Ifj.

Gaál Mózes

A Nyár Szigetén

RÉNYI KRISZTINA litográfiáival

BEVEZETÉS

Nagyon rövid bevezetést akarok írni. Csak azért írok

bevezetést, mert ez minden könyvben megvan, és azt
akarom, hogy ez igazán könyv legyen. Nagyon rövid
bevezetést akarok írni, mert alig várom, hogy
belekezdjek már a történetbe. Le akarom írni azokat a
pompás napokat, amiket a múlt nyáron töltöttünk
Gazsival a pusztán, meg akarok mindent írni. Azt
hiszem, legjobb lesz, ha abban a sorrendben írom, ahogy
történtek. Gazsi is megírja őket, de ő azt mondta, hogy
abban a sorrendben akarja írni, hogy legelőször azt írja
meg, ami legérdekesebb volt, aztán így lefelé, de én azt
mondtam, hogy akkor senki se olvassa végig, de ő
mégiscsak úgy írja. Én nem akarok versenyezni
Gazsival, mert ő egészen más lélek, mint én, de azért a
legjobb barátom. Tavaly kötöttük meg egyszer és
mindenkorra a szövetséget egy nagy meccs után. Ő tíz
barátsági törvénypontot akart felállítani, de én azt
mondtam, hogy az szamárság, mert ha valamelyiket nem
tartjuk meg, az baj volna, és mi azért mégis a legjobb
barátok maradnánk. Akkor ő nagyon engedékeny volt,
így aztán nem csináltunk pontokat, csak kicseréltük az
óráinkat. Az övé sokat késik, de az nem baj. Aztán
kicseréltük a teniszrakettjeinket. Az enyimnek két húrja
elszakadt, de azért jó, és az ő órája úgyis késik. Azóta
már egy fél év telt el, de a szövetségünk még mindig
érvényes. Ő egészen más lélek, mint én, és mindig
teniszinget visel, én meg mindig tornainget, és ő mindig
az ellenkezőjét mondja annak, amit én mondok, de
másképp nagyon unalmas is lenne, azért nagyon jó
barátok vagyunk. Egyszerre olvastuk a Robinsont és a
Rejtelmes szigetet Vernétől, neki az tetszett, mikor
Robinson barlangot talál, és egy elsüllyedt hajót talál
tele mindenfélével, és aranyat talál, és később a vadak
lábnyomát és csontokat, nekem az tetszett, mikor
berendezi és elrejti a barlangot, és mikor a kutyáját
tanítja, és mikor Péntekkel a sűrű bokrok mögé
rejtőznek, és hat puskát visznek, és akkor lőnek a
vadakra, mikor azok nem látják őket… Ő egészen más
lélek, mint én… Az ő apja mérnök, az enyém vezérkari
alezredes.
Még csak azt akarom megírni, hogy engem aztán
meghívtak Ritta néniék egész nyárra a pusztára, és azt
üzenték, hogy hozzam el a legjobb barátomat, és én
elvittem Gazsit (jövő nyáron majd ők visznek engem
Balatonfüredre), és a nyár nagyszerű volt, iszonyú sok
mindent csináltunk, most nem akarom előre elmondani,
mert akkor nem érdekes, vizsga után mindjárt
lementünk, és ott volt még három gyerek, a Ritta néni
gyerekei, Pali, Béla és a Lili, akit feleségül fogok venni
körülbelül tizenegy év múlva, addig ő vár rám. Ott
maradtunk egészen szeptemberig, és vadásztunk és
színházaztunk és autóztunk és lovat hajtottunk,
cséplőgépet hajtottunk és csónakáztunk,
tűzijátékoztunk, és eljátszottuk Vernének a Kétévi
vakációját egy igazi szigeten (de mielőtt befejeztük volna,
hazahoztak a szigetről), és fürödtünk a mély folyóban, és
eljátszottunk egy igazi, nagy, megtervezett háborút az
erdőben, amit én terveztem, és dolgoztunk a nagy
gazdaságban, mert ezerötszáz holdja van ott Ritta
néninek, és iszonyú sok dinnyét ettünk, és mindenféle
más gyümölcsöt, és repültem igazi repülőgépen egy
hadnagy barátommal, akit Nyárynak hívnak, és nem is
jut eszembe minden, amit csináltunk.
Most befejezem a bevezetést, és elkezdem a
vizsgáinktól kezdve, mert rá két nappal már utaztunk. A
vizsgánk a negyedik elemiből június harmadikán volt.
Most már első gimnáziumban vagyunk Gazsival együtt.
Én magasabb vagyok, mint Gazsi, három centiméterrel,
de ő jobban sakkozik, mint én.
Még azt akarom mondani, hogy ott a pusztán rajtunk
kívül még Ritta néni volt, aki magas, gyönyörű szép,
fekete hajú asszony, olyan, mint egy tündér, mély
hangja van, és az ember el se hiszi, hogy mamája
Béláéknak, olyan fiatal az arca… Engem igazán nagyon
szeretett, azt mondta, hogy úgy szeret, mint a saját
gyerekeit, és este még bejött hozzám mindig, ha már
lefeküdtem, hogy megcsókoljon, és nagyon szépen
zongorázott este, mikor már a gyertya égett, olyankor én
kibújtam az ágyból, és bementem, és leültem Guszti
mellé a szőnyegre, és vele énekeltem, és néztem Ritta
nénit, amint velünk énekelt. Nagyon sokat
gondolkoztam, hogy miért szomorú az arca, de nem
mertem megkérdezni tőle, csak egyszer aztán mégis
megkérdeztem este, majd azt is megírom, mert nagyon
szép volt… Ritta nénit nagyon-nagyon szeretem, de
aztán még ott volt Guszti, akiről nem is lehet olyan
könnyen megírni, hogy milyen, mert nagyon magas fiú,
és mindig olyan kitűnő tréfákat csinál, és komédiázik, és
ha énekel, iszonyú mély hangja van, de szépen énekel,
és olyan kemény ökle van, mint a vas, és nagyszerűen
lovagol, és sokat vadászik, engem nagyon szeretett ő is,
és együtt ültünk Ritta néni lábánál este, mikor
zongorázott, és ő is olyan volt, mint egy gyerek, mint mi.
És ott volt még Etta néni, aki nagyon kövér volt, vidám,
és fehér haja volt, és nagyon szerette, ha kezet
csókoltunk neki, mert ő is rokona volt Ritta néninek, de
azért mindig a konyhában volt… És ott volt még Mihály
is, a gazdatiszt, akivel mindent lehetett csinálni, olyan jó
fiú volt. És végül ott voltak a gyerekek… Béla volt az én
pártomon, és Pali volt a Gazsi pártján, mert mi ketten
akármilyen jó barátok vagyunk, ott kint a pusztán két
párton voltunk, és minden játékban és háborúban
egymás ellen voltunk, ez volt a dolog rendje. Azért este,
ha együtt lefeküdtünk a szobában, megint a legjobb
barátok voltunk, és sokszor nagyon későig még
beszélgettünk mindenről, ami napközben történt. De
néha igazán összevesztünk. Legvégül pedig ott volt Lili…
Igazán nem tudom, róla mit írjak, ő sokszor egészen
olyan volt, mint mi, mint egy fiú, de aztán néha mégis
más volt, és nem tudott mindent velünk csinálni, akkor
láttuk, hogy lány… Ő engem nagyon szeretett, és én is őt
nagyon szerettem… Éppúgy szeretem, mint Gazsit, nem
tudom, hogy nem jobban-e, talán mégse jobban, de
valahogy másképp… Neki sötétszőke haja van és nagy
sötétkék szeme. Olyan nagy szemet még sose láttam, de
lehet, hogy csak azért olyan nagy (Gazsi mondta), mert
olyan csepp pici arca van. Azt hiszem, hogy nagyon-
nagyon szép, és amint írtam, körülbelül tizenegy év
múlva feleségül fogom venni… Azt hiszem, Gazsi is
feleségül akarja venni. Ez az egy, amiről nem szoktunk
beszélni sose, mert akkor talán összevesznénk, és mi
mégis nagyon szeretjük egymást Gazsival. És Lili úgyis
engem fog választani…
 De most már belekezdek a történetbe. Azt hiszem, jó
hosszú lesz.

ELSŐ KÖTET

ELSŐ FEJEZET
A vizsga. Haragban Gazsival. Ritta néni levele.
Kibékülés Gazsival. Holnap indulunk.

Azt hiszem, hogy a bevezetésben mindent rosszul

mondtam el, mert minden sokkal érdekesebb volt.
Gondolkoztam rajta, de nem lehet mindent igazán úgy
megírni, ahogy volt, mert akárhogy írom, még ha
mindent-mindent megírok, se lesz úgy, ahogy sütött a
nap, és mi mentünk a mezőn. De azért megkezdem…
Június harmadikán volt a vizsgánk a negyedik
elemiből. Mi mind a ketten feleltünk Gazsival. Én
nagyon sokat feleltem állattanból, azt mondták, hogy
negyedórát feleltem. A majmokról kérdeztek és a
lepkékről, én meg sok minden mást is mondtam,
nemcsak azt, ami a könyvben van, hanem azt is, amit
mi Gazsival a Brémben olvastunk. Nagyon meg voltak
elégedve, de a vizsga után a Pelcer azt mondta, hogy
nem vicc mindenfélét elfújni, és hencegés azt mondani,
amit az ember odahaza olvas. Én nem bántottam
Pelcert, mert nyavalyás, vézna alak, és én előtornász
vagyok, és a legtöbb erőpontom van, mert kilencszer
húzódom a nyújtón. De aztán Gazsi azt mondta, hogy
Pelcernek nincs egészen igaza, de azért ő se hadart volna
a Brémből a helyemben…
– Te is úgy csináltál volna! – kiáltottam, mert biztos,
hogy ő is úgy csinált volna.
 – Én nem – felelt ő kiállhatatlanul.
– Hiába beszélsz, mert ismerlek – mondtam nagyon
dühösen, és kimentem. Rosszkedvű voltam, mert
Gazsitól nem volt szép, mert ő tudta, hogy nincs igaza,
és hogy az egész osztály elhiszi, ha ő is mondja… Pedig
év közben ő is sokszor beszélt a Brémből állattanórán.
Délután eljöttek a fiúk, és eljött Gazsi is, de úgy
csináltunk, mintha semmi se történt volna, pedig nem
felejtettem még el, és ő is tudja, hogy nem felejtettem el.
És akkor történt, hogy apuska behívott a
dolgozószobájába, és azt mondta:
– Ritta néni írt, hogy küldjünk ki téged a pusztára
egész nyárra Bélához, Palihoz és Lilihez.
Borzasztóan örültem, mert tudtam, hogy milyen
nagyszerű ott kint, de azért kérdeztem:
– Apusék nem jönnek ki?
– Mi Pöstyénbe megyünk addig.
Kutatva nézett rám. Most már igazán arra gondoltam,
hogy jó volna, ha ők is jönnének.
– Hát nem jönnek?
– Mondtam, hogy nem, de az nem baj, neked nagyon
jó lesz a pusztán, mert sokat fogsz mozogni. Akarsz
menni?
– Én nagyon szívesen megyek – mondtam, és alig
bírtam magam az örömtől, de szeretném, ha apusék is
jönnének.
– Most az egyszer egyedül fogsz menni. Legalább
önállósághoz fogsz szokni. Magad utazol, és vigyázol
magadra…
– Vigyázok magamra.
– Majd még mindent külön meg fogunk mondani. Sok
mindent meg kell hogy ígérj…
– Megígérem – mondtam mohón.
Apus mosolygott.
 – Jó, jó, hát csak azt akartam tudni, hogy van-e
kedved, mert holnap már utazhatsz, ha akarsz. Vagy
holnapután – tette hozzá.
– Inkább holnap – mondtam gyorsan.
– Még valamit – mondta apus.
– Parancsoljon.
 – Azt írta Ritta néni, hogy egyet hozzál el a barátaid
közül, akit legjobban szeretsz, válaszd ki és hívd meg.
Együtt fogtok utazni, és egy szobában fogtok lakni egész
nyáron.
Gyorsan arra gondoltam, milyen mesés lesz Gazsival
utazni magunkban, egészen egyedül, és lakni a pusztán,
de aztán hirtelen éreztem, hogy nagyon haragszom
Gazsira, hogy milyen kiállhatatlan volt, és hogy bántott,
és milyen nyugodtan dühösített engem. Hát azt
mondtam:
– Ma délután gondolkozom, hogy kit hívjak meg, este
majd megmondom, de holnap utazhatunk, ugye?
Apus csodálkozva nézett rám, mert tudta, hogy Gazsi
a legjobb barátom.
– Majd meglátjuk – mondta nagyon kedvesen. Én újra
arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű lesz egyedül
utazni, de azért halkan mondtam:
– Igazán nem jönnek apusék?
Apus furcsán elnevette magát, és rám kiáltott:
– Menj ki játszani a barátaidhoz!
Én boldogan kezet csókoltam, és megcsókoltam apust,
és kirohantam.
Kint azért sem szóltam semmit, pedig ott volt Gazsi,
és mindnyájan stukkót játszottak. Játék közben folyton
gondolkoztam, hogy melyiket vigyem, Gazsit mindig
kihagytam, és úgy éreztem, mintha ő megérdemelné a
büntetést, hogy őt kihagyom a számításból. Gondoltam,
hogy Karit viszem, de Kari oly csepp és borzas, rendetlen
gyerek, és mindig veszekedik, és rossz foga van, és
nagyon szürcsöli a kávét, gondoltam, mégse viszem
Karit, hanem Ottót. De Ottó aznap nagyon kiállhatatlan
volt, mindig engem stukkolt, és csalt és veszekedett,
háromszor akart hazamenni, de én olyankor engedtem,
mondtam, hogy -– egy a szegények javára. Így Ottót se
akartam vinni, mert aztán Ottó nem tud alkalmazkodni
a játékhoz, és mamusnak nem szokott kezet csókolni,
csak azt mondja, hogy alászolgája. Ottót semmi esetre
se. Aztán még ott volt Bandi… Bandit nagyon szeretem,
de Bandi három szót se szól egy egész délután, csak azt
mondja: jó, vagy azt: nem gilt, vagy azt, hogy: rossz volt.
Mégis úgy számítottam, hogy Bandit viszem, mert Gazsit
semmi esetre se akartam vinni. De sehogy se tetszett
nekem Bandi. Nem azért, mert rossz tanuló volt, hanem
azért, mert semmiről se lehetett vele beszélni. Olyan
nagyon jó fiú volt, hogy mindent engedett nekem, és azt
mondta, amit én mondtam. Gondoltam, inkább egyedül
mennék, mint Bandival. Hogy aztán Karival
összeverekedtek, és beleestek a sárba, aztán mind a
kettő haza akart menni, és folyton veszekedtek, hát
biztosan tudtam, hogy Bandit se viszem. Azalatt Gazsi
diót tört az uzsonnához és szépen elkészítette. Én
odamentem, és mind megettem. Ő csak rám nézett, és
nem szólt semmit, hanem új diót vett a zsákból, és újra
kezdett törni. Én azt is megettem… Akkor ő a megtört
dió felét tányérra tette külön, a felét pedig odatette,
ahonnan én megettem. Nem szólt semmit, csak
csendesen törte a diót.
Én akkor már nem haragudtam olyan nagyon, hanem
azért mégis mondtam:
– Még most is azt mondod, hogy hencegtem?
Akkor ő nagyon lassan, majdnem úgy, mintha
akarattal mondaná lassan, mondta:
– Én délelőtt se mondtam, hogy hencegsz, csak azt
mondtam, hogy nem vicc jobban tudni, ha az ember
Brémet olvas, mert nekünk van Brémünk, azoknak
pedig nincs Brémük.
Nem szóltam semmit, hanem ettem a diót. Gazsi pedig
egy egész nagy diót szépen letisztított, és elém rakta.
Így aztán este elkísértem haza Gazsit, hogy megkérjem
a szüleit, hogy engedjék meg, hogy már másnap
utazhassunk a pusztára.
 Június negyedikén délután két órakor megy az aradi
gyors a Keleti pályaudvarról…

MÁSODIK FEJEZET
Gazsi forgópisztolya. Taxit rendelünk.
Indulás délután kettőkor. Mégse késünk le.
Az elhagyott mozdony. Megérkezés.

Reggel nagyon korán keltem aznap. Alig reggeliztem,

már jött Gazsi. Az mondta, hogy azért jött olyan későn,
mert még vett egy forgópisztolyt. Mondtam, hogy
mutassa, de azt mondta, hogy majd később. A kofferjét
majd a vasúthoz viszik ki egyenesen.
Elmentünk autót rendelni, mert nekem nagy kofferem
volt.
– Az aradi gyorsvonathoz megyünk ki – mondottam a
sofőrnek. – Kettőkor indul, hát jöjjön egykor – mondtam
aztán.
Gazsi azt mondta, hogy jöjjön fél egykor, de a sofőr azt
mondta, hogy elég, ha fél kettőkor jön… De mondtam,
hogy jöjjön egykor, különben nem kell.
Azt mondta, hogy jön, de morgott.
Gazsi még akkor sem akarta megmutatni a
forgópisztolyt.
– Hol van? – kérdeztem.
– A zsebemben – felelte halkan.
De a zsebe nem nagyon dagadozott, mindjárt
gondoltam, hogy kicsi forgópisztoly lehet.
Mikor bementem egy boltba kilences dunsztot venni a
flóbertomba, hát Gazsi is vett hatos golyókat.
Mondtam neki:
– Hatos?
– Igen.
 – Hányat lő?
– Akárhányat.
– De újra meg kell tölteni?
– Persze.
– Na – mondtam akkor nem is forgópisztoly, hanem
csak keccegtető. Azzal verebet se lősz.
Mindjárt gondoltam, hogy ilyesmi lesz, mert nem
dagadt ki a zsebe.
Megmutatta, de elvörösödött. Olyan kis hatos pisztoly
volt golyóra.
– Minek vettél ilyent? – mondtam.
– A farkast is megöli, ha szembe megy – mondta
rejtélyesen.
Nevettem, mert a puskákat igazán ismerem, már egy
éve vadásztam akkor kilencessel.
– Húsz lépésről eléje állok – mondtam. – Kutyariasztó
ez.
De ő erősködött, hogy célba is fog lőni vele, és szarkát
is lő.
– Előbb lövök ezzel oroszlánt – mondtam nyugodtan.
Egy óra előtt öt perccel már elbúcsúztunk
mindenkitől, de nem jött az autó. Már negyed kettő is
lett… Először szépen sütött a nap, aztán hirtelen elbújt
egy felhő mögé, és olyan késő lett és szomorú. Az autó
nem jött. Biztos volt, hogy lekésünk, és csak holnap
megyünk, addig pedig még egy hosszú délután, még egy
este vacsora, és éjjel aludni, és még egy délelőtt.
Szerettem volna sírni és kiabálni, annyira akartam most
mindjárt menni. Apus nyugodtan nézte az óráját, és
lassan mondta, hogy még öt percig várjunk, akkor se
késünk le. Borzasztóan örültünk annak, hogy még öt
percig biztos, de az autó nem jött, akkor apus azt
mondta, hogy még most se késünk le, hanem fogjuk meg
ketten a kuffert, ő is jön, és megyünk villamoson. A
kuffer cseppet se volt nehéz, és rohantunk vele, de mire
a kapuhoz értünk, hát akkor állt meg az autó…
 Útközben találgattuk, hogy milyenek a gyerekek.
Gazsi azt mondta, hogy Lili biztosan magas,
tizennyolc éves vagy húsz, a haja pedig olyan finom és
fényes, mint a csupa arany, olyan hosszú pillái vannak,
hogy alig látni a szemét, és hogy rózsaszín köntösben jár
arany csipkével, és kezet kell neki csókolni, és egész nap
zongorázik és énekel, és elzárkózik a szobájába, Lili,
Lili, és olyan hangja van, mint az üvegcsengés…
Mondtam, hogy honnan gondolja, hisz nem látta a
fényképét, de azt mondta, hogy éppen azért, és mert
Lilinek hívják. De én mondtam, hogy inkább egész pici,
kétéves tán, és mindig nevet, kicsit kell vele játszani,
másképp nem lehet vele semmi okosat csinálni, de én is
mondtam, hogy szőke, mondtam, hogy Béla biztosan
nagyszerű fiú, legalább olyan erős, mint mi, és biztosan
sakkoznak ők is, mind a ketten Palival. De Gazsi csak
Liliről gondolkodott tovább, és azt mondta, hogy ő azt
hiszi, hogy Lilinek van egy rózsalugasa, ahová nem
ereszt be senkit, és nekünk valami nagyon nagy dolgot
kell csinálnunk, hogy jutalmul beengedjen. Mondtam,
hogy majd meglátjuk, de Lili biztosan cseppség, és a
rózsalugas is csak olyan, mint a többi lugas, de sakkozni
talán mi jobban tudunk, és holnap már rendezhetünk
egy sakkmeccset. Azt is mondtam, hogy Pali is meg Béla
is inkább olyan, mint mi, és nem olyan, mint Kari és
Gabi, akik mindig csavarognak, és ha felmásznak a
cseresznyefára, hát a kerti öntözővel kell leszólítani őket.
Gazsi azt mondta, hogy ő is azt hiszi, de Ritta néni
biztosan nagy, kövér, szőke asszony, és mindig nevet.
Mondtam, hogy az már nem igaz, mert Ritta néni volt
nálunk, és olyan magas és karcsú, hogy az ember örül,
ha látja, és sötét, nagy haja van, mint a királynőnek a
Történelmi képcsarnokban, és olyan kék szeme, mint a
friss ibolya. Még sok mindent akartam róla mondani, de
az autó kifordult a Baross térre.
 Én lelkesedve kiáltottam:
– A Keleti pályaudvar!
Gazsi azt mondta, hogy olyan gyönyörűen hangzik ez
a név, mint „Ember tragédiája”, de én azt mondtam,
hogy inkább úgy, mint „Magyar atlétika”.
Megérkeztünk a pályaudvarra, és rögtön jegyet
vettünk. Gazsira már vártak a kufferjével. Neki is nagy
kufferje volt, hát fogadtunk egy hordárt. Mindjárt
peronjegyet vettünk, és kimentünk nézni a vonatokat.
Még volt majdnem egy negyedóra az indulásig, hát
megkerestük a vonatunkat. Már bent állt az aradi gyors,
és voltak, akik beszálltak, és mi iszonyú dühösek
voltunk rájuk, mert a mi hordárunk nem akart jönni, és
mi egy egész külön szakaszt akartunk. Ki is
választottunk egy gyönyörű pullmankocsit, de már abba
is kezdtek beszállni, és azt mondtam Gazsinak:
– Szállj be, és ülj egy egészen üres szakaszba az ablak
mellé, és a szemben levő helyre tedd a kabátod, és
mondd, hogy le van már foglalva, és zárd be az ajtót, és
függönyözd le, ha mi jövünk, én háromszor kopogok.
Így Gazsi bemászott, és láttam, hogy az egyik
szakaszban van már az ablak előtt. Végre jött a hordár,
és megkerestük Gazsit, de bizony az ajtó nem volt
bezárva, és két öregasszony ült benne és egy akkora fiú,
mint mi, de sokkal magasabb és vékonyabb,
szemüveges, és még volt egy nagy sovány lány is ott, és
annyi csomag, koffer és kosár, hogy a mienk alig fért el
már a hálóban. Gazsi az ablak mellett ült, de a szemben
levő helyet az egyik öregasszony foglalta el. Mondtam
Gazsinak, miért nem foglalta el, de ő azt mondta, hogy
nem lehetett, mire én a folyosóablakhoz álltam, és
gondoltam, hogy lehet Gazsi olyan pupák, hogy engedi a
helyemet.
Gazsi aztán kijött, és a helyén hagyta a sapkáját és a
forgópisztolyát, hogy ne foglalják addig el.
 – Csak nem fogok nőkkel veszekedni – mondta
rosszkedvűen, és éles tekintettel nézett be, mert azok
már enni kezdtek, és annyi pakkot és papirost terítettek
szét, és hangosan beszéltek, és nagyon nevettek.
– Eredj be – mondtam csúfondárosan –, mert ráülnek
a forgópisztolyodra.
Aztán megegyeztünk, hogy másfelé keresünk helyet,
ha a vonat megindult.
Már indult is, és lassan csattogott ki a pályaudvarról.
Aztán, hogy a vonat kiérkezett a pályaudvarból, és
kezdett gyorsan vágtatni, és a nap gyönyörűen sütött a
réteken, amint a hosszú sárga és zöld táblák futottak,
hát nem is mentünk be a szakaszba, hanem kinéztünk,
és egyszerre borzasztó boldognak éreztem magam, mert
eszembe jutott, hogy milyen rengeteg sok minden jó vár
még ránk, hogy most még utazunk egész estig, és
közben átszállunk Mezőtúron, és aztán Ritta néniéknél
egy egész nyáron a nagy birtokon, a kastélyban, és a
gyerekekkel, és Gazsival együtt alszunk egy szobában,
és Gazsi mégis a legjobb barátom, most már egészen
biztosan tudom. Olyan boldognak éreztem magam,
mintha ez a napsütött délután mindig tartana, és semmi
szomorú vagy rossz nem lehetne belőle… Mondtam
Gazsinak, és nagyon komolyan mondta, hogy ő is úgy
érzi, és megszorítottuk egymás kezét, és sokáig
hallgattunk, és néztük az elszaladó őrházakat és
távírópóznákat. A szél frissen fújt be, és én azt
mondtam, hogy furcsa az, hogy mi olyan jó barátok
vagyunk, hogy jobbak nem lehetnénk már, és mégis, ha
az egyik valamit szeretne csinálni, például evezni a Kis-
Dunán, és a másik fürödni szeretne, akkor nem
választjuk az egyiket, hanem veszekedünk rajta, és
aztán az egyik fürödni megy, a másik meg csónakázni.
Gazsi gondolkodott, és azt mondta, hogy az nem baj,
annak így kell lennie.
 Kérdeztem, hogy miért, de ő azt mondta, hogy nem
tudja, de mégis így kell lennie, azért mégis a legjobb
barátok vagyunk…
Akkor én odaadtam neki az én új noteszomat, és ő
nekem adta a vízhatlan papír zsebpoharát, és néztünk
tovább ki, mert jött egy hosszú híd, alatta csillogott a
folyó, és lassan, nagyon lassan mozogtak rajta kis
csónakok, és az olyan nagyszerű volt, hogy mi olyan
szédítő magasban dübörögtünk el a vakító víz felett
egész nyugodtan, a nagy pullmankocsiban, és
borzasztóan örültünk mindennek, ami még egész nyáron
várt reánk három hónapon keresztül, és én megnéztem
az órámat, és még csak fél három volt.
Így érkeztünk meg Mezőtúrra, ahol át kellett szállni.
Már előbb levettük a koffereket, mert csak három
percig állt a vonat. Az állomáson másfél órát kellett várni
a vicinálisra. Letettük a koffereket a váróterembe, és
elsétáltunk a mozdonyház felé. Nagyon elhagyott volt az
állomás, alig lézengett itt-ott valaki, és borzasztó meleg
volt. Valahol egész hátul, mindenféle épületek között állt
egypár ócska mozdony. Ott se volt senki. Gazsi mondta,
hogy ő érti a mozdonyt, mert az apja mérnök, és már
egyszer ült is mozdonyon, és tudja, hogy mi mire való.
Mondtam, hogy nézzük meg az egyiket belülről is, nincs
itt senki. Aztán kiválasztottunk egy kicsi
vicinálismozdonyt, amelyik leghátul volt egészen
elfeledve. Felkapaszkodtunk rá. Akkor láttuk, hogy be
van fűtve, és Gazsi azt mondta, hogy ebben gőz van, és
tudna is menni, és biztosan ez fog majd menni velünk.
Mutatta a csavarokat, hogy az egyik indítja, a másik
sípol, a harmadik is gőzt ereszt ki. Kicsit megnyomta a
harmadikat (de elébb kinézett, de nem volt ott senki),
jött is ki gőz, mert valahol az oldalán nagyon sistergett.
Azt mondta, hogy sok gőz van benne, ki is kéne engedni
belőle.
 Mondtam, hogy meg kéne egy kicsit indítani, csak egy
icipicit, hogy egy-két métert menjen, aztán megállítjuk,
de ő nem merte, csak úgy mutatta a fogót, amelyik
megindítja. Én is kinéztem, de sehol se volt senki, hát
mondtam:
– Én megnyomom.
– Ne bántsd – mondta –, hátha nem lehet
megállítani…
– Dehogynem – mondtam.
– Hátha el van rontva a fékje?
– Akkor nem volna befűtve.
Erre nem tudott mit mondani, de nagyon piros volt az
izgatottságtól. Én aztán nagyon lassan megcsavartam
azt a csavart. Valami zubogás hallatszott, és sivítás,
mint mikor a szél fújdogál, aztán hirtelen kis zökkenést
éreztünk, és a mozdony megindult. Féltem kicsit, de
nagyon örültem, mert nagyon lassan ment. Már ment
pár métert, hát vissza akartam csavarni, hogy megálljon,
de nem állt meg, hanem még gyorsabban ment. Már
egész csomót ment, és valami hideg futott át rajtam.
Rákiáltottam Gazsira:
– Próbáld meg, nekem nem megy.
Gazsi most egész sápadt volt, de a szeme nagyon
csillogott. Már legalább harminc méterre voltunk, és a
mozdony mindjobban ment. Már egy másik sín felé
közeledtünk, onnan pedig ki tudja hova… Akkor Gazsi
valahol egy másik csavaron nagyot csavart egész
erejéből, mire a mozdony nagy zökkenéssel megállt.
Visszatartottuk a lélegzetünket is, és vártuk, hogy nem
indul-e meg újra, de nem mozdult.
Lesurrantunk róla, és bujkálva mentünk a sínek közt.
A váltó előtt állt meg… Akkor szólalt meg először Gazsi:
– Ha idáig jött volna, kisiklott volna, mert a váltó félre
van állítva.
 Átugrottunk egy kis sövényen, és lestük, hogy észre
vette-e valaki, de nem volt arra senki. Egymásra
néztünk.
– Hála istennek – mondtam. Gazsi szeme még mindig
csillogott.
– De érdekes volt – mondta.
– Hogy tudtad megállítani?
– Mikor mind gyorsabban ment, akkor egyszerre
elfelejtettem, hogy hol mutatta a papa akkor, de mikor
láttam, hogy te hiába csavarod, akkor egyszerre
megláttam azt a fogót, és tudtam, hogy egészen le kell
húzni…
A mozdony nagyon kiment, hát siettünk egy
mellékúton vissza. Gazsi ugyan azt mondta, ha eszébe
jutna, hogy kell hátraindítani, hát visszahozhatnánk, de
mondtam, hogy inkább gyerünk vissza.
Ártatlanul ültünk később a váróteremben, és
sakkoztunk a kis útisakkommal. Már közeledett az ideje
az indulásnak. Aztán jött is a vonat, és mi nagyon
siettünk, csak akkor éreztük könnyen magunkat, mikor
egy egészen üres szakaszba leheveredtünk. Most már
nem csípnek meg…
– Milyen jó lehet rohanni egy mozdonnyal – mondtam.
– De igazi, nagy gyorsvonati mozdonnyal, amelyiknek
kúpos az eleje – mondta Gazsi.
Azért örültünk, hogy szép csendesen kattogott velünk
a vicinális, és csokoládét ettünk. Aztán sötétedni
kezdett, és megnéztem az órámat.
– Még húsz perc – mondtam.
Aztán megérkeztünk egy kis állomásra. Leszálltunk,
és ott állt Guszti, engem megölelt, és Gazsit nyakon
fogta.
– Gyerünk – szólt. – Vár már Ritta nénéd meg a kis
cselédek. – Guszti mindig viccelt, és nagyon aranyos fiú
volt.
 Gyönyörű kis amerikáner várt, két csodaszép
lovacskával az állomás mögött. Legalább olyan gyorsan
gördültünk, mint autón a városban, és nagy akácos
úton futottunk.
Aztán ahogy ültünk, hát Guszti megfogta a kezem, és
úgy éreztem, mintha már nagyon rég ismerném őt, és
nagyon jóban lennénk régóta. Gazsi mellettem
hallgatott, aztán azt súgta:
– Te, a kastély biztosan magas dombon van, és
tornyai vannak, és nagy szökőkút előtte.
Én is úgy gondoltam már tegnap éjjel, hogy négy
tornya van, és a hegy tetején áll, alul meg egy folyó
folyik, csak a szökőkútra nem gondoltam.
– Igen – súgtam vissza Gazsinak, és szorongattam
Guszti kezét. Aztán a fasorból kifordultunk egy mezei
útra.

HARMADIK FEJEZET
Megismerkedés.
A gyerekek. Csokoládétorta habbal.
Körülnézünk.

