Luca, a mentett vidra története egy Európában

kipusztuló félben lévő emlősfaj kétségbeesett

erőfeszítéseiről: továbbra is az élővilág része
maradni. Váradi B. László remekmívű regénye
alapvető emberi tudást közvetít egy vidra élete
kapcsán.
 Váradi B. László

Luca,
a megmentett vidra
(Egy vidracsalád kálváriája)

PONT
Kiadó
Váradi B. László
PONT Kiadó Budapest, 2014

ISBN 978-963-9957-76-3

Design: Dali Endre

A borító Tölgyesi Poós Anna festményének
felhasználásával készült
A könyvet Tölgyesi Poós Anna festményei, rajzai,
Nagy András és névtelenségüket őrző
természetfotósok felvételei illusztrálják

A kiadásért felel a PONT Kiadó igazgatója

Nyomás: SÉD Nyomda
 Első fejezet

A petesmalmi vidravár és lakói

Luca, alomtestvéreivel keményfalú, két kijárattal

bíró katlanban, egy öreg égerfa gyökerei között
jött a világra. A nőstény az odút előtte gondosan
kibélelte, száraz sást és gyékényt hordott bele.
A hajdani petesmalmi tógazdaság, ma a Somogy
Természetvédelmi Szervezet vidraparkja, egy
kiterjedt gyepvasérc mezőn terül el. Az itteni
gyepvasérc magas vastartalma vasgyártásra
késztette a VI-IX. században a környéket
benépesítő avarokat. Az avarok vasnyerés céljából
tapasztott, kétnyílású, agyagból égetett kohókat
használtak. Az egyik ilyen, a Rinya patak
hordaléka által belepett, partba dőlt kohó belsejét
kotorta ki, és rendezte be a nőstényvidra fiai
fogadására.
Most, hogy a kölykök anyjuk méhén kívül
kerültek, a burok szerepét, a magzatvíz nyújtotta
védelmet a bélelt odú és a nőstény nyaldosó
gondoskodása váltotta fel.

A kölykök vakon, de nem világtalanul

csúszkáltak a száraz gyékényalmon anyjuk szagát
keresve. Hívó hangját már méhében megismerték,
és ebben a sötét bizonytalanságban ez sokat
segített.
A világra jöttükkel tüdejükbe tóduló levegő, a
benne elkeveredő szagok révén berendezte a
környezetüket. Mire a szemük kinyílott, már sok
minden ismerősnek hatott.
Szaga volt a nősténynek, és szaga lett a
vidratestvéreknek. Meleg szag ülte meg az odút és
érdekes szaga volt az anya által később odúba
hordott zsákmánynak, mely táplálékukat képezte.
A megrágott hal vagy béka másfajta szagot
áraszott, mint a még élő, harapással megbénított
halak, békák. Az élő zsákmány mindig nagy
izgalmat váltott ki a vidrakölykökből.
Az odúból a föld fölé és a víz alá egyaránt
vezetett út: a nőstény vizes bundájától simított
falú folyosók, melyeken két felnőtt vidrának
egyszerre, egymás mellett megférnie nem sikerült.
A katlan fala, mennyezete és a járatok fala
csontkeménységűnek hatott.
 Második fejezet

A vidra és a víz

A vidracsalád Petesmalomban eltöltött idejének

kiemelkedő történése a kölykök vízzel való
ismerkedése volt. Habár a víz a vidrák életében
meghatározó szerepet játszik, a vidraélet nem a
vízzel való ismerkedéssel kezdődik.
A vízreszállás napján a nőstény kitakarította a
partra vezető kijáratot. Ezt a folyosót az anya
napközben soha nem használta. A lakókatlan
partoldalba torkolló kijáratát éjszaka látta el
jelzéseivel. Ezen a lejelzett, bejáraton csak
nagyritkán tűnt fel egy-egy idegen vidrafej.
Általában fiatal, a jelzések üzenetét nem értő,
kóborgó egyedek jelentek meg itt. A ritkán
feltünedező, mogorva hímek érdeklődése a
nősténynek szólt. Mindössze egyszer esett meg,
hogy egy nagy hím az anyavidra távollétében
szaglászta végig az odút. Ez a vidra a kölyköket
nem méltatta figyelemre. Előfordulhat, hogy az
apjuk volt. Otthonosan mozgott a földalatti
hajlékban, és a vízbe vezető, alsó kijáraton hagyta
el az odút. A később érkező anyavidra izgatottan,
szaglászva vette számba kölykeit, majd a patak
vizébe alábukó alagúton távozott a hímvidra
nyomán.
A vidrahím látogatását követően az események
felgyorsulnak. A megtérő anya szép piros szárnyú
keszeggel a szájában jelent meg a partoldalbeli
bejáró nyílásában. Az élő halat maga elé ejtette, és
a kölykök által jól ismert hívó hangját hallatta.
Miután az eleven lehetőséget megvillantotta, a
rángó halat foga közé véve, óvatosan hátrálni
kezdett a világosodó alagútba... A vidrafiak
tülekedve követték a szűk folyosón. Mire
lökdösődve az odú kijáratához érkeztek, a nőstény
már egy patakparti tócsába helyezte a még mozgó
halat. A sekély vízben a hal vergődni kezdett... A
hal vergődésére a hím kölyökvidra
emelkedő-süllyedő, le és fel mozgásai
felgyorsultak. A két leányvidra hol a vergődő
halat, hol izgatottan hullámzó bátyjukat
figyelték...
A rángó hal lett a világ közepe.
 A nőstény végül felkapta a vonagló halat, és a
szemközti part egyik öblébe húzódott át vele. A
még mozgó de magatehetetlen halat az öblöcske
sekély vizébe ejtette, és családja felé fordulva
hívóhangját hallatta. A leghívóbb hívóhangját,
melyet a kölykök valaha is hallhattak.
Elsőnek az ajzott fiúvidra indult meg a vízen
keresztül... Ahogy a víz mélyült, és a meder
elfogyott lábai alól, a vidrakölyök belevetett...
Nagy ugrásokkal próbálta áthidalni a mélyülő
patakmedret, mígnem a végén támaszt vesztve a
vízbe rogyott. Itt fejét előrenyújtva szabályos
kígyózó mozdulatokkal úszott tova, mintha mi
sem történt volna... Ez volt a nagy beavatás,
melyet a vízben járatlan állatkölyök kezdett – és a
víz hátán sikló vidra végzett be.
Anyja hívó szavát követve Luca is vízre
ereszkedett. Furcsa mód, vízi karrierjét rögtön víz
alá bukással kezdte... Mire azonban fölfedezte,
hogy orra és fülei jól lezárhatóak, már nagy
mennyiségű vizet nyelt és szívott fel orrába. Kifelé
fújva igyekezett permetté prüszkölni a behatoló
vizet. Most ismerte meg közelebbről ennek a
környéken minduntalan hallható hangnak az
eredetét... Az orrüregből kifújt levegő nemcsak a
víz, vízpermet eltávolítására szolgál. Kaffogva
prüszköl rá az anyavidra nemkívánatos fajtársaira
és a kölykeit veszélyeztető ragadozókra is. Mire
Luca megérkezett az öbölbe, annak partján már
csak bátyját találta, szájában a kimúlt hallal.
Miközben Luca a bátyját közelítette, anyjuk
sebesen visszatért a lakókatlan felőli partra.
A harmadik kisvidra, Luca húga, csak nyakát
nyújtogatta a víz felé, kacéran. Amikor a vele
szembeúszó anyja által vert hullámok a mellső
lábait kezdték nyaldosni, fürgén ugrott el
útjukból... A vidranőstény a lejtős parton
felkúszva lánya hátába került, és a magának
hullámokkal udvaroltató vidraleányt tarkón
ragadta.
A heves, fájdalmat okozó mozdulatra
válaszképpen védekező vergődés következne... Ez
azonban itt és most, nem így zajlik. Mikor a
vidralányt megkerülő állat fekete árnyéka a
kisvidra tarkója mögött megvillant, Lucán is
félelem és menekülési kényszer vesz erőt...
Mihelyst azonban az anya, hisz ő volt a titokzatos
„támadó”, szemfogaival óvatosan de határozottan
megragadja a vidragyermek vastag tarkórészi
bőrét, a meglapult kisvidrát mintegy megemelve,
annak testén önmegadó ernyedtség uralkodik el.
Nem csak az övén. Anélkül hogy bárki is hozzá ért
volna, pusztán a látottak hatására Lucán is
megadó engedelmesség vesz erőt. A fiatal
ragadozók tarkórészi bőrének megragadása az
állatokból feltétlen, ernyedt, magatehetetlenséget
vált ki. Hordozhatóvá vállnak. Így menti veszélybe
sodródott, kölykeit sok ragadozó.
Az anya, a Rinya patak vizébe ereszkedett. A
félős természetű leányvidra zokszó nélkül vitette
magát a víz tetején, miközben farka és végtagjai
erőtlenül csüggtek...
Az öböl szélén, a víztükörre simulva Luca
lebegett, és frissiben szerzett vízi jártasságát
próbálgatta... A fiúvidra, mintha egész eddigi
életét vízben és vízközt töltötte volna, oly
elmerülten siklott ide-oda az immár kimúlt hal
tetemét fuvarozva.
 A víztükörre simuló, víz mélyére kémlelő Luca
közben húga első merülési próbálkozásának
szemtanújává válik. Látta, amint anyjuk tarkón
ragadott kölykét a lehető legmélyebbre vitte. Itt
lazított a szorításon, elengedte a kölyök tarkóját,
sőt mintha orrával lökdösve buzdította volna a
víztükör felé. A felszínre érkező vidralány nagy
erőkkel fújta a vizet az orrából. Aztán anyai
nógatásra újból bukni kezdett, egyre nagyobb
mederrészt járva be. Felülről jól látszott, ahogy a
tiszta vízben, nyitott szemmel és előrenyújtott
mellső lábaival az éger és fűz gyökerek között
keresgél, tapogat. Tapogató keresgélésre, merész
kutakodásra váltott. A vidralány egy kőből rakott
parterősítés mögül egy arasznyi domolykót húzott
elő.
Az alámosott part alatt vaksötét volt. Az
érzékelő antennaként működő hosszú
vidrabajszok megérezték a lapuló hal
kopoltyúnyílásain ki-be mozgó víz keltette
rezgéseket. A többi már az ösztönös ráharapás,
megragadás dolga. A gyámoltalan vidrahölgy élete
első zsákmányát egy lélegzetvétel erejéig a víz
felszínen szabadon bocsátani kényszerült. A
szusszanásnyi idő a vidrabátynak kedvezett.
Szempillantás ideje alatt marta el húga első
zsákmányát.
A hangot az anya adja meg, üldözni kezdi –
megrovás szándékával – a tettest.
 Harmadik fejezet

Az ember és kutyája

Bátyjuk üldözése közben a vidrakölykök minden

örökölt és szerzett tudásukat bevetették. Ez az
elragadottság volt az oka annak, hogy anyjuk éles
rövid füttye ellenére, vízalábukás helyett, a
társaság tétova nézelődésre váltott. A vészjelre,
melyet minden és mindenki azonnal érteni
látszott, nem ez volt a helyes válasz... Az
uszadékfán napozó teknőstől kezdve a lesben álló
jégmadáron keresztül, a fiatal náddárdákat
rágcsáló pézsmapockokon, a vízen lebegő
békákon és vízben úszkáló halakig, a fütty
elhangzása után mind fejvesztett menekülésbe
kezdtek.
Luca, még anyja büntető harapása előtt
megpillantotta minden élők fejvesztett
menekülésének okát...
Az ember a halastavi zsilip hídján állt, szokása
szerint két lábra emelkedve. Fogait nem
villogtatta. Nem vicsorgott úgy, ahogy róka vagy
aranysakálnak nevezett toportyán szokta ínyét
felhúzni... Emberhez tapadt, hosszúlábú
vadászkutya kísérte, olyan, amilyennek tején Luca
erőre kapott a nagyatádi halászházban, ahova a
vidracsalád széthullása után került...
A kutya a lakókatlan patakpartra nyíló kijáratát
kaparta, harapdálta. Hörögve tépte a parti
gyökereket, és szándékához kétség nem férhetett.
Mihelyst Luca felismeri ellenségeit, beléhasít
anyjának harapása. Ember és kutyája a lakókatlan
felett – és a menekülés re késztető anyai harapás
ezentúl összetartoznak... Ez így rögzül egy
vidraéletre...
Az ember jelenléte végigkíséri Lucát hányatott
életén.
 A vidra nőstény korholó harapása nem csak a
fogócskázásba belefelejtkezett vidrakölyöknek
szólt. Egy széthullási folyamat nyitánya volt, mely
az ember megjelenésével vette kezdetét. A
megrovó harapás Lucát hátára fordította. Mivel
fájdalmában a tetthelytől elrugaszkodott, Luca a
patak hosszán libasorban meginduló kis sereg
élére került, anyja mellé.
 Negyedik fejezet
A hontalan vidracsalád

