Roberto A.

Monroe

A kislány és a kígyó

2015

Publio kiadó

Minden jog fenntartva!

“A reményt soha nem szabad feladni!”

Roberto A. Monroe
 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros,
amelynek lakosságát egy Szörny félelemben tartott. Naponta
követelt áldozatokat. Az emberek napról-napra féltek kimenni
az utcára es attól rettegtek, hogy a következő nap az ő
szeretteiket ragadja majd magával. Otthonaikban megtöltötték
az éléskamrát egy héten egyszer, csak, hogy ne kelljen
kimenniük az utcára. Élt ott egy kislány egy kígyóval. Ő volt az
egyetlen hozzátartozója, mióta az ő szüleit is magával ragadta
a Szörny.

Az eset évekkel ezelőtt történt, amikor a szülei egy

vendégségbe voltak hivatalosak a szomszéd faluban. Az
ünnepség után hazafele tartottak, amikor a várost félelemben
tartó Szörny magukkal ragadta, azóta többet nem is lehetett
hallani felőlük. Az a hír járta a vidéket, hogy akit a Szörny
magával ragad, azt megeszi vacsorára.
Azóta a kislány életcéljává vált, hogy a szüleinek halálát
megbosszulja, ha az lesz is élete utolsó tette. Nagyon sokat
búslakodott az árvává válásának első időszakában, minden
éjszaka rémálmok gyötörték, de ott volt mellette mindig a
bajban a kiskígyó.

Még abban az időben történt, amikor elvesztette a

szüleit, hogy egy napon, amikor sétált az erdőben valaki
megszólította: - Te lány - szólította meg egy hang.
- Ki szólított?
- Tudom, hogy mire készülsz és én ebben a segítségedre
lehetek.
- Ki vagy? - méltatlankodott a lány.
- Egy barát, aki segítségedre lehet tetteid
megvalósításában. Tudom, hogy szüleidet elragadta a Szörny
és árván maradtál.
- Honnan tudod te mindezt? – kérdezte a lány.
- Azon a napon ott voltam és mindent láttam, és éreztem,
hogy mi majd egy napon találkozni fogunk és én majd
mindenben a segítségedre leszek.
- Miért nem mutatkozol?
 - Itt vagyok a mögötted lévő fa ágán. Nézz fel!

