NNCL1197-4A9v1.

LOUiS L'AMOUR

FABULA KÖNYVKIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Louis L'Amour: The Key-Lock Man
Bántam Books 1986
©1965 by Louis L'Amour
Ali rights reserved

Fordította: Szabóné Mohácsi Enikő

A borító Bánfalvy Ákos munkája
Hungárián translation
©Szabóné Mohácsi Enikő, 1988
ISBN 963 02 5649 5

FABULA KÖNYVKIADÓ VÁLLALAT

Felejős kiadó: Surányi László igazgató
Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa
Szedés készült: Technoservice Kisszövetkezet
Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat – 181675
Felelős vezető: Miké Ferenc igazgató
Terjedelem: 7,1 (A/5) ív
 ELSŐ FEJEZET

A Kulcsosnak nevezett ember egymaga volt. Előtte zord vidék terült el,
mögötte pedig felfegyverkezett, lasszós üldözők haladtak elszántan a
nyomában.
A magányos lovas nem félt az egyedülléttől, társnak ott voltak a
gondolatai. Erős volt, és kivételes türelem lakozott benne, no meg jól ismerte
a vad vidéket, amerre tartott. Üldözői nem sokat tudtak róla, ő viszont ismerte
a fajtájukat, s ettől ő volt erőfölényben.
A fegyveresek rideg, nyers emberek voltak, hozzáedződtek,
hozzáidomultak ehhez a rideg tájékhoz. Megingathatatlan igazságérzetük
irgalmatlan hajszára sarkallta őket, hogy könyörtelenül végrehajtsák a
büntetést. A sivatagban, a pusztaságban építettek otthont maguknak, s az
elszántságukat meg a törvényeiket is abból merítették. A sivatag pedig nem
ismert kegyelmet, a pusztaság nem tanúsított jóindulatot.
A Kulcsos előtt káprázatos, töredezett és szabdalt, ősi vidék tárult fel.
Csipkézett hegyormok, tornyosuló, barázdált kősziklák és óriási, fej nélküli
istenségeket formázó kőtömbök világa. Kopár és üres táj, amelyből mégis
áradt az elmúlt korok üzenete, áradt a szél és viharok marta, a hömpölygő
áradat marcangolta, nyarak heve poriasztotta és dermesztő telek emésztette
kövekből mindenhonnan.
Most Arizonában járt, de a látóhatár mögött, észak felé ott volt Utah. Közte
és a határ – azaz közte és a menekülés között – a sivatag terült el, egy szikkadt
pusztaság, ahol csakis a leleményességére támaszkodva őrizhette meg a
szabadságát.
A határ ott volt nem messze, de csupán a térképen létezett, üldözői fejében
nem. Ha tudtak is róla, nem törődtek vele, mert az ő szemükben a Kulcsos már
átlépett egy másik határt, mely a törvénytelenség és a törvényesség, a jó és a
rossz, a tett és a szándék között húzódott.
Sem ők, sem a korabeli szokások nem tartották gyilkosnak azt, aki megölte
a rá fegyverrel támadót. Keleten és Európában az emberek pisztollyal
rendezték becsületbeli ügyeiket, de megfelelő szabályok és szertartás szerint.
Nyugaton, ebben az új világban, ahol a felek gyakorta teljesen ismeretlenek
voltak egymás számára, az ilyen ügyet helyben és azonnal, minden ceremónia
nélkül intézték el.
 Az viszont már gyilkosságnak számított, ha valakit hátba lőttek, s mivel
róla ezt hitték, akasztófára akarták juttatni.
Csakhogy a Kulcsosnak nem volt elég, hogy megértette az üldözők
indítékait, neki el kellett szöknie előlük.
Noha személyesen egyiküket sem ismerte, tudta, nyilván vannak derék
emberek is közöttük, s más helyzetben talán ő is vadász volna, nem pedig vad.
Hiszen dolgozott, harcolt ilyen emberek mellett, s tudta, keményen gürcölő,
komor, de becsületes, törvénytisztelő férfiak. Az új országba magukkal hozták
a törvényeiket is, minthogy otthont, városokat építettek, új élet alapjait
fektették le.
Most aztán, gondolta a Kulcsos, vagy elmenekül vagy szembeszáll velük.
Ha szembeszáll, elkészülhet rá, hogy ölnie kell, pedig nem érzett gyűlöletet
ezek ellen az emberek ellen... még nem.
– Merre tarthat?
– Biztosan hazafelé. Élelemre, munícióra lesz szüksége, ha messzire akar
lógni előlünk... ha ugyan előbb el nem kapjuk.
– Hol lakhat?
– Idegen, nem volt nála semmi, ami nyomra vezethetne. Azt mondják,
amikor a bolton át elinalt, az egyetlen holmi, amit magával vitt, egy női fésű
volt.
– Fésű?
– Elég sületlenül hangzik, pedig ezt mondták. Egy olyan díszes fésű,
amilyet a spanyol nők hordanak a hajukban. Feltúrta az egész boltot ezért a
vacakért.
Kimmel hunyorgott az éles napsütéstől.
– Pompás lova van. Remekül bírja az iramot.
– Nagy pej ló – bólintott Chesney. – Megnéztem. Egy kulcs formájú bélyeg
van rajta. Kulcs a zár mellett... sose láttam ilyet.
Néhány percig csönd telepedett rájuk, csak a lovak patáinak dobogása és a
bőrnyergek nyöszörgése hallatszott.
– Ugyancsak falja a mérföldeket – jegyezte meg Neill. ő volt közöttük a
legfiatalabb, a beszéd megnyugtatta. És ő érkezett legkésőbb erre a vidékre –
alig négy évvel ezelőtt.
Hardin értett a legjobban a nyomolvasáshoz, és elejétől fogva azon
rágódott,, miért nem hajszolja a Kulcsos jobban a lovát. Kitartó, komótos
ügetésre fogta, meg sem próbált nekiiramodva elszelelni. A nyomokat
tanulmányozva és értelmezve Hardinnak végül az a nyomasztó érzése támadt,
hogy nem kis gondot vettek a nyakukba.
– Nem kezdő a pasas. – Chesney kimondta, amit Hardin gondolt. – Eszi a
mérföldeket, de tudja, hogy kell a lovat kímélni, és kiismeri magát ezen a vad
vidéken.
A lovak patái alól por szállt fel. A nap forrón sütötte a hátukat. A föld
szikkadt volt és égett. A hőség vibráló hullámai vizet sejtettek ott, ahol nem
volt víz, a hegyek messzi kékje pedig az elérhetetlen hűvösség üzenetét hozta.
A csapás egyenesen vezetett előttük. Csak akkor tért ki, ha szikla vagy
tövises bokor került az útjába. Mint egy elhajított lándzsa, mutatott a távoli
hegyek irányába. A hattagú csapat óvatosan haladt előre, azon töprengve,
vajon mi járhat a fejében annak az embernek, akit üldöztek.
Ha nyomon követünk valakit, méghozzá elég sokáig, akkor rájöhetünk,
miféle ember lehet. A nyomaiból világosan kirajzolódik a jelleme – hogy
jószándékú-e vagy kegyetlen, együgyű-e vagy ravasz, erős-e vagy gyenge.
Sokan, akik egyetlen betűt sem tudnak elolvasni, nyomokból vagy tűzrakási
módokból emberi tulajdonságokra, megtörtént és még csak tervezett
eseményekre tudnak következtetni.
A hosszú órák alatt, amióta ezek az emberek elhagyták Freedom városát,
sokat tanultak, de még bőven volt mit tanulniuk.
– Hogy kezdődött? – kérdezte valamelyikük.
Hardin úgy fordította félre a fejét, hogy a szavait hátrafelé vigye a szél.
Tapasztalatból tett így. Beszéd közben átvette a puskáját a másik kezébe, hogy
megtörölje izzadó tenyerét az inge elejében.
– Locsogással. A Kulcsos valami vacakot vásárolt a BonTonban, és
begerjedt valamin, amit Johnny mondott neki. Johnnynál volt pisztoly, a
Kulcsosnál meg nem, erre Johnny rászólt, hogy sürgősen vegyen magához,
különben kinyírja.
Johnny a kocsmában volt, amikor a Kulcsos visszajött, belökte az ajtót, és
kétszer hátba lőtte a pultnál álló Johnnyt. A harmadik golyója széttört egy
üveg whiskyt.
Pillanatnyi csönd után Neill sunyi képpel megkérdezte:
– Azért húzzuk fel, mert megölte Johnnyt, vagy mert összetörte a whiskys
üveget?
Faramuci kérdés volt, de a csapat és a küldetés méltóságteljes voltán a
humor nem tudott csorbát ejteni. Neillt válaszra sem méltatták, mintha meg
sem szólalt volna.
Neill szeme elkalandozott a fehér-rézvörös tájon, melyet itt-ott mély,
kiszáradt vízmosások szabdaltak, és ősi lávafolyamok elnagyolt fodrai
barázdáltak. Sehogyan sem volt az ínyére, hogy bárkit is meglincseljenek,
ráadásul azon kívül, amit mondtak neki, semmit sem tudott erről a fickóról,
akit üldöztek. A csapatbéli emberek viszonta barátai és szomszédai voltak,
akikkel együtt volt a munkában és abban a kevés szórakozásban.
Ők is az otthonteremtés reményével érkeztek erre a komisz vidékre, az
otthon pedig rendet, a többiek jogainak elismerését és a rendszabályok, a
törvény szükségességének felismerését követelte meg. Az asszonynép vagy
velük jött, vagy később követte őket, magával hozva vágyait, melyek közt ott
volt a templom, az iskola, a társasági élet iránti igény.
Freedom városa pontosan olyan törvények szerint élt, amilyeneketa
polgárai választottak maguknak. Freedom azért volt bizalmatlan a
törvényszegőkkel szemben, mert mint a legtöbb nyugati városban, a hentes, a
pék meg a bankár itt is az amerikai polgárháborút meg az indiánok elleni
csatározásokat megtapasztalt veterán volt. Minden polgár fegyverrel a
kezében érett férfivá, és megszokták, hogy ha a szükség úgy hozza, a fegyvert
használják is. Köztudott volt, hogy egy-egy bandita vagy fegyveres banda
“megbolygatja" időnként valamelyik nyugati város nyugalmát, de itt még
sohasem volt ilyesmire példa.
A James-Younger banda Northfieldben próbálkozott, de ronggyá lőve,
halottaikat is hátrahagyva húzták el a csíkot a városból; a Dalton banda
Coffeyville-lel kísérletezett, de az egyetlen, aki élve megúszta, tizenhat sörétet
cipelt magával. Volt még néhány hasonló, sikeresnek nem mondható kísérlet –
gyakorta a lakosság őszinte sajnálatára, minthogy az ilyesmi mulatságszámba
ment, nem lévén más szórakozási lehetőség az efféle városokban.
A banditát, a szerencsejátékost és a kőnnyűvérű hölgyikét megtűrték a
városban mindaddig, amíg a tisztességes polgároknak bosszúságot nem
okoztak.
Freedom nem volt még olyan régi település, hogy szüksége lett volna
meghúzni ezt a határvonalat, és mindmostanáig csak a maguk alkalmazta
törvény volt érvényben. Csakhogy most hátba lőtték Johnnyt, azt a Johnnyt,
akit mindannyian ismertek.
– Ki látta, amikor lőtt? – kérdezte Neill.
– Ami azt illeti, senki. Sam ott volt ugyan a pult mögött, de a túlsó
végében, és az egész túl hirtelen tőrtént. De ez a Kulcsos biztos, hogy még
esélyt sem adott Johnnynak. Johnny igazán jól bánt a pisztollyal.
Johnny, jutott eszébe Neillnek, nem egyszerűen jól, hanem átkozottul jól
bánt a pisztollyal. Büszke is volt magára. Neill enyhe szorongással, majd
bűntudattal gondolt arra, hogy egy pillanatra kétségbe vonta, amit Johnnyról
mondtak; de nem tehetett róla, csak ott motoszkált a fejében, hogy Johnny az
idegenekkel sohasem volt valami baráságos.
A por sűrűbb lett, s Neill a szájára meg az orrára húzta a kendőjét, akárcsak
a többiek. Tekintete a messzi tavak vibráló kékjét fürkészte. Hívogatóan,
csodásan nyúltak el előttük, amerre a csapás vezetett, meg a jobb felé eső
lapályokon. Káprázat volt csupán, mind hátrább húzódó, elérhetetlen partjaik
miatt sokan a vesztükbe rohantak már.
 Lehetséges, hogy ezek a délibáb-hullámok mégis adnak vizet annak, aki
érti a módját, hogyan merje ki. A gondolatra keze a kulacsa felé mozdult, oly
csábítóan kotyogott benne a víz, de tudta, mostanra meleg és állott lehet már,
no meg jócskán meg is csappant. Ráadásul idősebb társai továbbra sem
mutattak hajlandóságot arra, hogy igyanak.
– Felismernéd, Kimmel? – kérdezte Chesney.
– Nagydarab pasas, inkább talán szikár, de erőteljes, úgy harmincöt lehet.
Egy mukkot se szólt arról, mi járatban van, de a boltnál, ahol bevásárolt, azt
mondták a népek, hogy kutya kemény fickónak látszott.
Maga Chesney szívós ember volt, barna keze, mint a vas. Kemény, fából
faragták, akár az ostornyelet, a szeme éles acélkék. Gondosan építette ki a
gazdaságát, eleinte alig pár marhával, ezeket tejelő állományként kezelte az
első évszakban. Jó ember volt és jó szomszéd, de igen önfejű. Makacsul
ragaszkodott az elgondolásaihoz, kíméletlenül hajtotta magát is, meg az
embereit is. ő érkezett elsőnek Neill tanyájára, amikor préritüz fenyegetett.
Rögtön másodiknak Kimmel futott be; mint egy versenykocsit, úgy hajtotta
a szekerét, ami meg volt pakolva előre megnedvesített zsákokkal és
lapátokkal. Tavaly pedig, amikor Hardin törött lábbal feküdt, Kimmel etette az
ő csordáját is meg a magáét is egy egész hosszú télen át, pedig jókora utat
kellett megtennie naponta.
Chesney meg Johnny cimborák voltak már a Squaw-hegységben is, ahol
mint cowboyok dolgoztak, és amikor Chesney beterelte erre a vidékre a kis
csordáját, Johnny elkísérte, és segített neki a letelepedésnél. Aztán magának is
kiszemelt egy helyet, és ott is maradt.
Johnny Webb vakmerő fickó volt, afféle ördögfióka, de épp ezért kedvelték
is. Sokat nevetett, szerette a vaskos tréfákat, és bármikor hajlandó volt betörni
egy lovat, csak a hecc kedvéért. Villámgyors lövész volt, nyílt, becsületes
összetűzésben valószínűleg senki sem tudta volna legyőzni.
Amikor Neill erre a vidékre érkezett, gyorsan felismerte, miféle
közösségbe csöppent, és tartós barátságokat kötött. Sok minden volt, amit nem
tudott a nyugati világról, mivelhogy Ohióban még farmer volt, de egy-kettőre
feltalálta magát. Amikor hívták, hogy álljon be a csapatba, tudta, hogy
befogadták, hogy maguk közül valónak tartják. Megtiszteltetés volt ezek
mellett az emberek mellett lovagolni, tudván, hogy a dolog akár lövöldözéssé
is fajulhat.
A nagy pej nyomait bámulva különös érzés töltötte el Neillt, amikor
rádöbbent, hogy e ló lovasa nemsokára talán halott lesz, akasztott ember, és a
kötél végét ő, Neill tartja majd a kezében.
Sohasem ölt embert – még indiánt sem –, még csak nem is látott ilyesmit.
Feltehetően az egyetlen volt a csapatban, akiről ezt el lehetett mondani.
 Johnny Webb nem volt többé, Johnny a harsogó nevetésével és az
ugratásaival, éppen ő, aki nem is egyszer felvidította őket a napi munka alatt
kint a legelőkön. Neill bűntudatot érzett arra gondolva, hogy ő sohasem
kedvelte igazán Johnnyt, és hogy volt is köztük ellenszenv, amikor Neill még
zöldfülű volt a vidéken. Csak azután, hogy Chesney a pártját fogta, és Johnny
nyilván rájött, hogy Neill nem számít riválisnak, alakult ki közöttük
valamiféle barátság.
Lehet, hogy Johnny kicsit túlzásba vitte a hepciáskodást azzal a pisztollyal,
de azért jobbat érdemelt volna, mint hátbalövést.
– Most meg gyalog megy – szólalt meg hirtelen Chesney –, vezeti a lovát.
– A nagyokos – vetette oda Hardin –, azt képzeli, sokáig tart a hajsza.
– Lehet, hogy lesántult a lova – találgatta McAlpin.
– Nem sántít az! Csak ravasz a fickó, annyi az egész. Megtettek egy
mérföldet, majd még egyet. A süppedős por szikkadt, lapos, sivatagi homokra
váltott. Hardin néhány pöttyöt vett észre a kemény homokrétegen, valami
lecsöpöghetett.
– Víz – jegyezte meg.
– Még szüksége lehet arra a vízre – szólt közbe Neill. – Bánhatna
óvatosabban is vele!
– Lefogadom egy dollárba, hogy a lova orrát törülte csak ki – mondta
Chesney. – A por akadályozza a lovat a légzésben, az ember ki is nyírhatja, ha
ilyen területen hajszolja.
A Kulcsos nem hajszolja a lovát, de ha a sarkába kerülnének, kénytelen
lenne rá. Neill megtörölte egy kendővel a homlokát, majd a kalapja izzasztóját
is. Eszébe jutott a felesége, meg a tej, amit az asszony a kútba leeresztett
kőkorsóban tartott. Mostanra fenséges lehet már.
Hirtelen a napra kapta a szemét. Eddig balról sütött, most meg jobb felől,
mert a nyomok élesen elkanyarodtak. Hardin, aki az élen haladt, elkáromkodta
magát.
A fölzárkózó csapat egy legföljebb tizenöt-húsz méter széles mélyedés
peremén találta magát, amely épp csak egy horpadás volt a sivatag felszínén.
Látszott a hely, ahol nemrégiben egy ló állt kipányvázva, s egy kődarabon
valami fehér libegett.
Chesney leugratott érte a teknőbe, és hallották, hogy megint káromkodik.
Kikaptatva a mélyedésből átnyújtotta a papírt Hardinnak. Úgy nézett ki,
mintha egy számlakönyvből téptek volna ki egy lapot. Sebtiben odavetett
üzenet állt rajta.
Becsületes lövés volt, különben meg mért csak hatan vagytok? Mi az,
többet nem bírtatok összeszedni? A deresen ülő fickó meg jobban tenné, ha
meghúzná a haslót, még kisebesedik a ló háta a dülöngélésétől.
 A fecnin nem volt aláírás.
– Piszkos csirkefogó! – sziszegte Short. – Negyven, yardnyira sincs
előttünk, és még szemtelenkedik!
Neill, dühében elvörösödve, megigazította a haslót. Látszólag senki sem
figyelt rá; a többiek legalább annyira szégyellték magukat. Az üzenet
mindannyiuknak belegázolt az önérzetébe, még ha a tanács helyes volt is.
Dühösek voltak, de meg is ijedtek. Borzongató volt a tudat, hogy akit
üldöznek, nincs is tőlük messze, mindenesetre elég közel, hogy egyet vagy
akár többet is lepuffantson Közülük, még mielőtt megtámadnák vagy
fedezékbe bújhatnának előle.
A Kulcsos bújócskát játszott velük, s ez nem tetszett nekik. Csorba esett a
méltóságukon, sőt, rá kellett ébredniük, hogy semmibe veszi őket. Eddig
eszükbe sem jutott, hogy a Kulcsos mást is tehet, mint hogy árkon-bokron át
iszkol előlük.
– Még hogy becsületes lövés, a pokolba is! – csattant fel McAlpin. – Éppen
a háta közepébe lőtt!
Eztán sokkal óvatosabban mentek tovább. Kitért előlük, akit hajszoltak,
mögéjük került, lehet, hogy most is a közelből figyeli őket. Eddig a pillanatig
ők voltak az üldüzők; most úgy érezték, ők lettek az üldözöttek.
Emberük szándékosan bevetett minden trükött, hogy még jobban
megnehezítse a keresést. Az üzenet úgy lelassította őket, hogy szinte
vánszorogtak. Meg-megálltak, hogy megvizsgáljanak minden lehetséges
búvóhelyet: a legteljesebb körültekintéssel nyomulhattak csak előre. De hiába
minden elővigyázat, egyetlen alkalommal sem leltek semmit, ráadásul
bármikor golyó találhatta el őket.
A csapás most egy vízmosás fenekére vezetett, ahová még a sivatagban
hébe-hóba feltámadó fuvallatok sem tévedtek be. A szurdok olyan volt, akár
egy kemence, a falai visszaverték az irgalmatlan hőséget. Mintha perzselő,
izzó lángokon át, lovagoltak volna. De csak mentek, követték a nyomokat,
miközben majd kimarta a szemüket a sós verejték, s bőrük viszketett a portól,
ami vastagon rátapadt borostás ábrázatukra. Menet közben Hardin
figyelmesen fürkészte a sziklafalakat, hátha talál valami pontot, ahová az
emberük elbújhatott.
A vízmosás hirtelen egy homokos lejtőre nyílt, amely egy kiszáradt tó
széles, szikes medrébe ereszkedett alá. Ám nem volt egészen szikkadt a
tófenék, a közepén volt még egy tócsa, a legutóbbi esőzések hírmondója.
Állott vize tömény lúg volt.
A Kulcsos egyenesen a vízbe vezette a lovát. Ott voltak a nyomok; a
csapat, az izzadságtól pislogva, mereven bámult rájuk.
– Csak nem vágott át rajta? – képedt el Hardin. – Bent a közepén biztosan
mély, belesüppedhetett volna az iszapba.
A csapat kettévált, megindultak jobbra-balra a tó körül, nyomokat keresve.
Alig mentek néhány száz yardnyit, amikor Neill hátrapillantva meglátta, hogy
Chesney felemelt karral hívja vissza őket. Rábbukant a helyre, ahol a ló meg a
lovasa kilépett a vízből.
Átlátszó trükk volt, de a késleltetési taktika bevált, az üldözött előnyre tett
szert. Neill dühbe gurult. Ez a fickó úgy játszik velük, mint ravasz harcsa a
zsineggel.
Neill eleinte abban reménykedett, hogy estére végeznek, és hazatérthet a
farmjára, de ahogy teltek-múltak az órák, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a
hajtóvadászat nem lesz gyerekjáték. Az idő előrehaladtával azt is le kellett
nyelniük, hogy még tábort is csak ott üthetnek, ahol a Kulcsos akarja, ő tudta,
hová, merre megy, üldözőinek erről fogalmuk sem lehetett. A szándéka
világos volt, azt akarta, hogy inukba szálljon a bátorságuk. Készakarva
választotta a legpocsékabb vidéket, a leghitványabb ösvényeket.
A patanyomok élesen balra kanyarodtak, egy sűrű bozóton keresztül a
hegygerinc felé.
– Hová a pokolba megy? – dühöngött Chesney. – Ennek semmi értelme.
Senki sem felelt. Libasorban, a kimerültségtől kornyadozva poroszkáltak
előre. Egyszer csak Kimmel – most ő volt az élen – megrántotta a gyeplőt.
Előttük vékony erecske csörgedezett a sziklákról egy kis kőmedencébe.
– Kutya legyek, ha értem! – tört ki Hardin. – Sose tudtam, hogy ez itten
létezik.
Kimmel lekászálódott, utána a többiek is.
– Menten kitikkadok! – nyögte, majd rámutatott a kis kővályúra. – Jó sokat
veszkődhetett ezzel valaki. Nemrég készíthették.
Hardin körbeszaglászott, a nyomokat vizsgálgatva, az újakat is, meg a
régieket is. Mind ugyanattól a lótól és ugyanattól az embertől származtak.
– Ő maga tákolta össze. Vajon hogy talált rá?
– Úgy nézem, jól kiismeri magát ezen a vidéken – szólalt meg Short.
Hardin felnevetett, a tekintetében keserű humor bujkált.
– Igazi ravasz, vén rókát fogtunk magunknak, fiúk! Méghozzá a javából.
Mert jól tudjuk, hogy egy ember meg egy ló pillanatok alatt elintézheti az
ivást, de hat embernek meg hat lónak már több időbe telik. Meg kell várnunk,
amíg ez a kis vályú újra feltöltődik, hogy mindnyájan ihassunk.
– Dörzsölt fickó! – csóválta meg a fejét Kimmel.
– Gondoljátok, hogy fölveszi velünk a harcot? – kérdezte McAlpin.
– Fel hát! – felelte Chesney. – Ez bizony fel, legalábbis remélem.
Hardin rákapta a szemét.
– Neked is az jár a fejedben, ami nekem? – kérdezte csendesen. – Mert ha
igen, akkor tudod, mi következik.
Neill megnyalta kiszáradt szája szélét. Tekintete ide-oda röpködött társain.
Valami megváltozott bennük, a félelem jeges ujjai megérintették őket.
Ez az ember magabiztos. Megmondta, hogy ő becsületesen lőtt, de az
üzenete egyben figyelmeztetés is. Az, hogy lőtávon belülre merészkedett,
mutatja, hogy mire képes. Könnyedén lepuffanthatta volna őket, akár a
ketrecbe zárt nyulakat, és ha mégis a harc mellett dönt, akkor ő választja meg
a terepet magának is, de nekik is.
Neill nem volt gyáva, de amikor eszébe jutott, hogy a felesége egyedül van
a farmon, kutyául érezte magát. Ha ma meghalna, az asszony képtelen lenne
tovább csinálni. Le kellene mondania a farmról, meg a közös terveikről.
Vissza kellene térnie a családjához, és eladnia mindent, hogy előteremtse az
útiköltséget. De rég is volt már, hogy készpénzt tartott a markában!
Mostanra a vakító verőfény erejét vesztette, megfakult. A sivatagi
naplemente tompa ragyogásába árnyéksávok vegyültek. Odakint a sivatagban
egy fajd rikoltott. Egy másik valahonnan jobbról felelt rá.
Abbhagyhatnánk – gondolta Neill. – Abbahagyhatnánk, amíg nem késő.
De nem mondta ki hangosan, mint ahogy a többiek sem, még ha ugyanazt
gondolták is. Belefogtak valamibe, végig is kell csinálniuk. Nem szabad a
törvényt semmibe venni, a bűnösnek fizetnie kell a bűnéért.
– Mintha egy istenverte pórázon rángatna minket! – fortyant fel Chesney.
Kezdettől fogva az üldözött parancsnokolt, kezdettől fogva ő irányította a
csapatot. A legtöbb menekülő csak a menekülésre tud gondolni, eszébe sem
jut, hogy terveket szövögessen a sarkában lévők félrevezetésére. Ennek a
Kulcsosnak iszkolnia kéne, riadtan bebújni valami lyukba, de ő semmi
ilyesmit nem csinál. Nem kapkod, ismeri a sivatagot, akár a tenyerét. Ha
szükségesnek latja időelőnyt szerez, különben csak megy a maga választotta
irányban, a maga tempójában.
A csapat minden tagjában megfogalmazódott a szorongató gondolat: előbb
vagy utóbb elvezeti őket oda, ahová akarja, de akkor mi lesz? Hányan fognak
elpusztulni?
Csakhogy most az önérzetükről volt szó, a méltóságukról és a
törvényeikről, melyek szerint a Johnny-féle emberek életéért élettel kell
fizetni.
Neillnek megint a felesége jutott az eszébe. Már biztosan a babát eteti,
azon töpreng, hol járhat ilyen sokáig, és melegen tartja neki a vacsorát.
Egyikük sem sejtette, hogy így elhúzódik ez a hajsza, azt hitték, egy-kettőre
utolérik, legföljebb a végén lesz egy kis lövöldözés.
Neill szomorúan vette tudomásul, hogy egy hétbe is beletelhet, mire
hazajut – ha hazajut egyáltalán.
 MÁSODIK FEJEZET

