Kee toulaalt népmesék

1. A pap és a pók

Valamikor régen élt egy pap. Igen szorgos és jóravaló volt, mikor elkezdte a szentbeszédet, rögtön
tele lett a templom.
Sok embert jó útra térített, ezért aztán az isten majma igen megharagudott rá, és ellopta a pap hitét.
Na, lett is nagy csodálkozás, mikor híre ment, hogy a derék csuhás bizony nem prédikál többet. Ott
gubbasztott a templom sarkában naphosszat és csak a sarokban levő pókhálóhoz beszélt. Így ment
egy ideig, míg egyszer aztán elaludt.  Álmában aztán megjelent egy pók és kérdezte tőle:- Te
csuhás, mondd csak, miért rontod a levegőt itt nekem? Mióta itt búslakodsz, a legyek sem mernek
idejönni! Ha ez így megy tovább, előbb utóbb felkopik az állam miattad - folytatta mérgesen a
pókocska. A pap erre így sopánkodott: - Hát én aztán előbb elpatkolok mint te, mert elhagyott a
hitem, és anélkül egy fabatkát sem ér az életem. Biztosan magam leszek a következő a kaszás
listáján. A pók legyintett két lábával és ezt mondta neki: - No hiszen, mit tudsz te! Az én hálóm a
világ négy szeglete, fonalamon az idő feszül, én pedig maga vagyok a halál. Ha itt lenne az időd,
akkor én biztos tudnék róla. A pap elcsodálkozott. - Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy te ilyen
hatalommal bírsz. Talán bizony segíteni is tudnál rajtam? - kérdezte a pap. A pók kihúzta magát
hálója közepén és így kiáltott: -Bizony hogy tudok! Mert tudd meg, hogy senki nem veszíti el ok
nélkül a hitét, ráadásul éppen  láttam, hogy a tiedet bizony a perselybe rejtették. Ha azt kinyitod,
megleled amit keresel. De remélem, te csuhás, nem feledkezel majd meg rólam sem. Most pedig
ideje felkelned! - erre a pap egy szempillantás alatt fölébredt álmából. Egy ideig vakargatta csak a
fejét, majd a perselyhez lépve megrázta azt. Nem volt abban semmi, csak egy mustármag. Viszont
abban a minutában, ahogy rápillantott, egyből visszatért a hite. Mert mindenki tudja a mustármag az
élet, legnagyobb hit pedig az életből jön. A pap ezután a kis pókot és a hálóját mindig nagy becsben
tartotta, és néhanapján mosolyogva rá is kacsintott. A mustármagot emlékeztetőül kirakta a persely
tetejére. Aki nem hiszi, járjon utána.
(Kee toulaalt népmesék)

2. A csík és a ponty

A semmi határán túl a sehol erdőben volt egyszer egy nagy tó. Ebben a tóban élt a csík. Hogyhogy
nem, éppen a ponty volt, aki mellette lakott. Jó szomszédok voltak, és gyakran vendégeskedtek
egymásnál egy hínárfröccsre. Azt mondja egyszer a ponty a csíknak:
-Ugyan már, komám, mit túrod azt az iszapot! Gyere kezdj új életet és emelkedj fel a mocsokból!
A csík biccentett és így szólt:
- Ugyan minek tenném? Jól érzem én magam itt lent, és különben is, én nem vagyok olyan gazdag
mint te.
- Az már igaz lehet! Mindenki tudja, hogy a gazdagság felemel és nemessé tesz-rikkantotta büszkén
és megvillantotta halpénzeit a ponty.- Ha én úgy tennék, mint te, akkor csak világ bolondja lennék.
Nos! Az én természetem az, hogy most lent legyek -rázta meg magát a csík, és nagyot kortyolt a
hínárfröccsből.
Így beszélgettek ketten kedélyesen, aztán békében elváltak.  Nem sokkal ezután nagy szárazság
köszöntött a tóra. A hatalmas vízből csak tócsa és sár maradt. A ponty tehetetlenül vergődött és víz
nélkül fulladozott. A csík előbb a közelből figyelte a pontyot majd odasietett. Eltuszkolta egy
nagyobb tócsához és ezt mondta neki:- No komám, láthatod, a pénz nem minden. Lehet ha gazdag
vagy sok mindent megtehetsz, de még aki gazdag is, ha bajba kerül azokhoz fordul segítségért akik
lent vannak.- A ponty bólogatott, és ezután jobban megbecsülte a csíkot.
( Kee toulaalt népmesék)

3. A két meggytestvér+

A mennyei király palotájában volt egy szilvafa, egy barackfa és egy meggyfa. Ezek a fák voltak a
világ legboldogabb fái. Vagyis hogy azok lettek volna, ha nem irigykedtek volna egymásra. A
boldogság ugyanis érzékeny jószág, ha nem ismeri fel az ember, bizony hamar unalommá változik.
Az unalom pedig rossz dolgokat szül. Így aztán azzal töltötték a napjaikat, hogy pletykálgattak
másik kinézetéről. A barackok a szilvákról azt mondogatták, hogy olyanok, mintha jól elpáholták
volna őket, a meggyek a barackokról úgy vélték, hogy túl kövérek, a szilvák meg a meggyeket
gúnyolták, hogy olyan picik mint egy dugó. Ezek a fák akár örök időkig díszei lehettek volna a
mennyei kerteknek, de a rágalmaktól egyre fakult a fényük, és egyre közelebb kerültek a földhöz,
ami húzta őket az elmúlás felé. Persze ebből a fácskák semmit sem vettek észre, hiszen csak a
másikkal voltak elfoglalva. Így telt múlt az idő, míg egyszer-csak körülöttük megelevenedett a világ
vágyaik szerint, és már csak egy apró felhőcske tartotta őket a magasban. Arra lettek figyelmesek
hogy hirtelen hatalmas fekete varjak kezdtek keringeni körülöttük. Elsőnek a barackok ocsúdtak fel,
és gyönyörű mosolyuk lehervadt, mint ahogy az esőfelhők takarják el a napot.
-Ó, jaj, mivé lettünk hova kerültünk!- keseregtek a szilvák.
- Ajjaj, ha azok a madarak közelebb jönnek, akkor nekünk végünk! – mondták a meggyek.
Ahogy kigondolták, bizony úgy is lett. Az elsők, akiket elleptek a varjak, a barackok voltak. Egy
pillanat múlva, már bizony nyomuk sem maradt. A szilvák sírtak.
- Szegény fejünk! Ha nem lennénk nagyobbak mint ti meggyek, lehet nem mi lennénk a
következők!
A meggyek pedig csak várták a sorsukat. Egy pár meggy így kiáltott: – Ide gyertek varjak! Legyünk
túl rajta hamar!
Éppen esteledett, de már akkor eltűntek a fák, csak az a kettő testvérpár úszott csukott szemmel a
csillagos ég felé.
A mennyei királyságban az ifjú király így szólt udvartartásához:
- No urak! Megérett a meggy! Azzal mókásan a fülére biggyesztette a meggy testvért. Azóta ott
vannak az égen rögtön a hét korona csillag alatt mint két kis piros pötty. Bárki akinek van szeme
maga is láthatja.
(Kee toulaalt népmesék)
4. A polip és a tintahal

A középső világban, az ég alatt terült el egy tenger. Itt élt a polip, és hogy, hogy nem, éppen
esküvőre készülődött. Számolgatta is éppen a lábain, hogy hány rokona van. A vendégek közt volt
már a vízi sün, a kagyló, a vízicsiga, és a vízi csillag. De olyan lázasan készülődött, hogy valahogy
a tintahalat elfelejtette meghívni.
Ahogy az valamire való rendes lakodalomban lenni szokott, szükség volt ennivalóra a
vendégseregnek. Nem hiányzott hát a polip házából sem a sok finom étek. Volt ott algatorta,
hínárgombóc, de még békalencse leves is.
Már majdnem minden megvolt a lakodalomhoz. Szerzett a kagylótól gyűrűre valót is a
menyasszonyának, egy-egy igazgyöngyöt annak minden lábára. Mivel az köztudott, hogy az
ékszerek öltöztetnek, a polip arájára más ruha nem is nagyon kellett. De a polipnak az ünneplő
ruhája, az bizony hiányzott. Hej, pedig a fülébe rágta  annak a fránya vízipóknak , hogy  csak
vigyázva mossa  az ünnepi ruháját! A nyolc-ballábas addig addig mosogatta, hogy végül elszakadt.
Búslakodott magába a polip, és közben erősen gondolkodott, mi tévő legyen. Forgatta  nagy szemeit
jobbra, balra, hátha kieszel valamit, mégsem jutott semmi okosságra. Közben már majdnem
kezdődött is a menyegző, szakadt ruhában azonban mégsem állhatott az oltár elé, világ csúfjára. Így
továbbra is nagy búsan bandukolt, mikor előtoppant a tintahal.
-Kedves hogy meglátogattál, rokon! - mondta neki a polip. De az ajándék ráér később, mert most
dolgom van.
- Majd adok én neked ajándékot, te pimasz!-vágott vissza mérgesen a tintahal, és beterítette fekete
tintájával a polipot. A kagyló meglátta ezt és így szólt:
- Látod, mind a sors kezében vagyunk! Bizony senki nem választhatja meg a sorsát!
A polip mosolyogva mondta: -Bizony így van!
Azzal most már vidáman megülte a lakodalmát.
(Kee toulaalt népmesék)

5. A király bolondja+

Ki ne hallott volna a mennyei királyról, aki olyan gazdag volt, hogy még a tanácsadói is mennyei
pompában éltek. A király nagy gondot fordított arra, hogy jól válassza meg az embereit, és mindig
saját maga kérdezte ki őket. Ha Őfelsége megfelelőnek találta a jelöltet, akkor annak nem volt több
gondja. Aztán egyszer egy ifjú érkezett a király városába. Ezt az ifjút az uralkodó bizalmába
fogadta, és hamar nagy kedvence lett. Az idősebb tanácsadók mind féltékenyek lettek az ifjúra, mert
a király miatta nélkülözni kezdte őket. Ahogy az lenni szokott, az irigység rosszindulatot, és káoszt
eredményezett. Mivel az uralkodó nem hallgatott korábbi tanácsosaira, ezért azok nyilvánvalóan
meg akartak tőle szabadulni. Persze nem minden alattvaló nézte ezt jó szemmel. A király bohóca
segíteni akart rajta, de felmérte a király még túl vak, hogy bárkire is hallgasson. Ezért a bohóc
fortélyhoz folyamodott és így szólt a királyhoz: – Felség! A az erdőben túl sok a róka!
Az uralkodó a bolondra sem nézve válaszolt: – Hagyd el, ugyan miért lenne az az én gondom? Van
vadász, az majd elrendezi a dolgot!
A bolond meghajtva fejét az orra alatt elmosolyodott és ezt mondta: – Hát persze, hogy elrendezi a
dolgot! Csak felségednek a csodaszép oroszlánja odavész!
- Mit beszélsz? – horkant fel a király – hiszen az én erdőmben nincs is oroszlán!
- Egy azért akad, Felség, de már nem sokáig, mert a rókák széttépik!
A király még mindig nem értette a dolgot és felcsattant: – Ne bolondozz velem! Mondom, hogy
nincs oroszlán az erdőben! Ha lenne, én biztosan tudnék róla!
A bolond felnevetett: – Nekem az a dolgom, hogy bolondozzak, de te, Felség, nem látod a fától az
oroszlánt, sem a rókákat körülötte!
A király most már kezdte felfogni a bohóc beszédének lényegét: – Ha valamit tudsz, akkor ki vele!
Ugyan hogyan tudnák a rókák az oroszlánt legyőzni? Egyedül gyávák, összetartani túl irigyek! –
Persze felség – mondta a bolond.- Csak az a baj, hogy az oroszlán korábban is óvatlan volt, és
előzőleg már egy kígyó is megmarta. Így könnyen meglehet, hogy a rókák már elég bátrak és erősek
legyőzni egy oroszlánt is. Most már elkezdtek kényelmetlenül mocorogni a tanácsadók is a trón
körül.
- Felségedet összezavarja csak ez a félnótás! Ne hallgasson rá – szólt a fiatal kedvenc. -Felséged túl
sok időt pazarol bolondságokra – mondta a többi tanácsadó.
-Úgy-e?! -csattant fel a bolond. Akkor talán megmondanátok az oroszlánt ki zavarta jobban össze, a
kígyó vagy a rókák?
A tanácsadók egymásra mutogattak. -A kígyó! A kígyó!-kiabálták az öregek.-A rókák! A rókák! –
kiáltotta az ifjabb. A király a térdét csapkodta és nevetett, miközben az arcán lecsordult egy
könnycsepp. A nevetés a bolond furfangjának szólt. A könnycsepp pedig annak, hogy hova jutott az
országa.

( Kee toulaalt népmesék)

6. A bölcsesség tava

Valamikor régen a semmi határán volt egy nagy tó. Ebben a tóban egy kis zöld sziget virított. A
szigeten sok teknős élt, amelyek vígan töltötték ott napjaikat, mivel élelem volt bőven. A tóban élt
egy öreg krokodil. Olyan öreg volt, hogy már alig akadt foga, és bizony már ritkán jutott elegendő
vacsorájához. A teknősök nem nagyon távolodtak el a szigettől, a krokodil meg már túl lassú volt a
szárazföldön, mert mire odaért hozzájuk, azok már elbújtak a teknőjükbe. Elérkezett viszont az idő,
amikor a teknősöknek ki kellett menni a tó partjára, hogy költhessenek, mert a sziget erre nem volt
alkalmas. Tudták, hogy a krokodil figyeli őket, ezért így tanakodtak. – Ez a krokodil már vén. Ha
mindannyian együtt indulunk a partra, akkor sokan megmenekülünk!- mondták egymásnak majd
úgy is tettek. A  krokodil egyet még zsákmányul tudott ejteni, de a többit képtelen volt elkapni. A
teknősök visszafelé ugyanúgy jutottak a szigetre. Utolsóként aztán egy kacska lábú páncélos úszott
át a szigetről a partra, de a krokodil elébe került. A teknős, látván, hogy nincs menekvés, így szólt a
krokodilhoz: -Tudtam én hogy találkozunk szomszéd!
A krokodilnak gonoszul villant a szeme, és így válaszolt: -Ha tudtad, akkor azt is tudod, hogy ütött
az utolsó órád! Azzal már tátotta is a hatalmas száját, hogy elnyelje a teknőst.
- Várj egy szóra!-kezdte az- ha most nem engedsz ki a partra, a jövőben felkopik az állad. Én
ugyanis tudom, hogy azok, akik már visszaértek a szigetre, rossz helyre tették a tojásaikat, mert ott
ember jár. Ha az én kicsinyeim nem kelnek ki, akkor a tóban nem lesz majd több teknős.
-Miért ne ennélek meg most? Hiszen ki tudja mi lesz holnap!?-válaszolta a krokodil.
-Azért, mert ahogy a mondás tartja, az okosnak minden házhoz jön, a bolondnak mindenhova futni
kell. Visszafele magam jövök ide, önként – mondta a kacska lábú. A krokodil elengedte a
kacskalábú teknőst, az pedig lerakta a tojásait, és nyugodtan indult visszafelé a  krokodilhoz. Az
csodálkozva kérdezte: – Miért nem menekültél el amíg volt lehetőséged? Most bizonyosan
meghalsz.
-A halál mindenkinek bizonyos, de én tudok valamit, ami jobban érdekel nálam.-válaszolta a
kacskalábú.
-Ki vele gyorsan, mert fogytán a türelmem-mondta mérgesen a másik.- Nem messze ide van egy
másik tó, ahol fiatal bivalyok fürdőznek. Ők nem olyan rágósak, mint én. Ha most is elengedsz,
megmondom merre van az a tó.
A krokodil beleegyezett,  a kacskalábú pedig ismét egér utat nyert. Teltek, múltak az évek, és a
teknősök tavában valóban csak kacskalábú páncélosok maradtak. Ismét elkövetkezett a költés ideje.
A teknős, aki annak idején megmenekült, tudta, hogy a közelben lesben vár rájuk a krokodil, ezért
odakiáltott neki.
- Hogy megy sorod szomszéd!?- Ne próbálkozz! Kétszer becsaptál harmadszor nem menekülsz.
-Ugyan hová gondolsz, szomszéd én mindig igazat mondtam neked! Talán látsz nem kacska lábú
teknőst, vagy nem volt bivaly a másik tóban?-kérdezte a kacskalábú mosolyogva.
-De igen, csakhogy a bivalynak gazdája is volt, ép csak megúsztam a dolgot.
-Akkor biztos nem érdekel, hogy a tóba, ahol a bivalyok voltak, most egy ifjú krokodillány
költözött. Ahogy mondod, a parton emberek várnak, de én tudom, hogy átjuthatsz egyik tóból a
másikba egy hasadékon át. Menj és nézd meg magad ha nem hiszed!-mondta a teknős. A krokodil
elmerült a vízben, a tengősök pedig soha többet nem látták. A kacskalábú azt ugyanis nem említette,
hogy az átjáró szűkül, így az öreg hüllő beszorult, és ott fulladt meg.
A kacskalábú páncélos meg így szólt az utódaihoz:- Gyermekeim! Van a világban három nagy
ellensége a túlélés bölcsességének. Az egyik a telhetetlenség, a másik a csak érzéki vágy, a
harmadik pedig azt gondolni, hogy nincs nálunk jobb. A teknősök ezután boldogan és békében éltek
a tóban, míg meg nem haltak, ha valaki nem hiszi járjon utána.