Elsőnek egy vízbenyúló félszigeten szállt ki a

vízből a kis csapat. A félszigetet alkotó homokot a
magas partról a nagytestű szarvasok patája dúrta
bele a patakba. A vízen átvezető nagyvadváltó
egyben vidrakiszálló is volt, mégpedig
nőstényvidránk kiszállója, amint azt a félsziget
közepén összekapart területjelző halom szaga is
tanúsítja. Ez a szag és a benne rejlő ’tudnivalók’
eluralkodtak egyéb szagok felett. A nőstény,
miközben mellső lábaival újragyúrja az
iszaprögöt, farktövi mirigyeinek váladékával látja
el azt, közben furcsán fúj, dohog. Felnőtt,
ivarérett vidra a jelzés szaganyagából nagyon
sokat megtudhat az itt élő állatokról, a
környékbeli folyó- és állóvizekről. A
szagüzeneteket a serdülő állatok is érzékelik,
élettapasztalatok híján azonban nem értik, hogy
azok mit sugallnak...
A világban való eligazodás vidráéknál nem
egyszerű.
 A félsziget partoldal felőli részén a partból
lepergő homokot még nem borította hordalék. Itt
ebben a sarokban dőlt fél oldalára a vidranőstény,
és itt kínálta föl emlőit kölykeinek utoljára –
birtokon belül. Ezt talán maga is sejthette.
Biztosnak mindössze annyi hatott, hogy az eddig
oltalmat nyújtó petesmalmi tavakat el kell
hagyniuk. Menteni az irhát mielőtt botra kerül,
mondanánk mi emberek...
A szoptatást követően az anya nyújtózkodott
egyet, majd gyors ugrással kölyke mellett termett,
aki jobb mellső lábával egy nagy rák ollójába
lépett. Villámgyors mozdulattal kapta el sivalkodó
lányának lábát, majd a rajta csüngő rák ollóját
harapta át. Az olló elernyedt, és a vesztét érző rák
menekülésre fogta volna, ám a nőstény utána
kapott, és végigropogtatta. A még vonagló rákot
mintegy felkínálva fiainak, a vizes homokra
fektette, maga pedig nekilátott a leharapott olló
elfogyasztásának. A két nagyobbik kölyök, riadt
rákcsípte húgukra ügyet sem vetve, ketten két
oldalról a zsákmányba kapaszkodtak.
A bölcs vidraanya azonban nem így akarta.
Lábával rálépett a ráncigált rákra, és
félelemoldóként rákcsípte kölykének ajánlotta az
első falatot.
A petesmalmi tavak felől érkező zajok lassan
halkulni kezdtek, és a partba mélyedt vadváltón
kifelé szaglászó anya a meder elhagyásán látszik
gondolkozni. Kölykei követik, és ahogy fölérnek
az övzátonyra, bokros füzes berek tárul szemük
elé. Lassan, szaglászva indulnak meg, anyjukat
követve. A szarvasok, vaddisznók csülke által
feltört talaj nehezíti az előrejutást.
A vízben suhanáshoz semmi nem fogható.
Most azonban haladni kell, mert a szédelgésnek
még az árnyékát is megtorolná ez az okos és erős
vidra, akit anyjuknak tudtak.
Egy árvíz által rakott homokpad irányába a
nőstény letért a vadváltóról, és megállt a Padon. A
homokpad alakra pont úgy festett, mintha víz
vette volna körül, nagy sodrású, délnek tartó. Az
árvíz által kint felejtett homokpadon az állatok
szaglászva keresgélni kezdtek. A kölykök
félszemmel anyjukat ügyelték, és minden
cselekedetükben őt majmolták. A kihűlt,
elmosódott szagok melyek a homokpad
mélyedései felett lengtek, semmilyen
bizonyosságot nem jelentettek számukra. A
kölyköknek nemcsak a szagok felismeréséhez,
azonosításához hozzásegítő jártasságuk
hiányzott... de valami belső nyugtalanság
uralkodott el rajtuk... Rajtuk is. Mindezt a nőstény
is érezhette, és miután a homokpad minden
kitüremkedését ellenőrizte, meggörbített háttal és
kimerevített, majd fölgörbített farokkal lejelezte a
homokpadot. Ezt a területjelző váladékot, a
sajátját, ő maga, és őt követően kölykei is rendre
megszaglászták, tudomásul vették, így erősödött
meg bennük az összetartozás tudata, és így vált
nyilvánvalóvá, hogy minél sivárabb a környék, a
kölykök annál inkább anyjuk tudására és
gondoskodására vannak utalva.
 Ötödik fejezet
A mérgezett ártér

A patak ártere, melynek hosszán felfelé

igyekeztek, sivárnak és üresnek hatott... A nőstény
egyre ritkábban tárta fel csecseit, és amikor
megtette, csak magának okozott fájdalmat vele. A
jóízű de kevés tej a kölykök növekvő étvágyán már
nem segített. A fogott zsákmány elosztása is
megváltozott. A nőstény gyérebben vonta meg
magától a falatot, és sűrűbben szakított részt az
általa felhajtott ennivalóból. A megfogott prédát
még mindig közszemlére tette, süvölvényei
okulására.
A vidracsalád utoljára egy romba dőlt malom
kereke alatt ejtett zsákmányt, ahol nagy
mennyiségű kárász rekedt meg az árhullámot
követően. A halak az alámosott malom alatt
bújtak meg, és a visszahúzódó vizet követő éhes
ragadozók eddig nem találtak rájuk.
 A kiszáradt mederben való menetelés az éhség
miatt egyre inkább szédelgéssé fajult, mikor a
távolból fura vízszagot hozott a szél. Megkínzott,
büdös szaga volt ennek a szélnek, ennek a
vízpárának...

Az anyavidra először meglapult, aztán ugrott

egyet, és első lábaival földhöz szorított egy
rücskös barna békát. Nagydarab barnavarangy
volt a zsákmány, melynek a vidra súlya alatt
behorpadt a háta, és ő maga kinyújtózott. A
vidrakölykök szempillantás alatt körbevették
anyjuk zsákmányát, és a fiúvidra villámgyorsan
hozzá is csípett a hatalmas békához. Nemcsak a
nőstény gyors megtorló harapása, de valami egyéb
is falatozó kedvét szeghette a vidrabátynak, mert
mérgesen nyöszörögni kezdett, és pofáját a
földhöz dörgölte. A nőstényvidra kivárta, míg a
leányok rácsodálkoznak pórul járt bátyjukra, majd
fogaival óvatosan megragadta a varangy mirigyes
bőrét, és egy darabban lerántotta róla. Ráharapott
a megnyúzott varangy fejére, és az előremeredő
békacombokat kölykeinek ajánlotta fel. Azok
kapva kaptak rajta, és szempillantásnyi idő alatt
ízekre szedték a nyúzott varangy testét...
 A mirigyes bőr okozta bosszúság nem hagyta
nyugodni a termetre is legnagyobb kölyköt, és
ahelyett, hogy az ehető rész után kajtatott volna, a
lenyúzott varangybőrt méltatlankodta körül.
Egy náddal sással benőtt, uszadékkal feltöltött
árkon túl kierősödött a víz szaga. Rothadó hínár
és haldög párája is érzett benne, és az egészet egy
idegen, nem állatból, nem növényből és nem
földből származó csípős bűz járta át. Az anya
óvatosan, kígyózva haladt. Szorongása átragadt a
kölykeire.
Egy holtág száraz medrében termetes zöld béka
tappogott a vándorokkal szemközt. A víz felől
menekült.
A kölykök anyjukat utánozva földhöz lapultak.
Vártak. A béka a nőstény elé huppant, és mikor
észrevette mibe keveredett, szája elnyílt, szemeit
lehunyta, és fél oldalára ereszkedett. Holtnak
tetette magát.
A vidranőstény kölykeit megelőzve kapta fel a
feltűnően száraz, gyűrött bőrű kecskebékát. A
kétéltű a harapás nyomán kiöltötte nagy hússzínű
nyelvét, és kimerevedett.
Látható érdeklődésük dacára, a magát holtnak
tettető békából a kölykök nem kaptak. Izgatottak
voltak. A vidraanya tette-vette egy darabig
zsákmányát, mintha elrejteni szeretné, aztán
mellső lábai közé fogva enni kezdte. Magányos
lakomája után fél órával a nőstény testét görcsök
kezdték rángatni. Mindent kihányt, homokot
kapart rá, és vad harapásokkal tartotta távol
ivadékait a kiöklendezett állat maradványaitól.
Mire a kis sereg a patakhoz közelített, a szagok
újból kierősödtek. Már vidranézetből is látszott a
felfordult halak fehér csíkja a patak martjának
hosszán. Egyik-másik hal még vergődött, úszni
próbált, aztán újból hasát mutatta.
A vidrákat éhség kínozta.
A fékezhetetlen, magát falkavezérnek érző
fiúvidra az éhségtől a patakba vetette magát, és a
haldögök alá bukott. Az anyaállat csak a víz
széléig követte – hívogatva – engedetlen fiát,
aztán visszafordult, és lányait próbálta a víztől
távol tartani. Először hátulról terelte kölykeit,
majd előttük járt. Szeme sarkából ügyelte, nehogy
valamelyikük eltévelyedjen. Útja egy rekettyefűz
alá vezetett, ahol régi, kifli alakú vidrafekvésekbe
parancsolta a két korgógyomrú vidrakölyköt.
A fekvések egy kölykös vidracsaládtól
származtak, de a szagok és a területjelzés
üzenetei, melyek a vidrákat eligazodni segítik,
mostanra elhalványultak...
A vidracsalád amely eddig itt élt, kénytelen volt
továbbállni.
 Hatodik fejezet
A bátor veszte

Miután a nőstény a két kölykét elfektette, folyton

a szennyezett vizű patakot kémlelte, többször két
lábra állva. A kölykök, bár a vackot nem hagyták
el, anyjuk példáját követve, hátsó lábaikra
emelkedve kémlelték a mérgezett patak partját.