A csapás erősen lepusztult dombok lábánál vezetett, a lejtőkön cédrus – és

rekettyebokrok árválkodtak. A kísérteties, töredezett tájon fekete, dermedt
lávafolyamok nyújtózkodtak hosszan a maguk mögött hagyott, kiszáradt tó
felé. Előttük lapos fennsík emelkedett.
A Kulcsos nem sietett, indián módra a hosszabbik utat választotta, ha azzal
kímélte a lovát. Az üldöző csapat minden tagja aggódott emiatt titokban.
Ugyan mitől van ennek az embernek ilyen mérhetetlen önbizalma?
Felérve a platóra, Chesney megállította a lovát, hadd fújja ki magát, s mind
köréje gyűltek, a környéket szemlélve. Ezek a dolgos emberek, ha jutni
akartak valamire, ki se mozdultak a legelőikről a víz meg a marhák miatt;
egyikük sem keveredett még ilyen messzi északra.
– Hardin, szerinted mit forgat a fejében? – kérdezte Chesney. – Amennyire
én tudom, semmi sincs arrafelé, amerre tart. Az égvilágon semmi.
– Nyugatnak nem mehet... amarra egy kanyon van. Hacsak szárnya nincs,
arra nem jut tovább. – Hardin kiöblítette a száját egy kis korty vízzel, aztán
lenyelte. – Szerintünk nincs odafönn semmi, de lehet, hogy ő másként tudja. –
Azzal gondosan felakasztotta a kulacsát a nyeregkápára. – Hát, jól kifogtuk
magunknak ezt a vén rókát, ez nem adja könnyen magát.
– Elcsípjük, a pokolba is! – tört ki Chesney. – Azért is lógni fog! Addig be
nem teszem a lábam Freedomba!
Chesney komolyan is gondolta, amit mondott, látszott kemény, csontos
arcának minden vonásán. Lehetett jó barát, de mint ellenfél ádáz volt és
könyörtelen. Ez a Kulcsosnak nevezett ember megölte a legjobb barátját.
Neill nem tudott kiigazodni az érzésein. Tudta, hogy szükség van rendre és
törvényre, s ahol hivatalosan nem volt még képviselője a törvénynek, ott
maguk a polgárok szereztek érvényt neki, ha nem akartak teljes anarchiában
élni. A gondolat logikáját elfogadta ugyan, de a pillanatnyi helyzetért nem
lelkesedett. Mint sokan mások, jobb szeretett a maga dolgával törődni,
nyugodtan megvacsorázni az asszonnyal, érezni a finom konyhai illatokat,
élvezni a békés esti hangulatot és a meleg ágyikó hívogató ernyesztő
kényelmét.
Szinte irigykedve lesett Chesney-re, Hardinra meg a többiekre. Benne
miért nincs meg az az elszántság, ami a többiekben?
Tudta, persze, hogy szigorú törvények nélkül nincs biztonságban senki
élete vagy birtoka, de szinte szégyenkezve ébredt rá, hogy jobb lett volna, ha ő
kimarad ebből a dologból. Értette ő, hogyne, hogy a törvény mindenkire
vonatkozik, de már épp ideje lett volna, hogy békebírót válasszanak
maguknak.
Ez a plató, amin álldogáltak, legalább negyed négyzetmérföld lehetett. Itt-
ott fehér forradásnak tűnő patanyomok virítottak a köves talajon, de jó fél
órába tellett, mire rátaláltak a Kulcsos lefelé vezető nyomaira.
Hardin elismerően vigyorgott, amint megindultak a csapáson.
– Neki csak néhány percbe került. Jól ránk vert az idővel! Amíg így tud
ügyeskedni, nem kell loholnia.
A hajlatokban árnyék gyűlt össze, s az ég meghökkentő színekbe öltözött.
Úgy hívták ezt a vidéket, hogy Tarka-sivatag. Átvágva egy széles, kiszáradt
folyómedren szinte végeláthatatlanul hullámzó homokdombok közé értek.
Azokon túl sziklacsúcsok meredeztek, meg egy jó ezer lábnyira a sivatag fölé
emelkedő fennsík.
– Szerencse, hogy nem les ránk valahonnan. Leszedne minket, akár a
legyeket – jegyezte meg Hardin.
Abban a pillanatban hatalmas durranás, majd éles sűvítés hallatszott.
Mindenki spriccelt szanaszét, fedezékbe.
Short egyszerűen lefordult a nyeregből, és egy homokbucka mögé kúszott.
A lova ott maradt, ahol a gazdája hagyta. A kulacs jókora púpnak tűnt a nyereg
mögött. Hirtelen golyó koppant keményen, s a ló szökkent egyet.
Short ordított, ahogy a torkán kifért:
– Ha kinyírta a lovamat, én ...!
Az állat azonban idegesen topogva lecövekelt, ahol Short elengedte a
gyeplőt. A kilyukasztott kulacsból csörgedezett kifelé a víz.
Nem tudták, merre lőjenek. Tekintetük a dombokat pásztázta, de se
mozgást, se bármiféle életjelt nem láttak sehol. A lenyugvó nap épp a
szemükbe tűzött. A nyomok egy domb mögé vezettek, a lövés mégis a hátuk
mögül jött. Csak nem került mögéjük? Vagy ott hasal, és várja, hogy
ellovagoljanak mellette?
Az elfolyó víz már alig csöpögött. Az a golyó, amelyik ki tud lyukasztani
egy kulacsot, léket ütne az ember koponyáján is.
Mind azon morfondíroztak, mit jelenthet a kiürített kulacs. A forrásnál
mindnyájukét megtöltötték, s elégnek is gondolták, de csak a Kulcsos tudja,
merre tartanak, s ok nélkül nem lyukasztotta volna ki.
Csak lapultak moccanás nélkül, és – vártak. Melegük volt, de a buckák
egyre növekvő árnyéka némi enyhülést nyújtott nekik.
– Rég elhúzta már a csíkot – szólalt meg nagy sokára McAlpin. Senkinek
sem akaródzott ellenőrizni a dolgot, erre ő maga dugta ki a kalapját egy szikla
mögül. Nem történt semmi. De amikor megunta és visszahúzta a kalapot, egy
golyó csapódott be mellette a homokba, üzenetül a Kulcsostól, hogy nem ment
még el, s hogy ilyen átlátszó trükknek nem dől be.
 A lovak a napon bóbiskoltak. A forró homokon fekve a csapat még
fullasztóbbnak érezte a hőséget, Neill halálosan fáradt volt, örült a pihenőnek.
Befészkelte magát egy keskeny kis árnyéksávba, s megpróbált lazítani.
Fél óra elteltével Hardin oldalozva kúszni kezdett a buckák körül. Eltűnt a
szemük elől, majd hosszúnak tetsző idő után Neill hangos kurjongatásra riadt
fel szendergéséből. Hardin ott állt, ahonnan a lövések jöttek, és integetett.
Egymás után odaballagtak a lovukhoz, nyeregbe szálltak, aztán odakocogtak,
ahol Hardin várta őket.
Egy homokpárkányon három réz töltényhüvely meredezett, szépen sorba
állítva. Odébb egy kövekből hevenyészett nyilat meg melléje, a döngölt
homokba karcolva az alábbi szöveget pillantották meg: Kövessétek a jeleket!
Chesney lekapta a kalapját, és a földhöz csapta.
– Hogy az az utolsó, piszok...! – Az indulattól elfúlt a hangja, ahogy a
homokba írt üzenetet taposta, kaparta el a lábával.
– Ez packázik velünk! – hördült fel Short. – Átkozott, aljas orgyilkos,
megfizetsz még ezért!
Megint útnak indultak. Az üldözött ember lova tisztán kivehető nyomokat
hagyott maga után, itt-ott még szándékosan elhelyezett nyilak, letört gallyak
és kövek is kísérték.
A csapat ingerültségét csak fokozta a Kulcsos nyilvánvalóan fölényes, ha
ugyan nem megvető viselkedése, pedig ők komoly ügyben járó komoly
emberek voltak. Most már személyes sértésnek érezték, hogy nem elég, hogy
a fickó kisiklik a markukból, de még gúnyolódik is rajtuk, amiért képtelenek
elcsípni. A legrosszabb pedig az volt, hogy a gyilkos lova – amilyen pompás
volt, s amilyen óvatosan a gazdája bánt vele – akár napokig vagy hetekig is
bírhatja az iramot.
A tágas medence elmaradt mögöttük, mályvaszínű párába burkolózva a
messzeségben. Már alkonyodon, de azért jól látták a nagy, határozott fehér
betűkkel írt szöveget előttük a sziklafalon. Még a lapos krétakő is ott hevert
alatta.
Húzódjatok árnyékba, akkor nem kaptok napszúrást!
Fáradtan és mogorván meredtek rá, megjegyzést sem fűzve hozzá. Az
árnyékok megnyúltak, a lovak egykedvűen poroszkáltak előre. A sivatag egyre
hűvösebb levegőt árasztott. Neill, aki a sor végén bandukolt, megfordult a
nyeregben és visszanézett.
Lenyűgöző látvány volt a mögöttük elterülő táj, roppant távlataival, a
hegyormok és szakadékok peremének arany ragyogásával, a bíborszínű
sugarakkal átszőtt égbolttal. A sivatag mélyebb rozsdavörös árnyalatot öltött
magára, s a kanyonok tátongó torkában már megbújt a sötétség. Messze-
messze a távolban a felesége biztosan ott ácsorog az ajtóban, s szemét a
városba vezető útra függeszti. Majd megunva a várakozást, lemondóan
megeteti a karámban tartott jószágokat, aztán bemegy, és enni ad a
csecsemőnek is. Egyedül fog vacsorázni, minduntalan az út felé pillantgatva.
Lehetséges, gondolta, hogy rájuk még hosszú-hosszú napok várnak, s
hirtelen riasztó balsejtelem támadt benne, hogy mi lesz, ha egyikük sem látja
viszont Freedomot soha többé.
Ki volt ez a különös fickó, aki előttük lovagolt, csúfot űzött belőlük, de
sohasem próbált szándékosan ölni?
Nem furcsa, hogy az az ember, aki egy másikat hátbalőtt, így viselkedik?
Kimmel és McAlpin, akik egymás mellett ügettek, hirtelen megtorpantak, s
a többiek felzárkózva körbeállták őket. Előttük kövekből rakott nyíl mutatott
lefelé egy keskeny és baljós szakadékba, ahonnan dermesztő szél fújt kifelé,
még inkább fokozva rossz előérzetüket. Ha egyszer beteszik a lábukat ebbe a
szurdokba, melynek falai kétfelől több száz láb magasra nyúlnak, nem lesz
visszaút, s egynél több ember nem is férne el lovastul a szűk helyen.
Kimmel benyúlt az ingzsebébe bagóért, sodort magának egy vékonyka
cigarettát, s közben összehúzott szemmel vizsgálgatta a szakadékot, a
sziklákat odafönt és a köveket köröskörül.
– Mit gondolsz, Hardin?
– Hát, idáig nem próbálkozott még, de ha lőállást akarna készíteni
magának, arra épp ez a megfelelő hely. Csak be kell csalnia minket, aztán
egyedül, egyetlen puskával is elbánik velünk, ha ez a terve.
– Nem hiszem, hogy ezt akarná.
Neill meggondolatlan szavait hirtelen csönd követte.
– Hogy érted ezt? – csattant fel Chesney hangja harciasan.
– Nem is tudom. – Akármi mondatta is ezt Neill-lel, Chesney szúrós
pillantására kiröppent a fejéből. – Már eddig is volt rá alkalma. Szerintem, ha
ki akarta volna nyírni valamelyikünket, már rég megtette volna. Meg kelt adni,
egy csomó időt elpocsékol így.
A többiek ügyet sem vetettek rá, s ő ismét begubózott. De ha már
belekezdett, tényekkel is alá akarta támasztani az érveit. Csak éppen nem
mondta ki hangosan. Hiszen, dünnyögött magában, azzal az első üzenetével is
hogy megadta nekünk. Meg is ölhetett volna néhányunkat, amikor meg
fedezékbe rohantunk, szépen meglóghatott volna.
Az a kulacs... jó háromszáz yardról tüzelt, és pontosan célba talált. Neill
csak most döbbent rá, és kezdett azon morfondírozni, hogy honnan tudhatja a
Kulcsos ekkora távolságból, hogy ez egy kulacs. Messzelátója van netán?
Nyomban bizonyosra vette, amint ez felötlött benne. Keveseknek volt
távcsöve, csupán egy-két kiszolgált katonának vagy olyanoknak, akik valami
helyőrség körül őgyelegve tettek szert ilyesmire.
 Végigborsódzott a háta a gondolatra, hogy a Kulcsos talán most is lesi az
arcukat, vagy talán le is olvassa a szájukról, amit beszélnek.
– A pokolba vele! – kiáltott fel Hardin, és előkapva a Winchesterét,
megindult lefelé a nyomasztó szakadékba. Mit volt mit tenni, követték a
többiek is.
Nyomban sötétség vette körül őket. A sziklafalak minden oldalról föléjük
borultak. Neill kengyelvasa időnként súrolta a sziklát, s az orráig sem látott,
akár előre, akár hátratekintett. Csak amikor felfelé nézett, pillantotta meg
magasan a feje fölött az ég egy keskeny csíkját, s itt-ott egy-egy csillagot.
Minden pillanatban várta, hogy a szűk átjáróban eldördül egy puska, de
nem történt semmi. Kis idő múlva és jó néhány kanyarodó, forduló után
szürke fény derengett fel előttük, majd egy fényes csillag tűnt a szemükbe. De
nem csillag volt... hanem tábortűz.
Amint kiértek az átjáróból, szétszóródtak, és csatárláncba fejlődve lövésre
emelték a puskájukat.
Magányosan álló fák és alacsony bokrok nehezítették a felderítést. Chesney
ért elsőnek a tűzhöz, s a szitkozódása olyan fülsértően hangzott a nagy
csöndben, mintha üveg csörömpölne.
A tűz egy rohanó patakocska közelében lobogott, mellette egy csomó rőzse
állt halomban. Egy darab papíron pedig, amin két kő volt a nehezék, kis kupac
kávét meg egy kisebb kupac cukrot pillantottak meg.
A dühtől fuldokolva meredtek az eléjük táruló látványra. Gúnyt űztek
belőlük, ez tagadhatatlan. Ideterelték őket, akár egy falka ostoba libát.
– Száradjon le a kezem, ha hozzányúlok! – kiáltotta Short felbőszülve.
Hardin sokkal higgadtabban fogta fel a dolgot:
– Akár el is fogyaszthatnánk. Elvégre nem koslathatunk a nyomában
éjszaka is.
Kimmel hozott egy kannát a málhájából, és vizet mert a patakból. Kimmel
gyakorlatias ember volt, és szerette a kávét.
Miután leszedték a lovakról a holmijaikat, kicsapták őket a közeli tisztásra
legelni. Nem sok minden rejlett a nyeregtáskáikban, mert nem számítottak
ilyen hosszú üldözésre, és csökkenteniük is kellett a fejadagjaikat, hogy
kitartson. Neill vágyakozva bámulta a kis cukorkupacot, szeretett volna egy
keveset eldugni, és hazavinni a feleségének. De rég is evett már szegényke
igazi cukrot!
Short, miután a mérge elpárolgott, furcsán tekintgetett körbe-körbe. Egyre
a patakot meg a kis medencét nézte, ahová a víz zuhogott.
– Fiúk, ezt a helyet én ismerem! – szólalt meg. – Rengeteget hallottam már
róla. Ez itten a Mormon-forrás.
Hardin épp gallyakat rakott a tűzre. Erre felegyenesedett és alaposan
körülnézett, egybevetve azt, amit látott, meg azt, amit más városokban és a
cowboyok tábortüzeinél hallott. A tornyosuló szikláktól három oldalról
körülzárt katlan, elszórt facsoportok, a tisztás.
– Hát, azt hiszem, igazad van – bólogatott. – Elképzelhető.
– Na, és mit képzeltek, miért csalt ide minket? – kérdezte McAlpin.
Neill a többiek arcát fürkészte.
– Mi az a Mormon-forrás? Sose hallottam róla. Senki sem válaszolt. Short
körbejárta a medencét.
– Nahát, ekkora sült bolondot! – kiáltotta. – Épp ide vezetett minket! Tízet
egy ellen, hogy még csak nem is hallott az esetről!
Hardin fanyar mosolyra húzva a száját, megismételte McAlpin kérdését:
– Mit képzeltek, miért csalt ide minket? Chesney mogorván felelte:
– Mormon-forrás! Üres fecsegés, kocsmai pletyka az egész!
– Egy fenét! – hőbögött Short. – Én láttam egy darabot abból az
aranykincsből... láttam a saját szememmel! – Kitárt tenyerét előre tartotta,
aztán keményen ökölbe szorította. – Néhány mérföldes körzeten belül több
arany van itt elrejtve, mint amennyit ebben a büdös életben lát az ember!
– Arany? kérdezte meghökkenve Neill.
– Te tudod a legjobban az esetet, Bili – szólt McAlpin. – Te mondd el neki!
– Semmi kedvem hozzá. A szentségit, nem látjátok, miben sántikál? Ha
nekiállunk kutatni az arany után, szét-széledünk, és teljesen megfeledkezünk
róla, akkor aztán bottal üthetjük a nyomát!
– Már vagy tucatnyian otthagyták a fogukat, csak mert el akartak jutni a
forráshoz, mi meg egyenesén idecsöppentünk, mint Johnny a lekvárba.
Johnny...
Mind elhallgattak, de kis idő múltán Short megszólalt. – Hát, éppenséggel
visszajöhetünk. Felkötjük, aztán visszajövünk. – De a hangjában nem volt
semmi lelkesedés.
McAlpin felmordult.
– Hallottál már valakit, aki egyszer is visszatalált ide?
Még azok sem, akik eldugták az aranyat. Ez a Mormonforrás mindig olyan
volt, mint tű a szénakazalban.
– Megkergültetek? – dühödött fel Chesney. – Minek vezetett volna minket
az arany nyomára, amikor maga is megkaparinthatná az egészet?
– Mi a csodáról beszéltek? – vágott közbe Neill. – Miféle arany van itt
elásva?
Hardin gúnyosan felnevetett.
– A fejemet teszem rá, hogy közben sikerül elillannia.
– Hát mik vagytok ti? – bőszült neki Chesney. – Egy rakás éretlen tacskó!
Minden girhes nyúlfira rávetnétek magatokat! Azzal indultunk el, hogy
felkötünk egy gazembert!
– Mondja már el valaki, miről van szó! – siránkozott Neill.
– Bili – fordult hirtelen Hardin Chesney-hez –, emlékszel Gay Cooley-ra?
– Mi van vele?
– Gay ismerte ezt a vidéket, éveket töltött az Eltűnt Szekerek keresésével.
Jobban kiigazodott már, mint maguk a navajók. Na már most, ha ez itten a
Mormon-forrás, akkor arra jobbra kell lennie a Mocsár-dűlőnek. – Hardin
hevenyészett térképet rajzolt egy gallyal a homokba. – Ha a Kulcsos keletnek
vagy északkeletnek tart, akkor ehhez a dűlőhöz igyekszik. Különben át kéne
kelnie a folyón, azt viszont csak két helyen tehetné meg, és mind a két rév
nyugatra van innét.
– Lee kompja – bökött rá a térképre – északnyugatra van, úgyszintén az
Apák Átkelője, csak nem annyira messze. Az a gyanúm, némi kerülővel az
Apák Átkelője felé igyekszik.
Neill közbe akart szólni, de aztán csöndben maradt, és Chesney-t figyelte,
aki a homokba karcolt térképet tanulmányozta. Akár így, akár úgy, az emberük
a legmostohább vidék felé igyekezett, de beszorulva a Kolorádó – és a San
Juan-kanyonok közé.
– El is téríthetnénk – javasolta Short.
– Ezen a terepen? – intette le Hardin. – Ha nem megyünk szorosan a
nyomában, végképp elveszítjük.
– Talán nem – szólalt meg Neill. – Egyre az a fésű jár az eszemben.
– Fésű?
– Az hát... csak azt vitte magával, minden mást otthagyott, hogy
könnyebben tudjon futni. Az egyetlen, amit magával vitt, az a díszes fésű volt.
Szerintem ez csak azt jelentheti, hogy egy asszonyt rejteget valamerre, akit
mindenáron látni akar, akár üldözik, akár nem.
Hardin Neillre meredt.
– Ebben lehet valami. Igazad van, Neill!
Neill zavarba jött, de elégedett volt. Chesney megint a térképet böngészte,
de most valami más motoszkált az agyában. Hardin is a térkép fölé hajolt.
– Ha egy asszonyt rejteget idefönt valahol, akkor biztosan hozzá iparkodik.
Nézzük, merre is tudna egy férfi elbújtatni egy asszonyt! Olyat méghozzá, aki
méltányol egy ilyen díszes fésűt.
– Melyik asszony ne méltányolná? – Neill bátorsága visszatért. – Az
asszonynép kedveli a cifra csecsebecséket. Mérget vehettek rá, hogy valahol
egy asszony majd eleped ez után a fésű után, de még inkább a mi emberünk
eped el, hogy átadhassa neki.
– Én nem hiszem – rázta meg a fejét Kimmel. – Épeszű ember nem hagy
egy asszonyt egyedül ezen a vidéken. Legföljebb ha egy-két hétről van szó.
 – Mi egyebet tehetne?
Mind eltöprengtek. Tudták, milyen gond a férfiembernek, ha magára kell
hagynia a farmon az asszonyát. Megértették a Kulcsost, de velük másként állt
a helyzet... ők ott voltak egymásnak. Ha valamelyiküknek el kellett mennie a
tanyájáról, mindig akadt egy szomszéd, aki bebekukkantott, hogy rendben
mennek-e a dolgok, ők akkor is együtt voltak, amikor magukra maradtak, mert
osztoztak egymás bújában-bajában. Hát ez az ember? Akad-e valaki széles e
vidéken, aki szükség esetén melléje áll?
Kénytelen-kelletlen mindegyiküket foglalkoztatni kezdte a gondolat, hogy,
ha ez a Kulcsos magányosan él, akkor nem lehet közönséges ember; és ha
magára hagyta az asszonyát, akkor bizony az sem lehet közönséges asszony.
– Meglehet – mondta Hardin –, hogy mégsem lesz egyedül, amikor
megtaláljuk. Lehet, hogy csapdába csal minket. Talán épp ezért nem zavartatja
magát.
Short Hardinra pillantott, arcán döbbenet tükröződött. Hirtelen mindnyájan
ugyanarra gondoltak. Azzal indultak útnak, hogy felkössenek egy embert... s
mi lesz, ha mindegyikükkel végez? Neill furcsa hideget érzett a gyomrában,
ahogy eszébe villant a felesége, ott egyedül a farmon. Mi az ördögbe
keveredett ő bele?
Kis idő múlva megszólalt Chesney:
– Fiúk, nézzük másként a dolgot! Érvényt kell szereznünk a törvénynek a
vidékünkön. Be kell bizonyítanunk, hogy rendet tudunk tartani a városunkban.
Ha nem tesszük, ha nem állunk helyt, egyikünk sem fogja megérni a jövő évet.
Neill gondolatai elkalandoztak az embervadászattól, menedéket keresve
egy álomban, pedig tudta, hogy a valóság elől nem szökhet el. Azokon az
arannyal teli szekereken morfondírozott. A részéből pompás házat építhetne,
finom bútorokat vehetne. Cukor is lenne a házukban, meg tea. Emma tea után
sóvárgott... az olyan elegáns, az ő észjárása szerint. Itt, az isten háta mögött
igencsak kevés finomság, hát még elegancia marad az emberfiában; pedig
Emma örökké az előkelő bostoni őseit emlegeti.
– Kíváncsi vagyok, ki ez a Kulcsos – mondta Neill.
– Nem mindegy? – dünnyögte Chesney. – Nekem elég annyi, hogy egy
fickó, akinek – ha törik, ha szakad – lógnia kell
.
HARMADIK FEJEZET

A lány kilépett a vízből, és megállt a vízmedence szélén, hogy kirázza

hosszú szőke haját. Természetes bájjal mozgott, nem szégyellve
mezítelenségét. Fehér teste csodaszép volt ezen a hűvös reggelen.
Azelőtt sohasem tapasztalt ilyen nagy békességet. Még a vízesés hangja is
csak surrogásnak tűnt, amint a medencébe hullva feloldódott a táguló,
fodrozódó gyűrűkben.
Leginkább a zene hiányzott neki, de az a fajta zene, amire vágyott, már
elveszett az életéből. Mindent maga mögött hagyott abban a másik világban,
amit oly távolinak érzett már, mintha égy messzi csillagon lett volna. Eltűnt a
zene, hacsak nem tanul meg úgy hallani, mint ő.
– Hallgasd, Kristina – mondta a férfi –, csak hallgatnod kell! Muzsikál a
szél.
A legtisztábban fent, a fennsíkokon lehet hallani, a Csontváz-platón meg a
Magas-hegyen. A kanyonok másképp muzsikálnak. S amikor fúj a szél, enyhe
cédrus-vagy zsályaillatot hoz, de néha csak hőséget.
Úgy érezte, ezt az egész tájat emlékek lengik körül; ha nem is a sajátjai,
hisz ő csak nemrég érkezett e kopár és magányos sziklák honába. A férfi
emlékei sem lehettek, hiszen ő csak egyszer járt erre. Azoknak a rég letűnt
népeknek az emlékei voltak ezek, melyek itt éltek, a kanyonfalak szinte
megközelíthetetlen, hosszanti repedéseiben sorakozó házaikban. A lány
gyakran gondolt rájuk, valahogy rokonainak érezte őket. ő vajon mit szólna,
ha elmondaná neki?
Milyen ostoba volt, milyen vakmerő és ostoba nőszemély, hogy melléje,
egy férfi mellé szegődött, akit egyáltalán nem ismert, s követte a legvadabb
pusztaságba! Egy férfi mellé, aki valahonnan a viharos éjszakából bukkant
elő, s csupán ránézett a szoba másik sarkából, de úgy, mintha máris a
tulajdona volna.
– Ki maga? – kérdezte a lány akkor éjszaka. A férfi fogva tartotta a
tekintetével.
– Ostoba kérdés – felelte. – Már két perce tudja, hogy ki vagyok, s hogy
maga mit fog tenni.
– Mit fogok tenni?
– Velem jön, még mielőtt felkel a nap – mondta –, és megesküszünk, amint
találunk egy valamirevaló lelkészt.
A férfi elment mellette, oly közel, hogy a lány megérezte a bőrkabátjából
áradó füstszagot, a cédrusfa füstjét, amibe fenyőillat és lószag vegyült.
A férfi odaballagott a kandallóhoz, s erős barna kezét a lángok felé tartotta.
A lány ekkor észrevette, milyen jéghideg, merev figyelemmel néz Neerland a
férfira, s megrémült.
Megrémült, de nem maga miatt, hanem az idegen miatt, aki nem ismerte
Neerlandet, mint ahogyan ő maga sem ismerte, amikor nyugatra jött, hogy
találkozzon vele.
A lány átvágott a szobán, aztán helyet foglalt Neerland mellett, azt
bizonygatva magának, hogy ehhez az emberhez kell feleségül mennie. S bár
tekintetét a lángokra szegezte, gondolatban követte az idegen minden
mozdulatát.
Mögötte halkan megszólalt vaalaki:
– Ki ez?
– Sose láttam. A lován egy kulcs formájú bélyeg van. – Majd egy pillanat
múlva: – Sose hallottam ilyenről.
A lány fölemelte a tekintetét. Ott tükröződött benne az elmúlt napok
fásultságából ébredező egész szíve-lelke. A Kulcsost figyelte, aki tenyerét a
lángok felé tartotta.
Magas volt, széles vállú. A lány keménykötésű férfiak lakta vidékről
származott, ismerte a férfitest mozdulatait, elégszer látta munka vagy
hegymászás közben maga mellett. Jól megnézte a Kulcsost, az izmait
mustrálta. Termetre nem volt akkora, mint Neerland, de erős volt, rettentő
erős, a lány biztos volt benne. Felfigyelt rá, hogy dagadoznak a vállizmai a
bőrkabátja alatt. Pisztoly volt nála, akárcsak a többieknél, meg egy vadásztőr.
A késtok meg a pisztolytáska is le volt szfjazva.
Kilenc férfi meg három nő tartózkodott rajta kívül a helyiségben, s a lány
tudta, hogy a férfiak megbámulják, de hozzászokott az ilyesmihez. Valódi
szőke volt, és magasabb némelyik férfinál is. Az alakja karcsú és ruganyos,
hisz gyermekkora óta járta a magas hegyeket, síelt északi hazája hosszan
elnyúló hegyoldalain, s lovagolt Európa valamennyi országában, még a híres
magyar csikósokkal is.
A lány tudta magáról, kicsoda és mit ér, de arról fogalma sem volt, merre s
hová tartson, s hogy mihez kedjen magával. Az a világ, ahonnan jött, teljesen
más volt, mint ez, amibe érkezett.
Az itteni nép büszke volt, büszke magára meg a tetteire, büszke arra, hogy
úgy döntött, meghódítja a nyugatot, megbirkózik a természettel, az
indiánokkal s a vadonnal, a pusztasággal. A lány büszkesége mélyebben
gyökerezett, ősi büszkeség volt, s annyira beléivódott, hogy nem is tudatosult
benne igazán. Nemes származású volt... ám mily sután hangzott ez itt!
Atyja közismert, nemcsak ősi családfájáért, hanem kiváló képességeiért is
tiszteletnek örvendő diplomata volt, tekintélyes, befolyásos személyiség az
európai kontinens minden fővárosában. De meghalt, s haláláért ő, a lánya
érezte vétkesnek magát, ha egyáltalán vétek volt, amit tett.
Természetesen férfi volt a dologban. Bécsben, majd Párizsban találkozott
vele, s beleszeretett. Vagyis azt hitte, ami végül is egyre megy. A bajt az
okozta, hogy a férfi nős volt, de neki nem beszélt erről. Egyszer sértő
megjegyzésttett rá valahol, az édesapja füle hallatára. Az esetet párbaj követte,
és az apja életét vesztette.
Akkor elmenekült Európából, el mindattól, amit ismert és szeretett. Nem
volt többé családja, bár a vagyon megmaradt. Elmenekült... de előtte
meglátogatta szerelmesét még egyszer, utoljára.
Elment a férfihoz, s belépett a gyakorta nyitva hagyott ajtón. A férfi ott állt
a tálalóasztal mellett.
– Kristina! – A férfi meglepődött, s egy üveggel meg egy pohárral a
kezében feléje fordult. Újra meg akart szólalni, de ő közbevágott.
Metszően hideg volt az éjszaka, s a lány becsukta maga mögött az ajtót.
Emelt fővel tekintett a szoba túlsó felében álló férfira.
– Apámnak nem volt fia, aki megkorbácsolná önt, ahogy megérdemelné –
mondta neki –, és öregember lévén a keze nem volt már biztos.
– Kristina! – kiáltott a férfi újra, nagy szemeket meresztve.
– Az enyém biztos lesz – szólt a lány; felemelte a pisztolyt, higgadtan
célzott, és lőtt. Aztán a pisztolyt a padlóra dobta és távozott.
Egy segítőkész halász, akivel gyermekként gyakran kijárt a tengerre, átvitte
őt a dán partokra. Dániából aztán elhajózott Amerikába.
S íme, ezen a különös helyen kötött ki. Itt volt azon a postakocsi-
állomáson, ahová eljött, hogy találkozzék azzal az emberrel, akihez, úgy
határozott, nőül megy. Oskar Neerlanddel a keleti parton ismerkedett meg; az
anyanyelvét beszélte, s megsejtett valamit a kilétéről. Aztán, hogy elfogyott a
pénze, elfogadta Neerland ajánlatát. Neki előre kell mennie nyugatra, mondta
a lánynak, ő majd jöjjön utána, és akkor megesküsznek.
A szoba, ahol épp tartózkodtak, hosszú és alacsony mennyezetü volt, a
végében kandallóval. Fülledt meleg vette körül őket. Odébb durván
megmunkált pult állt, s a két másik szobában volt néhány ágy is... az egyik
szoba férfiaknak, a másik nőknek volt fenntartva. A karám meg egy fél
nyeregtetős istálló tartozott még a házhoz.
A lány elkapta a szemét a Kulcsos hátáról, mert megérezte, hogy Neerland
figyeli. Aznap délután ugyanezt a kifejezést látta a férfi szemében, nem sokkal
az ő megérkezése után, amikor az kegyetlenül ütötte-verte bőrkesztyűs öklével
a lovát, s közben keményen markolta a zablát.
Neerland a lányra meredt, aztán tekintetét az idegen felé fordította, aki épp
a pulthoz sétált. A lány egy pillanatra azt hitte, Neerland az idegent szólítja
meg.
– Úgy, szóval tetszik magának az ürge? – mondta Neerland vigyorogva a
lánynak. – Ez a senkiházi, léhűtő, csavargó. A lány halgatott, s némasága
feldühítette Neerlandet.
– Csak legyünk a tanyámon, kiverem magából ezt a gyengéd vonzalmat –
acsarogta –, és igen fogom élvezni!
– Nem biztos, hogy magával megyek. Neerland röhögött.
– De bizony, hogy jön! Beleegyezett, hogy összeházasodjunk, nem állhat
közénk senki. Még ha akarna se... senki!
A lány rávetette nyílt, kék tekintetét, s halkan megjegyezte:
– Nincs szükségem segítségre. Tudok magamról gondoskodni.
– Maga? – A kérdés megvetően csattant.
A lány csak nézett rá tovább, higgadt arca nem árulta el érzelmeit. Majd
hátat fordított neki, és odaballagott a kandallóhoz.
Neerland felpattant a lócáról, és megmarkolva a lány vállát, durván maga
felé fordította, majd visszarántotta a kezét.
– Hagyja békén!
Neerland megmerevedett, s lassan leeresztette az öklét. Ahogy megfordult,
a komisz rosszindulat csak úgy sütött a szeméből. A Kulcsos rámeredt ugyan,
de Neerland megdöbbenve vette tudomásul, hogy nem ő szólította meg,
hanem a postaállomás főnöke.
Hosszú, szikár, már nem fiatal ember volt, fakó arcában csak a szeme
villogott. Egyik kezét a pult tetején heverő sörétes puskán tartotta.
– Hozzám beszél?
– Magához. Azt mondtam, hagyja békén! Ebben a házban senki sem
bántalmazhat egy hölgyet.
Neerland pökhendien megvonta a vállát.
– Nem sokáig lesz már itt. Magammal viszem.
A postafőnök, le nem véve a szemét Neerlandről, megkérdezte a lányt:
– Hölgyem, ha nem akar, nem kell mennie. A férje önnek ez az ember?
– Nem.
– Kérdezze meg tőle, hogy került ide! – vágott közbe Neerland.
– Azzal jöttem ide, hogy feleségül megyek hozzá. Nem tudtam, miféle
ember, amíg ma meg nem láttam. Aki megüt egy lovat, képes arra is, hogy
asszonyra emeljen kezet.
Neerland a lányra tekintett.
– Képes?
– Maga megpróbálná, biztos vagyok benne, és én akkor megölném magát.
A helyiségben megfagyott a levegő. A lány hangjában volt valami, amiből
mindenki megértette, hogy véresen komolyan gondolja.
Noha továbbra is Neerlandre függesztette a szemét, a mondandóját a
bőrkabátos férfihoz intézte.
– Idegen vagyok a maguk országában, és sohasem volt részem
nélkülözésben, de olyan férfiért, aki szeretne, és szelíden bánna velem,
mindent elviselnék. Ez a férfi nem maga, Mr. Neerland.
A pultnál álló idegen kiegyenesedett, és lekapta a kalapját.
– Hölgyem – szólt csendesen –, ha holnap velem jön, elmegyünk egy
lelkipásztorhoz – lelkészhez – úgy hatvan, mérföldnyire innen, nyugatra.
Nagyon megtisztelne vele.
A tekintetük hosszú, néma pillanatig egymásba fonódott, aztán a lány
megszólalt.
– Magával megyek, uram! Holnap reggel ellovagolok magával.
Neerland mondani akart valamit, de magába fojtotta, aztán hirtelen sarkon
fordult és kirobogott.
Az állomásfőnök visszarakta a puskáját a helyére, a pult alá.
– Ez ám a derék asszony, uram! – mondta. – Adjon neki időt, hogy
megismerje az országot.
A Kulcsos zavarba jött kissé, aztán odament a lányhoz. A többiek
tapintatosan félrefordultak, hadd beszélhessenek – már amennyire a
körülmények engedték – négyszemközt.
– Messzi tájra, új életet kezdeni indulok – mondta. – Nincs se farmom, se
otthonom. Tudok egy helyet, ahol meg lehetne telepedni, oda tartok.
– Rendben.
– A holmija itt van magánál?
– Igen. – A lány a sarokban tornyosuló poggyászhalomra mutatott. A többi
nő lopva odakukkantott.
– Attól tartok, sok egy kicsit.
A Kulcsos végigmérte a drága utazóládát, a kis kézitáskát meg a többi
csomagot.
– Megoldjuk valahogy – felelte.
– Jó tanács volt – jegyezte meg, miközben nyugat felé lovagoltak. Szemét
az előttük futó ösvényre szegezte. – Idő kell magának, hogy megismerje az
országot.
A férfi megadta neki az időt, és a lánynak szüksége is volt rá, hisz' minden
olyan idegen volt. Itt semmi sem emlékeztette arra az életre, amit ismert,
semmi sem tükrözte a régi énjét. Ez a kopár, vigasztalan hegyvidék nem is
hasonlított az ő szeretett északi otthonára.
– Hagyjon a tájnak is időt – javasolta a férfi –, s meglátja, lassan összeforr
vele.
A férfi vásárolt még három málhás öszvért külön a lány holmijai számára,
ami egyben összes vagyonuk is volt. De a férfi nem panaszkodott, hanem
gondosan felpakolt mindent.
– Ha akarja, elhajíthatja az egészet – vetette föl a lány. – Amit képviselnek,
mögöttem van már.
– Magához tartoznak – felelte a férfi szelíden. – Jót tesz, ha megtartja az
ismerős tárgyakat.
Az esküvőjük csöndes ceremónia keretében zajlott le egy kopott kis
sivatagi városban. A lelkész nyugodt, komoly ember volt, ugyancsak e táj
szülötte. Aznap éjjel egymás mellett aludtak, de nem együtt.
A következő reggelen, amikor útra keltek, a lány észrevette, hogy a férfi
minduntalan hátratekintget.
– Vársz valakit?
– Ezen a vidéken? Nem, de nem árt, ha az ember mindig számít valakire
vagy valamire.
A hosszú lovaglás kifárasztotta a lányt, de nem merítette ki, s a harmadik
nap után már fáradtnak sem érezte magát.
Eleget tudott a szabadban való táborozásról, hogy értékelni tudja a férfi
tapasztaltságát, s hamarosan rájött, hogy nincs egyetlen felesleges mozdulata,
hogy semmit sem bíz a véletlenre, s állandó ébersége olyannyira megszokott
viselkedésévé vált, hogy már ösztönösnek volt mondható.
A negyedik este a férfi a tábortűz lángjain át a lányra pillantott.
– Egy napon látogatónk lesz – jegyezte meg.
A lány várt, fölösleges kérdéseket sohasem tett föl.
– Neerland.
Egyszerre félelem ébredt a lány szivében, tudta, hogy a férfi igazat beszél,
ő szinte meg is feledkezett Neerlandről. Pedig nem hagyták messze maguk
mögött, legföljebb néhány napi járóföldre, a lánynak azonban minden érzését,
gondolatát, egész valóját e vidék s ez az ember töltötte be, akit lassan kezdett
megismerni.
– Meg sem kérdezted, hová megyünk – szólt a férfi.
– Veled megyek.
A férfi néhány gallyat rakott a kis tűzre.
– Azt a helyet senki sem keresi föl, csak a navajók néha.
– Indiánok? A férfi bólintott.
– Régen, úgy több száz évvel ezelőtt, más indiánok éltek arrafelé. Még ott
vannak a szilába vájt üreglakásaik. Hosszú idő múltán elmentek onnan, nem
tudni, miért.
– Mit fogsz ott csinálni?
– Marhát nevelek, amikor majd telik rá. És saját otthont építek –
magunknak.
Mesélni kezdett erről a vidékről, meg arról is, amerre tartottak. Könnyedén,
folyékonyán beszélt. A lány, aki oly sok művelt, magát választékosan kifejező
embert ismert, látta, hogy ő is tud bánni a szavakkal.
A férfi mintha megértette volna, mi járt a lány fejében, de magáról nem
árulva el semmit, mindössze annyit mondott:
– Ne itélj idő előtt! Errefelé sok ember műveletlennek számít a te mércéd
szerint, pedig igenis sokat tudnak. Az ő műveltségük az itteni életre teszi
alkalmassá őket. Vannak itt világlátott emberek is... egyszer egy olyan
fickóval voltam bölényvadászaton, aki a Göttingeni Egyetemre járt, máskor
meg olyannal katonáskodtam, aki a Sorbonne-on végzett. Mégis mind a ketten
a “vadnyugati" nyelvet beszélték, telisteli azokkal a köznapi, vaskos
kifejezésekkel, amelyek a tehénpásztorok táboraiban ragadt rájuk.
Később, amikor letértek a nyugat felé tartó ösvényről, és kapaszkodni
kezdtek északnak a sivatagok és kanyonok zord világába, a lány megkérdezte:
– Gondolod, hogy ránk talál?
– Előbb vagy utóbb – felelte a férfi.
Mikor is történt? Már több hete, de a lány megfeledkezett az idő múlásáról.
Az idő jelentéktelen dolognak tűnt itt, ezen a tájon.
Most ott állt a víz partján, egy törülközőnek használt letépett
pokrócdarabbal megszárítkozott, aztán szép kényelmesen felöltözködött.
Mellette ott hevert a Winchester, amit a férfi adott neki.
– Tudsz lőni? – kérdezte.
– Igen – felelte a lány, s egy pillanat múlva hozzátette: – Ne aggódj! Addig
nem húzom meg a ravaszt, amíg nem látom, mire lövök, de ha már lövök,
akkor eltalálom, amit célba veszek.
Két nappal később a férfi útnak indult.
Egy pillanatra visszafordult még.
– Ha valami történne velem, és nem tudnék visszajönni, eredj el innen,
menj nyugatnak! Hosszú út lesz, de addig le ne térj az ösvényről, amíg meg
nem látod Prescott város tábláját.
– Rendben – felelte a lány. Majd kék szemét a férfira emelte. – Meddig
várjak?
– Legalább két hetet. Ennyi idő alatt négykézláb is megjárom.
Már tizenöt napja volt oda. Mégiscsak jelentett valamit az idő.

