát is. A vogul lakta területen nincs egyetlen falucska, nincs egyetlen kunyhó, mely hiányozna a szabatos térképről, sőt
az Ural keleti lejtőin még a rénszarvastenyésztő nomádok sátrait is bejelölte, a tulajdonosok neveivel, s téli-nyári vándorlásuk
útvonalával.

Az ilyen tűhegy-pontos munka csak lassan készülhetett. Még akkor is, ha Reguly nem hevert volna sokszor hetekig tétlen ájultságban. S
ha nem érik közben olyan lélekrázó szomorúságok, mint 1847 áprilisában az öreg Balugyánszky halála. Igaz, hogy ez a szép, csendes,
elalvó halál nem volt váratlan. Regulyt mégis mélységesen megrendítette, s Balugyánszky temetése után hetekig munkaképtelen volt.

Ám a mű azért egyre bontakozott, s Koppén meg a köréje tartozó földrajztudósok már készültében is elragadtatással szemlélgették.
Vitték is hírét a „térképcsodának”. S mire a munka a nyár végére teljes tökéletességében előttük feküdt, Pétervár minden
szerkesztőségében és a társaságban, mindenütt úgy beszéltek Regulyról, mint aki nagyszerű térképével egy új tartományt, egy eddig
ismeretlen földrészt hódított meg az orosz birodatom számára.

Az újságcikkek áradozva dicsérték a kitűnő magyar utazó nagyszerű tudományos fegyvertényét, mellyel a cári birodalom tudósai és
közigazgatása számára is fontos és hasznos eszközt adott a terület további tudományos és gazdasági kiaknázására.

Ünnepelték a magyar tudást az Akadémián is, mely a térképet büszkén vette birtokába, s ünnepelték volna az előkelő világ
szalonjaiban is, ha Reguly roskadozó egészsége ezt lehetővé tette volna. De ő olyan fáradt volt, hogy nem bírta elviselni a sok embert,
a nagy és fényes társaságot.

Így csak szűk baráti körben, a Balugyánszky-ház finom- lelkű özvegyének társaságában, most már valóban végleg búcsúzkodva,
könnyek között örülhetett diadalának.

Ezek a diadalmas napok még azt az örömet is meghozták neki, hogy két régi hű barátja érkezett látogatására Helsinkiből: Gottlund és
Schilt doktor. A Balugyánszkynénál rendezett csendes, szűkkörű búcsúvacsorán ők is ott voltak.

Ezen a vacsorán a kedves pétervári tudósi kör utoljára ünnepelte büszke örömmel Regulyt. Mindenki utolsó cseppig ürítette a tokaji
aszút. Csak Reguly kortyolgatott óvatosan. Halántékán láthatóan duzzadtak, lüktettek a kék erek.

Schilt doktor hümmögött is, mikor Regulyt alaposabban szemügyre vette, s patyolat zsebkendőjével buzgón törülgette aranykeretes
pápaszemét. De azért fölényesen vetette oda:

- Ördög látott ilyen fajzatot, mint ezek a szavakba kergűlt nyelvészek. Úgy agyonzabálják magukat nyelvekkel, hogy elfogynak, mint a
faggyúgyertya. Castrén is dögrováson van... Hm, hm... No persze, persze, itt azért nincs olyan nagy baj... De azért azt tanácsolnám,
kedves Reguly, hogy most sürgősen hagyjon abba minden szellemi lakmározást... Az agynak sem árt a koplalás, akár a túlterhelt
gyomornak.
Gottlund professzor nem orvosi szemmel nézett. S a megrokkant, gyérhajú, fonnyadt arcú Regulyban csak a saját jóslatainak
diadalmas beteljesítőjét látta.

- Oh, milyen gyönyörű diadal az öné! Nemcsak a nyelveink rokonsága felett terjengő homályt oszlatta el, hanem íme, még váratlan
adományt szerzett a földrajz tudományának is, megvilágosítva a rokónlakta földet falvaival, vizeivel, erdőivel... Tisztán ragyog a nap a
ködülte tájra! Tudtam én, tudtam kit kell odaküldeni! Rézembert, rézíejszével! Hahaha! E térkép volt a harmadik sújtás a napfogó
tölgy derekára. Emlékszik még a helsinki búcsúszavaimra?

Reguly fáradtan bólogatott:

- Igen, igen... A tölgy tán hever, tetemredöntve... De úgy érzem sokszor, hogy az én erőm is elszikrázott a rézemberke fejszéjének
harmadik villanásával...

