A FALU ESZE

 
Élt a mi falunkban – az öregebb rendűek talán még emlékeznek rá –, élt egy
hipp-ide, hopp-oda, hamari-habari ember, aki ha belefogott a beszédbe, négy
bivallyal se lehetett volna elhúzatni a helyiből. De kiváltképp tanácsokat
szeretett osztogatni.                   A kovácsnak azt tanácsolta: addig üsse a vasat,
amíg meleg – mintha azt a kovács nélkül nem is tudta volna. Harmaton jár jól
a kasza! – oktatta ki a kaszásokat. Ha megköszörülik, akkor vág a fejsze –
világosította fel a favágókat. Ilyen és ehhez hasonló bölcsesség dőlt belőle
állandóan, mint a kéményből a füst tél idején. Nem így, hanem úgy! Ez volt a
szavajárása, meg az, hogy: ezt én másképpen csinálnám. De nemigen csinált
semmit, csak a száját járatta. Addig-addig járatta, míg egyszer csak, csodák
csodája, nagyeszű ember hírébe került.                                                    – Ritka jó
esze járású ember, annyi bizonyos – bizonygatták itt is, ott is. Hát, váltani vált
az esze – ismerték el, még azok is, akik nem sokat adtak
rá.                                                                                                                     – S mi
mindenhez ért! – álmélkodtak. – Ács is, kovács is, kaszás
is.                                                                                                                                            
                                             – Kár volna ekkora nagy tudományt parlagon hagyni
– suputyálták mind sűrűbben a hívei, akik egyre többen kezdtek
lenni.                            – Több esze van a kisujjában, mint másnak a
fejében.                                  – Mint az egész falunak együttvéve – tódította meg
valaki.                   – Akkora az esze, hogy nem is fér a
fejibe.                                                            – Tölthetne akkor a tietekbe is belőle –
mordult közbe egy valóban okos öregember, s otthagyta őket, hadd dicsérjék
a falu eszét, mert már úgy kezdték emlegetni. Aztán, hogy az észnek méltó
hajléka legyen, megtették a falu fejének.Megválasztották bírónak. Meg is
bánták nemsokára. De elcsapni már szégyenletükben sem csaphatták volna
el. Csak szítták a fogukat, s tűrték, hogy a falut fenekestől felforgassa. Hogy
ezt ne így, hanem úgy. Ide ne ezt, hanem azt. Egyszer ilyen, máskor amolyan
adót, büntetést, bírságot, illetéket eszelt ki. Így aztán a saját bőrükön
tanulhatták meg, hogy: Aki minek nem mestere, annak hóhéra. S hogy egy-
két mondással, szófitogtatással hozzáértés, igazi tudás nélkül nem lehet
előbbre jutni.Dolgoztak hát látástól vakulásig, s tűrték, amíg tűrhettek. De
egyszer aztán betelt a pohár, mert amikor zúgolódni kezdtek az egyre
növekvő terhek miatt, azt találta tanácsolni a falu esze, hogy aludjanak
kevesebbet.                                                                                                                          
    – Két szemnek két óra éppen elég –
mondta.                                                              – Hát elég! Azt mondjuk mi is, hogy
elég! – és rázták az öklüket. A falu eszének annyi esze azért volt, hogy még
idejében odébbálljon. Úgy ment ki állítólag a faluból, mint annak idején Samu
Gyurka Martonosból, aki juhász ember létére úgy lépett meg a gazdákkal való
számadás elől, hogy befogta a lovait, jól bevert közéjük az ostorral, s
lehúzódott a szekér derekába, hogy még a füle se látszódjék ki. A lovak pedig
mint a zúgó szél, kivágtattak vele Martonosból. Samu Gyurkáról legalább ez a
mondás fönnmaradt. De a falu eszéről még ennyi se. Talán már nem is
emlékeznek rá. Nekem is véletlenül jutott eszembe.
NÓGRÁDI GÁBOR: TENGERIMALAC

(Részlet az író Segítség, ember című könyvéből)

  Disznó, aki mondja! Hallottatok már ilyet? Ez a vigyori fafejű Tónika a

szomszédból bejön, aztán azt mondja a gazdámnak, hogy: „ Teee, Diniiiiii! Mit
esz’ ez a tengeri disznó?