A fékezhetetlen vidrakölyök már kint volt a

parti homokon. Emelkedő, süllyedő, lüktető
szimatolás helyett fejét ingatta, mereven. Mozgása
fájdalmasan töredezettnek hatott. Volt benne
valami édenkertből való kitaszítottság. A
vidranőstény idegesen kapkodott. Egyrészt a vele
maradt éhes kölykeit őrizte, másrészt bajba
keveredett fiát hívogatta vissza a mérgezett víztől.
A hívó szóra a bátor vidrabáty botorkálva
közelített. Fényes, sikló mozdulatainak nyoma
sem volt. Beteg vánszorgása húgaiból
agresszivitást váltott ki, mintha testvérük idegen
állat lett volna. A vidralányokat anyjuk viselkedése
térítette észre. A nőstény úgy bánt beteg
vidrafiával, mint pár napos kölykeivel szokott.
Mikor a kis sereg a közrevett beteg vidrával
megindult, bebizonyosodott, hogy az nem lát, és
nem érzi a szagokat. A mérgezett patak vize
kioltotta a szeme világát, és elroncsolta szaglását...
 Hetedik fejezet
Az ígéret földje

Az ép vizű patak és ártere, mely a vízválasztó

buckaháton túl a vándorló vidracsaládot fogadta,
gazdagnak és oltalmazónak ígérkezett. Halak,
békák, teknősbékák lakták, madarak, néha
emberek álltak a partjain halakra lesve. Az erdőn
áthúzódó részek állatnyomokkal voltak teleírva.
A vidrakiszállók egymást követték. Itt sok,
eddig nem érzékelt állat szagával ismerkedtek a
kölykök. Megtanulták a megpillantott állatokat az
általuk hátrahagyott szagjelzésekkel
összekapcsolni. Maradásra itt sem ösztökélte
senki a vándorokat. Itt volt mit enni, és az is volt,
aki megegye. Itt elférni, sorba beállni ígérkezett
nehezebbnek.
Az állatok sokasága a mérgezett ártérből szorult
ide... Annak a vidracsaládnak a régi szagjelzéseivel
is találkoztak, melynek parti fekvéseibe anyjuk a
mérgezett víz partján kölykeit elfektette.
A csendes hely, a bőséges táplálék dacára a két
lányvidra felhagyott a kergetődzéssel, fogócskával.
Elcsendesedtek. Mozgásuk arra szorítkozott, hogy
tapogatózva haladó, néha alábukó bátyjukat
kísérjék. Mivel a kölyökállatnak csak hallása
maradt ép, anyjának olykor hangoskodnia kellett.
Útjukat többnyire az éjszaka leple alatt folytatták.
Úgy tűnt, hogy büntetlenül csak az ember és a
repülni tudó madarak hangoskodhatnak. A
vidracsalád minduntalan kíváncsi vaddisznók,
rókák és aranysakálok érdeklődésébe ütközött.
Az égerláp és környéke a vándorló vidrákat régi
élőhelyükre emlékeztette. Partját nem kísérte
töltés, így a víz kedvére szétterülhetett a környező
mélyületekbe. Az égerláp rejtett víztükreivel,
támasztógyökeres fáival biztonságot sugallt.
A sérült vidra mellső lábaival, hosszú erős szálú
tapintószőrökből álló bajuszával kajtatta a
kígyószerű csíkhalak rejtekeit. Hallgatag lett, és
anyjához intézett segélykérő hangot alig hallatott.
Megváltozott. Bár vidra maradt, karcsú és csillogó
akár egy nagy hal, mégis tétován, szinte
megilletődve haladt a szárazföldön. Anyja
nógatására nemegyszer felvonta ínyét. A nőstény
ilyenkor elhajlott előle, majd hosszan nézte és
szagolgatta a kölykét.
 A kölykök már az anyai gondoskodás révén
érzik, hogy maguk is részei egy közösségnek,
melynek tagjai ismerik, és számon tartják
egymást. A helyét kereső családból kifelé
sugárzott hírek a nőstény hátrahagyott jelzései
által terjednek. A jelzések kibocsátásának érdekes
módja és rendje van. Az egymással találkozó
vidrák nem ismeretlenekként élik meg egymás
fizikai jelenlétét. A vidráink előtt elmozduló
vidracsalád szaga minduntalan felidézte a
kifosztott, mérgezett ártéren való vándorlásukat.

Nemcsak az éhezést, és nemcsak az örökös

űzöttség érzését, de a bátor kölyökvidra
megnyomorodását is.
Hogy a tudatlan vidrafiak szenvedtek – azon
esetleg lehetne csodálkozni. De hogy a kölykeit
vezető okos vidranősténynek is nehézségei
támadnak, az már sokkal nehezebben érthető.
Pedig nehézségei támadtak...
A vidrák mozgása, vándorlása vízhez kötött. A
táplálékban bővelkedő vizeket, élőhelyeket,
mérgezett vízű helyek választják el egymástól.
A víz mindenhova eljut, és ily módon a benne
oldódó méreg is.
Tisztavizű vízfolyás, vagy táplálékban gazdag
állóvíz mellett az utólag érkező vidráknak nehéz
megállapodni, mert a jó területek már mind be
vannak népesülve, le vannak foglalva. A vidra
nagy térigényű állat... A világ vizei másra térülnek,
fordulnak, és átfolynak önmagukon. Ezért nehéz
libaúsztató-szerű, körülhatárolt rezervációkban
szaporodóképes vidrapopulációt felvirágoztatni.
Egy-egy nagyobb vidrakiszállón a környék
vidrái szagjelzéseket hagynak, melyeket
megújítanak. A visszatérő állatok jelzései ezért
erősebb szaggal bírnak. A jelzéseket kibocsátó
vidrák kis emelkedőkre, halmokra helyezik őket.
Ezeket a halmokat szükség esetén maguk a vidrák
kotorják össze, földből vagy növényi részekből. A
kiszálló szélén található, elmosódó, néha elkapart
jelzések kóbor vidráktól származnak. Ezeken a
különös vidrafórumokon minden rendű és rangú
vidraegyed megismerheti a vándorló
vidratársadalomra váró problémákat. Ha nem
lennének ezek a nagy közös kiszállók, akkor a
vidrák, de más állatok is, folyton civakodnának.
Nem tudnák kikerülni, és nem tudnák megtalálni
egymást – attól függően, hogy mikor, mire lenne
szükségük.
A vidraanya minden mozdulatát, döntését a
nagy közös kiszállóról szerzett tudás irányítja. Itt
tudta meg, hogy a kiszállót körülvevő területen
van-e élelem, s ha van zsákmány, körülbelül
merre mozog az.
 Itt jutott tudomására, hogy lassan haladó beteg
kölyke miatt merre kell családját vezetnie a
kellemetlen összeütközések elkerülése végett.
A környék látható, hallható, szagolható
világával a beteg állat már nehezen élt. Ő
hangokra, a kitapogatható valóságra és
családjának gyámolítására szorult. Az utóbbi
napokban olykor bátortalanul szimatolni kezdett.
A szeme mindössze annyit gyógyult, hogy az
éjszakai sötétséget és a napvilágot meg tudta
különböztetni egymástól.
 Nyolcadik fejezet
A vízen érkező hívás

