Az Ember előtt

Egy egyszerű nap az Ember előtti időkből

„Nem mozdulni! Most lassan, csak figyelj! Nagyon, nagyon figyelj!

Néha lehet csak úgy élni bele a világba, olykor minden olyan lágy és finom, de most nem...
Most csak figyelj!
Az a rossz kő ne nyomna ott az ügyes lábamnál, mert már nagyon fáj és rossz itt a lyuk, a
hasamban, ahol finom ételnek kellene lennie, nem ennek a fájásnak. De csak lassan, csak
nyugodtan.”

Az emberízik már negyedik órája vár mozdulatlanul az itatógödör egyik ösvényénél, beolvadva a
fa törzsébe. Mereven, fáradtan, de telve az éhség adta erővel és vadsággal. Mozdulatlanul tűrve a
bogarakat, a nyakába pergő, kínzóan viszkető száraz levéltöreket, mert kellene az a hús nagyon…
huu de nagyon.

"Gyökeret ásni, rügyeket csipegetni egy hímnek vadászat közben nem lehet, hisz az elriasztja a
vadat. De ő erős és kemény, már egészen férfi, aki a tizenharmadik tavaszt éri meg. Tűrnie kell és
nincs fáradság, sem fájdalom.
Erős és kemény férfi, aki húst fog hozni, mert kell, nagyon kell. Shiunak, akire olyan finom
gondolni és a Kicsinek, akinek még nincs neve, mert még nem élt eleget. De élni fog, mert lesz
hús, sok-sok hús mert…”

A gondolataiba feledkező Uhrr kirobbant ugyan a bozótból, ütésre emelt kezében görcsösen
szorítva a követ, melynek a hegye olyan jól öl, de már hiába, a kicsi Fűevő messze járt.
Fölényesen magasra dobálva farát felmeresztve farkát, melyen a világító világos folt is mintha
kiröhögte volna Uhrr, aki dühtől elvakulva még rohant… még remélt.

„Hátha megbotlik, vagy elfárad, és lesz hús, mert nagyon kéne!

Vége!
Hiába már… ne fuss te barom! Ne csapj akkora zajt!”

Uhrr lassított, érezte, hogy ebből már nem lesz hús. Kicsi Fűevő azért fut ilyen hányavetien, mert
sok az ereje és megteheti. Jó neki, mert fű mindenütt van, de Uhrr hasát az nem tölti meg. Uhrr
már gyenge egy kicsit. Régen nem volt már hús és hát egy férfi nem szed gyökeret, mert az
asszony dolog, a férfi bírja, mert erős.
Az alig harminc-negyven kilós ember, aki már Ember, halkan osont, az idők előtti vadon
fényfoltos, ligetes erdejében.

Nem olyan erdő volt ám ez, mint a mai. Ez az erdő élt. Életet adott és vett el, csak úgy. Neki nem
számított ki él és ki hal meg.
Senkinek sem számított, ki élt és ki halt meg.
Ma az erdőnek van eleje és van vége. Át lehet menni rajta, ki lehet vágni, fel lehet gyújtani. Mert
az ember ma erős. Túlságosan is erős. Nem fél… tőle félnek.
Akkoriban ez az erdő maga volt a Mindenség. Ereje volt és titkai. Hatalma és játékai. Néha adott,
néha elvett. Néha ölt, néha nem ölt. Mintha élne, mintha akarata lenne és hangulatai.

Uhrr, az ember előtti ember itt élt.

És ment, mert menni kell. Mindegy merre, csak legyen étel, ha lehet hús, mert az, sok erőt ad. De
a sűrűbe menni nem szabad, mert ott már nem vadász ő, hanem zsákmány, ott már ő a hús.

„Brr...”

Mint Ghrr aki bolond volt, és talán bátor. Ő nem félt, ő mindig közelebb ment a sűrűhöz, mint
Uhrr, és most hús, véres hús. Akit a Nagy Ölő lábánál látott utoljára, amikor már, meg mert állni.
Mert Ölő elől futni kell, nagyon futni, de nem sokáig, mert később már lassú és megáll hamar.
Látja, hogy Uhrr erős és gyors.
Akkor kicsit bolond volt ő is, mert visszalopakodott. Vagyis nem volt bolond, mert ha Ölő sokat
evett, akkor már lusta, elfekszik, és ilyenkor mindig ott marad valami finom.