  Tudod, ki a disznó, te sötétkamraagyú? Az a szakállas ősöd, aki fizetésnapon

az orrával törli fel a Petőfi utcát!

  Én TENGERIMALAC vagyok! Érted?! És hogy egy kis fényt csöpögtessek a

sötét koponyádba, elárulom, hogy semmi közöm a valódi malacokhoz!
Szemben mondjuk veled, Röfike, aki

  úgy eszel, mint egy disznó,

  malac vagy, ha beszélsz,

  és röfögsz, ha röhögsz!

  Én patakörmű rágcsáló vagyok, te kőkobaki, és csak azért neveztek el

tengerimalacnak, mert amikor menekülök, ugyanúgy nyüszítek, sivítok, mint
a valódi malacok. Vagy mint te, ha jó apád leveszi a nadrágszíját, és
megbosszulja a fenekeden a matek egyest.

  Na, ennyit a disznóságokról!

  Ami pedig az étkezésemet illeti – észlény! -: nem moslékot eszem, ahogy

gondolod. Sokkal inkább mindenféle zöldséget, füvet meg gyümölcsöt. És ha
ezekből eleget kapok, akkor még víz sem kell! Mert kiszopogatom a
zöldségből és a gyümölcsből a nedvességet. Most újat mondtam, mi?

  No, persze egy rendes gazda – mondom, Dinikém: „egy rendes gazda”! – ad a
tengerimalacának kevés kemény tojást meg sajtot is. Hogy hozzájuthassunk a
mindennapi betevő fehérjénkhez. Ésszel él az állattartó ember, ha van neki!

  Te is jobban tennéd, Malac Tónika, ha ilyesmit ennél, és nem a csokoládét

lopkodnád ki a gazdámék szekrényéből. Azt hiszed, nem látom? Már olyan
dagi vagy, hogy egyszer nem fogsz tudni kimenni az ajtón, ahol bejöttél.
  De van valami más is, Tónika baba, amire kérni akartalak, te sokeszű! LÉGY
OLYAN KEDVES, ÉS NE SZEDEGESS KI A TERRÁRIUMBÓL! Engem ugyan nem
izgatsz fel, mint a puszilkodó Zsuzsikát, de te kaphatsz egy csinos kis fertőzést.
Pláne, ha a fogdosásom után a mosdatlan mancsoddal könyékig vájkálsz a
szádban, hogy a fogaid közül kioperáld az ebéded maradékát, mint szoktad.

  És még azt mondja: én vagyok a disznó!...

  Na meg aztán kérlek, picinyem, a fadarabokat ne szedd ki a kéglimből! Mert

ha nem rágok időnként valami keményet, magot, kenyérvéget vagy
fadarabot, akkor állandóan növekvő fogaimmal úgy fogok kinézni, mint
egy édi kis vámpír. Ráadásul a végén, óriási fogaim miatt, már enni sem tudok
majd, és elpusztulok.

  Túúúúdom: neked nem fájna a szíved értem! Sőt! Éppen azért nyitod rám
télen az ablakot, hogy megfázzak és felforduljak. Mert sejtem én, miért
mondogattad a gazdámnak a szádat nyalogatva, hogy: „Dél-Amerikában ma is
kedvelik a tengerimalac húsát! És a piacon árulják, mint Magyarországon a
csirkét.”

  Megkóstolnál? Szívesen megkóstolnál?

  Na, abból nem eszel!

  Mert hiába áskálódsz ellenem, te vigyori fafejű, gülüszemű Tónika! Az én

gazdám sokkal jobban szereti a kakaót, mint a mi húsunkat.

  És tudod mit? Baráti tanácsaidért cserében hadd ajánljam: töltsd a nyári
vakációdat a vendégszerető kannibálok között Új-Zélandon! Ők biztosan
nagyon nagy örömmel fogadják majd mind a hetven kilódat!

