Minden napra egy mese

T. Aszó di É va (szerk.)
T. Aszó di É va (szerk.)
Minden napra egy mese
Mó ra, Budapest, 1976

JANUÁR

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Fiatal cinke volt Picinyke, még fészket sem rakott. Egész nap rö pdö sö tt, erre meg amarra,
kerítéseken szö kdécselt, á gakon meg há ztető kö n – mert fü rge nép a cinkenép! Ahogy
esteledett, kiszemelt magá nak egy faodú t vagy egy falrepedést, oda hú zó dott éjjeli szá llá sra.
Tolla volt a pá rná ja, a derékalja s a takaró ja is.
Egyszer aztá n, épp tél kö zepén, rá tekintett a szerencse. Egy ablak fö lö tt kényelmes, lakatlan
verébfészket talá lt. Még bélelve is volt puha fehér pihével. Belekö ltö zö tt Picinyke, nem
sokat kérette magá t. Elő szö r aludt jó melegben, nyugalomban, mió ta a szü lő i fészekbő l
kirö ppent. É jféltá jban felriadt. A há zbó l lá rma hallatszott, s az ablakon erő s fény á radt ki.
Megrémü lt Picinyke, kiszö kkent a fészkébő l, rá fü ggeszkedett az ablakpá rká nyra, és belesett
a há zba. Mennyezetig érő , ó riá si fenyő fa á llt odabenn a szobá ban, gyertyá kkal, já tékokkal
roskadá sig rakva. Gyerekek ugrá ndoztak, zsivajogtak kö rü lö tte. Sohasem tapasztalta még
Picinyke cinke, hogy emberek éjnek idején ilyen bolondosan viselkedjenek. Hiszen csak a
nyá ron bú jt ki a tojá sbó l, sok mindent nem tudott, nem lá tott még a széles vilá gbó l. Jó val
éjfél utá n tudott csak elaludni, amikor a há zban végre elcsö ndesedtek az emberek, s az
ablakban is kialudt a fény. Reggel aztá n Picinyke harsá ny, vidá m verébcsiripelésre ébredt.
Kirö ppent a fészekbő l, s há borogva rá juk szó lt.
– Ti mit kiabá ltok itt? É jjel az emberek lá rmá ztak, nem hagytak aludni, most meg ti csaptok
itt ekkora zsibvá sá rt! Mi tö rtént?
– Hogy mi? – tá tottá k el a cső rü ket a verebek. – Há t te nem tudod, micsoda nap van ma?
Ú jév napja van, mindenki mulat, az emberek is, mi is.
– Ú jév? Az meg mi? – kérdezte Picinyke.
– Ó , te tejfö lö scső rű ! – nevettek a verebek. – Az esztendő legnagyobb ü nnepe. Visszatér
hozzá nk a nap, és elő rö l kezdő dik a naptá r. Ma januá r elseje van.
– „Januá r?” Az micsoda? É s mi az, hogy „naptá r”?
– Lá tszik, hogy nemrég bú jtá l ki a tojá sbó l! – csú foló dtak a verebek. – A naptá r a nap egy
egész évi munká já nak a rendje. Az esztendő hó napokbó l á ll: az első hó nap a januá r, az
esztendő orra hegye. Tíz hó nap ballag utá na, annyi amennyi ujja van az embernek a felső
pá r lá bá n. Februá r, má rcius, á prilis, má jus, jú nius, jú lius, augusztus, szeptember, októ ber,
november. A legutolsó hó nap, a tizenkettedik, a december. Az az esztendő farkacská ja vége.
Eszedbe vésted?
– Nem én! – rá zta a fejét Picinyke. – Hogy tudnék egyszerre ennyi mindent eszembe vésni?
Csak annyit tudok belő le, hogy „orra hegye” meg „felső pá r lá ba” meg „farkacská ja vége” . A
tö bbi szó igen kacifá ntos.
– Ide hallgass! – mondta akkor az Ö reg Veréb. – Rö pkö dj te csak tová bb erdő n – mező n,
kertekben, rö pkö dj és nézz jó l kö rü l, mi tö rténik a vilá gban. Amikor aztá n meghallod, hogy
vége a hó napnak, rö pü lj vissza hozzá m. Itt lakom én is, ebben a há zban, az eresz alatt. Majd
én mindig megmondom, milyen hó nap kö vetkezik. Sorban, egyenként kö nnyebben
megjegyzed.
– Bö lcs taná cs! Kö szö nö m! – ö rvendezett Picinyke. – Visszajö vö k hozzá d mindig, bizony
isten!
Azzal elrö pü lt, kerek harminc napig já rta a vilá got, a harmincegyediken visszatért az Ö reg
Verébhez, és rendre elbeszélte neki, mit lá tott.
Az Ö reg Veréb pedig így szó lt hozzá :
– No há t akkor jegyezd meg: az orosz fö ldö n az esztendő első hó napja, januá r, fö ldíszített
fenyő fá val és gyerekzsivajjal kezdő dik. A nap aprá nként egyre korá bban kel, késő bben
nyugszik le. Mindennap tö bb a fény, de a fagy egyre keményedik. Felhő s az ég. Amikor néha
kibukkan a nap, neked Picinyke, énekelhetnéked tá mad. Csö ndesen pró bá lgatod a
hangodat: „Nyitnikék! Nyitnikék!”

A HOLLÓK BÍRÁJA
(Olasz népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt egyszer réges-régen egy kereskedõ a fiá val, Dzsovannival, egy Ná poly melletti kis
faluban. Dzsovanni értelmes, ü gyes legényke volt, s nagyon szerette a madarakat. Iszá kjá t
mindig teletö mte kenyérmorzsá val és kendermaggal, s az erdõ ben szétszó rta a fá k alatt. A
madarak is megkedvelték a szolgá latkész, szerény fiú t, kö réje telepedtek,a vá llá ra ü ltek, és
a fü lébe csicseregtek. Addig-addig tanítgattá k, amíg Dzsovanni valamennyi madá r szavá t és
beszédét megértette.
Tö rtént egy õ sszel, hogy tá voli ú tra indult az apa, s a fiú is vele ment. Negyedik napja
vitorlá ztak má r a nyílt tengeren, amikor a hajó korlá tjá ná l két sirá ly vijjogá sá ra lettek
figyelmesek. Dzsovanni gondokba merü lve hallgatta õ ket. É desapja kívá ncsian
megkérdezte tõ le:
– Mirõ l beszélgetett ez a két sirá ly?
A fiú a vá llá t vonogatta, és nehezen szó lalt meg. Végü l só hajtva ennyit mondott:
– Arró l fecsegtek a madarak, hogy rö videsen magas polcra emelkedem, és eljö n egy nap,
amikor te ö ntö d a vizet a kezemre, anyá m meg a tö rü lkö zõ t tartja.
É ktelen haragra gerjedt erre a kereskedõ . Haragjá ban meglö kte a fiú t, az megcsú szott, és
belezuhant a tengerbe.
Tö rtént azonban, hogy egy má sik kereskedõ is éppen arra vitorlá zott, és kimentette a
hullá mokbó l a félig alélt fiú t. Magá val vitte egy tá voli orszá gba, ahol a kirá ly szolgá latá ba
kellett lépnie. Amikor megérkeztek, a kirá ly nagy bú san fogadta õ ket. Ugyanis há rom holló
á llandó an ott kö rö zö tt a feje fö lö tt, s bá rmit tett is, nem tudott megszabadulni tõ lü k.
Mindenü tt a nyomá ban voltak, és még ha lefekü dt aludni, akkor is ott ká rogtak az á gya
fö lö tt egész éjjel.
Dzsovanni beszédbe elegyedett a holló kkal. Megtudta tõ lü k, hogy csak azért já rnak
á llandó an a kirá ly nyomá ban, mert szeretnék, ha igazsá got tenne kö zö ttü k. Szeretnék, ha
eldö ntené, hogy kit illet meg kö zü lü k a hó lló kirá lysá g. Amikor ezt a kirá ly meghallotta,
való sá ggal ú jjá szü letett. Egy pillanat alatt visszanyerte régi jó kedvét, és a legidõ sebb,
legtapasztaltabb holló t nevezte ki a holló k kirá lyá vá . A derék Dzsovanninak pedig nemcsak
a fél kirá lysá gá t, hanem még a lá nya kezét is felajá nlotta. Így aztá n, miutá n a kirá ly má r
ö reg is volt, Dzsovanni lett az ö rö kö se, és az ú j kirá ly is egyben.
Bö lcs uralkodá sa idején, egy nap két koldus érkezett a kirá lyi palotá ba. Dzsovanni azonnal
fö lismerte bennü k szü leit, õ k azonban nem ismerték fel benne a fiukat. Meghívta õ ket
vacsorá ra, s mikö zben kezet mosott, a férfi ott á llt mellette, õ tö ltö tte ö nszá ntá bó l a vizet a
kezére, az idõ s asszony pedig a tö rü lkö zõ t tartotta.
Dzsovanni nem tudta tová bb magá ba fojtani ö rö mét és boldogan borult szü lei nyaká ba.
Azó ta is ott élnek együ tt, s ha csak tehetik, hallgatjá k a madarak beszédét, hogy a vilá g
tá voli tá já ró l mit tudnak mesélni.

EGÉRKE PIROS SZEGÉLYES KÉK KABÁTJA

(Angol népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy ö regapó , annak volt egy fekete kutyá ja. Olyan kicsi volt ez a kutya, hogy
ö regapó elnevezte Egérkének. Egérke nagyon szeretett vadá szni. Ha gazdá já val kiment az
erdő be, folyton szimatolt, nyü szített, egyre kisnyulat keresett.
Egy téli napon ismét kiment ö regapó val az erdő be. Egyszerre valami nagyon érdekes szag
csapta meg Egérke szimatoló orrocská já t. Izgatottan nyü szítve rohant a bokrok kö zé. Az
egyik bokor alatt lyukat lá tott meg s belebú jt. Ez a lyuk egy alagú t nyílá sa volt, s a csö pp
kutyus siető sen totyogott elő re az alagú tban. Hirtelen megtorpant. Egy nyú l á llt elő tte,
hosszú fü lét, mulatsá gos orrá t mozgatva. Egérke éktelen ugatá sba kezdett:
– Vau… vau… – A nyú l meg csak nézte, s mozgatta a fü lét meg az orrá t.
– Miért nem szaladsz el? – kérdezte Egérke. – Hogyan fogjalak meg, ha nem szaladsz
elő lem?
– Miért akarsz engem megfogni? – kérdezte a nyú l.
– Nem is tudom pontosan – mondta Egérke. – De ú gy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni
a kutyá k elő l. Nem félsz tő lem?
– Nem hiszem – mondta a nyú l. – Tudod, te olyan pici vagy, hogy nem félek tő led,
aká rmilyen hangosan ugatsz is! Kü lö nben is jobban tennéd, ha abbahagyná d ezt a csú f
lá rmá zá st. Nézd meg inká bb a fiaimat, olyan aranyos kis jó szá gok!
Nyú lanyó az alagú ton á t a fészekhez vezette Egérkét, és megmutatta neki az ö t aranyos
nyulacská já t.
– No, most má r tudod a hozzá nk vezető utat, gyere el má skor is – mondta nyú lanyó
Egérkének bará tsá gosan.
Má snap reggel leesett az első hó . Ö regapó azt mondta Egérkének, félti ő t a nagy hidegben,
ezért piros szegélyes kék kabá tká t adott rá . Egérkét szorította, csiklandozta a piros
szegélyes kék kabá tka, pró bá lt tő le szabadulni, de sehogy sem boldogult. Ö regapó leü lt a
kandalló hoz melegedni, Egérke meg fogta magá t, és piros szegélyes kék kabá tká já ban nagy
mérgesen csaholva az erdő be vá gtatott. Egyenest a nyú lcsalá d fészkébe vezető alagú t felé
rohant.
– Ó , egek! – kiá ltott nyú lanyó , mikor meglá tta Egérkét. – Milyen csinos a korcsolyaruhá d!
– Ez nem korcsolyaruha – vakkantott Egérke –, ez csak egy piros szegélyes kék kabá t, ami
szorít és csiklandoz. Kérlek, segíts leszedni ró lam. Odaadná m takaró nak a kisnyusziknak.
Nyú lanyó ó vatosan leszedte Egérkérő l a piros szegélyes kék kabá tká t, gyö ngéden
rá terítette az alvó nyuszikra, és fö lsó hajtott:
– Nézd csak, milyen aranyosak! É s gyere el, Egérke, kérlek, gyere el hozzá nk má skor is!
– Egérke hazaballagott, s mikor ö regapó megkérdezte tő le, hogy hova lett az ú j kabá tká ja,
boldogan csaholta:
– Vau… vau…
De ö regapó nem értette, mit csahol Egérke, és még most is azon gondolkozik, ugyan hová
tű nhetett a piros szegélyes kék kabá tka.

AZ OROSZLÁN ÉS AZ EGÉR
(Aesopus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Nagy rettegésben élt az erdő ben a szegény kis egér. Félt a ró ká tó l, félt a farkastó l, még
jobban félt a vadmacská któ l; ha csak levél rezzent, má ris majd meghalt rémü letében.
Gondolt egy nagyot, elment az oroszlá nhoz.
– Felséges uram – mondta –, volna egy alá zatos kérésem. É n vagyok a legszerencsétlenebb
valamennyi á llat kö zt, mert egyetlen reszketés az életem; nincs egy nyugodt percem; és
má r az á g reccsenésétő l is elá ll a szívem verése. Te hatalmas nagy ú r vagy, ordítá sodtó l
mindenki menekü l, s igazá n semmi fá radsá godba nem kerü l, hogy oltalmadba végy engem.
Tá gas barlangod van, jó l elférnénk benne ketten. Engedd meg, hogy itt lakjam; ú gy
meghú zom majd magam, hogy észre sem veszel; se futká rozá ssal, se cincogá ssal nem foglak
zavarni.
Az oroszlá n hallgatott, az egérke meg azt gondolta, ez a hallgatá s azt jelenti, hogy az
oroszlá n nem utasítja el a dolgot, ső t el is fogadja, csak éppen biztatni kell még egy kicsit.
– Tudom én – folytatta há t –, hogy méltatlan vagyok erre az ó riá si kegyre; de aká rmilyen
haszontalan kis jó szá g vagyok is, ki tudja, nem fordul-e egyszer ú gy a sorsod, hogy még én
is hasznodra lehetek, há lá bó l a jó sá godért.
No; csak ezt ne mondta volna! Az oroszlá n mérhetetlen haragra gerjedt.
– Ó , te szemtelen! – ordította. – Mit gondolsz te ró lam és magadró l? Ki vagyok én, mi vagyok
én, hogy egy ilyen kis szü rke kis féreg nekem valaha is hasznomra lehet?! Nem vagyok én
elég magamnak? Szü kségem lehet nekem valakinek a segítségére? Pusztulj a szemem elő l,
és ö rü lj neki, hogy itt helyben szét nem taposlak, ahogy megérdemelnéd!
Futott az egérke, ahogy csak bírt, messze ki az erdő be, megbú jt ott egy szikla alatt, és tö bbé
tá já ra se merészkedett az oroszlá nnak.
Az oroszlá n még fü stö lgö tt egy ideig magá ban az egér szemtelenségén, aztá n, mert
mérgében igen megéhezett, elindult vadá szni. Iszonyú bő gésétő l rettegve bú jt el az erdő
valamennyi vadja; ő meg csak ment, és vérben forgott a szeme a hatalmas indulattó l.
Egyszer csak roppant alatta a fö ld, és a kö vetkező pillanatban ott talá lta magá t egy verem
mélyén. Nem volt mély verem, éppen nekirugaszkodott, hogy kiugorjék belő le; akkor vette
észre, hogy há ló ba akadt, mert a verem aljá ban há ló volt kifeszítve. Hiá ba vergő dö tt; hiá ba
kü szkö dö tt, nem bírt menekü lni belő le.
Akkor aztá n; mikor végleg kifá radt má r a hiá bavaló kü szkö désben, megadta magá t a
sorsá nak:
„Ó , jaj – gondolta –, milyen ostobá vá tett a kevélységem! Ha nem kergetem el gő gö sen azt a
mihaszna kis egérkét, most éles kis fogaival egykettő re elrá gná a há ló kö telét, és én
megszabadulnék. Így azonban itt kell vesznem, és rá adá sul magam okoztam vesztemet!”

MESE AZ ELTÉVEDT KISVERÉBRŐL

(Angol mese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
A fészekben kikeltek a tojá sok: ö t verébfió ka tá togott a mamá ja felé. A verébmama
megetette, melengette kicsinyeit, s mikor nagyobbra nő ttek, repü lni tanította ő ket. Az
ö tö dik kisveréb bá trabb és ü gyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.
Egy napon repü léslecke kö zben olyan messzire szá llt, hogy nem lá tta sem mamá já t, sem a
testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szá rnya elfá radt, má r nem is tudott rö pü lni, csak
ugrá ndozott a vékony lá bacská in. Addig-addig ugrá ndozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
– Befogadsz a fészkedbe? – kérdezte a kisveréb.
– Befogadlak, há p-há p… – mondta a vadkacsa.
– De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
– Akkor nem fogadlak be a fészkembe, há p-há p… – mondta a vadkacsa.
A kisveréb tová bbugrá lt. Talá lkozott a galambbal, és megkérdezte:
– Melengetnél a szá rnyad alatt?
– Melengetnélek szívesen, kruuú … buk… buruk… – turbékolt a galamb.
– De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
– Akkor nem melengetlek, kruuú … buk… buruk… – mondta a galamb.
A kis veréb tová bbugrá lt. Talá lkozott a bagollyal.
– É hes vagyok, adná l-e nekem enni? – kérdezte.
– Szívesen adok, uhuuu – huhogott a bagoly.
– De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
– Akkor nem etetlek meg, uhuuu – mondta a bagoly.
Besö tétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fá zott, éhezett, s fá radtan ugrá ndozott egyre tová bb,
tová bb. Ekkor meglá tott egy szü rke madarat, az is a fö ldö n ugrá lt.
– Kedves madá r – szó lította meg a kisveréb a madarat –, befogadná l-e, megetetnél-e
engem? Fá radt fió ka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
– Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamá d! Egész nap kerestelek, hívtalak,
csip-csirip!
A verébmama hazavitte fió ká já t a fészekbe, megetette, a szá rnya alá vette, s ott melengette
reggelig.

A SÁRGA ZSUZSI
(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Hallod, hogy csilingel az utcá n a Zsuzsi? Most elszalad majd a végá llomá sig, onnan
visszajö n, végü l nagy csilingeléssel begurul abba az ó riá si pajtá ba, ahol a villamosok
alusznak.
– Te, Bö ske! – szó l oda a hatosnak. Mert minden villamosnak van neve, és a kocsik azon
szó lítjá k egymá st.
Hanem a hatos má r régen elaludt. Erre a negyvenhatost kérdezte meg a sá rga Zsuzsi:
– Boriska, talá n bizony te is alszol má r?
– Hagyjá l békén! – morogta a negyvenhatos, mert ugyancsak á lmos volt.
Zsuzsi mérgelő dö tt.
– Unalmas tá rsasá g vagytok, mondhatom! – kiá ltotta, s aprá nként annyira dü hbe gurult,
hogy még a kerekein is gurulni kezdett, dü hö sen megindult, és nekidö ccent a nagykapunak.
Hanem a kaput aznap nem zá rtá k be, és a lö késtő l kinyílt.
Zsuzsi meg is ijedt, olyan gyorsan szaladt ki a kocsiszínbő l. De aztá n ö rü lt,mert pompá san
ment a dolog így egyedü l is. Pró baképpen csengetett egyet: csingiling!
Elő szö r a megszokott ú tvonalá n gurult. Amikor felbukkant az első megá lló , hű ségesen és
rendesen megá llt, és vá rta az utasokat, há tha fel akar szá llni valaki. Végü l eszébe jutott,
hogy hiszen éjszaka van, ilyenkor alszanak az utasok, de meg nem is utazhatna rajta senki,
mert nem hozott magá val jegyeket.
Nagy rémü letére azonban hirtelen két ember kapaszkodott fel a kocsira. Nagy, nehéz
zsá kot cipeltek magukkal: tolvajok voltak.
Nem azért okos villemos a Zsuzsi, hogy ne jusson mindjá rt eszébe, mit kell tenni ilyenkor.
Megindult végü l. Nem soká ra vissza is ért a sajá t vonalá ra. Csak éppen be kellett fordulnia
még jobb felé, s má r lá tta is az ő rszobá t. Ismerte pontosan, elvégre naponta hú sszor is
elszaladt mellette. Elkezdett há t má r a sarkon csö ngetni, éktelen zeneboná t csapott; ki is
szaladt rö gtö n két rendő r az ő rszobá bó l megnézni, mi tö rtént.
Erre Zsuzsi olyan vadul fékezett le, hogy a sínek ú gy há nytá k a szikrá t, aká r a tű zijá ték, s
olyan hirtelen á llt meg, hogy a két tolvaj, bumm! – fejjel egymá snak szaladt.
A rendő rö k aztá n az ő rszobá ró l mindjá rt felhívtá k a kö zlekedési vá llalat igazgató já t. Az
persze elő szö r nem akarta elhinni a tö rténetet. Erre azt ajá nlottá k neki, hogy jö jjö n el talá n
személyesen a sá rga Zsuzsiért. Há t ezt meg is tette korá n reggel.
A Zsuzsi annyira elfá rat a nagy kaland izgalmaitó l, hogy éppen szú nyó ká lt egy kicsit, de
mikor a villamosok vezérigazgató ja megsimogatta ,rö gtö n felébredt.
– Tulajdonképpen megérdemelné, hogy délig alhasson – vélte az igazgató ja. Bevitte a
Zsuzsit a nagy kocsiszínbe, és kiadta a parancsot, hogy senki meg ne zavarja az á lmá t.
Há t ezért nem jö tt a mú ltkor reggel a mi sá rga Zsuzsink. Egész délelő tt alhatott, mert
elfogta a két tolvajt. A kocsifelvigyá zó meg azt mesélte, hogy tisztá n lehetett hallani, amint
Zsuzsi á lmá ban tö bbszö r felnevetett.

BABUKA A FŰBEN
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Egy kirá lynak tizenkét fia volt. Mikor fiai felnő ttek, egy-egy lovat adott mindegyiknek, és azt
mondta, vá gjanak neki a vilá gnak, keressenek feleséget. Azt is megmondta, hogy ő csak
olyan lá nyt fogad el menyének, aki egy inget megfon, megsző , meg is varr egy nap alatt. A
fiú t együ tt indultak el, de ú tkö zben csú folni, bosszantani kezdték a legkisebb ö ccsü ket,
Hamujankó t.
– Te csak eredj, ahová akarsz, vagy kocogj haza, nekü nk nem kellesz!
A kis kirá lyfi tudta, hogy hiá ba kérlelné ő ket, há t visszafordult, letért az ú tró l, és mezei meg
erdei ö svényeken kocogott tová bb. Egy tisztá son leszá llt a lová ró l, leü lt egy fatö rzsre, és
bú slakodott. Egyszer csak észreveszi, hogy mozognak a fű szá lak a lá ba elő tt. Lehajol, nézi,
mi van ott – há t egy csepp kis lá n ü l a fű ben, csepp kis karosszéken, és há ta mö gö tt a
gyepgö rö ngynek, mintha ajtaja, ablaka volna. Meg is szó lítja a kislá ny csengettyű hangon:
– Miért bú sulsz, jó legény, mi a bá natod?
Hamujankó mindent elbeszélt az ö klö mnyi szépséges lá nynak, és az vigasztalta:
– Ne bú sulj! Ha elfogadsz engem menyasszonyodnak, most mindjá rt megfonom,
megszö vö m, meg is varrom apá dnak az inget, és nem lesz hiba benne.
– Elfogadlak, de még milyen szívesen! – ö rvendezett a kirá lyfi, mire Babuka a fű ben há rmat
tapsolt, és a gyepgö rö ngybő l kilépett há rom – még ná la is kisebb – takaros szobalá ny, és
guzsalyt, szö vő széket, varró szerszá mot hoztak neki. Hamujankó csak á mult-bá mult, milyen
gyorsan já r az a csepp keze! Egykettő re elkészü lt az ing, a fiú szépen ö sszehajtogatta,
zsebre tette, hogy elvigye édesapjá nak. Kicsit restellte ugyan, hogy az ing nem nagyobb az
egér farkincá já ná l, de azért á tadta az ö reg kirá lynak, amint má tká já nak megígérte. É s a
kirá lynak tetszett a csepp ing, semmi hibá t nem talá lt rajta. Bele is egyezett, hogy a fia
feleségü l vegye a lá nyt, aki kü ldte.
Hamujankó há t sietett vissza, megkereste Babuká t a fű ben, és felakarta ü ltetni maga elé a
nyeregbe, de a csepp lá ny inká bb a sajá t kocsijá n akart a palotá ba hajtani. Elő á llt a hintó –
jobban mondva a szép kis ezü stkaná l, amely elé négy pará nyi fehér egérke volt fogva. A fiú
nagyon vigyá zott, hogy a lova lá ba hozzá ne érjen a menyasszonyi kocsihoz, de a patak
hídjá n mégis megtö rtént a baj: a ló lá ba megcsú szott, és a vízbe rú gta az ezü stkanalat
Babuká stul, egerestü l. Akkor egyszer csak szétvá lnak a habok, és kiemelkedik egy
aranyhajú , szép, nagy lá ny – arca voná sró l voná sra ugyanaz, mint Babuká é volt..
– Megvá ltottá l a vará zslattó l, édes pá rom – mondja. – Gyere, ü ljü nk be mind a ketten az én
hintó mba, és hajtsunk egyenest édesapá dhoz.
A csepp fogat is á tvá ltozott, ott vá rt má r rá juk a parton. Mire a palotá hoz értek, a tizenegy
nagyobb fiú má r ott volt a tizenegy csú nya, mérges menyasszonnyal, és majd
szétpukkadtak mérgü kben, mikor meglá ttá k Hamujankó gyö nyö rű menyasszonyá t.

SÜKETEK VÁROSA
(Ujgur népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt valahol, a nagy hegyek kö zö tt egy vá ros. Arró l volt nevezetes, hogy valamennyi lakosa
sü ket volt. Megvoltak kü lö nben jó l, csak éppen szó t érteni nem tudtak egymá ssal.
Egy vá rosbeli embernek egyszer elkó szá lt há rom kecskéje. Elindult megkeresni ő ket. Ahogy
kiért a mező re, egy szá ntogató paraszttal talá lkozott. Rá kö szö nt:
– Adjon isten! Nem lá ttad-e erre a há rom kecskémet?
Sü ket volt persze mind a kettő , mint azon a kö rnyéken mindenki. Senki sem értette, mit
mond neki a má sik.
– Mit akarsz tő lem? – kiá ltotta a paraszt. – Ez a fö ld az enyém. Egészen addig a fá ig, ni! – É s
egy magas fá ra mutatott.
Elindult há t arrafelé az ember, a kecskéi utá n. Meg is talá lta ő ket hamarosan. Visszafelé ú jra
megá llt a paraszt elő tt.
– Kö szö nö m, testvér, hogy megmutattad, merre szö ktek a kecskéim. Há lá bó l neked adom
ezt a sá nta gidá t. – É s rá mutatott a sá nta gidá ra.
Megijedt a paraszt.
– É n bizony színét sem lá ttam a kecskéidnek! Ha megsá ntult, nem én vagyok a vétkes
benne!
Kiabá ltak, hadoná sztak, de csak nem értettek szó t egymá ssal. Egyszer csak egy lovas ember
termett elő ttü k. Megá llítottá k: tenne kö ztü k igazsá got.
– Az ú gy volt – kezdte a kecskék gazdá ja –, hogy elveszett há rom kecském. Ez az ember
megmutatta, merre szö ktek. Há lá bó l neki akarom adni ezt a sá nta gidá t, de ú gy lá tszik,
keveselli, a legszebbiket akarja.
A paraszt meg elpanaszolta:
– Szá ntogatom itt a fö ldemet békességgel. Ez meg idejö n, és azt kérdi, meddig enyém ez a
fö ld. Mutatom, addig a fá ig. Akkor ez az ember elmegy, visszajö n há rom kecskével, és azt
kiabá lja, hogy én ü tö ttem el a gida lá bá t. Szá llj le a nyeregbő l, uram, tégy igazsá got! – Azzal
megragadja a ló kantá rjá t.
Megmérgesedett a lovas. Most meg az kezdte a kiabá lá st:
– Ez a ló az enyém! É n neveltem csikó korá tó l! Nem adom!
Addig-addig huzakodtak-civakodtak, míg eszü kbe jutott, hogy elmennek a ká dihoz, tegyen
igazsá got az. El is mentek, elbeszélték neki a bajukat, há rman há romféleképpen. Hallgatta a
ká di, s azt felelte végü l:
– Há t ha mind a há rman azt mondjá tok, hogy lá ttá tok az ú jhold sarló já t, akkor holnap
megü lhetjü k a fiatal hold ü nnepét!
A há rom békétlenkedő ö sszetanakodott.
– Azt mondja a ká di, megbü ntet bennü nket, ha ki nem békü lü nk. Akkor bizony jobb, ha nem
civakodunk tová bb.
Azzal békességben hazaindultak.

HORGASORRÚ
(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény asszony meg egy szegény ember. Há rom lá nyuk
volt, meg egy fiuk.
A fiú volt a legkisebb – lehetett vagy tízéves –, és Horgasorrú nak csú foltá k a faluban, mert
olyan gö rbe volt az orra, mint a kampó sbot. Á m ő ezzel nem tö rő dö tt: ha horgas az orra, há t
horgas.
Egy éjszaka zö rgetnek az ablakon. A legnagyobbik lá ny kinyitja, s a kö vetkező pillanatban
má r nincs sehol. Erre kinéz a má sodik lá ny, hova lett a nénje, de ő is eltű nt egy
szempillantá s alatt. A legkisebb nézi, hova lett a két nénje, de ő sem já rt má sképpen.
Horgasorrú erre kapja magá t, kiugrik az ablakon, és lá tja, hogy messze-messze há rom
sá rká ny cipeli-vonszolja nagy sietve a nénjeit.
Az egyiknek há rom feje volt, a má siknak hét, a harmadiknak kilenc.
Horgasorrú utá nuk eredt, de azok nagyon gyorsan haladtak. A hétfejű t meg a kilencfejű t
má r nem is lá tta. Igaz, sö tét is volt, csak a hold vilá gított. Á m a há romfejű egy kissé
lemaradt, és pirkadatkor má r-má r utol is érte a legény a Rézerdő aljá n. A há romfejű
sá rká ny megá llt a Rézerdő szélén – ez volt a birodalma –, megforgatta a buzogá nyá t a feje
fö lö tt, és a fiú elé hajította.
Horgasorrú nagy ü gyesen elkapta a repü lő buzogá nyt, és ú gy visszahajította, hogy a
buzogá ny szétloccsantotta a sá rká nynak mind a há rom fejét. A legnagyobb lá nyt pedig
szépen hazakü ldte az édesanyjukhoz.
A hétfejű sá rká nyt hét nap mú lva érte utol, az Ezü sterdő ben. Ez volt a birodalma ennek a
sá rká nynak. Horgasorrú elkapta a sá rká ny kö zépső nyaká t, csavarintott egyet rajta,
megforgatta a feje fö lö tt, és ú gy belevá gta a fö ldbe, hogy az a ronda, pikkelyes feje bú bja
sem lá tszott ki. Hazakü ldte a má sodik lá nyt is.
A kilencfejű sá rká nyt kilenc nap mú lva érte utol, az Aranyerdő ben. Egymá snak estek, de
nem bírtak egymá ssal.
Akkor a kilencfejű sá rká ny javasolta, vá ljanak mindketten kerékké, és ú gy guruljanak
sebesen egymá snak. Amelyik kerék széttö rik, az a vesztes.
A sá rká ny vaskerékké vá ltozott, Horgasorrú acélkerékké.. Megindultak nagy sebességgel, és
fene szikrá zá ssal ö sszeü tkö ztek. A vaskerék izzé-porrá zú zó dott, az acélkerék – vagyis
Horgasorrú – sértetlen maradt. Csak az orra dagadt még nagyobbra. Akkor vette észre,
mikor visszavá ltozott emberré. Abbó l a vastö rmelékbő l pedig nem lett sá rká ny soha.
Horgasorrú kézenfogta legkisebb nénjét, és hazavitte. A lá nyok azó ta férjhez mentek, s ma
is élnek, ha meg nem haltak. Horgasorrú is éli vilá gá t, de má r nem sá rká nyra vadá szik,
hanem csak vetési varjú ra meg nyú lra, mert a sá rká nyok mind kipusztultak. Lehet, hogy
nem is voltak soha.

A GOMBAKIRÁLY
(Lengyel népmese, á tdolgozta: Sebő k É va)
Volt egyszer egy sű rű , sö tét, ö reg erdő . Ebben az erdő ben temérdek mindenféle gomba
nő tt. Egyszer elhatá roztá k: kirá lyt vá lasztanak maguknak. Igen á m, de kit? Tanakodtak,
tanakodtak, ki lenne a legalkalmasabb, végü l kisü tö tték, hogy maga az erdész. El is mentek
hozzá kö vetségbe, és szépen megkérték, hogy legyen a kirá lyuk. Hanem az erdész csak a
fejét csó vá lta:
– Kö szö nö m a tisztességet, de há t nekem egyéb dolgom van az erdő ben. Meg aztá n tú l nagy
is vagyok hozzá tok.
– Legyen há t a nyuszi a kirá lyunk! – eszelték ki a gombá k, ú jabb hosszas tö prengés utá n, s
megkérték a nyuszit, hogy kirá lykodjék felettü k. A tapsifü les szépen megkö szö nte, hogy rá
gondoltak, de ő sem fogadta el a kirá lyi rangot.
– É n szeretek ugrá ndozni, futká rozni, a gombakirá lynak meg folyvá st egy helyben kell
á llnia, méghozzá fél lá bon. S hova tegyem akkor a má sik há rom lá bamat?
Ú jra ö sszeü ltek a gombá k tanakodni, végü l abban á llapodtak meg, hogy kö zü lü k való legyen
a kirá ly. No de melyik a sok kö zü l? A tinoru! Vagy a rizike? A ró kagomba? Vagy a
kucsmagomba? A csiperke? Vagy a pö feteg?…Abban megegyeztek, hogy az lesz a kirá ly, aki
legméltó bb az uralkodá sra. De ki a legméltó bb?
– É n! – kiá ltotta a légyö lő galó ca. – Senkinek sincs ilyen gyö nyö rű , gyö ngyö s
skarlá tkalpagja! É s nekem mindenki engedelmeskedni fog, mindenki tudja, hogy a mérges
gomba – veszedelmes!
– É pp ezért nem lehetsz kirá ly! – intették le a tö bbiek a hencegő galó cá t.
S ekkor a fá k á rnyas rejtekében hirtelen megpillantottá k a barna sapká s, egyszerű , sose
hivalkodó , halk szavú vargá nyá t, aki mindig mindenkinek csak ö rö met szerzett.
– Ő a legméltó bb! – kiá ltoztá k a gombá k, és szégyellték, hogy szerény kü lseje miatt má r
elő bb nem gondoltak rá .
Így lett a vargá nya a gombá k kirá lya.
Mindenki ö rü lt – az erdész, a nyuszi, a mó kusok meg a béká k –, minden teremtett lélek a
sű rű , sö tét, ö reg erdő ben, csak a galó ca mérgelő dö tt. Még gyö nyö rű , gyö ngyö s kalpagjá t is a
fö ldhö z vá gta volna – ha tehette volna.

A HOLDVADÁSZOK
(Izlandi népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Izlandban tö rtént, messze északon, egy kis falucská ban. Egyik este egy fiatal eszkimó
megpillantotta a holdat a kö zeli hegy fö lö tt. A fiatal eszkimó azt hitte, ha fent volna a hegy
tetején, meg tudná fogni a holdat, és legurítaná a vö lgybe, a falujá ba. S ugyan milyen
pompá s volna, milyen csodá latos volna, ha hosszú téli estéken ott lenne jégkunyhó já ban, a
keze ü gyében. Ekkor még az se lenne baj, ha az olajmécsesbő l kifogyna a fó kazsír, hiszen ez
a szép, gö mbö lyű képű holdvilá g nagyszerű en ellá tná a lá mpa feladatá t.
É s mert igen jó szívű volt az eszkimó legény, azt is kigondolta, hogy nem is egymagá nak
tartaná meg a holdat, hanem az egész falué lenne. Roppant nagy jégkunyhó t építenének,
amelyben mindenki elférne, és akkor mindannyiuknak vilá gítana a hold. Ezért
ö sszegyű jtö tte az ö sszes szá mba vehető eszkimó legényt. Mindannyiuknak tetszett a
pompá s ö tlet, ú gyhogy nagy csapatban, jó kedvű en, énekszó val indultak neki a
hegycsú csnak, hogy megfogjá k és legurítsá k onnan a holdat.
Mire azonban fö lértek a hegycsú csra, a hold má r nem volt ott, elú szott elő ttü k a levegő be.
Ott lebegett fent az égbolton, ú gy lá tszott, hogy nem is messzire tő lü k, de hiá ba
nyú jtogattá k utá na a karjukat, egyikü k sem tudta elérni, mindannyiuknak rö videbb volt a
karja.
Akkor valamelyikü knek az jutott eszébe, hogy talá n egy má sik hegycsú csró l kö nnyebben
elérhetnék. Mert bizony nem szerettek volna szégyenszemre a hold nélkü l hazamenni.
Leballagtak há t a hegyrő l, és ahogy leértek a vö lgybe, megint felnéztek az égre. A hold most
való ban egy má sik hegy legmagasabb csú csá n tü ndö kö lt. Nekiiramodtak há t ennek a
hegynek is, de mire fö lértek, ugyanú gy já rtak, mint elő szö r: a hold megint csak elú szott
elő lü k az égre: és egyikü knek sem volt elég hosszú a karja, egyikü k sem tudta elérni.
Megjá rtá k így a kö rnyék valamennyi hegyét, de a holdat nem tudtá k megfogni
egyetlenegyszer sem. Ekkor egyikü knek az jutott az eszébe, hogy há tha fél tő lü k a hold, és
azért menekü l el mindannyiszor elő lü k. Mézesmá zos csalogató versikét kezdett el dú dolni
feléje, és a tö bbiek valamennyien együ tt énekelték vele:
Gurulj há t a zsebü nkbe, hold koma:
vajas kenyér vá r, pompá s lakoma!
A hold azonban nem nagyon akart a legények zsebébe gurulni, és ú gy lá tszik, még csak
vajas kenyérre sem fá jt a foga, mert hiszen minden egyes alkalommal megszö kö tt elő lü k,
jó t kacagva együ gyű ségü kö n. Holtfá radtan mentek haza, szégyenszemre a hold nélkü l az
eszkimó legények, és ezért nem építették meg azt a nagy-nagy, pompá s jégkunyhó t,
amelyet elképzeltek maguknak, ha majd megfogjá k a holdat, és bizony azó ta is fó kazsírral
vilá gítanak a hold helyett. S talá n jó l is van ez így, mert legalá bb a hold megmaradt
mindannyiunknak.

A KÁN MEG A VÁNDORÁRUS

(Ujgur népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egy vá rosszéli há zikó ban egy fö ldhö z ragadt szegény ember. Naphosszat a vá rost já rta,
cukros dió t á rult, ú gy tengő dö tt.
Hanem a felesége szép volt, olyan szép, hogy messze fö ldö n nem akadt pá rja. Békességben
élte, jó egyetértésben, ha szű kö sen is.
De nem soká ig. A ká n fullajtá rjai egy nap meglá ttá k a szegény ember szépséges szép
feleségét. Szaladtak a palotá ba, vitték a hírt a ká nnak:
– Fényességes urunk! Van a vá rosban egy gyö nyö rű teremtés, olyan szép, hogy nem
érdemli senki má s, csak te! Ha parancsolod, idehozzuk neked!
Hogyne parancsolta volna a ká n! Szalajtotta a fullajtá rjait, s azok vezették is elébe
nemsoká ra a vá ndorá rus szépséges feleségét. Ahogy a ká n meglá tta, ú gy belészeretett,
majd eszét vesztette érte.
Hanem az asszony szívét nem tudta megnyerni. Nem szó lt az hozzá egy szó t se, csak
ü ldö gélt, szomorkodott.
A ká n, hogy megvidítsa, vidá m lakomá kat csapott, fényes ü nnepségeket rendezett,
muzsikusokat rendelt a palotá ba. De semmi sem segített. A szépséges teremtést soha nem
lá tta mosolyogni senki.
A szegény vá ndorá rus odahaza ü ldö gélt, kesergett, vá rta feleségét. Egy nap aztá n fogta a
lá diká já t, telerakta cukros dió val, és ment a palota elé: há tha meglá thatja az asszonyt
legalá bb messzirő l. Megá llt a palota elő tt, és elkiá ltotta magá t:
– Dió t! Cukros dió t vegyenek!
Meghallotta odabenn a felesége, kitá rta az ablakot, és elmosolyodott, mint a fényes nap.
Hírü l vitték rö gtö n a ká nnak, hogy a szépséges asszony elmosolyodott a szegény
vá ndorá rus lá ttá n. A ká n nyomban behívatta a palotá ba.
– Add ide a ruhá dat, vedd fel az enyémet! – parancsolt rá a ká n.
Azzal felö ltö zö tt az á rus hitvá ny gú nyá já ba, és kiabá lni kezdett:
– Dió t vegyenek! Cukros dió t!
Hanem az asszony á tlá tott a szitá n. Megismerte a ká nt, persze, de nem mutatta. Kikiá ltott
az ő rö knek:
– Miért engedtétek be ezt a toprongyost? Kergessétek ki a palotá bó l, de még az orszá gbó l
is!
Kiabá lhatott a ká n, hogy ő az orszá g ura, rá se hederítettek. Teljesítették az asszony
parancsá t.
Az pedig megkereste a ká n ruhá já ba ö ltö zö tt urá t, a tró nterembe vezette, mintha ő volna az
orszá g igazi ká nja.
Nem vette észre a cserét senki. Csak annak ö rvendeztek, hogy a ká njuk sokkal jobb szívű
lett, igazsá gosabb, és igen szereti a cukros dió t.
A szépséges teremtés pedig boldogan élt urá val a ká ni palotá ban.

A CSUKA BÜNTETÉSE
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A csuka egy tó ban lakott, és rengeteg panasz volt ellene. A kisebb halak napró l napra azzal
vá doltá k, hogy senkinek sincs biztonsá gban tő le az élete. Végü l is annyi beadvá ny,
panaszirat, fö ljelentés gyű lt ö ssze ellene, hogy egész kazalnyira nő tt.
Akkor-má r nem lehetett tová bb halasztani a dolgot: tö rvénybe kellett idézni a vá dlottat.
Ö sszeü lt há t az á llatok tö rvényszéke, s a poroszló k mentek a csuká ért. Nagy dézsá ba tették,
annak rendje és mó dja szerint, aztá n vitték a rétre, ahol má r együ tt ü ltek a bírá k.
Tekintélyes és bö lcs bíró sá g volt, mégpedig a hagyomá nyok szerint héttagú : két ö szvérbő l,
két szamá rbó l, há rom kecskébő l á llt.
De ha volt bíró sá g, á llamü gyész is kellett, aki a sérelmes á llatok és a megsértett jogrend
igazá t képviselje. Ki lehetett volna má s, mint a ró ka?
Ez a kijelö lés némi morgá st keltett a nagyszá mú hallgató sá gban, mert hiszen mindenki
tudta, hogy az ü gyész ú r asztalá n mindennapos a hal, s az udvari halszá llító ja maga a csuka.
Á mde hiá ba morogtak; senki sem tudta bizonyítani a csuka meg a ró ka kapcsolatá t.
Megkezdő dö tt tehá t a tá rgyalá s; elő adtá k a bizonyítékokat, és sú lyuk alatt lassan-lassan
megtö rt a csuka; mi egyebet tehetett volna, mint hogy hallgatott; innét szá rmazik aztá n az a
mondá s, hogy „hallgat, mint a csuka”.
A csuka, mondom, hallgatott, a bíró sá g pedig felfü ggesztette a tá rgyalá st, és visszavonult
ítélethozatalra.
Nem kellett soká ig tanakodniuk, az ü gy teljesen vilá gos volt. Jö ttek vissza má ris, ítéletet
hirdetni.
A rangidő s kecske fö ltette az okulá réjá t, és olvasni kezdte a hatá rozatot. Halá lra szó lt,
mégpedig kö tél á ltal, azonnali végrehajtá sra.
Má r éppen azon kezdtek volna tanakodni, hol á llítsá k fö l az akasztó fá t, mikor vá ratlanul
szó lá sra jelentkezett a ró ka, az ü gyész.
– Tisztelt bíró sá g – mondta –, fellebbezéssel élek.
– Fellebbezéssel? – suttogtá k itt is, ott is.
– Fellebbezéssel – mondta a ró ka –, mégpedig sú lyosbítá sért. Olyan bü ntetés kiszabá sá t
kérem, amely egyben szá zadokra szó ló elrettentő példa is legyen. Mert mi egy akasztá s,
kérdem? Minden héten fö lakasztanak rabló kat, tolvajokat, gyilkosokat; ma fö lakasztjá k, és
holnap má r senki sem tud ró la. De olyan bü ntetés még nem volt, hogy valakit vízbe
fullasztottak volna. Errő l szá zadokig beszélnének, dicséretére a bö lcs bíró sá gnak,
gyalá zatá ra ennek a gaz bű nö snek!
– É ljen! É ljen! – mekegték a kecskék, iá ztá k a szamarak, és nyihogtá k az ö szvérek. Nyomban
meg is szü letett a sú lyosbító hatá rozat. A csuká t beletették ú jra a dézsá ba, kiszá llítottá k a
tó partra, és visszacsú sztattá k a vízbe.
Azó ta is emlegetik a ró ka elmésségét és a bíró sá g bö lcsességét.

A KECSKEGIDA ÉS A FARKAS
(Német mese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Kecskemama megéhezett, alig vá rta má r, hogy egy kis friss fü vet haraphasson a réten. Azt
mondta a kisgidá nak:
– Jó l figyelj rá m gidá cska. É n most elmegyek egy kicsit legelni; minél zsengébb fü vet
harapok, anná l ízletesebb tejet kapsz tő lem. De nagyon vigyá zz, be ne engedj senkit, amíg
oda já rok! Bezá rom az ajtó t; ki ne nyisd belü lrő l senkinek!
Bezá rta az ajtó t, aztá n még beszó lt az ablakon a gidá nak:
– Még egyszer mondom: ki ne nyisd, hacsak a jelszó nkat nem hallod. Remélem, tudod a
jelszó t.
– Hess, csú nya farkas! – mekegte az ablak mö gö tt a gida. – Hess, csú nya farkas!
É ppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a pá rbeszédet, és jó l
megjegyezte magá ban a jelszó t.
Kecskemama nem vett észre semmit, szép csö ndesen ballagott a rét felé. A farkas alig vá rta,
hogy eltű njék a kanyarodó ban. Elő lépett a bokorbó l, odaosont az ajtó hoz, elvá ltoztatta a
hangjá t, és azt mondta:
– Jaj, kedves gidá cská m, vissza kellett jö nnö m, itthon felejtettem valamit, engedj be
gyorsan!
A gidá cska jó l emlékezett az anyja taná csá ra.
– Beengedlek, hogyne engednélek – mondta –, csak elő bb hadd halljam a jelszó t!
– No, ha csak az kell! – dö rzsö lte odakint a kezét a farkas, és má ris ö sszefutott a szá já ban a
nyá l, mintha gidahú st enne. Aztá n kivá gta a jelszó t: – Hess, csú nya farkas! Hess, csú nya
farkas!
A kisgidá nak azonban gyanú s volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes lihegés hozzá ? É s mi ez
a furcsa rekedtség?
Azt mondta:
– Most má r mindjá rt beengedlek, csak még elő bb a lá badat szeretném lá tni.
– A lá bamat? – kérdezte meglepve odakint a farkas. – Miért akarod te a lá bamat lá tni?
– Azért, mert az én anyá cská mnak szép fehér lá ba van; a tiéd meg – mondta a gida,
kikandiká lva a résen –, a tiéd meg, ú gy lá tom, barna. Hess, csú nya farkas! Hess, csú nya
farkas!
A farkas lá tta, hogy fö lsü lt: nem sikerü lt rá szednie az okos kisgidá t.
Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

A HÁROM KISMALAC ÉS A FARKAS

(Angol népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer há rom kismalac. Amikor megnő ttek, a mamá juk elkü ldte ő ket, hogy építsenek
maguknak kü lö n há zikó t. A há rom kismalac nagy vígan dalolva ú tnak indult. Egyszer csak
talá lkoztak egy emberrel, aki zsú pszalmá t cipelt. Az első kismalac megszó lította:
– Szalmá s bá csi, add nekem a szalmá dat, hadd építsek belő le há zikó t!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsú pszalmá t, de még segített is fö lépíteni a
há zikó t. Annak a há zikó nak elő l is volt ajtaja, meg há tul is. Most má r csak két kismalac
ballagott tová bb. Egyszer csak talá lkoztak egy emberrel, aki deszká t cipelt. A má sodik
kismalac megszó lította:
– Deszká s bá csi, add nekem a deszká dat, hadd építsek belő le há zikó t!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszká t, még segített is fö lépíteni a
há zikó t. Annak a há zikó nak elő l is volt ajtaja, meg há tul is. Most má r csak a harmadik
kismalac ballagott tová bb. Hamarosan talá lkozott egy emberrel, az meg téglá t cipelt.
– Téglá s bá csi, add nekem a téglá dat, hadd építsek belő le há zikó t!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglá t, még segített is neki fö lépíteni a
há zikó t.
A há rom kismalac boldogan élt a há rom há zikó ban. De egyszer csak arra tévedt a lompos
farkas. Egyenest a szalmahá zikó elé á llt, és csú nyá n kiabá lt:
– Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jö ssz ki, szétverem a há zikó dat!
Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiá ltotta a farkasnak:
– Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a há zikó t,
de mire szétszedte, a kismalac a há tsó ajtó n á t elmenekü lt a deszkahá zikó ban lakó
testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkahá zikó elé ért.
– Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jö ssz ki, szétverem a há zikó dat!
– Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! – kiabá lt hetykén a má sodik kismalac,
és a testvérével együ tt elmenekü lt a há tsó ajtó n a téglahá zikó ba.
A farkas hamarosan odaért, és csú nyá n kiabá lt:
– Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jö ssz ki, szétverem a há zikó dat!
– Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! – kiá ltotta hetykén a harmadik
kismalac, és nyugodtan leü lt a testvérei mellé.
A farkas fö lmá szott a há zikó tetejére, s a kéményen á t beugrott a szobá ba. Csakhogy a
tű zhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéménybő l
egyenest a forró vizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedő t
tettek a fazékra, aztá n egymá sba kapaszkodva tá ncoltak és énekeltek:
– Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!
A há rom kismalac azó ta is boldogan él, vasá rnaponként meglá togatjá k egymá st, és
olyankor jó kat nevetnek a pó rul já rt farkason.

A FAVÁGÓ KÍVÁNSÁGA
(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Egy favá gó télen á t kinn dolgozott az erdő n. Egyszer, amikor má r ugyancsak elfá radt a
nehéz munká tó l, ú gy beleszorult a fejszéje egy fatö rzsbe, hogy meg se bírta mozdítani.
Hú zta jobbra, vonta balra, feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdü hö dö tt a favá gó ,
s ú gy ordított, hogy hangos lett tő le az erdő . Amint éppen így zú goló dott, egyszer csak
elő lépett egy vén fa mö gü l egy tö pö rö dö tt, rá ncos képű anyó ka, s így szó lt:
– Miért szidod a fá kat meg a fejszédet, amikor belő lü k élsz? Talá n bizony azt kívá nná d, hogy
munka nélkü l legyen meg a kenyered?
Rá vá gta erre a favá gó :
– Igenis, hogy éppen azt kívá nom magamnak! Azt, hogy ami fá hoz csak hozzá érek, az
tü stént darabokra essen szét!
Az anyó ka megcsó vá lta a fejét, de aztá n rá bó lintott:
– Jó l van, legyen ú gy, ahogy kívá nod! É n a manó k ö reganyja vagyok, és teljesítem a
kívá nsá godat. Hanem te lá sd majd, hogy mennyi ö rö mö d lesz benne!
Azzal visszalépett a vén fa mö gé, s eltű nt. A favá gó pedig odament ahhoz a fatö rzshö z,
amelyikbe a fejszéje szorult, s pró baképpen ó vatosan megérintette a kérgét. Há t, uramfia,
abban a pillanatban négyfelé esett a vastag tö rzs, a fejsze is kifordult belő le! Nagyot
kacagott a favá gó , belerú gott a fejszébe, s vidá man indult hazafelé. Ú tkö zben mindjá rt el is
tervezte, hogy vesz magá nak egy csilingelő szá nt, egy pá r jó lovat, s ezutá n minden nap
kiszá nká zik az erdő be, megérinti a fá kat, s má r rakja is a szá nra, és viszi a vá rosba eladni.
Hanem ahogy belépett a há zá ba, s fá radtan lezö ttyent egy székre – a szék reccsent egyet, s
ö sszecsuklott alatta.
Amikor meg fel akarta hú zni az otthoni facipő jét – há t a cipő kettéhasadt a kezében.
Amikor meg benyú lt a szekrénybe tiszta harisnyá ért – recsegve-ropogva ö sszedő lt a
szekrény, csupa gyú jtó s lett belő le.
Megszeppent erre egy kicsit a favá gó , no de sebaj – gondolta, s kihú zta az asztalfió kot, hogy
elő vegye a kenyeret. Akkor meg az asztal esett le nyekkenve a négy lá bá ró l.
Ekkor má r csak egy vá gya volt: lefekü dni, kipihenni ezt a kü lö nö s napot – de az á gy deszká i
is szétestek alatta, ő meg nekigurult a gerendá bó l meg deszká bó l á csolt falnak, s ú gy rá dő lt
az egész há z, hogy alig bírt aló la kikecmeregni.
Ilyenformá n há za se volt má r. Kiment az erdő be, hogy ott há ljon, de á lmá ban nekidő lt egy
hatalmas bü kkfá nak, s az is olyan iszonyú ropogá ssal zuhant a fö ldre, hogy a favá gó
halá losan megrémü lve ordított fel:
– De hiszen ne is tudjak én tö bbé má sképp fá t vá gni, mint a fényes fejszémmel meg a két
karom erejével!
A tö pö rö dö tt, rá ncos anyó ka alighanem megszá nhatta, mert az erdő kerü lő má snap lá tta a
favá gó t, amint kinn dolgozott az irtá sban, dö ntö tte a fá kat, vidá man forgatta a fejszéjét, és
fü työ részve rakta ö lbe a széthasogatott tuskó kat.
A HATTYÚFELESÉG
(Spanyol népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Magas, sö tét sziklá kon épü lt vá rban lakott egy ifjú lovag az édesanyjá val. A lovag egy
tavaszi estén elment vadá szni, és ú tkö zben tiszta vizű tó hoz ért. Egyszer csak
szá rnysuhogá st hallott, s lá tta á m, hogy há rom hó fehér hattyú szá llt a tiszta vizű tó
partjá ra. A lovag egy fa mö gé hú zó dott, onnan figyelte a hattyú kat. Azok ledobtá k fehér
tollruhá jukat, gyö nyö rű lá nnyá vá ltoztak mind a há rman, belegá zoltak a tiszta vizű tó ba, ott
fü rö dtek, lubickoltak. Aztá n kiú sztak a partra, ismét felö ltö tték tollruhá jukat, és elszá lltak.
Gyö nyö rű volt mind a há rom hattyú lá ny, leggyö nyö rű bb mégis a legfiatalabb. A lovagnak
nem volt tö bbé sem éjszaká ja, sem nappala, mindig a szépséges lá nyra gondolt. Elmondta
az édesanyjá nak, hogy mit lá tott a tiszta vizű tó partjá n, s megmondta azt is, hogy nem lesz
ő boldog addig, míg azt a szépséges hattyú lá nyt haza nem viheti, feleségü l nem veheti.
Elszomorodott a lovag édesanyja, sírva kérte a fiá t, felejtse el a hattyú lá nyt, tü ndér az, és
ú gysem marad meg fö ldi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az édesanyjá t, de
még jobban szerette a gyö nyö rű hattyú lá nyt, nem hallgatott há t az édesanyja szavá ra. A
tiszta vizű tó partjá n ü lt éjjel is, nappal is, leste, vá rta a hattyú lá nyok visszatértét.
Egy este ismét szá rnysuhogá st hallott. A tó partra rö pü lt a há rom hattyú , mind a há rom
ledobta tollruhá já t, s most is há rom szépséges lá ny gá zolt a vízbe. Amíg ott lubickoltak, a
lovag fö lkapta a legfiatalabb hattyú lá ny tollruhá já t, s futott vele, ahogy csak bírta a lá ba. A
há rom szépséges lá ny a partra ú szott, a két idő sebbik magá ra kapta tollruhá já t, s hangos
szá rnysuhogá ssal messzire szá llt. A legkisebbik meg addig szaladt a lovag utá n, amíg utol
nem érte, akkor térdre hullott elő tte, ú gy kérte, adja vissza tollruhá já t, hadd szá lljon a
nő vérei utá n. A lovag azonban nem hallgatott a kö nyö rgő szó ra, kö pö nyegébe takarta a
szépséges lá nyt, hazavitte a vá rá ba, és feleségü l vette. A hattyú lá ny elfelejtette nő véreit,
elfelejtette a tiszta vizű tavat, a tollruhá já val együ tt elvesztette emlékeit is.
Hat tavasz mú lt el így. A hetedik tavaszon a hattyú lá ny megkérdezte az urá t, hogyan is
kerü lt ő a sö tét sziklá k tetején magasodó lovagvá rba. A lovag elmesélte a feleségének azt a
régi-régi tavaszi estét, elő vette a hét lakat alatt ő rzö tt hattyú bő rt is, vajon emlékszik-e erre
a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó hattyú toll ruhá t, a vá llá ra borította, azon
nyomban ismét hattyú vá vá ltozott, és huss! – elszá llt a nyitott ablakon á t.
A lovag ezentú l minden tavasszal elment a tiszta vizű tó partjá ra, ott ü lt éjjel is, ott ü lt
nappal is, de hiá ba leste, vá rta a hattyú kat, soha tö bbé nem lá tott kö zü lü k egyet sem, de
még a szá rnyuk suhogá sá t sem hallotta.

AZ OSTOBA ÉS A FURFANGOS
(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
É lt egyszer két testvér: Dankuró és Takuró . Dankuró , az idő sebbik, gazdag volt, de ostoba;
Takuró , a fiatalabbik, szegény volt, de furfangos.
Takuró egyszer a tű zö n felejtette a teá sfazekat, ú gyhogy a víz a kelleténél hevesebben forrt,
fogta há t az edényt, letette a padló ra, hogy a forrá s csillapodjék egy kicsit. Ebben a
pillanatban lépett be Dankuró , aki lá togató ba jö tt, és elhű lve nézett a fazék vízre, amely
szemmel lá tható lag tű z nélkü l forrt.
– Ú gy lá tszik, te egy csodaü st boldog tulajdonosa vagy – mondta Dankuró –, amely tű z
nélkü l is fő z és forral!
– Ó , igen – felelte Takuró –, éppen most kaptam. Ehhez nem kell tű z. Rendkívü l drá ga és
csodá latos szerszá m!
– Nem adná d el? – kérdezte mohó n Dankuró . – Tíz aranyat adok érte!
Takuró azonnal rá á llt a vá sá rra, és Dankuró hazavitte a fazekat. Otthon megtisztogatta,
megtö ltö tte vízzel, és letette a padló ra. De csak nem akart benne melegedni a víz.
Dü hö sen ment el ú jra Dankuró az ö ccséhez, és a szemére há nyta, hogy nem á tallotta ő t
becsapni. Takuró azonban nyugodtan vá laszolta:
– Mondd csak, bá tyá m, nem tisztogattad te meg ezt az ü stö t?
– Dehogynem! Persze hogy megtisztogattam!
– No, akkor vége a csodaü stnek! Ha csak egyszer is megtisztogatjá k, elveszti csodá latos
tulajdonsá gá t. Ha nem tisztogattad volna meg, gyö nyö rű en forrja benne a víz. Lá tod, milyen
ostobasá got cselekedtél!
Má s alkalommal Takuró nagy ravaszan két aranyrö gö t dobott az istá lló ba. Jö tt Dankuró ,
meglá tta az aranyat az istá lló ban, és megkérdezte:
– Olyan lovad van talá n, melynek arany a trá gyá ja?
– Igen. Nagyon értékes á llat. Naponta van alatta néhá ny aranyrö g.
– Nem adná d el? Ö tven aranyért megveszem! – mondta mohó n Dankuró .
Létrejö tt a vá sá r, Dankuró fizetett, és vitte a lovat. Otthon aztá n szép ú j istá lló t épített az
értékes á llatnak, még a padló t is szépen fényezett fá bó l csiná ltatta. Aztá n bekö tö tte a lovat,
és vá rta, vá rta az aranyakat. De hiá ba!
Ismét nagy dü hö sen á llított be az ö ccséhez, és a szemére há nyta á lnoksá gá t. Takuró
azonban nyugodt hangon kérdezte meg tő le:
– Ú j istá lló t építettél a ló nak ugye, a padló t pedig szépen fényezett deszká bó l csiná ltattad?
Pedig ennek a csodá latos á llatnak nem szabad padló n á llnia, csak a puszta fö ldö n. Ha csak
egyszer is deszkapadló ra á ll, vége a vará zserejének! Most má r tehá t elvesztette csodá latos
tulajdonsá gá t, olyan lett, mint aká rmelyik kö zö nséges ló . Lá tod, milyen ostobasá got
cselekedtél?!
MESE AZ ICIKE-PICIKE ASSZONYRÓL MEG A LEGYECSKÉRŐL ÉS A RENDŐRRŐL
(Olasz népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy icike-picike asszonyka, és ennek az icike-picike asszonyká nak volt egy
icike-picike tyú kocská ja. Egyszer az icike-picike asszonyka egy á lló ó rá n á t azon
gondolkozott, ugyan mit fő zzö n magá nak ebédre. Addig-addig gondolkozott, míg egyszer
csak eszébe jutott:
– Ejnye! Sü tö k magamnak egy icike-picike rá ntottá t
Szaladt is az icike-picike tyú k ketrecéhez, a ketrecben talá lt egy icike-picike tojá st, s abbó l
sü tö tt magá nak egy icike-picike rá ntottá t. Mikor elkészü lt vele, az icike-picike asszony
fogta, és tá lastul kitette icike-picike há zá nak az ablaká ba, hogy kihű ljö n az icike-picike
rá ntotta.
Arra rö pü lt egy legyecske, s hamm! – bekapta az icike-picike rá ntottá t.
Hej, de megharagudott az icike-picike asszony! Haragjá ban elszaladt a rendő rhö z,
elpanaszolta neki, milyen galá dsá got mű velt a legyecske, s kérte a rendő rt, fogja el és zá rja
bö rtö nbe a tolvajt.
– É n bizony nem fogom el, én bizony nem zá rom bö rtö nbe a legyecskét – mondta a rendő r.
Bü ntesd meg te magad! Tessék, neked adom ezt a botot, ü sd vele fejbe a tolvajt, ha
meglá tod.
É ppen ebben a pillanatban legyecske szá llt a rendő r orrá ra. Az icike-picike asszony meg
fö lemelte a nagy-nagy botot, és fejbe kó lintotta vele a legyecskét.
– Most megkaptad a magadét te gonosz! – pö rö lt az icike-picike asszony. – Te sem lopod el
tö bbé az én icike-picike rá ntottá mat!
Ezt mondta az icike-picike asszony, és faképnél hagyta a rendő rt.
A rendő r nem mondott semmit, má s dolga volt annak: vizes borogatá st rakott az orrá ra,
ami kékre-zö ldre dagadt, akkorá t hú zott rá a nagy-nagy bottal az icike-picike asszony.

A MOLNÁR, A FIA MEG A SZAMÁR

(Német tanító mese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer egy ö reg molná r, s annak egy kamasz fia.
Volt egy szamaruk; ú gy gondoltá k, eladjá k a vá sá ron, és jó pénz kapnak érte. Attó l féltek
azonban, hogy mire a vá sá rba érnek vele, a csacsi elfá rad, esetleg a lá ba is feltö rik az ú ton, s
akkor nem kel el olyan jó á ron.
Ezért há t ö sszekö tö tték a szamá r lá bá t, rudat dugtak a lá bai kö zé, vá llukra vették, s ú gy, a
rú don vitték a vá sá rba…
Ahogy mennek, szembe talá lkoznak az ú ton egy emberrel.
Az meglá tja a csacsit a rú don himbá ló dzva, s elkezd hahotá zni.
– No, az egyszer szent igaz, hogy a há rom kö zt nem a csacsi a legnagyobb szamá r! Ő k viszik
a szamarat, ahelyett, hogy a szamá r vinné ő ket!
Halja ezt a molná r, gondolja van benne valami igazsá g. Leteszik a szamarat a fö ldre,
kioldjá k a lá bá t, nó gatva talpra á llítjá k, az ö reg fö lü lteti rá a fiá t, s ú gy mennek tová bb, elő l a
fiú a szamá ron, nyomá ban gyalog a molná r.
Megint talá lkoznak egy emberrel.
– Há t ez meg miféle mamlasz? – mondja az ember. – Pö ffeszkedik a szamá ron, s hagyja az
ö reget kutyagolni! Szá llj le ö csém, engedd szépen apá dat a nyeregbe!
Gondoltá k, ennek is igaza van; helyet cseréltek, s ú gy mentek tová bb, elö l az ö reg a
szamá ron, mö gö tte gyalog a fiú .
Ismét talá lkoznak egy emberrel.
– Ó mi szívtelen vénség! – mondja az ember. – Pö ffeszkedik a szamá ron, s kö zben ez a
szegény gyerek má r alig vonszolja magá t!
– Ennek is igaza van – vakarta meg a fejét az ö reg; intett a fiá nak, hogy ü ljö n fel ő is, és most
má r így vonultak tová bb, szamá r há ton mind a ketten, míg csak nem talá lkoztak valakivel.
– Micsoda bolond népség! – mondta az ember. – Ketten ü lnek egy ilyen já mbor kis jó szá gon,
jó , hogy még egy há zat is nem rakna rá , tornyostul!
Elszégyellték magukat erre, a molná r is, a fia is; leszá lltak, s most elő l a csacsi ment,
terhétő l szabadulva nagy vidá msá ggal, ide-oda illegetve magá t, s mö gö tte kullogott a
molná r meg a fia.
Jö n ekkor szemkö zt egy ember. Azt mondja:
– Má r csak bolond vilá got élü nk! Elő l tá ncol a szamá r, utá na liheg fiastul a molná r! Ú gy
lá tszik elérkezett a szamarak vilá ga!
Hanem erre má r méregbe jö tt a molná r.
– Ú gy bizony – mondta, eddig szamarak vilá ga volt, mert hol erre hallgattam, hol arra, s
minden szíre-szó ra adtam, kivéve a magam jó zan eszére! No de má tó l vége; má tó l fogva
beszéljetek, amit akartok, én azt teszem, amit jó nak lá tok!

AZ ÉGIG ÉRŐ BORSÓFA MEG A TÚRÓHÁZIKÓ

(Belorusz mese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egyszer, réges-régen, messze vidéken, egy ö regapó meg egy ö reganyó . Egyszer borsó t
ebédeltek, és egy borsó szem legurult az asztalukró l. Alighogy leesett, kicsírá zott. Alighogy
kicsírá zott, nő ni kezdett. Alighogy nő ni kezdett, akkorá ra nő tt, hogy á tfú rta a há ztető t. Nő tt,
nő tt, míg csak az égig nem ért.
Elá mult a két ö reg. Azt mondta az ö reganyó :
– Má ssz fö l, apó ka, a borsó fá ra! Nézd meg, mi ú jsá g a tetején.
Fö lkapaszkodott rá az ö regapó , má szott, má szott, igen soká ig má szott, végre fö lért a
borsó fa tetejére. Nézi: há t egy há zikó fehérlik a fá n, a zö ld levelek kö zö tt.
Kö zelebb lép, lá tja: tú ró bó l vannak a há zikó falai, vajbó l a teteje. Benyit a há zba, odabenn is
fehér minden: a kemence, az asztal, a padka – tú ró bó l azok is. Nem kérette magá t az
ö regapó , nekilá tott, megette a fél kemencét meg az asztal sarká t, meg a ló ca egyik lá bá t.
Jó llakott, aztá n bebú jt a sutba, elaludt.
Hazatértek a tú ró há zikó gazdá i: az egyszemű , a kétszemű meg a há romszemű kecske.
Meglá ttá k a ká rt, sirá nkoztak:
– Ki falta fel a tú ró kemencénket? Ki rá gta le a tú ró asztal sarká t? Ki ette meg a tú ró ló cá nk
lá bá t?
Az ö regapó t nem lá ttá k meg a sutban.Ö sszetanakodtak
– Holnap itthon marad egyikü nk. Maradj te, egyszemű . Nyisd ki jó l a szemedet, lesd meg a
ká rtevő t!
Elment má snap a kétszemű meg a há romszemű kecske legelni. Az egyszemű otthon maradt
ő rnek. Hanem az ö regapó énekelni kezdett:
– Csukó dj be, szemecske! Csukó dj be, szemecske!
Addig-addig énekelte, míg az egyszemű kecske elaludt, az ö regapó meg jó t lakmá rozott
megint a tú ró bó l.
Má snap a kétszemű kecske maradt otthon. Azt is elaltatta az ö regapó . Hanem a harmadik
napon a há romszemű t má r nem tudta elaltatni. Két szeme becsukó dott, de a harmadik
nyitva maradt. Meglá tta a pá kosztos ö regapó t, odacső dítette a testvéreit.
Haragudtak a kecskék, el akartá k ná spá ngolni az ö regapó t. Aztá n má st gondoltak.
– Á llj be hozzá nk pá sztornak, apó ka! – mondtá k neki. – Majd legeltetsz, fejsz bennü nket, jó l
megleszel ná lunk.
Rá á llt az apó ka, beszegő dö tt hozzá juk. Az egyszemű kecske meg leereszkedett a borsó fá n,
há tá ra kapta az ö reganyó t, fö lvitte azt is a borsó fa tetejére, hadd legyenek együ tt
mindnyá jan. Ott éltek halá lig békében, jó egyetértésben.
A TULIPÁNNÁ VÁLTOZOTT KIRÁLYFI
(Magyar népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy kirá ly, annak volt egy fia. Azt mondta egyszer a fiú az apjá nak: –
É desapá m, én most elmegyek, és addig vissza sem jö vö k, míg meg nem talá lom a legszebb
lá nyt a vilá gon.
– Menj, édes fiam – mondta az apja –, és já rj szerencsével.
Ment a kirá lyfi, ment, mendegélt, ú tjá ban sű rű erdő be tévedt. Egy tü skebokorban varjú
ká rogott kétségbeesetten, sehogy sem szabadulhatott a sű rű , tü skés á gak kö zü l. Jó szívű volt
a kirá lyfi, kiszabadította a varjú t, s az meg így szó lt hozzá :
Hú zz ki egy tollat a szá rnyambó l, s ha valaha bajba kerü lsz, rö pítsd a levegő be a tollat,
nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
A kirá lyfi eltette a varjú tollat, s ment tová bb.
Most orszá gú tra ért, s egyszer csak lá tja á m, hogy halacska vergő dik az egyik kiszá radt
keréknyomban. A kirá lyfi megszá nta a halacská t, elvitte a tó hoz, beledobta. Az meg így szó lt
hozzá :
– Vegyél le a há tamró l egy pikkelyt, s ha valaha bajba kerü lsz, dobd vízbe a pikkelyt,
nyomban ott leszek, és segítek rajtad.
Ezutá n meg egy ö regembert lá tott meg a kirá lyfi, szomjas volt az ö reg, meg éhes is; a
kirá lyfi jó szívvel megitatta, megetette, az pedig így szó lt hozzá :
– Tépd ki két hajszá lamat, s ha valaha bajba kerü lsz, ereszd szélnek, nyomban ott leszek, és
segítek rajtad.
Ment tová bb a kirá lyfi; harmadnapra egy falu hatá rá ba ért. A falusiaktó l meghallotta, hogy
lakik itt egy ö reg kirá ly, van annak egy vilá gszép lá nya, de ha azt valaki feleségü l akarja
venni, a kérő nek há romszor ú gy el kell bú jnia, hogy a kirá lylá ny ne talá lja meg.
– No, ezt én megpró bá lom – gondolta a kirá lyfi. El is ment a kirá lykisasszonyhoz, feleségü l
is kérte, az pedig megmondta neki, hogy bú jjon el há romszor; ha egyszer is el tud bú jni ú gy,
hogy ő nem talá lja meg, há t a felesége lesz.
No, a kirá lyfi levegő be dobta a varjú tollat. Jö ttek a varjak seregestü l, fö lvitték egy magas
hegy tetejére, De a kirá lylá ny egyenesen oda ment, meg is talá lta, ki is nevette a kirá lyfit.
Má snap tó ba dobta a pikkelyt. A partra ú szott egy hatalmas ha, annak a hasá ban bú jt a
kirá lyfi. De jö tt á m a kirá lylá ny, merítő há ló val kifogta a halat meg a kirá lyfit, és még ki is
nevette.
Harmadnap szélnek eresztette a két hajszá lat. Jö tt az ö regember, megciró gatta a kirá lyfit,
az nyomban tulipá nná vá ltozott, és az ö regember a kalapja mellé tű zte.
Kereste a kirá lylá ny a kérő jét, de hiá ba kereste. Estére ki is hirdette, hogy ő bizony nem
talá lja. Akkor a szépséges lá ny elé á llt az ö regember, a kezébe adta a piros tulipá nt. A szép
lá ny meg is csó kolta a virá got, s nyomban ú jra kirá lyfi lett.
– Te az enyém, én a tied – mondta a kirá lylá ny, s mindjá rt meg is tartottá k a lakodalmat. A
kirá lyfi így há t megtalá lta, haza is vitte a falujá ba a vilá g legszebb lá nyá t.

A KÉK SAKÁL
(Indiai mese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt egyszer valahol tá vol Indiá ban, fent a legmagasabb hegyek egyikén, a sű rű erdő
kö zepében egy saká l. Egy reggel az éhség annyira csikarta a hasá t, olyan hangosan, hogy
má r nem bírta hallgatni. Elhatá rozta, hogy leszalad a legkö zelebbi vá rosba, szerencsét
pró bá lni.
A vá ros kapujá ban négy kutya tá madta meg. Hanem a mi saká l komá nk se volt á m rest:
nyaka kö zé szedte a lá bá t, és ú gy elinalt, hogy a négy kutya kö zü l egyik sem tudta utolérni.
Menekü lés kö zben á tloholt egy festő udvará n, és beleesett egy festékesvö dö rbe. Ebben a
vö dö rben tartotta a festő az indigó kék színt, amivel az eget szokta festeni, merthogy fő leg
égboltot festett bá rá nyfelhő kkel, ezt kívá ntá k tő le a vevő i.
Amikor a saká l nagy nehezen kikecmergett a festő kertjébő l, megint csak ö sszetalá lkozott a
négy kutyá val, akik ezú ttal rémü letteljes tisztelettel tértek ki ú tjá bó l, fö ldig hajolva, mert
azt hitték, hogy a Himalá ja csú csá ró l szá llott alá a minden kutyá k ő se, a Kék Kutya.
Ezen a vá ratlan fordulaton ú gy felbuzdult a saká l, hogy elhatá rozta, uralma alá fogja hajtani
az erdő ben élő á llatokat.
Az erdő szélén éppen taná cskozá sra gyű ltek ö ssze az á llatok, volt mirő l vitatkozniuk éppen
elég. A saká l azonban így szó lt hozzá juk:
– A Himalá ja csú csá ró l szá lltam alá , hogy a kirá lyotok legyek. Mindannyian hó doljatok
nekem. Mert tudjá tok meg: én vagyok a vilá g á llatainak uralkodó ja.
Az oroszlá n, a tigris, a pá rduc és a farkas alá zatosan odakú sztak hozzá ja, s a saká l az
oroszlá nt rö gtö n kinevezte miniszterévé, a tigris lett az ajtó ná lló , a pá rduc pedig ő rizte az
elemó zsiá t, a farkas pedig a kü ldö nci tisztet tö ltö tte be. Saká ltestvéreit pedig mindig tá vol
tartotta magá tó l, a színe elé egyet sem engedett.
Ezutá n a nagy semmittevésnek szentelte tová bbi életét, mert ha az oroszlá n ejtette el a
vadat, ő csak elosztotta a tö bbi á llat kö zö tt: a legjobb részeket természetesen magá nak
tartotta meg. Hosszú hó napok mú ltak el így, s tulajdonképpen sohasem derü lt volna ki a
turpissá ga – talá n még ma is a vilá g á llatainak uralkodó ja volna –, ha egy éjjel nem arra
ébred, hogy a messzeségben valahol egy saká l ü vö ltö zik. Félá lomban, nem is tudva
pontosan, hogy mit cselekszik, ő is ü vö ltéssel felelt a messzi szó ra.
Igen á m, csakhogy az oroszlá n, a tigris, a pá rduc és a farkas ebbő l az ü vö ltésbő l abban a
percben tudta má r, hogy a furcsa kék sző r csupá n egy saká lt takar. Ű ző be vették há t ezt a
kék saká lt, és ahogy lélekszakadva futott, hegyrő l le, dombra fel, menekü lése kö zben
belepottyant egy tó ba. S ha má r belepottyant, bizony a kék festék is egykettő re leá zott ró la.
Szerencséjére még el tudott menekü lni az erdő bő l, s azó ta is bá natosan emlékszik vissza
pü nkö sdi kirá lysá gá ra, amikor érdemtelenü l bá r, de egy darabig az erdő k kirá lya volt, a
vilá g á llatainak uralkodó ja.

HAPCIMANÓ
(Német mese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Hogy ki a Hapcimanó ?
Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó , kajla lá bú , rá ncos képű , vö rö s orrú . Fekete
malaclopó ban já r, a fekete malaclopó n van egy nagy, lö työ gő s csuklya, az a nagy, lö työ gő s
csuklyá t legtö bbszö r annyira a fejére hú zza a Hapcimanó , hogy az arcá bó l csak a nagy vö rö s
orra kukucská l ki, hanem aztá n messzire fénylik, aká r az érett paprika.
Hogy hol van Hapcimanó ?
A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatorná kban kuporog, fö nt a há zak legtetején.
Onnan kukucská l le az utcá ra. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó ,
hogy a sasé se jobb anná l.
Amikor azutá n esik az eső , s az utca csupa pocsolya, a rakoncá tlan lurkó k meg addig
tapicská lnak a pocsolyá kban, amíg meg nem vizesedik a lá buk, akkor Hapcimanó lemá szik
a csatorná n, villá mgyorsan és alig-alig észrevehető en belecsíp az orrukba, aztá n má snap
valamennyi lurkó ná thá s.
– Hapci! – tü sszent akkor a sok haszontalan. Vagy:
– Pciha!
Némelyik meg ú gy, hogy:
– Há -á csi!
Vagy éppen:
– Há -á pp-csihi!
Hanem az bizony nem nevetni való , mert ilyenkor folyton-folyvá st orrot kell fú jni, és a
tö bbi gyerekkel já tszani meg éppenséggel tilos. Néha még egész nap az á gyban is kell
maradni annak, aki ná thá s, ez pedig igen-igen keserves dolog.
A Hapcimanó kü lö nben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaró znak-e szépen a gyerekek este
az á gyacská jukban, fő leg télen. Ő rizkedjetek há t nagyon a manó tó l, s ha valaha az utcá n
já tszotok, és kezdtek fá zni, mert elhű l a lá batok, akkor gyorsan-gyorsan futká rozzatok
egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lá ba, az olyan kurta, és olyan kajla, hogy
azt a gyereket, aki gyorsan elszalad elő le, sohanapjá n se éri utol.

HOLDTÜNDÉR
(Kínai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
É lt Japá nban, Jau csá szá r idejében egy Hu-I nevű herceg, bá tor hő s és kitű nő íjá sz. Ekkor
tö rtént, hogy tíz nap jelent meg az égen, és mind a tíz olyan erő vel, olyan hévvel sü tö tt,
hogy az emberek el nem viselhették. Megparancsolta a csá szá r Hu-I-nak, hogy nyilazza le a
napokat. A herceg le is lő tt kilencet.
Volt azonban a hercegnek egy paripá ja is, olyan gyorsan szá guldott, mint a szél, vagy még
anná l is gyorsabban. Felü lt rá Hu-I, hogy vadá szni menjen. Vá gtatni kezdett vele a ló , és
nem lehetett tö bbé megá llítani. Így ért el, ló és lovasa, a Kunlun hegyére. Ott a já spistó
mellett megszerezték a halhatatlansá g fü vét. A herceg hazavitte a csodafü vet, elrejtette a
szobá já ban. De Csung-O, a felesége, mikor egy ízben a herceg nem volt otthon,
megdézsmá lta a fü vet, teá t fő zö tt belő le, s amint az első kortyot lenyelte, emelkedni, szá llni,
repü lni kezdett fö lfelé, meg sem á llt egészen a holdig. Ott belekö ltö zö tt a holdpalotá ba. Ma
is ott él, ő a holdtü ndér.
Az egyik Tang-há zbeli csá szá r egy szép kora ő szi estén két vará zsló val ü ldö gélt, együ tt. Bort
iszogattak. Az egyik vará zsló fogott egy bambuszrudat, és a magasba, hajította. A
bambuszrú d mennybéli híddá vá ltozott, s így a há rom borozgató a hídon á t felsétá lhatott a
holdba. Megpillantottá k a gyö nyö rű palotá t és rajta feliratot:
A TISZTA HŰ VÖ SSÉ G SZÉ LES CSARNOKAI
Egy kassziafa á llott ott, virá gzott és illatozott, mindent megtö ltö tt erő s illatá val. A fá n egy
ember ü lt, baltá já val vagdosta az á gakat.
– Ez a holdbéli ember – mondta az egyik vará zsló . – A kassziafa olyan dú san és gyorsan nő ,
hogy idő mú ltá val az egész holdat beá rnyékolná , ezért minden ezer évben egyszer ki kell
vá gni.
Ezutá n beléptek a széles csarnokokba. Az egymá s fö lé épü lt emeletek ezü stje szikrá zott; az
oszlopokat és falakat kristá lybó l emelték, tavak vize csillogott, szö kő kutak permeteztek,
halak fická ndoztak a medencékben, tarka madá rká k rö pdö stek és énekeltek. Minden
fénylett, mintha ü vegbő l lett volna: Mikö zben á mulva nézelő dtek, odalépett hozzá juk a
holdtü ndér, szivá rvá nyszínű ruhá ban, fehér kö penyben.
– Te a fö ld porá nak egyik hercege vagy – szó lt nevetve a csá szá rhoz. – Nagyon szerencsés
lehetsz, ha ide eljutottá l.
Hívta a szolgá ló it, jö ttek is azok fehér madarakon repü lve. Gyö nyö rű , karcsú nö vésű , sudá r
lá nyká k. Tá ncolni kezdtek a kassziafa alatt. Tiszta hangjuk aranyként csengett.
A fa mellett egy fehér má rvá nymozsá r á llott. Egy já spisnyú l fü veket ő rö lt benne az volt a
hold sö tét oldala.
Amikor a tá nc véget ért, a csá szá r és a két vará zsló visszatért a fö ldre. A csá szá r parancsot
adott, hogy a holdban hallott dalokat jegyezzék fel, és ezentú l a kö rtefá k kertjében
já spisfuvola-kísérettel énekeljék.

MIKOR ÉN KISFIÚ VOLTAM

(Magyar népmese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Mikor én még kicsi fiú voltam, nagyon szerettem madará szni. Egyszer kimentem a kertbe, s
lá ttam, hogy az egyik fá n ott pityeg egy kis madá r. Gondoltam, megnézem, nincs-e fió ká ja.
De bizony fészket nem talá ltam, csak egy nagy lyukat a fa tö rzsén. Pró bá ltam beledugni a
kezemet, de nem sikerü lt sehogy. Beszaladtam a há zba. Volt az édesapá mnak egy szép
fehérvá ri bicská ja. Hamar a kezembe kaptam, hogy ne lá ssa meg senki, aztá n
visszaszaladtam a kertbe. Kívá ncsi voltam szö rnyen, hogy mi lehet abban a lyukban. Tojá s?
Vagy fió ka? Elkezdtem há t farigcsá lni, hogy nagyobb legyen, s a kezem beférjen. De ahogy
farigcsá ltam, egyszer csak beleejtettem a lyukba a bicská t! Nagyon megijedtem, nem
mertem visszamenni a há zba. Gondoltam, elmegyek vilá ggá . S el is indultam menten.
Mentem, vá ndoroltam – s mire elfá radtam, éppen esteledni kezdett. Most aztá n hova
legyek? Gondoltam, felmegyek egy fá ra, és ott alszom. De alig ú gy tíz ó ra felé hallok á m
valami zajt! S uram teremtő m – ki má s jö tt oda a fa alá , mint tizenkét zsivá ny! Hajtottak egy
ö krö t, s hoztak egy hordó bort is. Az ö krö t egykettő re levá gtá k, nagy tü zet raktak, csapra
ü tö tték a hordó t, s ittá k a bort. É n meg csak hallgattam fö nt, s tettem magam, hogy alszom.
Még pisszenni sem mertem: ú gy féltem, hogy észrevesznek, s ki tudja, mit csiná lnak velem.
Hanem egyszer mégis rá m jö tt a kö hö gés, hiá ba igyekeztem visszafojtani. S akkor rö gtö n
lehurcoltak a fá ró l, odaá llítottak a tű z mellé, ő k meg kö ribém, mint a karika, mind a
tizenketten. Az egyik rö gtö n azt mondta, hogy veszejtsenek el, mert ha nem, biztos
elá rulom ő ket. A legö regebb zsivá ny azonban leintette:
– Gondoltam én anná l sokkal jobbat!
– Ugyan mit gondoltá l? – kérdezték a tö bbiek.
– É n azt gondoltam, hogy vá rjuk meg, amíg kifogy a bor, s akkor fenekeljü k bele a hordó ba.
Hej, most mi lesz velem? – gondoltam. – Jobb lett volna, ha nem megyek a madá rfészek
utá n, s otthon maradok!
S amíg így sírtam-sirá nkoztam, a zsivá nyok csak ettek-ittak. Aztá n mikor kifogyott a bor,
engem ü gyesen beleü ltettek a hordó ba, a fenekét visszaü tö tték a helyére, én meg benne
maradtam. Még kö szö ntek is, amikor magamra hagytak; azt mondtá k: „Jó ccaká t!” Hej, hogy
reszkettem ott a hordó beli sö tétben! Még a hideg verejték is kivert! Csupá ncsak az volt a
szerencsém, hogy arra tévedt egy ró ka. Megérezte a szagot, hogy a zsivá nyok hú st sü tö ttek,
odasomfordá lt a fa alá , és elkezdte porcogatni a csontokat. S ahogy ott térü lt-fordult a
csontok kö rü l, valahogy betévedt a farka a hordó lukjá n. Bezzeg nekem se kellett tö bb!
Megfogtam a farká t, és jó l a kezem kö rü l tekertem. A ró ka meg nem tudta, mi lelte –
ijedtében elkezdett szaladni. S amint rohant á rkon-bokron, beszaladt egyenesen a mi
kertü nkbe, s a hordó t ú gy odaló ditotta a há z oldalá hoz, hogy egybő l szétesett – én meg
éppen a torná cra pottyantam!
Ha a torná cra ki nem pottyantam volna, szegény édesapá m még most is kereshetne.

HAMUJANKÓ ÉS AZ ERDEI MANÓ

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Volt egyszer egy szegény ember és annak há rom fia. Mikor az ember elö regedett, és nem
bírta má r a favá gá st, fiait kü ldte az erdő re. Elmegy a legö regebb fiú , de ahogy belevá gja
fejszéjét a legelső fatö rzsbe, elő ugrik egy erdei manó a sű rű bő l, és rá fö rmed:
– Hogy mered bá ntani az én fenyő fá mat?! Most jaj neked!
Megijedt a legény, otthagy fejszét, tarisznyá t, és szalad, hazá ig meg sem á ll. Az apja szidja: –
Ejnye, azt a gyá va mindenedet, engem pró bá lt volna hazakergetni a csú f manó , amikor a te
korodban voltam! Mért nem mondtad neki, hogy bért fizetek azért az erdő ért?
É ppen ú gy já rt a kö zépső fiú is, mint a bá tyja. Végtére felkerekedett a legkisebb, akit
Hamujankó nak csú foltak, mert naphosszat a kemencepadká n hevert.
– Tarisznyá ljon fel, édesanyá m – azt mondja –, ma én pró bá lok szerencsét.
Az anyja egy friss sajtot tett a tarisznyá ba, meg egy karéj kenyeret, és ú tnak eresztette.
Hamujankó belevá gja fejszéjét a fenyő fa tö rzsébe, elő ugrik az erdei manó , és rá ordít:
– Hogy mered bá ntani az én fenyő fá mat?! Most jaj neked!
Igen á m, de ezú ttal hiá ba ordít, a legény nem ijed meg.
– Apá m ö tven éve fizeti a bért az erdő részért! De megtanítlak én! Ú gy ö sszeprésellek, mint
ezt a kö vet, ni! – Azzal felkapja a sajtot, mintha kő darab volna, jó l megmarkolja, és persze
csurog belő le a savó . A manó meg azt hiszi, kö vet szorongat, és abbó l is vizet tud préselni.
Ezzel a fickó val nem lesz jó ujjat hú zni – gondolja, és ajá nlkozik, hogy segít neki a
favá gá sban, csak kímélje az életét. Vígan dö ntö getik a fá kat, a gyerek ö rü l, hogy nem neki
kell erő lkö dnie, mégis halad a munka. Aztá n, mikor bealkonyodik, a manó meghívja a
há zá ba vacsorá ra. Elég rendes há zban lakik – az udvaron kerekes kú t, minden, ami kell.
– No, bará tom, amíg én megrakom a tü zet, te hozz be két veder vizet!
Hamujankó meglá tja a két ormó tlan nagy vedret a kú t mellett. Bekiá lt a konyhá ba:
– É n bizony nem vesző dö m ezekkel a vedrekkel, inká bb beviszem a kutat!
– Nem, nem – rémü ldö zik a manó –, a kutat ne bá ntsd!
Szalad a kú tra, megtö lti a vedreket, megfő zi a vacsorá t, fel is tá lalja.
Hamujankó megkérdi, nem akar-e versenyt enni vele.
– Miért ne? – mondja a manó nagy ö rö mmel.
Csakhogy Hamujankó felkészü lt a versenyre: ü gyesen a hasá ra kö tö zte a tarisznyá já t a
nadrá gja alatt, és csak annyit eszik, amennyi jó lesik neki, a tö bbit a tarisznyá ba ejti. A
há zigazda egyszer csak nem győ zi tová bb.
– Egy falat sem fér belém – nyö gi fulladozva.
– Ne mondd! Nekem most kezd igazá n megjö nni az étvá gyam. De, ha nincs kedved feladni a
versenyt, vá gj egy kis lyukat a hasadba.
– Jaj, dehogyis! – tiltakozik ijedten a manó . – Olyan bolondot nem teszek! Inká bb vidd az
aranyamat, ezü stö met, nesze, itt a lá da kulcsa! Fá t is vá ghatsz ezentú l, csak engem hagyjá l
békén!
No, Hamujankó ö sszeszedett, amennyi aranyat elbírt, és hazaballagott nagy vígan. De fá t
nem vá gott, inká bb pénzt adott az apjá nak, hogy vegyen, amennyi a há zná l kell. A két bá tyja
meg vilá ggá ment szégyenében.

AZ URASÁG MEG A KOVÁCS

(Orosz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egyszer egy gazdag fö ldesú r megá llt a ková cs mű helye elő tt, elnézte, hogyan dolgozik, és
megirigyelte. Azt mondta neki:
– Ú gy élsz te, mint a kiskirá ly! Csak koppintasz egyet-kettő t, és má r magá tó l gurul a pénz
hozzá d. É n is ková cs leszek! Ú gy is tett, ková csmű helyt nyitott, az inasá t á llította oda tü zet
fú jtatni. Nemsoká ra arra szekerezett egy parasztember, a ková cshoz tartott. Az ú r
megá llította:
– É n is ková cs vagyok. Mi kéne?
– Meg akarom vasaltatni a szekerem négy kerekét.
– No, majd én megvasalom! Aztá n mi lesz a fizetség?
– Há t szá zö tven pénz volna az á ra, de nem bá nom, neked szá zért megcsiná lom! –
ravaszkodott a fö ldesú r. Rá á llott az ember, a fö ldesú r meg tü zet gerjesztett, az inasa
fú jtatta. Fö lvett az urasá g egy darab vasat, elkezdte ü tni-verni, ahogy csak bírta.
Nem ment persze semmire. Azt mondta végü l:
– No, a négy kerekedet aligha tudom megvasalni. Legfö ljebb ha egyet.
– Ú gy is jó lesz, uram. Ü tö tte-verte a vasat az urasá g tová bb, de csak nem boldogult. – Ú gy
nézem, hallod, hogy ebbő l nem kerékvas lesz, hanem ekevas.
– Nem baj, uram, legyen ekevas. Nekiá llt a fö ldesú r megint, jobban fú jt, mint a fú jtató ,
szakadt ró la a víz. Végü l abbahagyta, azt mondta:
– Há t bizony nem lesz ebbő l ekevas se, csak patkó szö g.
– Jó l van, uram, a patkó szö g is elkél – mondta békésen az ember. Nem lett bizony patkó szö g
se. A fö ldesú r nagy mérgében belehajította az izzó vasdarabká t a vizes hordó ba. Sistergett a
tü zes vas. Azt mondta a fö ldesú r: – Há t ebbő l patkó szö g se lett, csak egy sistergés.
– Az se baj, uram. Aztá n mennyi a fizetség?
– Mondtam má r! Sü ket vagy? Szá z.
– Mindjá rt hozom, uram. Most nincs ná lam. Az urasá g kö zben kitanította az inasá t:
– Ha a pénzt szá mlá lja, te csak mondogasd: „Tö bbet! Tö bbet!”
Térü lt-fordult az ember, jó suhogó s korbá ccsal tért vissza. Nekiá llt a fö ldesú rnak, leverte
rajta a szá zat. Az inas meg kiabá lta: – Tö bbet! Tö bbet! – Ahogy az urasá g tanította.
– Nem sajná lom én! – mondta az ember, és megtoldotta a szá zat. A fö ldesú r meg nagy
mérgében ö sszetö rte ková csmű helyét, és attó l fogva nem irigyelte tö bbet a ková csot.

A TEVE MEG AZ EGÉR

(Burjá t-mongol népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer egy agyafú rt kisegér. Mindenkinek tú ljá rt az eszén, a leghatalmasabb,
legerő sebb á llatokén is.
Odaszaladt egyszer a tevéhez, és felkiá ltott neki:
– Aká rmilyen magasan hordod a fejedet, te teve, mégis én lá tom meg elő bb a felkelő nap
fényét.
– Hogyisne! – mérgesedett meg a teve – akkorka vagy, mint egy szá l szempillá m, én meg,
mint egy torony. Hogy lá thatná d meg te elő bb a nap fényét?
– Fogadsz-e velem? – kérdezte a kisegér.
– Fogadok!
Megkö tö tték a fogadá st. A teve egész éjszaka nem hunyta le a szemét, egyre a napfelkeltét
leste-vá rta, nézte a keleti ég aljá t.A kisegér fent ü ldö gélt a teve pú pjá n, ő meg nyugat felé
figyelt. Tudta a ravasz, hogy a kelő nap fénye a nyugati hegyeken verő dik vissza, mielő tt
még felkelne a nap.
Lassan virradni kezdett, felragyogtak a nyugati hegyek, a teve meg csak nézte-leste a keleti
ég aljá t.
A kisegér egyszer csak elkiá ltotta magá t:
– Ott a nap fénye, ni! É n lá ttam meg első nek!
Megfordult a lomha teve, és lá tta: csakugyan ott ragyog a nap a nyugati hegyek ormá n.
Á mult-bá mult: há t eztá n nyugaton kel fel a nap? Jó idő be telt, amíg megértette, hogyan já rt
tú l az eszén a kisegér.
Pironkodott erő sen, el is bujdosott nagy szégyenében a messzi pusztá kra.
Az okos kisegér tiszteletére pedig napkeleten azó ta is Egerek Havá nak nevezik az év első
hó napjá t.

A FARKAS ÉS AZ EMBER
(Német tanító mese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A ró ka egyszer az emberrő l mesélt a farkasnak.
– Olyan iszonyatosan erő s – mondta –, hogy erő sebb minden á llatná l; jó magam is csak
csellel, furfanggal bírom megó vni magamat tő le.
– No, én bizony elbá nnék vele, ha talá lkozná nk! – fogadkozott a farkas.
– Ha csak az kell, hogy talá lkozzatok, mi sem kö nnyebb anná l – mondta a ró ka. – Gyere el
hozzá m holnap reggel, majd a tö bbit elintézem.
A farkas má snap kora reggel beá llított a ró ká hoz, a ró ka meg kivezette arra az ú tra,
amelyiken a vadá sz szokott já rni.
Elő szö r egy kiszolgá lt, ö reg katona tű nt fö l az ú ton.
– Ez az ember? – kérdezte a farkas.
– Nem. Ez csak volt – felelte a ró ka.
Vá rnak tová bb; fö ltű nik egy kisfiú , iskolatá ska a há tá n.
– Ez az ember? – kérdi a farkas.
– Nem. Ez csak lesz – mondja a ró ka.
Vá rnak tová bb; végre fö ltű nik a vadá sz, vá llá n dupla csö vű puska, oldalá n vadá szkés.
– No, de ez má r csak ember? – kérdi a farkas.
– Ez az, mégpedig a javá bó l, ezzel elbá nhatsz – mondja a ró ka. – De megbocsá ss, én
hazasietek, valami dolgom akadt otthon.
Azzal eliszkolt; a farkas meg ki az ú tra, s neki a vadá sznak.
A vadá sz lekapta vá llá ró l a puská t.
„Ká r, hogy csak sö rétre tö ltö ttem, nem golyó ra” – gondolta; megcélozta a farkast, és rá lő tt.
A farkasnak mintha egy marék tü zes kavicsot vá gtak volna a képébe. Há traszö kkent,
prü szkö lt, aztá n ú jra nekitá madt a vadá sznak. A vadá sz meg ú jra célzott, s most a má sik
puskacső bő l csapott a farkas képébe a sö rét.
Azt hitte a koma, hogy villá m vá gott az orrá ba; egy percre a szeme vilá gá t is elvesztette;
hanem ahogy kitisztult elő tte, csak anná l dü hö sebben rontott a vadá szra.
Az sem volt rest, elő rá ntotta tokjá bó l a vadá szkését, és alaposan megszabdalta vele a farkas
irhá já t.
A farkas ordítva menekü lt, meg sem á llt a ró ka tanyá já ig.
– Mi baj, koma? – kérdezte a ró ka, ahogy meglá tta.
– Jaj, bará tom – nyö gö tt a farkas –, sosem hittem volna, hogy ilyen irgalmatlanul erő s jó szá g
az ember! Elébe á lltam, erre lekapott valami botot a vá llá ró l, belefú jt, s egy marék tü zes
kavicsot fú jt belő le a képembe. Akkor nekimentem; erre má sodszor is belefú jt a botjá ba:
sistergő villá m csapott ki belő le. Mikor pedig a lá bá ba akartam harapni, elő vont valami
fényeset az oldalá bó l, és ú gy megszabdalt, hogy kis híjá n ott hagytam a fogamat.
– Így van ez – mondta bö lcsen a ró ka. – Jobb ó vakodni, mint hetvenkedni; mert aki
hetvenkedik, kö nnyen rá fizethet.

A JÁTSZÓTÁRSAK
(Mészö ly Mikló s meséje)
Ismertem egy kisfiú t, a szü lei annyira szegények voltak, hogy semmi já tékot nem tudtak
venni neki.
É s mégis voltak já tékai!
A sajá t szeme, szá ja, fü le és az orra, a haja és a nyaka, a két karja és a két keze, lá ba.
A haja já tszott és tá ncolt a széllel; a fü le tele volt madá rénekkel, patakzú gá ssal; az orra a
virá gok és bogyó k illatá val, a pá rolgó leves szagá val, amit az édesanyja a tá nyérjá ba mert. A
keze soha egy percig nem maradt nyugton, s a két lá ba is egész nap futkosott, ugrá lt a
boldogsá gtó l. Két csodá lkozó nagy szeme pedig ö rö kö sen az eget s a fö ldet já rta, mikö zben
a szá ja fá radhatatlanul kérdezett és nevetett.
Há t nem csupa vidá msá g így az élet?
Aztá n, amikor eljö tt az este, a hold és a csillagok, s egyszerre elcsö ndesedett a vilá g – a
kisfiú szá ja is ö sszecsukó dott, nem kérdezett, nem nevetett tö bbet, a fü le nem figyelgette a
hangokat, a nyaka nem forgott hol erre, hol arra, a két karja se nyú lká lt, hadoná szott: szép
csö ndben odafekü dt a keze a takaró ra, a haja meg a pá rná ra. Csak a lá ba nyú jtó zott még
egyet-kettő t – aztá n má r az se.
S akkor… akkor a szeme is lecsukó dott egészen.
É s a kisfiú já tékai – a szeme, szá ja, fü le, az orra, haja, nyaka, a két keze, lá ba, karja – mind
együ tt elaludtak.
É s mind együ tt ébredtek fel reggel, hogy ú jrakezdjék a já tékot.

FEBRUÁR

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Kikukkantott egy kicsit a nap,vidá man, fényesen. Melegített is, ú gy lá tszik, mert olvadozva
csö pö részett a jégcsapok hegye.
Alighanem itt a tavasz! – gondolta Picinyke cinke. Megö rü lt nagyon, és má r kezdte is:
– Nyitnikék! Nyitnikék! Nyitni, nyitni, nyitni kék!
Ú gy gondolta, hogy ideje má r ablakot nyitni, sző lő t kitakarni, kabá tot kitá rni!
– Korai még a biztatá s, Picinyke! – oktatta az Ö reg Veréb. – majd meglá tod, milyen csikorgó
fagyok jö nnek még!
– Hiszi a piszi! – hitetlenkedett Picinyke. – Most elrö pü lö k az erdő be, kö rü lnézek, mi ú jsá g
arrafelé.
É s má r ott sem volt.
Az erdő nagyon tetszett neki: mennyi rengeteg fa! Az is tetszett, hogy minden kis á gat fehér
prémmel takart be a hó , a mancs formá jú , széles fenyő á gakon pedig egész kis hó bucká k
gyű ltek. Még gyö nyö rkö dö tt is benne. Ha meg rá rö ppent valamelyik á gra, ezer színben
szikrá zva porlott le ró la a hó .
Rö pdö sö tt Picinyke egyik á gró l a má sikra, rá zta ró luk a havat, s a fá k kérgét vizsgá lgatta.
É les, fü rge szeme volt, minden repedést észrevett. Kopp! – odakoppint a cső rével a résbe,
kitá gítja egy kicsit, s a kéreg aló l má r ki is cibá lja a férget, bogarat.
Sokféle bogá r bú jik a kéreg alá a téli hideg elő l. Picinyke kicsippenti ő ket, és megeszi. Így
tengő dik. Kö zben pedig szemlélő dik: mi tö rténik kö rü lö tte.
Mit lá t: egy erdei egér surran elő a hó aló l. Sző rét borzolja, reszket.
– Há t te? – á mul el Picinyke.
– Huh, de megijesztettél! – rezzen ö ssze az erdei egér. Amikor ijedtségébő l magá hoz tér,
mesélni kezdett:
– Futottam az avarban, a hó alatt, egyszer csak egy mély gö dö rbe estem. Medvebarlang volt,
képzeld csak el! Medvemama fekü dt benne, két kis sző rmó k ú jszü lö tt bocsá val. Szerencse,
hogy mélyen aludtak, nem vettek észre.
Fö lszedte Picinyke a sá torfá já t, tová bbrö ppent az erdő ben. Piros sapká s harká ly kerü lt az
ú tjá ba. Hamar ö sszebará tkoztak. A harká ly éles erő s cső rével jó kora darab kérgeket
há ntott le a fatö rzsekrő l, kö vér lá rvá kat halá szott elő aló luk. Picinykének is jutott egy – egy
falat. Rö pdö sö tt a cinke a harká ly nyomá ban, zengő hangja vidá man csengettyű zte tele az
erdő t:
– Sü ss má r, nap, egy kicsikét, kicsikét, kicsikét!
De hiá ba kérlelte, nem sü tö tt a nap. Hanem egyszer csak nagy sustorgá s – sziszegés
kerekedett, szél szá ntotta végig az erdő t, zú gtak – nyö gtek a fá k, és esti sö tétség tá madt.
Mintha a fö ld aló l termett volna elő a szél, lesö pö rte a hó bucká kat a fenyő á gakró l, szó rta
kavarta a havat – kitö rt a hó vihar. Picinyke, mint egy kis gombolyag, kuporgott egy á gon, a
szél majd lesodorta, tollait cibá lta, testét didergette.
Szerencse, hogy a harká ly betessékelte egy faodú ba, a maga odva mellé, kü lö nben odalett
volna szegény Picinyke. Egész nap á s egész éjjel já rta a bolondjá t a hó vihar: amikor aztá n
kitombolta magá t, és Picinyke kilesett az odú bó l, nem ismert az erdő re, ú gy telehordta
hó val a szél. É hes farkasok ü gettek a fá k kö zö tt, hasig sü ppedtek a polatag hó ban. A fá k
alatt lehá ntott kérgű , széltö rdelte á gak hevertek.
Picinyke lerö ppent az egyikre, bogarat keresni a kéreg alatt. Egyszer csak valami roppant
vadá llat termett elő tte. Elő ugrott, és nyomban leü lt. Fehér volt, mint a hó , csak
fö lmeresztett fü le hegye fekete. Ü lt, mint egy hó bucka, rémü lt szemét Picinykére
meresztette.
– Ki vagy? Ki vagy? – kérdezte vékony hangon Picinyke.
– Fehér Nyú l vagyok. Há t te ki volná l?
– Ó , nyú l vagy! – ö rvendezett Picinyke. – Akkor nem félek tő led. É n meg cinke vagyok.
Cinege, ha ú gy tetszik.
Sohasem lá tott még szemtő l szembe nyulat, de hallomá sbó l tudta, hogy a nyú l nem eszik
madarat, és maga is fél mindenkitő l.
– Te itt lakol a fö ldö n? – kérdezte Picinyke.
– É n itt.
– De hiszen betemetett a hó !
Annak ö rü lö k én! A hó betemette a nyomomat is, engemet is – lá tod, elfutottak mellettem a
farkasok, nem talá ltak meg. Ö sszebará tkozott a nyú llal is Picinyke. Így éldegélt az erdő ben
egy kerek hó napig, sok mindent lá tott: havat, fö rgeteget, néha a napot is. Amikor a nap
kitekintett, szép, fényes idő volt, de még hideg. Visszarö pü lt aztá n az Ö reg Verébhez, sorra
elbeszélte. mit tapasztalt. Az Ö reg Veréb azt mondta a végén:
– Jegyezd meg: hó viharok, fö rgetegek februá rban já rnak. Ilyenkor a legéhesebbek a
farkasok, a medvebarlangokban ilyenkor szü letnek a bocsok. Ki-kisü t má r a nap, tová bb
idő zik, de a fagy még kemény. Most pedig szá llj el a mező re!

MIÉRT ALSZIK TÉLEN A MEDVE?

(Krilov meséjét á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Réges-régen tö rtént, amit most itt elmesélek, egy tavasszal a vilá g leghatalmasabb
rengetegének kö zepén. Valamennyi á llat ö sszegyű lt az erdei tisztá son, hogy
megvá lasszanak valakit, aki a méhkaptá rakra felü gyel. A méhecskék ugyanis panasszal
fordultak az erdő lakó ihoz, hogy valamiféle ismeretlen tettes a tá vollétü kben folyton
dézsmá lja a mézet.
Mindenki ott volt bizony, aki valamit is szá mított az erdő ben. Ott volt az ezermester
harká ly, ott volt a ró ka, ott voltak az ő zek, a farkasok, mert ebben a régi, mesebeli idő ben
még békességben éltek egymá s mellett valamennyien.
Egy hosszú fü lű nyuszi volt az értekezlet elnö ke.
– Azért gyű ltü nk itt ö ssze – pislogott á lmosan –, hogy kinevezzü k a méhkaptá rak ő riző jét.
Ugyan ki vá llalkozna erre a megtisztelő feledatra kö zü letek?
A meghívottak kö zö tt ott volt természetesen Miska medve is, vadonatú j, pompá s barna
ö ltö nyében. A nyuszi kérdését néma csend kö vette, senki sem sietett jelentkezni, mert
hiszen mindenki éppen eléggé el volt foglalva az erdő ben.
– Nos há t ha senki nem vá llalja – dö rmö gte Miska medve –, én hajlandó vagyok meghozni
ezt az á ldozatot az erdő lakó inak kedvéért!
Az egybegyű ltek kö zfelkiá ltá ssal nevezték ki Miska medvét az erdei mézek ő riző jévé.
Méltó sá gteljesen, szorgalmasan lá tta el feladatá t – legalá bbis ezt híresztelte magá ró l –,
mert bá rki merészkedett a méhkaptá rak kö zelébe, mindenkit sorra elzavart.
Mindez a nagy fá radtsá g hiá bavaló volt mégis, mert a méhek ismét elmentek az á llatok
taná csá hoz, és bejelentették, hogy érthetetlen mó don mindennap kevesebb lesz a méz a
kaptá rakban. Egyben azt is kérték, hogy mielő bb sü rgő sen vizsgá ljá k ki az ü gyet.
Egy reggel há rom kikü ldö tt: egy ró ka, egy nyú l és egy veréb, anélkü l, hogy Miská t errő l
értesítették volna, vá ratlanul megjelent leltá rt csiná lni. A veréb elő rerö pü lt, s méghozzá
olyan nesztelenü l, hogy Miska nem vette észre. Pedig ha észrevette volna, biztosan
abbahagyja a torkoskodá st, mert talá n mondanom sem kell: ő volt á m a méhkaptá rak
dézsmá ló ja!
A veréb sietve repü lt vissza, és mindezt iziben kö zö lte a ró ká val meg a nyuszival. Ú jra
ö sszehívtá k tehá t az á llatok taná csá t, és az ö sszes á llat jelenlétében megfosztottá k Miská t
méző rző i tisztségétő l. Ső t bü ntetésbő l szá mű zték egész tavaszig a barlangjá ba, ott kellett
tartó zkodnia egész télen á t – ezt a bö lcs ítéletet hoztá k –, hogy semmiféle ú jabb kó pésá got
ne kö vethessen el ő kelme.
Azó ta alszik – mert mi má st is tehetne? – a medve télen mindig a barlangjá ban. Azonban
hiá ba tiltottá k el a méztő l, azért ő bizony mégis szereti, és amikor csak hozzá juthat, nem
veti meg még ma sem. É s hacsak teheti: jó l a mézeskö csö g aljá ra néz manapsá g is ő kelme.

A FEKETE MADÁR
(Német mese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Semmijü k se volt, se há zuk, se
kertjü k, csak az ég a fejü k fö lö tt. S hogy mégse csurogjon az eső a nyakuk kö zé, egy
eceteshordó ban laktak.
Ha bemá sztak a hordó ba, ha kimá sztak belő le, egyformá n sokat veszekedtek, de anná l
kevesebbet dolgoztak.
Egyszer bemenekü lt hozzá juk az eceteshordó ba egy fekete madá r, s kérte, hogy
meghú zó dhasson ná luk, amíg a vércse tová bbrepü l.
Az ember meg az asszony bará tsá gosan megá poltá k a madarat, s mikor a vércse it
tová bbá llt, ú tnak eresztették.
A fekete madá r megkö szö nte jó sá gukat, s így szó lt:
– Ha valamit nagyon szeretnétek, csak tapsoljatok há rmat, mindjá rt itt leszek, s amit
kívá ntok, megteszem.
Azzal huss! – elrepü lt.
Ő k meg tanakodni kezdtek, mit kérjenek. Megegyeztek, hogy elő szö r is egy szép há zat
kívá nnak, tele kamrá val, pincével. Legyen az istá lló ban tehén, az ó lban disznó , az udvaron
baromfi.
S mindjá rt tapsoltak há rmat. A fekete madá r meg is jelent rö gtö n, s azt mondta:
– Minden meglesz!
De a kö vetkező pillanatban az eceteshordó is eltű nt, s a szegény ember meg a szegény
asszony egy szép há zban talá ltá k magukat.
Boldogok voltak – soká ig még veszekedni is elfelejtettek. Egyszer aztá n azt mondta az
asszony:
– Meguntam ezt a há zat, szeretnék palotá ban lakni, selyemruhá ban já rni, hintó ban ü lni!
– Jó l van – mondta az ember.
S megint tapsoltak há rmat.
Ú jra jö tt a fekete madá r – és most is azt mondta: – meglesz! S eltű nt. De eltű nt vele a há z is,
az istá lló , az ó l az udvar – és egy gyö nyö rű palota kertjében talá ltá k magukat, az asszonyon
selyemruha volt, az emberen bá rsony, s az aranyos hintó is ott á llt befogva – aká r rö gtö n
beü lhettek volna.
Így éldegéltek egy darabig boldogan – míg csak az asszony meg nem kívá nta, hogy kirá lyné
legyen, az ura meg kirá ly. S tapsoltak ú jra há rmat.
Jö tt a madá r – s az asszony odakiá ltotta neki:
– Kirá lyné akarok lenni!
De alighogy ezt kimondta, a palotá ra nagy fekete felhő szá llt, s a fekete felhő kö zepébő l
hatalmas hangon így kiá ltott a fekete madá r:
– Takarodjatok vissza az eceteshordó ba!
Így aztá n minden odalett, ami volt. Mehettek vissza az eceteshordó ba.

A KINCSET ÉRŐ DRÁGA CICÁK

(Olasz népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt valamikor régen Firenzében egy szegény kereskedő , aki egyszer hajó ra szá llt szerencsét
pró bá lni. Hosszas há nyó dtatá sok utá n, amikor éppen egy kikö tő ben sétá lt, egy furcsa
ö ltö zetű férfival talá lkozott.
Lá tja á m a mi kereskedő nk, hogy ez az ember kioldja egy zsá k szá já t, és két pici cicá t vesz ki
belő le. Az ismeretlen má r éppen be akarta dobni a két kiscicá t a tengerbe, amikor a
kereskedő elő vette a pénzes zacskó já t.
Egyetlen aranyduká t volt benne, de kivette, és odaadta az idegen férfinak.
– Tö bbet nem tudok adni értü k – mondta sajná lkozva –, de nagyon megsajná ltam a két
szerencsétlen kis jó szá got.
Az idegen megkö szö nte a pénzt, és a két kiscicá t zsá kostul a kereskedő nek ajá ndékozta. Az
meg még aznap felszá llt egy vitorlá sra, mely tá voli, idegen vidékre hajó zott.
Néhá ny nap mú lva egy csodá s szigethez értek.
A kereskedő há rom ú titá rsá val nekivá gott az ú tnak. Alig fél ó ra mú lva egy hatalmas
bambuszépítményhez értek; ez volt a szigetek kirá lyá nak a palotá ja.
A kirá ly éppen kint á llat az ajtó ban. Amikor meglá tta az idegeneket, meghívta ő ket
estebédre. Ezü sttá nyéron fá cá nokat hoztak be eléjü k, halakat, baná nt, kó kuszdió t,
narancsot – csak ú gy roskadoztak az asztalok az ínycsiklandó ételektő l.
De amikor a kereskedő és ú titá rsai neki akartak lá tni a falatozá snak egerek szá zai futottak
elő a palota kü lö nbö ző sarkaibó l, és egymá s utá n vá gtattak fel az asztalokra.
– Bizony – só hajtott a kirá ly –, ilyen kellemetlen vendégeim is vannak. Fele kirá lysá gomat
odaadná m annak, aki megszabadítana ezektő l az á tkozott egerektő l!
A kereskedő egyet térü lt, egyet fordult, s má ris ott volt ú jra a palotá ban. – Engedje meg,
felség – hajolt meg –, hogy ezt a két kis á llatot á tadjam hó dolatom jeléü l.
Alighogy kivette a cicá kat, az egerek cincogva, riadtan szaladtak. Ahá nyan voltak, annyi
felé! De a két cica sem volt á m rest: nyakon csípték valamennyit, s attó l a pillanattó l kezdve
mindenki nyugodtan ebédelt a kirá lyi palotá ban. A kereskedő hatalmas vagyonnal tért haza
Firenzébe, mert a kirá ly megtartotta az ígéretét, s neki adta a fele kirá lysá gá t.
Tö rtént, hogy a kereskedő egyik bará tja is értesü lt errő l a nem mindennapi szerencsérő l.
Ú gy okoskodott magá ban ez az ember, hogy ha a kereskedő két macská ért ennyi kincset
kapott a kirá lytó l cserébe, akkor ő a kincsekért ezerszer annyit kap.
Meg is érkezett szerencsésen a szigetre, á tnyú jtotta a kirá lynak a kincseket. A kirá ly
meghívta ő t is egy pompá s estebédre, és miutá n elkö ltö tték a vacsorá t, két hatalmas
szerecsen jelent meg egy vö rö s bá rsonypá rná val, amin két kiscica szunyó ká lt.
– A legdrá gá bbat adom neked a kincseidért cserébe – szó lalt meg a kirá ly. – Mert az én
birodalmamban ezek a cicá k minden aranyná l, minden drá gakő nél tö bbet érnek!
A kereskedő bará tja mit tehetett? Ló gó orral, koldusszegényen vitorlá zott haza a két
kincset érő , drá ga kiscicá val Firenzébe.

A BAJKEVERŐ MENYÉT
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Á lt az erdő szélen egy hatalmas cserfa. Legfelső á gá n fészkelt a sas, tö vében pedig egy
vaddisznó rendezkedett be, ott hozta vilá gra kö lykeit.
Egy idő mú lva a sas fészkében is kikeltek a tojá sok. Fö nn a fészekben a kis sasok sipogtak,
lenn a fa tö vében a kis vadmalacok szuszogtak. Így éltek sasék is, vaddisznó ék is
nyugalomban a há zban, bará tsá gban, békességben. De csak addig míg kö zéjü k nem
kö ltö zö tt a menyét.
Volt a fa dereká n egy ü reg, ide kö ltö zö tt be, innét sandított fö l a sas fészke, hol le a
vaddisznó tanya felé, és epés, alattomos szívének sehogy sem tetszett ez a nagy békesség.
Egy szép napon gondolt egyet, kibú jt odú já bó l, fö lkú szott a fá n, egészen a sasfészekig.
Azt mondta a sasnak:
– Nagy veszély fenyeget téged is, engem is; de téged mégis csak nagyobb, mert te
magasabban lakol. Az a sö tét lelkű vaddisznó egyre tú rja lent a fö ldet, ki akarja dö nteni a
fá t, hogy fö lfalhassa a kicsinyeinket.
A sas hitt az á rmá nyos menyét szavá nak.
– Kö szö nö m a figyelmeztetést – mondta. – Majd résen leszek.
A menyét visszakú szott az odú já ba, vá rt egy ideig, aztá n ismét elő má szott, és lekú szott a
vaddisznó hoz.
Azt mondta:
– Nagy veszély fenyeget téged is, engem is; de téged mégis csak nagyobb, mert én odú ban
lakom, a te há zad viszont nyitva van. Az a galá d sas csak arra vá r, hogy kitedd a lá badat
innét; akkor aztá n lecsap, és elragadja a kicsinyeidet.
A vaddisznó is hitt a menyétnek.
– Kö szö nö m a figyelmeztetést – mondta. – Majd résen leszek.
A menyét attó l fogva csak éjjel já rt el hazulró l, a sö tétség leple alatt, ú gyhogy se a sas, se a
vaddisznó nem vette észre. Nappal az odú já ban lapult, s ú gy tett, mintha rettegne, félne;
néha kisandított, fö lnézett, lenézett, aztá n rémü lten visszakapta a fejét.
A sas meg csak ü lt, ü lt odafö nn a fészkén; a vaddisznó pedig csak fekü dt, fekü dt a fa
tö vében; mindketten ő rizték a fiaikat, és az egyik sem mert kimozdulni az otthoná bó l. De
így aztá n nem tudtá k etetni a csalá djukat, és a sasfió ká k is elpusztultak, meg a vadmalacok
is.
Erre a sas má s vidékre kö ltö zö tt onnét, és elcammogott szomorú an má s vidékre a
vaddisznó is. Egyik a má sikat hibá ztatta, ahelyett, hogy mindkettő a sajá t ostoba
hiszékenységét á tkozta volna.
Mert menyéték csak erre vá rtak; má r is ott lakmá roztak ez elhagyott fészken, elá rvult
vackon.

AZ IGAZI MÁTKA
(Ujgur mese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Réges-régen, amikor még a kő is lá gy volt, élt egy szegény ember. Egy szá l fia volt, az is
olyan teddide-teddoda legény, hogy az apjá nak eleget fő tt a feje miatta. Azt gondolta
egyszer:
„Asszony kellene a má lé fiam mellé; ü gyes, dolgos, takaros, aki egy kicsit helyrebillentené
az eszét.”
Hanem ilyen asszonynak való csak nem akadt a kö rnyéken.
Telt-mú lt az idő . Egy nap aztá n odaadott a fiá nak egy rézpénzt, és azt mondta neki:
– Eredj el, fiam, a vá sá rba, vegyél ezen a pénzen nekü nk élelmet, a tehénnek takarmá nyt, a
tyú koknak szemet. Magá ban pedig azt gondolta:
„Há tha megokosodott azó ta a fiam! Lá ssuk, hogyan boldogul!”
Ment a legény a vá sá rba, nézegette a portéká t. Akkor lá tta, hogy egy rézpénzért csak
egyféle dolgot adnak: vagy élelmet vagy takarmá nyt vagy szemet. Tö rte a fejét, vakarta a
fü le tö vét, nem tudta, mitévő legyen.
Arra haladt egy lá ny, vízért ment a kú tra. Odaszó lt a legénynek:
– Há t neked meg semmi dolgod? Mit á lldogá lsz itt, mintha a fö ldbe nő ttél volna?
– Nagy dologban já rok én – felelte a legény. – De meg kell elő bb fontolnom alaposan.
– Aztá n mi az a nagy dolog?
– Egy rézpénzt adott az apá m, vegyek rajta nekü nk élelmet, a tehénnek takarmá nyt, a
tyú koknak szemet. De ezen a pénzen nem adnak mind a há rmat, csak egyfélét. Most aztá n
nem tudom, melyiket vegyem meg a há rom kö zü l. Ezen tö prenkedem.
– Megmondom én, mitévő légy! – szó lt szívesen a leá ny. – Végy egy dinnyét, épp egy
rézpénz az á ra. A hú sa magatoknak eleség, a magja szem a tyú koknak, a héja takarmá ny a
tehénnek.
Megö rü lt a legény, ú gy tett, ahogy a leá ny taná csolta. Megvette a rézpénzen a dinnyét, vitte
haza.
Azt mondja az apja:
– Bö lcsebben nem is tehettél volna, édes fiam! Neked jutott eszedbe, vagy taná csolta valaki?
– Ú gy volt az, apá m, hogy talá lkoztam egy lá nnyal. É s elmondtam neki rendre, hogy s mint
segítette ki jó taná ccsal az eszes lá ny.
Megö rü lt a legény apja, azt gondolta: „Meglelte a má lé fiam a szerencséjét! Ez lesz az igazi
má tka!”
Kérő ket is kü ldö tt mindjá rt a leá ny há zá hoz. Csak azt nem tudjuk, hozzá ment-e végü l az
eszes hajadon ilyen má lé legényhez.

AZ IGAZI ÁGY
(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Volt egyszer egy kisfiú , aki nagyon szerette a kicsi á gyá t, s bizony talá n jobban is a
kelleténél, mert minden á ldott nap egy kicsit tová bb szeretett volna a meleg paplan alatt
megbú jni, amikor eljö tt a felkelés ideje.
Tö rtént azonban, hogy a kisfiú egyszer lá togató ba volt egy pajtá sá ná l, s annak sokkal
nagyobb á gya volt, mint neki, és nem szalmazsá k volt benne, hanem puha matrac. Ettő l a
naptó l kezdve a kisfiú má r nem szerette az á gyá t, s bizony estérő l estére sírva aludt el a
szalmazsá kos kicsi á gyon, a meleg paplan alatt.
Addig sírt, amíg a sírá sá t meg nem hallotta az á lomtü ndér, s el nem hatá rozta, hogy segít
rajta. Így tö rtént, hogy amikor egy este a kisfiú elá lmosodott, az á gya helyén aranyos
bö lcső t pillantott meg, olyan cifrá t, olyan szépet, hogy eleinte hozzá érni is alig mert. Végre
azért mégis belefekü dt, hanem alig hú zta magá ra a paplant, amikor az aranybö lcső elkezdte
ringatni, és ringott, ringott, még á lmá ban is ringatta. A ringatá stó l azt á lmodta, hogy hajó n
van, kinn a nagy, viharos tengeren, s a hajó addig inog és bukdá csol alatta, amíg végü l
felborul, ő meg belepottyan a hideg vízbe. Erre aztá n ijedtében felébredt, s bizony igen
rosszul érezte magá t a cifra bö lcső ben.
Az á lomtü ndér mindjá rt észrevette, hogy ez a bö lcső nem az igazi, há t má snap estére olyan
á gyat vará zsolt a helyébe, hogy a kiskirá lyoké se volt kü lö nb. Hatalmas selyemsá tor borult
fö lé, a fü ggö nyén aranybojtok csü ngtek, az á gy négy sarká n négy csodaszép, faragott oszlop
tartotta az aranyozott mennyezetet s a piros bá rsonyfü ggö nyö k kö zö tt nagy-nagy csö nd
volt. A kisfiú nak elő szö r ez az á gy is nagyon tetszett, de utó bb a sok fü ggö ny alatt
megfü lledt a levegő , és megint csak felébredt. Ki is szá llt volna az á gybó l, de aká rhová nyú lt,
mindenü tt csak a sú lyos fü ggö nyö kbe ü tkö zö tt, mintha valami bá rsonyketrecbe zá rtá k
volna.
Az á lomtü ndér má sodszor is észrevette, hogy rossz á gyat vará zsolt a régi helyébe, így aztá n
harmadnap ismét má s á gy vá rta a kisfiú t. Ez aztá n igazá n egyszerű á gy volt, olyan, mint
aká rmelyik kisfiú é. Csak hogy valamivel mégis jobb legyen, az á lomtü ndér beletett há rom
derékaljat, ö t pá rná t meg egy akkora, pocakos, vastag dunyhá t, mint egy hegy. A sok
pá rná tó l olyan magas lett az á gy, hogy létrá n kellett felmá szni a pá rná k tetejére, de olyan
puha is lett, hogy amikor a kisfiú belefekü dt, való sá ggal elmerü lt benne, nem lá tszott ki má r
a pá rná k kö zü l, mint az orra hegye. É s bizony ebben az á gyban sem aludt jó l. A sok derékalj
és dunyha kö zö tt csuromvizesre izzadt, forgoló dott, reggel elcsigá zottan ébredt fel, és má r
csak is a régi á gya já rt az eszében.
Az á lomtü ndér erre mit tehetett egyebet: visszavará zsolta a helyére a régi á gyat, benne a
szalmazsá kkal. A kisfiú pedig olyan jó l aludt benne, mint még soha életében, s ú gy érezte,
hogy az ő egyszerű kis á gya tö bbet ér nemcsak a pajtá sa széles, puha á gyá ná l, hanem a vilá g
minden á gyá ná l is.

A BUGYELLÁRIS, A PIPA MEG A SÜVEG

(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Egy rengeteg bü kkerdő szélén, kis kunyhó já ban élt a favá gó legény fiá val, Bá linttal. Apa és
fiú együ tt já rta a erdő t, dö ntö tte a hatalmas szá lfá kat. A kivá gott fá t azutá n halomba raktá k
az erdő szélén, s éjjelente felvá ltva ő rizték. Egyik napon, amikor éppen a legényen volt az
ő rkö dés sora, csípő s, hideg szél fú jt. Bá lint hatalmas tü zet rakott, kö zel hú zó dott a
meleghez, és elő vette a ká rtyá já t, mert nagyon szeretett magá nyosan ká rtyá zni. Egyszer
csak arra jö tt egy ö regasszony, s megkérte a legényt, engedné oda a tű zhö z, hogy
megmelegítse gémberedett tagjait, s miutá n jó l megmelegedett, így szó lt:
– Jó tett helyébe jó t vá rj! – azzal odaadott neki egy bugyellá rist, egy pipá t meg egy sü veget.
A legény forgatta, nézegette az ajá ndékokat, azutá n megkérdezte:
– Ö reganyá m, minek nekem ez a bugyellá ris, hiszen mindig ü res a zsebem! Aztá n mit
csiná ljak a pipá val, mikor nem pipá zom? A sü vegnek még csak haszná t veszem, fejembe
hú zom, ha sü vít a szél.
– Jaj, édes fiam – mondta az anyó ka –, olyan ez a pénztá rca, hogy ebbő l sose fogy ki az
arany. Ha a pipá bó l szippantasz, tö bb katoná d lesz, mint magá nak a kirá lynak. A sü veget
meg ha a fejedbe hú zod, oda visz, ahová parancsolod.
Az ö regasszony azutá n eltá vozott, a legény meg tová bb ká rtyá zgatott a tű z mellett.
Reggelfelé arra kocsiká zott a fö ldesú r lá nya, s megszó lította Bá lintot:
– Lá tom, szereted a ká rtyá t. Jö jj el velem, ká rtyá zzunk kettesben!
Bá lint rá á llt, elment a fö ldesú r lá nyá hoz, és leü ltek ká rtyá zni. De a lá ny nagyon hamis
teremtés volt, és egy tü kö rbő l leste, milyen lapot tart a kezében Bá lint. Ahogy mindjobban
belemelegedtek a já tékba, az á lnok teremtés sorra elnyerte tő le a bugyellá rist, a pipá t meg
a sü veget. „No, Bá lint – gondolta magá ban a legény, amint bú san baktatott hazafelé –, ezt jó l
megcsiná ltad! Se bugyellá ris, se pipa, se sü veg.”
Egyszer csak elő tte termett az anyó ka. Faggatta a legényt, miért vá g olyan keserves arcot,
mintha vackorba harapott volna. Bá lint szégyenkezve bevallotta, hogy elká rtyá zta az
ajá ndékait. Az anyó adott neki ö t almá t meg egy korsó bű vö s erejű vizet, és kitanította,
hogyan szerezheti vissza azt, amit elveszített.
Bá lint á tö ltö zö tt há zaló nak, aztá n elment a kastélyba. Jó á ron eladta az almá kat, kettő t a
szobalá nynak, há rmat a kisasszonynak. Igen á m, de amint megették a szép piros almá kat,
mindegyiknek szarva nő tt, ahá ny alma, annyi szarv. Hasztalan hívtá k a tudó s doktorokat,
hogy szabadítsá k meg ő ket a szarvaktó l, mind kudarcot vallott. Utolsó nak Bá lint lépett be,
tudó s doktornak ö ltö zve. Néhá ny csepp vizet szó rt a szobalá ny fejére, s annak menten
hullani kezdtek a szarvai. A fö ldesú r lá nyá tó l elő bb elkérte a bugyellá rist, s mikor
megkapta, a víz erejével megszabadította egyik szarvá tó l, a pipá ért cserébe a má sodiktó l.
Mikor a harmadik kö vetkezett, kérte a sü veget. Az lá ny szabó dott, de csak odaadta. Bá lint
kikapta a kezébő l, fejébe nyomta, elmormolta a vará zsigéket, és a sü veg vitte, vitte
messzire. A fö ldesú r hamis lá nya meg ott maradt egy szép szarvval a homloka kö zepén.
AZ ELEFÁNTOK BARÁTJA
(Afrikai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Réges-régen ú gy volt, hogy az elefá ntok lejá rtak az erdő s hegyekbő l az emberek
ü ltetvényeire, és felfaltá k a baná nt. Ha kö zben egy há z á llta, ú tjukat, nekirohantak
ésszéttiportá k.
Egy ember végü l is nagy dologra hatá rozta magá t.
Elment a ková cshoz, nyílhegyeket csiná ltatott, bekente ő ket méreggel.
Aztá n szarvasinakbó l erő s és rugalmas hú rt font, rá feszítette az íjra.
– Ha az elefá nt éjszaka jö nne, lelö vö m – mondta csak ú gy magá nak, ahogy az ember ki
szokta mondani a gondolatait.
Meghallotta ezt egy egér.
Ó vatosan odalopó zkodott, és csendben szétrá gta az íjhú rt. Amikor aztá n az elefá nt a
baná nü ltetvényre jö tt, odament hozzá az egér, és így szó lt:
– Ma megmentettelek. de ha tová bb pusztítjá tok az ü ltetvényeket, és felfaljá tok a baná nt,
nehogy széttiporjá tok az ember há zá t!
Az elefá nt meghallgatta az egeret, és megígérte, hogy megfogadja a jó taná csot. Mikö zben ez
tö rtént, az ember éppen fogta az íjá t, és lő ni akart vele, de észrevette, hogy az egér elrá gta a
hú rt.
Azó ta az elefá ntok nem tiporjá k szét a há zakat, ha lejö nnek az erdő s hegyekbő l, csak a
baná nt faljá k fel. Az egereket pedig nagyon szeretik. Még soha elő nem fordult, hogy egy
elefá nt egy egeret megö lt volna.
– Az egér valaha régen megmentette ő seink életét! – mondjá k az elefá ntok.

MI GYÁVÁBB A NYÚLNÁL?
(Olasz mese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Egy sű rű , hatalmas rengeteg kö zepén lakott a nyulak kiterjedt nemzetsége. Tudjuk jó l, hogy
nemcsak egyetlen erdő ben élnek nyulak, nagyon-nagyon sok erdő van, ahol ugyanilyen
kiterjedt nyú l csalá dra lelnél, azonban ebben a bizonyos erdő ben valahogy a szoká sosná l is
gyá vá bb nyulak tanyá ztak. Ha egy ő zike véletlenü l megriadt mellettü k, má ris inukba szá llt a
bá torsá guk; ha meglá ttá k egy csiga elő bukkanó szarvá t, ijedtü kben két mérfö ldet futottak
egyfolytá ban. S elég volt egy falevél rezdü lése, és a hő snek nem nagyon nevezhető nyulaink
ú gy kezdtek remegni, hogy szinte abba se tudtá k hagyni. A legö regebb és legbö lcsebb nyú l
taná csá ra elhatá roztá k, hogy vilá ggá mennek, és olyan helyeket keresnek valahol a nap
alatt, ahol nem kell félniü k sohasem. Egy okos nyuszinak az jutott eszébe, hogy építsenek
egy bá rká t, és ú sszanak ki a tenger kö zepére, de a tö bbiek nem egyeztek bele, azzal
érvelvén, hogy ott nincs se fű , se salá ta, má rpedig mihez kezd egy nyuszi salá ta nélkü l, no,
nem igaz? Meg aztá n madarak is já rnak arra, és akkor nem az ő zektő l, csigá któ l, meg a
levelektő l, hanem a madaraktó l riadozná nak, azoktó l dobbanna meg a szívü k.
– De há t ez még sem élet! – sirá nkozott egy idő s nyú l urasá g, aki mellesleg a leggyá vá bb is
volt valamennyi kö zö tt.
– Nem bizony! – kontrá ztak nekik sirá nkozva a tö bbiek is.
– Mindenki a mi életü nkre tö r! – zokogott a leggyá vá bb. S a tö bbiek kó rusban sivítottá k rá :
– Az emberek!
– A kutyá k!
– Az ő zek!
– A csigá k!
– A falevelek!
– Az á rnyékunk!
– Egyszó val minden és mindenki! – hallatszott innen is, onnan is a keserű panasz.
– Belepusztulunk a félelembe! – ö sszegezte a gyá vá k gyá vá ja. – Nincs má s há tra, vilá ggá kell
mennü nk ebbő l az erdő bő l!
S ezzel nekiindultak. Ahogy mentek, mendegéltek, egyszer csak egy nagy tó partjá ra értek.
Hanem ahogy odaértek, a parton kuksoló béká k figyelmesek lettek a kö zelgő nyuszi
seregre, és ijedtü kben egymá s utá n – zsupsz! zsupsz! zsupsz! – bele ugrá ltak a vízbe.
Hanem erre a fő gyá va nyú l hirtelen megá lljt intett.
– Kedves nyú l bará taim – emelkedett szó lá sra –, ú gy lá tszik, elhamarkodtuk a dolgot!
Minek vá ndorolná nk el innen messze vidékre, hiszen ezek a béká k még ná lunk is
gyá vá bbak! A sajá t szemetekkel lá thattá tok, hogy még tő lü nk is megijedtek! Azt taná csolom
ezért, hogy há tra arc! Térjü nk csak vissza kedves, megszokott erdő nkbe. Ne vá gyjunk
má shová , legyen jó nekü nk az a hely, ahol szü lettü nk.
A nyulak és nyuszik megfogadtá k a bö lcs taná csot, és szépen visszaballagtak katoná s
rendben az erdő be. Azó ta is ott élnek, néha ma is megijednek még sajá t á rnyékuktó l, nem
mondom, de most má r bü szkén viselik ezt is, mert tudjá k, hogy ná luk gyá vá bbak is vannak
a fö ldö n.

MESE AZ ÉBRESZTŐÓRÁRÓL, AMELY AZ ERDŐBEN MARADT

(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Egy nagy erdő kellő s kö zepén á llt egy ébresztő ó ra. Kirá nduló k vesztették el. Senkinek se
mutatta ugyan má r az idő t, de azért becsü letesen szá molta a má sodperceket, ahogy má r ezt
az ó rá k szoktá k.
Egyszer aztá n arra jö tt két egérke, csodá lkozva megá llt, s így cincogott az ó rá ra:
– Jó napot, jó napot, fényes kalapú urasá g!
– Tik-tak, tik-tak! – ketyegett az ó ra.
Az egyik egérke ó vatosan megkérdezte:
– Talá n bizony gomba urasá god?
– Tik-tak, tik-tak – ketyegte erre is az ó ra.
– Vagy talá n á llat? – kérdezte a má sik egérke, de az ó ra most is csak konokul ketyegett.
– Talá n bizony egereket tetszik enni? – cincogtak tová bb.
Hanem az ó ra ekkor má r elunta a kérdező skö dést. Elkezdett há t berregni, zö rö gni. A két
egérke rémü lten rohant el, és elhíresztelte, hogy egy dü hö s kandú rná l is veszedelmesebb
á llat van az erdő ben. Meghallotta ezt a két só lyom, s tü stént elhatá roztá k, hogy megnézik a
veszedelmes jö vevényt. Hamarosan rá talá ltak, s rö gtö n meg is szó lítottá k:
– Jó napot, jó napot, fényes kalapú urasá g! Igaz-e, hogy urasá god egereket eszik uzsonná ra?
– Tik-tak, tik-tak – ketyegett az ó ra. A két só lyom ö sszenézett, aztá n tová bb
kérdező skö dö tt:
– Aztá n repü lni tud-e urasá god?
Hanem az ó ra ú jra elunta a kérdező skö dést, mert a beszéd zavarta a má sodpercek
szá molá sá ban, elkezdte há t megint csö rgetni a kalapjá t.
A két só lyom elhíresztelte erre az erdő ben:
– Valami buta vastyú k kotkodá csol a bokrok alatt!
Meghallotta ezt a két sü ndisznó , s rö gtö n felkerekedtek, hogy megnézzék a furcsa jó szá got.
– Talá n bizony tudó s kegyelmed? – makogtá k a sü nö k.
Hanem az ó ra megint elunta a kérdező skö dést, és elkezdett éktelenü l csö rö mpö lni. A két
sü n megillető dve há trá lt vissza a fá k kö zé, s ezt pusmogta: – Egy tudó s van az erdő ben!
Egy nagy fa tetejérő l soká ig figyelte a tö rténteket a vén bagoly. Végü l aztá n így szó lt:
– Mennyi bolondsá g, mennyi fecsegés e miatt a rossz kereplő miatt!
Felrö ppent, és ezzel ú gy megijesztette az ó rá t, hogy éppen csak egyet tudott még nyö gni,
egy utolsó t:
– Tik.
É s néma csend borult az erdő re. Az ó ra nem szá molta tö bbé a má sodperceket.

A BŰVÖS ÁSÓ
(Ujgur népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Ö reg idő kben, messze fö ldö n élt egy hatalmas kirá ly. Szü letett két fia, ikrek, apjuk szeme
fénye. Nő ttek-nő dö géltek daliá s ifjakká serdü ltek.
Hanem egy nap kü lö nö s dolog tö rtént a két kirá lyfival. Elvesztették az étvá gyukat. Egy
falatot se tudtak enni, egy kortyot se inni. Sá padoztak, sorvadoztak napró l napra jobban.
Elbú sult az ö reg kirá ly, csak tó dult az udvarba a sok javas, doktor, kuruzsló . De a kirá lyfiak
étvá gyá t nem tudta visszaadni egyik se.
Azt mondtá k akkor a fiai:
– Eressz el bennü nket, apá nk, idegen orszá gba; há tha ott akad orvossá g a bajunkra!
Megö lelte ő ket az apjuk, ú tra bocsá totta.
Mentek a kirá lyfiak, mendegéltek. Elmaradt mö gö ttü k apjuk vá rosa, kiértek a mező re.
Meglá ttak ott egy ö reg parasztembert, aki á só já val forgatta a szikkadt, kemény fö ldet.
Megá lltak a kirá lyfiak, rá kö szö ntek, szó ba ereszkedtek. Elpanaszoltá k neki bajukat.
– Nem tudsz-e orvossá got a bajunkra, ö regapó ? Elvesztettü k az étvá gyunkat, se enni, se inni
nem tudunk, s csak senyvedü nk-sorvadozunk.
– Tudok bizony orvossá got! – felelte az ö reg. – De lá thatjá tok magatok is, mennyi a dolgom!
Fel kell á snom estére ezt a darab fö ldet, hogy holnap bevethessem. Hanem ha segítetek,
utá na én is segítek rajtatok.
Rá á lltak a kirá lyfiak. Az ö reg odaadta nekik az á só já t, maga pedig hazament.
Felvá ltva dolgoztak a kirá lyfiak, igyekeztek, csak ú gy szakadt ró luk a veríték, annyira
szerették volna megkapni az ígért orvossá got.
Az ö reg paraszt otthon azt mondta a feleségének:
– Fő zz estére egy nagy tá l ká sá t! De sokat fő zz, ne félj, elfogy az utolsó cseppig! Amikor a
nap is lenyugodott, a hold is feljö tt, visszatért az ö reg a fö ldjére, a há zá ba vezette a
kirá lyfiakat.
Azok leü ltek a padká ra, s nekilá ttak a ká sá nak, kikanalaztá k az utolsó cseppig; a tíz
kö rmü ket is megnyaltá k utá na. Kértek volna még; de restellték. Akkor aztá n megkérdezték
az ö regtő l:
– Bű vö s szert kevertél-e ebbe a ká sá ba, ö regapó ? Ilyen jó l még nem esett semmi étel!
– Nincs ebben semmi bű bá jossá g – nevetett az ö regember. – Hanem az á só volt bű vö s á só ,
amit a mező n hagytatok. Az volt az orvossá g a bajotokra!
Okultak belő le a kirá lyfiak, hazatértek, s azó ta is maguk á ssá k a kertjü ket. De virulnak is,
mint a ró zsa.

A GAZDAG SZEGÉNYSÉGE
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer egy szegény ember, annak folyton az já rt a fejében, milyen jó lenne ha egyik
napró l a má sikra meggazdagodnék.
Egyszer is ezen morfondírozott a há zá ban, mikor vá ratlanul kinyílt azt ajtó , és beosont rajta
egy ö regember; csú csos sü veg volt a fején, ebbő l lehet gondolni, hogy vará zsló volt.
Azt mondja a vará zsló a szegény embernek:
– Tudom min tö rö d a fejedet: szeretnél gazdag lenni. Itt ez az erszény, egy szem pénz van
benne. Az a tulajdonsá ga az erszénynek, hogyha kiveszed az aranyat nyomban má sik terem
helyette. Tessék, vedd el; csak aztá n ü gyelj rá , hogy jó l haszná ld fö l a gazdagsá godat.
Kö szö nte a szegény ember az ajá ndékot, de nem volt kinek kö szö nnie, mert a vará zsló
nyomban eltű nt. A szegény ember azt hitte volna, hogy csak á lmodta az egészet, ha nincs
ott a kezében az erszény.
,,No, jó l van – gondolta –, mindjá rt kipró bá ljuk.”
Kikattintotta az erszényt; ott mosolygott benne egy szép sá rga aranypénz. Kivette az
aranyat: nyomban egy má sik termett a helyén.
– No, most aztá n má r sebaj! – rikkantotta a szegény ember, és elkezdett tö prengeni rajta,
mit csiná ljon ezzel az ö lébe hullott gazdagsá ggal. Tö prengett, tű nő dö tt, azt gondolta:
,,Elő szö r is, veszek magamnak kocsit, lovat, és tö bbet egy lépést sem já rok gyalog.
Má sodszor, pallérokat hozatok, és rendbe szedetem velü k a há zat, mert alaposan rá fér.
Aztá n veszek magamnak jó féle ruhá t, szép asztali edényt a kamrá mat meg teletö ltö m
minden jó val, s hordó kat is guríttatok a pincémbe, színig nemes borral.”
Kö zben szedegette ki az aranyakat; amit má r kiszedett, tornyokba rakta, s má r torony
torony mellett á llt az asztalá n. Elég lett volna kocsira, ló ra, há z helyett aká r palotá ra is.
Hanem a szegénybő l lett gazdag így gondolkodott:
,, Csak nem fogom elherdá lni ezt a szép vagyont mindenféle haszontalansá gra? Tová bb
gyű jtö k, amíg annyi nem lesz, hogy a fél orszá got megvehessem magamnak.”
Lett aztá n annyi, hogy megvehette volna a fél orszá got; de ő még mindig nem vett semmit,
mert most má r annyit akart, amennyibő l az egész orszá g á ra kitelik.
Tele volt má r arannyal a há z minden zuga, de ő még egy jó falatot nem evett, egy jó korty
italt le nem nyelt, hanem csak gyű jtö tt, gyű jtö tt, má r maga se tudta mire.
Eltelt kö zben az élete, haja megő szü lt, bő re ö sszeaszott, teste megroggyant, szeme há lyogos
lett, s a nagy fukarsá gban ú gy lesová nyodott, hogy má r inká bb volt csontvá z, mint ember.
Ott lelték a szomszédok egy napon holtan az aranyain; és ahogy hozzá értek az aranyakhoz,
egyszeriben porrá -fü stté enyészett az egész.
Akkor azt mondtá k:
– Bizony jobban já rt volna, ha eszik-iszik, s vígan éli vilá gá t, s a sokat, amije van, má sokkal
is megosztja, mint hogy itt gubbasztott az aranyain, s odalett ö rö m nélkü l a zsugorisá gban.

HOGYAN TANULTAK ÉNEKELNI A BAGLYOK?

(É szt népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Réges-régen, ö reg idő kben minden madá r egyforma éneket fú jt. Ebbő l sok baj szá rmazott.
Megesett, hogy a vadgalamb meghallott egy kedves éneket, azt hitte, a pá rja hívogatja,
odarö ppent, és egyenesen az ö lyv karmai kö zé kerü lt. Vagy a vö rö sbegy szó logatta fió ká it, s
egy csapat kisveréb gyű lt a szá rnya alá .
Megelégelték a madarak a nagy ö sszevisszasá got, s elhatá roztá k, hogy segítenek rajta.
Felírtak ezer falevélre ezer éneket, beleszó rtá k valamennyit egy nagy lá dá ba, s mindenki
hú zott belő le egyet. Ki mit hú zott, attó l fogva azt énekelte maga és minden ivadéka.
Gyű ltek a madarak, gyü lekeztek, mindegyik kihú zta má r a maga énekét. Csak a baglyok
késtek. Persze, mert a baglyok nappal alusznak. Fö l-fö lébredtek, nyugtatgattá k egymá st:
– Minek sietni? Aludjunk még egy kicsit. Marad még ének a lá dá ban!
De bizony egy se maradt estére, mire odarö ppentek a lá dá hoz. Valamennyi madá r kihú zta
má r belő le a maga énekét. Csak a fü lesbagolynak meg a kuviknak nem jutott.
Má rpedig ének nélkü l nem madá r a madá r. Elbú sultak a baglyok, végü l a bö lcsebbik, a fü les,
azt mondta:
– Majd mi kitalá lunk magunk valami szép nó tá t!
Meg is pró bá ltá k. De ha az egyik belekezdett, a má sik a szá rnyá val fogta be a fü lét, olyan
szö rnyű riká csolá s volt az az ének.
Akkor azt mondtá k:
– Majd tanulunk éneket az emberektő l! Ma éppen lakodalom lesz a faluban. Ott elég nó tá t
tanulhatunk.
Ahogy mondtá k, ú gy is tettek. Rö pü ltek a lakodalmas há zhoz. Ott a vő legény éppen
elrikkantotta magá t:
– Tyu-hu-huuu!
– Ez lesz az én nó tá m! – kiá ltotta a fü lesbagoly. Meg is tanulta mindjá rt, és rá is kezdte:
– Hu-hu! Hu-hu! Hu-hu!
A lakodalmas há zban egyszer csak beszaladt a kutya a szobá ba. Kergették is ki mindjá rt:
– Ki! Ki! Ki!
– Ez meg az én nó tá m lesz! – ö rvendett meg a kuvik. Addig tanulgatta, míg megtanulta: – Ki-
ki! Ki-ki! Ki-ki!
Hazarö ppentek nagy vidá man, hogy maguktó l az emberektő l tanultak éneket. Bü szkék rá
má ig is. Azó ta is mondogatja a fü lesbagoly:
– Hu-hu! Hu-hu!
A kuvik meg:
– Ki-ki! Ki-ki!
Így talá ltak a baglyok mégiscsak éneket maguknak.

AZ ESZES LÁNY
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
É lt egyszer egy csalá d: apa, anya meg a lá nyuk. A lá ny eladó sorba kerü lt, de nemigen
nyü zsö gtek kö rü lö tte a legények. Má r hú széves is elmú lt, a faluban vénlá nynak szá mított,
amikor egy napon beá llított hozzá juk egy idegen vidékrő l való legény azzal, hogy ha
megértenék egymá st a lá nnyal, ő feleségü l kérné. Megö rvendenek az ö regek, irul-pirul a
lá ny, elbeszélgetnek, szívesen kíná ljá k a vendéget tepertő s pogá csá val, szalonná val. De há t
ahhoz ital is kéne, ú gy jobban csú szik. Lekü ldik a lá nyt a pincébe sö rért.
A lá ny kiveszi a csapot a hordó bó l, alá ja tartja a korsó t, és kö zben elgondolkodik: „Ha ez a
legény feleségü l vesz – mert há t ú gy lesz bizonyosan –, és szü letik egy kisfiunk, és a
kisfiú nak a feje fá j, mivel borogatom szegénykét?” É szre se veszi, hogy a sö r folyik, boká ig
á ll benne. Odafö nn el nem tudjá k gondolni, mért nem hozza má r a sö rt a lá ny. Lemegy
utá na az anyja.
– Mit csiná lsz itt ennyi ideig, te lá ny? – kérdi. A lá ny meg elmondja:
– Azon gondolkodom, édesanyá m, hogyha ez a legény feleségü l vesz – mert há t ú gy lesz,
bizonyosan –, és szü letik egy kisfiunk, és a kisfiú nak a feje fá j, mivel borogatom szegénykét.
– Az á m! Mivel borogatod? – tű nő dik el az anyja, és ő is csak á ll, fél kézzel a korsó t tartva, a
sö r meg folyik, má r-má r lá bikrá jukig ér, de észre se veszik, ú gy eltű nő dnek.
A két férfi odafö nn egyre szomjasabb, sö r meg csak nincs.
– Ejnye – mondja a há zigazda –, lemegyek, megnézem, mit csiná l ez a két esztelen fehérnép
ennyi ideig ott a pincében? – É s lemegy utá nuk.
– Mit csiná ltok itt ennyi ideig? – kérdi. A felesége meg elmondja:
Azon tű nő dö m, apjuk, hogy ha ez a legény feleségü l veszi a lá nyunkat, mert most má r ú gy
lesz bizonyosan, és egy kisfiuk szü letik, és a kisfiú nak a feje fá j, mivel borogatja szegénykét?
– Az á m! Mivel borogatja? – ingatja fejét szomorú an az ember, és ő is eltű nő dik, a sö r meg
csak folyik, folyik, térdig á llnak benne.
A vendég végtére is elunja a vá rakozá st, lemegy utá nuk, és kérdi, mit csiná lnak ott ilyen
soká ig. Az ember elmondja neki:
– Azon tű nő dü nk, tanakodunk, édes fiam, hogy ha te feleségü l veszed a lá nyunkat, mert há t
má r ú gy lesz bizonyosan, és kisfiatok szü letik, és a kisfiú nak a feje fá j, mivel borogatja
szegénykét?
No, a legény eleget hallott, szépen visszafordult a lépcső n, bement a tisztaszobá ba, de
éppen csak a kalapjá ért, aztá n odá bbá llt. Tá jéká ra se nézett tö bbet a há znak.