NEGYEDIK FEJEZET

Chesney megrántotta a gyeplőt, és körülkémlelt. Mögöttük tornyosult az a

roppant sziklafal, amin az előző este átkecmeregtek. Észak felé hegyvonulat
nyújtózkodott, ameddig a szem ellátott, attól keletre pedig, ahol most álltak,
cédrusokkal tarkított hepehupás táj húzódott. Dél felé, ahol megsürűsödtek a
cédrusok, mérföldeken át homokbuckás vidék terült el.
– Gondoljátok, hogy visszakanyarodott és a sziklák között északnak ment?
– kérdezte Short.
– Hacsak nem tud egy másik átjárót ezen a falon – felelte Hardin. – De ha
ezt tette is, nyomokat nem hagyott. Amint megvirradt, első dolgom volt, hogy
terep szemlét tartsak.
Neill nem mozdult, élvezte a nap, melengető, reggeli sugarait. Hiába volt
holtfáradt, rosszul aludt: nem volt elég takarója az éjszaka hidege ellen, no
meg állandóan a felesége miatt emésztette magát.
Kihalt vidék volt ez. Napkelte óta semmi életnek nem látták jelét, csak egy
magányos ölyv vette őket szemügyre lanyha érdeklődéssel.
Kimmel Neill mellé ugratott, aztán előbányászta a préselt dohányát a
zsebéből, jól megnézte, és leharapott egy pofa bagóra valót belőle.
– Ez nekem magas – vakkantotta oda –, mi a csodának él valaki egy ilyen
vidéken? Főleg, ha asszony is van vele.
– Biztos navajo a nő – vetette oda Short. – Squaw-ja van neki.
A határvidéki gondolkodás szerint nincs alantasabb mint indián nő
szeretőjének vagy férjének lenni... az ilyen férfiban nem lehet megbízni. Nem
mintha egy orgyilkosban bárki is megbízott volna. A gyanújuk csak
fokozódott, ahogy haladtak tovább nyugatnak. Tekintetük a hegyeket
fürkészte. Meg voltak győződve róla, hogy tisztességes ember nem bújt volna
el ilyen messze, az isten háta mögé.
– Lehet, hogy mormon – vélte McAlpin. – Szerintem Utah felé tart.
– Akkor akár itt is hagyhatnánk csapot-papot, és mehetnénk egyenesen
haza. Kész háborúnak néznénk elébe. Egyébként nem valami mormon fickó a
révész Lee kompjánál?
– Csak volt – bólogatott Hardin –, de azt hiszem, elhúzta már a csíkot erről
a vidékről. Túl néptelen volt ez neki.
A csapat várt, hogy Hardin meg Chesney meghozza a döntést. Végül
Hardin szólalt meg.
– Bili, kockáztatnunk kell! Igen kicsi az esélyünk, hogy ráakadjunk a pasas
nyomára. Úgy értem, ismeri ezt a vidéket, úgy mozog benne, akár egy indián.
Napokba telhet, mire rátalálunk, ha egyáltalán sikerül. Ha délnek fordult, és
bevette magát a homokbuckák közé, bottal üthetjük a nyomát. Helyenként
állandó mozgásban van a futóhomok, s az elmúlt néhány napon fújt a szél is...
nem erősen ugyan, de ahhoz eléggé, hogy eltüntessen minden nyomot.
– Hogy érted a ... kockáztatást?
– Ki kell találnunk, hogy merre ment, aztán uzsgyi neki, futás, amíg fülön
nem csípjük.
– És ha rossz irányba megyünk?
– Akkor kicsúszott a kezünkből. Hazamegyünk és kivárjuk, amíg újra
felbukkan.
– Pokoli hosszú várakozás lesz az! – szólt közbe Kimmel. – Nekem az a
gyanúm, hogy továbbhaladt északkeletnek. Ha tényleg mormon, akkor minek
jönne délre? Ha vásárolni akar, biztosan északra megy a mormonok lakta
vidékre.
Ha meg tényleg squaw-ja van, akkor feltehető, hogy keletnek, az új-
mexikói falvak felé vagy Santa Fe környékére igyekszik. Nekem elhihetitek, a
Kulcsos arrafelé lakhat, azon a területen. Bár – tette hozzá fanyar képpel –,
meg kell adni, átkozottul nagy ország az.
Bili Chesney döntött.
– Cél az Apák Átkelője rév! Ha mégsincs ott, vagy hamarosan nem bukkan
föl, akkor megindulunk a folyás irányában is Lee kompjáig. Errefelé ugyan
nem találunk rá, Kim. Egy ilyen senkiházi csavargóra!... Mit eszik ez?
Homokot, hogy képes itt megélni?
– Ha eddig nem evett is – jegyezte meg Neill –, hamarosan ráfanyalodik,
annyi szent, ha itt marad.
Chesney megindult a csapat élén, visszakanyarodva egy halvány nyomra,
ami mellett elmentek korábban.
Most már gyorsan haladtak. Ám amikor másnap elérkeztek a révhez,
semmiféle nyomot nem találtak. Keresgéltek felfelé is, lefelé is a folyó
mentén, de azóta, hogy jó pár héttel ezelőtt levonult egy árhullám a hirtelen
támadt esőzések következtében, a folyó környéke teljesen érintetlen maradt.
– Elveszítettük! – tört ki McAlpin. – Meglógott, büntetlenül.
– Egy nagy frászt! – vágta rá Chesney. – Nem ússza meg ilyen könnyen!
– Hát, Bili – mondta Hardin –, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Egyet
azonban tudok: ha nem igyekszünk most már inunk szakadtáig Lee
kompjához, és nem kapunk be valami harapnivalót, hát nem érjük meg a
napot, amikor nyakon csípjük azt a gazembert!
– Egyetértek – bólintott Short.
Chesney morogva, de elindult dél felé, a folyóval egy vonalban, csak
annyira távolodva el tőle, hogy ne kelljen vele együtt kanyarogniuk. Hardin
visszatekintett a Navajo-hegység kéken ködlő tömbjére.
– Onnan föntről – jegyezte meg – belátható ez az egész hatalmas vidék.
A Kulcsos a Navajo-hegység gerincéhez közel egy szikla mellett hasalva
nézte távcsövén át a messzi lovasokat. Megszámolta őket... hatan voltak, ők
azok, igen, az üldözői. Délnek tartottak, Lee kompja irányába. Vásárolniuk is
kell már, nem vitás; de meddig bírják a távollétet a földjüktől meg a
teheneiktől?
Nem merte tovább figyelni őket. A nyomát elveszítették, ez világos, és nem
fogják egykönnyen megtalálni, de ideje már hazafelé indulnia, ahol Kristina
vár rá, hisz oly kevéssé ismeri ezt az országot. Jó harminc, mérföldnyi
lovaglás áll még előtte.
Visszaereszkedett a meredek, veszélyes össvényen a Hadúr-forráshoz, és
újratöltötte a kulacsát. A lovának is hagyott inni még egyet.
Leérve a hegyről délkeletnek lovagolt a fennsíkon. Az első húsz mérföldet
simán megtette a Piute-hegység töredezett sziklafaláig. Ekkorára a nap pazar
piros és vörös színekbe vonta a hegyoldalakat, arannyal hintve be a gerincek
taréját.
A nagytestű ló fáradt volt már, s maga is a végsőkig elcsigázottnak érezte
magát, de csak átvergődött a hepehupás terepen oda, ahol az ösvény elágazott.
Errefelé jött, s könnyebb lenne, bár hosszabb, ha dél felé menne tovább. De
félt, hogy nyomait az üldözők felfedezik, ezért megint északnak fordult, s mire
a hold felkelt, már a Magas-hegység lábánál járt.
Lépésre fogva a lovát, tekintetével a leágazást kereste, ami a Csontváz-
platóba mélyen bevágódó kanyonba vezetett. Keresztben nem tud átjutni rajta
– ha létezett is út, ő nem találta meg –, végig kell hát mennie a kanyonon,
aztán kerülővel vissza.
Ahogy eszébe jutott az ösvény, ami a platóról a sziklába vájt üreglakások
mellett vezetett lefelé, kiverte a hideg verejték. Nem vitás, pompás ösvény
lehetett évszázadokkal ezelőtt, amikor a rejtélyes indiánok még használták, de
mostanra az erózió meg az omlások nyaktörő mutatvánnyá tették a
leereszkedést rajta még fényes nappal is.
Az éjszaka fele jócskán eltelt már, mire végre megrántotta a kantárt a
sziklában futó ösvény felső végében, megérezve lentről, a patak felől áradó
hüvösséget, s meghallotta a vízesés távoli neszeit.
Finoman megveregette a ló nyakát.
– Mindjárt otthon vagyunk, cimbora! Odalent, látod? Most aztán óvatos
légy!
Egyszer, nappal, felhozta már a nagy pejt az ösvényen, de sötétben
sohasem próbált még leereszkedni rajta.
– Csak nyugalom, pajtás – motyogta –, szépen, lassan!
A nagydarab ló a zablát morzsolgatta; ideges volt, de merész.
Puhatolózásképpen egyik lábát az ösvényre csúsztatta, horkantott egyet-kettőt,
aztán végtelenül finoman, mintha hártyavékony jégen sétálna, tipegni kezdett
lefelé a keskeny nyomvonalon. Hébe-hóba kavics gurult le a sziklafalon, s
aláhullott a sziklák közé.
A tizenhatodik nap éjjelén Kristina ellovagolt arra a pontra, ahol a kanyon a
főkanyonba torkollott. Ott üldögélt a nyeregben, fel-felpillantott egy-két arra
cikázó denevérre, s a fülét hegyezte.
Jönni fog. Valahogy megérezte, a lelke mélyén, hogy a férje nem hagyta
magára. Korábban rá-rátörtek a kétkedés pillanatai, de a sötétség közeledtével
mindenfélelme, rettegése az egyedülléttől elpárolgott. Valami biztosan
történhetett, hogy még nem ért ide. Talán Neerland tartotta fel.
Kristina nem kételkedett immár, hogy Neerland a nyomukban lesz.
Neerland olyan ember volt, akiben a gyűlölet volt a hajtóerő. Szüksége volt a
gyűlöletre, akár az ereiben futó vérre. S Kristina meg volt győződve róla, hogy
Neerland nem lesz egyedül, amikor megérkezik.
A lány nem téblábolt gyámoltalanul az eltelt idő alatt, az ilyesmi egyébként
sem volt szokása soha. Ez az élet újdonság volt számára, de nem teljesen
idegen. Ezelőtt is vadászott már, nyúzott is vadat, ezért amikor lőtt egy
szarvast, megnyúzta, feldarabolta, s a hús egy részét csíkokra vágta, hogy
felfüstölje. Ilyesmit nem csinált még, de látta, hogyan kell.
A holmijukat egy sziklaakiszögellés alá hordta, füzek és manzanita
jótékony takarásába, s karcsú fűzfagallyakból meg lombból két kényelmes
fekhelyet készített. Aztán mégis összetolta a kettőt, hogy egyetlen ágy legyen.
A sziklába vájt üregek egykori lakói a szemetet és hulladékot ledobálták a
kanyon fenekére, s az ott halomba gyűlt. Alany felmászott a dombocskára, s
keresgélni kezdett a lim-lomok között, némely dolgot hegyes bottal piszkált ki
a földből.
Talált cseréptöredékeket, fekete-fehér, narancs vagy vörös színűeket,
elkeveredve faszéndarabkákkal meg nyílhegykészítéskor kiszórt
kőszilánkokkal. Rábukkant még viseltes sarumaradványokra, törött kőkésekre,
s mindezekből valamelyest képet nyert a hajdan itt élt emberekről.
Bebarangolta a rég elhagyott lakásokat, szobákat is, s megpróbálta elképzelni,
hogy nézhettek ki azok, akiknek ez volt az otthonuk.
Furcsa, de boldognak érezte magát. Erre magánya negyedik napján döbbent
rá hirtelen. Maga volt ugyan, de a férje visszatér hamarosan, s ezért az
egyedüllét nem hatott rá nyomasztóan. Sokat forgott emberek között, de
mindig szívesen töltötte napjait a meredek hegyi lejtőkön, szerette a hó és jég
ember nem lakta, hideg birodalmát, szerette a sötétlő erdőségeket. Kezdte
lassacskán megkedvelni ezt az országot.
Ahogy körülhordozta a tekintetét, ráébredt, hogy egész eddigi életében erre
készült föl – a síeléssel, a hegymászással, a lovaglással, az úszással... de
bármivel foglalta is el magát, amikor csak tehette, mindig visszatért a magas
hegyek elhagyatott, félreeső zugaiba.
Meglepődött, amikor boldogságára ráeszmélt, ám mulattatta is a gondolat,
hogy mit szólnának a barátai, ha most látnák őt. őt, aki udvari körökben
forgolódott, boldogan és otthonosan látnák mozogni ebben az isten háta
mögötti kanyonban, távol hajdani gondtalan, fényűző életétől.
Felfedezett egy kis lapos, fűvel és bozóttal benőtt területet, amit
könnyűszerrel meg lehetett volna tisztítani és bevetni. Veteményeskertjük
lehetne itt! Közel a kis patak is, lenne hát elegendő vizük. Mindig szeretett
kertészkedni, bár eddig pusztán szórakozásból tette; most munkának
számítana, értelmet nyerne.
Rájött, hogy a szikla tövében emelkedő dombocskától nem bír hosszú időre
elszakadni. Gyermekkorában gyakori vendégük volt Christian Jurgensen
Thomsen, a dán archeológus, aki elsőként osztotta fel az őstörténetet kő–,
bronz– és vaskorszakra. Többször elvitte őt a koppenhágai múzeumba, aminek
látta a stockholmi párját is.
Kristina apja a családi hagyományt követve és neveltetése folytán lett
diplomata, de elsősorban a tudomány és a kutatás érdekelte, így aztán Európa
majd minden tudósa megfordult a házában. Boucher de Perthes és William
Pengelly is ellátogatott hozzájuk, s a történelem előtti ember kialakulásáról
meséltek a leánykának.
Kristinát elbűvölték ezek a különös maradványok, amelyekről korábban
semmit sem hallott, s százával gyűjtögette a cseréptördékeket, saru – és
nyílhegydarabkákat, meg a régi letűnt nép létének többi bizonyítékát.
Mindeközben folyton-folyvást s egyre erősebben nyugtalanította a gondolat,
hogy hátha mégis történt valami az ő emberével, hátha összeakadt
Neerlanddel, vagy indiánok végeztek vele, vagy a lova vetette le.
A tizenhatodik éjjelen azonban kételyei valamiért eloszlottak, s Kristinában
bizonyosság ébredt, hogy visszatér a férfi, akit úgy vár. Valahol odébb, a
sötétségben ott lovagol ő is ugyanezek alatt a csillagok alatt, ő is érzi a sivatag
illatát s az éjszaka hűvösét.
Végül visszaballagott a tanyájukra, lenyergelte s a vízhez vezette a lovát;
aztán kipányvázta a közelben a gyepre.
Órák múlva a ló horkantására riadt fel. Tüstént felkelt az ágyról, és felkapta
a puskát, amit a férfi hagyott ott neki.
A fülét hegyezte, majd végre meghallotta a tompa dobbanásokat, a nyugodt
iramban, egyenletesen közeledő ló poroszkalását. Kristina puskával a kezében
erősen dobogó szívvel várt, s a szája kiszáradt az izgatottságtól.
Akkor meghallotta az ő hangját.
– Jól van, cimbora, sikerült. Itthon vagyunk.
Kristina remegve hullott térdre.

ÖTÖDIK FEJEZET

A Kulcsos egy fekete ló hátán felkaptatott a Csontváz-platóra. Kilovagolt

az üreglakásoktól keletre s a Mocsár-hágótól északra emelkedő magaslati
pontra. Leszállt a nyeregből, s felkapaszkodott a sziklákon egy valamivel még
feljebb ágaskodó kiszögellésre.
Itt nem voltak igazi csúcsok, de azért belátta a kanyonok útvesztőjét meg
végig a völgyet a Várdomb lekopott sziklaszirtje meg a homokbuckák felé.
Csodálatos kilátás tárult ki előtte, leült hát a messzelátójával és várakozott.
A nap nem kelt még föl, de remélte, hogy észrevesz valami szállingózó füst
– vagy porfelhőcskét, vagy fémen megcsillanó hajnali fénysugarat.
Helyesebben azt remélte, hogy semmi ilyesmit nem pillant meg. Azt akarta,
hogy békén hagyják.
Majdnem egy óra hosszat üldögélt azon a helyen, mialatt a nap felkúszott
mögötte az égre, s elsöpörte az árnyakat a szélesen elterpeszkedő tájról. Látta,
hogyan változnak arannyá a Visszhang-sziklák sok, mérföldnyire odébb; látta,
hogyan fakul ki, s válik mozdulatlanná a völgy a nap hevétől, s látta a Tolvaj-
szikla mereven ágaskodó, magányos és sötét nyúlványát, melyet mintha még a
nap sem tudott volna meghódítani.
Látott egy ölyvet... aztán egy csapat vadlovat... és a közelben néhány
fajdot. De sem lovasokat, sem emberi életnek bárminemű jelét nem tudta
felfedezni. Még egy árva indiánt sem.
Miközben szemlélődött, Kristina jutott az eszébe. Lehet, hogy bolondságot
csinált, hogy idehozta őt, hogy feleségül vette. Csak azt tudta, hogy amióta
megpillantotta, érzi, Kristina az ő asszonya, neki teremtette őt az ég.
Kristina műveltebb volt nála, s alaposan ismerte azt a világot, amiről ő csak
keveset tudott. Kétségtelen, hogy megmászta Európa nagy hegyeit, táborozott
is kint a szabadban, sőt még csónakon is bejárta vizeit, de arról fogalma sem
volt, itt minek néz elébe.
A Kulcsos biztosan tudta, hogy szereti a lányt, s hogy a maga módján
Kristina is kezdte őt megszeretni. Csakhogy a szerelem nem elég. A
házassághoz legalább annyi komolyság és megfontoltság szükségeltetik, mint
amennyi szerelem, s a férfi most eltöprengett, mit tegyen. A primitív
körülmények, amiket ő elfogadott, nem voltak Kristinához illőek. A
határvidéki élet sem lehetett a számára sokkal jobb, bár tudomásul vette, s
olyannyira kezdett már hozzáidomulni, mintha beleszületett volna. De nem
akarta, hogy Kristina munkától, naptól és széltől megviselt, fásult asszony
legyen.
Gondolatai másfelé terelődtek. Bizonyos, hogy Neerland nyomozni fog
utána, s nem jön egyedül. Sőt, az ösztönei arra figyelmeztették, hogy bár eddig
szerencsésen megúszta, még egyszer ne számítson a szerencsére vele
kapcsolatban. Veszélyes alak Neerland, olyan, aki tudja, miként adjon
kifejezést a benne munkálkodó gyűlöletnek; és nem gyáva... Bármikor
felbukkanhat.
A Kulcsos várt, majd még egyszer a távcsövébe belekukkantva, újra
megpillantotta a vadlovakat, melyek fáradhatatlanul csörtettek a sűrű bozóton
át a Tolvajszikla melletti folyó irányában. Látta is ott a nyomukat, s
elhatározta, jól megnézi őket. Időnként akadtak közöttük pompás lovak, de a
navajók meg a piuték már kiválogatták a javát.
Kis idő múlva visszarakta a távcsövet a tokjába, és leereszkedett a lóval a
kanyonba. Vágyott Kristina után, de furcsa módon tartott is tőle. Alig tudott
valamit róla, hisz nem beszélt magáról... legalábbis eddig még nem.
Észrevette a felfelé tekeredő füstcsíkot – keskeny füstcsíkot.... ezt elég
hamar megtanulta a lány. A füst figyelmeztethet is, meg hívhat is, ezen a
vidéken azonban, ahol ellenségnek bőviben volt, de barátja egy sem akadt, a
füst csak bajra hívó, jel lehet.
– Semmi – felelte a lány ki nem mondott kérdésére. – Azt hiszem,
visszafordultak.
– Vajon jönnek-e még újra?
A férfi elgondolkodott ezen, emlékezetébe idézve a lovasok arcát, amikor a
kiszáradt patakmeder mögött megbújva kileste őket.
– Igen... az egyikük legalábbis.
Sohasem ismerte a veszély nélküli szabadságot, soha, amióta csak az eszét
tudta, s hozzászokott az éberséghez. Már az ösztöneibe is beleivódott. Nem
lehetett észrevenni rajta, de ott volt minden cselekedetében, mozdulatában, s
figyelme egyetlen pillanatra sem lankadt.
Kristina megmutatta neki a gyűjteményét, ami egészen lenyűgözte.
– Európában tanulmányozzák az ilyesmit, kezd tudománnyáválni.
Ismertem egy embert... – Mesélt neki Thomsenről meg a többiekről,
megemlítve olyan dolgokat is, amiket gyermekkorában meséltek neki.
Aztán így folytatta:
– Odébb van egy kis földdarab, ahol szerintem vethetnénk egy kevés
zöldségfélét. Az indiánok kukoricát termesztettek, meg valamiféle dinnyét
vagy tököt, talán nekünk is sikerülne.
Lesétáltak ahhoz a parcellához, amiről Kristina beszélt. A férfi fejszét is
vitt magával, s hozzáfogott, hogy megtisztítsa a területet. A bozót ritkás volt,
csak néhány bokor meg fücsomók, s késő délutánra egy egész sarkot
kitakarított. Másnap felásta, s Kristina elgereblyézte, majd elvetette a magokat
– kukoricát, babot, borsót meg tököt. A hét végére megtisztítottak és
bevetettek majd fél hold földet.
Ekkorára már nagyyon elkeltek volna azok a holmik, amiket a férfi
kénytelen volt Freedomban hagyni, de mégsem mozdult, nem akaródzott
megint elmennie. Közben azért naponta legalább kétszer ellovagolt a
hegytetőre, a leshelyére, hogy körülnézzen.

Oskar Neerland az utcán ácsorgott, amikor a kereső csapat bekullogott a

városba, s figyelte őket, ahogy kimerültén lekászálódnak a nyeregből, és
betérnek egy italra a kocsmába.
Sam előszedett egy üveget a pult alól, és eléjük rakta. Kérdeznie sem
kellett.
– Elveszítettük – mondta Chesney. – Egyszerűen elnyelte a föld.
 – Visszajön az még – szólt Kimmel. – Élelemre lesz szüksége. Az
égvilágon semmi sem volt nála, amikor elsöpört innét, csak egy női fésű.
Neerland bement utánuk, nekidőlt a pultnak, s rájuk sem nézve
hallgatózott. Idáig követte a Kulcsost, most pedig fülelt, hogy elcsípjen
valamit a lövésekről meg a Johnny gyilkosáról folyó beszélgetésből.
– Tudod, hol veszítettük el a nyomát? – mesélte McAlpin. Short e szavakra
felkapta a fejét. – A Mormon-forrásnál!
Sam egy poharat törölgetett, a keze megállt a levegőben.
– A Mormon-forrásnál?
– Úgy ám! – McAlpin nem bírta magába fojtani a történteket. – Egyenesen
odaavezetett minket, aztán eltűnt, mint a kámfor.
– Átkozottul sokat locsogsz! – mordult rá Short. Sam a pultra tette a kezét.
– Mormon-forrás... hisz az az Elveszett Szekerek rejtekhelyének a kulcsa!
Hé, gazdagok lehetnétek! Mikor mentek vissza?
– Hát... – McAlpin lerakta a poharát. – Szerintem ...
– Szóval hagyjátok meglépni – vágott közbe Neerland.
Csak a tekintetek fordultak az idegen felé, az arcok üresek, kifejezéstelenek
maradtak. Kivéve Chesney-ét.
– Egy nyavalyát! – tört ki mogorván. – A pokolba is követem, ha kell!
– Mindőtöknek birtoka van, amiről gondoskodni kell, amire vigyázni kell –
folytatta Neerland. – Én bezzeg szabad vagyok, mint a madár.
– Hová akarsz kilyukadni – kérdezte Chesney.
– Kifizetődőbb felbérelni valakit, aki elteszi láb alól ezt a gyilkost. Ti
törődhetnétek a farmotokkal, én meg az üldözéssel. Majd én előkerítem.
Tulajdonképpen tudom is, kicsoda.
– Ismered?
– Aha... Matt Keelock a neve. Azért használ olyan bélyeget.
– Nem kell nekünk segítség – szólt közbe Hardin. – Magunk is elbánunk
vele.
– A nevem Oskar Neerland. Azért jöttem nyugatra, hogy felkajtassak egy
nekem való helyet, ahol letelepedhetek. – Körbemutatott a kezével. – Pofás kis
városnak néz ez ki, és én el is tudnám végezni, a munkát helyettetek. Na
persze, valamiféle előjogra igényt tartanék.
-------------------------------------------
*A szó jelentése: kulcsra járó zár.

– Előjogra?
– Hát, nem akarok csak úgy, a magam kontójára emberre vadászni. A jogot
akarom, hogy vadászhassak rá, mintha én lennék a békebíró.
Ez új volt, látszott mindenki ábrazatán. Hardin mondani akart valamit,
aztán mégis csendben maradt. Bili Chesney makacsul hallgatott. A többiek
meg Chesney-re és Hardinra pislogtak, hogy melyik veszi át a szót.
– Nincs minálunk semmi baj – jelentette ki Hardin. – Szerintem semmi
szüksége a városnak békebíróra.
Neill hallgatott. Egyetlen vágya az volt, hogy otthon lehessen már végre a
feleségénél, a farmján. Pillanatnyilag azt se bánta volna, ha sose kéne onnan
kimozdulnia, s tetszett neki az ötlet, hogy valakire rátestálnák ezt a haj-
tóvadászatot. De valahogy nem nyerte meg a bizalmát ez a hidegen fölényes
idegen... egyáltalán nem bízott benne, és sejtette, hogy Hardinnak is ugyanez
az érzése.
– össze kell hívni a városi bizottságot – mondta Chesney pillanatnyi
gondolkodás után. – Mi nem vagyunk elegen.
Sam meghökkenve nézett rá, Neill is. Hardin egyáltalán nem volt
meglepve.
– Úgy értem – folytatta Chesney –, hogy rajtunk kívül mások is szavaznak
még.
– Itt leszek a közelben – felelte Neerland letéve a poharát a pultra. – A
patak túlpartján vertem sátrat.
Kiballagott, s az ajtószárnyak visszacsapódtak mögötte. A helyiség
elcsendesedett. Aztán Neill szólalt meg:
– Nekem haza kell mennem. Az asszony aggódik már.
– Az enyém is – csatlakozott Hardin. Chesney kihúzta magát.
– De hát miért ne! Miért ne bérelnénk fel ezt a fickót? Mi szépen ülhetnénk
a fenekünkön, hadd folytassa ő... csak az akasztásnál akarok ott lenni, amikor
átvesszük
Keelockot. Hagyjátok, hadd kerítse elő, majd utána belépünk mi, és
hivatalossá tesszük a dolgot!
– Azt sem tudjuk, ki ez, Bili – ellenkezett Hardin. – Nem tudjuk, kiféle,
miféle.
– Á, a fenébe is! – türelmetlenkedett Short –, bármikor összehívhatjuk a
bizottságot, és kitehetjük a szűrét. Azért, mert felbéreljük, még nem kell
megtartanunk őt. Az az igazság, én nem hiszem, hogy leragadna itt nálunk.
Csak addig érdekli a dolog, amíg Keelockot el nem kapja.
– Ezt honnan szeded?
– Ide, figyeljetek! Tudta, hogy kiről beszéltünk, sőt még a nevét is tudta.
Az a gyanúm, a mi papasunkat hajszolva keveredett ide hozzánk.
– Akkor meg minek fizessünk neki? – kérdezte Hardin. – Gyerünk, Neill!
Megyek veled.
Chesney haragos pillantást vetett rájuk, amint megindultak az ajtó felé.
– Ezek szerint ellenzed, Hardin? Ellenzed, hogy felbéreljük ezt a fickót?
 Hardin megtorpant, egy hosszú, lomha percig mérlegelte a dolgot, aztán
csendesen kijelentette:
– Igen, Bili, ellenzem. Nem tetszik nekem ez az alak, nem bízom benne.
Azt mondom, a mi kígyónknak mi tapossuk el a fejét.
Chesney szándékosan hátat fordított nekik, mire kisétáltak mind a ketten. A
lókikötő korlátnál Neill meghúzta a haslót.
– Nem is tudom, mit gondoljak Biliről – mondta. -Megváltozott.
– Majd kijózanodik, kölyök! Csak fáradt és rosszkedvű, mint mindnyájan.
Neill mégis biztosra vette, hogy Hardin nyugtalan. Chesney valóban más
lett. Kedvetlen volt, ingerült. Mindig is kemény ember volt, de az a
jellegzetesen fanyar, derűs humora mintha elhagyta volna. Neill mindig
tisztelte Bili Chesney-t, sőt csodálta is. De a jelenlétében mindenkor zavarban
volt kissé, örökké attól félt, arra ügyelt, nehogy valami helytelen dolgot
mondjon vagy tegyen. Az volt az érzése Bili Chesney-vel kapcsolatban, hogy
ennél az embernél nincs pardon, ő mindig halálosan biztos a maga igazában...
nem volt éppenséggel hőzöngő vagy erőszakos, csak éppen ha eldöntött
valamit, akkor az atyaúristen se tudta meggyőzni arról, hogy más helyes út is
létezik.
Oskar Neerland a patakparti táborából figyelte, ahogy Hardin meg Neill
kilovagol a városból, s elmosolyodott. Nem éppen nyájasan.
Mindig felismerte az ellenfeleit, és tudta, milyen hibát követtek el ezek
ketten. Azt képzelték, hogy a kivonulásukkal meghiúsítják a tanácskozást,
megakadályozzák az egész tervet... az idősebbik legalábbis biztosan úgy vélte.
Rendszerint elég volt, ha egy ember kivonult, s az ilyen gyűlések mindjárt
feloszlottak; ráadásul ez a társaság fáradt és hazavágyó emberekből állt.
Neerland azonnal és helyesen kikövetkeztette, hogy a meghatározó személy
Chesney. Hardin a maga megfontoltságával talán a legeszesebb a gárdában; de
épp mert okos volt, hajlott a középút felé. Chesney viszont olyan anyagból
volt gyúrva, amilyenből a fanatikusok. Short és McAlpin – mindnyájuknak
megtanulta a nevét első hallásra – azt teszik majd, amit Chesney.
Kimmel... őt még nem tudta kiismerni. Józan, szívós ember. A végső
összecsapásban ő is ott lesz a küzdők között. Oskar Neerland úgy határozott,
jobb lesz, ha kerüli, ha kitér minden olyan helyzet elől, amelyben Kimmel-lel
nézeteltérésbe keveredhet. A támadó fél leszerelésének néha az a legjobb
módja, ha az ember nem ad neki alkalmat a támadásra. Neerland le tudta
szerelni a szívós ellenfeleket, ha kellett, de célszerűbbnek látta, ha nem
keresztezi az útjukat, ha nem ad nekik támadási felületet.
Neerland odaballagott a tűzhöz. Forrt a vize.
Beleöntötte a kávét a kannába, és gondolataiba mélyedve várt. Két legyet
akart ütni egy csapásra. Vissza akarta adni a kölcsönt a Kulcsosnak, meg a
várost is zsebre akarta vágni. Nem sokat nézett ki belőle, de annyit
mindenképpen, hogy megérje a fáradságot. Olyasmi lesz, mint amikor elcseni
az ember a gyerektől a cukorkát. Utána majd továbbáll nyugat felé a szőkével,
meg a szép kis summával, és valahol másutt újra belevág. Attól az órától
fogva, hogy belovagolt Freedomba, tudta, mi a teendője.
Oskar Neerland nem volt valami agyafúrt. Nem szövögetett körülményes,
bonyolult terveket, azon egyszerű oknál fogva, hogy maga sem volt bonyolult
lélek. Nagydarab volt, kemény és goromba... és tökéletesen gátlástalan, ha a
mások jogairól volt szó.
Loccsintott egy kis hideg vizet a kannába, hogy a zacc leülepedjen. Neill
egy pillanatig sem jutott az eszébe.
Nem számolt Kristinával sem, azon kívül, amit ellene tervezett. Pedig ha
tudott volna szellemet idézni, kaphatott volna néhány jó tanácsot egy bizonyos
osztrák katonai attasétól, aki ugyancsak félreértette Kristinát.