  Ham-ham-ham!

  Disznó!
A PLETYKÁS ASSZONYOK

Élt az egyik faluba egy favágó. Az erdőre járt fát vágni. Egyszer hazafelé bement a
kocsmába. Azt mondják ott neki az emberek, a koma, a sógor, a szomszéd:

- Te, Jankó, tudod-e, hogy a te feleséged egy olyan pletykás asszony, hogy még a
környéken sincs olyan!

Azt mondja erre Jankó:

- Idefigyeljetek, emberek, csak az én feleségem egyedül  pletykás, a tietek nem?

- Nem bizony!

Úgy megpártolta minden ember a feleségét, mint annak rendje. No, Jankó azt mondja:

- Hát idefigyeljetek, emberek! Én egy nap alatt be fogom bizonyítani, hogy az egész falu
asszonya egyforma pletykás! Mondják az emberek:

- Szeretnénk mi azt látni! Na, fogadjunk egy liter borba!      Hát úgy is lett. Fogadtak egy
liter borba, hogy holnap estére bebizonyítja, hogy az egész falu asszonya pletykás.

No, hazament Jankó, egy szót se szólt a feleségének. Este szép csendesen lefeküdtek.
Reggel kelt az asszony, kiment etetni az állatokat. Jankó meg addig bevitt egy tojást a
dunna alá. Megy be az asszony. Jankó az ágyban.

- Te Jankó, veszett teremtette a fajtádnak, hát még most is abba az ágyba gubbasztasz,
te? Hát már a hasadra süt a Nap! Pajtásaid már rég elmentek az erdőre, már nem éred
őket utol!

- Ej, asszony - azt mondja -, én ma nem mehetek az erdőre. Olyan nagy dolog történt
velem az éjszaka! De nem merem neked megmondani!

- Mondd már meg, mi a fene lett veled? Csak nem a boszorkák nyomtak meg?

- Jaj, tán még attól is rosszabb!

- Hát nyögd ki már, hogy mi bajod abba az ágyba!

- Jaj, asszony! – s kihúzza a tojást. Nézd csak, ezt tojtam az éjszaka!

- Hű, hallod-e, ember!

- De el ne pletykázd senkinek!

- Dehogy mondom, dehogy mondom! Hát mióta a feleséged vagyok, sose nem
pletykáztam! A világért se mondom meg senkinek!
Bement az asszony a konyhába, de kifelé már azon járt az esze, hogy hát, ha semmit nem
is, de ezt mégis el kell mondani valakinek. Hát ezt már mégse lehet eltűrni! Hát veszi a
karjára a vizet, megy ki, néz az egyik szomszédba is, másikba, hát az egyik szomszédból
éppen jön ki az asszony.

- Te Mari, te, gyere csak ide! Mondok neked valamit!

- Mit, te?

- Jaj, te, mi történt nálunk az éjszaka?

- Micsoda?

- Jankó tojt!

- Mit csinált?

- Tojt!

- Hát oszt mit?

- Rendes tojást! Tyúktojást.

- Hát oszt mennyit?

- Egyet. Nem elég az? Jaj, szomszédasszony, de el ne mondd senkinek, mert Jankó engem
agyonvág! Most mutatta éppen a tojást.

- Dehogy mondom, dehogy mondom, hát milyen jó szomszédasszonyok voltunk, hát soha
nem pletykáztunk ugye!

- Hát nem.

Jaj, aztán az is gondolja, hát ezt már mégis el kell mondani valakinek.

Bement a házba, gyorsan felöltözködött, a kendőt a nyakába tette, no, avval elment a
komaasszonyához, a másik sorra, messzire.

- Jaj, komámasszony, hallotta-e, hogy mi újság van?

- Micsoda?

- Jankó három tojást tojt!

- Tojást? Nem lehet az!

- Most mondta a felesége! De el ne mondja senkinek, komámasszony! Tudja, hogy milyen

jó komaasszonyok voltunk mi ugye, hogy nem mondtunk el egymásnak semmi pletykát!
- Hát dehogy mondom!

