FÉSÜS ÉVA

meséje

és az aligvári cselszövök
A Kiadó ezúton szeretné megköszönni a Szerzőnek
a kötet megjelenéséhez nyújtott segítségét.

© Fésűs Éva
© Arcus. Hu Kft.

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos
engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása tilos!

Felelős szerkesztő és művészeti vezető: Misik-Nagy Rita

Az illusztrációkat Bogár Ágnes készítette
Tervezés és nyomdai előkészítés: www.arcusstudio.hu

A R C US

Kiadja az Arcus Kiadó l 2015

262 1 Verőce, Losonci u. 16.

Telefon: +36 2 7 300 764

Mobiltelefon: + 36 306706959
E-mail: arcus@arcuskiado.hu
Honlap: www.arcuskiado.hu

Nyomdai és kötészeti munkák:

Gyomai Kner Nyomda Z rt.

ISBN 9 78-615-5402 - 10- 4

 . .

FÉSÜS ÉVA
meséje

1 .

és az aligvári cselszövök

Bogár Ágnes
rajzaival

' J

.. .

arc us
'
... \

FA BULA
Akinek valamelyikük megtetszett, az máris küldhette postagalambbal a
mátkagyűrűt. Ha egy királylány többet kapott, tetszése szerint válogat­
hatott. Borbolya király asztalán ott sorakoztak a legújabb arcképek.
- Lássuk csak, ki jöhet számításba! - dünnyögte, majd szemüvegét az
orrára téve vizsgálgatni kezdte a kínálatot.
- Terebély királykisasszony!... Háromszáz zsírosbödön, ötszáz húsvé­
ti sonka és annyi rőf kolbász a hozománya, amennyi körüléri a várat...
Hát, ahogy elnézern a képét, el is fogyasztaná nemsokára! ... Ez meg itt
Sligovica királykisasszony, aki száz szilvalekvárfőző üstöt hozna ma­
gával, ugyanannyi fakanállal, és annyi hordó szilvóriumot, amennyit a
násznép elfogyaszt. No, azt nem nálunk fogják elfogyasztani!... Virág­
földi Pipiske szemrevaló fehérnép, de hát csak három szekérderéknyi
csupaselyem kelengyével, halasi csipkés alsószoknyával akarják férjhez
adni. Az hamar elszakad!... Ő sem az igazi... Negyediknek itt van még a
Kivagyi király kösöntyűs lánya, fülében függőkkel, orrán igazgyönggyel.
Állítólag még a lábujján is gyűrűt visel, de őt csak ahhoz adják feleségül,
aki lehozza neki a Göncölszekeret az égről, hogy abban mehessen az es­
küvőre. Csakhogy most nincs idő csillagokért mászkálni, és olyan hosz­
szú létra sem akad a palotámban... Akárhogyan is fontolgatom, marad az
ötödik: az aligvári Ajnácska, akinek egy színarany tallérokkal teli tuli­
pános láda a hozománya. Ez már döfi!... Ezért már az is megbocsájtható,
hogy szegényke... No, de mindegy! Hol a fiam?
Ezt már hangosan kiáltotta, és a csengőzsinórt is megrántotta. Oda­
kint hajnalodott.
Dániel királyfit nem véletlenül nevezték Deliszépnek Kerekegyor­
szágban azért keltek korán a lányok, hogy naponta láthassák, amint haj­
nalok hajnalán kilovagol a palotábóL Minden lebbenő függöny és minden
rezdülő orgonabokor mögül tekintetek lesték, ahogyan elvágtat csillagos
homlokú lován. Amikor pedig a T ündérjárta-rét mellett vitt el az útja,
még a tündérek is utánanéztek. Deliszép nem sokat törődött velük, mert
a szíve még zárva volt, és ő maga sem ismerte annak titkát. Ezen a hajna­
Ion azonban történt valami.

5
 A réten éppen utolsó táncukat lejtet­
ték a tündérek, mielőtt felkelt volna a nap.
Holdsugár húrokon minden eddiginél szeb-
ben zengett az égi zene. Talán ettől, vagy egy
odúból váratlanul felröppenő bagoly huhogásától
megriadt a királyfi lova, és olyan hirtelen torpant meg, hogy :
Deliszép kirepült a nyeregből, s egészen a rét szélére hempere­
dett. Szerencsére puha fűre esett, de esés közben megfordult vele
a világ. Szédülve tápászkodott fel, és ez a szédülés csak fokozódott,
amikor pörögve-forogva szinte az orra előtt suhantak el a tündérek.
Eddig sohasem állt meg, hogy megnézze őket, mert apja óvta a tün­
dérek bűbájos varázserejétől, de most egyszerre kívánesi lett rájuk.
Fénylő mosolyuktól a szeme is káprázott, mégis észrevette, hogy míg
valamennyien jó arasznyival a rét felett táncolnak, egyiküknek földet
érint a lába, és nyomában meghajolnak a fűszálak. Hogyan lehetséges
ez? Hiszen még szebben, lengébben járja, mint a többiek!... No, most
mindjárt újra idesodródik a könnyedén kavargó körtáncban, és akkor
jobban megfigyelheti.
Ebben a percben elhallgatott a zene. Fehér köd szállt a rétre, és úgy el­
tűntek benne a tündérek, mintha soha ott se lettek volna. Csak az az egy
földön táncoló állt ott a hajnali derengésben. Remegett, mint szélben a
virág. Deliszépnek csak a kezét kellett volna kinyújtania érte, de az ijed­
ten húzódott el tőle.
-Nehogy megérints! Tündér vagyok!
A királyfi elnevette magát.
-Nem igaz! Láttam, hogy tánc közben földet ért a lábad.
- Tévedtél! Csak ittfelejtettek, de még napkelte előtt utánuk kell re-
pülnöm.
Csapkodni kezdett a karjával, mint a madár a szárnyával, szökellve
kapkodta táncos lábát, de csak nem bírt elrugaszkodni a földtől.
- Inkább maradj itt! -kérlelte a királyfi. - Már úgyis késő. Megvirradt!
Alig mondta ki, a felkelő nap rájuk ragyogott első napsugarával.

6
 A jázminvirágok illata hazáig elkísérte.
Borbolya király türelmetlenül várta.
- Hol késtél ilyen sokáig? Már azt hittem, bajod esett.
Észre sem vette, hogy Deliszépnek milyen piros a máskor sápadt arca.
- Itt vagyok, ragyogok, semmi bajom! - mondta. - De úgy látom,
édesapám bal lábbal kelt fel ma reggel.
- Van rá okom, fiam.
- Mi történt?
Apja felhős homloka láttán Deliszépnek egyszeriben elpárolgott a
jókedve.
- Lápi Lapaj, a szomszéd lápkirály megint hét falut követel magának.
Itt a levele - mutatta Borbolya király a zöldbetűs firkálmányt.
- Ó, a gyalázatos! - háborodott fel Deliszép. - Hiszen már annyi ker­
tet, mezőt elnyelt a mocsarával!
- Bizony, alig maradt valami KerekegyországbóL De most alkut kínál.
Megválthatnám a hét falut hét véka arannyal.
- Az árgyélusát! Hát váltsa meg, királyapám!
Borbolya király tehetetlenül tárta szét a két karját.
- Ugyan miből, édes fiam?
Deliszép megdöbbent. Mindig tudta, hogy nem gazdagok, de Kerek­
egyországban eddig mindenkinek megvolt a mindennapi kenyere, és aki
nem a hasát süttette a nappal, az a vasárnapi libacomb után egy kis vö­
rösborral is megöntözbette a torkát.
- Akkor most mi lesz?
Borbolya király mély lélegzetet vett, mielőtt ellentmondást nem tűrő
hangon kijelentette:
- Azonnal feleségül kell venned az aligvári királykisasszonyt!
- Ki... kicsodát? - dadogta Deliszép Dániel.
- Ajnácskát!
- De hiszen nem is ismerem!
- Itt az arcképe!

8
 A királyfi hátrahőkölt, és eltakarta a szemét.
- Ezt vegyem el?... Soha, míg élek!
- Ő az egyetlen gazdag eladó királylány, akinek a hozománya meg-
mentheti hét falu népét attól, hogy elnyelje őket a mocsár.
-Nekem akkor sem kell! Ezt nem kívánhatja tőlem királyapám! Ta­
láljon ki valami mást!
- Tudhatod, édes fiam, hogy a lápkirály ellen nem lehet háborúzni,
mert minden sereget elnyel. Nincs más kiút: elveszed ezt a lányt!
Deliszép könyörögni kezdett.
' ' ' '
- De apam... en mar mast szeretek...
-Ugyan kit?
-Nem tudom. De gyönyörű! Ma hajnalban láttam meg a Tündérjárta-
réten.
- Ott csak lidércet vagy csalóka ábrándképet láthattál, fiam.
- Ez valóságos lány volt. Megkeresem, ha addig élek is!
- Badarság! Verd ki a fejedből!
- De hát a boldogságom! Az semmi?
Borbolya király összevonta a szemöldökét.
-Hogyan lehetnél boldog, ha miattad pusztul el hét falu ártatlan népe?
Deliszép felháborodva tiltakozott.
- A lápkirály zsarolja királyapámat, királyapám meg engem?
Az öreg királynak fájt ez a szemrehányás, mert neki is nehezére esett
hajlandósága ellenére rávennie az egyetlen fiát egy ilyen lánykérésre,
de nem tágíthatott.
- Csak figyelmeztetlek a kötelességedre. Egyszer ez az ország a tiéd
lesz, és egy királynak első a népe boldogsága.
Farkasszemet nézett a fiával. Deliszép nem sokáig bírta. Lehajtotta
a fejét.
- Így igaz. A hencidai királyfiképzőben is ezt tanultam.
Borbolya rátette a kezét a vállára.
- Akkor ne késlekedj, fiam! Tüstént küldd el a mátkagyűrűt Aligvárra!

9
 Il
fejezet

Aligvár valamennyi tornyán zászló lengett ezen a reggelen. Minden vi­

rág kinyílt, és minden létező hangszer megszólalt, hogy köszöntse Aj­
nácskát a tizenhatodik születésnapján.
Deliszép Dániel postagalambja majdnem eltévedt a nagy zeneboná­
ban, mert hol egy szárnyaló harsona- vagy trombitahanggal találkozott
a levegőben, hol meg valami szédítően fel-alá hullámzó fuvolaszóval.
Időnként nagydob puffogott, dudák nyekeregtek, cintányérok csattog­
tak, azután meg lantok és hegedűk húrjairól szálltak fel fülbemászó
dallamok a magasba. A galamb ide-oda keringett közöttük. Kereste a
toronyablakot, amelyikbe beröppenhet, de mielőtt elérte volna, gonosz
nyíl röppent fel valahonnan, és szíven találta.
A palota minden ablaka tárva-nyitva állt, de akik azokon kikandikál­
tak, mind csak a vár körül nyüzsgő sokaságot csodálták. Senki sem vette
észre, amint a galamb sebzetten hullott a várudvar kövére. Hófehér tol­
lát pirosra festette kibuggyanó vére. Csak egy karmos kéz kapott utána,
hogy mielőtt a várárokba dobja, lehúzza a mátkagyűrűt Deliszép királyfi
üzenetével.
Odafent, a palota tróntermében három kis szolgáló igyekezett eltün­
tetni az utolsó porszemeket trónusról, aranyhátú székekről, fényes
padlóról, mielőtt az ünneplés elkezdődik. Közben minduntalan odafu-
/l J,- tottak az ablakhoz, hogy lássák a
�
zenekart meg a fel-alá mene­
telő vitézeket. Mind a hárman
4.- kékbabos kötényt viseltek,
.e.. mégsem voltak egyformák.
�
� A rakoncátlan nyelvű Sá-
rának be nem állt a szája;
Zsófiának olyan ábrándos kék
volt a szeme, mint a májusi ég,

10
Rozinak pedig... nos, hát Rozinak meglehetősen szeplős volt a hetyke­
pisze orra, de nem bánta, sőt inkább büszkén hordta.
- Eszem a lelküket, de szépen mu- (\
zsikálnak! - lelkendezett Zsófi, s\�. \"\
amint percenként kirázta porron- :��� '" :::_�,
gyát az ablakból, holott abban már egy �..... <- .
.......�.,.,.......

fia porszemecske sem volt. Sára tüstént

mellékönyökölt a párkányra.
-Nekem a trombitás tetszik a legjobban. Olyan a képe, mint a piros
alma, és amikor fújja, illeg-billeg a bajsza!
�
Zsófi a szívéhez kapott. •
- Hát még a dohos milyen kackiás! Mintha a szívemen dobolnal
- De a cintányéros sem utolsó legény -folytatta Sára, azután egymás
szavába vágva dicsérték sorra a katonazenekar valamennyi tagját, hogy
végül alig titkolt irigységgel felsóhajtsanak.
- Bezzeg a magunkfajta szegény szolgáló születésnapját senki sem
ünnepli zeneszóval!
- Ökörsütéssel!
- LepényevésseH
- Táncmulatsággal!
-LánykérésseH
Csak most vették észre, hogy a harmadik szolgáló meg se mukkan, ha­
nem elmerengve törölgeti hosszú nyelű tollsöprűjével a falon lógó fest­
ményeket. Sára meglökte a könyökével.
- Te talán nem szeretnél királylány lenni?
Rozi megrázta a fejét: -Nem én!
-Nézze meg az ember! Aztán miért nem?
Sára kezéből kiesett a partvis nyele a meglepetéstől, és nagyot kop­
panva vágódott végig a padlón.
- Nem irigylern én Ajnácskát - mondta őszintén Rozi. - Eddig a
széltől is óvták, most meg alighogy tizenhat éves, a legelső kérőnek
odaadnák.

ll
 - Azt beszélik, hogy testvérét, a királynét is ő mérgezte meg a pil­
lantásával, azért halt meg, mikor Ajnácska született. Mindig is irigy­
kedett rá, amiért Töhötöm király nem őt választotta. Azután boszor­
kányok közé keveredett, és bosszúból hozzáment egy öreg varázslóhoz,
hogy ellesse a tudományát. Amikor az már nem tudott több kincset
elővarázsolni, koldusszegényen visszajött ezzel a Máléjankó fiával
együtt Aligvárra. Az az áldott lelkű királyné pedig befogadta. Azóta is
mindenkit az ujja köré csavar.
-Még a törvénytudó Nagy Amondót is! - tette hozzá Zsófi. - Egymás
mellett lóg a képük.
Rozi megborzongott, amint Nagy Amondó kegyetlen ábrázatára né­
zett.
1
Zordon szemöldök alól szúrós szemek tekintettek rá. Hatalmas ubor-
kaorr alatt pedig pengeéles, vékony szájat látott, ami ha kinyílik, menten
megharap! ... Mellette Fabatka kincstartó képe legalább nevetős volt, sőt,
mintha huncutul összekacsintott volna a szemközti falon díszelgő fest-
' ' 1 1 C' 1
menyen melazo 1erfiuval.
-Az báró Pemzli Akvarell udvari festő önarcképe eső után! - tudatta
Zsófi. -Nagyon nagy művész ám! Még a Kulcsár Julcsát is lefestette!
Sára kajánul elnevette magát.
-Kapaszkodik is belé, mint a körmetlen macska!
-Kicsoda kapaszkodik? - csattant fel hirtelen Kulcsár Julcsa hangja a
hátuk mögött.
Ijedten rezzentek össze, de Sára feltalálta magát. Kimutatott az ablakon.
-A folyondár a tornyon! Ni, milyen magasra felkúszott már!
Mégsem tette jól, hogy ezt mondta. Julcsát úgy elfutotta a méreg, hogy
kiálltak a hajtük a kontyábóL
-Úgy?... Hát ezért fogadtalak fel benneteket első és utolsó Töhötöm
király udvarába, hogy az ablakból bámészkodjatok? Nemsokára kezdő­
dik a parádé, és mit látok? A trónus felett pókháló lengedez!
Rozi nyomban kaszálni kezdett tollsöprűjével a levegőben, hogy a
házsártos asszonyságot kiengesztelje.

13
 -Nem bántottam, mert mifelénk úgy tartják, hogy a pók reggel sze­
rencsét hoz.
Maga is meglepődött, amikor Kulcsár Julcsa ráncokba vont képe egy
csapásra kisimult, és rózsaszínű pír öntötte el erre a szóra.

\ - Hát hiszen meglehet, hogy hamarosan nagy szerencse ér! -fordult a

festő képe felé, mindkét kezét a szívére szorítva.
A kis szolgálók kuncogni kezdtek.
-Mit vihogtok? Talán bizony nem tudjátok, hogy a múzsájának neve­
zett? Amíg megfestette az arckép emet!
-Múzsa?... Az meg micsoda? -tátotta el a száját Zsófi.

� -Az olyan szépséges valaki, akinek láttán a művész megkapja az ihletet.

T"'' -Olyan ragályos?
-Jaj, de buták vagytok! Az ihlet az a lelkesítő sugallat, amitől megin­
dul az alkotó képzelete.
-A báróé megindult?
-Meghiszem azt! Tizenkét képemig meg sem állt, de a tizenharmadik
még hátra van! Hervadó virág lesz a címe, és kiállítja a régiségek múzeu­
mában. Örökre híres leszek! Olajban ígérte, hogy tartósabb legyen.
- Étolajban vagy varrógépolajban? - kérdezte a rossznyelvű Sára, de
mindjárt félre is kapta a fejét Kulcsár Julcsa tányérnyi tenyere elől. A hely­
zetet Zsófi mentette meg, aki a nyitott ajtón át kipillantott a folyosóra.
- Ott megy, ni! Már viszi is a pemzliket magával!
Julcsa megperdült, hogy csak úgy csörömpöltek a kulcsok a derekára
fűzött kulcskarikán, aztán uzsgyi! Eliramadott a boldogtalan festő után.
Sára földön heverő, hosszú nyelű partvisán átszökkent, akár a szöcske,
de egy útjába került aranyhátú széket mégis feldöntött. Nem is hallották
meg mindjárt, hogy valaki torkaszakadtából kiabál a kulcsárné után.
-Hé, asszonyság! Álljon meg egy szóra!
Rozi éppen helyére akarta állítani a felborított széket, amikor ez a va­
laki nekirohant, és hatalmasat botolva úgy elterült, mint a palacsinta.
Nem sokáig tanyázott a fényes padlón. Fürgén pattant fel, és szikrázó
szemmel pillantott Rozira.

14
 -Ej, hogy a darázs csípne meg! Éppen te kellettél az utamba! - elke-
seredve legyintett Kulcsár Julcsa eltűnő árnyéka után.
- Most ezt is elszalasztottam!
Sárából kibuggyant a nevetés.
-Ezt a vén lakodalmas katlant?
Kíváncsian vették körül a póruljártat. Jó kötésű falusi legény volt, de
látszott, hogy nincs egyebe a rajtavalónáL Inge ujjával törölgette a hom­
lokát. Kimerülten roskadt le az aranyhátú székre.
- Nincs ezen nevetnivaló. Hajnal óta futkosok ebben a ménkű nagy
palotában, hogy végre megkaphassam valakitől a malacom árát.
-Miféle malacét?
-Hát a kurta farkúét! ... Ez volt az egyetlen jószágom. Farsangra szép,
nagy hízó lett volna belőle. Akkora, hogy arra már házasodni lehet!
Önérzetesen megpödörte alig serkenő bajuszkáját.
-Hát akkor minek adtad el?-kérdezte Rozi.
- Nem adtam, vitték a király nevében, mivel-
hogy az ő asztalára kellett, de három nekeresdi
aranytallért ígértek érte.
- Szent Bíbic napján, ugye? - kajánkodott Sára.
Zsófi hozzátette: - Amikor a lőcs kivirágzik!
Sára folytatta: -Tudod-e, milyen nagy pénz
három nekeresdi aranytallér? Nekünk annyi a
fizetségünk egész esztendőre.
-Mutassatok egyet!
-Hogyan, mikor még mi sem láttunk?
-Nem-e?...
-Nem bizony, mert Fabatka kincstartó ösz-
szegyűjti nekünk egy tulipános ládába, hogy
mire férjhez megyünk, legyen hozományunk!
-Mátkátok is van már?
- Még nincs, de majd akad.
Minden ujjunkra kettő!
 Sára kihúzta magát, megbillegtette a derekán harangosra keményí­
tett szoknyáját.
- Van ám itt sarkantyús vitéz meg szép ruhás udvari lakáj annyi, mint
mezőn a fűszál!
Zsófi ábrándosan a plafonra emelte a tekintetét, úgy sóhajtotta: - Én
egy valódi komornyikat szeretnék, szép szúrós bajusszal, nagy pofasza­
kállal... !
Erre már felpattant a legényke. Csak úgy sistergett a hangja.
- Udvari bolond való nektek! Azzal összeillenétek!
No, ezt már Rozi sem hagyhatta annyiban. Félig elfordult a legénytől,
úgy beszélt hozzá büszkén, válla felett dobálva a szót.
- Miért? Én bizony nem akarok visszamenni a pusztára, nehéz kenyé­
ren élni holmi ágrólszakadt szegény ember oldalán, akinek még egy kur­
ta farkú malaca sem maradt!
- Nekem mondtad ezt, te pisze? - lépett feléje fenyegető en a legény.
Rozi nem ijedt meg tőle.
- Hogyan mondhattam volna, hiszen még a nevedet sem tudom!
- Hát akkor tudd meg, hogy Árva Ábris vagyok,
Széljártapusztáról. És te?
Rozi akkor sem lepő­
dött volna meg jobban,
ha aranyalma hullik a
kötényébe. Nevetett már
a szeme, nevetett a szája,
amint szembefordult
a legénnyel. 416 �
 - Én meg Rezedás Rozi vagyok, a Szélverte tanyáról!
Ábris úgy bámult rá, mint aki nem hisz a szemének, aztán boldogan
felkiáltott:
- Hiszen akkor mi együtt őriztünk libát!... Azért volt olyan ismerős az
a pogácsaképed!
-Nekem meg az a csámpás lábad, amivel belém botlottál! -adta visz-
sza a kölcsönt Rozi.
Ábris nem hagyta magát.
- Most is olyan szeplős az orrod, mint a pulyka tojása!
- Neked meg most is eláll a két füled, akár a juharfalevél vitorlája!
A másik két szolgáló összenézett.
- Gyerünk innen, mielőtt hajba kapnak! - súgta Sára, és
el is tűntek gyorsan, azok meg csak nézték egymást ámulva,
nevetve, a hajdani játszótársat újra felfedezve. Ekkora örö­
met alig lehetett elviselni. Csak mondogatták egymás nevét,
mintha elsüllyedt volna körülöttük az egész palota, s ők újra
ott volnának azon a régi libalegelőn.
De hiszen nem is libalegelő volt már az, hanem tündérjárta
meserét, ahol égig érő csodafává nőtt a katángkóró, földre hullott csillaggá
fényesedett valamennyi pitypang, és muzsikálva zengett a titkokat rejtő
feneketlen kút. Mezítlábas gyereklépteik nyomát tündérek őrizték látha­
tatlanul. Csakis az pillanthatta meg őket, akit még nem kápráztatott el az
aranypénznek csillogása. Akinek még egy nekeresdi tallér sem jutott.
Az ám!. .. A varázslatból Ábris tért először magához.
- De hát én csak a pénzemért jöttem ide, vagy adják vissza a malacomat!
Ettől Rozi szemében is kialudt az öröm fénye. Minden szava felért egy
csaláncsípéssel, amikor közölte, hogy sül már az a malac a királykisasz­
szonynak ebédre!
-Hiszi a piszi! -kételkedett Ábris. - Miért éppen az én malacomra
fájna a foga?
- Amiért a mások jószágára, amit a katonák összeszednek, hogy az
étekhordók feltálalhassák a palota ebédlőasztalára!