A nőstényvidra két napja nyugtalanul viselkedik,

kölykeit minduntalan odahagyva, az élő patak
partjára siet. Egy hosszú homokpadon ugrál ki az
övzátonyig, és annak tetején tűnik el a kölykök
szeme elől.
A két nővér ilyenkor akarva akaratlan az
égerlápból a mozgó vízű patak irányába húzódik,
bár anyjuk parancsa értelmében bátyjukat kellene
pásztorolniuk. A beteg kankölyök az anyjára még
hallgat valahogy, de testvéreit nem hallja, nem
veszi őket semmibe. A ciccegő csíkhalakat
tapogatja a vörös iszapban...
A patakot kísérő övzátonyon még jóval a turzás
előtt egy bevágás van, melyről nem tudni, hogy a
víz forogta ki, vagy emberi kéz nyoma látszik.
Ezen a nyíláson szivárog a patak vize be a lápba. A
vékony ér vize, bár hígul és szétterül, még sokáig
őrzi saját ízét és a magával hozott híreket.
Az ér által szállított hírszagok, melyeket a két
ép szaglású kölyökvidra elmélyülten firtatott,
kierősödtek. Az ér vize olyan szagot szállított,
mely tömegesen megszorított, tülekedő halakból
szabadul el. Ezt a szagot a halak maguk bocsátják
ki fajtestvéreiknek, figyelmeztetőül. A hírrel
azonban a vidrák is élnek. Számukra a kibocsátott
feromon illata sebesült, tehát könnyen elérhető,
összezsúfolódott halzsákmányt jelent.
Így ágazik szét és így tartja egybe a világot
ugyanazon szaganyag jelentése ragadozó és
zsákmányállatai esetében. A hangokat, szagokat
az állatok éppúgy fogják, gyűjtik, szedik, mint
egyéb táplálékot. A kölyökvidrákat csak a
tudatlanságuk, tapasztalatlanságuk akadályozza
meg ezen információk használatában.
 Járatlanságuk folytán nem tudhatják, hogy
milyen szaghoz milyen történést társítsanak.
Felnőtt vidrának lenni azt jelenti, hogy a
kiteljesedett ragadozó rendre megismerte a
különböző ingerekre adandó válaszokat. Ezeket az
ingereket a vidrák környezete bocsátja ki. Ez a
környezet azonban az átgondolatlan emberi
tevékenység folytán fogyatkozik és fárad.
Olyannyira, hogy a rászoruló vadállatok
vesztőhelyévé válik... Bármilyen sok vidra
torlódott is össze a környéken, a vidrakölykökkel
csak felnevelő anyjuk tudja megértetni, hogy
milyen ingerre milyen választ adjanak túlélésük
érdekében. A vidranőstény szaglássza hosszan és
gondterhelten az idegen vidrák nyomait, jelzéseit,
üzeneteit... A kölykök valahányszor magukra
maradnak: beteg bátyjuk körül őgyelegnek, őt
pásztorolják.
***
A fáradt nőstény napenyészet táján talált rá
újból kölykeire. Mire a napkorong elgurult, az
égerláp sötétje megvastagodott. A nőstény
izgatottan szaglászta körül kölykeit, mintha csak
arról szeretne megbizonyosodni, hogy testrészeik
épségben vannak-e. Izgatottságának okát az adta,
hogy idegen vidrák, vaddisznók és szarvasok is
hátrahagyták nyomaikat és jelzéseiket a
környéken. Éjszakánként hosszan elnyújtva
vonítottak az aranysakálok. A fiaikat tanították
vadászni...
Védelmet a vidrakölykök számára csak anyjuk
jelenléte biztosított. Félkész, ügyetlen kölyökvidra
népség voltak, ráadásul bátyjukat igen súlyos
csapás érte szeme világának és szaglásának
elvesztésével. Nem elég, hogy kölyökvidra létére
nem érti a világot, most már se érzékelni, se látni,
se szagolni nem tudja mindazt, amiből
megérthetné.
Az is igaz azonban, hogy egy vidra
felnevelődésében mindenképpen beletartozik egy
hosszabb, anyával való világjárás. Ez afféle
tanulmányi kirándulás, hisz amit eddig anyjuk
révén a világról megtudtak a vidrakölykök, ahhoz
aligha fértek volna hozzá a petesmalmi tavak
környékén.
Lakókatlanukban, a patakparton és a patak
táplálta tavak partján a kölykök azt hiszik, hogy ez
a világ a vidrák világa, hogy ez egy vidravilág...
Vesszőfutásuk meggyőzi őket arról, hogy nem az...
Hiába folytatódik útjuk táplálékbő vidéken, az
űzöttség, a szorongatottság érzése nem hagy alá.
Úgy üli meg őket ez az állapot, mint a malomrom
környékén szőrükre tapadó fáradt olaj. Zihálnak
tőle...
A beteg fiúvidra bár mozgott és megmaradt
képességei szerint ellátta magát élelemmel, de a
világ már nem kellett neki, mert nem látta és nem
érezte a szagát... Csak meglenni akart benne. A
megrokkant kamaszvidra bátorságával sok bajt
hárított el a vidracsalád feje felől, mivel mindent ő
próbált ki először. Elnyomorodását végül is
bátorsága, mohósága és engedetlensége okozta,
egyszerre. Erejében, de tudásában is testvérei fölé
kerekedett, és időnap előtt önállósodni próbált.
Azt pedig csak egy ép világban lehet...
A lehalászásról hírt hozó ér szaga, a
húzóhálóval bekerített, összezsúfolt halak által
kibocsátott szag a vidrakölykökre is nagy vonzerőt
gyakorolt. Míg a nőstény tapasztalatai folytán
pontosan tudhatta, hogy a terített asztal „híre”
mögött az ember áll, aki nem szereti a halakat
vidrákkal megosztani, addig a két vidralányt csak
a zsákmány közelségének sejtelme remegtette.
Megvakult, megsiketült bátyjuk mozgásából
nemhogy elszántság, de még részvételi szándék se
tetszett ki. Az ingerlő szagokat szállító víz hirtelen
duzzadni kezdett, és rángásszerű hullámok
érkeztek rajta. Az anyavidra a lehetőségeket
mérlegelte, mozgásából ítélve nagyon sok
egymásnak ellentmondó tartalmú jelzést kellett
egyeztetnie. A kis csapat végül is megindult a
sűrűsödő jelzések és tilalomfák között. A beteg
vidrabáty mindebből csak a megzavarosodott,
lökésszerűen érkező vizet érzékelte, bajsza, lábára
lenyúló szőrszálai és egész testfelülete révén. A
vidracsalád minden tagja másfelé fordult, és nem
volt, ami összetartsa a kis csapatot.
Szétszóródásuk a levegőben lógott.
***
A vízfolyás völgye, melyen
vízzel szemben fölfelé
haladtak, egyszer csak kinyílt,
és a kis csapat ott állt két
patak összefolyásánál. A hím
kölyök rögtön megérezte a
mélyvizet, és eltűnt a takarást
biztosító, alámosott parti
fűzgyökerek között. A
vidrakisasszonyok anyjukat
látták jónak követni. Anyjuk a
két összefolyó patakér közé ékelődő partra
kapaszkodott ki egy partba mélyedt vidracsapán.
A vidrakarmok által kikoptatott csapa fölött,
mivelhogy hosszúlábú nagyvad nem járta, a
növényzet alagútszerűen összeborult. Alig értek
föl a földnyelvre, a nőstény egy gyér növényzetű
folton, a vidracsapa szélén homokból összekapart,
összegyúrt halmocskát talált. Tetején területjelző
váladékkal bevont vidra ürülékkel.
A vidraanya egy pillanatra megtorpant, hosszan
elnyúlva, szimatolva fejtette meg a területjelzés
üzenetét, aztán végignézett csapatán, és mintha a
területjelzés ellenére cselekedne, földhöz lapulva
továbbvezette őket a csapán. Messzire nem
jutottak. A gyér növényzet itt tar homokra váltott,
és a kopár folton egy homokfürdő nyomai
látszottak. A felkotort homokban az anya pofa- és
farktövi mirigyéből szaganyagot tartalmazó jelzést
hagyott hátra. A kölykökből ilyenkor csak
fontoskodó ürítkezésre futotta, de egymás
jelzéseit szagolgatva megerősödött bennünk az
összetartozás érzése.
A homokfürdőben a szőrére tapadt fáradt
olajtól szabadul a vidra. Megtisztulása után
nekilát jelzéseket hátrahagyni. Az itteni
homokfürdő habár nem hordozta friss
tevékenység nyomait, mégis erős üzenetekkel teli
szagok lengtek felette. A parancsoló hangú
üzenetek, melyeknek hatására a vidra lányok
azonnal szorongani kezdtek, három nedves,
iszapos homokból gyúrt jelölő kúpról származtak.
A kúpok egy csoportban, de nem egy vonalba
helyezkedtek el.
A vidraanya utoljára, birtokon belül
Petesmalomban alkalmazott ilyen jelölést.
A mások területén bujdosó állat nem hivalkodik
jelenlétével.
Annál sűrűbben és hosszasabban szagolgatta
kölykeinek ürülékét és a maga jelzéseit, mintha
erőt és biztonságot merített volna belőlük.
A nőstény önbizalma a jelölő kúpokról áradó
üzenetek hatására megcsappant. A járatlan
kölykökben is homályos szorongást kiváltó tiltás
azt jelentette, hogy nem mehetnek tovább azon a
patak ágon, amelyen az ingerlő halszag érkezett.
Talán erős hím és az alá beállt vidracsalád vagy
családok lakják a környéket. Valószínű, hogy
nemcsak a lehalászásra gyülekezett a vidranép,
hanem a mérgezett ártér vidralakói is itt
hontalankodtak az épen maradt völgy hosszán.
Ilyen kényszerű torlódásokra mondják azt az
emberek, hogy sok a vidra, és attól tartanak, hogy
eleszik előlük a halat. Így kezdődik aztán a
vidraállomány keserves vesszőfutása.
A vidranőstény tudomásul vette a jelzések
sugározta üzenetet, majd válaszképpen oldalát
fordította a légáramlatnak. Háta meggörbült,
farka kiegyenesedett, és a jelzések előtti
homokfürdőbe helyezte névjegyét. A két kölyök
azonnal felsorakozott: utánozni anyjukat. Dolga
végeztével az anya idegesen kölykeire fújt. A két
vidralány nem vette észre, hogy hosszú
vándorlásuk alatt először fordul elő, hogy a család
valamelyik tagja hiányzik a szagnyomok hátra
hagyásának műveleténél. Az anya szimatolva két
lábra emelkedett, és óvatos füttyentésekkel beteg
fiát kezdte hívni. Mivel választ nem kapott, a
lányokat pár torokhangú fúvással földhöz
szegezte, ő pedig elnyúlva, visszafelé indult a
csapán, és eltűnt a patakágak összefolyásának
vizében. Percek múlva bukkant fel újra, a
prüszkölő fiúvidrát maga előtt terelve. A
visszaúton már egy másik, benőtt váltót használt,
és lányait is magához füttyentette. Az új
vidraváltó, melyen újra együtt, libasorban
megindultak, benőttnek és felhagyottnak látszott.
A gát tetejére érve a nőstény vidranyomok után
szimatolt. Csak régi hosszanti vidracsapa
keresztezte a tóba vezető régi benőtt vidraváltót.
A sérült vidrafiból a nagyvíz közelsége újból
engedetlenségi rohamot váltott ki. Érdekes
módon megromlott szaglása és begyulladt,
világtalan szemei ellenére működő térérzékelése
figyelmeztette a halastó közvetlen közelségére. Az
anya visszaparancsolta a felbolydult csapatot az
összefolyás felőli oldalra, és a kikopott gáttetőn a
régi szagtalan csapát követve nekiereszkedett a
halastónak. A hímvidra mérgesen pufogott, a
lányok ágaskodva néztek anyjuk után.
A nőstény alakja eltűnt a kaszálatlan rézsű
magas füvében.
Rövid idő után éles, fémes csattanás hallatszott.
A kölykök reszketve földhöz lapultak. Utolsó,
egységesen végrehajtott mozgásuk volt ez a riadt
meglapulás...
A csattanással egyidejűleg eltűnt az égről egy
négyszögletű vaslap is. A négyzet alakú vaslap egy
élve befogó ládacsapda zuhanó ajtaja volt. A
csapdát felajzott, fogásra kész állapotba állította
az ember a vidracsapára. Az időközben
fölnövekvő perjék, füvek dárdái átütötték a vastag
dróthálóból forrasztott ládát, tökéletes takarást
biztosítva neki. Lehet, hogy korábban a vidrák
büntetlenül járhattak át rajta, mert az ember
bebiztosította az elsütő berendezést. Ily módon a
csapdát átütő perjék között megmaradt a csapa
alagútja, és ez csalta tőrbe a tapasztalt vidrát. Az
is lehetséges, hogy az elsütő berendezést sokáig
rozsda fogta, és az állat súlyától most működésbe
lendült.
Az éles csattanásra és a foglyul ejtett vidraanya
magas, kétségbeesett hangjára a kölykök
fejvesztett menekülésbe kezdtek. A vidrabáty
azon a kikopott csapán fordult meg, amelyen állt,
és az ágak összefolyása felé tört, ahol utoljára
békében halat fogott. A lányok a hangzavartól
hajtva a gát koronáján rohantak egymással
párhuzamosan, majd a duzzasztott patakág vizébe
vetették magukat.
Alig fújták ki a riadalmat, az alámosott parti
padmaly sötétjében összeszagoltak, és reszketve
visszakúsztak a gát koronájára. Nagyon féltek, de
anyjuk nélkül alig-alig léteztek, és egymás
kölcsönös szimatolásából próbáltak
megbizonyosodni róla, hogy a világon vannak.
 A gáttetőn újból saját nyomukra álltak, és két
keréknyomban egymást bátorítva, reszketve,
kúszva közelítették meg a ládacsapda fogságában
vergődő anyjukat. A tőrbe csalt ragadozók
általában a ládacsapda sarkait próbálják
feszegetni, szabadulás reményében áttörni. A
vidrák régi nagy ellensége a jég. A jég vagy
táplálékától, a haltól, vagy az éltető
lélegzetvételtől zárja el az állatot. A vidra már úgy
születik, hogy felfelé keres szabadulást. A bajba
keveredett nőstény izmos fejtetőjével, tarkójával
hatalmas csapásokat mért a ládacsapda
mennyezetére.
A csapda minden ízében rezgett, nyikorgott.
Mikor a nőstény fejelésektől kábán felbukkanni
látta két kölykét, magas, vékony sikítozó hangot
hallatott. Anyjuk kerregő sikoltozását és a
rákövetkező fújását taszító, menekvésre buzdító
utasításnak fogták fel a vidralányok. A fejvesztett,
fogoly anyjukat hátrahagyó menekülésnek is
elérkezett az ideje, mert a benőtt csapán, melyen
idáig érkeztek, otromba vadászkutya rohangált föl
s alá.
A kutya nehezen igazodott el a vidralányok
kimenő, és bátyjuk megtérő nyomai között. Csak
az indulat rángatta ide-oda a csapa hosszán.
Annyi esze azonban marad egy ilyen hitéből
kitért, emberhez állt, eltompult állatnak, hogy a
kölyökvidrának nekirontson, és gerincét
átharapva kirázza belőle a szuszt. A felnőtt
vidrával nehezen bír el a kutya. A vadászkutya
mögött mindig ott az ember.
A kóbor kutya, az más, az nem szolga. Az nem
marakodik, nem keresi a bajt. Őt nem uszítja
senki, és nem áll senki mögötte. Élni akar, a
gyomrát megtölteni.
Ahogy a sebesen megforduló vidralányok
távolodtak az anyjukat fogva tartó csapdától, úgy
nőtt bennük a félelem. A mardosó éhség már
reggel eluralkodott rajtuk, és igazán félni éhesen
tudnak az állatok.
 Kilencedik fejezet
A gyáva veszte – a visszaút

