UNIVERZUM

SCIENCE FICTION

1978
 Borító:
randolfo: Genetic Lab
 Tartalom
Borító
Címoldal
Kir BULICSOV: AZ ÉLET FELE
Kir BULICSOV: ÉRZÉS HŐMÉRŐ
Kir BULICSOV: A MUTÁNS
H. L. GOLD: ALAK KÉRDÉSE
Kir BULICSOV: A KUNYHÓ
Eduardo GOLIGORSZKIJ: ÚGY HATÁROZOTT, HOGY VISSZA-
TÉR!
Borisz RUGYENKO: A BEHATOLÁS
 Kir BULICSOV:

AZ ÉLET FELE

1.

Nagy, fenyőkborította sziget van egy kevéssel Kaljazin felett, ott,

ahol a Volga széles, merész ívben folyik, a meredek bal part aljá-
ban. Három oldalról a Volga fogja közre, a negyedik oldalán –
egy csatorna. Ez akkor keletkezett, amikor Uglicsnál gátat épí-
tettek, és a folyó szintje megemelkedett. A sziget és a csatorna
mögött megint csak a fenyves. A vízről sötétnek, sűrűnek és ha-
tártalannak tűnik. Utak és ösvények szelik át, homokosak, s
ezért mindig szárazak, még eső után is, nyomban járhatók.
Az egyik ilyen út az erdő szélén fut el, a rozsföldek mentén ha-
lad, s egészen a vízig nyúlik, a szigettel éppen szemben éri el a
partot. Ha az idő szép, nyári vasárnapokon szabadságos üdülők-
kel teli autóbusz gördül a csatornához. Halásznak és sütkérez-
nek a nyaralók. Az is gyakori eset, hogy az útbetorkolláshoz mo-
torcsónak meg egy-egy jacht kötött ki. Ilyenkor ezüstös meg na-
rancsszín sátrakat láthat az ember a vízről. A legtöbb turista
azonban a szigetre tart. Úgy hitték, hogy ott magányra találnak,
s ezért akkurátusan kerestek a korábban felállított sátrak között
holmi sátorhelyet. Ha már kiszálltak, összeszedték az ott felej-
tett konzervesüvegeket, dobozokat, s mindenféle szemetet, szid-
ták elődjeiket, a rendetlen fráterokat, abban a szent meggyőző-
désben, hogy a természethez való rossz viszonyulás barbárság.
Akik előttük jártak barbárok, de mindez nem zavarta őket ab-
ban, hogy amikor felszedték a sátorfájukat, minden szemetjüket
otthagyják a táborhelyen. Újra üres dobozok henteregtek a par-
ton, meg üvegek és mindenféle papírszemét. A turisták estén-
ként tábortüzet gyújtottak, teáztak, de a gyalogosokkal szem-
ben, akik csak annyit cipeltek magukkal, ami a hátizsákba bele-
gyömöszölhető, nem énekeltek és nem zajongtak. A leggyakrab-
ban családostul jöttek, gyermekekkel, kutyákkal s különböző
élelemkészletekkel meg primuszokkal.
A komor, fáradt arcú, félkarú erdész, aki kijárt fürdeni az erdei
út végére, már egyáltalán nem haragudott a turistákra, meg-
szokta őket, s nem rettegett attól, hogy felgyújtják az erdőt.
Tudta, hogy turistái – megfontolt, szolid népség, a tábortüzet
vagy széttapossák, vagy leöntik vízzel.
A félkarú erdész levetette tölgyfaleveles erdészkabátját, ki-
gombolta nadrágját, fürgén kifűzte bakancsát, és óvatosan belé-
pett a vízbe, lábával tapogatva a feneket, nehogy üvegcserépbe
vagy éles kőbe lépjen. Azután, amikor a víz már a derekáig ért,
megállt, mélyet sóhajtott, és belefeküdt a vízbe. Oldalvást
úszott, fél kezével evezve. Nagyezsda rendszerint kint maradt a
parton Olenykával. Nagyezsda ilyenkor mosogatott. Az erdész
házának udvarán, ott az út túlsó végén nem volt kút, és ha a mo-
sogatással előbb végzett, mint az erdész a lubickolással, akkor
leült a kőre, s várta őt, a vizet nézve meg a csatorna túlsó part-
ján húzódó tábortűzláncot. A tüzek ki tudja miért, a városi ut-
cák lámpáira emlékeztették, s felébresztették a vágyat, hogy Le-
ningrádba vagy Moszkvába utazzon. Amikor azt látta, hogy az
erdész már kifelé tart, térdig gázolt a vízbe, odanyújtotta a fér -
nak a vödröt, s az megtöltötte ott, ahol mélyebb és tisztább a fo-
lyó.
Ha a közelben turisták voltak, akkor az erdész magára vette az
erdészkabátot, csak úgy ing nélkül, s odament a tábortűzhöz.
Igyekezett az embereket nem ijeszteni, lágyan, udvariasan be-
szélt, közben balra fordította fejét, hogy ne is lássák az arcán hú-
zódó heget.
Visszatérőben meg-megállt, összegyűjtötte a papírt és a min-
denféle korhadékot, elvitte a gödörhöz, melyet minden ta-
vasszal kiásott az útnál, de amelyet rajta kívül senki sem hasz-
nált.
Ha nem volt ideje, vagy nem volt kirándulószezon, s a part
üres volt, a félkarú erdész nem állt meg hosszabb tartózkodásra
a víznél. Megmerítette a vödröt, és sietett haza. Nagyezsda csak
szombatonként jött el, s Olenyka, aki igazán pirinyó kislány, félt
egyedül maradni, ha már sötétedett.
Rugalmas, egyenletessé döngölődött úton haladt át a fent ró-
zsaszínes, de a föld felé egyre sötétedő fenyők között, a fenyők
lábánál áfonyabokrok törtek át a szürke öreg tűrétegen, s gom-
bák is nőttek, eső után különösen gazdagon.
Az erdész nem ette a gombát, nem kedvelte, nem is gombázott
soha. Olenyka viszont szenvedélyes gyűjtögető volt, s hogy örö-
möt okozzon a kislánynak, az erdész megtanulta a gombászást,
meg azt is, hogy hogyan lehet a padláson gombát szárogatni.
Azután Nagyezsdának ajándékozta a gombát, ha eljött hozzájuk.
Olenyka az erdész unokahúga volt. Kislánya sofőr bátyjának,
aki három éve pusztult el. Mindketten, az erdész is, Tyimofej
Fjodorovics, és Nyikolaj, a bátyja erről a vidékről valók voltak.
Tyimofej fél karral tért vissza a háborúból, az erdőben telepe-
dett meg. Nyikolaj sokkal atalabb volt, és nem harcolt a hábo-
rúban.
Tyimofej agglegény maradt, Nyikolaj pedig negyvennyolcban
feleségül vette Nagyezsdát. Békésen éltek az asszonnyal, de Nyi-
kolajt szerencsétlenség érte, s a kórházban meghalt. Az erdész
Nyikolaj haláláig ritkán találkozott a bátyjával meg a családjá-
val, de amikor az öccse halálát követő első nyár elérkezett, az er-
dész éppen a városban járt, felkereste Nagyezsdát, s meghív ta,
hogy kislányával jöjjön az erdőbe pihenni. Tudta, hogy Nagy-
ezsda szűkölködve él. Rokonsága nincsen, kórházban dolgozik,
ápolónőként. Ezért meghívta: utazzon el, s vigye el hozzá a kis-
lányt.
 Ettől kezdve Nagyezsda minden nyáron elvitte Olenykát a
nagybácsijához egy hónapra vagy még többre is, ő maga pedig
szombatonként hozzájuk utazott, kitakarította a házat, felsö-
pörte, felmosta a padlót, s igyekezett hasznossá tenni magát,
mert hiszen Tyimofej nem fogadott el pénzt Olenyka tartásáért.
És az, hogy az asszony a házában szorgoskodott, ahelyett, hogy
pihenne, Tyimofejt bosszantotta is, meg meg is hatotta.
Már augusztus végére járt. Az időjárás elromlott. Az éjszakák
már kezdtek hidegek lenni, és nyirkosak voltak. Úgy áradt a
nedves nyirok mindenütt, mint a sírboltból. A Ribinszkij-ten-
gerből húzódott a hideg pára. A turisták elutaztak. Augusztus
utolsó szombatja volt éppen. Tyimofej azt ígérte, hogy Olenykát
három nap múlva visszaviszi, mert kezdődik az iskola. Most
megy az első osztályba. Ez lesz az utolsó éjszaka, amikor Nagy-
ezsda Tyimofej házában éjszakázik. Egészen tavaszig nem jön.
Az előfordulhat, hogy az erdész felkeresi őket a novemberi ün-
nepeken, de az is lehet, hogy újévig nem is látják egymást.
Nagyezsda az edényt mosogatta. A homokon egy darab mosó-
szappan hevert. Nagyezsda elmosta az ebédről és vacsoráról
összegyűlt bögréket, tányérokat, közben bokáig begázolt a vízbe.
Minden bögrét gondosan kiöblített. Olja fázni kezdett, s elsza-
ladt a bokrok közé, rókagombát keresni. Az erdész a kövön üldö-
gélt, magára kanyarítva erdészkabátját. Nem szándékozott für-
deni, de otthon sem volt mit tennie. Hallgattak.
Nagyezsda a bögréket öblögetve előrehajolt, s az erdész látta
az asszony napbarnított, erős, még igen atal lábát, nagyon ké-
nyelmetlenül érezte magát, hiszen arról nem beszélhet Nagy-
ezsdával, hogy maradjon itt nála – végleg. Könnyebb lett volna a
helyzete, ha Nyikolaj sohasem él, és ezért az erdész kényszerítet-
te magát, hogy ne nézzen Nagyezsdára. A szürke, alkonyodó vi-
zet nézte, az erdő fekete palánkját a szigeten, meg a magányos
tüzecskét ott a túlsó parton. Ezt a tábortüzet nem turisták gyúj-
tották, hanem helybeli halászok.
 Ámde ezen az estén Nagyezsda is feszengett, mintha valamit
várt volna, s amikor az erdész pillantása visszatért hozzá, fel-
egyenesedett, vörös, egyenes szálú hajának kibukkant fürtjét el-
rejtette a pirosbabos fehér kendő alá. A nyár folyamán haja meg-
világosodott, kiszőkült, a bőre megsötétedett, napbarnított ar-
cában foga és szeme fehérje sokkal fehérebbnek tűnt, mint a va-
lóságban. Különösen most ragyogott fehéren. Tyimofej elkapta
tekintetét – Nagyezsda valahogyan nagyon is nyíltan, szívből
nézett rá, úgy, ahogyan nem szabadott volna ránéznie. Hiszen
csúnya fér ő, rokkant, s ráadásul elhunyt férjének a vére, és
ezért sem lett volna szabad így néznie, mert ő, Tyimofej, annyi-
ra kívánta, hogy Nagyezsda maradjon itt vele örökre.
Az asszony felállt, s nézte az erdészt. A fér nem tudta magát
arra kényszeríteni, hogy elkapja tekintetét, hogy ne az asszonyt
nézze. Nagyezsda vékony derekú, hosszú nyakú, kis mellű nő
volt. De a lába az erős, súlyos, a karjai is izmosak, teltek. A szeme
ragyogott az alkonyban – szeme fehérje világoskéknek tűnt. Tyi-
mofej váratlanul válaszolt a pillantására, s az az édes fájdalom,
amely a vállában született, eláradt a keblében, és a torkát szorí-
totta. Fájdalmasan édes várása annak, ami lehetséges, hogy ma
megesik, ez töltötte el testét, lelkét.
Tyimofej nem tudta tekintetét levenni Nagyezsdáról. De mi-
kor az asszony ajka megmozdult, megijedt a szavaktól s a hang-
jától is.
Nagyezsda azonban ezt mondotta:
– Tyima, menj haza, vidd magaddal Olenykát is, egészen
összefagyott. Hamarosan én is jövök.
Tyimofej nyomban felállt, megkönnyebbülve s hálával telve
Nagyezsda iránt, hogy ilyen semmitmondó, de jó és szükséges
szavakat talált.
Hívni kezdte Olját, s elindult hazafelé. Nagyezsda pedig ott
maradt, hogy befejezze a mosogatást.
 2.

Dag kényelmesebben fészkelte be magát a kopott fotelba, a listát

szétterítette az asztalon, s hangosan olvasta, körmével aláhúzva
a sorokat. Egy kicsit hunyorított közben. A látása kezdett romla-
ni, noha ezt önmaga még csak nem is sejtette, vagy helyeseb-
ben, nem engedte meg magának, hogy fel gyeljen rá.
– Hát a tartalék rádió adó-vevőd hol van? Viszed?
– Igen – felelte Pavlis.
– A második sátorponyvát viszed?
– Kezdd elölről. Szato, van fekete cérnád?
– Nem. Kifogyott.
– Vidd a harmadik ponyvát is – folytatta Dag.
– Nem kell.
– És a második generátort összeszedted?
– Itt van. A huszonharmadik pont.
– Helyes. Hány ballonnal viszel?
– Elegendővel.
– Kondenzált tej? Fogkefe?
– Tán természetjáró kirándulásra készítesz fel?
– Vidd el a kompótunkat. Mi megelégszünk…
– Ha kompótra éhezem, majd eljövök hozzátok.
– Nem lesz olyan könnyű hozzánk jönni.
– Tréfálok csak – mondotta Pavlis. – Nem is szándékozom fel-
keresni benneteket.
– Ahogy akarod – zárta a vitát Dag.
A képernyőre nézett. A köteleken és kábelokon úgy mászkál-
tak a robotok, mint a fűszálacskákon a levéltetvek.
– Ma átmész? – kérdezte Dag.
Dag ugyanis nagyon sietett volna haza. Már két napot elvesz-
tegettek, miközben a zsákmányt a szállításra előkészítették. És
még két hét kell a fékezésre, meg a manőverezésre.
 Szato a parancsnoki állásra jött, s jelentette, hogy az űrcsónak
készen áll, megrakottan.
– A lista szerint? – kérdezte Dag.
– A lista szerint. Pavlis odaadta a másolatát.
– Jól van – jelentette ki Dag –, de tedd be a harmadik ponyvát
is.
– Már beraktam – mondotta Szato. – Vannak tartalék ponyvá-
ink. És egyáltalán nincs rájuk szükségünk.
– Ha a te helyedben lennék – szólalt meg Dag – azonnal átköl-
töznék.
– Készen állok – jelentette ki Pavlis. Jól tudta, Dagnak igaza
van. Jobb nyomban áthurcolkodni, s ha valamire mégis szüksé-
ge lesz, akkor nem nehéz utolérnie a hajót, s magával vinni a
szükséges holmit. Alighanem néhány hetet kell majd ezen az
irányítását vesztett hajón töltenie. Egy halott űrhajón, melyet ki
tudja, hogy mikor s miért hagytak magára a gazdái. Amely most
oly céltalanul repül, mint a „Bolygó hollandi”, arra ítélve, hogy
ha nem találkoznak vele véletlenül, akkor évmilliókon át szá-
guld majd a fekete világűrben, amíg valamilyen csillag vagy
bolygó magához nem vonzza, vagy holmi meteorittal összeüt-
közve, szét nem zúzódik.
A Galaktikának az a területe, amelyen át hazatérőben voltak,
üres volt, s a felkutatott utaktól távol helyezkedett el. Ide ritkán
kerültek űrhajók. Éppen ezért egy hajó itt rendkívüli, szinte hi-
hetetlen lelet volt. Egy ép, de kormányzás nélküli, s legénységé-
től elhagyott űrhajó.
Dag kiszámította: ha a zsákmányt vontatóra fogja, akkor az
üzemanyaguk a külső bázisig elég lesz. Természetesen, ha kiha-
jítanak minden terhet, s szinte mindent az űrben hagynak, ami
miatt húsz hónapon át nem láttak egyetlen emberi arcot sem.
Ha csak egymásét nem.
Hármójuk közül egynek át kellett költöznie a zsákmány fedél-
zetére, és tartani kell a kapcsolatot, s vigyázni arra is, hogy ez a
hajó kifogástalanul viselkedjék. Pavlis vállalkozott rá…
– Megyek – mondotta Pavlis. – Felállítom a ponyvát. Kipróbá-
lom a kapcsolatot.
– Óvatosabban, légy óvatos – búcsúzott, hirtelen elérzéke-
nyedve Dag. – Amint a legkisebb…
– A legfontosabb; ne veszítsetek el – felelte Pavlis.
Pavlis egy másodpercre benézett a kajütjébe, körülnézett, nem
feledett-e ott valamit, s egyben el is búcsúzott a szűk, már nem
is lakályos lakóhelyétől, ahol oly sok hónapot töltött el, s amely-
től korábban kell megválnia, mint azt gondolhatta volna. És
ezért hirtelen szentimentális bűntudat fogta el az üres, de az
utolsó csavarig ismerős falak láttán.
Szato fürgén irányította az űrladikot a halott űrhajó fedélzeti
rakodónyílásához. Nem volt nehéz kitalálni, hogy valamikor ott
volt a mentőladik helye. De a mentő űrcsónak hiányzott a helyé-
ről. Csupán valami mechanikus berendezés ködlött a távolban.
Pavlis maga előtt tolva a ponyvákkal és ballonokkal megrakott
batyut, egy széles folyosón eljutott egészen a vezérlőkabinig. El-
határozta, hogy itt megpihen.
Alakja és a méretei alapján ítélve a helyiség lakói kisebb ter-
metűek voltak, mint az emberek, de lehetséges, hogy testeseb-
bek. Az igaz, hogy a kajütben semmiféle olyan bútor sem volt,
amelynek alapján eldönthette volna, hogy a gazdái testi felépí-
tése milyen is lehetett. Lehetséges, hogy ezt nem is kajütnek
használták, hanem raktárnak. A hajót felderíteni csak így futtá-
ban nem tudták. Ezt Pavlisnak kell végrehajtania. Az űrhajó ha-
talmas, s az utazás rajta igazán érdekesnek ígérkezett.
A következő feladata az volt, hogy tábort kell ütnie. Szato segí-
tett felállítani a sátrát. Az átjáró-zsilipet egy ajtónál állították
fel, és ellenőrizték, hogy a sátor kellő gyorsasággal telik-e meg
levegővel. Minden rendben volt. Pavlisnak tehát van olyan ott-
hona, ahol űrruha nélkül is élhet. Az űrruhára a sétáknál, a ku-
tatóutaknál lesz szüksége. Mialatt Pavlis a kajütben szétrako-
dott, Szato a világítást hozta rendbe, s kipróbálta az adó-vevőt.
Azt gondolhatta volna az ember, hogy ő maga szándékozik itt
élni…
A gyorsulás hat órán át tartott. Dagot nyugtalanította a von-
tatókábelek szilárdsága. Vajon kitartanak-e. A gyorsítás befeje-
zése után Pavlis az űrhajó vezérlőasztalához lépett, és nézte ho-
gyan repülnek el mellettük az ezüstös hengerek – a kihajított te-
her –, és hogyan maradnak el lassanként mögöttük, mint az ott
maradt kísérők az állomás peronján. A túlterhelés elviselhető
mértékűvé vált, ezért elhatározta: nekikezd a munkának.
A vezérlőasztal kevés információval szolgált.
Különös látványt nyújtott ez a vezérlőasztal. És az egész vezér-
lőterem, a maga egészében. Alighanem huligánok garázdálkod-
tak itt. Helyesebben nem egyszerűen csak huligánok, nem amo-
lyan közönségesek, hanem amolyan gyermek rádióamatőrök,
akiknek egy drága és bonyolult masinát adtak oda, hadd cincál-
ják szét. No, ezek aztán átalakították detektoros rádióvá, szögek
helyett tranzisztorokat verve be a gépbe, a nyomtatott áramkö-
rökből alátétet fabrikáltak, és az ő szemükben haszontalan plati-
na fóliát úgy ragasztották fel a tetőre, mintha tapéta lenne. Le-
hetséges, hogy ezt az űrhajót korábban teljes automatika vezet-
te. Dag is így találta, amikor első ízben jártak itt. De azután vala-
ki mirnix-dirnix letépte a tetőket meg a burkolatokat, s olyan
áramköröket zárt rövidre, amelyeket nem lett volna szabad
összekötni – mondhatnánk azt is – mindent megtett arra, hogy
egy kronométerből primitív ébresztőórát bütyköljön. Ettől az
élve boncolástól azután sok felesleges, sőt ijesztő tömegű drót-
hurok maradt szanaszét henteregve. A pajkos ckó mindent
szétszórt a padlón, mintha sietett volna a pusztítást előbb befe-
jezni, mielőtt a papa és a mama hazaérne.
A meglepő az volt, hogy sehol sem akadtak székre, karosszék-
re vagy bármire, ami megközelítően is hasonlított volna ilyen
bútorokhoz. Lehetséges, hogy a hajó urai a padlón ültek. Vagy
tán csak gurultak, görögtek, mint a szélűzte ördögszekér? Pavlis
magával hurcolta a felvevőkamerát, és fényképezett mindent,
amit csak tudott. Minden eshetőségre. Ha valami baj történik
vele, akkor a lmek még megmaradhatnak. A sisaklámpája hal-
kan zúgott, és ettől még mélyebbé vált a csönd. Olyan csönd
volt, hogy Pavlis már-már hallucinálni kezdett, hogy léptek ne-
szezését és zörejeket hall. Szinte akaratlanul is lábujjhegyen lép-
kedett volna, nehogy valakit felébresszen. Pedig igazán jól tud-
ta, hogy senkit sem ébreszthet fel, s legszívesebben kikapcsolta
volna a sisakhangszórót, de azután meggondolta magát. Ha a
néma űrhajóban váratlanul mégis zaj ébredne, ha hangok kelet-
keznének, akkor mégiscsak jobb, ha meghallja.
És e miatt az elképzelhetetlen lehetőség miatt kezdte nagyon
kényelmetlenül érezni magát, elfogta a félsz. Pavlis egy nagyon
buta mozdulaton kapta magát – a tenyerét a plazmavető marko-
latára tette.
– Atavizmus – szólalt meg.
Kiderült, hogy hangosan beszélt, mivel a sisakhangszóróban
nyomban felcsendült Dag hangja.
– Miről beszélsz?
– Megszoktam, hogy mindig együtt voltunk – magyarázta
Pavlis. – Nagyon barátságtalan hely ez.
Pavlis valahogy kívülről látta most magát: kicsiny emberke,
ragyogó űrruhában, egy hatalmas konzervdobozban, amely tel-
ve van korhadó mocsokkal. Parányi bogárka, semmi több.
A folyosó, mely a kajütje mellett haladt el, egy üres kerek he-
lyiségben végződött. Pavlis eltaszította magát a nyílástól, és két
ugrással átszáguldott a termen. Mögötte ugyanolyan folyosó
kezdődött. A falai és a padlózata monotonan kéklett, egy kicsit
kifakult kék, mintha napszívott lett volna. A sisakfényszóró su-
gara fénytócsává terült szét, a falak pedig visszatükrözték. A fo-
lyosó előrefelé elhajlott. Pavlis felrajzolta a tervrajzába. A hajó
tervrajza eddig még csak egy hatalmas ellipszist képviselt. Az
elülső részén volt a fedélzeti rakodónyílás, az elrepült űrcsónak
vagy mentőrakéták hangára, a vezérlőpult, a folyosó, amely a
vezérlőasztalt, illetve a kajütöt összekötötte a kerek teremmel,
és még három folyosó, amelyek ugyancsak a vezérlőből indultak
ki. Már azt is tudta, hogy hol vannak a hajtóművek, noha még
nem jegyezte rá a tervrajzra őket. Elég ideje lesz, hogy szépen,
komótosan megnézzen mindent.
Száz lépés után a folyosó egy félig nyitott fedélzeti nyíláshoz
ért. A nyílásnál valami lapos fehér dolog hevert. Pavlis lassan
közeledett a fehérlő valami felé. Fejét lehajtotta, hogy jobban
megvilágítsa. Kiderült, hogy közönséges rongy. Fehér rongy,
amely az űr hidegében törékennyé vált. Pavlis felemelte lábát,
hogy átlépje, de alighanem nem elég ügyesen, s véletlenül meg-
érintette, a rongy nyomban elporlott.
– Kár – fakadt ki az űrhajósból.
– Mi történt? – nyugtalankodott Dag.
– Foglalkozzatok a saját dolgaitokkal – mondotta Pavlis. – Kü-
lönben nyomban elkapcsolódok.
– Csak merd megpróbálni. Azonnal érted repülök. Meg ne fe-
ledkezz a tervről.
– Nem feledkezem meg – mondotta Pavlis, feljegyezve a tervre
a nyílást.
A nyílás mögött a folyosó kiszélesedett, és két ága két irány-
ban futott szét. De Pavlis még nem is kezdte felvázolni őket. A
központit, a legszélesebb utat választotta ki. Az újabb nyíláshoz
vezette őt, ez azonban teljesen zárt volt.
– Na, mára már elég – jegyezte meg Pavlis.
Dag hallgatott.
– Miért hallgatsz? – kérdezte Pavlis.
– Nem akarom zavarni a magaddal való eszmecserédet.
– Köszönöm. Egy zárt nyílásig jutottam.
– Ne siess a kinyitásával – gyelmeztette Dag.
 Pavlis megvilágította a falat a nyílás körül. Egy kiugró négy-
szöget vett észre, s elhúzta fölötte a kesztyűjét.
A nyílászáró könnyedén elhúzódott, Pavlis pedig a falhoz la-
pult. De semmi sem történt.
Hirtelen úgy érezte, hogy valaki mögötte álldogál. Pavlis sar-
kon fordult, a fénysugárral végigpásztázta a folyosót. Üres. Be-
csapták az idegei. Semmit sem szólt Dagnak, és átlépte a küszö-
böt.
Egy tágas kamrában találta magát. A falak mentén polcok, né-
hányon ládák álltak. Az egyikbe belepillantott. A ládát harma-
dáig por töltötte meg. Hogy mi lehetett benne korábban, azt le-
hetetlen kitalálni.
A fényszóró sugara a kamra távoli sarkában, még egy fehér
rongydarabot kapott el. Pavlis elhatározta, hogy nem közelíti
meg. Előbb felfegyverkezik a konzerválóval, a Földön biztosan
érdekes lesz annak a kiderítése, hogy miből is készítették. De
miközben elfordította a fényszóró sugarát, úgy rémlett, hogy
erre a rongyra valamit írtak. Lehet, hogy csak hallucinált. Egy
lépést tett a rongy felé. A fekete felírás világosan látszott. Pavlis
lehajolt. Leguggolt.
„Nagyezsdának hívnak” – írták a rongyra. Oroszul.
Pavlis elvesztette egyensúlyát, keze megérintette a rongyot. A
rongy szétporladt. Eltűnt. S eltűnt az írás is.
– Nagyezsdának hívnak – motyogta Pavlis.
– Mi? – kérdezte Dag.
– Az állt írva itt: „Nagyezsdának hívnak” – jelentette Pavlis. –
Igen, de hol? Már nincsen felírva – nyögte Pavlis. – Megérintet-
tem, és eltűnt.
– Szlava – kezdte Dag nagy nyugalmat erőltetve magára. –
Nyugodj meg.
– Teljesen nyugodt vagyok. – jelentette ki Pavlis.

3.
Eddig a pillanatig az űrhajó Pavlis számára nem volt más, csak
fantom, amelynek realitása feltételes, mintha játékszabályok-
ban lenne csak megadva. És még a terv rajzolása közben is, amit
arra rugalmas műanyag lapra rögzített, amit a bal csuklójára
erősítve hordott magával – a folyosók és nyílások hálózatát fel-
vázolva sem lépett ki ennek a feltételességnek a kereteiből. Úgy
érezte magát, mintha értelemmel bíró laboratóriumi egér lenne,
amelyet bezártak egy laboratóriumi labirintusba. De az egérrel
ellentétben az igazi Pavlis jól tudta, hogy ez a labirintus véges,
és meghatározott módon mozog a térben, közeledve a Naprend-
szerhez.
Ámde ez az elporlott rongy megsértette a játékszabályokat, hi-
szen sehogyan, semmilyen, semmiféle mesebeli módon sem le-
hetett itt, és azért az egyetlen értelmes következtetés csak az le-
hetett: nem is létezett. Ez volt Dag véleménye is. És így döntött
volna maga Pavlis is, ha Dag helyében lett volna. De Pavlis nem
cserélhetett helyet Daggal.
– Éppen Nagyezsdának? – kérdezte Dag.
– Igen – felelte Pavlis.
– Vedd észbe Szlava – szólalt meg újra Dag. – Hiszen ziológus
vagy. Te tudod. Jobb lenne, ha felváltanának? Vagy hagyjuk el-
lenőrzés nélkül ezt a hajót?
– Minden rendben van – magyarázta Pavlis. – Ne nyugtalan-
kodj. Megyek a konzerválóért.
– Minek?
– Ha még egy felirat kerülne elém, azt megőrizném a számod-
ra.
Megtéve a kis utat a kajütjéig, kivette a konzerválót a ládájából
a mindenféle apróság közül, amiket az akkurátus Szato gondo-
san becsomagolt. Egész idő alatt arra törekedett, hogy emlékébe
idézze a rongyot vagy papírszeletet a felirattal. De a felirat nem
engedelmeskedett, sehogyan sem. Mint a szeretett asszony
képe: gyötröd magad, hogy emlékezetedbe idézd, de az emléke-
zet csak távoli, kicsiny, sehogy sem kielégítő részleteket hoz eléd
– a füle fölötti hajfürtöcskét, a homlokán a ráncocskát. Arra az
időre, amikor Pavlis visszatért a kamrába, ahol várta (bár már
rettegni kezdett, hogy eltűnt) a maréknyi fehér por, a feliratban
való bizalma kezdett meginogni. Értelme igyekezett elhatárolni
magát és őt is a csodáktól.
– Mit csinálsz? – kérdezte Dag.
– Átjáró nyílást keresek – jelentette Pavlis, hogy továbbmehes-
sek.
– De hogyan volt írva? – kérdezte Dag.
– Oroszul.
– Milyen írással? Milyen betűkkel?
– Betűkkel? Nagy, nyomtatott betűkkel.
Megtalálta a nyílást. A nyílás könnyedén feltárult. Ez különös
helyiség volt. Különböző alakú és nagyságú részlegekre osztot-
ták válaszfalakkal. Egyesek üvegezettek voltak, másokat vékony
háló választott el a folyosótól. A folyosó közepén egy félgömb
állt, magas, jól megtermett teknősre emlékeztető. Átmérőben
hatvan centis. Pavlis megérintette, s a félgömb meghökkentő
könnyedséggel tovagördült a fal mentén, mintha jól olajozott
görgőkön mozogna. A falba ütközve megállt. A fényszóró sugara
zugokat és mélyedéseket emelt ki a sötétből. De mind üresek
voltak. Az egyikben kőhalom hevert, a másikban fatöredék. De
amikor jobban megnézte az ember, akkor a maradványok holmi
hatalmas rovar maradványainak tűntek. Pavlis lassan haladt
előre, s percenként jelentette az űrhajónak, hogy hol tart.
– Gondold csak meg, micsoda fura tréfa. – Lehetséges, hogy a
hajót negyven éve hagyták el.
– Lehet, hogy harminc?
– De lehet, hogy ötven. A számítógép, a gépagyunk előzetes
összegezést adott.
– Kár az igyekvésért – jegyezte meg Pavlis. – Hiszen még har-
minc éve nem tudtunk kilépni Naprendszerünk határai közül.
 – Tudom – válaszolta Dag. – De még ellenőrzöm. Ha csak nem
hallucináltál.
Nem volt mit felülbírálni, és nem volt ok a miértre. Annál is
inkább nem volt, mert tudták – a talált űrhajó nem a Nap rend-
szeréből indult ki. Végső soron is, sok éven át közeledett felé. De
korábban távolodnia kellett. Negyven, ötven éve pedig az embe-
rek éppencsak magukévá tették a Marsot, s kiszálltak a Plutóra.
És ott, a Plutó után, ugyanolyan ismeretlen világ nyúlt előttük
el, mint az ókoriaknak meg a középkoriaknak a tengeren túli vi-
lág. És ebben az ismeretlen világűrben senki sem tudhatott be-
szélni vagy írni oroszul…
Pavlis átkapaszkodott a következő szintre, s azon volt, hogy
kiismerje magát a folyosók, nyílások, kamrák labirintusában.
Félórával később megszólalt:
– Zsibárusok voltak, igazi ócskások.
– És mi van Nagyezsdával?
– Még semmi.
Lehetséges, hogy egyszerűen elment a nyomai mellett, észre
sem véve őket. Ha az ember a szabványos légikikötőket és a
nagyvárosokat elkerülve halad, még a Földön is elveszti annak
lehetőségét, hogy helyesen mérje fel a talált dolgok és jelenségek
igazi értelmét. És még kevésbé tudta megérteni azoknak a tár-
gyaknak értelmét, amit az idegen hajóban talált. A félgömbök,
amelyek könnyedén elgördülnek a láb elől, s a mélyedések, töm-
ve megfejthetetlen értelmű dolgokkal és eszközökkel, az össze-
fonódó vezetékek és csövek, a rikító foltok a falon és rács a
mennyezeten, mozgópadlós részlegek, és félig áttetsző, szakadó
hártyákkal telt tárgyak. Pavlis még most sem tudta megállapíta-
ni, hogy milyenek is lehettek az űrhajó gazdái – mivel váratlanul
olyan helyiségbe jutott, amelyet csak óriások lakhattak, másutt
meg olyan kamrácskák elé került, amelyeket gnómok számára
építhettek, majd egy befagyott medencéhez ért, és úgy tűnt szá-
mára, hogy a szennyes jégbe egy hosszúkás test fagyhatott be.
Azután egy tágas terembe került, amelynek hátsó falát egy meg-
vakult képernyőkkel telerakott gép képezte. A gombsorai a pad-
lótól egészen a mennyezetig értek, vagy öt méter magasságig.
A környező világnak ez az illogikus volta, következetlensége
felingerelte, mivel még csak közelítőleg sem volt képes felépíte-
ni egy munkahipotézist, hogy a tényeket ahhoz kapcsolja, pedig
a labirintusban való bolyongásban kifáradt agya ezt követelte
volna.
A ritkás (a drótok között akár át is mászhatott volna) rács mö-
gött fekete, kiszáradt tömeg hevert, a hideg űr szárította ki. A
legvalószínűbb, hogy valamikor élőlény volt, olyan nagy, mint
egy elefánt. Tán az űrhajósok egyike? De a rács elzárta a folyosó-
tól. A hajó gazdája aligha érezhette szükségét, hogy rács mögé
rejtőzzék. Egy pillanatra felmerült agyában egy verzió, amely
tán regényesnek is mondható: ezt az űrhajóst elítélték. Börtönbe
vetették. És amikor sietőssé vált a hajó elhagyása, elfeledkeztek
róla. Vagy nem akarták magukkal vinni.
Pavlis erről is beszélt Dagnak, de az ellenvetéssel élt:
– A mentőcsónak sokkal kisebb lényekre volt méretezve. Hi-
szen láttad a hangárját.
Dagnak igaza volt.
A fekete tömeg mellett egy üres edény hevert a padlón, kerek,
átmérője 15 centi.
És még egy fél órával később, a következő folyosón, a becsu-
kott, de nem bezárt nyílásfedő mögött Pavlisnak végül sikerült
megtalálnia azt a kajütöt, amelyben Nagyezsda élt.
Nem ment be a kajütbe. Megállt a küszöbén, nézegetve a szür-
ke anyaggal gondosan letakart priccset, a padlóra dobott há-
romszögű fejkendőt, ezt az agyonmosott, avítt, kis pirosbabos
kendőt, a polcra nézett, ahol a csorba fülű bögre állt. És azután
vissza-visszatérve ebbe a szobába, minden alkalommal egyre
több tárgyat talált, amelyek Nagyezsdához tartoztak, és a hajó
más helyiségeiben is megtalálta nyomait. De akkor, az első alka-
lommal, csak a pirosbabos kendőt meg a csorba fülű bögrét vés-
te emlékezetébe. Hiszen ezek sokkal hihetetlenebbek voltak,
mint az ismeretlen gépek és berendezések ezrei.
– Minden rendben – jelentette Pavlis. Bekapcsolta a konzerváló
szórófejét, hogy a kajütben mindent olyan állapotban őrizzen
meg, amilyenben a megjelenése pillanatában voltak.
– Miről van szó? – kérdezte Dag.
– Megtaláltam Nagyezsdát.
– Mit?
– Nem, nem Nagyezsdát. De azt igen, ahol élt.
– Komolyan beszélsz?
– Teljesen komolyan. Halálosan. Itt áll a bögréje, meg itt felej-
tette a fejkendőjét is.
– Tudod – folytatta Dag – képzeld el, hogy kiszállunk a Holdra,
és ott egy lánykát látunk üldögélni. És hímezget, üldögél, s hí-
mezget például.
– Éppen így van – helyeselt Pavlis. – De itt áll a bögréje. Csorba
füllel.
– És hol van Nagyezsda? – kérdezte Szato.
– Nem tudom – mondotta Pavlis. – Már régen nem járt itt.
– És még mi van? – kérdezte Dag. – Mondj valamit. Milyen
volt?
– Szép volt – jelentette ki Szato.
– Természetesen – helyeselt Pavlis. – Nagyon szép.
És ekkor a priccs mögött Pavlis egy kis ládát vett észre, amely
telve volt különböző holmikkal. Mintha Nagyezsda útra készü-
lődött volna, és mintha valami arra késztette volna, hogy el-
hagyja a kincseit, s csak úgy üres kézzel induljon el.
Pavlis ezeket a holmikat is beszórta konzerválóval, majd szét-
rakta a priccsen. Volt köztük műanyagból varrt szoknya, vastag
nylonfonallal varrták. Zsák, amelyen a karok és a fej számára
voltak nyílások. Különböző színű, tarka huzalokból font sál vagy
körgallér.
 – Hosszú ideig élt itt – jelentette Pavlis.
A ládácska fenekén egy halom négyszögletes fehér lapocska
hevert, teleírva egyenletes, erősen jobbra dűlő írással. És Pavlis
rákényszerítette magát, hogy addig, amíg nem erősíti meg őket,
ne olvasson el semmit, amíg meg nem győződik arról, hogy a la-
pocskák nem porladnak el az érintésre. Majd csak akkor olvassa
el őket, ha a kajütjébe visszatér, ahol levetheti az űrruhát, lefek-
het a felfújt matracra, a teljes világításra kapcsolt fény mellett.
– Olvasd hangosan – kérte Dag, de Pavlis megtagadta. Nagyon
kimerült. De azt megígérte, hogy a legérdekesebb részeket ok-
vetlenül fennhangon olvassa el. De most előbb maga nézi meg.
Csöndben. És Dag nem kezdett veszekedni.

4.