17
 - Ilyen telhetetlen a királykisasszony?
- Ilyen üres a kamra!
-Ne figurázz velem, te Rozi! Még a verebek
is azt csiripelik hetedhét országban, hogy Ajnács­
ka a leggazdagabb királylány, akinek teli kincses-
láda a hozománya.
-Őrzik is erősen. A kincstartó
minden éjjel azon alszik.
- Én pedig addig el
nem megyek innen,
amíg a f izetsége­
met elő nem veszi
belőle!
- Előbb veszik
azt a konok fe­
jedet!... Inkább
örülj, amiért a
malacodat megtisztelik,
sörrel öntözgetik, citrommal
a szájában ezüsttálra teszik. Mert itt így szokás ám, nem úgy, mint a
pusztán.
- Ejha, de tájékozott vagy ! Talán azt is tudod, melyik lábával kelt fel a
királykisasszony?
- Alighanem ballal.
- A saját születésnapján?
- Hát persze, mert Töhötöm király minden házasulandó királyfinak
elküldette a képét, de úgy látszik, hiába...
-Olyan rút?
-Szép, mintha rózsafán termett volna!
- Olyan veszekedős?
-Szelíd, mint a gerlice.
-Olyan szívtelen?

18
 -Jó, mint egy falat kenyér!... Mégsem kérte meg eddig senki, pedig a
Eumhurnyák király lúdtalpas lányának is bekötötték a fejét.
- Rozi!... Én látni akarom!
- A Bumhurnyákék lányát?
- Dehogyis! Ajnácska királykisasszonyt!
Ábrisnak kipirult az arca, fénylett a szeme, ahogy kimondta.
-Annyira azért nem szép... ! -próbálta csillapítani Rozi, és már visz-
szavonta volna a sok dicséretet, amikor szóváltás hangja és közeledő lép­
tek koppanása hallatszott be a folyosóról.
-Uramfia, ez őfelsége! -szeppent meg Rozi. -Bújj el gyorsan, mert ha
itt talál a trónteremben, véged!
Igen ám, de hová? A két oldalajtó még zárva; azok mögött gyülekez­
nek az udvarhölgyek és udvaroncok az ajándékaikkal. Sehol egy földig érő
függöny, sehol egy alkalmas bútordarab, csak a trónus...
Mire Ábris tiltakozhatott volna, Rozi vasmarokkal tuszakalta be a
királyi bársonyszék alá, ahol csak négykézláb kucoroghatott, és ahol az
ülésről lelógó aranyrojtok teljesen eltakarták.
- Hová juttattál, te boszorkány? - méltatlankodott szorult helyzeté­
ben. - Hiszen itt még a szívemnek sincs helye egy nagyobbat dobbannil
-Az a jó! - futott át halovány mosoly Rozi képén. - Ha kedves az éle­
ted, meg ne moccanj, amíg érted nem jövök!
És mert Ábris mégis megpróbálta kidugni a fejét a trónus alól, köny­
nyedén rácsapott a tollsöprűvel, aztán, mint aki jól végezte dolgát, kisétált
a trónteremből, mielőtt őfelsége odaért volna. Csak akkor lepődött meg,
amikor visszapillantva látta, hogy őfelsége a lánya után szaporázza lépteit.

19
 III.
fejezet

Az udvari hajmeresztő éppen befejezte őfelsége gyér hajszálainak

balzsamozását, hogy kellően égnek álljanak, mint a kefesörte, különben
könnyen lecsúszhatnék fejéről a korona, amit egyre nehezebb volt már
megtartania. Mióta Nadály hercegnő árnyéka rávetődött, Töhötöm ki­
rály olyan csendes lett, mint a holdvilág. Csizmájában még a követ is el­
szenvedte volna, és szíve jóságából futotta annyira, hogy jó király legyen,
de az akaratát lépten-nyomon megkötötte valami fortélyos erő. Nem
vágyott már egyébre, mint békességre, meg arra, hogy egy szem leányát
férjhez adja és boldognak lássa. Addig pedig őriztetnie kell, és minden
lépését szemmel tartani.
 Amióta elvesztette a királynét, állandó rettegés fészkelt a szívében�
Ajnácska miatt, mert egyszer azt álmodta, hogy elrabolják tőle. Igaz,
azon az estén Nadály hercegnő kínáigatta üveghegyen termett hó­
kuszpókusz borral, azért, hogy jobb kedvre derítse. A bor az első korty
után a fejébe szállt, de jókedv helyett rémséges álom lett belőle. Nem
is nyughatik meg addig, amíg be nem toppan az a kérő, aki méltónak
bizonyul Ajnácska kezére. Remélte, hogy ez most már bármelyik perc­
ben megtörténhetik, de ma reggel csak egy sápítozó komorna kopogott
be az öltözőszabája ajtaján, panaszt téve, amiért a királykisasszony se
mosakodni, se felöltözni nem hajlandó!...
Ilyen esetben szükség van a királyapai tekintélyre. Azonnal he­
gyesre pödörte arasznyi bajuszát, úgy indult ránc ba szedni makrancos
gyermekét.
Ez a módszer máskor mindig bevált, és Ajnácska megszeppenve kért
bocsánatot a szigorúra sodorintott bajusz láttán, most azonban ügyet
sem vetett rá, hanem úgy, ahogy volt, egy szál ingben, mezítláb toporzé­
kolni kezdett.
- Nem! Nem! Nem és nem! - hajtagatta makacsul, Töhötöm király pe­
dig elképedve látta, mennyire megváltozott a lánya. Az volt az első gondo­
lata, hogy rá kellene csapnia a gömbölyűbbik felére, de amint találkozott
a tekintetük, nyomban letett erről a szándékáról. Ajnácska ugyanekkor
hirtelen elpirult, és selyemköntöskéjét magára kapva kiszaladt a szobából.
Őfelsége utána!... Akárhogyan is van, ezt nem hagyhatja annyiban!
- Állj meg egy okos szóra, szentem! - igyekezett lihegve utána. - Meg
kell mosakodnod, meg kell fésülködnöd l
De Ajnácska csak futott, futott, maga sem nézte, merre, sőt maga sem
tudta, hová a csudába... ! Legszívesebben talán a világból is kifutott volna,
ha az apja utol nem éri a trónterem ajtajában. Kicsiny korában gyakran
megtette, hogy a trónus alá bújt, onnan kiabálva ki nevetve, hogy "I<i­
rályapukám, elbújtam, keress meg!", de ehhez most nem volt kedve. Csak
megállt előtte. Alatta pedig Ábrist hol a félsztől, hol a kótyagos örömtől
borzongatta meg felváltva hideg és meleg, amint a rejtekéből kilesett.

21
 Töhötöm király kérlelésre fordította a szavát.
- Ajnácskám, lelkem, nem ismerek rád! Ne szomoríts meg! Mi történt
veled?
- Nem tudom! Csak hagyjanak békén a komornák!
- Fel kell adják rád az ünneplő ruhádat!
- Nem akarom! Szorít!
- Nadály hercegnő Bergengóciából hozatott pirosítót az arcodra!
- Kenje az orrára!
- Miért vagy ilyen rosszkedvű? Ha kívánod, a Göncölszekeret is leho-
zatom neked az égről!
- Mi haszna, ha úgysem kocsikázhatok ki rajta?... Más királylányok
az Óperenciás-tenger partján nyaralnak, tündértánciskolába járnak, en­
gem meg úgy őriztetsz, mint egy rabot.

22
 Ajnácska ismét akkorát top­
pantott keserűségében, hogy a
trónszék aranyos rojtjai lihegni
kezdtek, és megcsiklandozták Áb­
ris orrát. Gyorsan vissza is húzta,
nehogy eltüsszentse magát, Úgy
fülelt tovább minden szóra.
- Rekesztés madárnak, oltalom
leánynak-így helyes!- jelentette
ki komolyan Töhötöm király, ám ezúttal ez a bölcsesség sem használt.
Ajnácska inkább sírva fakadt tőle, és zokogva borult az apja vállára.
-De én így olyan boldogtalan vagyok!
Töhötöm zavarba jött.
- Mesebeszéd! -legyintett, és elővéve hatalmas zsebkendőjét, azzal
próbálta felitatni a lánya könnyeit. Közben haragudott magára, amiért
csak olyan sete-suta szavak jutnak eszébe, amiket maga sem tartott sok­
ra, mégis mondogatta, hogy "Töröljük le ezeket a csúnya könnyeket! Ne
itasd az egereket! Ma mosolyognod kell!"
-Ugyan kire?-szipogott Ajnácska.-Az udvari fajankókra? A kígyó-
nyelvű dámákra? A pohos miniszterekre? Ki nem állhatom őket!
-Ha bármelyikük megbántott, lenyakaztatom!
- És azt hiszed, attól elmúlik minden bánatom?
Töhötöm elcsodálkozott.
-Ugyan, miféle bánata lehet egy királylánynak?
-Olyasféle, mint minden lánynak, ha egy csillagos nyári éjszakán va-
lami motoszkálni kezd a szíve táján - sóhajtott nagyot Ajnácska, és kezét
a szívére szorította: -Itt!...
-Az még a bárányhimlődből maradhatott vissza!-biztosította őfel­
sége, de Ajnácskát nem tudta meggyőzni.
-Nem vagyok már gyerek!-mondta.-Jól tudom, hogy ha én hoppon
maradok, alólad is kicsúszik a trónus.
-Ki fecsegett ilyet?

23
 Mire meg lehetett volna tudni, hogy ki az, váratlanul megjelent az
ajtóban Hajbók udvarmester.
-Bocsánat, felség, már mindenütt kerestem, mert az udvari borbély
szakállfazon-igazításra várja!
Halkabban hozzátette:
-Kegyeskedjék sietni hozzá, amíg józan!
-Ó, ezt majdnem elfelejtettem! Máris megyek-kapott elvadult sza-
kállához őfelsége, majd rámosolygott a lányára:
- Hát nem megható, hogy már korán reggel mindenki a te egészsé­
gedre koccint a palotában?
Ajnácska véleményét meg se várva, vállát átkarolva magával vonta:
- Gyere csak és fogadj szót, öltözz ünneplőbe! Ne hozz szégyent
idős apádra! Bármikor betoppanhat egy királyfi, és mit szól, ha így
meg l'
at ?....
Ábris végre kibújhatott a trónus alól. Négykézláb állva bámult utá­
nuk, és amint hallótávolságon kívül voltak, kitört belőle az elragadtatott
kiáltás:
-Azt mondaná, hogy eszem a szíved, de szép vagy, Ajnácska!
Kár volt ennyire megfeledkeznie magáról, mert ha más nem is, de a
visszasettenkedő Rozi hallotta.
-Hunyd be a szemed, hé, mert még kiesik! - mondta csípősen.-Most
pedig azonnal tűnj el innen, amíg én mondom szépen neked!
Ábris komótosan felállt, kezét-lábát nyújtóztatta.
-Eszem ágában sincs! Nekem itt még elintéznivalóm van!
-Csak nem a királykisasszonnyal?
-De bizony, azzal!
- Bürköt ettél, Ábris? Ne játssz a fejeddell
A nagy féltésben még a legény karját is megragadta, de az lerázta
l l

magarol .
-Ne csimpaszkodj belém! Vannak itt fényes, sarkantyús vitézek!
-Vannak hát! -futotta el Rozit a méreg. - Mindjárt idehívom őket,
hogy kitegyék a szűrödet!... Őrség! Ide gyorsan!

25
 -Vigyázzanak csak rád, én meg majd vigyázok magamra!
Rozi erre még nagyobbat kiáltott, csak hogy ráijesszen, de amikor két
vitéz csakugyan ott termett, őt magát fogta el a félsz, Ábris meg úgy el­
tűnt addigra a palota kacskaringós folyosóján, mint a fényes légy.
-Itt vagyunk, ragyogunk! Kit kell nyakon csípni? -kérdezték min­
denre elszántan a katonák, és úgy villámlott a szemük, hogy Rozi muk­
kanni sem tudott.
-Járt itt idegen?... Bántott valaki?
-Nem... nem... senki... senki...
-Hát akkor miért riasztottál minket?
-Nagyon megijedtem, hogy szálegyedül vagyok ebben a ménkű nagy
teremben.. .

-Úgy?... Szóval bolonddá tettél minket?... Majd adunk neked vaklár-

mát csinálni, ebadta szolgálója!
-Jaj, ne bántsanak, marcona urak! -visított Rozi, és most rajta volt
a menekülés sora. Könnyű lábon futott, azok meg nehéz csizmákban,
mégsem úszta meg, hogy néhányszor körbe ne kergessék a trónterem­
ben, mielőtt egérutat nyerhetett.
Úgy össze volt zavarodva attól, ami történt, hogy csak később kezdett
el nyugodtan forogni az esze kereke, akkor is azért, hogy gyanút fogjon.
Mert ugyan hogy a csudában juthatott be Ábris ma reggel a palotába,
amikor éjjel-nappal minden kaput ilyen harcias alabárdosok őriznek?...
 IV
fejezet

Báró Pemzli Akvarellnek mostanában nem volt szerencséje. Hiába fogta el

a legforróbb ihlet, sohasem adhatta át magát a művészi alkotás gyönyörű­
ségének, mert alig győzött eleget tenni a rengeteg megrendelésnek. Amió­
ta az a nagy megtiszteltetés érte, hogy báróságot kapott és udvari festőnek
nevezték ki Aligváron, szünet nélkül csak arcképeket kellett pingálnia,
mert a királykisasszony szépségesre sikerült képmása után mindenki kö­
vetelte, hogy az ő ábrázatát is örökítse meg az utókor számára. Volt, aki
nem is elégedett meg egyetlenegy portréval, hanem egész sorozatot kívánt,
akárcsak Kulcsár Julcsa. Báró Pemzli majdnem sírva fakadt, amiért tehet­
ségét olyasvalakire kell pazarolnia, akinek láttán a lovak is felhorkantak a
királyi istállóban. Azt hitte, hogy ha nagy, lepcses szájat, bibircsókos orrot,
kanesi szemeket és olyan féloldalas arcot mázol róla, mintha pofon csap­
ták volna, talán elriasztja, de tévedett. Szerencsétlenségére Máléjankó, a
bolondos herceg is meglátta a képet, és kajánul felkiáltott:
 - Ámulatos-bámulatos!... A hétfejű sárkánynak mind a tizennégy
szeme sírva fakadna ettől a gyönyörűségtől!
Julcsának több se kellett! Rövid eszével a csúfondáros szavakat dicsé­
retnek vélte, és a festőnek attól kezdve nem volt miatta nyugalma.
Bosszúból egyre rútabbra kente-fente a Julcsa amúgy is nevetséges
ábrázatát - mindhiába. Végül sikerült szavát vennie, hogy ha a kö­
vetkező képét kiállításra viszi, többet nem kíván tőle. Ezt a legutolsót
aztán egyre halogatta, mert előbb egy gyönyörű csendélettel szerette
volna bebizonyítani a világnak lélegzetelállító tehetségét. Naponta el
is kezdett festeni egy gyümölcsökkel megrakott tálat. A tállal nem is
volt hiba, hanem mire folytathatta volna, a gyümölcs mindig elfogyott
róla. Akárcsak ma reggel az
a nagy halom édes, ropogós
cseresznye, aminek nem bírt
ellenállni...
Éppen utánpótlásért indult a
konyhára, amikor egy kisinas utol­
érte az üzenettel, hogy azonnal je­
lenjék meg Nadály hercegnő színe
előtt. Rosszat sejtett.
A Nagy Amondó és Fa­
batka kincstartó is bajt szi­
matoltak. Úgy siettek, hogy
majdnem letaposták egy­
más sarkát. De az ajtó előtt
hirtelen megtorpantak.
- Parancsolj!... Parancsolj!...
Csak utánad! - tessékelték egy-
mást, míg aztán mind a hárman
egyszerre akartak belépni a her­
cegnő lakosztályába, és csaknem
szétfeszítették az ajtófélfát.
 Nadály hercegnő feldúltan sétált fel-alá, bagolytollas
legyezőjével legyezgetve méregtől vörös arcát.
- Meg kell tébolyodni!... Meg kell tébolyodni!...
- Mindenben számíthatsz a segítségünkre, fenség! -
hajolt előtte a földig a Nagy Amondó, miközben kiesett
a zsebéből az aligvári törvénykönyv, amit mindig ma­
gával hordott. Sietve kapta fel, hogy ha kell, nyom­
ban idézhesse belőle a helyzethez illő passzust.
Ezúttal nem volt vele sikere. Nadály hercegnő
majd megpukkadt.
- Kár, hogy mindig csak a törvényeket csűröd­
csavarod, Nagy Amondó, és közben észre se ve­
szed a bajt!
- Mi történt? - kérdezték egyszerre mind a
hárman, a lehető legártatlanabb arcot vágva.
-Az udvari íjászom ma hajnalban lelőtt egy
postagalambot, ami gyűrűt hozott a csőrében
a királykisasszonynak!
Fabatka elfehéredett. A Nagy Amondónak
leesett az álla.
-Ez lehetetlen!... Ez elképzelhetetlen!
Egyedül a festő vigyorodott el.
-Ez várható volt, hiszen Ajnácska gyö­
nyörű! Méltó az én udvari ecsetemre! Aki
csak megkapta a képét, annak máris ütheti a szíve a tizenkettőt!
- Csakhogy én kicseréltem azokat a képeket! - vágta oda a hercegnő,
és báró Pemzli előtt elsötétült a világ.
- Kicserélted?... Mire?
Nadály hercegnőnek gúnyos mosolyra ferdült a szája.
-Akadt a műtermedben tizenkét másik remekmű!
- Ez hallatlan!. .. Ez vérlázító!. .. Ez csalás! - kiáltottak fel egyszerre
mind a hárman.

29
 -Hogy merészelted megtenni?- méltatlankodott Fabatka kincstar­
tó, ámde a hercegnő gyorsan leintette.
-Még te merészelsz engem kérdőre vonni?Hiszen ha Ajnácska férjhez
menne, ki kellene adnod a hozományát, és az lehetetlen, mert az utolsó
garasig elkockáztad a Sárkány kaszinó ban! Vagy talán tévedek, és hul­
lócsillagot fogni szökdösöl ki éjjelente a palotából?
A kincstartó zavartan húzta be a nyakát. Rémülten hebegett.
-Ne... nem tévedsz, fenséges he... he... hercegnő...
-Akkor ne ugrálj, hanem köszönd meg, amiért senkinek sem árultam
el, hogy üres kincsesládán heverészel!
Fabatka felsóhajtott, és hálából hatalmas csókot cuppantott Nadály
hercegnő gyűrűkkel ékesített kezére. Ugyanez a kéz báró Pemzli orra alá
is kecsesen odalendült.
- Te pedig köszönd meg, hogy a mázolmányaidat remekműnek nevez­
tem!
Pemzli fintorogva, kénytelen-kelletlen hajolt rá a feléje nyújtott kézre.
Azért is csak az orra hegyét nyomta rá, annyira megrendítette a herceg­
nő bejelentése.
A Nagy Amondó töprengve ráncoita a homlokát.
- De hát kinek jutott eszébe gyűrűt küldeni a királykisasszonynak?
Nadály hercegnő névjegyet halászott elő a ruhája csipkéi közül, arról
olvasta:
- A kerekegyországbéli Deliszép Dániel királyfinak l Tessék!
Lábuk elé dobta, majd dühösen rátaposott.
-Hol a gyűrű? -kérdezte mohón Fabatka.
- Elkoboztam!
A hercegnő legyezőt tartó kezének kisujján valóban ott csillogott­
ragyogott a csodálatos mátkagyűrű.
- Elszánt fickó lehet ez a Deliszép! -
csóválta a fejét a Nagy Amondó. -Való­
színűleg már útnak is eredt, hogy jókor
ideérjen.

30
 -Ez az, amit meg kell akadályoznotok! -halkította le a hangját Na­
dály hercegnő. -Ennek a mátkagyűrűnek a küldője semmiképpen sem
juthat be a palotába! Halljam, melyikteknek van valami jó ötlete?
-Mi sem egyszerűbb ennél! -felelte nagyképűen a gonosz főtaná­
csos. -Felbérlern Vagány Bercit meg a zsiványtársait. Ha kiengedjük őket
a dutyiból, azok szívesen útját állják, egy kicsit kupán vágják, hogy három
napig magához se térjen, és örökre elmenjen a kedve a lánykéréstőL
-Furfangos ötlet, nem csalódtam benned! Nagyon fontos, hogy a kérők
nélkül megússzuk ezt a születésnapot! De csomót kössetek a nyelvetekre,
mert ha egy szó is kiszivárog abból, amit megbeszéltünk, halál fiai vagyok!
N adál y hercegnő sötét tekintetétől mindhármuk hátán végigfutott a
hideg. Biztos lehetett benne, hogy nem fognak árulkodni, hiszen rangot,
jólétet neki köszönhettek, haszontalanul csak körülötte lebzselhettek.
-Aztán, ha Ajnácska hoppon marad, felmehet búslakadni a toronyba,
Töhötöm sógorom pedig nyugalomba vonulhat.
- Éppen ideje! -lelkendezett Fabatka. -Eleget szólt már neki a ka­
kukk! Mi pedig hódolattal fogunk leborulni az új király elé!
-És a te hatalmas lábaid elé, ó, felséges anyakirálynő l -toldotta meg a
hízelgést a Nagy Amondó, és orruk máris földig ért a határtalan hódolattóL
Máléjankót éppen ez a látvány fogadta, amikor belépett a szobába.
-Nini, mi van itt? Reggeli torna?
-Üdv a hercegnek, leendő urunknak! -fordultak tüstént feléje, de a
hercegnő haragja újra lángra lobbant, mint a száraz szalma.
- Nézze meg az ember! Már megint kopogtatás nélkül rontottál be!
Hányszor kell mondanom, hogy viselkedj fenségesen?
Máléjankó megvonta a vállát:
-Utálok viselkedni, és különben is, mindjárt kezdődik a vakparádé l
-Legalább megtanultad az ünnepi köszöntődet?
-Meg, de mondhatom, bárgyú egy szöveg! Melyik nagyokosod Írta?
Én ennél sokkal jobbat tudtam volna kitalálni.
A bagolytoll legyező úgy kezdett járni, mint a motolla, és a három ud­
vari méltóság jobbnak látta sürgősen kihátrálni az ajtón.