A mezők már sötétek voltak, alig láttuk a keskeny utat,

melyen robogtunk. Végre messze lámpafény csillant, de
nem valami hegyről, hanem nagy fák közül. Jobbra-
balra kanyarodtunk, hosszú, alacsony épületek közt.
Guszti azt mondta, hogy ezek a dohánypajták. Aztán egy
nagy téren vágtattunk keresztül, és befordultunk egy
kertbe, ahol minden tele volt rózsaillattal. Mégis igaza
lesz tán Gazsinak a rózsalugassal – gondoltam, de a
kocsi már meg is állt. Gyönyörű, hosszú villa volt,
kétoldalt sok-sok ablakkal, elöl pedig hosszú, sötét
vadszőlős tornác. Többen álltak a lépcső előtt.
Leszálltunk. Én nem ismertem meg senkit, és Gusztira
néztem, de abban a pillanatban jött a tornácról Ritta
néni, és olyan igazi nagy örömmel kiáltotta:
– Lalikám!
Ugyanaz a mély szép hangja volt, mint tavaly, mikor
nálunk volt, és most mintha még fiatalabb lett volna, és
valami sötét ruha volt rajta, kék virágokkal. Megcsókolt,
és közben kimondhatatlanul édesen mondta:
– Az én gyermekeim milyen nagyon vártak, ha láttad
volna, már dél óta számítgatták, hogy most indulnak,
most érkeznek… De mennyire megnőttél, kisfiam!
Akkor körülnéztem, mert mindenki ott volt. És láttam
Gazsit, amint egy nagy szőlőlevelet szakított le, és rám
nézett, mert nem tudta, mit csináljon. Mondtam:
– Ez Gazsi!
Gazsi halkan bemutatkozott, és Ritta néni
megsimogatta az arcát, mikor kezet csókolt. Gazsi
igazán nagyon kedvesen és finoman tudta Ritta néni
kezét megcsókolni.
Ritta néni akkor a két alakot elővezette, akik ott
támaszkodtak a tornácfánál. Két akkora fiú volt, mint
mi, Béla és Pali. Fehér tornaingben voltak, és
mindkettőnek nagyon erős muszklija volt, azt mondtuk
egymásnak: „szervusz”, de nagyon furcsa volt a
félsötétben, nem láttam igazán, milyenek, csak azt
láttam, hogy egészen mások, mint ahogy elgondoltam,
de azért mégis nagyon érdekesek voltak, és amint Gazsi
köztünk állt, hát gondoltam, hogy Gazsi is csak úgy van
velük, mint én.
– Lili, hol van Lili? – szólt Ritta néni.
Gazsira néztem, és nem tudtam, most már mi lesz. A
két fiú egyszerre elszaladt Lilit keresni, az egyik a
folyosón, a másik le a kertbe rohant, de mindjárt láttam,
hogy mi lehúznánk őket versenyben Gazsival.
És akkor egyszerre csak a középső ajtón jött Lili… És
nem volt se húszéves, se olyan csepp, mint én mondtam,
hanem éppen akkora, mint mi, talán egy picivel
fiatalabb. De mégis olyan sötét aranyszőke haja volt,
mint gondoltuk, és borzasztó aranyos pici arca, és a
sötétben mintha nagyon sötét szeme lett volna, és
nagyon nagy. Borzasztó furcsa volt. (Később aztán,
mikor már nagyon jól ismertük, egészen más volt, és
most is egészen más, és világoskék szeme van, és
sokszor kiállhatatlan, de akkor egészen más volt, mintha
nem is lett volna ugyanaz, és azóta se volt sose olyan
többé, és ha rágondolok arra az estére, hát egészen
furcsa az egész.)
– Gyere, Lili, itt vannak a fiúk – mondta Ritta néni.
Lili pedig Ritta néni mögé állt, és a karja mellett nézett
ránk mosolyogva, de nem nyújtotta a kezét, így mi csak
meghajtottuk magunkat, mint a tánciskolában.
Bementünk, és vezettek sok szobán keresztül, nagyon
szép szobák voltak, és jó hűvös illat volt bennük, végre a
legutolsó nagy, sötétvörös fotelokkal és dívánnyal és két
ággyal, az volt a mi szobánk. Akkorra már visszakerült
Béla és Pali is, és nem szóltak semmit. Láttam, hogy
Gazsinak borzasztóan tetszik a szobánk, mert ránézett,
mintha azt mondta volna: „Ez lesz a tanyánk!”.
Aztán mosakodtunk, és láttam, hogy Béla a
muszklinkat nézi, hát párszor jól megfeszítettem
mosakodás közben, és láttam, hogy Gazsi is feszíti.
Aztán vacsorázni mentünk a nagy ebédlőbe. Ott
egészen világos volt, mert lámpa égett. Ott már jól
láttunk mindenkit. Akkor megkérdeztem Bélától, hogy
hány éves, és Gazsi kérdezte Palitól, hogy hányadikba
jár. Így kisült, hogy:
Béla szeptemberben lesz tízéves.
Pali ugyanannyi, mert ikertestvérek.
Lili novemberben lesz kilenc.
Ritta néni decemberben lesz harminc.
Guszti októberben lesz huszonhat.
 Etta néni (még akkor nem jött be) tegnap volt
negyvenhét.
Titkon kérdeztem Gazsit, hogy Etta néninek nem
kellene-e utólag minden jót kívánni, mert tegnap volt a
születésnapja, de Gazsi azt mondta, hogy még nem
ismerjük, meg úgyis tegnap volt…
Aztán már hozták is a vacsorát, és bejött Etta néni,
Etta néni nagyon kövér volt, és olyan virágos slafrokja
volt, hogy szinte éreztem a szagát, és megcsókolt minket,
és nagyon hangosan csengve kacagott, és akkor
egyszerre éhesek lettünk, és leültünk a vacsorához.
Volt csibesült, azaz rántott csibe salátával, nagyon
sokat ettünk, mert lassan ettünk, nagyon szépen, még a
pici szárnyat is villával kapartuk le, és közben nagyon
éhesek voltunk, de láttam, hogy Gazsi is roppant
gondosan eszik, azt is láttam, hogy Béla meg Pali
kezükbe veszik a combot.
Aztán volt csokoládétorta, leöntve sok habbal, és
alighogy vettünk, azt mondta Etta néni, hogy:
– Egyenek, gyermekeim! – és nekem is, Gazsinak is
annyi habot tett a tányérunkra, hogy csak úgy nyeltük,
és láttam, hogy Gazsinak dagad a szeme már.
Láttam, hogy Lili közben nagy szemmel néz, mikor
nem látom, hát nagyon szépen ettem a habot is,
félkanalanként.
Ritta néni sokat kérdezett, és mi közben folyton
beszéltünk. Guszti meg azt mondta, hogy holnap majd
körülnézhetünk, és mindenki azt csinálja egész nyáron,
ami jólesik. Mondtam, hogy elhoztam a flóbertomat, hát
mondta Guszti, hogy azt is lehet, van veréb, szarka,
gébics, fácán, fogoly, nyúl, galamb, még róka is van, és
Béláéknak is van flóbertjuk, és csinálunk nagy
vadászatokat.
Vacsora után még egy picit kimentünk az előkertbe,
ahol annyi rózsa volt, hogy tele volt a levegő
rózsaszaggal, és Ritta néni azt mondta Lilinek, hogy
hozzon nekem meg Gazsinak egy-egy rózsát, és Lili
elszaladt, és hozott Gazsinak egy nagy sárga rózsát és
nekem egy nagy vörös bimbót, és akkor Ritta néni azt
mondta, hogy mind tegeződjünk, és legyünk egész
nyáron jó pajtások. Leültünk a lépcső szélére, és nagyon
jó volt. Én azt súgtam Gazsinak, hogy egy nagy
szövetséget kéne kötni, de Gazsi azt súgta, hogy nincs ki
ellen, hát nem is volt ki ellen, így csendben ültünk,
köztem és Gazsi közt ült Lili, és nem szólt semmit, de
szépen csillogott a haja, és lejjebb ültek Béla és Pali a
fehér tornaingükben, és gondoltam, hogy mi mindent
fogunk a nyáron csinálni, és vajon melyiket fogom
legjobban megszeretni, Bélát, Palit vagy Lilit.
Aztán Guszti azt mondta, hogy gyerünk aludni, mert
holnap is nap van, és bekísértek a szobánkba. Béla
kérdezte, hogy mikor kelünk fel, mondtam, hogy hét-
nyolc óra között, ahogy jön. Azt mondta, hogy ő pont fél
hétkor kel fel, és megy virágot öntözni mindig. Pali nem
kel olyan pontosan, és mást csinál. De ő mindig virágot
öntöz reggel. Pali nézte a flóbertomat, és azt mondta,
hogy jó flóbert, az övé is éppen ilyen, de mindjárt láttam,
hogy nem fogja egész úgy, mint kell, mikor célozgatott
vele.
Aztán jó éjszakát kívántunk, és kimentek. Gazsi
kipakolt.
– Na, jó itt? – kérdeztem.
– Nagyon jó – mondta.
– Ez volt aztán habos torta – mondtam –, és Ritta néni
ugye olyan aranyos, ahogy mondtam?
– Igen, és nem beszél mindig, és nagyon szép –
mondta lassan Gazsi, és kipakolta a tornaingeit. Én
aztán mondtam:
– Azt hiszem, hogy mi mindenfélét jobban tudunk,
mint Béla meg Pali, tornázni meg sakkozni, meg futni,
meg lőni, meg birkózni, de azért nem kell majd
megmulatni, csak ha éppen muszáj.
 Gazsi azt mondta, hogy ő is ezt gondolta, de lehet,
hogy ők lovagolni tudnak, azt meg mi nem tudunk.
Mondtam, hogy nem baj, majd megtanulunk.
Aztán kinéztünk az ablakon. Már egészen sötét volt
kint, az ablakból mindenféle sötétséget láttunk, mintha
háztetők, kutak, fák, erdők lettek volna, köztük
halványan hosszú utak futottak. Csak az égen volt
gyenge csillagvilágosság.
– Ott egy magas kőfal van tornyokkal – mutatott
messze Gazsi.
– Ott meg jobbra egy nagy sötét gép, lehajtott
kéménnyel – mutattam.
– És ott van fent a szökőkút. Látom a kövét. Világos.
– Az nem lehet, mert az már a levegőben van a fák
felett!
– De igen, mert ott egy hegy van.
– Nem hegy, csak sötét felhők.
– Ott meg lépcsők mennek egy szakadékba, onnan
alulról jön a világosság – mutatott Gazsi egy foltra.
– Az nem szakadék, hanem egy pajtának a kerítése.
– De az szakadék, és mögötte egy templomtorony
hegye kilátszik.
– Az nem templomtorony, mert az egy felborult
talyigának a rúdja – mondtam.
De semmit se láttunk igazán, és olyan volt a furcsa
sötétség, mintha magasan a levegőben lettünk volna, és
körül semmi se lett volna biztos. Valahol messze egy
lámpa égett. Mondtam, hogy egy hosszú házban ég, de
Gazsi azt mondta, hogy az egy mozdony lámpája, mert
ott is van egy állomás, és a vonat áll, ő látja a sötétben a
kocsikat, és a lámpa mozgott is az előbb, és ő hallotta,
amint a mozdony halkan sípolt, és a gőz sustorgott. De
mondtam, ott nincs állomás, és még tíz percig vártunk,
de a lámpa nem mozdult, mondtam, tíz percig nem áll itt
a vonat, de Gazsi mondta, hogy az tehervonat, és itt áll
egész éjszaka.
 Aztán leeresztettük a zsalut, és lefeküdtünk.
Kioltottuk a gyertyát, és kezet fogtunk. De aztán még
sokat beszélgettünk mindenfélét, mert messze, a
negyedik vagy ötödik szobában valaki halkan
zongorázott, és mintha Guszti hangját is hallottam
volna.
Gazsi azt mondta, hogy biztosan Lili zongorázik, de
mondtam, hogy bizony Ritta néni zongorázik. Aztán
elaludtunk.
Sok habot ettem vacsorára, mert mindenféle
bolondságot álmodtam. Azt álmodtam, hogy Gazsival
ültünk egy nagy, kúpos mozdonyon, és a mozdony
borzasztó gyorsan ment, hátul meg kiabáltak. Először a
síneken mentünk zúgva, zakatolva, de aztán letértünk,
és mintha mezőkön repültünk volna, és a dohánypajták
közt kanyarogtunk. Gazsi folyton gőzt eresztett ki és
sípolt, de a lokomotív nem állt meg. És Gazsi azt
mondta, hogy nem baj, mert mindjárt megérkezünk. De
mindig egyforma távol voltunk, pedig messziről mindig
látszott a villa és a tornác, de valahányszor a közelibe
értünk, mindig mintha újra visszahúztak volna. Gazsi
mindjobban fűtött, és olyankor, mikor a kazánajtót
kinyitotta, mindig egy nagy halom rózsát dobott be szén
helyett, és a kazánban bent se volt tűz, hanem lobogó
vörös rózsák voltak bent, és sehogy se érkeztünk meg.
Szédültem, mert a mozdony ide-oda ugrált.
Felébredtem, és éreztem, hogy a gyomrom fáj a sok
habtól.
De aztán jobban lettem, és újra elaludtam.
Reggel, hogy felébredtem, nagyon elcsodálkoztam,
hogy nem vagyok odahaza, és nem jobbra van az ablak,
mint otthon, hanem szemben, de aztán egyszerre
nagyon örültem, hogy itt vagyok, és felébresztettem
Gazsit.
Felkeltünk, és kinéztünk az ablakon. Hát minden
egészen más volt, mint ahogy este találgattuk. Mert nem
volt ott se hegy, se gép, se szökőkút, se szakadék, se
templom, se állomás, se talyiga, se pajta, se lépcső,
hanem csak borzasztó nagy kert utakkal és fákkal. És
gyönyörűen sütött a nap. Egyszerre az úton jött a
kertből Lili, és kíváncsian nézett az ablakunkba, de nem
látott meg, mert a zsalu mögül néztük. Lili most egész
más volt, mint este, mintha kisebb lett volna, fehér zokni
volt a lábán, és egy babát húzott maga után.
Felöltöztünk Gazsival, én vettem a flóbertom, és láttam,
hogy Gazsi titkon zsebre dugja a pisztolyát, és
kimentünk…
A tornácon nem volt senki, hát előrekerültünk a villa
másik oldalára, ahol egy nagy veranda volt. Béla ott
öntözte a virágokat mezítláb, és csupa víz volt. Azt
mondta, hogy már negyven perce öntöz, és még a
muskátlikat kell öntözni, és menjünk a verandára
reggelizni, mert ő még öntöz. Hagytuk a kannáival, és a
verandára mentünk.
Ott aztán találkoztunk Ritta nénivel, Etta nénivel és
Gusztival és Palival és Lilivel.
Reggeli után aztán kezdtek mindent megmutatni. A
kert iszonyú nagy volt, és volt benne egy
tornázófelszerelés egy kis téren, korlát, nyújtó, hinta,
kötél. Én mindjárt csináltam négy lábforgást, és Gazsi a
korláton megcsinálta a csúsztatásokat. Béláék csak
hintázgattak, és nagyon néztek minket, így aztán mi
egyszerre abbahagytuk, és továbbmentünk nézni,
nehogy azt gondolják, hogy hencegünk. De én azt
hiszem, hogy Béla nem gondolta volna, mert mindjárt
megfogta a kezem, mintha nagyon szeretne, és
mindenfelé húzott, mutatta a virágait és a nagy fenyőket
és a mogyorócserjéket a kert végén és a málnát. Gazsit
meg Pali húzta a kuglihoz, és hallottuk, hogy nagyon
zakatolnak a kuglival. Aztán jöttek, és Gazsi ragyogó
arccal mondta, hogy mindig kuglizni fog ezentúl. A kert
mögött iszonyú nagy gyümölcsöskert volt, de Pali
mondta, hogy most nem érdemes odamenni, csak majd
ha valami érni kezd. Béla mesélte, hogy nemsokára érik
a cseresznye és a spanyolmeggy, aztán a ribizli és az
eper és a nyári alma és aztán a sárgabarack, a körte és
végül a legeslegjobbak, a dinnye, sárgadinnye,
turkesztán- és görögdinnye és a szőlő és az őszibarack,
de csak csépléskor, aratás után.
Így aztán nem mentünk a gyümölcsösbe, csak Béla
mesélt nekem folyton, már alig hallottam, mert
elképzeltem a rengeteg sok jót halomban, a dinnyéket és
barackokat és a szőlőt, de ő csak mesélte, hogy a kis
zöld dinnyék közt az finom, amelyiknek cserhaja van,
annak kell eltenni a magját, mert illatosabb, mint a
többi, de jó a vérpiros bélű görögdinnye is, és ő egymaga
megeszik egyet, és ebédre felvágnak húszat is, míg egyet
kiválasztanak. Aztán jó még az espereskörte, olyan nagy,
mint egy dinnye, és amikor az ember eszi, hát a leve
lefolyik az ember nyakán.
Aztán kimentünk a kertből, és szétnéztünk a
majorban. Óriási nagy volt, és volt sok épület. Magtárak
és istállók és pajták és kertészlakások és gépház és
kovácsműhely, egész falu volt ott, és minden a Ritta néni
birtokához tartozott.
Megnéztük a lovakat, volt vagy harminc mindenféle,
volt hintóba való, lovagolni való, voltak igáslovak, de
azok is nagyon szépek voltak. Aztán a kocsiszínbe
mentünk. Ott volt egy gyönyörű hintó és két amerikáner
és más kocsik és szánkók télire. A gépházban sokféle
gép volt, cséplőgép és borona és mindenféle más.
Megnéztük a teheneket, egy hosszú istállóban voltak
egymás mellett hosszú sorban. Aztán megnéztük a
Szemenyeit, a bognárt, aki a műhelyben gyalult, aztán
megnéztük az ökröket és a komondorokat, aztán
megnéztük a gépészt, aki éppen patkolt, és a kohóban
szikrázott a tűz a nagy fújtató alatt. Bemutatkoztunk
neki Gazsival, ő borzasztóan örült, és mondta, hogy volt
Pesten, és megígérte, hogy megtanít esztergályozni.
Mondtam, hogy majd visszajövünk, még előbb mindent
megnézünk.
Béla kint nevetett, és mondta, hogy a gépésznek
bemutatkoztunk, és kezet fogtunk vele. Mondtam, hogy
persze, hisz a papa is úgy csinálja, pedig alezredes.
Aztán már nem nevettek, csak nagyon csodálkoztak.
Aztán kimentünk az akácos szélire, és Béla
megmutatta, hogy arra le, egész a határig mind az ő
földjük. Kicsit lejjebb, vagy száz lépésre folyt a folyó, és
lementünk a partjára.
– Lehet csónakázni? – kérdeztem.
– Nem szoktunk – mondta Pali.
 Gondoltam, hogy furcsa, hogy itt van nekik egy
folyójuk, és nem csónakáznak. Pedig csónak is volt ott,
csak kicsit nehéz és rozoga.
– Majd csónakázunk! – mondtam.
Volt a folyóban egy kis sziget, borzasztó érdekes volt,
csak egy csepp volt, akkora, mint egy kert, de sűrűn
benőve fákkal, náddal. Majd oda is átmegyek egyszer –
gondoltam.
Aztán megnéztük az automobilt. Nagyon szép kis
automobil volt, négy embernek. Gazsi azt mondta, hogy
érti, és mutatta, hogy mit hogy kell csavarni. Majd
autózunk.
Aztán elmondtuk a dolgot a mozdonnyal Mezőtúron,
Béla és Pali nagyon bámultak, különösen Gazsit, hogy
meg tudta állítani, és engem, hogy meg mertem indítani.
Aztán újra bementünk tízóraizni. Aztán megnéztük a
villát. Volt tíz szoba, mind nagyon szépek. Közepén a
nagy ebédlő, jobbra két szoba és a mi szobánk, balra a
Ritta néni szobája, aztán a gyerekszoba. Etta néni
szobája, a Lili szobája, egy kis iroda és még valami
szoba, aztán fürdőszoba és külön a konyha és iszonyú
nagy kamra. Felmentünk a padlásra, de ott nem volt
semmi, csak limlom és egy nagy víztartó. A pincébe nem
lehetett lemenni, mert ott voltak a boroshordók. Azt
mondta Béla, hogy a szüret szeptember végén lesz,
akkor az embernek megárt a sok must. Mondtam, hogy
akkor már nem leszünk itt, Pali kérdezte, miért, de Béla
azt mondta, hogy itt leszünk, mert nem engednek el.
Mondtam, hogy már szeptember elején kezdődik a
gimnázium, és haza kell menni, de láttam, hogy Béla
nagyon szeret velem lenni, hát gondoltam, így lesz egész
nyáron, hogy én meg Béla leszünk Gazsi és Pali ellen, ha
valamit játszunk.
Aztán Lili is ott volt egyszerre, és megmutatta a
macskákat, én mondtam, hogy nem szeretem a
macskákat, mert hűtlen állatok, csak a kutyákat
szeretem, ő nagy szemekkel nézett rám, Gazsi azt
mondta, hogy ő szereti a macskákat, és játszott velük.
Így aztán Lili ott maradt Gazsival és Palival, én pedig
Bélával elmentem egészen ki a major túlsó végébe, ahol
Mihály lakott, a tanító, akinek volt egy iszonyú nagy
kutyája. Béla mondta, hogy Mihály a rokonuk, de
mondtam, hogy nézzük meg a kutyát. Így elébb a kutyát
néztük meg. Nagyon szelíd volt és akkora, mint egy
borjú. Akkora kutyát még sose láttam. Mondtam, hát
nem ér ez többet, mint száz macska. Béla mondta, hogy
ő is csak a kutyát szereti. Bobinak hívták, és hosszú,
hófehér bundája volt, és lábat adott, ha azt mondtuk:
– Bobi, adj lábat.
De hogy sokat mondtuk, a végén nem adott, hanem
lefeküdt és ásított. Akkor bementünk Mihályhoz.
Mihály is nagyon kedves ember volt, csak nem szólt
semmit. Kicsi kék szeme volt, és lassan cigarettázott, és
felfelé fújta a füstöt nagyon lassan. Mondtuk, hogy
megnéztük a Bobit. Akkor megfogta a Béla nyakát, és
mosolygott, és azt mondta:
– Igen?
De egész másfelé gondolt biztosan. Béla sokat beszélt
neki, hogy Bobit meg kéne fürdetni már, mert piszkos,
és meg is kéne fésülni, mert kócos, és be lehetne
tanítani vadászkutyának, mert olyan szép kutya, és csak
ugatni tud és lábat adni, és nem is ad mindig lábat,
mert már tizenhetedszer nem ad, hanem lefekszik és
ásít. Béla mindent elmondott, hogy mit kéne Bobival
csinálni, és mondta, hogy ő elvállalja, ha Mihály Bobit
rábízza, ő felelősséget vállal, és meg se veri, mégis
betanítja, mert olvasta, hogy hogy kell. Béla mindenre
szóról szóra emlékezett, amit abban a könyvben olvasott,
de Mihály csak nézett a füstbe, és füstöt fújt, és azt
mondta:
– Jó.
 Azt gondoltam, hogy Mihály nagyon jól érzi magát
mindig, úgy nézett a kicsi kék szemével.
Béla mindent elmondott, hogy tegnap érkeztünk, és
mindent megnéztünk, és ide is eljöttünk, mert én
nagyon kíváncsi voltam a Bobira. És Mihály
diadalmasan veregette le a hamut nagyon gondosan a
cigarettáról, és nem szólt semmit. Mihálynak két szobája
volt és egy orgonája, én meg akartam próbálni, mert az
ugyanúgy megy, mint a zongora, és zongorázni tudok, de
be volt zárva, és Béla azt mondta, hogy a kulcs fenn van
a villában, a kis irodában az íróasztal alsó fiókjában, de
annak a kulcsa a nagyapánál van, aki két hete elutazott
Szegedre. Így nem próbálhattam meg. De csodálkoztam,
hogy Mihálynál semmi sincs, csak egy orgona, és azon
se orgonázik.
Aztán elköszöntünk, mert Mihálynál rossz szag volt,
mintha sose szellőztettek volna, füst- és szalonna- és
sajtszag. Béla nem is búcsúzott el, mert az mondta, hogy
Mihály úgyis nálunk ebédel.
Kinn Béla mindjárt madzagot kötött a Bobi nyakára,
hogy elvigye, de Bobi nem jött, csak a kapuig, ott
megnyalta a kezünket, ugatott, de nem jött tovább. Béla
húzta, míg a madzag elszakadt, de Bobi nem jött, csak
szomorú szemmel nézett, mikor Béla rángatta. Béla meg
akarta verni, de mondtam, ne verje, úgyis hiába, hanem
szóljon Mihálynak. Beordított az ablakon, de Mihály azt
mondta, hogy hagyja Bobit, mert hiába, hanem majd ő
elhozza délben.
Így hazaindultunk, és Béla mesélte újra, hogy fogja
Bobit betanítani.

NEGYEDIK FEJEZET
Bélyegek. Vadászunk az erdőben.
Nagy terveket csinálok.
 Nagyon érdekes.

Mikor visszamentünk, hát Gazsi még mindig a

macskákkal játszott és Lilivel. Mondtam, hogy láttuk a
kutyát és Mihályt. Béla kezdte mondani, hogy Mihály
elhozza a Bobit délben.
Aztán megnéztük a Guszti puskáit. Volt két nagy
kétcsövű, azzal szokott nyulat lőni, volt katonapuska,
revolver, és volt két flóbert, egy hatos és egy kilences. És
iszonyú sok töltény. Mondtam, hogy délután célba
lövünk hátul a kertben. Aztán megnéztük a Béla
bélyeggyűjteményét, hát volt neki krokodilusos Labuán
és elefántos Kongó, de csak két zsiráfos Nyasszája volt,
és abból nekem megvan az egész sorozat, még a
százötven reiszos tevés is megvan. Volt neki ökörcsordás
Uruguay, hamis volt, mondtam neki, hogy hamis, de azt
mondta – dehogy.
– Tedd benzinbe, majd legyön a festéke – mondtam.
Elment keresni benzint.
Aztán hívtak ebédelni. Nagyon éhesek voltunk, most
is csirke volt, de nem rántva, hanem töltve. Volt hozzá
valami nagyon jó dara és pici golyók pirosra pirítva
krumplipüréből. Bélát nagyon kerestük, de nem volt
sehol. Az almás rétest ettük, mikor jött, és tele volt
benzinszaggal, és diadalmasan mondta, hogy nem hamis
az ökörcsordás Uruguay, mert nem jött le a színe egy
cseppet se, pedig háromszor is belemártotta benzinbe.
És akkor jött Mihály is, mert ő is elkésett. Azért
nagyon lassan jött, és csak annyit mondott lassan:
– Csóklm…
Leült, és ránk nézett. Mosolygott, és azt mondta:
– E!
Aztán borzasztóan szürcsölte a levest, és lehunyta a
szemét.
 Béla mindjárt megzavarta:
– Elhozta a Bobit?
Mihály még egy kanál levest evett, és mielőtt Béla
másodszor kérdezte volna, felelt:
– A Bobit?
Aztán rejtélyes arcot csinált, és kenyeret evett.
Béla kinézett a veranda elé, de nem volt ott a Bobi.
– Nem hozta el a Bobit?
Mihály titkosan nevetett, és halk, elégedett hangon
mondta:
– Nem lehet.
– Miért nem lehet?
– Mert nem jön.
Végén azt mondta:
– Nem lehet elhozni a Bobit, de jöjjön el Béluska,
aztán nálam taníthatja.
Láttam, hogy Béla nagyon dühös volt, de nem szólt
semmit, csak az én fülembe súgta:
– Ez a hülye Mihály nem hozta el.
Mihály pedig nagyon megelégedetten nézett reánk.
Délután bementünk a mi szobánkba mind a négyen,
és leültünk a hűvös padlóra, mert kint borzasztó meleg
volt.
– Mit csinálunk? – kérdezte Gazsi.
– Vagy célba lövünk, vagy vadászunk, vagy megyünk
esztergályozni, vagy tornázunk, vagy sakkozunk –
mondtam.
Hát először zongorázni mentünk, mert kinn még
meleg volt. Béla és Pali tudtak egy kicsit, aztán bejött
Lili, de ő se tudott többet, mert csak egy éve tanulnak.
Még Pali tudott legtöbbet, mert eljátszotta a
Boszorkányok táncát Bátortól, de nagyon lassan, és
kilenc hibát csinált. Aztán én is játszottam mindenfélét,
egy Beethoven-szonátát is meg egy norvég táncot, és
eljátszottam a Boszorkánytáncot is egészen gyorsan, és
Lili azt mondta:
 – Jé!
De aztán Gazsi furcsán nézett rám a zongora mögül,
hát abbahagytam, és mondtam, hogy menjünk sakkozni.
Sakkoztunk… Gazsi mindjárt megverte Palit, de én nem
bírtam Bélával, mert kitűnően játszott, és nagyon sokáig
gondolkodott, úgyhogy én már türelmetlen lettem. Még
mindig játszottunk, pedig Paliék már a második játékot
is befejezték, és jöttek minket nézni. Béla jobban állt egy
lóval, mert én hülye lépést csináltam, és nem tudtam
helyrehozni. Kezdtem nagyon mérges lenni magamban,
mert biztos volt, hogy Béla nyer. Most én is soká
gondolkoztam, hogy soká tartson, pedig már nagyon
rosszul álltam, és egymás után vette el a figuráimat
Béla. Bejött Guszti, és nagyon sziszegett, mikor az én
állásomat nézte. Én nagyon izzadtam, és megint egy
nagyon hülye húzást csináltam, mert dühös voltam és
figyelmetlen, akkor Béla folyton sakkot adott, és mielőtt
bemattolt volna, hát feladtam a játékot. Kicsit mérges
voltam Bélára, de inkább szégyelltem magam… De Béla
nyugodtan mondta, hogy majd este játszunk revánsot,
és olyan nyugodtan rakta vissza a figurákat, hogy
gondoltam, Béla igazán nagyon kedves és jó fiú, nem
lehet rá haragudni. Aztán, hogy kimentünk uzsonnázni,
hát gondoltam, hogy még jó, hogy ő jobban tud valamit,
legalább nem látszik úgy, mintha hencegnénk…
Uzsonnánál megkérdeztük Ritta nénitől, hogy
mehetünk-e vadászni a verébre. Ő azt mondta, hogy jó,
menjünk, de vigyázzunk nagyon a puskával, és ne
menjünk mind együtt. Mondtuk, hogy Béla meg én
megyünk a kis tanyák felé, Gazsi meg Pali a parton
ellenkező irányba.
Etta néni azt mondta, hogy a verebeket ne hozzuk
haza, mint a múltkor Béláék, mert azokkal annyi dolog
van, hogy ő nem csinál újra verébpaprikást.
Uzsonna után elindultunk. Mindegyikünknek jutott
egy flóbert, és fogadtunk, hogy ki hoz több zsákmányt
haza. Vittünk két skatulya dunsztot és golyót is. Béla
mondta, hogy menjünk az akácos felé, ott este
zsibongnak a verebek, és hármat is lehet egy lövéssel…
Szépen sütött a nap a mezőn, és újra éreztem, mint a
vasúton, hogy milyen jó, és még soká tart minden, a
nyár és a vadászat. Béla sokat mesélt a verebekről, hogy
nehéz golyóval eltalálni, és arra gondoltam, hogy Bélát
nagyon szeretem, és már egész jól ismerem, de Palit még
alig ismerem, azt se tudom, hogy milyen, és biztosan
Béla a kedvesebbik. És akkor a liget felett repült egy
szarka. Béla azt mondta, hogy hasaljunk le, és
csússzunk utána.
– Azok majd csak verebet lőnek, de mi hozunk egy
szarkát.
Nagyon óvatosan másztunk a fűben, és felhúztuk a
ravaszt. A szarka csak csörgött, de nem láttuk sehol.
Csúsztunk arra, amerre csörgött. Már nagyon közel
csörgött, de még nem láttam. Béla majd kinézte a
szemét, és egyszerre súgta:
– Ott van, látom a farkát.
– Hol?
Mutatta, de nem láttam. Akkor ő megcélozta…
Sajnáltam egy kicsit, hogy nem én lövöm meg, de
hirtelen arra gondoltam, hogy Bélával is olyan jó
barátságban leszek, mint Gazsival, és akkor nem
sajnálunk semmit egymástól. Béla lőtt, de láttam az
arcán, hogy elpaccolta. Mindjárt hallottuk is messze-
messze a szarkát, valahol újra csörgött. Újra
megindultunk arrafelé, először gyorsan, aztán megint
hason csúszva a bokrok közt. A liget szélére értünk.
Egészen elfedett egy bokor, és iszonyú csendesen,
lappangva közeledtünk. Én feküdtem elöl, és egyszerre
megláttam a szarkát, egész közel, egy fának a legtetején
himbálózott. Lassan céloztam, és gondoltam – biztos. De
a patron nem sült el, és a ravasz keccenésére a szarka
megint felkerekedett, és sietve repült le a parti füzek
felé.
– Megyünk utána? – kérdeztem.
– Megyünk.
– De ha nem lőjük meg, és azok azalatt sok verebet
lőnek?
– Most már mindegy.
Átszaladtunk a réten, le a lejtőn. A parton sok bokor
volt és nagy füzek. A szarka valahol messze csettegett.
– Többet ér egy szarka, mint tíz veréb – mondtam,
mert nagyszerű volt bujkálni a szarka után.
– Mint száz veréb – mondta Béla, és megfogta a
karom.
– Ott van messze – mutatta.
Végre odaértünk megint a közelébe. Béla
odatámasztotta a puskát a fának, és gondosan célzott.
Golyóval. Most igazán eltalálta, és a szarka leesett.
Odarohantunk, de alig ültünk le a fűbe, hogy
megosztozkodjunk a szép tollakon, mikor Béla pisszegni
kezdett, és egy ágra mutatott, ahol egy madár ült.
Akkora volt, mint egy galamb, de nem volt galamb,
hanem vércse… Akkor én borzasztó óvatosan céloztam
meg és lelőttem, de hogy nem lőttem meg egészen, hát
még egy golyót lőttem közelről, hogy ne kínlódjék.
Most már mindkettőnknek volt mit vinni, hát
hazaindultunk a parton. Amint felnéztem a liget felé és a
hepehupás dombok, fák felé, hát valami nagyszerű jutott
az eszembe. Megfogtam Bélát.
– Béla, valami nagyszerű jutott az eszembe.
 – Mi?
– Rendezni kéne egy nagy háborút, igazi tervekkel és
sok gyerekkel. Még apróra kigondolom, és elmondom
vacsora után.
Béla nem szólt semmit, de láttam, hogy ő is nagyon
gondolkozik és nézdegél. Én pedig mindenfélét
gondoltam, és villámgyorsan jutott az eszembe ezerféle,
hogy mit hogyan fogunk csinálni. Nagyszerű lesz.
Egészen elfelejtettük a vércsét meg a szarkát…
A kert előtt találkoztunk Gazsiékkal. Mondtam
Bélának, hogy ne mutassuk a madarakat. Előbb
kérdeztük:
– Mit lőttetek?
Ők úgy mondták, mintha csak úgy félvállról
mondanák:
– Tizenkilenc verebet.
– Mást nem?
Láttam, hogy iszonyú kíváncsiak.
– Mi nem lőttünk verebet.
Kihúztuk a szarkát és a vércsét.
Akkor ők rögtön mondták, hogy ők is láttak egy
szarkát, meg is lőtték, de elvitte a golyót. Aztán nem volt
más, hát lőttek tizenkilenc verebet.
Kérdezem:
– Egeret nem lőttetek?
Gazsi nem szólt semmit rá, csak lógatta a verebeit.
Bélának meg iszonyú jókedve lett, ugrált és kacagta
őket, hogy a nyelve is kilógott nevettében. Pedig
másképp borzasztó nyugodt fiú volt.
Legközelebb egy szekérderék verebet lőttök –
mondtam csak úgy odavetve a szót.
Erre Béla a nyakamba kapaszkodott, és úgy nevetett.
Láttam, hogy Gazsi mérges, hát nem szóltam tovább.
Már alig állottam meg, hogy vacsora közben ne
kezdjem, de mégiscsak megvártam a vacsora végét.
Kimentünk mind a kertbe a rózsák közé, és kerti
székekre ültünk. Guszti a térdére ültetett, és dicsért
minket, hogy nagyon ügyesek vagyunk, mert szarkát és
vércsét nehéz lőni. Azt is mondta, hogy augusztusban
megtanít nyulat lőni, és este elvisz lesbe a kukoricásba,
ahol a nyulak vannak. A rózsáknak nagyon jó szaguk
volt. Béla akkor azt mondta:
– Lali valami nagyon jót gondolt ki. Mondd el!
Guszti azt mondta, hogy – rajta, és Lili odajött, és
leült a Guszti másik térdére, és rám nézett. Éreztem,
hogy piros vagyok az izgalomtól, és jól vigyáztam, hogy
mindent mondjak el, és olyan nagyszerűnek lássék,
ahogy gondoltam.
Azt mondtam, hogy ez az erdőcske és a folyópart
nagyon alkalmas arra, hogy valami nagy játékot
rendezzünk ott, ami egész nap vagy több napig is tart.
Hogy egy nagy háborút kéne rendezni olyan
szabályokkal, hogy senkinek semmi baja ne lehessen
belőle, és mégis borzasztó érdekes legyen. Hogy
résztvennénk mi négyen, és még kellene egy csomó
gyerek, akik közkatonák lennének. Lehetne úgy is
játszani, hogy indiánok és fehérek. Mind a két párt várat
vagy másféle tábort épít, és aztán hadat üzen. Egy napig
készülődnénk, és aztán beáll a hadiállapot. A vezetőnek
kell engedelmeskedni, és a vezető csinálja a haditerveket
az alvezérével. Már előre papiroson és térképen meg
lehet egy csomó tervet csinálni. Az ellenségnél
természetesen ugyanannyian lennének, mint nálunk.
Lenne várostrom, kémkedés, nyílt harc, les, titkos
támadások, elfogás, őrjárat. Építenénk erődítményt
deszkákból és ásnánk árkokat és csinálnánk
földhányást. Hadiszabályokat állapítanánk meg előre,
amik ellen nem szabad véteni. Ilyen hadiszabály volna
például, hogy nem szabad verekedni, csak birkózni, aki
két vállon van, az fogoly, amíg meg nem szabadítják, de
nem kerülne mindjárt birkózásra a sor, mert a
várostrom és más harc abból állna, hogy mindig
kevesebb ellenséget igyekeznénk bekeríteni, elfogni.
Homokbombákat szabad dobni, és szabad az ellenséges
várat szétrombolni, deszkáit elvinni, sáncait szétrontani,
a muníciót elpusztítani, az ellenség élelmiszerét
elrabolni. A várat szabad döngetni rudakkal, de egymás
ellen nem használunk se fakardot, se pajzsot, se
semmit, csak kézzel és kötéllel és homokbombával és
csellel, mindig csellel és minél többet csellel. És ott kinn
lennénk egész nap, és ott ennénk a táborban, és a
harctér egy bizonyos határú volna csak, azon túl nem
érvényes…
Láttam, hogy mindenkinek nagyon tetszik. Guszti azt
mondta, hogy csak beszéljük meg elébb, aztán ő
megmondja, hogy mit lehet és mit nem lehet.
Gazsi azt kérdezte:
– Kik lesznek még rajtunk kívül?
Béla azt mondta:
– Ott van a parádés kocsis Pistája és a Szemenyei
Jancsi és a két Török fiú a dohánykertészektől és a
Bandi és az Anti és a két gépészfiú.
Mondtam, hogy elég nyolc is, mert az négy és négy és
tőlünk kettő és kettő. De azoknak szót kell fogadni majd,
és be kell tanítani őket, hogy csak a szabályok szerint
csinálják a dolgot, Guszti mondta, hogy mindenesetre
úgy kell.
Aztán Pali mondta:
– Deszkák vannak a Szemenyeinél, és ásókat kérünk
a kertésztől, és vizes földdel és kövekkel nem szabad
dobni.
Béla pedig még azt mondta, hogy:
– Rossz ruhába kell öltözni, és Etta nénitől kérünk
ennivalót, és kötelekből drótsövényt, akadályokat
csinálunk az ellenség ellen, és egy fél napig is elég
készülni.
– De egy egész nap kell – mondtam –, mert nagyon sok
dolog lesz a várral.
 Gazsi nem szólt semmit, mintha nem nagyon tetszett
volna, csak azt mondta:
– Sorshúzással kell eldönteni, hogy kik lesznek a
fehérek és kik a vörösek. Jelvény is kell, és kell egy
hadibíró, akihez lehet folyamodni.
Mondtam, hogy az Guszti lesz. Guszti nevetett, és azt
mondta, hogy jó. Akkor Gazsi azt mondta, hogy mindjárt
meg kell üzenni a háborút, és nem kell elébb készülni,
és lehet az ellenséget készülés közben is zavarni.
Mondtam, hogy semmi esetre se, mert akkor nem
lehet szépen csinálni az egészet, mert minden terv
dugába dől előre. Pali azt mondta, hogy nem, de Béla azt
mondta, hogy nekem van igazam. Guszti azt mondta,
hogy jobb elébb elkészülni. Így én győztem.
– De fakardokkal kéne verekedni – mondta Gazsi.
Guszti azt mondta, hogy nem engedi meg, mert annak
bőgés lenne a vége.
– Az egész vidék haditér, nemcsak az erdő – mondta
Gazsi.
Az ő kedvéért kiterjesztettük a haditeret az erdőn túl,
és hozzávettük a partot, a füzest és az egyik utat és a
mezőt a kert széléig, az egész lehetett akkora, mint egy
kis falu.
– Mikor? – kérdezte Pali.
Én akkor összeállítom a tervet:
– Holnap reggel, és megírom a szabályokat, és
előterjesztem. Reggeli előtt már kész vagyunk, akkor
elhívjuk a fiúkat, és ki-ki betanítja a maga seregét. A
fiúkat sorshúzás szerint osztjuk be, hogy senki se
húzzon rövidebbet. És azután bepakoljuk az élelmiszert,
és a szerszámokkal kimegyünk, ha jó idő lesz, és ki-ki
megy a maga útján, és belekezd a tervek végrehajtásába,
tábor- vagy várépítésbe. Másnap reggel pedig hat órakor
minden sereg kimegy, és hétkor a vörösek megüzenik a
háborút. Akkor pedig semmi közünk egymáshoz, és
mindennek vége addig, míg egyik fél le nincs győzve. A
legyőzés abban áll, hogy az ellenfél túlerőbe jut, és
elfoglalja úgy a sereget és a várat, hogy nem tud tovább
ellenállni.
Gazsi azt mondta:
– Befejeződhet a harc legyőzés nélkül is, békekötéssel
vagy fegyverszünettel. Nem hatkor, hanem ötkor kell
kimenni. Aki áruló vagy engedetlen, azt kidobjuk a
játékból. Akárhány támadhat egy ellen, nem kell egynek
egy ellen lennie.
Akkor aztán Guszti azt mondta, hogy ő beleegyezik,
csak a szabályokat reggel megnézi, és ő is kijön majd
közbe-közbe. Aztán jött Ritta néni, és ő is beleegyezett,
és mosolygott, mikor én mindent újra elmondtam neki.
Ölébe vette Lilit, aki nagy szemmel nézett engem, ahogy
beszéltem, és vigyáztam, hogy ne mondjak semmit
kétszer, de mégis mondtam, mert Gazsi egyszer
mosolygott… Így aztán mindenben megegyeztünk.
Akkor Lili azt mondta:
– Biztosan Pali és Gazsi lesznek Lali és Béla ellen.
Egymásra néztünk, és mondtuk, hogy jó lesz úgy.
Lili még azt mondta, hogy ő is akar jönni, de Ritta
néni nem engedte meg neki. Én mondtam, hogy elviszem
Lilit, és vigyázok rá, és őt nem szabad megdobni, de
Ritta néni mégse engedte meg. Ritta néni még azt
mondta, hogy legjobban szeretné, ha mi se dobálóznánk,
de Pali mindjárt kiabált, hogy anélkül nem ér semmit,
mire Ritta néni azt mondta:
– Halkabban is meghallom, nem kell úgy kiabálni.
Guszti azt mondta, hogy nem árt meg a puha homok,
és szerettük volna megölelni Gusztit, mert Ritta néni azt
mondta, hogy:
– Nem bánom, de mi lesz az ebéddel?
– Kinn ebédelünk.
– Megengedem, de csak egyik nap, nem kétszer
egymás után.
 – Másodnap hazajövünk ebédre – mondta Pali, de
csak azért, mert az messzebb van, és holnap akart már
kinn enni.
– Inkább holnapután eszünk kinn, mert akkor lesz a
harc – mondta Béla –, holnap hazajöhetünk, de
természetesen nem szabad közben egymás erődítéseit
megnézni.
Bélának volt igaza. Így megállapodtunk mindenben, és
én kezdtem törni a fejem a törvényeken.
Már késő volt, és elbúcsúztunk. Mint valódi ellenségek
néztünk egymásra, és arra gondoltam, hogy aludhatok
én Gazsival egy szobában! De hogy bementünk, hát csak
olyan volt, mint régen.
– Jó lesz! – mondtam én.
– Jó – mondta nyugodtan, de már nem volt cseppet se
mérges a verebek miatt.
– Azért jó barátok vagyunk – mondtam.
Ő elnevette magát, és leheveredett a díványra
gondolkodni.
– Min gondolkodol? – kérdeztem, mert még mindig
nem voltam egész biztos, hogy mennyire tetszik
Gazsinak az egész.
– A haditerven – mondta, és láttam, hogy nagyon
gondolkodik, és csillog a szeme. Hát egész nyugodt
voltam, hogy őneki is nagy kedve van hozzá.
Én még gyertyát gyújtottam, és megcsináltam a
hadiszabályokat. Aztán egy nagy darab papirosra
lerajzoltam az egész csatatér térképét, és pompás tervek
jutottak eszembe. Feljegyeztem őket, és rajzolgattam,
számolgattam, míg mindent apróra kifőztem. Különösen
a várterv volt kitűnő, és mindent felírtam, hogy mi kell
hozzá, és kinek milyen megbízást adok. Mindenre, volt
gondom, és már tizenkét óra felé járt az idő, mikor
láttam, hogy Gazsi is gyertyát éget a hálószekrényén, és
rajzol a noteszébe… Egyszerre felkiáltott:
– Nagyszerű lesz!
 – Ugye? – mormogtam elégedetten, és felírtam, hogy
mennyi kötél kell, mert fákra csinálunk leshelyeket, és
oda is kell kötél. És akkor Guszti bejött.
– Miért nem alusztok?
– Tervet csinálunk.
– Rögtön lefeküdni, különben nem lesz háború.
Láttam kintről a világosságot.
Kiment, és mi gyorsan ágyba bújtunk, és eloltottuk a
gyertyát.
– Szervusz – mondtam halkan.
– Szervusz.
De nem szorítottunk kezet, mert már ellenséges
hadvezérek voltunk.

ÖTÖDIK FEJEZET
Megírom a szabályokat.
A csatatér térképe és az én titkos haditervem.
Lilinek mégis elmondom.