– „Már két hónapja, hogy megtaláltam ezt a papirost, de seho-

gyan sem tudtam kitalálni, hogy mivel írjak rá. És csak tegnap
jutott eszembe, hogy egészen a közelemben, abban a szobában,
amelyre a butuska vigyáz, gra tra hasonlító köveket láttam. Az
egyiket kihegyeztem. És most már írhatok.” (Pavlis a következő
napon Nagyezsda kabinjának falán megtalálta a hosszú karcosz-
lopokat, és kitalálta, hogy az asszony így tartotta számon az
időt.)
– „Már régen akartam naplót vezetni, mivel reménykedni sze-
retnék abban, hogy valamikor, még ha én nem is élem meg azt
az időt, megtalálnak. Hiszen remény nélkül egyáltalán nem él-
het az ember. Néha még azt is bánom, hogy hitetlen vagyok. Ha
hinnék, akkor reménykedhetnem az Istenben, és azt gondolhat-
nám, hogy ez – csak isteni próbatétel.”
Az írás ezzel végződött a papírszeleten. Pavlis tudta, hogy a
papírlapok sorrendben feküdtek a csomóban, de ez nem jelen-
tette azt, hogy Nagyezsda naponta vezette a naplóját. Néha bi-
zonyára hetek is elmúltak, amíg újra foglalkozott velük.
 – „Ma megint szaladgáltak. Nehezebb lett. Ismét köhögtem. A
levegő azért mégiscsak halott. Az biztos, hogy az ember min-
denhez képes hozzászokni. Még a fogsághoz is. De a legnehezebb
egyedül lenni. Megtanultam, hogy fennhangon beszéljek. Kez-
detben zavart, kényelmetlen érzésem volt, mintha valaki kihall-
gathatna. De most már énekelek is. Azért is fel kell jegyeznem,
ami velem történt, mert hátha – isten ne adja – valaki az én he-
lyembe kerül. Csak ma nagyon nehéz volt nekem, és amikor a
konyhakertbe mentem, annyira kifulladtam útközben, hogy le-
ültem egyenesen a falnál, és félholtan hurcoltak vissza a butus-
kák.”
Két nappal később Pavlis megtalálta azt, amit Nagyezsda
konyhakertnek nevezett. Ez hatalmas hidropóniás helyiség volt.
Holmi fűvészkertféle.
– „Azért írok most, mert úgy sem tudnék sehová kimenni, de a
butusok sem engednének. Bizonyára várhatjuk, hogy a csalá-
dunk megszaporodik. Csak azt nem tudom, hogy én meglátom-
e az újakat…”
A harmadik lapot sokkal apróbb betűkkel írta tele, gondosan.
Nagyezsda takarékoskodott a papírral.
– „Ha valamikor emberek jutnának el ide, akkor tudják meg
rólam a következőket: Az apai és családnevem Szidorova, Nagy-
ezsda Matvejevna. 1923-ban születtem. Születési helyem – Go-
rodiscse falu, Jaroszlavli oblaszt. A középiskolát a falumban vé-
geztem, majd intézetbe akartam menni, de atyám, Matvej Sztye-
panovics meghalt, s anyámnak egyedül túlságosan nehéz lett
volna a kolhozban dolgozni és vezetni a háztartást is. Ezért a
kolhozba mentem, noha nem adtam fel a reményt, hogy majd
továbbképezhetem magam. Amikor húgocskáim: Vera és Valen-
tyina felnőttek, akkor mégiscsak megvalósíthattam álmomat,
és beléptem a Jaroszlavli Orvosi Iskolába, és ezt 1942-ben végez-
tem el. Ekkor behívtak a hadsereghez, s a háborút kórházakban
szolgáltam végig – ápolónőként. A háború befejeződése után
visszatértem Gorodiscsébe, és ugyanebben a minőségben dol-
goztam a helybeli kórházban. 1948-ban mentem férjhez, átköl-
töztünk lakni Kaljazinba, és a következő évben megszületett a
kislányom, Olenyka. Ám férjem, Nyikolaj Ivanov, 1953-ban
meghalt, közlekedési balesetből kifolyólag. Így egyedül marad-
tunk Olenykával.”
A fehér ponyvával bevont kamrácska szögletében a földön
ülve olvasta fel Nagyezsda életrajzát. Nem volt nehéz az írást ol-
vasni. Az asszony gondosan, kerek, erősen jobbra dűlő írással írt,
csupán a gra t porlott el itt-ott, és akkor Pavlis elhajlította a pa-
pírt, hogy a benyomódás alapján, amelyet a gra t hagyott maga
után a papíron, ismerje fel a betűt. Letette a lapot, s óvatosan
felemelte a következőt, abban reménykedve, hogy majd megta-
lálja a folytatást.
– Tehát ötvenháromban már harmincéves volt – jegyezte meg
Szato.
– Olvasd tovább – mondotta Dag.
– Itt másról ír – jegyezte meg Pavlis. – Előbb magamnak olva-
som.
– Olvasd fel azonnal. – Dag megharagudott. S Pavlis ekkor arra
gondolt, hogy milyen régen nem irigykedett rá Dag, és hogy
egyáltalán már régen nem irigyelték egymást.
– „Ma újakat hurcoltak ide. Ezeket az alsó emeleten helyezték
el, az üres ketrecek mögé dugták őket. Nem láthattam, hogy az
újoncok hányan is voltak. De véleményem szerint néhányan. A
butuska bezárta az ajtót, s nem engedett ki. Ekkor hirtelen meg-
értettem, hogy irigylem, nagyon irigylem ezeket a szerencsétle-
neket. Igen, irigylem a szerencsétleneket, akiket örökre elszakí-
tottak családjuktól s otthonuktól, s olyan bűnökért vetettek bör-
tönbe, amelyeket el sem követtek. De hiszen sokan vannak. Le-
het, hogy hárman, lehet, hogy öten. Én pedig magányos vagyok.
Az idő itt egyhangúan folyik. Ha nem szoktam volna a munká-
hoz, akkor már biztosan régen meghaltam volna. És hány éve él-
hetek itt? Úgy hiszem, hogy már a negyedik fut. Ellenőriznem
kellene, meg kellene számlálni a karcolásokat. Csak attól félek,
hogy elvétem a számlálást. Hiszen nem karcoltam be azt az időt,
amikor beteg voltam, s csak az Olenykára való gondolás ránga-
tott vissza a túlvilágról. De gyerünk a munkával. A butuska ho-
zott nekem fonalat és huzalt. Hiszen azért valamit csak megér-
tenek. Tűt én találtam a harmadik szinten. Bár a butuska igye-
kezett elvenni tőlem. Megijedt, szegényke.”
– No? – kérdezte Dag.
– Mindent azért mégsem tudok elolvasni – válaszolta Pavlis. –
Várjatok. Itt mintha a folytatása lenne.
– „Majd összerakom a lapokat rendben. Úgy érzem, hogy vala-
ki elolvassa őket. Én már nem leszek, a poraim szétszóródnak a
csillagok között, de a papír az megéli ezt. Nagyon kérlek, aki
majd elolvasod az írásomat: keresd meg a lánykámat, Olgát. Le-
het, hogy már felnőtt. Mondd el neki, hogy mi is történt az any-
jával. És bár a síromat sem tudja megkeresni majd, mégis
könnyít a lelkemen, ha arra gondolok, hogy így lesz. Ha valaki
azt mondotta volna nekem, hogy ily borzalmas börtönbe kerü-
lök, s úgy fogok élni, hogy mindig arra gondolok: már régen
nem leszek, amikor elolvassák, amit írtam, biztosan meghaltam
volna rémületemben. De hiszen élek. Nagyon reménykedem ab-
ban, hogy Tyimofej nem gondolja azt, hogy a nyakán hagytam a
kislányt, magam pedig elindultam könnyű élet keresésére.
Nem, az a legbiztosabb, hogy arra gondolnak: átkutatják az
egész csatornát, hátha belefulladtam. Az az este életem végéig
ott áll lelki szemeim előtt, hiszen az rendkívüli volt. Egyáltalán
nem a szerencsétlenség miatt volt az, hanem éppen ellenkező-
leg. Akkor valaminek meg kellett volna változnia az életem-
ben… És meg is változott az életem, csak egészen másként.”
– Nem – mondotta Pavlis, lerakva a lapot. – Itt személyes köz-
lés van.
– Hogyhogy személyes?
 – Itt egy Tyimofejről ír. Nem tudjuk, hogy ki volt az a Tyimo-
fej. Valami ismerőse. Lehet, hogy a kórházból. Várjatok. Tovább
keresek.
– Hogy tudod elítélni!? – kiáltott fel Dag. – Biztosan elfutottál
siettedben valami fontos mellett.
– Fontosat nem engedtem el – felelte Pavlis. – Ezek az írások
sok évvel ezelőttiek. Nem tudjuk megkeresni Nagyezsdát, nem
menthetjük meg. Ugyanilyen sikerrel olvashatnánk ékírásos
szöveget. A különbség nem elvi.
– „Nyikolaj halála után teljesen magamra maradtam Olenyká-
val. Ha a nővéreimet nem számítom. De ők távol éltek, és meg-
volt a saját családjuk, megvoltak a gondjaik is. Nem éltünk vala-
mi gazdagságban. A kórházban dolgoztam, s 1956 tavaszán ki-
neveztek főnővérnek. Olenykának iskolába kellett indulnia, az
első osztályba. Többen is tettek házassági ajánlatot. Köztük a
kórházunk egyik orvosa, jóságos, de idős ember. Nem fogadtam
el a javaslatát, mivel arra gondoltam, hogy az ifjúságom már
akárhogyan is, de elmúlt. Nekünk így kettesben Olenykával – jó.
Segített nekem Nyikolaj vére, Tyimofej Ivanov, hadirokkant,
aki egy, a városhoz közeli erdőben dolgozott erdészként. A sze-
rencsétlenségem 1956 augusztusának végén történt. Nem em-
lékszem, hogy hányadikán, de arra igen, hogy mi történt ezen a
szombat estén… A körülmények a következők voltak: a kór-
házunkban igen sok munka akadt, mivel a nyári szabadságolá-
sok ideje volt, és én más munkatársakat helyettesítettem.
Olenykát, szerencsére, mint mindig, magához fogadta nyárra
Tyimofej. Szombatonként autóbusszal utaztam hozzájuk, s on-
nan gyalogosan mentem a házig, és nagyon jól kipihentem ma-
gam, ha szabad vasárnapom akadt. A háza a Volga közelében
van, egy fenyvesben.”
Pavlis elhallgatott.
– No, és tovább? – kérdezte Dag.
– Várjatok, keresem a lapot.
 – „Arra törekszem, hogy leírjam, mi történt tovább, minden
részletében, mivel mint kórházi dolgozó megértem, hogy mi-
lyen nagy jelentősége van a helyes diagnózisnak, és lehet, hogy
ezek a részletek valakinek még segítségére lesznek. Lehetséges,
hogy a feljegyzésem majd valaki szakértőnek kerül a kezébe, és
segít megfejteni számára más hasonló eseteket, ha ilyenek elő-
fordulnának. Azon az estén Tyimofej és Olenyka elkísértek a fo-
lyóhoz, hogy elmosogassak. Azon a helyen az út, amely a háztól
a Volgához vezet, egészen a vízhez fut ki. Tyimofej meg akart
várni, de én féltem, hogy Olenykának hűvös lesz, mivel az este
nem volt meleg, és arra kértem, térjen haza, én pedig majd gyor-
san utánuk megyek. Még egyáltalán nem volt sötét, s három-
négy perccel azután, hogy a rokonaim eltávoztak, csöndes züm-
mögést hallottam. Eleinte meg sem ijedtem, mivel arra gondol-
tam, hogy valahol távol motorcsónak fut a Volgán. De azután
kellemetlen érzés fogott el, mintha valami rosszat éreznék. A fo-
lyóra néztem, és semmiféle motorcsónakot nem láttam…”
Pavlis megtalálta a következő lapot.
– „…de azt pillantottam meg, hogy alig valamivel a fejem fö-
lött egy repülőcsónak közeledik felém, szárny nélküli vízalattjá-
róra hasonlított. Ezüstösnek tűnt. A csónak éppen előttem
ereszkedett le, elvágott az úttól. Nagyon meglepődtem. A hábo-
rú utáni években már sokféle haditechnikai gépet láttam, s elő-
ször arra gondoltam: ez valami újfajta repülőgép, amelyet kény-
szerleszállás esetére dolgoztak ki, ha a motorja felmondaná a
szolgálatot. Ki akartam térni, elrejtőzni a fenyő mögé, hogy ha
felrobbanna, akkor is épen maradjak.
A csónak kibocsátotta acél fogószerkezetét, s butuskák rajzot-
tak ki belőle. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a butuskák;
hogy ezután mi történt, nem tudom, bizonyára elestem…”
– És tovább? – kérdezte Dag, amikor a szünet hosszúra nyú-
lott.
– Nincs tovább – felelte Pavlis.
 – De mégis mi történhetett?
– Nem írja.
– De végül is mit írt, hiszen mindvégig írt?
Pavlis hallgatott. Némán olvasott tovább.
– „Ismerem az utat az alsó szintre. A veteményesből vezet egy
út oda, azt a butuskák nem gyelik. Nagyon szerettem volna lát-
ni az újoncokat. Hiszen minden szomszédom oktalan lény. Nem
értelmes. Ahhoz már hozzászoktam, hogy a sárkányt megláto-
gassam a ketrecében, korábban féltem. Egyszer azonban meg-
néztem, hogy a butuskák mivel etetik, hát csak a veteményes
füvével. Akkor arra gondoltam, hogy biztosan engem sem falna
fel. Lehetséges, hogy sokáig nem mentem volna be hozzá, de
egyszer, ahogy elhaladtam mellette, láttam, hogy beteg. A bu-
tuskák ott nyüzsögtek mellette, kínálták takarmánnyal, valamit
mértek, bökdösték. Az oldalán hevert, és zihálva lélegzett. Ak-
kor odamentem szorosan a rácshoz, és alaposan megnézeget-
tem. Hiszen gyógyító káder vagyok, és az a kötelességem, hogy
enyhítsek a szenvedésen. A butuskáknak nem tudok segélyt
nyújtani – vasból vannak. A sárkányt azonban megvizsgáltam,
bár csak a rácson át. Sebesült volt – biztosan ki akart törni, s a
rácsban megsebezte magát. Az ereje iszonyatos – de ésszel ke-
véssel áldotta meg az Isten. Elfacsarodott a szívem – az élet nem
drága. Arra is gondoltam, hogy már megszokott. Hiszen előbb
került ide, mint én – már ezerszer láthatott. A butuskáknak azt
mondottam, »ne zavarjanak, hanem hozzanak vizet, meleget«.
Természetesen kockázatos volt, amit tettem. Semmiféle anali-
zálást, vizsgálatot nem végezhettem. De a sebei elgennyesedtek,
és én legalább kimostam és átkötöttem őket, ahogyan kellett. A
sárkány nem ellenkezett. Sőt, még úgy fordította a testét, hogy
kényelmesebben dolgozhattam.”
A következő lapocska láthatóan a köteg aljáról került ide, mert
gondolatilag nem folytatta az előtte levőket.
 – „Ma, amikor leültem írni, a kezem nem engedelmeskedett. A
madár kirepült. A butuskák üldözték, hajszolták a folyosókon,
és hálóval vadásztak rá. Én is szerettem volna megfogni, mert
féltettem, féltem, hogy összetöri magát, ettől rettegtem. Hiába
igyekeztem. A madár berepült a nagy terembe, és röptében ne-
kivágódott a csőnek, lezuhant. És miután a butuskák a múzeu-
mukba cipelték, felszedtem a tollát, hosszú volt és vékony, akár
az árvalányhaj. Sajnáltam is a madarat, meg irigyeltem is. Íme,
végül is csak talált magában annyi erőt, hogy elpusztuljon, ha
már sehogy sem szabadulhat ki. Még egy évvel ezelőtt ez a példa
eldöntötte volna a sorsomat. De most dolgom van. Nem fecsé-
relhetem el magam hiába. Lehet, hogy a cél, amit kitűztem, nem
reális, de mégiscsak lett célja az életemnek. És akkor olyan za-
vartan, elgondolkodva mentem a butuskák után, ők pedig elfe-
ledték bezárni a múzeumuk ajtaját. Oda nem mentem be – ott
nincs levegő –, de benéztem az üvegezett falon át. Üvegeket, koc-
kákat, edényeket pillantottam meg, a butuskák ezekben őrzik
ama lényeket, amelyek nem tudták elviselni az utazást: forma-
linban vagy valami hasonló konzerválóban. Akárcsak a lenin-
grádi ritkasággyűjteményben látott szörnyek, torzszülöttek,
úgy kuksoltak az elhulltak üvegedényeikben. És akkor megér-
tettem, hogy még néhány év, és engem is beraknak egy üvegbe,
hogy a butuskák vagy inkább a gazdáik megnézegethessenek,
ahelyett, hogy eltemetnének vagy elégetnének. Nagyon elkese-
redtem. Elmeséltem ezt Balynak. Csak összehúzta magát, és tud-
tomra adta, hogy ő is ettől fél. Ülök a papír mellett, és elképze-
lem magamnak, amint ott fekszem bespirituszozva egy üveg-
kádban.”
Később, néhány nappal később, Pavlis megtalálta a múzeumot
is. A kozmikus hideg megfagyasztotta azt a folyadékot, amely-
ben a kiállítási tárgyakat őrizték. Pavlis lassan ment edénytől
edényig, s a nagyobb edények jegét fürkészve nézte. Attól tar-
tott, hogy az egyikben megleli Nagyezsda testét. A fülében pe-
dig ott csengtek Dag és Szato unszoló kérdései, akik egymás sza-
vába vágva kérdezgették: „No mit látsz? Mit látsz?” Pavlis meg-
értette Nagyezsda félelmét, és meg is értette az asszonyt. Bármi-
lyen más vég is jobb, mint ez a formalinfürdő. Az igaz, hogy a
madarat tartó üveget megtalálta – csőrtelen fejű, szivárványló
tollazatú, rövid életű lény, hosszú farkú és hatalmas szemű. És
azt az edényt is megtalálta, amely Baly maradványait őrizte. Az
ő sorsáról a következő lapok adtak hírt.
– „Mindig megakadok elbeszélésemben, hiszen ma sokkal fon-
tosabb történt, mint az előző években. Sehogyan sem tudom le-
írni a kalandjaimat szépen sorjában.
Egy kamrácskában tértem magamhoz. Ott élettelen, homá-
lyos fény vett körül. Nem az a szoba volt, amelyben most élek. A
kamrába kövült rákocskákat szórtak össze. Vagy egy éve hurcol-
ták ide a butuskák azokat. A több mint négy esztendő alatt ti-
zenhatszor álltunk meg, s minden alkalommal nyüzsgő futko-
sás kezdődött. Mindenféle holmikat, sőt élőlényeket is hurcoltak
ebbe a kamrába. Így volt az én esetemben is, azonkívül, hogy
engem odavittek, ott volt az az edény is, amit elmosogattam. Ez
később igazán hasznomra vált, fenyőágak, fű, kövek, különböző
rovarok voltak ott velem együtt. Csak később értettem meg,
hogy azt szerették volna megtudni, hogy mivel etethetnek. De
akkor azt gondoltam, hogy csak véletlen adta gyűjtemény az
egész. Enni pedig nem ettem semmit, nem volt rá kedvem. Ül-
tem, és kopogtattam a falon – a fal szilárd, s egész idő alatt min-
denfelől gépzakatolást hallottam, mintha gőzgép dolgozott vol-
na. És azonkívül rendkívül nagy könnyűséget éreztem. Itt egy-
általán minden sokkal könnyebb, mint a Földön. Valamikor azt
olvastam, hogy a Holdon a nehézségi erő sokkal gyengébb, és ha
valamikor űrutazást teszünk, vagyis a csillagokhoz repülünk,
akkor, ahogy Ciolkovszkij tanította, repülésünk során egyálta-
lán nem nyom majd a testünk semmit, súlytalanok leszünk. Ez a
kicsivé vált nehézségi erő segített ahhoz, hogy gyorsan megért-
sem: már nem vagyok a Földön, hogy elraboltak, elhurcoltak,
mint a kaukázusi foglyot, és sehogyan sem fogom elviselni,
amíg arra a helyre szállítanak, ahová szándékoznak. És nagyon
reménykedem, hogy Földünk lakói, – valamikor ugyancsak
megtanulnak a világűrben repülni. De attól félek, hogy ez nem
egyhamar következik be.”
Pavlis e sorokat fennhangon olvasta. Dag azt mondotta:
– De hiszen csak egyetlen évvel korábban halt meg, mielőtt az
első szputnyik elindult volna.
Szato mindjárt helyesbített is a szavain:
– Akkor is élt, amikor Gagarin repült.
– Lehetséges. De a helyzetén ez nem változtat.
– Ha tudta volna, akkor könnyebben viselte volna el a sorsát –
jegyezte meg Pavlis.
– Nem vagyok biztos benne – jelentette ki Dag. – Akkor azt vár-
ta volna, hogy kiszabadítsák. És nem tudta volna kivárni.
– Nem ez a dolog lényege – mondotta Pavlis. – Nagyon fontos
lett volna számára annak a tudata, hogy mi is képesek vagyunk
erre a teljesítményre.
Aztán folytatta a felolvasást, amíg csak ki nem fáradt.
– „Ételt hoztak nekem, s az ajtóban álltak, nézték, hogy eszem-
e vagy sem. Megkíséreltem, megkóstoltam – különös kása, egy
kissé sós, unalmas eledel. De akkor éhes voltam, s mintha elká-
bítottak volna. Egyre csak a butuskákra néztem, akik az ajtóban
ácsorogtak. Olyanok, mint a teknősök, nagyra nőtt teknősök.
Azt kértem, követeltem, hogy hívják ide a vezetőjüket, a főnö-
köt. Akkor még nem tudtam, hogy a főnökük a Gép – a távoli te-
rem egész fala. De hogy az igazi gazdák milyenek személyesen,
máig sem tudom, hiszen acélgépekkel megrakva indították út-
nak az űrhajót. Majd azon töprengtem: hogyan is jöhettek rá
arra, hogy mi lehet az az élelem, amely nem okoz bennem kárt.
Addig törtem ezen a fejem, amíg a laboratóriumukba nem ke-
rültem, mert akkor megértettem, hogy amíg önkívületi állapot-
ban voltam, vért vettek tőlem, és végrehajtották a szervezetem
teljes analizálását. És megtudták, hogy mire és milyen arányok-
ban van szükségem ahhoz, hogy éhen ne haljak. De azt a fogal-
mat, hogy ízletes, nem ismerik. Már régen nem haragszom a bu-
tuskákra. Ők, akárcsak a katonák, parancsot teljesítenek. Csak
hát a katonák közben gondolkoznak. Ők erre képtelenek. Az első
napokban egyre csak sírtam, zokogtam, könyörögtem, bocsássa-
nak szabadon, s sehogyan sem akartam megérteni, hogy a sza-
badságig repülnöm, egyre csak repülnöm kell. És sosem repül-
hetek el odáig.
…Hirtelen nyugtalankodni kezdtem. Bizonyára amiatt, mert
most már nem vagyok egyedül. Olyan benyomásom támadt,
hogy hamarosan változás következik be. De azt már nem tu-
dom, hogy vajon jó irányú lesz-e ez a változás. De hát rosszabb
már aligha lehet. Ma Olenykáról álmodtam, s álmomban azon
csodálkoztam, hogy nem nőtt, miért olyan parányi, ahogy ott
futkos. Hiszen ideje már, hogy megnőjön, ő pedig csak nevetett.
Akkor nagyon izgatottan ébredtem fel. Vajon nem azt jelenti ez,
hogy Olenyka már nem él? Korábban sohasem hittem az előér-
zetekben. De most egész nap nem találtam a helyem. Azután
meg a következőkről töprengtem: honnan tudtam úgy dönteni,
azt gondolni, hogy helyesen számolom a napokat? De hiszen,
amikor reggel felkelek, meghúzom a rovátkát. És ha nem reggel?
Lehetséges, hogy itt gyakrabban alszom. Vagy ritkábban. Ezt se-
hogy sem tudnám kitalálni. Hiszen itt sohasem változik semmi.
Én azt gondoltam, hogy már biztosan eltelt négy esztendő is, pe-
dig csak kettő. Vagy egy. És az is lehet, hogy ellenkezőleg – öt,
hat, hét esztendő? Vajon Olja most hány éves? És én milyen idős
vagyok? Lehetséges, hogy már öregasszony lettem? Úgy feliz-
gattam magam, hogy odafutottam a tükörhöz. Természetesen
nem tükör ez. Hanem vannak itt kicsit kidomborodó, kerek, te-
levízió-képernyőhöz hasonlító valamik, ezek a tükreim. Néha
zöldes és kékes cikcakkok szaladnak át rajtuk. Más tükröm nem
volt. Sokáig nézegettem a tükörbe. Míg az ott őrködő butuskák
kezdtek jelzéseket küldeni – mi kellene? Csak legyintettem. El-
múltak azok az idők, amikor hóhéroknak, kínzóknak, pribékek-
nek, fasisztáknak neveztem őket. Már nem félek tőlük. Csak a
Géptől félek. A főnöktől. Sokáig nézegettem a tükörbe, egyiktől a
másikhoz menve, és azt kerestem közülük, amelyik a legragyo-
góbb. És egyáltalán semmit se tudtam eldönteni. Úgy tűnik,
hogy én vagyok – az orrom is olyan. A szemem azonban beesett,
s az arcom kékesebbnek tűnt. De minden valószínűség szerint a
tükör miatt ilyen. Az igaz, hogy a szemhéjam táskás. Visszatér-
tem a szobába.”
– Ez rendkívül érdekes – szólalt meg Dag. – Hogy gondolod ezt,
Pavlis?
– Mit?
– Mit gondolsz erről a problémáról? Egy embert néhány esz-
tendeig úgy elszigetelnek, hogy nem tudhat az idő futásáról, ar-
ról, hogy az általa lakott helyiségen kívül hogyan is szalad az
idő. Vajon az élettani ciklusok megváltoznak?
– Most nem ezen töröm a fejem – jegyezte meg Pavlis.
– „Ekkor váratlanul eszembe jutott a kiscica. Egészen elfeled-
tem. De most eszembe jutott. Valahonnan kismacskát hoztak.
Természetesen a Földről. Sírt és nyivákolt. Az első napokban. A
szomszéd kamrácskában nyivákolt, s a butusok sehogyan sem
tudták kitalálni, hogy tejre volna szüksége. Akkor még egészen
félénk voltam, odavezettek hozzá, a kismacskához, azt gondol-
ták, hogy én majd segítek. De én nem tudtam megértetni velük,
hogy mi a tej. És a mesterséges élelmükből valami hiányzott. A
kiscicával három napon át vesződtem. A kását felhígítottam
vízzel, és ebben a gondban még a saját szerencsétlenségemről is
megfeledkeztem. De a kismacska elpusztult. Nyilvánvaló, hogy
az ember többet képes elviselni, mint az állat. Pedig azt mond-
ják, hogy a macskának nyolc élete van. Én azonban élek. Az biz-
tos, hogy a cica is a múzeumukban hever. Pedig most már tud-
nám, hogy mivel tápláljam. Most már ismerem a járást a labora-
tóriumukba. És a butuskák is másként viseltetnek irányomban.
Megszoktak. A sárkány nagyon rosszul van. Látni való, hogy ha-
marosan vége. Tegnap sokáig üldögéltem mellette, újra kimos-
tam a sebeit. Már egészen elgyengült. Egy felfedezést tetteim
vele kapcsolatban. Kiderült: a sárkány valamilyen módon hat a
gondolataimra. Nem úgy, hogy meg is értsem, de amikor fájdal-
mai vannak, azt megérzem. És tudom, hogy örül, ha odamegyek
hozzá. Most sajnálom, hogy korábban nem gyeltem fel rá – fél-
tem. Hiszen lehet, hogy éppen olyan, mint én. Fogoly ő is, akár-
csak jómagam. Csak még sokkal szerencsétlenebb. Ezek alatt az
esztendők alatt egyre ketrecben tartották. Lehetséges, hogy ez a
sárkány – ápolónővér egy kórházban, valamilyen nagyon távoli
planétán. És lehetséges, hogy ez a sárkányasszony ugyancsak a
kislányát ment látogatni, amikor szerencsétlenül járt. És a mi
állatkertünkbe került. És sok esztendőt élt át benne, ketrecbe
zártan. És egyre csak arról akarta meggyőzni a butuskákat, hogy
nem ostobább náluk. És úgy hal meg, hogy ezt nem tudta meg-
értetni velük. Én tehát előbb mosolyogtam, azután sírtam. És itt
ülök, bőgök, pedig mennem kell, várnak.
És mégis, ha a sárkányra gondolok, akkor arra is gondolok,
hogy az én sorsom jobb. Azért mégiscsak van valamilyen sza-
badságom. Kezdettől fogva rendelkeztem vele. Attól az időtől,
amikor a kismacska elpusztult. Sokat gondoltam arra, hogy mi-
ért is történt így, hogy az összes többi foglyok – amennyi csak
van (a többi szintek zárófalát nem léphettem át, mert azokban a
szintekben más a levegő, bizonyára azokban is vannak foglyok)
– mind bezárva üldögélnek. Csak én vagyok az, aki meglehető-
sen szabadon mászkálhatok a levegős szinteken. Vajon miért
döntöttek úgy, hogy én nem hozhatok rájuk veszedelmet. Le-
hetséges, hogy a gazdáik hasonlítanak hozzám. Rám bízták a
macskát is. A veteményesbe is beengedtek, és megmutatták,
hogy hol vannak a magvak. A laboratóriumba is bemehetek. A
butuskák még engedelmeskednek is nekem. Aki a lapokat elol-
vassa majd, az csodálkozni fog azon, hogy mik is ezek a butus-
kák. A vasteknősöket nevezem így. Amint rájöttem, hogy gépek,
hogy nem értik az egyszerű dolgokat, akkor kezdtem butuskák-
nak nevezni őket. Magamban. Ha alaposan belegondolok, az én
életem nem sokkal jobb azokénál, mint akik a ketrecekben és a
kamrákban élnek. Az én börtönöm egyszerűen tágasabb, mint
az övék. Ennyi az egész. A butuskák útján még azon is igyekez-
tem, hogy megmagyarázzam a Gépnek, a főnöknek, hogy igazi
bűntényt követnek el. Elfogtak egy eleven embert, és így tartják
bezárva. Azt akartam megmagyarázni neki, hogy sokkal oko-
sabb lenne a számukra, ha összeköttetésbe lépnének velünk, föl-
diekkel. Később arról is meggyőződtem, hogy itt senki sincs,
csak gépek. A gépeknek azt a parancsot adták – repüljetek át a
világegyetemen, gyűjtsétek össze, ami elétek kerül, és azután
tegyetek jelentést. Csak már igen hosszúra nyúlik a visszaút.
Még reménykedem, hogy megélem a végét, és ha megéltem, a
találkozásunkkor majd mindent elmondok nekik. De lehetséges,
hogy nem is tudják, hogy valahol még az ő bolygójukon kívül is
élnek értelmes emberek?”
Amikor Pavlis befejezte a lapocska felolvasását, megszólalt
Dag:
– Általánosságban meglehetősen logikusan gondolta át.
– Természetes, hogy kutató-, felderítőautomata volt – jegyezte
meg Pavlis. – De egy rejtvény még maradt, ezt Nagyezsda is
megértette.
– Rejtvény? – kérdezte Szato.
– Nekem különösnek tűnik – folytatta Pavlis –, hogy ilyen ha-
talmas űrhajó, amit távoli felderítésre küldtek, semmiféle kap-
csolatban sem állt a bázisával. Nyilván sok esztendeje repült
már. És ez alatt az idő alatt elöregedtek az információk.
– Nem értek veled egyet – mondotta Dag. – Képzeld el azt,
hogy nem is egyetlen ilyen hajó indult el, hanem jó néhány.
Minden egyesnek kijelölték a Galaktika valamelyik szektorát. És
lehetséges, hogy sok esztendőn át repültek. Ez nem fontos. Hi-
szen szerves életet tán csak minden ezredik világban lelhetnek.
És most szállítják az információt. Mit jelenthet száz esztendő
egy olyan civilizáció számára, amely szétküldheti a felderítőit?
Majd a maga idejében megnézik a zsákmányt, és eldöntik: hová
küldjenek expedíciót.
– És mindent összeszednek, ami elébük kerül? – kérdezte Sza-
to, aki nem is rejtegette a hajó gazdáival szemben táplált ellen-
séges érzelmeit.
– De miféle kritériumokkal rendelkezhettek az automaták,
hogy megállapítsák, vajon értelmes lényt fogtak-e el?
– No, Nagyezsdán például ruha volt. Látták a városainkat.
– Nem meggyőző – érvelt Pavlis. – És hol a biztosíték arra,
hogy az értelmes lények X világban nem éppen meztelenek, és
esetleg a háziállataikat öltöztetik fel?
– És annak a reménye, hogy éppen értelmes lényt halásznak
ki, annak az eshetősége olyan kicsiny – tette hozzá Dag –, hogy
ezt egyszerűen elhanyagolhatónak tekintették. Végső soron
igyekeztek minden zsákmányukat életben szállítani haza.
– Üres fecsegés – összegezte Pavlis, felemelve a következő la-
pot. – Még semmit sem tudunk azokról, akik a hajót elindítot-
ták. És nem tudjuk, hogy milyen gondolatok kíséretében tették
ezt. A Galaktikának általunk ismert részében olyan világnak,
mely érre képes, nyoma sincs. Tehát igen távolról jöttek. Csak
azt tudjuk, hogy felkerestek bennünket, és valami ok miatt nem
tértek vissza hazájukba.
– Lehetséges, hogy a történhetők közül éppen ez a legjobb – je-
gyezte meg Dag.
A többiek nagyot hallgattak.
– „Ha majd egyszer lesz időm, akkor írok a börtönben töltött
első éveimről.
 Most már sok minden ködösnek, távolinak tűnik – a rémüle-
tem és az elkeseredésem, s az, hogy hogyan kerestem kijáratot.
Ma arra is gondoltam, hogy beférkőzöm a központjukba, és min-
den gépüket szétzúzom. Próbáljunk csak rendet teremteni. Ez
abban az időben volt, amikor attól féltem, hogy ismét elrepül-
nek hozzánk a Földre, s valami rosszat cselekszenek. De aztán
megértettem, hogy nem bírok meg a hajójukkal. Az már biztos,
hogy száz mérnök sem igazodna ki itt, hogy mi mire való. Most
fontosabb rátérnem azokra az eseményekre, amelyek nem olyan
régen történtek, hónapokkal, hetekkel ezelőtt, már azután, hogy
sikerült szert tennem a papirosra, és nekifogtam a naplóírás-
nak. Az új foglyok, akiket az utolsó alkalommal ejtettek, az én
emeletemre kerültek, biztosan azért, mert ugyanolyan a levegő-
jük, mint a miénk. Kezdetben karanténben tartották, majd a bi-
rodalmam közelében levő kamrákba zárták őket. Elfogott a re-
mény, hogy tán ezek is emberek, vagy legalábbis hasonlítanak
ránk. De amikor megláttam őket – kilestem, amikor a butuskák
élelmet vittek nekik a kamrába – megértettem, hogy ismét ke-
gyetlenül csalódnom kell. Valamikor láttam Jaroszlavlban,
amint trepangot árulnak az áruházban. Akkor azt gondoltam,
hogy micsoda férgek, és hogyan ehetik ezeket az emberek. Más
vevők is hasonlóan reagáltak. Az új állatok azokra a trepangokra
vagy másként tengeri uborkákra hasonlítottak, csak óriás ubor-
kákra. A kamrában ketten voltak. Olyan nagyok termetre, mint
a kutyák, csúszósak, s undorítóak. Zavarba jöttem, s a szobámba
húzódtam. Még a naplóba sem írtam akkor róluk. A következő
napon pedig mindent elmeséltem a sárkányasszonynak, de ő
természetesen semmit sem értett a dologból. Ha nem vártam
volna semmit, ha nem reménykedtem volna semmiben, akkor
könnyebben elviseltem volna ezt a csalódást. Ezeket a trepango-
kat nem engedték ki a kamrából. Hamarosan megtudtam, hogy
öten vannak – kettő a kamrában, három pedig a vasajtó mögött
egy ketrecben. Az élelmüket hamarosan megláttam, mivel a bu-
tusok megszűkítették a veteményesemet, dézsákban valami pe-
nészt kezdtek tenyészteni, amely úgy mozgott-nyüzsgött, mint-
ha eleven lenne, és nagyon kellemetlen bűzt árasztott. Ezt a pe-
nészt hurcolták a tengeri uborkáknak.
…A sárkányasszony ismét rosszabbul lett, a laboratóriumban
kísérleteztem, hogy segíthessek rajta. Milyen szemeket meresz-
tett volna rám Ivan Akimovics, a kórházunkból. Hiszen állandó-
an azt tanácsolta, hogy menjek és tanuljak. Azt mondotta, jó or-
vos lenne belőlem, mert fejlett az intuícióm. De az élet kiszipo-
lyozott, s megmaradtam tanulatlannak, amit most keservesen
bántam. Az igaz, hogy egykor sokszor kellett a laboránsnőt he-
lyettesítenem, s megtanultam az analizálást, meg a műtéti
asszisztenciát is: egy kis kórház – jó iskola. Nekünk, atal egész-
ségügyieknek tanácsolták is, hogy tanuljunk meg mindent. De
hogy éppen itt kamatozzon az én tudásom?”
– Miért hallgatsz? – kérdezte Dag. – Nem hallod?
– Majd mindent elolvasol magad. El akarok jutni a lényeghez –
felelte Pavlis.
– „Noha a tengeri uborkáktól undorodtam, de azt is megértet-
tem, hogy nagyon igazságtalan vagyok hozzájuk. Semmi rosszat
sem tettek ellenem. És annál is inkább igazságtalan az undo-
rom, mivel megszokhattam, hogy olyan csudaszörnyek és torz
alakok között kell élnem, amilyeneket az ember álmában sem
képzel el. Átolvasni a napjaimat – amik végtelenbe nyúló mono-
ton láncocskát alkotnak, borzalmas lesz. De ha az ember arra
gondol, hogy az történik, hogy mindennap megtud valamit, lát,
gondol… Miért ilyen nagy terhet elviselő teremtmény az ember?
És lehetséges az is, hogy valakinek én tűnök borzalmas szörny-
nek. Lehetséges, hogy a sárkányasszonyom is ilyennek lát.
Az már biztos, hogy ezek a tengeri uborkák képesek gondol-
kodni. Akkor jutottam erre a következtetésre, amikor észrevet-
tem, hogy követnek és mozognak, ha elmegyek a ketrecük mel-
lett.
 Egy ízben egy csomó retekkel tértem vissza a veteményesből.
Igaz, hitványka retkek voltak, de azért mégiscsak vitaminforrás-
ként szolgáltak. Az egyik trepang a rácsnál vacakolt. Úgy tűnt,
hogy a zárat igyekszik letörni. De hiszen én is – jutott eszembe –
éppen ezen voltam. Amikor bezárva üldögéltem az első napok-
ban, és azokban a napokban is, amikor bezártak, mert más boly-
gók felé közeledtünk. Gondoltam rá, hogy így teszek, de aztán
mégsem tettem. Hiszen mit is szült volna ez? Akárcsak én, úgy
tesznek ők is. Tehát gondolkoznak? A tengeri uborka pedig,
ahogy meglátott, sziszegett egyet, s elcsúszott a ketrec belsejé-
be. De nem sikerült neki, mivel a közelben volt az egyik butuska
(nem is láttam meg, mert megszoktam, hogy ne vegyem észre
őket), és árammal üttette meg a tengeri uborkát. A trepang
összegörnyedt. Rákiáltottam a butuskára, és indultam tovább,
de most énrám került a sor. Olyan erős áramütéssel büntetett a
butus, hogy elzuhantam, s elszórtam a retket. Nyilván azt akar-
ta értésemre adni, hogy a trepangokhoz semmi közöm sem le-
het. Valahogy feltápászkodtam – az utóbbi időben fájtak az ízü-
leteim – és mentem a szobámba. Akármennyit élek is itt, seho-
gyan sem tudom megszokni azt, hogy a számukra csupán labo-
ratóriumi nyúl vagyok, semmi több. És bármely pillanatban
megölhetnek, aztán a múzeumba, üvegbe dughatnak. És semmi
retorziót sem várhatnak az elkövetett bűntett miatt. Összeszorí-
tottam a fogam, s elkotródtam.
…Aztán kiderült, hogy ez az áramütés még segített is nekem.
A trepangok eleinte azt hitték, hogy a gazdák egyike vagyok. Sőt
engem tekintettek a legfőbb gazdának. És ha a butuska nem
büntetett volna meg a szemük láttára, akkor ellenségüknek szá-
mítottak volna. De így eltelt három nap, s amikor ismét elhalad-
tam mellettük – a sárkányasszonyhoz mentem ugyanis, hogy
kezeljem –, az egyik uborka a rács mellett matatott, s sziszegett.
Nagyon halkan sziszegett. Körülnéztem – butuskát nem láttam.
»Mi a bánatod, kedveském?« – kérdeztem. Ezekben a napokban
már sikerült hozzászoknom a tengeri uborkákhoz is, s nem tűn-
tek olyan szörnyszülötteknek, mint az első napokban. A tengeri
uborka egyre csak sziszegett, csettegett. Akkor értettem meg,
hogy beszél hozzám. »Nem értem« – feleltem neki, és még mo-
solyogni is akartam, de aztán meggondoltam, arra gondoltam,
hogy nem érti meg – lehet, hogy a mosolyomat rémítőbbnek lát-
ná, mint a farkasvicsorítást. Ismét sziszegett. Azt mondom
neki. »Mit akarsz? Nincs nekem szótáram. De ha nem vagy mér-
ges állat, akkor biztosan szót fogunk érteni.« Elhallgatott. Fi-
gyelt. Ekkor egy nagy butuska jött a folyosón, olyan mancsok-
kal, mint a szöcskelábak. Takarító. Noha tudtam, hogy az ilyen
nem ad áramütést, mégis továbbsiettem – nem akartam, hogy a
ketrec előtt lássanak. De visszafelé ismét megálltam, s beszél-
tem hozzájuk. Végre van, akinek kiöntsem a szívem. Azután
arra gondoltam, hogy talán írásban könnyebben megérthet-
nénk egymást. Felírtam egy lapra, hogy Nagyezsda a nevem,
odavittem neki, megmutattam, és eközben fennhangon is meg-
ismételtem, amit odaírtam. És közben féltem, hogy nem értett
meg. Egy nappal később azonban az egyik tengeri uborka össze-
ütközött a butuskákkal. Azt hiszem, sikerült kinyitnia a zárat, és
a folyosón kapták el. A takarítókra akadt, és azok alaposan meg-
nyomták, amint a többi butuskát odahívták, a tengeri uborka
azonban ellenállt. Én is a folyosón voltam, odafutottam, de el-
késtem. Egy magányos kamrába zárták, új zárat csináltak. Lá-
tom – a többi uborkák nyugtalankodnak, izgatottan mászkálnak
a ketreceikben. Akkor megkíséreltem, hogy bejussak abba a
kamrába, amelyben a tengeri uborkát elkülönítették. A butus-
kák nem engedtek be. Árammal nem üttettek, de nem engedtek.
Akkor elhatároztam, hogy makacsabb leszek, mint ők. Álltam az
ajtónál, és csak álltam. Kivártam, hogy az ajtót kinyitják, és ak-
kor benézhetek. A tengeri uborka sebektől borítva feküdt ott.
Akkor bementem a laboratóriumba, és fogtam az orvosi táská-
mat – hiszen nem első ízben kellett itt elsősegélyt nyújtanom.
Amikor a butuska fel akart tartóztatni, megmutattam, hogy mi
van a táskában. A butuska megállt. Már tudtam – akkor tesznek
így, amikor a Géppel tanácskoznak. Vártam. Eltelt egy perc. A
butuska hirtelen oldalt gördült, mintha ezt mondta volna –
menj! Vagy három órát ültem a tengeri uborka mellett. Úgy haj-
szoltam a butusokat, mintha ápolónőim lettek volna. Vizet hoz-
tak és matracot is a trepang részére, de egyet nem tudtam elérni
– hogy még egy trepangot idehozzanak. Pedig az övéi sokkal job-
ban tudták volna, hogy mire van szüksége. És a legmeglepőbb az
volt, hogy azokban a percekben, amikor nem volt a kamrában
butuska, a tengeri uborka megint sziszegni kezdett, és a szisze-
gésből szavakat, ismerős szavakat hallottam ki. »Miért igyek-
szel?« Megértettem, hogy az jutott eszébe, hogyan beszéltem én
velük, és igyekezett utánozni engem. Akkor a sok-sok hónap
után első ízben örvendeztem istenigazában. Hiszen nemcsak
utánzott, hanem tudta is, hogy mit csinál.
…Meglepett, hogy milyen gyorsan megjegyezték a szavaimat,
és noha nehezen ejtették ki – a szájuk csöves, fogatlan –, nagyon
igyekeztek. Ezekben a napokban és hetekben úgy éltem, mintha
álomban élnék. Egy pompás álmot álmodnék. Meglepő változást
gyeltem meg önmagamban. Kiderült, hogy nincs a világon
még egy lény, amely kellemesebb lenne a tengeri uborkánál.
Megértettem, hogy szépek, megtanultam megkülönböztetni
őket, de becsületszavamra, a sziszegésükből és csevegésükből
semmit sem értettem meg. És most sem értem. Tanítottam
őket, ahogyan arra csak lehetőségem nyílt – mellettük elhalad-
tomban néhány szót ejtve, különböző tárgyakat vittem magam-
mal, a ketrecük mellett megálltam, és megmutattam nekik, ők
pedig rögtön megértették azt is, hogy mire valók. Megtanulták a
nevemet, és ahogy megpillantottak (ha nem volt közelünkben
butuska), nyomban sziszegték: »Nasesda, Nasesda!« Akárcsak a
kisgyerekek! Már a veteményesben megtudtam, hogy mit sze-
retnek. És igyekeztem is táplálni őket. Bár az élelmük bűzös – ezt
a szagot sehogyan sem tudtam megszokni. A Gép a tengeri
uborkákkal kapcsolatban szigorú parancsot adott a butuskák-
nak – nem engedhetik ki őket, a szemüket nem vehetik le róluk,
óvni kell őket, de nem szabad megbízni bennük. Így aztán nem
beszélhettem velük nyíltan. Különben engem is gyanúba fogná-
nak. Már az is meghökkentő, hogy mennyi időt éltem itt, s en-
gem a butuskák nem tekintettek veszélyesnek. Egyedül voltam.
De a tengeri uborkákkal együtt már erőt képviseltem én is. És
ezt megéreztem. A tengeri uborkák is ezt mondották, amikor
már megtanultak oroszul. És elkövetkezett az a nap is, amikor
odaléptem a ketrecükhöz, és ezzel fogadtak:
– Nagyezsda, el kell mennünk innen.
– De hová mennénk innen? – kérdeztem. – Az űrhajó isten tud-
ja hová repül. Hogy most hol vagyunk, azt senki sem tudja pon-
tosan. Hát képesek vagyunk az űrhajó irányítására?
És ekkor a Baly nevű trepang azt mondta nekem:
– A hajót tudjuk irányítani. De nem most. Ha sokkal többet tu-
dunk meg róla. És szükségünk van rád.
– Képes lennék én? – kérdeztem.
Akkor mindketten cirpegtek, sziszegtek rám, győzködtek en-
gem. Én akkor csak mosolyogtam. Nem mondhattam nekik,
hogy boldog vagyok. Mindegy – kiszabadulunk-e innen, vagy
nem. Én és a tengeri uborkák – micsoda szövetség! Bárcsak lát-
hatta volna Olja az öreg édesanyját, amint a kék folyosón a be-
zárt ajtók és ketrecek mellett elhalad, és énekel. »Nincs akadály,
ami meggátolhatna minket, sem a tengeren, sem a földön.«”
– Általánosságban szólva, sikerült vele egyetértőkre találnia –
összegezte tömören Pavlis Dag dühös követelésére, hogy olvassa
az egészet; fennhangon. – Értsd meg, hogy tízszer gyorsabban
nézem át csak úgy magamnak ezeket a lapokat.
– No, ezt már… – kezdte volna Dag, de Pavlis már olvasta is a
következő lapot.
 – „Néhány napon át nem írtam. Nem volt időm. Ez nem azt je-
lenti, hogy sokkal elfoglaltabb voltam, mint eddig – egyszerűen
a gondolataim voltak elfoglalva. Még rövidebbre is vágtam mű-
tőkéssel kaszabolva a hajam, sokáig álldogáltam a sötét tükrök
előtt. Amiért a fél életem odaadtam volna – az egy vasaló volt.
De hiszen senki sem lát, hiszen senki sem tudja itt, hogy mi a
vasalás, senki – rajtam kívül – nem tudja, hogy mi is a ruházat.
Istenem, mennyi időt kellett annak kitalálására fordítanom,
hogy miből és mivel varrják. Rosszabb volt a helyzetem, mint
Robinsonnak a lakatlan szigetén. És ahogy ott álltam a sötét tü-
kör előtt, arra gondoltam, hogy sohasem jártam egy divatsza-
lonban. És ha most megjelennék a Földön, mindenki elcsodál-
kozna, hogy honnan jött ez az ősember? Most a számításaim
szerint a Földön a hatvanas évek járják. Mit viselnek az asszo-
nyok? Bár helye válogatja. Moszkvában bizonyára igen sok a di-
vathölgy. Kaljazin azonban – kisváros. Most is elkalandoztam. A
rongyokra gondolok. Nevetséges? Míg Baly, ez a legkedvesebb
tengeri uborkám, azért, hogy jobban megtanulja a nyelvemet,
kockázatot is vállalt. Valamivel súlyos sebet ejtett magán. És a
butuskák engem hívtak segítségül. Már van fogalmuk a »mentő-
szolgálatról«. Balyt szidtam, ahogyan csak kifért belőlem. És
nem vettem gyelembe, hogy milyen jó az emlékezete. És most
minden szitkozódásomat kívülről fújja. Persze nem borzalmas
káromkodások ezek: mulya, fajankó, kis hülye – és más ilyen szi-
dalmak. Ha már szabadon mozoghatok a börtönünkben, akkor
két feladatom van – először is a kamrák és azok között a ketrecek
között, amelyekben a tengeri uborkákat tartják, fenn kell tarta-
nom a kapcsolatot. A második, behatolni a frontvonal mögé, s
megtudni, hogy mi hol van. Így aztán eszembe jutottak a hábo-
rús idők.”
A következő lap rövid volt, sietős írással írva.
– „Dola háromszor küldött a válaszfalon túlra, a nagy terem-
be. Elmeséltem neki, amit ott láttam. Dola a legfőbb, a vezető
köztük. Nyilván úgy döntöttek maguk között, hogy az én segít-
ségem kevés. Balynak kell működésbe lépnie. El kell vezetnem a
válaszfalig. Azután az én rajzommal megy tovább. És én ott ma-
radok a válaszfalnál, várni, hogy ő visszatérjen. Nagyon féltem
Balyt. A butuskák sokkal fürgébbek. Mindjárt indul – ebben az
időben szinte valamennyi butuska más emeleteken tevékenyke-
dik.”
A feljegyzés itt megszakadt. A következő másként volt írva. A
betűk kicsinyek, szigorúak voltak.
– „Megtörtént a szörnyűség. A válaszfalnál álltam, Balyra vár-
tam, és némán számláltam. Arra gondoltam, ha sikerülne
visszatérnie, mielőtt ezerig elszámolok – akkor minden rendben
lesz. De nem sikerült. A lámpák hunyorogtak, felzúgtak – min-
dig így szokott lenni, ha valami rendetlenség van a hajón. Bu-
tuskák szaladtak el mellettem. Igyekeztem bezárni előttük az aj-
tót, és nem engedni tovább őket, de olyan áramütést kaptam,
hogy majdnem elvesztettem az eszméletem. Balyt pedig megöl-
ték. Most a múzeumban van. Sikerült elrejtőznöm a szobámban,
amíg minden elcsendesült. Féltem, hogy bezárnak, de valamiért
nem vettek soha komolyan. Amikor két órával később kimen-
tem a folyosóra, s elvánszorogtam a veteményesbe, mert ideje
volt vitamint adni a sárkánynak, a tengeri uborkák ajtajánál ott
álltak a butuskák. Úgy kellett elosonnom mellettük, hogy ne is
nézzek feléjük. Akkor még nem tudtam, hogy Balyt megölték.
Csak este tudtam néhány szót váltani a tengeri uborkákkal. És
Dola ekkor megmondta, hogy Balyt meggyilkolták. Éjszaka min-
dent újra átéltem, visszaemlékeztem rá, hogy Baly milyen ked-
ves volt, hízelgő, s milyen szép. Nem színlelek, valóban mélyen
átéltem a történteket. És még azt is gondoltam, hogy most min-
dennek vége, minden elveszett – soha többé senki sem hatolhat
be a vezérlőbe. Ma azonban Dola felvilágosított, hogy nem min-
den veszett el. Kiderült, hogy igen nagy távolságból is képesek
kapcsolatot tartani, ha nem is látják egymást, tudnak beszélget-
ni, valamiféle hullámokat felhasználva. És Baly is azért maradt
tovább, hogy a vezérlő fülkének minden részletével megismer-
tesse a főnökét, és hogy elmondja, az ő véleménye szerint mi-
lyen operációt kell végrehajtani. Még magánál a Gépnél is volt.
Bizonyára tudta, hogy el fog pusztulni, és ezért mindent át kel-
lett adnia. És át is adott. A Gép meggyilkolta. De lehet, hogy
nem is gyilkolta meg – hiszen csak gép, de azért mégis elpusz-
tult. A dédapáim vajon hogyan látták volna ezeket a dolgokat –
hiszen jobbágyok és tökéletesen műveletlenek voltak. Úgy vél-
ték, hogy a Föld – a világ közepe. Semmit sem tudtak Giordano
Brunóról vagy Kopernikuszról. És ha ide kerültek volna? De mi a
különbség köztem és dédszüleim között? Én ugyan olvastam az
újságban a világ végtelenségéről, de az életemen ez nem tükrö-
ződött vissza. Akárhogyan is, de én éltem a világ központjában.
És ez a központ Kaljazinben volt, az én Cimmerman utcai laká-
somban. Most pedig kiderült, hogy az én Földem – isten háta
mögötti periféria…”
Dag mondott valamit Pavlisnak, de az nem is hallotta meg.
Bár valami értelmetlent válaszolt, úgy, ahogy az alvó ember felel
annak, aki idő előtt keltegeti.
– „Első ízben fordult elő egész idő alatt, hogy a hideg ébresz-
tett fel. Úgy tűnt nekem, hogy nehéz lélegezni. Aztán elmúlt.
Felmelegedtem. De a trepangok, amikor odamentem hozzájuk,
azt mondották, hogy valami baj van a hajóval. Megkérdeztem,
hogy nem Baly okozott-e valami bajt. Azt felelték – nem. De azt
is mondták, hogy sietnünk kell. Én pedig mindig azt gondoltam,
hogy ez az űrhajó az örökkévalóságra készült. Akárcsak a Nap.
Dola azt mondotta, hogy most már sokat tudnak a hajó beren-
dezéséről. És arról is, hogy a Gép hogyan dolgozik. Azt mondot-
ták, hogy otthon náluk ennél bonyolultabb masina is van. De
nem könnyen tudnak harcolni a Géppel, mert a butuskák őket is
– akárcsak engem – vaktában markolták össze. És nélkülem nem
is tudnak megbirkózni a feladattal. Készen vagyok-e arra, hogy
továbbra is segítsem őket – kérdezték. »Természetesen« – felel-
tem. De nagyon nagy kockázatot veszek magamra, magyarázta
akkor Dola. Ha sikerül a hajót visszafordítaniuk, vagy valami
más módot találnak arra, hogy kiszabaduljanak, akkor elérhetik
a hazájukat. De nekem nem tudnak ebben segítséget adni. »Hát
vajon a hajón nincs a Földre vezető menetrend?« – kérdeztem,
ők pedig azt mondották, hogy nem tudják, hol keressék, és min-
den valószínűség szerint a Gép emlékezetében raktározták el. És
akkor megmagyaráztam nekik az én bölcseletemet. Ha maguk-
kal visznek, készen állok bárhová elmenni, csak innen kiszaba-
duljak. Akkor már szívesebben élek és halok a tengeri uborkák-
nál, mint ebben a börtönben. És ha nem sikerülne kiszabadul-
nom innen, akkor is megnyugodtam, mert segítettem valakik-
nek. Akkor könnyebben halok meg. A trepangok egyetértettek
velem.
A hajón még hidegebbre fordult. Megtapogattam a kis terem-
ben a csöveket. Alig hogy langyosak. Két butuska sürgölődött
mellettük, valamit javítottak. A tengeri uborkákkal megegye-
zésre jutottam, a butuskák viszont egész idő alatt sem mondtak
nekem egyetlen szót sem. És mit is mondhattak volna? Mennem
kell, s egyáltalán nem tudom, hogy visszatérhetek-e az íráshoz,
a jegyzeteimhez. Még szeretnék írni – még csak nem is annak
kedvéért, aki elolvassa e sorokat, hanem saját magamnak. Ha
valaha azt mondták volna nekem, hogy egy börtönben úgy el le-
het tölteni néhány évet, hogy közben nem látsz egyetlen embert
sem, még a börtönőrt sem, akkor azt mondtam volna, hogy ez
bizonyára a halált jelenti. Az ember elállatiasodik, és eszét vesz-
ti. Most pedig kiderült, hogy nem őrültem meg. Elgyötrődtem,
megöregedtem, elvástam, de élek, ép elmével. Most visszatekin-
tek az elmúltakra, és arra gondolok – hiszen majdnem mindig
elfoglaltam magam. Akárcsak az igazi életemben a Földön. Az
már biztos, hogy az életerőm arra támaszkodott, hogy mindig
találtam magamnak munkát, találtam valamit, amiért érdemes
volt élni. Eleinte az a remény volt a támaszom, hogy visszatér-
hetek Olenykához a Földre. De később ez a remény majdnem ki-
hunyt, s akkor kiderült, hogy még itt is hasznos lehetek.”
És az utolsó papírlap. Az üres lapok csomójában volt, Nagyezs-
da felvágott egy köteget, előkészítette az íráshoz, de már nem si-
került teleírnia.
– „Tisztelt Tyimofej Fjodorovics
Fogadja a legmélyebb hálás köszönetemet és hálámat mind-
azért, amit értem és Olga lányomért tett. Hogyan él ottan, nem
bánkódik, és nem emleget néha? Hogyan szolgál az egészsége?
Nekem ön nélkül bizony nagyon bánatos az élet, s arra kérem,
ne gondolja, hogy engem visszariaszt az ön rokkantsága…” Még
két sor volt, de erősen kihúzva. És egy fenyő vagy lucfenyő rajza.
Rosszul, ügyetlenül rajzolt fácska.

5.