31
 Az ilyen kegyelmek gyakorlására rendszerint a nagy ünnepeken ke­
rülhetett sor. A csavaros eszű Nagy Amondó most Ajnácska születés­
napját használta fel ahhoz, hogy megkörnyékezze és körmönfont okos­
kodással meglágyítsa éppen ezek iránt a dutyiban kuksoló útonállók
iránt T öhötöm király szívét.
Nem volt nehéz dolga. Nadály hercegnő annyit emlegette őfelsége
zsarnokoskodását, hogy a király lassanként már maga is elhitte, hogy
ha nem elnéző a csirkefogókkal szemben, akkor egész népe elhidegül
tőle.
Így eshetett meg, hogy Vagány Berci és társai előtt hirtelen kitárult a
három lakattal ellátott vasajtó. A Nagy Amondó személyesen vitte meg
nekik a jó hírt, közben azonban fülükbe súgta, hogy mit kíván tőlük
cserébe.
Vagány Berci vigyorgott. Semmiség lesz útját állniuk egy királyfi­
nak! Tudják ők, hogyan kell ráijeszteni a gyanútlan utazóra, hogy még
az ingét is örömest átadja! S ha mégis ellenállna, és ütni kell, meglelik
a kobakja gyenge pontját, hogy aztán három napig lepje szemét a köd.
A Nagy Amondó éppen így gondolta. Érje csak sajnálatos baleset,
amiből egyhamar ne térjen magához.
- Meglesz! - köpte a markát Vagány Berci, majd ravaszul hozzátet­
te, hogy aztán meg ne tudja a világ, kinek a parancsára követik el ezt a
gazemberséget, mert ők ingyen nemigen tudnak hallgatni, és ugye nem
örülne az udvari fő-főtanácsos Úr, ha valamelyiküknek eljárna a szája?
A Nagy Amondó értett a szóból, és mindjárt mindenfélét megígért:
tele zsákot, tele zsebet, tele butykost, holtig ingyen kenyeret, sőt arany­
tallért is egy marékkal. Miért is ne ígérte volna? Hiszen majd úgyis le­
tagadja, akárcsak az egész cselszövést, betyárok szava pedig annyit ér a
törvény előtt, mint a perec közepe.
A haramiák vidáman vegyültek el az udvaron sürgő-forgó tömeg­
ben, de nem siettek. Az ökörsütésből is kivették - helyesebben szólva:
kiették! - a részüket, megitták a borukat, mielőtt észrevétlenül kereket
oldottak. Senki se bámult utánuk.

33
 A trónteremben egybegyűlt előkelőségek között már egy gombos­
tűt sem lehetett elejteni, mire Bummbele tábornok vezényszavára el­
dördült a tizenhat ágyúlövés, hírül adva országnak-világnak, hogy az
aligvári kiálykisasszony ma lett tizenhat éves, és ezzel hivatalosan is
elkezdődött a háromnapos ünnep.
Töhötöm királynak büszkeségtől dagadozott a szíve, amint leányával
együtt bevonult a trónterembe. Már azt a legújabb szeszélyét is megbocsáj­
totta, hogy a királykisasszonyt megillető koronácska helyett fehér jázmin­
virágból font koszorút tett a fejére. Ahogyan felhőkönnyű, tündérszőtte
ünneplő ruhájában megjelent, ámuldozó suttogás támadt nyomában.
Hajbók udvarmesternek megbicsaklott a hangja a meglepetéstől, amikor
a botját a padlóhoz koppantva jelentette: "Őfelsége első és utolsó Töhötöm
király és... hukk... izé... mukk ... felséges leánya, Ajnácska!"
Tapsolt, éljenzett a palota apraja-nagyja. Őfelsége óvatosan biccent­
getett jobbra-balra, fején az ingatag koronával, és vigyázva ráereszke­
dett a trónra, nehogy megnyikkanjon a dereka. Azonnal körülvették
az udvari előkelőségek, akik nemcsak díszruhájukat öltötték magukra,
hanem legbarátságosabb arcukat is. Csak Nadály hercegnő vágott fan­
csali képet, amiért nem tudta megakadályozni, hogy Ajnácskának be­
hozzák gyermekkori, ütött-kopott kis sámliját. Leghőbb születésnapi
kívánsága volt, hogy még egyszer azon üldögélhessen királyapja mellett,
ugyanúgy, mint kislánykorában, amikor fejét annak térdére hajtva, arcát
a puha bársonypalást redőibe rejtve hallgatta őfelsége dörmögős hang­
ját, akár országos dolgokról folyt a tanácskozás, akár éppen bíráskodott,
vagy csak neki mesélt. Ajnácska legtöbbször azt kérte, hogy édesanyjáról
meséljen, de ilyenkor Töhötöm király nagyon hamar berekedt, és mintha
hirtelen megnáthásodott volna, a zsebkendőjét is elő kellett vennie ...
Most mindenki mosolygott, kivéve Ajnácskát, pedig a legkisebb ud­
varhölgyek róla énekeltek. Kört kerekítettek, forogtak, hajladoztak:
 Töhötöm lánya, Töhötöm lánya,
Ajnácska, Ajnácska,
nevető arcod derekad karcsú
almácska, nyírfácska,
madarak zengő araszos fűszál
dalt hoznak, átfogja,
muzsikás tücskök egyedül táncolsz
hangolnak. álmodba'?...

Egyedül?... De még milyen egyedül van, nemcsak ebben a zsibongó

társaságban, hanem mindig, mindig... Tekintete folyton a kitárt ajtó felé
rebben. Jön-e a királyfi érte? És ha igen, az jön-e, akit titokban annyira
vár?... Gondolataiból a folytatódó köszöntök hangja rezzentette fel.

Soká éljen a királykisasszony,

bárhol jár-kel, ott virág fakadjon,
búval, gonddal sohase virrasszon,
egykettőre legyen szép menyasszony!

Mosolytalanul nézte, amint virágokkal hintik kö­

rül, és az ünneplőbe bújtatott három kis szolgáló alig
győzi vázákba tenni a csokrokat. Harangosra
keményített szép szaknyában Rozi is ott sür­
gött-forgott, és csudára élvezte ezt a
dolgot. Titokban úgy beleszagolt egy
virágkehelybe, hogy a virágportól sár­
ga lett az orra. Máléjankó észrevette, és
magában kuncogva azt figyelte, hogy a
terembe tévedt dongó vajon rászáll-e arra
a virágporra. Sajnos sokáig nem követhette,
mert Nadály hercegnő erélyesen oldalba lökte.

35
 -Ne aludj! Te következel!
-Ja?... Én?
Odabotlott Ajnácska elé. Megköszörülte a torkát.
- Hát szóval... Idesüss!

Unokaöcséd, Máléjankó
egyáltalán nem fajankó,
elméseb ben, mint akárki,
tud vidáman gratulálni.
Kíván neked minden jót,
lyukas zsákba olcsó sót,
savanyú bort korsódba,
zsizsiket a borsódba,
szögre avas szalonnát,
kiskertedbe vadalamát,
szerencsédbe kudarcot,
szép hajadba gubancot,
a nyakadba eszterláncot,
magunknak meg kivilágos
kivirradtig tengertáncot l

A hirtelen támadt, megdöbbent csendet ezüstös csengettyűhangként

törte meg Ajnácska kacagása. Nadály hercegnő felsikoltott.
- Mi volt ez?
-Amondó vagyok- világosította fel a Nagy Amondó -,hogy a herceg
tévedésből az udvari bolond mondókáját tanulta meg!
Máléjankó sértődötten tiltakozni próbált, hogy szó sincs semmiféle
tévedésről, ez az ő saját költeménye volt,de akkor már a saját hangját sem
hallotta az egész termet betöltő nevetéstől. Ajnácska tapsolt örömében.
Nadály hercegnő Fabatka kincstartó vállára omlott:
- Elájulok!
Máléjankót nem hatotta meg.

36
 - Minek?... Hát nem látod, mekkora sikerem van? Még Ajnácska is
nevet!
Töhötöm királynak is könnye csordult a nevetéstől.
Csak néhány nagyképű főember őrizte elszánt komolysággal méltó­
ságteljes ábrázatát, mert a hercegnő hívei mosolyogni se mertek enge­
dély nélkül.
Hajbók beleizzadt az igyekezetbe, hogy úrrá legyen a mindent elsöprő,
királyi ünnephez méltatlan zajongáson, és helyreállítsa a rendet. Botjával
hadonászva fel-alá futkosott az udvaroncok és udvarhölgyek megbomlott
sorfala előtt, akik egymásnak dőltek, és az oldalukat fogták a kacagástóL
- Kérem!. .. Kérem!. .. Csillapodjanak! Az ünnepség folytatódik! Ké­
rem!.. Kérem! ... Lépjen elő a következő szerencsekívánó! Halljuk a jókí­
vánságokat! ... Könyörgök, kívánjanak már valamit!...
Ekkor a tömegben megszálalt egy erőteljes hang:
- Majd én kívánok!
Ami nem sikerült az udvarmesternek, az egy szempillantás alatt si­
került Ábrisnak, amint utat törve magának a sokadalomban, megállt a
trónus előtt, mindenkinek ajkára fagyasztva a szót.
-Hát ez kicsoda?-fordult az udvarmesterhez őfelsége.
Hajbók elképedve méregette a legényt.
-Nem tudom, kit jelenthetek be az illető ben!
Ábris meghajolt.
- Bejelentem én magamat. Adjon isten jó napot!
-De szépen köszön tél! -ragyogott fel Ajnácska arca. - Ki vagy és mit
kívánsz?
-Árva Ábris vagyok Széljártapusztáról, és azt kívánom, hogy fizesd ki
a maiacom árát, amit a katonáid elvettek tőlem, és idehoztak a konyhára
pecsenyének!
Nadály hercegnő ismét az ájulás szélére tántorodott. Még a bagolytol­
las legyezőjét is elejtette.
Ajnácska meglepődve fordult az apjához.
-Hallod ezt, édesapám?

37
 Töhötöm királynak vészjóslóan találkozott a két szemöldöke.
-Hallom, és fel vagyok háborodva!
Ábris örömmel folytatta:
-Tudtam, hogy felséged is pártomat fogja!
- Micsoda? Nem félsz, hogy lenyakaztatlak?-ripakodott rá a király.-
Hogy mertél ideállítani egy koszos malac miatt?
-Nem volt az koszos, kérem, hanem szép rószaszínű, kurta farkú!
Ajnácska nem várta meg apja válaszát. Felpattant a kis zsámolyról, és
szikrázó szemekkel nézett rá.
-Akármilyen volt, én egy falatot sem eszem abból a pecsenyéből, amíg
Fabatka kincstartó ki nem fizeti az árát! Parancsold meg neki, édesapám!
Fabatka elsápadt. Rémülten tiltakozott.
-A felséges királykisasszonyka nem ért a pénzügyekhez. Hová jutunk,
ha minden ágrólszakadt idejön követelőzni? Igaz-e, fenséges hercegnő?
Segélykérően pislogott Nadály hercegnőre, aki már olyan volt a mé-
regtől, mint a puffadt béka.
-Meddig tűröd ezt az ünneprontást, Töhötöm?
-A felségsértést?!
-A rágalmazást?!-tódították a többiek.
Bummbele tábornok is felcsattant: -Katonáim nevében elégtételt kö­
vetelek! Ötven vesszőt neki!
Ajnácska királynői fensőbbséggel leintette:
- Nekem ma születésnapom van, és az a kívánságom, hogy ennek a
legénynek a haja szála se görbüljön meg! Punktum!
Töhötöm király ezen a napon már másodszor csodálkozhatott el a
lánya megváltozott viselkedésén. Eddig úgy akaratoskodott, mint egy
gyerek; most úgy parancsol, mint egy királynő. Arra sem kér engedélyt,
hogy levegye a ruhájára tűzött aranyrózsát, és odanyújtsa ennek a jött­
ment legénynek.
-Vedd ezt, a malacért cserébe!
- Köszönöm a jóságodat, kedves királykisasszony! - felelte Ábris.
Nem teketóriázott. Igaza tudatában boldogan elfogadta.

38
 Az udvarmester rosszallóan oldalba bökte a botjával:
-Felséges... ha nem tudnád!
- Neked! - mondta Ábris. - De nekem mától fogva biztos kedves!
Mindenki felszisszent. Őfelsége nem jutott szóhoz ekkora vakmerő­
ség hallatán. Helyette a Nagy Amondó emelte fel a hangját.
-Tűnj el innen, te senkiházi, amíg őfelsége meg nem gondolja ma­
gát! ... Őrség! Penderítsétek ki a kapun!
- Megyek én magamtól is! -mondta büszkén Ábris, de két vitéz máris
közrefogta, úgy vezették ki a teremből.
- Élemedett korodhoz képest eléggé könnyelmű vagy, Töhötöm, ami­
ért futni hagyod! -jelentette ki éles hangon a hercegnő, hogy mindenki
hallja, a Nagy Amondónak pedig halkan a fülébe sziszegte: -Legalább te
intézkedj!
Összekacsintottak. A tanácsos azonnal a vitézek után
sietett. Hajbók udvarmester végre visszazökkenhetett
megszakott szerepébe. Bejelentette, hogy az ünnepség
folytatódik.
- Felséges fenségek, fenséges felségek, höl­
gyek és urak! Most hallgassák meg az udvari
kamra... akarom mondani kamarazenekar elő­
adásában a mai napra komponált csodálatos
zeneművet!
Áhítatos csend támadt. Már lendültek a vo­
nák, felfújták a képüket a fuvolások, amikor
rémisztő kiabálás és ütlegelés zaja hal­
latszott be az udvarróL
-Jaj, a hátam! Jajajaj! Ne bántsatok!
-Adj neki még! Ne sajnáld!
-Jajajaj! Gazemberek! Ne üssetek!
- Mi történik odakint? - kérdezte megrökö-
nyödve Töhötöm király. -Mi ez az ünneprontás?
Magyarázatot kérek!

39
 A Nagy Amondó álnok sajnálkozással, lihegve tért vissza.
- Bocsánat, felség! Mégiscsak meg kellett vesszőztetnem azt a legényt...
Ajnácska haragtól pirosra gyulladt arccal ripakodott rá:
- Elfelejtetted, mit kívántam?
Sütött a gúny a Nagy Amondó válaszából:
- A haja szála se görbült meg! ... De vakmerőségét a háta bánja, meg
azt is, hogy ellopta a kiskertajtód kulcsát. Kiesett a zsebéből a csihi-puhi
közben. Itt van, ni!
Felmutatta a kulcsot, hogy mindenki lássa. - Ez az?
Ajnácskának elakadt a lélegzete. Mit mondjon? Némán bólintott.
Mindenki biztosra vette, hogy ez után ő is felháborodik. Ehelyett csak
visszaroskadt a trón melletti zsámolyára, és esdekelve kérlelte az édes­
apját, hogy azért azt a legényt mégis engedjék el, mert nem hibás eb­
ben a dologban. Töhötöm király hitt neki, és intett a Nagy Amondónak:
- Vesszőzést abbahagyni! - aztán Ajnácskához fordult: -Hát akkor
halljam, ki a ludas, ha nem ő?
-Nem mindegy?-rikkantotta el magát Máléjankó.-A kulcs meg­
van, mi meg mulatni szeretnénk, hiszen ünnep van, vagy mi a szösz?
- Úgy van! Igaza van! - helyeselt mindenki, mert már éhesek, szom­
jasak voltak, és a talpuk is viszketett. Örültek, hogy Máléjankó véget ve­
tett a huzavonának. Ajnácska meg annak, hogy megmentette őt a válasz­
adástóL Ezután már semmi akadálya sem volt az eszem-iszomnak és a
mulatságnak.
Mire a hált megnyitották, el is felejtették az egész kalamajkát.
Mindenkinek akadt táncospárja, akár a palota fényes termében, akár
az udvaron járta. Ajnácskát kézről kézre adták a magas rangú udvari ga­
vallérok és vitézek. Illedelmesen tűrte, hogy megforgassák és hízelgő
bókokat súgjanak a fülébe, de a mosolyát hiába lesték. Odaadta annak a
falusi legénynek, az egyetlennek, aki őszintén szólt hozzá.
Rezedás Rozi látta. El is hervadt tőle a kedve. Most már tudta, mi­
képpen jutott be Ábris reggel a palotába, de vajon hogy került a zsebébe
Ajnácska kulcsa? Mert Ábris nem tolvaj, erre mérget vett volna. Futott
volna hozá, mihelyt elengedték, de a marcona őrök útját állták. Márpedig
neki meg kell tudnia ezt a titkot, ha addig él is! Annyira elgondolkozott,
hogy szinte észre sem vette, amikor valaki táncra kérte. Nyalka katona
állt előtte. Látszott a szemén, hogy már belekóstolhatott az aligvári hét­
puttonyos borba, mert igen hetykén mondta:
-Járd el velem ezt a táncot, ha nem járod, majd megbánod!
A zenészek éppen a szegedi kutyakopogóst kezdték húzni.
Rozi ettől felocsúdott. Hiszen ez ugyanaz a katona, aki nemrég az
őrség tagjaként körbekergette a trónteremben! Ugyan, miért ne menne
vele? Rámosolygott. Hiszen tudni való, hogy ecettel nem fogunk legyet!

41
A betyárok úgy ismertek minden ösvényt, kanyart és útkeresztező­
d�st, mint a saját maszatos tenyerüket, most mégis meg-megtorpan­
ta
_ k, és azon tanakodtak, hogy ugyan merről is jöhet az a királyfi, akit
el kell agyabugyálni. Hol lesz a legjobb lesben állni? Ezen össze is
szólalkoztak.
Mivel a lánynézőbe készülő királyfiak mindig lóháton járnak, Mák­
virág azt tanácsolta, hogy feszítsenek ki egy kötelet az úton keresztbe,
abban majd megbotlik a királyfi lova.
-Olyan okos vagy, hogy elsül a fejed! -intette le Vagány Berci.-Elő­
ször is, akkor eltörhet a ló lába, amiért nagy kár volna. Másodszor, hon­
nan vegy ünk most kötelet?
 ,.

Azt bizony nem hoztak magukkal, csak akkora darab zsineg lapult a
zsebében, amivel majd összekötözheti a királyfi kezét-lábát, mert biztos­
ra vette, hogy azonnal foglyul fogják ejteni. Végül Jómadár felmászott
egy fára, mert azt találta ki, hogy onnan ugrik a királyfi nyakába. A töb­
bit a társaira bízta. Amíg azok dulakodnak, neki gondja lesz a lóra!
De gondja ám! Elvégre tapasztalt lókötö volt, akárcsak az apja meg az
öregapja!
Ebben végre megegyeztek, és várakozni kezdtek. Az idő múlását csak
a távoli toronyóra ütése jelezte, de az egyre többször.
Már tűkön ültek, hogy mi lesz.
A hold megpróbált néhány ezüstsugarával áttörni a lombokon, hogy
fényt hintsen az útra, de egy arcátlan kis felhőbárány minduntalan eléje
tolakodott, és kerek képét homályba vonta. Ilyenkor csak néhány bagoly­
szem világított, vagy a jánosbogarak, de ettől még bárki eltévedhetett.
Akárcsak Deliszép királyfi.
Szeretett volna még napszállta előtt célhoz érni, a kiszemelt mátkával
szembenézni, ha már erre kényszerítette a sorsa. De hiába hajszolta a lo­
vát ő maga is étlen-szomjan reggel óta, az éjszaka megelőzte. Most pedig
hiába keresett kiutat a rengetegből, semerre sem találta. Lova is egyre
fáradtabban lépkedett, míg egyszer csak megállt. Felhorkant és a fülét
hegyezte. Deliszép is hallgatázni kezdett. Itt valahol patak csörgedezik!
Leugrott a nyeregből, és óvatosan elindult a hang után, lovát vezetve.
Egy csillag éppen belenézett a patak tükrébe, és mert nagyon szépnek
találta magát, ragyogó örömétől megcsillant a víz. Ezzel anélkül, hogy
tudta volna, irányt mutatott Deliszép királyfinak, aki végre megitathatta
a lovát, és saját szomját is csillapíthatta. Nem is lett volna semmi baj, ha
a patak mentén megy tovább, de sajnos, megesik, hogy valaki éppen a jó
szíve miatt keveredik bajba.
Az útonállók már majdnem elbóbiskoltak, amikor váratlan dolog tör­
tént. Jómadár, aki a sötétben nem mérhette fel, hogy milyen erős az az ág,
amire rátelepedett, addig fészkelődött rajta, míg az ág hatalmas roppanás­
sal letörött alatta. Nevéhez méltóan repült, de szárnyak nélkül, egyenesen

44
egy hangyaboly kellős közepébe. Ijedtében akkorát ordított, hogy majd­
nem kettéhasadt tőle az éjszaka fekete palástja.
- Segítség! Jaj nekem! Végem van! Jajajaaaaaj! - óbégatott kétség­
beesetten, mert a harcias vöröshangyák csöppet sem örültek a várat­
lan vendégnek, és ezt a maguk módján mindjárt tudtára is adták. Társai
szidták, csitították, de már eljutott a hangja Deliszép királyfi fülébe.
- Valaki bajban van az erdőn! - gondolta. - Talán vadállat támadta
meg, vagy csapdába esett. Mindenképpen segítenem kell rajta.
Gondolkozás nélkül indult a hang után. A lova hűségesen poroszkált
utána. Jánosbogárrajok röppentek el körülötte. Vagány Berci azt hitte,
kísértetet lát, amikor hirtelen ott állt előtte, de aztán észrevette vállán
az aranyhímes koronával ékes tarisznyát, és észbe kapott.
- Megállj, ha kedves az életed! - szegezte neki a palota konyhájáról
ellopott, lötyögős nyelű konyhakést.
-Egy lépést se tovább! -toldotta meg a fenyegetést Mákvirág, heve­
sen forgatva egy fegyvernek álcázott lyukas kanalat.
Deliszép ekkor döbbent rá, hogy rablók közé tévedt. Ketten vannak
egy ellen, sőt egy harmadik most tápászkodik fel a földről. Csakhogy ő
gyerekkorában sem ijedt meg a mumustól, és a szíve most is a helyén van!
-Félre az utamból, hitvány útonállók! - kiáltotta.
-Mindjárt elválik, ki a hitvány! -felelt rá Vagány Berci, de a követke-
ző pillanatban kirepült kezéből a kés, és akkora pofont kapott a képére,
hogy a jobb szeme látogatóba ment a bal. szeméhez. A másodikat Mák­
virág kapta. Mindjárt ki is köpte az egyik szemfogát. Jómadár ijedten
félrehemperedett, mert elkezdődött a nagy csihi-puhi, amibe neki esze
ágában sem volt belekeveredni. Őt csak a szép paripa érdekelte, amelyik
nem messze tőle harapdálta a füvet. Most kéne cselekednie, aztán uccu,
világ!... Csak Vagány Berci észre ne vegye, hogy miben sántikál, de hát
az most egyre-másra kapja és adja az ütlegeket, akárcsak Mákvirág. Ki
hitte volna, hogy ezt a királyfit ilyen kemény fából faragták? Ketten is
rákapaszkodnak, hogy földre rántsák, mégis úgy rázza le magáról őket,
mint a férges almát. Jobb lesz innen minél gyorsabban eltűnni!...