Reggel, hogy felébredtem, azonnal eszembe jutott

minden. Olyan tisztán láttam a haditervet, hogy biztosan
tudtam, hogy győzni fogunk. Gazsi is felkelt. Rögtön el
akartam neki mondani, de idejekorán észrevettem
magamat, és nevetni kezdtem.
– Te, majdnem el akartam neked mondani a
haditervet, csak szokásból.
– Hát jó lesz hallgatni – válaszolt nevetve.
Kinn már várt Béla és Pali. Én odasúgtam Bélának,
hogy olyan tervet csináltam az éjszaka, hogy biztosan
győzünk. Aztán felolvastam a hadiszabályokat:
1. § A hadüzenetig semmiféle ellenségeskedés, sem
kémkedés nem szabad. (Aki nem tartja be, nem játszik.)
 2. § Verekedni nem szabad, se ütni, se rúgni, se
harapni, se karmolni, se kővel dobni, se vizes földdel.
(Csípni se szabad.)
3. § Aki birkózásnál két vállra kerül, az le van győzve
és fogoly.
4. § A fogolynak megszökni szabad, de a fogságban
harcolni nem, a megszabadítás annyit jelent, hogy a
fogoly, akinek őrzőit legyőzik, újra harcolhat. (A
fogolynak a lábát nem szabad összekötni.)
5. § A vezérnek engedelmeskedik az alvezér, az
alvezérnek a többi.
6. § Fogolynak szabad a kezét összekötni, de az
elszállított, már várban levő fogolynak nem. Várban levő
fogolynak nem szabad az ostromlóknak segíteni. (Ha a
fogoly éhes, ő is kap enni, csak csokoládét nem kap.)
7. § Elveszett a csata, ha a fővezér és az alvezér is
fogságba kerül, ha a várat elfoglalják, akkor ez az
elfoglalónak egy győzelmet jelent, két fogoly szintén egy
győzelem, ha az ellenség már teljesen harcképtelen,
akkor az egy teljes győzelem. Azért a legyőzöttnek is
lehetnek győzelmei. (Ha veszekedünk, Guszti dönt.)
8. § Béketárgyalók vagy követek fehér zsebkendővel
jönnek. (Messziről alsónadrággal, mert az nagyobb.)
Már nagyon akartuk kezdeni, hát senki se mondott
ellene semmit. Gazsi közben húzogatta a homlokát.
Reggeli után sorsot húztunk. Lili húzott. Gazsiék
lettek a vörösek, mi a fehérek. Én lettem a fehér fővezér
és Gazsi a vörös. Ezt nem sorshúzással döntöttük el,
hanem már úgy gondoltuk mind.
Akkor felhívtuk a gyerekeket. Mind akkorák voltak,
mint mi, csak a kocsis Pista volt nagyobb egy évvel, és
iszonyú erős. Mondtam Bélának, ez a mienk lesz, de
ebben is sorsot kellett húzni. A gyerekek nagyon örültek,
de egyet se szóltak, csak bámészkodtak. Hát Pali
megmondta nekik, hogy azt kell csinálni, amit a fővezér
mond, és ott leszünk egész nap, és kapnak enni.
Verekedni nem szabad, hanem úgy, ahogy megírtam,
Béla megmutatta, hogy mit szabad és mit nem. Hát
nagyon vigyorogtak, mikor mi Bélával birkóztunk
próbából.
– Hát ha az ifiúrral kerülünk össze?
– Hát akkor is birkózunk – mondta Gazsi ha én nem
váglak oda, hát te engem. De verekedni nem szabad.
Nem értették, de nagyon tetszett nekik a dolog. A
Szemenyei Jancsi azt mondta, hogy hoz parittyát, de
Béla újra a fülébe kiabálta, hogy se kővel, se mással,
csak homokkal szabad dobni. Akkor megértették, hogy
nem fog vér folyni, csak játszunk. Sorsot húztunk. Így
került hozzám a két gépészgyerek, akik nagyon ügyesek
voltak, és a kocsis Pista és az egyik Török fiú. A
vöröseknél volt a Szemenyei Jancsi, a másik Török fiú és
a gazdáék Bandija és a kertész Anti. Elmentünk ásókért.
Aztán kétfelé váltunk… De újra találkoztunk a
bognárnál, mert odavittem őket, és összeszedtünk annyi
nagy deszkát, amennyit bírtak. (Szegeket kerestem és
két fejszét a várépítéshez.) De nem mutattam
Gazsiéknak. Aztán mindent kihordottunk egy tisztásra,
ahonnan indultunk. Ők is mindenfélét szedtek.
Ennivalót nem vittünk sokat, mert első nap otthon
ebédel mindenki.
Akkor aztán elindultunk az erdő felé. A gyerekeket
rendbe állítottam, és újra elmagyaráztam nekik
mindent, és mondtam, hogy milyen jó lesz. A Pista akkor
bizalmasan odasúgta nekem:
– Meg kellene várni, míg előjönnek és kötelet hányni a
nyakukba.
Mondtam, hogy várjon, majd mi megmondunk
mindent, de aggódtam, hogy ezek még mindig nem
tudják, hogy nem kell verekedni.
Pista és a két gépészgyerek csak pislogtak az erdő
felé, és köpték a markukat.
– Van kedvük – mondtam Bélának
 – Így jó – mondta ő.
Akkor leheveredtünk egy fa alá, és megmondtam a
gyerekeknek, hogy van még idő, csak holnap lesz harc,
ma csak építünk, hát akkor a Pista kiengedte újra a
nadrágját, és leheveredtek.
Akkor elővettem a nagy tervet, és belebújtunk Bélával.
Elmondtam az egész tervet. Borzasztóan tetszett neki.
Akkor aztán beosztottam a fiúkat, és nekifogtunk
nagyon csendesen és óvatosan a ravasz munkának.
Előbb behordtunk minden deszkát, gerendát az erdőbe,
és még hozattam az istállóból deszkákat, s hozzáadtam
még egy létrát is. Kikerestük a helyeket, és elküldtem
Bélát az egyik fiúval, hogy a parton a csónakot rejtse el a
nádasba, mintha ott se lenne, hogy Gazsiék ne lássák,
mert azzal van egy-egy tervem, a térkép ilyen volt:
Az erdőn keresztül vitt egy utacska, az útról egy
tisztás nyílt a (A) várerődünk helye felé. Ez volt a csali
vár, ezt lehetett jól látni az útról, és az ellenség azt
hihette, hogy ez a várunk. Pedig kint a legsűrűbb helyen
építettem az igazi várat (B). Ezt nem lehetett látni, és a
csali vártól csak egy futamodásnyira volt. C-nél volt a
csónak egy kis öbölben. A folyó partján sűrű nád volt,
hogy nem lehetett látni, ha mi mögötte mentünk volna
csónakkal. Ők az erődjüket biztosan valahol lent építik,
gondoltam, és csakugyan D-nél építették, hátha a folyón
lecsónakázom az E kis öbölig, akkor ott meglephetem
akkor is, ha nincsenek mind benne. A főtervem ez volt: a
csali erődbe állítom Bélát és a kocsis Pistát, azok védjék,
mintha többen is lennénk bent. A két gépészfiú marad
az igazi erődben, és az egyik Török fiú őrt áll a F
erdősarkon a G út mellett, hogy ki ne kémleljenek
minket. Én pedig lecsónakázom az E kis öbölbe, és ott
elbújok a csónakkal. Így várjuk meg, míg ők
megtámadják a csali várat. Mikor ők elmennek az
erődjükből támadni a csali várat, akkor Béla nekem jelt
ad egy flóbertlövéssel. Akkor én elfogom azt, aki az
erődjükben maradt, és elrontom az erődöt, és felpakolom
az élelmiszert, és az F nagy úton felszaladok, és a G
úton tovább, és az igazi várunkba hátulról bemegyek…
Mikor pedig együtt vagyunk, akkor vagy hátba támadjuk
azokat, akik a csali várat ostromolják, vagy Béla és a
kocsis Pista átrohannak ide, és mind a várban
vagyunk… És mert nem szabad új ennivalót hozni, hát a
várukat is elrontom, esetleg egyet elfogok, s az
ennivalójukat elviszem…
– Ha másképp lesz, hát más tervet csinálunk –
mondtam Bélának. Így hozzáfogtunk az építéshez. Őket
nem láttuk többé, úgyse szabad nekik kémkedni, hát
nyugodtan dolgoztunk.
Már itt gondoltam arra, hogy cselt kell használni,
hogy az ellenség meg ne lássa az igazi várat, ha esetleg
az úton jár még, ha nem is akar kémkedni. Ezért
egyszerre kezdettem bele az igazi vár és a csali vár
építésébe. A csali vár nagyon jól látszott az útról, hát ott
épített az egyik gépészfiú s Béla, akkor az ellenség azt
hihette, hogy a többi is azon dolgozik, pedig mi négyen
kikerestük a legeslegsűrűbb helyet, ahol magas bokrok
és árkok voltak, és ahova nem lehetett látni. Ez volt az a
hely, amelyik a térképen B-vel van jelölve, egész közel az
erdő széléhez. Őrszemet nem állítottam ki, mert
kémkedni úgyse szabad a hadüzenet előtt nekik. Bár én
szerettem volna tudni, hogy hol építik ők a várukat, de
én se akartam kémkedni, meg aztán majdnem biztosra
vettem, hogy egészen délen építik, a part mellett, a
sűrűben.
A várat úgy építettük, ahogy rajzoltam. Körülbelül
akkora volt, mint egy nagy szoba, és négy vastag fa közt
választottam a helyet. Először cölöpöknek ásattam
lyukat, minden oldalra két-két cölöpnek. Jó mély lyukat
ásattam, és vastag cölöpöket vertünk le, kövekkel
erősítettük meg, hogy lehetetlen volt kidönteni őket.
Aztán a legerősebb deszkákból falat csináltunk úgy,
hogy a deszkákat nagy szegekkel a cölöpökhöz vertem és
a fákhoz. Olyan erős lett a négy fal, hogy rudakkal se
lehetett volna bedönteni. Olyan magasra csináltuk, hogy
az embernek csak a feje látszott kicsit ki, de ha lehúzta,
hát védve volt. A gépész Tóni nagyon ügyes gyerek volt,
elszaladt, és hozott egy nagy vasrudat, és azzal még
jobban megerősítettük a kapufélfát, mert az egyik
oldalán egy kis nyílást hagytunk, amit gyorsan el
lehetett torlaszolni. Hogy a falak nagyon erősek voltak,
hát kipróbáltuk és nekirohantunk, de meg se
mozdultak. Akkor elhozattam az ásókat, és körös-körül
ástunk egy nagyon mély és széles árkot, lehetett egy
méter mély. A földet pedig felhánytuk előtte, és
cölöpöket vertünk körös-körül az árok elé két sorban.
Ezek közé a cölöpök közé feszítettem aztán a gépész
Tónival köteleket, spárgákat és drótokat is, úgyhogy alig
lehetett látni az akadályt.
– Ha jönnek, majd beakadnak – mondta Tóni nagyon
elégedetten.
– De elvagdossák, és úgy jönnek – mondta a Török fiú.
– Majd kiugrok, és kupán csapom őket – erősködött
Pista.
Rögtön megmagyaráztam, hogy semmi esetre se
szabad ütni, hanem azt csináljuk, ha már felfedeztek,
hogy homokbombákkal tartjuk vissza őket. Sok
homokbombát tartunk a várban, aztán szeretném látni,
hogy ráérnek-e elvagdosni az akadályokat. Legrosszabb
esetben pedig kirohanunk nyílt csatába.
Az akadályok pedig pompásak voltak, és éppen egy
bokorsorig értek úgy, hogy nem lehetett őket látni. Egész
körös-körül vertük a cölöpöket, és húztuk a drótokat,
csak egy bejáratot hagytunk ravaszul az ajtónkhoz, de
azt is úgy csináltam, hogy volt egy deszka, azt átvetettük
az árkon, és átjártunk rajta, azt pedig az ellenség előtt
be lehetett húzni.
Aztán még egypár árokdarabkát ásattam a vártól pár
lépésre, ahol el lehetett rejtőzni és bombázni, de ezeket
elfedtük gallyakkal, hogy az ellenség ne használhassa
őket.
Azalatt Béláék is éppígy építették a csali várat (közben
mindig odamentem), csak nem építették olyan erősre,
mert a csali várnak nem kellett annyira ellenállnia. Azért
a csali vár is borzasztó erős volt… Mindig féltem, hogy
mindjárt halljuk a gazdáék harangját, mert akkor kellett
hazamenni ebédelni. Még sok munka volt délutánra,
mert az ároknak csak a fele volt készen. Aztán végre
mégiscsak harangoztak már. Akkor sorba állítottam
őket, és kiadtam a parancsot:
– Mindenki hazamegy, és nem jön az erdőbe vissza, és
ha találkozik valakivel az ellenség közül, hát semmit se
mond el, hogy mit csináltunk, különben nem kap
holnap enni, és nem játszik, és megmondjuk az apjának,
és megverik… És délután négyig pihenhettek, akkor
legyetek újra az erdő előtti réten.
Akkor adtunk nekik csokoládét és mazsolát, és
hazaindultunk az ásókkal. Az erdő előtt láttuk, hogy a
másik oldalon jönnek ki Gazsiék is az erdőből, és
mennek hazafelé.
A kocsis Pista oldalba bökött engem a kert előtt.
– Négyre jöjjek?
– Négyre.
– Tudja mit? Én elmegyek előbb, és megnézem, mit
csináltak az Antiék lenn a dűlőben, és berontom a
várukat, és visszajövök, és megmondom az ifiúrnak!
Mondtam, hogy ne csináljon semmit, majd holnap, ma
még nem szabad, így aztán kalapot emelt, és elment
ebédelni. De visszahívtam.
– Pista, ha legyőzzük őket, kaptok valamit tőlem!
Azt mondta, hogy elhívja a bátyját Pitvarosról, és hoz
botokat, de mondtam, ne hozzon semmit és senkit, csak
a szája ne járjon el. Kérdezte, hogy mit kap. Mondtam,
hogy az egyik szalmakalapomat. Annak nagyon örült, és
azt mondta, hogy négykor vár a réten. Gondoltam, hogy
akkor a többinek is adok valamit, hát a gépész Tóninak
odaadom a másik órámat, amelyiknek nincs
percmutatója, de azért jól jár, kis niklióra. A másik
kettőnek meg adjon Béla valamit.
Ebédnél találkoztunk mind. Nagyon megelégedetten
néztem Gazsira, mert biztosan tudtam, hogy győzünk,
szinte sajnáltam őket, de Gazsi éppoly megelégedetten
nézett rám, hát gondoltam, lehet neki is ravasz
haditerve, és vigyázni kell. Délután kiállítom a Török fiút
az útra, hogy vigyázzon, nehogy valaki megnézze a
várunkat. Ebédnél Guszti mindenfélét kérdezett, de mi
csak annyit mondtunk, amennyi még nem veszedelmes,
de Gazsi semmit se mondott, annál többet akart
mondani Pali, de Gazsi mindig intett neki. Olyankor
Ritta néni nevetett, és Lili iszonyú kíváncsian nézett hol
rám, hol Gazsira.
Ebéd után pihentünk négyig. Lefeküdtünk a
szobánkban Gazsival. Háromszor kezdtem bele, hogy
elmondjak neki valamit, de mindig idejekorán
észrevettem magamat. Olyankor ő mosolygott. Mondtam,
hogy inkább sakkozzunk. Sakkoztunk, és remi lett a
vége, mert egyikünk se figyelt oda, és mindent
lecseréltünk, még a királynét is.
– Jó, hogy a királyt nem cseréltük le – mondta Gazsi.
Már fél négy volt, hát kisiettünk a rétre. Már ott
ácsorogtak mind, kivéve a Pistát. Hallottam, hogy
veszekedtek.
– Ami várunk csupa gerenda, megszögeltük is.
– A mienket meg se találod!
– Hisz odalátni!
Megijedtem, hogy a gépész Tóni mindjárt megmondja
a másik várat, ami titok, de örültem, mert csak
dünnyögött ravaszul:
– Jó, jó.
Aztán ki-ki eltűnt a csapatával a fák közt.
Egész délután árkot ástunk, és csináltuk az
akadályokat. Én még elszaladtam a partra, és még
jobban eldugtam a csónakot, és ágakat terítettem rá, és
behúztam a nádba, mint a vadak csinálják a
Bőrharisnyában. Mire visszajöttem, már a Pista is ott
volt.
Mikor aztán minden kész lett, hát este is lett.
Akkor sorba állítottam őket, és azt mondtam:
– Én vagyok a vezér és Béla az alvezér, és mind a
kettőnknek szót kell fogadni, nekem még jobban szót
kell fogadni, mert én vagyok a fővezér, de Bélának is
borzasztóan szót kell fogadni. Holnapig senki se jöjjön
ki, és senkinek el ne járjon a szája. Holnap mindenki
jöjjön ki rossz ruhában, amelynek nem árt a homok, és
legyetek hétkor a tisztáson. Nyolckor kezdődik a háború.
– Hátha esik az eső? – kérdezte a Török fiú.
– Ha esik, akkor gyertek ki akkor, amikor eláll –
mondta Béla.
– Ha egész nap esik?
– Akkor holnapután lesz a háború!
Aztán a gépészfiú azt mondta, hogy a Pista
szalmakalapot kap, mire én azt mondtam, hogy a Tóni
kapja a kis nikkelórámat, ha győzünk. Béla pedig azt
mondta, hogy a gépész Ferkó kap tőle ceruzát meg
gumit, a nagy Török pedig a régi úszónadrágját. Így
mind nagyon meg voltak elégedve, és jó éjszakát
kívántak.
Este aztán először izgatottak voltunk, és nem tudtuk
elképzelni, hogy csak holnap lesz minden, és addig
együtt vagyunk az ellenséggel, de hogy aztán vacsora
után bújócskát játszottunk mind, és Ritta néninél volt az
ipics-apacs, és Guszti és Mihály is játszott, hát majdnem
elfelejtettük a háborút. Csak mikor Bélával bújtunk
együtt, akkor szorította meg a kezem, és azt mondta:
– Holnap!
– Alig várom!
Aztán Lilivel bújtam, és ő nagyon kérdezte, hogy mit
csináltunk, és csillogó szemekkel nézett rám.
– De elmondod Gazsiéknak.
– Nem mondom el.
– Bizony isten?
– Bizony isten!
Akkor megmondtam neki a várat és a csali várat és a
sáncot és az akadályokat és a tervet a csónakkal és azt,
hogy biztosan győzünk, de mikor éppen a másik tervet
akartam mondani, hát megtaláltak minket.
 HATODIK FEJEZET
Reggel esik az eső, de aztán kiderül. Hadüzenet.
A nagy csata. Gazsi rosszkedvű.

Másnap iszonyú korán ébredtem. Valami kopogott az

ablakon. Nem akartam azt gondolni, hogy az eső, mert
egyszerre olyan szomorú lett volna minden. De aztán
hirtelen újra kopogott, és most már biztos volt, hogy az
eső. Szerettem volna aludni és azt álmodni, hogy csak
álmodom, de nem lehetett. Kiugrottam és kinéztem.
Kövér cseppekben esett, és az egész ég szürke volt.
Valahol olyan volt, mintha kék lett volna. Ki fog derülni –
gondoltam, de már láttam, hogy ez nem kék, csak még
sötétebb szürke. Felkeltettem Gazsit.
– Esik.
– Esik? – kérdezte.
– Esik! – mondtam.
– Nagyon?
– Nem nagyon.
– De ki fog derülni?
– Még csak fél hat.
– Hétre kiderül!
Gazsi is felkelt és kinézett.
– Ki fog derülni – mondta nyugodtan, de láttam, hogy
csak mondja. Azért is tornainget vettünk, és
vászonruhát és sapkát és rövid harisnyát. De azért
mégis magas cipőt vettünk. Gazsi azt mondta, hogy
azért, mert a bozótban meg a bokrokban nem jó a
spangnis cipő, se a fehér. De az eső még esett.
Kinn Béla és Pali is tornaingben voltak. Azt mondták,
hogy ki fog derülni, mert Szegedről jön az eső, és
biztosan kiderül kilencre, de azért szomorúak voltak,
Ritta néni levetkeztetett minket, és más ruhát kellett
venni, mert hűvös volt. Minden kétpercben kimentünk
megnézni az időt, de ahol egy kis nyílás kékült az égen,
azt is befutotta mindjárt más felhő. Már nyolc felé járt az
idő. Akkor jött a kocsis Pista, hogy lesz-e háború.
Mondtam, hogy lesz, csak várjuk, hogy kiderüljön. Azt
mondta, hogy biztosan kiderül, mert a fecskék magasan
repülnek. De még esett. Aztán kimentünk, és egyszerre
csak nem esett. De még borult volt. Mindjárt
átöltözködtünk. Mikor a tornaingbe bújtam, hát sütött
már a nap a szekrény oldalán. Iszonyú jó volt.
Ritta néni azt mondta, hogy egy órát kell várni, míg
megszárad a föld, hát vártunk kilencig, de már nem
beszéltünk az ellenséggel, és Gazsi írt valami nagy
cédulát, amit zsebre tettek…
Fél tízkor lerohantunk a rétre. Már ott ácsorogtak
mind, de a Pista megint hiányzott. Nagyon megijedtem,
de a gépész Tóni hunyorított.
– Jön a Pista!
Hát jött is, és hozzám furakodott.
Akkor jött át a Pali, és átadta a cédulát:

Hadüzenet:

A Vörösek tudtul adják a Fehéreknek, hogy a mai

napon, délelőtt tíz órától kezdve magukat hadiállapotban
levőnek tekintik a Fehérekkel, és minden megengedett
eszközzel élni fognak a győzelem kivívására.

SÓLYOMSZÁRNY ÉS SÁRGA KÉZ

fővezér és alvezér

Ezután ők rögtön eltűntek az erdei úton. Mi rögtön a

várunkhoz siettünk. Fél tíz volt. A harc kezdetéig még
egy félóra. Akkor a Pista odajött hozzám, és azt súgta:
 – Megnéztem a várukat! Ott van a parton egész lenn,
és nem olyan erős, mint a mienk, mert nincs cölöpe,
meg szegelve sincs, de árkuk van nekik is, és vermeket
is ástak körül, és előre csinálták a homokgolyókat, de
eláztak az esőben.
Megijedtem, hogy Pista szabály ellen kémkedett, de
jött szaladva a gépész Ferkó a csali várból, hogy volt ott
valaki, mert nyomok vannak körül, belül is vannak
nyomok, és a Szemenyei Jancsi nyoma, mert annak
olyan hosszú a hüvelykujja. Akkor megnyugodtam, hogy
ők se voltak jobbak, és nagyon örültem, hogy az igazi
várat nem nézték meg, csak a csali várat.
– Nem baj – mondtam. – Ezt nem látták meg.
Kiadtam a rendeleteket.
A csali várba hordott földből a hátralevő félórában
Pista meg Béla bombákat csinálnak. Ők védik a csali
várat, amíg lehet. A két gépészfiú az igazi várban marad,
mindenre készen, és nem ad jelt, hogy fel ne fedezzék
őket. A Török gyerek kiáll az erdősarokba a G út mellé,
onnan meglátja, ha valaki meg akarja kerülni a várat, ha
ott többen jönnek, akkor visszamegy az igazi várba, ha
csak egy, akkor ellenáll, hogy a várat ne fedezzék fel, ha
szorul, akkor hívhatja a gépész Tónit hármas füttyel. Ha
az ostromlókat észreveszik a csali várból, hogy jönnek,
akkor nekem jelt adnak egy puskalövéssel a folyó felé.
Pista és Béla biztosan nagyon soká tudják védeni a csali
várat több ellenség ellen is, de ha már nem tudják, hát
kitörnek, és átszaladnak az igazi várba, amit lehetetlen
elfoglalni. Azalatt pedig én végrehajtom merész tervemet,
és kerülőúton visszajövök. Iszonyúan tetszett nekik, és a
Pista azt mondta, hogy egyedül is megvédi a csali várat
mindenki ellen. Mondtam, hogy van még egy nagyszerű
tervem azutánra is…
Így Béla és Pista elmentek a csali várba, a Török
elment lesre a sarki bokrokba, a két gépészt pedig
betanítottam, hogy iszonyúan vigyázzanak.
 Én meg elindultam bujkálva, lappangva, mert már
háromnegyed tíz volt, az erdő északi szélén a bokrok
alatt a csónak felé.
Mikor az erdőn átfutó kis út nyílásához érkeztem, hát
belestem, és láttam, hogy Pali kémkedik a csali vár felé.
Ott feküdt a bokrokban, és csúszott a csali vár felé…
Nevettem magamban, hogy ő a csali várat lesi, és nem
tudja, hogy van egy igazi még. Arra meg nem talál rá.
Tovább csúsztam, akkor meg a Szemenyei Jancsit
láttam vagy kétszáz lépésre a bokorban.
Akkor elkezdtem szaladni a bokrok mögött, és
szerencsésen elértem a kis öbölbe, ahol egy csónak el
volt rejtve. Ott volt, nem bántotta senki se. Kihúztam és
kiborítottam belőle a vizet, mert az eső beleesett.
Kilöktem a vízre, és rögtön a nád mögé eveztem. Ott már
nem láthattak meg sehonnan se. Szorosan a nád
árnyékában eveztem le a folyócskán. Nagyon könnyű
volt, mert vitt az ár magától is. Vigyáztam, hogy az
evezőket puhán merítsem a vízbe, és ne csináljak zajt.
Negyedóra alatt már ott voltam az erdő alsó csücskénél,
ahol az ő erődjük lehetett. Mintha hangokat hallottam
volna. Behúztam az evezőket, és a nádba kapaszkodva
engedtem lassan a csónakot lefelé… Egyszerre egy kis
homokos öbölhöz érkeztem. Oda behúztam a csónakot,
és kiszálltam. Most egészen tisztán hallottam a gazdáék
Antijának a hangját:
– Nem jönnek azok, nekünk kell menni!
Aztán Szemenyei Jancsi kiabált:
– Ott voltam a várnál, mégse láttak. Benn vannak
mind, csak be vannak ásva a gödörbe.
Na hiszen, ez kitűnően mondja – gondoltam boldogan.
Azt hiszik, hogy mindenki a csali várban van, és
támadni fogják a csali várat. Mintha máris győztem
volna. Lassan bujkáltam, míg egy kis nyíláson kiláttam
az erdő felé. Hát ott volt a váruk a sűrűben, ahogy Pista
mondta, alig húsz lépésre a parttól. Ők is négy fa közé
csinálták, de nem volt nagyon erős a fala, mert ők nem
szegelték és cölöpözték, csak támogatták. Hanem árkuk
nekik is volt, még sokkal szélesebb, mint a miénk, és két
sor árok volt. Ezzel töltötték az időt. Megláttam Gazsit,
amint egyik belső árokban ült a térképével, és
gondolkodott. Ott voltak mind a többiek is, csak Pali
nem volt ott, és egy másik őrszem állott, messze a vártól
balra, a híd előtt. Aztán ettek, és Gazsi még mindig
gondolkodott. Akkor jött Pali, és azt mondta ő is (a
szamár), hogy mindenki a várban van minálunk, és
legfeljebb egy vagy kettő hiányzik, de azok is csak őrök
lehetnek. Akkor Gazsi újra kiküldte a Szemenyei Jancsit
őrségre. Engem nagyon sütött a nap, de nem
mozdultam, mert ha felfedeznek, alig van időm a
csónakba ugrani és elevezni, és mindennek vége. Így
vártam. Ők is vártak. Már legalább egy órát vártam, és
kigondoltam apróra a terveket azutánra. Akkor visszajött
a Szemenyei Jancsi, és mondta, hogy minden úgy van,
ahogy előbb, és nem mozdul senki. Gondoltam, hogy
nagyon jól teszik a mieink, hogy nem mozognak, és
betartják a parancsomat. Akkor megint ettek Gazsiék, és
vártak. Legalább egy órát vártak megint, és azalatt még
csinálták a homokbombákat, pedig már rengeteg sok
volt. Az egyik árokba rejtették őket. Jó keményre
gyúrták, mert a föld még egy picit nedves volt. Akkor
megláttam, hogy hol tartják az ennivalót. Volt nekik is
sok kenyerük, szalámijuk, hideg húsuk, szalonnájuk,
hat embernek ebédre való, retek, sajt és hideg almás
rétes, húsz darab, és csokoládé, mazsola.
Végre már délfelé alig bírtam ki a meleget és a
kényelmetlen helyzetet, mikor Gazsi visszahívta hirtelen
a Szemenyei Jancsit és a bal oldali őrszemet, és
intézkedett. Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam,
de megtudtam mégis, hogy:
Általános támadást intéznek az ellenséges vár ellen. (A
csali vár ellen.) Gondoltam, majd ott lesz Pista meg Béla!
 Mégpedig minden oldalról támadják, csak éppen
onnan nem akarják, ahol a mi várunk van. De ők ezt
nem tudták. Na – gondoltam –, ezt nem is tervezhették
volna jobban. Három oldalról támadják, hogy nagyobb
erővel lehessen. Az erdőn keresztül öt úton fognak
menni, hogy minden lehető őrszemet vagy támadó
csapatot elfogjanak. Mind az öt nagyon vigyázva fog
menni, hason csúszva a várunk felé, és egymást halk
füttyel hívják segítségül, ha valamelyik szorul. Azt
hitték, hogy így a támadással saját várukat is fedezik
minden támadás ellen, mert a folyóra természetesen
nem gondoltak. Gazsi azt érezhette, hogy a terv
nagyszerű és biztos (és igazán jó terv is lett volna, ha az
enyém nem lett volna még jobb), mert mindegyiknek
megmutatta az útirányát, és csak egyet hagyott a
várban, a kisebbik Török fiút, hogy a vár ne legyen
egyedül, de annak is mondta, hogy ha háromszor fütyül,
hát jöjjön segítségre… Gazsi iszonyú szamár –
gondoltam, mikor óvatosan útnak indultak két nagy
rúddal és kötelekkel a várostromra felkészülve. Még
vártam… Vártam legalább öt percig. Mikor már jó
messze lehettek az erdőben, akkor kibújtam a nádból, és
csúszva közeledtem a váruk felé. Egészen közel
csúsztam, bebújtam az árkukba, és onnan benéztem. A
Török fiú éppen ásított a melegben. Aztán ő is felkelt, és
óvatosan kinézett. De úgy látszik, nem az ellenség miatt,
hanem azt nézte, hogy már messze elmentek-e.
Megnyugodott, és kikereste az ennivalókat, amihez pedig
nem szabad közkatonának nyúlni. Mohón falatozni
kezdett az almás rétesből, és nem vigyázott semmire,
mert nagy csend volt. Akkor kimásztam az árokból, és
hirtelen felegyenesedtem, mintha az erdő felől jönnék.
Nyugodtan beszóltam a deszkán.
Iszonyúan megijedt, és eldugta az almás rétest.
Nagyot bámészkodott, mert azt hitte, hogy az erdőből
jöttem.
 – Ne dugd el az almás rétest – mondtam ravaszul.
Akkor felállt, és odajött a deszkához.
– Már vége a játéknak – mondtam szigorúan –, titeket
megvertek és elfogtak mind az erdőben. Onnan jövök. Te
is fogoly vagy. Nyisd ki a kaput.
Habozott, mert nem tudta, mit csináljon. Félve nézett
az erdő felé, de nem mert jelt adni.
– Nyisd ki! – kiáltottam rá. – A többi már hazament.
Ha nem nyitod ki, nem kapsz ebédet! Úgyis láttam, hogy
loptál az almás rétesből!
Erre kinyitotta az ajtót, és sírásra állott a szája.
– Ne félj – mondtam –, nem lesz semmi bajod, nem
mondom meg, de most fogoly vagy, és meg fogom kötni a
kezed.
Egyszerűbb lett volna, ha megtámadom és elfogom, de
akkor ordított volna a többinek. Olyan nyugodtan és
hidegen mondtam, hogy nyitva maradt a szája, és
engedte, hogy kötéllel összekössem a csuklóit.
Vigyáztam, hogy ne vágja a kötél, azért mégis erősen
megkötöttem. Akkor aztán gyorsan szétbontottam a
várat, mert nem volt összeszegezve, és az összes
homokbombákat szétrúgtam, és összeszedtem minden
élelmiszert, és nyakon fogtam a fiút, és szaladva
megindultunk a úton, amelyik az erdő mellett megy, és
amelyiken átkerülve vissza lehet jutni a várunkba. (F és
G.)
Mikor nekiindultam, hát hallottam a puskalövést.
Most mutatkoztak Gazsiék a csali vár előtt, és
megtámadták. Nincs mitől félni. Biztosabb lett volna
jobbra a rét szélén visszafutni, de ott nagyon rossz lett
volna futni a bokrok közt. Az úton gyorsan lehetett
szaladni, és karon fogtam, hogy el ne essék, mert meg
volt kötve a keze. Mikor bekanyarodtam a G útra, hát
hallottam az erdőből a Pista ordítását, és nagyon
döngették a csali várat. De azért nincs baj biztosan –
gondoltam magamban. Mikor odaértem, ahol a csali vár
volt (benn), és kinn futottam az úton, hát hallom, hogy
benn Pali ordít:
– Csak ketten vannak benn, csak ketten vannak
benn! Erre lesznek!
És kifutott elém az útra, de nem jött utána a többi,
csak messziről hallottam, hogy döngetik a csali várat.
Mikor meglátott engem, ordított:
– Itt vannak, itt vannak!
De azok nem jöttek a segítségére, mert nem hallották,
hogy mit ordít a bombázásban. Így én ledobtam a
csomagot, és elkaptam Palit. Ő szembeszállt velem, de
majdnem rögtön két vállra tettem, és mondtam, hogy:
– Fogoly vagy!
De ő csak ordított. Akkor megkötöttem a kezét nagy
nehezen, mert először nem akarta engedni, és harapott.
– Szabálytalanság! – ordítottam a harc hevében.
Akkor aztán megadta magát, de nem akart jönni.
– Szabálytalanság! – kiabáltam. – Megmondom
Gusztinak!
Akkor elém szaladt a Török fiú, akit őrnek állítottam,
és a két foglyot húzva beszaladtunk az igazi várba, ahol
már készen várt a gépészfiú, és becsuktuk a kaput.
Pali ordítani akart, de megbokszoltam a karját, és
rászóltam, hogy megmondom Gusztinak, ha
szabálytalankodik.
Letettem a hadizsákmányt, és mondtam:
– Az ennivalójuk itt van, a várukat elrontottam, két
fogoly van, már csak négyen vannak, már félig győztünk.
Most jön a másik terv!
Igazán csodálkoztam, hogy még mindig nem látták
meg a várunkat, hiszen olyan közel voltak. Iszonyú
ordítással bombázták a csali várat, és kiabáltak Pali
után. Hallottam, hogy Gazsi vészjelt ad, de a kis Török
fogoly volt nálunk, és adtam neki egy almás rétest, hát
meg se hallotta a Gazsi füttyét. Hallottam Pista vastag
ordítását, és nyugodt voltam, hogy a várat még nem
foglalták el…
Akkor újra cselt csináltam. Kibújtunk hárman, és
elbújtunk egy sáncba közel a csali várhoz. Gazsiék
borzasztóan ostromolták. Olyan homokfelhőben voltak,
hogy nem látták egymást, és már majdnem egészen
kidöntötték az egyik oldalát. Ettől kaptak vérszemet, és
ez volt a mi szerencsénk, mert semmi másra nem
gondoltak, mikor látták, hogy a deszkák beszakadnak.
De Pista mindig újra kiugrott, és feltámasztotta a
gerendát, pedig szeme-szája tele volt földdel. Közben
pedig nagyokat ordított, és kitűnően tudott bombázni.
Gazsit egyszer úgy nyakon vágta egy óriási
homokbombával, hogy félreállt öt percig. Akkor én
kiugrottam, és mögéjük szaladtam és ordítottam:
– Tiszteltet a váratok!
És elkezdtem a váruk irányába szaladni. Erre ők
rögtön abbahagyták az ostromot, és nagyon megijedtek.
Gazsi és Szemenyei Jancsi rögtön utánam szaladtak, és
üldözni kezdtek, a másik kettő folytatta a várostromot.
Én pedig kiszaladtam az útra, és magam után
csalogattam Gazsit és Jancsit. Ők egészen az erdő
széléig szaladtak, és akkor látták, hogy nincs baj, nem
szaladok a váruk felé, látták, hogy csak ijesztgetés volt,
hát visszaszaladtak, én pedig kis kerülővel
visszaszaladtam a várunkba. Azalatt pedig ott
parancsaim szerint óriási dolog történt.
Mikor az ostromlók csak ketten maradtak, az Anti és
a Bandi, akkor az én két fehérem kirohant az árokból,
ahol elbújtak, és hátba támadta őket. Ugyanakkor pedig
Pista és Béla kiugrottak a csali várból, és
közbeszorították mind a kettőt. A Bandi nagyon jól fut,
hát elmenekült, de Antit elfogták, és most már három
fogoly volt, és bevonultunk a várba, és vártuk, mi lesz…
Azalatt Gazsi és Szemenyei Jancsi találkoztak
Bandival, és visszajöttek, de a csali várban nem volt
senki. Először berohantak, de aztán eszükbe jutott saját
váruk, és vissza akartak szaladni. Akkor már a győzelem
biztos volt, mert három foglyunk volt, hát mind
elkezdtünk ordítani. Akkor észrevették a másik
várunkat, és elkeseredetten megrohanták. De mindjárt
megbotlottak a kötélakadályokban, és Gazsi iszonyúan
hasra esett. Felugrott, és most már vakon rohantak a mi
bevehetetlen várunknak. Mi óriási bombaesővel
fogadtuk őket, úgyhogy visszaszaladtak. Akkor látták,
hogy a mi várunk olyan erős, és annyi az akadály, hogy
sose tudják bevenni. Először még próbálgatták, de mi
csak játszottunk velük, mikor odacsúsztak, és rudakkal
piszkálták a cölöpöket, hát nevettünk, és iszonyúan
bombáztuk őket. Akkor én súgtam Pistának, hogy mit
ordítson, hát ő kiordított nagyon vastagon:
– A váratokat elrontottuk! És az ennivalót is elvittük!!!
És a Pali úrfi, meg a kis Török, meg az Anti itt vannak,
hát elvesztettétek a csatát!!!
Mondtam, hogy ordítsa még egyszer, hát még egyszer
ordította:
– Elvesztettétek a csatát!!!
Akkor ők visszaordították, hogy még nem, mert a csali
várunk az övék, és visszamennek a várukba. El is
tűntek, de láttam, hogy Gazsi nagyon is le volt verve.
Akkor mi énekeltünk, és kiosztottam az ennivalót.
Nagyszerűen megebédeltünk. Elfogyott a zsákmányolt
hús és a sütemény is. A foglyok is kaptak, csak
csokoládét nem kaptak. Szabály szerint nem kötöttük
össze a kezüket a várban.
Javában heverésztünk és ettünk, mikor nagy
homokzápor hullott ránk. A vörösek lopóztak a várig,
mert én elfelejtettem őrszemet állítani… Dühösek
voltunk, és azt kiáltottam:
– Jól van! Akkor most befejezzük a harcot!
Kirohantunk, csak a két gépészfiút hagytam bent a
foglyokkal, akiknek szabály szerint nem szabad
mozogniuk. A két gépészfiú felvonta utánunk a hidat, és
mi megrohantuk az ellenséget. Nagy csataordítás
hallatszott, és megkezdődött a nyílt csata. A vörösek
elkeseredetten verekedtek. Pista rögtön két vállra tette a
kertész Antit, de ez újra felugrott, mikor Pista a
nagyobbik Török segítségére ment.
– Szabálytalanság! – ordítottam, de szembejött velem
Gazsi.
– Semmi szabálytalanság! – ordított. – Ti is csaltok!
Láttam, amint Béla Palival birkózott, Pista pedig újra
odavágta Antit és Bandit is. De csak tovább ráncigálták
egymást.
Akkor benn a várban nagy riadalom keletkezett, mert
Pali beordított:
– Meg vagytok szabadítva, gyertek ki!
– Nem igaz! Megmondom Gusztinak, hogy csaltok! –
ordította Béla, én pedig szembeálltam Gazsival.
Sokat birkóztunk régen, körülbelül egyforma erősek
voltunk, de mind a kettőnknek megvoltak a magunk
fogásai.
Láttam, hogy a három fogoly kirohan, és utána a két
gépészfiú.
– Így nem érvényes! – ordítottam, mert nagyon dühös
lettem, hogy minden szabály hiábavaló.
Aztán ordítottam újra:
– Legyen hát nyílt csata! Győz az igazság! Hat hat
ellen! – És csakugyan mindenkinek volt ellenfele. Mind
ott henteregtünk a gyepen.
Láttam, hogy Pali nem bír Bélával, hogy a gépész
Ferkó a kis Törököt két vállra nyomta, hogy a gépész
Tóni nem bír a Szemenyei Jancsival, de a Pista már
össze is kötötte Antit, és most ketten mennek a nagy
Törökkel Bandira. Így is biztos, gondoltam, és
nekimentem Gazsinak. Nagyon elkeseredetten
birkóztunk, először szabályosan, aztán gáncsoltunk is,
és dzsiu-dzsicuztunk. Végre Gazsi megbotlott, és
végigvágódtunk mind a ketten, de ő esett alul, és nagyon
megütötte a fejét, mert ott éppen a deszka volt. Én
rögtön eleresztettem, amint láttam, hogy neki nagyon
fáj, és kérdeztem:
– Nagyon belevágtad?
Ő nem szólt semmit, csak ült, és szorította a fejét.
Leültem melléje, és láttam, hogy egészen felhorzsolta a
karját is, amikor elesett, mert vérzett. Mondtam, hogy
meg kell mosni, és bekötöttem zsebkendővel. Ő hagyta,
csak ült, és nem szólt semmit. Nagyon sajnáltam, hogy
úgy megütötte magát, egészen elfeledkeztem a csatáról,
hanem arra gondoltam, hogy még soha így nem
bántottuk egymást Gazsival. Eszembe jutott, amint a
vonaton utaztunk, és kicseréltük a zsebpoharat és a
noteszt, és nagyon furcsa volt, hogy most olyan dühösen
verekedtünk, mintha minden barátságnak vége lett
volna… De ő nem szólt, és akkor a nyakára tettem a
kezem, és kérdeztem:
– Igazán nagyon fáj?
Sírni tudtam volna, és dühös voltam az egész csatára.
Akkor ő nagyon kicsit elmosolyodott, és csendesen
mondta:
– Semmi se.
Azalatt a csata véget ért, mert Pista mindenkit
legyőzött, és Béla is legyőzte Palit, de már nem érdekelt
olyan nagyon az egész… Egyszerre csak zápor zuhogott a
nyakunkba, mert nem is vettük észre, hogy már rég
beborult az ég. Mennydörgött és villámlott…
Mind szaladni kezdtünk hazafelé, Béla útközben
ordított:
– Győztünk!!! Győztek a fehérek!!! Pedig csaltatok!!!
Én Gazsival leghátul jöttem, nem bántuk az esőt,
pedig csak úgy szakadt, mégse szaladtunk. Már
csuromvizesek voltunk. Még egyszer kérdeztem tőle:
– Fáj?
Mosolygott, és azt mondta:
 – Nem!
De olyan furcsa szomorú arcot csinált, gondoltam,
hogy a vereségre gondol. Mondtam:
– Most mindennek vége, és minden újra úgy lesz, mint
régen.
Megint mosolygott, és kicsit keserűen mosolygott, de
csendesen mondta:
– Elég is volt már a dologból.
Hazaértünk már a villába, de az eső zuhogott, és
olyan sötét volt, mint alkonyatkor. Bementünk a
szobába, és átöltöztünk, megmostam Gazsi karját, és
leheveredtünk ketten a díványra, és nagyon jó volt. Vége
a háborúnak…

HETEDIK FEJEZET
Pihenünk. Játék a szobában.
Ritta néni is játszik.