Amint a lány felnézett, az ágon tényleg ott volt valaki,

nem más, mint egy aranyos kígyó. A bőre zöld volt és sikamlós.
Első pillanatban megijedt tőle a lány, de tudatában volt annak,
hogyha ez az ártatlan kisállat segíteni akar neki, akkor
biztosan nem bánthatja. Kedves ábrázata volt, de a szemében
ott volt a szomorúság es látszott rajta, hogy valamikor vele is
rossz dolog történhetett. Szerette volna a lány abban a
pillanatban ezt a titkot megfejteni, de nem volt képes rá.
Ők ketten az évek során nagyon jó barátokká váltak.
Attól a perctől kezdve, hogy megismerkedtek, együtt éltek,
soha nem hagyták egymást magára, mindig egymás mellett
voltak, segítettek egymásnak a bajban, ha pedig valami jó
dolog történt, akkor annak együtt örültek. Egyszerűen
mindent megosztottak egymással, az lehetett jó, avagy rossz
dolog. Együtt kaptak rá megoldást.
Együtt tervezték el, hogy miként vetnek véget, a várost
évek óta sújtó szörnyűségnek. A lány mindenáron meg akarta
bosszulni szülei elvesztésének fájdalmát es ezáltal, hogy
elpusztítsa a Szörnyet: a Gyűlölet Szörnyét.
Sok várakozás után végre elérkezett a várva várt idő, az
a nap, amikor is már a kislány is lánnyá cseperedett, érettebb
lett, józanul tudott gondolkodni; a kiskígyóból is szép hosszú
nagy kígyó lett. Elérkezett a várva várt pillanat: A bosszúállás
napja. Azon a napon a szokásosnál korábban keltek fel,
magukhoz vették mar az este folyamán összeállított batyut az
útravalóval és útnak indultak a Szörny fölkutatása érdekében.
Amint értek volna ki a varosból találkoztak egy
asszonnyal, aki az útszélen ült és zokogott. A kíváncsiság
hajtotta őket es közelebb mentek hozza: - Jó napot asszony!
Miért búsul? – kérdezte a lány.
- Jaj, drága lányom, elérkezett az a nap, amitől
rettentően féltem, az átkozott Szörny elragadta magával a
férjem uramat és az én egyetlen fiacskámat. Most történt,
amikor az erdőbe mentünk gombászni. Szörnyű volt. Jaj!
Az asszony újból zokogni kezdett, csak úgy özönlöttek
belőle a könnyek, mint a patak. Nagyon el volt keseredve a
szerettei elvesztése miatt, nem tudott nagyon magához térni,
csak folyton a kisfia nevét hajtogatta: „Istvánka!”.
- És mondja asszonyom, hogyan nézett ki a Szörny?-
kérdezte a kígyó.
- Hát nagyon félelmetes volt, két feje volt neki, amiből
áradott a tűz. Nem is tudom, hogy mi borította a testét,
akárcsak páncélból lett volna, de mégis bőrből, nem tudnám
megmondani.
- És mindez merre történt pontosan?- kérdezte a lány
türelmetlenkedve.
- Az erdő szélen, éppen kifele tartottunk, mivel már
annyi gombát találtunk, hogy az bőséges volt az éléskamra
pótlására, de nehogy arra menj, mert még te is odaveszel.
- Ne féljen asszonyom. Én majd vigyázok magamra és
elhozom én annak a Szörnynek a mindkét fejét.
Fogták magukat és továbbindultak. A lány egy kicsit
megijedt az asszony esetének a hallatára, meg a Szörny
leírására, de legbelül biztatta tovább a célja és, hogyha valami
bajba kerülne is, akkor ott van mellette legjobb barátja: a
kígyó. Meg is érkeztek az erdőhöz, de mar későre járt az idő.
Arra a döntésre jutottak, hogy éjszakára az erdőszélen
táboroznak és majd fölváltva őrködnek, annak érdekében, ha
az éjszaka mégis előkerülne a Szörny.
Az erdő nagyon ijesztő volt éjszaka. Égbe nyúló fáival,
kísérteties légkörével. Üvöltések, sírások, sikoltozások
hallatszottak az erdő mélyéről. Voltak olyan pillanatok amikor,
mintha valami végig futott volna es hozta volna magával a
borzalmat, a félelmet, a kétségbeesést. A lány teljes lénye
megborzongott a hangok hallatára, de ugyanakkor
biztonságban is érezte magát csúszómászó barátja mellett, ha
az még ekkor aludt is, de érezte azt a megmagyarázhatatlan
érzést, ami körül hálózta teljes lényét, és amitől ő biztonságot
kapott.
A kígyó már egy ideje aludt, amikor szörnyű sikoltozásra
ébredt:
- Te kedves lány mi történt? – kérdezte a kígyó.
- Egy pillanatra álomba szenderültem es magam előtt
láttam a Szörnyet. Azt álmodtam, hogy téged is magával
