A béka és a holló

Békát fogott a holló, csőrébe kapta, s felrepült vele egy háztetőre. Amint zsákmányával
letelepedett a tető szélén, a béka hangosan kuncogni kezdett.   -Mit nevetsz, Béka öcsém? -
kérdezte a holló.   -Semmi, semmi, kedves Holló nővér - válaszolta a béka -, szóra sem
érdemes, csak azon nevettem, hogy milyen szerencsém van. Az apám ugyanis itt lakik,
éppen ezen a tetőn. Rendkívül erős, roppant haragos természetű ember. Bizonyosan bosszút
állna azon, aki bántani merészelne engem.   A holló bizony nem nagyon örült e szavaknak, s
jobbnak látta, ha biztonságosabb helyen fogyasztja el zsákmányát. Átröppent hát a tető
másik oldalára, az esőcsatorna mellé. Itt pihent pár pillanatig, s már éppen neki akart kezdeni
a lakomának, amikor észrevette, hogy a béka megint jóízűen kuncog.   -Hát most mit
nevetsz, Béka öcsém? - kérdezte.   -Semmi, semmi, kedves Holló nővér, szóra sem érdemes
– válaszolt a béka. - csak eszembe jutott, hogy a nagybácsim, aki az apámnál is erősebb,
éppen ezen a helyen éldegél. Aligha vinné el szárazon, aki engem bántani merne.   A holló
most már nagyon megijedt, s elhatározta, hogy elrepül a tetőről. Így is tett. Csőrébe kapta
zsákmányát, s a közeli kút kávájára szállt, s ott letette. Már éppen neki akart kezdeni az
evésnek, amikor a béka meg szólalt:   -Amint látom, kedves Holló nővér, nagyon tompa a
csőröd. Nem kellene megélesítened, mielőtt enni kezdesz? Nézd csak ott azt a követ!
Pompásan megfenhetnéd rajta!   A holló megfogadta tanácsot, a kőhöz reppent, fenni kezdte
a csőtét. Amint egy pillanatra hátat fordított a kútnak, a béka nagyot ugrott, s eltűnt a mély
vízben.   A holló csak akkor vette észre, hogy a béka eltűnt, mikor már jól megfente a csőrét.
Visszareppent a kútkávára, ide nézett, oda nézett, jobbra-balra forgatta a fejét, de a békát
csak nem látta sehol.   Végül megsejtette, hogy alighanem a kútban van, s kiáltozni kezdett:  
-Béka öcsém, kedves Béka öcsém, már megijedtem, hogy elvesztél! Jó éles a csőröm, gyere
ki, hadd egyelek meg!   -Ó, de sajnálom, kedves Holló nővér - válaszolta a béka-, képzeld
csak, nem tudok felmászni a kút oldalán. Gyere le értem, ha meg akarsz enni! - szólt, majd
lemerült a mély víz fenekére.

