A Pörc

Tisztelettel kijelentem, vállalva ország világ előtt: SZERETEM A PÖRCÖT.

Ha valaki nem tudná (magára adó férfival ilyen nem történhet meg), a pörc a
zsírban sütött (főzött?) húsos szalonna. Főbb jellemzői: gyönyörűségesen
aranybarna, nyálcsurgató illatot árasztó, kevés zsírcsíkkal gyengéden át és
átszőtt hús, melyet alulról ropogósra pirított „bőrke” határol. Nem keverendő
„szegény” rokonával, a töpörtyűvel.
Életem párja egyik reggel elhaló hangon nyöszörögte:
– Lécci vidd már te a gyerekeket, mert megőrülök, ha nekem kell menni!
Tétovázás nélkül, határozott – Na jó! – választ adva, betereltem csemetéimet a
kocsiba, majd kettőt-hármat csapva öltözékemre, hogy megtisztítsam a
vastagon borító forgácstól, legényesen bevágódtam a Suzukiba. Tudnivaló,
hogy a neves autógyár tervezői, a sötétkék járműbe fekete üléshuzatot
terveztek, mellyel rögtönzött szaunává változtatják az egyszerűnek tűnő nyári
bevásárlásokat, és ami nagyszerűen tud tárolni, bármily csekély
szennyeződést. Letörve gyermekeim tétova ellenvetéseit, mely szerint:
– Apa, fönt hagytam a …,
– De tényleg ma kell bevinni …, és nekivágtunk a nagy útnak. Tanyán lakunk,
öt km a falu, de öt perc a „normám. Alig maradt idő, hogy a csemetéim
megvívják reggeli harcukat, mellyel azt kívánták eldönteni, ki melyik oldalon ül.
Mert, ugye aki mögöttem, annak nem olyan minőségű a kilátás, mint a másik
oldalinak (az élet fontos dolgai). Szóval bevágtattunk a faluba, és beálltam a
négyes útelágazás egyik sarkán lévő pékség elé. Parkolóhely semmi, illetve
egy a kocsinál pár centivel hosszabb, méteres árkon átívelő kocsibejáróra lehet
kis szerencsével beállni. Teljesen nyilvánvaló, hogy előbb utóbb belecsúszok
az árokba, de eddig megúsztam. A helyi rendőr is félre szokott nézni, ha látja,
hogy félig az úttesten parkolok, mert ő az elágazás közepén szokott megállni,
míg ráérősen bedobja (7.40 - 7.50 között) a reggeli kávéját (rummal?). No meg a
forgalom sem olyan egetverő, és oly könnyű memorizálni, hogy reggelente
részleges útelzárás van a falu közepén. Ugyanis ötletszerűen, parkoló
szülőkkel van tele az elágazás, mert ebben a pékségben isteni kalácsok, sütik
vannak, mellyel nagyszerűen meg lehet spórolni az uzsonnakészítés hajnali
„örömét”.
Tehát megálltunk, Pricka lányom (természetesen az úttest felőli oldalon)
kipattant a verdából és berohant a pékségbe, reggeliért, no meg anyának a
„magvas kifliért” (ízetlen felfújt semmiség). Tagolt és magasan ívelő
előadásban felvázoltam „feszülten figyelő” Nándus fiamnak, hogy a francot
sem érdekel, ki mit lát, vagy nem lát ott hátul, ha még egyszer a hülye nővére a
kocsik elé fog kiugrálni miatta, mert rossz oldalon ül, el lesz tiltva a béna
számítógépétől esténként. Mindez szépen hangzik, viszont tekintettel, arra
hogy mindez a sokadik ismétlés, lehetséges, hogy az „odafigyelés”, esetleg
némileg művi volt. Megjött a kaja és a kiflik. Mivel a rendőr még nem érkezett
meg, tudtam, hogy van idő a becsengetésig (7.45), és hagytam a kölköket a
kocsiban megreggelizni (természetesen, kilógva az útra). Valami rémlett a
nejem némileg túl gyakori előadásaiból, hogy – Ne vegyél a Nándinak csokis
kalácsot, mert összekeni az ülést! – de késő bánat, mert az okos nagyfiú
(elsős), kihasználva apai naivitásomat (bambaság?), hatalmas adag,
úgynevezett csokis, pudingos rudat tömött, elképesztő sebességgel a fejébe.