(Kee toulaalt népmesék)

7. Szivárványból kendő+

A semmi határán túl, ahol a nap a delelőjét szúrja, élt egyszer egy szabólegény. Ez a legény olyan
jól végezte a dolgát, hogy nem is akadt párja vidéken. Azt mondták róla, hogy még a szitát is úgy
megfoltozza, hogy dobolni lehet rajta, akkor sem szakad el. Egyszer mikor a mennyei király hírét
vette a szakértelmének, rögtön hívatta magához a legényt.
-Hallom, ügyes kezed van! -mondta neki.
-Szóbeszéd az csak, Felség!-válaszolt neki a szabólegény.
- Majd elválik – folytatta a király és ravaszkásan felhúzta a szemöldökét -viszont lenne egy
feladatom a számodra. A ménesem idegenbe ment, és egy tigris démon elkötötte őket. Az udvari
jósok azt mondták, hogy csak egy olyan bátor ifjú szerezheti őket vissza, aki kellően jártas a
szabótudományban. Ha elvállalod a munkát, megjutalmazlak!
A legény kihúzta magát és így szólt: – Egyet se félj, Felség! Mire a fecskék útrákélnek, én
visszatérek – azzal vette is a batyuját és már indult is, majd aztán hirtelen a királyhoz fordult: - 
Hanem Felség, ha lenne egy lova, akkor talán hamarabb is megjárnám az utat. A mennyei király azt
mondta neki: – A lovaim mind oda lettek, de van egy varázshámom. Ha felszerszámozol egy
feketefenyőt, amit mennykő döntött ki és meghúzod a gyeplőt, azzal oda repülhetsz, ahova akarsz.
A legény megköszönte az ajándékot és útra kelt. Ahogy ment, pont egy fenyvesen vezetett át az
útja. Talált magának megfelelőt fát, de éppen egy medve tanyázott rajta. A fiú gondolkodott, mi tévő
legyen, aztán elkiáltotta magát:
- Utat a király vadászának! Utat a király vadászának! – kiabálta, miközben a varázshámot
csattogtatta. A medve egy medvedémon volt, de ahogy felriadt a lármára, azt gondolta, ennek fele se
tréfa, menekülőre fogta a dolgot. A legény csak erre várt. Gyorsan felhúzta a hámot a fára és ráült. A
medve közben rájött, hogy lóvá tették, és mérgesen baktatott vissza a fához. Mire odaért a legény
már a levegőbe volt és onnan integetett.
A medve dühösen odakiabált neki:- Ha erre jöttél, vissza is erre tartasz majd, és akkor elbánok
veled!
A fiú kiadta a parancsot a hámnak: – A tigrisdémonhoz!
Ott is termett abban a percben egy óriási sziklahasadéknál. A magasból látta, hogy a tigrisdémon
éppen hazafelé tart a ménessel. Hát csak fogta magát és lefeküdt a kőre, ami a hasadék előtt volt.
Mikor megérkezett a tigris, hatalmasat üvöltve kérdezte a legénytől:- Ki fia-borja vagy, hogy ide
merészkedtél? A fiú nem mozdult, csak tovább heverészett ásítozva. A tigris még dühösebb lett, és
olyat ordított, hogy beleremegett a föld.
-Most már aztán válaszolj vagy véged!
A fiú álmosan így szólt: – Ugyan, hagyd el, száz és egy napig harcoltam a medvedémonnal, de mára
kicsit elfáradtam. Te amúgy sem tűnsz olyan erősnek mint ő, várj a sorodra holnapig!
- Micsoda?! Még hogy erősebb? Hol van az a cudar? – üvöltötte, majd elviharzott.
A legény nem sokat teketóriázott, hanem összeterelte a lovakat. Az volt aztán a csuda ménes!
Egytől egyig táltos paripákat talált csak benne. Ahogy lenni szokott bátraknak mindig segítője
támad. Az egyik ló megszólította őt:
-Okos vagy te legény, de vigyázz, mert csak egy fertály órát nyertél, aztán ha nem lesz
szivárványkendő, amivel el tudunk tűnni a tigris elől, akkor ütött az utolsó óránk.
-Hogyan szerezhetnék én olyan kendőt?-kérdezte a legény.
-Tudd meg te legény, a táltosok vére esőből, bőrük homokból, csontjuk tiszafából, lélegzetük
napfényből, szőrük szivárványból születik. Ha ügyes vagy, ezekből meg lesz a kendő. -mondta a
táltos. Úgy is lett. Mikorra megjelent a tigris, a fiú és a ménes már a kendő alatt a határ felé tartott.
Nemsoká épségben hazaértek a mennyei országba. A király gazdagon megajándékozta a fiút és
megtette főlovásznak. A kendő továbbra is az égen maradt, és domborodik ma is bizonyságául
annak, hogy a ménes hol rejtőzött alatta. Aki nem hiszi, járjon utána.

( Kee toulaalt népmesék)

7. Az iszákos hal

A nagy vashegy mellett, ahol a semmi már majdnem valami, volt egy tó. Ebben a tóban élt egy nagy
béka. Kedvenc eledelei a fiatal halak voltak. Egy nap kint sütkérezett éppen a egy nagy tavirózsán,
amikor egy gólya kedvet kapott a békacombra. A béka majdnem ott hagyta a fogát, csak nagy
nehezen tudott elmenekülni a tó mélyére. Mikor kifújta magát egy kő alatt, így morfondírozott
magában: -Micsoda dolog! Az ember már egy jót sem napfürdőzhet anélkül, hogy az élete ne
forogna veszélyben!
Meghallotta ezt a vén harcsa.
-Nocsak, nocsak, ki beszél itt ilyen méltatlankodva? Tudhatnád barátom, hogy mi csak mind
cseppek vagyunk a tóban.
-Ezt meg hogy érted? - nézett rá kérdőn a béka.
-Hát csak úgy, hogy mindegy, hogy egy kortyból vagy egy egész tóból veszel el egy cseppet, vagy
raksz hozzá, a víznek ez nem tesz semmit. Nem lesz sem púposabb, sem meredekebb a víztükör.
Ugyanígy van ez az életben is, egy halál ide vagy oda, nem tesz semmit a világnak - magyarázta a
harcsa.
A béka elhúzta nagy széles száját és ezt mondta:
-A víz, azt mondod, nem lesz más, és ebben igazad van. De inkább bárki más legyen a gólya
vacsorája csak a békák ne! A békák éneke ugyanis fontos, nélkülük a tó csak komor pocsolyává
válna.
-Szóval te még nem hallottál arról, hogy a víz azért fodrozódik, mert a halak isznak belőle?-
kérdezte a harcsa.
Azzal bekapta a békát de nem nyelte le és halkan dúdolni kezdett.
-A kicsiként széles szájnak kellettem a hasába, s felnővén lám mégis ő került a szájamba.
Úgy tapad a jövő a múltba,
ahogy most a szélesszájú szeme korábbi vacsoráira.
Úgy vándorlunk mind a nagy folyamban, mint ahogy a víz hullámzik a tóban.
Mind isszuk a vizét akár szomjazunk akár nem,
gyorsan a hullámokba részegedve.
Azon fent vagy lent eszmélve,
elfelejtjük hogy sodrás vagy elsodort volt e a kezdet.
Mondhatod, kegyetlen az élet, s a harcsa.
Pedig lehet ma ezért nem vagy gólya lakomája.
Csak az lelhet békére a végtelen folyamba,
Aki nem választva választ s teszi mi a dolga.
Legyen ez hát mindenki okulására.

-Azzal a harcsa kinyitotta a száját, a béka meg huss! Eliszkolt.

Ha béka el nem futott volna, az én mesém is tovább tartott volna.
(Kee toulaalt népmesék)

8. Fekete és fehér+
A mennyei királyságban egyszer olyan csuda esett, hogy még maga az öreg király is
elbámészkodott rajta. Történt egyszer, hogy a mennyei vezér lánya szerelembe esett egy
démonherceggel. Csak egy pillanatra látták meg egymást, mégis e pillantás ereje kivetette horgos
rabláncát, hogy majd önmagára leljen téren is időn át. Az uralkodó óva intette az alattvalóit az ilyen
szerelemtől, ezért miután a szerelmesek meghaltak, fehér jegenye és fekete fenyő lettek, akik
egymás felé hajlottak, de sosem érhették el egymást.
A következő sorsban az egyik tündér, a másikuk gonosz varázsló volt. Ekkor gyűlöletük egymás
iránt már-már súrolta a szerelem határát. Harmadszor oroszlán és áldozatává váltak. Negyedszer az
oroszlán zsákmánya vadásznak született és elejtette az oroszlánt. Így ment ez hosszú időn át. De
ahogy mondani szokták, a víz utat talál a földben, ha már leesett az égből. Így aztán egyszeriben
újra mennyei kisasszonnyá és démoni hercegé váltak, hogy most végre beteljesítsék a könnyeiket.
Abban az időben a démon megmentette a lány apját, az pedig hálából hozzá adta a lányát feleségül.
Egymásra és otthonra találtak a semmi határán, hiszen már sem az ég sem az alvilág nem fogadta
őket be. Azon a helyen semmi más nem volt igaz, csak a szerelem kettőjük közt. A semmi határa
különös és páratlan hely. A gondolatok formálták a palotát, amiben éltek, az ételeket, amiket
magukhoz vettek és a pompát is, amivel egymásnak kedveskedtek.
A világban minden dolog örök időkig boldogságban tartana, hacsak az ég alatt a teremtmények nem
emlékeznének tetteikben a múltra. Egyszer ugyanis vadászatot álmodott urának a leány. Gondolatait
finoman kilehelve hűs szellőként alkotta meg a valótlan valóságot. Az ura pedig örömmel
gabalyodott bele az álom határán táncoló fonalakba. Itt a semmi határán ugyanis a dolgok érintést
keresnek a megszülető eszméletnek. Ekkor történt, hogy a lány megrettent. Meglátta az oroszlánt, a
hajdani vesztét. A vadász, amint megérzi a félelmet, maga is vaddá válik. Egymás szemének
tükrében meglátva ezer haláluk jajkiáltását, úgy égtek el, mint táncoló jégdarab a tűzhelyen. Alig
hogy a pillantás révbe ért, egyikükben már indult, hogy meg se álljon a másikig. Ha most képesek
lettek volna boldogságukat meglátni, a világ kettétört volna, és ők kristályfénnyé válva soha el nem
sz
akadnak. De hát ott nem a boldogságot, csak a szerelmet keresték. Ezért ami ezután jött, az csak
szavak, éber álmok, lidércnyomás, és az étkek mint a mézes mérgek pirulái voltak. A vágy, mikor
elhagyja szívet, akkor úgy kong, mint egy üres ház. Bizony haldokoltak. Először a démon.
Üstökének göndör fürtjei megőszültek, kihullottak. Teste fekete fénye megkopott. Aztán jött a
leány. Szeme megfáradt, alakjára az idő súlyokat rakott. A szerelem soha ki nem hűl, csak a hitetlen
ember kezébe gyűlöletté forrósodik. Most újra tündér és varázsló voltak. Újra elszenvedték azt, amit
előtte már eljátszottak, sorjázva sorban sorsukat. És amikor már azt hitték, rosszabb nem jöhet,
szavakká formálták meggondolatlan vágyaikat. A semmi magába fogadta őket. Ezáltal véget is
érhetett volna történetük, de a szerelem fura jószág, még a semmit is túléli. Na nem úgy hogy lobog,
csak mint egy kósza gondolat: -Még mindig téged látlak". És akkor újra megszülettek kéz a kézben
ölelkezve, tudván tudva, józan boldogságban. Nem ártott már nekik sem az idő, sem a tér, sem a
harag, sem fájdalom, szeszély, hiába csalta volna az élet őket új kalandra az édes veszély. Tudták
újabb sem visz máshová csak a saját üres házába. Így a démon megcsókolta a leányt az vissza
csókolt.
- A semmi határán pedig ahol csak sakkozunk, hol a fehér néha a sötét győz, legyen ma a boldog
döntetlen!- mondta maga elé a mennyei király.
(Kee toulaalt népmesék)

9. A rakoncátlan kavics

Valamikor a mennyei király országában létezett egy nagy vashegy, amely rögtön a smaragdtenger és
a kristályerdő mellett volt. Csodás hegy volt az, kimozdíthatatlanul ott állt már az idők kezdete óta,
és emiatt mindenki nagy becsben tartotta. Egy alkalommal, mikor a király vágtatva kikocsikázott, a
földanya megremegett és hirtelen égzengés-földindulás kerekedett. A hegy megrepedt, majd egy
szikla hasadt ki belőle. A szikla gurulni kezdett, és a hatalmas hegy tenger felőli oldalán egy szirten
inogva megállapodott. Ott aztán a szél ringatta a tenger felett, mint ahogy az anya a gyermekét.
Akkoriban élt ott egy  ezüst sárkány a közelben, aki a tenger felszínén fel-le úszó holdfény
tajtékából született. A sárkány a hullámok tetején játszott, és közben önfeledten nagyokat ugrált.
Ahogy így játszadozott, a farkával megbillentette a sziklát. A szikla pedig ráesett egy hatalmas
cetre. A vén köves hátú gerincén pozdorjává tört a szikla. A cet így szólt:
- Hallod-e, szikla komám! Születésed óta fájdalmas vándorlásban volt csak részed, ráadásul az igazi
utazás sosem ér véget! Igen, tudom, kegyetlen hozzád az élet, de majd kárpótol a szenvedésért
mikor a drágakővé csiszol!
Mindezt úgy mondta a cet fennhangon az kavicsokra tört sziklához beszélve, hogy a sárkány is jól
halljon mindent. A sárkányok köztudottan nagyon szeretik az értékes holmikat, így érdeklődve
közelebb került a cethez.

-Ugyan miért szólongatod azt a követ te cet! Nem mozdul az nem hall semmit, nem él! Biztos nem
is fog válaszolni neked! - jegyezte meg a sárkány.
-Mit nem találtál mondani barátom!? Hogy ez a kő nem mozogna!? Hiszen egészen a hegy tetejéről
utazott idáig! Ha közelről figyeled, elmeséli a történetét. Ha idejössz, magad is hallhatod mit mond.
Azt meg, hogy ő nem él, szerintem igazán rossz néven vette ez a gyönyörű drágakő!-mondta a cet.
A sárkány most már nagyon kíváncsi lett és egészen közel ment a cethez.
- Hadd halljam, mit mond! - suttogta a sárkány. A cet ekkor jól megsuhintotta a sárkány feje búbját
mázsás farokúszójával. Az csak kóválygott és annyit mondott a cetnek: - Te gaz! Becsaptál! Nincs
is itt drágakő! Miért vágtál fejbe, hiszen nem ártottam neked semmit!
A cet pedig így szólt: - Nem én voltam, csak az a kavics rakoncátlankodik, aki imént még drágakő
volt. Az ember észre sem veszi, olyan gyorsan változnak a dolgok - folytatta a cet.- Ami ma értékes,
holnap értéktelen. A minap még hegy volt, aztán szikla lett. Aztán valaki széttörte rajtam a sziklát
kavicsokká. Ahogy  a feledékeny elfelejti a tetteit és kezd egy másikba bele, úgy változik idővel a
hegy is rakoncátlan kaviccsá, aztán meg homokká, bármilyen kimozdíthatatlan is.
A sárkány észbe kapott, mert azért értette a tréfát, bocsánatot kért a cettől, és dolgára ment. A
mennyei király közben visszatért a kocsikázásból és ezt kiáltotta ki a kocsijából:

- Hej tüzes pej!

hej csillagok!
A hegyre is fel-
felvágtattok.
Arra, merről,
felbaktattok,
az időből is
hegyet raktok,
s leromboltok.
Házat raktok.
Úgy az idő is,
majd belőletek,
rak hegyeket!