Eltelt néhány nap. Pavlis a sátrában aludt, és ott is étkezett,

majd elindult a hajó hosszú folyosóin, mintha munkába menne.
Ritkán vette fel a rádiókapcsolatot, s makacsul hallgatott, ami-
kor Dag morogni kezdett, mivel bajtársai csak szenzációnak, pa-
radox képnek, meglepő képtelenségnek tekintették Nagyezsdát
– az ő számukra csak eset volt, felfedezés, jelenség (és még sok
hasonló kifejezést gondolhatunk ki, amelyek azonban csak kö-
zelítőleg tárják fel az átéltek egész bonyolultságát, amelyet nem
volt mihez hasonlítani).
Ámde Pavlis egész idő alatt Nagyezsda mellett élt. Az ő nyom-
dokain haladt, és a hajót – a folyosóit, a raktárait, a zugait – ép-
pen olyannak látta, mint amilyennek Nagyezsda. Teljesen eltöl-
tötte a fér t a tragikus börtön légköre, amelynek minden való-
színűség szerint nem olyan sorsot szántak, mint amilyent a kal-
jazini kórház nővérének életében betöltött, a borzalmas végze-
tét, amelyet az asszony megérzett, de amivel lelke legmélyén se-
hogyan sem tudott megbékélni.
Most, amikor Nagyezsda naplójának már minden szavát is-
merte, és megfejtette az asszony hajón tett útjainak következe-
tességét, amikor kiderítette útvonalainak értelmét, és munkáit
is felfedezte, s eljutott azokra a helyekre is, amelyekre Nagyezs-
da nem juthatott el, amelyeknek létezéséről még csak nem is ál-
modott, Pavlis most már azt is képes volt megfejteni, hogy mi is
történt később. Nem, nem sejtette, hogy mi is történt, hanem
tudta, határozottan tudta.
A huzalszakadások, a felfordult robot-butuska, a sötét folt a
fehér falon, a vezérlőfülkében talált különös rombolás, a szét-
kapcsolások nyomai a hajó agyában – mindez az utolsó esemé-
nyek lmszerű képévé rakódott össze. Ezeknek az események-
nek Nagyezsda is szereplője volt. És Pavlis nem is kereste a nyo-
mokat, hanem tudta, hogy itt meg itt kell lenniük. És ha nem ta-
lálta meg őket, akkor továbbment a folyosókon, amíg újabb bi-
zonyítékok meg nem erősítették magabiztosságát.
…Nagyezsda nagyon sietve írta az utolsó lapot. Nagyon saj-
nálta, hogy az utolsó hetekben ilyen keveset írt. Sohasem szere-
tett írni. A nővérek még korholták is érte, hogy egyáltalán nem
ír levelet senkinek. És csak most értette meg váratlanul, hogy ha
elrepül a tengeri uborkákkal, akkor az is előfordulhat, hogy a
hajó értelmes lények kezébe kerül, sőt olyanok is eljuthatnak
ide, akik a feljegyzéseit eljuttathatják a Földre. És majd azért át-
kozzák keservesen, hogy nem írta le életét részletesen, napról
napra, hogy nem írta le a trepangokat – noha most már úgy is-
meri őket, mint a legközelebbi rokonait –, sem más lényeket,
akikkel a hajón dolga akadt. Egyesek már régen elpusztultak,
mások a múzeumba kerültek, a harmadik csoportnak pedig
minden bizonnyal az lesz a sorsa, hogy elpusztuljanak, mivel a
trepangoknak sikerült megtudniuk – hiszen sokkal jobban kiis-
merték magukat a technikában, mint Nagyezsda –, hogy a hajó
éppen amiatt nem tért vissza kiindulóbázisára olyan hosszú
időn át, mivel a berendezései meghibásodtak. És ha ez így megy
tovább, akkor amíg csak létezik, száguld a világűrben, egy keve-
set el-eltörve, haldokolva, akárcsak egy ember.
Nagyezsda utolsó napjait állandó sietésben élte. Nagyon sok
munkát kellett végeznie, amelyeknek a jelentőségét nem is min-
dig értette meg, de azt tudta, hogy a trepangok számára nagyon
is világos cél érdekében fontosak és szükségesek. Azt megértet-
te, hogy értelmetlen lenne faggatni őket a céljaikról. Még akkor
sem tudták volna megmagyarázni neki, ha akarták volna. Ezek-
ben az években Nagyezsda megtanulta, hogy még a hajó legke-
vesebb értelemmel megáldott lakóit sem képes megérteni, a
tengeri uborkákról már nem is beszélve. Hiszen mennyi ideig él-
tek együtt a sárkányasszonnyal, hány órát töltött el mellette, de
mégsem tudott meg róla semmit. Vagy azok a gömbök, amelyek
a kockában éltek. Vagy két tucatnyi volt belőlük. Nagyezsdát
meglátva gyakran megváltoztatták a színűket, és hatalmas
gyöngyszemekként hengeregtek a kockában, gurákat alkotva,
meg köröket, mintha jeleket adnának neki, amelyeket azonban
az asszony képtelen volt megérteni. Nagyezsda a tengeri ubor-
káknak beszélt is a gömböcskékről, de azok vagy nyomban elfe-
ledték őket, vagy nem szakítottak időt maguknak arra, hogy
megnézzék őket. Nagyezsda, amikor világossá vált, hogy az uta-
zásuk a végefelé tart, huzalokból zsákot kötött, hogy magukkal
vihesse a gömböket. Azt is tudta, hogy a gömböcskéknek csak
víz kell – és semmi más.
És most, ahogy befejezte az írást, összerakja vagyonkáját, és
már szaladnia is kell kinyitni azt a három ajtót, amelyeket a tre-
pangok felrajzoltak a számára a tervrajzban. Ezeket az ajtókat ők
maguk nem tudják kinyitni, mivel a négyszögek túlságosan is
magasan vannak.
Nagyezsda tudta, hogy azt a csónakot viszik majd magukkal,
amely egykor foglyul ejtette. Ezen repülnek el. De ahhoz, hogy a
tervet végrehajtsák, végképp üzemképtelenné kell tenniük a Gé-
pet. Különben nem juthatnak el a csónakhoz, a Gép egyszerűen
nem engedi ki őket a hajóról. Ehhez a romboláshoz ugyancsak
szükségük volt Nagyezsdára.
Nagyezsda már második éjjel virrasztott. És nemcsak azért,
mert elragadta az izgalom, hanem azért is, mert a tengeri ubor-
kák egyáltalában nem aludtak, s nem tudták megérteni, hogy
miért kell az asszonynak okvetlenül kikapcsolódnia, lefeküdnie.
És csak álomra kellett hajtania a fejét, hogy az agya nyomban lö-
kést kapjon – a tengeri uborkák hívták.
Nagyezsda, amint a lapokat összehajtotta, azon kezdett töp-
rengeni, hogy itt hagyja-e őket. És mi lenne, ha magával vinné a
csónakba, az útra? Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy itt
hagyja az írást, hiszen saját maga mindenkor el tudja mesélni,
hogy mi is történt vele. Míg a hajón nem maradna semmi, ami
róla beszélne.
Újabb lökést érzett az agya. Szaladni kell. Ekkor az jutott eszé-
be, hogy tán sohasem térhet ide vissza. Az olyan lassan, vonta-
tottan haladó idő hirtelen száguldásba kezdett, s előrerohant. És
éppen most kell abbahagynia…
– Az a szándékunk, hogy a hajót visszafordítjuk a mi boly-
gónkhoz – magyarázták a trepangok. – De ez nagyon kockázatos
vállalkozás. Hiszen ehhez az szükséges, hogy a hajó agyát enge-
delmességre kényszerítsük. Ha nem sikerülne, akkor arra törek-
szünk, hogy elrontsuk. Hogy használhatatlanná tegyük. De
azért úgy, hogy a mentőcsónakot birtokunkba vehessük. Ám
abban sem vagyunk biztosak, hogy vajon oda repül-e a hajó,
ahová kell, és abban sem bízunk teljesen, hogy tudjuk-e majd
kormányozni. Éppen ezért lehetséges, hogy halálos veszedelem-
be kerülünk. Ezt meg kell mondanunk neked.
– Megértem – felelte Nagyezsda. – Megjártam a háborút.
Ámde ez a tengeri uborkáknak nem mondott semmit, hiszen
társadalmuk réges-régen elfeledte a háborút.
 A tengeri uborkák nem fecsérelték az időt. Alaposan felkészül-
tek. Furcsa botokat készítettek. Ezekkel, ha a butuskákat csak
megérintették, akkor már ki is kapcsolták őket. Nagyezsdának is
adtak ilyen botot. Neki kellett előremennie, s kinyitnia az ajtó-
kat.
Két tengeri uborka haladt a nyomában. Két másik elsietett,
csúszva, ugrálva. Valahová felfelé tartottak, mert az egyik felső
részlegben ugyancsak voltak egy helyiségben gépek. Ez hasonlí-
tott a hajó parancsnoki hídjához, csak éppen ablaktalan volt.
– Három ajtót kell kinyitnod – ismételték a tengeri uborkák. –
De lehetséges, hogy az utolsó mögött nem lesz levegő. Vagy nem
olyan, mint amilyen a mi részlegünkben van. Ne lépj be azonnal.
Kivárjuk, amíg megtelik levegővel. Világos?
A tengeri uborkák mindenkor nagyon érthetően beszéltek,
mindent megtettek, csakhogy Nagyezsda megértse parancsai-
kat, kéréseiket. Az első ajtó mögött Nagyezsda már járt. Eszébe
jutott, hogy ott széles folyosó halad, s a falai mentén tartalék
butuskák állnak, mint a halottak. A tengeri uborkák elmondot-
ták neki, hogy a butuskák ott töltődnek fel, és ott pihennek.
Hogy mikor, s miért került el ide, Nagyezsda arra nem tudott
visszaemlékezni. De a folyosóra, a mélyedésekben álló halott
butuskákra határozottan és tisztán emlékezett.
– Nem bántanak téged? – kérdezte Dola.
– Ne nyugtalankodj – felelte Nagyezsda.
– Ne kockáztassál semmit! Nélküled nem tudunk kiszabadul-
ni! Ezt jegyezd meg!
– Nagyon jól megértettem. Ne nyugtalankodj.
Nagyezsda tenyerével végigsimította a falban levő négyszö-
get. Az ajtó oldalra húzódott. A folyosóban különös szag uralko-
dott, édes és egyidejűleg égett, üszkös. Minden mélyedésben bu-
tuska ácsorgott.
– Most hosszabb időre kell idejönniük töltésre – magyarázta
Dola, aki mögötte siklott. – Láthattad, hogy a mi részlegünkben
is kevesen vannak.
– Igen, észrevettem – mondotta Nagyezsda. – Csak el ne feled-
jük, hogy a golyócskákat is magunkkal vigyük.
– Golyócskákat?
– Igen, már beszéltem róluk.
– Óvatosabban!
Az egyik butuska fürgén kiugrott a mélyedésből, feléjük gör-
dült, arra törekedve, hogy elvágja útjukat, és lehet, azért, hogy
visszaűzze őket. A butuska sietett felszámolni a rendetlenséget.
– Gyorsabban – sürgette Dola az asszonyt. – Gyorsabban.
Nagyezsda előrerohant, megpróbálta keresztülugrani a butus-
kát, amely a lába elé vetette magát.
De a butuska – hogyan is feledkezhetett meg erről – ugyancsak
felugrott, s áramütéssel büntette. Szerencsére az áramütés nem
volt erős. Biztos, hogy még nem sikerült teljesen feltöltődnie a
robotnak. Nagyezsda térdre bukott, kiejtette kezéből a pálcát.
Fájdalmasan megütötte magát, és fel is sikoltott. A lába már
nem volt a régi, nem olyan jól szolgálta, mint néhány évvel ez-
előtt. Hiszen a technikumban röplabdázott. A „Megyik”-ben ját-
szott. A második helyet foglalták el Jaroszlavlban. Csak hát ez
nagyon régen volt.
A butuskát Dola állította meg, akinek ugyanolyan botja volt,
mint Nagyezsdának, csak sokkal rövidebb.
– Mi van veled? – kérdezte. A tengeri uborkák hangja emóció
nélküli sziszegés, de Nagyezsda az agyával érezte, hogy Dola mi-
lyen izgatott.
– Semmi bajom – nyugtatta Nagyezsda, felemelkedve, s arra
kényszerítve saját magát, hogy elfeledkezzen a fájdalomról. –
Gyerünk tovább.
A következő ajtóig húsz lépést kellett tennie. Még egy butuska
igyekezett kimászni a mélyedésből, de nagyon lassan moccant.
– A Gép már jelzést kapott – jegyezte meg Dola. – Összekötte-
tésben vannak.
 Nagyezsda bicegve szaladt az ajtóhoz, de nem találta a megfe-
lelő helyen a négyzetet.
– Nem tudom, hogy hogyan kell kinyitni.
Hátul csöndes volt minden.
Az asszony körülnézett. Dola mozdulatlanul állt. A második
tengeri uborka egyszerre három butuskával küzdött a pálcájá-
val.
– Gyorsabban – mondta végül Dola.
– Talán van más út? – kérdezte Nagyezsda, érezte, hogy a keze
hogyan kezd merevedni. – Ezt az ajtót nem tudjuk kinyitni.
– Más út nincs – jelentette ki Dola, s a hangja valahonnan lent-
ről, nagyon távolról suttogott, zizegett. Az ajtó masszívan zárt
volt.
És egyre több butuska mászott elő a mélyedésekből, lassan,
bágyadtan mozogtak, úgy tűnt, mintha a tengeri uborkákra egy
hatalmas csorda óriásira nőtt katicabogár had támadt volna.
És ebben a pillanatban az ajtó magától kinyílt. Hirtelen tárult
fel, úgy, hogy Nagyezsda csak éppen félre tudott ugorni, mivel
ösztönösen érezte, hogy az ajtó nem közönségesen, de nem is ok
nélkül tárult fel. Így az a házigazda szalad be a lakásába, aki azt
érzi meg, hogy ott tolvajok garázdálkodnak.
Dolának ugyancsak sikerült elugrania. A tengeri uborkák
néha nagyon fürgén tudnak ugrálni.
Az ajtó mögül olyan butuska robogott be a folyosóra, amilyent
Nagyezsda eddig még sohasem látott. Majdnem olyan magas
volt, mint ő, és inkább gömbre, mint teknősre emlékeztetett.
Három ízelt karja volt, és hangosan, fenyegetően zúgott, mintha
mindazokat halálra akarná rémíteni, akik oda merészkedtek,
ahol nem volt keresnivalójuk.
Valahonnan láng csapott ki, és Nagyezsda közvetlen közelé-
ben repült el a lángnyelv, a folyosót teljesen betöltve, az asszony
érezte égető közelségét, összehunyorította szemét, s nem látta,
hogy Dolának a pálcát felkapva miként sikerült megállítania a
butuskát, és arra kényszeríteni, hogy meredten álljon. Bár már
így is elkésett.
A teknősök, akik a folyosó távoli végében tolongtak, már meg-
sötétültek, mintha elszenesedtek volna, de a második trepang-
nak, aki feltartóztatta őket, nem sikerült elugrálnia, s amikor az
ajtó felpattant, padlón heverő hamuhalmocskává vált.
Mindezt Nagyezsda úgy látta, mintha álmodna, mintha nem
is forogna veszélyben, mintha nem érintette volna a halál. Eszé-
be jutott a feladata, át kell haladnia a második ajtón, hiszen az
ajtó be is záródhatott volna, és akkor minden, amiért Baly s ez a
tengeri uborka elpusztult, értelmetlenné, szükségtelenné vált
volna.
A második ajtó mögött egy kerek terem volt, akárcsak egy
gömb felső fele. Éppen idejében sikerült bejutniuk. Már egy má-
sodik butuska gördült az ajtóhoz. Dola még az előtt ártalmatlan-
ná tette, mielőtt cselekedni tudott volna.
Nagyezsda előtt néhány teljesen egyforma ajtó állt, megfor-
dult, Dolát kereste, hogy mondja meg a trepang főnök, hogy mi-
ként menjenek tovább. Az azonban már előresietett, gyorsan ha-
ladt, mint a megijedt hernyó, hátát magasra emelve, araszolva
csúszott el az ajtó mellett, a másodperc töredékére meg-megáll-
va, mintha azt szimatolná, hogy minek kell az ajtó mögött rej-
tőznie.
– Itt – mondta. – Keresd meg, hogyan jutunk be.
Nagyezsda már mellette állt. Ez az ajtó is zár nélküli volt. És
Nagyezsdát valami butító elkeseredés fogta el. És akkor egysze-
rűen meglökte a kezével az ajtót, és az, mintha csak erre várt
volna, elcsúszott.
A Gép előtt állott. A hajó gazdája előtt, az előtt, aki kiadta a pa-
rancsot, hogy szálljanak le az idegen bolygókra, és gyűjtsenek
össze mindent, amit csak találnak, az előtt, aki a hajón fenntar-
totta a rendet, táplálta, megbüntette s megőrizte foglyait és
zsákmányát.
 Kiderült, hogy a Gép közönséges fal, számtalan ablakocskával
és színes lámpácskával, szürke és kék lemezekkel meg karokkal.
Masina volt, és semmi több. Ez meglepte, meghökkentette
Nagyezsdát. Nem, nem csalódást okozott, hanem meglepetést,
hiszen azok alatt az évek alatt, amiket itt töltött el a hajón, oly
sokszor kísérelte meg, hogy elképzelje magának a hajó gazdáját,
és sok borzalmas vonással ruházta fel. De, hogy az a gép ilyen
jellegtelenül személytelen legyen, az eszébe sem ötlött.
Egy kicsiny butuska, amely valahol fent, a magasban üldögélt
a gépen, lecsúszott, s feléjük görgött. Nagyezsda a pálcájával
akarta eltaszítani, de a pálca Dolánál volt, s az a butuskához
mászva, meg is állította.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Nagyezsda, mélyet lélegezve.
Szoknyája, amelyet a hajón talált viaszosvászonszerű anyagból
varrt, a térdén elszakadt, és összemaszatolódott a vértől – kide-
rült, hogy alaposan beverte a térdét, mikor a butuskán átugrott.
Dola nem válaszolt. Már a Gép előtt állt, és féregfejre emlékez-
tető fejecskéjét tekergetve alaposan megnézte a masinát.
Valami csettent, mintha Dola tekintetétől kapcsolódott volna
be, a termet szaggatott sziszegés töltötte be. Nagyezsda vissza-
hőkölt, de nyomban kitalálta, hogy ez egy másik tengeri uborka
hangja.
– Minden rendben – szólalt meg akkor Dola. – Ültess fel oda.
Meghúzom ezt a kart.
Nagyezsda felültette a magasba, és a trepang valamit mata-
tott a gépen.
– A mieink – jelentette Dola, amikor már ismét a padlón volt,
és elkúszott a Gép mellett –, a mieink a vezérlőben vannak. Ha
minden rendben lesz, akkor majd vezérelni tudjuk a hajót.
Egy fekete körből sziszegés áradt, Dola arra gyelt Ez minden
valószínűség szerint egy beszédközvetítő berendezés volt Dola
megmondta Nagyezsdának, hogy mit kell tennie, ha ő maga
nem tudta elérni ezt vagy azt az emelőt, illetve gombot. Nagy-
ezsda nyomban megértette, hogy most a hajó géptermében van-
nak, s a hajóskapitány a parancsnoki hídról adja ki nekik a pa-
rancsokat: „Kis sebesség, teljes sebesség.” És hamarosan indul-
nak tovább, hazafelé.
Különös, édes fáradtság fogta el. Lába felmondta a szolgálatot.
Leült a padlóra, s azt mondta Dolának:
– Egy kicsit pihenek.
– Jól van – adta meg az engedélyt Dola, továbbra is gyelve,
amit a bajtársai a parancsnoki hídról mondanak.
– Pihenek, s azután majd megint segítek neked.
– A hajót kézivezérlésre akarjuk állítani – jelentette egy idő
után Dola az asszonynak. A trepang hangját nagyon-nagyon tá-
volról hallotta.
Dola ekkor felkiáltott. Nagyezsda még sohasem hallotta, hogy
a tengeri uborkák kiáltottak volna. Valami olyasmi történt, ami
nagyon megijeszthette.
A gépen egymás után hunytak ki a tüzecskék, egyre gyengéb-
ben pislákoltak, mintha búcsút vennének egymástól.
A hangszóróból áradó sziszegés gyenge visítássá változott, és
Dola csak egyes hangokat kiáltott, amelyeknek bár nem lehetett
értelmük, mégis értelmet hordoztak.
– Gyorsan – parancsolta Dola –, a csónakhoz.
Valamivel nem számoltak. A gépben, amely látszatra engedel-
meskedett a fellázadt foglyoknak, maradtak olyan sejtek, ame-
lyek azt a parancsot adták ki, hogy álljon meg, de ne szolgáljon
másokat, idegeneket.
Nagyezsda felállt, érezve, hogy Dola taszigálja, sietteti, de se-
hogyan sem tudott kellően megrémülni. Egész teste továbbra is
kapaszkodott a mentő gondolatban: „Minden befejeződött, min-
den rendben, most már megyünk hazafelé.”
És még akkor is, amikor Dola után szaladva a folyosón elro-
hantak a megégett butusok mellett, és még amikor kiugrottak,
és Dola azt parancsolta neki, hogy cipeljen ennivalót s valamifé-
le súlyos, tengeri aknákra emlékeztető gömbölyű tárgyakat, és
segített is neki, közben továbbra is azzal a gondolattal áltatta
magát, hogy minden rendben lesz. Hiszen legyőzték a gépet.
A csónakhoz vezető fedélzeti nyílásnál Nagyezsda leszórta az
élelmet, és visszafutott, mivel még vizet is kellett hoznia, és
még ilyen gömböket is, amelyekben, mint kiderült, levegő volt.
Dola pedig egyre azon volt, hogy megmagyarázza neki –, de elfe-
ledte a szavakat, és el is tévesztette őket –, hogy a Gép többé nem
termeltet levegőt és meleget, hogy a hajó hamarosan halott lesz,
s ha nem sikerül megrakniuk, induláshoz felkészíteniük a csó-
nakot, akkor semmi sem menti meg őket a pusztulástól.
A két másik tengeri uborka is odarohant hozzájuk a parancs-
noki hídról, készülékeket cipelve. Ezek a csónakban kezdtek dol-
gozni. Szinte észre sem vették Nagyezsdát – mozdulataik idege-
sek, de gyorsak voltak, mintha minden kezük – márpedig kéttu-
catnyi volt belőlük – a saját munkáját végezné.
Hogy meddig tartott ez a rohangálás, ideges kapkodás, azt
Nagyezsda nem tudta volna megmondani, de úgy a tizedik vagy
tizenkettedik fordulóban, amit a veteményes és a csónak között
megtett, hirtelen fázni kezdett, megérezte, hogy a hajóban lé-
nyegesen hidegebb van, s a lélegzés is megnehezedett. Még meg
is lepődött azon, hogy Dola jóslata ilyen gyorsan teljesült. Hi-
szen a hajó még zárt. Nem tudta, hogy az a berendezés, amely
azért nyeli el a levegőt, hogy megtisztítsa és felmelegítse, még
dolgozik, de azok, amelyeknek ezt a tisztult levegőt ismét vissza
kell vezetniük a hajó helyiségeibe, már beszüntették a munkát.
A hajó lassan haldoklik, de néhány berendezése, amelyekről
Nagyezsdának tudomása sem lehetett, még sokáig fog dolgozni,
hónapokig, évekig.
Nagyezsda vissza akart futni a kajütjébe, hogy magához vegye
a holmiját, de Dola azt mondta neki, hogy néhány perc múlva
indulniuk kell. Ekkor úgy határozott, hogy inkább még egy leve-
gős gömböt hoz, mert arra mindnyájuknak szükségük van, míg
szoknya, fejkendő, meg bögre nélkül ellesz valahogy.
Amikor a csónakhoz hurcolta a gömböt, megpillantotta a szí-
nes huzalból kötött zsákot. „Uram isten – gondolta – egészen el-
feledkeztem róluk.” A csónakhoz szaladt, s a bejárati nyílásnál
letette a gömböt.
– Siess vissza – gyelmeztette bentről Dola, a gömböt befelé
görgetve.
– Azonnal – kiáltotta Nagyezsda –, egy perc.
– Nem lehet, semmi esetre – kiáltotta Dola.
De Nagyezsda már a folyosón szaladt, felkapva a zsákot, az
üvegkockához rohant, ahol a gömböcskék várták. De lehet, hogy
nem is várták. Lehet, hogy csak ő gondolta ezt.
A gömböcskék – Nagyezsdát megpillantva –, sugaras csillagot
alkottak, mintha kamillavirágot akarnának utánozni.
– Gyorsan – mondta nekik Nagyezsda. – Mert különben itt ma-
radunk.
Betolta a zsákot, s csodálkozására a gömböcskék engedelme-
sen belegurultak. Még hálás is volt nekik, olyan gyorsan enge-
delmeskedtek.
A zsák nehéz volt, nehezebbnek bizonyult, mint a levegővel
telt gömbök. Nagyezsda magával hurcolta a folyosón, s bár-
mennyire fagyos hideg lett a hajón, melege volt. Egészen kiful-
ladt.
És ha nem lett volna annyira elfoglalva azzal a gondolattal,
hogy miként jut el a csónakig, akkor talán észrevette volna azt a
másik nagy butust, amely nyilván a hajó más részét őrizte, de
megérezve, hogy valami nincs rendben, végiggördült a folyo-
són, keresve a baj okát, illetve okozóját.
Nagyezsda már egészen a csónakig futott, már csak néhány
lépést kellett volna megtennie, amikor a butus, amely ugyan-
csak megpillantotta a csónakot, s lángcsóváját egyenesen a fe-
délzeti nyílásra irányította, hogy mindent, ami abban van, el-
égessen, megpillantotta őket. Nem tudni, hogy mit gondolt, s
hogy egyáltalában gondolt-e valamit, de a sugarat elfordította,
és Nagyezsdának már csak arra maradt lehetősége, hogy a zsá-
kot, a gömböcskékkel elhajítsa.
De ez a pillanat elegendő volt Dolának ahhoz, hogy becsapja a
fedélzeti-nyílászárót. És a butus következő kisülése, már csak a
csónak oldalát szenesítette meg. A butus, kimerítve töltését,
megállt a hamucsomó fölött. Kikapcsolódott. A gömböcskék ki-
szóródtak a zsákból, szétgördültek a padlón.
Dola kinyitotta a nyílást, s nyomban mindent megértett. De
nem tudott tovább várakozni. Lehetséges, ha ember lett volna,
akkor összeszedte volna azt a hamut, ami Nagyezsdából maradt,
és eltemette volna, de a tengeri uborkák nem ismerték ezt a szo-
kást.
Dola becsavarozta a nyílászárót, s a csónak elszakadt a haldok-
ló hajótól, elindult a csillagok felé, amelyek között ott volt az az
egyetlenegy, amely után a tengeri uborkák oly szívszakadva vá-
gyakoztak. És még azt sem tudhatták, hogy vajon sikerül-e elér-
niük…
Pavlis felemelte a padlóról az elszenesedett szövetmaradéko-
kat. Ennyi maradt Nagyezsdából. Azután egy halomba gyűjtötte
a gömböcskéket. A történet tragikus véget ért. Bár gyönge remé-
nye még maradt, hogy tán tévedett, s Nagyezsdának mégiscsak
sikerült elrepülnie a csónakon.
Pavlis felállt, és odalépett a hideg, üres, de mindent, amit csak
megkívántak tőle, végrehajtó robothoz. A robot azóta is így áll a
semmibe célozva, védelmezve a hajót, mindenféle veszedelem-
től.
– Már két órája hallgatsz – szólalt meg Dag. – Nem történt sem-
mi?
– Majd elmesélem – válaszolta Pavlis. – Majd.
Az ablaknál ültek Szofja Petrovnával. Az asszony limonádét
ivott, Pavlis sört. A sör remek volt, barna, s annak tudata, hogy
megihatja, mert a közönséges orvosi felülvizsgálathoz még há-
rom hónap kell, még csak megédesítette ennek a kicsiny, meg-
bocsátható félrelépésnek gyönyörét.
– De hát ön egyáltalán sörözhet? – kérdezte Szofja Petrovna.
– Sörözhetek – válaszolt röviden Pavlis.
Szofja Petrovna hitetlenkedve csóválta a fejét. Abban a szent
meggyőződésben élt eddig, hogy az űrhajósok nem isznak sört
soha. És igaza volt.
Elfordult Pavlistól, s a végtelen földeket nézte, a planetáris gé-
peknek az alkony narancsszíneiben feltűnő furcsa-furcsa árnya-
it.
– Azt hiszem még sokáig… – szólalt meg.
Pavlis Szofja Petrovnát unalmas és szabványos embernek lát-
ta. Az bizonyos, hogy kiválóan tudja a feladatát, orosz nyelvet
oktat a gyerekeknek, de a gyerekek aligha szeretik őt, gondolta
Pavlis, elnézve az asszony éles, tökéletesen szabályos pro lját, és
simára fésült, tarkón összefogott ősz fürtjeit.
– Miért néz engem így? – kérdezte Szofja Petrovna, vissza sem
fordulva.
– Szakmai fogás? – válaszolta kérdezve Pavlis.
– Nem értem önt.
– A tanítónak látnia kell, hogy mi történik az osztályban, még
azt is, ami a háta mögött történik.
Szofja Petrovna elmosolyodott, de csak az ajka mosolygott.
– Én pedig arra gondoltam, hogy hasonlóságot keresett köz-
tünk.
Pavlis nem válaszolt. Valóban hasonlóságot keresett, de ezt
nem akarta bevallani. A szomszéd asztalt kék kezeslábasban pa-
rádézó gyakornokok zajos kompániája foglalta el. Tulajdonkép-
pen már a hangárban levethették volna a munkaruhát, de a nö-
vendékek szerettek benne járni. Még nem tudták megszokni
sem a kezeslábast sem a bolygószolgálat arany címerével ékes
egyensapkát.
– Egy keveset késnek – jegyezte meg Szofja Petrovna.
– Nem! – Pavlis az órájára nézett. – De hiszen tanácsoltam ön-
nek, hogy várjon otthon.
– Nem éreztem magam jól otthon. Úgy éreztem, hogy valaki
bejön, s megkérdi: „De hát miért nem utazott el?”
Szofja Petrovna nagyon szabatosan, egy kissé irodalmiaskodó-
an beszélt, mintha egész idő alatt mondatokat írna le gondolat-
ban, és azután piros ceruzával ki is javítaná őket azon nyomban,
ahogy megszülettek.
– Ezekben az években – folytatta, felemelve a limonádés kely-
het, és az üveg oldalán felfutó buborékokat nézte – ezt a napot
várva éltem. Ez különösnek tűnhet, hiszen úgy igyekeztem,
hogy az engem eltöltő türelmetlenség egyáltalán ne látsszon
meg rajtam. Vártam, mikor fejtik meg annak a hajónak emléke-
zetblokkjait. Kivártam azt a napot, amikor majd elindítják az ex-
pedíciót azoknak a lényeknek a bolygójára, akiket a nagyanyám
tengeri uborkáknak, trepangoknak nevezett. Vártam a visszaté-
rését, és íme kivártam.
– Különös – mondta Pavlis.
– Tudom, hogy ön mennyire csalódott első találkozásunkkor,
amikor nem mutattam azt az érzelmi vihart, amire várt. De hát
mit tehettem volna? Hiszen a nagyanyámat csak néhány ama-
tőr kép alapján tudtam elképzelni, a mama elbeszélései nyomán,
és annak a négy érdeméremnek, kitüntetésnek alapján, amelye-
ket akkor kapott, amikor még ápolónőként szolgált a fronton. A
nagyanyám számomra csak elvont kép maradt. Absztrakció. Az
anyám már meghalt. Márpedig ő volt az utolsó ember, akinek e
két szó „Nagyezsda Szidorova” többet jelentett, mint egy amatőr
fénykép, hanem visszaemlékezést is adott volna a nagymama
kezéről, szeméről és szavairól. Majdnem száz esztendő választ el
bennünket attól a naptól, hogy a nagyanyám eltűnt… Csak ak-
kor éreztem meg, hogy kapcsolatban vagyok vele, csak akkor,
amikor ön már eltávozott. Nem, ebben nem az újságok és a fo-
lyóiratok a bűnösek, akik cikkeket írtak arról az emberről, aki el-
sőnek találkozott a világűrrel. A nagyanyám naplójában kell az
okot keresni. Az ő türelmével és magányosságával kezdtem mér-
ni a saját tetteimet. Pavlis, helyeslése jeléül, bólintott.
– Nem vagyok olyan érzéketlen ember, amilyennek ön, atal-
ember, feltételez – mondotta váratlanul Szofja Petrovna egészen
más hangon. – A mi színházunkban én vagyok a haragos, go-
nosz vénasszonyok fő megszemélyesítője. És tanítványaim is
szeretnek.
– De hiszen nem is gondoltam másként – szakította félbe Pav-
lis.
És amikor tekintetét felkapta, Szofja Petrovna mosolyával ta-
lálkozott. Beesett arca kipirult. Kelyhét felemelve, azt mondotta:
– Igyunk a jó hírekre.
Dag, aki már messziről észrevette Pavlist és Szofja Petrovnát,
gyors léptekkel sietett feléjük az asztalok között.
– Repülnek – mondotta. – A Diszpécser Iroda megkapta a meg-
erősítést.
Az ablaknál álltak, s nézték, hogy a láthatáron hogyan eresz-
kedik alá az űrcsónak, s azt is, hogy repülőgépek özönlenek felé.
Lesiettek, mert Dag, aki kiválóan ismerte Klapacsot, az expedí-
ció vezetőjét, abban reménykedett, hogy előbb tudnak vele be-
szélni, mint az újságírók.
Klapacs elsőnek szállt ki a repülőből. Megállt, s nézte a várako-
zókat. Egy tos orrú, hirtelen szőke – akárcsak maga Klapacs –
kislány szaladt hozzá. A repülő karjába kapta. De a tekintete to-
vábbra is a tömeget fürkészte. Valakit keresett. És amikor az aj-
tóhoz ért, megpillantotta Dagot, Pavlist és Szofja Petrovnát. Kis-
lányát a földre tette.
– Üdvözlöm – köszöntötte Szofja Petrovnát. – Már-már attól
tartottam, hogy nem érkeznek ide.
 Szofja Petrovna elkomorodott. Nagyon kényelmetlenül érezte
magát attól az érzéstől, hogy a fényképezőgépek meg a televízió
kamerái csak őt nézik.
Klapacs arca előtt egy sisakmikrofonhoz hasonló mikrofon in-
gott, de az űrhajós eltolta magától.
– Odarepült? – kérdezte Szof ja Petrovna.
– Nem – mondta Klapacs. – Elpusztult, Pavlisnak igaza volt.
– És semmi?…
– Nem kellett hosszan kérdezősködnünk róla. Nézze.
Klapacs kigombolta díszegyenruhájának zsebét. A repülő le-
génysége a külső bázison mindig átöltözött a díszegyenruhába.
A legénység többi tagja Klapacs mögött állt. Az űrrepülőtér előt-
ti téren csend volt.
Klapacs megtalálta a fényképet. A televíziókamerák a kezéig
ereszkedtek le, s a fénykép elfoglalta a televíziók képernyőjét.
A fényképen egy város állott. Alacsony kupolás, hosszú épít-
mények, amelyek golyókkal tarkított hengerekre hasonlítottak.
Az előtérben magas, prizmás alapzaton – szobor. Sovány, simára
fésült hajú asszony, zsákszerűen esetlen ruházatban, s nagyon-
nagyon hasonlított Szofja Petrovnára, egy különös lényt veze-
tett, amely egy óriás tengeri uborkára emlékeztetett.
– Papa – szólalt meg a pisze lányka, aki unta a várakozást –, ne-
kem is mutasd meg a képet.
– Nesze – Klapacs odaadta a kicsinek a képet.
– Kukac – jelentette ki a kislány csalódottan.
Szofja Petrovna lehorgasztotta fejét, és gyors, határozott lép-
tekkel az űrrepülőtér épületéhez sietett. Senki sem állította
meg, senki sem szólította. Csupán egyetlen újságíró akart utá-
nairamodni, de Pavlis elkapta a zekéje ujját.
A kislánytól Dag vette el a fényképet.
Nézte, és a halott űrhajót látta, amely a végtelen világegye-
temben hányódott.
 Egy perccel később az űrrepülőtér előtti teret már betöltötték
a hangok, a nevetés, és az az örömteli sürgés-forgás, amely min-
denkor kíséri egy űrhajó elindulását vagy űrhajósok visszatértét
a Földre.

(Kir Bulicsov novellája nyomán:

„Lugyi kak lugyi”)
 Kir BULICSOV:

ÉRZÉS HŐMÉRŐ

Emma Proszkurjakovának sem az életrajza, sem kérdőívi adatai

nem érdekelnek bennünket. Csupán egyetlenegy a fontos: ez a
karcsú, zöld szemű ifjú hölgy kitűnik rendkívüli zárkózottságá-
val. Ítéljék meg az igazságot önök: Emma immár négyszer volt
Mihail Sztendallal, a városi hírlap munkatársával moziban, két
alkalommal voltak kávéházban, eltöltöttek egy estét a városi
park egyik padján, de sem nézésével, sem szóval nem tárta fel,
hogy milyen érzésekkel viseltetik Sztendal iránt.
Sztendal pedig forrott, sistergett, mint a kazán. Az őt uraló ér-
zések és az amiatti bizonytalanság miatt, hogy nem tudta, vi-
szonozza-e érzelmeit a gyönyörű Emma.
Végül, hazakísérés közben, a moziból hazafelé tartva, felbáto-
rodott, és megkérdezte Emmát:
– Emma, mi így sétálgatunk, vajon van-e valami e mögött?
– Mi lenne? – kérdezte vissza Emma.
– Lehetséges, hogy nem pontosan fejeztem ki magam, de más-
részt tegnap éjjel verset írtam.
– Már elszavalta nekem – jegyezte meg a rejtélyes Emma. – Ér-
deklődéssel hallgatom bármilyen alkotását.
– Eh! – nyögött egyet Misa Sztendal.
Hallgatagon lépkedtek a kiskapuig, amely mögött Emma el
szokott tűnni.
Misa a következő napon felkereste Minc professzort, a nagy
tudóst, aki egy időre Nagy-Guszlárba tette át székhelyét. Minc
tanár úr kicsiny szobájában fogadta őt, s Misának arra a kérdésé-
re, hogy mi újság a barom farmon, így felelt:
– Drága ifjú barátom, a lelkem szakadt húrját érintette.
 Minc professzor időnként kedvelte a költői metaforákat. Meg-
simította kopaszodó fejét, és rámutatott a ketrecre, amelyben
egy különös csőrös lény gubbasztott.
Sztendal alaposan megnézte a lényt. Egyaránt hasonlított juh-
ra is, meg tyúkra is, vagyis inkább egy tyúk nagyságú bárányra,
vagy egy olyan tyúkra, amely toll helyett gyapjúbundát hord.
– Nagyon számítok a cikkére – kezdte Sztendal.
– Miről írjak? – sóhajtott a tudós.
– Azzal kell kezdeni, hogy miként gondolta ki…
– Azon töprengtem, hogy lám a krumplicskát megtanultuk
géppel tisztítani, de a tyúkokat és más barom kat már kézzel
kell kopasztani. Ez nem termelékeny.
– És elhatározta…
– Elhatároztam, hogy mezítelen tyúkokat tenyésztek ki. Azt
tapasztaltam, hogy ez nem nehéz feladat. És ki is tenyésztettem.
De a csupasz csirkék meghűltek. Feltaláltunk a számukra amo-
lyan lótakarócskákat, vagy inkább csibepokrócot, de a csirkék
nőttek, és az sem bizonyult termelékeny dolognak, hogy a növe-
kedésük függvényében cserélgessük a csibepokrócot. Akkor már
egyszerűbb a kopasztás.
– És akkor önök…
– Akkor a lecsupaszodott tyúk tojásait meg az egész dokumen-
tációt elküldtük indiai és kubai kollégáinknak, akik számára az
éghajlatkérdést maga a természet oldotta meg, és folytattuk a
töprengést.
– És ön…
– Kitenyésztettem egy olyan tyúkfajt, amely gyapjút növeszt,
egy tyúkot, amelyet nem levágni kell, hanem – megborotválni,
és újból kiengedni a legelőre, ennyi az egész. Az új fajt egyébként
Gallovis ovisgallonak neveztük el vagyis tyújuhnak, egyébként a
faj a juhhal ellentétben tojásrakó.
– De most ön…
 – Igen, elégedetlen vagyok, kiderült, hogy a Gallovist igen ne-
héz nyírni, mert kicsiny, s rendkívül mozgékony. Sokkal
könnyebb volt a megtépés, illetve kopasztás.
– De már maga ez a csodálatos kísérlet ténye is gyelemre
méltó…
– A tény maga értelmetlen, ha az emberiség számára nem hajt
hasznot – szakította félbe a riportert a professzor. – Ezenkívül,
azt is felfedeztem, hogy a gyapjas tyúkban kisebbrendűségi
komplexus fejlődött ki. Idegenkedik tollas fajtársaitól. És meg-
találtam ennek okát is.
Minc professzor az íróasztalához lépett, amelyen halomban
hevertek a tudományos folyóiratok, a kéziratok, a műszerek,
nagy sebesen szétkaparta a halmot, s egy hőmérőt húzott on-
nan elő. Olyasfélét, amilyennel a gyerekek fürösztővizét szokták
mérni, s megrázta Sztendal orra előtt.
– Hozza be a második ketrecet a folyosóról. Abban van a kakas
– parancsolta az újságírónak.
Sztendal engedelmeskedett. A kakas ketrecét öreg abrosz ta-
karta, s amikor Minc lehúzta a ketrecről az abroszt, a kakas meg-
rázta taraját, megpróbálta széttárni szárnyát, és… és felvijjo-
gott, akár egy sas.
– Csodálatos példány – jegyezte meg Minc. – Szeretem a kaka-
sokat. Buták, de milyen mélyen átérzik saját méltóságukat!
A hőmérőt a Gallovis, a fürtös prémű tyújuh ketrecéhez köze-
lítette. A tyújuh idegesen topogva sárga lábán a kakasra pislo-
gott.
– Mit lát a skálán?
A higanyoszlop felfelé kúszott, és a huszonhárom foknál meg-
állapodott. Ezt Sztendal közölte a professzorral.
– Minden rendben. Most pedig a kakashoz visszük a hőmérőt.
Az oszlop kezdett zuhanni, a nulla fok alá zuhant, s végül mí-
nusz tizenötfokos fagyot mutatott.
– Világos a dolog? – kérdezte Minc.
 – Nem – jelentette ki Sztendal.
– Különös, ön igazán okos atalember benyomását kelti. De hi-
szen ez nem közönséges hőmérő, hanem olyan termométer,
amely az emóciókat méri. Az egyik élőlény viszonyát a másik-
hoz. Nulla – semmi kapcsolat, nulla viszonyulás. Ha a higany-
oszlop felfelé kúszik, akkor pozitív érzéseket jelez. Minél maga-
sabbra emelkedik, annál forróbbak az érzések. A huszonhárom
Celsius fokú érzelmi hő megfelel a tyúk ama viszonyulásának,
amit a közönséges kakas kiválthat belőle.
– De ellenkező esetben… – találgatta Sztendal.
– Ellenkező esetben! A kakas megveti a tyúkot. És ez tény.
– Hihetetlen – rikkantott Sztendal. – Erről írok majd.
– Eszébe se jusson. A tyúkokkal befejeztem a kísérleteimet.
Nem tenyészthetek ki olyan fajt, amely megvetendő selejtekből
áll – olyan tyúkot, amelyre a fajtársai megvetéssel néznek, csir-
két, amelyet kortársai bántalmaznak, kakasokat, amelyek nem
ajándékozzák meg szerelmükkel egyetlen barátnőjüket sem.
– Nem erről – jelentette ki Sztendal. – A termométerről.
– Ah, hagyja csak atalember. A készítésére vagy félórát fordí-
tottam. De hiszen ez csak kisegítő műszer.
– És mégiscsak…
– Nem, ennyi elég. Beszélgetésünket fejezzük be. Holnaptól
hosszú gyapjas tehén-merinót kezdünk nemesíteni.
Sztendal elköszönt, s a professzor feszesre gömbölyödött tes-
tében meghúzódó feltaláló géniusz iránti mély hódolattal a lel-
kében elhagyta a szobát.
Igen, töprengett Sztendal, átszelve az udvart, fél órai gondol-
kodás, és egy gyelemre méltó műszer van a kezünkben. De a
feltaláló szemében ez nem is tűnik jelentősnek. Már nem érde-
kes a számára, már továbbhaladt. De hiszen hányfajta alkalma-
zást találna az ember egy ilyen hőmérőnek… Az udvar közepén
megállt.
– Hát igen – vitázott önnönmagával. – Éppen ez a helyzet.
 És visszatért a professzorhoz.
– Bocsásson meg – szólalt meg az ajtóból –, egy személyes ké-
résem lenne.
– Nos, mivel szolgálhatok? – s egyet lapozott a könyvben.
– Bocsásson meg, de olyan helyzetbe kerültem, amikor na-
gyon fontos lenne… De, nem. Nem erre…
Sztendal ugyanis észrevette, hogy a professzor keze lassan
szarvasbőr kabátja zsebe felé mozdul, oda, ahol a pénztárcájá-
nak kell rejtőznie.
– Nem tudná nekem két órára kölcsönadni a termométerét?
Épen és sértetlenül visszahoznám még ma…
Sztendal észrevette, hogy a legközelebbi falra piros árnyék ve-
tődött, az ő arcáról sütött a falra.
– Szerelmes? – kérdezte szigorúan a professzor.
– Bizonyos értelemben…
– Őszintén szólva megfogadtam, hogy nem adom szerelmesek
kezébe a találmányomat.
– De nekem csak azt kellene megtudnom… tudja, hogy felfelé
vagy lefelé? Csak éppen ezt kellene megtudnom, és semmi mást.
Nem fogok rá hatni… Nem tudok rá hatással lenni…
– Eh, atalság – mondotta szemrehányóan a professzor. – Az
én időmben egymás szemébe néztünk.
– De ez különleges eset, egészen különleges.
– Minden eset különleges. Szabványos eset pedig nincs – je-
gyezte meg a professzor. – Különben a szerelem elvesztené ro-
mantikus dicsfényét. Fogja a hőmérőt atalember. Kívánom, le-
gyen nagyon boldog.
A kiadóig Sztendal egész úton csak töprenkedett. Az érzés hő-
mérő igen terjedelmesnek bizonyult, és az észrevétlen használa-
ta egyenesen lehetetlen. Kár, hogy nem hasonlít egy karórára.
Tehát elő kell húznia Emma jelenlétében. De milyen ürüggyel?
– Már keresett a fő – fogadta Sztendalt Sztyepan Sztyepano-
vics, a veterán szerkesztő, amatőr Puskin-kutató. – Azt paran-
csolta, ha megjössz, azonnal indulj hozzá. Raportra!
– De miért? – Sztendal iziben a bűnös földre pottyant, és gon-
dolatban össze is tört; a főszerkesztővel való beszélgetéseket rit-
kán úszhatta meg fájdalommentesen. Maljuzskin szent meg-
győződése: az ő lapja – a világ közepe.
– Felkaroltuk Minc tanár úr kezdeményezését, az egész körzet-
ben felmértük az igényeket, és te nem hozod az írást.
– A témát abbahagyták – jelentette Sztendal. – Egészen. Már a
gyapjas tehenek nemesítésére tértek át.
– Ne untass a professzoroddal. Csak hát Maljuzskin aligha fog
megérteni téged. Már elkezdte, jelentette, magad is tudod…
Sztendal avítt aktatáskáját az asztalra helyezte. Gondolatai
nyomban elhagyták a szerkesztőséget, s abba a közeli pillanatba
helyeződtek át, amikor végül megtudja: igen vagy nem… igen
vagy nem… De ha ez a termométer csak a tyúkok érzelmeire re-
agál?
Sztendal óvatosan kinyitotta aktatáskáját, és kihúzta a hőmé-
rőt. A keze remegett. A hőmérő meleg s nehéz volt.
– Hát ez mi? – kérdezte Sztyepan Sztyepanovics, fejét felemel-
ve. – Hőmérőt vettél, gyerekfürösztőt? Hiszen nincs is gyereked.
Sztendal a skálát nézte. A higanyszál a nulla körül ingadozott.
Lassan felcsúszott, és úgy hét fok körül megállt. Nem sok.
Sztendal azért rájött, hogy Sztyepan Sztyepanovics szimpatizál
vele, ezt jelenti a hét fok meleg.
– Nem – mondotta, s igyekezett egykedvűnek látszani –, új
modell. Egy pillanat alatt méri a levegő hőmérsékletét, a pára-
tartalmát, a nyomását és a porral való szennyezettségét. Minc-
nek küldték kipróbálásra.
– Jujj, Misa-Misa – sóhajtott Sztyepan Sztyepanovics. – Felnőtt
ember, és gúnyolja az öregeket.
Leült, a higanyoszlop pedig visszakúszott.
– Bocsásson meg Sztyepanics! – könyörgött Sztendal. – Nem
tréfáltam magával. Tudhatja, mennyire tisztelem önt.
 A szerkesztőségi titkárnő kukkantott be. Titokban szerelmes
volt Sztendalba, erről persze az egész szerkesztőség tudott.
– Misa – kezdte. – A fő hívatja.
Sztendal pedig elindult felé, a szemét le sem véve a skáláról.
Ahogyan közeledett a titkárnőhöz, úgy kezdett emelkedni a hi-
ganyoszlop. Amikor a hőfok a huszonöt fok Celsiust elérte, Misa
a háta mögé rejtette a hőmérőt, s a titkárnőre mosolygott.
– Köszönöm – szólt.
– De mit köszön Sztendal elvtárs?– vörösödött el a titkárnő.
– Szte-e-enda-a-al! – hangzott a távolból az üvöltés.
Maljuzskin főszerkesztő farkasszemet nézett az ajtóban álló
Sztendallal. Sűrű fekete szemöldökei alól ragyogó, kemény te-
kintet áradt. Maljuzskin szép és fenséges emberpéldány volt.
Őszülő göndör fürtjeivel, a szája szögletébe vágódott mély rán-
cokkal egy híres lmszínészre emlékeztetett. Rendkívül hason-
lítottak egymásra.
– Ülj le Mihail! – parancsolta Maljuzskin.
Sztendal úgy helyezte el a térdén a hőmérőt, hogy az íróasztal
eltakarja a főszerkesztő elől.
– Voltál Minc professzornál?
– Éppen most tértem haza tőle – jelentette Sztendal.
– Hogy van az új tollas faj, vagyis… – Maljuzskin mosolygott –
a gyapjas?
– A professzor felhagyott a további kísérletekkel.
– Viccekre nincs szükségeim – jelentette ki Maljuzskin. – Nem
időszerű. Néhány gazdaság már megrendeléseket is írt. Módunk
van arra, hogy e mozgalom élére álljunk. Visszalépni késő. Re-
mélem, hogy így beszéltél a professzorral?
Sztendal a hőmérőre sandított. Az asztal alatt sötét volt, ezért
elő kellett húznia. Az oszlop idegesen vergődött a nulla táján.
– Márpedig mi – folytatta elgondolkodva a főszerkesztő – a
gazdaság nevét is kigondoltuk, „Aranygyapjú barom nevelő”.
Szép?
 – Ez természetesen igen jó – helyeselt Sztendal. – Ám a pro-
fesszor már hozzákezdett a hosszú gyapjas szarvasmarhák ne-
mesítéséhez. De hát más nevet, más főcímet is adhatunk: „A
szarvasmarhafarmok aranygyapjúja!” „Aranygyapjú szarvas-
marha-tenyészgazdaság.”
– Gúnyolódsz? S ráadásul éppen akkor, amikor újságunk az
egész tartományban híressé válhat? Menj, és ne merj visszatérni
anélkül, hogy a professzor beleegyezését ne hoznád, hogy te-
nyészteni fogja a gyapjas tyúkokat. És ha hatig nem hozod a be-
leegyezését, magadra vess.
Sztendal megremegett. Hatkor Emmával kell találkoznia.
– Szerkesztő elvtárs! – könyörgött. – A professzor nem egyezik
bele. A professzor nem fogad engem. A tanár elfoglalt.
– Ah, ez csak kifogás – mondotta Maljuzskin. – Csupa mellébe-
szélés. A következő számban új adatoknak kell lenniük a tyú-
kokról. Ez vitathatatlan.
Sztendal megértette, hogy az igazsággal ez esetben semmire
se megy. A legfontosabb pedig – időt nyerni.
– Minc tanár – kezdte Sztendal – autó alá került. De nincs sem-
mi ok az ijedelemre.
– Hogyhogy semmi ok ijedelemre? Városunk tudományos
büszkesége autóbalesetet szenvedett, és még azt állítod, hogy
semmi különösebb ijedelemre nincsen ok? Hol van? A kórház-
ban?
– A városiban. Holnap már kiírják. Könnyebb sérülések.
– Nyomban telefonálok! – kiáltott fel Maljuzskin, és már nyúlt
is a telefon után.
– Minek? Nem tud beszélni. Idegsokkja van.
– Különös, hogy úgy mondjam furcsa. És biztos, hogy nem tré-
fa?
– Ilyesmivel nem tréfálnak – jelentette ki Sztendal elátkozva
magát lelki gyengesége miatt. Az első hazugság mindig maga
után vonja a másodikat. És nem lehet megállni. Hazudni kell.
Holnap aztán szakadjon rá az ég minden villámával. De fél óra
múlva ott kell állnia a városi park bejáratánál. És a további… Az
már mindegy lesz a számára.
– Biztos vagy ebben!? – makacskodott Maljuzskin.
– Ezt egészen biztosan tudom – mondotta Sztendal komoran.
Undorító volt a saját hazugsága, de nem volt képes megállni. –
Azért, mert szemem láttára történt. A professzor megmentett.
– Megmentett?
– Igen. Az utcán álltunk. Egy gyerek kiszaladt az útközépre, és
egy megrakott dömper… – Sztendal mélyet lélegzett. Érezte,
hogy az elképzelt eseményeket újsághír alakjában mondja el –
nem tudott fékezni, és arra kényszerült, hogy felfusson a járdá-
ra. A teherjármű útjában ott állt a városi lap munkatársa, M.
Sztendal. A tragédiáig csak pillanat maradt. De e pillanatban a
mellette álló híres tudós, I. H. Mince eltaszította Sztendált az út-
ból, és eközben saját maga könnyebb testi sérülést szenvedett…
Így volt.
– Ez lehetetlen! – az elbeszélés stílusa azonban meggyőzte Mal-
juzskint arról, hogy Sztendal igazat mond. – Micsoda tett!! És va-
lóban biztos vagy benne, hogy holnap visszatérhet a tyúkjaink-
hoz?
– Visszatér – nyögte ki Sztendal remegő hangon.
– Akkor sürgősen írj egy rövid híradást. Ezt add címéül: „Így
cselekszenek az igazi tudósok!” Írj le mindent, ahogyan történt.
Egyetlen szó hazugság sem lehet benne. A holnapi számba. Vilá-
gos?
– Világos – Sztendal megértette, hogy a hazugság beszív ta, a
mélybe húzta, akár a feneketlen mocsár a rátévedőt. Nincs me-
nekvés.
Izzadt kezében tartva a hőmérőt, felállt.
– Mehetek?
– Menj. De egy pillanatra még maradj. Ahogy megírtad, azon-
nal indulj a kórházba, ne feledd, hogy ki mentett meg. Itt van öt
rubel, fogd. Az egészen virágot veszel. A legfrissebbet. Az újság-
tól. A kollektíva nevében. Menj.
Sztendal szabad kezével elvette a pénzt.
– És ez a hőmérő? – találgatta Maljuzskin. – Neki, ő kérte?
Sztendal bólintott. Szólni nem tudott. Az ajtó felé tartott. Hát-
rált. És éppen ezért nem vette észre, hogy az ajtó kitárult.
A háta mögött felcsendült az ismerős, gyors beszédű hang:
– Bocsásson meg, hogy betörtem. Végre megtaláltam az ön a-
tal munkatársát. Nálam felejtette a sapkáját. És én éppen önök
mellett haladtam el…
Sztendal képtelen volt arra kényszeríteni magát, hogy Mal-
juzskin szemébe nézzen. És nem tudta rászánni magát arra sem,
hogy megforduljon, s Minc professzor szemébe nézzen. A hőmé-
rőre nézett, amelyet a higanygömbbel az újság főszerkesztője
felé tartott.
A beálló csöndben Sztendal látta, rémülten látta, hogy a hi-
ganyoszlop szélsebesen száguld lefelé, már mínusz harminc
foknál, negyvennél tart… halk reccsenés hallatszott. Az üveg-
oszlop nem tudta elviselni azt az érzelmi fagyot, ami Maljuzskin
főszerkesztőből áradt, elpattant, és a higany ezüstcsöppekké for-
málódva szétrepült az irodában.
A találkájáig már csak tizenöt perce maradt.