Ott feküdtünk Gazsival a díványon, és hallgattuk, hogy

kinn kopog az eső. Fáradtak voltunk. De azért láttam
Gazsi arcán, hogy bántja őt a dolog. Hát igaz is, hogy
borzasztóan elraktuk őket. Gondoltam, hogy nem fogunk
sokat beszélni róla, és megmondom Bélának is, hogy ne
beszéljen. Gondoltam, hogy dicsérni fogjuk az ő
tervüket, hogy jól verekedtek, de aztán eszembe jutott,
hogy mégiscsak borzasztóan szorultak, és ha dicsérem,
hát Gazsi azt hiszi, hogy csak vigasztalni akarom, így
hát nem szóltam semmit, hanem én is mondtam, hogy
fáradt vagyok.
De aztán bejött Béla és Pali, és már kintről hallottam,
hogy veszekedtek, hát felkeltünk, hogy mi is kimegyünk
velük a verandára. A verandán volt Ritta néni és Guszti,
és nagyon vártak minket.
 Ritta néni kérdezte, hogy átöltözködtünk-e, és hogy
nem fázunk-e, és kérdezte, hogy Gazsinak miért van
bekötve a karja. Mondtam, hogy elestünk, de nem
mondtam, hogy Gazsi volt alul, hanem csak azt, hogy
megvérezte magát. Leültünk és mondtam, hogy jó
pihenni, de Ritta néni és Lili nagyon kíváncsiak voltak,
hát Béla rögtön kezdett mesélni és elejétől kezdve úgy
elmondani, hogy semmi se maradjon ki, de Pali mindig
közbevágott, mert Béla úgy mondta, hogy Paliék
mindent hülyén csináltak és mi nagyszerűen. Végén már
nem is tudtak beszélni, mert folyton veszekedtek. Akkor
Ritta néni leintette őket, és mondta, hogy mondjam el én
az egészet. Én nem akartam mondani, mert mégiscsak el
kellett mondani, hogy Gazsiék iszonyúan szorultak, de
aztán, hogy Lili is odajött, és mellém ült a fonott
díványra, és rám tette a karját, hát kezdtem, de
vigyáztam, hogy úgy mondjam, hogy Gazsiék is jól
csinálták. Nagyon jól elmondtam, mert azt is
elmondtam, hogy Gazsiék nagyon jó tervet csináltak,
hogy mindenfelé az erdőn keresztül támadtak, mert így
azalatt mi nem támadhattuk volna meg az ő várukat, és
nem csoda, ha a folyóra nem gondoltak, mert nem is
láttak rajta csónakot, másképp az ő tervük sikerült
volna. (Pedig akkor se sikerült volna semmi, mert a mi
várunkat még akkor se veszik be, ha foglyot se ejtünk.)
Még azt is mondtam, hogy nekik mily nagyszerű árkuk
volt, arra Béla mondta, hogy nekünk milyen nagyszerű
drótakadályunk volt. Béla mindig engem dicsért, én meg
Gazsit. Akkor Gazsi azt mondta, hogy az én tervem a
csónakkal pompás terv volt, és az is ügyes volt, hogy mi
két várat csináltunk, csak a Szemenyei Jancsi meg a
Pali nem tudták kikémlelni, és nagyon sajnálja, hogy
nem ő ment kémkedni. Mondtam, hogy Gazsi biztosan
megtalálta volna. Pali azt mondta, hogy mi csaltunk,
mert a Szemenyei Jancsi találkozott Pistával, amint a
várunkból jött, erre aztán mondtam, hogy az lehet, de
nem én mondtam Pistának, hogy kémkedjék, hanem
maga ment, és a Szemenyei Jancsival meg azért
találkozott, mert a Szemenyei Jancsi nálunk kémkedett,
és a csali várunkban járt, ott is maradt a lábnyoma a
sárban. Gazsi még azt mondta, hogy a Pista olyan erős
fiú, hogy nem volt egyenlő az erőmegoszlás, mert két
olyan erős került egy helyre, mint Pista meg én. De
Gazsi már nagyon csendesen beszélt, és gondoltam,
hogy már nem fáj neki se a karja, se az, hogy szorultak.
De azért kedvetlen volt, mikor Béla hosszasan
magyarázta, hogy miért szorultak oly iszonyúan. És azt
is láttam, hogy Gazsi másfelé néz, mikor Lili nekem azt
mondta:
– Ti győztetek Bélával!
Aztán azt mondta, hogy ő is ki akar jönni megnézni a
várakat, és hogy jó, hogy újra itthon vagyunk, mert
unalmas volt, hogy mi mindig az erdőben voltunk.
Elállt az eső is, jött a konyhalány, és mondta, hogy a
gyerekek a rács előtt ácsorognak, és keresik a pesti úrfit.
Hát kimentünk mind az öten. Levittem Pistának a
szalmakalapot és Tóninak a nikkelórát, Béla is hozott
ceruzát és gumit és a régi úszónadrágját.
– Lesz-e még háború? – kérdezte Pista.
– Most nem lesz – mondta Béla.
– Mert már üzentem a Lalinak Pitvarosba, azt üzente,
hogy jön, és hoz botokat.
A Szemenyei Jancsi nem volt ott. Kérdeztem, hol van.
Azt mondta a kis Török:
– Folyt az orra vére, mert Pista megcsapta, mert azt
mondta, hogy a Pista csalt.
Mondták, hogy hazamenet még mind verekedtek,
mikor mi már elmentünk. Aztán, hogy nagyon nézték a
mieinket, és kérdezték Palitól:
– Mi nem kapunk? – hát adott Gazsi is a kertész
Antinak és a gazda Bandinak egy bicskát, meg hogy nem
volt más, hát a forgópisztolyát. Kicsit sajnálta, láttam a
szemén, de odasúgtam neki:
– Add oda, úgyse ér sokat!
Így odaadta. Pali pedig azt mondta, hogy ő nem ad
semmit se a Jancsinak meg a kis Töröknek, mert Jancsi
rosszul kémkedett, a kis Török pedig beengedett engem
a várukba…
De aztán adtunk Gazsival két hatost a gépész
Tóninak, vigye el Szemenyei Jancsinak, hogy annak is
legyen valami. És adtunk egy hatost a kis Töröknek is.
Aztán elköszöntek, és elballagtak az ajándékokkal,
csak Pista szólt át hozzám a rácson, vastagon:
– Ha megint lesz háború, csak szóljon előbb az úrfi, és
hozok én gyereket.
Mondtam, hogy most soká nem lesz, mert nem szabad
verekedni.
Sajnálta, és nagyot köszönt:
– Jó éjszakát!
Bementünk, mert az eső újra csepergett. Még csak öt
óra volt, és mégis sötét a felhőktől.
Bementünk a szalonba, és leültünk a szőnyegre.
Sáros volt a cipőnk, azt mondta Ritta néni, vessük le,
hát levetettük. Mind mezítláb jártunk, csak Lili nem, és
mindenféle bolondságot csináltunk. Palinak nagyon
piszkos volt a lába, mert szandálban járt kinn, hát Gazsi
azt mondta, hogy tegye zsebre. Mind nagyon nevettek, és
én örültem, hogy Gazsinak is megjött a kedve. Olyan jó
volt a szobában, mert kinn esett folyton, és sötét volt.
Játszottunk kitalálósat. Valakinek ki kellett menni, és
mi feltettünk benn valamit, például, hogy ha bejön,
bújjon a zongora alá vagy a dívány alá. Akkor behívtuk,
és Ritta néni halkan zongorázott. Ő pedig mindenfélét
csinált, és Ritta néni mindig halkan zongorázott, ha nem
azt csinálta, amit feltettünk. Ha közeledett a
kitaláláshoz, akkor hangosabban zongorázott,
mindaddig, míg ki nem találta, és meg nem csinálta azt,
amit feltettünk.
Akkor kimentem én, és soká tanakodtak. Nem
hallottam semmit, pedig hallgatóztam az ajtón.
Behívtak.
Bejöttem, és mindenfélét csináltam, de mindig Ritta
néni körül szólott hangosan a zongora. Előbb a cipője
spangniját gomboltam ki, és beütöttem a fejem a
pedálba, de a zongora nagyon halkan szólt, és nem
húzta el a lábát, hát nem gomboltam ki a másik gombot,
de megcsiklandoztam a bokája körül. De a zongora
iszonyú halkan játszott. Akkor kimásztam a zongora
alól, és a haja körül motoszkáltam. Kivettem egy fésűt,
de nem játszott hangosabban. Nem tudtam, mit
csináljak vele. Lili pedig nagyon kíváncsian ugrált ott, és
titkosan nevetgélt. Akkor leoldottam a nyakláncát, de az
se volt jó. Ő is mosolygott, és rám nézett. A fülbevalóit
nem mertem bántani, csak egy kicsit próbáltam őket, de
olyan csepp füle volt, mint egy kis csiga, nem mertem
húzni, mert a fülbevaló nehezen járt. És nem is
zongorázott azalatt hangosabban. Meg se mozdult, csak
halkan zongorázott valami gyönyörű szép, halk nótát, és
nem tudtam, mit csináljak vele. Akkor mellém suhant
Lili, és a fülembe súgta:
– Csókold meg anyukát!
– Mi? – súgtam vissza, pedig jól hallottam.
– Csókold meg! Adj neki egy puszit.
Körüljártam, és nem tudtam, hogy hol csókoljam meg,
a kezét, a nyakát, az arcát… Hallottam, hogy
nevetgélnek. Akkor Ritta néni éppen egészen lenn
játszott, és oldalt fordította a fejét. Kikerestem egy helyet
az arcán, a száj szélén, az volt a legközelebb, és olyan
szép volt, mint a bársony, és ott megcsókoltam.
Akkor abbahagyta és nevetett, és azt mondta:
– Jaj, Lalus, de nehezen találtad ki!
Pali pedig kiabált:
– Nem ér, mert Lili megmondta!
Aztán Gazsit küldtük ki. Ritta néni azt mondta, hogy
Gazsinak egy nagy fésűvel meg kell fésülnie Lilit. De
Gazsi alig találta meg a fésűt, aztán végre rátalált Lilire,
akkor oda akarta adni neki a fésűt, de Lili nevetett, és
nem fogadta el, akkor végre rájött, és kezdte fésülni…
Aztán este lett, és úgy éreztem, mintha a háborút rég
játszottuk volna, csak a Gazsi karján a zsebkendő
juttatta eszembe, hogy ma volt. Akkor bejött Guszti, és
azt mondta, hogy vendégek jöttek. Ritta néni ki akart
menni, nem akartuk engedni, és én meg Béla megfogtuk
a cipőjét. És mert én már a zongora alatt kigomboltam,
hát kilépett belőle, és csak Guszti tudta tőlünk elvenni.
Aztán mégis elment, de Guszti bennmaradt, és leült a
földre, akkor mi megtámadtuk Gusztit hárman (Gazsi
csak nézte, mert fájt a karja), de nem tudtuk lehúzni két
vállra, mert akit megfogott, azt lenyomta, és nem
engedte el, és a többi se tudta megszabadítani. Guszti
borzasztó erős volt, és engem a lábamnál fogva fölemelt,
mikor Bélát ki akartam rángatni a kezei közül. Akkor
elvonultunk, és haditervet kovácsoltunk. Végre Gazsi is
hajlandó volt beleavatkozni, és egyszerre négyfelől
támadtuk meg Gusztit, és iszonyúan ordítottunk. Végre
sikerült őt lehúzni, de akkor is csak úgy, hogy Béla a
lábát felemelte, és ő nem akarta megrúgni a Bélát, hát
így mi felülkerekedtünk, és összeborzoltuk a haját, és
félig lehúztuk a kabátját. Akkor kinyílt az ajtó, és egy
csomó vendég jött be. Én mindjárt felugrottam Gazsival,
és bemutatkoztunk, de mindenki nevetett.
Aztán nekem zongorázni kellett, és iszonyúan
csaltam, mert észrevettem, hogy a vendégek nem
értenek a zongorához, hát egy csomó hangot kihagytam,
és nagyokat ütöttem, mintha kitűnően játszanék, pedig
a zongoratanárom Pesten elkergetett volna, ha hallotta
volna. Tapsoltak és láttam, hogy Gazsi a szögletben
nevet, mert ő tudta, hogy mit játszottam.
Aztán elmentek a vendégek, és vacsoráztunk.
Vacsora után az ágyba bújtunk. Kinn még mindig
esett. Akkor a kezem nyújtottam Gazsinak, és mondtam:
– Szervusz!
Ő megkereste a kezem a sötétben, és megszorította,
aztán csendesen mondta:
– Szervusz.
Iszonyú jól aludtunk.

NYOLCADIK FEJEZET
 Lili neve napja. Likőrös cukor. Összeveszem Gazsival.
Bemegyek a városba, de nem mondom meg, hogy miért.
Kibékülök Gazsival. Párbaj Jenővel.

Másnap még mindig esett az eső, pedig későn keltünk

fel. Olyan jó volt lustálkodni az ágyban, míg kinn
csepergélt az ablakdeszkára a víz. Sehogy se akartunk
felkelni, hanem játszottunk az ágyban Gazsival gépelést.
Szembeültünk, és a talpunkat egymásra illesztettük,
akkor megkapaszkodtunk a kezünkkel, és próbáltuk,
hogy melyik tudja kitolni a másikat. Aztán játszottunk
húzósat, de az én lepedőm elcsúszott, és mind a ketten
lezuppantunk az ágyról, és megint Gazsi esett alul, de
most nem ütötte meg magát, csak mindent feldöntött.
Aztán párnákkal dobálóztunk és cipőkkel. Akkor
berontott Pali és Béla, és azt mondták, hogy Lilinek ma
neve napja van, és sok vendég és rokon jön nemsokára,
és ebédre és uzsonnára is sokan lesznek. Aztán ők is
mindjárt dobálózni kezdtek párnákkal és cipőkkel, és én
voltam most Gazsival Béla és Pali ellen, míg Pali leütötte
a vizesüveget és Gazsi a gyertyatartót, és akkor bejött
Etta néni, és azt mondta:
– Jézus Isten, mit csinálnak?
Béla mindjárt megmondta, hogy Pali törte el az
üveget, ami nagyon jó volt, mert nem akartam, hogy Etta
néni azt higgye, hogy mi csináltunk kárt. Akkor Etta
néni kidobta Bélát és Palit, és mondta, hogy
öltözködjünk, mert már fél kilenc.
Azt mondtam:
– Ma elegánsan kell öltözni, mert sok vendég lesz, és
mert Lilinek neve napja van.
Úgyis esős idő volt, hát felvettük a sötétkék ruhánkat,
és duplagallért és nagy nyári selyem nyakkendőt
kötöttünk bele, és magas sárga cipőt húztunk, és
megpucoltuk a körmünket, mert még a tegnapi homok
mind benne volt. Én feltettem az új ezüst
mandzsettagombjaimat és Gazsi az arany
nyakkendőtűjét a kis gyöngyszemmel a közepében.
Akkor lekeféltük egymást, és nekem valami az eszembe
jutott:
– Valamit kéne mondani Lilinek, az ember nem
húzhatja meg a fülét, mintha fiú volna.
– Igen – mondta Gazsi. – És adni kéne neki valamit.
– Nőknek mindig virágot adnak. De a virág kinn úgyis
az övék, hát minek adjuk mi oda?
Gazsi nem tudott tanácsot adni.
– Azért lehet szakítani belőle és odaadni.
– Cukrot kéne neki adni – mondtam –, mert az
unokabátyám, az Endre is cukrot hozott mindig az
Irénnek.
– De nincs cukor.
– Nekem van egy skatulya likőrös – de magam
szeretném megenni.
Sajnáltam, mert igazi Kugler volt, és mert én se ettem
belőle.
– Én nem sajnálnám – mondta Gazsi fölülről.
– Én se sajnálom, de magam szeretném megenni. Meg
aztán, ha én adom a likőröst, akkor mit adsz te?
Ő se tudta, hogy mit, most már én mondtam fölülről:
– Úszónadrágot nem adhatsz neki, mint Béla a kertész
Bandinak.
Gazsi gondolkozott, de mondtam, hogy úgyis hiába,
legjobb, ha én se adom a likőröst, akkor neki se kell
semmit adni.
Tiszta zsebkendőt is vettünk, egész fehéret, nem
színeset, és bedugtuk a külső zsebbe, hogy a csücske
kilógott.
– Furcsa ez a Lili – mondtam lassan, de igazán nem
tudtam, hogy mondjam tovább, mert nem tudtam, hogy
miért furcsa.
 – Csak azért furcsa, mert lány – mondta Gazsi, de ő se
tudta, hogy mit akart mondani.
Azért furcsa a Lili, mert nem olyan, mint a többi, mert
már első este furcsa volt, mert van egy unokatestvérem,
az Ella, és vele mindig veszekedtünk, és iszonyú
dühösek vagyunk egymásra. Ő mindent tud, ami engem
dühösít, és mindig előjön vele, és én is néha egész
délután gondolkoztam, hogy mit csináljak, hogy az Ella
bőgjön, pedig unokatestvérek voltunk, és mindig
megcsókoltuk egymást. És mikor már nagyon
dühösített, hát megbokszoltam, és a papa akkor nyakon
ütött, mert az Ella bőgött. Máskor meg elrontotta a
játékot, mikor legjobban játszottunk, mert tudta, hogy
ezt én akarom játszani, és mást akart játszani, valami
hülyét, amit ő szeretett, és olyankor szerettem volna
iszonyúan megcsípni a kövér fehér karját. De Lili
egészen más, azt hiszem, Lilire nem is tudnék nagyon
haragudni, amint a csepp arcával és nagy szemével néz,
olyankor azt hiszem, hogy sose tudnám megcsípni vagy
megbokszolni, hanem iszonyúan két vállra tenném, aki
őt bántaná.
– Aztán akármilyen jó, amit mi csinálunk, mégis
szívesen abbahagynám, hogyha ő valami mást akarna
játszani – mondta Gazsi.
– Azért a háborút kinn nem hagytam volna abba –
mondtam, mert azt Liliért se hagytam volna abba.
Gazsi azt mondta, hogy ő talán igen, de gondoltam:
most könnyű mondani, mikor iszonyúan szorultatok.
Aztán még valami az eszembe jutott.
 – Azért is furcsa a Lili – mondtam –, mert mindig
olyasmit szeretnék csinálni vagy mondani, hogy
nevessen és tapsoljon és nagyon örüljön rajta és
ugráljon és belém kapaszkodjon! Ellánál mindig azt
akartam, hogy bömböljön, Lilinél meg mindig azon
gondolkodom, hogy valamin nevessen. És iszonyú jó, ha
nevet!
Gazsi azt mondta, hogy ő is egészen úgy van, és úgy
van az ember Ritta nénivel is.
– Ritta nénivel is – mondtam –, de Lilivel még inkább.
– Mégis lehetne neki virágot adni!
– Lehet – mondtam –, de furcsa, mert az ő virágjuk!
– Az mindegy.
Kimentünk, és szedtünk egy-egy nagy rózsát, de
olyant, amelyik nincs még annyira kinyílva, hogy látszik
a porzója, hanem félig bimbó. Kinn a veranda előtt volt
terítve, és ott voltak mind. Odaadtuk a rózsákat Lilinek,
és mondtuk, hogy még iszonyú sok vidám névnapot
kívánunk neki. Kapott sok mindent, és a játékok az
asztalon voltak. Mindenféle haszontalan lányjáték volt,
de mondtuk, hogy szépek, és Gazsi úgy nézte őket,
mintha igazán tetszett volna neki.
Lili igazán nagyon furcsa volt. Rózsaszín ruha volt
rajta és rózsaszín selyemszalagok, és nagy, csipkés
kalapja volt, és rózsaszín gyöngy a nyakán, és a haja a
kalap alatt olyan volt, mint a karácsonyfán az
aranyszálak. Gondoltam, hogy mégis odaadom neki a
likőröst, nem bánom Gazsit. De nem lehetett mindjárt,
mert reggeliztünk. Az asztalra sütött a nap, és tele volt
ragyogó foltokkal az abrosz és a Lili rózsaszín ruhája, és
szeme fehérje úgy csillogott, mint a tej. Friss mazsolás
kalács volt, és habot hoztak a csokoládéra. És volt sok
rózsa az asztalon, és Ritta néni is egészen fehér ruhában
volt, és Gusztin is fehér nadrág volt, azt mondta, hogy
kukoricanadrág, és Lili annyit kacagott mindenen, és
Ritta néni is, hogy én mindig újra tudtam valamit
mondani, amin nevettek.
Mondták, hogy ki mindenki jön délután. Lilinek két
unokatestvére: Manci és Nóra és azoknak a mamája és
bátyja, aki két évvel nagyobb, mint mi. És még két fiú és
egy kisfiú és még két lány: az Aliz és a Zsuzska. És egy
csomó nagy még, bácsik és nénik és öregek. Lesz itt
vásár – gondoltam, és Gazsira néztem. De Gazsi
nyugodtan nézett vissza, hát gondoltam, nem mi leszünk
a leggyöngébbek. De aztán vége lett a reggelinek, és
szétmentünk a kertben.
Beszaladtam a szobámba, és megettem egy likőröst.
Legalább egyet kóstoljak meg, mielőtt odaadom –
gondoltam. Azután eligazítottam a cukrokat a
skatulyában, hogy ne lássék, hogy egyet megettem…
Aztán leballagtam a kertbe, és gondoltam, hogy nagyon
jó a likőrös. De megláttam a ház mellett Lilit a rózsaszín
ruhájában az új kis kocsijával, és gondoltam, hogy
mégiscsak odaadom. Odamentem hozzá.
– Gyere – mondtam –, mutatok valamit.
Megfogta a kezem, és szaladtunk a szobámba.
Elővettem a szép skatulyát és odaadtam neki.
– Likőrös! – mondtam.
– Likőrös? – kérdezte.
– Likőrös – mondtam, és levettem a fedelét.
Nagyon örült, és leültünk a díványra.
– Te – mondta. – Ez nagyon jó!
Megszámoltuk. Harminckilenc cukor volt benne.
– Miért nem negyven? – kérdezte csodálkozva.
Elvörösödtem.
– Egyet már ettem – mondtam lassan.
Nevetett, és ettünk egyet-egyet.
– Délután sokan jönnek – mondtam.
– Sokan jönnek, de nem mind szeretem őket.
Legjobban szeretek veletek játszani. Jobban, mint a
lányokkal. Azok olyan ostobák. Veled meg Gazsival
borzasztó jól lehet játszani. Még jobban, mint Béláékkal.
Ti mindent tudtok, és mindig jut valami az eszetekbe.
Szeretnék mindig veletek lenni. Veletek és anyukával.
Mondtam, hogy még soká itt maradunk, egész őszig.
Akkor mosolygott:
– Olyan jó lesz – mondta –, de ne menjetek el mindig
az erdőbe játszani meg vadászni, hanem maradjatok itt
a kertben, vagy vigyél el engem is.
Aztán megettünk még egy cukrot. Akkor azt mondta:
– Ha Bélának, vagy Palinak, vagy Gézának, vagy a
többinek lett volna ilyen likőrös, nem adták volna
nekem, hanem megették volna.
Hallgattam, mert én is először meg akartam enni.
Azt mondta, hogy jó volna, ha télen is itt maradnánk.
– Nem lehet – mondtam –, mert kezdődik a
gimnázium, de ha jössz, hát elviszlek Pestre hozzánk, és
akkor mindig játszunk. – Elmondtam, hogy mi
mindenem van, és megtanítom sakkozni és jól
zongorázni és festeni igazi olajfestékkel, amit ki kell
nyomni a tubusból.
Közben gondoltam, hogy milyen jó lenne igazán, ha
Lili Pestre jönne.
– Nekem úgy sincs kistestvérem – mondtam. – És úgy
szeretlek, mintha a kistestvérem volnál.
Ő azt mondta, hogy igazán a testvérem, mert éppen,
de éppen úgy szeret, mint Bélát vagy Palit, de anyuka
biztosan nem engedi Pestre.
– Gyertek anyukával – mondtam –, az Astoria
Szállóban a papa ismeri a főpincért, és keresünk nektek
nagyszerű szobát, de nálunk is lakhattok, én odaadom
az én szobámat, és alszom az ebédlőben. Nekem
gyönyörű szobám van, és villany és gáz.
Azt mondta:
– Karácsonyra talán eljövünk, de jövő nyáron újra
eljössz, ugye?
 Mondtam, hogy Balatonfüredre akartam menni, de
inkább újra eljövök. Akkor megcsókoltuk egymást, és
mondtam, hogy ő az én igazi kistestvérem, és ő is
mondta, hogy igen, és megettünk még két likőröst, és
visszamentünk a kertbe.
Találkoztunk Gazsival, aki látta, hogy a likőröst
Lilinek adtam. Láttam az arcán, hogy azt szeretné
mondani: „Nekem azt mondtad, hogy nem adod, és
titkon mégis odaadtad. Miért csaptál be engem?”
Aztán dacos arcot csinált, és elsétált.
A veranda előtt újra találkoztunk. És akkor jött a
Miska kocsis, és mondta:
– Befogtam, tessék adni a cetlit! – Mert ő bemegy
kocsival a városba, és délutánra hoz tortákat a
cukrásztól, és mindenfélét. Két óra alatt jön meg, mert a
város tizenhat kilométer. Láttam, hogy Gazsi elmegy a
verandáról…
Aztán elment a Miska bácsi, és Gazsit se láttam
többet.
Mindenfélét játszottunk a kertben. Gondolkoztam,
hogy hova ment Gazsi. Aztán egyszerre egy nagyszerű
tervem támadt…
Micsoda meglepetés az egész társaságnak! Ha Gazsi
megmondta volna, hogy hová megy, őt is beavattam
volna, de így egészen magam csinálom a Lili örömére.
Guszti mondta, hogy a parádés kocsis is bemegy ebéd
után rögtön a városba a fagylaltgépért, mert elfelejtették,
és fél négyre itthon lesz megint. Féltem egy kicsit, hogy
későn ebédelünk, de hál’ istennek, már tizenkettőkor
tálaltak. Fél egykor felkeltem, pedig a gyümölcs még
hátra volt.
– Bemegyek a parádés kocsissal – mondtam. –
Valamit akarok venni.
– Add oda a cédulát, majd elhozza – mondta Ritta
néni.
– De magam szeretném venni – mondtam.
 – Nagyon meleg lesz!
– Nem baj.
– Mit akarsz venni? – kérdezte Guszti.
– Levélpapírt – hazudtam, de piros lettem.
– Azért igazán kár bemenni, adok én – mondta Ritta
néni.
– De mást is akarok.
– Hiszen van még levélpapírod! – kotyogott Béla.
– De még akarok.
Egész vörös voltam, és égett a fejem.
– Hát jó, menj, de siess, mert hamar haza kell jönni –
mondta Guszti, és mind kíváncsiak voltak, de nem
faggattak, mert látták, hogy valami titkom van.
Elrohantam. De mikor kijöttem a szobámból a
pénztárcámmal és a szalmakalapommal, hát már várt
Lili, és kérdezte:
– Mit akarsz?
– Nem mondom meg – mondtam titokzatosan.
– Akkor haragszom rád!
– Nem haragszol.
– Haragszom.
– Valami nagyon szép lesz, de nem szabad senkinek
tudni, csak este, késő este, ha már sötét lesz, többet
nem mondok.
– Csúnya vagy, hogy nem mondod meg.
– Nem mondhatom meg, Lilikém – kérleltem.
Akkor belenyugodott, de csillogó szemmel nézett
utánam, amikor felmásztam a bakra.
– Neked mindig eszedbe jut valami!
A kocsi megindult, és én hajtottam a lovakat, pedig az
Ilka volt befogva, és az iszonyú ijedős ló volt. Még
utánam kiáltott Lili:
– Hamar gyertek haza, mert négyre már itt lesznek
mind!
Kikanyarodtunk a nagy alléba, és gondoltam, hogy ma
én leszek a nap hőse, ha sikerül a dolog. Aztán egyszerre
eszembe jutott, hogy Lilit el fogom venni feleségül. De
addig még nagyon sok idő van. Számítottam, hogy
körülbelül tizenkét év.
Akkor az Ilka táncolni kezdett, és mindig újra
galoppozott, és én nagyon keményre fogtam a száját, de
egy egész órát nem bírtam volna úgy tartani. A kocsis
meg nagyon megbízott bennem, mert csendesen
pipázott, és nem vette észre, hogy én izzadok. Akkor se
nyúlt a gyeplőmhöz, mikor egy biciklista jött hátulról, és
az Ilka is meg a Bolygó is nekirugaszkodtak. Repültünk,
és én iszonyú keményen fogtam őket, de a kezemen már
vörös stráfok voltak, és majdnem leszakadt a karom.
Mondtam:
– Jól mennek.
De kicsit nyögtem közben.
Azt mondta az öreg:
– Jól!
Oldalt köpött, és tömködte a pipáját. Már az oldalam
nyilallt és lüktetett, a vér a fejembe szállt, és a kezemet
alig éreztem, csak mintha forró vasakat húzogattak
volna az inamon át.
– Kicsit ugrál – nyögtem halkan.
– Fogni köll – hökkentette ki az öreg hunyorogva.
– Elég nehéz – mondtam végre, de nem mondtam,
hogy vegye át.
Akkor az öreg elővette a céduláját, és gondolkodott,
hogy hova mindenhova kell menni. Azt hittem, hogy
mindjárt kiszakad a kezem és gyeplőstül a lovak közé
esik.
Mert mind a kettő komisz kedvében volt, és görbített
nyakkal vágtatott, hogy csak úgy repültem fel meg le a
bakon.
– Új lovak ezek – mondtam, izzadság csepegett a
homlokomról a kezemre.
– Erős a szájuk – mondta az öreg, és csettintett.
 Erre még jobban nekiindultak. Valami szilaj élvezetet
éreztem, pedig alig bírtam. De nem hagyom, ha
beleszakadok is – gondoltam, és fogtam erősen, és a
kanyarodóknál vagy kitérésnél biztosan vezettem őket.
Már nem is éreztem a kezem, és nem is fájt. Egész a
városig kibírtam, és beérkeztünk hetven perc alatt. A
lovak is át voltak izzadva, de én is csak úgy lógtam a
bakon már a sorompók előtt. A főtéren leszálltam, és
bementem a boltba.
Kiterveztem, hogy nagy tűzijátékot rendezek a
kertben, mikor már sötét lesz.
Vettem egy csomó forgót, vettem rakétát és békákat,
vettem bengáli tüzet. Minden pénzemet elköltöttem, amit
zsebre tettem, de annyit vettem, hogy egy egész nagy
tűzijátékot rendezhettem vele változatos műsorral.
Gondosan bepakoltattam egy nagy csomagba, és
felraktam a kocsira, mikor visszajött a cukrászdától.
Értettem a dolgot, mert tavaly segítettem Pöstyénben két
nagy tűzijátéknál is. Hazamenet nem ültem a bakra,
hanem beültem a csomagomhoz. Nem akartam hajtani,
mert sajgott a kezem. Az öreg ravaszul hunyorgott.
– Nem hajt az ifiúr?
Mondtam, hogy nem, mert ölben kell tartani a
csomagot.
Kérdezte, hogy mi van benne. Mondtam, hogy
tűzijáték, de ne mondja meg odahaza, mert meglepetés
lesz. Aztán elmondtam neki az egészet. Hazaértünk, és
beloptam a csomagot a szobába, Guszti mégis meglátott,
de nem mondtam meg neki.
Akkor jött be Gazsi. Nem kérdezett semmit, és újra
kiment.
Akkor bejött Béla, és kérdezte, de nem mondtam meg
neki. Akkor ő elmondta, hogy Gazsi hazajött a városból,
mert az első kocsival elment, és hozott Lilinek egy
skatulya gyönyörű világoskék levélpapírt és egy csomó,
krémmel töltött csokoládét, és hozott egy bokréta
búzavirágot és pipacsot, amit útközben szedett…
Gondoltam, most már kvittek vagyunk Gazsival. Ő
sem mondta meg, én sem mondtam meg a likőröset. De
a tűzijátékot se mondom meg. Kiküldtem Bélát, és
rendbe szedtem és osztályoztam a tűzijátékot, de előbb
bezártam az ajtót. Gyönyörű volt minden. Még csak
háromnegyed négy volt, és indulni akartam, hogy helyet
keressek a kertben, és hogy mindent előkészítsek.
Akkor valaki kopogott. Kérdeztem, ki. Gazsi volt. Egy
pillanatra gondoltam, hogy most kibékülhetnénk, de
mégsem eresztettem be Gazsit. Aztán eszembe jutott,
hogy mégis én kezdtem azzal, hogy őt becsaptam a
likőrössel. Hát kinyitottam és mondtam:
– Gyere be, és újra bezárom, mert nem akarom, hogy
meglássák.
Ő hűvösen mondta:
– Kérlek, ha nem akarod, nem jövök be. Nem vagyok
kíváncsi a titkaidra.
Akkor dühös lettem, és berántottam őt az ajtón.
– Ne szamárkodjunk – mondtam –, mire való, hogy te
is mindent titkon csinálsz, meg én is. Nekem később
jutott eszembe, hogy mégis odaadom a likőröst, és te
mindjárt megharagudtál. Különben a levélpapírt és a
krémest és a búzavirágot és a pipacsot te se mondtad
meg.
Akkor bejött, de vállát vonogatta. Nem értem rá vele
vitatkozni, mert igazán fontosabb volt a tűzijáték.
Megmutattam neki. Borzasztóan tetszett neki, de nem
mutatta.
– Hol csinálod? – kérdezte.
– Nem csinálod – ordítottam –, hanem csináljuk, és ha
sokat szamárkodsz, hát a másik szobába megyek aludni,
és nem csinálunk együtt semmit! Ilyen apróságok miatt
nem fogunk összeveszni! – Gazsi leült, és nem szólt
semmit. Számolgatta a rakétákat. Aztán mondta:
 – Hátul, a mogyorók előtt van egy tisztás.
– Én is arra gondoltam.
– Ott van egy csonka fa. Arra lehet szegezni a
forgókat.
Akkor még azt mondtam:
– Én gondoltam arra, hogy a likőröst nem adom, mert
te sem adsz, de aztán eszembe jutott, hogy neked sokkal
kevésbé kell valamit adni, mint nekem, mert én rég
ismerem őket. Így aztán mégis odaadtam a likőröst
Lilinek. Te azt hitted, hogy a hátad mögött adom, pedig
gondolhattad, hogy nem úgy csináltam, csak úgy
látszott. Csak nem fogom becsapni a legjobb barátomat!
Haragosan ordítottam ezt Gazsinak. Így aztán
kibékültünk, és kimentünk titkon, és szegeket vertünk
hátul a fába, és előkészítettük egészen a tűzijátékot.
Aztán padokat vittünk a tisztásra titkon a
nézőközönségnek, jó messze a fatörzstől. Aztán bezártam
a szobámnak mind a két ajtaját, és kimentünk a
többihez.
Akkor érkezett két hintó éppen egy csomó vendéggel.
A Manci és Nóra gyönyörű szép kislányok voltak, csupa
fehérben, fehér szalagokkal és fehér harisnyában és
fehér cipőben, de nagyon buták voltak, és nem lehetett
velük semmit se csinálni. A bátyjuk iszonyú magas fiú
volt, már második gimnazista, és hosszú fehér nadrágja
volt és kiállhatatlan arca… Aztán jött megint egy kocsi,
egy csomó naggyal, akiknek bemutatkoztunk, és akik
sokat kérdezősködtek a papa felől. Aztán jött még egy
kocsi és még egy, végre mégiscsak jött az utolsó, és
mindenki itt volt. Az Aliz és a Zsuzska sokkal kedvesebb
lányok voltak, mint a Manci és a Nóra, és sokkal
okosabbak. Volt még két fiú, de azok olyanok voltak,
hogy nem volt érdemes szóba állni velük, pedig nagyon
erősek voltak, és mindig mellettem és Gazsi mellett
lógtak.
 Akkor a lányok külön akartak játszani, de mondtam,
hogy az szamárság, mert minél többen vagyunk, annál
érdekesebb.
Akkor Lili kiabált:
– Azt kell csinálni, amit Lalus mond, mert Lalus
mindent tud, és a múltkor is egy borzasztó érdekes
háborút csináltak az erdőben.
Akkor körülvettek engem mind, csak a Manci és a
Nóra nyafogtak, hogy babával játsszanak. De Lili ledobta
a kalapját, és belém kapaszkodott.
– Nem babázunk. Sokkal érdekesebb, amit a Lalus
csinál. Én nem babázok.
Akkor kivonultunk a kertbe, és Lili belém és Gazsiba
csimpaszkodott.
Először gondoltam, hogy vasutast játszunk, de aztán
más jutott az eszembe. A labdatérre mentünk, és én azt
mondtam:
– Először játszunk utolsó pár, előre fusst.
A fiúk mind ordítottak, hogy jó! Úgy osztottam be,
hogy mindig két fiú vagy két leány került össze, mert
különben mindig megfogták a fiúk a lányokat, és mindig
újra fiú maradt a fogó. De Lili mindig velem futott, és én
mindig megmentettem őt, mert én száz métert csinálok
huszonkettő alatt, és még Gazsit is lehúzom. De aztán
Gazsi mégis megfogta Lilit, és én maradtam fogó.
Láttam, hogy az Aliz nagyon jól fut, és a
hosszúnadrágossal állott, aki mondta neki:
– Ne féljen, mert én háromszor is megmentem, míg
megfogják, hisz nem tud itt senki futni.
Most már azért is – gondoltam, és mikor szétfutottak,
hát rögtön Aliz elé kerültem, de nem fogtam meg, hanem
vártam, hogy próbálja megmenteni. Mindig könnyedén
elálltam az útját, végre Aliz keze után nyúltam. Ő is
nyújtotta a kezét felém. De akkor a hosszú ellökött.
– Szabálytalanság! – ordítottam, de mielőtt
megfoghatta volna Alizt, félrelöktem, hogy végigzuppant
a homokon, és megfogtam Alizt. Felkelt, és rögtön
kiabált:
– Nem ér! Szemtelenség! Fellökött!
Fenyegetve jött felém, de én nyugodtan vártam, és
láttam, hogy Gazsi is parázsló szemmel nézi.
– Előbb te löktél, én csak aztán – mondtam hűvösen.
– Nem igaz, mert gáncsoltál, csaltál! Én rég
megfogtam volna, de előnyt is adtam! Csak nem fogtok
velem versenyezni?
Erre gúnyosan nevettem és mondtam:
– Száz yardon lehúzlak tíz yarddal!
Pulykavörös lett és kiabált, de nem mert belém kötni
az elesés miatt.
– Engem lehúzol? Szeretném látni!
Körülcsoportosultak, és lestek minket.
– Hét versenyen nyertem – mondta nevetve.
– Szép – mondtam csendesen.
Akkor Lili felkiáltott:
– Ne pöröljetek! Lássuk, ki szalad jobban! Gazsi lesz a
bíró.
Mindenki nagyon kíváncsi volt. A két kis Békássy
gyerek hozzám jött és mondták:
– Húzd le!
Jó, gyerekek – gondoltam magamban, de egy kicsit
ideges voltam, mert fáradt voltam a hajtástól.
Ő nekivetkezett, és lehajtotta a harisnyáját. Én is
beszaladtam, és tornacipőt húztam. Azalatt Gazsi
kimérte a széles utat a nagy gyümölcsösben. Lehetett
százötven méter… Akkor én visszajöttem és levetkőztem.
Felálltunk a startnál. Gazsi nagyon sajnálta, hogy
elajándékozta a forgópisztolyát, mert azzal szeretett
volna indítani. Gazsi és Paliék és a két Békássy gyerek a
startnál. Gazsi háromszor intett a zsebkendőjével…
Harmadszor indulunk. Először előnyben volt két
méterrel, de már száz méteren túl fáradni kezdett, akkor
melléje jutottam. Ő iszonyúan erőlködött, de a cél előtt
egy méterrel lehúztam, és elsőnek érkeztem be. Nagy
éljennel fogadtak. Erre ő kiabált:
– Ez sem ér, mert ő előbb indult, és előnyben volt!
– Nem igaz! – ordítottam dühösen. – Éppen te voltál
két méter előnyben, de aztán lehúztalak.
– Hazugság – mondta ő sértően.
Lili és Aliz furcsán néztek ránk. Éreztem, hogy
elvörösödök.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy hazugság! – kiabált ő méreggel.
Erre hidegen mondtam:
– Ha nem volna Lilinek neve napja, kapnál egy pofont.
Ő erre felém indult, de a lányok vissza akarták húzni.
Gazsi erre azt mondta:
– Az ilyesmit csak szabályosan lehet elintézni.
Nagyon csöndesen beszélt, ahogy szokott, mikor
valami nagyot mond.
– Verekedni nem szabad, de birkózni igen.
– Csalókkal nem verekszem! – kiabált.
– Mert félsz – mondtam. – Kicsit gyávák vagyunk!
Erre megint nekem akart jönni, de Gazsi megfogta
keményen.
– Nem szabad verekedni, de birkózni fogtok a gyepen.
A két Békássy helyeslőleg bólintott, aztán hozzám
furakodtak és súgták:
– Vágd oda!
Kimentünk a gyepre, és Gazsi kikerekített egy helyet.
Aztán ünnepélyesen mondta:
– Adott jelre kell kezdeni. Derékon alul nem ér, nem
szabad se csípni, se buktatni, se harapni, se csavarni.
Aki két vállon van, az vesztett.
– Téged senki se bízott meg, hogy bíró légy! – kiabált a
hosszú, de láttam rajta, hogy fél, hogy nem akar
birkózni, de annál inkább akartam én, hisz mi mindig
birkóztunk Gazsival.
 – De igen! Igen! – ordították a Békássy gyerekek, és a
lányok is helyeseltek, csak az ő testvérei nem, de annál
inkább Lili és Aliz.
Levetkőztünk tornaingre, és beálltunk a körbe. Én
mosolyogtam, és a szemébe néztem. Láttam, hogy
nagyon mérges, és zavarban van. Talán sose birkózott a
szerencsétlen, gondoltam, és azon gondolkoztam, hogy
melyik fogással tegyem le.
Gazsi megadta a jelt, de ő nem mozdult, hanem várt.
Akkor én kicsit lehajoltam, hogy ő ne kaphasson alsó
fogást, és lassan piszkáltam kicsit kapdosással, hol a
kezét, hol a fejét. Ez borzasztóan dühösítette, és nekem
jött. Akkor mindjárt nagyszerű fogáshoz jutottam, de
mielőtt letettem volna, ő elgáncsolt, és én elestem.
– Szabálytalanság! – kiabálta Gazsi. De én a földön
rögtön hidat csináltam, és ő nem tudta, mit kezdjen
velem, hát ordítottam:
– Hagyd, hadd csaljon! Úgyis szorul.
Vártam egy alkalmas pillanatot, mert két vállra nem
tudott tenni, akkor felugrottam, és nagyszerű fogást
kaptam. Most nem tudott gáncsolni, és úgy odatettem,
hogy nyekkent. Aztán két vállra nyomtam, és Gazsi
rögtön bejelentette:
– Két vállon van! Vége! Le van győzve!
Én szabályszerűen felugrottam, és éljeneztek. Ő
iszonyúan dühös volt, és nekem jött, és bokszolni
kezdett. A lányok sikoltoztak. Gazsi szét akart
választani, de kiáltottam neki, hogy hagyja.
Bokszolódtunk egy kicsit, akkor egy iszonyút
bokszoltam a karjára. Akkor ő engem orron akart
bokszolni, de kivédtem, és úgy megbokszoltam, hogy
egyszerre sírni kezdett. De félig a méregtől sírt, hogy
semmit se csinálhatott… Akkor szétváltunk. A lányok
elmentek, és ő is bement. Mi hatan maradtunk.
Mondtam, most már csend van, játszhatunk. Akkor
tornáztunk, és mind jól összebarátkoztunk. Jött Guszti,
és kérdezte, mit csináltunk Jenőcivel. Béla elmondta az
egészet, és a Békássy gyerekek helyeslőleg integettek.
Guszti csóválta a fejét, de aztán mosolygott, és mondta:
– Akkora gyerek, és bömböl.
Akkor leültünk a sűrűbe, és már kicsit alkonyodott.
Intettem Gazsinak, hogy egy óra múlva. Mind iszonyú
kíváncsiak voltak. Aztán a lányok is visszaszállingóztak,
először Lili és Aliz, akik belém kapaszkodtak, és Aliz is
tegezett, és én is őt, és nagyon aranyos volt. Akkor körbe
ültünk, és én rendeztem kertészesdi játékot és hogy
tetsziket és haragszom rádot és zálogosdit és fekete-
fehéret, és nagyszerű volt. És közben fagylaltot
uzsonnáztunk a lugasban, de Jenő fent evett a
nagyoknál.
Mindjobban sötétedett. Akkor én a fülébe súgtam
Lilinek és Aliznak, hogy valami nagy meglepetést hoztam
a városból, és majd megettek érte, olyan kíváncsiak
voltak. Gazsinak iszonyú jó kedve volt, és mindenféle
kitűnő dolgot talált ki, és ő mindig Zsuzskával volt mi
hármunk ellen a játékban.
Gondoltam, hogy talán feleségül akarja venni ő is
Zsuzskát tizenkét év múlva, mint én Lilit, de sajnáltam
Alizt is, mert őt is szerettem volna feleségül venni.
Eközben mindjobban sötétedett, és én intettem
Gazsinak.