(Kee toulalt népmesék)

10 Az ezüst fényű táncos fa

A mennyei király országában, a valami és a semmi határán volt egyszer egy ezüst fényű nyár fa. Ez
a fa olyan öreg volt, hogy a gyökereit a világot szövő három pók fonalai is csak részben fonták meg
még. A mennyei király koronáját megemelve köszönt neki, merthogy a fa koronája bizony a király
palotája ablakán is betekintett. A magas kora miatt varázslatos dolgokra volt képes. Ha például úgy
hozta a kedve tudta forgatni a törzsét, mozgatni az ágait. Ezért aztán Ezüst fényű táncos fának is
hívták.
Történt egyszer, hogy a fába egy pimasz csimasz költözött. Azért került az oda, mert a fa nedve
igen meghosszabbította az életét. Sok ideje ott is volt, de mivel a poloskának nem az a természete,
hogy örökké éljen, ezért a fa nemcsak hosszú élettel, de egy kórsággal is megajándékozta. Akit
ugyanis megérintett a pimasz csimasz, azon rögtön eluralkodtak a szíve kívánságai. Lett is ebből
nagy kalamajka. A birodalom lakói egyre másra kergültek meg, ráadásul az azelőtt szép ezüst fényű
fa is kezdett megfeketedni.
A mennyei király ki is hirdette, hogy aki megtalálja a kórság titkát, azt megjutalmazza. Jöttek is a
vándorok, szerencsevadászok, királyfik, varázslók. De ahogy felmásztak a fára, hogy keressék a baj
okát, a fán megmaradni bizony nem tudtak. A fa ugyanis olyan makulátlan volt, hogy azon semmi
fogás nem esett. Ha meg valamelyik fel is jutott a fára, az meg eszét vesztette a fa táncára, ami a
sors szele miatt lejtett, és amely minden gondolatát összekeverte annak, aki felkapaszkodott rá.
Utoljára aztán egy táltos jelentkezett. Az nem siette el a dolgot, mert elsőre csak dobolt, énekelgetett
egész álló nap, utána meg elaludt a fa tövében. Ahogy azonban felébredt szendergéséből, a fa újra a
régi fényében tündökölt. A táltos ekkor bement a jutalomért. A miniszterek kinevették.
-Na, itt a hétalvó!
De a király nem nevetett.
- Fiam!-mondta barátságosan – megkapod a munkáért jutalmad, ha elmeséled, hogy csináltad mert
én csak azt láttam, hogy álmodban elaludtál.
- Felség! Miután, ahogy mondtad, elaludtam, mélyebb álomba zuhantam, hogy ne zavarjon a fa
tánca. Akkor a fa tetejére repültem, de nem láttam mást, csak a fa szomorúságát. Azután az alsó
fertályához tértem. Ott három pókot láttam, akik rokkán szőtték a meg nem szőttet. Egyikük fekete,
a másik vörös, a harmadik fehér volt. Azt mondta a fehér:
- Már vártalak! Te talán segíthetsz a fánkon. A fa baja, hogy a törzsét egy apró kis féreg a
szenvedély poloskája kínozza. A vörös testvérem véletlenül leejtett valamikor régen egy darab
fonalat, abból lett ez a pimasz. Menj hát békével, és tedd a dolgod!
Megköszöntem és tényleg megtaláltam a csimaszt, pont ott, ahol a pók mondta.
- Gyere csak mondta poloska mikor megpillantott, és hozzátette
– beteljesítem a sorsod!
Mikor látta, hogy a fény álomképpel nem bír, megijedt.
- Mindenki él, ahogy tud! Én sem tehetek mást. Ne bánts hát!
– könyörgött, de én kedvesen szóltam hozzá.
– Tedd azt, ami a természeted! Élj igazi életet velem a barátomként!
és nyújtottam a kezem.
Mivel erősebb a szíved, nem tehetek mást, minthogy veled tartok.
– mondta a poloska-
De ígérni nem ígérek semmit, addig leszek veled, amíg egy tálból eszel velem! Beleegyeztem és
most, hogy megszabadult a fa, itt vagyunk felséged előtt. Azzal haját félrehúzván megmutatta a
királynak,
a fénylő ezüst színű bogarat amely a bal mellén feszült. A király tapsolt.
- Na fiam! Mostantól te vagy ennek a fának és a világnak gyógyítója! Ameddig jól végzed a dolgod,
cserébe sugallatot adhatsz a pókoknak, hogyan szőjék a fonalukat. A táltos megköszönte az
ajándékot és új barátjával boldogan távozott.
Az én mesémnek is itt vége lenne! – mondta a róka ásítva egyet, de hát a táltos és poloska útjai úgy
tűnik elváltak.
11. Az idő kerecsenje+

Valamikor volt egy arany csipke csalit. Az volt az idő kedvenc játéka: néha megfiatalította, néha
meg elfonnyasztotta. Nem volt ennek a csalitnak sem élete, se halála.
Történt egyszer azonban, hogy a mennyei király úgy találta, az esze fel akarja mérni a szíve
melegét, miközben a szíve meg át akarta ölelni az eszének fényességét. Mély vizsgálatba kezdet hát
magában. Ahogyan így tett és utazni tért az eszméletben, megállt a nap a delelőn és nem mozdult.
Ekkor az idő álomba zuhant. Ahogy ez megtörtént, az arany csipkés csalit megrekedt az élet és halál
közt. Kívül megszilárdult, belül pedig élet kezdett lüktetni benne. Olyan lett, mint egy arany tojás. A
tojást pedig ahogyan melegítette a delelőn ragadt nap, úgy lassacskán héja megrepedezett és félig
belegurult a rubin folyóba. Egy arany kerecsen bújt ki belőle. Ebben a pillanatban kelt föl a király is
révüléséből, és az idő is álmából. Az idő pedig hiába kereste, nem találta többé kedvenc játékát. A
kerecsen aztán berepült a király ablakán, és megtelepedett a trón karfáján. Az uralkodó egyből
észrevette ezt, rámutatott a madárra, és megszólította a minisztereit.
- Nos, urak! Látjátok-e, amit én nem látok?!
-Felséged furcsát kérdez, hiszen felséged látja a jövőt úgy mint a múltat – mondta egy idősebb
miniszter.
- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogyan képes felséged látni mindezt – szólt egy fiatalabb.
A király elhúzta a száját mielőtt válaszolt neki:
- Kérdésed bár zavaró, mégis igazad van! Hogy miért nem látjátok valaki sorsát úgy ahogy van,
annak az oka, hogy különbséget tesztek a dolgok szeretete közt. Habár itt éltek a fényben és
tudásotok van, de a szíveteket nem helyeztétek még az elmétekbe.
- Felség, még most sem értem hogy lehet, hogy ezt a kis madarat nem látod tisztán!
-Barátaim – szólt a király, – ez a lény többé nem e világi lény!
-De felség! Akkor mi hogyan láthatjuk a kerecsent a szemünkkel egyáltalán – kérdezte tovább a
fiatal miniszter.
-Látom, nem értitek ezért elmagyarázom nektek, urak! Mikor magamba néztem, láttam a dolgok
kezdetét. Az nem volt más, mint egy önmagában tökéletes arany tojás. De ahhoz, hogy
megszülessen a tojásban rejtőző élet, annak előbb el kell pusztulnia. Így megy ez már időtlen idők
óta. Mivel viszont ez a kerecsen az idő számára meghalt, ezért nem látom sem a jövőjét sem a
múltját. A idő maga sem látja, mert a madár több jelenben jelenben félig él, és az egyetlen dolog
amiért láthatjátok az, hogy a szeretete mindenkire egyformán árad ki.
A miniszterek bólogattak, a király pedig újra az idő megpillantotta az kerecsenét, amíg az egyszer
csak el nem tűnt mindenki szeme elől.
(Keetoulaalt népmesék)

12. A hét bölcs

A mennyei birodalomban történt egyszer, hogy az emberek világában, a Fekete király nagy
ünnepséget rendezett. Megfogadta, hogy mindenkit vendégül lát hét héten át, bárki is téved be
hozzá.
 Pont ebben az időben vetődött arra a hét bölcs, akik a hét világban folyton vándoroltak. Bizony
halál fia lettek volna máskor, de a király most örömmel látta őket. Udvariasan megkérdezte tőlük,
mi a szívük vágya, ám azok csak egy kis kenyeret és innivalót kértek. A király csalódott, hogy
ennyivel beérik a bölcsek, de hozatott nekik mindent ahogy kívánták. Ahogy kipihenték magukat
rögtön a király elé járultak.
-Felség! Amiért ilyen jó voltál hozzánk, szeretnénk tanítással meghálálni!-mondták. – Kedves
tőletek, de ugyan miről tanítanátok? Megvan mindenem: hírnév, gazdagság, hatalom!
A hét bölcs egyike így szólt: – Felség! Vajon mikor alszol, tied ez a gazdagság, hírnév és hatalom?
A király elgondolkodott. -Nem, valóban nem az enyém.
A következő bölcs ezt kérdezte:
-Vajon Felséged tudja-e, meddig élvezi pontosan még a gazdagságát, hírnevét és hatalmát?
-Nem tudom – mondta komoran a király.
A harmadik bölcs ezt kérdezte:
- Felség! Most bizonyára boldog hogy bírja a királysága gyümölcseit. De vajon tudja-e meddig fog
fennállni a királysága?
-Nem – nézte a földet egyre keserűbben a király.
- Nos – szólt a negyedik – őfelsége bizonyára biztosan tudja, hogy meddig adnak még a jövőben
boldogságot a királyság örömei?
-Bizony azt sem – felelte a király szomorúan.
Az ötödik így faggatta tovább a királyt: -Felséged meg tudná mondani, miért lett ilyen szomorú, ha
mindene megvan és boldognak mondja magát?
- Talán a minden tudás hiánya az ami boldogtalanná tett.
- Felséged téved – mondta a hatodik – sem a mindentudás, sem a földi gazdagság nem tesz igazán
maradéktalanul boldoggá, mert egy hangyányit sem tud a dolgokon változtatni, ha nincs ott az ideje.
De még ha ott is az ideje sem lehet teljesen megváltoztatni, vagy a múltat eltüntetni.
-Akkor hát mondjátok meg, mi az, ami igazán boldoggá teszi az embert mert mindjárt olyat teszek,
hogy magam is megbánom?- roskadt magába a király.
A hetedik mosolyogva bátorította:
- Nagy király! Íme, elmondok neked egy példát, amiből könnyebben értheted, mi tesz igazán
boldoggá. Ha valaki rózsát ültet, akkor szüksége van a jó földre, mint felségednek a gazdagságra és
minden vele járó kényelemre.
Aztán szükség van vízre, ami élettel telíti a rózsát, mint felséged is a szeretet, által élhet csak
igazán, és általa kap igaz álmokat is.

Továbbá, fontos hogy ki legyen gyomlálva a rózsa mellől a gaz, ahogy felséged is gyomlálhatja a
kártékony gondolatokat és így igazságosan gyakorolhatja hatalmát.

Ezután kell még a nap is, hiszen a virágok mindig arra fordulnak, amerre a napsugár van. Felséged
is akkor fordul jó irányba, ha a hitét is mindig a világosság felé fordítja, így az mindig elegendő
tudással látja el.

A rózsának még szüksége van a trágyára is. Attól lesz erős, ha a nem megfelelő, közönséges síkért,
tudással trágyázva termékeny földre fordítjuk.
Felséged ha ugyanígy mindenkit egyformán szeretve cselekszik, és szól akkor a szenvedélyes
elméjét tudással termőre átfordíthatja.
Ha így tesz az ember, akkor a rózsa dacára a zord, forró-hideg időnek virítani fog. Csak úgy, mint
felséged boldogsága, is akár a múltbéli, vagy jövendő sorsa éri is el.

A legfontosabb azonban a rózsának, ha szívből jövően becézik, érintik mert akkor fog tündökölni.
Csak akkor fog felséged is igazán boldog lenni, ha bár a rózsa az ujját szúrja, a tüske helyett
önmagát, képes tökéletesen a szívével érinteni. A szív tudása nélkül nincs meg ez, az elme tüze
nélkül nincs meg amaz. Ahogy a virág is csak akkor szép, ha mindent a megfelelő időben megkap.

Végezetül az a rózsa amely a felséged szívében gyökerezik, és elméjében virágzik ilyen

gondoskodással túlnő időn és halálon, és talán egyszer az életen is.
( Kitalált történetek)

13. A táltos tanítványa

A mennyei királyság és a fekete király országának határán volt egy kietlen pusztaság. Olyannyira
lakatlan volt, hogy még talán nevet sem adtak neki. Mégis volt aki itt tengette életét, mint a
mennyei királyság legnagyobb táltosa. A táltos már igen öreg volt, így a legöregebbek is akik
ismerték csak Apónak szólították.
Hát egyszer csak az történt hogy Apó kalyibája ajtaján, egyszer-csak valaki bezörgetett. A táltos
ahogy kinézett egy kisleányt látott. A gyermek amolyan öt éves lehetett. A fekete király országából
jött. Rögtön látta ezt Apó, és kíváncsian nézett a kis ördög forma, kipirult arcú, csapzott hajú
lánykára. A gyermek arcának pirultságánál, csak az elszántság volt nagyobb fekete szemeiben.-Te
vagy az a híres táltos?
-kérdezte ellentmondást nem tűrve a gyerek.
-Na és ha én vagyok? Mi járatban vagy errefelé?-
 Azt akarom hogy taníts meg a mesterségedre!-
No és miért akarsz te táltos lenni?-
A leányka lesütötte a szemét és még jobban elpirult, majd könnyekkel a szemében ezt mondta.-
 Kitagadtak mert nem vagyok olyan mint a többiek! Azt mondták csak szótekerő, hold nyaggató
napra rimánkodó lehetek. Akkor az is leszek méghozzá a legjobb!-
Értem!-
Mondta Apó és megsimogatta a kisgyermek buksiját.
 -Hát majd meglátjuk! -
Telt- múlt az idő, A gyermekből leány, majd felnőtt kerekedett. -
Kitanult mindent amit lehetett Apótól, cserébe pedig segített az öregnek a ház körüli munkákban.
Apó sem bánta, hogy a lány ottragadt mellette, mert az enyhítette a magányát. Egy nap azonban
megtört a harmónia. A lány belül még ugyanolyan gyermek volt mint, mikor betoppant apóhoz. De
kívülről a azt a félelmet tükrözte, mint azok a világi hölgyek, akik utolsó lehetőségüket érzik
elveszteni amiatt, hogy az idő elszállt felettük. Azonban megfogalmazni nem tudta. Azt sem hogy
választania kell, hiszen nem lehet valaki magányos táltos, miközben a társon jár az esze. Azt
gondolta valami hiányzik, valamit az öreg eltitkolt előle. De majd ő a végére jár ennek!
- Apó!- mondta egyszer neki-Mondd meg nekem miért nem tudok még repülni, kövekből aranyat
csinálni, férfi szíveket rabláncra fűzni?-
Apó komolyan ránézett.-
Talán bizony én ígértem olyat neked, hogy ezeket fogom tanítani?-
Nem de te ezt tud....-folytatta volna a lány de Apó közbeszólt. Te magad jöttél ide!
Azt kaptad amit akartál és nem amit kértél! Lehet, hogy hiba volt tanulnod! Akinek vágyai vannak
annak imádság kell nem tudás!-
De Apó! Mit kellene, hogy tegyek most?!-
Pontosan azt! A dolgod! Látod a vadludak ott repülnek a kegyetlen völgy felé.-
Mutatott az égre az öreg.-Sokuk nem éri meg, hogy tojásokat rakhasson, mert a völgy kegyetlen.
Mégsem keseregnek, csak teszik a dolgukat. Vagy nézd ezeket a hangyákat!
-És miközben beszélt leszórt egy kis morzsát a földre- Sok kis szorgos kéz, mind egy gondolatért
mozdul hogy a boly túlélhessen, miközben ő maga azt már lehet nem éri meg. Persze lehetsz te
ember olyan is, mint a földijeid mindegyike, és szaladhatsz a szerelem után, aztán meg előle is. De
ezt rábízom!
-A lány bólintott- megértettem és mindent köszönök!
- Ősz volt amikor elindult a táltos nő. Apó hosszan integetett utána-
Aztán vigyázz gyermekem! Sose hamarkodd el a döntést, mielőtt levegőt nem veszel!-
Azzal visszaindult a kalyibába és azon gondolkozott vajon a farkasok meglátogatják e még a tél
beállta előtt.
( Kee toulaalt népmesék)

14. Két kis nyúltestvér

Volt egyszer egy nyúlcsalád. A fekete erdő lakó csak úgy ismerték őket mint a holdfény szőrű
nyulak. Azért hívták őket így, mert ha telihold volt akkor mindig fényesen világított a szőrük. A
nyúl anyuka mindig ellátta a kis nyuszikat minden jó falattal. A nyúl apuka meg védelmezte őket és
ellátta a kicsiket hasznos tanácsokkal. - Ne menjetek teliholdkor messze az odútól! óvatosak
legyetek ha telihold van, mert akkor megbolondulnak az élőlények! -A nagyobbik kisnyúl hallgatott
is a jó szóra, de a kisebbiknek bizony egyik fülén be a másikon ki. Bízott abban hogy ő bizony
jobban tudja. Sokszor elkalandozott otthonról, és egyszer éppen telihold idején is. Ahogy kiért a
tisztásra a szőre fényesen kezdett világítani, így hiába bújt el a fűben, a farkas akit arra hívogatott a
telihold, rögtön észre vette. Üldözni kezdte a kisnyulat aki alig tudott elmenekülni, ráadásul közben
eltévedt és egy árokba esett. Ott volt étlen-szomjan mert sehogyan sem tudott kimászni a gödörből.
Teltek a napok a szülei is hiába keresték mindenütt. A kisnyúl már megbánta, hogy olyan szeleburdi
volt és nem hallgatott a jó szóra, de csak nem jött senki arra. Aztán egyszer csak mégis arra tévedt a
sün. Lenyújtott a kisnyúlnak egy ágat és miután az kiszabadult haza kísérte őt az odúba. Útközben
kérdezte a sün-Hát nem mondták a szüleid, hogy teliholdkor sok a holdkóros, és ne kódorogj el ?-
Bizony mondták, de azt gondoltam, hogy nálam nincs fürgébb!- A sün megsimogatta a nyuszit és
így szólt- Bizony jó dolog a fürgeség a bajban, de ne felejtsd el a fürgeségnél is gyorsabb a jó tanács
mert megelőzi azt. A kisnyúl el gondolkozott ezen és eztán mindig óvatos volt.
( Kee toulaalt népmesék)
15. A remete átka