(Kir Bulicsov novellája nyomán:

„Znányije-Szila”)
 Kir BULICSOV:

A MUTÁNS

Mindig, mindig későn ébredek. A folyosón csoszogó léptek zaja

kelt fel. Ez a hang a munkanap kezdetét jelzi, s mindig lelkiisme-
ret-furdalásra késztet. Vagy legalábbis így kellene ennek lennie.
De ennek nyoma sincs. Nem ugrom elő, hogy csatlakozzam a
többiekhez. Inkább azzal töltök még néhány percet, hogy meg-
tervezzem a napot, amely csak éppen kezdődik.
A könyvtárt tizenegykor nyitják. Lena pedig egy óráig van az
iskolában. Elmehetnék a moziba, vagy benézhetnék az öreghez.
Esetleg csak úgy sétálhatnék a városban.
A folyosón elhalkul a léptek kopogása.
A nagy feladat: észrevétlenül elosonni a bejáratnál álló őr
előtt. Minél kevésbé hívod fel magadra a gyelmet, annál jobb.
Ha togtatjuk, ha hencegünk azzal, hogy a társadalom iránti kö-
telességekre köpünk, akkor kiűzhetnek… De ki tudja, ragaszko-
dom-e a társadalomhoz? Erről el kellene gondolkodnom, de ala-
posan.
A mozi egészen közel van, mindjárt a sarkon. Ma a délelőtti
előadáson egy régi komédiát forgatnak. A humorérzék, már bo-
csássanak meg, de a legbonyolultabb érzés. Mélységes meggyő-
ződésem, hogy rengeteg ember van, akiben morzsája sincs. Ez
némileg megvigasztal. Valahogyan megélek humorérzék nélkül
is. Elegendő tudnom, hogy van ilyen érzés.
A moziterem majdnem üres volt. Nyár van. A gyermekek, akik
kacaghattak volna ezen a komédián, elutaztak a városból. Én ki-
vártam a „Napi újdonságok” legvégét is. Tulajdonképpen annak
a kedvéért járok ide. Lehet, hogy nem a legfrissebb, de azért
mégiscsak információ.
 Az Egyesült Államokból autóversenyt mutattak be, és egy ára-
dást Ausztráliában. A hatalmas hullámok felfalták a házakat
meg az autókat. Milyen is lehet ott élni Ausztráliában? Érzik-e
vajon az én távollétemet? Talán fel lehetne jutni egy repülőgép-
re, s Ausztráliába repülni. De vajon találnék-e ott magamhoz ha-
sonlót? Egy gondolkodó lény legnagyobb büntetése – a magá-
nyosság. Hasonlók vesznek körül, de nem hozzád hasonlók.
Az első képektől kezdve tudtam, hogy ezt a komédiát már lát-
tam. Egy olasz rendőr üldöz benne olasz csempészeket, de csak
annak a kedvéért, hogy az egész emberiségnek megmutassák:
bármilyen ruházatban jóságos emberi lélek rejtőzhet – olyan
gondolat ez, aminek megemésztése nem túlságosan nehéz fel-
adat.
Igen, ez a gondolat nem követeli meg az elmélyülést. Erre a bi-
zonyíték az én öregemberem.
Az öreg újságokat árul. Van egy tranzisztoros rádiója, amit
örökké szólat, azon hallgatjuk a legfrissebb híreket. Az öregem-
ber – durva külsőben jóságos lélek.
Hozzá siettem. De sokkal korábban zárja be az újságos pavi-
lont, mint ahogy azt kellene. Amikor elkapja a radiculitisz, az
ideggyökér gyulladás, mindig így tesz. Pedig az öreg nélkül el-
vesztem ezt a napot. És vajon hány napnyi életem maradt még,
meddig élhetek? Száz? Ezer napig?
A pavilon nyitva volt. Már messziről megpillantottam az öreg-
ember arcélét. Máig sem sikerült megfogalmaznom a szépség
objektív törvényét. Vajon az én öregem szép-e? Vajon az orr vo-
nalában vagy a lelki vonzásban rejlik az igazi szépség?
Bementem a pavilonba. Az öreg éppen egy vevővel foglalko-
zott. Felkapaszkodtam ősi helyemre, a tranzisztoros mellé.
Az öreg nyúlt, hogy kikapcsolja a vevőt, de észrevett.
– Hangyácska! – köszöntött, s elmosolyodott. – Jó napot. Teg-
nap miért nem voltál itt?
 Sajnos nem felelhettem az öregnek. Nincs beszédszervem. A
természet, amikor megalkotta a hangyákat, nem számított ilyen
gyökeres mutációra. Ezért csak a telepatikus kapcsolat felvétel-
ben reménykedhettem. A hangyaboly tagjainak kapcsolataiban
már léteznek a csírái, de az emberi agyhoz vezető utat még nem
sikerült megtalálnom (Lénát kivéve, de az még gyerek). Márpe-
dig ez egy csapásra megoldana minden gondot. Ma még az öreg
az egyetlen ember, aki felismerte és elfogadta, hogy én értelmes
lény vagyok. Ő viszont nincs abban a helyzetben, hogy teljesen
értékelni tudja annak a kísérletnek a méreteit, amit az evolúció
a rovarok egyetlen (még csupán egyetlen) képviselőjével végre-
hajt. Hiszen a rovarvilág tagjainak a felépítése és funkcionálása
már egymagában is kizárja az értelem felé való fejlődésünket.
De, ahogy mondani szokás – én tudományos tény vagyok, és ez-
zel nem lehet vitázni.
Már az is remek, hogy ennek az öregembernek milyen ritka
éles a látása. Éppen ezért van egy szavunk, amelyet mindketten
jól megértünk – „igen”, az igen. Ha a hátsó lábamra állok, akkor
igent mondok.
No például így zajlik le a beszélgetés:
– Adjak újságot? Akarsz olvasni?
– Igen! Igen! Igen!
A hátsó lábamon állok, s mozgatom a csápjaimat, de mennyi-
re akarok – hiszen úgy vágyódtam az újság után. Két napig nem
láttam egyetlen betűt.
– Rögtön – siet az öreg.
Én – legkedvesebb játékszere s legfőbb titka vagyok. Én azon-
ban makacsul kitartok amellett, hogy otthon éjszakázzam, az
öreg fészer alapjában rejtőző kicsiny hangyabolyban. Itt az első
pók felfalhatna.
Ha nem lennék szkeptikus, s nem tudnám biztosan, hogy mi-
lyen hiú a földi dicsőség, akkor játszi könnyedséggel hatalmam
alá kényszeríthetném a hangyabolyt, és az is lehet, hogy egye-
síthetném a szomszédos bollyal. De miért? Vajon egy hangyaki-
rály okosabb-e, mint egy magányos Formica sapiens? Vajon sok-
kal boldogabbá válna az én kis népem? Aligha. Egyszer azért
majd visszatérek erre a kérdésre. De most – gyerünk olvasni!
Az öreg vagy méternyire tőlem, egy speciális emelvényre he-
lyezte az újságot, hogy ne kelljen sorról sorra másznom, mint
ahogy a kezdet kezdetén tettem, amikor megismerkedtünk. Ak-
kor még más megoldás nem volt. Hiszen éppen e közben a fogla-
latosság közben talált engem az öreg, az elmúlt évben, és ahogy
maga is elmondotta, már-már készen állt arra, hogy könyörtele-
nül lesöpör a földre, de zavarba ejtette az a következetesség,
amivel ez a fekete hangya az újsághasáb egyik szélétől a másikig
mászott, és gyorsan visszaszaladt, hogy a következő sor mentén
ismét végigmásszon.
Ahá, az öreg az oldal jobb alsó sarkában vörös bejegyzést tett.
Vajon mit talált érdekesnek, az én hangyai gyelmemre mél-
tónak?
„Lima. Tudósítónk, Juan Suares perui kutató merész utazást
tett. A Canari-folyó őserdőkben rejtőző felső folyását kereste fel,
s ott óriáshangyák hatalmas kolóniáját fedezte fel. A hangyák
széles, egészen lábnyi széles utat hoztak létre, sok kilométer
hosszúságban. A vörös hangyák mérete eléri a 12 centimétert. A
tudós Formica giganticának nevezte el az újonnan felfedezett
hangyafajt.”
– No, hogy tetszik? – kérdezte az öreg. – Ezek után, úgy gondo-
lom, hogy testvéreid az értelemben!
Örült, mert feltételezte, hogy gyönyörűséget okozott nekem.
De én nem mondtam „igent”. Ismét egy hamisítás, nyilvánva-
ló túlzás! Vajon miért oly hajlamos az emberiség a gigantománi-
ára? Hiszen, ha parányi hangyák építenének ilyen utat, akkor az
égvilágon senkinek sem jutna eszébe telekürtölni vele a világot.
A leírtak alapján – ezek csavargó rablók, ragadozók, és még az én
testvéreimhez viszonyítva is alacsony szervezettségűek. De
mégiscsak – óriások!
– Reszkessetek tőlük, emberek! Az már bizonyos, hogy vala-
melyik alacsonyabb rangú kiadvány már javában félreveri a ha-
rangokat, s terjed a fenyegető hír a perui óriáshangyák gonosz
és kollektív értelméről. De miért ne? Mi – a tiszta értelem meg-
testesülései vagyunk, emóciók nélküliek, s a szánalom érzése is
hiányzik belőlünk. Hány silány regényt írtak erről a témáról! Ah,
ha én kifejthetném ezt az én öregemnek!…
– No, de mit is akarsz? Nem értetted? – az öreg csalódottnak
érezte magát, azért, mert úgy érezte, hogy nem tartom be a játék
szabályait. De én nem tudok vele lelkesedni azon, hogy valami-
lyen Peruban – a kedvező éghajlatnak köszönhetően – a Formi-
cák egyik faja kivételes méretekre nőtt.
– No, mit kérsz – az öreg ezzel már a vevőjéhez fordult. Állandó
vevője volt ez az ember. Már régebben is találkoztam vele az új-
ságos pavilonban.
– Mi újság? – kérdezte a vevő. Lerí róla, hogy nyugdíjas. Haja
fehérségére és arcának mély ráncaira alapoztam ezt a véle-
ményt. – Olvastad, hogy mit írtak a mai lapok a hangyákról?
Hogy is történhetett ilyen érdekes egybeesés! Hát lehetséges,
hogy két civilizált ember másról sem tud beszélni csak erről? A
világot az atomháború veszélye fenyegeti, amely, lehetséges,
hogy a hangyák soraiban újabb előnyös mutációkat hoz létre, de
az emberekben már nem. A Földön egyre kevesebb marad a tisz-
ta víz és a tiszta levegő, de őket, láthatjátok, nem a atalkori bű-
nözés, de nem is az energiaválság érdekli, hanem a perui han-
gyák, akik soha és senkit nem fenyegettek, éltek az őserdejük-
ben, és az ember szemében értelmetlen utakat raktak le.
– Olvastam – mondotta az én öregem, egy kissé epésen. Na-
gyon jól tudta, hogy tulajdonképpen részt vesznek a beszélge-
tésben. – És önnek, hogy tetszett?
 – Attól tartok, hogy ma nem lesz nyugodt az álmom – mon-
dotta a vevő. – A rovarokat egyébként sem viselem el, elsősor-
ban a pókokat és a csótányokat gyűlölöm! És ha ezek befészkelik
magukat nálunk? Akkor a gyerekeket sem engedhetjük az utcá-
ra.
– De hát értelmesek is lehetnek! – tiltakozott az öregem. Ez a
harmadiknak, a tanúskodónak, vagyis nekem szólt.
– Annál rosszabb – vágott közbe a vevő. – Akkor egyáltalán
nem lesz életünk. Eddig volt a Földön az emberek kora, most pe-
dig kezdődik a hangyáké. Ne feledje a szavam. A vérünket is ki-
szívják majd.
Az emberiség időnként elbírhatatlanul felingerel. Vajon miért
éppen ezeknek a megbízhatatlan, lusta, gyanús személyiségek-
nek adta meg az elsőséget az evolúció? Itt vannak például a han-
gyák, igaz önmagukban nem gondolkodó lények, de lustaságuk-
ról… Egyébként igazságtalan vagyok. Minden érvem halomra
dől egyetlen ténytől: én – az embereknek vére vagyok, de nem
vagyok a hangyáké. Még akkor is így áll a helyzet, ha keserves
dolog ezt tudomásul vennem. Az ő törzsükbe még nem léphet-
tem be, de az enyémből már kiűzettem.
– Mert, ha értelmesek, akkor nincs mit félni tőlük – jelentette
ki az én öregecském. – Az értelmes lények mindig megértik egy-
mást.
Igen, igazságtalan vagyok az emberiséggel szemben. Ki áll
hozzám a legközelebb az egész világon? Ez az öregember. Meg a
szemközti házból az a kislány. Csupán ennyien.
– Ugyan, maga csak tréfál – tiltakozik a vevő. – Hiszen még az
emberek sem tudnak megegyezni egymással… Üsse! Maga mö-
gött! Igen ott, a kispolcon, mindjárt megcsípi!
Annyira elmerültem a hallgatódzásban, hogy észre sem vet-
tem, hogy öreg barátomat gyilkosságra biztatták, méghozzá
olyan gyilkosságra, amit az emberek nem is számítanak annak.
A kiáltás pressziójára felemelte a kezét az öreg, és a tenyere ott
meredt a levegőben előttem.
– Nem – nyögte az öreg –, hogy megijesztett. De hiszen ez a
hangyácska.
– Fél tőle? – háborgott a bátor vevő. – Engedjen, majd én elbá-
nok vele.
És már nyomakodott is be az ablakon át.
Én mindenesetre a folyóirathalomhoz szaladtam, csak hogy
minél távolabbra kerüljek a fenyegető veszélytől.
– Ne mássz ide! – fortyant fel hirtelen az öregem. – A hangyák
sem egyformák. Vedd úgy, hogy ez a hangya a barátom…
És ekkor egy keserves gondolat fogott el: ha nem lennénk is-
meretségben, akkor talán agyoncsapott volna? Vagy nem? Tehát
nem talajtalanok a keserves gondolataim. Megyek, megyek mi-
nél távolabbra.
Leszaladva a falon még hallottam, hogyan kapkodott szomo-
rúan az én öregem:
– De hová is tűnhettél? Csak nem ütöttelek meg véletlenül?
Lehet, hogy túlságosan megijedtem volna? Gyere csak ki. Ne tö-
rődj az olyan emberrel, aki így gondolkodik.
De én nem tértem vissza.
Az úttesten át való utazás sok időt rabolt el. Az úttól két milli-
méternyi magasságból igazán nehéz meglátni a közeledő autót.
Ezért a repedésekben, a kátyúkban kellett futnom, és abban re-
ménykedtem, hogy az aszfalt egyenetlenségei majd csak kirán-
tanak a csávából.
Én mindennap, minden órában kétszer, tízszer annyit kockáz-
tatok, mint a fajtársaim, amelyek nem távolodnak el messzire a
kényelmes és otthonos hangyabolytól… Miről is van szó? Vissza
akartam térni, vissza kell mennem? Semmi körülmények kö-
zött. Azt nem tudom, hogy mi is életem célja, de azt tudom,
hogy nem az, hogy ügyesen meghúzódjam a föld alatti járatok
sötétjében.
 Az utcát szerencsésen magam mögött hagytam, s máris ott
vagyok az ismerős lépcsőházban.
Most a második emeletre vivő hosszú és fárasztó felkapaszko-
dást kell elvégeznem. Miért is nem repdesem? Milyen bűnért
kell azzal bűnhődnöm, hogy bánkódva és irigykedve nézzem a
szúnyogokat, a legyeket, az evolúciónak e selejtjeit. És egyéb-
ként is miért kérdezek állandóan? Úgy gondolom, hogy éppen
az ilyen kérdéseket nevezik költői kérdéseknek, amelyekre nem
kell válaszolni.
Végre, az ismerős alsó ajtóléc, amely alatt oly sokszor átsza-
ladtam már. Nincs itthon senki, ha gyelmen kívül hagyjuk az
anyát. Ő a konyhában szorgoskodik. A nyitott ajtón át látni,
amint hatalmas árnyképe ott ingadozik a falon. Nekem jobbra
kell tartanom. Lena szobájába. Lena még az iskolában van, de
hamarosan hazatér. Lena az egyetlen emberi lény, akinek ki tud-
tam tapogatni az agyához vezető utat. Hányszor fordult elő,
hogy olyan kérdésemre válaszolt, amelyet nem tudtam hango-
san kimondani.
Majd megvárom az asztalon. Az íróasztalon, találkozásaink
legkedvesebb helyén.
Nem tudtam szabadulni a perui óriáshangyáktól, egyre csak
rájuk gondoltam. A híradás minden butasága ellenére is így
volt. Ez a híradás egy olyan logikai sémába illett bele, amelyet
már nagyon régen kidolgoztam. Képzeljék el maguknak, hogy
önök hangyák. Nem olyan magányosak, mint én, hanem egy
soktagú hangyatársadalom tagjai, amely értelmes, de nem kol-
lektív, hanem egyedi értelemmel rendelkezik minden tagja. Még
ha megőriznénk is mikroszkopikus méreteinket, bizonyára te-
szünk majd kísérletet arra, hogy kiválogatódással és nemesítés-
sel elérjük azt, hogy minden utódnemzedékünk nagyobb testű
legyen, mint az őt megelőző? Bizonyára így történne. Csak ha el-
érjük a meghatározott mértéket, az arany középarányost az em-
ber és köztünk, csak akkor tudjuk erőfeszítéseinket az emberi-
séggel összekapcsolni a haladás útján. Az ember csak akkor fo-
gadhat el bennünket vele egyenrangúnak… Az egészen biztos,
hogy nem történhet meg simán s fájdalmak nélkül. És sokan
ugyanúgy, ahogyan az a vevő, az emberiség örökös ellenségei-
nek tekintenek majd bennünket… de remélem, hogy nem az
ilyenek döntik el a dolgok rendjét. Egy új hangyaember világ
születik majd…
A szórakozottság s a gyelmetlenség majdnem vesztemet
okozta.
Egy hatalmas vörös hangya lesett rám az asztal lapján a szét-
szórt füzetek, hímzés és a mindenféle gyerekes apróság között.
Ami igaz, igaz, sok hangya szaporodott el ezen a nyáron a mi
kis városunkban. Már néhányszor találkoztam Lenocskáéknál
abból a bolyból való banditákkal, de korábban sikerült szeren-
csésen elkerülnöm a velük való találkozást. De most, belees-
tem…
A rablógyilkos széttárta csáprágóit, fenyegetően felemelke-
dett. Gyorsan végezni akart a jövevénnyel, amely merészkedett
törzse birodalmába behatolni. Nem sietett. Primitív agyával úgy
gondolta, hogy úgysem menekülhetek. Gyorsabban szalad,
mint én, termetben éppen kétszer akkora, mint én. Hát akkor,
valamit ki kell gondolni. Igen is, valamit ki kell gondolni! Éppen
ebben rejlik köztem és erős ellenségem között a különbség. Csak
ennek köszönhetem, hogy még mindig élek, s reménykedhetem
abban, hogy még tovább is élni fogok.
Kezdtem lassan hátrálni az asztal széle felé.
Vagyis már kezdtem minden szabályt felrúgva viselkedni. Hi-
szen nekem – mint aki szemének sem hisz – oda kellett volna
mennem hozzá, egészen szorosan, meg kellett volna érintenem
az antennáimmal, megszagolni, meggyőződni arról, hogy ide-
gen, s azután rövid reménytelen viaskodás után, el kellett volna
esnem – lábacskáimat égnek fordítva, és engednem kellett vol-
na, hogy holttetememet elcipelje az idegen bolyba, hogy a vörös
lárváknak szolgáljak eledelül.
A vörös egy pillanatnyi ingadozás után utánam iramodott. Ha
összehasonlítani akarom magam vele, azt kell mondanom, hogy
úgy aránylunk egymáshoz, mint a ló az emberhez. Utolérésére
nincs lehetőségem, de túljárni az eszén, arra igen sok módom
van. Egy hetyke, pimasz gondolat uralkodott el rajtam – nem
ijesztő a számomra! Nem félek tőle!
Lefelé száguldottunk az asztal lábán, azután a padlón, a falig.
Hogyan beszélnek az emberi irodalomban az ilyen esetekben?
„Már-már tarkóján érezte az üldöző leheletét.” Köztünk fél mé-
ter, harminc centi, átmérő irányban száguldunk, felfutunk a fa-
lon, és ott – éppen a szögletben –, megfordulok, s lefelé rohanok,
ezzel semmivé teszem az előnyömet. Most nincs köztünk több
tíz centinél. Még egy erőfeszítés…
Mind a hat lábammal eltaszítom magam a faltól, s ívben röpü-
lök előre. Ez ugyancsak szabálytalan mozgás. A hangyáknak
nem adatott meg, hogy ilyen ugrást hajtsanak végre saját akara-
tukból. Üldözőm csak fut lefelé. De éppen erre van szükségem.
Ott feszül régi ellenségemnek, a póknak nem nagy, de erős háló-
ja. És üldözőm „szerencsésen” beleszalad ebbe a hálóba. Néhány
pillanatig még gyelek. Látom, mint igyekszik a hálóban vergő-
dő felé a pók. Nem sajnálom. Én – ember vagyok, a Formica sapi-
ens genusból, és ha ragadozók támadnak meg, akkor védekezem.
Végre megjött Lena. Odaszalad az asztalhoz, hogy megnézze,
vajon megérkeztem-e már. Megjöttem, Lenocska, mindjárt itt
leszek. Sietek felfelé.
– Szia!
– Szia – köszöntött Lenocska. – Tegnap miért nem jöttél?
Válaszra nem vár. Siet, hogy megossza velem a legnagyobb új-
ságot.
– Tudod, Hős (milyen furcsa nevet gondolt ki nekem), hogy
miről írtak ma az újságban?
 – Tudom, hallottam, mivel az egész emberiség csak erről az
egyetlen eseményről beszél.
– Azt mondják, hogy Peruban igen hatalmas hangyák élnek,
amelyek utat is tudnak építeni. Hát ez pompás, nemde? Ha mó-
domban lenne, akkor feltétlenül magammal vinnélek, és elre-
pülnénk Peruba…
Szegény kislány, de hiszen egyre csak tanulnia, csakis tanulnia
kell. Peru az oroszban semleges nemű szó, még csak ragozni sem
tudja helyesen. Nem azt kellett volna mondania, hogy v etu
Peru, hanem v eto…
– Milyen zilált vagy ma. Egyszerűen nem ismerek rád. Lehet,
hogy te nem is te vagy? Nem, nem, csak tréfáltam…
Nem tévedhetett. Még régen, vagy egy hónapja, azt mondta
nekem: „Nagyon félek, hogy összetévesztelek valami közönsé-
ges hangyával. Megengeded, hogy egy csöpp festékkel megjelöl-
jelek? Csak icipicivel a hátadon? A folt alapján mindig megis-
merlek majd!”
Ettől az időtől vörös jelzéssel járok, amely az őrségben bizo-
nyos bizalmatlanságot keltett, gyanakodva néznek, amikor a
bolyba hazatérek.
– Elképzelem, hogy mennyire unatkoztál egyedül – mondotta
Lena. – Megoldható lenne, hogy ténylegesen elutazzál Peruba!
Ha kiderül, hogy nem valóságosak, akkor még mindig visszatér-
hetsz. Várni foglak, még, ha tíz évig is várnom kellene.
– Lena – hívják a konyhából –, tálalva.
– Várj meg, Hős, aki nem félsz a póktól – mondotta Lena. –
Gyorsan ebédelek, s azután majd megírjuk a leckét.
Kiszaladt a konyhába.
Elmondhatom, hogy a nyelvtan talaján találkoztunk.
Az öregemberen kívül akkor még egyetlen emberismerősöm
sem volt, de nagyon vonzódtam az emberekhez. Annyira, hogy
amikor ennek a kislánynak az otthonába kerültem, elhatároz-
tam, megkockáztatom az ismerkedést. Éppen valami feladatot
írt, és elemi nyelvtani hibát vétett, hogy éppen mit, arra már
nem emlékszem.
Vakmerő bátorsággal kimásztam a füzet lapjára, s kezdtem
körbeszaladgálni a hibás betűt.
A kislány rám sem nézett, s lesöpört a lapról. Nem mondha-
tom, hogy kellemes érzés volt, a lábamat is elveszthettem volna,
de ismét felmásztam a lapra. Harmadik kísérletem után a kis-
lány megnézte a betűt, és elgondolkodott. Hangosan törte a fe-
jét, és miután a helyes megoldásra jutott, egy felesleges vessző-
höz szaladtam.
És ekkor megsejtette, hogy én – nem vagyok közönséges han-
gya, hanem nyelvtani hajlamokkal megáldott hangya. Leg-
alábbis ezt mondotta nekem.
Lenát egyébként semmi úgy meg nem lepte, mint nyelvtani
műveltségem. Azzal még megbékélt, hogy gondolkodom, hogy
primitív beszélgetést tudunk folytatni. De a műveltségem! Em-
lékművet is hajlandó lett volna állítani nekem, csupán azért,
mert segítségére voltam, hogy a hármasát nyelvtanból négyesre
javította. Nyilvánvaló, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy a
másikban ne azt értékeljük, ami igazán dicséretre méltó, hanem
azt, ami belőlünk hiányzik. És a lelke mélyén egyébként is azzal
a gyanúperrel élt, hogy én csak tettetem magam. Hogy tulaj-
donképpen gyönyörűséges herceg vagyok, akinek valamely ide-
ig hangya képében kell rejtőznie. Nem, ezt hangosan nem mon-
dotta, sőt még részvétet is érzett magányosságom miatt, és azt
akarta, nagyon kívánta, hogy magamhoz hasonlókra találjak.
Sőt, ki nem mondott gondolataiból arról is meggyőződtem: arra
készül, ha felnő, majd megcsókol, vagy valami áldozatot hajt
végre az érdekemben, s én egy szempillantás alatt átalakulok
daliás legénnyé, s feleségül veszem. Én ez ellen nem is tiltako-
zom. Ha a fejlődés még egy váratlan lépést hajlandó tenni, s em-
berré formál engem, akkor bizony hajlandó lennék feleségül
venni Lenát, hiszen ő az egyetlen lény a világon, akinek kedvé-
ért még az életemet is feláldoznám. Még egy titkot tárnék fel: el
tudtam volna úgy is szaladni, hogy ne vigyem a pusztulásba a
vörös hangyát, de attól féltem: esetleg megcsípi a kislányt. És ez
a gondolat a vörös bandita halálos ítéletét jelentette. Éppen ez
volt az ok, s nem az én magasröptű eszmefuttatásom, a Formica
sapiens jogairól az önvédelemre.
– Unatkoztál nélkülem?
– Nem drágám, nem tudtam unatkozni, gondolkodtam.
– El sem tudod képzelni, hogy milyen sok leckét adtak.
Nekifogtunk a tanulásnak.
Ma a tanulás során nagyon szórakozott voltam, majdhogy-
nem elnéztem a négyzetgyököt. Ezek az átkozott perui óriások
sehogyan sem mennek ki a fejemből. Idegenek, a legvalószí-
nűbb, hogy agyatlan lények. De ha mégis (egy pillanatra el is fe-
ledkezem arról, hogy ez lehetetlen) megtanultak gondolkodni?
És ha mégiscsak bennük találhatnám meg a magam egyetlen le-
hetőségét? Hiszen most nemcsak a hangyatársadalom sorsát,
hanem az emberi civilizációét is a lábacskáimban tartom. Az
emberiség még csak nem is képzeli, hogy mennyire magányos.
Erről csak én tudok.
De Lena, mint mindig, most is olvas a gondolataimban.
– El szeretnél jutni Peruba?
– Nem, mit is gondolsz, jó itt nekem.
– Ne hazudj. Igenis szeretnéd. De megígéred, hogy visszatérsz?
Mit is kereshetnék Peruban. Ideje megbékélned azzal a gondo-
lattal, hogy nincs másik olyan lény a Földön, mint te, és csodára
kell várnod – saját átalakulásodra holmi daliás ifjúvá, vagy arra
a befejezésre, amit egy csavargó pók marása jelent. És ekkor kü-
lönös gondolat fogott el: vajon lehetséges élő (hangsúlyoznám
az élőt) értelem érzések, olyan érzelmek nélkül, amelyek időn-
ként háttérbe, szorítják az értelmet? Tudom: a valószínűségel-
mélet ellenem van, de kockáztatni fogok, mivel másként nem
tehetek. Nem annyira magamért, mint inkább ennek a kislány-
nak a kedvéért.
– Segítek neked. Kimegyünk a repülőtérre, majd beültetlek ott
egy Peruba induló gépbe.
Naiv kislány. Peruba természetesen nem repülnek repülőgé-
pek…
– Ahogy kiérünk a repülőtérre majd berakunk téged egy perui
diplomanta zsebébe.
Kis csacsi. Tudnod kéne, hogy diplomata, és nem diplomanta.
És az országot is összekeverte a népnévvel. Hogyan is tudsz
majd nélkülem boldogulni? Majd ismét hármasaid lesznek
oroszból?
Valójában pedig azon vagyok, hogy azt sugalljam neki: gye-
rünk az utcára, ott szemben a pavilonban üldögél az öregember,
akit jól ismerek. Az majd segít eljutni a repülőtérre…

(Kir Bulicsov novellája nyomán:

„Znányie-Szila”)
 H. L. GOLD:

ALAK KÉRDÉSE

Éles telefoncsöngés hasított Gillray álmába. A riporter ki sem

nyitotta szemét, csak a másik oldalára fordult, és fülére szorítot-
ta a párnát. Ám a telefon egyre csak csörgött.
Gillray felkapta a kagylót, s nem túlságosan udvariasan nyi-
latkozott azokról az emberekről, akik hajnali négykor képesek
felzavarni egy fáradt riportert.
– Ebben nem vagyok ludas, egy csöppet sem – szólalt meg né-
hány pillanattal később a szerkesztő, hangja némi zavarról árul-
kodott. – Ezt magad főzted, és neked kell kikanalaznod… Te-
hát… még egyet találtak…, hogy is nevezed őket…
Az álmosság maradványai egy pillanat alatt elrepültek.
– Még egy katatóniást?!
– Igen. Egy órája. A York Avenue és a Kilencvenegyedik utca
sarkán. A Memorialban van, meg gyelés alatt… Akarod tudni,
hogy mit gondolok, Gillray?
– Mit?
– Azt gondolom, hogy képzelődő vagy a javából. Ezek a katató-
niásaid közönséges csavargók, akik, az már biztos; a sárga földig
leszopták magukat. És maximum négysoros hírecskét érdemel-
nek…
Gillray közben már felugrott ágyáról, szabad kezével a ruháját
cibálta magára.
– Nem! – tiltakozott magabízó meggyőződéssel. – Lehet, hogy
csavargók, ez lehetséges, de a lényeg az egészen más… Figyel-
jen… Az ördög vigye, miért nem szólt rögtön, miért várt regge-
lig?!
A szerkesztő hangjából áradt az elégedetlenkedés:
 – Az a vén Talbot. Mégiscsak holnap lesz hetvenhat éves. Vala-
mit össze kellett ütnöm…
– És ennyi időt pazarolt rá, hogy ezt a gengsztert, ezt a kizsák-
mányolót felékesítse…
– Nyugalom, nyugalom, Gillray – szakította félbe gyelmezte-
tően a szerkesztő. – Lapunk részvénycsomagjának a fele az ő
mancsában van. És az is igaz, hogy nem is olyan nagyon gyak-
ran zavar bennünket.
– No rendben van, akárhogyan is van, de hamarosan úgyis be-
hajtódik… Ha végez vele, megkeres a kórházban?
– Ilyen időjárásban? – a szerkesztő elhallgatott, gondolkodott,
hogyan is döntsön. – Nem tudom, jobb… Ha úgy gondolod,
hogy ebben valami rendkívüli bűzlik… Az ördögbe velük…
Rendben van. A viszontlátásig!
Az utca hideg és néptelen volt. A fekete hó kormos latyakká
változott. Gillray felgombolta felöltőjét, s a Greenwich Avenue
felé tartott. Nagyon magas, hihetetlenül sovány fér volt, leg-
jobban halat leső, mélabús gólyára emlékeztetett. De szomorú-
ságot, csüggedést nem érzett. Ellenkezőleg. Boldog volt, olyan
boldog, amilyen egy ember csak akkor lehet, ha a hipotézise
kezd konkrét tényekkel megerősítődni.
Cuppogó lábbal taposta a latyakot, hirtelen megremegett, a
katatóniás jutott eszébe. Biztosan néhány órán át hevert ebben a
kásás hólében, amíg rátaláltak, s kórházba szállították. Az aztán
igazán szegény ótás! Az elsőt közülük közönséges részegnek
vélték, egészen addig, amíg a rendőr észre nem vette, hogy a
nyakán sebészeti kötés van.
A Memorial vezetősége jelentette ki, hogy ezek olyan betegek,
akik agyoperáció után szöktek meg, és – katatóniások. Tegyük
fel, hogy így van, de… a katatóniások járásképtelenek…
Ezért azután Gillray még csak nem is csodálkozott, hogy nem
találtak egyetlen kórházat vagy magánsebészt, aki jelentette
volna, hogy frissen operált betegei szöktek meg a műtét után.
 Három katatóniás egyetlen hónapban! – Gillray fejét csóválta.
– Igazi rejtély. Nem, szökni ezek sehogyan sem tudtak, zikai ál-
lapotuk egyáltalán nem olyan, hogy szökésre vetemedhettek
volna. De akkor honnan van a nyakukon az akkurátusan pontos
sebészi vágás, a szakmai művészetet dicsérő kettős varrat és a
hivatásos kötés? A vágások tökéletesen frissek… Gillray különös
jelentőséget tulajdonított annak a ténynek, hogy mind a három
ember rosszul öltözött volt, s az elgyengülés enyhe formáját
mutatták fel. Mi rejlik e mögött, miféle rejtély? Vállat vont…
Fáradtan, átnedvesedve húzta ki zsebéből igazolványát, és fel-
mutatta a portaasztal mögött üldögélő lánynak.
– Ó, újságírócska! Hát már megint mi a szenzáció nálunk?
– Semmi különös – mondta Gillray hanyagul. – Holmi csavar-
gót találtak a York és a Kilencvenegyedik sarkán. Hol van? Fent a
pavilonban?
A lány megnézte a naplót, s bólintott.
Gillray a liftből kilépve határozott léptekkel indult el a hosszú
folyosón. A pavilon bejáratánál a szerkesztőjébe ütközött.
Az ügyeletes orvos rájuk sandított, amikor beékelték magukat
az ágyat körülfogó gyakorló orvosok körébe. A katatóniást levet-
kőztették, s alkohollal dörzsölték. Izmai elpetyhüdtek, szeme
zárva, szája le ttyedt. A nyakán ott barnállott az eltávolított ta-
pasz nyoma.
– Katatóniás, Doc? – kérdezte halkan a riporter.
– Hát maga kicsoda? – csattant fel dühösen a doktor.
– Gillray… „Morning Post”.
Az orvos ismét az ágyon fekvő embert nézte.
– Katatóniás, ez vitathatatlan. Alkoholnak vagy kábítószernek
semmi nyoma. Könnyed kimerültség, és sorvadás.
Gillray, ügyesen eltaszigálta könyökével a gyakornokokat, és
közelebb tolatott az orvoshoz.
– No és az inzulinsokk nem adott eredményt?… Pedig, meg-
jegyzendő, remélni lehet a hatását.
 – Hát igen, de miért nem hatott? – kérdezte meglepődve az or-
vos. – Ez rendszerint hatásos a katatóniánál… Legalábbis időle-
gesen.
– De az adott esetben a sokkolás bizonyára teljesen eredmény-
telen volt?… – tartott ki véleménye mellett Gillray.
– Igen – mondotta halkan az orvos, mintha elismerné veresé-
gét.
– Miről beszélnek? – kérdezte a szerkesztő. – És mi tulajdon-
képpen az a katatónia? Bénulás?
– Schizophreniás tünet, a mozgási szféra pusztulása, védelme-
ző fékezés, amely pszichikai megbetegedéssé alakul át, súlyos s
nehezen gyógyítható betegség.
– De az ilyen eseteket a személyiség fokozatos degradációja
előzi meg – erősködött Gillray. – Már jóval a teljes szellemi dege-
nerálódás előtt – növekvő szellemi elszegényedés, kényszerkép-
zetek, hallucinációk… És ha a betegséget későn fedezik fel – ak-
kor elkerülhetetlen a végzetes kimenetel. A gondolkodás szaka-
datlanul előrehaladó felbomlása teljes őrülettel végződik.
A szerkesztő meglepődött:
– És miért kell a beteget az inzulinsokknak ebből az állapotból
kiemelnie?
– Azért, mert az inzulin brutálisan csökkenti a vércukorszin-
tet, és sokkot vált ki. A hirtelen cukoréhség a katatóniást kiüti a
passzív állapotból – felelte a doktor.
– Úgy van – felelte Gillray. – Éppen ez az, ami igazolja, hogy eb-
ben az esetben katatóniáról szó sem lehet! Valami olyan van
előttünk, ami nagyon hasonlít a katatóniára… Azt gondolom,
hogy ez bénulás.
– És mi az, ami kiváltotta? – kérdezte a doktor.
– Ezt már önnek kell tudnia, hogy mi. Én nem vagyok orvos.
És mit mond a nyakán levő vágásról?
– Semmiség! A mozgatóidegektől jó negyedhüvelykre húzó-
dik. A mozgásképtelenséghez semmi köze sincs.
 – Doktor, téved – mondotta halkan Gillray. – A tarkónál levő
vágásnak sincs köze semmihez, pedig a katatóniát sebészi úton
nem lehet kiváltani. Azt a mozgató szféra megsértésével lehet
előidézni, de a degenerációs folyamat az adott esetben igen las-
san halad előre. És a katatóniások járásképtelenek. Ezt az em-
bert szándékosan dobták ki az utcára, ugyanúgy, mint a másika-
kat.
– Alighanem igazad van, Gillray – jegyezte meg a szerkesztő. –
Valami piszkos dolog van itt. A másik hármon is ugyanilyen vá-
gás volt?
– Abszolút. Ugyanazon a helyen: közvetlenül a tarkó alatt, a
gerincoszloptól balra. Látott már valaha is ennél gyámoltala-
nabb embert? No, és úgy gondolja, képes lehetett arra, hogy
megszökjön a kórházból?
Az orvos elküldte a gyakornokokat.
– Semmiféle motívumot nem látok. Mindhárman legyengül-
tek, rosszul öltözöttek, az összes jelek alapján ítélve teljes nyo-
morban éltek. Kinek lett volna érdeke éppen ezekkel elbánni?
– Minek idekeverni az erőszakot vagy a bosszút? Az azonban
lehetséges, hogy kísérleteztek velük.
– Mi célból?
Gillray fürkészőn nézte a doktort.
– Nincs valami feltételezése?
– Semmi.
Elköszöntek, a riporter az ajtó felé indult.
– Gyerünk, főnök. Megkérjük doktor Mosst, hogy adjon ne-
künk valami elméletecskét.
– Moss doktort hiába keresik itt – szólalt meg az orvos. – Ma éj-
szaka nem volt ügyeletes, holnap pedig elhagyja a kórházat.
Gillray megállt, mint a kopó, ha vadat érez.
– Moss… elhagyja a kórházat! Hallotta főnök? Moss – diktátor,
kizsákmányoló és címeres gazember. De az az egy biztos: az Álla-
mok legjobb sebésze. Igen, lám ilyen dolgok történnek körülöt-
tünk, ön pedig arra fecsérli az időt meg a tehetségét, hogy an-
nak a vén Talbotnak bűnös életén szépítgessen.