45
 Hopp!... Nagy lendülettel sikerült felpattannia a békés paripára.
Csakhogy az sohasem tűrt meg idegent a hátán. Hirtelen vad nyerí­
téssel felágaskodott, aztán addig hányta-vetette magát rúgkapálva,
amíg meg nem szabadult nem kívánt lovasátóL JÓmadár ismét repült,
de most elnyomta jajszavát a verekedők kiáltozása. A két betyár szit­
kozódva biztatta egymást, mert a küzdelem kezdett számukra egyre
veszélyesebbé válni. A királyfi válláról régen lecsúszott már a koronás
tarisznya, selyemingének gallérja elszakadt, mégis minden ütést kivé­
dett, sőt háromszoros erővel adott vissza. Vagány Berci és Mákvirág
vérző orral, repedt fülcimpákkal alig álltak már a lábukon. A csillagos
homlokú paripa meg el nyargalt tüzet fúj va, neki a nagyvilágnak.
Ekkora kudarc után Jómadárt elfogta a félelem meg a bosszúvágy.
Hiszen ha ezt a Deliszépet nem sikerül legyőzniük, oda a jutalom, oda a
szabadság, oda minden. Ezt ő sem hagyhatta ennyiben! De nem ám!
Éppen keze ügyébe akadt a letört faág jókora darabja. Megragadta,
aztán csak úgy vaktában nagyot ütött vele a királyfi fejére. Deliszép
abban a pillanatban összerogyott, elterült a fűben, és többé meg se
moccant. A másik két zsivány neki szánt ütése egymást érte. Ütődött
fejjel percekig bámultak egymásra, majd a királyfira. Szólítani se mer­
ték, hozzányúlni is féltek, hátha mégis talpra talál ugrani, de az úgy
feküdt előttük, mint egy darab fa. Amikor végre óvatosan megcibálták
az inge ujját, akkor sem adta jeiét az életnek.
-Ezt jól eltaláltam, ugye?-kérdezte Jómadár.
-El ám, te féleszű! - mordult rá Vagány Berci. -Hiszen ennek ki-
füstölt a lelke!
Ő is meg Mákvirág is megriadtak, mert igaz, hogy rablók voltak,
de még sohasem csaptak senkit agyon. Most azt sem tudták, mitévők
legyenek.
Jómadár, aki egyszeriben nagylegény lett, megadta a választ.
-Gyerünk a jutalomért! A Nagy Amondó még meg is duplázza, ha
megtudja, milyen jól elintéztük l

46
 Mire az első kakas felkukorékolt, az aligvári palotában mindenki
belefáradt a táncba, és eltette magát másnapra, hogy majd újult erő­
vel és jókedvvel folytathassa. Csak a Nagy Amondó nem tért nyugovóra,
mert a zsiványokat várta. Gondja volt rá, hogy az egyik oldalkaput nyit­
va találják. Ő maga behúzódott a királyi szerszámoskamra árnyékába.
Ott ilyenkor senkinek sem akadhatott dolga, aki megzavarta volna. Kis­
sé későn jutott eszébe, hogy a gazfickók megtámadhatják, ha rájönnek,
hogy mégsem kapják meg az ígért jutalmat. Akkor nem lesz más fegyve­
re, mint az az ásó, ami mindig itt áll, nekitámasztva a falnak, és amiről
a rossznyelvű szolgálók azt pletykálják, hogy Nadály hercegnő azzal szo­
kott áskálódni. Hogy mit ki nem talál ez az ostoba népség!
Az udvaron még parázslott az ökörsütésből megma­
radt tűz omladéka. Holnap majd újat raknak. Azaz de­
hogyis holnap, hanem már ma, mert pirkad. És végre
jön a három haramia, a fal mellett osonva. Elöl Va­
gány Berci, mert ő tudja legjobban forgatni a szót, és
arra most nagy szükség lesz.
- Pálinkás jó reggelt, Amondó úr! - köszönt
mindjárt olyan harsány hangon, hogy a Nagy
Amondónak minden szál haja égnek állt.
-Ne kiabálj, nem vagyok süket! -csitítot­
ta mérgesen.
-Nem, hanem tekintetes, félkegyelmű,
nagyérdemű udvari mindenféle, de most
kérem a dohányt ide a markomba!

48 _____
1
,
 Már nyújtotta is a tenyerét, de Amondó félrelökte.
- Ohó! Előbb tudni akarom, hogy eleget tettetek-e a megbízásomnak.
-Több mint eleget!
-Beszélj világosan!
-Hiszen már világosodik!
- Megvan-e a királyfi?
- Megvanni megvan...
-Hol?
-Az erdőben, ahol elkaptuk a gallérját. Kissé el is szakadt.
-Az engem nem érdekel! Jól megkötöztétek?
-Nem kellett azt megkötözni.
- De a száját csak betömtétek?
-Nem akar az kiabálni.
-Honnan tudod?
-Mert annyi szusz sem maradt benne, hogy elfújjon egy gyertyalángot.
-Az jó. De miért nem maradt ott valamelyikőtök őrizni?
- Minek azt őrizni, akinek már leszaladt a csillaga?
A Nagy Amondó csak most kapott észbe.
- Leszaladt?... Uramfia, mit tettetek, ti gazemberek?
-Nem mi tettük. Ő tette, hogy meghótt.
Amondó dühében az öklét rázta, fogát vicsorgatta.
-Azt mondtam, akadályozzátok meg, hogy bejusson ide, Aligvárra,
de azt nem, hogy megölj étek!
- De azt se mondta, hogy milyen bivalyerős. Alig bírtunk vele. Mu­
száj volt szakszerűtlenül fejbe kólintani.
Amondó a fejét fogta.
- Édes eszem, el ne hagyj! Még hogy szakszerűtlenül! De
hiszen ebből világra szóló botrány kerekedhet! Még háború
is kitörhet!
Erre már hárman tartották a markukat.
-Éppen ezért kérünk többet!
A Nagy Amondó tajtékzott.

49
 -Takarodjatok innen, akasztófáravalók, mielőtt átadlak benneteket a
fogdmegeknek l
-Nem addig van az, udvari főkicsoda úr! - felelte Vagány Berci. - Ha
nem állja a szavát, három szájból tudja meg ország-világ, hogy mivel bí­
zott meg minket!
- De akkor az is kiderül, hogy gyilkosok vagytok, és ugyan ki fog hinni
a gyilkosok szavának? Csak egyet intek és lógni fogtok!
Ettől mindhármuknak odalett a bátorsága. Jómadár titokban oldalba
bökte Vagány Bercit:
-Nem lehetne valahogy kiegyezni?
A Nagy Amondó meghallotta, és felcsillant a szeme.
- Bizony, kötélből lehetne a nyakravalótok, de hogy lássátok, milyen
nagylelkű vagyok, alkut ajánlok.
Kis szünetet tartott. Azok hárman izgatottan lesték a szavát, mert
egyszeriben ráeszméltek, hogy mekkora pácban vannak.
-Pénz helyett szabadságot kaptok- folytatta a Nagy Amondó. -Bán­
tatlanul elmehettek, ha meg sem álltok Bergengóciáig.
Bergengóciáról az a hír járta, hogy ott naponta tízet tojnak a tyúkok,
nótaszótól érik a gyümölcs, az emberek meg annyi zsebet hordanak a ru­
háikon, hogy valóságos paradicsoma lett a zsebmetszőknek.
Összevillant a tekintetük. Gyorsan kellett dönteni. Belátták, hogy
nincs más választásuk. Igaz, hogy mindegyikük marmogott maga elé
valami olyasmit, hogy a búbánat verje meg ezt az udvari főokost, ami­
ért ilyen nehéz helyzetbe hozta őket, de azért egyszerre ráhóiintottak az
ajánlatra.
A Nagy Amondónak pedig hatalmas kő esett le a szívéről, amiért ilyen
könnyen megszabadul a zsiványoktóL Örömében el is felejtette megkér­
deni tőlük, hogy hová lett a királyfi lova.

50
 VII.
fejezet

Ha valakinek nagyon sietős az útja, az leghamarabb a lápkirály orszá­

gán keresztül juthat el Bergengóciába, feltéve, hogy szerencséje is van,
és nem süllyed bele az iszapba.
A három zsivány nagyon sietett. Nem bíztak már a Nagy Amondó
ígéretében. Elég, ha csak bosszúból utánuk uszítja az udvari kopókat,
és a dühös ebek leszaggatják róluk a nadrágot. Féltek. Szedték a lábu­
kat, át az erdő sűrűjén, és meg sem álltak volna a nádasig, ha Vagány
Bercinek eszébe nem jut Deliszép Dániel koronás tarisznyáj a. Legalább
azt vigyék magukkal!
Szidta magát, amiért a küzdelem hevében megfeledkezett róla. Ha
szemfülesebb, akkor csakis az ő zsákmánya lenne, de most már osztoz­
nia kell rajta és mindazon a kincsen, ami benne rejlik, a társaival. Nem
lehet valami sok, mert elég lapos, de színarany szállal hímezték. Üresen
is drága! Kitelnék belőle három ökör ára!
A királyfi ugyanott feküdt a fűben, ahol hagyták. Amikor földre
hagyatlott, úgy esett el, hogy a tarisznya éppen a feje alá került. A há­
rom rabló megtorpant. Babonás félelem vett erőt rajtuk, amint a ki­
rályfi behunyt szemű, sápadt arcára néztek. Hátha felébred? Kővé vál­
nának a tekintetétől! ... Hol volt már Jómadár hetykesége, Mákvirág
vakmerősége, Berci hétpróbás vagánysága?... Valahol varjú károgott.
Rossz jel! De az a tarisznya nagyon kellett!
Végül a kapzsiság győzött a gyávaságon.
A tarisznya egyik csücske elérhetőnek lát­
szott. Egyszerre kaptak oda érte. Mákvi­
rág volt a leggyorsabb, neki sikerült a ta­
risznyát magához rántania úgy, hogy
az erőteljes mozdulattól Deliszép feje
előbb a mellére bukott, aztán újra visz­
szahanyatlott a fűre, mintha bólintott volna.

51
Rémületükben úgy futottak el onnan, hogy a lábuk se érte a földet, és
hátra se néztek.
Amint elérték, belevetették magukat a nádasba. Ez már a lápkirály biro­
dalma volt. Csak arra kellett vigyázniuk, hogy ügyesen lépkedjenek benne.
Már jócskán benne jártak a posványban, amikor Vagány Berci nem
bírta tovább, és követelte, hogy Mákvirág adja át neki a tarisznyát.
-Hogyisne! Én szereztem meg, engem illet!-tiltakozott Mákvirág.
-De nekem jutott az eszembe, hogy elhozzukl
-Tiéd lehet a selyemből font madzagjal
-Az enyém meg, ami benne van! - kiáltott közbe Jómadár.
Szó szót követett. Közben teljesen megfeledkeztek az óvatosságróL
Dulakadni kezdtek, és nem nézték, hová lépnek. Egyre több hínár fo-
nódott a lábukra, egyre mélyebbre süllyedtek. Csupa sár volt már minde­
nük. Az ide-oda cibált tarisznya is.
A sáros víz egyszer csak fortyogni, bugyborékolni kezdett, mert víz
alatti palotájában felébredt a lápkirály. Sokáig mulatozott az éjjel, lidérc­
fénynél, a víziboszorkányok és vízimanók társaságában, és szerette vol­
na kialudni magát. Nagyon mérges lett, amiért megzavarták. Nyomban
a felszínre küldte kígyófejű testőreit, hogy nézzék meg, mi történt. Ami­
kor azok jelentették, hogy három fülig sáros idegen nyaggatja, dömöcköli
egymást, a lápkirálynak tüstént felderült a hínárszakállas képe.
-Azonnal hozzátok elém őket! Régóta vágyom valami izgalmas új­
donságra. Ezentúl ők fognak engem szórakoztatni, valahányszor csak
kedvem szottyan igazi iszapbirkózást látni!
Így történt, hogy a három zsivány Bergengócia helyett Lápországban
próbálhatott szerencsét-ha ugyan ezt annak lehet nevezni. Nyo­
muk veszett a mocsárban, de nem is hiányoztak
senkinek. Az ingovány a tarisznyát is elnyelte,
amin összevesztek, és aminek nem is színarany
szállal készült a hímzése, csupán a kapzsiságuk
láttatta annak, a belsejében pedig egyetlenegy
aranytallér sem rejtőzködött, csak egy kép.
 Ha Árva Ábris nem kap Ajnácskától aranyrózsát, talán ő is világ­
gá indult volna, hogy annyi igazságtalanság és megaláztatás után, ami
Aligvárban érte, másutt próbáljon szencsét. De arra a rózsára vigyáz­
nia kellett. Szívére szorította, úgy vitte haza, bár tudta, hogy hiába mo­
solygott rá a királykisasszony, attól ő még továbbra is ugyanaz a kérges
tenyerű, szegény favágólegény marad, aki volt. Fabatka kincstartó ez­
után sem fog egy lyukas garassal sem több napszámot fizetni, amiért
őfelsége erdejében vágja a fát, hogy legyen mivel fűteni az aligvári ke­
mencéket, télen meg a nagyhasú cserépkályhákat a palotában.
Szegény sors az övé, ott, a Széljártapuszta szélén álló kunyhóban,
ahol egy aranyrózsának is csak cserépkorsóban akadt helye. Rozi el is
biggyesztette a száját, amikor meglátta. Azután nekilátott, hogy meg­
gyógyítsa Ábris sebeit a magával hozott varjúhájjaL Ábris jajgatott,
Rozi meg zsörtölődött közben, mert hiszen nemcsak a jó szíve hozta ide,
hanem a kíváncsisága is. Ügyes kézzel kente, kenegette a vesszőütötte
sebeket Ábris hátán, s közben be nem állt a szája.
-Így jár, aki nem hallgat az okos szóra!
- Én csak valami pipereszarka-csörgést hallottam!... Jajaj! Meddig
gyötörsz még?
- Tűrjed csak, ha újra nagylegény akarsz lenni, királykisasszonynál
vizitelnil
Ábris lovaglóülésben kucorgott egy rozoga konyhaszéken, fejét a tárn­
lára hajtva. A gyógykezelés közben azt is el kellett viselnie, hogy vala­
hányszor megsértette Rozi hiúságát, azok a fürge kis ujjak mindig ott
csúsztak meg a hátán, ahol a legjobban fájt.
-Jaj nekem! Mi ez a kencefice, hiszen ez mar! Ez csíp! Ez éget!
-Valódi varjúháj, de én még holdvilágnál szedett ördögharapta
füvet is kevertem bele, mert úgy gyorsabban hat.
- Boszorkány!... - sziszegte Ábris.
- Nekem mondod ezt? Hát ez a hála, amiért még ciberelevest is
hoztam neked a palotából?
- Királyéktól tyúkhúslevest is hozhattál volna!
 -Te még a ciberének is örülhetsz, hiszen ná­
lad maréknyi lisztet sem találtam a kam­
rában. Piszkot bezzeg annál többet.
Ábris ártatlanul pislogva nézte a
kunyhó döngölt padlóját.
- Hol van itt piszok?
- Már kisöpörtem l - felelte büsz-
kén Rozi.
- Mivel? Nem is volt söprűm!
- Kötöttem én, vesszőből. Ott
áll, a sarokban!
- Mondtam, hogy boszor­
kány... Jaj! Akarom mon­
dani, hogy boszorkányos
ügyes lány vagy!
Ábris hirtelen felemelte a
fejét, és elgyötörten nézett
szembe RozivaL
- De én már csillagokat látok!
- Hányat? - kérdezte Rozi, miközben megállt a keze a levegőben.
- Legalább százat!
-Nem volna elég kettő?
- Miért éppen kettő?
- Mivelhogy nekem két szemern van...
Itt egy kis reménykedő szünet következett, de mert Ábrisnak a
szempillája se rezzent, az a két kis kéz újra rácsapott a hátára: - Két
csillagszemern l
- Jajaj! Ki mondta?
- Egy nyalka vitéz úr a palotában!
- Azt nem mondta, hogy néha bandzsítasz vele?
No, ezzel betelt a pohár! Mielőtt azonban Rozi még egyet odasózha­
tott volna, Ábris felugrott.

54
 -Elegem van a gyógyításból! Meggyógyulok én a te varjúhájad nélkül
is! Hol az ingem?
- Tessék! - adta oda Rozi csalódottan, egészen halkan hozzátéve:
-Kimostam.
- Ráfért! - hagyta jóvá Ábris öltözködés közben, és mert ismét nem
vett észrefontos dolgot, Rozi újra figyelmeztette:
- Meg isfoltoztam.
Ábris ezt már valamivel nagyobb elismeréssel fogadta, mert határo-
zottan azt mondta rá, hogy: -Aha!
Rozifolytatta: - Felvarrtam rá egy gombot.
-Igazán?
Ábris meghúzta kissé az egyik inggombját, ami
arasznyi hosszú cérnaszálon hintázott. - Ezt?
-Azt!-toppantott mérgesen Rozi.-És nem tudom, azt mondtam-e
már, hogy az a vitéz úr nagyon a kedvemben jár! Akkor enged ki-be a pa­
lotából, amikor akarom. Mert tetszem neki! Ő is igen jó kiállású! Szép,
pirospozsgás képe van és araszos bajusza! Meg zsinóros nadrágja!
Ábris végre észbe kapott. Ohó! Ha te is úgy, én is úgy!
Hetykén kihúzta magát.
-Nekem meg csak egyfoltos ingem van, mégis nekem adta az arany-
rózsát a királykisasszony!
-Kár, hogy már rozsdásodik!
- De mosolygott hozzá!
-Volt is mit nevetnie, hiszen úgyforgott utána a szemed, mint a ma-
lomkerék!
- Mert én még életemben nem láttam olyan csudaszépet!
-Azért loptad el a kiskertajtaja kulcsait?
-Nem vagyok én tolvaj!
-Akkor hogy került hozzád?
-Benne volt a zárban.
-Kora hajnalban?
- Elég korán volt, annyi szent. Csudálkoztam is rajta.

55
 - Hát így jutottál be a palotába?
- Vág az eszed, Rozi!
- De eltetted, hogy újra bemehess vele?
- Oda akartam adni valakinek, de senki sem állt velem szóba. Ké-
sőbb aztán egészen megfeledkeztem róla.
- Annyira megigézett a királykisasszony szépsége, ugye?
- Meg a jósága. Jólesik az a magamfajta ágrólszakadt szegénynek,
aki fekete kenyeret eszik, és ilyen kicsi kunyhóban lakik.
- Majd elfér benne az, aki igazán szeret.
- Igazad van, Rozi. De azért megmondhatnád Ajnácskának, hogy
tiszteltetem.
Rozi sajnálkozva rázta meg a fejét.
- Nem lehet. Bezárták a toronyba. Tegnap már nem is táncolhatott.
Csak akkor engedik ki, ha kérője érkezik.
- Ilyen szívtelen Töhötöm őfelsége?
- Nem ő, hanem Nadály hercegnő.
- Hogy lehet az, hogy mindenkinek ő parancsol?
- Úgy, hogy akire rávetődik az árnyéka, az mindjárt szót fogad neki.
Csak azzal a kelekótya fiával nem bír. Pedig ha ma sem jön kérője Aj­
nácskának, akkor az lesz a király.
- Máléjankó? Hiszen az még nem ért az uralkodáshoz!
- Majd ért az anyja!
Rozi lehalkította a hangját, úgy folytatta:
- Töhötöm királyt el akarja vitetni a Rozoga Öreg Királyok Men­
helyére.
- Ebbe sosem egyezik bele a népe!
- Hiába herzenkednének ellene. Így szól a törvény, amit a Nagy
Amondóval együtt kifundáltak.
- Átkozott boszorkány! - kiáltott fel Ábris az öklét rázva.
- Csitt, te! - intette Rozi. - Erdőnek, mezőnek füle van, és rajtunk is
nagy hatalma lesz a hercegnőnek, ha ma estig sem toppan be egy királyfi.
-Valamit mégis tenni kéne!
 -Hát persze! -felelte Rozi, miközben kipakolt az asz­
talra fedeles kosarából. - Edd meg a levest, aztán vágjál
fát, húzzál vizet, én meg sietek vissza a palotába, mielőtt
észreveszik, hogy kiszöktem.
Várta, hogy Ábris szól valamit erre. Legalább annyit,
hogy jöjjön máskor is, de az csak lógatta a fejét és hüm­
mögött.
-Most mire gondolsz?
-Arra, hogy mekkora tökfej őfelsége. Elhiszi, hogy
senkinek sem kell a lánya. Nem veszi észre, hogy
rossz fa ég a tűzön a palotában? Hol késnek a her­
cegek, daliás királyfiak? Egymás sarkát kéne
letaposniuk ilyen gyönyörű szép királylányért!
Mi lesz vele, ha örökre a toronyban marad?
Rozi felkapta az üres kosarat.
-Hát csak törd a fejed rajta!
Az ajtóból azért sem nézett vissza, mert
zokon vette, hogy Ábrisnak újra meg újra
Ajnácska jár az eszében. Pedig a szegény
favágólegényt már sokkal nagyobb gond
nyomasztotta. Mi lesz Aligváron meg a kö ­
rülötte lévő sok kis Aligfalván, ahol eddig
sem volt könnyű az élet, de ha a kegyetlen
Nadály hercegnő jut uralomra, akkor szikrá­
ja sem marad már a reménynek.
A cibereleves közben kihűlt. Kukoricacsutká­
ból tüzet rakott alá a kis fekete csikótűzhelyen,
hogy felmelegítse. Már éppen nekilátott volna az
evésnek, amikor kivágódott az ajtó, és betántor-
gott rajta egy idegen. A haja csapzott, a köpönye­
ge gyűrött, bogáncsos, a tekintete ködös, mint aki
nehéz álmából ébredt. Alig állt a lábán.
 - Itt az ebédem. Nem sok, de szívesen megosztom veled.
- Három napja nem ettem.
- Akkor az egészet neked adom - mondta Ábris, mert észrevette,
hogy az idegen egész testében reszket a gyengeségtőL Mielőtt elébe tol­
hatta volna a cseréptányért, az már a két fülénél fogva szájához emelte
az egész fazekat, úgy itta a levest, mohón kortyolva. Mintha minden
korty után kezdett volna visszatérni belé az élet. Ábris bámulta. Mi­
csoda éhenkórász! Amikor egy csepp sem volt már a fazékban, hálás
tekintettel nézett Ábrisra, és felsóhajtott.
- Köszönöm!... Mi volt ez a felséges étel?
- Cibereleves.
- Ilyet még sohasem ettem, de nagyon jólesett.
Körülnézett, mint aki valamit keres.
- Szalvétád nincs?
Ábris felfortyant.
-Még hogy szalvéta? Csak nem valami cifra palotából szalajtottak?
- De. Egyenesen onnan - felelte az idegen, és fel akart állni, hogy
bemutatkozzék, de visszaesett, és amint lecsúszott a válláról a köpö­
nyeg, láthatóvá lett bársonymentéje, koronás monogramos selyem­
inge. - Deliszép Dániel vagyok, Kerekegyországból!
Még mindig gyönge volt a hangja, de amit mondott, büszkén mondta.
Ábris egészen megilletődött tőle.
-Én meg csak Árva Ábris volnék... innen.
A királyfi a kezét nyújtotta feléje.
-És mától fogva a barátom!
Ábris habozott.
-Én? Felségednek?
-Ne felségezz! Szólíts Dánielnek!
Kezet fogtak. Ettől Ábrisnak is visszatért az önbecsülése.
- Hát jó, nem bánom, csak aztán meg ne bánd, ha felteszed a koronád!
Deliszép ültében is megingott.
- Egyhamar aligha teszem...