De ez olyan furcsa.

„Ghrr akkor már hús volt, csak hús és a hús az jó. Az a hús azonban nem volt jó, rossz most
rágondolni. Igaz, akkor még inkább Ghrr volt és csak kicsit hús.”

Uhrr gondolatai már megint elkalandoztak, de figyelt és halk volt, nagyon halk. És nyugodt, mert
egy férfi nem fél. Ha futni kell, ha ölni kell, az, nagyon gyorsan történik. Aki fél az ugyan gyors,
de vak is és hamar hús lesz belőle.

Az ember előtti vadon eme szülötte már ember volt. Bonyolult gondolatai a szerszámkészítésnél
jártak, messze meghaladva az állat szintjét. Nem volt azonban ez olyan egyszerű, mint
gondolnánk, mert azért, amikor távoli őse először fölállt két lábra, egyszerre több és kevesebb is
lett. Négy lábon gyorsabb volt, de nagyon komoly dolog ám a kéz, ami szabad. Követ ragad, és
nagyot üt. A faágból dárdát hegyez, ami nagyon jó, mert távolról öl, ahol már nem éri el a
ragadozó karma. Két lábon járt ugyan, de kezeit még gyakran letette és ez segített neki a gyors
fordulásban, ha futnia kellett.
Mert futni sokat kellett.
Hol a préda után, hol meg, hogy prédává ne váljon, a ragadozó elől. Nem büszke vadász volt Ő,
hanem ügyes tolvaj. Ette, amit talált, és amit el tudott lopni az erősek elől. Számára terített asztal
volt az erdő, a mező. Nem túl dúsan, de azért terített. Minden ennivaló volt, ami mozgott és nem
volt mérgező, csak hát nem volt ám olyan sok az a minden.
Egy marék rügy csemege volt, és egy bogár, egy lárva ínyencség. A gyűjtögetéssel túl lehetett
élni a két vadászat közti időt. Ha az nem volt túl hosszú.
Nem olyan egyszerű ám úgy szedegetni, hogy bármikor a nyakába szakadhat valami erdei
veszedelem, és akkor vége. Ebben a játékban csak addig dobhat az ember, amíg nyer, utána… az
már neki mindegy. Csapatban, és ahol beláthatták a terepet. És ahol ismerték mikor merre kell
menekülni, mert idegen terepen csak meghalni volt könnyű, élni nem. Ha azonban már ismerős
volt a hely, az már üres is volt.
Ezért akarta hát ennyire Uhrr az ember előtti vadász, az erejére büszke hím, azt a bizonyos húst.
Ideje nem volt gyűjtögetni, mert az, zajjal jár és bizony minden, ami élt nagyon akart akkor élni.
Vigyázott is rá nagyon. Ne azt nézzük, hogy Ő milyen fiatal volt és milyen görnyedten járt, és juj
hogy néz ki. Ő volt a Hím, az erős férfi, aki bizony, ha nem tud hazavinni valamit, akkor Shiu és
a Kicsi nagyon éhes marad. Azonban akkor is, amikor éhes marad úgy fog nézni Uhrra ahogy egy
gyönyörű és szerető nő néz az ő párjára. Aki ugyan most nem hozott semmit, de hozni fog, ahogy
eddig is mindig hozott. Hoznia kell, mert ha nem, nincs élet.
Éhség van és halál.
Fájdalom és szenvedés.
És a Kicsi sírni fog sokat, és meg fog majd halni. És utána Shiu is meg fog halni, de ő már
lassabban, mert ő még erős.
Bár már nem nagyon.
Előző nap Shiunak már fájt az éhség és sokat gyalogolt Kicsivel a hátán (nehéz volt, de olyan
finom volt érezni piciny testének melegét), és talált is kevés gyökeret, gombát. Finom volt a
gomba és evett is, de nem ám mindet, nem, nem, nem szabad. Kell ugyan az ennivaló, mert éhes
és hogy legyen tej a Kicsinek, de vinni kell Uhrrnak is, mert ha Ő gyenge, akkor vége
mindennek.