A CSILLAGRUHA
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer egy lá nyka; apja is, anyja is meghalt, s ő maga olyan nagy szegénységbe jutott,
hogy má r nem volt egyebe, mint az egy szá l rajta való ruhá ja meg a kezében egy darabka
kenyér.
Gondolta szegény lá nyka, ha má r nincs senkije, semmije, mit idő zzék a faluban; elindult há t,
neki a vilá gnak, az egy szá l rajta való ruhá ban s kezében a darabka kenyérrel.
Ahogy megy, mendegélt az orszá gú ton, szembejö n egy ö regember, meglá tja a lá nyka
kezében a kenyeret, és azt mondja:
– Jaj, édes lelkem, há rom napja nem ettem, rettentő en éhes vagyok, kérlek, szá nj meg egy
darabka kenyérrel!
A lá nyká nak megesett a szíve az éhes ö regemberen, s odaadta neki a kenyeret.
Ment tová bb, egyszer csak lá t az ú t mentén egy didergő kisfiú t. Azt mondja a kisfiú :
– Jaj, kérlek, szá nj meg engem, lá tod, majd megfagyok itt a hidegben, legkivá lt a fejem fá zik.
A lá nyka odaadta a sapká já t a kisfiú nak, s ment tová bb. Ahogy megy, mendegél,
szembetalá lkozik egy anyó ká val.
– Jaj, édes lá nyom – mondja az anyó ka –, lá tod, milyen keserves sorsra jutottam, má r egy
ö ltő ruhá m sincs, amivel a testemet befö dhetném.
A lá nyka megszá nta az anyó t, levetette ruhá já t, rá adta az anyó ká ra, s ment tová bb. Ahogy
megy, mendegél, talá l az ú tfélen egy ö reg koldust; mutatja az ö reg koldus a lá bá t:
– Jaj, édes lá nyom, lá tod, hogy fö ltö rte a talpamat ez a kö ves ú t, menni se bírok tová bb, csak
ü lö k itt az ú tfélen a fagyban.
A lá nyka megszá nta az anyó t, levetette a ruhá já t, rá adta az anyó ká ra, s ment tová bb.
Ahogy megy, mendegél, talá l az ú tfélen egy ö reg koldust; mutatja az ö reg koldus a lá bá t:
– Jaj, édes lá nyom, lá tod, hogy feltö rte a talpamat ez a kö ves ú t, menni se bírok tová bb, csak
ü lö k itt az ú tfélen a fagyban.
A lá nyka megszá nta a koldust, levetette gyorsan a cipő jét, és nekiadta. Mezítlá b ment
tová bb, de má r így, cipő nélkü l, ruha nélkü l nem akart tová bb az ú ton menni, letért há t, be
egy erdő be.
Kö zben beesteledett, leszá llt a sö tétség. Megy a lá nyka az erdő ben, egyszer csak hallja, hogy
valaki sír, sirá nkozik a fá k kö zt:
– Jaj nekem, boldogtalannak, egy á rva ing nem sok, de annyim sincsen, amivel fá zó testemet
betakarhatná m!
A lá nyka nem is nézte, ki az, mi az; gyorsan lehú zta magá ró l az egy szá l inget, amije volt, s
odaadta a szegény sirá nkozó nak.
„Ú gyis sö tét van, nem lá t senki, ellehetek ing nélkü l is” – gondolta.
Azzal fö lpillantott a magasba; lá tta, hogy egyik csillag a má sik utá n gyullad ki az égen. Aztá n
mintha az ég megmozdult volna, mintha egy kicsit megrá zta volna magá t; és a kö vetkező
pillanatban elkezdtek zizegve hullani a csillagok, s ahogy hullottak, mindjá rt ö ssze is
fonó dtak, s a lá nyka, aki mindenét elosztotta, egyszerre csak ott á llt tető tő l talpig fényesen,
zizegő , csillogó csillagruhá ban. A dereká n pedig csillagkö tény volt, és a csillagkö tény
zsebében egy halomnyi csillagokbó l való drá gakő ; és a kislá ny soha tö bbé nem lá tott
ínséget, s holta napjá ig gondtalanul élt a csillagpénzbő l.

HEGYMEGI LANGAMUD
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Langamud együ gyű ember volt, de jó lelkű , felesége nagyon szerette, és mivel a hegyeken tú l
volt a tanyá ja, Hegymegi Langamudnak híttá k a kö rnyéken. Békességben, jó egyetértésben
éltek. Egyszer azt mondja az asszony: – Gondoltam egyet, édes uram. Minek nekü nk két
tehén? Hajtsd be a riská t a vá rosba, add el.
Az ember ú gy tett, amint a felesége mondta, de hiá ba á lldogá lt a vá sá rban ó raszá mra, aznap
senki se akart tehenet venni. „Sebaj – gondolta –, hazahajtom!” Ballag a mezei ö svényen a
tehénke mö gö tt, egyszer csak szembejö n vele egy lovasember, megtetszik neki a tehén.
– Hallod-e, jó ember, nem cserélnénk? – kérdi. Langamud elcseréli a riská t a ló ért. Odébb
egy kecskés ember szó lítja meg: – Nem cserélnél velem? Jó l tejel a kecském. – Miért ne? –
mondja Langamud, és fü työ részve hajtja a kecskét felfelé a domboldalon. Alig megy egy
darabon, talá lkozik egy ö regasszonnyal, aki tyú kot visz a kosará ban. – Hallod-e, Hegymegi
Langamud – mondja neki –, nem adod ide a kecskét ezért a jó tojó s tyú kért? – Langamud
rá á ll, fogja a kosarat, és ballag tová bb.
De kö zben dél lett, forró n sü t a nap, ő meg egy falatot sem evett, egy kortyot se ivott kora
hajnal ó ta. „Itt fordulok fel éhen-szomjan – gondolja –, ha valami kis pénzhez nem jutok,
hogy betérhessek egy kocsmá ba.” Szerfelett megö rü l, mikor egy asszony tizenkét garast
kíná l neki a tyú kjá ért. Betér a kocsmá ba, iszik, eszik, egy garas se marad.
Most má r frissen emelgeti a lá bá t, kö zeledik a há zikó já hoz: A szomszéd tudakolja
mennyiért kelt el a tehén. Langamud meg elbeszéli, hogy és mint tö rtént a tehéneladá s.
– No, a feleséged majd ellá tja a bajodat! – mondja a szomszéd.
– Az én feleségem nem olyan asszony – ingatja fejét Langamud.
– Fogadok, seprű vel zavar ki a há zbó l! – erő skö dik a szomszéd.
– Á llom a fogadá st! – feleli Langamud nyugodtan. – Szá z aranyam van a lá dafiá ban: ha a
feleségem csak egy szó val is megszid, tied a szá z arany. De ha nem, te fizetsz nekem
ugyanannyit.
A szomszéd nevet, és a tenyerébe csap, aztá n elkíséri. Az ablak alá á ll, hogy hallja mit
beszélnek a szobá ban.
– Csakhogy megjö ttél, édes uram! – kö szö nti az asszony a gazdá t, és tudakolja, mennyit
kapott a riská ért.
– Há t az ú gy volt, feleség, hogy a vá sá rban senkinek se kellett ma tehén, gondoltam,
hazahajtom. De ú tkö zben elcseréltem egy ló ért.
– Okosan tetted, megyek is, beá llítom a lovat az istá lló ba.
– Jó , de nincs ló , mert aztá n elcseréltem egy kecskéért.
– Azt jó l tetted. Megyek, megetetem a kecskénket.
– Ne siess, nincs kecske – tartó ztatja az ura –, késő bb elcseréltem egy tojó s tyú kért, a tyú kot
meg eladtam tizenkét garasért, mert kü lö nben felfordultam volna éhen.
– Nem baj, édes uram, csak tö bbet ér nekem a te életed, mint az a pénz! – így az asszony.
A szomszéd odakinn minden szó t hall, kénytelen-kelletlen hazaballag, elhozza a szá z
aranyat, és leszá mlá lja az asztalra Langamud gazdá nak.

A NYÚL ÉS AZ ELEFÁNT
(Tibeti népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt egyszer a rengetegben egy Vasagyar nevű hatalmas elefá nt, szá mos elefá ntcsorda
vezére. Volt ebben a rengetegben egy tó is, kö rü lö tte ü regi nyulacská k laktak. Az elefá ntok
minden este levá gtattak a tó hoz, hogy megmá rtsá k magukat a vizében. Ezért még nem
haragudtak volna a nyuszik, csakhogy az elefá ntok otromba lépteikkel mindig romba
dö ntö tték a há zacská ikat.
Egy reggel ö sszegyű ltek a nyulak taná cskozá sra. A legidő sebb nyú l, akit Nyuszifü lnek
hívtak, emelkedett elő szö r szó lá sra:
– Kedves nyulaim-bulaim, ez így nem mehet tová bb! Ki kellene talá lnunk valamit, amivel
Vasagyar urat és szá mos csordá já t elű zzü k.
Nyuszifü l hatalmas szó noklatá hoz hozzá szó lt, aki csak a nyú lnemzetség tagja volt.
Legutolsó nak egy kis kajla fü lű nyuszi, Ló gó fü l lépett az alkalmi emelvényre.
– Rá kell ijesztenü nk az elefá ntokra! – kezdte beszédét. – Elmegyek kö vetségbe
Vasagyarhoz, és elmagyará zom neki, hogy ez a tó má tó l kezdve Hold urunk birodalmá hoz
tartozik, és hogy a nyulak pedig az ő alattvaló i, akiket személyes szolgá latá ra rendelt. Azt
hiszem, tervemet siker koroná zza, mert ma éppen telehold van.
Valamennyi nyú l és nyuszi ö rö mrivalgá sban tö rt ki, és vá llukra vették volna Ló gó fü let, ha
ő kelme nem tiltakozott volna ellene szerényen, de igen-igen hatá rozottan.
Ló gó fü l tehá t, mikor az alkony kö zeledett, elindult egymaga a félelmetes Vasagyarhoz.
Minden bá torsá gá t ö sszeszedve rontott neki az elefá ntvezérnek.
– Hej, te gonosz elefá nt! – rivallt rá –, hogyan merészelsz a Hold-tó vizébe belegá zolni
tisztá talan testeddel?!
Vasagyar meghö kkenten nézett a nyuszira.
– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? – kérdezte.
– Hogyne mernék! – adta a bankot Ló gó fü l. – Hold urunk ü zenteti neked, hogy még ma este
kerekedj fel innen egész pereputtyoddal együ tt, mert a színedet sem akarja lá tni tö bbé!
Megijedt á m erre Vasagyar, és ormá nya bá natá ban egészen a fö ldig ért.
– Igazá n, még ma este el kell mennü nk? – kö szö rü lte meg a torká t szipogva. – De jaj neked,
ha rá akarsz szedni!
Szép, derű s, nyá ri este volt, s a holdvilá g fenn tü ndö kö lt az égen. Ahogy megérkeztek a tó
partjá ra, Ló gó fü l rá mutatott a vízre:
– Íme, Hold urunk, aki lejö tt kö zénk, hogy parancsá t teljesítsü k. Hajts neki fejet és térdet, és
tá vozz mihamar a vidékrő l! Legjobb lesz, ha nesztelenü l viszed el az irhá dat, mert lá tod,
hogy fenséges urunk gondolataiba mélyedve tű nő dik a vízen…
Vasagyar rémü lten lá tta, hogy a nyuszi való ban igazat mondott, és hétrét gö rnyedve, olyan
nesztelenü l, ahogy csak tellett tő le, még aznap éjjel eltá vozott a vidékrő l, valamennyi
csordá já val együ tt.
S azó ta a nyuszik boldogan élnek abban a rengetegben.

CIVAKODÁS
(Lengyel mese, á tdolgozta Sebő k É va)
Nem is oly rég – talá n tegnap vagy tegnapelő tt lehetett – élt, éldegélt há rom jó bará t: a
lobbanékony Filip kutya, a kényeskedő Bolyhos cica meg az á brá ndos, á lmodozó kis sá rga
kaná ri – Szívecske. Mindig együ tt já rtak, ettek, aludtak, és sohase veszekedtek.
Egyszer azonban a sétá nyon mit lá ttak? Nagy, kerek tü kö r á llt a bokorhoz tá masztva. Filip
tü stént odaszaladt, jó kedvű ugrá ndozá ssal, de ahogy belepillantott, sző rét nyomban
felborzolta, s vicsorogni kezdett:
– Hej, te gyá va kutya ott! Csaholsz meg morogsz, idegen létedre? Há t nem tudod, hogy én
vagyok a félelmetes Filip? Gyertek, bará taim, verjü k meg! – ugatta a tü kö rbe.
Bolyhos cica tü stént segítségére ugrott, de ahogy a tü kö rbe pillantott, mérges pofiká já t
bá rsonyos mosoly derítette fel, és bá josan ezt dorombolta:
– Hol van itt kutya? É n csak egy gyö nyö rű cicá t lá tok. Milyen csodá s bundá ja van! – illegette
magá t a tü kö r elő tt. – Szeretnék bará tkozni vele.
– Hadd nézzem! – kérte Szívecske, és a tü kö r elé lebbent. – De hisz itt nincs se kutya, se cica
– dalolta –, csak egy szépséges, á lmodozó szemű , sá rga kaná ri! Ugye nem haragusztok, ha
eléneklem neki a legszebb dalomat?
– Micsoda cica meg kaná ri? – hö rrent fel Filip. – Kutya!
– Nem! – nyá vogta szívet tépő en Bolyhos. – Cica!
– Nem igaz! – vá gta rá a má sik kettő .
– Kaná ri! – fü tyü lte élesen Szívecske.
– Kutya! – vonította Filip.
De má r ekkor a civakodá sbó l verekedés lett, pü fö lték, csípték, karmoltá k egymá st, ahol
érték, borzasztó mérgesen.
S ekkor egyszer csak megpendü lt valami…Mind a há rman felkaptá k a fejü ket, és odanéztek.
Bele a tü kö rbe. Egyszerre. S ugyan mit lá ttak?…
Szö rnyen elszégyellték magukat.
Filip bocsá natkérő n csó vá lni kezdte a farká t. Bolyhos a há tá ra telepedett, és bá rsonyos
mancsá val finoman á tö lelte a nyaká t. Szívecske meg kimerü lten, boldogan rebbent a cica
fejére, s ott dalra gyú jtott.
Ettő l kezdve sohase veszekedtek.

A MOSÓMEDVE MEG A CSIGA

(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Réges-régen ő sidő kben tö rtént.
Talá lkozott a mosó medve a tavi csigá val, és így szó lt hozzá :
– Ü dvö zö llek, tiszteletre méltó bará tom! É ppen zará ndokú ton vagyok, fel akarom keresni
az á ldott Ize szent helyeit. Nem tartaná l velem?
A csiga elő szö r meglepő dö tt, de aztá n eszébe jutott, hogy rá is rá férne Ize szent helyeinek
á ldá sos hatá sa, ezért aztá n így vá laszolt:
– Szívesen veled tartok, tiszteletre méltó mosó medve, magam is éppen zará ndokú t tervét
forgatom fejemben.
Elindultak há t együ tt.
Ú tjuk utolsó napjá n a csiga így szó lt a mosó medvéhez:
– Mondanék én valamit, tiszteletre méltó mosó medve uram, ha nem vennéd zokon.
– Hallom – felelte méltó sá gteljesen a mosó medve.
– Azt akarom mondani – folytatta a csiga –, hogy bizony nagyon unalmas má r nap nap utá n
így vá ndorolni az ú ton, nem sértenénk meg talá n zará ndoklatunk komolysá gá t, ha innen a
szentélyig versenyfutá st rendeznénk. Vagy talá n te má sként gondolod?
– Egyetértek – felelte a mosó medve.
Elhatá roztá k há t, hogy versenyt futnak.
A csiga azonban gondolt egyet, kibú jt a há zá bó l, és felmá szott a mosó medve farká ra, ott
visszabú jt a héjá ba, és jó erő sen belecsimpaszkodott a sű rű és bozontos sző rzetbe.
A mosó medve persze nem vett észre semmit a dologbó l. Teljes erejébő l futni kezdett.
Futott, futott egész napon á t lélekszakadva, mert mindená ron győ zni akart.
Végü l estefelé kifulladva megérkezett a szentély kapujá hoz.
Nagyon bü szke és elégedett volt, mert biztosra vette, hogy megelő zte a csigá t.
Boldogsá gá ban farká t csó vá lva fel-alá já rká lt a kapu elő tt, kö zben a farka véletlenü l
odacsapó dott a szentély kő falá hoz, s az ü téstő l a csiga héja kettétö rt, ő maga pedig a fö ldre
pottyant.
É les fá jdalmat érzett a csiga, de megemberelte magá t, és hamar felkiá ltott:
– Hé, tiszteletre méltó mosó medve uram, mintha kissé megkéstél volna! Hol já rtá l ennyi
ideig? Jó ideje itt rostokolok, kö zben annyira untam magam, hogy leterítettem a
héjruhá mat, rá heveredtem, és jó alaposan kipihentem magam.

A HOLLÓ ÉS A RÓKA
(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Honnan, honnan nem, gyö nyö rű darab sajtot szerzett magá nak a holló . Fö lrepü lt vele a fá ra.
Bandukolt éhen a kertek alatt a ró ka; egyszer csak pompá s sajtszagot érez.
Megy a szag utá n, fö lnéz a fá ra, meglá tja az á gon a holló t, cső rében a gyö nyö rű sajttal.
– Ó – mondja á lnokul –, kö szö ntő m ö nt, nemes holló uram! Boldog vagyok, hogy fényes
fekete tollá t lá thatom.
A holló minderre egy á rva szó t sem felelt.
„Csak fecsegj, á lnok jó szá g – gondolta. – Tudom, csak azért hízelegsz, mert fá j a fogad a
sajtomra. Nos, ha fá j, eredj, és szerezz magadnak, de az enyémbő l nem eszel!”
Ü lt és hallgatott az á gon; a ró ka meg az á g alá sü ndö rgö tt, és mézesmá zosan fö lszó lt:
– É s nemcsak a tolla pá ratlan; mert ha má r talá lkoztunk, nem á llhatom meg, hogy meg ne
mondjam, igazá n minden alantas szá ndék nélkü l, hogy az ö n nemes formá ja még a madarak
kirá lyá nak, a sasnak a formá já t is fö lü lmú lja. Igazá n nem is tudom, ezek az ostoba madarak
miért nem ö nt vá lasztjá k kirá lyuknak.
A holló nak jó lesett a dicséret, anná l is inká bb, mert régtő l fogva féltékeny volt a sasra;
szó lni azonban nem szó lt, féltette a gyö nyö rű sajtjá t. Szó lni, mondom, nem szó lt, de azért
egy kicsit kihú zta magá t az á gon, és a ró ka ezt nyomban észrevette.
– De ez még mind semmi! – folytatta még mézesmá zosabban. – Ez még mind semmi a
hangjá hoz képest! Ez az érces hang fö lü lmú lja a pacsirta értelmetlen cincogá sá t, a
pitypalatty ostoba pityegését, a sá rgarigó bá rgyú rikoltá sá t, ső t a fü lemü le együ gyű
sirá nkozá sá t is.
De a holló , aki semmire sem volt olyan bü szke, mint a hangjá ra, még most sem szó lt.
A ró ka pedig folytatta; most má r nem a holló nak beszélt, hanem csak ú gy magá nak, á m elég
hangosan ahhoz, hogy a holló is hallja.
– Az a hang! – mondta. – Ha én azt a hangot hallhatná m! Az imént, ahogy a berekben ü ltem,
hallottam a fü lemü lét; aztá n ahogy á tvá gtam a mező n, hallottam egy pacsirtá t; a ná das felé
kerü ltem, és a ná dason tú lró l hallottam egy pitypalattyot; aztá n ahogy a kertek alatt
mentem, a gyü mö lcsö sbő l egy sá rgarigó t is hallottam. Milyen remek alkalom volna, hogy
hangjukat ö sszehasonlítsam holló uram hangjá val. De há t holló uram csak hallgat, hallgat,
ő rzi a sajtjá t…
A holló ennek má r nem bírt ellená llni; kitá totta a cső rét, és eszeveszetten elkezdett ká rogni.
A sajt lepottyant; a ró ka fö lkapta, egy szuszra lenyelte, aztá n nagy vigyorogva így szó lt:
– Ó , te hiú szamá r, te ostoba holló ! É ppen arra a repedtfazék-hangodra vagy bü szke? Hiszen
ez a madarak szamá rordítá sa! No de jó l van így: mibő l élnének a hízelgő k, ha az ostobá k
nem hallgatná nak rá juk?!
Jó llakottan odébbá llt, a holló meg elrepü lt, éhen, és még ká rogni sem mert szégyenében.

A HIÚ KAKAS ÉS A FELÜLTETETT RÓKA

(Orosz mese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Napok ó ta a kertek alatt sü ndö rgö tt az éhes ró ka, remélve, hogy végü l mégis sikerü l szert
tennie valami harapnivaló ra, mert szű k napokat lá tott a koma, s harmadnapja egy szö cske
nem sok, annyit sem evett.
Ahogy ott ó lá lkodik, meglá t egy kakast a sö vényen.
„Valami cselt kell kieszelnem, hogy elejthessem – gondolta. – Ha csak ú gy rá rontok,
elvéthetem az ugrá st, vagy megneszeli a veszedelmet, odébbá ll, s ü thetem bottal a nyomá t.”
Ú gy tett há t, mintha éppen csak sétá lgatna a kertek alatt az ö svényen, és semmi rosszat
nem forgatna a fejében. Poroszká lt szép csendesen, majd mikor a sö vény kö zelébe ért,
megá llt, és nyá jasan így kö szö nt a kakasnak:
– Szerencsés jó napot, kedves kakas uram! Ahogy így nézlek, nagyon ismerő snek tetszel.
Hopp, megvan, tudom má r! Ismertem a kedves édesapá dat. Nemcsak hogy a vidék legszebb
kakasa volt, de énekelni is olyan gyö nyö rű ségesen tudott, hogy olvadozott az ember szíve
tő le. Hanem ahogy szemü gyre veszlek, ú gy sejtem, ebben te sem maradhatsz mö gö tte.
Akinek ilyen pompá s nyaka van, annak bizonyá ra pompá s a hangja is. Rajongok a
muzsiká ért; mit nem adnék érte, ha énekelni hallhatná lak!
Az ostoba, hiú kakas egyre jobban feszengett fö nt a sö vényen; nyaká t nyú jtogatta, szá rnyá t
libbentgette, hol az egyik lá bá ra á llt, hol a má sikra; majd mikor a ró ka befejezte a
mondó ká já t, nem á llhatta tová bb, szétfeszítette szá rnyá t, és elkezdett riká csolni. Ú gy
riká csolt, hogy egész lila lett tő le a taraja; s ú gy megrészegü lt a sajá t hangjá tó l, hogy
gyö nyö rű ségében még a szemét is lehunyta.
A ró ka csak ezt vá rta; ugrott egyet, s elkapta nyaká ná l a kakast. Az meg se nyikkant tö bbet;
a ró ka meg iszkolt vele a bozó tos felé.
Hanem arra ment egy legény, meglá tta a ró ká t, nagyot kiá ltott:
– Hé, emberek! Viszi a ró ka a kakasunkat!
Nosza, kiszaladtak a há zakbó l, udvarokbó l, istá lló kbó l az emberek, pá lcá val, doronggal,
fustéllyal, husá nggal a ró ka nyomá ba eredtek.
Kö zben a kakas egy kis lélegzethez jutott.
– Baj van, bará tom – nyö gte. – Ha ezek utolérnek, nyomban rá d esnek a husá ngokkal, s ú gy
elcsépelnek, hogy kö zben még engem is agyonü tnek. Má rpedig akkor inká bb te egyél meg!
Á llj meg egy pillanatra, és kiabá lj vissza nekik: „Hazudtok, ebadtá k! Nem a ti kakastok ez,
hanem az enyém!”
A ró ka megfogadta a taná csot, megá llt, nagyra tá totta a szá já t, hogy visszakiabá ljon; a kakas
meg kiugrott a tá tott szá já bó l, fö l az első fá ra, annak is a legtetejére, s onnét szó lt le a
ró ká nak:
– Csak voltam a tiéd, testvér!
„Megá llj, te á lnok, majd eljö vö k én még érted!” – gondolta dü hö sen a pó rul já rt ró ka, de
mondani má r nem mondhatta, ú gy horpaszon talá lta egy husá ng, amit utá nahajítottak.

A RÓKA MINT PÁSZTOR

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Egy asszony pá sztort akart fogadni, és se a falujá ban, se a kö zeli tanyá kon nem talá lt
alkalmas embert. Elindult há t az erdő n keresztü l, hogy talá n a hegyeken tú l, a szomszéd
já rá sban akad olyan, akire jó szá gá t rá bízhatja. Ahogy megy, mendegél, szembejö n vele a
medve, és tudakolja:
– Hová , merre, jó asszony?
– Pá sztort akarok fogadni – feleli az asszony.
– Nem fogadná l meg engem pá sztornak? – kérdi a medve.
– Miért ne, ha jó l tudsz hívogatni, csalogatni, hogy az á llatok, ha elkó szá ltak, messzirő l is
meghalljá k, megismerjék a hangodat, és visszatérjenek hozzá d.
– Tudok én ú gy, hogy jobban nem kell. Brumm-bruuummm!
– Nem, nem, má r megbocsá ss, de talá n mégis inká bb má s pá sztort keresek – mentegető zö tt
az asszony, és tová bbment. Odá bb a farkassal talá lkozott, annak is elmondta, mi dologban
já r, az is ajá nlkozott, hogy elszegő dik hozzá pá sztornak, és megmutatja, milyen szépen tud
ő hívogatni, csalogatni. Elordította magá t:
– Huuuuú ! Huhhhuhhhú !
Az asszony majdhogy hanyatt nem vá gó dott ijedtében, nem is fogadta meg pá sztornak a
csú f hangú ordast. Tová bbment. Utoljá ra ró ka koma akadt az ú tjá ba, és mikor hallotta, hogy
pá sztort keres, azt mondta neki, hogy hét orszá got bejá rhat, ná lá ná l kü lö nb pá sztort akkor
se talá l, fogadja meg ő t. – Miért ne? – felelte az asszony, anná l is inká bb, mert nagyon
elfá radt má r a sok já rká lá sban. – De hadd hallom, hogy tudsz hívogatni, csalogatni!
– Így ni! – monda a ró ka, és elő vette a legszebb, legvékonyabb hangjá t: – Dill-dall-holla-rió !
Megegyeztek. A ró ka kihajtotta a rétre a há rom kecskét, há rom birká t meg a há rom tehenet,
és reggelire megette a kecskéket, ebédre a birká kat, vacsorá ra a teheneket. Este beá llított
az asszony udvará ra egymaga. Az persze mindjá rt azt kérdezte, hol vannak az á llatok, de a
koma felkészü lt a kérdésre, és így felelt:
– Jó helyen, ahol semmi baj nem érheti ő ket, ne aggó dj miattuk!
Az asszony éppen vajat kö pü lt, letette a kö pü lő t, és kisietett a kapu elé, hívogatni kezdte az
á llatait, nézelő dö tt, futkosott erre-arra, hogy talá n csak elmaradtak, idegen nekik a pá sztor,
de bizony hírü k-nyomuk se volt sehol. Mire visszament a konyhá ba, a ró ka a tejfelt is
befalta. No, ami sok, az sok – ha mégoly já mbor természetű volt is az asszony, erre
megharagudott, seprű t fogott a hamis pá sztorra. Aztá n ujjá val kikaparta, ami kevés tejfel a
kö pü lő ben maradt, és a ró ka utá n hajította, ú gyhogy egy kis csomó a farka végére tapadt.
Azó ta fehér a ró ka farka hegye.

ALDAR-KOSZE MEG A BEJ

(Kazah népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egyszer egy faluban egy legény, Aldar-Kosze. Gyorsan vá ltott az esze, sebesen já rt a
keze, éles a szeme, fü rge a lá ba. Szerette a mó ká t, de még jobban szeretett csú fot ű zni
gazdag és zsugori emberekbő l. Á gró lszakadt szegény volt, de sokszor szerzett magá nak
egy-egy zsíros bá rá nyt a puszta eszével.
Volt abban a faluban egy zsugori és ostoba ú r is, Zsetir bej. Akkora juhnyá jai voltak, ha
reggel szá mlá lni kezdte a juhait, estére ért a végére. Elment egyszer hozzá Aldar-Kosze, és
azt mondta neki:
– Kegyes jó uram, segíts rajtam! Van két ezü stpénzem, erszényem meg nincsen hozzá .
Elfá radt má r a kezem ezt a pénzt tartani. Szeretnék megszabadulni tő le. Segítenél-e rajtam?
– Segítek há t! – ö rvendett meg a kapzsi. – Csak mondd meg, hogyan!
– Add el nekem ezért a pénzért a leghitvá nyabbik gidá dat! – felelte Aldar-Kosze. Hogyne
adta volna a bej! Ö rü lt a jó ajá nlatnak, de nem mutatta. Azt mondta nagy kelletlen:
– Vidd há t, nem sajná lom tő led, te szegény á gró lszakadt!
Fogta Aldar-Kosze a gidá t, nézte, a fejét csó vá lta, aztá n így szó lt:
– Má st mondok én, Zsetir bej! Visszaadom neked a két ezü stö t is meg a gidá t is – adj értü k
egy kecskét!
Tö rte a fejét a bej, ugyan jó l já r-e. Kisü tö tte, hogy bizony jó l. Két ezü stpénzt meg egy gidá t
kap egy kecskéért! Rá á llt a vá sá rra.
Fogta Aldar-Kosze a kecskét, a pénzt a marká ban szorongatta, a gidá t se eresztette. Azt
mondta:
– Má st gondoltam, Zsetir bej! Odaadom a két ezü stö t is, a gidá t is, a kecskét is, ha adná l egy
bá rá nyt.
„Így még jobban já rok! – gondolta a kapzsi bej. – É n csak egy bá rá nyt adok, s két ezü stpénzt
kapok érte meg egy gidá t, meg egy kecskét is rá adá sul.”
– Jó l van no, nem bá nom! – egyezett bele.
Amikor a bá rá nyt is megkapta, azt mondta Aldar-Kosze:
– Bocsá ss meg, fényességes uram! Megint má st gondoltam. Tiéd a pénz, a gida, a kecske, de
még a bá rá ny is, ha adsz egy kö vér birká t, hanem azt én vá lasztom ki!
„Hiszen így még tö bbet nyerek! – ö rvendezett magá ban a bej. – É n csak egy kö vér birká t
adok, s két ezü stpénzt kapok érte, meg egy gidá t meg egy kecskét, még egy bá rá nyt is a
tetejébe!”
Nem sokat gondolkodott, rá á llt a cserére.
Aldar-Kosze meg kivá lasztotta a legzsírosabbik birká t, odaadta a bejnek a két ezü stpénzt, a
gidá t, a kecskét meg a bá rá nyt, fogta a birká t, és vígan tová bbá llt. A bej meg ö rvendezett:
„Tö kkelü tö tt ember ez az Aldar-Kosze! Mennyi mindent adott egy birká ért!”
Sohasem tudta meg, melyikü k igazá n a tö kkelü tö tt.

POHON MEG A GYÖNGY

(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
Volt egyszer egy ember, annak egy fia, Pohon. Szegények voltak, így há t a fiú má r
kiskorá ban elment pénzt keresni. Egy építkezésen dolgozott, és az első keresetén egy
kígyó t, egy macská t meg egy kutyá t vá sá rolt magá nak.
Telt az idő , az á llatok szépen felnő ttek. Megszó lal a kígyó valamelyik napon:
– Kedves gazdá m, menjü nk haza, mert apá m, a Kígyó csá szá r azt hiszi, hogy rég meghaltam.
Pohon akkor tudta csak meg, hogy kedves kígyó ja a Kígyó csá szá r fia.
Elindultak, soká ig mentek, mendegéltek. El is érkeztek a kígyó k birodalmá ba. Az ő rségen
levő kígyó k halá lra akartá k marni ő ket, de Pohon kígyó ja fü ttyentett egyet, mire minden
kígyó vigyá zzba merevedett.
Bementek a palotá ba, Volt nagy ö rö m! A Kigyó csá szá r há lá bó l egy gyö ngyö t ajá ndékozott
Pohonnak. A gyö ngynek csodá latos ereje volt: ha reggel valaki a bal kezébe veszi, este meg
a jobb kezébe, napkö zben pedig a nyelve alatt tartja, annak minden kívá nsá ga teljesü l.
Pohon boldogan indult haza a macská val meg a kutyá val. Otthon az apja azt kívá nta tő le,
hogy nő sü ljö n meg, és szegény lá nyt vegyen el feleségü l. De Pohonnak a csá szá r lá nyá ra fá jt
a foga.
Ú gy tett a gyö nggyel, ahogy kellett: hercegi rangot, nagy palotá t, mérhetetlen gazdagsá got
kívá nt. Meg is lett minden. Elment leá nykérő be a csá szá rhoz, és az boldogan adta hozzá a
lá nyá t.
A csá szá rlá nynak volt egy szerecsen pohá rnoka, azt magá val akarta vinni Pohon palotá já ba.
Pohon beleegyezett.
A pohá rnok tudta, hogy Pohon szegény legény volt, és mindená ron meg akarta tudni,
hogyan lett ilyen elő kelő meg gazdag. Tudni kell, hogy a pohá rnok is szerette volna
feleségü l venni a csá szá rlá nyt. No, sikerü lt megtudnia a titkot. Ellopta a gyö ngyö t Pohontó l,
aztá n ú gy tett a gyö nggyel, amint kellett: Pohon visszavedlett szegény legénnyé, a palota
kunyhó vá . A pohá rnok aztá n magá nak kívá nta a palotá t, gazdagsá got, mindent. Elvette
feleségü l a csá szá rlá nyt is.
Bú sult Pohon nagyon, és csak já rt-kelt a kutyá já val meg a macská já val ó rá k hosszat. Nem
volt kedve a munká hoz sem. Egyszer így há rmasban a szerecsen palotá ja felé kerü ltek.
Lá tja Pohon, hogy a csá szá rlá ny meg a pohá rnok a gyö nggyel já tszadozik. A kutya is lá tja, és
mérgesen vakkant egyet. Megijed a vakkantá stó l a csá szá rlá ny, leejti a gyö ngyö t, a gyö ngy
meg gurul le a terasz lépcső jén. A macska nagyot ugrik, fö lkapja a gyö ngyö t, és á tadja
Pohonnak. A csá szá rlá ny meg a szerecsen rémü lten nézi, hogy a gyö ngy hogyan kerü l
vissza Pohonhoz. Ú gy megrémü ltek, hogy ketten kétfelé futottak.
Pohon akkor a gyö nggyel egy tisztességes, takaros paraszthá zat vará zsolt magá nak, és
feleségü l vett egy szegény lá nyt, akivel ma is boldogan él. A gyö ngyre sem volt szü ksége
tö bbé, beledobta há t a tengerbe.

A MINDENTUDÓ MADÁR
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Boldogorszá g lakó i mind elégedettek és vidá mak voltak, csak az ifjú kirá lyasszony meg a
kirá ly napjai teltek ö rö kö s bá nkó dá sban, mert há rom gyermekü ket szü letése utá n
elragadta egy sasmadá r.
Legalá bbis így mondta nekik a kirá lyasszony két irigy nő vére.
Ez idő tá jt egy ö reg apó ka kunyhó já ban éldegélt há rom testvér: két ifjú meg egy
csillagszemű lá ny. Amikor felcseperedtek, az ö reg maga elé hívatta ő ket, s azt mondta, nem
ő az édesapjuk, kicsi korukban talá lta ő ket. Itt az ideje – mondta –, hogy megkeressék
szü leiket.
A fiatalok elbú csú ztak a jó ö regtő l, és vá ndorú tra indultak. Egy napon nyá jas idegen
szó lította meg ő ket. Elmondtá k neki, hogy szü leiket keresik. Az ismeretlen azt taná csolta,
forduljanak a mindentudó madá rhoz, attó l kérdező skö djenek. Á m jó l vigyá zzanak: ha
elérnek a kö ves pusztasá gra, melynek kö zepén, ö reg fa odvá ban lakik a madá r, mindenfelő l
hangokat fognak hallani, de a vilá g minden kincséért meg ne forduljanak, kü lö nben kő vé
vá lnak. Megkö szö nték a jó taná csot, s az idő sebbik fiú ú tnak indult. Minden ú gy tö rtént,
ahogy az idegen vá ndor mondta, á m az ifjú nem tudta megá llni, hogy vissza ne forduljon a
hangok hallatá ra, s abban a pillanatban kő vé dermedt.
A fa alatt má r sok-sok kő szobor meredezett.
Hogy a bá tyja nem tért vissza, szerencsét pró bá lt a kisebbik fiú , de ő is csak ú gy já rt, mint a
fivére. Ezutá n a csillagszemű indult ú tnak. A kö ves pusztasá gra érve, nagy lá rma tá madt
kö rü lö tte, de meg nem fordult volna semmi kincsért, s így bá ntó dá s nélkü l elérte a fá t.A
zenebona azon nyomban elcsitult, s a nagy csö ndességben megszó lalt a madá r. Azt
parancsolta a lá nynak, hogy menjen az erdő szélére, merjen vizet a csicsergő forrá sbó l, a
vízcsö ppekkel hintse be a fa alatt á lló kő szobrokat. A csillagszemű hallgatott a parancsra, és
amint vizet hintett a kő szobrokra, mind megelevenedett. Kö ztü k volt a két fivére, de még a
kirá ly apjuk is, mert az is elment a mindentudó madá rhoz, hogy elveszett gyermekei felő l
kérdezze.
A kirá lynak mó dfö lö tt megtetszett a há rom testvér, elvitte ő ket a palotá já ba. A
kirá lyasszony szíves szó val fogadta, étellel-itallal jó ltartotta ő ket. S lá ttatok má r ilyen
csodá t? Egyszer csak berö ppent az ablakon a mindentudó madá r, letelepedett az asztal
kö zepére, és beszélni kezdett.
Hangos szó val elmondta, hogy a kirá lyasszony testvérei merő irigységbő l kitették az
ú jszü lö tteket egy puszta helyen, és sorsukra hagytá k ő ket.
– Ő k az elveszettnek hitt gyermekek – intett a madá r a há rom testvér felé.
A csillagszemű meg két fivére boldogan ö lelte, csó kolta a kirá lyi pá rt, és nagy
boldogsá gukban észre sem vették, hogy a két irigy nő vér se szó se beszéd, kifordult a
palotá bó l, és vilá ggá ment.

PUTPUTPUT
(Francia népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt egyszer egy kis francia faluban egy szegény molná rfiú . Lakott ugyanabban a faluban egy
gazdag kereskedő is, annak volt egy gyö nyö rű séges lá nya, ú gy hívtá k, hogy Zsá klin.
Kerü lgette is á m a molná rlegény a lá nyt, egyre leste, mikor megy vízért a kú tra. Zsá klinnak
is tetszett a szép szá l molná rlegény, csakhogy tudta, hogy szü lei egy gazdag kereskedő nek
szá ntá k feleségü l. Egy nap, ahogy a molná rlegény nagy bú san kint ló gá zta a lá bá t az
á rokparton, arra tévedt egy pá sztor.
– Há t te mit bú sulsz, kenyeres pajtá som? – kérdezte.
– Há t hogyne bú sulnék, amikor majd elepedek a vá gytó l, hogy enyém legyen Zsá klin. A
szü lei azonban hallani sem akarnak ró lam.
– No, vá rj csak, segítek én rajtad! Neked adom ezt a kis dobozt, de jó l vigyá zz a fehér porra,
ami benne van. Ha egyszer bejutsz Zsá klinékhoz, siess egyenest a konyhá ba, szó rd bele a
tű zbe, s majd meglá tod, mi tö rténik.
Egy nap nem voltak otthon Zsá klin szü lei, és a molná rlegény segített hazavinni a lá nynak a
vizet. Zsá klin behívta, és megkíná lta palacsintá val. Amikor há tat fordított a fiú nak, a
molná rlegény rá ö ntö tte a tű zre a fehér port, aztá n odébbá llt.
Amint a szü lei megérkeztek, Zsá klin bevitte nekik a vacsorá t.
– Itt van a put, édesapá m, putput a vacsora putputputput, putputput.
A kereskedő megrö kö nyö dve nézett a lá nyá ra.
– Há t te meg hogy beszélsz?
– Hogy én put, hogy beszélek putputput? Így beszélek putputput. – S ezzel kiment a
konyhá ba, mintha mi sem tö rtént volna.
Az édesanyja rémü lten ment utá na, s megkérdezte:
– Mi bajod van putputput, édes lá nyom, putputput? – Merthogy má r a konyhá ban rá is
hatott a vará zslat.
S a kö vetkező tá l ételt má r ő vitte be a szobá ba.
– É des férjem, putputput, nem tudom, mi tö rtént velem putputput, de én is azt mondom,
hogy putputput.
Ha lá ttá tok volna, hogy dü hbe gurult erre a kereskedő !
– Miféle csú fot ű ztö k itt belő lem?! – S ezzel zavarni kezdte az asszonyt az asztal kö rü l. Az
kifutott a konyhá ba, a férfi meg mindenü tt a nyomá ban.
– Mi ü tö tt belétek putputput, hogy ezt a badarsá got mondjá tok, hogy putputput?
– Mert a konyhá ban má r rá is hatott ez a betegség.
Szö rnyű napok virradtak a kereskedő re. A vevő k azt hitték, hogy meghá borodott, aztá n
lassacská n elmaradtak az ü zletébő l.
Ekkor a jó szívű pá sztor egy kis szelence barna port adott a molná rlegénynek:
– Akinek adsz belő le egy csipetnyit, az sose mondja tö bbé, hogy putputput.
A molná rlegény boldogan á llított be a kereskedő hö z, és mindenkit sorban kíná lt a barna
porral, s bizony egyikü k sem mondta tö bbé, hogy putputput. Há lá bó l hozzá adtá k Zsá klint a
szegény molná rlegényhez. Ma is élnek, ha bele nem haltak a sok palacsintaevésbe.

AZ ÁLMOS MADÁR
(Magyar népmese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Kérte az á lmos madá r a kó ró t, hogy ringassa el – de nem ringatta a kó ró , elkergette. Repü lt
a madá r a kecskéhez, hogy rá gja le a kó ró t – de a kecske nem ment lerá gni a kó ró t. Repü lt a
farkashoz, és kérte, hogy egye meg a kecskét – de a farkas nem ette meg a kecskét, a kecske
nem rá gta meg a kó ró t, a kó ró nem ringatta a madarat. Repü lt a madá r a furkó sbothoz, s
kérte, hogy a farkast ü sse-verje – de a furkó sbot nem ment a farkast ü tni-verni, s a farkas
nem ment megenni a kecskét, a kecske nem ment elrá gni a kó ró t, a kó ró nem ringatta a
madarat. Repü lt a madá r a bogá rhoz, s kérte, hogy fú rja meg a furkó sbotot – de a bogá r
nem ment furkó sbotot fú rni, a bot nem ment farkast ü tni, a farkas nem ment kecskét enni, a
kecske nem ment kó ró t rá gni, a kó ró nem ringatta a madarat. Repü lt a madá r a kakashoz,
és kérte, hogy csípje meg a bogarat – erre aztá n lett nagy zenebona!
Szaladt a kakas, megcsípte a bogarat!
Szaladt a bogá r, fú rta a furkó sbotot!
Szaladt a furkó , agyabugyá lta a farkast!
Szaladt a farkas, ette a kecskét!
Szaladt a kecske, rá gta a kó ró t!
S a kó ró – a kó ró elringatta az á lmos madarat.

MÁRCIUS

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Elszá llt Picinyke cinke a mező re.
Mert a cinke otthon van mindenü tt, csak egy-két bokrot talá ljon legalá bb, ott má r
eltengő dik. A mező n, egy bokrosban, szü rke foglyok laktak, szép mezei foglyok, és
csokolá dészínű patkó t viseltek a mellü kö n. Egész csapat tanyá zott itt, magvakat kapirgá ltak
ki a hó aló l.
– Hol lehet itt aludni?-kérdezte tő lü k Picinyke.
– Tedd azt, amit mi – taná csoltá k a foglyok. – Nézz csak ide!
Szá rnyra kaptak, és rö ptü kben, nagy lendü lettel, zsupsz! – bele a hó ba.
Kö nnyű porhó volt, ö sszeborult fö lö ttü k, betakarta ő ket. Fö lü lrő l nem lá thatta meg ő ket
senki-semmi, a fö ldö n pedig, a hó alatt, jó meleg volt.
„Ezt má r nem! – gondolta Picinyke. – Nem cinkéknek való ez! Inká bb keresek magamnak
valami alkalmas szá llá st.”
Talá lt a bokrok kö zö tt egy eldobott lyukas kosarat, az alá hú zó dott, el is aludt. Jó l tette!
Verő fényes nap volt. Megolvadt a hó teteje, ká sá s lett. É jjel aztá n bejö tt a kemény fagy.
Fö lébredt reggel Picinyke, vá rta a foglyokat-ugyan hol lehetnek? Nyomukat se lá tta. Ott,
ahol tegnap a hó alá fú rtá k magukat, kemény jégkéreg csillogott. Akkor értette csak meg
Picinyke cinke, milyen bajba kerü ltek a foglyok: ott ü lnek most a jégkéreg alatt, mint valami
bö rtö nben, nem tudnak kitö rni aló la. Mind egy szá lig ott vesznek!
Hogy segítsen rajtuk? nem olyan nép a cinegenép, hogy cserbenhagyja a bajba jutottat!
Leszá llt a jégkéregre, erő s hegyes cső rével kopá csolni kezdte. Á t is tö rte hamarosan a jeget,
jó kora lyukat vagdosott rajta. Kinyitotta a bö rtö najtó t a foglyok elő tt. Nem győ zték dicsérni,
há lá lkodni neki.
Hordtá k neki a sok magot, azt sem tudtá k, hogyan keressék kedvét.
– Maradj velü nk! – kérlelték. – Ne kö ltö zz el innen!
Picinyke há t maradt. A nap pedig mind tü ndö klő bb lett, mind melegebb. Olvadt, olvadozott
a hó a mező n. Olyan kevés maradt má r, olyan vékony lett, hogy a foglyok nem tudtak alá
bú jni. A bokrosba kö ltö ztek há lni, Picinyke kosara alá .
Egyszer aztá n a dombok oldalá n elő barnult a fö ld. Hogy megö rü ltek neki valamennyien!
Há rom nap se telt belé, ott ü ldö géltek a barna fö ldtisztá sokon a fehér cső rű , fekete vetési
varjak. No végre! Isten hozta ő ket!
Méltó sá gosan lépkednek, csillog tö mö tt tolluk, cső rü kkel a fö ldet turká ljá k: kukacokat,
á lcá kat hú zkodnak ki belő le. Nem sokkal utá nuk ott termettek a pacsirtá k meg seregélyek
is. Csak ú gy zengett hangjuktó l az erdő . Picinyke is rá zendített széles jó kedvében:
– Nyitnikék! Nyitni, nyitni! Itt a tavasz, itt, itt itt!
Ezzel a kis énekkel szá llt vissza az Ö reg Verébhez. Az így tanította:
– Ezt a hó napot má rciusnak hívjá k. Megérkeztek a vetési varjak: ez má r az igazi tavasz jele.
A tavasz a mező n kezdő dik. Most pedig rö pü lj el a folyó partra!
A HÓEMBER MEG A HÓASSZONY
(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Valahol egy kicsi faluban az iskolá s fiú k az iskola elő tt gyö nyö rű hó embert csiná ltak. A két
szeme ragyogó széndarabká bó l volt, az orra is fekete szénbő l, a fejére egy ó cska fazék
kerü lt kalapnak. A faluvégi tavon korcsolyá zó lá nyok is hordtá k a havat, s egy kö vér,
mosolygó s hó asszonyt gyú rtak belő le. Kék kö tényt kö tö ttek elé, a két szeme pedig
ugyanolyan apró fekete széndarab volt, mint a hó emberé.
A kö vetkező napok csikorgó hideget hoztak, s a hó ember meg a hó asszony szilá rdan á llt a
helyén, az egyik az iskola elő tt, a má sik a tó partjá n. Jó l érezték magukat, ö rü ltek a
hidegnek, vidá man nézték a fagyos téli vilá got. Egy nap azonban a hó ember az iskolá s
gyerekek beszélgetésébő l megtudta, hogy a kö zelben van egy szép, kö vér hó asszony, és
attó l a perctő l kezdve ú gy érezte, hogy jó lenne mozogni, elindulni valamerre.
A hó asszony is hallott a hó emberrő l, s kicsi hó szíve elkezdett viharosan dobogni. Biztosra
vette, hogy a hó ember meg fogja ő t lá togatni, olyan biztosra, hogy elhatá rozta: elébe megy
majd, s ú gy kelnek vá ndorú tra.
Egy éjszaká n lesszá lt a felhő k kö zü l a hó tü ndér, hogy megérintse ő ket vará zserejű
jégpá lcá já val. A hó ember egy pillanat alatt életre kelt, éppen csak megnyú jtó ztatta a lá bait,
megmarkolta a botjá t, s má r indult is a tó felé. A hó asszonyka éppen csak a kö tényét
igazította meg, amikor éltre kelt, s má r sietett is az iskolá hoz, a hó ember elé. Sietségü kben
elszaladtak egymá s mellett, s amikor a hó ember megérkezett a tó hoz, szomorú an vette
észre, hogy a hó asszony kö zben má r elment, a kis hó asszony pedig ugyanígy já rt az
iskolá ná l.
Telte-mú ltak az ó rá k, de a hó asszony csak nem jö tt, hiá ba leste a hó ember. Megigazította
há t a kalapjá t, és ismét ú tnak eredt.
Egy helyen lejtő s volt az ú t, ott csusszant egy szép hosszú t, s ez egy kicsit felvidította, vissza
is ment gyorsan a tető re, hogy még néhá nyat csú szká lhasson.
Ezalatt a hó asszony is elunta a vá rakozá st az iskola elő tt, és ő is elindult. Nekivá gott egy
keskeny ö svénynek, amely rö videbb ú ton vezetett a tó hoz. Így tö rtént, hogy a két vá ndor
má sodszor is elkerü lte egymá st.
Az iskolá hoz érkezve is hiá ba kémlelt kö rü l a hó ember az éjszaká ban, a hó asszonyt nem
lá tta sehol. Sok ideje má r nem maradt a gondolkozá sra, tudta, hogy abban a percben,
amikor a toronyó ra hatot ü t, vége a vará zslatnak: gyorsan megfordult há t és futott a tó hoz.
S amikor most odaért, végre meglá tta a hó asszonyká t: ott á llt a helyén. Ö rö mtő l repesve
akart odasietni, hogy megö lelje, de abban a pillanatban a toronyó ra zengve elü tö tte a hatot.
A hó ember karja lehanyatlott, a hó asszony kiejtette kezébő l kö ténye csü cskét, és mereven,
mozdulatlanul á lltak. Csak fekete szemü k pillantá sa kapcsoló dhatott egybe, s a fekete
szemü k ragyogá sá val beszélhettek, azzal mondhatta meg ki-ki a má siknak, hogy mennyire
szereti. É s hogy igazá n szerették egymá st, azt az bizonyítja, hogy amikor eljö tt a tavasz, s a
nap hevétő l olvadozni kezdtek, mindkettő egy-egy csillogó -villogó vízerecskévé vá lt, és a
két vízerecske addig folydogá lt, amíg végre egy érré egyesü lt, hogy ú gy folyjon bele a tó ba,
amelynek partjá n nemsoká ra kivirított a sá rga gó lyahír.

A NAP ÉS A SZÉL VERSENGÉSE

(Francia mese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Tö bbet ésszel, mint erő vel: ez derü l ki a nap meg a szél versengésébő l is.
Réges-régen tö rtént, még amikor nem volt ritkasá g; hogy a nap elbeszélgetett a fá kkal, a
csillagokkal, az erdő vadjaival.
Egyszer, ú gy mondjá k, a széllel ereszkedett szó ba.
Csakhogy a szél rettentő en gő gö s volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen
beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kö tö zkö dni.
Így tö rtént ez most is. A nap bará tsá gosan kö szö ntö tte, de a szél éppen csak mordult egyet
feleletü l, aztá n nyomban hivalkodni kezdett.
Bizony – mondta –, aká rmilyen fenn hordod is az orrodat ott az ég magasá ban, kettő nk
kö zü l azért mégis én vagyok az erő sebb!
A Napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá , hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen
sü vö lvénnyel, de azért mégiscsak megkérdezte tő le:
– Mibő l gondolod, hogy erő sebb vagy ná lam?
– Mibő l? – Zú gott-morgott fö lfuvalkodottan a szél.
– Onnét, hogy te csak baktatsz odafö nt, és mosolyogsz, de én idelent aká rkit derékon kapok
és megpö rgetem, amellett ha megharagszom, aká rmi akad az utamba, egyszerű en elfú jom,
mintha ott se volna.
– Derék dolog – jegyezte meg a nap –, de azért nem á rtana pró bá t tenni egyszer, mert régi
igazsá g, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerő sebb a karja akinek a
legharsogó bb a hangja.
– No, há t á lljunk ki versenyre! – há nyta-vetette magá t a szél.
– Nem bá nom – mondta a nap. – De miben versenyezzü nk?
– Lá tod ott azt a parasztembert? – kérdezte a szél, és a vá ndorra mutatott, aki az ú ton
bandukolt. – Lá tod a vá llá n a subá t? No, há t az nyeri a versenyt, aki le bírja hú zni ró la a
subá já t.
– Rendben van – egyezett bele a nap.
A szél nem sokat teketó riá zott, hatalmasan fö lfú jta magá t, azzal nekirontott a
parasztembernek, és elkezdte tépdesni, rá ncigá lni a subá já t.
De hiá ba rá ncigá lta; nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fá zott a vad szélben,
fö lhajtotta kö rben a suba gallérjá t, jó l befészkelte magá t a meleg birkabő rbe, aztá n, mert a
szél egyre erő sebb lett, s majd ledö ntö tte a lá bá ró l, leü lt egy sziklatö vébe, há tá t nekivetette
a sziklá nak, s ú gy megbú jt a subá ban, mintha tö bbé ki se akarna bú jni belő le.
A szél dü hö ngö tt, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.
– Jó l van – mondta a nap –, most én jö vö k.
Megá llt a kuporgó vá ndor fö lö tt, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben,
csak ú gy ontotta meleg mosolygá sá t. A vá ndor má r nem fá zott; aztá n má r nemcsak hogy
nem fá zott, de kezdett melege lenni, aztá n kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta
magá ró l a subá t, s jó kedvű en elhevert rajta a napsü tésben.
A szél, mit tehetett má st, morogva elkullogott; a nap meg csak mosolygott tová bb a felsü lt
hetvenkedő n.

A NYÚL MEG A TAVASZI HÓ

(Burjá t-mongol népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyú lnak:
– Igen gyö ngének érzem magam. Beteg vagyok, talá n meg is halok.
Azt felelte a nyú l:
– Alighanem olvadsz, az a bajod. Ó , ó , de sajná llak!
Azzal leü lt egy bucká ra, és sírt-zokogott keservesen, ú gy sajná lta a havat.
– Sajná llak hó , fá j a szívem érted! Mennyit szaladgá ltam rajtad, jó meleg vackom volt
alattad. Elrejtettél a ró ka elő l, a farkas elő l, fejemalja voltá l, derékaljam voltá l, fö dél a fejem
fö lö tt, védelmező m, oltalmazó m. Fehér a bundá m, te is fehér vagy, nem lá ttak meg rajtad az
ü ldö ző im.
Ú gy sírt, hogy a hó nak rajta esett meg a szíve, ő is vele kö nnyezett.
– Mi is lesz velem nélkü led? – kesergett tová bb a nyú l. – Sas elragadhat, fü lesbagoly a
karmai kö zé kaphat, ró ka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélkü led?
Aztá n gondolt egyet:
– Elmegyek én az erdő urá hoz, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon
el!
El is iramodott, meghajolt az erdő ura elő tt, ú gy kérte szép szó val: hagyja meg a havat.
Kö zben kiragyogott a nap, egyre erő sebben melengette a fö ldet, roskadt a hó , zsugorodott,
megá radtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyú l, még keservesebb
sírá sra fakadt.
Azt mondta neki az erdő ura:
– A nap hatalmasabb ná lam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt
marasztani. Hanem majd adok neked szép szü rkebarna bundá t a fehér helyett, abban
elrejtő zhetsz nyá ron erdő n–mező n, szá raz levelek kö zt, s nem bá nt se ró ka, se farkas, se
bagoly. Ne félj, no, ne itasd az egereket!
Megvigasztaló dott a nyú l, megtö rü lgette a szemét, és fö lvette mindjá rt az erdő ura
ajá ndéká t, az ú jdonatú j bundá t. Azó ta is két bundá t hord a nyú l: fehéret télen, tavasztó l
ő szig meg barná sszü rkét.

PALKÓ ÉS A SZAMARA
(Mészö ly Mikló s meséje)
Palkó nak volt egy szamara. Egyszer egy nagy rengeteg erdő ben mendegélt a szamará val, s
hogyan, hogy nem – ö sszetalá lkozott egy tö rpével.
A tö rpe egy bokor aljá ban aludt, s a szamá r véletlenü l rá lépett a sapká ja csü cskére. Haj,
mérges lett a tö rpe nagyon! Felugrott, s elkezdett pö rö lni Palkó val.
– Nem tudsz jobban vigyá zni a szamaradra?! – kiá ltotta dü hö sen. – Oda a sapká m, nézd
meg, milyen csú f lett!
Palkó megnézte a kicsi sapká t: az bizony ö sszevissza szakadt. De há t most má r mit
csiná ljon? É s nagy hetykén így vá laszolt:
– Nem tudsz jobban vigyá zni a sapká dra? A szamá r, az csak szamá r, én nem vigyá zhatok
helyette!
Tö bb se kellett a tö rpének, még mérgesebb lett.
– Há t jó ! – mondta. – Akkor majd kiokosítom én! Azzal á tkozlak meg, hogy a szamarad
mindig azt mondja, amit te!
Palkó jó t nevetett rajta.
– Na hiszen, ez nem nagy á tok, ezt még elviselem!
De mire kimondta – a tö rpe má r sehol se volt. Ő meg indulni akart tová bb – de a szamara
nem indult.
Mondta a szamá rnak: – Gyí, csacsi! – S akkor a szamá r is visszamondta: – Gyí, csacsi!
,,Híjnye, ez így nem lesz jó ! – gondolta Palkó . – Ez a tö rpe jó l kifogott rajtam!”
S mikor má r egy ó rá ja vesző dö tt a szamá rral, olyan dü hö s lett, hogy jó alaposan eltá ngá lta
szegény á llatot. Csakhogy az megharagudott á m, s ú gy oldalba tisztelte a patá já val Palkó t,
hogy belebukott egy nagy pocsolyá ba. Ott aztá n ijedten kiá ltozni kezdett:
– Segítség! Segítség!
Mire a szamá r is rá kezdett rö gtö n:
– Segítség! Segítség!
É ppen favá gó k já rtak arra, s kisegítették Palkó t a pocsolyá bó l. Kérdezték, ki volt a má sik
ember, aki segítségért kiá ltott.
– Há t a szamaram – mondta Palkó , s keservesen tapogatta az oldalá t.
De ezt má r nem hitték el a favá gó k. S azt mondtá k, hogy aki ekkorá t hazudik, azt a kirá ly elé
kell vinni, az bü ntesse meg az ilyen hazudozó t.
Ú gy is lett. Kirá ly elé vitték, a kirá ly pedig kimondta az ítéletet: Palkó t tö mlö cbe kell csukni.
S megkérdezte a legénytő l, mi az utolsó kívá nsá ga, azt még teljesíti. Palkó csak azt kérte,
hogy a szamá rtó l hadd bú csú zhasson el. Oda is vezették mindjá rt a szamarat. Palkó meg
letérdelt a kirá ly elé, s elkezdte mondani:
– Felséges kirá ly uram, kegyelmezz á rva fejemnek, á rtatlan vagyok!
S akkor a szamá r is letérdelt, és ő is mondani kezdte:
– Felséges kirá ly uram, kegyelmezz á rva fejemnek, á rtatlan vagyok!
A kirá ly akkorá t nevetett, hogy Palkó t rö gtö n szabadon bocsá totta, s a szamará val együ tt
felfogadta udvari bolondnak.

A PIROS KABÁT KALANDJA

(Angol mese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Huíj… huíj… – Matyiék ablaka alatt fü tyü lt, dudá lt a szél, és a kertben a fá k nyö szö rö gve
hajladoztak, s hullajtottá k a leveleiket.
– Hullanak a falevelek. Jö n az ő sz. – mondta Matyi.
– Ki is mosom a piros kabá todat – mondta mami –, a szélben hamarosan megszá rad majd.
– Jó , legalá bb holnap má r a piros kabá tomban sétá lhatok!
Mami kimosta a piros kabá tot, kivitte a kertbe, két fa kö zé kö telet feszített, arra akasztotta.
– Huíj….huíj…. – fü tyü lt a kegyetlen szél. Fö lkapta a kabá tká t a kö télrő l, s rö pítette. Addig
rö pítette, míg a piros kabá t fö nnakadt egy ö reg tö lgyfa á gá n.
– Lá togtó ba jö ttél hozzá m? – kérdezte az ö reg tö lgyfa.
– Nem hiszem – mondta piros kabá t –, ú gy tö rtént, hogy éppen ide fú jt a szél. De szeretnék
visszamenni Matyiék kertjébe.
– Majd csak érted jö n valaki – suttogott az ö reg tö lgyfa.
De a piros kabá tká ért nem jö tt senki; sem Matyi, sem mami nem tudta , hogy elvitte a szél. A
piros kabá t sírdogá lni kezdett, nagyon vá gyó dott Matyi utá n.
Egyszer csak hallja á m:
– Muuuú ….muuuú …. – S a tö lgyfa alá á llt egy pirostarka tehénke.
– Vegyél le, tehénke – kérlelte a piros kabá t –, vegyél le a tö lgyfá ró l, és vigyél haza Matyiék
kertjébe!
A pirostarka tehénke szarva nem ért fö l a piros kabá tká ig.
– Bee…..beee…. – A tö lgyfa alá á llt egy fehér sző rű bá rá nyka.
– Vegyél le, bá rá nyka – kérte a piros kabá t –, vegyél le a tö lgyfá ró l, és vigyél haza Matyiék
kertjébe!
De a fehér sző rű bá rá nyka nem tudott felugrani a piros kabá tká ig.
– Nyihihihi…. – nyerített egy fekete lovacska, és a tö lgyfa alá á llt.
A piros kabá t sírva kérte:
– Vegyél le, lovacska, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fekete lovacska hiá ba á gaskodott, nem érte fö l a piros kabá tot.
– Csip-csirip – csiripelte egy színes tollú madá rka, és a tö lgyfa á gá ra szá llt.
– É ppen téged vá rtalak! – ö rvendezett a piros kabá tka. – Végy a cső rö dbe, és vigyél haza
Matyiék kertjébe!
A madá rka a cső rébe kapta a piros kabá tot, de a szél kitépte a cső rébő l, és rö pítette,
rö pítette, vitte á rkon-bokron á t, s egyszer csak szépen letette Matyiék há zá nak kü szö bére.
Matyi kinyitotta az ajtó t, és azt mondta:
– Nézd csak, mami, a szél má r meg is szá rította a piros kabá tomat, és idehozta a kü szö bre!

AZ OROSZLÁNFEJŰ SZAMÁR
(Spanyol mese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt egyszer valamikor réges-régen egy szamá r, még nagyapá m ö regapjá nak idejében. Ez a
szamá r egy vadá szboltban szolgá lt, teherhordó és szaladjide-szaladjoda volt egyben.
Mindezért csupá n néhá ny rosszul meghegyezett zabszemet és egy csomó ü tlegelést kapott
fizetségü l. Keserves, mostoha sorsa volt bizony szegénynek.
Esténként, amikor a munká t abbahagyhatta végre, há trament az istá lló mö gé a kertbe, és
egy almafá nak nekidő lve keservesen zokogott mostoha sorsá n. A legnagyobb bá nata az
volt, hogy a gyerekek is kicsú foltá k, valahá nyszor talá lkoztak vele az utcá n, szamá rfü leket
mutattak neki, és gú nyosan iá ztak elő tte.
Tö rtént azonban egy nap, hogy a gazdá ja elutazott oroszlá nvadá szatra, Afriká ba. A szamá r,
amíg oda volt a gazdá ja, unalmá ban egyszer besétá lt a boltba, ahová eddig még sohase
merészkedett be. Hanem szeme-szá ja is tá tva maradt a csodá lkozá stó l, mert volt á m ott
lá tnivaló , amennyi csak belefért a szemébe! Garmadá kban á lltak a vadá szfegyverek a
sarokban, a falakon meg kü lö nféle szarvasagancsok, vaddisznó fejek ló gtak, a padló t
jegesmedve, mosó medve bundá k borítottá k, s volt ott tö bbek kö zö tt egy oroszlá nforma
valami is. Amikor megpillantotta bará tunk, ugyancsak megijedt tő le, de az oroszlá n meg se
moccant, rá se hederített a szamá rra, így há t kö zelebb merészkedett hozzá . S lá tta á m, hogy
nem is igazi oroszlá n, csak a bő re lapult ott, a fejével együ tt kiterítve a fö ldö n.
– Mi tö rténne, ha kicsit belebú jnék? – nézte tű nő dve. – Roppant kívá ncsi vagyok, hogy á llna
nekem ez az oroszlá njelmez!
Egy pillanat alatt belebú jt az oroszlá nbő rbe. Tü krö t nem talá lt sehol az ü zletben, így há t
kisétá lt a há z elé, mert volt ott egy térdig érő kis tó , annak a tü krében akarta megnézni
magá t, hogy hogyan is mutatna, ha tö rténetesen oroszlá nként lá tta volna meg a napvilá got.
Ahogy kidugta az orrá t az ü zletbő l, néhá ny ismerő s gyerekbe botlott. De azok, ahelyett
hogy iá ztak volna, mint má skor, hanyatt-homlok rohantak el elő le, kétségbeesetten
kiá ltozva segítségért.
– Vajon mi tö rténhetett, hogy megijedtek tő lem még azok is, akik eddig gú nyoltak? –
morfondírozott magá ban.
S ahogy tová bb ballagott, mindenfelé rémü lten vá gtattak be a há zakba az emberek,
ú gyhogy szegény szá nni való szamarunk is elveszítette a fejét, és ő maga is rémü lt, vad
trappolá sba kezdett. Igen á m, de ahogy ü getett, anélkü l hogy észrevette volna, lecsú szott a
há tá ró l az oroszlá nbő r, és mindenki lá thatta, hogy nem oroszlá n ő , hanem csak egy
kö zö nséges szamá r.
É s az emberek, éppen azok, akik nem sokkal azelő tt ú gy megrémü ltek tő le, botokkal
kezdték hajkurá szni, és a gyerekek megint szamá rfü let mutattak neki.
Teherhordá s kö zben idő nként még ma is tű nő dve csó vá lja szegény szá nni való szamarunk
nagy busa fejét, mert nem fér a kobakjá ba sehogy se, ami tö rtént vele. Hogy egy
oroszlá nbő rbe bú jt szamá rtó l mért ijed meg mindenki, és hogy ugyan miért nem fél
ugyanattó l a szamá rtó l senki sem, ha véletlenü l nincsen rajta oroszlá nbő r, ami eltakarja?
A GAZDA MEG A SZOLGÁJA
(Olasz mese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Egyszer egy mó dos gazda egy rengeteg nagy erdő n á t igyekezett hazafelé a szolgá já val. Elö l
ment a gazda, fejét há traszegte, mellét kevélyen kidü llesztette, s bü szkén verte csizmá ja
talpá t a fö ldhö z. A vilá gért szó ba nem ereszkedett volna a szolgá já val, aki mö gö tte
baktatott, nyaká t behú zta, és botladozott a rongyos bocskorá ban.
Hideg tél volt; a gazda vá llá n vastag medvebő r bunda, a szegény szolgá n hitvá ny, vékony,
rongyos gú nya.
Így mentek, mikor egyszerre csak eléjü k toppant a rengetegben egy hatalmas medve.
A gazda még észbe sem kaphatott, a vadá llat nagy morgá ssal má ris rá vetette magá t.
Ledö ntö tte a fö ldre, ott elkezdte taposni, ide-oda hú zni-vonni, s kö zben nagyokat csapott rá
a mancsá val, ú gyhogy a gazda má r azt hitte, ü tö tt az utolsó ó rá ja.
Végső kétségbeesésében nagyot kiá ltott:
– Most segíts, Palkó !
A szolgá nak kétszer se kellett mondani; má ris forgatta a fejszéjét, oda-odacsapott a
medvére, csak ú gy ropogtak a koma bordá i.
A szolga remélte, hogy a vad most majd otthagyja a gazdá t, és ú j tá madó ja ellen fordul. De
nem, a mackó t nyilvá n feldü hítette a gazda medvebő r bundá ja; nem tá gított, csak
gyö mö szö lte tová bb az á ldozatá t.
A gazda nyö gö tt, jajgatott, a szolga meg egyre azt nézte, hogyan férhetne ú gy a medvéhez,
hogy kö zben nehogy megü sse a gazdá já t.
Végü l a medve ú gy forgoló dott, hogy egy hatalmas fejszecsapá ssal sikerü lt eltalá lnia a fejét.
É ppen fü ltö vö n vá gta; a medve nagyot horkant, hő kö lt egyet, aztá n nekifeszü lt, hogy
agyonroppantsa a gazdá t.
A szolga akkor kapta a vasvillá t, elkezdte szabdalni meg szurká lni vele a medvét; addig-
addig, mígnem a vad egy hö rdü léssel kiadta a pá rá já t.
Akkor a gazda nagy kínnal kimá szott a dö glö tt medve aló l. Leverte magá ró l a havat, fú jt egy
nagyot, aztá n végignézett magá n, és iszonyú haragra gerjedt, mert lá tta, hogy a szép
bundá ja cafrangokban ló g: vagy a medve szaggatta szét, vagy a szolga vasvillá ja hasogatta
meg.
– Ó , te oktalan, á tkozott mamlasz! – ordított a szolgá ra. – Megá llj, ezt megkeserü lö d!
– De édes jó uram, há t mit vétettem? – kérdezte rémü lten a szolga.
– Még kérded? – tombolt a gazda. – Olyan esztelen vagy, hogy tö nkretetted a
medvebundá mat! No de ne félj, le is vonom az á rá t a béredbő l, ú gyhogy arró l koldulsz!
A szolga mukkanni sem mert tö bbet, csak magá ban gondolt egy keserveset a gazdagok
há lá tlansá gá ró l.

TÜKRÖS KATA
(Mó ra Ferenc meséje)
A szeme szelídkék volt Tü krö s Katá nak, a haja puha volt, mint a selyem, ragyogó , mint az
arany.
Azt is megmondom, miért hívtá k Tü krö s Katá nak. Ha kinyitotta az ablakot, mindjá rt azt
nézegette az ü vegjében: illik-e a kék szalag a hajá ba. Ha tejet forralt a konyhá n, nem bá nta,
ha kifut is, csak meglá thassa magá t a kékmá zos lá bosban.
– Soha ilyen tü krö skö dő gyereket! – porolt az anyuká ja. – Nem csoda, ha má r a verebek is
Tü krö s Katá nak hívnak.
Azt meg ki se lehet mondani, hogy mit csiná lt, mikor az ú j tavaszi kalapjá t megkapta. Igaz,
hogy azt se lehet kibeszélni, micsoda szép kalap volt az! Olyan vadró zsabimbó k voltak rajta,
hogy a vadró zsabokron se nő nek kü lö nbek. A méhecskék nem győ ztek csodá lkozni, mikor
elő szö r lá ttá k.
– Nini, de korá n kibimbó zott idén a vadró zsa!
No, de Kata nem azt nézte, hogy a virá g szép-e a kalapon, hanem azt, hogy a kalap szép-e
ő rajta. Sorra já rta a tü krö ket, levette a kis falitü krö t, de még a rézkilincset is megkérdezte:
– Tü kö r, van-e ná lam szebb?
Kis tü kö r, nagy tü kö r, rézkilincs, vaslá bas mind azt mondta: soha ilyen szépet! Ahogy a
konyhaajtó ba kiá llt, liba azt gá gogta, kakas azt kukorékolta, de Kata ü gyet se vetett rá juk.
Csak azon tö rte a csö pp fejét, miben nézhetné még meg magá t.
– Nyisd ki a szemed, kutyus – rú gta meg az ö reg Pajtá s kutyá t, aki a kü szö bö n szundiká lt –,
hadd lá tom meg magamat benne!
Pajtá s megrá zta kó cos bundá já t, és haragosan rá mordult:
– Mire való ez a nagy tü krö skö dés, héká m? Lá m, én sose nézek tü kö rbe, mégis nagy a
becsü letem a há zná l.
Bezzeg nem gorombá skodott a Cirmos cica. Az is olyan, hogy mindig csinosítja, nézegeti
magá t. Most is ott ü l az eső vizes hordó szélén, és nézegeti gö mbö lyű fejecskéjét a vízben. De
még a gazdasszonyká já t is odaintette:
– Gyere, két cica is megnézheti ebben magá t egyszerre.
Tü krö s Kata nem is nagyon hívatta magá t, egyszeriben ott termett a hordó ná l, és
belekukucská lt a vízbe.
Lá m, milyen szépen lengenek a ró zsabimbó k a kalapjá n, ö rö m nézni, hogy gö ndö rö dik ki
aló la az aranyhaja. Jaj, há tha még a selyemszalagot is meglá thatná a nyaká n!
– É n lá tom az enyimet – kérkedett a Cirmos cica.
„Most má r én is lá tom az enyimet” – mondta volna Tü krö s Kata, de annyira belehajolt a
hordó ba, hogy belepottyant.
Jó szerencse, hogy a Pajtá s kutya odaugrott, és megkapta a szoknyá cská já t. Így csak a fejét
má rtotta meg az eső vízben, hanem a ró zsabimbó s kalapnak az is egészen elég volt. Azt
ugyan a fejére nem teheti tö bbet senki kislá nya.
No, de volt is nevetés! Még a libá k meg a rucá k is nevettek:
– Gi-gá -gá , há p-há p-há p! Beleesett Tü krö s Kata a vízbe!
Kislá nyok! Ti még nem estetek bele a vizeshordó ba?

DIÁKBÓL LETT KIRÁLY

(Magyar népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Egyszer egy diá klegény nagy ú tra indult. Nem volt ugyan egy á rva garasa sem, de vilá got
akart lá tni, s gondolta, há ló helye majd csak akad a szalmakazlak tö vében, a betevő falatjá t
pedig megtermik az ú t menti almafá k, szederbokrok. Vá ndorú tja kö zben olyan vidékekre
kerü lt, ahol sok borsó termett, sok szét is szó ró dott, ő meg gondolta, jó lesz ez a borsó az
ínséges napokra, fö lszedegette az elhullott szemeket, szépen a zsebébe rakta.
Ment, mendegélt, má r messze já rt a hazá já tó l, mikor takaros falu hatá rá ba érkezett. A
falubéliek megkérdezték, mi já ratban van, a diá k meg azt mondta, hogy csak ú gy jö n-megy a
nagyvilá gban, aztá n mert kö zeledik az este, most éppen há ló helyet keres éjszaká ra. No, a
derék falusiak elvitték a diá kot a kirá lyuk palotá já ba, van ott á gy elég minek há lna a
szénakazal tö vében?
A kirá ly meg a kirá lyné szívesen fogadtá k a vá ndort, terített asztalhoz ü ltették, ott is a
szépséges hajadon lá nyuk mellé. A diá knak megtetszett a kirá lylá ny, de még rá nézni is alig-
alig mert, nem az ő szá má ra nő tt ez a szépséges leá ny, ú gy gondolta. Csakhogy az ö reg
kirá lynénak kedvére volt a legény, oda is sú gta az urá nak:
– Hallod-e, édes uram, éppen ilyen derék kirá lyfit szeretnék a leá nyom jegyeséü l!
– Nem kirá lyfi ez, asszony, csak szegény vá ndordiá k.
– Má r én azt el nem hiszem, édes uram – ellenkezett a kirá lyné. – Alighanem lá nynéző be
jö tt, csak titkolja, hogy kicsoda. No, megtudom én hamarosan, kirá ly-e vagy diá k!
Aznap este csak amolyan szegényes á gyat vetett a diá knak, éppenséggel nem kirá lyi
nyoszolyá t. Amikor a diá k nagy á lmosan lehajolt, hogy kifű zze a cipő jét, a zsebébő l
kiszó ró dott a rengeteg borsó . A takarékos természetű diá k meg hajnalig szedegette.
A kirá lyné szolgá i a kulcslyukon á t leselkedtek, s csak azt lá ttá k, hogy a diá k nem alszik,
hajnalig hajladozik, szö szmö tö l. Reggel aztá n jelentették ú rasszonyuknak, hogy a vendég
nem aludt.
Ismét este lett, kö zelgett az éjszaka. No, erre az éjszaká ra az ö reg kirá lyné fejedelmi á gyat
vettetett a vendégnek; az meg ú gy kifá radt az elő ző éjszakai sok hajladozá sban,
borsó szedegetésben, hogy fejedelmien aludt a fejedelmi á gyban. Tö bb sem kellett az ö reg
kirá lynénak, majdhogy tá ncra perdü lt ö rö mében.
– Kirá lyfi ez, édes uram! Adjuk hozzá feleségü l a lá nyunkat.
– Há t adjuk – mondta az ö reg kirá ly.
Délben aztá n megmondtá k a diá knak, hogy neki szá njá k a lá nyukat, feleségü l venné-e? A
diá k meg egyre mondogatta, hogy a kirá lylá nyná l jobban senkit sem szeret a vilá gon, de há t
szegény legény ő , nincs neki vá ra, de még szalmafö deles kunyhó ja sem. De ugyan
beszélhetett, senki sem hallgatott a szavá ra. A kirá lykisasszony még el is sírta magá t, ú gy
megijedt, hogy nem lehet a vá ndorlegény felesége. A diá k, nehogy tová bb sírjon a szép
leá ny, gyorsan feleségü l vette, rá adá sul megkapta a fele kirá lysá got is, és mire az ö reg
kirá lyné meg a kirá ly csakugyan elhitték, hogy vá ndordiá k, és nem á lruhá s kirá lyfi, addigra
ú gy megszerették, hogy el nem cserélték volna ö t kirá lyfiért sem.

A KERTÉSZ ÉS A VÁRÚR
(Német népmese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
É lt egyszer egy faluban egy kertész. Szép darab fö ldjét gondosan bekerítette, nehogy a
kó bor á llatok ká rt tehessenek benne. Reggelenként ott sétá lt fö l-alá a kertben, és
gyö nyö rkö dö tt a veteményeiben meg a virá gaiban.
Hanem egy reggel majd elhű lt benne a vér: a salá tá ja megrá gva, a virá gai letaposva, a
ká posztá já t meg mind fö lfaltá k.
„Ez csak a nyú l lehetett” – gondolta a kertész, és ment panaszra a vá rba. Azt mondta a
vá rú rnak:
– Uram, kérlek, szolgá ltass nekem igazsá got. Kelj a pá rtomra, mert szö rnyű nagy sérelem
ért: a nyú l az egész kertemet tö nkretette.
– É s biztos vagy benne, hogy a nyú l volt? – kérdezte a vá rú r.
– Biztos – mondta a kertész. – Megtalá ltam a nyomá t.
– Akkor majd elintézzü k a dolgot – mondta a vá rú r. – Holnap kivadá sszuk az ipsét. Készü lj,
mert reggel ná lad leszü nk.
Ahogy ígérte; má snap ott is volt, egy egész vadá sztá rsasá ggal meg egy sereg hajtó val.
– É hen nem foghatunk ekkora dologba – mondta, ahogy beá llított. – Elő bb reggelizü nk. Van-
e valami harapnivaló ?
– Van uram – készségeskedett a kertész, és egy szép sonká t tett az asztalra. A vendégek
egy-kettő fö lfaltá k a sonká t.
– Fura disznó volt ez, csak egy sonká ja volt! – jegyezte meg a vá rú r.
Volt neki má sik is, ott ló gott a kamrá ban. A kertész elő hozta, a vá rú r megette; aztá n mikor
végeztek a két há tsó sonká val, megették a két első t is; aztá n sor kerü lt a fü stö lt oldalasra, a
tarjá ra, ú gyhogy végü l egy falá s nem sok, annyi se maradt, a kamrá ban.
No, de a pincében sem maradt egy á rva korty sem, mert a sonká t, oldalast, tarjá t ö ntö zni is
kellett. Ö ntö zték derekasan; mikor pedig jó l megö ntö zték, elá lmosodtak, s á lmos fejjel csak
nem lehet nyú lra vadá szni! Szétdobattá k há t az á gyakat, leheveredtek és aludtak, míg csak
alkonyra nem hajlott a nap. Akkor a vá rú r fö lébredt, nyú jtó zott, megfú vatta a kü rtö ket. A
tá rsasá g ló ra ü lt, s elkezdő dö tt a futkosá s, lovaglá s, hajsza keresztü l-kasul a kertben. Hiá ba,
nyoma sem volt a nyú lnak. Volt a sarokban még egy kék ká poszta, annak a levele alatt
csü csü lt a koma.
Aztá n mikor má r nagyon kö zeledtek felé a hajtó k, kiugrott a palá nk résén, és kereket oldott.
A vá rú r utá na, nyomá ban a tö bbi vadá sszal; ahogy vá gtatnak, mind kidö ntik a kerítést. De
csak az erdő ig vá gtatnak, oda má r nem kö vetik a nyulat, hanem visszaporoszká lnak a
kertész kertjébe.
– Sajná lom – mondja a vá rú r –, lá thatod, mindent megtettem, amit bírtam; de há t az az
á tkozott jó szá g tú ljá rt az eszü nkö n!
Azzal elvonult, seregestü l-csapatostul; a kertész meg ott á llt sanyarú képpel a fö ldú lt kert
kö zepén, és nagy keservesen azt gondolta:
„Bizony jobban tettem volna, ha magam rendezem pö rö met a nyú llal; mert ez a segítség
tö bb ká rt okozott nekem, mint szá z nyú l szá z esztendő alatt.”

SZILVÁT SZEMÉTÉRT
(Bolgá r népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer egy há z, abban élt egy ember. A há z elő tt szilvafa nő dö gélt, a há zban meg egy
legényke cseperedett, a fia.
Teltek az évek, mú ltak, há zas sorba kerü lt a fiú .
Azt gondolta az apja: „Derék fiú ez, dolgos, becsü letes. Asszony is ilyen kellene mellé.
Hanem há t hol lelni effélét?”
Gondolkodott, tö prenkedett, aztá n kieszelte.
Megrakta a szekerét szilvá val, és elindult a szomszédos falu felé. Zö työ gö tt, kocogott,
nó gatta a lová t, s ú tkö zben bekiá ltott minden há zba:
– Szilvá t! Szilvá t vegyenek! Szilvá t adok szemétért!
Ö sszefutottak az asszonyok.
– Ilyen még nem esett! Meghibbant ez az ö reg – szemétért adja a szilvá já t!
Asszonyok, lá nyok, menyecskék mind hazaszaladtak, nekiá lltak, sö pö rték a szemetet.
Szedték, gyű jtö tték, ki kosá rba, ki vö dö rbe, ki a kö tő jébe. Vitték az ö reghez, dicsérgették a
portéká jukat:
– Ide nézz, komá muram, mennyit ö sszeszedtem! Akad még tö bb is, csak aztá n sok szilvá t
adj á m érte!
A má sik azt mondta:
– Most csak annyit hoztam, amennyit elbírtam. De ne félj, hozok még, csak győ zzed!
Gyű jtö gette az ö reg a szemetet, még meg is dicsérte ő ket, és mérte nekik a szilvá t. Az
asszonyok, lá nyok ö rvendeztek: ugyan jó l já rtak ezzel a sok szeméttel!
Akkor lépett a szekérhez egy szép, fiatal hajadon. Egy kicsi kendő be kö tve hozta a szemetet,
alig volt egy csipet.
– Hallod-e, hajadon – mondta az ö reg –, igen kevés szemét ez! Hogy adjak neked szilvá t
ezért a csipetért?
– Jaj, ö regapó – feleli a hajadon –, nem sajná lom én tő led a szemetet! De há t ha nincsen! Ezt
a kevéskét is a szomszédok adtá k, amiért segítettem sö pö rni nekik.
Megö rü lt az ö regember. Lá tta mindjá rt: dolgos, tiszta, takaros a lá ny, ha nincs a há za tá já n
egy csepp szemét se.
„Ez lesz a fiamnak való feleség!” – gondolta magá ban.
Felü ltette a hajadont a szekerére, hazafordult vele. Lakodalmat csaptak, há rom nap
vigadtak, há rom éjjel mulattak.

SZELES IDŐ
(Porazinska meséje, á tdolgozta Sebő k É va)
Fű zfalvá n mindenki a szelet szidta. Ö regapó azt panaszolta, hogy fü tyü l a kü rtő ben.
Ö reganyó , hogy sü vít odakü nn. Az ö reg kondá s, hogy befú j az ablakrésen. A sá nta Pietrek,
hogy letö ri a virá gait. Csak a kis Marcinak tetszett a szél.
– Mamuská m, de szépen fü tyü l ez a szél!
– Gonosz az, aranyom, miatta nem lesz termés az idén, messze sodorja a porzó szá lakat,
mindent tö nkretesz. Kenyerü nk se lesz…
– Adjon egy karéjjal, mamuská m! – jutott Marci eszébe a kenyérrő l, hogy éhes.
A szél pedig elmenekü lt a falubó l, ahol mindenki csak rosszat mondott rá , s így tö prengett:
„Az bizony igaz, hogy csak sü vítek meg vonítok, de mit tegyek, ha nem tudok énekelni?”
Ment a kakashoz, hogy tanítsa meg énekelni, de az csak kukorékolt. Ment a béká hoz, az meg
csak brekegett. S há t egyszer csak megpillantott egy madá rijesztő t a zabfö ldö n, de nem á m
aká rmilyet: gyö nyö rű kisasszonynak volt ö ltö ztetve, kalapja volt meg selyemszoknyá ja.
Bü szke is volt, annyira, hogy szegény szél a kö zelébe se mert menni. Elsietett az
orgonabokorhoz, illatot kért tő le, hogy méltó mó don kö zeledhessen a szép kisasszonyhoz.
Futott, szá guldott vissza, hogy el ne illanjon az illata, odarontott-perdü lt a kisasszony elé,
de jaj, a nagy sietségben letépte véletlenü l a szép kisasszony kalapjá t, léggö mbre fú jta fel a
selyemszoknyá já t, az meg – persze – ettő l ú gy megsértő dö tt, hogy szó ba se á llt vele.
Szegény szél nagyon elszomorodott. Baktatott vissza a falu felé. S há t lá tja, hogy a lenfö ldö n
Marci édesanyja hajlong, dolgozik, fiacská já nak meg nagykendő jébő l fü ggő á gyat kö tö tt volt
a fű zfa két á gá ra, abban szendergett a gyerek.
„Ó , há t alszik ez a kedves kis Marci? – gondolta a szél. – Az egyetlen az egész falubó l, aki
szeretett? Elringatom, hadd á lmodjon szépeket!”
S lá gyan, lassan fú jdogá lva ringatta a fü ggő bö lcső t.
A gabona meg csak erre vá rt. Kitá rta zö ld virá gait, fö ldre hullajtottá porzó szá lait,
ü nnepélyesen, enyhén susogva felvetették fejü ket az ezü stkalá szok…
Marci pedig aludt, aludt, és nem tudott semmirő l semmit.

NEVENINCS APÓ
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
É lt hajdaná ban egy kirá lyfi, bá torsá gá ró l híres, derék dalia. Korá n á rvasá gra jutott, és
emberséges ura lett birodalmá nak. Az ifjú kirá ly feleséget keresett magá nak, akivel
megoszthatná az uralkodá s gondjait, de nem akadt, akit szívbő l megszeretett volna. Egyszer
aztá n já rtá ban-keltében egy ö reg-ö reg festő nél megpillantotta egy szép lá ny képét, és azt
gondolta magá ban: „Egy életem, egy halá lom, ez a lá ny lesz a feleségem.” Megkérdezte a
festő t, ki légyen az, akit a kép á brá zol.
– Jaj, uram kirá lyom – vá laszolt a festő –, ezt a kirá lykisasszonyt messze-messze egy
kastélyban ő rzi a gonosz tü ndér, ott ü l a kapuban, vadá llatok hemzsegnek kö rü lö tte, és
emberfia nem lépheti á t a kü szö bö t. Má r sok bá tor ifjú akarta kiszabadítani, de mind
odaveszett.
A kirá lyt azonban nem lehetett eltéríteni szá ndéká tó l. Befogatott hintá já ba, és hű séges
inasá val éjnek éjszaká já n nekivá gott a nagyvilá gnak. Rengeteg erdő n vezetett az ú tjuk, a
kirá ly elszunyó ká lt, de a szolga éberen vigyá zta ura á lmá t. S egyszer csak a kö zelbő l
hangokat hallott. Leá llította a lovakat, és figyelt. Hallja á m, hogy az erdő ben Nevenincs apó t
szó longatjá k, kérlelik, meséljen valamit. Aztá n Nevenincs apó beszélt, elmondta, hogy a
fiatal kirá ly éppen ú ton van a kirá lykisasszonyhoz. Elsorolta azt is, milyen nehéz pró bá kat
kell kiá llnia, hogy kiszabadíthassa. Elmesélte, hogy a kocsija hamarosan egy folyó hoz ér
majd, amelyen nincs híd, s csak ú gy tud rajta á tkelni, ha a tengelyt megdö rzsö lik tö lgyfá ró l
való mohá val. Ha elérkezik a kastélyhoz, á lomport kell adnia a tü ndérnek. Ha az elalszik, a
kirá ly elszö ktetheti a kirá lykisasszonyt, de amikor a tü ndér felébred, rá parancsol a
kapuő rző vadá llatokra, és azok ü ldö zésü kre indulnak. A kirá ly csak akkor viheti haza a
má tká já t, ha valamennyi vadá llatot lekaszabolta.
– De há t hogyan is á llhatná ki a pró bá kat a kirá ly – mondta nevetve Nevenincs apó –, hiszen
nem tudhatja, mit kell tennie!
A hű séges inas jó l eszébe véste, amit hallott, aztá n felébresztette a gazdá já t, és mentek
tová bb. Kisvá rtatva sebes sodrú folyó hoz értek, amelyen nem volt híd. Az inas csak fogott
egy marék tö lgyfamohá t, megdö rgö lte vele a tengelyt, s egyszeriben híd ívelt á t a vízen.
Kényelmesen á tmentek rajta, és hamarosan a kastélyhoz érkeztek. Minden ú gy volt, ahogy
Nevenincs apó megmondta. A tü ndérnek drá gakö vekkel ékes aranycsuprocská ban finom
illatszert adtak ajá ndékul, ebben volt az á lompor. A tü ndér beleszagolt, és elnyomta az
á lom. A vadá llatok, lá tvá n, hogy ú rnő jü k alszik, békén tová bbengedték az utasokat. A
kastély fényes termében vá rta a kirá lykisasszony a szabadító já t. A kirá ly kézen fogta,
hintá já ba ü ltette, hű séges inasa meg a lovak kö zé csapott, s vá gtattak, mint a szélvész.
Kö zben fö lébredt a tü ndér, ü ldö zésü kre kü ldte a vadá llatokat. Haj, megizzadt az ifjú kirá ly,
mire mindegyikkel megvívott, de végü l szabad volt az ú t, s nagy diadallal vitte haza
szépséges má tká já t.
Volt aztá n hetedhét orszá gra szó ló lakodalom. É s mit gondoltok, ki ü lt a fő helyen? A
hű séges inas, aki kihallgatta Nevenincs apó t, és segített a kirá lynak kiszabadítani má tká já t
a gonosz tü ndér karmaibó l.

A HUSZÁR
(Mó ricz Zsigmond meséje)
Nyerges Mihá ly huszá rt az ezredese levéllel Gyarmatra kü ldö tte. A huszá r á tadta a levelet a
bíró nak. Lá tá sá ra sokan egybesereglettek a bíró há zá ban. Mindenkinek volt katona fia vagy
testvére, gondolta, há tha lá tta a huszá r, vagy hallott ró la.
– Há t Tó th Sá ndor huszá rró l, az én fiamró l hallott-e valamit, vitéz uram? – kérdezte egy
anyó ka.
– A gyarmati Tó th Sá ndorró l? Az a legjobb pajtá som. Nagyon kitü ntette magá t Isaszegnél.
Az ezredes fontos ü zenettel kü ldö tte Klapka tá bornokhoz – folytatta. Ebben a percben
berohant egy fiú .
– Huszá r uram, vasas németek jö nnek! Menekü ljö n!
A huszá rnak a szeme pillá ja sem rezdü lt meg.
– Há nyan vannak? – kérdezte.
– Há rman.
– No, há romtó l nem ijedü nk meg! Hol vannak?
– A kiserdő nél.
– Há t akkor még rá érü nk.
Ezzel folytatta a tö rténet elbeszélését:
– Tó th Sá ndor megsarkantyú zta a lová t, s elvá gtatott. Egyszerre egy sor német baka á llta az
ú tjá t. Sá ndor azonban nem ijedt meg. Kikereste, merre á ll ritká bban az ellenség, s mint a
szélvész, ú gy rontott rajta keresztü l. Jobbrul-balrul szó lt a puska, szá z golyó repü lt feléje, de
Sá ndor nem tö rő dö tt vele. Ú jra fö lrá ntottá k az ajtó t, s egy asszony bekiá ltott:
– Katona uram, a vasasok má r az ér hídjá n is á tjö ttek!
– Akkor is rá érü nk még – mondta nyugodtan a huszá r, s folytatta beszédét:
– Nyargalt Sá ndor Klapka hadteste felé. Há t egyszerre bumm-bumm, megszó lal az á gyú ! Az
ú t mentén egy domb volt, annak a tetején muzsiká lt há rom osztrá k á gyú . A német tü zérek,
hogy észrevették a huszá rt, feléje fordítottá k az á gyú kat. Gyá va ember visszafordult volna,
de Sá ndornak eszébe sem jutott. Az ablakon bekiá ltottak:
– Huszá r uram, a vasasok má r a falu szélén vannak!
A huszá r erre felkelt az asztaltó l, fö lpattant a lová ra, és elvá gtatott egyenesen a vasasok elé.
A falu szélén talá lkozott velü k. A vasasok meghö kkentek, mikor a huszá r egyszerre elő ttü k
termett. Nyerges Mihá ly nem sok idő t engedett nekik. Két mestervá gá ssal kettő t levá gott; a
harmadik megfutamodott. Nyerges Mihá ly pedig visszatért a bíró há zá ba, letelepedett az
asztalhoz, s mintha mi sem tö rtént volna, folytatta Tó th Sá ndor vitézi tetteinek
elbeszélését:
– Két dragonyos rugaszkodott Sá ndor utá n. Mikor má r jó messzire értek az ellenségtő l,
Sá ndor megfordította lova fejét, és nekik tá madt. Egymaga megverekedett két némettel. Az
ü zenetet pedig á tadta Klapka tá bornoknak. Nincs is anná l kü lö nb az egész seregben!
A bíró kö zbeszó lt:
– Vitéz uram mégis kü lö nb huszá r, mert Sá ndor csak két német katoná t vá gott le, vitéz
uram pedig há rmat!
A huszá r a fejét rá zta:
– Amit én tettem, az kicsinység ahhoz képest, amit Sá ndor tett. – Így szó lt, és ezzel
bebizonyította, hogy igazi hő s volt. Mert az igazi hő s a maga tetteivel nem dicsekszik.
FEHÉRKE SZOMORÚ TÖRTÉNETE
(Daudet meséje, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Egy reggel, mikor Fehérkét, a szép kiskecskét a gazdá ja a kerítéshez kö tö tte, hogy ott
kedvére legelésszen, nézelő djö n a kis á llat, Fehérke megszó lalt:
– Hallod-e, kedves gazdá m, elsorvadok én az ö rö kö s rabsá gban, engedj el a hegyek kö zé!
– Mit beszélsz, Fehérke? El akarsz engem hagyni? Vagy azt szeretnéd, hogy hosszabb
kö télre kö sselek?
– Elég hosszú a kö telem, édes gazdá m, de én a hegyek kö zé kívá nkozom!
– Ostoba Fehérke! Há t nem tudod, hogy a hegyek kö zö tt kó vá lyog a gonosz farkas? Há t
elfelejtetted má r, mi sorsra jutott Vö rö ske, mikor elkó borolt a hegyek kö zé? Egész éjszaka
harcolt a farkassal…, aztá n reggelre kimerü lt, s a gonosz á llat fö lfalta.
– Vö rö skét sajná lom, szívbő l meg is sirattam, de én mégis a hegyek kö zé kívá nkozom!
– Errő l pedig szó sem lehet – jelentette ki a gazda, és éjszaká ra bezá rta Fehérkét az ó lba.
Csakhogy az ó l ablaka nyitva maradt, Fehérke kiugrott rajta, s ment a hegyek kö zé. Hajnalra
oda is ért.
A magas hegyek vén fá it elbű vö lte Fehérke szépsége, azt sugdostá k egymá s kö zö tt, hogy
még sohasem lá ttak ilyen csinos, eleven kis jó szá got. A tö lgyfá k meghajoltak elő tte, a
galagonya bimbó i kipattantak Fehérke lá ttá n. É s milyen boldog volt Fehérke! Se kö tél, se
sö tét ó l, semmi sem akadá lyozta boldog fická ndozá sá t, szaladgá ló kedvét. É s milyen jó ízű
fü vecske nő tt a tö lgyek aljá ban! É s mennyi virá g nyílott! Fehérke má morosá n hempergett
az illatos fű ben, legurult a lejtő kö n, felszö kkent az emelkedő kre, hegyi patakban fü rdö tt,
napsugá rban szá rította selymes fehér irhá já t, s nagyon boldog volt. Egyszer csak hű vö s szél
kerekedett. A hegyek lilá s kö dfá tyolba takaró ztak, odalent meg szü rkés pá ra gomolygott a
mező k felett.
– Ó , má ris beesteledett! – só hajtott Fehérke, és megborzongott. A hegyek tö vébő l
kolompszó hangzott, mintha Fehérkét hívogatta volna. Szirti sas szá llt a fészke felé, Fehérke
á lmélkodva nézett utá na. Aztá n ü vö ltés verte fö l a csendet.
– Huuuú … uuuú … – ü vö ltö tt a farkas.
Fehérke hirtelenében arra gondolt, hogy nekiiramodik a lejtő nek, hazaszalad a farkas elő l.
De aztá n eszébe jutott a sö tét ó l, a szigorú kö tél, s ú gy érezte, soha tö bbé nem tudna
rabsá gban élni. A farkas egyre kö zelebb sompolygott, s egyszer csak Fehérke elő tt á llt. A
bá tor kis kecske apró szarva harcias tá ncba kezdett. Tízszer is visszaverte a gonosz farkast,
s az huszadszor is ú jra tá madott. Fehérke egész éjjel harcolt. Néha fö lszegte szép kis fejét, s
meglá tta az égen vilá goló csillagokat.
– Ó , ha legalá bb hajnalig kibírná m! – só hajtott. – Vö rö ske is hajnalig harcolt a farkassal!
A csillagok sorra kihunytak, a farkas egyre vadabbul tá madott, Fehérke egyre gyö ngébben
védekezett. Kelet felő l ró zsaszín volt má r az ég alja. A vö lgyben kakas kukorékolt.
– Megértem a hajnalt – só hajtott Fehérke, s ö sszerogyott.
Így pusztult el a vidá m kis kecske, mert az életnél is jobban szerette a szabadsá got.

MESE A SZELEKRŐL
(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Valamikor réges-régen a sok szél, a hideg északi, a meleg déli, a kö nnyű szellő és a vad
vihar mind együ tt tanyá zott egy kicsi szigeten, messze az Ó perenciá s-tenger kellő s
kö zepén, ahol a madá r se já r.
Ilyenformá n soká ig senki emberfia nem ismerte a szelet, s a tengeren se já rtak magas
á rbocú vitorlá sok, csak nehézkes, lassú evező s bá rká k.
Tö rtént azonban, hogy néhá ny kereskedő , aki selymekkel, arannyal, drá gakö vekkel já rta a
tengereket, hírt hallott a szelekrő l, s hamarosan kiokoskodta, hogy jó lenne ő ket
valahogyan elfogni és kihaszná lni.
Mivel pedig gondolhattá k, hogy a szabad szelek a maguk jó szá ntá bó l nem á llná nak a
szolgá latukba, elhatá roztá k, hogy cselhez folyamodnak.
Sietve megraktá k a hajó jukat mindenféle jó val, étellel-itallal, és elindultak a sziget felé.
Hetven nap és hetven éjjel kellett evezni, amíg végre odaértek. A parton éppen az á prilisi
szellő k tá ncoltak halvá nysá rga ruhá ban, kö rü lö ttü k a nyá ri forgó szelek há nytá k a
bukfenceket, szü rke kö penykéiket lobogtatva, tá volabb pedig a vén északi szelek
ü ldö géltek egy dombon, hó fehér palá stban.
A kalmá rok tü stént partra szá lltak, hajbó kolva já rultak a vének elébe, s mézesmá zos szó val
meghívtá k az egész szélcsalá dot a hajó jukra vacsorá ra.
A szelek szívesen fogadtá k az idegenek meghívá sá t, felsuhantak a hajó ra, kö rü lü lték a
terített asztalt, és jó t ettek a finom ételekbő l és nehéz italokbó l. A fiatalabbja vidá man
tá ncolt a kalmá rok adta citeraszó ra, s észre se vették, hogy este lett, lement a nap, s jö tt a
fekete éjszaka.
Erre vá rtak csak a kalmá rok: ó vatosan felhú zattá k a horgonyt, és a bá rka lassan elindult a
nyílt tenger felé. A kis sziget hamarosan eltű nt az éjszaká ban, és mire a szelek virradatkor
szedelő dzkö dni kezdtek, hogy hazatérjenek a szigetre, hiá ba dö rzsö lgették a szemü ket,
hiá ba kémlelő dtek a négy égtá j felé, kö rö s-kö rü l nem volt má s, csak a sima, végtelen tenger.
A kalmá rok kajá nul vigyorogva dö rzsö lték ö ssze a kezü ket, de korai volt az ö rö mü k.
Amikor a szelek felismerték, hogy tő rbe csaltá k ő ket, rettenetes haragra gerjedtek,
nekiestek az á lnok vendéglá tó k hajó já nak, s addig tépá ztá k, amíg léket nem kapott, és el
nem merü lt a felkorbá csolt hullá mokban.
A szelek pedig még abban az ó rá ban elszéledtek, felkerekedtek a négy égtá j felé, hogy
megkeressék a szigetü ket.
Szá guldva indultak ú tnak, és most is szá guldoznak az egész fö ldkerekségen; néha
haragosan tombolva, néha vá gyakozó susogá ssal suhannak hegyen-vö lgyö n á t és a tenger
felett: azó ta is keresik a hazá jukat, azt a szép kicsi szigetet a végtelen Ó perenciá s-tenger
kellő s kö zepén.

A MEDVE, A MAJOM ÉS A DISZNÓ

(Grimm meséje, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Piemont olasz tartomá ny; az oda való siak régtő l fogva híresek a medvetá ncoltató
tudomá nyukró l.
Egyszer is egy ilyen piemonti elfogott az erdő ben egy medvét, megtanította tá ncolni, aztá n
vá rosró l vá rosra já rt vele. Megá lltak a piactéren, az olasz elő vette a furulyá já t, és fú jni
kezdte, a medve meg tá ncolt hozzá , hol méltó sá gteljesen, hol frissen, ropogó san, ahogyan a
zene kívá nta.
Kö rébü k gyű lt a vá ros apraja-nagyja; tapsoltak, hullattá k a pénzt az olasz kalapjá ba. Így
aztá n az olasz jó l megélt a medvéjébő l.
De nem élt rosszul a medve sem, mert gazdá ja jó ltartotta. Egyébként is elégedett volt az
életével: szeretett tá ncolni, szerette, ha a népek kö réje gyű lnek és bá muljá k, s mó dfelett
bü szke volt a tudomá nyá ra.
Tö rtént egyszer, hogy egy vá rosban talá lkozott egy majommal. A bö lcs majom végignézte a
medvetá ncot, de nem szó lt rá semmit.
A medvét bosszantotta a majom hallgatá sa; dicséretet vá rt volna tő le. Kereken
megkérdezte há t:
– Mit szó lsz a tá ncomhoz? Ugye szép volt?
A majom savanyú képet vá gott.
– Há t ami azt illeti – dü nnyö gte a fejét vakarva –, lá ttam má r kü lö nbet is.
– Jó , jó , de nem arra vagyok kívá ncsi, mit lá ttá l, hanem arra, hogy tetszett-e neked a tá ncom.
– Ha mindená ron tudni akarod – mondta a majom –, egy csö ppet sem tetszett. Ú gy
mozogsz, mint egy tuskó .
– Ó , milyen fö lhá borító elfogultsá g! – méltatlankodott a medve. – Ilyet mondani rá m, akit
eddig még minden vá rosban megtapsoltak! É s hogy ú gy mozgok, mint egy tuskó , mikor
csupa kö nnyedség a mozgá som, és ú gy lejtek ide-oda, hogy egy lepke se libeg
kö nnyedébben a levegő ben!
A majom tö bbet egy szó t se szó lt; a medve meg mérgesen odafordult egy kö zelben
bá mészkodó disznó hoz:
– Há t neked mi a véleményed? Szépen tá ncolok vagy nem?
– Hogy szépen-e? – felelte a disznó . – Az nem szó ! Csodá sá n! Gyö nyö rű n! – rö fö gte. –
Csodá sá n! Gyö nyö rű n!
– No lá m! – mondta elégedetten a medve, és leü lt egy fa alá az á rnyékba. Ott egy ideig
mélységesen elgondolkodott azon, mit hallott a majomtó l, és mit hallott a disznó tó l. Addig-
addig tö prengett, míg némi vilá gossá g nem gyulladt az elméjében.
„A disznó megdicsért – gondolta csak az a baj, hogy mindenki tudja ró la, milyen ostoba
á llat. A majom ó csá rolt ugyan, viszont kö ztudomá sú a bö lcsessége. Azt hiszem, mégiscsak
jobb, ha a majomnak hiszek, aki rá adá sul ő szinte is volt, mint a disznó nak, aki buta is, meg
hízelgett is. Mert a bö lcs korholá sa nagyobb dicséret az ostoba dicséreténél; és az
ő szinteség mindig nagyobb hasznunkra vá lik a hízelgésnél.”

A HÁROM VÁNDORLEGÉNY
(Francia népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Felkerekedett egyszer há rom jó cimbora: egy taká cs-, egy szabó - meg egy csizmadialegény.
Nagy ú tra indultak, messzi kü lorszá gba, a burkusok fö ldjére, má s tá jakat lá tni, má s
népekkel beszélni.
– Az á m, de hogyan beszélü nk velü k? Hiszen egy kukkot se tudunk a nyelvü kö n! – kapott
észbe a taká cs.
– Megmondom én, mit kell tennü nk! – á llt elő a csizmadialegény. – Egyikü nk megtanulja az
első mondatot, amit Burkusfö ldö n hall, a má sikunk a má sodikat, a harmadik meg a
harmadikat. Így aztá n há romszor gyorsabban tanuljuk meg a nyelvü ket, mint má s ember.
Igaz-e, cimborá k?
Tetszett a má sik kettő nek a taná cs. Mentek, vá ndoroltak, míg egy nap elértek a burkusok
fö ldjére.
Az első vá rosban éppen vá sá r volt. Rá juk bá mészkodott a nép.
– Há rom kü lorszá gi vá ndorlegény! – kiá ltotta el magá t egy kofa.
Meghallotta a taká cslegény, mindjá rt meg is tanulta.
Tová bbmentek a vá sá rban, meglá ttak egy parasztot. Tyú kot á rult a paraszt, és hangosan
kíná lgatta portéká já t:
– Hú sz rézgarasért! Hú sz rézgarasért!
Ezt meg a szabó legény jegyezte meg, addig hajtogatta magá ban, míg megtanulta.
Kicsit arrá bb egy ö reg koldussal talá lkoztak. É ppen alamizsná t adott neki egy asszony. A
koldus hangosan há lá lkodott:
– Á ldja meg érte az isten! Kö szö nö m! Kö szö nö m!
Ezt meg a csizmadialegény véste az eszébe.
Kiértek a vá rosszélre, letelepedtek égy bokor tö vébe. A bokor tú lsó oldalá n két ö regember
ü ldö gélt. Az egyik éppen azt panaszolta a má siknak:
– É n meg hogyan já rtam! A vá sá rba indultam, de ú tkö zben elloptá k a bugyellá risomat.
Kevés pénz volt benne, hú sz rézgaras. Ugyan ki lophatta el?
– Há rom kü lorszá gi vá ndorlegény! Há rom kü lorszá gi vá ndorlegény! – kiá ltotta el magá t a
taká cs hirtelen, ö rü lt, hogy eldicsekedhet tudomá nyá val.
A má sik ö regember a fejét csó vá lta, azt kérdezte:
– De miért loptá k el? Miért? Ha olyan kevés pénz volt benne?
– Hú sz rézgarasért! Hú sz rézgarasért! – rikkantotta el magá t a szabó legény, hogy ő is
megmutassa, mit tud.
Fö lpattantak az ö regek, ő rö ket hívtak, bö rtö nbe vitték a há rom vá ndorlegényt. Ú tkö zben a
csizmadia azt hajtogatta:
– Á ldja meg érte az isten! Kö szö nö m! Kö szö nö m!
Nevetett a sokadalom, azt hitte, félnó tá sak. A bíró aztá n egykettő re kiderítette az igazsá got,
és szabadon bocsá totta ő ket.

AZ ÖRDÖG JÓSÁGA
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Gunnar és Andersz együ tt indultak ú tra, hogy munká t keressenek. Andersz, a fiatalabb,
derék, becsü letes legény volt, de Gunnar lusta, hazug és nyerészkedő . A munká bó l kisebb
részt vá llalt, tá rsá ra bízta a nehezét, mihelyt a gazda há tat fordított elnyú jtó zott a fű ben, és
aludt, de mikor a hetibérü ket megkaptá k, mindig magá nak tartotta a nagyobb felét, azon a
címen, hogy ő az ö regebb. Andersz végre is megunta a dolgot, és azt mondta, pró bá ljanak
kü lö n-kü lö n szerencsét, és egy ú tkeresztezésnél elbú csú zott tő le, egyedü l ballagott tová bb.
De bú slakodott szegény, nem szerette a magá nyossá got, mert fiatal volt nagyon, jó formá n
gyerek még. Egyszer csak szembe jö n vele egy vá llas, erő s, sö tét nézésű fickó , és megá llítja.
– Hová , merre, kis komá m?
– Munká t keresek – felelte a fiú , mire a má sik azt mondta, hogy ő is hasonló dologban já r,
menjenek együ tt.
Egy tanyá n éppen akkor kezdték a cséplést: kellett a munká skéz, mindjá rt felfogadtá k mind
a kettejü ket. Az idegen legény szinte félelmetes gyorsasá ggal dolgozott hatan is alig győ zték
a kévéket adogatni neki. Mikor a szemet felszó rtá k a magtá rban és kitá rtá k az elü lső meg a
há tsó ajtó t, hogy keresztü ljá rja a szél, a bikaerejű legény csak beá llt az egyik sarokba, és
fú jta nagy szusszal, ú gyhogy egykettő re kinn volt az udvaron az egész pelyva.
Szombaton aztá n a napszá mfizetésnél az Andersz gyereket kü ldte be a gazdá hoz és
meghagyta neki, hogy a pelyvá ért is kérjen fizetést, ne csak a szemért.
– Ha erre nemet mond, fenyegesd meg, hogy fejére borítjuk a magtá rt!
A legény ú gy tett, ahogy ö regebb tá rsa mondta neki, de a gazda kinevette.
– Még hogy a pelyvá ért is fizessek! Te vagy a bolond, vagy engem nézel annak?
– Má rpedig akkor fejére borítjuk a magtá rá t, gazduram! – felelte a fiú .
– Csak rajta! Ha meg tudjá tok tenni. De nem papirosbó l építettem én azt!
Hanem egy perccel azutá n má r nem nevetett, mert a két legény a magtá r há tsó falá hoz
kerü lt, nekivetette vá llá t, és megingott az egész épü let. A gazdá ban szint megfagyott a vér.
Rémü lten hadoná szott, integetett nekik:
– Megá lljatok, eszeveszettek! Inká bb fizetek a pelyvá ért is, csak szét ne dö ntsétek a
magtá ramat! – É s ú gy is tett.
Mikor tová bbmentek, Andersz a pénz felét tá rsá nak akarta adni, de az legyintett:
– Hagyd csak, neked jobban kell, nekem meg nem szá mít az a pá r garas.
A legényke csodá lkozott, és kérte, hogy legalá bb mondja meg, kicsoda, mi a neve:
– Kö zö nségesen ö rdö gnek hívnak, de amint lá tod, feketébbnek festenek az emberek, mint
amilyen vagyok.
Andersz megkö szö nte a segítségét, de ö rü lt, amikor utaik elvá ltak, mert nem hihette hogy
az ö rdö g igazá n semmit se kívá n a fá radsá gá ért. Nem sokkal azutá n; hol elvá ltak,
szembejö tt vele a régi tá rsa, Gunnar, és mikor megtudta, milyen szerencséje volt a kis
fickó nak, és a tö mö tt pénzeszacskó t lá tta; az ö rdö g utá n eredt, de hiá ba – bottal ü thette a
nyomá t.

SÜLT HAL ILLATA, PÉNZ CSÖRGÉSE

(Japá n népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egy vá roska szélén két ember élt egymá s szomszédsá gá ban: a szegény foltozó varga meg a
gazdag kalmá r. A varga egész nap foltozott, kopá csolt, mégsem tudott zö ld á gra vergő dni,
még kenyérre is szű kö sen telt neki. A kalmá r meg gazdag volt, nem lá tott szü kséget
semmiben. Sü lt halat á rult, abbó l gazdagodott meg. Egész nap sü tö tte a halat, gyű lt rá a nép,
jó l megfizették.
A szegény varga, akinek puszta kenyér volt az ebédje, kimó dolta, hogyan csaphatja be az
éhségét. Déltá jban elő vette a kenyerét, odaü lt a szomszéd kerítése tö vébe, tö rt egy
darabká t a kenyérbő l, és szippantott hozzá egy jó t a sü lt hal illatá bó l. Egy falat kenyér, egy
szippantá s sü lthal-illat – ú gy érezte a végén, amikor elfogyott a kenyere, hogy jó ízű halat is
evett a kenyérhez.
Így ebédelgetett jó ideig. Egy nap aztá n észrevette a fukar kalmá r a szegény varga
mesterkedését. Megá llt a kerítés elő tt, és á tkiá ltott a vargá nak:
– Hallod-e! Azt hiszed, hogy ingyen adom a halam illatá t? A sü lt halért pénzt adnak az
emberek, há t az illatá ért is pénz já r! Minden ebéd utá n tíz rézpénzt fizetsz eztá n, ha nem,
bö rtö nbe csukatlak!
Nem szó lt a varga semmit, hanem befordult a há zba, és beletett egy kis bö grébe néhá ny
rézpénzt.
Visszament a kalmá rhoz, és csö rgetni kezdte elő tte a bö grébe dobott pénzeket.
Csö rgette egy darabig, aztá n így szó lt:
– Most má r aztá n, kalmá r uram, nem tartozom semmivel!
Megmérgesedett a kalmá r, majd megpukkadt dü hében.
– Hogyne tartozná l, te akasztó favirá g! Dehogyisnem tartozol!
– De hiszen fizettem!
– Fizettél? Nekem? Mikor?
– Sü lt hal illatá ért rézpénz csö rgése a fizetség! Igaz, az én orrom tö bbet kapott, mint a te
fü led. Ezért, ha ú gy gondolod, hogy még adó sod vagyok, csö rgethetem tová bb is.
A kapzsi kalmá r megértette, hogy bolonddá tették. Nem kért tö bbet a pénzcsö rgésbő l.
Szégyenkezve visszakullogott a boltjá ba.

KUTYA-MACSKA BARÁTSÁG
(Kínai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Volt egy há zaspá rnak egy aranygyű rű je; ez a gyű rű vará zsgyű rű volt, de ő k nem ismerték
csodá latos erejét, és eladtá k olcsó pénzen. Alig adtá k el, kezdett egyre rosszabbul menni
soruk, ú gy elszegényedtek, hogy lassacská n má r nem volt betevő falatjuk sem. Volt azonban
egy kutyá juk meg egy macská juk, s a két á llatnak is velü k együ tt kellett elszenvednie az
éhséget, nyomorú sá got.
Sokat tö prengett a kutya meg a macska, hogyan szerezhetnék vissza gazdá ik szerencséjét.
Együ tt tö rték a fejü ket a há zaspá r sorsá nak jobbra fordítá sá n. Végre a kutyá nak jó
gondolata tá madt.
– Vissza kell szereznü nk a vará zsgyű rű t – mondta a macská nak.
– A gyű rű egy kis lakkdobozká ban van elzá rva – felelte a macska –, senki sem férhet hozzá .
– Fogj egy egeret – mondta a kutya –, az egér rá gjon lyukat a dobozba, így kivehetjü k a
gyű rű t.
Tetszett az ö tlet a macská nak, fogott is egy egeret, el is indultak ahhoz a há zhoz, ahol a
lakkdobozka á llt. A kutya is elkísérte ő ket. Ú tkö zben egy nagy folyó hoz érkeztek, és mert a
macska ú szni nem tudott, a kutya há tá ra kapaszkodott, így ú sztak á t a tú lsó partra. Végre
megérkeztek az egérrel a célhoz.
Az egér lyukat rá gott a dobozba, a gyű rű t kivehették. A macska visszaindult a gyű rű vel, a
folyó ná l vá rt rá a kutya, ismét a há tá ra vette, és á tú szott vele a tú lsó partra. Az ú t há tralevő
részén azonban a macska nagy elő nyre tett szert, mert míg a kutyá nak minden há zat meg
kellett kerü lnie, addig a macska hatalmas ugrá sokkal fenn termett a há ztető kö n, így
kerü lő k nélkü l, egyenes ú ton megelő zte a kutyá t, és azonnal á tadta a vará zsgyű rű t
gazdá inak.
A gazda így szó l a feleségéhez:
– Ez a macska igazá n jó ravaló á llat, etessü k ezutá n mindig bő ségesen, és gondoskodjunk
ró la mindenben, mintha csak a gyerekü nk lenne.
A kutyá t pedig, amint hazaért, szidni és ü tlegelni kezdték, hogy csak csavarog, elkó szá l, és
nem segített a macská nak a gyű rű visszaszerzésében sem.
A macska kö zben a tű zhelynél lustá lkodott és dorombolt, de egy szó nem sok, annyit sem
szó lt bará tja védelmére. Megharagudott ezért nagyon a kutya a macská ra, és ha csak
tehette, ü ldö ző be vette.
Azó ta ellensége egymá snak a kutya meg a macska.

A CINKE ÉS A SZÉL
(Gazdag Erzsi meséje)
Tö lgyfa á gá n ü ldö gélt a cinke. Tollá t borzolgatta a szél. Fá zott.
– Hú , de hideg vagy – mondta a szélnek –, bizony fú jhatná l melegebbet is!
– Elég meleget fú jtam a nyá ron – felelte a szél. – Most tél van, hideget kell fú jnom.
– Ne mérgelő dj – mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelő dsz, aztá n megö regszel
idő nap elő tt. Ú gy já rsz, mint a héja, aki a hegytető n lakik.
– Hogyan já rt a héja? – kérdezte a szél, és suttogó ra fogta a hangjá t, hogy jobban hallhassa a
cinege meséjét.
– Ú gy já rt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelő dö tt, vijjogott, s egy szép napon megá rtott
neki a sok méreg, kihullott a tolla, megö regedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud
felrepü lni, mert a szá rnya tollá t is elhullatta. A ká nya mesélte, ő lá tta. Sajná lta is szegényt.
Há romszor is elkiá ltotta, milyen ká r érte: „Ká r, ká r, ká r!”
– Milyen ostobasá g – sü vö ltö tte a szél. – Tudnivaló , hogy én nem szorulok semmiféle
tollakra, ha repü lni akarok!
– Má sképpen is pó rul já rhat az ember a méregtő l. Nem hallottad a vakond esetét?
– Nem hallottam. Meséld csak el! – kérte a szél. S most má r egészen elhallgatott, ú gy figyelt
a cinke meséjére.
– Itt lakott vadró zsabokor tö vében. Véletlenü l vá jta az alagú tjá t a bokor tö ve alá . Késő n
vette észre, hogy a gyö kerek ú tjá t á lljá k. De ettő l ú gy megmérgesedett, hogy csak azért is
ott akart lakni, ahol a ró zsabokor. Addig erő skö dö tt, míg dü hében befú rta a fejét két
ikergyö kér kö zé, de visszahú zni má r alig tudta, a gyö kerek rá fonó dtak a nyaká ra, és csak
nehezen menekü lt meg.
– A mezei pocoktó l hallottam a tö rténetet. Ugye milyen elszomorító ?
– Ostobá nak elég ostoba tö rténet – visította a szél. – Rá m egy cseppet sem vonatkozik.
Hiszen nem lakom a fö ld alatt.
– Hohó ! – kiá ltott a cinege – te is befú jká lsz minden lyukba. Ha nem is a fö ld alá , de minden
á g kö zé bebú jsz. Szeretném tudni, mi ö rö met talá lsz az ilyen gyerekes bú jó cská ban? Te, aki
olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklá ra is já tszva fö lléphetsz, aká r egy ó riá s!
Mégis itt tö ltö d a kedvedet ezen az alacsony tö lgyfá n. Félek, hogy má ris megö regedtél, és
nem futja az erő dbő l magasabb kirá ndulá sokra.
No de erre má r a szelet is elfutotta a méreg.
– Sajná lom, hogy szó ba á lltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és
semmitmondó meséidet? Á t kell ugranom a Ká rpá tokba, vá r rá m az északi szél. Még majd
elkésem miattad! S ezzel sü vítve elszá guldott. Nyomá ban olyan csendesség tá madt, hogy
még a levegő is megenyhü lt kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre vá rt. Ö sszerendezte szétborzolt tollacská it, szá rnya alá dugta
a fejét. Aludni készü lt, mert kö zben egészen besö tétedett.
– Szél nélkü l valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszaká t – suttogta vidá man.

NEM ÉR A NEVEM!
(Angol mese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Négyen voltak jó bará tok: egy barna kutyus, egy fehér cica, egy szü rke nyuszi és egy
pelyhes varjú fió ka.
A kutyus egy kosá rban lakott, bent a nagyszobá ban, és estenként pislogva nézte a
kandalló ban pattogó tü zet. A cica a fá skamrá ban lakott, a fá skamra sarká ban volt egy
halom szalma, estenként abba bú jt bele, és nagyon szerette hallgatni a szalma zizegését A
szü rke nyuszi a kertben lakott, egy bokor alatt á sott lyukat magá nak, éjszaká nként ott
aludt, es nagyon szerette a sö tét kertet. A varjú fió ka a nyá rfá n lakott egy csinos
varjú fészekben, és nagyon szerette a susogó lombokat. A négy bará t jobbná l jobb já tékokat
talá lt ki: a kutyus pamutgombolyagot hozott ki a nagyszobá bó l, s a cicá val labdá zott, a
nyulacska versenyt ugrá lt a varjú fió ká val. Esténként elbú csú ztak egymá stó l, s ki-ki ment a
helyére aludni.
– Valami ú j já tékot kellene kitalá lni – mondta egyik reggel a kutyus.
– De mit? – kérdezte a cica, a varjú fió ka meg a nyuszi.
– Gondolkozzunk! – mondta a kutyus.
É s akkor gondolkoztak. Egyszer csak a kutyus fö lkiá ltott:
– Kitalá ltam! Já tsszuk azt, hogy ma éjszaká ra helyet cserélü nk!
– Ezt nem értjü k! – mondtak a tö bbiek.
– Pedig egyszerű ! – mondta a kutyus és aztá n elmagyará zta nekik, hogyan kell helyet
cserélni. Este így is tö rtént. A kutyus a varjú fészekbe ment, a cica a bokor alá a lyukba, a
varjú fió ka a fá skamrá ba, a szalma kö zé, a nyuszi meg be a nagyszobá ba, a kutyus kosará ba.
Aztá n leszá llt az éjszaka. Fö ltá madt a szél, szitá lt az eső , és a hold néha ki-kikukkantott a
felhő k kö zü l.
A nyuszi nem tudott elaludni. Pattogott a tű z, lobbant a lá ng, a nyuszi reszketett.
A kutyus nem tudott elaludni. Zú gtak a lombok, fü tyü lt a szél, a kutyus reszketett.
A cica nem tudott elaludni. Nedves volt a lyuk, az eső dobolt a bokor levelein, a cica
reszketett.
A varjú fió ka nem tudott elaludni. Zizegett a szalma, a fá skamra ajtaja nyikorgott a szélben,
a varjú fió ka reszketett.
„Nem ér a nevem!” – gondoltá k egyszerre mind a négyen.
A hold ismét kikukkantott a felhő k kö zü l… , és mit lá tott?
A sö tét udvaron ö sszetalá lkozott a barna kutyus, a fehér cica. a szü rke nyuszi és a pelyhes
varjú fió ka. Csak nézték egymá st. Aztá n a kutyus megszó lalt:
– Ez nem volt jó já ték! Menjü nk mindnyá jan a helyü nkre aludni, aztá n reggel, majd ha kisü t
a nap, fogó cská zunk!
É s négyen négyféle szaladtak, hogy ki-ki a helyére kerü ljö n.

A CSÖKÖNYÖS KISELEFÁNT
(Afrikai népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt messzi Afriká ban egy kiselefá nt. Olyan csö kö nyö s volt, olyan makacs, hogy azó ta is
emlegetik. Egyszer sétá lni indult az elefá ntcsalá d.
– Gyere velü nk, hívta elefá nt apja.
– Nem megyek – rá zta fejét a csö kö nyö s kiselefá nt.
– Gyere – hívta az anyja.
– Nem megyek.
– Gyere – hívtá k a testvérei.
– Nem.
Meguntá k, otthagytá k, egyedü l maradt a kiselefá nt. El is unta magá t hamarosan. Akkor meg
azért haragudott a vilá gra. Azt mondta mérgében:
– Nem is leszek én elefá nt tö bbé! Hanem mi legyek?
Arra szö kdelt egy gazella. Nézte a kiselefá nt, megirigyelte karcsú termetét, sebes futá sá t.
– Tudom má r, mi leszek! Gazella leszek!
Azzal nekiá llt, és elkezdett gazella mó dra szö kdelni. Addig szö kdelt, míg vastag oszloplá bai
ö ssze nem akadtak, és fö l nem bukfencezett. Fö ltá pá szkodott, és azt mondta magá ban:
„Nem is olyan jó gazellá nak lenni. Inká bb majom leszek!”
Tová bbsétá lt, míg egy majomcsapatot nem talá lt. Odakiá ltott nekik:
– É n is majom akarok lenni! Já tsszatok velem!
No, tö bb se kellett a haszontalan majmoknak! Kö rü lvették a kiselefá ntot, ki a fü lét cibá lta
meg, ki a farká t, dö gö nyö zték, csiklandoztá k, kó kuszdió val hajigá ltá k. Elunta a kiselefá nt,
sértő dö tten odá bbá llt.
Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagá j rö ppent fel elő tte.
– De most má r igazá n tudom, mi leszek! Papagá j akarok lenni! Taníts meg engem rö pü lni,
hallod-e!
– Megtanítalak én szívesen! – á llt rá a csínytevő papagá j. – Gyere csak utá nam!
Elvezette a kiselefá ntot a folyó hoz, a meredek part széléhez. Megá llt a magas parton,
elrugaszkodott és felrö ppent.
– Így kell, ide nézz!
– Hiszen ez semmi! – rikkantotta a kiselefá nt, és ő is elrú gta magá t a parttó l. Belepottyant
persze a folyó ba.
Nagy nehezen kivergő dö tt a partra, csupa víz volt, csupa híná r, csupa iszap. Azt dö rmö gte
nagy mérgesen:
– Mégiscsak elefá nt maradok inká bb!
Aztá n elcsö rtetett az erdő be, hogy megkeresse a csalá djá t, há tha még egyszer sétá lni hívjá k.

VO-VO, A TŰZ
(Afrikai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Azelő tt nem ismerték az emberek a tü zet. Nyersen ettek mindent, mint a pá viá nok, még a
baná nt is.
Egyszer a falusi kö lykö k kihajtottá k a marhá t a mező re. Unalmukban nyilakat készítettek,
és gyakoroltá k magukat a nyilazá sban. Egyikü k szó rakozottan rá á llította a nyilá t hegyével
lefelé egy darabka kihombo-fá ra, aztá n a két tenyere kö zö tt forgatni kezdte. Addig-addig,
hogy a nyílvessző á ttü zesedett.
– Kit szú rjak meg? Kit szú rjak meg? – kiabá lta a kö lyö k.
Tö bben odajö ttek, és azt mondtá k:
– Még tová bb és még erő sebben kell csiná lni!
Egyszerre csak fü stö lni kezdett a fa, néhá ny szá l szá raz fű is odakeveredett, az is pará zslani
kezdett. Erre gyű jteni kezdték a szá raz fü vet, odahordtá k, a fü st egyre nagyobb lett.
Hirtelen felcsapott a lá ng. Aztá n fényleni kezdett, és felfalta a szá raz fü vet.
Nő tt, nő tt, erő sö dö tt, belekapott a cserjékbe, egyre erő sebb lett, most má r beszélni is
kezdett. Azt mondta:
– Vo-vo-vo-vo-vo… – Aztá n ú gy zú gott, mint a mindent elsö prő vihar.
A kö rnyék lakó i ö sszeszaladtak, és így kiá ltottak:
– Ki tette ezt a vará zslatot?
Meglá ttá k a kö lykö ket, és kérdezgetni kezdték ő ket:
– Honnan szedtétek ezt a vará zstudomá nyt?
A kö lykö k fogtá k a nyílvessző ket, és megmutattá k, hogyan forgattá k két tenyerü k kö zö tt.
Addig-addig mutogattá k ú j vará zslatukat, mígnem a lá ng ú jra felcsapott.
– Mit tettetek, jaj, mit tettetek?! – kiá ltottá k a vének. – Ez az á tkozott szö rny mind felfalja
fü veinket, cserjéinket és fá inkat!
De aztá n megtapasztaltá k, hogy a tű z jó . A kö lykö k ugyanis keresni kezdték az
ennivaló jukat, mert megéheztek, de észrevették, hogy a tű z abba is belekapott.
– Nézzétek csak – mondtá k –, Vo-vo az ennivaló nkat is felfalta!
Vo-vó nak nevezték, mert így beszélt, mikor égett. É hségü kben azonban megkó stoltá k a félig
égett baná nt, csodá lkozva ízlelgették, mert sokkal porhanyó sabbnak és édesebbnek
érezték.
Mindenki hazavitt Vo-vó bó l egy keveset az otthoná ba. É s ezentú l megsü tö tték az ételt.
Rö videsen híre ment, hogy milyen nagy vará zsló Vo-vo, a tű z. Az emberek megtanítottá k
egymá st, hogyan kell elő hívni a nagy vará zsló t a fá bó l.

A ZÖLD CSÁSZÁR
(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
A Zö ld Csá szá rnak mindig sírt a bal szeme, de csak a bal szeme. A jobb szeme pedig folyvá st
pislogott, szomorú an pislogott. Volt neki há rom fia. Bemegy hozzá egyszer a legnagyobbik:
– É desapá m, miért sír neked mindig a bal szemed?
A Zö ld Csá szá r egy szó t sem szó lt, kapta a kardjá t, és a fiú felé hajította. Alig tudott elugrani
a rö pü lő kard elő l, aztá n futott ki a nagyvilá gba. Azó ta is fut.
A má sodik fiú is rá szá nja magá t egyszer, és bemegy az apjá hoz:
– É desapá m, miért sír neked mindig a bal szemed?
A Zö ld Csá szá r szó nélkü l kapta a kardjá t, és a fiú felé hajította. É pp csak el tudott hajolni a
rö pü lő kard elő l, aztá n uzsgyi! Most is fut, ha meg nem á llt.
A legkisebb fiú is nekifohá szkodik egyszer, bemegy az apjá hoz:
– É desapá m, miért sír neked mindig a bal szemed?
A Zö ld Csá szá r egy szó nem sok, annyit sem szó lt, kapta a kardjá t, és a fiú felé hajította. A fiú
ü gyesen elhajolt, fö lvette a kardot, és bá tran az apja elé á llt.
– Bá tor legény vagy, lá tom – mondta a Zö ld Csá szá r –, neked elá rulom, miért sír mindig a
bal szemem. Há t csak azért, mert nem lá tja az aranytollú gerlicéket. Ha meglá tja ő ket,
menten kacagni fog a bal szemem, a jobb meg nevetni.
– Elhozom én az arany tollú gerlicéket – ígérte a legkisebb fiú –, csak tudjam, hol talá lom
ő ket!
– A Kék Csá szá rná l – vá laszolta a Zö ld Csá szá r. – De nem kö nnyű á m ő ket onnét elhozni!
Sok vitéz pró bá lta má r.
A csá szá rfi fö lpattant a lová ra, és hét nap, hét éjjel vá gtatott. El is érkezett a Kék Csá szá r
birodalmá ba, annak fő vá rosá ba, ott is a csá szá ri palotá ba, a palotá ban abba a terembe, ahol
az aranykalitká ban az aranygerlicék turbékoltak. Nyitná a kalitka ajtajá t, de nyomban ott
termett az ő rség. Megkö tö zték, vitték a Kék Csá szá r elé.
– Te tolvaj! Most négybe vá gatlak! – ijesztett rá a Kék Csá szá r.
Á m a csá szá rfi nem ijedt meg.
– Ká r volna értem, felséges uram – mondta bá tran –, mert még sokra vihetném.
– No, nézd a hetvenkedő t! Aztá n nem a szá d já r-e csak? – hitetlenkedett a Kék Csá szá r. –
Há t jó ! Tehetü nk egy pró bá t. Ha elmész a Vö rö s Csá szá r palotá já ba, és elhozod onnan az én
menyasszonyomat, Szép Ilonká t, akit az a gonosz Vö rö s Csá szá r elraboltatott tő lem, akkor
megkegyelmezek neked. Még az aranytollú gerlicéket is neked adom.
A csá szá rfi má ris fö lpattant a lová ra, szá guldott hetvenhét napon és éjszaká n á t, aztá n
odaért a Vö rö s Csá szá r palotá já hoz. Lá tta, hogy mindenki békésen alszik. Beosont a kertbe,
fö l a magas eperfá ra, egy vastag á gon be Szép Ilonka szobá já ba, felkö ltö tte, ki vele együ tt az
ablakon, le az eperfá ró l, ki a kertbő l, és szá guldottak vissza a Kék Csá szá r birodalma felé.
Most kilencvenkilenc napig tartott az ú t, mert a kettő s teher alatt nem tudott ú gy vá gtatni a
ló . De odaértek. A Kék Csá szá r megtartotta lakodalmá t, a csá szá rfinak pedig
odaajá ndékozta az aranytollú gerlicéket. A fiú meg hazavitte ő ket az apjá nak, a Zö ld
Csá szá rnak, akinek bal szeme azó ta mindig kacag, a jobb szeme pedig nevet.

BORSÓSZEM-HERCEGKISASSZONY
(Andersen meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer egy kirá lyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségü l venni, de nem á m holmi
jö ttment hercegleá nyt, hanem olyat, aki igazá n tró nra termett. Bejá rta az egész vilá got,
hogy meglelje a hozzá illő t, de minden vá lasztottjá ban talá lt valami kivetnivaló t.
Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a kirá lyfi kételkedett benne, hogy vérbeli
hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá . Hazatért há t a
kirá lyfi a birodalmá ba, és igen elbú sult, hogy nem lel magá hoz való feleséget.
Egy este szö rnyű vihar kerekedett, dö rgö tt-villá mlott, az eső meg ú gy zuhogott, mintha
dézsá bó l ö ntö tték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota
kapujá t. Az ö reg kirá ly maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony á llt a kü szö bö n. De uram teremtő m, hogy megtépá zta a zuhogó eső
meg a vad szél! A hajá ró l, ruhá já ró l patakokban szakadt a víz, a cipő je orrá n befolyt az eső ,
a sarká n meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
– No majd elvá lik, hogy igazat mondott-e – gondolta magá ban az ö reg kirá lyné, de nem
szó lt senkinek; bement a há ló kamrá ba, kiemelt az á gybó l minden dunná t, pá rná t,
derékaljat, s egy szem borsó t tett az á gydeszká ra. Aztá n rá rakott a borsó szemre hú sz
derékaljat, azokra meg hú sz vastag pehelydunná t, s oda vezette éjjeli há lá sra a
hercegkisasszonyt.
Reggel aztá n megkérdezte tő le, hogy esett az alvá s.
– Egy szemhunyá st sem aludtam – panaszolta a hercegkisasszony. – Isten tudja, mi volt
abban az á gyban! Egész éjjel nyomott valami, aká rmelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-
zö ld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen á gyam!
Most má r aztá n lá thattá k, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégü k, mert hú sz derékaljon
és hú sz pehelydunná n keresztü l is megérezte azt a kicsi borsó szemet. Csak egy javá bó l
való , igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A kirá lyfi nyomban feleségü l vette, ú gy megö rü lt, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A
borsó szem meg a kirá lyi kincseskamrá ba kerü lt, ott mutogatjá k mind a mai napig, ha ugyan
azó ta el nem lopta valaki.
Aki nem hiszi, já rjon utá na.

A VARÁZSLÓ AJÁNDÉKA
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
É lt valaha egy ember, akit mindenki csak szegény Já nosnak hívott, mert gyerekeinek se
szeri, se szá ma, de pénze csak annyi, mint béká n a toll. Ez a szegény Já nos egyszer, amint
mendegélt, és éppen azon bú sult, honnan szerezzen ennivaló t a sok éhes szá jnak,
talá lkozott egy koldussal. Megesett a szíve a szerencsétlenen, és odaadta neki utolsó
garasá t. A koldus há lá bó l egy babszemet adott neki, és azt mondta; ü ltesse el a tű zhely
hamujá ba, aztá n majd meglá tja, mi tö rténik. Szegény Já nos el is ü ltette a babszemet, és
csodá k csodá ja, a babszem azon nyomban kicsírá zott, a szá ra megvastagodott, s olyan lett,
mint egy fá nak a tö rzse, kibú jt a kéményen, és felnyú lt egészen az égig. Szegény Já nos meg
gondolt egyet, felmá szott a bab tö rzsén a magasba. Ahol a babszá r véget ért, ott emelkedett
a vará zsló palotá ja. Szegény Já nos kopogtatá sá ra a kapu megnyílt, és ő szembe talá lta
magá t a hosszú szaká llú ö reggel.
– Ki vagy, te idegen, és mit kívá nsz? – kérdezte a vará zsló .
– Szegény Já nos a nevem, és azt szeretném megtudni tő led, honnan adjak enni a fészekalja
gyerekemnek – mondta Já nos.
– Tudom, hogy derék ember vagy, szegény Já nos – szó lt a vará zsló –, ezért neked adom ezt
a kendő t, terítsd az asztalodra, és csak annyit mondj: „Teljék meg az asztal étellel-itallal!” –
és má ris jó llakathatod a gyerekeidet.
Szegény Já nos szívbő l há lá lkodott, aztá n visszamá szott a bab tö rzsén, és csapott olyan
lakomá t otthon, hogy még az egerek fü le is kétfelé á llt.
Szegény Já nos egy napon betért a kocsmá ba, és felhajtott egy jó korsó sö rt. Ettő l olyan
virá gos kedve tá madt, hogy a kocsmá rosnénak eldicsekedett, milyen jó l megy a sora, mió ta
a vará zsló ná l já rt, és a csodá latos kendő t mindjá rt meg is mutatta az asszonynak. Az meg
fogta magá t, észrevétlenü l kicserélte egy ugyanolyanra.
Szegény Já nos otthon hiá ba szó longatta a kendő t, nem kerü lt arra még egy morzsá nyi
kenyér sem. Sejtette má r Já nos, hogy honnan fú j a szél. Ezért aztá n má snap megint
felkú szott a bab tö rzsén a vará zsló hoz, és elpanaszolta neki, hogyan já rt a kendő vel. Az ö reg
jó l ö sszeszidta, de szegény Já nos rimá nkodá sá ra meglá gyult a szíve, és a kezébe nyomott
egy furkó sbotot.
– Menj a kocsmá rosnéhoz, s csak annyit mondj: „Suhogj, botocská m!” Addig biztasd, míg
vissza nem adja a kendő t – mondta a vará zsló .
Megkö szö nte szegény Já nos az ö reg jó sá gá t, és sietett vissza a kocsmá rosnéhoz, s kö vetelte
a kendő jét.
– Ná lam ugyan nincs a te kendő d, eredj az utadra, míg szépen vagy! – riká csolta az asszony.
Szegény Já nos erre elő vette a botot, és mondta:
„Suhogj, botocská m!”
A furkó sbot elkezdett tá ncolni az asszony há tá n, Já nos meg egyre csak mondogatta:
„Suhogj, botocská m!”
– Elég, elég! Visszakapod a kendő det, csak csendesítsd le azt az á tkozott furkó st! –
jajveszékelt az asszony, és má r futott is a kendő ért.
Szegény Já nos asztala ezentú l mindennap telis-tele volt étellel-itallal, de azó ta szegény
Já nos a kocsmá nak még a tá jéká t is elkerü li.

A BŰVÉSZ ÉS A LÁNY
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Egyszer egy bű vész nagy tö meg elő tt mutogatta a tudomá nyá t.
Szá jtá tva á llta kö rü l a nép; á mulva figyelték, mi mindent tud: nyulat vará zsol elő kalapbó l,
galambot rö ptét ki a kabá tja ujjá bó l, és még sok mindenféle furcsa dolgot mű vel.
De mind kö zt a kakas volt a legfurcsá bb.
Egyszer csak ugyanis a bű vész intésére elő lépkedett egy kakas, cső rében egy ó riá si
gerendá val, s azt olyan ü gyesen egyensú lyozta, olyan kö nnyedén vitte, mintha nem is
gerenda volna, hanem kö nnyű tollpihe.
Volt a néző k kö zt egy lá ny, aki nyomban észrevette, hogy a kakas bű vészkedése puszta
szemfényvesztés, mert amit cipel, nem gerenda, hanem csak egy szalmaszá l.
Fö lkiá ltott és ö sszecsapta a kezét:
– Ó , ti balgá k, há t nem lá tjá tok?! Nem gerenda az, hanem kö zö nséges szalmaszá l!
A vará zslatnak abban a pillanatban vége lett, s mindenki lá tta, hogy a kakas gerenda helyett
vékonyka kis szalmaszá lat tart a cső rében.
Nosza, nagy csú fsá ggal, szitkozó dá ssal elkergették a bű vészt.
Erő sen megfogadta magá ban a mutatvá nyos akkor, hogy bosszú t á ll fö lsü léséért a lá nyon.
Telt-mú lt az idő , nem is kellett soknak elmú lnia, s elérkezett a lá ny lakodalma. Ú gy volt,
hogy a szomszéd faluban tartjá k az eskü vő t, ott lakott a vő legény; s a lá ny fényes-díszes
menetben vonult á t a menyegző színhelyére.
Elindult a menet; tá gas, nagy rét volt a két falu kö zt, azon kellett á thaladniuk.
Mentek há t, elö l a menyasszony meg a csalá dja, s mö gö ttü k a falu apraja-nagyja.
Egyszer csak lá tja a menyasszony, hogy egy megá radt patak á llja el az ú tjukat. Sehol se híd,
se palló : csak a csobogó víz.
„Sebaj – gondolja a menyasszony –, ezért még nem fordulunk vissza!”
Fö lkapta szép csipkés menyasszonyi szoknyá já t, és belegá zolt a vízbe, hogy majd á tlá bal a
patakon.
É ppen a kö zepén á llt, magasra emelt szoknyá val, mikor megszó lal egy ká rö rvendő hang:
– Ej, te vilá g okosa, hová tetted a szemedet? Azt hiszed, vízben á llsz, azért emelgeted a
szoknyá dat?
Abban a pillanatban fö lnyílt a lá ny szeme: lá tta, hogy nem vízben á ll, nem megá radt
patakban, hanem magasra emelt szoknyá val egy kéken virá gzó lentá bla kö zepén.
A tö bbiek is mind rá ocsú dtak az igazsá gra, s elkezdtek hahotá zva kacagni a lá nyon.
A lá ny mit tehetett má st: vilá ggá szaladt szégyenében. Még most is futna, ha a vő legénye a
karjá ba nem kapja, és haza nem viszi. Azó ta nem á rtja bele magá t má sok dolgá ba.

A RÁSZEDETT ÓRIÁS
(Német mese, á tdolgozta Beke Margit)
É lt valamikor réges-régen Írorszá gban egy ó riá s, ú gy hívtá k, hogy Fingel.
Hanem Skó torszá gban egy má sik ó riá s élt, s ez hírét vette a hatalmas Fingelnek.
– Vajon miféle szerzet ez a Fingéi? – tö prengett. – Á tmegyek má r hozzá , hadd lá tom,
mekkora.
Azzal egy reggel kapta magá t, á tgá zolt a tengerszoroson, s betoppant Írorszá gba.
Amikor ezt Fingel meghallotta, rettentő en megijedt, mert a skó t ó riá st megelő zte a híre,
aszerint pedig egy fejjel nagyobb volt Fingelná l. S egy nap meg is lá tta csakugyan a skó tot,
amint jö n, jő dö gél a há za felé, rettentő , mérfö ldes léptekkel. Berohant erre Fingel a
konyhá ba, hívta a feleségét, s így szó lt hozzá :
– Rö gvest itt a hő kö m-skó t, te asszony! Há t én most ízibe bebú jok az á gyba, s ha
megkérdezné, ki fekszik a pokró c alatt, akkor mondd neki azt, hogy a fiad.
Azzal lefekü dt. Az asszonynak éppen annyi ideje maradt, hogy betakarhatta, addigra má r be
is lépett a skó t ó riá s, és így szó lt:
– Hol az a nyavalyá s Fingel? Kerítsd elő , hadd dö ngetem el istenigazá ban!
Bizony, olyan volt a hangja, aká r a mennydö rgés. Csitította is az asszony:
– Csitt, csitt! Még felkö ltö d a gyermeket.
– A gyerekedet? Miféle gyereket? – ordított az ó riá s.
– Fingel fiacská já t – felelte az asszony, és a pokró c alatt lapuló hatalmas test fö lé hajolt.
Hej, elbő dü lt á m erre a skó t, hogy:
– Te szentséges szent Andrá s, hiszen ha ez a ti gyereketek, akkor én innen odébbá llok, mert
mekkora lehet ennek az apja?!
Azzal lélekszakadva rohant kifelé az ó riá shá zbó l, ijedtében meg se á llt hazá ig, még a
csordakú tná l se mert megá llni, pedig igen megszomjazott a nagy szaladá sban.
Fingel pedig ledobta magá ró l a pokró cot, s a hasá t fogta nevettében, hogy ilyen alaposan
rá szedte a skó tok ó riá sá t.

ÁPRILIS

1. CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Elszá llt a cinke, elszá llt Picinyke a folyó ra.
Mező k fö lö tt repü lt, rétek fö lö tt, mindenü tt, erek patakok csö rgését hallotta. Erek
csö rgedeztek, patakok futottak, mind a folyó felé igyekezett. Elért Picinyke a folyó hoz,
félelmetes volt a folyó : Kékre vá lt rajta a megvékonyodott jég, a partok mentén elő buggyant
a víz.
Lá tta Picinyke: napró l napra tö bb ér, patak szakad a folyó ba. É szrevétlen gyű lnek-
gyü lemlenek a kis patakok a hó alatt, beleö mlenek, egy-egy szá razérbe, vízmosta á rokba,
onnan aztá n fejest a folyó ba! Sok-sok erecske, patak, csermely ö mlö tt a folyó ba, s elbú jt a
jégtakaró alatt.
Fekete-fehér, karcsú madá rka termett Picinyke elő tt. Fü rgén szaladgá lt a parton, billegette
hosszú farká t, kö szö ntö tte a cinkét::
.Civi! Civi!
– Mit civikelsz? – Kérdezte tő le Picinyke. – É s miért billegeted a farkadat?
– Civi! – felelte a karcsú madá r. – Há t nem tudod, hogy hívnak engem? Bará zdabillegető .
Megbillentem a farkamat, rá koppintok vele a jégre, akkor meghasad a jég, és zajlani kezd a
folyó .
– Hiszi a piszi! – hitetlenkedett Picinyke. – Csak hencegsz!
– Nem hiszed? Ide nézz! – kiá ltotta a karcsú madá rka. – Civi!
É s még jobban billegette a farká t.
Akkor valahol fö ljebb, akkorá t durrant a folyó jege, mintha á gyú t sü tö ttek volna el! A
bará zdabillegető fö lrebbent, s ijedtében olyan sebesen elrö pü lt, mintha ott se lett volna.
Picinyke meg mit lá tott: meghasadt a jég, mint az ü veg. Az erek, patakok, amelyek a folyó ba
futottak, s a jég alá bú jtak, nekiveselkedtek, feszítették, míg hangos durrogá ssal megrepedt.
Megrepedt, és kisebb-nagyobb tá blá kra hasadozott.
Megindult a folyó . Zajlott, rohant, most má r senki-semmi nem tudta feltartó ztatni.
Tá ncoltak, kerengtek, billegtek rajta a jégtá blá k, egymá sra csusszantak, meg-megpö rdü ltek,
kivá gó dtak a partra.
Egyszerre ott termett a sokféle vízimadá r, mintha valahol a kö zelben meglapulva vá rtá k
volna ezt a pillanatot.
Ott keringtek mind: a vadkacsá k, a sirá lyok, a hosszú lá bú sá rszalonká k.
Lá m csak, visszatért a bará zdabillegető is, ott tipegett fö l alá a parton, hosszú farká t
billegette. Csipog, csá rog, csirreg, vijjog, fü tyü l, pityeg, csattog, cserreg a sok madá r. Az
egyik víz alá bukdosva halá szik, a má sik az iszapot tú rja cső rével, a harmadik muslicá kat
kapkod a parton.
– Nyitnikék! Fut a jég! Fut a jég! – zendített rá ö rvendezve Picinyke is.
É s rö pü lt az Ö reg Verébhez, elmondani neki, mit lá tott a folyó n.
Az Ö reg Veréb így tanította:
– Lá thattad: elő szö r a mező re érkezik meg a tavasz, aztá n a folyó ra. Jegyezd meg jó l: Á prilis
a neve annak a hó napnak, amelyik eltakarítja a jeget a folyó kró l. Most pedig rö pü lj vissza az
erdő be, meglá tod mi vá r ott.
É s Picinyke egykettő re elrö ppent az erdő be.

2. TILL EULENSPIEGEL TRÉFÁJA

(Német mese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Valamikor réges-régen, hat-hétszá z éve is van talá n, élt Szá szorszá gban egy tréfakedvelő ,
mó ká s fickó , akit Till Eulenspiegelnek hívtak.
Még a neve sem mindennapi! Ú gy kell ejteni, hogy Till Ajlenspigl, nem ahogy írva van. Az
Eulen németü l baglyot jelent, a Spiegel tü krö t. A bagoly tudvalevő leg bö lcs, okos madá r, a
tü kö r meg arra való , hogy belenézve mindenki jobban megismerhesse ö nmagá t. Magyarul
aká r Bagolytü krö ssy Tildá nak is hívhatná nk, de persze mert fiú volt, inká bb Bagolytü krö ssy
Attilá nak. Azonban jobb, ha mi is eredeti német nevén emlegetjü k, hiszen így ismerik
vilá gszerte ezt a nem mindennapi kó pét.
Till vá rosró l vá rosra vá ndorolt. Ha valahol sok volt a rová sá n, odébbá llt egy há zzal. Így
jutott el egy nap Lipcsébe is, ahol tudomá sá ra jutott, hogy a szű csmesterek rö videsen
farsangi lakomá t ó hajtanak csapni, és bizony régó ta fá j a foguk egy kis vadas nyú lgerincre.
Tö bb se kellett Till Eulenspiegelnek!
Néhá ny nappal elő bb Till az egyik vendégfogadó ban egy szép, jó hú sban lévő macská t
lá tott. Beü lt há t ide, és hamarosan annyira ö sszebará tkozott a cicá val, hogy az nem is
tiltakozott, amikor bedugta a kabá tja alá . A szaká cstó l pedig egy nyú lbő rt kunyerá lt. A
kuktá k kirá lya szívesen adott is neki egyet, mert sejtette, hogy Till megint valami
huncutsá gon tö ri a fejét.
Nomá rmost Till bezá rkó zott a szobá já ba, és a macská t bevarrta – bá rhogy tiltakozott is,
nagyokat miá kolva a cica – a nyú lbő rbe. Aztá n parasztgú nyá t ö ltve kiá llt Till a vá roshá za
elé. A „vadnyulat” pedig ott ló bá lta a kezében, egy ó cska zsá kban. Amikor feltű nt a
lá thatá ron egy derék szű csmester, Till alá zatosan levette elő tte a kalapjá t.,
– Csodaszép nyulat fogtam az erdő n, olcsó n odaadná m urasá godnak!
A szű csmester belekukkantott a zsá kba, megtapogatta a kö vérnek lá tszó nyulat, és tü stént
megegyeztek. Négy ezü stgarast szú rt le a nyú lért. Boldogan vitte fel a céhbe bará taihoz.
A szű csö k a nyulat kivitték egy fü ves, zá rt kertbe, mert mielő tt el akartá k készíttetni
vadasan, egy kicsit szó rakozni is akartak. Gondoltá k, rendeznek egy tréfá s nyú lvadá szatot,
és elengedték a nyuszit.
Igen á m, de a nyú lbő rbe varrt macska riadtan fö lfutott egy fá ra, és onnan fú jt le éktelenü l
nyivá kolva, a vadá szkutyá kra.
A szű csö k csak akkor jö ttek rá , hogy megtréfá ltá k ő ket, méghozzá alaposan!
Persze hiá ba akartak bosszú t á llni a parasztgú nyá s Till Eulenspiegelen, az má r tová bbá llt,
és egy má sik vá rosban tö rte a fejét éppen, ú jabb csínyeken.