Wood a munkaközvetítő ajtajához lépett. Minden különösebb

reménykedés nélkül olvasta a krétával irt hirdetéseket. Ez az
iroda gyári munkásokat közvetített, ő pedig még sohasem járt
üzemben. Az egyetlen, amire számíthatott – tízdolláros kárpi-
tosinasi állás. De, hiszen harminckét éves. És a kiközvetítésért
öt dollárt kell zetni.
Elkeseredetten sarkon fordult, amikor zsebében csak három
tízcentest tapogatott ki. Ez volt minden pénze.
– No, barátom, nem talált semmi megfelelőt?
– Semmit – felelte fáradtan Wood, még csak rá sem tekintett a
kérdezőre.
A zsebéből kihúzta az újságot, s mielőtt a járdára dobta volna
még egyszer átfutotta: többet nem vesz újságot, mivel a helyze-
te olyanná vált, hogy hirdetés után sem mehet. De a gondolatai-
ba belerögződött Gillray cikke. Az újságíró a katatóniások bor-
zalmas helyzetét írta le… Ámbár a katatóniást legalább táplál-
ják, meg fedél van a feje fölött. Érdekes lenne tudni, vajon szi-
mulálni is lehet ezt a betegséget?
Az az ember, aki megszólította, egyre csak nézegette Woodot.
– Egyetemen tanult, nemde?
– Hát még mindig lesír rólam? – fakadt ki haragosan Wood.
– De hát miért ne lenne egyből látható? Igazán kellemes lát-
vány a műveltség.
Wood szája gúnyos vigyorba torzult.
– Ezt hallani nagyon kellemes. A képzett voltom biztosan át-
süt a rongyaimon.
– De miért jön ide egy képzett, művelt ember? Nincs itt keres-
nivalója. Ezeknek olyanokra van szükségük, mint én – minél
több izomra, s minél kevesebb értelemre.
 Wood gyelmesen végigmérte, beszélgetőtársát. Túlságosan
jól öltözött volt, és túlságosan is ügyes ember ahhoz, hogy soká-
ig koptatná a munkaközvetítő küszöbét munkáért. Inkább arra
gondolna az ember: most dobták ki, s társat keres magának.
Ilyenekkel Wood már másutt is találkozott. Pillantása kegyet-
len, akár a farkasé, de olyan farkasé, amely munkanélküliek ki-
rablására specializálta magát.
– Nincs mit keresni rajtam – mondotta hidegen Wood. – En-
gem simára kopasztottak. A zsebemben mindössze harminc
cent.
– Nem vagyok vak – felelte nagy nyugalommal az ismeretlen.
– Átlátok rajtad.
– Ez esetben mi kell neked? – fakadt ki ingerülten Wood.
Kéretlen barátja ingerülten legyintett.
– Elég a harapásból. Nem vettek fel, mivel diplomás emberre
van szükségük. Hetvenöt dollárt zetnek egy hónapra. Lakást és
kosztot adnak. Egy orvos keres laboránst. Nekem azért nem si-
került beállnom, mert nincs diplomám.
– Őszinte részvétem – mondotta Wood, s elfordult.
– De neked van diplomád. Ha akarod megpróbálhatod. Az első
heti zetésedről le kell mondanod – az az én részem lesz. Megér-
tettél?…
– Az orvostudományban igazi laikus vagyok. Egy börzeügy-
nöknél voltam rejtjelszakértő, amikor az embereknek még volt
pénzük részvényvásárlásra.
– Nem feltétlenül kell ismerned az orvostudományt. Amit ott
követelnek, az nem több, csak diploma, jó fej s kevéske izom.
Wood lába majd földbe nem gyökerezett.
– Nem hazudsz?!
– Biz’ isten nem. De gyelj csak, nem szeretnék feleslegesen
odacaplatni, és azt sem szeretném, ha már a kapuban kirúgná-
nak. Azért megkérdezem tőled, amit éntőlem ott megkérdeztek.
 Wood minden óvatosságról elfeledkezett arra a gondolatra,
hogy tán mégis munkát kaphat. Még egyszer megtapogatta zse-
bében a három tízcentest. Ezekből két szendvicset vehet egy
csésze kávéval, vagy egy éjszakára megszállhat egy piszkos éjjeli
menedékhelyen. Ige-en, kétszer enni, de fukarul, s a nedves
márciusi szélben aludni, vagy egyetlen éjszakára ágyba feküdni,
de éhesen…
– No, kérdezz! – határozta el magát.
– Rokonságod van?
– Szegről-végről vannak Maine-ban.
– Barátaid?
– Közeliek – nincsenek.
Wood az ismeretlen arcára meredt.
– Mit jelentenek ezek a kérdések? Miért érdeklik őket a baráta-
im, meg a rokonaim?
– Egyszerűen csak azért – sietett felelni az ismeretlen –, mert
ez a munka utazgatásokkal összekötött, ez a kérdés lényege. A
gazdának nincsen szüksége olyan emberre, aki után egy asszony
kapaszkodik, és aki hosszú leveleket irkál, ráadásul munkaidő-
ben.
Wood semmit sem értett az egészből. A magyarázat minden
volt, csak meggyőző nem. Ő azonban csupán a hetvenöt dollárra
gondolt, a havi zetésre, meg arra, hogy kosztot és kvártélyt is
kapna.
A metróban ülve Wood arra törekedett, hogy ne tűnjön fel az
utasoknak. Lábát az ülés alá húzta, hogy ne láthassa senki félig
leszakadt cipőtalpát… No, és a külseje! Hát ilyeneknek adnak ál-
lást? Pedig ez a ckó még anyagi kockázatot is vállalt: a metróje-
gyet ő zette be.
Egy öreg ház kapujához mentek fel, lépcsőn. Woodot elfogta a
vágy, hogy elrohanjon, alig tudta legyűrni: majdnem tökélete-
sen biztos volt benne, hogy kirúgják, de nyomban.
– Gyerünk – mordult az ismeretlen.
 Wood teste egészen megfeszült, amikor az ismeretlen becsen-
getett.
A küszöbön egy vele egykorú, középtermetű, nagyon kövér
ember jelent meg. Fehér laboránskötényben volt.
– Megint csak te vagy?
– Találtam magának egy diplomást – felelte válasz helyett
Wood makacs, ismeretlen ismerőse.
Wood megalázottnak érezte magát, amikor a kövér éles tekin-
tettel végigmustrálta szennyes ruházatát, s hosszú csimbókok-
ba ragadt hajzatát, kimerült, borostás arcát. Egy pillanat, s
mindjárt mondja: „Nem felel meg az ilyen.”
De a kövér odább rúgta a gyönyörű skót juhászkutyát, s széles-
re tárta az ajtót. Wood megdöbbenten követte a kicsiny hallba.
Hogy jó embernek lásson, lehajolt, és megcibálta a kutya fülét,
megvakarta fületövét. A dagadt egy szobába vezette, bútorzata
alapján – ebédlő lehetett.
– Neved? – kérdezte közönyös hangon.
Woodnak a torkában rekedt a válasz. Köszörült egyet a torkán.
– Wood – nyögte ki végül.
– Rokonaid vannak?
Wood tagadóan rázta a fejét.
– Barátaid?
– Nincsenek.
– A diplomádat hol szerezted?
– A Columbiai Egyetemen. Egzakt tudományok.
A dagadt arckifejezése erre sem változott. Zsebébe nyúlt, és
pénztárcát húzott elő.
– Hogyan egyeztél meg ezzel a ckóval?
– Fizetésem első részletét ő kapja.
Wood némán gyelte, amint néhány zöld bankó egyik kézből
átvándorolt a másikba.
– Megmosdhatok és megborotválkozhatom, doktor? – kérdez-
te.
 – Nem vagyok doktor – felelte a dagadt. – Clarence. Egyszerű-
en Clarence „Mr.” nélkül.
S azzal az ismeretlenhez fordult, aki beszélgetésüket gyelte.
– Te még itt vagy?!
Wood kísérője az ajtó felé hátrált.
– Lám-lám, Wood, lehetséges, hogy mindketten feltörtünk,
igaz?
Wood mosolygott, boldogan bólintott. Az ismeretlen kegyet-
len hangjában rejlő gúnyt észre sem vette.
– Megmutatom a szobáját. Fent van – mondotta Clarence, ami-
kor Wood üzletfele vagy munkaközvetítője elment. – Úgy hi-
szem, hogy ott borotvát is talál.
Ismét kimentek a hallba, a skót juhász a sarkukban volt. Az
asztal fölött mezítelen izzólámpa csüngött. A padlón elnyűtt
szőnyeg. Keskeny fokú csigalépcső vezetett a következő szintre.
A helyiség elhanyagolt és sivár volt, de Wood számára az Ezer-
egyéjszaka tündérpalotájának tűnt.
– Várjon itt, mert telefonálnom kell – utasította Clarence, s ez-
zel eltűnt a lépcsővel szemben levő helyiségben. Wood megsi-
mogatta a barátságosan morgó kutyát. Clarence hangja szűrő-
dött át a falon.
– Halló, Moss?… Pinero egy embert hozott. Megfelelőnek lát-
szik… Columbiai… Lerí róla, hogy egy centje sincs… Talbot reg-
gel jöjjön?… Mikor?… Rendben van…
Wood hallotta, hogy Clarence lerakta a kagylót, majd újra fel-
emelte.
„Moss? De hiszen ez a „Memorial” híres sebésze, a kórház igaz-
gatója. Igen, de a katatóniásokról írt cikk arról adott hírt, hogy
valamilyen okból váratlanul otthagyta a kórházat.”
– Hallo, Talbot! – hallatszott Clarence hangja. – Jöjjön el holnap
délben. Moss azt ígérte, hogy mindent elvégez addigra… Ne iz-
guljon. Most biztosra megyünk…
 Talbot neve ugyancsak ismerősnek tűnt. „Bizonyosan az a Tal-
bot, akiről a »Morning Post« mint a hetvenhat éves emberbarát-
ról írt. Bizonyára azt akarja, hogy Moss megoperálja. De hát ez
őt, Woodot igazán nem érinti.”
Amikor Clarence visszatért, Wood csak a havi hetvenöt dollár-
ra, a kosztra és kvártélyra gondolt…
Moss doktor tettetett nyugalommal tette le a telefonkagylót.
Ahogy áthaladt a fehér kórházi folyosókon, érezte a kíváncsi te-
kinteteket, de gondosan kiborotvált, rózsaszín arca megőrizte a
teljes nyugalmat. A liftkabinban hanyagul zsebre vágott kézzel
álldogált. A liftes sem mert vele beszélgetni, sőt rá sem mert
nézni.
Moss a ruhatárban felvette kabátját, kalapját. Az ügyeletes
asztala előtt most tolongtak, sokkal többen álltak ott, mint ren-
desen. Lerítt róluk a riporter voltuk. Moss elsietett mellettük.
Egy pengeél-vékony, magas, ösztövér riporter a nyomába ira-
modott.
– Nem mehet el úgy, hogy legalább valamit ne mondjon a saj-
tónak, Doc. – Szólította meg Mosst.
– Amint látja, erre is képes vagyok! – vetette oda Moss, de köz-
ben meg sem állt.
– Legalább annyit áruljon el: a „Memorial” igazgatója marad
továbbra is?
– Kérdezzék meg a vezetőség tagjaitól.
– És mi van a katatóniásokkal?
– Azt meg tőlük kérdezze meg.
A taxi odagördült. Mialatt beült a kocsiba, még hallotta, amint
a hosszú riporter így kiált: „Ez az aljas féreg!”
Moss, noha külsőleg megőrizte nyugalmát, közel sem érezte
magát olyan nagyon nyugodtnak. „Ez a »Morning Post«-os em-
ber, ez a Gillray, alighanem éppen ez a ckó az, aki szenzációt
keltő cikket írt arról, hogy valaki utcára dobott katatóniásokat,
sőt odáig is eljutott, hogy kijelentse: ezek egyáltalán nem is ka-
tatóniások. Meg kell mondani Talbotnak: azonnal állíttassa le e
cikkek közlését.”
Mogorván összeszorította mozgékony ajkait. Honnan vegyen
most pénzt? A kórházi alapból, amit csak lehetett, mindent kifa-
csart, az adósságai fenyegető méreteket öltöttek. Tíz ilyen alap
is elmerült volna kísérleteinek feneketlen szakadékéban.
Ha legalább Talbotot sikerülne rábeszélnie. Bebizonyítva neki,
hogy a sikertelenségek lényegében nem tekinthetők sikertelen-
ségeknek, hogy helyes úton jár…
Ámde Talbot – kemény dió. Most egyetlen centet sem tud ki-
csikarni a vén uzsorásból, amíg nem bizonyítja be neki, hogy a
kísérletezési stádium már befejeződött, a siker pedig biztosított.
Moss kiszállt a taxiból. Magabízón futott fel a lépcsőkön, ki-
nyitotta az ajtót, s türelmetlenül átszáguldott a sötét hallon, a
kutyára ügyet sem vetve, az pedig vidáman szaladt elé, hogy fo-
gadja.
– Clarence – kiáltotta. – Kérje meg az új laboránst, hogy jöjjön
le.
Levetette kalapját, ledobta a felöltőjét, a zakóját, majd hanya-
gul a tükörnél álló fogasra akasztotta őket.
– Hej, Wood! – kiáltotta hátravetett fejjel – Clarence. – Készen
van?
Könnyed, sietős léptek hallatszottak, Wood szaladt le hozzá-
juk.
Már ez a néhány óra is elegendő volt ahhoz, hogy átalakuljon.
Most már nem érezte magát semmirevalónak és senkinek sem
kellőnek.
– Wood. Doktor Moss – fogadta Clarence hanyagul.
Wood kifejezte, hogy az új, a jövendő munkája milyen elragad-
tatással tölti el, bár, nem tagadhatja, hogy egyáltalán nem ért az
orvostudományhoz.
– Ezt egyelőre nem is követeljük öntől – felelte selymesen lágy
hangon Moss. – Nálunk annyit tanulhat majd, amennyit jó né-
hány sebész egész életében sem tudott megtanulni.
Ezek a szavak bármit jelenthettek, és – semmit. Wood meg
sem kísérelte, hogy a mélyükre hatoljon.
Némán hallgatva követte Mosst és Clarence-t a ragyogóan
tiszta műtőbe. Itt sokkal kevésbé otthonosan érezte magát, mint
abban a szobában, amelyet kijelöltek számára. Amíg Moss a
mély mosdótálban kezét mosta, Wood félrenézett.
A műtőasztal foglalta le a szoba közepét. Tiszta lepedő borítot-
ta. Fölötte öt árnyéktalan lámpa függött. Mellette egy kis asztal-
kán – tálcák tamponokkal, szorítókkal, gőzölgő sterilizálókészü-
lékkel.
– Sok sebészeti kísérletet hajtunk végre – magyarázta Moss. –
Önnek tulajdonképpen majd altatnia kell. Clarence mutassa
meg Woodnak, hogy ezt hogyan kell csinálni.
Wood gyelmesen nézte a manipulációt. A hélium, az oxigén
meg a ciklo-propán beadását, elzárását. A dúsított keverék indi-
kátorait. Nem szabad elfeledkezni a vízszűrő gyeléséről…
Clarence felszólítására arcához emelte a csövet, hogy megpró-
bálja a kész keveréket. Nem tudta, hogy a ciklo-propán milyen
gyorsan hat…

Wood a padlón hevert, karját, lábát maga alá húzva. Megpróbál-

ta kinyújtani végtagjait, és oldalára fordult. Feje még szédült a
narkózistól. A nyakán valami olyasmit érzett, mint a ragtapasz.
Alatta úgy fájt és viszketett a bőre, mint amikor borotvával
megvágja magát az ember.
A szobában sötét volt, a leeresztett zöld függönyök nem en-
gedték be a napfényt. Fentről valahonnan, oldalról, fújtató, ne-
héz légzést hallott. Mielőtt felállhatott, s megnézhette volna,
hogy mi is a helyzet, közeledő léptek kopogását hallotta.
Az ajtó feltárult, s a szobába három ember lépett. Wood felug-
rott, és le is zuhant nyomban. – Ki tudja miért, de sehogy sem
képes felegyenesedve állni.
 – Megkísérelte, hogy felálljon – konstatálta a belépők egyike.
– De hát mit is várhattak tőlem mást? – vágott szavába élesen
Wood. A beszéde azonban különös, elnyújtott vonyítássá vált,
lehetetlen volt szavait felismerni. Zavartan és feldühödten, ádáz
indulattal ugrott a belépőkre.
– Célozz rá, Clarence, s húzd fel a függönyt – mondotta Moss. –
Egy pillantást akarok vetni arra a másikra is.
Wood elfordult a rámeredő revolvercsőtől, és látta, hogy a
doktor felállít egy embert az ágyról. Clarence az ablakhoz hát-
rált, és felhúzta a függönyt. Az éles napfényre az ember feléb-
redt.
– Meggyőződhet róla, Talbot – mondotta Moss az aggastyán-
nak, s az embert lependerítve az ágyról, egyetlen mozdulattal
talpra rántotta. Az egy másodpercig gyámoltalanul állt, majd
négykézlábra ereszkedett, s Woodra meredt.
Wood képtelen volt megérteni, hogy mi is történhetett: ennek
az embernek mindennap, egész életében látta az arcát, de soha-
sem látta így… önmagától kívül…
Igen ez az ő arca! Wood megdöbbent! Igyekezett minél többet
meglátni, a saját testére nézett: teljesen szőrrel borított volt, és
négy szőrős lába, négy kutyamanccsal szilárdan támaszkodott a
padlóra.
Wood bizonytalan járással Mosshoz bicegett.
– Mit tettek velem?! – üvöltötte, de kiáltás helyett kutyaugatás
tört fel a torkából.
A doktor az ajtóhoz hívta kísérőit.
Wood érezte, hogy vicsorít. Clarence és Talbot kimentek a szo-
bából. Moss a küszöb mögött megállt, a kilincset fogva gyelme-
sen nézte Woodot. Ahogy a kutya felugrott, becsapta az ajtót,
mire Wood válla nagy erővel belevágódott az ajtóba.
– Mindent megértett – hallotta a falon át Moss hangját.
„Hihetetlen! Hiszen a saját testén kívülre került. Ez nyilvánva-
ló. Hogyan emelte ki őt saját magából Moss, és hogyan helyezte
a kutya testébe? Hipnózissal?… Nem, vissza kell térnie a saját
testébe, mindenképpen vissza kell térnie oda… De hogyan?”
Wood gondolatai vadul száguldoztak.
A szomszéd szobából bútorrecsegést hallott. Talbot sem kopo-
gott botjával idegesen.
– Amit látott, Talbot, annak meg kell önt győznie – hallatszott
ismét Moss hangja. – Úgy változtattam át Woodot kutyává,
hogy közben egyáltalán nem sérült meg az értelme.
Wood megborzadt.
– Tegyük fel, hogy meggyőzött – hallotta Talbot hangját. – De,
hát maga a műtét, hogyan? Nem fájdalmas, amikor az agyat
egyik koponyából átültetik a másikba?
– Az agyat nem lehet átültetni a másik koponyába – magya-
rázta Moss. – A térfogatok különbözőek, és ráadásul nincs is
szükség a teljes agy átültetésére. Az agy kéreg alatti részében
van egy kicsiny, rejtett mirigy – az átmérője kevesebb egy ne-
gyedhüvelyknél –, a neve: tobozmirigy. Ez a mirigy ellenőrzi az
agyat. Valamikor a harmadik szem volt.
– A harmadik szem volt, és most az agyat szabályozza? – kiál-
tott fel Talbot.
– De hát, miért is ne? A halak kopoltyúja például átalakult a
csigává, amely az egyensúlyérzést ellenőrzi. A tobozmirigyről
gyakorlatilag semmit sem tudunk. Én azonban kidolgoztam egy
új módszert arra, hogy kiemeljem a kéreg alól, és ne kelljen
eközben az egész agyat megbontani. Amikor a patkány mirigyét
beültettem a nyúlba, s a nyúl tobozmirigyét a patkányba, akkor
a nyúl úgy viselkedett, mintha patkány lenne, míg a patkány –
nyúlként… Empirizmus: az eredmény pozitív, de tudományosan
megalapozni még nem tudom.
– Hát akkor az a három miért viselkedett úgy… Mit tud erre
mondani?
– A katatóniások… Nézze Talbot, az átültetés alapjában véve
sikeres volt, de mindhárom esetben ugyanazt a hibát követtem
el, még nem tudtam, hogy mi is a kérdés lényege. Egyébként az
újságja tintanyalóinak vegye el a kedvét ettől a veszélyes témá-
tól. Túlságosan is közel férkőztek az igazsághoz… No, így…
Mind a hárman majdnem úgy viselkedtek, mint a katatóniások,
éspedig azért tettek így, mert patkánymirigyet ültettem át a ko-
ponyájukba. Képzelje el magának, hogy mi történik akkor, ami-
kor egy patkány mirigye megkísérli, hogy az óriási emberi testet
szabályozza. Egyszerűen megadja magát, felmondja a szolgála-
tot. Azonban az ember és a kutya teste közötti különbség már
nem olyan nagy. És természetesen, egészen más hatást ad majd,
amikor egy emberbe egy másik ember mirigyét ültetik be…
– Fájdalmas a műtét? – ismételte meg kérdését Talbot.
– Abszolút fájdalommentes. A vágás jelentéktelen, és gyorsan
heged. A tudat helyreállásának gyorsasága szemmel látható:
Woodot meg a kutyát tegnap operáltam meg.
– Így hát mennyit kíván? – érdeklődött Talbot.
– Ötmilliót.
– Adok készpénzben ötvenezret – hallatszott a vénség recsegő
hangja.
– Azért, hogy az ön roskatag testét kicseréljem egy atal, erős,
egészséges testre? – kérdezte Moss, megnyomva mindent szót.
Ötmillió s egy centtel sem kevesebb.
– Adok magának hetvenötezret. Minden tőkémet befektettem
a… szindikátusaimba. Honnan vegyek magának ötmilliót kész-
pénzben?
– De hiszen ezt nem is akarnám – hallatszott Moss gúnyos ka-
caja.
Talbot dühbe gurult.
– Mégis, mi az, amit akar?
– Ötmillió utáni százalékot, vagyis jövedelmeinek felét. Rövi-
den szólva, az a szándékom, hogy belekapcsolódjam az ön titkos
ügyleteibe.
Wood hallotta, amint a vénség keserveset sóhajt.
 – Nem lehetséges! – üvöltött fel. – Adok magának nyolcvanez-
ret készpénzben. Ez minden készpénzem.
– Ne játssza a bolondot, Talbot – mondotta Moss nyugodtan. –
Nekem nem arra kell a pénz, hogy gyönyörködjem benne. Ne-
kem nagy és biztos jövedelem kell, amely elég nagy ahhoz, hogy
a kísérleteimet befejezhessem.
– Nyolcvanezer – ismételte meg Talbot.
– No, akkor csak kapaszkodjon a pénzébe, amíg magával
együtt elrohad. Vajon meddig élhet még a szívkoszorús ere el-
meszesedésével? Vagy hat hónapja maradt, több aligha.
Az öregember idegesen kopogott botjával a padlón.
– Zsaroló, elveheti, a magáé – adta meg magát Talbot.
Moss elnevette magát. Wood hallotta a bútorrecsegést, a be-
szélgetők felálltak, s a lépcső felé közeledtek.
– Kívánja még egyszer látni Woodot és a kutyát?
– Nem, már meggyőzött.
– Clarence, akkor szabadulj meg tőlük. Csak arra ne merj gon-
dolni, hogy elhagyhatod őket az utcán, hogy ezeknek a piszkos
újságíróknak legyen mivel táplálniuk a kíváncsiságukat. Tégy
hangtompítót a revolveredre. Lent van. Azután savval marasd
szét a tetemeket.
Wood szeme rémülten pásztázta a szobát. Neki is, meg a testé-
nek is okvetlenül ki kell innen szabadulniuk. Ha egyedül megy
el innen, akkor már soha nem lehet többé önmagává.
Lentről Clarence dübörgő léptei hallatszottak, amint a szobá-
ban járkált, keresve a hangtompítót a revolveréhez.

Gillray behúzta a telefonfülke ajtaját, zsebéből pénzt halászott

elő, kalapját tarkójára tolta, s tárcsázott.
– Üdvözletem, főnők! Én vagyok, Gillray.
– Üdvözlet. Mi van a katatóniásaiddal?!
Gillray jegyzettömbjét a telefonra tette.
 – Egy még meleg nyomra bukkantam. A „Memorial” egyik or-
vosa vezetett rá. Erre a következtetésre jutott: a nyaki vágást
azért csinálták, hogy hozzáférjenek a kéreg alatti részhez. De azt
nem látja világosan, hogy miért volt szükség erre a műtétre, és
ugyanígy nem világos előtte az sem, hogy miért következett be
a teljes bénulás… A végkövetkeztetés is érdekes: ha az agynak
ezt vagy azt a részét akarják elérni, akkor rendszerint koponya-
lékelést hajtanak végre. Itt viszont, egy rendkívül pontosan ki-
szabott, milliméteres pontosságú vágáson át hatoltak be az agy-
ba. A műtő sebész olyan pontosan kiszámítottan dolgozott, aho-
gyan a pilóta a repülőgép műszereire támaszkodva végzi a vak-
repülést. A „Memorial”-beli orvos még azt is elmondotta, hogy
az Egyesült Államokban ilyen rendkívüli pontosságú munkára
mindössze négy sebész képes.
– No, kik?! Az ördögbe is? Megkérdezted, hogy kik?
– Természetesen – felelte sértődötten Gillray. – New Yorkban…
Moss, Chicagóban… Faber, igen, és még Crowningshaw Port-
landban, és lehetséges, hogy Detroitban Johnson.
– Akkor mire vársz – üvöltötte a szerkesztő. – Keresd meg
Mosst.
– Moss eltűnt. Mindent odadobott, és sietve elszelelt, amikor a
vezetőség a lemondását követelte… Olyan hírek járnak, hogy a
kórházi alapokat hűtlenül kezelték.
– Találd meg Mosst – adta ki az utasítást a szerkesztő. – A töb-
bivel majd megbirkózom. Úgy tűnik: hogy igazán nyomra buk-
kantál…

Wood az ajtóhoz lopakodott. Clarence mindjárt feljön a lépcsőn,

hogy lepu antsa őt is meg a testét is. Meg kell szökniük, azon-
nal meg kell szökniük! Wood ügyetlenül, de hátsó lábára állt, a
mellsőkkel pedig megkísérelte lenyomni a kilincset. Ám karmai
lecsúsztak róla. Hallotta, amint Clarence megállt. A kihúzott ó-
kok csikorgását is hallotta.
 Elfogta a rémület. Dühöngve pofájába kapta a kilincset. Érzé-
keny ínyébe fájdalom hasított, de a keserű réz engedett a nyo-
másnak.
Wood zajtalanul kilopakodott a hallba, s óvatosan megnézte a
lépcsőt. Még üres volt. Clarence-t nem látta.
Wood visszatért a szobába, s ruhájánál fogva húzni kezdte a
testét, hátrálva cibálta a hallba. Azután lassan, csöndben kez-
dett lelopakodni a lépcsőn.
A lépcsőn nagy hetykén felszaladó Clarence Wood orra előtt
találta magát.
Meglepődésében száját is eltátotta, s a revolvere után akart
kapni, de Wood agyara belemélyedt a torkába, összekapaszkod-
va gurultak lefelé. Clarence elterülve maradt a padlón. Wood
most újra húzni kezdte maga után a testét, s az ajtóhoz rohant
vele.
Meghallva, hogy a hátsó szobából Moss kiszaladt a zajra, dü-
höngve harapta meg az ajtó kilincsét. Rémület fogta el arra a
gondolatra, hogy Mossnak előbb sikerül a leszámolás, mint neki.
A kilincs engedett, s Wood testének egész súlyával rávetette
magát az ajtóra. Kinyitotta. A teste pedig négykézláb futva kö-
vette. Wood a Central Park irányába taszította, ott szándékozott
ugyanis megbújni, minél távolabb Mosstól.
Wood visszatekintett, s látta, hogy az ajtóban állva a doktor
miként követi pillantásával a két menekülőt. Rémülten húzta
testét a sarok mögé, csakhogy gyorsan elrejtőzhessenek.
Wood így elkerülte a halált, s a testét is sikerült maga mellett
tartania, de a rémülete s a nyugtalansága nem enyhült, hanem
ellenkezőleg, pillanatról pillanatra növekedett. Hogyan táplálja
a testét, mint találjon számára menedéket, elrejtve őt Moss és
Talbot banditái elől? És mi módon kényszerítse Mosst arra, hogy
ismét a saját testébe juttassa vissza?
Az nyilvánvaló, hogy az adott helyzetben a legfontosabb – el-
rejteni a testét, hogy ne láthassa senki. Az ő testébe zárt kutya
azonban éhes volt, és ide-oda futkosott, élelmet keresve magá-
nak. A járdán négykézláb szaladgáló ember azonban azonnal
felkeltette a járókelők gyelmét, hamarosan kisebb csődület kö-
zepén találták magukat.
Wood iszonyatosan megrémült. Fogával megragadta a testen
a ruhát, s áthurcolta az utcán, oda, ahol a Central Park fái és bok-
rai között rejteket remélt.
Moss pedig nem vesztegette az időt, a fekete gépkocsi belesza-
ladt a vörös lámpába, s egyenesen a nyomukban volt. A túloldal-
ról üvöltve szirénázó rendőrautó száguldott feléjük. A fekete ko-
csi lassított. Wood hátsó lábára állt a testet takarva, s a közeledő
rendőrökre vicsorított. Ketten voltak. Az egyik oldalba rúgta, s a
testet a hónaljánál megragadva a géphez vonszolta.
– Őrült. Kutyának képzeli magát – jelentette ki a rendőr. –
Hová vigyük, a kórházba?
Társa bólintott. Woodot elfogta az őrjöngés. Előrerohant, dü-
hödt fogcsattogtatással. Még mindig abban reménykedett, hogy
megvédelmezheti a testét. A rendőr ismét odébb rúgta.
– Néhány golyóval tán meg lehetne szelídíteni?
Wood csak most értette meg: ha nem lennének annyira elfog-
lalva a testével, biz’ lelőnék. Erre belevetette magát a gépkocsiá-
radatba, még azt is megkockáztatva, hogy valamelyik áthajt raj-
ta.
Ekkor azt látta, hogy a nagy fekete gépkocsi éles kanyart vesz,
s felé közeledik. Ki üldözhetné ilyen kitartóan, hacsak Talbot
banditái nem.
Wood ráfutott a park mélyébe vezető ösvénykére, s elrejtőzött
a sűrű bokrok között. Onnan leste, amint a kocsiból kiszálló
banditák csatárláncba fejlődve átfésülik a ligetet. Csöndben be-
kúszott a bokorba, maga mögött hagyva üldözőit.
Még lidércnyomásos álomban sem lehet álmodni ilyen borzal-
mat. Wood teljesen védtelen és tehetetlen volt. Egyaránt hadra
keltek ellene a bűnözők és a bűnüldözők. Aki pedig a segítségére
lehetett volna, azt nem tudná felvilágosítani arról, hogy ő em-
ber és nem kutya. Hogyan is tudná megmagyarázni, hogy mi
történt vele? Igen, és ki lenne képes segítségére lenni? Mosson
kívül ki? Tegyük fel, hogy valami módon sikerül elsiklania
mind a rendőrök, mind a banditák elől, eljutnia a kórházba, és
valamilyen módon megmagyarázni… No, és akkor? Hiszen erre
a műtétre csak Moss képes.
Óvatosan átlopakodott a parkon.
Okvetlenül olyan befolyásos személyt kell találnia, aki képes
hatni Mossra. De kinek van ilyen ereje, s milyen módon tudná
elmagyarázni neki, ami vele történt?
A Central Park bejáratánál majdnem szerencsétlenül járt. A
kocsiúttal párhuzamos ösvényen szaladt. Az úton cirkáló fekete
autó hirtelen felgyorsított, s elszáguldott mellette. Jól hallotta a
tompított lövést, s a feje fölött elszáguldó golyó fütyülését is. A
bokrok közé ugrott, fától fáig szaladt, s igyekezett úgy mozogni,
hogy mindig fedve legyen.
Kiszaladva a parkból, az utcákon kezdett rohanni. A járókelők
özönében a Broadwayn nagyobb biztonságban érezte magát,
mint a fák között. Itt nem kellett annyira félnie Talbot banditái-
tól, de ekkor feltűnt a rendőrautó. Egy kis falatozó megrakott
szemetestartálya mögött talált menedéket.
A folyóról áthatóan hideg szél fújt, s megmozgatta a szemét-
halmon heverő újságot.
Woodnak eszébe jutott, hogy éppen egy napja, hogyan állt a
munkaközvetítő bejáratánál, s hogyan szólította le Talbot egyik
gengsztere.
Még arra is gondolt akkor, tán még katatóniásnak is jobb len-
ni, mint éhezőnek. Most már tudta, hogy milyen ostoba gondo-
lat volt az.
Wood hátsó lábára állt, s felfordította a szemetes tartályt, ami
nagy zörögve az úttestre gurult. Az egész járdát ellepte a szemét.
Mielőtt az ajtóból sikerült volna a szitkozódó pincérnek kiugra-
nia, Wood mancsával széttúrta a szemetet, s foga közé kapta az
erjedő szemét savanyú szagát árasztó újságot, s elrohant.
Egy ház mögé húzódva a szél elől, mancsával szétterítette az
újságot, s átfutotta. Az újság tegnapi volt, az a bizonyos, amely-
ben a katatóniásokról írt cikket olvasta. Az írója: Gillray.
Wood gyorsan szaladt egyik utcából a másikba, mindig igye-
kezett szorosan a házak tövéhez húzódni.
Már sötétedett. Napnyugtáig sikerült jó három mérföldnyit
szaladnia. Lihegve állt meg a „Morning Post” hatalmas épülete
előtt. A házba azonban nem tudott bejutni.
Elkezdje strázsálni a főbejáratot, hogy kivárja azt a pillanatot,
amikor valaki úgy tárja ki az ajtót, hogy besurranhasson. Re-
ménykedve nézett az ajtó felé közeledő idősebb úriemberre.
Azonban az gyengéden, de határozottan eltaszította. Wood vi-
csorított. Ez volt a válaszadás egyetlen formája, ami megmaradt
számára. Az ember sietve behúzta maga mögött az ajtót.
Wood ekkor taktikát változtatott. Egy magas, sovány ember-
hez csatlakozott, akinek az arca jóságosnak tűnt, bár a tekintete
komor és elmélyült volt. Wood ügyetlenül megcsóválta farkát,
ezzel is mutatva, hogy barátságosak a szándékai. A magas em-
ber megállt, megvakargatta Wood füle tövét, de nem engedte
be. Ámde mielőtt az embernek sikerült volna becsuknia az ajtót,
Wood hirtelen előreugrott és majdnem lesodorta lábáról ezt az
embert, de legalább az előcsarnokban volt, és a számtalan láb
között már száguldott is a lépcső felé. A magas ember pedig ká-
romkodva szidta a kutyát.
Wood egyik emeletről a másikra rohant. Végül a hírszerkesz-
tőség ajtaja előtt állt. Megállt, hogy lélegzethez jusson. Azután
fogával megkapta a kilincset, s lehúzta.
Maró dohányfüst hullámként csapta meg az orrát, a fülébe fáj-
dalom hasított a zajtól és a zörgéstől.
Átszaladt a padlón heverő újságoszlopok között, s reményked-
ve nézett szét. A helyiségben embereket látott írógépek fölé ha-
jolva, a saját munkájukon kívül megszűnt számukra a világ; ifja-
kat látott akik az asztalok között papírcsomókat vittek ide-
oda… Remegett izgalmában. Hiszen ezek azok az emberek, akik
képesek Mossra hatni, és arra is, hogy segítséget nyújtsanak
neki, Woodnak. Hát kik, ha nem ők!?
Mancsával könnyedén megérintette az írógépen dolgozó ri-
porter lábát, s pofáját felemelve, kutatóan nézett az emberre. Az
újságíró az asztal alá nézett, s odább rúgta Woodot.
– Hagyj békén – szólt rá hangosan – takarodj haza!!!
Wood elfordult. Elindult. Agya megfeszítetten dolgozott: ho-
gyan mondja el, hogy mi is történt vele? Mivel helyettesítse az
emberi beszéd szavait? És ekkor megvilágosodott: de hiszen ő a
rejtjelfejtés és a kódolás szakembere…
Wood felcsaholt, hosszú elnyújtott hangokat rövidekkel ke-
verve. Egy nő ijedten sikoltott. Az újságírók felugrottak a he-
lyükről, és szorosan körbe fogták, de nem merték Woodot telje-
sen megközelíteni. Wood megkísérelte, hogy a szöveget a mor-
zeábécébe kódolva ugassa el, s reménykedve kereste tekintetével
azt az embert, aki megértené. De választ kérő szeme csak barát-
ságtalan, hideg pillantásokkal találkozott.
– Ez ugyanaz az eb, amely odalent megtámadott – szólalt meg
a magas, sovány ember.
Wood ismét ugatásba akart kezdeni, de a szomszédos üveges
ajtóból kijött a szerkesztő.
– Mi ez a lárma? – mondotta szigorúan, s megpillantva Woo-
dot, így folytatta: – Küldjétek a pokolra ezt a rusnya ebet.
– Igen, igen, vigyétek valahová! – ordított a sovány is.
– Ugyan Gillray, de hiszen ez igen kedves, hízelgő kutyus.
Hogy néz rád, milyen hipnotizáló tekintettel.
Wood könyörgő tekintettel meredt Gillrayra. Igaz, a dolgokat
nem sikerült megmagyaráznia, de a katatóniásokról szóló cikk
szerzőjét azt megtalálta! Gillray egyenesen felé indult, és azokat
a kifejezéseket mondogatta, amit olyan esetekben szokás hasz-
nálni, ha valaki egy feldühödött kutyát akar megnyugtatni.
Wood olyan közel érezte magát a sikerhez! Csak azt kellene el-
érnie, hogy még mielőtt nyakon csípik és kihajítják, megértsék.
Felugrott az asztalra, s egy tintásüveget sodort le a földre,
amely fekete tócsát öntve a padlóra, összetört. Egy másodpercet
sem vesztegetett, fogával megragadott egy papírlapot, és man-
csát a tintába mártva megkísérelte, hogy írjon.
De a reménysugár nyomban ki is aludt. A kutyakarmok nem
emberi ujjak. A papíron csak mancslenyomat maradt.
Bánatosan, de már nem ellenkezve, nehogy Gillrayt felbőszít-
se, Wood hagyta magát a liftbe vezetni. Ismét ügyetlenül meg-
csóválta a farkát.
Azután leült, s igyekezett barátságos grimaszt varázsolni az
arcára. Gillraynak tetszett is. Megtépegette Wood sörényét, de
határozott mozdulattal kirakta az ajtón…

Wood nem adta fel a reményt. Akárhogyan is történt, mégis be-

jutott a szerkesztőségbe, felhívta magára a gyelmet. Azt tudta,
hogy a sajtó az az egyetlen erő, amely képes hatni Mossra. Csak a
kommunikáció problémáját, az önmaga megértetése kérdését
kell megoldania. De hogyan? A mancsával írni nem képes, a
morzeábécét úgy látszik a szerkesztőségben senki sem ismeri.
Wood sokáig szaladt az utcákon, irigykedve a mellette lépkedő
emberi lábakra. E lábak tulajdonosai a gondolatok leg nomabb
árnyalatait is képesek kifejezni szavakkal, írással… Míg az ő tor-
kából mindössze rekedt és átható csaholás árad, amely fel-
bosszantja az embereket; lábai csak szaladni tudnak, s a hegyes
pofa semmiféle emberi érzelem kifejezésére nem alkalmas.
Végül hosszas keresések után egy ceruzacsutakra talált. A
foga közé szorította, s elfutott vele a West utcán a dokkok felé.
A szél papírdarabkákat hajszolt a rakparton. Egyesek elegen-
dően nagyok és tiszták voltak. Wood elfogott egy papírdarabot,
mancsával az aszfaltra szorította, és úgy illesztette fogai közé a
ceruzát, hogy minél kényelmesebben tudjon, írni.
Nagy nehezen nagy nyomtatott betűkkel felírta a papírra:
„Ember vagyok.” Ez a két szó betöltötte az egész lapot.
Wood ledobta a ceruzát, foga közé kapta a papírt, s az újság
épületéhez szaladt. Most először érezte, hogy magabízó.
Egy riportercsoporttal együtt besurrant az előcsarnokba, s
visszatérve az épületbe, ismét felment a lépcsőn, s a papírlapot a
padlóra téve, fogával megragadta a kilincset.
Gillray az asztalánál ült, s gépelt. Wood a papírral odaszaladt
hozzá, s arcát a térdére fektette.
– Mi az ördög! – fakadt ki Gillray, s elrúgta Woodot.
De Wood kitartott. Remegve, nyakát, amennyire csak tudta ki-
nyújtotta, amíg csak Gillray el nem vette tőle a papírlapot.
Wood moccanás nélkül várt, sóváran nézve a sovány riportert.
Gillray tekintete elsötétült a dühtől.
– Ki akarja a bolondját járatni velem? – üvöltötte. – Ki engedte
be ezt a kuvaszt, s ki dugta a pofájába ezt az idióta feljegyzést?
Senki sem válaszolt.
Wood körülugrálta, kétségbeesett csaholással igyekezett meg-
magyarázni a dolgokat.
– Hallgass már! – üvöltötte Gillray! – Hej, kézbesítő, dobd ki! Ne
félj, nem harap meg.
Tehát Wood ismét sikertelenül kísérletezett! De nem volt
szándékában megadni magát – agya tisztán és világosan dolgo-
zott. Sikertelenség? Igen. De azért, mégiscsak talált közlési esz-
közt. Egyszerűen nem volt elég helye ahhoz, hogy részleteseb-
ben kimagyarázkodjon. De végül is megtalálta a helyes utat, ezt
kell most is követnie.
Wood hirtelen felugrott egy asztalra, felkapott egy ceruzát
róla, majd nyugodtan kiment a szobából, s leült a küldönc lábá-
nál, amíg az a liftet hívta.
 Most Wood maga is igyekezett minél előbb kijutni az épület-
ből, s visszatérni a dokkba, a menhelyére, ahol átgondolhatja a
lehető legrészletesebb értesítés módozatait.
Wood most már tudta, hogy az ábécé helyett valami olyat kell
helyettesítőül találnia, amely ügyetlen fogaihoz jobban
passzol… De mi legyen ez?…

Gillray hosszú ujjai sietve kopogtatták a cikk legutolsó oldalait.

Befejezvén a munkát, a szerkesztőhöz indult.
Az sietve átfutott a szövegen…
– No, ugye nem rossz? – szakadt ki Gillrayből.
– A-a hogyan? – a szerkesztő zavarban volt… Igen! Remek cik-
kecske…
– Meg kell vallanom, közel állok az elkeseredéshez – folytatta
Gillray. – Úgy tűnik: zsákutcába jutottam… Most meg a rendőr-
ség egy őrültet szedett össze az utcán, aki úgy viselkedik, mint
egy kutya, a nyakán meg pontosan ugyanolyan vágás van, mint
azon a három emberen volt. Lehetséges, hogy ez a tény nem na-
gyon teszi világosabbá a képet, de legalább új fordulatot ad.
Semmiség, most már biztos vagyok benne, hogy kikaparjuk…
A szerkesztő szórakozottan hallgatta Gillrayt.
– Ezt az utolsót is láttad?
– Természetesen! Ha nem ismerném ezt a históriát a kezdeté-
től, istenemre, akkor magam is őrültnek tartanám ezt az em-
bert: négykézláb ugrál a padlón, mindent megszimatol, és ugat-
ni akar…
– Igen, az események gyorsabban fejlődnek, mint gondoltam –
mondotta tűnődve a szerkesztő. – De csak éppen… Nem is tu-
dom, hogy mondjam ezt meg neked… Elvörösödött.
A riporter fölhúzta szemöldökét.
– Mi az, hogy – „ezt”? – kérdezte értetlenül.
– Kérlek, kénytelen vagyok téged levenni erről az ügyről. Na-
gyon fájlalom, mert hiszen már kezdett kirajzolódni. Nagyon
sajnálom, Gillray, de az ördög vigye el, már csak ilyen nálunk a
rend.
– Milyen? – Gillray megmarkolta az asztal szélét, és a szerkesz-
tőhöz hajolt. – No, kinek a tyúkszemére léptünk? Nem értem. A
kórházban senki sem tiltakozott. Egyáltalán nem említettem
neveket. Hát akkor miről van szó?
A szerkesztő vállat vont.
– Semmit sem tudok tenni. A fensőbbség parancsaival senki
sem vitázhat… De nagyon érdekes feladattal bízlak meg.
Gillray az ablakhoz lépett. „A Reklám Ügynökség aligha hivat-
kozhat a tilalomra – gondolta. – Nem reklámozzuk a »Memori-
al«-t. És ami Talbotot illeti, az csak akkor avatkozik bele a dol-
gokba, ha valami piszkos bűntényben való részvételét fedhet-
nénk fel. A szerkesztők? Azok csak egy hüvelyket emelkednek,
amikor a közvélemény mérföldet követel tőlük. Következéskép-
pen sem a szerkesztők, sem a reklámrészleg nem szólt közbe, ak-
kor nem marad más, csak Talbot…”
Gillray csontos ujjával idegesen dobolt az ablakrámán. „Miért
kellett Talbotnak betiltania ezt a nyomozást? Tegyük fel, hogy
új módot talált, amivel leszámolhat az árulókkal. Ez kétséges.
Talbot nem vetemedik ilyesmire, amíg rendelkezésére áll a régi,
olcsó és hatásos módszer: a tetemet beágyaztatni egy cement-
tömbbe, és a folyó fenekére küldeni.”
– Megadom magam – mondotta Gillray. – Sehogy sem tudok
rájönni, hogy mit keres Talbot ebben az ügyben.
– Én sem tudom megérteni – helyeselt a szerkesztő.
– Tehát ön is úgy véli, hogy a parancsot Talbot adta?
– Hát ki más adhatta volna?… De barátocskám, ne essél két-
ségbe. Egy időre feledkezzél meg a katatóniásaidról. Holnap fog-
lalkozzál azzal az információval, amit Johnson küldött telefo-
non a Városházáról.
Gillray átfutotta a papírlapocskát. Értetlenül bámult a szer-
kesztőre.
 – Hát ez mi a fene? Az Állatvédő Egyesület tiltakozó megmoz-
dulást szervez a városban megrendezett collie-irtás miatt.
Amennyi aranyvörös-fehér skót juhászkutyát találtak, mind ki-
irtották a városban?!
– Éppen erről van szó.
– És önnek az a véleménye, hogy Talbot banditái állanak e mö-
gött a kutyairtás mögött?
A szerkesztő bólintott.
– Semmit sem értek, az égvilágon semmit. – Gillray összecsap-
ta a kezét. – Mi okból akarják ezek a banditák eltussolni a katató-
niások ügyét, és miért igyekeznek lelőni minden ártatlan collie-
t?… Főnök, maga és én, mindketten idióták vagyunk – üvöltött
fel ekkor. – Emlékszik arra a collie-ra, amely feljegyzéssel a szá-
jában futott hozzánk? Talbot gengszterei ezt a kutyát szeretnék
kiirtani! Most már világos, hogy valakinek a küldöttje volt.
– Az ördögbe is! – A szerkesztő talpra ugrott. – Azonnal meg
kell keresni… ha ez még lehetséges…
Berohantak a riporterek szobájába.
– Mindenki hagyja abba, amit csinál, és siessetek utánam – ki-
áltotta a szerkesztő. Betuszkolta embereit a liftbe. A riporterek
zavarban voltak, nem értettek semmit az egészből.
Az utcára kiszaladva, a szerkesztő körülnézett.
– Nincsen itt, Gillray. Gyerekek, széledjetek el, és ahogy meg-
pillantotok egy rőtes-fehér skót juhászt, füttyentsetek neki. A
kutya magától is odamehet hozzátok. Előre, és semmi kérdést!
Gillray a bejáratnál hagyta a szerkesztőt, maga pedig a West
Streeten indult el.
Egy órán át bolyongott a komor dokkok között, időről időre
füttyentve, de a collie-t sehol sem látta. Végül is fáradtan, ki-
éhezve visszafordult, s a szerkesztőségbe indult, szidva magát,
hogy elengedte a kutyát, amikor az saját maga jött hozzá.
A szerkesztő még mindig ott állt a bejáratnál.
– No, mi van? – kérdezte.
 – Még semmi…
Közeledő léptek zaját hallották. A sarok mögül az egyik ripor-
ter bukkant elő, az elszaladó kutya után füttyentgetve.
– Ez az, ez a kutyánk – üvöltött fel Gillray.
A kutya feléje szaladt, az újságíró pedig valósággal kitépte a
kutya szájából a piszkos papírdarabkát. Ebben a pillanatban az
utca távolabbi végén hatalmas fekete gépkocsi tűnt fel, mire a
kutya egy szempillantás alatt eltűnt a dokkok irányában.
Gillray utána vetette volna magát, de megállt, és a papírra bá-
mult, amelyet a kezében tartott. Odaszaladt a szerkesztő is s kö-
nyörtelenül szidalmazta, mert elengedte a kutyát. Gillray át-
nyújtotta neki a papírlapot:
– No, ez azután a kutyácska! Olvassa csak.
A szerkesztő szemöldöke magasba rándult. A papíron ez állt:
’’;;;;
;;;.;. :,::..,.
,;;; ;;;;.;, ’’;;’’
: : ’ ’ ’ ’ ’ ’ : ; : . . . .; ; ; . . , , ; ,
;’;; ::;:;:; ’’;: ;:;:’’ :
– Átkozott legyek! – kiáltott fel a szerkesztő. – Hát ez meg
mi?… Semmit sem értek!…
– És nem is értheti – felelte Gillray. – Ez titkosírás. Van ismerős
titkosírásfejtője?
– Talán a rendőrséghez, vagy az FBI-hez fordulhatnánk.
– Talán azt mégsem kellene tennünk… Maradjon itt… Vissza-
térek a megfejtéssel.
Mielőtt a szerkesztő egy szót szólhatott volna, eltűnt.
A Negyvenegyedik utca könyvtárának katalógustermében
Gillray odalépett az ügyeleteshez:
– Hol találhatnék olyan embert, aki jó ismerője a titkosírások-
nak?
A könyvtáros elment, a kollégáival sugdolódzott.
 – A kéziratos részleg őre ért az ilyesmihez – felelte Gillraynak –
Le kell mennie a lépcsőn…
Gillray megköszönve a segítséget, az őrhöz igyekezett.
– Nézze csak meg, kérem ezt – mondotta az újságíró az asztalra
rakva a papírlapocskát.
– Úgy tűnik, hogy érdekes darabocska – mondotta óvatosan az
őr. – Húsz év alatt egyetlen olyan titkosírás sem került a kezem-
be, amelyet ne tudtam volna megfejteni. – Még egyszer megnéz-
te a papírlapot.
– A lehető leggyorsabb megfejtésre volna szükségünk.
– A gyorsaság ilyen ügyekben nem a legjobb segítőtárs. Rend-
ben van, azért megkísérlem. Egy-két óra alatt lehet, hogy kiderí-
tek valamit.
– Nem fogom zavarni. – Az újságíró meghajolt, s elment…
Egy órával később tért vissza. Evett közben, s végigjárta a
szomszédos tömböket, idegesen cigarettázva, egyik cigarettát a
másik után szíva el.
Az őr előtt hegyként magasodtak a teleírt papírlapok.
– No, sikerült valamit kiderítenie? – kérdezte Gillray.
– Ha tudnám, hogy mire is gondolt a szerzője, amikor ezeket
az érthetetlen mondatokat leírta, akkor kétségtelenül meg tud-
nám fejteni, hogy mit is akart írni – felelet helyett átnyújtotta az
újságírónak a megfejtést.
Gillray kikapta kezéből a lapot, és gyorsan átfutotta:
„A katatóniásokat moss operálta talbot pénzén mentsetek meg
tőlük.”
– De hiszen éppen erre van szükségünk! – kiáltotta örvendezve
a riporter, és köszönés nélkül elrohant, becsapva az ajtót maga
után.
Amikor a szerkesztőség felé utazott, öröme hirtelen nyugta-
lanságra változott. „Ha a kutyát meggyilkolják, akkor a katató-
niások históriájára keresztet vethetünk: a kutya – az egyetlen fo-
nal, amely a híradás szerzőjéhez vezet.”
 Wood a gyümölcspiac keskeny, sötét sikátorain futott át a
West Streetre. Itt megbízhatóan elrejtőzhet a ládák között, ha a
banditák, a Talbot gengszterei nyomára bukkannának. A régi
menedékét ott kellett hagynia, mivel a banditák kiszaglászták,
hogy hol is rejtőzik. De nem ez a lényeg… hanem az, hogy kijöt-
tek érte az újságírók. Az a legfontosabb fejlemény. Megfejtették-
e az üzenetét vagy sem, de Gillray legalább megértette, hogy
kapcsolatot akar felvenni vele… Wood újból elindult a szerkesz-
tőség felé. Elérve az útkeresztezést, óvatosan kitekintett a sarok
mögül: semmi gyanúsat sem látott. Most még jó százyardnyit
kell rohannia, fedezék nélkül, méghozzá a lámpák fényében.
Nyílsebesen száguldott a járdán, s egyenesen annak az ember-
nek lábához rohant, aki türelmetlenül álldogált az ajtónál.
– Végre – kiáltott fel a szerkesztő. – A házba, gyorsan! – és ki-
tárta az ajtót.
Hamarosan a szerkesztő dolgozószobájában voltak.
– Úgy hiszem senki sem látott bennünket… különben kampec
– morogta a szerkesztő az asztalához ülve.
Wood lehevert a hideg padlóra, s hallgatta, hogy a szerkesztő
Gillrayt hívatja, majd szidja, hogy milyen hosszú ideig maradt
el. Wood pedig azt gondolta, hogy már meg is fejtették az írását
és hogy végre mindenki megértette, hogy ő ember, még ha ku-
tyabőrbe került is.
A kutya hirtelen felkapta a fejét, hallgatódzott. A járásáról
megismerte Gillrayt. Csapódott az ajtó.
– Ahá, a kutya már itt van? Nézze csak, mit hoztam! – A szobá-
ba lépő Gillray az asztalra fektette a papírt – a szerkesztő elé.
Wood megdöbbent amiatt, hogy a riporter semmi érdeklődést
sem mutat iránta: nyilvánvaló, hogy még most sem értett meg
semmit. De talán a szerkesztő megérti a dolgokat.
– Tehát így van! Lehetséges, hogy Moss és Talbot!
– Moss-szal kapcsolatban mindent értek – jelentette ki Gillray.
– Ő az egyetlen a városban, aki képes ilyen műtétet végrehajtani.
De Talbot… Milyen hasznot vár ebből az ügyből? És végül: ki
küldte nekünk ezt az üzenetet?
Wood majdnem megőrült kétségbeesésében. Hiszen mindent
meg tudott volna magyarázni, mivel mindenkinél jobban tudta,
hogy milyen előnyt vár Talbot Moss kísérleteiből… A kapcsolat-
teremtés kérdését megoldotta. Mosst és Talbotot leleplezte, de
egyetlen lépéssel sem jutott közelebb ahhoz, hogy visszatérhes-
sen a saját testébe.
Még egy rejtjeles írást kell készítenie – sokkal részletesebbet,
amely minden kérdésre válaszol. De ahhoz, hogy ezt megte-
gye… Reszketni kezdett. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, újból át
kell verekednie magát az utcákon, azt kockáztatva, hogy az
útonállók elé kerül, hiszen rejtjeltáblázatát a régi menedékhely
padlójára írta fel.
– Rá kell vennünk a kutyát, hogy vezessen el minket az üzenet
szerzőjéhez – jelentette ki határozottan Gillray. – Ez az egyetlen
módja annak, hogy Talbotot és Mosst sarokba szorítsuk. Még
csak vádat emelhetünk, de nincs egyetlen jogi érvényű bizonyí-
tékunk sem, amellyel a bíróság elé léphetnénk.
– Ennek az embernek valahol a közelben kell tartózkodnia –
vélte a szerkesztő.
Gillray Woodra nézett.
– Ezt gondoltam én is: a kutya ide jött, ugatott, igyekezett arra
bírni minket, hogy kövessük. Mi pedig kiűztük, mire egy fél órá-
val később a szájában hozta az írást. Majd újabb óra múlva a rejt-
jeles üzenetet. Következésképpen a szerző itt van a közelben.
Gyorsan felugrott a helyéről, s Woodhoz rohant.
– Nézze főnök, de hiszen ez sebésztapasz. Akkor vettem észre,
amikor a kutya lehajtotta a fejét.
– Szerinted ez a kutya katatóniás? – mosolygott a szerkesztő. –
Gillray, hamarosan bepörögsz az ügyön!
– Alighanem így van. De azért, mégiscsak szeretném megnéz-
ni, hogy mi is rejtőzik a tapasz alatt.
 Wood szíve veszettül vert. Tudta, hogy a nyakán levő vágás
úgy hasonlít arra a vágásra, amit Gillray látott a katatóniáson,
mint egy csöpp víz a másikra. Gillray akkor majd mindent
nyomban megért.
Amikor Gillray lehúzta a tapaszt, Wood metsző fájdalmat ér-
zett. A seb friss volt, és a sűrű szőrzet szorosan beletapadt a ta-
paszba.
Hagyd abba – óvta a szerkesztő. – Megharap.
Ekkor csengeni kezdett a telefon.
– Mi van, Blaine? – szólt a kagylóba a szerkesztő. Egy perccel
később némán lette.
– Szemét dolog – mondotta Gillraynak. – Talbot gépei őrjárat-
ban cirkálnak a körzetünkben. Igazán nem tudom hogyan is tu-
dunk átcsúszni a kutyával?
Wood fel gyelt, és felüvöltött.
Gillray érdeklődve nézett az állatra.
– Kész vagyok megesküdni rá, hogy megértette, amit mon-
dott, és arra reagált.
– Megszokott hangra való kutyareagálás.
– Vissza kell juttatnunk a tulajdonosához – jelentette ki Gill-
ray. – Gyerünk!
Wood és a szerkesztő sietve követték a riportert Csöndben
várták meg a liftet, s némán ereszkedtek le az előcsarnokba.
– Várjon itt az ajtó mögött – mondotta Gillray.
Néhány perccel később egy taxi gördült a bejárathoz. Gillray a
kocsiban ült s gyelt. Az utca fordulójából hatalmas fekete kocsi
gördült ki, és lassan elkúszott mellettük. A lámpa fényében
megcsillant az automata fegyver csöve. Gillray kivárta, amíg a
fekete gép befordult a West Streetre.
– Gyorsan, gyorsan! – kiáltotta rekedten, kezével hadonászva.
A szerkesztő megragadta Woodot, s megtaszítva az ajtót, kiro-
hant az utcára. A taxi szinte kirobbant a helyéből…
 – Úgy hiszem, hogy itt kell kiszállnunk – mondotta néhány
perccel később Gillray, és ujjával megkopogtatta az utasteret el-
választó üveg válaszfalat. A gép fékezett. Wood az újságírók
után kimászott a kocsiból, és csendes futással elindult, úgy sza-
ladva, hogy azok követni tudják.
Gillray és a szerkesztő nemsokára egy pince sötétjébe bámul-
tak – Wood régi menedékhelyébe néztek.
– Jöjjön ki! – kiáltotta Gillray a pincébe hajolva. – A barátai va-
gyunk… Segítséget akarunk adni önnek…
Válasz nem érkezett. Gyufát gyújtottak, s bemásztak a pincé-
be.
Wood azon a helyen állt, ahol még napvilágnál felírta a rejtjel-
táblázatot, és felugatott. Az újságírók odarohantak hozzá.
– Biztosan meglátott valamit – mondotta suttogva a riporter.
Gillray tenyerével védte a gyufa lángját, odavilágított, és meg-
vonta a vállát.
– A földre mutat – mondotta a szerkesztő.
Gillray leeresztette a gyufát.
– De hiszen alighanem ezt keressük? A földön egy négyzet, te-
leírva betűkkel és számokkal…
– Egy perc múlva itt vagyok – felelte Gillray. – Megyek, és lám-
pát hozok.
– És mit tegyek, ha megérkezne az az ember? – sietett kérdezni
a szerkesztő.
– Semmit – szakította félbe Gillray. – Nem jön… Ne lépjen a
táblázatra.
Gillray eltűnt.
Amikor végül visszatért, a szerkesztő kirobbant:
– Gillray, végezz ezzel az egésszel. Nem veszthetek el ezért egy
egész éjszakát… Még ha kikutatjuk is az igazságot, akkor sem ír-
hatjuk meg, semmit sem írhatunk…
Gillray némán rávetítette a lámpa erős fényét a számokat tar-
talmazó táblázatra.
 – Nézzen csak oda – mondotta. – Aki ezt a táblázatot csinálta,
nagyon óvatos volt. A falnak háttal állt, hogy senki hátulról
meglepetésszerűen meg ne támadhassa. A tábla fejjel felénk áll.
Nézze meg gyelmesen azt a helyet, ahol annak kellett állnia,
aki a rejtjelzést írta.
A szerkesztő odanézett, s meghökkenve kérdezte:
– Hát te mit látsz ott?
– Láblenyomatokat, amelyeket ön majdnem eltaposott. De
nem emberi lábnyomokat. Kutyamancsok nyomát.
– Hagyd a bolondozást, Gillray!
A riporter némán emelte fel a földről a ceruzamaradványt. Mi-
előtt odaadta volna a szerkesztőnek, alaposan megforgatta:
– Ez az a ceruza, amelyet a kutya akkor ragadott el az asztalról,
amikor kiűztük a szerkesztőségből… A kutya a szájában vitte.
Íme, tessék, fogának nyomai itt vannak az oldalain. És a ceruza
kihegyezetten felén is itt vannak a fognyomok: a kutya írt. Le-
het, hogy megbolondulok… – Zsebéből előhúzta a piszkos papír-
lapot, s kisimította. – Nyomban fel gyeltem erre a foltra, de ak-
kor nem értettem meg az összefüggést. Az ön véleménye szerint
mi ez?
– Lehet, hogy tenyérlenyomat – mondta a szerkesztő.
– Tán gyereké?… Úgy gondolom ön is világosan látja, hogy ku-
tyaláb nyoma. Pontosan ilyenek vannak a táblázat mellett. De
hiszen már megértette, hogy mire célzok. Nézze csak, hogy mi-
lyen gyelemmel néz minket ez az eb, nem csajt hallja, amit
mondunk, de mindent meg is ért, amiről csak beszélünk.
Gillray hangját fel sem emelve kijelentette!
– Tessék, a feljegyzés írója!!!
Wood heves mozdulattal fordult meg, s a riporterre nézett.
– Értse meg, főnök, és ne próbálja becsapni magát: Moss és
Talbot váltott farkast gyártottak!
Wood felugatott, s örvendezve törleszkedett Gillray lábához.
Végre, végre megértették.
 A szerkesztő viszont csak kacagott.
– Hiába dolgozol az újságban, csak az időt fecséreled…
– Megengedem – felelte mérgesen Gillray. – De van más ma-
gyarázata?… A kutya befutott a szerkesztőségbe; minden eme-
letet végigrohant, s minden részleget megnézett, és éppen a ri-
porterekhez jutott, nyilván azért, mert őket kereste. A kutya
csaholt, a gyelmet akarta magára vonni, mi pedig kiűztük. Ak-
kor visszatért a papírral, amelyre ákombákommal volt felírva:
„Ember vagyok”. Ez a két szó elfoglalta az egész oldalt. Próbálja
meg az írást a foga közé szorított ceruzával, és majd meglátja,
hogy milyen irka rka keletkezik… A kutyának valami sokkal
gazdaságosabb írásrendszert kellett találnia, s ezután ezért egy-
szerűen rejtjelzéssel dolgozott. De a ceruzáját elvesztette, mire
ellopta az egyik ceruzánkat. Majd ismét visszatért ide, hogy el-
rejtőzzön Talbot fejvadászai elől. A táblázatnál lábnyomok nin-
csenek, de mancsnyomok igen. És a nekünk hozott papírlapon
ugyancsak mancsnyom van… Ez a kutya minden szavunkat
hallgatja, és érti is. Amikor az üzenet szerzőjéről tettem emlí-
tést, nyomban megfordult. Erre mit tud mondani?
De Gillray szavai még nem győzték meg a szerkesztőt.
– Remek idomítás…
– Bármennyire is tisztelem önt, mégis azt kell mondanom,
hogy ön tyúkeszű. Hej, hogy is hívnak? – fordult Woodhoz –, mit
csinálnál, ha most eléd kerülne Moss?
Wood morogni kezdett.
– Ide hallgass, kutya, kigondoltam egy módot, amivel min-
dent elmesélhetsz nekünk. Mindent, ami csak veled történt…
Wood legboldogabb pillanata következett el. Nem baj, hogy
még nem kapta meg a testét! Ez most már csak idő kérdése. A vi-
haros örvendezés, amit a riporter szavai váltottak ki a kutyából,
még a szkeptikus szerkesztőt is megingatták.
Gillray egy hegyes fadarabot keresett, és gyorsan felírta a föld-
re az ábécét. Majd elhajítva a botocskát, hátrált egy lépést, s
megvilágította a betűket lámpájával.
– Mutogass ki mindent.
Wood a földre írt betűk elé ugrott, és orrával sorban megbökte
azokat a betűket, amelyekre szüksége volt.
T-a-l-b-o-t ö-r-e-g e-g-é-s-z-s-é-g-e-s t-e-s-t k-e-l-l n-e-k-i m-o-
s-s a-z-t m-o-n-d-t-a h-o-g-y e-z-t m-e-g l-e-h-e-t c-s-i-n-á-l-n-i…
– A pokolba is! – szakadt ki a szerkesztőből.
A beállott csöndben csak a kutya izgatott szuszogása s a fér -
ak nehéz lihegése hallatszott.
Wood végre célhoz ért!