No, akkor az meg elment a nászasszonyához. Az is fölvette a pruszlikját, el a másik sorra.

- Nászasszony, tudja-e, hogy mi újság a faluba?

- Dehogy tudom, dehogy tudom, micsoda? Még nem voltam ma sehol, nem hallottam
semmit.

- Jaj, Jankó tojást tojt!

- Tojást? Oszt mennyit?

- Azt mondják, hogy hatot!

Hát ez így ment egész nap. Jankó meg csak feküdt az ágyban, nem tudta, hogy halad-e a
pletyka. Alig várta már az estét. Este aztán fölvette a nadrágot, kabátot, el a kocsmába.
Bemegy a kocsmába. Minden ember rábámul, nézik őt.

- Mi van, emberek, hát miért néztek így rám, miért bámultok így rám?

- Jankó, hát te itt vagy?

- Hát itt, hát hol kellene lennem?

- Azt beszélik, hallod-e, a faluba, hogy te százat tojtál, hogy ki is költötted a csirkéket,
hogy negyvenöt jérce meg negyvenöt kakas lett, tíz meg hogy bezápult.

- Ezt beszélik-e?

- Hát ezt.

- Hát ide figyeljetek, cimborák! Én egyet tojtam huncutságból. De kilencvenkilencet a ti

asszonyaitok tettek hozzá. Hát egy nap alatt bebizonyítottam nektek, ahogy
megmondtam, hogy az egész falu asszonya egyforma pletykás! Hát ide a liter bort!

Ettek-ittak, jól mulattak, ma is élnek, ha meg nem haltak.

KARINTHY FERENC: ADAGOLÁS

Marci táskáját lóbálva, ragyogó ábrázattal érkezik haza az iskolából:

- Nem kaptam intőt.

- Miért olyan dicsőség ez? - firtatom.

- Mert az egész osztály kapott.

- És csak te nem?

- Mindenki rosszalkodott, amikor a tanító bácsi belépett, csak én ültem a helyemen, hátra
tett kézzel.

- Hogy rosszalkodtak?

- Egy gumilabdát dobáltak.

- És te nem?

- Én a helyemen ültem, jó voltam.

- Egyszóval stréberkedtél... - állapítom meg. - Különben is, ne akkor légy jó, amikor a
többiek labdáznak, ezek megint a te extra dolgaid... Azt se szeretem, hogy olyan mulya
vagy, sose sportolsz: engem a te korodban bottal se lehetett kiverni a futballpályáról...

Marcika szája legörbed, arca pityergősre keseredik - majd hirtelen kilobban belőle a
nevetés, íróasztalomra dobja ellenőrző könyvecskéjét:

- Becsaptalak! Én is rossz voltam, én is kaptam intőt!

Homlokom ráncolva futom át a megrovást, mely szerint fiam rendetlenül viselkedett a

tanórán, s ezúttal megjegyzés nélkül firkantom alá a nevem. Jó fél óra is belételik, míg
sokfelé szaggatott agyamban felvillan a gyanú:

- Te Marci, gyere csak! Mondd meg nekem őszintén, igazán az egész osztály kapott ilyet?

- Hát..., sokan kaptak.

- Hallod, én betelefonozok az iskolába! Ugye, csak neked adtak intőt, egyedül?

- Na jó - egyezik bele Marci. - De stréber nem vagyok!

NÓGRÁDI GÁBOR: DENEVÉR

Tehetek én róla, hogy nem fehér galambnak születtem?

Mi az, hogy csúnya vagyok, mint az ördög?

Azért, mert tele van az arcom redőkkel, meg lebenyekkel és szemölcsökkel, sörtékkel,
ráncokkal, barázdákkal, meg árkokkal?
Szemtelenség! Ilyen vagyok és kész!
De tudjátok mit mondok? A mamámnak én voltam a legszebb!
És egyébként is: az ember miből gondolja, hogy szép?

Még hogy az ember szép! Babonából a szárnyamnál fogva kiszegez a kapura, hogy távol
tartsa az ördögöket. Szép!