A duzzasztott patakágba érve vízfolyás ellenében

kezdtek haladni. Egy idő után felszínen úszkáló
halrajokat hajtották maguk előtt, egyéb bajukról
mintha megfeledkezve. A vidrától űzött hal még a
szárazföldre is kivetődik. Érzi, hogy mi
következne...
A hátrahagyott vadászkutya izgatott, rohangáló
nyifogása helyben álló fenyegető csaholássá
kerekedett. A magabiztos ugatásból olyasmit
lehetett kihallani, mintha időközben gazdája is
megérkezett volna, és most a rabul ejtett nőstény
felett ítélkeznének.
A hangok közelsége a patakmeder elhagyására
ösztönözte a két elárvult kölyköt. Rohantukban az
első kutyaugatásos emlékeik derengtek elő, a
Petesmalomból való kiűzetés... Mire a zaj halkulni
kezdett, a mardosó éhség csillapítására, küszök
után kezdtek kapdosni. A kisebbik nővér jó ideig
Luca példáját követte, majd mélyebbre bukva
tenyérnyi kárászt menekített partra. Minekutána a
hal fejét átharapta, zsákmányát odahagyva újból
lemerült. Anyjuk elestével a kisebbik vidralány,
anyjától eltanult módon magára vállalta saját
maga és nővére élelmezését...
A kínzó éhség megszűntével félelmük is
alábbhagyott. Tagjaikon a fáradtság és bénító
álmosság ömlött el. Luca az álmosságtól dülöngve
böködte életre elszenderedett leánytestvérét, és
hosszan nógatta, míg az hajlandónak mutatkozott
a kitett, takarás nélküli övzátony elhagyására.
Beesteledett.
A két vidra a patak kiöntésein keresztül
távolodott az emberjárta medertől. Útközben
kétszer is vízre szálltak, útjukat rövidítendő. Egy
sásos, gyékényes zugban állapodtak meg, ahol
avas gyékényből tapostak almot maguknak. A
kisebbik vidralány nővéréhez bújva azonnal mély
álomba zuhant. Luca fejét alvó húga derekára
helyezve anyjuk szagát érezte. Ilyen meleget tartó
avas gyékénnyel, sással bélelte ki a vidranőstény
petesmalmi lakókatlanát, mielőtt három vak
vidrakölyköt vetett...
 Világos, holdfényes éjszakába cseppentek,
mikor megébredtek. A kisebbik vidra macskamód
nyújtózkodni kezdett, Luca saját, holdfény
rajzolta árnyékát tapogatta, és annak szagtalan
voltán csodálkozott.
Eszmélkedésük rövid ideig tartott. Anyjuk
elvesztésével a kör bezárulni látszott. Az
ingoványos holdfényes réten, nagy hurkot írva, az
otthonából elűzött vidracsalád maradéka a
petesmalmi tavak felé baktatott. Amíg a
duzzasztott patakág környékén vitt a visszaút a
zsombékos réten, nem szenvedtek szükséget.
Recsegve ropogtatták a szerteugráló
kecskebékákat. Egy földhalom szélén réti
fülesbagoly fiaira találtak. Némán lapultak földön
fekvő fészkükben. Hangtalan repülésű anyjuk
addig csapongott a vidrakölykök feje felett, míg
azok elhagyták a fészek környékét. A rekettyéken
vegyes gémtelep állt össze, és az ágak között
fészküket elhagyó röpképtelen gémfiak
mocorogtak. A rekettyék tetején bakcsók,
kócsagok, szürke gémek alakját ezüstözte a hold.
A vándorló vidrákon egy idő után hiányérzet
uralkodott el. Nem értették, hogy hol a többi
vidra, hol a területtulajdonos házigazda, és hol
vannak az átkelő vidrák által hátrahagyott
szagjelek. Elárvult vidrakölyöknek az se jó, ha sok
vidra torlódik össze egy helyen, és az se, ha nem
érezni a jelenlétüket. A magára kóborgó
kamaszvidra, ha nincs vidra, keresi, mintha csak
önmagát keresné, ha van vidra, kerülni kénytelen.
Vidrakereső szimatolását így hát nem akkor adja
fel a vidra, amikor akarja, mert az a vidraélet
része.
Azt, hogy én vidra vagyok, igazán a másik
vidrán mérhetem le.
Ezért nem mindegy, hogy van-e másik vidra,
mint ahogy az se, hogy hol van, és mit csinál.
A keresett szagok között kissé megsüllyedve,
mindig ott volt anyjuknak, a vidrák vidrájának a
szaga... Az ő bátorító szaga mindkettőjüknek
nagyon hiányzott.
Már hajnalodott, mikor a tocsogós rétet átszelő,
mély vízlevezető csatornához érkeztek. A
csatornába egy sekély vízelvezető árok torkollott.
A rétből áradás után lezúduló víz egy hosszúkás
homokpadot rakott a mederbe, melyet vékony
iszapréteg borított. A finom iszapréteg ráragadt a
homokpadra kiszálló vidrák lábára, és nyomaik
alaktalan foltoknak látszottak. A kisebbik
vidrakölyök az új földdarab felfedezésének terhe
alatt úgy érezte, hogy valamilyen formában
tanúságot kellene tenni arról, hogy ők ketten is a
világon vannak. Komolykodva, hátát görbítve
bizonytalankodó területjelölésbe kezdett. Ilyen
erős jelzések és ilyen tartózkodó átkelő jelzések
mellett, mint amilyeneket ez a homokpad a hátán
hordott, a vidralány éretlen bizonytalankodására a
vidráknak semmi szükségük nem volt. Habár az
ügyetlenkedés homályos próbálkozásnál egyebet
nem jelentett, Luca mégis ingerülten fújt rá
húgára, tiltást jelezve. Az állatok már világra
jöttükkor magukban hordozzák a lehetséges
választ. Luca megrovó fúvására ugyanis húga
óvatosan elkaparta a jelenlétüket jelző kupacot, és
homokot taposott rá.

A vidrakölykök anyjukat soha nem láthatták

saját jelzéseit elkaparni, megsemmisíteni. Igaz,
anyjuk okos, erős, felnőtt nőstényvidra volt, és
nem került olyan helyzetekbe, melyekben
titkolnia kellett volna jelenlétüket. Erre a
lapulásra csak az elárvult, ágrólszakadt
vidralányok szorultak rá.
A kiszáradni készülő, zsombékos réten nagyobb
víztömeg terült széjjel, és elmosta a régi
szagjelzéseket. A víz a duzzasztott patakágból
érkezett, hisz lehalászáskor a nagy tavak nem
kaptak több vizet.
A vizet az ember szabályozza, és ő teremt
állandóan új helyzetet. Ez a világ nem a vidrák
világa, de semmiképp nem a neveletlen, elárvult
kamaszvidrák világa. Mire valamilyen helyzetbe
az állatok beletanulnának, alkalmazkodnának
hozzá – többszörösen megváltozott körülmények
közé kerülnek... Egy lélekkel, egy életen belül
mindez követhetetlen...
A ki- és beépített vízpartok, a mérgezett
vízfolyások elsősorban a fiatal állatok közül szedik
az áldozatokat. Így fogynak el a vidrák... A
megmaradtak a tiszta vizű vízfolyások és tavak
környékén torlódnak, ám az élhető helyek egyre
távolabb kerülnek egymástól. Vándorlás útján
felkeresni ezeket a helyeket – gyakran egyet jelent
a megsemmisüléssel.
Az elbizonytalanodott testvérpáros a mérgezett
ártér megkerülése után a petesmalmi tavak felé
fordult. Vándorlásuk közepette a vidrákat halbő,
búvóhelyekkel teli vizek kísértik.
A környék legmagasabb vonulatának a
vízlevezető csatornából kiemelt föld látszott. Luca
ide kúszott fel, húga árnyékként követte. A
körben fodrozódó csendet csak a madarak
kiáltásai élénkítették. A vidrák útvonalát – a
csatornapartot – a távolban műút keresztezte,
rajta autók surrogtak. A csatorna partján végig
virágok virítottak, és fehér virágok lepték a
lassúfolyású csatorna vizét. Egyenes út ígérkezett
a hídig, a vidrák haladását semmi nem
nehezítette. A csatorna kaszálatlan rézsűje és a
gyékényes csatornaszél kölyökkori, játékos
kergetődzést gerjesztett a vidrákban. A kisebbik
vidralány hosszú fejesugrással vízbe vetette
magát, majd a felszínen úszkáló vörösszárnyú
keszegeket hajkurászta. Néha kárászért merült, és
a megfogott halat anyásan Lucának kínálta fel. A
hidat a vidrák vízre szállva, óvatos felszíni
úszással, lassan közelítették meg.
Bár eddig, ezen a szakaszon viszonylagos
nyugalmat éltek meg a vidrák, most a híd alatt
elhelyezett jelzésekből tiltás kezdett áradni. A
messzi környék egyetlen út alatti átereszét ennek
a hídnak az alja képezte, és a hídlábak lejtős
peremén régi és új jelzések sorakoztak különböző
magasságokban. Lehetetlennek látszott nemcsak
az áthatolás, de a híd alá való behatolás is...
Az árván zarándokló vidrakölykök útirányukon
nem változtattak. Továbbra is világrajövetelük
helye vonzotta őket. Homályos, mély kényszerítő
erővel.
 Közvetlenül a híd lába előtt termetes
bodzabokor állott. Habár erős szaga miatt bodza
alá a vidrák ritkán bújnak, most ott lapult
szorongva, egymást szagolgatva a két vidratestvér,
és az út túloldalán húzódó zsombékos rétet
figyelték. Az állatok az úton surrogó járművektől
féltek is, irtóztak is, ám a híd alatti tiltó
szagjelzések számukra áthághatatlan parancsnak
bizonyultak.
A forgalom elcsendesedésének egy ritka
pillanatában a két vidra összeszagolt, és Luca, a
bátrabbik nagy ugrásokkal átszelte az utat. Az
állat úgy tudhatta, hogy alomtestvére követi, talán
karmai kopogását is hallani vélte... Nem így
történt. Luca már elérte a rét szélét, mikor húga
félelmén erőt véve végre nekilendült. Vesztére.
Nagy, csillogó bogárhoz hasonló motorbicikli
ment át a derekán. Luca reszkető kíváncsisággal
tért vissza elgázolt testvéréhez... Az elütött
vidratest még egyet-egyet rándult. A kerék súlya
felpréselte az izmos, dobogó szívet a rajtavesztett
állat fogai közé. Úgy tűnt mintha a vidralány
ráharapott volna a saját szívére.
A három vidrakölyök közül kettő már túlpartot
ért.
 A féktelen fiúkölyköt bátorsága, míg a legkisebb
leányvidrát szorongó gyávasága veszejtette el.

Fogaival óvatosan megragadta azt a vastagbőrű

tarkó- és nyakrészt, melytől fogva anyjuk is
ide-oda tette-vette kölykeit, és hátrafelé lépegetve
lehúzta kiszenvedett testvérét az útról.
Vizes, véres csík maradt a vonszolás nyomán.
Nem tudni, mitől bátorodott fel. Talán attól, hogy
testvére fogai közé szorult, kiszakadt szíve még
egyet-egyet dobbant, de a rét harmatos füvén már
szinte könnyedén húzta terhét a víz felé. Az ásott
csatorna egyik csendes öblében, a réti selyemfű
átmenet nélkül váltott át víztükörbe, melyet
virágzó hínár és a hídőr fehér virágai borítottak.
Luca itt engedte el, itt bocsátotta vízre a
tetemet. Azt várta volna, hogy a vízben újra
nekiáll majd pirosszárnyú keszegeket hajszolni, és
kárászért alámerülni, vagy csak újra a helyén, a
vízben szerette volna látni testvérét? Senki nem
tudhatja. Az oldalán vontatott kölyökvidra-tetem
a vízbe érve hasára fordult, végtagjai a csatorna
alja felé mutattak. A fogak közé feltolt szív a hideg
vízben önálló idegzítése révén még egyet dobbant.
Egy repedt osztóérből nagy csepp vidravér került a
vízbe...
A vidra teste aztán lassan süllyedni kezdett...
***
Az egyedül való, hosszú vándorlásba ember,
állat belefárad.
Éjszakai vándorlásukkor a vidrák
magabiztosabbá válnak. Ilyenkor hatalmas
bajszuk és testükből kimeredő érzékelő
szőrszálaikkal tapintják ki zsákmányukat. A
megugró hal keltette vízlökésből kell
megállapítaniuk a hal nagyságát. Felhagyni
üldözésével, ha nagysága miatt nem azonnali
táplálékot, hanem további bonyodalmakat jelent...
A rejtekéből felvert, összeharapdált nagyhal
mindent elűz a környékről. A fiaikat néha
esztendő hosszán vezetgető, majd kísérgető
nőstényvidrák, mutatóba kivégeztetnek fiaikkal
egy-egy nagy halat... okulásképpen.
***
 A petesmalmi tavak felé vezető útirány egyre
kuszábban jelentkezett a magára maradt vidra
eszméléseiben. Mozgásán a tétova lődörgés
uralkodott el. A hibátlan, csendes siklás, suhanás,
ami eddig mozgását jellemezte, elmaradt. Maga a
vidra is úgy érezte, mintha zajt keltve, nyikorogva
haladna, és a vizet is felsértené mikor
beleereszkedik. Mintha szabad, tündöklő
vidrakölyökből, aki testvéreivel együtt volt,
számon tartott, borzas vidrává vált volna.
Egy éjszaka és egy napfelkelte elteltével újból
halastavak közelségét érezte a levegőben.
Holtfáradtan, tehetetlenül vonszolta magát.
Valahányszor a parton vagy a rekettyék vízbehajló
ágai alatt megállapodott, azonnal rátört a zsibbadt
álmosság. Ez történt akkor is, amikor a
halászháztól nem messze, egy csatornaparti
árnyékos mélyedésbe pihenni kucorodott.
 Tizedik fejezet
Találkozás az emberrel