59
 - Mi történt veled?
- Zsiványok támadtak rám az erdőn. Leütöttek, kiraboltak, elvitték
a lovamat. Nem tudom, meddig fekhettem ott eszméletlenül. Talán so­
hasem tértem volna magamhoz, ha valaki gorombán meg nem hiccenti
a fejemet. Azóta bolyongtam erre-arra, míg ide nem találtam, de máris
mennem kell tovább. Leánykérő be.
Ismét fel akart állni, de visszaesett. Ábrisnak felcsillant a szeme.
- Csak nem az aligvári királylányhoz?
- De igen - volt a komor válasz. -Apám parancsára.
- Furcsa. Mintha nem is örülnél, hogy Ajnácska lehet a feleséged.
- Hiszen olyan csúnya szegény, hogy még a ló sem venné el a kezéből
az abrakot!
Ábris elképedt. Azt hitte, mindjárt nekiugrik, am iér t ilyet mert mon-
dani Ajnácskára.
- Kitől hallottál ilyet?
- Láttam a képét.
- Én meg őt magát!
- Elhiszem. A rút is szép annak, akinek tetszik. De nekem királyfiúi
kötelességem, hogy feleségül kérjem, különben nagy baj fenyeget.
- Minket is. Dániel, szedd össze magad!
- Nem bírom... Szédülök... Forog velem a világ.
-Rá se ránts! Velem is forog!
Kétségbeesetten nekigyürkőzött, hogy felhúzza a székről Dánielt, és
közben izgatottan biztatta:
-Egy percet sem várhatsz! Nagy a veszedelem!. .. Még ma estig el kell
jutnod a palotába!
Rémülten látta, hogy a királyfi tekintete újra elködösödik, a szava
egyre jobban akadozik. Összecsuklott, és ráhanyatlott Ábris pokróccal
letakart fekvőhelyére.
- Jaj, a fejem! - suttogta.
Ábris még jobban megijedt, amikor föléje hajolva észrevette, mekkora
seb van a királyfi fején.

60
 -Uramfia! Így csakugyan nem mehetsz tovább.
De jó lett volna, ha most itt van Rozi! Annak ügyes keze van, ő meg
csak a fejszét tudja jól forgatni. Mégis össze kellett szednie minden tu­
dományát, hogy kimossa azt a csúf sebet, és bekötözze, nehogy elmér­
gesedjék. A királyfi meg se nyikkant, szó nékül tűrte. Ábris már kezd­
te azt hinni, hogy újra visszaesik az eszméletlenségbe. Odakint nőni
kezdtek az árnyékok, nemsokára véget ér ez a nap.
-Jaj, mi lesz így veled, Dániel?-mondta ki hangosan, mire a királyfi
váratlanul megszólalt. Egészen határozottan mondta.
- Menj el helyettem, Ábris!
-Én-e?
- Mentsd, ami menthető! Kérd meg a nekem a királylány kezét!
- Még hogy én? - hüledezett Á bris, magában pedig azt mormogta:
- Ez félrebeszél!
Deliszép Dániel azonban megismételte:
-Kérd meg... az én nevemben! Megbízlak!... Légy a követem!
- Ki hiszi azt el? Adjál valamit, amivel bizonyíthatom!
- Mondtam, hogy kiraboltak... Nincs nálam semmi, csak...
- Csak micsoda? -faggatta Ábris, de már nem kapott választ.
A királyfi elájult. Ábris hiába rázta, élesztgette, a sebláz meg a kime­
rültség megtette hatását. Szerencsére nem halt meg, mert a mellére ha­
jolva hallotta a szíve dobogását, de az ajka néma volt.
- Hát téged jó darabig elhagyott az ész - állapította meg csalódot­
tan. - Elő kell vennem a sajátomat, hogy kitaláljam, mit akarhattál
mondani. Mit jelentett az, hogy "csak"... ? Valaminek mégis kell lennie
nálad.
Nézte, nézte a durva pokrócon megsebzetten, elesetten fekvő új ba­
rátját, akinek daliás termetét még jobban kiemelte szép ruházata. Addig
nézte, nézegette, míg egyszer csak kivilágosodtak a gondolatai. Hango ­
san felkiáltott örömében.
- Megvan! Kitaláltam! Tudom már, mit kell tennem!
És óvatosan elkezdte vetkőztetni Deliszép királyfit.

61
 VIII.
fejezet

A születésnapi ünnepségek harmadik napja is a végéhez közeledett

Aligváron. Mindenki torkig volt már a sok eszem-iszommal. A zenészek
hegedűjén elpattant a húr, berekedtek a trombiták, ferdére koptak a tán­
cos cipősarkak. A kutyák már rá se bírtak nézni a húsos csontra. Úgy
elnehezült a testük, hogy a macskákat hajkurászni sem volt kedvük.
Rozi meg a két másik szolgáló nem győzött rendet rakni, asztalokat le­
szedni, mosogatni, törölgetni, azután mindent elölről kezdeni. Kulcsár Jul­
csa kíméletlenül hajszolta őket, hol erre, hol arra, ahogyan szeszélyes kedve
tartotta. A kiskertajtó kulcsa miatt Nadály hercegnő is alaposan leszidta,
ezért azóta nem az övére akasztott kulcskarikán viselte, hanem a nyak­
láncára fűzve hordta. Soha többé nem lesz olyan könnyelmű, hogy letegye,
amíg modellt ül báró Pemzli Akvarellnek, és közben bárki elcsenhesse.
Csak már lenne vége ennek az egész hajcihőnek, és újra szállja meg a festőt
az ihlet, mert így sohasem készül el az a kiállításra szánt, tizenharmadik
kép. De báró Pemzli mostanában olyan, mintha vackorba harapott volna.
Nem így a hercegnő meg a Nagy Amondó. Julcsa látta, hogy amikor Töhö­
töm őfelsége nyugtalanul sóhajtozik, azok összekacsintanak a háta mögött.
Töhötöm király nemcsak azért búslakodik, mert nem jönnek a várva
várt kérők, hanem a lelkiismeret is bántja, amiért beleegyezett, hogy Aj­
nácskát bezárják a toronyba. De hát nagyon félti a lányát. A kulcshistória
őt is felizgatta. Igaz, nem annyira, mint Nadály hercegnőt, akinek min­
dig alapos oka volt megakadályozni, hogy Ajnácskát Aligvár falain kívül
valaki megpillanthassa.
Ha szépségének híre eljutna a házasulandó királyfiak fülébe, akkor az
ő egész nagyszerű terve füstbe menne. Ezért kell ezt a tutyimutyi Töhö­
tömöt állandó rettegésben tartania, azzal riogatva, hogy elrabolják egy
szem lányát.
Nadály hercegnő Fabatka kincstartót gyanúsította. Talán ő osont ki
azon az éjszakán a Sárkány kaszinóba. Csak azt nem értette, mit játszhatott

62
még el, amikor már a konyhapénz is elfogyott, és Aligváron a tyúkok is
hitelbe tojtak. Hiába faggatta, Fabatka mélyen hallgatott.
Annál nagyobb hanggal volt Máléjankó a trónteremben. Maga köré
gyűjtötte a csitri udvarhölgyeket és ifjonc apródokat. Vállán egy pecsétes
abrosszal, fején piros fazekat egyensúyozva fel-alá sétált előttük. Egyik
kezében almát tartott, a másikban piszkavassal hadonászott.
-Több hódolatot kérek! Különben mindenkit lefejeztetek l Önt is, meg
önt is!... Önt viszont két lépéssei előléptetem l
Nagyot harapott az almába, majd lehuppant a trónra, és a vihorászó
apródokhoz fordult.
- Na, lássuk, minisztereim, mi újság az államháztartásban! Hány
ágyúgolyónk és táltos paripánk van? Mely országokat igáztuk le teg­
nap?... Egyet sem?... Ejnye, ejnye, tábornok úr! Ezért önt száműzöm, és
katonáit egytől egyik gúzsba köttetem!
Megint nagyot harapott, azután megrökö­
nyödve bámult az almára.
- Micsoda felségsértés!... Ez kukacos!
Az udvarhölgyek majd megpukkadtak a nevetés­
től, Nadály hercegnő pedig a méregtől, amikor vá­
ratlanul betoppant.
- Mi folyik itt? - csattant fel a hangja, akkorát,
mint egy villámcsapás.
- Uralkodás! - felelte Máléjankó, de hívei már
annyifelé futottak, ahányan voltak. - Megzavartad
az edzésemet, anyus! Te mondtad, hogy gyakoroljam a
királyságot!
- De nem így, te tökkelütött!
Kikapta a piszkavasat Máléjankó kezéből.
- Mi ez?
- A jogarom!
-Hát ez?
- Az országalmám!
 Ez után kérdés helyett egy pofon következett, amitől a piros fazék lerö-
pült Máléjankó fejéről, és nagy csörömpöléssei végiggurult a tróntermen.
- A koronám! -kapott volna utána, de anyja a kezére is ráütött.
- Szégyelld magad, gúnyt űzöl a királyi jelvényekböll
- Mit csináljak, ha még mindig az öreg viseli őket? Alig várom, hogy
uralkodhassam, és kiengedhessern Ajnácskát a toronybóL Olyan szomo­
rú lehet szegény.
- Mi gondod vele, ha egyszer nincs kérője?
- Én nagyon szívesen megkérném, ha nem lennék az unokafivére.
Nadály hercegnő nem tudta, nevessen-e vagy tovább mérgelődjék.
Az utóbbi mellett döntött.
-Elég az ostobaságból! Eredj a szobádba!
-Legalább azt engedd meg, hogy tehessek egy kört a torony körül a
söprűnyeleden!
Nadály megdöbbent.
- Mit beszélsz?
-Csak azt, amit mindenki. Vagy talán nem igaz?
A hercegnő úgy érezte, menten megfullad a torkán akadt szótól. Mit
hallott ez az átkozott kölyök? Most nem vigyorog. Ez nem a megszakott
szemtelenkedése. Úgy néz rá, hogy nem bírja elviselni a tekintetét. És
újra faggatja.
- Ugye, nem igaz?... Mondd, hogy nem igaz!
- Semmit se mondok! - rivallt rá gyorsan összeszedve magát. - És
kotródj a szemern elől, hogy ne is lássalak, amíg nem tudsz rendesen vi­
selkedni!
Máléjankó egy percig még tátott szájjal bámult rá, aztán hirtelen
megfordult, és futott, futott le a palota udvarára, keresztül a nyüzső
szolgák sokaságán, egészen a szerszámoskamráig, ahol most is ott állt
egymás mellett egy söprű meg egy ásó. Mind a kettőbe teljes erejével
belerúgott.
A söprű bucskázott egyet a levegőben, mielőtt feldőlt. Az ásó nagyot
pendülve mellézuhant. Az élén végigcikázott a fény. A közelben serénykedő

64
szolgák csodálkozva odanéztek. Máléjankónál nem volt zsebkendő.
Gyorsan a fal felé fordult, nehogy meglássák potyogó könnyeit.
Nadály hercegnő majdnem szívszorulást kapott a történtektőL Any­
nyira belesápadt az ijedségbe, hogy újra kellett kendőznie az arcát. Két­
szer annyi pirosítót kent rá, mint máskor A haját is újra kellett fésülnie,
koronához illően szép magasra tornyoznia, mert elkeseredettségében
még abba is beletépett.
A szépítkezéskor nem tűrt komornát maga mellett, nehogy árulkodjék
festék néküli arca. Szúrós tekintetén nem változtathatott, de a száját és
a ráncait megtévesztően jóságosra pingálhatta. Nézte magát a tükörben,
de valami mintha hibázott volna. Éppen most, amikor különösen meg­
nyerő és szép akar lenni, hiszen ma este teljesül a vágya, és anyakirálynő
lesz. Ennek már semmi akadálya.
- Semmi! - mondta ki hangosan, mire egy apró ránc előbukkant a
szája sarkábóL Hiába kente-fente, kenegette, dörzsölgette, nem akart el­
simulni. Az egész arca megrándult tőle, és úgy látszott, mintha a saját
tükörképe gúnyolódnék vele.
Ingerülten csapta le a festékestégelyt. Márpedig, ha ő nem uralkod­
hatik, akkor inkább tűnjön el az egész Aligvár a föld színéről, királyostul,
trónusostul, alattvalóstul, mindenestül! Végső esetben ezt is megteheti,
ha akarja. Akkor majd megmutatja!
Kopogtak az ajtaján.
- Bújj be! - kiáltotta, gyorsan befejezve a szépít­
kezést. Azt hitte, valamelyik szolgáló jön, kicserélni a
szúnyogűző kámfort, mert a régi már elpárolgott. Ehe­
lyett Fabatka dugta be a képét.
- Fenség! - hebegte izga-
tottan. - A keleti kapunál...
- Mi van a keleti kapunál?
-Be akar jönni!
-Kicsoda?
-Egy ló!
 ·-�
\, /
'
- • -·
l� \ ..
• ""'l., . ,.

fejezet

Töhötöm király a saját horkantására riadt fel délutáni álmából. Ijedten

pillantott a faliórára. Tapsolt.
- Hajbók!
- Parancsol, felség? - lépett be az udvarmester, aki talán utolsó igaz
híve maradt még a palotában.
- Jól jár ez az Óra?
- Olyan pontosan, felség, mint a csillagok.
Töhötöm az ablaka felé fordult. Az Esthajnalcsillag nézett be rajta.
- A macska rúgja meg! - bosszankodott. - Csak egy szemhunyás­
nyit akartam aludni ebéd után, és tessék! Ez a hintaszék már megint
elringatott!
Hajbók segítségével nagy nehezen tápászkodott fel belőle, mert a hin­
taszék folyton meg-meglendült alatta.
- Miért ragaszkodik ehhez, felség?
- Mert jobb, mint a trónus. Azon mindig megmacskásodnak a lábaim,
ha sokáig bóbiskolok rajta. Hanem te miért nem költöttél fel vizitidőre?
- Mert nem jött vendég, felség.
Töhötöm a fejét csóválta.
- Mi a kótyomfitty üthetett ezekbe a mai királyfiakba, hogy nem
akarnak házasodni? Bezzeg az én időmben! ... Emlékszel-e, Hajbók?
- Kitüntetés, hogy emlékezhetem.
- Alig pillantottam meg az én boldogult feleségemet mint ifjú leány-
kát, máris forgattam érte a kardomat, kergettem hétfejű sárkányokat,
csak hogy elnyerjem a kezét.
Az emlékezéstől elérzékenyülve felsóhajtott.
- El is nyertem!
Hajbók egyet köszörült a torkán.
- Ne csüggedjen, felség! Ma is akadnak mindenre elszánt daliák,
csak ki kell várni.

66
 -De meddig?... Nekem már csak éjfélig tart
a hatalmam, és ki fog azután vigyázni Ajnács­
kára, ha hoppon marad?
-Jobban tenné felséged, ha nem őrizné úgy,
mint szélben a gyertyalángot. Ajnácska már
nagy királylány. Igazán nem kellett volna be­
csukatnia a toronyba, mintha rossz fát tett vol­
na a tűzre.
- Honnan tudjam, hogy nem tett-e? Újab­
ban szófogadatlan lett. Arra sem volt hajlandó
válaszolni, hogy hogyan került idegen kézbe a
kiskertajtajának a kulcsa.
- De hiszen arra nem ő vigyázott, hanem
Kulcsár Julcsa!
- Borzasztó ez, Hajbók! Már őbenne sem
bízhatom? És miért ez a vészjósló csend a pa­
lotámban?
- Mindenki belefáradt a mulatozásba.
- Én is. De azért tudom a kötelességemet, és felülök a trónra. Kísérj
a trónterembe, Hajbók! Ott kell méltósággal fogadnom, ha mégis be­
toppan valaki.
Töhötöm király kissé nagyot hallott, ezért nem jutott el a füléig az
a ribillió, amit Nadály hercegnő csapott ármányos szövetségeseivel,
amikor megtudta, hogy valószínűleg Deliszép Dániel gazdátlanul ma­
radt lova áll a kapu előtt. Okos paripa volt a csillagos homlokú. Amíg
Deliszépet vitte a hátán, mást se hallott tőle, mint azt, hogy sietniök
kell Aligvárra, egyenesen fel a palotába. Édes gazdája parancsát annak
elveszítése után is teljesíteni akarta.
Szíves fogadtatás helyett nyílzápor fogadta. Nadály hercegnő adott
erre parancsot az íjászának. Nem sejtették, hogy Deliszép lova tüzet is
tud fújni. Akkorát, hogy minden feléje röppenő nyílvessző porrá égett a
levegőben, mielőtt kárt tehetett volna benne.

67
 Mit volt mit tenni, Fabatka tanácsára csön­
desen kaput nyitottak neki. Látszott, hogy
éhes. Könnyűvolt egy kis abrakkkal becsalogati
a királyi istállóba, mintha mindig is oda tarto­
zott volna. Erősen alkonyodott. Nemigen vette
észre senki a lovas nélküli paripát, hacsak vala­
melyik szolgálónak nem vitt éppen az istálló felé
az útja. A kincstartó elégedetten dörzsölgette a te­
nyerét. Máris szemet vetett a drága lószerszámra.
Ha megszerzi magának, újra nagy Úr lehet a Sár­
kány kaszinó ban, ahol már ferde szemmel néztek
rá a sok adóssága miatt, de most majd
megint lesz mit feltennie a kockára. Hiszen
az a címeres, koronás nyereg meg az ezüst­
kengyelek kincset érnek! -

Nadály hercegnő pedig, miután sokadik idegrohamá­

ból magához tért, kiadta cselszövő szövetségeseinek a
parancsot:
- Egy percet sem várhatunk tovább! Hol van Bummbele
tábornok?
A tábornok lélekszakadva jött.
- Mit parancsolsz, fenséges hercegnő?
- Trónfosztást!
Bummbele elhűlve nézett rá: - Most???
- Most azonnal! Szedd össze a katonáidat!
- Az nagyon nehéz lesz, fenséges hercegnő. Napok óta
vigyázzban állni sem hajlandók, míg meg nem kapják az elma­
radt zsoldjukat.
Szemrehányóan pillantott Fabatkára, aki behúzta a nyakát,
ahogy csak tudta, de a hercegnő most rá se nézett.
- Ígérj nekik fűt-fát, meg egy kis szabad rablást Aligfal ván, az új
király nevében!

68
 Bummbele képe szégyentől vöröslött. Arra gondolt, hogy hiszen
már eddig is eleget raboltak, de nem mert ellentmondani. Talán egy kis
buckaháti félputtonyos bortól még kellően elmehet a katonák esze.
- Igenis, fenség! - dadogta. Amint távozott, majdnem beleütközött
báró Pemzlibe, akinek már az orrán is kék-zöld festék virított.
- Hogy nézel ki ebben a történelmi percben? - rivallt rá a hercegnő.
- Bátorkodtam egy zölséges csendéletet pingálni. ..
- A csendéletnek vége! Ezentúl engem fogsz pingálni bíborszí-
nű palástban, amint a koronás fiam mellett állok! Igaz is! Hol késik
Máléjankó?
- Itt vagyok, ragyogok, anyus! - lépett be Máléjankó, és valóban
úgy ragyogott a képe, mintha teljesen kicserélték volna. Nyoma sem
volt már azon a könnynek!
Ha végre csakugyan király
lesz, majd ő megvédi Ajnács­
kát minden bajtóL De ad-
dig hadd higgyék, hogy
csizmaszárban hordja
az eszét.
Nagyot rikkantott: - Éljen a
puncs!
Ezzel sikerült felbosszanta­
nia az anyját. Nadály toporzékolt.
- Nem puncs, hanem puccs, te
mamlasz!
- K'ar.l - vagott
' ' artat
ra ' l an k'e-
pet. - A puncsfagyit nagyon szeretem.
Mazsolával. Ha király leszek, megparan­
csolom...
- Semmit se parancsolsz! Indulás!
Odakint felhangzott a katoná­
kat sorakozóra hívó trombitaszó.