"Ghrr is milyen bátor volt, nagy vadász, és jó volt Liuhh élete. Ghrr azonban meghalt, és
Liuhhnak most nincs párja, nincs hús. Férfi van, aki este elviszi – hajjaj, de még mennyi – de,
párja az nincs.
„Utána" mindig maga alszik, pedig az, veszélyes és nem jó.
Már nagyon éhes.
És csúnya is. Mert az éhes ember csúnya és rossz látni őt."

Shiu adott volna neki gyökeret, de nem volt szabad, mert kell a Kicsinek, kell Uhrrnak, és végül
kell neki is.
Este evett Uhrr de csak keveset.
Nem volt több.
Kemény idők jártak a kicsiny kis családközösségre.
Kevés volt már az erő is, de mindez nem számít. Aki férfi, az ott is talál erőt, ahol nincs.

Osont hát Uhrr, aki bátor volt és félt. Kicsi volt ő ott legbelül, mégis odakint maga volt a Vadász
Aki Ölni Fog. Elveszi egy másik lény életét, mert akkor ő és az övéi életben maradnak. Bátor
volt, ha annak kellett lenni és gyáva, ha az volt a jó. Túlélő volt a szó nemes és nemtelen
értelmében. Ment előre éberen és csendben. Érzékei hihetetlenül kiélesedtek, minden pici kis
hang, moccanás jelenthet valamit. Aki egyszerre zsákmány és reménybeli vacsora, annak
kifinomulnak ám az érzékei. Ment és próbálta befogadni a mindent, ami körülvette.

„Balra mintha reccsenne valami… állj… várj, csak a szél.

Kár!
Tovább, csak csendesen, csak finoman, mert kell a hús … - de félre gondolat, el innen!
A Vadász nem gondolkodik, hanem benne van a dolgokban, része annak.
Előre hát… vagy inkább... mintha erre, balra... kis moccanás, rebbenés…
Csak nyugodtan, csak halkan, mert Shiu és a Kicsi…
Figyelj! Cssssss…”

Már látta nagy tisztás szélén legelésző nagy Fűevőt. Milyen nagy és kövér.
„Huh de még milyen szép kövér…, de erős, nagyon is erős.
Veszélyes!!!
Egy ember az, semmi, kevés… megöl, vagy elszalad, mert ő is nagyon szeret ám élni! Ha a
többiek itt lennének? De nincsenek itt, mert kevés nagyon a zsákmány és most szétszóródva keres
mindenki.
Csak halkan, csak nyugodtan. ”

Egyre közelebb jutott a nyugodtan legelésző állathoz… még egy kicsit… még egy…

„Jaj milyen gyönyörű és nyugodt.

Hátha sikerül… nagyon kéne, hogy sikerüljön.
Nem jó, messze van. Vége a bozótnak és nincs tovább. Innen nem lehet elérni.”

A nyugodtan legelésző állat azonban egyre közelebb jött. Egyre közelebb, de még mindig távol.
Ha itt lenne a dárda, ami messziről öl, már elérné, de a dárda ügyetlen dolog a bozótban, beakad
nem jó csak a…

Villanásszerű sebességgel valami szürke vágódott ki a sűrűből és az őskori gyilkos, párducszerű

lény, hörrenve teperte le az óvatlan fűevőt, aki már hiába ugrott meg… késő volt. Gyilkos karmai
elérték a farát és véres nyomokat szántva rajta, lefékezték. A nagy testű antilop fájdalmával nem
törődve visszafordult és nyársszerű szarvaival beledöfött a magafeledten tomboló párduc hasába.
A két állat egy hörögve tomboló porfellegbe burkolódzott a dermedten álló vadász előtt, kinek
agyán viharsebes gondolatok rohantak végig.

„Veszély!
Rohanj!
De a zsákmány… hátha…
Nem! Az Ölő erős, megöl… Shiu, a Kicsi… dögölj meg teeeeeeeee!!!”