Megjegyzem hogy a életem párja, a hátsó üléseken már kicserélte
világosszürkére az üléshuzatot, de energiái fogytával, az első ülések áthúzását
későbbre ütemezte. Na már most a hátsó ülés, gyermekeim kedvenc helye,
akkora tempóban koszolódott, hogy az első ülések cseréje, határozatlan időre
elhalasztódott. Magyarul a fekete első ülésekben mi felnőttek aszalódtunk a
melegtől, míg hátul nagyszerűen követhető, a pékség kalács és süti (főleg a
csokisak) választéka. (nem semmi asszociációkat indíthat be szerintem egy
ülőfelületen lévő barna elszíneződés, de ennek kifejtését, talán későbbre
hagynám)
Picikét talán elkalandoztam, de fontosnak érzem elmondani, egy erős férfi, ki
ugye megvetéssel utasítja el az úgynevezett „nass” ötletét, micsoda sziszifuszi
kínokat él át eme, isteni illatokat árasztó kalácsokat szagolva, melyeket olyan
hihetetlen mohósággal és étvággyal tömtek magukba, kissé kikent képű
csimotáim. Tehát, férfiasan nagyokat nyelve, átromboltam a suli elé, ahol
reggelente, a sok béna bámészkodó szülő miatt, elég nehéz parkolóhelyet
találni. Megálltam és útjukra bocsátottam utódaimat, megígérve Timcsinek (aki
a Pricka és negyedikes) hogy igen, én fogok jönni délután is, és megnézem,
hogyan tud függeszkedve végigmenni, valami béna mászókán. Felhívtam a
Nándus figyelmét, hogy, ha megint üzen a tanító néni, mert verekednek a
Petivel, (aki amúgy a legjobb barátja) letörlöm a gépéről azt a „gyilkosos,
kirablós” Diablo II - t (minden játékok királya), amihez még amúgy is „agyilag
kevés”. Megjegyeztem amúgy a kölöknek, hogy ha hátramennének a suli mögé,
a franc se látná őket, és akkor ugye nincs beírás se.
Meghatottan nézegettem csemetéim távolodó alakját, amint beromboltak,
nagyokat kurjantgatva a haverok, barátnők közé. (természetesen nagyvonalúan
figyelmen kívül hagytam a mohón parkolni vágyó anyukák dudálását) Isteni
nézni amint a dög nehéz táska súlya alatt, görnyedve, ügetésbe váltanak, mert
nem akarják tíz másodperccel sem megrövidíteni a csengetésig hátralévő időt.
Ez a fajta mohó élnivágyás, azért meg szokott szürkülni az évek során, ezt a
minőségű életöröm nemigen éli túl a kamaszkort.
Férfiasan felbőgetve a motort, hirtelen bevillant az agyamba (férfias = szalonna
és pörc), hogy szerda van és a „Sarki Fűszeres”- be ma hozzák a PÖRCÖT.
Ilyenkor gyönyörű választék van, és az eladó csajok, (ismerős anyukák, a
suliból), maximális udvariassággal áttúrják az egészet a legszebb darabokért.
Egészen rövid ideig kétségeim támadtak, vajh helyesen cselekszem-e
tekintettel, finoman fogalmazva „derékban erős” alakomra, de elhessegettem
eme „nőies hívságra” valló gyarló gondolatokat, és csikorgó kerekekkel
kilőttem magam imádott pörclelőhelyem felé. A sok hülye teljesen elállta az
utat az elágazásban, de, nem hátrálhattam meg, ha nehezen is de átvágtam
magam a Fűszereshez. Ügyesen beparkoltam a „bringatámasztó” elé, ahol még
volt hely. Igaz ugyan hogy a hülye bicajokat csak vállon tudják kiszedni, de a
kedvenc helyemet, a tűzcsapnál, valami mohó fütyi elfoglalta, így nem tehettem
mást. Egy magára adó férfi nem fog ötven métereket gyalogolni, ilyen apróság
miatt. Kissé még vívódó lelkiismeretemet megnyugtattam, hogy „anya” nem
fog majd előadni a „már megint szalonna, néztél már ma a tűkörbe?” c
magánszámát, mert ügyesen elhelyezett egyéb vásárlásokkal nagyszerűen
lehet álcázni emberi gyengeségre valló magánbeszerzésemet. Nagy hirtelen
teledobáltam a kosarat, mutatós nagydarab WC papírokkal, kávékkal,
kutyatáppal és bevágódtam a pult elé. És igen, nem voltak hiábavalók imáim,
gyönyörűségesen illatozó, aranybarna tömeg hevert előttem, kissé
gusztustalan szójás virslikkel, és diétás izékkel körülvéve. Áradóan férfias
húsillata elnyomta a löttyedt parizerek elmúlásra emlékeztető szagát. Kedvenc
eladócsajaimmal lelkesen kiválogattuk a java darabokat, majd a már zsűrizettek
közül, a két legszebbet. Mondjuk eltartott egy ideig és összejött némi sor
mögöttem, de alapvetően jó volt a hangulat, mert lelkes előadásomon, a PÖRC
minőségi fogyasztásáról, sokat röhögtek a mögöttem álldigáló anyukák.