Fáradt, kába félálmában a parti mélyedésben

lapuló állat résnyire tárt szemeivel nagy kutyát
látott maga fölött tornyosulni. Drótszőrű, sárga
vadászkutya volt.
A fiatal vidra tarkóján érezte a fenevad
leheletét, ugyanakkor a szuka feszülő csecseiből
áradó tejszag is megcsapta. A vidra védekezően
megfeszült. A gerincroppantó harapás azonban
elmaradt, és helyette a vidra testén zsibbadt
ernyedtség uralkodott el. A sárga szuka megérezte
az árva vidragyerek kierősödött kölyökszagát,
fogaival óvatosan tarkón ragadta, megemelte, és a
halászház felé indult különös zsákmányával. Az
ernyedten csüggő vidrakölyök számára a fogás
nem volt ismeretlen. Ilyen fogással költöztette a
vidranőstény kölykeit a mindent elsöprő ár elől, és
ezzel a fogással mártotta először vízbe Luca félénk
húgát az anyjuk. Luca is megpróbált élni e
különös varázslattal szerencsétlenül járt testvérét
megmentendő, de már késő volt...
A kimerült vidrakölyök közben himbálózva
csüngött a sárga szuka fogai között. Elálmosodott,
a halál-félelem messze elkerülte.
A halászházig tartó utat tompa, döcögős
félálomban tette meg, a szuka szájából lógva.
Mikor a kutya karmainak kopogása a ház padlatán
vert zajt, a vidra résnyire megnyitotta a szemeit.
A nyűtt kutyakarmok kopogásának neszét
vehették a szuka kölykei is, mert valahonnan
oldalról elnyújtott vinnyogást hallattak. A
vadászkutya megállt egy jobbára üres
irodahelyiség íróasztala előtt, és leült, íróasztal
mögött ülő gazdájának szándékozott átadni
zsákmányát. A vidra súlya a hosszú úton
meghúzta a kutya elejét, mert tarkója, feje, nyaka
alig észrevehetően remegett. Bajuszára, drótszőrű
szakállának szálaira átragadt a remegés, és azok
kellemetlenül csiklandozták a vidra tarkóját. A
nagydarab, szemüveges ember lehajolt, és
ugyanolyan tarkófogással emelte maga elé az
állatot és tartotta az ablakon behatoló
fénynyalábba, mint amilyennel anyjuk és a sárga
szuka tette. A fényben dohányfüst gomolygott, és
porszemek táncoltak.
 A vidra nyelvével nedvesítette száraz orrát, és
ahogy résnyire tárt szemei elnyílottak, az ember
szemüvegének lencséjén tükröződni látta
ábrázatát, mintha háborítatlan víz tükrén nézné.
A vergődéshez való erő már gyűlt lassan az
állatban, de a vergődésnek szükségét nem érezte.
A szemüveges ember ezután beszélni kezdett. A
kisvidra most látott embert közelről, és most
halott először emberi szót.
Az embernek megrögzött szokásává lett, hogy
nem vár választ arra, amit a vadállatoknak
elmond. Az ember és vadállat közti párbeszéd
sajnos megszakadt. A vadállatok, a füvek, a fák
még csak elvannak egymással, de az ember
magára maradt: „sokadmagával van egyedül”.
A bevett szokáson Luca se változtatott, néma
maradt. Megelégedett avval, hogy az alkalmazott
tarkófogásnak megfelelően ernyedten,
elereszkedve lógjon alá, és az embert figyelje
miközben az saját hangját hallgatja...
A szabadon császkáló kölyökkutyák közben
ráakadtak anyjuk betérő nyomaira, és éktelen
sivalkodással rohamozták meg a gazdája
parancsaira váró nősténykutyát. A szuka
felegyenesedett, urára majd a csecsei után
ácsingózó kölykökre nézett. Az ember engedett a
szuka pillantásának, és a szoptatóládába
parancsolta a szukát. A nagy kutya oldalára dőlt,
és emlőit feltárva, kölykeinek harapdálós
rohamára várt. A négy kölyök szinte egyszerre
ugrotta át a vackot kerítő palánkot, és mindegyik
rátapadt az általa használt csecsre. A felső
emlősor két első csecse szabadon maradt. Erre
helyezte rá a gazda az elárvult vidrakölyköt.
A meleg anyatej egy szempillantás alatt átmosta
a jövevényt. Ernyedtsége elszállt, és nemcsak
orrával böködte, de mellső lábaival is gyúrni
kezdte a csecset. A sárga szuka az igyekezetre
megemelte fejét és hátrafordulva végignyalta új
mostohakölyke lapos fejtetőjét. Az áramló anyatej
hatására az éhes vidrakölyök anyjának füttyögő
hívását hallotta, sötét, halbő égerlápok úsztak el
szemei előtt. Először engedett szorításából az a
megfoghatatlan rettegés, melynek hatása alatt van
is vidra, meg nincs is. Ez az egyedülvalóság, ez a
lappangás szűnt meg a sárga szuka vackán, a
kutyaszagban, tejtestvérei között.
Az ember, aki nemcsak a világ, de a vizek
kormányzója is, egy ideig állt, a vegyes almot
csodálhatta, aztán nesztelenül ellépett a vacok
mellől, és behajtotta a helyiség ajtaját. A szoptatás
végeztével a hosszúlábú tejtestvérek egy
kivételével, átugráltak a palánkon, és a
helyiségben kirakott edények között kezdtek
lézengeni, sorra kóstolgatva azok tartalmát.
A vidra, bár a tej nagyon felrázta, viszolygott a
savanyú szagot árasztó élelemtől. Feltámadó
éhsége ellenére a pihenő szuka orra előtt
gömbölyödött karikára. A szuka orrcimpái
megmozdultak, szemhéja is, de egyéb nem
történt. Tudomásul vette. A vidra ezután magára
hagyta a pihenő szukát, és átcsúszott a vackot
védő deszkapalánkon. Ahogy semleges területre
ért, két idétlen kutyakölyök vette közre, és
fogócskázást ajánlottak. Tejtestvérük vidrásan
rájuk fújt, és ezt érteni látszottak. Tágra nyílt
szemű kölykös érdeklődésük kísérte a helyiség
sarkába Lucát, ahol a szétszórt
kölyökürülék-halom mögött élete első
valamirevaló vidrajelzését hátrahagyta.
A vidralány maga is elcsodálkozott. Saját
zöldszínű területjelző hulladékát ő is hosszan
szagolgatta. Mire újra megnyílt az ajtó, a vidra
nemcsak magáról tudott meg újat, de világban
elfoglalt helyéről is...
 Az ajtó nyílására kisebb légörvény kerekedett,
mely a jelzés szagát a bámészkodó kutyakölykök
közé vetette. Hőkölni kezdtek. A sárga szuka is
felállt a vacokban, s megnyúlt testtel, lábait váltva
vadat kezdett állni. Talán a felnőtté vált, előbb
még csecsén csüggő vidrát?!...
A megnyílt ajtón a gazda érkezett, kezében
vedret tartott. A vederben – víz híján – halak
doboltak. Az ember a vidra felé fordult, mondott
valamit, aztán három vaskos kárászt borított ki a
műanyag szőnyegre. A vidra két halat gyors
egymásutánban fejen harapott, és lejelzett sarkába
szállította. A harmadik halat rosszalló morgás
közepette a szuka tulajdonította ki esetlen kölykei
számára. A fenyegető morgástól a vidralány
megdermedt. Ám a morgás nem az idegennek
szólt, hanem az önző kölyökállatnak. Kölykök
között az anya tesz igazságot...
Lucában, miközben falnak fordulva mohón falta
a kárászokat, nemcsak végtelen éhsége tudatosult,
de azt is most határozta el, hogy nem mászik
vissza többé a ládába a sárga szuka csecseire
kölyöknek lenni.
Luca különös vidraélete akkor teljesedett ki,
mikor az ember úgy döntött, hogy nyitva hagyja a
verandára és azon keresztül az udvarra nyíló ajtót.
Az ember birtokán minden neki szolgált, és
mindent az ő szaga lengett be. Ám nem csak az
övé, hisz az embernek volt itt apraja és nagyja,
fiatalja és öregje egyaránt. Az emberszag, mely
mindent megült: az általa járt utakról kezdve
egészen a járáshoz használt görbebotig, csak egy
közös alomszag, olyan alomszag amilyen a boldog
Petesmalomban körülvette és védte a
vidracsaládot. Ezen a szagon belül mindenkinek
megvolt a saját szaga. A botra görnyedt
anyókának, aki a ház oldalához tapasztott
házikóban hosszú fehér hálóingben ágya mellé
térdepelve imádkozott, a tejszagú tehetetlen
emberkölyöknek, aki Luca bajuszát és farkát
tépdeste, na és az embernek a szaga, aki mindenre
képes, és azt csinál a világból, amit akar... Itt
Lucának bejárása volt mindenhova, bárki
katlanában területet jelezhetett volna, de nem
tette. Luca Petesmalomba készülődött. Mennél
jobban erőre kapott, annál kényszerítőbb volt a
hazai katlan felé hajtó ösztön.
 Tizenegyedik fejezet
A fogság