3. A SZEGÉNYEK IGAZA
(Keleti népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
É lt egyszer egy szegény asszony a fiá val.
A szomszédjukban élő gazdag kereskedő így szó lt a fiú hoz:
– Ha beugrasz a jéghideg tó ba, és reggelig benne maradsz, tízezer déná rt kapsz!
A fiú megtette. É jszaka az anyja nyugtalankodni kezdett, és egy fá klyá val a keresésére
indult. Reggel aztá n a fiú így szó lt a gazdaghoz:
– Kérem a pénzt!
– Szó sincs ró la – felelte a kereskedő –, hiszen anyá d tü zet rakott neked, hogy felmelegítse
meggémbéredett tagjaidat.
– Hiszen csak egy fá klyá val jö tt keresésemre – felelte a fiú .
– Hazudsz! – mondta a gazdag ember, és hajthatatlan maradt.
A fiú elment Abunavaszhoz, elpanaszolta neki a dolgot.
– Helyes – szó lt Abunavasz –, megértettem, amit elmondtá l, de mit adsz nekem, ha
megkapod a pénzedet?
– Kétezer a tied belő le – felelte a fiú .
Abunavasz azt taná csolta neki, hogy menjen el a kalifá hoz, és panaszolja be a gazdagot. A
fiú be is panaszolta, de Harun al-Rasid a kereskedő nek adott igazat. A fiú kétségbeesésében
ú jra felkereste Abunavaszt. Abunavasz elgondolkozott, majd így szó lt:
– Holnap este megkapod a pénzt!
A fiú elment, Abunavasz pedig kecskét, rizst, vajat és mindenféle hozzá való t vá sá rolt, mert
elhatá rozta, hogy lakomá t készít, és vendégeket hív. A hú st belerakta egy fazékba, a rizst is
elkészítette. Aztá n tü zet gyú jtott. De az ételt a konyha egyik sarká ba rakta, a tü zet meg a
má sik sarokban gyú jtotta meg.
Meghívta a kalifá t, a vezíreket és a vá ros minden elő kelő jét. El is jö ttek, kellemesen
tö ltö tték az idő t reggeltő l esteiig, de amint mú lt az idő , egyre furcsá bban érezték magukat,
mert sem enni, sem inni nem kaptak. Egyre éhesebbek lettek, végü l is kitó dultak a
konyhá ba, hogy lá ssá k, mi tö rténhetett.
A kalifa szó lalt meg elő szö r:
– Elment az eszed, Abunavasz?
– Hiszen készü l, készü l má r az étel – felelte Abunavasz –, de a hú s még nem fő tt meg.
– No hiszen – felelte a kalifa – így tíz év alatt sem fő meg ez a hú s, hiszen a tű z az egyik
sarokban van, a hú s meg a má sikban! Lakomá ra hívtá l bennü nket, de lakoma itt, ú gy lá tom,
nem lesz. Indulunk is haza mindannyian! De má skor aztá n rá nk ne szá míts!
– Kérlek, ne haragudj, ó , kalifá k legnagyobbja! – vá laszolt Abunavasz. – Arra kérlek,
emlékezz a panaszt tevő fiú ra, aki az egész éjszaká t a jéghideg tó ban tö ltö tte, az anyja meg
fá klyá val indult keresésére. Fontold csak meg, uralkodó m, kinek volt igaza. Mert ha az a fiú
tű znél melegedett a jéghideg tó ban, ez a hú s is megfő tt volna má r ezen a tű zö n.
– Igazad van, Abunavasz! – szó lt a kalifa, és megparancsolta a gazdag kereskedő nek, hogy
fizesse ki a fiú nak a tízezer déná rt.

4. AZ OKOS HARCKOCSI
(Tyihonov meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Zagorulko elvtá rs pá ncéloskatona volt.
A harckocsi, amelynek Zagorulko elvtá rs a parancsnoka volt, szerette, ha gondoztá k,
tisztogattá k, mostá k, s szerette a hosszú csavargá sokat a mező kö n.
Egyszer egy kis patak partjá ra ért a harckocsi. Nem volt valami szép vidék, nem is tetszett a
harckocsinak. Bezzeg szerették a helyet a fehérek, mert itt minden kis halmot erő dnek
rendeztek be, és minden bokor mö gü l lő ttek. Megkezdő dö tt a harc.
Az á gyú ú gy tü zelt, hogy az egész harckocsit fü stfelhő burkolta be. Szakadatlanul ropogtak
a géppisztolyok. A fehérek eszeveszetten lő ttek.
A harckocsi végiggö rdü lt a patakparton, és szétzú zta a fehérek á llá sait. Egyszerre csak
akná ra futott. Az akna felrobbant, s a harckocsit mintha valami sú lyos ö kö l ü tö tte volna
meg.
A harckocsi megá llt. Zagorulko kö rü lnéz: mindenki él. Minden rendben van. A harckocsi ép,
csak valami kellemetlen szag érző dik. É s egyszerre olyan meleg tá madt, mintha befű tö ttek
volna. A benzin gyulladt ki!
Mi itt a teendő ? A harckocsiban má r orrfacsaró fü st kavarog, alig lehet lélegzeni. Aki a
harckocsiban marad, megég.
A lö vedékek meg csak ú gy zá poroznak a harckocsira. A repeszek csö rö gve ü tő dnek a
falá hoz. A harckocsi á ll, mint a hő s a csatá ban, és mintha ezt kérdezné Zagorulkó tó l: „Há t
most mit tegyü nk?” Hogy mit tegyü nk? Má sszunk ki a harckocsibó l!
Zagorulko megparancsolta a pá ncélosainak, hogy fogjá k a grá ná tjaikat, a géppisztolyaikat,
és szá lljanak ki.
Kiszá lltak. Kö rö s-kö rü l fü st, a harckocsibó l elő tö r a tű z.
A parancsnok a bará tjá ra pillant: „Hej, de derék harckocsi volt! É jjel persze majd
visszavonszoljuk a csatatérrő l, de… mégsem hagyom itt most. Sajná lom!”
Rá nézett még egyszer – a harckocsi ép, csak a belsejében lá ngol minden. Zagorulko má r
tudta, mit kell tennie. Bekapcsolta a há tsó sebességet, gá zt adott rá – és gyorsan otthagyta a
harckocsit. Teljesen elborítottá k a lá ngok, s legénységét fedezve ment, ment, ü gyet sem
vetett a szá guldó lö vedékekre. Néha, ha egy-egy fá radt repesz nekiü tő dö tt a szü gyének,
felbő dü lt. Má skor a dró thá ló darabjait taposta el, mintha azt mondaná : „Még itt is elő ttem
lá batlankodol?”
De ment, fenyegető en és bü szkén, a lá ngok pedig csak ú gy tomboltak a belsejében, így érte
el gyalogsá gunkat, s megérkezett vele személyzete is, Zagorulkó val az élén. A tü zet
eloltottá k, a harckocsit a javító ba kü ldték.
De amikor a sebesü lt harckocsit elvontattá k, és megfeketedett oldalá ra szitá lni kezdett a
hó , Zagorulko há lá san nézett utá na, míg csak el nem tű nt az ú tkanyar mö gö tt.
A harckocsi pedig csendesen haladt az erdő ben. Sú lyos lá ncok vontattá k, de olyan harcias
és haragos volt még így is a kü lseje, hogy mindenki tisztelettel pillantott rá .

5. A BÁTOR TENGELICE
(Sadoveanu meséje, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
Iszonyú tél volt. Farkasordító hideg. Viharos szél kavarta a havat, egyik-má sik madá r
rö pében fagyott meg. A rémü lt madarak a falu templomá nak eresze alá gyű ltek: az erdő ben
má r nem lehetett kibírni. Mindegyik sírt, jajongott, annyira fá zott. Akkor a sas, a madarak
kirá lya így szó lt:
– Nincs mit tennü nk, tü zet kell lopnunk valahol. Az emberek az égbő l loptá k a tü zet.
Megtehetjü k mi is.
– Helyes! Jó l beszél! Igaz! Bö lcs beszéd! – csiripelték, csipogtá k, ká rogtá k, vijjogtá k
mindenfelő l az ö sszesereglett madarak.
Igen á m, de ki lopjon tü zet az égbő l? A sas azt bizonygatta, hogy ő kirá ly, ő nem lophat. A
nagy madarak mindenféle kibú vó t kerestek: egyiknek lefagyott a szá rnya, a má sik sá ntít a
bal lá bá ra, a harmadiknak hiá nyzik egy farktolla, a negyediknek…má r nem is tudom, mi
baja volt.
A sas ú gy dö ntö tt, hogy valamelyik apró madá rnak kell erre a nagy feladatra vá llalkoznia.
De a pinty azt mondta, hogy ő csak énekelni tud, lopni nem. A tö bbi is mondott valamit,
hogy ne neki kelljen mennie.
Akkor elő á llt a tengelice, és félénken mondta:
– É n szívesen elmegyek, csak ne veszekedjetek.
El is indult. Szá llt egyenesen fö l az égbe, szá llt soká ig, végre a nap kö zelébe ért. Majd
megsü lt szegény, de nem nyugodott addig, míg egy tü zes napsugarat a cső rébe nem fogott.
Majd megvakult a fénytő l, a tolla pedig leperzselő dö tt a forró sá gtó l. De nem hagyta magá t,
vitte a didergő fö ld felé a napsugarat.
A madarak gyü lekezete má r messzirő l érezte, hogy kö zeledik a tengelice az égi tű zzel.
É rezték mindnyá jan, mert enyhe szellő lebbent, vilá gosabb lett a mennybolt, csö pö gni
kezdett az eresz, megrokkant a hó . Mire a tengelice leért a fö ldre, má r nyílni kezdett a
hó virá g, és a fű is nyú jtogatta friss zö ldjét az ég felé.
A madarak nagy ö rö mü kben, hogy nem kell má r fagyoskodniuk, észre sem vették a
tengelice csupaszsá gá t. Csak a szarka lá tta meg. Menten csö rö gni kezdett, a tö bbi madá r
meg csú fondá rosan nevetett a bá tor tengelicén. Á m a kis madarak kö réje gyű ltek, és
gyorsan felö ltö ztették. A piró k is adott neki egy tollat, a sá rgarigó is. A feketerigó sem
sajná lt tő le egy farktollat, a vö rö sbegy pedig sapká t adott neki. Alig akadt madá r, aki ne
ajá ndékozott volna legalá bb egy kis tollpihét a hő s madá rnak, aki megmentette ő ket a
fagyhalá ltó l. Végü l pedig, mikor má r szépen felö ltö ztették, zengő kó rusban dicsérték meg
tettét.
Azó ta a tengelice minden tél végén lehozza cső rében a napsugarat, és tavasz lesz a fö ldö n.
É s azó ta olyan furcsa a ruhá ja: bíborszínű a sapká ja, és folt há tá n folt a kö pö nyege.

6. AZ ARANYGÖRÖNGY
(Belorusz mese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egy falunak egy zsugori fö ldesura. Olyan fukar, hogy még a levegő t is sajná lta má stó l.
Nem akadt emberfia, aki egy csobolyó vizet ki tudott volna kunyerá lni tő le. Azt mondta
egyszer az egyik paraszt a komá inak:
– No, há t én majd megmutatom, hogy nemcsak egy csobolyó vízzel, de fényes ebéddel
vendégel meg a fö ldesú r!
Ezt má r aztá n nem hitte senki.
De az ember fogta magá t, bekopogott az ú rhoz. Meghajolt elő tte illendő n, és ravasz
á brá zattal azt mondta:
– Kegyes uram, egyenesen hozzá d jö ttem, hogy megkérdjem: mennyit ér egy ekkora
aranygö rö ngy?
É s odamutatta jó kora ö klét.
Hej, szíves lett a fö ldesú r mindjá rt az arany szó ra!
– Kerü lj beljebb, galambocská m! – nyá jaskodott.
– Ü lj le, parasztocská m! Bevezette a parasztot legszebbik szobá já ba. Az meg tová bb
kérdezte:
– Há t ekkora? Az mennyit érhet?
– É s a két ö sszetett ö klét mutatta. Az ú r csak ú gy remegett kapzsisá gá ban.
– Igyá l, édes bará tom! Ne sajná ld, kedves komá m!
É s nem győ zö tt tö ltö getni neki a legjobbik borá bó l.
Ivott a paraszt, iddogá lt, aztá n tová bb kérdezte.
– Há t ekkora, mint a fejem? Ekkora aranygö rö ngy ugyan mennyit érhet? A kapzsi fö ldesú r
má r majd kibú jt a bő rébő l. Kiá ltott a szolgá inak:
– Terítsetek asztalt, rakjá tok meg minden jó val, hadd vendégelem meg az én édes
cimborá mat!
Nekilá tott az ember, evett-ivott kedvére.
A fö ldesurat meg má r csak ú gy ette a tü relmetlenség: hol van há t az az aranygö rö ngy?
Alighogy az utolsó falatot lenyelték, felá llt az ú r:
– No, há t vezess, parasztocska! Hol van az az aranygö rö ngy?
A paraszt pipá ra gyú jtott, pö fékelt egypá rat, aztá n megrá zta a fejét:
– Sehol sincsen. Csak ú gy kérdeztem, mennyit érne, ha volna.
Megmérgesedett az ú r. Majd megpukkadt dü hében. Rá rivallt a parasztra:
– Takarodj a szemem elő l, te bolond! Te hibbant! Te kelekó tya!
Visszaszó lt a paraszt:
– Nem is vagyok én olyan bolond! Lá m, milyen jó ebédet ettem! Melyikü nk a bolond?

7. TILL EULENSPIEGEL ÚJABB KÓPÉSÁGA

(Német mese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Till Eulenspiegel egyszer elvető dö tt Erfurtba, egy kis német vá roská ba.
Erfurt híres volt egyetemérő l. Egy ilyen vá rosban, gondolta Till, az lesz a legjobb mó ka, ha ő
is tudó s professzornak adja ki magá t.
Ki is szegezett az egyetem kapujá ra egy felhívá st, hogy ő , tö bb egyetem híres díszdoktora,
még az á llatokat is megtanítja írni-olvasni. Csakhogy az egyetem igazi professzorai jó l
tudtá k á m, hogy kicsoda-micsoda az a Till Eulenspiegel!
Ö sszedugtá k há t a fejü ket a mó ká s kedvű professzorok, és azt sü tö tték ki, hogy egy
szamarat bíznak Tillre, azt tanítsa meg írni-olvasni, ha tudja.
Till ö rö mmel elvá llalta, csak azt kö tö tte ki, hogy bizony idő be telik á m, amíg egy ilyen
csö kö nyö s á llattal zö ldá gra vergő dik. Hú sz évet alkudott ki Till Eulenspiegel, hogy a
szamarat írni-olvasni megtanítsa.
Ö tszá z aranyért vá llalta el a csacsi oktatá sá t, néhá ny aranyat rö gtö n fö l is vett elő legként.
A Toronyhoz címzett vendégfogadó szobá ihoz istá lló is já rt, így há t itt szá llt meg Till koma
nö vendékével, a szamá rral.
Szerzett egy nagy kö nyvet Till, és azt tette a csacsi elé a já szolba. A kö nyv lapjai kö zé meg
zabot szó rt, ami tudvalevő , hogy a fü lesek kedvenc csemegéje. Persze, hogy azonnal
észrevette a zabot! Alighogy felhabzsolta, a kö nyv lapjait kezdte ide-oda lö kdö sni-bö kö dni
az orrá val. De amikor má r egyetlen zabszemet sem talá lt, hiá ba lapozott ide-oda a
kö nyvben, kétségbeesetten ordítozta: I-Á ! I-Á ! (Még csak véletlenü l sem azt, hogy Á -I, Á -I!)
Amikor ú gy dö ntö tt Till, hogy má r eléggé elő rehaladt a csacsi a tanulmá nyaiban, beá llított
az egyetem tudó s rektorá hoz.
– Szeretném, ha meghallgatná a tanítvá nyomat, rektor uram. Igaz, hogy csö kö nyö s ez a
szamá r, néha bizony nem kö nnyű az oktatá sa, de azért valamire mégis csak vitte má r.
Néhá ny betű t kitartó , szorgos munká val sikerü lt belevernem a fejébe!
Till ezutá n néhá ny napig bö jtö lésre fogta a szamarat. É s amikor megjelentek az egyetem
tudó s professzorai, a rektorral az élü kö n, a szamá r elé odatette a já szolba a nagy kö nyvet,
amibő l a zabot szokta enni. Az pedig éhesen forgatta ide-oda az orrá val a lapokat, nagy
serényen, de persze nem talá lt kö ztü k egyetlen szem zabot sem! Dü hö sen és felhá borodva
ordítozta: I-Á ! I-Á !
– Lá tja, kedves rektor uram – mutatott bü szkén Till Eulenspiegel a tanítvá nyá ra – , az I-t és
az Á -t má r pontosan ki tudja ejteni! Remélem, kezdetnek ennyivel is megelégszik?
– Kezdetnek természetesen elegendő – nevetett a rektor és az egyetem tudó s professzorai
Till csalafintasá gá n.
Az pedig még azon az éjszaká n tová bbá llt Erfurtbó l, hogy má s vá rosokban ú jabb
huncutsá gokkal tegye még híresebbé a nevét!

8. MÓKA MIKI ÁLLATKERTJE

(Végh Gyö rgy meséje)
Néhá ny nappal á prilis elseje utá n kimentek a Mó ka gyerekek az á llatkertbe. Hiá ba, jó l
érezték magukat odakint, szerették az á llatokat meg a nö vényeket. (Mó ka Miki kü lö nben
á llatszelídítő nek készü lt és nö vénygyű jtő nek is egyben.)
Ezú ttal az ö reg víziló nak egy cipó t vittek, az ú jdonsü lt, aznap szü letett kis vízicsikó nak egy
zsemlét. Mindketten nagyon megelégedetten rá gcsá ltá k el az ajá ndékot; Mó ka Miki azt
á llította, hogy ő még elégedett rö fö gést is hallott a medence felő l.
– Ha a há tá ra nyerget tennék – jelentette ki á lmodozva Mó ka Miki, ahogy bá multa az
idő sebbet –, akkor felü lhetnék rá ja, és hajó helyett Jó ná s ú ron utazhatnék le Bajá ra! (Bajá n
volt ugyanis Mó ka Miki já ték Maci Lacijá nak az ikertestvére, akit má r régen lá tott.)
Jó ná s ú r azonban erre a kijelentésre – hozzá já rult, azt hiszem, az is, hogy pillanatok alatt
befalta a kenyeret – megvető en há tat fordított Mó ka Mikiéknek, és tü ntető én bebú jt a víz
alá . Hiá ba á csorogtak ott tová bb, nem jö tt elő sem ő , sem a vízicsikó : mintha a fö ld nyelte
volna el ő ket!
Tová bbá lltak há t egy há zzal.
– Nézd csak, azt hiszem, az a zsirá f! – mutatott a struccra Mó ka Sá ri. – Azt tanultam, hogy a
zsirá fnak hosszú , kecses nyaka van!
– Ó , te buta – tiltakozott Mó ka Mici –, nem zsirá f ez! Inká bb bá lna! A zsirá fnak zsemleszínű
folt van festve az oldalá ra.
Egész délutá n já rtá k a Mó ka gyerekek az á llatkertet. Lá ttá k a jegesmedvét is, meg vagy
szá zféle majmot, lá ttá k a kengurut meg az oroszlá nt.
– Bolhá t is szeretnék lá tni meg tü cskö t! – kiá ltott fel ú gy estefelé, mindenbe beleunva,
elfá radva Mó ka Miki.
De hiá ba kérdezték meg a bá csikat, néniket, senki se tudta megmondani nekik, hogy melyik
ketrecben ő rzik ő ket.
– Hiszen itt még cica sincsen! Nem is szó lva a molylepkérő l! – á llapított meg ú jabb alapvető
hiá nyossá gokat Mó ka Miki.
– Ugyan, csacsi vagy! – pró bá lta csillapítani Mó ka Mici.
– Csacsi sincsen! – toporzékolt hirtelen Mó ka Miki dü hö sen. – Nem is igazi á llatkert, ahol
nincsen legalá bb néhá ny csacsi!
Mó ka Sá ri szelíden megfogta Miki kezét, aki hirtelen nagyot kiá ltott:
– Nézzétek csak, légyfelhő ! – Egymá s utá n há rmat elfogott a feje kö rü l repdeső legyekbő l, s
rö gtö n bele is zá rta ő ket egy gyufá sdobozba. – Figyeljétek csak, hogy zü mmö gnek! – S
odatartotta a két kislá ny fü léhez, jó szívű en, testvériesen, a daloló dobozt. – Tudjá tok, mit
csiná lok? – kacsintott rá juk Mó ka Miki. – Alapítok egy igazi á llatkertet! A legyek má r meg is
vannak hozzá ! Ső t má r a majmok is! – nevetett copfos nő véreire. É s ú gy lépdelt kö zö ttü k,
mint egy győ ztes hadvezér, aki első és legdö ntő bb csatá já t má ris megnyerte.

9. MÓKA MIKI MACKÓJA

(Végh Gyö rgy meséje)
Tudnotok kell, hogy Mó ka Mikinek sok já téka van, de a legjobban talá n mégis Maci Lacit
szereti. Amig kicsi volt, nem is tudta jó l kimondani a nevét, csak így becézte, selypegve:
„Maszi Laszi”. Nő vérkéi szerint azonban inká bb a Mackó Lackó név illik rá . Ez persze
nagyon felnő ttesen hangzó név, ezzel az erő vel hívhatná k aká r Mackó , ső t Medve Lá szló nak
is, azonban ilyen névvel szá zezer felnő tt szaladgá l a nagyvilá gban. Ezért jobb, ha így
emlegetjü k mi is: Maci Laci. (Maci Laci persze nem azonos az erdő ben élő Maci Lacival, csak
a névrokona. Mert az erdei Maci Laci igazi kis medvebocs, Mó ka Miki Maci Lacija pedig
já ték mackó .)
Mó ka Miki Maci Lacijá nak a sző re barna, talpa sá rga, és két fekete gombszeme van, a
nyaká ban pedig égszínkék szalag. (Jó l figyeljétek meg ezt a leírá st, mert az erdei má sik Maci
Laci egészen má sként ö ltö zik á m!)
Mó ka Mikulá sné szü letett Szomorú Borbá la a mú lt hét elő tti kedden elvitte kisfiá t, Mó ka
Mikit a nagyvá sá rcsarnokba. Vettek csirkét és salá tá t, tejfö lt, cseresznyét is egy kosá rral.
Má r indultak volna haza, amikor Mó ka Miki észrevett egy kis ü veg aká cmézet.
– É desanya – rá ngatta meg Mó ka Mikulá sné szü letett Szomorú Borbá la kezét –, szereted te
Maci Lacit?
– Há t persze hogy szeretem! – ciró gatta meg édesanyja Mó ka Miki fejét.
– Akkor vegyél neki egy kis aká cmézet!
– Ne mondd! – mosolyodott el édesanyja. – Nem is tudtam, hogy a te Maci Lacid is szereti a
mézet!
– De mennyire! Aká rcsak igazi testvérei az erdő ben! Csak addig nem merte neked
megmondani!
Mó ka Mikulá sné szü letett Szomorú Borbá la vett há t egy kisü veg pergetett aká cmézet a
nagy medvék kis ö ccsének.
Néhá ny nap mú lva Mó ka Mikulá sné szü letett Szomorú Borbá la megkérdezte Mó ka Mikit:
– Aztá n mondd csak, Mikikém, eszik-e Maci Laci a mézbő l?
– Hogy eszik-e? – só hajtott Mó ka Miki. – De mennyit, ó , de mennyit! Képzeld, anyu, ma
reggelre mindent felfalt a kis medve! Pedig tegnap este még egyujjnyi mézet hagyott benne
az ü vegben, és komolyan mondom neked, anyu, hogy az éjjel ki se nyitottam, belé se
nyú ltam, mint má skor!
Képzeljétek, egyes csalá dokban ilyen furcsa mackó k élnek; nem á talljá k elnyalni gazdá juk
elő l titkon az aká cmézet!
Vagy talá n nem is Maci Laci volt; hanem Mó ka Miki vagy netá n Mó ka Sá ri?
Mó ka Mikulá sné szü letett Szomorú Borbá la nem is készített attó l fogva estére aká cmézet a
kék pá ntliká s Maci Lacinak, de szívesen kente meg vastagon mézzel Mó ka Miki és Mó ka Sá ri
vajas kenyerét, ha tízó raira vagy uzsonná ra kértek belő le.
10. TE LESZEL A SZÁZADIK!
(Mészö ly Mikló s meséje)
Egy asszonynak volt há rom lá nya: Jó szö vő , Jó fonó , Jó varró .
Este soká ig dolgoztak, s má r alig lá ttak. Elkü ldte há t az asszony a Jó szö vő lá nyá t, hogy
hozzon, parazsat.
Elment a lá ny, de vissza is jö tt – s nem hozott parazsat.
Elkü ldte az asszony Jó fonó lá nyá t – de bizony parazsat az se hozott.
Utoljá ra elkü ldte Jó varró lá nyá t.
Jó varró ment, mendegélt, s egyszer csak elért egy erdő szélére.
Ott talá lt egy ö regembert, aki pará zs mellett ü lt.
Odakö szö nt neki:
– Adjon isten jó estét, ö regapá m!
– Adjon isten, hú gom, mi já ratban vagy erre?
– Jaj, édes ö regapá m, szó lnék én egyet magá nak, ha meghallgatna!
– Szó ljá l csak, kedves lá nyom! – mondta neki az ö reg.
Azt mondta akkor Jó varró :
– De nagy lá ba van magá nak, kedves ö regapá m!
Felel rá az ö reg:
– Á tlépem á m én az egész vilá got!
Kis idő mú lva megint mondja Jó varró :
– De nagy fü le van magá nak, édes jó ö regapá m!
Bó lint rá ú jra az ö reg:
– De hallok á m én mindent, amit a vilá gon beszélnek!
Jó varró ú jra csak megszó lal:
– De nagy szeme van magá nak!
– Van á m, mert mindent lá tok! – szó l arra is az ö reg.
Hanem a lá ny még mondta mindig tová bb:
– De nagy keze van magá nak!
– De meg is kell nekem mindent fogni, ami a kezem ü gyébe kerü l! – dö rmö gte az ö reg.
Jó varró akkor hirtelen odamutatott az ö regember orrá ra:
– De hatalmas orra van magá nak!
– Mert én minden szagot érzek! – hangzott a felelet.
Utoljá ra az ö reg szá já ra mutatott:
– De csuda nagy barlang szá ja van, ha kinyitja! Ha csak rá nézek, á sítani szeretnék! Mire az
ö reg felemelte a kezét, s így szó lt:
– Má r kilencvenkilenc gyerek á sítani kezdett tő le…
(A mesélő hirtelen rá mutat a mesehallgató ra:)
– Te leszel a szá zadik!

11. A SZARVAS, AKI MAGÁT CSODÁLTA

(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
É lt egyszer egy erdő ben egy bü szke szarvas.
Ez a szarvas minden szarvasná l fü rgébb volt; ú gy tudott futni, hogy soha semmilyen
vadá szkutya még csak a nyomá ba se ért; s nem volt az a sebes sodrú patak, melyen
kö nnyedén á t ne szö kkent volna. Mintha repü lne, ú gy vitte a lá ba; de ő nem a lá bá ra volt
bü szke, hanem á gas-bogas agancsá ra.
Volt az erdő ben a tisztá s szélén egy forrá s; mohos sziklá bó l csobogott, s a szikla alatt,
mielő tt tová bbcsö rgedezett volna, kis tavacská vá gyű lt a kristá lytiszta víz. Olyan volt ez a
kis tó , mint egy tü kö r, és a szarvas, mikor inni ment; mindig elidő zö tt a partjá n. Soká ig
nézegette magá t a víz tü krében; nézte dú s, kirá lyi agancsá t, nézte vékony, inas, gö bö s lá bá t,
és így tű nő dö tt:
„Milyen szép a fejem ezzel a pompá s agancskoroná val! Gyö nyö rű dísz ez; és a hegye a
legsű rű bb bozó tbó l is kilá tszik; nincs olyan bokor, amelynél, ha a nyakam kinyú jtom,
magasabb ne volnék. Agancsom miatt igazá n megérdemelném; hogy én legyek az á llatok
kirá lya.”
Nem győ zte csodá lni pompá s agancsa tü kö rképét a tó ban. Á m ahogy a víz tü krében lá bá t is
megpillantotta, nyomban elkedvetlenedett.
„Igen, bízvá st az á llatok kirá lya lehetnék – gondolta keserű en –, ha. nem ilyen piszkafa
lá bakon á llnék. Ez az én bá natom, ez az én szégyenem; csú fsá gom ez a pó kos, pipaszá r lá b,
és még csak meg se szabadulhatok tő le!”
Ahogy így kesereg, rezzen a bokor, és a tisztá s szélén megjelenik egy kopó . Nézi a szarvast,
csahol egyet; tá volbó l, mint a visszhang, felel a tö bbi kopó csaholá sa. A szarvas fö lriadt,
azon nyomban megfeledkezett minden keserű ségérő l, á tszö kkent a tavocská n, s mint a nyíl,
nekiiramodott a tisztá s tú lsó felén az erdő nek, és eltű nt a sű rű ben.
A kopó se volt rest, vad csaholá ssal utá na vetette magá t.
A szarvas há trapillantott, lá tta, hogy ü ldö zik, nem is egy kopó má r, hanem mö gö tte, kissé
elmaradva, egy egész falka.
Nem ijedt meg; friss, tá ncos ugrá sokkal, szinte ingerkedve menekü lt a csapá son. A szá lerdő
véget ért, sű rű bb irtá s kö vetkezett. A szarvast itt is kö nnyedén vitte a lá ba, agancsa
azonban minduntalan beleakadt az alacsonyabb á gakba. A zsenge á gakat még egy rá ntá ssal
letö rte, de az erő sebbekbő l má r alig bírta kiszabadítani magá t. Futá sa meglassú dott, és má r
hallotta maga mö gö tt a kopó k lihegését:
„Ó , jaj – gondolta –, milyen ostoba voltam! Lá bamat á tkoztam, pedig az megmentené
életemet, s agancsomra voltam bü szke, pedig most az okozza siralmas vesztemet! Nemcsak
azt kell becsü lnü nk, ami díszü nkre, hanem azt; ami hasznunkra vá lik most sajá t ká romon
tanulom meg ezt a bö lcsességet, akkor, amikor má r késő .”

12. A FECSKÉK
(Mó ra Ferenc meséje)
Egy á prilisi reggel édesapá nk csendesen kinyitotta a szobá nk ajtajá t. és kö zben
ébresztgetett bennü nket:
– Halljá tok csak, ti á lomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassá tok csak, hogy
kö szö ntenek benneteket!
A torná cró l a hajnali csendességben élesen csicsergett be a kö szö ntő .
Fittyfiritty, fittyfiritty,
kikelet kivirít.
Terike, gyere ki,
Ferike, gyere ki
csicseri, csicseri!
Megjö ttek a fecskéink.
Még abban az ó rá ban hozzá fogtak a fészekraká shoz. Az eresz szö gletében ragasztottá k meg
gö mbö lyű kis fészkü ket maguk gyú rta sá rbó l, szalmatö rekbő l. Nincs az a kő mű vesmester,
aki fü rgében dolgozna ná luk. S ahogy a sarat hordtá k, raktá k, simítottá k, gö mbö lyítették,
minden mozdulatukná l mondtak valami:
– Vakolat van-e még?
– Van elég.
– Add errébb!
– Fuss szalmá ért, picike!
– Hozom én ízibe!
– Hocc ide!
– Cvikk, cvikk, cvikk!
– Mi tetszik?
– Jó ebéd tetszenék.
– Mi legyen az ebéd?
– Bogaracska, legyecske.
– Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!
Azzal huss! – ki a kertbe, ahol igazá n terített asztalt talá ltak. Csak a szá jukat kellett
tá togatni: szinte magá tó l hullott bele a sok bogá r. El is pusztítottá k ő ket egy hét alatt ú gy,
hogy aranyért se lehetett volna egyet se talá lni kö zü lü k. Még az utcá nk tá jéká ró l is
eltakarodott a sok bogá r. olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.

13. A BALTÁBÓL FŐTT KÁSA

(Norvég mese, á tdolgozta Beke Margit)
Egy kiszolgá lt katona gyalogosan indult haza a falujá ba, és elfá radt, meg is éhezett a nagy
ú ton. Bezö rgetett egy há zba:
– Adjatok szá llá st a fá radt vá ndornak, jó emberek!
Ö regasszony nyitott ajtó t, és bará tsá gosan invitá lta:
– Gyere be, katona, pihenj meg ná lam.
– Nem adná l valami harapnivaló t is, anyá cská m? Mert nem tagadom, alaposan
megéheztem, reggel ó ta talpalok.
– Adnék én, szívesen adnék, édes fiam, de magamnak sincs, egy falat se volt a szá mban még
ma – hazudta a vénasszony, mert fukar volt, sajná lta a katoná tó l az ételt, italt.
– Há t ahol nincs, ott ne keress – mondta a katona, de keresztü llá tott a szitá n. Nyeletlen
balta hevert a padka alatt, rá mutatott, aztá n elgondolkodva az ö regasszonyra nézett. –
Hanem tudod, mit? Ha egyéb nincs, a baltá bó l is fő zö k én ká sá t. Még neked is jut belő le.
– Azt meg hogy csiná lod?
– Meglá tod mindjá rt, csak egy fazekat adj – mondja a katona. Megmossa a baltá t, beteszi a
fazék aljá ra, vizet tö lt rá , felteszi fő ni.
Az ö regasszony le se veszi ró la a szemét, nézi, ahogy kavargatja, kó stolgatja a ká sá já t.
– No, milyen íze van? Jó lesz má r? – kérdi kívá ncsian.
– Még fő ni kell neki. Ká r, hogy egy csepp só d nincsen.
– Azon ne mú ljon, édes fiam! Nesze, itt a só , só zd meg csak rendesen.
Megsó zza a katona a fő ztjét, ú jra megkó stolja.
– Há t ha még egy marék kö lest is beletennék… – mormogja félig magamagá nak, de az
ö regasszony meghallja, kihoz egy zacskó kö lest a kamrá bó l.
– Egy kevés kö les még csak kerü l a há zban. Készítsd el ú gy, ahogy kell.
A katona beleszó rja a kö lest a fazékba, és tová bb kavargatja. Aztá n ú jra megkó stolja:
– Nem rossz. Csak há t persze a vaj hiá nyzik belő le. No de ami nincs – az nincs. Igaz-e,
anyá cská m?
Vaj is akadt a kamrá ban, az ö regasszony most má r szívesen adta, alig vá rta, hogy
megkó stolhassa a baltá bó l fő tt ká sá t. A katona beletette a vajat, és azt mondta, most má r jó .
– Hozz egy kanalat magadnak is, ö reganyá m.
Nekiü lnek, kanalazzá k, nem győ zik dicsérni. Az ö regasszony csodá lkozik, fejét ingatja:
– No de ilyet! Ki hitte volna, hogy baltá bó l ilyen jó ká sá t lehessen fő zni?! Hiá ba, holtig tanul
az ember.
A katona tö mi a fejét, és jó t nevet magá ban.

14. A TENGERSZEM TITKA

(Magyar népmese nyomá n írta Bartó cz Ilona)
Van a Székelyfö ldnek egy titokzatos vö lgye, ahol a madá rfü ttyö n és az ö rö kké csevegő
zuhatagon kívü l semmi sem tö ri meg a csö ndet. Itt nem irtja fejsze a szá zados fá kat, a vadat
nem hajszolja vadá sz.
A kidő lő fá k helyén ú j fá k sarjadnak, nyú jtó zkodnak a sziporká zó csillagok felé, soha senki
nem veszi ő ket szá mba.
A vö lgy fö lé magasló kerek hegy tetején vö rö sbarna bozontú fű nő tte be a fö ldet; sö tétzö ld
moha kö zü l sarjadzott ki, fehér indá jú halová ny virá gok tekergő znek rá . Aki a mohá ra lép;
hogy szakítson egyet a kü lö nö s virá gokbó l, annak a lá ba alatt megsü pped a fö ld, mert
hiszen nem is fö ld az, hanem víz tü krén ingadozó sű rű szö vevény, mely, zö ld szaká llú há ló s
híná rkö telekkel feneketlen mélységbe rá ntja a vakmerő t, s az ú gy eltű nik, hogy még
buborék sem szá ll fel utá na.
Ha valaki a tú lsó hegy ormá ró l nézi a kerek hegyen vö rö slő veszélyes mező t, ú gy lá tja,
mintha szá z meg szá z kéken ragyogó szem pillantana rá : a csaló ka mező n szá z meg szá z
apró cska tengerszem csillog.
Tú l az erdő n, tú l a hegyen, ó riá s hegyektő l kö rü lvéve van egy má sik tengerszem, a Szent
Anna-tó . Hajdan ez a tó is meg az a má sik is, ott fenn a kerek hegy tetején, a vízitü ndérek
orszá ga volt.
A zö ld szaká llú vízikirá ly gyékénytutajon kievezett a partra aranyhajú lá nyaival, és a
hü velyknyi tü ndérkék egész délutá nokon á t eljá tszadoztak a meleg napfényben hintá ztak a
faleveleken, elbú jtak a harangvirá gok kelyhében, onnan kukucská ltak elő , hő si csatá kat
vívtak a harcias tü cskö kkel, meglovagoltá k a pá vaszemes pillangó t, csigahéj fésű kkel
fésü lgették aranyhajukat, harmatban fü rö dtek, nefelejcsszirommal tö rü lkö ztek, és olyan
szépen daloltak, hogy hallatá ra még a madá rká k is elcsö ndesedtek, hogy tanuljanak tő lü k.
Egyszer azonban emberek érkeztek a tó partjá ra. Erő s hangjuk, kíméletlen léptü k fö lverte a
tavi csendet.
Templomot építettek a tó mellé, erő s szavú harangot hú ztak fel a toronyba, és a
harangzú gá s elriasztotta a zö ld szaká llú vízikirá lyt és aranyhajú tü ndérkéit. Mió ta
megszó lalt a harang, a tü ndérkék nem mertek kiszá llni a Szent Anna-tó partjá ra, hogy ott
já tszadozzanak, az ö reg vízikirá ly gyékénytutaja sem szá llt fel tö bbé a tó fenékrő l; az ö reg
zö ld szaká llú a tü ndérlá nyká kkal együ tt elvá ndorolt a Szent-Anna-tó vizébő l, valamennyien
fö lhú zó dtak a kerek hegy tetején levő tó ba. De mert a harangszó oda is fö lhallatszott, a
tü ndérkék apró vízigyö kerekbő l, híná rbó l, folyondá rbó l sű rű takaró t sző ttek a tó tü krére: A
szö vedék évrő 1 évre vastagodott, moha benő tte, fű fö lverte, lassanként olyanná lett, mint a
mező , csakhogy a fü vek gyö kerei a víz mélyébe á gaztak le. A csodá latos szö vevényen itt is,
ott is gö mbö lyű ablakokat nyitottak a szorgos tü ndérkék, hogy idő nként mégis
kikandiká lhassanak a vilá gba, és hogy a napsugá r á tmelegíthesse a vizet. Ezeket az
apró cska ablakokat sohasem nő tte be a vö rö sbarna bozontú fű , ú gy csillognak a
napfényben, mint megannyi tiszta kék szem.

15. A KACSA MEG A KÍGYÓ

(Iriarte nyomá n írta Ró nay Gyö rgy)
A kacsa vízparton totyogott, és folyton já rt a szá ja. Folyton azt locsogta:
Sá p! Sá p! Sá p!
Tudd meg há t:
pá rja nincsen a kacsá nak,
tö bbet tud, mint bá rmily á llat!
S ahogy abbahagyta, kezdte elö lrő l:
– Sá p, sá p! sá p! Tudd meg há t…
Volt a kö zelben egy bozó t: ott hű sö lt egy bokor tö vében a kígyó . Hallgatta, hallgatta a
locsogá st, ü gyet sem vetett az ostoba kacsá ra.
A kacsa olyan kifogyhatatlanul locsogott, hogy végü l is felbosszantotta a kígyó t.
– Ebbő l elegem volt! – mondta: nagy sziszegve elő siklott a bokor aló l, és rá kiá ltott a
kacsá ra: – Mit fecsegsz, te buta! – A kacsa meg:
Sá p! Sá p! Sá p!
Tudd meg há t:
pá rja nincsen a kacsá nak,
tö bbet tud, mint bá rmily á llat!
– Bolond vagy – mondta a kígyó . – Miért tudná l te tö bbet, mint bá rmilyen má s á llat?
– Azért – felelte a kacsa –, mert én egyformá n otthon vagyok fö ldö n és vízben és égben. Ha
kifá raszt a já rká lá s, vízre szá llok, ott ú szká lok: ha eluntam az ú szá st, de já rká lni sem
akarok, kiterjesztem szá rnyamat szépen, s hipp-hopp! – ott repü lö k má ris a levegő égben!
É ppen ezért:
Sá p! Sá p! Sá p!
Tudd meg há t:
pá rja nincsen a kacsá nak,
tö bbet tud, mint bá rmily á llat!
A kígyó szisszentett, ami kígyó ékná l olyasmi, mint embereknél a gú nyos nevetés, és így
szó lt:
– Má r a hencegésedbő l nyilvá nvaló , hogy ostoba vagy: mert csak az ostoba henceg: az
okossá g mindig együ tt já r a szerénységgel. Az pedig, amivel a hencegésedet megvédted,
csak még nyilvá nvaló bban mutatja a butasá godat. Mit érsz vele, hogy annyi mindenhez
értesz? Tudsz a fö ldö n totyogni, de a szarvas ezerszer fü rgébben szalad ná lad. Tudsz a
vízben ú szká lni, de a legkisebb hal is ezerszer ü gyesebben ú szik ná lad. Végü l a levegő ben is
tudsz egy-két szá rnycsapá st tenni, de repü lni egy veréb is jobban tud, mint te, hogy a sasró l
ne is beszéljü nk! Jegyezd meg há t: tö bbet ér egy dologhoz igazá n jó l érteni, mint sokhoz
rosszul.

16. A KISEGÉR NAGY UTAZÁSA

(Alaszkai népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egyszer egy pö ttö mnyi kisegér felkerekedett, hogy nyaká ba veszi a vilá got. Az ö reganyja
hamuban sü lt pogá csá t sü tö tt neki, és elkísérte az egérlyuk széléig.
Elindult a kisegér, ment, vá ndorolt, ki tudja, meddig, igen nagyon soká ig, reggeltő l egészen
estelig. Akkor tért haza a nagy ú tró l.
– Hej, ö reganyá m! – kiá ltotta má r a kü szö bö n. – Megtudtam, hogy én vagyok a legerő sebb,
legü gyesebb, legvitézebb az egész vidéken. Nem is tudtam eddig.
– Aztá n hogyan tudtad meg? – kérdezte az egérö reganyó .
– Há t az ú gy volt – kezdte a kisegér –, hogy kibú jtam a lyukbó l, és mentem, mentem,
egészen a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, iszonyatos nagy volt, s csak ú gy
csapkodtak a hullá mok. De én nem ijedtem á m meg tő le! Belevetettem magam, és á tú sztam.
Magam is csodá lkoztam; milyen jó l ú szom.
– Hol van az a tenger? – kérdezte az ö reganyja.
– A lyukunktó l napkelet felé.
– Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt erre a mú ltkor, annak a patá ja nyomá ban gyű lt
meg a víz.
– Hallgasd csak tová bb! – folytatta a kisegér. – Megszá rítkoztam a napon és tová bbmentem.
Há t egy roppant hegy tö vébe értem, de olyan magas volt az a hegy, hogy a csú csá n
megakadtak a felhő k. Rengeteg erdő a tetején. Má r csak nem kerü lö m meg gondoltam.
Nekifutottam és á tugrottam! Magam is csodá lkoztam, mekkorá t tudok ugrani.
– Azt a hegyet is ismerem – bó lintott az ö reganyó . – Vakondtú rá s van a szarvasnyom
tengeren tú l, egy bokor fű nő a tetején.
Só hajtott az unoká ja, de csak mondta tová bb:
– Megyek tová bb, mit lá tok? Két hatalmas medve viaskodik egymá ssal. Egy fehér meg egy
fekete. Bő gnek, ü vö ltenek, egymá s csontjait tö rdelik. Csakhogy én nem féltem tő lü k!
Kö zébü k rontottam, és egyiket jobbra rö pítettem, a má sikat balra. Magam is csodá lkoztam,
hogy puszta kézzel elbá nok két medvével!
– Ismerem azokat a medvéket is – felelte rá az egérö reganyó –, az egyik a fehér pille, a
má sik a légy.
Erre má r sírva fakadt a kisegér.
– Há t akkor se erő s nem vagyok, se ü gyes, se vitéz? Szarvasnyomot ú sztam á t,
vakondtú rá son ugrottam keresztü l, pillét meg legyet gyű rtem le?
Azt mondta erre bö lcsen az ö reganyó :
– Egy ilyen pö ttö mnyi kisegérnek, mint te vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a
vakondtú rá s: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék. Ha nem ijedtél meg egyiktő l sem,
akkor csakugyan te vagy a legerő sebb, legü gyesebb, és a legvitézebb kisegér az egész
vidéken.
17. MESE A TÜNDÉRFELESÉGRŐL
(Magyar mese nyomá n írta Bartó cz Ilona)
Székelyfö ldö n van egy kerek hegy, a kerek hegy tetején bozó tos fű vel, iszalaggal borított
ingová ny, alatta mélységes mély tó . A tó vize csak itt-ott csillan ki a bozó t aló l. Valamikor
réges-régen az a szó beszéd já rta, hogy ahol a bozontos fű meg az ingová ny szö vevénye aló l
kilá tszik a tó vize, ott éjszaká nként meg-megjelenik egy szépséges tü ndér, a tó fenekén lakó
zö ld szaká llú Ung kirá ly egyik aranyhajú lá nya.
A kö rnyező tanyá kbó l éjszaká nként odajá rtak a legények tü ndért lá tni, s ha valamelyikü k
megpillantotta Ung kirá ly aranyhajú lá nyá t, a szíve ö rö kre a tü ndérnél maradt.
Egy holdvilá gos éjszaká n egy szegény pá sztorfiú is – Já nos volt a neve – elment tü ndért
lá tni. Meg is lá tta az aranyhajú lá nyt, bele is szeretett nyomban. Szép szó val kérlelte,
szá lljon ki a vízbő l, legyen az ő édes-kedves felesége.
– Nem hagyom el a víz alatti palotá mat – mondta a tü ndérlá ny. – Ha igazá n szeretsz engem,
gyere velem az én birodalmamba: kristá lypalota az én otthonom, csigahéj a zsindelye,
klá rissal van kö rü lszegezve a kertem, s reggelenként énekelnek a virá gaim. Gyere velem,
Já nos!
A pá sztorlegény má r-má r hallgatott volna a tü ndér szavá ra, de eszébe jutott az édesanyja
meg az édesapja: hogyan hagyhatná el mindö rö kre ö reg szü leit?
Bú san hazaballagott há t, de azontú l minden éjszaka elment, hogy beszélgessen az
aranyhajú tü ndérrel. Já vorfa furulya lá gy hangjá val csalogatta a víz színére, és addig-addig
beszélgettek, míg Ung kirá ly szépséges lá nya is megszerette a pá sztorfiú t, s megmondta
neki, hogy szíves ö rö mest kiszá llna ő a tó bó l, szíves ö rö mest lenne hű séges felesége, de Ung
kirá ly nem engedi, hogy lá nyai fö ldre lépjenek, fö ldi asszonnyá legyenek, ha csak a kezét is
megfogná Já nosnak, a mélységes tó fenekére rá ntaná k mindkettő jü ket a zö ld szaká llú vízi
kirá ly szolgá i.
– Ne félj, édes má tká m! – biztatta Já nos a szomorú tü ndérlá nyt. – Majd megmutatom én a
zö ld szaká llú Ung kirá lynak, hogy erő sebb vagyok ná la!
Má snap este Já nos ö sszekö tö tte a szarvá ná l fogva tizenkét bivalyá t, a kö tél végét meg a
sajá t dereká ra csomó zta, ú gy ment fel a kerek hegy tetejére. Alighogy belefú jt já vorfa
sípjá ba, menten megjelent a szépséges tü ndérleá ny.
– Fogd meg a kezemet, édes má tká m! – mondta neki Já nos. – Fogd meg, és szorítsd jó
erő sen!
A tü ndérlá ny megfogta Já nos kezét, Já nos meg elkiá ltotta magá t:
– Hajhó , hajsz, derék bivalyaim!
Hú ztá k a bivalyok Já nost, Já nos meg a tü ndérlá nyt, s mire a zö ld szaká llú Ung kirá ly észbe
kapott, addigra az aranyhajú má r Já nos karjá ba simult.
Hazavitte szép má tká já t a pá sztorlegény, az egész falu megbá multa az aranyhajú lá nyt.
Hamarosan megtartottá k a lakodalmat, és Já nos meg az aranyhajú olyan boldogan éltek,
mint pá ros gerlék az erdő ben.
Székelyfö ldö n ú gy mesélik, hogy azó ta sem lá tott tü ndért senki emberfia – a zö ld szaká llú
Ung kirá ly alighanem megtiltotta lá nyainak, hogy holdvilá gos éjszaká n a víz színére szá llva
hallgassá k a já vorfa furulya szavá t.

18. AZ ÁLLATOK VISZÁLYA

(Lessing meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Egyszer régen viszá lyt tö rt ki az á llatok kö zt. Azon viszá lykodtak, ki elő kelő bb, s ki há trá bb
való , kinek mi a rangja.
A ló békét akart teremteni kö ztü k, azt ajá nlotta:
– Kérjü k fö l dö ntő bíró nak az embert.
De a vakondok kö zbeszó lt:
– Fö ltéve, ha van benne elég éleslá tá s és értelem ahhoz, hogy ítéletet formá ljon ró lunk.
– Ú gy van! – helyeselt a hö rcsö g is meg a sü n is: de a ló rá juk szó lt:
– Egy szó t se! Tudjuk, mindig az vonja kétségbe a bíró ítélő képességét, akinek a
legrosszabbul á ll az ü gye.
A vakondok, a hö rcsö g és a sü n elhallgattak, a ló pedig fö lkérte bíró nak az embert.
Az ember éppen bírá skodni akart, mikor megszó lalt az oroszlá n:
– Vá rjunk csak egy szó ra! Mielő tt ítélkezel, szeretném tudni, milyen szabá ly szerint
hatá rozod meg, melyikü nk mit ér.
– Milyen szabá ly szerint!? – méltatlankodott az ember. – Há t mi má s szerint, mint aszerint,
mennyi hasznom van belő letek!
– Ú gy! – mondta az oroszlá n. – Mondhatom, szép szabá ly, derék mérték! Eszerint a rangsor
elején a szamá r lépked, én pedig ott kullogok valahol a végén. Kö szö nö m, nem kérek az
ilyen bírá skodá sbó l!
Az ember tehá t elment.
– Lá tod, te ló – mondta gú nyosan a vakondok is, a hö rcsö g is, a sü n is. – Nem megmondtuk,
hogy az ember nem alkalmas a bírá skodá sra? Az oroszlá nnak is ugyanez a véleménye.
Az oroszlá n pedig így szó lt:
– Ha jó l meggondolom, ez az egész rangviszá ly ostobasá g, és méltatlan hozzá m. Bá nom is
én, minek tartotok: első nek-e vagy utolsó nak-e. Az a fontos, hogy én magam tudom
magamró l, ki vagyok, mi vagyok: és ez nekem éppen elég.
Azzal bü szkén otthagyta a viszá lykodó á llatokat.
– Az oroszlá nnak igaza van – mondta a bö lcs elefá nt, és ő is elcammogott.
Ugyanígy tett a bá tor tigris, a komoly medve, az okos ró ka és a nemes ló is: valamennyi
á llat, amelyik jó l tudta magá ró l, mit ér, és nem volt szü ksége rá , hogy ezt má sok
megerő sítsék.
Végü l má r csak ketten maradtak: a majom és a szamá r.
A majom nézelő dö tt egy darabig, de aztá n ú gy gondolta, igazá n semmi dicső ség nem
szá rmazhatik a szamá rral való vetélkedésbő l: így há t ő is elkullogott.
A szamá r lá tta, hogy egyedü l maradt: azt gondolta, az á llatok mind megfutamodtak, mert
nem mertek kiá llni versenyre vele.
„Eszerint én vagyok a legelső !” – gondolta, és ö rö mében rettentő t kiá ltott.
De ú gy megrémü lt sajá t hangjá tó l, hogy hanyatt-homlok elmenekü lt ő is.

19. MIÉRT BÁTOR A NYÚL?

(Há rs Lá szló meséje)
Csakugyan: miért bá tor?
Hiszen a nyulat ú gy szoktá k emlegetni, mint a gyá vasá g mintaképét.
Ezek szerint akkor nem is bá tor. Dehogynem! Bá tor bizony. Bá trabb, mint a farkas, bá trabb,
mint a ró ka, még az oroszlá nná l is bá trabb. Ső t bá trabb még a sajá t gyá vasá gá ná l is, és ez a
legnagyobb dolog a vilá gon.
Elő szö r akkor tett tanú bizonysá got halá lmegvető bá torsá gá ró l, amikor az á llatok
ö sszejö ttek a hol volt, hol nem volt kerek erdő ben, hogy felszereljék magukat az életre, a
kü zdelemre. Mert eddig nem volt egyebü k a puszta életü kö n és a csupasz bő rü kö n kívü l, és
mind a kettő t nagyon féltették.
Volt ott, ahol volt, hol nem volt kerek erdő tisztá sá n minden, amit csak kívá nhattak.
Tá madó és védekező fegyverek, sző rö s bundá k és hegyes tü skék – igazá n kényü kre
vá logathattak.
A legtö bben az éles fogak és hegyes karmok kö rü l tü lekedtek, ezekbő l szerzett be megfelelő
mennyiséget az oroszlá n, a tigris, a farkas. Volt, aki a szarvosztá sná l tolakodott, és lett
belő le orrszarvú , szarvas, kecske vagy antilop. Volt, aki a tü skéket vá lasztotta – senki má s,
mint a sü ndisznó . Agyarat vá lasztott a vaddisznó is, az elefá nt is, pá ncélruhá t a krokodilus,
vastag sérthetetlen bő rt a víziló , kemény cső rt és éles karmokat a sas.
A nyú l azonban nem tolongott sem a fogak, sem az agyarak, sem a szarvak, sem a karmok
osztogatá sá ná l. Ő a maga részérő l nagy fü leket és izmos lá bakat vá lasztott. Meglá tta nyú lné,
hogy mivel tér haza az osztozkodá sbó l, s ö sszecsapta a mancsá t. Kétségbeesetten
felkiá ltott:
– Ó , te szerencsétlen! Mért nem vá lasztottá l karmot meg agyarat, fogat meg szarvat?!
Amivel megvédelmezheted magadat, és szétmarcangolhatsz má sokat.
– Tudd meg, anyjuk – mondta a nyú l –, hogy én nem akarok szétmarcangolni senkit. É n
békében akarok élni mindenkivel.
– De a tö bbiek nem akarnak á m békében élni veled! – kiá ltotta nyú lné. – Azok majd rá d
tá madnak a karmaikkal, fogaikkal, agyaraikkal, és ha te nem marcangolod szét ő ket, akkor
majd ő k marcangolnak szét téged.
Mit felelt erre a nyú l? Azt felelte, hogy éppen ezért vá lasztott hatalmas fü leket, amelyek
meghallanak minden apró kis neszt, és izmos lá bakat, amelyekkel villá msebesen futhat. Ha
a két fü le meghallja a veszélyt, a négy lá ba má ris messze viszi.
Akkor a nyú lélet nem lesz egyéb, mint folytonos menekü lés. Futhat mindenki elő l, ahelyett
hogy mindenki ő elő le futna – így korholta nyú lné. De a nyú l egyre csak azt hajtogatta, hogy
ő lá tni se bírja a vért, ő gyű lö li az á dá z marakodá st, ő a béke embere, vagyis á llata, és ha
ennek az életnek futá s, menekü lés az á ra, há t majd futni, menekü lni fog.
– É s – kérdezte nyú lné – lesz bá torsá god ö rö kö s félelemben élni?
– Lesz – felelte a nyú l. – De most fussunk, mert hallom, hogy kö zeledik a farkas.
É s rettegését hő siesen vá llalva elfutott.
Há t ezért bá tor a nyú l.

20. A SAKÁL MEG A SÜN

(Afrikai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Tö rtént egyszer, hol, hol nem, el nem á rulhatom, a saká l meg a sü n bará tsá got kö tö ttek. A
sü n megkérdezte ú jdonsü lt bará tjá tó l:
– Há nyféle cselt tudsz?
– Szá zat, meg egy felet – vá laszolta bü szkén a saká l, aztá n ő is megkérdezte:
– Há t te, há ny félét tudsz?
– Ó , csak egy felecskét! – felelte szerényen a sü n.
Nagy bará tsá gban mendegéltek tová bb, estére aztá n egy faluba értek. Talá ltak egy pincét,
telis-tele volt sü teménnyel. Lemá sztak, és addig ettek, míg csak jó l nem laktak. Ekkor így
szó lt a sü n a saká lhoz:
– Kuporodj csak le egy kicsit, hadd má sszak fel a fejedre! Kö rü l szeretnék nézni.
A saká l lekuporodott, a sü n fö lmá szott a há tá ra, a há tá ró l a fejére, onnan aztá n jó l elrú gta
magá t, és egy nagy ugrá ssal sikerü lt a pincelyukon á t kijutnia. Mikor kinn volt, így szó lt a
bennrekedt saká lhoz:
– Majd csak kimá szol te is valahogy! Hiszen te sokkal ravaszabb vagy ná lam. Te szá z meg
egy fél cselt tudsz, én meg csak egy á rva felecskét, mégis kijutottam. Neked ez gyerekjá ték
lesz!
Azzal nevetve otthagyta a pó rul já rt saká lt.

21. A MEDVE, A RÓKA MEG A BÖDÖN VAJ

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
A medve meg a ró ka egy bö dö n vajat vá sá roltak együ tt, hogy eltegyék kará csony estére,
vacsorá ra. Jó l eldugtá k a galagonyabokor tö vében, aztá n lefekü dtek és elaludtak. A ró ka
egyszer csak felpattan, mint akit á lmá bó l felvertek, és elkiá ltja nagy hangon:
– Jó , má ris megyek! – Azzal elszalad.
A medve félig felébredt ugyan a kiá ltá sra, de nagyon á lmos volt, á tfordult a má sik oldalá ra,
és aludt tová bb. A ró ka meg azalatt kiá sta a bö dö nt, evett a vajbó l, aztá n visszadugta a
helyére, szépen eligazította, elegyengette a fö ldet is felette, hogy má s meg ne talá lja. Miutá n
ezt mind elvégezte, visszafekü dt a mackó mellé. Mackó bá ’, mikor felébredt, megkérdezte,
mitő l zsíros a pofá ja.
– Képzeld csak, keresztelő be hívtak, amíg te aludtá l! Nagy ebéd volt, ú gy jó llaktam, mint a
duda – fü llentette Ravaszdi. É s mivel a medve tudni akarta, hogy hívjá k a gyereket, egy
percnyi gondolkodá s utá n azt is megmondta:
– Torkos szá jú ! Szép név, igaz?
Má snap ugyanú gy tö rtént minden. A ró ka hangosan odakiá ltotta a senkinek:
– Jó , má ris megyek!
Aztá n leszaladt a bokorhoz, kiá sta a kará csonyi vacsorá jukat, jó felét megette, és késő bb,
mikor a mackó felébredt és megkérdezte, mitő l zsíros a képe, elhitette vele, hogy most a
má sik szomszédja hítta keresztelő be.
– No és ezt a gyereket hogy hívjá k? – tudakolta a medve.
– Felelennvan. Szép név, igaz?
Harmadnap megint lefekü dtek a napos dombtető n, és amíg a mackó aludt; ró ka koma mind
megette a vajat, kinyalta még a bö dö n aljá t is. Aztá n elhitette a medvével, hogy megint
keresztelő be híttá k, mert neki sok jó szomszédja van.
– Ez a harmadik olyan szép gyerek, hogy ö rö m nézni. A neve: Cseppsemaradt. Szép név,
igaz-e?
Végü l a medvének is kedve tá madt megnézni a bokor alá rejtett kincset, és mikor lá tta,
hogy ü res a bö dö n, a ró ká ra tá madt:
– Te etted meg! Má s nem tudhatta, hogy ide dugtuk!
– É n hozzá se nyú ltam! Te etted meg, és most rá m fogná d, szép dolog, mondhatom! –
hazudta a ró ka szemtelenü l.
Veszekedtek, egyik a má sikat vá dolta a vajlopá ssal, má r-má r verekedésre kerü lt a sor.
Ravaszdi persze tudta, hogy akkor ő hú zza a rö videbbet, há t gyorsan kieszelt valamit:
– Ide hallgass! Így sohase tudhatjuk meg, melyikü nk a tolvaj. De mondok egyet: most
fekü djü nk le aludni, aztá n mikor felébredü nk, meglá tjuk, melyikü nknek zsíros a szá ja széle,
mert az a vajtolvaj!
A medve beleegyezett, és nemsoká ra mélyen aludt, hiszen nyugodt volt a lelke. Ravaszdi
meg, mihelyt hallotta a hortyogá sá n, hogy alszik, leszaladt a galagonyabotoshoz,
ö sszekapart nagy nehezen még egy borsó nyi vajat a bö dö n aljá n, azzal bekente a mackó
szá ja szélét.
Így aztá n mégiscsak rajtamaradt Tá nyértalpú komá n, hogy ő a vajtolvaj, és amilyen
együ gyű , végü l talá n maga is elhitte.

22. A SZEGÉNY EMBER LISZTJE

(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
É lt egyszer egy szegény ember, de olyan szegény volt, hogy még ó rá ja sem volt. Egy messzi
uradalomba já rt napszá mba az a szegény ember, a gró f fö ldjére. Egyszer is megy a legelő n
keresztü l hazafelé. Délfelé já rhatott az idő , de az ember nem tudta, há ny ó ra van, mert nem
volt ó rá ja. Pedig jó lett volna tudnia, mert mit lá t? A legelő n tü ndérlá nyok tá ncolnak,
mulatnak. Kö szö nne nekik tisztességgel, de nem tudja, jó reggelt mondjon-e vagy jó napot:
Ehelyett ezt mondta há t:
– Isten tartsa meg a kedvetek, és mulassatok jó l!
– Neked meg az isten szaporítsa meg a lisztet a zsá kodban! – kö szö ntek vissza nevetve a
tü ndérlá nyok.
Ez jó kívá nsá g volt, mert a szegény ember zsá kjá ban egy sü tet lisztet ha ö ssze lehetett
kaparni. Azt is megsü tö tte az asszony, hogy az ember hazaért. Ü res lett a zsá k.
Eltelik egy-két nap, megint kellene kenyeret sü tni.
– Miért nem sü tsz kenyeret, te asszony? Má r kopog a szemem az éhségtő l – zsö rtö lő dik az
ember.
– A semmibő l sü ssek tá n?
– Abbó l nehéz volna. Lisztbő l inká bb – így az ember.
– Beszélni tudsz, kö vetelő zni tudsz, lisztet hozni nem! – mérgelő dik az asszony.
– Ne pö rö lj má r, hanem sü sd azt a kenyeret!
Az asszony bement a kamrá ba. Az volt a szá ndéka, hogy kapja a zsá kot, és az emberéhez
vá gja, hadd lá ssa, igazá n ü res. De bizony nem volt az ü res! Liszt volt abban, éppen egy
sü tetre való .
– Honnan hoztad ezt a lisztet, te ember? Csak hozod a lisztet, nekem nem is szó lsz?
– Te csak sü sd a kenyeret, ne faggass!
Mert majd elfelejtettem megmondani: a tü ndérlá nyok azt is utá na kiá ltottá k akkor az
embernek, meg ne mondja senkinek, hogy a liszt magá tó l szaporodik a zsá kban, mert akkor
má r nem szaporodik tö bbet. Elfogyott ez a kenyér is. Az ember megint mondja:
– Miért nem sü tsz kenyeret, te asszony? Má r kopog a szemem az éhségtő l. – A semmibő l
sü ssek tá n?
– Abbó l nehéz volna, lisztbő l inká bb.
Az asszony megint bement a kamrá ba, ú jra csak ott volt a liszt.
– Te, ha meg nem mondod, honnan van a liszt, bizony megkarmolá szlak, vagy nem is
tudom, mit csiná lok veled!
Megijed az ember, mert az asszony csakugyan karmolá szni kezdte. Megmondta, s el is
fogyott a liszt ö rö kre, nem szaporodott tová bb.
Akkor meg azért esik neki az asszony:
– Miért mondtad meg, mi? Nem kellett volna megmondanod! – É s jó l megtépá zta az embert.
Bizony ilyenek az asszonyok. Ha nem mondjá k meg nekik, az a baj, ha megmondjá k, az a
baj. Vagyis mindig baj.

23. A TÖRPEKIRÁLY EPRESKERTJE

(Német mese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Egyszer a tö rpekirá ly csikorgó hidegben baktatott hazafelé. Fú jt a szél, porzott a hó , még a
farkasok is dideregtek.
É ppen egy faluba érkezett, mikor beesteledett.
De bizony messze volt még odá ig, ahol a tö rpekirá ly lakott!
Azt gondolta há t, hogy bezö rget valahová , s szá llá st kér éjszaká ra. Lá tott is egy szép
torná cos há zat, az ablaka így vilá gított a sö tétben, mintha a nap sü tne odabent.
A gazdag ember lakott itt, aki egyszerre há rom lá mpá st égetett, mert egy nem volt elég
neki. A tö rpekirá ly odament a fényes ablakhoz, és bekocogott.
A gazdag ember lá nya jö tt ki ajtó t nyitni – de mikor megtudta, hogy mi já ratban van az
idegen, egybő l kiadta az ú tjá t. Becsapta az ajtó t.
Mit tehetett a tö rpekirá ly: tová bb-baktatott a csikorgó hidegben.
Amikor a falu végére ért, lá tott egy kis szalmakontyos há zat, az ablaká n gyenge fény
szű rő dö tt ki. A szegény ember lakott itt, s csak egy gyertya pislogott odabent. A tö rpekirá ly
itt is bekocogott.
A szegény ember lá nya nyitott ajtó t – s mikor megtudta, hogy mi já ratban van az idegen,
mindjá rt bevezette, meleg tejjel kíná lta, s a kemencepadká n fekhelyet készített neki.
Mikor a tö rpekirá ly lefekü dt, csak ennyit mondott:
– Lá nyom, holnap reggel gyere ki a hegyek kö zé, a vasajtó t keresd meg, ott leszek!
Amikor megvirradt, a tö rpekirá lynak hű lt helye volt a kemencepadká n. A lá ny mindjá rt
kosarat kapott a karjá ra, csizmá t hú zott, kendő t terített magá ra, s elindult a nagy hó ban a
hegyek kö zé.
Bizony nem volt kö nnyű a vasajtó t megtalá lni – dél lett, mire megtalá lta. De még zö rgetnie
se kellett, a tö rpekirá ly má ris nyitotta az ajtó t, és betessékelte a lá nyt. S az meg azt hitte
hirtelen, hogy télbő l nyá r kö zepébe csö ppent! Amerre csak nézett, gyö nyö rű eperbokrok
zö ldelltek-piroslottak mindenfelé. A lá ny mindjá rt le is hajolt az egyik bokorhoz, de a
tö rpekirá ly rá kiá ltott:
– Ahhoz ne nyú lj! – s a hatalmas kertnek egy má sik sarká ba vezette. – Innét vigyél! –
mondta.
Csupa-csupa ö regszemű , mézédes eperrel volt itt tele a fö ld: nem volt nagy fá radtsá g
teleszedni a kosará t. Megkö szö nte a tö rpekirá ly jó sá gá t, aztá n indult is haza – s otthon az
egész csalá d jó l belakott eperrel.
Hanem hamar híre ment á m a szerencséjének! S a gazdag lá ny is megtudta rö gtö n. Nosza,
fogta ő is a kosará t, ment a hegyek kö zé. A vasajtó ná l ő is ott talá lta a tö rpekirá lyt. Ő is
telerakta a kosará t – de még azt sem mondta, kö szö nö m, má ris indult haza, hogy
eldicsekedjen vele, mit lá tott, mit hozott.
Hanem amikor nagy bü szkén belenyú lt a kosará ba, a sok eperszem hirtelen mind
varangyos béká vá vá ltozott.
Bezzeg toporzékolt, á tkozó dott a gazdag ember lá nya! De ne sajná ljuk – azt kapta, amit
megérdemelt.

24. A GŐGÖS KIRÁLYLÁNY

(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy kirá lylá ny, aki nem a szépségérő l, nem az okossá gá ró l volt híres-
nevezetes, hanem a kevélységérő l meg a rö vid eszérő l. Messze fö ldrő l jö ttek a kérő k a
kevély kirá lylá nyhoz, de ő egyre-má sra elutasította ő ket; egyik kérő jét sem talá lta elég
szépnek, elég gazdagnak. É desapja, az ö reg kirá ly má r azt hitte, pá rtá ban marad a lá nya,
mert egyre ritká bban jelentkezett kérő .
Ró zsanyílá s idején azonban vá ratlanul a kirá lyi palotá ba érkezett egy deli szép kirá lyfi;
okos is volt, szép is, kedves is, de a ruhá ja egyszerű , szinte szegényes, ajá ndékba pedig csak
egy frissen nyílott ró zsaszá lat hozott a kirá lylá nynak.
– Szép a virá god – mondta a kevély kirá lylá ny –, ilyen szép ró zsá t még sohasem lá ttam.
Mondd, kirá lyfi, sok aranyat, sok gyémá ntot fizettél érte?
– Nem adtam én a ró zsá ért sem aranyat, sem gyémá ntot – felelte a kirá lyfi az édesanyá m
kertjében nyílott, ma hajnalban szakítottam le.
A kevély kirá lylá ny rá ripakodott a kérő jére:
– Takarodj elő lem! Kertben nyílott kö zö nséges ró zsá t akarsz nekem ajá ndékozni? Hiszen
ilyet aká rki lá nya kaphat! Aranyon, gyémá nton vá sá rolj nekem ró zsá t!
A daliá s kirá lyfi sarkon fordult, otthagyta a palotá t, de nem ment messzire, csak a vá ros
végébe, ott megszá llt egy kicsi há zban. Levetette kirá lyi ruhá já t, paraszti gú nyá ba bú jt, s
visszaballagott a kirá lyi palotá ba. Beá llt kaná sznak a kirá ly disznai mellé. Míg a disznó k
makkoltak, ő szorgalmasan dolgozott: fabriká lt is egy olyan csodá latos fazekat, hogy ha
abban vizet forraltak, há t a víz dalolni kezdett, olyan szépen, hogy a fü lemü le sem szebben.
Egyszer aztá n kisétá lt a makkosba a kevély kirá lylá ny. Meghallotta a muzsiká ló fazék
nó tá já t, s megkérdezte a kaná szt, eladná -e neki aranyért, gyémá ntért a csudafazekat.
– Aranyért, gyémá ntért nem adom – mondta az á lruhá s kirá lyfi –, de ha adsz nekem szá z
csó kot, a tied lesz a fazék.
No, megö rü lt a rö vid eszű , kevély kirá lykisasszony, s má ris ö lelte, csó kolta a kaná szt.
Meglá tta az ö reg kirá ly, hogy a lá nya a kaná szá t csó kolgatja, s nagy haragosan rá ripakodott:
– Hej, te rö vid eszű lá ny! Szélnek eresztetted a kirá lyi kérő ket, csó kot adsz a kaná sznak,
vigyen el a há zamtó l a kaná sz!
Ú gy is tö rtént. A kevély kirá lylá ny egy szá l szoknyá ban ment el az apja há zá tó l. Az á lruhá s
kirá lyfi meg elvitte a maga birodalmá ba, ott felö ltö tte kirá lyi ruhá já t, és a leá ny elé á llt.
– Rá m ismersz-e, kevély kirá ly kisasszony?
– Uram teremtő m, hiszen te vagy az én egykori kérő m, a ró zsá s kirá lyfi! Hiszen akkor én
mégis kirá lyné leszek!
– Csak lennél, de az én kirá lyném nem leszel! Nekem nem kell olyan feleség, aki nem becsü li
az édesanyá m kertjében termett ró zsá t! Majd jó leszel libapá sztornak.
Így is lett. A rö vid eszű , kevély kirá lylá ny azó ta is libá kat ő riz, és esténként be-benéz az
ö reg kirá lyné kertjébe, ahol az a szép piros ró zsa nyílott.

25. BAJ – NEM BAJ

(Dá n népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egyszer egy parasztember egy zsá k rozsot tolt taligá n a malomba. Szembejö tt egy má sik.
Mind a kettő megá llt, hogy kifú jja magá t. Szó ba ereszkedtek.
– Jó reggelt! – mondta a malomba igyekvő . – Jó -e erre az ú t?
– Nem pró bá ltam.
– Há t a malom já r-e?
– Nem lá ttam.
– Mindig ilyen keveset szó lsz, te, legény?
– Nem vagyok én legény, há zas vagyok. Má r hú sz esztendeje.
– Az má r jó dolog!
– Há t nem egészen jó .
– Miért nem?
– Mert ö reg a feleségem.
– Bizony, az baj.
– Nem is olyan nagy baj.
– Aztá n miért nem baj?
– Mert há za van, meg pénze.
– Ú gy má r jó l van!
– Dehogyis van jó l! Nincs sok pénze, csupa rézgaras.
– Az má r baj.
– Nem is olyan nagy baj. Mert én azon a pénzen vettem négy kö vér disznó t.
– Akkor jó l van!
– Nincs jó l bizony! Mert amikor az anyá m kisü tö tte a zsírjukat, fö lgyú jtotta a há zat.
– Há t az má r aztá n nagy baj.
– Nem baj. Mert szép ú j há zat építettem a helyére.
– Akkor semmi hiba!
– Semmi. Csak éppen amikor az ö reg feleségem belépett a há zba, leesett a lépcső rő l, és
kitö rte a nyaká t.
– Jaj, jaj, ez aztá n a nagy baj!
– Nem is olyan nagy. Fiatal feleséget vettem, szépet, takarost.
– Há t ebbő l csak nem lett baj?
– Lett bizony. Egész nap má st sem tesz, mint a tü kö r elő tt ü l, magá t piperézi, én meg sü tö k-
fő zö k, mosok-varrok, sú rolok-siká lok.
– Ez má r baj.
– Ez aztá n má r igen nagy baj. Há t az Isten á ldjon!

26. MIT TALÁLT A KOVÁCSMESTER?

(Dá n népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu, amelyben éppen hetedhét orszá gra szó ló
lakodalmat csaptak. S erre a lakodalomra hivatalos volt a falu ková csmestere is. Ahogy
bandukolt, bandukolt á t a szá ntó fö ldeken, be a faluba – mert kint lakott egészen az
erdő szélen –, egyszerre csak egy furcsa, barna rongydarabba botlott. Lehajolt érte,
fö lemelte, bele is dugta a zsebébe, mert arra gondolt, hogy otthon majd kimossa a felesége,
és valamire csak fel tudja haszná lni. Hanem ahogy megérkezett a lakodalomba, ezért-e vagy
miért, nem tudom, de senki sem vette észre, mintha ott se lett volna a ková csmester. A
meghívott vendégek bará tsá gosan odamentek szép sorjá ban a vő legényhez és a
menyasszonyhoz, kedvesen elbeszélgettek velü k, sok boldogsá got és sírig tartó szerencsét
kívá ntak nekik, és á tadtá k ajá ndékaikat. A vő legény meg a menyasszony mindenkit
leü ltetett az asztalokhoz csak a ková csmestert nem hívta senki. Ott kinn á lldogá lt
egymagá ban az udvaron, mint egy eldobott piszkafa.
„Aká r haza is mehetek – dohogott magá ban –, s haza is megyek bizony, mert hiszen senki
sem tö rő dik itt velem!”
Dú lva-fú lva vá gott á t a szá ntó fö ldeken, s egykettő re hazaért. Ahogy belépett az ajtó n,
morcosan csak ennyit mondott:
– Meggyü ttem!
– Hogyhogy visszajö ttél, édes egy uram? – kérdezte a felesége. – Há t má r véget ért a
lakodalom?
– Meggyü ttem, mert a kutya se tö rő dö tt velem, még csak rá m se néztek – panaszkodott a
ková csmester. – Erre azt gondoltam magamban, ha nem lá tnak szívesen, há t inká bb
elgyü vö k.
– De há t hol a csodá ban vagy tulajdonképpen, édes jó uram? Hangot, azt hallok, de embert
bizony nem lá tok! – sikoltott fel rémü lten az asszony, mert csak most fordult há tra a
tű zhely mellő l, ahol éppen tú ró s palacsintá t sü tö tt tizenhét neveletlen gyermekének.
S bizony nem is lá thatta, mert lá thatatlan volt a ková csmester, hiszen az a rongyféle, amit
talá lt, nem volt má s, mint egy lá thatatlanná tevő sipka.
– Mit beszélsz itt ö sszevissza? Azt mondod, hogy, nem lá tsz engem? Há t te is egészen
megkukultá l, amíg odajá rtam? – fortyant fel a ková csmester, mert ahogy ő végignézett
magá n, ő bizony lá tta magá t. Aztá n, hogy egy kicsit megenyhü lt, kivette a zsebébő l a kis
barna valamit, és odadobta a ló cá ra a feleségének, hadd lá ssa, hogy még hozott is valamit.
No, most má r aztá n végre lá tta ő t a felesége, azonban a lá thatatlanná tevő sipka abban a
minutumban eltű nt, mert csak az haszná lhatta, aki megtalá lta, tová bbajá ndékozni nem volt
szabad.
Most aztá n egyszeriben megértette a ková csmester, hogy miért nem vették észre.
Jó kedvű en ballagott há t vissza a lakodalomba. A mulatsá g persze még javá ban tartott, s
amikor a má tkapá r megpillantotta a ková csmestert, kiszaladtak hozzá az udvarra, és
ö rö mü kben ö sszevissza csó koltá k, aztá n ő t is leü ltették dú san terített asztalukhoz.
É n azt hiszem, még ma is ott eszik, ha azó ta ugyan jó l nem lakott.

27. KI SZÓLAL MEG ELŐSZÖR?

(Japá n népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer négy szerzetes. Já mborak voltak, a légynek se vétettek, nem is véthettek volna,
mert még légy se szá llt arra a tá jra, ahol éldegéltek. Tú l a Hét Fekete Hegyen, egy sű rű
erdő ben, annak is a kö zepében, egy nagy kő barlangban.
Egy nap fogadalmat tettek, hogy hét napig hallgatnak, nem ejtenek egy szó t se, hét napig
csak azon elmélkednek, miként lehetnének még já mborabbak.
Négyen éldegéltek a barlangban, kö zel-tá vol egy lélek se, csak egy szolgagyerek já rt be
hozzá juk, az hordta nekik az ételt, italt, vilá got.
Estefelé a barlangban fü stö lö gni kezdett a mécses. Fü stö lgö tt, pislogott, félő volt, hogy
elalszik.
Az a bará t, aki a legkö zelebb ü lt hozzá , kikiá ltott a szolgafiú nak:
– Hé, fiú ! Gyere, igazítsd meg gyorsan a kanó cot!
A tá rsa, aki mellette ü lt, mérgesen csó vá lta a fejét:
– Hallgatá st fogadtunk, te pedig megszegted! Most aztá n kezdhetjü k elö lrő l!
A harmadik igen megharagudott mind a kettő jü kre, és rá juk rivallt:
– Hallgassatok má r, ti locsogó k!
Akkor a negyedik, a legö regebb és legjá mborabb bará t, azt mondta nagy méltó sá ggal:
– Ró lam vegyetek példá t! Egyedü l én nem szegtem meg a fogadalmat.

28. BÚBÁNAT
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
É lt egy faluban két parasztember, két testvér, de egyik gazdag, má sik szegény. A gazdag a
vá rosba kö ltö zö tt, szép nagy há zat épített magá nak, kereskedett, nehéz munká val nem
erő ltette meg magá t. A szegénynek meg semmije se volt, csak a sok gyereke, hiá ba
vesző dö tt lá tá stó l vakulá sig. Egyszer talá lkozott a gazdag testvérbá tyjá val. A gazdag
meghívta vendégségbe:
– Gyertek el hozzá m holnap a feleségeddel, nevem napjá t ü nnepeljü k.
A szegény ember meg a felesége korá n kelnek má snap, mert a vá ros messze van, és kocsit
nem kü ldtek értü k. A gazdag há zban má r javá ban esznek-isznak a vendégek, mire ő k
megérkeznek. Leü lnek az asztal végére, de a há zigazda ő ket nem kíná lja, elfeledkezik ró luk.
Ebéd utá n a vendégek felá llnak, megkö szö nik a jó ltartá st, pityó kosan, virá gos kedvben
indulnak hazafelé. A szegény testvér meg a felesége leghá tul ballagnak a sorban.
– Gyú jtsunk rá mi is egy jó nó tá ra, feleség! – mondja az ember, de az asszony felcsattan:
– Bolond vagy? Ezek danolhatnak, teli hassal, boros fejjel! De mi éhen-szomjan maradtunk.
Mitő l danolná nk?
– Mindegy az, mégiscsak a bá tyá m neve napja van – így az ember. – No meg restellek is nó ta
nélkü l baktatni a tö bbi utá n. Ha én is fú jom, azt hiszik, engem is jó ltartottak.
– Há t akkor gyú jts rá magad!
Nó tá ba kezd az ember, és két hangot hall. Megá ll, kérdi az asszonyt: te danolsz velem olyan
cérnahangon?
– É n aztá n nem! É ppen nó tá zó kedvem van!
– Há t akkor ki lehet? – Ú jra rá kezdi, hegyezi a fü lét. Csak maga danol, mégis két hangot hall.
Megá ll, kérdi: – Hé, Bú bá nat, tá n bizony te danolsz velem?
– É n, gazdá m – hallik az ü res levegő bő l –, és most má r veled maradok.
Hazaérnek, Bú bá nat kocsmá ba hívja a szegény embert, és mikor az szabadkozik, hogy nincs
egy fillérje se, kicsú folja: – Ejnye, te já mbor! Nem kell oda pénz! Elisszuk a bekecsedet.
Ú gyis itt a nyá r.
Elittá k a bekecset, má snap meg a boroná t, ekét, szá nkó t. Végü l má r a felesége egyetlen
ruhá já t is elittá k. Akkor azt mondja Bú bá nat: – Kérd kö lcsö n a szomszédod szekerét, lová t,
hazudd azt, hogy fá t akarsz hazahordani az erdő bő l.
Az ember megint csak szó t fogad, de Bú bá nat most nem a kocsmá ba hajtat, hanem a
mező re. Egy nagy kő nél megá llítja a szekeret, és azt mondja: – Hengerítsü k el azt a nagy
kö vet a helyébő l! – Az ember leká szoló dik, elhengeríti a kö vet – há t arannyal teli gö dö r van
alatta! Lapá ttal há nyja a szekérre a pénzt. Aztá n gondol egyet: – Nézd csak meg, mi csillog
ott a gö dö r aljá n; ha arany, há t ne hagyjuk ott! – Bú bá nat lemá szik a gö dö rbe, az ember meg
– egy-kettő ! – visszahengeríti a kö vet a helyére. – Jobb lesz így, komá m, mert ha velem
maradsz, ennek a kincsnek is nyaká ra há gunk. – Hazahajt, a kincset a pincébe hordja, a
szekeret visszaadja a szomszédjá nak, és most má r azon tö ri a fejét, hogy szedje rendbe a
gazdasá gá t. Fú r-farag, á csol, fű részel, szép há zat épít, és gazdagabb lesz, mint a bá tyja.

29. A GONOSZ VARÁZSLÓ

(Malá j népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer egy szegény ember, annak egy vilá gszép felesége. Békességben éltek, szerették
egymá st nagyon. Hanem egy nap a kö rnyék gonosz vará zsló ja megirigyelte az embertő l a
feleségét. Elhatá rozta, hogy megszerzi magá nak, ha tö rik, ha szakad. Felö ltö tte a szegény
ember képét, nem esett nehezére, hiszen vará zsló volt. Hajszá lra olyan lett, mint az.
Berontott a há zukba, és azt mondta az embernek:
– Takarodj innét! Ez az én feleségem!
Megdü hö dö tt az ember, rá rontott a vará zsló ra, ü tö tte, ahol érte. Szaladt az apja, segíteni
akart a fiá nak, de nem tudta bizony, melyik melyik, olyan egyformá k voltak.
Az asszony se tudta ő ket megkü lö nbö ztetni egymá stó l. Hol az egyikhez ugrott, hogy
segítsen neki, hol a má sikhoz. Végü l leü lt a padká ra, és sírva fakadt keserű ségében.
A két ember kö zben ú gy egymá sba akaszkodott, hogy senki se tudta ő ket szétvá lasztani.
Akkor kö rü lvették ő ket, és eltuszkoltá k a falu bírá ja elé, tegyen kö ztü k igazsá got. A bíró
elő tt megeskü dö tt az egyik is meg a má sik is, hogy ő az asszony igazi férje.
A bíró meghallgatta ő ket, aztá n így szó lt:
– Mielő tt igazsá got teszek, egy pró bá t kell kiá llnotok. Vigyétek fö l ezt a vasalt lá dá t hétszer
a hegyre, hétszer vissza.
A lá dá ba pedig belebú jtatott egy embert, de arró l nem tudott senki.
Első nek az igazi férj vette vá llá ra a nehéz lá dá t. Vitte, cipelte, majd megszakadt belé.
Ú tkö zben azt mondogatta magá ban:
– Jaj nekem! Mit kell még elszenvednem a feleségemért! De nem bá nom, nem sajná lom,
csak visszaszerezzem!
Aztá n a vará zsló vitte fö l a lá dá t a hegyre, hétszer fö l, hétszer le. Fú jt, nyö gö tt, lihegett, s azt
mondogatta kö zben:
– Jaj nekem! De sokat kell bajló dnom ezért az asszonyért! De nem bá nom, nem sajná lom,
mert meg akarom szerezni bá rmi á ron!
A lá dá ban rejtő ző ember persze mindent hallott. Megsú gta a bíró nak, melyik az igazi férj.
Akkor a bíró maga elé hívatta mind a kettejü ket. Metszett egy hosszú bambuszná dat, és azt
mondta nekik:
– Amelyiktek á t tud bú jni ezen az ü res bambuszná don, azé az asszony.
A szegény ember megpró bá lta, de bizony aká rhogy igyekezett, nem sikerü lt neki. A
vará zsló azonban egy szempillantá s alatt belebú jt. Persze, hiszen azért volt vará zsló !
Belebú jt a ná dszá lba, s má r félú ton ö rvendezett: most aztá n ö vé az asszony! De a bíró meg a
falu népe éppen ebbő l lá tta meg, melyikü k a vará zsló . Betö mték gyorsan szurokkal a
bambuszná d két végét, hogy ne tudjon tö bbet kibú jni belő le. Így szabadultak meg a gonosz
vará zsló tó l, és így szerezte vissza a szegény ember a feleségét.

30. AZ ŐZ ÉS A TEKNŐS
(Indiá n népmese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Egyszer az ő z talá lkozott a teknő ssel, aki éppen a patá it tisztogatta – mert akkoriban még
patá i voltak a teknő snek, az ő znek meg karmai.
S az ő z akkor így szó lt a teknő shö z:
– Hallod-e, milyen szép lá bbelid van! Hadd pró bá ljam fel én is!
– Há t csak pró bá ld! – mondta a teknő s, mivelhogy igen bü szke volt a patá ira. S odaadta ő ket
az ő znek, az pedig a karmait adta cserébe.
Az ő z felpró bá lta a patá kat – s persze lá tta rö gtö n, hogy azokkal sokkal gyorsabban tud
futni. S el is rohant velü k; szegény teknő s meg ott maradt, mozdulni is alig bírt. S egyre
vá rta az ő z visszatértét, de az soha tö bbé nem mutatkozott.
MÁJUS

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Az erdő még tele volt hó val. Bokrok alatt, fá k tö vében lapult a hó , ott nem férkő zhetett
hozzá a nap. A mező n má r rég kizsendü lt az ő sszel vetett rozs, de az erdő még mindig
csupasz volt.
Mégis vidá mabb volt má r, mint télen. Benépesítette a sokféle madá r, rö pdö stek az á gak
kö zö tt, vagy a fö ldö n szö kdécseltek és énekeltek. Minden az ő hangjuktó l zengett:: az á gak a
fakoroná k, a levegő .
A nap most má r jó korá n ébredt, késő n tért nyugovó ra, és olyan buzgó n melengette a fö ldet,
ú gy ragyogott, hogy kö nnyebb lett az egész élet. Picinyke cinkének nem kellett tö bbé azon
tö prengenie: hol hajtja le a fejét éjszaka, talá l-e védett odú t, zugot. Ha nem talá l, há t meghá l
egy á gyon vagy egy bokor sű rű jében.
Egyszer estefelé ú gy lá tta, mintha kö dben á llna az erdő . Kö nnyű , zö ldes kö d teregette be a
nyírfá kat, égerfá kat. Amikor aztá n má snap fö lkelt a nap az erdő fö lé, minden kis á gon
mintha apró zö ld ujjacská k hegye bú jt volna elő : kibomlottak a fiatal levelek.
Megkezdő dö tt az erdő ü nnepe.
Rá kezdett a bokrosban zengő , csattogó énekére a fü lemü le.
Béká k brekegtek, vartyogtak, ü mmö gtek minden pocsolyá ban.
Virultak a fá k, kinyílt a gyö ngyvirá g. Cserebogarak kö rö ztek brummogva az á gak kö zö tt.
Lepkék rebbentek virá gró l virá gra. Zengő kakukkszó tó l visszhangzott az erdő mélye.
Picinyke cimborá ja, a piros sapká s harká ly nem soká ig bú sult, hogy nem tud énekelni:
keresett egy-egy á gat, s olyan szilajul dobolt rajta cső rével, hogy az egész erdő t betö ltö tte a
vidá m dobpergés. A gerlék fent keringtek, magasan a fá k fö lö tt, és szédítő mutatvá nyokat
végeztek a levegő ben. Ki-ki a maga mó djá n mulatott.
Picinykét minden érdekelte. Együ tt fü ttyö gte, énekelte a tö bbiekkel a maga ö rö mét. Kora
hajnalban hangos rivalgá sra lett figyelmes Picinyke. Olyan hang volt, mintha valami recsegő
trombitá t fú jt volna meg valaki az erdő n tú l.
Elrö pü lt arrafelé, kívá ncsi volt, mi van arra. Vizenyő s rét volt, csupa moha, és tö rpefenyő k
nő ttek rajta. A mocsaras réten pedig olyan madarak já rnak-kelnek, amilyeneket soha
életében nem lá tott Picinyke: igen nagyok, való sá gos madá ró riá sok, hosszú -hosszú a
nyakuk is. Egyszer csak kinyú jtottá k a nyakukat, és rá kezdték, csak ú gy zengett a kö rnyék
harsá ny trombitahangjuktó l:
– Krrruuú ! Krrru-rrruuú !
Szegény Picinyke majdnem belesü ketü lt.
Aztá n az ó riá s madarak, egyszer csak széttá rtá k szá rnyukat, fö lsá toroztá k dú s farktollaikat,
mélyen meghajoltak szomszédjuk elő tt, mintha tá ncra kérnék ő ket, s csakugyan, má r já rtá k
is: tipegve, toppantva, forogva, hajlongva, majd egyik majd má sik lá bukat kinyú jtva, fel-
felszö kkenve, le-leguggolva – jaj, de mulatsá gos volt!
A tö bbiek meg kö réjü k gyű lve nézték ő ket, csapkodtak szá rnyukkal, mintha a tá nchoz
tapsoltak volna.
Nem volt, akitő l Picinyke cinke megkérdezhette volna, ki fiai-borjai azok az ó riá s madarak,
elrö pü lt há t a vá rosba az Ö reg Verébhez.
Az Ö reg Veréb azt mondta neki:
– Darvakat lá ttá l. A daru méltó sá gos, komoly madá r, ilyenkor mégis tá ncra kerekedik,
magad is lá thattad. Annak ö rü l, hogy itt a vidá m má jus, zö ldbe ö ltö zö tt az erdő , minden
virá g kinyílt minden madá r rá zendített. Mindenkire melegen sü t a nap, és betö lti ö rö mmel
a fö ldet.

KÖD ÉS FÉNY
(Zelk Zoltá n meséje)
Egy téli reggelen, amikor Lajcsi iskolá ba indult, olyan nagy kö d ereszkedett a vá rosra, hogy
még a szomszéd há zakat sem lehetett lá tni. Lajcsi egyedü l botorká lt a vastag kö dben, míg
egyszer csak valaki megérintette a vá llá t.
„Ki lehet az?” – kérdezte magá ban, s kivá ncsian há tra nézett. El is csodá lkozott, mert az
ú tszéli fa á ga érintette meg a vá llá t. S kisvá rtatva meg is szó lalt a fa:
– Hová mégy, kisember?
– Iskolá ba.
– De há t odatalá lsz ilyen kö dben? – Megbillent a fa, s két falevél hullott a fö ldre.
Lajcsinak ú gy tű nt, mintha a fa só hajtott volna. Ezért megkérdezte:
– Szomorú vagy?
A fa megrá zta á gait.
– Igen, szomorú vagyok – felelte.
– A lehullott leveleidet sajná lod?
– Nem, nem azt. Hiszen tavaszra mindig ú j, zö ld hajtá saim nő nek.
– Há t akkor fá zol talá n? – faggatta Lajcsi. De a fa azt felelte, hogy vastag kérge megvédi ő t a
hideg ellen.
– Tudom má r, miért vagy szomorú ! – kiá ltotta Lajcsi. – A kö d miatt, a sű rű kö d miatt.
A faá gak igent bó longattak:
– Azért, a kö d miatt. Mert én tudom, mi a kö d, és azt akarom neked elmondani.
Lajcsi kivá ncsian hallgatta az ö reg fa elbeszélését.
– A vilá g tele van szomorú sá ggal, s a kö d az emberek szívébő l kiá radó szomorú sá g.
– De alig mondta el ezt a fa, a kö d oszlani kezdett s egyre erő sebbek és fényesebbek lettek a
napsugarak. Lajcsi felkiá ltott:
– Há t a fény micsoda? A fény, ami elkergeti a kö dö t?
– A fény pedig a reménység, ami a szomorú és meggyö tö rt emberek szívébő l á rad. S ez a
fény ö rö mmé vá lik egyszer, s elű zi a szomorú sá got, mint a napsugarak a kö dö t. – A lehealó
á gak most fö legyenesedtek, s megfü rö dtek az aranyos napsugarakban, Lajcsi pedig
vidá man szaladt az iskolá ba.

ANYÁK NAPJA
(Bartó cz Ilona meséje)
Volt egyszer egy mesebeli kisfiú , Jancsiká nak hívtá k ő t is, mint a legtö bb mesebeli kisfiú t. Jó
kisfiú volt meg rossz kisfiú , csö ndes is volt, lá rmá s is volt, aká rcsak az igazi kisfiú k. Ennek a
Mesebeli Jancsiká nak volt egy ü veggolyó ja, de nem á m olyan ü veggolyó , amilyen a te
zsebedben van, meg néha az enyémben is! Jancsika ü veggolyó ja igazi vará zsgolyó volt: ha
jó l a tenyerébe szorította, s kö zben elmondta a vará zsigét: „Hipp-hopp, az legyek, ami
akarok!” – Mesebeli Jancsika nyomban á tvá ltozott valamivé, amihez éppen kedve volt.
Hol cinke képében rö pdö sö tt, hol mint vidá m mó kus ugrá lt a legmagasabb fá k á gain, aztá n
beá llt nyuszinak, ő zikének, gyíknak, halacská nak, amihez éppen kedve volt. Egy szép napon
meg addig-addig szorongatta az ü veggolyó t, míg medveboccsá vá ltozott.
Mesebeli Jancsika most mint medvebocs ballagott a szamó cá s erdő ben. Ö sszetalá lkozott az
erdő legeslegö regebb medvéjével, s illedelmesen kö szö nt neki:
– Jó reggelt, Legö regebb Medve! Nem vagyok á m bocs, egy percig se hidd, én vagyok a
Mesebeli Jancsika!
– Brummm… Hallottam á m ró lad, te gyerek! Sok kalandodat emlegeti az erdő apraja-
nagyja!
– Igazá n? Ez nagyon kedves az erdő apraja-nagyjá tó l! É s mondd csak, Legö regebb Medve,
arró l is hallottá l, hogy hétfő n cinke voltam, ide-oda szá lltam, felhő k kö zö tt, csillagok kö zt
já rtam, de aztá n megtá madott a Gonosz Sas?
– É s hogyan menekü ltél meg a Gonosz Sastó l, hova bú jtá l elő le?
– Nem bú jtam én sehová ! Visszarepü ltem az én mesebeli anyuká m mesebeli há zacská já ba,
a há zacska ablaká n kopogtam, kinyílt az ablak, és én megint Mesebeli Jancsika voltam, akit
nem bá nthat a Gonosz Sas, mert vigyá z rá az anyuká ja.
– Brummm… – mondta a Legö regebb Medve. – Jó annak, akinek anyuká ja van. É s mikor
halacska voltá l, és a vizek mélyén já rtá l… , mesélt csak errő l!
– – Mikor halacska voltam, és a vizek mélyén já rtam, a folyó ban aranyhomokot, a tengerben
drá gagyö ngyö s kagyló t lá ttam. É s egyszer há ló ba akadtam. De nem ijedtem á m meg! A
halá szok hangosan dicsekedtek, hogy milyen szép halacska van a há ló jukban, ezt
meghallotta az én anyuká m, odaszaladt, és az erő s kezével széttépte a há ló t, sírt is, nevetett
is, és azt mondta: „Csakhogy ismét ná lam vagy, Mesebeli Jancsika!”
– Brummm… – mondta a Legö regebb Medve. – Jó annak, akinek anyuká ja van!
– Jó bizony – mondta a medvebocs, azazhogy Mesebeli Jancsika. – Nekem a legjobb a
vilá gon, mert szá llhatok a felhő k kö zö tt, hogy megszá moljam a csillagokat, lemerü lhetek a
mély vizekbe, hogy gyö ngyö t halá sszak, elmehetek aká r a vilá g má sik végébe is, nem félek,
mert a mesebeli há zacska ablaká bó l mindig engem figyel az anyuká m, mindig tudja, hol
vagyok, mindig tudja, hogyan segítsen, ha bajban vagyok, és mindig megcsó kol, ha
hazamegyek a vilá g má sik végébő l.
– Brummm – mondta az erdő legeslegö regebb medvéje. – Jó , ha egy kisfiú nak vará zsgolyó ja
van, de a legeslegjobb mégiscsak az, hogy anyuká ja van.

VÁLTOTT URALKODÓK
(Há rs Lá szló meséje)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kirá ly, akinek birodalma a fö ld egyik szélétő l a
má sikig ért. A kirá ly oly ö reg volt, mint maga a vén idő , s á mbá r még jó l bírta magá t, mégis
ú gy hatá rozott, hogy elege van az uralkodá s gondjá bó l-bajá bó l, tö rjék magukat ezutá n a
gyerekei, akik odá ig csak naphosszat já tszottak, mulattá k magukat, élték vilá gukat. Bizony
ideje volna munká ra fogni ő ket.
Az ö reg kirá ly felosztotta há t birodalmá t, mégpedig négy egyenlő részre – merthogy két
lá nya s két fia volt –, és á tadta azokat gyermekeinek, hogy ki-ki uralkodjék a maga részén
legjobb tudá sa és legjobb belá tá sa szerint. Az első rész legkisebb gyerekének, a síró -nevető ,
bolondos-kolontos kis kirá lykisasszonynak jutott. A má sodik rész tró njá ra nő vére, a
gyö nyö rű séges, aranyhajú , csupa szív kirá lylá ny ü lt. A harmadik negyedrész a borongó s,
szomorká s kirá lyfi birodalma lett, míg a negyedik negyed az ő szbe csavarodott, zordon
kedvű legidő sebb fiú jogara alá kerü lt.
Megkezdték há t orszá gosukat a maguk egynegyed birodalmá ban, s mind a négyen kényü k-
kedvü k szerint uralkodtak.
Nézte, nézte az idő tlen vén kirá ly, mit mű velnek gyermekei a kezü kre adott negyed
birodalmakban: elő szö r csak a szemét hunyorította ö ssze, azutá n a szemö ldö két is felvonta,
s végü l még a fejét is megcsó vá lta.
Mert a kirá lykisasszony egynegyed birodalmá ban szakadatlanul bolondos-kolontos idő
já rta. Hol eső esett, hol nap sü tö tt, hol szél fú tt, hol meleg tá madt; a fá k, bokrok kirü gyeztek,
de nem lombosodtak ki, a bú za csak zö ldellt, de nem érett aranyszínű vé, az alma- s
barackfá k csak virá goztak, de nem termett rajtuk gyü mö lcs.
S há t a má sik kirá lylá ny negyed birodalmá ban? Ott meg napró l napra tikkasztó -szikkasztó
hő ség tombolt, a folyó k kiapadtak, a fö ldek kiszikkadtak, a vakító kék égen még bá rá nyfelhő
is ritká n mutatkozott.
A borongó s, szomorká s kirá lyfi negyed birodalmá ban minden mindig hervadozott,
fonnyadozott. Az eget szü rke felhő k borítottá k, doboló eső ket zú dítva a fö ldre. A fá k
lombjai bronzszínbe ö ltö ztek, s a fonnyadt levelek szü ntelenü l peregtek. A vö lgyekben kö d
gomolygott, s gó lyá k, fecskék és egyéb kö ltö ző madarak soha nem mutatkoztak.
A negyedik fiú , a legidő sebb, zordon kedvű , megint má sképp uralkodott. Az ő negyed
birodalmá t vakító fehér hó takaró borította, a tavak, folyó k, patakok, de még a tó csá k is
befagytak. A fá k és bokrok csupaszon nyú jtogattá k á gkarjaikat a kihű lt ég felé, és ott nem
nyílott má s virá g, csak jégvirá g.
Soká ig csó vá lta fejét az idő tlen vén kirá ly, végü l elszá nta magá t, s ö sszehívta négy
gyermekét, hogy má sképpen ossza fel kö zö ttü k a birodalmat. Mégpedig vá ltakozva. Hadd
legyen az egész vilá gnagy birodalomban egy ideig bolondos-kolontos, síró -nevető vilá g, egy
ideig érlelő , tü zes hő ség, egy ideig borongó s, szomorká s idő , s egy ideig zordon fagy.
Rá á lltak apjuk szavá ra a gyermekek, s azó ta felvá ltva uralkodnak a vilá gnagy
birodalomban. A bolondos-kolontos Tavasz kirá lykisasszonyt az érlelő , tü zes Nyá r
kirá lylá ny kö veti a tró non. Ő utá na a borongó s, szomorká s Ő sz kirá lyfiú kö vetkezik, majd
egy negyedévig a zordon kedvű Tél, a legidő sebb fiú uralkodik. Utá na ismét Tavasz
kirá lykisasszony ü l a tró nra, s kezdő dik minden elö lrő l.

A FURFANGOS MADRID
(Olasz népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Egyszer, valaha régen, élt két legény: az egyik spanyol volt, a má sik olasz, és hogy, hogy
nem, egyugyanazon a napon érkeztek egy francia vá roská hoz. Amíg el nem felejtem, olyan
hosszú volt a nevü k, hogy a spanyolt rö viden orszá ga fő vá rosá ró l Madridnak, az olaszt meg
Ró má nak szó lítottá k az ismerő sei. Mind a ketten lovon érkeztek a kis francia vá roská hoz,
Madrid hitvá ny gebén, melyen azonban lá tszott, hogy valaha hó fehér lehetett, Ró ma meg
pompá s holló fekete, éjszín paripá n. Szá llá st azonban nem kaptak, és így az éjszaká t a
szabad ég alatt kellett tö lteniü k. Tü zet raktak há t, és egy nagy fazék ká sá t fő ztek vacsorá ra.
Aztá n azon tanakodtak, hogy melyikü k vigyá zzon a lovakra. Madrid így érvelt:
– Nekem nem kell ő rkö dnö m, mert az én lovam fehér, és ha csak félig is kinyitom a szemem,
má ris lá tom, mi van vele. Ú gyhogy vigyá zz csak te a te lovadra, én majd á talszom az éjét.
Ró má nak azonban nem volt kedve a virrasztá shoz, és inká bb elcserélte pompá s paripá já t a
hitvá ny gebére.
– No, most aztá n igazá n nyugodtan alhatom, mint a tej – csapkodta a térdét jó kedvű en
Madrid –, mert ha éjjel jö n egy tolvaj, az a sö tétben nem veszi észre az én éjszín paripá mat,
csupá n a te hó fehér lovad fog szemet szú rni neki!
Így aztá n Ró ma nemcsak hogy elveszítette pompá s paripá já t, de rá adá sul még csak le sem
hunyhatta a szemét egész éjjel; Madrid meg addig aludt, amíg rá nem sü tö tt a hasá ra a nap.
Egyszer aztá n ismét ö sszetalá lkoztak, de má r nem volt meg egyikü knek sem a lova, s hogy,
hogy nem, csak egyetlen tyú kot tudtak szerezni vacsorá ra. Igen á m, de ez a tyú k alig volt
nagyobb, mint egy tojá s! Ú gy dö ntö ttek, hogy egyikü k eszi meg egészen.
– Tudod mit, Madrid? – mondta Ró ma. – Fekü djü nk le és aludjunk, és amelyikü nk szebbet
á lmodik, azé legyen a tyú k!
Miutá n nyugovó ra tértek, Madrid ó vatosan fö lkelt, és szépen bekebelezte a tyú kot. Aztá n,
mint aki jó l végezte dolgá t, visszafekü dt aludni.
Hajnalra Ró ma kitalá lt valamit, amirő l azt gondolta: ennél szebbet Madrid sem
á lmodhatott. Fö lrá zta há t a bará tjá t:
– Hallgasd csak, hogy mit á lmodtam! Hét orszá g fejedelme voltam egy csodá latos palotá ban.
Olyan volt ez a palota, hogy még a por is aranybó l volt meg gyémá ntbó l.
– Képzeld csak, én is pontosan ezt á lmodtam! – kiá ltott fel Madrid. – Lá ttam, hogy hét
orszá g fejedelme vagy, és pompá s palotá dban még a por is aranybó l meg gyémá ntbó l van. S
mit gondoltam kö zben? Hogy innen, ha csak egy csö pp eszed is van, ebben az életben nem
jö ssz vissza! S bá natomban megettem sző rö stü l-bő rö stü l, de legalá bbis tollastul a kicsiny
tyú kunkat.
Ró ma ezek utá n lá tta, hogy bizony Madrid a furfangosabb, s hogy amíg csak együ tt vannak,
mindig ő hú zza a rö videbbet. Fogta há t magá t, és odébbá llt, abban a reményben, hogy
olyasvalakivel akad majd ö ssze legkö zelebb, akinek ő fog tú ljá rni mindig az eszén.

RAVASZ PÉTER MEG A SZAKÁCS

(Bolgá r népmese, á tdolgozta Karig Sá ra)
Kiment egyszer Ravasz Péter a vá sá rba. Tenger sok embert lá tott. Egyesek á rusítottak,
má sok vá sá roltak, és volt, aki evett és ivott a lacikonyhá kban. Ravasz Péter megá llt egy
konyha elő tt, és bekukucská lt a nyitott ajtó n. Odabent a szaká cs, ruhaujjá t felgyű rve,
rakosgatta az ételt a fazekakba – az egyik fogá s ízesebb volt, mint a má sik.
Ravasz Péter éhes volt, de ü res volt a zsebe. Mitévő legyen? Tarisznyá já ban kis darab
szá raz kenyeret hozott magá val. Elő vette ezt a kenyérdarabká t, és kinyú jtotta a kezét
ahhoz a fazékhoz, amelybő l a legjobb illat á radt. Ott tartotta a fazékbó l szá lló pá ra fö lö tt a
kis darab kenyeret, amíg a gő z á t nem já rta és meg nem puhította. Azutá n jó étvá ggyal
megette, és má r indult is tová bb.
A szaká cs, aki némá n figyelte, most ú tjá t á llta.
– Hé fickó ! hová mégy fizetség nélkü l?
– Miért fizessek?
– Az ételért.
– Mit képzelsz? Há t nem lá ttad, hogy csak a fazekadbó l á radó jó illat já rta á t a kenyeremet?
– Jó szag, jó szag, de az is pénzbe kerü l! É n azért, hogy a fazék gő zö lö gjö n, és te a jó illatot
élvezd, vizet hoztam, tü zet raktam, és ü gyeltem az ételre! – pattogott a szaká cs.
– É rtlek, bará tom – felelte Ravasz Péter szelíden –, de mit tegyek, ha nincs egy á rva
garasom sem?
– Ha nincs pénzed, akkor tíz botot kapsz, hogy mindig emlékezz arra, hogy má s ételének a
szagá val ízesítetted a kenyeredet – heveskedett a szaká cs.
A veszekedés hallatá ra a konyha elé nagy tö meg gyű lt ö ssze.
– Há t akkor hozd a botodat, és ü ssél! – mondta Ravasz Péter, és kiá llt a napra. – Vedd a
botot, és ü ssél, de jó l vigyá zz, hogy hozzá m ne érj, mint ahogy én sem értem az ételedhez.
Mert ha elhibá zod az ü tést, há t megtanítlak mó resre!
– De há t kire ü ssek? – kérdezte a szaká cs elképedve.
– Ü ssél tízszer az á rnyékomra!
Az emberek kö rö s-kö rü l nevetésben tö rtek ki. A szaká cs pedig megszégyenü lten
somfordá lt vissza a konyhá ba.

A NAGY GONDOLAT
(Csukcs népmese, á tdolgozta Katoná né R. Katalin)
Talá lkozott egyszer a barnamedve a já vorszarvassal. A medve kö szö nt első nek:
– Jó napot, szarvas!
– Neked is, medve!
Végignézett magá n a medve, aztá n alaposan megnézte a szarvast is.
– De furcsa! – szó lalt meg kisvá rtatva. – Vajon miért nem hasonlítunk mi egymá sra? A te
fejedbő l á gas-bogas fá k nő ttek ki, az enyémbő l pedig nem!
– Való igaz; nem hasonlítunk egymá sra – jelentette ki most má r a szarvas is, hosszú
nézelő dés utá n. – Minden má smilyen rajtunk: a sző rü nk is, a lá bunk is vajon mitő l van ez?
– Induljunk el együ tt! – javasolta a medve. – Az ú ton majd biztosan talá lkozunk valakivel,
aki mindent megmagyará z.
Ment, mendegélt a szarvas és a medve. Ö sszetalá lkoztak a muflonnal. Megö rü lt a medve,
tü stént megkérdezte tő le:
– Mondd csak, miért nem hasonlítunk mi a já vorszarvassal egymá sra? É s te is má smilyen
vagy, mint mi! – csapta ö ssze a mancsait.
Elá lmélkodott ezen a muflon:
– Tényleg nem hasonlítok rá tok?
– Há t persze, hogy nem! – fordult oda hozzá a medve. – Hiszen a te fejeden két kö vér cö lö p
kunkorodik, a szarvas feje bú bjá n á gas-bogas fá k terebélyesednek, az én kobakomon
viszont nem tanyá zik semmi ilyesféle.
Ú gy elcsodá lkozott ezen a muflon, hogy még a szá ja is tá tva maradt.
– Nahá t, soha nem gondoltam volna, hogy kü lö nbö ző ek vagyunk! – szó lalt meg egy idő
mú lva.
– Gyertek, ü ljü nk le és gondolkozzunk azon, hogy miért nem vagyunk egyformá k! –
indítvá nyozta a medve.
Letelepedtek egy tisztá son, és tö prengeni kezdtek. Soká ig elmélkedtek.
– Nem tudok tová bb gondolkodni – fakadt ki egyszer csak a szarvas –, megfá jdul tő le a
fejem!
– É n meg szédü lö k a sok gondolattó l! – lihegte a muflon.
Felugrottak, elszaladtak.
– Kiderü lt végre, miért nem hasonlítunk egymá shoz! – ö rvendezett a medve. A szarvasnak;
meg a muflonnak a fejére is mindenféle kacat nő tt, ezért ostobá k, képtelenek gondolkodni.
Megfutamodtak a Nagy Gondolat elő l!

A NÉGY KIRÁLYFI
(Olasz népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt Afriká ban valamikor régen egy kirá ly, négy kedves, szép szá l fiá val. Egyetlen hibá juk
volt csupá n, hogy kö nnyelmű en szó rtá k a pénzt. Bö lcs taná csadó k azt eszelték ki, hogy
menjen mind a négy fiú vilá ggá , szerencsét pró bá lni. Addig talá n a kirá ly meg tudja tö lteni
ú jra a birodalom kincstá rait.
A négy testvér megá llapodott egymá ssal, hogy ahá nyan vannak, annyifelé mennek, és
pontosan tíz év mú lva talá lkoznak az apjuk udvará ban.
Mind a négy kirá lyfi fö ltette magá ban, hogy valamilyen mesterségben tö kéletesíti magá t.
Pontosan tíz év mú lva talá lkoztak apjuk udvará ban, ahol a taná csadó knak beszá moltak
arró l, hogy mivel tö ltö tték idejü ket.
– É n Pá rizsban valamennyi tudomá nyt kitanultam – dicsekedett a legidő sebb kirá lyfi.
– É nbelő lem Szicíliá ban a leghíresebb vadá sz lett. Ná lam jobban íjjal bá nni senki sem tud! –
folytatta a kisebbik.
– Kataló niá ban csak tolvajok élnek! – sajná lkozott a harmadik kirá lyfi. – De a csenés,
eltulajdonítá s mű vészetét senki sem érti jobban ná lam!
– É n pedig Genová ban a hajó építést sajá títottam el – szá molt be a legkisebb kirá lyfi. –
Pompá s vitorlá sokat tudok építeni!
– Nagyszerű – kiá ltott fel a legidő sebb fiú . – Kirá ly édesapá m, tanulmá nyaim sorá n egy régi
pergamenre bukkantam. Egy kincsekben gazdag szigetet á brá zol, melyen egy
kirá lykisasszony él, egy sá rká ny fogsá gá ban. A kincs tulajdonképpen a sá rká nyé. Ha
elmennénk erre a szigetre, és kiszabadítaná nk a kirá lykisasszonyt, hajó nkat
megrakhatná nk kincsekkel, és ú gy térhetnénk vissza!
A legkisebb kirá lyfi megépítette a hajó t a legkisebb kirá lyfi ú tmutatá sa alapjá n. Ö ccse
elcsente a sá rká ny á ltal ő rzö tt aranyat, ezü stö t, gyémá ntot. A sá rká ny szerencsére éppen
aludt, és a kirá lykisasszony sem lá rmá zta fel, hiszen ö rü lt, hogy megszabadulhatott a
fogsá gbó l.
Amikor má r fent volt mind a négy kirá lyfi a hajó n, a kinccsel és a kirá lykisasszonnyal
egyetemben, és a hajó , vitorlá it kibontva elindult velü k visszafelé a tengeren, akkor vették
csak észre, hogy utá nuk ú szik a sá rká ny. Mindannyian roppant megijedtek. De a Szicíliá ban
nevelkedett kirá lyfi megnyugtatta ő ket:
– Ne féljetek, amíg engem lá ttok! – É s fö lemelve íjá t oly gyorsan lö vö ldö zte a nyílvessző ket
a sá rká ny felé, hogy az ijedtében megfordult és visszaú szott a szigetére.
De hogy a négy kirá lyfi kö zü l ki vette végü l feleségü l a gyö nyö rű szép kirá lykisasszonyt, azt
viszont nektek kell kitalá lnotok, mert annak a pergamennek az aljá t, amin ezt a mesét
talá ltam, lerá gta egy mohó és bizonyá ra éhes egérke!

AZ ÉJSZAKAI FENEVAD
(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Ő sidő kben egyszer a csá szá r megbetegedett. É jszaka soha egy pillanatra sem hunyhatta
á lomra a szemét, mert a palota tető zetérő l valami szö rnyű , félelmetes zajt hallott.
Néhá ny lovag a palota kertjében tö ltö tte az éjszaká t, hogy meglesse és kifü rkéssze a zaj
oká t. Napnyugtakor egy sö tét felhő gomolyodott elő kelet felő l, hamarosan beborította a
palota egész tető zetét. A lovagok rémü letü kben nem tudtá k pontosan megfigyelni, mi
tö rténik, de mintha a felhő bő l egy ijesztő és hatalmas karmokkal rendelkező fenevad vá lt
volna ki, és ez a fenevad karmaival tépte, marcangolta a palota tetejét.
A dolog éjszaká ró l éjszaká ra megismétlő dö tt, és a csá szá r má r a végét já rta az
á lmatlansá gtó l. Mindenki tisztá ban volt vele, hogy ha a fenevadat nem tudjá k elpusztítani, a
csá szá r meg fog halni. Az udvari taná cs ú gy dö ntö tt, hogy Jorimá sza, a legbá trabb és
legvitézebb lovag kísérelje meg a fenevad elejtését.
Jorimá sza hozzá fogott há t az elő készü letekhez. Legjobb íjá val, acélhegyű nyilakkal,
pá ncéllal, vadá szö ltö zettel szerelte fö l magá t, a fejére pedig a szoká sos sisak helyett
vará zssapká t tett.
Napnyugtakor má r elfoglalta leshelyét a palota kertjében. A felhő hamarosan megjelent,
hirtelen villá mok ciká ztak a sö tét égen, ijesztő morgá s hallatszott, a szél meg ú gy sivított-
visított, mintha démonok ö ldö kö lték volna egymá st eszeveszett kü zdelemben. Jorimá sza
azonban nem ijedt meg, tudta, hogy csak a természet erő i tombolnak.
É jféltá jt a sű rű fekete felhő rá telepedett a palotá ra, a villá m még egyszer megvilá gította a
vidéket, és Jorimá sza a villá mfénynél lá tta, hogy egy hatalmas á llat telepedett a palotá ra,
szemei izzanak, és karmaival tépdesi, marcangolja a palota tető zetét.
Jorimá sza felajzotta íjá t, célzott, és a kö vetkező pillanatban célba pendü lt acélhegyű
nyílvessző je.
Rettenetes hö rgés és ü vö ltés hallatszott, a fenevad teste azon nyomban lehemperedett a
palota tetejérő l, és nagyot puffant a fö ldö n. Jorimá sza odarohant az elejtett szö rnyhö z, és
lá tta, hogy nem kisebb egy ló ná l, a feje olyanféle, mint a majomé, tö rzse és karmai, mint a
tigrisé, madá rszá rnyai, kígyó farka és sá rká nypikkelyei vannak.
Attó l a perctő l kezdve, hogy Jorimá sza nyila belefú ró dott a fenevad testébe, a csá szá r
á llapota rohamosan javulni kezdett. A bá tor lovag tette jutalmá ul pompá s kardot kapott,
melyet Sisivó nak, az oroszlá nok urá nak neveztek, és feleségü l vette Ajamét, a csá szá ri
palota legszebb udvarhö lgyét.

A FUDZSIJÁMA ISTENNŐJE
(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Joszodzsi édesanyja a falu sok lakó já hoz hasonló an himlő ben betegedett meg. A fiú elment
Kami Jamikikó hoz, a vará zsló hoz, és azt a taná csot kapta tő le, hogy menjen el a Fudzsijá ma
hegyének délnyugati lejtő jére, folyik ott egy kis patak, keresse meg a patak forrá sá t, annak
vizébő l vigyen haza beteg édesanyjá nak. A forrá svíz majd kigyó gyítja a himlő bő l.
Joszodzsi meg is fogadta a vará zsló taná csá t, de ú tkö zben egy há rmasú thoz ért, és nem
tudta, melyiket vá lassza. Amint éppen így tö preng magá ban, egy fehérbe ö ltö zö tt, gyö nyö rű
lá nyka lép ki eléje az erdő bő l, és azt mondja, hogy ő majd elvezeti a patakocska forrá sá hoz.
Ú gy is lett.
Joszodzsi maga is ivott a vízbő l, majd megtö ltö tte korsó já t, hogy beteg édesanyjá nak
vihessen belő le. A lá nyka visszakísérte addig a helyig, ahol elő szö r talá lkoztak, aztá n így
szó lt:
– Itt vá rlak ú jra há rom nap mú lva, mert akkor ú jra meg kell itatnod édesanyá dat ebbő l a
vízbő l.
Ö tszö r há rom nap telt el, és Joszodzsi észrevette, hogy az édesanyja szépen helyrejö tt, de
nemcsak ő , a falu lakó i kö zü l is sokan meggyó gyultak a forrá svíztő l. Joszodzsit mindenki
dicsérte, a vará zsló t pedig ajá ndékokkal halmoztá k el a há lá s gyó gyultak, de a fiú tudta,
hogy sem ő , sem a vará zsló , egyedü l a fehérruhá s lá nyka méltó a dicséretre és a há lá ra. El is
hatá rozta, hogy még egyszer felkeresi, hogy még egyszer megkö szö nhesse neki a jó sá gá t.
A lá nyka azonban nem jelent meg szokott helyén, s amikor Joszodzsi a patakhoz ért, lá tta,
hogy az kiszá radt. A fö ldre borult, és igen erő sen arra gondolt, bá rcsak talá lkozhatna még
egyszer a fehérruhá s lá nyká val, hiszen neki kö szö nheti, hogy megmenthette az édesanyja
életét.
Amikor ú jra felemelkedett, a lá nyka ott á llt elő tte.
Joszodzsi meleg és szép szavakkal mondott kö szö netét neki, és arra kérte, mondja meg a
nevét. De a lá ny csak mosolygott.
Egy virá ggal teli á gat tartott a kezében, azt most felemelte, mintha jelt adott volna valami
titokzatos szellemnek, és abban a pillanatban egy fehér felhő ereszkedett alá a
Fudzsijá má ró l, beburkolta, betakarta a szépséges leá nyzó t, felemelte, és visszavitte a hegy
csú csá ra, oda, ahonnan jö tt.
Joszodzsi most má r megértette, hogy a fehérruhá s lá ny a Fudzsijá ma istennő je volt.
Szívében a há la és a szerelem valami boldog és szomorú keverékben egyesü lt. Szinte
megkö vü lve á llt ott, és akkor az istennő lehajította neki a virá gzó á gat emlékü l, és talá n
szerelme jeléü l is.

AZ ÁLMODOZÓ FELESÉG
(Péczeli Jó zsef meséje, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt egyszer, valamikor réges-régen egy szegény há zaspá r. Nem volt azoknak egyebü k, csak
egy kis kunyhó juk, s a kunyhó ban egy á gyuk. Kint a porta kö rü l nem lá batlankodott
semmiféle jó szá g, nem volt se tehenü k, se ö krü k, se lovuk, de bizony még csak egy
kecskéjü k sem. Még arra se gondolhattak, hogy kutyá t tartsanak, mert há t nem is lett volna
mire vigyá zni a kutyusnak, meg aztá n hétszá mra, hó napszá mra nem kerü lt hú s az
asztalukra – mivel tá plá ltá k volna há t szegény kis kutyá t?
Kata asszonynak egyetlen kincse volt csupá n a fö ldö n, egy kis kendermagos tyú kocska.
Annyira szerette, hogy egy kosá rká ban ott tartotta bent a szobá ban az á gy alatt. Ez a
tyú kocska volt a szeme fénye, minden reménysége.
Egy este, amikor lefekü dtek, azon tanakodtak a férjével, hogy mit is fognak enni má snap.
– Megint csak puliszka lesz! – só hajtott a férfi. – Sose lesz nekü nk jobb sorsunk, aká rhogy
tö rö m magamat!
Hanem ezt má r nem á llhatta meg szó nélkü l Kata asszony!
– Mért vagy ú gy kétségbeesve, édes férj uram? – ciró gatta meg férje fejét Kata asszony. –
Hiszen maholnap kikö lti a kendermagos tyú kocska a tojá sokat, és meglá tod, rö videsen
egész népes kis csirkesereg fog lebzselni az udvarunkon. Jö vő re pedig má r nem egy, de tíz
kendermagos tyú kocská nk lesz, mindegyik kikö lt vagy két tucat csirkét. Elviszem majd ő ket
a piacra, jó kis pénzért eladom. Veszü nk rajta két kocá t. A két koca egykettő re fiadzik,
mindegyiknek lesz egy tucat kismalaca, a malacok hamarosan felcseperednek, azoknak is
lesz sok-sok kismalacuk, annyi, hogy meg se tudjuk szá molni! Elvisszü k mindet a vá sá rba,
jó pénzért eladjuk, lovat veszü nk rajta meg szekeret, azzal meg kend fuvarozni fog, és azzal
annyi pénzt keresü nk, hogy még talá n palotá t is építhetü nk má hoz egy évre vagy kettő re,
Budá n!
Hanem erre má r dü hbe gurult férjuram:
– Ami sok, az mégiscsak sok! Azzal nem tö rő dö m, hogy palotá t akarsz építtetni Budá n,
csakhogy én nem vagyok hajlandó kihaszná lni, kiuzsorá zni a lovaimat! Tö bbet kell
pihenniü k, és azt se hagyom, hogy az abrakukon takarékoskodj! Az én lovaim minden héten
legalá bb két napot pihennek, és naponta há romszor kapnak abrakot, utá na meg még egy
marék zabot is! Tudd meg, te szívtelen!
– Há t arra nem gondol kelmed, hogy serényen kell á m dolgoztatni a lovakat, nem érü nk rá
annyit pihentetni ő ket, kü lö nben sose lesz palotá nk Budá n?!
– Híjnye, a teremtésit! – fortyant fel végleg férjuram. – Így akarsz bá nni az én lovaimmal? –
S dü hében befordult a falnak, hanem oly erő sen fordult, hogy bizony abban a minutumban
leszakadt alattuk az á gy, és maga alá temette egyetlen kendermagos tyú kocská jukat, s talá n
mondanom se kell, hogy ízzé-porrá tö rt valamennyi tojá s is!
Azt hiszem, ha nem kaptak volna hajba a nem létező lovakon, egy napon kitartó
munká jukkal elérték volna, amirő l á brá ndoztak, s akkor bizonyá ra ez a mese is má sként
fejező dö tt volna be.

FIROZETT, A TÜNDÉR FIA

(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Firozett szemrevaló ifjú volt, minden lá ny megfordult utá na, de ő csak Panniká t szerette,
egy rú t vénkisasszony szolgá ló já t. Firozett anyja tü ndér volt, és mind csak azon
mesterkedett, hogy a két szerető szívet elvá lassza egymá stó l. Azt akarta, hogy fia a
vénséget vegye feleségü l, mert annak mérhetetlenü l sok pénze volt. Egy napon a vénség a
tü ndér taná csá ra megparancsolta Panniká nak, hogy egy szű rő vel merje ki a kú t vizét. A
szegény lá nyka hasztalan iparkodott, egy csepp nem sok, annyit sem sikerü lt kimernie.
Hirtelen mellette termett Firozett, és megkérdezte, miben fá radozik. Pannika sírva
panaszolta el, hogy mit kívá n tő le a gazdasszonya. Firozett egy vará zspá lcá val a ká vá ra
suhintott, és egyszeriben kiü rü lt a kú t. Jö tt a tü ndér, hogy megnézze, mire ment a lá ny.
– Lá nyom, lá nyom – szó lt fejcsó vá lva Panniká hoz –, valld be, hogy Firozett segített neked,
má sképp hogyan is tudtad volna kimerni a vizet a kú tbó l?
– Dehogyis segített, dehogyis segített, hiszen nem is lá ttam! – vá laszolta Pannika. –
Tö rő dö m is én a te Firozett fiaddal, azzal a kelekó tyá val! – Ezt csak azért mondta, hogy a
tü ndér ne tudja meg, mennyire szereti a fiá t.
Egyszer aztá n a gonosz tü ndér hízelegve kö zeledett Panniká hoz. Egy takaros dobozká ban
színes szalagokat mutatott neki, nyá jasan biztatta, vá lassza ki magá nak a legszebbet, és
kö sse a dereká ra. Pannika ki is vá lasztott egy bú zakék pá ntliká t, kisétá lt a mező re, ott
akarta a dereká ra kö tni, hogy mindenki lá ssa. Alighogy eltá volodott a há ztó l, Firozett
mellette termett, kikapta kezébő l a pá ntliká t, és egy tü skebokorra hajította. A bokor azon
nyomban lá ngot vetett, és porrá égett.
A tü ndért elfogta a pulykaméreg, hogy most sem sikerü lt Panniká t elveszejteni.
– Persze megint Firozett segített! – sziszegte haragosan.
– Dehogyis segített, dehogyis segített, hiszen nem is lá ttam! – mondta Pannika. – Tö rő dö m
is én a te Firozett fiaddal, azzal a kelekó tyá val!
A tü ndér csak nem nyughatott, tová bb á rmá nykodott a szegény teremtés ellen. Egyik este,
amikor a rú t vénlá ny a pénzét szá molta, Pannika meg gyertya mellett lencsét vá logatott,
kiszó lt a szomszéd szobá bó l:
– Firozett, holnap sü lt kacsá t akarok ebédre, vará zsolok magamnak egyet!
A fiú sejtette, miben sá ntiká l, azt mondta neki, vá rjon még egy keveset, majd odatette a
gyertyá t a vénség elé, és szó lt az anyjá nak, hogy most má r vará zsolhat.
– Azt akarom – kezdte a tü ndér –, hogy az, aki elő tt a gyertya á ll, vá ltozzék kacsá vá .
Alig ejtette ki e szavakat, a vénlá ny kacsá vá vá ltozott, és há pogva repdesett kö rü l a
szobá ban.
– Firozett, ó , Firozett, jaj nekem! – sirá nkozott a tü ndér, amikor rá jö tt a turpissá gra. –
Lá tom má r, hogy megtö rt a hatalmam. Az én idő m lejá rt, legyetek egymá sé, én meg eltű nő k
a színetek elő l.
Firozett és Pannika egy pá r lettek, az á rmá nyos tü ndér tö bbé nem zavarta boldogsá gukat.
ÖREGAPÓ MEG A KIS UNOKÁJA
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Ö regapó nagyon-nagyon ö reg volt, olyan vénséges vén, hogy lá tni se igen lá tott, hallani se
igen hallott, já rni meg má r éppenséggel nem bírt, legfö ljebb totyogni, és totyogni is csak
ú gy totyogott, hogy reszketett kö zben a térde.
Reszketett szegény apó nak a keze is, ú gyhogy amikor evett, alig bírta emelni a kanalat, s
mind kilö työ gtette belő le a levest, egy kicsit a szaká llá ra, egy kicsit az ö lébe, de ment belő le
az asztalkendő re meg az asztalterítő re is.
A fia meg a menye sokat bosszankodtak emiatt, korholtá k a szegény, magatehetetlen
ö regembert, de minthogy a korholá s persze mit sem haszná lt, végü l is elkergették az
asztaltó l.
– Magá nak, apá m, eztá n a kuckó ban terítü nk!
Beü ltették a sarokba, ott adtak neki enni, csorba cseréptá lká ban, és rá adá sul még azt sem
merték tele, éppen csak az aljá n lö työ gö tt valami kevéske. Szegény ö regember szó lni egy
szó t sem szó lt, csak szomorú an nézegetett az asztal felé, ahol a fia meg a menye jó ízű en
falatoztak, és bizony kö nnyes lett a szeme a szomorú sá gtó l.
Ahogy egyszer így az asztal felé pillant, reszkető kezébő l kiesik a tá lka, lepottyan a fö ldre,
és ö sszetö rik. Az asszony fö lugrik az asztalná l, pö rö l, jajveszékel a ká ron, pedig há t csak egy
ó cska, kicsorbult cserép ment tö nkre; mindegy, csak sopá nkodik, aztá n szalad a piacra, vesz
egy idomtalan fatá nyért, odacsapja az ö regember elé:
– Má tó l fogva ebbő l eszik, ezt aztá n hajigá lhatja a fö ldre!
Aznaptó l fogva tehá t az idomtalan fatá nyérbó l ette a levesét az ö regember, de minden
kaná lnyi megkeseredett a szá já ban.
Tö rtént egy nap, hogy amint ebédelnek, az ö regember unoká ja, egy négyéves kisfiú ,
lecsusszan a székérő l, má szká lni kezd a fö ldö n, és mindenféle kis fadarabká kat gyű jtö get.
Apja, anyja azt hitték, jó llakott má r, elunt az asztalná l ü lni, s most is csak já tszik, ú gy, ahogy
szokott. De a kisfiú olyan szorgosan, olyan buzgalommal já rt ide-oda, rakta halomba a
fadarabká kat, s pró bá lta aztá n ö sszeillesztgetni ő ket, hogy apja végü l is megkérdezte:
– Mit csiná lsz, fiacská m?
– Vá lyú cská t, édesapá m – felelte a kisfiú –, hogy ha majd nagy leszek, abban adjak enni
apá mnak, anyá mnak.
Erre aztá n apja is, anyja is csak ö sszenéztek, rettentő en elszégyellték magukat, elő vezették
ö regapó t a kuckó bó l, bocsá natot kértek tő le, fő helyre ü ltették az asztalná l, s ettő l fogva
soha egyetlen zokszó t sem ejtettek, ha reszkető s kézzel kilö tykö lte a levesét az
asztalterítő re.
MESE A MEDVEBOCSRÓL, AKI MADÁR AKART LENNI
(Angol mese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy kis barna medvebocs, aki mindená ron madá r akart lenni.
Keresztü ltotyogott az erdő n, s a magas lombok kö zö tt meglá tta a madarakat.
– Jó napot! – kiabá lta a kis barna medvebocs.– É n is madá r vagyok á m!
De a madarak kinevették:
– Nem vagy te madá r! A madaraknak cső rü k van.
A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talá lt egy alkalmas fadarabká t, azt
gyantá val az orrá ra ragasztotta, és visszament a madarakhoz.
– É n is madá r vagyok á m! – kiabá lt feléjü k. – Van má r cső rö m!
– Hogyisne – nevettek a madarak. – A madarak tudnak énekelni!
A kis barna medvebocs má r-má r elszomorodott, de eszébe jutott, hogy az erdő szélén lakik
egy énektaná r. Rö gtö n el is ment hozzá , és azt mondta:
– Kérlek, taníts meg engem énekelni!
– Nem hinném, hogy sikerü l – csó vá lta a fejét az énektaná r –, de ha nagyon akarod,
megpró bá lhatjuk. A tanítá si mó dszerem kitű nő ! Pró bá ld csak meg!… Do, re, mi, re, do…
A kis barna medve buzgó n brummogott napokon á t: – Do, re, mi, re, do – és az énektaná r
megdicsérte szorgalmá ért.
Aztá n ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: – Do, re, mi, re, do…
A madarak csak nevettek, és azt mondtá k:
– Nem vagy madá r! Nem tudsz repü lni!
A kis barna medvebocs megsértő dö tt, és kijelentette, hogy hamarosan megtanul repü lni is.
Azzal fö lemelte az első két lá bá t, ugrott egyet, de ez csak ugrá s volt, és nem repü lés, aztá n
fö lemelte a két há tsó lá bá t, így is ugrott egyet, de ez az ugrá s sem hasonlított a madarak
rö ptéhez, és a madarak egyre csak nevettek.
– No, most figyeljetek rá m! – kiabá lt a medvebocs. Azzal fö lkapaszkodott egy sziklá ra, hogy
majd onnan lerö pü l a fö ldre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekiló dult.
Jó korá t puffant a fö ldö n, sajgott utá na minden bordá ja, és letö rt a fá bó l ragasztott cső re is.
Nagy keservesen fö ltá pá szkodott, nyö gdécselt, a madarak meg nevetve odébb rö ppentek.
A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sű rű jébe, és szü ntelenü l nyö gdécselt.
Nyö gdécselve ü lt le a legsű rű bb sű rű be, és egyszer csak finom má lnaillat ü tö tte meg az
orrá t. Kö rü lnézett, s lá tja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros má lná val.
Nyö gdécselve, szuszogva lakmá rozni kezdett a kis barna medvebocs.
Még javá ban lakmá rozott, mikor arra jö tt egy kis fekete medvebocs.
– Brumm… brumm… – ü dvö zö lték egymá st.
– Brumm… – mondta a kis fekete medvebocs. – Mézet talá ltam az odvas tö lgyfa ü regében.
Nem jö nnél velem uzsonná zni?
– Brumm… brumm… hogyne mennék! – mondta a kis barna medvebocs, azzal nyö gdécselve
fö ltá pá szkodott, nyö gdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha tö bbé nem akar
madá r lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.

A HÁROM CSIBE
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Há rom á rva kiscsibe – egyik fehér, a má sik fekete, a harmadik meg piros – vá ndorolt az
ú ton. Amint mennek, mendegélnek, nagy kő raká shoz érnek. Ö sszedugjá k a fejü ket, és
kisü tik, hogy kunyhó t építenek maguknak a kö vekbő l. Amint mondtá k, ú gy is tettek, s
hamarosan készen á llt a kunyhó .
– Kipró bá lom, hogy jó l zá r-e az ajtó – szó lt a piros csibe, a legravaszabb há rmó juk kö zö tt, és
má r bent is volt a kunyhó ban. Elhú zta a reteszt, és a má sik kettő hasztalan rimá nkodott,
nem engedte be ő ket.
A fehér meg a fekete csibe nagy bú san tová bbá llt. Amint mennek, mendegélnek, má sik nagy
kő raká shoz értek. Ö sszedugjá k a fejü ket, és kisü tik, hogy kunyhó t építenek maguknak.
Amint mondtá k, ú gy is tettek, s hamarosan készen á llt a kunyhó .
– Kipró bá lom, jó l zá r-e az ajtó – szó lt a fekete csibe, és beugrott a kunyhó ba, elhú zta a
reteszt, hasztalan rimá nkodott a fehérke, nem engedte be ő t.
A szegény kiscsibe á rvá n bandukolt tová bb. Kö zben leszá llt az este, és sehol sem talá lt
magá nak zugot, ahol éjszaká ra meghú zó dhatott volna. Bá natá ban, félelmében hullottak a
kö nnyei. Egyszerre csak fehér ruhá s tü ndér jelent meg elő tte.
– Mért hullatod a kö nnyedet, kedves kiscsibe? – kérdezte jó sá gosan.
A fehérke elmondta, hogyan já rt testvéreivel. A fehér ruhá s vigasztalta:
– Egyet se bú sulj, lesz mindjá rt olyan kunyhó d, hogy megirigyli tő led a két gonosz
testvéred! Aztá n jó l vigyá zz, ha jö n a farkas, ki ne nyisd az ajtó t, mert azon nyomban bekap.
Azzal a tü ndér eltű nt, és a helyében takaros kis há zikó emelkedett ki a fö ldbő l. Az ú ton meg
elindult a falá nk farkas. Első nek a piros csibe kunyhó já n kopogtatott, de az kikiá ltott, hogy
kívü l tá gasabb! A farkas erre nagyon mérgesen nekirontott a kunyhó nak, és addig tiporta
nagy, erő s lá baival, mígnem bedő lt, és a piros csibe a farkas bendő jébe kerü lt.
Aztá n a fekete csibénél zö rgette meg az ablakot, de az sem nyitott ajtó t. Az ordas még
mérgesebben rontott neki a kunyhó nak, és tiporta, rú gta, kaparta, mígnem a fal bedő lt, és a
fekete csibe is a bendő jébe kerü lt.
A farkas sietett a harmadik kunyhó hoz. Bekopogtatott, és nyá jasan szó lt:
– Kicsi fehér csibe, nyiss ajtó t!
– Jut is eszembe – vá laszolt a fehérke –, tudom, hogy te vagy a falá nk farkas, és fö l akarsz
falni!
– Ha nem engedsz be szépszerével, ö sszetö rö m a kunyhó dat! – fenyegette meg a farkas, és
má r neki is rugaszkodott.
De a tü ndér há zacská ja erő s volt, hasztalan rontott neki a farkas egyszer, kétszer,
há romszor. Mikor negyedszer is nekifutott, ú gy ö sszetö rte magá t, hogy ott helyben vége
lett. É s a kis fehér csibe má ig is ott él erő s há zacská já ban.

A GILISZTA MEG A SZÁZLÁBÚ

(Koreai népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egy bará zdabillegető tő l hallottam, miért is nem ment feleségü l a szá zlá bú a fö ldigilisztá hoz,
s miért nem vette el a fö ldigiliszta a szá zlá bú t.
Réges-régen, egy ö reg kő alatt lakott egy vilá gszép szá zlá bú hajadon. Szép volt, de hiú is
nagyon, egész nap a szá z karcsú lá bá t nézegette, gyö nyö rkö dö tt bennü k. Estig tartott, míg
mind a szá zat végigbá multa. Egyebet nem is csiná lt, nem mosott, nem fő zö tt, csak
pipiskedett.
A szomszédjá ban egy hosszú fö ldigiliszta éldegélt. Ez meg szorgalmas legény volt, dolgos,
egész nap a fö ldet tú rta-á sta, tekervényes alagutakat fú rt a fö ld alatt, és nagyon elégedett
volt a sorsá val.
Egyszer, eső utá n, kibú jt fö ld alatti folyosó já bó l, és megpillantotta a vilá gszép szá zlá bú -
hajadont. Egy csapá sra beleszeretett, elhatá rozta, hogy vagy ő lesz a felesége, vagy senki. A
hajadonnak is megtetszett a legény. A giliszta nemsoká ra kérő ket kü ldö tt a szá zlá bú hoz. A
hajadon igent mondott, készü ltek tehá t a lagzira.
Egykettő re híre futott a dolognak. Megtudtá k a férgek, kukacok, bogarak, és rá kezdték a
sopá nkodá st, pusmogá st, ó bégatá st.
– Meghibbantá l? – futottak a gilisztá hoz. – Ilyen menyecskét viszel a há zhoz? No, majd
veheted neki a cipellő ket, csak győ zzed! Ö tven pá rat egyszerre!
– Még ha csak cipellő t! – mondtá k má sok. – De ö tven pá r szattyá ncsizmá t is venned kell
neki télire! Honnan szerzel ennyi pénzt? Aztá n meg képzeld csak el: ha leveti az ö tven pá r
csizmá já t, micsoda kopogá s, dobogá s tá mad a há zadban! Nem lesz ebbő l jó dolog!
A szá zlá bú nak meg a bará tnő i pró bá ltak beszélni a fejével:
– Nyomorék ez a te kérő d! Egy lá ba sincs! Csú szik-má szik a boldogtalan!
Má sok tó dítottá k:
– Aztá n gondold csak el, mennyit kell majd mosnod-vasalnod rá ! Egész nap a fö ldet tú rja,
mindennap elmocskol egy inget! Moshatsz-vasalhatsz napestig!
Gondolkodó ba esett a szá zlá bú -hajadon, igazat adott bará tnő inek. Meghá nyta-vetette
magá ban a dolgot, végü l fogott egy á rkus papirost, és megírta a fö ldigilisztá nak: nem megy
hozzá feleségü l.
Kö zben a giliszta is eltö prenkedett. „Igaz is – gondolta –, szegény legény vagyok én! Mibő l
vegyek neki annyi cipő t meg annyi szattyá ncsizmá t? Aztá n dologtalan hajadon is a
szá zlá bú , cifrá lkodó . Nem lenne az nekem jó feleségem!”
Fogta magá t, és ő is levelet írt a szá zlá bú nak: keressen má st magá nak!
Egyszerre kaptá k meg egymá s levelét.
Elmaradt há t a lagzi, oda lett a szerelem. Má ig se lett egy pá r a szá zlá bú bó l meg a
gilisztá bó l.
Most má r tudjá tok, miért.

KÉT HAJÓ BESZÉLGET

(Beke Margit meséje)
Egy ö reg vitorlamester annyira szerette a hajó kat, hogy beszédü ket is megértette – a
deszká k recsegésébő l, vitorlá k suhogá sá bó l kihallotta a szavakat. Egyszer, amikor hosszabb
ideig á lltak valamelyik kikö tő ben, és ő leheveredett a fö venyen két partra hú zott hajó
mellett, ezt az érdekes beszélgetést hallotta.
– Hej, ö reg bará tom – szó lalt meg a nagyobbik felettü nk is eljá rt az idő ! Ki tudja, nem
utoljá ra futunk-e ki holnap a tengerre? Igaz, hogy ha má r pusztulni kell, inká bb a tengeren
pusztuljak, mint holmi rozzant fészerben korhadjak szét.
– É n is így gondolom – felelte a kisebbik. – De szeretnék még valami érdekeset érdemeset
cselekedni, mielő tt a hullá msírba leszá lló k.
– Aztá n mi lenne az, hadd hallom? – tudakolta kívá ncsian az első .
– Há t… azt forgatom magamban, hogy holnap, ha majd vízre akarnak taszítani bennü nket,
és nekem vetik a vá llukat, addig nem mozdulok, amíg a hajó sinast is oda nem hívjá k
segítségü l. Akkor hirtelen elő recsusszanok, mintha éppen az ő erejénel engednék. így talá n
sikerü l gyarapítanom a becsü letét a matró zok meg a kapitá ny elő tt.
– Jó gondolat, pajtá s. De vá rj, most má r hadd talá lok ki én is valamit! – recsegte a nagyhajó .
– Tudod, mit? A kapitá nyom felesége aranyos, jó lelkű asszonyka, és szerencsétlen, amiért
az ura olyan csú f, bozontos, ö reges szaká llt visel. A konok ember meg nem nyíratja
rö videbbre a szaká llá t, hiá ba kö nyö rö g neki a felesége. No de én holnap leszedem a
kapitá ny ú r á llá ró l azt a csú f szaká llt, megfogadom.
A vitorlamester mindent hallott, és kívá ncsian vá rta a má snap reggelt. Ő a kisebbik hajó n
szolgá lt, és mikor má snap a kapitá ny kiadta a parancsot, hogy vízre kell taszítani a hajó t,
mert indulnak, beá llt a tö bbi kö zé, és nekifeszítette vá llá t a deszká nak. A hajó nem mozdult.
Talpakat is toltak alá ja, az se haszná lt. Akkor a vitorlamester, mintha félig tréfá bó l
mondaná , odavetette a kapitá nynak:
– Nem kéne a hajó sinast is idehívni, kapitá ny ú r? Há tha éppen az ő vá lla, karja hiá nyzik.
– Elment a jó dolgod?! – mordult rá a kapitá ny. – Mi ereje van annak a suttyó nak?
– Á rtani nem á rt – mondta az ö reg, és odakiá ltotta a gyereket.
A fiú elő bb azt hitte, csú fot ű znek belő le, de alighogy vá llá t nekifeszítette, a hajó
elő recsusszant, és most má r csú szott lefelé a lejtő s homokon, a matró zok alig győ ztek
beugrá lni.
A nagyobbik hajó is végbevitte, amit kitervelt. A kapitá nyné lekísérte az urá t a partra, és
mikor elnézte egy darabig, hogy vesző dnek az emberek, azt mondta:
– Ha megértené az emberi szó t ez a hajó , most szépen megkérném, hogy ne is mozduljon
addig, amíg kérésemet nem teljesíted! – A kapitá ny elő bb nevetett, aztá n, mert a hajó
csakugyan nem mozdult a helyébő l, mérgelő dö tt, ká romkodott, végü l olló t fogott, és tö vig
lenyírta a szaká llá t. Az asszony boldogan borult a nyaká ba, hú sz évvel fiatalabbnak lá tta. É s
ami a legcsodá latosabb és legérdekesebb volt mindenkinek: a hajó elő resiklott, és most má r
szó t fogadott az embereknek.

AZ IFJÚSÁG FORRÁSA
(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
Volt egyszer egy ö regember meg egy ö regasszony. Nemcsak ö regek voltak, hanem
magá nyosak is. Kis há zuk mélyen benn a DéliKá rpá tokban bú jt meg, ő si fenyő k alatt.
Gombá n éltek meg á fonyá n vagy má lná n. Volt két tyú kjuk meg egy kakasuk is. Egyebü k
aztá n nem.
Egy szép napon egyedü l ü ldö gélt az ö regasszony a há z elő tt, vá rta haza az ö regembert. De
az késett. Csak nem a medvével talá lkozott?
Ilyen ö reget má r a medve sem esz meg, annyira rá gó s a hú sa. Vagy beleesett valami
szakadékba? Ahogy így morfondíroz magá ban, lá tja á m, hogy az ö svényen szép szá l ember
kö zeledik. Siető sen lépked a há z felé, aztá n ledob egy kö teg rő zsét a há z végében, és lép az
ö regasszony felé.
– Maga kicsoda, jó ember? – kérdi ijedten az ö regasszony.
– Ne bolondozz má r, anyjukom, hisz csak én vagyok! A férjed.
– Há t veled mi tö rtént? Ö regen mentél el, és fiatalon jö ttél meg. Mit csiná ltá l? Hol já rtá l?
– No, nézd csak! – csodá lkozik az ember. – El nem tudtam talá lni, miért já rok olyan kö nnyen
hazafelé. A terhet meg sem érzem a vá llamon. Csak most kezdem érteni.
– Beszélj má r, mert meghalok a kívá ncsisá gtó l!
– Há t az ú gy volt, hogy fö lkapaszkodtam a tető re. Ott egy kicsit kifú jtam magam, aztá n szép
má lnabokrokat lá ttam, elkezdtem szemezgetni. Addig-addig szemezgettem, hogy olyan
helyre értem, ahol még sohasem já rtam. Megint leü ltem pihenni, de mert nagy meleg volt,
meg is szomjaztam. Elindultam forrá st keresni. Végre talá ltam egyet. Szép tiszta vize volt.
Ittam néhá ny kortyot, aztá n elaludtam. Mikor fö lébredtem, rö gtö n indultam haza. Na, így
volt. Most itt vagyok.
– Te bizony az ifjú sá g forrá sá ra bukkantá l. Abbó l ittá l, attó l ifjodtá l meg. Vezess engem is
oda, de gyorsan!
– Majd reggel. Mindjá rt besö tétedik, oda sem talá lnék.
– Há t akkor reggel! – nyugodott bele nehezen az asszony.
Napfö lkeltekor má r ú ton is voltak. Oda is értek.
– Igyá l há rom kortyot – mondja az ember –, én is annyit ittam. É n addig má lná szok egy
kicsit itt a kö zelben.
Az asszony ivott, de bizony nem szá mlá lta a kortyokat, csak ivott. Aztá n elaludt.
Az ember jó idő mú lva keresi a forrá sná l az asszonyt, de nem talá lja.
Keresi-kutatja, á m hiá ba. Aztá n valami gő gicsélést hall az egyik bokor tö vérő l. Odanéz.
Uramfia! Egy kis leá nygyermek kapá ló dzik lá bá val az ég felé. Olyan kicsi volt, hogy még
já rni sem tudott, beszélni sem, csak kedvesen gő gicsélt.
Az asszony olyan sokat ivott, hogy tú lontú l megfiatalodott.
Az ember csak vakargatta a fü le tö vét. Mit kezdjen egy derék, erő s férfiember olyan
feleséggel, aki pó lyá s baba?

A VADÁSZNI JÁRÓ LEGÉNY MEG AZ ÓRIÁS

(É szaki mese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
É lt egyszer egy jó ravaló patkoló ková cs, és volt neki egy mihaszna fia. Dolgozni nem nagyon
szeretett ez a fiú , de vadá szni anná l jobban. Mikor hú széves lett, elvett egy jó ravaló leá nyt,
de a munká hoz azutá n se jö tt meg a kedve. Amíg az asszony dolgozott, ő az erdő t já rta,
vadá szgatott.
Egyszer éppen a rengeteg erdő t já rta, amikor a nap lehanyatlott. Mindjá rt rő zsét, gallyat
szedett, hogy tü zet gyú jtson. De akkor lá tja, hogy nincs mivel. Mitévő legyen most má r? –
tanakodott. – Sö tét is van, hideg is van, tű z nincs! Fö lmá szott há t az egyik magas fá ra, hogy
kö rü lnézzen: lá t-e valahol vilá gossá got. Lá tott bizony, s nem is nagyon messze. Mikor a tű z
kö zelébe ért, tá tva maradt a szá ja! Egy nagy, ó riá s ember fekü dt a tű z mellett. „Innét aztá n
nehéz lesz parazsat lopni!” – gondolta. De azért mégis megpró bá lta. Fogott egy villá s faá gat,
hogy egy tü zes fá t valahogy kiemeljen. Csakhogy az ó riá s is résen volt á m! Kinyú jtotta a
karjá t, és nyakon csípte a tolvajt.
A legény nagyon megijedt.
– Jó l van, na! Ne citerá zz! – mondta neki nevetve az ó riá s. – Ha olyan mesét mondasz
nekem, ami sose volt, sose is lesz, és én is azt mondom, hogy nem igaz, akkor nem bá nom,
szabadon engedlek!
Megö rü lt á m a legény, s mondta, ami eszébe jutott: – Hallod-e, te ó riá s, egyszer befogtam
négy ö krö t, négy zsá kot tettem a szekérre, de olyan mocsá rba kerü ltem, hogy a négy ö kö r
nem bírta a szekeret.
– Az lehetett igaz! – mondta az ó riá s.
– De tudod, mit csiná ltam? Kifogtam a négy ö krö t, levettem a négy zsá kot, az ö krö ket
felraktam a szekérre, a zsá kokat befogtam a já romba, s azok nyomban kihú ztá k a szekeret a
mocsá rbó l.
– Az lehetett igaz! – dö rmö gte az ó riá s.
– Mikor a malomba értem, a malom nem volt otthon, csak a molná r. Kérdezem: „Hol a
malom?” Azt mondja a molná r: „Elment eprészni.” Levettem a baltá t a szekérrő l, kimentem
az erdő be, megkerestem a malmot. Há t akkora eprek voltak ott, hogy a baltá val négybe
hasítottam és azzal kezdtem hajigá lni a malmot.
– Má r azt elhiszem! – mondta az ó riá s.
– A molná r meg elkezdett ő rö lni. Gondoltam, amíg ő ő rö l, szedek a vízparton récetojá st.
Talá ltam is egy kalapra való t, de mihelyt félrefordultam, a tojá s nem volt sehol.
– É n elhiszem! – bó logatott az ó riá s. – Az is lehetett igaz!
– Igen á m, de meglestem a tolvajt! Egy nagy farkas dugta bele a fejét a kalapomba, az ette
meg a tojá st. É n meg nagy mérgesen nekiszaladtam, rá kiá ltottam – s tudod, mit vá laszolt?
Azt, hogy a te apá d fazekas volt!
– Hazudsz, gazember! Nem igaz! Az én apá m sose-volt fazekas!
– Na, há t ha az apá d nem volt fazekas, akkor engedj szabadon!
El is bocsá totta az ó riá s a legényt, s az el is ment szépen haza. De vadá szni azontú l csak
akkor já rt el, ha má s dolga nem volt.