Gyuri sarkantyúja pendűlt Reguly mögött. Kendőbe takart pókhálós palackot tartott, hogy újra töltse a kristályos poharakat Tokaj
aranyló nektárjával. Reguly óvakodva emelte fel kékeres, sápadt kezét:

- Csak keveset, Gyuri bátyám, hátha ez is árt...

- Csak próbálja, fiatal tekintetes úr! Miért igyák mások a maga borát?! — csóválta fejét csendesen Gyuri.

Reguly halkan válaszolt:

- Mindig mások itták a mi borunkat, Gyuri bátyám!

„JŐVŐNKÖN NINCS HOMÁLY..."

- Borunkat mások itták, tüzünknél mások melegedtek...

- Prémjeikkel az egész világ takarózik, dalaiktól népmilliók szíve gyúlhatna lángra.

- Magyar sors — manysi sors — hanti sors... Árva kicsi népek sorsa — uzsorázott szegények sorsa...

- Miért lenne különb az én gyenge kis életem sorsa, mint vállalt közösségemé?!

Tíz keserves esztendőn át a keserű gondolatok körét taposta keringve, örökké sajgó, égő aggyal Reguly.

Tíz keservesen hosszú esztendő gyötrelmes napjait és éjszakáit töltötte el teméntelen kincse papírhalma fölé hajolva. S erőtlen keze
egyetlen lapot nem bírt felemelni...

Pétervárról cipelte magával a kincses ládát Berlinbe. Hitte, hogy ott majd ügyes nyelvészek segítségével rendbe rakhatja tíz rokon
nyelv összegyűjtött anyagát, s a ligetes, lápos, halbő vizes, bozont-erdős tájakon, évezredek mélyéből sóhajtó dalok tíz- meg tízezer
verssorát.

Hiába...

A gyötrődő test kergette előbb Graefenbergbe, aztán Lehsenbe, hidegvizes gyógykúrával csillapítani gyulladt idegeit. De a vizes
lepedők csak maradék erejét szívták tovább.

Oly nyomorult állapotban tért haza a legszebb magyar tavaszra — 1848 tavaszára — hogy még a világot melegítő lobogásban is csak
didergett, édesapja dédelgető karjaiban is.

Pedig a haza most már méltó, büszke köszöntéssel fogadta kincshozó fiát.

Kossuth kormányának kultuszminisztere, Eötvös József rögtön olyan polcra ültette, hol nyugalomban és alkalmas könyvtári készségek
birtokában kibonthatta volna kincsesládáját. Az Egyetemi Könyvtár igazgatójává nevezték ki.

Még átvenni sem tudta a díszes okiratot. A szenvedő test kínja üzte-hajtotta újra német földre: Graefenberg vizében hűlni, enyhülni az
örökös belső tűztől.

S míg idehaza lángolt a haza, szegény Reguly üvöltő ideggyötrelmeit rázatta zörgő delizsánszokon.

Előbb fel Berlinig, ott gyorsan pántos ládába gyömöszölte otthagyott gyűjteményét, aztán megint Lehsenbe, de végül is újra haza,
anyja szülővárosába, Pozsonyba.
1849 május 5.

Orgonákat és piros vérrózsákat nyitó magyar május...

A vén Duna is tavaszi vizek áradó izgalmával siet a pozsonyi partok mellől, hogy lássa-hallja a vitézi harcot: Budavár ősi falaiért most
vív még egy utolsó diadalt a honvédsereg.

Pozsonyban egy vén ház ötszázéves boltívei alatt, ropogó tűzű kandalló mellett, vastag gyapjútakaróba burkolódzva didereg Reguly.
Lábánál a pántos láda...

Vad dörömbölés döngeti ajtaját. Magas csákós, kereszt- szijas, szuronyos-puskás császári zsandárok törnek rá.

- Ön Reguly? Kossuth küldöttje? — förmed rá durván a vezető tiszt.

Sápadtan, roskatag térddel áll fel. Kendője lecsúszik csontos válláról:

- Én nem Kossuthnak, hanem a magyar nemzetnek küldöttje vagyok... Rokonainknál jártam messze Ázsiában...

- Á!? S onnét hozta ezt a ládát, bizonyára forradalmi iratokkal?!

- Ezek az iratok valóban forradalmiak! — szólt Reguly fáradt gúnnyal. — A tudomány számára jelentenek forradalmat.

- Szóval be is vallja?! — harsant a tiszt nyeglén s már intett is: — Fogjátok! Visszük! Jó fogást csináltunk!