Már régen és nagyon vágyott a vizek és a vízpart

után, amikor egy alacsony, méretére szabott
villanypásztor kerítette tóba ütközött, hátul a rét
szélén, egy olyan zugban, ahol eddig sohasem
kódorgott. Luca a kifeszített huzal hosszán
futkározott izgatottan, mert a tóból halak
jelenléte szaglott és hallatszott. A kölyökkutyák
terhes társasága a kezdeti négyről eddigre egyre
apadt. Ez az egy, mindőjük közül a
legügyetlenebb, szagot kapott, és Luca segítségére
sietett. A segítség abból állt, hogy magas
hajtóhangon nyifogva, körberohangászta a tavat,
hite szerint hajtotta a halat. Egyéb nem is
hiányzott...
A vidra kutakodásában a tó lefolyójáig jutott,
ahol a süllyesztett kivezető átereszen keresztül
behatolt a tóba. Luca eddigi életének legziláltabb
eseményei következtek. A víz percek alatt
megzavarosodott, és forrni kezdett. A halrajjal
szembeúszó ragadozó megvadulva mart bele az
útjába kerülő halakba. Megragadni egyet sem
tudott. Fogyott a levegő, és vele fogyott az erő. Az
egyívású, vaskos halak raja összezárult, és
körbeforogta a sekély, szűk medencét, ily módon
magát a vizet is forgatva. A megszorult halraj, a
megmartak révén, egy vidra számára vonzó, halak
részére taszító szagfelhőbe borította a teleltető
tavacskát. Már nem is vízbe, hanem halat és vidrát
egyaránt szerte, kétfelé űző felhőben tipródtak az
élőlények az ingerlő szagok parancsa alatt. Nem
lehetett leállni, nem lehetett abbahagyni.
Mikor Luca szusszanni emelkedett, a víztetőről
az embert látta átlépni a villanypásztoron.
Áttetsző ládacsapdával és hosszú csáklyával a
kezében közelített. A kifulladt halak a vízre hajló
növényzet függönye mögött gyülekeztek, és
pipálva törekedtek levegőhöz jutni. A kimerült
Luca most ezekkel próbálkozott. Ahogy
partközelben a felszínre emelkedett, ismét az
embert látta, az égre magasodva, ahogy
nekihuzakodik, és a hosszú csónaktoló rúddal
nagyot csap a víz tetejére. A vizek ura a zavaros,
gomolygó vízben nem láthatta, hogy az ámokfutó
vidra merre cikázik. Annak helyéről csak a
szőrzete közül késve felszálló légbuborékok
tudósították. A gazda gyilkos szándéka akkor vált
nyilvánvalóvá, amikor vízre mért csapásai
többször is a kamaszvidra feje felett csattantak...
Az emberben testet öltő fenyegetés nem hatolt
el a vidráig. Olyan végzetes, testét szétszaggató
ingerek hálójába bonyolódott, melyet csak a
halálos kimerültség téphetett volna meg,
oldhatott volna fel. Talán hang, messziről érkező
hívás állíthatná meg ezt a cikázó ámokfutást,
amibe a menekülő halak hajszolják bele az őket
kergető vidrát. De hol van az a hang, és hol az a
szagüzenet, mely egy ragadozónál a zsákmányolás
ösztönét felülírná?
A vizek ura, az ember, bár érteni látszott
vidranyelven, a közeledésnek nem ezt az útját
választotta. Éles, vidráktól ellesett füttyögése, jól
ülő tarkófogása mellyel Lucát a sárga szukától
elvette és arca elé emelte, mind azt bizonyították,
hogy ismeri a vidrák népét, talán valamelyest
kedveli is őket. Most azonban Luca életére tör.
Vajon mi okozhatta az ember hirtelen
pálfordulását?
 Mi űzi, mi kényszeríti arra, hogy füttyögő hívás
helyett póznával verje a vizet az állat feje felett? A
halait félti talán? Miért hozta ide őket... ebbe a
szűk gödörbe? Se az égerlápon, se a patak hosszán
ennyi hal együtt nem volt... Ráadásul mind
egyforma... Egyforma gödrökbe, egymáson
torlódó, egyforma halak állnak sorban levegőért a
befolyónál... Elbújniuk sincs hova...
Luca a vízfelületet ért csapásoktól megrettenve,
küszködve kereste a süllyesztett átereszt, ahol
ebből az emberásta és emberféltette pokolból
kitörhetne. Azt, hogy vet véget ennek a
látogatásnak a csapda ajtajának a lecsapódása, az
állat nem sejthette. A drótháló falú, vasalt
élvebefogó csapda csak nagyságában különbözött
attól, mely a nőstény vesztét okozta. Ezt egy
ember, a közepén lévő lehajtható fogantyúnál
fogva megemelhette. Az ember a kölyökkutya
hangjától riasztva, halainak dúlását látva, fölkapta
valahol a csapdát, és a vidra útjába állította. A
csapda a levezető árok alig kétujjnyi sekély
vizében ült a süllyesztett áteresz folytatásaként.
Megkerülni nem lehetett. Az ajtók zuhanásának
hangjára, vergődés és pánik helyett a menekülő
állat mély tetszhalálszerű tehetetlenségbe zuhant.
Hiába folyt át a csapdán a hajszolt és összemart
halakról az ingerlőszagú víz.
Luca újdonsült ellenlábasa, az ember se
henceghetett a győztes közérzetével. Az irdatlan
karó kicsúszott kezéből, maga pedig tanácstalanul
figyelte a kimerült halraj által forgatott tócsányi
kivégzőhelyet. Vidra-kivégzőhelyet... Féltett halai
védelmében a gazda először sörétes fegyveréért
iramodott, s ha a rendetlen udvaron sebes
futtában nem botlik a ládacsapdában, más
megoldás születik. A vidra élete bevégeztetik.
A kenyértörésre szűk helyen került sor. Szűk és
sivár helyen, ahol a roncsoló ütközések során
nemcsak a vadállat nem talál búvóhelyet, de nincs
hol meghúzódnia a megértésnek, toleranciának,
összeférhetőségnek sem. Egy közösen használt
élőhelynek mélységének és magasságának is
lennie kell ahhoz, hogy a maga birtokán és a maga
törvényei szerint éljen-haljon mindenki. A hal, a
vidra, az ember.
Ezt a sivárságot az ember hozta létre, ez az,
amit az ember teremtett. Az ember végtelen
önzésébe minden céljához vezető utat
lerövidítene, minden kanyart levágna... Nem veszi
észre, hogy miközben szorgalmasan ésszerűsít,
világokat tagad meg, maga is egyre tehetetlenebbé
válik. A sivárság az embernek eszét veszi
olyannyira, hogy a végén nem tudja megítélni,
hogy ki kicsoda, és mi végre az, aki...
Ott áll a maga ásta gödör partján, és mintha
sose látott volna zsombékos rétet, kanyargó
patakot vagy sötétben tündöklő égerlápot, úgy
mintha mást se tudna, karóval csapkodja az árva,
eltévedt, a hizlalt haltól őrjöngő vidra feje felett a
vizet...

A vidra is csak addig marad vidra, míg a világ bő

és tiszta vizekre van ráterítve, és azokon folyik
tova. Míg a víz tetején az ezüst szélhajtó küszt
űzheti, és amíg az úszó lápsziget sötétjéből
felhallik a csíkhalak hangja... Senki nem teremthet
olyan világot, még az ember se, amelyből kihagyja
a ragadozót, és kihagyja a zsákmányállatait.

Az is téved, aki azt hiszi, hogy a hal maga találta

ki, hogy miként váljon a vizek csodájává, suhanó
áramvonalas hallá! Vidra nélkül nem sikerült
volna neki. Rágondolni is rossz, hogy milyen
ócska, szögletes tornacipőket ringatna a víz, ha
vidra képében néha közéjük nem ront a
halálfélelem.
Ásott árkokban és gödrökben nem lehet élni, és
nem lehet működő világot teremteni. Amíg a
világnak nevezett vidrakiszállót nem vízpára,
hanem sivárság lengi be, addig az ember és az
élővilág csak marakodni fog.
A vidra nagy sokára arra ébredt, hogy
kígyószerű gumicsővel vizet permeteznek rá, és
életében először érezte úgy, mintha a víz átütne
híres bundáján. A szemüveges ember tovább
tevékenykedett. A csapda foglyának pár
felfúvódott kárászt vetett enni, majd módszeresen
hozzálátott a tömlővel való munkának. Lázasan,
újból és újból átmosta a csapdát és foglyát, mintha
csak kezeit mosta volna...
Lucának eszébe sem jutott vergődni. Ugyanazt
a csapdát, melyet szabad anyja tarkójával feltörni
próbált, ő most oltalmának érezte.
Luca szabad vidrának lenni megszűnt, az
emberhez elállni nem sikerült... Ez a szemüveges,
aki a kutya szájából kivette és felkarolta, mára
talán agyon is verné. A kövér halait félti. A vidra
híres bundája ezúttal szokatlanul nehezen
száradt. Ha valaki beleérzett volna a gubbasztó
vidralélekbe, azt látja, hogy Luca nemcsak az
életéről mondana le, ha tehetné, hanem a
petesmalmi vizekről is.
Az ember távozása után a vidra nyújtózni,
szárítkozni kezdett. Már nem félt, és éhes se volt.
A csapda árnyéka nőni kezdett. Az alkonyati szél
szétterítette a tőrbecsalt vidra szagát az ember
házának udvarán. A ház árnyékából a sárga szuka
indult meg a csapda felé, bizonytalan, téveteg
léptekkel. Mintha nem értette volna, mit lát. Luca
összegömbölyödve, szeme sarkából figyelte. Mikor
a meggyötört szagot a föld felett magasan fogni
kezdte, ráfordult, és húzni kezdett irányába, majd
megemelt bal mellső lábbal, nyújtott nyakkal
szoborrá merevedett... A sárga vadászkutya állta a
lőnivaló vadat... Mintha sohse látták volna
egymást...

... Alkonyatkor a szemüveges előjött és a

ládacsapdát, benne a vidrával, éjszakára a
fehérhajú öregasszony szobájába vitte. A csapdát a
szoba sarkába helyezte el, és az anyónak
megtiltotta, hogy az állatot kiengedje belőle.
Ahogy besötétedett, az öreg szüle kisszéket húzott
a csapda mellé, és beszélni kezdett az állathoz.
Az anyókának már alig volt szaga, és meleg
hangja is erőtlenedett, amióta a vidra utoljára itt
járt. Ezüst hajával, fehér hálóingével olyan volt,
mint egy fáradt békaliliom az égerláp mélyén.
Luca nemrég még szabadon mozgott a kis
lakásban, és itt, az anyóka dunnáján karikába
csavarodva teljesedtek ki észlelései az emberek
világáról.
Most, hogy fia megtiltotta az anyókának, hogy
az állatot a ládacsapdából kiengedje, csak ült
szomorúan és motyogott. Zokon vehette, hogy
Luca nem érti, felállt a székről, és kibontotta
kontyba fűzött haját. Mint minden este, ágya elé
térdelt és fennhangon imádkozni kezdett. A
figyelő Lucát a hangszíne anyja melegen burrogó
hangjára emlékeztette, de nem értette. Ha egy
állatnak olyan szerencséje van, mint Lucának,
hogy egyszer csak rájön arra, hogy érti az emberek
nyelvét, akkor is csak annyit fog megérteni a
világból, amennyi abból őrá tartozik. A világ ilyen.
A néne minden esti hangos imádságát Luca azért
nem érthette, mert ilyenkor az öregasszony az
Istenhez beszélt. Luca az Istent nem értette, talán
azért, mert távol volt... Az állatnak az ember az
Isten...
A simogató, gyógyító eső, mely leverte a szárító
port, már második éjszakája készülődött. Más volt
ez, mint a tömlőből csapatott erőszakos vízsugár.
 Az esőnek hamarabb híre kelt, és most
elkezdett zuhogni. Kint, a csapdán, a szobán és a
házon túl hólyagos eső verte a tavak, patakok
felszínét, de ide a szobába csak az eső egyhangú
dobolása hallatszott, melyet a felerősödő
széllökések időnként pergéssé változtattak. Egy
vizes egérfiók surrogott a fal mellett, az eső
szorította fedél alá. A csapdájában gubbasztó Luca
a fülével pontosan ‘látta’, hogy mi történik
körülötte. Az eső kint találta az öreg szüle
macskáit, és most kétségbeesett siránkozást
rendeztek a kis ház üvegezett tornácának
küszöbén. Az eső az anyóka gondjain is simítni
hallatszott... magas párnája irányából csendes,
nyugodt légzése hangzott.
A hajnali szürkülettel az eső is elcsendesedett.
Az öregasszony házának elejét, a veranda ablakait
és ajtaját heves kopogás rázta meg. Az anyó
jajdulva riadt fel édes álmából, és úgy mezítláb
indult ajtót nyitni.
Útban a bejárati ajtó felé villanyt kapcsolt. A
világosságnak Luca nem sok hasznát látta,
felvillanásakor behunyta szemeit. Mire újból
felnyitotta, az öregasszony és a vizek szemüveges
ura ott álltak a csapda körül. Az ember, aki a
minap karóval tört az életére, akit a fehérhajú
békaliliom fiamnak szólított, a ládacsapda mellé
ereszkedett.
– Most mi lesz vele, fiam? Ne ártsál neki... még
tán a törvény is védi!
– Védje csak nyugodtan... de ne az én
tányéromban úszkáljon! Összerágta a kétnyaras
pontyaimat... egy medencére valót. Egy parkot
csináltak nekik a természetvédők, egy
vidraparkot... halastavak helyén. Oda fogom vinni.
Csináljanak vele, amit akarnak.
– Örülni fognak neki, hisz ez szelíd vidra.
Énnekem hiányozni fog. Nézd, mintha értené,
hogy róla beszélünk – mondta az anyó fáradt,
remegő hangon.
Az ember végig se hallgatta anyjának csendes,
erőtlen szavait. A régi vízcsapdosó indulattal
kapta fel a csapdát, és az udvaron várakozó
kisteherautóhoz vitte.
Hosszú ideig rázkódott terhével az autó, de a
raktér palánkjától Luca nem látta a környéket.
Újfent nem értette, hogy mi történik vele. Semmi
várakozás nem volt benne. Csak feküdt magába
szakadva a csapda fenekén, és a szagokat csak
annyira vette tudomásul, hogy ki ne hűljön.
 Tizenkettedik fejezet
Ismét a petesmalmi tavaknál

A homokos út egy kibetonozott udvarba tért be.