KILENCEDIK FEJEZET
Vacsora és tűzijáték. Beszélünk a csillagokról.
Gazsi mindig mást mond.

Sötétedett, de még mindig nem volt elég sötét. Gazsi azt

mondta, hogy jobb lesz vacsora után, mikor egész sötét
lesz. Így elhalasztottuk, mert a vendégek úgyis ott
maradtak vacsorán.
 Vacsorára nekünk gyerekeknek megint a lugasban
terítettek külön, de lejött Gazsi, és azt mondta, hogy el
kell hozni Jenőt is, és ki kell békülni. Én odasúgtam
Gazsinak, hogy a felnőttek azt hiszik, hogy az olyan
egyszerű, ha ők akarják, hát mindjárt kibékülünk, és
Guszti is szamár, ha azt hiszi, hogy én Jenővel csak úgy
kurtán-furcsán kibékülök, mikor ő megsértett és
szabálytalankodott. De aztán Pali és Béla elmentek érte,
pedig ők se mentek szívesen. De Jenő azt üzente, hogy
én kérjek tőle bocsánatot. Erre én nevettem, és Guszti is
csak a vállát vonogatta. Aztán hozták a vacsorát. Volt
epertorta, és mikor elfogyott, én adtam még a
magaméból Aliznak és Lilinek, és ők ettek az én
kanalamról. De aztán Pali és Béla és a Békássy gyerekek
is kínáltak nekik az ő kanalukról, de arra azt mondták:
– Fuj! – És elkapták a fejüket.
Akkor már nagyon sötétedett. Megjött Guszti, és hozta
Jenőt. Leültek az asztal másik végébe, de nem szólt,
csak Palival beszélgetett. Valami olyasmit mondott
Paliéknak, hogy majd Ritta néni elintézi az én bajomat,
mire mellettem Lili egészen hangosan mondta:
– Szépen!
Mire Aliz még hangosabban mondta:
– Szépen!
És hámoztak nekem almát.
Akkor már egészen sötét lett, és én felálltam. Mind
felugráltak, csak Jenő maradt ülve… Mondtam Bélának,
hogy menjen a nagyokhoz, és hívja meg őket hátra, a
nagy tisztásra valami szenzációs mulatságra. Béla
elrohant, mire mind hátramentünk, és leültettem őket a
padokra. Aztán elszaladtunk Gazsival a szobánkba, és
kicipeltük kerülő úton a holmikat a kert végébe. Láttam
a sötétben, hogy már mind kint vannak a nagyok is, ott
ülnek a padokon. Akkor Gazsival egy bokor mögé
bújtunk, és felengedtünk egy rakétát.
 Óriási örömsikoltozás és kiabálás támadt a fák alatt.
Mert a rakéta nagy sustorgással repült, gyönyörűen és
egészen magasra.
Felengedtünk még kettőt. Volt olyan, amely
mindenféle formájú csillagokká pattant szét odafenn.
Akkor előrejöttünk, és felerősítettünk egy nagy forgót,
és meggyújtottuk. Gyönyörűen sustorogva, vörös és zöld
tűzzel ragyogva forgott, és a végén óriási pukkanással
kialudt.
Mind tapsoltak és éljeneztek.
Hallottam, mikor Jenő anyja németül mondta Ritta
néninek oldalt:
– Én nem merném a gyerekeknek megengedni,
mégiscsak veszedelmes. Nagyon vad gyerekek ezek a
pesti fiúk.
Gondoltam, hogy dühös ránk, mert Jenőt elpüföltem.
De Ritta néni mint egy angyal mondta:
– Ó, nem félek! Mind a kettő nagyon rendes gyerek, az
enyémekre is csak nagyon jó hatással lehetnek.
Hallottam, hogy fanyarul mondta a másik:
– Ó! Mindenesetre.
Aztán Ritta néni mondta:
– A Lalusra mindent rá mernék bízni. Úgy szeretem,
mint a magamét. – Éppen csak azt vártam, hogy Ritta
néni befejezze, mert egy óriási békát gyújtottam meg, és
mielőtt a másik beszélhetett volna, eldurrantottam. Nagy
sikongatás és nevetés támadt. Azután szebbnél szebb
csillagforgókat gyújtottunk meg, közben rakétákat, és
végül egyszerre négy helyen gyújtottunk bengáli tüzet,
úgyhogy minden vérpiros fényben fürdött. Akkor
kiáltottuk:
– Éljen Lili!
Gazsi meggyújtotta a legnagyobb durrogót, és
feleresztettük az utolsó rakétát.
Lili odaszaladt hozzám, és megölelt, pedig először félt
a hulló tűzcsillagoktól. Mindenki kiabált és tapsolt…
Láttam, hogy Jenő hátul lóg, ahol Manciék fogdosták be
a fülüket a durranás előtt. Akkor azt mondtam a két
Békássy fiúnak, akiknek nagyon vastag hangjuk volt,
hogy ordítsák egyszerre: Vége a tűzijátéknak! Nagyon
boldogok voltak, hogy ők is csinálhatnak valamit, és
kiálltak a placcra, és akkorát ordítottak, hogy majd
beleszakadtak:
– Vége a tűzijátéknak!
Akkor kikísértük őket a kocsikhoz, és Aliz és Zsuzska
azt mondták, hogy két hét múlva újra jönnek, és újra
játszunk kertészetet és utolsó pár, előre fusst.
Kérdezték, hogy még itt leszünk-e két hét múlva, hát
mondtam: igen, akkor azt mondta, hogy én vagyok a
legkedvesebb fiú a világon, de Zsuzska azt mondta, hogy
Gazsi a legkedvesebb.
Erre Lilire néztünk, és ő azt mondta, hogy mind a
ketten a legkedvesebbek vagyunk, de megfogta a
kezemet, és nevetett.
Jenő hamar bemászott a kocsiba, hogy ne kelljen
elbúcsúzni, a nagyok mind kezet fogtak velem, és
megveregették az arcom, és az öreg nénik megcsókoltak,
csak három vagy négy nem, csak hidegek voltak, és csak
röviden mondták:
– Jó éjt!
 Ezek a Jenőhöz tartoznak – gondoltam.
Aztán a kocsik kigördültek. Már fél tizenegy volt…
Még a verandára mentünk egy kicsit. Akkor Ritta
néni közénk ült, és nagyon aranyosan kérdezte:
– Hát most már mondjátok el, mi volt avval a Jenővel.
Akkor Béla egészen pontosan elmondta a dolgot,
úgyhogy nekem nem kellett javítanom egyszer se, csak
amikor Béla azt mondta, hogy Jenő mindenképp ki
akart velem kezdeni, mondtam, hogy talán nem, csak
lenézett minket, mert mi elsősök vagyunk, ő meg
másodikos. Ritta néni nagyon komolyan hallgatta, aztán
azt mondta Gusztinak franciául:
– Mondtam, hogy a Lalus nem lehet hibás. Olyan
kellemetlen gyerek az a Jenő.
Én már három éve tanulok franciául, hát értettem, de
úgy tettem, mintha nem érteném, de nagyon piszkált
valami, hát azt mondtam franciául:
– Nem tetszett a Jenőnek, hogy a gyerekek engem úgy
szeretnek.
Erre Ritta néni nagy szemekkel nézett rám, és
elkezdett nevetni. Azt mondta:
– Ezen a gyereken nem lehet kifogni.
De aztán úgy éreztem, hogy talán hencegésnek
gondolja, hogy én franciául beszéltem, hát hozzátettem:
– Gazsi is tud franciául.
Akkor aztán Ritta néni ölébe ültem, és Gazsi a Guszti
ölébe, és közöttünk ült Lili és lenn a lábunknál Pali és
Béla. És Ritta néni azt mondta:
– És most Lili szépen meg fogja köszönni Lalusnak a
meglepetést, a gyönyörű tűzijátékot. És meg fogja
köszönni Gazsinak a szép pipacsot és a búzavirágot és a
levélpapirost és a cukrot!
– Lalus is adott likőrös cukrot – mormogta Béla.
Lili pedig sorban végigcsókolt mindenkit, végül Palit,
Bélát és Gusztit és Ritta nénit, és akkor azt mondta
hízelegve:
 – Anyuka! Menjünk el télen Pestre Lalusékhoz!
Én rögtön elmondtam, hogy milyen jó nálunk, és én
hívtam meg Lilit, és egész télre hívtam őket. Ritta néni
nevetett, és azt mondta, hogy el fognak jönni egy hétre
karácsonykor. Én mondtam, hogy egy hét nagyon kevés,
legalább egy hónapig maradjanak, és Paliékkal járunk a
Rudas fürdőbe, és Lilit visszük a moziba és az
állatkertbe. Erre Paliék is egy hónapot kértek, és Lili
simogatta a Ritta néni karját, de ő csak nevetett, és azt
mondta:
– Majd meglátjuk. Hát az iskola?
Béla magyarázta, hogy kaphatnak vakációt, ha a
háziorvos ír egy levelet, és négy hét az semmi, annyit
igazán lehet adni. Végre Ritta néni tíz napot ígért, és én
elmeséltem, hogy ki hol fog aludni, és mi mindent
csinálunk.
Aztán Guszti kezdett mesélni a csillagokról, mert ő
csillagász volt, és mindenféle csodálatos dolgot mondott
a holdról, a Vénuszról és Marsról, hogy a csillagok
milyen nagyok, és emberek élnek rajtuk, és városok
vannak, és melyik milyen messze van, mert van olyan is,
amelyikre gyorsvonaton tízezer évig kéne utazni, míg
odaér az ember, és van olyan, amelyik csupa tűz, és van
olyan, ahol se fa, se virág, hanem jeges hideg van és
jégsivatagok, és a legpicibb, leghalványabb csillag van
legmesszebb és a legnagyobb, mert ezerszer akkora,
mint a mi világunk… És olyan emberek vannak
némelyiken, akik sokkal okosabbak, mint mi, és
nagyobb fejük van, és csodálatos gépeik vannak és olyan
távcsöveik, amelyeken át minket jól látnak, talán azt is
nézik, hogy mi itt beszélgetünk, és vasútjuk sincs, csak
olyan gépük, hogy beülnek egy hengerbe, és
megnyomnak egy gombot, és a henger elröppen, és egy
pillanat alatt már olyan messze van, mint ide Pest. És
nincs náluk olyan világosság, hanem óriási lámpáik
vannak, melyek éjjel-nappal nappali világossággal
égnek. És dolgoznak olyan gépen is, amelyiken
lejöhetnek hozzánk, és előbb találják ki, mint mi azt,
amelyikkel hozzájuk mehetnénk. És nem lehetetlen,
hogy egyszer csak jelt adnak, vagy megérkeznek a
Földre…
Iszonyúan néztünk fel, és mindent úgy láttunk, ahogy
Guszti mesélte, de Pali egyszer csak elaludt. Akkor Ritta
néni mondta, hogy feküdjünk le, mert késő már.
Elbúcsúztunk és bementünk.
Lassan vetkőztünk Gazsival, és ő azt mondta, hogy ő
gondolja, hogy milyenek a marsbeliek, azok, akik a
csillagon laknak. Mondtam, hogy én is gondolom, de
azért nem biztos, hogy olyanok. Ő azt mondta, hogy
biztos, hogy olyanok, mint ő gondolja. Én mérges lettem
rá, és azt mondtam, hogy akkor ő a legokosabb ember a
világon, kár, hogy nem egy marsbeli lányt akar elvenni
feleségül, hanem a Zsuzskát.
Ő meglepetten nézett rám.
– Ugye kitaláltam? – kiáltottam.
Ő azt felelte, hogy úgyis csak tizenkét év múlva lehet,
de én se vehetem el elébb az Alizt.
– De én nem is akarom az Alizt elvenni – mondtam én.
– Hát kit? – kérdezte.
– Másvalakit.
– Lilit? – kérdezte halkan faggatva.
– Persze – mondtam én.
Nem szólt semmit, de én gondoltam mindjárt, hogy ő
se akarja igazán a Zsuzskát feleségül venni, hanem
inkább a Lilit, és elhatároztam, hogy többet nem
beszélünk erről, mert még egyszer igazán összeveszünk.
Még Gazsi félálomban mormogta:
– Hosszú fülük van és huszonhét ujjuk és tág szemük,
és üvegen át néznek, és gépekkel járnak, és barnák… a
marsbeliek.
Visszamorogtam én is álmosan a sötétben:
 – Nincs is fülük, mert géppel hallanak, és két ujjuk
van, és nem is néznek, mert anélkül is látnak, és nem is
járnak géppel, mert repülnek, és nem barnák, hanem
vörösek… a marsbeliek…
De Gazsi már aludt.

TIZEDIK FEJEZET
Újra veszekedünk Gazsival. Aki a szívét a homlokán hordja.
Célba lövünk. Kibékülünk.

Aztán esős napok voltak. Először sokat játszottunk

együtt, de akkor mindenki csinált magának egy
országot, és ott egyedül élt. Az én országom volt a
szobám és a tornácnak az a fele, amelyik a szobámhoz
vitt. A Gazsié volt a szobának az a fele, ahol az ő ágya
volt és a dohányzószoba, ahol a sakk, kártya és más
játékok voltak. A Lili országa volt az ő szobájuk és a
fürdőszoba és a konyhafolyosó és a nagy ebédlő. Béla
országa volt a nagy előszoba, az ő szobájuk és a
padlásfeljáró. Pali országa volt a szalon és az üveges
gang és a folyosó. A kis iroda közös országunk volt
nekünk Bélával, de aztán kimondottuk, hogy Gusztinak
is megengedjük, hogy ott legyen, mert ő ott aludt, és
úgyis bejött volna. Közös országuk volt Gazsiéknak
Palival a dohányzó, mert mindig ott gomboztak. Egymás
területére csak a legnagyobb szükségben volt szabad
lépni, és mindenki őrizte az országát. Mi Gazsival
szétválasztottuk a szobát székekkel és díványpárnákkal,
de a csokoládépapirost mindig átdobáltuk egymáshoz.
Ebéd után a szőnyegen pihent ki-ki a maga országában,
és Gazsi olvasta Aki a szívét a homlokán hordja –
Jókaitól. Én meg olvastam a Kétévi vakációt Vernétől.
Akkor valami az eszembe jutott.
– Te! – szóltam át a párnafalon.
 – Mi? – kérdezte ő, és vigyázva nézett, hogy nem
töröm-e be a falat.
– Valami nagyszerűt gondoltam.
– Mit?
– Azt, hogy el kéne játszanunk nekünk is a Kétévi
vakációt. Van egy főnök, aki parancsol, és elmennénk
valahova Robinzont játszani mind, és mindent magunk
csinálnánk, ahogy a Kétévi vakációban van.
Ő azt mondta, hogy az semmi, hanem inkább azt kéne
játszani, amit ő olvas, mert ott van egy vár, amit
oroszlánok őriznek, és egy kötélen kell bemászni, és van
benne egy tündérgrotta, ahol pezsgőt iszik az ember
török ruhában, és görbe karddal kéne játszani, de
három lány is kell hozzá, és kell pezsgő és kell gyümölcs
és kell feketekávé és sütemény és ananász és minden,
de csak egy fiú kell hozzá.
Mondtam, hogy az nem ér semmit, mert ki lenne a fiú,
és ki lenne a három lány. Ő azt mondta, hogy ő lenne a
fiú, mert csak ő tudja, hogy hogy kell, mert gyöngyöket
kell fűzni az embernek a szakállába, és a három lány
lenne Lili, Aliz és Zsuzska, akikkel ananászt enne és
pezsgőt inna a grottában. Mondtam, hogy én is lehetnék
éppúgy az az egy fiú, mert ő is csak ragasztaná a
szakállat, és gyöngyöt én is tudok fűzni, mert fűztem az
Ella nyakláncába, mikor leszakadt. De ő azt mondta,
hogy sok minden mást is kell tudni, és csak ő lehet.
Mondtam, hogy tőlem lehet, de Lilit nem adom, és Alizt
se adom, hát egyék ananászt Zsuzskával. De ő mérges
lett, és mondta, hogy Lili és Aliz is játszana inkább, mint
olyan hülyeséget, mint a Kétévi vakáció. Akkor én
mondtam, hogy a Kétévi vakáció nagyszerű, és én tudom
is, hogy kell csinálni, nem úgy, mint azokat a zavaros
maszlagokat, amit ő olvas, ahol gyöngyöt ragaszt magára
az ember, és isten tudja, hova ül, és ananászt eszik, ami
nincs, mert nincs ananász és pezsgő sincs, mert azt
csak a nagyok isznak néha. De ő mondta, hogy csinál
pezsgőporból, és most már azért is eljátssza. De én
mondtam, hogy Lili és Aliz nélkül, mert azok a Kétévi
vakációban játszanak.
Akkor ő halkan mondta, hogy olyan
kisgyermekdolgokat ő nem csinál. Erre én bedöntöttem a
párnafalat, és ordítottam:
– Mindenki nevetni fog, ha te jössz a szakálladdal és
pezsgőporral, és ananász helyett ehetsz baracklekvárt
vagy ugorkát, és két oroszlánnak felöltöztetheted a Palit
és a Szemenyei Jancsit, de a tündérgrottádra, mikor
Zsuzskával beleülsz, hát ráspriccelünk a kerti öntözővel.
Ő iszonyú dühös volt.
– Te mindig indiánkodni akarsz – mondta megvetéssel
–, még teljesen kisgyerek vagy. Csak háborúsdit akarsz,
vagy Kétévi vakációt, ahol megint csak indiánkodnak.
– De nem indiánkodnak, hanem mindenféle iszonyú
érdekeset csinálnak – mondtam.
– Mégis mindig egyforma; birkózás meg vadászat meg
tervek. De itt! Van egy zöld lány, akinek az arca is zöld,
és az oroszlánoknak nem kell ott lenni, és a
tündérgrottában csupa prém van, amit meg lehet
csinálni a Guszti prémes bundájából és a Ritta néni téli
bundájából, a grottába senki se jöhet be.
Már dühös voltam a sok maszlagra, hát beugrottam a
Gazsi országába, és mondtam:
– Hát én meg fogom csinálni majd a Kétévi vakációt,
ha jó idő lesz, és mindenkinek tetszeni fog. A tiedet meg
se látják, mert a grottába nem szabad benézni. Ott
ehetsz pezsgőport magadban Zsuzskával, és a Guszti
prémes bundája és a Ritta néni bundája a
nagyszekrényben van, és nem adják oda, hogy ti
bemaszatoljátok pezsgőporral és baracklekvárral.
Gazsi közbeordított, hogy nem baracklekvárral, de én
folytattam:
– És az ugorka nagyon jó lesz pezsgőporral és a
baracklekvárral, de a zöld lány egyáltalában nem
érdekes, de ha te előjössz a grottádból, hát leszel a zöld
fiú, és az nagyon érdekes lesz, és mind megnézzük.
Gazsi felült, és vörös volt.
– Hülye! – ordította. – Én is olvastam a Kétévi
vakációt, és ott nincs más, mint hogy hajóznak, és
ludakat lőnek, és medvét lőnek, és pudingot esznek.
– Jobb hajózni – mondtam –, mint egy grottában ülni
gyöngyökkel a szakálladban, és jobb ludat lőni és
medvét, mint tizenkilenc verebet, és jobb pudingot enni,
mint ugorkát meg pezsgőport.
Gazsi hátat fordított, és belekönyökölt a könyvébe,
olvasott és mormogta:
– Zsuzska lesz Laillabet, és fehér selyemben lesz, és
Aliz lesz Ferinkáné, és vörös selyemben lesz, a Ritta néni
vörös selyemsapkájában.
– És te leszel Vitéz László, és vörös bugyogóban leszel,
és a grottába viszketőport hintünk, és vakarózni fogtok!
– És Lili lesz Mahabilla aranyban és ezüstben…
– Lili nem lesz Mahabilla! – ordítottam, és Gazsihoz
vágtam a nagypárnát, úgyhogy felborult a könyvvel
együtt. Felugrott, és felkapott egy nagypárnát. Én is egy
párnát kaptam, és egymásnak rohantunk. Mezítláb
voltunk, hát nem csúsztunk el, de sehogy se bírtunk
egymással… Akkor bejött Ritta néni.
– Mit csináltok? – kérdezte nevetve.
Gazsi elmondta az ő tervét, és én is elmondtam az
enyémet. Láttam a szemén, hogy az enyém neki tetszik,
de a Gazsiénál furcsán néz, és a végén azt mondta:
– Majd lehet színházat játszani, ha nagyon csúnya
lesz az idő. Most már kezd kiderülni, és kimehettek a
kertbe. Béla már kinn van, Pali is megy, csak a cipőjét
húzza.
Ritta néni egyszerre mindent megváltoztatott mindig,
ha bejött. Helyreraktuk a párnákat, és Ritta néni közben
megsimogatta Gazsit.
– Jaj, de nagy mesélő ez a Gazsi! – mondta.
 Nem akartam mondani, hogy miféle szamárságokat
akar Gazsi, mert láttam, hogy Ritta néni kedvesen néz
rá.
Mikor Ritta néni kiment, nem szóltunk egymáshoz,
csak a szobát rendeztük, és cipőt húztunk. Egyszerre
Gazsi azt mondta:
– Jó! Ha te nem adod Lilit, hát lesz más Mahabilla.
– Ki? – kérdeztem.
– Ritta néni.
– Neked lázad van – mondtam nem innál egy kis vizet?
Elfordította a fejét, és gombolta a cipőjét, később
csendesen mondta:
– Csinálok majd egy igazi komoly előadást, nem
gyerekségeket, nem indiánkodást, hanem intelligens
dolgot, nívós dolgot, és abban játszani fognak a nagyok
is.
– Tudod, mi az a nívó? – kérdeztem, hogy
bosszantsam.
– Nívó annyit tesz, mint komoly, és latinul van, olyan
embert is jelent, akin sose nevetnek – mondta felülről.
– Nem igaz, mert azt mondják, hogy a víz nívója
süllyed. A víz nem komoly, és nem nevetnek rajta! Nívó
annyit tesz, hogy valami magasan van. És franciául van,
mert úgy írják: „niveau”.
– A te intelligenciádnak nincs nagy nívója – mondta
Gazsi, és kiment.
Én is kimentem a másik ajtón.
Lenn találkoztunk a kuglipályánál, mert Béla hozta a
flóbertokat, hogy célba lőjünk. Gazsi kétszer eltalálta, és
én még mindig nem találtam el. Nagyon mérges voltam,
de annál kevésbé találtam el. Akkor találta el Gazsi
harmadszor.
– Már nem is látszik, hogy zöld – mondta Pali, és
eldobta az almát.
– Az alma nem, de aki lövi – mondtam, és Gazsira
néztem.
 – Miért? – kérdezte Béla.
– Gazsi szerelmes egy zöld lányba – mondtam gyorsan
–, akinek az arca is zöld, és ugorkát akar vele enni.
Béla és Pali vigyorogtak, de Gazsi vette a puskát, és
elment.
Mindjárt gondoltam, hogy nem kellett volna
kicsúfolnom Gazsit, és szerettem volna utána menni, de
mégse mentem… Lőttünk tovább célba, és akkor én is
találtam négyszer.
Később felmentünk, és láttam, hogy Gazsi levelet ír.
– Kinek írsz? – kérdeztem.
– Haza – mondta ő csöndesen.
Kíváncsi voltam.
– Mit írsz?
Akkor ő csendes hangon, mintha kicsit bágyadt lett
volna, mondta:
– Azt írom, hogy nemsokára hazamegyek, nem lehet
mindig veszekedni. Jobb, ha hazamegyek.
Nem szólt semmit, hanem írt.
Akkor leültem a díványra, és arra gondoltam, hogy
Gazsi a háborúban is szorult, és a karját is megvérezte,
és hogy Ritta néni és Lili is jobban szeret engem, ugyan
Ritta néni nem mutatja, és hogy én hívtam Gazsit, hogy
jól mulassunk, és mégis én veszekszem vele, pedig a
legjobb barátom, és hátha az ő grottája is érdekes, nem
baj, ha az én Kétévi vakációm érdekesebb, és mi lesz, ha
ő hazamegy, mit szólnak hozzá odahaza, és mit szól
Ritta néni?… Néztem Gazsit, amint meggörbített nyakkal
írt, és olyan szomorú volt az arca meg a nyaka.
Felkeltem és odamentem. Megfogtam a nyakát
gyöngén.
-– Ne írj – mondtam hisz csak tréfáltam. Csak nem
fogsz elmenni, mert egy kicsit veszekedtünk? Többé nem
fogunk veszekedni! Nem emlékszel, hogy a vasúton azt
mondtad, hogy ennek így kell lenni, és hogy nem baj.
 – Az más – mondta csendesen, és abbahagyta az írást
–, de azt hiszem, hogy te nem vagy velem már olyan
szívesen.
– Nem igaz – mondtam erősen csak sokan vagyunk, és
te Palival vagy, de éppúgy szeretlek, mint azelőtt, és ha
te elmész, én is elmegyek haza, nem maradok itt
nélküled. És én nem mondtam, hogy a te grottád
hülyeség, csak nem tetszett nekem úgy, mint neked, de
ha akarod, hát azt is megcsináljuk, és előbb csináljuk a
grottát és aztán a Kétévi vakációt. Én nem bánom, ha
Alizt és Lilit is a grottába viszed, de ne menj el.
Akkor ő azt mondta, hogy itt marad, és eltépte a
levelet, és azt mondta, hogy lehet úgy is játszani, hogy
tündérgrottába két fiú legyen, és akkor én is bejöhetek.
Kezet fogtunk, és mondtam, hogy többé sose
veszekedünk.

MÁSODIK KÖTET

ELSŐ FEJEZET
Fürdés a folyóban.

Aztán egyik nap délelőtt Palinak és Bélának látogatást

kellett tenni valami rokonoknál, ahol fiúk voltak. Béla
ugyan mondta, hogy mi is jöjjünk, de mi nem akartunk
elmenni egy egész idegen helyre, meg aztán fürdeni is
akartunk már egyszer a kis folyóban, mert rég nem
úsztunk, és mert Ritta néni nem merte a fiúkat engedni,
mert nem tudnak úszni, hát jó alkalom volt ez, hogy
nem voltak idehaza. Béla a Babát és a Cicát fogatta be
az amerikánerbe, mert ő csak azokat szereti hajtani, és
kikereste az ő ostorát. Nagyon el voltak foglalva a
látogatásukkal, de mi Gazsival madzagot húztunk az
úszónadrágunkba, és mondtam, hogy csinálunk
ötvenméteres versenyt, és kraulozunk, és csinálunk
hátúszó versenyt.
Aztán mondtam:
– De nem mondjuk meg Ritta néninek!
Gazsi azt mondta, hogy nem baj, mert akkor nem
engednék meg, mert Ritta néniék nem tudják elképzelni,
hogy mi jól úszunk víz alatt és víz felett, és kraulozunk,
mint Kahanamoku, a maláj világbajnok.
– Nem muszáj mindent megmondani.
Béla akkor jött be, s mondta, hogy ő nem megy
szívesen, mert velünk szeretne maradni, de azért
nagyszerűen fogja hajtani a Babát és a Cicát. Mi
eldugtuk az úszónadrágunkat, és mondtuk, hogy csak
menjen egészen nyugodtan, mert mi idehaza vagyunk.
Akkor ő megcsókolt minket, és elmentek Palival és
Ritta nénivel. Csak délben jönnek haza, mert a major
másfél órára is van. Mikor a kocsi elment, zsebre tettük
az úszónadrágunkat, és kimentünk a kertbe. Ott volt
Lili, és kérdezte, hova megyünk. Mondtuk, hogy nem
mondjuk meg, és elszaladtunk.
Már a nadrágunkat húztuk lenn a rekettyésben, a
parton, mikor jött Lili. Gyönyörűen sütött a nap.
– Fürödni akartok? – mondta iszonyúan csodálkozva.
– Persze – mondtam, és lehúztam a cipőimet.
– Anyuka nem engedi sose Bélának és Palinak, mert
azt mondta, hogy nem tudná, hol mély a folyó, ha kicsi
is a vize.
Akkor én lehúztam a harisnyámat, és mondtam:
– Béla és Pali! Az más!… Mi négy éve úszunk már a
Rudasban és a Császárban és a Hungáriában és Gazsi a
Balatonban és én az Adriai-óceánban. És Gazsi háton
úszik háromszáz métert, és én kraulozok és matrózozok
négyszázat, és tíz métert úszók víz alatt, és Gazsi a
harmadik emeletről ugrik fejest, és én negyven
másodpercig maradok víz alatt!
Lehúztam az ingemet, már csak alsónadrágban
voltam.
Lili iszonyúan csodálkozva nézett ránk. Akkor
egyszerre összesúrolta tenyerét, és topogni kezdett a
lábával, és ragyogott a szeme, és úgy kiabált, mintha
megijedt volna. Pedig azt kiabálta:
– Én is jövök, én is jövök! Tanítsatok meg úszni!
– Kikapsz anyukától! – mondta Gazsi.
– Nem akarok kikapni! – mondtam én. – Nem szabad
neked!
Akkor egyszerre jöttek a könnyei, és egész piros lett a
szeme, és megfogta a kezem.
– Nem kapok ki, és ha kikapok, akkor is én kapok ki.
Engedjetek!
– Nem lehet – mondtam nem engedem. – Pedig
sajnáltam Lilit, és gondoltam, egész jó lenne őt úszni
tanítani.
 Akkor leült a fűbe, és olyan keservesen sírt, és úgy
bekönnyezte a kezét, arcát, hogy csupa maszat lett.
Nagyon szerettem Lilit, hát mondtam Gazsinak:
– Nem hideg?
Ő is már alsónadrágban volt, és beállt a vízbe.
– Iszonyú meleg – mondta –, és csak bokáig ér.
Én is megnéztem, és bemásztam vagy tíz métert, de
alig ért térdig.
– Hiszen olyan, mint Lellén – mondtam.
Lili még mindig sírt, és lassan felkelt. Nagyon
sajnáltam. Akkor egyszerre nem sírt, és dacosan
mondta:
– Akkor én felmegyek messze a folyó mellett
magamban, és ott fürdöm, ahol nem is látjátok, és nem
bánom, ha mély.
Menni akart, de elkaptam.
– Azt nem szabad! – ordítottam izgatottan. – Nem
engedlek!
Akkor újra sírt, és éreztem, hogy a keze csupa nedves
a könnytől.
– Nem bánom – mondtam akkor szelíden –, hozd le az
úszóruhád, mert meleg a víz, és csak itt a szélén fogsz
fürödni, majd vigyázunk rád, és itt is taníthatunk úszni.
Abbahagyta a sírást, és mosolygott, de még csupa víz
volt a hosszú szempillája.
– Jövök mindjárt – mondta, de még csuklott a sírástól.
Elszaladt. Akkor mi hamar felvettük az
úszónadrágunkat, és beúsztunk mélyen a folyóba, de
sehol se volt mély, csak egy helyen ért kicsit a szájunkig,
mikor le akartunk állni… Iszonyú jó volt a víz. Halkan
lötyögött, és egész pici hullámai voltak. Játszottunk
fókásat, és próbáltuk egymást lenyomni a víz alá. Aztán
úsztunk víz alatt is, és Gazsi azt mondta, hogy ő elúszik
a szigetig is, olyan felséges a víz. A nap melegen sütött,
és úsztunk ötvenméteres versenyt. Akkor láttuk, hogy
Lili a parton áll, és bámul minket, amint mélyen bent
voltunk. Egyszerre kibuktunk, és kiúsztunk a partra, és
Lilihez futottunk a gyepen.
– Mi mindent tudtok ti! – mondta, és szorongatta a kis
úszóruháját.
– Vedd fel ott a bokrok mögött – mutattam –, aztán
jöhetsz. Nagyon jó a víz!
Elszaladt, és mi újra beúsztunk. Aztán egyszerre jött a
piros úszóruhájában, és mindjárt beleszaladt a vízbe.
– Juj, de hideg! – sikongott.
– Először nem is hideg, hanem löttymeleg, hogy szinte
nem is jó – mondtam –, jönnél csak a Hungáriába, az
hideg és négy méter mély! – Olyan vékony fehér lába
volt, és kibomlott a haja.
– Már nem is hideg! – kiabált, mikor derékig bejött, és
locsolni kezdett.
Mi mindig körülötte úsztunk és bukdácsoltunk.
Vigyáztunk, hogy beljebb ne menjen.
– Most úszni fogsz – mondtam, és megfogtam az övét.
Megpróbált hasra feküdni a vízen, de nem tudott
semmit.
Legalább harmincnégyszer megmutattam, de mindig
csak nevetett, és nem tudott.
– Nem nőknek való – mondta Gazsi, és óriási tempóval
a víz alá merült. Én utána…
Már voltunk egy félórát is a vízben, mikor eszembe
jutott, hogy elég lesz Lilinek.
– Nem fázol? – kérdeztem.
– Ne-e-e-e-m – mondta, de reszketett, és a szája
akkorkára zsugorodott össze, mint egy ribizli. Lila volt,
és a bőre csupa lúdbőr.
– Kimenni! – mondtam, de egyszerre kiabálást
hallottunk.
Guszti állt a parton, és integetett. Láttam, hogy nincs
jókedve.
– Mit csináltok? – ordította.
 – Nagyon meleg a víz – kezdtem mondani, de ő nem
várta meg.
– Lili, azonnal kijönni!… Micsoda gondolat ez?
Kijöttünk, és akkor már szaladt ki a Julcsa egy
fürdőlepedővel, és betakarta Lilit.
Mi a víz szélén állottunk, és mondtuk:
– Nem akartuk engedni Lilit, de ő akart, és mi nagyon
vigyáztunk rá. Mi huszonhét versenyben győztünk, és
tudunk kraulozni, víz alatt úszni, háton és fejesezni!
Guszti mondta Julcsának, hogy öltöztesse fel Lilit, és
most már nyugodtabb volt, de azért még haragudott.
– Miért nem szóltatok? És miért engedtétek Lilit?
– Mert Béla és Pali nem tudnak, és őket nem engedte
volna Ritta néni. És Lilit igazán nem akartuk engedni.
– Ti is kerülhettetek volna forgóba. Van itt örvény is.
– Ebben a patakban? – kiáltottam megvetéssel. – Öt
perc alatt átúszom.
Be kellett bizonyítani Gusztinak, hogy nagyon jól
úszunk, hát belevetettük magunkat egy nagy tempóval,
és matrózúszással átúsztuk a folyót. De a közepe táján
kicsit vitt a hullám, úgyhogy srégen érkeztünk a nádba.
Ott meg nem lehetett leállni a sok nád és növény miatt,
hát rögtön megfordultunk, de most már nehezebb volt
víz ellen visszaúszni, és eltelt nyolc perc, mire
visszaérkeztünk. Guszti mosolygott.
– Nagyon jól tudtok úszni – mondta.
Aztán hozzátette:
– De máskor csak úgy menjetek, ha szóltok nekem, és
ne vigyétek Paliékat, és világért se vigyétek Lilit. És most
gyertek már ki, mert elég lesz.
Kimásztunk és felöltöztünk. Lili is kész volt, de
nagyon hallgatott.
– Julcsa, ne mondja meg anyukának! – kérte a lányt.
Benn aztán eltűnt. Nemsokára hazajöttek. Negyedóra
múlva berontott Béla.
– Ti fürödtetek?
 Gazsi felelt:
– Csak egy kicsit átúsztunk a túlsó partra, és
versenyeztünk egy ötvenest, és fókáztunk.
Béla szemrehányóan nézett rám.
– Miért nem szóltatok?
– Mert nektek nem szabad.
– De szabad.
– De nem szabad. Guszti mondta.
Béla nem szólt semmit, hanem sötéten leült. Később
mondta:
– Lili iszonyúan kikapott, mert a folyóban fürdött.
Anyuka azt mondta, hogy máskor, ha elmegy, őt a
szobába csukja. És most sír a kis gangon.
Láttam Gazsin, hogy ő is nagyon sajnálja Lilit, de mi
igazán nem tehetünk róla.
– Ha újra mentek fürödni, szóljatok – mondta mohón
Béla.
– Nem szólunk – mondtam határozottan –, mert Ritta
néni megharagszik. És úgyse megyünk már fürödni,
csak ha Guszti akarja.
Béla nem szólt semmit, hanem kiment. Később újra
bejött, és azt mondta:
– Neked adom az ökörcsordás Uruguayt, ha elviszel és
megtanítasz úszni.
– Mit gondolsz? – kiabáltam. – Nem fogok Ritta néni
háta mögött valamit csinálni! És nekem úgyis megvan az
ökörcsordás Uruguay.
Béla most már végleg kiment.
Akkor mondtam Gazsinak:
– Szegény Lilkó.
Ő azt mondta:
– Gyerünk Ritta nénihez.
Így elmentünk Ritta nénihez, és mindent elmondtunk.
Hogy mi azért mentünk, mert nem akartuk elcsalni
Paliékat, mert tudtuk, hogy ők nem tudnak úszni, és
nekik nem szabad a folyóban fürdeni. Hogy mi kitűnően
úszunk, mert Guszti is látta, hogy átúsztuk a folyót, és
átússzuk négyszer egymás után. És hogy Lilit nem
akartuk engedni, és hogy nagyon sírt. Akkor
megengedtük neki, de iszonyúan vigyáztunk rá, és
mindig körülötte voltunk, és mikor fázott, kiküldtük, és
többé nem visszük el, mert mi se megyünk, csak ha
Ritta néni is beleegyezik, és kértük Ritta nénit, hogy
bocsásson meg Lilinek, és ne haragudjék rá…
Ritta néni nagyon komolyan hallgatta, először kicsit
hidegen nézett ránk, de aztán többször mosolygott, és
végén azt mondta:
– Hát küldjétek be Lilit.
Kimentünk, és Lili kinn sírt a gangon, és egészen
dagadt volt már a szeme. Mondtam, hogy menjen be
Ritta nénihez, de előbb letöröltük az arcát az én
zsebkendőmmel, mert nála nem volt.
Mikor kijött Ritta nénitől, már nem sírt, és csak
annyit mondott:
– Ti mondtátok meg anyukának?
Mi becsületszavunkra mondtuk, hogy nem mi
voltunk, hanem Guszti volt. Akkor még egy kicsit
szipogott az orrán át, de aztán elkísértük a szobájába, és
adott nekünk egy-egy likőrös cukrot, és ő is evett egyet.
De ez volt a három utolsó likőrös a skatulyában.

MÁSODIK FEJEZET
A hattyúk szigete.