Reguly sápadt arcába vért hajtott az indulat:

- Engem vihetnek! De a láda nem önöket illeti, hanem a Magyar Tudományos Akadémiát. Én beteg roncs vagyok, de a láda tartalma...

- Tudjuk! — kiáltott a tiszt. — Indulás, előre!

Reguly nem szólt többet, csak ajkát préselte, s próbálta kihúzni roskadó vállát. Néma gőggel indult börtöne felé.

Tíz nap múlva, mikor anyai nagybátyja, a tekintélyes pozsonyi polgár kihozta a zsandárkaszárnya nedves, penészes, patkánylakta
börtönéből, a család már reménytelen aggodalommal állta körül a láz forró öntudatlanságában, párnák közt heverő beteget. A
cserepes ajkak állandóan ezt ismételgették:

- Igen! Indulás...! Előre...!

Sokára lett, mire Reguly csak egyik szobából a másikba is el tudott indulni. S „előre" már soha többé...

Teltek a renyhe évek. A nemzet egén is komor, nehéz gyászfelleg ült. S Reguly ott kucorgott ládája mellett. Töprengve, némán... Mint
maga az ország...

A kis baráti kör, mely egykor annyi lelkes hittel az ő nevét emelte zászlóul: várt. Egyre csüggedtebben, de várt. Hitték, hogy egyszer
csak szól majd Reguly. S hívja az örvendezőket: íme, nemzetem asztalára teszem le megfejtett kincseimet...

De hiába várt baráti kör, hiába várt az ország.

Toldy egyszer halk, sürgető szóval kérte Regulyt:

- Nem kellene-e lassan hozzáfogni a roppant anyag csendes feldolgozásához?

Hördülve tört fel Regulyból a meggyűlt fájdalom:

- Nem, nem tudom...! Nincs már bennem szikrányi erő. Fáj egyre fáj és ég az agyam. Szikkadva aszik benne eszme, gondolat, emlék...
Nem, nem tudom, hogy mondta Baktyár, hogy mondta a vén Nyikilov... Szörnyű kín ez! Itt a kincsem, itt a temérdek vagyon... S nincs
erőm felnyitni a zárját!

Jött a másik barát: Hunfalvy Pál. Próbálta fogni a reszketeg kezet, s vele együtt betűzgetni vogul dalok, regék egykor oly büszke ifjú
tűzzel jegyzett sorait.

Csillant egyet-egyet a fáradt emlékezet... Két agynyilallás közt felvirult egy-egy verssor szép rózsája...

- Pihenni kellene még egy kicsit — sóhajtott ilyenkor boldogan Reguly s kérte a baráti türelmet:

- Még csak ez a nyár, ez kell nekem. Fenn a Nyék-hegy tetején az üde levegő tán erőre táplál.

Hunfalvy szívesen engedett türelmet, bízva a nyárban, a Nyék-hegy üdítő erejében. S maga is pihenni utazott az őszi viszontlátás
reményében.

1858 augusztus végén is ezzel a reménnyel várta Hunfalvy a pesti postát egy alföldi községben. Kapott is hírt, fekete levelet:

...Reguly Antal barátunk, augusztus 23-án harminckilenc éves korában meghalt... Tüzelő agyában megpattant az ér, mely forró vérrel
borítá el mind a gondolatot, mind az emléket, mit Reguly hűlt ajakáról hallani többé nem fogunk ...

1863 július 13-án zsinóros fekete ruhában komoly férfiak gyülekeztek a pesti Trattner-ház üvegfolyosós emeleti traktusán. Az Akadémia
itt őrizte bérelt helyiségekben könyvtárát s itt tartotta üléseit. A tanácskozó terem hosszú, zöldposztós asztalán ezen a napon minden
akadémiai tag előtt kis gyászkeretes nyomtatvány feküdt:

EMLÉK ÜLÉS
öt éve elhunyt tagtársunk, Reguly Antal úr emtékezetére.
Tárgy: Emlékbeszéd Reguly Antalról.
Tartja: br. Eötvős József, az Akadémia másodelnöke.

A gyülekező akadémikusokat Szalay László főtitkár s neves történetíró fogadta, maga is hajlott, betegesen sápadt. Egy-egy kurta szava
volt az érkezőkhöz. Toldyval beszélgetett:

- Ma ismét zsúfoltan leszünk, mint mindig, ha parentálunk. Kedvelt nemzeti szenvedélyünk a pompázó gyász. Ideje, hogy készüljön a
dunaparti díszes Akadémia palota. Csarnoka elég tág lesz cifra ravatalnak is. Járt-e arrafelé?