1
A neveletlen béka

Élt egyszer egy messzi királyságban egy királynő, akinek volt egy kicsike fia. Ez a királyfi
engedetlen és szófogadatlan volt. Ha a királynő megkérte, hogy mosogasson el, csak
megvonta a vállát. Ha szóltak neki, hogy tanulnia kell, csak kacagott. Mikor a királyfi
felnőtt, a királynő kerített neki egy előkelő, királyi feleségjelöltet. A leányt bemutatták a
fiúnak a palotában, de a királyfi csak annyit mondott:
– Én bizony őt el nem veszem.
A királynő elkeseredésében az udvari boszorkányhoz fordult segítségért. A boszorkány a fiú
megregulázására azt javasolta, hogy vessék be a palota előtti tóba és változtassák békává. A
varázslat pedig addig tartson, amíg a békává vált királyfi rá nem tud venni egy
királykisasszonyt arra, hogy megcsókolja őt. A királynőnek megtetszett az ötlet, mert a
feladatot igencsak nehéznek találta. A tóban ugyanis már lakott vagy száz béka, akik közül a
királyfinak, úgy gondolta, igazán nehéz lesz kitűnnie. Így hát rábólintott az ötletre, a
boszorkány pedig béka formájában bevarázsolta a tóba a királyfit.
A tóban nagy volt a brekegés, a hangzavar, a királyfi mielőbb szabadulni akart, de úgy
gondolta, mi sem könnyebb ennél. Azt tervezte, megvárja, amíg arra sétál egy
királykisasszony, aztán ráugrik és megcsókolja. Nemsokára arra is jött egy királylány. A
békakirályfi nekirugaszkodott, és ráugrott. De a csók nem volt egyszerű, békalába csúszott, a
királylány pedig sikoltozott és amint a keze köré kapta, visszahajította a tóba, majd sikítva
elmenekült.
A királyfi nem keseredett el, új megoldást eszelt ki. Arra gondolt, kiugrik a partra, és úgy
tesz, mintha halott lenne. Azt remélte, hogy egy arra járó királylány megpróbálja majd
megmenteni a haláltól, és megcsókolja. Ki is feküdt hát a partra, de a királylányok észre sem
vették a jelentéktelen kis békát. Aki véletlenül észre is vette, az sajnálkozva fordította el
felőle a tekintetét.
Most már igencsak elkeseredett a királyfi. Bele is törődött, hogy örök életére béka marad, és
hangos brekegés közepette, a tóban kell leélnie az életét. Amikor ebbe már pont beletörődött,
egy kicsi, szárnyas tündérgyerek esett be a tóba az égből. Szegény majdnem megfulladt. A
békakirályfi kimentette és egy tavirózsa levelére fektette. A kisbaba folyton sírt. A királyfi
gondolt egyet és elkezdett énekelni neki. Olyan gyönyörű hangja volt, hogy nem csak
tündérgyerek hagyta abba a sírást, de a tó köré gyűltek még a madarak is, és mind őt
hallgatták. A királyfi innentől fogva nagyon sokat énekelt a tündérgyereknek. Az éneklés
annyira elfoglalta, hogy el is feledkezett egy időre a királykisasszonyokról. Egyszer azonban
arra vetődött egy, aki a mesés hangot hallgatva addig-addig fülelt, amíg meg nem találta
annak forrását. Leült a tópartra, és teljesen beleszerelmesedett az éneklő békába. Hazavitte, a
szobájában egy szép párnára tette, és hallgatta az énekét. Amikor a béka elhallgatott, a
királylány felsóhajtott és így szólt:
– Bárcsak a kedvenc dalomat is el tudnád énekelni! – azzal a lány dúdolni kezdett egy
éneket.
A békakirályfi felismerte a dalt, hiszen az az ő kedvence is volt. Gyönyörű hangján énekelni
kezdte. A királykisasszony örömében megcsókolta a csúf kis békaszerzetet, aki végre
visszaváltozott királyfivá. Megkérte a lány kezét, összeházasodtak, és ha a királylány
megkérte, a királyfi mindig énekelt neki.

2
Mese a kíváncsi kis békáról
A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A
piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút
állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, amikor leengedték a
vödröt.
Ebben az öreg kútban lakott három zöld kis béka meg a mamájuk.
A három kislány meg a három kis béka egyformán kíváncsi természetű volt. A kislányok,
hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos
mélységet, a kis békák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés
felé.
Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kis béka,
Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan
himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott:
látják ám, hogy vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.
– Mi ez? Mi ez? – brekegett a három kicsi.
– Aludttej – mondta békamama. – Leengedték, hogy jó hideg legyen.
– Később majd felhúzzák? – kérdezte Kvak.
– Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni a három kislány odafent.
– Utazzunk fel az aludttejjel! – kiáltotta Kvik és Kvak.
– Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! – szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kis béka.
Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén.
Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomot az aludttej színén. A mamájuk egy darabig
hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.
A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:
– Kis békák, gyönyörű kis békák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek!
– Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük,
bizony! A kis békák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha
vihar lesz! – mondta a legnagyobb kislány.
Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre
bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett
rabság vár rájuk?
Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös
mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! –
az aludttejes lábacskák máris kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik meg
Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére.
A három kislány csalódottan bámult utánuk.
– Gyáva békák! – mondta a legnagyobb kislány.
– Talán a mamájuk hívta őket haza – vélekedett a középső.
– Vagy a testvérkéjük – így gondolta a harmadik.