Hanem a sziget odaát mégis izgatott. Nem volt messzebb

a parttól, mint negyven lépés, a víz borzasztó csendes
előtte. Nem történhetik ott semmi baj. A sziget pedig
csak akkora lehetett, mint a kert fele. Volt rajta egy
pompás, homokos domb és sok bokor. Sűrű bokrok és
akácok. Nem lehetett sehová belátni. A homokos parton
nagyszerűen ki lehetett kötni azzal a csónakkal. Most
már biztosan tudtam, hogy átmegyek vagy két napra,
viszek flóbertet, ennivalót, nem szólok senkinek, majd
keresnek, én meg nézem őket a bokrok mögül.
De aztán mégis szóltam Gazsinak.
Azt mondta, hogy ő is gondolt rá, mert olyan csendes
az a sziget, biztosan hattyúk laknak rajta, a másik
oldalán. Én azt mondtam, hogy hogy laknának hattyúk,
mikor nem látjuk őket, de ő azt mondta, hogy éppen
azért. Hogy hattyúk és sok minden más is van ott.
Csillogott a szeme, de én azt mondtam, hogy szamárság,
erre ő sötét arcot csinált, és egészen bizonyosra mondta,
hogy tudja egy régi orvosi könyvből, nem mesekönyvből,
hogy az ilyen szigeten és éppen ezen a szigeten
elátkozott hattyúk laknak, akik lányok voltak, és aztán
hattyúkká varázsolták őket.
Én átnéztem a szigetre, az olyan csendes volt és
furcsa, hogy szinte hinni kezdtem, de azért mégis
mondtam, hogy szamárság, és csak mesében van
ilyesmi, de azért nagyon kíváncsi lettem, mert a Lina
néni mesélte tavaly, hogy náluk szellemek járnak, pedig
a férje Ganz gyári mérnök. Én a szekrény mögé néztem,
mert mintha lett volna ott valaki, de nem volt senki.
– Szamárság – mondtam Gazsinak, és ott akartam
hagyni, de ő haragudott, és azt mondta, hogy fehér
patkányok is vannak ott, ő látott egyet a vízben, és rá is
lőtt, el is találta, de elvitte a víz. Hogy azok uralkodnak
ott.
Furcsán csillogott a szeme, gondoltam, hogy nem is
igaz, hanem biztosan csak úgy jön neki, ahogy mondja,
aztán maga is elhiszi.
Végül mondtam, hogy mindegy, át kell menni, a
hattyúk az maszlag, hanem vadludak lehetnek a
nádban, és én viszem a flóbertet és két skatulya
dunsztot. Ő pedig azt mondta, hogy ha vadludak
vannak, akkor azok is varázsoltak, mert ő hallott egy
vadlúdról, akit úgy hívtak, hogy Akka von Kebnekaise.
De én akkor már másra gondoltam, és nem beszéltem
tovább, mert nem akartam Gazsival menni. Fütyültem
és hallgattam. Számítottam, hogy reggel kimerítem a
csónakból a beesőzött vizet, ennivalót szerzek,
gondoltam, hogy elviszem a Guszti revolverét, hátha
farkas is van ott, de nem találtam meg a szekrényben.
Aznap, ha Gazsival találkoztam, nagyon elégedetten
nevettem magamban, és gondoltam, hogy két nap
múlva, ha hazajövök, majd mondom: „Csókoltat a szép
Akka von Kebnekaise.”
Aztán úgy lett, hogy este bújócskáztunk a kertben, és
meg kellett már mondanom valakinek, hogy megyek.
Lilivel bújtam egy akác csüngői alá, akkor mondtam: Ne
mondd meg senkinek, mondd: „Isten bizony!”
Ő már ismert, és rögtön mondta:
– Isten bizony!
– Holnap megyek a szigetre, csónakon, flóberttel két
napra, vadludat lövök és hattyút lövök, és keresek egy
tündérlányt, akinek a neve Akka von Kebnekaise.
A szeme csillogott, de nem szólt semmit, hanem
megszorította az ujjam, mikor kihúztam, hogy
szaladjunk ipics-apacsolni.
Később, mikor aludni mentünk, mellettem jött, lassan
hátramaradtunk.
– Te! Én is jövök a szigetre!
Én azt mondtam, hogy nem lehet, mert ott alszom, és
mert lövöldözök, és mert ha ő is jön, akkor nem találom
meg Akka von Kebnekaisét.
Az utolsót csak azért mondtam, hogy sok oka legyen.
Ő kicsit hallgatott, aztán mondta:
– Hát jó! Ha átmegyünk, én másfelé megyek, te
elmehetsz éntőlem keresni Akka von Kebnekaisét.
Sehogy se tetszett nekem, hogy Lili is jöjjön.
– Farkas is van ott, pisztolyt viszek – hazudtam.
 – Nem igaz! Nincs farkas! – kiáltotta.
Nem szóltam semmit.
– Ugye nincs farkas? – suttogta diadalmasan.
– Lehet, hogy nincs – szóltam lassan –, de magam
akarok menni.
A szeme könnyes lett, és toppantott.
– Akkor nem szeretlek. Csúnya vagy. Eddig téged
szerettelek legjobban. Most Gazsit szeretem!
Aztán mohón folytatta:
– És ha nem viszel el, akkor mindjárt szólok
Gazsinak, és mi is felkelünk, ő elvisz engem, és mi is
megyünk. És mi is viszünk flóbertet és revolvert, és mi
keressük meg Akka von Kebnekaisét!
Nagyon lesújtott. Kicsit gondolkoztam.
– Gazsi nem akar menni – mondtam hidegen.
– Nem igaz! – mondta, és a szemembe nézett. – Te
nem hívtad!
– De hívtam.
– Majd hívom én.
Előre akart szaladni, de visszahúztam.
– Jó. Elviszlek. De nem szólsz Gazsinak?
– Nem! Most már Gazsival megyek – makacskodott.
– Ha szólsz neki, akkor soha többé nem mesélek
neked az erdőben.
– Hát jó.
Megszorította a kezem, és mosolygott.
– Holnap reggel hat órakor gyere a partra. És hozd a
kiskabátodat is – szóltam, mert mindenre kellett
gondolnom.
Félóra múlva kijöttem a gangra megnézni, hogy
milyen idő lesz holnap. Valaki mellém jött a sötétben.
Lili volt, kendőbe burkolva. Susogott:
– Holnap! És ha nem találod meg Akka von
Kebnekaisét, akkor együtt uzsonnázunk, mert én
mindent viszek, és várlak, és sütni fogok igazi tűznél.
Egyszerre nagyon tetszett nekem, hogy Lilit is viszem.
 – Jó! – mondtam hirtelen. – Én nem is keresem Akka
von Kebnekaisét, az nem is igaz, csak Gazsi mesélte.
Megölelt és suttogott:
– És nem jövünk vissza két napig.
Tudom, hogy nagyon kikapott a fürdő miatt.
– Jó – mondtam.
– Holnap – suttogta és elszaladt.
Elégedetten ballagtam a szobámba. Gazsi már aludt.
Biztosan a ludakról álmodott, gondoltam sajnálkozva, és
ágyba bújtam.
Reggelre már nagyon korán felébredtem. Még alig kelt
fel a nap. Egyszerre eszembe jutott, hogy minket
mindjárt keresni fognak, és Gazsinak eszébe fog jutni,
amit tegnap mondtam, és megmondja, hogy hova
mentünk, mert Lilit biztosan keresni fogják délfelé.
Egyszerre majdnem elment a kedvem a dologtól, de azért
mégis összepakoltam a szalámit és a körtét, a kenyeret
és a patronokat. Felvettem a magas cipőt és a
köpenygallért, gyufát is tettem zsebre, és csokoládét.
Aztán leültem, és írtam Gazsinak:

Kedves Barátom!
Te vagy az én legjobb barátom, és én is neked a
legjobb barátod vagyok, és ez így lesz ezután is, én
elmegyek a szigetre, és Lili is velem akar jönni, ha
keresnek minket, akkor ne mondd meg, hogy ott
vagyunk, mert nem akarunk mindjárt visszajönni. Ha
nem árulsz el, akkor igazi barátom vagy. Holnapután
pedig újra megyünk mi ketten, addig én nem is keresem
meg Akka von Kebnekaisét, de ne szólj Ritta néninek, se
Gusztinak. Sokszor üdvözöl legjobb barátod:

Lalus

Az ágya mellé tettem a nadrágjára, aztán egy percre

eszembe jutott, hogy Gazsi joggal állhat bosszút, hogy
nem szóltam neki, pedig a legjobb barátom, és ha már
Lilit viszem, miért ne jöjjön ő is, és hogy a helyesírási
hibákat nem javítottam ki… De aztán mégse vettem
vissza a levelet, hanem halkan kimentem, hogy fel ne
ébredjen. A flóbertet pedig benn felejtettem, és újra
vissza kellett jöjjek érte, akkor pedig találkoztam a kis
Marcsával, aki rám kiáltott:
– Jézus Máriám, az úrfi ilyen korán hova megy?!
Mondtam, hogy csak arra, de nagyon siettem tőle, és
másfelé kerültem le a partnak. Még csak öt óra volt, és
ködös idő volt, a csónakot kezdtem meríteni egy
fazékkal. Mire üres volt, hát zörrent a bokor, és jött Lili.
Ő is korábban jött, mert mégis félt, hogy itt hagyom,
mondtam neki, hogy ha valamit ígérek, azt megtartom.
Nagyon boldog volt, és berakta a cókmókját a csónakba,
azt mondta, hogy sose voltak a szigeten, ezt nem tudtam
megérteni, hogy ott van egy sziget a folyóban, és nem
mennek át, pedig olyan csepp sziget, és borzasztó
érdekes lehet.
Aztán ellöktem a csónakot, és kezdtem evezni, de a víz
mégse volt olyan csendes, ahogy hittem, mert folyton
srégen mentünk, már azt hittem, hogy túlmegyünk a
szigeten, és nagyon izzadtam az evezéssel, de mégiscsak
elértük a legvégét, és belekapaszkodtam egy bokorba,
hogy a csónak szinte felborult, de Lili mégse félt, hanem
nevetett. Aztán odalökdöstük a csónakot egy csepp kis
öbölbe, ahol homok is volt, és kiszálltunk. Még mindig
köd volt, de már a nap is kisütött. Mondtam, hogy itt
meglátnak odaátról, hát behúztuk a csónakot egy bokor
mögé, és odakötöttük. Aztán összeszedtünk mindent, és
bebújtunk a bokrok közt a szigetbe.
Csak akkora volt, mint a fél kert, de nagyon sűrű.
Kikerestük, ahol a legsűrűbb, mondtam Lilinek, hogy ott
rendezkedjék; én elmentem cserkészni a sziget belsejébe.
Eszembe jutott, hogy ha lövök, meghallják odaát, hát
lassan lopóztam a sziget másik oldalára. Ott nagy nád
nőtt egy árnyas öbölben, és nagyon nagy csend volt.
Talán ott benn lakik a lúdkirálylány? Lehasaltam és
lestem a vizet. El voltam fedve a bokorban. Egyszer csak
valami mozgott a nádból. Nagy madár volt, olyan, mint a
gólya, de szürke volt. Hajtogatta a nyakát, és csőrével a
vízben turkált. Nagyon csendesen voltam, nem látott
meg. Ide-oda lépdelt, aztán felhüppent, és pár lépésre
repülve még közelebb leszállt. Mintha idenézett volna…
Egyszerre valaki mellettem állt, és rám tette a kezét.
Hátranéztem. Lili volt, mert utánam osont és megtalált.
Ő is tág szemmel nézte a madarat. Leguggolt mellém, és
hallgatott.
– Látod? – kérdeztem iszonyú halkan.
– Akka von Kebnekaise? – kérdezte.
– Dehogy – mondtam, de már arra gondoltam, hogy
hátha varázsolt lány ez a madár. Olyan szépen
hajlongott, és kéken csillogott a pelyhe. Sok minden
jutott az eszembe, és suttogtam Lilinek:
– Ez csak a szolgálólánya neki. A palotája benn van a
száraz nád mélyén. Ott vannak az igazi hattyúlányok. Az
mind csupa fehér, és csak éjjel indulnak sétálni, mikor
mindenki alszik. Akkor repülnek, surrognak a tájék
felett, és sírnak, hogy nem lehetnek újra emberekké.
Most benn alusznak, és őrök vigyáznak rájuk, mert nem
szabad őket látni senkinek, mert nagyon előkelőek és
kényesek. Ez is egy őr.
Másik madár is lépegetett oldalról felénk. Az még
szebb volt. Valami búbja is volt, és hajlongott.
– Sok őr van és cselédség – folytattam súgva –, vannak
mindenféle furcsák, de egy se fehér, csak ő fehér, csupa,
csupa hófehér.
Mintha igazán úgy lett volna, ahogy meséltem, a
nádban biztosan van valami még benn. Nagyon
csendesen voltunk. Lilinek égett a szeme, és nem
moccant. Szerettem volna, ha kirepül az egész nádas,
hogy lássam végre, vannak-e nagy fehérek, vannak-e
tündérhattyúk, varázsolt ludak, Akka von Kebnekaise.
Lassan felhúztam a flóbertemet, és belecsúsztattam
egy dunsztot. Lili meglátta, és megfogta a kezem.
– Ne, ne.
– Akkor kirepülnek.
– De meglövöd őket!
– Nem lövöm meg.
– De meghallják, és értünk jönnek.
Leeresztettem a ravaszt. A zár csettent, és a két madár
felröppent, és nem jöttek vissza. Csak békák
kuruttyoltak.
– Ezeknek a békáknak itt váruk van – mondtam, de
már nem volt idő, hogy elmeséljem, mert Lili húzott,
hogy rakjunk tüzet, ő sütni fog és főzni fog, mire én
mondtam, hogy nem bánom, így visszamentünk, és
szedtünk gallyat, én pedig gyújtottam nagy tüzet, erre
Lili olyan boldog lett, hogy azt mondta, hogy ő nem is
akar visszamenni többet, de mondtam, majd ha esik az
eső, mégis visszamegyünk, arra ő azt mondta, hogy én
találjak ki valamit eső ellen, neki csak a főzés a dolga.
De a főzésből mégse lett semmi, mert amit ő
kotyvasztott, az mindjárt kiborult a homokba, de nem
engedtem, hogy sírjon, hanem azt mondtam, hogy
délután levetkőzünk és megfürdünk, elővettem a
szalámit és a kenyeret, aztán faragtam egy pálcát, és
szalonnát is pirítottam. Megettük a körtét, ő meg
levetette a cipőjét, mert már meleg volt a homok.
De aztán hogy nagy lármát hallottunk, tudtuk, hogy
értünk jönnek, és mind a ketten elszomorodtunk. Ő
húzgált, hogy bújjunk el, de én tudtam, hogy nem lehet,
így kikandikáltunk a bozótból, és láttunk egy másik
nagy csónakot. Benne evezett Guszti, Béla és Pali, elöl
pedig Gazsi ült ragyogó arccal, és nézett a szigetre.
– Nincs becsülete – morogtam, és Lili helyeselve rázta
a fejét.
 HARMADIK FEJEZET
Gazsival nagyon összeveszünk. Lili a menyasszonyom.
Kirándulás Kondorosra. Pálinkát iszom. Hazajövünk.
Józsi megérkezik.

Gazsi ragyogó arccal ült a csónakban, és a szigetre

nézett. Nem tudom, honnan vették a másik csónakot. De
Gazsinak nincs becsülete… Megérkeztek, és mi
kibújtunk. Guszti szigorúan nézett ránk.
– Megint olyasmit csináltatok, amit nem mondtatok
meg előbb, én azt egyáltalában nem szeretem.
Nem szidott meg, de kurtán mondta:
– Szálljatok be és hazamegyünk, mert Ritta néni
nagyon aggódik! – Beszálltunk, de én nem néztem
Gazsira.
Aztán Guszti mondta:
–  Délután automobilon megyek be a városba, de most
nem viszek el senkit, pedig akartam.
– Pali és Béla nem tudták, ők elmehetnek autózni. És
Gáspár is elmehet. Csak mi vagyunk hibásak.
Guszti nem szólt semmit, hanem evezett, de Gazsi
nagy szemmel nézett rám, hogy Gáspárnak neveztem.
Mikor megérkeztünk, eszembe jutott, hogy milyen
ostobaság volt úgy menni, hogy nem kérdeztük meg
Ritta nénit, mert úgy is elmehettünk volna, ha
megmondjuk, és azt hittem, hogy így jobb. Most meg
Ritta néni haragszik. Elmentünk hát Ritta nénihez, és
én beszéltem Lili helyett is. Hogy csak tréfát akartunk
csinálni, mert azt akartuk, hogy keressenek, és én
nagyon jól tudok evezni, hát nem volt mitől félni.
 Ritta néni csak azt mondta, hogy rossz tréfa volt, és
kicsit hidegen nézett rám a nagy kék szemével, és ez
iszonyú furcsa volt, hogy majdnem sírtam, és szerettem
volna odahaza lenni Pesten.
Kértem, hogy ne haragudjék, hát mondta, hogy nem
haragszik, csak máskor ne csináljunk ilyesmit.
Én elmentem, de láttam, hogy Ritta néni nem olyan
kedves, mint szokott, hanem furcsa, és olyan idegenül
néz. Gondoltam, hogy ha holnap is ilyen lesz, hát
hazamegyek Pestre. De aztán gondoltam, hogy mit
mondanék otthon.
Aztán gondoltam, hogy ezek itt mind olyan furcsák,
nincs bennük semmi élet. Ott van a folyó, de még Guszti
sem tud tisztességesen evezni, én sokkal jobban eveztem
volna hazafelé. Úszni se tudnak, és Ritta néni is mindig
csak az ismerősökről meg az ételekről beszél Etta
nénivel, és néha legjobb volna ásítani.
– Falusiak – mormogtam magamban, és gondoltam,
hogy fütyülök az egészre, de aztán eszembe jutott, hogy
az első nap milyen kedves volt Ritta néni a kék
ruhájában, és azért szeret engem. És azt mondta, hogy
úgy szeret, mint Bélát vagy Palit, de lehet, hogy csak
mondja, mert volt két öreg néni, és azokat is
megcsókolta, mikor jöttek, és azt mondta:
– Pá, édes!
És mikor este elmentek, hát azt mondta Etta néninek
a vacsoránál:
– Majd meghaltam az unalomtól. És micsoda kalapja
volt! – De aztán gondoltam, hogy engem mégis szeret, ha
nem is úgy, mint Bélát. És mindig kicsit szomorú az
arca… Így aztán gondoltam, hogy Ritta nénire nem
fütyülök, csak Gusztira és a többire. Bementem a
szobámba, és ott volt Gazsi… Nem nézett rám, és
tudtam, hogy azért ilyen, mert azt mondtam: Gáspár!
És úgy csináltam, mintha nem venném észre, és
kérdeztem:
 – Megkaptad a levelemet?
– Meg – mondta jó idő múlva.
– Miért árultál el mégis Gusztinak?
Akkor Gazsi nagyon sötét arccal mondta és hangosan,
ahogy nem szokott:
– Nem árultalak el, hanem ők kerestek mindenfelé, és
meg voltak ijedve. Akkor kérdezték tőlem, hogy hol
vagytok. Én még akkor sem mondtam meg, hogy mit
írtál, hanem csak annyit, hogy biztosan elmentetek
sétálni vagy csónakázni. Erre megnézték a csónakot, és
nem volt a helyén. Akkor hoztak egy másik csónakot, és
nagyon meg voltak ijedve, mert a ti csónakotok nem
látszott. Ritta néni egész sápadt volt az ijedtségtől. Akkor
én mondtam, hogy talán a szigetre mentetek. Guszti
átevezett, és ti ott voltatok.
Gazsi elhallgatott, és láttam az arcán, hogy nagyon
rosszulesik neki, hogy én nem szóltam neki a szigetről.
És neki igaza is volt, mert ha Ritta néni igazán megijedt,
hát neki kellett valamit mondani, mert tudta, hogy hol
vagyunk.
– Megnéztem a szigetet a Kétévi vakációnak –
mondtam könnyedén. Nem szólt semmit.
– Te leszel Gordon, én leszek Briant és Pali lesz
Krossz, és Béla lesz Jakab. (Ezek voltak a Kétévi
vakációban a szereplők.)
– Én nem leszek Gordon – mondta, és az ablakhoz
ment.
– Akkor Donifan leszel.
– Nem leszek semmi, mert akkor már itt se leszek!
– Megint hülyéskedsz – mondtam, és magamban
iszonyúan mérges voltam, mert Gazsinak majdnem igaza
volt, és én nem tudtam mit csinálni, hogy kibéküljünk.
Akkor ő kiment, mert ebédelni kellett.
Ebédnél Ritta néni megint kedves volt, és tett a
tányéromra mindenből, még azt is megkérdezte
mosolyogva, hogy mit találtunk a szigeten. Én nagyon
örültem, és elmondtam az egész tervemet a Kétévi
vakációval. Hogy átmennénk mind a szigetre, és volna
egy főnök, és csinálnánk egy sátrat, és vinnénk mindent,
és kinn sütnénk és halásznánk, és elvinnénk a Bobit is,
és berendeznénk a szigetet egészen, és én lennék Briant
és Gazsi Gordon és Pali Krossz és Béla Jakab. Ritta néni
mosolygott, és azt mondta, hogy – meglátjuk.
Guszti azt mondta, hogy ha mindenáron akarjuk, hát
ő majd velünk jön.
Nekem nem nagyon tetszett, mert Guszti biztosan
nem tud úgy csinálni mindent, ahogy én akartam, és ha
egy nagy is ott van, akkor nem hiszi az ember, hogy
igazán a Kétévi vakációt játssza. De mégis mondtam:
– Akkor Guszti lesz Gordon és Gazsi Donifan.
Gazsi nem szólt semmit, hanem körtét evett.
Délután Guszti kérdezte, hogy ki akar vele menni
Kondorosra. Mert nem ment a városba, hanem az új
lovakkal Kondorosra. Én nem jelentkeztem, hanem
megvártam, míg Gazsi mondja:
– Én nagyon szívesen jövök.
Akkor mondtam:
– Én is.
Most már Gazsi nem mondhatta, hogy ő nem jön, hát
felhúzta a homlokát, és félrenézett.
Pali és Béla már sokszor voltak, hát mi ketten
mentünk.
Mielőtt elmentünk volna, mondta Ritta néni, hogy
Béláék unokatestvére érkezik ma este, a Józsi, és itt
marad négy hétig.
Ebéd után Béla mesélte Józsiról, hogy nagyon okos
gyerek, de ravasz gyerek, és nem erős, mert csak kétszer
húzódik, és a lábával is rúg, mikor felhúzódik a nyújtón,
pedig az nem szabályos, és hogy tiszta jeles, és már tud
A-val meg B-vel is számítani számok helyett, és
mindenféle érdekeset talál ki, de nagyon kényes, és azt
mondta tavaly, hogy feleségül veszi Lilit, és néha úgy
mondja a dolgokat, ahogy ő gondolja, de aztán kisül,
hogy másképp vannak. És hogy nem mer hajtani, és
hogy fél az ökröktől és a Burkustól, a bikától, és mindig
olyat szeret mondani, amiről tudja, hogy a többi nem ért
hozzá.
Gondoltam, hogy a Józsi kicsi, vékony és fekete
gyerek, és kiállhatatlan, és ha ugrál, hát iszonyúan két
vállra teszem, és A-val és B-vel egy kicsit én is tudok
számítani, de ha Lilit feleségül akarja venni, hát nem
leszünk jóba együtt, az bizonyos…
Kérdeztem Lilit, hogy kihez menne inkább feleségül,
hozzám vagy Józsihoz. Ő azt mondta, hogy a Józsit is
szereti, de engem iszonyúan szeret, és hozzám jön
feleségül.
Akkor igazán arra gondoltam, hogy Lilit elveszem, és
mondtam neki, mikor ketten voltunk:
– Én feleségül veszlek. Jó?
– Jó – mondta –, de mikor?
– Még most nem lehet – mondtam –, de néhány év
múlva, addig a menyasszonyom vagy, és küldök neked
sok cukrot Pestről.
– Nagyon jó – mondta.
– De Józsit kosarazd ki, ha megkéri a kezed –
mondtam szigorúan.
– Igen.
– Ha hazajövök Kondorosról, megmondjuk anyukának
is! – mondtam komolyan. – Addig még gondolkoznom
kell.
Ő a karomba kapaszkodott, és nekem is iszonyúan
tetszett, hogy Lili a menyasszonyom. El is felejtettem
Gazsit, pedig vele útközben ki akartam békülni.
A kocsiban csak Guszti ült. Béla azt mondta, hogy
Gazsi nem jön, mert leveleket akar írni. Gondoltam,
hogy haza ír, hát mondtam Bélának, hogy mondja meg
Gazsinak, hogy ne küldje el a levelet, míg haza nem
jövök, mert szeretnék vele beszélni. De nem tudtam,
mire gondoljak többet, arra, hogy este megmondjam
Ritta néninek, hogy Lili a menyasszonyom, vagy arra,
hogy Gazsival hogy béküljek ki, vagy arra, hogy mit
fogok Józsival csinálni.
Kondoros felé vágtattunk. Gyönyörű idő volt, és
Guszti hajtott. Egész új lovak voltak, és ezeket nem volt
szabad nekem hajtani. Éppen mikor elindultunk,
próbálta ki a gépész az automobilt, mert valamit javított
rajta. Pöfögött és robogott. A lovak iszonyúan megijedtek
és ágaskodtak, de Guszti nagyszerűen tartotta őket, és
egészen nyugodt volt. Gondoltam, hogy Guszti azért
kitűnő fiú, ha nem tud is evezni, és gondoltam, hogy
Gusztira se fütyülök.
Két óra alatt érkeztünk Kondorosra. Ott egy nagy
pálinkafőzőbe mentünk, aminek iszonyú széles kéménye
volt. Azt mondta Guszti, hogy a kéményébe régen el
tudott bújni tíz betyár is, és nem találták meg őket a
csendőrök. Vettünk pálinkát a munkásoknak, és én is
megkóstoltam egy nagy slukkot, de iszonyú erős volt,
hogy könnyezett a szemem, és olyan meleg lett a hasam,
mint a tűz, és hazafelé, nem tudom, miért, de folyton
arra gondoltam, hogy Józsit megverem, és Gazsit két
vállra teszem, és Lilivel megtartjuk az esküvőt, és csupa
virág lesz minden, és mondtam is Gusztinak, mert már
nem állhattam meg, hogy Lilit feleségül veszem, és Józsit
két vállra teszem.
Guszti nagyot nevetett, és azt kérdezte:
– Miért csillog a szemed?
De én csak gondolkoztam, aztán egyszerre nagyon jó
kedvem lett, és szerettem volna Gusztinak mindent
elmondani, de nem tudtam, mit, így a nyakába
kapaszkodtam és danoltam, ahogy tanultam: „Kondorosi
csárda mellett…”
Guszti még jobban nevetett és mondta:
– Kicsit nagyot húztunk a szeszből!
 Én azt mondtam, hogy megiszom az egészet, ami a
kocsin van, pedig volt egy hektoliter, de Guszti nem
engedett, hanem ő is énekelt, és nekem annyi minden
jutott az eszembe, mikor már sötétedett, és friss szél
fújt, hogy alig bírtam magammal, és azon gondolkoztam,
hogy melyik fogással fogom Józsit odavágni. És folyton
daloltunk, pedig már rekedt voltam.
Hazaértünk nagy dalolással, és leugrottunk a kocsiról.
Ott volt mindenki a gang előtt.
– Lali berúgott! – mondta Guszti, és nevettek.
Ritta néni borzasztóan nevetett, mikor megcsókolt, és
Lili mindjárt a nyakamba ugrott. Gondoltam, hogy most
megmondom, hogy ő a menyasszonyom, hadd hallja
mindenki, de aztán gondoltam, hogy be vagyok rúgva, és
akkor nem veszik komolyan.
És ott állt Józsi. Vékony és vörös szőke gyerek volt,
hosszú pillákkal és kék szemekkel. Nagyon szépen volt
öltözve, és vékony fehér csuklói voltak. Gondoltam,
megszorítom a kezét, hogy szétmegy, de ő nagyon
barátságosan nyújtotta a kezét, hát nem bántottam, és
én is kedvesen mondtam:
– Szervusz! – Mert Lili úgyis engem választ, és nem
kell Józsit bántanom, ha nem ugrál.
Szerettem volna Gazsinak mindent elmondani, de ő
hűvösen mondta:
– Szervusz.
Egyszerre mérges lettem, hogy Gazsi elrontja a
jókedvemet, de nem lehetett semmit tenni.
Elszaladtam aztán Bélával, és hallottam, amint
mindenki nevet rajtam, hát úgy csináltam, mintha
botorkáltam volna, hogy lássák, hogy be vagyok rúgva.
– Csak tetteti magát! – ordította Pali.
Megkérdeztem Bélát, hogy írt-e Gazsi.
– Írt – mondta –, de nem küldte el, mert elkésett a
postáról.
 – Jól van – mondtam, mert biztos, hogy holnapra
kibékülünk, és akkor eltépjük a levelet.
Akkor odasúgtam Bélának:
– Ne mondd meg senkinek, add becsületszavadat. Lili
a menyasszonyom, és feleségül fogom venni. Már
mindent megbeszéltünk…
Akkor még elmondtam Bélának, hogy mi mindent
gondoltam, hogy Pesten lakom Lilivel, és harmincéves
koromban már ezredes leszek, és lesz egy fiam és egy
lányom, és iszonyú jó lesz. De Béla csak nevetett. Így
otthagytam Bélát, és vacsorázni mentünk.

NEGYEDIK FEJEZET
Kellemetlenségek. Bélával is összeveszem.
Mindenkivel összeveszem. Ritta néni elutazik.
Autózunk. Verekedés Józsival. Haza akarok menni.
Leesem a lóról. Mindenkivel kibékülök.

Vacsora előtt még arra gondoltam, hogy milyen furcsa,

hogy Lili igazán a menyasszonyom, nem csak viccből, és
milyen nagy lesz a meglepetés. Egy pillanatra arra
gondoltam, hogy talán ki fognak nevetni, de aztán
eszembe jutott, hogy királyi családokban például
eljegyzik az egy-két éves gyerekeket is, másutt is
előfordul, hogy már gyerekkorukban eljegyzik egymást,
és mi már úgyse vagyunk egész kis gyerekek. Gazsival
most már nem is igen beszéltünk. Majd este kibékülünk
– gondoltam magamban.
De amikor leültünk a vacsorához, egyszerre iszonyú
furcsa lett, hogy én Lilit el akarom venni, és világért se
mondtam volna mindjárt, hanem titkon néztem Lilire,
akinek nagyon jó kedve volt, de úgy látszik, nem gondolt
arra, hogy a menyasszonyom, mert Józsi ült mellette, és
mindenfélét mesélt neki. Aztán Ritta nénire néztem, és
még furcsább volt, hogy én azt akarom mondani, hogy
Lili a menyasszonyom. Nemigen szóltam semmit, hanem
gondosan ettem, és közben Józsira néztem, akinek olyan
arca volt, hogy most már a világért se mondtam volna
előtte, hogy Lilit elveszem, mert biztosan nevetett volna.
Gondoltam, majd a vacsora után a kertben, ha egyedül
leszek Ritta nénivel. De akkor Béla egyszer csak rám
nézett, és izgett-mozgott és vigyorgott és kuncogott, és
valamit akart mondani. Néztem rá, és parancsoltam,
hogy fogja be a száját, mert iszonyúan szorul tőlem, ha
elmondja. De ő nem értette, hanem egyszerre csak
kibökte:
– Anyu! A Lalus elveszi feleségül Lilit. Már el is
jegyezte a kertben, és azt mondta, hogy a menyasszonya!
Nem néztem senkire, mert a fejem vörös volt, mint a
paprika, és szerettem volna iszonyúan megbokszolni az
átkozott Bélát. De láttam azért, hogy Ritta néni nevet és
Guszti is nevet és Mihály is nevet és Etta néni
borzasztóan nevet. És láttam, hogy Józsi iszonyú gúnyos
arcot csinál, és a vékony száját görbíti, és Lilire néz. És
láttam, hogy Gazsi olyan furcsa arcot csinál, mint soha
még, de nem nevet.
Azt hittem, hogy Lili komolyan fog nézni, vagy
kiszalad, vagy elpirul, de csak láttam, hogy Lili is tartja
a nevetést, és hol Ritta nénire néz, hol rám, hol Józsira,
de nagyon jó kedve van, és maga elé tartja a szalvétát.
Először nem tudtam semmit szólni. Csak éreztem,
hogy a torkomat elfojtja valami, és kiabálni tudtam
volna, olyan rossz volt minden. Nem értik meg, mert
mind utálatosak és hülyék, nem érthetik meg, hogy én
komolyan akarom és nem így, vigyorogva vacsora
közben, ahogy a bamba Béla elmondta. És ha most
mondom, hogy komolyan igazán, akkor is nevetni
fognak. Legjobban szerettem volna elrohanni. Végre
mégis tudtam annyit mondani:
– Én harmincéves koromban alezredes leszek.
 Erre mindenki hangosan nevetett, csak Ritta néni
nézett egy pillanatig egészen komolyan rám, és kedves
volt. Akartam volna tovább mondani, csak neki, de
láttam, hogy Lili alig bírja magát, és olyan csiklandósan
nevet, és Józsi mond neki valamit, és arra még jobban
nevet, és akkor egyszerre már nem szerettem Lilit,
hanem gondoltam, hogy semmi közöm hozzá, és tőlem
lehet a Józsi felesége is, és inkább feleségül veszem Ritta
nénit, de Bélát vacsora után megbokszolom, és ha Józsi
még nevet vagy szól valamit, hát egyszerűen megölöm.
– Katona leszel? – kérdezte Ritta néni.
– Igen – mondtam halkan.
– Aztán cseréltetek-e már gyűrűt? – kérdezte Etta
néni.
Mind nevettek, és szerettem volna Etta nénit székestül
felborítani.
– Nem cseréltek – vihogta Pali.
– Jaj, Laluskám, anélkül nem lehet! – nevetett Etta
néni.
– Én megengedem, hogy elvedd Lilit – mondta Ritta
néni mosolyogva –, de majd csak később. Én odaadom
neked.
Erre mind nevettek, pedig az aranyos Ritta néni nem
tréfásan mondta, mert láttam a szemén, de nevetett Lili,
és nevetett Józsi, és még Gazsi is mosolygott nagyon
kicsit.
Nem akartam ordítani, hogy nekem nem kell már Lili,
hanem Ritta nénit akarom feleségül venni. Mert Ritta
néni három éve özvegy, és már sokan megkérték a kezét,
de senkihez se ment hozzá…
De nem mertem mondani, hanem égett az arcom, és
gyorsan ettem.
Aztán másról beszéltek, és szerencsésen befejeződött a
vacsora. Utána hamar szétszéledtünk. Én siettem, ahogy
csak tudtam.
Bélával találkoztam a kertben.
– Tudd meg, hogy ettől a perctől fogva vége a
barátságnak – mondtam egészen halkan, és otthagytam.
Láttam, hogy nagyon megijed, és kinyitja a száját. Így jó
– gondoltam és elrohantam.
Lili és Józsi és Gazsi és Pali fogócskáztak a kertben.
– Jó, hogy jössz – mondta selymes hangon Józsi –,
Gazsi mindenkit megfog.
 – Itt jön a vőlegény! – ordította Pali. Erre Lili újra
nevetett.
– Nevetsz? – kérdeztem élesen Lilitől.
Ő furcsán nézett rám, és nevetett.
– Jó – mondtam keserűen. – Nem akarok komédiázni,
hogy mind vigyorogjanak és hogy te is vigyorogj. Minden,
amit mondtam, nem ér és nem számít! Nem vagy a
menyasszonyom! Csinálhatsz, amit akarsz!
Vigyoroghatsz!
Józsira se néztem, hanem elmentem, és gyertyavilág
mellett írtam a verandán levelet Bandinak. Megírtam
neki mindent. Tudtam biztosan, hogy nem fogja
megérteni, és iszonyúan fog mindenen csodálkozni, de
nem baj.
Akkor jött Béla, de nem kért bocsánatot, hanem azt
mondta, hogy a Kétévi vakációt Guszti nem fogja
megengedni. Mondtam, hogy:
– Bánom is én! Hagyj békét nekem!
Erre jött Guszti, és türelmetlenül mondta:
– Nem szeretem, ha a verandán gyertyát égettek!
Kifújtam a gyertyát, és elmentem a szobámba.
Leültem, és ott írtam. Akkor bejött a szolgáló, és
kinyitotta az ablakokat, hogy friss levegő legyen éjjelre.
Mondta, hogy jó lesz kioltani a gyertyát, mert bejönnek a
szúnyogok.
Kioltottam a gyertyát, és bementem a sötét szalonba
zongorázni. Játszottam mindenfélét kívülről, amit csak
tudtam, a legszebbeket és amit magam komponáltam,
de senki nem jött és senki nem keresett. Szerettem volna
sírni, de aztán kinevettem magamat. Minek? Semmi
közöm az egészhez. Fütyülök mindenkire! Kivéve Ritta
nénit!
Hallottam, hogy bejöttek a másik szobába, a
dohányzóba, és iszonyú jó kedvük volt. Először is
betették az ajtót felém. Nem néztem oda. Akkor lámpát
gyújtottak, és előszedtek mindenféle játékot, és
nagyszerűen játszottak. Én csak zongoráztam.
Eljátszottam egy csomó népdalt, két Mozart-szonatinát
és egy Beethovent, és játszottam egy gyönyörű indulót.
De ők iszonyú hangosan játszottak és zsivajogtak.
Hallottam, hogy Józsi folyton szaval és rendez és mond
olyasmit, amire mind nagyon nevetnek…
Hallottam Gazsit is közbe beszélni, és olyan volt a
hangja, mint aki nagyon jól érzi magát. És Lili rengeteget
nevetett, és kitűnően játszott. Pali és Béla folyton
ordítottak, mert lóversenyt játszottak, és halmát.
Akkor eljátszottam a Himnuszt és a lengyel himnuszt,
de nem hallották, mert még jobban ordítottak. Mikor
erősen és hatalmasan játszottam, hogy: „Szent
oltárodnál térdre hullva kérünk…”
Hát Pali ordított:
– Tizenkettő! Nyert a vörös ló! Nyert a vörös ló!!!
És Gazsi hangosan mondta:
– Második a fekete ló!
Akkor gondoltam, hogy most már nem fogok Gazsival
kibékülni, és azt se bánom, ha hazamegy.
Abbahagytam a zongorázást, és elmentem a
szobámba.
– Nincs semmi zenei műveltségük – mormogtam –, és
még a Himnusznál is ordítottak! – Megvetettem őket.
Három falusi és Józsi egy pimasz, és Gazsi is teljesen
kiállhatatlan, és nem igazi barát!
Lefeküdtem, de soká nem tudtam elaludni…
Gazsi hangosan jött be, és hangosan vetkőződött,
pedig én aludtam és nem mozdultam.
Mindenki ellenem és mindenki egyetért – gondoltam,
és egészen könnyes lett a szemem, pedig nem akartam.
Akkor Gazsi belezökkent az ágyába, és kioltotta a
gyertyát.
Még soká gondolkoztam mindenféléről. Hogy holnap
elmegyek Ritta nénihez, és neki mindent megmondok, és
megmondom, hogy csak őt szeretem, és hogy akar-e
hozzám jönni feleségül… úgy tizenkét év múlva.
Másnap reggel, mikor felkeltem, Gazsi még aludt. Én
azért is egészen halkan öltöztem. Én nem vagyok olyan
paraszt, mint ő – gondoltam és kimentem…
Kinn Pali ácsorgott. Nem akartam észrevenni, de ő
rögtön mondta:
– Anyuka elutazott Szegedre, és csak az esti vonattal
jön haza.
– Igen? – mondtam. Gondoltam, hogy akkor egészen
egyedül vagyok, hát mindjárt megreggeliztem a
konyhában, és elmentem vadászni.
Mikor hazajöttem, találkoztam Gusztival, aki
automobilsapkában volt.
– Jössz autózni? – kérdezte.
– Igen – mondtam, mert gondoltam, hogy csak engem
hívott.
De mikor az autóhoz értünk, hát már fenn zsúfolódtak
mind a négyen.
Mondtam Gusztinak, hogy én csak melléje ülök, mire
ő furcsán nézett rám, és halkan mondta:
– Nem szeretem, ha veszekedtek!
De nem szólt aztán semmit, és elküldte Palit.
Az állomásra mentünk, mert egy új dohánykertész
érkezett. Gyönyörűen repültünk, és én nem szóltam
semmit, csak hallgattam, hogy bent jól mulatnak.
Egyszer Józsi mondta:
– Egyedül hallgatom tenger mormolását.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, csak
Gusztival beszélgettem.
De visszajövet a dohánykertész ült kint, hát nekem be
kellett ülnöm. Először mondtam Gusztinak, hogy én
hazajövök gyalog is, de ő mérgesen mondta:
– Miféle dolog ez megint? Ugyan ülj be már!
Így én is bemásztam, és leültem Pali mellé. Egészen
nyugodtan néztem körül, mintha idegenek lettek volna.
Ők is úgy csináltak, de egymás közt nagyon vígan
voltak…
Akkor Józsi nagyon ravasz arcot csinált, és azt
mondta, hogy mond egy mesét. Mind összehajoltak, és ő
kezdett valami maszlag hülyeséget mondani, amiben az
volt, hogy volt egy macska, aki egyedül járt sétálni, és
aki senkivel se barátkozott, de a végén megunta magát a
vad erdőkben, de akkor már őt nem akarták
visszafogadni, hanem mindenkitől szorult. Valami
amerikai mese volt, és tudtam, hogy a macska alatt
engem értett. Kezdtem melegedni, és egyszerre
közbeszóltam:
– Kutyaugatás, szamárordítás nem hangzik az égbe!
Józsi gúnyosan nézett rám, de a világért se mert
kikezdeni, mert iszonyúan félt tőlem. És olyan dühös
voltam, hogy elraktam volna mind a négyet egyszerre…
Mind nevettek, és én kinéztem a földekre.
Akkor Józsi befejezte a mesét, és mind iszonyúan
nevettek.
Egyszerre valami az eszembe jutott, és nagyon meg
voltam elégedve vele… Hűvösen néztem Józsira, és
halkan mondtam:
– Neked még nem volt lovagias ügyed?
Ő rögtön elsápadt és aztán elvörösödött. Aztán kezdte
kimagyarázni Bélának, hogy akinek nem inge, ne vegye
magára, és gyerekek között nincsenek lovagias ügyek, az
nevetséges, de ő már párbajozott háromszor, és ismeri a
pisztolypárbajt és a kardpárbajt és a vitőrt és az
amerikai párbajt.
– Mind maszlag – vetettem oda.
– Mi maszlag? – kérdezte ő sipákoló hangon.
– Amit mondasz – feleltem. – Az maszlag. Mert nem
igaz.
 Megérkeztünk és leszálltunk. Guszti még a gép körül
babrált, mikor Józsi Béláéknak egészen felülről mondta,
hogy én naiv vagyok, és nem is érdemes velem törődni.
Nem tudtam biztosan, hogy mit jelent az, hogy naiv,
de már borzasztóan dühös voltam, és úgy képen
törültem Józsit, hogy rögtön bőgni kezdett. Nem mert
kikezdeni, csak bőgött. Akkor Guszti odafordult, és azt
mondta nekem, hogy az ilyesmi mégse járja, mert csak
parasztgyerekekhez és csibészekhez illik.
Én vérpiros voltam, és Gazsira néztem, és akkor Gazsi
egész nyugodtan mondta, hogy:
– Igaz.
És Józsinak azt mondta:
– Gyerünk.
Elmentek mind hirtelenében.
Jól van – gondoltam. – Megvárom Ritta nénit. Neki
mindent elmondok, akkor nem búcsúzom el senkitől,
Gusztitól se, hanem összepakolok, és kigyalogolok az
állomásra, és holnap odahaza vagyok.
Bementem a szobába, és pakolni kezdtem. Gondosan
mindent összepakoltam. A Gazsi zsebpoharát az
ablakpárkányra dobtam, de az órát mégse hagytam ott,
mert azt még Pesten cseréltük.
Gyorsan megebédeltem, de nem beszéltem ebéd
közben senkivel, csak Etta nénivel egy-egy szót. Vártam
Ritta nénit…
Délután minden holmimat összecsomagoltam, és
készen voltam.
Akkor eszembe jutott, hogy a puskámat reggel kinn
hagytam a kuglipályánál. Kiballagtam.
Éppen mind célba lőttek. Mikor megláttak,
abbahagyták, de én csak a puskámat kaptam fel, és
visszaballagtam.
Aztán még kedvem jött egyszer utoljára lovagolni, mert
egész júniusban tanultam a Pista apjától. Felnyergelték
a Dodit, és a réten lovagoltam fel és alá. Nagyon-nagyon
jó volt, és hogy egyedül voltam, hát vágtattam, és boldog
voltam, csak azt sajnáltam, hogy mindezt itt fogom
hagyni. Mikor visszafelé befordultam a kert mellett, hát
nagy puskaropogással kiszaladnak egy szarka után,
éppen a lovam elébe. A Dódi rögtön ugrálni kezdett, de
ők nem törődtek vele, hanem szaladtak a lovam elé a
szarka után. Akkor Pali ordított:
– Ne lőj, mert fél a ló.
De Józsi azért is egészen közel sütötte el a puskáját.
Nagyot szólt, mert dunszt volt benne. Pedig nem is volt
mire lőnie.
Akkor a Dódi oldalt ugrott, és két lábra állott. Először
még erősen fogtam a térdemmel, de akkor lekapta a
fejét, és éreztem, hogy repülök. Akkor nem tudtam, mi
történik velem…
Mikor felébredtem, benn voltam a szobám díványán,
és egész jól éreztem magam, csak a fejem volt bekötve és
a lábam bepólyálva. Etta néni és Guszti voltak benn, és
nagyon kedvesek voltak.
Azt mondta Guszti, hogy nem törtem ki se karom, se
lábam, csak megütöttem, és a fejem is megütöttem.
Akkor kezdtem érezni, hogy nagyon ég a lábam, és
nemigen tudtam mozdítani…
Akkor befurakodott Pali, és sírva mondta, hogy a Józsi
az oka, mert elsütötte a puskát, hiába kiabált rá, hogy
ne süsse.
– El fogom zárni a flóberteket, és vége a puskázásnak
– mondta haragosan Guszti, és friss borogatást tettek
rám.
Mondtam, hogy ne jöjjön be senki hozzám, csak Ritta
néni, ha megjön. Azt akartam, hogy Józsi, Gazsi, Béla és
Lili érezzék, hogy ők a hibásak, és tudják, hogy még
haragszom rájuk…
De már nem haragudtam olyan nagyon, a lábam is
kezdett iszonyúan fájni, és a fejem is zúgott. De nagyon
vártam Ritta nénit. Végre megjött.
 Úgy, ahogy volt, útiruhában bejött, és sokszor
megcsókolt, és Guszti és Pali elmondták a dolgot. Akkor
én elmondtam neki mindent, kezdve attól, hogy Lilit
akartam feleségül venni, és kinevettek. Iszonyú jó volt,
hogy elmondhattam mindent, mindent…
Ő folyton simogatott, és végighallgatta az egészet.
Akkor megcsókolt, és azt mondta, hogy holnap még
ágyban maradok, és ő bejön hozzám felolvasni, és azt
főznek, amit én akarok.
Akkor mondtam neki, hogy nem Lilit, hanem őt
akarom feleségül venni, erre nagyon aranyosan nevetett,
és megsimogatta a kezem. Azt mondta, hogy feküdjek
nyugodtan, és mindjárt bejön, csak átöltözködik.
Alig vártam, hogy visszajöjjön. Akkor kérdezte, hogy
miért van minden összepakolva. Elmondtam, hogy hogy
akartam hazamenni, csak tőle akartam elbúcsúzni.
Akkor újra megcsókolt, és azt mondta, hogy nem enged
haza, hanem minden jó lesz megint köztem és a
gyerekek közt. Mondtam, hogy én nem bánom, de mind
ellenem voltak, hát én nem vagyok hibás. Azt mondta,
hogy holnap minden jó lesz, most ne is gondoljak másra,
mint hogy ne fájjon a lábam és a fejem.
Még soká ült az ágyam mellett, és beszélgettünk,
aztán kiment, és azt mondta, hogy vacsora után újra
bejön.
Akkor egyszerre csak bejött Gazsi.
– Szabad? – kérdezte.
– Szabad – mondtam, mert nem tudtam rá haragudni.
Mintha messze, rég történt volna mindaz, amiért
haragudtam rá, és nem tudtam sehogy se újra
haragudni.
– Hogy vagy? – kérdezte csendesen, és leült az ágyam
mellé.
– Fáj a fejem – mondtam barátságosan.
– Lábad is fáj?
– Inkább ég – mondtam.
 Akkor ő elmondta, hogy a bátyja is leesett, és fájt a
lába, és akkor jeget tettek rá. Mondta, hogy hozat jeget.
– Jó a víz is – mondtam.
– Holnap ágyban maradsz?
– Igen – mondtam –, és Ritta néni fog nekem
felolvasni.
Akkor ő mondta:
– Ha Ritta néni elfárad, olvasok én. A Kétévi vakációt.
– Jó – mondtam, mert már tudtam, hogy kibékültünk
Gazsival. – És olvasd fel: Aki a szívét a homlokán hordja!
Csillogott a szeme, és halkan mondta:
– Jó.
Hívták vacsorázni, és kezet fogtunk. Megszorítottam a
kezét.
– Szervusz!
– Szervusz!
Ő csendesen kiment, én pedig felkeltem az ágyból.
Iszonyúan nyilallt a lábam, és láttam, hogy nagyon fel
van dagadva és fel van horzsolva. Az ablakpárkányhoz
mentem, és elvettem onnan a Gazsi zsebpoharát, hogy
ne lássa, ha visszajön, hogy kidobtam a kofferből.
Visszatettem a holmim közé, és visszasántikáltam az
ágyba.
Vacsora után visszajött Ritta néni, és hozott nekem
friss málnát, és akkor bejött Béla, és nem szólt semmit,
csak nézett, és az ágyam mellé ült… és nézett
szomorúan.
– Szervusz – mondtam kedvesen, és nyújtottam a
kezem.
Megfogta a kezem és nagyon szorongatta, de nem szólt
semmit… Akkor egyszerre bejött Lili, és csupa könny
volt a szeme, de csak állt az ágy lábánál… és szipogott
az orrán.
– Miért sírsz? – kérdeztem.
Akkor hangosan kezdett sírni, és odajött.
– Nagyon megütötted magad?
 – Semmi – mondtam –, nem is fáj, csak a fejem meg a
lábam.
– Már nem szeretsz minket? – csukladozta.
– De igen – mondtam hangosan, és megfogtam a
kezét.
Leült az ágy szélére, és sírt.
Adtam neki málnát, de minden kanálnál újra
potyogtak a könnyei és bepotyogtak a tányérba.
Akkor aztán megnyugodott, és megettük a málnát.
Akkor aztán megcsókolt és mondta:
– Ugye nem mész el, Lalus? Anyu azt mondta, hogy el
akartál menni miattunk!
– Nem megyek el – mondtam –, de nem fogunk
veszekedni.
– Nem fogunk veszekedni – mondta ő újra, és
összemálnázta az arcom a málnás szájával…
Akkor bejött Gazsi, és leült az ágyam mellett egy kis
zsámolyra. Holnap az ágyban maradok, és mind
bejönnek, és játszunk mindenfélét a szobában, én az
ágyból játszom, és Ritta néni felolvas és Gazsi felolvas,
és lesz vaníliafagylalt…