Otthon Gillray az írógépen írt. Wood mögötte állva gyelte a bil-

lentyűk felett száguldó ujjakat. A szerkesztő idegesen mászkált
fel és alá a szobában.
– Mennyi időt veszítettem – panaszkodott –, de ha ezt a histó-
riát kinyomtatjuk, akkor elvesztek mindent. Az ördögbe is, Gill-
ray, véleményed szerint mit gondolnak majd az olvasók erről a
históriáról, ha még magam is csak alig tudok benne hinni? Azt
tudod, hogy mindkettőnk állásába kerülhet ez a dolog?
– Az a kilátás, hogy állástalan leszek, már nem izgat annyira,
mint az, hogy a pokolba is bemásznék, hogy Wood kapja vissza
testét. A mi segítségünk nélkül nem birkózik meg ezzel.
– Nem gondolod, hogy nevetségesen hangzik: „Wood vissza-
kapja a testét!” Képzeld csak el, hogy mit csinálnak a többi újsá-
gok ebből a mondatból!
Gillray felállt, hátralökve a széket.
– No, ideje indulnunk – mondta válasz helyett.
A riporter magára dobta felöltőjét, s hanyagul fejébe csapta
kalapját.
– Hová? – kérdezte a szerkesztő.
– Természetesen Mosshoz, ha nincsen tartalékban valami al-
kalmasabb látogatási célja.
 – Ez őrültség – tiltakozott rekedten a szerkesztő. – Életemben
sem tettem ennél őrültebbet. A változatosság kedvéért miért
nem teszünk valami józant, értelmeset, miért nem fordulunk a
rendőrséghez?
– Igen?! – Kacagott megvetően Gillray. És milyen váddal jelen-
tené fel Mosst?
– Hogyhogy milyennel? Emberrablással! – robbant ki a szer-
kesztő.
– Halálra röhögtet. Wood teste a kórházban van az orvosok
meg gyelése alatt. És hogyan bizonyítja be, hogy éppen Moss
rabolta el?… Arról a három katatóniásról már beszélni sem ér-
demes.
A szerkesztő mogorván bólintott.
– Feljelentem élveboncolásért!… – ezt szinte akaratlanul mon-
dotta. – No ez már más dolog, ez már érv, ahogy mondani szo-
kás… Ezt meg kell gondolni…

Amikor kiléptek a házból könnyen fogtak taxit.

Gillray bemondta a címet. Wood, ahogy meghallotta, vicsorí-
tott. Mosst hamarosan elérik, s két olyan ember kíséri, akik a le-
hető legjobban és legékesszólóbban tudják kifejteni, hogy mit
követel, s szükség esetén arra is képesek, hogy a védelmére moz-
gósítsák a közvéleményt.
Gillray Moss utcájában arra kérte a sofőrt, hogy lassítson. A
sebész házának kapujánál két hatalmas fekete kocsi állt, az őr-
séggel.
– A sarok után szállunk majd ki – mondotta Gillray.
Berohantak, a legközelebbi ház kapualjába.
– Van annak a háznak hátsó bejárata? – kérdezte a riporter a
kutyától.
Az tagadóan rázta a fejét.
– Akkor csak a tető maradt a számunkra – döntötte el a cselek-
vési tervet Gillray.
 Kilépve a kapuból alaposan megnézték azt a házat, ami elvá-
lasztotta őket Moss házától.
– Ez itt hatszintes, a következő kettő ötszintes. Az a ház, amely
Mosséval szomszédos, hatszintes, míg Moss házának három
szintje van. Tehát fel kell másznunk a tűzoltólétrán, és ismét le-
mászunk, hogy eljussunk ahhoz az átkozott tetőhöz.
Bementek a kapualjba, és felmentek a legfelső emeletre. A
padlás ajtaját csak tolózárral zárták be, de az egészen berozsdá-
sodott. Gillray kezét zsebkendőjébe csavarta, és egyetlen ütéssel
leütötte a zárat. A padláson át kimentek a fekete és hideg kát-
ránytetőre.
A legnehezebb s legveszélyesebb rész még előttük állt. A sötét-
ség még csak növelte a veszélyt, és Wood is nehéz tehernek bizo-
nyult.
A létrán lementek az udvarra, majd a másik létrán felkúsztak
a tetőre… szigorú következetességgel. Ez négyszer ismétlődött,
amíg kimerülten, de ott találták magukat Moss házának tetején.
– Úgy tűnik… senki… nem… vett észre bennünket… – lihegte
alig hallhatóan Gillray.
– Úgy van – nyögte a szerkesztő.
– Azt hiszem – suttogta újra a szerkesztő, amikor lélegzethez
jutott –, nem is lennénk olyan rossz légtornászok… Ha kirúgnak
minket, akkor sem kell elkeserednünk…
Rövid pihenő után alaposan megvizsgálták a tetőt. A házba
egyetlen padlásablak vezetett.
Gillray megkísérelte a rámáját kitépni, majd benyomni – ered-
ménytelenül. Akkor elővette zsebkését, s kapargatni kezdte a
száraz gittet. Gyorsan engedett. Azután a kést a ráma felső sar-
kába nyomta, az üveget kifeszítette, majd óvatosan kiemelte.
Bemásztak az ablakon, s egy sötét szobában találták magukat.
Wood izgatottan szimatolt, amikor megérezte annak az ember-
nek a közelségét, akit gyűlölt, és aki egyedül volt képes arra,
hogy a testét visszajuttassa.
Gillray óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó könnyen kinyílt, s
gyenge fényt láttak derengeni a mélyben. A homályosan megvi-
lágított hall közepén láthatóvá vált a lépcső. Óvatosan lelopa-
kodtak.
A bezárt ajtó mögül alig hallható hangok áradtak.
– Üljön le, doktor – hallották Talbot hangját. – A gép hamaro-
san itt lesz. Ne veszítse el a fejét! Ezek a katatóniások nem tud-
nak mondani semmit, az a kutya pedig minden valószínűség
szerint valahol a szemétben turkál. Nincsen ok a menekülésre.
– Csak óvatosságból utazom el a nyaralómba. Ön lebecsüli az
emberi találékonyságot, pedig az jelentős, még akkor is, ha egy
kutya teste és a beszédképesség elvesztése korlátozza is.
Gillray előhúzta revolverét, s a kilincs után nyúlt. A szerkesztő
önkéntelen mozdulatot tett, hogy megakadályozza társát, de
már későn – az ajtó feltárult.
Wood és Gillray beléptek a szobába, a szerkesztő pedig követte
őket. Talbot fel sem gyelt a revolverre, hiszen életében már jó
néhányszor nézett szembe egy fegyvercsővel, de Wood láttán le-
esett az álla. Felüvöltött, és rémülten tépte fel az ingét – Talbot a
leghevesebb szívrohamban fulladozott.
– Látja, megkapta a szemléltető oktatást, Talbot – jelentette ki
részvétlenül Moss. – Sohasem szabad az ellenfelet lebecsülni.
Nemde?
Válasz azonban nem jött. A belépők rémülten látták, amint
szemük előtt egy ember haldoklik. Talbot egy-két pillanat múl-
va úgy zuhant a padlóra, mint egy liszteszsák. Vége volt.
Wood felemelte tekintetét Talbotról, s Moss kegyetlen szemé-
be nézett. Abban a rémületnek még az árnyéka sem volt. A se-
bész még csak nem is tett kísérletet a védekezésre, azzal sem
próbálkozott, hogy a házát őrző banditákat segítségül hívja. Tel-
jes önuralommal nézett a belépőkre.
– A terveiknek vége – kezdte Gillray.
 Moss udvarias megvetéssel vont vállat.
– A mienknek? Talbotnak megvoltak a saját tervei, nekem – a
sajátjaim. Ráadásul ennek az embernek a társaságát sohasem él-
veztem.
– Lehetséges. De pénzének a szaga gyönyörűséget okozott ön-
nek. Talbot már nincs, és most már senki sem akadályozhat
meg bennünket abban, hogy nyilvánosságra hozzuk ezt…
Gillray néhány géppel írt lapot húzott elő a zsebéből, és át-
nyújtotta Mossnak.
A sebész hanyagul a falnak támaszkodva, érdeklődéssel nézte
meg a szöveget, s udvariasan visszaadta Gillraynak.
– Minden világos – mondotta. – Azzal vádolnak, hogy egy em-
bert kutyává változtattam. Ráadásul, még le is írta azt a mód-
szert, amit állítólag én találtam fel.
– „Állítólag!” – torzult dühös mosolyba Gillray arca. – Tán
megpróbálja letagadni az egészet?!
– Gondolhatja. Hát nem fantasztikus-e az ilyesmi? – Moss elvi-
gyorodott. – A lényeg azonban nem ez. Még ha bevallanám is,
milyen alapon ítélnek el? Ahogy én látom, önnek csupán egyet-
len tanúja van – a Wood nevű kutya. Márpedig olyan esetre én
nem emlékszem, amikor egy kutyát tanúként elfogadtak volna
a bíróságon.
Wood megdöbbent. Nem várta, hogy Moss ilyen pimaszul
visszaverhet minden vádat. A helyében bárki más már megadta
volna magát.
A szerkesztő összehúzva magát, fejvesztetten ismételgette:
– Bizonyítékaink vannak a bűnös viviszekcióra.
– De arra nincs bizonyíték, hogy éppen én voltam a sebész.
– New Yorkban ön az egyetlen, aki hasonló operációt elvégezni
képes.
– És miért gondolja ezt?
Megengedték, hogy Moss vegye át a kezdeményezést, s most
hidegvérűen s gúnyosan kivédte az ütéseiket. Nincs benne sem-
mi meglepő, hogy még csak nem is igyekezett elmenekülni. Biz-
tos volt abban, hogy őt semmiért sem lehet elítélni. Wood gyű-
lölettel felmorgott. Moss csak megvető pillantásra méltatta.
– Rendben van. Megengedjük, hogy a bíróságon mi semmit
sem tudunk bizonyítani – mondotta Gillray, kezébe szorongatva
revolverét. – De ez minket nem is izgat annyira. Az ön tudósi kí-
váncsiságát lehet, hogy élvezettel töltötte el az operáció, ame-
lyet Woodon végrehajtott. De az is élvezettel tölthetné el, amit
azért hajtana végre, hogy Woodnak visszaadja a saját testét.
Moss arcán egy vonásnyit sem változott a megvető grimasz.
Az ujjra bámult, amely a pisztoly ravaszán feszült, de teljesen
közönyösen nézte.
– No? – sóhajtott Gillray, jelentőségteljesen mozdítva meg a
fegyvert.
– Nem kényszeríthet arra, hogy operáljak. És a saját halálom
ugyanolyan közönyösen érint, mint Talboté. – A vigyora még
szélesebb lett, szája sarka leereszkedett, ajka olyan grimaszba
torzult, hogy fogsorát úgy villantotta ki, hogy Wood vicsorítása
civilizált változatának volt tekinthető. – És mégis, az önök histó-
riája arról az operációról, amelyet állítólag tettem, érdekel. A
szokásos honoráriumért készen vagyok megkísérelni.
Wood megpillantotta Moss árulkodó, kegyetlen, gonosz sze-
mét.
– És végül is – tette hozzá lágyan Moss –, végrehajtom ezt a
műtétet, sőt ragaszkodom is hozzá.
Wood megérezte a szavakban rejtőző fenyegetést. Ahogyan le-
fekszik Moss kése alá, vége. A műtőkés egyetlen rossz mozdula-
ta, az előkészített altatók keverékében elkövetett hanyagság, a
tudatos fertőzés – és Moss örökre elhárítja magáról a bűnösség
gyanúját. Elég neki arra hivatkoznia, hogy az ilyen műtét mégis
meghaladta a tudását. Következésképpen nem ő volt az élvebon-
coló.
A kutya visszahúzódott, fejét dühödten csóválva.
 – Woodnak igaza van – mondotta a szerkesztő. – Ismeri ezt a
Mosst. És megértette, hogy nem élheti túl ezt a műtétet.
Gillray homlokát ráncolta. A kezében szorongatott revolver a
tehetetlen erő szimbólumává vált. Nem lehet használni, mert a
sebészre csak mint élő emberre van szükségük. A céljuk egyet-
lenegy volt: rákényszeríteni Mosst a műtétre. „Ha ez megvan –
gondolták –, akkor elértük a célunkat. Moss maga kérte, hogy
műthessen.” De most mind a négyen kiválóan értették, hogy
Wood biztosan elpusztul ebben a műtétben. Moss a győzelmü-
ket remekül átváltoztatta teljes vereséggé.
– Ördögbe is, most mit tegyünk? – robban ki Gillrayból. –
Wood, mi a véleményed? Kockáztassunk? Vagy jobb lesz életben
maradnod kutyabőrben?
Wood vicsorgott, és a sarokba kúszott.
– A kutyabőrben majdnem biztos, hogy életben marad – mon-
dotta kétségbeesetten a szerkesztő.
Moss mosolygott, és kedveskedő, áruló hangon biztosította
őket, hogy megtesz minden lehetőt, csakhogy Woodnak vissza-
adja a testét.
– Kivéve, ha szerencsétlenség történne, gondolhatjuk – köpött
egyet Gillray. – Ez nem megy, Moss. Majd így is megél, de maga
megkapja, amit megérdemel.
Komoran Woodra nézett, s jelentőségteljesen bólintott Moss
felé.
– Gyerünk, főnök – mondotta, kivezetve a szerkesztőt az ajtón,
és becsukta maga után. – A régi barátok kettesben akarnak ma-
radni. Van miről beszélgetniük…
Wood hirtelen előreugrott, elvágta Mosst az ajtótól, fenyegető-
en meresztve rá dühöngő tekintetét. És a sebész arcáról most
első ízben pergett le a közöny álarca. Óvatosan oldalt lépett, és
ekkor hirtelen megértette, tudta, hogy előtte egy állat áll… Az
idegei ekkor felmondták a szolgálatot. Oldalt fordult, az ajtóhoz
rohant. Wood felugrott, ledöntötte Mosst. A fogai összezárultak.
 Mosst legyőzték, de Wood arra ítéltetett, hogy kutyabőrben él-
jen, amíg csak él. És ez a maradvány sem volt hosszú: a kutyák
élettartama mindössze tizenöt év. Wood a legjobb esetben is
csak tíz évre számíthatott.

Wood, emberalakban sehogyan sem talált magának munkát.

Volt szakképzettsége, jól képzett volt, de a konkurrencia világá-
ban az olyanok számára, mint ő, nem maradt hely.
És az az emberi értelem a szép juhászkutya testében értékes
áruvá vált. Különös, furcsa jelenség volt, amelyet érdemes meg-
nézni.
– Az embereknek mindig gyengéjük volt a torzság… – elmélke-
dett Gillray a színházhoz vezető úton, ahol Wood aznap fellé-
pett.
A taxi a személyzeti bejáratnál állt meg. A feltűnő plakátról
Wood vicsorgó pofája vigyorgott.
– Istenem! – tátotta ki száját a sofőr. – Lesz miről beszélnem,
hiszen a Beszélő Kutyát vittem!
A speciálisan erre szerződtetett rendőr gyorsan elkergette a
szájtátókat, s utat biztosított a bejárathoz.
– Igazán szégyenletesnek kellene látni ezt a dolgot – morgott a
rendőr. – Ilyen zajt csapni, és kiért? Holmi kutyáért?
Wood kivillantotta agyarát, s rámordult. A rendőr nyomban
meghátrált.
– No, és még mindig azt gondolod, hogy nem érti, amit mond-
tál? – nevetett a tömegből egy ember.
„Hétezer hetente, de mennyire! – elmélkedett magában Gill-
ray, a kulisszák mögött várva a fellépésre. – És miért? Olyan
semmiségért, amire bármelyik fajankó képes lenne a közönség-
ből.” Az elmúlt év során sem ő, sem Wood nem tudott hozzá-
szokni a betétkönyvükben növekvő számokhoz. Fellépések,
fénykép, az újságokban megjelenő cikkek – és minden csillagá-
szati mértékben… De Wood sohasem tud annyi pénzt össze-
gyűjteni, hogy az emberi testet, azt a testet megvásárolhassa,
amelyben éhezett.
– Hej, Wood – suttogta Gillray –, a fellépésünk.
Siketítő tapsorkán fogadta őket, ahogy megjelentek a színpa-
don, Wood kifogástalanul dolgozott. Felismerte a tárgyakat,
amelyeket a konferanszié megnevezett, kihúzkodta őket a ha-
lomból.
Jegyszedők mentek a sorok között, és gyűjtötték a kérdéseket,
átadták Gillraynak.
Wood úgy válaszolt, mint egy automata. Szinte sohasem ér-
zett már keserűséget, a vereség bánatos és reménytelen érzései
váltakoztak benne. Megbékélt kutyaéletével. A bankszámláján
hatjegyű szám ékeskedett – ilyen számot még a legvadabb álma-
iban sem tudott elképzelni. De a világ egyetlen sebésze sem tud-
ta visszaadni a testét, vagy megnyújtani az életét tíz évnél több-
re…
És ekkor hirtelen minden elhomályosult a szemében. Eltűnt
Gillray, eltűnt a tábla a betűkkel, a rámeredő arctenger. Kórházi
ágyon feküdt. A tiszta lepedőben és a takaró súlyának realitásá-
ban, igazi voltában ugyanúgy nem kételkedett, mint abban,
hogy kinyújtózkodott testtel hever az ágyban.
És ujjai a tenyértől függetlenül, akaratának engedelmeskedve
emelkedtek és hajoltak be.
A kórházi szobában levő ügyeletes orvos egyenesen Wood ér-
telem fényétől kigyulladó tekintetébe nézett. Azután mindket-
ten az összecsukódó és kinyíló ujjakat nézték.
– Ön visszatért – mondotta az orvos.
– Visszatértem – tudott felelni Wood, mielőtt a kórterem el-
tűnt előle.
Most már tudta, hogy az agy és a test egyetlen egészet alkot-
nak. Moss tévedett. Az ember személyisége az valami több, mint
az agy alapjában levő kicsiny mirigy. Az átültetett kutyaszövetet
elnyelte az emberi test, és a maga hasonlóságára dolgozta át.
 És valami azt mondotta Woodnak, hogy ezek a visszatérések
természetes külsejébe mind gyakrabban következnek majd be,
egészen addig, amíg örökre fel nem veszi igazi „énjét”.

(H. L. Gold írása nyomán:

„Vokrug Szveta”)
 Kir BULICSOV:

A KUNYHÓ

Pénteken egy aforizmát talált ki. A homokban hevert, és aforiz-

mát gyártott: „Az ember nem tudja azt megtenni, aminek meg-
tételére képtelen.” Pavlisnak nem tetszett a saját aforizmája.
Igen korlátozott bölcsességről tanúskodott. Esteledett. Pavlis a
homokban hevert, és azt képzelte, hogy napozik. Valósággal
pörkölt a nap. Pavlis behunyta szemét, és elhessegette a szúnyo-
gokat, hiszen olyan felhőben szálltak, hogy a napot is eltakar-
ták. Kinyithatta volna sisakját, de akkor mindjárt gyötrik, és az
űrruhába is behatoltak volna a szúnyogok. Pavlis lehuny ta sze-
mét, s azon igyekezett, hogy a labdapattogást és a fürdőzők vi-
dám zsivaját hallja. Hangokat nem hallott, a moszkitók zajtala-
nul keringtek, a fürdőzők pedig ott maradtak a Földön. A csönd
egyenesen zavarta a gondolkodásban.
Hasra fordult. A homok szürke volt, a kis kagylóhéjak porrá
omlottak ujjai érintésére. Egyébként holmi csíkos borsóra emlé-
keztették leginkább. Az „Iránytű” árnyéka elérte. Ez az árnyék
hosszú volt, de percről percre növekedett. A nap már négy napja
alacsonyan járt a láthatáron, s most úgy látszik, végleg elhatá-
rozta, hogy nyugovóra tér.
Itt az ideje, hogy visszatérjen a hajóra, s valami munkát gon-
doljon ki a maga számára. Felengedhetné az utolsó magaslégkö-
ri szondát, és nézhetné, amint fehér ponttá változva vergődik az
áruló légköri áramlatokban. Megfőzhetné a vacsorát is. Vagy
eheti hidegen is az ételt. Nekikezdhet a harmadik rekesz szétsze-
désének. Orvosságokat és felszereléseket találhat benne, ahogy
a reglama előírja, vagy legalábbis üvegcserepeket, port, forgá-
csot és fémdarabokat. Az űrhajóorvosnak azonban azt is tudnia
kell, hogy ebben a fülkében rádióalkatrészek nem lehetnek. Pav-
lisnak, noha jól tudta ezt, most mégiscsak – akár egy régésznek
az őskori szemétdombot – át kell válogatnia ezt az egész szeme-
tet, hogy határozottan meggyőződjön arról: a keresés teljesen
reménytelen.
Ez az eleve elrendeltség elkeserítette Pavlist. Az igaz, hogy
nem tarthat sokáig, csak néhány napig, de arra elegendő a jö-
vendő, az ilyen jövendő kilátása, hogy kiváltsa a szürke partok
meg az egykor „Iránytű” nevet viselő űrhajó ormótlan fémteste
iránti halálosan mély undort.
A borzalmas lény a homokparthoz simuló bozótosból röpült
elő, és leült a hajó árnyékában. Vagy kutya nagyságú volt ez a fé-
reg, de törékeny és ízelt testű. Mereven bámult Pavlisra szitakö-
tőére emlékeztető bánatos szemével. A szúnyogok szélörvény-
ként keringtek fölötte. A lény végül elhatározásra jutott, odaug-
rált, s a hajó megégett oldalánál kezdett vergődni, akárcsak a
földön a szúnyogok az ablaküvegen.
Pavlis feltápászkodott, lerázta térdéről a homokot meg a kagy-
lókat, s odavánszorgott a fedélzeti nyíláshoz. Négy napja több
mint egy órán át vesződött azzal, hogy kinyissa, azt gondolva,
hogy erre többé sohasem kerül majd sor. Aztán kiderült, hogy a
nyílás kinyitása a pillanatnyi megmenekülést jelenti. De lénye-
gében nem oldott meg semmit.
A lény a sisakmaszkhoz ütődött, lagymatagon ütődött, s ami-
kor Pavlis eltaszította magától, kettétörött. A szúnyogfelhő
nyomban ellepte a lény maradványait. Pavlis bezárta a bejárati
nyílást, még ki is támasztotta belülről acélrúddal. A szúnyogok
félnek a sötéttől, és nem repülnek be. De az éjszaka beköszönté-
vel megjelenhet valami hatalmasabb vendég is. Pavlis tapoga-
tódzva levetkőzött, a védőruhát helyére akasztotta, a tárolórés-
be.
 A vészvilágítás csak gyengén pislákolt. A fény hunyorgott, a
sarkokban el is tűnt. A legokosabban teszi, ha kikapcsolja. A leg-
sajnálatosabb az egészben, hogy töksötét lesz.
Az űrhajó alaposan megsérült. Használhatatlan, pedig ezt az
űrhajót arra építették, hogy mindig épségben szálljon le és fel,
és sohase zúzódjon szét. Ha már szerencsétlenség történt, akkor
fel kellett volna robbannia, és nyomtalanul eltűnnie. De hogy
egy űrhajó úgy törjön össze, mint egy kilométerkőbe ütköző
autó, ez már megalázó. A tengerről száguldó szél meghimbálta a
roncsot, a padlóra szemét hullott, s az eltorzult hajóbelsőben va-
lami csikorgott, nyikorgott.
Nem volt energiája. A távösszeköttetés felmondta a szolgála-
tot. Ha a kapitány élne, vagy legalább a gépészek közül maradt
volna valaki életben, lehetséges, hogy az majd valamit kigondolt
volna. Bár, aligha volnának ilyesmire képesek.
Pavlis, a hajóorvos azonban semmit sem tudott kitalálni ed-
dig. Hogy az unalom ne legyen úrrá rajta, szondákat eresztett
fel, módszeresen átkutatta a raktárakat, viszonylagos rendet te-
remtett a parancsnoki állásban, vezette a hajónaplót, s levelet
írt haza. Majd a szemétvezeték maradványába lökte.
Egyetlen igazi munkája maradt. A legfontosabb és a leggyá-
szosabb. Az anabiózisos fürdők. Ezeket automatikus energiatáp-
láló-blokk látta el. Az tartotta normális szinten a hőmérsékletet
Pavlis úgy számította, hogy a második őrség még két hónapot
alhat. Persze a legtakarékosabb működtetés esetén. És ez az
egész, amire képes. Ő, Pavlis lesz az utolsó ember ezen a bolygón.
Később ő is utánuk hal. Lehet, hogy hamarosan! Ha nem képes a
helyi levegőhöz alkalmazkodni. De lehet, hogy öregkoráig ki-
húzza.
Pavlis elképzelte magát apócskának, szakadozott, elmocskoló-
dott űrruhában csoszogó öregecskének. Az öregecske kitipeg
majd a szürke homokba befúródott űrhajó lépcsőjére, s tenyeré-
ből eteti ezeket az ízelt lényeket. Tolonganak, zavarják egymást,
s gyelmesen, szigorúan néznek rá.
Az igaz, hogy még egy változat kínálkozott. Kikapcsolni az
anabiózisos fürdőt. Egyetlen szunnyadó sem érezné meg, hogy
az álom mikor megy át a halálba. Az energiablokkot viszont át-
kapcsolhatná az egyik részleghez, és biztonságban élhetne né-
hány esztendeig. De ez a lehetőség még elviselhetetlenebbé ten-
né a helyzetet. Pavlis benézett az újraélesztő kamrába, a hajdani
újraélesztő kamrába. Mindennap benézett ide, és úgy szerette
volna, ha közben csoda történne. Az ajtó mögött azonban min-
dig ugyanaz a reménytelenül kusza huzallabirintus és műszer-
törmelék fogadta. És akármennyit nézte, nézegette a helyiséget,
egyetlen huzal, egyetlen kábel sem tért vissza a helyére. Nem, a
második őrséget nem tudja felébreszteni.
És azért mégiscsak élnek. Nincs egyedül.
Pavlis belépett az anabiózisrészlegbe. Ezt a részleget mélyen
rejtette a hajó belseje, megbízhatóan ölelték körül a fékezőru-
gók. Szinte meg sem sérült. Érezhetően hűvösebb volt a levegő,
mint a folyosókon. A fürdők homályos burája alatt emberi ala-
kok sejlettek.
– Előfordulnak véletlenek – magyarázta Pavlis a hőmérőnek. –
Ma mi kerültünk ide. Holnap meg valaki más szállhat le itt.
Igen, ide kerülhet valaki.
Pavlis tudta, hogy senkire sem várhat. Miért is vetődne ide
bárki is. Valamikor, sok évvel ezelőtt egy felderítőcsoport felke-
reste ezt a bolygót, eltöltött rajta két hónapot vagy esetleg csak
két hetet, összeállította a térképet, növényvilágából és az állat-
világából mintákat gyűjtött, kiderítette, hogy a nappal itt négy
földi napnak felel meg, az éjszaka pedig ugyancsak négy napig
tart, és azt is megállapította, hogy ez a bolygó az emberiség szá-
mára semmi érdekességet nem nyújt. És elrepült. De az is lehet-
séges, hogy még egy ilyen csoport sem járt itt. Egy automatikus
felderítő repült ide csupán, és keringett…
 Számításai szerint a napnak már a víz színéig kellett hajlania.
A jövendő kutatók számára egy ilyen napnyugta talán érdekes
lehet. Még értelme van, ha újra kimegy a partra, mielőtt a vacso-
rára gondolna, hiszen megörökíthetné, hogy a nappalt miként
váltja fel az éjszaka. Ráadásul még szép látvány is lehet…

Szép volt. A nap szakadatlanul növekedett és vörösödött, élénk-

zöld vonalak szaladtak belőle érintőlegesen a horizonthoz. A
nap sávossá vált – a lilás vonalakon fehér szikrák futottak, szi-
porkáztak. A nap közelében a mennybolt élénk türkizszínben
pompázott, majd smaragdszínre váltott, és a naptól való távolo-
dás mértékében egyre sötétedett, a háta mögött már ott állt a fe-
ketészöld éjszaka. Valahol a szárazföldön szürke felhők keletkez-
tek, a tenger felé kúsztak, eltakarva, elködösítve a ragyogó csil-
lagokat. A homokdombokon álló bozótosból fekete palánk lett.
Tömött és monolitikus, sziszegés, recsegés és mormogás hallat-
szott belőle, annyira idegen s olyan fenyegető, hogy Pavlis leg-
szívesebben a hajóba rejtőzött volna. A napnyugtát kis kézi,
amolyan fotókedvelő kamerával vette fel – ez volt az egyetlen
felvevő, amely a hajón épen maradt. Háta mögül halk neszeket
hallott. Szerette volna, ha a lm minél előbb véget ér, vagy a nap
olvadjon szét minél hamarabb narancsszín folttá, és zuhanjon
bele a zöld vízbe. De a lmtekercsből még tartott, még legalább
öt percig lmezhet, és a nap nem sietett nyugovóra térni.
A szúnyogok eltűntek, s ez szokatlan volt. – Pavlis e négy nap
alatt már megszokta eleven keringésüket, a szemmel látható ár-
talmatlanságukat. Az éjszaka azonban valami újdonsággal, is-
meretlennel, gonosszal fenyegette, hiszen a bolygó még atal
volt, értelmes életnek nyoma sincs, és az élet még a könyörtelen
létharcot vívta, azt a primitív küzdelmet, amelyben a legyőzött-
ből nem rabszolga, hanem eledel válik.
 A nap végül félig elmerült a vízben, úgy feküdt el, mint egy
orsó, jobbra kúszott, oda, ahol a látóhatár távlatában egy fekete
sáv húzódott – a part ugyanis a távolból behajlott, azt az öblöt
alkotva, amelynek közepébe az „Iránytű” belezuhant.
– No, ezzel is megvolnánk – kommentálta fennhangon Pavlis.
– Felvettük a napnyugtát, és megkezdjük az első sarki éjszaká-
zást. Jó pár napi éjszaka lesz egyfolytában.
Hangját fojtottnak, s szinte idegennek érezte. A bokrok zajjal,
zajos aktivitással feleltek az emberi hangra. Pavlis képtelen volt
rákényszeríteni magát, hogy megvárja a teljes alkonyatot. Az
ujja önmagától nyomta meg a „Stop”-gombot. A lába önkéntele-
nül tette meg a fedélzeti nyíláshoz vezető első lépést, ahhoz a
megbízható bejárathoz vezető lépés volt ez, amely olyan szüksé-
ges minden barlanglakónak.
És ekkor távoli fényecskét pillantott meg.
Éppen a fok legvégén villant fel – a látóhatáron levő fekete sáv
csücskén, a naplenyugta közelében. Pavlis eleinte azt gondolta,
hogy a nap fénye verődött csupán vissza szikláról vagy a hullá-
mokról. Majd arra gondolt, hogy kifáradt szeme megcsalta.
Húsz másodperc elteltével a fény ismét kigyulladt azon a pon-
ton. De több felvillanást Pavlis nem látott, mert a nap a fokhoz
gördült, arcába vert, és most a napkisülések mindent elnyeltek,
mindent meghamisítottak. Pavlis nem tudott tovább várni. Fel-
kapaszkodott a nyíláshoz, az űrruhát le sem vetve a parancsnoki
állásba rohant, botladozva, lihegve, beleverve magát a tárgyak
éles szögleteibe. Ezek, ha világosság van, még csak láthatók, de
az árnyék álnokul rejti őket.
A távszem holt képernyője alig-alig foszforeszkált a sötétben.
Pavlis ráirányította a kamerát, és a képernyőre vetítette a most
készült felvételt Lehetséges, hogy a kamera, amely szakadatla-
nul a horizontot nézte, előbb vette észre a fényecskét, mint Pav-
lis maga.
 Ismét alkonyodott. A nap újból érintőlegesen mászott a zöld
víz színén, túlságosan rikító fényeket szórva, ismét átfutottak
rajta a kékes sávok, és kirobbantak bennük a szikrák. A kamera
szeme nyomon követte a napot, Pavlisnak elfáradt a keze, no-
man remegett, ettől hullámzani és ringatózni kezdett a rögtön-
zött vetítővásznon a smaragdszín víz.
– Te csak gyelj, nézzed – biztatta magát Pavlis.
A kép jobb oldalán fekete pont mutatkozott – a fok vége. És ek-
kor ezen a ponton, az objektívan látó kamera vitathatatlanul
igazolta a fényecske felvillanását.
A képernyő kihunyt. Pavlis teljes sötétben találta magát. Csu-
pán a szeme előtt cikáztak bíborszín és zöld foltok. Tapogatódz-
va visszacsévélte a lmet, majd annál a képnél állította meg,
melyben a fényecske felvillant. A képernyőn megmeredt, meg-
állt a nap, megdermedt a fehér pont is a képernyő jobb szélén – a
fényecske.
Olyan hihetetlen, olyan lehetetlen volt ez az egész. A fénynek
optikai csalódásnak kellett volna lennie, hallucinációnak, mivel
hogy Pavlis tudat alatt valami eseményre, valami apróságra
várt, ami újból reménykedést tölt belé. Az agy szomjasan akart
valamit megragadni, ha mást nem, délibábot… De a fény nem
volt délibáb. A kamera is látta.
– De miért is ne? – kérdezte Pavlis.
A hajó nem felelt, de biztos nagyon reménykedett Pavlisban.
„Minek állok itt? A nap már elrejtőzött, és nem zavarhat a fok
nézésében. És ha már eltűnt az a fénypont?”
Pavlis most arra gondolt, ha a közelben értelmes lény van, leg-
alábbis annyira értelmes, hogy van már erős fényforrása, akkor
nincs értelme a veszélyfénynél való vakoskodásnak. Kitapogatta
a gombot, s teljes kapacitásra kapcsolta a világítást. A hajó meg-
elevenedett, egy csapásra melegebbnek érezte, a falai széthú-
zódtak, s az álnok tárgyak – a csövek töredékei, a kábelhurkok, a
leszakadozott borítólemezek elrejtőztek a sarkokban, s nem za-
varták Pavlist a bejárati nyíláshoz szaladása közben, s az éjszaka
is elvesztette ijesztő és ellenséges voltát.
A nap valóban lenyugodott. Csupán egy mély málnaszín folt
maradt a nyomában, a felhő pedig, amely elérte a napnyugta he-
lyét, sötétszürke szakadékot alkotott ebben a málnaszín sötét-
ben. Pavlis a nyílás szélébe fogódzott, s derékig kihajolt, majd
számolt: egy, kettő, három, öt… Fellángolás!
A fény egy másodpercig világított, s kihunyt. Pavlisnak sike-
rült kényelmesen letelepednie a lépcsőre, súlyos bakancsokba
bújtatott lábát lelógatva, mielőtt újra felvillant volna. A fény
rendkívül kellemes színű volt. Milyen? Hízelgően kedves fehér
színű. De az is lehetséges, hogy sárgás fény volt.
De amikor végleg elsötétült az a folt, amely a lebukott nap
után megmaradt, a fényecske beszüntette a sziporkázást. Most
már egyenletesen égett, mintha csak valaki sokáig játszadozott
volna a kapcsolójával tréfásan, de amikor végleg meggyőződött
arról, hogy az éjszaka beköszöntött, teljes fényre kapcsolta a vi-
lágítást, s leült volna vacsorázni. Vendéget várni.
Valami nagyobb test rohanta meg Pavlist a sötétből. Pavlis
most nem tudott talpra ugrani s elrejtőzni a hajóban. Csak a ke-
zét nyújtotta ki támadója után. A valami, a már ismert lény volt.
A lény száraz vékony lábacskáival körülfonta Pavlis karját, szita-
kötőéhez hasonló facettás szeme szemrehányóan fénylett,
visszaverve a nyílásból áradó fényt. Pavlis úgy rázta le magáról a
lényt, ahogy egy undorító pókot ráz le magáról az ember, s az el-
terült a homokban. Pavlis szédült. Csak most vette észre, hogy
elfelejtette leereszteni a sisak arcmaszkját, s a bolygó levegőjét
szívja. A tudomásulvételt nyomban követte a hányinger. Pavlis
bezárta a nyílást, s a légzsilip padlójára ült. Leengedte a masz-
kot, s megnövelte az oxigénbeáramlást az űrruhába, hogy ma-
gához térjen.
„Most jelet kellene adni – gondolta át a teendőket Pavlis. – Ra-
kétát kellene felbocsátani, fényszórót gyújtani. Segítséget kelle-
ne kérni.”
De rakétája nincs. És ha volna is, néhány napi kutatás árán ta-
lálhatná csak meg. A fényszórók összetörtek. Van lámpája, két
lámpája is van, de azok gyengék, sisaklámpák. De ha más nincs,
kezdjük a sisaklámpákkal.
Pavlis meglehetősen hosszan álldogált a nyitott nyílásban, te-
nyerével időnként eltakarva a fényt, fél kezével közben a lénye-
ket hessegette, amelyek úgy másztak a fény felé, mint a lepkék a
gyertya felé. A fényecske nem reagált – fényesen és egyenletesen
világított, változatlan erővel. A gazdája nyilván nem is sejtette,
hogy valaki szerencsétlenül járt a közelben. Pedig most kell se-
gítséget szereznie, később már késő lesz. Pavlis sok olyan tárgyat
hurcolt ki a hajából, ami égni képes, s meggyújtotta őket. A tűz-
rakás fénye igen bágyadt volt, a tűz csak pislákolt. A levegőben
túlságosan kevés az oxigén, míg a lények, amelyek úgy repültek
a tűz köré, mintha ünnepet ülnének, a parázsra vetették magu-
kat, sziszegve égtek, elszenesedtek, mint a nedves fahasábok.
Pavlis utolsó alkoholkészletét is, feláldozta a tűz fenntartására,
de a lényekkel vívott harc tíz perce alatt feladta eredeti elképze-
lését.
Elsétált a nyílástól, a fényecskét nézte. Nem tudta megszokni.
Ez a fény olyan meséből való volt, az erdei kunyhó ablakából
áradó fény, a vadászok tábortüzének fénye… De az is lehet, hogy
emberevők katlana fortyog fölötte.
– Jól van – mondta Pavlis a lényeknek, amelyek eleven halom-
ként izegtek-mozogtak a könyvek és emlékmackók, megszene-
sedett szekrények kihunyó hamvai között… – Elindulok.