A hatvanéves Toldy még fürge élénkséggel válaszolt:

- Jövő ilyenkorra a főtitkári lakásban lakhatik ön... Hiszen már a bérházat is húzzák felfelé a márványos főépület mögött. Csak az ára.
Hallom, nem marad el a millió forinttól... Ha szegény Reguly idején lett volna ekkora bőség!

Szalay legyintett. S Toldy egy kis csoporthoz lépett, hol hárman beszélgettek. A két Hunfalvy — Pál és János — s velük egy barna
körszakállas, erőteljes ifjú férfi. Toldy halk szóval köszöntötte a kis kört:

- Ah, együtt vannak a gazdag szellemi örökösök — szólt szomorkás mosollyal. — Hogy halad Hunfalvy uram Reguly vogul énekeivel?
És ön, kedves Budenz — fordult a körszakállas felé — veszi-e hasznát Reguly anyagának?

Budenz tekintete felvillant pápaszeme mögött. Karját széttárva, lelkesen — bár a kegyelet okából ő is halkan felelt, idegenes kiejtéssel:

- Nágyszerű ányág, nágyszerű... Hátálmás házat építünk belőle... Az egész finnugor nyelvtudományt...

- Mily kár, mily kár, hogy Reguly maga nem építhetett - szólt Toldy s a terem másik sarkába köszönt.

Hárman álltak ott is. Fáradt arcú, csüggedt bajszú, s mégis világító fej: Arany János. Mellette komoly, nyúlánk barna férfi: Szász
Károly. S a harmadik szürke szemű, kemény tekintetű mokány kis magyar: Gyulai Pál... Ők is Regulyról beszélgettek halkan. Arany
szólt:

- Szakadásig kergette ő is a csodaszarvast...

Szász Károly fontoltan bólintott:

- S a hírek szerint, mik roppant zsákmányáról szólnak, meg is lelte. Csak ő maga süppedt szegény látó szemmel ingoványba...

Gyulai keményen rágta ajkát. Hűvös, okos szeme merően nézett a túlsó sarokba, hol Hunfalvyék álltak Budenzcel, s Toldyval. S aztán
halk, száraz hangon szólt:

- Elhozta híven, magyar tisztességgel mi reája mérve volt. Most majd megfejtik kincsét e derék, szívós és szorgos németek... A zipszer
Hunfalvy s a porosz Budenz. Tőlük tudjuk meg eredetünk titkát...

Arany nyugtató szava csendült:

- Munkájuk bizonyára szabatos lesz. Különben is az eredmény a fontos. De fogjunk helyet, kezdődik az ülés.

Az elnöki szék előtt Eötvös József állott, az ünnepi szónok.

Magas, nyúlánk alakja az asztal fölé hajolt, rendezgette papírjait. Aztán felemelte szép, tiszta homlokát a figyelő csend felé. Bársonyos
tekintete végigsimogatta a komoly gyülekezetet, s mély, zengő hangon kezdte az emlékező szót:

Mint minden pályán, úgy a tudományok mezején is igen csekély azoknak száma, kiknek fáradságait teljes siker koronázza. A sors ritka
kedveltjei mellett itt is a névtelen munkások egész seregét találjuk... kiknek feladatuk, hogy lerakják az alapot, melyeken a tudomány
bámulandó épülete egykoron állani fog..:

De bár a sokaság általában nem e névtelenek, hanem, a befejezett nagyszerű alkotók fejére teszi is a babért, mi ne kövessük e példát.
Mi ne felejtsük el, hogy a tudomány leggazdagabb kincseit az igazság legszebb diadalait nagyrészben az ily szerény munkások
fáradozásának köszöni, kik az igazságért küzdve, elvéreznek a diadal előtt, ily bajnoka volt a tudomány igazságának Reguly Antal...