Volt egyszer a mennyei királyság vörös ország felé eső részén egy erdő. Ebben a
16. könyörtelen erdőnek nevezett erdőben élt
egy remete. Ahogy megszületett a szülei azt a jóslatot kapták az erdei tündérektől, hogy nagy erejű
ember lesz belőle. Mikor hét éves lett, mint minden  hatalmat birtoklónak eljött az ideje, hogy
szembesüljön az az erejével. Még abban az évben elvesztette az édesapját, és nem sokkal utána az
anyját is eltemette. Pindics, merthogy így hívták, útra kelt és sorsa elvezette az erdő csodatevő
forrásához. A forrás a kívánság teljesítő barlangból eredt, így maga a forrás is csodás erejű volt. A
fiúcska fejébe csak az járt, hogy az élete a régi mederbe kerüljön, és visszakapja a szüleit. Nem
tudott ő sem a jóslatról, sem a saját erejéről, mert a szülőket hirtelen szólította az ég, mielőtt
egyáltalán elmondhatták volna neki. Mindenről tudott ellenben az erdei koboldok varázslója, aki az
elveszett lelkekből szerezte a varázserejét. Zsíros falatnak ígérkezett neki a fiú, aki sietve közeledett
felé. A kívánságok még ha megfogalmazatlanok is képesek megteremteni a legmélyebb szívbéli
vágyakat. Így történt, hogy a természet erői megtestesültek. A tündék látták, hogy a fiúnak magának
kell rájönnie mit kell tennie, nem avatkozhatnak a sorsába. Azonban egyikük mégis megsajnálta és
szép leány képében megszólította.
-Hová sietsz Pindics? Kérdezte a egy fáról a fiút.
- Az ahogy meglátta a leányt annak szépségétől szóhoz sem tudott jutni
-Hát..a boldogságom keresem!
- szakadt ki a lelke legbensőbbjéből.
- Aztán honnan tudod, hogy amit keresel boldogság, ha már most szomorú vagy tőle?
- A fiú megállt és a lányra nézett.- Ki vagy te szépség?
- Nem az a fontos én ki vagyok, hanem az hogy te ki vagy. Látod tegnapi bánatod egy csalfa lány
miatt rögtön elfeledted. A holnap boldogságára meg még el sem érted, hiába kergeted.
Merítkezz meg a forrásban és meglátod az igazi szépséget!
-Azzal a tündér eltűnt. Mikor a kobold rátalált kiszemelt áldozatára a fiú már a csodaforrás vizétől
ráébredt az erejére.
A fiú meglátta a dühös koboldot, de mivel még nem volt elég tapasztalt hogy érezze annak
rosszindulatát, azt csak egy öregembernek látta.
-Adj Isten öregapám! Ismeri-e kend azt a szép lányt aki az imént még itt volt?
- Hogyne ismerném! A legjobb barátom lánya.
-Árulja el hogy találom meg őt, mert elepedek érte!-
Fiam! Nagy ára van annak! Bizony csak akkor lehet a tied az a lány, ha saját életedből odaadsz a
gonosznak tizenegy esztendőt.
- Hogyan adhatnám azt neki?
-kérdezte a fiú?-
Hát meg kell átkoznod magad, és remeteségbe vonulni. Aztán mikor letelik az idő megkapod a
jutalmad.
- A fiú állt de nem tudta, hogy a kobold csak részben mondott igazat neki. A gonosz koboldja
viszont rögtön kifundálta, hogy a fiút már nem érintheti, hacsak az maga nem adja neki  saját erejét.
Így lett Pindics remete.
Amikor a tizenegy év éppen letelt, a vágyak ereje, pedig merthogy mindennap gondolt a tündér
lányra, a sors fonalát arra pendítette ahová a fiú óhajtotta. Megtalálta a tündért, az pedig
engedelmeskedvén a természetnek a felesége lett neki.
 A Pindics azt hitte megtalálta a boldogságot. De a természet nem része az elmének csak úgy táncol
annak, ahogy az kívánja.
A tündér azonban visszavágyott az erdőbe, gyermekeiket pedig rabláncnak érezte. Pindics egyre
inkább magát mardosta emiatt, de még mindig kötődött a tündérre. Egyszer álmot látott, amiben
apja hívta hogy menjen a forráshoz. Visszament oda amint azt az apja kérte, és ahogy belenézett a
vizébe, emlékezni kezdett mit mondott neki régen a tündér. Testét átjárta a felismerés, és az öröm.
Hazatért és azt mondta a feleségének.
- Ha akarsz itt maradhatsz, de bármikor el is mehetsz, mert ugyan szeretlek de már elboldogulok
magam is!-
 A tündér megölelte Pindicset és a két aranyhajú gyönyörű ajándékát, hátrahagyva visszatért oda
ahová való. A fiú szeme előtt szépen lassan visszaolvadt a természetbe. A fiú pedig fütyörészve
boldogan élt tovább. Tudta az ember sosincs egyedül természet mindig ott lesz a közelébe.  Mégis
mindig mindenki egyedül is van, mert egyedül születik, és egyedül hal meg.
( Kee toulaalt népmesék)
16. Az álmatlan álom manó

Volt egyszer a mennyei birodalomban egy erdő, amit kegyetlen erdőnek hívtak. Ennek az erdőnek a
közepén volt egy tisztás. A tisztáson sok boszorka pipacs nőtt, kékes vörös szőnyegként, szinte
mindent beterítve. De különleges pipacs volt az ám! Aki elhaladt, az ott bizony mind egy órára
álomba ájult. Volt is ebből kalamajka! A nyúl a farkas elől szaladva ugrás közben aludt el, ahogy az
őt üldöző farkas is. A nyúl a farkas hátára esett, így aludták álmukat édesen. A medve pedig
szájában a lépes mézzel szenderedett el.
Történt egyszer, hogy egy manó tévedt a tisztásra. Hatalmas karikák voltak a szemei alatt és igen
mogorva volt. A karikái amiatt voltak, hogy ugyan a birodalom összes lénye neki köszönhette az
édes álmokat, nem akadt senki, aki neki álmot hozott volna. Ő volt az álommanó, aki mit sem sejtett
a varázslatos helyről. Ahogy belépett oda egy mély verembe pottyant, ami egy sárkány odújába
vezetett. A manó csak zuhant, gurult, hengeredett és közben mélyen elaludt, és akkor sem ébredt fel,
mikor oda perdült éppen a sárkány orra elébe. A gond csak az, hogy ha egy álommanó elalszik,
akkor a világon mindenki álom és ébrenlét között reked, amíg a manó föl nem ébred. Érezte ám ő,
hogy valami nincs rendben, de hát semmit nem látott csak sötétet.
-Hol vagyok? – kérdezte önkéntelen is álmában beszélve. A sárkány félig tudta csak nyitni a szemét,
és látta ugyan a kis fickót, de mozdulni nem tudott csak lassan beszélni.
- Hát itt előttem – és hosszan kifújt, amitől a manó átborult a másik oldalára.
- Ne vedd zokon de hol van az itt?
- Hát az orrod előtt, te pupák – suttogta a sárkány.
- Akkor miért nem látlak!?
- Mert nem vagy ébren!
- Az nem lehet, mert én sosem alszom...vagy mégis? – kérdezte bizonytalanul a manó, aztán
felnevetett:
- Na, várjunk csak! Ha én alszom, akkor hogy lehet, hogy te hallasz?
- A sárkányok mind tudnak effélét – mondta a szörnyeteg.
- Jaj nekem, sárkány! Fel kellene ébrednem! – kiáltotta rémülten a manó.
- Nos,  azzal nem ártana sietned, mert amíg alszol, mindenki se élő se holt – hörögte a sárkány.
A manó leült a sötétben, és kezébe temette a fejét.
- Felébredni, felébredni! – ismételgette – te sárkány, azt hogy kell? Én olyat még sosem csináltam!
- Kinyitod a szemed és kész – mondta mérgesen a szörny.
Alighogy ezt kimondta, a manó kinyitotta álmában a szemét, és így álmodni kezdett. Egyszerre egy
ködös réten találta magát.
- Sikerült! – ujjongott a kis fickó.
- Még nem! – mondta unottan a sárkány.
- Hogyhogy nem? Itt vagyok a tisztáson!
- Hogyne – mondta a sárkány – csakhogy még álmodban!
- Nem segítenél? Ez nekem nem megy!
- Na jó – recsegte a sárkány.
- Először is feküdj le valahová, hunyd be a szemed, aludj el, aztán meg ébredj fel! Érted!?
- Nem – válaszolt kisvártatva a manó – azt hiszem, már semmit sem értek!
A sárkány felfortyant:
- Te manó! Én felfallak, ha nem csinálsz valamit!
-Na, na, csak semmi falás, már csinálom is!
Elalszom... most sötét van... most kinyitom a szemem – sorolta az apróság, a szörny viszont végkép
kijött a sodrából:
- Na, mondd már, mi van?!
- Most itt vagyok...vagyunk itt manók végtelen sokan és folyamatosan alszunk és kelünk! De
melyik vagyok én?
- Hát amelyik beszél!-sziszegte a szörny.
- És most?
- Most én sem tudom, hol vagy! De azt ajánlom, siess, mert éhes vagyok!
- Már csinálom is azaz csináljuk... áh, mindegy! Akkor most nem alszom, de nem is ébredek fel. Jé,
az egyik én integet nekem!
A sárkány dühösen prüszkölt egyet, amitől a manó megperdült, de úgy, hogy az odú falába verte a
fejét.
- Már csak ez kellett, most meg elájult!
A manó azt érezte, hogy zuhan, aztán lebeg, aztán hirtelen minden csupa fény lett.
-És most? Most! – Ismételte. Aztán a fényben egyszerre volt medve, és méz, nyúl és farkas, manó
és sárkány. Amit korábban sérelemnek vélt, most megértette. Ami rossz volt, most hirtelen jó is lett.
- Most felébredek!
Hirtelen megéledt a világ, és többet senki nem látta a manót, pedig ezután is ott volt mindenki
szívében. Ott volt pont úgy, mint a fény amit meglát az ember mikor felébred az álmából.
( Kitalált történetek)
17. Három hegy

Volt az ősi időkben egy lápi óriás. Ez az óriás borzasztóan szerette a hasát. Nem mintha olyan
nagyon cifrázta volna az evést, merthogy beérte ő földkenyérrel, iszapmártással és kőlevessel is.
Azaz csak érte volna, mert a kő elfogyott a lápban, a környező hegyeket is felfalta már, így
hiányzott neki a kedvenc eledele.
Ha egy lápóriás napfelkeltéig nem bújik el, akkor bizony minden ízében kővé válik, mert meglátja a
saját árnyékát, ezért nem is merészkedett nagyon messze a láptól.
A láphoz közel volt a fekete király országa. Nagyon szerette volna megszerezni magának a lápot,
mivel annak túloldalán egy csoda ménes legelészett, de félt az óriástól, no meg a láptól is. Ha valaki
betette oda a lábát,  az biztosan odaveszett.
Egyszer a fekete királyhoz egy garabonc állított be azzal, hogy szeretne áthaladni az országon és az
útja pont a láp felé vezetett. Azt mondja neki a király:
- Fiam, ne menj arra, mert soha többé nem térsz haza!
- Egyet se féljen, felség, nem vagyok én ijedős fajta! Meg aztán meg van egy kis
varázstudományom is, ha úgy hozza a sors! - No, jól van! Aztán az óriást láttál-e már? Mert  a
lápban bizony él egy. Ha viszont megszabadítasz tőle, hát rögtön vőmmé fogadlak!
- Felség! Óriást nem láttam még, de ő sem látott még engem, így ez talán javamra válhat!
- Meglátjuk, fiam! Indulj hát és sok szerencsét!
A garabonc még kért a királytól egy jókora tükröt, aztán elindította a szekerét a láp irányába. A
tükröt felállította és odakötözte a bakra, szembe a láppal. Estefelé érkezett oda, így aztán tüzet
gyújtott és elköltötte a vacsoráját mielőtt bevetette volna magát a posványba. Az óriás látta a fényt
és kíváncsian közelebb lopózott, hogy lássa, mi az. De bármilyen gyorsan szedte a lábát, mire
odaért volna a szekérhez, addigra a garabonc ködbe borította a vidéket. Az óriás hátába került és
óbégatni kezdett:
-Követ vegyenek! Szép köveket vegyenek!
Merthogy a könyveiből kiolvasta, hogy azt szereti a lápi óriás. Miközben kiabált, ide-oda
futkározott a fiú, hogy maga után csalogassa az óriást. Az óriás mérgelődve harsogta vissza:
-Hol vagy hát? Mutasd azokat a köveket! De a garabonc csak csalogatta:
-Itt vagyok mögötted, nem látsz?!
Egész éjszaka fogócskáztak, és lassan kezdett feljönni a nap. Az óriás többnyire a lápba merülve
szokott elbújni a nap sugaraitól, ez egyszer azonban megfeledkezett az elővigyázatosságról.
Egyrészt azért, mert nem látta a ködtől, hogy hajnalodik és hogy milyen messze került a láp
határától, másrészt azért, mert igen fáradt volt. Csak ült a földön a garabonc szekérénél és kiabált:
-Na! Elég volt! Ha meglátlak összetörlek!
A fiú viszont tudta, hogy nemsokára felkel a nap. A szekér mögé bújt és onnan folytatta:
-Itt vagyok hát! Gyere csak!
Az óriás csak a tükörképét látta ahogy a hang irányába fordult.
- Akkor most véged!- azzal odacsapott. A garabonc még időben eliszkolt, de a tükör és a szekér
ripityára tört. Emiatt már semmi sem takarta el többet a napot. Mire az óriás észbe kapott és elindult
volna visszafelé, addigra kővé vált, és ahogy eldőlt mint egy kivágott fa, beborította a fél lápot. Így
aztán a fekete király három legyet ütött egy csapásra. Volt már vője, az óriástól is megszabadult, és 
lápon átvezető út is kerekedett az méneshez. Nem is látszott ki abból más csak a lábfeje, egy
hegynyi has és az óriás orra hegye. A király emlékül három  Azóta nevezik azt a helyet három várat
építtetett rájuk. Azóta három hegynek nevezik azt a helyet.
( Kee toulaalt népmesék)

18. A szenvedély poloskája+ ezüstfényű táncos fa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy róka. Ez a róka messze földön híres volt a csavaros
esze járásáról. Különösen akkor volt ravasz, amikor megéhezett. Persze szinte mindig éhes volt, így
aztán ez egy igazán ravasz jószág volt.
Történt egyszer, hogy mélyen a sivatagba vándorolt élelem után keresgélve, de mivel nagyon meleg
volt az idő, ezért igen erősen meg is szomjazott. Miközben már éppen azon gondolkodott, hogy
elhagyta a szerencséje, meglátott egy majomkenyérfát, és előtte egy tavacskát. Megszaporázta a
lépteit és remélte, hogy nem a délibáb játszik csak vele. Amikor odaért a fa közelébe, akkor látta,
hogy nincs ott semmi délibáb, ráadásul egy jókora oroszlán pont a majomkenyérfa tövében
szunyókált. Az oroszlán körül a kevésbé szerencsés utazók és hátasaik csontjai fehéredtek. A róka
gondolt egyet, és kiáltozva odament az oroszlánhoz.
- Ó jaj! Hajjaj! – kiabálta, és szörnyen szomorú arcot vágott hozzá.
-Hát te meg mit nyavalyogsz itt!? Szerencséd, hogy épp most ettem! Hordd el innen az irhádat míg
szépen vagyunk! – morogta az állatok királya.
- Ó, dehogy akarom zavarni Felséged pihenőjét! Csak hát jaj! Nagy a baj! -jajveszékelt tovább a
róka.
-Na, nyögd már ki mi az a nagy baj! – csattant fel az oroszlán.
A róka még közelebb merészkedett és úgy súgta az állatok királya fülébe:
- Felség! Szörnyű ragály ütötte fel a fejét! A szenvedély poloskája pusztít mindenütt! Ahol
megjelenik ott nem marad egy lélek sem!
-Mi történt mond már! Hogyan győzhetne le az a ragály engem?! – kérdezte csodálkozva az
oroszlán.
A róka úgy csinált, mintha erősen gondolkodna.
-Mindjárt eszembe jut, hogy is volt, csak megnedvesítem a számat, hogy jobban forogjon a nyelvem
– azzal ivott a tó vizéből. Aztán rákezdte: – Először a tigris múlt ki, kifordult a bundájából. Aztán az
elefántnak nőtt be az ormánya, utána a medve... szörnyű volt látni, Felség! – füllentette a ravasz
róka.
Az oroszlánnak látszott hogy felkelt az érdeklődése és oldalba bökte a rókát.
- No!? Hát mi történt vele!? Folytasd már, hé! Ne kelljen mindent már kihúzni belőled!
-Hát azt is megmarta a szenvedély poloskája. Senki nem tudott rajta segíteni, mert ez a poloska
olyan pici, hogy látni csak a napfényben lehet, mikor hunyorít az ember. A medve meg egyszer csak
– sóhajtotta róka miközben a fejéhez kapott – jaj, de rosszul vagyok!
- Na, gyere egyél, itt egy nagy tevecomb – mondta atyaian az oroszlán – aztán ha jóllaktál, folytasd!