HATODIK FEJEZET

Matt Keelock bizakodó, reményekkel teli ember volt, de illúziókba nem

nagyon ringatta magát. Határozott, biztos elképzelése volt arról, mit vár az
élettől. Legalábbis arról, hogy mit akar mindenekelőtt.
Farmot akart jó legelővel, elegendő vízzel, tehéncsordát, amiből megélhet,
és lovakat, mert szerette őket. Nem arra ácsingózott, hogy vagyon, örökség
hulljon az ölébe, hogy gazdag lányt kapjon feleségnek, vagy hogy lopott
pénzen tollasodjon meg. Tudta, hogy nem könnyű boldogulni, s nem is a
könnyebbik utat választotta. Büszke volt rá, hogy a maga útját járja, hogy
maga szelidít vadlovakat magának, s a maga csatáit vívja. És megkeresi a
maga pénzét.
Azt, hogy küzdelemnek néz elébe, s hogy ellenségei több irányból is
rátörhetnek, világosan látta, és e tényt elfogadta. Ha nagyon akarják,
megkaphatják tőle a magukét, összemérte már az erejét a földdel is, meg más
emberekkel is, készen állt, hogy a legjavát nyújtsa annak, amire képes, vagy
még többet.
Kristina meglepetés volt. A szíve mélyén ott volt ugyan az asszony képe, az
asszonyé, aki mellette jár majd, nem mögötte. Az arca homályos volt még, de
a jelleme nem. Tudta, hogy korántsem lesz gondtalan a jövő, amit eltervezett,
s tudta, miféle asszonyra lesz szüksége hozzá. Amikor Kristinát
megpillantotta, nyomban tudta, hogy ő az.
Képzeletében felépítette az otthont, ahová vinné a lányt, akit megálmodott,
de most, hogy rátalált, mégsem volt hová vinnie. Otthonuk egy kiugró szikla
alatti vízmedence szélében, mostoha, zord vidéken volt.
 Minden nap, amit itt a hegyekben töltött, kutatással telt: kutatott a
környéken ellenségek után, s kutatott a gondolataiban is, valami tervet,
cselekvési irányt keresve.
Egy férfinek legyen terve, célja. Ha nincs határozott elképzelése, nincsen
semmije. Egy férfi, akár a tengeren úszó hajó, többszöri irányváltoztatással is
eljuthat a kitűzött céljához, de akkor is haladjon, mindig haladjon valamerre,
ne csak sodródjon!
Matt Keelock nem kívánt a navajók földjén maradni. A déli és a nyugati
vidékeket kedvelte, a Fehér-hegységet meg az attól nyugatra eső erdős tájékot.
Tudott azonban egy, a Kolorádó szakadékaiban tartózkodó vadlócsapatról,
azokat akarta. Látta őket egyszer, s közöttük egy csikót.
A navajó és ute indiánok mostanára ugyan befoghatták őket, de remélte,
hogy nem. Erre az elhagyatott, messzi vidékre még az indiánok is csak ritkán
vetődtek. Kis szerencsével keríthet magának néhány pompás tenyészállatot.
A vadlovak többsége nem sokat ért, de a síkságokon meg a hegyekben
kószáló sok ezer között akadtak nagyszerű példányok. Az idő és a nem
szabályozott keveredés biztosan megváltoztatja őket, a legjobbak
kiválogatásával a minőségük még inkább romlik, s nem kell hozzá sok idő,
teljesen elsatnyulnak. Most azonban még nem így állt a helyzet.
Ez a vadménes különleges származású volt, ez magyarázta, miért olyanok,
amilyenek. S Matt tudta, hol keresse őket. Holnap Kristinával északnak, a
folyó felé indulnak majd, és megpróbálják fellelni őket.
A legérzékenyebben az érintette, hogy igen nagy szüksége volt már
utánpótlásra. Amikor elmenekült Freedomból, nyomában acsarkodó
üldözőivel, otthagyta az egész holmit, amiért pedig oly nagy utat tett meg.
Hús is kellett volna már, és jó esélyük volt rá, hogy a másnapi út során el
tudnak ejteni egy szarvast vagy vadjuhot.
Kristina a medencénél várt rá.
– Kész a vacsora – mondta; de egyikük se mozdult. A lemenő nap vörös
fénybe borította a szurdokot, a falai mintha eleven tűzben fürdöttek volna.
Csak álltak és figyelték a fény játékát, hallgatták a fajdok panaszos, feleselő
rikoltozását.
– Szeretem a nyugalmat – mondta Kristina. – Szinte átitatja minden
porcikámat, elűzi a zaklatottságot, elfeledteti minden gondomat.
A vacsorájukat majdnem teljes csöndben fogyasztották el. Beszélgettek egy
keveset köznapi apróságokról, eltelve egymás közelségétől.
Mielőtt lepihentek volna, Keelock tett még egy kis sétát a karám körül, ami
csak rőzséből meg fák közé kifeszített kötelekből állt. A pej már elfeküdt, és
hízelegve megcibálta a kabátujját.
A táboruk jól el volt rejtve. Ha bárki is elhaladt volna a Mocsár-hágó felé –
de olyan ember nem sok lehetett –, eszébe nem jutott volna, hogy letérjen és
beljebb hatoljon a kanyonba. A kanyon bejárata jó széles volt, de
érdektelennek látszott, a Mocsár-hágó viszont messziről vonzotta az arra
járókat.
Matt az odébb tátongó hatalmas üreg felé tekintett, amely a titokzatos
romokat rejtette. Fölötte a kihasadó sziklafalon évezredek lecsorgó esővize
hagyott sötét ereket. A kísérteties csöndbe burkolózó óriási romok eltörpültek
az üreg roppant terjedelme s a fölébük tornyosuló szikla mellett.
Előre sajnálta, hogy itt kell hagyniuk ezt a pompás helyet. Szellemek lakták
ugyan, ezt érezte, de ő sem háborgatta őket, s úgy látszik, azok is tudták, hogy
közös úton járnak, mintha megérezték volna e hallgatag táj iránti szeretetét.
Kristina nesztelenül hozzálépett, és megállt mellette a nagy csöndben.
– Azok után, amiket tapasztaltál, egészen más világnak tűnhet ez itt neked
– szólt Keelock.
– Boldog vagyok, hogy az, Matt, és amikor körülnézek, már valahogy
nehéz elképzelnem, hogy valaha másutt is éltem. Az én népem hegyi nép volt
egykor, a vérünkben van a vonzódás a természethez.
Reggel egy bokrok és omladékkövek borította kanyargós ösvényen
kilovagoltak a kanyonból, és észak felé vették az útjukat. Keelock kétszer is
látott antilopot a messzeségben. Amikor egy kannyul szökkent föl a lova
patája alól, figyelte, ahogy odébbugrál, és a harmadik szökkenésnél coltja
egyetlen lövésével leszedte.
– Az embernek felkophat az álla, ha nyúlhúson él – jegyezte meg –, de
legalább hús, még ha kevés is.
Kétszer akadtak rá vadlónyomokra, alaposan megvizsgálták őket. Az egyik
csapást mérföldeken át, követték, de amikor a lovak lejjebb ereszkedtek a
mélyebb kanyonokba, nem mentek utánuk.
– Az a csapat, amit keresek, még északabbra tanyázik – mondta Keelock. –
Menjünk tovább!
A Csizma-fennsík alján jártak, amikor végre megpillantották őket. A lovak
végigügettek a Holdfény-szurdokban, s amikor leértek a lapályra,
szétszéledtek, és legelni kezdték a bozótot meg a füvet.
Percekbe telt, mire felbukkant az aranyszőrű csődör. Felszökött egy domb
tetejére, s csak állt ott mozdulatlanul, feltartott fejjel, a fülét hegyezve.
Bő mérföldre voltak tőlük, de a levegő tiszta volt és Keelock távcsöve
közel hozta őket.
– Olyan a szőre, akár a vert arany – mondta, s mintha egy fehér folt volna a
farán.. Azt hiszem, ők azok, őket kerestem.
A messzilátóját a többi ló felé fordította. Huszonöt-harmincan lehettek, a
többségük kanca, s egy csomónak a farán vagy a lapockáján fehér foltot vett
észre. Másféle jelzést nem lehetett rajtuk látni.
Keelock odanyújtotta a távcsövet Kristinának.
– Figyeld a csődört! ő kell nekem, meg még egy pár közülük.
– Sok évvel ezelőtt egy mormon keveredett erre a vidékre – folytatta –,
olyan gyönyörű lovai voltak, amilyeneket életedben nem láttál. A fickót Ed
Linnettnek hívták, s az eredeti állományt még az apja hozta magával nyugatra
Virginiából meg Kentuckyból. Aztán Ed szerzett egy pompás csődört meg
néhány kancát az idahói Nez Percés-ből.
– Hát nem vadlovak?
– Arra mérget vehetsz, hogy azok... elvadultak. Ed aztán egy
grizzlymedvével való összecsapásban pórul járt. Egy csikót kajtatott éppen,
amit az egyik kanca elrejtett, s egyszerre találtak rá a grizzlyvel.
Megsebesítette a medvét, erre az nekirontott. Ed végzett a medvével, de az is
végzett vele.
– Bátor ember lehetett.
– Az hát, pedig sose volt több hatvan kilónál, vaságyastul. Amikor a grizzly
rávetette magát a csikóra, nekiesett Ed Linnettnek is. Edet össz-vissza tépte,
marcangolta a fogaival meg a karmaival, de a medvén is volt vagy kilenc-tíz
késdöfés, ahol Ed belevágta a vadásztőrét. Ed mindenre képes volt, úgy
féltette a lovait.
Kristina és Matt abban a kiszáradt patakmederben lovagoltak tovább, ami a
vadlovak útját keresztezte, s óvatosan haladtak, nehogy megijesszék a ménest.
De Matt Keelock még akkor is ügyelt rá, hogy mi történik a hátuk mögött.
Régen megtanulta már, mi a túlélés alapszabálya: figyelj a hátad mögé, és
tartsd a pisztolyt a kezed ügyében!
Matt meg sem próbálta most elfogni az aranyszőrü csődört. Csak annyit
akart, hogy nagyjából behatárolja a mozgási területét, s kiderítse, merre
vannak az ivóhelyei meg a kedvenc legelői. Mi több, azt akarta, hogy a lovak
hozzászokjanak a jelenlétéhez, s úgy érezzék, nem jelent veszélyt számukra.
Közvetlenül napnyugta előtt kétszer is fél, mérföldnyire vagy még
közelebb óvakodtak hozzájuk, de mindkétszer kitértek előlük, elég időt
hagyva a csődörnek, hogy észrevegye őket, s megtudja, őt is észrevették. A
csődör, emelt fejjel, kitágult orrlikakkal bámult utánuk, amikor másodjára alig
néhány száz, yardnyira ellovagoltak mellette.
Aznap éjjel a Hoskinini-fennsík egy horpadásában táborozták le, a tüzük
fényét jól leárnyékolták a teknő szélét benőtt bozótok s a felhalmozódott
sziklatömbök.
Az éjszaka folyamán hallották, ahogy a lovak elvonultak mellettük, egy
pillanatra megtorpantak, amikor megszimatolták az emberszagot, majd
továbbálltak. Egyikük kicsit őgyelgett még, aztán ő is a többiek után eredt.
 – Ez az egy – súgta Matt – nemrég csapódhatott hozzájuk. Még nem vadult
el egészen, tán emlékszik az ember szagára meg a tábortűz füstjére.
Matt sokáig ébren feküdt, azután is, hogy Kristina elaludt, nézte a
csillagokat, és az üldözői jártak a fejében. Konok emberek ezek, hisznek
benne, hogy jogos, amit tesznek, és nem fogják egyhamar feladni. Mielőtt
elnyomta az álom, Matt azon töprengett, vajon mi lesz a következő lépésük.
Sem Freedomban, sem a környékén nem óhajtott senki Bili Chesney-vel
ellenségeskedésbe keveredni. Tisztelték a határozottságát, őszinteségét és
bátorságát, de azzal is tisztában voltak, hogy cudarul konok és türelmetlen tud
lenni. Erélyesen és céltudatosan vágott bele mindenbe, s ha valamit, ami rá is
tartozott, meg kellett csinálni, késedelem nélkül megcsinálta.
Ezért aztán amikor másnap reggel, röviddel nyitás után betért a kocsmába,
Sam jónak látta, ha figyel. Elég régóta volt már csapos és tartott fenn
kocsmákat, hogy felismerje, ha valami baj van, márpedig tegnap este ilyesmit
szimatolt.
– Neerland járt már itt? – kérdezte Chesney.
– Hagyd a fenébe a fickót, Bili! Született bajkeverő. Chesney éles pillantást
vetett rá.
– Bajt csak a Kulcsosra hoz.
– Talán... de talán a mi fejünkre is.
Chesney nem is figyelt rá. Már döntött, és nem volt hajlandó vitatkozni.
– Nem kell, hogy tetsszen neked. Nem úgy nézett ki, mint aki népszerűségi
versenyen akarna indulni.
– Meg akarjátok tenni a város békebírájának?
– Ő akarja így. Csak kerítse kézre azt az alakot, bánom is én, minek hívja
magát.
– Nem tetszik ez nekem, Bili! Chesney ingerülten kapta rá a szemét.
– Azt hiszed, számít, hogy neked tetszik vagy nem? Talán te akarod
elcsípni a fickót?
Sam szája elkeskenyedett, és hirtelen hátat fordított Chesney-nek. Az
ember kénytelen néha beadni a derekát. Végül is Johnny Chesney barátja volt,
és a barátság fontos dolog ezen a vidéken.
Aztán bejött Taplinger, utána meg George Bensőn, és mindketten
lezökkentek egy asztalhoz. Egyikük sem járt sűrűn a kocsma tájékán, és Sam
jól sejtette, most mi járatban lehetnek. Chesney ellépett a pulttól, és a
poharával odaballagott hozzájuk.
Taplingemek a város szélén volt a háza, és néhány tehenet tartott a közeli
dombokon. Tervezte, hogy épít egy fürészmalmot, de csinálni még nem csinált
semmit. George Bensőn a vegyesboltban volt társtulajdonos, pökhendi alak,
aki örökké politizált, és hangoztatta, hogy keleten még irodája is volt.
 Sam kivitte az italukat, aztán visszatért a pulthoz, hogy folytassa a
pohártörölgetést. Mitchell még hiányzott... Ha befut, akkor aztán megindul a
tanácskozás a békebíróról. Sam kinézett az ablakon, le a keskeny és poros
mellékutcára,, ami Hardin házához vezetett. Miért nincs már itt Hardin?
Freedom városának most volna a legnagyobb szüksége az ő higgadtságára és
eszére.
– Hát persze, hogy kell egy békebíró – erősködött Taplinger. – Túl sok
bajkeverő kódorog erre manapság. Az a fickó is, amelyik itt lövöldözött a
minap! A senkiházi csavargója!
– Erről nem vagyok igazán meggyőződve. – Bensőn kivette a szivarját a
foga közül.
– Odaát a boltban azt mondták, jókora halom holmit összevásárolt...
jókorát.
Taplinger felnevetett.
– George, tudod te azt jól! A következő percben már hitel kellett volna
neki. Túl sok efféle pofával volt már dolgunk. Más lenne, ha volna valami
tulajdona a környéken.
Bejött Joe Mitchell, és odament az asztalukhoz. Rendelt egy sört, aztán
csontos karjával az asztalra könyökölt.
– Szóval azt mondod, Chesney, hogy ez a te embered alkalmas a munkára?
Chesney visszanézett rá.
– Ő kérte, hogy megkaphassa. Úgy nézem, kemény legény, bárhol
megállná a helyét.
Sam lerakott egy poharat a pultra, és kibámult az utcára. Hol ez a Hardin?
Vagy Neill? Neill nem volt forrófejű, ez mellette szólt, és valahogy úgy tudott
ellenállni, hogy még csak nem is vitatkozott.
John Ware nem volt a városban, odaát járt Prescott-ban, de John biztosan
nem menne bele, gondolta Sam, ő aztán nem. őrültség, amit tesznek... nem
volt még itt olyan vitás kérdés, amit a város lakossága maga nem tudott volna
elrendezni.
Hébe-hóba tudott csak kivenni néhány szót, de a többit ki tudta találni. Hát,
lehet, hogy maga ellen fordítja Bili Chesney-t, és akkor persze Neerlandet is,
de akkor is nemmel fog szavazni. A legrosszabb az volt a dologban, hogy a
maguk hozta törvények szerint elég, ha a birtoktulajdonosok egyharmada van
jelen, ha a várost érintő ügyben szavazni kell, ami azt jelentette, hogy csak
tizenkét ember kellett egy békebíró kinevezéséhez. S ha a lista elején ott áll
Taplinger, Chesney, Mitchell meg Bensőn, akkor a többi név is meglesz.
Később megérkezett Short és McAlpin, és odamentek a pulthoz. Chesney
odakiáltott nekik.
– Majd később – kurjantott vissza Short. Aztán Samre nézett. – Add már
azt az üveget!
Sam odalökte nekik, majd még két poharat. Az asztal felé intett a fejével.
– Nem tetszik nekem ez az ügy. Rohadtul nem tetszik.
Short vállat vont.
– Mit izgulsz? Nem a te bőrödről van szó. Felkapta az üveget, és
McAlpinnal letelepedtek egy üres asztalhoz. Sam látta, hogy Short valami
tervet rajzolgat az asztallapon. A kezében ceruzát tartott, s egy X-et írt vele.
– Na mostan ez itt – mondta – a Mormon-forrás. Ha mi... – Short hangja
elhalkult, úgyhogy Sam semmi többet nem hallott. De nem is volt szüksége
többre. Már megint azok az Elveszett Szekerek! Chesney átjött az asztalukhoz.
– A fenébe is, Short! – mordult rájuk. – Beszédem van veletek, azt
akarom...
– Tudom, mit akarsz. Békebírót akarsz csinálni Neer-andból, hadd vegye a
nyakába ő az embervadászatot. Rendben van, megszavazom.
– Én is – bólintott McAlpin.
Chesney sarkon fordult és visszament az asztalukhoz. Sam hallgatózott, és
eleget hallott... Hol az ördögben van már Hardin?

HETEDIK FEJEZET

Matt Keelock nagy gonddal szövögette a terveit. Kellett neki az a csődör

meg néhány kanca, ezért nem mozdult a közelükből, hadd szokják a jelenlétét,
és figyelte, merre legelésznek, hová járnak inni. Egy héten belül mindegyik
lónak ismerte már a nyomát. Az első nap lőtt egy antilopot, a negyediken egy
szarvast.
Ő meg Kristina mindig együtt voltak. A lány mellette lovagolt, mellette
vadászott. A bőre elvesztette már a fehérségét, megfogta a nap és a szél. A
vadon kezdte megérinteni a lelkét; már belülről is érezte ezt a csöndet és
nyugalmat. Milyen messze került mindattól, amit Európában maga mögött
hagyott! Nagy ritkán merült csak fel az emlékezetében, annyira igénybe vette
és lebilincselte ez a napról napra zajló élet.
A tizedik napon, minthogy a kávéjuk elfogyott, visszalovagoltak a
kanyonbéli táborukba, a nagy romok mellé. Keelock sokáig kémlelődött a
környéken, mielőtt megközelítette a helyet. Körbejárta, minden szögből
megvizsgálta a katlant, hátha rejtőzködik valaki a közelben. Csak órák múlva
ereszkedett le a kanyonba, akkor is egyedül.
Miután lepakoltak, Keelock otthagyta a málhásállatokat, és egymagában a
kanyon bejáratához ügetett. Amikor kiért a Mocsár-hágóra nyíló torkolathoz,
leszállt a nyeregből, mokasszint húzott, és leballagott az ösvényhez, hogy
megnézze, járt-e arrafelé valaki.
 Kevés nyomot lehetett látni, többnyire apró testű indián lovakét vagy
vadlovakét, ám amikor megfordult, hogy visszainduljon, egy csizmanyomra
lett figyelmes. Nagydarab, súlyos emberé lehetett. Nem messze tőle
patanyomokat, frissen patkolt ló nyomait vette észre.
Az elhaladó ember megállt itt, leszállt a lováról; nyilván nézelődött, fülelt.
Aztán továbblovagolt a Mocsár-hágó irányában.
Keelock sose látta még Neerland lába nyomát, de sejtette, hogy az övé
lehet. A súly, a termet nagyjából megfelelt... a magasságára a léptei hosszából
következtetett. Amikor Matt visszatért a lovához, köveken lépdelt, vigyázva,
hogy ne hagyjon nyomokat.
Kristina állva várta őt, amikor felért az ösvényen. Elébe futott.
– Odakint – mutatott hátra Keelock – nyomokat láttam. Azt hiszem, Oskar
Neerlandé.
– Ránk fog találni? Keelock megvonta a vállát.
– Meglehet, hogy a táborunkra rábukkan. Túl sok áruló jelet hagytunk
magunk után. De a kifelé vezető nyomainkra nem fog ráakadni, ha csak nem
ért a kísértetnyomokhoz. Megigazítottam az ösvény alsó végét, bokrokkal
álcáztam a bejáratot... úgy néz ki, mintha évek óta nem vetődött volna erre
senki. A köves részeken meg nem marad nyom.
Megállás nélkül ügettek észak felé, amíg vissza nem érkeztek az
aranyszőrű csődör birodalmába, s azt az éjszakát a Holdfény szurdokban, a
sziklás perem közelében töltötték. Az egymásra torlódó, hatalmas sziklák
elhúzódtak észak felé a San Juan-fennsíkig meg azon túl.
Nyugat felé lassan árnyékba borult a vidék, s akkor tüzet raktak.
Matt karon fogta Kristinát, s nyugat felé mutatott, ahol vagy tíz mérfölddel
arrébbb roppant hegytömeg zárta le a szemhatárt.
– Az ott a Senkiföldje-plató – mondta. – A legmagasabb pontja jó ezer
lábnyira magasodik a vidék fölé, s ötszáz lábnál sehol sem alacsonyabb.
Kilenc mérföld hosszú, a teteje lehet egy-másfél négyzetmérföld. Azért hívják
Senkiföldje-platónak, mert azt tartják, nem vezet út a tetőre. Szerintem pedig
van út. Ha elválunk, eredj a nyugati oldalára! Valamivel az út kétharmadán túl
van egy hely, amit meg akarok nézni magamnak. Ott álj meg, ahol a szikla
keletnek fordul. Odamegyek érted.
A következő reggelen megpillantották a csődört, váratlanul és egészen
közel.
Nyugati irányban lovagoltak, az Orgona-szikla mellett, amikor a csődör
előbukkant egy hasadékból, és kapaszkodni kezdett az oldalban. Alig ötven
yardnyira tőlük megtorpant, feltartott fejjel, remegő orrlikakkal. Ha sík vagy
legalább könnyebb terepen lettek volna, Matt talán megpróbálkozik a
befogással. Gyors lerohanással meg egy jó lasszódobással el is csíphette
volna. Csakhogy az ereszkedő talaja laza homok volt, lerohanásról szó sem
lehetett. Még el találna törni a lova lába, vagy ha elvétené a dobást, minden
addigi fáradozása kárba veszne.
A csődör varázslatos látványa rabul ejtette. Közelről még sokkal
pompásabb volt, mint messziről. A szőre akár a csillogó arany, a farán a fehér
folt is arany pöttyökkel volt teli. Az orra is fehér volt, meg három bokáján a
kamásnik is. A nyaka ívelt, a fejtartása büszke.
Csak állt, s a fülét hegyezve meredt Mattra meg Kristinára. A kancái fürgén
kikapaszkodtak mögötte a hasadékból, és köréje gyűltek. Megálltak egy
pillanatra, mint egy csoportkép.
– Hahó, cimbora! – szólt Matt. – Barátok leszünk?
A ló megrázta a fejét, aztán egy horkantással megugrott, és kivágtázott a
sziklák közt a szabad területre, a szorosan nyomában rohanó kancákkal. A
többi ló közt sok fiatal mén is volt, de akár kanca, akár mén, mind
csodaszépek voltak. A mének, vette észre Matt, tisztes távolságból követték
őket.
Amint eltűntek a lenti lapályon, Matt Kristinára pillantott.
– Mit gondolsz? – kérdezte. – Megéri?
– Meg hát – felelte Kristina –, de még hogy! Ó, Matt, micsoda gyönyörű
állat!
Ezután sietve megindultak a lovak után.
– Kris – szólt Matt –, beszélnek errefelé valami elveszett szekerekről, amik
állítólag színültig vannak aranynyal. Hát, tudod, aki megtalálja, hadd vigye!
Nekem csak az a csődör meg néhány kanca a vágyam.
Egyszer csak megrántotta a gyeplőt, s egy éles fordulattal elállta Kristina
útját, hogy ne mehessen tovább. Kristina nyomkereséshez szokott tekintete
követte Matt tekintetét.
Előttük három patkolt ló még egészen friss nyomai rajzolódtak ki a földön,
melyeket részben eltapostak az arra haladó vadlovak.
– Tegnap esti nyomok – jegyezte meg Matt. – Kris, fedezéket kell
keresnünk.
Megfordította a lovát, s megindult visszafelé a musztángok csapásán.
Sietve követte a nyomokat, át a hasadékon, a sarkában Krisszel meg a málhás
öszvérekkel.
Kis ideig még a nyomokon maradtak, aztán a Hoskinini-fennsík tövében
letértek nyugat felé, a Réz-kanyon torka irányában. A bejáratnál megálltak és
visszanéztek, de sem porfelhőt, sem mozgást nem tapasztaltak a szemük előtt
elterülő vidéken.
– Három ember – mondta Matt –, frissen patkólt lovakkal.
– Minket keresnek? Matt megrántotta a vállát.
 – Lehet.
Még sokáig szemlélték az alattuk elnyúló síkságot, aztán belovagolva a
Réz-kanyonba nyugatnak fordultak. Kora délután tábort vertek a Csorda-
kanyonban, a Piute-plató fölébük tornyosuló pereme alatt.
A sziklák és a bozót védelmében Kristina vadhúst sütött egy aprócska
tűzön, közben Matt lecsutakolta a lovakat, és terepszemlét tartott a környéken.
– Matt, mesélj nekem az elveszett szekerekről! – kérte Kristina, mikor már
evéshez készülődtek.
– Jól van. – Aztán Matt mégis így folytatta: – Kris, azt hiszem, a három
nyom közül az egyik ugyanaz, amit a Mocsár-hágónál láttam. El kéne
rejtőznünk valahol, és meglapulni egy időre.
– Alig van már mit ennünk.
– Hát igen... bírod még egy kicsit? Kristina elmosolyodott.
– Persze, Matt. Amíg te bírod, én is bírom.
Amikor végeztek az evéssel, eloltották a tüzet, és behúzódtak a sziklák
közé egy elég nehezen megközelíthető búvóhelyre, a lovakat pedig
kipányvázták egy mélyedésben.
– Tehát az elveszett szekerek – kezdte újra Matt, miután letelepedtek. –
Régi történet ez. Az egész Nyugat tele van ilyen vagy olyan elásott kincsekkel,
s egyik-másik elő is kerül. Minden országban, ahol valami veszélytől kell
félni, mint mondjuk az indiánoktól, vagy ahol az emberek sokat és hosszan
utazgatnak, a nép hajlamos elásni az aranyát vagy más vagyonkáját. Van, hogy
a tulajdonosok gyilkosság áldozatai lesznek, de van, hogy a józan eszüket
vesztik el. Az arany mindennél csábítóbb tud lenni, de bizony néhány száz
mérföldnyi keserves vánszorgás a nap szikkasztotta és apacsoktól hemzsegő
sivatagban könnyen el tudja tompítani az arany csillogását.
Az úgy volt, hogy tizenhét fickó útra kelt Kaliforniából két szekérrel, a
szekerek előtt meg hat-hat öszvérrel, ami pedig szép szám. Mind a tizenheten
hátaslovon ültek, és mindnyájan harcedzett, alaposan felfegyverkezett férfiak
voltak. A szekereken, némi élelmiszertől eltekintve, temérdek aranyat cipeltek
magukkal.
Hogy mennyit? Hát eleget. Senki sem tudja pontosan, mennyi lehetett, hisz
az ilyen mesék hamar felfújnak mindent. Az arany rudakban volt, és
zacskószám állt az aranyrög, meg a spanyol és francia érmék.
Egy embert elveszítettek a Kolorádó mellett. Mohave indiánok ölték meg.
Valahol a mostani Beale-forrás közelében még egy ember meghalt. Elég
rozzant állapotban volt, mert a Kolorádó melletti összecsapásban beleállt egy
nyílvessző, de arra nem gondolt senki se, hogy belehal.
Már a San Franciscó-i hegycsúcsok is odalátszottak északkeletről, és épp
nyugovóra tértek, amikor a coyotéró apacsok egy csapata körülzárta őket.
Három napig tartott a küzdelem, amiben a fehérek elveszítettek még egy
embert, és ketten könnyebben megsebesültek.
Aznap éjszaka az egyik sebesült meghalt, ami szintén érthetetlen volt.
Akkor már kezdtek nyugtalankodni. Viszontagságos, nehéz útszakasz várt
még rájuk, minden emberre szükségük volt; a legnyugtalanítóbb mégis az a
két felfoghatatlan, rejtélyes haláleset volt. Egyszerűen nem volt rájuk
magyarázat, ezért babonás félelém lett úrrá rajtuk.
A megmaradt tizenhárom emberrel meg a két lomha szekérrel nehéz
helyzetben voltak, tudták jól. A másik sebesült tűrhető állapotban volt, hogy
megüljön a lován, bár az egyik karja fel volt kötve. De félt, Kris. Két sebesült
már meghalt, és ő félt... és joggal.
Három napot baj nélkül, zökkenőmentesen haladtak tovább, de azon az
éjszakán meghalt ez a másik sebesült fickó is. A csapat egyik tagja, egy
Valadon nevű francia naplót vezetett, és leírta, hogy amikor előkészítette a
holttestet az elföldeléshez, az egyik fülében egy apró vér-csöppre lett
figyelmes. Odanyúlt, hát valami drótféleségnek a végét érezte az ujjával.
Valaki megölte ezt a sebesült embert úgy, hogy egy hajszálvékony acéltűt
döfött bele a fejébe a fülén keresztül. Lehet, hogy észre se vették volna soha.
De Valadon akkor már tudta, mitől haltak meg a többiek. S a bűnös köztük
volt.
– Mikor történt ez, Matt?
– Tán tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt. Hosszú időnek számít idekint. Valadon
mindenesetre megijedt, és ezt be is vallotta a naplójában. A gyilkos
bármelyikük lehetett, és persze az indíték világos volt: az arany.
Aznap este a tűznél Valadon elmondta, amit tudott. Kiterítette a lapjait, és
kijelentette, hogy valaki közülük gyilkos. Másnap reggel folytatták az utat, de
már senki sem bízott a másikban.
Valadon meg meg egy ember felderítőútra ment, és coyotérókat pillantottak
meg előttük az úton. Messze voltak még, de rengetegen. Valadon nem tudta,
meglátták-e őket, ezért gyorsan visszaosontak, hogy figyelmeztessék a
többieket.
Úgy határoztak, hogy északkelet felé letérnek egy alig észrevehető
csapáson; így egy időre lerázhatják az apacsokat, akik talán nem is vették
észre őket. Csakhogy ezzel elveszítették az aranyat is.
A baj azzal kezdődött, hogy egy homokviharban letértek az ösvényről. Az
egyik öszvér kitörte a lábát a sziklák között, le kellett lőniük. Keserves
kínlódással vonszolták magukat tovább kelet felé, és aztán kikötöttek a
Mormonforrásnál.
Akkor nem így hívták... ha volt egyáltalán neve, valami indián név lehetett,
de nekik elég volt annyi, hogy vízre, sok-sok vízre bukkantak. Ám azon az
éjjelen egy ember eltűnt. Kiballagott a tábor szélébe valami tüzelőért, s jóval
később tűnt csak fel valamelyiküknek, hogy nem jött vissza.
Senki se látta többé. Követték ugyan a nyomait, de azok odébb, a sziklás
részen egyszerűen véget értek.
Keelock elhallgatott, az éjszaka neszeire fülelt.
– Maradtak hát tizenegyen, beleveszve a sziklák és kanyonok útvesztőjébe.
Számtalan irányban próbáltak átvergődni rajta, de mindig egy zsákutcába
torkolló kanyonban kötöttek ki, s vissza kellett fordulniuk A szekerek miatt
iszonyú kínlódás volt. S akkor még egy öszvér kimúlt.
Az idegeik pattanásig feszültek, többször majdhogynem egymásnak estek.
Volt közöttük egy kölyök is, úgy tizennégy-tizenöt éves. Azelőtt csatlakozott
hozzájuk, hogy elhagyták Kaliforniát, s ő is keletnek tartott. Ez a kölyök talált
rá a kivezető útra. Magasan fekvő, szűk hágó volt, egy sivatagra nyílt, de
átevickéltek rajta, aztán a sivatag előtt délnek fordultak a hegyek mentén, egy
halvány indián ösvényt követve.
Senki se tudja, meddig jutottak, amikor teljesen váratlanul lecsaptak rájuk a
coyotérók. Egyikük mindjárt az első rohamnál elesett, a többiek pedig sziklák
mögé ugorva tüzeltek vissza. Az indiánok elzavarták majd minden lovukat, s
mire a csata véget ért, mindössze négyen maradtak, négy férfi meg a kölyök.
Életben maradt Valadon is, szerencsére, minthogy ő volt az út krónikása. A
nagy összecsapás után majdnem még egyre sor került, de már közöttük, mert
egyik társuk, Trim Newhall, agyon akarta ütni a kölyköt, akit csak úgy
emlegettek, hogy Muley, a mulya. A többieknek úgy kellett lefogniuk
Newhallt.
– De miért, Matt?
– Mert amikor elkezdődött a csata az indiánokkal, ez a siheder elpucolt
onnan és elrejtőzött... sose mozdította a kisujját sem, hogy valamit segítsen.
– De hisz csak egy gyerek volt!
– Errefelé az ilyen korú fiúgyerekeket rendszerint már befogják minden
férfimunkára, s ha felnőttekkel kelnek útra, egyenlően osztoznak a harcban is,
meg a megpróbáltatásokban is. Valadonnak és Camp Fosternek végül sikerült
lebeszélnie Newhallt a szándékáról, hiszen minden emberre szükségük volt.
Minthogy a lovaik jó része odalett, ott kellett hagyniuk a szekereket, ezért
az aranyat átpakolták az öszvérekre meg a lovakra, úgy vánszorogtak vissza a
zord hegyek közé.
Gyorsan kellett cselekedniük. Az indiánok minden percben újra rájuk
törhettek, és túl kevesen voltak már, hogy visszaverjék a támadást. Elrejtették
hát az aranyat, visszatértek a szekereknél felhalmozott készleteikhez, aztán
megindultak dél felé.
Trim Newhall, Camp Foster, egy Ben Hollenbeck nevű ember meg a
kölyök. Valadonon kívül ők maradtak még életben... a kölyköt azóta se hívták
másként, mint
Muley, a mulya.
Elegendő aranyat hagytak maguknál az útra, hogy felszerelést vásároljanak
maguknak, és visszatérjenek a többiért, ami, képzelheted, nem volt csip-csup
mennyiség. Minthogy tizenketten hiányoztak az eredeti társaságból, az
elrejtett arany elég volt ahhoz, hogy a megmaradókat dúsgazdaggá tegye.
Csakhogy Muley-nak pechje volt. Mielőtt a többiek elindultak elásni az
aranyat, őt megkötözték, és csak aztán mentek vissza érte. Végtére is neki nem
járt a juss.
Egyikük mégis meggyilkolta legalább kettejüket, de az is lehet, hogy
hármójukat. Meghalt-e ő is? Vagy ő az egyik életben maradott?
Együtt lovagoltak tovább, fáradhatatlanul, időről időre lovat is váltva.
Gyötrelmes út volt, de átevickéltek Santa Fébe. Ott elváltak, mert egyik sem
bízott a másikban, de a következő reggel Valadon meg Foster úgy határoztak,
megkeresik Trim Newhallt. Meg is találták... egy késsel az oldalában.
A korábbi terv az volt, hogy nyomban visszatérnek az aranyért, de
Valadonnak elege lett, összeszedte a cók-mókját és kereket oldott, még
napnyugta előtt ellovagolt a városból, előbb Las Vegasba, majd St. Louisba.
Sose jött vissza, s a többiekről se hallott többé semmit.
– De ugye visszamentek az aranyért?
– Talán. A kincskeresők bíznak benne, hogy nem, s valószínűleg joggal.
Igazából Valadon napiója nélkül senki sem szerezhetett volna tudomást az
elveszett szekerekről, hiszen amennyire ki lehetett deríteni, a többieket is
megölték.
– Mindnyájukat?
Keelock előszedte a zsebéből a pipáját, jól megtömte, s csak aztán
válaszolt.
– Mindnyájukat. Kivéve Muley-t.
– Rájöttek-e valaha, ki tette?
– Nem.
– Matt! Keressük meg az aranyat! Te ismered ezt a vidéket. Lehet, hogy mi
megtaláljuk.
– Drágám, az én fantáziámat az a csődör sokkal jobban izgatja, mint az
arany, és hosszú távon az még kifizetődőbb is. Ne is próbálj rávenni! Túl
sokan rajtavesztettek már, akik az után az arany után koslattak.
– Nem lehet, hogy a közelben ásták el?
Keelock hallgatózott kicsit, mielőtt válaszolt. Mindig így szokta. Kristina
észre is vette, hogy Matt szünet nélkül figyelte a lovakat, leste minden
mozdulatukat, mert az ő fülük az övénél is százszorta élesebb volt.
 – Gay Cooley – égre-földre kereste az aranyat, mégsem lelte meg soha,
pedig mindenkinél többet tudott róla. Amikor Valadon meghalt, a napló az
unokaöccse kezébe került, aki szintén az arany után vetette magát. Gay
elkísérte.
– És nem akadtak rá?
– Nem, de egy csapat piute indiánra igen. Hadi ösvényen jártak, a Gonosz
ördög felől jöttek lefelé, és az Apák Átkelőjénél eveztek át a Kolorádón.
Valadon unokaöccsét megsebesítették, Gay is kapott egy-két karcolást, a
lovaikat meg szélnek eresztették.
Gay meg az unokaöcs hónapokig nem jutottak rendes ételhez, s az öcsinek
akkorára elege lett. Vette a kalapját, és egyszerűen elhúzott kelet felé, Gayre
hagyva a naplót. Gayen kívül én vagyok az egyetlen a Mississippitől nyugatra,
aki azt a naplót látta egyáltalán.
Matt felállt és leballagott a bozóton át, hogy körülnézzen. Kristina sose
tudta felfogni, hogy tud olyan nesztelenül járni a bozótban.
Matt egy ideig csak álldogált magában, s fülelt. Közben a helyzetükön
töprengett.
A freedomi csapat nem fog felhagyni az üldözésével. Látta az arcukon,
hogy vannak köztük elszánt fickók. Nem veheti félvállról őket, sem
Neerlandet, sem azt, aki esetleg vele lesz. Arra is volt némi esély, hogy a két
gárda egymásra talál. Nagy volt ez az ország, de annyira nem, hogy
visszariadjanak a felkutatásától.
A Mormon-forráshoz készakarva vezette őket, remélve, hogy
mohóságukban az arany után vetik magukat, de a jelek szerint a fogás nem
vált be.
Szüksége volt arra a csődörre meg néhány kancára, és érezte, idővel meg
tudja szerezni őket. Időbe telik még, amíg kideríti, merre vannak a vizes
gödrök, ahol inni szoktak, s kinézi a legalkalmasabb helyet a befogásra. Jó lett
volna harminc-negyven vagy akár még több háborítatlan, nyugodt nap.
Ez az, fel kell tartóztatnia őket valahogyan, el kell hitetnie velük, hogy
elhagyta a vidéket.
Már tudta is, hogyan.

NYOLCADIK FEJEZET

Matt mindeddig elhessegette magától a Tuba City-beli kereskedelmi

állomás gondolatát. Ez az apró elepülés közelebb volt ugyan, mint bármi más,
sokkal közelebb, mint Freedom, de ha csak beteszi a lábát Tuba Citybe, annak
nyomban elterjed a híre, és rövid időn belül eljut Északkelet-Arizona
legtávolabbi sarkába is. Most azonban épp ez volt a szándéka.
 – Összecsomagolunk – mondta Krisnek –, elhagyjuk ezt a tájékot. Prescott
felé megyünk
A lány kérdő tekintetére így felelt:
– Legalábbis azt a látszatot keltjük. Prescottnak vesszük az irányt, jól
látható csapást hagyunk délnyugat felé, amíg vissza nem tudunk kanyarodni a
homokdombokon át, ahol már nem maradnak utánunk nyomok.
– Higgyék azt, hogy elmentünk, ugye?
– Mást nem veszíthetünk, csak időt.
– S mi lesz, ha már Tuba Cityben várnak minket?
– Persze előfordulhat az is; akkor ott kerül sor a leszámolásra. Ám legyen!