BARÁTI SEGÍTSÉG
(Porazinska meséje, á tdolgozta Sebő k É va)
Talá lkozott egyszer a kutya a farkassal. Horpadt hasú , sová ny volt az ordas, s oly gyenge,
hogy alig á llt a lá bá n.
– Mi bajod van, erdei testvérem? – kérdezte a kutya.
– Beteg voltam, nem bírok vadá szni a gyengeségtő l, éhen halok. Csak vá nszorgok…
– Segítek én rajtad, elvégre a rokonom vagy – biztatta a kutya. – Ma adja férjhez a lá nyá t a
gazdá m. Nagy lagzit csapnak. Ha besö tétedik, érted jö vö k, vá rj rá m itt a bokrok kö zö tt.
Így is lett. A kutya elbú jtatta a farkast a kertben, az almafa alatt, és hordta neki az ennivaló t.
Ú gy jó llakott a koma, mint a duda, s menten erő re kapott.
Telt-mú lt az idő , egyszer aztá n ú jra ö sszetalá lkoztak: a farkas meg a kutya. A farkas jó
egészségnek ö rvendett, anná l siralmasabb bő rben volt a kutya.
– Mi bajod van, falusi testvérem? – rémü lt meg az ordas. – Beteg vagy?
– Nem én, csak ö reg és otthontalan. Rossz má r a hallá som, há t elkergettek a gazdá mék, és
nincs mit ennem – vinnyogta a szerencsétlen.
– Egyet se szomorkodj, testvér! – vigasztalta a farkas. – Segítettél rajtam, mikor bajban
voltam, én se hagylak cserben. Annyit mondj csak: hol alszik a gazdá dék kicsi fia, Kacper?
– Szép idő ben mindig kinn ring a bö lcső je a kertben.
– Akkor kö nnyű dolgunk lesz. É n ellopom a gyereket, kirohanok vele az erdő szélre, te
fellá rmá zod a falut, mintha ü ldö znél, az erdő szélen aztá n felkapod a pó lyá st, és uzsgyi! –
visszaviszed a gazdá nak.
Hamarosan sikoltozá s verte fel a falu csendjét:
– Segítség, emberek! Kicsi Kacpert ellopta a farkas! Az erdő be szaladt!
De mire az emberek vasvillá kkal, cséphadaró kkal felfegyverkezve az erdő felé iramodtak,
lá tjá k, hogy jö n a kutya onnét felő l, szá já ban a pó lyá ssal.
– Ej, nézzétek má r! Hisz ez a mi Lompos kutyá nk!
– Megmentette kicsi Kacpert a farkastó l!
Ettő l kezdve olyan dolga lett a kutyá nak a gazdá ná l, mint valami kiskirá lynak. Meleg
vacokban há lt, hú sosfazékbó l evett, szá já t is megnyalta utá na.
EZ AZTÁN A GOND!
(Ozogorska meséje, á tdolgozta Sebő k É va)
Sétá lni ment a zö ld hernyó . Csupa víz lett a lá ba a hajnali harmattó l.
– Hapci! – tü sszö g – hapci! Nem já rhatok mezítlá b. Cipő t kell vennem.
É s ment a cipészhez.
– Kérek tíz pá r cipő t.
– Tíz pá rat? – á lmélkodott a cipészmester.
– Igen, mert nekem hú sz lá bam van.
– Szentséges ég! Hiszen nincs is annyi bő rö m raktá ron. Csak rendelést vehetek fel.
– Jó l van, akkor vegyen mértéket. É s ha elkészü lt, hozza el kérem ide meg ide, mert ott
lakom.
Alaposan megdolgozott a cipész a tíz pá r lá bbelivel. Varrt, csak varrt, varrogatott, míg végre
elkészü lt a hú sz darab cipő . Becsomagolta, és elvitte a megadott helyre. Keresi az ismerő s
hernyó t. Sehol sem talá lja.
Egy ká posztafö ld felett szép, fehér pillangó repdes.
– Bocsá nat – kérdi a cipész –, nem lá tott erre valahol egy zö ld hernyó t? Tíz pá r cipő t rendelt
ná lam, most hoztam el…
– Á ! – kiá ltotta a pillangó . – Most jut eszembe: hiszen én voltam az a hernyó . Igaz,
megrendeltem a cipő ket, de az má r olyan régen volt! Addig dolgozott a cipő imen, míg
kö zben pillangó vá lettem…
– No és most mi lesz?! – kiá ltotta rémü lten a cipész. – Most má r nincs tö bbé lá ba?
– Dehogy nincs. De elő szö r is csak hat lá bam van, má sodszor én má r egyá ltalá n nem já rok a
fö ldö n. Csak rö pkö dö k! Mi szü kségem nekem cipő re?
Ez aztá n a gond!

A DOLGOS MEDVE
(Orosz népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Valahol fent a magas hegyekben, az erdő kö zelében élt egy szegény parasztember. Egész
á lló nap kint dolgozott az udvaron, hogy nagyszá mú csalá djá ra kenyeret tudjon keresni.
Igá kat gyá rtott, amiket a vá sá ron jó pénzért el tudott adni a gazdagabb parasztoknak,
akiknek voltak teheneik, ö kreik meg lovaik, mert az iga arra való , hogy az á llatokat be
tudjá k fogni a szekerek és a kocsik elé.
Minthogy a há zikó ja ott volt kö zvetlenü l az erdő szélén, és sokszor kellett beszaladnia az
erdő be az igakészítéshez alkalmatos faá gakért, nem féltek tő le az á llatok, és sohasem
bá ntottá k. Idő nként ki-kimerészkedett az erdő mélyébő l egy-egy ő zike vagy lombos
agancsú szarvas, és egy ideig bá multá k, hogyan serénykedik, s aztá n eltű ntek ismét az erdő
mélyében.
Volt egy medve ismerő se, ez szinte naponta leballagott a parasztemberhez, odakö nyö kö lt a
kerítésére, és ú gy nézte ó rá kon á t, hogyan sü rö g-forog – azt hiszem, ennek a furfangos
tudomá nynak a fortélyá t akarta eltanulni.
Nem tudom, mit gondolhatott magá ban a medve, de tény az, hogy amikor visszacammogott
a barlangja mellé, neki is kedve kerekedett igá kat gyá rtani. Ki is csavart egy jó ravaló
fá cská t, a mancsai kö zé fogta, és amú gy mackó sá n kirá ntotta a fö ldbő l. Mikor ezzel megvolt,
ahogy a paraszttó l lá tta, megfogta a fá t a két végén, és hajlítani pró bá lta. De olyan hevesen
tette mindezt, hogy ízibe kettétö rt a gyenge fá cska a mancsai kö zt. Kicsavart egy má sikat,
egy harmadikat, egy negyediket, de mindannyiszor ugyanígy já rt velü k. Dü hében egy egész
kis sarjú erdő t elpusztított. Akkor aztá n ló gó orral visszaballagott a parasztemberhez.
Megint csak megá llt a kerítésnél, és ezt dö rmö gte magá ban, félig-meddig hangosan, ahogy
elnézte ismét a parasztember munká já t:
– De hiszen hajszá lpontosan ezt csiná ltam én is! Akkor miért nem sikerü lt nekem is
ugyanígy? Jó reggelt, szomszéd! – emelte fel egy kissé hangjá t. – Taná csot szeretnék kérni
tő led. Igen megirigyeltem tő led a foglalatossá godat, és elhatá roztam, hogy én magam is
erre adom a fejem. Fá t tö rni jó l tudok má r, de hiá ba pró bá lom – mégsem lesz belő le iga!
A paraszt hú zott egyet a pipá já bó l, és fél szemével a mackó ra pislantott, amint az ott
kö nyö kö lt a kerítés tú loldalá n.
– Azt hiszem, az volt a legnagyobb baj, hogy nem elég ó vatosan lá ttá l a munká hoz. Nem
gyengéden, szépen kezdted hajlítgatni a fá kat, hanem biztosan durvá n estél neki a
mancsaiddal.
– Há t ami azt illeti – vonta meg a vá llá t a medve –, azt hiszem, eltalá ltad, szomszéd!
– Ha pedig így volt, akkor jobb, ha abbahagyod ezt a szakmá t – taná csolta neki a
parasztember. – Ahhoz, hogy sikereket érj el a fahajlítgatá sban, ahhoz tü relem kell á m,
bará tocská m!
Lehet, hogy a mackó komá nak nem volt elég tü relme – mert igagyá rtó medvérő l má ig sem
hallottam. Hiá ba vá rta a parasztember, soha tö bbé nem lá tta a há za tá já n elkedvetlenedett
medve komá já t.

AZ ARANYTOJÁS
(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
É lt egyszer egy faluban egy nagyon szegény ember, ú gy hívtá k, hogy tyú kos Miska.
Tyú kosnak azért hívtá k, mert nem volt egyebe egy vén kendermagos tyú kná l, szegény
pedig azért volt, mert nem szeretett dolgozni, inká bb csak ü ldö gélt odahaza, s fő leg arra
vá rt, hogy a tyú k megtojja a mindennapos tojá st, ebédnek.
Há t amint egy nap a vén tyú k nagy kotkodá csolá ssal leszá llt a fészekrő l, mit lá t Miska a
szalmá n? Egy csudá latosan ragyogó , jó kora sá rga tojá st! Á lmélkodva vette kézbe, forgatta,
nézte, ó vatosan odakoccantotta a kü szö bhö z, s mert olyan sú lyos volt, és meg se repedt,
hanem inká bb megcsendü lt, végü l rá jö tt, hogy nem lehet az má s, mint színarany.
Nosza, el is szaladt tü stént a faluba a szató cshoz, kért lisztet, cukrot, zsírt, kolbá szt és
amikor a szató cs gyanakodva nézett rá , elő szedte a zsebébő l az aranytojá st, és az orra alá
dugta.
A szató csnak rö gtö n kidü lledt a szeme a mohó sá gtó l, adott mindent, bő vebben, mint
má skor. Hanem amikor Miska fizetségü l odaadta a tojá st, és kilépett a boltbó l, az aranytojá s
kiugrott a szató cs kezébő l, és gurult Miska utá n.
Miska se volt rest, rö gtö n felkapta a bű vö s tojá st, szaladt vele a csizmadiá hoz pró bá t tenni.
A csizmadiá tó l is megkapta a legszebb pá r csizmá t, a csizmadia se já rt kü lö nbü l a
szató csná l: ő t is otthagyta a tojá s. De otthagyta még aznap a szabó t, a taká csot, az asztalost,
a bogná rt, a tímá rt. Miska kétlovas szekéren vitte haza a sok holmit, s este a kocsmá ban
má r tíz hold fö ldre alkudott, mert mindenki megkívá nta az aranytojá st, aki meg
becsapó dott vele, nem merte a má siknak bevallani.
Így lett a Tyú kos Miská bó l a falu leggazdagabb embere, s így lett belő le a leggő gö sebb is.
Mert ú gy megszédü lt a vagyoná tó l, hogy hamarosan még a leggazdagabbakkal is csak
foghegyrő l beszélt.
Egy nap azutá n betért a portá ra egy szegény vá ndor, illendő en kö szö nt, és szá llá st kért
éjszaká ra. Hanem Miska rá ordított a vá ndorra:
– Pusztulj innen, te tekergő ! Az én há zam nem koldusok tanyá ja!
A vá ndor nem szó lt semmit, lehajtotta a fejét, és kifordult a kapun. Hanem abban a
pillanatban a fö svény Miska zsebében mocorogni kezdett az aranytojá s, s egyszer csak
kiugrott a fö ldre, és gurult, gurult a kapu felé, aztá n ki a kapun, egyenest a vá ndor utá n. Az
há tranézett, s mire Miska észbe kapott volna, felkapta a ragyogó aranytojá st, zsebre dugta,
aztá n gyorsan elszaladt.
É s abban az ó rá ban kitudó dott Tyú kos Miska minden hamissá ga, s jö ttek a becsapottak,
szorongattá k a tartozá sért, hiszen mindenét az aranytojá sért vette, és semmiért se fizetett
meg. Hamarosan dobra is ü tö tték a há zá t, s mehetett vissza abba a dü ledező kunyhó ba,
ahonnan elindult, a falu végére. Csak a vén kendermagos Tyú kjá t vihette magá val, hanem
az nem tojt tö bb aranytojá st: alkalmasint rá jö hetett, hogy Miska nem érdemelte meg.
Az aranytojá s pedig vilá ggá ment a szegény vá ndorral, és senki meg nem mondhatja hová
lett.
A MÓDOS GAZDA MEG AZ ARATÓ SZEGÉNY EMBER
(Bolgá r népmese, á tdolgozta Pappné Tarczai Gizella)
Egy ö reg, mó dos gazda magá hoz hívatott egy szegény embert, hogy arassa le a bú zá já t.
– Meddig kell dolgoznom? – kérdezte a szegény ember.
– Amíg le nem nyugszik az égi lá mpá s – felelte a gazda, és az égre mutatott.
– Aztá n mennyi lesz a fizetségem?
– Ha ú gy dolgozol, ahogy kell, adok neked egy tarisznya lisztet.
Rá á llt a szegény ember, kiment a bú zafö ldre, és aratni kezdett a mező egyik végén.
Marokszá m hullottak a kalá szok. A szegény ember kévébe kö tö tte a learatott kalá szokat,
majd a kévéket rakta keresztbe. Dolgozott, csak dolgozott, anélkü l hogy aká r csak egyszer is
kiegyenesedett volna. Csak déltá jban ü lt le egy kis idő re a kö rtefa alá , elő vett tarisznyá já bó l
egy darab kenyeret és egy fej hagymá t. Alighogy bekapta, tü stént megint sarló t ragadott, és
folytatta a munká t. Estére learatta a bú zamező felét. Mikor a nap lenyugodott,
felegyenesedett, letö rö lte homloká ró l a forró verítéket, és azt mondta:
– No, ebbő l elég lesz má ra.
– Má r hogy lenne elég? – mérgelő dö tt a fukar gazda. – A mező fele még learatatlan.
– De a nap lement, és má r sö tétedik – méltatlankodott a szegény ember.
– Igaz, a nap lement, de nézz csak az égre! Má r feljö tt a nap hú ga, a hold. Ha tová bb aratsz,
míg a hold is leá ldozik, akkor jó . Má skü lö nben nem kapod meg a lisztet.
Mit tegyen há t az á gró lszakadt arató munká s? Tová bb kö tö zte a kévéket. Egész éjjel tö rte
magá t, míg a gazda a kö rtefa alatt fekü dt, és mélyen aludt. Mire a nap felkelt, a szegény
ember is elkészü lt munká já val, learatta az egész bú zamező t.
– Így má r megkapod a lisztet – mondta a gazda. – Eredj, hozd a tarisznyá dat, és menj vele a
malomba, ott tartom a lisztemet. É n is megyek utá nad.
Elment a szegény ember a malomba, de elő bb szerzett magá nak egy jó kora kecskebő r
zsá kot, és odatartotta a gazda elé. A gazda tá gra nyitotta a szemét.
– Minek hoztad ezt a nagy zsá kot?
– Mert ez a tarisznya bá tyja – felelte a szegény ember.
– Hogy volna a zsá k a tarisznya bá tyja?
– Ú gy, ahogy a hold a napnak a hú ga. Ha a napnak van hú ga, miért ne lehetne a tarisznyá nak
bá tyja?
Zavarba jö tt a gazda, és szó nélkü l megtö ltö tte a zsá kot liszttel.
A TÜCSÖK ÉS AZ EGÉRKE LAKODALMA
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Tü csö k kisasszony dalolva sö prö gette a szobá já t. Egyszer csak kopp! – valami koppant a
padló n. Tü csö k kisasszony fö lemeli azt a valamit, lá tja á m, hogy egy fényes ezü stgaras.
Jó t nevetett ö rö mében, aztá n így tö prengett:
„No, most mit vá sá roljak magamnak ezért az ezü stgarasért? Vegyek egy narancsot?
Cseresznyét vá sá roljak?”
Végü l is piros szalagot vá sá rolt az ezü stgarason, és a piros szalaggal a nyaká ban kiü lt az
ablaká ba. Egyszer csak az ablak elé ért a bika.
– Ó , de szép vagy Tü csö k! – mondta. – Akarsz-e a feleségem lenni?
– Elő szö r énekelj valamit! – vá laszolt a Tü csö k.
– Buuu-Bú ú ú . – bő dü lt el a bika.
– Brrr! Csú f a hangod! Hordd el magad! – pö rö lt Tü csö k kisasszony, és a bika szomorú an
odébbá llt. Az ablak elé ért a ló , s az is mente feleségü l kérte Tü csö k kisasszonyt, de ennek
bizony a ló nyerítés sem tetszett. Eljö tt még lá nynéző be a szamá r is, de hiá ba iá zott, eljö tt a
cica is, de hiá ba miá kolt, eljö tt a kakas is, de hiá ba kukorékolt, eljö tt a béka is, de hiá ba
brekegett, egyikü k hangja sem tetszett a kényes kisasszonynak.
Má r esteledett, mikor Tü csö k kisasszony ablaka elé ért az Egérke, s mihelyt cincogni
kezdett, a kisasszony menten kijelentette:
– Gyö nyö rű a hangod! Te leszel a pá rom, senki má s! Gyere be hozzá m, Egérke, nyomban
megfő zö m a lakodalmi vacsorá t.
Egérke bement a Tü csö k kisasszony há zá ba. Tü csö k kisasszony tű zre tette a nagy
levesesfazekat, s így szó lt vő legényéhez:
– Most elmegyek cukros kalá csot vá sá rolni, addig te vigyá zz a levesre! Egérke meg ú gy
vigyá zott a levesre, olyan buzgó n leste, hogy egyszer csak belepottyant. Hazaért Tü csö k
kisasszony a cukros kalá ccsal, keresi, szó lítgatja az Egérkét, mindhiá ba, a vő legény sehol.
Egyszer csak lá tja á m, hogy a levesefazékban ú szká l Egérke. No, tö bb sem kellett, Tü csö k
kisasszony nagy hangosan sírni kezdett:
– Levesbe esett a vő legényem, brü hü hü !
A nagy sírá sra odasietett, a bika, a ló , a szamá r, a cica, a kakas, a béka, és együ tt bő gö tt,
nyerített, iá zott, miá kolt, kukorékolt, brekegett a síró -rívó menyasszonnyal.
Kiugrott Egérke a fazékbó l és megszó lalt:
– Miért ez a nagy zenebona?
No, tó csö k kisasszony nyomban abbahagyta bú s ciripelést, a bika a bő gést, a ló a nyerítést, a
szamá r az iá zá st, a cica a nyá vogá st, a kakas a kukorékolá st, a béka brekegést:
valamennyien kö rbetá ncoltá k Egérkét, a vő legényt , és valamennyien kaptak egy kaná llal a
lakodalmi levesbő l, és valamennyinek jutott egy harapá s a cukros kalá csbó l.
Tü csö k kisasszony és Egérke eskü vő jét azó ta is emlegetik hetedhét orszá gban.

A BECSAPOTT SZÉLHÁMOS
(Japá n népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egyszer egy messzi vá rosban egy szélhá mos. Azt híresztelte magá ró l, hogy mindenféle
betegséget meg tud gyó gyítani. A betegektő l elő re kérte a fizetséget, bű vö lt-bá jolt valamit,
aztá n tová bbá llt. A beteg pedig vagy meggyó gyult magá tó l, vagy sem.
Meghallotta egyszer a szélhá mos, hogy a vá rosban egy fiatal asszony elvesztette a szeme
vilá gá t. Sietett hozzá mindjá rt, és azt mondta neki:
– Fizess nekem szá z ezü stpénzt, visszaadom a szemed vilá gá t, ú gy lá tsz, mint régen.
– Nem szá zat, de kétszá zat fizetek – felelte a vak asszony –, de majd akkor, ha csakugyan
meggyó gyítasz.
Mit tehetett a szélhá mos, rá á llott. Elment a vak asszonyhoz minden reggel, bű vö lte-bá jolta
kuruzsolta-vajá kolta, nem bízott a tudomá nyá ban, csak abban: há tha mégis ki tudja csalni
az asszonybó l a pénzt.
Egy nap meglá tott az asszony asztalá n egy lá diká t. Belekukkantott: tele volt pénzzel. Nem
sokat gondolkozott, zsebre rakta. Tehette, hiszen az asszony vak volt. Aztá n feléje se ment
tö bbet.
Hanem az asszonnyal csoda tö rtént. Egy reggel felébredt, kinyitotta a szemét, s felkiá ltott
ö rö mében. Visszanyerte a szeme vilá gá t, ú gy lá tott, mint régen.
Híre futott a dolognak, a szélhá mosnak is fü lébe jutott. Beá llított az asszonyhoz.
– A fizetségért jö ttem. Visszaadtam a szemed vilá gá t, ahogy ígértem.
Hanem az asszony azt felelte:
– Nem fizetek semmit. Bizony nem tudtá l meggyó gyítani!
– Há t nem lá tsz-e ugyanolyan jó l, mint régen?
– Nem á m! – felelte az asszony: – Nem lá tok semmit. Ebben a lá diká ban pénznek kell lennie,
én pedig egy garast se lá tok benne. Ha visszaadtad volna a szemem vilá gá t, lá tná m a pénzt.
– Talá n valami tolvaj lopta el!
– Dehogy lopta el! Rajtad kívü l senki se jö hetett be hozzá m. Azért nem lá tom a pénzt, mert
vilá gtalan maradtam. Teneked há t nem já r fizetség. Isten á ldjon!
Mit volt mit tennie a szélhá mosnak, hazament nagy dérrel-dú rral. Megértette, hogy most az
egyszer ő t tették ló vá .

JUHÁSZ PÁL
(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
A Vö rö s Csá szá rnak hú sz juhá sza volt, se tö bb, se kevesebb. Egy szép napon beá llít a
szá madó hoz egy apá tlan-anyá tlan fiú . Még a nevét sem tudta megmondani. A szá madó
elnevezte Juhá sz Pá lnak. Ő volt a legerő sebb, legokosabb legény az egész orszá gban. Nem
csoda, hogy egy nyá ri napon kiü lt melléje a folyó partra a falu legszebb lá nya, Savita.
Beszélgettek, nevetgéltek, észre sem vették, hogy a nap má r a fö ldet érinti. Juhá sz Pá l csak
akkor kapott észbe, amikor ú gy elszéledt a nyá j, hogy nem tudta tö bbé ö sszeszedni.
Megmérgesedett a Vö rö s Csá szá r, és tö mlö cbe zá ratta a legényt.
Ú gy esett, hogy a Sá rká ny Csá szá r megtá madta a Vö rö s Csá szá r birodalmá t. El is foglalta az
egész orszá got, és a Vö rö s Csá szá rt is foglyul ejtette. Azt mondja a Sá rká ny Csá szá r:
– Most meghalsz te is, nincs birodalmad, ne legyél te sem!
Kö nyö rgö tt a Vö rö s Csá szá r az életéért, mire a Sá rká ny Csá szá r rö vid tö prengés utá n így
szó lt:
– Jó l van, megkegyelmezek az életednek, ha há rom feladatot megoldasz. Az első ez: itt van
ez a pá lca. Mondd meg, melyik vége a nehezebb. Egy ó ra gondolkodá si idő t kapsz – azzal
magá ra hagyta.
Hallotta a beszélgetést egy veréb az ablakpá rká nyró l, s má ris rö pü lt Juhá sz Pá l bö rtö nének
ablaká hoz, hogy elcsiripelje neki az ú jsá got.
Juhá sz Pá l gondolkodó ba esett. Megsajná lta a Vö rö s Csá szá rt, s így szó lt:
– Csiripeld el a Vö rö s Csá szá rnak, hogy dobja fö l a pá lcá t jó magasra, s amelyik vége elő bb
érinti a fö ldet, az a nehezebb.
Szá llt vissza sebesen a veréb, és elcsiripelte az ü zenetet. A Sá rká ny Csá szá r pedig nagyon
csodá lkozott, hogy a Vö rö s Csá szá r ilyen jó l megoldotta a feladatot.
– Há t akkor lá ssuk a má sodikat! Itt van ez a lyukas fazék, foltozd meg. Há rom ó rá t kapsz rá .
Rö pü lt a veréb Juhá sz Pá lhoz, szá llt vissza a megoldá ssal.
– Foltozni mindent visszá já ró l szoktak – mondta fö l a leckét a Vö rö s Csá szá r a Sá rká ny
Csá szá rnak –, ha te kifordítod a fazekat, én megfoltozom.
De a Sá rká ny Csá szá r nem tudta kifordítani a fazekat. Kö vetkezett tehá t a harmadik feladat.
– Itt van ez az ö tmá zsá s buzogá ny – mondta a Sá rká ny Csá szá r –, majd a vacsorá ná l ezzel
ü sd ki a kanalat a kezembő l, de ú gy, hogy a buzogá ny se a kezemet ne érje, se a tá nyérbó l
ne loccsanjon ki a leves.
Erre aztá n igazá n megijedt a Vö rö s Csá szá r, hiszen meg sem tudta emelni az ó riá si
buzogá nyt.
– Sose félj – csiripelte a veréb –, add a tö mlö c kulcsá t, majd idehívom Juhá sz Pá lt.
Juhá sz Pá l elbú jt az asztal alá , és mikor a Sá rká ny Csá szá r kanalazni kezdte a levesét, a
buzogá nnyal ú gy fejbe kó lintotta, hogy az egy mukkaná s nélkü l kinyú lt.
A Sá rká ny Csá szá r serege erre hazatakarodott, a Vö rö s Csá szá r pedig gazdagon
megjutalmazta Juhá sz Pá lt, az meg feleségü l vette Savitá t. Ma is boldogan él vele, ha ugyan
meg nem halt azó ta.

A SZARVAS ÉS A RÓKA
(Lessing meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A ró ka az erdő ben sétá lgatott; talá lkozott egy tisztá son a szarvassal.
A szarvas az első pillanatban megijedt, mert csak valami barná s foltot lá tott a rezzenő
bokorban. Futni készü lt: ki tudja, nem vizsla vagy agá r-e, de akkor meglá tta a ró ka koma
hegyes orrá t, és megnyugodott.
– Tő lem aztá n igazá n nem kell félned – mondta a ró ka, és kényelmesen kilépkedett a
tisztá sra. – Még ha én ó vakodnék tő led! De te éntő lem… Kü lö nben sem értem, miért vagy
olyan félénk. Elég, ha egy mihaszna agá rfió ka tű nik elibéd, aká rmilyen messze van is,
egyszeriben menekü lni kezdesz. Ahelyett, hogy szembeszá llná l vele!
– Hogy szembeszá lljak vele? – csodá lkozott a szarvas.
– Ú gy bizony! – mondta a ró ka. – Nézd csak meg magadat: szép, erő s, hatalmas á llat vagy,
nem olyan apró , mint jó magam. Amellett gyö nyö rű szarvad, nagyszerű agancsod van; ha
azzal oldalba dö fö d a kutyá t, egyszeriben elmegy a kedve a hadakozá stó l. É n a te helyedben
még a vadá sztó l se félnék, azt is egykettő re fö lö klelném, ledö nteném a fö ldre, és jó l
megtaposná m!
– Megvallom – mondta a szarvas hitetlenkedve –, ilyesmi még sosem jutott eszembe.
– Mert oktalan vagy! – jegyezte meg a ró ka. – Nincs elég eszed hozzá , hogy kihaszná ld a
képességeidet. De még bő ven van rá idő d, hogy vá ltoztass a szoká saidon.
– Tudod, mit? – mondta a szarvas némi gondolkodá s utá n. – Nekem nagy szarvam van,
hatalmas agancsom, neked meg nagy eszed, hatalmas tudomá nyod. Szö vetkezzü nk
egymá ssal!
– Lá tod, ez má r okos beszéd! – mondta a ró ka. – Te adod az agancsodat, én adom az
eszemet: senki fia nem lesz ná lunk hatalmasabb az erdő ben. É s csak tévedjen ide még
egyszer holmi vékony horpaszú agá r vagy nagy fü lű vizsla: eskü szö m rá , keservesen
megadja az á rá t! Ami pedig a vadá szokat illeti: fogadom; elő bb-utó bb leszoknak arró l az
ostoba szenvedélyü krő l, hogy nyilakat lö vö ldö zzenek és kopó kat uszítsanak rá nk! Majd mi
mó resre tanítjuk ő ket!
Így a harcias ró ka.
Á m abban a pillanatban vadá szkü rt harsant, és nyomban utá na heves csaholá st lehetett
hallani.
A szarvas keményen megvetette a lá bá t, fejét leszegte, agancsá t elő reszegezte, hogy majd
nekitá mad a kutyá knak.
A ró ka azonban egy szó t se szó lt, csak megfordult, s behú zott farokkal nekivá gott az erdő
sű rű jének.
Erre aztá n a szarvas se sokat tétová zott, hanem kö vette szö vetségese példá já t. Mire a
kopó falka kiért a tisztá sra, má r csak hű lt helyét talá lta a két hő snek.

KICSI MESE
(Angol mese nyomá n írta Bartó cz Ilona)
Az erdő ben, bokrok á rnyéká ban ü lt egy kicsi medve és unatkozott. „Mit csiná ljak így
magamban – bú slakodott –, hiszen én csak egy kicsi medve vagyok.” Arra jö tt egy má sik
kicsi medve, az is letelepedett a bokrok á rnyéká ban, s együ tt unatkozott az egy kicsi, két
kicsi medve. Arra jö tt a harmadik, és megkérdezte:
– Mit csiná l itt ez az egy kicsi, két kicsi medve?
– Unatkozunk – mondta az egy kicsi, két kicsi medve, és most má r há rman unatkoztak.
Aztá n egyszer csak megszó lalt az első kicsi medve:
– É píthetnénk egy há zikó t!
– É pítsü nk! – mondta a má sodik kicsi medve.
– Szép, nagy há zat építsü nk! – mondta a harmadik kicsi medve.
É s ekkor az egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi medve munká hoz lá tott. Az első kicsi medve
kidö ntö tt egy nagy-nagy fá t. A má sodik kicsi medve deszká t fű részelt a fá bó l. A harmadik
kicsi medve meggyalulta a deszká kat; aztá n az egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi medve
együ ttes erő vel fö lépített egy takaros kis há zikó t. Volt abban a há zikó ban egy kicsi, két
kicsi, há rom kicsi szoba, a há rom kicsi szobá ban egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi á gyacska,
egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi asztalka meg szék, és mindegyik szobá cská nak volt egy
kicsi, két kicsi, há rom kicsi ablaka. A medvehá zikó nak így há t sok-sok ablaka volt, hogy az
egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi medve szobá já ba mindig besü ssö n a nap. No de gondolni
kellett a télre is! Télen hideg van, fű teni kell. Ezért az egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi medve
rakott a há rom szobá cská ban há rom ká lyhá t. Aztá n kimentek fá t gyű jteni télire. Az egyik
kicsi medve ö sszegyű jtö tte a fá t, a má sodik kicsi medve hazavitte, a harmadik kicsi medve a
fá skamrá ba hordta.
Aztá n az egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi medve leü lt a há zikó elé.
– Mi most unatkozunk? – kérdezte az egyik kicsi medve.
– Igen, mi most unatkozunk – mondta a má sodik kicsi medve.
– Bizony, nagyon unatkozunk – brummogott a harmadik kicsi medve.
– Mit is kellene csiná lnunk, hogy ne unatkozzunk? – tö prengett az egyik kicsi medve.
– Nem is tudom, mitévő k lehetnénk – mondta a má sodik kicsi medve.
– Unatkozni rossz – mondta a harmadik kicsi medve.
Aztá n az egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi medve kó rusban mondta:
. – Szaladjunk haza a mamá nkhoz, a mamá nkná l majd jó lesz nekü nk, sohasem unatkozunk!
Visszatotyogott a mamá já hoz az egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi medve, otthagytá k a
takaros há zikó t az erdő kö zepén. A há zikó azó ta magá nyosan bú slakodik, s vá rja, hogy
há tha arra téved és az egy kicsi, két kicsi, há rom kicsi szobá já ba bekö ltö zik egy kicsi, két
kicsi, há rom kicsi unatkozó , csacsi medve.

A RÓKA ÉS A GÓLYA
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
A ró ka talá lkozott a gó lyá val. Végignézett a piros cső rű madá ron, és csú folni kezdte:
– Ó , te boldogtalan gó lya, neked csak két lá bad van!
A gó lya rá nézett a ró ká ra, s lá tta, hogy annak bizony négy lá ba van. Ezen aztá n ú gy
elcsodá lkozott, hogy még a cső rét is nyitva felejtette.
– Ó , te boldogtalan gó lya – folytatta a ró ka –, hiszen neked nincs egyetlenegy fogad sem!
Bezzeg nekem van huszonnégy fogam, szá z okos eszem, négy lá bam, két fü lem és egy
csodaszép farkam!
A gó lya elszomorodott, bá natá ban még hosszabbra nyú jtotta a nyaká t, és pislogott.
Addig-addig pislogott, míg egyszer csak észrevette, hogy ember kö zeledik.
– Mélyen tisztelt ró ka, vigyá zz! Vadá sz kö zeleg – kelepelte halkan.
A ró ka behú zta lompos farká t, és huss! – a bozó tba suhant, a gó lya meg utá na.
Együ tt reszkettek a sű rű ben, mert hallottá k a vadá sz kö zelgő lépteit.
– Ó , mélyen tisztelt ró ka – nyafogott a gó lya –, minket keres a vadá sz. Szépen kérlek,
gondolkozz, mitévő k legyü nk! Hiszen neked négy lá bad, huszonnégy fogad, és szá z okos
eszed van, gondolkozz há t!
– Kö nnyű azt mondani! – reszketett a ró ka. – Az ijedségtő l kü lö nben is elszá llt ö tven okos
eszem!
A vadá sz léptei egyre kö zelebbrő l hallatszottak.
– Ó , mélyen tisztelt ró ka, mondd meg, mitévő k legyü nk, neked tudnod kell, hiszen négy
lá bad, huszonnégy fogad és ö tven okos eszed van! – sirá nkozott a gó lya.
– Sü sd ki te magad! – fö rmedt rá a ró ka. – Az ijedségtő l elszá llt mind az ö tven okos eszem!
A vadá sz kö zben utat tö rt a bozó tosban. Első nek a gó lyá t lá tta meg, de az sem holt, sem
eleven nem volt, ú gy rettegett. A vadá sz megfogta a gó lya hosszú lá bá t, de aztá n
félrehajította, s egyre beljebb nyomult a sű rű ben, mert meglá tta a ró ka gyö nyö rű szép
lompos farká t. Megragadta, kihú zta a bokor aló l a ró ká t, és annak rendje-mó dja szerint
végzett vele.
„Szép bundá t csiná lok magamnak a prémjébő l” – gondolta a vadá sz, azzal ment, hogy
fö lszedje és hazavigye a gó lyá t is.
Csakhogy a gó lyá nak addigra nem volt se híre, se hamva, csak egy esze volt neki, az igaz, de
azt az egyet most jó l haszná lta: míg a vadá sz a hencegő ró ká val bajló dott, a kétlá bú és
egyeszű gó lya elmenekü lt.

A KISKUTYA MEG A SZAMÁR

(Mészö ly Mikló s meséje)
A szamá r megirigyelte a kiskutya mó djá t: neki szabad volt a legszebb szobá ba bemenni, a
legszebb vá nkosra rá fekü dni, s egész nap csak heverészett, nem dolgozott semmit – mégis
mindennek a javá t kapta.
Neki meg csak kó ró s tü ske jut!
Egy nap meg is kérdezte a kutyá t:
– Mondd, te kutya, mért szeret ú gy téged a gazdasszony?
– Mert tudok farkat csó vá lni, két lá bon szolgá lni – felelte a kiskutya.
– Na, ez nem nehéz dolog, majd én is megpró bá lom – mondta a szamá r.
Aztá n csak térü lt-fordult a konyha kö rü l, s mikor éppen nyitva volt az ajtó , besomfordá lt.
A gazdasszony éppen kevert-kavart valamit a tű zhelyen, nem vett észre semmit.
De hamarosan volt mit észrevenni!
A szamá r két lá bra á llt a há ta mö gö tt, a farká t billegette, a lá bá t nyú jtogatta, hogy tenyerest
adjon.
S mivel ugatni nem tudott – egy hatalmasat iá zott.
A gazdasszony ú gy megijedt, hogy egyszerre há rom tá nyért tö rt ö ssze.
Aztá n fogta a poroló pá lcá t, és kiverte a szamarat a konyhá bó l.
Szegény szamá r má ig is tö ri a fejét, hogy miért kapott ő verést azért, amiért a kutyá nak
dicséret já r.

JÚNIUS

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Azt mondta magá ban Picinyke cinke:
– Most pedig elrepü lö k mindenhova: erdő be, mező re, folyó partra… Kö rü lnézek mindenü tt.
Első ú tja régi cimborá já hoz, a piros sapká s harká lyhoz vezetett. Hanem az má r messzirő l
rá rivallt Picinykére:
– Csekk! Csekk! Ki innen, ki, ki! Ez az én birodalmam!
Picinykének leesett az á lla. Megharagudott nagyon a harká lyra: há t ez a bará tsá g?
Eszébe jutottak a mezei foglyok, a szü rke tollú ak, akik csokolá dészín patkó t viseltek a
mellü kö n. Elrepü lt a mező re, kereste ő ket a régi helyü kö n – nem talá lta. Pedig egész
csapattal voltak! Hová tű nhettek?
Szá lldosott, rö pdö sö tt a mező n, kereste-kutatta ő ket, végre rá bukkant az egyik kis
fogolykakasra: ott gubbasztott a magasra nő tt rozsban, s amikor meglá tta picinykét,
rá kiá ltott:
– Girr-rik! Girr-rik!
Picinyke leszá llt hozzá . a kis kakas folytatta:
– Girr-rik! Girr-rik! Eridj innét! Err-ridj!
– Micsoda? – mérgesedett meg Picinyke. – Hiszen én mentettelek meg a halá ltó l
benneteket! Kiszabadítottalak a jégbö rtö nbő l! Most meg má r a kö zeledbe se mehetek?
– Girr-rik! – szégyellte el magá t a fogolykakas. – Való igaz: megmentettél bennü nket. Nem
felejtettü k el. De azért csak kerü lj messzebb, mert lá tod, verekedő s kedvemben vagyok!
Szerencse, hogy a madaraknak nincs kö nnyü k, mert Picinyke sírva fakadt volna, olyan
rosszul esett neki a fogolykakas szavai.
Szó tlanul sarkon fordult, és elrepü lt a folyó hoz.
A bokrok fö lö tt rö pdö sö tt, egyszer csak a sű rű bő l elő tte termett egy szü rke bundá s
vadá llat. Picinyke rémü lten rezzent ö ssze rö ptében.
– Nem ismersz meg?-nevetett rá a vadá llat. – Hiszen régi bará tok vagyunk!
– Ki vagy te?-kérdezte bá trabban Picinyke cinke.
– Nyú l vagyok. fehér nyú l.
– Hogy volná l fehér, amikor szü rke vagy? Emlékszem én jó l a fehér nyú lra: annak hó fehér a
bundá ja, csak a fü le csü cske fekete.
– Csak télen vagyok fehér. Hogy a fehér havon észre ne vegyenek az ellenségeim. Nyá ron
szü rke a bundá m.
Megeredt a szó kö zö ttü k, elbeszélgettek. A nyú l nem rivallt rá Picinykére, ez jó l esett neki.
Késő bb az Ö reg Veréb magyará zgatta Picinykének:
– Ez a hó nap a jú nius, a nyá r kezdete. Mi madarak, ebben a hó napban rakunk fészket, a
fészkek féltve ő rzö tt tojá sokat rejtenek. A tojá sokbó l pedig egy napon kibú jnak a fió ká k.
Nem engedü nk a fészkü nk kö zelébe senkit: se ellenséget, se jó bará tot: a jó bará t is ká rt
tehet véletlenü l a tojá sokban. Fió ká ik, kö lykeik vannak ilyenkor a négylá bú aknak is, erdő
mező vadjainak, azok se engednek a vackuk, odvuk kö zelébe idegent. Csak a nyú lnak nem
fő a feje: az nem gondoskodik a fiairó l, szanaszét hagyja ő ket erdő ben-mező ben. Igaz, hogy
a nyú lfiak csak néhá ny napig szorulnak az anyjukra, csak addig szopnak, aztá n má r ő k is
fü vet rá gcsá ljá k, mint a felnő tt nyulak. Ez a hó nap az – folytatta az Ö reg Veréb-, amikor a
nap java erejében van, mikor legtová bb idő zik az égen. Ilyenkor minden élő lény elég
tá plá lékot talá l, hogy kö lykei, fió ká i gyomrá t, begyét megtö lthesse.

ARANYESŐ
(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Hol, hol nem, ki tudná megmondani, merre, élt egyszer az orszá gban egy ö regember.
Elment egy szép napon a vá rosba, és vett magá nak egy régi, széttö redezett fazekat. Feltette
a fejére, mint egy kalapot, és hazafelé indult.
Ú tkö zben kérdezgették az emberek:
– Mondd, ö reg, mit akarsz azzal az ö reg fazékkal?
Ő meg minden kérdező skö désre csak ennyit vá laszolt:
– A fü rdő kamrá m felett egy lyuk van a tető n, ezzel akarom befedni.
É s való ban azt a lyukat fedte be vele.
Aznap éjszaka kü lö nö s á lmot lá tott. Az égbő l aranyeső hullott á lmá ban.
Amikor pedig má snap reggel fá t akart ü ltetni a kertjében, és megá sta hozzá a gö drö t, talá lt
egy cserépfazekat. Há t amint leemeli a fedő jét, telis-tele van kisebb-nagyobb aranyakkal.
Az ö reget majd megvakította a sok-sok arany szikrá zó fénye, de azt gondolta: „Az arany,
amit á lmomban lá ttam, eső képében hullott a fö ldre. Nem a fö ldbő l jö tt, hanem az égbő l. Ez
az arany tehá t nem engem illet.”
Visszatette há t a fedő t a fazékra, és kezdte visszahá nyni a fö ldet. A gö drö t teljesen
betemette.
A szomszéd azonban kileste, mit csiná l. Mikor aztá n az ö reg bement a há zba, a szomszéd
á tmá szott a kerítésen, ó vatosan a behá nyt gö dö rhö z lopó dzott, kiá sta a fazekat, felemelte a
fedő jét, hogy megnézze, mi van benne.
Telis-tele volt a fazék tekergő , sziszegő mérgeskígyó kkal.
A szomszéd nagy hirtelen rá csapta a fedő t a veszedelmes á llatokra, és elhatá rozta, hogy
bosszú t á ll az ö regen, amiért ilyen csaló dá st okozott neki. Fogta a fazekat, felmá szott vele
az ö reg há zá nak tetejére, leszedte a széttö redezett fazekat, amivel a lyuk be volt fedve, és a
mérgeskígyó kat mind beö ntö tte a fü rdő kamrá ba. Kö zben hangosan így kiá ltott:
– Gyere, gyere! Nézd csak meg ezt jó l magadnak!
Az ö reg, aki éppen szerény vacsorá já t ette, beszaladt a fü rdő kamrá ba, há t lá tja á m, hogy
kisebb-nagyobb aranyak eső znek lefelé a lyukon á t. Így szó lt:
– Ó , éppen így lá ttam á lmomban! Ezú ttal való ban az égbő l hullik az arany, engem illet há t
minden bizonnyal!
Nagy ö rö mmel szedegetni kezdte az aranyakat.
Így lett a hajdani ö regbő l gazdag ember. Gondtalanul élhetett élete végéig.

A LUSTA NYULACSKA
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Egy messzi-messzi orszá gban egyszer olyan forró nyá r volt, hogy még az erdei patakok is
kiszá radtak. Az á llatokat szomjú sá g gyö tö rte, és elhatá roztá k, hogy á snak egy kutat, amibő l
friss vizet ihatnak. A nyulacska azonban nyafogni kezdett:
– Nem akarok á sni! Kicsi vagyok, kü lö nben is gyö ngék a mancsaim.
Az á llatoknak csö ppet sem tetszett a nyulacska kényeskedése.
– Tudsz te dolgozni, ha akarsz! – mondtá k neki.
– Csakhogy nem akarok! – jelentette ki a nyuszi.
Az á llatok szorgalmasan dolgoztak, az elefá nt, a gazella és az oroszlá n egymá ssal versengve
á stá k a kutat. Még a kis madá r is segített: cső rében hordta el a fö ldet. A nyulacska meg csak
nézelő dö tt, szundiká lt, s néha megszó lalt:
– Nem, nem tudok és nem is akarok segíteni! Hiszen olyan csö pp kis jó szá g vagyok.
Az á llatok nagyon megharagudtak rá , s mikor elkészü lt a kú t, ittak a tiszta, hű vö s vízbő l, de
egy csö ppet sem adtak a nyulacská nak.
– Bá nom is én! – mondta a nyulacska. – Ha most nem adtok, majd adtok késő bb!
– Szégyelld magad! – szó lt rá a strucc. – Dolgozni nem akarsz, kérni nem tudsz, mi lesz így
belő led?
– Mi is kicsinyek vagyunk – mondtá k a madá rká k. – De lá sd, mi is dolgoztunk a kú tért,
ihatunk is most kedvü nkre!
– A nyulacska egy csö pp vizet sem ihat a kutunkbó l – jelentette ki az oroszlá n. – A leopá rd
egész éjszaka ébren lesz, és vigyá z a kú tra. A nyulacska éjszaka sem kaphat vizet!
A nyulacska sértő dö tten ment a bokrok kö zé, de nem tudott aludni, gyö tö rte a szomjú sá g.
Nagy nehezen megvirradt, minden á llat ihatott kedvére, csak a nyulacska maradt szomjan.
Kö vetkező éjszaka az elefá nt ő rkö dö tt a kú t mellett. Csakhogy nappal sokat dolgozott,
nagyon elfá radt szegény, és amint letelepedett a kú t mellé, nyomban elaludt. „Az elefá nt
nagyon jó szívű – gondolta a nyulacska –, ha szépen megkérem, majd csak ad egy kis vizet!”
É bresztgetni kezdte az elefá ntot, de az mélyen aludt, nem ébredt fel. A nyulacska ekkor –
mit tehetett má st? – megcsípte az elefá nt fü lét. Az elefá nt fö lugrott, kö zben véletlenü l
meglö kö tt egy nagy kö vet, az a kú tba esett, s utá na még sok-sok kavics zá porozott a
gö dö rbe: betemető dö tt a kú t.
– Ó , jaj, mi lesz velü nk?! – jajgatott az elefá nt. – Szomjan pusztulunk mindannyian.
– Dehogy pusztulunk! – mondta a nyulacska. – Együ ttes erő vel kiszedjü k a kö veket a
kú tbó l!
– De hiszen kicsi vagy, és gyö ngék a mancsocská id! – mondta az elefá nt.
– Ne félj – vigasztalta a nyulacska –, majd meglá tod, milyen erő s vagyok, ha kell!
Az elefá nt és a nyulacska egész éjjel dolgozott, s hajnalra ismét tiszta víz bugyogott a
kú tbó l. Az elefá nt elmesélte az á llatoknak, hogy a nyulacska milyen szorgalmasan
dolgozott, és akkor az oroszlá n megengedte, hogy igyék, amennyit csak akar.
A nyulacska ivott, ivott, aztá n boldogan letelepedett a kú t szélére, és megtö rö lte csinos kis
bajuszá t.
A HÁLÁS CSALOGÁNY
(Indus mese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Arró l szó l a mese, hogy egyszer egy embernek gyö nyö rű szép virá goskertje volt, szebbnél
szebb virá gok pompá ztak benne.
Sok ró zsa, ró zsa, mint az ifjú sá g,
ú gy tobzó dik a pompá s ró zsaá gy.
A kert legfő bb dísze egy ró zsabokor volt, minden hajtá sa friss, erő teljes, mint a szerencse
hajtá sa, és ú gy á llt ott, mint a legszebb ö rö mö k fá ja. Minden reggel ú j bimbó k feslettek rajta,
és a kert tulajdonosá nak legfő bb élvezete volt, hogy a gyö nyö rű piros virá gokban
gyö nyö rkö dhetett.
Tö rtént egy reggel, hogy a kertész ismét a ró zsabokor szépségében gyö nyö rkö dö tt, amikor
észreveszi á m, hogy egy csalogá ny, mikö zben legszebb dalá t énekli, fejecskéjét az egyik
ró zsá hoz érinti, és éles cső rével megsérti a remek virá got. Elö ntö tte a dü h a kertészt, lá tva
remek ró zsá ja pusztulá sá t, és néhá ny szem kö les segítségével há ló ba csalogatta és
kalitká ba zá rta a madá rká t.
A csalogá ny mély szomorú sá gba esett rabsá gá ban, és emberi nyelven szó lalt meg:
– Miért zá rtá l engem kalitká ba? A rabsá g nagyon elszomorít engem. Vajon csengő énekem
késztetett téged erre a gonoszsá gra? Tudd meg, itt van a fészkem a kertedben. Ha
megbá ntottalak valamivel, kérlek, mondd meg, mi az, há tha jó vá tudom tenni.
– Há t nem is tudod, mit tettél?! – kérdezte felhá borodva a kertész. – É szre sem vetted,
hogyan tetted tö nkre a legszebb ró zsá mat?
– Bocsá ss meg érte, kérlek – vá laszolta a csalogá ny –, és gondold meg, hogy a ró zsabokor
egyetlenegy virá gá ért ítéltél engem ö rö k rabsá gra. De vajon mi lesz a te sorsod, aki egy érző
szívű lényt, egy szépen éneklő madarat pusztítasz el?
E szavak hallatá ra a kertészt rossz érzés fogta el, és szabadon engedte a csalogá nyt.
A madá rka megkö szö nte, és így szó lt:
– Jó t tettél velem, meghá lá lom a jó sá godat. Ahol á llsz, a fa alatt egy agyagkorsó van elá sva,
telis-tele aranypénzzel. Á sd ki, és legyen a tiéd.
A kertész á sni kezdett a fa alatt, és mindent ú gy talá lt, ahogy a csalogá ny mondta.
Csodá lkozva így szó lt:
– Hogy lehet az, csalogá ny, hogy lá tod a fö ldbe á sott korsó t, de a há ló t, amellyel
megfogtalak, nem vetted észre?
– Nem tudod – felelte a csalogá ny –, hogy a legnagyobb bö lcsek lá tá sa is elhomá lyosodik
néha, és elő fordul, hogy a jó zan ész taná csai nem vezetnek a kívá nt célhoz?
A PITYPANG MESÉJE
(Tompa Mihá ly nyomá n írta Bartó cz Ilona)
A virá gok tü ndére egy napon sorra meglá togatta az alattvaló it, megkérdezte tő lü k, nincs-e
panaszuk, kérésü k, kapnak-e hű vö s reggeli harmatot, kedvesen já tszadozik-e velü k az esti
szél, fö lkeresik-e ő ket a pillangó k.
A kényes kerti virá gok sorra elmondtá k panaszaikat. A ró zsa arra kérte a tü ndért, intézze
ú gy, hogy a viola illata ne legyen olyan fű szeres – mert irigy volt ez a kerti ró zsa. Irigyelte a
viola édes illatá t. Azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatá ban gyö nyö rkö djenek.
A virá gok tü ndére jó szívű volt, amint az egy tü ndérhez illik. Megszidta há t az irigy ró zsá t, és
megsimogatta a hallgatag, csö ndes violá t. A szá zszorszép arra kérte a tü ndért, nö vesszen
neki tö viseket, hogy az emberek nehezebben tudjá k leszakítani. A liliom élesebb kardokat
kért. Az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenként nyílna, illatozna.
A tü ndér zokon vette a virá gokhoz csö ppet sem illő sok kérést meg panaszt. Rosszkedvű en
ment el a kertbő l. Elhatá rozta, hogy egyhamar nem lá togatja meg ismét az elkényeztetett
virá gokat. Lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé az erdő ben.
Így tö rtént, hogy meglá tta az ú t szélén a porban virító pitypangot.
Megá llt elő tte:
– Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, parancsod?
A pitypang csak ingatta sá rga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.
– Nem kívá nsz magadnak jó illatot? Esetleg tü skéket, hogy ne tudjanak leszakítani a
gyerekek?
Nem, a pitypang nem kívá nt semmit, de amikor a tü ndér tová bbment, felsó hajtott.
Meghallotta a tü ndér a pitypang só hajá t, visszafordult:
– Talá n mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
– Hiá ba minden, tü ndér, az én bá natomon te sem tudsz segíteni – mondta a pitypang. –
Messze fö ldrő l kerü ltem ide, ebbe az orszá gba. Meggyö kereztem itt. Tudom, hogy soha
tö bbet nem lá thatom a hazá mat. De ha eszembe jut a régi tá j, mindig nagyon szomorú
vagyok. Csak legalá bb a gyermekeim elmehetnének… de há t azoknak sincs szá rnyuk!
Gondolkozott egy kicsit a tü ndér. Mert csodatevő , nagy hatalma volt, ú gy intézte, hogy a
pitypang bolyhos fiacská i, leá nyká i – a termésbó bitá k – ezentú l apró szá rnyakkal
szü lessenek. A bó bitá k apró szá rnyá ba belekap a szél, repíti ő ket hegyen-vö lgyö n á t. Messzi
fö ldre elkerü lnek, s ha jó szél fú j, a pitypang egyik-má sik fia, lá nya visszarö pü lhet a régi,
elhagyott hazá ba is.
A CSODATÉVŐ LEGYEZŐ
(Japá n népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Valamikor, igen régen, élt egy fiatal pá sztor. Szép szá l legény volt, de szegény, mint a
templom egere. Egy nap meglá tta az ö reg halá sz vilá gszép leá nyá t, s attó l fogva éjjel-nappal
ő já rt az eszében. Megszerette a lá ny is a pá sztort, még á lmá ban is ő t lá tta. Elhatá roztá k,
hogy hamarosan megtartjá k a kézfogó t.
Csakhogy hiá ba. A halá sz leá nyá t néhá ny nap mú lva egy vénséges, gazdag kalmá r kérte
feleségü l. A szegény halá sz ö rü lt a szerencsének, odaígérte neki. Rá parancsolt a leá nyra:
– Má tó l fogva színét se lá thatod annak az á gró lszakadtnak! Mire a hold elfogy, a gazdag
kalmá r felesége leszel!
Sírt, kesergett a lá ny, de nem tehetett apja ellen. A fiatal pá sztor meg nekivá gott a vilá gnak,
nem akarta kedvesét a csú f vénember oldalá n lá tni.
Ment, vá ndorolt, estére sű rű rengetegbe ért. Talá lt egy odvas, ö reg fá t, bemá szott az odú ba,
hogy abban hú zza meg magá t éjszaká ra.
É jféltá jban nagy zú gá sra-morgá sra riadt. A szö rnyeteg erdei sá rká ny rö ppent a fa alá
zsá kmá nyá val, egy fehér szaká llú ö regemberrel. Jó erő sen odakö tö zte a fá hoz, és rá rivallt:
– Reggel felfallak! Addig alszom egyet! – É s el is hevert a csú f szö rnyeteg, má r horkolt is,
hogy zengett belé az erdő .
A pá sztor nem sokat gondolkodott, kimá szott az odú bó l, és gyorsan eloldozta az
ö regembert. Amikor az megszabadult, így szó lt:
– Megmentetted az életemet, legény! Fogd ezt a legyező t. Aki ezzel há romszor meglegyinti
magá t, egy csapá sra megfiatalodik!
Megö rü lt a legény a ritka ajá ndéknak. Sietett vele vissza a falujá ba. A falu szélén elébe
siettek a hírrel:
– Ma tartja a lakodalmá t a halá sz leá nya a vén kalmá rral!
Jö tt is a ná sznép, tó dult a sok ember. Ott lépdelt a szépséges leá ny a csú f vénség oldalá n.
Szomorú volt az arca, fehér, mint a vá szon.
Megsajná lta a pá sztor, gondolta, ha má r nem lehet az ö vé, segít rajta. Odalépett a vén
kalmá rhoz, elő vette bű vö s legyező jét, és azt mondta:
– Fiatalodj meg! – Azzal há romszor meglegyintette.
Kisimultak a rá ncok a vénember arcá n, fehér haja visszafeketedett, termete kiegyenesedett.
Elá mult, aki rá nézett.
Hanem a mohó kalmá r nem érte be ennyivel. Kikapta a legyező t a pá sztor kezébő l, és
tová bb legyezte magá t:
– Még fiatalabb akarok lenni! Még fiatalabb!
Szempillantá s sem telt belé – egy csecsszopó gyerek rugó dzott a vén vő legény helyén a
porban.
– Nem menyasszony kell ennek, hanem dajka! – hahotá zott a ná sznép, de nem széledt szét,
hanem megü lte nyomban a halá sz leá nya meg az ifjú pá sztor lakodalmá t.

MESE A SZÁMOKRÓL
(Német mese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Volt egyszeregy kisfiú , aki sehogy se tudott este elaludni, pedig má r szá zig is elszá molt – és
mégse! Egyszer csak odanézett a já téksarokba, hogy vajon mit csiná l a mackó ja.
S mit lá tott? A fü ggö ny nyílá sá n besü tö tt a hold, és a kék holdsugá ron begurult a szobá ba
egy kicsi nullá s. S mire jobban felocsú dott, má r jö ttek, suhantak, bukfenceztek befelé a
tö bbiek is: az egyes, kettes, há rmas, négyes, ö tö s, hatos, hetes, nyolcas, kilences…
S amikor mind együ tt voltak, az egész csapat, odaü ltek az á gya mellé, és taná cskozni
kezdtek, hogy mit já tsszanak. Elhatá roztá k, hogy „Egyedem-begyedem sarkantyú ”-t. S
mindjá rt el is mondtá k együ tt az egészet, hogy a szerepeket kiosszá k maguknak:
Egyedem-begyedem, sarkantyú ,
ki lesz kö ztü nk félnyakú ,
falu ková csa vagyok,
szomszéd lová t vasalom,
vasszegekkel szegelem,
vaskampó val kongatom,
csir-csá r, csebogá r,
ecki-becki, berecki,
há tba ü tlek, szaladj ki!
Hogy melyikü kbő l mi lett? – Sose talá lná tok ki! Inká bb elmondom:
Az egyesbő l lett sarkantyú , a kettesbő l félnyakú , há rmasbó l a falu ková csa, négyesbő l a
szomszéd lova, ö tö sbő l a gö rbe vasszeg, hatosbó l a vaskampó , hetesbő l a csir-csá r,
nyolcasbó l a csebogá r, kilencesbő l az ecki-becki-berecki…
Mindez rendjén is lett volna – csak éppen egyik se volt megelégedve a szerepével. S
egyszerre olyan csetepatét csaptak, hogy még a holdsugá r is kiszö kö tt a szobá bó l! A gö rbe
vasszeg kalapá lta a vaskampó t, a szomszéd lova patkolta a falu ková csá t, a félnyakú
kergette a sarkantyú t, a csir-csá r pü fö lte az ecki-becki-bereckit…
Szép kis mó ka volt! Csak a bö lcs, kö vér nyolcas nem mozdult semerre, békésen ü lt az á gy
szélén – s azt mondta: csebogá r! Egyszer aztá n, vá ratlanul, elő má szott a szekrény aló l a
kicsi nullá s – ugyanis oda menekü lt be ijedtében, amikor a tö bbiek veszekedni kezdtek. S
most megkérdezte bá tortalanul: há t ő vele senki se tö rő dik?
– Gyere ide! – intett neki az ö reg nyolcas, aztá n bará tsá gosan kézen fogta, és odavezette a
sarkantyú hoz, aki az egyes volt. – Így ni! – mondta az egyesnek. – Vedd csak magad mellé
ezt a nullá st, így együ tt má r értek valamit: tízes vagytok! Egyedü l ú gyis csak egérlyukba
bú jhat ez a szegény nullá s.
É s ú gy lett. Az egyes és a nullá s besétá lt a kisfiú pá rná ja alá – s egyszerre csö nd lett a
szobá ban. A kisfiú felnyitotta a szemét, hogy meglesse, hová tű ntek a szá mok, de az ö reg
nyolcas má r ott ü lt az orrá n, keresztbe fekü dt a két szemén – és semmit se lá tott, hallott
tö bbet.
Csebogá r! – gondolta. S elaludt.

A RÓKA MEG AZ UGORKA

(Mészö ly Mikló s meséje)
Rengeteg sok ugorka volt a kertemben, s egy szép nap rá kapott a ró ka. Se csirke, se liba
nem kellett neki, csak az én ugorká imat lopkodta. Végü l elfogyott a tü relmem, s azt
gondoltam: „Vá rj csak, megleslek én egyszer, elviszlek Komá romba, tö mlö cbe tetetlek,
kurta vasra veretlek!” S alig vá rtam, hogy beesteledjék. Kivá lasztottam a legszebbik
ugorká t, jó erő s zsineget kö tö ttem a szá rá ra, és elbú jtam a faraká s mö gé – kezemben a
zsineg má sik végével.
Egyszer csak jö tt a koma! Semmit se sejtett. Rö gtö n észrevette a legszebbik ugorká mat,
aztá n hopp! – odaugrott, s szá rastul bekapta. De nem mozdult utá na, csak akkor, amikor a
zsineget hú zni kezdtem. Odahú ztam a komá t magam elé.
– Ízlett-e a vacsora? – kérdeztem.
– Ízlett, ízlett… – motyogta, és sö téten nézte a zsineget, ami a szá já bó l kiló gott. – Most mit
akarsz csiná lni velem?
– É n csak annyit, hogy elviszlek Komá romba, tö mlö cbe tetetlek, kurta vasra veretlek.
A koma ú gy tett, mint akit nagy szerencse ért.
– Az éppen jó lesz! – mondta. – Komá romban még ú gysem já rtam.
Csak én nem hittem á m neki! Kerestem egy furkó sbotot, és avval bö kdö stem meg a há tá t.
– Lá tod ezt a furkó t? Ez se já rt még Komá romban, ez is oda készü l! – S jó l megsuhogtattam.
Ebbő l mindjá rt szó t értett. Ú gy jö tt a nyomomban, hogy meg se mert nyikkanni. Mikor
reggeltá jt beléptü nk a vá ros kapujá n, a sok utcai nép mind azt bá multa, hogy pó rá zon
vezetem a ró ká t. S a nagy kacagá sra a tö mlö cbeli vá rkapitá ny is felébredt, kinézett az
á ristom kapujá n. É n meg odaá lltam eléje:
– Foglyot hoztam. Lompos ró ká t. Ugorká t lopott!
– Micsodá t? – képedt el a vá rkapitá ny. – A ró ka nem eszik ugorká t!
– Má rpedig ez megeszi, most is a hasá ban van a betyá rnak! – mondtam, s mint aki biztos a
dolgá ban, jó l megrá ntottam a zsineg végét. Azt gondoltam, legalá bb az ugorka szá rá t
kihú zom a torká bó l. A koma azonban suttyomban elrá gta a zsineget, a rá ntá sra elszakadt –
ő meg uzsgyi! – elrohant.
– Hallja kend – mondta a vá rkapitá ny –, most má r elég a bolondsá gbó l! É n csak igazi tolvajt
csukatok tö mlö cbe!
Azzal sarkon fordult, s dü hö sen becsapta az á ristom kapujá t. É n meg szégyenszemre
elindultam hazafelé. De nagyon bosszankodtam. Végü l azt sü tö ttem ki, hogy még egy
pró bá t teszek. Mihelyt hazaértem, hívtam a nagybíró t, a kisbíró t meg a legkisebb bíró t,
hogy jö jjenek, s á lljanak ő k is lesbe. Legyenek ő k a tanú k, hogy igenis: eszik a ró ka ugorká t!
De hiá ba vá rtunk éjfélig, éjfél utá nig a faraká s mö gö tt – a koma oda se dugta az orrá t.
Se akkor éjszaka, se azó ta. Lehet, hogy leszokott az ugorkaevésrő l?
De azért én azt mondom: mégse higgyü nk neki. Há tha visszaszokik rá . S ha sikerü l
rajtacsípnetek a tolvajlá son, legyetek ü gyesebbek ná lam.

MESE A PIROS KALAPOS BÉKÁKRÓL

(Lengyel mese, á tdolgozta Sebő k É va)
Két kisbéka élt a Zö ld Vö lgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett…
Morcosan nézte a zö ld fü vet, zö ld vizet meg a sajá t zö ld kabá tjá t.
– Csú nya a kabá tom! – nyafogta durcá san.
– Ugyan miért? – á lmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
– Az is zö ld, mint minden. Jaj, de unalmas!
– Tudod,mit? Kiakasztunk egy meghívó t, hogy akinek csak van piros valamije, jö jjö n
hozzá nk vendégségbe. Hej, de vígan leszü nk majd!
Kiakasztottá k a meghívó t. Nagy, ö reg béka tappogott a fű z alá .
– Há t ez meg mire jó ? – csó vá lta a fejét. – Vendégség…
– Hogy jó l mulassunk!
– Ej, csak aztá n sírá s ne legyen a vége! – intette ő ket az ö reg.
De má r ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bó bitá s harká ly jö tt első nek,
utá nuk a katicabogarak, mö gö ttü k meg a légyö lő galó ca ballagott, kü lö nleges, fehér
pontokkal, ezü stfoltokkal díszített piros kalpagjá ban. A kisbéká k irigyen, só hajtozva nézték
ő ket. Mindenki valami pirosban bü szkélkedett. Kíná lgattá k a vendégeket gyö ngyvirá g
poharakbó l hajnali harmattal, tü cskö k hú ztá k a talpalá való t, remekü l mulattak. De jaj –
miféle hang zavarja meg vidá msá gukat?
– Kelep! Kelep! Itt vagyok! – bó logatott jó kedvű en a gó lya. – Piros a csizmá m, nekem is szó l
há t a meghívá s, igaz? Tá ncolni akarok a mulatsá gtokon!
Hanem a kisbéká knak ekkor má r hű lt helyü k volt, zsupsz! – fejest ugrottak a vízbe, s
kereket oldottak, a gó lya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbéká k nem okultak az
esetbő l. Piros kabá tká t, piros kalapká t szabtak-varrtak maguknak, abban szö kdécseltek a
tó parton.
Lá tta ezt a bö lcs, ö reg béka, és így sopá nkodott:
– Jaj, csak baj ne legyen belő le!
A gó lya meg a fészkérő l belá tott a Zö ld Vö lgybe, s észrevette az ugrá ndozó kis piros
alakokat. „Magá tó l sétá ló kalapok?” – csodá lkozott, és nyomban odasietett. Kö zelebb érve
lá tta, hogy a kiö ltö zö tt kisbéká k hancú roznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
– No, má r most nem bú jtok el elő lem! – rivallt rá juk. – Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbéká k! Aká rhova ugrottak, felhangzott a gó lya kelepelése:
– Nem bú jtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
– Dobjá tok le gyorsan azokat a piros holmikat! – kiá ltott rá juk egy nagy, zö ld levél
rejtekébő l a bö lcs, ö reg béka.
Jobbra rö ppent a kabá t, balra a kalap, s a két kisbéka zö ld kabá tjá ban má ris besurrant a
zö ld fű be, má ris beugrott a zö ld vízbe.
– Hová lettek? – bö kdö ste csodá lkozva a kalapokat a gó lya. Bizony, hiá ba bö kdö ste, nem
menekü ltek a kalapok. Hű , de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csü csü lt a zö ld víz mélyén, ott kuksolt a zö ld kabá tban, beleolvadva
a sok-sok zö ldbe. Aligha kívá nnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabá tot!

A HATTYÚ, A CSUKA MEG A RÁK

(Orosz népmese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Volt egyszer valahol, egy nagy-nagy víz partjá n egy kocsi. Bará tja, a kis pej színű csikó
kihú zta ő t a víz partjá ra, de aztá n hirtelen kedve kerekedett futká rozni a kö zeli réten, és a
kiskocsi hiá ba vá rta, nem is jö tt vissza. Á zott-fá zott szegény kocsi, dobá lta a szél, taszigá lta,
de magá ban csak nem tudott elindulni, pedig a legszívesebben vá gtatott volna má r haza a
fészerbe, ahol a testvérei voltak.
Egyszer csak kidugta fejét a vízbő l egy csuka, s megkérdezte a kiskocsit, hogy mi baja van.
– Ó , én nagyon szívesen segítenék rajtad – mondotta –, de há t egymagamban nem érzem
elég erő snek magamat ahhoz, hogy hazavigyelek. Itt fogok fü rö dni melletted addig, amíg
jö n valaki, s akkor majd egyesü lt erő vel hazahú zunk.
Nem is kellett soká ig vá rnia, mert alighogy visszabukott bukfencezve a vízbe, megjelent,
nagy olló it csattogtatva a rá k.
– Hallottam á m a tö rténetedet, kiskocsi! – reszelte meg torká t a rá k. – Há t eljö ttem , hogy
felajá nljam segítségemet neked.
– Akkor há t má r ketten volná nk! – kiá ltotta a csuka.
Ebben a pillanatban nagy szá rnysuhogá s hallatszott, s mint egy nagy, fehér hó pehely, oly
kö nnyedén libegett le a kocsi elé a hattyú .
A kiskocsi arra gondolt, hogy a hattyú nak biztosan jó szíve van – megkérte tehá t, hogy
segítsen a csuká nak meg a rá knak.
– Há rman vagytok – mondta a kocsi –, há rman biztosan haza tudtok hú zni, mert hiszen ide
egy csikó hozott.
Első nek a hattyú fogta be magá t a rú d mellé, azutá n a rakoncá tlan csuká t fogta be a rá k, ő
pedig a há tsó keréknél szorgoskodott. Hanem hiá ba erő lkö dtek mind a há rman, a kocsi meg
se moccant. A hattyú mindená ron fö l akart emelkedni a levegő be. A csuka ú szott befelé a
vizek mélyébe, a rá k meg há trafelé igyekezett. Amikor alkonyodni kezdett, a rá k dü hö sen
abbahagyta a munká t, s elment.
– Még azt se mondta, hogy jó estét! – dohogott a csuka. – No, isten megá ldjon, kiskocsi! –
Ezzel ő is ú gy eltű nt, mintha ott se lett volna.
Hanem ezt má r a szelíd hattyú sem á llhatta, ledobta magá ró l az istrá ngot, és eltű nt, amerrő l
jö tt.
A kiskocsi pedig csak bú sult ott magá ban, és azon tű nő dö tt, hogy vajon miért nem tudtá k ő t
hazahú zni. Ekkor megszó lalt mellette a fá n egy vén bagoly:
– Megmondom én neked, hogy mi volt itt a baj! Nem volt kö zö ttü k egyetértés. A hattyú az
égbe tö rt, a csuka a vízbe igyekezett, és a rá k há trá lt. Há rman há romfelé hú ztak téged,
kiskocsi, pedig ha mind egyfelé hú ztak volna, má r régen otthon volná l!
A kiskocsi pedig bú san á llt, és talá n még ma sem érkezett volna haza, ha nem jut eszébe a
kis pej csikó nak, hogy kint felejtette a víz partjá n. De egyszer csak eszébe jutott: kiszaladt
érte, és vihá ncolva hazahú zta rég nem lá tott kocsitestvérkéi kö zé a fészerbe.

AZ ELRABOLT KIRÁLYFI
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Lini, szép kirá lyfi, vadá szni ment a pajtá saival. É ppen egy szarvast ü ldö zö tt, amikor
hirtelen-vá ratlan sű rű kö d ereszkedett az erdő re, a vad elmenekü lt, ő meg eltévesztette az
irá nyt, és egyre messzebb kerü lt a tá rsaitó l. Azok keresték, nevét kiá ltoztá k, ö sszejá rtá k az
egész erdő t, de hiá ba – Lininek nyoma veszett. Az ö reg kirá ly á gynak esett, mikor megtudta
a hírt, és kidoboltatta, hogy aki a fiá t visszahozza, annak adja fele kirá lysá gá t.
É lt abban az orszá gban egy szép és okos parasztlá ny. Eltö kélte magá ban, hogy a kirá lyfi
keresésére indul. Egy pá r ú j lá bbelit meg há rom napra való elemó zsiá t kért az édesanyjá tó l,
és felkerekedett. Hosszú , fá radsá gos vá ndorlá s utá n egy barlanghoz ért, és elrejtő zö tt a
bejá rat mellett. Leskelő dö tt, hallgató zott, se mivel semmilyen neszt nem hallott, végü l is
bemerészkedett.
Két á gy volt ott: egyiken ezü sthímes takaró , má sikon aranyhímes. Nézi – há t az aranyos
takaró alatt egy ifjú alszik, nem má s, mint Lini kirá lyfi! Azt is mindjá rt meglá tta a szemfü les
lá ny, hogy az á gy fejébe valami titkos jelek vannak vésve, de sem a kirá lyfit felébreszteni,
sem a titkos jeleket elolvasni nem tudta.
Elbú jt egy sö tét zugba, és vá rta mi lesz. Nemsoká ra belépett két ó riá slá ny. Az egyik elég
fiatal és szemrevaló , de gonosz arcú , a má sik ijesztő en rú t. A fiatalabb odalépett az á gyhoz,
és ezt a vará zsigét mormolta:”Daloljatok, hattyú cská im, ébredjen fel a kirá lyfi!”
A kirá lyfi rö gtö n felébredt, és az ó riá slá ny megkérdezte, nem akar-e valamit enni. Azt
felelte: „Nem!” – és egy szó t sem mondott tö bbet. Késő bb azt kérdezte tő le, hogy nem
akarja-e ő t feleségü l venni, és arra még keményebb hangon mondta a nemet. Az ó riá slá ny
haragosan dobbantott a lá bá val, és á lmot olvasott rá . Ez volt a vará zsige:”Daloljatok,
hattyú cská im, aludjon el a kirá lyfi!”
Mikor lá ttá k az ó riá slá nyok, hogy Lini megint mélyen alszik, elmentek. Szigni ó vatossá gbó l
még vá rt egy darabig, de aztá n elő jö tt, hogy a vará zsszó val, amit jó l az eszébe vésett,
felébressze a kirá lyfit: „Daloljatok, hattyú cská im, ébredjen fel a kirá lyfi!” Alighogy
végigmondta, a kirá lyfi kinyitotta a szemét, és ugyancsak megö rü lt, hogy nem a két
ó riá slá nyt lá tja az á gyná l, hanem a szép sző ke falusi lá nyká t. Tü stént jó bará tok lettek, és
Szigni kitanította a kirá lyfit, mit hogyan tegyen. Aztá n elaltatta ú gy, amint az ó riá slá nyoktó l
megtanulta, ő maga pedig visszabú jt a helyére, hogy semmit észre ne vehessenek.
Nemsoká ra hazajö ttek az ó riá slá nyok, felébresztették a kirá lyfit, és megkérdezték, akar-e
valamit enni. Igen – felelte Lini. A má sik kérdésre is igennel felelt. Azt mondta,
meggondolta, és kész feleségü l venni az ó riá slá nyt, de két kikö tése van: egyik, hogy
holnapig még hagyjá k magá ra, mert a mély alvá s utá n ö ssze kell szednie az erejét: a má sik,
hogy fejtsék meg neki az á gy fejébe vésett titkos jeleket.
– No, azt kö nnyen megtehetjü k, ha kívá ncsi vagy rá – mondtá k az ó riá slá nyok. – Az van
odaírva: „Szaladj velem, á gyam, ahová most vá gyom!”
É telt-italt hoztak neki, aztá n elmentek. Szigni meg elő jö tt, és nemsoká ra a kirá lyi palota
elő tt ugrottak le az á gyró l.
Az ö reg kirá ly azt se tudta, hová legyen ö rö mében. Lini és Szigni férj-feleség lettek, és ma is
élnek, ha meg nem haltak.

A FŰZFAHEGYI EZERMESTER
(Mó ra Ferenc meséje)
Az ablakunk alatt van egy ö reg fű zfa. É ppen a hegyébe lá tok az emeletrő l. Mindig talá lok
rajta valami néznivaló t.
Ahogy a minap kikö nyö kö lö k az ablakon, mit lá tok az egyik fű zfalevélen? Egy icipici
hernyó t. Nagy begyesen sétá l a levélen elő re-há tra, fö l-fö lemeli a fejét, és kö rü lnéz. Ha
beszélni tudna, bizonyosan ezt mondaná : „É n is ú r vagyok a magam fű zfalevelén!”
Kinyú jtom a kezem, bará tsá got akarok kö tni a kis há ziú rral. Csakhogy akkorra má r
kö telesmester lett belő le. Hajszá lná l vékonyabb, pó kformá jú kö telet eresztett, s ú gy há nyta
rajta a bukfencet, mint valami cigá nygyerek.
Má snap, ahogy kinézek, megint ott van a hernyó a levélen. De most má r nem ugribugri
kö téltá ncos, hanem tudó s mérnö k. Méri, méri a levelet hosszá ban-széltében – ugyan mire
méricskéli?
Egyszer csak lá tom á m, hogy lyukas a fű zfalevél. Kirá gta a fű zfahegyi mérnö k. No,
gondoltam magamban, ilyen bolond mérnö kö t se lá ttam még, aki elegye maga aló l az
orszá gutat. Hiszen most má r mind lepotyog ró la. Nem kell megijedni, nem tö rt neki csontja,
puhá ra esett, má sik levélre, azt is fö lette, megint ú j tanyá t keresett, s pá r hét alatt
lekopasztotta az egész á gat.
Akkor jö ttem rá , hogy nem is mérnö k ez, hanem fakopasztó .
Azonkö zben meg is emberkedett akkorá ra, mint a kisujjam. Vitéz harcos lett belő le. Zö ld
bá rsonyruhá ja, fehér selyem csíkos; sarkantyú s csizmá ja nem is egy, hanem négy pá r.
Ö rü ltem, hogy a kardjá t ki nem rá ntotta.
Dehogy rá ntotta ki, dehogy. Meghú zó dott egy nagy levélen, a fejére hú zta a két szélét, s elő
nem bú jt onnan, aká rhogy csalogatta a napsugá r. Mintha csö ndes remete lett volna a szilaj
vitézbő l!
Azért se az lett belő le, hanem taká cs. Sző tt magá nak olyan paplant, hogy a lá ba vége se
lá tszott ki belő le.
Telik-mú lik az idő , egyszer megint kinézek az ablakon: nincs má r ott se paplan, se taká cs.
Hanem vékony selyemszá lon ott ló g egy barna kis koporsó , benne van maga az
asztalosmester is, bebá bozott az én hernyó m.
De má r csak mégse hagyom itt a szelek já téká nak – gondoltam magamban, s azzal
leszakítottam fonalá ró l a bá bot. El is temettem itt az író asztalomon egy ü vegharang alá . Itt
nyugodhatik békességben a já mbor, míg csak jó lesik neki.
Nyugodott is vagy há rom hétig, hanem egyszer azt veszem észre, hogy megmozdul a
hernyó koporsó . Mi lesz itt, uram teremtő m!
Az lett biz abbó l, hogy egyszerre szétnyílt a koporsó , s kivergő dö tt belő le egy nagy tarka
pille. Nyú jtó zkodott, rezgette szá rnyait, s mikor fö lemeltem az ü vegharangot, ú gy
kivá gó dott aló la, hogy majd kiü tö tte a szemem.
– Nini, hisz ez a pá vaszempillangó ! – kiá ltottam utá na, ahogy meglá ttam a szá rnya kerek
foltjait. – Gyere csak vissza, hadd beszélek a fejeddel!
Beszélhettem én annak, kint kó stolgatta má r az akkor valahol a virá gok mézét. De legalá bb
arra megtanított a fű zfahegyi ezermester, hogy mibő l lesz a pille.

HOGYAN RÖPÜLT VERSENYT A KOLIBRI ÉS A GÓLYA?

(Indiá n népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
A kolibri egészen kicsi madá r, alig nagyobb a lepkénél. De szá rnyai nagyon gyorsak. Olyan
gyorsan rö pü l, aká r a kilő tt puskagolyó . Egyszer aztá n a fejébe vette, hogy legyő zi a
legnagyobb gó lyá t is, pedig az aká r naphosszat a levegő be marad, csakhogy a rö pte nagyon
lassú és nehézkes.
– Komá muram – szó lt a gó lyá hoz a kolibri –, nem repü lnénk egyszer versenyt?
– Miért ne? Vajon elég erő s vagy hozzá ? – Nagyon erő s vagyok! – bü szkélkedett a kolibri.
– No, majd meglá tjuk. Mikor versenyezzü nk?
– Holnap reggel.
– Jó . Holnap reggel vá rlak.
Má snap reggel a kolibri a gó lya elé á llott.
– No, komá muram, mi ú jsá g? – kérdezte a gó lya.
– Nincs semmi kü lö nö s.
– Akkor há t kezdjü k a versenyt. Ki repü l első nek? Kezd talá n te, én majd utá nad repü lö k.
A kolibri felrö ppent, s hamarosan eltű nt. Ekkor a gó lya is felrö ppent. De alighogy a folyó
fö lé ért, a kolibri kifá radt s a vízre hullott, s ott vergő dö tt, csapkodott a szá rnyá val.
Hamarosan odaért a gó lya.
– No, komá muram, mi ú jsá g? – kérdezte csú foló dva.
– Nincs semmi kü lö nö s – vá laszolt a kolibri.
– Lá tod, hogy megjá rtad? – nevetett a gó lya.
– Komá muram engedd meg, hogy a farktollaidba kapaszkodjam – kérte szelíden a kolibri.
– Nem bá nom – mondta jó lelkű en a gó lya, s egyik hosszú lá bá t, amelyet rö ptében mindig
kinyú jt, azzal hogy kormá nyozza magá t, most odatartotta a bajba jutott kolibrinek.
– Ü lj csak a lá bamra – biztatta.
A csuromvizes kis madá r a gó lya lá bá ra kapaszkodott, szépen elhelyezkedett rajta, s
biztatni kezdte.
– Rajta, komá muram, csak elő re!
Így repü ltek együ tt, és estére kelve a folyam tú lsó partjá ra értek, szép békésen. Mondjá tok
meg, melyikü k volt a győ ztes!

BÁRÁNYKA, HALACSKA
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
É lt egyszer egy lá nyka meg egy fiú cska, édestestvérek voltak, de á rvá k, mert az édesanyjuk
meghalt, és mostoha nevelte ő ket. Ez a mostoha szívtelen, gonosz asszony volt, és hacsak
tehette, kínozta, gyö tö rte a testvéreket.
A há z, ahol laktak, szép kerek tó partjá n á llt; a víz egészen a há z lá bá ig ért. Egyebü tt pedig
szép zö ld mező ö vezte a tavat. A fiú cska meg a lá nyka ezen a szép zö ld mező n szeretett
já tszani.
Egyszer is ott já tszottak má s fiú cská kkal, lá nyká kkal a tó kö rü l a mező n. A gonosz mostoha
hallotta a vidá m sivalkodá st. Mérgesen kinézett az ablakon, mert nem szerette, ha gyerekek
já tszanak a há za kö zelében.
„Majd adok én nektek já tékot!” – gondolta magá ban, és mert boszorká nysá ghoz is értett,
elmormolta a vará zsverset:
Tekerem, takarom,
legyen, ahogy akarom,
csiribá , csiribú ,
bá rá nyleá ny, halfiú !
A lá ny abban a pillanatban bá rá nnyá vá ltozott, a fiú meg hallá . De a bá rá nyka egy falá s nem
sok, annyit sem evett a zsenge fű bő l, hanem csak bú sult a testvére utá n, csak fekü dt a tó
partjá n, és nézte a vizet, de a halacska sem fická ndozott a vízben, hanem ő is bú sult, és csak
nézett fö lfelé a vízbő l, a bá rá nyka felé.
Egyszer aztá n vendég érkezett a há zhoz, és a gonosz mostoha azt mondta a szaká csnak:
– Nincs má s ennivaló nk, eredj, vá gd le azt a bá rá nyt!
Megy a szaká cs, fogná a bá rá nyt, lenéz a vízbe, lá t egy kis halat: ott lebeg a part kö zelében,
és tekinget kifelé. Akkor megszó lal a bá rá nyka:
É des testvérem,
nekem má r végem,
kö szö rü lik má r a pengét,
hogy a szívem á ltalverjék.
Kiszó lt a halacska a vízbő l:
Kis hú gocská m odafenn,
majd megszakad a szívem,
hogy teneked immá r véged,
s én a tó ban tová bb éljek!
– Dehogy van véged! – mondta a szaká cs, ahogy ezt meghallotta. Gyorsan má sik bá rá nyt
kerített az ebédhez, ezt meg ö lbevette, s elvitte a faluba egy asszonyhoz, aki sokféle
bű bá jossá got tudott. Az asszony is elsuttogta a maga vará zsversét, s a bá rá nyka azon
nyomban visszavá ltozott lá nyká vá s a halacska fiú cská vá . Boldogan éltek, amíg meg nem
haltak.

INABA, A NYÚL
(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Réges-régen, ő sidő kben lakott egy bambuszerdő ben egy ö regecske nyú l.
Tö rtént egyszer, hogy hirtelen megá radtak a vizek, goromba szelek kergették a hullá mokat.
A víz elö ntö tte a bambuszerdő t is, alá mosta a bambuszfá k gyö kerét, rohanó á radatá val
kidö ntö tte a hatalmas tö rzseket, kidö ntö tte és ö sszetö rdelte ő ket.
A nyú l rémü lten menekü lt.
Sikerü lt egy hatalmas bambusztuskó ra felkapaszkodnia. Itt má r valamennyire
biztonsá gban érezte magá t.
A tuskó t azonban sodorta, vitte az á r, s a nyú l végü l is Okinosima vidékén vető dö tt szá razra.
Telt-mú lt az idő , az á rvíz kiadta erejét, a vizek apadtak, sekélyesedtek, és végü l teljesen
visszahú zó dtak a szá razfö ldrő l.
A nyú l nem érezte rosszul magá t Okinosima vidékén, de azért szeretett volna visszatérni
hazá já ba. De há t hogyan is mehetne haza? Ú szni nem tudott, hazá ja és Okinosima kö zö tt
pedig ott hullá mzott a viharos ó ceá n.
De lá m csak! Az ó ceá n telis-tele volt tengeri szö rnyekkel. A tengeri szö rnyek nemzetségét
vá niknak nevezték.
A nyú l addig tö prenkedett, míg végü l is elhatá rozta magá t, és így szó lt a vá nikhoz:
– Há nyá n vagytok?
– Megszá mlá lhatatlanul sokan, tele van velü nk az ó ceá n – felelték a vá nik.
– Az én nemzetségem meg olyan nagy – folytatta a nyú l –, hogy telis-tele vannak velü k az
erdő k és a mező k. Szeretném megtudni, vajon a ti nemzetségiek nagyobb-e vagy az enyém.
Hadd szá moljalak meg elő szö r benneteket! Á lljatok há t szépen sorba egymá s mö gé a
tengerben, Murosima szigetétő l egészen Ketanoszaki hegyéig, hogy hozzá foghassak a
szá molá shoz.
Így szedte rá a nyú l a vá nikat, akik nagy já mborul sorba á lltak egymá s mö gé, Murosima
szigetétő l egészen Ketanoszaki hegyéig. A nyú l pedig nagy hirtelen felugrott a há tukra, és
szaladni kezdett rajtuk.
Szaladt, szaladt, és kö zben szá molta a vá nikat.
Mikor má r ú gy gondolta, elég messzire jutott, és biztonsá gban érezte magá t, gú nyosan így
kiá ltott vissza:
– Jó l rá szedtelek benneteket! Csak a szá razfö ldre akartam eljutni, ti meg elhittétek, hogy
meg akarom szá molni, há nyá n vagytok. Ó , ti ostobá k!

A CSODÁLATOS CINEGE
(Olasz mese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
É lt valahol fent, a messzi hegyekben egy bá nyá sz, akinek má r régó ta nem volt munká ja, s
ezért madará szá sra adta a fejét. Legtö bbszö r vele ment legkisebb fiacská ja, a tízéves Peti is.
A kisfiú egyszer kora hajnalban egyedü l ment ki az erdő be, és elbú jt egy bokorban. Nem
kellett soká ig vá rakoznia, mert honnan, honnan nem, hirtelen egy cinege szá llt a
lépvessző re, s mintha az lett volna a leghő bb vá gya, hogy a kisfiú azonnal megfogta, még
csak szabadulni sem pró bá lt a gyerek simogató kezébő l.
Vígan fü työ részve ment Peti haza, vá llá n a há ló val, de a cinege is vidá m volt á m, s együ tt
fü työ részett Petivel. Amikor Peti hazaért, leakasztotta a falró l kicsinyke kalitká já t,
betessékelte ajtajá n udvariasan a kis cinegét, mohá bó l á gyat is vetett neki, melléje meg friss
vizet készített be és jó sok kendermagot. No, azért egy kis má kró l sem feledkezett el, mert
azt képzelte, hogy a cinege is szereti, hiszen az ő kedvenc eledele a má kos tészta volt.
Má snap hajnalban a cinege vidá m énekszó val kö ltö tte fel kis gazdá já t. Amikor Peti odament
hozzá , hogy megint friss vizet adjon neki és néhá ny ú jabb tö kmagot, nagy á lmélkodá sá ra
egy icipici kis tojá s fekü dt a mohá n, mint valami kicsi ékszer. S nem is kö zö nséges tojá s volt
az, hanem tü ndö kletesen fénylő pici aranytojá s. Má snap kora reggel bement a bá nyá sz a
vá rosba, megkereste az aranymű vest, és megmutatta neki a kincsét. Ha lá ttá tok volna, hogy
elcsodá lkozott az aranymű ves, mert bizony még sohasem kerü lt aranytojá s a kezébe, s
ahogy lemérte a mérlegen, annyit nyomott, hogy a szegény bá nyá sz egy egész kalap pénzt
vitt haza érte.
S ez aztá n így ment napró l napra, sok-sok hó napon á t. Minden reggel, amikor a kisfiú
odament a kalitká hoz, hogy megitassa és megetesse hű séges cinegemadará t, mindig ott
fekü dt a mohá n a tü ndö kletesen fénylő pici aranytojá s. Egy reggel azonban, amikor szoká sa
szerint ismét odalépett a kalitká hoz, a kis cinege vá ratlanul emberi hangon szó lalt meg:
– Most má r elég pénzetek van, vegyetek rajta egy veteményeskertet, sok-sok gyü mö lcsfá val,
tartsatok méheket, és dolgozzatok szorgalmasan. Engem pedig engedjetek szabadon, és
ígérjétek meg, hogy soha tö bbet nem fogtok kint madarat az erdő ben. Ha megszegnétek
tilalmamat, akkor egy reggel arra ébredtek, hogy a veteményeskertnek meg a
gyü mö lcsfá knak hű lt helye lesz. Mindezért cserébe csak annyit kérek tő led, hogy vess el egy
kis má kot is a kertben, hogy ha majd néha eljö vö k ide vendégségbe hozzá tok, megkíná lhass
vele, mert tudod, igen-igen megkedveltem.
Peti szabadon engedte a kis cinegét, és az fü tyü lve, trillá zva, vidá man repü lt el az erdő felé.
Mindannyian megfogadtá k a taná csá t, szorgalmasan dolgoztak, szépen meg is éltek.
Persze a má kü ltetésrő l sem feledkezett el Peti – má r csak a má kos tésztá i miatt sem –, és
minden héten egyszer vendégségbe vá rta a valamikor tü ndö kletesen fénylő pici aranytojá st
tojó cinegét. S ilyenkor akkora fü ttykoncertet csaptak, hogy elhallatszott hetedhét
orszá gba, s mindaddig fü tyü ltek, amíg be nem rekedtek.

KIVÁGJUK? NE VÁGJUK KI?

(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
É lt egyszer valahol egy szegény ö regember.
Elment egy szép napon az erdő re fá t vá gni.
Ment, mendegélt az ő serdő ben, évszá zados fá k alatt, amikor egyszerre csak, honnan,
honnan nem, hangokat hall. A hangok szü net nélkü l, szakadatlanul suttogtá k:
– Kivá gjuk? Ne vá gjuk ki? Kivá gjuk? Ne vá gjuk ki?
A suttogá s csak nem akart abbamaradni, ú gyhogy végü l is az ö reg így felelt vissza:
– No, há t ne vá gd ki, amit nem akarsz, de vá gd ki, amit ki akarsz vá gni!
É s mi tö rtént erre?
A fá k magas koroná já bó l zá porozni kezdett az arany, megszá mlá lhatatlan kisebb és
nagyobb arany hullott alá a magasbó l, mintha a fá k ő szi, elsá rgult leveleiket hullattá k volna.
Az arany mind az ö regember vá llá ra hullott, ú gyhogy végü l majd ö sszerogyott a nagy teher
alatt. Gyorsan hazafelé indult, de ú gy belefá radt a rengeteg arany cipelésébe, hogy alig
tudott bevá nszorogni az ajtó n.
Otthon aztá n kezdte leszedegetni az aranyat a há tá ró l meg a vá llá ró l. Behívta a feleségét is,
hogy segítsen. Amint készen voltak vele, csak nézték-nézték, bá multá k a rengeteg kincset,
és nem akartak hinni a szemü knek.
Egyszerre gazdagok lettek.
De meghallotta az irigy és gonosz szomszéd, mi tö rtént az ö regekkel, és elhatá rozta, hogy ő
is szerencsét pró bá l az erdő fá ival. Há t hogyne! Ha ilyen egyszerű a dolog! Má snap fel is
kerekedett, és elindult az erdő be.
Alig ért a sű rű be, hallja á m a suttogá st:
– Kivá gjuk? Ne vá gjuk ki? Kivá gjuk? Ne vá gjuk ki?
Ugyancsak megö rü lt, hogy ilyen jó l megy minden, és visszafelelt:
– Ne vá gd ki, amit nem akarsz, de vá gd ki, amit ki akarsz vá gni!
Erre aztá n zá porozni kezdett a fá k koroná já bó l – de nem á m az arany, hanem a puha és
nyú ló s fenyő gyanta. De a gonosz olyan mohó volt, hogy hatalmas fű zfavessző kosarat
tartott a fa alá , ebbe hagyta zuhogni az aranyszínű folyadékot, míg ö sszerogyott a teher
alatt. Nagy ü ggyel-bajjal hazavá nszorgott a kunyhó já ba, és így szó lt a feleségéhez:
– Hé, asszony! Hozd csak gyorsan a fá klyá t, nézd meg, micsoda kincseket hozok!
Hozta is az asszony azonnal a vilá gossá got, de egy babszemnyi aranyat sem talá lt, hiá ba
nyü zsgö tt, forgott a fá klyá val a kosá r kö rü l. Addig-addig keresgélt, egyre kö zelebb tartva a
lá ngot az emberhez, hogy jobban lá sson, míg végü l tü zet fogott a gyanta, és lá ngra lobbant,
sercegve, sisteregve égni kezdett, és a kunyhó mindenestü l hamuvá , porrá égett.

HAZUDÓS MESE
(Grimm meséje nyomá n írta Ró nay Gyö rgy)
Mesélek most valamit nektek, de jó l ü gyeljetek, egyetlen szavamat el ne veszítsétek! S anná l
inká bb jó l megjegyezzétek, mert a mese nem is mese, hanem színtiszta való sá g, s amit
elmesélek, nem má stó l hallottam, hanem egytő l egyig mindent a tulajdon két szememmel
lá ttam, mégpedig akkor, amikor becsuktam, mégpedig nem fö lvá ltva hol egyiket, hol
má sikat, hanem egyszerre mind a kettő t.
Lá ttam tehá t két szép, pirosra sü lt tyú kot, fö nt a levegő ben, ahogy nagy sebesen rö pü ltek, s
a hasukat fordítottá k fö l az égnek, fejü k meg a fö ld felé ló gott, és nagy csattogá ssal szá lltak,
és nyakuk, lá buk, hasuk, há tuk, mindenü k megvolt, éppen csak a szá rnyuk hiá nyzott.
De nemcsak az a két sü lt tyú k szá llt nagy ká rá lá ssal, hanem utá nuk ú szott a levegő ben egy
nagy malomkő is meg egy rémséges nagy ü llő , há tá n a kalapá ccsal, a kalapá cs tetején meg
egy pö rö llyel. A nap ú gy sü tö tt, hogy csak ú gy folyott az ember arcá n a verejték a nagy
hő ségtő l, de a folyó n vastagon á llt a jég. A jég kö zepén pedig egy kö vér béka ü lt, és nagyokat
kortyolt egy butykosbó l, amiben finom rajnai bor kotyogott. S amikor letette a butykost,
kiugrott belő le egy nyú l, szaladni kezdett a szá ntó fö ldö n, és jö tt há rom legény, el akartá k
kapni a nyulat, és az egyik legény sü ket volt, a má sik vak, a harmadik meg béna, a negyedik
meg, aki ott se volt, egyá ltalá n moccanni sem bírt. É s futottak, ahogy csak az erejü kbő l
tellett, hogy elfogjá k a nyulat.
Ez pedig ú gy tö rtént, hogy ahogy mentek, mendegéltek, legelö l ment a vak, ő mutatta az
utat, és ő lá tta meg első nek a nyulat. Akkor észrevette a sü ket is, és azt mondta: – Halljá tok,
hogy énekel az a nyú l? – Mire a béna, aki harmadiknak ment, elő reugrott, és futni kezdett
nagy sebesen a nyú l utá n, és el akarta kapni a nyulat a nyaká ná l; de aká rhogy futott, mégis
elkésett, mert a negyedik, aki moccanni se bírt, megelő zte, és mire a harmadik odaért, má r
emelte is magasba fü lénél fogva a kapá ló dzó nyulat.
Így esett ez a híres nyú lfogá s, és aki nem hiszi, kérdezze meg azokat, akik lá ttá k. Mert nem
én lá ttam egyedü l, hanem velem együ tt lá ttá k mindazok, akik a hajó ban ü ltek. Ott ü ltü nk
ugyanis a vitorlá s hajó ban, és vitorlá ztunk a szá ntó fö ldek fö lö tt, mert azt má r mondtam,
hogy a folyó n vastagon á llt a jég, má rpedig mindenki tudja, hogy jégen nem lehet vitorlá zni.
Fö nt vitorlá ztunk há t a szá ntó fö ldek fö lö tt, s amikor lenéztü nk, akkor lá ttuk a há rom
legényt, aki négy volt, és megfogta a nyulat.
Akkor aztá n egy hegy felé irá nyítottuk a hajó t, a hegy oldalá ban kikö tö ttü nk, és lá ttunk egy
rá kot, ahogy sebesen kergetett egy szarvast; egy há znak a tetején pedig egy tehén ü lt és
kukorékolt. Legyek is rö pkö dtek kö rü lö ttü nk, akkorá k voltak, mint má sutt a kecskék, és
nem csíptek, hanem minduntalan oldalba dö ftek a szarvukkal. Egynéhá nyat rö ptében
elkaptam, és zsebre dugtam, aztá n ahogy hazaértem, kiengedtem, most is itt rö pdö snek a
szobá ban, zimm-zumm, nyissá tok is ki gyorsan az ablakot, hogy a tö bbi hazugsá ggal együ tt
a kecskék is kirö pü lhessenek.
Itt a vége, fuss el véle!

DULURIN
(Svéd népmese, á tdolgozta Beke Margit)
É lt a messze, messze tengerszigeten egy szorgalmas, jó eszű halá szember: Dulurin. Ha sok
halat fogott, sokat ettek, ha keveset, há t kevesebbet, de koplalni nem koplalt sem ő maga,
sem a csalá dja. Míg aztá n rá szakadt a sziget népére a szerencsétlenség: eltű nt a hal az
ö bö lbő l, és mivel má s keresetü k nem volt, minden há zban sírva keltek, sírva fekü dtek a
gyerekek – enni kértek, és a szü leik nem tudtak mit adni nekik.
Dulurin talá n még jobban gyö trő dö tt, mint a tö bbi, mert sehogy se tudott, s talá n nem is
akart belenyugodni sorsá ba. Egyre az motoszká lt az agyá ban, hogy ő k a hibá sak, ha nem
tudnak segíteni magukon, a halnak lenni kell valahol, csak meg kéne talá lni. De hova
menjenek utá na?
Egy éjjel furcsa á lmot lá tott. Nagy szaká llú , apró emberke jelent meg elő tte, és azt mondta
neki, amit ő maga is szá zszor elmondott magá nak, hogy bajban lá tszik meg, ki mennyit ér.
É s aztá n még valamit mondott – vará zsige vagy mi lehetett? –, Dulurin jó l eszébe véste a
szavakat, és reggel, mihelyt felébredt, elismételte, elő bb magá ban, aztá n hangosan, és most
má r igazá n megijedt – azt hitte, meghibbant az esze a sok bú slakodá sban, mert a szavaknak
semmi értelmü k se volt:
Há rom nyelv nyal só s vizet,
há rom pú p ö nt édeset,
rá gott vassal, tiprott vassal a sok halat ott keresd!
Igen, a tö rpe ezt mondta neki á lmá ban: De há t azért jelent volna meg elő tte, hogy
zagyvasá ggal, bolondsá ggal tö mje a fejét? Az mégse való színű . Dulurin há t erő ltette az
eszét, ú jra meg ú jra elismételte, megrá gta a kü lö nö s igéket, és hirtelen a homloká ra ü tö tt.
Megvan! Rá gott vas…, tiprott vas… a ló zablá ja, a patkó ja. Abbó l kell horgokat készítenie…
ezt akarta tudtá ra adni a kisö reg. É s a versike első fele? Az is jelent valamit, de mit?
Tanakodik, tö prenkedik a derék halá sz, és hirtelen vilá gossá g gyullad a fejében. A sziget
tú lsó végén – ahol a cá pá k miatt sohase halá sznak, nem is igen já rnak arrafelé – há rom
dombró l há rom patak fut le a tengerbe, és éppen ott há rom partfok nyú lik a só s vízbe,
há rom kis fö ldnyelv! Ez a titok nyitja! A cá pá k nyilvá n elvá ndoroltak, az ő haluk meg oda
vá ndorolt ezen az ő szö n.
Ö sszehívta a falu férfinépét, elbeszélte nekik az á lmá t, meg azt is, amit ő gondolt ki a maga
eszével, és az emberek mind bizonyosra vették, hogy igaza van, jó l fejtette meg az á lmot.
Ú gy cselekedtek, ahogy Dulurin taná csolta: felszereltek há rom csó nakot, elkészítették a
horgokat zabla vasá bó l, patkó vasá bó l, és kieveztek a tengerre.
Nagy ú tjuk volt, meg kellett kerü lni az egész szigetet, de szerencsésen elérkeztek arra a
helyre, kivetették a horgokat, és annyi halat fogtak, hogy a há rom csó nak színig telt a
zsá kmá nnyal. Estére má r ehettek-ihattak, amennyi beléjü k fért, Dulurint éltették az egész
szigeten kicsik és nagyok.
Egyik ö regnek eszébe jutott, hogy a falut is á t kéne keresztelni, ú gy is tettek. Azó ta Dulurin-
falva a neve.

A SZEGÉNY EMBER OKOS LÁNYA

(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember meg egy asszony. Olyan szegények voltak,
hogy nem volt mire vizet inniok. Csak gyerekü k volt sok: annyi, mint a rosta lika.
Szerencsére a legnagyobbik leá ny volt. Okos és szelíd leá ny. Ő etette, ö ltö ztette, gondozta a
kisebbeket.
Hallott errő l a nagy szegénységrő l a fö ldesú r is. Megesett a szíve a szegény emberen, és egy
darabka fö ldet ajá ndékozott neki. Ö rü lt a szegény ember nagyon. Mindjá rt hozzá is fogott,
hogy há zat építsen a nagy csalá dnak. Jó kora gö drö t á sott alapnak. Sö tét este volt, mikor
abbahagyta a munká t. Elfá radt istenesen. Nem volt ereje ahhoz sem, hogy a gö drö t befö dje
valamivel. Ebbő l lett a baj, mert éjszaka beléesett a szomszédos gazdag paraszt tehene. Meg
is dö glö tt szegény pá ra. Reggel a gazdag paraszt nekiesik a szegénynek, és vonszolja a
fö ldesú r elé, hogy ítélkezzék fö lö tte.
A szegény ember nem tagadta, hogy hibá s. Azzal védekezett, hogy nem rossz szá ndékbó l
tette, amit tett. Nem akarta ő a tehén pusztulá sá t. A gazdag paraszt pedig azt kö vetelte,
hogy a fö ldesú r ű zze el szomszédsá gá bó l a szegény embert.
– Nehéz igazsá got tenni – mondta a fö ldesú r –, mert mind a kettő tö knek van valami igaza.
Há rom kérdést teszek fö l, és aki jobban vá laszol, azé az igazsá g. Első : Mi a vilá gon a
legkö vérebb? Má sodik: Mi a leggyorsabb? Harmadik: Mi a legjobb? Há romnapi haladékot
kaptok. Aztá n gyertek és feleljetek.
A gazdag gő gö sen ment el: bizonyos volt abban, hogy ő fog jobban felelni. A szegény
alá zatosan ment haza, mert nem tudta, mit kell ilyen nehéz kérdésekre vá laszolni.
– Mi bajod van, édesapá m? – kérdi az okos nagylá ny otthon.
– Csak az, édes lá nyom, hogy nem tudok én ezekre a kérdésekre okos vá laszt adni. Akkor mi
lesz velü nk?
– Sose bú sulj, édesapá m! Megmondom én neked, mit vá laszolj.
Meg is mondta.
Harmadnap ott á llnak a fö ldesú r elő tt, a dö lyfö s gazdag meg az alá zatos szegény. Aztá n
elkezdik a vá laszadá st. Elő szö r a gazdag ember, azutá n a szegény ember. Az első kérdésre
így:
– Az én disznó m. Arasznyi vastag a há tá n a szalonna.
– A szá ntó fö ld a legkö vérebb, mert az ad nekü nk minden á ldá st.
– A szegény ember vá lasza a jó – ítélkezett a fö ldesú r. Aztá n folytattá k:
– Az én lovam, mert ú gy vá gtat, hogy szinte rö pü l.
– A gondolat, mert azt nem lehet utolérni.
– A szegény ember vá lasza a jó – ítélkezett ismét a fö ldesú r. Aztá n folytattá k:
– Kegyelmed jó sá ga a legjobb, uram – hízelkedett a gazdag.
– A teremtő jó sá ga a legjobb, mert gonoszak vagyunk, mégis megtű r bennü nket ezen a
vilá gon.
– A szegény ember vá lasza a jó – mondta ki a fö ldesú r, és elzavarta a gazdag embert.
Így segítette ki nagy bajá ban a szegény embert az okos lá ny. Még ezutá n is sokszor volt
segítségére szü leinek meg testvéreinek.

A KASZÁSLEGÉNY
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Egy legény el akart szegő dni kaszá snak, de az ő vidékén má r nem kapott munká t, elindult
há t északra, gondolta, a hegyek kö zö tt késő bben kezdik a kaszá lá st, talá n még jó kor
érkezik. Vá ndorolt, vá ndorolt, meredek sziklá kon kapaszkodott, rohanó vizeken gá zolt
keresztü l. Alkonytá jt sű rű kö d tá madt, havazni kezdett. A legény elvétette az utat.
Behú zó dott há t egy barlangba, hogy ott vá rja meg a reggelt. Tü zet rakott, elő vette kenyeres
tarisznyá já t, és nekilá tott a falatozá snak. Egyszer csak mintha szű kö lést hallott volna, és
csakugyan – ahogy kinéz, há t egy sová ny, vö rö s kutya á ll a barlang szá ja elő tt. El nem tudta
gondolni, honnan kerü lt oda a kutya, mikor se tanyá nak, se pá sztorszá llá snak, se
semmilyen emberi hajléknak nyomá t se lá tta a kö rnyéken, de azért behítta a szegény
á llatot, hogy ne fagyoskodjon odakinn, pá r falatot is vetett neki. Aztá n feje alá tette
tarisznyá já t, elnyú jtó zott a fö ldö n, és elaludt.
Á lmá ban egy tü ndérasszony jelent meg elő tte, és egy kaszá t adott neki ezekkel a szavakkal:
„Ú gy vigyá zz rá , hogy má snak a kezébe ne kerü ljö n, és fenő kő ne érje a pengéjét!” Mikor
felébredt, csakugyan ott talá lta a rozsdá s kaszá t a tarisznyá ja alatt. „Sokra aligha megyek
vele – gondolta –, kivá lt ha fenni se szabad, de mivel ilyen kü lö nö s mó don jutottam hozzá ,
most má r magammal viszem.” Sü tö tt a nap, kö nnyen eligazodott, és nemsoká ra emberlakta
vidékre ért.
Munká t azonban itt se kapott javá ban kaszá ltak má r mindenü tt. Csak az erdő széli nagy
réten á llt még érintetlenü l a kö vér fű . A legény megtudta, hogy az a rét egy gazdag
ö zvegyasszonyé, aki tö bbnyire maga dolgozik a rétjén, és bá r késő bben kezdi, mint má s,
hamará bb elkészü l. É ppen ezért nem szívesen szegő dnek el hozzá az emberek – kicsit
félnek tő le.
– No de ha nincs má s vá lasztá sod, pró bá lj szerencsét ná la – taná csoltá k a mi legényü nknek
a gazdá k.
É s há t csakugyan nem volt má s vá lasztá sa. Az asszony felfogadta, azt mondta,. egy hétig
ná la maradhat, de fizetést nem kap, csak ha annyi fü vet lekaszá l, hogy ő , má rmint a
gazdasszonya, szombat estéiig nem tudja ö sszegereblyélni. A legény szorgalmasan
dolgozott ö t napig. Kaszá ja csuda jó szerszá m volt, fenés nélkü l is olyan kö nnyen vá gta a
fü vet, hogy tö bbre ment, mint otthon harmadmagá val. De péntek este mégis nyugtalansá g
fogta el. Há tha az asszonya gereblyéje se kö zö nséges szerszá m, és még tö bbet tud, mint az ő
kaszá ja? É jjel, á lmá ban ú jra megjelent neki a tü ndérasszony, és azt mondta, kora reggel
menjen majd a ková csmű helybe, szedje ö ssze, ahá ny kaszá t ott talá l, és vigye ki a rétre. A
legény ú gy is tett. Mikor lá tta, hogy gazdasszonya ö t gereblyét hoz, és négyet csak ú gy
letesz a rendek kö zé, jó messzire egymá stó l – figyelte, mi lesz. Há t az lett, hogy amíg az
asszony gereblyélt, a má sik négy gereblye is dolgozott, a maga erejébő l. A legény lerakta a
kaszá kat a fű be, jó messzire egymá stó l, és míg ő a magá ét suhogtatta, azok is szorgalmasan
dolgoztak. Így aztá n mégse fogott ki rajta a boszorká ny – hiá ba gereblyélt ö tszö r-tízszer
annyit, mint má s, a levá gott fű tö bb volt, hogysem győ zte volna. A legény ott maradt ná la, jó
dolga volt, most má r szép fizetést is kapott, idő vel há zat épített magá nak, meghá zasodott,
és ma is boldogan él, ha meg nem halt.

A HÁLÁTLAN FIÚ
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Ü ltek egy szép nyá ri napon a há zuk elő tt, az eperfa alatt, a fiatal gazda meg a felesége.
Elő ttü k terített asztal, az asztalon tá l, a tá lban sü lt csirke. É szrevették, hogy jö n feléjü k az
udvaron á t az ö regember, a fiú nak az apja. A fiú sajná lta apjá tó l a jó falatot, fogta magá t,
gyorsan lekapta az asztalró l, eldugta a padka alá , a há ta mö gé.
Jö n az ö regember, megá ll az asztalná l, nézi az ü res tá lat, nem szó l semmit, iszik egy korty
vizet, és csö ndesen elmegy.
A gazda há tranyú l, a padka alá , a sü lt csirkéért. Tapogat a padka alatt, nem leli a sü lt
csirkét; de egyszer csak mégis érez valamit, csakhogy egészen hideget.
„Kihű lt, amíg az ö reg itt lá batlankodott – gondolja –, no de annyi baj legyen, megesszü k azt
hidegen is!”
Azzal fö lrá ntja az asztalra, amirő l azt hiszi, hogy a kihű lt csirke. Felesége abban a
pillanatban nagyot sikít s elszalad. Nézi az ember elképedve: a tá lban egy csú nya, nagy
varangyos béka van. Ü l a varangyos béka a tá lban, néz az emberre, de olyan mérgesen, azt
lehetne hinni, nyomban nekiesik a szemének.
Azt mondja a béka:
Sajná ltad a csirkehú st ö reg apá dtó l?
Engem etetsz majd csirkehú ssal má tó l!
Azzal a gazda arcá ra ugrott, és tö bbé semmi mó don nem lehetett lekergetni onnét. S még
hagyjá n, ha csak ü lt volna az arcá n! De nem; valahá nyszor megéhezett, napjá ban há romszor
is, elkezdett vartyogni, olyan hangosan, hogy a fél falu hallhatta:
Ne éheztess mindég!
Adjá l inká bb csirkét!
É s ha nem adtak neki azon nyomban sü lt csirkét, dü hö sen beleharapott a gazda arcá ba.
Így aztá n a gazda konyhá já n mindig ott pirult egy csirke a forró zsírban; és a
baromfiudvarban má r alig lézengett két-há rom hitvá ny jérce; mindenü kbő l kiette ő ket a
varangy. Mikor az utolsó jércét is megsü tö tték, és fö ltá laltá k a varangyos béká nak, keserves
gondba estek mind a ketten, hogy mi lesz aztá n; nem elég, hogy tö nkrejutottak, mert egy
szem baromfijuk sincs tö bb, de a fö ldjeik is parlagon hevernek, mert a gazda mégsem
mehet az emberek színe elé azzal a rú t varanggyal az arcá n.
Akkor az asszony szaladt az ö regemberért, kezet csó kolt neki, édesapá mnak szó lította,
kézen fogva vezette a férjéhez, a gazda meg így szó lt:
– Nagyot vétettem, édesapá m, de nagyon meg is bű nhő dtem érte. Szá nom-bá nom, amit
tettem; kérve kérlek, bocsá ss meg, ha van még irá ntam egy szikra szá nalom a szívedben.
Az ö regember megbocsá tott, a varangyos béka meg abban a minutá ban leugrott a gazda
arcá ró l, mintha soha ott sem lett volna.
A MOCSÁRI MANÓK ÉS AZ ÉLET VIZE
(Szibériai népmese, Rab Zsuzsa á tdolgozá sa)
É lt egyszer a messze Szibériá ban, valamikor nagyon régen, egy vá ndorló kedvű vadá sz.
Já rtá ban-keltében egy irdatlan nagy mocsá r akadt az ú tjá ba. Vad á t nem jutott, madá r á t
nem rö pü lt rajta, akkora volt.
Hanem a vadá szt nem olyan fá bó l faragtá k, hogy egy mocsá rtó l megijedjen. Kapta magá t,
nekiveselkedett, á t akarta ugrani. De nem ugrott elég nagyot, s épp a mocsá r kö zepébe
pottyant, egy nagy zsombékra.
Kö rü lnézett, s elá llt szeme-szá ja: egy sereg megnyergelt, fö lszerszá mozott nyú l
ugrá ndozott kö rü lö tte. Ú gy ficá nkoltak, mint a jó vérű paripá k.
De á mult még nagyobbat is a vadá sz! Mert egyszer csak apró emberkék bú jtak elő a
zsombékok aló l: a mocsá ri manó k. Fö lpattantak a nyú lparipá k há tá ra, odavá gtattak a mi
vadá szunk elé, kö szö ntö tték szépen, aztá n mindjá rt elpanaszoltá k neki nagy bajukat:
– Csak te segíthetsz rajtunk, fö ldi halandó ! Ragadozó vad pusztít a birodalmunkban: a
coboly. Ú gy lá tjuk, vadá sz vagy. Lő dd le azt a fenevadat!
A mi vadá szunk fogta az íjá t, megkereste a cobolyt, leterítette, s vitte a mocsá ri manó knak.
Ö rvendeztek a manó k, nem győ ztek há lá lkodni:
– Nagy jó t tettél velü nk, vadá sz! Bizony meghá lá ljuk, nem maradunk adó said. Adunk neked
az élet vizébő l. Eredj haza, és vá rj bennü nket.
Hazament a vadá sz a vö lgybe, ahol lakott, s megvitte a hírt atyafisá gá nak, nemzetségének:
hamarosan halhatatlanok lesznek. Eljö nnek a mocsá ri manó k, és hozzá k az élet vizét.
Vá rtá k-lesték a vendégeket. Az asszonyok sü tö ttek-fő ztek, az emberek fá t aprogattak, tü zet
élesztettek, a gyerekek még á lmukban is a mocsá ri manó kró l beszéltek.
Egy nap aztá n megérkeztek. Porzott az ú t utá nuk, ú gy vá gtattak nyú lparipá ikon vezérü k
fenyő fa bö dö nkében hozta az élet vizét.
Amikor az emberek meglá ttá k, micsoda paripá kon ü getnek, olyan harsá ny nevetésre
fakadtak, hogy rengett a hasuk belé.
Megharagudtak a mocsá ri manó k, le se szá lltak nyú llovukró l. Fogta a vezérü k a fenyő fa
bö dö nét, s rá loccsantotta az élet vizét a cirbolyafenyő kre. Aztá n visszavá gtattak a
mocsá rba.
Azért ö regszenek meg azó ta is az emberek, s ezért zö ldellnek szá z meg szá z évig Szibéria
erdeiben a cirbolyafenyő k.
A HALAK ÉS A KORMORÁN
(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer egy éles cső rű , sebes szá rnyú kormorá n. Amíg fiatalabb volt, és bírta erő vel, a
kö rnyék valamennyi tavá t keményen megadó ztatta. Hanem idő vel megvénü lt, a lá tá sa is
elromlott, a cső re is megkopott, és tö bbet sétá lgatott bú san a tavak partjá n, mint amennyit
halá szott. Mert há t rossz szemével, tompa cső rével nem nagyon bírt má r halá szni.
Igen elbú sult rajta, hogy így elhanyatlott erejében, anná l is inká bb, mert napró l napra
szű kö sebben élt; hajdani híres jó konyhá já nak má r egyebe sem volt, mint fakuló emléke.
Szomorkodott meg éhezett, s kö zben egyre azon tö prengett, hogyan, miként segíthetne
magá n.
Egyszer, ahogy fö l-alá já r tö prengve, tű nő dve, talá lkozik egy rá kkal. Gondol egyet, azt
mondja neki:
– Hallod-e, bará tom! Jó , hogy lá tlak, legalá bb van kit elkü ldeném a halakhoz. Sü rgő sen
mondd meg nekik, hogy nagy veszedelem leselkedik rá juk; még egy hét, és megérkezik a
tavak ura, halá szni fog ezen a vidéken, mind kifogja a tavakbó l a halakat. Készü ljenek, hogy
egy-kettő vége az életü knek!
Szaladt a rá k ahogy csak bírt, megvinni a hírt a halaknak.
Megijedtek a halak, ö sszecső dü ltek, tanakodtak, mit tegyenek. Végü l is kö vetséget kü ldenek
a kormorá nhoz, megtudakolni, való ban ú gy á ll-e a dolog, ahogyan a rá k hírü l hozta, s ha
igen, van-e és mi a segítség.
Végighallgatja az ö reg kormorá n a kö vetséget; azt mondja:
– A baj sú lyos, és a veszedelem nagy; de nincs olyan sú lyos baj, nincs olyan nagy
veszedelem, amin ésszel, okossá ggal segíteni ne lehetne. Ha a tavak ura ezekben a vizekben
kívá n halá szni: keressen magá nak má s vizet, aki nem akar a há ló já ba kerü lni.
Az ostoba halak elő szö r nem értették a dolgot; a kormorá n azonban készségesen
megmagyará zta nekik:
– El kell kö ltö znö tö k innét, ú j tanyá t kell keresnetek.
– De há t hogyan? – sopá nkodtak a halak. – Nincs kijá rá suk a tavaknak, melyeken
kiú szhatná nk; elrepü lni meg igazá n nem repü lhetü nk el, ha egyszer nincs szá rnyunk!
– Nektek nincs, de nekem van – mondta ravaszul az ö reg kormorá n –, és ha szépen
megkértek rá , egyenként elszá llítalak benneteket errő l a veszedelmes vidékrő l. Tudok is
egy tavat az erdő ben, ahol soha senki nem talá lhat rá tok.
Megö rü ltek a halak az ajá nlatnak, megkérték szépen a kormorá nt, az pedig, ahogy ígérte,
egyenként á tszá llította ő ket az erdő be, egy apró kis tó ba. A tó vize sekély volt, hatá ra szű k;
se gyalogolnia nem kellett sokat, se ide-oda kutatni a vízben, se mélyre kapni a cső rével:
éppen csak megá llt a tó partjá n, éppen csak vaktá ban belecsapott, és má ris ott ficá nkolt
cső rében a szép kö vér hal.
Most aztá n jajveszékelhettek a halak, amennyit akartak: keservesen megadtá k az á rá t
ostoba hiszékenységü knek, és sajá t ká rukon tanultá k meg: aká rmilyen mézes-má zosan szó l
is a ragadozó , nem kell hinni a szavá nak.

A LEOPÁRD MEG A TEKNŐSBÉKA

(Afrikai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
A leopá rd meg a teknő sbéka valaha régen jó bará tok voltak. Napró l napra nem ettek
egyebet, mint kasszavé-gyö keret meg fő zelékeket, és má r nagyon untá k.
Elhatá roztá k há t, hogy vadá szatra indulnak. El is mentek az erdő be; elő szö r is egy
vadá szkunyhó t építettek, aztá n csapdá t á llítottak a vadaknak.
Má r má snap sikerü lt egy fehér há tú antilopot ejteniü k. A hú st megsü tö tték, a csapdá t pedig
ú jra haszná lható á llapotba hoztá k.
Má snap egy szo-antilop volt a csapdá ban. Ezt is megsü tö tték, és a csapdá t ú jra
helyrehoztá k. Így ment ez napró l napra. Rengeteg á llatot ejtettek el együ tt. Má r hosszú
ideje voltak a vadonban, amikor így szó lt a leopá rd:
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazatérjü nk.
Mindketten kosarakat készítettek, beleraktá k a hú sokat. Még arra is gondjuk volt, hogy
nagy lapulevelekkel lefedjék, nehogy má sok meglá ssá k, mi van benne.
Ezutá n még egy éjszaká t tö ltö ttek a vadá szkunyhó ban, és ú gy hatá roztak, hogy má snap
reggel elindulnak hazafele.
É jszaka azonban a teknő s felébredt. Eszébe jutott, minek a leopá rdnak annyi hú s. Jobb lesz,
ha ellopja tő le. Felkelt há t, kiment, és kö veket gyű jtö tt. Belerakta ő ket a leopá rd kosará ba,
hogy az majd ne vegye észre a turpissá got, a hú st meg mind a maga kosará ba rakta.
Má snap reggel korá n keltek. Indultak is azonnal. Egy ideig még egy ú tjuk volt, de aztá n
istenhozzá dot mondva, békében elvá ltak.
Amikor a leopá rd hazaért, csalá djá t nagy munká ban talá lta. Kasszavét és makabo-spenó tot
készítettek ebédre. Bü szkén kiá ltott rá juk:
– Dobjá tok ki ezt a sok zö ldséget! Ki nem á llhatom! Sok finom hú st hoztam!
No, volt nagy ö rö m! Kidobtá k a fő zeléket, és kívá ncsian, nyá lcsorgatva vá rtá k a remek
hú sokat.
A leopá rd hozzá fogott, hogy kirakja a kosarat. De ó , borzalom! Hú s nem volt benne egy falat
se, csak kö vek! Kö vek!
A csalá d jajgatá sban tö rt ki, és mind rá tá madtak a leopá rdra.
Ő azonban így felelt:
– Nem tehetek ró la. Nem én vagyok a hibá s, hanem az a gonosz teknő sbéka. Há t nem mind
ellopta a hú somat?!
– Ezt megbosszuljuk!
– Behajtjuk rajta!
– Ezért még megfizet! – kiabá ltá k a tö bbiek ö sszevissza.
Ettő l kezdve megszű nt a bará tsá g a leopá rd és a teknő sbéka kö zö tt. Ahol egy leopá rd egy
teknő ssel talá lkozott, nyomban rá tá madt, s nem is nyugodott addig, míg csak fel nem falta.
Nincs is ma sem két engesztelhetetlenebb ellenség a vilá gon, mint a leopá rd meg a
teknő sbéka.

A KIRÁNTOTT ELEFÁNT
(Afrikai népmese nyomá n írta Végh Gyö rgy)
Tö rtént egy nap a dzsungelben, hogy a saká lok hiá ba csattogtattá k éles fogaikat, egy
harapá snyi ennivaló t sem leltek sehol. Volt kö zö ttü k egy kivénhedt, ravasz saká l.
– Ne féljetek, amíg engem lá ttok! – nyugtatta meg a kínjukban fogaikat nyalogató saká lokat.
Ezzel felö ltve legü nnepélyesebb á brá zatá t, elkocogott tova a dzsungelben.
Nem kellett soká ig mennie. Meglá tott egy elefá ntot, amint éppen egy fá hoz tá maszkodva
aludt, és á lmá ban iszonyú akat trombitá lt. A saká l udvariasan kopogtatott a fa tö rzsén, de az
elefá nt rendü letlenü l fú jta tová bb a ká sá t. A saká l gondolkodott egy pillanatig, hogyan
ébreszthetné fel a hétalvó t. Beleharapott az elefá nt egyik térdhajlá sá ba. Az elefá nt
fá jdalmá ban felü vö ltö tt, s rö gtö n fel is ébredt.
– Van szerencsém, kedves elefá nt ú r! – kö szö ntö tte hízelegve a saká l. – Valamennyi saká l
nevében jö ttem hozzá d, hogy légy olyan kedves, és vá llald el a saká lok kirá lysá gá t.
Az elefá nt ü nnepélyesen végignézett magá n, az ormá nyá val megigazította fején a
jumbó sapká t, megkö szö rü lte a torká t, és így szó lott:
– Mivel ilyen szépen kértél, elfogadom a kirá lysá got. Csupá n egyet kö tö k ki: nagyon
szeretem a szentjá noskenyeret, ezért minden reggelire azt kérek, egy jó kora kosá rral.
– Mi sem természetesebb ennél! – mondotta a saká l. – Tízó raira pedig tejszínhabban
á ztatott szmirnai fü gét kapsz.
Ez má r sokkal tö bb volt anná l, mint amirő l szegény elefá nt valaha is á lmodhatott, s ezért
leereszkedő en nyú jtotta az ormá nyá t:
– Itt a kezem, nem disznó lá b. Á ll az alku!
S ezzel méltó sá gteljesen megindult a saká l utá n, be az erdő mélyébe. A saká l pedig vezette
kanyargó s utakon, egészen addig, amíg egy mocsá rhoz nem értek. Az elefá nt belesü ppedt a
mocsá rba, s bá rhogy erő lkö dö tt is, nem tudta kiemelni roppant lá bait a ká tyú bó l.
A saká l, aki megkapaszkodott egy fa gyö kerében, odakiá ltott az elefá ntnak:
– Vá rom parancsodat, minden ú gy lesz, ahogyan akarod!
– Parancsom az, hogy szabadíts ki innen!
– Itt a farkam, kapaszkodj jó l bele az ormá nyoddal, és én kihú zlak – felelte a saká l.
– Nocsak, nocsak! Biztos vagy te abban, hogy így sikerü l kihú znod engem?
– No, magad is lá thatod, hogy milyen lehetetlen dolgot kö vetelsz tő lem! – mondta a saká l. –
No, megyek inká bb, és má s kirá ly utá n nézek!
– Drá ga alattvaló m – rimá nkodott az elefá nt –, édes, drá ga jó szolgá m! Ha kirá ntasz ebbő l
az izébő l, ebbő l a mocsá rbó l, meghá lá lom!
– Hogyan tudná d ezt meghá lá lni? – érdeklő dö tt a saká l.
– Tudok egy egész teherautó elsü llyedt hú skonzervrő l. Ha kiszabadítasz, elvezetlek oda.
A saká l elszaladt a tö bbi saká lért, egyik részü k hú zta, a má sik tolta az elefá ntot, ú gyhogy
sikerü lt is kirá ntaniuk. Az elefá nt sem volt há lá tlan, elvezette ő ket az elsü llyedt
hú skonzervekhez, ső t még egy konzervnyitó t is adott kö lcsö n nekik.
Ez a tö rténete a kirá ntott elefá ntnak.

A HŰSÉGES LOVACSKA
(Angol népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Péter bá tyó egy falovacská t faragott ki, és ez cseppet sem meglepő , mert Péter bá tyó egész
életében já tékokat csiná lt, az volt a mestersége. De olyan szép kis já ték, mint ez a
falovacska, még sohasem kerü lt ki a keze aló l. Péter bá tyó elnézegette, ahogy ott á llt elő tte
bü szkén a négy kis kerekes lá bá n.
– Ö t garast is megadnak érte a vá sá rban! – kiá ltott fö l Péter bá tyó , de aztá n ugyancsak
meghö kkent, mikor lá tta, hogy a csinos falovacska szemébő l sű rű kö nnyek zá poroznak.
– Ejnye, lovacská m, ha így folytatod, há t lekopik ró lad a festék! – figyelmeztette Péter bá tyó
a sírdogá ló t. – É s szeretném tudni, miért sírsz. Tarká bb akarsz lenni? Vagy nagyobb
kerekeket kívá nsz a négy lá badra? Szavamra, nem értelek!
De a lovacska csak sírt, csak sírt, hullottak a kö nnyei akkor is, mikor Péter bá tyó a tö bbi
já tékkal együ tt zsá kba rakta, és elindult vele a vá sá rba. Ahogy ballagott Péter bá tyó a
falukon meg a vá rosokon á t, a gyerekek mindenü tt eléje szaladtak és kiá ltoztak:
– Megjö tt Péter bá tyó ! Itt van Péter bá tyó !
Eléje szaladtak az apuká k meg az anyuká k is, a nagybá csik meg a nagynénik is, utá nuk a
nagyapó k meg a nagyanyó k, mindenki lá tni akarta, mi van Péter bá tyó zsá kjá ban. É s
elő kerü ltek a zsá kbó l a tarká ra pingá lt bohó cok, a helyes kis hajas babá k, a csinos
tolltartó k, és elő kerü lt a falovacska is. De az apuká k meg az anyuká k, a nagynénik, a
nagybá csik, a nagyapó k meg a nagyanyó k mind azt mondtá k, hogy ö t garast nem adnak egy
sírdogá ló falovacská ért, hiszen ú gy hullik a kö nnye, hogy minden vizes lesz kö rü lö tte.
Aztá n a gyerekek meg az anyuká k, apuká k, nagynénik, nagybá csik, nagyapó k, nagyanyó k
szépen hazamentek, a gyerekek boldogan vitték az ú j já tékukat, és így bú csú ztak Péter
bá tyó tó l:
– Gyere el jö vő re is, Péter bá tyó !
Péter bá tyó , mielő tt visszatette volna zsá kjá ba a falovacská t, megint megkérdezte:
– Mondd meg nekem, falovacská m: miért sírsz ilyen keservesen? Sehogy sem értem a
kö nnyeidet! Sírdogá ló lovacska még nem kerü lt ki a kezembő l!
Nagyot só hajtott a lovacska, és így vá laszolt:
– É n még egészen kicsi lovacska vagyok, nem akarlak elhagyni téged, melletted akarok
maradni ö rö kre! Péter bá tyó , ne adj el engem, hiszen olyan kicsike vagyok még!
– Furcsa jó szá g vagy te, lovacská m! – csó vá lta a fejét Péter bá tyó . – De ha mindená ron
akarod, maradj há t mellettem ö rö kre!
Abbahagyta a lovacska a sírdogá lá st, fö lnyerített ö rö mében, s a két há tsó kerekére
á gaskodott, hogy kimutassa, milyen boldog.
Péter bá tyó meg csak nézte-nézte, s azt mondta:
– Nohá t, ki hitte volna!
A falovacska első lá bá nak a kerekei vidá man pö rö gtek a levegő ben.

KISKATI ÉS A NAPERNYŐ
(Mészö ly Mikló s meséje)
Kiskati egy nap elindult vilá ggá . Persze nem ö rö kre, csak egy kicsikét. De elő bb a
mackó já val is kö zö lte a nagy eseményt:
– Maci, én most elmegyek bolyongni!
Aztá n odasétá lt a kiskapuhoz.
Csala Huba, Sepsiszentgyö rgy
Szó , mi szó , a kiskapu se volt éppen kicsike. De ami azon tú l kezdő dö tt, az má r igazá n ó riá si
volt. Kiskati akkorá nak érezte magá t az ó riá si rét kö zepén, mint egy katicabogá r. Amint
ment, mendegélt, egy rettentő hosszú ra nő tt fű szá lat vett észre, amit ide-oda fú jt a szél. S a
fű szá l tetején valaki ottfelejtett egy ö sszecsukott pö ttyö s napernyő t! Kiskati odanyú lt az
ujjá val, hogy kinyissa a csodá latos ernyő t – de az bizony elrepü lt.
– Á llj meg! – kiá ltott utá na.
A napernyő azonban anná l magasabbra szá llt. Lehet, hogy az takarta el a napot az ó riá si rét
fö lö tt?
Most má r á rnyékban ballagott tová bb Kiskati. Egy picit félt ugyan, de azért bá tran ment
tová bb. S egyszer csak mit lá t? Egy kidő lt faó riá st, ott fekü dt a tó fö lö tt, mint valami híd.
Kiskati meg azt gondolta magá ban: „Á tmegyek én ezen a hídon, aká rmi tö rténik is!”
É s rá lépett a kidő lt faó riá sra. Az meg reccs! – ö sszetö rt alatta, ő meg belepottyant a tó ba.
Lett is sírá s mindjá rt! Visszhangzott tő le az ó riá si rét.
S akkor egyszerre ott termett az édesapja. Odahajolt Kiskati fö lé, megfogta a kezét,
kisegítette a pocsolyá bó l, és fél kezével fö lemelte az ö sszetö rt faó riá st.
– Hiszen ez csak egy faá g! – nevetett Kiskati. – Add nekem, hadd vigyem én!
Aztá n elindultak hazafelé. De alig mentek pá r lépést, megint kisü tö tt a nap: a napernyő
eltű nt az égrő l.
De vajon hova tű nt? Lehet, hogy ú jra visszarepü lt a fű szá l tetejére?
É s visszaballagtak a rettentő hosszú fű szá lhoz, hogy megnézzék, a napernyő ott van-e rajta.
Ott volt.
– Nézd, katicabogá r! – mondta Kiskati édesapja. – Tartsd csak oda az ujjad…
Kiskati odatartotta, a katicabogá r meg rá má szott. Még akkora sem volt, mint a mutató ujja
kö rme!
– Ugye, hazavihetem? – kérdezte Kiskati az édesapjá tó l.
A katicabogá r is beleegyezett, nem repü lt el az ujja hegyérő l. S amikor hazaértek, odatette a
mackó mancsá ra a kis pö ttyö s bogarat.
– Lá ttá l má r ilyet? – kérdezte. – Mert ha nem tudná d, ez nem napernyő , hanem katicabogá r.
Csak azok lá tjá k napernyő nek, akik olyan kicsik, mint te!
É s nagyon bü szke volt rá , hogy ő má r nem olyan kicsi.

MESE A KÖLESKÁSÁRÓL
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislá ny; együ tt éltek az édesanyjá val, és olyan
szegények voltak, hogy azt el se lehet mondani. Enniü k is alig volt mit; s aztá n eljö tt egyszer
egy nap, amikor má r egyá ltalá n nem volt mit enniü k. A kislá ny ekkor kiment az erdő re,
há tha talá l valami gombá t vagy erdei gyü mö lcsö t, amivel elverheti az éhü ket. Há t ahogy
megy, mendegél az erdő ben, szembejö n vele egy vénséges vén anyó ka. Az az anyó ka tudta,
min kesereg a kislá ny, nem is kérdezett tő le semmit, hanem elébe á llt: – Itt van, édes
lá nyom, ez az edényke, fogd meg szépen, vidd haza, és jó l jegyezd meg, hogy ha azt mondod
neki:
Fő zzél, fő zzél, edényke, finom ká sá t ebédre!
– akkor az edényke elkezd fő zni, és annyi finom, édes kö leská sá t fő z, amennyit csak akarsz,
és addig fő zi, amíg csak azt nem mondod neki:
Hagyd, edényke, má ra elég má r a ká sa.
A kislá ny megkö szö nte az anyó ka jó sá gá t, hazavitte az edényt, és így szó lt:
Fő zzél, fő zzél, edényke, finom ká sá t ebédre!
Az edény azon nyomban elkezdett zubogni, sustorogni, és má r tele is volt finom, édes
á rpaká sá val. Mindaddig fő zö tt, míg a lá nyka azt nem mondta:
Hagyd, edényke, má ra elég má r a ká sa.
Attó l fogva gond nélkü l éltek, és mindennap édes kö leská sá t ettek.
Tö rtént aztá n egy napon, hogy a lá nyká nak valamiért á t kellett mennie a szomszéd faluba.
Anyja megéhezett kö zben, fö ltette az edényt az asztalra, és rá szó lt:
Fő zzél, fő zzél, edényke, finom ká sá t ebédre!
Zubogva, dohogva, duruzsolva elkezdett fő zni az edényke, az anya meg ette jó ízű en az édes
ká sá t. Jó llakott; de az edényke csak fő z tová bb. Bugyog ki szélén a ká sa, lefut az asztalró l,
telefutja a szobá t, kifut az ajtó n, szalad há zró l há zra, tele minden há z, tele minden utca
kö leská sá val; az anya meg szaladgá l, jajveszékel, mert nem jut eszébe, mit kell mondani az
edénynek, hogy abbahagyja. Má r csak egyetlenegy há z á ll a falu szélén ú gy, hogy nincs tele
ká sá val, mikor jö n szaladva a lá nyka; lá tja a ká saveszedelmet, s má r messzirő l kiabá lja:
Hagyd, edényke, má ra elég má r a ká sa!
Az edényke abbahagyta; de a falubeliek há rom á lló esztendeig ették a kö leská sá t, míg
sikerü lt végre mind kienniü k a há zaikbó l.

GÓLYA, GÓLYA, GILICE!

(Gá rdonyi Géza meséjét á tdolgozta Bartó cz Ilona)
A rét a patak mentén tele van má r sá rga, fényes levelű virá ggal. A gó lyavirá g az. Mikor a
gó lyavirá g megjelenik, má r akkor vá rjuk a gó lyá t. Az igazi tavaszt a gó lya hozza meg. Tavaly
má r Jó zsef-napkor virított a gó lyavirá g, és néhá ny nap mú lva rá megérkezett a gó lya. Az
idén csak gyü mö lcsoltó kor lá ttam az első gó lyavirá got a Tuli gyerek kalapjá n. De késett is a
gó lya.
– Valami bajba kerü lhetett – vélekedett Fodor Andrá s.
Mert csak egy gó lyapá r lakik ná lunk, és az a Fodor Andrá sék há zá n lakik.
Gó lyameggondolá s szerint Fodor Andrá s a legbecsü letesebb ember a faluban, és a vadá sz a
leggonoszabb. Ha Fodorék já rnak a réten, a gó lya nem is repü l fö l a vízbő l, csak éppen hogy
rá juk tekint, de ha a vadá sz megy arra, bá rmilyen messze is já r ő tő le, ijedten kanyarodik fö l
a magasba. Az nem is jó ember: villá mlani tud meg mennydö rö gni.
Há t egy napon hallom á m a veres Gá l gyerek hangjá t, amint kiabá lja az ablakom alatt:
– A gó lya! A gó lya!
Há t csakugyan itt a gó lya. A nyaká t meg a lá bá t hosszan elnyú jtva, lassan és méltó sá ggal
kereng a magasban. Egyre alá bb-alá bb ereszkedik, és leszá ll egyenesen a Fodorék há zá ra.
Megá ll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidá man kelepek
A szomszédok ö sszefutnak. A szép Szabó Magda is kiá ll a konyhaajtó ba. A tenyerét a
szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gó lyá t. A gó lya lengő ugrá sokkal já r ide-oda a fészke
kö rü l.
– Há t a feleséged hol marad, hej! – kiá ltja fel hozzá a bakter.
– Az késő bb jö n – magyará zza Fodor Andrá s –, késő bb jö n az asszonyokkal. É s míg a gó lya a
fészkének ö rü lve ugrá l a há ztető n, a gyerekek lenn az udvaron fél lá bon tá ncolva éneklik:
Gó lya, gó lya, gilice!
Mitő l véres a lá bad?
Tö rö k gyerek megvá gta,
magyar gyerek gyó gyítja…
A napfény szelíden á rad alá a felhő k kö zü l. A faluban mintha ü nnep volna. Még az ö reg,
nagy szaká llú , vak koldusunk is megá ll a kocsiú t kö zepén. Nyugodt és méltó sá gos arcá val a
gó lya felé fordul, és a kezét a fü léhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést.

JÚLIUS

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
– Az ú jesztendei talá lkozá s ó ta – mondta az Ö reg Veréb – hat hó nap szá llt el, éppen egy fél
esztendő . Jegyezd meg: az év má sodik fele nyá r dereká n kezdő dik. Most jú lius van. Ez a
hó nap a legbő kezű bb kö lykö khö z és fió ká khoz. Sokat ad mindenbő l: napfénybő l, melegbő l,
mindenféle jó ízű falatbó l.
– Kö szö nö m – mondta Picinyke cinke.
É s elrepü lt.
„Ideje, hogy letelepedjem – gondolta magá ban. – Van elég faodú az erdő ben. Vá lasztok
egyet, amelyik megtetszik, bekö ltö zö m, s élek kedvemre a magam há zá ban!”
Gondolni gondolta, de a tervet nem volt olyan kö nnyű végrehajtani.
Az erdő valamennyi faodú ja foglalt volt. Madarak fészkeltek mindegyikben. Az egyikben
még csupasz fió ká k, a má sikban má r pelyhesedő k, a harmadikban tollasodó k, de egytő l
egyig sá rga cső rű ek, tá togó k, és ennivaló ért sipognak – csipognak napestig.
Szü leik szorgoskodnak, ide – oda rö pdö snek, legyeket, szú nyogokat, pilléket kapdosnak,
hernyó kat, kukacokat gyű jtö getnek, maguk nem nyelnek le egyet se: fió ká iknak hordjá k. De
nem panaszkodnak, inká bb még énekelgetnek.
Elunta magá t Picinyke egymagá ban.
„Segítek etetni a fió ká kat! – gondolta magá ban. – Ö rü lnek majd a szü lő k, hogy kö nnyítek
rajtuk!”
Talá lt a fenyő fá n egy pillét, cső rébe kapta, kö rü lnézett, kinek adja.
Hallja, hogy a szomszéd tö lgyfá n tengelice fió ká k csipognak, ott ring a fészkü k egy á gon.
Hopp! – odarö ppent Picinyke, s beledugta a pillét az egyik fió ka kitá tott cső rébe. Bekapta a
fió ka, de lenyelni nem tudta: igen nagy volt a pille.
Igyekezett a butá cska, erő lkö dö tt, hiá ba, nem sikerü lt.
Fulladozott má r a kis tengelice. Picinyke rémü lten kiá ltozott, nem tudta, mitévő legyen.
Akkor rö ppent oda a fió ka anyja. Kirá ntotta cső rével a pillét a fió ka torká bó l, és eldobta.
Picinyke cinkére pedig mérgesen rá fö rmedt:
– Takarodj innen! Majdnem megfullasztottad a kicsinyemet! Há t szabad egy ilyen
csö ppségnek egy egész pillét a cső rébe tö mni? Hiszen még a szá rnyait sem tépted le!
Picinyke besurrant a sű rű be, ott meghú zó dott: fá jt neki is a szidó szó , szégyellte is magá t.
Napokig szá lldosott a z erdő ben, egyedü l, mint az ujjam: senki sem fogadta be tá rsasá gá ba.
Az erdő ben pedig egyre nagyobb csapatokban tó dultak a gyerekek. Kosarakkal jö ttek,
énekelve, aztá n szétszéledtek, és szedték az erdei má lná t. Jutott a kosá rba is, a szá jukba is.
Picinyke egyre kö rü lö ttü k sü rgö lő dö tt, á gró l á gra rö pdö sö tt a kö zelü kben, vidá mabban telt
az idő a gyerekekkel. A nyelvü ket ugyan nem értette, azok sem az ö vét.
Egyszer csak mi tö rtént: egy pö ttö m kislá ny betért a má lná s sű rű jébe, ott lépkedett egyre
beljebb – beljebb, szedegette a má lná t.
Picinyke cinke á gró l á gra szá llva kö vette. Há t mit lá t: egy ó riá si medve ü ldö gél a
má lná sban.
A kislá ny éppen feléje tart – nem lá tja.
A medve sem lá tja ő t, mert az is má lná zik. Lehajlít mancsá val egy – egy á gat – bele a
szá já ba.
„Jaj! – dobban meg a szíve Picinykének. – Mindjá rt odaér hozzá a kislá ny, ez a szö rnyeteg
meg felfalja! Meg kell mentenem! Megmentem!”
É s elkiá ltotta magá t a faá gon, a maga nyelvén, cinkenyelven:
– Kislá ny, kicsi lá ny! Kicsi lá ny! Ott a medve! Vigyá zz! Vi – gyá zz!
A kislá ny ü gyet sem vetett rá , mert egy szó t sem értett belő le.
Bezzeg a szö rnyeteg medve megértette: két lá bra á llt, kö rü lpillantott: hol a kicsi lá ny?
„No – gondolta rémü lten Picinyke –, most vége szegénykének!”
De má sképp tö rtént. A medve, amikor a kislá nyt észrevette, négy lá bra ereszkedett, és
csö rtetve elinalt a bokrok kö zö tt.
Elá mult Picinyke:
„Meg akartam menteni a kislá nyt a medvétő l, s lá m, a medvét mentettem meg a kislá nytó l!
Haha, ekkora nagy szö rnyeteg, s megijed egy pö ttö m emberkétő l!”
Azó ta, ha gyerekekkel talá lkozik az erdő ben, zengő dalocská t fú jdogá l nekik Picinyke:
Kicsi fiú , kicsi lá ny!
Frissen kelj fel, jó korá n!
Ki korá n já r az erdő ben,
gombá t, má lná t talá l bő ven,
de a késő n kelő nek
csalá n jut, meg beléndek!
Az a kislá ny, aki elő l a medve megfutamodott, mindig kora reggel jö tt az erdő re, és mindig
teli kosá rral ment haza.

A BÍRÓ MEG AZ ÖRDÖG

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Volt egyszer egy á tkozott rossz bíró , aki a bő rt is lenyú zta volna a szegényekrő l, ha teheti. A
peres ü gyekben mindig annak adott igazat, aki megkente a tenyerét, és ha nagy néha valami
kis jó t tett egy szegény emberrel, azt tízszeresen ledolgoztatta. Így aztá n – a pénzzel, amit
suttyomban a tenyerébe nyomtak, meg az ingyenmunká val – nem csoda, ha
meggazdagodott: szép, emeletes há zat épített magá nak.
Á tkoztá k is a parasztok a kö zségben, ha talá lkoztak vele az ú ton, hajlongtak elő tte persze,
muszá jbó l, de a há ta mö gö tt ö kö lbe szorítottá k a kezü ket, és mindennap szá zszor is
elmondtá k:
„Hej, csak ezt a mi gonosz bíró nkat elvinné má r az ö rdö g! Hej, csak nyakon fogná má r az a
Durumó , és vinné, aká rhová !”
Az ö rdö g mindig hallotta a biztatá st, és egy szép napon megelégelte; gondolta, ha annyian
kívá njá k, mért ne tegye meg. Elment a bíró hoz, és megmondta neki kurtá n-kereken:
– Gyerü nk, komá m, viszlek a pokolba! Mindennap szá zszor is hallom, hogy nekem kíná lnak.
Igen á m, de a bíró nak semmi kedve se volt megvá lni a szép há zá tó l, kertjétő l, gazdagon
terített asztalá tó l, selyempaplanos á gyá tó l. Alkudozni pró bá lt Durumó val. Végre is ú gy
á llapodtak meg, hogy ha olyannal talá lkoznak az ú ton, aki valakit el akar vitetni az
ö rdö ggel, és ezt igaz szívbő l mondja, akkor az ö rdö g azt viszi el a bíró helyett.
No, jó ! Ahogy bandukolnak az ú ton, halljá k, hogy egyik udvaron a malacá t szidja a
gazdasszony:
– Há t nem elszö kö tt má r megint ez az á tkozott! Ö sszeszaladtam érte a falut! Hogy az ö rdö g
vinné el az ilyen cudar jó szá got!
A bíró megö rü lt, és biztatta az ö rdö gö t, hogy vigye a malacot, ő t meg eressze el.
– Nem ú gy van az, komá m! Nem szívbő l jö tt a szó . Ez az asszony megsiratná a malacá t, ha
elvinném, te is tudod.
A má sik faluban éppen a gyerekét szidta egy asszony, amikor a há za elő tt elmentek; kiabá lt,
hogy bá r elvinné az ö rdö g az ilyen rakoncá tlan kö lykö t, az ilyen anyaszomorító t. De az
ö rdö g megint csak azt mondta, hogy nem szívbő l jö tt a szó , az asszony keservesen
megsiratná a gyereket, ha igazá n elvinné az ö rdö g, meg is halna tá n bá natá ban.
Hanem aztá n meglá ttak feljebb a dű lő ú ton két atyafit, és azok, abban a hiszemben, hogy
nem hallik le beszédü k az orszá gú tra, bá tran kimondtá k, amit gondoltak.
– Lá tod, ki megy ott avval a csá mpá s lá bú idegennel? – kérdezte az ö regebbik, mire a
fiatalabb a haragtó l szinte rekedt hangon így felelt:
– Lá tom há t, bá r utoljá ra lá tná m ebben az életben a bíró nkat! Hogy az ö rdö g vigye el!
Fogadok, még a pokolban is ő lesz a legkomiszabb!
– No, ez nemcsak amolyan ajakon termett szó volt, komá m, hallhattad a magad fü lével is,
hogy szívbő l jö tt – mondta az ö rdö g.
– Most má r ne is pró bá lj alkudozni velem. Viszlek! – Azzal nyakon fogta a cudar bíró t, és
hiá ba kapá ló zott, hiá ba jajgatott, mégiscsak ő t vitte el.
MÓCI MACÁVAL TÖRTÉNT
(Végh Gyö rgy meséje)
– Itt az Erdei Tá virati Iroda! Bagoly Tivadar Tihamér, az ö rö kö sen kikü ldö tt erdei
kü lö ntudó sító jelenti:
Cicafalvi Mó ci Macá val tö rtént, az erdei ú szó bajnoknő vel és tejszakértő vel, szeptember 79-
én, pontosan déli harmincnyolc ó ra kétszá ztizenhá rom perc hetvenkilenc má sodperckor!
(Hm! Furcsa naptá ra és ó rá ja lehet ennek a Bagoly Tivadar Tihamérnak. Sajnos azonban
nem á ll mó domban megkérdezni tő le, hogy nem tévedett-e. Így mondta, így írtam le én is.)
Cicafalvi Mó ci Maca erdei ú szó bajnoknő a fent jelzett idő pontban, legú jabb divatú
strandtá ská já t ló bá lva – mert kö ztudomá sú , hogy szeptember hetvenkilencedike az erdei
év legforró bb napja –, a legá rnyasabb erdei sétá nyon egyszerre csak megtorpant.
Vá ratlanul kellett megá llnia: ott ugyanis, ahol reggel még csak egy szelíd, nyuszik á ltal
gyengéden letaposott zsenge salá taö svény vezetett, most egy kü lö nleges alakú tavacska
á llta ú tjá t.
Cicafalvi Mó ci Maca kérdő en vonta fel mindkét cicaszemö ldö két, elgondolkozva pö dö rte
meg mindkét fekete cicabajszá t, és a fü le is kétfelé á llt a csodá lkozá stó l. Anná l is inká bb,
mert ez a nagy, kü lö nleges alakú tavacska fehér volt, pontosabban hó fehér, hogy azt ne
mondjam, tejfehér, ső t tejszínhabfehér! Cicafalvi Mó ci Maca nemcsak fü rdeni imá dott,
amint ez ró la igazá n kö ztudomá sú , hanem a tejszínhabot is rendkívü l szerette, mind ez
ideig még ki nem derített okokbó l.
Bajuszpö drése kö zben való színű leg ilyesmik juthattak eszébe: „É n most éppen fü rdeni
indultam, mert nagy a hő ség. Azért is van ná lam ez a legú jabb divatú strandtá ska, amit
tegnap vá sá roltam. A piros pettyes fü rdő ruhá mat tettem bele meg az ezü stcsillagokkal
kirakott napszemü vegemet, mert ezeket is tegnap vettem, és még nem lá tta senki! Még egy
fertá lyó rá cská t kellene já rnom, amíg elérnék az erdei tó hoz, ami lényegében nagyon
kö zö nséges tó , mondhatná m, csak tó csa, békaú sztató ! Ha most itt letenném a
strandtá ská mat, és felvenném piros pettyes fü rdő ruhá mat meg az ezü stcsillagokkal
kirakott napszemü vegemet, a kellemeset ö sszekö thetném a hasznossal. Mert a fü rdés, az
kellemes, de a tejszínhabevés hasznos! Minél tö bb tejszínhabot eszem, anná l szebb,
fényesebb, anná l bogá rfeketébb lesz selymes bundá cská m, amit igazá n sokan irigyelnek
tő lem itt az erdő ben. Azt hiszem, meg kell hoznom ezt az á ldozatot a bundá cská m
érdekében!”
Cicafalvi Mó ci Maca tű nő dését tü stént tett kö vette. Hihetetlen gyorsasá ggal á tö ltö zkö dö tt,
és zsupsz! – fejest ugrott a hirtelen tá madt tejszín tó ba. Hanem éktelen sivalkodá sbá n tö rt
ki azon nyomban! Mert nem tejszín tó volt, hanem fehér festéktó , és való sá ggal beleragadt.
Szorult helyzetébő l csak az idő kö zben fellá rmá zott erdei tű zoltó sá g mentette ki. Nem
messze a festéktó tó l egy hatalmas festékhordó t talá lt, melyre ez volt fekete betű kkel
felmá zolva: Pacsaji, a ró ka. Pacsaji tű nt volna fel megint az erdő ben? Az erélyes nyomozá s
megindult. Lapzá rtakor a vizsgá latok még tartanak.
A HŰSÉGES KUTYA
(Lessing meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A tolvaj napok ó ta a há z kö rü l ó lá lkodott.
Azt gondolta, majd éjnek idején lopakszik az udvarba s onnét a há zba, olyankor, amikor
mindenki alszik.
Kiszemelte magá nak az utat, mindent apró ra meghá nyt-vetett magá ban, még egy létrá t is
fö lfedezett a fészerben, azt majd nekitá masztja a há znak, s észrevétlenü l fö lmá szik a
padlá sra, azt is kirá molja.
Megy majd minden, mint a karikacsapá s – gondolta elégedetten. Má r csak egy nehézség
volt: a kutya.
Volt ugyanis a gazdá nak egy hatalmas há ző rző kutyá ja; egy jó l megtermett komondor, az
egész éjszaka ide-oda já rt az udvarban, ó rá nként tízszer, hú sszor is elment a kerítés
mellett, mindent megszaglá szott, minden neszre a fü lét hegyezte, s ha valami gyanú sat
talá lt, elkezdett dü hö sen ugatni.
A tolvaj sokat tö prengett rajta, hogyan bá nhatna el a kutyá val. Tudta, hogy erő vel nem
győ zheti, s aká rmilyen ó vatos, aká rmilyen furfangos, ennek a derék jó szá gnak az éberségét
nem lehet kijá tszani.
A tolvaj nemegyszer volt má r szorult helyzetben, s ilyenkor má r nemegyszer sikerü lt
kivá gnia magá t valami vá ratlan ajá ndékkal. Az ostobá kat meglepte a bő kezű sége, s amíg
csodá lkoztak vagy ö rvendeztek, ő ü gyesen odébbá llt.
Ilyesmit gondolt most is. Vett egy darab kenyeret, megtű zdelte szalonná val, aztá n amikor
leszá llt az éjszaka, és elnyugodott a há z, minden ablakban kialudt a vilá gossá g, nagy
ó vatosan benyomta a kaput.
Reccsent egyet a kapu, s azon nyomban ott termett a komondor.
A furfangos tolvaj ekkor fogta a szalonná val tű zdelt kenyeret, és odavetette a kutyá nak.
A komondor azonban ü gyet sem vetett a koncra.
– Ó , te ostoba! – mondta a tolvajnak. – Mit gondolsz, ezzel megvesztegethetsz? Azt hiszed,
egy darab kenyérért meg egy kis szalonná ért hallgatni fogok, és hagyom, hogy kifoszd a
há zat, és megká rosítsd a gazdá mat? Azt má r nem, bará tom! S ha eddig netá n azt hittem
volna ró lad, hogy tisztességes szá ndékkal léptél az udvarunkba, kéretlen ajá ndékod eléggé
figyelmeztet rá , hogy rosszban sá ntiká lsz.
Nekiugrott a tolvajnak, s az ö rü lhetett neki, hogy nem kapott tö bbet két-há rom harapá sná l.
Így tanulta meg, hogy az igazi hű séget nem lehet megvesztegetni.
A LUSTA KOLIBRI
(Kínai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
A taká csmadá r fészket épített magá nak.
Arra repü lt a kolibri, és lá tta ezt. Nem volt neki fészke. Lustá bb volt anná l, semhogy
fészeképítéssel fá radozzon:
Egy szép napon aztá n eleredt az eső .
A kolibri a taká csmadá r fészkéhez repü lt, és így szó lt:
– Taká csmadá r, kérlek, engedj be a fészkedbe!
De a taká csmadá r így felelt:
– Dehogy engedlek!
A kolibri azonban tová bb kérlelte:
– Drá ga bará tom, csak még ma engedj be, holnap hozzá fogok én is, és fészket építek
magamnak.
Erre aztá n a taká csmadá r beengedte.
De a kolibri má snap sem fogott hozzá a fészeképítéshez.
Néhá ny nap mú lva szakadni kezdett az eső .
A kolibri a taká csmadá r fészkéhez repü lt, és így szó lt:
– Kérlek, bará tom, engedj be a fészkedbe!
– Ma még utoljá ra beengedlek – felelte a taká csmadá r –, de holnap aztá n igazá n hozzá kell
fognod a fészeképitéshez.
De ki má s lett volna az, mint a kolibri, aki má snap sem épített fészket magá nak. Amikor ezt
a taká csmadá r meghallotta, elhatá rozta, hogy ha legkö zelebb ú jra esni fog, ő t ugyan
kérlelheti a kolibri, nem fogja beengedni a fészkébe.
Ú gy is lett.
Ó riá si vihar kerekedett.
A kolibri ott kö nyö rgö tt á zva-fá zva a taká csmadá r fészkénél:
– Kérlek, kérlek, engedj be! Csak most az egyszer, utoljá ra! Holnap aztá n igazá n
hozzá kezdek a fészeképitéshez.
De a taká csmadá r így felelt:
– Most má r nem! É ppen eleget hazudoztá l eddig nekem, éppen elégszer csaptá l be!
Így há t a kolibri kénytelen volt a nedves, viharos erdő ben, egy fa alatt tö lteni az éjszaká t.
Reggelre csuromvíz lett, s még a csontjai is elgémberedtek.
Má snap aztá n való ban hozzá fogott a fészeképítéshez.