ragadott. Nagyon félek!
És ebben a pillanatban magához ölelte a kígyót es újból
érezte a belőle áradó biztonságot.
Lassan pirkadni kezdett. Tábort bontottak, készültek,
hogy továbbinduljanak. Az erdő mélyén voltak már, amikor egy
kis fényt láttak meg a távolban. A fény irányába haladtak, el is
tartott egy ideig, amíg a fény közelebbinek látszott. Már kezdett
esteledni, mígnem elértek egy tisztásra. Egy kis tisztás
tárulkozott eléjük a nagy rengeteg közepén. Pontosan a tisztás
közepén volt egy házikó, ami teljesen csokiból volt fölépítve. Ha
a házra ránéztél, nagyon étvágygerjesztő volt, mindenféle
csokoládé megtálalható volt rajta: mogyorós, tejes, fehér,
töltelékes... csoki. Az ajtó előtt állt egy ló, amelynek a
homlokán ott ékeskedett egy aranyszarv. Szőrzete is csak úgy
világított a szürkületben. A két utazó közelebb ment a házhoz,
csábításba estek a tömérdek csokoládé látványára, de ekkor
már nyílott is a házikó ajtaja és egy kedves öregasszony lépett
ki belőle.
 Egy kissé telt öregasszony, földig érő selyemruhában,
amelyen csillagok ékeskedtek. Hosszú ősz haja a földig ért.
Arcából áradott a temérdek kedvesség.
- Adjon isten öreganyám – köszöntötte a kígyó.
- Adjon isten nektek is. Gyertek beljebb, biztosan
elfáradtatok hosszú utatok során. Rátok fér a pihenés,
ahogyan elnézlek benneteket. A lovamtól pedig nem kell, hogy
félnetek, mert az nem bánt titeket. Távolról megérzi a jóember
illatát.
- Köszönjük vendéglátásod, szívesen megpihenünk
nálad. – szólt a lány.
- És mi járatban errefele? – kérdezte az öregasszony.
- Mi egy Szörnyet keresünk, aki évekkel ezelőtt árvává
tett engem. Ha addig élek is elpusztítom...
- Hó-hó. Ne ilyen hevesen – szólt közbe az öregasszony –
ez nem megy ilyen könnyen.
- És tudja, hogy merre lakik az átkozott? – kérdezte a
lány.
- Szívesen elmondom neked, de azonban ki kell állnod
két próbát, amit én fölállítok neked, hogy bizonyosodjak meg
arról, hogy képes vagy-e elpusztítani őt és nem a biztos halál
kapuját nyitom meg előtted.
- Hadd halljam, milyen próbákat kell kiállnom? Az idő
az sürget és meg kell bosszulnom a szüleim halálát, addig nem
nyerhetem vissza lelkem békéjét.
- Előbb pihennetek kell. Gyertek egyetek előbb, íme, itt
ez a sok nyalánkság, majd a hátsó szobában nyugovóra
térhettek és majd holnap vár rátok az első próbatétel.
Az asztalon tényleg volt ott mindenféle finomság, ami
szem-szájnak ingere. Többnél-több ízletes falatok, elkezdve a
csokitól volt ott minden. A lány, meg a kígyó be is lakmároztak,
de becsületesen. Egy ilyen hosszú és fáradt nap után
szükségük is volt egy ilyen isteni lakomára. Evés után mély
álomba szenderültek, de a lány újból nyugtalanul aludt, mivel
már várta a holnapot, hogy egyre közelebb kerülhessen a
bosszúállás napjához. Ahhoz a naphoz, amit már évek óta vár.
Élete során a szörnyűséges esemény után még nem telt el egy
olyan nap, hogy ne gondolt volna a múltra és ne próbálta volna
elképzelni azt a napot, amikor majd szemtől-szembe kell
állania a Szörnnyel, aki neki annyi fájdalmat okozott.
Reggel az öregasszony ismét csupa finomságokkal várta
a két utazót, gazdagon terített asztallal.
- Nem kérek én semmit, köszönöm szépen jóságát, de
egyetlen falat sem menne le a torkomon. Szeretném, tudni,
hogy mi is az első próbatétel. – nyugtalankodott a lány.
- Nagyon figyelj, az első próbatétel az abból áll kedves
lányom, hogy fogjátok magatokat a kedves barátoddal és
szerezzétek vissza a reménység lángját, amely már hosszú
ideje kialudt sok ember számára.
- Azt hogy tudjuk mi halandók megtenni? – kérdezte
meglepődötten a kígyó.
- Mindig a szél fújását kell követnetek és az majd
megmutatja az útat számotokra. Onnan fogjátok tudni, hogy
megérkeztetek a kellő helyre, hogy előttetek egy hatalmas hegy
fog állni, olyan hatalmas amilyen még nincs a világon, annak
a tetején van egy kastély, amelynek falai márványból vannak,
és amelyet két oroszlán véd. Ott majd útbaigazítást kaptok. A
többi meg a ti dolgotok, meg rajtatok múlik. Járjatok