ÖTÖDIK FEJEZET
Ágyban maradok. Kártyázunk.
Miért szomorú Ritta néni? Versek. Aliz
-Tervek a Kétévi vakáció eljátszására.

Másnap reggel pedig, mikor felébredtem, hát Gazsi már

fenn volt, de olyan halkan járt-kelt, hogy semmit se
hallottam.
Egyszerre nagyon furcsa volt, hogy még tegnap
mindenkivel haragban voltam, hogy el akartam utazni,
és mindent összecsomagoltam. Talán mindezt csak
álmodtam, gondoltam magamban, mikor kinéztem az
ablakon. Kinn aranyosan sütött a nap a kugliakácokon,
és olyan melegen, puhán csillogtak, hogy nem hittem,
hogy tegnap még minden iszonyú rossz volt. De aztán,
hogy a lábamat megmozdítottam, és sajgott, hát mégis
tudtam, hogy minden igaz volt, és hogy leestem a lóról,
és ma ágyban maradok, és csak holnap kelhetek fel.
– Szervusz – mondtam Gazsinak.
Odajött, és kérdezte, hogy hogy érzem magam.
– Jól – mondtam –, de még fáj a lábam.
– Holnap már nem fog fájni – mondta.
– És akkor holnapután elmehetünk a szigetre mind.
– Igen – mondta ő, és kiment, hogy nekem reggelit
küldjön.
Délelőtt mindenki benn volt nálam, hol az egyik, hol a
másik. Lili hozott ribizlit, és összeribizliztük még a
párnát is, de Ritta néni nem szólt semmit. Bélával
sakkoztam, és végre remi lett, de láttam, hogy ő egyszer
nem vette el a lovamat, mikor a futóval elvehette volna.
Akkor egyszerre bejött Józsi is Gusztival, és
kibékültünk. Nem említettük, hogy ő engem bosszantott,
és naivnak nevezett, és hogy én őt nyakon vágtam. Józsi
nem is volt olyan rossz gyerek, és gyönge volt és félénk.
Gondoltam, hogy ha nem ugrál, hát nem fogom többé
bántani. Aztán kártyáztunk cukorba, mert Józsi egy
csomó kártyajátékot tudott, amit mi sem tudtunk, és
iszonyú ravaszul játszott, és mindig nyert, de mindig
megkínált minket cukorral. Józsi igazán okos fiú volt, de
rettenetesen vékony lába volt, és most már sajnáltam
volna igazán bántani… Azt mondta, hogy kétszer volt
tüdőgyulladásban, és volt sarlachja és kanyarója és
difteritisze is. Mondtam, hogy nekem is volt kanyaróm,
de bárányhimlőm is volt és szamárköhögésem is. Gazsi
mondta, hogy neki is volt szamárhurutja, de neki volt
mumpsza is és polipja. Béla mondta, hogy nekik volt
mandulagyulladásuk és kanyarójuk, de Gusztinak volt
tífusza, és ez mindennél veszedelmesebb.
 Ebéd után felolvasott nekem Ritta néni, és a többiek
aludtak a szobájukban. Gyönyörűen tudott felolvasni, és
én kinéztem az ablakon a sötétkék égre, és mindent
láttam, amit mondott, mert egy indiai tündérmesét
olvasott fel, ahol gonosz raksász-szellemek repkednek,
olyanok, mint a kis denevérek, és van egy fa, melynek az
ága ezüst, levele arany, és annak fényében alszik egy
gyönyörű lány, de a fát egy nagy kígyó őrzi, de a végén
mégis megszabadítják. És olvasott egy másik mesét, ahol
egy kis sakál megcsalja a krokodilust, és olvasott egy
harmadikat, ahol csupa gonosz raksász van, az egész
erdő tele van raksászok láthatatlan palotáival, de a két
királylány mégis megszabadul, pedig a raksászoknak
olyan mérges körmük van, hogy aki megkarcolja magát
a körmükkel, meghal, de újra életre lehet kelteni valami
írral…
Aztán beszélgettem Ritta nénivel. Kérdeztem, hogy
biztosan eljön-e a télen. Azt mondta, hogy biztosan.
Akkor elmeséltem neki, hogy mi mindent fogunk
csinálni, hogy karácsonykor éjfélig fennmaradunk, és
elmegyünk a színházba mindennap, és a filharmonikus
hangversenyre.
Ő csak hallgatta, de mintha másra gondolt volna…
Gondoltam, hogy végre megkérdezem, amit rég akartam,
hogy miért olyan szomorú néha.
Megkérdeztem.
Azt felelte:
– Miért volnék szomorú?
De mondtam, hogy igenis szomorú, mert én jól látom
az ilyesmit. Akkor rám nézett sokáig, és elmosolyodott.
– Majd egyszer elmondom – mondta.
– Mikor lesz az az egyszer? – kérdeztem.
– Nem tudom.
– De míg itt vagyok?
– Talán.
– Biztosan!
 Megígérte, hogy míg itt vagyok, elmondja egyszer…
Kérdezte, hogy miért vagyok rá kíváncsi.
Mondtam, hogy sokszor gondoltam arra, hogy milyen
szomorú néha a pillantása, olyankor, mikor este
lefeküdtem, vagy ha vacsoránál ültünk, vagy ha
zongorázott. Mondtam, hogy az olyan, mintha este
sétálok, és a jegenyék nagyon zúgnak, hát szeretném
tudni, hogy mit zúgnak, mert a zúgásuk olyan, mintha
valamit beszélnének lassan sóhajtva…
Ritta néni csak nézett engem sokáig, de nem szólt.
Kérdezte, hogy nem szoktam-e verset írni.
Mondtam, hogy szoktam, és miért kérdezi.
Azt mondta, hogy gondolta, hogy biztosan írok…
Akkor elmondtam neki a versemet.
Nagyon tetszett neki, különösen egy strófa:

Harangok zúgnak messze távol,

Az este szállta tó vizén,
Ezüstszövésű gyönge fátyol
Habján halovány esti fény…

– Ez igen-igen szép, Laluskám – mondta, és megcsókolta

az arcomat. Akkor én mindjárt elmondtam egy egész
hosszú verset, amit a télen írtam:

Állt magas hegy sziklaormán

Vad Zomuknak szörnyű vára…

Hosszú ballada volt, és valakit letaszítanak benne a

szikláról… Ez nem tetszett neki annyira, de ez is
tetszett.
Mondtam, hogy fogok róla egy igen szép verset írni, és
majd megmutatom.
Mondta, hogy nagyon jó lesz és nagyon boldog lesz.
– De akkor elmeséli, hogy miért szomorú? – kértem.
– Akkor elmesélem – mondta.
 Rögtön gondolkozni akartam a versen, de akkor
kérdezte:
– Miért nem tetszik neked Józsi?
Mondtam, hogy most már jobban tetszik, csak először
nagyon hencegett és kinevetett engem, mikor Lilit
feleségül akartam venni, és Béla a vacsoránál
kikottyantotta.
– Gyerekek mind hencegnek – mondta Ritta néni.
Mondtam, hogy igen, mert néha én is hencegek, és
hencegni jó, de aztán ha az embert észreveszik, és az
ember észreveszi saját magát, hát látja, hogy nem szép.
Ritta néni azt mondta, hogy ő is úgy volt kislány
korában, hogy gyönyörű szépen öltözött, és alig várta,
hogy lássák, és mutogatta a ruháját, aztán egyszer látta
az unokatestvérét, aki éppen úgy csinálta, és iszonyú
hiú volt, akkor azt gondolta, hogy ő is olyan lehet, és
azontúl nagyon vigyázott, és nem mutogatott semmit, ha
gyönyörű szép ruhát kapott. Mert érezte, hogy az
iszonyú csúnya.
De mondtam, hogy Ritta néni nem lehetett csúnya,
még ha mutogatta magát is.
Nevetett és mondta, hogy bizony csúnya volt…
Aztán azt mondta, hogy nekem biztosan rossz volt,
hogy akkor a vacsoránál kinevettek.
Mondtam, hogy szerettem volna sírni, de sohase sírok,
hát akkor se sírtam, meg aztán láttam, hogy Ritta néni
nem nevet ki igazán, csak úgy, mert a többi is nevet.
Mondta, hogy ő nem nevetett ki igazán, mert neki
tetszett, és még mondta:
– Én szívesen odaadom Lilit feleségül neked, csak
előbb még sokat kell mindkettőtöknek iskolába járni.
– Persze – mondtam –, én se gondoltam másképp!
Mondtam, hogy holnap reggel megírom a verset, vagy
még ma este, és akkor holnap már mesélhet nekem.
– Lalus, Lalus, te félig gyerek vagy, félig öreg.
 Megveregette a kezemet, és nagyon büszke voltam,
hogy ezt mondta. Szerettem volna valami csodaszépet
mondani, de akkor berontottak a gyerekek. És velük jött
Aliz, mert Aliz átjött látogatóba, és akkor érkezett.
Nagyon sajnálta, hogy beteg vagyok, és szörnyülködött,
mikor mondták, hogy a lóról estem le, és mindjárt az
ágyam szélére ült, és simogatta a kezem. Aliznak olyan
gyönyörű fekete haja volt két vastag copfban, hogy
kihúztam belőle a szalagot és eldugtam, és vártam, hogy
kibomoljon. És olyan csillogó gyöngyfoga volt és nagy
fekete szeme, és mindenen nevetett, amit mondtam, még
ha nem is volt nevetni való. Csak úgy nevet, mert tele
van nevetéssel – gondoltam, de megint nem tudtam,
hogy kit vegyek feleségül: Alizt-e vagy Lilit?
Akkor kérdezték, hogy mi lesz a Kétévi vakációval.
Elmondtam az egész tervet, hogy kimennénk egész
napra a szigetre, és lenne egy főnök, és ott főznénk és
vadásznánk és halásznánk és fürödnénk és sátrat
ütnénk, és ott hevernénk ebéd után, és mindenfélét
játszanánk, és volnának versenyek, ugrás és birkózás,
és tutajt csinálnánk, mert volna egy ács és egy vadász és
egy halász és egy sátorcsináló gazdasszony… És
berendeznénk az egész szigetet, mert a fák közt utat
csinálnánk, és a nádat eltisztítanánk, és a kikötőt az
úttal összekötnénk, és még házat is építhetnénk fából,
és tüzet gyújtanánk…
Nagyon tetszett a terv, és Ritta néni beleegyezett.
Aliz azt mondta, hogy ő is eljön, csak üzenjük meg,
hogy mikor lesz a kirándulás a Lalus szigetére.
Aztán játszottunk mindenfélét. Ritta néni megengedte,
hogy én felkeljek, de csak úgy, hogy egy fotelba ültem, és
bepólyázták a lábamat. Akkor játszottunk angyal-
ördögöt. Józsi mindent nagyon ügyesen játszott, a végén
azt mondta, hogy játsszunk huszonegyest pénzbe, de azt
Ritta néni nem engedte meg.
 A végén Józsival olyan jól összebarátkoztunk, hogy a
játékokban mindig egy szövetségben voltunk a többiek
ellen, és megértettük egymást egy pillantással. Így
kártyában mindenkit megvertünk. Aztán játszottunk úgy
is, hogy mindenki csalt, csak nem volt szabad
rajtakapni, legjobban csalt Józsi, aztán én és Gazsi, de
Béla is kitűnően csalt, csak a lányok és Pali és Ritta
néni nem tudtak csalni, így mindig ők vesztettek. A
végén bejött Guszti, és ő olyan iszonyúan jól tudott
csalni, hogy még Józsi se tudta megfogni.
Aztán este lett, és Aliz elment. Mielőtt elment volna,
megmutattam a szalagját, és mondtam, hogy lehúztam,
mikor nem látta. Akkor ő azt mondta, hogy nekem adja
a szalagot emlékül. Erre Józsi nagyon ravasz arcot
csinált, és azt mondta:
– Biztos, hogy nekem nem adta volna ide!
Aztán még játszottunk vacsoráig.
Vacsora után Józsi kezdte elmondani, hogy ők mi
mindent csináltak az iskolában, akkor elmondta Gazsi
is, és én is elmondtam.
A legjobbak voltak, mikor Gazsi sajtot tett a tanári
asztal fiókjába, és egy öreg tanár belenyúlt, és mikor én
úgy feleltem egy verset, hogy Gazsinak a gallérjába hátul
bedugtam a könyv lapját, és elolvastam onnan, és
iszonyúan megdicsért a tanár, és mikor Józsi egy
almacsutkát dobott a tanári asztalra óra közben, és nem
tudta senki, hogy ki dobta, és mikor kinyitotta a gázt, és
futballt hozott, és óra közben gurigatták a padok alatt,
és a tanár nem tudta megtalálni, mert ahová ment,
onnan mindig másfelé rúgták, és mondták, hogy semmi
sincs itt. Közben késő este lett, és lefeküdtünk.
Jó volt, hogy mindenkivel kibékültem!

HATODIK FEJEZET
Én vagyok a főnök. Átmegyünk a szigetre.
 Cigarettázunk.
Jönnek Ritta néniék. Szép este.

Nem egy, de két napig feküdtem még, és egy hétig nem

tudtam rendesen aludni. Végre mégis egészen
meggyógyultam. Már július közepe volt, mikor eszembe
jutott, hogy el kéne játszani a Kétévi vakációt.
Összeültünk előtte való nap, és megbeszéltük. Először
is főnököt kellett választani. Józsi mondta, hogy várjunk
holnapig, hogy Aliz is szavazzon.
Ritta néni csak úgy engedte meg a dolgot, ha holnap
jó idő lesz, s ha Guszti is velünk jön a csónakon, míg
átmegyünk. Aztán Guszti visszajön, de napközben is
átjöhet a szigetre… Akartam mondani, hogy jobb, ha
magunk vagyunk, de csak elsoroltam, hogy mi mindent
viszünk.
Előkészítettünk ásókat és gereblyét, fejszét és
kalapácsot, szögeket és deszkákat. Elkértük a nagy
ponyvákat, amin az almát aszalják, sátornak.
Készítettünk karókat, és vittünk labdát. Józsi azt
mondta, hogy ő tud sütni és főzni szabad tűzön, így
készítettünk egy üstöt és konyhai tányérokat, mert jókat
nem adott Etta néni. Készítettünk kanalat és villát
mindenkinek és más főzőedényeket és üvegeket, és
elhoztuk a Bobit is, pedig sehogy se akart jönni, csak
Mihállyal jött el nagy keservesen. Aztán kértünk
főznivalót, hát Etta néni mondta, hogy ad holnap húst is
és főzeléket is és tésztát is és mindent. Józsi megcsinálta
az evési tervet, és becsületszavát adta, hogy megnyaljuk
az ujjunkat az után, amit főz. Izentünk Aliznak, hogy
reggel jöjjön korán, és rossz ruhában jöjjön, ne
parádésan, és még üzentem neki, hogy szavazással
fogunk főnököt választani, és hogy gondolkozzék, hogy
kire szavaz.
 Másnap reggel már hatkor keltünk, de nagyszerű idő
volt. Hétre megkaptuk Etta nénitől mindazt, amit ígért.
Józsi vette át a csomagjait, de savanyú arcot csinált, és
azt mondta, hogy mindent ő akart csinálni, de Etta néni
sült csirkét és bécsi szeleteket pakolt, amin már nincs
semmi dolog, csak meg kell enni. De aztán kapott nyers
húst is levesnek és krumplit és mindenfélét és főzni való
tejes kukoricát és pirítani való szalonnát, így ő is meg
volt elégedve. Mindent a partra készítettünk. Akkor
érkezett Aliz is fehér vászonruhában és fehér
napernyővel és fehér harisnyában és fehér cipőben.
Iszonyúan örült, és folyton nevetett. Hozott egy kosárkát
és abban mindenféle haszontalanságot, kisollót és
csokoládébonbont és kesztyűt. Mondtam, hogy akkorka
olló nem jó nádat vágni, mert nádat fogunk vágni, és egy
stanicli bonbont magam megeszek, nemhogy heten
együnk belőle, és a fehér gönc sem ér semmit, mert
sáros lesz egy pillanat alatt, és a kesztyű helyett
hozhatott volna inkább úszónadrágot! De ő csak
nevetett, és iszonyúan örült. Lili okosabban öltözött,
mert kukoricaszínű matrózruha volt rajta és szandál, és
nem volt rajta harisnya, és kis ásót hozott és kis kannát.
De neki is mondtam, hogy nem fogunk vizesdit játszani,
mert mindenkinek igazi dolga lesz, és aki nem izzad és
nem fogad szót, az hazamegy. Ő azt mondta, hogy szót
fogad nekem. Mondtam, hogy nem nekem, hanem a
főnöknek!
– Úgyis te leszel a főnök – mondta.
– Az nem biztos – mondtam nyugodtan (pedig biztos
volt, hogy én leszek).
Lili hozott sok cukrot, fehér cukrot, és hozott egy nagy
kanna tejet és egy kanna kávét, és mondta, hogy ő
Józsinak segít, és délután kávét fognak főzni. Hozott
csészéket is, de csak négyet kapott Etta nénitől, mert a
többi igazi porcelán. Így hozott még pléhbögréket is,
mert kettőt mindjárt eltört a csészék közül, és a kávét is
félig kiöntötte, de addig kunyerált, míg Etta néni újra
teletöltötte neki.
Béla hozta a fejszét és az építőholmikat és Gazsi és
Pali az ásót és a kertészdolgokat. Én hoztam Bobit, de
nem akart jönni, így Mihálynak is el kellett jönni a
csónakig. Józsi hozta a főződolgokat és a gyümölcsöt, így
mentünk a csónakhoz. Kijött Ritta néni is, és láttam,
hogy nagyon tetszik neki az egész, hát mondtam:
– Délután ötkor pedig várjuk uzsonnára, Ritta néni!
Azt mondta, hogy eljön Gusztival.
Akkor először átment a szigetre Józsi a konyhával és
Lili és Aliz és Guszti. Akkor átjöttem én és Béla, végül
Gazsi és Pali. Háromszor fordult meg a csónak, míg
minden odaát volt.
Akkor összehívtam őket, és beszédet tartottam:
– A szigetet elfoglaljuk, és mindenfélét fogunk
csinálni, de aki a főnöknek nem fogad szót, az
hazamegy, és itt nem lehet azt mondani, hogy „nem ér”
vagy hogy „nem játszok”, mert az mindjárt hazamegy. A
szigetet rendezni fogjuk és széppé tesszük. Igazi
barlangot csinálunk a dombban, ahol hűvös van, és
konyhát csinálunk, és magunk csináljuk az ebédet, és
mindent meg kell enni, mert aki nem eszik, az
hazamegy. Sátrat csinálunk, és kiirtjuk a nádat az
útból, és a szigeten sétautakat csinálunk a fák alatt és
csónakkikötőket. A munkát a főnök osztja be, és aki
mást akar csinálni, mindjárt hazamegy. És ha minden
kész, akkor játszunk, és uzsonnát csinálunk, és várjuk a
vendégeket. De a sziget csak a mienk és senki másé!
Éljen a sziget! – Mind ordították, hogy éljen!
 Mondtam, hogy most szavazzunk, hogy ki legyen a
főnök, de lány nem lehet főnök.
Akkor szavaztunk, és cédulákra írtuk, hogy ki kit
választ:
Én kaptam 3 szavazatot (Lili, Aliz és Béla).
Gazsi kapott 3 szavazatot (Pali, Józsi és én).
Józsi kapott 1 szavazatot (Gazsi).
Gazsi nekem azt súgta, hogy azért szavaz Józsira,
mert nem akarja, hogy úgy lássék, hogy mi ketten
egymást pártoljuk. De én mégis Gazsira szavaztam, mert
Józsival még mindig nem voltam igazán jól.
Akkor felolvastam a szavazatokat, és én azt mondtam,
hogy most újra kell szavazni mindenkinek, hogy ki akar
engem vagy Gazsit, mert a szavazás eldöntetlen eddig,
de most már csak rám vagy Gazsira lehet szavazni.
Akkor újra szavaztak, és így lett (én és Gazsi nem
szavaztunk):
Én 3 szavazat (Lili, Aliz, Béla).
Gazsi 2 szavazat (Józsi, Pali).
Én lettem a főnök, és rögtön elfoglaltam az állást.
Kiadtam a munkatervet.
Józsi a tisztáson konyhát rendezett be. Tűzhelyet
kezdett építeni, és Lili és Aliz előkészítették a
főznivalókat. Mondtam Józsinak, hogy teljesen rábízom,
és főzzön, amit akar, de füstöt ne csináljon nagyon, és 1
órára legyen ebéd, és a lányok neki engedelmeskedjenek.
Józsi rögtön nekifogott mindennek, és nemsokára már
felállították a főzőüstöt is. Csináltak egy hűs helyen
kamrát, és szedtek sok fát a tűznek. Mondtam, hogy a
lányok vigyázzanak a pendelyükre a tűznél, hogy bele ne
kapjon a láng, és ha valamelyik kigyullad, hát Józsi
nyomja bele a folyóba egy kicsit, és aztán hazaküldjük
átöltözni. Bobi iszonyúan vonított, hát adtunk neki enni,
és odakötöttük egy fa árnyékába. Bobit mégse tanította
be Béla, mert lusta volt mindig átmenni Mihály házába.
 Palit és Bélát elküldtem, hogy hozzák rendbe a
szigetet. Ásókkal mentek, és utakat csináltak, hogy
lehetett a fák alatt sétálni, és eltisztították a
kúszónövényeket, és kitépték a nádat az útból, és a
konyha körül megigazították a bokrokat, hogy olyan volt,
mint egy kert. Én és Gazsi pedig kikerestünk egy
gyönyörű helyet, és először is sátrat csináltunk. Nagy
karókat ástunk a földbe, és kifeszítettük felette a
ponyvát, és körül is ponyvát szegeztünk, és a nagy
sátorban pokrócokat terítettünk a hűvösbe, és elhoztuk
a rossz díványpárnákat, míg az egész olyan lett, mint
Gazsi tündérgrottája. Iszonyúan tetszett Gazsinak, és
mondta, hogy itt pihenünk délután, és itt játszunk!
Mondtam, hogy most berendezzük a szigetet, és olyan
lesz, mint egy paradicsom, és máskor is átjöhetünk.
Mikor a sátrat megcsináltuk, elmentünk a dombhoz.
A sziget közepén volt egy nagy domb, annak az oldalába
ássuk a barlangot, mint a Kétévi vakációban a Francia-
barlangot!
Nekifogtunk, és a tövében kezdtünk ásni. De nem
ment gyorsan.
Mondtam, hogy nem ér semmit, mert beletelik egy hét
is, amíg elkészül. Abbahagytuk, és a sátor körül
csináltunk egy szép teret, kigereblyéztük, és aztán
visszamentünk a sziget belsejébe, és segítettünk
Béláéknak utakat csinálni. Az már gyorsabban ment, és
egészen körül csináltunk sétautat. Csináltunk
kényelmes utat a kikötőből a sátor elé és a sátorból a
konyháig. Aztán a deszkából csináltunk padokat és a
sátor elé állítottuk őket.
Akkor visszamentem a konyhához. Ott már iszonyúan
égett a tűz, és főtt és füstölt minden, és Józsi ingujjban
és mezítláb kevert egy nagy kanállal, és csupa korom és
füst volt a képe. Aliz is mezítláb volt, mert belépett az
iszapba a fehér harisnyájával, és a fehér cipőjével pedig
a parázsba lépett, és azon négy akkora lyuk volt, mint
egy mogyoró. Aliznak kövér lába volt, és csupa korom
meg sár volt a lába szára is. Lili megégette az ujját, és
éppen sót hintett rá, de nem bőgött cseppet se.
Mondtam, hogy minden jól van. Józsinak pedig
csináltunk egy kamrát a deszkákból és arra polcokat, és
odatette minden holmiját.
Akkor jött Guszti, és mindent megnézett, és csóválta a
fejét, és mosolygott, de nagyon tetszett neki, mert
mondta, hogy meg fogja mondani Ritta néninek, hogyan
dolgozunk, és majd délután újra eljön. Mondtuk, hogy a
viszontlátásra, és nem bántuk, hogy elmegy.
Akkor Lili leöntötte tojással a ruháját, és mondtam,
vesse le, elég meleg van, hát levetette, és csak
alsószoknyában és ingben csinálta az omlettet, de
mondtam, hogy ne törölje mindig a kezével az orrát, ha
omlettet csinál, mert csupa tojás lesz az orra. Józsi két
tüzet is csinált, és egyiknél főtt a kukorica és a másiknál
a húsleves.
Már jó illata volt, amikor Aliz egy kormos fát beleejtett,
de Józsi hamar kikapta belőle. Megégette kicsit a kezét,
és ráordított Alizra:
– Hülye!
Aliz sírni kezdett, de mondtam, hogy ne sírjon, mert
Józsi felelős az ebédért, és neki szabad megszidni a
konyhanőket. De azért Józsit is karon bokszoltam kicsit,
és mondtam, hogy a lányokat nem kell bántani. Akkor ő
azt mondta, hogy itthagyja az egész kukoricát, ha nem
hagyom békében.
– De én vagyok a főnök! – ordítottam.
– Fütyülök rád – mondta.
– Hazaküldelek!
– Akkor nem lesz ebéd!
– Megfőzzük mi!
– De én kiborítom előbb!
– Akkor vízbe buktatlak!
 Nem akartam elrontani a játékot, hát elmentem, és
visszaordítottam:
– Megbocsátok, mert izgulsz!
Ő visszaordított:
– Fütyülök a bocsánatra!
Akkor elmentem, és kikerestem egy helyet, ahol a víz
erősebben folyt a fák alatt és ahol mélyebb volt.
Mondtam Gazsinak, hogy halászat lesz, hogy estére
legyen hal.
Csináltunk horgot spárgából, mert hoztam egy horgot,
amit Guszti adott, és hoztam földigilisztát is és hosszú
pálcát.
Lehasaltunk a partra, de iszonyú soká nem jött hal.
Akkor én elmentem, és beültem a csónakba. Volt a
csónakon hosszú kötél, azt odakötöttem egy fához.
Eleresztettem a csónakot, míg levitte a víz vagy nyolc
métert a folyón. Ott kezdtem halászni. Egyszerre csak
rándult a kötél, és volt rajta hal. Nem volt nagy, de hal
volt. Ott fogtam négyet.
Azalatt Gazsi is fogott hármat a parton, és egy óra lett.
Akkor sípoltam, és mindenki a sátor elé gyűlt.
– Ebéd – mondtam.
A leves tényleg készen volt, de iszonyú forró volt.
Aliz és Lili és a többi is csupa maszat voltak.
– Mosakodás – mondtam.
Elmentek mosdani az öbölbe.
Visszanéztem, és láttam, hogy Józsi a lábujját mártja
az üstbe, hogy kihűlt-e már.
– Disznó! – ordítottam vissza.
– Nem is mártottam bele – kiabált –, csak egy legyet
hajtottam el!
– Nem igaz – ordítottam –, mert gyorsan visszakaptad!
Aztán a levest kitálalták, és igazán jó volt. A színe
furcsa volt, mert odahaza sose ilyen, hanem szép sárga.
Ez szürkészöld volt, és vörös is volt benne és fekete
pettyek.
 – Cifra! – mondtam.
– De jó – mondta Aliz, és mohón szürcsölte.
– Ne szürcsölj! – mondtam. – Nem illik!
Akkor vihogtak, és nagyon halkan ettek.
– Sült! – mondtam.
Józsi azt mondta, hogy előbb antré, azaz előétel.
Akkor ő már előkészítette a nyársat, és szalonnát
pirított a tűzön. Ez volt az antré, és kenyérrel ettük. Pali
azt mondta, hogy nagyon zsíros, de akkor láttam, hogy
már nagyon sokat evett.
– Hasfájást kapsz! – mondtam neki. Nem is evett
többet.
– Sült – mondtam.
Lili hozta a csirkét, amit Etta néni pakolt, és ettünk
csirkét azzal a krumplival, ami a levesben főtt.
– Kukorica – mondtam.
Józsi hozta a kukoricát és mindenkinek jutott 3 cső.
Iszonyú jó volt, de nem hoztak sót, mert elfelejtették.
– Tészta! – mondtam.
Aliz hozta a cseresznyés rétest, amit Etta néni adott.
Ez olyan jó volt, hogy mind ordítottunk:
– Éljen a sziget!
Az omlett nem sikerült, mert összeégett, és kiömlött az
egész, és összefutott, és cukor se volt benne.
– Nem én csináltam – mondta Józsi.
Aztán ettünk sárgabarackot és málnát.
– Vége az ebédnek – mondtam. – Nagyon jó volt. Éljen
Józsi és Etta néni!
Józsi meghajtotta magát, és elment, hogy a konyhát
rendbe hozzák pihenés előtt.
– Ötkor legyen uzsonna – mondtam. – Most pihenés
négyig. Ki-ki csinál, amit akar, de én azért főnök vagyok.
Két óra volt még csak.
Józsiék is visszajöttek, és a sátorba vonultunk. Ott jó
hűvös volt, és játszottunk fekete-fehéret és más találós
dolgot a lányokkal. Akkor Józsi azt mondta halkan
nekem:
– Gyere csak.
Kimásztunk ketten, és elmentünk, a többit nem
engedtük jönni. Akartak, de rájuk szóltam:
– Én vagyok a főnök. Aki jön, azt hazaküldöm.
Így visszamentek.
A sziget végében Józsi körülnézett, és előhúzott két
cigarettát. Csettintett, és azt mondta, hogy már
háromszor cigarettázott, de nem egészet. Most
végigszívja.
– Ne! – mondtam. – Megárt!
Ő gúnyos arcot csinált, és az egyiket visszadugta. A
másikra rágyújtott. Nagyokat szívott, és dagadozott a
szeme minden húzásnál. Sok füstöt fújt ki, és az orrán
át is füstölt. Megvetéssel nézett rám.
– Jó? – kérdeztem, mert még sose cigarettáztam.
Akkor újra elővette a másikat.
Elvettem és meggyújtottam.
Nekem nem árt meg.
Elszívtuk az egészet, de én nem fújtam a füstöt az
orromon, és nem szívtam le a tüdőmbe, csak a számban
tartottam és aztán kifújtam.
Visszafelé menet megnéztük, hogy a sziget milyen
szépen van elrendezve, és dicsértük Bélát.
Akkor láttam Palit a domb mögött. Rosszul volt.
– Mondtam, ne egyél annyi szalonnát – szóltam neki.
Láttam, hogy Józsi mereven nézi Palit, aki a domb
mögött állt.
– Visszamegyünk most, és pihenünk, mint a törökök –
mondtam, de Józsi csak álmosan pislogott és ásított, és
nem volt semmihez kedve. Nem tudta a szemét levenni
Paliról.
– Ne nézd, mert te is rosszul leszel! – ijesztettem.
Erre egészen elsápadt, és egy fának támaszkodott.
Palihoz mentem.
 Már jobban volt, és vizet ivott.
Mikor visszamentem, hát Józsi iszonyú rosszul volt,
és ugyanúgy járt, mint Pali.
– Igyál vizet – mondtam, de csak nyögött.
Az én gyomrom is megkeveredett egy percre, de
mégse lett semmi bajom, mert nem szívtam le a füstöt.
– Ha jobban lesztek, mossátok ki a szátokat, és
jöhettek játszani – mondtam és visszamentem.
Kérdezgettek, de nem szóltam semmit, hanem
elnyújtóztam pihenni. Nagyszerű volt a hűs sátorban a
szigeten. Egyszerre csak Lili, aki a nyakam cirógatta,
felkiáltott:
– A Lali cigarettázott! A Lali cigarettázott! Szagold
meg!
Aliz rögtön odamászott és rám hajolt. Ráfújtam.
– Jé! Igazán.
– Csak egypár szippantást – mondtam –, de ne
mondjátok el Ritta néninek, mert akkor soha többé nem
szigetezünk, és nem mesélek.
A lányok megesküdtek, hogy nem szólnak. Akkor
mondtam:
– Elszívtunk egy egész cigarettát. Nekem nem lett
semmi bajom, én hozzá vagyok szokva, de Józsi rosszul
lett.
Rögtön kibújtak, és elmentek Józsiért.
Hallottam, hogy Józsi ordít:
– Hagyjatok békében. Nem igaz! Nincs semmi bajom!
Bejött, és dühösen nézett rám. Nagyon sápadt volt, és
karikás a szeme. A lányok nevettek és szörnyülködtek.
Akkor bejött Gazsi és Béla és Pali is. Mondtam:
– Én vagyok a főnök, és igazán megharagszom, ha
valaki elmondja, hogy cigarettáztunk.
Megígérték mind. Gazsi azt mondta, hogy ő is sokat
cigarettázott, de nem volt sose rosszul. De tudtam, hogy
csak úgy mondja, sose cigarettázott…
 Akkor már jobban voltak mind a ketten Palival, és
újra megjött a kedvük.
– Vacsorára hal lesz – mondtam.
– Hol a hal? – kérdezték.
– A kamrában van egy vizesbödön, abban van hét hal.
Mi fogtuk.
Elmentünk megnézni a halakat. Még éltek és
úszkáltak, de nagyon kicsik voltak.
Józsi azt mondta, hogy hallevest csinál belőlük.
– Sült halat – mondtam.
– Igen kicsik – szólt Józsi.
– Azért lehet! Én vagyok a főnök – mondtam. – Sült
lesz.
De aztán láttam, hogy igazán kicsik, hát hagytam,
hogy legyen leves. Játszottunk a sátor előtt a tisztáson.
Először körrótát, aztán nemzetet, aztán dominót.
Stukkólni igazán Gazsi tudott legjobban, és ő végzett ki
mindenkit nemzetben. A lányokat nem stukkoltuk
nagyon, de azért kiabáltak. A labda háromszor is a
folyóba esett, de kihalásztuk. Sáros lett, mert utána
homokba esett.
Így lett Aliz ruhája csupa maszat, és még a karja és a
nyaka is sáros lett.
A nemzetnél kérdezték:
– Ki lesz a bíró?
– Én! – kiabált Józsi.
– Én vagyok a főnök – mondtam –, én vagyok a bíró.
Így én írtam a pontokat, és Gazsinak mindig eggyel
kevesebbet írtam és Lilinek kettővel kevesebbet. Aliznak
sok pontja lett, hát neki is eggyel kevesebbet írtam fel.
Józsit Gazsi végezte ki. Nagyon kupán ütötte a
labdával, mert Józsi ordított:
– Fejen nem ér!
– De ér – mondtam a dombról.
– De nem ér!
– Én vagyok a főnök – mondtam. – Ér.
 Már négy felé járt.
– Uzsonna! – kiáltottam.
Józsi és a nők elmentek kávét főzni. Én végigmentem
a szigeten, és megnéztem, hogy minden rendben van-e.
Bobit szabadon eresztettem, mert már nem ugatott.
Asztalt terítettem Bélával és Gazsival az uzsonnához,
és előkészítettünk Ritta néninek is. Volt még elég málna
és barack, azt is feltettük az asztalra. Az asztalt
deszkákból csináltuk négy cölöpre.
Hallottam, hogy Józsi iszonyúan ordít, hát
odamentem.
A homokban nagy fekete folt, és mindjárt éreztem a
szagán, hogy kávé. Aliz sírt.
Nem bántottam Alizt, hanem megbokszoltam Józsit,
mert négyszer meghúzta Aliz haját a kávé miatt.
– Nem csinálok uzsonnát! – ordította Józsi. – Kiöntöm
a tejet!
– Én vagyok a főnök – mondtam. – Ha kiöntöd a tejet,
a fához kötlek, és harmincat rád veretek a halászó
spárgának a duplájával!
– Hát mi lesz uzsonnára? – kérdezte mérgesen.
– Tej lesz – mondtam –, ha már elügyetlenkedtétek a
dolgot!
Így tejet forraltak, de Lili kiborította a halakat a
bödönből, és míg friss vizet hoztak nekik s visszarakták
őket, kifutott a tej.
– Gratulálok – mondtam hidegen.
Józsi majdnem sírt mérgében, és ordított:
– Én mondtam Lilinek, hogy maradjon a tejnél, de
elmászott.
– Te is elmásztál – mondtam.
– Nőkkel nem főzök – ordította –, csak bajt csinálnak!
Inkább hazamegyek! Én hazamegyek, én nem leszek a
szakács!
– Én vagyok a főnök – mondtam nem mész haza.
– Főletlen tejjel várjuk Ritta nénit?
 – A ti dolgotok – mondtam, és visszamentem a
szigetbe.
Akkor evezőcsapások hallatszottak, és jött a csónak.
Benne volt Ritta néni és Guszti és Mihály és a Julcsa
egy nagy kosárral és két néni és Zsuzska.
Bobi meglátta Mihályt, és lerohant az öbölbe, de
útközben felfordította a tejet.
– Nincs tej! – ordította Józsi elkeseredetten.
Most már én is dühös lettem, de mondtam:
– Úgyse tudtunk volna annyinak uzsonnát adni.
Kiszálltak, és fogadtuk őket. Mind borzasztó
piszkosak voltunk, és mind mezítláb voltunk, és a
homokon tejhab volt és kávé.
Zsuzska rögtön levette a cipőjét.
– Én vagyok a főnök – mondtam a két néninek. –
Vacsorára halleves lesz.
Ritta néni azalatt megnézte a konyhát, és Józsi
elmondta, hogy a lányok elrontották az egész uzsonnát,
de hogy az ebéd iszonyú jó volt.
– Szép – mondta Ritta néni a lányoknak.
Akkor jött Julcsa, és kipakolták a nagy kosarat, és
volt minden uzsonnára: sütemény és ribizli porcukorral
és sonka, szalámi és kalács, vaj…
De Józsi és Pali nem ettek; azt mondták, hogy
elrontották a gyomrukat a szalonnával. Liliék nagyon
vigyorogtak, de a fülükbe súgtam keményen:
– Én vagyok a főnök. Ha valamit szóltok a cigarettáról,
sose mesélek, és sose jöttök velem sehova!
Erre komoly arcot csináltak.
Uzsonna után megmutattuk a szigetet a társaságnak.
A műutakat, a kikötőt, a sátrat, a konyhát és a halakat.
Akkor aztán játszottunk mind szembekötősdit és kinn
a bárány, benn a farkast. Senki se tudott úgy játszani
kinn a bárányt, mint én és Ritta néni, és ha megfogtam,
mindig a nyakába csimpaszkodtam. Úgy tudott szaladni,
mint a lányok, de sokkal jobban, és úgy nevetett, mint
egy csengettyű. Gazsi folyton Zsuzskával játszott és
Józsi Alizzal és Lilivel. De én nem bántam se Lilit, se
Alizt, mert csak Ritta nénivel akartam játszani.
Szembekötősdinél mást nem fogtam meg, mert ha
csak a kisujjához értem hozzá, vagy a lépését hallottam,
már tudtam, hogy Ritta néni-e vagy nem. Ha pedig ő volt
a fogó, akkor mindig úgy szaladtam körüle, hogy a végén
megfogott.
De aztán sötét lett, és már akartam a halat
készíttetni, de Ritta néni azt mondta:
– Majd máskor! A halakat hazavisszük, és odahaza
vacsorázunk.
Én nem bántam, mert már késő volt, és úgyse készült
volna el a hal, és mert minden jó volt, amit Ritta néni
mondott, de Józsin láttam, hogy nagyon örül, mert nem
tudta, hogy mit kezdjen a halakkal.
Így hármasával-négyesével átcsónakáztunk, és
énekeltünk a vízen. A végén Julcsa és Mihály áthozták a
párnákat, pokrócokat, edényeket, ásókat is. Benn a
villában már égtek a gyertyák.