Az emberi elme különös hullámokat képes kibocsátani magából, amikor

feszültség, nyugtalanság tartja a hatalmában; a finom gondolatfonalak
hatalmas távolságokat áthidalva áramlanak tova, s szoros csomót alkotva talál
koznak, mint amikor a takács feszesre rántja a szálakat. Messzi tanyáján Bili
Chesney felriadt hirtelen az éjszaka közepén, aztán csak hevert, ujjait
összekulcsolva a tarkója alatt, s bámult a sötétségbe.
Itt volt ugyan ez a Neerland, de ha a fene fenét eszik is, nem hagyja, hogy ő
kerítse kézre Keelockot. Holnap... Kimmel nem kötelezte el magát, és Neillt is
megnyerheti.
Neillen eltűnődött. Felbosszantotta néha szemtelen megjegyzéseivel,
ráadásul a végén még kellemetlenkedett is. Az ördögbe is! De azért
megbízható, derék ember.
A gondolatai megint észak felé kalandoztak. Tuba City ellovagol Tuba
Citybe, ott biztosan tudni fogják, ha valaki a navajók földjén tartózkodik.
Előbb vagy utóbb a Kulcsosnak vásárolnia kell, s a legközelebb Tuba City
esik. Csak oda kell menniük és várni.
Bár sötét volt, kimászott az ágyból és felöltözött. Felszította a tüzet, és
gyertyát gyújtott. Aztán levette a Winchesterét, és nekiállt olajozni. A lángok
megvilágították kemény arcát, ahogy értő kézzel dolgozott a fegyveren.
Ugyanebben az órában, messze északon, egy sziklaüreg előtt tábortűz
pislákolt. Mellette gondolataiba mélyedve Oskar Neerland kuporgott. Ránézett
a mellette heverő két alakra. Mitch aludt, de a másik ébren volt.
– Visszamegyünk Tubába – mondta Neerland. – Hajnalban indulunk.
– Rendben – felelte az élénk kék szemű, keskeny arcú fiatalember. –
Elkapjuk mindkettőt – mondta –, a nő kié lesz?
Neerland lassan felé fordította busa fejét. Tekintete fagyos mereven
állapodott meg a másik emberen.
– Az enyém – mondta. – Nekem kell. Ha elegem lett belőle, a tiéd lehet, ha
akarod. De számolnunk kell vele, hogy utána nem nyugszik, amíg ki nem nyír
minket.
A fiatal fickó vállat vont.
– Nekem mindegy. – Odébb sétált a tűztől, majd megállt, és belebámult az
éjszakába. Az a kimagasodó szikla ott észak felé...
Visszapislogott a tüzet kotorászó Neerlandre. Törődött is ő Neerlanddel! A
nagydarab embernek megvolt a maga célja, amihez neki semmi köze sem volt.
Nem fogadott neki hűséget, nem is érezte szükségét. Neki is megvoltak a
maga céljai és elképzelései.
Neerland kilépett a tűz fényköréből a sötétségbe. – Lefekszem. Ügyelj a
lovakra, Muley! Tuba City vályogházakból és néhány lakatlan meg a navajók
építette indián kunyhóból álló kereskedelmi állomás volt. A települést egy
hopi főnökről nevezték el, aki a mormon Jákob Hamlinnak volt a vezetője,
amikor az felfedező utat tett a környéken.
Matt Keelock leszedte a bőrszíjat a hatlövetűjéről, és meglazította a
tokjában a Winchesterét, hogy szükség esetén könnyen előkaphassa.
Az északi homokbuckák felől közelítettek az állomás felé, elkanyarodtak
nyugatnak, és gondosan szemrevételezték a környéket. Csak egy kiszolgált,
vén indián gebe ácsorgott kikötve a rúdnál. Csendes volt a reggel. Az
állomásépület kéményéből füst szálldogált felfelé.
Odabent az árnyékban jó hűvös volt. A vályogfalak tartották a hűs levegőt,
kirekesztve a nap hevét. Egy hórihorgas, gyér hajú fickó ült a kocsmapultnál,
és bőrövet font. A használaton kívüli kályha mellett egy felpolcolt lábú,
zömök és izmos fickó terpeszkedett. Durva, barna bőrű ábrázatán jobbról is,
balról is mély ránc éktelenkedett, mint egy-egy forradás.
– Nem bírnám megszokni ezt a boltosdit – jegyezte meg a hosszú fickó –,
de az biztos, hogy itt nyugton maradhat az ember. A navajók majd mind
visszatértek a nyájaikkal a hegyekbe. Már két hete nem járt errefelé egy árva
indián se. A zömök ember a középső ujjával megtömködte a pipáját, aztán
kitekintett az ablakon. Mindig oda ült, ahonnan kiláthatott, úgy valamelyest
feloldódott benne a nyomasztó bezártsági érzés. Csak a romos házakban érezte
otthon magát.
– Visszamegy, Gay? – A hórihorgas fickó örült a társaságnak, mert
csevegős fajta volt, akkor is szerette jártatni a száját, amikor nem sok
mondanivalója akadt.
– Aha!
Gay Cooley a két lovast figyelte az abalkon át. Észak felől jöttek, de
nyugatról kerültek a ház felé, nyilván, hogy lássák, állnak-e lovak az üzlet
előtt. Az egyik lovas nő volt, féloldalt ült a nyeregben. Egy nő nem
mindennapos látvány ezen a vidéken.
Néhány perc múlva Gay Cooley gyufát gyújtott. Mélyen leszívta a füstöt,
majd amikor kifújta, megjegyzete:
– Látogatók, Skin. Szedd elő a jobbik modorodat! Hölgy érkezett.
A magas fickó meghökkenve pattant ki a pult mellől, és kibámult az
ablakon.
– Ne, mi a fene! Igazi, eleven hölgyike!
A lovasok a rúdhoz léptettek, a férfi leszállt a nyeregből, s pár halk szót
mondott a nőnek, aki a lován maradt.
– Beszari – dünnyögte Gay.
– Micsoda? Mit mondtál?
– Semmit. Magamban beszéltem. Ne törődj vele!
Matt Keelock belökte az ajtót a puskatussal, és belépett. Ennél a
mozdulatnál a puskacső a bolt belseje felé mutatott, de a csípőmagassságban
tartott fegyver a bent tartózkodókkal szemben egyáltalán nem volt udvariatlan
gesztus.
Gay Cooley szeme megvillant erre, s mintha mondani akart volna valamit,
de aztán tovább szopogatta a pipáját. Matt Keelock úgy nézett rá, mint egy
idegenre.
– Van itt valami helyiség, ahol egy hölgy rendbe hozhatná magát? A
feleségem hosszú időt töltött nyeregben.
– De még mennyire! – Skin a pult mögött nyíló ajtóra mutatott. – A tulaj ott
lakik a hátsó traktusban, s úgy rendezte be, hogy a feleségének is jó legyen.
Menjen be oda nyugodtan!
Matt hátraszólt, csak aztán lépett be. Nem segítette le Krist a nyeregből,
mert akkor hátat kellett volna fordítania a bent lévőknek, amit nem tehetett
meg. Gay Cooley miatt nem nagyon zavartatta magát, bár hosszú évek óta
nem látta már.
– Vásárolni is akarunk. – Matt gondosan összeállított listát tett a pultra. –
Nyugatra a legközelebb Prescott esik, ugye?
– Aha!
Skin az ajtó felé kapta a tekintetét, s elkerekedett a szeme, amint Krist
megpillantotta. A szépségétől még ez az ütött-kopott szoba is megváltozott.
– Kaliforniába tartanak? – kérdezte.
– Nem... Prescott mellé. Talán a Koponya-völgybe.
Kris bement a pult mögötti helyiségbe, Skin pedig hozzáfogott, hogy
összeszedje a listára írt holmikat. Matt Keelock odaballagott a kályhához.
– A nyugat felé vezető ösvény milyen állapotban van? – kérdezte Cooley-t.
Az idősebb férfi hamiskás nézéssel felelte:
– Tűrhető... jártam arra néhányszor. Aztán a bajusza alatt motyogva
megkérdezte:
– Te nyírtad ki azt a pasast Freedomban?
 – Igen.
– A leírás rád illett. A módszer nem.
– Ott állt szemben a pulttal, aztán félig hátrafordulva előkapta a stukkerét.
Az első golyóm a bal lapockájába, a második meg a gerincébe fúródott. ő a bal
oldalával állt az ajtó felé, és a bal karja alatt tüzelt rám. Az enyém becsületes
lövés volt.
– Sose kételkedtem benne.
Skin szorgosan pakolászta a csomagokat, méricskélte az adagokat.
– A freedomiak felbéreltek egy békebírót. Egy idegent... tagbaszakadt,
mogorva alak.
– Neerlandet? Cooley felkapta a fejét.
– Ismered?
– Összeszólalkoztunk. – Matt a hátsó szoba felé intett. – Miatta.
Csönd ereszkedett rájuk egy pillanatra, miközben Skin tovább totyogott
ide-oda a boltban, keresgélve, kotorászva. Mivel nem tudta, mi hol van – a
kereskedőt kérte meg, hogy amíg odaát jár Prescottban üzleti ügyben,
vigyázzon a portékáira –, elég sokáig piszmogott, de Mattnak most, hogy
megtalálta Cooley-t, nem volt sietős.
– Három fickó járt arra, ahonnan jövünk – folytatta Matt. – Tudod, kik
azok?
Gay Cooley tétovázott, aztán felelt.
– Nem nem hiszem. Egyikük lehet, hogy Neerland, vagy minek nevezed.
– Mások is lesznek még. Úgy intéztem, hogy a kereső csapat rábukkanjon a
Mormon-forrásra.
– Hallottam. – Cooley leeresztette a lábát a padlóra.
– Ezzel nem tettél jót nekik. Én évekig nem tudtam kiverni a fejemből,
hogy hol van, és semmi jót nem nyertem vele. – Feltekintett Matt Keelockra. –
.Te is az Elveszett Szekerekre vadászol?
– Én? Egy nyavalyát! Nekem csak olyan arany kell, ami négy lábon
nyargal... egy csődör.
– Láttam már egyszer-kétszer... – bólintott Cooley.
– Az ám a paripa, öregem!
– Ha kérdezné valaki, Prescott meg a Koponyavölgy felé húztam el. Arra
akarnék letelepedni.
– Príma vidék.
Gay Cooley nem az a fajta ember volt, aki megjegyzéseket tesz vagy
nekiáll kérdezősködni, de azzal tisztában volt, hogy Keeiock nem Prescottban
fog kikötni. Keelockot ugyanúgy izgatták a lovak is, meg az elveszett szekerek
kincse is.
Kris visszajött az üzletbe, s Cooley-nak elállt a szeme, szája. Jó ég,
gondolta. Micsoda nő!
Matt Keejock összeszedte a zsákokba rakott élelmiszereket, és kihordta a
málhásállatokhoz. Miközben rakodott, az ösvény felé nézegetett. Addig nem is
lesz nyugta, amíg el nem húzza innen a csikót, és vissza nem jut megint a
hegyek közé.
Gay Cooley meg Skin az ajtóból lesték.
Mire az utolsó csomót is szorosra húzta, Kris kijött, és Matt felsegítette őt a
nyeregbe.
– Ha a Koponya-völgyben jártok – szólt Matt –, nézzetek be hozzánk, fiúk!
Szívesen látunk benneteket.
– Jön valaki – jegyezte meg Cooley. – Két lovas. Kris sürgető hangon
megszólalt.
– Matt!
– Semmi vész!
Alig pár száz yardnyira közeledtek nyugat felől, ami jelenthetett déli irányt
is, meg esetleg Freedomot is. Laza galoppban lovagoltak, láthatóan nem
törődve semmivel. Matt, épp csak egy szemernyit mozdulva arrébb, helyzetet
változtatott, csupán annyira, hogy Kris kikerüljön a lővonalból.
A férfiak egyre csak jöttek, de már ügetésre fogták a lovaikat. Keelock úgy
tett, mintha a haslót igazgatná, s a lova takarásába húzódott.
Amikor megérkeztek, mogorva pillantást vetettek Keelock felé. Az rájuk
ismert, látta mindkettőt a kiszáradt patakmederből... a freedomi kereső-
csapatban voltak.
Short a lókikötő rúdhoz léptetett és lekászálódott. Az ajtó felé nézve
meglátta, hogy Gay Cooley félrehúzódik. Cooley mozdulatában volt valami,
amitől Short hirtelen hátrakapta a fejét. Abban a pillanatban az ösztönei
veszélyt jeleztek... igen, ő az!
Csak állt földbe gyökerezett lábbal, kis terpeszben, hátrafelé tekert
nyakkal. Elég suta helyzet volt Nem kezdeményezhetett támadást, hiszen,
hogy célozni tudjon, teljesen meg kellett volna fordulnia. S McAlpint sem
láthatta, aki tőle balra, a háta mögött állt.
Keeiock az imént úgy mozdult el, hogy mindkettőjüket sakkban tarthatta.
McAlpin az egészről mit sem tudva nekiállt a haslót birizgálni, miközben
Shortról csörgött a verejték.
– Imádom – nyögte ki végül Short –, amikor valaki ilyen istenverte sokat
piszmog a lovával!
– Beléd meg mi ütött? – kérdezte méltatlankodva McAlpin. – Én csak...
Akkor észrevette Matt Keelockot, s megdermedt, olyan nyilvánvalóvolt,
hogy a másik ugrásra készen áll.
– Nem ártana lecsatolnotok az öveiteket – ajánlotta szelíden Keeiock. Ez itt
igen békés hely, kár volna vérrel mocskolni be mindent. Rajta, fiúk, le azokkal
az övekkel!
A kezében tartotta a Winchestert, s a lőtáv tökéletes volt. Ilyen közelről el
sem tudta volna hibázni, ezzel mindketten tisztában voltak.
– Hé, figyelj csak ide! – kezdett bele McAlpin. -Én...
– Fogd be a szád – mordult rá Short –, és csatold ki az övedet!
A két pisztolytáska lehullott a földre, s Keeiock odaintett Skinnek.
– Boltos úr, menjen csak, piszkálja el onnan azokat a stukkerokat, de ha
lehet, ne tévedjen közénk! Még félreértem a szándékait.
Amikor a pisztolyok eltűntek az útból, Keelock előlépett a lova mögül.
– Na most, fiúk, húzódjatok hátra, és üljetek le! Felolvasok nektek a
Szentírásból.
Röviden, tömören előadta nekik a Johnny Webb által rákényszerített párbaj
történetét; amikor pedig befejezte, még hozzátette:
– Nem hibáztatlak benneteket, fiúk, hogy első felindulásotokban üldözni
kezdtetek, hiszen nem volt más választásotok. De most már van.
– Mit jelentsen ez? – csattant fel ingerülten Short.
– Hát azt, hogy ha még egyszer az utamba kerültök, akkor azt már
ellenséges magatartásnak veszem.
– Mi nem üldözünk téged – tiltakozott McAlpin. – Mi az Elveszett
Szekereket keressük.
– Jogotok van hozzá. De jegyezzétek meg: ha észreveszem, hogy a
nyomomban vagytok, akármi után koslattok is, kimérek nektek hat, lábnyit
Észak-Arizona földjéből, amit aztán senki se vesz el tőletek többé!
Szándékosan hátat fordított nekik, és a lovához ballagott. Fellépett a
nyeregbe, és megfordította a lovát. A két fickó meg se moccant.
Csakhogy Short nem bírta befogni a száját.
– A fene foglalkozik veled, minket aztán nem érdekelsz. De ha Bili
Chesney nem, akkor majd Neerland kap el téged.
Matt Keelock eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és elindult Kris
után. Egyszer visszapillantott. Egyik sem mozdult el a helyéről, amíg
Keelockék el nem tűntek egy domb mögött, aztán meg nem volt kedvük
kapkodni.
– Megijedtek tőled – mondta Kristina.
– Nem, Kris, nem ijedtek meg. Csak beolvastam nekik, s ilyen esetben
bolond, aki könnyelmüsködik. Más helyzetben, s ha igazán kellettem volna
nekik, nem tétováztak volna egy percig se.
– Ehhez aztán kötélidegek kellenek.
– Az ember teszi, amit tennie kell.
Egyenletesen haladtak nyugat felé. Keelock időnként hátratekintett, de sem
por, sem más nem jelezte, hogy valaki követné őket.
– Ismerted azt a férfit, ugye?
– Gay Cooley-t? Igen, elég régóta. Ha valaki, akkor ő lesz, aki az Elveszett
Szekerekre rátalál.
– Az nem olyan biztos. Akárki megtalálhatja. Véletlenül is előkerülhet. –
Kristina arckifejezése hirtelen megváltozott. Aggódva pillantott hátra. – Matt,
szerinted elhitték? Elhitték, hogy itthagyjuk a környéket?
– Reméljük. Bíznunk kell benne. De addig is visszamegyünk szépen a
lovaink után.
– És ha a lovak megvannak, nem mégy Prescottba? Nem akkor fognak
elkapni?
– Meglehet. Úgy képzelem, hogy ha most ott keresnek, és nem találnak,
akkor feladják, és nem kutatnak tovább arrafelé.
Matt az árnyékukat szemlélve igyekezett megállapítani, hány óra lehet.
Előttük a távolban futóhomok sávja látszott, estig el akart jutni odáig;
afutóhomokban ugyanis elmosódnak a nyomaik, s ha elég sötét lesz, nincs az a
sasszem, ami ki tudná deríteni, hol tértek el.
Nyugaton a lemenő nap fényében izzott az ég alja. Arrafelé terült el a
Tarka-sivatag meg a Kolorádó-kanyon, északra pedig, amerre az ösvény
vezetett, a Visszhangsziklák. De Ők nem az ismert utat követték; egy ősrégi
indián ösvényt választottak, amely északnak az Apák Átkelője felé vitt, s
manapság már senki sem járt rajta.
Matt sok ilyet ismert, és a legjobban ezeket szerette.

KILENCEDIK FEJEZET

A Hadúr-forrás melletti sziklasszegélyről Matt Keelock szemügyre vette a

déli irányban elterülő óriási, szaggatott hegyvidéket. A távcsövön át
vizsgálódva nem tévesztett szem elől egyetlen árnyékfoltot, egyetlen
gyűrődést vagy törést sem a tájban. A tíz nap alatt, amióta eljöttek Tuba
Cityből, nem látták sem az üldözők, sem az aranyszőrű csődör nyomát.
Valami nyilván elriasztotta a musztángokat kedvenc zugaikból, de hová
mehettek? Abban biztos volt, hogy hébe-hóba eljártak ide a Hadúr-forráshoz.
Itt dúsan nőtt a fű, találtak hüs vizet eleget, s rezgő nyárfák meg nyurga
fenyők árnyékába húzódhattak.
Mattnak egész reggel az volt az érzése, hogy figyelik, érezte, hogy valami
történik, csak nem tudta, mi, de se füstöt, se port nem látott semerre, s mást se,
ami aggodalomra adott volna okot. Végül leeresztette a távcsövét, és
visszaballagott a táborukba.
Mögötte, sok-sok mérföldre a megfigyelőpontjától, egy kis porfelhő
keletkezett, szétfoszlott, aztán megint felverődött, és vonulni kezdett
északkelet felé.
A tűznél Kris feltekintett.
– Matt, arra gondoltam, menjünk vissza az Orgonasziklához, ahol utoljára
láttuk őket.
– Miért épp oda?
– Az a csődör tartott valamerre, Matt. Szerintem egy bizonyos hely felé
vezette a csapatát, csak amikor megpillantottak minket, irányt változtattak.
Mendjünk oda, hátha találunk nyomokat.
Ésszerűen hangzott, meg is mondta Krisnek Az állatok makacs
teremtmények, ha a fejükbe vesznek valamit, rendszerint nem nyugszanak
addig, amíg el nem érik.
A baj csak az volt, hogy nem tudott egyenesen odavezető útról, bár
biztosan akadt ilyen. Nem volt kedve délnek visszafordulni, ahol az üldözők
karjaiba futhatott, észak felé viszont a San Juan folyó szelte át a tájat, tekergő
kanyonja mélyén. A Hadúr-forrás pompás vizű, tökéletes rejtekhelyet kínált.
Ha innen dél felé indulnak útnak, egyenesen a Mocsár-hágóra vezető
ösvényen kötnek ki, ahová pedig álmában sem kívánt Matt vetődni.
Félig abban reménykedett, hogy a csődört ott találja a Hadur-forrásnál, de
csak régi nyomokra lelt. Egyedül a navajók ismerték ezt a helyet meg talán
Gay Cooley... a veszély viszont óráról órára nőtt.
Ízlett a kávé. A csészét a tenyerében dajkálva a lángokon keresztül Krisre
sandított.
– Nos? Eleget ittál? Úgy értem, egy ilyen lány, mint te... hozzá voltál
szokva.
Kristina elmosolyodott.
– Matt, semmi olyat nem hagytam ott, ami fontos volna. Bevallom, olykor-
olykor eszembe jut, vajon mit csinálhatnak a barátaim, de nem vágyom vissza.
Apa szerint a vikingek vére folyik az ereimben, hogy úgy vonzódtam mindig a
természethez.
Körülhordozta a tekintetét, aztán ismét Mattra nézett.
– Higgy nekem, boldogabb vagyok, mint bármikor ezelőtt.
Másnap napkelte előtt otthagyták a forrást, és megindultak egy épp csak
látszódó indián ösvényen át a Szivárvány-platón. Egy kanyargós csapáson
leereszkedtek a Piute-szurdokba.
Matt nyugtalan volt, meg is mondta.
– Ezt a környéket nem ismerem, Kris. Ha nem találjuk meg a Piute-platóról
levezető utat, kénytelen leszünk délnek fordulni.
Az úton lévő férfinak csak bajt jelent az asszony, mert a figyelmét elvonja a
vele való törődés, a gond, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Magával nem
sokat törődött Matt. Hozzá volt szokva a kényelmetlenséghez, a
szomjúsághoz, éhséghez, fagyhoz, meg a nyaktörő hegyi ösvényekhez. Most
elbizonytalanodott, nem mintha Kris igényt tartott volna kiváltságos
bánásmódra.
A Nakia-vízmosás aljában egy kis víz csillogott, egy korábbi esőzés
maradéka. Matt hagyta, hadd szuszogják ki magukat a lovak, mert az ösvény
megerőltető volt, és később még inkább az lehet. Ugyanott egy délről jövő
ösvény is becsatlakozott, egy kitaposott ösvény, egyike azoknak, amelyek a
fennsíkon jóval messzebb álló romokhoz vezettek.
A víz mellől Matt odébb vezette kissé a lovakat, aztán visszatért és
elsöprögette a nyomaikat, még port is szórt föléjük.
Egy másik ösvényen, amely elmosódott volt és helyenként el is tűnt,
felkapaszkodtak a sziklaszegélyre. Alattuk tátongott az a hasadék, amerre a
vadlovak elhúztak. A Nakia-kanyonon túl észak felé ott magasodott a
Senkiföldje-plató, roppant tömbjével fenyegetően meredezve az ég felé.
Itt megint megálltak, amíg Matt szemrevételezte az alattuk elterülő tájat.
Valahol lennie kell odalent egy helynek, ahol megpihenhetnének. Legalább
harminc mérföldet tettek meg aznap, s az állatok elfáradtak.
A kanyonon túl, úgy ezer, lábnyira alant, terpeszkedett a Nakia-plató teteje.
A kanyon mögött egy kis üreg látszott a fák között, ami biztos búvóhelynek
tűnt. És nem lesznek túl messze a vadlovak, követte csapástól sem.
A vadlovak rendszerint nagy távolságokat járnak be, negyven-ötven
mérföldes kitérőket téve, de mindig visszakanyarodnak a legelőhöz és a
vízhez.
Már feljöttek a csillagok, amire elérték az üreget. Amikor Matt felnyúlt,
hogy lesegítse Kristinát a nyeregből, a lány szinte az ölébe hullott.
– Ne haragudj – mondta a férfi, és egy pillanatra a karjába zárta. – Igazán
sajnálom.
– Jóban-rosszban, Matt... emlékszel? Én akartam. A magam jószántából
mentem bele. – Mattra emelte a tekintetét. – De most valóban fáradt vagyok!
Matt a lovakkal hagyta Kristinát, s kiballagott a sötétbe, de szinte nyomban
vissza is jött. Átvezette őket egy meredek, bozótos ösvényen az üreg fölé, a
sziklák között kiszélesedő teraszra.
Kris tüzet rakott a sarokban egy kiugró perem alatt és vacsorát főzött. Amíg
tett-vett, Matt a Winchesterrét meg a hatlövetűjét olajozta. Aztán odament a
málhájához a tartalék coltjáért, és azt is megtisztította.
Amikor letelepedtek, hogy egyenek, Kris megkérdezte:
– Mit gondolsz, Matt, megtalálnak minket?
– Meg.
– Mit fogunk tenni?
 – Várunk, aztán pedig tesszük, amit tehetünk. Röviddel hajnal előtt Matt
hirtelen felriadt, s nyomban a lovakra kapta a szemét. Azok álltak és a fülüket
hegyezték.
Először semmit se hallott. Aztán neszező távoli mozgásra lett figyelmes. A
hang erősödött, mígnem lódobogás, sok-sok ló trappolása hallatszott az
éjszakában.
Virradatkor, miközben Kris reggelit készített, Matt kisétált a kanyonhoz, és
meglátta a nyomokat harminc vagy negyven patkolatlan ló nyomát, közöttük
az arany-szőrü csődörét is. Úgy látszik, északnak tartottak, fel a Nakia-
kanyonban.
Gyorsan megreggeliztek, felnyergeltek, és megindultak a musztángok
nyomába.

Bili Chesney magában fortyogott. Rámeresztette a szemét Neillre.

– Néha az az érzésem, téged egyáltalán nem izgat, megtaláljuk-e vagy sem
azt a Kulcsost.
Az elmúlt hetek kimerítő lovaglása Neill indulatait is felkorbácsolta, s
kezdett már lélekben is megkeményedni. Túl sokat foglalkozott vele, hogy jaj,
mit fog Bili Chesney gondolni. Egy férfi ne azzal igyekezzen tiszteletet
kivívni magának, hogy mások nyomában kullog, inkább járja a maga útját.
– Én nem leszek embervadász. Ha tényleg orvul lőtte le Johnnyt,
megérdemli a kötelet, de lehetőséget kell kapnia, hogy elmondja a maga
igazát. Azt állítja, hogy becsületes lövés volt az övé.
– Állítja? – kiáltotta durván Chesney. – Mit vártál, hogy bevallja?
– Meglett volna rá a módja, hogy öljön. Lepuffanthatta volna egyikünket
vagy akár többünket is, és elszelelhetett volna azon a vízmosáson. És ha már
itt tartunk, Bili, te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy Johnny igenis kö-
tekedős volt. Túl sokra tartotta magát meg a pisztolyait.
– Még te akarod nekem Johnnyt bemutatni? Te ...
– Nyugalom, Bili! – Kimmel higgadt fölénnyel szólt közbe. – Nincs jogod
Neillt kényszeríteni.
Chesney nekiesett Kimmelnek.
– Te is?
Neill még elhanyagolható lett volna, de Kimmel nem. Akárhogy is,
Kimmel határozottan veszélyes ellenfélnek ígérkezett, akármilyen
összetűzésről lenne is szó. Chesney fellobanó haragja a józan, ész hűvös
fuvallatával találkozott. Kimmel megnyugodva fél könyékre támaszkodott, s
nem is szólt többet.
Az éjszaka csöndjét csak a tűz pattogása törte meg. Neili rakott még rá,
aztán megjegyezte:
 – Azért jöttem el, mert szeretem a tiszta játszmát. Nem tudjuk, milyen
körülmények vezettek a gyilkosságra, és nem ismerjük a fickót sem. Ha tudni
akarjátok, szerintem olyan embernek látszik, aki úszik az árral, ahogy Sam
mondaná. Az is lehet, hogy Johnny kikezdett vele.
– Egy nyavalyát, Johnnynál senki sem volt gyorsabb! – jelentette ki
Chesney de már kevesebb indulattal.
– Senki? Jim Courtright se, meg Clay Allison se? Hát Wild Bili?
– A Kulcsos nem Wild Bili.
– Sose lehet tudni, Bil. Ha tudsz egyáltalán olvasni a nyomokból, rég
rájöhettél volna, hogy óvatos duhaj ez a fickó.
A megjegyzés nyomán beállt csendben hallani lehetett a lombsusogást, s a
lángokat egy kis szélfuvallat kapta oldalba.
– Még mielőtt vége lenne ennek az egésznek – szólalt meg Kimmel –,
valaki csak kiugrasztja a nyulat a bokorból.
– Próbálj megérteni, Bili! – mondta Neili csendesen.
– Mi itt egy új várost hoztunk létre. Nem valami nagyvilági hely, de még
lehet. Te is, én is, mind itt neveljük fel a gyerekeinket, és nem akarjuk azzal
kezdeni, hogy ártatlan embert lincselünk meg.
Chesney nem felelt, de az arca makacs elutasítást fejezett ki.
Neill felkelt, hogy tüzelőért menjen, de percekig csak állt, csípőre tett
kézzel, és a csillagokat nézte. Legalább kimondta, ami a szívét nyomta –
bíztatgatta magát, és ettől megkönnyebbült. Akarta, hogyne, a többiek
barátságát, de a barát azért barát, hogy elfogadja az embert olyannak, amilyen,
s nem azért, mert szolga módra kullog a nyomában.
A világon minden bajnak a felét az okozza, morfondírozott, hogy a jó
szándékú emberek nem nyitják ki a szájukat, amikor pedig ki kellene
mondaniuk, amit gondolnak.
Senki se tudta, mi történt akkor a kocsmában, csak Johnny meg a fickó,
akit üldöznek. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy a Kulcsosnak ki kellett
mennie a málnájához a pisztolyáért, ami nem azt bizonyította, hogy bajkeverő
fajta. Meglehet, hogy Johnny nem a megfelelő emberbe kötött épp bele.
Minden bizonnyal lesznek, akik visszatáncolnak. Neill az eltelt néhány év
alatt nem is egyszer fogta már be a száját. Idegen volt, nem ismerte sem az
embereket, sem a vidéket, s nem árt várni, amíg az ember nem tudja, miről
van szó. Kimmel viszont állta a sarat Chesneyvel szemben, márpedig
bizonyos, hogy a következő alkalommal, amikor Chesney megint útra kel,
neki is szólni fog. Kim-melben van kurázsi, tudta mindenki.
Neill valamivel odébb volt a tűztől, amikor a fülét megütötte Chesney
dohogása. – ... nem fér a bőrébe.
– Szállj le róla! – felelte Kimmel. – Derék fiú az. Addig piszkálod, míg az
orrod alá nem dugja pisztolyát.
– Ő?
Chesney hitetlenkedő hangjára Neill a dühtől és a szégyentől elvörösödött.
– Ne légy ütődött, Bili! Eddig zöldfülűnek számított a környékünkön,
meghúzta magát, s csak fülelt. De kivette a részét jóból is, rosszból is,
mostantól a maga feje után megy.
Amikor leheveredtek éjszakára, csak tizenegy mérföldrevoltak Neerlandtől
meg a két emberétől; a két tábor – tüze alkotta a két alsó pontját annak a
háromszögnek, aminek a csúcsában Kris és Matt Keelock tartózkodott.
A tüzeik füstjét szétziláló sivatagi szél továbbszáguldott észak felé a
folyóvölgyek kanyargó falai mentén, és megkavarta Keelock tüzének is a
füstjét. S valamivel északabbra ugyanez a szél egy aranyszőrű csődör orrába
fújta a füstöt, amire az idegesen fölkapta a fejét, és nyugtalanul meredt az
éjszakába.
Matt Keelock mély álomból ébredt, a keleti ég alján felderengő virradat
halvány citromsárga fényére. Valamelyik ló horkantására riadt fel, s
tekintetével nyomban – mint mindig – a pej lovát kereste, melynek minden
mozdulatát jól ismerte. Az állat magasra tartotta a fejét, kitágult orrlikkal, s az
üreg bejárata felé meresztette a szemét.
– Nyugi, cimbora, nyugi!
Puskával a kezében Matt a terasz szélén álló fákhoz lopakodott. Teltek-
múltak a percek, s ő nem látott, nem hallott semmit.
A csizmája meg az inge a táborban maradt. Tétovázott, visszamenjen-e
felöltözni. Csizma nélkül ezen a vidéken bajba kerülhet az ember. Már azon
volt, hogy megfordul, amikor valami mozgásra lett figyelmes. Nem volt több,
mint egy odébblibbenő árny... valami elmosódó alak, ami azelőtt nem volt
ott... vagy már képzelődik is?
Egyszer csak mellette termett Kris, kezében a csizmájával, ingével és
pisztolytáskájával.
– Ott – mutatta neki a helyet, és átadta Krisnek a fegyvert. Aztán gyorsan
lekucorodott, felrántotta a csizmát, majd újra felpattant. Kris odanyújtotta neki
a puskáját.
– Semmi – mondta.
Pedig volt valami odalent. Matt meresztgette a szemét, aztán kissé
félrepillantott, hogy a dolog látómezeje külső felébeessen. Igen, volt lent
valaki vagy valami. Matt csendesen lerakta a puskát, és belebújt az ingébe.
Hát jól van... ideértek, ő mindent megtett, hogy elkerülje a bajt, ám ha már
ráakadtak, hát kössék fel a gatyájukat! Mostantól vége a játéknak.
Akkor hirtelen megpillantottak egy fiatal, de teljesen ismeretlen embert.
Elnyűtt kalapot és bőrmellényt viselt, a csípőjén két leszíjazott pisztoly
lógott. A kezében egy Henry puskát tartott, és láthatóan nagy hévvel keresett
valamit... valami tájékozódási pontot, tárgyat.
Matt és Krístina meg se mukkantak, lesték az idegent, amint az egyre
közelebb került hozzájuk. Átnézett a szemben magasodó fennsíkra, aztán
megfordult és feltekintett, egyenesen az ő rejtekhelyük irányába. Matt meg
Kristina a fák között állt, bokrok takarásában. Csekély valószínűsége volt,
hogy bárki is észrevegye őket, s a fickó valóban nem látott senkit.
– Nem nyomok után szaglászik – súgta Matt. – Nem tudom, mit, de nem
minket keres.
– Mi mást kereshetne? Az elveszett szekereket...
De miért idefönt? Azok a szekerek legalább tíz-tizenöt mérfölddel odébb,
dél felé vannak! Vagy mégsem? Az idegen mozdulatai azt sejtették, hogy
tudja, mit csinál, nem vaktában tapogatózik. Valami határozott dolog, egy
bizonyos hely után kutat.
Ha az elveszett szekerekre fájt volna a foga, akkor keréknyomokat vagy
valamiféle szekérmaradványokat keresettvolna, hiszen a keményfából való
csapszegek vagy kerékagyak gyakorlatilag nem korhadnak el ezen a
sivatagosvidéken. De nyilvánvaló volt, hogy valami jellegzetes tereppontra
vagy sziklaképződményre próbál rálelni.
Ám akkor Matt megneszelt valami mást, ami kőnek dörzsölődő durva
vászon alig érzékelhető súrlódásának tetszett. A hang mögüle jött.
Hátrapördült, fél térdre ereszkedett, és tüzelésre készen felkapta a
Winchesterét.
A bozót szélében egy férfi álldogált, feltartott kézzel. Gay Cooley volt.
Matt meg se moccant, mereven tartotta a puskát. Gay megindult feléjük, a
kezét a magasban tartva. Mögötte a lova poroszkált, a mögött meg egy málhás
öszvér. Amikor tíz lépés távolságra ért, Matt megállította.
– Elvesztettél valamit? Gay elvigyorodott.
– Az elveszett szekereket. Ismersz.
– Nem szívelem az olyanokat, akik a hátam mögül toppannak elibém.
– Nem hibáztatlak érte. Pedig jobban tennéd, ha szívelnél, mert meglehet,
hogy én vagyok az egyetlen barátod.
– Nocsak! i
– Miután elmentél, megjelent Bili Chesney. Neill meg Kimmel voltak vele.
Short és McAlpin beszámolt rólatok, de Chesney nem vette be a Koponya-
völgy mesét.
– Megpróbáltuk.
– Neerland már itt is van valahol a két emberével. Matt lemutatott a fiatal
fickóra.
– Az közülük való?
 Gay Cooley közelebb lépett, előrehajolt és lekukucskált. Halkan
elkáromkodta magát.
– Matt, ez Muley, a mulya kölyök, aki benne volt az aranyszekeres buliban!
Muley, elmerülve a keresgélésben, a fennsík tövében bóklászott.
– Oda, nézz! – súgta rekedten Cooley. – Tudja, merre jár! Talált valamit!
Valóban úgy tűnt, mert Muley egyre gyorsabban lépegetett elsőre, s az
izgatottsága szemmel látható volt. Ha nem bukkant is rá valamilyen jelre vagy
terepalakulatra, mindenesetre azt hitte.
Abban a pillanatban lódobogásra és kiáltásra lettek figyelmesek.
– Muley! A fenébe is, hékás! Hová csatangoltál el? A lovas egy tömzsi,
hordóhasú idegen fickó volt, bizonyára Neerland másik embere.
– Most aztán szedd a lábad visszafelé! A főnök már tombol, akár egy
felhergelt öszvér. Mit hajkurászol?
– Nyomok után kutatok. Azt hittem, láttam valamit.
– De most már gyerünk vissza!
A hordóhasú megfordította a lovát, s egy pillanatra teljesen háttal volt
Muley-nak. A Winchester lassan felemelkedett, aztán megállt.
Gay Cooley Mattra hunyorított.
– A pasas nem jött közelebb, ezért nem harapott a fűbe – jegyezte meg. –
Pedig Muley pajtás szívesen meghúzta volna a ravaszt. Látszott minden
procikáján.
– Ő lehet az ... ő nyírta ki mindegyiket – mondta Matt.
– Muley? – Gay Cooley hangja nem is volt olyan hitetlenkedő. Minden
bizonnyal az ő fejében is megfordult már a gondolat. – Hisze csak egy siheder
volt.
– Mennyi idősnek kéne ahhoz lenni? – vette oda Matt szárazon. – Én már
tizenkét évesen harcoltam az indiánok ellen.
A két lovas elügetett, s Gay Cooley fokozatosan fölengedett. Matt látta a
verejtékcsöppeket a homlokán.
– Tudod-e, mit jelent ez? Mindenki tévedett. Mindenki úgy hitte, hogy az
arany innen délre van, arra szaglásztak. Le, merném fogadni, Muley ráismert
valamire, amiből rájött, hogy egy köpésre van az elveszett szekerektől
Krisre nézett, aztán újra Matt Keelockhoz fordult:
– Gazdag ember leszek, tudod?
– Csak azt tudom, hogy nem vagy egyedül. Ha azok a fiúk, akik rám
vadásznak, megszimatolják az aranyat, azon nyomban megfeledkeznek rólam.
Ha most akadsz rá az aranyadra, Gay, búcsút is mondhatsz neki.
Gay Cooley oda se figyelt.
– Matt, gondold csak meg! Ezt a Muley-gyereket ugyebár megkötözték,
amikor elvonultak elásni az aranyat. Mire ismerhetett akkor rá? Vagy arra a
helyre, ahol gúzsba kötve hagyták, vagy valamire, amit előtte vagy utána
látott. – Gay körülnézett, szinte elkábult a felfedezésétől.
– Matt, a fejemet tenném rá, hogy e pillanatban nem vagyunk egy
mérföldre sem az aranytól vagy még annál is sokkal közelebb!
Matt arrafelé tekintett, amerre a két lovas eltűnt a szemük elől.
Amennyiben Muley valóban az, aki kölyökként a szekerek históriájának volt a
részese, akkor ugyan el nem megy erről a környékről, most, hogy
karnyújtásnyira került a kincstől. Mit tesz vajon? Meglép, és hagyja, hogy a
többiek nélküle menjenek tovább? Most is gyilkolni fog, mint egykor? Bármi
történjék is, Matt Keelock annyit mindenesete tudott, hogy az ő nyaka körül
lassan szorul a hurok.
Nem volt hová menniük innen. Észak felé a San Juan folyó völgye
kanyargott néhány mérfölddel odébb. Körös-körül sziklaóriások meredeztek, s
csak közöttük, azokat kerülgetve lehetett tovább haladni. Keletre a kísérteties
romok völgye húzódott, azok körül meg nyílt térség terült el mérföldeken át.
Asszonnyal az oldalán, aki kímélnie kellett, csupán egyetlen választása
maradt; maradni, ahol voltak, meglapulni, s reménykedni, hogy elsétálnak
mellettük.
– Én lemegyek oda – szólt Gay Cooley, azzal felpattant, puskával a
kezében.
De mielőtt egyetlen lépést is tehetett volna, Matt megjegyezte:
– Nem ereszthetlek el, Cooley. Velünk kell maradnod.
Matt Keelock kezéből egy hatlövettű pisztoly csöve meredt rá.