A róka, miután ráérősen befalta a húst, elterülve ismét mesélni kezdett: – Na, a medvének vége volt,
megette magát. Pedig a poloska csak kétszer csípte meg. Úgy esett vele ahogy mindegyik
szerencsétlennel. Először a betegek csak nagyon éhesek, aztán mikor égető forróságot éreznek
akkor már bizony közel a vég, Felség! Mert egyszer csak végeláthatatlan vágyak jelennek meg a
fejükben, és a szerencsétlenek végeznek magukkal. Az egyetlen gyógyír, ha a beteg egy nyár fához
dörzsöli magát!
– Ezt meg honnan tudod? Egyáltalán honnan jött ez a poloska és ki fia borja, hogy ilyen nagy
hatalommal bír?-húzta fel a szemöldökét miközben a rókát nézte aki komótosan ivott miután jól
lakott.
– Ó hatalmas! Az unokatestvérem mesélte nekem ezt a történetet mikor vendégségbe voltam a
felvidéken!
 kezdett bele a róka elterülve az egyik fa alá tisztes távolságra az oroszlántól:

Az ezüstfényű táncos fa
– A mennyei király országában, a valami és a semmi határán volt egyszer egy ezüst fényű nyár fa.
Ez a fa olyan öreg volt, hogy a gyökereit a világot szövő három pók fonalai is csak részben fonták
meg még. A mennyei király koronáját megemelve köszönt neki, merthogy a fa koronája bizony a
király palotája ablakán is betekintett. A magas kora miatt varázslatos dolgokra volt képes. Ha
például úgy hozta a kedve tudta forgatni a törzsét, mozgatni az ágait. Ezért aztán Ezüst fényű táncos
fának is hívták.
Történt egyszer, hogy a fába egy pimasz csimasz költözött. Azért került az oda, mert a fa nedve
igen meghosszabbította az életét. Sok ideje ott is volt, de mivel a poloskának nem az a természete,
hogy örökké éljen, ezért a fa nemcsak hosszú élettel, de egy kórsággal is megajándékozta. Akit
ugyanis megérintett a pimasz csimasz, azon rögtön eluralkodtak a szíve kívánságai. Lett is ebből
nagy kalamajka. A birodalom lakói egyre másra kergültek meg, ráadásul az azelőtt szép ezüst fényű
fa is kezdett megfeketedni.
A mennyei király ki is hirdette, hogy aki megtalálja a kórság titkát, azt megjutalmazza. Jöttek is a
vándorok, szerencsevadászok, királyfik, varázslók. De ahogy felmásztak a fára, hogy keressék a baj
okát, a fán megmaradni bizony nem tudtak. A fa ugyanis olyan makulátlan volt, hogy azon semmi
fogás nem esett. Ha meg valamelyik fel is jutott a fára, az meg eszét vesztette a fa táncára, ami a
sors szele miatt lejtett, és amely minden gondolatát összekeverte annak, aki felkapaszkodott rá.
Utoljára aztán egy táltos jelentkezett. Az nem siette el a dolgot, mert elsőre csak dobolt, énekelgetett
egész álló nap, utána meg elaludt a fa tövében. Ahogy azonban felébredt szendergéséből, a fa újra a
régi fényében tündökölt. A táltos ekkor bement a jutalomért. A miniszterek kinevették.
-Na, itt a hétalvó!
De a király nem nevetett.
- Fiam!-mondta barátságosan – megkapod a munkáért jutalmad, ha elmeséled, hogy csináltad mert
én csak azt láttam, hogy álmodban elaludtál.
- Felség! Miután, ahogy mondtad, elaludtam, mélyebb álomba zuhantam, hogy ne zavarjon a fa
tánca. Akkor a fa tetejére repültem, de nem láttam mást, csak a fa szomorúságát. Azután az alsó
fertályához tértem. Ott három pókot láttam, akik rokkán szőtték a meg nem szőttet. Egyikük fekete,
a másik vörös, a harmadik fehér volt. Azt mondta a fehér:
- Már vártalak! Te talán segíthetsz a fánkon. A fa baja, hogy a törzsét egy apró kis féreg a
szenvedély poloskája kínozza. A vörös testvérem véletlenül leejtett valamikor régen egy darab
fonalat, abból lett ez a pimasz. Menj hát békével, és tedd a dolgod!
Megköszöntem és tényleg megtaláltam a csimaszt, pont ott, ahol a pók mondta.
- Gyere csak – mondta poloska mikor megpillantott, és hozzátette – beteljesítem a sorsod!
Mikor látta, hogy a fény álomképpel nem bír, megijedt.
- Mindenki él, ahogy tud! Én sem tehetek mást. Ne bánts hát! – könyörgött, de én kedvesen szóltam
hozzá. – Tedd azt, ami a természeted! Élj velem a barátomként igazán! – és nyújtottam a kezem.
- Mivel erősebb szíved, nem tehetek mást, minthogy veled tartok. De ígérni nem ígérek semmit,
addig leszek veled, amíg egy tálból eszel velem! Beleegyeztem és most, hogy megszabadult a fa, itt
vagyunk felséged előtt. Azzal haját félrehúzván megmutatta a királynak,
a fénylő ezüst színű bogarat amely a bal mellén feszült. A király tapsolt.
- Na fiam! Mostantól te legyél ennek a fának és a világnak gyógyítója! Ameddig jól végzed a
dolgod, cserébe tanácsot adhatsz a pókoknak, hogyan szőjék a fonalukat. A táltos megköszönte az
ajándékot és új barátjával boldogan távozott.

Az én mesémnek is itt vége lenne! – mondta a róka ásítva egyet, de hát a táltos és poloska útjai úgy
tűnik elváltak, és azóta itt pusztít a közelben.
– Az oroszlán gyanakodva kérdezte: – Hát te hogyhogy nem lettél beteg!?
-A róka széttárta a mancsait – A kisebb állatok úgy tűnik annyira nem ízlenek a poloskának, de
ahogy megláttam hatalmasságod, rögtön jöttem figyelmeztetni Felségedet! – mondta erőltetett
mosollyal a ravaszdi.
- Nagyon jól tetted – mondta az állatok királya, majd megtörölte a homlokát, mert ahogy a róka
meséjét hallgatta, a nap bizony már delelőre hágott és igen égette a bőrét. Közben ráadásul
megéhezett és hangosan kordult a gyomra. A róka erre hangosan felszisszent. Nem szólt semmit,
csak szomorúan kezdett nézni az állatok királyára. Az oroszlánban kényelmetlen gondolatok ütötték
fel a fejüket. Először azon gondolkodott, hogy milyen sok vágya lett hirtelen. Megijedt hogy talán
már ő is elkapta a kórt és hunyorogva körülnézett maga körül. Mikor meglátta a napfényben táncoló
porszemeket, azt vélte a poloskáknak, és rémülten üvöltött fel: – Ennek fele se tréfa! – azzal
elfutott, és talán még most is fut.
Miután az oroszlán elfutott, a róka a hátára feküdve hűsölt a fa alatt. Arra gondolt, mindenkinek
vannak teljesíthetetlen vágyai, csak ahogy az oroszlán, nem néznek vele szembe, csak amikor már
késő. Az oroszlán még ma is fut talán. Ha el nem futott volna, ez a mese is tovább tartott volna.
( Kitalált történetek)

19. A tűzről pattant pipadohány+

Ki ne hallott volna a mennyei birodalom vashegyéről, amely ott tornyosodott a hetedik világ
közepén? Északról a smaragdtenger mosta a partját, amerről meg a nap nyugodott, a kristályerdő
ölelte át. Azért hívták vashegynek, mert minden alkonyatkor a nap vörös zsarátnokként világította
meg az erdőt. Ettől olyan volt, mint a leggyönyörűbb rubin és jáspis. Nos, ebben az erdőben élt
valamikor egy tűzmadár. Ennek az volt a szokása, hogy nappal beutazta mind a hét világot, éjszaka
pedig a mennyei birodalom három legfeslőbbikében valahol megpihent. Amikor megpihent,
elszenderedett és akkor a lelkének a másik fele ezüst medveként kelt fel. Ez a medve is barangolt a
hét világban, csak éjjel, és a tűzmadárral szemben a lenti világban tért nyugovóra. Amikor
álmodtak, azt vélték álomnak amit a másik lát, bár soha nem találkoztak. Egyszer az történt, hogy a
tűzmadár a kristályerdőt behálózó folyóhoz ment inni. A vörös hullámok ringatózását látván és a
parthoz ütemesen csapódó tajték hangját hallván félálomba merült. A víztükörben megpillantotta az
ezüstmedvét és kíváncsian szólt hozzá: – Ki vagy te, és miért viselem a te arcodat?
A medve így szólt: – Azt én biztosan nem tudom, csak érzem. Az én arcom a te árnyékod, a tied az
meg nekem délibáb.
A madár elgondolkozott, majd így szólt hunyorogva a medvéhez: – No akkor, testvér, látjuk
egymást úgy három nap múlva, a galamb órájában!
A medve hitte is meg nem is, amit álmodott, de mikor felébredt, felment a kristályfolyóhoz. Ahogy
halászni kezdett, egyszer csak egy dobot dobott ki a víz. Rajta volt az álombeli madár négy tolla, és
ott volt a medve saját maga is, ahogy minden este a hét világba leereszkedik egy fekete nap és egy
kanyargós folyó között. Erre a jelre már az ezüst medve is biztos lett benne, hogy igaz volt az álom
és valóban van valódi testvére. A harmadik nap a tűzmadár is elment a folyóhoz, éppen akkor,
amikor a napot eltakarta a hold. Hirtelen sötétség támadt, és abban a percben megjelent a medve is a
tűzmadár előtt. Az örömük határtalan volt, olyan mintha világok, vagy mint mikor férfi és nő igaz
szerelme találtak volna egymásra. A folyó partján az alakjuk szikrát vetett, majd elhalványult. Nem
is maradt utánuk más, csak füst. A palotájában a mennyei király arra riadt fel délutáni pihenőjéből,
hogy valami csípi a jobb szemét. Az egyik minisztere odasietett hozzá: – Felség, csak nincs valami
baj!? Az egyik szemed könnyezik!
- Ugyan, dehogy barátom! Csak ez a fránya pipadohány aludt ki, az füstöl ennyire. Na adjál csak
egy kis tüzet a kandallóból! – azzal a király visszaszenderedett, hogy tovább álmodja az életünket
még egy kicsit.

(Kee toulaaalt történetek)

20. A hatalom korbácsa

Történt egyszer, hogy a mennyei birodalom háborúzni kezdett a démonvilággal. A

háborúban a király kötelessége vezetni a hadat, ezért két hadvezérével együtt csatába indult
a mennyei király. Már hetvenhét napja folyt a hadakozás. A két sereg közt, de egyik fél sem
tudott győzni, pedig tengernyien hullottak el a csatatéren. Minden ezer évben előfordult
hasonló nagy csata a fény, és sötétség közt. A mennyei király általában könnyűszerrel
győzedelmeskedett, de most három igazán veszélyes szörnyeteg is volt az ellenség közt. A
tigris démon, akit csak Haragnak, a bika démon, akit Kéjencnek, és a vaddisznó démon, akit
meg Naplopónak hívtak a démonok közt. Mindhármuk nagyon erős volt. Egyikük gyorsan, a
másikuk fortéllyal, de mindegyikük biztosan osztotta maga körül a csapásokat. A mennyei
király tudta, hogy a három főkolompos nélkül az ellenség hamar szétfutna, de most miattuk
még bátrak. Így, ha győzni akar, akkor igazából csak hármukat kell lebírnia. Hogy valami
okos tervet kieszeljen, összeült hadvezéreivel, és minisztereivel. A miniszterek azt
tanácsolták a királynak, hogy szálljon szembe egyedül és fegyvertelenül a démonok ellen. A
hadvezérek őrültségnek tartották ezt, és a harc folytatására kérték a királyt.
- Felség! Az egyetlen valódi fegyver a gonosz ellen a Felséged jóakarata. Ez az amiért a sors
királlyá emelte Felségedet! Ha a halál és a gonosz fenyegeti, a mennyei királyt, a sors
mindig a kezébe ad egy győzhetetlen fegyvert – érvelt az egyik hadvezér.
- Ne hallgasson erre az ostobára Felséged! A halált nem győzheti le semmi! De a gonoszt se
fogjuk, ha nem csapunk oda erővel – próbált visszavágni a másik hadvezér.
A király azonban már nem figyelt a vitára, csak maga elé révedve mosolyogva ezt mondta:
- Talán igaz a legenda, talán nem. Már eddig is számtalan értékes életet vett el a halál, ha
megmenthetek sokakat, akkor nem nagy ár egy élet, még ha az a királyé is! A halál egyetlen
gyógyszere az áldozat!
Másnap a király kihívta a három démont párbajra. Egyedül, fegyvertelenül lépett eléjük.
Ahogy nekitámadtak, hirtelen a semmiből egy ostor termett a mennyei király kezében.
Csupán hármat pattintott, mégis kettőt a démonok közül pozdorjává tört. A Harag nevű
megmenekült ugyan, de moccanni sem tudott. A sötét sereg, pedig látva vezéreik
pusztulását, gyorsan szétfutott. A király pedig sötéten állt a tigrisdémon felett.
- Te most életben maradsz! – mondta a király – mert a megbocsájtás lesz a legnagyobb
büntetés számodra, ráadásul a sors is így akarta! De ha igaztalanságon, vagy hazugságon
fognak, legközelebb porrá zúz ez a sors! Megértetted!?
A tigris bólintott és elkotródott. A király hada is elindult hazafelé. Mielőtt azonban haza tért
volna, a mennyei király egy verset mondott az elesettekért.

Talán még szólhattam volna baráti szavakat,

talán megmenthettelek volna benneteket,
most mégis ti előttem indultok végleg haza,
s elveszett perceteket nem adhatom vissza.
A fájdalmas távozásban a nyugalmatokat,
béke szolgálja majd az életben maradottat.
S ti adtok az ízt emlékek kristály kupájában,
Ha jó borral tompítom súlyát a tetteimnek.
 Az életért cserébe az életet adtátok kezembe.
Adományok nélkül nincsenek nyereségek.
Nincsen szülő, és gyerek csak kósza lelkek,
nincs férfi vagy nő se jó rossz vagy nemes,
csak léha vándorok vagyunk ama semmiben.
Az igazi erő nem a fény korbács csattanása,
hanem ahogy a kar tetteit akarva visszafogta.
Hogy ha elmentek lelketek vissza ne tartsa,

hogy jó példával szolgáljon az atyáitoknak.

Hogy a keggyel a megváltást visszavásárolja,

hogy a testvér testvért bizony majd újra lássa!

-szavalta a mennyei király komor arccal, imára emelt tenyerekkel, majd szívében megnyugvással
visszaindult a palotájába.