3
Ebi, a csúnyácska halacska
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iciri-piciri halacska: Ebi. A kerti tóban élt az aranyhalakkal, és
ugyanúgy a halacskabölcsibe járt, mint a többi iciri-piciri halacska.
Nagyon szeretett odajárni, mert sok-sok barátja volt, akikkel naphosszat csak játszottak, fogócskáztak,
mókáztak.
Az egyik nap azonban történt valami furcsa dolog Ebivel. Reggel, bölcsibe indulás előtt azt vette észre, hogy
a farkincája két oldalán lábacskák nőttek. Ebi egy kicsit megijedt ugyan, de mivel a lábacskák nem zavarták
az úszásban, nem törődött a dologgal.
Ám, amikor a bölcsis társai meglátták, bizony csodálkozva néztek rá mindannyian.
- Ebi, mi történt veled? Olyan furán nézel ki. - kérdezték a társai.
- Nem tudom, reggel én is arra ébredtem, hogy lábacskák nőttek a farkincám kétoldalán. De nem zavarnak.
Gyertek játszani!
- Dadus néni! Ebi olyan furcsa ma. Mi lehet vele? - kérdezte az egyik aranyhal, akit nem nyugtatott meg Ebi
válasza.
- Nocsak. Fogalmam sincs, de jobb, ha Ebi most nem játszik veletek, nehogy elkapjátok tőle ezt a furcsa
betegséget.
Így hát Ebi elvonult a bölcsi egyik sarkába, és szomorúan nézte, ahogy a többiek önfeledten úszkálnak.
Innentől fogva minden nap egyre rosszabb és rosszabb lett. Ebi lábacskái egyre nagyobbra nőttek, a barátai
pedig szépen lassan elfordultak tőle. Ő lett a csúnyácska halacska a bölcsiben, akivel senki sem játszik. És
amikor azt gondolta, hogy rosszabb már nem is lehetne, egyik reggel arra ébredt, hogy még két lába nőtt,
közelebb a buksijához.
Ebi már meg sem próbált magyarázatot találni a dologra, csak szomorúan beúszott a sarokba, és sírdogált.
Néhány nap múlva aztán még szörnyűbb dolog történt Ebivel. A farkincája, amit úgy szeretett, egyszercsak
eltűnt. Már egyáltalán nem hasonlított a többi aranyhalacskára. A bölcsiben rettenetesen érezte magát, így
elhatározta, hogy lesz, ami lesz, megszökik onnan. Egy óvatlan pillanatban, amikor a dadus nem nézett
Ebire, ő elkezdett szélsebesen úszni, egészen addig, amíg lábai le nem értek a földre. Most először érezte,
hogy nagyszerű segítséget nyújtanak neki ezek a lábacskák, lehet velük szaladni, sőt, hatalmasakat ugrani is.
Így történt hát, hogy Ebi pikk-pakk a szárazföldön találta magát.
- Szia! Téged hogy hívnak? - szólalt meg egy kedves hang mögötte.
- Ebi a nevem. - mondta megszeppenten a halacska.
- És miért vagy úgy megijedve? - kérdezte a kedves szemű, zöld színű "lény", akinek Ebiéhez meglepően
hasonló lábacskái voltak.
- Mert csúnya vagyok. Mindenki utál a halacska bölcsiben, amióta a farkincám két oldalán megjelentek ezek
a fura izék, és mára a farkincám is eltűnt! Nem tudom, hogy mi történik velem, de nem akarok visszamenni
oda!
- Nyugodj meg, Ebi! Semmi baj veled. Csupán az a helyzet, hogy Te nem aranyhalacska vagy.
- Nem? Hát akkor micsoda? - kérdezte könnyes szemmel Ebi.
- Békagyerek. Méghozzá nem is akármilyen, hanem csodaszép!
- Tényleg?
- Bizony. A lábacskáid pedig fantasztikus dolgokra képesek. Gyere csak, megmutatom!
Így ismerte meg Ebi a békalányt, akit Hoppának hívtak, és akire onnantól kezdve jóban-rosszban
számíthatott. Azon a reggelen elugráltak egészen a tavirózsáig, amelynek a levelein tucatnyi béka
sütkérezett és brekegett boldogan.
Ebi tehát mégsem egy csúnyácska aranyhal volt, hanem egy remekbeszabott békafiú. És ettől a naptól
kezdve boldogan élte a békák hatalmas kuruttyolásokkal és ugrálásokkal teli, felszabadult életét.

4
Mese a piros kalapos békákról
(Lengyel mese, átdolgozta: Sebők Éva)
Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett...
Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.
- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.
- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
- Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!
- Tudod,mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak van piros valamije, jöjjön
hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!
Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.
- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...
- Hogy jól mulassunk!
- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.
De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek,
utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér
pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen, sóhajtozva nézték
őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág
poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj -
miféle hang zavarja meg vidámságukat?
- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól
hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!
Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket
oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből.
Piros kabátkát, piros kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.
Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:
- Jaj, csak baj ne legyen belőle!
A gólya meg a fészkéről belátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros
alakokat. "Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve
látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.
- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!
Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:
- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből
a bölcs, öreg béka.
Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld
fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.
- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem
menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!
A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva
a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!