És Uhrr, ökölkövét görcsösen szorítva, belevetette magát a gomolyagba.

Nem tudott már várni.
Nem tudott már tervezni és meggondolni, dögevőkkel osztozkodni a maradékon. Hím volt „Ő”,
meggondolatlan, őrült és vakmerő. Aki meghal, ha csak halni lehet, mert elég volt már a
félelemből, elég volt a reménytelen kiszolgáltatottságból.

- Elééééééééég!!!

Üvöltve ütött és tombolt, nem törődve sebekkel, fájdalommal… ordítva és őrjöngve… sebeket
osztogatva, és kapva harcolt.
Nincs félelem, nincs gondolat, harc van és halál… és fájdalom… megint csak fájdalom, sok-sok
fájdalom…

„És halál lesz nemsoká’... Nem lehet már kibírni… de a Kicsi és Shiu… bírni kell, ha nem lehet,
akkor is…”

És… ?!?!
Lassan.

Fájdalmasan lassan… csillapodott a mozgás. Elült a por. A három véres test mozdulatlanul
feküdt, csak a párduc lába rándult meg néha felhasított gyomra felé moccanva.

Az őskori vadász sem mozdult.

Fáradt volt, nagyon-nagyon fáradt.

Nem a fájdalom, nem a félelem, mert aki férfi az bírja.
Az öröm…
A nagy, nagy öröm.
Mert az is fáraszt ám, de az már jó fáradság… az már nagyon jó fáradság.
Reszkető, de egyre biztosabb lábbal Uhrr lassan felállt, és körötte dermedt csöndben várt a világ.
Mert megint halál volt és ilyenkor még mindenki vár. Mindig van erősebb, mert a világ az már
csak ilyen.
És Uhrr sikoltásszerű, de győzedelmes hangon hívta társait, hogy segítsenek.

„Uhrr megint zsákmányt ejtett.

Kettőt.
Mert az Ölő is finom, de finom ám...”

Bár nem tudja igazán mennyire, mert mióta ember az ember, Ölőt még nem evett senki.

És Uhrr a vadász, a hős és a gyáva, most megint megszerezte. Van zsákmány, van hús, de még
mennyi. Ehet mindenki és lesz holnap is, nem kell félni.
A család erős lesz újra!
Nevetni fog Shiu és kacagni a Kicsi, akinek talán lesz neve is, mert élni fog már sokáig. Lesz
ereje a vadászoknak, és könnyű lesz zsákmányt szerezni, mert ez nagyon sok hús és sok erőt ad.

És megint eltelt egy nap.

Egyetlen egy egyszerű nap, az ember előtti időkben.

Volt ilyen már sok, és lesz is ilyen sok, csak hát…

Ez sikeres volt, és ez, ami nagyon nem mindegy!

Élet vagy halál… oly kicsi a különbség!

Kelt: Zöldes Tanya, 2008 03.16-án - és életem első írása.

Komment:
Köszönöm! Szentiványi Jenőnek a Kőbaltás Embert, melyen gyerek voltam. Néked Jack
(London), mert téged tegezni merlek, az Ádám előtt-öt és néked Wells Úr (téged még a mi J.
Attilánk, sem mert tegezni) a Kőkori Történetet, mely kamaszkorom meghatározó élménye és
álmok elindítója volt. És köszönöm még egyszer Jack a Bokszolót és azt a bizonyos szelet húst,
ami olyan nagyon jó lett volna, és ami annyira erősen hatott rám, hogy sok-sok év távlatából is
kívánja, hogy kiírjam magamból. És Köszönöm neked Golding barátom az Utódokat, mert
megmutattad nekem, hová nem fogok eljutni, soha és ahová el fogok elindulni mégis, mert én
már csak egy ilyen ember vagyok. De az még odébb van, illetve lesz... Lássunk hát hozzá, mert
ahhoz képest, milyen kevés még a megtett út, annyira sok már a hátranézés, és ahogy szegény
apám mondta valamikor: „Dologidő van, keljél hát fel gyerek és indulj - munka vár rád, nem is
kevés.”