Megrendült meghatottság moraja szállt fel a terem gyászos hangulatában, midőn Eötvös a nagyszerű cél felé tüzes lelkesedéssel induló
ifjú Reguly küzdelmét festette. A keserűség fojtott indulata szegte meg a komor fejeket, mikor a szónok arról beszélt, mily nehéz
fájdalommal vívott az idegenben küzdő ifjú — a hazai közönnyel...
Ám a szónok végül felemelte hangját. S kijelentve, hogy mindaz, mit Reguly a nyelvek egy nagy családjának tudományos megismerése
érdekében tett, fenn fogja tartani nevét az európai tudomány történetében, így végezte beszédét:

Hazánkra nézve életének tudományos vívmányain, kivül még egy más, fontosabb eredménye marad; s ez egy férfiúnak példája, ki
életének pályát választva, csak hazaszeretetét követé; kit sem a jólét csábjai, sem honfitársainak közönyössége a választott páiyától el
nem téríthettek, s kinek életére visszagondolva, megerősödünk hitünkben, hogy míg a nemzetnek oly fiai lesznek, mint ő volt — míg
azon szeretet lángja, mely Körösit a forró égtáj országaiba, Regulyt a Jeges-tenger partjaihoz vezette, szívünkben nem alszik el; addig
múttunk homályban maradhat, de jövőnk nem.

UTÓHANG
Az olvasó végigkísérte Regulyt küzdelmes életén, s most joggal kérdezheti:

És mi történt Reguly életművével? Hová lett, hol van a „pántos láda" kincse? Hol a rengeteg szójegyzék, hol a temérdek manysi és
hanti ősi ének, miket Reguly oly halálos iramban jegyzett? Hol a híres uráli térkép és hol a sok néprajzi emlék, mit a rokon népektől
hazahozott?

E kérdésekre megnyugtató választ adhatunk. A kéziratos anyagot: szójegyzékeket, manysi és hanti népköltési jegyzéseket, naplókat, sőt
leveleket is a Magyar Tudományos Akadémia kézirattára őrzi. A nevezetes uráli térkép eredeti példánya a leningrádi Akadémián van,
de egy Reguly által készített másolati példány ugyancsak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában található. A néprajzi
anyagot — manysi és hanti vadász-, halász- és házi használati eszközöket, ruhákat, hímzéseket — a Magyar Néprajzi Múzeumban
minden látogató megtekintheti.

Nem ilyen egyszerű a válasz arra a kérdésre, hogy vette-e hasznát a magyar nyelvtudomány vagy az egyetemes nyelvészet Reguly
áldozatos munkájának? Használta-e a magyarság ezt a felbecsülhetetlen kincset úgy, ahogyan azt Reguly kívánta volna: „nyelvünk
mívelésére, gyarapítására"? Merített-e a manysi és hanti népköltészet mérhetetlenül gazdag forrásából ihlető erőt magyar költő és
író?

Ahány kérdés, annyi kötetnyi válasz kívánkozna rá. Hiszen a „Regulyana" — így nevezik Reguly kéziratait — feldolgozásának immár
évszázada folyó munkája is külön regény.

Regénybe illő az a sokszor reménytelennek tűnő hősi küzdelem, amit kitűnő tudósok, kutatók — Regulyihoz méltó fáradhatatlan
önfeláldozással — az általa lejegyzett manysi és hanti ősi énekek megfejtéséért vívtak.

Kiváló nyelvészek négy nemzedéke birkózott a roppant feladattal, hogy az 1840-es években, az akkor 70—100 éves manysi és hanti
énekmondók által Reguly tolla alá mondott énekeket, regéket, mondákat, himnuszokat magyarra, helyesebben a ma élő ember számára
is érthetőre fordítsa. Hiszen azok a versezetek ősi nyelven szóltak, hogy már az akkor élő manysik és hantik ifjabb nemzedéke is
nehezen értette őket. A legtöbb hősi ének úgy hangzott számúikra is, mint a mi fülünknek ma például a Halotti Beszéd vagy a Tihanyi
Alapítólevél nyolc-kilencszázéves magyar szövege.

Reguly legfőbb érdeme az volt, hogy ezeknek a verseknek javarészében a már csak néhány kivételes vén ajkán őrzött, legősibb
szavakat, kifejezésformákat, mondatalkotást megmentette az örök enyészettől. Am Reguly „szellemi örökösei" számára is éppen ez a
körülmény jelentette a legfőbb nehézséget.

A manysi (vogul) anyagot még csak fejtegetni kezdte Hunfalvy Pál, hiszen ő még az élő Regulytól is kaphatott némi eligazítást. Vogul
főld és nép című, igen szép és alapos tanulmánykötetében ki is adta a Regulyval kezdett manysi fordítások egy részét. A munka
dandárja azonban a következő nemzedékre maradt.