(Egyszerű lelkek azt hinnék, hogy a pörc fogyasztása egy egyszerű dolog,
pedig nem ám. Elsőrendű fontosságú, hogy lehető leggyorsabban sort
kerítsünk az „aktusra”, mert a belül lágy, kívül ropogós állagot, főleg hűtőbeli
tárolás esetén, hamar elveszíti. Bár nem tűnik lényegesnek, de magára adó
férfiember például nem rissz-rossz konyhai késecskével „nyiszitel” tányéron,
hanem kamaszkori „álmaiból” visszamaradt kommandós tőrrel (na jó, ahhoz
hasonlít) és húsvágódeszkán, melyen férfias lendülettel lehet szeletelni.)
Kettőt mertem venni, mert ennyit, ha jól felszívom magam, lebírok nyomni
egyszerre, és akkor ugye bűnjel hiányában bűntett sincs, hehe. Fizettem és
nagyokat nyelve, elindultam hazafelé. Már átvágtam az idióta útelágazáson,
mikor megdermedt bennem a velő.
„Jézusisten segíts, nem vettem kenyeret, na most mi lesz?”
Mielőtt kétségbeesve felajánlanák segítségüket, elmondanám hogy nem a
család számára létfontosságú élelemre gondoltam (a mélyhűtőben bőséggel
tárolunk tisztes mennyiséget), hanem hogy a PÖRC minőségi fogyasztásához
szinte elengedhetetlen a ropogósan friss kenyérről levágott sercli, (sótlan
irodalmi nyelven kenyérvég), melynek hiányában jelentősen csökkenhet az
élvezet nagysága. Amikor azonban továbbgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy a
gondosan elkészített pirítós, némileg csökkentheti a veszteségérzetet. Ezen
tényt összevetve, mennyire nehézkes és főleg időt rabló átmanőverezni a
hírhedt útelágazáson, meghoztam a döntést:
„Forduljon vissza a rosseb, majd beadom hogy nem volt már friss kenyér.
Amilyen bamba volt ma reggel az én drágám, simán megeszi.”
Repesztettem tehát hazafelé és átgondoltam a követendő logisztikai lépéseket.
Tehát marad a pirítós, természetesen féltő gonddal arany barnára pirítva,
elkerülve a hamari munkával elérhető sápatag, ill az elbambulós szenesedő
küllemet. A lebegős állagú kifli, zsömle, ily nemes étek mellé teljességgel
alkalmatlan, de a hűtőben tárolt, úgynevezett „világos rozsos vekni” kiválóan
megfelel. Természetesen a megfelelő ízharmónia kialakítása miatt szükség van
még semleges ízű – ez fontos – trapista sajtra, és az anyós, isteni, bár göthös
megjelenésű zöldpaprikájára is.
„Ha kellően óvatosan lopakodok be, kicsi párom nem böki ki, hogy megjöttem,
és mire előkeveredik, a lényeges dolgokon – pörc betermelése –, már túl
leszek, – gondoltam magamban – sőt mondhatom azt, hogy kedvenc
borzalmát, a zöldséggel, sajttal kevert (szerintem a padlóról seperték össze)
„hentesboltszagú” felvágottját ettem.”
„Hoppá Maksunnak (macska) is dobnom kell majd abból az ízetlen „izéből”,
hogy elhiggye abból kajáltam, de ez már részletkérdés.”
És eljött az utolsó kanyar, beálltam (óvatosan mert csikorog a fék) a ház elé,
összekaptam a motyót, majd határozott, vagy inkább osonós léptekkel
óvakodtam a bejárat felé.
Belépvén az ajtón, kellemetlen, főtt zöldségszagtól övezve életem párja,
rombolt elém, boldog sikkantással tekintve a szatyorból kilógó „magvas
kiflire”:
– Rendes volt tőled, hogy elvitted a kicsiket, így legalább volt időm egy
tisztességes reggeli készítésére, főztem neked finom franciasalátát, pont jó
lesz hozzá a kifli ……