Az ember egy nagy gesztenyefa alá állította
járművét. A vadgesztenye leveleiről egy-egy
szélfuvallatra az éjszakai eső cseppjei hullottak az
autóra. Az ember egy idő után két nővel és egy
férfivel tért vissza. Ők vidranézőbe érkeztek, és a
raktér palánkjára könyökölve hetet-havat
összehordtak a vidrákról. Egyik hölgy, a földről
felszedett bottal, Luca szőrét kezdte piszkálni, és
gallért emlegetett.
– Már várják ott a vidraparkban, hallatszott még
a távolodó autó után. Luca szemeit lehunyta,
füleit lezárta, és mintha mély vízbe bukna alá, úgy
süllyedt csapdástól a semmibe.
A nap már delelőre tartott mire újból
eszmélkedni kezdett. Az autó erdei homokúton
haladt, nagy fák hajoltak össze felette. Luca
egy-egy döccenő után, mélyről és távolról ismerős
szagtöredékeket szűrt ki a levegőből. Feltöretlen,
lehalászatlan erdei tavak és égerlápok szaga volt
ez. Egyre ismerősebb szag...
Fehérre meszelt karámfák kerítette nagy
udvaron állt meg az autó. A szemüveges ember
leengedte a kisteherautó rakterének palánkját. A
vidra körülnézett, az ismerős szagok
belédobbantak... Talán a teherautó rakterének
magassága, ez a szokatlan szög volt a ludas benne,
hogy nem ismerte fel azonnal kölyökkori
lakókatlanuk környékét...
Az autó fogadására emberek siettek elő a
borostyánnal borított épületből. Egy nagybajuszú
férfi és egy halkmosolyú, kedves szőke nő karon
ülő pufók kisfiával.
– Nagy Tibort keresem. Itt van az a híres
vidrapark?! – vitézkedett a halait féltő ember.
– Itt – mondta csendesen a nagybajuszú, és
nyitott tenyerét oltalmazóan a vidra feje fölé, a
csapda tetejére helyezte.
– Legyen szíves, várja meg a göngyöleget,
mindjárt visszahozom... Hangjában gúny
csendült. A két ember, habár szabásra
hasonlítottak, viszolygott egymástól. Sütött róluk,
hogy mihamarabb túl szeretnének esni a
szertartáson. A bajuszos óvatosan megragadta a
csapda fogantyúját, és a pataknak egy elkerített,
égerfák árnyékolta részére vitte. A ládacsapdát itt
egy homokpadra helyezte, és megnyitotta az
ajtaját. Luca csúszva közelítette meg az emelt
küszöböt, ám átjutnia rajta nem akaródzott...
Mindent, a partot, a fákat, a vizet ismerni vélte
valahonnan... A megfoghatatlan talány alatt
lapulva félt kilépni a felhúzott csapdaajtón.
Idegen szagjelzésnek híre hamva se volt, mintha
csak saját maga várt volna maga-magára a csapda
küszöbén túl.
A bajuszos ember időközben egy vederrel tért
vissza, és egy féldöglött halat dobott az öböl
lassan forgó vizére. A kábult keszeg a víztetőn
maradt, és vörös hasúszóit meresztgetve az öböl
vizével együtt forgott. A vidra ennek már nem
tudott ellenállni. Úgy vetődött a halra, hogy
miközben ráharapott, már bukott is alá vele az
öböl vizében. A víz alatt régről ismerős világ
fogadta. A kövekből rakott parterősítés, fűzek és
égerfák alámosott, szövevényes gyökerei, rebbenő
halak és... és a hirtelen felismeréstől Lucának
légszomja támadt. A víz színére igyekezett. A
víztetőn zavarodottságában elengedte
zsákmányát. Kígyózó úszással közelítette meg azt
a helyet, ahol ügyetlenkedő testvérét egy fénylő
fekete árnyék tarkón ragadta... Mely árnyék –
tudjuk – anyjuk, a nőstényvidra volt... Másodperc
múlva már a parton, egy homokkal félig
eltömődött odúbejárat előtt áll... a földalatti
folyosó fala sima, kemény, ismerős. A világosság
elfogy. A párás, sötét katlan szélét, hosszát az állat
érzi, tudja. Szagtalanság... Luca talpával tapintja
az anyjuk által behordott gyékényt... Karmaival
megkotorja az almot... Gyengén, dohosan,
lappangón és kihűlve, még mindig ott a szag... A
Szag! A régi lakókatlan nyirkos sötétjében a vidra
reszketni kezd...
A petesmalmi tavakhoz érkezett meg, oda ahol
harmadmagával a világra jött, és ahova családja
szétszóródása után menedéket remélve
megindult... Állt, szimatolt és nem győzött betelni
a szaggal. Mihelyt erőre kapott, családja
elmosódott alomszagát őrző, összekapart
gyékénykupacot fogai közé kapta, és odahagyta a
régi lakókatlant. A patakparti világosság
elvakította. A vidra arra a homokporondra szállt
ki terhével, melyről valamikor anyjuk ügyelte
úszkálásukat, és amely porondra a bajuszos ember
a felnyitott csapdát helyezte...
 A Nagy Tibornak nevezett bajuszos ember a
leeresztő zsilip hídján állt szőke kolléganőjével. A
kolléganő kedves hangján a nemrég létesült
vidrakifutó lakóját, Lucát szólongatta, és vedréből
élő halakat dobott a vidra elé. A zsilip hídján Luca
utoljára azt a két lábra emelkedett embert látta
cövekelni, akinek kutyája feldúlta a vidraodút, és
aki miatt nyakukba kellett venniük a világot,
irhájukat mentve.
Olyan ember hetedhét határban nem akadt, aki
megjósolta volna, hogy ezután mi következik. Mi
fog történni, mit cselekszik az elkövetkezőkben itt
a petesmalmi tavakból lett petesmalmi
vidraparkban Luca, a visszaszármazott vidra
gondozói szeme láttára... Szimatolt,
tipegett-topogott, majd komolyan, ahogy okos és
bátor anyjuktól látta, szagjelzéssel látta el a
kimentett alommaradékból összekotort halmot.
– Nézd, Márti – mondta kolléganőjének a
bajuszos ember – Luca lejelezte a területét,
lejelezte a vidraparkot.
***
A hídon egymást váltják az emberek, felnőttek
és gyerekek egyaránt. A vidrát mindenki nevén
szólongatja. Ő ilyenkor elébük úszik,
megmutatkozik, és az embereknek öröme telik
benne. Érthetővé válik számukra az a csodás
vidramentő-pihentető vidrakiszálló, amivé ez a
kifutó és a petesmalmi vidrapark vált.
Kölykei születéséig az is Luca titka marad, hogy
a pézsmapockok víz- és földalatti járatain
éjszakánként elhagyja a kifutóját, és szabad
vidraként él hajnalig...
Hogy mi hozza vissza pirkadatkor? A hála talán,
hogy családja vackán békében ellehet? Esetleg az,
hogy enni kap? Ne túlozzunk, és ne képzelődjünk.
A vadállatok nem ismerik az áldozatot és a hálát...
Csak gyakorolják. Valami másról van itt szó...
Talán az élők egymás iránti kölcsönös bizalma,
vagy az élővilág hatalmas egymásra utaltsága
magyarázhatná Luca ragaszkodását.
A sivár, szennyezett környezet lélektelensége
embernek, állatnak egyaránt árt. Mert nem lehet
kevésbé nagy és nehéz dolog vidrának lenni, mint
embernek lenni... Embernek lenni, mint vidrának
lenni...
 A szerzőről
Váradi B. László (polgári nevén Beier László, sz.
1946) fiatal íróként az erdélyi magyar irodalom
csodagyereke, első novelláskötete általános
feltűnést keltett. A szerző a „civil” életben a
vidrákkal és más, kihaló vagy veszélyeztetett
emlősök tanulmányozásával és mentésével
foglakozott, kezdeményezéseivel, kísérleteivel,
eredményeivel és német nyelvű
szak-publikációival rangot és nevet szerzett
magának a tudomány és a természetvédelem
világában. Németországba távozása után
Göttingában a Georg Augusta egyetemen
erdészeti és vadbiológiai tanulmányokat
folytatott. Szakmai írásait, tanulmányait a Pirsch
és a Wild und Hund című folyóiratok közölték.
Tudományos ismeretterjesztő munkásságának
egészen különleges gyümölcse Luca, a
megmentett vidra című állatregény, amelynek
megalkotása a szerző minden tudományos
ismeretét, minden gyakorlati tudását és minden
szépírói tehetségét igénybe vette.
Váradi B. László kötetei: Kölyökharcsa
(novellák, 1972), Emlősviselkedéstani jegyzetek
(elbeszélések, 2013), Borotva (elbeszélések, 2014).

Történelmi találkozás

Ha emberi civilizációnk nyersanyaga a természeti

környezet, akkor történelmünk nemcsak atyáink
életének és halálának színtere, hanem Földünk
vidranépessége hullámzásának és semmivé
válásának közegeként is felfogható.
A petesmalmi vidrapark, melynek Luca, a
mentett vidra alapító tagja, egy történelmi
találkozó létrejöttét segíti elő. Egy megkésett
párbeszédet szorgalmaz a sorsközösséget alkotó
élővilág tagjai között. Azontúl, hogy erkölcsi
alapon árulásnak minősül egy tengernyi gonddal
küszködő állatfaj cserbenhagyása, elvesztésük
révén jelentősen csorbul az élővilág
intelligenciája, egyben az emberi társadalom
megmaradásának esélye is.
E találkozó résztvevői – mind a vidra, mind az
ember – egy közösen megtett út állomásához
érkeztek ide a Vidraparkba. Az eltelt évmilliók
alatt az ember nagy tudással felvértezett
kultúrateremtő főemlőssé vált, míg emlőstársát, a
vidrát Európa szerte a kipusztulás fenyegeti.
A különböző fajok önfeladásig tartó,
állatidentitást őrlő harca szellemi energiát termel.
Ezt a vidranyelven megfogalmazott élni akarást
méltatja jelen állatregény. Egy időnap előtt
kipusztuló fajnak nemcsak élőhelye, élettere és
fizikai valósága válik semmissé, de vele vész az a
minőségi információtömeg, mellyel közös
világunk létrejöttéhez hozzájárult. A Luca sorsáról
írott könyvet a Somogy Természetvédelmi
szervezet azért tartja saját ügyének, mert az
alapjául szolgáló történet a szervezet által
alapított petesmalmi vidraparkban játszódik.
Tömösváry Tibor, elnök
Somogy Természetvédelmi Szervezet
 Tartalomjegyzék

A petesmalmi vidravár és lakói ....................................... 6

A vidra és a víz ............................................................... 9

Az ember és kutyája ..................................................... 19

A hontalan vidracsalád.................................................. 22

A mérgezett ártér .......................................................... 27

A bátor veszte ............................................................... 33

Az ígéret földje .............................................................. 35

A vízen érkező hívás..................................................... 41

A gyáva veszte – a visszaút .......................................... 54

Találkozás az emberrel ................................................. 66

A fogság........................................................................ 73

Ismét a petesmalmi tavaknál ........................................ 86

A szerzőről .................................................................... 92

Történelmi találkozás .................................................... 93