69
 Nadály hercegnő úgy rohant végig a folyosókon, nyomában cselszö­
vő kíséretével, mint akit megcsípett a mérges légy. A trónterembe érve
azonban újra nyugalmat erőltetett magára. Mestere volt az alakoskodás­
nak. Most egész lénye fejedelmi méltóságot és határtalan gőgöt sugár­
zott. Töhötöm éppen jól elfészkelődött a trónusán, amikor megállt előt­
te, és karmos körmű ujjával rámutatva felszólította:
- Szállj le onnan, Töhötöm!
Őfelsége összerezzent a meglepetéstől, annál is inkább, mert Nadály
után a testőrség tagjai is megjelentek.
- Mi ... mit mondtál?
- Az aligvári törvény értelmében felszólítalak, hogy add át a hatalmat
Máléjankónak!
Fabatka elkiáltotta magát:
- Éljen Máléjankó, az új királyunk!
Annyi visszhangja támadt, ahányan a teremben voltak. A Nagy
Amondó vezényletével ütemesen mondogatni kezdték: "Le veled, Töhö­
töm! Le veled, Töhötöm!"
 A király ide-oda kapkodta a fejét.
- Hát én még ilyet nem pipáltam! Senki se fog­
ja pártomat?
- Majd én, felség! - állt mellé az udvarmes­
ter, de Nadály az ajtóra mutatott.
-Ki veled, Hajbók, mehetsz, amerre látsz!
Hajbók vérig sértetten távozott! Töhötöm
gyámoltalanul nézett egyik árulóról a másikra.
- Ne csináljátok ezt velem! Hát bántottam én valaha is valakit?
-Nem, mert még bántani se tudsz, te pipogya! Na, rajta! Ne húzd az
időt! - pattogott a hercegnő.
Töhötöm ekkor hirtelen a homlokára csapott.
-Az idő! ...
Mellényzsebéből nagy üggyel-bajjal előhúzta a zsebóráját, és felpat­
tintotta a fedelét. Nadály türelmetlenül nógatta.
-Ne tétovázz, köszönj le végre, Töhötöm!
Őfelsége arca felderült. Még tréfálni is kedve támadt.
 - Sajnálom, de még nem töhötöm! - mondta. - Túlságosan korán
jöttetek. Az aligvári törvény csak éjfél után lép életbe, és addig még sok
minden történhetik.
-Ugyan micsoda? Ne áltasd magad! Ajnácska pártában marad.
-Az lehetetlen! Aki olyan szép, mint a hajnal, és olyan jó, mint egy
falat kenyér, az nem hervadhat el magányosan, árván. Kell, hogy eljöjjön
érte valaki, aki méltó párja lesz és boldoggá teszi.
Nadály éppen gúnyos megjegyzést akart tenni erre a hiábavaló re­
ménykedésre, amikor odakint megszólaltak a harsonák. Töhötöm korát
meghazudtolva pattant fel a trónról.
-Na, mit mondtam? Valaki jött!
A második harsanaszó után Hajbók újra megjelent, és lelkendezve
jelentette:
-Felséges királyom, vendég érkezett!
-Fogadjuk illendően. És kéretem a lányomat!
Nadály ekkor elájult. Nem alakoskodásból, hanem igazán, Őszintén.
Csak annyit suttogott, hogy " meg kell tébolyodni", aztán Amondó és
Fabatka karjába hanyatlott, akik gyorsan elvonszolták, és a terem sar­
kában egy karosszékbe ültették.
Pemzli felkapta az elejtett legyezőt, azzal csapkodott a feje körül.
A Nagy Amondó vízért kiáltott, de senki sem törődött vele, mert köz­
ben betódult az udvari nép színe-java, és izgatottan találgatták, ki lehet a
vendég. Királyfi nem jöhetett, mert annak három harsanaszó járt volna.
Hajbók szavai azután minden kétséget eloszlattak, amikor botjával kop­
pantva jelentette:
- A kerekegyországbéli Deliszép Dániel királyfi követe kér bebo­
csájtást!
- Kerüljön beljebb!
Töhötöm arca örömtől sugárzott, amikor a hívó szóra megjelent Ábris
a trónterem ajtajában. Kissé feszült rajta a királyfi ruhája, és mereven
lépkedett, ügyelve, nehogy megbotoljék a szőnyeg szélében. Dobogó szív­
vel leste, hogy vajon felismerik-e, bár a bajuszát korommal nagyobbra

72
kente, makrancos, gubancos haját vizes kefével úgy lesimította, mintha
egy kisborjú lenyalta volna. Egész úton Aligvárig azon tűnődött, mit is
mondjon, nehogy szégyent valljon. Életbevágóan fontos, amire vállalko­
zott. Elszántan lépett a király elé. Ott meghajolt, meglengette maga előtt
Deliszép bársonysapkáját, és miután a torkát kissé rekedtre köszörülte,
megszólalt.
-Jó estét, felséges királyom! Életem-halálom kezedbe ajánlom. Úgy
hírlik, hogy szép eladó lány van a háznál!
-Így igaz! -bólogatott őfelsége, és a teremben elégedett súgás-bú­
gást lehetett hallani. Ez eddig sikerült! Ábris újra nagy lélegzetet vett.
-Azért jöttem, hogy feleségül kérjem a gazdámnak Ajnácska király-
kisasszonyt!
Töhötöm elcsodálkozott.
-A gazdádnak?...
-Akarom mondani... Deliszép Dániel királyfinak, mivelhogy ő zsivá-
nyok által akadályoztatva van.
Erre a szóra Amondóék felkapták a fejüket. Rázogatni kezdték a her­
cegnőt, hogy térne már magához, és közben feszülten figyeltek.
-No, így már más! -mondta Töhötöm. -Örömmel adom
neki a lányomat, hiszen az apja régi cimborám volt.
Ebben a pillanatban lépett be Ajnácska. Az utolsó
szavakat hallván durcásan felcsattant.
- Azért engem is megkérdez­
hetne, édesapám!
Választ sem várva végig­
mérte Ábrist.
- Szóval te vagy a királyfi
követe?
-Tetőtől talpig, szép királykiasszony -
igyekezett Ábris minél határozottabban le­
küzdeni a zavarát, és hozzátette:
-Ezért nem is bántottak a zsiványok.
 - És a királyfit?
- Őt meglehetősen... de majd
meggyógyul.
- No, akkor az egészségére koc -
cintanunk kell! Hajbók, intézkedj! -
adta ki a parancsot Töhötöm, aki
a történtektől visszanyerte királyi
önbizalmát és méltóságát.
Ajnácska körüljárta Ábrist, néze­
gette, aztán kérdezgetni kezdte.
- Mesélj nekem arról a Deliszép Dá­
nielről! Milyen?
- Hát... olyan legényforma!
-Alacsony? Magas?
- Eléggé kinőtt az Isten markából.
- J'k'
o epu....
"? e eeg.
D'l ?

Ábris kihúzta magát: - Mint én!

-Nem görbe lábú?
-Nem észleltem!
-A haja?
- Sűrű.
-A szeme?
- Kettő van neki!
- Szokott-e hajnalban kilovagolni?
- Mikor hogy tartja kedve.
- Miért nem küldött nekem mátkagyűrűt?
Az ám... Erre nem gondolt Ábris. Hirtelen elfogta a félelem, hogy ku­
darcot vallhat.
- Tyű, a nemjóját! Majd elfelejtettem - mondta, csak hogy húzza az
időt, amíg fülig vörösödve keresgélt a királyfi ruhájának zsebeiben, mert
nem tudta, hogy a királykisasszony a postagalambbal küldendő gyűrűre
célzott.

74
 -Ejnye, kislányom, ne légy ilyen türelmetlen! - szólt rá Töhötöm ki­
rály. Tekintete a trónterembe belépő három kis szolgáló felé fordult, akik
csipkés, fodros ünneplő kötényben, fejükön gyöngyös fityulával, pipis­
kedve, ügyeskedve, aranytálcákon egyensúlyozva hozták a borral teli po­
harakat. Büszkék voltak, amiért ők kínálhatják körbe az aligvári pince
legfinomabb italát ezen a nagy napon.
- Ajnácska, édes lányom, ma neked is megengedem, hogy borral koc­
cints Kerekegyország derék követével!- mondta meghatottan őfelsége.
Nem értette, hogy a követ miért hajtja le hirtelen a fejét és néz félre
szaporán pislogva, ahelyett, hogy ő is a pohár után nyúlna, mintha elva­
kította volna az eléje tartott aranytálca fénye.
Jaj, dehogyis vakította el! Nagyon is jól látta, hogy azt a tálcát Rezedás
Rozi tartja a kezében, és most egyenesen neki kínálja mosolyogva! Aztán
az arcába bámul, eikerekedik a szeme, olyan ijedten, mintha kísértetet
látna. Oda a mosolya, oda minden, a tálca is csörömpölve a szanaszét
hulló poharakka!, amint a két kezét összecsapja és felkiált:
-Ábris! Te mit keresel itt ebben a cifra gúnyában?
A trónteremben mindenki megdermedt. Percekig senki sem bírt meg­
szólalni, részben azért, mert sokan félrenyeltek, és a hátukat ütögetni
kellett. Nadály hercegnő ettől teljesen magához tért, és érezte, hogy el­
jött az ő ideje.
- Azt mondtad neki, Ábris? - lépett oda Rozihoz. A király szeme pe-
dig villámokat szórt.
- Hogy mered sértegetni magas vendégünket?
Rozi szepegve hátrált a hercegnő elől.
- Én csak a becsületes nevén szólítottam Árva Ábrist!
Nadály rikácsolva mutatott Ábrisra:
- Akkor ez nem más, mint a malacos!
Néhány udvarhölgy felvisított.
-Nahát, még ilyet! A malacos!
Máléjankó ugrálni kezdett örömében.
- Botrányszagot érzek! Botrányszagot érzek!

75
 -Hogy mertél másodszor is idetolakodni? -fordult Ábrishoz őfelsége.
-Felséges felség... Igen tisztelt udvari népség! Én csakugyan Deliszép
Dániel királyfi követe vagyok!
-Hazudsz! -Nadály hangja csak úgy süvöltött végig a termen, hogy
mindenki összerázkódott tőle. - Elárultad magad a gyűrűvel. Ha való­
ban a követe vagy, tudnod kellett volna, hogy Deliszép Dániel előre el­
küldte a mátkagyűrűt galambpostával Ajnácskának!
Most Ajnácska pattant fel.
- Akkor miért nem adtad ide?
- Mert Deliszép Dániel halott!
A döbbenettől mindenkinek elállt a lélegze­
te, csak Nadály folytatta egyre vészjóslóbban.
-Holtan fekszik az erdőn, mert nem kímél­
ték a zsiványok. Csak gazdátlan lova jutott el
Aligvárig, hátán a címeres nyereggel! Megnéz­
heted az istállóban!
A Nagy Amondó komoran bólintott,
Fabatka orra vi­
szont földig
lógott. Oda a
zsákmánya! Na­
dály Ábrisra mutatott:
-Te pedig elraboltad a ruháját, mert te is a
zsiványok közül való vagy!
Az udvarhölgyek ijedten hátráltak tőle.
Jaj, haramia! Rozi égő arccal kiabálni
kezdett.
- Nem igaz! Ábris nem zsivány! Á b­
ris becsületes favágó!
- Na, ugye? -Nadálynak csak ez kel­
lett, hogy tovább diadalmaskodjék.
- Sohasem volt ez követ!
 Ábris érezte, hogy lejtőre áll a dolga, ezért a királyhoz fordult.
- Felség! Egy a lelkem, higgyen nekem! Mindent megmagyarázok l
Töhötöm talán hajlott is volna rá, hogy meghallgassa, de Nadály közé-
jük állt, hogy a trónterem ragyogó csillárjainak fényében megnőtt árnya
rávetődött a királyra.
- Be ne dőlj neki, Töhötöm! Hiszen csak kibúvót keres.
Őfelsége hirtelen elgyöngülve visszarogyott a trónra.
Ábris Ajnácskához fordult.
- Legalább te hallgass meg, szép királykis­
asszony!
De Ajnácska könnyes szemmel, szomorúan
nézett rá.
- Miért csaptál be?
-Mert csúffá akart tenni! - rikácsoita Nadály.
- Inkább meghalnék!
- Azt még megteheted! Aligvár népe elégté-
telt követel!
- Aligvár népe nem ilyen gonosz!
Ábris tekintete vasvillaként szegeződött a
hercegnőre, de nem ártott neki, csak még job­
ban felingerelte.
- Meddig tűröd ezt, Töhötöm?
- Nem tűröm - mondta őfelsége, és nehéz
lett volna eldönteni, hogy ki a sápadtabb: ő
vagy Ajnácska. Bezzeg Nadálynak bosszú­
vágytól vöröslött a képe.
- Akkor mire vársz? Azonnal üt­
tesd le a fejét!
Rozi felsikoltott: -Jaj, csak azt ne!
Ajnácska is sírással küszködve fordult
az apjához:
- Miattam ne büntesse meg, édesapám!

77
 - De az én Borbolya barátom egyetlen fiáért bűnhődnie kell! - emelte
fel a hangját a király. - Itt nincs helye a könyörületnek! Vigyétek!
Intett két markos vitéznek, akik Ábrist nyomban közrefogták. Rozi
belezokogott a szép, csipkés kötényébe.
- Uramfia, mit tettem? Ábris, bocsáss meg nekem! Én nem akartam
rosszat, csak nagyon meglepődtem, és kiszaladt a számon a neved.
- Haraptad volna el a nyelvedet! - mormogta Ábris, akit már vonszol­
tak volna kifelé a katonák, de Rozi minduntalan elébük állt, hogy Ábrist
engesztelje.
- Én hiszek neked! Én megkeresem azt a Deliszépet, hiszen csak ő
menthet meg téged! Hol van?
- Sebesülten fekszik a kunyhómban. Három napba is beletelik, amíg
erőre kap. Addig nekem végem.
- Ó, te balga!!! Hát mire való a varjúháj?
- Na, mi lesz már? Félre az útból, ebadta szolgálója! - mardultak rá a
katonák. Ábris nem mutatott ellenállást, hiába is tette volna.
De a trónterem ajtajában megállt, és dacos keserűséggel szólt vissza a
királynak.
- Megbánja még felséged, hogy hitt az álnok szónak, és ártatlant ítélt
halálra!
Töhötöm sértett méltósággal akart válaszolni, de szavát elnyomta egy
váratlanul felzengő harsonaszó. Aztán még egy és még egy! Repedez­
tek tőle a falak. Sokan a fülüket is befogták. A katonák megtorpantak.
Az udvari előkelőségek összenéztek. Mi történhetett? Hajbók kirohant,
majd berohant. Alig bírt erőt venni magát, amint szavait nehezen keres­
gélve jelentette:
- Királyos felségem... akarom mondani... felséges királyom, még egy
követ érkezett!
Zsongott a terem a meglepetés morajától. Máléjankó felujjongott.
- Ujjé, de szépen megindult a forgalom!
- Bocsásd be azt a követet! - parancsolta Töhötöm, de az udvarmester
tétovázott.

78
 -Nem merem, felség. Félek, hogy a hölgyek hideglelést kapnak tőle.
- Micsoda butaságot beszélsz? Honnan jött ez a követ?
- Lápi Lapajtól, a rettenetes lápkirálytól hozott üzenetet.
Ettől a bejelentéstől valóban megfagyott a vér mindenkiben. Még
Bummbele tábornok is érezte, hogy a csákója alatt minden haja szála
égnek mered. Talán az egész udvari nép szétfutott volna, ha a váratlan
követ mindenkit félretaszítva maga elől be nem ront a trónterembe.
- Bejelentesz-e végre, nyavalyás udvarmester?
No, ettől a viselkedéstől még jobban megrökönyödött mindenki, Haj­
bók koppantott a botjával, és gyászos hangon közölte:
- Gyalogvarangy mocsári attasé, a Balga Alga Rend kitüntetettje,
úgy is mint Lápi Lapaj király követe kér szíves fogadtatást és meg­
hallgatást!
Ilyen követet sem látott még Aligvár népe!
Ha nem a rettegett lápkirály küldöttje, még
nevetni is lehetett volna rajta, amint
uszonyos lábait a földhöz csapdos­
va, néhány ugrással a trón előtt ter­
mett. Hatalmas békafeje volt kiálló
gülüszemekkel, a szája fülig ért, sár-
gászöld szemölcsös, testhezálló ruhát
viselt, és a torka méregtől lüktetett,
amikor Töhötöm királyra nézett.
-Kvakk! Kvakk! Azt is mondhatnám,
brekeke! Sőt, unka-unka!
- Beszélj világosan! - szólt rá őfelsége.
A mocsári attasé göbös ujjaival
sáros levelet húzott elő a hínáros
diplomatatáskából.
- Halld hát királyom parancsát!
Bugyborékolva böffentett néhá­
nyat, aztán olvasni kezdte:

79
 -Te hitvány Töhötöm király! Te alattomos féreg! Eltitkoltad előlem
szépséges lányodat. Minden királynak elküldted a képet, csak rólam fe­
ledkeztél meg, te ostoba! De én most már őt magát követelem!
Ajnácska ijedten felsikoltva bújt oda apjához, szemét is eltakarva,
hogy ne lássa ezt az undok rémet. Az azonban tovább folytatta:
- Ha meg akarod tartani Aligvárt, add nekem a lányodat! Választ­
hatsz: vagy itt lesz mellettem holnap reggelig vagy kinyittatarn az iszap­
zsilipeket, elárasztarn a földedet, hogy egész országod mocsárrá váljék!
Kígyók, békák, piócák lepik el a palotádat, a kertedet hínár és tócsagaz!
Aligvár helyén Bugyberek lesz! Ezt üzenem én, a leghatalmasabb, legböl­
csebb, legdicsőbb, legyőzhetetlen lápkirály!
Azzal odadobta a levelet Töhötöm király lába elé, aztán parancsoló
hangon így folytatta: "'
-Nekem pedig azonnal biztosíts egy dézsa vizet, mert a hosszú vára-
kozásban nagyon megszáradtam! Kvakk!
Őfelsége szó nékül intett a szolgáknak, akik a követet nyomban az
ereszcsatorna alatt álló esővizes dézsához vezették. Szólni még mindig
nem bírt senki sem, míg Máléjankó meg nem törte a síri csendet.
-Na, most légy okos, bácsikám!... Szerencse, hogy még nem én va ­
gyok a király!
Ajnácska felsírt: -Ugye, nem adsz oda neki, édesapám?
-Nem bizony! -karolta át a lányát őfelsége. - Bummbele! Azonnal
fúvasd meg a harci riadót!
A tábornok tehetetlenül tárta szét a két karját.
-Ugyan minek, felség? Lápi Lapajjal szemben semmit sem ér a hadsereg.
Szíve szivacs, nem fogja se golyó, se kard, és mindenkit elnyel a mocsarával.
Már csak ez kellett, hogy mindenkin úrrá legyen a rémület. Kiabálás,
sikoltozás, zokogás töltötte be a termet. Egyedül Nadály hercegnő őrizte
meg rideg nyugalmát.
-Gondold meg, Töhötöm! A lápkirály nem is olyan rossz parti! Sőt, ha
ő lesz a vőd, mindenki ellen hatalmas szövetségesed lehet!
Fabatka mohón kapott a szón.

80
 -Azt mondják, rengeteg a kincse.
Báró Pemzli félénken fűzte hozzá:
-Igaz, hogy kissé nedves, de azért lehet kedves...
-Nem kell! Akkor sem kell!- zokogott Ajnácska, de a zord Amondó
leintette.
- Egész Aligvár nem veszhet el egy kényeskedő királylány miatt!
Töhötöm a fejét fogta.
- Mit tegyek? Édes eszem, el ne hagyj!
Ajnácska, látva az apja kétségbeesését, hirtelen odaperdült a trónte­
rem közepére.
-Na, ti híres, asztal körüli vitézek, nagyszájú katonák! Hát senki sem
véd meg? Hát senkinek sincs mersze megvívni értem?
Körülnézett, de csak lehajtott fejeket, behúzott nyakakat látott. Az­
tán megakadt a tekintete Ábrison, aki még mindig ott állt a szinte sóbál­
vánnyá vált két fogdmeg között.
-Neked sincs bátorságod, Árva Ábris?
-Nekem már csak a halálhoz van!-felelte dacosan a legény.-Nem
hallgattál meg. Most mások sem hallgatnak meg téged.
Töhötöm király fejében ettől szikrát fogott egy gondolat.
-És ha azt mondanám, szabad vagy?
-Nem vagyok én hős, felség.
Hátat akart fordítani mindenkinek, de akkor Ajnácska összetette két,
rózsasziromhoz hasonló kezét:
-Szépen kérlek, Ábris, ments meg engem, és mentsd meg Aligvárt a
pusztulástól!
Rozinak több se kellett! Ő is biztatni kezdte:
-Fogadd el a kegyelmet, Ábris!
- De hát mit tehetek én Lápi Lapa j ellen?
- Van furfangos eszed. Én pedig megkeresem Deliszép királyfit, hogy
mentse meg a becsületedet, de az életed most a kezedben van.
- Az enyém is!- mondta Ajnácska, és mindenki egyhangúlag fűzte
hozzá:-A miénk is!

81
 -Tedd meg, Ábris! -könyörgött tovább Rozi. -Aztán már
azt se bánom, ha rám se nézel többé, de ha most gyáván megfu­
tamodsz, én menten beugrom a feneketlen kútba!
Ábris felkapta a fejét. Nem akart hinni a fülének.
-Mit beszélsz? A feneketlen kútba?
-Abba hát! Ami körül annyit kergetőztünk!
Úgy ragyogott rá a szeme a gyerekkori
játszótársra, mintha tündért látott volna.
- Rozi! Rozikám! Az Isten száz évig
tartsa meg azt a cserfes nyelvedet, ami­
vel kimondtad! Tudom már, mit kell ten­
nem! Felséges királyom, ha megkegyel­
mez, legyőzöm a lápkirályt!
-Ez félrebeszél! -vélte Fabatka, Nadály
pedig hevesen tiltakozott.
- Mesebeszéd! Így akar egérutat nyerni!
Légy észnél, Töhötöm!
De Töhötöm király már lelépett a trónusa emelvényéről, homlokáról
eltűnt az árnyék. Ráparancsolt a katonákra, hogy azonnal eresszék el
foglyukat, aztán rátette kezét a legény vállára.
-Eredj, fiam, és tedd meg, ami tőled telik! Azután bármit kérsz tőlem,
megkapod!
Ábris kihúzta magát:
-Egy életem, egy halálom, megmentem Aligvárt a pusztulástól!
-Hazug zsivány! Ne higgyetek neki! -rikácsolt Nadály hercegnő, de
a hirtelen feltámadt zsivajban elveszett a hangja. Valami boldog csoda­
várás lett úrrá mindenkin, még az öreg királyon is.
Senki sem kérdezte, hogyan képzeli ez az ágrólszakadt legény, hogy
éppen neki sikerül majd véghezvinni a lehetetlent, csak ujjongtak, ami­
ért mégis van remény. Ajnácska legszívesebben odafutott volna hozzá,
hogy a nyakába boruljon, ha Rozi nem áll az útjában. Így csak egy har­
matos szemű, hálás mosolyt küldhetett feléje.