(Keetoulaalt népmesék)

21. Az ezüstsárkánytól az aranysárkányig

Volt valamikor a smaragd tenger mellett egy tündér szikla. Ez a szikla átlátszó volt és azt
mondják, egy tündér könnyeiből lett. Egy szó mint száz, amikor egyszer a hold annyira
megrészegült a nap fényétől, hogy azt hitte a sajátja, akkor a tündérsziklán tükröződve a
tenger habjaiba életet lehelt.
Ahogy az ezüst sárkány megszületett, máris csintalanságon járt az esze. De hát ugyan ki
hibáztatná, hiszen amilyen józan volt az atyja mikor megajándékozta az élettel, csak olyan
természetet örökölt ez a sárkány is tőle. Mondják, hogy a napot még mostanában is
megtréfálja mikor eltakarja előle a világot.
Az ezüst sárkány jó pár tündéröltő után felnőtt. Mint az ilyenkor lenni szokott, rögtön párt
keresett magának. Csakhogy valamire való sárkány nem akadt egy sem a közelben. Így
aztán felkereste a smaragd tenger legbölcsebbjeit: a szeszélyes tengeri kígyót, a
gyémántszemű kalmárt, a tengeri tündérkirályt, a merengő murénát, de egyik sem tudta neki
megmondani, hol találja meg a magafajtát. Utoljára aztán régi barátját, az ősöreg cetet
látogatta meg. A cet hosszan gondolkodott, mivel is vigasztalja a búslakodó sárkányt majd
így szólt:
- Fiam, belőled áradó gondolat sok van, de te mégis csak egy vagy! Nem igaz? Emiatt, hogy
ilyen különleges vagy, senkihez nem  illesz, de ugyanakkor mindenkihez is.
- Öregapám! Hát ez meg miféle válasz?! Hogyan értsem ezt?-kérdezte felindultan a sárkány
 és közben felizzott körülötte a tenger.
- Édes fiam! Két fajta lélek van a világban. Az egyik olyan, mint a polip lába, hogy
ugyanolyat láss, nem kell is messze menni. Ezt a fajtát a világ befogadja, és az ilyen lélek
könnyen megtalálja az útját. Viszont ha a baj ördögi körébe sodródik az élete, ez a fajta lélek
mégsem talál majd igazi nyugalmat magában. Még a hasonlóban sem látja meg magát, hiába
lenne annyi lehetősége is, mint tintahal lába. A másik fajta lélek természeténél fogva más
mint a többi, ezért a világ kitaszítja. Ha viszont baj van, ez a fajta bármiben képes meglátni
magát és így hiába van egyedül, mégis mindent túlél.
A cet lassú és okos beszéde kicsit megnyugtatta a sárkányt.
- Értem a beszédedet Öregapám! De hát hogyan fog ez rajtam segíteni?
- Hát úgy – húzta össze apró szemét a cet – hogy te képes vagy felvenni bárki alakját, hiszen
jó atyád is folyton folyvást változtatja a formáját. Menj a tündér sziklához, ahol fogantál, ülj
ott huszonkilenc napig és még egy éjszakáig! Aztán amikor a pillantásod már olyan hosszú
lesz, hogy az eszméleted utoléri, akkor a sziklánál már nem magad fogod látni hanem a
megoldást. Akkor tudni fogod mi tévő légy!
A sárkány elköszönt a cettől, és a tündérsziklához vette az irányt. Ott úgy tett, ahogy a cet
tanácsolta neki. Majd amikor valóban eltűnt a tükörképe a sziklán, egyszerre látta a jelenben
a múltat és a jövőt. Megpillantotta vágyai tárgyát is, ahogy ismét sok tündéröltönyi idő után
összetalálkozik vele a mennyei király palotájában. Elmosolyodott, mert most értette meg
igazán csak, amit az öreg cet mondott.
Még sokáig ült ott a sziklánál, és ahogy azon gondolkozott, mennyi fura lény is van a
világon, kezdett lassan emberi formát ölteni.
Eközben a mennyei király a fellegeket figyelvén boldogan felkiáltott:
- Egy végre hazaérkezett!

(Kee toulaalt népmesék)

22. Egy rendes dögbogár

A mennyei király birodalmában, volt egyszer egy fekete erdő. Ebben az erdőben lakott egy
pacsirtacsalád. Gyönyörűen tudtak énekelni, és mindig akkor melengették meg az erdő lakóinak
szívét, mikor a legnagyobb szükség volt rá. Azonban egy irgalmatlan fekete farkas mind felfalta
őket. Nem is maradt utánuk más, mint egy-két morzsa és tollak. Ami az egyiknek szomorúság, a
másiknak öröm. Így történt, hogy a fakó dögbogárnak igen kellemes nap ígérkezett. Éppen nekiállt,
hogy eltakarítsa a farkas dúlásának nyomait, de minduntalan sóhajtozások és sajnálkozások hangját
hallotta:
- Ó, szegény szerencsétlenek! Jaj, hova lett az a dallam! Milyen kár! Olyan kedvesen énekeltek!
A dögbogár először csak mosolygott, majd egyre jobban elkeseredett, végül már igencsak dühbe
gurult. Persze máskor is hallott már hasonlókat, de most aztán megelégelte.
- Ami sok, az sok! Én is vagyok valaki! Hát engem senki nem vesz észre?! Pedig ha én nem
vagyok, akkor jönnek a betegségek, zűrzavar, és a káosz.
Kiáltásaira nem érkezett válasz. Úgyhogy elhatározta, itt a tettek ideje. Majd ő is lesz olyan szép és
jó mint a pacsirták!
Ahogy vándorolt nagy mérgesen, meglátta a medvét. – Nahát – gondolta – a medveélet nem is
olyan nehéz, mivel a medvét mindenki megbecsüli. Ez aztán valóban egy rendes bogárnak
megfelelő élet! Így hát nagy cammogva ő is elindult, hogy medveként éljen. Csakhogy a medve
még cammogva is egy fertály órán belül mérföldnyire lehagyta. A bogár megint magára maradt, és
ismét elfutotta a méreg. Szerencsére nemsoká meglátott egy rókát. Most gondolta okosabb lesz, ha
rászáll a róka hátára, és onnan néz majd ravaszan ide oda. Hiszen a rókát is sokan becsülik az
eszéért, ez az élet akkor biztos rendes bogárnak való. A róka hátán utazott egy darabig, és már
kezdte is ravaszdinak érezni magát, azonban a rókának meg csiklandozni kezdte a hátát a bogár, és
az első fánál ledörzsölte magáról a potyautast.
A dögbogár ismét magára maradt. Kénytelen volt más keresni, hogy vágyai tárgya legyen. Ahogy
továbbvándorolt, a bíborfolyóhoz érkezett. A folyó partján volt egy szerelemre éhes dögbogár a
partot díszítő sás levelén. Annak igen megtetszett az, amelyik éppen most érkezett oda a bíbor színű
folyamhoz, és a víztükröt nézve egy pisztráng életére áhítozott. Így hát leszólt a sás leveléről a
másiknak:
- Ó, te szépség, legyünk egymáséi!
A rendes dögbogárnak viszont olybá tűnt, hogy a pisztráng mondja ezt neki. Úgy gondolta, semmi
kétség, hiába a félelmetes víz, ez az ő élete.
-Jövök már szerelmem! – kiáltotta, aztán a vízbe vetette magát. Ahogy a vízbe esett, a pisztrángok
darabokra tépték. A fűszálon pihenő dögbogár pedig csak ennyit mondott szomorúan:
- Milyen kár, pedig olyan rendes, jóravaló dögbogárnak tűnt!

(Kee toulaalt történetek)

23. Az irgalmas farkas

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy farkas. A semmi határán túl egy völgyben élt, amit
Sóhajok völgyének hívtak. Ez völgy végtelen, és sűrű volt, akár csak a benne élő lények félelmei. A
farkas például mindig attól félt, hogy éhen marad. Azon részén, ahol a nap felkelt, a völgyben egy
barlang állt. A barlang csodás hely volt, aki oda betévedt, annak minden kívánsága teljesült. A
barlang előtt egy tigrisdémon tanyázott és őrizte a bejáratot. A farkas egy igazán veszélyes és
vérszomjas állat volt, de a tigrissel még ő sem mert kezdeni. Így az egyik közeli fa tövében
lekuporodott. A tigris megérezte és odamordult a farkashoz:
-Tudom ám komám, hogy itt vagy!
A farkas kelletlen előballagott.
-Na barátom, – mondta a tigris – biztos éhes vagy!
-Az bizony meglehet! – válaszolta kedvetlenül a farkas.
- Ha válaszolsz három kérdésemre, többet nem kell aggódnod emiatt! De ha nem jól válaszolsz,
akkor viszont nekem nem kell éheznem ma. Áll az alku barátom?
A farkas hallott már erről a barlangról, de még sohasem járt itt. Legszívesebben kereket oldott
volna, mert cseppet sem volt kedve ehhez a játékhoz, de tudta, hogy a tigris gyorsabb nála, és hamar
beérné. Azt gondolta, úgy csinál majd, mintha elfogadná az ajánlatot, aztán majd eltereli a tigris
figyelmét, és elszelel.
- Rendben van! De honnan tudjam állod-e a szavad? – kérdezte a farkas.
- Onnan, hogy megesketett a mennyei király: igazat kell hogy szóljak vagy ha nem, abban a
pillanatban porrá leszek.
Miközben beszélt, egy kis kígyó jelent meg  a tigris mögött, és buzgón bólogatott.
- Na ez talán még jól jöhet nekem – gondolta a farkas.
- Akkor hát az első kérdés:
Barátod ha megéhezel,
de utolér ha nem ismered.
Néha kicsi, néha nagy,
nincs kinn hideg, mégis fagy! – ordította a tigris.
A kis kígyó most integetni kezdett a farkával a farkas felé, hogy észrevegye, majd arcát  hirtelen
ijedtre változtatta. A tigris ebből semmit nem vett észre, de farkas megértette.
-A félelem az!- kiáltotta a tigris.
- Ez túl könnyű volt neked! De halld a következőt!

Bár rokona nincs neki,

de meg fog látogatni,
Ki keresi nem leli
ki meg nem, azt eléri.
Ki előre sietteti,
Ki a végén utoléri

A kis kígyó most úgy csinált mintha kiadta  volna a lelkét. A farkas rávágta: - A halál az!
- Azt a teringettét! - ordított a tigris, ez is túl könnyű volt, de majd a harmadik! Nos, mitől félek én?
A tigris mögött a kígyó kissé megrettent, de aztán ismét ijedt arcot formált mint az legelőbb. A
farkas bizonytalanul mondta: - A félelemtől?!
- A tigris arca elsötétedett, látszott hogy nem erre számított.
- Ma szerencséd volt! - azzal eloldalgott.
A farkas bement a barlangba, ahol a kígyó már várta.
- Miért segítettél nekem? - kérdezte a kígyótól.
-Az én bajomon csak az segíthet, aki úgy téved ide hogy nincs célja vele! - mondta a mosolyogva a
kígyó.
- Na, és mit kívánsz tőlem?
- Kívánd azt, hogy láss engem igazán. Mert tudd meg rajtam egy gonosz átok ül, csak akkor
szabadulok, ha valaki meglát valódi alakomban.
- Akkor hát legyen így, mert megszolgáltad. Azt kívánom hogy lássalak meg! - Mondta fennhangon.
Abban a szempillantásban egy tündér termett a kígyó helyébe, és így szólt a farkashoz:
- Most már bármit kívánhatsz te is! Hálából pedig ellátlak egy jó tanáccsal. Vigyázz mit kérsz, és
hallgass az szívedre is és ne csak a eszedre különben csak boldogtalanságra lelsz - Azzal eltűnt. A
farkas azon gondolkozott, vajon mit is szeretne a legjobban. De aztán éhség kezdte mardosni, és ezt
mondta: Bárcsak vadászat nélkül is tele lenne mindig a hasam!- Ahogy kimondta megtörtént.
Ezután soha többé nem érzett éhséget. A kívánság miatt viszont senkinek sem viselhette gondját,
mivel semminek sem tudott többet ártani. Nem vadászott többet, és magányra ítélte magát. A tündér
a barlangon kívülről figyelte a farkast, és ezt gondolta-Lám nem hallgatott rám a kedvesem. Most
várhatok rá újabb ezer évet. Bizony mondják a bölcsek, hogy lehet valaki erős mint a tigris, okos
mint a kígyó, de ha nem ismeri elég jól magát, annak az áldás is csak átok lesz.
(Keetoulaalt népmesék)

24 Nevetőverseny

Történt egyszer, hogy az állatok nevetőversenyt rendeztek. A nevetés hosszú életet ad, így még az
öreg fehér szakállú az égben is áldásra nyújtva kezét kíváncsian várta a fejleményeket. A macska, a
tyúk és a vöcsök, akik közismertek voltak hangjukról és éles eszükről, vállalták a döntést. Jöttek is
szerencsét próbálni végeláthatatlan sorokban az állatok. Az első jelölt a hiéna volt. Bólogattak is a
megjelentek a kacagásán, de mosolyogni nem mertek, mert hát azért mégis féltek tőle. A második a
gerle volt. Gyönyörű kacaja könnyet csalt a versenybírók szemébe, de a macska túl vágyakozva
nézte, így egy jól sikerült frázis után a gerle hangja elakadt. Ezután a néma kacsa jött volna de
valahogy senki sem hallotta a nevetését. Aztán jött a siket fajd. De csak összevissza kornyikált, és 
mivel a saját hangját sem hallotta, hiába mondták neki hogy hagyja abba, ő csak úgy értette, hogy
nevessen hangosabban, úgyhogy ahelyett, hogy elhallgatott volna, inkább egyre hangosabban
óbégattatott. Erre már egyikük sem bírta tovább, kiguvadt szemekkel az állatok mind nevetésre
fakadtak. A medve hahotázott a leghangosabban. A térdét csapkodta és barátian hátravágta a borzot.
A borz emiatt búzmirigyével rögtön beillatosította az elefántot. Az elefánt megszédült és hahotázva
elcsúszott egy óvatlan csigán. A nagy zűrzavarra, utoljára ért oda a  béka. Ahogy meglátta a sok
hahotázó, gurgulázó jószágot, maga is nekikészült, hogy elneveti magát. Csak szívta-szívta a
levegőt, míg aztán egyszer csak hatalmas durranás rázta meg a levegőt. Erre az állatok mind
magukhoz tértek és szépen lassan szétszéledtek. Így ért véget a nevetőverseny, amelynek egyetlen
vesztese a győztes, a béka lett. (Kee toulaalt népmesék)

25 A fogfájós cápa

Egyszer a cápának megfájdult a foga. El is ment a doktorhalhoz és ezt mondta. - Ha segítesz rajtam
akkor többet nem kell félned a magadfajtának tőlem! - A doktorhal akarta is hinni amit a cápa mond
meg nem is, de tudta senki sem kerekedhet felül a saját természetén ha csak a vágyainak él.
Márpedig a cápa igen szeretett válogatás nélkül vadászni, és lakmározni. Így szólt tehát a
doktorhal.- Segíteni ugyan nem tudok neked, de tanácsot adhatok. Amott vannak kalauzhalak, kérd
meg, hogy tisztogassák a fogadat. Az öreg rája köves hátát is ők tisztogatják. De vigyázz! Azok a
halak nem felejtenek. Ha csak egyet is megeszel belőlük, végük te fogsz pórul járni. -A cápa
bólogatott az uszonyával és úgy is tett ahogy a doktorhal tanácsolta neki. A kalauzhalak nem
kérették sokat magukat, rögtön nekiálltak tisztogatni a cápa fogát. A baj akkor kezdődött mikor a
cápának már nem fájt a foga. Mikor ugyanis már kutya baja sem volt, a cápa ismét csak a hasára
gondolt. Ahogy lenyelt egy kalauzhalat, a többi  szétszéledt. Akik pedig a cápa közelében voltak,
belekapaszkodtak annak bőrébe. Most már a cápa volt bajban. Akárhogy ficánkolt, sehogy sem
tudta levetni magáról a kis halakat. Bolondok is lettek volna, hiszen tudták, ha elengedik, ők rögtön
a cápa vacsorája lesznek. Ott is maradtak rajta örökre ahogy azóta is mindenki láthatja. Azóta a cápa
is okosabb, nem eszi meg a kalauzhalakat. Így jár aki mohó és csak a hasára gondol, egy bajból
többet csinál.
(Kee toulaalt népmesék)
26 A remete és a garabonc

A mennyei király egyszer kihirdette, annak adja a lányát és fele királyságát, aki kezébe viszi a
napot, karjai alá veszi a holdat, közben pedig táncot jár a földön lába.  Tudta a mennyei király  csak
egy nagy bölcs képes erre, efféle próba az udvartartásán is kifogna. De azért mikor híre ment a
dolognak, csak jöttek a különféle híres neves mesterek. Varázslók, szent emberek, tudók, mondók,
táltosok, boszorkánymesterek, és így tovább. Némelyik a gazdagságért, némelyik a hatalomért, a
hírnévért no meg az örök életért. Mind próbát tett, de csúfosan felsültek, mert csak részben vagy
egyáltalán nem jártak sikerrel. Ahogy telt múlt az idő, a kérők egyre fogytak, a királylány meg
egyre búsult, hogy ha így megy tovább, pártában fog maradni szégyenszemre. Utoljára aztán egy
remete és egy  garabonciás diák maradt. A remete már nagyon öregnek és tapasztaltnak látszott, a
királylány úgy sejtette, ez nem az ő keze miatt jött. A garabonc pedig igen fiatal és szemrevaló volt
és a szeme is okosan csillogott. Éppen beesteledett, mire megérkeztek, ezért a király másnap
reggelre tette a próba kezdetét. A két jelöltet megvendégelték és   az istállóban együtt szállásolták el
őket.
Az estebédnél azt kérdezte a mennyei király tőlük: -Aztán hogyan kezdtek neki a dolognak!?
A remete azt válaszolta -Királyom! Én egy élet böjtjének erejével megtehetek bármit!
Az udvari népek felmorajlottak, és mind elismerően bólogattak. A garabonc csak annyit mondott
hetykén - Én úgy gondoltam majd olvasgatok kicsit!- rikkantotta hamiskásan a garabonciás. Na erre
aztán a népek jól kinevették. No hiszen! Olvasással még soha nem csinált senki csodát! - mondták.
A mennyei király csak annyit mondott halkan - Na meglátjuk! -  azzal visszavonult.
Vége volt a vacsorának, mindenki lepihent. A garabonc az istállóban a szekerén, a remete nem
messze tőle a földön. Egyszer így szólt a fiú. -Te öreg! Szerinted melyik a szebb, a királylány
mosolya, vagy a keblének ringása? - Az öreg ezt mondta -Bolond vagy fiam, téged csak a véred
hajt, én ugyan nem futok a szoknyák után! Nem látod az igazi kincset amivel megválthatnád a
világot.- A fiú elnevette magát - No hát, bátyámuram, meg ne bántódjon de kend nem értett meg
engem! Azzal elfordult és belemélyedt a könyveibe. A remete száját elhúzva csak csóválta a fejét.
Másnap az öreg remete volt az első aki próbát tett. Lehunyta a szemét, majd hirtelen elsötétedett az
ég, a nap ott termett az öreg kezében. Még egyszer lehunyta a szemét és amint a levegőbe
emelkedett közben mormogott valamit. Egykettőre a karjaiba vette a holdat is. De már ahogy a
földre került, a tánc valahogy nem ment neki. Elbotlott a nap, a hold pedig visszakerült a helyére.
Akkor a fiú következett, hiszen az öreg már elbukott a próbán. A garabonc hóna alatt a könyvével
az emelvényhez ment, ahol a király és az udvar figyelte az eseményeket. Egy szempillantás alatt fel
pattant a királylányhoz, elkapta a dereka alatt, és leszökkent vele az udvarra  Közben elkiáltotta
magát a könyvének - Zenélj lelkem! - A könyv meg kinyílt magától és a fiú hangját hallatva dalba
kezdett. A fiú egyúttal meg kezébe fogva a leány arcát megcsókolta azt  miközben táncra perdült
vele. A dolog oly hirtelen történt, hogy a hallgatóság csak lassan ocsúdott fel a kábulatból, de aztán
egyként hördültek fel.
- Akasztófára való! Hogy merészelted! Kiabálták dühösen. A király nem szólt semmit, csak figyelte
mit csinál a fiú. A könyv felizzott és dalolt s ahogy dalolt közben ropta a táncot a királylánnyal.-