Hunfalvy nemzedékének egy másik tagja, a nála fiatalabb Budenz József, aki a magyar összehasonlító nyelvészeti tudomány egyig
legszorgosabb és legeredményesebb munkása volt, főleg Reguly szójegyzékeit használta igen nagy haszonnal. Budenz legfontosabb
műve a Magyar-ugor ősszehasonlító szótár, mely egyszer s mindenkorra eldöntötte a nagy vitát: török vagy finnugor nyelv-e a magyar
— jelentős részében Reguly szógyűjtő munkáján alapszik.

Mégis több, mint három évtizednek kellett eltelnie Reguly halála után, hogy napvilágot láthasson az ő manysi népköltési gyűjtésének
zöme.

Munkácsi Bemát, a jeles nyelvész — aki a múlt század nyolcvanas éveiben maga is sok viszontagsággal járta be a vogul földet és
ugyancsak jelentős gyűjtőmunkát végzett, négy — egyenként közel ezer oldalas — hatalmas kötetben adta ki a Vogul népköltési
gyüteményt, melynek java ugyancsak Reguly-anyag. De Munkácsié az érdem, hogy Reguly manysi jegyzéseit végre egészében, magyar
tolmácsolásban olvashatta a magyar közönség.

A manysi költészet így még a múlt század kilencvenes éveiben hozzáférhetővé vált az érdeklődő számára. Nem így a hanti énekesek
Reguly-jegyezte népdalkincse.

Egy harmadik, sőt negyedik nemzedék áldozatos tudósaira várt e szinte megoldhatatlannak látszó feladat: megoldani a Reguly- féle
hanti jegyzések rejtvényét.

Félszázadig volt rejtvény a nyelvészek számára ez a tizenhétezer verssornyi anyag. Töprengtek felette, de megfejteni nem tudták. Végre
a századforduló táján egy akkori fiatal nyelvész — Pápay József — a szó szoros értelmében „életét tette rá", hogy megoldja a
Regulyana osztják részét.

Pápay már itthon szorgalmasan tanulta az ugor nyelveket. De a rendelkezésre álló osztják szókincs — javarészben az ő korában
használatos osztják beszéd szókincse — nem adott kulcsot kezébe a nyilvánvalóan ugyancsak évszázados avultságú, Reguly-féle szöveg
megfejtéséhez.
Pápay csatlakozott az akkor szerveződő Zichy-féle kelet-ázsiai expedícióhoz s mint ennek tagja ment az osztják földre. Vitt magával
Reguly-féle énekjegyzéseket is. Megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy ezeket a szövegeket az osztjákok nem értik, illetve csupán
szórványos szavak ismerősek számukra.

Végül a szinte regényes véletlen egy nagyon öreg hanti énekeshez vezette Pápayt, aki még tudott olyan verseket, amelyeknek nyelve
hasonlított a Reguly-jegyezte énekek szövegéhez. Ezzel a „kulccsal" kezdett Pápay bejutni a Regulyana osztják részének titkaiba.

Az egész osztják Regulyanát nem dolgozhatta fel. Őt is — mint nagy elődjét — aránylag fiatalon, idő előtt őrölte fel a határtalan
lelkesedéssel végzett munka emésztő láza.

Pápay munkáját a negyedik nemzedék képviselője, nemrégiben elhunyt kiváló nyelvészünk, Zsirai Miklós folytatta.

Pápay a Reguly által lejegyzett osztják énekekből csupán mintegy 5000 verssort tudott sajtó alá rendezni és azt ki is adatni. Hátra volt
tehát még kb. 12 000 verssornyi anyag. Ezt Pápay ugyan lefordította, ahhoz azonban már nem volt ideje, hogy e nagyobbik részt sajtó
alá rendezze.

A nehéz feladatot Zsirai Miklós vállalta, s páratlanul lelkiismeretes hangtani átírási munkával, pontos szövegkritikával újabb 8000
verssornyi anyagot adott ki két kötetben. (Osztják népköltési gyüjtemény.)

A korai halál Zsirait is megakadályozta a teljes osztják Regulyana közzétételében. Hű és kiváló tanítványaira maradt a feladat, hogy a
még kiadásra váró kb. 3800 verssornyi anyagot végre megfejtsék és kiadják.

A teljes Regulyana — vagyis Reguly egész szellemi hagyatéka - még ekkor is csak legjelentősebb részében kerül nyilvánosság elé. Sem
naplójegyzetei, nem szó jegyzékei, sem kisebb-nagyobb feljegyzései, de még igen fontos és jellemző levelezése sem rendeződött
kiadásra.. Adós még a magyar tudományos irodalom Reguly életének és életművének részletes elemző és értékelő feldolgozásával is.