szerencsével!
- Azon leszünk! – felelték kórusban.
El is indultak a szél fújásának irányában. Már két napja
mindvégig mentek, folyókon, erdőkön, hegyeken, völgyeken át.
Sok szép tájat láttak, ha megéheztek, akkor a folyókból halat
fogtak és élveztek a természet adta minden szép pillanatát.
Mígnem a harmadik napon elérkeztek, ahhoz a bizonyos
hegyhez, amiről az öregasszony mesélt, amelynek tetején ott
volt a márványkastély éppen úgy, ahogyan azt az öregasszony
azt nekik elmondta. Óriási volt a hegy, egy egész hét kellett,
amíg a tetejére érkeztek. Amikor fölértek ott volt a kastély előtt
a két oroszlán, akik szilárdan védelmezték a kastélyt.
- Mit kerestek itt ahol a madár sem jár? – kérdezték
kórusban.
- Mi azért jöttünk, hogy visszaszerezzük a Reménység
lángját. – mondta határozottan a lány.
- Az nem fog megtörténni soha – mondták az oroszlánok-
királynőnk: a Reménység királynője volt, de amióta a
Reménység lángja szívében kialudt, azóta bezárkózott
szobájába és nagyon ritkán fogad látogatókat is, nagyon
elzárkózott a külvilágtól.
- Tehetünk egy próbát, hogy bemenjünk hozzá? –
kérdezte a lány.
- Egy pillanat es megkérdezzük. – mondták kórusban az
oroszlánok.
Az egyikük bement a királynéhoz. A Reménység
királynője egy majdnem teljesen sötét szobában volt, csak a
függöny mögül szóródott be egy kis fény a szobába. A szoba
összes ablakai le voltak sötétítve. Ridegség, de ugyanakkor
megnyugvás is honolt a szobában. A királynő az ágy szélen ült
és az ürességbe bámult. Talpig feketében volt öltözve, hosszú
barna haja pedig eltakarta szép orcájának nagy részét.
- Királynőm, jöttek valakik hozzád, fogadod őket? –
kérdezte az oroszlán.
- Már időtlen idők óta nem járt erre senki. Kik ők és mit
akarnak tőlem?
- Egy lány van itt, meg egy kígyó. Vissza akarják szerezni
a Reménység lángját.
- Hogy?! Ez lehetetlen! De azért kísérd be őket szívesen
meghallgatom. Most már rám is rám fér egy kis érintkezés a
külvilággal.
Az oroszlán bekísérte a lányt, meg a kígyót. Előre
megborzongtak a látvány hatására, de fölocsúdásuk
pillanatában szóba egyelegtek a királynővel, aki láthatólag
érdeklődést fejtett ki velük szemben, küldetésükkel szemben.
A két jó barát előtt ott lebegett a kitűzött cél, amely
meghatározta mindkettejük életét és érezték, hogy egyre
közelebb vannak hozzá.
- Királynő, mi azért jöttünk, hogy visszaszerezzük a
Reménység lángját! – mondta a lány.
- Kár fáradnotok, mivel ez lehetetlen. Nem létezik a
világon olyan valaki, akinek ez sikerülhetne.
- Ne mond ezt. Miért lenne lehetetlen? – kérdezte a lány.
- Lehetetlen, mivel él egy kétfejű Szörny és Ő az, aki
elrabolta, hogy a világon elhatalmaskodjon a rossz dolog. Neki
kell elpusztítani a rossz oldalát és mivel a világon olyan
halandó nem született még, akiből annyi jóság és szeretet
áradna, hogy azt elpusztítsa, és ha ez nem történik meg, és
nem létezik olyan halandó, akkor a Reménység lángja a
végzetekig ki lesz aludva az emberek szívében.
- Én megteszem. Majd meglátod, hogy egy szép napon te
is el fogod hagyni ezt a sötét szobát és újra emberek közt fogsz
lenni és újra tündökölni fogsz a világban.
- Te tudod lány, de én ebben már nem hiszek. Járj sok
szerencsével. És most hagyjatok magamra, egyedül akarok
lenni.
- Tudomásul vettük óhajodat, de még találkozni fogunk,
erről biztosíthatunk.
A lány, meg a kígyó útnak is indultak az öregasszonyhoz
visszavezető úton. A lány egy kissé el volt szomorodva, mivel
nem sikerült a Reménység lángját visszaszerezniük, de egyre
inkább hajtotta, hogy a Szörnyet legyőzze. Nagyon siettek a
visszavezető úton, hogy mielőbb el tudják mondani, hogy
hogyan jártak és hogy csak a próbát akkor tudja kiállni ha,
elpusztítsa a Szörnyet és visszaszerzi tőle a Reménység lángját.
Hosszú volt az út visszafele. Egész úton a lány csakis a
királynőre gondolt, a sötét, reményvesztett mivoltára és egyre
jobban kezdett rájönni arra, hogy ezen változtatni kell. A
fülében is csak a királynő súlyos szava csengett: „lehetetlen”.