PÁLMA ÉS LILIOM
(Spanyol népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Messze Portugá liá ban, egy magas szikla tetején á llt Barkó lovag vá ra. Barkó lovagnak két
leá nya volt: Pá lma és Liliom. Pá lma, az apja kedvence volt, olyan volt, aká r a legbá trabb ifjú
vitéz: sző rén ü lte meg a lovat, vadá szni já rt, s ú gy forgatta a kardot, hogy mesze fö ldö n híre
já rt. Szerette is Barkó lovag az idő sebbik lá nyá t, Pá lmá t, s egyre mondogatta, hogy csak
hatalmas, gazdag kirá lyhoz adja feleségü l. Liliom, a lovag kisebbik lá ny meg ú gy élt a vá rba,
aká r egy Hamupipő ke. Az apja is, a nénje is szü ntelenü l csú folta, hogy gyö nge a karja, fehér
az arca, hogy nem tud lovagolni, iszonyodik a kardtó l meg a hangos, vidá m vadá szatoktó l.
Liliomnak nem akadt egy bará tja sem a vá rban, csak az á llatok szerették. Ha sétá lni ment,
galamb rö pü lt a feje fö lö tt, mó kus ugrá ndozott elő tte, ő zike lépdelt mellette, s a bokrokbó l
félénk nyuszik vigyá ztak a lépteit.
Egyszer aztá n Barkó lovag hírü l adta orszá gnak-vilá gnak, hogy férjhez adja a lá nyá t,
leá nykérő be lejö het minden vitéz ifjú kirá ly, s amelyik lovagi torná ban legyő zi Pá lmá t, azé
lesz a lá ny meg a lovagvá r minden kincse.
Jö ttek is messze fö ldrő l a kirá lyok, hercegek, hogy megvívjanak a vitéz leá nyzó val, és
elnyerjék a kezét meg Barkó lovag kincseit. Csakhogy Pá lma sorra legyő zte a kérő ket, s volt,
aki a szégyentő l holtsá padtan, volt, aki vérpirosan hagyta el a lovagvá rat.
Egy szép napon fényes kísérettel érkezett Barkó lovag vá rá ba a leghatalmasabb, a
legvitézebb ifjú kirá ly. Barkó lovag azt remélte, hogy a híres-neves vitéz kirá ly a lovagi
torná ban legyő zi a bü szke Pá lmá t, s így kirá lyi férjet kap a kedvence.
Rá parancsolt a kisebbik lá nyá ra, Liliomra, hogy takarodjék a há ztó l, míg az ifjú kirá ly meg
fényes kísérete a vá rban vendégeskedik. Liliom kiment az erő dbe, s ott letelepedett egy kis
tisztá sra. Nyomban kö rü lfogtá k bará tai, az erdeit á llatok. A mó kusok a nyuszikkal
fogó cská ztak, hogy fö lvidítsá k a szomorú leá nyká t, a varjú meg versenyre kelt a
fü lemü lével, hogy melyikü k tud szebben énekelni. Liliom kö nnyei hamarosan fö l is
szá radtak, beszélt az á llatokhoz, azok meg ú gy figyeltek rá , mintha értenék a szavá t.
Bekö tö zte egy bá rá nyka fö lsebzett lá bá t, gyó gyító fü vet tett az egyik nyuszi fü lére, amit
megcsípett a komisz szarka.
Az erdő fá i kö zü l a leá nykérő be érkezett ifjú kirá ly figyelte Liliomot, s elhatá rozta, hogy
vagy ez az aranyszívű lá nyka lesz a felesége, vagy senki má s.
A kö vetkező napon lovagi torná ban legyő zte a bü szke Pá lmá t, még a fényes kardot is
kiü tö tte a kezébő l.
– Feleségü l kapod a lá nyomat és vá ram minden kincsét! ujjongott Barkó lovag.

A SZEKRÉNY ÁLMA
(Zelk Zoltá n meséje)
Mindenki aludt má r a szobá ban, csak a falió ra ketyegése hallatszott. A bú torok is elaludtak.
Ugye, nem tudtá tok, hogy a bú torok is szoktak aludni, s nem hinnétek, hogy á lmodni is
szoktak? Pedig így van. S most elmondom nektek, mit á lmodtak azon az éjszaká n a szoba
bú torai.
———
Egy piros cső rű , sá rga lá bú madá r szá llott a levegő ben, fö lö tte felhő k, alatta ú tra kelt
falevelek. De hiá ba kémlelte a tá jat, sehol egy fa, melyen megpihenhessen. Pedig má r fá radt
volt a piros cső rű madá r, nagyon fá radt. Kilenc folyó n, há rom hegyen és
kilencszá zkilencvenhá rom rét fö lö tt repü lt á t, s boldogan lepihent volna aká rmilyen
csenevész bokron, aká rmilyen kopá r faá gon. Pedig nem ok nélkü l kelt ilyen messzi ú tra. Azt
hallotta egy sá rga cső rű , piros lá bú madá rtó l, hogy tú l a hegyeken s tú l a kilenc folyó n, egy
erdő kö zes-kö zepében van egy tö lgyfa. Akkora tö lgyfa nincs tö bb az orszá gban, s olyan
ö reg, hogy még arra is emlékszik, mikor a szél kibú jt a barlangjá bó l. De még arra is, mikor a
nyulak farkasvadá szatra já rtak a szomszéd erdő be.
Ezt a tö lgyfá t indult megkeresni a piros cső rű madá r, mert ezen a fá n szeretett volna
fészket rakni.
Szá llt is má r, repü lt egy fél napja, mondtam is, hogy elfá radt, megszó lított há t egy alatta
repü lő falevelet:
– Hová , hová falevél?
– A szomszéd erdő be, a jegenyefá hoz!
– Mért mégy oda, falevél?
– A gazdá m kü ldö tt ü zenettel!
– Aztá n ki a te gazdá d, falevél?
– Még azt sem tudod? Ő az orszá g legnagyobb tö lgyfá ja!
– Akkor te az én falevelem vagy! – kiá ltotta boldogan a piros cső rű madá r. – É ppen a
gazdá dat keresem!
– Azt pedig kö nnyen megtalá lod – igazította ú tba a falevél. – Ne nézzél se jobbra, se balra,
repü lj csak egyenesen, és szá moljá l kilencszá zkilencvenkilencet. Mire az ezrediknél
tartaná l, má r ott leszel a tö lgyfa felett!
Így is tö rtént. S a piros cső rű madá r má snapra má r olyan gyö nyö rű fészket rakott, hogy
még a madarak kirá lya se lá tott olyan szépet. Ö rü lt is neki á lmá ban a szekrény, hiszen ő
volt az a csodá latos tö lgyfa, mielő tt még kivá gtá k, mielő tt az asztalosmű helybe vitték,
mielő tt szekrény lett belő le.

AZ ASZTAL ÁLMA
(Zelk Zoltá n meséje)
A madarak elkö ltö ztek az erdő bő l, még a cinkék és a varjak is koldulni mentek a vá rosba,
csak a lá thatatlan szá rnyú szél rö pkö dö tt a didergő fá k kö zö tt. Egyik hajnalon aztá n leesett
az első hó , s az ő zek és a szarvasok hangos sírá ssal sirattá k a messzi tengereken is tú l já ró
nyarat.
A fá k nem bú sultak, ő k tudtá k, hogy nem lesz így ö rö kké, nemsoká ra kitavaszodik, rü gyet,
virá got, lombot hajtanak, s visszatérnek hozzá juk a madarak is. De egyszer mégis
megrémü ltek. Favá gó k jö ttek az erdő be, s kivá gtá k a legö regebb fá kat. A tö bbiek
megsirattá k ő ket, aztá n élték tová bb szép erdei életü ket. Csak egy fiatal tö lgyfa
szomorkodott tová bbra is, mert az ő sudá r bá tyjá t is elvitték a favá gó k. Nem is hallott ró la
semmi hírt soká ig. Míg aztá n tavasszal egy hazatérő cinke reá szá llott, és így szó lott:
– Nagy hírt hozok neked! A vá rosban bekopogtam egy ablakon egy kis morzsá ért, s ott
lá ttam a szobá ban a te szép bá tyá dat! Megismertem, pedig má r nincsenek lombjai,
nincsenek á gai, szekrény lett belő le…
A cinke elhallgatott. A fiatal tö lgyfa pedig ettő l kezdve csak arra vá gyott, bá rcsak ő t is
elvinnék a favá gó k, talá n ú jra talá lkozhatna a bá tyjá val…
Ezt á lmodta az asztal, s ezt á lmodja ő minden éjszaka, mert ő volt a fiatal tö lgyfa, s
beteljesedett az á lma: ö rö kké itt élhet bá tyja, a szekrény mellett.

KÓKUSZKA
(Végh Gyö rgy meséje)
Á gika kezébe vette a befő ttesü veget, melyre ü gyesen rá szerelt egy helyes kis fogantyú t,
mint ahogy a csomagokra szoktá k, és ó vatosan, mintha hímes tojá sokon lépdelne, kiment a
folyosó ra.
Nagy igyekezetében még a nyelvét is kiö ltö tte egy icipicit, és idő nként odasandított a
bebugyolá lt ü vegre. Mert ez az ü veg nem volt á m kö zö nséges befő ttesü veg. Ebben az
ü vegben lakott Á gika kedvence: Kó kusz – vagy ahogy legszívesebben becézte: Kó kuszka –,
az aranyhalacska.
Egy hó napja kapta Á gika, hetedik szü letésnapjá ra. Annyira szerette Kó kuszká t, hogy még
aludni sem tudott, ha nem á llt az á gya mellett egy széken Kó kuszka ideiglenes laká sa, a
befő ttesü veg. Mert Kó kuszka má skü lö nben egy szép nagy és díszes medencében ú szká lt,
ahol pá frá nyok, moszatok kö zö tt bú jó cská zott.
Ha Á gika megkérdezte volna Kó kuszká t, hogy hol szeret inká bb lenni, Kó kuszka bizonyá ra
az ü vegmedencét vá lasztotta volna. Így van ez mindig: ami az egyiknek ö rö m, a má siknak
bá nat.
Á gika má r régen az utcá n já rt, és éppen befordult egy kapun. Bará tnő jéhez, Irénkéhez
igyekezett. Irénke hat hétig kó rhá zban fekü dt, és így még nem lá tta Kó kuszká t, de má r
hallott ró la, és szerette volna lá tni.
Irénkéék a fö ldszinten laktak. Á giká nak lá bujjhegyre kellett á llnia, hogy elérje a csengő t.
Vigyá zva lépte á t a kü szö bö t, nehogy az ajtó félfá ba ü sse az ü veget. Kibugyolá lta az ü veget
vá szontakaró já bó l, mely ú gy borította be, mint egy palá st.
– Hagyd itt ná lam egy-két napig az aranyhalacská t – kérlelte Irénke a bará tnő jét –, hadd
nézegessem, mert délelő ttö nként olyan egyedü l vagyok.
– Ó , nem hagyhatom itt, mert Kó kuszka az enyém! – Ilyen furcsá n utasította vissza Irénke
kérését Á gika. É s má r el is bú csú zott Irénkétő l, hiá ba kérlelte, nem maradt tová bb.
Alig ment pá r lépést Á gika, szembejö tt vele egy fiú , kalická val a kezében, egy papagá j
riká csolt benne:
– Adta-vette, teremtette!
Á gika tü stént megkívá nta a papagá jt, és azt kívá nta: bá rcsak Kó kuszka papagá jjá vá ltozna, s
a befő ttesü veg meg kalická vá .
A fiú má r elhaladt mellette, Á gika visszafordította a fejét, így aztá n nem lá thatta, hogy
nekimegy egy hó kupacnak a já rda szélén. Persze hogy megbotlott, és az ü veg az ú ttestre
repü lt a kezébő l. Má r erő sen olvadt, a bucká kbó l nagy patakokban csö rgedezett a víz a
kaná lisok felé. Az ü veg egy ilyen kis patakocská ba esett.
Még lá tta Á gika, hogy Kó kuszka gyorsan ú szik az á rral a kaná lis felé, ső t még mintha
visszafordult volna egy pillanatra, kajá nul nevetve, azutá n ö rö kre eltű nt a kaná lis
nyílá sá ban.
Á gika sírni kezdett: se aranyhalacska, se papagá j, és most má r az sem segített, hogy
bá natosan arra gondolt, mégiscsak jobb lett volna Irénkénél hagyni Kó kuszká t, akkor nem
tö rténhetett volna meg ez a helyrehozhatatlan baleset, és még ö rö met is szerzett volna a kis
pajtá sá nak.

AZ UDVARIAS KECSKEGIDÁK TÖRTÉNETE

(Bartó cz Ilona meséje)
Egy nagy-nagy erdő szélén boldogan élt kecskemama a két gidá já val. Mogyoró bokor alatt
laktak, ezért a nagyobbik gidá já t Nagymogyoró nak, a kisebbiket meg Kismogyoró nak
nevezték. Kecskemama minden szabad idejében nevelgette, tanítgatta két gidá já t:
– Nagymogyoró ! Ne mekegj hangosan, ha vendégek vannak ná lunk! Kismogyoró ! Tartsd a
fejedet elő re, ne nézegess mindig há tra!
Kecskemama elmagyará zta a gidá inak azt is, hogy mikor az erdő ben sétá lnak, az erdő
minden lakó já nak szép udvariasan kö szö njenek, ha lá togató ba mennek, tö rö ljék meg a
lá bacská jukat, kopogjanak, és csak akkor menjenek be, ha azt halljá k, hogy szabad.
Kecskemama há za kö zelében volt egy ö reg tö lgyfa. Mó kuscsalá d lakott az ö reg tö lgyfa
odvá ban: mó kusmama meg két fü rge kismó kus; Nagydió , így hívtá k a nagyobbik mó kust, a
kisebbiket meg ú gy, hogy Kisdió – mert mindegyik nagyon-nagyon szerette a dió t. A két
mó kus ö rö kö sen bosszantotta, csú folta a két szelíd kis kecskegidá t; az is lehet, hogy
irigyelték ő ket, mert az erdő lakó i mindig a két gidá t dicsérték, s ö rö kö sen az engedetlen,
huncut mó kusokat korholtá k.
Egyszer aztá n a két mó kus elhatá rozta, hogy megtréfá lja a két gidá t. Az erdő sű rű jébe
csaltá k ő ket, ott bará tkoztak, já tszottak velü k, míg be nem sö tétedett. Mikor sö tét lett,
Nagydió meg Kisdió fö lugrott a legmagasabb fa lombjai kö zé, s ugrá ndoztak hazafelé.
Ú tkö zben nagyokat nevettek: mit csiná l most majd a sö tét erdő ben a két gida?
Nagymogyoró és Kismogyoró ijedten nézett a fá k lombjai kö zö tt tová bbugrá ló mó kusok
utá n.
– Mi lesz velü nk éjszaka? – sírdogá lt Kismogyoró .
– Nem talá lunk haza, az biztos – mondta Nagymogyoró . – De tudod, mit? Itt van egy barlang,
bemegyü nk, reggelig alszunk, s vilá gosban majd hazatalá lunk.
Nyomban indultak is a barlang felé. Kismogyoró má r be is lépett volna, de Nagymogyoró a
fü lénél fogva visszará ntotta:.
– Hogyan képzeled?! Kopogtatá s nélkü l?
Kismogyoró udvariasan megtö rö lte a lá bacská it, és kopogott.
A barlangbó l elő szö r mocorgá s, azutá n morgá s hallatszott, majd egy bará tsá gtalan „ki az?”
– Kismogyoró meg… – De a gida má ris elhallgatott. A hangbó l rá jö tt ő is meg a testvére is,
hogy farkasbarlangba kopogtattak.
– Fussunk el! – suttogta Nagymogyoró , s má ris rohantak á rkon-bokron á t. Mire a lompos
fekete farkas megnézte volna, hogy ki há borgatja, a két gida má r az erdő szélen loholt. Talá n
az ijedtségtő l volt, hogy ú gy megokosodtak, de aká rmilyen sö tét volt is, hazatalá ltak. Otthon
aztá n elmesélték a nagy kalandjukat: beszéltek az á lnok mó kusokró l, akik faképnél hagytá k
ő ket, a farkasbarlangró l, és arró l, hogy ő k merő udvariassá gbó l kopogtattak, a hangbó l
megtudtá k, hogy farkas lapul a barlangban, és hazaszaladtak. Az erdő népe azó ta még
jobban szereti a két gidá t, azt mondjá k ró luk, hogy nemcsak udvariasak, de okosak is.
ISTENNŐK VITÁJA
(Indiai mese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Egy szép napon ö sszetalá lkozott két istennő , és heves vitá ba keveredtek arró l, melyikü knek
nagyobb a hatalma. Nem engedett sem egyik, sem má sik egy tapodtat sem, míg végü l is
Indra, az istenek kirá lya megelégelte a huzakodá st, és így szó lt:
– Pró bá ljá tok há t ki mindketten, mekkora a hatalmatok!
A szerencse istennő je kivá lasztott magá nak egy sová ny szegény embert, adott neki egy
tiszta aranybó l való téglá t, és így szó lt hozzá :
– Eredj haza, add el ezt az aranytéglá t, és vá sá rolj magadnak szép ruhá kat, ékszereket,
mindent, amire csak a szíved vá gyik, aztá n gyere ide vissza, és mutasd meg az isteneknek,
milyen nagy az én hatalmam.
– Ahogy kívá nod! – vá laszolta a szegény ember, hazament, elrejtette az aranytéglá t. A
szomszédasszony azonban megleste, és ellopta a kincset.
Mikor az istennő lá tta, hogy a szegény ember éppen olyan nyomorult, mint azelő tt, nagyon
megesett a szíve rajta, és ú jabb ajá ndékot adott neki, ezú ttal egy drá gakö vet. Az ember
ment hazafelé a drá gakő vel, de amint a folyó hoz ért, letette a kincset a parton, mert meg
akart fü rö dni. Jö tt egy nagy hal, és elnyelte a drá gakö vet.
Harmadnapra lá tta, hogy a szegény ember éppen olyan nyomorult, mint azelő tt. Ekkor
megszó lalt a má sik istennő :
– Neked nem sikerü lt a szegény embert gazdaggá tenni. Most rajtam a sor! – Ezzel odalépett
az emberhez, és így szó lt hozzá : – Menj haza, és szerezd vissza a kincseidet!
A szegény ember hazament, otthon vendéget talá lt, a só gora jö tt hozzá juk lá togató ba. A
szegény ember meg akarta vendégelni a rokont, halat vá sá rolt há t, s amint felbontotta,
megtalá lta a gyomrá ban a drá gakö vet. Ugyancsak megö rü lt neki, és így szó lt a feleségéhez:
– Az elveszett drá gakö vet má r megtalá ltam, hozzá lá tok az aranytégla visszaszerzéséhez is.
A szomszédasszony hallgató zott, de nem értette tisztá n a szegény ember szavait, ú gy
hallotta, mintha azt mondta volna: „Lá tom az aranytéglá t is.” Megijedt erre a tolvaj asszony,
fogta az aranytéglá t, a szegény ember lá ba elé vetette magá t, és így kö nyö rgö tt:
– Kérlek, bocsá ss meg nekem! Íme, visszahoztam, ami a tiéd. Ne mondd el senkinek, hogy
megloptalak.
A szegény ember ö rö mében, hogy az arany is megkerü lt, megbocsá tott az asszonynak.
Má snap szépen felö ltö zö tt, ékszereket aggatott magá ra, pompá s paripá t nyergeltetett, és
elindult az istenek színe elé. Mikor odaért, lová ró l leszá llva Bhá gja elé borult, és így szó lt:
– Csak a jó tettek hatá sa teszi boldoggá az embert. Bizony, nagy a te hatalmad! Mit ér a
szerencse jó cselekedetek nélkü l?!

AZ ÉLETRE KELTETT FABABA

(Indiai mese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Naraszá ra vá ros kirá lyá nak, Narapá lá nak volt egy fia, Pundzsapá la. A kirá lyfi legjobb
bará tai voltak: Buddhisztíra, a fő pap fia, Gunaszá ra, a fafaragó fia, Rupaszá ra, az
aranymű ves fia és Dhá naszá ra, a taká cs fia.
Egy szép napon Pundzsapá lá nak el kellett utaznia atyja parancsá ra a vá rosbó l.
Megkérdezte a bará tait, vele tartanak-e vagy sem. Azok így vá laszoltak:
– É ppú gy nem vá lunk el tő led egy pillanatra sem, mint a sajá t á rnyékod.
Így aztá n együ tt léptek ki Naraszá ra vá rosá nak kapujá n, és rö videsen egy sű rű , sö tét
erdő be értek. Amint beesteledett, a kirá lyfi aludni tért, a tö bbiek pedig felvá ltva ő rkö dtek
az éjszaka ó rá iban.
Gunaszá ra ő rkö dö tt elő szö r, s unalmá ban egy darab szantá lfá bó l gyö nyö rű séges lá nyalakot
faragott ki. Amikor készen volt vele, aludni tért, és á tadta az ő rséget Dhá naszá rá nak. A
taká cs fia szépen felö ltö ztette a fababá t selyembe, fá tyolba, s amikor elkészü lt, á tadta az
ő rséget Rupaszá rá nak, és aludni tért. Az aranymű ves fia arannyal, drá gakö vekkel,
mindenféle szebbnél szebb ékszerrel ékesítette a gyö nyö rű séges lá nybabá t, aztá n a
felserkent Buddhisztírá nak adta á t az ő rséget, és nyugovó ra tért. A fő pap fia titkos
vará zsigékkel megidézte a hatalmas napistent, és segítségével életre keltette a babá t.
Alighogy ez megtö rtént, pirkadni kezdett.
Amint a jó bará tok fö lébredtek, és megpillantottá k a gyö nyö rű séges, eleven lá nyt,
mindegyikü k elmesélte Pundzsapá lá nak, a kirá ly fiá nak, mit tettek, és veszekedni kezdtek a
lá nyért, mert mind a négyen feleségü l akartá k venni. Mindegyikü k a sajá t tettének
fontossá gá t bizonygatta.
A kirá lyfi ekkor csendre intette ő ket, és így szó lt:
– Hagyjá tok, kérlek, abba a csú f viszá lykodá st, csak megrémítitek hangos veszekedéstekkel
ezt a gyö nyö rű lá nyt, és mégsem tudjá tok eldö nteni, melyikő tö khö z menjen feleségü l.
Figyeljetek há t jó l rá m, és hallgassá tok meg szavaimat! Négyö tö k kö zü l az, aki életet adott
neki, nem volt má s, mint az apja; az pedig, aki kiformá lta, csak az anyja lehetett. Aki
arannyal, drá gakö vekkel, szebbnél szebb ékszerekkel ékesítette szépségét, a nagybá tyja
volt, senki má s. A férje pedig az, ahhoz kell tehá t most feleségü l mennie, aki felruhá zta.
Hiszen ismeritek a Védá k tanítá sá t: „A férj ruhá zza fel asszonyá t.”
Így lett az életre keltett fababa Dhá naszá rá nak, a taká cs fiá nak felesége Pundzsapá la
kirá lyfi bö lcs ítélete szerint.
A FARKAS ÉS A BÁRÁNY
(Phaedrus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Megszomjazott egyszer a kicsi bá rá ny, de a vá lyú ban egy csö ppnyi vizet sem talá lt.
„Lemegyek a patakra – gondolta magá ban –, iszom egy jó t a patak hű s vizébő l.”
Ott folyt a patak nem messze a réten. Odébb meg erdő volt, sű rű bozó t a szélén, beljebb
hatalmas tö lgyfá k.
Anyja ugyan vá ltig intette a kicsi bá rá nyt, ne kó szá ljon el, ne legelésszen egyedü l a réten,
mert az erdő ben farkas lakik; a kicsi bá rá ny azonban fö lnézett az égre, lá tta, hogy szépen
sü t a nap, sehol még csak egy ö klö mnyi felhő sem ó lá lkodik, zivatar nem fenyeget; ami
pedig a farkast illeti – gondolta –, szá zszor is meggondolja, kidugja-e vilá gos nappal az
erdő bő l az orrá t.
Ha a bá rá nyok tudná nak legyinteni, a kicsi bá rá ny most biztosan legyintett volna egyet,
mert azt gondolta: „Ej, ezek a fö lnő ttek ö rö kké csak aggodalmaskodnak! Mindenben
veszedelmet szimatolnak, és még az á rnyékuktó l is félnek!” Azzal nekivá gott a mező nek, s
ment a patakra.
Vidá man folyt a patak, csendes csobogá ssal; vize, mint a kristá ly, és mintha minden kis
habjá nak minden kis loccsaná sa azt csobbanta volna: „Igyá l belő lem, kicsi bá rá ny; oltsd a
szomjadat, kicsi bá rá ny.”
A bá rá nyka lehajolt, hogy igyék a kristá lytiszta vízbő l, de alig érintette szomjas kis nyelvét a
patak tü kréhez, szigorú , érdes hang harsant:
– Ejnye, te szemtelen! Hogy mered fö lkavarni a vizemet?
A bá rá nyká ban elhű lt a vér: fö ljebb, vagy tíz-tizenö t lépésnyire tő le ott á llt a farkas.
– Kérem szépen, farkas uram – mondta riadtan –, tessék csak nézni: ahogy ez a patak folyik,
urasá god á ll fö ljebb, és én á llok lejjebb; há t akkor hogyan kavarhatná m én fö l urasá god
vizét?
– Az lehet, hogy én fö ljebb á llok, te pedig lejjebb, a patak vize mégis zavaros – mondta a
farkas. – De most kü lö nben sem errő l van szó , hanem arró l, hogy tavaly egész nyá ron
szidalmaztá l engem.
– De hiszen én idei bá rá ny vagyok! – tiltakozott a kicsi bá rá ny. – Hogyan szidalmazhattam
volna urasá godat tavaly nyá ron, mikor csak az idén tavasszal szü lettem?
– Szó val nem te voltá l, hanem az a komisz bá tyá d! – vicsorgott a farkas, és egy lépést tett a
bá rá nyka felé.
– A bá tyá m? – hü ledezett a kicsi bá rá ny. – De hiszen nincs is bá tyá m!
A farkas megint lépett egyet.
– Há t akkor a rokonod volt – mondta. – Kü lö nben is elegem van belő letek! A ti ostoba
bégetéseitekbő l, a kutyá itok csaholá sá bó l meg a pá sztoraitok kampó sbotjá bó l.
A bá rá nyka még szeretett volna mondani valamit, de a farkas rá rivallt:
– Egy szó t se, gazfickó !
Hatalmasat ugrott, rá vetette magá t a kicsi bá rá nyra, és fö lfalta.

ÉN, SENKI, SEGÍTSÉG

(Orosz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer egy gazdag pó pa. Sok jó szá ga, nagy fö ldje volt, de dolgozni nemigen akaró dzott
neki. Elindult, hogy béreseket fogadjon. Ahogy baktatott az ú ton, szembejö tt vele egy atyafi.
A pó pa megá llította: – Beszegő dnél-e hozzá m?
– Beszegő dhetek.
– Mit kérsz fizetségü l?
– Ö tven pénzt egy esztendő re.
– Mi a neved?
– É n.
A pó pa a marká ba szá molt tíz pénzt foglaló nak, lelkére kö tö tte, hogy estére szolgá latba
á lljon. Tová bbindult, az atyafi meg kerü lt egyet, és megint szembetalá lkozott a pó pá val,
ö rü lt a pó pa: itt a má sik béres. – Beszegő dnél-e hozzá m?
– Be én!
– Mennyit kérsz egy esztendő re?
– Ö tven pénzt.
A pó pa mindjá rt harmincat leolvasott neki foglaló ul. – Mi a neved?
– Senki.
Fö lkerekedett a pó pa, az atyafi meg harmadszor is elébe vető dö tt. „Furcsa, furcsa! –
csó vá lta a fejét a pó pa. – Ma csupa vö rö s hajú csavargó ba botlok!” Megá llította:
– Beá llná l-e hozzá m béresnek?
– Hogy a fenébe ne!
– Fizetség?
– Ö tven pénz.
Elő kotorta a foglaló t a pó pa, de még megkérdezte: – Há t a neved?
– Segítség.
Ment haza este a pó pa, szó lította a béreseit: – Hé, szolgá k! É n, Senki, Segítség! Nem
jelentkezett bizony egy teremtett lélek sem. Haragra gerjedt a pó pa, hogy ló vá tették. No,
majd ő elő teremti azokat a senkihá ziakat! Ahogy az erdő szélre ért, fejszecsattogá st hall a
fá k kö zü l. Nagyot rikkantott: – Ki az ott, hej?! Visszakiá ltott a favá gó : – É n!
Megö rü lt a pó pa: megvan az első bérese! – Van-e még veled valaki?
– Senki!
– Senki? Ú gy há t ketten vagytok!
Megsuhogtatta mogyoró pá lcá já t, iramodott be az erdő be. Megrettent a favá gó , kezdett
ó bégatni: – Segítség! Segítség!
– Aha! Megvan a harmadik is!
El is tá ngá lta volna a pó pa a favá gó t, de az elinalt, ő kegyelmének meg se pénze nem maradt,
se bérese.

A VERSENYUGRÓK
(Andersen meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
A bolha, a szö cske meg a lú dcsontbó l faragott já ték béka egyszer fogadá st kö tö ttek,
melyikü k tud magasabbat ugrani.
– A győ zteshez feleségü l adom a lá nyomat – jelentette ki a kirá ly. – Nyomorú sá gos dolog
lenne, ha az urak ingyen fá radozná nak.
Első nek a bolha á llt ki; nagyon finoman viselkedett, jobbra-balra kö szö ngetett a
publikumnak, mert egy elő kelő kisasszony vére csö rgedezett az ereiben, azonkívü l gyakran
megfordult emberek kö zö tt, ami igen sokat szá mít. Utá na a szö cske kö vetkezett; ő má r
jó val nehezebb volt, de ő is elég elő kelő megjelenésű , fesztelenü l mozgott vele szü letett zö ld
egyenruhá já ban. Ő is sokat tartott szá rmazá sá ra, azt á llította, hogy a csalá dja ő srégi
egyiptomi eredetű , s ott nagy tiszteletnek ö rvend mind a mai napig.
– É n ú gy tudok dalolni – dicsekedett –, hogy tizenhat vérbeli tü csö k belesová nyodott az
irigységbe, amikor az elő adá somat meghallotta!
A lú dcsontbó l faragott já ték béka nem szó lt egy szó t sem, de mindenki tudta ró la, hogy
anná l tö bbet gondolkodik. A há ző rző eb, aki egy kicsit kö rü lszaglá szta, nyomban
kezeskedett érte, hogy a béka is jó csalá dbó l való . Az ö reg taná csos, aki má r há rom
érdemrendet kapott a szű kszavú sá gá ért, azt á llította, hogy a béka rendkívü li jó stehetség; a
há tá ró l aká rki leolvashatja, enyhe lesz-e a tél vagy kemény, má rpedig ezt még a
kalendá riumíró k há tá ró l sem lehet leolvasni.
Megkezdő dö tt há t a verseny. A bolha olyan magasat ugrott, hogy eltű nt a publikum szeme
elő l, ezért némelyek kijelentették, hogy nem is ugrott, s ez igazá n gyalá zatossá g volt.
A szö cske csak feleakkorá t tudott ugrani, rá adá sul éppen a kirá ly arcá ra pattant, s a kirá ly
azt mondta, hogy ez undorító dolog.
A béka jó ideig csö ndesen gondolkodott, mielő tt nekiveselkedett volna. A néző k má r azt
hitték, hogy nem is tud ugrani. Hopp! A béka egyszer csak ugrott egyet, nem is tú lsá gosan
magasat, inká bb oldalvá st, egyenesen az alacsony aranyzsá molyon ü ldö gélő
kirá lykisasszony ö lébe.
Az ö reg kirá ly nyomban kihirdette ítéletét:
– Az ugrotta a legmagasabbat, aki fö lért az én felséges lá nyomhoz.
Így há t a béka nyerte el a kirá lykisasszony kezét.
– Hiá ba, mégiscsak én ugrottam a legnagyobbat! – vigasztalta magá t a bolha. – Bá nom is én
a kirá lykisasszonyt! Azért mégis én ugrottam a legmagasabbat, de há t ú gy lá tszik, a mai
vilá gban csak az viszi valamire, akinek pocakja van.
A szö cske bú san gubbasztott a kertben, eltű nő dö tt, milyen igazsá gtalan is a vilá g, s így
só hajtozott: „Pocak kell a boldogulá shoz! Pocak kell a boldogulá shoz!” Aztá n rá zendített
egy bú bá natos dalra, mi pedig véletlenü l meghallottuk, s így tudtuk meg ezt a histó riá t.
Meglehet á m, hogy nem egészen így tö rtént, még ha kö nyvbe írtuk is.

BORS PÉTER
(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
Volt, ahogy volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném. Volt egyszer egy ö zvegyasszony,
annak há rom gyermeke. Két fiú meg egy lá ny.
A két fiú elment szá ntani. A nagy erdő ben tö rtek fö l egy tisztá st, hogy aztá n bevessék
krumplival, kukoricá val. Elmentek tehá t, de nem vittek magukkal ennivaló t, mert nem sü lt
még ki a kenyerü k. Azt kérték az anyjuktó l, kü ldje utá nuk a kis hú gukat az elemó zsiá val.
– Kü ldö m én, de nem szívesen, mert még eltéved abban az irdatlan erdő ben. Még a sá rká ny
is elrabolhatja.
El is tévedt, el is rabolta a sá rká ny. A fiú k hiá ba vá rtá k az ennivaló t. Há t most má r mi
legyen?
Az lett, hogy a nagyobbik fiú elindult kis hú gá nak keresésére. Meg is talá lta hétnapi
gyaloglá s utá n, nagy sziklahegyek kö zö tt, a sá rká ny udvará ban. Megö lelték, megcsó koltá k
egymá st. É ppen akkor ért haza a sá rká ny.
– Há t te ki vagy? – bö mbö lte dü hö sen a sá rká ny.
– A bá tyá m. Eljö tt, hogy lá sson – szipogta rémü lten a lá ny.
– Hogy mertél idejö nni?! – ordította a sá rká ny, azzal rá vetette magá t a fiú ra, és egyetlen
csapá ssal agyonvá gta.
Sírt, jajveszékelt a lá ny, és jajveszékelt otthon a szegény ö zvegyasszony is, mert hiá ba vá rta
haza a fiá t.
A kisebbik fiú t most má r nem lehetett semmiképpen visszatartani. Elindult a hú ga meg a
bá tyja keresésére. Meg is talá lta ő ket a nagy sziklahegyek kö zt; a lá nyt a palotá ban, a fiú t a
palota kertjében a sírban. Bors Péter – így hívtá k a fiú t, mert olyan csuda erő s volt, mint a
bors, rá adá sul nagyobb is a borsszemnél, vagyis jó erő s lehetett – megö leli a hú gá t, és vá rja
a sá rká nyt. Nem is késlekedett az soká . Egyszer csak nyílik az ajtó , és nagy surrogá ssal egy
buzogá ny penderü l be rajta. Forog egy darabig a szoba kö zepén, aztá n szépen felfü ggeszti
magá t egy falba vert szö gre. Ez volt a sá rká ny érkezésének a jele. Bors Péter nem
teketó riá zott sokat, kapta a buzogá nyt, és a nyitott ajtó n keresztü l visszahajította; de ú gy,
hogy há rom napig rö pü lt, aztá n belefú ró dott egy kemény sziklafalba. A sá rká nynak kilenc
napjá ba telt, míg kivéste onnét a buzogá nyt. Mérges is volt nagyon, dú lva-fú lva érkezett
haza:
– Ki csú folkodik az én buzogá nyommal?
– É n, ha nem haragszol, kedves só gor.
– Há t te ki vagy?
– Bors Péter, a só gorod. Te meg mindjá rt a néhai só gorom leszel! – É s azzal ú gy vá gta
homlokon a sá rká nyt, hogy az menten ö sszerogyott.
Bors Péter gyorsan levá gta a halott sá rká ny farká t, kiment a bá tyja sírjá hoz, megcsapkodta
a friss hantot a dö glö tt farokkal éppen hetvenhétszer. Megnyílt a sír, és a nagyobbik fiú
épen, egészségesen lépett elő . Ö sszeö lelkeztek, és boldogan indultak há rmasban haza.
A szegény ö zvegyasszony most má r nem bá natá ban, hanem ö rö mében sírt.

MACI LACIVAL TÖRTÉNT

(Végh Gyö rgy meséje)
– Itt az Erdei Tá virati Iroda! Bagoly Tihamér, ö rö kö sen kikü ldö tt erdei kü lö ntudó sító
jelenti:
Maci Lacival tö rtént, az erdei mézbegyű jtő vá llalat fő ellenő rével, aki szabad idejében
nö vénygyű jtéssel is foglalkozik. Hírek szerint neki van az erdő ben a legnagyobb
magá nszamó ca-, má lna- és fö ldieper-gyű jteménye.
Mézesbö dö ni és má lná si Maci Laci ma délutá n ú jabb nö vénygyű jtő kö rú tra indult. Mifelénk
az erdő ben azok, akik nem kü lö nö sebben jó akaró i, a há ta mö gö tt fitymá ló an csak a medvék
Hü velyk Matyijá nak hívjá k, mert ö sszesen tizenö t milliméter magas – ha cilinderben van.
Mézesbö dö ni és má lná si Maci Laci szoká sos térdnadrá gjá ban indult ú tnak, magasító
cilinderében, bal hó na alatt a lepkehá ló szerű nö vényfogó val, és há tá n ó riá si há tizsá kkal,
melybő l még egy mézesbö dö n is kikandiká lt. Nö vényfogó ja azért volt lepkehá ló szerű , mert
felkészü lt eleve arra az eshető ségre is, hogy ha netalá n egy rö pü lő szamó ca- vagy má lna-
vagy fö ldieperrajjal talá lkozna, ne kelljen zavarba jö nnie, hanem a levegő bő l is kifoghassa
abban a minutumban.
Nevét és nemét igazá n meghazudtolva, nem mackó sá n lépegetett, hanem szinte
szö cskeként szö kkentgetett. Jobb hó na alatt ott volt a nö vényhatá rozó ja is, szintén minden
eshető ségre készen, amely ö sszesen ö t festett lapbó l á llott; valamennyit bará tja, Csimpá nz
Cecília festette, a megszó lalá sig hű en.
Az első lapon élénkpiros keretben egy méhecske erő sen felnagyított arcképe lá tszott,
szú rá sra kész fullá nkkal, vívó á llá sban, mellette egyenlő ségjel á llott és egy dró thá ló
vívó á larc. Maci Laci mindig magá val vitte ezt a dró thá ló á larcot, kü lö nö sen, amikor
mézesbö dö n is volt ná la.
Fél napig szö kdécselt hiá ba, de bizony még csak egy fia má lná t vagy szamó cá t se lá tott. S
hogy, hogy nem, a rö pü lő fö ldieprek se zü mmö gtek kö rü lö tte egyszer sem, érthetetlenü l.
Má r majdnem alkonyodott, és még sehol semmi eredménye nem volt nö vénygyű jtő
kő rú tjá nak. Dü hö sen megá llt, hogy kifú jja magá t, felnézett az égre, hogy megá llapítsa, há ny
ó ra van. Hanem majd elá jult a csodá lkozá stó l! A feje fö lö tt hatalmas fö ldieprek ringató ztak
egy égig érő fö ldieperfá n! Ekkorá kat még Maci Laci se lá tott hosszú nö vénygyű jtő mú ltja
alatt. Olyan nagyok voltak, mint egy-egy ó riá si gö rö gdinnye!
Tü stént felmá szott a cilinderére, de bizony így sem érte el. Akkor, nem maradt má s há tra,
felmá szott utá nuk a fö ldieperfá ra. De bá r ne csimpaszkodott volna fel, mert alighogy
megfogta az ó riá si piros fö ldiepreket, tü stént odaragadt hozzá juk! Mert mű eprek voltak,
nylonbó l, ragasztó val bekenve! Szerencsére éppen arra szá llt Légyvá ry Csongor Tü nde, aki
haladéktalanul elrepü lt a Nyugalmazott Elefá nt Ú rért. A Nyugalmazott Elefá nt Ú r is csak
létrá ró l érte el, az ormá nya segítségével, a mű fö ldiepret és a hozzá ragadt Maci Lacit. A
mű fö ldiepreken ez á llt fekete betű kkel felmá zolva: Pacsaji, a ró ka. Két nap leforgá sa alatt ez
má r a má sodik bitangsá ga! Felhá borító ! Lapzá rtakor a vizsgá latok még tartanak.

CSACSI EDUÁRDDAL TÖRTÉNT

(Végh Gyö rgy meséje)
– Itt az Erdei Tá virati Iroda! Bagoly Tivadar Tihamér, az ö rö kö sen kikü ldö tt erdei
kü lö ntudó sító jelenti:
Ma délelő tt ó riá si tö meg jelenlétében kiá llítá s nyílt meg Csacsi Eduá rd szobrá szmű vész
alkotá saibó l.
Mielő tt magá ró l a kiá llítá sró l beszá molnék, engedtessék meg nekem, hogy elmondjam,
miként adta fejét Csacsi Eduá rd a szobrá szmű vészi pá lyá ra. Mert Csacsi Eduá rd nem
kö zö nséges szobrokat faragott á m kő bő l vagy ércbő l, hanem ú jfajta, eladdig a
szobrá szatban még sohasem haszná lt anyagot kísérletezett ki: a bogá ncsot, vagy egyszerű
népies nevén a szamá rkó ró t. Szobrá szati képességeit egy uzsonna alkalmá bó l fedezte fel,
amikor is já tékosan hol itt, hol ott csipkedett a bogá ncsbó l, és pillanatok alatt olyan alakot
vett fel a szamá rkó ró , hogy idő kö zben elő kerü lt édesanyja dö bbenten csapta ö ssze a fü leit:
„De hisz ez itt Pityu Papagá j!”
Igen, megtévesztésig hasonlított Pityu Papagá jra, ső t megszó lalá sig is, de há t nem szó lalt
meg, mert hogy szó lalhatott volna meg, ha egyszer bogá ncsbó l volt? Csacsi Eduá rd, amikor
ezt a képességét felfedezte, há tul a konyhakertje mellett titokban egy mű termet rendezett
be.
Elhatá rozta, hogy mindenkinek életnagysá gban készíti el a szobrá t. Maci Lacival kö nnyű
volt a dolga, de má r a Nyugalmazott Elefá nt Ú r nagy problémá t okozott neki, nem is szó lva
a Léha Zsirá fró l, akinek hetvenhét méter hosszú volt a nyaka ö sszecsukott á llapotban, mert
rá adá sul kihú zható s is volt, mint egy tű zoltó létra!
Hírek szerint legkö zelebbi szomszédjá t, Nyulassy Konstantin Teofil Szibilla Leó t is rá akarta
beszélni Csacsi Eduá rd, hogy hagyjon fel a salá tatermesztéssel, és ü ltessen helyette
bogá ncsot, de Nyulassy Konstantin Teofil Szibilla Leó hallani sem akart errő l az ö tletrő l,
illetve ajá nlatró l. Olyan hírek is kiszivá rogtak, hogy Csacsi Eduá rd a nem sikerü lt, elrontott
szobrokat megeszi.
A kiá llítá s fő érdekessége az volt, hogy mindenki eredeti nagysá gban szerepelt, s rá adá sul
Csimpá nz Cecília ki is festette a szobrokat, ú gyhogy való ban megtévesztő ek voltak. Két
Nyugalmazott Elefá nt Ú r volt, két Mó ci Maca, két Légyvá ry Csongor Tü nde, de még Csacsi
Eduá rd is kettő volt, mert magá ró l is csiná lt á m szobrot!
Persze Pacsajibó l, a ró ká bó l csak egy volt, de annyira megtévesztő en hű , hogy a kiá llítá s
kö zö nsége megdobá lta minden keze ü gyébe kerü lő tá rggyal, ú gyhogy pillanatok alatt
leverték Pacsaji fejét. Csacsi Eduá rd pedig éppen Pacsajira volt a legbü szkébb, mert
emlékezetbő l készítette el a szobrot. Nagyon meg is haragudott az erdei kö zö nségre, és a
Nyugalmazott Elefá nt Ú r á ltal megnyitott szoborkiá llítá st azonnal be is zá rta. Csacsi Eduá rd
az Erdei Tá virati Iroda munkatá rsá nak adott nyilatkozata szerint – minthogy az erdei
kö zö nség még nem eléggé mű értő – kénytelen a szobrokat a lehető legrö videbb idő alatt
megenni. Kizá ró lag a sajá t szobrá nak hajlandó megkegyelmezni, melyet a kö vetkező
felirattal fog ellá tni (a betű ket szintén bogá ncsbó l rá gja ki):
EZ ITT CSACSI EDUÁ RD, HAJDANI SZOBRÁ SZMESTER, KALAPOD EMELD MEG ELŐ TTE
TISZTELETTEL!

PITYU PAPAGÁJJAL SEMMI SEM TÖRTÉNT

(Végh Gyö rgy meséje)
– Itt az Erdei Tá virati Iroda! Bagoly Tivadar Tihamér, az ö rö kö sen kikü ldö tt erdei
kü lö ntudó sitó jelenti:
Pityu Papagá jjal hírek szerint semmi sem tö rtént évek ó ta. Amikor az Erdei Tá virati Iroda
kü lö ntudó sító ja megjelent ná la, hogy megérdeklő dje: igazak-e ezek a híresztelések, Pityu
Papagá j azt vá laszolta: való ban nem ér rá arra, hogy bá rmi is tö rténjék vele, annyira el van
foglalva a semmittevéssel. Elfoglaltsá ga rendkívü l igénybe veszi az egész napjá t. Á ltalá ban
hajnal elő tt kel, hogy kitű zö tt életcéljá t, a semmittevést minél lelkiismeretesebben
elvégezze. É ppen ezért a legtö bbszö r meg sem vá rja az első kakasszó t, amikor is Kakas
Berci Sarolta való sá ggal trillahangversenyt rendez az ablaka alatt, hanem a sajá t
talá lmá nyú és készítményű ébresztő szerkezetével kelteti magá t, hogy idő ben talpon
legyen.
Elmeséli, hogy szerzett valahonnan egy ó riá si ü vegtö lcsérszerű alkotmá nyt; ebben
homokkal veszi kö rü l magá t, mert szerinte ez szigeteli el a legjobban a kü lvilá gtó l. A tö lcsér
alsó kivezető csö ve nagyon szű k, ú gyhogy igen lassan pereg csak ki rajta a homok.
Esténként Pityu Papagá j befekszik a tö lcsérbe, és magá ra enged egy zsá k homokot, ami
tö kéletes sö téttel veszi kö rü l, és még egyenesen ciró gató is. Ez a zsá k homok szép lassan
pereg le kö rű ié, s amikor az utolsó szem is lekerü lt Pityu Papagá j szeme magassá gá bó l,
természetesen félig-meddig má r fel is ébred, mert igen érzékeny a fényre.
Pityu Papagá j fü rgén kiugrik az ü vegtö lcsérbő l, gyorsan befal néhá nyat a kendermagos
pogá csá bó l – nem szeret evésre és mosdá sra feleslegesen idő t vesztegetni –, s má ris á trepü l
szintén sajá t tervezésű hintaszékébe. A hintaszéket egy elmés megoldá sú papírforgó
mű kö dteti, amitő l a hintaszék á llandó an mozgá sban, hintá zá sban van, mindaddig, amíg a
papírforgó ü zemben van, illető leg forog. A papírforgó alatt egy lyuk van, a lyuk alatt egy
má sik helyiség, ahol Pityu Papagá j albérlő je, egy mormota alszik és horkol, pontosan hajnal
elő tt valamennyitő l alkony utá n valameddig, amíg Pityu Papagá j ébren van és semmittesz,
illető leg semmittevékenykedik.
Ez pedig abbó l á ll, hogy meg se moccan egész á lló nap. Azonban ez a gondosan és
lelkiismeretesen ű zö tt semmittevés annyira kifá rasztja, sajá t bevallá sa szerint, hogy
napnyugtakor má r alig vá rja, hogy á lomra hajthassa fejét.
Azt hittem, hogy megcá folhatom á llítá sá t, miszerint egész nap semmit sem tett, semmire
sem gondolt.
„Akkor hogy jutott eszedbe az ébresztő géped és a hintá d? – kérdeztem tő le, vá ratlanul
nekiszegezve a kérdést.
„Á lmomban! – vá laszolta, és még hozzá tette: – Légy szíves, most má r menj, Bagoly Tivadar
Tihamér, és ne tarts fel a tová bbi semmittevésemben! Ugyanis éppen elég hosszú idő re
kizö kkentettél belő le!”

A DARAZSAK ÉS A MÉHEK
(Iriarte meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egy méhes egy kis ligetben; ettő l a méhestő l nem messze pá r sejtnyi gazdá tlan lép
tapadt egy fa dereká n.
Meglá tta egy raj dará zs, nagy zú gá ssal odarepü lt és kijelentette:
– A miénk!
De odarepü lt egy rajnyi méh is, és az is azt á llította:
– A miénk!
Bá rhogy zú gtak, bá rhogy vitá ztak, nem bírtak dű lő re jutni. Megá llapodtak há t, hogy
dö ntő bíró nak vá lasztjá k a dongó t, és elébe terjesztik a dolgot.
Megindult a vizsgá lat, beidézték a tanú kat.
– É n a sajá t szememmel lá ttam – mondta az egyik tanú –, hogy a lép kö rü l olyan
aranybarná s, mézillatú , zü mmö gő kis rovarok szorgoskodtak, aminő k a méhek.
– É n meg a sajá t szememmel lá ttam – vallotta a má sik tanú –, hogy olyan csíkos potrohú ,
karcsú derekú rovarok rö pkö dtek kö rü lö tte, amilyenek a darazsak.
Egyik tanú sá g a má sikat cá folta, egyik jel a má sik ellen vallott; fél éve hú zó dott a pö r, és
szegény dongó nak má r fá jt a feje tő le, á tkozta még a napjá t is, amikor elvá llalta a
dö ntő bíró sá got.
Egyszer aztá n; honnét, honnét nem, betévedt az egyik tá rgyalá sra egy bö lcs, ö reg méh.
Hallgatta a vitá kat, huzavoná kat; hallgatta, míg csak el nem unta; akkor jelentkezett, hogy
szó t kér.
– Tö bb mint fél éve pö rö skö dnek – mondta –, de az ü gy egy tapodtat sem haladt elő re; ma is
csak ott tart, ahol az első napon. Pö rö s felek, tanú k, bírá k csak az idejü ket lopjá k vele,
ahelyett hogy hasznosabb dolgot mű velnének. Igazá n nem értem, mire jó ez, mikor mi sem
egyszerű bb, mint eldö nteni az igazsá got.
– Hogyan? – kérdezte a dongó . – Hiszen egyéb vá gyam sincs, mint az igazsá g eldö ntése! De
ha egyszer ugyanannyi érv szó l a darazsak mellett, mint a méhek mellett.
– Ej, hagyjuk az ü res szavak érveit és furfangjait! – mondta a bö lcs, ö reg méh.
– Itt ez a darab lép, amely kö rü l annyit huzakodik a két fél. Nyilvá n az készítette, aki egy
má sik ugyanilyet tud készíteni. Tessék, lá ssanak munká hoz, méhek is, darazsak is, és
egykettő re kiderü l az igazsá g!
– Ú gy van! Ú gy van! – lelkesedtek a méhek, és nyomban dolgozni kezdtek.
A darazsak ü gyvédjének megnyú lt a képe. Lá tta, hogy veszett az ü gyü k: soha darazsak ilyen
szép, szabá lyos lépet nem építettek még, nem is fognak soha. Visszavonult taná cskozni az
ü gyfeleivel, majd elő lépett és kijelentette:
– Nincs értelme a tová bbi vitá nak. Visszalépü nk a pö rtő l.
A dongó a méheknek ítélte a lépet; a darazsak szégyenszemre elvonultak. Szó val, furfanggal
győ zték; de mikor tettel kellett bizonyítani, alulmaradtak.
A SZEGÉNY EMBER MEG A NYÚL
(Orosz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egyszer egy szegény ember kiballagott a mező re. Ahogy ott mendegél, mit lá t: egy jó kora
nyú l lapul a bokorban. Megö rvendett neki a szegény ember, elgondolta magá ban:
– Hej ezt egyenest a jó szerencse kü ldte! Fogom magam, kendert vetek. Fonok a kenderbő l
egy jó hosszú kö telet. Abbó l hurkot kanyarítok. Azzal a hurokkal megfogom ezt a nyulat,
beviszem a vá rosba, egyenest a piactérre. Eladom a nyulat négy ezü stért. Azon a négy
ezü stö n veszek egy szép kismalacot. Fö lnevelem akkorá ra, mint egy kemence. Lesz tizenkét
malaca, fö lnevelem azokat is. A tizenkét disznó nak megint malacai lesznek, mindegyiknek
tizenkettő . Akkor eladom az egész kondá t, tenger pénzt kapok érte. Veszek a pénzen egy
takaros há zikó t, aztá n mindjá rt meghá zasodom. Szép hajadont vá lasztok, dolgosat,
hű ségest. Két fiunk szü letik. Az egyiknek Vaszka lesz a neve, a má siknak Vanyka. Nő nek a
fiaim, cseperednek, szá ntanak-vetnek, én meg csak ü ldö gélek, pipá zgatok, biztatgatom
ő ket. Odakiá ltok: „Héj te, Vanyka*, fü rgébben! Hallod Vaszka, lassabban!”
Tová bbszö vö gette, hogy lesz, mint lesz.
– Aztá n meghá zasítom a két fiamat. Egy napon tartjuk mind a kettő lakodalmá t. É n má r
ö reg leszek, kényeztetnek a menyeim, kímélgetnek. Ü lö k a szobá ban, rengetem a bö lcső t.
Gondolkodott megint egy sort rajta, milyen is lesz az élete, aztá n mondta tová bb:
– Kikapom majd a bö lcső bő l az unoká mat, fö lemelem jó magasra: hopp! Hopp! Hopp!
Akkorá t rikkantott ö rö mében, hogy a nyú l meghallotta, kapta magá t, eliramodott. Sose lá tta
tö bbet a szegény ember.

MIÉRT NEM TUDNAK BESZÉLNI A HALAK?

(Mészö ly Mikló s meséje)
Valamikor, a régebbnél is régebbi idő ben, minden á llat tudott beszélni. Még a halak is.
A macska nyá vogott, a kutya ugatott, az oroszlá n bő gö tt, az elefá nt trombitá lt, a majmok
makogtak, a madarak énekeltek, a méhek dö nö gtek, a tü cskö k cirpeltek… S kö rü lö ttü k az
egész vilá g versenyt zengett velü k – az erdő k zú gtak, a levelek suttogtak, a vizek csobogtak,
a szelek sü vö ltö ztek.
Aká rcsak ma.
Csakhogy akkor még a halak is részt vettek a nagy muzsiká ban. S méghozzá nem is
aká rhogyan!
Mivel a víz alatt laktak, olyan á tható , erő s hangja volt valamennyinek, hogy a patakok,
folyó k, tavak, tengerek mélyérő l is meg lehessen érteni a szavukat.
Csak há t – ez lett a vesztü k. Ez az á tható , erő s hang. Nem tudtak betelni vele. Olyan
ordítozá st, veszekedést csaptak folyton, hogy még a vizek csobogá sá t, a hullá mok
dü bö rgését is elnyomta az ü vö ltö zésü k.
De ez még semmi!
Az ö rö kö s kiabá lá stó l egyre nagyobb, egyre csú fabb lett a szá juk – s a végén má r senki se
á llt velü k szó ba. Ez ugyan elkeserítette ő ket, de csak anná l makacsabbak lettek.
S egy nap elhatá roztá k, hogy ö sszeü lnek taná cskozni.
Taná cskoztak reggel, taná cskoztak délben – s még estére se jutottak semmire. Leszá llt az
éjszaka, feljö ttek a csillagok – de a halak még mindig ébren voltak. Elfelejtettek lefekü dni.
S fö lö ttü k ott ragyogott az arannyal teleszó rt égbolt!
Akkor lá ttak elő szö r csillagokat, s mindjá rt meg is irigyelték ő ket.
– Milyen gyö nyö rű ruhá juk van! – zú goló dtak. – S rajtunk egy csepp arany, egy csepp ezü st
sincs!
Az éjszaka tü ndére éppen ott ú szott el a vizek felett, és meghallotta a halak zú goló dá sá t.
Nagyon megharagudott.
„Há t jó – gondolta – legyen ú gy, ahogy akarjá tok!” É s így szó lt a halakhoz:
– Kaptok ti is csillogó ruhá t, aranyat, ezü stö t, a szivá rvá ny minden színét – ha cserébe
odaadjá tok a hangotokat!
S a halak beleegyeztek.
Azó ta ragyog-villog ú gy a halak pikkelye, de némá n kell viselniü k azt a gyö nyö rű ruhá t. S
mikor az egész vilá g hangosan ö rü l, hogy él, az ő hangjuk hiá nyzik a nagy muzsiká bó l.

A RAVASZ OBSITOS
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy katona. Amikor leszolgá lta idejét, elindult
gyalogszerrel a falujá ba. Elfá radt a hosszú ú ttó l, meg is éhezett, meg is szomjazott.
Bekopogtatott egy faluszéli kis há zikó ba. Ö reg anyó ka nyitott ajtó t. Szépen megkérte, adjon
neki szá llá st éjszaká ra meg valami enni-innivaló t, mert messzi ú tró l jö tt.
– Lá tom, fá radt vagy, ugyan honnan jö ttél? – kérdezte nyá jasan az ö regasszony.
– É n bizony egyenest Pá rizsbó l – felelte a katona.
Az anyó kicsit sü ket volt, és ú gy értette, hogy egyenest a paradicsombó l.
– Aztá n talá lkoztá l-e a fiammal a paradicsomban?
– Talá lkoztam biz én, ö reganyá m! – mondta a furfangos legény.
– Aztá n hogy megy a sora az én Já nos fiamnak?
– Bizony nem jó l. Italmérése van odafö nt, de nem nagyon koptatjá k a kü szö bét a vendégek,
és má r nincs egyebe, csak ami rajta van.
Hej, sá pítozott szegény ö reg, fá jt a szíve a fiá ért! Megkérte a katoná t, hogy ha visszamegy a
paradicsomba, vigyen el neki egy kis elemó zsiá t meg az ü nneplő jét meg egy kis pénzmagot.
A legény rá á llt, s má snap az ö regasszony kis batyut nyomott a kezébe, hogy adja á t a fiá nak.
A katona fü työ részve ú tnak indult.
Kisvá rtatva hazajö tt az ö regasszony má sik fia, a falu papja. Az anyó ka elmesélte, hogy itt
já rt a paradicsombó l egy katona, és a jó lélek elvá llalta, hogy csomagot visz a megholt
fiá nak, mert annak bizony rosszul megy odaá t a sora.
A lelkész kikérdezte anyjá t, merrefelé tartott a vá ndor, ló ra kapott, és utá na eredt. Az
erdő szélen megpillantott egy embert, aki rő zsét gyű jtö tt. A katona volt, csak kö zben
á tö ltö zö tt a megholt fiú nak szá nt ü nneplő be. A pap megkérdezte tő le, nem lá tott-e erre egy
katoná t.
– Dehogyisnem lá ttam, nemrég já rt erre, nagy sietve cipelt valami batyut – mondta az
agyafú rt fickó , és má r mutatta is az utat befelé az erdő be. Igen á m, de a pap lá tta, hogy nem
boldogul a lová val a sű rű ben, ezért megkérte a legényt, vigyá zzon az á llatra, míg ő oda lesz.
A fickó rá á llt, a pap meg szépen megkö szö nte a szívességet, és gyors léptekkel nekivá gott a
rengetegnek.
A katoná nak tö bb sem kellett, nyomban ló ra kapott, és elvá gtatott.
A pap napestig kereste-kutatta a katoná t, de hiszen kereshette, messze já rt az má r! Sö tét
este volt, mikor kiért az erdő szélre, s csak most rö kö nyö dö tt meg igazá n, mikor lá tta, hogy
eltű nt a lova, eltű nt az ő rző je is. Sejtette, hogy ló vá tették.
Ká rvallott képpel ballagott haza. Az anyó ka megkérdezte:
– Mit csiná ltá l a lovaddal, fiam?
– Eh – vá laszolta a falu papja –, odaadtam a katoná nak, hogy hamará bb érjen a
paradicsomba.

MIÉRT DALOL A FÜLEMÜLE ÉJJEL?

(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Valamikor hajdaná ban égen-fö ldö n minden á llat jó l megfért egymá ssal: a halak a vízben, a
szá razfö ldö n élő á llatok, de még a rengeteg égi madá r is. Amíg azutá n egy napon be nem
kö ltö zö tt a vilá gba a rosszasá g, és nemcsak az emberek, hanem az á llatok is elkezdtek
egymá s ellen acsarkodni.
A madarak addig csak daloltak, fü tyü ltek, csiviteltek, ká rogtak, mind aszerint, ahogy a
cső rétő l, torká tó l tellett, hanem akkor egyszerre mind azt firtatta, vajon ki énekel a
legszebben a madarak kö zü l.
Ö sszehívtak há t egy madá rdalos-versenyt egy napfényes erdei tisztá son, s kimondtá k, hogy
az lesz a győ ztes, aki a legtö bb szavazatot kapja. Igen á m, csakhogy minden madá r sajá t
magá t tartotta a legjobb dalosnak, és a sajá t nevét írta a szavazó cédulá ra!
Csak a fü lemü le nem akart olyan udvariatlan lenni, hogy ö nmagá nak szá nja a díjat; mivel
azonban egyetlen madá r első sége mellett se tudott dö nteni, há t ü resen adta le a
szavazó cédulá já t.
Amikor végre a harká ly meg a kakadu kihirdette az eredményt, há t minden madá r a rigó , a
pacsirta, a cinke, a vö rö sbegy, a bagoly, a holló és a papagá j és a tö bbi mind-mind kapott
egy szavazatot, csak éppen a fü lemü le maradt szavazat nélkü l. Tá madt erre nagy csiripelés,
cserregés és ká rogá s a madarak kö zö tt
– Hogyhogy, há t a fü lemü le még egyetlen szavazatot se kapott? Akkor pedig te vagy
mindannyiunk kö zö tt a legrosszabb énekes! Ezennel meg is tiltjuk neked, hogy valaha
énekelni merészelj!
A fü lemü le szomorú an repü lt haza a bokrok kö zé. De amikor leszá llt az éjszaka, és a tö bbi
madá r mind aludt má r a fészkében, nem bírta tová bb, és dalolni kezdett az éjszaka
mélységes csendjében, a csillagos égbolt alatt.
Így van ez má r sok-sok ezer év ó ta. Amikor lemegy a nap, feljö n a hold, ragyognak az égen a
csillagok, s a vilá gra nagy csend borul, akkor hallatja hangjá t a fü lemü le, és bizony
mindenkit megbű vö l, aki hallja.
A bagoly, a kuvik és a tö bbi éji madá r azó ta mind belá tta, hogy igazsá gtalansá g érte a
szegény kis fü lemü lét, hanem a kimondott ítéletet senki se má sítja meg szívesen, még a
madarak sem.
Így azutá n a fü lemü le se tehet má st, amíg ez a vilá g vilá g marad, mint azt, hogy nappal
hallgat, és éjjel énekel.

A KÉT VÁNDOR
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Szerencsét pró bá lni ment egyszer két vá ndor.
Mentek, mendegéltek; egyszer csak egy karó t lá tnak az ú t mentén, a karó n tá bla, a tá blá n
írá s.
Ez á llt a tá blá n: „Ha olyat akarsz lá tni, amit még senki sem lá tott, indulj el jobbra az első
ú ton, kelj á t a vízen, tú lpartjá n talá lsz egy kő elefá ntot, azt vedd ö ledbe, vidd fö l a hegyre; a
tö bbit aztá n majd meglá tod.”
A két vá ndor soká ig szemlélte a tá blá t, soká ig tanakodott. Az egyik azt mondta:
– Ki tudja, miféle bolondsá g ez, miféle tréfa? Lehet, hogy fö l akarnak ü ltetni minket. De ha
nem, akkor is kocká zatos dolog ez; jobb nem nekivá gni. Mert az még semmi, hogy jobbra
menni az ú ton. De má r a vízen á tkelni nem olyan egyszerű . Ki tudja, milyen mély, milyen
erő s a sodra, mennyi benne az ö rvény? No de hagyjá n; mondjuk, hogy sikerü l á tkelni rajta:
tú lpartjá n ott az a kő elefá nt. Mekkora? Akkora, mint egy igazi? Hogy lehet azt elbírni, s
rá adá sul fö lcipelni egy magas hegyre? Ha meg nem igazi nagy, hanem csak holmi apró cska
já tékszer, akkor meg mi érdem van abban, hogy fö lviszi az ember a hegyre? É n nem
hagyom, hogy elbolondítsanak, vagy hogy lépre csaljanak. Sarkon fordul és elment.
A má sik vá ndor nem okoskodott enynyit, hanem amikor magá ra maradt, elindult, letért
jobbra az első ú ton, s ment, amíg egy sebes folyamhoz nem ért. Szilaj á radat volt, kö nnyen
elsodorhatta volna, de a vá ndor most se sokat tö prengett, hanem belevetette magá t a vízbe,
derekas csapá sokkal ú szott, az egyik ö rvényt kikerü lte, a má sikon keresztü lvá gta magá t, s
végü l is kiért a tú lsó partra.
Ott nyomban szemébe tű nt a kő elefá nt. Há t az bizony nem apró cska já tékszer volt, nem
holmi formá s kis díszfaragá s; igaz, akkora sem volt azért, mint egy megtermett ö reg elefá nt;
éppen csak akkora volt, mint egy fió kelefá nt, az pedig semmivel sem kisebb, mint egy szép,
erő s bikaborjú .
Az ember ö sszeszedte minden erejét, nekirugaszkodott, fö lnyalá bolta a kő elefá ntot, s
elindult vele, fö l a hegynek. Csak ú gy szakadt ró la a verejték, de azért mégiscsak bírta;
egyre fö ljebb há gott, s végü l ott á llt a hegy tetején, egy szép kerek vá ros kellő s kö zepén.
Ott a kő elefá nt egyszerre csak megmozdult, és egy nagyot trombitá lt. A trombitaszó ra
vitézek ugrottak elő a há zakbó l, karddal, dá rdá val, pajzzsal, szekercével, és kö rü lfogtá k a
vá ndort.
No de az sem volt rest: gyorsan letette az elefá ntot a fö ldre, s elő rá ntotta a kardjá t; lá tni
való volt, hogy nem adja olcsó n az életét.
A vitézeknek azonban eszü kbe sem volt, hogy megtá madjá k. Kö réje sereglettek, s mö géjü k
mind a vá ros népe; akkor elő lépett egy vitéz, valamennyi kö zt a legfő bb, s így szó lt:
– Ü dvö zlégy vá rosunkban! Régó ta vá runk, s most, hogy végre megjö ttél, ö rö mmel
kö szö ntü nk, s kérü nk, légy a kirá lyunk.
Ő pedig nem sokat kérette magá t, elfogadta a kirá lysá got, amit a vá llalkozó kedvével nyert,
és még ma is uralkodik, hacsak meg nem halt azó ta.
AZ OROSZLÁN HÁLÁJA
(Afrikai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Volt egyszer egy tevehajcsá r. Igen bá tor volt, és mindig egyedü l já rt a tevéivel. Egyszer
éppen egy szű k szurdokvö lgyö n akart á thaladni, lá tja á m, hogy egy oroszlá n fekszik ott
betegen. Egyik lá ba élettelenü l ló gott.
A tevehajcsá r odalépett hozzá .
– Mi bajod? – kérdezte a hatalmas á llatot.
– Tü ske ment a lá bamba – felelte az oroszlá n.
– Na, mutasd csak, majd én rendbeszedem – szó lt erre a tevehajcsá r. Szépen, ó vatosan
kihú zta a tü skét, kitisztította a sebet, aztá n bekö tö zte. Mikor elkészü lt, elő vette a
vacsorá já t, és megosztotta az oroszlá nnal.
Befejezték a falatozá st. Ekkor így szó lt a tevehajcsá r:
– No, há t minden jó t neked! Nekem indulnom kell tová bb.
– Já rj békével! – felelte az oroszlá n.
A tevehajcsá r ró tta, ró tta az utakat. Eljutott szerencsésen Marokkó ba, eladta á ruit. Aztá n
visszafordult, hogy ugyanazon az ú ton hazatérjen.
Alig ért annak a szű k szurdokvö lgynek a kö zelébe, ahol kihú zta a tü skét az oroszlá n
lá bá bó l, lá tja á m, hogy hatalmas ugrá sokkal kö zelít az oroszlá n a hegyek felő l, és
fenyegető en ordít.
Így szó lt hozzá a tevehajcsá r:
– Miért tá madsz rá m? Talá n nem ismersz meg? Vagy má r elfelejtetted, hogy én
gyó gyítottalak meg?
– Te volná l az, bará tom? – lepő dö tt meg az oroszlá n.
– Persze hogy én!
Erre így szó lt az oroszlá n:
– Gyere, kísérj fel a hegyre, ott lakom. Szeretném meghá lá lni, amit értem tettél.
Elindultak együ tt felfelé, egy barlanghoz értek; az oroszlá n itt fényes ruhá kat, pénzt és
sokféle kincset rejtett el.
– Vezesd fel ide a tevéidet, rakj a há tukra mindenbő l, amennyit csak elbírnak! Ez a há lá m,
amiért a lá bamat meggyó gyítottad.
A tevehajcsá r megkö szö nte, felvezette a tevéit, rá juk rakta a kincseket, aztá n elbú csú zott az
oroszlá ntó l. Az elkísérte egészen a szű k szurdokvö lgyig, ahol elő szö r talá lkoztak. Itt
végképpen bú csú t intettek egymá snak.
A tevehajcsá r gazdag emberként tért haza otthoná ba a csalá djá hoz. Soha tö bbé nem kellett
messzi utakra indulnia.

AZ OROSZLÁN ÉS AZ EMBER
(Phaedrus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Egy napon vadá szni ment az ember. Há ló val vadá szott; kifeszítette há ló já t a fá k kö zt, aztá n
behú zó dott az á rnyékba, onnét leste, mi lesz a zsá kmá ny. É szre se vette a nagy figyelésben,
hogy mö géje kerü lt az oroszlá n. Csak akkor rezzent meg, mikor a vad sú lyos mancsa
rá nehezedett a vá llá ra.
– No, most megvagy! – kiá ltotta az á llatok kirá lya. – Elég borsot tö rtél az orrom alá , de most
elbá nok veled! Hitvá ny jó szá g létedre az á llatok urá nak képzelted magad? Most majd
megtanulod, hogy arra sem vagy méltó , hogy a szolgá m légy. Védd magad, kü lö nben
meghalsz!
Az ember tudta, hogy ha hirtelenében ki nem talá l valamit, az oroszlá n egykettő re
ö sszeroppantja. Má r gö rnyedt is lefelé, má r ropogott is a csontja az oroszlá n szorítá sá ban.
– Most mutasd meg azt a híres erő det! – kacagott az oroszlá n.
Az ember nyö gö tt egyet.
– Megmutatná m én az erő met, ha hagyná d! – mondta. – Azt hiszed, az ember is olyan, mint
te: izmaiban lakik az ereje. Pedig a mi erő nk nem az izmunkban van, hanem a fejü nkben.
Az oroszlá n ú gy meglepő dö tt ezen, hogy elengedte. – A fejedben?
– Abban – mondta az ember, és fö llélegzett. – S ha nem hiszed, tegyü nk pró bá t. Ott az a há ló
a két fa kö zt; lá thatod, milyen vékonyka semmiség. Melyikü nk bír á tjutni rajta?
Az oroszlá n nagyot nevetett.
– Az lehet, hogy neked nehéz á tjutni rajta. Nekem azonban gyerekjá ték.
– Jó l van, majd elvá lik – mondta az ember. – É s nehogy azt mondd, hogy valami turpissá g
van a dologban, majd én megyek elő re; első nek én pró bá lok á tjutni.
Az oroszlá n ebbe minden ellenkezés nélkü l beleegyezett.
Az ember vá rt egy kicsit, nagyokat lélegzett, mintha az erejét szedné ö ssze, aztá n nekifutott,
odaérve kö nnyedén fö llibbentette a há ló t, á tbú jt alatta, és má ris odaá t volt a tú lsó felén.
– Te kö vetkezel – mondta az oroszlá nnak.
Az oroszlá n bő dü lt egyet, és nekiiramodott. Azt azonban nem figyelte meg, hogy az ember
nem a há ló n tö rt keresztü l, hanem alatta bú jt á t; nekivetette magá t a há ló nak, beleakadt, s
minél jobban kapá ló dzott benne, anná l inká bb belegabalyodott.
Akkor az ember szépen rá hú zta mindenfelő l a há ló t, s azt mondta a hanyatt kapá ló dzó ,
tehetetlen oroszlá nnak:
– Igazá n nem értem, hogy azzal a híres nagy erő ddel még ezen a mihaszna kis há ló n se
bírtá l á ttö rni. Vá rj egy kicsit – mondta, és elkö tö tte a há ló t –, hívom a bará taimat, hadd
lá ssá k, hogy ez egyszer te is fö lsü ltél.
Ketreccel jö ttek vissza, belezá rtá k a magatehetetlen fenevadat, és eladtá k egy
vá ndorcirkusznak; azó ta is ott mutogatjá k.

AZ OROSZLÁN IGAZSÁGOT TESZ

(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Az oroszlá n gyű lésbe hívta az á llatokat.
– Nagyon bá nt engem – mondta hogy ú gy tapasztalom, nem nagyon kedveltek engem.
Amerre elmegyek, mindenki fut elő lem, ki fa tetejére, ki fö ld ü regébe; hiá ba szeretnék a
hasznotokra lenni, még csak beszélni sem tudok veletek. Akivel talá lkozom, az mind csak
hízeleg; kérdem, hogy megy a sora. Azt feleli rá : kitű nő en; kérdem, elégedett-e a
kirá lysá gommal. Azt feleli rá : soha jobbat! El sem képzelitek, hogy elfacsarodik a szívem, ha
lá tom, hogy mind ö sszevissza hazudoztok nekem. Lehet, hogy félelembő l teszitek; pedig
higgyétek meg, nincs mit félni tő lem.
Így szó lt az oroszlá n, aztá n elbocsá totta az á llatokat azzal, hogy má hoz egy hétre lesz a
gyű lés, és legyenek ott mind egy szá lig.
Egy hétre rá meg is jelentek. Az oroszlá n nem is ment fö l a tró njá ra, hanem az á llatok
kö rü lvették, mintha csak valami csalá dias beszélgetésre gyű ltek volna ö ssze.
– Nos, halljuk, van-e valakinek kifogá sa, panasza, sérelme – szó lt az oroszlá n.
Senki sem szó lt. Az oroszlá n vá rt egy ideig, aztá n odafordult a medvéhez:
– Talá n neked van valami mondandó d.
– Nekem ugyan semmi a vilá gon – brummogta a medve.
– Há t neked? – kérdezte az oroszlá n a farkastó l.
– Az égvilá gon semmi! – erő skö dö tt a farkas.
Végü l is jelentkezett a kecske.
– Kérem szépen – mekegte izgatottan –, nekem ugyan a vilá gon semmi panaszom nincs,
legfö ljebb azt szeretném felvetni, hogy talá n ü dvö sebb lenne, ha kegyelmességed kevesebb
kecskét tá laltatna fö l asztalá ra.
Erre a bá rá ny is nekibá torodott és jelentkezett.
– É n is teljességgel elégedett vagyok – mondta –, csupá n amiatt van némi aggá lyom, hogy
urasá god sétaú tja éppen a mi legelő nkö n vezet á t.
Jelentkezett végü l a borjú is.
– É n pedig kereken kijelentem – mondta –, hogy azért, mert valaki kirá ly, még nincs joga
hozzá , hogy megegyen bennü nket!
– Helyes! – mondta erre az oroszlá n. Tö bb szó ló nem volt; a gyű lést feloszlattá k.
Egy hét mú lva ú j gyű lést hirdetett az oroszlá n. Mikor mind együ tt voltak, azt mondta:
– É n a mú ltkor igazsá got osztottam nektek; most ti osszatok igazsá got nekem. Volt egy kis
kertem: a kecske mind egy szá lig letaposta a virá gaimat. Elmentem sétá lni: a bá rá ny
kiö ltö tte rá m a nyelvét, és á llandó an így csú folt, hogy: beee, beee! Végü l pedig a borjú
folyton ott bő g éjjel az ablakom alatt, és há borítja a csendet. Nagyon szépen kérlek
benneteket, védjetek meg ezektő l a folytonos zaklatá soktó l és bá ntalmaktó l!
– Felségsértés! – mondta a majom. – Nem zaklatá s, nem bá ntalom, hanem kö zö nséges,
galá d felségsértés! A legkisebb kiszabható bü ntetés: halá l!
Minthogy ez volt a legkisebb kiszabható bü ntetés, ki is szabtá k mind a kecskére, mind a
bá rá nyra, mind a borjú ra. Az ítéletet nyomban végre is hajtottá k.

AZ OROSZLÁN ÉS A LÉGY
(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Egy oroszlá n á lmosan hevert a barlangjá ban. Berepü lt egy légy, rá szá llt az orrá ra pihenni.
Az oroszlá nt csiklandozta a légy. Dü hö sen rá mordult:
– Takarodj innen, te ocsmá ny féreg!
A légy rettenetesen megsértő dö tt, hogy az oroszlá n ilyen gorombá n beszélt vele, és
ocsmá ny féregnek nevezte.
– Kikérem magamnak ezt a hangot! – kiá ltotta. – É s vedd tudomá sul, hogy aká rmilyen
hatalmas vagy is, ezennel megü zenem neked a há ború t!
Az oroszlá n meg se moccant, csak gú nyosan mosolygott, a légy pedig fö lrö ppent, elkezdett
ide-oda csapongani, vadul zü mmö gö tt, és riadó t fú jt magá nak. Kö rö zö tt néhá nyat az
oroszlá n fö lö tt, aztá n lecsapott a nyaká ra, és belecsípett.
Az oroszlá n fö lhö rdü lt, mert a légy jó l kiszemelte a legérzékenyebb helyet, s fá jt
kegyetlenü l a csípés.
– Elég a tréfá bó l! – ü vö ltö tte fenyegető leg.
De a légy nem ijedt meg tő le, megint lecsapott, megint a nyaká ra, és megint belecsípett.
Az oroszlá n nagyot bő dü lt. Fö lugrott, elkezdett forogni, hogy szembekerü ljö n a tá madó val,
és agyoncsapja. Csakhogy aká rmerre forgott, a légy sosem elő tte volt, hanem mindig
fö lö tte; amikor pedig az oroszlá n fö lá gaskodott, a légy éles zü mmö géssel lesiklott, és orron
szú rta.
A vadá llat prü szkö lt, bő gö tt, ü vö ltö tt, hogy csak ú gy zengett tő le az erdő , s minden vad
ijedten iszkolt az odú já ba.
Így folyt a kü zdelem vagy egy negyedó rá ig. Akkor a légy vá ratlanul berepü lt az oroszlá n
fü lébe; zü mmö gö tt, ahogy bírt, dö fkö dö tt, ahogy tudott, ú gyhogy az oroszlá n majd megő rü lt
kínjá ban. Csapott jobbra, csapott balra, kimeresztett karmokkal, de egyre csak sajá t magá t
csapkodta, s má r dő lt a vér az oldalá bó l.
Akkor a légy kibú jt a vadá llat fü lébő l, belerepü lt egyenest az orra liká ba, s ott kezdte
szú rni-vá gni.
Az oroszlá n má r ő rjö ngö tt a dü htő l és a kíntó l, leginká bb pedig attó l, hogy még egy ilyen
mihaszna kis féreggel sem sikerü l elbá nnia. Ahogy érezte orra liká ban a légy szá rnya
csiklandá sá t, fullá nkja szú rá sá t, végleg eszét vesztette.
– Megá llj, most véged! – hö rö gte, és teljes erejébő l nekirontott fejjel a barlang sziklafalá nak.
A légy az utolsó pillanatban kirö ppent, az oroszlá n pedig szétroncsolt fejjel dő lt el a fö ldö n.
Akkor a légy vad győ zelmi harsoná zá sba kezdett.
– É n vagyok a hő sö k hő se! – rikoltozta. – Erő sebb vagyok a legerő sebb oroszlá nná l is!
Halljá tok, á llatok, győ zelmem hírét!
Szá llt eszeveszetten, hogy szétkü rtö lje diadalmá t; de dicső sége ú gy elvakította, hogy se
lá tott, se hallott, s egyenesen belerepü lt egy pó khá ló ba. Rezzent a há ló , kiugrott sarká bó l a
pó k, gyorsan befonta az oroszlá nö lő hő st.

A SZÚNYOG ÉS AZ OROSZLÁN
(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A szú nyogok szeretnek rajban szá llni a tavak, folyó vizek, ná dasok partjá n; az a szú nyog
azonban, amelyrő l tö rténetü nk szó l, nagyon kívá ncsi természetű volt, és minduntalan
elkalandozott a rajá tó l.
Egyszer is, ahogy ide-oda szá ll a zsombékos, ligetes parton, a bokrok tö vében észrevesz egy
alvó oroszlá nt.
Nagyot, merészet gondolt magá ban a kis szú nyog; nem kevesebbet gondolt, mint azt, hogy
ő most majd elbá nik a félelmetes, zsarnok oroszlá nnal.
„Elő rá ntom a kardomat, és halá lra dö fö m!” – gondolta harciasá n.
Ú gy is tett: kirá ntotta a kardjá t, leereszkedett a levélrő l, amelyen ü lt, rá egyenesen az
oroszlá n farká ra, és nagy haraggal beledö fte a kardjá t.
Az oroszlá n meg se moccant.
A szú nyog nagy nehezen kirá ngatta kardjá t az oroszlá nbó l.
„Ú gy lá tszik, vége; egyetlen dö fés elég volt hozzá , hogy kioltsam azt a ká rtékony életét!”
Biztonsá g kedvéért még egyet beledö fö tt, de a fenevad arra se moccant.
Akkor a szú nyog ujjongva fö lrö ppent, két-há rom győ zelmi kö rt írt le az oroszlá n fö lö tt,
aztá n nekieredt, ahogy csak a szá rnya bírta, megkeresni a rajá t.
A szú nyogok ott rajzottak, zü mmö gtek egy fű zfa lombja kö rü l.
Az oroszlá nö lő , ahogy meglá tta ő ket, má r messzirő l feléjü k zü mmö gte:
– Diadal! Diadal!
S elmondta, mi tö rtént: hogy egyetlen dö féssel leterítette az á llatok zsarnok kirá lyá t, a
hatalmas oroszlá nt, a félelmetes fenevadat, akitő l még a vadkanok, medvék, tigrisek,
leopá rdok is rettegnek.
– Ö rö k idő kre dicső séget szereztem a szú nyogok nemzetségének!
Így ujjongott, és vele ujjongtak a tö bbiek is.
Aztá n mind egy szá lig fö lkerekedtek, hogy megtekintsék a holtan heverő oroszlá nt.
Való ban ú gy hevert a bokrok alatt, mint a holt.
A szú nyogok azt sem tudtá k, hová legyenek a bü szkeségtő l. Ü nnepelték az oroszlá nö lő t,
aztá n tá ncba kezdtek, ide-oda csapongtak a levegő ben, rá -rá zú dultak az oroszlá nra, bele-
belecsíptek, ú jra magasba lendü ltek, megint lecsaptak; aztá n nagy merészen odaszá lltak az
oroszlá n orra elé, rá az orrá ra, szurká ltá k, és bele-belezü mmö gtek a fü lébe:
– No, te híres kirá ly! Jó l elbá ntak veled!
Addig-addig, míg az oroszlá n egyszer csak érezni kezdte á lmá ban, hogy valami
csiklandozza az orrá t. Ahhoz még lusta volt, hogy nyú jtó zzék egyet, vagy hogy megvakarja a
mancsá val az orrá t; a farká val azonban mindenesetre suhintott egyet.
Jó nagyot suhintott, egyenesen a diadalmi tá ncukat já ró szú nyogok kö zé.
Abba is maradt nyomban a tá nc. s az a két-há rom szú nyog, aki megmenekü lt, eztá n még a
tá já t is messze elkerü lte minden oroszlá nnak.

A BOLHA MEG A LÉGY

(Svéd népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Egy vá llas, erő s legény mélyen aludt az á gyá ban. Takaró já n egy bolha meg egy légy
beszélgettek, ilyenformá n:
– Csinos volná l, te legyecske – kezdte a bolha –, a szá rnyad szép fényes, meg azt is szeretem,
hogy olyan ü gyesen vakargatod egyik lá baddal a má sikat. De mért dü lled ki ú gy a szemed?
– A sok nevetéstő l – felelte a légy.
A bolha csodá lkozott.
– Ne mondd! Aztá n hol talá lsz olyan sok nevetnivaló t ezen a szomorú vilá gon?
– Teszem azt, ha egy kopasz embernek a fejére szá lló k, engem akar agyoncsapni, és a sajá t
fején csattan a tenyere. De még mekkorá t csattan! Ezen ne nevetnék? Hanem most má r te is
mondd meg, bolha bará tom, hogy mért ilyen gö rbe a há tad. Mert ami azt illeti, te is szebb
volná l, ha nincs ez a pú p rajtad.
– Megmondom – felelte a bolha. – Azért gö rbe a há tam, mert sok nehezet emelek. Ú gy nézz
rá m, hogy én meg tudom emelni a legnehezebb embert is!
– No, ezt má r nem hiszem – ingatta fejét hitetlenü l a légy.
– Bebizonyítsam? Akarod, hogy megemeljem ezt a nagy darab legényt itt az á gyban?
– Akarom! Persze hogy akarom! Ha igazá n meg tudod tenni, há t te vagy a nagyobb legény! –
biztatta a légy.
A bolha erre leugrott a takaró ró l, és eltű nt a legény inge alatt.
Mikor a légy lá tta, hogy a nagy erő s fickó há nykoló dni kezd, ide-oda veti magá t az á gyban,
olyan jó t nevetett, hogy még jobban kidü lledt a szeme.

AUGUSZTUS

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
– Jú lius utá n – oktatta Picinykét az Ö reg Veréb – augusztus kö vetkezik. A Harmadik és – ezt
jegyezd meg! – utolsó hó napja a nyá rnak.
– Augusztus – ismételte a leckét Picinyke. É s nekiá llt tö rni a fejét, mivel is tö ltse a hó napot.
Persze, hiszen cinke volt, a cinkéknek, pedig nincs egy helyben maradá suk. Rö pdö snének –
szö kdö snének folyton, á gon torná szná nak, hol rendesen, hol meg fejjel lefelé. Nem is soká ig
tö rte a fejét, má r szá llt is.
Egy darabig a vá rosban éldegélt – ott elunta magá t. É s szinte maga sem vette észre, kinn
termett megint az erdő n. Alighogy odaért, elcsodá lkozott: mi tö rtént a madarakkal?
Nemrégen, még ű zte – kergette minden madá r, fészke kö zelébe se engedte, most meg má st
se hall, mint:
„Ide, ide, Picinyke!” „Hozzá m, Picinyke cinke!” „Szá llj velü nk cinege!” Picinyke, Picinyke,
Picinyke!”
Csak ú gy zengett a hívá stó l az erdő , amerre elrepü lt. Nézi – ü res minden fészek, kiü rü lt
minden faodú , megnő ttek a fió ká k, má r szá rnyukat pró bá lgatjá k.
A szü lő k még együ tt laknak a fió ká kkal, ú gy rö pkö dnek, egész fészekaljá val, de má r egy se
marad a helyén,
nem kell nekik tö bbet a fészek. A vendégnek pedig mindnyá jan ö rü lnek: jó bará ttal vígabb a
vá ndorélet.
Picinyke hol az egyikhez csatlakozott, hol a má sikhoz, egy napot a bú bos cinegékkel tö ltö tt,
má sikat a bará tcinegék tá rsasá gá ban.Gond nélkü l éldegélt: jó meleg volt, ennivaló meg
amennyit szeme – szá ja kívá nt.
El is csodá lkozott, amikor egyszer a mó kussal talá lkozott, és szó ba ereszkedett vele.
Lá tja: lefut a fá ró l a mó kus, keresgél a fű kö zö tt. Talá l egy gombá t, fogai kö zé kapja, aztá n
sitty! – fö l vele a fá ra. Ott egy hegyes á gcsonkra felszú rja a gombá t, nem eszi meg. Aztá n
megint: le a fö ldre, gombá t keresgélni.Odarö ppent hozzá Picinyke, megkérdezte tő le:
– Mit csiná lsz te, mó kus? Szeded a gombá t, de nem eszed meg, hanem felszú rod az á gra?
– Tudom én, mit csiná lok! – felelte a mó kus. – Megszá rítom a gombá t, télre gyű jtö getem.
É hen vesznék a kemény télben, ha nem gondoskodnék magamró l.
Akkor vette csak észre Picinyke, hogy nemcsak a mó kusok, má s apró á llatok is
gyű jtö getnek télire.
Pockok, mezei egerek, hö rcsö gö k szedegetik a mező n a szemet, pofazacskó jukba gyű jtik, s
hordjá k az éléskamrá jukba.
Attó l fogva Picinyke is félretett egy – egy jó falatot, az ínséges napokra. Ha jó ízű magot
talá lt, eddegélt belő le, a tö bbit meg elrejtette egy – egy farepedésbe, fakéreg alá .
Meglá tta a fü lemü le, ú gy nevetett, csak ú gy csattogott:
– Há t te meg mit csiná lsz cinege? Azt hiszed, elég lesz ez az egész hosszú télre? Vagy vackot
akarsz á sni magadnak, abba gyű jtö getni?
Picinyke zavartan hallgatott.
– Há t te – kérdezte aztá n –, te mihez fogsz a télen?
– Fitty! – fü ttyentett egyet a fü lemü le. – Nemsoká ra itt az ő sz: elkö ltö zö m innen! Messzire
megyek, igen messzire, ahol télen is meleg van, és nyílnak a ró zsá k. Olyan bő ség van ott
olyankor is, mint itt nyá ron.
– Persze, mert te fü lemü le vagy – mondta Picinyke. – Neked mindegy: ma itt énekelsz,
holnap ott. De én cinege vagyok. É n itt szü lettem, és itt maradok, amíg élek.
Magá ban pedig azt gondolta:
– „Ideje, má r hogy tanyá t ü ssek valahol. Lá m az emberek is kitó dultak má r a mező re,
behordjá k a termést. Vége lesz a nyá rnak, vége hamarosan…”

AZ OROSZLÁN ÉS A ZEBRA
(Afrikai népmese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Volt egyszer egy kisoroszlá n. A sivatag szélén lakott az anyjá val, egy bozó tban. É desanyja
egy kis zebracsikó t hozott neki vacsorá ra, aztá n megint vadá szni indult.
A kisoroszlá n ott maradt a zebrá val egyedü l. Még sosem evett ilyen csíkos valamit.
„Ez jó falat lesz” – gondolta, á m a zebra hirtelen reszketve fö lugrott.
– Jaj, ne bá nts, ne egyél meg! – kö nyö rgö tt.
– Há t te élsz? – csodá lkozott a kisoroszlá n.
– É lek bizony! – mondta a zebra. – Csak ijedtemben á jultam el.
– Há t ha má r így tö rtént, éntő lem nem kell félned – mondta a kisoroszlá n. – Ú gyis
unatkozom egyedü l, ezentú l te leszel a bará tom.
Azzal já tszani kezdtek. Csak ú gy zengett a kö rnyék a nagy hancú rozá stó l. É ppen sö tétedni
kezdett, mikor az ö reg oroszlá n hazaérkezett.
– Ki hallott má r olyat, hogy az oroszlá n a zebrá val bará tkozzék?! – bö mbö lte. – Ha reggelig
meg nem eszed ezt a csíkos bő rű t, tö bbet ne kerü lj a szemem elé!
Mit tehetett a szegény kisoroszlá n: a zebrá val együ tt nekivá gott a nagy pusztasá gnak.
Há rom nap, há rom éjjel vá ndorolt a két jó bará t, s egy falá st nem ettek, egy kortyot nem
ittak kö zben. Végre egy fü ves folyó partra értek. A zebra legelni kezdett jó étvá ggyal, de a
kisoroszlá nnak sehogy sem ízlett a harmatos fű . Csak a hasa fá jdult meg tő le. Szomorú an
fekü dt a víz partjá n.
– Ha megennél engem, biztosan erő s lennél megint – szó lt a zebra.
– Soha! – kiá ltotta a kisoroszlá n.
Azzal egymá s nyaká ba borultak és sírtak.
– Nézd csak! – szó lt oda a hold a vadlegeltető csillagnak. – Ilyet se lá ttam még: együ tt sír az
oroszlá n a zebrá val!
A vadlegeltető csillag elvará zsolta a két jó bará tot kicsi, fá bó l készü lt oroszlá nná és zebrá vá ,
hogy soha tö bbé ne legyenek éhesek, és mindig jó bará tok maradhassanak.
Azt beszélik, hogy az egyik já tékbolt kirakatá ban lá ttá k ő ket utoljá ra – ha szerencsétek van,
egyszer majd ti is talá lkoztok velü k.

A CSALÁRD SZÖVETSÉG
(Aesopus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Az oroszlá n egy szép napon magá hoz hívatta az ü sző t, a kecskét meg a bá rá nyt.
– É n vagyok ennek a vidéknek a hű bérura – mondta –, de terhemre van, hogy magá nyosan
kell élnem, mert mindenki fél tő lem a hatalmam és az erő m miatt. Sokat gondolkodtam
rajta, hogyan szerezhetnék magamnak tá rsasá got. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha
szö vetségre lépnénk, és má tó l fogva hasznunkon is, ká runkon is megosztozná nk.
Az ü sző is, a kecske is, a bá rá ny is ö rü lt ennek a javaslatnak.
„Ká r, amin osztoznunk kellene, nemigen lesz majd – gondoltá k –, mert ugyan ki olyan
vakmerő , hogy ká rt merne okozni az oroszlá nnak vagy az oroszlá n szö vetségesének?
Hasznunk viszont anná l tö bb lesz: az oroszlá n minden zsá kmá nyá bó l megkapjuk a
részü nket.”
Attó l a gondolattó l, hogy szö vetségben á ll a nagy hatalmú oroszlá nnal, a kecskének
mindjá rt alaposan megnő tt a szarva. Kerített magá nak egy há ló t, és má snap reggel elment
vadá szni.
Szerencséje volt: csakhamar szép, kö vér szarvas akadt a há ló já ba.
Megö rü lt a kecske a zsá kmá nynak, szaladt a szö vetséges tá rsakért.
Az oroszlá n szá molni kezdett a kö rmein.
– Egy, kettő , há rom, négy: négyen vagyunk – mondta, és négy egyenlő részre osztotta az
elejtett szarvast.
A tö bbiek, a kecske, az ü sző meg a bá rá ny, kö rben ü ltek, és nagy megelégedéssel figyelték a
munká t.
Akkor az oroszlá n elvette magá nak az első részt, és azt mondta:
– Ez engem illet, mert én vagyok a kirá ly és a hű bérú r és a szö vetség vezére.
Azok há rman helyeslő leg bó logattak.
Az oroszlá n akkor elvette a má sodik részt is.
– Az első rész a kirá lysá g révén illetett – mondta. – Ez a má sodik viszont jog szerint illet.
– Jog szerint? – hü ledezett a kecske. – Miféle jog szerint?
– Az erő sebb jogá n – jelentette ki az oroszlá n. – Vagy talá n kételkedik benne valaki, hogy én
vagyok négyü nk kö zt a legerő sebb?
Kivicsorította a fogá t; és se az ü sző , se a kecske, se a bá rá ny nem kételkedett benne, hogy az
oroszlá n kö ztü k a legerő sebb.
Elnyú lt képpel, bú san bá multak egymá sra, az oroszlá n pedig folytatta:
– A harmadik nekem já r, mert én vagyok a legbá trabb.
Elvette a harmadik részt is, aztá n hatalmas mancsá t a negyedikre tette és kö rü lnézett.
– Aki pedig hozzá mer nyú lni ehhez a negyedikhez, annak meggyű lik velem a baja!
A pó rul já rt szö vetségesek meg se mukkantak, az oroszlá n pedig jó ízű en nekilá tott a
lakomá nak.

A SZŐLŐSGAZDA ÉS A RIGÓ
(Bolgá r népmese, á tdolgozta Csikhelyi Lenke)
Kisü tö tt a meleg má rciusi nap. Vidá man csö rgedezett a hó lé az ereszeken. A sző lő sgazda
fogta a metsző kést és így szó lt a rigó hoz:
– Gyerü nk, rigó komá m, metsszü k meg a sző lő t!
– Nem mehetek – felelte a rigó , – éppen a fészket rakok.
Azzal elrepü lt szalmaszá lakat keresni.
Meleg tavaszi szél fú jdogá lt a dombok felett.
A sző lő tő kén ú j hajtá sok sarjadtak. Méhek dö ngicséltek a kertekben. A sző lő sgazda a
vá llá ra vette a kapá t és a rigó fészke felé pillantott.
– Gyere, rigó komá m, kapá ljuk meg a sző lő t!
– Szó sem lehet ró la! – felelte a rigó . – Hiszen épp most kezdek tojá sokat rakni. Csak kotlott
tová bb a fészkén.
Jú niusban megzendü lt az ég. Zá poreső k fü rdették meg a fö ldet.
A gazda most a permetező t vette a vá llá ra, és megint odaszó lt a rigó nak:
– Rigó komá m, gyerü nk permetezni!
– Menj csak magad! Nem lá tod, hogy most kö ltö m a fió ká imat? – kérdezte a rigó , aztá n csak
ü lt csö ndben a fészkén.
Sű rű dudva verte fel a sző lő t. A gondos gazda megfente az irtó kapá t, és megkérdezte a
rigó tó l:
– Rigó komá m, nem jö ssz gyomot irtani?
– Nem! – felelte a rigó . – Hiszen most tanítom a fió ká imat repü lni!
Bekö szö ntö tt az ő sz. É rett sző lő fü rtö k csü ngtek a tő kéken.
A gazda most a szü retelő puttonyt vitte ki a sző lő be.
– Merre vagy, rigó komá m? – kiá ltotta.
– Itt vagyok – csicseregte a rigó .
– Gyere, menjü nk szü retelni!
– Jö vö k – rebbent fel a rigó . – Csak vá rd meg, amíg idehívom a fió ká imat. Jö nnek ő k is
szü retelni.

A NAGYRAVÁGYÓ LÓ
(Aesopus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Ez is abban a réges-régi idő ben tö rtént, amikor még a hatalmas Jupiter uralkodott az
emberek és á llatok fö lö tt.
Egy szép napon tró nusa elé já rult a ló , és így szó lt:
– Emberek-á llatok ura és kirá lya! Aká rmerre já rok-kelek, mindenü tt azt hallom, hogy széles
e vilá gon nincs szebb á llat ná lam. Belenéztem má r egy-két tó tü krébe; mondhatom, nekem
magamnak is az a véleményem, hogy szép vagyok. De ú gy gondolom, azért nem á rtana, ha
még egyet-má st vá ltoztatná l rajtam.
– Ugyan mit? – kérdezte Jupiter mosolyogva. – Mondd csak el bá tran, és ha lehetséges,
megpró bá lom a dolgot.
A ló olyan beképzelt volt, hogy nem is vette észre Jupiter elnéző mosolygá sá t.
– Mindenesetre sebesebben bírnék futni – mondta –, ha a lá bam valamivel karcsú bb lenne.
– Ennyi az egész? – kérdezte Jupiter.
A ló nekibá torodva folytatta:
– A nyakammal sem vagyok egészen elégedett. Szó se ró la, szebb, mint példá ul a farkasé
vagy a juhé, de még mindig nem elég szép az íve, s amellett egy kicsit vastag is. Ha olyan
lenne példá ul, olyan hosszú és hajlékony, mint a hattyú é…
– Folytasd – biztatta Jupiter.
–… azonfö lü l bizonyá ra rá m férne, hogy valamivel még erő sebb legyek; még erő sebb pedig
ú gy lehetnék, ha valamivel szélesebb szü gyem lenne. Végü l pedig…
– Végü l? – kérdezte mosolyogva az emberek és á llatok-ura.
– Végü l – mondta a ló –, ha má r arra rendeltél, hogy az embert hordozzam há tamon, igazá n
megkímélhettél volna az ö rö kö s nyergeléstő l, és rá is teremthetted volna a nyerget a
há tamra.
– Rendben van – mondta Jupiter. – Légy egy kis tü relemmel, és mindjá rt meglá tod…
A ló vá rakozott, Jupiter pedig fö lemelte jobbjá t; felhő gomolyodott fö l a kirá lyi tró n mö gö tt,
aztá n elő lépett a felhő bő l egy rú t teve.
– Tessék – mondta Jupiter a ló nak. – Ezt akartad?
A ló szó lni sem bírt rémü ltében.
– Lá tod? – mondta Jupiter. – Karcsú bb lá bat akartá l: itt van. Hosszabb nyakat akartá l: itt
van. Szélesebb szü gyet akartá l: itt van. Végü l azt mondtad, bá r teremtettem volna há tadra a
nyerget. Há t az is itt van: a rá teremtett nyereg. Nézd meg jó l a mintá t, aztá n mondd meg,
akarod-e, hogy á talakítsalak.
– Nem, nem! – tiltakozott még mindig remegve a ló .
– Há t akkor menj, és ö rü lj, hogy olyan vagy, amilyen, és ne akarj má s lenni – mondta az
emberek és á llatok ura. – Hogy pedig egyszer s mindenkorra leszokjá l a nagyravá gyá sró l,
ezt is meghagyom – mutatott a tevére. – Valahá nyszor rá nézel, mindig jusson eszedbe
oktalansá god, és sose felejtsd el: ne a má s képességeit irigyeljü k, hanem a magunkéit
pallérozzuk.

MESE A ROSSZ PÁSZTORRÓL

(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy asszony, elindult a nagyvilá gba, hogy pá sztort keressen az á llatai mellé.
Talá lkozott a medvével.
– Hova, hova? – kérdezte a medve.
– Pá sztort keresek az á llataim mellé – mondta az asszony.
– Beá llhatnék hozzá d pá sztornak?
– Nem bá nom, de vajon tudná d-e kedves hangon hívogatni a nyá jat?
– Brumma-brumma… – dö rmö gö tt a medve.
– Nem, nem, a te hangodra nem hallgatna a jó szá g! – mondta az asszony, s ment tová bb.
Talá lkozott a farkassal.
– Hova, hova? – kérdezte a farkas.
– Pá sztort keresek az á llataim mellé – mondta az asszony.
– Beá llhatnék hozzá d pá sztornak?
– Nem bá nom, de vajon tudod-e kedves hangon hívogatni a nyá jat?
– Uuuú … uuú … – ü vö ltö zö tt a farkas.
– Nem, nem, a te hangodra sem hallgatna a jó szá g! – mondta az asszony, és ment tová bb.
Talá lkozott a ró ká val.
– Hova, hova? – kérdezte a ró ka.
– Pá sztort keresek az á llataim mellé – mondta az asszony.
– Beá llhatnék hozzá d pá sztornak?
– Nem bá nom, de vajon tudod-e kedves hangon hívogatni a nyá jat?
– Dili… dali… ide… erre – dú dolt a ró ka mézesmá zos hangon.
– Ez aztá n nagyszerű ! Biztosan jó pá sztor lesz belő led – mondta az asszony, és hazament a
ró ká val.
A ró ka kihajtotta az á llatokat a rétre, és mindjá rt az első napon fö lfalta valamennyi kecskét;
má sodik napon az ö sszes birká t, harmadik napon meg a teheneket. Harmadnap este aztá n
az asszony megkérdezte a ró ká t, hova tű ntek az á llatok.
– Első lá buk a patakban, a há tsó meg a bokorban – vá laszolt szemtelenü l a ró ka. Az asszony
éppen vajat kö pü lt, de a ró ka vá laszá ra abbahagyta a munká t, ment, hogy keresse az
á llatait.
Tö bb se kellett a ró ká nak: a dézsá bó l menten kinyalta a tejfelt, a vajat. Hazaért az asszony
dolgavégezetlenü l, s akkor lá tja á m, hogy a ró ka szá ja csupa tejfö l. Nagy mérgesen fö lkapta
a kö pü lő fá t, és a menekü lő ró ká hoz vá gta. É ppen a farká t talá lta el.
Azó ta is fehér minden ró ka farká nak a vége.

A NAGY KŐ
(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
É lt egyszer egy nemesú r. Volt há rom szolgá ja: Tá ró , Kankicsi és Szanzó .
Tö rtént, hogy egy napon Kankicsi az istá lló ban foglalatoskodott a lovakkal, Szanzó a
vá rosba kísérte urá t, Tá ró nak pedig fü vet kellett kaszá lnia. El is indult Tá ró a mező re.
Ú tkö zben gyerekekkel talá lkozott, akik dará zsfészket talá ltak. Kö vekkel dobá ltá k, és le
akartá k ö nteni vízzel. Tá ró jó szívű ember volt, és nagyon megsajná lta a darazsakat, ezért
elő vett néhá ny fillért, és a gyerekeknek adta a darazsakért. Elvitte ő ket az erdő be, hogy ott
szabadon és boldogan élhessenek.
Há rom nap mú lva maga elé rendelte a nemesú r a há rom szolgá t, és így szó lt hozzá juk:
– Ma egy nagy kö vet fogok legö rgetni a há ztető rő l. Amelyik há rmó tok kö zü l elkapja, ahhoz
feleségü l adom egyetlen lá nyomat.
Kankicsi és Szanzó biztosra vették, hogy nekik sikerü lni fog a nehéz feladat teljesítése, ezért
egész nap ö ntelten bü szkélkedtek, má ris apó suknak érezték a nemesurat. Tá ró nem volt
ilyen biztos a dolgá ban. Kiment a mező re, fá radhatatlanul kaszá lta a fü vet. Amint így
dolgozik, egyszerre csak valami zü mmö gést-zummogá st hall a fü le mellett. Jobban
odafigyel, há t mintha értelmes, emberi éneket hallana:
Tá ró , Tá ró , ide hallgass,
tudd meg, hogy nyugodtan alhass:
a nagy kő , tető rő l hulló ,
nem is nagy kő , csak papír.
A nagy kő , tető rő l hulló ,
nem is nagy kő , zum, zum, zum,
zum, zum, zum, zum, csak papír.
Tá ró meglepetve nézett kö rü l, és legnagyobb csodá lkozá sá ra azt a dará zsrajt lá tta, melyet
néhá ny napja a vá sott gyerekek kezébő l mentett meg.
„No, most valami fontosat tudtam meg!” – gondolta, és nekibá torodva tért haza.
Este aztá n a nemesú r felmá szott a há ztető re, há rom szolgá já nak pedig megparancsolta,
hogy á lljanak meg lent a há z elő tt. Aztá n így kiá ltott:
– Vigyá zz! Megy a kő ! Vigyá zz!
Ezzel neki is indította a nagy kö vet.
Amint Kankicsi és Szanzó megpillantottá k az egyre fenyegető bben gö rdü lő , zuhanó kö vet,
megrémü ltek és félreugrottak. Tá ró azonban nyugodtan ott maradt, ső t ú gy helyezkedett,
hogy magá hoz ö lelhesse.
A nagy kő való ban papírbó l volt, a nemesú r csak szolgá i bá torsá gá t akarta pró bá ra tenni.
Tá ró aztá n feleségü l vette a nemesú r lá nyá t, és mindenki dicsérte bá torsá gá ért. Azt
mondtá k az emberek:
– Megérdemelte a szerencséjét!

A LEGÉNY MEG A KALAP

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Egy fiatal legény bú san bandukolt a magá nyos hegyi ö svényen, aztá n leü lt egy gyepes domb
tetején. Lakodalmi mulatsá gra készü ltek aznap a faluban, és ő nem mehetett el, mert se jó
cipő je, se ü nneplő ruhá ja nem volt. Egyszer csak lá rmá t, kiabá lá st hall, de hiá ba nézelő dik,
sehol senkit se lá t. Mintha alatta, a domb belsejébő l hallaná a lá rmá t. Fü lét a fö ldre hajtja, és
most má r megkü lö nbö zteti a hangokat, ső t a szavakat is: „Hol a kalapom? Há t az enyém?
Hová há nytá tok a kalapomat? Adta rendetlen népsége…”
– Nekem nem adná tok egyet? – kérdi a legény jó hangosan, mert egyszeribe elfelejtette a
bá natá t, tréfá s kedve tá madt.
– Nem! – kiá ltjá k vissza neki a fö ld aló l, de mindjá rt azutá n egy má sik hangot is hall: – Miért
ne? Hopp! Kapd el, ha tudod!
Kirepü l a hegybő l egy ó cska, karimá s kalap, és rö ptében felkanyarodik hozzá , ő meg nem
rest, elkapja, fejébe nyomja. Kö zben megjö tt az étvá gya is, hazafelé indul, valami kis
harapnivaló t csak talá l a kamrá ban – gondolja, és vígan emelgeti a lá bá t. De ahogy leér a
nagy ú tra, és kö zeledik a faluhoz, feltű nik neki, hogy a szembejö vő k majdnem
beleü tkö znek, a gyerekek nem kö szö ntik, ha meg ő kö szö n jó estét egy embernek vagy
asszonynak, az ijedten néz jobbra-balra, és fejcsó vá lva megy tová bb. Tanakodik, mi lehet az
oka ennek a furcsasá gnak, és végre kitalá lja, hogy a kalap – bű vö s kalap, lá thatatlanná tette.
Első gondolata, hogy hiszen akkor elmehet a fogadó ba is, ahol a lakodalmi mulatsá got
tartjá k, senki se ró hatja meg, amiért rossz a ruhá ja, lá bbelije.
Mire odaérkezik, a fogadó ban má r nyü zsö g a sok vendég, ott a menyasszony is meg a
vő legény és a nyoszolyó k, vő félyek. Vigyá zni kell, hogy bele ne ü tkö zzenek, de
má skü lö nben jó l feltalá lja magá t. Azt is lá tja, hogy nem ő az egyetlen kalapos vendég: a
kiö ltö zö tt lá nyok, legények kö zö tt ott ü lnek, á llnak lá thatatlanul és hívatlanul a fö ldalattiak,
akiktő l a kalapot kapta. Az asztalra adjá k a vacsorá t. Behozzá k a sü ltekkel rakott tá lat, a
vendégek késsel, villá val szednek belő le, a kalaposok puszta kézzel, a mi legényü nk is vígan
falatozik, nem vá r kíná lá sra. Egykettő re ü res a tá l. A kalá cshegyek is eltű ntek. A vendégek
csodá lkoznak: – No, ennek hamar nyaká ra há gtunk! Szinte hihetetlen… – A fogadó s morog:
– Mió ta élek, ilyen nagyétű vendégeket nem lá ttam! Egy hete nem ettek tá n egy falatot se,
hogy itt most potyá zhassanak! – A legény éppen ott á ll mellette, minden szó t hall, és jó t
nevet magá ban. Zsebeit is megtö rni kalá ccsal, sü lt hú ssal. Igen á m, de aztá n egy kis baj
tö rténik.
Asztalbontá s utá n á tmennek a má sik szobá ba, és kezdő dik a tá nc. A néző k kö rbeá llnak, és a
legény elő refurakszik. Ahogy a lakodalmas pá r eltá ncol mellette, a menyasszony szoknyá ja
lesepri fejérő l a kalapot, és ő ott á ll a vedlett bekecsében, kirepedt bocskorá ban, degeszre
tö mö tt zsebeivel. Elő bb megbá muljá k, de aztá n rá tá madnak, kivá lt a kocsmá ros éktelenü l
haragszik. Hiá ba mondja, hogy tö bben is voltak ott hívatlan vendégek – azok helyett is ő t
dö ngetik el. Zsebeit kiforgatjá k, csak azt nem tudjá k elvenni tő le, ami a bendő jében van.
De mikor hazafelé botorká l a sö tétben, és dagadt képét tapogatja, mégis azt mormogja
magá ban: „Sebaj, megérte! Ennek a vacsorá nak az íze a szá mban lesz még ö tven év mú lva
is!”
JONIKA FÜRDŐJE
(Creanga meséje, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
Aznap sok dolog volt a há z kö rü l. Joniká t arra kérte az édesanyja, hogy menjen le a kert
végébe egy kis szá raz rő zséért. Ment is Jonika, de nem valami nagy kedvvel, mert
gyö nyö rű séges idő volt. Sü tö tt a nap, csak ú gy szikrá zott az utca pora. Jobb ilyenkor fü rö dni
a folyó ban, mint rő zsét tö rdelni a kert végében.
Jonika leszaladt a kertbe, kö rbejá rta a rő zsehalmot, aztá n gondolt egyet, s uzsgyi! – á tdobta
magá t a kerítésen, és a kertek alatt lefutott a folyó partra. Ott má r sok gyermek hancú rozott,
kü lö n csoportban a lá nyok, kissé fö ljebb a fiú k. Jonika ledobta a ruhá já t, és anyaszü lt
meztelenü l beugrott a folyó ba. Jó volt a hű s víz. Annyira jó , hogy egészen megfeledkezett
arró l, mire kérte az édesanyja.
Vá rja az édesanyja a rő zsét, vá rja hiá ba. Elindul, hogy megkeresse Joniká t. Nézi a kertben,
keresi az utcá n, kiá ltja a nevét. Sehol az a haszontalan. Fut le a folyó partra, de ott sem lá tja,
mert az a csibész lebukott a víz alá , mikor észrevette az anyjá t. Persze nem bírta soká ig: ki
kellett dugnia az orrá t, mert elfogyott a levegő je.
– Te kutyahá zi! – kiá ltotta az édesanyja, mert észrevette Joniká t azonnal, ahogy kidugta a
fejét a vízbő l. – Majd hazajö ssz, ha tudsz, ahogy tudsz! – Azzal ö sszekapta Jonika ruhá já t a
bokor tö vérő l, és sietett haza.
Jonika, mit tehetett egyebet, vá rt a vízben, lubickolt tová bb. Ú gy gondolta, majd hazamegy
este, mert meztelenü l, fényes nappal hogyan is mehetne végig az utcá n? Kinevetnék a
lá nyok! Aztá n amíg él, csú folkodná nak vele. Vá rt, vá rt. Má r jó cská n elmú lt dél. Aztá n
nagyon elege volt má r a fü rdésbő l is: kezdett fá zni. É s éhes volt, mint a farkas. A víz laposra
szívta a hasá t a tekergő nek.
Jonika kileste az alkalmas pillanatot, mikor egyetlen lá ny sem nézett arrafelé. Akkor aztá n
ki a vízbő l, be a bokrok kö zé, kú szva-má szva ki a dű lő re, onnan be egy siká torba. Igen á m,
de éppen akkor fordult be egy asszony oda a nagyú tró l. Jonika ú gy megrémü lt, hogy
egyetlen ugrá ssal á tvetette magá t egy kerítésen, és meglapult a magas gazban. Akkor meg
egy kutya rontott neki, de ő meg sem moccant. A kutya unta meg elő bb: abbahagyta az
ugatá st, és otthagyta. Jonika erre kiugrott az ú tkeresztező désre, aztá n be a kertjü kbe.
Onnan má r kö nnyen besettenkedett a há zba. Sírva fogadta meg édesanyjá nak, hogy má skor
nem lesz ilyen csintalan.

A JÓ MOSTOHA
(Svéd népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Volt egyszer egy fiú , akinek mostohaanyja volt, de a mostohá ja ú gy szerette, gondozta, ó vta,
mint édesanya a fiá t. Csak há t – mégse tudta megó vni a bajtó l. Az tö rtént, hogy a legény
egyszer nagyon is messzire elkó borolt az erdő ben, és egy magas termetű asszonnyal
talá lkozott. – Gyere, ü lj le velem ostá blá zni – hívta az asszony. A fiú nem tudta, hogy
boszorká nnyal van dolga, há t beleegyezett. A fiú olyan ü gyesen já tszott, hogy mindig ő
nyert. Az asszony majd szétpukkadt mérgében, és megá tkozta, hogy ha a tizenhatodik évét
betö ltö tte, induljon neki az ú ttalan erdő nek, és ott tá madjon rá tizenkét erő s, nagy madá r,
tizenkét mérges kutya és tizenkét vad ménló . De ha mégis élve szabadulna, vigye a lá ba
akarata ellen az ő barlangjá ba.
A fiú mindent elbeszélt a mostohaanyjá nak, és mikor elérkezett a tizenhatodik
szü letésnapja, megkérte a mostohá já t, hogy tarisznyá lja fel, és az há rom zacskó t adott neki:
egyikben kö les volt, hogy azt majd vesse a madaraknak, a má sikban darabokra vagdalt
nyers hú s a kutyá knak, a harmadikban tiszta zab a ménlovaknak. Elbú csú ztak. A fiú
nekivá gott a veszedelmes ú tnak, de az á llatok, amelyeket az ó riá sasszony rá uszított,
nemcsak hogy megszelídü ltek a kö lestő l, hú stó l, zabtó l, hanem még azt is megígérték neki,
hogy ha bajba kerü l, egy szavá ra ná la teremnek, és segítenek rajta. Most má r há t vígan
vá ndorolt tová bb, amerre a lá ba vitte, azt se bá nta, hogy a gonosz boszorká nyhoz viszi. Az
mindjá rt rá ismert, és így szó lt:
– Hetyke legény vagy, de nem soká ig hetykélkedel má r! Most nem bá ntalak, fekü dj le és
aludj. Reggel majd beszélü nk.
A legény lefekü dt, de nem aludt el. Mikor a banya horkolá sá t hallotta, felkelt, és kö rü lnézett
a barlangban. A sö tét folyosó végén valami halvá ny fényességet pillantott meg. Kö zelebb
megy, há t – egy lá ny van ott megkö tö zve, annak a haja csillog olyan aranyos fénnyel.
– Kérve kérlek, deli legény – szó lt a lá ny –, el ne á ruld, hogy engem lá ttá l. Ha a banya nem
tudja meg, talá n holnap is elmegy hazulró l, és akkor ketten talá n kieszelhetjü k, hogyan
szabaduljunk. – Azt is elmondta, hogy ő kirá ly leá nya, és azért kell itt sínylő dnie, mert nem
akart feleségü l menni a banya testvérbá tyjá hoz.
A legény szó t fogadott a szép lá nynak, visszafekü dt az á gyá ba, és aludt reggelig. Akkor
elébe á llt az ó riá s boszorka, és azt mondta neki:
– Ha meg nem tudod tenni, ami munká t adok, halá l fia vagy! Á ss ú j kutat itt a kö ves
udvaron, sodorj olyan erő s kö telet, amelyik azt a há rommá zsá s vasvedret megtartja, és ú gy
iparkodj, hogy este én má r abbó l a kú tbó l akarok inni. – Avval elment.
A legény nem bú sult egyet se. Odaszó lította a hosszú cső rű madarakat, és azok egykettő re
keresztü lfú rtá k a kö vet, megá stá k a kutat, a lovak farká bó l, sö rényébő l a kirá lykisasszony
olyan ü gyesen hú zkodta ki a sző rszá lakat, hogy meg se érezték, a kö telet is a lá ny sodorta,
míg a legény á só val segített a madaraknak. Mire a banya este hazajö tt, a legény meg a szép
lá ny vígan szü rcsö lte a friss vizet a kú tná l. No, ezt má r nem nézhette a boszorka! Nekik
ugrott, és be is taszította volna ő ket a kú tba, ha a kutyá k ott nem teremnek, és széjjel nem
tépik. Így aztá n békességü k volt tő le. Elmentek együ tt a lá ny szü leihez, aztá n a fiú éhoz, és
nemsoká ra megtartottá k a fényes lakodalmat – ott mulatott a jó mostoha is há rom nap,
há rom éjjel.
BABSZEM JANKÓ
(Magyar népmese nyomá n írta Végh Gyö rgy)
Volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem is a szegénység volt a
legnagyobb bá natuk, hanem az. hogy nem volt gyerekü k.
Mindennap sírt a szegény asszony, mikö zben fő zte az ebédet.
– Csak egy akkora kis gyerekem volna legalá bb, mint egy babszem, annak is roppant
megö rü lnék!
É ppen tarkabablevest fő zö tt a szegény asszony, és egy szem bab hogy, hogy nem, kiugrott a
fazékbó l és elkiá ltotta magá t:
– Itt vagyok, édesanyá m!
Majd hanyatt vá gó dott a szegény asszony, de ö rü lt is nagyon, mert egy babszemnyi kis fiú
tá ncolt elő tte.
– Babszem Jankó a nevem! Legjobban a gombó cot szeretem! – mutatkozott be a pö ttö m
legényke.
Fő zö tt az édesanyja egy jó nagy fazék szilvá s gombó cot. É ppen hetvenhét darab gombó c
volt, és ú gy eltű ntek egy szempillantá s alatt Babszem Jankó tá nyérjá bó l, mintha ott sem
lettek volna.
– Ízelítő nek jó volt! – kö szö nte meg az ebédet, és ezzel a feje tetejére tette a nagy fazék
bablevest, és uccu, má ris szaladt kifele a mező re!
A szegény ember, aki két girhes ö krével szá ntogatott a fö ldjén, nagyon megrémü lt, amikor
lá tta, hogy egy nagy fazék vá gtat feléje! Teljes erejébő l ő is rohanni kezdett.
– Ne szaladjon el édesapá m! – kiabá lt utá na egy hang. – Csak én vagyok, a most szü letett fia,
Babszem Jankó ! Ebédet hoztam; biztos megéhezett!
Amíg édesapja a finom bablevest kanalazta, Babszem Jankó beugrott az egyik ö kö r fü lébe,
és ú gy pattogtatott két ujjú val, mintha ostor lett volna a kezében. El is indultak az ö krö k az
ekével, és vígan szá ntottá k a fö ldet.
Arra ment egy gazdag ember, meg is á llította a hintá já t a szegény ember elő tt.
– Ilyet se lá ttam még, hogy maguktó l szá ntsanak az ö krö k!
Amikor megtudta, hogy Babszem Jankó hajtja az ö krö ket, mindená ron meg akarta venni a
kis legényt.
– Adjon csak el, édesapá m, jó pénzért! – sú gta Babszem Jankó . – Ú gyis visszaszö kö m
magukhoz!
Há t a szegény ember annyi pénzt kapott az icipici fiú ért, hogy még a két ö kö r is alig bírta
hazahú zni. A gazdag ember meg zsebkendő jébe gö ngyö lte Babszem Jankó t és ú gy tette a
zsebébe. Otthon pedig meg se nézte, csak bezá rta a frissen szerzett kincset egy kis
aranylá dikó ba. Má snap ö sszehívta valamennyi bará tjá t, valami olyan furcsá t mutat nekik,
amilyet még nem lá tott senki az életben!
De bizony nem volt semmi az aranylá diká ba zá rt papírban! Ki is nevették a vendégek a
gazdag embert!
Ugyanis Babszem Jankó nyomban az alku megkö tése utá n kiugrott a gazdag ember
mellényzsebébő l. Egy nagy fazék tú ró s gombó cot kebelezett be éppen otthon, mikö zben az
aranylá diká ban kutattak utá na.
É s ha hiszitek, ha nem, a tú ró s gombó cbó l is pontosan hetvenhét darab volt a fazékban, és
ú gy befalta, hogy hírmondó se maradt belő lü k!

A PARASZT, AZ ÖKÖR MEG A CÁRKISASSZONY

(Orosz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Vá ndorolt a szegény ö rdö gö cske, akit a paraszt becsapott, já rta a vilá got. Hazamenni nem
mert, félt, hogy a felesége a má sik szarvá t is letö ri.
Egy nap a cá r vá rosá ba ért. ő dö ngö tt egy darabig a palota kö rü l, aztá n kapta magá t,
unalmá ban belebú jt a cá rkisasszonyba.
Gyá szba borult a palota. Szép volt a cá rkisasszony, fiatal, apja szeme fénye. Mió ta az ö rdö g
belebú jt, csak sírdogá lt egész nap:
– Jaj, de beteg vagyok! Jaj, talá n meg is halok!
Ö sszegyű ltek a tudó sok, javasok, kuruzsló k. Bű vö lték-bá joltá k a cá rkisasszonyt, de nem
tudtak segíteni rajta.
Azt mondta akkor a cá r lová sza:
– Hírét hallottam egy parasztnak, aki, ú gy beszélik, ki tudja ű zni az ö rdö gö t, ő talá n segít a
cá rkisasszony bajá n. Gró fokat, hercegeket gyó gyított, má ig is á ldjá k.
Kiadta a cá r a parancsot: ha a fö ld aló l is, de azt az embert elő kerítsék!
Megtalá ltá k, elmondtá k neki, mi já ratban vannak. Hú zó dozott az ember, szabó dott, mert
sejtette, hogy az ö rdö gö cske van a dologban, a félszarvú ö rdö g, akit becsapott.
De mit tehetett, mennie kellett, ha egyszer a cá r parancsolta!
Vezették a cá r színe elé. Azt mondta neki a cá r:
– Ö rdö g bú jt a lá nyomba! Ha meggyó gyítod, nem maradok adó sod.
– Szegény parasztember vagyok én, felséges cá r! Nem értek én az ilyen dologhoz.
Nem mert hozzá fogni a bű vö léshez-bá jolá shoz, mert sejtette, hogy az ö rdö g ugyan ki nem
bú jik, így á ll bosszú t rajta.
Végü l mégiscsak belefogott. Azt sú gta a cá rkisasszony fü lébe:
– Bú jj ki, ö rdö g! Tiéd a fele pénz!
Nem moccant az ö rdö gö cske.
– Tiéd, ö rdö g, minden pénzem!
Az ö rdö g a fü le botjá t se mozgatta.
– Mindenem a tiéd! – kö nyö rgö tt az ember. — Pénzem, há zam, fö ldem!
A cá r meg kö zben egyre faggatta a beteget:
– Jobban vagy-e, lá nyom?
– Jaj, apá cská m! Még rosszabbul vagyok! – só hajtozta szegény.
Egyszer csak elkiá ltotta magá t az ember torkaszakadtá bó l:
– Bú jj ki, ö rdö g! Itt a feleséged!
Tyű , az ö rdö gnek tö bb se kellett! Kiugrott a cá rkisasszonybó l, iszkolt, ahogy, csak az ina
bírta, há tra se fordult. Vilá ggá szaladt, azó ta se lá tta senki.

A LEPÉNYHAL
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A halak soká ig vígan, gondtalanul éltek, azt csiná ltak, amit akartak, arra mentek, amerre
kedvü k tartotta. Egy idő mú lva azonban rá untak erre a nagy szabadsá gra.
– Nem jó l van ez így! – mondogattá k. – Itt a vízivilá gban mindenki ide-oda ciká zik, senki
nem tart meg semmilyen szabá lyt, egyik nekimegy a má siknak, aztá n az utolsó pillanatban
ú gy tér ki elő le, hogy megint egy má sikat taszít félre; ha tá rsasá g jö n ö ssze valahol, mindig
akad legalá bb egy, aki kö zbefurakszik, szétvá lasztja a beszélgető ket; ha a tö bbiek egyfelé
igyekszenek, még nem fordult elő , hogy egy rakoncá tlan az ú tjukat ne á llta volna; arró l meg
má r beszélni sem érdemes, mekkora csapá sokat adnak a farkukkal az erő sebbek a
gyö ngébbeknek. Há t ez így nem mehet tová bb, ennek véget kell vetni!
Így beszélgettek, így lá zadoztak, s aztá n mindannyian tanakodni kezdtek, mi mó don lehetne
megszü ntetni ezeket a zavaros á llapotokat.
Egyszer csak az egyiknek eszébe jutott valami, és fö lkiá ltott:
– Vá lasszunk magunknak kirá lyt! Egyvalakit, aki aztá n mindenkinek parancsol, és aki
megszabja, mi a tö rvény.
A halak helyesnek talá ltá k a javaslatot, éppen csak abban nem tudtak megegyezni, kit
vá lasszanak kirá lynak. Idegent nem akartak, az veszedelmes lett volna; maguk kö zü l meg
nem talá ltak megfelelő t, mert mind egyformá n kivá ló nak tartottá k magukat.
Akkor az a hal, amelyik a kirá lyvá lasztá st ajá nlotta, megint javasolt valami bö lcset:
– Tudjá tok, mit? Ú sszunk versenyt, azzal dö ntsü k el a dolgot. Aki a leggyorsabban ú szik, és
első nek ér célba, az lesz a kirá ly.
Ebben egykettő re megegyeztek. Kimérték a versenypá lyá t, megszabtá k a célt, aztá n az
indulá s helyénél mindannyian egy vonalba sorakoztak. Eldö ntö tték, hogy a csuka adja meg
az indulá sra a jelet: nagyot csap a farká val, s arra mind nekiiramodnak.
Ú gy is tö rtént: a csuka csapott egyet a farká val, s a halak elő re, mint a nyíl!
S nem is mint a nyíl, mert hiszen még a nyílná l is sebesebben suhantak, csak ú gy
fodrozó dott utá nuk a víz; nyilamodtak mind, fej fej mellett, kisebb és nagyobb halak,
karcsú k és termetesebbek, nyú lá nkak és tö mzsik, csuka, harcsa, garda, tok, viza, má rna,
ponty, sü gér, pisztrá ng, fogas és kecsege, ki győ zné elsorolni, mennyien voltak még.
Leghá tul, elmaradva szuszogott az esetlen lepényhal. Irigy jó szá g volt, és nagyon szeretett
volna kirá ly lenni; má r elő re elképzelte, hogy szedi majd rá ncba a tö bbi halat, miféle
bü ntetéseket fog kiosztani, milyen zsarnoki fegyelmet fog tartani. Egyszer csak hallja, hogy
kiabá lnak:
– Vezet a pisztrá ng! Vezet a pisztrá ng!
– Ki vezet? – kérdezte rekedten, nagy szuszogá ssal onnét há tulró l.
– A pisztrá ng! – kiá ltjá k. – A pisztrá ng!
Elfutotta a lepényhalat a méreg, majd elsá rgult az irigységtő l.
– Mit? – kiabá lta. – Az a szeplő s, kopasz, rusnya pisztrá ng?!
Egészen eltorzult a szá ja a méregtő l. Hanem aztá n ú gy is maradt; s attó l fogva mindmá ig
ferdén á ll bü ntetésbő l a lepényhal szá ja.

BABSZEM JANKÓ MAJDNEM PÓRUL JÁR

(Német mese, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Ha valaki olyan icipici, mint egy babszem, van abban jó is, de rossz is épp elég.
Babszem Jankó való ban nem volt nagyobb egy babszemnél, így olyan helyeken is meg
tudott fordulni, ahová má s fö ldi halandó be sem fért. Ha rossz volt, és édesanyja meg akarta
szidni, el tudott rejtő zni elő le egy gyű szű be is. Ha meg az erdő ben sétá lt, és zuhogni kezdett
az eső , csak beá llt egy gomba ernyő je alá , és má r nem á zott meg. Ha pedig megszomjazott,
egy csepp harmattó l is elmú lt a szomjú sá ga.
Egyszer édesapja elveszítette az ajtó kulcsá t. Babszem Jankó megszá nta, bebú jt a
kulcslyukba is, addig sétá lt le-fö l a zá rban, addig hú zogatta-tologatta ide-oda a szerkezetet,
amíg az ki nem nyílt, pontosan ú gy, mintha a kulcsot megforgattá k volna benne.
Nem csoda, hogy dédelgették a szü lei Babszem Jankó t. Este, ha elá lmosodott, egy
gyufá sdobozban á gyazott meg neki az édesanyja, a pá rná ja egy csipetnyi vatta volt, és egy
tollpihével takaró zott télen.
Babszem Jankó sokszor elkó szá lt hazulró l. Egyszer az este éppen egy istá lló ná l érte, a
szomszéd faluban. Ha má r ott volt, bebú jt a széná ba, hogy ott tö ltse az éjszaká t. Hajnaltá jt
arra ébredt, hogy valaki a levegő be emeli, és a kö vetkező pillanatban má r egy tehén
szá já ban volt, a széná val együ tt, mert a szolgá ló lá ny, aki enni adott a tehénnek, nem vette
észre Babszem Jankó t.
(Nagyon kellett á m ugrá lnia Babszem Jankó nak, hogy szét ne morzsolja a tehén a fogaival.)
Halá lmegvető bá torsá ggal csú szott le Jankó a tehén gyomrá ba. Hanem csak zú dult tová bb a
fejére az ú jabb meg ú jabb szénahalom! Dü hö sen ordított ki a tehén gyomrá bó l:
– Nem kérek tö bb széná t! Megfulladok tő le!
A szolgá ló lá ny éppen a tehenet fejte. Ijedtében akkorá t visított, hogy beszaladt a gazdá ja.
– Juj nekem! Végem van! Megszó lalt a tehén! – jajgatott a lá ny keservesen.
– Ne bolondozz, Mari! – rivallt rá gazdá ja, de ő is hallotta, ahogyan Babszem Jankó ismét
torkaszakadtá bó l kiabá lta:
– Nem kérek tö bb széná t! Megfulladok tő le!
– Belebú jt az ö rdö g a tehénbe! – sivalkodott a gazda, és elkergette a szerencsétlen jó szá got.
De Babszem Jankó nak helyén volt az esze és a szíve is, meg szerencsére ná la volt a kicsi
kardja. Így há t szó szerint kivá gta magá t nehéz helyzetébő l, azaz a tehén gyomrá bó l.
Amikor végre hazakeveredett, édesanyja, aki má r elveszettnek hitte egyetlen magzatá t, egy
nagy fazék lekvá ros gombó cot fő zö tt neki ö rö mében!
Ugye, hogy nem hazudtam? Jó is van abban, meg épp elég rossz is, ha valaki olyan icipicinek
szü letik, mint Babszem Jankó ! Képzeljétek csak magatokat a helyébe!

AZ ELVARÁZSOLT ÓRIÁS
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Ingeborg kirá lylá ny nagyon megszeretett egy Tritil nevű parasztlegényt, és gazdag kérő it
sorra kikosarazta. Egyszer megtudta a titkot az ö reg kirá ly, és szö rnyű haragra gerjedt.
Maga elé hívatta a legényt, és így szó lt hozzá :
– Ha meg tudod mondani, mire gondolok én most ebben a pillanatban, tiéd lehet a lá nyom,
de ha nem, leü ttetem a fejedet!
A lá nya kö nyö rgésére enyhített a szigorú sá gá n, és egyévi gondolkodá si idő t adott a fiú nak,
de megígértette vele, hogy amíg a feltételt nem teljesítette, be se teszi a lá bá t a palotá ba.
Tritil tanakodott, mit is tehetne, és végre elhatá rozta, hogy a bö lcsességérő l és
kegyetlenségérő l híres Nipu-hegyi ó riá shoz fordul segítségért. Hosszú , fá radsá gos
vá ndorlá s utá n elérkezett az égbe meredő Nipu-szikla tö vébe, fejszéjével lépcső ket vá gott,
ú gy kapaszkodott fel a barlanghoz. Az ó riá s nem volt otthon, Tritil há t elbú jt az á gy alatt,
hogy ott vá rja meg. Nem kellett soká ig vá rnia. Jö tt a félelmes ó riá s, dö ngő léptekkel, a
hegyeken á t, és má r odakinn megérezte az emberszagot. Bekiá ltott a barlangba: – Hé, ki
vagy, bú jj elő , emberi fajzat!
A legény elő bú jt, és megá llt elő tte, szempillá ja se rebbent.
– Hogy mertél a há zamba lépni hívatlanul?! – fö rmedt rá az ó riá s. – Ezért most halá llal
lakolsz!
– Tudom – mondta Tritil –, de kérlek, ha meg kell halnom, gyorsan végezz velem.
– Nem siető s – felelte a Nipu-hegyi –, ezt az éjszaká t még neked ajá ndékozom. Vá lassz, hol
akarsz aludni: a fö ldö n vagy mellettem.az á gyban?
A legény az á gyat vá lasztotta, és aludt, mint a tej. Reggel arra ébredt, hogy az ó riá s ott á ll az
á gya elő tt, és hahotá zik.
– Dehogy ü tö m le a fejedet, ká r volna érte! Ilyen bá tor fickó val még sose volt dolgom. Kelj
fel, bará tom, és mondd el, mi hozott ide.
No, a fiú nem kérette magá t, elbeszélt mindent, és az ó riá s mindjá rt megmondta, amit tudni
kívá nt.
– A kirá ly, amikor elő tte á lltá i, ezt gondolta magá ban: „Ö rdö g vigye, alighanem ez a
parasztfiú lesz a vő m!” Mondd meg neki bá tran, és ha tagadja, szegezd mellének ezt a
lá ndzsá t. Ha megkapod a kirá lylá nyt, hívj meg engem is a lakodalomba.
Tritil há lá san megkö szö nte a taná csot és elbú csú zott. Ú gy tö rtént minden, ahogy a nagy
tudomá nyú ó riá s megmondta. A kirá ly elő bb tagadott, de a lá ndzsá tó l megijedt, és
bevallotta az igazat. Kitű zték a lakodalom napjá t, és Tritil meghívta a Nipu-hegyi bozontos
ó riá st, maga mellé ü ltette a díszhelyre, és etette-itatta, lakoma utá n pedig megkérdezte tő le,
mit adhatna neki jutalmul a segítségért.
– Azt kérem jutalmul, hogy megcsó kolhassam a menyasszonyodat – felelte az ó riá s, és a
vő legény beleegyezett. Abban a pillanatban, hogy a szép menyasszonyt megcsó kolta, a
félelmes ó riá s deli kirá lyfivá vá ltozott. Hét esztendő vel azelő tt egy gonosz boszorká ny
elvará zsolta, és arra ítélte, hogy mindenkit meg kelljen ö lnie, aki fél a halá ltó l.
Így aztá n kettő s ö rö mü nnep lett a lakodalom napja, tá ncoltak kivilá gos kivirradtig, és ma is
boldogan élnek, ha meg nem haltak.
AZ ALMA MEG A KERTI MANÓ
(Lengyel mese, á tdolgozta Sebő k É va)
Hajnalban vadlibá k hú ztak el a kert fö lö tt. Alacsonyan repü ltek, s há t lá ttá k, hogy az
almafá n egy alma bú slakodik á rvá lkodik egyes-egyedü l. Teljesen zö ld volt.
– Há t te még itt vagy?! – kiá ltottak rá . – Nem tudod talá n, hogy mö gö ttü nk hó szá rnyakon
kö zelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő , bú jj a kamrá ba!
Szegény alma nagyon megrémü lt, és ijedtében még jobban elzö ldü lt. Mitévő legyen? Hiszen
ment volna ő szívesen a kamrá ban, de nem szedték le, mivel olyan halvá ny az orcá ja.
– Szél, szél, lö kj le, kérlek, a fö ldre! – kö nyö rgö tt. A szél jó l szemü gyre vette az almá t.
– Nem vagy még elég piros – dö rmö gte – , de há t semmi kö zö m hozzá . Ha ú gy kívá nod,
lelö klek a fö ldre.
Jó nagyot fú jt, és megrá zta az almafá t.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fű ben. É pp arra ment a kerti manó . Pó khá ló bó l volt
a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almá ban
– Há t te mit keresel itt? – kiá ltotta. – Nem tudod talá n, hogy a vadlibá k mö gö tt
hó szá rnyakon kö zelít a félelmetes, hideg tél? Bá rmely pillanatban beronthat a kertbe.
Gyorsan bú jj a kamrá ba!
– Bú jnék én ö rö mest – mondta az alma –, de nem tehetem. Nincs még pír az orcá mon, nem
akarnak befogadni.
– Há t ezen igazá n kö nnyű segíteni ! – kacagott fel vidá man a kerti manó . – Vá rj csak egy
cseppet!
Szá raz fű szá lakbó l fü rgén ecsetet kö tö tt, arany napsugarakat olvasztott egy kettétö rt
má kfejbe, jó l elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyö nyö rű , kicsattanó
pirospozsgá sra festette a sá padt alma pufó k orcá já t.
– Kö szö nö m, kö szö nö m! – há lá lkodott az alma, és felderü lt.
Hevert a szép piros alma a fű ben. Gyerekek jö ttek a kertbe, észrevették, odaszaladtak.
– Nézzétek, milyen gyö nyö rű alma!
Gyorsan felkaptá k, vitték a kamrá ba, szépen beillesztették a tö bbi alma kö zé, a polcra, s há t
egy se volt oly szép, ő volt mind kö zt a legnagyobb, legkö vérebb, legpirosabb,
leggyö nyö rű bb!
Vidá man kuksolt a polcon. Jö het má r a tél!
A NYÚL ÉS A TEKNŐS
(Német népmese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Ki ne tudná , hogy kevés á llat fut fü rgébben a nyú lná l, és dö cö g lassabban a teknő snél?
Mégis a teknő s győ zö tt, mikor egyszer versenyt futottak.
Tö rtént ugyanis, hogy a teknő s így szó lt a nyú lhoz:
– Annyit hallottam má r, hogy „fut, mint a nyú l” meg hogy „má szik, mint a teknő s”, hogy
szeretném má r egyszer ellenő rizni, mi alapja lehet ennek az ostoba szó beszédnek.
A nyú l egészen elképedt, s eleinte nem is értette a dolgot.
– Hogy mondod? – hü ledezett.
– Ú gy – felelte a teknő s –, hogy egyszer má r el kellene dö nteni kettő nk kö zt ezt a kérdést. S
aligha dö nthetjü k el má sként, mint ha versenyt futunk.
– Ú gy lá tszik, beléndeket ettél, és meghibbantá l tő le – mondta a nyú l. – Versenyt futni, te,
énvelem?
– Ettem, nem ettem, mindegy; ragaszkodom hozzá , hogy dö ntsü nk! – mondta a teknő s.
Erre aztá n a nyú l sem vitatkozott tová bb. Kimérték a pá lyá t, kitű zték a célt, célbíró kat is
vá lasztottak, meg indító t is; az indító a pocok volt, a célbíró a sü n.
A két versenyző fö lá llt a vonalná l, aztá n a pocok nagyot kiá ltott:
– Vigyá zz! Kész! Rajta!
A teknő s azon nyomban el is indult, vitte há tá n a há zá t, s lépegetett elő re nagy szuszogva.
A nyú l csak á llt a vonalná l, nézte az igyekvő teknő st és nevetett.
„Ha ez így folytatja – gondolta –, még rá érek legelni egyet.”
Ú gy is tett, ide-oda ugrá lt, tépdeste a friss fü vet, jó ízű en majszolt. Mikor jó llakott, vetett egy
pillantá st a pá lyá ra: ott kocogott a teknő s, egy nyú lugrá snyira az indulá s helyétő l.
„Ha most lépésben elindulok – gondolta a nyú l –, még mindig legalá bb há rom ó rá val elő bb
célba érek.”
Ü ltő helyébő l még egyszer végigpillantott a pá lyá n. A fű hajladozá sa mutatta, hol iparkodik
a teknő s; volt má r vagy kétugrá snyira. A nyú l gyors szá mítá st végzett. Elég, ha akkor indul,
mikor a teknő s má r csak pá r arasznyira lesz a célvonaltó l.
„Ennyi elő nyt igazá n adhatok neki” – mondta magá ban.
Szép kényelmesen leheveredett és elszundított. Akkorá t aludt, hogy mire fö lébredt, má r
alkonyra hajlott a nap. Az első pillanatban szinte azt sem tudta, hol van; de aztá n
fö locsú dott az á lom bó dulatá bó l. Elő tte a pá lya; s elö l, egészen elö l, má r szinte a célban,
mozog a fű : ott já r a teknő s.
Nosza, szö kkent a nyú l, ugrott, amekkorá kat csak bírt, de hiá ba: ha nem is sokkal, de egy
tenyérnyivel megelő zte a teknő s.
Megelő zte, s így szó lt hozzá :
– Ugye, mondtam, hogy nem kell fö lü lni a szó beszédnek? Hiá ba híresztelik, hogy gyors lá bú
vagy, én meg csak má szom, mégis megvertelek, pedig neked nem is kellett egy egész há zat
cipelned a há tadon.
„Így já r, aki elbizakodik” – gondolta pironkodva a nyú l, s így tanulta meg a sajá t ká rá n, hogy
aki célba akar érni, annak idejekorá n el kell indulnia.

A FÁBÓL FARAGOTT HAJADON

(Ujgur népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egyszer, éldegélt négy szegény ember: egy á cs, egy festő , egy szabó meg egy igazi
á gró lszakadt, akinek semmiféle mestersége nem volt. Ínségesen éltek mind a négyen,
nemigen akadt munká juk. Egy nap aztá n fö lkerekedtek, nekivá gtak a vakvilá gnak, há tha
má sutt jobban menne a soruk. Fogtá k a szerszá maikat meg az ú titarisznyá jukat, és
elindultak.
Estefelé egy forrá shoz értek, ott maradtak éjjeli há lá sra. Reggel, amikor fö lébredtek,
meglá ttak egy ember formá jú fá t a forrá s partjá n.
Nem volt siető s az ú tjuk, rá értek, há t nekilá ttak, hogy még emberibb formá jú ra igazítsá k a
fá t. É s ha má r ember lesz a fá bó l, legyen hajadon belő le! Az á cs kifaragta szépen, a festő
bepingá lta gyö nyö rű ségesen, a szabó meg ruhá t varrt neki. Akkor a negyedik, az, akinek
nem volt mestersége, elébe térdelt, és vará zsigéket olvasott rá , hogy életre keltse. Egész
nap, egész éjjel mormolta-suttogta a bű vö s igéket, mikor aztá n, hajnaltá jban, megmozdult a
hajadon. Pislantott egyet, elmosolyodott, nyú jtó zott egy nagyot, és életre tá madt.
Megö rü lt a négy cimbora, hogy ilyen szépséges hajadon csö ppent kö zéjü k! Beleszerettek
mind a négyen, mind magá nak akarta feleségü l. Majd ö kö lre mentek miatta.
– Bizony engem illet! – mondta az á cs. – É n faragtam hajadon formá jú ra.
– Má rpedig az enyém lesz! – erő skö dö tt a festő . – É n pingá ltam szépre az arcá t, aranyra a
hajá t!
– Senki má sé nem lesz, hanem az enyém! – lá rmá zott a szabó . – É n adtam rá ezt a pompá s
ruhá t!
– Egyedü l nekem van jussom hozzá ! – torkolta le ő ket az á gró lszakadt. – Hiszen én
keltettem életre!
Huzakodtak egy darabig, marakodtak, aztá n elindultak a ká nhoz, ítéljen a dolgukban. Vitték
a hajadont is. Elmondtá k a ká nnak rendre, hogyan já rtak. Meghallgatta a ká n, aztá n
kimondta az ítéletet:
– Ez a hajadon az én fö ldemen termett, nem illet há t se téged, se téged, se téged, se téged,
hanem engem!
Meghallotta a hajadon, kifordult a palotá bó l. Az udvaron megá llt mozdulatlan, megdermedt
a lá ba, karja lehanyatlott, lecsukó dott a szeme. Lehullott ró la a ruha, lehá mlott a festék, s
mire a négy cimbora kilépett a palotá bó l, visszavá ltozott azzá , ami volt: fá vá . Só hajtott
egyet a négy vá ndorlegény, a ká n kettő t só hajtott, de ez má r nem segített rajtuk.
Ott á ll ma is az a hajadon formá jú fa a ká n udvará n, lá thatjá tok, ha arra já rtok.

A MUZSIKÁLÓ MEDVE
(Bartó cz Ilona meséje)
Messze északon, amerre a fehér tö rzsű nyírfá k nő nek, volt egy kis falu, és abban a faluban
élt egy Misa nevű legény. Muzsikus Misá nak hívtá k, mert aká r reggel, aká r délben, aká r este
talá lkoztak vele, Misa mindig muzsiká lt. Volt egy édes hangú furulyá ja, a kunyhó ja sarká ban
meg egy mély hangon zengő cimbalom á llt. Míg a falu tö bbi legénye vadá szott, Miska
kunyhó já ban ü lt és muzsiká lt.
– Mi lesz veled, Misa? – sopá nkodtak a falubeli ö regasszonyok. – Sohase kapsz feleséget,
sohase lesz igazi há zacská d, kertecskéd, nem megy el a kunyhó dba gazdasszonynak egy
lá ny sem, ha még egy á rva medve bő rét sem hozod haza az erdő rő l!
Mert abban a kis faluban az volt a szoká s, hogy mielő tt egy legény lá nynéző be ment volna,
elejtett egy medvét, és a medvebő rrel ment a lá nyos há zhoz.
Miska eleinte csak nevette az ö regasszonyok sopá nkodá sá t, de egyre magá nyosabbnak
érezte magá t. „Mégiscsak kellene asszony a há zhoz – gondolta. – Esténként nem lennék
egyedü l, volna, aki hallgatná a furulyá mat, cimbalmomat.”
Addig gondolkozott, addig tö prengett, míg egyszer csak bekö szö ntö tt az ő sz, és Misa nem
akart magá ra maradni a hosszú téli napokra, mikor hó borítja a fá kat meg az utakat, és még
a kutya is csak nehezen mozdul ki a meleg kemence mellő l.
Fogta há t Misa az íjá t, s elindult az erdő be. Nehéz szívvel indult ú tnak, nem szerette ő a
vadá szatot, nem szerette gyilkolni az erdő vadjait, no de mit tehetett volna egyebet, a
szoká s, az szoká s, el kell ejtenie egy medvét, ha asszonyt akar a há zá ba. Kiért Misa az
erdő be, má r jó l bent já rt a kö zepében, de medvenyomot még nem lá tott; gondolta,
megpihen egy kicsit. Le is telepedett egy sű rű bokor á rnyéká ban, talá n el is bó biskolt, s
egyszerre csak mit hall?… Bzzz… tralla… bummadza… Mintha a mély hangú cimbalom
pengene. Kilesett Misa a bokor mö gü l, s olyat lá tott, amilyet még soha senki. Egy kidő lt
nyá rfa fehér tö rzse mellett hatalmas barnamedve kuporgott, és a nyírfatö rzs elvá lt kérgét
pengette… Bummadza… bummadza… bzzz… – zengett-pengett a nyírfa kopasz tö rzséhez
csattanó kéreg. Mintha cimbalmot pengetne valaki. A medve félrehajtott fejjel,
gyö nyö rkö dve hallgatta a maga csiná lta muzsiká t.
„Ejnye! – hö kkent meg Misa. – Muzsiká ló medve… Hogy én ezt megö ljem, a bő rét
lenyú zzam?… ”
Még egy ideig hallgatta a medvemuzsiká t, aztá n mikor a nagy barna jó szá g rá unt, és odébb
cammogott, Misa is fö lszedelő zkö dö tt, indult a falu felé. Betért a kék szemű , csö ndes szavú
lá ny há zá ba.
– Há t ü res kézzel jö ttél? – kérdezte a leá ny anyja.
– Biz’ én ü res kézzel jö ttem – mondta Miska –, csak egy tö rténetet hoztam az erdő bő l. – É s
elmesélte a muzsiká ló medve tö rténetét. – Kö nnyű szerrel elejthettem volna – mondta Misa
–, mert az a medve csak a muzsiká ra figyelt. De én ugyan nem eresztek nyilat egy
muzsikusba!
– Jó l tetted, Misa! – mondta a kék szemű lá ny. – Azért én mégis a te feleséged leszek!
Így is tö rtént. Misa meg a kék szemű lá ny azó ta is boldogan élnek, és ő szi estéken sokszor
emlegetik a muzsiká ló medvét.

