Az elveszett bárányka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy birkanyáj, amelyet egy fütyörésző juhász terelgetett,
fekete kis puli kutyájával együtt. Egyszer csak észrevette, hogy a szélen haladó báránykák ijedezve
ugrálnak. Odament, hogy megnézze, mitől ijedeznek. Hát egy kígyó! De jobban megnézte. Ez csak egy
ártatlan vízisikló, amitől megijedtek a báránykák. Az egyik kis bárány akkorát ugrott ijedtében, hogy
egészen átugrotta a bozótost és bekerült az erdőbe. Ott nem minden bokor fogadta kedvesen a
jövevényt. A tüskebokor alaposan megtépázta. Ezért aztán, a kis bárány igyekezett tovább futni. De
fájdalmában sírva fakadt.

„Beeeee- Beeeee!”

De gyenge hangocskájára nem figyelt fel a terelő juhász, mert a siklóval volt elfoglalva. Óvatosan
felemelte a botjával, és a kis tó felé irányítva tette le. A sikló pedig elfogadta az útmutatást és
pillanatok alatt eltűnt a tavi nádasban. A puli se figyelt a vékonyka hangra, mert még most is a sikló
nyomát szaglászta. Így aztán a nyáj tovább haladt. A kis bárányka pedig elveszett. Újra nekilendülve
futott tovább, míg kijutott az erdő másik szélén, ahol viszont egy mocsár terült el. Bele is esett a
mocsárba. A mocsár állandóan húzta lefelé, úgyhogy a bárányka, minden erejét összeszedve
kapálódzott, hogy legalább a víz színén maradjon és eltöltötte a rémület. Akkor szerencsére
észrevette, hogy egy fatörzs fekszik keresztbe a mocsáron. Ezért arra igyekezett, hogy elérje. Minden
erejét összeszedve fel is mászott rá. Így már szilárd talaj volt a lába alatt és a fán keresztül kijutott a
mocsárból. Csurgott róla a mocsár sara. Miközben körbe-körbe nézelődött, felfigyelt egy csörgedező
hangra.

„Itt forrás lehet valahol!”- gondolta.

El is indult a hang irányába, és egy gyorsan folyó patakhoz ért. Azonnal mosakodni is kezdett benne
és a gyors folyású víz lemosta róla a rátapadt sok szutykot és megint szép fehér lett a bárányka.
Odaszaladt a rét napos oldalára, hogy megszárítkozzon. A jó, meleg napsugár úgy átjárta, hogy
elálmosodott, leheveredett a fűbe és elaludt. Pihenten ébredt, de már besötétedett. Körülnézett és
minden oldalról, csak a sötétség vette körül. A távolban azonban megpillantott egy kis fényt. Ez az
egyetlen jel elég volt neki ahhoz, hogy felbátorodjon és elinduljon a fény irányába. Kitartóan ment,
mígnem felismerte, hogy ez a fény valószínű, hogy a juhász kunyhójának az ablakából jön. Közben
nem figyelt a lába elé és beleesett az árokba. Ismét sírni kezdett.

„Beeee-Beeee!”

Ezt a kis gyenge hangocskát most az éppen kint, a karám körül tevékenykedő juhász meghallotta. Oda
is sietett hozzá. Kiemelte a báránykát, magához ölelte. A karámhoz érve betette az elveszettet a
bárányok közé, akik örömükben ugrándozni kezdtek körülötte.

„Végre megkerültél!- és együtt ugrándoztak tovább. Mígnem a pásztor beterelte mindnyájukat

alvóhelyükre, a juhok aklába, ahol biztonságban, boldogan bújtak össze, egymást melegítve.
Kimondhatatlanul nagy volt az öröme, a haza került báránykának. Különösen annak örült, hogy ő
ilyen fontos a pásztorának, aki megtalálta, amikor ő elveszett, a vállára vette, és úgy vitte haza az övéi
közé.