De annyira erős volt és céltudatos, hogy nem igazan
nyilvánított az egésznek különösebb odafigyelést. Az viszont
megingatta egy kissé, hogy valójában ő lehetne az a lény,
akiben ott lakozik az a temérdek szeretet és jóság. Miközben
ezen gondolkodott, így szolt a kígyóhoz: - Hallod, szerinted én
lehetek az a valaki, akiből az a sok szeretet és jóság árad?
- Én egy pillanatig sem kételkedem benned. – válaszolta
a kígyó.
- Miért vagy te ebben oly biztos? – kérdezte hitetlenkedve
a lány.
- Mit sem bizonyít, hogy magad mellé fogadtál, együtt
fölnevelkedtünk. Ha bajban voltam te mindig mellettem álltál
és nem hagytál magamra.
- Ebben igazat adok, de majd meglátjuk.
Már észre sem vették azt, hogy az erdőn befele haladnak,
amelyben az öregasszony lakik a csoki házikójában, amikor
egyszer csak a ház előtt voltak. Várta is őket már: - Látom
megérkeztetek. Sikerült kiállnod a próbát? – kérdezte az
öregasszony.
- Öreganyám, sajnos nem, minden szál a Szörny
elpusztításához vezet. – mondta szomorú hangon és
csalódottan a lány.
- Tudom lányom, de remélem tanultál ez a próba által és
felkészültebben állsz közelebb a célodhoz.
- Igen, a reményt soha nem szabad elveszíteni.
- Ennek örülők, de most már gyertek be és pihenjetek
meg, holnap még hosszú út vár rátok, holnap újabb próba elé
kell állnotok.
- És mi lesz az? – kérdezte már türelmetlenül a lány.
- Lovam segítségével föl kell szállnotok a Felhők
birodalmába és a Szív kulcsát kell visszaszereznetek.
Lassan leszállt az éjszaka, letelepedett az erdőre, mint
egy fekete lepel. Megjelentek az égen az első csillagok, egy kis
fényt lopva az éjszakába. Az éjszakában egy buta kis kutya
próbálkozott fölugrani a Holdra, hogy lakmározzék a sajtból,
de az édesanyja magához szólította: „ – Még várnod kell
kisfiam, ahhoz, hogy felnőjél.”. Már kora reggel volt, amikor a
lány és a kígyó előkészültek a következő utazáshoz az új
próbatétel megtételéhez. Felpattantak a lóra es szárnyaltak a
felhők köze.
Amikor megérkeztek a Felhők birodalmába, nem hittek
a szeműknek, minden milyen kopár volt, akárcsak egy sivatag.
Az egész táj rideg, meg rémisztő volt, a fák lombjai nem
zöldelltek, nem hallatszott a gerlék dala, a patak meder üres
volt, nem csörgedezett benne a víz. A kopár tájon szinte a
semmiből ott tornyosult egy kastély, amelynek falaira ránézve
rémület kerítette őket hatalmába. Már messziről látni lehetett,
hogy az egyik szobából egy kis fényszikra látszott. El is
indultak a fény irányába. De csodák csodájára a kastélyból
zene szivárgott ki, egy kecses férfihang kíséretével, de benne
volt abban a hangban a szomorúság. Amint a kastélyhoz értek,
fölkeresték azt a szobát, amelyből az a parányi fény, meg a
zene hallatszott. Ez a szoba a kastély 102-ik szobája volt.
Ahogyan benyitottak találtak egy királyfit, aki egyre csak
énekelte szomorú dalát. Dalát kísérte lantosa. Amint
észrevette a látogatókat nagy kiabálásban kezdett: - Ki meri
megzavarni nyugalmamat? Nem szégyellitek magatokat, hogy
csak úgy berontotok? – förmedt rájuk a királyfi.
- Elnézést kérünk, de mi egy céllal jöttünk ide
birodalmadba: a Felhők birodalmába.
- Miféle céllal? Eredjetek, mert hanem...
És erre elakadt a szava, nem tudott több egy hangot sem
kiejteni a száján. Hirtelen valami hatalmába kerítette, ami
lebénította teljes lényét, tekintete elsötétült, belefagytak a
szavak.
- Azért jöttünk, hogy visszaszerezzük a Szív kulcsát: a
Szeretetet.
- Ha- ha- ha. Erről már lekéstetek. Ez egyszerűen
lehetetlen. – mondta teljesen reményvesztetten a királyfi.
- Nem lehetetlen, csak mond, mit kell tennünk ennek
érdekében és mi megtesszük, bármi legyen is az. – mondta a
lány.
A szavak hallatára nagyon meglepődött a királyfi:
- Létezik egy kétfejű Szörny, ő volt az, aki ezt a
birodalmamból már évekkel ezelőtt elrabolta. Neki kell a rossz
oldalát elpusztítani és visszaszerezni tőle a kulcsot.
- Ezen múljon az életem és én akkor is megteszem. –
mondta határozottan a lány és hirtelen a kígyó fele pillantott