EGY BÚZASZEM TÖRTÉNETE

(Zelk Zoltá n meséje)
Meleg, kora nyá ri délutá n volt, a bú zatá bla hajladozva susogott a gyenge szellő ben. A
bú zatá bla mélyén lakó fü rj- és fogolycsalá dok má r csomagoltak; tudtá k, holnap lesz az
aratá s napja, s ő k mehetnek ú j hazá t keresni. Gondterhesen készü lő dtek: hol talá lnak ilyen
jó otthont, amely így megvédi kicsinyeiket a vércsék és a puskagolyó k ellen? Alig aludtak
ezen az éjszaká n, s kora hajnalban má r bú csú zni kezdtek egymá stó l és jó szomszédaiktó l, a
pipacsoktó l és bú zavirá goktó l.
Ezek voltak a legszomorú bbak, a piros pipacsok és a kék bú zavirá gok. Harmatkö nnyeket
sírtak, amikor az ö reg fü rjek bú csú szavait hallottá k, s egy bú zavirá g így szó lott:
– Ó , hogy irigyelü nk benneteket! Bá rcsak nekü nk is szá rnyunk lenne, és veletek
mehetnénk!
Egy ö reg fü rj vigasztalni kezdte:
– Sose bú sulj, bö lcsen van ez így. A madarak repü lni tudnak, ti meg itt nő ttö k és illatoztok a
bú zatá bla kö zepén.
Alighogy felrö ppentek az ú tra kész madarak, má r jö ttek is az arató k, s nekifogtak a
munká nak. Estére má r csak szú ró s tarló maradt a bú zafö ld helyén, s a hajdani
bú zakalá szok kévébe rakva vá rtá k sorsukat: a cséplő gépet, a malmot, a liszteszsá kot és a
kenyérsü tő kemencét.
Egyetlenegy bú zaszemecske kivételével, amelyik aratá s kö zben elgurult. Ö rü lt is a
szabadsá gnak, mert hallotta hajnalban a fü rjek és virá gok beszélgetését, és semmi kedve
sem volt ahhoz, hogy lisztté és kenyérré vá ltozzék. Ha má r ez a bú zaszemek sorsa –
gondolta –, akkor ő nem lesz bú zaszem, inká bb fü rjjé vá ltozik.
„Csakhogy a fü rjek repü lni tudnak – gondolta ú jbó l –, nekem pedig nincsen szá rnyam…
Akkor tü csö k leszek… – hatá rozta el –, az is itt él a fö ldö n, az se tud repü lni.”
245
Csakhogy este ciripelni kezdtek a tü cskö k, ezek a kedves réti cigá nyok, s a bú zaszem
szomorú an á llapította meg, hogy tü csö k sem lehet belő le, mert nem tud ciripelni…
„Akkor mezei egér leszek!” – hatá rozta el, mert lá tta, hogy a mezei egerek megélnek a
tarló n is. Csakhogy a mezei egerek futkosni tudnak, és há zat á sni a fö ld alatt – lá tta a
bú zaszem, és szomorú an mondogatta, hogy neki nincs ilyen tudomá nya.
„Há t mit csiná lhatnék? – tö prengett egyre szomorú bban. – Legjobb lenne, ha odagurulnék
testvéreimhez, s engem is elvinnének a cséplő géphez és a malomba.”
Így bú songott há rom nap és há rom éjjel. Harmadnap aztá n hatalmas zá por kerekedett, s a
bú zaszemecskét beverte a fö ldbe. Milyen nagy volt a csodá lkozá sa, mikor a fö ld mélyén
megszó lalt egy gö rö ngy, és azt mondta neki:
– Most má r jó helyen vagy. Jö vő tavaszra majd kibú jsz a fö ldbő l, nyá rra szép bú zakalá sz
lesz belő led, és ú jbó l learatnak.
A bú zaszemecske má r nem bú sult. A nagy fá radtsá gtó l elaludt, és fü rjekrő l és pipacsokró l
á lmodik jö vő tavaszig.

A BÁTOR BÉRESLEGÉNY
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
A Kö ves-tanya gazdá já t ritká n lá ttá k mosolyogni, tudta is mindenki, mi bá ntja. Valamelyik
déd- vagy tá n ü kapja megharagított egy hatalmas vízimanó t, és az elá tkozta a há zá t – olyan
á tkot mondott rá , hogy aki teremtett lélek kará csony estéjén otthon marad abban a há zban,
az ne érje meg a má snapot. Így aztá n az év legszebb ü nnepét a kö ves-tanyaiak sohase
tö lthették meghitt csalá di kö rben. El kellett kö ltö zniü k valamelyik szomszédhoz, má rpedig
azon a hegyes vidéken a legkö zelebbi szomszéd tanyá ja is messze van.
Pedig mó dos ember volt a kö vesi gazda, a há za való sá gos ú ri porta, teteje zsindelyes, a
szobá ja padló s, a falakon díszes deszkaburkolat. Egyszer ú j bérest fogadott az ember, és
persze nem titkolta elő tte, milyen á tok van a há zá n. A legény csak legyintett. Azt mondta, ő
nem hisz az efféle mesékben, de még ha igaz volna is – nem ijedő s természetű .
Kará csony elő tt való napon, mikor az egész há znép ú tra készü lő dö tt, a legény nyugodtan
pipá zott a kemencepadká n, és fel se ö ltö zö tt.
– Tá n csak nem akarsz itthon maradni? – kérdezte csodá lkozva a gazda.
– Ez a szá ndékom, gazduram. Nem való ő rizetlenü l hagyni a há zat, meg az á llatokró l is
gondoskodni kell valakinek.
Hiá ba beszéltek neki, otthon maradt egyes-egymaga. De hogy esteledni kezdett, mégis
elfogta a nyugtalansá g. Há tha az a mese nem mese? Jó lesz felkészü lni minden eshető ségre,
és valami rejtekhelyet keresni. Amilyen fortélyos legény volt, hamar kieszelte, hová bú jjon.
Kiemelt két burkoló deszká t – a fal meg a burkolat kö zö tti keskeny hézagban éppen annyi
hely volt, hogy ha kényelmetlenü l is, de elfért. Odaá llt tehá t, a deszká t ü gyesen
visszaillesztette és vá rt.
Nemsoká ra nagy dobogá st, robogá st, ordítozá st hallott, a zá rt ajtó t betaszítottá k, és két
torzonborz manó rontott a szobá ba. Nyomukban még vagy két tucat kisebb, de éppen olyan
rusnya fickó tolongott. Egykettő re asztalt terítettek, ezü st- és aranytá lakban hordtá k fel az
ételt, ettek, ittak, mulattak, aztá n kurjongattak, tá ncoltak. A legény azt is észrevette, hogy
kettő kö zü lü k idő nként kimegy a szobá bó l, és mikor visszajö n, jelenti a fő helyen tró noló
manó nak: – Még nem virrad!
– No – gondolta –, ezek, ú gy lá tszik, a virradatot nem szeretnék itt megvá rni.
Jó ö tlete tá madt.
Mikor elég sok idő eltelt az éjszaká bó l, és ú gy gondolta, hogy kö zeleg a virradat, kirá ntotta
a két deszká t, bő sz ordítá ssal a szobá ba ugrott és kiá ltozott:— Virrad! Virrad! – A manó k
azt hitték, az ő rö k kiá ltoznak, rémü letü kben ahá nyan voltak, annyifelé szaladtak,
otthagytak csapot-papot, ezü stö t, aranyat.
Reggel hazajö tt a gazda, és csak hü ledezett, amikor a legényt meglá tta.
– Há t te még élsz? – kérdezte akadozó nyelvvel.
– É lek bizony, most élek csak igazá n! – felelte a legény, és elbeszélt mindent. A gazda
nekiajá ndékozta a manó k aranytá lait, ezü stkanalait, még a magá ébó l is adott hozzá , hogy
há zat építhessen, fö ldet vehessen. De meg is érdemelte, mert attó l fogva a vízimanó k nem
alkalmatlankodtak tö bbet a Kö ves-tanyá n, ú gy ü nnepelhették a kará csonyestét ott is, mint
má sutt, és az egykori béres minden évben velü k ü nnepelt.

A RÉPA
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer két testvér, mind a kettő katoná nak ment, de az egyik nagyon gazdag volt, a
má sik meg nagyon szegény. A gazdag szép fegyvereket vá sá rolt magá nak, pompá s
paripá kon mutogatta magá t, s így sokra vitte; a szegénynek azonban ilyesmire nem tellett,
így há t kö zlegény maradt. Nehezen, keservesen élt, s el is hatá rozta, hogy szö gre akasztja a
mundért, s inká bb hazamegy a falujá ba; ott volt egy kevéske rossz fö ldje, gondolta, majd
azon megpró bá l gazdá lkodni.
Kö lcsö nló val, kö lcsö nekével fö lszá ntotta a fö ldjét, és répá t vetett bele. A mag szépen kikelt,
a répa szépen nö vekedett, gö mbö lyö dö tt, hízott; kö zépü tt meg volt egy, amelyik abba se
hagyta, egyre csak nő tt, kö véredett, gö mbö lyö dö tt, s végü l akkora lett, hogy meg lehetett
pihenni az á rnyéká ban.
Mikor eljö tt a répaszedés ideje, a szegény ember vá ltig gondolkodott, tö prenkedett, mitévő
legyen az ó riá si répá val. Végü l is ú gy hatá rozott, se el nem adja, se meg nem eszi – hogy is
bírna megenni egy ekkora behemó t nagy répá t! –, hanem elviszi ajá ndékba a kirá lynak. Egy
egész szekér tele lett az egyetlen répá val, s két ö krö t kellett a szekér elébe fogni, olyan
nehéz volt. A szegény ember fö lü lt a szekérre, fö l a répa tetejére, megbiztatta a két ö krö t, és
ment a kirá lyi udvarba. Mondja a kirá lynak:
– Uram kirá lyom, ez termett a fö ldemen, elhoztam neked ajá ndékba.
Csodá lkozott a kirá ly az ó riá si répá n, mondja a szegény embernek:.
– Há t te aztá n igazi szerencsefi vagy, hogy ekkora répá kat termelsz!
– Dehogy vagyok én szerencsefi! – felelte a szegény ember. – É n csak Fö lséged já mbor,
egyszerű katoná ja voltam, de akkora nagy ínségben, hogy szö gre kellett akasztanom a
mundért, s haza kellett mennem fö ldet tú rni a falumba. Ezért nem is ismerhettél engem;
hogy ismerhetne a kirá ly egy ilyen szegény fló tá st! De van egy testvérem, azt ismered, mert
sokra vitte a szolgá latban, és bejá ratos az udvarodba.
A kirá lynak tetszett a szegény ember, gazdagon megajá ndékozta há t, ú gyhogy egyszeriben
gazdag ember lett a szegény obsitos katoná bó l.
Testvérét, a gazdag katoná t nagy irigység fogta el, ahogy megtudta a szegény testvér
szerencséjét. Végü l is ö sszeszedte kincstá ra aranyá t-ezü stjét, kihajtatta istá lló ja legszebb
paripá it, ment a kirá lyhoz, s azt mondta:
– – Uram kirá lyom, én is hoztam neked valami kis ajá ndékot.
A kirá ly bö lcs ember volt, lá tta a gazdag ember szíve irigységét. Megkö szö nte szépen az
ajá ndékot, s így szó lt:
– Nem is tudom, mivel jutalmazhatná lak meg, amiért ilyen szép ajá ndékot hoztá l nekem.
Aranyat-ezü stö t nem adhatok, hiszen neked is van bő ven, ha egyszer ennyit elajá ndékozol
belő le. Cifra paripá kat sem adhatok, be se férnének az istá lló dba. Hanem van itt valami,
aminél csodá latosabb dolgot még sosem lá ttam; neked adom, legyen a tiéd.
Azzal a fukari gonosz testvérnek ajá ndékozta az ó riá si répá t.

BÖLÖMBIKA, BÚBOSBANKA
(Lessing meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Megy egy ember a mező szélén; lá tja, hogy ott legelteti a gulyá s a teheneket. Megá ll,
megkérdi a gulyá stó l:
– Szép mező , nem mondom, de lá ttam má r szebbet is. Miért éppen itt legeltet, bá tyá m?
– Há t – mondja a gulyá s – azért, mert ez a mező a legalkalmasabb a legeltetésre.
– Há t nem mind egyformá n alkalmas? – kérdi az ember.
– Nem bizony – mondja a gulyá s. – Az a legalkalmasabb, amelyiknek a fü ve se nem
tú lsá gosan kö vér, se nem tú lsá gosan sová ny. Mert aká r tú l kö vér, aká r tú l sová ny: egyik se
tesz jó t a jó szá gnak.
– Hogyhogy? – kérdezi az ember. – Ilyet se hallottam még.
– Nagy tö rténete van annak! – mondja a gulyá s. – Kegyelmed még sosem hallotta, hogy já rt
a Bö lö mbika meg a Bú bosbanka?
– Nem én! – mondja az ember.
– Há t akkor most meghallhatja – szó l a gulyá s, és elmondja az embernek a Bö lö mbika meg a
Bú bosbanka tö rténetét.
Bö lö mbika Jankó is, Bú bosbanka Palkó is gulyá s volt; szép, szá mos gulyá ja volt mind a
kettő nek. Bö lö mbika Jankó nak az volt a szoká sa, hogy mindig oda hajtotta a gulyá já t, ahol a
legkö vérebb volt a fű , vizek szélére, ná dak partjá ra, zsombos, turjá nos tá jékra; csak ú gy
harsogott a fű , ahogy a jó szá g harapta. Ki is tellett tő le szép kö vérre valamennyi tehene.
Hanem ahogy kitellett, meghízott, a vére is megsű rű sö dö tt, a természete is vad lett tő le.
Bú bosbanka Palkó meg mindig fö lhajtotta a gulyá t a hegyoldalba, ahol egyéb se volt, mint
kopá r homok s rajta némi hitvá ny gizgaz, szá raz hanga meg pö rjefű . Szegény jó szá gnak
nem volt mit enni, csak ú gy lézengett ide-oda, alig á llt a lá bá n.
Ahogy beesteledett, s a gulyá sok behajtjá k a jó szá got, haza akart hajtani Bö lö mbika Jankó
is, Bú bosbanka Palkó is.
Csakhogy Bö lö mbika Jankó sehogy se bírta ö sszeterelni a makrancos jó szá gait. Vá ltig
kiabá lta nekik, hogy: – Hü jj te, hő ! Hü jj te, hő !
Hanem azoknak ugyan kiabá lhatott; csak még jobban megvadultak, és vilá ggá szaladtak.
Bú bosbanka Palkó is elkezdte hazafelé terelni a nyá jat, ahogy leereszkedett az este. Biztatta
az elpilledt teheneket:
– Hujj, hujj, hujj!
De hiá ba biztatta ő ket, mozogni is alig bírt a sok kiéhezett, gyö nge pá ra; bó klá sztak,
tá molyogtak, aztá n lehevertek a homokra, és elnyú ltak.
Így maradt gulya nélkü l Bö lö mbika Jankó is, Bú bosbanka Palkó is. A tö rténetbő l pedig
kiderü l, hogy se a tú l kö vér fű nem jó , se a tú l sová ny, hanem mindenben mindig
mértékletesnek kell lenni.
A két gulyá snak pedig azó ta sincs gulyá ja; nem is lá tta ő ket azó ta senki; csak azt hallani,
ahogy a Bö lö mbika egyre azt kiabá lja a ná d kö zt, hogy „Hü jj te, hő !”; a homokos dombok
kö zt, kopá r hegyoldalakban meg a Bú bosbanka hujjogatja egyre, hogy: „Hujj, hujj, hujj!”

A MAJOM ÉS A LEOPÁRD
(Afrikai népmese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A leopá rd olyan falá nkul vadá szott az erdő ben, hogy egykettő re mindent fö lfalt és má r nem
volt tö bbé mit vadá sznia. É hen kó borolt a fá k kö zt, mikor talá lkozott a majommal, és
elpanaszolta neki a bajá t.
– Tudod, mit? – mondta neki a majom – Tégy ú gy, mint én: csapj, fö l mutatvá nyosnak.
– Há t az meg mi? – hü ledezett a leopá rd, aki nem volt valami vilá glá tott jó szá g.
– A mutatvá nyos az, aki mutogatja magá t a népeknek – magyará zta a majom. – Magá t is,
meg a tudomá nyá t is. Mindenféle fortélyokat, amiken nevetni meg á mulni lehet.
– Most má r értem – mondta a leopá rd, és csatlakozott a majomhoz.
Attó l fogva együ tt já rtá k a vilá got. Mentek vá rosró l vá rosra, faluró l falura; fö lü tö tték a
sá trukat, és meghirdették az elő adá st.
A leopá rd ö sszecsattantotta a cintá nyérjá t, és kiá llt a porondra.
– Nagyérdemű , tisztelt publikum! – kiá ltotta. – É n vagyok a híres-nevezetes leopá rd, akinél
nincs díszesebb és tarká bb á llat a vilá gon. Szépségem messze fö ldö n híres, és nem akadt
még ember, aki meg bírta volna szá molni, há ny kü lö nbö ző folt van a bő rö mö n. Olyan híres-
nevezetes a szépségem, hogy a mú ltkor még a kirá ly is megnézett. Elhatá rozta, hogy ha
majd kimú lok ebbő l a vilá gbó l, az én bő rö mbő l fog kesztyű t csiná ltatni magá nak. Tessék,
tessék, hö lgyek és urak, diá kok, katoná k, kuktá k és szaká csok, jó mulatá st kívá nok!
Jö ttek-mentek a népek, egy-egy percre megá lltak a leopá rd elő tt, nézegették, hogy milyen
tarka, milyen foltos, aztá n vá llat vontak és tová bbmentek. Mentek egyenest a majom sá tra
felé, anélkü l, hogy aká r egy fityinget is adtak volna a leopá rd lá tá sá ért. A majom is kint á llt a
sá tra elő tt egy kis pó diumon, és így hirdette magá t:
– Halló , halló , urak; népek, tudomá sul vegyétek, nagy hírt mondok ez egyszer megérkezett
Gilbert mester, aki egyszerű majom bá r, épü lésetekre szolgá l, mivel nagy a tudomá nya! A
fél vilá got bejá rta, most kelt á t a tengerá ron, hajó hozta, s nem egy: há rom, mivel egy hajó
gyomrá ba nem fért be a tudomá nya. Ebbő l pedig, ahogy illő , ennyi legyen ízelítő , ú gyhogy
ami puszta szó , csak itt kint szó , bent való : szemetekkel lá tható , hogyha jegyet vá ltotok
sorra, s besétá ltok a sá torba. Lesz tehá t bent bukfenc, torna, bű vészkedés ezerfajta, tá nc
kö télen, kariká n, szaltó tü zes paripá n, és ez a sok csoda mind potom olcsó : hat fitying, s ha
nem tetszett a mulatsá g, mind a hatot visszaadjá k!
Csak ú gy tolongott befelé a nép, s odabent a majom ú gy elszó rakoztatta ő ket, hogy
kimenetkor senkinek sem jutott eszébe visszakérni a pénzt.
Lá tja a leopá rd, hogy a majom zsá kja tele pénzzel, az ö vé meg lapos, mint az éhes csikasz
horpasza. Kérdi a majomtó l, mi az oka a sikerének, s ő viszont miért vall kudarcot.
– Ó , bará tom – mondja a majom –, nagy a te oktalansá god! Mint némely ü resfejű , ostoba
ember, te is azt hiszed, hogy elég cifrá n ö ltö zkö dni, s má ris meghó dítottuk a vilá got. Jó l
jegyed meg: nem a ruha teszi az embert; s egy maroknyi ész tö bbet ér a vilá g valamennyi
díszruhá já ná l.

A KAKAS MEG A KAKUKK

(Péczeli Jó zsef meséje, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
A baromfiudvarban, a terebélyes eperfa á rnyéká ban ott hű sö lt a kakas, és figyelmesen
hallgatta a kakukk énekét. A kakukk fent ü lt a fa legalsó á gá n, és teljes szívvel pró bá lt
énekelni, de persze csak fü lsértő kakukkolgatá s jö tt elő a torká bó l.
– Csodá latos hangod van, kakukkom! – hízelgett neki lentrő l a kakas, pedig oda sem figyelt
a kakukk hangjá ra, mert alig vá rta, hogy ő kerü ljö n sorra.
A kakukk á lszerényen illegette magá t fent az á gon, mint egy hiú primadonna, és biztos el is
pirult a tollai alatt.
– Igazá n, kakaská m? Ú gy talá lod, hogy nagyon szépen énekelek? Hogy pá ratlanul gyö nyö rű
a hangom? – kérdezte boldogan a kakastó l.
– Meghiszem azt! – bó logatott a kakas. – De engedd meg nekem, hogy gyö nyö rű énekedet
én is valami hasonló val viszonozzam!
– Ó , alig vá rom, kakaská m! – tollá szkodott fent az á gon a kakukk.
No, a kakasnak se kellett ezt még egyszer mondani! Hatalmasat szippantott a levegő bő l,
hogy bírja hanggal, s aztá n jó l kidü llesztve a mellét, rá kezdett énekére. De bizony ez a
nagyszerű nek hitt á ria nem volt egyéb szá nalmas kukurikú ná l. Ha a kakas tö rténetesen
felnézett volna ebben a percben a kakukkra, lá thatta volna, hogy idegesen ide-oda kapkodja
a fejét, annyira sértette fü lét a kakas kornyiká lá sa. Hanem azért amikor a kakas végre
abbahagyta eget és fü let sértő mutatvá nyá t, nyá jasan szó lalt meg fent az á gon:
– Ó , micsoda hang! Milyen érces, milyen csengő , mily mély, és mily magas! A legszívesebben
egész á lló nap elhallgatná lak! Nem venném azonban a szívemre, hogy idő elő tt kimerü lj, s
mivel nem tudom má ssal viszonozni, engedd meg, hogy most én is gyö nyö rkö dtesselek egy
kicsit még szerény tehetségemmel! – S má ris ú jabb koncertbe kezdett a kakukk, de
elképzelhetitek, ez sem volt kü lö nb az elő bbinél.
A kakas tü relmetlenü l já rt le s fö l az eperfa alatt. Arra gondolt, hogy most ú jbó l ő
kö vetkezik, és hogy az elő bbinél is nagyobb bó kot kell kivá gnia, ha azt akarja, hogy a
kakukk is visszadicsérje. Meg sem vá rta há t, hogy a kakukk befejezze elő adá sá t, má ris
kö zbevá gott:
– Ó riá si! Ugyan hol tanultad ezt a szá rnyaló trillá t, mondd? Te csodá k madara! Pici vagy,
igaz, de szebben, édesebben zengsz, mint a csalogá ny!
S ezzel má ris rá zendített kö vetkező nó tá já ra. A kakukk megadó an hallgatta, s ő is valami jó l
hangzó dicséreten tö rte a fejét.
– Eskü szö m – szakította félbe –, hogy szebben dalolsz a paradicsommadá rná l!
Hanem ezt má r nem á llhatta meg szó nélkü l a veréb, aki a kakukk és a kakas hangversenyét
végighallgatta a szomszédos almafá ró l.
– Dicsérhetitek egymá st, ahogy csak bírjá tok, de én szemetekbe mondom az igazsá got! A
való igazsá g az, hogy egyikő tö k sem tud énekelni! A hang, amit kierő lkö dtö k, kipréseltek a
torkotokbó l, fü lsértő zenebona csupá n, és azt is tudom, hogy mért dicséritek ennyire
egymá st. Mert mindegyikő tö k azt vá rja, hogy a má sik még jobban visszadicsérje!
Ezzel tovaszá llt a veréb, s a kakukk és a kakas leforrá zva hagyta abba értelmetlen, hiú
vetélkedését.

UGATÓ URASÁG
(Orosz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egy faluban egy gazdag fö ldesú r meg egy vadá sz. A fö ldesú r nem csiná lt semmit, csak a
parasztokat szidta egész nap. „Buta paraszt, bolond paraszt” – má s se jö tt ki a szá já n.
Bosszantotta ez a vadá szt, mert maga is paraszti sorban szü letett.
Egy vasá rnap templomba indult a fö ldesú r. Ú tkö zben a vadá sszal talá lkozott. Hintó n
hajtatott az ú r, a vadá sz meg gyalog mendegélt. Felkiá ltott a fö ldesú rnak:
– Megá llj, uram! Tudom, hogy szereted a jó vadá szkutyá kat. Van néhá ny szép
kö lyö kkutyá m, ilyen is, olyan is. Az egyik hangosan ugat, a má sik csö ndesen. Akarsz-e
egyet?
Kapott rajta az ú r:
– Akarok bizony! Hozd el a kastélyba a legszebbiket!
Azzal tová bbhajtott. Ment a templomba. Odaért a vadá sz is, megá llt a templomban a
fö ldesú r mellett. Odasú gta neki:
– Elfelejtettem kérdezni, uram: milyen kutyá t akarsz? Hangosan ugató t vagy csö ndesen
ugató t?
– Hangosan ugató t! Hangosan ugató t!
– Milyen hangosan ugasson?
– Így: u-u-u-ú ú ú ! – ugatott a fö ldesú r, hogy csak ú gy zengett belé a templom.
– Ló dítsá tok ki a templombó l az urasá got! – kiá ltotta a pap.
Megfogtá k a parasztok, kiló dítottá k.
Utá nament a vadá sz, megkérdezte tő le:
– No, há t a paraszt-e a buta? A paraszt-e a bolond?
É s jó t nevetett rajta.

A NAGYRAVÁGYÓ CIPŐFŰZŐ
(Végh Gyö rgy meséje)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, fekete, félcipő be való fű ző . (Má r nem
emlékszem pontosan, kitő l is hallottam ezt a tö rténetet, Mó ka Mikitő l-e vagy Há ri Jancsitó l,
de biztos, hogy megtö rtént.)
Ez a szép, fekete, félcipő be való fű ző – Mó ka Mikivel-e vagy Há ri Jancsival, teljesen mindegy
ebben az esetben – kikerü lt egyszer az á llatkertbe, gazdá já val egyetemben, minthogy vagy
Mó ka Miki, vagy Há ri Jancsi egyik cipő jébe volt szolgá lattételre beosztva.
Soká ig á lldogá lt ott a cipő fű ző gazdá ja az ó riá skígyó ü vegkalitká ja elő tt, éppen amikor az
ó riá skígyó hamm! – bekapott csak ú gy étvá gygerjesztő nek egy kétemeletes kecskebéká t. A
szép, fekete, félcipő be való fű ző á mulattal nézte az ó riá skígyó tekergő zését egy darabig –
mert persze ő is kívá ncsian kidugta a fejét Mó ka Miki vagy Há ri Jancsi cipő jének legfelső
ablaká bó l –, aztá n végignézett magá n, és tü stént megá llapította, hogy mind ez ideig
tévedésben volt foglalkozá sá t és hivatá sá t illető en. Hiszen ő tulajdonképpen maga is
kígyó fajta, és az ó riá skígyó vagy a nagybá tyja, vagy legalá bbis a cipő fű ző k kirá lya. É s ha az
ó riá skígyó kétemeletes kecskebéká t eszik csak ú gy étvá gygerjesztő nek, ő t is megilletné
legalá bbis egy kis fö ldszintes levelibéka tízó raira.
No, ha megilletné, meg is tette az első lépést feléje. Alighogy kijö tt a gazdá já val az
ó riá skígyó tó l, minden kü lö nö sebb bejelentés és érzékeny bú csú nélkü l ö ná lló sította magá t,
és szépen, feketén kitekergett Mó ka Miki vagy Há ri Jancsi cipő jébő l! (Anná l is kö nnyebben
ment ez, mert nem volt megkö tve, se csomó ra, se csokorra Mó ka Miki vagy Há ri Jancsi
cipő jében, így há t egy tekergés jobbra, egy tekergés balra, s má ris kifű ző dö tt, és ott kú szott
nagy peckesen a szép smaragdzö ld pá zsiton.)
Há t az első , amit meglá tott, nem éppen egy szép smaragdzö ld fö ldszintes béka volt a szép
smaragdzö ld pá zsiton?
„No, most akkor meguzsonná zom ő kelmét!” – gondolta a szép, fekete cipő fű ző és hamm! –
be akarta kapni a béká t. Hanem a béka is észrevette ő t, és ő meg azt hitte, hogy egy kissé
hosszú ra nyú lt, koromban megmá rtó zott kukacot lá t – dü llesztgette is á m azt a
békaszemét! –, és ő is hamm! – be akarta kapni ugyanabban a pillanatban a cipő fű ző t. Még
szerencse, hogy a cipő fű ző egy villaná ssal elő bb vette észre a béka meghö kkentő és
érthetetlen szá ndéká t, és egy jó erő s vető déssel tü stént a béka félig kitá tott szá ja kö ré
tekeredett, ú gyhogy az menten be is zá rult, még a fogai is ö sszekoccantak belé. Hanem
azó ta egyikü k sem mer megmoccanni se: a béka attó l fél, hogy a cipő fű ző kapja be, a
cipő fű ző meg, hogy a béka.
Azó ta így néznek farkasszemet egymá ssal, amíg csak a vilá g lesz. Tehá t valahá nyszor egy
szép, fekete cipő fű ző vel bekö tö tt szá jú béká val talá lkoztok, gondoljatok arra, hogy bizony
sose eshetett volna meg így az eset, ha tö rténetesen Mó ka Miki vagy Há ri Jancsi – nem
tudom má r, melyikü k – a cipő fű ző jét gondosan csomó ra vagy csokorra kö tö tte volna, ú gy,
ahogy illik!

A KROKODIL ÉS A STRUCC VETÉLKEDÉSE

(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Egyszer egy krokodil békésen szunyó ká lt a folyó parton, mikor arra sétá lt egy strucc. Ez a
strucc igen buta volt, apró cska eszét csak az a gondolat foglalkoztatta, hogy milyen
csodá latos tollak ékesítik a há tsó já t.
Mikor észrevette a krokodilt, szemtelenü l így szó lt hozzá :
– No lá m, itt van a semmittevő !
A krokodilt sértette ez a megjegyzés, dü hö s is volt, hogy felébresztették, és mérgesen
mondta:
– Elő szö r is vegye tudomá sul, hogy idegesít a modora, má sodszor pedig nem semmittevő a
nevem, hanem krokodil, ez pedig egészen má s!
– Semmittevő meg krokodil, ugyanaz. De ha nem is ugyanaz, attó l ö n még a kö rnyék
legcsú fabb á llata. Istenem! Szegény bará tom, hogy ö n milyen rú t!
Miutá n sikerü lt elrontania szegény á lmos krokodil egész napjá t ezekkel a kellemetlen
megjegyzésekkel, a strucc sarkon fordult, ú gy billegett tová bb, hogy mindenki lá thassa
há tsó já nak csodá latos díszét.
Ebben a pillanatban porfelhő kavarodott a lá tó hatá ron.
– Vigyá zat, vigyá zat – mondta udvariasan a krokodil –, jö nnek a struccvadá szok! Tű njö n el,
szép bará tnő m, és kerü lje az urak golyó it. Ami engem illet, csú fsá gom megvéd tő lü k.
– Az igazsá g az, hogy eszü k á gá ban sincs elejteni ö nt, mert mit érnének vele, ha
megszereznék a farká t? Azzal ugyan nem díszíthetik kalapjukat az angol dá má k!
Hosszas szemtelenkedése helyett jobban tette volna a strucc, ha elinal, mert míg szó nokolt,
egy golyó szíven talá lta.
A krokodil is okosabb lett volna, ha nem dö rzsö lgeti elégedetten a „mancsait”, mert a zaj,
amit így csapott, felhívta rá a vadá szok figyelmét, és ő t is leterítették.
Néhá ny hó nappal a tö rténtek utá n London egyik elegá ns ü zletében egy divatosan ö ltö zö tt
hö lgy elő vette pénztá rcá já t, hogy kifizesse a strucctollat, amit kalapdísznek vá sá rolt.
Furcsamó d ezt a pénztá rcá t a nemrég elhunyt ismerő s krokodil bő rébő l készítették, a
csodá latos tollak meg nem is olyan rég a hiú strucc há tsó felét díszítették.

A LÓ ÉS A VADKAN
(Aesopus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt az erdő ben egy forrá s, a forrá s tö vében egy szép, tiszta tó , oda já rtak inni az á llatok.
Oda já rt a vadkan is, a ló is.
A vadkannak egy napon nagyon melege volt, fogta magá t, belegá zolt a tó ba,
belehemperedett a vízbe. Alaposan fö lkavarta, ú gyhogy egészen szü rke lett a fö lvert
iszaptó l, sá rtó l.
Jö n a ló , inni akar, lá tja a szü rke, sá ros vizet, iszonyú méregbe gurul, s belerú g a vadkanba,
ahogy az éppen má szik kifelé:
– Mit mű veltél a vizemmel, te ocsmá ny?!
– Elő szö r is ne rugdoss, mert oldalba dö flek az agyarammal! – így a vadkan. – Má sodszor
pedig nem a te vized, hanem az enyém; éppen ú gy az enyém is, ahogy a tiéd, és ha te annyit
iszol belő le, amennyit akarsz, én annyit fü rdő m benne, amennyit akarok.
Szó szó t kö vetett; nagy harag tá madt kö ztü k, és mert a ló lá tta, hogy egyedü l nem bír el a
vadkannal, elment az emberhez segítségért.
– Messze van a forrá stó – mondta az ember –, nem érek én rá oda- meg visszagyalogolni
ilyen semmiség miatt.
– Egy lépést sem kell gyalogolnod – mondta a ló . – Ü lj fö l a há tamra, kapaszkodjá l a
sö rényembe, és majd én elviszlek.
Az ember fö lü lt a ló há tá ra, a ló megkérdezte:
– Fö nt vagy?
Azzal ü getni kezdett, há tá n az emberrel, vissza a tó hoz.
A vadkan ott nyú jtó zott a napon; nagy fú jtatva kelt fö l a dobogá sra; lá tta, hogy hozza a ló az
embert. Fö lborzolta há tá n a sö rtét, megfente egy tö lgyfa dereká n az agyará t, és nekitá madt.
Az ember leugrott a ló ró l, hadoná szott a dorongjá val, dö fkö dte a vadkant, a ló meg segített
neki, oldalvá st bele-belerú gott a kanba.
Így tusakodtak jó soká ig; végü l is a kan megadta magá t, s elnyú lt a fö ldö n.
Akkor az ember odament a ló hoz, kö tő féket vetett a nyaká ba, és azt mondta neki:
– Ez szerencsés nap volt szá momra, mert egy csapá sra kettő s zsá kmá nyt szereztem.
Elejtettem ezt a vadkant; megnyú zom, bő rét kicserzem, hú sá bó l meg hetekig elélek, mind
az egész csalá dommal. Ez az egyik haszon. A má sik haszon pedig az, hogy megtanítottá l rá ,
hogyan kell bá nni veled. Eddig mindig gyalogoltam, aká rmilyen messzire kellett is mennem,
és majd ö sszeestem a fá radtsá gtó l. Mostantó l fogva majd ló há ton megyek, és te fogsz
fá radozni helyettem.
A ló rá ngatta a fejét, szabadult volna, de az ember keményen tartotta a kö tő féket, jó
szorosra fogta, és vezetni kezdte a lovat hazafelé.
„Ú gy kell nekem – gondolta nagy bú san a ló . – Kis sérelemért nagy bosszú t akartam á llni, és
ö rö kö s szolgasá got szereztem vele magamnak.”

A BÉKAKIRÁLY
(Német mese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Volt egyszer egy kirá ly s a kirá lynak egy elkényeztetett, bü szke lá nya. Egyszer ez a lá ny kint
a pá zsiton aranyalmá kkal já tszott. A pá zsit mellett volt egy kert, abban meg egy kú t, s ahogy
ott já tszogatott, az egyik aranyalma beleesett a kú tba. Elkezdett sírni nagyon – s egyszer
csak kijö tt a kú tbó l egy béka.
– Mért sírsz, te lá ny? – kérdezte.
– Az almá m beleesett a kú tba – zokogta.
– Kihozom én – mondta a béka. – De csak akkor, ha velem egy asztalhoz ü lsz, egy pohá rbó l
iszol, s az á gyadat megosztod velem.
A kirá lylá ny megígérte. A béka meg má ris hozta az almá t. Hanem amikor odaadta a
kirá lylá nynak, az sarkon fordult, s faképnél hagyta. Csakhogy a béka is ment á m utá na! A
kirá lylá ny sá rga is volt, meg fehér is volt az ijedtségtő l. S kérdezte az apjá t, hogy mit tegyen.
– Há t ha megígérted neki, ereszd be – mondta az apja.
A lá nyt ette a méreg, de azért engedelmeskedett. A béka odaü lt melléje az asztalhoz, egy
tá lbó l ettek, egy pohá rbó l ittak, végü l egy á gyba fekü dtek. De a lá ny pá r pillanat mú lva
megfogta a béká t, és undorodva kidobta az ablakon.
Magas palotaablakbó l a fö ldre lepottyanni – bizony, még egy béká nak sem ö rö m. De azért
ö sszeszedte magá t, s elindult a patak felé nagy szomorú an. S há t éppen ott mosott egy
szegény á rva lá ny. Volt neki egy aranygyű rű je, amit még az édesanyjá tó l kapott – s ez a
gyű rű éppen beleesett a vízbe. Kereste, kereste, de nem talá lta. S akkor meglá tta a béká t.
Mindjá rt odaguggolt eléje, s kérte kedvesen, hogy hozza ki a vízbő l a gyű rű jét.
– Kihozom én neked – mondta a béka. – De csak akkor, ha velem egy asztalhoz ü lsz, egy
pohá rbó l iszol, s az á gyadat megosztod velem.
Az á rva lá ny megígérte – s a béka menten meg is kereste a gyű rű t a patakban. Aztá n a lá ny a
béká t a ruhá skosá rba tette, hogy ott aludjék, ő meg mosott tová bb.
De alig értek haza este, a béka há rmat brekkentett, és szép kirá lyfivá vá ltozott. A szegény
á rva lá nynak még a lélegzete is elá llt a csodá lkozá stó l. A kirá lyfi pedig így szó lt hozzá :
– Jó voltá l hozzá m, bízzá l bennem! Most elmegyek, de nem ö rö kre!
Azzal fogta magá t, s elment a palotá ba, hogy megkérje a kirá lylá ny kezét. Haj, de még hogy
ö rü ltek most a lá togatá sá nak! A kirá lylá ny azon nyomban meg akarta ü lni a lakodalmat.
Ahá ny inas meg cseléd volt, mind sü rgö tt-forgott – még az á rva lá nyt is elhívtá k, hogy
segítsen a konyhá n. De abban a pillanatban, amikor belépett a palota kapujá n, lá tjá k á m,
hogy nincs sehol a kirá lyfi, csak egy csú f, nagy béka csattog az á rva lá ny nyomá ban.
Kérdi tő le a kirá lylá ny mérgesen:
– Tiéd ez a béka?
– Az enyém!
– Há t ha a tiéd, vidd is magaddal, ide ezzel a csú fsá ggal be nem jö ssz!
Ahogy ezt a béka meghallotta, mindjá rt kirá lyfivá vá ltozott, karon fogta az á rva lá nyt,
hazamentek, megeskü dtek, s tá n még ma is élnek, ha meg nem haltak.

HAT BOLOND MEG EGY LÉGY

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Hat félnó tá s legény együ tt indult vá ndorú tra. Talá ltak egy ezü sttojá st, gondoltá k, annak az
á rá bó l ú ri lakomá t csapnak. Vettek egy malacot, levá gtá k, megsü tö tték, de akkor eszü kbe
jutott, hogy ha má r urasan ebédelnek, há t fogpiszká ló is kell. Letakartá k a pecsenyét egy
szitá val, és elmentek együ tt a boltba, fogpiszká ló ért. Kö zben, amíg odajá rtak, a falubeli
suhancok felfedezték a malacpecsenyét, megették, és a csontokat szépen halomba raktá k,
aztá n letakartá k a szitá val. Mire a hat bolondos legény visszajö tt a fogpiszká ló val, a szita
alatt nem volt má s, mint egy raká s lerá gott csont és a raká s tetején egy nagy légy.
– No – mondja a legö regebb legény –, akkor ez a légy ette meg az ebédü nket. Gyertek,
pereljü k be tolvajlá sért!
Mennek a bíró hoz, elő adjá k a panaszt. A bíró igazat ad nekik.
– Ú gy van, bará taim, a legyet elítélem. Ahol elő talá ljá tok, csapjá tok agyon. Abban a
pillanatban az egyik legény nagyot ü t a bíró fejére, de akkorá t, hogy az lefordul a székrő l.
Mikor végre feltá pá szkodik, rá juk fö rmed:
– Ilyen-olyan adta, csavargó népsége, hogy mertetek rá m kezet emelni?! No, ezért
meglakoltok, a legsö tétebb tö mlö cbe vettetlek!
– De hiszen kegyelmed mondta éppen az imént, hogy ahol elő talá ljuk, csapjuk agyon azt a
tolvaj legyet! – mondta erre a legény, amelyik fejbú bon vá gta.
– Ott ü lt a kegyelmed fején, há t rá csaptam.
A bíró – mit tehetett? – eleresztette ő ket. De még soká ig tapogatta a feje bú bjá t.
Hazugsá gnak nem kicsi, bolond, aki elhiszi!

SZEPTEMBER

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
– É s most milyen hó nap kö vetkezik? – kérdezte Picinyke az Ö reg Verébtő l.
– Szeptember – felelte az Ö reg Veréb. – Az ő sz első hó napja.
Csakugyan: a nap má r nem tű zö tt olyan erő sen, észrevehető en rö vidü ltek a napok,
hosszabbodtak az éjszaká k, egyre sű rű bben ö ntö zték eső k a felhő ket.
Elő szö r a mező re érkezett meg az ő sz. Picinyke lá tta, ahogy az emberek behordjá k
szekereiken a gaboná t a faluba, onnan pedig a vá rosba. Hamarosan egész néptelen lett a
mező , csak a szél csatangolt rajta kedvére széltében – hosszá ban. Egy este aztá n elü lt a szél,
a felhő k is szétoszlottak az égen. Reggelre Picinyke nem ismert rá a mező re: csupa ezü st
volt, finom, vékony ezü st fonalká k ú sztak fö lö tte a levegő ben. Egy ezü stszá l éppen Picinyke
mellett ereszkedett le egy bokorra. Pará nyi gö mb volt a végén. Amikor jobban megnézte
Picinyke, lá tta, hogy a kis gö mb nem má s, mint egy kicsiny pó k. Nem sokat gondolkozott,
odavá gott a cső rével, és bekapta.
De jó ízű volt! Csak a cső re lett csupa ragadó s pó khá ló tő le.
Az ezü stö s pó kfonalak lassan lebegtek a mező fö lö tt, leszá lltak a tarló ra, a bokrokra, az
erdő fá ira: így szó ró dtak szét a fiatal pó kok a vilá gban. Otthagytá k léghajó jukat,kerestek
egy kis rést a fakérgen vagy a fö ldben, belebú jtak, ott hú ztá k meg magukat tavaszig.
Az erdő n má r sá rgult, pirosodott, barnult a sok levél. A madá rfészekaljak kis csapatokba
gyű ltek, a csapatok pedig nagy seregbe. Vá ndorú tra készü lő dtek.
Egyre – má sra megjelentek olyan madarak is, amilyeneket soha azelő tt nem lá tott Picinyke.
Hosszú lá bú , tarka szalonká k, kü lö nö s fajtá jú kacsá k. Leszá lltak a patakpartra vagy a
mocsá rba, egy napig ettek, pihentek, éjjel aztá n felkerekedtek, tová bbszá lltak arrafelé, ahol
delel a nap. Mocsá ri és vízimadarak kö ltö ztek délre messzi északró l.
Egyszer a mező n, egy bokorban, magá hoz hasonló , jó kedvű cinegecsapattal talá lkozott: a
nyakuk fehér volt, begyü k sá rga, hosszú fekete nyakkendő t viseltek. A mező n rö pkö dtek,
bokrosbó l bokrosba szá lltak.
Picinyke még be sem mutatkozhatott nekik, amikor a bokor aló l nagy zajjal, rikoltozá ssal
fogolycsapat rebbent fö l. Félelmetes, rö vid mennydö rgés csattant – s az egyik kis cinege,
éppen aki Picinyke mellett ü lt az á gon, szó tlanul lefordult a fö ldre. Tá volabb meg két fogoly
bukfencet vetett a levegő ben, aztá n élettelenü l zuhant lefelé.
Picinyke ijedtében fel sem rö ppent, ott gubbasztott az á gon, halá lra vá ltan. Amikor
magá hoz tért, nem volt kö rü lö tte senki: se cinege se fogoly.
Egy szaká llas ember kö zeledett, puska volt a kezében. Odament a két fogolyhoz, fö lvette és
elkiá ltotta magá t.
– Má senyka !
Vékony hangocska vá laszolt neki az erdő szélrő l. Pö ttö m kislá ny szaladt a vadá sz felé.
Megismerte Picinyke mindjá rt: az a kislá ny, aki megfutamította a medvét a má lná sban.
Most gombá val volt tele a kosara.
Elfutott a bokor mellett, meglá tta a fö ldö n az á gró l lefordult kis cinkét, megá llt és fö lvette.
Picinyke meg sem moccant az á gon.
A kislá ny mondott valamit az apjá nak, az odaadta neki a kulacsá t, és Má senyka vizet
frö ccsentet a dermedt cinegére. A kis madá r felnyitotta a szemét, kitá rta szá rnyá t, és
felrö ppent – odahú zó dott Picinyke mellé a bokorba.
Má senyka meg boldogan nevetett, és boldogan iramodott az apja utá n.

FILIPOK
(Lev Tolsztoj meséje, á tdolgozta Á prily Lajos)
Volt egyszer egy fiú , Filipok volt a neve. Egy napon elindultak a gyermekek az iskolá ba.
Filipok is fogta a sapká já t s velü k akart menni. De az édesanyja azt kérdezte tő le:
– Hova készü lsz, Filipok?
– Megyek iskolá ba.
– Kicsi vagy még, ne menj. – É s az anyja otthon marasztotta. A gyermekek elmentek az
iskolá ba. Az apja még jó kor reggel elment az erdő re, az anyja napszá mos-munká ra. Csak
Filipok maradt otthon a kunyhó ban, meg a nagyanyja a kemencén.
Unni kezdte Filipok egyedü l magá t, nagyanyja elaludt, ő pedig keresni kezdte a sapká já t. A
magá ét nem talá lta, fogta az apja régi, nagy sapká já t s elindult az iskolá ba.
Az iskola ott volt a templom mellett, a falu mö gö tt. Amíg Filipok a maga falurészében
haladt, nem bá ntottá k a kutyá k – jó l ismerték. De amikor idegen telkekhez érkezett, csak
kiszö kö tt Zsucska, megugatta, Zsucska utá n Volcsok, a nagy kutya. Filipok elkezdett
rohanni, a kutyá k utá na. Filipok elkezdett kiá ltozni, megbotlott s elesett. Jö tt egy paraszt,
elkergette a kutyá kat s megkérdezte:
– Hova futsz így egyedü l, te kis csirkefogó ?
Filipok nem felelt, csak fogta a kabá tszá rnyá t s futni kezdett inaszakadtá bó l. Az iskolá ig
futott. A feljá ró ná l egy lelket sem lá t, de az iskolá bó l gyermekhangok morajlá sa hallatszik.
De Filipokba egyszerre beleá ll a félelem. „Mi lesz, ha most elkerget a tanító innen?” S
gondolkozni kezdett, hogy mit is csiná ljon. Visszamenjen? – széttépik a kutyá k. Bemenjen
az iskolá ba? – fél a tanító tó l. Parasztasszony haladt el az iskola mellett, veder a kezében.
– Minden gyermek tanul, te pedig mit á llsz itt?
Filipok bement az iskolá ba. A pitvarban levette sapká já t s benyitott. Az iskolá ban csak ú gy
nyü zsö gtek a gyermekek. Mindegyik kiabá lt, a tanító pedig ott á llt a terem kö zepén, vö rö s
sá l a nyaká n.
– Te mit akarsz itt? – kiá ltott rá Filipokra.
Filipok csak a sapká já t szorongatta, s nem felelt egy szó t sem.
– De há t ki vagy?
Filipok hallgatott.
– Néma vagy tá n?
Filipok ú gy meg volt szeppenve, hogy elveszett a szava.
– Há t ha nem akarsz beszélni, eredj haza.
Pedig Filipok ú gy szeretett volna mondani valamit, de a torka kiszá radt a rémü lettő l.
Csak nézett a tanító ra s megeredt a kö nnye. Akkor a tanító megsajná lta. Megsimogatta a
fejecskéjét, s megkérdezte a gyermekektő l, hogy ki ez a fiú .
– Filipok, Kosztyuska ö ccse, régó ta kéredzkedik az iskolá ba, de az anyja nem engedi, most
aztá n lopva jö tt ide.
– No ü lj be a padba, bá tyá d mellé, megkérem anyá dat, engedjen el iskolá ba.
A tanító mutogatni kezdte Filipoknak a betű ket, de Filipok ismerte má r s egy kicsit olvasni
is tudott.
– Lá ssuk, silabizá ld a nevedet. Filipok elkezdte:
– Ef-i-fi, el-i-li, p-ok-pok, Fi-li-pok.
Mind elnevették magukat.
– Ü gyes kisfiú vagy! – mondta a tanító . – Ki tanított meg olvasni?
Filipok felbá torodott és így felelt:
– Kosztyuska! É n szemfü les vagyok, s egyszerre mindent megértettem. É n nagyon, de
nagyon ü gyes vagyok!
A tanító elnevette magá t és így szó lt:
– Vá rj egy kicsit azzal a hencegéssel, elő bb tanulj.
Attó l fogva Filipok is együ tt já rt a gyermekekkel az iskolá ba.

A VERÉB
(Csarusin meséje, á tdolgozta Sző llő sy Klá ra)
Egyszer Nyikitka sétá lni ment a papá já val. Sétá lgat, sétá lgat, egyszer csak hallja – valaki
csiripel:
– Csirip-csirip!
– Csirip-csirip!
– Csirip-csirip!
É s lá tja Nyikitka, hogy egy csepp kis veréb ugrá ndozik az ú ton. Felfú jja magá t, olyan, mint
egy tollgombó c. Rö vid a farkincá ja, sá rga a cső re, es nem repü l el sehová . Ú gy lá tszik, még
nem tud repü lni.
– Nézd, papa! – kiá lt fel Nyikitka. – Ugye, az a veréb nem igazi?
A papa pedig azt feleli:
– Dehogynem, Nyikituska, igazi veréb az, csak még kicsi. Kiesett a fészkébő l a verébfió ka.
Nyikitka odaszaladt, hogy megfogja a verebet.
Meg is fogta.
Hazavittü k, és ná lunk lakott kalitká ban. Nyikitka etette – léggyel, kukaccal, tejben á ztatott
zsö mlével.
Szó val ott lakott Nyikitká val a kisveréb. Egész idő alatt kiabá lt, enni kért. É s milyen falá nk!
Mihelyt reggel felsü t a napocska, a kisveréb rá kezdi a csiripelést, fö lébreszt mindenkit.
Azt mondja Nyikitka:
– Megtanítom repü lni és elengedem.
Kiveszi a verebet a kalitká bó l, a padló ra teszi és oktatja.
– így csiná lj a szá rnyaddal – mondja neki, és a karjá val mutatja, hogyan kell repü lni.
A veréb pedig bebú jt a pohá rszék alá .
Még egy napig etette Nyikitka a madá rká t. Aztá n ú jra kiü ltette a padló ra, és tanította
repü lni. Karjá val hadoná szott, a kisveréb meg a szá rnyá val. Fö lrepü lt!
Á trepü lte a ceruzá t.
Azutá n á trepü lte a piros tű zoltó autó t. De mikor a já tékcicá n akart á trepü lni, beleü tkö zö tt és
leesett.
– Még nem tudsz elég jó l repü lni – mondta neki Nyikitka. – Még egy napig etetlek.
Etette, etetgette még egy napig, má snap pedig a kisveréb á trepü lt Nyikitka zsá molyá n.
Á trepü lt a széken.
Á trepü lt az asztalon, amin rajta á llt a tejeskö csö g. De a pohá rszéken még nem bírt á trepü lni
– beléü tkö zö tt.
Ú gy lá tszik, még egy napig kell etetni.
Má snap Nyikitka kivitte a kertbe a verebet, ott kieresztette.
A kisveréb á trö pü lt egy téglá n.
Á trepü lt egy fatuskó n.
Megpró bá lt á trepü lni a kerítésen, de beleü tkö zö tt és leesett.
De má snap má r á trepü lt a kerítésen.
Á trepü lt a legmagasabbik fá n.
Á trepü lt a há zon.
Elrepü lt egészen Nyikitká tó l.
Ilyen jó l megtanult repü lni a kisveréb!

PETRIKA MEG A MEDVE

(Romá n népmese, á tdolgozta Belia Gyö rgy)
Petrika, a pá sztorfiú tízéves volt akkor, mikor elő szö r talá lkozott szemtő l szembe
medvével. Nem is aká rhogy: É rdemes meghallgatni, hogyan.
A Ká rpá tokban, félelmetes, rideg sziklá k tö vében lakott Petrika csalá dja. Azon a nyá ron a
fiú mindennap kihajtotta a hét borjú t a kö zeli tisztá sra. Petrika nagyon szerette ezt a
tisztá st. A titokzatos, mély és sö tét vö lgyszorosbó l elő kanyargó , zú gó Kígyó -patak itt pihen
meg elő szö r, mielő tt egy kissé lejjebb beleö mlene a folyó ba.
Petrika nemigen merészkedett beljebb a sű rű be. Ha egy-egy rakoncá tlan borjú
észrevétlenü l fö ljebb lopakodott a szű k vö lgyben, Petrika má ris futott utá na, és terelte
vissza a tisztá sra.
Azon a napon azonban két borjú is elkalandozott, mert Petrika nem ü gyelt eléggé valami
madá rfészket lelt, azt igyekezett kö zelebbrő l megszemlélni. Fö l is má szott a magas fá ra, és
mire észbe kapott; a két borjú má r mélyen benn já rt a vö lgyben. Hű , mi lesz ebbő l?! Futott
utá nuk lélekszakadva. Egyszerre azon vette észre magá t, hogy má r fö nn já r a szakadék
szélén, a sű rű légsű rű jében, a sö tét fenyvesben.
Egyszerre megnyugodott, mert meglá tta a két borjú t, a vö rö set meg azt a csintalan tarká t.
Má r ott van a kö zelü kben, má r kerü lne elébü k, hogy visszafelé terelje ő ket, de akkor fö ldbe
gyö kerezett a lá ba. Nem csoda! Egy hatalmas medve rontott neki a vö rö s borjú nak, és
egyetlen csapá ssal leterítette.
Elő szö r nem jö tt ki hang a torká n, aztá n meg kétségbeesetten kiá ltotta:
– Ne bá ntsd! Az a borjú a miénk!
Nemcsak kiá ltott, hanem má r futott is a medve felé, és rá emelte pá sztorbotjá t. A medve
fö lkapta a fejét, meglá tta a fiú t, bő dü lt egy iszonyatosat, és neki a fiú nak. Petrika egy
szempillantá s alatt megfordult, eszeveszetten futni kezdett, aztá n fö l az első fenyő fá ra. A
medve morogva utá na.
Petrika most má r bizakodva nézett a jö vő be, mert fö nn volt jó magasan a fá n. Az sem
nyugtalanította tú lsá gosan, hogy a medve rá zza a fá t. Hadd rá zza, ő t le nem rá zza onnan.
Legalá bbis Petrika így gondolta.
Jó l gondolta, mert nem rá zta le. Anná l rosszabb tö rtént. A medve má szott fö lfelé a fá n.
Ü gyesen, gyorsan, mint a madá rfészket rabló pajkos fiú gyermek. Vagy még anná l is
fü rgébben. Má r ott van Petrika alatt, má r nyú jtja feléje rettenetes mancsá t.
– Jaj, édesanyá m! – ordított fö l a fiú rémü lten.
A medve az ü vö ltéstő l ijedt-e meg, vagy letö rt egy á g alatta? Ki tudja? Elég az hozzá , hogy
nagy zuhaná ssal leesett a fá ró l, és sá ntiká lva elü getett.
Petrika így mesélte el az édesapjá nak, mikor a tarka borjú val együ tt leért a há zukhoz.
Nyilvá n így is esett meg a dolog. Petrika szaggatott elbeszélése utá n az édesapja azonnal
indult fö l a mondott helyre, ahol mindent ú gy talá lt, ahogy Petrika elhebegte. Ott
nyö szö rgö tt a vö rö s borjú a szakadék szélén. A medve eltö rte a gerincét. Le kellett szú rni,
hogy ne kínló djon tová bb. É s ott volt a fenyő fa is; mely megmentette Petrika életét. A fenyő
tö rzsérő l a kérget végig lehá ntotta a medve karma.
Petrika igazat beszélt.
A FENYŐTOBOZOK
(Orosz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egyszer két testvér, az egyik gazdag, szegény a má sik. A gazdag kupeckedéssel szerezte
a vagyoná t, adott-vett, sok embert ló vá tett. A szegény meg a munká já bó l tengő dö tt.
Egyszer a kupec disznó kat vitt eladni a székvá rosba. Nem tudta a disznait jó haszonnal
eladni, há t visszavitte. Kérdezte a szegény:
– Szerencsével já rtá l-e?
– Nem én! – felelte a gazdag. – Nincs jó á ra a disznó nak.
– Há t minek van jó á ra?
Mérges volt a gazdag testvér, hogy annyit faggató zik az á gró lszakadt. Azt felelte nagy
mérgében:
– A fenyő toboznak!
Szaladt haza a szegény ember a feleségéhez nagy lelkendezve:
– Gyerü nk, asszony, az erdő re! Azt mondja a testvérem, jó pénzt adnak Moszkvá ban a
fenyő tobozért. Szedjü nk egy szekérderékkal!
Ú gy is tettek. Aztá n elszekereztek Moszkvá ba, messze volt nagyon, félnapi szekérú t.
Egyenest a piactérre hajtottak.
Á lltak a szekér mellett, á lldogá ltak, de bizony nem kérte senki a portéká jukat. Még ki is
nevették ő ket!
Egyszer csak maga a cá r sétá lt arrafelé. Meglá tta a szegény embert meg a hitvá ny
portéká já t. Szó ba elegyedett vele:
– Mit á rulsz, ember?
– Fenyő tobozt.
– Aztá n minek?
– A testvérem azt mondta, jó pénzt adnak érte a vá rosban.
– Kicsoda a testvéred?
Megmondta a szegény ember. Ismerte a cá r a gazdag kupecet, messze fö ldö n híres volt a
csalá sairó l. Gondolt egyet a cá r.
– Ne félj, testvér! – biztatta. – Elkel ma a portéká d. Aká rki kéri: egy ezü strubelt kérj
darabjá ért!
Azzal visszament a palotá já ba, és kiadta a parancsot: délre a vá ros minden lakosa egy-egy
fenyő tobozt vigyen neki ajá ndékba.
Tö rték a fejü ket az emberek: hol vegyenek fenyő tobozt? Egyszer csak híre futott: a piacon
egy egész szekérrel á rul egy ember. Szaladtak a piacra, egy szempillantá s alatt megvették a
szekér fenyő tobozt. Szekérderék pénz gyű lt belő le, alig győ zte szá mlá lni a szegény ember.
Amikor odahaza elmondta a testvérének, milyen szerencsével já rt, az majd megpukkadt
irigységében. Futott az erdő re, megrakta mind a há rom szekerét tobozzal, hajtott, a
vá rosba.
Ott á lldogá lt a piacon há rom kerek napig, de á lldogá lhatott! Nem vett tő le tobozt senki.
Akkor nagy mérgesen hazakocogott.

EGY HORDÓ SÖR

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Andersz Anderszon a falu végén lakott a feleségével meg a há rom gyermekével. A há zá tó l
nem messze hegyi rétek voltak meg gyepes és kö ves halmok. Azt mondtá k – ki elhitte, ki
nem –, hogy a halmok némelyikében fö ld alatti nép tanyá zik. No, a mi Andersz bará tunk
nem félt a fö ld alattiak szomszédsá gá tó l; ú gy gondolta, ha nem haragítja ő ket, nem bá ntjá k.
Egyszer késő este kopogtatnak az ajtajá n.
– A szomszédod vagyok – felelte egy idegen hang. – Itt lakom a há rom halom kö zü l a
kö zépső ben, nagy szívességet akarok kérni tő led.
Andersz beeresztette az idegent. Tisztességtudó embernek lá tszott.
– Lakodalom van ná lunk, és kifogyott a sö rü nk. Nagyon megkö szö nném, ha kisegítenél egy
hordó cská val. Pá r nap mú lva frisset fő zü nk, és abbó l megadom.
Andersz kezébe nyomta a pincekulcsot, a szomszéd felhozta a hordó sö rt, visszaadta a
kulcsot, és megkö szö nte a szívességet. Aztá n elment. A hordó t ú gy vitte, mintha semmi
sú lya nem volna, a hó na alá fogva.
Harmadnap beá llított egy hordó sö rrel.
– Ha megfogadod a szavamat, sö rre ezutá n nem lesz gondod. Mert ebbő l annyit ereszthetsz,
amennyit akarsz, sohase fogy ki. Csak bele ne nézzen senki a hordó ba! – mondta.
Ú gy is volt, ahogy a fö ld alatti szomszéd mondta.
Aká rhá nyszor csapra verhették, mindig friss sö r folyt a hordó bó l. Andersz há za népe
ismerte a feltételt, eszü kbe sem jutott megszegni.
Hanem aztá n ú j szolgá ló kerü lt a há zhoz, és annak nem fért a fejébe, hogy lehet mindig tele
az a hordó , mikor sose fő znek sö rt. Annyira furdalta a kívá ncsisá g, hogy egyszer belenézett.
Mit lá tott, mit gondoltok, mitő l ijedt meg annyira, hogy majd hanyatt vá gó dott? A hordó tele
volt varangyos béká val! Attó l fogva hiá ba csapoltá k, egy csepp nem sok, annyi sö rt se adott.

BORISSZA BÉNI
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Béni, a favá gó nagyon szeretett a boroskancsó fenekére nézni, onnan is kapta a nevét, s
ilyenkor belekö tö tt még az élő fá ba is. Egyszer is a kocsmaasztalná l koptatta a kö nyö két a
víg cimborá kkal, és jó l felö ntö tt a garatra, aztá n csú fondá rosan odaszó lt egy fiatal
legénynek:
– Neked olyan pisze az orrod, hogy alig lá tszik, még a zekém gombja is kü lö nb. Kibujdosnék
a vilá gbó l, ha ilyen orral kéne já rnom!
Megharagudott a pisze legény:
– Majd ö rü lnél még, ha ilyen orrod lenne, mint nekem! Jó l vigyá zz arra, amit mondok. Ha
há rmat tü sszent a szamarad, akkora bibircsó k nő az orrodra, hogy még az elefá nt is
ö csémuramnak szó lít, ha talá lkozik veled!
– Bolond leszek hallgatni egy ilyen éretlen fickó locsogá sá ra! – fö rmedt rá a cimborá k
hahotá ja kö zben Béni.
Hazamenet egyre fú rta az oldalá t, mit mondott a legény. ,,Még hogy bibircsó k nő az
orromra, csak az kéne!” – morfondírozott magá ban. Odahaza egyenest a szamá ristá lló ba
ment, hogy kialmozzon.
Amint belép, a szamá r eltü sszenti magá t egyszer, eltü sszenti kétszer.
– Ennek fele sem tréfa – dü nnyö gi Béni. – Valamit tenni kéne, hogy ne tü sszentsen tö bbet. –
Azzal fogott két kukoricacsutká t, betö mte vele a szamá r orrá t, s folytatta a munká t.
Kö zben oda-odasandított a szerencsétlen á llatra. Az meg csak kü szkö dö tt, majd egy akkorá t
tü sszentett, hogy kirepü lt a kukoricacsutka az orrá bó l, egyenest nekivá gó dott Béni orrá nak,
de ú gy á m, hogy a csillagokat lá tta.
– Ebadta jó szá g! – dü hö ngö tt Béni. Fogta a furkó st, és mérgében jó l megtá ncoltatta a
szamá r há tá n. De mialatt pü fö lte, érezte, hogy sajog az orra. Eldobta a fü tykö st, és
nyomkodni kezdte az orrá t, gyú rta jobbró l-balró l, de hasztalan. Akkora dudor nő tt rajta,
mint egy fiatö k.
– No, Béni, neked megadtá k! – kacagtak a cimborá k, amikor meglá ttá k a bibircsó kot az
orrá n. – Most má r csak hordó bó l nyakalhatod a bort a nagy orrod miatt, aztá n nehogy egy
elefá nt elé kerü lj, mert bizony ö csémuramnak szó lít, ha meglá t!
A VADÁSZ ÉS A KUTYÁJA
(Indiá n népmese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Réges-régen Amerika tá voli sarká ban élt egy indiá n egymagá ban. Senki tá rsa nem volt, csak
egy hatalmas kutyá ja.
Tö rtént egyszer, hogy a kutyá ra bízta a kunyhó já t, s ő maga vadá szatra indult. Amint ment,
mendegélt az erdő ben, egy pompá s burgonya-ü ltetvényt pillantott meg. Messze fö ldö n ő
volt az egyetlen emberi lény, így há t fogalma sem volt, kié lehet a burgonya. „Bá rcsak
idetoppanna az ismeretlen, aki a fö ldet mû veli – gondolta, és elrejtő zö tt a bozó tosban.
É s alighogy elbú jt – hû tá rsá t, a kutyá t lá tta kö zeledni! De nem ő t kereste meg a bozó tosban
– ahogy a vadá sz vá rta volna –, hanem az ü ltetvény mellé futott, levetette a bundá já t – és
asszonnyá vá ltozott!
Estig szorgalmasan gyomlá lt, kapá lt, utá na visszabú jt a bundá já ba, és elindult hazafelé.
A vadá sz pedig a nyomá ban. De nagy ravaszul ú gy tett, mintha semmit se vett volna észre.
Má snap ismét meglá togatta az ü ltetvényt, s egy barlangot keresett magá nak, ahol az
éjszaká t is eltö lthette. Tü zet rakott, és finom krumplit sü tö tt magá nak.
Amikor a kutyá t kö zeledni lá tta, lefekü dt a barlang bejá rata elő tt, s ú gy tett, mintha aludna.
A kutya levetette a bundá já t, és munká hoz lá tott. A vadá sz nagy ó vatosan odalopakodott a
bundá hoz, fö lkapta a fö ldrő l, és bevetette a tû zbe.
Így aztá n a kutya asszony maradt most má r végképp. Hozzá ment a vadá szhoz, s ahogy
teltek-mú ltak az évek, annyi sok gyerekü k, unoká juk szü letett, mint krumpli a fészekben.

MESE A LUSTA KIRÁLYRÓL ÉS A SZEGÉNY LEGÉNYRŐL

(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy morcos, kö vér kirá ly. Megvolt annak mindene, amit csak kirá lyi kedve
kívá nt, mégis egyre mérgelő dö tt, emésztette a harag. Egy reggel ugyanis az tö rtént, hogy
madá rka szá llt az ablaká ra, és a cső rében valami csillogó , ragyogó holmit tartott. Egyet-
kettő t verdesett a szá rnyá val az a madá rka, aztá n megszó lalt:
– Vilá gszépe arany hajá bó l hoztam neked egy szá lat, kirá ly! Vilá gszépe legyen a te má tká d
vagy senki má s. Indulj vá ndorú tra, keresd meg Vilá gszépét!
A kö vér kirá ly az ujjá ra csavarta az arany hajszá lat, megfogadta, hogy ott is hagyja, míg
feleségü l nem vette Vilá gszépét. De eszébe sem jutott vá ndorú tra kelni, a szolgá it
szalajtotta, menjenek, és keressék meg az aranyhajú lá nyt. De a szolgá k éppen olyan lustá k
voltak, mint kirá lyi uruk, csak ímmel-á mmal keresték, és nem is akadtak Vilá gszépe
nyomá ra. Egyszer aztá n kihirdette a kirá ly, hogy aki hírt hoz neki Vilá gszépérő l, annak
odaadja fele kirá lysá gá t, rá adá sul még a testvérhú gá t feleségü l.
Meghallotta a hírt egy szegény legény is, nagyot gondolt magá ban, s elindult keresni
Vilá gszépét. Ment, mendegélt, egyszer csak nagy gö dö rhö z ért. Kívá ncsi volt, ugyan mi lehet
a gö dö r fenekén, beleereszkedett há t. De a gö dö rbő l a fö ld alatti vilá gba vezetett az ú t. Ment
a szegény legény a fö ld alatti ú ton, s talá lkozott egy vénséges vén ö reganyó val.
– Mi já ratban vagy. édes fiam? – kérdezte az ö reganyó .
– Vilá gszépét keresem, kedves ö reganyá m – mondta a legény.
– Nagy dologra vá llalkoztá l, édes fiam, de én segítek neked, hogy szerencsével já rj. Ha
tová bbmész ezen az ú ton, eljutsz Vilá gszépe palotá já ba. Csakhogy há romfejű kutya ő rzi
annak a palotá nak a kapujá t, és éjjel-nappal ébren van az a kutya. De te ne félj, fiam, itt van
ez az ü veg víz, mosd meg benne a képedet, olyan fekete leszel tő le, mint a sö tét éjszaka, s ha
sö tétben érsz a palota elé, nem lá t meg a há romfejű kutya. Aztá n menj be a palotá ba, annak
is a hetedik szobá já ba, ott alszik Vilá gszépe. Ó vatosan tépj ki há rom szá lat az aranyhajá bó l,
csavard az ujjad kö ré, a szépséges lá ny akkor fö lébred, és kö vetni fog aká r a vilá g végéig.
A szegény legény ú gy tett, ahogy a vénséges vén ö reganyó meghagyta neki. Vilá gszépe
há rom szá l aranyhajá t rá csavarta há rom ujjá ra, akkor fö lébredt a szépséges lá ny, és
engedelmesen indult a legény utá n. Mikor a gö drö n á t szépen fö lsegítette Vilá gszépét, a
fö ldö n éppen éjszaka volt, de a lá ny aranyhaja ú gy ragyogott, mintha a nap vilá golna.
Megfá jdult a legény szíve, hogy Vilá gszépét most el kell vinnie a kirá lyhoz, aztá n talá n soha
tö bbé nem is lá thatja. Vilá gszépe meg rá borult a legény vá llá ra, és sírva kérte, ne vigye ő t a
morcos-mérges ö reg kirá lyhoz, ő má r csak annak a má tká ja akar lenni, aki kiszabadította a
rabsá gbó l.
Megö rü lt a legény, hogy nem kell elvá lnia Vilá gszépétő l, és olyan messzi fö ldre bujdosott
vele, hogy a kirá ly még a hírü ket se hallja. Azó ta is boldogan él a szépséges feleségével, a
morcos-mérges kirá ly meg a semmittevésben ú gy elhízott, hogy még ha akarna, sem tudna
ú tnak indulni, hogy megkeresse Vilá gszépét. Nem is lesz annak az orszá gnak sohasem
kirá lynéja.

A KINCSET ÉRŐ MACSKA

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
É lt egyszer egy szö rnyen fukar ö regember. Há za falá ró l lemá llott a vakolat, a tető beá zott, ő
maga szá raz kenyeret rá gcsá lt, de lá dá ja teli volt pénzzel. Mint a faluban mondtá k: minden
tallérja „megfiadzott” – amit ú gy kell érteni, hogy ha egy tallért adott kö lcsö n valakinek,
kettő t kö vetelt vissza. Mikor meghalt, egyetlen fiá ra szá llt a vagyon. Ez a fiú – Szigurd – az
apja halá la utá ni éjjelen nagyon furcsá t á lmodott. Egy idegen ember jelent meg elő tte, és így
szó lt hozzá :
„Apá d nem becsü letes ú ton szerezte a vagyoná t, és ha nem akarsz te szenvedni az ő
vétkéért, a pénz felét osszad szét a szegények kö zö tt, má sik felét dobd a tengerbe. É s ami
majd a víz színén ú szik, azt halá szd ki.”
A fiú szó t fogadott. Behajigá lta a sok ezü stö t, aranyat a hullá mok kö zé. Egyszer csak lá tja,
hogy valami papiros ú szik a víz színén. Kihalá ssza, há t – hat garas van beletakargatva.
„Ezzel ugyan nem sokra megyek” – gondolta, de mégis zsebre dugta az apró pénzt, nem
dobta el. Aztá n nekivá gott a vilá gnak, ment, mendegélt az erdő n keresztü l. Estére egy kis
kunyhó hoz ért, bezö rgetett, és szá llá st kért. Az ö regasszony, aki a kunyhó ban lakott, jó
szívvel fogadta, még egy tá nyér levest is adott neki.
Kö zben, míg a jó meleg levest kanalazta a fiú , meglá tott egy fényes fekete sző rű , bajuszos
á llatot a szoba sarká ban. Kérdezte az asszonytó l, hogy há t az meg mi.
– Még nem lá ttá l macská t? – csodá lkozott az ö regasszony.
– Macska? – ismételte a szó t Szigurd. – Szép á llat. Hat garas minden vagyonom, de ha
annyiért ideadná d, megvenném tő led, ö reganyá m.
No, az anyó ká nak kellett a pénz, beleegyezett. Reggel a fiú megkö szö nte a szá llá st, ételt, a
macská t a kö pö nyege alá dugta, és ú tnak indult. Vá ndorolt napestig, akkor elérkezett a
kirá ly székvá rosá ba. Gondolta, szerencsét pró bá l, talá n a palotá ban megfogadjá k, ha
má snak nem, ajtó ná lló nak. Mikor a nagy ebédlő terembe bocsá totta a szolga, a kirá ly éppen
asztalná l ü lt az udvari embereivel. Szigurd tisztelettel kö szö nt, és elmondta, hogy
szolgá latot keres, de kö zben egyre nagyobb csodá lkozá ssal nézte a fényesen terített asztalt
meg az ú ri vacsorá ló kat. Valamilyen hegyes orrú , szü rke á llatká k futkostak a csipkés
térítő n a tá lak, tá nyérok kö zö tt, kikapkodtá k a vendégek meg a kirá ly tá nyérjá bó l a legjobb
falatokat, azok meg kétségbeesett arccal nézték a szemtelenkedő ket, de semmit se
pró bá ltak tenni ellenü k.
– Lá tod, fiam! – mondta a kirá ly. – Ezek a legocsmá nyabb dö gö k a vilá gon, de ha egyet
agyonvá gunk, há rom terem a helyén. Nevü ket se tudjuk, ebben az évben szaporodtak el itt
az orszá gban.
Szigurd csodá lkozá sá ban ö sszecsapta a kezét, és abban a pillanatban a macska egy ugrá ssal
az asztal kö zepén termett. Tá madt is olyan riadalom, hogy még! Az egerek eszü ket vesztve
menekü ltek, a macska meg uzsgyi! – utá nuk, amelyiket elérte, azt megö lte, a tö bbi eltű nt.
Szigurdot maga mellé ü ltette a kirá ly, ö lelte, csó kolta, és ezer aranytallért kíná lt neki a
macská ért. De a fiú azt mondta, inká bb ott marad a macská já val együ tt, ha a kirá ly
szolgá latá ba fogadja. Ú gy is tö rtént – a macska meg a gazdá ja tejbe-vajba fü rdö tt, most is
boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A SZAMÁR ÉS KERTÉSZ
(Krilov meséje, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Volt egyszer egy kertész, aki salá tá t, ká posztá t, uborká t meg dinnyét termelt. Ez a kertész
nagyon bö lcsnek hitte magá t, de hogy igazá n bö lcs volt-e, dö ntsétek el ti, ha
végighallgattá tok a meséjét.
Szép nagy, kerek fejű ká posztá i voltak a kertésznek, de nemcsak ő szerette a ká posztá t,
hanem a varjak meg a verebek is, akik naphosszat ott ü ltek a kertjében, bele-belecsipegetve
a finom zö ld levelekbe. Hű , de dü hbe gurult erre a kertész!
– Nem fogtok á m rajtam kifogni! Majd elintézlek én benneteket! – kiabá lt a madarakkal, és
szaladt be az istá lló ba, ahol békésen majszolta a kó ró kat meg a bogá ncsokat egyetlen
szamara, Jeremiá s.
– Volna egy megbízá som szá modra, ú gyis mindig arró l panaszkodsz, hogy csak a
kordéhú zá st bízom rá d – veregette meg a kertész a szamá r feje bú bjá t.
– Menj ki a kertbe, és hessegesd el a varjakat meg a verebeket, mert annyi ká rt okoznak a
veteményesemben, hogy ezt má r nem tű rhetem tová bb. Ha jó l végzed a dolgodat, estére
kapsz jutalmul egy tarisznya ínyedre való bogá ncsot!
Jeremiá s akkorá t iá zott ö rö mében, hogy gazdá já nak majdnem berepedt a dobhá rtyá ja. S
azzal uzsgyi, vesd el magad! – má r futott is ki a kertbe, mert bizony fá jt a foga a dupla adag
jó fajta bogá ncsra. Hanem ahogy kiért a veteményeskert kö zepére, lá tta á m, hogy itt is, ott is
való sá ggal veréb- és varjú felhő k tanyá znak a ká posztá kon meg a salá tá kon; bizony, még a
dinnyéket sem kímélték. Jeremiá s tele volt jó indulattal, de há t a sok verébtő l és varjú tó l azt
sem tudta, hogy merre szaladjon. Ö sszevissza futká rozott há t, és ú gy hessegette a
verebeket, varjakat fü lével, patá ival, farká val, melyiket mivel érte el elő bb.
A gazda elégedetten á llt az istá lló ajtajá ban, és vidá man dö rzsö lte a kezét, amint lá tta, hogy
szá ll fel a veréb- és varjú had a veteményekrő l.
„Mégiscsak pompá s gondolat volt tő lem, hogy Jeremiá st, a csacsit kü ldtem ki eleven
madá rijesztő nek!” – dö rmö gö tt magá ban, alaposan kidü llesztve a mellét. Hanem ahogy
kisétá lt a kertbe, elszö rnyedve lá tta, hogy a szamá r ténykedése folytá n egy fia salá ta sem
maradt; se ká poszta, se uborka, s bizony még a dinnyébő l sem maradt hírmondó sem.
É ktelen dü hbe gurult erre a kertész, fö lkapta a botjá t, s végigszá nkó ztatta a csacsi há tá n,
ú gyhogy szegény Jeremiá s alig tudott visszavá nszorogni az istá lló ba, és még odabent is
egyre hallotta gazdá ja hangjá t:
– Azt mondom én neked, má skor ne vá llalj olyat, amihez nem értesz! Most pedig
bü ntetésbő l egy hétig nem kapsz egy fia bogá ncsot sem!
É pp akkor hajtotta hazafelé a kaná sz a kondá t, és így akarva-akaratlan, szemtanú ja volt az
egész esetnek.
– Hibá s volt a szamá r, az igaz – á llapította meg a kaná sz –, de kend még hibá sabb,
szomszéd, mert okos ember nem bízza szamá rra a kertje ő rzését!

A MESEMONDÓ SZOLGA
(Orosz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Nagyon régen messze fö ldö n élt egyszer egy kirá ly. Együ gyű kirá ly volt, lusta is, unatkozott
nagyon. Unalmá ban egész nap a szolgá já val meséltetett magá nak. Mesélt neki a szolga,
mesélt reggeltő l estig. Egyszer aztá n elunta. Azt gondolta: elveszi a kirá ly kedvét a mesétő l.
Ú j mesébe kezdett:
– Ú tra keltü nk egyszer veled, felséges kirá lyom, mentü nk, mentü nk, mentü nk, mentü nk…
Elege volt a kirá lynak abbó l, hogy: „mentü nk”, nó gatta tová bb.
– De há t hová mentü nk? Mondd má r tová bb!
– Mondom: mentü nk, mentü nk, mentü nk, mentü nk, mentü nk…
Megmérgesedett rá a kirá ly, kikergette. Má snap tová bb unszolta, hogy meséljen neki.
Elkezdte megint a szolga:
– Ú tra kerekedtü nk, felséges kirá lyom, mentü nk, mentü nk, mentü nk. Odaértü nk egy nagy
hegy alá , fö lmá sztunk rá . Má sztunk, má sztunk, má sztunk, má sztunk…
Estig mondta, estig má sztak. Megsokallta a kirá ly:
– Fö lérü nk-e valahá ra?
– Fö l bizony! Má r fö l is értü nk. Aztá n lefelé ereszkedtü nk. Ereszkedtü nk, ereszkedtü nk,
ereszkedtü nk, ereszkedtü nk…
Aztá n tová bbmentü nk. Mentü nk, mentü nk, mentü nk, mentü nk, mentü nk…
Egyszer csak két hordó hoz értü nk. Az egyik moslékkal volt tele; a má sik mézzel. É n, a
szolga, a moslékos hordó ba ü ltem bele, te meg, uram kirá lyom, a mézesbe.
Ez má r tetszett a kirá lynak.
– Ú gy is van rendjén! – mondta. – Szolga a moslékba, kirá ly a mézbe!
– Mondom, ü ltü nk a hordó ban. Ü ltü nk, ü ltü nk, ü ltü nk, ü ltü nk…
– Mikor hú znak má r ki bennü nket? – kiá ltotta a kirá ly, mert elfogyott má r a tü relme.
– Mindjá rt, felséges kirá lyom. De most még ott tartunk, hogy ü ltü nk, ü ltü nk, ü ltü nk,
ü ltü nk…
Elfutotta a méreg a kirá lyt, kikergette a szolgá já t. Hanem má snap tová bb fú rta az oldalá t a
kívá ncsisá g.
Hívatta megint:
– No, há t meséld tová bb: meddig ü ltü nk a hordó ban?
– Amíg ki nem hú ztak bennü nket, felséges kirá lyom. Maga az ö rdö g hú zott ki, téged a
mézbő l, engem a moslékbó l.
Aztá n rá nk parancsolt: én téged nyalogassalak tisztá ra, te meg engem!
– Hej, kutya teremtette! – kiá ltott a kirá ly – Takarodj a szemem elő l, te pokolravaló ! Itt van
szá z arany, de tö bbet egy mesét se mondj!
Ö rü lt a szolga a pénznek is meg annak is, hogy eztá n békén hagyja a kirá ly.

AZ ÖREG BÖLCS ÉS A FEJEDELEM

(Abhá z mese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer egy hatalmas fejedelem, aki az orszá g legbö lcsebb emberének tartotta magá t.
Azt mondta neki egyszer bizalmas szolgá ja:
– Bö lcs vagy, fejedelem, de azt beszélik, van az orszá godban ná ladná l bö lcsebb is. Egy ö reg
pá sztor az, fö nn él a hegyekben.
Elfogta a kívá ncsisá g a fejedelmet: ugyan mi lehet annak az ö regnek a tudomá nya, hogy
bö lcsebbnek mondjá k ná la? Fö lkerekedett fényes kísérettel, elindult a hegyekbe, hogy
megkeresse.
Ott talá lt rá egy hegyi legelő n, a birká i mellett. Leszá llt a lová ró l, odalépett hozzá :
– Azt beszélik, te pá sztor, hogy még ná lam is bö lcsebb vagy. Lá ssuk há t, mi a bö lcsességed!
Azzal faggatni kezdte az ö reget a tudomá nyá ró l, csavaros talá ló s kérdéseket adott fö l neki.
Megfejtette az ö reg valamennyit. Egyszer aztá n elunta és megszó lalt:
– Most én kérdek tő led egyet, fényes fejedelem. Mondd meg nekem: milyen messze van a
hamis az igaztó l?
Tö prengett a fejedelem, tö rte a fejét, de bizony nem tudott megfelelni rá . Nem tudott a
fényes kísérete sem.
– Mondd meg há t magad! – kiá ltott az ö regre.
– Megmondom, fejedelem. É ppen egy tenyérnyire. Ide nézz! Azzal a fü le és a szeme kö zé
tette a kezét, éppen odafért a tenyere.
– A fü lem épp egy tenyérnyire van a szememtő l. Ennyire van a hamis az igaztó l. Az, amit
hallok, attó l, amit tulajdon szememmel lá tok.
Elá mult a fejedelem az ö reg pá sztor bö lcsességén. Lá tta má r, hogy nem ő a legbö lcsebb
ember az orszá gban. Gazdagon megjutalmazta az ö reget, és visszalovagolt palotá já ba.

NYÚLFI HÁZASSÁGA
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Kettesben éldegéltek egy szép kis há zban, az édesanya meg a lá nya. A há z mellett kert; a
kert tele szép kék fejes ká posztá val. Kinéz egy reggel az édesanya az ablakon, lá tja, hogy
egy nyú lfi lakmá rozik a ká posztá sban.
– Menj ki, édes lá nyom, kergesd el azt a pá kosztos nyulat! – mondja a lá nyá nak.
A lá nyka kimegy, mondja a nyú lnak: – Huss, nyulacska, huss, huss, huss!
Mondja rá a nyú lfi: – Ü lj fö l, lá nyka, a há tamra, gyere velem a há zamba!
De a lá ny nem ment, a nyú lfi meg elkocogott. Má snap reggel megint kinéz az anya, megint
ott lá tja a ká posztá sban a nyulat, megint mondja a lá nyá nak:
– Menj ki, édes lá nyom, kergesd el azt a pá kosztos nyulat!
A lá nyka kimegy, mondja a nyú lnak: – Huss, nyulacska, huss, huss, huss!
Mondja rá a nyú lfi: – Ü lj fö l, lá nyka, a há tamra, gyere velem a há zamba!
De a lá ny nem ment, a nyú lfi meg elkocogott. Harmadnap reggel megint kinéz az anya, lá tja
a nyulat, szó l a lá nyá nak, a lá ny kimegy, szó l a nyú lnak, a nyú l meg szó l a lá nynak: – Ü lj fö l,
lá nyka, a há tamra, gyere velem a há zamba!
A lá nyka fö lü lt a nyú lfi há tá ra, és a nyú lfi elvitte a lá nyt a há zá ba. Leteszi a há zban a lá nyt,
azt mondja: – Most pedig megtartjuk a lakodalmat.
A lá nyka ü lt, ü lt a há zban, ö lébe tette a kezét, és szomorkodott, mert egyedü l érezte magá t.
Lá tja a nyú l, hogy a lá ny csak ü l a padká n, és bú sul; azt mondja neki:
Hopp, menyasszony, hoppla, gyorsan!
Itt a ná sznép az ajtó ban!
De a menyasszony meg se mozdul. Nyú lfi elmegy, nyú lfi visszajö n; lá tja, hogy a lá ny most is
csak ott ü l s bú sul a padká n.
Hopp, menyasszony, mire vá rsz még?
Tü relmetlen má r a ná sznép!
Nyú lfi megmérgelő dik, szalad a lá ny anyjá hoz, panaszt tenni a lá nyra. A lá ny meg, ahogy
nyú lfi eltű nik, ugrik a padká ró l frissen, bá but csiná l szalmá bó l, fö lö ltö zteti, fő kö tő t is tesz a
fejére, leü lteti a padká ra, s hazamegy az anyjá hoz. Ahogy hazaér, megá ll az ablak alatt,
hallja, hogy anyja azt mondja a nyú lnak:
– Ha nem hajlik a szép szó ra, hajlik majd a suhogó ra.
Nyú lfi kö szö ni a taná csot, siet a há zá ba, ú tkö zben tö r magá nak egy jó , suhogó s fű zfavessző t,
rá csap a menyasszonyra.
Oldalt billen a menyasszony, leesik a fő kö tő je; akkor lá tja csak a nyú lfi, hogy szalma.
Erre aztá n leü l a padká ra, ott gubbaszt magá ban, szomorkodik, hogy ilyen rosszul sikerü lt a
há zassá ga. Még most is bú sul, ha azó ta fö l nem kelt.
AZ OROSZLÁN ÉS A PÁSZTOR
(Phaedrus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Vadá szni ment az oroszlá n; addig ű zte a vadat az erdő n, míg egy hatalmas tö visbe nem
há gott. Leü lt, megpró bá lta kipiszká lni, kihú zni a fogá val, de nem ment; inká bb egyre jobban
fá jt, s egyre jobban dagadt a talpa.
Nagy keservesen kisá ntiká lt az erdő bő l egy rétre. Ott legeltette a pá sztor a nyá jat. Meglá tta
az oroszlá n a pá sztort, elindult feléje, remélte, há tha az majd segíteni tud rajta. A pá sztor is
meglá tta az oroszlá nt. Nagyon megijedt, keresett gyorsan egy zsenge bá rá nyká t, ö lébe
vette, azzal ment az oroszlá n elébe, és mondta:
– Ajá ndékul hozom neked ezt a zsenge bá rá nyt, fogadd jó szívvel, és fejében kímélj meg
engem is, kíméld meg a nyá jamat is.
Az oroszlá n azonban ü gyet sem vetett a zsenge bá rá nyra, hanem csak a lá bá t emelgette,
talpá t mutogatta, és nyö szö rgö tt, hogy igen fá j.
A pá sztor most má r megértette, hogy az oroszlá nnak valami baja van; letette a fű re a
zsenge bá rá nyt, lehajolt, és vizsgá lni kezdte a vadá llat lá bá t; csakhamar megtalá lta benne a
hatalmas tö vist.
– Tartsd csak így a lá badat – mondta neki –, mindjá rt hozok szerszá mot, és segítek rajtad.
Kicsit fá jni fog, de há t fá jdalom nélkü l nem megy.
Hozott egy á rat meg egy fogó t, és kiszedte a tö vist.
Az oroszlá n megrá zta a lá bá t; egy kicsit még sajgott, de a nagy fá jdalom má r elmú lt, s a
daganat is kezdett lohadni. A pá sztor még ki is tisztogatta, jó féle bá rá nyfaggyú val meg is
kenegette a sebet, aztá n ú tjá ra bocsá totta az oroszlá nt.
Nem sokkal késő bb farkasok tá madtá k meg a nyá jat, nagy dú lá st vittek végbe benne, tö bb
mint a felét elpusztítottá k.
A kirá ly, akié a nyá j volt, iszonyú an megharagudott, gondatlansá ggal vá dolta a pá sztort,
hiá ba bizonykodott szegény, hogy egymaga nem bírhatott meg egy egész csorda éhes
farkassal. A kirá ly kirendelte a bíró sá got, a bíró sá g pedig elítélte a szegény pá sztort. Az
ítélet így hangzott: kö tö zzék ö ssze, tegyék ki az á rokpartra azon az ú ton, amelyiken az
oroszlá nok szoktak a folyó ra já rni; hagyjá k ott, és a tö bbit majd elintézik az oroszlá nok.
Így is tö rtént, megkö tö zték és kitették a szegény pá sztort; a nép meg, jó messzire onnét, fá k
és sö vények mö gé bú jva leste, mi lesz. Lá tjá k, hogy jö n egy oroszlá n; megpillantja az
á rokparton heverő megkö tö zö tt embert, elbő dü lt, és rohanni kezd a zsá kmá ny felé. Rohan,
aztá n megtorpan, s ahelyett, hogy rá vetné magá t, kezdi a farká t csó vá lni, és kezd
olyasformá n dorombolni, mint a macska, majd odamegy a pá sztorhoz, megnyalja a kezét,
tö rleszkedik hozzá , elszaggatja a kö telékeit, aztá n megrá zza a sö rényét, és fenyegetve
iszonyú t bő dü l.
Fut a nép hanyatt-homlok, szalad, s jelenti a dolgot a kirá lynak.
Jö n a kirá ly: lá tja, hogy ott ü lnek egymá s mellett, bará tsá gban, az oroszlá n meg a pá sztor.
Az oroszlá n, ahogy észrevette a kirá lyt, morogni kezdett, de a pá sztor lecsendesítette.
– Uram kirá ly – mondta –, igazsá gtalan voltá l hozzá m, s egy szavamba kerü lne, hogy az
oroszlá n rá d ugorjon, és ízekre szaggasson. Jó tettért jó val fizetett; most én is jó t teszek
veled, hogy eztá n te is jó val fizess má soknak.

KINEK NEHEZEBB A DOLGA?

(Orosz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egyszer egy szegény ember hajba kapott a feleségével. Azon perlekedtek, kinek van
nehezebb dolga, tö bb gondja-baja.
Az asszony ezt hajtogatta:
– Nekem nehezebb!
Az ember sem engedett:
– É n meg azt mondom, hogy nekem!
Nem tudtak semmiképpen dű lő re jutni. Azt mondta akkor az asszony:
– Há t cseréljü nk! Holnap én végzem a te dolgodat, te meg az enyémet.
Fö lkeltek jó korá n. Az asszony kiment a mező re szá ntani.
Az ember odahaza maradt, nekilá tott az asszony munká já nak. Kenyeret dagasztott, vízért
ment a kú tra. Míg odajá rt, a disznó k ott csá mcsogtak a teknő mellett, megették a tésztá t.
Akkor az ember nekiá llt ká sá t fő zni. Fő ző olaj helyett lá mpaolajat ö ntö tt bele. Kiment az
istá lló ba széná t vetni a já szolba. Mire visszament, egyesztendő s kisfia belemá szott a
ká posztá shordó ba, ott tapiskolt benne. A macska meg a tejfö lö s kö csö gbő l nézegetett kifelé.
Hej, bá nta az ember, hogy asszonymunká ba fogott! De a legtö bb baja a tehénnel volt. Nem
akarta kihajtani a legelő re, hiszen azt se tudta, hol á ll a feje. Fö lnézett a pajta tetejére; lá tta,
hogy szép kö vér fű nő rajta. Fogott egy deszká t, odatá masztotta a pajtá hoz. Fö lhajtotta rá a
tehenet, legeljen kedvére. Hosszú kö telet kö tö tt a tehén nyaká ra. A kö telet leengedte a
kéményen, és rá tekerte a dereká ra. Ú gy á llt neki levest fő zni.
A tehén addig legelészett, míg lecsú szott a pajta fö delérő l: fü ggve maradt a kö télen. Az
embert meg fö lrá ntotta a kéménybe. Csak a két lá ba kalimpá lt a tű zhely fö lö tt.
Szerencsére hazajö tt az asszony. Má r messzirő l lá tja: a tehén a pajta fö delérő l ló g le egy
kö télen, majd’ megfullad. Beszalad a há zba: há t ott minden a feje tetején. A disznó k
tésztá san, a macska tejfö lö sen, a kisfia ká posztá san szaladgá l. Az ura meg kormosan ott
kalimpá l a kéményben. Rá kiá ltott az asszony. Az ember ijedtében rá ntott egyet magá n. A
kö tél leszakadt, ő meg belepottyant a leveses fazékba.
– No, kinek nehezebb a dolga? – kérdezte tő le az asszony. – Most belekó stolhattá l az
enyémbe! Kérsz-e még belő le?
– Nem én tö bbet! – nyö gte az ember, és kikecmergett a fazékbó l.

AZ ELÉGEDETLEN SZABÓLEGÉNY
(Péczeli Jó zsef meséje, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
– Ejnye – dohogott a cingá r kis szabó legény magá ban, a homloká t tö rö lgetve hogy sü t
mindig ez a nap! Csak ú gy szakad ró lam a víz! Legalá bb egy kis hű sítő szellő cske fú jna!
Hanem ahogy kimondta, má r el is bú jt a nap a felhő k mö gé, és hű vö s szellő kezdett
fú jdogá lni az erdő felő l. A szabó legény éppen a keresztapjá hoz készü lt be a vá rosba, ahol
má r kiskora ó ta nem já rt.
– Ejnye – zsémbelt ismét magá ban –, há t hogy fú j ez a szél! Szinte a fogam is vacog tő le.
Ugyan miért nem sü t megint az az á ldott kis napocska?
No, annak se kellett mondani még egyszer, mert ú jbó l kibukkant a felhő k mö gü l.
Tö rü lgethette megint a szabó legény a homloká t, amíg elért az erdő ig. De ott má r olyan
melege volt, hogy elhatá rozta, nem megy tová bb egy tapodtat sem, leheveredik inká bb egy
fa á rnyéká ba hű sö lni. Ki is szemelt magá nak egy szép terebélyes, dú s lombú tö lgyfá t az
erdő szélén, s hogy kényelmes legyen a fekvő helye, szedett még egy kis mohá t is a feje alá .
– Ejnye, csak ne korogna ú gy a gyomrom! – mondotta magá ban félhangosan, de alighogy
kimondta, megbotlott valamiben, és zsupsz! – elterü lt a fö ldö n, mint egy béka.
– Hű ! – akart valamit mondani, de még idejében lenyelte, és felujjongott ö rö mében.
– Híjnye! De hisz ez egy való sá gos nagyszerű gö rö gdinnye! Ú gy termett itt elő ttem hirtelen,
mint egy sü lt galamb!
S ezzel boldogan elő vette zsebébő l a bugylibicská já t, lekanyarította a szá rá ró l a dinnyét,
leü lt a tö lgyfa alá , és jó ízű en megfalatozta. Aztá n mint aki jó l végezte a dolgá t, leheveredett
az odakészített mohá ra. Kezét ö sszekulcsolta a feje alatt, és ú gy bá mult fel a fá ra, mert há t
az eget nem lá thatta, olyan dú s lombú volt a tö lgy.
– Nem értem – tű nő dö tt a szabó legény –, hogy ezeken a vastag á gakon miért ilyen pici
makkok nő nek? Hiszen ezek az á gak éppen elég erő sek ahhoz, hogy aká r szá z dinnyét is
elbírjanak! A makkok meg nő hetnének lent a fö ldö n, a dinnye helyén. Meg aztá n – tű nő dö tt
tová bb – ha ezen a tö lgyfá n itt most dinnye volna, csak éppen fö l kéne nyú jtanom a
karomat, és má ris leszednék még há rmat-négyet, mert bizony olyan éhes vagyok, hogy aká r
tízet is be tudnék kebelezni belő lü k egy ü ltö mben!
Abban a pillanatban, amikor tű nő dését befejezte, egy ikermakkocska koppant az orra
hegyén. De olyan magasbó l zuhanhatott, hogy még az orra vére is eleredt azon
minutumban.
– A rézangyalá t! – kapott oda az orrá hoz dü hö sen, és megfenyegette a tö lgyfá t:
– Há t nem tudsz vigyá zni a makkjaidra?! – Mindezt dü hö sen kiabá lta, de ahogy felnézett,
hirtelen elmosolyodott. Má r nem is fá jlalta az orrá t, mert az jutott eszébe, hogy ha ezen a
fá n most nem makk, hanem dinnye teremne, és az esik a fejére, alaposan beverte volna á m
a kobakjá t!
– Ez egyszer szerencsém volt! – á llapította meg nevetve. – Mégiscsak jó , hogy a nagy dinnye
a fö ldö n terem, a fá n pedig a kicsi makk.

JULISKA ÉS KATICA
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy ö zvegyasszony s ennek egy lá nya, Katica. Az ö zvegy férjhez ment egy
falubeli gazdá hoz, annak is volt egy lá nya, Juliska. Az asszony nagyon mostohá n bá nt
Juliská val, pedig az szelíd és engedelmes volt, míg Katica, az édeslá nya, veszekedő s és
gonosz lelkű .
Egyik este, amint a szelíd Juliska szorgalmasan font a sarokban, a mostoha kikergette a
há zbó l, hogy ne rontsa ott bent a levegő t. Juliska kiment rokká já val meg orsó já val az
udvarra, és szomorú an keresett egy zugot, ahol meghú zhatná magá t. Kö zben belenézett a
kú tba, és lá tja á m, hogy a kú t mélyén nagy vilá gossá g van, és sok szép lá ny sü rö g-forog,
pergeti az orsó t.
„De jó lenne odalent!” – gondolta Juliska, ezzel nekifohá szkodott, és beugrott a kú tba.
A mélyben egy szép kislá ny szó lította meg, aztá n odavezette az anyjá hoz. Az jó l megnézte a
szelíd Juliská t, s arra kérte, fésü lje meg a lá nyá t.
Juliska tü relmesen fésü lte a lá nyka hosszú sző ke fü rtjeit, de ú gy á m, hogy kö zben egy kicsit
sem hú zta meg a hajá t.
Az anya meg há lá bó l azzal jutalmazta Juliská t, hogy azontú l minden szó ná l, amit kiejt, egy
aranytallér hulljon ki a szá já bó l.
Ezenkö zben a mostoha mérgesen kiá ltozott az udvaron Juliska utá n. A kislá ny elő jö tt a
kú tbó l, s mikor mostohá ja rá ripakodott, hogy merre csavargott, elmondta, hol já rt, mit
csiná lt. Amint beszélt, hullott az aranytallér a szá já bó l. Nagyot nézett a mostoha, aztá n
gondolt egyet, és má snap Katicá t, az édeslá nyá t kü ldte le a kú tba. A szép kislá ny édesanyja
Katicá t is megkérte, hogy fésü lje meg a lá nyá t. Mint má r mondottam, Katica tü relmetlen,
gonosz teremtés volt, ezért ahelyett, hogy megfésü lte volna, jó l megtépte a kislá ny hajá t. Az
édesanyja meg azzal bü ntette meg Katicá t, hogy valahá nyszor egy szó t kiejt a szá já n, kígyó
hulljon ki belő le.
Az asszony tü relmetlenü l vá rta vissza a lá nyá t, s magá ban má r szá molgatta, mit fog csiná lni
a sok aranytallérral.
Amikor Katica kijö tt a kú tbó l, gyö ngéden kérdezgette, hogy volt, mint volt odalent. Katica
felelgetett, de minden szó ná l egy-egy kígyó hullott ki a szá já bó l.
Az anyjá t elö ntö tte az epe, hogy a mostohalá ny szá já bó l aranytallér hullik, az édeslá nyá ébó l
meg kígyó .
Addig ette a méreg, addig szégyenkezett, míg egy szép napon Katicá val együ tt vilá ggá ment.
A gazda ott maradt a szép és szelíd Juliská val, és má ig is élnek békességben, boldogsá gban,
ha meg nem haltak.

JANCSI ÉS JANÓ
(Magyar népmese, á tdolgozta Beke Margit)
A fukar kocsmá ros egy gyereklegénykét fogadott meg szolgá nak, mert ú gy gondolta, hogy
avval tehet, amit akar. Mindennap há rom fő tt tojá st adott neki meg félévenként egy rend
ruhá t, de bért nem fizetett. Jancsi – mert így híttá k a kis legényt – bú slakodott,
bosszankodott, de kö vetelő zni csakugyan nem mert. Volt azonban egy kedves pajtá sa, Janó ,
a cigá ny ková cs. Ez a Janó egy napon azt mondta neki: – Kicsi híjá n egy éve, hogy semmiért
vesző dö l, hagyd ott a gazdá dat, pajtá s! Ilyen jó helyet má sutt is talá lsz.
Jancsi megfogadta a taná csot, egy este ö sszepakolta a motyó já t, és bú csú t mondott a
kapufélfá nak. Reggel a kocsmá ros hiá ba kiá ltott ki a konyhá ba, hogy: – Hé, Jancsi, a
csizmá mat! – Jancsinak hű lt helye volt. Magá nak kellett csizmá t suvickolni, ká vét fő zni,
udvart seperni, asztalokat teríteni. Mérgelő dö tt is ő kelme, gondolhatjá tok, csak ú gy fü stö lt
a szá já n a ká romkodá s: – Meglépett az á tkozott kö lyö k…, no de ezt nem hagyom annyiban!
Nem is hagyta. Beperelte a szolgá já t. Ü gyvédet fogadott, és ketten kieszelték, hogy
ká rtérítést kö vetelnek rajta. Az ü gyvéd elő adta a panaszt a tö rvény elő tt:
– Mindennap há rom fő tt tojá st adott a gazdá ja ennek a legénynek, az egy esztendő alatt
há romszá zhatvanö tszö r há rom, vagyis jó val tö bb az ezernél is. Mit gondol a tekintetes bíró
ú r, mennyi pénzt kapott volna a csirkékért, ha azt a tojá st inká bb a tyú k alá rakja és
kikö lteti? Ezt a pénzt igazsá g szerint a fiú nak vissza kell fizetnie, ha otthagyta a
szolgá latot…
É s beszélt, beszélt a pró ká tor ú r, be nem á llt a szá ja. Janó , aki Jancsi ü gyvédje volt, szó hoz se
jutott. A bíró is unta má r a sok beszédet hallgatni, há t szorgalmasan bó logatott, abban a
hiszemben, hogy akkor talá n hamará bb végeznek.
A Jancsi gyerek majdhogy el nem fakadt sírva, mikor lá tta, hogy a bíró bó logat. Hiszen
akkor ő éltefogytiglan a fukar kocsmá rost szolgá lhatja, mert azt a pénzt ugyan meg nem
tudja fizetni, míg vilá g a vilá g.
De Janó résen volt. Mikor a sokszavú pró ká tor egy pillanatra elhallgatott, hogy lélegzetet
vegyen, elő vett a kabá tja aló l egy bö gre fő tt borsó t, és kezdte elszó rni az udvaron, kö zben
félhangosan mormogva:
– No, ha itt meg se hallgatjá k az embert, és ez a szegény gyerek az igazsá gá hoz ú gyse juthat,
elvetem ezt a kis borsó t, hogy ha kikel, valamije mégis legyen.
A bíró mikor lá tta, mit csiná l, rá kiá ltott: – Bolond vagy te, Janó ? Vagy minket nézel
bolondnak? Hogy kelne ki a fő tt borsó ?
– Ha a fő tt tojá sbó l csirke lehet, mért ne kelne ki a fő tt borsó is? – kérdezte já mbor képpel
Janó , a bíró nak, ü gyvédnek, kocsmá rosnak meg leesett az á lla.

A PATKÓSZÖG
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Vá sá rba ment egyszer egy kereskedő , és nagy szerencsével já rt; má r kora délelő tt jó pénzen
eladta minden á rujá t, s megtelt iszá kja arannyal, ezü sttel.
Gondolta, indul is haza nyomban, hogy még az éj beá llta elő tt hazaérjen.
Az iszá kot beledugta egy zsá kba, a zsá kot fö ltette a lová ra, a nyereg elé, elkö szö nt a
bará taitó l, ló ra ü lt, és kocogott nagy vígan hazafelé.
Déltá jt egy vá rosba ért. Megéhezett, betért egy vendégfogadó ba, bevezettette lová t az
istá lló ba, s mondta, adjanak bő ven abrakot neki.
Megebédelt, aludt is egy keveset utá na, aztá n szó lt, hogy nyergeljék a lová t.
Elő vezeti az istá lló fiú a lovat, mondja a kereskedő nek:
– Uram, a ló bal há tsó patkó já bó l hiá nyzik egy patkó szö g.
– Annyi baj legyen – mondja a kereskedő –, má r csak hat ó ra hazá ig, azalatt csak kitart a
patkó .
Nyeregbe szá llt, ü getett tová bb; alkonyat felé megint egy vá rosba ért.
Megszomjazott az ú ton, betért há t az első fogadó ba, lová t meg bevezettette az istá lló ba,
abrakoltatni.
Mikor a ló megabrakolt, elő vezeti az istá lló fiú , és mondja a kereskedő nek:
– Uram, a ló bal há tsó lá bá ró l leesett a patkó . Vigyem el a ková cshoz, veressek rá ú jat?
– Hagyd – mondja a kereskedő –, má r csak egy ó ra hazá ig, addig kibírja. Sietek, otthon
akarok lenni, mielő tt beá ll az este; ki tudja, meddig elpiszmogna a ková cs, nem érek én rá ,
hogy azt kivá rjam.
Azzal nyeregbe szá llt és ü getett tová bb.
Alighogy a vá rosbó l kiérnek, elkezd bicegni a ló .
Elő szö r csak biceg, aztá n sá ntít, aztá n má r botladozik is; végü l egy ká tyú ban akkorá t botlik,
hogy kitö ri a lá bá t, s elnyú lik.
A kereskedő nagy ü ggyel-bajjal kimá szik a ló aló l, aztá n még nagyobb ü ggyel-bajjal
kirá ngatja aló la a zsá kot, vá llá ra veszi, s elindul vele gyalog. Nyomja a nehéz zsá k a vá llá t;
be is esteledik, majd leszá ll az éjszaka is; cipeli a kereskedő a zsá kot, s kö zben retteg,
nehogy rabló k essenek rá a sű rű , sö tét éjszaká ban. Ahá ny bokor zizzen, annyiszor vá lik
holttá rémü ltében; végü l mire hajnallik, szerencsésen hazaér. Ledobja a zsá kot a fö ldre, s
rá esik maga is, mert já rtá nyi ereje sincs má r.
„Az az á tkozott patkó szö g az oka mindennek! – gondolja félá lomban. – Hiá ba, lassan já rj,
tová bb érsz; s addig segíts a ká ron, amíg kicsi, mert ha hagyod nagyra nő ni, kö nnyen
megesik, hogy má r nem bírsz segíteni rajta.”

HÁROM BÖLCS IGE MEG A NEGYEDIK

(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
A fukar nem szeretett fizetni senkinek, és igyekezett mindenkit becsapni. Ezért aztá n
nagyon nehezen talá lt olyan embert, aki hajlandó lett volna szó ba á llni véle, vagy valamiben
szolgá latá ra lenni.
– Ú gysem adja meg, ami já r – mondtá k a szegény emberek, és elkerü lték.
Egy szép napon a fukar drá ga ü vegá rut vá sá rolt. Egy nagy lá dá ba csomagoltá k. Ő maga nem
akarta hazacipelni, mert nagyon nehéz volt.
Végre talá lt egy embert, aki szó ba á llt vele.
– Vagy pénzben fizetem meg a munká dat – szó lt a fukar az emberhez –, vagy mondok neked
há rom bö lcs igét, aminek nagy haszná t veszed majd az életben. Vá lassz, melyiket akarod.
– Mondd a há rom bö lcs igét – vá lasztott az ember, és a há tá ra vette a lá dá t.
Ú tkö zben elfá radt és megpihent. Így szó lt:
– Az ú t harmadá t má r megtettem, uram. Mondd há t az első t!
– Ne higgy annak – mondta a fukar –, aki azt á llítja, hogy a szolgasá g jobb, mint a szabadsá g!
Az ember ú jra a vá llá ra vette a lá dá t, és tová bbindult, kö zben azonban ezt gondolta
magá ban:
„Ez az ember nemcsak fukar, hanem csaló gazember is!”
Egy idő mú lva ú jra letette a lá dá t, és így szó lt:
– Pihenek egy kicsit. Addig mondd a má sodikat!
– Ha valaki azt mondaná neked – mondta a fukar –, hogy a szegénység szerencsét hoz, a
gazdagsá g pedig szerencsétlenséget, ne higgy neki!
Az ember ismét csak a vá llá ra vette a lá dá t, és most má r egészen a fukar há zá ig vitte.
– Mi há t a harmadik bö lcs ige? – kérdezte.
– Elő bb tedd le a lá dá t.
– Nem, uram. Mondd csak elő bb te a harmadikat!
– Ne higgy senkinek – hangzott a fukar harmadik bö lcsessége –, aki arró l akar meggyő zni,
hogy éhezni nem szenvedés!
– Á llj félre, uram! – kiá ltotta az ember. – Leteszem a lá dá t.
Azzal ledobta terhét a fö ldre.
– Mit tettél?! – jajongott a fukar. – Mind ö sszetö rted az ü vegeimet!
Erre így szó lt az ember:
– Ha talá lná l valakit, aki azt mondaná , hogy a lá dá ban má s is van, mint apró ü vegcserepek,
ne higgy neki!
Ez volt a negyedik bö lcs ige.

KOLBÁSZESŐ
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
É lt egy faluban egy fura pá r: az asszony életrevaló , ü gyes és eszes, az ember amolyan
félnó tá s, habó kos, má s szó val: bolond. De azért jó l megértették egymá st. Azt mondja egy
reggel az ember:
– Te, feleség, kevés a kö ltő pénzü nk, elviszem ezt az oldalszalonná t a vá sá rba, eladom.
Fogta a nagy darab szalonná t, és elindult, de restellte cipelni, há t feltű zte egy kihegyezett
botra, ú gy hú zta maga utá n a fö ldö n. Egy kutya menten a nyomá ba szegő dö tt, és nem is
titkolta, hogy a szalonná ra fá j a foga. Az ember odaszó lt neki:
– Ha megfizeted, tiéd lehet.
A kutya, mintha elértette volna a szó t, lekapta a botró l a szalonná t, és vitte, felszaladt vele
egy épü lő há z fala tetejére, ott mindjá rt leü lt lakmá rozni. Mire az ember odaért, se a
szalonná t nem lá tta, se a kutyá t, csak egy nagy fehér kő volt ott. Elő bb mérgelő dö tt, de
mikor a kö vet elhengerítette, egy fazék pénzt talá lt alatta.
– Vagy ú gy – mormogta elégedetten az ember –, hiszen akkor becsü letes kutya vagy,
megfizetted, amit vettél. – É s hazavitte a pénzt.
Otthon elbeszélt mindent, és az asszony gyanította, hogy a pénzt keresni fogjá k az utá n.
Kieszelt há t valamit. Leakasztott egy szá l kolbá szt, apró darabká kra vagdalta, aztá n kapta
magá t, felszaladt a padlá sra, mintha sü rgő s munká ja volna ott, és kezdte ledobá lni a
kolbá szdarabká kat a kéményen. Az ember a konyhá ban ü lt, és felszedegette a jó falatokat,
jó ízű en eszegetett.
Pá r nappal azutá n beá llított hozzá juk a tö rvényszolga, és kérdi tő le, hogy nem talá lt-e pénzt
valahol most az elmú lt napokban.
– Talá ltam bizony – mondja a bolondos gazda –, nem is tagadom.
– Mikor? – faggató zik tová bb a tö rvényszolga.
– Hogy mikor? Azt kö nnyen megmondhatom. Aznap volt, mikor kolbá szeső esett a
kéményen.
– Kolbá szeső esett? – A tö rvényszolga nem tudott eligazodni a szavá n, há t a bíró hoz
vezette. De a mi emberü nk a bíró nak is ugyanazt mondta:
– Nem is tagadom, hogy pénzt talá ltam. Aznap, mikor kolbá szeső esett a kéményen.
A bíró a fejét csó vá lta:
– Akkor az sohanapjá n volt, bará tom! – É s nem faggatta tová bb.
Hazaeresztette békével, a pénzt se keresték rajta tö bbet, nekik maradt a sok-sok jó tallér, és
az asszony ü gyesen gazdá lkodott vele.

A MEDVE ÉS A BURUNDUK
(Amuri népmese, á tdolgozta Katoná né R. Katalin)
A medve puha mohá t és zizzenő faleveleket hordott a barlangjá ba. Egy sö tét szö gletben
fekhelyet készített magá nak, lekucorodott, és mélyen elaludt. Olyan jó l aludt, hogy nem
lá tta, amint lehullott a hó , nem hallotta, amikor a hó viharok bö mbö ltek az erdő fö lö tt, s a
vén fenyő ket és cédrusokat megropogtattá k a fagyok.
Mikor aztá n a tavaszi napocska kisü tö tt a tajga fö lö tt, és megolvasztotta a havat, mikor
csö rgedezni kezdtek az első patakocská k, felébredt a medve.
Kimá szott a barlangjá bó l, és egy fatuskó ra huppant. Megdö rzsö lte mancsá val a szemét,
nyú jtó zott egy nagyot, majd így dö rmö gö tt:
– No tessék! Má r majdnem tavasz van, de még nincs mit enni! Most aztá n mihez kezdek?
Nagyon éhes volt a medve. Nem is csoda: egész télen egy falatot sem evett. Elindult há t
valami ennivaló t keresni. Nem volt kö nnyű dolga! Kö rö s-kö rü l hó fehérlett, még egy zö ld
fű szá lacska sem dugta ki a fejét.
Ú tnak eredt a medve az erdő ben. Nagy éhségében jobbra-balra dü lö ngélt. Egyszer csak egy
fatö nk á llta ú tjá t – alatta valami furcsa szerzet sü rgö lő dö tt. Á tnyalá bolta a medve a tuskó t,
ki akarta dö nteni, de nem tudta. Erő s a fa, gö csö rtö s, kevés hozzá a medve ereje. Felü vö ltö tt
kínjá ban:
– Van itt valaki? Má ssz elő azonnal!
A sá rga fenevad elő bú jt a tuskó odvá bó l – de hisz ez csak egy burunduk! Ő is á taludta a telet
odú já ban, a gyö kerek alatt. Nézi a kis burunduk: elő tte á ll a medve, a hatalmas, a rettenetes,
és ordít.
Elcsodá lkozott a burunduk.
– Mondd csak, bá tyuska, mért vagy olyan haragos?
– Ez az éhségtő l van ná lam! – csikorgatta fogá t a medve. – Egy falatot sem ettem egész
télen. Nincs valami harapnivaló d?
– Má ris adom! – tü sténkedett a burunduk.
Avarillatú , édes gyö kereket hozott az éléskamrá bó l – még az ő sszel gyű jtö gette ő ket.
– Egyél, bá tyuska! – kíná lta jó szívű en.
Evett is a medve, ú j erő re kapott.
– Kö szö nö m, pajtiká m! – fordult jó llakottan a burundukhoz. – Kicsi vagy, de nagy a szíved!
Azzal megsimogatta a burunduk há tá t. Ó vatos volt, épp csak ciró gatta, mégis csíkok
maradtak az ujjai helyén.
Azó ta hord minden burunduk csíkokat a há tá n.
Ha megkérdi tő lü k valamelyik á llat: „Mondjá tok csak, mitő l csíkos a sző rö tö k?” – így
felelnek: „Attó l, hogy a medve bá tyuska megsimogatta a há tunkat.

EGY ASZTAL ÉLETE

(Zelk Zoltá n meséje)
Szép tá gas szobá ban élt egy asztal, kényes, finom bú torok kö zö tt. Boldogan nézegette
magá t a nagy falitü kö rben, s amikor meglibbent rajta a selyemmel hímzett terítő , így szó lt a
szomszéd bú torokhoz:
Lá tjá tok, szebb ruhá m van, mint a gazdaasszonyunknak.
Szó val nagyon elégedett és boldog volt az asztal ebben a cifra kö rnyezetben, s ö rü lt, hogy
ebéd- és vacsoraidő ben teleraktá k pompá s falatokkal.
De ahogyan elmú ltak az évek, lassan megkopott rajta a fényes furnér, kicsorbultak a lá bai,
és csú nya repedések szá ntottak végig rajta. De még mindig hivalkodva nézte magá t a
tü kö rben, nem akarta észrevenni, hogy bizony má r megö regedett. Pedig olyan gyenge és
rozoga volt má r ekkor, hogy majdnem az egész napot á tszunyó ká lta. Így tö rtént, hogy
amikor egy reggel felébredt á lmá bó l, az ó cskapiacon talá lta magá t.
Azt hitte, hogy még mindig á lmodik, sehogy sem tudta elképzelni, hogy ilyesmi megeshetik
vele. De amikor má snap egy szegény viskó falai kö zé vitték, néhá ny ü tö tt-kopott bú tor
tá rsasá gá ban, tudta má r, hogy ez nem á lom, hanem való sá g.
Így há t ú j élete kezdő dö tt az asztalnak, s ahogy mú ltak a napok, egyre jobban megszokta ú j
életét. Itt bizony ü resen á llott, se szép terítő , se pompá s ételek nem gö rnyedtették. Sehogy
sem tudta ezt megérteni. Ö rö kké azon tű nő dö tt, hogyan lehet az, hogy régi gazdá i annyi jó t
ettek délben, este. Itt pedig van olyan nap, hogy csak kenyér jut az asztalra, s néha csak egy
bö gre színtelen leves. Most má r az asztal is tudta mi a szegénység, s együ tt bú sult az éhes
gyerekekkel, s együ tt ö rvendett velü k, ha olykor teli fazekat, vagy jó meleg cipó t tettek rá ja.
Így folyt az élete, míg aztá n egy fogvacogtató téli napon apró ra vá gtá k. Eleinte nem értette,
miért bá ntjá k, de amikor tü zet raktak vele a rozsdá s ká lyhá ban, s fá zó kisgyerekek
boldogan dö rzsö lték kezecskéiket a lobogó tű z mellett, az asztal is boldogan felsó hajtott a
lá ngok kö zö tt:
Legalá bb ennyi ö rö met okozhattam szegényeknek!

A MACSKA MINT SZAKÁCS

(Német népmese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Nagy bajba jutott az oroszlá n, egyik napró l a má sikra faképnél hagyta a szaká csa. Azonnal
hirdetést tett kö zzé, jó fizetést ígért, de egyetlen á llat sem akadt, aki be mert volna szegő dni
hozzá . Végü l is elszalasztott a macská ért.
– Mi lenne a dolgom? – kérdezte a cirmos az oroszlá ntó l.
– Ö sszeá llítani az étrendet, friss és naponta friss ebédet, vacsorá t fő zni.
– É s a beszerzés? – aggá lyoskodott a macska.
– Arra nekem megvan a kü lö n személyzetem – mondta az oroszlá n. – Te csak megmondod,
mit kell hozni: a tö bbirő l má r ő k gondoskodnak.
A cicá nak tetszett a konyhafő nö kség: elszegő dö tt há t szaká csnak az oroszlá nhoz. Csak azt
kö tö tte ki, hogy amikor sü t-fő z, senki ne lá batlankodjék a konyhá ban, mert az ő t idegesíti.
Kérdi má snap a farkas, mert aznap ő volt a soros a bevá sá rlá sban:
– Mit kell hozni? Mi lesz az ebéd?
– Má j! Má j! – mondta a cirmos, és ment a farkas má jat szerezni. Hozott is gyö nyö rű , finom,
zsenge borjú má jat. Á tadta a cicá nak, a cica meg fö lkö tö tte a szaká cskö tényt, fejére tette a
fehér szaká cssapká t, s azt mondta a farkasnak:
– Most aztá n tá gíts innét, s addig be ne gyere, míg nem szó lítalak!
A farkas ü lt a konyha elő tt, hallotta odabentrő l az edénycsö rö mpö lést, zsír sercegését, víz
bugyogá sá t. Egyszer csak szó lítjá k, és a szaká cs má r nyomja is kezébe a tá lat.
– Viheted.
Az oroszlá n megette az ebédet, de nagyon kü lö nö s ízű nek talá lta. Mégse akarta mindjá rt
mérgelő déssel, szidá ssal kezdeni, így szépen, szelíden kérdezte a cirmostó l:
– Mi volt az ebéd?
– Má j! Má j! – mondta a cirmos.
– É letemben ilyen krumpliízű má jat még nem ettem – csó vá lta fejét az oroszlá n.
– Má j mezei mó dra – mondta kurtá n a macska.
Az oroszlá n megijedt, hogy megsértő dik a macska, s ez a szaká cs is faképnél hagyja: így há t
belenyugodott a mezei mó dra készü lt má jba.
Má snap a ró ka volt a soros, kérdi, mit hozzon, mi lesz az ebéd.
– Má j! Má j! – mondja megint a macska.
Meghozza a ró ka a má jat: ő t is kitessékelik, aztá n neki is nyú jtjá k a kész tá lat. Az oroszlá n
keservesen nyeli az ételt, s kérdi ebéd utá n megint a macská t, mi volt ez.
– Má j! Má j! – hangzik a vá lasz. – Má j kertész mó dra.
No, nem szaporítom a szó t: harmadnap, negyednap megint hozatja a macska a má jat, kezdi
sü tni a konyhá n az ebédet. Az oroszlá n benyit a konyhá ba. Há t ü l a cica az asztalná l, eszi
nagy vígan a nyers má jat, a tepsiben meg ott szortyog valami kotyvalék.
– No, megá llj, gazfickó , adok én neked má jat! – hö rdü lt fö l az oroszlá n, és nagyot csapott a
cica felé.
De má r csak hű lt helyére csapott: a szaká cs idejében kiugrott az ablakon.

MINDENFÉLE HÁZAKRÓL
(Mó ra Ferenc meséje)
Intek a kis szomszédomnak, a Palkó gyereknek, aki a kertjü kben guggol a fű ben.
– Gyere csak, Palkó ! Kérdezni akarok valamit.
Palkó csak a feje já rá sá val feleli, hogy nem lehet.
– Aztá n miért nem lehet? – kérdem, mikö zben kö zelebb lépek.
– Azért, mert én most villamost já tszom a csigabigá kkal.
– Há t aztá n?
– A kocsivezető nek beszélgetni tilos.
– Azt se szabad megkérdezni a kocsivezető ú rtó l, szereti-e a mogyoró t?
– Azt igen – ugrott talpra Palkó , és tartotta elém a marká t.
– Vá rjunk csak! – mondom. – Elő bb szá mold ö ssze, há ny há z van ezen az udvaron! Ahá ny
há zat megszá molsz, annyi szem mogyoró t kapsz.
Palkó elkezdett szá molni az ö t ujjá n.
– Az első szoba egy, a kisszoba kettő , a tisztaszoba há rom…
– Ohó , és nem szobá t mondtam, hanem há zat!
– Há z nincs tö bb, csak egy – szomorodott el Palkó .
– Az se igaz á m! Nézd meg csak, há ny fecskefészek van az eresz alatt!
– A négy sarokban négy.
– No, lá sd, ez négy szem mogyoró . A madá rnak a fészek a há za. Ott há l éjszaka, oda hú zó dik
a rossz idő elő l, ott kö lti ki a fió ká it.
Palkó nak fö lcsillant a szeme:
– Akkor az egérlyuk is há z, meg a békalyuk is?
– Az is há z, Palkó ! Ahol az á llat lakik, az a há za! Tartsd a markodat!
Palkó azonban a kalapjá t tartotta elém.
– Tessék ezt telitö lteni mogyoró val!
– Má r miért tö lteném? Há t hol van itt az a nagyon sok há z?
– Há t ez a sok csigahá z szanaszéjjel? – tá ncolt ö rö mében Palkó .
Az utolsó szemig oda kellett adnom a mogyoró mat. Palkó azonban gavallérosan ká rpó tolt.
Zsebembe dugott két csigabigá t.
– Legalá bb villamossal megy a bá csi hazá ig.

MIKOR AZ EMBER VOLT A GAZDASSZONY

(Norvég mese, á tdolgozta Beke Margit)
Volt egyszer egy ember, aki ö rö kö sen zsémbelt, veszekedett a feleségével, hogy „ezt se jó l
csiná ltad, azt se jó l csiná ltad, még a há zat se tudod ellá tni rendesen, amíg én a mező n, réten
vesző dö k kora reggeltő l alkonyatig”.
– Tudod, mit, édes uram? – mondja neki egyszer az asszony. – Holnap majd én megyek
kaszá lni, te meg lá sd el a há zat, talá n igazá n jobban értesz hozzá .
Ebben maradtak. Má snap az asszony fogta a kaszá t, és elment a rétre, az ember nekilá tott a
há zi munká nak. „Az első , hogy friss vajunk legyen” – gondolta, és teleö ntö tte a kö pü lő t
tejfellel, kö pü lni kezdett. Munka kö zben megszomjazott, há t lement a pincébe, csapra verte
a sö rö shordó t. Egyszer csak hallja, hogy a malac futkos odafö nn a konyhá ban. Megijed: –
Hű , az á ldó já t, ez még fel talá lja borítani a kö pü lő t! – Felszalad a lépcső n, betaszítja a nyitva
felejtett konyhaajtó t, há t a malac vígan nyalogatja a fö ldrő l a tejfelt, a kö pü lő meg felborítva
odá bb a sarokban. – No, ezért meglakolsz, gyalá zatos! – fö rmed a malacra, és bele akar
rú gni, de az gyorsabb, kinn van má r az udvaron. Az ember lohol utá na, kergeti kö rbe-kö rbe.
Akkor veszi észre, hogy kezében szorongatja a hordó csapjá t. – Hű , a teremburá já t! Azó ta
tá n ki is folyt a sö r! – Ugrik a pinceajtó hoz, majdhogy le nem gurul a lépcső n, ú gy siet, de
bizony a hordó má r ü res, a sö r kifolyt utolsó cseppig. Mérgelő dik az ember, ö kö llel veri a
fejét, de há t – hiá ba. Még jó , hogy a bö dö nben maradt egy kevés tejfel. Megtö lti a kö pü lő t,
ú jra hozzá fog a kö pü léshez, de most megint eszébe jut valami: a tehénnek még se inni, se
enni nem adott, étlen-szomjan á ll szegény az istá lló ban. Fogja a vedret, hogy megtö ltse a
kú tná l, de a kö pü lő t nem meri ott hagyni, há tá ra kö tö zi, és gondolatban megveregeti a sajá t
vá llá t, hogy ezt ilyen okosan kitalá lta. Siet a kú thoz, a vedret maga mellé á llítja a fö ldre, és
kezdi ereszteni a lá ncot, de ahogy elő rehajol a kú tká va felett, a tejfö l a nyaká ba folyik meg a
fejére.
– Még csak ez kellett nekem! – mérgelő dik az ember, majdhogy szét nem veti a méreg.
Kö zben dél lett, az asszony szorgalmasan dolgozott, kaszá lt a réten, és alaposan megizzadt,
megéhezett. El nem tudja gondolni, hol marad ilyen soká ig az ura a kisebéddel. Ő má r
ilyenkor régen kivitte neki mindennap az ételt-italt a rétre, szá ntó fö ldre, vagy ahol éppen
dolgozott. Végre elunja a vá rakozá st, és hazaballag. Ahogy belép az udvarra, meglá tja az
urá t – csupa tejfel a haja, szaká lla, inge, nadrá gja, az ü res kö pü lő meg a há tá ra kö tö zve. Nem
szó l semmit, ú gy tesz, mintha nem lá tná , bemegy a konyhá ba, megrakja a tü zet, felteszi a
fazék vizet a ká sá nak, kisepri a szobá t, megteríti az asztalt, aztá n ellá tja az á llatokat.
Attó l fogva az embert mintha kicserélték volna. Nem zsémbel, nem veszekszik, mikor
hazajö n, dicséri a feleségét, hogy mennyi mindent elvégzett, milyen rend van a há zban.
Minden jó l van ú gy, ahogy csiná lja, csak eszébe ne jusson még egyszer ő rá bízni a há zi
munká t. Ha csak rá gondol, borsó dzik a há ta.

MI LEHET A LÁDIKÁBAN?
(Magyar népmese nyomá n írta Beke Margit)
Egy fiú szép piros lá diká t talá lt az ú ton, de kinyitni nem tudta, hiá ba babrá lta a zá rá t
ná dszá llal, bicská val. É s mennél inká bb nem tudta kinyitni, anná l érdekesebbnek hitte azt,
ami benne van, anná l jobban furdalta a kívá ncsisá g:
– Nagyon becses, ritka holmi lehet, ha ilyen erő s lá diká ba zá rtá k – gondolta magá ban.
– De micsoda? Jó volna tudni.
Hó na alá fogta, ú gy vitte a lá diká t, és ú tkö zben egyre csak ez já rt az eszében:
– Mi lehet benne?
Talá n drá ga ékszer…, nyaklá nc, karkö tő , gyémá ntokkal kirakott korona…
Vagy valamilyen idegen, csodaszép virá gnak a magja, amit ő itt elü ltethetne…
De az is lehet, hogy arckép, a vilá g legszebb lá nyá nak a képmá sa… Vagy hét pecséttel lezá rt,
vaskos levél, amelyben fontos titkot írt meg valaki valakinek…
É s most má r azt talá lgatta magá ban a bolondos fiú , hogy milyen titkot tudhatna meg a
levélbő l, ha a lá diká t kinyitná . Megtudná , hol van a régen beomlott aranybá nya lejá rata,
hogy lehet odatalá lni kanyargó s, já ratlan erdei ö svényeken. Vagy talá n azt írja meg valaki
valakinek, hol bujká l a zsivá ny, akinek a fejére szá z aranyat tű ztek ki…
Egy percre leteszi a lá diká t, mert elzsibbadt a karja, és hirtelen meghö kken. Ú j gondolata
tá mad:
„Igen á m, de há tha ö rdö gfiú van benne, és ha kinyitom a lá dá já t, nekem ugrik, azt hiszi, én
zá rtam be!
A teremburá já t…, még csak az kéne, hogy kikaparja a szememet!
Minden meglehet. Az is lehet, hogy itt, ezen az ú ton veszítették el a kulcsot, és én
megtalá lom.”
Cikcakkban megy, lassan, vigyá zva, és majd kinézi a szemét. Egyszer csak – no de ilyet! –
valami csö rren a lá ba elő tt, ahogy a cipő je orrá val hozzá ért. Kulcscsomó ! Nagykulcs,
kiskulcs, csepp kulcs, fényesek, feketék, kopottak, aranyosak, még kétszaká llú is van kö zte.
Azt pró bá lja elő szö r beledugni a zá rba – és csakugyan! Beleillik.
„No, én aztá n elmondhatom, hogy szerencsés fickó vagyok – gondolja, és el akarja fordítani
a pará nyi kétszaká llú kulcsot, de abban a pillanatban meging, eszébe jut az ö rdö gfiú , és
megá ll a keze.
– Merjem? Ne merjem?”
Tanakodik, tö prenkedik, végre a kívá ncsisá ga győ z a gyá vasá gá n, és elfordítja a kulcsot,
hajszá lnyira felemeli a lá dika fedelét, ó vatosan bekukucská l a résen. Nem lá t feketeséget –
akkor há t nincs benne ö rdö gfiú , ö reg ö rdö g se lehet, az bele se férne.
– No, akkor gyerü nk! Feljebb emeli a fedelet, aztá n még feljebb, feljebb, és puff! – fö ldhö z
vá gja. Mérgesen ká romkodik:
„Hogy a lá ncos mennydö rgő s mennykő ü tö tte volna meg, aki így ló vá tett engem, szegény jó
fiú t! Hogy az ö rdö g aká rhová tette volna!”
Mert mit gondoltok, mi volt a lá diká ban? Nem gyémá ntokkal kirakott korona, nem
csodá latos virá gmag, nem vilá gszép lá ny képmá sa, nem is hétpecsétes levél, csak egy
incifinci egérfarkinca.
Ha az egérnek hosszabb farka volna, ez a mese is tová bb tartott volna.

A KIRÁLYT KÉRŐ BÉKÁK

(Phaedrus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Valamikor réges-régen – így mesélik – a kerek nagy vilá g ura fö nn tró nolt egy Olü mposz
nevű hegyen, és Jupiternek hívtá k; ő uralkodott a fö ldkerekség valamennyi embere és á llata
fö lö tt.
Volt annak az Olü mposz hegynek a tö vében egy nagy mocsá r, abban laktak a béká k. Vígan,
szabadon éltek, azt csiná ltak, amit akartak, mert senki sem parancsolt nekik; a hatalmas
Jupiternek kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy holmi vartyogó békanéppel tö rő djék. A
béká k azonban egy idő mú lva eluntá k ezt a szép szabad á llapotot, s rettentő zeneboná val
Jupiterhez folyamodtak, adjon kirá lyt nekik, aki uralkodjék fö lö ttü k, és megszabja, kinek
mit szabad tenni.
Jupiter eleinte ü gyet sem vetett a lá rmá ra, kuruttyolá sra; hanem utó bb elunta a minden esti
zsibongá st, fogott egy nagy fatuskó t, és lehajította a mocsá r kö zepén a tó ba.
A víz nagyot loccsant, és a béká k megszeppenve elhallgattak.
A tuskó soká ig hevert a tó ban anélkü l, hogy a béká k aká r csak a kö zelébe is mertek volna
menni. Ki tudja, mire nem képes ez a mozdulatlan, hallgatag kirá ly; egyszer csak horkan
egyet, és mind egy szá lig agyoncsapja ő ket. Lapultak há t, és pisszenni se mertek.
Hanem egy idő mú lva egy szemfü les béka mégis elhatá rozta, hogy szerencsét pró bá l.
Elő ó vakodott a ná d kö zü l, lépett egyet, lépett kettő t, lépett há rmat; egyszer csak ott volt a
tuskó kirá ly tö vében. Hozzá ért, aztá n rá lépett a lá bá ra, aztá n, mert a kirá ly nem mozdult,
elkezdett ó vatosan fö lfelé má szni rajta, elő bb csak derékig, aztá n vá llig, s végü l ott ü lt a
fején; s ha má r fö nt ü lt a fején, há t vartyogott is egy diadalmasat.
A tuskó nem mozdult, nem szó lt, nem tiltakozott. Erre elő jö tt a tö bbi béka is; való sá ggal
megszá lltá k a tuskó t, csak ú gy nyü zsö gtek rajta, és reggeltő l estig azzal szó rakoztak, hogy
fejest ugrá ltak a tetejérő l a tó ba.
Addig má szká ltak rajta, míg egészen be nem mocskoltá k sá rral, moszattal, békanyá llal.
Akkor aztá n meguntá k, és ú j kirá lyt kértek Jupitertő l.
Jupitert bosszantotta a béká k okvetetlenkedése; kü ldö tt nekik kirá lyul egy vízisikló t.
No, ha eddig az volt a bajuk, hogy a kirá lyuk meg se moccan, hanem csak á ll és hallgat, mint
a tuskó , aká r a fejére is má szhatnak: mostantó l fogva, éppen ellenkező leg, amiatt jajgattak,
hogy a kirá lyuk nagyon is fü rge, hol itt bukkan fö l, hol amott, s ahá ny alattvaló ja a kö zelébe
kerü l, azt azon nyomba lenyeli. Ismét Jupiterhez folyamodtak há t, ú j kirá lyért. A
fö ldkerekség ura azonban azt mondta nekik:
– Adtam elnéző já mbor kirá lyt: nem kellett; most há t tű rjétek békességgel a rosszat és a
szigorú t, mert kö nnyen még rosszabbat kaphattok helyette!
Így aztá n azó ta is a falá nk sikló uralkodik az ostoba béká kon.

HAZUDÓS MESE
(Svéd népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Gyerekkoromban libá t ő riztem, de elaludtam a jó napon, és a libá t kö zben elhajtotta
valamelyik becsü letes szomszédasszony. Otthon anyá m alaposan elnadrá golt, és rá m
parancsolt, hogy keressem meg aká rhol is a libá t, a nélkü l ne merjek a szeme elé kerü lni.
No, én aztá n kereshettem, mert azó ta bizonyosan megsü tö tték, tá n meg is ették, akik
elhajtottá k, hazamenni meg nem mertem, há t nekivá gtam az erdő nek, és mentem az orrom
utá n nagy bú san.
Egyszer csak kö zrefog két betyá r, az egyik meg akart ö lni, de a má sik azt mondta, hogy
kutassá k á t elő bb a zsebeimet. Á t is kutattá k, de mind lyukas volt, semmit se talá ltak, há t
beleü ltettek egy hordó ba, hogy legyek ott, ne tudjam ő ket elá rulni. Soká ig leskelő dtek az
ú ton, de nem jö tt arra pénzes ember, hanem egy farkast, azt fogtak. Puská juk nem volt, nem
tudtak vele mit csiná lni, há t a farká t beló gattá k az én hordó mba a csaplyukon, és
odá bbá lltak. É n nem voltam rest, megmarkoltam a farkas farká t, az meg szaladni kezdett
velem, szaladt, mint a megvadult ló , hazá ig meg se á lltunk.
Így érkeztem haza. Aki nem hiszi, keresse meg a hordó t, mert az elgurult, mikor a farkasnak
sikerü lt kirá ntani a farká t a csaplyukon.
Gallér híjá n kö pö nyeg, hazudtam, mert volt kinek.

OKTÓBER

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
– Gyorsan, gyorsan! – sü rgette Picinyke cinke az Ö reg Verebet. – Mondd meg nekem
gyorsan, milyen hó nap kö vetkezik, hadd sietek vissza az erdő be! Beteg a pajtá som.
É s elmondta az Ö reg Verébnek, hogyan sü tö tte el puská já t a szaká llas vadá sz, hogyan
fordult le mellő le az á gró l cinege pajtá sa, s hogyan keltette aztá n életre Masenyka, a kislá ny.
Amint megtudta, hogy az ú j hó napnak, az ő sz má sodik havá nak októ ber a neve, kapta
magá t, s má r rö pü lt is az erdő be.
Cinkecimborá já t Cicellének hívtá k. Egy szem eltévedt sö rét sebezte meg, és a szá rnya – lá ba
még nehezen mozgott. nagy nehezen elvergő dö tt az erdő széléig. Picinyke ott keresett neki
egy kényelmes kis faodú t, s hordani kezdte a sok hernyó t, kukacot, tá plá lta mint valami
fió ká t. Pedig felnő tt volt má r Cicelle, kétesztendő s kereken, éppen egy évvel ö regebb
Picinykénél.
Néhá ny nap mú lva kutya bajá t sem érezte. A cinegecsapat, amelyikkel kó borolt, elrepü lt
má r, és Cicelle Picinykével maradt. Nagyon megszerették egymá st.
Az ő sz pedig kö zben az erdő be is megérkezett. Eleinte, amikor tarká ra festette a lombokat,
nagyon szép volt. De aztá n haragos szelek tá madtak. Lefosztottá k a sá rga, piros, barna
leveleket az á gakró l, megpö rgették a levegő ben, aztá n lecsaptá k a fö ldre.
Hamarosan, megritkultak a lombok, csupasz á gak meredeztek, alá juk tarka levélsző nyeg
terü lt. É szakró l, a tundrá kró l elvonultak az utolsó vízimadá r csapatok is. Mostaná ban
mindennap ú jabb és ú jabb vendégek érkeztek az északi erdő kbő l: ott má r kezdő dö tt a tél.
De októ ber nem csak haragos szeleket hozott, nemcsak eső ket: voltak derű s, szá raz
verő fényes napjai is. Bá gyadtan, de nyá jasan melengetett még a nap, bú csú zkodott az
á lomba merü lő erdő tő l. Az avarsző nyeg megsö tétedett, szá razzá és tö rékennyé vá lt. Itt – ott
még gomba kandiká lt ki aló la: keserű gomba, tinorú .
De a pö ttö m kislá nyt, Masenyká t nem lá tta tö bbet Picinyke és Cicelle az erdő ben.
A két cinke szeretett mostaná ban az avarsző nyegen ugrá ndozni, csigá t keresgélni a
gombá kon. Egy nyírfatö nk gyö kerei kö zö tt nő tt kicsi gombá hoz szö kdeltek éppen. Egyszer
csak a fá kon a fatö nk mö gü l fehér foltos, szü rke á llat ugrott elő .
Picinyke má r inalt volna, de Cicelle nem ijedt meg. Harciasan rá kiá ltott az idegenre:
– Ki vagy? Ki vagy? Kicsoda?
Nagyon bá tor volt, csak akkor rebbent fel, amikor a vadá llat feléje iramodott.
– Huh! – kiá ltotta a fehér foltos szü rkeség, és reszketett egész testében. – De megijesztettél
Picinykével együ tt! Minek topogtok ilyen hangosan a szá raz avarban? Má r azt hittem, ró ka
vagy farkas csö rtet erre. É n a fehér nyú l vagyok, há t nem ismertek?
– Nem is igaz! – kiá ltotta le a fá ró l Picinyke. – A fehér nyú l nyá ron szü rke, télen fehér. Te
meg ilyen fura félig fehér vagy.
– Mert most se tél nincs, se nyá r. É s én se szü rke nem vagyok, se fehér. É ppen ez az én nagy
bajom!
– kezdett hü ppö gni a nyú l. – lapulok a nyírfatö nk mö gö tt, remegek, moccanni sem merek.
hó nem esett még, nekem meg má r fehér foltok ü tkö znek ki a bundá mon. A fö ld pedig még
fekete. Nappal mindenki észrevesz. É s milyen szö rnyű ségesen ropog ez a szá raz avar! Aká r
milyen csö ndesen mozgok, mintha puska ropogna a lá bam alatt.
– Lá tod milyen gyá va! – mondta Cicelle Picinykének. – Te meg féltél tő le! Nem ellenségü nk
ez, maga is retteg mindenkitő l!

ÁRVA JANKÓ HÁZASSÁGA

(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
É lt egy faluban egy derék, szép szá l legény, Á rva Jankó . Igaz, kicsit ü gyefogyott volt az
istenadta, de jó szá ndékú , becsü letes. Jankó nagyon szerette volna feleségü l venni Mariská t,
a szomszéd falubeli mó dos gazda lá nyá t, de szegény volt, mint a templom egere, és erő sen
félt, hogy kosarat kap. Azért csak nekidurá lta magá t, s egy szép napon ü nneplő be ö ltö zve
elment leá nykérő be. A gazda nem szó lt se bú t, se bá t, csak derékon kapta, és kipenderítette
a há zbó l. Jankó nagy bú san ballagott hazafelé, s mind csak azon tö rte a fejét, hogyan
kerü ljö n a falubeliek szeme elé, hisz mindenki kineveti, ha megtudjá k, hogy kitessékelték a
lá nyos há zbó l. Ú gy elfacsarodott a szíve bú já ban, hogy hangos sírá sra fakadt; rítt, mint egy
anyá tlan kisborjú . Kikukkantott a juhá sz a kunyhó já bó l a jajveszékelésre, lá tja á m, hogy
Á rva Jankó tart arrafelé, hullik a kö nnye, mint a zá poreső .
– Beléd meg mi ü tö tt? – kérdezte Jankó t – Tá n kiadtá k az utadat?
Jankó kipanaszkodta magá t a juhá sznak, az meg adott neki egy dobozka piros port, s
megmondta, mit tegyen vele, aztá n visszakü ldte Mariská ékhoz. A lá ny éppen a konyhá ban
ü lt. Jankó egyetlen szó t se szó lt, csak odament a tű zhelyhez, pipá ra gyú jtott, s kö zben egy
marék piros port szó rt a tű zre, aztá n, mint aki dolgá t jó l végezte, elment. A tű z azon
nyomban kihunyt. Mariska elkezdte fú jni, hogy felszítsa, de ahogy fú jta, olyan éktelen
vihogá s vett erő t rajta, hogy alig tudta kinyö gni az anyjá nak, mi tö rtént. Az anyja szaladt a
tű zhö z, ő is belefú jt, s aztá n ő is elkezdett vihogni vég nélkü l. Jö tt a gazda, szítaná fel a tü zet,
aztá n csak vihog, mint akit csiklandoznak. No, most má r alig tudtak szó t érteni egymá ssal.
Így já rt a vajá kos asszony is, akit hamarjá ban elhívtak, még a vará zsigéket sem tudta
kinyö gni, ú gy vihogott.
– Hihihi, ez a gonosz mű ve! – nyö gte az ö regasszony, aztá n má r futott is haza, hogy
lehajtson egy jó pohá r almabort, mert azt hitte, attó l elmú lik a vihogá sa. Ú tkö zben
talá lkozott a juhá sszal, és amikor az megkérdezte, mitő l van olyan jó kedve, elvihorá szta
neki is, hogy mi tö rtént a gazdá ékná l.
– Tudnék orvossá got a bajotokra – mondta a juhá sz -; de annak á ra van, mégpedig az, hogy
Mariská t adjá k feleségü l Á rva Jankó hoz. Ha ezt kimó dolod, egyszeriben megszű nik
mindő tö k vihogá sa.
Elkü ldtek Jankó ért, és most má r há rman mentek vissza a gazdá ékhoz. A vajá kos asszony
elvihogja a gazdá nak, hogy mit kér a juhá sz a gyó gyítá sért.
A gazda vihogva a fejét vakargatja, de a gazdá né meg Mariska is unszoljá k, hogy egyezzen
bele. A paraszt végü l is nagy vihogá s-nyö gés kö zepette fö lcsapott. Akkor a juhá sz odalépett
a tű zhö z, és teli tü dő bő l rá fú jt egyet, rá fú jt kettő t, mire a pará zs nagy lá nggal égni kezdett, s
abban a minutumban elá llt mindegyikü k vihogá sa.
Csaptak is hét orszá gra szó ló lakodalmat; talá n még ma is ropjá k a tá ncot.

HACSIKAZUGI
(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Kavacsi orszá gá ban, Katano vá ros kö zelében á llt Szanétaka Biccsunoká mi herceg vá ra.
Megvolt mindene, amire csak a szív vá gyhat, mert mérhetetlenü l gazdag volt. Hanem
hosszú évek ó ta mégis emésztette a bá nat, mert nem volt gyermeke.
É vek mú ltá n aztá n végre szü letett egy kislá nya, de a gyermek fejét beborította egy nagy
cseréptá l, egészen a vá llá ig leért, és ú gy rá szorult, hogy nem lehetett eltá volítani. Soha
senki nem lá thatta a kislá ny arcá t.
A szü lő k szomorkodtak, de azért boldogok voltak, hogy végre van gyermekü k, és há laimá t
rebegtek Kanzeon istenhez, hogy meghallgatta kérésü ket:
Buzgó n kérve kértü nk,
kö nyö rü letes Kanzeon,
adj gyermeket nékü nk,
s íme, meghallgattá l:
lá nygyermeket adtá l!
A kis hercegnő t tá lhordozó nak, Hacsikazuginak nevezték az emberek. Amikor tizenhá rom
éves lett, meghalt az édesanyja, és mostohá t kapott. Ez igen gonoszul bá nt vele, ezért a
kislá ny annyira elkeseredett, hogy a folyó ba akarta ö lni magá t. A tá l azonban megmentette,
mert hiá ba dugta a víz alá a fejét, a bennszorult levegő életben tartotta. Végü l is halá szok
emelték csó nakjukba.
Rö videsen a kormá nyzó udvará ba kerü lt. A nagyú r is el akarta tá volítani a tá lat a lá ny
fejérő l, hogy megnézhesse az arcá t, de neki sem sikerü lt. Így aztá n a legalacsonyabb rendű
munká ra fogta, fü rdő szobai szolgá ló t csiná lt belő le.
A kormá nyzó nak négy fia volt, há rom má r nő s, de a negyedik, Oncoszi, a tartomá ny
tá bornoka, még nő tlen volt. Oncoszi beleszeretett a lá nyba, és semmibe véve szü lei
ellenzését, elhatá rozta, hogy feleségü l veszi. Ezért napkelte elő tt hozzá készü lő dtek a
szö késhez, s má r minden készen á llott, amikor egyszerre csak, mindkettejü k legnagyobb
meglepetésére, nagy reccsenéssel leesett a cseréptá l Hacsikazugi fejérő l, és apró darabokra
tö rt.
Lá tható vá vá lt Hacsikazugi arca! É s milyen szép volt! Mint a tavaszi hó napok teleholdja,
amikor kimosolyog a gomolygó felhő k fá tyolébó l.
A széttö rt cseréptá lbó l pedig arany és ezü st ékszerek, dió nyi nagy drá gakö vek gurultak
szét, és még egy remek díszruha is Hacsikazugi szá má ra. Mindez az ég ajá ndéka, mert
Hacsikazugi anyja annak idején tiszta szívbő l buzgó n adott há lá t gyermeke szü letéséért.
Amikor Hacsikazugi díszruhá já t felö ltve, Oncoszival az oldalá n belépett a kormá nyzó
fogadó termébe, minden jelenlevő nek elakadt a lélegzete. Mindenki a lá ny soha nem lá tott
szépségét csodá lta.
A kormá nyzó pedig boldogan adta á ldá sá t az ifjú pá rra, megosztotta velü k hatalmá t,
birtokait és gazdagsá gá t.
A gonosz mostohá t pedig Hacsikazugi hercegi apja elkergette a há ztó l.

A KÉT TESTVÉR
(Abhá z mese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egyszer a messzi hegyekben két fiú testvér. Szép szá l legények voltak; híres vadá szok.
Egész nap a hegyeket já rtá k, vadat ű ztek.
Egyszer vadá szat kö zben hirtelen szakadt rá juk az éjszaka. Arrafelé, a meredek hegyek
kö zö tt, egyszerre tá mad vaksö tét, ha a nap eltű nik valamelyik hegy mö gö tt. Rosszkor lepte
meg ő ket a sö tét, épp egy meredek sziklafalon kapaszkodtak fö lfelé.
Az egyik testvér meg tudta vetni a lá bá t, de a má sik, a kisebbik, csak egy bokor á gá t tudta
elkapni, azon maradt fü ggve. Ha elereszti, lezuhan a szakadékba, ott leli halá lá t.
Így vá rtá k a hajnalt. A kisebbik testvér minden erejével kapaszkodott az á gba, de egyszer
csak érezte, hogy gyö ngü l a keze. Odakiá ltott a bá tyjá nak:
– É rzem, fogy az erő m. Nem soká ig tudok má r kapaszkodni. Lezuhanok! Gondolt egyet a
bá tyja, nagyot gondolt. Visszakiá ltott neki:
– Nem is bá nom! Ha lezuhansz, enyém lesz minden jó szá god!
Haragra lobbant az ö ccse, ö sszeszedte minden erejét, most má r keményebben markolta az
á gat. A bá tyja meg folytatta:
– Enyém lesz a há zad is!
Nem szó lt rá az ö ccse, csak a fogá t csikorította ö ssze, csak az á gat szorította még jobban.
– Meg a szép fiatal feleséged is az enyém lesz! – kiá ltotta á t a bá tyja. Az ö ccse azt gondolta:
„Há t ilyen testvérem van! Ilyen gonosz, ilyen fekete lelkű ! Most má r csak azért is kitartok;
hogy bosszú t á lljak!”
Így ingerelte, haragította a nagyobbik testvér az ö ccsét egészen virradatig. Akkor az ö ccse
meglá tta az ö svényt, elengedte a bokorá gat, és bá tyja felé rohant, hogy megö lje.
– Megá llj! – kiá ltott rá a bá tyja: Az ö ccse megtorpant.
– Mi adott neked erő t – kérdezte a bá tyja –, hogy hajnalig szorítsd az á gat, amelyen fü ggtél?
– A harag! – kiá ltotta az ö ccse. – Hogy bosszú t á lljak rajtad!
– Lá tod, testvér – mondta a bá tyja –, tudtam én, hogy az igazsá gos harag milyen erő t ad az
embernek. Azért haragítottalak egész éjszaka, hogy erő d legyen a megmenekü léshez.
Akkor értette meg a kisebbik testvér a bá tyjá t. Sírva fakadt, megö lelte, ú gy kö szö nte, hogy
megmentette az életét.