Berobbantja a barlangot, ahol élek. Szép!

Befalazza a padlást, ahol alszom és sörétes puskával lövöldöz rám. Szép!

Én vagyok a vérszívó vámpír? És te kis barátom?

Te nem az anyád meg az apád vérét szívod folyton, hogy vegyen egy biciklit, egy játékot
vagy egy edzőcipőt?
Azért még nem kell utálni a denevért, mert nem egy Madonna vagy Claudia Schiffer! Az
ijeszt benneteket, hogy éjszaka hangtalanul suhanok, és mégis úgy tájékozódom, mint
repülő a ködben? És ti? Ti talán nem találjátok meg éjszaka a sötét konyhában az eldugott
almás rétest?! Érdekes!
Az nekem semmi, bekapni egy legyet vagy kikerülni egy vékony drótot a sötét szobában.
Hogy csinálom? Orromon, számon kiengedem az ultrahangot, az visszaverődik a
tárgyakról, és én már látom is az előttem lebegő akadály teljes alakját. Ilyen ügyes
vagyok, az emberek mégis üldöznek.
Pedig nagy butaságot csinál, aki engem bánt. Egyetlen éjszaka alatt hétszáz rovart,
szúnyogot, vándorsáskát fogyasztok, de megeszem a rágcsálókat: az egeret, a mezei
pockot is. Tudod te, hogy mennyi gabonát meg gyümölcsöt mentek meg így?

Ha mondjuk egy rovar, egy egér csak tíz forint kárt okozhatna egy év alatt, és én
bekapom...! Tudod, hogy az évente mennyi haszon? Majd számítsd ki egyszer, ha be tudsz
szorozni hétezret háromszázhatvanöttel.
Egy biztos: az ember nem egy hálás állat.
Pusztít, ahol ér. És ha véletlenül betévedek a szobába, sikoltozni kezd, mert azt hiszi, hogy
a hajába ragadok. Ragadjon az ő hajába a szomszédasszony meg a légypapír! Engem ne
csapkodjon bottal! Én Magyarországon védett vagyok, nem úgy, mint a Sós Bence, akit
bármikor felképelhet az apja. Engem nem szabadna bántani, mert fogom magam és
kipusztulok. Aztán kapkodjon be egy éjszaka hétszáz rovart, az a bilifülű Dezső, aki
vadászik rám!
NÓGRÁDI GÁBOR:
HOGYAN NEVELJÜK SZÜLEINKET?

Sajnos a szülők nevelése nem olyan egyszerű, mint a kutyáké, a macskáké, vagy a
csótányoké. Tizenöt-húsz évig is eltarthat, amíg őseinkkel megértetjük, hogy nem ők
nevelnek minket, hanem mi őket.

Egy fókát például egy év alatt meg lehet tanítani arra, hogy labdát táncoltasson az orrán.
Egy anya azonban évekig tartó könyörgéssel sem idomítható arra, hogy a főzelékek
helyett mindig rántott húst készítsen újburgonyával.

Az apa nevű élőlénnyel sem könnyebb a helyzet. Rossz szokásairól, miszerint naponta
képes megkérdezni, hogy: na, mi volt az iskolában? - a legrosszabb érdemjegyek és intők
folyamatos szállításával sem lehet leszoktatni.

Számtalan apró cselt és tudományosan kipróbált fogást sorolhatnánk fel, amelyek többé-
kevésbé sikert hozhatnak a szülők nevelésében. (Erről majd egy külön könyvet írok
egyszer.) Most a sikeres módszerek közül csak egyet említek, amellyel általában azonnali
és biztos hatást válthatunk ki. Ez pedig az úgynevezett „szeretlek-technika”.

Nézzünk néhány példát:

1.    Szülőanyánk óriási patáliát csap, mert nem mosogattunk el, bár megígértük.
Ilyenkor nedvedző szemekkel a szemébe nézünk és tekintetünk sugarából az
olvasható ki, hogy Szeretlek Anyu! A hatás holtbiztos.