és tudta szavak nélkül is, hogy barátja végig kíséri és
segítségére lesz mindvégig.
- Ezen is fog múlni az életed, mert már mondtam, hogy
ez lehetetlen.
- Nem lehetetlen csak hinni kell benne. – mondta a lány.
- Járj szerencsével!
Visszaindultak az öregasszonyhoz és elmondtak neki
mindent, hogy hogyan történt és, hogy újból nem jártak
sikerrel. Erre az öregasszony csak ennyit mondott: - Látom,
most már készen állsz a Szörny elpusztítására, így hát fogd ezt
a fadarabot, meg ezt a cukorszemet, majd megmutatják, merre
kell menned.
És hirtelen eltűnt a csokoládé ház, meg a ló és velük
együtt az öregasszony is. Ekkor esett igazán szomorúságba a
lány, hogy miként fogják neki pontosan ezek a dolgok
megmutatni, hogy merre is találja meg a Szörnyet, de bízott
abban, hogy ha mindeddig segítségére volt az öregasszony,
akkor az általa adott dolgok is segítségére lesznek.
Bolyongtak a vidéken, remélve, hogy megtálálják a
Szörnyet, már be is esteledett és gondolták, hogy letáboroznak,
a kígyó tűzet gyújtott, hogy süssék meg a halat, amit a nap
folyamán fogtak egy közeli hegyi patakból. A lány nekikezdett
a halsütésnek és véletlenül beleejtette az öregasszonytól
kapott fadarabot a tűzbe. Nagyon meg volt ijedve, hogy most
mi fog történni, így soha nem találja meg a Szörnyet és minden
romba dől, de ekkor történt a csoda, a fadarab amint lángra
gyúlt egy hosszú fénycsóva áradott belőle, a távolba
elvilágított. Hamar összecsomagoltak és elindultak a fény
irányába. Sokáig tartott, amíg elértek a végéhez, de
ugyanakkor csalódottak is voltak, mivel a fény végén nem volt
más csak egy nagy rét amerre a szem ellátott, sehol semmi
nyoma a Szörnynek. Arra kellett rádöbbennie a lánynak, hogy
amikor a rét fele közeledtek, a másik segítőtárgyat is
elvesztette: a cukorszemet.
Végképp feladta a lány már a reményt, amikor a rét
közelében egy világos pontra lettek figyelmesek, közel mentek
hozza és látják, egy hangya hátán van az elvesztett cukorszem,
amely irgalmatlan gyorsasággal tart egy irányba vele. Már alig
tudták követni őt, mindenképpen vissza akarták szerezni tőle
a cukorszemet, de hirtelen egy barlang előtt találták magukat.
A barlang mélyéről ugyanaz a sírás, meg jajkiáltás hallatszott,
mint amikor először mentek az erdőben. Hirtelen a föld is
remegni kezdett és lehetett érezni, hogy valami nagy lény
közeledik feléjük. Mindkettejüket a félelem a hatalmába
kerítette, de már nem volt menekvés, megjelent a barlang
sötét, meg tátongó lyukában a kétfejű Szörny, szájából tűzet
fújva. Itt volt, elérkezett a lánynak a várva várt pillanat, ami
semmi biztatót nem ígért neki, de ugyanakkor úrrá lett
félelmein és érezte, hogy le tudja őt győzni. De mindinkább
közeledett feléjük a Szörny. A lányban úrrá lett a remény, hogy
ő képes megküzdeni vele. Annyira úrrá lett a remény, hogy
körülötte minden lángba borult és érezte, hogy ekkor szerezte
vissza a Reménység lángját.
De nem volt mit tenni a Szörny hirtelen elragadta, de
anélkül, hogy megijedt volna és pánikba esett volna a
félelmetes és ijesztő Szörnyet megpuszilta, csak úgy áradott
belőle a szeretet. Hirtelen a Szörny elengedte, mindent
beborított a világosság, harmónia es béke áramlott az utolsó
fűszálból is.
A Szörnynek hirtelen szárnyai kezdtek nőni, egyik feje
szétrobbant és lepkék, meg fehér galambok szálltak ki belőle,
átváltozott egy angyallá és fölszállt az egekbe. Hirtelen a bánya
mélyéből embertömeg áradott ki, köztük fel vélni észlelte a lány
a rég nem látott szüleit, akkora nagy boldogság kerítette
hatalmába, hogy semmi baj nem érhette őt többé élete során.
A bánya is szempillantások alatt átalakult egy szép kastéllyá.
Mindezek között meg is feledkezett a kígyóról, szaladt a
keresésére, de nem találta sehol. Időközben amíg a lány örült
szüleinek újra rátalálására, a kígyó is átváltozott egy daliás
herceggé. Látta, hogy a lány őt még kígyó képében keresi, így
hát odament hozza: - Kit keresel? – kérdezte a lánytól.