Jó dolog, hogy már van határozata, elhatározása, amelyet meg-

valósíthat… Korábban ez nem volt. Az elhatározás cselekvést
követelt, számosat, különbözőket, sietősen végrehajtandókat.
 Vegyük az első feladatot. Pavlis az anabiózisos kamrába in-
dult. A fényecskéhez vezető kirándulása eltarthat három óráig
is, és ezalatt senkinek sem szabad megzavarnia az alvók álmát.
Ha valami történik velük, akkor az egész vállalkozás céltalanná
válik. Pavlis új akkumulátorokat kapcsolt a kamra táprendszeré-
hez. Ellenőrizte a fürdők hőmérsékletét, megvizsgálta az ellen-
őrző berendezéseket. Amennyire képes volt megítélni, a kamrát
semmi veszély sem fenyegette. Még akkor sem fordulhat rosszra
a helyzet, ha egész hónapig elmarad. Az igaz, hogy egy ember-
nek, aki háromórás tengerparti sétára indul, nincs oka arra,
hogy egy hónapra előre eltervezzen dolgokat, de mégis némileg
szokatlannak ígérkezik az a séta, amelyre vállalkozik. Pavlis jog-
gal gondolhatta, hogy ő lesz az első ember, aki az itteni tenger
partján éjjeli túrára vállalkozik.
Második lépésként a saját felszereléséről kellett gondoskodnia,
a víz- és élelmiszerkészletekről, a fegyverzetről. (A hajón sugár-
pisztolyt még csak talált, de utoljára akkor volt a kezében, ami-
kor még diák volt.) Végül úgy kell becsavaroznia a törött nyílá-
száró ajtót, hogy azt egy elefánt – ha itt egyáltalán elefántok bo-
lyonganának éjnek idején –, se tudja kiszakítani.
A munkát befejezve kikapaszkodott a felszínre. Ekkor váratla-
nul majdnem elégikus bánat fogta el. A szürkület elhúzódott, s
láthatóan még közel sem ért véget – a fekete és szürke számta-
lan árnyalatával festette be ezt a barátságtalan világot. És ebben
a sivatagos birodalomban csak egyetlen tárgy volt, amelyhez
lelkileg is közel állt, ez a torzzá sérült „Iránytű” volt, amely most
oly bánatosan búgott a szélrohamokban, magányosan és tehe-
tetlenül.
– No, no, csak ne keseredj el! – mondotta a hajónak biztatóan
Pavlis, s megsimogatta kényszerleszállás közben megsebesült
testét. – Hamarosan visszatérek. Elmegyek a partocskán odáig, a
tűzig, és aztán jövök is vissza.
 A fényecske egyenletesen égett, várta. Pavlis még egyszer el-
lenőrizte az oxigénadagolást – hat órára elegendő, s végszükség-
ben a bolygó levegőjével is meg lehet élni. Noha ez kellemetlen
és nagyon ártalmas lenne. Pavlis előhúzta pisztolyát, a parton
heverő egyik kődarabra célzott, s lőtt. A sugár sávot vágott a kö-
vön, félbevágta, a kődarabok bíborszínt árasztva izzottak. És ak-
kor működésbe hozta azokat a zárakat, amelyeket az utolsó fél
órában konstruált, ezeket még egy igazi neandervölgyi is meg-
irigyelhette volna. A nyílás felcsikordult, bezáródott. – Kész. Ide-
je útnak eredni.
Pavlis bakancsával széttúrta a lények elszenesedett halmát – a
máglya már régen kihunyt, kihűlt. Pavlis átlépett rajta – nem
hetykeségből – hanem, mert arról akart meggyőződni, hogy
mindent kellően jól erősített-e fel magára.
A legkényelmesebbnek a part szélén való haladás bizonyult.
Itt a hullámok, amelyek bágyadt, tajtékos nyelvként szaladtak ki
a fövényre, ledöngölték a homokot, rugalmassá és szilárddá tet-
ték azt. A lámpára még nincsen szüksége – mivel, amit látnia
kellett, azt így is láthatta – a végtelen homoksávot, balra a sötét
vizet, a homokdombokon jobbra a fekete bozótost. És így tovább
a végtelenségig, a fényig.
Pavlis néhány tucat lépést tett, megállt, s visszanézett a hajó-
ra. Az hatalmas, áthatolhatatlan és iszonyatosan magányos volt
Pavlis néhányszor megállt, nézelődött – a hajó egyre kisebbe-
dett, homályosodott, összeolvadt az éggel, s így az első kilomé-
ternyi út végén Pavlis hirtelen rádöbbent arra is, hogy milyen
kicsiny, milyen védtelen ő itt, s mennyire idegen a tengernek.
Megrémült, s elfogta a vágy, hogy visszarohanjon a hajóhoz, és
elrejtőzzön a zsilipben. Majd az kezdett motoszkálni az agyában,
hogy valami igen fontosat, ami az útra okvetlenül kell, ott felej-
tett a hajóban, és ezért akár akarja, akár nem, de vissza kell for-
dulnia. De amikor jobban meggondolta, megmozdult benne a
szégyenkezés, s harcba küldte a tisztességet – visszafordulni ti-
los! Pavlis ekkor Lót felesége helyébe képzelte magát: ha vissza-
fordul, sóbálvánnyá változik ő is. És ha eljön a reggel, a bokrok
sóvár, kősóra éhes lakói kezdenék felfalni.
Pavlis elhatározta, hogy énekelni fog. Hamisan énekelt. De a
második strófa után elnémult a bozótos. A homok egyenletes
szalagként simult el a lába alatt, a víznyelvek pedig egykettőre
az utas lábát kezdték nyalogatni. Pavlis egy kissé magasabbra
tért ki, hogy elkerülje a partra csapó tajtékot. Egy ízben egy előt-
te levő fehér folttól ijedt meg. A folt mozdulatlan s rosszat ígérő
volt. Pavlis meglassította lépteit, s megtapogatta pisztolya mar-
kolatát. A folt nőtt, és valami soklábú feketeség nyúlik ki belőle,
ami arra készülődött, hogy megragadja a jövevényt. De Pavlis
csak ment, maga elé tartva a sugárpisztolyt, és várt, hogy a folt
elsőnek határozza el magát a támadásra. Pavlis itt újoncnak szá-
mított, és egy újonnan jöttnek nem okos dolog lövöldöznie. Még
senkit meg nem mentett a lövöldözés.
A folt hatalmas kagylónak bizonyult, de lehet, hogy valami
tengerlakó páncélja volt. Néhány lény tartott felé. A távolból
ezek tűntek csápoknak, fogókaroknak.
– Sicc, nyomorultak! – kiáltott Pavlis a lényekre, és azok enge-
delmesen távoztak. A bokorhoz repültek. Láthatóan hatalmas
ragadozónak vélték Pavlist, amely a tengeri dögök kedvelője.
A kagylóból ekkor valami mohó apróság ugrott elő, s a vízbe
menekült. A sötétségben nem ismeri ki magát az ember, sem a
méretekben, sem a magatartásban. Egyes lények elmerültek,
szétolvadtak a tajtékban, mások foszforeszkáltak, s fénylő foltok
alakjában nyüzsögtek a partnál.
A kagylóval történt história után Pavlis kezdte magát bizto-
sabban érezni – a tenger lakói és a bokroké nyilván a maguk
ügyeivel vannak elfoglalva, s nem készülődnek támadásra. Pav-
lis azonban tudta, hogy ez a nagy önbizalom a tévedés ingová-
nyára épült – hiszen, ha vannak kagylók, akkor vannak olyan lé-
nyek, amelyek ezekkel táplálkoznak, és ha vannak ilyen lények,
akkor olyanok is vannak, amelyek emezeket falják fel. És még
valaki azokat is felfalja, amelyek a férgekkel táplálkoznak. És így
tovább.
Már egy óra eltelt, hogy elhagyta a hajót, legalább ötkilomé-
ternyi út van mögötte. Az egyetlen dolog, ami komolyan nyug-
talanította Pavlist, hogy a fény nem közeledett. Ugyanolyan tá-
voli maradt a fekete fok, és ugyanolyan egyenletes a homok-
sáv…
És ekkor megpillantotta a folyót.
Először a zaját hallotta meg. A hullámverés egyenletes zajába
keveredett, és ez éberebbé tette Pavlist. Majd meglátta magát a
folyót is. A tengerbe ömlött, a folyó itt sok ágra szakadt szét, kes-
kenyekre és gyorsakra. A part kisebb félszigetet alkotott. A folyó
ágai között és a delta két oldalán zuzmófoltok s fűcsomók borí-
tották a talajt. Az átkelés, úgy tűnt, nem okoz különösebb ne-
hézséget, de amikor a víztől néhány méternyire bokáig süppedt
a lába, akkor már tudta: ettől a folyótól minden álnokság elvár-
ható.
A következő lépés még nehezebbnek bizonyult. A homok en-
gedékenyebbe, folyósabbá vált, s cuppogva húzta a lábát lefelé,
és sajnálkozva engedte csak el.
„Végső soron is – gondolta Pavlis – semmi sem fenyeget. Űrru-
hában vagyok, és még ha valahová mélyebbre zuhanok, a lábam
akkor sem nedvesedik be.”
És még csak ki sem tudta verni a fejéből ezt a némileg botor
gondolatot, amikor elvesztette lába alól a talajt, s övig süllyedt a
zagyba. De ez még nem volt minden: az a kísérlet, hogy előrefelé
haladva másszon ki ebből a csapdából, csak azzal járt, hogy né-
hány centimétert még mélyebbre süllyedt. Az űrruhája is puha
volt, s a híg latyak, amely fogságba ejtette, rányomta a ruhát a
mellkasára, s egészen a válláig magába szívta. Pavlisnak eszébe
jutott, hogy hajdanában, amikor a vadászok ilyen helyzetbe ke-
rültek a mocsárban, akkor mindig ott volt a kezük ügyében va-
lami kiszáradt fa vagy legalábbis egy-egy bokor. A közelben nem
látott kiszáradt fát, de bokrot igen, vagy háromméternyire tőle
egy bokor állott. Pavlis arra gondolt, hogy a bokornál biztosab-
ban szilárdabb lesz a talaj, és előreugrott.
Az bizonyos, hogy távolról nézve ez az ugrás furcsa látványt
nyújthatott: egy lény, aki mellig a homokban van, görcsös moz-
dulatokat tesz, néhány centiméternyire kiszakítja testét a fog-
ságból, félméternyit előrehalad, és már jóformán nem is látható.
Az ugrás tévedés volt, s csak azért volt megbocsátható, mert
eddig Pavlis sem folyós homokkal, sem mocsarakkal nem talál-
kozott. Most a felszín, amely egy kicsit hullámzott, felpúposo-
dott, levegőbuborék pukkant ki belőle, csak a sisak felső fele és a
keze feje látszott ki. Pavlis a maszkra sandított, és látta, hogy a
homok fekete határa lassan, de észrevehetően egyre magasabb-
ra csúszik az átlátszó maszkon. Pavlis még nem nyugtalanko-
dott – mindez olyan gyorsan, oly hirtelen zajlott le, hogy egysze-
rűen még nem jutott ideje az igazi rémületre. Igyekezett, hogy
ne tegyen felesleges mozdulatokat, hiszen most már tudta, min-
den mozdulata csak egyre mélyebbre taszította a csapdába. Pav-
lis fejét a távoli fok felé fordította. A fény világított. Várt. A fejét
hátra kellett hajtania, a homokból csak a sisak felső része állott
ki a haszontalan antennával. Az antennával csak a hajóval lehet
kapcsolatot találnia, de ott senki sem hallhatja meg a szavát. És
még néhány másodperc, a fény is eltűnik. Minden elvész. Sötét
volt, és ijesztően szűk a világ, s teljesen érthetetlen. Egyáltalán
nem tudta, hogy mihez kezdjen ezek után.
A rémület a sötétséggel érkezett. Pavlis rájött, hogy kapkodva
és felületesen lélegzik, kevés a levegője, noha ez nem volt igaz – a
ballonok becsületesen annyi levegőt adtak ki, amennyi kellett. A
sisakja is elég szilárd volt ahhoz, hogy a fulladás veszélye ne fe-
nyegesse. Elpusztulhatok… És ahogy ez a szó felvillant a gondo-
latában, nyomban belekapaszkodott az agyába, és ott is maradt.
Elpusztulhatok. De hiszen ebben a gödörben egy szempillantás
alatt végem lehet.
Ez a szó mágikus erőt árasztott. Visszataszító szó volt, hazug,
gonosz. Pavlis tudta, hogy ez nem vonatkozhat reá, mivel őt…
mivel őt várják. Várja őt Gleb Bauer és Kira Tkacsenko meg Batu-
rin, a navigátor – Pavlis nélkül ők is elpusztulnak. És ha valami-
kor megérkezik egy űrhajó, márpedig biztosan eljön, akkor már
késő lesz. A második őrség tagjainak tetemét megtalálják majd
az anabiózisos fürdőkben, s arra is gondolnak majd, hogy valaki
biztosan életben maradt a hajón, de eltűnt. Keresni fogják, s ter-
mészetesen sohasem találják meg. Még ha a bolygót lakják is
majd, és emberek sokasága lel itt hazát, s ha már városokat és
utakat építettek rajta – akkor sem fogja soha senki megtalálni
Pavlis doktor testét, aki harmincnégy évet élt, barna hajú, 183
centi magas, kék szemű volt…
– No, ebből elég – szakította félbe magát Pavlis. – Így szépen el-
ábrándozgatok hajnalhasadtáig.
Ki kell jutnia. Pavlis tisztában volt Vele, hogy egyáltalán nem
szándékozik ittpusztulni, ebben az átkozott gödörben. Követke-
zésképpen meg kell találnia a csapdából kivezető utat. Ez a fel-
adata.
A szilárd homok mögötte van. Többet nem kockáztathat. Elő-
remozdulnia nem szabad, csak hátrafelé, a part felé.
Pavlis megkísérelte felemelni a kezét. Erre képes volt, de nehe-
zen sikerült, mert a homok szívós és nehéz volt. Pavlis megkísé-
relte, hogy kezével előrekaparjon, de csupán mélyebbre süllyedt
a sárba, újból mozdulatlanná kellett válnia, hogy leküzdje az
agyát bilincsbe verő pánikos rémület kirobbanását. Ez a páni fé-
lelem irracionális volt – de a test, megérezve a pusztulás közelsé-
gét, vergődni kezdett.
Pavlis már élt át pánikot, sőt tudta, hogy erősebb, mint a ben-
ne szűkölő félelem, tudta, hogy az értelme akkor is a parancsno-
ki hídon marad, amikor a lázadók céltalanul futkosnak a fedél-
zeten, s kezükkel csapkodnak. És ekkor váratlanul a lába, a láb-
ujjai megérezték: a talaj szilárd.
– Remek – sóhajtott fel Pavlis, s a testében fészkelő lázadók és
gyávák megnyugtatásába fogott. – De hiszen mindig azt mond-
tam önöknek, hogy ez az ingovány nem feneketlen. Közönséges
gödör. A fenekén állunk, s most nyugodtan, türelmesen indu-
lunk vissza, a partra.
Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. A homok nem
akarta elengedni Pavlist, húzta le a mélybe, a fenék csúszós,
megbízhatatlan volt De azért Pavlis mégiscsak tehetett egy lé-
pést felfelé a gödör oldalán, és ezt megtéve érezte csak igazán,
hogy milyen pokolian fáradt. Különösen a szívós latyak terhe
zavarta. Egy búvár tűnt fel lelki szeme előtt, amint lassan halad
a mélyben.
– Álljatok meg – mondotta Pavlis. – Kitaláltuk.
Egy perccel később jobb keze a homokon át kitapogatta a leve-
gőadagoló gombját. Egészen benyomta, s nem engedte el mind-
addig, amíg a levegő annyira meg nem töltötte a szkafandert,
hogy a torkát szorítva azzal fenyegeti, hogy kinyomja a szemét,
megállítja a szívét… De a következő lépés felfelé, már sokkal
könnyebben sikerült…
Pavlis csak akkor engedte el a levegőadagolót, amikor már de-
rékig kiemelkedett a mozgó homokból. Szabad kezével letörölte
a sarat a sisakról, s meglátta a fényt. Égett.

4.

Pavlis sokáig üldögélt a parton. Lábát kinyújtotta, s engedte,

hogy a hullámok átgördüljenek rajta. Mosolygott, csak nevetni
tudott, akarta vagy sem. Néhányszor magasba emelte a karját,
hogy meggyőződjön róla: könnyedén és szabadon mozog a leve-
gőn.
 A folyó ugyanolyan nyugodtan vitte vizét a tengerbe, mint
előzőleg. És már ki sem találhatta, hogy nemrégi fogságba esése,
melyik ponton következett be. A homok elsimult, megbékélt az-
zal, hogy foglyát elvesztette – újabb áldozatot várt.
De a fő feladatát még nem oldotta meg. A folyó elzárta útját,
át kell kelnie a folyón, hogy útját a sima parton folytathassa. A
sima part vagy százméternyire kezdődött attól a helytől, ahol
Pavlis üldögélt. Kipihenve magát felemelkedett, s a homokon át
a bokrokhoz ment. A bakancs talpa alatt kis kagylók héja ropo-
gott, és elölről is zizegés, ágak törése, cincogás közeledett, egyre
áthatóbb lett. A bokor legszélén Pavlis megállt, arra gondolt
hogy a pisztolya bizonyára teletömődött homokkal. Kihúzta, ke-
zével végigsimította a csövet. A cső tiszta volt.
Pavlis ment, a fecsegő, csobogó, s látszatra oly ártatlan folyó-
tól igyekezett távol tartani magát, felkapaszkodott egy kisebb
halomra, s megállt a bokorfalnál. A bokrok tüskéket és száraz
ágakat nyújtogattak felé, szorosan álltak, mint ellenséggel
szemben a katonák. Pavlis megkísérelte, hogy széttolja a bokro-
kat. De az ágak tüskéikkel úgy összekapaszkodtak, hogy végül
sajnálni kezdte: miért nem húzott kesztyűt.
Pavlis néhány percet eltöltött a bokrok mellett, hasztalan ke-
resve valami átjárót. Ekkor elkeseredésében a pisztoly sugarával
csapott a bokrokba. A sugár keskeny rést vágott a sövénybe, fe-
hér füstoszlop emelkedett a magasba, s a bokrok óvatosan el-
hallgattak. Pavlis bekapcsolta a sisaklámpáját, s látta, hogy a
bokrok – egyetlen egészként – gyógyítják ki a sebet, látta, hogy a
résen át hogyan nyúlnak előre az ágak ujjai, a tüskék karmai,
míg a halott, száraz ágak lehullanak a földre, de a helyüket friss
hajtások foglalják el.
A fényszóró fénye odavonzotta a lényeket. Pavlis most látta
első ízben, hogy mint repülnek elő a bokrokból az áthatolhatat-
lan falban megnyíló réseken át, amelyek ismét eltűnnek, mint-
ha csak ajtót nyitottak volna ki és csaptak volna be.
 Pavlis kikapcsolta a lámpát, hátralépett, elhajolva a lények
elől, akik ott verdestek az átlátszó sisakon, s a szemébe tekintet-
tek.
Visszatért a partra. A folyón át nem vezetett alkalmas egyenes
út. A bokrokon nem lehetett áttörni, ezért nem juthat el olyan
szilárd helyre, a folyáson fölfelé, ahol már nincsen mozgó ho-
mok. Vissza nem fordulhat. Maradt a harmadik út – a tenger alj-
zatán. Nem ígért gyönyörűséget, de nem volt más választása.
Pavlis elindult a vízbe.
A fenék lejtősen ereszkedett alá, a hullámok verték a lábát, a
part felé taszigálták, gyöngén fénylett tarajuk, minden vízbe eső
tárgynak megmutatva a körvonalát. Pavlis lassan lépkedett a
szilárd fenéken, s azon volt, hogy a delta kiemelkedő partjához
tartsa magát. Hamarosan övig kellett a vízbe merülnie – a moz-
dulatai lágyak és ügyetlenek lettek, mintha álmában mozogna.
Valami ötven méterre a parttól hirtelen elvesztette lába alól a
talajt, Pavlisnak a vízbe kellett merülnie. Úszni nem tudott, eh-
hez az űrruha túlságosan súlyos volt, de annyira nehéz sajnos
mégsem volt, hogy a talpával szilárdan támaszkodni tudjon a
fenékre. Pavlis minden lépésnél elvesztette egyensúlyát, valami
felhajtotta, és a lábával nem sikerült valami nagyobb követ kita-
pintania, hogy azt kezébe véve megnövelje a saját súlyát.
Az ügyetlenül mozgó ember körül foszforeszkáló lények ug-
ráltak szerteszét. A víz alatt sötét volt, s Pavlis meggyújtotta a
fényszórót, hogy ne térjen le az útról. A homokos földnyelv balra
sötétlett, felfelé tartott – ez a delta széle, a fenék balra lépcsőze-
tesen ereszkedett lefelé. A folyócska áramlata határozottan érez-
hető volt, a víz nyomta oldalát, és szorította a mélység felé, jól
láthatta a folyóhordta mozgó homoksugarakat.
Még mélyebbre ereszkedett, s ekkor hínárdzsungelbe került, a
növénytömeg lágy és hajlékony volt. Semmi sem zavarta Pavlist
a tengeraljzaton való útjában, senkivel sem találkozott, de ez
nem volt megnyugtató, mivel Pavlis nem tudott szabadulni at-
tól az érzéstől, hogy követik, ezért arra törekedett, hogy kitalál-
ja: követője milyen erős s mennyire veszedelmes…
A moszatból keskeny résű, egyetlen szemű pofa meredt rá. A
sisaklámpa fénye visszatükröződött ebben a szemben, s a szem
még jobban összeszűkült, láthatóan azon erőlködött, hogy kita-
lálja, ki rejtőzhet a fényfolt mögött.
Pavlis hirtelen megállt, de a váratlan fékezéstől elvesztette
egyensúlyát, az áramlat elragadta, felkapta, s előrehajtotta a
pofa felé. Pavlis kezével hadonászott, hogy egy helyben tartsa
magát, s fejét hátraszegte, attól félve, hogy a pofa kikerül a fény-
szórója fényéből. Tehetetlen volt, még a pisztolyához sem férhe-
tett, mert ehhez előbb a testéhez kellett volna húznia a kezét.
A szem becsukódott, de a helyén hatalmas tűkkel telerakott
száj tárult fel. Pavlis könnyedén elhelyezkedett volna ebben a
szájban, s egy pillanat alatt felépítette képzeletében a szájhoz
illő testet, s a tüskés végű farkat. A pofa becsukta száját, s ismét
kinyitotta a szemét. Lehetséges, hogy alaposan meglepődött a
jövevény szokatlan viselkedésén – aki hátsó végtagjával alig
érintve a talajt, himbálódzott, kezével csapkodott, s egyre csak
közeledett a pofához.
A szörny sehogy sem tudta elviselni ezt az idegesítő látványt,
alighanem úgy döntött, hogy Pavlis fel akarja falni. A pofa hirte-
len megfordult, s hanyatt-homlok menekült. Nem volt teste,
nem volt tüskés farka – csak valami lecsapott tarkóféléje volt,
úszókkal ellátva.
A hínárágak megpördültek a pofa által felvert örvényben.
Pavlis végre lábra állt. Mielőtt útját folytatta volna, egy pilla-
natra megállt kifújni magát, megtalálta a pisztolyát, s elhatároz-
ta; most már a kezében tartja, nem engedi el, amíg a túlsó partra
nem jut.
És amikor Pavlis végre elindult, akkor a már bejárt, ismert
úton indult, visszafelé. Majd, hogy kiszabaduljon a hínárosból,
mélyebbre ereszkedett, hogy megkerülhesse a moszatdzsungel
szélét.
Itt viszont az áramlás akadályozta az előrehaladását. Úgy
nyomta, akárcsak egy erős ellenszél. Pavlisnak végül is sikerült
egy törött bothoz hasonló hosszú követ találnia, s azt szabad ke-
zével megmarkolta, hogy súlyosabbá tegye magát, s meggátolja,
hogy minden lépésénél felússzon.
A dzsungel szélén lépkedett. Órájára pillantott. Már több mint
két órája, hogy elhagyta a hajót, a séta bizony elhúzódott. A hí-
náros ritkulni kezdett – bizonyára ott talált magának az itteni
hínár igazán jó életteret, ahol a folyó édesvize a tenger vizével
keveredett. Tehát; egy kissé a part felé tarthat. Hamarosan véget
ér a tengeraljzaton tett kényszerséta. Pavlist rendkívüli gyönyö-
rűséggel töltötte el az a gondolat, hogy visszatérhet a levegőre,
ahol csak azok az ártalmatlan sürgölődő lények élnek. Pavlis
kezdett felkapaszkodni a lejtős tereplépcsőkön, s fejét hátrahajt-
va már meglátta a vékony vízrétegen át a csillagokat, sőt a hul-
lámok taraját koronázó tajtékot is.
Ekkor valami erősen hátba lökte. Ösztönszerűen előredőlt,
homlokával megütötte a sisakmaszkot Szeretett volna megfor-
dulni, s mérgelődött, hogy ezt a manővert milyen lassan tudja
végrehajtani. Jobb szerette volna szemtől szembe fogadni a kö-
vetkező ütést.
Háta mögött nem volt senki.
Pavlis egy pillanatig állt, a sötétbe nézett, fényszórójával pász-
tázta a sötétet, mire ismét hátba kapta az ütést. Mintha egy für-
ge és vidám ckó játszadozna vele.
– Ah, hát így – motyogta Pavlis. – Ahogy akarja. Én most kime-
gyek a partra.
Ismét megfordult a tengelye körül, majd újból perdült egyet,
és egy tompa orrú lénnyel nézett farkasszemet. Leginkább ha-
talmas féregre emlékeztette a tompa orrú. A lény, amikor észre-
vette, hogy felfedezték, egy szempillantás alatt felúszott a fel-
színre, kiugrott a vízből, vízcsöpp oszlopot freccsentve maga
után, s eltűnt.
– Így hát nem ismerkedhettünk meg – kiáltott utána Pavlis. –
Noha ön rendkívül kedves.
Még egy lépést tett, s érezte, hogy a víz szétnyílik előtte. Pavlis
már torkig állt a vízben. A part üres volt, a távolba tartott sima
sávként, a fény felé (nyomban megpillantotta a fényt). A folyó
zaját háta mögül hallotta, erőtlenül csobogott, hiszen nem tud-
ta megállítani. Pavlis most eldobta a követ, s igyekezett kifelé a
vízből, ekkor azonban valami megragadta a lábát, s nagy erővel
rántotta vissza a mélybe.
A víz hullámzott. Pavlis képtelen volt tájékozódni, s csak azt
tudta, hogy a mélybe hurcolják, márpedig ezt egyáltalán nem
akarta. Igyekezett kirántani lábát a fogságból, bekapcsolni a
fényszórót, s belelőni abba, ami hurcolja – és mindezt egyidejű-
leg szerette volna megtenni.
A fényszóró végre égett, de a felkavarodott vízben sehogy sem
tudta kivenni ellenségét, és amikor végül mégis kézbe kaparin-
totta a pisztolyt, abba az irányba lőtt, ahová húzták, a pisztoly-
ból vakító sugár áradt, a fogás gyengült. Pavlis leült az aljzatra, s
már tudta, hogy ugyanaz a féreg akarta elragadni, amely az
előbb olyan rettegve menekült előle. A sugár kettészelte, a test
részei vonaglottak. Pavlis maga sem tudta, hogy miért, de saj-
nálta a férget, s azzal hízelgett magának, hogy ez a féreg egysze-
rűen nem akart megválni az embertől, hiszen olyan szimpati-
kus lény. Tán csak el akarta vinni, hogy megismertesse a család-
jával – hiszen honnan tudhatná szegényke, hogy az emberek mi-
lyen helyekre szokták egymást vendégségbe hívni.
Pavlis állt egy ideig, nézte a fetrengő férget, s már ismét indult
volna a partra, amikor egy halfalka tört elő a mélyből, keske-
nyek voltak, orsó alakúak, az egészen bizonyos volt, hogy a vér-
szagra gyűltek ide. Az orsók kettéváltak, mint a sebészeti fogók,
belefúródtak a féregbe. Sokan voltak, nagyon sokan, s a fél féreg
ragadozókkal való küzdelmének látványa olyan borzalmas,
olyan viharos és ősprimitív volt, hogy Pavlist valósággal lebilin-
cselte. Állt s nézett. S csak akkor értette meg, hogy bizony hatal-
mas hibát követett el, amikor az egyik orsó kezdett felé szágul-
dani, hogy ellenőrizze, ki az, aki ilyen éles fényt áraszt.
Pavlis kikapcsolta a fényszórót, s a part felé sietett, a sötétség
leple alatt, abban reménykedve, hogy a féreg sokkal ízletesebb,
mint a védőruha.
Sajnos az orsó másképpen vélekedett. Az oldalába fúródott, s
úgy tépte a szövetet, mint a dühös kutya. Pavlis kénytelen volt a
ragadozót sugárral megsemmisíteni. És ekkor néhány orsó ott-
hagyta a férget, s őrá vetette magát.
Pavlis a part felé tartva a sugárral verette a fürge és gyors tes-
tű ragadozókat, de úgy tűnt, hogy az elhullott helyére nyomban
egy másik úszott. A ragadozók kétszer is eljutottak a szkafande-
réig, de annak szövete nem engedett fogaiknak. De azért csak ci-
bálták, tépték az űrruhát, mintha makacs kitartása megsokszo-
rozta volna az erejüket.
Az egyik ragadozónak végül mégiscsak sikerült átharapnia az
űrruhát Pavlis lábába mart. Az orvos üvöltött fájdalmában, s
érezte, hogy a nyíláson át a víz beömlik ruhájába, összekevere-
dik a vérrel, ráadásul egyre újabb és újabb orsó mélyedt a lába
húsába. Kétségbeesetten rohant a part felé, s a gyengülő sugár-
ral pásztázva maga körül a vizet, a víz körös-körül forrott s a
szikrák meg a gőzgomolyok úgy röppentek a magasba, mintha
csak tűzijátékot rendezne.
Pavlis kikapaszkodott a homokra, magával hurcolva a bull-
dogharapással kapaszkodó ragadozókat, vagyis inkább azt, ami
megmaradt belőlük, hiszen valamennyien hullák voltak, a sugár
kettészelte őket.
A szakadás helyén sajgott a lábikrája – az orsó foga belemé-
lyedt a húsba. Pavlis tudta, hogy a lába vérzik, de semmije sem
volt, amivel elállíthatta volna a vérzést. Olyan hibát követett el,
ami egy orvos esetében megbocsáthatatlan – még csak sebkötö-
ző tapaszt sem hozott magával.
– Ki kell űzni az ilyet – korholta önmagát. Azt várta, hogy szép
esti sétát tesz, szép holdfényes andalgásra gondolt csupán.
Érezte, hogy borzalmasan elfáradt, hogy azt szeretné, ha le-
fekhetne, de úgy, hogy soha többé fel se kelljen kelnie. Nem volt
kedve menni, sehová. Még a hajóhoz sem akaródzott visszatér-
nie, hiszen oda megint a tengeraljzaton kell átkelnie, és ilyen
utat az életben csak egyszer lehet megtenni. Egyszerűen be kéne
ásnia magát, a homokba, s aludni. Ezt sugallta elfáradt teste.
Senki sem bánt téged. Pihensz egy-két órát, majd továbbindulsz.
A tudata kezdett homályosodni, és a légzés is megnehezült.
Ez természetes, hiszen a résen át beárad a helyi levegő. Ez az-
tán a szerencsétlenség. Pavlis legombolyította a vállrojtként
függő zsinórt – ezt azért hozta magával, hogy esetleg szüksége
lehet zsinórra, levágott belőle a sugárral egy darabot, és a térde
alatt szorítókötéssel elszorította a lábát. Ez nem volt a legoko-
sabb – a lába elmerevedik, és nehezebb lesz mennie is, de a földi
és az itteni levegő keverékével ugyancsak nem lehet sokáig élni.
Amikor a zsinórt átvágta, Pavlis jól látta, hogy a sugárpisztoly
egészen elgyengült sugarat ad, de azt nem tudta, hogy tölteni
kell-e, vagy már korábban, még a hajón folyt-e el az energiája.
Pavlis elrejtette a pisztolyt. Most már csak a kése maradt, de
azt aligha számíthatja megbízható fegyvernek.
Azután még egy kellemetlen felfedezést tett – az ütközet során
kinyílt a hátizsák, s az élelem maradéka a halak zsákmányává
lett. A zsák fenekén csak egy gyümölcslés tubus maradt. Pavlis
kiitta a felét, majd becsavarta a tubust a maradékkal, s gondo-
sabban elrejtette.
A legértelmesebb az lett volna, ha visszatér a hajóra. Lehet,
hogy sikerül majd feltöltenie a pisztolyt, és ami a legfőbb, meg-
újíthatná vízkészletét, űrruhát válthatna. A továbbmenés értel-
metlen. És minden lépéssel egyre problémásabb lesz a visszaté-
rés, annál is inkább, mert nem tudhatja; mi várja, és mi rejtőzik
a fényecske mögött. Lehetséges, hogy csak egy működő tűzhá-
nyó?!
Hogy a töprengésnek véget szakítson, felállt – a lába fájt –, s
gyorsan elindult a fényecske felé, hátra sem tekintve.
Szomjas volt. Amikor az ember tudja, hogy csak két kortynyi
ital maradt a birtokában, akkor örökké csak inna. Hogy elvonja a
szomjúságáról a gyelmét, a lábában sajgó fájdalomra koncent-
rált, noha kétszáz lépést sem kellett tennie, hogy erre a gye-
lemre ne legyen többé különös szüksége – a lába megmereve-
dett, s úgy hasogatott, mintha a foga fájna. „Még csak az kell,
hogy ezek a halak mérgesek legyenek – gondolta Pavlis. – Ami-
kor megláttam őket, azonnal a partra kellett volna rohannom.
Én pedig ott álldogáltam, s néztem őket, egy egész percet elvesz-
tegettem erre.”
A makacsságából egész fél kilométerig tartott. Azután le kel-
lett ülnie, és megoldania a zsinórt. Fokoznia kellett az oxigé-
nadagolást, hogy ne szédüljön többé. De azért egyre csak szé-
dült. „Biztosan sok vért vesztettem” – gondolta Pavlis, és nem is
tudta hogyan, de sikerült kívülről néznie a helyzetét, és objektí-
vat, kegyetlen diagnózist csinálnia. A diagnózis az: a hajóhoz
nem tud eljutni többé.
– Akárhogyan is, de eljutok – makacskodott. – Gleb ott vár, és
az egész második őrség is vár.
Ismét meghúzta a zsinórt – a pihenés egyébként sem segít,
csak az oxigént pazarolja hiába – elbicegett a bokrokig. A bokrok
megváltoztak, sokkal magasabbak voltak, és nem olyan tövise-
sek, inkább fákra hasonlítottak. Pavlis először egy ágat akart le-
vágni a késével, de a keze nem engedelmeskedett. Ismét a pisz-
tolyhoz kellett fordulnia, és sugárral lefűrészelni egy gallyat.
Pavlis ezután a rugalmas ágra támaszkodva lépegetett, de a
minden lépésnél újra sajgó lábát csak úgy húzta. Ilyen lehetett
egy sivatagi haldokló vándor, vagy a régi idők sarkkutatója, aki
utolsó erejét megfeszítve vánszorog az áhított cél felé. De a sark-
utazó nyomában ott kellett szaladnia hűséges kutyájának is,
igaz Pavlisnak is voltak útitársai, csak nem olyan kellemesek,
mint a kutyák, de hűségesek. Néhány lény ugrált a homokon,
felszálltak, feje fölé emelkedtek, és ismét leereszkedtek a ho-
mokra. Nem voltak tolakodók, sőt igen barátságosak. De azért
nagyon szerették volna, ha ez a kétlábú lény minél előbb elzu-
han és megdöglik.
„Valamikor majd emberek élnek itt – gondolta Pavlis. – Háza-
kat és utakat építenek itt, lehetséges, hogy valamelyik utcát
»Iránytű«-ről nevezik el. A hosszú estéken kimennek majd a ten-
gerpartra, a bozótosba vágott ösvényen, s gyönyörködnek a csí-
kos napban, a zöld vízben, a megszelídített lények pedig vigyáz-
nak a gyermekekre, s gazdáik vállára szállnak. Az emberek alkal-
masint gyorsan kitalálják majd, hogy mint lehet mindent fene-
kestül felforgatni. Lehetséges, hogy még azt is megtanulják,
hogy a zöldmoszatok nom pókhálószálait összegyűjtsék, s ele-
gáns sálakat készítsenek belőlük, ünnepi, légi könnyű, szivár-
ványló, szépséges kendőket. De most ő, Pavlis úgy biceg ott a ho-
mokon, hogy egyáltalán meg nem szelídített lények kísérik,
olyanok, amelyek nem tudják, hogy az ember a természet kirá-
lya. Tökéletesen egyedül…
De ki gyújtotta meg a fényt? Ki várja nyitott zsalugáterekkel
az utast? Nyájas lesz-e? Meglepődik-e? Vagy – az idegentől meg-
rémülve – fegyverrel fogadja azt? Hiszen ha az értelmes lények
itt viszonylag csak nemrégen jelentek meg, akkor előfordulhat,
hogy még nem elég értelmesek ahhoz, hogy holmi űrhajósnak
segítséget nyújtsanak.
De a legfőbb – elérni odáig. Most nem fontos, hogy ott barát
várja-e vagy ellenség. Lehet ez közönséges vulkán, vagy fénylő
bokor. Ha elkezded a töprengést, akkor a kétkedés eluralkodhat
rajtad, s az erőidnek vége. Lezuhansz, s meg nem érdemelt örö-
möt okozol ezeknek az ízelt lényeknek.”
 A fény közeledett… A part meglehetősen meredeken fordult a
fok felé, amelynek a végén, hihetetlen távolságban, de mégis
sokkal közelebb, mint korábban, égett a fény. A bokrok elhagy-
ták a partot, amelyet a földfok sziklás dombsorral szabdalt meg.
Pavlis egy pillanatra leoltotta a fényszóróját, s megnézte a fekete
sziklák tükörképét a vízben, amelyek olyan egyhangúan csipké-
zettek, mint egy középkori várfal. De azután ismét be kellett
kapcsolnia a fényszórót – a lények önfeláldozóan vetették utána
magukat, és ha ütéseik korábban enyhéknek tűntek is, most
minden taszítás újabb fájdalomrohamot s undorító hányingert
váltott ki.
Még jobban besötétedett – a felhő tömött lepellé változott.
Esni kezdett sűrűn, aprószeműen, és a sisakálarcon szétágazó
patakocskákban csordogált alá a víz. Pavlis hirtelen azt szerette
volna, ha az eső lehűtené az arcát, hiszen biztosan hűvösnek, él-
tetőnek kell lennie… Felemelte álarcát, s a fejét előrehajtotta. A
homlokára hulló csöppek melegek voltak, és meglepően illato-
sak. Az eső a bokrok borította földnek különös, bódító illatát
hozta, az őserdők, a nedves szavannák szagát, a földre lapuló ra-
gadozó virágok bűzét, lávával telt szurdokokról, kékes zuzmóval
benőtt gleccserekről árulkodott, s a rothadó kidűlt fákról, ame-
lyekből éjszakánként különböző színű tarka szikrák röppennek
elő…
Pavlis, már-már eszméletét vesztve a meleg eső hozta bódító
illathallucinációktól, utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel lezárta
a sisakálarcot. Le kellett ülnie a homokra, elűzni a látomásokat,
s mélyen, egyenletesen lélegezni, harcolni az alvásvágy szinte
leküzdhetetlen gyötrelmével. Pavlis most azon volt, hogy dühbe
guruljon. Szidta, kikacagta magát, kiáltozva, gúnyolódva sérte-
gette a lényeket, azok meg türelmesen körbeülték a homokban.
Majd újra elindult. Ekkor úgy tűnt számára, hogy egy elefánt
követi. Hatalmas, szürke elefánt, rugalmas ormányával s lógó
füllel. Az elefánt lépései dobogtak a homokban, végül utolérte
Pavlist. Az elefánt azonban látomás volt csak. A lények ugyan-
csak. A fény is csak látomás. Tulajdonképpen semmi más nem
volt itt, csak homok és víz. A víz zöld és jóságos. Lágy fekhelyet
nyújtó. És visszaviszi a hajóhoz, lefekteti a bejárati nyíláshoz, s
Gleb Bauer, aki önmagától, a saját akaratából felébredt az anabi-
ózisból, odajön, és karjába emeli Pavlist, a kajütbe viszi, s azt
mondja: Szlava, remek gyerek vagy, messzire elmentél.
Azután következett a megvilágosodás. A fájdalom. Kékesszür-
ke ég. Kemény homok. Sziklák, amelyek a keskeny homokos sáv
fölé dőltek, elrejtve a fényt. És ebben a pillanatban fájdalommal
küzdve, s egyben hálálkodva is neki azért, hogy visszatérítette
eszméletére, Pavlis a sziklának dőlve elővette a gyümölcsleves
tubust, és kiitta a maradékot. Még sokkal gyötrőbb lett a helyze-
te, az agya azonban kitisztult. Sietve indult előre, attól félve,
hogy ismét elveszti eszméletét, megőrül, s elhiszi a víz gyengéd-
ségét s a nyugalom ígéretét.
Az elefánt viszont a háta mögött egyre jött, csak jött. Ez meg-
maradt a látomásokból. A léptek igaziak, súlyosak voltak, s úgy
tűnt, hogy a homok remeg, s behajlik alattuk.
Nyugtalanította a fény hiánya. Lehet, hogy elhaladt mellette,
de nincs már ereje arra, hogy megforduljon, visszatérjen a szik-
lához, hogy felkapaszkodjon s körülnézzen. Pavlis el sem tudta
képzelni, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy befordult a fokra.
Lehet, hogy csak pillanatnyi volt az emlékezetkiesés, de lehet,
hogy sokáig tartott.
Az elefánt már egész közel jár. A háta mögött szuszog. Ekkor
mégis kénytelen volt hátranézni. Ha hátratekint, a látomás biz-
tosan eltűnik. De sehogy sem tudta magát rászánni a visszané-
zésre. Nem csupán testileg fáradt ki. Mindene elfáradt – az értel-
me, a képzelete, s az érzékei is –, az agya megtagadta, hogy új
formákat fogadjon be, hogy reagáljon rájuk, hogy megijedjen tő-
lük vagy semmibe vegye őket. Végül is teljesen közömbös lett,
hogy nyomában üget-e az elefánt, vagy sem, hogy képzeletének
gyümölcse-e, a hagymázos álom maradványa-e, vagy reális va-
lóság.
Pavlis azért mégis hátranézett. Abban reménykedve, hogy
nincs mögötte más, csak a lények.
De az elefánt ott volt. Nem, nem elefánt, egyáltalán nem az.
Egyszerűen egy hatalmas amorf képződmény, amely érthetet-
len módon ott imbolygott mögötte, és mozgását az ember moz-
gásához mérte, még bicegett is, mintha egyik lábát húzná. Nem
volt sem szeme, sem ormánya. Csak éppen a legváratlanabb he-
lyeken keletkezett kidudorodás a kültakaróján, majd rövid fogó-
karrá alakult.
Pavlis leoltotta a lámpát. A fájdalom egy csapásra eltűnt. És
megjött az a düh, amelyet olyan eredménytelenül igyekezett
magában felébreszteni. Hiszen csak néhány tucat méterre, né-
hány lépésnyire volt a fénytől. Így nem lehet. Ez nem tisztessé-
ges. Ez egyenesen becstelenség, ettől a bolygótól.
Az otromba tömeg nem tágított. Csupán azon a helyen, ame-
lyet a fénysugár ért, keletkezett egy tölcsér, mintha a fény érez-
hetően nyomta volna a kültakaróját. Pavlis végigpásztázta a
fénnyel a szörnyeteg testét, az meg könnyedén kitért a fény elől,
és két alakra bomlott, olyan lett, mint egy homokóra.
Pavlis kihúzta revolverét. Megnyomta a ravaszt, de az csak
keskeny fénysávot adott, az sem volt tüzes, ijesztő s a hatalmas
tömegnél meg is szakadt. Pavlis elhajította a pisztolyt. Súlyos
volt, kezét húzta, tökéletesen szükségtelen volt.
Pavlis meg a tömeg most szemben álltak. Pavlis leoltotta a
fényszórót. A tömeg a közepén kiszélesedett, s újból egy emele-
tes ház nagyságú krumplihoz vált hasonlóvá. Az egyik lény
óvatlanul közel repült az óriáshoz, mire a kültakaróból kinyúló
fogókar elkapta, és a testbe rejtette. Ez a lény többé nem volt.
– Az ördögbe! – káromkodott Pavlis; a hang hallatára meglóbá-
lódott az óriás. – Akkor is eljutok a fényhez.
 Hátat fordított az óriásnak, hiszen mást úgy sem tehetett, s
elindult. Az eső hangosan dobolt sisakján, füle csengett. De
mennie kellett, nem szabad megfordulnia.
Az óriás közelebb került. A fok véget ért. A többinél magasabb
szikla állt a fok peremén, orma lapos. Ezen égett a fény. Nem fé-
nyecske – hanem vakító fényszóró. A fényszóró egy oszlopon
állt. Körülötte lények keringtek, az oszlop alján halomban he-
vert a tetemük. A fényszóróig, az emelvényig, amelyen égett, öt
méter lehetett az oszlop. Egy fekete kétméteres élű kocka he-
lyezkedett el az emelvényen, a fényszóró mellett. Biztosan abban
van az erőtelep, amely a fényszórót táplálja. Csak ez volt ott.
Nem volt sem vadászkunyhó nyitott ablakkal, sem barlang,
amelyben tűzrakás ég, sőt még működő vulkán sem volt, hanem
egy automatikus világítótorony, amelyet valaki olyan állított
fel, aki távol él, s bizonyára csak nagyon ritkán látogat el ide.
Az egész kirándulás értelmét vesztette. Pavlis felmászott a
sziklára, egyik oldala lejtős volt De az útnak ez az utolsó szaka-
sza kiszívta erejének minden maradékát – és nem volt honnan
új erőt merítenie –, hiszen az ember szinte mindenen átgázol, s
majdnem mindent elvisel, ha cél van előtte. De ha nincs…
Az óriásszörny ugyancsak felkúszott a sziklára, valamivel
gyorsabban, mint Pavlis. És amikor Pavlis megérintette az oszlo-
pot, amely sima volt, s fémesen ragyogott az esőben, a szörny
fogókarjával Pavlis lábához nyúlt. A fájó, elmerevedett lábához.
Az éles fájdalom arra kényszerítette Pavlist, hogy felüvöltsön,
mert a fogókar befurakodott a lyukon, és a sebhez ért.
Pavlis elrántotta a lábát, az oszlophoz simult, kezével az áthi-
daló gerendát érintette, az oszlopból rövid rudak álltak ki, két
oldalra, az őr biztosan ezen a létrán kapaszkodik fel. Csupán az
önfenntartási ösztönnek engedelmeskedve mozgott. A tudata
kikapcsolódott – csak egyetlen gondolat kevergett benne: „csak
jönne az őr, az őr…” Azután ismét sötétség, meg a metsző fájda-
lom – egy másik fogókar ette a lábát. A tudata csak a fényszóró
emelvényén tért vissza. Meg sem tudta érteni, hogyan küzdötte
le ezt az öt métert bénult lábbal, elerőtlenedve. Lenézett. A sötét
tömeg körülfogta az oszlopot, s lassan mászott felfelé. Pavlis ki-
kapta kését, és a terecskére kinyúló első fogókarba szúrt, az
nyomban eltűnt, de helyette újabb jelent meg.
Pavlis most a fekete energiablokkhoz lépett. Bejárati nyílása
volt. De a nyílás zárva fogadta, kezével a sima felszínen mata-
tott, abban reménykedve, hogy valami gombot vagy kilincset
tapogat ki, de nem mert arccal fordulni a blokkhoz, hiszen késé-
vel annak a „virágnak” a szirmait kellett kaszabolnia, meg a
fényszórója fényével kellett visszatartania. A szirmok pedig ara-
szolva, egyre a centrum, Pavlis lába felé közeledtek. A nyílás vá-
ratlanul nyílt ki, Pavlis bezuhant az üregbe, eszméletét vesztve.

5.