 Dalolj lelkem szép világom,

mosolyogj rám kis virágom,
fordulj reám napsugaraddal,
simulj hozzám holdudvaroddal.
Kezemben a fényes orcád,
karomon ezüst holdas csodád.
Parázs vágyam lelkem a tiéddel oltva,
eggyé lesz mint esőt a föld befogadja.
Csókom a tanú ahogy a lábad ropja,
a táncot a földön míg a dal kitartja.
Nincs nagyobb erő mint a vágy ezüst kútba, gyengéd szorításban a napsugár zuhataggal!-
 A király erre már tapsolt és elnevette magát.-Megvan a győztes végre hát! - A garabonc eképp
győzött olvasással.
Aki nem hiszi járjon utána.
(Kee toulaalt népmesék)

27 A sors tehene

Vol egyszer egy kufár. Ez a kufár  mészárszékről való hússal kezdett el kereskedni. Eleinte olyan
szegény volt, hogy egyetlen vagyona csak egy gebe tehénből állt. A jószágának is csak zsírból és
vízből készült tejet tudott enni adni, amit a mészárszékről kunyerált. Mivel az emberek a
környékén  jómódúak voltak, a hús nagyon kelendő volt. Ezért a kufárnak is kezdett jól ment a
dolga. Nagy házat vett magának, és  birtokot hozzá. Gondolta majd vesz rendes ennivalót is
jószágának. Azonban az már rászokott a korábbi étel ízére, és nem fogadta el a szénát. A szerencse
azonban forgandó: így történt, hogy a kufár üzlete egy idő után már nem ment olyan jól. Az állatától
is meg akart válni, de senkinek nem kellett a furcsa étkű jószág. Azért hogy ne vesszen oda a
kedvence, a saját húsát adta oda az állatnak.
Egy éjszaka egy koldus állított be a kufár házába szállást keresve éjszakára. A kufár befogadta és
friss vizet adott neki. -Mással sajnos nem szolgálhatok-mondta. Amaz elfogadta a vizet és kérdezte
a kufárt: - Hogyan lehet, hogy ilyen szegényesen élsz, mégis ilyen jól táplált a tehened?
A kufár szomorúan válaszolta:-Azért vagyok szegény mert túlságosan ragaszkodtam a
tulajdonomhoz. A tehén meg azért kövér, mert ő meg hozzám ragaszkodott. Azzal miközben beszélt
a koldushoz, felgyűrte ruháját megmutatta a sebeit. A koldus elgondolkozott és ezt mondta:-Látom,
nem érted a saját sorsodat sem, nemhogy a jószágodét. Az állatoknak nem az a természete amit
hiszel róla, hanem amit a cselekedeteiddel sugallsz neki, hogy lennie kell. A szegénység meg nem
csak a dolgokhoz való ragaszkodásod miatt van, hanem azért is mert úgy döntöttél, az leszel. Én is
azért vagyok koldus, mert ezt az életet választottam -mondta a koldus. Kora reggel a koldus tovább
állt és a kufár még mindig annak szavain gondolkozott. Aztán másnap, odaajándékozta a tehenét és
a házát a koldusnak, és maga is koldusnak állt. (Kee toulaalt népmesék)

28 A búbos banka bocskora

Volt egyszer egy kakukk, aki a mennyei király gyümölcsöskertjénél lakott. A kert csak úgy
sugárzott a sok gyümölcstől, amelyek mintha színes hegyikristályból lettek volna. A kakukk
azonban nem mehetett be a kertbe, hanem a mellette lévő fekete erdőben múlatta a napjait. Ez a
hely volt a legfélelmetesebb az egész mennyei királyságban, mivel itt éjszaka mindenfajta fura
szerzetek, griffek, turulok, sőt akár sárkányok is előfordultak. Nappal aztán ezek a eltűntek, és a
magas fekete fák között madarak daloltak. Az erdő közepén egy hatalmas gyertyánfa állt, és annak
az odújában lakott egy búbos banka. Ez a madár nem közönséges madár volt ám, hanem egy tündér,
búbos banka képében. Ezt senki meg nem mondta volna, hacsak nem néz a búbos banka lábára,
merthogy azon bizony bocskor volt.
Éppen akkoriban jött el az ideje, hogy az erdő madarai kiköltsék a fiókáikat. A kakukk is
elhatározta, hogy fészket keres a tojásának. Jó szokásához híven az volt a terve, hogy majd mással
költeti ki, és nevelteti azokat fel. Hát így történt, hogy ahogy keresgélt, a tündér odúját találta a
tojásának a legmegfelelőbbnek. Le is rakta azt gyorsan, amíg a tündér nem volt otthon. Az odú jó
meleg volt, mivel a tündér telepakolta jó meleg holmikkal, a kakukk tojása ezért rendben kikelt.
Időközben a tündér visszatért otthonába, és csodálkozva látta mi történt.  Aztán csak fogta a fiókát
és elvitte az anyjához. A kakukk nem tudta mire vélni a dolgot, merthogy nem az volt a természete,
hogy felneveli a saját porontyait, a tündér viszont nem tágított, mivel ő meg nem volt igazi madár.
Bárhogy menekült a kakukk a tündértől, az a  sarkában volt. Aztán egyszer csak, mikor látta, hogy
hiábavaló menekülnie, odafordult a tündérhez:
- Mondd csak, te búbos banka! Miért üldözöl, miért nem fogadod el a természet rendjét?
A tündér mélyen a szemébe nézett a kakukknak és elmosolyodott - Igazad van, a világnak valóban
rendje van, mivel a kakukknak, a búbos bankának, és valamennyi jószágnak saját világa van, és ők
annak rendje szerint élnek és mozognak. Ez a természet rendje. De van egy másik nagy törvény is,
mégpedig az, hogy úgy élj ezzel a renddel, hogy ne zavard meg a mások életét értelmetlenül.
Ennélfogva tehát mondd meg nekem, van-e egy kakukknak csizmája! - kérdezte a tündér.
- Nincs! - válaszolta amaz.
- Hát a búbos bankáknak bocskora? -  tette fel a kérdést a tündér.
- Arról még nem hallottam, de neked mégis van. hát ez hogy lehet? -nézett csodálkozva a kakukk.-
Az bizony úgy-mondta a tündér ahogy a kakukkfióka a világ rendje szerint csizmát növesztene ha
én nevelném.-Azzal visszaváltozva tündérré a búbos banka megmutatta igazi valóját és így
folytatta- De mivel a te fiókád és nem tündér ő csak egy bocskoros kakukk lenne, és ez végül aztán
a vesztét okozná.- A kakukk most megértette a helyzetet. Fogta a fiókáját és indulni készült de még
egy utolsó kérdést tett fel a tündérnek.- Miért gondolod, hogy több a természet rendjénél az a
törvény amiről beszélsz?- A tündér elmosolyodott és igy válaszolt- Nem több csak fényesebb! Azért
hogy ne csak nézz de láss is!- Az utolsó szavaknál a tündér alakja lassan megfakult és eggyé vált az
erdő színeivel. A kakukk fejébe tovább visszhangoztak az elhangzottak, majd egybeforrt az erdő
hangjaival egyetlen morajlássá. A kezdet hangjává, egy új kezdeté. Lassan elfelejtette a beszélgetést
miközben óvatosan, csendben belopta a pacsirta fészkébe a fiókáját.

29 A megrészegült katona

Volt egyszer a mennyei birodalomban egy hely amelyet úgy hívtak a semmi vidéke. Az aki egyszer
betette a lábát ide, bizony így vagy úgy, de megváltozott. Nem volt annak a helynek ugyanis se vége
se hossza csak egy kietlen pusztaság mindenütt. Tetejében tele volt tüzes visszhang lidércekkel is,
amelyek folyton-folyvást azt visszhangozták, amit a messzeségbe vetődött gondolt. Éppen erre
vidékre tévedt egyszer egy smaragd
színű tündér. A tündérek köztudottan nagyon odafigyelnek jó megjelenésükre, és valóban nagyon
szépek is. De mivel nem egyszerű halandók, ezért aztán csak annyira hallják meg a visszhang
lidérceket amennyire akarják. Szóval ez a tündér akit egyébként úgy hívtak, hogy Napfénytükör a
magas hegyek felé tartott, amely átellenben volt a vasheggyel, így az útja keresztül vezetett a semmi
vidékén. Egy kiszolgált katona a fekete király seregéből is pont ebben az időben vándorolt arra. A
katona megcsömörlött a sok harctól, bizalma, és elméje lábai már nem a földbe kapaszkodtak,
hanem pusztító tűz lángjaiban emésztődtek. A tűz pedig furcsa jószág, csak azzal tudja a létét
megerősíteni, ha újabb, és újabb áldozatot talál magának. Ahogy lépkedett a semmiben előre a
lidércek addig gyötörték a katonát a saját szerencsétlen sorsának gondolataival önnön magát
marcangolva, hogy térdre rogyott fájdalmában. Mikor a tündér rátalált a férfira, az olyan volt
mintha éppen haldokolt volna. Általában a tündérek távol tartják magukat az emberektől, de ennek
megtetszett a gyötrődő külső alatt katona ősereje. Felkarolta, mélyen a szemébe nézett annak, és
lelkével a férfi lelkét átkarolva egyé vált vele. A tündér maga a természet volt, aki a nyers tüzet
megfékezve gyógyírt adott a katonának. Csérébe amaz meg a tündérnek adott egy ősi ajándékot egy
célt, hogy megújulhasson. Így történt, hogy egy test lettek. Persze a természet nem olyan ám ami
sokáig egy helyben megmarad, tudta ezt a tündér a katona pedig sejtette. Ahogy továbbhaladtak a
sors útján, férj és feleség lettek. Vándoroltak az idők végezetéig volna, ha a katona kezében, és
lábában lévő akarata nem szakította volna szét a szíve örömét. Bizony a kaland mint tüskés hosszú
kígyó siklott közéjük örökre. Ez a kígyó az idő volt, ki néha élvezetes tettekbe, néha meg saját
farkába harap. Ahogy a katona a semmi határához ért, megértette el kell válnia ahhoz hogy újra
egymásra találjon párjával. A tündér feloldódott a semmiben, és midőn köddé vált, kettőjük emlékét
elvette, s köd köpenyként körbe vette lépkedő katonát. A baka már maga mögött hagyta a határt, és
emlékeit is mikor egy szekeret látott meg maga előtt. A szekéren egy lány ült, aki ahogy a katona
pillantása érte intett felé. Az vissza mosolygott. Olyan ismerősnek tűnt neki. Mintha egy virág kígyó
mérgének bora szált volna a fejébe. Ugyan ki tudja? Elvégre lehet, hogy elszédülésének igazából
csak a nap volt az oka.

30 Vörös Istennő
A mennyei királyságtól délre A vörös király palotájának legmagasabb termébe besütött a nap, utolsó
sugara. Ettől aztán az egész vár igazán rászolgált a nevére. Bent a várban örök sürgés forgás volt. A
vörös királyné éppen gyermekének mesélt a világ testének tagjairól.
-A tűz a harcost nomádot, élteti, a harcban a mikor meg béke akkor meleget ad az erdőben, ízt az
ételnek. A földművesnek a föld az ereje, mert az adja a terményt neki és a védelmet nyújtó házának
tömegét. A papnak a levegő a menedéke, mert az ég az ahova imádkozik, azért mert az ég az
otthona a jó idő reményének, hogy nem szaggatja meg a szél a termést. A víz a kereskedőnek fontos
hiszen vízen tesz akadálytalanul hosszú utat, és annak fáradalmát vizes borral enyhíti. Az tér a
királyé hiszen mint az uralkodó, a tér magába foglalja, hordozza, a világ valamennyi elemét,  és a
dolgok közti tért kitölti, és irányítja azt.!-A gyereknek, hogy hallotta anyját mesélni, persze eszébe
sem volt aludni, inkább kíváncsian faggatni kezdte-
Édesanyám! A királynénak mi dolga van hiszen a mesében róla nem volt szó.
-Igazad van leányom!
– Mosolyodott el a királyné és ettől napfényben fürdő alakja vörösebben szikrázott mint a vörös
király színe előtt bármikor.
- A királyné dolga nem más, mint hogy a király kedvét lelje benne és a rossz kedvét elűzze az
élménnyel ami csak neki szól. A földműves felé ki munka közben délben megáll, mikor a
palotaerkélyen feltűnik. Akkor amazé csak a félrelibbent fátyol látványa. A királynő dolga a harcos
felé az hogy lelkesítő szavait elhintse a harcos elszántságát megerősítse. Ezek a szavak a csatában
csak az övéi. A paphoz a királynő bölcsessége kötelező amelyhez a bizalom csakis a papé!-

-De édesanyám! Arról beszéljen miféle elem az ami a királynét emeli?

Az a szeretet leányom! Mert az egész teremtés hiába ha a szeretet nincs benne. Már csak azt
mondja meg édesanyám!
-Ölelte át a gyerek az anyját

 Leszek-e én valaha királyné?

-Az anyja mélyen a szemébe nézett.

 Ezt rád bízom találd ki magad. De azt tudnod kell, hogy egyszerre mindig csak egy királyné
lehet míg a párjának árnyéka a vágy égen jár.

31. A kilenc kígyó folyam

Ki ne hallott volna már az ék erdőről? Határait három birodalom szabta ki. Élt itt a kígyók királya,
akinek kilenc gyermeke volt. Ezek igen lusta népség voltak, ki nem tették a lábukat az erdőből.
Nem így az ötödik, aki bejárta a birodalmakat keresztül kasul. Igazán jó tét lélek volt és ahol tudott
segített. Még egy kicsit a varázsláshoz is értett. De mivel a leckékről inkább ellógott így mindig
valahogy félresikerültek a praktikái. A mikor csak kimondott egy mágikus szót abban a pillanatban
egy sebet szerzett a testén. Voltak aztán a testvérei akik kiválóan tudták a trükköket, de sosem
használták csak a maguk dolgában. Volt aztán amiben mind egyformák voltak. Ikerekként születtek
és amit éreztek láttak, vagy hallottak. Egyszer kilencedik akit Eaqulnak eltévedt a mennyei király
kertjébe. A kert közepén hívogatóan állt a táncos fa, amit napközben egy táltos gondozott, de most
éjszaka aludni tért, nem vigyázta senki. A fa ezüstös fénye amely az odvából áradt megbabonázta
Eaqult, és már nem is tudta, hogy belépett e a fába a fényt követve vagy talán csak elaludt? Egy szó
mint száz egyszer csak a fa tetején találta magát. Kezeivel mintha csak meg tudta volna érinteni a
csillagokat. Rögtön Első testvére Szila meg is érezte amit ő. Aztán amikor kilencedik látni vélte a
világ végét Ruja nevű testvére is látta amit ő is. Így szépen sorban a második Szumie amit hallott, a
harmadik Raja amit szagolt, a negyedik Taduka amit ízlelt, az ötödik Fikir amit gondolt, a hatodik
Dakiras amire emlékezett, a hetedik Aldikan pedig amit akart, a nyolcadik Suki amire vágyott.
Kilencedik nem sokat teketóriázott, gondolta ha már ott van megy tovább is, de ahogy haladt előre
zuhanni kezdett. Nem sokára egy tisztáson tért magához, ahol az álommanó háza ált. Az éppen
szedte a motyóját, hogy mindennapi teendőit végezze, de szörnyű nagy gondban volt mert nem
találta azt a dolgot amivel utazni szokott. -Hát te mi járatban vagy itt? Nem tudod véletlen hova lett
a ködmönöm?- vakarta az állát a manó miközben a kígyócskát mustrálta. Azt nem tudom, de talán
tudok neked másikat varázsolni.- Ajánlotta egyből kilencedik. -Ez nagyon szép tőled de nekem az
igazi kell. Ha nem találom meg akkor a cipőmet kell majd koptatnom, és az már nem éppen új -
Mutatta elnyűtt fa papucsát ami olyan réginek tűnt, hogy talán még szú is volt benne. Megkeresem
neked, csak azt áruld el, hogy hol vagyok.- Aha! Mosolygott a manó már tudom hol a ködmönöm.
Ott lóg a másik világban a fán! Ahogy visszatekintett Ekul is meglátta azt a helyet ahonnan leeset.
Az égről. Az égen ott volt az ezüst fa és körülötte az eget világítók- Máskor inkább magadat
varázsold vissza, ugyanis láthatólag nem tartozol ide az álom völgybe, azért vitte a sors oda a való
világba ami az enyém. -mondta mérgesen. - Én igazán...-kezdte volna kilencedik- de a manó
legyintett-Na majd kitalálok valamit!- és a manócska vakarni kezdte kopasz fejét. Mivel közben
már reggeltájt volt a táltos a fához tért, és rögtön látta mi a helyzet. Azon gondolkodott, hogy ha ez
a kígyó nem aludt volna el a fa odvában hanem ugyan le vagy fel jut benne, akkor vajon kinek a
dolga himbálózna az ágon?