Ennek a feladatnak teljesítésére is Zsirai Miklós készült. Regulyra vonatkozó kutatásainak, egybegyűjtött anyagának nagyrésze
gyorsírásos feljegyzések formában maradt. Még várnunk kell, hogy ezt az anyagot tudományos szerveink átvizsgálják és ennek alapján
megszülethetik Reguly kritikai méltatása.

Reguly életművének kétségtelenül legfontosabb része, az immár javarészt magyarra tett manysi-hanti ősi népköltészet is arra vár, hogy
a nyelvészek fejtegető munkája után fokozottabb érdeklődéssel forduljon e csodálatos költői anyag felé — a magyar költő.

Néhány avatott költőnk megkísérelte, hogy ezeknek az évezredes „rokon hangzatoknak mérhetetlenül gazdag szín- és kép- világát
néhány fordítás-átköltés villantásában a mai magyar olvasó elé idézze. De az a feladat, amire — szovjet költők egy kis lelkes
munkaközössége is vállalkozott, hogy a finn Kalevalához hasonlóan egységbe és a mai olvasó számára könnyen élvezhetővé szerkessze
a manysi hősi énekeket — legelsősorban magyar költők „rokoni" hivatása volna.

Nemcsak Reguly áldozatos életének emléke követeli ezt, de az a kulturális becsületérzés is, amit a nagy kincsásó oly nemes hévvel és
oly indokoltan ajánlott nemzete figyelmébe.

Bizonyára az is érdekli az olvasót: mi lett a sorsa azoknak a rokon népeknek, amelyeket Reguly utazásában felkeresett.

Ezeket a népeket — különösen az olyan kis számúakat, mint a manysik és hantik — a szovjet rend mentette meg a teljes pusztulástól,
részben a szomszédos, nagyobb népekben való íelolva- dástól, részben a sanyarú körülmények, népbetegségek stb. következtében való
kipusztulástól. A Reguly idejében 4—5000 főt számláló hantik például ma már 7—8000^en vannak, s rég kiemelkedtek 1917 előtti
primitív állapotukból, éppúgy, mint a Szovjetunió többi kis népe.

A mai finnugor nyelvek összefüggését és egymással való rokonságuk fokát a következő „családfa" szemlélteti:

A nyelvtudomány feltételezése szerint kb. ötezer éve, hogy a finnugor együttélés kora megszűnt, vagyis ez a népcsoport ekkor vált szét
finn és ugor ágra. A magyar, a manysi és a hanti nyelv közös őse: az ugor ág nagyjából kétezerötszáz évvel ezelőtt vált ismét széjjel:
kb. az időszámításunk előtti évezred közepetájától kezdve beszélhetünk magyar nyelvről. Természetesen alig-alig értenénk meg ebből
egy-egy szót, olyan nagyot változott azóta nyelvünk szókincse, nyelvtani rendszere, kiejtése stb.

„Családfánk''-on a magyartól való távolság jelzi a rokonság fokát: a magyar nyelv legközelebbi rokona az egymással egy testvérnek
számító manysi és hanti nyelv, legtávolabbi rokonunk pedig a finn és az észt nyelv.

Egyébként az olvasó kérdésére Zsirai Miklós adataival válaszolhatunk, A finnugorság ismertetése című, 1953-ban megjelent munkája
alapján.

A legnagyobb számú rokon nép a finn. Élete, irodalma is eléggé ismert hazánkban. A finn köztársaság lakóinak száma az 1953-as
adatok szerint 4 144 000 — a lakosság 98%-a finn nemzetiségű.
A lappok száma kb. 32 000. Ebből 20 000-en Norvégia északkeleti sarkában élnek, a többiek szétszórva Svédország, Finnország és a
Szovjetunió területén. A lapp még ma is jobbára nomád életmódot élő, rénszarvas-tenyésztő, vadász- és halásznép. Van egy írójuk,
akinek műveit a lapp tájak határain túl is ismerik, Turi-nak hívják.

A finn ágnak jelentős népcsoportja a 250 000 főt számláló karél (karjalai) nép, a Karél-Finn Szocialista Szovjetköztársaság területén
él. Karélia népe gazdaságilag rohamosan fejlődik. Igen intenzíven műveli nemzeti kultúráját. Kulturális életüket jellemzi gazdag
népköltészetük ősi kincsének felkutatása, a szenvedélyes gyűjtőmunka. Fővárosukban, Petrozavodszkban, igen jelentős népköltészeti és
néprajzi anyagot őriznek a könyvtárak és múzeumok.