IDE, ÖREG, ÍZIBE

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Volt egy szép nagy rét és annak két gazdá ja: egyik gazdag, má sik szegény. De a gazdag nem
nyugodott bele, hogy kö zö skö dnie kell, ö rö kö sen nyaggatta, gyö tö rte szegény szomszédjá t,
azt kívá nta tő le, hogy mondjon le a maga részérő l. Aztá n mikor lá tta, hogy így nem
boldogul, fenyegetéssel pró bá lkozott.
– Ide hallgass! – ezzel á llított be hozzá , és egy írá st tett elébe. – Kö ssü nk olyan egyezséget,
hogy amelyikü nk nagyobb darabot kaszá l le egy nap alatt, azé legyen az egész rét. Ha alá
nem írod ezt a papirost, elü ldö zlek a falubó l, pereputtyostul.
No, a szegény tudta, hogy ez a veszte, de azt is tudta, hogy a kapzsi szomszéd bevá ltja
fenyegetését, ha akarja, mert a bíró jó cimborá ja. Odakanyarította há t a nevét a papiros
aljá ra, de éjjel-nappal bú sult, bú slakodott.
Egyszer elébe toppan egy éktelen nagy ö regember, és így szó lítja meg:
– Tudom, milyen gondban fő a fejed, bará tom, de ne bú sulj. Ha segítségre lesz szü kséged
csak kiá ltsd el há romszor: „Ide, ö reg, ízibe!” – a tö bbivel ne tö rő dj.
Telnek-mú lnak a hetek, elérkezik a kaszá lá s ideje. A szegény ember rémü lten lá tja, hogy
szomszédja hú sz kaszá slegényt fogadott. Ő t meg nevetik, amiért egyes-egymaga akar kiá llni
velü k versenyre. Há t nem is á llt ki. Ahelyett leü lt egy kő re, és két tenyerébe fogta a fejét.
Akkor hirtelen eszébe jut az ó riá s ö reg, és kimondja félhangosan a szavakat, de maga se
hiszi, hogy valamit ér vele. Semmi se mozdul kö rü lö tte. Ú jra elmondja, hangosabban: – Ide,
ö reg, ízibe! – Megint semmi.
De a kaszá sok meghalljá k, és jobbra-balra dü lö ngélnek nevettü kben. Erre aztá n
megharagszik a jó ember, nekidurá lja magá t, és elkiá ltja magá t teli torokkal:
– Ide, ö reg, ízibe!
Abban a szempillantá sban ott á ll a hatalmas kaszá s, kétö les kaszá val a kezében. A gazdag
szomszédnak meg a hú sz munká sá nak torká ra fagy a rö hö gés. Dermedten bá muljá k az
idegent, és még fel se ocsú dtak, kopasz a rétnek jó fele. É ktelen haragra gyú ltad a kapzsi
gazdag, és nagyot ká romkodik:
– Megá llj, ö les kaszá s! Ú gy fenéken billentelek, hogy arró l koldulsz!
Szalad utá na, belerú g há tulró l, de csak annyit ér vele, hogy a fél lá ba odaragad az ó riá s
nadrá gja ü lepéhez. Most má r eszét veszi a harag, felemeli a má sik lá bá t, és még avval is rú g
egyet; az ó riá s észre se veszi, vagy talá n azt hiszi, légy szá llott há tul a nadrá gjá ra, kaszá l
tová bb, az ember meg ott ló g rajta, mint egy kullancs.
Suhog a kétö les kasza – nem is suhog, inká bb zú g, mint a szélvész, egykettő re rendekben
hever az egész fű . A kaszá s meg tö rö lgeti homloká t, aztá n bú csú t int fejével a szegény
embernek, és felemelkedik a levegő be, egyik felhő rő l a má sikra lép és eltű nik az á muló
szemek elő l. A kapzsi gazdagot is viszi magá val – ő tudja, hová .
Így aztá n – az írá s meg az igazsá g szerint – az egész rét a szegény embernek maradt.

A LUSTA FIÚ MEG A CINEGE

(Szibériai népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer egy lusta fiú , olyan lusta, hogy naphosszat a kisujjá t se mozdította. Kinn
heverészett egyszer a folyó parton. Forró nyá ri nap sü tö tt, tű zte a fiú t. Megfü rdö tt volna a
folyó ban, de még arra is lusta volt.
– De melegem van! – só hajtotta. – Milyen jó hű vö s lehet a víz!
Meghallotta a cinege, ott ü ldö gélt fö lö tte egy á gon. Lekiá ltott a fiú nak:
– Há t fü rö dj meg! Vetkő zz le gyorsan, ugorj a folyó ba!
– „Fü rö dj meg, fü rö dj meg!” – csú foló dott mérgesen a fiú . – Kö nnyen adsz taná csot! S ha
elmerü lö k?
– Fogó dzkodj meg a parti sá sban – taná csolta a cinege, és lejjebb rö ppent egy á ggal. – Akkor
nem merü lsz el.
– „Nem merü lsz el, nem merü lsz el!” É s ha a sá s elvá gja a kezemet?
– Há t hú zzá l kesztyű t! – felelte a cinege.
– „Kesztyű t, kesztyű t!” – mérgelő dö tt a lusta fiú . – Hiszen az á tá zik!
– Megszá rítod a napon.
– „Megszá rítod, megszá rítod!” Akkor meg elszakad.
– Há t ha elszakad, megfoltozod!
– „Megfoltozod, megfoltozod!” De okos vagy! É s ha megszú rom az ujjamat?
– Hú zzá l rá gyű szű t!
De most aztá n igazá n megharagudott rá a fiú . Ilyen pö ttö m madá r, és ő t akarja tanítgatni!
Fö lkapott egy kavicsot, megcélozta a cinegét.
– Majd megtanítalak én mindjá rt!
Abban a szempillantá sban megcsú szott, és beleesett a folyó ba.
A cinege meg elrö ppent.
A lusta fiú kivergő dö tt a partra, elhevert a fű ben, tová bb lustá lkodott. Heverészett, és szidta
a cinegét, mint a bokrot.
A cinege meg á gró l á gra szá llt, és elbeszélte madá rpajtá sainak, hogyan fü rdette meg a lusta
fiú t.

A KAPZSI
(Indiai népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt messze Indiá ban, az ó ceá n partjá n egy gazdag paraszt, olyan kapzsi és zsugori ember,
hogy messze fö ldö n híre já rt.
Egyszer kó kuszdió t kívá nt. Fogott egy ezü stpénzt, és kiment a piacra.
– Mennyiért méred a kó kuszdió t? – kérdezte az első á rustó l.
– Négy rézpénzért.
– Nem tudod-e, hol adnak há rom rézpénzért? – kérdezte a zsugori.
– De tudom. Itt ni, a szomszédban.
Ment az ember a má sik á rushoz. Attó l meg két rézpénzért akart venni. Az á rus egy
harmadikhoz kü ldte.
Végü l talá lt egy olyan á rust, akitő l egy rézpénzért vehetett volna kó kuszdió t. De attó l meg
azt kérdezte:
– Nem tudod-e, hol adnak ingyen kó kuszdió t? Van ugyan pénzem, de sajná lom kó kuszdió ra
kö lteni.
Azt felelte az á rus:
– Ott ni, a tengerparton, lá tod azokat a kó kuszpá lmá kat? Eredj oda, má ssz fö l, szedj
magadnak, azt ingyen adjá k.
Megö rü lt a kapzsi ember, futott a tengerhez, fö lmá szott egy kó kuszpá lmá ra, és le akarta
szakítani a legszebbik kó kuszdió t. Hú zta, cibá lta, de nem bírt vele: erő sen odanő tt az á ghoz.
Rá ntott rajta egy nagyot, de csak nem tudta letépni, hanem a lá ba megcsú szott a pá lma
tö rzsén, majdnem leesett.
A kó kuszdió ba kapaszkodott, ú gy lebegett ég és fö ld kö zö tt. Szerencsére egy elefá nthajcsá r
haladt el elefá ntjá val a pá lmafa alatt.
– Segíts rajtam, jó ember! – rimá nkodott neki a magasbó l a kapzsi – Á llítsd a fa alá az
elefá ntodat, má ssz fö l a há tá ra; és vegyél le! Tíz ezü stpénz a jutalmad!
Az elefá nthajcsá r megtette, amit kért. Fö lá llt az elefá nt há tá ra, s megfogta az ember lá bá t,
hogy lesegítse.
De abban a pillanatban az elefá nt elunta a dolgot, elsétá lt a fa aló l, s most má r a hajcsá r is
ott fü ggö tt a levegő ben, a kapzsi ember lá bá ba kapaszkodva.
– El ne engedd a kó kuszdió t! Tízezer ezü stpénzt adok, ha nem engeded el! kiá ltotta
kétségbeesetten a kapzsinak.
Amikor az a tízezer ezü stö t meghallotta, majd eszét vesztette. „Tízezer ezü st! – gondolta. –
Hiszen annyiért ezer meg ezer kó kuszdió t vehetek! É n meg ezt az egyet szorongassam?”
É s elengedte.
Mind a ketten a tengerbe estek, s talá n még má ig is ú sznak, ha ki nem mentették ő ket.

A VÁROSI PATKÁNY MEG A MEZEI PATKÁNY

(Heltai Gá spá r meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A vá rosi patká ny egyszer kiment sétá lni a vá ros szélére; talá lkozott a mezei patká nnyal, aki
meg a mező szélén sétá lt.
– Ö rü lö k, hogy lá tom, kedves rokon – szó lt a vá rosi patká ny finoman.
– Nagy megtiszteltetés lenne szá momra, ha vendégü l lá thatná m holnap ebédre,
sá rmá nypecsenyére.
A mezei patká ny elfogadta a meghívá st, nem ilyen ékes elő kelő séggel ugyan, de azért
ö rö mmel, mert elég szű kö sen élt, és nem mindennap jutott sá rmá nypecsenyéhez; má rpedig
patká nynak a sá rmá ny olyan, mint nekü nk a rá ntott csirke.
Bement tehá t má snap a vá rosba, a vá rosi patká nyhoz. A vá rosi patká ny nagy reverenciá val
fogadta, hó dolt neki, bó kolt neki, bevezette a lakosztá lyá ba, egyenest az ebédlő terembe,
ahol is gyö nyö rű , sü ppedő s tö rö k sző nyegre fö ltá lalva má r vá rta ő ket az illatos
sá rmá nyborda, mazsolá val.
Nekiü ltek, falatozni kezdtek; falatozá s kö zben csevegtek is, ki errő l, ki arró l; a vá rosi
patká ny a vá rosi élet kényelmérő l; a mezei patká ny a mezei élet sok-sok fá radalmá ró l.
Nagyszerű lakoma volt, a pecsenye finom, ízes, a csemege édességes; a mezei patká ny nem
győ zte dicsérni, a vá rosi patká ny meg nem győ zö tt elégedetten mosolyogni.
Egyszerre azonban megfagyott a mosoly a bajusza alatt: az ajtó mö gü l valami nesz
hallatszott, mintha léptek alatt roppanna a padló .
A vá rosi patká ny csapot-papot ott hagyott, behú zta a farká t, sebes surraná ssal bebú jt egy
szekrény alá , a szekrény alatt egy lyukba, s futott, loholt, iszkolt a lyukban, míg csak a
pincébe nem ért.
Mit tehetett egyebet a vendég: iszkolt a há zigazda utá n ő is.
A pincében kifú jtá k magukat; a vá rosi patká ny a lyukhoz ment, szimatolt, fü lelt, azt mondta:
– Visszamehetü nk – és magyará zó lag hozzá tette: – Tudja, ez is a mi kifinomult vá rosi
szoká saink kö zé tartozik. Ez a kis testmozgá s ebéd kö zben arra szolgá l, hogy utá na anná l
jobb étvá ggyal falatozzunk tová bb. Parancsoljon asztalhoz fá radni!
A mezei patká ny furcsá llotta ezt a szoká st, de szó lni nem szó lt, kö vette a há zigazdá t fö lfelé
a lyukon, az ebédlő be; ott aztá n ú jra nekilá ttak a sá rmá nypecsenyének.
Alig ettek egy-két percig, az ajtó n tú l ú jra roppant a padló , a vá rosi patká ny ú jra
nekiiramodott, a mezei patká ny a nyomá ban, uzsgyi a pincébe!
Vá rtak egy kis ideig; akkor megint azt mondta a vendéglá tó vá rosi patká ny:
– Folytathatjuk.
– Nagyon kö szö nö m – mondta a mezei patká ny –, de én ebbő l a sá rmá nybó l nem kérek
tö bbet. É n má r torkig vagyok vele. Nagyon ö rü lnék viszont, ha holnap én vendégelhetném
meg kelmedet odakint, szerény mezei lakomban. Ná lam, megvallom, nem kap ilyen finom
falatokat. Egyszerű bb ebéd lesz; de legalá bb nyugodtan végigehetjü k.

A MACSKA, A PATKÁNYOK ÉS AZ ÖREG PATKÁNY

(Heltai Gá spá r meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer egy kandú r, az olyan dú lá st vitt végbe a patká nyok kö zt, hogy tö bbé má r
mutatkozni sem mertek: aká rhogy marta ő ket az éhség, lyukaik mélyén lapultak, a
bajszukat se dugtá k volna ki. Így aztá n a macska pecsenye nélkü l maradt.
Tű rte egy ideig a dolgot, de egyre nehezebben, mert nagyon szerette a patká nyhú st.
Kieszelte há t, hogy halottnak teszi magá t; fö lmá szott egy palá nk tetejére, beleakasztotta a
kö rmét, s ú gy ló gott le, elnyú lva, fejjel lefelé, mintha végérvényesen kimú lott volna a
vilá gbó l. Addig-addig ló gott, mígnem a patká nyok is megneszelték a dolgot, kikandiká ltak
lyukaikbó l, egyik-má sik ki is merészkedett, nézte a dö glö tt macská t, visszafutott, hírü l adta
a tö bbinek, mi tö rtént.
– Biztos tetten érték, amint a bö dö nbő l pá kosztoskodott, vagy tá n valami má s galá dsá got
kö vetett el, s a gazdasszony agyoncsapta a sodró fá val.
Volt nagy ö rö m, hejehuja! Jö tt egyik patká ny a má sik utá n, ott tá ncolt má r az egész had a
kimú lt kandú r kö rü l, cincogtak, ugrá ltak, kö rü lszaglá sztá k, még a bajszá t is megrá ncigá ltá k.
A kandú r egy ideig tű rte a dolgot, hanem aztá n egyszerre megrá ndult, ugrott egyet, és csak
ú gy hullott kö rü lö tte a patká ny.
Iszonyú riadalom tá madt, s aki bírt, hanyatt-homlok menekü lt, be a lyukba, le a pincébe,
mélyen a fö ld alá . A kandú r meg, miutá n jó llakott, megnyalogatta a szá ja szélét meg a
bajszá t, s azt gondolta:
„No, ez jó l sikerü lt; ezt meg fogjuk ismételni.”
Gondolhatni, hogy ezek utá n a patká nyok napokig nem mutatkoztak, és kandú r bará tunk
megint rá fanyalodott a konyhai maradékra. De résen á llt, s alig vá rta, hogy ú jabb tervét is
kivihesse.
Kitapasztalta ugyanis, hogy a patká nyok fö lfedezték a kamrá ban a liszteslá dá t, s most arra
já rnak rá . Gondolt egy nagyot cirmos bará tunk, bebú jt a liszteslá dá ba, meghempergő zö tt a
lisztben, míg csak olyan fehér nem lett tető tő l talpig, mintha bemeszelték volna. Behú zó dott
a lá dá ban a sarokba, a liszt tetején, és vá rt.
Nem sokat kellett vá rnia; má ris hallotta a patká nyok cincogá sá t.
Jö ttek sorjá ban: ki a lyukbó l, fü rgén fö l a lá dá n, végig a lá daszélen, s hupp! – be a lá dá ba, a
puha lisztre, s kezdik dézsmá lni.
A kandú rnak egyelő re a bajsza se rezzent; vá rta, hogy szaporodjék a zsá kmá ny. É pp akkor
ért fö l a lá da szélére egy tapasztalt, ö reg patká ny, még a farka is csonka volt, felét ott
vesztette valami réges-régi harcban. Fö lért a lá da szélére, nézte a lisztet, a habzsoló ,
lakmá rozó patká nysereget és a sarokban azt a furcsa, tö mzsi, kunkorifarkú , bajszos
lisztgö mbö cö t.
– Hohó ! – kiá ltott fö nt a lá da szélén. – Vigyá zzunk, bará taim! Nem tetszik nekem ott az a
gö mbö c, kivá lt ha a bajszá t meg a farká t nézem; sok mindent megértem életemben, de még
sosem lá ttam olyan liszteszsá kot, amelyiknek farka meg bajsza lett volna.
A patká nyok sietve kimenekü ltek a lá dá bó l, nehogy megint pó rul já rjanak; mire a kijá tszott
kandú r leverte magá ró l a lisztet, hírmondó t sem lá tott belő lü k – ezú ttal bizony tú ljá rtak az
eszén.

A SZEGÉNY TESTVÉR MEG A GAZDAG

(Szibériai népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer, hol nem volt, két testvér. Az egyik gazdag, igen gazdag, a má sik á gró lszakadt
szegény.
Beá llított egyszer a gazdag testvér a szegényhez, és azt mondta neki:
– Szegő dj el hozzá m munká ba! Ha napkeltétő l napnyugtá ig dolgozol, egy zsá k gaboná t adok
érte.
Rá á llott a szegény testvér ö rö mest. Meg se virradt még, ott dolgozott má r a testvére fö ldjén,
nem kímélte az erejét, dolgozott keményen.
Amikor a nap lenyugodott, bevégezte, s ment a testvére há zá hoz, elkérni a fizetséget.
– Nem addig van az! – mondta a gazdag. – Nincs még vége a munká nak! Van a napnak egy
kis ö ccse, a hold, lá tod-e, ott ragyog az égen. Majd ha a hold is lenyugodott, akkor megkapod
a fizetséget.
Dolgozott há t a szegény testvér tová bb, egész éjszaka. Amikor aztá n a hold is lenyugodott,
hazament, fogott egy szakadt fenekű zsá kot, egy má sikat, egy nagyobbat meg alá ja kö tö tt.
Ú gy ment vissza a testvéréhez.
Megmérgesedett a fukar gazdag, amikor a két zsá kot meglá tta.
– Hallod-e, minek ez a két zsá k? É n csak egy zsá k gaboná t ígértem neked!
Azt felelte akkor a szegény testvér:
– Ha a napnak lehet kis ö ccse, akkor ennek a zsá knak is lehet bá tyja.
Mit tehetett a gazdag testvér: telemérte gaboná val a zsá kot is meg a zsá k bá tyjá t is.

A TEJKÚT
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Volt egyszer egy kirá ly, annak a kertjében volt egy olyan kú t, amelyikbő l éjjel-nappal tejet
meríthettek. A kirá ly ezen a tejen élt, tejben mosdott, tejben fü rdö tt. Egy reggel nagy
szomorú an jelenti a tejhordó , hogy ü res a kú t. Megparancsolja a kirá ly a tizenkét
vadá szá nak, hogy ő rizzék a kutat. A vadá szok estére oda is ü ltek a kú thoz, és ő rkö dtek,
virrasztottak. Há t egyszer csak jö n egy éktelen nagy ó riá s, nekidő l a kú tnak, és kiissza egy
szuszra. Má snap megjelentik a dolgot a kirá lynak. A kirá ly ö sszehívja a nagytaná csot, hogy
eszeljenek ki valamit, az ó riá st kézre kell keríteni. No, a legravaszabb taná csos kitalá lja, mit
kell tenni:
– Tö ltesse meg Felséged pá linká val a kutat, akkor az ó riá s lerészegszik, elalszik, és kö nnyen
megfoghatjuk. – Ú gy is tö rtént.
Reggel a tizenkét vadá sz ott talá lta az ó riá st holtrészegen a kú t mellett, becipelték egy
roppant vasketrecbe, rá zá rtá k az ajtó t, és otthagytá k, meg se vá rtá k, amíg felébred. A
csodá nak híre já rt, a nép odacső dü lt, hogy megbá mulja a ketrecbe zá rt ó riá st, az meg,
szegény feje, legszívesebben elemésztette volna magá t bú já ban, szégyenében, mikor a zajra
felébredt.
Hanem egyszer az tö rtént, hogy a kirá ly hatesztendő s fiacská ja ott já tszadozott a kertben,
és labdá ja beesett a rá cson keresztü l a ketrecbe.
– Jaj, bá csi, adja ki a labdá mat! – kö nyö rgö tt a gyerek. De az ó riá s azt mondta, addig nem
adja, amíg a ketrecajtó kulcsá t el nem lopja, és oda nem hozza neki.
A gyerek elszaladt, hozta a kulcsot, az ó riá s odaadta neki a labdá já t, és azt mondta: –
Kö szö nö m, édes fiam, jobb apá d leszek én apá dná l. – Azzal kiszö kö tt, és ment egyenest a
kú tnak, megitta belő le a tejet, és „kö d elő ttem, kö d utá nam” – eltű nt.
A kirá ly szö rnyű haragra lobbant, mikor hallotta, hogy ü res a ketrec, ü res a kú t, a kulcs is
eltű nt a zsebébő l. Vallatta a szolgá it, inasait. É ppen a legkedvesebb inasá t pofozta, mikor
belépett a kisfiú .
– Ne bá ntsa szegényt hiá ba, édesapá m – mondta én eresztettem ki az ó riá st!
Most haragudott csak igazá n az ö reg kirá ly.
– Halá lt érdemelnél, amiért így megcsú foltad apá dat, gaz kö lyö k! – kiá ltott rá , de megö lni
mégse akarta az egyetlen fiá t, há t felü ltette egy ló ra, és nekieresztette a vilá gnak. Bú sult
szegény kis kirá lyfi, de még jobban bú sult volna, ha a kis pumikutyá ja fel nem ugrik hozzá ,
és vele nem marad. Mentek, mentek egész nap a rengeteg erdő ben, egyszer csak elébü k jö n
az ó riá s. – No, fiam – mondja megfogadtam, hogy jobb apá d leszek apá dná l. – Ott nő tt fel a
kirá lyfi az ó riá s há zá ban, és nem volt rossz dolga. De mikor legénysorba kerü lt, nevelő apja
észrevette, hogy sokszor eltű nő dik; megkérdezte, mi bá ntja. – Nincs énnekem bá natom,
ó riá s apá m – felelte a fiú –, csak azon tű nő dö m olykor, hogy ná lunk otthon az ilyen
magamfajta legények má r feleséget keresnek. – Igazad van, fiam – bó lintott az ó riá s –, én is
gondoltam má r erre. – Ellá tta mindennel az ú tra, elvitte az apja fö ldjének hatá rá ig, ott
elbú csú ztak.
Mikor a kirá lyfi hazaért, éppen az ö reg kirá lyt temették. Elmondta, hogy s mint já rt, hogy
menekü lt meg a pusztulá stó l, és a nép ő t vá lasztotta kirá lyá ul. Feleséget is szerzett
hamarosan, mert jó képű , derék legény volt, boldogan élt sok esztendeig, ma is él, ha meg
nem halt.

A SÁRKÁNNYÁ VÁLTOZOTT CSA

(Kínai népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egy kis faluban egy Csa nevű legény. Fö ldhö zragadt szegény volt, egy gazdag ember
teheneit ő rizte, ú gy tengő dö tt ö zvegy anyjá val.
Kiment egyszer Csa a rétre kaszá lni. Lekaszá lt egy zsá kra való fü vet a folyó parton,
hazavitte. Kiment má snap ugyanarra a helyre, és elá mult: a levá gott fű helyén ú j fű sarjadt,
de olyan dú san, olyan zö lden, mint sehol má sutt. Lekaszá lta azt is. Harmadnap megint ú gy
tö rtént: kinő tt a fű egyetlen éjszaka a levá gott helyében.
– Vará zslat van ebben! – mondta Csa. – Megnézem, milyen gyö kere van ennek a fű nek.
Há tha bű vö s gyö kér.
Lehajolt, hogy jobban megnézze – há t egy szépséges csillogó gyö ngyszemet talá lt a fű
kö zö tt. Ú gy tü ndö klö tt, hogy beléká prá zott Csa szeme. Vitte haza nagy ö rö mmel az
anyjá nak.
Elgyö nyö rkö dö tt az anyja a ritka szép gyö ngyben, aztá n beletette a rizsestá lba, hadd
ragyogjon benne. Akkor tö rtént meg a csoda: attó l fogva, hogy beletette, sohasem fogyott ki
a rizs a tá lbó l, aká rmennyit vettek ki belő le.
Fogta az ö regasszony a bű vö s gyö ngyö t, beletette a pénzeslá diká ba. A pénzzel is ugyanaz a
csoda esett, ami a rizzsel: kivehettek belő le aká rmennyit, nemhogy fogyott volna, de még
szaporodott.
Bekö szö ntö tt a bő ség a há zba, nem szenvedtek eztá n szü kséget semmiben. Hanem minél
gazdagabb volt Csa, anná l zsugoribb lett, anná l szívtelenebb.
Egyszer bekopogott hozzá juk a szomszédjuk, egy tá l lisztet akart kö lcsö nkérni.
– Nem adok! – mondta neki Csa. – Még idekapnak az ingyenélő k!
Má skor szá llá st kért egy szegény vá ndorasszony.
– Takarodj innen! – rivallt rá Csa. – Még ellopsz valamit!
Aztá n ínséges esztendő kö vetkezett, akkora volt a szá razsá g, hogy a mező kö n nem termett
semmi. Fü vö n meg fagyö kéren tengő dtek az emberek. Csa hombá rjait pedig majd
szétvetette a rizs meg a gabona. Még a tyú kjait is rizzsel etette.
Hiá ba kérték az emberek, hogy segítsen rajtuk, egy morzsá t se adott senkinek. Egyszer
aztá n elunta a sok sírá st, panaszt, szá já ba vette a gyö ngyö t, és elment hazulró l.
Leü lt a folyó partra, elnyomta az á lom. Á lmá ban lenyelte a gyö ngyö t. É gető szomjú sá gra
ébredt. Lehasalt, hogy igyék a folyó bó l. Rá hajolt a víz tü krére, és elrémü lt: egy fö rtelmes
sá rká ny képét pillantotta meg. Lapá tfogú , hegyes karmú , pikkelyes testű szö rnyeteg meredt
rá a víz tü krérő l.
Nagy soká ra értette csak meg, hogy ez az ő tü kö rképe. Kapzsisá ga vá ltoztatta szö rnyeteggé.
Szégyenében, elbujdosott, sohase lá tta tö bbé senki.

A RÓKA ÉS A SÁRKÁNYKÍGYÓ
(Német népmese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Ró ka koma szomszédsá gá ba juhá szok kö ltö ztek. A juhá szokat még tű rte volna a koma, a
komondorok azonban má r sehogy sem tetszettek neki.
„Nekem itt, ú gy lá tom, letelt az idő m – gondolta. – Legjobb lesz, ha elkö ltö zö m má s
vidékre.”
Szedte há t a sá torfá já t, és á thurcolkodott arra a dimbes-dombos, boró ká s tá jra, amelyet
má r régen kiszemelt magá nak.
Nekiá llt há t, hogy lyukat á sson magá nak. Nem volt nehéz dolga, a laza homok kö nnyen
engedett. Reggeltő l délig dolgozott; délben pihent egy keveset, aztá n ú jra munká hoz lá tott.
Egyszer csak megmozdul alatta a fö ld, porlik, omlik, szakad; a kö vetkező pillanatban a ró ka
valami mélységbe pottyan; ahogy fö lnyitja első ijedelme utá n a szemét, tá gas, nagy
barlangot lá t, s a barlang sarká ban egy hétfejű sá rká nykígyó t.
– Bocsá natot kérek – hebegte a ró ka –, a vilá gért sem akartam há borgatni urasá godat, merő
véletlenségbő l kerü ltem ide.
A sá rká ny azonban csak ü lt a sarokban, és egy mukkot sem szó lt.
– Ha meg nem sértem urasá godat – mondta a ró ka –, tisztelettel érdeklő dném talá n
valamiféle tró nterembe jutottam, s urasá god a tró nusá n ü l ott?
– A kincsemen ü lö k – mondta mogorvá n a sá rká ny.
– Ó , az nagyon szép dolog! – felelte a ró ka. – Igaz, nekem nincs érzékem se kincshez, se
aranyhoz; azt sem nagyon tudom, mi haszná t lehet venni, ha egyszer ü l rajta az ember.
– Nem azért ü lö k rajta, hogy haszná t vegyem, hanem hogy legyen – mondta a sá rká ny.
– É s az jó neked, hogy itt ü lsz ki tudja, mió ta ebben a sö tétségben, és ü lsz a kincseden;
ahelyett; hogy odafö nt élveznéd a szép napvilá got?
– Nem hagyhatom itt a kincsemet, mert még ellopjá k – mondta a sá rká ny.
– Hogy lopná k el; ha egyszer senki sem tud ró la? – kérdezte a ró ka.
A sá rká ny erre nem felelt, és hallgatott egy darabig a ró ka is. De lá tszott, hogy valami még
fú rja az oldalá t; egy idő mú lva meg is kérdezte:
– Még csak azt szeretném tudni; kinek ő rzö d a kincsedet.
– Magamnak.
– É s soha senkinek nem adsz belő le?
– Nem.
– De legalá bb magadnak csak veszel néha egy-egy jó falatot rajta?
– Hogy gondolod? – csattant fö l a sá rká ny. – Hiszen akkor elfogy!
A ró ka a kijá rat felé sandított. – Igaz, hogy nekem nincs hét fejem, mint neked – mondta –,
de annyit ezzel az eggyel is tudok, hogy ná lad ostobá bb lény talá n nem is él a fö ldö n. Itt ü lsz
a fö ld alatt, és azt hiszed, te ő rzö d a kincset, pedig a kincs ő riz rablá ncon téged. Há t csak
kucorodj itt tová bb a sö tétben; én inká bb élek szegényen, kincs nélkü l, de vidá man és
szabadon.
Azzal sarkon fordult, és magá ra hagyta a kincső rző hétfejű sá rká nyt.

A RÓKA ÉS A FARKAS
(Péczeli Jó zsef meséje, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
A ró ká t tulajdonképpen Csalafintá nak hívtá k, de az erdő ben – szű kebb bará ti kö rben – csak
Csali néven emlegették. Csali á ltalá ban csak alkonytá jt bú jt ki a ró kalyukbó l, hogy
ellá togasson ebbe vagy abba a kö zeli faluba. Minden este gondosan végigjá rta a há zakat,
mindenü tt fü lelve, hogy otthon vannak-e a kutyá k, és ha valahol meghallotta a hangjukat,
gyorsan odébbá llt.
Egy este Csali ismét korgó gyomorral bandukolt vissza odú ja felé. Minden kutya otthon volt
azon az estén, és így egyetlen tyú kketrecet sem sikerü lt kö nnyű szerrel megdézsmá lnia. Há t
amint mendegélt, baktatott, odaért egy kú thoz. Csak ú gy talá lomra bele is nézett, mert
hiszen elő fordulhat, ugyebá r, hogy egy eltévedt kis kakas vagy tyú kocska bebú jt a kú t
ká vá já ba melegedni. Há t uramfia, amint belenézett, mit lá tott! Tyú kocska ugyan nem volt a
kú tban, még csak egy kis kakas sem; hanem egy nagy, fehér, gö mbö lyű gomolyasajt.
– Mégiscsak jó volt benéznem a kú tba! – kiá ltott fel ö rö mében Csali. S má ris beleü lt az egyik
vö dö rbe, hogy mielő bb leérjen a sajthoz. Félú ton talá lkozott a má sik vö dö rrel – mert
tudjá tok, ez olyan kú t volt, hogy amíg az egyik vö dö rrel felhú ztá k a vizet, a má sik
alá ereszkedett, és megmérkő zö tt a mélyben.
Amikor Csali leért, megdö bbenve lá tta, hogy bizony nem kiszá radt kú t az, mint ahogy
eredetileg gondolta, hanem víz van benne, s hogy a sajt pedig nem is sajt, hanem a hold, ami
visszatü krö ző dö tt a víz színén, mert éppen telihold ragyogott fenn az égen.
Vá rt, vá rt, s mert tü relmesen vá rt, ha nem is a szerencse jö tt, de jö tt helyette egy farkas, aki
szintén betekintett a magá nyosan á lldogá ló kú tba.
– Há t te meg mit csiná lsz ott lenn, só gor? – kérdezte, ahogy Csalit meglá tta lent a kú t
mélyén.
– Jó , hogy jö ssz, egy komá m! – kiá ltott fel neki Csali, azonnal má sra terelve a beszédet. –
Van itt lent egy akkora gomolyasajt, hogy egyedü l nem bírom megenni, s má r azt hittem,
hogy szégyenszemre itt kell hagynom a legnagyobb részét.
– Gomolyasajt? – nyalta meg a szá ja szélét a farkas, mert hogy, hogy nem, mindketten
szerették a sajtot. – Há t abbó l szívesen ennék én is! De hogyan tudnék lemenni oda hozzá d?
– Mi sem kö nnyebb! – kiá ltott vissza neki Csali. – Ü lj csak bele szépen a vö dö rbe, és
ereszkedj ide le hozzá m!
A farkas megfogadta Csali taná csá t, beleü lt a vö dö rbe, és ahogy ereszkedett lefelé, fö lhú zta
maga helyett Csalit, a furfangos ró ká t.
– De hiszen te becsaptá l – kiabá lt fö l a farkas –, nem gomolyasajt ez, hanem a telehold!
Hú zzá l fel azonnal!
– Majd ha bolond leszek! – vigyorgott vissza rá a ró ka. – Hisz én má r ó rá k ó ta vá rtam arra,
hogy jö jjö n erre egy tö kfilkó , akit rá szedhetek ú gy istenigazá bó l! – mondotta, és mint aki jó l
végezte dolgá t, vidá man és fü työ részve odébbá llt.

A LÓ, A RÓKA ÉS AZ OROSZLÁN

(Aesopus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer egy ló ; hosszú ideig derekasan szolgá lta a gazdá já t, hanem aztá n szép lassan
megö regedett, és má r nem bírta nagyon a munká t. Akkor a gazda azt mondta neki:
– Kivénhedtél, ö reg jó szá g, semmi hasznodat sem vehetem tö bbé. Mehetsz há t, fö l is ú t; le is
ú t; de ha bebizonyítod, hogy még van erő benned, és ide bírsz hozni egy oroszlá nt az
udvaromba, szorítok neked egy kis helyet az istá lló mban. Vilá ggá ment nagy bú san szegény
ö reg ló ; ment egyenest az erdő be, hogy itt legalá bb megvédjék a lombok az eső tő l; kö zben
azon tű nő dö tt, milyen há lá tlan a vilá g; s milyen kegyetlenü l elbá ntak vele ö regségére.
Egyszer csak; ahogy ment, mendegélt, valaki megszó lította:
– Há t te mit ló gatod a fejedet? A ró ka volt. – Keserves; nagy okom van nekem arra, hogy a
fejemet ló gassam! – só hajtotta a ló , és elmondta a ró ká nak, mit mondott a gazda.
– Mi sem kö nnyebb ennél! – mondta a ró ka. – Majd én segítek neked; csak ü gyelj a
szavamra, és fogadd meg a taná csomat. Egyelő re semmi má st nem kell tenned, mint
leheverned itt az ö svény mellett, mintha halott lennél. A ló elnyú lt az ö svény mellett, és
holtnak tette magá t, a ró ka meg szaladt az oroszlá nhoz, aki ott lakott nem messze egy
barlangban. – Egy dö glö tt ló fekszik az ö svény mellett – mondta az oroszlá nnak. – Gyere
érte, soha nem jutottá l még ilyen olcsó n ilyen dú s lakomá hoz! Az oroszlá nnak nem kellett
kétszer mondani; ment a ró ká val, meglá tta a lovat, ö rö mében hö rrent egyet, és nyomban
neki akart esni. – Vá rj csak! – mondta a ró ka. – Ha itt elkezdesz lakmá rozni, még meglá t a
vadá sz; és beléd ereszt egy golyó t. A barlangodban sokkal nyugodtabban elfogyaszthatná d
ezt az ajá ndék ebédet.
– Az igaz – hagyta helyben az oroszlá n –, de hogy vigyem a barlangomba?
– Majd én segítek – mondta a ró ka. – Hozzá d kö tö m a lovat; és behú zhatod az odú dba. Csak
légy tü relemmel, és tégy mindent ú gy; ahogy mondom. Azzal a ló farká hoz kö tö zte az
oroszlá n két lá bá t; majd miutá n jó erő sen megkö tö tte, ú gyhogy az oroszlá n mozdulni sem
bírt, rá szó lt a ló ra:
– Rajta, szü rke, hú zzad! A ló fö lugrott, kocogni kezdett a gazda há za felé, hú zta maga utá n a
farká hoz kö tö tt oroszlá nt. Az oroszlá n bö mbö lt, ahogy a torká n kifért, de szabadulni nem
bírt, olyan jó l megkö tö tte a ró ka. A gazda elő jö tt há zá bó l a rettentő ü vö ltésre; lá tta, hogy
hozza a ló az oroszlá nt; elrémü lt, aztá n elszégyellte magá t; az oroszlá nt keményem gú zsba
kö tö tte, a lovat meg bevezette az istá lló ba, tiszta szalmá t terített alá ja; s élete fogytá ig
jó ltartotta.

A LIBÁK ÉS A RÓKA
(Grimm testvérek meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Csavargá sai kö zben a ró ka egyszer egy szép zö ld mező re ért. A mező n egy csapat kö vér liba
legelt.
„Ez igen! – gondolta a ró ka. – Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S olyan szépen
együ tt vannak ezek a libá k, mintha egyenesen nekem tá laltá k volna fö l ő ket. Egyebet sem
kell tennem, mint asztalhoz ü lnö m, és sorjá ban elfogyasztanom ő ket.”
Azzal elindult a libá k felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémü ltek,
ijedtü kben ö sszebú jtak, s elkezdtek sirá nkozni és az életü kért kö nyö rö gni.
– Hogyisne! – mondta a ró ka. – Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező alkalmat!
Nincs irgalom, meg kell halnotok!
A libá k még sipogtak, jajgattak egy ideig, a ró ka meg csak vigyorgott, és a fogá t mutogatta.
Volt a libá k kö zö tt egy ö reg, tapasztalt lú d, az végre ö sszeszedte magá t, egy kicsit
elő relépett, és így szó lt a ró ká hoz:
– Há t ha egyszer meg kell halni, há t meg kell halni, ez ellen mit sem lehet tenni. Nem is
kérü nk tő led egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó kívá nsá gunkat.
– Arró l lehet beszélni – mondta kegyesen a ró ka. – Halljuk, mi az utolsó kívá nsá gotok.
– Semmi egyéb, mint hogy életü nk végén mindegyikü nk még egyszer elénekelhesse a
kedves nó tá já t.
A ró ka gyanakvó képet vá gott: de az ö reg lú d sietve megnyugtatta:
– Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejü nkben. Szó sincs ró la! De magad is
tudhatod, hogy aki énekszó val kö nnyített a szívén, kevésbé érzi a halá l keserű ségét. Nézd
csak, szépen felsorakozunk itt elő tted, egyik a má sik utá n, libasorban. Kezdi az éneket az
első : ahogy befejezte, folytatja a má sik: s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így
kettő s ö rö mben lesz részed: énekszó mellett falatozhatol.
A ró ka rá á llt a dologra: kü lö nö sen az tetszett neki: hogy énekszó mellett lakmá rozhatik. A
libá k nagy bú san fö lsorakoztak, aztá n a legelső a falu felé fordulva elkezdett keservesen
gá gogni:
– Gá -gá -gá -gá -gá …
A ró ka alig vá rta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba. Aki mö gö tte
á llt a sorban, elunhatta a vá rakozá st, mert ő is rá kezdte:
– Gá -gá -gá -gá -gá …
Aztá n a harmadik, aztá n a negyedik: és má r gá gogott mind az egész csapat, de olyan
harsá nyan, hogy zengett belé a kö rnyék.
A ró ka má r éppen kö zbe akart szó lni, hogy elég a hangversenybő l, és kezdő dhet a lakoma:
de mielő tt megszó lalt volna, észrevette, hogy a nagy libalá rmá ra szaladnak á m a falu felő l, s
nem ü res kézzel, hanem sö prű kkel, dorongokkal, husá ngokkal.
El is ment a kedve nyomban a lakomá tó l, és nagy sietve otthagyta a gá gogó libá kat.A kakas
és a ró ka
Orosz népmese
Ró kaszagot érzett a kakas, sietve fö lmenekü lt egy fa tetejére.
Kakasszagot érzett a ró ka; behú zó dott a bozó tba, és tö rni kezdte a fejét, hogyan csalhatná
tő rbe és ejthetné zsá kmá nyul a kakast.
Nagyszerű tervet eszelt ki. Elő bú jt a bokrok kö zü l, odafutott a fa alá , melynek tetején
pillogva ő rkö dö tt a kakas, és mézesmá zos hangon fö lszó lt:
– Ó , milyen ö rö m, drá ga bará tom! Kitö rt a béke, vége a harcnak! Engem kü ldtek hírnö kü l,
hogy tudassam veled s mind a vilá ggal:
– Nincs mit félni tö bbé senki fia szá rnyasnak, ró ka tö bbé tyú kra, kakasra étvá gyat sosem
kap; bá rmily hosszú há ború dú lt is kö ztü nk, má tó l fogva szent a béke, emléke sincs a
viszá lynak! Nosza, kedves bará tom, ne gunnyassz az á gon; ö rvendj, s adj is tanú sá got ró la,
rö pü lj a karomba, borulja nyakamba, s vá ltsunk egymá ssal testvéri csó kot!
A kakas csak pillogott, nem szó lt egy á rva szó t sem.
– Hogyan? – kérdezte a ró ka. – Talá n nem ö rü lsz a békességnek, frigynek, bará tsá gnak?
Nem tetszik neked, hogy a mai naptó l fogva szö vetségben á llnak szá rnyasok és ró ká k? Mire
vá rsz, kérlek? É gek a vá gytó l, hogy keblemre szorítsalak, de sajnos, nincs sok idő m, sü rget a
kö telesség: má soknak is meg kell vinnem a jó hírt.
A kakas most se szó lt, csak pillogott.
– Siess, siess! – mondta a ró ka.
– É ppen csak keblemre vonlak, meg is csó kollak, aztá n megyek tová bb.
Fö lsandított a fá ra; s ekkor végre megszó lalt fö nt a bö lcs kakas az á gon.
– Szívemre ír a békehír – mondta. – Végtelenü l boldog vagyok, hogy ilyen szép hírt
hallhatok, és még sokkalta boldogabb, hogy a hír futá ra te vagy. Bá r – ú gymond s pillog
egyet, majd elnéz a messzeségbe – ú gy lá tom, má ris vilá gszerte tudnak a békekö tésrő l. Ott
ugyanis mintha két agarat lá tnék…, igen, jó l lá tom, való ban két agá r kö zeledik, de egek
ereje, milyen sebesen! Mint a kengyelfutó k, hozzá k ő k is a jó hírt! Nagy ö rö m ez – és
megemelintette a szá rnyá t, mintha készü lne leszá llni a fá ró l –, való ban nagy ö rö m, hogy
nemcsak kettesben kell ü nnepelnü nk, hanem tü stént négyen leszü nk hozzá .
– Hogyhogy négyen? – mondta riadtan a ró ka. – Mit gondolsz, rá érek én megvá rni, míg azok
a mihaszna mamlaszok ideérnek? Mondtam, hogy még sokfelé kell mennem…
De ezt má r futtá ban mondta; futott, egyre sebesebben s egyre dü hö sebben, hogy terve
fü stbe ment, és kakaspecsenye helyett az irhá já t kell mentenie.
A kakas meg csak ü lt, ü lt bö lcsen az á g hegyén, pillogva nézte, hogy mozog a menekvő ró ka
nyomá n a cserjés, és magá ban, befelé, nagyot mosolygott.

A KAKAS ÉS A RÓKA
(Orosz népmese, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Ró kaszagot érzett a kakas, sietve fö lmenekü lt egy fa tetejére.
Kakasszagot érzett a ró ka; behú zó dott a bozó tba, és tö rni kezdte a fejét, hogyan csalhatná
tő rbe és ejthetné zsá kmá nyul a kakast.
Nagyszerű tervet eszelt ki. Elő bú jt a bokrok kö zü l, odafutott a fa alá , melynek tetején
pillogva ő rkö dö tt a kakas, és mézesmá zos hangon fö lszó lt:
– Ó , milyen ö rö m, drá ga bará tom! Kitö rt a béke, vége a harcnak! Engem kü ldtek hírnö kü l,
hogy tudassam veled s mind a vilá ggal:
– Nincs mit félni tö bbé senki fia szá rnyasnak, ró ka tö bbé tyú kra, kakasra étvá gyat sosem
kap; bá rmily hosszú há ború dú lt is kö ztü nk, má tó l fogva szent a béke, emléke sincs a
viszá lynak! Nosza, kedves bará tom, ne gunnyassz az á gon; ö rvendj, s adj is tanú sá got ró la,
rö pü lj a karomba, borulja nyakamba, s vá ltsunk egymá ssal testvéri csó kot!
A kakas csak pillogott, nem szó lt egy á rva szó t sem.
– Hogyan? – kérdezte a ró ka. – Talá n nem ö rü lsz a békességnek, frigynek, bará tsá gnak?
Nem tetszik neked, hogy a mai naptó l fogva szö vetségben á llnak szá rnyasok és ró ká k? Mire
vá rsz, kérlek? É gek a vá gytó l, hogy keblemre szorítsalak, de sajnos, nincs sok idő m, sü rget a
kö telesség: má soknak is meg kell vinnem a jó hírt.
A kakas most se szó lt, csak pillogott.
– Siess, siess! – mondta a ró ka.
– É ppen csak keblemre vonlak, meg is csó kollak, aztá n megyek tová bb.
Fö lsandított a fá ra; s ekkor végre megszó lalt fö nt a bö lcs kakas az á gon.
– Szívemre ír a békehír – mondta. – Végtelenü l boldog vagyok, hogy ilyen szép hírt
hallhatok, és még sokkalta boldogabb, hogy a hír futá ra te vagy. Bá r – ú gymond s pillog
egyet, majd elnéz a messzeségbe – ú gy lá tom, má ris vilá gszerte tudnak a békekö tésrő l. Ott
ugyanis mintha két agarat lá tnék…, igen, jó l lá tom, való ban két agá r kö zeledik, de egek
ereje, milyen sebesen! Mint a kengyelfutó k, hozzá k ő k is a jó hírt! Nagy ö rö m ez – és
megemelintette a szá rnyá t, mintha készü lne leszá llni a fá ró l –, való ban nagy ö rö m, hogy
nemcsak kettesben kell ü nnepelnü nk, hanem tü stént négyen leszü nk hozzá .
– Hogyhogy négyen? – mondta riadtan a ró ka. – Mit gondolsz, rá érek én megvá rni, míg azok
a mihaszna mamlaszok ideérnek? Mondtam, hogy még sokfelé kell mennem…
De ezt má r futtá ban mondta; futott, egyre sebesebben s egyre dü hö sebben, hogy terve
fü stbe ment, és kakaspecsenye helyett az irhá já t kell mentenie.
A kakas meg csak ü lt, ü lt bö lcsen az á g hegyén, pillogva nézte, hogy mozog a menekvő ró ka
nyomá n a cserjés, és magá ban, befelé, nagyot mosolygott.

A RÓKA, A FARKAS MEG A CSENGETTYŰ

(Belorusz népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Volt egyszer egy zsandá r, annak egy szolgá ja, de nem aká rmiféle. Az erdő legravaszabb
ró ká já t fogadta fö l szolgá já nak. Ü gyes szolga volt a ró ka, hű séges. Egy nap azt mondta a
gazdá ja:
– Meg akarlak jutalmazni hű séges szolgá latodért. Kérhetsz, amit akarsz!
Gondolkodott a ró ka, mit kérjen, végü l kieszelte:
– Add nekem a szá nod legszebben szó ló csengő jét. A nyakamba akasztom, hogy mindenki
hallja, ha kö zeledem, mindenki tartson tő lem.
– Jó l van – felelte a zsandá r –, tiéd a csengő . De ha elveszíted, vagy odaadod má snak,
lehú zom azt a híres vö rö s bundá dat!
Eskü dö zö tt a ró ka, fogadkozott, hogy se el nem veszíti, se má snak nem adja. Ment a
csengő vel mindjá rt sétá lgatni, magá t mutogatni. Amerre ment, kitért elő le mindenki;
há zá ba hú zó dott, ijedezett:
– Jö n a zsandá r!
Tetszett ez a ró ká nak nagyon.
A farkasnak fü lébe jutott, micsoda csengettyű t szerzett a ró ka. Megirigyelte. Elszaladt a
ró ká hoz, és addig kunyerá lt, addig rimá nkodott, hogy csak egy ó rá cská ra adja neki a ró ka a
csengettyű jét, míg a ró ka végü l rá á llott.
– De el ne veszítsd á m! – kö tö tte szá zszor is a lelkére.
– Mert ha elveszíted, téged is, engem is megnyú zat a zsandá r!
Nem is ü gyelt a szavá ra a farkas, elinalt nagy boldogan a csengettyű vel. Szaladt mező re a
pá sztorokhoz.
– A zsandá r kü ldö tt – kiá ltotta má r messzirő l –, adjatok nekem egy jó kö vér bá rá nyt, mert
ha nem, a zsandá r tö mlö cbe csukat benneteket!
Á tlá ttak a pá sztorok a szitá n, megmérgesedtek, rá uszítottá k a kutyá kat. Aztá n kaptá k a
botjukat, jó l elagyabugyá ltá k a farkast, elvették tő le a szépen szó ló csengettyű jét, és
elkergették.
Szedte az iná t a farkas, szaladt vissza a rengetegbe. Sajgott az oldala, de meg félt is nagyon:
oda a csengettyű , megnyú zza a zsandá r ő t is, a ró ká t is.
Loholt a ró ká hoz, elkeseregte neki, hogyan já rt. Megijedt a ró ka is: elbú csú zhat a híres
vö rö s bundá já tó l!
Elbú jtak az erdő legsű rű bb sű rű jébe, ott lapultak remegve: mikor jö n a zsandá r.
Azó ta fél a farkas is meg a ró ka is a szá ncsengő tő l. Ha meghalljá k, azt hiszik, zsandá r jö n a
bundá jukért, és szaladnak, amerre a szemü k lá t, ahogy az inuk bírja.

A RÓKA MEG A BORZ

(Japá n népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egy sű rű erdő ben, annak is a legsű rű bb sű rű jében élt egy ró ka meg egy borz. Szomszédok
voltak; jó kenyeres pajtá sok. Vígan éltek, bú t-bajt nem ismertek, vadá szgattak, nem lá ttak
szü kséget semmiben. Egy nap aztá n nagy baj szakadt rá juk. Vadá szok lepték meg az erdő t,
egész nap ropogott a puska, csaholtak a kutyá k. Menekü ltek az á llatok az erdő bő l, ki
amerre lá tott. Csak a ró ka meg a borz nem mozdult. Mindegyik meglapult az odvá ban, a
vacká n, vá rta, hogy elmú ljék a veszedelem.
El is mú lt. De a két cimborá ra keserves idő k kö vetkeztek. Egy fia á llat se maradt az
erdő ben, se egér, se madá r, de még egy szú nyog se, amibő l eltengő dhettek volna. Fö lkopott
az á lluk, majd éhen vesztek.
Azt mondta egy nap a ró ka:
– Segítek én a bajunkon. Bízd csak rá m! Tettesd magad halottnak!
Azzal felö ltö zö tt vadá sznak, puská t a vá llá ra, tarisznyá t a há tá ra. Fogta a borzot, beledugta
a tarisznyá já ba, és elindult a vá rosba.
Inalt, loholt, míg csak a vá rosbeli szű cs boltjá hoz nem ért. Betoppant hozzá nagy hetykén:
– Vedd meg ezt a borzot! Olyan a bundá ja, hogy szá z esztendő ben egy ha akad ilyen. Tíz
ezü stért odaadom.
Nem sokat alkudozott a szű cs, lá tta, hogy csakugyan szép a borz bundá ja. Megadta érte a tíz
ezü stö t. A ró ka ledobta a borzot a sarokba, és tová bbá llt.
Végigjá rta a bazá rsort, megrakta a tarisznyá já t minden jó val, tehette, volt mibő l. Aztá n
hazafutott az erdő be, és vá rta a borzot.
A borznak is volt á m magá hoz való esze! Amikor a szű cs este becsukta a boltjá t, kapta
magá t, kibú jt egy résen, és futott, ahogy az inai bírtá k. Belő le aztá n nem varr bundá t a
szű cs!
Odahaza, az erdő ben jó l belakomá ztak, édeset aludtak utá na, ú gy éltek egy jó darabig, mint
a kiskirá lyok. Aztá n amikor fogytá n volt az eleségü k, a ravasz ró ka megint tarisznyá já ba
dugta a borzot, és ment vele egy má sik szű cshö z.
Így éltek, a ró ka ravaszsá gá bó l meg a borz ü gyességébő l, míg csak meg nem haltak.

AZ ÖSZVÉRCSIKÓ, A RÓKA MEG A FARKAS

(Lessing meséjét á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Szép, kö vér ö szvércsikó legelt a réten.
Arra megy a ró ka, megá ll elő tte, nagy kevélyen kérdezi:
– Há t te miféle jó szá g vagy, te se ló , se szamá r?
– É n csak egy szegény oktalan á llat vagyok – felelte az ö szvér.
– Jó , jó , azt lá tom, hogy oktalan vagy – így a ró ka.
– De legalá bb azt tudjam, ki volt az apá d.
– Egy szegény ló , de annak má r vége.
– Vége, nem vége: hadd hallom, hogy hívnak!
– Nem tudom a nevemet, mert én még igen kisded kiscsikó voltam, mikor szü leim elhaltak;
de rá írtá k a nevemet a bal há tsó patá mnak a talpá ra; ha kívá ncsi vagy rá , onnét
leolvashatod.
Emelintette is a bal há tsó lá bá t, de a ró ka nem volt kívá ncsi a névre, s odébbá llt. Ment
egyenest az erdő be, ott is egy sű rű bozó tba, ott is a farkas odú já ba; régtő l ellensége volt ez
a farkas.
– Balga jó szá g vagy, farkas bará tom – mondta a ró ka. – Harmadnapja itt heversz éhen, ú gy
beesett a horpaszod, hogy szá nalom rá d nézni. Kö zben a rét tele jobbná l jobb falattal. Most
is ott legel egy szép kö vér ö szvércsikó ; ha én farkas lennék, má r rég megettem volna.
– Jó l van, megnézem – mondta a farkas, és fö ltá pá szkodott.
– De ha fö lü ltetsz, jaj neked!
A ró ka nagyban szabadkozott: neki ugyan eszébe sincs, hogy fö lü ltesse a farkast; tessék, ott
a bizonysá g rá , hogy igazat szó lt.
Való ban, ott legelt a réten a szép kö vér ö szvércsikó . Odamegy hozzá a farkas, kérdi:
– Há t te miféle jó szá g vagy, te se ló , se szamá r?
– É n csak egy szegény oktalan á llat vagyok – felelte az ö szvér.
– Azt lá tom, hogy oktalan vagy; de legalá bb azt tudjam, ki volt az apá d.
– Egy szegény ló , de annak má r vége.
– Vége, nem vége – mordult dü hö sen a farkas –, hadd hallom, hogy hívnak!
– Nem tudom a nevemet, mert én még igen kisded kiscsikó voltam, mikor szü leim elhaltak –
mondta az ö szvér.
– De rá írtá k a nevemet a bal há tsó patá mnak a talpá ra; ha kívá ncsi vagy rá , onnét
leolvashatod.
Az ostoba farkas gyanú tlanul az ö szvér há ta mö gé ment, az ö szvér pedig fö lemelte a bal
há tsó lá bá t, és ú gy homlokon rú gta a farkast, hogy azon nyomban elnyú lt a fü vö n.
– Há t ez meg mi volt? – kérdezte hebegve, mikor nagy soká ra magá hoz tért. Ö szvérnek híre-
hamva sem volt; az erdő szélen azonban megszó lalt a ró ka:
– Hogy ez mi volt? Olvasni akartá l, koma, de nem értesz az írá shoz, és ö sszefutottak a betű k
a szemed elő tt!
Harsá nyan hahotá zott, és eltű nt a sű rű ben. A farkas meg, homloká n egy jó kora pú ppal,
pironkodva elkullogott.

A MACSKA ÉS A RÓKA
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Kö nnyen fö lsü l, aki hetvenkedik; ahogy a macska meg a ró ka tö rténete tanú sítja. Együ tt
sétá ltak egyszer, a macska meg a ró ka. S kérdi a ró ka a macská tó l:
– Hallod-e, cirmos! Azt tudom, hogy az egérfogá shoz értesz, de van-e azonkívü l is valami
tudomá nyod?
– Há t – mondja szerényen a macska – sok nincs, megvallom… Legfö ljebb ha a fá ramá szá st
annak lehet venni…
– A fá ramá szá st! – kacag gú nyosan a ró ka. – Há t az is tudomá ny?
A macska szégyenkezett tudatlansá ga miatt, a ró ka meg sorolni kezdte a maga tudomá nyá t:
hogy mi mindenhez ért, s mennyi mindenféle fogá ssal és fortéllyal rendelkezik.
– Olyan tudomá nyok ezek – mondta gő ggel –, amelyek minden veszedelembő l
megszabadítanak.
– Há t ez szép dolog – ismerte el a macska. – Boldog lehet, akinek ilyen hatá rtalanul nagy a
tudomá nya…
Kö zben azonban, ahogy ezt mondta, egyre a fejét tekergette, ami fö l is tű nt a ró ká nak.
– Mit tekergeted a fejedet? – kérdezte bosszú san. – Talá n unod a tá rsasá gomat?
– Ó , dehogy! – szabadkozott a macska. – Csak mintha valamiféle mozgá st lá tnék ott a
hegyoldalban. Egy lovast…, igen, egy lovast…, elő tte két agarat…, meg mintha vizslá k is
mozogná nak a fű ben…
– Eh! – legyintett a ró ka. – Rémeket lá tsz, hiszen nincs is ott semmi!
Azzal megint a maga nagy tudomá nyá ra terelte a szó t, és korholta a macská t, hogy olyan
mű veletlen.
A macska azonban mintha oda se figyelne rá .
– Mégiscsak illetlenség – fakadt ki a nagy tudomá nyú ró ka –, hogy én itt magyará zok neked,
te pedig elengeded a fü led mellett az oktatá somat!
– Bocsá ss meg – mondta a macska –, de most valami má sra kell figyelnem. Nem hallod?
– Hallom, hallom – mondta kedvetlenü l a ró ka. – Valami recseg a kö zelben, ennyi az egész.
Mit tö rő dö l vele?
– Recseg á m a vadá szkü rt! – mondta a macska, de má r nem a ró ka mellett, hanem egy fa
tetejérő l. A sű rű bő l ugyanis két agá r rontott elő ; neki a macská nak! A cirmos azonban résen
volt, s mielő tt elkaphattá k volna, fö nt termett a fá n.
A ró ka majd hanyatt esett a rémü lettő l. Fordult volna, hogy eliszkoljon; de hova
iszkolhatott volna, mikor ú jra megszó lalt a vadá szkü rt, kö zvetlenü l a kö zelében, s hangjá ra
egy falka vizsla tö rt ki a sű rű bő l. Elkezdett vinnyogni, vonyítani, ide-oda futkosni a ró ka, s
kapkodta a fejét, mert tomporá ba má r bele-belekaptak a kutyá k.
Az agarak a fa alatt ü ltek, lesték a macská t; a macska azonban biztonsá gban volt odafö nt, s
leszó lt a ró ká nak:
– No, koma, rajta, most vedd elő valamelyik tudomá nyodat a sok kö zü l, hogy
megszabadítson!
Ilyen tudomá nya azonban má r nem volt a hetvenkedő ró ká nak.

A MEGLECKÉZTETETT RÓKA
(Iriarte nyomá n írta Ró nay Gyö rgy)
Nagy zsá kmá nyt ejtett a farkas, és mind becipelte az odú já ba. Azt gondolta: „Ezen hetekig
elélek. Ki se kell mozdulnom, legalá bb végre pihenek egyet.”
Megérezte a ró ka a finom bá rá nyhú s szagá t, bekö szö nt a farkashoz:
– Szerencsés jó napot, kedves bará tom! Ö rü lö k, hogy jó színben lá tlak.
A farkas azonban nem ü lt fö l a hízelgésnek.
– Á tlá tok a szitá don, ravaszdi! Ki akarsz csalni a fészkembő l, mert bá rá nyhú sra fá j a fogad.
Mondom neked, kotró dj innen, mert bá rá nypecsenye helyett megszabdalom az irhá dat!
A ró ka dü hö sen elkullogott.
„Ezt még megkeserü lö d!” – mondta magá ban, s ment a rétre, egyenest a pá sztorhoz. A
pá sztor, ahogy meglá tta a ró ká t, marokra fogta a kampó sbotot; a ró ka azonban nagy
farkcsó vá lá ssal jelezte, hogy ezú ttal nem sá ntiká l semmi rosszban.
– Gazduram – mondta –, egy-két jó falat fejében nagy hírt adnék tudtodra.
A pá sztor egy darab szalonná t vetett a ró ká nak:
– Itt a jó falat, és most halljuk a hírt!
A ró ka elmondta, hogy a farkas odabent ü l az odú já ban; napok ó ta ki sem mozdul, nyilvá n
valami betegség emészti; most elfoghatjá k, leszá molhatnak vele.
– Jó l van – mondta a pá sztor. – Ha igazat szó ltá l, jutalmat kapsz; de ha fö lü ltettél, véged!
A ró ka égre-fö ldre eskü dö zö tt, hogy igazat szó lt, kü lö nben sem szokott ő soha senkit
fö lü ltetni, ez csak aljas rá galom; amit ellenségei terjesztenek ró la. Elindultak há t kettesben
a farkas odú ja felé. Odabent éppen szunnyadt a farkas; elő tte pá r csont, mö gö tte halomban
a félretett zsá kmá ny; a ró ká nak kicsordult a nyá la, ahogy megérezte a szagá t.
A pá sztor nem sokat teketó riá zott, meglendítette a fokosá t, és ú gy fejbe sú jtotta vele a
farkast, hogy azon nyomban vége lett. Kihú zta a barlangbó l, mindjá rt meg is nyú zta, – s
elindult hazafelé a friss farkasbő rrel. A ró ka alig vá rta, hogy magá ra maradjon; beugrott az
odú ba, és nekiesett a farkas félretett kosztjá nak. De má r az első falat kihullott a szá já bó l:
dü hö s ugatá st hallott.
Az tö rtént, hogy a pá sztort keresni kezdték a komondorai; elindultak a szag nyomá n, és
elérkeztek a farkastanyá ig; ott lelték farkas helyett, pá sztor helyett a ró ká t.
– Honnét szerezted te ezeket a bá rá nyokat? – kérdezte az egyik komondor.
– Hagyjatok nekem békét! – vicsorgott a ró ka – Ez az enyém, semmi kö zö tö k hozzá !
A komondorok azonban nem sokat tö rő dtek a ró ka tiltakozá sá val, beugrottak az odú ba,
szü gyö n kaptá k a komá t, és szabdaltá k, ahol érték. A ró ka csak nagy ü ggyel-bajjal menekü lt
meg. Sajgott minden porciká ja, alig vonszolta magá t, s kö zben arra gondolt, hogy ezú ttal ő t
is alaposan megleckéztették.
„De megérdemeltem – mondta magá ban –, mert tudhattam volna, hogy aki má snak vermet
á s, elő bb-utó bb maga esik bele.”

A TELHETETLEN GÓLYA
(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt a vilá gon egy gó lya, hosszú volt a cső re.
Sétá lt, sétá lt a tó partjá n, egész nap a hasá t tö mte. Annyi kígyó t ehetett, amennyi csak
belefért.
Mégsem volt elég neki.
Egyszer azt gondolta:
„Bá rmennyit halá szom ebben a tó ban, mégis éhen maradok. Elmegyek a folyó ra, há tha ott
jó llakom.”
Felrö ppent a magasba – és leszá llt a folyó partjá n.
Sétá lt, sétá lt a folyó partjá n, tö mte a hasá t ott is. Annyi hal volt a folyó ban, hogy alig győ zte
enni.
De ezzel sem elégedett meg.
S megint csak gondolt egyet:
„Bá rmennyit halá szom ebben a folyó ban, mégis éhen maradok. Elmegyek a mocsá rhoz,
há tha ott jó llakom.”
Sétá lt, sétá lt a mocsá rban – s há t annyi béka kuruttyolt ott, hogy bá rhova nyú lt, mindjá rt
fogott egyet.
De ő még ezt is kevesellte.
É s ú jra csak gondolt egyet:
„Bá rmennyit halá szom ebben a mocsá rban, mégis éhen maradok. Elmegyek a patakra,
há tha ott jó llakom.”
Felrö ppent – és leereszkedett a patak mellé.
Sétá lt, sétá lt a patak partjá n, mikor hirtelen meglá tott valami fö lséges csemegét!
Se nem halat, se nem kígyó t-béká t – a gó lya se tudta, mit.
Gyorsan odalépett, és lecsapott a cső rével.
De vesztére csapott le!
A finom csemege egy jó l megtermett rá k volt…
É les olló já val lenyisszantotta a gó lya cső re csü cskét, és elvitte magá val a patak fenekére.
A gó lya meg ott maradt csorba cső rrel, szomorú an – dehogyis volt kedve enni!
Hazament a tó partjá ra, elbú jt a ná dasban, és elő sem jö tt addig, míg ki nem nő tt a cső re.
Ú gy szégyellte magá t.

A TALÁLÓS KÉRDÉS
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Volt egyszer egy kirá lylá ny – a „tá ltos kirá lylá ny”, amint orszá gá ban nevezték –, az
kihirdette, hogy ahhoz megy feleségü l, aki talá ló s kérdését meg tudja fejteni, vagy olyant
mond, hogy ő ne tudja megfejteni. De feje bá nja, ha a feltételt nem teljesíti.
Má r kilencvenkilenc fejet leü ttetett; amikor a szomszéd orszá gbeli vilá gszép kirá lyfi
elhatá rozta, hogy ő is szerencsét pró bá l. Ö zvegy édesanyja zokogva kö nyö rgö tt neki, hogy
ne menjen, ne kocká ztassa életét a szívtelen lá nyért, és mikor lá tta, hogy hiá ba minden
kö nyö rgés, szö rnyű cselekedetre szá nta el magá t – ú gy lehet, eszét vette a bá nat. Gyilkos
mérget kevert a fia borá ba, hogy ha má r meg kell halnia, ne hó hér kezétő l haljon meg. De a
kirá lyfi hű séges és szemfü les szolgá ja kileste a titkot, és elá rulta gazdá já nak. Így aztá n a
kirá lyfi nem hajtotta fel a bú csú poharat, hanem a fö ldre ö ntö tte a bort. Egy csepp a ló
lá bá ra hullott, és a szép á llat menten kimú lt, két varjú evett a hú sá bó l, azok is
megdö glö ttek. Ezt a két varjú t a kirá lyfi megsü ttette, tarisznyá já ba tette, aztá n felkapott egy
jó paripá ra, maga mellé vette hű szolgá já t, és elindult.
Mentek a sű rű erdő ben egész nap, egyszer csak lá tjá k, hogy valami piroslik a fá k kö zö tt: há t
tizenkét tolvaj ü l ott egy nagy tű z kö rü l! Odamentek hozzá juk, megkíná ltá k ő ket a varjak
hú sá val, meg is halt mind a tizenkettő , ő k meg kocogtak tová bb. Ú tkö zben a szolga ezt a
talá ló s kérdést gondolta ki:
„Egy csepptő l meghalt egy, egytő l kettő , kettő tő l tizenkettő .”
Nemsoká ra elérkeztek a szomszéd orszá g fö ldjére, a palotá t ú tbaigazítá s nélkü l is
megtalá ltá k. A kirá lylá ny gő gö sen és gú nyosan fogadta a szá zadik kérő jét, mikor az elő adta
szá ndéká t.
– Jó l meggondoltad? – kérdezte tő le.
– Tudod, hogy fejeddel já tszol?
– Tudom – felelte a kirá lyfi –, és ha akarod, má ris felteszem a kérdést:
„Egy csepptő l meghalt egy, egytő l kettő , kettő tő l tizenkettő – mi az?”
A kirá lylá ny nem tudta megfejteni, há romnapi gondolkodá si idő t kért, és azalatt mindent
elkö vetett, hogy a szolgá bó l kiszedje a titkot – pró bá lkozott kedveskedéssel, fortéllyal,
ajá ndékkal, fenyegetéssel, de hiá ba. El kellett ismernie, hogy ezú ttal emberére talá lt.
Harmadnapon ö sszehívta udvari népét, és mikor a kirá lyfi belépett a terembe, így szó lt
hozzá :
– Amit mondtam, megmondtam. Teljesítetted a feltételt, ha akarod, má ris kitű zhetjü k a
lakodalmat.
– Nem azért jö ttem, hogy feleségü l vegyelek, szívtelen teremtés – vá laszolt a kirá lyfi. – Meg
akartam bosszulni kilencvenkilenc férfitá rsamat, és meg akartalak szégyeníteni. Kü lö nben
is – a talá ló st a szolgá m gondolta ki, igazsá g szerint há t ö vé a kezed. De nem hiszem, hogy
élni kívá nna jogá val: szép kedvese otthon szívszakadva vá rja.
A kirá lylá nynak minden vére a fejébe szaladt, elő bb vö rö s lett, mint a pipacs, aztá n
elsá padt, és szó nélkü l végigvá gó dott a fö ldö n. Mire felmosdattá k, á gyba fektették, a kirá lyfi
és hű kísérő je má r messze já rt.

MESE AZ ARANYKACSÁRÓL
(Lewandowska meséje, á tdolgozta Sebő k É va)
Fenn is nagy-nagy kékség, lenn is nagy-nagy kékség, mert lenn kéklik a Visztula, fenn meg
az ég csillog-villog.
Itt fut fel emelkedő n a kis Tamka utca.
Valamikor régen itt já rt egyszer Gá spá r. Cipészlegény volt, de maga mezítlá b já rt, mert csak
a szegények bocskorá t talpalta.
Ment Gá spá r az ú ton s vidá man tű nő dö tt:
„Ha mindig így vá ndorolnék, tá n az égbe is feljutnék! Aranycsillagot halá sznék, jaj, akkor de
gazdag lennék!”
S ahogy megá llt – mert elfá radt – meglá tott egy ó don vá rat, s felcsendü lt egy furcsa nó ta,
mintha hegedű szó lna:
– Ha bá tor vagy, ha erő s vagy, megszerezheted magadnak itt az Aranykacsa kincsét! Ezer
legény pró bá lta má r – de hiá ba, iná ba szá llt mindnek a bá torsá ga. Mind elszelelt – ú gy
futottak, hogy kis híjá n orra buktak, cipő t, bocskort is lerú gtak!
– No, énrajtam bocskor nincsen, megnézem há t azt a kincset, egy életem, egy halá lom!
Benn a vá rban, mint egy á lom: csupa cipő , csupa bocskor! Gá spá r nézte s ú gy csodá lta, hogy
kö zben a mindenféle szö rnyet, sá rká nyt meg se lá tta. Itt egy saru, ott egy csizma – így jutott
el egy nagy tó hoz. Tó tü krén – az Aranykacsa, kö rö s-kö rü l – kincs ezernyi! Megszó lal az
Aranykacsa, szép hegedű hangon mondja:
– Nesze, itt egy zsá k pénz. Kö ltsd el – de magadra, csak magadra! Alkonyatkor meg jö jj
vissza, s ha fillér sem lesz zsebedben – neked adom minden kincsem!
Azzal eltű nt, mint a ká mfor, s csak a pénzes zsá kja maradt ott.
É s vett Gá spá r mindenfélét: szö get, cukrot, szép ruhá kat! Meg kö rhintá t! Hintó t – há rmat!
Sok sü teményt! Kismadarat! Amíg végü l a zsebében csak egy huncut garas maradt.
S há t ott ü lt egy szegény koldus, s azt a huncut garast kérte, nyú jtotta a kezét érte. Gá spá r
meg ú gy megsajná lta, hogy a sajá t ú j cipő jét, kabá tjá t is odaadta, rá adá snak a garasra.
Dö rrent egyet! Villá m lobbant! A vén kastély megrá zkó dott; megnyílt a fö ld; s a sok kincset
mindenestő l – hamm, benyelte!
– Bá nom is én! – mondta Gá spá r. – Mit ér az egész kincs, ha nem oszthatom meg má ssal?
Varsó vá rosá ban ma is létezik a Tamka utca. Mellette – az ö reg kastély. Elő tte – az
Aranykacsa, régi idő k emlékére.
Zeneiskola van itt ma, és a kacsa ü ldö gélve hallgatja, hogy milyen szépen zeng ott benn a
hegedű szó . Aki nekem el nem hiszi, maga já rjon majd utá na.

A MOGÚZA EREDETE
(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
É lt egyszer valahol egy ember. Napró l napra nem tett egyebet, lesétá lt a partra, és nézte,
nézte a végtelen tengert.
Ha a falu lakó i meglá ttá k, amint ott ü lt némá n és mozdulatlanul, így szó ltak:
– Nézzétek csak, megint itt ü l a bolond!
Amikor egy szép napon, mint má skor, ott ü lt a parton, és nézte, nézte a végtelen tengert,
egyszerre csak kiemelkedett a habokbó l a sá rká nykirá ly, és így szó lt hozzá :
– Hé, te! Te, ott a parton! Nesze, adok neked valamit. – Ezzel á tadott neki egy korsó t, és
hozzá tette: – Ebben a korsó ban itt olyan víz van, amellyel mind a tízezer betegséget meg
lehet gyó gyítani. Fogd és vidd, és gyó gyítsd meg vele az embereket.
Az ember hazavitte a korsó t, elzá rta a kamrá ba. Ezentú l aztá n, ha bá rki beteg lett a faluban,
kiö ntö tt néhá ny cseppecskét a korsó bó l, és meggyó gyította vele a beteget. Hamarosan híre
ment a dolognak a falu hatá rain tú l is, ú gyhogy má r naponta tö bbszö r kellett a kamrá ba
mennie az élet víz egy-két cseppecskéjéért.
A felesége régó ta figyelte, és kü lö nö snek talá lta viselkedését. Mindig egyedü l megy a
kamrá ba, senkit be nem enged, mindig gondosan bezá rja. Egy szép napon azutá n, amikor az
ember elment hazulró l, az asszony feltö rte a zá rat, de legnagyobb meglepetésére nem talá lt
egyebet, mint az egyik sarokban egy nagy víztartó korsó t. Odalépett, belenézett, de csak a
sajá t tü kö rképét pillantotta meg benne. Nem tudta azonban, hogy a sajá t arcá t lá tja a víz
tü krében, és azt gondolta:
„Ezért já r há t az uram naponta tö bbszö r a kamrá ba! Egy szép asszonyt tart itt a korsó ba
zá rva, és helyettem annak kedveskedik.”
Kirohant a há zbó l, felragadott egy kö vet, és darabokra tö rte a korsó t.
Amikor az ember hazatért, azonnal a kamrá hoz ment, meglá tta a széttö rt korsó t. Hívta az
asszonyt, és megtudta tő le, mi tö rtént.
– Szö rnyű dolgot cselekedtél! – mondta. – A korsó ban az élet vizét tartottam. Ezzel
gyó gyítottam a betegeket. – Azzal ö sszegyű jtö tte a korsó cserepeit, és elá sta egy régi forrá s
mellett.
Má snap ismét kisétá lt a partra, és megint csak nézte, nézte némá n és mozdulatlanul a
végtelen tengert. É s attó l kezdve napró l napra nem is tett egyebet. Hetek mú lva aztá n végre
megjelent a sá rká nykirá ly, és így szó lt:
– Miért jö ttél ismét ide?
Erre az ember elbeszélte neki a tö rténteket.
– Menj oda – felelte erre a sá rká ny kirá ly –, ahova elá stad a cserepeket. Talá lsz ott egy
nö vényt, amelyet még sohasem lá ttá l. Szedd le a leveleit meg a szá rá t, szá rítsd meg, tö rd
porrá . Ezzel a porral gyó gyítsd ezentú l az embereket.
Ezutá n még részletesen elmondta, hogyan kell az ú j gyó gyszert alkalmazni, és eltű nt a
tenger habjaiban.
Az ember mindent ú gy talá lt, és ú gy tett, ahogy a sá rká nykirá ly mondta.
Ez az a csodá latosan gyó gyító hatá sú nö vény, amit ma mogú zá nak nevezü nk.

A KÉT GALAMB
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer két galamb; testvérek voltak, és nagyon szerették egymá st. Egyszer az egyik
elhatá rozta, hogy elmegy szerencsét pró bá lni.
– Meguntam má r ezt az életet – mondta. – Mindig ugyanazokat a fá kat lá tni, mindig
ugyanabban a berekben szemelgetni! Még a patak csö rgése is mindig ugyanaz!
A má sik hiá ba ó vta, hiá ba marasztalta.
– Gondold meg, testvérem – mondta –, az az ismeretlen vilá g tú l a dombokon, tú l az erdő n
tele van mindenféle veszedelemmel. Ne légy vakmerő , ne kocká ztasd életedet puszta
kívá ncsisá gbó l.
De a kalandvá gyó galambbal nem lehetett beszélni.
– Legalá bb azt vá rd meg, míg szép, derű s idő kö szö nt rá nk! – kö nyö rgö tt neki a testvére. –
Nézz kö rü l: csupa sű rű felleg az ég, szél zú g, vihar készü l; halaszd holnapra indulá sodat.
A galamb ü gyet se vetett a kö nyö rgésre: kifeszített szá rnnyal nekivá gott a nagyvilá gnak.
Nem soká ig rö pü lhetett. A szél egyre erő sebb lett, a felhő k is mind alantabb szá lltak;
egyszerre csak megdö rrent az ég, villá mok csapkodtak, szakadni kezdett az eső , aztá n
kopogva zuhogott a jég.
A galambnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy menedéket keressen egy ö sztö vér fa
ritká s lombjá ban. Gyér volt a lomb, á tcsurgott rajta az eső ; rá adá sul a jég ú gy megcsupá lta,
hogy alig adott valami oltalmat.
A galamb reszketve vacogott a jégverésben. Szerencsére nem tartott soká ig; a felhő k
eloszlottak, kisü tö tt a nap. A galamb megszá rogatta tollait, elrö ppent az á gró l, kö rö zö tt
egyet-kettő t a napsugá rban; há t ahogy lenéz, mit nem lá t maga alatt a mező n? Jó kora
darabon szétszó rva finom bú zaszemek piroslottak a fö ldö n. Nagyon megö rü lt a lá tvá nynak,
mert megéhezett az ú ton; lecsapott a bú zá ra, mégpedig anná l biztonsá gosabban, mert egy
galamb má r mintha ott szemelt volna a terített mezei asztal kö zepén.
Igen á m, csakhogy az a galamb nem igazi galamb volt, hanem fá bó l faragott, festett
csaligalamb, s ahogy az oktondi madá r leszá llt, nyomban bele is gabalyodott a bú za alá
rejtett hurokba.
Csapkodott, vergő dö tt; a hurok szá la szerencsére elvá sott, ú gyhogy végü l is sikerü lt
elszakítania. Nyomban igyekezett is fö lfelé, kicsit nehézkesen, mert lá bá ra tekeredve jó kora
darab zsineg ló gott. Há t ahogy szá ll, á rnyék vető dik rá fö ntrő l: keselyű á rnyéka. A
kö vetkező pillanatban má r érezte is há tá ban az éles karmokat. Á m ugyanakkor vijjogá s
harsan: hatalmas sasmadá r csap rá a keselyű re. Az ijedtében elengedi zsá kmá nyá t; míg a
két ragadozó harcol a levegő ben a galamb elmenekü l; holtfá radtan ereszkedik egy kunyhó
tetejére.
A kunyhó elő tt gyerekek já tszottak; az egyik észreveszi a madarat, kavicsot rak a
parittyá já ba, megforgatja; repü l a kavics, eltalá lja a pihegő galambot. Szegény jó szá g majd
lefordul fá jdalmá ban a tető rő l. Minden erejét ö sszeszedi, s aká rhogy fá j is tö rö tt szá rnya,
fö lemelkedik, és szá ll vergő dve arrafelé, amerre elhagyott otthoná t tudja. Végre hazaér;
aléltan bukik aggó dó testvére mellé, és megfogadja, hogy oktalan kalandvá gybó l soha nem
hagyja el tö bbé az otthoni meleg fészket.

A CSODATÖK
(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Volt egyszer egy szegény kisfiú . Ö zvegy édesanyjá val éldegélt egy faluban, abbó l a néhá ny
rézkrajcá rbó l, amit az édesanyja mosá ssal, foná ssal meg tudott keresni. Tö rtént pedig
egyszer, hogy az ö zvegyasszony megbetegedett, s attó l fogva a kisfiú nak kellett megkeresni
a mindennapi kenyérrevaló t. Egy nap azonban semmi munka se akadt, s ü res kézzel,
szomorú an bandukolt hazafelé. Má r-má r sírdogá lni kezdett, amikor az á rokparton
megpillantott egy szép nagy tö kö t, és bá r ugyancsak meghú zta a karjá t, nagy diadallal vitte
haza.
– Lá m csak – ö rvendezett az édesanyja is –, milyen szép tö k! Jó lesz megsü tni.
Hanem abban a pillanatban még a lélegzetü k is elakadt a csudá lkozá stó l, mert a tö k
moccant egyet az asztalon, és megszó lalt:
– Dehogyis sü ssetek meg engem! Ü ltess csak fö l az ablakpá rká nyra, te kis legény, vá gj ki
belü l, vá gj nekem orrot, szá jat, szemet, aztá n tegyél rá a bakancsodra, dugd belém kétfelő l a
kesztyű det, a tö bbit meg bízd rá m.
A kisfiú nem értette a dolgot, de aztá n ú gy tett, ahogy a tö k mondta. É s alig á llította bele a
kifaragott tö kbe az egyetlen szá l gyertyá jukat, alig á llította rá a bakancsá ra, amikor a tö k –
kip-kop – megindult, kö rü ljá rt a szobá ban, s mire utá na kaphattak volna, kikocogott az
ajtó n. No hiszen sopá nkodott is a szegény asszony, és sírt a kisfiú , hogy mennyire pó rul
já rtak! De soká ig nem bú slakodhattak, mert egyszerre megzö rgették az ajtó t:
– Bummbumm! Burubumm! – s ahogy a kisfiú arasznyira kinyitotta, há t jö n á m befelé nagy
pará désan a tö k, s a két kesztyű je kö zö tt egy gyö nyö rű , pirosra sü lt cipó t szorongat.
Kérdezték volna, hogy honnan jö n, hol vette a cipó t, de a tö k éppen csak meglobogtatta
kicsit a gyertya lá ngjá t, s má r dö cö gö tt is ú jra kifelé.
Aztá n nemsoká ra ú jra megdö ndü lt az ajtó : – Bummbumm! Burubumm! – s jö tt befelé a tö k,
egy jó kora darab szalonná val. Azt is éppen csak letette, azzal szedte bakancsnyi lá bá t kifelé.
Így aztá n má r szalonná val ették a kenyeret, a szegény asszony meg a kisfia, amíg
harmadszor is meg nem dö ndü lt az ajtó : – Bummbumm! Burubumm! – s jö tt befelé a tö k,
kétkesztyű nyi hó na alatt két ü veg betegnek való vö rö s borral. Nem is szá moltá k má r
azutá n, há ny bummbumm dö ndü lt még az ajtó n, de az biztos, hogy a kisfiú egyebet se tett,
csak az ajtó t nyitogatta, a tö k pedig telehordta a kicsi szobá t kolbá sszal, zsírral, egy bö dö n
mézzel, ú j cipő vel, ú j ruhá val, még ú j gyertyá t is hozott. Má r kevés híja lehetett az éjfélnek,
amikor ismét bezö rgetett, de most egész halkan; és olyan fá radtan, gö rnyedten jö tt be, hogy
a kisfiú aggó dva kérdezte meg:
– Kedves tö k, talá n bizony elfá radtá l?
– Bizony el – felelte a tö k, de mire ezt kimondta, addigra el is lobbant a beleá llított gyertya.
tö k billent egyet, ledő lt a kis bakancsokró l, s ú gy hevert a padló n, mintha sohase élt volna.
Bizony megkö nnyezték a csodatö kö t, de aztá n a kisfiú gyorsan ö sszeszedte kiszedett
magjá t, megszikkasztotta a ká lyha mellett, s jó l eltette tavaszig. Tavasszal pedig elü ltette, és
azó ta azt lesi, há tha terem neki má sik csodatö k.

KOPÁR-HEGY
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer két testvér, az egyik gazdag, a má sik szegény; de a gazdag egy á rva fityinget
nem adott volna a szegénynek. Volt a szegénynek egy ó cska taligá ja; abbó l élt, hogy az
ó cska taligá val fuvarozott, ha volt mit. Egyszer is tolja a taligá t az erdő n egy zsá k bú zá val;
há t jobb kéz felő l lá t egy nagy, kopasz hegyet; megá llt, hogy jó l megnézze. Ahogy nézelő dik,
észreveszi, hogy tizenkét hatalmas termetű legény kö zeledik, tizenkét ó riá s. Gondolja,
nyilvá n rabló k, olyan marcona a képü k; gyorsan betolja a taligá t a bokorba, ő maga meg
fö lmá szik egy fá ra, hogy majd ott megvá rja, míg elmennek.
Megy a tizenkét ember egyenest a nagy, kopasz hegy alá ; ott az egyik elő lép, azt mondja
nagy hangon: – Kopá r-hegy, nyíljá l meg! Kettényílik a Kopá r-hegy; azok tizenketten
bemennek, a hegy meg ö sszecsukó dik utá nuk. Egy ideig bent vannak a hegyben; aztá n a
hegy szétnyílik, kijö n a tizenkettő , mindegyiknek zsá k a vá llá n. Mondja nagy hangon a
vezér: – Kopá r-szikla, zá rulj vissza!
A hegy bezá rult, a rabló k elmentek, a szegény ember meg lemá szott a fá ró l, és ő is
elkiá ltotta: – Kopá r-hegy, nyíljá l meg! Megnyílt a hegy, bement a szegény ember;
á mulatá ban majd leesett az á lla: tele volt a hegy gyomra arannyal, ezü sttel, gyémá nttal,
drá gakő vel. Nézte a sok csillogó kincset a szegény ember, tű nő dö tt rajta, vihet-e belő le;
aztá n fö lmarkolt egy kis aranyat, azzal kiment, szó lt a hegynek: – Kopá r-szikla, zá rulj
vissza! – Elő hú zta a bokorbó l az ó cska taligá t, s hazament.
Attó l fogva jobban éltek, míg tartott az arany. Mikor elfogyott, á tment a szegény ember a
gazdag testvéréhez, kö lcsö nkérte tő le a szakajtó t, kiment vele az erdő be, kinyitotta a
hegyet, vett egy szakajtó aranyat, hazavitte, és megint jó l éltek egy darabig. Mikor aztá n
lá tta, hogy fogytá n az arany, megint elkérte a szakajtó t, és megint telehozta arannyal a
hegybő l.
Legkö zelebb, mikor a szegény testvér kö lcsö nkérte a szakajtó t, a gazdag bekente a szakajtó
fenekét szurokkal, de a szegény testvér nem vette észre, s azt sem, hogy egy szem arany
benne ragadt a szurokban. Lá tja az aranyat a gazdag testvér, megy a szakajtó val a
szegényhez.
– Mit mértél te az én szakajtó mmal?
Mondja a szegény testvér, hogy á rpá t. De a gazdag rá ripakszik, hogy neki ne hazudjék, itt a
bű njel, az arany, s ha mindent be nem vall, fö ljelenti, hó hérkézre adja. Megijedt a szegény
testvér, s mindent bevallott. A gazdag erre befog a legnagyobb szekerébe, hajt ki az erdő be,
mondja a hegynek: – Kopá r-hegy, nyíljá l meg!
Megnyílik a hegy, berohan a gazdag ember, majd eszét veszti a sok kincs lá ttá n, tö mkö di a
zsá kjait; mikor mind teletö mte, ki akar menni, mondja: – Engedj ki, Kopasz-hegy! De a hegy
nem mozdul, nem érti a szó t, mert nem Kopasznak hívjá k, hanem Kopá rnak, azt azonban a
gazdag ember nagy mohó sá gá ban elfelejtette.
Szalad ide-oda a hegyben, rimá nkodik, kiabá l, de hiá ba. Leü l a kijá ratná l, tö preng, bú sul;
egyszer csak nyílik a hegy. Ki akar surranni a gazdag, de elkapjá k a nyaká t.
– No, megvagy, jó madá r! – kiá ltja a rabló vezér. – Kétszer má r megdézsmá ltad a
kincstá runkat; de most harmadszor nem viszed el szá razon.
Hiá ba tiltakozott, hogy nem ő volt, a rabló k nem ismertek irgalmat.

JASKA
(Csarusin meséje, á tdolgozta Sző llő sy Klá ra)
Soká ig já rká ltam az á llatkertben, elfá radtam, és leü ltem pihenni egy padra, szemben egy
kifutó s kalitká val, amelyben két nagy fekete holló lakott, férj és feleség.
Ü ldö géltem, pihentem, cigarettá ztam. Egyszer csak az egyik holló odaugrá ndozott a
kerítéshez, rá m nézett, és emberi hangon megszó lalt:
– Adj borsó t Jaská nak!
Mikor elő szö r hallottam, való sá ggal megijedtem, elképedtem.
– Mit akarsz? – mondtam neki.
– Borrsó t! Borrsó t! – ismételte. – Adj borsó t Jaská nak!
Borsó nem volt a zsebemben, ellenben volt benne egy papirosba csomagolt sü temény meg
egy ú j, fényes kopejka. Bedobtam Jaská nak a rá cson á t a kopejká t. Jaska erő s cső rébe fogta
a fényes pénzdarabot, elugrá lt vele a sarokba, és eldugta valami hasadékba. Azutá n
odaadtam neki a sü teményt.
Elő bb megetette vele a feleségét, azutá n ette csak meg a rá eső felét. Milyen értelmes, okos
madá r!
Addig azt hittem, csak a papagá jt lehet megtanítani emberi szó ra.
De ott az á llatkertben megtudtam, hogy a szarka, a varjú , a csó ka, a szajkó , ső t a fiatal
seregély is megtanulhat embernyelven beszélni.
A kö vetkező képpen tanítjá k ő ket:
Beü ltetjü k a madarat egy szű k kis kalitká ba, és letakarjuk kendő vel, hogy semmi se vonja el
a figyelmét. Azutá n pedig lassan, egyenletesen ismételjü k elő tte mindig ugyanazt a
mondatot – hú sszor, harmincszor is, ha kell. Így folytatjuk tö bb napig egymá s utá n.
Lecke utá n ajá nlatos a madarat valami ínyencfalattal megjutalmazni; azutá n pedig
bocsá ssuk vissza a nagy kalitká ba, ahol mindig lakik.
Ennyibő l á ll az egész.
Ezt a Jaska holló t is így tanítottá k beszélni. É s az oktatá s huszadik napjá n, mihelyt
beü ltették a kicsi kalitká ba, és letakartá k, Jaska rekedtes hangon megszó lalt a kendő alatt:
– Adj borsó t Jaská nak!
Adtak is neki mindjá rt.
– Nesze, Jaska, kedves egészségedre!
Milyen érdekes lenne otthon tartani egy ilyen beszélő madarat. Ha az ember reggel kinyitja
a szemét, a madá r nyomban így ü dvö zö lné:
– Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt!
Vagy azt kérné:
– Engedj ki! Engedj ki!
Azt hiszem, szerzek magamnak egy szarká t vagy csó ká t, és megtanítom beszélni.

A HÁROM PÖSZE
(Magyar népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Egy asszonynak volt há rom lá nya, egyik formá sabb, csinosabb, mint a má sik, de mégse
akadt kérő jü k, mert mind a há rom pö sze volt, csú nyá n, hibá san beszélt. Mígnem egyszer
idegen falubó l való legény á llított be hozzá juk, és mindjá rt azt kérdezte az asszonytó l, van-e
eladó lá ny a há zná l.
– Van há rom is – felelte az –, jó ravaló legénynek odaadom, amelyiket vá lasztja.
Leü ltette a legényt, feltette a tű zhelyre a fazekat meg a nagy lá bos tejet, aztá n beszaladt a
szobá ba, és mondta a lá nyainak, hogy csinosítsá k ki magukat, ü gyesen forgoló djanak a
vendég kö rü l, de egy á rva szó nem sok, annyit se szó ljanak. Tegyenek ú gy, mintha
szégyenlő sek volná nak, idegen férfi elő tt nem mernék kinyitni a szá jukat.
A lá nyok ú gy tettek. Nem szó ltak semmit, csak mosolyogtak, ü gyesen forgoló dtak a legény
kö rü l, aki azt se tudta, hová legyen zavará ban, boldogsá gá ban, hogy há rom ilyen szép lá ny
kö zü l vá laszthat. Az ö regasszony beszélt ö tü k helyett, csak ú gy dő lt belő le a szó , és mikor
lá tta, hogy a legénynek tetszenek a lá nyai, szíve majd kiugrott, és ö rö mében minden
egyébrő l megfeledkezett.
Egyszer csak lá tja a legkisebb lá ny, hogy fut a tej. Felugrik, és ijedten kiá ltja:
– Put a té! Put a té, édö szaná m!
Mire a kö zépső rá szó l, szigorú hangon:
– Ne fó lj, te, nem tabad fó lni!
A legö regebb meg bü szkélkedik:
– Lá dd, én ed tó t te tó lok!
A kérő kimeredt szemmel bá mult rá juk egy percig, aztá n fogta a kalapjá t és elment, a ká vét
se vá rta meg.
NOVEMBER

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Az ellenség – rá adá sul veszedelmes ellenség! – a kö vetkező hó napban jelent meg az
erdő ben. Az Ö reg Veréb novembernek mondta az ú j hó napot, s hozzá fű zte, hogy ez a
harmadik és utolsó hó napja az ő sznek.
Az ellenség félelmetes volt, mivel lá thatatlanul ó lá lkodott kö rü lö ttü k. Az erdő n hullani
kezdtek a apró bb-nagyobb madarak, de még egere, nyulak is. Elég volt ha elbá mészkodott
valamelyik kis á llat, vagy elmaradt a csapatá tó l egyik-má sik madá r – aká r éjjel, aká r nappal
–, má r pusztult.
Senki sem tudta, ki lehet a titokzatos ellenség: négylá bú ? Madá r? Ember? De rettegtek tő le
valamennyien, ró la beszélt, suttogott az erdő minden vadja, madara. Az első havat vá rtá k,
hogy a havon hagyott nyomai utá n felkutathassá k.
Az első hó azonban este hullott le. Má snap reggel pedig megint hiá nyzott egy nyú lfió ka az
erdő ben.
Csak az egyik lá bacská já t talá ltá k meg. Kö rü lö tte, a má r olvadozó havon, félelmetes, nagy
karmok nyomai lá tszottak. Vadá llat karmai is lehettek, nagy ragadozó madá r karmai is.
Má s nyomot nem hagyott a gyilkos: se tollat, se egy sző rszá lat.
– Félek – mondta Picinyke Cicellének. – Jaj, de nagyon félek! Gyere, kerekedjü nk fö l az
erdő bő l, mert még utolér ez a rettenetes, lá thatatlan gonosztevő !
Elrö pü ltek a folyó partra. Odvas, ö reg fű zfá k voltak ott, meghú zó dhattak bennü k.
– Jobb itt – mondta Picinyke. – Ez itt nyílt mező . Nem tud észrevétlenü l idelopakodni az
ellenség, mint a sö tét erdő ben. Má r messzirő l, meglá tjuk és elbú junk elő le.
É s ott ü tö ttek tanyá t a folyó parton.
Má r oda is megérkezett az ő sz. Lefoszlott a levél a rekettyefü zekrő l, megbarnult, elfonnyadt
a fű . Néha hó esett, el is olvadt. A folyó még futott, de reggelente má r jéghá rtya vonta be.
eltű ntek a partró l a szalonká k is. csak a vadkacsá k maradtak. Azt há pogtá k, hogy itt hú zzá k
ki a telet, ha a folyó nem fagy be egészen. A hó pedig hullott, egyre hullott, és má r nem
olvadt el, hanem egyre nő tt.
A két cinke nyugodtan éldegélhetett volna a folyó partjá n, ha nem tá mad megint riadalom:
egy éjszaka nyoma veszett egy kacsá nak. A folyó tú lsó partjá n bó biskolt, a csapat legszélén.
– Ő volt – dadogta ijedten Picinyke. – A Lá thatatlan! Eljut mindenhova: erdő be, mező re, ide
is, a folyó ra.
– Lá thatatlan lények nincsenek! – oktatta Cicelle. – Majd én kinyomozom, megá llj csak!
Egész nap az ö reg rekettyefü zek csupasz á gain sü rgö tt-forgott, magas leshelyérő l figyelte a
titokzatos ellenséget. De nem vett észre semmi gyanú sat.
A vadkacsá k a kö vetkező éjszaka vá ndorú tra keltek.
Picinykének akkor végre sikerü lt rá bírnia Cicellét: kö ltö zzenek el ő k is a folyó partró l.
Hiszen az ellenség kö nnyen á tjuthat hozzá juk a jégen. Picinykének ú gyis el kellett repü lnie
a vá rosba, megkérdezni az Ö reg Verébtő l, hogy hívjá k a a kö vetkező hó napot.

ILJA VITÉZ ÉS FÜLEMÜLE, A ZSIVÁNY

(Orosz népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Nyargal Ilja vitéz, ahogy a Kó cos pejkó lá ba győ zi – bércrő l bércre szö kken, folyó n, tavon
á talrö ppen, hegyeket szed lá ba alá . Fü lemü le zsivá nyt, az orszá g rémét akarja kézre
keríteni a jó vitéz. Elérkezik egy habzó nagy folyó hoz, annak a tú lsó partjá n há rom tö lgyfa
kilenc á gá n ü l Fü lemü le, a zsivá ny, messze elkerü li sebes rö ptű só lyom és iramodó vad – fél
a zsivá nytó l.
Meghallja a zsivá ny a ló dobogá st, felá ll, és kiereszti iszonyatos hangjá t: – Hej, ki az a
vakmerő , ki az a mihaszna, aki Fü lemü lét á lmá bó l felriasztja? – S hogy ezt rikkantja –
fü lemü le csattogá ssal, oroszlá nordítá ssal, kígyó sziszegéssel –, megrendü l a fö ld, a vén fá k
inognak, virá g lehull, fű elfonnyad, a Kó cos pejkó térdre roskad. De lovasa megcsapkodja, és
rossz zsá knak szidja, mire ö sszeszedi minden bá torsá gá t, erejét, és felá ll, á tszö kik a folyó n,
odarú gtat a félelmes fü lemü lefészekhez.
A zsivá ny felettébb csodá lkozik, kidugja fejét – Ilja meg nem késlekedik, buzogá nyá val
rá csap a feje bú bjá ra, ú gyhogy lefordul a fá ró l az á tkozott, szó lni sem mer.
– Mit bá mulsz rajtam, zsivá ny? – kérdi Ilja.
– Jaj nekem, ez egyszer erő s kézbe kerü ltem! – nyö gi a zsivá ny.
Vá gtat Ilja egyenest a zsivá ny há zá hoz, teteje aranyos, fénye csak ú gy vakít, lá nggal ég a
napon. Kinéz az ablakon a zsivá nyné, rémü lten ö sszecsapja a kezét, lekiá lt a lá nyá nak: – Jaj
nekü nk! Egy paraszt lovas jö n, és apá dat hozza, kengyelhez kö tö zve! – Kiszalad az ú tra,
leborul a vitéz elő tt, rimá nkodik, aranyat, ezü stö t, gyö ngyö t kíná l neki, csak az urá t eressze
szabadon. De Ilja így felel:
– Gazul szerzett kincset énnekem ne kíná lj! Á rtatlan emberek vére tapad rajta! Viszem az
uradat Kijev vá rosá ba, a fejedelemhez.
Ú gy tesz, ahogy mondta; Kijev vá rosá ban a fejedelem udvará n lová t a faragott faoszlophoz
kö tö zi, a zsivá nyt ott hagyja, ahol van, ő maga felsiet a lépcső n. A fejedelemnél éppen
lakomá znak, Ilja vitéz megá ll a kü szö bö n. – Kö szö ntlek, fejedelem! Szolgá latodba á llanék,
ha megengeded – mondja –, Ilja a nevem, Murom faluban szü lettem, és hogy vitézségemben
ne kételkedhess, elhoztam neked Fü lemü le zsivá nyt, itt van az udvaron, kengyelhez
kö tö zve. – No, fel ugrá lnak erre, ahá nyan az asztalná l ü lnek, a fejedelem szalad Ilja utá n az
udvarra. A zsivá ny ott ló g a vitéz lová n, mint egy zsá k. A fejedelem csú folja, biztatja: – Rajta
no, most fü työ lj, csattogj, Fü lemü le, ordíts, oroszlá n, hadd halljuk!
– Nem te győ ztél le harcon, há t ne is parancsolgass nekem! – így a zsivá ny.
Akkor Iljá hoz fordul a fejedelem: – Parancsold neki te, Muromi hő s vitéz, hadd halljuk a
hangjá t!
Kieresztette gyilkos hangjá t a zsivá ny. A tornyok aranygombjai elgö rbü ltek, a tető
leszakadt, az ablakü vegek megrepedtek, a lovak kitö rtek istá lló ikbó l, és szerteszaladtak, a
jó vitézek négykézlá b kú sztak a fö ldö n, a fejedelem se élt, se halt.
Megharagudott a zsivá nyra Muromi Ilja, és így kiá ltott rá :
– Most má r leszá molok veled, elég apá t-anyá t megríkattá l, elég fiatal nő t megö zvegyítettél,
nincs tö bb zsivá nykodá s! – Kirá ntotta éles kardjá t, lecsapta a fejét. Így lett vége
Fü lemü lének, a zsivá nynak.

A RAVASZ RÓKA
(Korjak népmese, Katoná né R. Katalin)
Egyszer a ró ka a folyó parton ü ldö gélt. Azon tö rte a fejét, hogyan ehetne friss halat.
Nézelő dö tt erre-arra, há t lá tja, hogy nagy, ö les szá lfa ú szik a vízen. A szá lfá n meg két sirá ly
ü l. Kérdezi tő lü k a ró ka:
– Mit csiná ltok, madá rká im?
– Halat fogunk.
– Vigyetek engem is magatokkal!
– No ugorj!
Ugrott is a ró ka. Csakhogy a gerenda fordult egyet. A sirá lyok elrepü ltek, ő meg beleesett a
vízbe. A hullá mok egyre messzebb sodortá k – egészen a tengerig. Lá tja a ró ka kö rö s – kö rü l
a vizet. Elkiá ltja magá t:
– Nosza lá bam, légy evező m! Nosza, farkam, légy kormá nyom!
Ú szott a ró ka, mint valami csó nak. A lá bai ú gy kavartá k a vizet, mint az evező k, a farka meg
kormá ny mó djá ra mozgott ide – oda, ide – oda. Igen á m, de elfelejtette megmondani a
faroknak, hogy a part felé kormá nyozzon, így az a nyílt tenger felé irá nyította.
Ú szott a ró ka, egyre csak ú szott, de partot nem lá tott. Beú szott egészen a tenger kö zepéig.
Nem tudta, mit tegyen. É s akkor meglá tta a fó ká t.
Az megszó lította:
– Hogy ú sztá l be idá ig, te ró ka? Biztosan eltévedtél ná lunk, a tengeren. Nem jutsz má r ki
tö bbé a partra!
– Tudom én jó l, hová ú szom! – dugta ki a vízbő l az orrá t a ró ka. – Meg akarom nézni,
vannak-e még vadá llatok a tenger vizében. Azt hallottam, hogy má r csak mutató ban maradt
belő lü k.
– Dehogy! – hö rdü lt fel a fó ka – sok á llat él még a tengerben! Itt vagyunk mi, fó ká k, meg
aztá n itt élnek a rozmá rok és a bá lná k is.
– Igazá n? – ravaszkodott a ró ka. – Nem hiszem én ezt, amíg nem lá tom a sajá t szememmel!
De tudod mit? Jö jjö n elő minden á llat a tenger mélyébő l. Sorakozzatok fel egészen a partig,
s én majd megszá mollak benneteket!
É s elő jö tt minden fó ka, minden rozmá r, minden bá lna. Szép sorjá ban a vízre fekü dtek –
egészen a partig. A ró ka pedig – mint valami hídon – futni kezdett a há tukon. Futott, futott,
és kö zben szá molta az á llatokat:
– Egy fó ka, két fó ka, há rom fó ka… Egy rozmá r, két rozmá r, há rom rozmá r… Egy bá lna, két
bá lna, há rom bá lna…
Így jutott el a partig. Amint fö ldet érzett a talpa alatt, odakiá ltott a fó ká nak:
– Igazat mondtá l, te fó ka! Sok van még belő letek, ostoba á llatokbó l a tengerben! Aká r egyik
partjá tó l a má sikig is hidat lehetne építeni belő letek! Most aztá n ú sszatok, ahová akartok,
én bizony pihenek egyet!
Elú sztak a tengeri á llatok, a ró ka pedig levetette a bundá já t, és felakasztotta egy bokorra,
hogy megszá radjon. A farká t meg egy kő re terítette – hadd sü tkérezzen a napon.

AZ ÖKÖRSZEM ÉS A FELKELŐ NAP

(Japá n népmese, Fazekas Lá szló )
Az ö kö rszem egyszer vitá ba keveredett a tö bbi madá rral. Nem tudtak megegyezni abban,
hol lehet megpillantani legelő szö r a fö lkelő napot.
Az ö kö rszem az Á szó szá n tű zhá nyó krá terének nyugati peremére mutatott; és így szó lt:
– Ott lehet megpillantani legelő szö r!
A tö bbi madá r így kiá ltott:
– A nap keleten kel fö l, ezért legelő szö r a krá ter keleti peremén lá tható ! Hiá ba vitatkoztak,
megegyezni nem tudtak.
Hogy eldö nthessék, kinek van igaza, elhatá roztá k, hogy megvá rjá k együ tt a napkeltét.
– Az ö kö rszem ú gy helyezkedett el, hogy nyugat felé lá sson, a tö bbi madá r mind a keleti
égboltra szegezte tekintetét.
Elérkezett a napfö lkelte pillanata.
A krá ter keleti pereme még elfedte a nap fénylő korongjá nak kikandiká ló darabká já t, de az
első elszabadult sugarak má r ott fénylettek, tá ncoltak a krá ter nyugati peremének csú csain.
Alighogy a nyugati oldal csú csain derengeni kezdett a hajnali pír, így kiá ltott az ö kö rszem:
– Íme, a fö lkelő nap itt lá tható !
Erre a madarak mind arra fordultak, és megpillantottá k a hajnal ró zsaszínű fá tylá t a
tű zhá nyó krá terének nyugati peremén.
Kö zben a nap a krá ter keleti pereme fö lé emelkedett, az ö kö rszem most má r kelet felé
tekintett, ott megpillantotta a fö lkelő nap korongjá t.
Diadalittasan kiá ltotta:
Most má r ezen az oldalon lá tható !
Erre a madarak ismét kelet felé fordultak, és rá dö bbentek, hogy való ban az ö kö rszem lá tta
első nek a fö lkelő napot.
Csak ő tudta, mert ő a legokosabb madá r, hogy hajnalonként, mielő tt a nap keleten a
lá thatá r fö lé emelkedik, sugarai má r megvilá gítjá k az Á szó szá n krá terének nyugati
peremét.
Így há t az ö kö rszem győ zö tt a madarak vitá já ban.
Ú gy bizony! De aki még mindig nem eszi meg gyorsan a rizsgombó cot, az má sodszor nem
kaphat! Há t egyetek jó étvá ggyal.
Aztá n aludjatok jó l. Jó éjszaká t!

MAGVETŐ MIKULA
(Orosz népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Volga, derék vitéz, felkerekedett egy szép napon a csapatá val, hogy adó t, sarcot vegyen
Orjekovec vá ros kapzsi kalmá rnépén. A sík mező re érve halljá k, hogy szá ntanak a mező n,
ekevas csikorog, a fö ldmű ves fü työ rész. Arrafelé fordítjá k lovaikat, ahol a szá ntó vető t
lá tjá k, nyargalnak reggeltő l napestig, de még mindig messze van. Lovagolnak má snap
reggeltő l napestig, de csak nem érnek oda. Míg végtére harmadnap odaérnek – szá ntja a
bará zdá t a fö ldmű ves, nó gatja lová t. A bará zda, amit ekéjével vá gott, egész mély á rok,
tö lgyfá kat fordít ki tö vestü l a fö ldbő l, sziklakö veket dobá l félre, selymes ő sz fü rtjei
lobognak a szélben.
Volga csodá lkozva nézi, meghajol elő tte: – Erő t, egészséget, te derék fö ldmű ves!
– Neked is, vilá ghíres Volga. Hová , merre?
– Orjekovec vá rosá ba tartunk, hogy behajtsuk az adó t, sarcot a kalmá rokon.
– Aj, Volga, zsivá nyok azok egytő l egyig, a szegény fö ldmű vesnek bő rét is lenyú zná k, az
ú ton hajtá sért, minden marék só ért vá mot szednek. É n is ú gy já rtam: kö rü lfogtak, ki
akartak fosztani, mennél tö bbet adtam, anná l tö bbet akartak, mígnem elfutott a méreg, és
ezzel a jó selyemostorommal fizettem neki.
– Hej, nagyerő s vitéz, dicső szá ntó vető , á llj kö zénk bajtá rsul! – mondja erre Volga.
– Meg is teszem, veled tartok, tanítsuk meg ő ket, hogy ne bá ntsá k a szegény parasztot.
Mikor feleú tig érnek, megkéri a szá ntó vető Volgá t, hogy kü ldje vissza há rom vitézét,
emeljék ki az ekét a bará zdá bó l, rá zzá k le vasá ró l a port, és á llítsá k be a fü zesbe, amíg ő
visszatér. Volga ú gy is tett, de emberei dolgukvégezetlen tértek vissza – meg se bírtá k
mozdítani az ekét. Akkor tíz deli legényt kü ldö tt vissza a vezér a szá ntó fö ldre, hogy á llítsá k
a fü zesbe a faekét – rá ngattá k is erre-arra, megpró bá ltá k kiemelni, de semmire se mentek
vele. Most végre leszá llt lová ró l a szá ntó vető , visszakocogott a fö ldjére, fél kézzel
megmarkolta az ekét, lerá zta ró la a rá tapadt fö ldet, aztá n felkapta, és a fü zesbe hajította.
Nyargaltak aztá n tová bb, és nemsoká ra elérkeztek Orjekovec vá rosá hoz, á mde a ravasz
kalmá rok elfű részelték a híd gerendá it az Orjekovec-folyó felett. Elő renyargalnak a derék
vitézek – leszakad alattuk a híd, mind a vízbe zuhannak, ott pusztulnak. Volga meg az ö reg
fö ldmű ves éktelen haragra gyulladnak, megcsapkodjá k paripá jukat, és egy ugrá ssal
á tszö knek a tú lsó partra, ellá tjá k bajá t a gonosz kalmá roknak.
– Hej, ti á tkozottak! – csapkodja ő ket ostorá val a fö ldmű ves. – A paraszt ad kenyeret,
mézsö rt a vá rosnak, ti meg a só t is sajná ljá tok tő le! – A kalmá rok térdre esnek,
kö nyö rö gnek, megfogadjá k, hogy eztá n egy ujjal se bá ntjá k a szegényt.
Hazamenet az ú ton Volga megkérdi a fö ldmű vestő l: – Mondd meg, jeles vitéz, mi a neved,
nem is tudom még, hogy tiszteljelek.
– Gyere paraszti tanyá mra, vilá ghíres Volga, ott megtudod, hogyan tisztelnek.
Ahogy a szá ntó ra érnek, elő hú zza faekéjét a bokrok aló l, felszá ntja a széles fö ldet, elveti az
aranyszínű magot. Mire hajnalodik, zizeg a kalá sz. Mire leszá ll az este, a fö ldmű ves má r
arat, reggelre kicsépel, megő rli a lisztet, a lisztbő l cipó t sü t. Jó ízű en eszik a vendégek a friss
kenyeret, isszá k a há zisö rt, dicsérik a gazdá t:
– Kö szö njü k, kö szö njü k, Magvető Mikula!

AZ ÖKÖRSZEM TANÁCSA
(Japá n népmese, Fazekas Lá szló )
Tö rtént egyszer, hogy a mesebeli Hó -madá r, minden kétszá rnyú ak legnemesebbje, hurokra
kerü lt. Ö sszegyű ltek messzi vidékrő l a madarak, hogy taná csot tartsanak, mit kellene
tenniü k, hogy a Hó -madá r életét megmenthessék.
A fá cá n azt taná csolta:
– Potyogtassuk ü rü lékü nket a hurokra, így a zsineg elő bb-utó bb elrothad, s végü l is
elszakad. Így megmenthetjü k a Hó -madarat.
Az ö kö rszem azonban gú nyoló dva mondott ellent neki:
– No hiszen, arra bizony vá rhatná nk! Addigra réges-rég elpusztulna a Hó -madá r.
Kö vessétek, madarak, inká bb az én taná csomat: ü ljö n rá minden madá r, elő szö r a
legnagyobbak és legnehezebbek, aztá n sorban a tö bbi, a csapda vesszejére; így bizonyá ra
meg tudjuk lazítani a hurkot annyira, hogy a Hó -madá r kihú zhatja belő le fejét.
A madarak meg is fogadtá k az ö kö rszem taná csá t. Elő szö r a legnagyobbak és
legnehezebbek ü ltek rá a vessző re, aztá n fokozatosan a kisebbek és kö nnyebbek, míg végü l
a sú lyuk annyira lenyomta a vessző t, hogy a Hó -madá r nagy ü ggyel-bajjal kihú zta a fejét a
hurokbó l.
Így mentették meg kö zö s erő vel a kétszá rnyú ak legnemesebbjének életét.
– Amikor a fá cá n lá tta, milyen gyors sikerre vezetett az ö kö rszem okos taná csa, fü lig
elvö rö sö dö tt a szégyentő l.
Azó ta is ott vannak a szeme kö rü l a vö rö s foltok.
Mivel azonban ő t is jó szá ndék vezette, amikor taná csá val a mesebeli madá r megmentésére
tö rekedett, a Hó -madá r meg akarta jutalmazni, és így szó lt:
– Há lá bó l jó ízű vé teszem a hú sodat.
Ezért aztá n a fá cá n hú sa mind a mai napig jó ízű maradt.
Az ö kö rszemet pedig, bá r a legkisebb a madarak kö zö tt, azó ta a legokosabb madá rnak
tartjá k, és a madarak kirá lyá nak nevezik, mert okos taná csá val megmentette a Hó -madá r
életét.
Ma is bá rki meggyő ző dhet okossá gá ró l, hiszen még azt is tudja, milyen idő lesz. Amikor a
nagy téli hidegek idején megjelenik, azt jelzi, hogy enyhébb napok kö vetkeznek. Ha pedig a
tikkasztó nyá ri napokban tű nik fel, tudjuk, enyhü l a hő ség, hű vö sebb idő fog felü díteni
bennü nket.

A „CSAPAJEV-FIÓKA”
(Kononov meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Egy nagy faluban pihentek meg Csapajev katoná i.
Alighogy Csapajev belépett a há zba, egy kislá ny szalad lélekszakadva felé. Az ő r keresztbe
fektetett puská val á llta ú tjá t: – Mit akarsz Csapajev elvtá rstó l?
– Be akarok á llni a csapatá ba.
Az ő r harsá nyan nevetett:
– A csapatá ba? Vá rj még vagy hét évet, kislá ny, míg felnő sz! Akkor majd beá llhatsz a
csapatba.
– Hogyisne! Addigra vége lesz a há ború nak.
– Dehogy lesz! Nélkü led ú gysem tudunk elbá nni az ellenséggel!
A kislá ny villá mgyorsan lebukott, és á tsurrant a puskacső alatt. Az ajtó hoz ugrott. Csapajev
lépett ki a torná cra:
– Kinek a kislá nya vagy? – kérdezte. – Mi a neved?
– Lidka. Lida Lagutyina.
– No, jó l van, Lida – szó lalt meg végü l Csapajev. – Kicsinek kicsi vagy, de ü gyes kislá ny vagy,
tudom. Majd keresü nk neked valami munká t a csapatban.
Így á llt be Lida Lagutyina Csapajev katoná i kö zé. A vö rö skatoná k hamarosan megszerették,
és elnevezték „Csapajev-fió ká nak”. Egyszer még azt is megengedték neki, hogy éjszakai
felderítésre menjen. Akkor éjszaka, má r szü rkü let felé, amikor a legmélyebben alszanak az
emberek, jó messze mozgó á rnyékokat vett észre Lida. Zajtalanul visszakú szott
zá szló aljá hoz, és felkeltette a vö rö skatoná kat. Azok gyorsan talpra ugrottak, fogtá k a
puská jukat, és heves tű zzel fogadtá k az ellenséget.
Tö rtént azonban valami, amivel Lida megharagította Vaszilij Ivanovicsot.
Lidá nak eltö rö tt a tá bori fakanala. Nem gondolkodott soká ig, befutott egy ü res kozá khá zba,
felkapott az asztalró l egy kanalat, és sietett vissza. Amikor ebédhez ü ltek, Csapajev
megkérdezte tő le:
– Hol vetted ezt a kanalat? Emlékszem a tiédre: fakaná l volt, ez pedig vasbó l van.
– Lakatlan há zbó l hoztam, Vaszilij Ivanovics – mentegető zö tt Lida elpirulva.
Vaszilij Ivanovics rá csapott az asztalra.
– Ló ra! – kiá ltotta.
Lida nagyon bü szke volt arra, hogy egy pillanat alatt engedelmeskedik minden
vezényszó nak, kü lö nö sen pedig Csapajevénak. Felugrott, kifutott az udvarra, s egy perc
mú lva má r ló há ton léptetett a torná c felé.
Csapajev kilépett a torná cra, keményen rá nézett Lidá ra, és megparancsolta:
– Eredj, és vidd vissza a kanalat oda, ahonnan hoztad! Csapajev katoná i nem nyú lhatnak a
má séhoz. Vigyá zz, nehogy ez még egyszer elő forduljon!
Csapajev olyan haragos volt, hogy még belé is vö rö sö dö tt.
Lida elvá gtatott, megkereste a lakatlan kozá khá zat, és visszatette a kanalat a helyére.
Azutá n egyszer sem kö vetett el rosszat, és méltó volt a „Csapajev-fió ka” névre.

PÉTER ÉS KICSI CSALÁDJA

(Végh Gyö rgy meséje)
Bizony, hú sz éve is van ennek a tö rténetnek. Csak azért mondom el ú jbó l, hogy egy olyan
vilá gba is bepillanthassatok, amire szinte má r csak a nagyok emlékeznek. Igaz tö rténet,
pedig ma má r olyan, mintha csak mese lenne…
Péter nagyon szegény kisfiú volt, s rá adá sul á rva is. Egészen egyedü l élt ebben a roppant
vá rosban, s hogy éhen ne haljon, mindenféle munká t vá llalt. Volt lapkihordó , cipő tisztító ,
virá g- és citromá rus. Mert bá rmilyen szegény is volt, azért ö nérzete nem engedte, hogy
ingyen, ellenszolgá ltatá s nélkü l fogadjon el pénzt, mint má sok annyian.
Kará csony elő tt lehetett, egy héttel talá n. A Duna-partot, ahol a kará csonyfavá sá rt tartottá k,
finoman, ezü stö sen lepte be a porcukorszerű hó . Péter ott á csorgott, és ajá nlkozott a
vevő knek, hogy segít a kará csonyfá t hazavinni. De azok rá sem hederítettek, a gazdagok
mind inassal és cseléddel já rtak, azok vitték utá nuk oly kevélyen a fá t, mintha legalá bbis ő k
volná nak a gazdagok, és nem csak egyszerű , fizetett cselédek.
Má r esteledett, kigyulladtak a villanylá mpá k, és a hó pihék, mint a lá mpafényben a lepkék,
ú gy tá ncoltak kö rü lö ttü k. É s Péter aznap még egy fillért sem keresett, és nem is evett még
egy falatot sem.
Ekkor egy ö reg bá csira lett figyelmes, aki szuszogva cipelt egy picinyke fá t, alig volt
nagyobb a fa fél méternél, de a bá csi olyan erő tlen volt, hogy még ez is nehezére esett. Botra
tá maszkodva bajló dott a fá val.
Péter neki is felajá nlotta a segítségét.
– Ó , édes fiacská m, nincs nekem egy fillérem se! Maradék, ö sszekuporgatott pénzemen
vá sá roltam ezt a fá t is.
De Péter megszá nta, elvette tő le a fá t, és belekarolva hazasegítette. Egy konyhá ban lakott
az ö reg. S a fá t kicsi unoká já nak vette, aki négyéves volt csupá n, és á rtatlanul, angyalian
nevetett nagyapó ra. Mert senkije sem volt, szü lei meghaltak a há ború alatt, egy
bombatalá lat betemette ő ket.
Azó ta nagyapó val éltek kettesben, s nagyapó cigarettá t á rult és cipő fű ző t, így pró bá lta
fenntartani magá t és kicsi unoká já t. Péterkének nagyon megtetszett a kisfiú , mindig ilyen
ö csikére vá gyott. É s mert nem volt laká sa, az ö regú r magukhoz fogadta. Péter azó ta még
nagyobb kedvvel dolgozik, mert végre otthont talá lt magá nak, és most azon fá radozik, hogy
minél melegebbé tudja vará zsolni nagyapó nak, Ö csikének s ezá ltal ö nmagá nak is.
É s most má r legtö bbszö r meleg szobá bó l néznek ki az ablakon, ha hull kint a hó . Nagyapó ,
Ö csike és Péter. A kis csalá d.
MIÉRT SÓS A TENGERVÍZ?
(Japá n népmese, Fazekas Lá szló )
É lt réges-régen, ő sidő kben két testvér. Az idő sebbik nagyon gazdag volt, a fiatalabbik meg
szegény. É ppen az ú jesztendő kö zelgett, s a fiatalabbiknak egy marék rizse sem volt az
ü nnepre: elment há t a bá tyjá hoz, hogy egy mérő rizst kérjen kö lcsö n tő le, de nem kapott.
É ppen hazafelé igyekezett a hegyi ö svényen, amikor egy fehér szaká llú aggastyá nnal
talá lkozott. Az aggastyá n megkérdezte tő le, merre tart, erre ő elpanaszolta szegénységét is.
Erre az ö reg egy kis á rpacipó t vett elő , és így szó lt:
– Neked adom ezt a kis cipó cská t, talá n haszná t veheted. Menj el a kis templom ligetébe, a
templomocska mö gö tt talá lsz egy barlangot. Tö rpék laknak benne. Ezek majd elkérik tő led
a cipó t, te csak add oda nekik, de se pénzt, se aranyat el ne fogadj érte, mondd csak, hogy a
kő malmocská t kéred érte cserében.
Minden ú gy tö rtént, ahogy a fehér szaká llú aggastyá n mondta. Mikor a tö rpék a
malmocská t á tadtá k a szegény embernek, így szó ltak:
– Ez a kézimalmocska a legnagyobb kincsü nk, de szívesen odaadjuk az á rpacipó ért.
Ha jobbra forgatod, minden kívá nsá godat teljesíti, ha balra forgatod, abbahagyja az
adomá nyok elő teremtését.
A szegény ember hazavitte a malmocská t, otthon leü lt a gyékénysző nyegre, há romszor
megforgatta a malmot jobbra, és így szó lt: – Rizst! Rizst! Rizst kívá nok!
É s a malmocská bó l nagy bő séggel kezdett ö mleni a rizs. Akkor aztá n balra forgatva
megá llította, majd ú jra jobbra forgatta, s kért hú st, halat és mindent-mindent, amire csak
szü ksége volt. Má snap megtaná cskozta a feleségével, hogy rozoga kunyhó juk helyett ú j
há zat kérnek a malmocská tó l, és hogy remek ú j laká sukban lakomá t rendeznek, meghívjá k
rokonaikat, bará taikat. Ú gy is tö rtént. Eljö tt a lakomá ra a gazdag testvér is, és nagyon
csodá lkozott a hirtelen tá madt bő ségen. El is hatá rozta, hogy kipuhatolja ö ccse
meggazdagodá sá nak oká t.
Mikor a lakomá nak vége volt, a gazda minden vendégnek egy-egy finom sü teményt akart
adni ajá ndékul, ezért félrevonult a sarokba, a malmocská hoz. A bá tyja utá na lopakodott,
megfigyelte, hogyan forgatja meg, és kihallgatta, amikor így szó lt:
– Sü teményt! Sü teményt! Sü teményt kívá nok!
Így aztá n megtudta a titkot. É jszaka belopakodott az ö ccse há zá ba, ellopta a malmocská t, és
a sü teménybő l is jó l felpakolt. Zsá kmá nyá val a tengerpartra futott, csó nakot kerített,
kievezett a tengerre, mert valami lakatlan szigeten szeretett volna megtelepedni kincsével,
hogy élete végéig minden jó ban dú ská lhasson, és senkivel se kelljen megosztani
gazdagsá gá t. Amint a tengeren evezett, egyszerre erő s éhséget érzett, jó sokat megevett há t
a sü teménybő l. De a sok édes utá n valami só sat kívá nt, elő vette a malmot, megforgatta
jobbra, és így szó lt:
– Só t! Só t! Só t kívá nok!
Ö mleni is kezdett a só , annyira, hogy hamarosan színü ltig telt vele a csó nak. A kapzsi
testvér nem tudta, hogy a malmocská t balra kell forgatnia, ha azt akarja, hogy megszű njö n
az á ldá s. Végü l is a csó nak elsü llyedt emberestü l, malmostul.
A kézimalmocska lemerü lt a tengerfenékre, s mivel azó ta sem forgatta meg senki balra, ma
is egyre ontja, ontja a só t a tenger vizébe.

A HÁROM TESTVÉR
(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Volt egyszer egy ember, annak há rom fia meg egy há za, s azonkívü l semmije a vilá gon.
Egyformá n szerette mind a há rom fiá t, ezért sokat tö prengett rajta, hogyan ossza meg
kö ztü k egyetlen ö rö kségét, a há zat. Mert eladni semmiképp sem akarta.
Végü l valakitő l jó taná csot kapott; így szó lt a há rom fiú hoz:
– Menjetek vilá ggá , tanuljatok mesterséget, s má hoz egy évre gyertek vissza. Aki a legjobb,
mestermunká t hajtja végre, azé a há z.
A fiú k elkö szö ntek apjuktó l, és vilá ggá mentek, mesterséget tanulni. Az egyik patkoló ková cs
lett, a má sik borbély, a harmadik vívó mester. Mind a há romnak szerencséje volt, jó mester
mellé kerü lt, alaposan kitanulhatta mellette a mesterségét. A patkoló ková cs a kirá ly
istá lló já nak legjobb lovait patkolta; a borbély az orszá g leghíresebb fő embereit borotvá lta.
Aki vívó mesternek ment, tanulá s kö zben kapott ugyan egy-egy vá gá st, de nem vesztette
kedvét, azt gondolta magá ban: „Ki kell tartanom, hogy enyém legyen a há z.”
Letelt az esztendő , visszatértek mind a há rman az apai há zhoz. A legnagyobbik
ková csmester volt. a kö zépső borbélymester, a legkisebbik meg vívó mester.
Egy szép napon, ahogy ott ü lnek apjukkal négyesben a há z mö gö tt az eperfa alatt, lá tjá k,
hogy egy nyú l ü get feléjü k a mező n. Nosza, beszalad a há zba a borbély, tá lká t, szappant,
pamacsot hoz, habot kever, s amikor a nyú l má r egészen a kö zelü kbe ért, elő kapja a
borotvá já t, odaugrik a nyú lhoz, futtá ban beszappanozza, megborotvá lja, de olyan ü gyesen,
hogy egyetlen karcolá s nem sok, annyit sem ejtett rajta.
– No – mondta az apjuk –, tiéd a há z, hacsak a má sik kettő tú l nem tesz rajtad.
Akkor dü bö rgés hallik az ú tró l; odanéznek: fényes hintó kö zeleg robogva, sebesen, elő tte
két pompá s fekete ló .
– Ide nézz, édesapá m! – kiá lt a legnagyobbik fiú , a ková csmester, azzal fogja a szerszá mait,
futtá ban leszedi a két ló patkó it, és futtá ban fö l is veri rá juk az ú j patkó t.
– Ez igen! – mondta az apjuk. – Egyformá n nagy mesterek vagytok; most aztá n megint nem
tudom, kinek adjam a há zat.
Ahogy ezt mondja, szemelni kezd az eső . A legkisebbik fiú , a vívó mester erre kihú zza a
kardjá t, elkezdi csapkodni az eső cseppeket ú gy, hogy egyetlenegy se hullott a fejére. Aztá n
ahogy az eső bő l zá por lett, a zá porbó l meg való sá gos zuhatag, a tö bbiek behú zó dtak az
eresz alá , a fiú azonban odakint maradt, forgatta sebesen a feje fö lö tt a kardot, s olyan
sebesen forgatta, hogy egyetlen eső csepp sem érte, pedig vagy fél ó rá ig szakadt az eső .
Mikor aztá n elá llt, s a fiú olyan szá raz maradt, mintha fedél aló l nézte volna végig a zá port,
azt mondta az apja:
– No, ez mindenen tú ltett; édes fiam, tiéd lesz a há zam.
De a fiú így szó lt:
– Kö szö nö m, édesapá m, de jobbat gondoltam. Legyen a há z há rmunké; ú gy szeretjü k
egymá st, hogy nehezen tudná nk elvá lni egymá stó l; s maradj te is velü nk, hogy még
teljesebb legyen a boldogsá gunk.
Ú gy is lett, s má ig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A KUTYA ÉS A LÓ
(Krilov meséje, Végh Gyö rgy)
Koppants, a kutya és Villá m , a ló egy gazdá ná l szolgá ltak. Villá m má r elég régen ott volt,
Koppants alig két hó napja, mert még csak nemrégiben pillantotta meg a napvilá got. Nem
volt ő még bizony tö bb két hó naposná l. Azért jó bará tsá gban voltak, ha Koppants néha
szeles is volt, meg fitogtatta is azt a nagy csuda bö lcsességét.
Mert Koppants talá n még a bagolyná l is bö lcsebbnek hitte magá t. Egy délelő tt azon
vetélkedett Koppants Villá mmal az udvaron, hogy melyikü k is hasznosabb a há z kö rü l, és
hogy melyiket lehetne inká bb nélkü lö zni.
– Tulajdonképpen mi szü kség van itt rá d? – kérdezte Koppants. – Hisz a há z kö rü l alig van
munká d, ezért kö nnyen is tudná nak á m téged nélkü lö zni! Talá n olyan nagy dolog, hogy
néha kimész a mező re, és hú zod kicsit az ekét, vagy hogy fö lszá ntod a fö ldet? – Villá m
szelíden, tü relmesen hallgatta az ifjú mindentudó t. – De nézz csak meg engem – dü llesztette
ki a mellét Koppants – nekem bezzeg van itt dolgom elég! É jjel-nappal mindig csak
dolgozom! Villá m helyeslő en bó lintott:
– Igaz, ami igaz, Koppants, tudom, hogy sokat dolgozol.
– Azt elhiszem! Reggel még fö l sem ébredt az első kakas, de én má r fö nt vagyok, és
kö rbeszaladom a baromfiudvart. Azutá n mikor a gazdá m is kikel az á gybó l, mi ketten
kimegyü nk a mező re, és egész á lló nap rendben tartom ott a nyá jat. Mindezt csak azért
mondottam el neked, hogy fogalmad legyen arró l, mit csiná lok, mennyi a munká m.
– Szorgalmas vagy, azt meg kell adni! – bó logatott Villá m.
– Hogy csak szorgalmas? – hetvenkedett Koppants. – Még a hangyá k is tanulhatná nak tő lem
szorgalmat meg munkabírá st, bizony á m! Alighogy hazajö vö k a mező rő l, és szinte még be
sem falom a vacsorá mat, vá r ismét a munka. Ti bezzeg kényelmesen alusztok bent az
istá lló ban, a jó meleg, á lmosító levegő ben, de az én szá momra még este se ért véget a nap.
Egész éjjel ő rzö m a csű rt, az istá lló t meg a há zat, hogy el ne lopjá k a bú zá t, hogy el ne
lopjanak téged, és hogy ki ne raboljá k a gazdá nkat. Szeretném tudni, hogy végigcsiná lná d-e
ezt utá nam? Villá m tű nő dve nézett Koppantsra.
– Tudod, hogy szeretlek, Koppants koma, nem is akarlak bá ntani téged azzal, amit most
mondok, de igaz, hogy lá ttam má r néhá ny telet, és azt hiszem, tö bbet is tapasztaltam ná lad.
Nem tagadom, nagyszerű munká t végzel, Koppants bará tom, minden megbecsü lést meg is
érdemelsz érte, azt hiszem azonban, az én munká m se alá bbvaló . Mert igaz, hogy csak az
ekét hú zom, fö lszá ntva a fö ldet, de ha nem szá ntanék, nem lenne a csű rben bú za meg
takarmá ny, ami a nyá jat tá plá lja, s ha nem volna takarmá ny, nem volna nyá j sem, amit te
oly bü szkén ő rzö l kint a mező n! – Koppants erre nem is tudott mit vá laszolni, csak nyelt
egy jó korá t, és minthogy hirtelen halaszthatatlanul sü rgő s dolga akadt kint a há z elő tt,
bő szen vakkantgatva eliszkolt. Villá m pedig bö lcsen és megértő en bó logatott.

A VADDISZNÓ ÉS A VADMALACOK
(Péczeli Jó zsef meséje, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Fenn a magas hegy tetején, az á rnyas bü kkö sben élt egy vaddisznó mama hat folyton rö fö gő ,
elégedetlen kis vadmalacá val. Ó , mennyi gondja volt a vaddisznó mamá nak! Egész á lló nap
perelnie kellett a kis haszontalan rö fikékkel, mert azok bizony sohasem akartak szó t
fogadni neki.
Amíg kicsikék voltak, nem volt tú l sok gondja velü k. Minden reggel és este szépen megittá k
a jó langyos tejecskéjü ket, de aztá n, hogy mú ltak a hetek és hó napok, má r nem volt elég
nekik a tej, hanem egyéb finom fö ldi dolgokra is kezdett fá jni a foguk.
Tö rténetesen abban az erdő ben csak egyetlen nagy tö lgyfa á llott, ez hullatta az ő kedvenc
csemegéjü ket, a finom, ropogó s kis makkszemeket. A vadmalaccsemeték egész nap ott
tanyá ztak alatta, tú rtá k a fö ldet, keresték a lehullott makkokat, az ü gyesebbek pedig
á llandó an orrukat feltartva nézték, hogy mikor hullik le egy-egy eltévedt makkocska.
Egy délutá n, amikor a vaddisznó mamá nak éppen dolga volt az erdő szélen, a hat kis testvér
ö sszedugta az orrá t, és a legidő sebb vezérletével taná cskozá st tartottak. Ú gy lá tszik, most
nagy volt az egyetértés kö zö ttü k, mert nem telt bele egy perc, és má ris nekilá ttak a fa
gyö kereinek. A legidő sebb vadmalacnak az volt ugyanis az ö tlete, hogy mit vá rakozzanak
ő k minden egyes makkszemecskére – sokkal jobb, ha kidö ntik az egész fá t, és akkor az
ö sszes makkot, ami termett rajta, mind egyszerre megehetik.
Még szerencse, hogy a mamá juk idejében visszaérkezett az erdő szélérő l.
– Ti szerencsétlenek, mit csiná ltok?! – kiá ltott fel kétségbeesetten. – Kidö ntitek a fá t?
Hiszen akkor éhen fogtok halni! Arra nem gondoltok, hogy holnap is kell enni? Így, ha
keveset is, de mindennap biztosan lehullat nektek a fa makkjaibó l, de ha kidö ntitek, egy
hétig dínomdá nomozhattok belő le, s aztá n éhen halhattok, mert tö bb makkfa nincsen az
erdő ben!
Néhá ny nap mú lva a vaddisznó mamá nak meg kellett lá togatni egyik nagynénjét a
szomszédos erdő ben. Alig hú zta ki a lá bá t az erdő bő l, a kis haszontalanok hanyatt-homlok
rohantak a tö lgyfá hoz. Hogy sü rö gtek-forogtak! Délutá nra kidö ntö tték a fá t, s aztá n olyan
lakomá zá st csaptak belő le, hogy egész dagadtra tö mték a bendő jü ket.
– Lá tjá tok, ugye, hogy nem volt igaza édesanyá nknak? Hiszen milyen jó llaktunk, és még
mennyi maradt rajta! Ebbő l bizony még életü nk végéig eléldegélü nk – mondotta a
legidő sebb bö lcs kis vadmalac.
Há t ami azt illeti, el is éltek belő le vagy hat napig, de a hetedikre má r egy szem makkjuk
sem maradt. É hesen, szipogva csavarogtak az erdő ben, de bizony egy fia makkot, annyit
sem talá ltak sehol sem.
Má snap reggelre mindannyian rettenetesen korgó gyomorral ébredtek. Még szerencse,
hogy a legkisebbnek életrevaló ö tlete tá madt.
– Ha nem akarunk éhen halni, édesanyá nk utá n kell mennü nk. É desanyá nk biztos
megbocsá tja, hogy engedetlenek voltunk. Mert azt hiszem, ha talá lunk még egy makkfá t –
azt má r nem fogjuk kidö nteni!

A BECSÜLETES BOLDIZSÁR
(Francia népmese, Bartó cz Ilona)
Boldizsá r kiment a fö ldjére aratni. Levá gott há rom bú zakalá szt, aztá n má ris indult hazafelé.
Ú tkö zben bekopogtatott az egyik gazdá hoz.
– A becsü letes Boldizsá r kopogtat – szó lt be az ajtó n –, megkérnélek tisztességgel, ő rizd
meg nekem ezt a há rom kalá szt, majd visszajö vö k érte.
A gazda letette az ablakdeszká ra a kalá szokat. Kis idő mú lva jö n vissza Boldizsá r, és kéri a
kalá szokat: Vakarja a fejét a gazda, aztá n bevallja, hogy azokat bizony megette a tyú k.
– Ha nincs meg a kalá sz, akkor add nekem a tyú kodat – mondja a becsü letes Boldizsá r, és
má r kapja is a hó na alá a tarajost. Aztá n, mint ki dolgá t jó l végezte, bú csú t mond a
kapufélfá nak. Megy, mendegél egy darabon, és megint csak bekopogtat egy há zhoz.
– A becsü letes Boldizsá r kopogtat – szó lt be az ajtó n. – Megkérnélek tisztességgel, ő rizd
meg a tyú komat, míg érte jö vö k. Nehezemre esik tová bbvinni.
– A gazda beteszi a tyú kot a baromfiudvarba, Boldizsá r meg indul tová bb. Néhá ny nap
mú lva jö n vissza, és kéri a tyú kjá t. A gazda kénytelen – kelletlen kinyö gi, hogy azt bizony
ö sszetaposta a kanca.
– Ha nincs meg a tyú k, helyébe add nekem a lovadat – mondja a becsü letes Boldizsá r, és
má r vezeti is ki az á llatot az istá lló bó l. De nem megy messzire, megint bekopogtat az egyik
portá n.
– A becsü letes Boldizsá r kopogtat – szó lt be –, megkérnélek tisztességgel, ő rizd meg a
lovamat, míg visszajö vö k érte.
A gazda bekö ti a lovat az istá lló ba az ö véi kö zé, Boldizsá r illemtudó an kö szö n és tá vozik.
Kis idő mú ltá n jö n vissza, és kéri a lová t. A gazdá nak egyszeriben melege lett, hímezett –
há mozott, aztá n bevallotta, hogy a kislá nya itatni vitte; s a ló a folyó ba fú lt.
– Ha nincs meg a lovam, add nekem helyébe a kislá nyodat – mondta a becsü letes Boldizsá r,
és má r nyitotta is ki az iszá kjá t, hogy beledugja a kislá nyt.
Lá tta á m a gyerek keresztanyja, hogy a becsü letes Boldizsá r el akarja vinni a kislá nyt, s
éktelen haragra gyú lt. Mielő tt még Boldizsá r elindult volna észrevétlenü l kiengedte a
kislá nyt az iszá kbó l, s tett helyébe egy macská t, egy kutyá t meg egy csupor tejet. A
becsü letes Boldizsá r illendő en elkö szö nt, há tá ra vetette a tarisznyá t. Mendegélt nagy vígan
hazafelé; de egyszerre csak észrevette, hogy a tarisznyá ban nagyon mozgoló dik valami,
nyivá kolá s, marakodá s nesze ü tette meg a fü lét, a tej meg a há tá ra folyt.
– Csö nd a tarisznyá ban, mert pó rul já rsz, ha nem maradsz nyugton! – szó lt há tra.
Ezenkö zben a madzag kioldozó dott, a macska kiugrott, a kutya utá na vetette magá t, a fazék
eltö rö tt, a tej szétfolyt.
A becsü letes Boldizsá r még ma is azon tö preng, hogyan vá ltozott á t a kislá ny macská vá meg
kutyá vá .

A SZÜRKE LÓ
(Magyar népmese, á tdolgozta Mészö ly Mikló s)
Volt egyszer egy szegény ember, s volt neki egy szü rke lova. Nagyon unta má r a lovacska,
hogy mindig egyedü l hú zza a szekeret – s megkérte a gazdá já t, engedje vilá ggá , majd ő kerít
magá nak tá rsat.
S ú gy is tett: elindult, ballagott réten á t, mező n á t, de bizony lovat egyet sem lá tott. De
meglá tott egy ró kalyukat! Mindjá rt odafekü dt a lyuk mellé, és meg se mozdult.
Odabent a ró kalyukban egy ö reg ró ka lakott a fiá val. Egyszer csak a ró kacsemetének eszébe
jutott, hogy kidugja a fejét a lyukon, s megnézze: sü t-e a nap. De bezzeg visszahő kö lt
ijedten. A lyuk szá já ná l valami rettentő nagy, szü rkésfehér folt takarta el az eget: azt hitte,
hogy a hó esett le. É s szaladt vissza az anyjá hoz.
– Jaj, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint! – kiá ltotta.
– Ej, miket beszélsz! – dohogott az ö reg ró ka. – Hiszen éppen nyá r van, nyá ron pedig nem
esik hó !
S nagy mérgesen ő maga nézett ki a lyukon – s mindjá rt lá tta, hogy a szü rke ló fekszik ott.
Igen á m, de most mit tegyenek? Ha ott hagyjá k fekü dni, még azt se lá tjá k majd odabentrő l,
hogy a nap sü t-e kint, vagy a hold vilá gít. Aztá n gondolt egy nagyot, kimá szott valahogy a
maradék kis résen, és elment a farkas komá já hoz.
– Kedves komá m – mondta –, ha jó pecsenyét akarsz, gyere hozzá m, ott fekszik a barlangom
elő tt, de sehogy se fér be a lyukon, a te barlangodba talá n belefér!
A farkas megö rü lt nagyon, de nem mutatta. Kerü ljö n csak hozzá a pecsenye – gondolta
abbó l tö bbet nem eszik a ró ka!
S odavá gtattak a ró kalyukhoz. A szü rke ló még mindig ott fekü dt. A farkas meg nézte, s
nagyokat nyelt.
– Jó falat…, nagy falat! De hogyan kéne az én barlangomhoz hú zni? – kérdezte.
– Megmondom én! – vá laszolt a ró ka. – Kö ssü k a ló farká t a farkadhoz, ú gy kö nnyen
elviheted.
S má ris ugrott, hozta a kö telet, és a farkas farká t a szü rke ló farká hoz jó erő sen odakö tö tte.
Aztá n nagyot kiá ltott:
– Hú zhatod má r, koma!
S a farkas hú zta is, vonszolta, majd megszakadt belé. Hanem amint javá ban erő lkö dö tt, a
szü rke ló hirtelen felugrott, s elkezdett vá gtatni. A farkas meg, mint a zsá k, csak ú gy
csapó dott, hengergő zö tt utá na. Így értek haza, a szegény ember há zá hoz.
– Megjö ttem, édes gazdá m, hoztam magamnak tá rsat! – nyerített a szü rke ló .
De bizony a farkasban má r cseppnyi élet sem volt. A szegény ember mindjá rt megnyú zta, a
bő rét eladta, azon meg vett egy má sik lovat. Nem is panaszkodott tö bbé soha a szü rke
lovacska. Most má r neki is volt pá rja. Az istá lló ban együ tt aludtak, együ tt hú ztá k a szekeret,
s ha nagyon megéheztek, kaptak egy fél zsá k zabot.
Ha majd a zabot megették, én is tová bb mondom a mesét!

MIÉRT ŐSZÜL MEG AZ EMBER?

(Há rs Lá szló meséje)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazi nagyapó . Aki – elá rulom – nem volt mindig
nagyapó , mert eleinte kisbaba volt, azutá n gyerek lett, majd felnő tt, ső t mi tö bb, apa, aztá n,
amikor gyerekének is gyereke szü letett, végezetü l nagyapó lett, igazi nagyapó . Mint igazi
nagyapó , fehér hajú , ő sz szaká llú apó , egyszer csak visszaemlékezett a régi idő kre, és
eszébe jutott, hogy gyerekkorá ban szép sö tétsző ke haja volt, amely késő bb dió barná ra vá lt,
jó soká ig dió barna is maradt, aztá n elkezdett szépecskén ő szü lni, fehéredni, míg végü l
teljesen megő szü lt. Amikor mindez eszébe jutott, ez az igazi nagyapó feltette magá ban,
hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja, hogy miért ő szü l meg az ember nagyapó
korá ra.
Elő szö r sorra lá togatta a tö bbi nagyapó t, de azok csak a vá llukat vonogattá k és azt
mondtá k, hogy azért, mert ez a vilá g rendje.
Azutá n sorra lá togatta a borbélyokat; azok meg kitű nő hajfestékeket javasoltak, amelyek
visszaadjá k a haj barna színét, ső t olyan is akadt, aki paró ká t ajá nlott. De felelni egyikü k
sem tudott a nagy kérdésre: miért ő szü l meg az ember?
Végü l természetesen a tudó sokat kereste fel, s azok szép hosszú tudomá nyos elő adá st
tartottak neki az emberi szervezetben levő festékanyagró l, amely eleinte szaporodik, és
barná ra színezi a hajat, azutá n egyre csak fogy, és a haj mind jobban kifehéredik. De azt ő k
sem tudtá k megmondani, miért ő szü l meg az ember.
Az igazi nagyapó dolgavégezetlenü l tért haza. Otthon kis unoká ja nagy ö rö mmel fogadta, és
rö gtö n cibá lni kezdte hó fehér nagyapó ü stö két, ami kedvenc já tékai kö zé tartozott. Az igazi
nagyapó nem tiltakozott a já ték ellen, de az unoka lá tta rajta, hogy csak ímmel-á mmal vesz
részt a já tékban, s valahol má sutt já r az esze. Rö gtö n meg is kérdezte, hogy mi a baja. A
nagyapó erre elmesélte, ki mindenkinél já rt, há ny embert felkeresett, de hiá ba, egyikü k sem
tudott felelni az ő kérdésére: miért ő szü l meg az ember?
– Ez csak egyszerű ! – kiá ltotta a kis unoka. – Há t azért, mert én így szeretlek.
Az igazi nagyapó így tudta meg, amit tudni akart, és csak azt sajná lta, hogy nem fordult
kérdésével rö gtö n az unoká hoz. Lá m, mennyi fá radsá got és mennyi fejtö rést
megtakaríthatott volna.

AZ ÜRES VIRÁGCSERÉP
(Koreai népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
É lt egyszer egy bö lcs és igazsá gos kirá ly. Egy bú sította csak: nem volt gyermeke. Azt
gondolta: „Megkeresem, ki a legtisztá bb szívű , legbecsü letesebb fiú a birodalmamban. Azt
fiammá fogadom, rá hagyom a kirá lysá gomat.”
Azzal minden fiú gyermeknek, aki csak lakott az orszá gá ban, egy-egy marék virá gmagot
kü ldö tt, és kihirdette:
– Aki a legszebb virá gokat neveli ezekbő l a magokbó l, fiammá fogadom, és tró nom
ö rö kö sévé teszem!
A gyerekek elü ltették a magokat, és gondosan ö ntö zgették reggel-este.
Volt kö ztü k egy Ir nevű kisfiú is. Leste-vá rta, mikor csírá znak ki a magok. Vá rt tíz napig, egy
hó napig, de hiá ba.
Elérkezett a nap, amikor a kirá ly udvará ba hívatta a gyerekeket, mutassá k meg, milyen
virá gokat neveltek. Tó dult a palotá ba a sok ü nneplő ruhá s gyerek, mindegyik egy cserép
gyö nyö rű virá got szorongatott. Ir nem volt kö zö ttü k, szégyellt az ü res cseréppel a kirá ly
elébe á llni. A kirá ly megnézte a pompá zó virá gokat, de egyre ború sabb lett az arca.
Végü l meglá tott a sarkon egy sírdogá ló kisfiú t. Ü res virá gcserepet szorongatott. A kirá ly
szalajtotta érte szolgá it, hívatta a palotá ba.
– Há t te meg miért sírsz? – kérdezte tő le.
Ir hü ppö gve elbeszélte neki, hogy hiá ba leste-vá rta, csak nem hajtottak ki a magok.
Elmosolyodott a kirá ly, magá hoz ö lelte Irt, és kihirdette:
– Megleltem az én igaz szívű fiamat!
Nem értették az emberek, felzú dultak:
– É ppen ezt, aki ü res virá gcseréppel á llt a színed elé?
– A virá gmagok, amelyeket szétosztottam – mondta akkor a kirá ly – nem is kelhettek ki,
mert leforrá ztam ő ket. Lá thatjá tok most má r, ki az egyetlen igaz szívű a gyermekek kö zö tt!
Megértették az emberek, megéljenezték az ú j kirá lyfit.
A tö bbi gyerek pedig szégyenkezve vitte haza a sok pompá s virá got. Mert valamennyien
má s magot ü ltettek el, amikor lá ttá k, hogy a kirá lyé nem csírá zik ki.

A SZÉLKAKAS
(Lengyel mese, á tdolgozta Sebő k É va)
– Fju-fjú ! – fü tyü lte a vá ros fö lö tt keringő szél, s rá fú jt a tornyon bü szkélkedő szélkakas
aranyozott szá rnyá ra. A szélkakas megperdü lt a tengelye kö rü l, és vidá man csikorogta:
– Hej-hó -hopp!
Bá doghá ta csillogott a napban, festett szeme vidá man ragyogott.
– Gyö nyö rű idő van ma! Gyö nyö rű idő ! S milyen meleg déli szél fú jdogá l – ö rvendezett
hangosan. De senki se hallotta, mit mond, hisz a torony csú csa fenn volt a magasban.
– Nem akarná l valahová lejjebb kö ltö zni? – érdeklő dö tt a szél. – A piactéren példá ul a
fogadó s nyilvá n szívesen kirakna cégtá blá nak. Ha akarod, szívesen lelö klek innen. Jó ? – S
má r fú jta is teljes erejébő l.
– Nem, nem, nem kell! Hagyj! – tiltakozott a szélkakas, hevesen csapkodva
bá dogszá rnyaival. – Semmi kedvem a piactéri fogadó ban lakni. Itt akarok maradni fenn a
tornyon, itt érzem jó l magam, ahonnan belá thatom az egész vá rost.
Ekkor azonban hirtelen torká n akadt a szó , mert valami vá ratlanul oldalba vá gta. Egy
fecske volt.
– Bocsá ss meg, pajtá s – mentegető zö tt a fecske –, nem akartam. – Letelepedett a toronyra, s
így esi vitelt tová bb: – Tudod, mi ú jsá g? Bekö szö ntö tt a vá rosba az ő sz…
– Tudom – bó logatott a szélkakas. – Lá tom, hogy elsá rgultak a kü lvá rosi kertek, meleg
zekéket á rulnak a piacon, s a gyerekek reggelenként iskolá ba mennek.
– No, lá tod! – vá gta rá a fecske. – Mi, fecskék, ilyenkor ő sszel mindig vá ndorú tra kelü nk,
á trepü lü nk a tengeren, melegebb vidékre. Neked is van szá rnyad, gyere velü nk!
– Nem megyek – rá zta meg a szélkakas aranyozott tarajá t. – Itt maradok a tornyomon.
– De nemsoká ra itt a tél! – kiá ltotta rémü lten a fecske.
– Bá dogbó l vagyok, nem á rt nekem se a fagy, se a hó ! – nevetett a szélkakas. – É s milyen
szép télen a vá ros! S kü lö nben is: honnan tudná k az emberek, merrő l fú j a szél, ha én nem
mutatná m nekik?
– Ez igaz – helyeselt a fecske. – Akkor há t isten á ldjon, pajtá s! – É s elrö ppent.
– Viszontlá tá sra tavasszal! – kiá ltotta utá na a szélkakas, de még jó formá n ki se mondta az
utolsó szó t, má ris bü szke „jobbra á t”-ot csiná lt, mert a szél tá ncosá n rá fü ttyentett:
– Fju-fjú !

MIÉRT RÁGJÁK A FÁK KÉRGÉT A NYULAK?

(Japá n népmese, Fazekas Lá szló )
A régi-régi idő kben egy szép ő szi napon talá lkozott egymá ssal a teknő sbéka és a nyú l.
A nyú l így szó lt a teknő sbéká hoz:
– Hova, hova, teknő sbéka?
– Gyö nyö rű az idő , sétá lni indultam, de ha má r ilyen szerencsésen ö sszetalá lkoztunk,
emlékezetessé tehetnénk egy kis lakomá val ezt a szép ő szi napot.
Fogtá k há t a mozsarat, hogy rizslepényt készítsenek. A nyú l azonban kö zben azon tö rte a
fejét, hogyan szedhetné rá a teknő sbéká t, mert az egész lepényt egyedü l akarta felfalni.
Ezért aztá n így szó lt a teknő shö z:
– Gyere csak, teknő sbéka, gurítsuk itt le a hegyrő l a mozsarat, és szaladjunk utá na.
Amelyikü nk elő bb utoléri, legyen azé az egész lepény.
A teknő s elő szö r semmiképpen sem akart beleegyezni a dologba, mert tudta, hogy a gyors
lá bú nyú l mindenképpen legyő zi ő t a futá sban, de mivel a nyú l hallani sem akart semmiféle
kifogá sró l, végü l is beleegyezett. Anná l inká bb, mert remek csel ö tlö tt az eszébe. Amikor a
nyú l nem nézett oda, hirtelen vizet ö ntö tt a mozsá rba, hogy a lepény ne ragadjon hozzá a
falá hoz.
A nyú l aztá n felvitte a mozsarat a hegyre, legurította, maga pedig szélsebesen rohant a
nyomá ban. Olyan eszeveszetten vá gtá zott, hogy nem vette észre, amikor a lepénytészta
kiesett ú tkö zben a mozsá rbó l, és egy fatuskó ra ragadt.
A teknő sbéka lassacská n má szott a hegyrő l lefelé, elérte a fatuskó t, és eszegetni kezdte a
lepényt.
Amikor aztá n a nyú l utolérte a mozsarat, bosszankodva lá tta, hogy ü res. Gyorsan
visszarohant, félú ton megpillantotta a teknő sbéká t a fatuskó ná l, amint jó ízű en falatozik.
A nyú l tudta, abban á llapodtak meg, azé legyen az egész lepény, aki elő bb éri utol, így há t
nem volt mit tennie. Inká bb kö nyö rgő re fogta a dolgot, és így szó lt:
– Drá ga teknő ském, edd csak meg te a felső részét, de az alsó t, kérlek, hagyd meg nekem…
A teknő sbéka azonban kö zbevá gott:
– Felső része, alsó része… Az egész lepény nagyon ízlik nekem!
Ezzel-aztá n fel is falta az egész lepényt, és torkig jó llakott vele. Aztá n így szó lt:
– Kedves nyú l uram! Ez igazá n pompá s kis lakoma volt, nagyon kö szö nö m a szíves
vendéglá tá st. Jö vő re is megismételhetjü k.
Ezzel aztá n haza is tért a barlangjá ba. A nyú l meg kö zben csak a nyá lá t nyelte, s mivel
nagyon éhes volt, megrá gta a fatuskó t, amelyen a tészta fennakadt volt, mert lá tta, hogy van
még rajta egy kevés rá ragadt lepénymaradék.
Azó ta rá gjá k meg a nyulak a fá k kérgét, ha nagyon éhesek.