TIZEDIK FEJEZET

Kris elképedve meredt a férjére. Gay Cooley a Winchesterét szorongatva

latolgatta a helyzetet, ami egyáltalán nem tetszett neki. Fel kéne kapnia a
puskát, ujját a ravaszra tenni, felhúzni a kakast és tüzelni. Nem, sehogy sem
tetszettek az esélyei.
– Mit jelentsen ez, Matt? Te meg én... azt hittem, barátok vagyunk.
– Azok hát. Nálam jobb barátod sose volt, hidd el, de téged alaposan
elkapott az aranyláz. Ha most lemégy oda, észrevesznek vagy téged vagy a
nyomaidat, s rögtön utánad vetik magukat, s akkor eljutnak Krishez meg
hozzám. Értsd meg, Gay, nem ereszthetlek le oda.
Cooley nagyot fújt.
– Az áldóját, öregem! Jól rám ijesztettél. Már azt hittem, te akarod
megkaparintani az aranyat. – Erősen Matt szemébe nézett. – Biztos, hogy nem
ezen morfondírozol?
– Én a musztángokra vadászom.
 – Jól van hát, rakd el azt a stukkert! Itt maradok, amíg el nem takarodnak,
vagy amíg az egyik fel nem fedezi az aranyat. Mert attól kezdve nem
ígérhetek semmit.
– Hát persze, Cooley, egyetértek. Elég régóta kajtatsz már az arany után,
hogy igényt tarts rá, belátom. Ha itt lesz az ideje, mehetsz szabadon, és mi is
meglátjuk, mire megyünk magunkban. Addig azonban nem akarom, hogy
veszélyeztesd a mi esélyeinket.
Gay Cooley letelepedett egy fa árnyékában, a puskáját lerakta maga mellé
a földre. Elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy ne adjon okot a félreértésre.
Rásandított Keelockra.
– Matt, te aztán villámgyorsan előrántottad azt a pisztolyt! Nem is tudtam,
hogy így tudsz bánni vele.
Keelock vállat vont.
– Gay, az ilyesmit vagy tudja az ember, vagy nem. Úgy értem,
gyakorolhatsz, fejlesztheted magad, de ha nem áll össze benned... szóval ez
amolyan veleszületett dolog, magától jön.
– Miért nem vésel rovátkákat a markolatára?
– Olcsó trükk volna, te is nagyon jól tudod.
Kris remegő térddel ült le. Döbbent és rémült volt. Hiába tisztult ki a
levegő elég hamar, tudta, hogy ebből még baj lesz, s tudta a két férfi is.
Veszélyt jelenthet-e Cooley rájuk nézve? Zokon vette-e a dolgok ilyetén
fordulását?
Vártak, s az órák teltek-múltak. A lombok alatt méhek zümmögtek szinte
békésnek tűnt a hangulat. Hébe-hóba dobbantottak egyet-egyet a lovak, legyek
után csapkodtak a farkukkal vagy halkan horkantottak. Senki sem szólt, s a
délelőtt lassan délutánba fordult.
– Gondolod, hogy már elmentek, Matt? – kérdezte Kris.
– Nem.
– Az a Muley nem ment... legalábis nem messzire. – Cooley
meggyőződéssel állította. – Itt nem hagyná az aranyat.
Aztán hátradőlt, és karját a feje alá téve bámulta a hegyeket, hol is lehet az
az arany? Nézzük csak: idejük kevés volt, csak olyan helyre cipelhették, ahová
lovak is el birtak kecmeregni, és ahol el lehetett ásni vagy rejteni. Egy ilyen
vad és nehezen járható terepen nem sok lehetséges irány maradt.
Bár tudná, mennyi ideig voltak oda Muley biztos emlékezett rá. Nem
valószínű, hogy a szemben levő hatalmas sziklatömbig, a Piute-platóig
eljutottak volna. Nem, az aranynak valahol a hátuk mögött, vagy északnak
vagy délnek kell lennie. Leginkább a Nakia-plató volt gyanús neki, itt
közvetlenül mögöttük.
Miközben Matt Keelock a vidéket fürkészte, akarta, nem akarta,
ugyanezeken töprengett. No meg Gay Cooley-n.
Valahol odakint járkált Neerland, Muley, meg a másik lovas. Valahol
odakinn bolyongott Bili Chesney is a csapatával... Shorttal meg McAlpinnal
már öten lehettek.
Evésről egyikük sem beszélt, bár éhesek voltak. A füst a nyakukra hozta
volna azokat, akik elől bujkáltak.
Gay Cooley felismerte Muley-t!
A hirtelen felismerésre Matt elkomorult. Cooley észrevette a
homlokráncolást, és elkapta róla a szemét, de Matt tovább rágódott. Honnan a
csodából ismerte Cooley Muleyt?
Vagy benne volt az eredeti csapatban, vagy Santa Fé-ben akadt össze
Muley-val.
S Matt Keelock, ellenségektől körülvéve rádöbbent: lehet, hogy itt a saját
táborán belül még egy tábor létezik. Bármi történjék, Gay Cooley-ről nem
szabad megfeledkeznie.
– Matt...?
Matt megfordult és elnézett abba az irányba, amerre Kris mutatott. A
vadlovak tűntek fel, élükön az aranyszőrű csődörrel.
– Ide figyelj, Gay! – Minden egyébről megfeledkezett. – Te csak eredj az
aranyad után. Nekem ott van, amit akarok.
A musztángok egy napsütötte ösvényen poroszkáltak előre, alig ötven
yarddal odébb. A szél felőlük fújt, az őket leső emberek irányába, és láthatóan
nem is sejtették, hogy figyelő tekintetek követik kényelmes baktatásukat a
völgy aljában. A csődör elképesztően szép volt, de a kancák többsége sem
marad le sokkal mögötte.
– Az ördög öreganyjára esküszöm – csettintett Gay Cooley elismerően –,
nem hibáztatlak!
Hirtelen feszültté vált a hangja:
– Az a kanca ott... az a három lábán fehér kamásnis, amelyiknek forradás
van a lapockáján... nem valami fiatal már.
Matt Keelock vállat vont.
– Öreg, nem vitás, de van elég fiatal kanca a csapatban.
Matt a lovakon kívül semmi egyébre nem figyelt; de Krisnek feltűnt
Cooley hirtelen támadt érdeklődése. Cooley nem is törődött a csődörrel, csak
az öreg kancát leste a csődör nyomában.
– Várjunk még – szólt Matt –, hadd menjenek, amerre nekik tetszik!
Messziről akarom követni őket, hogy lássam, merre tartanak.

Bili Chesney észak felé ügetett, s megrántotta a gyeplőt, amint észrevette

az indiánokat, öten voltak, köztük egy squaw meg két gyerek. Chesney
ismerte az egyik férfit. Olcsó Jimnek hívták, mert “olcsón" mérte a
szolgálatait. Egészen kiváló lovas volt, s gyakran dolgozott Chesney-nek.
Chesney, maga is kemény ember lévén, kemény munkát követelt minden
alkalmazottjától. Másrészt viszont az ő konyhája volt a legjobb a környéken, s
az asztaláról sohasam hiányoztak az ínyencfalatok.
– Jim, beállnál nyomkeresőnek? – tudakolta Chesney.
A navajó megfázta a fejét.
– Tuba Citybe megyek. – Fekete szeme végigfürkészte mindnyájukat, aztán
visszatért Chesney-re. – Üldöz valakit?
– Egy fehér embert. Lehet, hogy asszony is van vele.
Jim tétovázott. Az indiánoknak nem volt szokásuk, hogy felvilágosítást
adjanak. Viszont ez az ember a barátja volt, s nem sok fehér farmer akadt, aki
foglalkoztatott indiánt.
– Amarra – intett Jim a Piute-plató felé –, láttam nyomokat... öt-hat ló, két
lovas.
Elmondta azt is, hogy az ősi romoknál tanyáztak, s amikor továbbindultak
délnek, felszálló port vettek észre, de később nem találtak nyomokat.
Kíváncsiságból átvizsgálták a környéket, s jóval odébb rábukkantak a
csapásra, követték is, amíg az le nem kanyarodott a kanyon felé.
Amikora navajók odébbálltak, Chesney diadalittasan kiáltott fel:
– Na végre, fiúk! Most aztán megvannak!
Neill rátekintett, mondani akart valamit, de meggondolta magát. Nincs
értelme, hogy most kezdjen el vitatkozni. Vár, amíg szemtől szembe kerülnek
a Kulcsossal. Az ember csak bajt hoz magára, ha idő előtt, hebehurgyán vág
bele valamibe. Meg aztán el is simulhatnak addig a dolgok.
Tulajdonképpen azt akarta megkérdezni, hogy Chesney a felesége szeme
láttára akarja-e felakasztani a Kulcsost. Lenyelte ugyan, de a gyászos hangulat
újra a hatalmába kerítette. Szorongva pillantott körbe. Mind ez ideig a Kulcsos
nem szánta rá magát, hogy felvegye ellenük a harcot, de a türelemnek is van
határa.
A szakadék széléről letekintve, messze odalent mozgó porfelhőt vettek
észre. Nem nagyot, de a mérete elég sok lovat sejtetett.
– Minek nézed, Neill? – kérdezte Chesney.
– Vadlovak. – Neillnek volt a legélesebb szeme a gárdában. – Egy egész
csapat, és nyugodtan poroszkálnak.
Bili Chesney józan esze azt súgta, nem létezik, hogy egy üldözők elől
menekülő ember tovább jutott volna észak felé. A San Juan folyó keresztben
szelte át a vidéket, s amennyire Chesney tudta, hosszú mérföldeken át sehol
sem lehet átkelni rajta. A Senkiföldje felébe vágja a tájat, így az ő emberüknek
igenis ott kell lennie valahol odalent. Nem mehetett messzebb.
 Épp ki akarta adni a parancsot, hogy induljanak lefelé az ösvényen, amikor
megpillantotta őket.
Három lovast, meg több málhásjószágot. Valami teraszféléről ereszkedtek
le, és északnak fordultak a vadlovak nyomában. Talán véletlenül, talán
szándékosan.
– Elkapjuk őket, fiúk! – Chesney nehezen gyűrte le izgatottságát. – Ott
mennek!
– Hárman vannak! – jegyezte meg Neill. – Ha ez a Kulcsos meg a felesége,
akkor ki a harmadik?
Senki sem felelt. Chesney megindítota a lovát az ösvényen lefelé. Végre, a
szentségit! Végre! Egyre ezt hajtogatta lefelé menet.
Short, akinek eszébe jutott a Tuba City-beli jelenet Keelockkal, megborzadt
kissé, s a torka elszorult. Keelock megmondta nekik, mire számíthatnak, ha
még egyszer az útjába keverednek, s most mégis itt vannak, ő meg odalent.
Végeznem kell vele. Short magában dünnyögött. Ki kell nyírnom, mielőtt ő
nyír ki engem. Egy nyavalyát akasztást! Lőni fogok!
Hátramaradt, és McAlpin mellé húzódott.
– Te Mac, ez komolyan mondta ám! Ez a Kulcsos nem tréfált!
– Mit tegyünk?
– Kinyírjuk... lepuffantjuk ott helyben, nincs mese.
– Bili fel akarja húzni igen odavan már, hogy használhassa azt a kötelet.
– Vigye el az ördög!
– Mit tegyünk? Mit tehetünk?
– Asszony van vele. Biztosan egyezkedni akar majd, hogy a nőt mentse
valahogy. Hadd mondja a magáét, Chesney! Mi meg lövünk.
– Jó lenne tudni, merre van Neerland – mondta McAlapin.
Short meg is feledkezett róla, de úgysem volt most ennek jelentősége.
– Nincs itt és kész. Ez csak Keelockra meg ránk tartozik.
Az öt férfi leereszkedett a kanyargós ösvényen a reggeli verőfényben. A
napsugarak kellemesen melengették őket a borzongató éjszaka után. Neill
harmadik volt a sorban, közvetlenül Kimmel, után, s tudta, hogy most már baj
van. Addig minden szép és jó, amíg az ember kiáll az igazáért, elmondja a
magáét, és meg is hallgatják; most viszont, talán néhány percen, de néhány
órán belül mindenképpen, fegyverrel kell kiállnia az igazáért. Itt már nem
számít a hajdani barátság. Amennyire Chesney fel volt paprikázva, még
lövöldözésre is sor kerülhet, s Neill irtózott a gondolatától is. Ebben rejlett az
ő gyöngesége, az olyan ember gyöngesége, aki mindenben a becsületet és az
igazságot keresi. Mert Neill visszariadt a gyilkolástól, míg a fanatikusok
sohasem haboznak.
Pedig voltak becsületes emberek is, akik nem haboztak. Hogy is hívták azt
a polgárőrt odaát Montanában? Beidler... ő is ölt, az igazságért, mert nem
tehetett mást. És ha azt kérték volna tőle, hogy lője le egy barátját, vagy egy
olyan embert, akit tisztelt?
Neill Kimmelre sandított. Melyik oldalon áll? Derék, kemény férfi, számos
fegyveres csetepaté és rengeteg indiánok elleni támadás egykori harcosa. Ha
valaki, akkor ő meg tudná fékezni Chesney-t, hiszen már máskor is megtette.
Nem habozna meghúzni a ravaszt, de rajta nem látszott az a gyűlölet, ami
Chesney-t a hatalmában tartotta.
Egy kődarab meglazult, és hosszan zörögve gurult le a sziklák között a
mélybe. Az egyik kanyar után ráláttak arra az ösvényre, amelyen a három
lovas haladt, de ők már nem voltak semerre sem.
McAlpin és Short között abbamaradt a pusmogás. Neillnek kiszáradt a
szája, mint mindig, a feszült pillanatokban. Milyen messze lehetnek? –
találgatta.
Az utolsó kanyar után leértek a völgy fenekére. Bili Chesney
megsarkantyúzta a lovát, s az egy elnyújtott szökkenéssel ügetésre váltott, s
megindult északi irányban felfelé a völgyben. Balra meredeztek a Piute-plató
égbe törő sziklái, jobbra a Nakia-kanyon húzódott, a mögött meg a
Senkiföldje-plató vészjósló, sötét tömege.
– Elkapjuk! – hajtogatta szenvedéllyel Chesney. -Most aztán elkapjuk!
Neill Kimmel mellé ugratott.
– Ez a hegyvonulat a folyóig tart? – kérdezte hangosan.
– Majdnem – harsogta vissza Kimmel, hogy túlkiabálja a lódobogást. – A
Piute elnyúlik nyugat felé, és beleszakad a folyóba. Életveszélyes hely az
amarra.
– Hát a Senkiföldje-plató?
Kimmel a Winchesteré tusával mutatta:
– Az úgy egy mérföldre innen, a folyónak emez oldalán véget ér. A végéből
egy ösvény átvezet a Réz-kanyonba!
Chesney hátrafordult a nyeregben.
– A fenébe is, fogjátok már be a szátokat! Az ordítozásotok a San Juanig
elhallatszik!
A sima terepet maguk mögött hagyták, s a jócskán összeszűkült katlanban
lépésre fogva a lovakat, egyes sorban vonultak tovább. A nap egyre forróbban
sütött, s a Senkiföldje-plató nyugati fala által vetett árnyék hívogatóan intett
feléjük, de ők előre szegezték a közeli veszélytől nyugtalan tekintetüket.
A magas falak közt majd három mérföld volt a távolság, de a tövükben
összegyűlt törmelék elkeskenyítette a völgyet, s a bevágódó Nakia-kanyon
még jobban leszűkítette az átvizsgálandó területet.
Neill érezte, hogy az inge alatt, a mellén csorog az izzadság. Megint azon
morfondírozott, bár itt lenne Hardin, a hideg fejű, józan Hardin, ki csöndes
szavaival mindig el tudta simítani a kiéleződött helyzeteket. Neill magára
maradt, érezte. A többiek közül senkit sem tudott biztosan az oldalán.
Kétséges, hogy akár Kimmel is neki adna-e igazat, hisz soha senki nem tudta,
mire gondol, mit hisz.
Azzal indultak útnak, hogy végeznek egy emberrel, s minden lépéssel
közelebb kerültek a céljukhoz, hogy megöljenek valakit, aki lehet, hogy
ártatlan egy frissen házasodott férfit, akit elkísért ifjú arája is.
De ki lehet a harmadik, aki velük van, és melyik oldalon áll?

Matt Keelock megrántotta a kantárt. A vadlovak egészen közel, az orruk

előtt voltak már. Előbb meg akart bizonyosodni róla, hogy merre tartanak,
nem szerette volna a San Juanba ugrasztani őket a szakadék széléről. Ezen a
ponton sohasem jutott még le a folyóhoz, bár az szinte végig hatalmas
kanyonfalak között kanyargott.
Erősen feszült lelkiállapotban volt, de nem a lovak miatt. Megfordult a
nyeregben és hátratekintett.
Semmi...
Rápillantott a feleségére.
– Jól vagy, Kris?
A lány bólintott, de mivel ismerte már, nyugodt arcvonásairól Matt
leolvasta az aggodalmat. Jobb kéz felé oldalág nyílott a kanyonból, s Matt
pillanatnyi tétovázás nélkül bekanyarodott oda. A többiek követték.
– Ez meg mire volt jó? – kérdezte Cooley. – Azt hittem, a lovakra fáj a
fogad.
– Rossz előérzetem támadt.
Kris csak ráánézett, de Cooley morogni kezdett.
– Annyira odavoltál azokért a lovakért, Matt! Most meg futni hagyod őket?
Keelock oda se figyelt, körbepillantott, nem lát-e valahol kivezető utat.
Lehet, hogy hirtelen elhatározásával vakvágányra juttatta mindnyájukat, olyan
kanyonba, ami zsákutcában végződik. Eddig úgy tűnt, hogy a szurdokvölgy
egyenesen a Senkiföldje-platóra vezet. Matt lassan poroszkált előre, s amikor
a déli fal egy helyütt behorpadt, megrántotta a gyeplőt.
– Várjatok meg itt! – szólt, és a lovát megfordítva visszaügetett a
kanyonba.
Nyomok maradtak valamelyest utánuk, de nem sok mindent tudott csinálni
velük, mint itt-ott eltüntetni őket, amennyire lehet, aztán visszaügetett, és
megindultak felfelé a sziklás oldalban.
– Ezzel nem sokra mégy – jegyezte meg Cooley. – Ebből a kanyonból
kikeveredtél ugyan, de délnek ott egy másik. Az egyedüli kiút, amiről én
tudok, visszafelé, a Nakián át vezet.
Ahol megálltak, csak sivatagi bozót meg sziklatörmelék volt, nem nyújtott
jó fedezéket. Emelkedőn kapaszkodtak felfelé, ami hátrafelé veszélyes
meredélyként húzódott egészen a Senkiföldje-plató hirtelen magasba törő
sziklafaláig.
És akkor Matt megpillantotta őket. Szinte ugyanabban a pillanatban az élen
haladó ember is felkapta a fejét, s olyan vadul rántotta meg a gyeplőt, hogy a
lova felágaskodott, s a többiek is egyszerre fordították a fejüket a hegy teteje
felé, ahol Keelock állt.
Kris... meg kell mentenem Krist.
– Maradjatok itt! – vetette oda neki nyersen. Azzal megfordult, és
leviharzott az ereszkedőn a csapat irányába.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

E napsütéses reggelen Matt Keelock lazán, jobb kezét a combján nyugtatva

megindult lovával az üldözői felé, mint aki elébe megy a csatának. Nem
gondolt semmire, fülébe csak a lova trappolása s a nyereg nyöszörgése jutott
el.
A pej felfogta, mi következik. Matt érezte minden mozdulatán. Mint egy
terelőmén, amikor tehéncsorda közelébe ér, tudta, mi fog történni. Ez a pej
nemcsak a tereléshez értett, hanem egyenesen élvezettel vetette magát a
küzdelembe.
Matt Keelock nem akart mindenáron harcolni, de belekényszerítették, s ha
lövöldözésre kerülne a sor, Krisnek veszélyben volna mellette az élete. Ezért
ment Matt elébük, Gay Cooley-val mit sem törődve. Segítséget nem várt tőle,
ez nem Cooley ügye volt... csakis és kizárólag az övé.
A távolság egyre csökkent közöttük. Matt nem figyelte őket külön-külön,
hanem az egész csapatot szemmel tartotta, ügyelve minden mozdulatukra.
Ketten félrehúzódtak és lemaradtak. Mit jelenthetett ez? Ki akarják vonni
magukat a dologból? El akarnak tán pucolni, mielőtt lövöldözésre kerülne a
sor? Vagy bekerítő akciót terveznek?
Amikor már csak száz, yardnyira volt tőlük, hirtelen megállította a lovát.
Bal kéz felé néhány göcsörtös cédrus nyújtózkodott egy nagyjából három láb
magas sziklakiszögellésen. A jobb kéz felé nyíló hasadék meredeken lejtett a
Senkiföldje-platóról leszakadó kanyonba.
Matt meglazította a csizmáját a kengyelben, s nyugodtan, elszántan haladt
tovább.
Ötven yardnál elkiáltotta magát:
– Elég, álljatok meg ott!
 A csapat megtorpant, Matt pedig folytatta:
– Megmondtam nektek, hogy becsületes lövés volt. A ti hepciáskodó
barátotok kötött belém, s mivel nem volt nálam fegyver, elzavart, hogy vegyek
magamhoz, és amikor visszamentem és beléptem az ajtón, előkapta a
pisztolyát és a hóna alól tüzelt rám. Én is lőttem persze, és a golyók az oldalát
meg a hátát érték.
– Egy nyavalyát! – ordította Chesney. – Meggyilkoltad, de lógni fogsz érte!
– Tett néhány lépést előre, aztán megint meghúzta a kantárt. – Párbajban sose
győzted volna le Johnnyt!
– És téged, amigo? – felelte Matt Keelock. – Te meg én. Majd eldöntjük,
elég gyors vagyok-e. A többiek maradjanak ki belőle.
Bili Chesney elképedt. Nem ijedt meg a saját árnyékától, megvívta a maga
csatáit; de erre az ügyre mindig úgy gondolt, mint közös vállalkozásra: ők, a
kereső csapat, együtt kapják el, együtt végzik ki ezt a fickót, s együtt zárják le
az ügyet. Legfeljebb olyan fegyveres összetűzésre számított, amiben
mindnyájan részt vesznek. Meg sem fordult a fejében, hogy egyszer csak ő
meg ez az alak tűzharcban kerülnek szemtől-szembe egymással... csak ők
ketten.
Ravasz húzás volt. A Kulcsos az egész ütközet kimeneteléért Chesney-re
hárította a felelősséget, a többieket kihagyva belőle. Akkor sem tudtak volna
már semmilyen tisztességes módon beleavatkozni a dologba, ha Chesney
rajtaveszt.
– Legyen, te hitvány gazember! – harsogta Chesney. – Megmutatom neked,
csirkefogó, hogy...
Matt mögött valaki kiáltott, aztán óriási ütést érzett a mellén. A lova
felágaskodott, a lába kicsúszott a kengyelből, s Mattá földre zuhant.
Iszonyatos erőfeszítéssel, hogy mentse az életét, a kanyonba nyúló
hasadékhoz kúszott. Valami történt az egyik lábával, s a mellkasa tompán
sajgott. A sziklákon vér vöröslött.
Amikor elérte a hasadékot, sebtiben előkapott egy zsebkendőt, és
rátapasztotta a mellén ütött lyukra. Szerencsére az inge szorosan testhezálló
volt, jól odaszorította a zsebkendőt. Megsebesült, de fogalma sem volt,
mennyire súlyosan.
Még abban a pillanatban, amikor a kiáltást meghallotta, észrevette, hogy mi
történt. A két félrehúzódó alak lőtt rá. Látta a felemelkedő puskacsöveket... de
már későn.
Valaki elüvöltötte magát.
– Mi az istennyilának csináltátok ezt?
– Nem azért jöttünk, hogy kinyírjuk? Nahát, kinyiffant – felelte Short.
Neill a dühtől fuldokolva meredt Shortra és McAplinra.
 – Micsoda aljas....
De a mondatot nem tudta befejezni. Messze, a hegytetőről, puskadurranás
hallatszott. A fülét megütötte a golyó éles sivftása, Short pedig lefordult a
nyeregből; aztán még egy lövés csattant, amire McAlpin lova kezdte hányni-
vetni magát.
Mind fedezékbe menekültek.
Kris leengedte a puskáját, nyugodt kék szeme további célpontot keresett.
– Asszonyom – szólalt meg Cooley –, engedje inkább, hogy kijuttassam
innen ...
– Takarodjon! – felelte Kris hűvösen. – Menjen innen!
– Na, ide figyeljen! – markolta meg Cooley Kris lovának a zabiáját.
Kris a puskatussal teljes erőből belevágott Cooley képébe. Az
hátratántorodott, egyik lába kiesett a kengyelből, s lebukfencezett a nyeregből.
Ahogy vérző, összezúzott szájával kezdett feltápászkodni, Kris ráfogta a
puskája csövet. Gay Cooley kővé dermedt.
– Asszonyom, higgyen nekem. Nem akartam...
– Üljön fel a lovára, és takarodjon! Nem akarom itt látni a közelemben.
– Azok a fickók megölik magát. Rájuk lőtt. Megölik, bizonyosan.
– Matt odalent van – felelte Kris –, és én lemegyek oda. Maga csak ült, és
hagyta, hogy lelőjék. Látta azokat az alakokat. Maga tudta, mit akarnak.
Gay Cooley nehézkesen felült, s megérintette az ajkát. Aztán így szólt:
– Asszonyom, Matt meghalt. Láthatta, egészen közelről tüzeltek rá.
Szüksége lesz egy férfira, asszonyom. Az ilyenek, mint maga, nem találnak ki
egyedül ebből az útvesztőből. Higgyen nekem, én...
Kristina lassam megkerülte Cooley-t, majd hirtelen megsarkantyúzta a
lovát, s beugratott a bozótba. Gay talpra szökkent, de a lány már eltűnt a
szeme elől.
Cooley kiegyenesedett, és óvatosan körülnézett. Keelock pej lova odébb
futott egy kicsit, aztán lecövekelt. Sem – Keelock, sem más nem volt a
láthatáron.
Keelock málhás öszvérei Kris után robogtak, de aztán szétszéledtek, úgy
nyargaltak össze-vissza. Nem valószínű, hogy a lány bevárja őket; itt fognak
kóvályogni ítéletnapig a környéken.
Tulajdonképpen összeterelhetné őket. Sokféle hasznos holmi lehet rajtuk...
az ember hetekig ellehetne, kószálhatna ezen a kopár vidéken mindabból, ami
ezekben a málhákban van.
Cooley nyeregbe szállt. Kegyetlenül égett a szája, ezért vizet öntött a
markába, és óvatosan megmosta az ábrázatát. Kutya egy nő! Milyen hirtelen
ütött... eszébe nem jutott volna, hogy képes ilyesmire. Mit képzel ez magáról?
Ugyan mihez kezd most kint a hegyek között?
 Lepillantott az ereszkedőn, ahol Matt lova ácsorgott mozdulatlanul. Kár
ezért a Keelockért derék ember volt... de hát a golyó nem tesz különbséget jó
és rossz ember között.
Miért nem képes ez a megveszekedett nőszemély belátni, hogy Mattnak
már vége? A halottakkal már nincs mit kezdeni.
Gay Cooley sokat tapasztalt ember volt élet és halál kérdésében, halottakra
nem fecsérelte az idejét, ő meg Keelock mindig jól kijöttek egymással, de hát
ez most Keelock ügye volt, nem az övé. Egyfolytában ezt hajtogatta magában,
s tudta, hogy igaz, de csak nem nyugodott meg a lelkiismerete. De hát
Keelocknak befellegzett, annalk meg nem volt értelme, hogy az a sok holmi
veszendőbe menjen. Meg hát az asszony se.
Megindult a hegyvonulat mentén dél felé.
Dél elmúlt már, meleg, napos és derült volt a délután. Felvljjogott egy ölyv,
majd egy másik, aztán egy harmadik is csatlakozott. A bozótban kabóca
cirregett, s egy sivatagi ökörszem röpködött a sziklák között. A lövöldözés
utolsó visszhangjai is rég elhaltak már. A jelenet színhelye fölött ott
magasodott hallgatagon s komoran a Senkiföldje-plató, s a nyugati oldalán
keskeny vonallá fogyatkozott a tövében húzódó árnyék.
Messze a hegy aljában Neill lassan összeszedte magát, és óvatosan kidugta
a fejét. Feltekintett oda, ahonnan a lövések jöttek, de semmit se lehetett látni...
nem mozdult, nem hallatszott semmi.
Egyszer csak Kimmel termett mellette.
– Short megsebesült. .. nagyon rossz bőrben van – mondta.
Neill elfordult és lekuporodott. Levette a kalapját, s ujjaival végigszántott
az üstökén. Arca nyúzott volt és komor. – Aljas dolgot müveitünk, Kim. Az az
ember nem volt orgyilkos.
– Nem.
Valaki mászott felfelé a kavicsos emelkedőn. Chesney volt. öregebbnek
látszott, s mintha összement volna. Feléjük nézett, de kerülte a tekintetüket.
– Hát ti... ti jól vagytok, fiúk?
– Short megkapta a magáét. Mac ott van vele. Chesney felnézett.
– Az Isten szerelmére, mi ütött beléjük? Miért tüzeltek?
– Mac elmondta, hogy Tuba Cityben a boltnál a Kulcsos figyelmeztette
őket, hogy ne kerüljenek a szeme elé. Úgy gondolták, nekik kell lépniük
előbb.
– El tudtam volna bánni vele. Kimmel szigorúan Chesney-re förmedt.
– Bili, az életeddel játszottál. Az az ember meg is ölhetett volna.
– Meghalt?
– Nem láttam. De Shorték elbántak vele.
– Bátor fickó volt. Tévedtem... gyáva kutyának tartottam. – Chesney
kihúzta magát. – Meg kell találnunk azt a nőt – mondta –, és ki kell vinnünk
innen. A tisztesség ezt kívánja.
Neill rápillantott. Most már késő a tisztességről beszélni, de Chesney-nek
igaza volt. Nem hagyhatják itt ezt az asszonyt Neerland prédájául.
– Vissza kell hívnunk a kópénkat – mondta. – Le kell állítanunk
Neerlandet.
Chesney maga elé meredt, aztán hirtelen izgatottan megszólalt:
– Úgy van, hívjátok vissza. Végül is a dolog elintéződött. – Megindult a
lova felé. – Meg kell találnunk azt az nőt, hogy kivigyük innen... biztonságos
helyre kell juttatnunk.
– Lehet, hogy nem akarja, hogy megtaláljuk – jegyezte meg Kimmel. – Azt
is lehet, hogy ő akad ránk előbb.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Ő puffantotta le Shortot.
– Megőrültél?
– Így igaz. – Kimmel egyenesen Chesney szemébe nézett. – Bili, ez a nő
felemelte a puskáját, és célba vette Shortot, s ha Mac le nem veti magát a
földre, őt is agyonlövi.
Chesney levezette őket az emelkedőn a többiek lovaihoz. Kétszer is
hátratekintett. Aztán megrántotta a kantárt.
– Lehet, hogy a Kulcsos csak megsebesült. Nem ártana utánajárni.
– Hagyd békén! – szólt kurtán Kimmel. – Ha életben maradt, lóni fog.
Akkor pedig nem árt, ha felkötjük a gatyánkat.
Amikor odaértek McAlpinhoz, az Short mellett álldogált.
– Kiheveri – jegyezte meg –, de állítom, épp hogy csak megúszta. Ha az a
golyó csak egy hajszálnyival jobbra kapja el, eltöri a gerincét.
Majd előkapva a puskáját így szólt:
– Vigyázzatok rá, fiúk! Én megyek a Kulcsos után.
– Hagyd őt békén! – intette le Neill. – Épp eleget kapott.
McAlpin körülhordozta a tekintetét.
– Ti azt csináltok, amit akartok. Én biztosan akarom tudni, hogy az a fickó
elpatkolt-e. Különben nem száll le rólam... és rólatok se.
– El kell juttatnunk azt az asszonyt biztonságban a városba – ellenkezett
Chesney. – Nem hagyhatjuk, hogy egyedül bolyongjon itt.
McAlpin dühébe hitetlenkedés vegyült.
– A fenébe is, Bili! Te akartad a legádázabbul ennek a fickónak a skalpját!
Most meg kiereszted a gőzt? Hiszen az a nő terítette le Shortot, és kishlján
engem is, a szentségit! Nézd meg a lovamat!
A deres lapockáján csúnya horzsolt seb éktelenkedett.
– Én viszem Short lovát, Bili, te pedig, ha igazi férfi vagy, jössz velem!
Fejezd be, amit elkezdtél!
– Hagyjátok a francba! – szólt megint Neill.
Chesney vívódott magában: abbahagyja-e ezt a piszkos munkát, vagy
befejezze, ha már elkezdte? Elindult, aztán tétovázva megállt. Amióta a
Kulcsos nyílt harcra szólította fel, tudta már, hogy tévesen ítélte meg őt.
Meggyőződött róla, hogy Johnny Webb úgy halt meg, ahogy a Kulcsos
állította. Aztán meg asszony is volt a dologban; és mély undort érzett attól,
ahogyan a Kulcsossal elbántak, miközben az vele vívta a szópárbajt. De
McAlpinnak igaza volt. ő gerjesztette fel, s ő is táplálta ezt tüzet.
– Az az ember meghalt, Mac. Láthattad, hogy zuhant le a nyeregből. Végül
is – mondta keserűen –, te meg Short puffantottátok le.
– Még vádolsz is miatta? – hőbörgött McAlpin. – Láttad volna Tuba
Cityben! Megmondta, hogy mi fog történni, ha követni merészelnénk, és a
francba is, elhittem, és most is hiszem, amit ígért. Ha az az ember él,
egyikünknek sem lesz többé nyugodt éjszakája.
Chesney elbizonytalanodott. Kimmel előszedte a bagóját az inge zsebéből,
alaposan megszemlélte, és leharapott egy darabkát a sarkából.
– Jól mondja, Bili – helyeselt Kimmel. – Mi kezdtük. Akár így, akár úgy,
pontot kell tennünk az ügy végére.
– Rám ne számítsatok – szólalt meg Neilt. – Nekem sose volt az ínyemre
ez az egész. Most már még kevésbé.
– Ahogy akarod. – Chesney dühe nőttön-nőtt Neill ellen. Micsoda
átkozottul öntudatos tud lenni ez a jöttment! – Felőlem kimaradhatsz
mindenből! – mondta.
– Hát persze! Ez vagy te! – Neill megfordította a lovát. – Megkeresem a
nőt, és visszaviszem a városba, ha akarja. Ti meg csináljatok, amit akartok.
Hátat fordított nekik és ellovagolt, Kimmel csak bámult utána
elgondolkozva.
A három férfi együtt ment oda, ahol a pej ácsorgótt. A nyeregkápát egy
golyó súrolta. Kétségkívül ettől az ütéstől bokrosodon meg a ló. Az egyik
kengyelszíjon vért találtak, meg a földön is, ahová Keelock lebukfencezett.
Vékony vércsík vezetett a kanyon peremébe bevágódó mély hasadékba 7. A
szakadékot mind a hárman irtózattal méregették. Odabent, alig néhány
yardnyira tőlük, egy kiálló sziklapárkány takarta el a rálátást a szurdok
folytatására. Hogy megtalálják Keelockot, le kellett volna ereszkedniük ebbe a
szűk lyukba. Ezt tudták jól, de egyiküknek sem akaródzott rászánnia magát.
Keelock talán már le is ért a kanyon fenekére.
Kimmel odaballagott a párkányhoz, és lekandikált. A kanyon nem volt
mély; az alját sziklatömbök, omladékkövek és kavicsos homok borította.
Majd visszatért a többiekhez.
 – Ha odalent van, jól elrejtőzött... Na jó, lemegyek, megnézem.
A többiek meg se mukkantak, így hát folytatta:
– Valamelyikőtök figyelhetné ezt a nyílást... te, Mac. – Aztán Chesney-re
tekintett. – Bili, jössz, vagy páholyból nézed végig?
– Gyerünk! – A kihívásra Chesney előre törtetett, s odébb lovagoltak, ahol
a fal alacsonyabb volt.. Aztán megindultak lefelé.
Amikor a hasadék aljára értek, vérfoltokat vettek észre a sziklákon A
homokon nem látszott vér, de a Kulcsos el tudta tüntetni a nyomait. A laza,
süppedős homok tele volt patanyomokkal, felismerhetetlenné téve minden
egyebet. Egyetlen csizmanyomot sikerült csak felfedezniük, ami nem lehetett
régi, mert elég éles rajzolata volt.
Kimmel csípőre tett kézzel állt meg fölötte.
– Mi a véleményed, Bili?
– Életben maradt. Elhúzta a csíkot. – Chesney nem volt annyira
meggyőződve, mint amennyire mutatta, de ezt tartotta a legvalószínűbbnek.
Különben hogy került volna vér a kanyon fenekére? – Melyik irányba akarsz
indulni?
Kimmel vállat vont.
– Mindegy. Lefelé, talán. – Eltöprengett. – Vízre lesz szüksége. Szerintem
a Nakia-kanyon felé tart.
Megindult lefelé, aztán megtorpant.
– Bili, Macnek igaza van. Ha elkezdtük, be is kell fejeznünk.
Ügettek tovább, nyomok, jelek után szimatolva. A kanyon pedig üres volt,
semmi neszt, semmi mozgást nem tapasztaltak.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Matt Keelock az iszonyatos sötétséggel viaskodott, küszködött, míg végre