Felöltötte a fehér ruháját, és énekelni kezdett. A napról a holdról és a titkos utakról amik egy másik
csodába vezetnek. Ebben a pillanatban kilencedik is varázsolt. talán a természete miatt, vagy azért
mert megsajnálta a manót, de még inkább lehet, hogy azért mert a testvérei nem bírták már a
kifordított világot amit a kis kígyó miatt tapasztaltak. Csak éppen kilencedik megint elhibázott
valamit a tudományával, és ahogy a manó visszakapta a ködmönét, úgy varázsolódott el Ekul is az
álomvölgyből, de vele együtt a táltos is eltűnt a fa másik oldalán. És mivel a baj sosem jár egyedül,
abban a minutában kilencedik összes testvére is eltűnt az ék erdőből. A táltos is érezte, hogy valami
nincsen rendben, mert az ember csak úgy nem úszik az csillagos égen hipp-hopp. Különösen amiatt
kezdett aggódni, hogy egy óriási szárnyas kígyó is ott úszott vele az égbolton, és éppen a napot
pofozgatta a farkával. -hé te golyhó!-kiáltott oda a táltos a másiknak. -Ki az ördög vagy te
valójában?-Valójában?- Ízlelgette a szárnyas kígyó.-Tényleg ki is vagyok én?-mondta maga elé
nézve bambán, és most a holdat paskolta a szárnya ahogy gondolkodott. -Azt hiszem úgy hívnak,
hogy Ba, de ördög az egyáltalán nem vagyok.- jojó-Nyugtatta a táltos a kígyót- De nem tudnál
olyan lenni esetleg amilyen azelőtt voltál?-Ba nevetett- Én mindig is ilyen voltam csak nem tudtunk
róla! -Tudtunk? Hogy érted ezt?-Tárta szét a kezeit a táltos- Hát a testvéreim meg jómagam.-
nevetett Ba.- És most azt hiszem megkóstolom ezt a fényes valamit olyan ínycsiklandónak látszik-
Harsogta Ba és készült is hogy bekapja a napot. No ennek a fele se tréfa!- Gondolta a táltos.-És
Szelet fújt a kígyó felé. A kígyó bucskázott egyet a fején, és így kiáltott- No ha te így, én úgy! És
tűzzel támadt a táltosra. Az épp hogy el tudott bújni egy kósza üstökös mögé. -Látta a táltos, hogy
nem bír ezzel a jószággal egyedül, hívta hát a famulusát aki a mellényében rejtőzött. De így sem
sikerült lebírni az óriást. Már arra gondolt megpörkölt hajjal és ruhával, hogy feladja a küzdelmet,
mikor eszébe jutott a mennyei király. Még ki sem mondta amit gondolt, megjelent a király köntöse
és fokosa. Fejében pedig annak tanácsa.
-Ha le akarod bírni az óriást egyszerre kell segítségül hívnod, a nap melegét a szellő hűsét, az égi
vizek villámait, és a föld erejét!- Úgy is tett. Mikor aztán legyőzte a kígyót, bajba volt hogy aztán
most mitévő legyen vele. A nagy melák csak szomorúan nézett. Ott mégsem hagyhatta az égen,
ezért aztán egy csillag gödörbe fújta. A gödörből pedig egyszer csak kilenc folyó kerekedett,
amelyek láss csodát a mennyei birodalom vizeibe ömlöttek. Azokba amik a vas hegytől, a
semmiségen át a kéj óceánig csordogáltak. Egy kivételével amely viszont az égen maradt amit azóta
mindenki láthat. Egyszeriben a táltos is felébredt a táncos fa tövében. Messzelátó szemével
megpillantotta, ahogy a kígyókirály birodalmában, az ék erdőben kilenc kis poronty született. A fa
mellől fölkerekedve visszavitte megköszönve a király fokosát és köpönyegét.
-Az csak legyintett-Hagyd el fiam! Ember vagy! De ezeket tartsd meg! Körbe ér a sajt is, meg a
világ dolgai is, tán jövőre ismét szükséged lesz rá!

32. A király ajándéka A vörös dió és a héja

Történt egyszer, hogy a három világ lényei, meg akarták ünnepelni a mennyei király
születésnapját. Így hát elhatározták, hogy összegyűlnek majd időnként és beszámolnak
egymásnak milyen ajándékkal kedveskedjenek az uralkodónak. A találkozó a vizek partján
volt, így egy kőhajításnyira hallották a vízben élők is. Így jött el többek közt a szeszélyes
tengeri kígyó, a gyémántszemű kalmár, a merengő muréna,  és a köves hátú öreg cet is eljött
a vizi tündérekről már nem is beszélve. Kitaláltak hogy majd amit dolgoznak abból adnak
ajándékra valót. De sehogyan sem tudták elérni a céljukat, az élet ugyanis közbeszólt.
Ahogy az lenni szokott ezért aztán egymást hibáztatták. A hangyák dolgozói a királynőt,
hogy egy zsarnok, a méhlányok a fiúkat, hogy csak herélnek, az oroszlán anyák is az
emberüket, hogy egész nap csak henyélnek, és parancsolgatnak. Már minden nőnemű légy,
és lény védegyletbe szólította sorstársait. Hiszen nem lehet más az oka a tétlenségnek csak
az erősebbik nem. Voltak aztán akik hajlottak is a dologra meg nem is, mint például a csupa
háj csoda csiga meg az agilis agáma, és a sárga irigy teknős aki aztán nem jutott dűlőre
magában hova is tartozzon. Mivel azt sem tudta a nagy sietségben, hogy fiú e vagy lány.
Miután a mindenható nem véletlen választotta csak egy időre szét a gyengébbik és erősebbik
nemet, egymás nélkül bizony nem sokáig bírták. Hanem aztán megint egymásnak estek a
különböző fajú állatok mert a munka bizony nem haladt jól. Amit félre tettek, azt a sok vita
 alatt mind felélték. A krokodil az elefántot hibáztatta, hogy az mindenbe beleüti az orrát,
amaz visszatrombitált, hogy könnyen beszél akinek ilyen vastag a bőr a képén. Aztán úgy
kellett visszafogni mindkettőt mikor már elszabadultak volna az indulatok mivel a krokodil
is visszavágott hogy az ormányosnak ekkora fülekkel biztos sok vaj van a füle mögött. A
vízben sem volt jobb a helyzet, mert ott meg a cápa panaszkodott, hogy nem képes semmire,
ha a kalauzhalak mindig rátapadnak. A polipra a gyémántszemű kalmár, hogy amaz csak
silány utánzat és mindig lábatlankodik, cetre pedig mindenki mutogatott, hogy csak tátja a
száját. Egy szó mint száz mikor a mennyi király megérkezett a születése napjára azt hitte itt
a világ vége. Hanem aztán az uralkodó gyorsan megértette a helyzetet. Csak egyet kiáltott
miközben ujjával csettintett nagyot.-Köszönöm az ajándékot! Habár nincs semmi ami ne
lenne már eleve az enyém. Ezért nem jártatok sikerrel. Mindenki a helyére!-süvöltött. Ahogy
elcsendesedett a zsivajtól a vidék az állatok szétszéledtek tessek-lássék mindegyik
megnyugodott. Hiszen azt végezte ami a természete volt. A király még sokáig ült magában
mulatva. Majd ezt a dallamot bízta a szél gondjaira miközben  hazatért ,hogy minden lény
hallja-

Perlekedik a kabát, hogy minek van ujja,

Szomorúan ázik el mert az eső szórja.
Felesleges kolonc öv a nadrág nyakába,
mégsem lehet nélküle lecsúszik hiába.
Ahogy a dió a héját kint és bent is tartja,
annyit ér tervezni ha nincs élő magába.
Akár milyen kicsiny is a levegő szomja,
nincs nélküle meg akár élő és a párja,

A remete és a griff
A talány sivataghoz közel a vörös király országával határosan volt egyszer egy hegy. Ezen a hegyen
élt egy remete. Messze földön híressé vált hihetetlen lemondásai, és bölcsessége révén. Mégsem
volt boldog, mert úgy érezte tanítványai akik már régen elhagyták nem jó úton járnak. Felkerekedett
tehát, hogy ellássa őket tanácsaival, hiszen nem hagyhatta tévelyegni a jó embereket. Azonban hogy
sikerrel járjon, a vörös országon túl a hatalmas kéj tengeren is által kellett volna vágnia. De Ha már
egyszer kitalálta amit gondolt, nem sokat teketóriázott nekiindult a hosszú útnak. Ahogy ott
bandukolt a sivatagban, egyszer csak meglátott egy kígyót, aki egy griffel hadakozott. A kígyó
óriási volt, és rátekeredett a még nagyobb lény testére, és nyakára. A griff sem hagyta magát, hanem
karmaival erősen fogta a kígyót így az nem tudta sorosabbra venni a fogást. Majdnem el is érte a
kígyót csőrével, hogy széttépje az de azt meg a kígyó is jól látta mire készül, és a nyaka köré
tekeredve próbálta ebben megakadályozni. A kígyó nem jutott előre, de a griff sem. Így álltak ők
nagy fáradtan már napok óta várva, hogy majd egyikük csak feladja vagy meggyengül, mikor a
remete arra tévedt.
Először a kígyót szólította meg. -Mondd csak ha te győznél megkímélnél engem?-A kígyó nem
válaszolt csak bólogatott, de az öreg a szemén látta, hogy nem nagyon bízhat a szavában. -Na és te
griff? te vajon meghagynád az életemet!?- Az attól függ mennyire lennék éhes!-préselte ki a csőre
közt a választ. A remete most leült eléjük egy kőre.
-Mivel úgy is ráértek ezért elmesélek egy történetet, hátha jobb belátásra tértek.

A sehol tavi gonosz kobold

Történt egyszer, hogy a semmi földjéhez közeli sehol tóba egy rémséges kobold költözött. A tóval
határos falúban híre ment hogy aki egyszer betér a vízbe az többet nem jön ki, mert elveszejti a
kobold. Élt abban az időben egy híres garabonc is. Elhívták hát, hogy szabadítsa meg a falut a
rémtől. A garabonc is jött, és kiállva a tó partjára, olvasni kezdte a könyvét.-Három láb oda! hat láb
vissza! Azzal besétált kicsit a vízbe aztán kisietett a partra. De pont úgy hogy a kobold még ne tudja
a vízbe rántani. Már vagy századszorra járkált fel-alá mikor a koboldot elfutotta a méreg és
odakiabált neki.-Most már aztán döntsd el hogy merre! Netán félsz itt fürödni?!-kérdezte ravaszul a
garaboncot.- Hát félni ugyan félek, de nem a fürdéstől, hanem a tó új gazdájától!-válaszolta a
legény.- Miféle gazda? És ugyan ki az akitől jobban félsz mint tőlem!?-kérdezte gyanakodva a
kobold. Hát a hétfejű sárkánytól. Merthogy az parancsolta meg, hogy ide épüljön neki egy palota!
Ha nem igyekszem a méréssel akkor mindenki halál fia a faluban, és környékén!-magyarázta a
diák.-Na ennek fele se tréfa!- gondolta a kobold. -Na és mond csak te diák! Miért kell neked a tóra
építeni!? Nem lehetne kicsit arrébb?-sipította szörcsögve a kobold.-Hát! -Mondta a diák-Éppen
lehetne, a falunál, de akkor azt segítened kéne lemérni mert egyedül nem győzök annyi munkát. A
kobold félt a sárkánytól úgyhogy ráállt a dologra.- Na itten van egy papiros. Felmész a faluba aztán
a keleti részére fordulsz és azt méred le.-Nyomta irtózva a kobold lucskos kezébe az irónt meg a
papírt Én meg majd a nyugati részét csinálom. Ha meg végeztél várj ott meg a kút mellett.-mutatott
a diák a falú feneketlen kútjára. A legény tudta, hogy a kelet részen sok ház van. Így aztán mire a
kobold végzett már esteledett, és igen elfáradt. Bosszús is volt  Mert a fiú csak nem jött hamar ki a
keleti részből. Az meg csak várt, és várt. A tavi rém úgy gondolta amíg vár, kicsit lefekszik a kút
szélére. No hiszen ezt akarta csak a legény aki lesből figyelte a tavi szörnyet. Varázskönyvéből
ráolvasott a koboldra aki mozdulni sem tudott. Több se kellet neki a garabonc fogta, és belökte a
kútba őkelmét -Na innen se fogsz kiszállni madárka! Kiáltotta utána a fiú. A rém pedig úgy
összetörte magát hogy valóban soha többet nem látta onnét senki kijönni. Nemi láthatta mert amint
összetört a kobold testéből kiröppent egy aranyszínű tündér, akit egy átok sújtott hogy addig legyen
a rém testébe zárva amíg valaki meg nem szabadítja. Itt a vége fuss el véle!
-
A remete éppen szedelőzködni kezdett, mikor a griff odavetette. Hát ez aztán nesze semmi fogd
meg jól-Hogyan segíthetne a te meséd bármelyikünkön is? Talán bizony valamelyikünkben tündér
lakozik?-sziszegte a kígyó. -Hát nem tündér de egy huszonnégy fejű sárkány úgyhogy én
meggondolnám a helyetekben ezt a harcot, mert aki győz annak semmi esélye a sárkány ellen. De
most már mennem kell.- Azzal szedte a sátorfáját és már indult is.- Várj! Nem árultad el
melyikőnkben lakozik ez a sárkány!-kiáltott a griff amennyire csak a szorításban telt tőle. De miért
segítenék neked mikor az elébb még fel akartál volna falni?- Hagyd el te remete! Ha elárulod, akkor
elviszlek ahová akarod ha a világ végén is van!-ígérte a griff. Hát jó! Ha belegondolsz meglásd
magadtól is tudni fogod! hiszen pofonegyszerű!-Már éppen valami csúnyát akart a semmitmondó
válaszért a griff mondani a remetének aki már épp hogy hallótávolságban volt, mikor a kígyó
mozgolódni kezdett- Bennem van hisz tudni való, hogy a sárkányok, és a kígyók rokonok!-mondta
elbizakodottan. Ahogy engedett a szorításon, a griffnek meg több se kellet, lesújtott rá a csőrével, és
magatehetetlenül esett össze. Most a remete így szólt hozzá a távolból- Hagyd azt a sárkányt!
Inkább gyere velem ahogy ígérted. Ne bolondozz velem már megint! Ez nem sárkány!-De az lesz!
Mert tudd meg hogy ez a hatalmas kígyó fekete király elátkozott fia, ha te megölöd most a
huszonnégy testvére biztosan halálra keres majd. A griff nézett ide is oda is aztán hátára vette az
öreget, és együtt indultak el a vörös ország felé.

Az arany tündér
Ezt a történetet sokan ismerik a mennyei királyságban. Élt hajdanán egy asszony a démonok
földjén. Az embereknek ott ugyan nem sok becsülete volt, de ő mégis kiérdemelte a tiszteletét, még
a legnagyobb gonosznak is, mert bármely nehéz helyzetbe is került, a félelemnek még a szikráját
sem mutatta.
 Tartalomjegyzék:

1. a pap és a pók

2. A csík és a ponty

3. Két meggytestvér

4. A polip és a tintahal

5. A király bolondja

6. A bölcsesség tava

7. Szivárványból kendő

8. Iszákos hallgasson

9. Fekete-fehér

10. Rakoncátlan kavics

11. Az idő kerecsenje

12. A hét bölcs

13. A táltos tanítványa

14. Két kis nyúltestvér

15. A remete átka

16. Álmatlan álommanó

17. Három hegyikristályból

18. Szenvedély poloskája+ezüst fényű táncos fa

19. Tűzről pattant pipadohány

20. A hatalom korbácsa

21. Az ezüst sárkánytól az aranyig

22. Egy rendes dögbogárnak

23. Irgalmatlan farkas

24. A nevetőverseny

25. A fogfájós cápa

26. A remete és a garabonciás

27. A sors tehene

28. a búbos banka bocskora

29. A megrészegült katona

30. A vörös istennő

31. Kilenc kígyó folyam

32. A király ajándéka

33. A remete és a griff + sehol tavi gonosz kobold