A TEÁSKANNA
(Andersen meséje, Rab Zsuzsa)
Volt egyszer valahol egy rá tarti teá skanna. Majd felvetette a bü szkeség, mert finom
porcelá nbó l égették, mert hosszú cső re és széles fü le volt, méghozzá elö l a cső re és há tul a
fü le. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teá skanna, hacsak tehette. Hanem a fö delérő l nem
beszélt soha. Tudta, mért nem: a fö dele tö rö tt volt, s ha megragasztottá k is, csorba maradt.
Minek beszéljen há t az ember a hibá iró l, mikor azt ú gyis megteszik helyette má sok? A
csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a teá skészlet tö bbi tagja – ú gyis tö bbet
gondolnak csorba fö delére, tö bbet is beszélnek ró la, mint szépen ívelő fü lérő l és pompá s
cső rérő l. Ezt a teá skanna nagyon jó l tudta.
– Ismerem ő ket! – só hajtotta. – Ismerem a hibá imat is, be is lá tom, s éppen ezért vagyok
szerény és alá zatos. De há t nemcsak hibá i – erényei is vannak az embernek. A csészéknek
fü lü k van, a cukortartó nak fö dele, de nekem ez is, az is, s rá adá sul még valami, ami nekik
nincs: cső rö m. Ezért vagyok én a teá sasztal kirá lynő je. A cukortartó és a tejszínes kancsó
inká bb csak a jó ízlést szolgá lja, de az adakozó , az uralkodó én vagyok. Á ldá s lehetek a
szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai
leveleket.
Gondtalan, vidá m ifjú sá gá ban így elmélkedett magá ban a teá skanna. Ott díszelgett a terített
asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ü gyetlen volt, s elejtette a rá tarti
kanná t.
Ott hevert a teá skanna á jultan a fö ldö n, a forró víz szétfolyt belő le, letö rö tt a cső re, letö rö tt
a fü le – a fö delérő l ne is beszéljü nk, arró l má r elég szó esett. Rettenetes csapá s volt ez neki,
s ami a legszö rnyű bb: mindenki rajta nevetett, rajta, s nem az ü gyetlen kézen.
– Sohasem felejtem el azt a pillanatot! – só hajtotta a teá skanna, amikor késő bb elbeszélte
élete tö rténetét. – Azt mondtá k ró lam, hogy rokkant vagyok, félreá llítottak egy sarokba,
má snap aztá n odaajá ndékoztak egy szegény asszonynak, aki zsírt kunyerá lt a konyhá n.
Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. É s mégis –
akkor kezdő dö tt az én igazi életem. Mert a vilá gon mindenki má shová ér el, mint ahova
elindult. Belém fö ldet tö mtek, s ez egy teá skanná nak annyi, mintha eltemetnék. De a fö ldbe
aztá n virá ghagymá t dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajá ndékba kaptam, a kínai levelekért
meg a forró vízért ká rpó tlá sul, meg hogy elfelejtsem letö rt cső rö met, letö rt fü lemet. A
fö ldem befogadta a hagymá t, s az az enyém lett, a szívemmé vá lt, eleven szívemmé – addig,
tudjá tok, nem volt szívem. De akkor élet tá madt bennem, élet és erő . Nedvek keringtek a
benső mben: a hagyma csírá ba szö kkent, aztá n virá got bontott, s én hordoztam, én voltam a
bö lcső je. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével – boldog voltam, mert boldog, aki
má snak tudja á ldozni az életét! A virá g nem mondott kö szö netet nekem, nem is gondolt
velem. Mindenki megcsodá lta, mindenki megdicsérte. É n meg ö rü ltem – bizony,
megérdemli a dicséretet a szépséges virá g!
Egy nap aztá n azt mondta valaki: „Jobb cserepet érdemelne!”
Akkor kettétö rtek, ami nagyon fá jt, de a virá g sokkal szebb cserépbe kerü lt, s ez
megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, tö rö tt cserép vagyok. De az emlékeimet
nem veheti el tő lem senki.

SZÁZ BOT FELE

(Keleti mese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Harun al-Rasid nagyon kedvelte Abunavaszt. Nem mú lt el nap, hogy lá tni ne akarta volna.
Egyszer Abunavasz szeretett volna szamarat vá sá rolni. De nem volt pénze. Elment há t
Harun al-Rasid palotá já hoz. Amint a kapuhoz ér, kéri az ajtó ná lló k engedélyét, hogy
felmehessen az uralkodó hoz.
De az ajtó ná lló k zordonan szó ltak rá :
– Most senki sem mehet fel a kalifá hoz!
Tudtá k, hogy Abunavasz kérni akar valamit. Az ajtó ná lló k fő nö ke végü l is kibö kte:
– Csak egy feltétellel engedlek fel. Ha nekem adod a felét annak, amit kapsz.
Abunavasz elmosolyodott, és így szó lt:
– Jó , elfogadom.
Meg is írtá k a szerző dést két példá nyban.
– Felmehetsz – szó lt az ajtó ná lló k fő nö ke.
Abunavasz fel is ment Harun al-Rasidhoz.
Amint felért, nem is kö szö nt, egy szó nem sok, annyit se szó lt, csak leü lt némá n. A kalifá nak
feltű nt Abunavasz viselkedése, megkérdezte há t:
– Mi van veled, Abunavasz?
Ő így felelt:
– Szeretném, ha szá z botü tésre ítélnél, ó , kalifá k legnagyobbja!
De Harun al-Rasid nem akarta megbotoztatni, mert nagyon kedvelte, ezért így szó lt:
– Nem volna jobb, ha letennél errő l a kívá nsá godró l?
– Meg kell lennie! – vá laszolta Abunavasz.
Erre aztá n a kalifa maga ragadott botot, és szá molni kezdte Abunavaszra a botü téseket, de
nagyon vigyá zott, nehogy fá jdalmat okozzon neki. Amikor ö tvenig ért, Abunavasz elő vette
az írá st, és így szó lt:
– Az ajtó ná lló k fő nö kével, aki jó bará tom, megá llapodtam, hogy bá rmit kapnék is ma tő led,
ó , kalifá k legnagyobbja, testvériesen megfelezzü k. A szá z bot felét, íme, megkaptam tő led,
uralkodó m; a má sik ö tven má r bará tomat illeti.
Harun al-Rasid erre kiadta a parancsot:
– Hozzá tok elém az ajtó ná lló k fő nö két!
Odahoztá k.
Erre így szó lt a kalifa:
– Mérjetek ki rá ö tven botot!
Meg is kapta, és meg is tanulta, hogy Abunavasszal nem jó kikezdeni.

A CSODÁLATOS TÁL
(Keleti mese, Fazekas Lá szló )
É lt a régi idő kben egy ember és annak há rom fia: Tá ró , Dzsiró és Szaburó .
Maga elé hívatja egyszer csak az apa a há rom fiú t, és így szó l hozzá juk:
– Mindhá rmó toknak adok egy ö sszeget, azzal induljatok neki a vilá gnak szerencsét
pró bá lni. S ezzel á t is adott mindegyiknek egy-egy zacskó pénzt, és el is indultak mind a
há rman.
Dzsiró és Szaburó szorgalmasan dolgozott, és hamarosan mindkettő annyira megszedte
magá t, hogy ü zletet nyithatott.
Tá ró elindult fö lfelé a magá nyos és vad hegyekbe. Egyre mélyebben hatolt a hegyi vadonba,
míg végü l az ő srengeteg kö zepén elérkezett egy magá nyos, ő sö reg asszony kunyhó já hoz.
Csodá latos és mindenképpen figyelemre méltó volt az agg erdő lakó . Amikor Tá ró t
megpillantotta, így szó lt hozzá :
– Mi já ratban vagy itt, az ember nem já rta vadonban? Tá ró elmondott neki mindent.
Erre így szó lt a remeteasszony:
– Akkor semmi és senki nem gá tolhat meg abban, hogy há rom évre szolgá latomba szegő dj.
Tá ró elfogadta az ajá nlatot, és há rom éven á t szolgá lta. Naponta elment a forrá shoz vízért,
végzett mindenféle há ztartá si munká t, ú gyhogy végü l a ruhá ja teljesen elvá sott, csak
rongyfoszlá nyok ló gtak rajta. Amikor letelt a szolgá lat, az ő sö reg asszony egy kopott, itt-ott
kicsorbult tá lat adott á t Tá ró nak szolgá lata jutalmá ul, és így szó lt:
– Íme, ez a tá l a legértékesebb kincs a vilá gon. Jó l vigyá zz rá ! Ha bá rmit is kívá nsz, és
hangosan kimondod, mikö zben a tá lat ó vatosan megdö rzsö lö d, a kívá nsá g azon nyomban
teljesü l.
A há rom év elteltével Dzsiró és Szaburó , tehető s, kö ztiszteletnek ö rvendő kereskedő ként
tért vissza az apai há zba, Tá ró azonban toprongyos, nincstelen koldusként. Az apa
haragosan nézett rá , tudni sem akart ró la. Tá ró azonban így szó lt:
– Mivel há romévi tá vollét utá n térek vissza ő seim hajléká ba, nem ú gy volna-e illő , apá m,
hogy meghívjuk a rokonokat, jó bará tokat és az egész szomszédsá got?
Apja azonban kinevette, és így felelt:
– Mit gondolsz? Ki jö nne el erre az ü nnepségre? Hiszen toprongyos koldusként érkeztél
haza!
Tá ró azonban kitartott akarata mellett, és azt mondta:
– Hívasd csak meg a vendégeket, a tö bbi az én gondom!
Azzal lopva elő vette a tá lat, ó vatosan megdö rzsö lte, és így szó lt:
– Pénzt, szép ruhá t, mindent, ami az ü nnepséghez kell!
Hirtelen azt se tudta az apa, hova legyen a csodá lkozá stó l, amikor ú jra megpillantotta a fiá t
ü nnepi díszben, a gazdag lakoma minden kellékével kö rü lö tte. Nagy ö rö mmel és szeretettel
ü dvö zö lte, gyorsan elkü ldö tt a rokonokhoz, bará tokhoz, szomszédokhoz, és ü nnepi
lakomá ra hívta ő ket.
El is jö ttek a vendégek, és az ö rö mü nnep végeztével gazdagon megjutalmazva térhettek
vissza otthonukba. Tá ró lett az orszá g leggazdagabb embere; gond nélkü l halá lá ig.

A RÓKA-KURUZSLÓ
(Oszét népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Megbetegedett egyszer az á llatok hatalmas kirá lya, az oroszlá n. A feje fá jdult meg, de ú gy
fá jt, hogy csillagokat lá tott. Elszalajtott az erdő k tudó s doktorá ért, a medvéért. Megvizsgá lta
a medve a beteget, és azt taná csolta:
– Kö ssék be a beteg fejét kendő vel, de ne aká rmilyennel, hanem selyemkendő vel. Aztá n
adjanak neki egy bö dö n mézet, amit meghagy, az enyém.
Megfogadtá k a taná csot, de az oroszlá non nem segített, csak a medve já rt jó l a mézzel.
Az oroszlá n meg csak nyö gö tt, só hajtozott, de ú gy, hogy zengett belé az erdő . Végre maga
elé rendelt négy szü rke bundá s nyulat, és rá juk parancsolt:
– Fussatok négyen négyfelé, napkeletre, napnyugatra, északra meg délre, vigyétek el a hírt:
beteg az á llatok hatalmas kirá lya! Seregeljék ide minden alattvaló m, há tha tud valaki
gyó gyírt a bajomra!
Gyű ltek, gyü lekeztek erdő -mező vadjai, ég madarai. Ki ezt taná csolta, ki azt javallotta. De
nem segített se bű vö lés, se kuruzslá s. Elunta az oroszlá n, bő dü lt egy nagyot:
– Há t a ró ka mért nincs itt? Neki nem szó ltatok?
Megszó lalt akkor az á rmá nyos farkas, régi haragosa a ró ká nak. Most bosszú t á llhat a ró ká n
– gondolta.
– Szó ltam én, felséges kirá lyom! Megvittem neki betegséged hírét. De csak nevetett, és azt
felelte: „Bá nom is én, ha beteg! Forduljon fö l az a vén oroszlá n!”
Az oroszlá n akkorá t ü vö ltö tt, hogy há rom fa kidő lt a kö zelben.
– Teremtsétek elő , élve vagy halva, az alá való t!
Szétszaladtak a szolgá i, elő kerítették, vezették az oroszlá n elé. Remegett a ró ka ina, de nem
mutatta, hogy fél. Rá bő dü lt az oroszlá n:
– Igaz-e, amit a farkas mond, te csirkefogó ? Mit merészeltél mondani felséges kirá lyodró l?
– Nem igaz, fényes oroszlá n! – felelte á rtatlan á brá zattal a ró ka. – Azért késtem, mert hét
orszá got bejá rtam,. hogy gyó gyírt talá ljak a bajodra, hogy visszaadjam a drá ga
egészségedet.
– É s talá ltá l-e? – kérdezte szelídebben az oroszlá n.
– Talá ltam bizony! Egy bö lcs vará zsló val talá lkoztam, s az azt mondta: nem gyó gyítja meg
egyéb az oroszlá nt, csak ha fő zetet készíttet a farkas sző rébő l, és megfü rdik benne! Olyan
egészséges lesz, mint a makk!
Nem sokat teketó riá zott az oroszlá n, megfogatta szolgá ival a farkast, borbélyaival
megborotvá ltatta, szaká csaival megfő zette a sző rét. Hogy meggyó gyult-e a fü rdő tő l, nem
tudom, de a kopasz farkas ú gy elbujdosott szégyenében, hogy színét se lá ttam azó ta.

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA
(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Tél volt, fú jt a szél, keményre fagyott a fö ld, aká r a csont; alacsonyan ü lt az erdő fö lö tt az ég.
Á llt a tü csö k a lyukja elő tt, majd megfagyott, kezét dö rzsö lte, hogy egy kicsit melegedjék,
fö lsandított az égre, és azt dü nnyö gte:
– Maholnap leesik az első hó . Má r igazá n csak ez hiá nyzik nyomorult fejemnek!
É s ezt nem csak ú gy mondta, mert való ban nyomorult volt, nyomorultabb má r nem is
lehetett volna. Addig hegedü lt, addig énekelt, amíg egyszer csak bekö szö ntö tt a fagy, s ő ott
á llt ü res kamrá val; egy á rva légy, egy á rva kis féreg, de még egy szem rozs vagy á rpa sem
akadt a polcá n.
– Nekem végképp befö llegzett – mondta szomorú an. – Csak az a kérdés, megfagyok-e,
mielő tt éhen veszném, vagy éhen veszem-e, mielő tt megfagyná m.
Akkor eszébe jutott a hangya.
A hangya ott lakott egy fa mellett a kö zelében, és a nyá ron a tü csö k sokat szó rakoztatta ő t a
muzsiká já val.
„Meglehető sen sző rö s szívű a só gor – gondolta a tü csö k –, de talá n segít rajtam, ha má sért
nem. há t há lá bó l az á tmuzsiká lt szép nyá ri éjszaká kért.”
Á tballagott a hangyá hoz, beszó lt hozzá a lyukjá ba.
– Kedves hangya só gor! Csak pá r szem mag kellene, ha bú za nincs, jó lesz zab is; csak annyi,
hogy eltengő djem rajta a jö vő nyá rig. Tudja, nem vagyok nagyétkű ; télen tö bbnyire alszom,
és aki alszik, az nem eszik; de há t azért alvá sbó l nem lehet megélni, enni is kell valamit
hozzá . É s nem kívá nom ingyen, ajá ndékba, hanem csak kö lcsö n; ő szre megadná m
kamatostul.
A hangya elő jö tt, á llt a lyuk szélén, csó vá lta a csá pjá t méltatlankodva.
– Nem szégyelled magad, má sná l koldulni, ahelyett, hogy gondoskodtá l volna magadró l?!
Há t mit csiná ltá l egész nyá ron á t?
– Mit? – mondta gyá szos képpel a tü csö k. – Há t mit csiná ltam? Nó tá zgattam; aki csak kérte,
mindenkinek elhú ztam a nó tá já t; de hú ztam kéretlenü l is, a magam ö rö mére.
– Hú ztad? – nézett rá ferdén a hangya rá ncos képpel. – Szó val hú ztad.
– Hú ztam – mondta a tü csö k bű ntudatosan. – Néha még kegyelmednek is, ha nem venné
rossz néven…
Csak emlékeztetni akarta a hangyá t, hogy néhanapjá n neki is hegedü lgetett a nyá ron; de ez
a megjegyzés csak még jobban fö lhá borította a szomszédot.
– Ide figyelj! – mondta szigorú an. – É n egész nyá ron gyű jtö ttem, hogy legyen mit ennem a
télen; és egész télen azon fogok gondolkodni, hogyan gyű jtsek és mit gyű jtsek a kö vetkező
nyá ron. Te viszont egész nyá ron muzsiká ltá l; nosza, most egész télen tá ncolhatsz hozzá !
Azzal faképnél hagyta szegény tü cskö t, és visszament a lyukjá ba.

A SZÉL
(Afrikai népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Az ő sidő kben a szél még emberi alakban já rt-kelt a fö ldö n. Á llatokra vadá szgatott, Ebbő l
élt. De aztá n mivel telt-mú lt az idő , megö regedett, és má r nem tudott vadá szni.
Mit is tegyen?
Mi is legyen most má r vele?
Hirtelen á tvá ltozott madá rrá , kiterjesztette hatalmas szá rnyait, és repü lni kezdett. Erdő ket,
mező ket, tavakat, folyó kat repü lt á t, meg nem á llt, míg csak a nagy hegyekig nem ért. Itt egy
sziklahasadékba rejtő zkö dö tt. Ezentú l ez a hasadék lett az otthona.
Ha repü lni akart, elhagyta otthoná t, a sziklahasadékot. Kiterjesztette szá rnyait, és lecsapott
a vö lgyekre. Gyakran megtette, hogy hegyi hazá já bó l lezú gott, s messzi-messzi vidékekre is
eljutott. Az emberek persze nem vették észre, hogy madá r. Ő meg csak szá llt, repü lt, éles
szemével mindent észrevett a magasbó l. Így kereste meg a tá plá léká t.
Mikor aztá n éhét elverte, lassan elcsendesedett, és visszahú zó dott hegyi hazá já ba. Bebú jt a
sziklahasadékba, és á lomba szenderü lt. Aludt, aludt mindaddig, míg csak megerő sö dve ú jra
fel nem ébredt.
Akkor aztá n megint elindult, hatalmas szá rnyait kiterjesztve, nagy suhogá ssal repü lt erdő k,
mező k, tavak és folyó k felett.

FÜLES KIRÁLY
(Lessing meséje, Ró nay Gyö rgy)
Kirá lyt vá lasztottak az á llatok.
Az oroszlá n éppen vadá szott, nem ért rá elmenni a kirá lyvá lasztó gyű lésre. A medve mézet
talá lt, azt szedte ki a fa odvá bó l, ő sem ment el. A farkas egy nyá j kö rü l szaglá szott, a ró ka a
tyú kó l kibontá sá val foglalatoskodott: ő k is tá vol maradtak. A szamarak azonban mind egy
szá lig elmentek, így aztá n ő k kerü ltek tö bbségbe, és megvá lasztottá k kirá lyuknak egyik
tá rsukat.
A kirá llyá vá lasztott szamá r gyorsan fö ltette fejére a koroná t. Drá ga pénzen vett a vá sá ron
egy kopott oroszlá nbő rt, azt magá ra ö ltö tte, és nagy ordítva já rká lt fö l-alá az
oroszlá nbő rben.
A tö bbi szamá r ezt még csak tű rte volna. Csakhogy Fü les kirá ly nem érte be ennyivel.
Fejébe szá llt a dicső ség, kezdte magá t való ban oroszlá nnak képzelni, szó ba se á llt tö bbé a
szamá rral, se ö szvérrel, hanem csupá n lovakkal vétette kö rü l magá t, hadseregét pedig
farkasokbó l toborozta, a kémszolgá latot a ró ká ra bízva.
A szamarak eleinte csak bú songtak, hogy így kisemmizték ő ket: pedig azt vá rtá k az ú j
kirá lytó l, hogy most majd végre fö lvirul a szamá rnemzetség napja is.
Eleinte, mondom, csak bú songtak, de aztá n lassan-lassan morogni kezdtek, s végü l má r
nyíltan lá zadoztak.
– Miféle dolog ez, mindenféle kegyencet ü ltetni a nyakunkra, s idegeneknek kedvezni,
mikor itt vagyunk mi, szamarak!
Addig-addig lá zongtak, míg a morgá s híre a kirá ly fü lébe is eljutott. Anná l kö nnyebben
juthatott el, mert hiszen jó kora fü le volt. A híreken igen mérgelő dö tt, fö lvette az
oroszlá npalá stot, fejébe nyomta koroná já t, és nagy trombitá lá ssal gyű lésbe hívta a
szamarakat. Mikor mind együ tt voltak, fö llépkedett elő ttü k a tró nra, és dö rgedelmes
beszédet tartott.
– Szamarak tisztes nemzetsége! – kiá ltotta. – Soha, mió ta a vilá g vilá g, elő nem fordult még,
hogy ne az oroszlá n legyen az á llatok kirá lya. Most tö rtént ilyen csoda első ízben. Az
oroszlá n csú fosan megbukott: s ki kerü lt tró nra helyette? Talá n a vérengző tigris? Talá n a
dü hö s vadkan? Talá n a sziszegő kígyó ? Nem, bará taim, szó sincs ró la: én léptem tró nra, én,
Első Fü les, én uralkodom az á llatok fö lö tt! Tudjá tok, milyen eltö rö lhetetlen dicső sége ez a
szamarak nemzetségének? Nem tudjá tok, persze, mert szamarak vagytok: de nézzetek rá m,
Első Fü lesre, és akkor megtudhatjá tok. Ti azonban há lá tlan gazfickó k vagytok, és ahelyett,
hogy ö rü lnétek, amiért ilyen dicső séget szereztem nektek, pusmogtok a há tam mö gö tt. Há t
nekem ebbő l elég volt! Azért hívtalak ö ssze benneteket, hogy kijelentsem: ha csak egy is
akad kö ztetek, aki nincs megelégedve velem, és tá vozá somat kívá nja: azonnal lemondok a
kirá lysá gró l. Tessék, nyilatkozzatok!
A szamarak kö rü lnéztek: ott á llt mö gö ttü k fö lsorakozva egy egész hadsereg farkas. Á lltak,
vicsorogtak, vá rtá k, hogy a szamarak nyilatkozzanak. Persze pisszenni se mertek. S mikor
az egyik zsoldos farkas elkiá ltotta, hogy:
– É ljen Első Fü les kirá ly! – lelkesen utá nakiá ltottá k valamennyien:
– É ljen Első Fü les kirá ly!
É s sietve elkocogtak a vicsorgó farkasok sorfala kö zt.

VERSENYFUTÁS
(Zelk Zoltá n meséje)
A csiga egyszer elhatá rozta, hogy meglá togatja rokonait. Nem tudom, hogy a nagynénjét,
vagy az unokaö ccsét akarta felkeresni, dehá t ez mindegy. A baj az volt, hogy a
csigarokonsá g nagyon messze lakott, kilenc réten és há rom erdő n keresztü l vezetett hozzá
az ú t. Ezt megjá rni pedig egy csigaélet is kevés. Há rom nap és há rom éjjel tö rte a fejét a
rokonszerető csiga, hogyan mehetne el mégis? Végü l is elindult, de még nem a rokonaihoz,
hanem az erdő polgá rmesteréhez, a farkashoz.
Ez az ú t is félnapig tartott, pedig csak egy tisztá st kellett megmá sznia. Mikor odaért, nagy
tisztelettel kidugta fejét a há zá bó l, és így szó lt:
– Nagy az én kérésem, polgá rmester ú r! Szeretnék elmenni a harmadik erdő ben lakó
rokonaimhoz, dehá t hogy is indulhatnék én el olyan hosszú ú tra. Arra kérlek, add kö lcsö n a
nyuszifogatot. Talá n még meg is há lá lhatom jó sá godat.
– Ugyan má r, mivel há lá lhatná d meg? – nevetett a farkas. De mert tréfá s kedvében volt, így
folytatta:
– Nem bá nom, kö lcsö nadom a nyuszifogatot, ha elő bb versenyt futsz velem a tisztá s végéig.
Ha hamarabb érsz oda, mint én, akkor annyit kocsiká zhatsz, ahá nyszor csak jó lesik…
No hiszen, hogy ő versenyt fusson a farkassal… Nem is lá tja ő má r soha rokonait!
Nagybú san ú tra kelt há t, estére haza is ért, és szomorú an mesélte a feleségének, hogy
milyen csú fot tett vele a farkas.
– Nahá t, ha csak ez a baj, akkor sose bú sulj! – felelte a felesége. – Versenyt fogsz futni a
farkassal, és le is győ zö d!
A csiga azt hitte, hogy megbolondult a felesége, de hamarosan kiderü lt, hogy épp
ellenkező leg, tö bb esze van, mit valamennyi csigá nak, farkasnak együ ttvéve.
– Ide hallgass! É n má r holnap hajnalban elindulok, elbú jok a tisztá s tú lsó felén, s amikor a
farkas odaért, elkiá ltom magam: – Hopp, én má r itt vagyok! – Ú gysem tud
megkü lö nbö ztetni minket, és azt fogja hinni, hogy te vagy az…
A csiga annyira megö rü lt a ravasz tervnek, hogy egy szentjá nosbogarat szalasztott rö gtö n a
farkashoz, azzal ü zente, hogy reggel kiá ll a versenyfutá sra.
Így is tö rtént. Reggel má r ott á llott a farkas és a csiga a tisztá s elején.
– Egy, kettő , há rom, indulhatunk! – kiá ltott a csiga, és ú gy nekirugaszkodott, mintha meg
sem akarna á llni a vilá g végéig. A farkasnak se kellett tö bb, nem nézett ő semerre, csak
szedte a lá bait és nekivá gott a tisztá snak. De mielő tt a tisztá s végére ért volna, má r
megszó lalt a csiga felesége:
– Hopp, én má r itt vagyok!
– Node ilyet – dö rmö gö tt a farkas –, hogy te elő bb ideértél. Biztosan nagyon lassan szedtem
a lá baimat. Szaladjunk most visszafelé, és ha megint te győ zö l, akkor nemcsak a
nyuszifogatot, hanem a polgá rmesterséget is neked adom.
A csiga felesége persze nem kérette magá t, ő is ú gy tett, mint aki futni készü l, aztá n elbú jt
egy lapu alá . A farkas pedig futott ló halá lá ban, de hiá ba, mert a tisztá s má sik felén má r ott
kiá ltozott a csiga:
– Hopp, én má r itt vagyok!
Így lett a csiga az erdő polgá rmestere, és így lett az ö vé az erdő híres nyuszifogata is.

HOGYAN BARÁTKOZOTT ÖSSZE A KISCICA ÉS A KISKACSA?

(Bartó cz Ilona meséje)
A sö tét erdő szélén á llt egy egészen apró há zikó . Az apró há zikó elő tt akkora kert, hogy
beesteledne, mire kö rbejá rná az a csö pp kiskacsa, amelyik kora reggel elindult vilá got lá tni.
Ment a kiskacsa, ballagott csak ú gy magá ban, mert nem volt egyetlen testvérkéje sem. Egy
kö rtefa alatt totyogott éppen, mikor szembejö tt vele egy magá nyos kiscica.
– Jó reggelt, kiscica! – kö szö nt udvariasan a kiskacsa. – Egyedü l vagy te is?
– Jó reggelt, kiskacsa! – biccentett a cica. – Egyedü l vagyok, de ezen nincs mit csodá lkozni. A
vilá gon nagyon sok a magá nyos kiscica. De olyat még senki se lá tott, hogy egy kiskacsa
magá nyosan sétá lgasson.
A kiskacsá k mindig seregestü l totyognak, ú gy tudom.
– Igaz, de én mégiscsak magá nyos kiskacsa vagyok. Mondd, kiscica, nem akarsz a bará tom
lenni?
– Szíves ö rö mest – mondta a kiscica –, kettesben mégis jobban lehet já tszani. Legyü nk há t
jó bará tok!
– Jó ! – há pogott boldogan a kiskacsa. – Elő szö r is menjü nk ú szni!
– Ú szni? – hö kkent meg a kiscica. – Nem tudok én ú szni, egy csö ppet sem tudok.
– Nem nehéz mesterség – biztatta a kiskacsa a kiscicá t. – Rá dobod magad a vízre, egyet-
kettő t evezel a talpacská ddal, szá rnyacská ddal, s má ris ú szol I A tollacská dró l meg szépen
lepereg a víz…
– Csakhogy nekem nincs szá rnyacská m! É s nem széles a talpacská m, nézd, egészen má s,
mint a tiéd! É s azt hiszem, tollacská m sincs.
A kiskacsa alaposabban megnézte a kiscicá t, és nagyon nekibú sult:
– Nem, való ban nincs egy csö pp szá rnyacská d, egy csö pp tollacská d sem!
– Já tsszunk inká bb azt, hogy fá ra má szunk! – ajá nlotta a cica. – Kiereszted a karmocská id,
belevá god a fa tö rzsébe, és kapaszkodsz!
– Csakhogy nekem nincsenek karmocská im! – bú sult a kiskacsa. – Nem ú szhatunk együ tt,
nem má szhatunk a kö rtefá ra, azt hiszem, nem is leszü nk jó bará tok, magá nyos kiskacsa
maradok én mindö rö kre, te meg magá nyos cica.
Ebben a pillanatban észrevették, hogy feléjü k rohan egy fekete kiskutya.
– Jaj, félek! – nyá vogott a kiscica. – Jaj, félek! – há pogott a kiskacsa.
– Jaj, de félü nk! – mondtá k mind a ketten, és félelmü kben szorosan ö sszebú jtak. A fekete
sző rű puli meg elvá gtatott mellettü k, esze á gá ban sem volt bá ntani ő ket.
A puli eltű nt, a kiskacsa meg a kiscica egymá sra bá mult, aztá n így há pogott a kiskacsa:
– É n ugyan nem tudok veled fá ra má szni, te ugyan nem tudsz velem a tavon ú szni, de itt, a
kö rtefa tö vében olyan jó l tudunk együ tt félni! É n azt hiszem, mégiscsak jó bará tok leszü nk.
– Igen! – ujjongott a cica. – Nagyon jó , ha egy magamfajta magá nyos cica ö sszebú jhat a
bará tjá val, mikor éppen fél.
– Magam is így gondoltam – mondta a kiskacsa, és az ugrá ndozó cica mellett totyogva
folytatta vilá gjá ró ú tjá t a nagy-nagy kertben.

A TÜCSÖK
(Csarusin meséje, á tdolgozta Sző llő sy Klá ra)
Egy fahá z falá ban élt egy tü csö k. Valami hasadékban bú jt meg. Mihelyt leszá llt az éj, a
tü csö k rá kezdte:
– Szrü -szü r-szrü -szü ri!
Cirpelt, dalolt, hegedü lt, ú gy hangoskodott, hogy nem lehetett tő le meglenni.
A szoba lakó i petró leumot ö ntö ttek a hasadékba, feketeborsot tö rtek, és a tö rö tt borsot
libatollon á t befú jtá k a résbe.
„No – gondoltá k –, most aztá n kiü ldö ztü k a muzsikusunkat!”
De szó sincs ró la, a tü csö k nem ment el. Cirpelt, muzsiká lt tová bb, fü lsiketítő én.
Két héten á t zengte dalá t, ú gyhogy egy éjszaka sem lehetett tő le aludni. A tizenö tö dik napon
a szoba lakó inak vendége érkezett. Fjodor Fjodorovicsnak hívtá k. Csodá latos ember volt! A
vilá gon minden á llatnak és minden madá rnak a hangjá t tudta utá nozni. Még szú nyog
mó dra is tudott dü nnyö gni.
A há ziak megteá ztak kedves vendégü kkel, s azutá n kiü ltek a torná cra.
Varjú szá llt arra. Fjodor Fjodorovics nyomban ká rogni kezdett varjú mó dra:
– Ká r! – A varjú leszá llt, és a torná c kö rü l keringett, ká rogott ő is vá laszul: – Ká r! Ká -á rr!
Az udvarra most besétá lt egy tyú k a csibéivel. Fjodor Fjodorovics halkan csipogott, mint a
kiscsirke, ha eltévedt: – Csiep, csiep. – A tyú k ijedten kotkodá csolt, és szaladt keresni az
elveszett csibéit.
Így ü ldö géltek kinn, amíg besö tétedett, sokat nevettek. Akkor azutá n nagyot só hajt a
há zigazda, s azt mondja a vendégének:
– Nagyon jó , hogy eljö ttél hozzá nk, Fegya, ö rü lü nk neked, csak azt nem tudjuk, hol
helyezzü nk el éjszaká ra. A szobá nkban tudniillik egy tü csö k lakik, és éjszaká nként ú gy
koncertezik, hogy aki nincs hozzá szokva, a szemét sem hunyhatja le.
– Sebaj! – mondja rá Fjodor Fjodorovics. – Majd én is adok egy kis hangversenyt annak a
tü csö k ú rfinak.
Ú gy is lett. Amint lefekü dtü nk, a tü csö k rá zendített a nó tá já ra a hasadékban, a ká lyha
mellett: – Tirli-tirli-tirli-i-i!
– Tü rli-tü rlü k-tü rli-i-i! – cirpelt Fjodor Fjodorovics is tü csö k mó don, de még sokkal
hangosabban, erélyesebben.
A szobá ban csö nd lett, mélységes csö nd. Azutá n megszó lalt a tü csö k a hasadékban, de
nagyon-nagyon halkan: – Tü r-lü k.
Fjodor Fjodorovics pedig megint olyan hangosat, harsá nyat cirpelt rá tü csö knyelven, hogy a
falak remegtek.
Soká ig cirpelt, trillá zott, a há ziak má r meguntá k hallgatni.
– Hagyd má r abba, Fegya! – kérlelték. – Elég volt!
– Nem, nem – felelte a vendég. – Tű rjétek még egy kicsit.
Végre aztá n abbahagyta. Aznap éjjel a tü csö k meg se pisszent. Má snap éjszaka sem énekelt,
és azó ta se szó lalt meg. Bizonyosan elkö ltö zö tt: annyira rá ijesztett Fjodor Fjodorovics.

HÉT NAP
(Zelk Zoltá n meséje)
A vilá g végén is tú l há rom lépéssel, de az is lehet, hogy néggyel, volt egy rét. Ezen a réten
toronymagas fű szá lak nő ttek, olyan selymes, puha fű szá lak, hogy nem csoda, ha a Nap is ide
tért éjszakai nyugovó ra, itt aludtak nappal a Hold és a csillagok. Itt lakott a hét vilá g lusta is:
Vasá rnap, Hétfő , Kedd, Szerda, Csü tö rtö k, Péntek, Szombat. Itt hevertek a toronymagas
fű ben, még csak já tszadozni se akartak a vidá m csillagokkal, hiá ba hívtá k ő ket.
Ezért aztá n egyik este a Nap magá val hívta régi bará tjá t, a Szelet. Elmondta neki, milyen hét
vilá glustá ja koptatja itt a fü vet. Ő má r nem tud mit csiná lni velü k, talá n a Szél kitalá l valami
okosat.
– Elő bb alszom egyet – felelte a Szél –, mert kilenc hegyen, hatvanhat erdő n és
kilencvenkilenc folyó n repü ltem ma keresztü l, s bizony elfá radtam egy kicsit. – Ezzel aztá n
betakaró dzott a toronymagas fű be, és elaludt.
Hajnalban a szél má r talpon volt. egyenest a hét lusta felé tartott, s akkorá t fú jt az egyikre,
Hétfő re, hogy az menten repü lni kezdett. Repü lt, repü lt, meg sem tudott á llni má snap
hajnalig, akkor aztá n holtra fá radtan visszarepü lt a rétre.
Nosza, rö gtö n kö rü lfogtá k testvérei, és kérdezgették, hol, merre já rt, hol mit lá tott. Nem is
győ zték hallgatni, annyit beszélt Hétfő :
– Hej, ezt se hittem volna, kedves testvéreim, mi minden lá tnivaló van a nagyvilá gban!
Tengerek, erdő k, hegyek, vá rosok, falvak! S menyi ember! Tö bb, mit ahá ny fű szá l van ezen a
réten!
– Há t ezt má r én is lá tni akarom! – kiá ltotta Kedd, s azonnal nekiindult a vilá gnak.
Alig vá rtá k a testvérei, hogy ú jbó l hajnal legyen, s visszajö jjö n. Mikor aztá n visszaérkezett,
ő is olyan csodá latos dolgokró l mesélt, hogy most má r Szerda is rá szá nta magá t az ú tra.
Má r éppen indulni akart, mikor Kedd utá na kiá ltott:
– Vigyél valamit az embereknek, mert folyton így só hajtoztak felém: „Megint egy nap és
nem hozott semmit…”
Tö rte a fejét Szerda, hogy mit vigyen az embereknek, de nemsoká ra elhatá rozta, hogy visz
nekik egy jó , kiadó s eső t. Telerakta a batyujá t kö vér felhő kkel, s olyan eső szakadt má snap
a fö ldekre és a kertekre, hogy az emberek nem győ ztek há lá lkodni, mert bizony má r nagyon
nagy szü kség volt az eső re. Boldog is volt Szerda, s hazajö vet el is hencegett testvéreinek,
hogy minden ember ő t dicsérte.
Csü tö rtö k se hagyta magá t. Ha ennyire szeretik az emberek az eső t, há t majd ő is visz nekik,
de kétszer annyit, mint ö ccse, Szerda…
Na hiszen ló gott is az orra, mikor má snap hajnalban visszatért! Elpanaszolta, hogy minden
ember szidta ő t, hogy: „Brr, de csú f Csü tö rtö k! Má r megint esik az eső !”
– Há t akkor én napsugarat viszek – hatá rozta el Péntek, s nem is bá nta meg, mert
orszá gszerte így beszéltek az emberek: „De szép napsugaras idő van ma!…”
Aztá n Szombat, majd Vasá rnap kö vetkezett. S azó ta is, mió ta vilá g a vilá g, mindig szép
sorjá ban ú trakelnek a napok. Utá na pedig kipihenik magukat, a toronymagas, selyempuha
fű ben.
TRÉFÁS MESE
(Magyar népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Anyá mnak kifogyott a lisztje, nem tudott kenyeret sü tni, há t elkü ldö tt a malomba, ő rletni.
No, én feldobtam a négy zsá k bú zá t a szekérre, befogtam a négy ö krö t, és elindultam. A
meredeken az ö krö k megá lltak, és hiá ba csapkodtam ő ket az ostorral, egy tapodtat se
mentek tová bb. Mit tehettem okosabbat? Kifogtam az ö krö ket, a négy zsá kot fogtam a
szekér elé, az ö krö ket meg felü ltettem a zsá kok helyére, hadd utazzanak egyszer urasan.
Megcsapkodtam a zsá kokat, hú ztak is becsü letesen, egykettő re fenn voltunk, a dombtető n.
Onnan má r lá tnom kellett volna a malmot, de csak a patak zú gó já t lá ttam meg a molná rt,
amint a ló cá n ü l és pipá zik. Há t a malom hová lett? Hogy odaértü nk, kérdem a molná rtó l is;
azt mondja, a malom elment eprészni, amíg haza nem jö n, nincs ő rlés. – Ejnye, én annyi
ideig nem vá rok – mondom –, inká bb megkeresem ott az eprésző helyen, hazazavarom,
elvégre a malomnak az a dolga, hogy lisztet ő rö ljö n. – Ú gy is tettem, rá is leltem az erdő
kö zepén a tisztá son, meg is dorgá ltam, és mivel a szó ra nem hajlott, kő vel kezdtem
hajigá lni, hogy siessen haza. Ú gy aztá n elindult, egyre jobban nekiiramodott a haszontalan,
akkor meg az volt a baj, hogy nem tudtam utolérni, annyira szaladt. Mire odaértem a
zú gó hoz, má r nagyban já rt a malom, az én lisztemet ő rö lte. Kevés idő mú lva felpakoltam a
zsá kokat, befogtam a négy ö krö t, és hazahajtottam.
Estére má r abbó l a lisztbő l sü tö tt anyá m kenyeret. Ezt csiná lja utá nam valaki!

DECEMBER

CINEGENAPTÁR
(Bianki meséje, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Elrepü ltek a cinegepajtá sok a vá rosba.
Nem tudta meg mondani senki, még az Ö reg Veréb sem, ki lehet a lá thatatlan haramia,
akitő l se éjjel, se nappal nincs biztonsá gban se kicsi, se nagy.
– Itt ne féljetek – nyugtatta ő ket az Ö reg Veréb. – Itt a vá rosban nem kell tartani semmiféle
lá thatatlan ellenségtő l. Még ha ide merészkedne is, lelö vik az emberek. Maradjatok itt
velü nk. Megkezdő dö tt má r az ú j hó nap, az esztendő farkacská ja vége.
Decembernek hívjá k. Itt a tél. Ínséges és veszedelmes most az élet a mező n, a folyó n, az
erdő ben.
De az emberek kö zö tt mindig jut nekü nk, apró madaraknak, menedék is, élelem is.
Picinyke persze ö rö mmel rá á llott, lelkére beszélt Cicellének is: telepedjenek le a vá rosban.
Cicelle eleinte hú zó dozott, berzenkedett, hetykén kiabá lta:
– Minek? Minek? Nem félek én senkitő l! Senkitő l! Elbá nok a Lá thatatlannal is!
Azt mondta Picinyke:
– Nem is azért mintha félnél. De nemsoká ra itt az ú j esztendő . Nemsoká ra ú jra ki-ki tekint a
nap, mindenki ö rü l neki. É s itt, a vá rosban senki se tudja énekkel kö szö nteni. A verebek
csak csiripelni tudnak, a varjak csak ká rogni, a csó ká k csikogni. Tavaly én énekeltem itt az
első kis tavaszi éneket a napnak. Most te is énekelsz neki.
Ez má s beszéd volt. Tetszett Cicellének.
– Így igen! Igaz! Maradok, itt, itt! É nekelni, azt tudok. Erő s a hangom, szépen zeng, hallja
majd az egész vá ros.
Elindultak laká st keresni. Nem volt kö nnyű .
A vá ros nem erdő : itt télen is foglalt minden odú , seregélydú c, fészek, még a falrepedések,
eresz alatti zugok is. Abban az ereszalji verébfészekben, ahonnan tavaly az ú jévi fenyő fá t
leste meg Picinyke, most egy fiatal verébcsalá d lakott.
Megint az Ö reg Veréb segített Picinykén. Azt mondta neki:
– Rö pü ljetek el ahhoz a há zhoz, ni, ahhoz a piros tető s há zikó hoz. Lá ttam ott egy kislá nyt,
véső vel babrá lt egy fatuskó n. Nézzétek meg: há tha cinkeodú t faragcsá l.
Elsuhant nyomban Picinyke meg Cicelle a piros tető s há zikó hoz. Mit gondoltok, kit lá ttak a
kertjében? Azt a félelmetes, szaká llas vadá szt, aki majdnem agyonlő tte Cicellét.
A vadá sz éppen fö lkapaszkodott egy fá ra. Kalapá cs, szö g meg egy faragott faodú volt a
kezében. Hozzá illesztette az odú t a fatö rzshö z, és lekiá ltott:
– Jó lesz itt?
Lentrő l Masenyka felelt neki:
– Jó , éppen jó !
É s a szaká llas vadá sz erő sen odaszö gezte az odú t a fatö rzshö z, aztá n lemá szott a fá ró l.
Picinyke meg Cicele mindjá rt bekukkantott az odú ba. Megá llapítottá k, hogy soha életü kben
nem lá ttak még kényelmesebb laká st. Masenyka jó kora ü reget fú rt a fatuskó ba, ki is bélelte
puha meleg tollal, pihével meg gyapjú val. É szrevétlenü l repü lt el a hó nap. Senki nem
há borgatta a cinkéket, élhettek kedvü kre. Masenyka reggelente megterített nekik á gra
szö gezett asztalká jukon.
Ú jév tá já n még egy fontos esemény tö rtént, az utolsó eseménye. Masenyka apja, aki néha
elment a vá rosbó l vadá szni, egy kü lö nö s madarat hozott haza. Ö ssze futottak csudá já ra a
szomszédok.
Hó fehér tollú , hatalmas bagoly volt, olyan fehér, hogy mikor a vadá sz ledobta a hó ra, alig
lehetett meglá tni.
– Ez a mi gonosz téli vendégü nk – magyará zta a vadá sz Masenyká nak meg a
szomszédoknak –, a sarki bagoly. É jjel nappal egyformá n jó l lá t, és nem menekü l karmai
kö zü l se egér, se fogoly, se nyú l, de még a mó kus se a fá n. Nesztelenü l repü l, és szinte
lá thatatlanul. Nézzétek csak, észre se vennénk a havon!
Picinyke meg Cicele persze egy szó t sem értett a szaká llas vadá sz magyará zatá bó l. Mégis
tudtá k mind a ketten, kit ö lt meg a vadá sz. Cicelle elkiá ltotta magá t:
– Itt a Lá thatatlan! Itt! Itt! – É s a tető krő l fá kró l nyomban odagyű ltek a vá rosi verebek,
varjak, csó ká k, megbá mulni a szö rnyeteget.
Estére fenyő fá t díszítettek Masenyká ék, a fenyő fa kö rü l gyerekek ugrá ndoztak, zsivajogtak,
de a cinegék cseppet sem haragudtak érte. Most má r tudtá k, hogy a gyertyá kkal, já tékokkal
feldíszített fenyő az ú jévet hozza e nekik, az ú j esztendő pedig visszaadja majd a fényt,
meleget, a vidá m élet sokféle ö rö mét.

A TIZENKÉT HÓNAP
(Ú jgö rö g mese, Végh Gyö rgy)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ö reganyó , aki gyó gynö vényeket gyű jtö tt az erdő ben.
Egy nap egy barlangra lett figyelmes. Ó vatosan, vigyá zva bedugta a fejét, s uramfia,
ugyancsak elcsodá lkozott. Tizenkét egyforma suhancot lá tott ott egy padká n ü lni egymá s
mellett, szép sorjá ban. Voltak kö ztü k lá nyok és fiú k, az egyik fehérben volt, a má sik
zö ldben, a harmadik aranysá rgá ban: ő k voltak a tizenkét hó nap. Meg is kérdezték az
ö reganyó t:
– Mondd csak meg nekü nk, melyik hó napot tartod a legszebbnek?
Az ö reganyó végignézett rajtuk, és ezt vá laszolta:
– Mind a tizenkét hó nap igen szép. Januá rban hullik a hó , februá rban esik az eső ,
má rciusban bimbó znak a rü gyek – mind a tizenkét hó nap egyformá n gyö nyö rű !
Akkor a tizenkét suhanc felá llt, és így szó lt az ö regasszonyhoz:
– Gyere csak kö zelebb, kedves ö reganyó ! Add csak ide nekü nk a kosaradat, és a kendő det! –
színü ltig teleraktá k ő ket ragyogó arany és ezü st pénzdarabokkal. Az ö reganyó kedvesen
megkö szö nte jó sá gukat, és elindult hazafelé.
Ennek az ö reganyó nak a szomszédsá gá ban egy gonosz vénasszony élt, aki folyton ott
sü ndö rgö tt a há zuk tá já n. Most is bekopogott hozzá juk.
– Ejnye, ejnye, hogy jutottá l, lelkecském ehhez a sok pénzhez? – érdeklő dö tt ravaszul.
Az ö reganyó jó szívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak. A
szomszédasszony azonnal ú tnak indult, és egy nagy-nagy puttonyt is kö tö tt a há tá ra.
Megtalá lta a barlangot, s ott bent egymá s mellett ü lt a ló cá n szép sorjá ban a tizenkét fiatal
suhanc. Megkérdezték ő t is, hogy mi já ratban van erre, s arró l is faggattá k, hogy melyiket
tartja a legszebb hó napnak. A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésü kre:
– Egyik sem ér fabatká t sem, rossz valamennyi hó nap! -
A suhancok erre elkérték a puttonyá t, és megtö ltö tték valamivel. Hogy mivel, azt nem tudta
a vénasszony, mert egy kendő vel letakartá k. Nagy nehezen sá ntiká lt haza a vénasszony,
mert a puttony alaposan nyomta a vá llá t és a há tá t. Ahogy hazaért, rikoltozva szó lította
valamennyi gyermekét. A gyermekek és a vénasszonyok nekiestek mohó n a puttonynak,
hogy kö nyö kig vá jká ljanak a drá ga ezü st – és aranypénzekben, de mindannyian sziszegve
és jajgatva kaptá k vissza a kezü ket, mert csak a tetején volt néhá ny aranypénz, a tö bbi
bogá ncs volt, szamá rkó ró és tü ske. A vénasszony méltatlankodva szaladt á t az
ö reganyó hoz:
– Mit tettél velem? Elmentem én is a barlangba, beszéltem én is a tizenkét suhanccal,
megtö ltö tték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamá rkó ró t, tö vist és bongá ncsot
adtak!
Az ö reganyó most má r magyará zhatta a pó rul já rt vénasszonynak: – É n azt mondta, hogy
mind a tizenkét hó nap egyformá n gyö nyö rű , ezért adtak nekem pénzt. É s te pedig azért
kaptá l bogá ncsot, tö vist, és szamá rkó ró t, mert azt mondta, hogy rossz valamennyi hó nap.
Mert a tizenkét hó nap mindenkihez jó vagy rossz – aszerint, hogy ki mit vá r tő lü k.

A VILÁG KELETKEZÉSE
(Keleti mese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Mielő tt ég és fö ld szétvá lt volna, a vilá g egy nagy gő zgö mb volt, a neve: Zű rzavar. Ebben az
idő ben jö tt létre az ö t ő serő bő l az ö t Ö reg. Az első a sá rga Ö reg, ő volt a fö ld ura; a má sodik
a vö rö s ú r, ő volt a tű z uralkodó ja; a harmadik a sö tét ú r, ő volt a vizek kirá lya; a negyedik a
Faherceg, a fá k ura; az ö tö dik a Fémanya, a fémek csá szá rnő je.
Az Ö regek mű kö désbe hoztá k bennü k rejlő ő serejü ket, így aztá n a vizek és a fö ld lesü llyedt,
az ég pedig magasba emelkedett. A fö ld megszilá rdult, a vizek folyó kba és tengerekbe
gyű ltek, hegyek és síksá gok alakultak ki. Megnyílt az ég, megformá ló dott a nap, a hold és
mind a csillagok. Szelek sö pö rtek végig a fö ldö n, felhő k gomolyogtak az égen, eső hullott,
harmat permetezett.
A sá rga Ö reg keringésbe hozta a fö ld legtisztá bb erő it, ehhez já rult a tű z és a víz ereje.
Fü vek és fá k sarjadtak, madarak és mindenféle á llatok, kígyó k, rovarok, halak és teknő sö k
népesítették be a fö ldet. A Faherceg és a Fémanya egyesítették a fényt és az á rnyat, és
megalkottá k az emberi nemet: a férfiú t és az asszonyt. Így lassan-lassan létrejö tt a vilá g.
Volt ez idő ben egy, akit a já spispalota urá nak neveztek. Ez vará zserő re tett szert, és az ö t
Ö reg arra kérte, hogy uralkodjék a vilá gon mint a legfő bb isten. Ott lakott ő a
harminchá rom menny fö lö tt a já spispalotá ban, mely fehér nefritbő l épü lt, és minden kapuja
arany. Ott á lltak a tró njá ná l a huszonnyolc holdhá z ura, a mennydö rgés és a nagy medve
istenei, valamint a gonosz, á rtó , halá lt hozó istenek is. Ezek mind segédkeztek a já spispalota
urá nak, hogy uralkodhassék a mennybolt alatti ezer nemzetség felett, kiosztva életet, halá lt,
szerencsét és balsorsot a tö rvény rendelése szerint.
Az ö t Ö reg pedig visszavonult, munká juk készen, befejezve, s élnek azó ta is folttalan
nyugalomban. A vö rö s ú r délen él, ő a tű z istene; a sö tét ú r északon él, ő a sö tét északsarki
égbolt istene. Vízikristá ly palotá ban lakik. Idő k mú ltá val ő volt az, aki a fö ldre kü ldte
Konfucsét, hogy tanítsa az embereket. Ezért hívjá k aztá n ezt a szentet a kristá ly fiá nak. A
Faherceg keleten él, ő a zö ld ú r, ő irá nyítja a lények szü letését és keletkezését. Benne
szunnyad a tavasz ereje, ő a szerelem istene is. A Fémanya nyugaton él, a já spistó mellett,
hívjá k nyugati kirá lynő anyá nak is. Ő vezeti a tü ndértá ncot, irá nyítja a dolgok vá ltozá sá t,
szabá lyozza az idő t és a nö vekedést. A sá rga Ö reg itt él a kö zépen, fá radhatatlanul vá ndorol
a vilá gban, hogy segítsen, gyó gyítson, kö nyö rü letet gyakoroljon. Sokszor és szá mtalan
alakban jelent meg a vilá gban. Utoljá ra hosszú fehér szaká llal szü letett, s ezért Laocsénak,
Ö reg gyereknek nevezték. Kö nyvet írt az életrő l, hirdette bö lcsességét az embereknek. Sok-
sok kö vető je tá madt, bö lcsességének fá ja kivirá gzott, édes gyü mö lcsö ket érlelt. Tanítá sait
ma is a sá rga Ö reg bö lcsességének nevezik. „Laocse volt má r, és nem volt még a menny” –
szoktá k mondani. Ez is arra utal, hogy Laocse nem má s, mint a sá rga Ö reg maga, aki azért
jelent meg, és vá ndorol fá radhatatlanul a vilá gban, hogy segítsen az embereken.

FÜGÉCSKE, AZ ŐZIKE
(Végh Gyö rgy meséje)
Az ő zikének Fü ge volt a neve, de mindenki Fü gécskének hívta, mert akkora sem volt, mint
egy vizespohá r. Fü gécske egy kirakatban á lldogá lt, nagy hasú bö grék és elő kelő én sová ny,
magas virá gvá zá k kö zö tt. Mert Fü gécske – aká rmilyen szép volt is karcsú , szétterpesztett
lá baival, amint riadozó fejét egy lá thatatlan patakocska fö lé lehajtva, szomjá t pró bá lta
oltani –, Fü gécske porcelá n ő zike volt csupá n.
A kirakatban ő volt a legszebb. A gyerekek az iskolá bó l jö vet mindig Fü gécskét bá multá k,
pedig a má sik sarokban egy csacsi ü ldö gélt, bá natosan lehorgasztott hosszú fü leivel, két
mellső lá ba kö zö tt egy kö nyvet tartva.
Fü gécske jó l érezte magá t a kirakatban, elnézegette az utca forgatagá t, s kívá ncsian vá rta az
iskolá s fiú cská kat.
Kü lö nö sen egy sző ke fiú cská t szeretett, akinek vá llá ig ért a haja, matró zruhá ja mindig tiszta
volt, és szomorú an, soká ig nézte ő t, amikor a zsivajgó gyerekhad má r szétszéledt.
É s a kisfiú is sírt, ú gy szerette volna magá hoz szorítani Fü gécskét, megcsó kolni a fejét, mert
ő lá tta, hogy Fü gécske néha mozogni is tud, és egyszer-egyszer, amikor lá tja, hogy csak ő
nézi, felkapja a fejét, és remegő lá bai futá sra hajlanak.
A sző ke kisfiú mindennap eljö tt. A fá k má r aranyukat is eltékozoltá k, és reggelente néha ő sz
csíkok csillantak meg lombjaikon. Fü gécske fá zni kezdett, és bá natá t nö velte, hogy a kis
matró zruhá s fiú egyszer csak elmaradt. Napokig, hetekig nem jö tt. É s egyszer egy szaká llas
bá csi nyitott be az ü zletbe. A csengő riadtan lá rmá zott, és Fü gécske porcelá n szívecskéje is
lá rmá zni kezdett ijedtében, mert a bolt gazdá ja benyú lt a kirakatba, és kiemelte.
Fü gécske egy dobozba kerü lt, kellemes ringató dzá st érzett, és kis idő mú lva megérkeztek.
Kicsi, vékony és halvá ny gyerekkéz simogatta meg, majd ó vatosan kiemelte egy nagy
paplanra, amelyen mindenféle já tékok hevertek. A kisfiú magá hoz ö lelte, és Fü gécske a
gyö ngédségtő l és melegségtő l megérezte, hogy ez az a kisfiú , aki ő t annyiszor nézegette.
Most nem volt matró zruhá ban, sző ke haja csapzott volt, arca hol sá padt, hol élénk színes,
amint a lá z hullá mzott a gyerekben.
Fü gécske ott lapult az alvó gyermek karjaiban-, és ő rizgette sok-sok szép éjszaká n, így
mú ltak a napok, lassan a hetek is. A kará csony kö zelgett. Az ablakokra fehér hó pillék
repdestek, és egy délutá n a kisfiú a nö vekvő alkonyattal elaludt. Oly mozdulatlanul fekü dt,
mintha nem volna benne élet. Fü gécske is elaludt, szomorú szívvel aggó dva kicsiny
gazdá já ért.
Á lmá ban elá llt a hó , és Fü gécske ú gy lá tta, hogy a kisfiú a há ztető k felett lebeg, és mintha
integetve magá hoz hívná . Szomorú á lmá bó l csengő kacajra ébredt Fü gécske. A kisfiú
nevetett rá , kicsi bará tja, aki ezen az estén tú lkerü lt a veszélyen, és boldog volt, mert
megengedték, hogy ő má sszon végre ki érte az á gyá bó l.
S amikor a kisfiú kacagva a szívére szorította, ú gy dobogott a szíve, olyan boldogan-riadtan,
mintha egy igazi ő zike való di szíve vert volna ott a porcelá n testben.

A SAS ÉS A TYÚKOK
(Krilov meséje, á tdolgozta Végh Gyö rgy)
Nagy volt a lá rma, a nyü zsgés kint a baromfiudvarban. A kis sá rga pelyhes kacsá k
bukdá csolva totyogtak a tó csá kban, a kiscsirkék pityegve csipegették fel a magokat, egy
vö rö s mellényes kiskakas egészen kidü llesztette a mellét, s pró bá lta utá nozni a sá rga
sarkantyú s ö reg kakast, de bizony csak szá nalmas kikirikú jö tt ki a torká n.
A baromfiketrec tetején ü lt veréb ú rfi, és elő adá st tartott a sasró l há rom kis buta tyú knak.
– Az igaz, hogy én is magasra tudok repü lni, de csak lá tná tok a sast! Olyan magasra tud
repü lni, fel az egekbe, aká r a nap! Vagy talá n még anná l is magasabbra!
A tyú kok á hítattal hallgattá k veréb ú rfi elő adá sá t.
– Be jó is lehet sasnak lenni! – ká rá lta az egyik.
– Ha sas volnék, én is mindig fenn a villá mok felett repü lnék! – só hajtotta a má sik.
– Milyen ká r, hogy még soha nem lá ttam sast! – sajná lkozott a harmadik tyú kocska, aki
kendermagos kö tényt viselt a mellén.
Ebben a pillanatban, mint a villá m, hirtelen lecsapott a levegő bő l egy sas, és má ris ott ü lt az
egyik tyú kó l tetején.
– Azt mondtad az elő bb, hogy nem lá ttá l sast – fordult oda veréb ú rfi az elő bbi
tyú kocská hoz. – Há t most aztá n jó l mereszd ki a szemed, mert ott ü l a tyú kó l tetején!
S ahogy a tyú kok odafordultak, csak annyit lá ttak, hogy a sas hanyagon csattogtatva a
szá rnyá t, á tsiklott a má sik tyú kó l tetejére.
A kis barna kontyos tyú k fitymá lva vetette oda a verébnek:
– Há t ez az a híres sas?
A má sik megtoldotta:
– Ezt nevezed te repü lésnek?
– Hiszen én is á t tudok repü lni az egyik tyú kó lró l a má sikra! – dü llesztette ki kendermagos
kö tényét a harmadik tyú kocska.
S aztá n ismét az első tyú k vette á t a szó t:
– Nem is értem, hogy mért tartod tö bbre a sast miná lunk!
De má r a má sik sem á llhatta meg szó nélkü l:
– Hiszen neki sincs tö bb szeme, mint nekü nk van, a lá ba meg a szá rnya szá ma is pontosan
annyi, mint a mienk!
A kendermagos tyú kocska meg ezt kotyogta:
– Bizony, a sasok is csakú gy repü lnek, mint a csirkék!
A sas fü ltanú ja volt ennek a beszélgetésnek. Méltó sá gteljesen jegyezte meg:
– Azt mondtad, kis kendermagos, hogy nem vagyok kü lö nb, mint a csirkék, mert csak egyik
ó lró l repü ltem á t a má sikra? Lá tjá tok, ha kedvem van rá , alá ereszkedem a felhő kbő l, és
á tszá lló k egyik tyú kó lró l a má sikra, de ti, ti tyú kok, hiá ba pró bá ltok fö lszá llni a fellegekbe,
nektek nem sikerü l soha!
É s ezzel méltó sá gteljesen megsuhogtatta a szá rnyá t a sas, és szá llt-szá llt a szél szá rnyá n fel
a fellegek fö lé, a tyú kok meg csak dö bbenten bá multak utá na, s még csak meg sem
pró bá ltá k, hogy kö vessék a fellegek urá t.

JÖN A MIKULÁS!
(Bartó cz Ilona meséje)
Azon a télen korá n leesett a hó . A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdő szélen, a kopasz
bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csö ppet sem szereti a havat. A hó aló l
olyan nehéz kikaparni az ennivaló t, elbú jni is alig-alig lehet, má rpedig egy Nyuszi életében
gyakran elő fordul, hogy rejtő zkö dnie kell.
A hó vilá gos volt, a Nyuszi gondolatai meg sö tétek. Egyszercsak zajt hallott, megá llt,
hegyezte a két tapsifü lét. Mi ez a zaj? Valami pattog… Beleszimatolt a levegő be: fü stö t
érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kívá ncsisá ga legyő zte a félelmet, s indult arrafelé,
ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tö lgyfa alá ért. A tö lgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott,
tü zet rakott éppen, pattogtak a tű zre rakott szá raz gallyak, vékony kis fü stcsík szá llt a
magasba.
– Jó napot, Barna Mackó ! – kö szö nt a Nyuszi. – Lá tom, tü zet raksz. Minek az a tű z?
– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tű z? Ma este jö n a Mikulá s, remélem, ajá ndékot is hoz
majd. Lehet, hogy fá zni fog a lá ba, gondoltam, hadd melegítse meg a tű znél… É s ha má r ég a
tű z, fő zö k neki egy kis levest. Mondd csak, nem adná l a Mikulá s-levesbe egy-két
ká posztalevélkét?
– Szíves ö rö mest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a ká posztalevélért. Mire visszatért a tö lgyfa alá , fényesen égett a tű z,
és Barna Mackó mellett Mó kus ugrá ndozott.
– É n makkocská t hoztam a Mikulá s-levesbe! – kiá ltotta, mikor meglá tta Nyuszit. – Nagyon
finom lesz ez a leves!
– Magam is ú gy gondolom – mondta a Nyuszi, és beledobta a ká posztaleveleket a csuporba,
melyet Barna Mackó a tű z fö lé akasztott.
– Szó ljunk az Ő zikének is! Mó kus, ugrá ndozz el Ő zikéért!
Mó kus fü rgén pattant, ugrott egyik á gró l a má sikra, és hamarosan visszatért Ő zikével.
– Illatos fü vecskét hoztam a Mikulá s-levesbe! – mondta Ő zike. – A Kisró ka még nincs itt?
– A Kisró ka semmit sem tud hozni a Mikulá s-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
– De bizony idehívjuk! – mordult fö l Barna Mackó . – Idehívunk mindenkit az erdő bő l is, a
mező rő l is, aká r tud hozni valamit a Mikulá s-levesbe, aká r nem! Meghívjuk Kisró ká t, Mezei
Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rá m, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulá s még a
meleg levesnél is jobban szereti, ha együ tt vá runk rá itt a tű z kö rü l!
Nyuszi megbillentette a bal fü lét:
– Ahogy akarod, Barna Mackó ! Te raktad a tü zet, te kavarod a levest, te hívd meg a
vendégeket is.
Az erdei apró sá gok hamarosan mind megérkeztek: Egérke bú zá t hozott a Mikulá s-levesbe,
Kismadá r fenyő magot, Kisró ka és Kisfarkas meg sok-sok szá raz gallyat gyű jtö tt, hogy minél
fényesebben égjen a tű z.
É s a fényes tű z kö rü l ü lve akkor este együ tt vá rtá k a Mikulá st.

A NAGY KÍGYÓ LÁNYA

(Indiá n népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Valamikor réges-régen nem létezett hold, és nem volt éjszaka sem. A vilá g fö lö tt a Nagy
Kígyó uralkodott, aki fö ldi emberhez adta a lá nyá t feleségü l.
A Nagy Folyó partjá n, egy kunyhó ban lakott a Nagy Kígyó leá nya a férjével, és naphosszat
csak az eget nézte. Megkérdezte egyszer a férje:
– Mire vá rsz?
Az asszony azt felelte:
– Az éjszaká t vá rom, ami nem jö n el. A holdat szeretném lá tni.
– Nincs éjszaka – felelte erre a férfi.
– Van éjszaka, de a Nagy Kígyó egy kó kuszdió ba zá rta – sú gta meg a titkot a férjének az
asszony. É s kérve kérte, hogy szerezze meg a kó kuszdió t.
A férfi há rom fivérét hívta segítségü l, s á tkeltek a Nagy Folyó n. A folyó tú lsó partjá n
kikö tö tték a csó nakot, és addig mentek, míg a Nagy Kígyó palotá já hoz nem értek. Illendő en
kö szö ntö tték a Nagy Kígyó t, és kérték, adja nekik a kó kuszdió t: hadd legyen éjszaka, hadd
lá ssá k a holdat és a felhő ket, amelyek finom fá tylaikkal fényesítgetik a hold arcá t. Oda is
adta Nagy Kígyó a kó kuszdió t, de a lelkü kre kö tö tte, hogy csakis a lá nya nyithatja ki.
Visszaeveztek a folyó n. A Nagy Kígyó leá nyá nak férje evezett, há rom fivére pedig kézrő l
kézre adta a kó kuszdió t. A fü lü khö z emelgették, talá lgattá k, mi lehet a kü lö nö s brekegés
meg cirpelés, ami a dió bó l hallatszik.
A partra érve tü zet gyú jtottak, a tű z megolvasztotta a kó kuszdió gyantaburká t, a dió
megrepedt, s egy nagy fekete á rnyék bú jt elő belő le. Kö penyegébő l brekegő béká k és
cirpelő tü cskö k ugrá ltak szerteszét. A nagy fekete á rnyék elnyelte a napot.
A Nagy Kígyó leá nya rö gtö n megértette mi tö rtént: a férfiak fényes nappal kiengedték az
éjszaká t. Most má r rendbe kellett hozni ezt az ö sszevissza vilá got. Szét kellett vá lasztani a
nappalt és az éjszaká t.
Fogott egy gombolyag barna fonalat és azt mondta:
– Legyen belő le fogolymadá r! Valahá nyszor énekelsz, jö jjö n el az este!
Aztá n színes fonalakat vett elő , és azt mondta:
– Legyen belő letek kakas. Ha énekelsz, jö jjö n el a nappal!
A há rom kívá ncsi fivért meg majmokká vá ltoztatta. Azó ta fekete a majmok arca, mint az
éjszaka.

AZ UTOLSÓ BÉKA
(Afrikai népmese, Fazekas Lá szló )
Volt egyszer egy gó lya, teljesen egyedü l lakott a falujá ban. Nem volt se felesége, se ö ccse, se
bá tyja, se apja, anyja. A há zá t is egyedü l építette. Béká kra vadá szott. Ebbő l élt.
Sö tétedéskor hazatért aludni. Így élt, éldegélt, napró l napra, évrő l évre.
Megette mind a tó béká it. Aztá n a folyó béká i kö vetkeztek. Azok is elfogytak. De a há za
kö zelében levő tó ban maradt még egyetlenegy szem béka. Ez lyukat á sott magá nak, abban
rejtő zkö dö tt el.
Egy szép napon a gó lya ismét békavadá szatra indult. Má r sö tétedett, de még nem talá lt
semmit. Mire hazaért, ö reg este lett. A tű z utá n nézett, lá tta, hogy csak egy kis pará zs
ü szkö sö dik benne. Szá raz fű vel élesztgette.
A béka észrevette a fü stö t, és így szó lt magá ban:
„Abban a há zban tű z ég! Odamegyek, kérek belő le egy kicsit, hogy felmelegedjek.” Odaért,
megá llt az ajtó elő tt, és bekiá ltott:
– Itthon a gazda?
– Itthon! – felelte a gó lya.
– Kérlek, adj egy kis tü zet!
– Ki kér tü zet tő lem? – kérdezte a gó lya.
A béka majdnem kikottyantotta igazi nevét, de győ zö tt benne az ó vatossá g, és így felelt:
– A mindeneket fenntartó , gondos jó anya!
A gó lya nagy tisztelettel, mentegető zve kiá ltott ki:
– Ne haragudj, kérlek; ma éppen elkéstem! Ebben a pillanatban érkeztem haza. Hiá ba
fá radtam egész nap, egyetlen béká t sem talá ltam, s rá adá sul még a tü zem is kialudt. É ppen
most élesztgetem.
A béka torká ban dobogó szívvel menekü lt vissza a tó ba, hogy a lyukban ú jra biztonsá gban
érezze magá t, és kö zben így szó lt:
„Ó , kö szö nö m neked, mindeneket fenntartó jó anya, hogy szá mra adtad a nevedet a nagy
veszedelemben, és megmentettél. Ha véletlenü l kicsú szott volna a szá mon, hogy béka
vagyok, bizony má r nem volnék az!”
Így menekü lt meg az utolsó béka a gó lya cső rébő l; talá n azért van, hogy má ig sem pusztult
ki a béká k nemzetsége.

A BÖLCS TAKÁCS
(Ö rmény népmese, Hegyi Imre)
Tö rtént egyszer, hogy a kirá ly éppen a tró njá n ü lt, mikor messze vidékrő l jö tt hozzá egy
vá ndor, aki se szó , se beszéd, egy kö rt hú zott botjá val a tró n kö ré, és némá n félreá llt. A
kirá ly mindebbő l semmit sem értett. Egybehívta az egész udvará t, de azok sem igazodtak el
a dologban.
Csú nya szégyen volt a kirá lyra, hogy egész orszá gá ban nem akad ember, aki megfejtené a
titkot. Szigorú parancsot adott, hogy orszá ga valamennyi bö lcsét akasszá k fel, ha nem fejtik
meg a talá nyt. A kirá ly emberei, mikö zben olyan bö lcset kerestek, aki megfejtené ezt a
titkot, véletlenü l rá talá ltak egy há zikó ra. Amikor beléptek, lá ttá k a szobá kban, hogy ott ring
egy bö lcső , pedig mellette egy élő lelket sem lehetett talá lni. Bemennek a má sik szobá ba,
há t ott is ring egy bö lcső , pedig ott sem volt senki ember fia. Felmentek a há z lapos tetejére:
ott meg megmosott és szá radni szétterített bú zá t talá ltak, s noha szél sem lebbent, mégis a
bú za mellett egy fö ldbe szú rt ná dszá l hajladozott, és kergette a madarakat, hogy ne
csipegessék a bú zá t. Elá lmélkodtak a kirá ly emberei. Lementek az alsó szobá ba, és lá tjá k,
hogy egy taká cs ü l a szö vő széke elő tt és dolgozik. A taká cs az egyik cérnaszá lat a
szö vő bordá hoz, má sikat a vetélő hö z, harmadikat pedig a nyü stkariká hoz kö tö tte.
Ugyanakkor, amikor a taká cs sző tt, a fonalak ide-oda já rtak, és ringattá k a két bö lcső t, és
ringattá k a ná dszá lat.
– Lá m csak! Ez a mester egy bö lcsnél sem alá bbvaló !
A kirá ly emberei elmondtá k neki, hogyan vont kö rt pá lcá já val egy idegen a kirá ly tró nja
kö ré, és hogy senki sem tudja megfejteni, mit is akarhat ezzel elérni. Ezért kérik a taká csot,
menjen velü k, és kísérelje meg a talá nyt megfejteni.
– Ha kitalá lod, igen nagy ajá ndékot kapsz a kirá lytó l – fű zték hozzá .
A taká cs rö vid ideig tű nő dö tt magá ban, majd fogott két rongybabá t meg egy tyú kot, s ment
velü k a kirá ly udvará ba. Amikor a palotá ba ért, és megpillantotta az idegent, a két
rongybabá t eléje dobta a fö ldre. Az idegen erre kivett a zsebébő l egy marék kö lest, és a
fö ldre szó rta. A taká cs vá laszul odaengedte a tyú kot, amely gyorsan fö lkapkodta a kö lest.
Ekkor a vá ndor hirtelen felkapta papucsait és eltá vozott.
– Mit akart mondani az idegen? – kérdezték a taká csot.
– Azt akarta tudtul adni a mi kirá lyunknak, hogy az ő kirá lya ellenü nk készü lő dik, és meg
akarja szá llni fö ldü nket, s tudni akarta, szá ndékozik-e a mi kirá lyunk engedelmeskedni
neki, vagy pedig haddal vonul ellene. É n elibe dobtam a két rongybabá t, ú gymond, hogy ő k
gyermekek hozzá nk képest, és jobb, ha otthon babá kkal já tszanak, s tegyenek le arró l, hogy
velü nk há ború zzanak. A vá ndor kö lest szó rt a fö ldre, jelezvén, hogy szá mtalan a harcosuk.
É n meg eleresztettem a tyú kot, feleletü l, hogy egyetlen katoná nk elpusztítja egész
seregü ket.
A kirá ly nagy megbecsü lésben részesítette a taká csot, busá san megjutalmazta, és vizírré
akarta kinevezni, de a taká cs nem egyezett bele. Szolgá latá ért valami csekélységet fogadott
el, s bú csú zó ul azt mondta a kirá lynak:
– É n, uram, csupá n egyet akartam, azt, hogy tudd: szolgá id kö zö tt bö lcsebbek akadnak,
mint vizírjeid, és hogy ezutá n vedd emberszá mba a taká csokat és saruvargá kat is.

A KOLDUS HÁROM AJÁNDÉKA

(Francia népmese, Bartó cz Ilona)
Volt valahol, hetedhét orszá gon tú l egy kis legényke, akinek nagyon rosszul ment a sora. A
mostohá ja éheztette, hajszolta napestig, amikor meg kihajtotta a mező re a jó szá got, csak
szá raz kenyérdarabokat tett a tarisznyá já ba. A legényke a patak vizében á ztatta a
kenyérdarabokat, hogy meg tudja rá gni. Egy szép napon, amikor éppen a kenyerét
puhította a forrá s vizében, kéregető á llt meg mellette, és megkérdezte tő le, mit mű vel. A fiú
elmondta, hogy mostohá ja kegyetlenü l bá nik vele, szá raz kenyér az egész napi elemó zsiá ja,
és azt is csak ú gy tudja megenni, ha vízben megmá rtja. De azért megesett a szíve a szegény
kolduson, és megosztotta vele a kenyerét. Az meg há lá bó l azt mondta neki, hogy teljesíti
há rom kívá nsá gá t.
– Az első kívá nsá gom az – kezdte a legényke –, hogy valahá nyszor rá nézek a mostohá mra,
jö jjö n rá a csuklá s; a má sodik kívá nsá gom, hogy legyen egy sö rétes puská m, de olyan, hogy
ha kilö vö m a sö rétet, aki lá tja, fusson utá na; a harmadik meg, hogy legyen egy klarinétom,
és aki hallja, perdü ljö n tá ncra, aká r akar, aká r nem.
A koldus odaadta neki a puská t meg a klarinétot, és eltű nt.
Napszá lltakor a legényke hazahajtotta a jó szá got, be egyenest az istá lló ba. Ott má r vá rta a
mostohá ja, hogy jó l megszidja, amiért késő n jö tt haza. A fiú csak rá nézett az asszonyra, az
elkezdett azon nyomban csuklani, és amíg a legényke szeme rajta volt, nem tudta
abbahagyni. Má snap megint csak elfogta a csuklá s, amikor a gyerek rá pillantott.
„Az ö rdö g bú jt ebbe!” – mondta magá ban a mostoha, és elszaladt a paphoz, elpanaszolta, mi
tö rtént, és kérte, ű zze ki az ö rdö gö t a gyerekbő l.
A pap kiment a mező re a legénykéhez, és beszédbe elegyedett vele. Ki akarta szedni belő le
a titkot, de a fiú csak akkor volt hajlandó elmondani, ha meztelenre vetkő zik. A pap nagy
nehezen rá á llt, s amikor a legényke lá tta, hogy má r ledobta az utolsó ruhadarabjá t is,
elsü tö tte a sö rétes puská t egy tö visbokorra. A pap egyenest a tö visbokorba rohant. A
gyerek ekkor belefú jt a klarinétba, és a pap elkezdett ész nélkü l tá ncolni. Já rta a kopogó st
nekikeseredve, a tü skék meg ö sszeszurká ltá k, hogy jajgatott. A gyerek jó t nevetett, aztá n
megsajná lta, eltette a puská t is, a klarinétot is, és ú tjá ra engedte a papot.
Ez meg szaladt egyenesen a falu bírá já hoz, és azt mondta neki, hogy ö rdö g bú jt a kisfiú ba. A
bíró elő parancsolta a pandú rokat, és ment velü k meg a pappal ki a mező re. Má r messzirő l
kiabá lta:
– Bö rtö nbe veled gazfickó , aki így megcsú foltad a papot!
A gyerek szó t sem szó lt, csak elő vette a sö rétes puská já t, és egy sű rű tü skebozó t felé lő tte. A
bíró a pandú rokkal együ tt rohant a sű rű be, akkor meg fö lhangzott a klarinét, s a hivatalos
népek mind tá ncra perdü ltek, já rtá k vadul, a tü skék meg szú rtá k-martá k a testü ket.
Jajgatva roptá k estélig, végü l má r kö nyö rö gtek a gyereknek, hogy tegye el az á tkozott
klarinétot, nem lesz semmi bá ntó dá sa.
A legényke megkö nyö rü lt rajtuk, mindnyá jan hazamentek békével. Azontú l má r jó l ment
sora a gyereknek, a mostohá ja jó ltartotta étellel-itallal, nehogy ismét elő vegye az ö rdö ngö s
szerszá mokat.

EGY TÉLI DÉLUTÁN

(Végh Gyö rgy meséje)
Olyan sű rű pelyhekben hullott a hó , hogy nem lá ttuk tő le az eget. Való sá ggal kis eleven
hó emberecskék voltunk, ahogy Zsuzská val baktattunk a hó esésben, magunk mö gö tt hú zva
a ró dlit, melyen ö csike tapsikolt.
– Hó , haha, hó ! – mulatott, és kacagá sa ú gy csilingelt, mint csikó k nyaká n a csengő . – Jó a hó ,
haha, hó ! – hallottuk, amint prü szkö lve fú jtattunk fö l a hegyoldalban. – Gyí, pacik, gyí!
Gyojsabban, még, még!
Erre mi Zsuzská val szaladtunk néhá ny lépést fö lfelé, de megint leá lltunk, és egykedvű en
poroszká ltunk tová bb. Má r nem kellett sokat mennü nk, pá r perc mú lva fent voltunk a
hegyen.
– Elő bb ugrá lunk egy kicsit, mert megfá zunk – nyilatkoztatta ki Zsuzska, és én ö rö mest
benne voltam a hancú rozá sban. Ö csike is ö rü lt, és letottyant a hó ba, ú gyhogy egészen
meghempergett benne.
– Fodjatok med! – kiabá lta, és most má r olyan volt, mint egy eleven hó golyó , ahogy ide-oda
gurult kö zö ttü nk.
Elő bb ú gy tettü nk Zsuzská val, mintha mindketten olyan ü gyetlenek volná nk, hogy ö csike
egykö nnyen ki tud rajtunk fogni, de aztá n mégis elkaptam, ahogy ott bukdá csolt elő ttem.
Mindnyá jan nagyot nevettü nk, és há rmasban birkó ztunk a hó ban.
– Csiná ljunk hó embejt! – kö vetelő zö tt most ö csike, és erre abbahagyva a hancú rozá st,
nekilá ttunk a komoly feladatnak. Paskoltuk, gyú rtuk a havat, gyö mö szö ltü k, és egy
negyedó ra mú lva ott á llott a hó ember. Igaz, hogy nem volt nagy, nem is volt cilindere, és
pipa helyett is csak egy gallyacská t tudtunk a szá já ba dugni, de há t mégiscsak olyan
hó emberféle volt, és ö csikének tetszett.
– Jaj, de szép! – mondta elérzékenyü lve. – Idazá n nadon szép, én csiná ltam! – tette hozzá
huncutul és fejest szaladt a hó ember hasá nak: hupp! – és megingott szegény hó ember. Erre
mind a há rman hó golyó kat gyú rtunk, és bombá ztuk szegényt, én egy dobá ssal kivertem a
pipá t a szá já bó l, még pá r dobá s, és a feje is legurult. Ekkor má r nem is volt érdemes tová bb
bá ntani.
– Most ró dlizzunk egy kicsit – adta ki a parancsot Zsuzska, és ö csike rö gtö n pá rtjá t fogta:
– Jaj, de jó lesz! Jaj, de jó lesz! – É s má r ü ltü nk is fel a ró dlira. Az ú t nem volt veszélyes lefelé,
nem volt tú lzottan lejtő s, de azért eléggé kanyargó n.
É n ü ltem elő re, Zsuzska a végére, ö csikét pedig kö zrevettü k. Ö csike á tkarolt engem,
Zsuzska ö csikét, én pedig nagy peckesen vezettem. Kö zben nagyokat sikongtunk és
hahó ztunk.
Egy kanyarná l aztá n megbotlott a ró dli, és mindhá rman belepottyantunk a jó friss, ropogó s
hó ba. Ú gy prü szkö ltü nk, mint a vízbe esett kutya! De semmi bajunk nem tö rtént, kicsit
elhancú roztunk a hó ban, aztá n vidá man visszakecmeregtü nk a ró dlira, és most má r baleset
nélkü l értü nk le az ú ton.
Oly boldogok voltunk és vidá mak – pedig semmi kü lö nö s nem tö rtént velü nk –, hogy mégis
ez volt talá n gyermekkorom, ső t egész életem egyik legboldogabb délutá nja.

A VERÉB NÉGY FIA

(Grimm meséje, á tdolgozta Ró nai Gyö rgy)
Négy fiá val a veréb egy fecskefészekben lakott. Mikor a kisverebek fö lcseperedtek, egy
napon komisz kö lykö k tö rtek a fészekre, ki akartá k szedni; de a verébfió ká kat szá rnyá ra
kapta egy hirtelen tá madt szél. Az ö reg veréb egész nyá ron azon bú sult, hogy fió ká i ú gy
vető dtek ki a nagyvilá gba, hogy még csak jó taná csokkal se tudta ellá tni ő ket.
Eltelt a nyá r, megjö tt az ő sz. Egy napon az ö reg veréb egy tarló n szemelget; egyszer csak
surrogva leszá ll mellé négy fiatal veréb. Az ö reg nyomban rá ismert a fiaira, és nagy
ö rö mmel hazavitte ő ket.
Kérdi otthon a legidő sebbiket:
– Hogy telt, hol telt, fiacská m, a nyá r?
– Kertekben laktam, kukacot fogtam, mikor beért a cseresznye, cseresznyefá kon lakoztam,
cseresznye utá n kö rtére kaptam, éhen-szomjan sose maradtam – felelte a veréb.
– Aj, fiam – mondta az apja –, veszedelmes az ilyen élet! Kö nnyen megjá rja, aki a má sébó l
lakik jó l.
Azzal kérdi a má sodik fiú tó l:
– Hogy telt, hol telt, fiacská m, a nyá r?
– Udvarban éltem, arany, ezü st, pompa kö zelében, ú ri istá lló ban, zizegő szalmá ban,
éhkoppot nem lá ttam, mert amikor abrakoltak, finom zabszemek potyogtak, telilaktam
magamat, ú gy éltem vilá gomat.
– Aj, fiam – mondta az apja –, veszedelmes az ilyen élet! Ahol nagy a gazdagsá g, sok a
fondorlatossá g, s minél kisebb valaki, anná l jobban megihatja a levét.
Kérdi a harmadik fiá t:
– Hogy telt, hol telt, fiacská m, a nyá r?
– Nekem az ú tfélen, s hulladékon éltem, nem is lá ttam rossz napokat, egy-két morzsa
mindig akadt.
– Aj, fiam – mondta az apja –, ez is kocká zatos élet! Míg a má sok elhullajtott morzsá it
szedegeted, sosem tudhatod, nem jö n-e mö gö tted egy suhanc, aki kő vel agyonvá g puszta
mulatsá gbó l, vagy nem csap-e rá d karvaly, keselyű a magasbó l.
S kérdi végü l a legkisebbik fiá t:
– Há t neked, fiacská m, hogy telt, hol telt a nyá r? Te voltá l a legkisebb, leggyá moltalanabb,
érted aggó dtam a legtö bbet.
Feleli a legkisebbik verébfi:
– Lombok kö zt laktam, erdő ben tanyá ztam, éltem vidá m szabadsá gban, ká rá ra senki fiá nak
se vá ltam, ami kellett, megszereztem, a sajá t munká m gyü mö lcsét ettem, karvalyok elő l
lomb alá hú zó dtam, eső tő l pillét szá rnyammal ó vtam, ahogy engem a lombok, s nem
ismertem félést, gondot, magam ura voltam, s egész nyá ron vigadoztam, tisztes
szegénységben, de fü ggetlenségben.
– Ó , kedves fiam, sosem hittem volna, hogy leggyö ngébb létedre a legokosabb leszel, és a
legjobban fogsz élni! – mondta az ö reg veréb, és bü szkén nézett legkedvesebbik fiá ra, a
bü szke, szabad kisverébre.

TEREM A BOLOND, HA NEM VETIK IS

(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
É lt egyszer egy ö regasszony, akinek két fia volt. Az idő sebbik elesett a há ború ban, a
kisebbik meg elment messze fö ldre. Egyszer beá llít hozzá égy katona, és szá llá st kér.
– Ki s mi vagy, édes fiam, és honnan jö ssz? – kérdi az ö regasszony.
– É n vagyok Poliká rp, a má svilá got já rt – feleli a katona.
Megö rü l a já mbor anyó ka, hogy a katona talá n hírt hoz az idő sebb fiá ró l, mert há t az is
odaá t van bizonyosan a má svilá gon. Kérdi, nem talá lkozott-e vele.
– Dehogyisnem! Lá ttam a fiadat. Nem valami jó sora van, lerongyoló dott.
No, az ö regasszony ö sszepakolta a fia legjobb ruhá it, a megtakarított tíz tallérjá t is odaadta
a katoná nak, hogy vigye el a fiú nak a má svilá gra. Pá r hét mú lva hazaérkezik a kisebbik fia,
annak elbeszél mindent.
– No, isten á ldjon, édesanyá m – mondja a legény –, elmegyek vilá got pró bá lni! Ha talá lok
ná lad bolondabbat, visszajö vö k, de ha nem – sose lá tsz tö bbé. – Avval ú tnak ered.
Egy urasá gi faluban a kastély elő tt, az udvaron sétá l a koca. A legény gondol egyet, letérdel,
fö ldig hajtja fejét a koca elő tt. Meglá tja az ablakbó l a fö ldesasszony, leszalajtja a
szobalá nyá t, hogy tudja meg, mért hajlong az a parasztlegény a koca elő tt. A lá ny leszalad,
megkérdi, mire a legény így felel:
– Holnap eskü szik a bá tyá m, szeretném meghíni a kocá tokat a lakodalomba. Kérdezd meg
az asszonyodat, eleresztené-e hozzá nk nyoszolyó asszonynak.
Nagyot nevet a fö ldesasszony, mikor ezt hallja.
– Még ilyen bolondot! No, hadd mulassanak rajta a népek, ö ltö ztesd fel a kocá t az én
bundá mba, és fogass be a kocsiba is, ha má r lakodalomba viszik, ne menjen gyalog!
Hazajö n az ura, annak eldicsekszik, milyen jó l megtréfá lt ő egy bolond parasztlegényt.
Megharagszik az urasá g, szidja a feleségét. – Nem ő a bolond, hanem te! – mondja, és ló ra
pattan, hogy utolérje a csaló t. Az meghallja a ló dobogá st, és kitalá lja, hogy az urasá g nyargal
utá na. Gyorsan a sű rű be tereli lovait, ő meg leü l az ú t kö zepén, és maga mellé teszi a
kalapjá t.
– Hé, atyafi – kiá lt rá az urasá g –, nem hajtott erre egy parasztember az imént? É szre kellett
venned, felcicomá zott koca ü lt a kocsijá n!
– Lá ttam, hogyne lá ttam volna, de az má r messze já r! É s nem ajá nlom, hogy utá na lovagolj,
mocsaras a vidék, aki nem ismerő s, kö nnyen eltévedhet.
– No, akkor ü lj fel a lovamra, és érd utol, kerítsd kézre nekem azt a mihaszná t!
– Nem tehetem, nagysá gos uram, egy drá ga só lyommadarat ő rzö k itt a kalapom alatt, ha el
talá l repü lni, a gazdá m leszedi a fejemet.
– Majd ü gyelek addig a madaradra.
A legény elnyargal, ő meg ott marad, ő rzi a kalapot. Nagysoká ra mégis gyanú t fog, ó vatosan
felemeli a kalapot – nincs alatta madá r. „Hű , az á ldó já t! Hiszen akkor ez lehetett, aki a
feleségemet is becsapta!” – gondolja, és szégyenkezve hazaballag. A legény is hazahajt az
anyjá hoz, hiszen kettő t is talá lt ná lá ná l bolondabbat. É s haragudni igazá n nincs oka: a
há rom lovat, kocsit meg a kö vér kocá t annak kö szö nheti, hogy a bolondok – bolondok.

A FARKAS, AKI FÖLCSAPOTT JUHÁSZNAK

(Lessing meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
A farkasnak a juhá szok szomszédsá gá ban volt egy szép darab legelő je, de onnét má r
minden ehető jó szá got kipusztított. Hetek ó ta az éhkoppot nyelte, mert egyetlen zsenge
bá rá ny nem sok, de annyi se tévedt á t a juhá szok rétjérő l az ő telkére.
„Há t – gondolta végü l – ha joggal nem, há t csellel szerzek magamnak étket!”
Nem is volt ü gyetlen csel, aká rmelyik ró ká nak is becsü letére vá lt volna. Fogta magá t, és
juhá sznak ö ltö zö tt, vá llá ra szű rt kerített, kezébe kampó sbotot fogott, nyaká ba dudá t vetett,
fejébe bá rá nybő r sü veget nyomott, ú gy indult a juhá szok telke felé. A telek szélén megá llt,
rá tá maszkodott a botjá ra, sü vegét jó l lehú zta, mintha csak arra ü gyelne, nehogy idegen
telekre bitangoljon a jó szá g. Kö zben azonban éberen figyelt. S azzal, amit lá tott, igen
elégedett volt.
Lá tta ugyanis, hogy az ö reg juhá sz leheveredik a tö lgyfa á rnyéká ba, szemére hú zza a
kalapjá t, és szép csendesen elszunnyad. Jankó , a bojtá r egy ideig á llt a birká k kö zt, aztá n
késő bb leü lt, szalonná zott, a héjat odavetette a pulinak, majd szó lt valamit a komondornak,
nyilvá n, hogy vigyá zzon a nyá jra, ő maga meg szép lassan hanyatt ereszkedett, és
csakhamar hallani lehetett jó izű , egyenletes horkolá sá t.
A komondor is á llt egy ideig a bojtá r lá bá ná l, rá mordult egy-két juhra, aztá n mondott
valamit a pulinak, nyilvá n, hogy vigyá zzon a nyá jra, azzal kö vette a példá t: elhevert az
á rnyék szélén, rá fektette á llá t a mellső lá bá ra, még pislogott egyet-egyet, aztá n
elszenderedett.
A puli egy darabig figyelt a bozontja mö gü l, aztá n elunta, lehevert ő is, tisztes tá volsá gban a
komondortó l, a nagy kerek á rnyék tú lsó felén, és elaludt.
Akkor a juhá sznak ö ltö zö tt farkas elő lépett a bokor mö gü l, ahol eddig á llt; gondolta, itt az
alkalom, hogy az egész nyá jat á thajtsa a sajá t telkére. Juhá sz és bojtá r, komondor és puli
mélyen alszanak, a birka meg sokkal ostobá bb á llat, semhogy észrevegye a cselt: hogy
idegen juhá sz tereli idegen rétre.
Így is tö rtént: odalopakodott észrevétlenü l a nyá jhoz, a birká k meg megindultak elő tte,
mind az egész nyá j, a farkas telke felé.
No de farkas koma a sok ó lá lkodá sban azt is kileste, hogy a juhá sz is, bojtá rja is nó tá zva
szoktá k terelni a nyá jat; ezért há t, hogy egészen olyan legyen, mint ő k, és a jó szá g
végképpen ne gyaníthassa a cselt, maga is nó tá ra gyú jtott.
Abban a pillanatban fö lneszelt a puli s utá na a komondor; ismerő s volt a hang, nagyon is
ismerő s. Fö lserkent a bojtá r is, fö lijedt a pá sztor is: lá tjá k, hogy egy juhá sz éppen elhajtja a
nyá jat; nyomban kaptá k a botjukat, s rohantak utá na. Elő ttü k csaholva a puli, hö rö gve a
komondor; azok bezzeg tudtá k má r a hangró l, miféle pá sztor az az idegen pá sztor.
A farkas hagyta volna má r a nyá jat, hogy a bő rét mentse; hanem a nehéz szű r olyan volt
rajta, mint az ó lom, s rá adá sul bele is botlott, mert tú l hosszú volt; így aztá n az ü ldö ző k
kö nnyű szerrel utolérték. El is bá ntak vele alaposan.
A RÓKA ÉS A FARKAS
(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Kö vér ludat fogott a ró ka; viszi haza nagy vígan, mikor elébe toppan a farkas, s azt mondja:
– É hes vagyok, add ide azt a ludat!
– Hogy adhatná m – mondja a ró ka –, mikor a kicsinyeimnek viszem? Harmadnapja éheznek
szegények; elpusztulnak, ha nem lakhatnak ma sem jó l.
De a farkast nem érdekelték az éhes ró kafiak; elvette és megette a ludat. A ró ka pedig
bosszú t fogadott magá ban. Nem sokkal ezutá n elhullott halat talá lt a víz partjá n. Nekilá tott,
s má r egyéb sem volt belő le, mint a farka, mikor megjelent a farkas.
– É hes vagyok, ró ka pajtá s, add nekem azt a darab halat!
A ró ka odaadta; a farkas megette, s így szó lt:
– No, ez jó volt; ká r, hogy nincs belő le tö bb is.
– Van abbó l bő ven, csak fogni kell – felelte a ró ka. – Aki tud halá szni, annyit foghat a
folyó bó l, amennyit csak akar.
– É s te tudsz halá szni?
– Tudok há t!
– Taníts meg engem is.
– Szívesen – mondta a ró ka. – Hanem ahhoz kosá r kell meg egy darab kö tél; ha ezeket
elhozná d, jó fogá st csiná lhatná nk.
Szalad a farkas a faluszéli há zba, ellopja a kosarat, leoldja a faá gró l a kö telet, viszi a
ró ká nak. A ró ka jó erő sen rá kö ti a farkas farká ra a kosarat, azt mondja:
– Ú gy, most keljü nk á t a vízen. Te mégy elö l, én meg majd tartom a kosarat, és csapdosok
kö rü lö tte a farkammal, belehajtom a halakat. A tú lparton aztá n majd elosztjuk a zsá kmá nyt.
Csak arra vigyá zz, hogy há tra ne nézz kö zben, nehogy elriaszd a pontyokat és csuká kat.
Így is tö rtént: a farkas begá zolt a folyó ba, farká n a kosá rral, a ró ka meg ment utá na. Kö ves
volt a folyó medre; a ró ka le-lehajolt, szedre a kö vet, kö zben csapdosta a vizet a farká val,
mintha a halakat hajtaná . Egyszer csak mondja a farkas:
– Igen nehéz má r a kosá r, majd beleszakad a farkam; elég lesz.
– Mondtam, hogy hallgass – feleli a ró ka –, mind elijeszted a halakat!
A folyó kö zepe tá já n já rtak; színü ltig volt má r kő vel a kosá r, roskadozott alatta a farkas.
– No, most majd befutok a faluba, szerzek egy dézsá t, hogy legyen mibe kiszednü nk a halbó l
– mondta a ró ka. – Vá rj meg itt, de ne moccanj, s há tra se nézz, mert kiszö kik a hal.
Á llt a farkas a folyó ban, hú zta lefelé farká t a kosá r; a ró ka meg beloholt a faluba és kiabá lni
kezdett:
– Hé, emberek, ott rostokol a farkas a folyó ban, most elkaphatjá tok!
Szaladt a falu apraja-nagyja, ki husá nggal, ki cséphadaró val; be a folyó ba, rá estek a
farkasra; az meg moccanni sem bírt, fogta farká t a kő vel telt kosá r.
Hanem aztá n, mikor egy gerendá val irgalmatlanul oldalba talá ltá k, akkorá t rugaszkodott,
hogy a fele farka ott maradt; ő maga meg uzsgyi! – ki a tú lsó partra, és má ig is szalad, ha
meg nem á llt.

A PARASZT MEG A BUTA SZÖRNYETEG

(Japá n népmese, á tdolgozta Rab Zsuzsa)
Régen tö rtént ez, amikor még dédanyá nk is apró cska gyerek volt.
Ment, mendegélt az ú ton egy parasztember békésen, egyszer csak elő tte termett Tengu, a
vérszomjas szö rnyeteg, messzi kö rnyék réme. Rá morrant a parasztra rettenetes hangon:
– Készü lj utolsó ó rá dra, ember! Elő lem még senki nem menekü lt élve! Mindjá rt felfallak!
Remegett a paraszt, de nem mutatta, hogy fél. Azt felelte:
– Te vagy há t a fenséges és erő s Tengu? Tudom, hogy nem menekü lhetek elő led. De elő bb
teljesíthetnéd egy kérésemet!
– Mondd gyorsan! É hes vagyok! – rivallt rá a szö rnyeteg.
– Azt beszélik – kezdte a paraszt –, hogy a Tengu azzá tud vá ltozni, amivé akar. Mielő tt
meghalok, tudni szeretném, igazi Tengu vagy-e.
Hahotá zott a szö rnyeteg, a fö ld is rengett belé.
– Semmi az nekem! Mivé vá ltozzam? Gyorsan, mert éhes vagyok!
– Vá ltozz ó riá sfenyő vé! Magasabbá , mint ezek kö zü l a legmagasabbik! – mutatott a paraszt
az égbe nyú ló fá kra.
A szö rnyeteg egy szempillantá s alatt ó riá sfenyő vé vá ltozott. A paraszt megtapogatta a
tö rzsét, és azt mondta:
– Lá tom má r, hogy igazi Tengu vagy, hogy is kételkedhettem benne? Most még csak azt
szeretném, ha egy nagy kő vé vá ltozná l.
Megtette azt is Tengu, akkora kő vé vá ltozott, mint egy hegy.
Dicsérte a paraszt, magasztalta. A hiú szö rnyeteget mintha há jjal kenegették volna. Azt
mondta a paraszt:
– Lá tom, hatalmas Tengu, milyen ó riá sivá tudsz vá ltozni. Most még csak arra volnék
kívá ncsi, vajon pará nyivá is tudsz-e vá ltozni. Egy babszemmé a tenyeremen.
– Még az is valami? – hahotá zott a szö rnyeteg. – Tartsd a tenyered!
A paraszt kinyú jtotta a tenyerét, s a szö rnyeteg rajta termett, pará nyi babszem képében.
Tö bb se kellett a parasztnak! Bekapta a babszemet, jó l megrá gta és lenyelte.
A dicsekvő embert, aki pó rul já r, azó ta is Tengunak hívjá k azon a vidéken.

A KISEGÉR
(Nyenyec népmese, Katoná né R. Katalin)
Bekö szö ntö tt a tavasz. A nap sugarai vígan melegítették a fö ldet, s megtö rték a folyó
jégpá ncéljá t. Recsegett a jég, egyik tá bla felkapaszkodott a má sikra.
Meghallotta a zajt a kisegér. Felpattant egy homokbucká ra és elkiá ltotta magá t:
– Hallod-e, jégtá bla, ú ssz messzebb a parttó l, az én kunyhó cská mtó l! Ká rt ne tégy benne!
Az egér szavaira a legnagyobb jégtö mb vá laszolt:
– Nincs olyan hatalom, amely megá llíthatná az ú szó jeget!
Megharagudott a kisegér, még a sző re is fö lborzoló dott mérgében. Így felelt:
– Ne hencegj olyan nagyon, jégtá bla! Ha zá tonyra futsz, a nap ú gy felmelegít, hogy
elolvadsz. Még hírmondó nak se marad belő led!
Elhallgatott a jégtö mb, de a nap megszó lalt helyette:
– Ejnye, kisegér! Mit tö rő dsz te azzal, hogy ha megolvasztom a jeget? Hogy mered
megleckéztetni a ná lad idő sebbet?
Há traszegte a fejét a kisegér, elkiá ltotta magá t:
– Te se kérkedj olyan nagyon, nap komá m! Ha jö n egy felhő , azon nyomban eltakar! Mit ér
akkor a tudomá nyod?
Elhallgatott a nap. Akkor megszó lalt a felhő :
– Mit kö tekedsz annyit, kisegér? Mi dolgod azzal, ha néhanapjá n elfö dö m a napot? Miért
szakítod félbe a ná lad idő sebbet?
A kisegér a felhő re kiá ltott:
– Neked sincs mivel bü szkélkedned, felhő ! Oda fú j a szél, ahova akar, darabokra szaggat.
Elhallgatott erre a felhő . Felzú gott most a szél:
– É les nyelved van neked, kisegér! Ha ű zö m is a felhő t az égen, mi kö zö d hozzá ? Miért
akasztod meg a szavá t a ná lad idő sebbnek?
A kisegér csak nem fért a bő rébe:
– Téged, szél, hallani sem akarlak! Nincs miért dicsekedned, hiszen nem rö pü lsz messzire.
Ha eljutsz az Urá l-hegységig, má ris letö rik a szá rnyad!
Elnémult a szél. De nyomban felmordultak az Urá l sziklá i:
– Kisebb vagy egy homokszemnél, egérke, mégis vitatkozol az idő sebbekkel! Mért fá j az
neked, hogy ú tjá t á lljuk a szélnek?
A kisegér most az Urá l-hegységhez fordult:
– Lehet, hogy én kicsi vagyok, neked meg hatalmas hegylá ncaid vannak, mégis – mi hasznod
belő le? Az tiporja a fö ldedet, aki akarja. Nézd csak, most is felkapaszkodott sziklá idon egy
lajhá r, s te nem ű zheted el onnan.
Elhallgatott az Urá l. A lajhá r vette á t a szó t:
– Ne ü sd bele olyasmibe az orrod, ami nem rá d tartozik, kisegér! Ne bosszants fö l, kü lö nben
sző rö stü l-bő rö stü l bekaplak!
– Fenyegess csak, fenyegess, lajhá r! Kívá ncsi volnék, így beszélnél-e akkor is, ha csapdá ba
esnél?
A lajhá r elnémult.
A kisegér kívá ncsian vá rta, hogy mit mond erre a csapda. De egy szó t sem szó lt. Fá bó l
készü lt, nem tudott beszélni.
A kisegér ú gy érezte, hogy mindenkit meggyő zö tt a vitá ban. Orrá t magasra emelte, s farká t
illegetve lépdelt a kunyhó ja felé. De jaj! – híre-hamva sem volt a kunyhó nak! Míg ő
vitatkozott, a jégtá bla a part kö zelébe csusszant, és magá val sodorta a há zikó t.
– Lá m, lá m! – kapott a fejéhez a kisegér. – Csak az idő t fecséreltem az imént, ahelyett hogy
jobban vigyá ztam volna a há zamra!
Azzal sarkon fordult, s ú j kunyhó t kezdett építeni.

A FARKAS ÉS A GÓLYA
(Aesopus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Egyszer pompá s zsá kmá nyra tett szert a farkas. Tudni való , hogy a farkasok rettentő en
mohó n zabá lnak. Ez meg még a tö bbinél is falá nkabb volt. Telhetetlenü l habzsolt, egészben
nyeldeste a falatokat, még a szeme is kidü lledt a gyö nyö rű ségtő l.
Addig-addig, míg csak egy csont a torká n nem akadt.
Kö hö gö tt, fuldokló it; ü vö ltö tt volna, de nem bírt a csonttó l. Kiverte a verejték, kínjá ban ide-
oda futká rozott a félig falt lakoma kö rü l.
– Ajaj – nyö szö rö gte, és elnyú lt a fö ldö n –, ajaj, ajaj…
É ppen arra sétá lt egy gó lya. Egyszerre valami nyü szítést hall, meg valami tompa jajgatá st.
Elindul a hang irá nyá ba: ott talá lja a farkast, hasmá nt a fö ldö n, ló gó nyelvvel, mint aki
éppen az utolsó t szusszantja. A gó lya nem szerette a farkast; de hogy lá tta, milyen
á llapotban van a koma, hozzá lépkedett és megkérdezte:
– Mi a baj, bará tom?
Mutatja a farkas a torká t; szemébő l potyog a kö nny.
– No, ezen kö nnyű segíteni – mondja a gó lya. – Ü lj csak oda abba a székbe, és tá tsd ki jó l a
szá dat; a tö bbit bízd rá m.
Leü l a farkas a székbe, kitá tja a szá já t; a gó lya fö lteszi a pá paszemét, belenéz a farkas
torká ba, vizsgá ló dik, megtalá lja a csontot: ott á ll keresztbe, jó l belefú ró dva a torok lá gy
részébe.
– Mindjá rt kioperá ljuk – mondja a farkasnak.
– Ohopeherá há ljuhuk? – nyö gdécseli a farkas, és reszket, mint a nyá rfalevél. – Nehem fohog
fá há há há jni?
– Majd vigyá zunk – mondja a gó lya. – Csak tá tsd a szá d, és ne mozogj!
Azzal nagy ó vatosan nekikezd a mű tétnek.
Nagy gonddal és nagyon ü gyesen dolgozott a gó lya; két perc sem telt bele, kiszedte a
csontot, fá jdalom nélkü l.
Mutatja a farkasnak:
– Tessék, itt van. É s most má r becsukhatod a szá dat.
Be is csukta, csak ú gy csappant; abban a percben a kö nnyei is fö lszá radtak. Kö szö rü lt egyet
a torká n, és mert egy csö ppet sem fá jt, elkezdett fö l-alá sétá lni, olyan hetykén, mintha mi
sem tö rtént volna.
– Legyen szerencsém má skor is! – mondta a gó lyá nak. – A viszontlá tá sra!
– Há t a fizetség? – kérdezte elhű lve a gó lya.
– A fizetség? – kacagott a farkas. – Zsarolni akarsz, te há lá tlan? Nem tö bbet kaptá l má ris,
mint amennyi já r? Torkomban volt az a hosszú nyakad, és én ahelyett, hogy kettéharaptam
volna, hagytam, hogy kivedd! Pusztulj innen, te telhetetlen, és ne kerü lj a szemem elé
tö bbet, mert megjá rod!
Így a végén a gó lya még ö rü lhetett, hogy ép bő rrel, illetve ép tollal megú szta.
HÁROM KICSI, FERGETEGES KECSKEBAK
(Bartó cz Ilona meséje)
Volt egyszer há rom okos kis kecskebak. Okosak voltak és vidá mak, mindig ugrá ndoztak,
mindig futkostak, el is nevezték ő ket há rom kicsi, fergeteges kecskebaknak. A há rom kis
kecskebak egyszer nagyon megéhezett a sok futkosá sban, s megbeszélték, hogy elmennek a
rétre selymes fü vet legelni, kedvü kre já tszadozni. A rét szélén egy kis patak folyt, a patakon
híd vezetett á t. A híd alatt lakott a tá nyérszemű , krumpliorrú , tö kfejű szö rnyeteg.
Elő szö r a legkisebbik kecskebak lépett a hídra. Kipp-kopp… – kopogott a négy fü rge
lá bacská ja.
– Ki lépett a hidacská mra?! – ordított a tö kfejű szö rnyeteg.
– Csak én vagyok, a legkisebbik fergeteges kecskebak, megyek a rétre selymes fü vet
legelészni, kedvemre já tszadozni – mondta rémü lten a kis kecskebak.
– Vá rj csak, te tolakodó , megyek, és menten bekaplak!
– Kicsi vagyok még, ne kapj be, szö rnyeteg! – rimá nkodott a kecskebak. – Mindjá rt jö n a
kö zépső fergeteges testvérem, az sokkal nagyobb, mint én vagyok!
– Jó , majd azt kapom be! – mondta a tö kfejű szö rnyeteg.
Kipp-kopp… – má r a kö zépső kis kecskebak fü rge lá ba kopogott a hídon.
– Ki lépett a hidacská mra?! – ordított a tö kfejű szö rnyeteg.
– Csak én vagyok, a kö zépső fergeteges kecskebak. Megyek a rétre selymes fü vet legelészni,
kedvemre já tszadozni.
– Vá rj csak, te tolakodó , megyek, és menten bekaplak!
– Kicsi vagyok még, ne kapj be, szö rnyeteg! – rimá nkodott a kö zépső kecskebak. – Mindjá rt
jö n a legnagyobbik fergeteges testvérem, az sokkal nagyobb, mint én vagyok!
– Jó , majd azt kapom be! – mondta a tö kfejű szö rnyeteg.
Kipp-kopp… – most a legnagyobbik fergeteges kecskebak négy fü rge lá bacská ja kopogott a
hídon.
– Ki lépett a hidacská mra?! – ordított a tö kfejű szö rnyeteg.
– Csak én vagyok, a legnagyobbik fergeteges kecskebak. Megyek a rétre selymes fü vet
legelészni, kedvemre falatozni.
– Vá rj csak, te tolakodó ! Megyek, és menten bekaplak!
– Gyere csak, gyere! – rikkantott a legnagyobbik fergeteges kecskebak. – Szarvacská mmal
fö ltaszítlak, lá bacská mmal széttiporlak, azért vagyok fergeteges kecskebak!
A tá nyérszemű szö rnyeteg a hídra ugrott, s a legnagyobbik fergeteges kecskebak meg
nekirontott, fö l is taszította, szét is tiporta, aztá n a két testvérével együ tt ment a rétre
selymes fü vet legelészni, kedvére já tszadozni.
A há rom kicsi fergeteges kecskebak azó ta is a réten legelészik, ha ugyan akad még a réten
selymes fű .

A FARKAS ÉS A KUTYA
(La Fontaine meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Farkas komá ra szű k esztendő já rt: pá sztorok, pulik, komondorok keményen ü gyeltek
abban az évben a nyá jra. Ahogy egyszer a tanya kö rü l ó lá lkodott, arra jö n egy kö vér kutya.
Hatalmas, kihízott jó szá g; a farkas legszívesebben nyomban nekiugrott volna. De a kutya
erő snek lá tszott, és má r messzirő l a fogá t vicsorította.
A farkas letett a szá ndéká ró l. „Nem éri meg – gondolta –, hogy megszabdalja a bundá mat.”
Bará tsá gos képet vá gott, és megszó lította a nagy, kö vér kutyá t.
– Micsoda nyak! – mondta. – Micsoda há t! Milyen pompá s combok! Urasá god igazá n jó
színben van.
– Csak kegyelmeden mú lik, hogy ugyanilyen jó színben legyen – felelte a kutya. – Aki
odakint él az erdő vadoná ban, elő bb-utó bb éhen pusztul. Bezzeg mi…
A farkast kezdte érdekelni a dolog.
– Bezzeg mi? – kérdezte.
– Bezzeg mi naponta jó llakunk, nem is egyszer – mondta a kutya. – Jó ltartanak minket,
kényelmes há zikó ban alszunk, szalmá n fekszü nk, tető van a fejü nk fö lö tt, nem félü nk a
zá portó l, vihartó l.
– Szép, szép, de mit kell csiná lni mindennek fejében? – kérdezte a farkas.
– Jó formá n semmit – felelte a kutya. – Ha vá ndor vagy koldus jö n az udvarba, megugatni,
elkergetni, a gazdá nak hízelegni, há ziaknak kedveskedni. Ennyi az egész; ennek fejében
miénk minden maradék levesbő l, hú sbó l, tö bb is, mint elég.
– Nem mondom, kis munka, jó élet – tű nő dö tt el a farkas. – Magam is megpró bá lná m. Unom
má r ezt a szegénylegénysorsot.
– Mi sem kö nnyebb! – mondta a kutya. – Jö jjö n velem, majd én beajá nlom. A gazda má sik
há ző rző t is keres; ha ketten vagyunk, nagyobb a biztonsá g.
– Nem bá nom, gyerü nk! – mondta a farkas.
Ü getnek az ö svényen egymá s mellett; egyszer csak oldalt néz, a kutya nyaká ra: csupasz
csíkot lá t az eb nyaká n.
Megá ll, és vele a kutya; kérdi a farkas:
– Há t ez meg mi?
– Ez? – mondja a kutya, csak ú gy félvá llró l. – A szíjtó l van.
– Miféle szíjtó l? – faggatja a farkas.
– Ej – mondja bosszú san a kutya –, há t amivel kikö tnek.
– Kikö tik?
– Persze. Nappalra. Szíjö rvet tesznek a nyakunkra, aztá n anná l fogva lá ncra kö tnek.
– É s nem mehet oda, ahova akar?
– Csak ameddig a lá nc enged.
– No – mondta a farkas –, akkor nekem nem kell ez a gyö ngyélet! Inká bb éhezem, de legyek
szabad!
Sarkon fordult, és visszafutott az erdő be.

A FARKAS
(Norvég népmese, á tdolgozta Beke Margit)
Egy bojtá rgyerek a hét birká já t legeltette, kö zben megéhezett, és elő vette a tarisznyá já t.
Arra megy a farkas, megá ll elő tte:
– Add nekem a vacsorá dat, mert ha nem, bekapok egy birká t!
A gyerek nem akarta odaadni neki a vacsorá já t, a farkas meg – amit mondott, megmondta –
bekapott egy birká t. Má snap ugyanú gy tö rtént minden, meg harmadnap és azutá n –
hetednapon a farkas megette a hetedik birká t.
A gazda megharagszik, de nagyon. Rá kiá lt a bojtá rra: – Most aztá n eredj, keresd meg és
hozd vissza nekem azt a hét birká t, aká rhonnan is!
A kisbojtá r visszafordult az ú ton, amelyiken jö tt. Alig megy egy darabon, talá lkozik a
farkassal. – Nem lá ttá l hét birká t? – kérdi tő le. A farkas meg így felelt:
– Itt vannak mind, a hasamban szoroskodnak, de még elférsz te is. – Avval bekapja a
kisbojtá rt. Otthon nem győ zik vá rni. Utá nakü ldik a béreslegényt. Megy a legény az ú ton,
talá lkozik a farkassal, megkérdi: – Hé, te farkas, nem lá ttá l hét birká t meg egy bojtá rt?
– Itt vannak mind, a hasamban szoroskodnak, de még elférsz te is! – mondja a farkas, és
bekapja a legényt. A gazda meg a gazdá né utá nakü ldik a szolgá ló t. Megy a szolgá ló az ú ton,
talá lkozik a farkassal.
– Hé, te farkas, nem lá ttad a hét birká t, kisbojtá rt, béreslegényt? – kérdi tő le, az meg rá feleli:
– Itt vannak mind, a hasamban szoroskodnak, de még elférsz te is!
Elindul a gazda utá nuk, talá lkozik a farkassal, attó l tudakolja: – Hé, farkas-barkas, nem
lá ttad a hét birká mat meg a bojtá romat, legényemet, szolgá ló mat?
– Itt vannak mind, a hasamban szoroskodnak – mondja a farkas –, de még elférsz te is! –
Avval bekapja a gazdá t.
No, a gazdá né is elindul, hogy megkeresse az urá t, talá lkozik a farkassal, attó l kérdi, nem
lá tta-e a hét birká t meg a kisbojtá rt, bérest, szolgá ló t, gazdá t.
– Itt vannak mind, a hasamban szoroskodnak – mondja a farkas –, de még elférsz te is! – É s
bekapja a gazdá nét.
Szomorkodik a kutya otthon az udvaron, nagyon ü res neki a há z. Elindul, hogy megkeresse
a maga népét. Talá lkozik az ú ton a farkassal, attó l kérdi, nem lá tta-e a hét birká t meg a
bojtá rt, bérest, szolgá ló t, gazdá t, gazdá nét. Feleli a farkas:
– Itt vannak mind, a hasamban szoroskodnak, de még te is elférsz! – É s bekapja a kutyá t.
Most má r a macska is elindul a há znép utá n. Talá lkozik az ú ton a farkassal, megkérdi, nem
lá tta-e a hét birká t meg a kisbojtá rt és a béreslegényt, szolgá ló t, gazdá t, gazdá nét, kutyá t.
– Itt vannak mind, a hasamban szoroskodnak – mondja a farkas –, de még te is elférsz! – É s
bekapja a macská t.
Igen á m, de most má r nagyon is tele van a hasa. A kutya meg a macska ö sszemarakodnak,
egyik harap, má sik karmol, addig-addig, hogy kilyukasztjá k belü lrő l a farkas hasá t. Kigurul
a lyukon a hét birka meg a kisbojtá r, béres, szolgá ló , gazda, gazdá né, kutya, macska – mind
megvannak épségben. De a farkas nem kel fel tö bbet. Annak vége. A mesémnek is vége.

A MENNYEI SZÉPSÉGŰ LÁNY

(Japá n népmese, á tdolgozta Fazekas Lá szló )
Régmú lt idő kben élt Ozuná ban, Szurú ga fö ldjén, a Fudzsijá ma lá bá ná l egy ö reg há zaspá r.
Kosarakat fontak bambuszná dvessző kbő l, a kosarakat eladogattá k, a pénzen élelmet
vá sá roltak. Tö rtént egyszer, hogy amint egy szép napon bambuszná dat vá gtak a
kosá rfoná shoz, há t uramfia, egy icike-picike gyerekecskét talá lnak az egyik vastagabb
bambuszná dban! Kislá ny volt a csö ppség, és valami fö ldö ntú lian, mennyeien szép. Megö rü lt
a két ö reg nagyon, mert nem volt gyermekü k. Fel is nevelték féltő szeretettel, mintha csak a
sajá tjuk lett volna. A kislá ny nő tt, nö vekedett, egyre szebbé és okosabbá fejlő dö tt, messze
felü lmú lta kortá rsait az egész orszá gban.
Szurú ga csá szá ra éppen akkortá jt adott parancsot szolgá inak, kutassá k fel birodalma
legszebb lá nyait, hogy szolgá latá ra rendelhesse ő ket a palotá ban. A szolgá k bejá rtá k a
birodalom legrejtettebb zegét-zugá t, így eljutottak Ó zuná ba, a Fudzsijá ma lá bá hoz is. Hogy,
hogy nem, éppen az ö reg há zaspá r kunyhó já ban vettek szá llá st éjszaká ra. De egész éjjel le
nem hunytá k a szemü ket egy pillanatra sem, mert a kunyhó t kü lö nö s, titokzatos fény
ragyogta be. Reggel aztá n megkérdezték az ö regeket, mi volt a rejtelmes sugá rzá s oka.
Az ö regember így vá laszolt:
– Az a rejtelmes ragyogá s lá nyunk testébő l sugá rzik.
A csá szá ri szolgá k soha még effélérő l nem hallottak, s mindenképpen lá tni akartá k a lá nyt.
Amikor megpillantottá k, mó dfelett elá multak szépségén. Így szó ltak:
– Eddig egyetlenegy lá nyt sem talá ltunk elég szépnek a csá szá r személyes szolgá latá ra. A ti
lá nyotok az első .
A lá ny azonban hallani sem akart arró l, hogy a szolgá kkal a fő vá rosba menjen, így azok
kénytelen-kelletlen nélkü le tértek vissza a csá szá ri palotá ba. Amint a csá szá r
elbeszélésü ket hallgatta, olthatatlan vá gy ébredt benne, hogy lá thassa a mennyei szépségű
lá nyt. El is hatá rozta, hogy Ó zuná ba utazik, a Fudzsijá ma lá bá hoz.
Kö zben az tö rtént, hogy a lá ny sírva já rult nevelő szü lei elé, és így szó lt hozzá juk:
– Sohasem felejtem el, kedveseim, azt a szeretetet és gondoskodá st, amivel kö rü lvettetek,
de most el kell mennem. Vissza kell térnem a Fudzsijá ma csú csá ra, mert ott az én hazá m.
Tartsatok meg jó emlékezetben!
Az ö regek kérlelték, kö nyö rö gtek neki, hogy ne menjen, de ő hajthatatlan maradt.
Megvigasztalgatta ő ket, hogy idő rő l idő re visszatér majd hozzá juk, hogy gondoskodjék
ró luk, de mennie kell, nem élhet tö bbé az emberek kö zö tt.
Ó zuná ba érkezve, a csá szá r megtudta az ö regektő l a tö rténteket, és elhatá rozta, hogy a
Fudzsijá ma csú csá ra is kö veti a lá nyt. Megkérte há t az ö reg há zaspá rt, mutatná k meg neki a
csú csra vezető utat. Ú gy is tö rtént. Amikor a csú csra értek, hirtelen elő lépett egy barlangbó l
a mennyei szépségű lá ny, megfogta a csá szá r kezét, és így szó lt hozzá :
– Ha való ban egyetlen és olthatatlan vá gyad, hogy a kö zelemben élj, á m kö vess, és maradj
velem!
Ezzel mindketten eltű ntek a barlang sö tétjében.
É vek, évtizedek, évszá zadok teltek-mú ltak azó ta, de ő ket nem lá tta senki soha tö bbé.

A FARKAS ÉS A SOVÁNY KUTYA

(Aesopus meséje, á tdolgozta Ró nay Gyö rgy)
Já rt-kelt a farkas, zsá kmá nyt keresett magá nak; talá lkozott egy sová ny kutyá val.
Rettentő en sová ny kutya volt, csak ú gy zö rgö tt a csontja; kiá llt a bordá ja, és szinte
rá szá radt má r a csapzott bő re. Á m a farkas nem tö rő dö tt vele, hogy ilyen girhes a
zsá kmá ny; hö rdü lt egyet, és nekirontott.
Azt mondja ekkor a sová ny kutya:
– Á llj meg egy szó ra, farkas bará tom! Nincs szemed? Nem lá tod, hogy csont és bő r és sző r
vagyok?
– Lá tom, lá tom – mondta a farkas –, de mit csiná ljak? É hes vagyok, nem érek rá vá logatni. –
É s vadul csattogtatta a fogá t.
– Nagy bolondsá got mű velsz pedig – dü nnyö gte a sová ny kutya –, ha a mai szá raz csontért
elmulasztod a holnapi zsíros koncot.
– Hogy mondod? – kérdezte meglepetten a farkas, mert buta farkas volt, és nem értette.
– Hogy mondom? – nézett rá a sová ny kutya. – Ú gy mondom, hogy ká r lenne ma ilyen
sová nyan megenned engem, mikor holnap vagy holnaputá n szép kö véren ehetsz meg.
A farkas olyan képet vá gott, mint aki elgondolkodik, a sová ny kutya pedig folytatta:
– Lagzi készü l ná lunk, férjhez megy holnap a gazdá m lá nya; nagy a sü tés-fő zés a há zná l,
csodá lom, hogy nem érzed a szagá t. Hú sz vendégre terítenek, és mind a hú sz utá n én
kapom a maradékot. Jó zsíros falatok; ú gy kihízom tő lü k, ú gy kifényesedik a sző rö m, hogy
rá m sem fogsz ismerni. Ne most, hanem akkor egyél meg! Így el se verném az éhed; ú gy
meg két hétre jó llakhatsz velem.
A farkas belá tta, hogy a taná cs okos is, hasznos is.
– Mit tegyek há t? – kérdezte.
– Most hagyd, hogy hazamenjek hízni, és holnaputá n ebéd utá n gyere értem; szó lj be a
kapun, én majd kimegyek, és együ tt elsétá lunk az erdő be a tisztá sra, ahol majd megeszel.
A farkast egészen meghatotta a sová ny kutya jó sá ga; kö szö nte szépen a hozzá való
kedvességét, és ú tjá ra engedte.
Má snap egész nap a lagzi vidá m muzsiká já t hallgatta az erdő ben, meg a lakoma erdő szélig
hú zó dó illatá t szaglá szta; nyalogatta kö zben a szá ja szélét, és a hízott kutya hú sá ra gondolt.
„Egyél csak, lelkem – gondolta magá ban –, egyél jó ízű en, hogy én is jó ízű en egyelek meg!” –
Harmadnap aztá n megjelent ebéd utá n a kapuban. A kapu zá rva volt, beszó lt há t a rá cson.
Jö tt is a sová ny kutya, és má r nem is volt olyan sová ny; azt mondta:
– Igazá n kedves tő led, hogy eljö ttél; megyek is veled tü stént, csak egy kicsi kis tü relmet
kérek; a komondor ugyanis megkért, hogy szó ljak neki, mert ő is velü nk szeretne jö nni.
Indult, hogy szó ljon a komondornak; de azt a farkas má r nem vá rta meg. Ö ccsét is, bá tyjá t is
ez a hatalmas komondor szabdalta szét; semmi kedve nem volt talá lkozni vele. Behú zta a
farká t, és eloldalgott. A végén még ö rü lhetett neki, hogy nem ő kerü lt terítékre.
HÁROM KARÁCSONYI GALAMB
(Bartó cz Ilona meséje)
Sö tét erdő mélyén éldegélt ö reganyó . Nyá ron az erdő t já rta, a madarak csivitelését
hallgatta, gyó gyfü veket gyű jtö tt, meggyó gyította a beteg ő zikéket, a fészekbő l kipottyant
gerléket, esténként a csillagokat nézegette, s éjszaka édes volt az á lma.
Így volt ez nyá ron. De mikor eljö tt az ő sz, lehullottak a nagy fá k levelei, hó borította a
fü veket és a kopasz á gakat, akkor az ö reganyó ka behú zó dott icipici kunyhó já ba, és vá rta,
egyre csak vá rta a nyarat. Télen egyetlen ö rö me volt: a kará csony. Kará csony estéjén az
ö reganyó ka az icipici kunyhó já ban fö lá llított egy icipici kará csonyfá t, a kará csonyfa á gaira
há rom gyertyá t, há rom csillagszó ró t tett, a legalsó á gá t meg legféltettebb kincsével
díszítette: egy icipici piros galambdú ccal. Az anyó ka nagyon szerette ezt a kis piros
galambdú cot, aminek a tetejében icipici fehér há zikó is volt, igazi kis galambhá z, apró
pá rká nyá n meg há rom icipici ü veggalamb, mintha éppen most akarná nak berö ppeni a
há zikó jukba. Ö reganyó mindig nagyon tü relmetlenü l vá rta a kará csonyestét, hogy végre
meggyú jthassa az icipici gyertyá kat, s gyö nyö rkö dhessék a gyertyafényben csillogó icipici
galambokban.
Csakhogy az egyik kará csonyeste nagyon szomorú an végző dö tt. Csillagszó ró szikrá ja
pattant az egyik kis ü veggalambra, s az elrepedt. Sírdogá lt ö reganyó , s a kö vetkező este,
kará csony első napjá n, reszkető kézzel gyú jtotta meg a má sodik csillagszó ró t. Sisteregve
szá lltak az icipici csillagszikrá k, egy szikra a galambhá z felé rö ppent, s elpattant a má sodik
ü veggalamb is. Olyan apró szilá nkokra tö rt, hogy ö reganyó még a darabká kat sem talá lta.
Ez tö rtént kará csony má snapjá n is: elrepedt a harmadik kis ü veggalamb, s ü resen maradt
az icipici piros galambdú c fehér há zikó já nak a pá rká nya.
A kö vetkező kará csonynak má r nem ö rü lt szegény ö reganyó . Most is fö ldíszítette az icipici
kará csonyfá t, de a szeme olyan kö nnyes volt, hogy a fehér gyertyá cska fényénél alig lá tta az
icipici piros galambdú cot.
A fehér kará csonyfagyertya nagyon-nagyon megsajná lta ö reganyó t. Apró kis lá ngja
szomorú an libegett-lebegett, bá natá ban meg is hajolt a gyertyá cska, aztá n kö nnyezni
kezdett, aká rcsak ö reganyó . A gyertyá cska egy viaszkö nnye az icipici piros galambdú c fehér
pá rká nyá ra pottyant, s ott megdermedt. Pontosan olyan lett, aká r egy kis viaszgalamb. A
pá rká nyra hullott a má sodik viaszcsö pp: ott á llt a má sodik kis viaszgalamb, aztá n a
harmadik is. É ppen há rom galamb szá má ra volt hely az icipici galambdú c fehér pá rká nyá n.
A sírdogá ló gyertyá cska végigégett, kialudt. Ö reganyó meggyú jtotta a lá mpá st, még egyszer
a kará csonyfá ra nézett s a lá mpafényénél meglá tta a há rom fehér kis galambot. Visszajö tt a
há rom galamb! – kacagott s ezentú l megint ö rvendezve vá rta a kará csony estét.

MESE
(Sienkiewicz meséje,Sebő k É va)
Messze, messze, még az Ó perenciá s-tengeren is tú l, szép Csodaorszá gban kis hercegnő
szü letett. Bö lcső je kö ré gyű ltek a tü ndérek meg a tü ndérkirá lynő . Nézték a kislá ny á lmodó
arcocská já t, majd a kirá lynő fö lemelte a kezét, s így szó lt:
– Ajá ndékozzá tok meg ezt a gyermeket azzal, amit legértékesebbnek gondoltok.
Az első tü ndér az alvó fö lé hajolt, s ezt suttogta:
– É n vará zserő mbő l olyan szépséggel ajá ndékozlak meg, hogy aki rá d néz, ú gy véli, tavaszi
virá got lá t.
– É n – mondta a má sodik – olyan szemmel ajá ndékozlak meg, mely á ttetsző és mély, mint a
tenger kékje.
– É n oly sudá r alakot adok neked, mint amilyen a fiatal pá lma tö rzse – ígérte a harmadik.
– Tő lem – szó lt a negyedik – fö ldbe rejtett aranykincseimet kapod.
A tü ndérkirá lynő elgondolkozott.
– Az emberek s virá gok szépsége elhervad – mondta halkan. – A szem bű bá ja kihuny az
ifjú sá ggal, de fiatalon is gyakran borítja homá lyba a kö nny. A szélvihar derékba tö ri a
pá lmá t, a kor szele meghajlítja a karcsú alakot. Az emberek meggyű lö lik, aki aranyá t nem
osztja szét kö ztü k, aki meg szétosztja, maga marad szegény. Semmi maradandó t nem
adtatok ennek a gyermeknek.
– De há t mi maradandó az emberben, s mivel ajá ndékozod meg ő t te, tü ndérkirá lynő ? –
kérdezték a tö bbiek.
– É n jó sá got ajá ndékozok neki – vá laszolta mosolyogva a tü ndérkirá lynő . – A nap pompá s
és fényes, de csupá n vilá gító szikla volna, ha nem melegítené a fö ldet. A szív jó sá ga olyan,
mint a nap melege: életet ad… Jó sá g nélkü l olyan a szépség, mint illat nélkü l a virá g. Jó sá g
nélkü l a gazdagsá g csupá n az ö nzés gyá mola. Jó sá g nélkü l még a szerelem is csak tű z, mely
pusztít és éget. Tudjá tok meg, hogy a ti ajá ndékaitok mulandó k, de a jó sá g maradandó :
olyan aká r a forrá s, melybő l minél tö bbet merítesz, anná l bő ségesebben buzog. A jó sá g – az
egyetlen kiapadhatatlan kincs.
S itt rá hajolt az alvó gyermekre, szívét gyengéden megérintette, s ezt suttogta.
– Légy jó !

MIRKÓ KIRÁLYFI MEG A TÁLTOS PARIPA

(Francia népmese, á tdolgozta Bartó cz Ilona)
Volt egyszer egy kirá ly, volt annak há rom fia. Ennek a kirá lynak az egyik szeme mindig sírt,
a má sik mindig nevetett.
Megkérdezte egyszer a legkisebbik fia – Mirkó kirá lyfi –, mi az oka annak, hogy kirá ly apja
egyik szeme sir, a má sik meg nevet.
– Nagy oka van annak, édes fiam – mondta a Fehér kirá ly, mert ez volt a neve. Volt nekem
egy vitéz bará tom, a Fekete kirá ly, hej, sok ellenséggel megvívtunk mi ketten
legénykoromban! Aztá n egyszer ú gy esett, hogy el kellett vá lnunk. Volt ennek az én
bará tomnak egy tü ndér keresztanyja, az megmondta nekem, hogy há rom derék fiam lesz. Jó
kirá ly csak abbó l lehet, aki majd megtalá lja, az orszá gomba el is hozza a Fekete kirá ly
birodalmá ban termett aranyvirá got, s meg melléje még egy aranyalmá t is. Nevet az egyik
szemem, mert há rom derék fiam van, sír a má sik szemem, mert azt sem tudom, hol-merre
van a Fekete kirá ly birodalma, hogyan is vá rhatná m, hogy valamelyik derék fiam elhozza az
aranyvirá got meg az aranyalmá t?
– Egyet se bú sulj, édesapá m – mondta Mirkó kirá lyfi. – Elmegyek én is meg a két bá tyá m is,
haza sem jö vü nk aranyvirá g, meg aranyalma nélkü l.
Így is lett. Csakhogy a Fehér kirá ly istá lló já ban két szép paripa volt bekö tve, ezt elvitte a
nagy ú tra a két idő sebb kirá lyfi. Mirkó nak egy ö reg, sová ny gebe jutott. Megveregette Mirkó
kirá lyfi a gebe oldalá t, s szelíd szó val biztatta:
– Egyet se félj, derék ö reg jó szá gom! Megitatlak, megetetlek minden reggel, minden este,
valahogyan majd csak eljutunk a Fekete kirá ly orszá gá ba. Azzal felü lt a gebe há tá ra, s a
testvérbá tyjai utá n ő is elindult a hosszú ú tra. Mikor esteledett, megszó lal az ö reg ló :
– Mit parancsolsz édes gazdá m? Szá lljak-e, mint a szél, vagy repü ljek-e, mint a gondolat?
Mert tudd meg, hogy tá ltos vagyok én, csak arr vá rtam, hogy szelíd szó val szó ljanak
hozzá m!
– Rö pü lj, lovam, tá ltos lovam, rö pü lj, mint, mint a gondolat. – ö rvendezett Mirkó kirá lyfi.
Rö pü lt is a tá ltos, rö pü lt, mint a sebes gondolat; a hold nem vilá gított még az égen, Mirkó
kirá lyfi a Fekete kirá ly palotá já nak az udvará ba ért. A palota ablaká bó l éppen kinézett a
Fekete kirá ly szépséges leá nya.
– Há t te ki vagy, galambom? – kérdezte Mirkó kirá lyfi.
– É n a kirá ly leá nya vagyok, de mit keresel az én apá m udvará ban, te idegen vitéz?
– Téged kereslek, galambom, mert ná lad szebb aranyvirá got még nem lá tott a szemem!
Most má r csak az aranyalmá t kell megtalá lnom!
A kirá ly leá nya becsapta az ablakot, sehogy sem értette, mit akar az idegen vitéz.
Akkor Mirkó kirá lyfi meg a tá ltos paripa há romszor megkerü lte palotá t, a Fekete kirá ly meg
a szépséges leá nya kijö ttek a palotá b6l, ahogy á tlépték a kü szö bö t, a kirá ly aranyalmá vá , a
leá nya meg aranyvirá ggá vá ltozott. Mirkó kirá lyfi a kalapja mellé tű zte a virá got, az almá t,
meg zsebre vá gta, s mint a sebes gondolat, szá llt vissza az édesapjá n
– Apá muram, meghoztam az aranyalmá t, meghoztam az aranyvirá got, aztá n most má r
nevessen á m mind a két szeme!
A MERÜLŐ KÖCSÖG
(Indiai népmese, Katoná né R. Katalin)
É lt egyszer Indiá ban egy naplopó , akirő l azt beszélték, hogy a vilá g leglustá bb embere. A
munká hoz sehogy sem fű lö tt a foga, enni meg azt ette, amit a jó emberektő l kapott.
Egyszer aztá n boldog nap virradt rá ; nagy-nagy kö csö g rizst sikerü lt ö sszekoldulnia. Mély
folyó mellett vitt az ú tja hazafelé. Megpihent a meredek parton. Maga elé á llította a rizzsel
teli edényt, és – a tű ző naptó l bá gyadtan – á brá ndozni kezdett:
„Jó lenne, ha most nagy szá razsá g kezdő dne Indiá ban. Akkor kiszikkadná nak a rizsfö ldek,
elpusztulna a termés. Szö rnyű lenne az éhínség orszá gszerte. Ilyen nagy edény rizsért aká r
há rom rú piá t is kaphatnék. Ennyi pénzért meg má r egy kecskét is vehetek.
Elszaporodná nak a kecskék – egész nyá j mekegne a domboldalon. Eladná m a kecskenyá jat
– teheneket vennék helyette. A tehenek borjakat ellenek – a borjak idő vel erő s igavonó kká
nő nek. Igavonó á llatra meg mindenkinek szü ksége van – eladhatom ő ket a parasztoknak,
de még a fö ldesú rnak is! Az á rukbó l lovakat szerzek. A lovak csikó kat ellenek. Persze a
csikó kon is tú ladok, amint felnő nek. Gyö nyö rű palotá t építtetek. Tarka tollú papagá jok
tollá szkodnak majd á rnyékot adó kertem fá in. Azutá n gazdag hozomá nnyal feleségü l
veszem egy brahman lá nyá t. Pajkos, szép fiacská nk szü letik. Mikor má r nagyobbacska,
leginká bb a kö zelemben szeret já tszani. Ü nnepnapon megpihenek a kertemben, egy pá lma
hű vö sében.
Odakiá ltok a fiamnak:
– Gyere csak, kisfiam, meglovagoltatlak a térdemen!
Szalad felém a fiú , de megbotlik, elesik – keserves sírá sra fakad. Akkor a feleségemnek
kiá ltok:
– Asszony! vedd fö l gyorsan a gyereket! Há t nem lá tod, hogy felsértette a térdét?! De a
feleségem ú gy elmélyed majd valami foglalatossá gban, hogy nem hallja meg a hangomat.
Erre aztá n nem leszek rest, felpattanok és jó l ellá tom a bajá t! Nesze neked! Most
megkaptad a magadét!”
É s az ember – az égvilá gon mindenrő l megfeledkezve – fö lugrott, és teljes erejébő l
belerú gott a kö csö gbe. A kö csö g meg legurult a parton, a folyó ba esett, és nyomban
elmerü lt.
Azó ta já rja az a mondá s, hogy a naplopó á lmai nem érnek tö bbet egy elmerü lő kö csö gnél.

AZ OKOS PARASZTEMBER
(Norvég népmese, Beke Margit)
É lt egy faluban egy szö rnyen ostoba ember, majd fö lvetette a gazdagsá g. A má sik meg,
akinek tö bb esze volt, mint a bíró nak, papnak, ká ntornak együ ttvéve, alig tudta jó llakatni a
gyerekeit, mert egy lú d volt minden vagyonká ja, azt meg sajná lta levá gni. Amikor az utolsó
falat kenyér is elfogyott a há zban, mégis megsü tö tték a ludat. Fel is adtá k az asztalra, de
kenyér nem volt hozzá . Az ember gondolt egyet.
– Ha így nekilá tunk – mondta –, kenyér nélkü l megesszü k egy ü ltü nkben. Inká bb elviszem
az urasá gnak, egy kis lisztet tá n ad érte. – Ú gy is tett, beá llított a fö ldesú rhoz:
– Hoztam egy sü lt ludat, fogadd el, és ha egy kevés lisztet adná l érte, szépen
megkö szö nném.
– Jó , nem bá nom – mondja a fö ldesú r –, de aki ludat ajá ndékoz, ossza is el igazsá gosan!
Amint lá tod, hatan vagyunk, én meg a feleségem, két fiam és két lá nyom. Ha elosztod itt
kö zö ttü nk hiba nélkü l, megjutalmazlak, de ha nem, huszonö t bot a fizetésed.
Az ember csak egy kést kért, és nekifogott elosztani a sü lt ludat. Legelő szö r a fejét vá gta le,
azt a fö ldesú rnak adta ezekkel a szavakkal: – Te vagy a há z feje, tied a lú d feje! – A
pü spö kfalatja az asszonynak jutott: – Te itthon ü lsz, ő rzö d a négy falat, tiéd a pü spö kfalat. –
Aztá n levá gta a két lá bat, és a fiú knak adta: – Nesztek egy-egy lá ba, jó ú ton já rjatok apá tok
nyomá ba! – A két szá rnyat a lá nyok tá nyérjá ra tette: – Lá nyok vagytok, eladó k lesztek,
egykettő re szá rnyra keltek. – A tö bbit megtartja magá nak, és ezt mondja: – A paraszt
együ gyű és balga, neki marad a vastagja.
Nagyot nevet a fö ldesú r: – Jó l van, ö reg, elosztottad rendesen, és magadró l se feledkeztél
meg!
Megkíná lta egy pohá r borral, és két zsá k lisztet adott neki.
Fü lébe jutott a dolog a gazdagnak, megirigyli a szegényt, és gondolja magá ban: „No, én
tö bbet viszek, tö bbet is kapok bizonyosan.” Megsü ttet ö t kö vér ludat, és elviszi az
urasá gnak, fö ldig hajol elő tte:
– Meg ne vesse nagysá god, alá zattal kérem, ö t kö vér libá cská t hoztam ajá ndékba.
– Kö szö nö m, bará tom – mondja az urasá g. – De aki ludat ajá ndékoz, ossza is el igazsá gosan.
Ha el tudod osztani itt kö zö ttü nk hiba nélkü l, megjutalmazlak, de ha nem, huszonö t bot a
jutalmad.
Csak á ll ott az ostoba ember, pró bá lgatja így is, ú gy is, de sehogy se jó . Elkü ldi egyik
szolgá já t a fö ldesú r a szegény emberért.
– El tudná d osztani ezt az ö t ludat hatunk kö zö tt ú gy, hogy hiba ne legyen benne? – kérdi a
fö ldesú r a szegény embert.
– El én, nagysá gos uram, miért ne tudná m?
Egy ludat az ú rnak meg a feleségének ad: – Ketten vagytok, a lú ddal há rman lesztek!
A má sikat a két fiú kapja: – Így most ti is há rman volná tok. – A harmadik a lá nyoké: – Ti is
há rman vagytok a lú ddal.
A megmaradt kettő t magá nak adja: – Mi is há rman vagyunk. Senki se rö vidü lt meg.
Tetszett az urasá gnak a tréfa, megkíná lta az okos parasztot borral, egy szekér lisztet
adatott neki; a gazdag is megkapta, amit érdemelt: a huszonö t botot.

A TELHETETLEN HALÁSZ
(Német mese, á tdolgozta Bor Ambrus)
Volt egyszer egy halá sz. Esztendő kö n á t minden este rendbe rakta a há ló it, horgait,
horgá szbotjá t, csalétkeit, s hol a sebes vizű patakokra já rt reggelente, pisztrá ngot fogni, hol
a kö zeli tó ra evezett ki kis ladikjá n este, hogy pontyot halá sszon.
Nem is kerü lte el a szerencse: minden délben hajló s fű zfavessző re fű zve hozta haza a
patakró l az aranyos há tú , ezü sthasú pisztrá ngokat, esténként meg kö vér pontyokat cipelt
haza vö dö rszá mra. Amit fogott, azt a felesége má snap felrakta egy kis kordéra, s bevitte a
vá rosba a piacra, ahol jó pénzért kelt el mind. Hamarosan meg is gazdagodott a halá sz,
marékszá mra á llt otthon a csengő ezü stpénz, vékaszá mra gyű lt a rézkrajcá r, és amikor má r
nagyon sok volt belő le, a halá sz elhatá rozta, hogy halastavat épít, és halasgazda lesz.
Ú gy is tett. Kiá satta a há za melletti rétet, belevezette a patakot, s olyan halastavat csiná lt,
annyi kö vér ponttyal benne, hogy tö bbé nem kellett má r se a patakra já rni pisztrá ngért, se
a tó ra kievezni este, hogy megkeresse a megélhetésre való t.
Hanem ezzel kezdő dö tt a baj. A halá sz elkezdett uraskodni, nem tö rő dö tt se há ló val, se
horoggal. Béreseket fogadott, azok hú ztá k a há ló t, szolgá ló kat, azok etették a halakat, és
kofá kat, azok hordtá k a piacra az eladni való halat. A halá sz meg a felesége má r csak a pénzt
szedte-szá molta, palotá nak beillő há zat építtetett.
Tö rtént pedig, hogy egy augusztusi este a telhetetlen halá szgazda kinn sétá lt a feleségével a
kertben, s éppen azon tanakodtak, hogy mi hiá nyzik még a gazdasá gukhoz, amikor
egyszerre kigyú lt az égen egy hulló csillag, és szikrá zó ezü stcsó vá t hú zva szá guldott lefelé
az égrő l, egyre kö zelebb, amíg végü l hatalmas csobbaná ssal beleesett a halastó ba.
– Lá tod-e, asszony – rikkantott a halá sz –, éppen ez az aranyos-ezü stö s csillag hiá nyzott
még, és ez is egyenest az én tavamba pottyant! Ki is szedetem tü stént!
Azzal fö lkeltette a cselédeit, s rá juk parancsolt, hogy nyomban halá sszá k ki a csillagot a
halastó bó l. Hanem a csillagot meg se lehetett mozdítani, csak kitapogatni lehetett hosszú
csá klyá kkal a víz fenekén, és csak a csá klyá k hegyén érezték, hogy akkora lehet, mint egy
nagy malomkerék.
– No, ha akkora – mondta a halá sz –, akkor nem is kínló dunk sokat, hanem leeresztjü k a
tavat.
Azzal á tvá gatta a halastó gá tjá t, lecsapoltatta a vizét, pontyostul, ivadékostul, mindenestü l.
A béresek csak csó vá ltá k a fejü ket, mikor a sok munka eredménye zuhogva elfolyt a gá t
szakadá sá n keresztü l.
Hanem ahogy a víz elapadt, bizony a tü ndö klő aranycsillag sehogy se akart elő bukkanni, de
még a csó vá já bó l se lett meg egyetlen ezü stsziporka se; nem talá ltak egyebet, mint a tó
kö zepén egy nagy malomkeréknyi fekete kö vet az iszapban.
Hiá ba szá nta-bá nta a halá sz kapzsisá gá t, nem maradt egyebe anná l a fekete kő nél az iszap
kö zepén. Telhetetlenségében maga pusztította el, amit szerzett; nem tudta, hogy ami az
égen ragyogó csillag, az a fö ldö n csak fekete kő .

A TÍZ TESTVÉR
(Mészö ly Mikló s meséje)
Volt egyszer egy kerek erdő , a kerek erdő ben egy pici há z, a pici há zban tíz testvér lakott.
Senki má s.
De ez a tíz testvér ú gy hasonlított egymá shoz, mint tíz ujjam. Volt kö zö ttü k kicsi, volt
kö zö ttü k nagy – és volt egy legkisebb: mint a kisujjam.
Tö rtént egyszer, hogy a tíz testvér nagyon megéhezett. Azt mondta a legnagyobb:
– Rettentő en éhes vagyok!
Mire a má sik kilenc is zú gni kezdett:
– Mi is! Mi is!
S bementek gyorsan a kamrá ba, beszagoltak mindegyik sarokba – de bizony semmit se
talá ltak. Csak egy á rva kukoricaszemet. De még annak a felét is megrá gta az egér.
Így há t tová bb kutattak, tová bb kerestek.
Ahá ny fió k volt, mindbe belenéztek, ahá ny lá da volt, mindet kinyitottá k – de hiá ba, nem
volt szerencséjü k.
Bizony akkor nincs mit enni, ha sehol sincs semmi! – só hajtoztak bú san. De hogy mit
tegyenek, azt egyikü k se tudta. Azazhogy az egyik – a legkisebbik – mégis kitalá lta.
– Menjü nk el vadá szni! – kiá ltotta, s felugrott.
A tíz testvér menten ú tnak indult.
Mentek, mendegéltek, elö l a nagyobbak, há tul a kisebbek, utolsó nak a legkisebbik.
Hegyezték a fü lü ket, já rattá k a szemü ket, de semmit se lá ttak. A tenger nagy réten csak fű
volt és virá g. Aztá n hirtelen megá llt az egyik testvér.
– Ott van ni! – kiá ltotta.
– Micsoda? – kérdezték.
– Há t egy nyú l! Ott fut ni!
– Puská t ide rö gtö n! – kiá ltott a má sik, és má ris kapta, fogta, a vá llá hoz emelte, aztá n durr! –
lelő tte a nyulacská t.
Mit gondoltok, mi tö rtént utá na?
A harmadik testvér odaballagott a nyú lért…
A negyedik a vá llá ra vette…
Az ö tö dik hazavitte…
A hatodik megnyú zta…
A hetedik feldarabolta…
A nyolcaik megsü tö tte…
A kilencedik tá nyérba rakta…
É s a tizedik – aki olyan nyiszlett, kicsike volt, mint a kisujjam – az egész nyulat egymaga
megette!
A kilenc testvérkének csak a nyuszi farka maradt.

NÉGY VÁNDOR
(Zelk Zoltá n meséje)
A vilá g végétő l kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mö gö tt egy
icipici patakocska folydogá lt, amiben má kszem nagysá gú halak já tszadoztak, s olyan kicsi
béká k ugrá ltak a partjá n, hogy csak a szél és a falevelek lá ttá k ő ket.
A hegy se volt valami ó riá si, a verebek gyaloglá b má sztak á t rajta, s mikor a tú lsó felére
értek, még akkor is kedvü k volt ugrá ndozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jó kora kavics.
De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszá lnyi ö svény is, ami a hegytő l az erdő ig vezetett.
Ez az erdő má r nem volt olyan kicsi, mint az ö svény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint
mifelénk az erdő k.
Vidá m élet volt az erdő ben, de legvidá mabban négy testvér élt, akiknek az erdő kö zepén
volt a há zuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyá r, Ő sz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a vilá g elején volt így, a vilá g elejétő l is csak tíz
évig és há rom napig. Mert tíz esztendő és há rom nap mú ltá n a négy testvér ö sszeveszett.
Azt hiszem, azon vesztek ö ssze, hogy melyik madá r tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a
rigó ?
A Tavasz és a Nyá r azt mondotta, hogy a veréb, az Ő sz és a Tél azt mondta, hogy a rigó .
Hiá ba kérdezték a lepkéket, az ö svényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta
megmondani, melyiknek van igaza. így tö rtént aztá n, hogy a Tavasz így szó lott testvéreihez:
– Ezen mi elveszekednénk a vilá g végéig is. É n há t inká bb elmegyek kö zü letek. – Ezzel aztá n
el is indult, á t a kis ö svényen, á t a kavics nagysá gú hegyen és az icipici patakon, míg csak a
vilá g kö zepére nem ért. Beletellett vagy há rom hó nap, amíg visszajö tt az erdő be.
Akkor aztá n eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire ö rü ltek neki az emberek. Mindenki
azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a vilá gon. Ezt bizony nem hagyta a Nyá r. Ő is ú tra
kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.
– É nhozzá m bizony ú gy szó ltak az emberek: „Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te
érlelted meg a bú zá nkat, hogy lisztet ő rö lhessü nk belő le, hogy kenyeret sü thessü nk a
lisztbő l…”
„Há t ha így van, én is ú tra kelek” – gondolta az Ő sz. S nem is gondolta kétszer, tú l volt má r
az erdő n, hegyen, patakon. Aztá n mikor visszatért, így szó lt:
– Lá ttá tok volna, hogy ö rü ltek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyá val
mentem kö zéjü k, vittem nekik sző lő t, dió t, almá t, kö rtét.
A Tél se hagyta magá t, ő is ú tnak indult, szaladtak elő tte a szelek, hogy hirtelen vigyék
érkezését. Visszafelé is pajtá saival, a szelekkel jö tt, s á lló nap arró l mesélt, mennyire
ö rü ltek a gyerekek a hó nak és a jégnek, s mennyi á gat tö rdelt az erdő ben, hogy legyen mivel
fű teniü k a szegényeknek.
Á lló napig ezt mesélte, de má r csak ketten hallgattá k: a Nyá r és az Ő sz, mert a Tavasz
kö zben ú jra ú tra kelt, s azó ta is így vá ndorolnak, mió ta vilá g a vilá g.

MESE FEBRUÁR 29-ÉRE

EZT FEBRUÁR 29-ÉN KELL OLVASNI, MINDEN SZÖKŐÉVBEN

(Végh Gyö rgy meséje)
Volt egyszer egy porszem, akkora volt, mint egy mogyoró . Ezt gurigá zta egy dió ember,
akinek a lá ba akkora volt, mint egy szilva, a feje meg akkora, mint egy alma. Hanem ahogy
az almafejű dió ember tová bbment a mogyoró -porszemet gurigá zva, belebotlott
szilvalá bá val egy narancsba, mely akkora volt, mint egy sá rgadinnye. É s ha belebotlott, el is
vá gó dott, s ú gy megü tö tte a dió ember almafejét abban a narancsban, mely akkora volt mint
a sá rgadinnye, hogy olyan nagy pú p nő tt a dió ember almafején, mint egy gö rö gdinnye.
Akkor elő vett a zsebébő l egy akkora tízfillérest, mint a hold, és fö lkapott a fö ldrő l egy olyan
nagy vasgolyó t, mint a nap. Má rmost a nap-vasgolyó val rá ü tö tt a hold-tízfilléresre, amitő l
ízibe elmú lt a gö rö gdinnye-pú p, mely akkor keletkezett, amikor a sá rgadinnye nagy
narancsba beü tö tte almafejét a dió ember, mert szilvalá bá val a mogyoró -porszemmel
gurigá zott.
Ha a dió ember csak má kszem lett volna, ez az egész mese má sként tö rtént volna.
(Most olvassá tok el visszafelé is, aztá n kezdjétek el még egyszer elö lrő l!)