Kinyitotta szemét. Egyenletesen égett a fény. Kényelmetlen

helyzetben feküdt a kocka szögletében. Élt!!
Könyökére támaszkodott, felemelkedett. A bezárt nyílás mö-
gött esőcsöppök fénylettek, s visszaverték a világító bója fényét.
Esés közben a csöppök megremegtek, mint ahogy minden meg-
vonaglik, ami egy védő erőtéren zuhan át.
Pavlis felült. Körülnézett. A feje úgy fájt, hogy legszívesebben
lecsavarta volna… Ha egy kicsit fej nélkül élhetne!? Lába nem
volt, helyesebben nem érezte a lábát. A kívülről fekete kocka be-
lül világos volt, és ettől nagyobbnak is tűnt. Oldalfalának egész
hosszában pult húzódott. Fölötte egy képecske, közönséges szte-
reokép, amilyent az emberek újévre küldenek egymásnak: nyír-
liget, napfényfoltok a leveleken, lágy fű és a rikítóan kék égen
felhők. Az űrhajósok a Földtől távol érzelgősekké válnak. És ha
valahol az úton a Saturnuson vagy a Marson utoléri őket a pos-
ta, megőrzik ezeket a levelezőlapokat, kajütjük falát ékesítik ve-
lük.
 És most már minden érthető, s egyszerű lett: a pult a tá-
vösszeköttetés pultja, és ott van a tartalék űrruha, amelyet a fel-
derítők hagytak a lakatlan bolygón, ez arra szolgál, hogy ha sze-
rencsétlenül járt űrhajós kerül ide véletlenül, segítséget találjon.
Szekrényke is volt vízzel, gyógyszerrel, élelemmel, fegyverekkel
és hordozható energiaforrással…
Valamikor régen az emberek a tajgában, mielőtt eltávoztak
volna a járhatatlan őserdőkbe, a kunyhójukban otthagytak só-
készletet, gyújtást, fát, gyufát, patront – hasznára lehetnek ezek
az eltévedt, elerőtlenedett utazóknak. Ezeket a rádióbójákat, a
régi hagyományok emlékére „izbuskának”, kunyhócskának ne-
vezték. Nem ismeretes, hogy ki és mikor találta ki ezt az elneve-
zést, de megtapadt.
A műszerek zörögtek. A központba szakadatlanul áradtak az
információk a léghőmérsékletről, a nedvességről, a bolygó szeiz-
mikus működéséről. Még nem tárták fel. De a kunyhó már ott
állt rajta. És várta az embert. Ráadásul még az ember erőterére is
hangolták, és amikor üldözője utolérte, akkor, mivel képes volt
arra, hogy az embert minden más lénytől megkülönböztesse, aj-
tót nyitott az embernek, s zárt ajtóval fogadta a szörnyet.
Pavlis elsőnek a gyógyszeres szekrénybe kapart, kikereste a
fertőtlenítőt, a tonzuráló tablettát, lehúzta magáról az űrruhát,
együttérzéssel csóválta a fejét, amikor megpillantotta, hogy
mivé is vált a lába. Még a humorérzéke is visszatért, sőt még saj-
nálta is, hogy a kunyhóban nincs felvevő, hogy megörökíthesse
azt a kékes gerendát, amely még nemrégen Pavlis űrhajóorvos
lábaként szolgált. Majd saját magára fordított néhány pillanatot,
s igyekezett rendbe hozni önmagát.

Azután odabicegett a pulthoz, átkapcsolta a berendezést kézi

irányításra, és SOS-jelzést küldött az űrcsatornán. Rendkívülit.
És tudta, hogy nemhiába. Hallotta, amint a Galaktika elhallga-
tott, érzékelte, mint szakították meg adásaikat és munkájukat
az állomások meg az űrhajók, azt is elképzelte hogyan hallgatóz-
nak a rádiósok a távoli gyenge vészjelekre, s az antennák forog-
nak, ráállnak a kunyhóra, amelynek száma ez és ez, és egy Pavlis
számára ismeretlen hajó, amely a tizenkettes szektorban tartóz-
kodik, megkapta a parancsot: azonnal változtassa meg az útirá-
nyát…
Amikor igazolták a kapcsolatfelvételt, megtudta a segítségére
siető hajó nevét is – „Szegezsa”. És azt is, hogy egy hét múlva
megérkezik. De lehetséges, hogy valamivel már korábban ott
lesz.
Ezután Pavlis aludt. Hat óra hosszat, s valami zavaró, kényel-
metlen érzésre ébredt, annak szükségessége töltötte el, hogy va-
lamit muszáj csinálnia, valahová sietnie kell. Megértette, hogy
sehogyan sem szabad tovább üldögélnie és pihennie ebben a ké-
nyelmes kockácskában. Ez egyszerűen illetlenség lenne. Különö-
sen azután, hogy a lába (noha még egy kicsit fájdogál) szinte tel-
jesen rendbe jött, és a tartalék űrruha zsebében egyszerre két
pisztoly is lapul.
Pavlis jelentette a központnak, hogy visszatér az űrhajóra. Ott
azt felelték a jelentésre: Rendben. Nem tudhatták, hogy az űrha-
jóhoz tíz kilométernyit kell gyalogolnia – és egyébként is mit je-
lenthet tíz kilométer a Központ diszpécserének, aki csak parsze-
kokban méri a távolságokat?
Pavlis leereszkedett a létrán. Sötét volt. Az alkonyat véget ért.
A lények úgy vergődtek a bója lámpája körül, mint a lepkék.
Pavlis arra gondolt, hogy milyen kellemetlen érzéssel mászik
majd a vízbe, amikor meg kell kerülnie azt az álnok folyócskát.
Homlokát ráncolta, amikor esze azzal a gondolattal kezdett ját-
szani, hogy az elefánt majd nem egyedül jön, hanem a pajtásai-
val. De végül is mindez semmiség. A „Szegezsa” hajó legkésőbb
egy hét múlva vagy valamivel korábban leszáll a partra.
Pavlis ezzel elindult a zöld víz szegélyén a tömörre döngölő-
dött homokon. A hullámok foszforeszkáló tajtékot hoztak a ta-
rajukon, igyekeztek megnyalni a bakancsát. Csöndes eső esett,
amely az erdőkről, a sztyeppekről és hatalmas ragadozó virágok-
ról, lávával telt szurdokokról, kékes zuzmószőnyeg borította, éj-
szakánként színes repkedő szikrákkal ékes gleccserekről hozott
üzenetet…

(Kir Bulicsov novellája nyomán:

„Csugyesza v Guszljare”)
 Eduardo GOLIGORSZKIJ:

ÚGY HATÁROZOTT, HOGY VISSZATÉR!

A mai napon ragyogó hazánk virágokkal és zászlókkal ékesítve,

egyik legbátrabb át készül fogadni. Azt a gyermekét várja, aki a
világmindenség határait feszegető kutatóúton hervadhatatlan
dicsőséget szerzett magának. Mauricio Arrington Bustamante
parancsnok fogadására készültünk. Ő az a nagy fér ú, akinek
osztályrészéül az a dicsőség jutott, hogy az első és eddig egyet-
len argentínainak mondhatja magát, aki a Föld Interplanetáris
Flottájában szolgálhatott. Hősünk ma ismét hazája szent földjé-
re lép.
Kötelességeit ugyanolyan ragyogóan teljesítette, mint nemes
ősei. Eleit a haza önzetlen szolgálata jellemezte mindig, ez tette
őket kiemelkedőkké, a nemesek legnemesebbjévé. Nemzetsége a
csatamezőkön szerzett magának hősi hírt, Argentínát szolgálva.
Mauricio Arrington Bustamante parancsnok, e nemzetség mai
képviselője az égtől csikarta ki titkait, ugyanolyan bátorsággal
küzdött, mint legendák övezte őse, a Függetlenség Kentaurja,
Guillermo Arrington, aki a pachinchei csatában rohamra vitte
az argentínai lovasságot! Az úttörőknek azzal a bátor kitartásá-
val állt helyt, amire másik kiemelkedő őse, Luciano Bustamante
ezredes adott soha nem halványodó ékes példát, amikor egyko-
ron az indiánok támadásait verte vissza határainkon, Olavarriá-
nál…

A gránátszín kristályos partoknál egy folyó csobogott. Vizét a

fenekét borító nom szemű sárga homok és a lassú áramlás
annyira mézhez tette hasonlóvá, hogy legszívesebben megkós-
tolta volna. A hatalmas, zöldellő lánggömb lassan az ónixszínű
hegylánc mögé hanyatlott, a távoli, áttetsző ködben álmodó
hegyormokból vakítóan fényes szikrákat csalt elő, és a szomszé-
dos erdő árnyai egyre hosszabbodtak, s már egészen a lábáig
csúsztak. Alkonyodott, és ott, ahol egy szempillantással előbb
még a legtisztább bíborló égboltozat volt, váratlanul két fehér
felhő kezdett gomolyogni, és most megismétlődött az, ami az
előző este ugyanebben az időben olyan elragadtatást váltott ki
belőle: a felhőkből megindult a csendes eső, az erdőre hulltak a
cseppek, de tulajdonképpen nem is igazi eső volt ez, hanem
elektromosan töltött részecskék permeteztek, és a hatalmas fák
bőrre emlékeztető lombozatában egyre sűrűbben hangzottak fel
a csettenések. És ezekhez a hangokhoz más hangok csatlakoztak
– szárnyak százainak csapkodása. A davrakok felszálló falkája
csapta ezt a nom zizegő zörejt, amikor kiterjesztették szivárvá-
nyos repülőhártyáikat, hatalmas és nom szárnyukat…

A hőség nem akart enyhülni. A légkondicionáló üvölt, prüszköl,

dorombol, de minden hiába – nincs levegőm. Buenos Aires fé-
nyeit látom a nyolcvanadik emelet ablakából. Milyen egyhangú-
ak és örömtelenek! Még csak rágondolni is nevetséges, hogy
egyesek szerint ez a város a világegyetem csodája!…

…A vakmerőség és a vállalkozó kedv – olyan tulajdonságok,

amelyek számunkra összeforrtak az Arringtonok és a Busta-
manték nevével, akik, alighogy véget ért a szabadságharc hősi
küzdelme meg az indiánok elleni védelmi harc, nyomban az ál-
lattenyésztés és a földművelés nemes ügyének szentelték magu-
kat. Ennek tanúbizonysága az a hatalmas mintagazdaság,
amelynek kapuját az Arrington-Bustamante család címere éke-
síti. Ez a gazdagság hazánk déli részén felserkentette a haladás
ügyét, és soha nem látott felvirágzást hozott Dél-Argentínára. A
haza üdvének tűzhelye ez! Hát csodálkozhatunk azon, hogy Ma-
uricio Arrington-Bustamante parancsnok, annak a nemzetség-
nek igazi a, amelynek hazánk azt köszönheti, hogy téresebbé
vált, hogy határai messze kiterjedtek, magával vitte ősei misszi-
onárius lelkét a végtelen égbe? Az ő hősi tetteinek porondja: a
Kozmosz szűzi távoli térségei és bennük…

…Amikor a zöld nap eltűnt a hegylánc mögött, és amikor a

hegység átlátszatlan lába elzárta sugarai elől az utat, akkor né-
hány pillanatra besötétedett, de a látóhatárnak a nap lebukásá-
val szemközti pontján szinte nyomban felkelt a vertikálisan el-
helyezkedő öt hold (noha ez a holdsorozat szinte hihetetlennek
tűnt), szigorú sorrendben ékesítették az eget, legfelül a legna-
gyobb, legmélyebben a legkisebb keringett. Sápadt zöldes fé-
nyükben – vagyis a lenyugvó nap visszavert fényében – körös-
körül mintegy varázsütésre minden megváltozott. Az elektro-
mos kisülések sercegő zajocskái elültek, a davrakok visszatértek
a fákra, az erdő ismét megtelt zizegéssel és zajocskákkal. A sűrű-
ségből dallamos csicsergésre emlékeztető hang hallatszott,
hogy ki a gazdája, azt a folyó partján álldogáló nem tudta.
– Ez a Glix – mondotta a kísérője, kinyújtotta a folyó felé mel-
léből kinőtt hosszú, látó ormányát. – Az áttetsző ormú Nap-
nyugta-hegység mögött ered, s átfut azokon a réteken, ahol az
édes gyümölcsök nőnek. A vizét a tengerbe viszi, ott ömlik be,
ahol a mi városunk, Szhaman áll.
Szhaman… Innen a dombról végül is megpillantotta a hegyi
ónixból épült zömök épületeket, különös teraszaikkal, amelye-
ket az öt hold hideg fénye zöldes káprázattal árasztott el. Az épü-
leteket keskeny üvegezett sikátorok labirintusa kapcsolta össze.
A négyszög alapú nagyvárosnak mind a négy sarkán hatalmas
obszidián piramis magaslott, föld alatti járatok rejtőztek vala-
mennyi piramis alatt. És még távolabb, a város túlsó oldalán – a
tenger sima, mozdulatlan tükre húzódott oly távolra, amíg csak
a szem ellátni képes.
…Unalmas. Ma felhívott Mónica: este majd eljön értem, és elme-
gyünk valahová vacsorázni meg táncolni. Ha előzőleg jót ittam,
a részegségig, akkor szeretnék elmenni. Azután jól megjátszott
esküdözések, ahok és ohok: de hogyan is lehetne ez másként, hi-
szen már a származása is megköveteli ezt. Ha nem Mónica, ak-
kor Patricia, Claudia vagy Sandra… Még csak nem is emlékszem
rájuk úgy, ahogy kellene, összekeverednek az emlékezetemben,
valahogy egybemosódnak. Mónica, azt hiszem, szőke, zöld sze-
mű… igen, ilyen; de mivel jobb, mint a többiek? Szajha, olcsó,
vagy tán drága ringyó, aki az én nevemet is mindenáron ott
akarja őrizni nevezetes udvarlói jegyzékében, hogy noman fe-
jezzem ki magam. Azután majd elmeséli irigykedő barátnőinek,
hogy hol és milyen hegeket hordok, csakhogy minden kétkedést
eloszlasson: igen, a nagy fér ú életrajzában az ő számára is ju-
tott hely. A legközönségesebb ringyók ezek a nőcskék, akármi-
lyen előkelő családfán sarjadtak.

– …mind az egyéni repülések során, mind a nemzetközi legény-

séggel repülő űrhajón kitűnt felülmúlhatatlan fér asságával és
leleményességével. Azok a kitüntetések és érdemrendek, ame-
lyek a parancsnoknak a kozmosz végtelenségébe vezető útját je-
lezték – új, dicső lapjai légierőnk történetének. Most, Mauricio
Arrington Bustamante babérokkal övezve ősei penateséhez és
lareséhez tér haza, oda tér vissza, ahol bölcsője ringott, ahol
gyermekkorát töltötte. Ott akarja élvezni megérdemelt pihené-
sét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a parancsnok ezentúl elhá-
rítja magától állampolgári kötelességeit: Mauricio Arrington
Bustamante kijelentette, hogy minden erejével mezőgazdasá-
gunk fejlesztését szándékozik szolgálni, ugyanúgy, ahogyan di-
cső ősei tették egykoron, akiknek Argentína jólétéért és felvirá-
goztatásáért oly sokat köszönhet…
– …És mindezt, jövevény, meg akarjuk őrizni a magunk számára
– jelentette ki a kísérő, s mellkasi látó ormánya hol az egyik, hol
a másik irányba tágult. – Mi tudjuk, hogy a világegyetem többi
civilizációit olyan lények alapították, akik elveszik másoktól a
világukat, elpusztítják, megölik az ismeretlen kultúrák hordo-
zóit. Ezért elhatároztuk, hogy más bolygók szülöttjei elől elzár-
juk a világunkat, te vagy az első, akinek mégis sikerült behatolni
hozzánk. Azok a törvények, amelyek életünknek parancsolnak,
nem engedik sem azt, hogy ne engedjünk el, sem azt, hogy meg-
öljünk. Csak arra tudunk kérni, hogy senkinek ne szólj rólunk;
hiszen, ha mesélsz rólunk, akkor a nyomdokaidat követve hol-
nap majd mások jönnek. Azt akarjuk, hogy a bolygónk ugyan-
olyan gyönyörű és békés maradjon örökké, amilyen mindenkor
is volt, és ha beleegyezel abba, hogy a hallgatási tilalmat meg-
tartod, akkor a legdrágább kincsünkkel jutalmazunk: azzal a le-
hetőséggel, hogy amikor csak kívánod, visszatérhetsz hozzánk.
Visszatérhetsz, egyedül, űrhajó nélkül, és örökre.
– És ez lehetséges?
– A Glix vizének van egy csodálatos tulajdonsága. Réges-ré-
gen, amikor kezdetén voltunk a kozmoszkutatásnak, űrhajósa-
ink mindig vittek magukkal egy kulacsnyit a Glix vizéből. Ha
hajótörést szenvedtek valamely idegen bolygón, vagy útközben
fenyegette őket valami veszedelem, elég volt egyet kortyintani-
uk ebből a vízből, és egyetlen szempillantás alatt itt teremtek a
Glix partján. Az igaz, ha ezt egyszer megtetted, akkor már soha-
sem térhetsz vissza a saját bolygódra.

…Csak minél hamarabb eljutni a faluba, és elfeledkezni erről az

egész szennyről! De hiszen a faluban megöl majd az unalom, és
végül is Mónica után kezdek majd sóvárogni. No és Coco Landi-
var ajánlata… az biztos, hogy abban igaza van: ha egyszer én a
babérjaimmal és a rangommal s más hasonlóimmal az egész re-
pülőiparnak a gazdájává válok… Ki is tiltakozhatna az ellen,
hogy egy olyan vállalkozásnak adjon import licencet, amelynek
élén a nemzeti hősök hőse áll? És ki is mondhatna ellent annak
az ajánlatnak és a világűr hőse presztízsével támogatott szán-
déknak, hogy a csillagok túloldaláról való emberszállításnak ez
a vállalat legyen az egyedi gazdája, hogy úgy mondjuk, monopo-
listája?

– …Annak az embernek, akit ma fogadni tisztünkül jutott, sok

egyéb érdeme között még egy érdeme van, és erről az egyről kü-
lön is kell beszélnünk. Manapság sok polgártársunk hagyja el
hazáját, hogy külföldi tudományos laboratóriumokban keres-
sen munkát vagy távoli űrállomásokon akar dolgozni. A kalan-
dorság és a haszon szomjúhozása hajtják a haza ezen hálátlan
gyermekeit, akik semmibe veszik a termékeny alföldjeink nyúj-
totta kimeríthetetlen lehetőségeket, és társadalmunkhoz is hűt-
lenek, pedig hazánk büszke hagyományos hűségű rétegeire.
Ezért ezen az ünnepen, amelyen fogadjuk és megtiszteljük Mau-
ricio Arrington Bustamante parancsnokot, váljon ez a hős szá-
munkra valóban azzá, amit tulajdonképpen is jelképez – legma-
gasabb szellemi értékeink hordozójává, és hadd álljon az eljö-
vendő nemzedékek előtt az önzetlenség, az önfeláldozás és a ha-
za asság példamutató szobraként! Csak ennyit akartam monda-
ni.

…Nem válaszolt nyomban: először megtekintette a vidéket,

amelyet az öt hold varázslatos fénye valósággal átalakított… Az
erdő titokzatos gyantája részegítő illatot lehelt felé. Az erdőből
áradó madárcsicsergés egyre hangosabb és remegőbb lett. Hir-
telen újabb elektromos eső zúdult a felhőkből a tengerbe. Szha-
man tengerébe.
– Kész vagyok rá – szólalt meg végül. – Soha senkinek nem be-
szélek arról, hogy az önök bolygóján jártam.
 És ezzel átnyújtotta a kísérőjének a kulacsát, hadd töltse meg
a Glix vizével.

…Igen Coco Landivar érti a dolgok vezetését! Ki merészelné őt,

Coco Landivart haszonszomjúsággal és kalandorsággal vádolni?
Elöl Coco és én Mónicával meg az importengedéllyel követném!
Ég áldjon Guillermo Arrington kapitány, a Függetlenség Kenta-
urja, ég veled Luciano Bustamante ezredes, az indián falvak os-
tora! És milyen kicsiny Buenos Aires, amikor innen a magasból
nézed! És milyen hatalmas az ég… milyen irgalmatlanul hatal-
mas!

A helyi lapból

„Tegnap 21 óra 30 perckor egy hölgy, kinek nevét nem közölhet-

jük, elindult, hogy felkeresse Mauricio Arrington Bustamante
parancsnokot, akivel baráti kapcsolatot tartott. Mint olvasóink
is jól emlékeznek rá, a híres űrhajós a napokban nyugállomány-
ba vonult, és elhatározta, hogy ezután földművelésünk fejlesz-
tésének szenteli életét. Arra is emlékezhetnek, hogy milyen ün-
nepélyesen fogadtuk városunkban. A fent említett hölgy, akinek
találkája lett volna Arrington Bustamante parancsnokkal, úgy
informált bennünket, hogy többszörös csengetés után, amelyre
válasz nem érkezett, nyugtalankodni kezdett, sőt idegrohamot
kapott. A szomszédok kihívták az ügyeletet, s néhány perccel
később megérkezett a rendőrség, s megállapította, hogy az ajtót
belülről zárták be. Miután többször is eredménytelenül csönget-
tek, a rendőrtiszt elrendelte az ajtó betörését. A parancsnok lak-
osztályában abszolút rend uralkodott, csak dolgozószobájának
padlóján hevert egy hamvadó szivarcsutak. Ebből állapították
meg, hogy abban a pillanatban, amikor a meghívott hölgy az aj-
tóhoz ért, a parancsnok még otthonában tartózkodott, és mivel
az egyetlen kijáratot a rendőrség megérkeztéig szakadatlan el-
lenőrizték, az űrhajós eltűnése megmagyarázhatatlannak tűnik.
Még egy különös részlet: dolgozószobája padlóján egy kulacs he-
vert, ebben néhány csöpp vizet találtak…”

(Eduardo Goligorszkij írása nyomán:

„Vokrug Szveta”)
 Borisz RUGYENKO:

A BEHATOLÁS

Vaszilij Alekszejevics Kuzovkin belépett a lakásába. A hiánycikk-

nek számító nikkelezett zár, amihez egy hasznos jó barát útján
jutott, noman, de határozottan csettent, és ez a hang szinkron-
ban állt tulajdonosának hangulatával.
Kuzovkin kényelmesen kigombolta felöltőjét, felakasztotta a
fogason levő vállfára, akkurátusan elsimította redőit. Majd a tü-
körhöz lépett, s zsebéből előhúzva fésűjét, gondosan elrendezte
a homloka felett díszelgő hajszigetecskét. A tükörből egy felelős,
magabiztos és független minisztériumi fér ú zimiskája nézett
rá. Ha noman fejezzük ki magunkat, korpulens, atalos, de ko-
paszodó urat látott, ha őszintébbek akarunk lenni, akkor ki kell
jelentenünk, hogy idősecskét és kövéret.
Vaszilij Alekszejevics összecsücsörítette száját, szemöldökét
megvonta, egy kicsit igazgatott a szemüvegén, majd elismerően
hümmentett, s nyugodt léptekkel átsétált a szobába, és ahogy
mindig is szokta, most sem felejtette el gondosan leoltani az elő-
szobában a villanyt maga után.
A szobában ideális rend honolt. Vaszilij Alekszejevics puha pa-
pucsot húzott, s bekapcsolta a televíziót. Beült kedvelt foteljébe,
s édeset, jólesőt nyújtózott, majd a képernyőre meredt. A televí-
zió, ahogyan szokta, zúgni kezdett, de mielőtt megjelent volna a
hang, a képernyőn egy villám cikázott végig, s a zúgás elhallga-
tott.
Kiégett a biztosíték – gondolta Kuzovkin, s megszokott moz-
dulattal a hátsó falhoz nyúlt. De e pillanatban valahonnan a feje
fölöttről halk reccsenést hallott, mintha vastag pergamenpapírt
szakítottak volna ketté. A szobát betöltötte az égő szigetelés át-
ható szaga. Vaszilij Alekszejevics felnézett, és valósággal sóbál-
vánnyá meredt.
Éppen felette egy fej és egy fél törzs ágaskodott elő a falból.
Egy ösztövér törzs meg egy kócos, bozontos fej. A fej száját kitát-
va, rendkívül bambán bámult reá. Vaszilij Alekszejevicset most
sem hagyta cserben a sokéves állami szolgálatban kikovácsoló-
dott önuralma.
– Hát maga ki? – kérdezte szigorú hangon. – Hogy került ide?
Az ember szája jól hallható csettenéssel normális helyzetűvé
vált.
– És ön? – kérdezte vissza zavarodottan.
– Én? – Kuzovkin szarkasztikus gúnnyal nevetett. – Nagyobb
szamárságot már nem tudott kérdezni? Ez az én lakásom. No,
gyerünk, másszon ki onnan!
Az ember megmozdult, kezével a mögötte álló falnak feszült,
majd tehetetlenül meredt Kuzovkinra:
– Képtelen vagyok.
Vaszilij Alekszejevics felállt, s gyelmesen megszemlélte a fél
embert. Az alaposan megnézett látványtól majdnem annyira
megdöbbent, mint amikor eljutott hozzá a hír, hogy nem ő uta-
zik a külföldi szimpozionra, hanem egy másik részleg vezetője:
Matyuskin.
Azon a helyen, ahol az ismeretlen előmeredt, egyáltalán nem
volt lyuk a falon, még egy repedés sem. A törzs úgy ágaskodott
elő a falból, hogy annak épségét egyáltalán nem sértette meg.
Kuzovkin óvatosan megtapogatta a falat, a zakót, s az idegen
körvonalai mentén ujját végighúzta azon a körzeten, ahol a kü-
lönös vendég hasa a fallal érintkezett.
Az összehúzta magát, zavartan heherészett.
– Hát ezt miért teszi? – kérdezte megdöbbenten Kuzovkin.
– Félek a csiklandozástól – felelte az idegen, s elvörösödött.
– Mi köze ennek a csiklandozáshoz? – jegyezte meg értetlen-
kedve Vaszilij Alekszejevics, s méregbe gurult: – Mondja már
meg, hogyan került ide, végül is?
– Ha tudnám! – felelte bánatosan az ismeretlen. – Tudja, egy
főként elméleti jelentőségű kísérleten dolgozunk. Én maradtam
a laboratóriumban utolsónak, s elhatároztam, ellenőrzöm, hogy
a kapcsolásokkal minden rendben van-e…
– A legokosabb az lenne, ha most is ott üldögélne a laboratóri-
umában, s ellenőrizné a dolgokat kedvére – vágott közbe Vaszilij
Alekszejevics. – Mi oka volt rá, hogy egy idegen lakásba be-
másszon? Az is lehet, hogy maga tolvaj, betörő?!
– De hogy képzeli – motyogta az ismeretlen csüggetegen. –
Elektromérnök vagyok. Mindent megmagyarázok. Kísérletünk-
kel elvileg akartuk igazolni a tárgyak térben való transzportálá-
sának lehetőségét. Érti, tisztán elvileg? Semmiféle gyakorlati
eredményre nem mertünk számítani.
Égnek meredt hajzatába kapva megrángatta magát, majd
csüggedten legyintett.
– Becsületszavamra nem állítottam rá a teljes terhelést. Egy-
szerűen bekapcsoltam az indítót, s az akkumulátort meg a pró-
bapadot. Hirtelen kisülés, lökés – és íme, bocsásson meg! – s ke-
zével maga köré mutatott.
– Hát a lába e… e… s minden más része hol van? – kérdezte
gyanakodva Kuzovkin.
– Egészen bizonyos, hogy ott maradtak.
– Hol lehet ez az ott?
– Tán a laboratóriumban… – mondta bizonytalanul, feltevés-
ként az idegen.
– Kedves barátom, maga bolonddá tesz engem! – lázongott Va-
szilij Alekszejevics. – Holmi lakásbeli bűvész! Tán még azt is
mondaná, hogy esetleg a nadrágja, ott a laboratóriumban, be-
szélget valakivel?
– Ugyan, hogyan képzeli – az ismeretlen fanyar grimaszt vá-
gott, láthatóan szenvedett. – Az elmélet ezt megköveteli – egy
kicsit fészkelődött. – Most a lábamat mozgatom. Értse meg, nem
tudom, hogyan is magyarázzam meg önnek a dolgokat, nyilván-
való, hogy a tér két birodalma egyesült, s a határuk véletlenül
ennek a falnak a felszíne. A külső szemlélő számára én egyidejű-
leg itt is, meg ott is vagyok.
– Nem nehéz kitalálnom, hogy a külső szemlélő – én vagyok –
jegyezte meg epésen Vaszilij Alekszejevics. – Remélem, nem túl-
ságosan terhelem jelenlétemmel?
Az ismeretlen lehorgasztotta fejét, s csüggedten hallgatott.
– No és sokáig szándékozik így függeni? – kérdezte némileg le-
higgadva Kuzovkin.
– Semmi határozottat sem tudok mondani – felelte az ismeret-
len olyan hangon, mintha nem is az ő zavaró és természetelle-
nes jelenlétéről beszélgetnének itt Kuzovkin lakásában, hanem
mondjuk a holnaputáni időjárás-előrejelzésről.
Ez a hang Vaszilij Alekszejevicsből újabb méltatlankodásroha-
mot váltott ki.
– Ezt a felelőtlenséget! – kiáltott fel azzal az arckifejezéssel és
hanggal, amelyet alárendeltjei oly jól ismertek. – És ha egy fürdő
női részlegébe került volna, vagy magának Tyerentyij Fjodoro-
vicsnak a lakásába… – Észbe kapott s elhallgatott. – Akkor is
semmi határozottat? Úgy kirúgnám az ilyen felelőtlenségért,
hogy a lába sem érné a földet!
Vaszilij Alekszejevics hófehér zsebkendőt húzott elő szivarzse-
béből, megtörölte homlokát meg kikopaszodott, beesett halán-
tékát.
– Mondja csak el, hogyan szándékozik innen kiszabadulni? –
követelte hivatalos hangon.
– Az biztos, hogy elsőnek az indító terhelést kell kikapcsolni –
kezdte bánatosan az ismeretlen. – De lehet, hogy még valami
mást is. Csakhogy jelenleg senki sincsen az intézetben. Hallgas-
son ide! – folytatta, reménykedve s felélénkülve. – Hívja fel
Vagyim Szergejevics Bajikovot. Mondja meg neki, hogy én,
vagyis Akimov….
 – Mondja a számot – Vaszilij Alekszejevics blokkot és ceruzát
emelt fel az újságtartó asztalkáról, s készült, hogy felírja a szá-
mot.
– Azonnal – mondta Akimov. – Azonnal. Kétszáz harminc-
négy… Nem, kétszáz harminckettő… – Zakója zsebét tapogatta,
majd kezdte a falat kaparászni maga mögött.
– No mi lesz? – emelte fel türelmetlenül sürgető tekintetét Ku-
zovkin.
– Értse meg – nyöszörögte tehetetlenül Akimov – a noteszom-
ban őrzöm a telefonszámokat, de fejből nem tudom őket.
– Hol van a notesze?
– A nadrágomban – Akimov egész elbambult. – A farzsebem-
ben. Érezni érzem, hogy ott van, de elérni nem tudom. Hát ak-
kor nincs más, várnunk kell reggelig, amíg valaki be nem megy
a laboratóriumba.
Zavarában még jobban égnek meredt, amúgy is kócos haja.
– Az ördög vigye el magát – legyintett fáradtan Kuzovkin. –
Úgy mered ki a falból, mint egy szög. Képtelen helyzet, egysze-
rűen képtelenség.
Nem pontosította, hogy mire is céloz, hiszen anélkül is világos
volt, hogy Akimov érthetetlen munkájára és a saját kényelmes
lakására, no meg saját magára. A lelki egyensúlyára gondolt.
Körbesétálta a szobát, azon igyekezve, hogy ne lépjen a puha
szőnyegre feleslegesen, majd órájára nézett, s rémülten csapta
össze a kezét.
– Uramisten! Hogy feledkezhettem meg róla?
– Történt valami? – kérdezte résztvevően Akimov.
– Még kérdezi is!? – vicsorított Kuzovkin. – Hiszen vendéget
várok, mindjárt itt lesz. Magunk között szólva, egy hölgy. Ho-
gyan magyarázzam meg neki ezt az egészet?
– Szimpatikus hölgy? – kérdezte Akimov, s bánatosan mosoly-
gott.
 – Hogy mit meg nem enged magának? – Vaszilij Alekszejevics
enyhén elpirult zavarában, s még meg is sértődött. – A meny-
asszonyom. Kérem hagyjon fel a kétértelmű tréfálkozásokkal.
– De hát eszem ágában sem volt semmi olyasmi… – nyöszö-
rögte kínos zavarában Akimov.
– Éppen erről van szó! Olyasmi? Olyasmiről egyáltalán szó
sem lehet – jelentette ki méltósággal Kuzovkin.
– De hát miért? – kérdezte töprengve Akimov.
Vaszilij Alekszejevics gyanakodva bámult rá, s e pillanatban
felharsant a csengő. Kuzovkin felugrott, s kirohant a szobából.
– Látja kérem, már itt is van! Ez aztán hagymázos álom! Mit
mondjak neki? Ismerkedjenek meg, az ott Akimov elvtárs. Ven-
dégségbe jött, csak éppen képzelje, a munkahelyén maradt a
nadrágja. Milyen lázálom! Most mit tegyek?
Akimov együttérzéssel telten mocorgott, és érezhető erőfeszí-
téssel azon volt, hogy mélyebbre húzódjon a falba. Azután, hogy
meggyőződött kísérletének eredménytelenségéről, körülnézett.
– Takarjon le valamivel – súgta fojtott hangon Kuzovkinnak.
Az meg lihegve lerántotta az ágyról a takarót, s odadobta Aki-
movnak, aki fürgén röptében kapta el a takarót. A csengő ismét
sürgetett.
– Egy hangot se! – kiáltotta Vaszilij Alekszejevics, s az előszo-
bába rohant.
– Vászenyka, miért várakoztatsz? – csicseregte vidáman a
könnyű fagytól pirosra csípett arcú Jelena Nyikolajevna, Kuzov-
kin kezébe hajítva kézitáskáját.
– Kivel beszéltél?
– Én, Jelena Nyikolajevna… vagyis… senkivel, természetesen –
krákogta Vaszilij Alekszejevics a szoba bezárt ajtajára sandítva.
Jelena Nyikolajevna meglepődve nézett rá, szemét tágra me-
resztve.
– Mi van veled? – kérdezte. – És mióta vagyunk újra „önöződő”
viszonyban. Van valaki nálad?
 – Nem, nem, hogyan is képzeli ön, Jele…, hogy képzeled Lena –
kapkodott Vaszilij Alekszejevics… – Hát ki lehetne nálam? Ami-
kor téged várlak, értsd meg… Tudod mit, menjünk el, vacso-
rázzunk meg! – szállta meg az ihlet. – Igen, vacsorázzunk ma egy
étteremben. Igen. Vagyis meghívlak egy vacsorára.
Jelena Nyikolajevna gyelmesen nézte Kuzovkint, s csönde-
sen kezdett a szobához közeledni.
– Üldögélünk, szórakozunk, és elfeledkezünk a mindennapi…
he… he… a gondokról – folytatta fürgén a fér , egyre inkább
visszaszerezve magabiztosságát, s közben azon igyekezett, hogy
észrevétlenül, de elállja barátnője elől az utat. – Már jó ideje,
hogy sehol sem voltunk kettesben.
A szobából fojtott, de pukkanó zaj hallatszott, mintha
prüsszentésre emlékeztetne, de fojtottan, homályosan.
– Van valaki nálad? – kezdte emelt hangon Jelena Nyikolajev-
na, s határozott mozdulattal eltolta az útból Vaszilij Alekszejevi-
cset, és belépett a szobába.
Egy pillantást vetett a nyitott ágyra, a falon függő, és szemmel
láthatóan vonagló takaróra, amely alól határozottan előtűnt
Akimov feje és sovány válla, némán sarkon fordult, és a kijárat
felé igyekezett.
– Lenocska, hát hová mész? Mindjárt mindent megmagyará-
zok. Egyáltalán nem az, aminek gondolod… Ez igazán nem egy
nő…
– Nincs vele dolgom, azzal a nőszeméllyel – vágta oda távoztá-
ban Jelena Nyikolajevna. A küszöbön megállt, s fejét felszegve
Kuzovkin riadtan pislogó szemébe nézett.
– Csirkefogó! – kiáltotta, és kiragadta a fér kezéből a táskát, s
becsapta maga után az ajtót.
Kuzovkin néhány minutáig állt. Saját üstökébe markolt, majd
megfordult, s bevánszorgott a szobába.
Akimov a takaró alól keserves pillantást vetett Vaszilij Alek-
szejevicsre.
 – Legalább azt az átkozott tüsszögést fojtotta volna el – jelen-
tette ki gyászos komoran Kuzovkin. – Vagy tán ott a laboratóri-
umban a hátát fújta a szél? A szellőztetőt vagy a fortocskát be
kell csukni.
– Egy pihe került az orromba – mondotta elbánatosodott han-
gon Akimov. – Biztosan a párnából – magyarázta.
Vaszilij Alekszejevics gépiesen rábámult a párnára, sóhajtott
és az italszekrénykéből előhúzott egy megkezdett konyakosüve-
get s két kupicát. Megtöltötte őket, az egyiket Akimovnak nyúj-
totta.
– Vajon a gyomrába kerül? – kérdezte zsémbesen. – Vagy az is
ott maradt?
Akimov egy keveset gondolkodott, határozottan sóhajtott, s
felhajtotta a kupicát. Egy pillanatig saját érzéseit gyelte majd
piciny kétkedéssel ezt mondta:
– Úgy vélem, odakerült!
– Miazhogy! – nevette el magát epés iróniával Kuzovkin,
ugyancsak kiürítve a saját kupicáját. – És ha a tenger fenekére
vagy valami légüres térségbe kerül, hogy sikerült volna ez? Is-
merem a maga fajtáját.
– Hiába van ilyen véleménnyel rólunk – sértődött meg Aki-
mov.
– Ha már ott van – morogta Vaszilij Alekszejevics, kezével le-
gyintve, és még egyszer megtöltötte a kupicákat.
– És miért éppen énhozzám? – bánkódott. – Harminc évig
„hiba nélkül” –, és most aztán megkaptad. No tessék. Hiszen
mindenki biztosan arra gondol majd: oka van, hogy éppen az én
lakásomban… És hogyan magyarázkodom majd ki Jelenával?
Koccintottak, s kiitták az italt.
– Nyomban a rendőrségre kellett volna küldenem téged – foly-
tatta ábrándozva Kuzovkin.
Akimov némán szenvedve élte át bűne feneketlen mélységét.
Szeme könnybe lábadt. Egy pillanat alatt megrészegült, aho-
gyan azok szoktak, akik csak nagyon ritkán fogyasztanak alko-
holt.
– Vászja elvtárs! – Kezdte mély érzéssel vigasztalni a házigaz-
dát. – Ne vegye úgy a szívére. Holnap mindnyájan, becsület sza-
vamra az egész laboratóriumunk… Ha akarja, akkor az ön jelen-
létében megismételjük a kísérletet.
– Ismételd csak, tessék – morogta Vaszilij Alekszejevics. – Ak-
kor majd az állatkertbe kerülsz, és ott a tigrisek leharapják a fe-
jedet elevenen…
Kuzovkin ismét elgondolkodott, s újból töltött.
– Nem fáradtál el úgy álldogálni, mint egy kampósszög, kísér-
letező? – kérdezte, mert közben némi együttérzés kezdett ébre-
dezni benne Akimov iránt.
– Egyáltalán nem, magam is csodálkozom – felelte Akimov, fe-
jét jobbra-balra forgatva. – Olyan érzésem van, mintha a levegő-
be akasztottak volna. Semmiféle támaszt nem érzek, mintha
semmi ilyen nem lenne. Még kényelmes is. Csak a nyakam mere-
vedett el egy kicsit.
– A nyak – ez semmiség – mondotta Vaszilij Alekszejevics. – A
nyakadat amúgy is alaposan meg kéne mosni.
Koccintottak s ittak.
– Vászja, te tévedsz! – jelentette ki szenvedélyesen Akimov. Be-
széde kezdett egy kicsit akadozni. – De hiszen ez korszakalkotó
felfedezés. Egyszerűen képtelen vagy megérteni ennek a kísér-
letnek rendkívüli fontosságát. Forradalmasítja a tudományt!
– No és ha a barátaid nem tudnak kihúzni a falból, akkor mi-
hez kezdesz Arkhimédesz? – jegyezte meg kárörvendve Vaszilij
Alekszejevics. – Akkor majd: oka van, hogy éppen az én laká-
somban… És hogyan magyarázkodom ha még – szinte röfögött
a gyönyörűségtől – isten ne adja, de ha a tapéta alá a poloskák
befészkelik magukat, akkor mi lesz?
Míg ezen a gondolaton elcsámcsogott, Vaszilij Alekszejevics
némileg megbosszultnak érezte magát.
 Akimov szemrehányóan nézett rá.
– Vászja, jó ember vagy, pompás ckó, de, de klasszikus indivi-
duum vagy – nomenklatúrás individuum. – Akimov ezt a két
utolsó szót csak nagy nehézséggel tudta kiejteni. – Hiányzik be-
lőled az alkotó fantázia.
– Nem tudom, hogy még mi minden hiányzik belőlem, de te,
ahogy elnézem, most éppen csak fele részben létezel, a másik fe-
led az hiányzik – szónokolt meggyőződéssel Kuzovkin. – Szeret-
nél enni? Igen?
Akimov ismét elszégyellte magát s felsóhajtott:
– Igazat megvallva, reggel óta egy falat sem volt a számban.
Valahogy sehogyan sem volt…
Kuzovkin felkelt a foteljéből, kiment a konyhába, s egy nagy
tálat hozott salátával s egy darab kenyeret. Még reggel készítette
annak örömére, hogy Jelena Nyikolajevna felkeresi. Mindezt egy
asztalkára tette, s a falhoz tolta.
– Nagyon szépen köszönöm – mondotta udvariasan Akimov,
és megette a salátát. – Arra kérem, hogy bocsásson meg a tör-
téntekért.
Ugyanolyan gyorsan kijózanodott, mint amilyen gyorsan elő-
zőleg az alkohol hatása alá került, s nyomban rátért a tisztelet-
tudó önözésre.
– És ön miért nem vacsorázik?
– Elment az étvágyam – morogta Kuzovkin.
Különös, cuppanó hang hallatszott. A szobában könnyedén el-
homályosult a lámpa. A falon Akimov alakja megingott. A mér-
nök halkan feljajdult a váratlan eseménytől. A lámpa egyszer-
kétszer még pislákolt, majd ugyanolyan fényesen égett, mint
előzőleg.
– Hát ez most mi volt? – szólalt meg riadtan Vaszilij Alekszeje-
vics.
– Nem tudom – felelte egy kissé ijedten Akimov. – A vélemé-
nyem szerint ismét előremozdultam.
 Vaszilij Alekszejevics közelebb lépett hozzá, és nagy megdöb-
benésére azt látta, hogy most jó kétujjnyi rés tátong Akimov és a
fal között. Akimov már nem a falból meredt elő, hanem egyene-
sen a levegőből.
Kuzovkint elfogta a leküzdhetetlen, majdnem kiskölykös
vágy, hogy ujját a keletkezett résbe dugja, és már emelte is a ke-
zét, de idejében visszafogta magát, s a háta mögé rejtette a kar-
ját.
Akimov nagy gyelemmel vizsgálta meg jelenlegi helyzetét, s
óvatosan megtapogatta a levegőt, ott, ahol a teste véget ért.
– Nem enged – mondotta egy idő után.
– Mi nem enged? – érdeklődött Kuzovkin.
– Hát ez, de nem enged. – Akimov ujjával a résbe bökött. – A
fény áthalad a résen, a tapéta távolabbról látható, de az ujjam
nem hatol be. Valamilyen nem tapintható és rugalmas erőtér.
Ha erősen nyomod – eltaszít. Meg akarod próbálni?
– Meg vagyok nélküle is – fortyogott Vaszilij Alekszejevics, de
alaposan megnézte a fél testet, hogy ellenőrizze, vajon a tapéta
épségben van-e.
– A faltól a tér határa áthelyeződött a szoba közepe felé – foly-
tatta Akimov. – És ha így halad tovább, akkor előbb-utóbb a fo-
telje fölött találom magam. Érdekes lenne tudni, hogy vajon mi-
lyennek látnák a helyzetet a túlsó oldalról?
Vaszilij Alekszejevics odaállt, és összehúzta magát.
– Nagyon érdekes – jelentette ki hamisan csengő hangon.
A beszélgetés ezután csak vontatottan haladt. Akimov szem-
mel láthatóan nagyon elfáradt. És végül is, nagy nehézséggel el-
nyomva az ásítást, óvatosan azt javasolta, hogy térjenek nyugo-
vóra. Úgy mondta, hogy feküdjünk le – mintha csak éppen pi-
zsamát kellett volna húznia, s megmosni a fogát. Vaszilij Alek-
szejevics már nem vitázott, nem is szurkálódott.
Az újságosasztalkára felrakott egy széket, arra meg egy párnát
tett. Akimov nagy gyönyörűséggel elfészkelődött a tákolmá-
nyon, és igen gyorsan elszunnyadt.
Ez az éjszaka Kuzovkinnak borzalmas volt. Akimov kegyetle-
nül horkolt. Vaszilij Alekszejevics egyáltalán nem bírta elviselni
a horkolást soha, hát még most, és vergődve újra meg újra átélte
a Jelena Nyikolajevnával történteket, s ráadásul aludni sem tu-
dott, egész éjszaka csak forgolódott az ágyában.
Már reggel felé, amikor nagy nehezen mégis sikerült el-
szunnyadnia, ismét felharsant az undorító horkolás, az asztal-
káról pedig dübörögve lezuhant a szék. Akimov a maga terével
együtt ismét néhány centimétert előrehatolt a szobába.
Vaszilij Alekszejevics egy vértanú nyöszörgésével kelt fel, s a
széket a párnával együtt ismét Akimov alá nyomta, aki mor-
mogva, álmosan kért bocsánatot. Azon nyomban horkolni kez-
dett megint, míg Vaszilij Alekszejevics többé már a szemét sem
tudta lehunyni.
Reggel a kialvatlan, összegyűrődött és megszürkült Kuzovkin
művészien főzött lágytojással megreggeliztette Akimovot, és sa-
ját magát is rákényszerítette az evésre. Akimov, mintha mi sem
történt volna, megkísérelte a beszélgetést, de Vaszilij Alekszeje-
vics határozottan elvágott minden bratyizási kísérletet, gondo-
san megborotválkozott, megmasszírozta orcáit, és így ismét fel-
öltve a szükséges tekintélyességet, felöltözött, s csak ezután hív-
ta fel az Intézetet azon a számon, amit Akimov megadott.
Dühösen, de pontosan és lakonikusan elmagyarázta a helyze-
tet valami fér nak, aki a kagylót felemelte, azután az egészet
újra elmesélte egy másik fér nak, aki a hangja után ítélve idő-
sebb és jelentősebb személyiség volt. A meséjét időről időre izga-
tott fér és női hangok szakították félbe, azt kérdezve, hogy Aki-
mov életben van-e, s hogy minden rendben van-e. Végül Vaszilij
Alekszejevicsnek határozottan megparancsolták, hogy várja
meg őket a tett helyén, s tegye le a kagylót.
Vaszilij Alekszejevics kényelmes és komfortos lakását egész
horda öntötte el. Kócos, szakállas meg simára borotvált és rövid
hajú emberek, sőt még lányzók is voltak köztük, akik kifakult,
egészen az illetlenségig kifakult farmerokban futkároztak. Mind
üvöltöztek, kiabáltak, ahoztak, nyögtek, s buta kérdéseket tettek
fel egymásnak, s Akimovot is ilyenekkel nyaggatták, az alig tu-
dott mindenre válaszolni, fejét hol erre, hol arra forgatva.
Végül egy pedáns öltözetű, markáns arcú fér parancsára ket-
tő vagy három közülük kiszórta az egész társaságot, velük
együtt Vaszilij Alekszejevicset is, akiről láthatóan még csak az
sem jutott eszükbe, hogy jé, hát ez a lakás tulajdonosa. Kuzovkin
már-már azon volt, hogy tiltakozik, de azután meggondolta, s
elment a minisztériumba.
Ezen a napon is, ahogyan az szokása volt, egy kicsivel később
hagyta el az irodáját mint a többiek, és mint mindig, akkurátu-
san bezárta maga után az ajtót.
A saját lakásához némi szorongással közeledett, de sötétség és
csönd fogadta. A szobában érződött némi dohányillat, de egyéb-
ként gondosan kitakarították. Akimov már nem volt a falban.
Vaszilij Alekszejevics azonban sehogyan sem tudott szabadulni
a kellemetlen érzéstől. Látszatra minden holmija a helyén áll, de
az biztos, hogy a dolgok mégsem voltak pontosan a helyükön,
ezt Kuzovkin világosan látta. A lakásban erősen érződött egy
rendetlen és felelőtlen kompánia jelenléte.
A következő napon az Intézetbe hívatták, s udvariasan, na-
gyon részletesen kikérdezték arról, hogy Akimov milyen körül-
mények között jelent meg a lakásában. Tudomást szereztek a
munkahelyén is a történtekről, s Vaszilij Alekszejevics a legte-
kintélyesebb embereknek vagy hússzor beszélte el magánbe-
szélgetések során újból és újból ennek a szokatlan és rendkívüli
estének az eseményeit. A sokszoros megismétlés nyomán Ku-
zovkin históriája ideálisan kicsiszolódott – a történtek és a hu-
mor mértékében. Az elbeszélésből természetesen tökéletesen hi-
ányzott a Jelena Nyikolajevnával való epizód, de ez az elmondot-
tak érdekességén igazán nem változtatott.
 Egy kis idő múlva az újságokban is megjelent a história, Aki-
mov mesélte el a történteket, de úgy tálalta, hogy minden szava
csak hízelgésnek számított, a legjobb színben tüntette fel Vaszi-
lij Alekszejevicset. Kuzovkin jeles személyiséggé változott, a
gépírónők ujjal mutogattak rá a büfében, s elragadtatva suttog-
tak róla egymás között Jelena Nyikolajevnával már régen kibé-
kült, bár azt meg kell mondani, hogy a hölgy sehogyan sem tud-
ta megbocsátani neki, hogy egy ilyen ritka esemény közepette
kénytelen volt háttérben maradni, noha igazán minden lehető-
sége meg lett volna arra, hogy osztozzék Kuzovkinnal a dicső-
ségben, összeházasodtak, s elköltöztek, sikeresen kicserélve egy-
szobás lakásaikat egy remek körzetben levő háromszobásra,
némi rá zetéssel.
Egy alkalommal Kuzovkin az utcán megpillantotta Akimovot.
Szembejött vele kopott aktatáskájával, hajadonfővel, olcsó koc-
kás felöltőjében, gyelmesen lába alá nézve haladt.
Vaszilij Alekszejevics megállt, átment az utca túlsó oldalára, s
a minisztériumába sietett.

(Borisz Rugyenko írása nyomán:

„Tyehnyika-Mologyozsi”)