82
 X.
fejezet

Tücsök se cirrent az aligvári réten, bagoly se huhogott az erdő sűrű­

jében, a pókok moccanatlanul ültek hálójuk közepében, mintha meg­
érezték volna, hogy nagy veszedelem les a világra ezen az éjszakán.
A szél sem tudott elaludni. Hiába ült el a bokrok alján, minduntalan
megborzongott.
A kísérteties csendet csak egyszer verte fel egy vágtató ló dobogása.
Deliszép Dániel csillagos homlokú paripája száguldott végig az ösvé­
nyen, hátán Rezedás Rozival, aki elszántan kapaszkodott hol a söré­
nyébe, hol az aranyos gyeplőjébe, biztatva, hogy "Gyí te, gyí te, vigyél a
gazdádhoz, Árva Ábris kunyhójához!" Rozinak szót fogadott, de bezzeg
Fabatkát úgy felrúgta, amikor az újra le akarta szerszámozni, hogy há­
rom bukfenc után kötött ki az istálló sarkában. Nyomukban mint apró,
világító csillagok röppentek fel a bokrok ágáról a szentjánosbogarak, de
ott is csillagos szikra lobbant, ahol követ értek az aranypatkók.
Utánuk újra súlyos csend borult a tájra. Odafent a palotában is ha­
marosan alábbhagyott a hirtelen támadt ujjongás. Halkult a zene, las­
sult a tánc. Az udvaron sürgő-forgó lányok mellől egyszer csak eltűn­
tek a legények. Már csak a nyársakat forgató pecsenyesütők maradtak
a helyükön, de hiába, mert úgy látszott, mintha mindenkinek elment
volna az étvágya. Ritkult a hangos szó. A vidám nevetésből izgatott
suttogás támadt. Ami az első nagy lelkendezés közben senkinek sem
jutott az eszébe, az most hirtelen rejtélyes kérdéssé változott. Ugyan
mit tehet ez az árva favágólegény a hatalmas lápkirály ellen? Csak nem
azzal az ásóval akarja agyoncsapni, amit sebtében kapott fel a szerszá­
moskamra mellől? Az a hetykepisze Rozi meg hogy merészelte elköt­
ni az aranyszerszámos paripát? Valami nincs itt rendben! Mégiscsak
zsiványok eimbarája lenne ágrólszakadt Ábris, aki így akart kereket
oldani?

83
 Amikor Nadály hercegnő megtudta, hogy eltűnt az ásója, amivel áská­
lódni szokott, újra elájult, de az egyik szeme nyitva maradt. Azzal leste,
hogy Töhötöm király arcán hogyan váltogatja egymást a reménység fénye
meg a kétségbeesés árnyéka. Csak az alkalmas pillanatra várt, hogy újra
nekitámadjon uralkodóhoz méltatlan könnyelműsége miatt. Kockára te­
szi Aligvár sorsát, ahelyett, hogy elfogadná vejének a hatalmas lápkirályt!
Ajnácska gazdag királyné lehetne mellette, minden kívánságát teljesítené!
Még aranykopoltyút is kaphatna tőle, hogy jól érezze magát a lidércfényes
ingoványban! A Nagy Amondó Fabatkával együtt buzgón helyeselt, Pemz­
li pedig időnként egy borosüvegből próbált bátorságot meríteni.
- Közel az éjfél, és a mocsári attasé türelmetlen! - mondta vészjósló
hangon a Nagy Amondó.
Töhötöm király erre akkorát toppantott, hogy majdnem kificamodott
a bokája. -Akkor sem dobom oda egyetlen lányomat egy szörnyetegnek!
- Ízlés dolga! - erősködött a hercegnő. - Lehet, hogy víz alól nézve
nem is olyan rút!
Igyekezett úgy állni, hogy árnyéka megint rávetődjék a királyra, de az
most nem tágított.
- Még nincs reggel, és én bízom abban a favágólegényben!
No, erre egyszerre csattantak fel mind a négyen.
-Még mindig nem látja be, hogy lóvá tették?... Nagy hiba volt szaba-
don engednie! ... Ajnácska meg úgyis pártában marad!
- Hát Deliszép királyfi?
- Az már régen fűbe harapott!
- És ha mégsem?... Én még várok. Várjon a lápkirály követe is!
Ajnácska már újra fent volt a toronyszobában. Nem kellett bezárni,
magától menekült oda. Csak a két kis szolgálót vitte magával, hogy ne
féljen annyira, mert a toronyszoba sötét volt és hideg, denevérek tanyá­
ja. Rozsdás szögön ott lógott egy hajdani varázsló csuklyás köpönyege.
Ajnácska magára vette, mert fázott a csupa csipke, vékony ünneplő ru­
hájában. A szolgálók nem tudták, miről beszélgessenek a királykisasz­
szonnyal. Hogy megtörjék a dermesztő csendet, énekelni kezdtek:

84
 Éjfél van már Aligváron,
mégsem lephet meg az álom.
Vagy megváltást hoz a hajnal,
vagy bősz átkot, csupa jajjal.

Árva Ábris, hová lettél,

jaj, ha máris odavesztél!
Szép királylány szeme könnyes,
Aligvárból temető lesz!

- Elég! - sikoltott fel sírva Ajnácska. -Megszakad a szívem!

A sikoltásra megjelent Kulcsár Julcsa, és rájuk ripakodott.
-Mars ki innen, szívtelen sopánkodók! Hogy meritek búsítani a ki­
rálykisasszonyt?
- Búsul az magától is! - feleselt vissza Zsófi. - Éjfél elmúlt, és sehol
semmi! Se favágó, se királyfi! Már akármelyikük megküzdhetett volna a
lápkirállyal!
-Nem úgyvan az, ahogy a libalegelőn elképzelik! Jó munkához idő kell!
Felcsattant erre Sára is.
- Igazán? Bezzeg minket mindig hajkurászott. Elegünk van belőle!
Adja ki a bérünket, és már itt se vagyunk!
-Hohó, ahhoz kérő is kelletik ám!
-Honnan vegyünk, amikor csak a hitványa maradt a palotában? A töb-
bi mind elmentÁbris után!
- Fejükbe szállt a félputtonyos buckaháti bor! - legyintett Julcsa. -
Attól mindenki megbolondul.
A két szolgáló huncutul összekacsintott.
-Akkor jól teszi, ha utánanéz a báró Pemzlijének, mert az is alaposan
belekortyolt l Azt mondta, szüksége lesz bátorságra a vallomáshoz.
Felragyogott ettől Kulcsár Julcsa képe.
-Vallomást mondott? Jól hallottátok?
-Jól, bár kissé elcsuklott a hangja.

85
 -Megkeresem,akárhol is van,hogy én is halljam!
-Hát a bérünkkel mi lesz?
- Ott a tulipános láda,vigyétek! -intett hanyagul Julcsa,és már fu-
tott is végig a palota kacskaringós folyosóin, nehogy elszalassza élete
boldogságát. Mert ugyan mi egyebet jelenthet annak a vallomása,aki őt
annyiszor lefestette? Bármi történjék is ezután,ők ketten kéz a kézben át
fognak gázolni a világ minden ingoványán! ...
Ajnácska magára maradt a toronyszobában. Ráborult az asztalra,és
hagyta,hogy eleredjen a könnye.
- Mi lesz velem? Mindenki elhagyott! Mindenki becsapott!
-Egyvalaki mégsem!-szálalt meg mögötte egy hang,és ugyanakkor
befogták a szemét.-Találd el,ki van itt! Kukk!
-Máléjankó!-ugrott felAjnácska.
-Miből jöttél rá? - csodálkozott a bugyuta herceg.
-Akkora bolond,akinek ilyenkor is jókedve van,csakis te lehetsz!-fe-
lelteAjnácska,de a következő pillanatban már meg is bánta,amit mondott,
mert volt valami Máléjankó szemében,amit eddig sohasem vett észre...
-Tudom,hogy nem vagyok jó nálad- mondta az beletörődve -,de
most idesüss,mert van egy óriási ötletem!
-Ugyan mi,te trónkövetelő?
-Nem akarok én király lenni!
- Hanem micsoda?
- Udvari bolond! Ahhoz van tehetségem. Most pedig szökjünk meg
innen!
Ajnácskának elakadt a szava.
-Hát neked tényleg forgószél van a fejedben! Ugyan hová szökhetnénk?
-A bergengóciai bohóciskolába,onnan meg akár a világ legnagysze-
rűbb cirkuszába!
- De én nem szeretnék bohóc lenni!
-Neked nem kéne bukfencezned,csak tapsolnál nekem,és mindig
mondana'd, hogy "attrakc1o' '....
.
" ' . ' l"... vagy Inka
"szenzac1o. . 'bb lapk.ual yne'
l l

akarsz lenni,és mindennap békacombot enni?

86
 A hercegnő éppen ekkor vette észre az asztalon ha­
gyott búcsúlevelet. Gyorsan felkapta a fia orra elől, de
elég volt rápillantania, hogy ismét diadalmas nevetésre
fakadjon.
-Nagyszerű!... Végre megjött az esze, és elment
a lápkirályhoz!
-Nem igaz! Ez nem lehet igaz! - kiabált elkese­
redetten Máléjankó. - Hiszen velem... - Itt gyorsan
elharapta a szót, de Nadály hercegnő gúnyosan folytatta:
- Veled alaposan kibabrált. Bolonddá tett, mert az is akartál lenni.
Trón helyett cirkuszporond kellett volna? Ó, te élhetetlen mamlasz! Hát
ezért szedtelek fel az út menti árvacsalánból? Ezért neveltelek úgy, mint
egy herceget?
Most meg a hercegnő száján szaladt ki a nagy felindulástól az, ami­
nek nem kellett volna. Máléjankó szeme akkorára kerekedett, mint két
országalma.
- Mit beszélsz, anyus? Úgy szedtél fel?.. Hiszen akkor nem is vagyok
a fiad! És akkor nem is lehetek itt király!
Úgy elkezdett ujjongani örömében, hogy néhány pillanatra még Aj­
nácskáról is megfeledkezett, aztán uccu neki, rohant le a lépcsőn, végig
a palotán, hangosan kurjongatva, hogy:
- Nem leszek király! Nem leszek király!
Nadály legszívesebben elharapta volna a saját nyelvét, de elkésett
vele, és hiába szaladt Máléjankó után, hogy elhallgattassa, mert az pil­
lanatokon belül a trónteremben termett megnyugtatni Töhötöm királyt,
hogy felőle nyugodtan ülhet tovább a trónusán.
- De hát mi történt? Mi ez a zűrzavar? - kapkodta a fejét őfelsége,
mert az udvarhölgyek és udvaroncok is tüstént összefutottak körü­
löttük.
A hercegnő gyorsan lenyelte a mérgét, erőt vett magán, és igyekezett
méltóságteljes örvendezéssel bejelenteni, hogy elmúlt a veszedelem,
Ajnácska, Aligvár hős királykisasszonya megmentette az országot.

90
 -Talán inkább Árva Ábris -hitetlenkedett a király.
Nadály gúnyosan végigmérte:-Az már rég kereket oldott. Hanem a
te drága, okos, önfeláldozó lányod!
-Az lehetetlen!
-Ha nekem nem hiszel, higgyél az írásának!
Azzal őfelsége orra elé tartotta Ajnácska levelét. Töhötöm reszkető
kézzel kotorta elő a szemüvegét, de bizony az nem sokat ért, mert amint
némán böngészve végigjáratta tekintetét a sorokon, feltörő könnyeitől
alig látott. Elejtette a levelet, megingott, és zokogva roskadt a trónra.
-Borzasztó! Megszakad a szívem! Édes kislányom, hogyan tehettél
ilyet? Megöl miattad a bánat!
- Előbb húzasd meg a nagyharangot, fúvasd meg a harsonákat, és
add tudtára népednek az örömhírt!
-Nem bírom!- nyögte a király.
-Akkor majd én!-vette át az irányítást Nadály, és tapsolva, kiabál-
va adta ki a parancsot:
-Ide! Ide! Mindenki a trónterembe!
Máléjankóról meg is feledkezett. Nem zavarhatott
az már sok vizet, csak ült a trónus lépcsőjén kétség­
beesve, amiért füstbe ment nagyszerű terve.
És akkor hirtelen megszálaitak a harsonák,
még mielőtt Nadály hercegnő intézkedett
volna, a trónterembe pedig belépett Rozi,
Deliszép Dániellel kézen fogva. A királyfi fehér
kötést viselt a fején, és sápadt volt az arca, nem úgy, mint
Rozié, ami majd kicsattant a piros örömtől, amint a király
felé fordulva boldogan jelentette:
-Adjon isten minden jót, felség! Elhoztam Deliszép királyfit!
Támadt erre akkora éljenzés, ujjongás, hogy a palota tornyán pörög­
ni kezdett a szélkakas. Az udvarmester izgatottan próbált mentegetőz­
ni, amiért nem jelentette be szabályosan a vendéget, de szavai elvesz­
tek a zsivajban.

91
 -Itt a királyfi! Él a királyfi! Éljen a királyfi!
Nadály hercegnő arca kékre-zöldre váltott, még az árnyéka is össze­
zsugorodott, Töhötöm király pedig szinte kivirágzott. Magához ölelte
Deliszép Dánielt.
-Isten hozott, fiam! De hozhatott volna előbb is!
A királyfi enyhe nehezteléssei válaszolt:
- Felséged nem hitt követemnek, Árva Ábris csakugyan a barátom!
Ez már sok volt Nadály hercegnőnek. Rikácsolva, kinyújtott kézzel
mutatott Deliszépre:
- Madarat tolláról, embert barátjától!. .. Ez a bebugyolált fejű ugyan­
olyan csaló, mint a másik! Nincs is koronája!
- De itt a mátkagyűrűm! - kapta el hadonászó csuklóját a királyfi,
amint Nadály ujján megpillantotta az árulkodva csillogó karikát. - Én
ezt Ajnácskának küldtem! Senki más nem viselheti!
Már húzta is le a jegygyűrűt Nadály ujjáról, de az nem adta fel egy­
könnyen a küzdelmet.
 - Hát akkor eredj utána a lápkirályhoz és hódítsd vissza tőle, ha me-
red! -sziszegte, gonoszul lesve a hatást a királyfi meghökkent arcán.
- Csak nem?... - nézett az kérdőn a királyra.
Töhötöm megtörten bólintott.
- De igen... Elment hozzá, hogy
megmentsen minket.
Deliszép felé nyújtotta Ajnácska
levelét: -Az ő írása. Olvasd! ... 8ol/.Jt'Úl1 �
És Deliszép Dániel hangosan ol­ � fMdit.l 1/tilCJuJz_{,óÚ)Of/t,v_
vasni kezdte:
- "Édes Királyapám! Bocsáss
meg! Nincs más választásom.
Kérlek, ne fájjon értem a szí-
O'j�a.-
ved! Ajnácska."
Töhötöm e szavak halla­
tán újra feljajdult.
- Drága kislányom, hogyan is tehettél ilyet?
Néhány pillanatig meghatott csend lett, de a cserfes Rozi nem állta
meg, hogy félretéve minden udvari illemszabályt, bele ne kotyogjon ebbe
a gyászos hangulatba, egyenesen a királyhoz fordulva:
- Aztán felséged honnan a csudából tudja, hogy mit tett?
- Csakugyan! -Töhötöm király úgy érezte magát, mint aki víz alól
bukkan felszínre.
-Honnan is tudom?
Visszavette Deliszéptől a levelet, nézte, forgatta, végül zavartan is­
merte be, hogy azt bizony Ajnácska nem írta meg.
- Akkor Nadály hercegnő honnan tudja? - csattant fel újra a Rozi
hangja, de akkor már mindenki Nadály felé fordulva ismételte meg a kér­
dést: - Honnan?
-Ostoba kérdésre nem válaszolok! -rikácsolt a hercegnő, miközben
dühösen csapkodott a legyezőjével, hogy kissé hűsítse magát, mert any­
nyira forrt benne a tehetetlen méreg.

93
 -Akkor feleljen a Nagy Amondó, vagy Fabatka kincstartó!-nézett
körül Töhötöm, de az udvarmester máris jelentette, hogy azok nincsenek
a palotában.
-Ejnye, hát hová lettek?
-Majd én megmondom!-pattant fel hirtelen Máléjankó.-Ők csal-
ták tőrbe Ajnácskát, amikor velem akart megszökni Bergengóciába!
-Fiacskám, elment az eszed?-ripakodott rá a hercegnő.
- Inkább most jött meg! Kitaláltam, hogy együtt főztétek ki ezt az
egészet!
-Uramfia, mit kellett megérnem!-motyogta Töhötöm király, és hir­
telen nem tudta, hogy a szívéhez kapjon-e, vagy a zsebkendőjéhez, mert
kicsordult a könnye. Rozi megsajnálta.
-Ne ríjon felség, inkább penderítse ki innét ezt a legyezős banyát, aki
elveszejtette a mi drága, szép királykisasszonyunkat!
-Úgy van! Ki vele!-zúdult fel egyszerre mindenki, és fenyegetően
indultak Nadály felé, de ő még mindig megátalkodott gőggel nézett velük
szembe. A felemelt öklöktől sem ijedt meg, egészen addig, amíg várat­
lanul be nem viharzott a terembe Kulcsár Julcsa, söprűvel hadonászva.
Ettől nyomban hanyatt esett a gonosz lélek.
 - Hogy mertél hozzáérni? Ez az enyém! - visította, és úgy kapott a
söprűje után, mintha az lenne az utolsó menedéke.
Aztán hanyatt-homlok futásnak eredt, a palota népe meg utána. Ta­
lán meg is tépázzák, ha nem tűnik el olyan villámsebesen előlük, mintha
nem is a lába, hanem az ördöngös söprűje vitte volna. De az is csak addig,
amíg el nem nyelte a saját, óriásira nőtt, gonosz árnyéka.
- Micsoda szégyen! - nyögdécselt Töhötöm király. - Megöl a csaló­
dás és a bánat.
- Ne csüggedjen, felség, nincs még veszve minden! - állt akkor elébe
Deliszép Dániel. - Tüstént indulok Ajnácska után, és visszahozom, ha
addig élek is! Bármilyen csúnya is szegényke, nem adhatja oda a lápki­
rálynak! - aztán gyorsan Máléjankóhoz fordult: - Jöszte, öcskös, mutasd
az utat, mielőtt eltarisznyázzák az éjszakát!
Töhötöm úgy bámult utánuk, hogy tátva maradt a szája. Amikor újra
össze bírta csukni, elképedve fordult az udvarmesteréhez.
- Hallottad ezt, Hajbók?
- Igenis, felség, bátorkodtam meghallani.
- Ismételd meg, mit mondott ez a vakmerő!
-Azt mondta... csúnya.
-Az én gyönyörű lányom! Aligvár ékessége, akinél senki se méltóbb
a festőművészek ecsetjére!. .. Igaz is, hol van báró Pemzli Akvarell?
- Sajnálattal kell jelentenem, hogy neki is nyoma veszett.
- Csak nem pártolt át ő is a lápkirályhoz? Akkor jaj neki!
Kulcsár Julcsa, akit a hercegnő futtában úgy fellökött, hogy hármat
hemperedett, a festő említésére talpra szökkent.
-A bárót bízza rám, felség! Én még az ingovány alól is előkerítem!

95
 XI.
fejezet

Báró Pemzli Akvarell nem volt rossz lelkű ember, csak gy áva. Nem mert
szembeszállni a Nagy Amondóval, nehogy leszólja csodásnak hitt mű­
vészetét, és Fabatka kincstartó megtagadja tőle az ecsetre meg festékre
nehezen kikönyörgött krajcárokat. Attól pedig mindig óvakodott, hogy
Nadály hercegnőt bármivel is megsértse. Rossz rágondolni, mi lett vol­
na, ha leleplezi cselfogását a király előtt! Talán nem is hittek volna a sza­
vának. Akkor aztán oda a báróság, oda az udvari festői méltóság! Me­
hetne vissza Aliglátszik falura Pemzli Pistának, és be kellene érnie azzal,
hogy virágokat pingáljon a tornácok oszlopára.
Igaz, akkor sokkal nyugodtabb lenne az élete, és Kulcsár Julcsa sem
akaszkodna rá, akitől szinte jobban félt, mint az Aligvárt fenyegető ve­
szedelemtől. Ezért döntött úgy, hogy menekül, amíg lehet.
A sok bortól kissé mámorosan, de elszántan szökött ki a holdvilág­
talan éjszakába, és futott, amerre nem is látott. Észre se vette, hogy
remegő kezéből hol egy festékestubus hullott ki, hol egy ecset, megje­
lölve kétségbeesett botladozásának útvonalát. Végül már csak a festő­
állványt cipelte a vállán, de ijedtében azt is eldobta, amikor ráeszmélt,
hogy eltévedt, s már régóta ott bolyong az ingovány szélén, ahol a láp­
király türelmetlen haragjától fortyog a mocsár. Zsombékról zsombék­
ra ugrálva igyekezett kiutat találni, amikor megszálalt a békák kórusa.
Ettől a hideg is kilelte. Mozdulatlanná dermedt, és olyan kicsire zsugo­
rodott, amilyenre csak tudott. Befogta a fülét, mégis hallania kellett a
hátborzongató vartyogást.

96
 "Feketére fest az este ungot-berket, ereket,
beste kígyó nedves teste sűrű sásban tekereg!
Sej-haj, csigavér
Békanyálat visz a szél!
Ingoványnak nincsen útja, hiába is keresed,
Kezed-lábad hínár húzza, sárból eszel kenyeret!
Oldj hát kereket,
Addig, amíg teheted!"