- Én egy kígyót keresek, aki nagyon közel áll a szívemhez

és most félek, hogy a szüleimre rátálaltam es őt fogom
elveszíteni. – közben meg gyémánt könnyei potyogtak.
- Ne búslakodj te kedves lány, ezután mindig együtt
leszünk. Amint eddig is, soha nem foglak magadra hagyni,
annál jobban szeretlek én téged. - mondta a herceg.
- Te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve a lány.
- Igen, csak eddig nem akartam elmondani neked, hogy
én egy elátkozott herceg vagyok. Ez itt látod az én kastélyom,
a Szörny meg a bátyám, minket évekkel ezelőtt egy boszorkány
elátkozott, mivel nem akartuk feleségül venni a lányait, én
kígyó lettem, a bátyám pedig egy Szörny.
- Oh, annyira örülök, hogy rád találtam.
- Leszel a hercegnőm? – kérdezte a herceg.
- Igen – felelte a lány minden gondolkodás nélkül, hiszen
szíve mélyén érezte már attól a pillanattól fogva, hogy
találkoztak, hogy őket összeköti egy láthatatlan szál.
 Másodnapon megtartották a lakodalmat, ott volt a
Reménység királynője, de már nem volt feketébe öltözve, csupa
rózsaszínben pompázott; ott volt még a Szeretet királyfija is,
de mintha teljesen megváltozott volna, nem volt már olyan
gőgös és nem bírt hálálkodni a lánynak; meg persze ott volt a
jótevő öregasszony is, meg a lány szülei. Világgá ment a híre a
lakodalomnak a világon, aki nem vett részt rajta még ma is
bánkódik