lassan kinyitotta a szemét... egy még sűrűbb sötétségre. Teljesen
mozdulatlanul feküdt.
Hol lehet? Meghalt tán? Élve eltemették?
A fájdalom azonban arról tanúskodott, hogy él. Mozdulni próbált, de az
oldalába kínzó fájdalom hasított. Feküdt hát tovább, tágra nyílt szemmel
Teljes sötétség vette körül.
Felemelte az egyik kezét. Az arcától néhány centiméternyire követ érzett.
Köveken feküdt, nyomták az oldalát is. Jobb felé tapogatózott... semmi. Tehát
jobbra, kifelé és lefelé üresség tátongott.
Lassanként összeszedte és elrendezte a gondolatait. Meglőtték. Abban a
szurdokban lehetett, amibe bekúszott, miután a földre zuhant. Aztán
elvesztette az eszméletét, de előtte csinált még valamit... ó, igen, a vér. Lent a
szilákon kicsavarta a vért átázott zsebkendőjéből, aztán újra visszavonszolta
magát ide, a párkány alá.
A hatlövetűje után tapogatózott, s meg is találta. Valahogy sikerülhetett
leszíjaznia, mielőtt kiesett volna a tokjából. A vadásztőrét is megtalálta.
Éjszaka volt... érezte a hűvös levegőn.
Kris... El kell jutnia Krishez. Megegyeztek, ha bármi történnék, találkoznak
egy bizonyos helyen a Senkiföldje-piató tövében, innen néhány mérföldre. S
Matt érezte, biztosan érezte, hogy ha a lány él, ott lesz élve és szabadon.
Cselekednie kell, el kell tűnnie innen. Biztosan keresik, s ha nem akadnak a
nyomára, újra visszatérnek ide. A józan, ész ezt diktálta.
Hagytak-e hátra valakit? Igen, halványan emlékezett is
beszédfoszlányokra, meg csizmás léptekre a kavicson, valahol nem messze a
feje felett.
Lefelé hosszabb lett volna az út, mint fölfelé. Aztán meg lovat is kellett
szereznie, s a pej valahol a tetőn lehetett. Amilyen óvatosan csak bírt,
megtámaszkodott, és megkísérelte eltolni magát a sziklától. Apránként – s
remélte, nesztelenül – kikúszott a párkány alól.
Odafent a felhőtlen égen csillagokat látott. Füstszag csapta meg az orrát.
Úgy rémlett neki, mintha Kris vagy Cooley lepuffantott volna egy vagy két
embert a csapatból. Ám akkor a sebesült itt lehet a közelben, ő gyújthatott
tüzet. Ez mindenesetre magyarázat lehet a füstre. Matt a kezét és a karját
tűrhetően tudta használni. A sziklás oldalba kapaszkodva végtelen óvatosan
húzódzkodott felfelé a felszín irányában. Mielőtt kidugta volna a fejét a
hasadékból, hallgatózott. Tompa mocorgás ütötte meg a fülét valamivel odébb.
Vigyázva kikukucskált.
Úgy húsz, yardnyira tűz lobogott. Látta a fénykört körülötte, meg az izzó
ragyogást a mellette ülő ember arcán, de a lángokat eltakarta előle a terep
hajlása. Matt várt, lesett... és tanakodott. Ha előmászna innen, és a fickó
elfordítaná a fejét, pontosan rá esne a tekintete.
Óvatosan körülnézett, hátha meglátja a lovakat. Igyekezett megfeledkezni a
sérüléseiről, de a torka kapart, s a nedvesség a mellkasán mutatta, hogy megint
vérzik a sebe. Az oldalával is történhetett valami, talán a csípőjével. Merev
volt, s kúszás közben az a pár megtett yard is egészen kimerítette. Hirtelen
mozdulatról, bármilyenről, szó sem lehetett.
A többiek, gondolta, nem lehetnek messze, és valószínűleg visszajönnek
ide, hogy majd napvilágnál alaposan átvizsgálják a hasadékot. Lehet, hogy ha
a szélirány kedvez nekik, megpróbálják kifüstölni onnan.
Nem volt más választása, most kellett kijutnia innen. Lőnie nem szabad,
mert azzal még gyorsabban magára uszítaná a falkát.
Egy pillanatig ott függeszkedett még, aztán kézzel, karral felhúzta magát a
hasadékból, majd az oldalát kímélve vonszolni kezdte magát a földön.
A rettegéstől kiütött rajta a verejték. A tűznél üldögélő fickó bármelyik
pillanatban félrekaphatja a fejét, s akkor harminc-negyven yard távolságból
épp rálátna, bár az utolsó néhány yardon már félig árnyékba kerülne.
A pillanatok oly keservesen vánszorogtak előre, akárcsak ő maga.
Számtalanszor biztosra vette, hogy a fickó mindjárt odafordul, hogy meglátja,
meghallja. Bőrruházata tompa súriódó hangot adott, ahogy kúszott a sziklás
talajon, s nem tehetett ellene semmit.
Már megtette a fele utat. Kézzel és fél térden vonszolta magát tovább. Nem
messze egy hosszú árnyéksáv húzódott, valami bokor vagy fa árnyéka, s
arrafelé igyekezett. Levegő után kapkodott, miközben éles fájdalom hasogatta
a mellét.
A golyó nem súrolta a tüdejét, az a lélegzésén meg-mutatkozottvolna; és
nem is vérzett olyan szörnyen, mint várta. De jó sok vért veszített, ami
legyengítette.
Először a keze került árnyékba, aztán a teste is. Egy pillanatra megpihent
és hátranézett. A férfi felállt, nyújtózkodott. És akkor félrefordította a fejét. Az
arca elég jól látszott, s Keelock felismerte benne, a Tuba Cityben látott fickók
egyikét. Arrafelé nézett, amerre Keelock hevert, aztán elfordította a tekintetét.
A tűz mögé ballagott, felszedett néhány gallyat és tördelni kezte őket.
A lángokat bámulhatja, gondolta Keslock, azért nem látott jóformán
semmit a sötétben.
Matt Keelock felkapaszkodott egy sziklára, s átkecmergett néhány
cédrusrönkön. Egy alacsony sziklafal mögé jutott így, amit már azelőtt
észrevett, mielőtt a golyó leterítette. A fal tövében kúszott tovább, azzal
törődve csak, hogy minél messzebbre kerüljön.
A lovakat még nem is látta, de az orrát már megcsapta a szaguk. Égy kis
csalitosban ácsorogtak, egy csomóban. Közelebb csúszott, s az egyik ló
felhorkant. Matt magában szitkozódott, aztán alig hallhatóan suttogni kezdett:
– Ide, cimbora! Ide!
Az egyik ló rángatni kezdte az istrángot, mire a bozótban zörgés, zizegés
támadt. Matt még közelebb kúszott, s megpróbált kiigazodni a jószágok
között. A következő pillanatban az egyik ló odadugta az orrát, és szaglászni
kezdte. Matt felnyúlt, belekapaszkodott a sörényébe, és talpra küzdötte magát.
Megkereste a zablát, aztán a bélyeg után tapogatózott. Biztos volt benne, hogy
az ez ő lova, már csak a viselkedéséből ítélve is, de ebben a sötétben az orráig
se látott, mert a lomboktól még sűrűbb árnyék borult rájuk. Végre kitapintotta
a bélyeget. Az övé volt, aztán a kantárszárat végigtapogatva benyúlt a
bokorba, s miközben a ló sörényébe csimpaszkodott, egy kézzel kibogozta a
csomót.
 Mire megmarkolta a nyeregkápát, annyira elgyengült, hogy szinte az ájulás
környékezte. Ha most elvágódna, képtelen volna újra felkelni. Miközben így
töprengett, homlokát nekitámasztotta a ló hasának.
Fogást váltott a kápán, a merev lábát beledugta a kengyelbe, s felhúzta
magát a nyeregbe, féloldalasan helyezkedve el benne. A nyereghez tapadva
kicibálta a csizmáját a kengyelből, aztán átemelte a nyereg fölött. Majd igen
halkan odasúgott valarmit a pejnek, s elballagtak, neki az éjszakának.
Matt nem is törekedett rá, hogy irányítsa a lovat, mert minden erejét
felemésztette, hogy megmaradjon a nyeregben, így a pej ló magától indult
meg lefelé a hegyről.
Matt félig öntudatlanul, émelyegve előredőlt, s kétségbeesetten
kapaszkodott a nyeregkápába. Teste együtt billegett a ló ringó járásával, s
minden billenés, kínzó fájdalmat okozott neki. Valahogy mégis fent maradt a
nyeregben.
Kristina ösztönei azt parancsolták, hogy meneküljön onnan. Csak amikor
már jó egy mérföldet maga mögött hagyott, jutottak eszébe a málhás öszvérek.
Lelassított hát, és hátrafordult. Szegény párák mögötte szétszóródva
igyekeztek, hogy utolérjék.
Kristina várt, amíg négy öszvér csatlakozott, aztán újra elindult.
Megszokták már, hogy mögötte kocognak, s szépen követték is, tartva az
iramot. Három másik lemaradt még, de miattuk nem aggódott. Az élelem, a
muníció, meg a legszükségesebb felszerelésük ezeken volt, amelyek a
nyomában ügettek. Most már csak az a kérdés, hogy merre, hová menjen.
Matt azt mondta neki, hogy ha valahogyan elszakadnának egymástól,
menjen a kanyon végébe, ahonnan fel lehet jutni valahogy a Senkiföldje-plató
tetejére. Csakhogy az üldözők és Gay Cooley elálltak a találkahely felé vezető
utat. Meg kell tehát kerülnie az egész fennsíkot.
Matt megmutatta a Réz-kanyonon átvivő ösvényt, így neki csak meg kellett
kerülnie a Senkiföldje-plató déli csücskét, hogy kelet felé eljusson arra az
ösvényre. Megállt hát, leszállt a nyeregből, majd vezetékszárra fogta az
öszvéreket, tovább indult.
Napnyugtakor érte el a Réz-kanyont, s észak felé követni kezdte az
ösvényt. Ez akkor volt, amikor Matt öntudatlanul hevert rejtekhelyén a
párkány alatt.
Közelgett az éjszaka. Felszikrázott az első csillag a feje fölött denevér
cikázott, s valahol a távolban préri-farkas vonított bele a néptelen sivatag
csendjébe.
Kristinát megnyugtatta a kezében lövésre készen szorongatott puska.
Egyedült maradt ebben a mérhetetlen pusztaságban, csak ment bele a
bizonytalanságba, s Matt nem volt mellette. Egyedül a lova tűnt
magabiztosnak, ösvényen járt, s amíg az ösvény tartott, ő ment.
Kétfelől magasabbra nyúltak a kanyonfalak. A sötétség beburkolta, s
megkönnyebbülés volt látni a feje fölött az ég keskeny csíkját, rajta a
csillagokat. Csendes volt az éjszaka.
A ló fáradtan poroszkált, az öszvérek pedig kelletlenül cammogtak utána.
Csak az ilyen szívós hegyi ló bírta ezt az iramot, mint az övé. Magát Kristinát
is elcsigázták a nyeregben töltött hosszú órák.
Minden időérzékét elveszítette. Egyszer csak a ló toporogni, farolni
kezdett, aztán egy nagy lendülettel, zökkenéssel felkaptatott egy
sziklaperemre. Hűvös éjszakai légáramlat vágott Kristina arcába… kijutottak a
kanyonból.
Megálltak.
Kristina megitatta az állatokat, megtöltötte a kulacsokat, s készített
magának valami ételt. Pihent egy keveset, s aludt pár órácskát.
Amikor pirkadni kezdett, Kristina már a Senkiföldjeplató szélén járt.
Megállt, hallgatózott, s a homokot fürkészte, nyomokat keresve. Aztán
továbblovagolt.
A plató egy helyütt befelé kanyarodott, ezért az ösvény is eltért az óriási
sziklafal felé. A bal felől tornyosuló roppant fal tövében Kristina teljes
árnyékban maradhatott.
Rendkívül elővigyázatosan haladt, gyakran megállt hallgatózni. Bármikor
összefuthat Gay Cooley-val vagy az üldözők csapatával, vagy akár
Neerlanddel meg az embereivel. De valahol elől ott van Matt, ha egyáltalán él
még.
Könnyű reggeli szél fújdogált. Kristina egészen biztos volt benne, hogy a
fal jótékony árnyékában senki sem veheti őt észre, hacsak nincs túl közel.
Emlékezett rá Matt elmondásából, hogy mindössze két, mérföldnyire a
saroktól van az a pont, ahonnan – vélte Matt – a plató megmászható. A fennsík
oldalában lévő szurdokba időszakonként víz zuhog lefelé, de többnyire száraz
a patakmeder.
Nyugtalanul markolta meg újra a puskáját, félresöpört egy hajtincset az
arcából, és ment tovább. Nem hallatszott egyéb, csak a ló meg az öszvérek
baktató léptei, madárcsicsergés és kabócák cirpelése kint a tűző napsütésben.
Egyszer csak lövés dörrent valamerre. Messziről jött, de a hang
nekicsapódott a szikláknak, svégigvisszhangzott a plató fala mentén.
Óvatosan, nehogy felverődjön a por, Kristina a sarokra lovagolt. Odalent, úgy
fél mérfölddel odébb, vadul nyargaló lovat pillantott meg, melynek a
nyergében nem ült senki.
Kalapáló szívvel ment tovább, felállva a kengyelben, hogy jobban lásson.
Szinte biztosan érezte, hogy Matt lova az... bárhol felismerte volna. De egyre
azt hajtogatta magában, hogy talán téved… ami a távolság miatt könnyen
előfordulhatott.
Odalent por szállongott; aztán több lövés hangzott fel. Túl messze volt,
hogy odasiessen, ha segítségre volna szüksége, és különben sem tehetne
semmit. Ha Mattnak sikerült egyáltalán elmenekülnie, akkor hozzá menekül,
segítségért, élelemért, lőszerért. Ment hát kitartóan tovább a keskeny
párkányon futó ösvényen. S akkor valami arra késztette, hogy hátranézzen.
Három lovas!
Ketten voltak Oskar Neerlanddel. Valahol ráakadhattak a nyomára, s
utánaeredtek. Talán már meg... látták, noha volt némi esélye, hogy még nem.
A szikla felszínén hirtelen hasadék tárult fel, s odabent mély szurdok torka
tátongott. A túlsó oldalát, néhány yarddal odébb, sűrű bozót nőtte be. Kristina
sietve beterelte az öszvéreket egy nyílásba, s megmarkolva a puskáját leugrott
a földre. Ez volt az a hely, amiről Matt beszélt, a találkozóhely; itt kellett
várakoznia mindaddig, amíg Matt meg nem érkezik, vagy amíg bizonyossá
nem válik, hogy odaveszett.
Kristina óriási ürességet érzett a lelkében, mivel a hosszú út minden
percében azt a reményt táplálta magában, hogy mire ideér, Matt már várni
fogja. Sebesülten talán, de itt lesz.
Matt nem volt ott, de még a nyomát sem látta.
Remek hely volt pedig. A háta mögött meredek sziklafal emelkedett. Esős
időben talán vízesés zuhog itt lefelé; most csak aprócska, öt-hat láb széles
medence, sötét és hűvös vizű természetes gyűjtőmedence csillogott az aljában.
Patkolatlan lovak nyoma vezetett eddig a pontig, s valaki hevenyészett
mellvédet rakott össze kövekből, talán támadás vagy a szél ellen. E mögött
ereszkedett fél térdre, s várt. A háta mögé egy kőlapra sorban töltényeket
rakott ki.
Hirtelen, de valamivel messzebb fölbukkant Neerland. Kristina tétovázás
nélkül felkapta a puskáját, és a lába elé lőtt. Neerland lova megbokorosodott,
vadul hánykolódni, kapálódzni kezdett. Mögötte a két fickó nyomban
szétrebbent fedezékbe.
Amikora ló lecsillapodott, Neerland arrafelé méregette a szemét, ahol
Kristina állt elrejtőzve.
– Semmi értelme, Kris! – kiáltotta. – Jöjjön elő, ne makacskodjon! Maga
nélkül nem megyek el innen.
Kristina nem felelt.
– Tudom, hogy ott van. Jöjjön elő, különben mi megyünk oda magáért!
A völgyből, a sziklák és durva kőtömbök útvesztőjéből néhány tompa
kiáltás, aztán egy lövés hallatszott.
Oskar Neerland dohányt szedett elő, és nekiállt cigarettát sodorni.
 – Hiába minden – folytatta. – Azok odalent megölik őt, ha ugyan nem
halott máris. Ha nem, akkor én ölöm meg. Magára maradt, Kris. Nincs más
választása, velem kell jönnie.
Kristina akkor ébredt rá, hogy Neerland közben észrevétlenül feléje
noszogatta a lovát. A ló látszólag idegesen forgolódott, de valahogy minden
lépéssel közelebb jutott hozzá. Akkor újra tüzelt.
Neerland szélsebesen leszökkent a nyeregből, s jó adag kavicsot felvágva
ugrott fedezékbe. Kris golyója hajszálnyira kerülte el Neerland koponyáját,
átlyukasztotta a kalapja karimáját, amit a földön heverő kalap is igazolt.
Kristina hallotta, hogy hányja-veti magát szegény ló, s hogy káromkodik
Neerland. Sajnálta volna, ha szenvedést okoz a jószágnak.
De még valamire felfigyelt... vagy képzelődött? Amikor Neerland csizmája
alól szerteszét szóródott a kavics, valami furcsa nesz hallatszott lentről, a
vízmosásból.
Kristina jobbra-balra tekintgetett. Az éjszaka leszálltával nem valószínű,
hogy távol tudja őket tartani magától. A fal tövében lopakodva akár a háta
mögé is kerülhetnek. A plató három oldalról magasodott fölébe: hátulról,
jobbról és balról. Kristina nem mert elmozdulni ebből a zugból, hogy utat
keressen fel a sziklafalra, ha egyáltalán létezett út. Csak várt és fülelt.
Telt-múlt az idő... egy óra... két óra... de semmi sem történt. A hőség
elernyesztette az izmait, a szemhéja elnehezült. Többször is helyzetet
változatott. Úgy kimerült, hogy már el-elbóbiskolt. Aztán kihúzta magát, s
látta, hogy az alkony közeledtével mind ragyogóbb vörösben izzanak a távoli
sziklák.
Rádöbbent, hogy minden ügyességére szüksége lesz, ha beáll a sötétség.
Csak egyetlen pillanatra nekitámasztotta a fejét egy cédrus törzsének. Ám a
szeme lecsukódott, s elnyomta az álom.
A kanyon fölött ölyvek rótták lassú, lomha köreiket. A cédrusok alsó ágai
alatt ott ácsorogtak lehorgasztott fejjel az öszvérek. Kris lova átballagott a
tisztáson, s pofáját beledugta a medence hideg, nyugodt vizébe.

Matt Keelocknak két órába tellett, mire támolyogva, kúszva megtette azt az
egy mérföldet befelé a kanyonba. Emlékezett rá, hogy ahol a kanyon
beletorkollik a Nakiába, puha homok borítja a talajt, ezért amikor a lova
odaért, kirántotta mind a két lábát a kengyelből, megmarkolta a puskáját meg
a kulacsát, és lehuppant a homokra.
Most alig negyed mérföldre lehetett attól a hasadéktól. Akkor ért oda, ar
ikor az első lövés eldörrent, s hallotta Neerland kiáltását is, de a szavakat nem
tudta kivenni. Nem sokkal később felhangzott a második lövés is, aztán csönd
lett.
 Azon a lábán, amelyik sérült volt, a nadrág egész merev lett a vértől. De
csontja nem törhetett. Ami a másik sebet illeti, a golyó teljesen átment rajta, de
amennyire meg tudta állapítani, sem csontban, sem életfontosságú szervben
nem tett kárt. Tissztában volt vele, hogy pocsék állapotban van, de megvolt
benne az az elpusztíthatatlan szívósság, ami a mostoha vidék mostoha
életkörülményeihez szokott emberek sajátja, s választania kellett: vagy
cselekszik vagy meghal. Más lehetőség nem volt.
A kanyonban elviselhetetlenül beszorult a hőség, de nem volt már túl
messze a fennsík árnyékos oldala.
Krisnél gyógyszer és élelem lesz a málnákban... de leginkább egy csésze
finom, forró feketekávé után áhítozott. És lőszer is lesz. Nem sok golyót
használt el idáig, még mindig volt vagy harminc puska– meg pisztolytölténye.
A következő száz yardot elég könnyen tette meg, aztán felhúzta-vonszolta
magát egy tizenhat láb hosszú vízesés kiszáradt medrében, ami szerencsére
nem meredeken, hanem három-négy lépcsőben emelkedett. A kulacsa útban
volt kapaszkodás közben, de ha bennrekedne valahol a sziklák között, búcsút
mondhatna az életének. Ennivaló nélkül még csak meg tud lenni… máskor is
megvolt.
A tetőn mozdulatlanul, zihálva hevert egy ideig, hogy visszanyerje
valamelyest az erejét. Engedélyezett magának egy korty vizet, amit előbb a
szájában tartott, aztán apránként nyelt le.
Tudta, ekkorra kitalálták már az üldözők, hová tűnhetett. Valameddig
biztosan követték a lovas nélkül nyargaló lowat, aztán rájöttek a trükkre, s
visszatértek, hogy megkeressék, hol ugrott le a nyeregből. Minden bizonnyal
hamar rátaláltak a helyre, de azon már eltűnődhettek, hogy benyomuljanak-e a
zegzugos kanyonba, ahol talán ő les rájuk.
Az időérzékét régóta elveszítette. Újra és újra felbukott, kúszott tovább,
mászott előre. Már nem is az akaratereje hajtotta, szinte gépiesen mozogtak a
tagjai.
– Kris... Kris, az Isten szerelmére, légy ott! – suttogta rekedten. Hányszor
ismételhette el?
Ott kell lennie. Életbevágó volt számára. Ott kell lennie, s vele az élelem, a
gyógyszerek. Matt élni akart, fogcsikorgatva küzdött az életéért.
Tudta, hogy az üldözők a nyomában vannak, s hogy nagyon ügyesek. Erre
rájött a nap folyamán. Szívós fickók voltak, elszántak, meg akarták ölni.
Kapaszkodott tovább... elesett, s csak feküdt, levegő után kapkodva. Miért
is ne maradhatna itt? Mi olyat tehetnek vele, amit ő ne tudna megtenni
magával? Meg is ölhetnek, Matt. A szavak könyörtelenül visszhangzónak az
agyában. Megölhetnék, persze, és meg is tennék. Matt újra feltápászkodott.
Maga alatt lónyomokat vett észre a homokban... patkolatlan lovak
nyomait... musztángokét. Hogy kerültek ide? Lennie kell valami könnyebb
útnak is, ami elkerülte figyelmét. És minek jöttek ide?
A puskájára támaszkodva felemelkedett, úgy sántikált tovább, minden
lépésnél meginogva, meg-megtántorodva. Átevickélt néhány kőtömbön, aztán
felettük kitekintve meglátta a Senkiföldje-plató oldalában tátongó hatalmas
rést, ami szemmel láthatóan odafent elkeskenyedett, az alján kiszélesedett, s
több száz láb mély volt. Egy másik homoksávban ismét lónyomokat vett
észre.
Nyilván víz van odafönt... ez lehet a rejtély kulcsa. Annak a medencének a
vize, ahol Krisnek kell lennie.
Matt megint összeesett, s amikor föltápászkodott, vörös vért pillantott meg
a homokon. Egy ideje nem vérzett már a sebe, de most megint felszakadt.
Zörgést hallotta a háta mögötti sziklák közül. Rémülten kapta oda a fejét.
Valami... valaki közeledett.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Megcsikordult egy csizma a homokon, s Kris felriadt. Megpillantotta a