Ugyanez a helyzet az 1100000 főt számláló észt rokonainknál. Az Észt Szocialista Szovjetköztársaság fővárosában, Tallinban, meg az
ősi Tartu városában több ezer észt diák nevelődik az egyetemeken és főiskolákon. A tallini Észt Tudományos Akadémián a világ egyik
leggazdagabb népköltészeti gyűjtését őrzik. 75 000 népdal, 100 000 gyermekdal, 70 000 közmondás, 55 000 találós kérdés, 30 000
mese szövegét és 30 000 dallam kottáját gyűjtötték itt egybe. Az észt nép tudósai ma is élenjárnak a finnugor népek történelmi és
kulturális kapcsolatainak feltárásában.

Az Oroszországi Szocialista Szövetséges Szovjetköztársaság területén négy velünk rokon népnek van Autonóm Szocialista
Szovjetköztársasága, a komi (zűrjén), a mari (cseremisz), az udmurt (votják) és a mordvin (mordva) népnek. A komik száma jóval több
mint 400 000. Nagyrészük autonóm köztársaságuk területén él, ennek székhelye Sziktivkar. Ma már minden komi gyermek anyanyelvén
tanul a hétosztályos iskolákban és sokezer komi diák jár középiskolába, ahol szintén anyanyelvén tanul. Múzeumokban gazdag
néprajzi anyagot gyűjtöttek össze. Több komi nyelvű napilapjuk, folyóiratuk és egy állandó színházuk is van. Jelentős íróik: Szavin és
Litkin. Ez utóbbi komi nyelvre fordította Petőfi és Ady verseit.

A Mari Autonóm Szocialista Szovjetköztársaság területén kb. 300 000 mari él, de a Szovjetunió más területem szétszórva is élnek
marik, ezek száma újabb 200 000. A mari autonómia székhelye Joskar-Ola. A mari nép igen eleven nemzeti kulturális életet él, számos
mari nyelvű újság, folyóirat őrzi és terjeszti ősi népi hagyományaik tudatát.

Az Udmurt Autonóm Szocialista Szovjetköztársaságiban élő udmurt lakosok száma több mint 600 000. Fővárosuk Izsevszk. Félezer hét
osztályos iskolájuk, 30 középfokú iskolájuk, mind anyanyelvükön oktatja a diákokat. Két szép múzeumuk, 80 jelentősebb könyvtáruk
van. íróik: Gerd Kuzebaj, Kedra Mitrej, Pagaj Arkas.

A Volgavidéki rokonnépek között legnagyobb számú a mordvin. Közel másfélmillióan vannak. A Mordva Autonóm Szocialista
Szovjetköztársaság fővárosa Szaranszk. A mordvin nyelvi és nemzeti művelődés fontos központja. Igen sok mordvin diák tanul a
moszkvai egyetemeken és főiskolákon, ezért a mordvinoknak a fővárosban is van több nemzetiségi kultúrintézménye (klubok,
internátusok stb.), ahol a mordvin nemzeti kultúrát ápolják.

Az Uralon túl élő rokonaink, a manysik (vogulok) és hantik (osztjákok) önkormányzattal bíró „nemzeti körlet" területén élnek. A két
népnek, amely nyelvileg egyébként ds egészen közeli rokon, közös önkormányzati területe van. Az óriási — 755 000
négyzetkilométernyi — nemzeti körletnek egész lakossága csupán 120 000 lélek, ebből is mindössze 30 000 a hanti és 7—8000 a
manysi. Kétségtelen, hogy nyelvrokonaink közül éppen ezt a két legközelebbi rokon népet emelte ki legmélyebb kulturális
elmaradottságból a szovjet rendszer. Igen jelentős anyagi áldozatot hozott ezért, hiszen az alig párezer főnyi manysi számára külön
manysi nyelvű iskolákat állítani és fenntartani, anyanyelvükön tankönyveket íratni, nem volt könnyű és olcsó feladat. Ma azonban már
saját népükből nevelődött pedagógusaik vannak. Számos manysi és hanti tanul főiskolán.

Végül még csak annyit: valamennyi rokonnép között elevenen él a magyarsághoz fűződő nyelvi és őstörténeti kapcsolat tudata, és ezt a
tudatot mindenütt hűségesen, lelkesen ápolják is.

Budapest, 1956 február

Németh Imre

SZLOVÁKIAI SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