Lápi Lapaj ezalatt végigdőlt iszapbársony heverőjén, s a feje felett len­

gedező csillaghínár alatt arról ábrándozott, hogy hogyan fogja uralma
alá hajtani, mocsárrá változtatni az egész világot. No, persze, nem egy
csapásra, hanem ravaszul, lépésről lépésre, míg végül egy talpalatnyi
föld sem marad szárazon. Mert nincs olyan tündérország, ahol ne akad­
nának árulók, csak a markukat kell megkenegetni arannyal. Mire rájön­
nek, hogy hamis volt az arany, már nyakig
ülnek a kénszagú iszapban!
Ezek az aligváriak is azt hiszik, hogy meg­
menekülnek, ha minden kívánságát teljesítik,
pedig előbb-utóbb őket is elnyeli. Csak azok­
nak kegyelmez, akik készek lesznek uszo­
nyos talpát simogatni, vagy mint a kagy­
lók, izzadva termelni neki a
gyöngyöket.
 De igazán hozhatnák már azt a királylányt! Alig várja, hogy gyönyör­
ködbessék benne! Addig enni sincs kedve. Hiába tálalták fel kedvenc
ételét, a lárvapörköltet gilisztamakarónivat hozzá se nyúlt. Untatta a
lidércek tánca, ahogyan telt-múlt az idő. Egyre türelmetlenebb lett. Attól
kellett tartani, hogy ha méregbe gurul, megreped a nádi madarak tojás a!
Szinte az utolsó pillanatban ugrált eléje Gyalogvarangy, a mocsári
attasé, hogy diadalmas buborékokat fújv';l jelentse:
- Felség!... Aligvár uralkodója, aki
arra se méltó, hogy sáros lábad
nyomába lépjen, végre-valahá­
ra eleget tett parancsodnak!
Meghoztuk a menyasszonyt!
Lápi Lapaj felugrott, gülü
szemét ide -oda meresztgette:
- Hol van? Azonnal látni akarom!
Gyalogvarangy a háta mögé intett: - Mozgás, násznagyok! - mire
két fekete köpenyes alak egy harmadikat erőnek erejével taszigálva
akkorát bókolt Lápi Lapaj előtt, hogy majdnem földre rogyott.
- Ó, dicső lápkirály! - szólalt meg a Nagy Amondó alázatos han­
gon. - Szívem repes a boldogságtól, amiért nekem jutott a kitüntető
feladat, hogy színed elé kísérhettem királyi arádat!
-Velem együtt! - sietett megjegyezni Fabatka, de Lápi Lapaj hirte­
len mindkettőjüket félrependerítette.
- Elég a locsogásból! - azután Ajnácska felé fordult, aki csuklyás
fejét mélyen lehajtva, arcát kendőbe rejtve, reszketve állt előtte.
- Csakhogy itt vagy végre, gyönyörűségem! Ne félj tőlem! Itt annyi
békacombot ehetsz, amennyi beléd fér!... Pióca gyöngysort akasztok a
nyakadba!... Minden reggel szúnyogcsípéssel ébresztelek!... Bölömbi­
ka dalában gyönyörködhetsz! Csúszómászóim hódolnak neked! Mel­
lettem csupa penész lesz az ételed!... Ejnye, hát mi kell még?
Ajnácska, aki lépésről lépésre hátrált előle, most sírós hangon meg­
szólalt:

98
 -Haza akarok menni!...
Lápi Lapaj meglepődött. Még ilyet!
- Visszautasítasz? - kérdezte vészjóslóan.
- Engem? A mocsarak urát?
Ajnácska némán, de határozottan bólintott. Ez már sok
volt a lápkirálynak. Akkora dühbe gurult, hogy még a feje is vörös
lett.
- Na, most már elég a makacskodásból! Mutasd magad! - kiáltotta,
és goromba mozdulattal letépte Ajnácska fejéről a csuklyát, arca elől a
kendőt.
Aztán egymásra meredtek. Egy pillanatig döbbent csend lett, azután
belehasított az éjszakába Lápi Lapaj csalódott ordítása: -Te nem vagy a
Töhötöm lánya!
-Dehogynem! Engedj vissza hozzá!
Lápi Lapaj tombolt a méregtől. A szeme zöld villámokat szórt, amint
Fabatkáék felé fordult.
- Becsapta tok, gazemberek l Töhötöm lányának itt van nálam a képe!
 Halpikkelyes mellényéhez kapott, oda, ahol a szívének kellett volna
dobognia, ha lett volna, és előrántotta azt a festményt, amit a zsiványok
Deliszép Dániel tarisznyájával együtt vesztettek el a mocsárban.
-Ő az aligvári királykisasszony! Ő és senki más! Akiért tüstént kilelt
a szerelemhideg, mert ő az én ideálom, ez a lapátfogú, uborkaorrú, san­
daszemű, páratlan tünemény!... És ehelyett idehoztak téged, te rózsaaj­
kú, harmatgyöngyszemű leányzó, akinek még egy árva bibircsók sincs az
orrán! Hát mit képzeltek, hogy ilyen rossz ízlése van egy lápkirálynak?
Ajnácska felháborodott.
- Ezen a képen csakugyan nem én vagyok.
De engem nem is királyapám küldött, hanem
ez a két gazember hurcolt ide, erőnek erejével!
- Kegyelem szegény megtévedt fejünknek! -
esdekeltek azok, mert még sohasem voltak ek­
kora pácban. - Mi csak jót akartunk! Mi
felséged legodaadóbb hívei vagyunk!
- Igazán?... Hát akkor változzatok mind a
ketten békává, mert nekem azok a legodaadóbb
híveim!
- Jaj, jaj, nem így gondoltuk! - hebegett Fabat­
ka, és már a Nagy Amondó is szánalmas kis semmitmondó lett, ahogy
kétségbeesetten tiltakozott: -Ezt nem teheted velünk!
- Tévedsz! Én mindent megtehetek! - mordult rá Lápi Lapaj, és már
mondta is a varázsigét: - Minden tónak elég nagy a feneke, elfér benne
kettővel több brekeke!
-Remek!... Remek!... Remek!.... -ujjonott a békakórus. Ajnácska el­
takarta a szemét, amikor látta, hogy két elrablója hirtelen összezsugo­
rodik, és eszeveszetten ugrálni kezd. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen
rajtuk, de Lápi Lapaj csendet intett, és vérfagyasztó hangon jelentette be:
- Ettől a perctől fogva háborúban állunk az aligvári Töhötöm királlyal!
Undorodva visszahúzta a csuklyát Ajnácska fejére:
-Téged pedig látni sem akarlak!

100
 -Akkor most hazamehetek?
-Még mit nem? Foglyom vagy! Gyalogvarangy, kötözzétek a szégyen-
fához! Onnan nézheti végig, hogyan pusztítom el Aligvárt, amíg őt is el
nem nyeli az iszap.
- Miért bántasz? Mit vétettem én neked?- pityergett Ajnácska, aki­
nek máris éles sáslevelek fonó dtak a csuklójára.
-Csalódást okoztál! Se menyasszony, se lakodalom!
Lápi Lapajnak szinte elcsuklott a hangja, amint újra a festményre
bámult.
-Pocsolyavizet ide, hogy italba fojthassam a bánatomat!
Egy békaszolga tüstént hozta a kagylóhéj poharat. Lápi Lapaj belené­
zett, és földhöz vágta.
-Ázalagos teringettét! Miért ilyen szűken mérted?
-Elfogyott... -mentegetőzött a szolga. Ezzel a gazdáját még jobban
felingerelte.
-A türelmem fogyott el! -csattant fel.-Azonnal kiadom a parancsot
Aligvár elárasztására.
Ajnácska felsikoltott:-Várj, hiszen még nem kelt fel a nap!
- Nem bizony! -hallatszott egy erőteljes hang a nádas sűrűjéből.
- De én sötétben is megtalállak, galád lápkirály!
Ajnácska összerezzent. Megpróbált kilesni az orra hegyéig lecsúszott
csuklya alól. Mégiscsak eljött Árva Ábris, hogy kiszabadítsa? A lidérc­
fényes éjszakai derengésben is elárulja a ruhája, de a hangja... A hangja
valaki másé. Ugyan, honnan olyan ismerős, és miért olyan kedves még
akkor is, amikor fegyegetőzik, hogy kalimpálni kezd tőle a szíve?
Lápi Lapaj förtelmes hangja hasított bele az
álomszerű sejtelembe.
-No, akkor most búcsút vehetsz az életedtől,
te jöttment bolond.
- Nem jöttment vagyok, hanem Deliszép
Dániel királyfi Kerekegyországból, és azért
jöttem, hogy leszámoljak veled!

101
 -Bruhhaha! Hahaha! - Lápi Lapaj szinte nyerített a nevetéstől. -Az­
tán, hogy képzeled azt a leszámolást?
-Így!
Hosszú, hegyes tőr villant meg a királyfi kezében. Lapaj ettől még gú­
nyosabban kezdett hahotázni.
- Mondtam, hogy bolond vagy! Azt sem tudod, hogy rajtam nem fog
semmiféle fegyver, és nincs is szívem!
-Akkor puszta kézzel szorítom ki belőled a lelket!
- Csakhogy nekem lelkem sincsen! De ha neked van, mindjárt ki-
eresztjük!
Ajnácska remegve látta, amint a királyfi elejti a tőrét, feltűri az inge
ujját, és az utálatos szörnyeteggel egymásnak esnek. Iszonyú küzdelem
vette kezdetét. Körös-körül összegyűltek és torkuk szakadtából brekeg­
ve biztatták a lápkirályt a békák, sziszegtek a kígyók, kiáltoztak az ál­
mukból felvert bíbicek, sárszalonkák, és akár a dobszó, úgy hangzott fel
időnként a bölömbika bömöblése.
Deliszép bátorsága még a lápkirályt is annyira meglepte, hogy nem
volt elég gyors, és a királyfi föléje kerekedett.
- Kell-e még hét falu Kerekegyországból?... Kell-e még Aligvár?...
Kell-e még királykisasszony?
Minden kérdés után kicsavart egy-egy korsónyi vizet az ellenfelé­
ből - az mégsem adta fel a harcot. Hirtelen nagy csomó buborékot fújt
Deliszép arcába, amitől az undorodva visszahőkölt, és ez elég volt ahhoz,
hogy lerázza magáról. Diadalmasan térdelt rá a királyfi mellére.
-Nekem az egész világ kell, és meg is kapom!
- Soha! - lökte le magáról minden erejét megfeszítve Deliszép, az-
tán egy darabig úgy folyt a küzdelem, hogy hol az egyik, hol a másik
látszott győztesnek, míg végül Deliszép minden hősiessége mellett
alulmaradt. És akkor Lápi Lapaj előtt megcsillant a sárba ejtett tőr.
Megragadta és a királyfi felett magasra emelte, de
nem sújtott le vele mindjárt, mert előbb világgá
akarta kiáltani a győzelmét.

102
 - Ide nézzetek! Így jár mindenki,
aki szembe mer szállni velem, a
hatalmas, fenséges, dicsőséges
lápkirállyal, kígyók, békák,
piócák uralkodójával!
Ajnácska felsikoltott.
- Kérlek, ne öld meg! Mit
használ neked a halála?
-Nicsak! Talán bizony sajnálod?
-Szeretem! -szakadt fel a val-
lomás Ajnácska szívéből, mert már
kitalálta,ki az,aki eljött érte.
- Nem tudom, hogy az mit jelent­
vigyorodott rá Lápi Lapaj -,de holtában
megkapod!
Most már nem tétovázott. Még maga­
sabbra emelte a tőrt, hogy nagyobb lendü-
lettel csaphasson le vele áldozatára,de akkor ez a vad mozdulat hirtelen
megállt a levegőben,mintha megbénult volna a karja.
Ugyanebben a pillanatban vele szemben szétvált a nádas,és a sűrűjé­
ből csapzottan, fáradtan,ijedten és mégis elszántan előcsámpáskodott
Kulcsár Julcsa.
-Bocsánat,amiért idetévedtem... Nem láttak,kérem,egy művészfor­
ma embert erre járni?
-Ááááá!... -tátotta el a száját Lápi Lapaj,aztán a nagy meglepetéstől
támadt csendben Julcsa ostobán körülnézett és megismételte:
-Mondom... egy művészforma embert,valódi mókusecsettel!
- Áááá!... -jött ki az idétlen csodálkozás hangja újra Lápi Lapaj szá-
jából,miközben úgy bámulta Kulcsár Julcsát,mint akit megbabonáztak.
Kezéből kiesett a tőr. Előbb a fejéhez, majd a mellényzsebéhez kapott.
Előrántotta a Julcsáról készült festményt, hol arra nézett, hol Julcsára,
aztán valósággal rikoltozni kezdett a boldogságtól:

104
 - Hiszen ez hasonlít! Hasonlííííít! Te vagy az igazi, kincsem, gyönyö­
rűségem, hadd öleljelek magamhoz!
Már nem törődött DeliszéppeL Uszonyos lábaival nagyokat csapdosva
indult Julcsa felé, az meg visítva menekült előle. Amíg ő hármat lépett,
addig a Lapaj egyet, így aztán hamar utolérte.
- Állj meg, szépségem! Ne félj tőlem! Királynémmá teszlek! Hát nem
érted? Én vagyok a lápkirály! Nézz rám, ha nem hiszed!
Több se kellett Julcsának.

105
 -Nézzen az a hüllőszemű öreganyád! -és akkora pofont kent le La­
pajnak, hogy háromszor körbeforgott a feje tőle, míg végre visszazökkent
a helyére. Ugyanekkor furcsa érzés vett erőt rajta. Mintha elhagyná az
ereje, mintha menten kiszáradna szivacsos teste.
-Vizet! Vizet ide gyorsan!-hörögte.
Rémült brekegés volt a válasz. A békanép szanaszét ugrált, de még a
csíkbogarak és a vízibolhák is menekültek.
Lápi Lapaj megtántorodott. Iszamós tenyere lecsúszott Julcsa válláról.
-Nem hallottátok, semmirekellő népség? Vizet akarok! Hol a víz?
-Megszökött, felség!-jelentette síri hangon Gyalogvarangy.
-Mit vartyogsz itt össze -vissza? Azonnal álljátok útját!
-Már késő! Arcátlan gazfickók az éj leple alatt árkot ástak neki, egé-
szen a feneketlen kútig! Már az utolsó cseppjeit nyeli!
-Reszkessetek, kétéltű nyavalyások! Ezért még szörnyű bosszút állok!
- Inkább iszkoljon lapajságod is, amerre lát! Nagy a világ! Találhat
benne elég pocsolyát!
-Nem bírok!-nyögte Lapaj.-Víz nélkül végem!
-És veled együtt vége ennek a mételyes mocsárnak, tündérjárta rét-
jeinket fenyegető posványos lápnak!-ugrott talpra Deliszép királyfi, és
a tőre után kapott, de arra már nem volt szükség.
A félelmetes lápkirály összeroskadt. Amint a felkelő nap első sugara
rávetődött, már csak egy sáros, nyüvekkel teli rongycsomónak látszott.
-Megmenekültünk?-kérdezte még mindig remegő hangon Ajnácska.
-Alighanem! - közölte Kulcsár Julcsa, akinek annyira visszatért a
bátorsága, hogy még a cipője orrával is megbökte. -Ez már nem üzen
hadat, de vőlegénynek sem való!
-Szabad vagy, aligvári királykisasszony!-mondta Deliszép, és a tőr­
rel elvágta Ajnácska kötelékeit, de úgy, hogy közben egy pillantást sem
vetett rá. Az meg is sértődött egy kicsit.
-Köszönöm királyfi, de miért fordítod el tőlem a fejedet?
-Nekem ne hálálkodj! Sem a jutalom, sem a kezed nem engem illet,
hanem azt, aki kitalálta, hogyan lehet legyőzni a lápkirályt.

106
 - Csakhogy nekem mátkagyűrűt küldtél, és én azóta a te mátkád
vagyok!
Ajnácska olyan határozott mozdulattal kapta fel a fejét, hogy a fekete
csuklya hátracsúszott. Előhullámzott alóla gyönyörű aranyhaja, látha­
tóvá lett piruló arca.
-Te?... - ámult el Deliszép, és a rázúduló hirtelen boldogságtól ennél
többet nem is tudott szólni.
-Én... -bólintott Ajnácska, és ezzel ő is kifogyott a mondanivalóból.
-Na, én megyek! -jelentette ki Kulcsár Julcsa. -Nekem itt még ke-
resnivalóm van!
A tavaszi hajnalban hirtelen énekszó
csendült. Ábris és a vele együtt árkot
ásó derék falusi legények, a palo­
tából hozzájuk szegődött bá-
tor szívű vitézek hirdették
ujjongva győzelmüket a
gonosz lápkirály felett.
Deliszép Dániel ölhe
kapta Ajnácskát, hogy
úgy vigye haza Aligvárra.
-Tündérem! -súgta a
fülébe.
Ajnácska nevetve tiltako­
zott.
-De hiszen leér a lábam! Tegyél le!
-Hogyisne, hogy megint elszaladj előlem!

107
 XII.

Máléjankó csak a láprét határáig vezette Deliszépet. Ott elfogyott a bá­

torsága. Felmászott egy rezgőnyárfa tetejére, és még a szemét is behuny­
ta, hogy ne lássa, hogyan rohan a vesztébe ez a derék királyfi, egyenesen
a mocsaras nádi világba.
Amikor aztán fordult a kocka, versenyt futott a hajnali széllel, hogy el­
vigye a lápkirály csúfos végének hírét Aligvárra. A hajnali szél még ennél
is tovább repült, meg sem állt Kerekegyországig, hogy minél előtt belesúg­
hassa a nagy újságot Borbolya király felséges fülébe. Az mindjárt be is fo­
gatta táltos lovait a bársonnyal bélelt hintaja elé, úgy hajtatott a díszkísére­
tével Aligvárra. Ott már lengtek a zászlók, szóltak a trombiták, peregtek a
dobok, Isten tányérkája meg csak szórta, szórta aranysugarait az égről örö­
mében, amiért ilyen boldog reggelre kelhetett fel a baljóslatú éjszaka után.
Töhötöm király kiállt a vára kapujába, ott ölelte magához régi cimborá­
ját, azután meg a fáradtan, de boldogan betoppanó Deliszépet és Ajnácskát.
Addigra már együtt volt a trónteremben a
palota apraja-nagyja, hogy a királyfit ünnepelje.
- Derék fiad van, Borbolya komám! - mondta
Töhötöm. - Nem a csizmaszárában
hordja a bátorságát, és visszahoz-
ta a lányomat. Mégsem adhatom
neki, mert azt merészelte rá mondani,
hogy csúnya!
- Felséged küldött róla ilyen
rusnya képet! - tiltakozott Dá­
niel, és felmutatta a lápkirálynál
talált festményt.
No, kitört erre a kacagás. Hi­
szen ez a Kulcsár Julcsa! Tö­
hötöm alig kapott levegőt.

108
 - Micsoda cselszövés áldozata lettem! Ezért még lakolni fognak a baj­
keverők!
- Már meglakoltak, édesapám, engem pedig jószívvel odaadhat
Deliszép Dánielnek - kérlelte Ajnácska,mire újra kitört az éljenzés,de a
királyfi csendet intett.
-Nem engem illet a dicséret. Mit sem ért volna a bátorságom,ha ők
nincsenek!
Azzal a trónterem ajtajára mutatott, amit éppen most tárt szélesre
Hajbók udvarmester Árva Ábris és a társai előtt. Jöttek a legények fá­
radtan,de örömtől ragyogó arccal. Az ingük szakadt,a csizmájuk sáros,
kezükben ásó,csákány,mégis a királyi személyeknek kijáró harsanaszó
köszöntötte őket.
Ábris az inge ujjával megtörölte a homlokát, azután tisztelettudóan,
de büszkén jelentette:
- Felséges királyom,az ígéretemet megtartottam. Víz nélkül halál fia
lett a lápkirály. Nem fenyegeti már Aligvárt. De egyedül még ezzel az
ördöngös ásóval sem végeztem volna hajnalig,ha ezek a legények és vi­
tézek nem segítenek.
- Miféle ördöngösségről beszélsz?
- Csak arról,hogy ennek egy varázsige volt a nyelébe vésve. Ha valaki
rossz-szívvel kimondja, felséged egész várát aláásta volna!
- Mutasd! Hadd lássam!
-Már pápaszemmel se tudná felséged kiböngészni,mert belekopott a
tenyerembe. Olyan erősen fogtam marokra,hogy azután nekem fogadott
szót,és a többiekkel együtt a láp vizének ástuk az utat! Ezért azt kérem,
hogy nékem kegyelmezzen, őket pedig jutalmazza meg Lápi Lapaj kin­
cseiből. Van ott annyi arany a nád között,mint ősszel hulló falevél.
-Neked kérés nélkül is megkegyelmezek-felelte Töhötöm -,de en­
nél jóval többet érdemelsz. Bármit kívánhatsz,megkapod!
- Hát ... - Ábris alaposan megforgatta a fejében, mielőtt kibökte:
- ...ha lehetne egy ugyanolyan szép,rózsaszínű malacot,mint amilyen
a kurta farkú volt! ...

109
 Itt egy gondolatnyi szünetet tartott, mert észrevette Rozit a sokaság­
ban, amint szorongva tépdesi a köténye szélét. Nagy lélegzetet vett hát,
és hozzátette: - Mivelhogy szüret után házasodni szeretnék!
- Olyan sokára? - szaladt ki a felkiáltás Rozi cserfes száján, amire
Deliszép Dániel adta meg a választ:
- Felséges apósomnak csak egyetlen szaván múlik, hogy itt ma kettős
lakodalom legyen!
Mielőtt azonban Töhötöm bólinthatott volna, valaki újra felkiáltott:
- Nem kettős!.. Hármas!
Mindenki meglepődve fordult az ajtó felé, ahol Kulcsár Julcsa jelent
meg, báró Pemzli Akvarellel a karján. A boldogtalan festő fülig sáros
volt, ruhájára csigák tapadtak, és az arcába lógó hínártól alig látott, de
megadóan tűrte, hogy Julcsa vezesse.
Az pedig diadalmasan folytatta:
- Három mérgeskígyó marásától mentettem meg ezt a nagy festőt a
világnak!
 Igaz volt-e, vagy sem, senki se firtatta. Pemzli nem jutott szóhoz a
nagy lelkendezésben, ami betöltötte a termet. Deliszép a maga megmen­
tőjét is látta Julcsában, ezért méltónak tartotta arra, hogy holtáig báróné
legyen belőle.
- Belőlem pedig udvari bolond! - ugrott elő Máléjankó, és máris bol­
dog bukfencezésbe kezdett.
Több se kellett az udvari zenészeknek! Elő a hangszereket! Azután há­
rom napig abba se hagyták a muzsikálást, de úgy, hogy még Bergengóciá­
ban is táncra perdültek tőle.
Töhötöm király pedig egyre azon törte a fejét, hogy vajon mi lelkesít­
hette Ábris társait, amitől olyan elszántan vele tartottak a lápkirály elle­
ni küzdelemben.
Jókedvű daluk adta meg a választ:

Az életünk mesés kaland,

de mégse röpdös sült galamb,
és jó, ha nem felejted el:
a boldogságért tenni kell! ...
arc us

Az ARCUS FABULA KIADÓ

eddig megjelent Fésűs Éva mesekönyvei:
FA BULA

""
FÉSŰS ÉVA

KUKKANTÓ MANÓ
ÉS A KEREKERDŐ TITKAl

Mesebeszéd Széllelbélelt mesekönyv Kukkantó Manó

2012 2013 és a Kerekerdő titkai- 201

A könyv megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

 Borbolya király Kerekegyországa a csőd szélén áll,
a megmentéséért sürgősen meg kell házasítania fiát,
Deliszép királyfit. A szerelern tehát szóba se jöhet, kizárólag
szép hozománnyal rendelkező lány Lehet az ara. A szomszéd
ország uralkodójának, Töhötöm királynak a lánya, Aligvári
Ajnácska alkalmasnak tűnik az ország megmentésére.
No de persze nem ilyen egyszerű, mert itt kezdödnek
még csak a bonyodalmak. Hiszen ott van Nadály herceg­
nő és Nagy Amondó, akik bármit megtesznek azért, hogy
a királyi trón az övék legyen. Összeesküvések, csalások a
palotában, a fiatalok véletlen találkozása a tisztáson, Lápi
Lapaj. a gonosz lápkirály országpusztító fenyegetése..., és
különben is, kit ábrázol báró Pemzli Akvarell festménye?
A sok cselszövés közben végül ki fogja megmenteni az
országot, és hogyan talál egymásra a királyfi és a királylány?
Ki más segíthetne, mint a szegény favágó fiú, Árva Ábris
Széljártapusztáról, és Rozi, az aligvári palotában sürgő-forgó
cserfes szolgálólány.
Izgalom, kaland, szerelern és ármány szövik át Fésűs Éva
meseregényét. A történet vége örök igazságot rejt,
miszerint a .,boldogságért tenni kell".

- )J
.

�Jj "
·'