csizmát, majd még egyet maga mellett, s valaki felnevetett.
– Hé, hát nem vicces? Semmi vész... semmi az égvilágon! Itt fekszik ni,
elszundított!
– Öregem, ez ám a nő! Neerland azt ígérte, ha ő már lerendezte, átengedi
nekünk. Mit mondjak, irtó rendes tőle. Ez nem ám afféle nyamvadt
nebáncsvirág... bírja ez a gyűrődést!
Kristina meg se moccant, a kőmellvédnek dőlve, félig fekvő helyzetben
hevert. Vereséget szenvedett. Teljes, végső vereséget. Pedig olyan óvatos volt,
igyekezett mindent helyesen csinálni. Idetalált, méghozzá időben. Valahogy
mégis a nyomára akadtak, ő meg... ő meg elaludt.
Hány órát tölthetett ébren? Hány éjszakát e kurta kis alvás előtt? Hány
végsőkig kimerítő órát a nyeregben? De nem tette föl magának ezeket a
kérdéseket, mert nem keresett mentséget. Most egyedül azon törte a fejét,
hogy másszon ki ebből a kelepcéből.
A puskáját nem látta maga mellett... elvették tőle. Bár csak kettejüket
hallotta, tudta, hárman vannak. Ugyan mit tehetne ellenük?
Csizmák csikorogtak a kavicson. Oskar Neerland szólalt meg.
– A pasasnak semmi nyoma. Kinyúlt, különben már itt lenne.
– A nő él és virul.
Neerland lenézett rá, aztán megbökte a csizmája orrával.
– Keljen fel! Nincs értelme tettetni magát.
Kristina csendesen, közönyösen felállt. Nem tiltakozott. Nem mondta,
hogy hagyják békén. Csak végigmérte mindnyájukat. Közben törte a fejét... de
Muley arcából sem olvasott ki könyörületet.
A másik, a zömök, köpcös férfi... esetleg. Egy pillanattal később, amint
magán érezte a tekintetét, már nem volt olyan bizonyos benne. Nyilván
kegyetlen ember, gyilkos, de úgy vélte, inkább indulatoskodó, s nem hidegen
brutális, mint Neerland, vagy afféle szadista gonosztevő, mint Muley.
Kristina tudta, hogy rettenetes bajba került, de a feje tiszta maradt.
Mindenekelőtt el kell terelnie a figyelmüket Matt érkezéséről, no meg a
kanyonról, ahonnan jönnie kell... ha egyáltalán jön.
– Hol van Keelock? – kérdezte nemtörődöm hangon Neerland.
– Végeztek vele. Az a csapat odalent. Elébük lovagolt, és ketten, akik
félrehúzódtak, rálőttek. Azt hiszem, megöltem az egyiket.
– Maga? – A zömök fickó elképedt. – Hogyan?
– Ezzel. – Kristina a puskára mutatott. – A másikat is megölöm, csak
kerüljön a kezem közé.
A dagadt elröhintette magát, és Neerlandre sandított.
– Jobb lesz, ha szemmel tartjuk a kicsikét, Oskar!
– Majd én szemmel tartom, ne aggódj, Bob!
Neerland odébb sétált néhány lépést, fürkészve körülnézett a sziklákon, a
bokrokon meg a fákon. A háttérben húzódó kiszáradt vízmosást részben
takarták a fák meg az aljnövényzet, mögötte pedig csupasz, fehér kőszirt
látszott. Nearland épp csak egy pillantást vetett rá, aztán visszaballagott.
– Ha Keelock nem él, miért jött vissza ide?
– Hogy miért? – Kristina megdöbbenést színlelt. – Hát miért másért, mint
hogy megkeressem a testét és eltemessem. Ha azok odalent eltakarodnak,
lemegyek és eltemetem. – Kristina egyenesen Neerland szemébe nézett. –
Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy itthagyjam a prérifarkasok vagy az
ölyvek prédájául.
– Lehet, hogy meghalt... lehet, hogy nem. Várunk még. – Neerland a lányt
figyelte. – Majd maga segít a várakozásban.
Kristina a messzi völgyre szegezte a tekintetét; jól látszott egy kis tisztás
odalent. Ahogy nézett-nézett, egyszer csak feltűntek a vadlovak, élükön az
aranyszőrü csődörrel.
Kristinának nagyot dobbant a szíve. A musztángok! Az enyhe szellő felőlük
fújdogált, ebbe az irányba. Ha semmi sem téríti el őket, épp itt fognak
elvonulni!
Akkor mi lesz? Elkanyarodnak? Vagy berontanak erre a kis térségre, és itt
találva őket elszáguldanak? Vagy fejvesztve rohangálnak majd körbe-körbe?
Esetleg letiporják őket s úgy nyargalnak keresztül a tisztáson?
– Épp készíteni akartam valami harapnivalót – szólalt meg Kristina
csendesen. – Kérnek maguk is?
– Lehet róla szó.
Kristina odasétált az öszvérekhez, és elkezdett kotorászni. Ráérősen tett-
vett, s közben azt találgatta, mennyi időbe telhet, míg a vadlovak ideérnek, ha
valóban erre jönnek. Jártak már errefelé, észrevette a nyomaikat, és Matt is
beszélt róluk.
A Mattot kereső fickók ott lehetnek valahol lent, morfondírozott; még több
ok arra, hogy a lovak beforduljanak a kanyonba.
Akkor lerakta a holmikat, s járkálni kezdett ide-oda, tüzelőt szedegetve.
Egyik férfi sem ajánlotta föl a segítségét, s tudta, micsoda élvezettel figyelik.
Spekuláltak valamin... de Kristina is. Mélyen a málha alján lapult vészhelyzet
esetére egy tőr.
Összerakta a gyújtóst, aztán visszaballagott az öszvérhez, húzva-halasztva
a tűzgyújtást, amíg csak lehet. Majd lenyúlt a málhába, és kitapogatta a tőr
markolatát. A lova ott volt te e nem messze.
Abban a pillanatban éles kiáltás hallatszott a kanyon aljából, majd
feldübörögtek a vágtató lovak patái. Kristina megpördült, a tőrrel a kezében.
Látta a felvert porfelhőt, s hirtelen elhatározással elkapta a nyeregkápát, és
felpattant a nyeregbe.
Neerland ráüvöltött, de abban a pillanatban a vadlovak berobogtak a
táborba. Neerland megpenderült, hátraszökkent, és bukdácsolva bevetődött a
sziklák közé. Muley nem volt útban, fent volt a cédrusok között, de Bob épp a
rohamozó lovak elé került.
Vadul kotorászott a pisztolya után, de nagyot dörrent egy másik pisztoly, s
Bob összerándult teste a dobogó paták alá zuhant.
Kris lovát magukkal sodorták a vágtató musztángok. A nagy csődör,
nyomában a csapattal, átcsörtetett a cédrusok között, neki a durva
sziklafalnak, majd egy hirtelen fordulattal megkerült egy kőtömböt, s
felrobogott egy szűk ösvényen. Kris lova a tülekedéstől megrémülve ina-
szakadtából rohant fel az ösvényen a többiekkel. Berontott a fák közé, s
Kristina csak egy hajszállal kerülte el az egyik mélyen belógó ágat. A lova
hirtelen felugratott egy sziklaperemre, aztán már vágtatott is szabadon, mint a
szélvész. Fent voltak a Senkiföldje-plató tetején!
Kristina megmarkolta a kantárt, s körbeforgatta a lovát.
Matt ott volt! Nemcsak ott volt, hanem fent ült a pej nyergében. Kristina
lepattanta nyeregből, odarohant hozzá, s Matt szinte beledőlt a karjába. Az
inge eleje merő vér volt, ijesztő látványt nyújtott.
– A puskát! – zihálta. – Állítsd meg őket! Matt a pejbe kapaszkodott,
Kristina pedig kikapta a puskát a kezéből, s odaszaladt az ösvény tetejéhez.
Nem látott senkit, de meghúzta a ravaszt, hogy figyelmeztesse őket, mire
számítsanak.
Matt is odament, kantáron vezetve a lovát. Majd az egyik lábát kinyújtva
fél térdre ereszkedett, s odavonszolta magát a sziklákhoz.
A vadlovak szétszóródtak a fák között. A plató tetején fenyő és cédrus nőtt,
meg másféle fák is, amiket Kristina nem ismert. Itt-ott tisztások látszottak, s
az ürülék mutatta, hogy a musztángok rendszeresen látogatják ezt a helyet.
Az egyik ló – a három fehér kamásnis, fórradásos oldalú – ott lebzselt
körülöttük, s felmeredő füllel nézte őket. Odalentről semmi mozgást nem
észleltek.
Kris visszaaadta a puskát Mattnak, aztán odament az öszvérekhez,
melyeket a musztángcsapat sodort fel magával az ösvényen. Gyorsan tüzet
rakott száraz fűből, a közeli fatörzsekről gyűjtött kéregdarabokból és gallyacs-
kákból. Amikor már lobogott a tűz, vizet melegített. Aztán kigombolta Matt
ingét, és lefejtette róla.
A mellsebe csúnyán begyulladt, óvatosan kimosta meleg vízzel. A csípő
sebe nem volt olyan komoly, de csontig felhasította a húst. A combját kékre-
zöldre verte a zuhanáskor, s a seb is súlyosnak látszott. Kristina nekilátott,
hogy kimossa azt is, de Matt megállította. – Látod azt a növényt? – mutatta. –
Amelyiknek vajszínű virágai vannak. Szedjél belőlük, morzsold össze, és főzd
bele a vízbe. – Mi az?
– Szirti rózsa. Ezeken a fennsíkokon nő. A hopik sebeket mosnak vele. Úgy
gondolom, használ.
Kristina úgy tett, ahogyan Matt utasította, s közben észrevette, hogy észak
felé a Piute-plató irdatlan nagy fala a lenyugvó nap fényében ragyog. A
völgyre kezdett ráborulni a Senkiföldje-plató árnyéka.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte később Mattot.
– Hagyd égni a tüzet, és húzódjunk hátra tőle. – Úgy ötven yarddal odébb
egy villámsújtotta fa nyújtott némi fedezéket, no meg tüzelőanyagot. – Oda,
ni! Hagyj aludni két órácskát, vagy amíg nem történik valami baj. Utána kelts
föl, én őrködöm, de ügyelj a tűzre, állandóan égjen! Csak a tűz fényénél
vehetjük észre, feljutott-e valaki a tetőre.
Hallgattak egy ideig, s akkor Kristina megfogta Matt kezét és
megszorította.
– Öreg cimbora – jegyezte meg Matt a pejre pillantva. – Odacsapódott a
musztángokhoz, és kocogott a nyomukban. Lovak voltak, legalább nem volt
egyedül, s kitalálhatta, hogy talán nem véletlenül időztünk korábban a
közelükben. Én teljesen kikészültem... egy lépést se tudtam már tenni. Látnod
kellett volna, amikor rám bukkant... mint valami bolondos kutyakölyök.
Éppen csak fel tudtán vergődni a nyeregbe.
– Megpróbálják majd, hogy ide is feljussanak, Matt?
 – Kris... őrködj! Én... – A szavai motyogásba fulladtak, s Matt álomba
merült.
A nap lebukott. A távoli sivatag fölött még vörösen izzottak a homokkő
bércek és hegygerincek, de itt a fennsík már szürkéssárga fénybe burkolózott.
A lombok alatti árnyékban csend honolt. Kristina odasétált az öszvérekhez,
kioldotta a málhák szíjait, leeresztette a csomagokat a földre, majd leszedte a
nyergeket is. A hálás állatok a fűben hemperegtek, fickándoztak. Szemét az
ösvé-
nyen tartva lenyergelte a lovaikat is, és kipányvázta őket a rétre.
Mély csönd vette őket körül, ölszámra hordta a tüzelőt a tűzhöz, s lerakta
melléje. A villámsújtotta fáról rengeteg tűzrevalót szedhetett: törött, száraz
gallyakat, de még a korhadt, földre omlott faágakat is.
A keselylábú ló nem mozdult mellőlük, öreg ló volt, valami régi emlék, a
tábortűz meg az emberszag vonzotta a közelükbe. Nyilván egyre nehezebben
bírta már az iramot a vadlovakkal.
Kristina ellenőrizte Matt puskáját, pótolta a kilőtt töltényeket, aztán
megvizsgálta a maga fegyverét is. Elővette Matt pisztolyát is, és újra töltötte
az üres tárat. Kicsit félt attól, ami rájuk várt, de valójában nem is félelem volt,
amit érzett. Matt megsebesült ugyan, de az ő embere, s mellette nem volt oka
félelemre.
Mélykékre váltott az ég színe; feltűntek az első csillagok. A közeli
hegyvonulatok feketén, titokzatosan hallgattak. Beköszöntött az éjszakai
hűvösség, ami igazán jólesett. Kristina előszedett egy pokrócot a málhából,
leterítette és gyengéden ráhúzta Mattot, aztán egy másikkal betakarta.
Nyugtalan volt; kiballagott a tűz mellől a plató szélébe, és hallgatózott.
Odalent tűz égett.
Aztán elnézett dél felé, s eszébe jutottak a néma, üregbe vájt
sziklaépítmények, ahol táboroztak, s ahol még reményekkel telve
veteményeskertről álmodozott...
Ma éjjel támadni fognak, ebben biztos volt. De ő várni fogja őket.

TÍZENNEGYEDIK FEJEZET

Neill a nyeregre kötözött Shorttal lovagolt be Freedomba.

Valaki kiáltott, mire kicsődültek az emberek az utcára. Sam a kötényébe
törölgetve a kezét lépett ki a kocsmából, mindjárt Hardin és John Ware
mögött. Taplinger is ott volt, meg George Benson is.
Neill megállította a lovát.
– Igen, ez Short. Meghalt, mi pedig aljas dolgot müveltünk. Ha nem
parancsolunk megálljt nekik, meggyilkolják ezt a Keelockot meg a feleségét
is.
– Feleségét?
– Az asszony is vele van. Tulajdonképpen – tette hozzá keserűen – ő
végzett Shorttal. Keelock Chesney-vel tárgyalt, s már úgy látszott, dűlőre jut
közöttük a dolog, amikor McAlpin meg Short begőzöltek és kilőtték
Keelockot a nyeregből.
– Csak nem ölték meg?
– Távolról sem! De ha nem sietünk vissza, és nem fékezzük meg őket,
akkor megölik, s utána végezniük kell az asszonnyal is.
Neill akkor meglátta Taplingert, s elfutotta a méreg.
– Igen, és a ti istenverte békebírótokat, akit felbéreltetek, azt is ott eszi a
fene a két gyilkos cimborájával együtt!
Taplinger elvörösödött, tiltakozni próbált, de Neill letorkollta.
– Nem volt jogotok, hogy felébreljétek azt a hivatásos gyilkost, és
felhatalmazzátok, hogy öljön meg egy embert a feleségével együtt! –
Szigorúan csattant a hangja, újfajta hang volt ez, parancsoló.
– Ide, figyelj! – kezdte Taplinger. – Én... Neill hátat fordított neki.
– Hardin – szólt sietve –, gyere velem, visszamegyünk, és véget vetünk
ennek az ocsmányságnak! Ha megölik őket, az olyan szégyent hozna erre a
településre, amit sose tudnánk kiheverni.
– Mondd el, mi történt! – szólt Ware. – Nem sokat hallottam róla.
Neill leszállt a lováról. Taplinger megindult feléje, de Neill
félreérthetetlenül levegőnek nézte, és a nyomában Ware-rel meg Hardinnal
beviharzotta kocsmába. A lehető legtömörebben beszámolt mindenről, az
elejétől kezdve. Azzal fejezte be:
– Lehet, hogy mire visszaérünk, már késő lesz, de egyedül semmit se
tehettem, hacsak magam le nem puf-fantom néhányukat.
Hardin elgondolkodva méregette Neillt. Aztán megszólalt:
– Megváltoztál, fiú. Ez az ügy megváltoztatott.
– Meglehet... és talán ezért emeltem fel a szavam ellene. Mialatt azon
igyekeztem, hogy élve hozzam haza Shortot, egyre csak morfondíroztam.
Vissza kell mennünk oda, és véget kell vetnünk a gyalázatnak.
– Még mindig azt hiszik, hogy Keelock meggyilkolta Johnny Webbet? –
kérdezte Hardin.
– Már nem, és ezért piszokság az egész. Tudják, hogy nem gyilkolt, mégis
ki akarják nyírni. Főleg azért, mert rettegnek, hogy mi lesz velük, ha nem
teszik meg.
– És mi van azzal a Neerlanddel? – kérdezte Ware.
– Ez valami bosszú lehet. Hogy mit forgat a fejében, nem tudom és nem is
érdekel, de az biztos, hogy neki egyszerűen csak törvényes keretekre volt
szüksége, hogy fedezhesse a gyilkos szándékait. Az az ember nem bolond, sőt
nagyon is veszélyes.
– Hát Mrs. Keelock?
– Skin elmesélte Tuba Cityben, hogy egy valóságos hölgy. Ki akartuk
hozni onnan. Legalábbis Bili meg én azon voltunk... igen, Kimmel is, azt
hiszem. Én kerestem is, de nem találtam rá.
– Rendben van – jelentette ki Hardin –, lóra ülünk és visszamegyünk, hogy
lezárjuk ezt az ügyet. Ware is bólintott:
– Igazad van, Neill. Le kell zárni az ügyet.
Kilenc férfi vágtatott ki Freedomból, kilenc férfi azzal a nagy
elhatározással, hogy odaérjenek, még mielőtt az egész várost gyilkossággal
bélyegeznék meg. Az esti hűvössel hagyták el a várost, és sebesen nyargaltak,
kétszer is lovakat váltva, mielőtt Tuba Citybe értek volna.
Neill, bízva benne, hogy a freedomiak mellé állnak, gondoskodott róla,
hogy pihent lovak várják őket Tuba Cityben. Bár igen gyorsan haladtak, tudta,
hogy egy az ezerhez esélyük van rá, hogy időben érkeznek.
De számított Keelock bátorságára meg arra az asszonyéra, akit még nem is
látott soha.
Eltelt már a két óra, de Kristina nem keltette föl Mattot. Végre nyugodtan
aludt, először azóta, hogy megsebesült. Matt még arra sem ébredt föl, hogy
Kristina vigyázva kicserélte a borogatást a mellén. Motyogott valamit, de
aludt tovább.
Kristina kétszer rakott a tűzre, óvatosan közelítve meg a plató peremét, s
mind a kétszer hallgatózott is a tűzfény határán kívül, de nem ütötte meg a
fülét semmi nesz.
Telt-múlt az éjszaka, s Kristina egyre fáradtabb lett. Jóval elmúlt éjfél,
amikor érezte, nem bírja tovább. Ha megint elaludna, mint odalent a
medencénél, az a végüket jelentené... álmukban ölnék meg őket. Nem merte
megkockáztatni. Odament Matthoz, és megérintette a vállát.
– Matt? Matt, kelj föl!
Keelock összerázkódott az érintésre, aztán felpattant a szeme. Amikor
felült, Kristina odasétált a tűzhöz, és töltött neki egy csésze kávét. Enyhe
szellő kapott bele a lángokba, megtáncoltatva a hosszú lángnyelveket.
Matt elvette a kávét, s amikor Kristina lepillantott rá, ahogy ott a földön
kuporgott, a szíve elfacsarodott a meggyötört arc láttán. De mire végzett a
kávéval, Matt már egyedül fel tudott tápászkodni.
A szél megint meglibegtette a lángokat, s messziről mennydörgés
hallatszott. Matt felkapta a fejét, és körülpásztázta a vidéket. Óriási fekete
fellegek közeledtek; látta, hogy villám cikázik át az égen, belecsap egy távoli
hegygerincbe, vakító fénybe vonva egy pillanatra a sziklás taréjt.
 Matt felvette a puskáját.
– Össze kell terelnünk az állatokat, hadd legyenek a közelünkben –
mondta. Néhány esőcsepp koppanása ütötte meg a fülüket. – Ez kioltja a tüzet.
Odasántikáltapejhez, közelebb vezette, aztán hirtelen ötlettel felkapta a
nyerget, és a ló hátára hajította. Sebesen meghúzta a haslót, és a fejére húzta a
kantárt. Azután Kris lovát nyergelte fel. Amikor a lány odaért az öszvérekkel,
Matt rájuk szíjazta a málhanyergeket, és felrakta a málnákat.
Utána jól megrakta a tüzet, majd felkapaszkodott a lovára, és megindultak
észak felé a fennsík hosszában. Matt Kristina mellé húzódott, s azt mondta:
– Odalentről láttam valami zegzugos, sziklás részt körülbelül egy
mérföldre innen észak felé. Ott találunk tán rejtekhelyet. – Majd hozzátette: –
Alacsonyabb terepen kisebb a valószínűsége a villámcsapásnak.
A gyér esőcseppek sűrű záporba fordultak, de mind a ketten esőköpenyt
öltöttek magukra, s futottak tovább a zuhogó esőben, utánuk vezetékszáron a
málhás öszvérek.
A villámok fénye mellett fedeztek föl egy helyet, ahol a felszín megtört, s a
majd kétszáz lábnyi szintkülönbséget enyhe ereszkedő kötötte össze. Kelet
felé a letörés élesebbnek látszott, s annak a meredélynek az alja felé vették az
irányt.
Odalent találtak még egy ereszkedöt, amelyen lejutottak egy
sziklapárkányhoz, amit kivájt, kimosott alulról a szél és a víz, jó mély
rejtekhelyet alakítva ki alatta.
Az eső elállt, s a rá következő csöndességben Matt meg Kristina
biztonságba helyezték a lovakat meg az öszvéreket az eresz alatt. Azután
lecsatolták róluk a málnákat is, meg a nyergeket is. Kris épp a pokrócokat
szedegette elő, amikor az eső újra rázendített.
A szakadó esőben, zivatarban kísértetiesen cikáztak a villámok, zengett,
dörgött az ég. Tudván, hogy ebben a viharban senki sem akad rájuk,
összebújtak, hogy melegítsék egymást, s csak feküdtek, nézték a vad éjszakát.
S ahogy ott feküdtek, álomba merültek.
Chesney, Kimmel és McAlpin felkapaszkodtak az eső utáni ragyogó,
reggeli napsütésben a Senkiföldje-plató lábánál megbúvó táborba. Megvárták,
míg a kanyont elárasztó rohanó áradat levonul a sivatag meg a természetes
vízgyűjtő medencék felé, aztán felkaptattak a keményre tömörült homokon.
Oskar Neerland tekintete nem volt valami nyájas, amikor megérkeztek, de
még kevésbé volt az Muley-é, amikor észrevette, hogy Gay Cooley is a
csapattal van.
– Meglógtak? – kérdezte Chesney, szinte reménykedve, hogy igenlő választ
kap.
– Oda föl – intett Neerland az ujjával a plató teteje
 felé.
– Azt mondod, fel lehet oda jutni? – szólt közbe – Cooley. Muley-ra kapta
a szemét, aztán sandán körbe pislogott. Nem lehetett tudni, mi jár a fejében.
– Ők találtak utat – mondta Muley. – A musztángok ösvényén egyenesen
oda lyukadtak ki.
– Ti nem voltatok odafönt?
– Tüzet gyújtottak mindjárt a peremen, amit csak az eső vert el. Azóta nem
gyújtották meg újra, valószínűleg elmentek. Kimmel közbevágott.
– Úgy tudtam, hárman vagytok.
– Bob Mitchell elpatkolt. Matt Keelock rálőtt, aztán a vadlovak eltaposták.
Félrehúztuk amoda.
Mind arra néztek, de nem mentek oda. Bob Mitchellt kötözködő,
veszedelmes fickóként ismerték. Úgy vélték, a környéknek csak jobb lesz
nélküle.
– Hát akkor – mondta Chesney – gyerünk, kapjuk el őket!
Neerland meg se mozdult.
– Rám bíztátok a munkát – mondta. – Majd én elvégzem.
– Itt vagyunk mindnyájan – felelte Chesney. – Segíthetünk is.
– Nincs szükségem segítségre.
– Van egy nő is odafent – erősködött Chesney –, neki semmi köze Johnny
Webb meggyilkolásához. Vissza akarjuk vinni a városba.
– Majd én gondját viselem annak a nőnek. Hosszú évek óta először
Chesney elbizonytalanodott.
Oskar Neerland veszélyes fickó volt, de ő nem félt tőle. Az azonban nem
hagyta nyugodni, hogy ő is megszavazta, hogy ez az alak békebíró legyen.
Maga utasította, hogy kapja el Matt Keelockot.
– Az a nő védelemre szorul – ellenkezett most már.
– Vissza kell vinnünk Freedomba, ahol postakocsira szállhat.
– Majd én gondját viselem, és nem kérek a segítségetekből. Menjetek
innen!
– Az ördög vigye el azt a nőt! – fakadt ki McAlpin.
– Kinyírta Shortot, és engem is majdnem eltalált.
– Együtt megyünk, Neerland – jelentette ki Chesney. – Látni akarjuk, hogy
a nő biztonságban van-e.
– A törvény én vagyok – szólt Neerland közönyösen. – Ha
közbeavatkoztok, lecsuklak benneteket.
– Azt nem hiszem – jegyezte meg Kimmel.
– El vagy bocsátva, Neerland – mondta Chesney.
– Eredj vissza Freedomba!
Neerlandnek nem volt kedve vigyorogni. Megvető hangon szólalt meg:
 – Nem válthattok le. Nincs elég szavazatotok. Ismerem a szavazási
rendeteket.
Muley félrehúzódott, s Chesney rádöbbent, hogy onnan sakkban tudja
tartani őket. De most már azért sem hátrált meg.
– Engem hagyjatok ki! – morgott McAlpin. – Nekem mindegy, mi lesz a
nővel.
– Mit vitatkoztok? – szólt közbe Muley. – Elég az a nő mindnyájunknak.
Chesney-ről lerítt a megrökönyödés.
– Hogy ... – kezdte volna, de Kimmel száraz hangon közbevágott:
– Felejtsd el, Bili! Semmi közünk ahhoz a nőhöz. Gyerünk innen!
– Kim, te még...!
– Bili, gyerünk innen!
Kimmel hangsúlya valamelyest észhez térítette Chesney-t. Kimmel felé
fordulva meglátta a figyelmeztető villanást a szemében.
Gyorsan összeszedte magát.
– A szentségit neki! – morogta, aztán ellovagoltak onnan.
Még ötven yardra sem távolodtak el, amikor Chesney nekiesett
Kimmelnek.
– Ha azt hiszed...
– Csönd legyen, Bili! Még hallhatják. – Kimmel elfojtott hangja meggyőző
volt. – Mit érnél el vele, ha lelövetnéd magad? A másik fickónál vadászpuska
volt.
– Ha azt hiszed, begyulladtam, nagyon tévedsz!
– Nem vagy gyáva, tudom – bólintott Kimmel –, mindössze esztelenül
makacs, akár egy öszvér. Ha valamit a fejedbe veszel, az Isten nem bír
eltéríteni tőle. Annyi csak a dolgunk, hogy hagyjuk őket előre menni, mi meg
majd utánuk. Egyszerű.
Chesney úgy érezte magát, mint aki leforráztak. Hát persze! Bárki rájött
volna, ő meg mint egy makacs öszvér, ment egyenesen neki a puskacsőnek.
– Hol van Cooley? – jutott eszébe hirtelen.
– Ott maradt, velük.
McAlpin nem maradt ott. Mellettük lovagolt ugyan, de egyik sem nézett rá,
nem vett tudomást róla. McAlpin bedühödött, hogy semmibe veszik, s
kiabálni kezdett.
– Bolondok vagytok, ha azt képzelitek, hogy felmegyek oda veletek!
Kimmel ránézett.
– Mac, meg se fordult a fejünkben, hogy te is jönnél, de ha adhatok egy
tanácsot, eredj vissza Freedomba, add el a satnya kis marháidat annak, aki
hajlandó megvenni, aztán hordd el az irhádat! Nekem mindegy, hová, de az az
érzésem, hogy Freedom nem neked való hely.
 – Kim – mondta Chesney –, ostoba fajankó voltam. Csak arra tudtam
gondolni, hogy Johnny halott, s hogy valami hitvány gazfickó orvul lelőtte.
Mindenáron kötélre akartam juttatni a Kulcsost.
– Nem voltál egyedül.
– Én voltam a legelvakultaabb. Akár egy tulok. Ezért szállt ki Hardin. Meg
Neill is.
– Derék emberek azok, Bili. Chesney összefogta a kantárszárakat.
– Akkor most, Kim, menjünk vissza, és hozzuk ki azt az asszonyt,
akárhogyan is.
Hosszú percekig hallgatásba merült.
– Nem tetszik ez nekem, Kim... ahogy ez a Neerland hajszolja azt az
embert.
– Csak hagyd őket! – legyintett csöndesen Kimmel. – Vén ravaszdi ez a mi
Kulcsosunk. Ki tud ez mászni minden kutyaszorítóból... Jól gondolja meg, aki
őt sarokba akarja szorítani, mert könnyen megjárhatja.
A tábor már üres volt, mire visszaértek, de a nyomok felfelé vezettek azon
az ösvényen, ami egy sűrű cédrusliget mögött rejtőzött. Nem is lehetett
észrevenni mindaddig, amíg az ember rá nem lépett. A sűrű aljnövényzet és a
sziklák között meredeken kaptatott felfelé. Fent a tetőn kitárult körülöttük a
világ.
– Meg kell találnunk azt az asszonyt, Kim – hajtogatta Chesney. –
Különben valami olyan történik, ami miatt életünk végéig mardoshi fog
minket a szégyen.
Kimmel lova ide-oda csapdosott a farkával. Az eső tönkretette a nyomokat.
Ha rossz irányba indulnak, félő, hogy túl későn érkeznek.
És akkor meghallották a lövést.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Matt Keelock a virradat első sugaraira ébredt, összekulcsolta a kezét a

tarkója alatt. Napok óta először tudott megint egészen tiszta fejjel
gondolkodni, óvatosan megmozdította a lábát. A csípősebe eddig is csupán
kellemetlenségként érintette, de a combja csípőtől a térdéig merő zúzódás volt
az esés következtében. Ma reggel az is kevésbé fájt.
Kimászott a takarók alól. és felhúzta a csizmáját. Aztán felöltötte a
pisztolytáskáját, elővette a coltját, és megpörgette a tárat.
A sziklateraszról kitekintve rálátott a megközelítőleg egy mérföld hosszú,
vízmosásból kialakult szurdokvölgyre, aminek a felső része, ahol letáboroztak,
alig egy negyed mérföld széles lehetett. Csodálatos látvány volt a felfrissítő
eső után, a melengető reggeli nap fényében zöldellő völgy.
 Odaballagott a lovakhoz, megvizsgálta a patájukat és mindent, amit
fontosnak tartott. Az öszvérek elég virgoncaknak tűntek, eloldotta hát őket,
hadd kószáljanak egyet lejjebb, a közeli dús fűben.
Aztán visszament a rejtekhelyükre, s lepillantott az alvó Krisre. Az arca
nyugodt volt, békés és hihetetlenül szép. Tétovázott, felébressze-e, tudván, mi
vár rájuk. Túl jól ismerte az üldözői fajtáját, hogy tisztában legyen vele, így
vagy úgy minden elrendeződik, még mielőtt a mai nap véget érne.
Itt lesznek nemsokára. Beletelik kis időbe, mire megállapíthatják, hol lehet,
s bár jólesett volna egy csésze kávé, még csak az kellene, hogy tűzzel és
füsttel hívja fel a figyelmüket.
Odament az egyik málhához, és előhúzott belőle egy vastag köteg
bőrszíjat, amiből kötőféket akart fonni. Jó párat összecsomózott a végüknél
fogva, majd odaballagott egy közeli sziklatömbhöz, keresett egy méretes
kődarabot, és keresztben körbetekerte vele. Aztán a hosszú szíjat a fűben és
porban bújtatva odavezette a párkány alá.
Ezután a holmijai közt kotorászva talált egy barackkonzervet, és
felnyitotta. A Winchesterét maga mellétéve lekuporodott egy kőre, és falatozni
kezdett. A barackokat félbe vágta, s a kés hegyére szúrva tette a szájába.
Amikor végzett, kiitta a baracklevet is.
Meghallotta, hogy Kris mocorogni kezd a takarók alatt, s épp oda akart
fordulni, amikor feltűnt neki, hogy az egyik öszvér felkapja a fejét. Matt talpra
ugrott.
– Mi az, Matt? – kérdezte Kristina. El sem fordította a fejét, úgy felelt:
– Amire számítottunk, Kris. Azt hiszem, itt teszünk pontot az ügy végére.
– Mit tegyek?
– Amikor azt mondom, “Jim, ne lőj!", rántsd meg ezt a szíjat. Jó erősen.
– Ez minden? – kérdezte Kristina, és Matt bólintott. Felettük a völgy
peremén három lovas állt meg. Matt onnan tudta, hogy hárman vannak, hogy a
felkelő nap a hátuk mögül sütött, s az árnyékuk a szemközti falra vetődött.
Hárman?
Hiszen látta, amikor Bob Mitchell összeesett, látta, hogy áttipornak rajta a
lovak. Ki volt akkor a harmadik?
– Ebbe ne avatkozz bele – súgta halkan Krisnek. – Nem akarlak most még
téged is félteni.
– Jól van – felelte Kristina. – Aztán hozzátette: – Már jönnek is.
Matt látta, ahogy ereszkednek lefelé szinte ugyanott, ahol ők, a lejtőn. Jó
háromszáz yardnyira lehettek, s Matt akár le is szedhette volna egyiküket, de
nem volt biztos benne, kicsodák, s nem akart orvul lövöldözni. Szemtől
szemben akart velük leszámolni, vagy elbukni, ha kell.
Amikor majdnem egy vonalba értek a párkánnyal, Matt előlépett. Tőle
balra göcsörtös, vén céarusfa állt. Jobbra valamelyik letört sziklakiszögellés
darabja hevert.
– Hosszú utat tettél meg érte.
A három fickó megtorpant, s Matt közömbös hangon folytatta: – Bolond
vagy te, Gay! Elpocsékoltad az egész életedet, hogy megleld az aranyat.
– Nyavalyát! Itt van! Megtaláltuk!
– Hát, ha megelégszel egy marék ólommal helyette, akkor azzal
szolgálhatok.
Muley-nál ott volt a vadászpuska, ami aggasztotta Mattot, yeszélyes
fegyver ekkora távolságból. De ügyelt rá. Muley-nak amúgy is erős volt a
túlélési ösztöne.
Oskar Neerland Krist kutatta a szemével, de nem látta. Akkor újra Matt felé
fordult. Arcán az örökös vigyor még ádázabb lett.
– Úgyis megdöglesz! – harsogta. – Megfogadtam, igen, hogy kinyírlak,
aztán viszem a nőt.
Tüzelni készült. Matt világosan látta, és elkiáltotta magát: – Jim, ne lőj!
Valami nagyot zörrent a bokorban. Muley odafordult és célzott.
Neerland előkapta a pisztolyát, erre Matt ugrott egyet előre és lefelé.
Alaposan kitervelte, azt remélve, hogy Neerland álló, mozdulatlan célpont
lesz. Egy lerohanó támadás tönkretette volna a stratégiáját, mert az ugrás
révén két lábbál lejjebb került. Előre megvizsgálta azt a helyet, kiszámította,
hogy amint talajt ér, tüzel.
És elhibázta!
Neerland golyója a feje fölött süvített el, de aztán nyomban lefelé fordította
a pisztoly csövét, amire Matt megint lépett egyet előre s lefelé, újra meghúzva
a ravaszt. Megint elsüvített mellette egy golyó. Gondolta, Cooley lehetett, de
csak tüzelt és tüzelt, újra meg újra.
Egy lövés nagy csomó fakérget vágott az arcába, félig elvakftva, fél térdre
ereszkedve, a pisztolyt a bal karján kitámasztva újra tüzelt. Tüzelt az egyre
terjedő vörös folt felé Neerland inge elején. Látta, ahogy a nagydarab ember
kezd összerogyni, ekkor Cooley felé fordította a coltját, akivel egyszerre
húzták meg a ravaszt. Mindketten elhibázták, Matt talpra ugorva tüzelt
megint.
A golyó megbillentette Cooley-t, mire az felüvöltött:
– Megadom magam!
– Egy nyavalyát! – Matt újra lőtt, s Cooley lebucskázott a nyeregből.
Eldördült egy puska, aztán még egy. Muley végre rászánta magát, hogy
használja a vadászpuskáját, de aztán elhajította és megsarkantyúzta a lovát.
Még egy lövés dörrent, ő pedig mint egy őrült, száguldott lefelé a völgyben a
rá záporozó golyók elől iszkolva.
 Fent a szurdok peremén fél tucat lovas állt, puskával a kezükben, de olyan
messziről nem találhatták el. Muley lovát horzsolhatta egy golyó, mert
egészen megvadulva, őrjöngve nyargalt tovább.
Eszébe se jutott lassítani, pedig a szakadék széléhez ért. Most már mind
tisztán látták, mi fog történni. A tébolyult állat szökkent egy hatalmasat ki a
levegőbe, egy pillanatra úgy látszott, mintha függve maradt volna, aztán eltűnt
a szemünk elől. Azon a helyen ötszáz láb mély volt a szakadék.
A lovasok megindultak lefelé.
Matt Keelock odaballagott Neerlandhez. Még élt, borzalmas tekintetét
Mattra szegezte. De már haldoklón, lassan, kínok között.
– Te akartad – mondta neki Matt –, én nem kényszerítettelek semmire sem.
Erőt véve magán elfordult tőle, és odalépett Cooley-hoz. Az a pisztolyt
még a markában szorongatta, de lőni nem volt már kedve.
– Az elveszett szekerek miatt volt – nyögte Cooley. – Az az arany teljesen
elzüllesztett. Attól a naptól kezdve, hogy eljöttünk Kaliforniából.
– Te tetted el láb alól a többieket?
– Én? Nem, Muley volt az. Ártatlan kölyöknek hittük. Pedig az első naptól
kezdve azon mesterkedett, hogy végezzen mindnyájunkkal.
– Mikor jöttél rá?
Gay Cooley bűntudatos képet vágott.
– Az volt a legszörnyűbb. Amikor a második ember meghalt, én már
teljesen biztos voltam benne.
Matt csak nézte Cooley-t, és azon merengett, milyen különös fordulatot
tudnak a dolgok néha venni. Két golyó találta el, de túl fogja élni.
Pillanatnyilag Cooley még jobb formában is volt, mint ő maga. Hátralépett
egyet és leült, a pisztolyát gondosan lövésre készen tartva.
Kris az emberekkel beszélt, akik mostanra ideértek. Mindnyájan közelebb
jöttek; hallotta a hangjukat.
– Az elveszett szekerek kincse az oka mindennek – folytatta Cooley. –
Addig egész normális ember voltam. Az a Muley magának akarta az egész
aranyat, és később én sem voltam különb.
– Nem Cooley a neved, ugye?
– Hollenbecknek hívnak... Ben Hollenbeck. Eltűntem szem elől, hagytam,
hadd higgyék az emberek, hogy mind elpusztultunk. Az volt a baj, hogy ez a
környék évek múlva már teljesen összemosódott az emlékeimben, s esküdni
mertem volna, hogy az arany hét-nyolc mérfölddel délebbre van innét.
Legalábbis nagyjából. Azt hittem, mindjárt visszajövök érte, de úgy alakultak
a dolgok, hogy több év is lett belőle. Az volt a gond, hogy amikor eljöttem
erről a környékről, nem töltöttem azzal az időt, hogy hátranézzek, és minden
olyan más, amikor az ember dél felől közelít. Négyszer, ötször is azt
képzeltem, hogy már csak egy ugrásra vagyok tőle, de mindig előbb fordultam
el dél felé. Nem is gyanítottam, hogy ennyire feljöttünk akkor északra. Akkor
megláttam azt a helyet a plató lábánál. Az a hely volt, ahol Muley-t
összekötözve hagytuk, és én azonnal ráismertem. Tudtam, hogy helyben
vagyok, de még akkor sem néztem jól körül.
– Még véletlenül se jutott eszedbe, hogy Valadon szándékosan írt rossz
irányt? – kérdezte Matt. – Gondolhattál volna rá!
A lovasok melléjük értek, s Matt felismerte bennük négy üldözőjét. A
többiek idegenek voltak. Neill leugrott a lováról.
– Keelock, én Neill vagyok, és igazán sajnálom. Tévedtünk, rosszat
képzeltünk rólad.
– Én vagyok a hibás – szólt Chesney. – Én hajszoltam bele a többieket is.
Hitvány orgyilkosnak tartottalak, és semmi egyébbel nem törődtem.
– Becsületes lövés volt – mondta Matt csendesen.
– Tudom. Én viszont aljas fráter vagyok. Matt Kristina vállára
támaszkodva elfordult.
– Kris, pihennem kell egy kicsit. – Visszanézett az emberekre, és Cooley-ra
mutatott: – Csináljatok vele, amit akartok! Többet nem koslat már az elveszett
szekerek után.
Cooley majd kitekerte a nyakát, úgy nézett utána.
– Hogyhogy?
– Mert én találtam meg. – Matt előhúzott egy csapszeget az övéből. – Rég
láttad már, nem igaz, Coolby? Ez volt a jelzésetek, egy sziklarepedésbe
dugtátok bele. Kris vállába kapaszkodva Matt odasántikált a rejtekhelyükre.
Alig ért oda, szinte lerogyott a pokrócokra.
– Pár nap múlva elmegyünk innen, Kris.
– Mi lesz a csődörrel?
– Visszajövünk érte.
Matt hátradőlt, s kinyújtóztatta sérült, összezúzódott lábát.
– Kris – mondta –, főznél egy kis kávét? Elfáradtam.