2.   Megnevelt anyánk némán levegő után kapkod és elmosogat helyettünk.

3.   Apánk dühösen rángatja lefelé a nadrágszíját, mert osztályfőnöki intőt kaptunk.

Persze nem mi voltunk a hibásak. Az a hülye Csaba ütött vissza, de ezt úgysem
magyarázhatnánk el az ősünknek. Sokkal jobb, ha mélyen a szemébe nézünk, és
pillantásunk azt mondja: Mielőtt agyonversz, tudnod kell, hogy szerettelek.
Nevelési alanyunk szája ilyenkor tátva marad, zavartan babrál a szíjjal, mintha csak
vetkőzni kezdett volna, és egy órán belül felemeli a zsebpénzünket.

4.   A szülők nevelése nagy figyelmet és sok munkát igényel, de megéri a befektetett
energiát. A gondosan nevelt szülő kevesebbet kiabál, sokat mosolyog, tovább él, és
csak ritkán harap.
 NÓGRÁDI GÁBOR: HOGYAN NEVELJÜK A NAGYMAMÁT?

A nagymamák átnevelése minden nevelési program közül a legegyszerűbb. Ez abból is

látszik, hogy a feladat telefonon keresztül is elvégezhető, amely módszer a kutyusunk, a
cicánk vagy a szíriai aranyhörcsögünk esetében nem vezet célra.

Vegyünk egy hétköznapi példát. Tegyük fel, hogy diós puszedlire fáj a fogunk, amit
köztudottan a mi nagymamánk készít a legjobban ebben a Naprendszerben. Mi a teendő?
Egyszerű. Felhívjuk telefonon a nagyit és elővesszük azt a hangunkat, amivel már három
éves korunkban is kenhető állapotba olvasztottuk. Igaz, hogy mondjuk már 14 éves nagy
lakli marhák vagyunk, de a nagyszülőknek nincs időérzékük, ha az unokájukról van szó. Mi
mindig babák maradunk számukra. Egy alkalommal, a saját fülemmel hallottam, hogy egy
izgő-mozgó tizenöt éves lányhoz így szólt a nagymamája: - Zsófika! Nem akarsz a bilikére
ülni? Baj lesz!

Szóval felhívjuk telefonon a folytonos időutazással és a derekával kínlódó nagyit.

Halló! Szia, nagyikám! Jaj, de jó, hogy hallom a hangodat! Hogy vagy? Nem fáj a derekad?
Majd megint megmasszírozom, jó?...

Telefonbeszélgetésünknek ennél a pontjánál már a legtöbb nőnemű nagyszülő enyhén

kocsonyás állapotba kerül. Vannak azonban szívósabbak is, akik az elmúlt évek
tapasztalatai alapján nem átallnak arra gyanakodni, hogy bennünket nem csupán és
kizárólag az ő hogylétük érdekel, hanem netalántán valamiféle hátsó szándékunk is van a
telefonálással. (Lásd diós puszedli!) Az ilyen nagyikkal még az is előfordul, hogy
közbevágnak és megkérdezik, hogy miért nem látogattuk meg őket már két hete?
Ilyenkor azonnal elő kell kapni a „szegény, leterhelt gyermek panaszai” című pedagógiai
példabeszédet.

Imigyen: De drága nagyikám! Hát te tudod a legjobban, hogy mennyit kell tanulnom!
Dolgozatot írtunk töriből, matekból felmérő, felelés a félévi jegyért, négyesre állok, de
csak mert a Töki ki akar szúrni velem, aztán angol, délután torna, és a bevásárlás... meg a
többi, meg a többi...

Mindezt addig hadarjuk, mígnem a nagyi teljesen megpuhul, és fogyasztható állapotba

kerül, azaz át lesz nevelve.

És akkor bármit kérhetünk tőle.

Nem ismerek olyan unokát, aki ne találná meg a nagymamájához a megfelelő hangot,
bármilyen nehezen is nevelhető az a nagyi. És ha mégis akad ilyen unoka, az nem érdemli
meg a diós puszedlit.