HETEDIK FEJEZET
Verseket írok Ritta néninek.
Ritta néni elbeszélése.
Sokat gondolkozom.

Másnap megint sokat aludtunk. Reggeli után elmentem

messze hátra a kertbe, a mogyorók alá. Ott volt egy
lugas és egy asztal. Vittem papirost, tollat és tintát.
Sokáig gondolkoztam, hogy milyen vers legyen, amit
Ritta néninek írok, milyen hosszú legyen, és mi legyen
benne. Gyönyörű szépet akartam írni, hogy olyan legyen,
mint Ritta néni. Béla négyszer is jött leskelődni, de
elzavartam. Lili is jött leskelődni, de mondtam, hogy
többé nem szigetezünk, ha zavar.
Háromszor kezdtem neki, de nem tetszett. Egyszer
olyan volt, hogy nem lehetett jól érteni (pedig gyönyörű
volt). Másodszor pedig igen gyerekes volt. Olyanra
akartam csinálni, mint az új költők csinálják, mint Ady
és Babits, azoktól olvastam egy sárga füzetben,
gyönyörűek voltak, de nem értettem meg.
Végre harmadszor sikerült:

Leszállt a nap már a kastély megett,

És rózsaágyban száz virág nyílik,
Az égen hófehér galamb lebeg,
Szelíd galambok és hamvas gilik.

A kertben mélyen nem jár senki már,

Csak én bolyongok lantommal kezemben,
Utamba röppen nyolc-tíz vadmadár,
És messziről közelg valaki szemben.

A nap leszállt már, és a fák susognak,

Az almafákról sok virág pereg,
Sapkámra hulldogál szirma soknak,
Alszik a nyáj és alszik a gyerek.

Karcsú alak jön szembe az úton,

A köntöse sötétkék, mint a tenger,
Tündér lehet csak – biztosan tudom,
A köntöse hímzett aranyselyemmel.

És halkan énekel, mint az orgona,

Haja koromsötét és puha, mint a bársony,
És finoman metszett római orra,
Szeme ragyog, mint csillagfény a Marson.

Ezzel a versszakkal nem voltam megelégedve, mert a

versmértéke se volt jó, és mert a Marsot csak azért
tettem oda, mert sehogy se találtam rímet a bársonyra.
Gondoltam, nem veszik észre, legfeljebb Gazsi, neki meg
egyszerűen nem mutatom meg.

A termete fehér, mint a márvány,

S ha zongorázik, még a pók is hallgat,
S megáll a lepke gyorsan szállván,
Esti fényben ragyog a drága alkat.

Ezzel se voltam megelégedve, csak az „alkat” szóval,

mert az kitűnően rímelt, és egyáltalában nagyon szép
szó. Gondoltam, hogy talán ki kellene hagyni, hogy
zongorázik, mert a kertben találkozom vele, de aztán
eszembe jutott, hogy a versben nem kell olyannak lenni
mindennek, mint a regényben. Azt is gondoltam, hogy a
pók mindig hallgat, de aztán gondoltam, hogy úgyse
veszik észre. Megírtam az utolsó két versszakot, azok
igazán szépek lettek:
 Felém nyújtja kezét nevetve,
Fején aranyból korona ragyog.
És vállán lepkeszárnyakkal lebegve.
Úgy néz ki, mint az angyalok.

Itt se volt a versmérték egészen pontos, de siettem.

És boldogan borulok szép nyakába,

A hold ragyog a ligetek felett,
Mint az őzeknek, könnyen lép a lába.
S bejárjuk az illatos kerteket.

Mindjárt letisztáztam, és gyönyörű angol betűkkel írtam

egy ív miniszterpapirosra.
Nem akartam mindjárt megmutatni, mert jobb este.
De nem álltam meg, és alkonyatkor bementem a
szobájába. Éppen a szekrényében rendezgetett.
Mondtam, hogy megírtam a verset.
Mondta, hogy olvassam fel.
Felolvastam, és iszonyúan tetszett neki. Elvette a
papírt.
– Nekem adod?
– Hogyne – mondtam.
– Köszönöm, Laluskám! – És megcsókolta mind a két
arcomat.
De aztán tovább rendezgetett.
– Ritta néni! – mondtam.
– Tessék?
– Ritta néni valamit ígért!
– Ugyan?
– Nem emlékszik?
– De emlékszem.
– Kérem!
Kicsit hallgatott, aztán elővett egy csomó apró holmit,
és leült vele a díványra.
 – Hát mit szeretnél tudni?
– Azt, hogy Ritta néni miért szomorú néha és
különösen, ha zongorázik?
Akkor megint csomót hallgatott és gondolkodott,
aztán rám nézett.
Aztán halkan kezdett mesélni:
– Bélának, Palinak és Lilkónak éppúgy, mint neked,
van, volt egyszer egy apuskájuk, Laluskám.
Hirtelen furcsán éreztem magamat. Mintha valamit
adtak volna, amire iszonyúan kell vigyázni, és nem
szabad róla beszélni. Leültem Ritta néni lábához, és nem
tudtam volna semmit mondani, csak nagyon hallgattam.
Gondoltam, hogy sírni fog, és akkor én is mindjárt sírni
fogok, de nem sírt, hanem nagyon szépen mesélt:
– Éppen olyan kedves és jó és drága volt, mint a te
apukád, de szőke volt és kék szemű, a te apukád barna
és barna szemű.
– Igen – mondtam iszonyú halkan.
– És éppúgy szerették az apukájukat, mint te, Lalus.
Abban a másik szobában, a zöldben dolgozott, és ő
festette azokat a képeket is, amik itt vannak. Délelőtt
pedig kinn volt a gazdaságban, és sokat utazott
mindenfelé, Londonban és Párizsban és Amerikában is
volt. Tudott angolul és franciául és németül is. Ebédnél
pedig ott ült az asztalnál, ahol most Guszti ül a nagy
ebédlőben, és ebéd után mindig azon a nagy díványon
aludt, ahol te olvastál tegnap!
Egyszerre az ajtóra néztem, és mindent láttam, amint
a Ritta néni szép, szőke, kék szemű férje, Lilkónak az
apukája alszik a díványon, és ül az asztal mellett, és
beszél. Szinte azt hittem, hogy mindjárt halkan benyit az
ajtón, vagy hogy biztosan a zongoraszobából jön, és
rögtön itt lesz… De Ritta néni úgy nézett ki az ablakon,
mintha nagyon-nagyon messze nézne, és fűzögetett egy
gyöngysort, és tovább mondta:
 – Ő építette ezt a villát, mert a régi, amit az apjától
örökölt, nem volt ilyen szép, és ő ültette ezt a kertet, és
mindent ő csinált.
Borzasztó furcsa volt, hogy mindig a kertben voltunk,
és nem láttam és nem tudtam ezt.
– Aztán elment újra egyszer utazásra, mert gépeket
akart venni. Útközben írt haza leveleket és kártyákat,
egész csomót, de egyszer csak nem írt.
Visszafojtottam a lélegzetemet, néztem Ritta nénit, de
nem sírt.
– Nem írt, mert beteg lett… Idegenben lett beteg, és
megoperálták. De nem jól operálták, és akkor
sürgönyöztek haza… Lilkó egész kicsi volt, csak ötéves
még, a fiúk is csak hatévesek. Én elutaztam mindjárt, de
nagyon messze kellett utazni. Mire odaértem, hát
Lilkóéknak már nem volt édesapjuk…
Valami borzasztóan feszítgette és égette a szám meg a
torkom meg a homlokom… Nem tudtam semmit se
szólni, csak egyszerre láttam végig az üres szobákat, és
láttam Ritta nénit gyászruhában, és kinn mintha esett
volna az eső, és ősz lett volna. A képeket láttam a falon,
és olyan különösek voltak, mert mintha láttam volna,
hogy egy kéz mozog előttük és csendesen festi őket
hosszú ecsettel.
Aztán megint szárazak lettek és régiek. Vajon hol
festette őket? Aztán megint, mintha a hátunk mögött ült
volna csendesen. Egyik képnek napsugaras, kék ege
volt. Gondoltam, hogy biztosan olyan volt a szeme…
Megint Ritta nénire néztem. Csak most láttam, hogy a
nagy kék szeméből egész könnyen és halkan kicsöppent
két nagy könny és lefolyt, de azért nem sírt nagyon…
Akkor nekem is iszonyúan jött, hogy sírjak, és csupa víz
lett a szemem. Akkor Ritta néni rám nézett, és lassan
átkarolta a nyakamat, és magához szorította a fejem. Én
nagyon sírtam, de ő már nem sírt, és azt mondta a
fülembe:
 – Nem szabad sírni, Laluskám.
Aztán előkereste a fényképét. Egészen olyan volt,
amilyennek mondta. Sokáig néztem.
– Nagyon szeretted volna őt – mondta Ritta néni.
– Igen – mondtam.
– És nagyon szeretett volna téged – mondta újra, és
amint néztem a képet, hát igazán úgy jött, hogy szeret
engem, és én is szeretem őt, és mindenfélét tudnék neki
mondani, és ő egészen úgy hallgatná, mint apus…
Akkor Ritta néni megint úgy nézett, mintha iszonyú
messze nézne ki az ablakon, de nem a fákra, hanem túl
a kerten, még a városon is, és a szemében láttam, mint
egy tükörben, az eget kéken és benne nagy, hófehér
bárányfelhőket.
– Mikor zongorázik, Ritta néni, vagy messze néz, hát
akkor őrá gondol? – mondtam.
– Igen – mondta Ritta néni.
Aztán megmutatta az aranyóráját és a gyűrűit, amiket
viselt és sok levelet és egy gyémánt nyakkendőtűt. Az
óra nem járt, és fél négy volt rajta. Nem tudom, hogy
reggel vagy este. De a gyűrű meg a tű is olyan furcsák
voltak, mintha éltek volna.
Nem szóltam semmit, de mindig Ritta néni mellett
voltam, míg ide-oda járt a szobában, és begomboltam a
cipőjét, mert nem találtuk a cipőgombolót.
– Te vagy az én kis apródom – mondta egyszer.
Már akkor nem sírt, és eltette a fényképet és az órát.
Most már tudtam, hogy miért szomorú néha Ritta
néni.
Mikor kimentünk a szobából, hát olyan furcsa volt a
folyosó és a szobák és a veranda és a kert és minden,
mintha valami titok lett volna bennük…
Erre is járt – gondoltam, mikor egy kis ösvényen
mentem a kertben és ezen a széken is ült…
Aztán jöttek a gyerekek, de nem szóltam semmit, még
Gazsinak se. Este pedig, későn, kinéztem az abla kon a
sötét kertbe, és a fák fehér törzsei közt mintha Ritta
nénit láttam volna egy kedves, magas, szőke emberrel
lassan sétálni és itt-ott eltünedezni… De csak úgy
képzeltem…

NYOLCADIK FEJEZET
Guszti és Mihály mulatnak. Pezsgőt iszunk.
Színházasdi. Kezdődik a cséplés. Nyulat lövök.
Próbálunk, de nem lehet színházazni.

Egy este aztán Mihálynak nagyon jó kedve volt, és

mosolyogva dünnyögött Gusztinak:
– El kéne menni a városba, az Arany Bikába!
Az Arany Bika vendéglő volt, s ott lehetett mulatni.
Gusztinak iszonyú kedve volt, és mondták, hogy
pezsgőt fognak inni.
Gazsinak ragyogott az arca, de mondtam, mi úgyse
megyünk velük, mert nem szabad. Gazsi mondta, hogy
mi idehaza mulatunk, és ő csinál pezsgőt.
De az eső nagyon zuhogott, és a város mégiscsak
tizenhat kilométer, és kár a lovakért a nagy esőben, hát
Ritta néni azt mondta:
– Gusztikám, maradjanak idehaza! Zongorázom
maguknak éjfélig, és van még négy üveg pezsgő
pünkösdről a pincében, és menjenek máskor a városba!
Beleegyeztek. Mi iszonyúan örültünk, mert nekünk
megengedték, hogy tízig mi is a zongoraszobában
lehetünk a zongora alatt.
Már a vacsoránál nagyon jó kedvük volt, és Guszti
eltört egy tányért úgy, hogy a tenyerével belecsapott, és
nem vágta meg magát egy cseppet se, és Etta néni úgy
kacagott, hogy a könnye folyt.
 Vacsora után bementek a szalonba. A Julcsa hozott
sok üveget a pincéből, és hozott négy szép ezüstfejű
vastag palackot, és jegeskannácskába tették őket.
Megnéztük Gazsival, de nem volt semmi különös benne,
csak olyan, mint a bor. Mégis pezsgő volt…
Mondtuk, hogy mi is kérünk pezsgőt, de azt mondták,
hogy kapunk libapezsgőt. Erre dühösen a zongora alá
ültünk mind, és ott vártuk, hogy mi lesz. Vittünk
pokrócot is a zongora alá, és csokoládét.
De nem volt semmi, csak ittak piros bort, és Ritta
néni is ivott egy picit. És Guszti énekelt és Mihály is
énekelt és Ritta néni is énekelt… Iszonyú sok magyar
nótát énekeltek, és Guszti néha nagyot kiáltott közbe, és
Mihály röfögött. Olyankor mi iszonyúan nevettünk.
Guszti és Mihály birkóztak is a szőnyegen, és Guszti két
vállra tette Mihályt, de Mihály is irtózatosan erős volt. Mi
úgy ordítottunk, ahogy csak a torkunkon kifért. Aztán
leültek ők is a szőnyegre, és énekeltek.
Végre felbontották a pezsgőt, és Ritta néni sok
poharat hozott be. A dugó nagy durranással repült el, és
Mihály kurjantott egyet. Akkor Ritta néni leszólt a
zongora alá:
– Gyertek csak!
Nem akartunk jönni, mert azt hittük, hogy ágyba
küldenek, de Ritta néni mondta:
– Ti is kaptok egy kortyot!
Akkor előrohantunk, és mind bevágtuk a fejünket a
zongora sarkába.
Mind kaptunk egy pohárral. Nagyon habzott és
fröcsögött.
– Éljen Ritta néni! – ordítottam, és visszabújtunk a
zongora alá. Mi Gazsival és Lilivel koccintottunk és
megittuk, Gazsi két hajtásra, én lassan, de egy hajtásra.
Béla csak egy kortyot ivott, és azt mondta, hogy neki
eltart tizenegyig. Mondtam, hogy addig nem is lesz már
habja. De azt mondta, hogy az nem baj. De aztán
mondtuk, hogy igya meg, mert nekünk sincs már, és
kiöntjük, ha nem issza meg. Erre sietve megitta, és
vigyázott, hogy fel ne lökjük. De a hasunk kezdett
melegedni, és iszonyú jó kedvünk lett. Nem is
maradtunk meg a zongora alatt. Először Pali repült ki,
aztán Józsit löktük ki. Én a pedálba kapaszkodtam, de
nem tudtam Gazsit kilökni. Már mind a szőnyegen
hengergőztünk, és Mihály és Guszti játszottak velünk
egy kicsit. Aztán mind énekeltünk, de én Józsit mindig
földhöz vágtam, mikor falsul énekelt.
Akkor aludni küldtek minket, de hogy nem akartunk
menni, hát Mihály és Guszti összeszedtek minket
egyenként, és kitettek az ajtón. Akkor Gazsi azt mondta,
hogy mulatunk mi külön is! Bementünk a mi
szobánkba, és Gazsi mutatott egy nagy stanicli
pezsgőport, amit akkor vett, mikor a városban volt.
Hoztunk cukrot és poharakat, és csináltunk pezsgőt.
Iszonyú rossz volt, mert már tudtuk, hogy milyen az
igazi pezsgő. De azért ittunk. Mi is énekeltünk és
birkóztunk. Olyan lármát csaptunk, hogy bejött Etta
néni, és kicipelte Palit és Bélát. Azoknak le kellett
feküdni. És elvitték Lilit is. Csak mi hárman maradtunk,
akkor elhatároztuk, hogy rabolunk egy üveg igazi
pezsgőt vagy bort, és mi is mulatunk hárman. Józsi
vállalkozott. A szalonból nem lehetett rabolni, így Józsi a
pincébe ment, de nem tudott bemenni, csak előtte
ólálkodott. Akkor egyszerre jött Mihály, és bement, hogy
valamit hozzon. Józsi utána beosont, és elcsípett egy
üveget a Mihály háta mögött… Ki akart mászni, de
Mihály megfordult és elcsípte. Elvette tőle az üveget, és
Józsit felcipelte és átadta Etta néninek, aki ágyba dugta,
hiába ordított. Már késő volt. Lefeküdtünk, és kioltottuk
a lámpát. Gazsi rögtön elaludt, és hallottam, hogy
hortyog. Akkor kimásztam az ágyból hálóingben, és
átmentem a szobákon. Hallottam, hogy Ritta néniék
gyönyörűen énekeltek. Benyitottam. Nem vettek észre,
csak mikor leültem a szőnyegre.
– Mindenki alszik már – mondottam –, én operába is
járok télen, és olyankor éjfélkor fekszünk le a Lohengrin
után.
Ritta néni nevetett, Guszti meg nyakon fogott és Ritta
néni mellé ültetett. Énekeltem, és lapoztam a kottát
Ritta néninek. Ritta néni adott egy korty pezsgőt a maga
poharából, és gyönyörűen énekelt. Gusztiék már egész
halkan énekeltek, és Ritta néni is egészen halkan
énekelt. Az ölébe tettem a fejemet, úgy hallgattam. A
gyertyák lobogva égtek a nagy ezüst gyertyatartókon, és
Ritta néni ujjai úgy szaladtak a fehér billentyűkön, mint
valami vékony tündérlányok a vízen, csak néztem, és
daloltam iszonyú halkan, aztán nem tudom, mi lett,
csak reggel az ágyamban ébredtem fel…

Színházat kéne játszani – gondoltam, mikor egy meleg

délután a padláson a sok limlom közt jártam.
Gondoltam, hogy eljátsszuk Az ember tragédiáját, de
aztán gondoltam, hogy azt én se olvastam, és előbb el
kéne olvasni, és százhúsz oldal.
Lejöttem, és szóltam Gazsinak.
– Többsincs királyfit kéne játszani – mondta –, ott van
egy kivilágított vár, és sárkányt ölnek, és van egy
tündérlány, Szélike és egy királykisasszony, a
Gyöngyike, és az egyik Aliz, a másik Lili!
– Többsincs nem ér semmit – mondtam –, kicsi
gyerekeknek való!
– De ér – mondta Gazsi –, mert van benne más is,
nemcsak tündér, van egy paraszt meg egy menyecske.
– Mi az a menyecske? – kérdeztem, mert tudtam, hogy
Gazsi se tudja.
– Menyecske olyan nő, akin vörös kötény van –
mondta Gazsi.
 – Maszlag – mondtam –, és Többsincs nem ér semmit.
Akkor jött Józsi, és azt mondta, hogy a Zsuzsi
kisasszonyt kell eljátszani, mert ő azt tudja kívülről,
vagy a Luxemburg grófját, és a többi nem ér semmit. Azt
is mondta, hogy ő betanít mindenkit. Mondtam, hogy
nem játsszuk azt, mert nem ér semmit.
– Láttad? – kérdezte dühösen.
– Nem, de nem ér semmit – mondtam.
– Legjobb a Többsincs! – mondta Gazsi.
– Zsuzsi kisasszony! – mondta Józsi.
– Nem – mondtam –, hanem eljátsszuk a Fekete tőr
színdarabot!
– Mi az? – kérdezte Gazsi.
– Fekete tőr! – ordítottam.
Az egy nagyszerű háromfelvonásos darab volt és a
pincében találtam, ahol a Cseppke bácsi holmija volt.
Cseppke bácsi volt a kertészünk Pesten. Jöttek a
többiek, és mondtuk, hogy üzenni kell Aliznak.
– Szavazzunk – mondtam.
Mindenki a magáéra szavazott, csak Béla és Lili
szavaztak a Fekete tőrre.
– Győztem! – mondtam. – A Fekete tőrt fogjuk játszani.
– Csak három szavazatod van – mondta Gazsi.
– Nektek annyi sincs – mondtam. És Aliz mindig rám
szavazott, hát lehet, hogy a feleségem akar lenni.
– Hol a te Fekete tőröd? – kérdezte Gazsi.
– Nincs itt, de elmondom – mondtam.
– Az nem ér semmit.
– Akkor leírom.
– Az se ér semmit, ha csak te írod le – mondta Józsi.
– De ér! – kiabált Lili.
Aztán elmondtam a meséjét a kertben.
Három felvonás lesz.
Az első felvonásban van egy villamoskalauz. Az leszek
én. A villamoskalauz talál egy pénztárcát iszonyú sok
pénzzel, de nem viszi a rendőrséghez, hanem megtartja,
mert nem becsületes. Van egy felesége. Az lesz Lili. A
feleségének van egy ismerőse, az lesz Józsi. Az asszony
elmondja az ismerősének, hogy a férje egy tárcát talált.
De akkor már elköltöttek egy csomót belőle, és gazdagon
élnek. Azért mindig fél a kalauz, hogy valahogy
megtudják, de egyszer álmában mégis kibeszélte, így
tudta meg a felesége is és Józsi. Akkor eljön az az ember
(Józsi), és megfenyegeti, hogy feladja a rendőrségnek, ha
nem adja neki a felét. Ez az első felvonás.
Már kezdett nekik tetszeni.
Második felvonás:
A másik gazember (Józsi) összebeszél a barátaival,
hogy el fogják rabolni ettől a pénzét, mert az úgyse
adhatja fel a rendőrségnek, mert ő maga is gazember. De
nem akarják elrabolni, hanem van egy „fekete tőr”, és
azt elküldik neki azzal az üzenettel, hogy adja át a
pénzének háromnegyed részét nekik, mert különben
megölik…
A kalauz iszonyúan fél. A fekete tőrt a másik
gazember barátja viszi neki. Ez lesz Gazsi.
Akkor segítséget kér a kalauz az ő barátaitól. Az lesz
Béla és Pali. Azok azt mondják, hogy tagadja le a
pénzlopást, és küldje el a fekete tőrt a rendőröknek,
azok majd elfogják a másikat. Ő megörül, és elküldi a
lányát (az lesz Aliz) a rendőrséghez. De Aliz elveszti a
fekete tőrt, mert az egy kis papírba van csomagolva, és a
fenyegető levelet is elveszti egy váróteremben, ahol egy
öreg úr alszik. Az öreg úr maga mellett találja a levelet és
a tőrt, és iszonyúan megijed. Elmegy a rendőrséghez, és
segítséget kér.
Most már nagyon tetszett nekik. De a végét nem
tudtam biztosan, csak úgy kitaláltam.
Harmadik felvonás:
A rendőrök elfogják a két fenyegetőt és becsukják.
Azok azonban elárulják a kalauzt, és hiába tagadja le,
mert az az ember, akinek a pénzét ellopta, nem más,
mint az az öreg úr, aki mellett Aliz ott felejtette a fekete
tőrt. Így mind becsukják őket… Itt nem tudtam jól
tovább, hát azt mondtam:
Akkor ezek a börtönben összeverekednek és megölik
egymást, a kalauz felesége meghal bánatában, de Alizt
megszereti az öreg úr, aki látja, hogy Aliz ártatlan a
dologban, és leányává fogadja…
Azt hiszem, nagyon jól fejeztem be, mert még
Gazsinak és Józsinak is tetszett. Mondtam, hogy holnap
üzenünk Aliznak, és kezdünk készülni, mert le kell írni
és meg kell tanulni és színpadot kell csinálni és ruhákat
és mindent kell csinálni. Nekifogtunk.
Én mindjárt megírtam a jegyeket. Volt első hely húsz
fillér és második hely tíz fillér és kakasülő öt fillér. Józsi
mondta, hogy legalább egy pengő legyen az első hely.
– Húsz fillér – mondtam.
– Pengő! – kiabálta.
– Nem játszol, ha beleszólsz – mondtam.
– Te nem parancsolsz.
– A szigetesnél is én voltam a főnök – mondtam.
– Az akkor volt.
– Lali az igazgató! – ordította Béla.
Így lett húsz fillér az első hely.
– Függöny is kell – mondta Gazsi.
– Az a legkevesebb. Van a szalonban is, de ha nem
adják ide, hát lepedőt is lehet használni.
Aztán hozzáfogtam a megíráshoz, de lassan ment.
Később jött Guszti, hogy holnap kezdődik a csépelés.
Kiviszik a gépet, és egész augusztusban csépelni fognak.
Ő is már fél háromkor kel fel. Mondtam, hogy én is
felkelek. Szereztem egy vekkerórát, és beállítottam fél
háromra. Alig aludtam el este, már csengetett.
Megnéztem, hát már fél három volt, de kinn még minden
szürke és ködös volt. Még egy pillanatig alszom,
gondoltam. Mindjárt felébredtem, mert nem akartam
sokáig aludni, de már akkor fél öt volt. Gyorsan
felöltöztem. Gazsi is jött. Akkor húzta ki a gépet a
színből hat ökör, de nemigen bírták, mert a kereke be
volt süppedve a talajba. Így még eléje fogtak két bivalyt,
és úgy húzták ki. Kihúzták a cséplőkocsit is, és mind
nagyon ordítottak az emberek. Mi is ordítottunk, mert
ők is ordítottak. Ötre kiért a gép a földek szélére. Ott
felállították és elkészítették. Ott fognak csépelni egy
hétig, aztán másfelé viszik, a Töreki-tanyára, és ott
csépelnek két hétig. Óriási kazalban volt a búza, mint
egy emeletes ház. Onnan adogatták le a cséplőgépen álló
etetőknek, és azok dugták be a cséplőgép forgódobjába,
mely iszonyú gyorsan forog, és kicsépeli a magokat a
kalászból. A magok aztán két csövön peregnek ki a kocsi
oldalán, és zsákokba hullanak. Guszti ült a zsákok
mellett, és ha egy teli lett, akkor megmázsálta, és felírta
a súlyát. Mikor tíz-tizenöt zsák tele volt, akkor már jött
egy kocsi, és felrakták, és a magtárba vitték, ahol Mihály
átvette, és újra felírta.
Így ment folyton. A nagy cséplőmozdony körülbelül tíz
méterre állt a cséplőgéptől, és annak a nagy kereke
forgatta egy hosszú szíjon keresztül a cséplőgépet. A
gépész és a fűtőfiú folyton fűtötték a mozdonyt
kukoricacsutkával és szénnel. Hosszú-hosszú kéménye
volt, és nagyon zakatolt és füstölt, de gyönyörűen forgott
a kereke. A cséplőgépnél sok ember dolgozott, mert egy
csomóban a kazalon álltak, és hányták le a kévéket a
gépre, a gépen is állott egy csomó, akik felfogták és az
etetőnek adták, az etető pedig bedugta a dobba. Négy
kocsi volt két-két emberrel, akik bevitték a magtárba a
zsákokat, és a magtárban is volt egy csomó, akik
elrendezték a búzát.
Nekünk nem engedte meg Guszti, hogy felmásszunk a
kazalra vagy az etetőhöz, mert az veszedelmes. Ha valaki
beleesik a dobba, annak vége van, mert a gép szétcsépeli
darabokra. Így először a gépésznél ácsorogtunk, és
fűtöttünk és sípoltattuk a gépet, de az unalmas volt, hát
Gazsi a mázsához ment, és segített mázsálni Gusztinak,
és a mértéket kezelte. De én a kocsikhoz mentem, és
kocsiőr lettem. Ki- és bedöcögtem a magtárig és vissza,
és hajtottam a lovakat, és ültem a zsákokon. Nagyon jó
volt, mert rázott, és úgy elfáradtam, mint az igazi
munkában, és zsákot is hengerítettem, és számoltam a
zsákokat, és mikor éhes lettem, ettem Mihállyal
szalonnát és hagymát és paprikát. A nap iszonyúan
sütött, és izzadtam, de annál jobb volt. Piszkos lettem a
zsákoktól, de mikor nekifeküdtem egy-egy zsáknak,
éreztem, hogy iszonyú erős leszek lassanként, és hogy
télen tizenötször is fogok húzózni. Ebédre annyit ettünk
Gazsival, hogy Béla és Pali is kijöttek délután csépelni,
pedig ők már megunták tavaly. A kazal mellett iszonyú
sok veréb volt, és egy lövéssel négyet lőttem a flóberttal,
mikor a magokra szálltak.
Fél hatkor befejezték a munkát, és Guszti nyakon
fogott engem.
– Elviszlek lesbe nyulakra.
Iszonyúan örültem.
– Vedd fel a szürke kabátodat, mert a fehéret
meglátják a nyulak.
Rohantam és felvettem. Gazsi kérdezte, hogy hova
megyek.
– Lesbe! Nyulat lövök! – ordítottam.
– Én is jövök.
De Guszti azt mondta Gazsinak, hogy kettő sok, és
holnap viszi őt el vagy holnapután. Így Gazsi nem
haragudott.
– Jó vadászatot – mondta.
Vittem a flóbertet, de odasúgtam Gusztinak:
– Szeretnék nagy puskával lőni.
– Korán lesz még – mondta.
– Csak egyszer!
– Nem bánom – mondta Guszti –, de jól fogd majd meg
és szorítsd a vállad gödribe. Úgy nem is lök meg nagyon!
 Visszarohantam, és eldobtam a flóbertomat. Nagy
puskával fogok lőni! Kétcsövűvel. Tizenhatossal.
Megkerestem a fekete puskát, a Mihályét, és Guszti után
rohantam. Még láttak a gyerekek elrohanni, hát
visszakiáltottam:
– Ezzel fogok lőni!
Nem is néztem tovább vissza, csak Lilit hallottam,
hogy mondta:
– Jé!
Guszti már ballagott a dűlőúton a kukoricás felé.
Utolértem.
Végre a kukoricáshoz érkeztünk. Már alkonyodon.
– Ilyenkor jönnek ki a nyulak a kukoricából a rétre –
mondta.
Iszonyú halkan mentünk egy darabot a tarlón a
kukoricás szélén, aztán bebújtunk a közepe táján a
kukoricába, vagy két lépésre a szélétől, és letettük a
Guszti köpenyegét, és ráültünk. Szabadon lehetett
kilátni a kukoricásból a tarlóra, és lehetett látni, ha egy
nyúl arra jár. Guszti mondta, hogy ne igen beszéljek. A
puskát már ismertem, csak még nem lőttem vele. Guszti
megtöltötte mind a két csövét nagy patronokkal, amiket
magunk töltöttünk odahaza kis géppel, és nagyon jó
patronok voltak. Vártunk soká, és mindjobban
alkonyodott. De a puska célzója sárgarézből volt, és
sötétben is lehetett vele lőni.
Akkor egyszerre Guszti jobbra mutatott, amerre én
voltam. Ott ugrált valami szürke, csak tíz lépésre, a
tarlón… Én hirtelen előrehajoltam, és felemeltem a
puskát. A kukorica nagyon zörrent, mert beleütöttem a
puskám csövit egy torzsába. A szürke folt a tarlón
hirtelen eltűnt. Visszaugrott a kukoricába.
– Szamár! – mondta Guszti halkan.
Megint vártunk. Akkor Guszti felől ugrott ki valami,
de Guszti soká nem mozdult, mert a nyúl se mozdult.
Akkor gondtalanul ugrált ide-oda, és Guszti egészen
halkan felemelte a puskáját, és célzott… Éppen a fülem
mellett irtózatosat durrant, de Guszti akkor se mozdult.
Ki akartam ugrani, hogy megnézzem, de Guszti
visszahúzott. Nyugodtan mutatott a szürke foltra, amely
nem mozdult.
– Nem szalad el. Megtaláljuk, mikor hazamegyünk.
Akkor iszonyú soká vártunk, már majdnem indulni
akartunk, mikor egész közel hozzám, a tarlón futott egy
nyúl. Megállt és legelt. Aztán mind közelebb ugrált, de
nem látott minket.
A szívem hangosan dobogott, és iszonyú izgatott
voltam.
– Csak egészen lassan – mondta Guszti a fülembe.
Felhúztam a ravaszt, de izzadt volt az ujjam, és
visszacsúszott a ravasz. Nagy dördüléssel sült el a
puska, és hátrarántotta a karomat.
– Balek! – mondta Guszti, és cigarettára gyújtott
mosolyogva, mert iszonyú sok szúnyog csípett
mindenfelől.
De még vártunk egy kicsit, és akkor egyszerre két
nyúl jött ki az oldalamon és legelésztek a tarlón.
Most már borzasztóan vigyáztam, és baj nélkül
megcéloztam az egyiket, amelyik nem mozdult. Erősen
szorítottam a puskát és elsütöttem.
Akkorát durrant a fülembe, hogy majd
belesüketültem, és jól hátralökött, hogy csak úgy
recsegett a kukorica a hátam mögött.
– Nagyon jó volt! – kiáltott egyszerre Guszti. – Nagyon
derék!
– Ott van, ni. Meg se moccan! – Megveregette a hátam,
és kimentünk a kukoricából. Ott volt mind a két nyúl,
amit ő lőtt és amit én lőttem. Az enyém még nagyobb
volt, és boldogan cipeltem a hátamon, hogy az ingem is
meg a kabátom is véres lett tőle. Kicsit sajnáltam aztán
a nyuszit, de örültem, hogy nem kínlódott, mert olyan jól
meglőttem, hogy mindjárt vége lett. Meg aztán Guszti azt
mondta, hogy ha elszaporodnak, hát nagy kárt tesznek
mindenben, különösen a répában, és hogy kell őket lőni,
és úgyis marad mindig elég. Így nem sajnáltam már,
hanem olyan boldog voltam, hogy alig bírtam
magammal. Guszti azt mondta, hogy este vadásszá
avatnak, mert meglőttem az első nyulamat. Odahaza
mindenki bámult, és Guszti elmondta, hogy először
elijesztettem a nyulat, másodszor elsült a puskám, de
harmadszor sikerült.
Holnap lesz nyúlpaprikás az én nyulamból, és
holnapután vacsorára nyúl vadmártással és galuskával.
És holnap avatnak fel igazi vadásszá!
Másnap volt először dinnye, mert kezdett érni a
dinnyeföld.
A kertész talicskázott be vagy tizenkettőt, és mind
felvágtuk őket.
Volt először görögdinnye, és már abból annyit ettünk,
hogy mikor jött a sárga és a zöld, hát nem tudtuk, mit
csináljunk. De a cserhajú dinnye olyan illatos volt, hogy
még abból is ettem négy szeletet. Béla és Pali úgy ették a
dinnyét, mintha a szájuktól egész le mind has lettek
volna. Mondták, hogy hozzá vannak szokva. De mi
Gazsival alig tudtunk mozdulni ebéd után.
Délután eljött Aliz, és a színházat beszéltük meg.
Mindenki elfogadta a Fekete tőr előadását. Olvasópróbát
tartottunk, és én mutattam, hogy kell mozogni
mindenkinek. Józsi mondta, hogy neki ne mutassam,
mert az ő nagybátyja a Nemzeti Színháznak a tagja.
Mondtam, hogy ő nem a nagybátyja, hát csináljon úgy,
ahogy mutatom.
– Fütyülök rád – mondta.
– Én vagyok az igazgató – mondtam.
– Te csak a kalauz vagy.
– Az is vagyok, de az igazgató is vagyok.
Megcsináltuk a színpadot a folyosó végében, ahol a
padlásfeljáró volt. A padlásajtó a színpadra nyílt, és azt
elfedtük egy lepedővel, és nagyon jó volt, mert a
padláslépcsőn lehetett az öltözőt csinálni. Színfalakat
csináltunk deszkából, és vasalódeszkák voltak az
oldalán a színpadnak. Nagy kávéabroszból csináltunk
függönyt, de nem volt szabad átlukasztani, hát csak a
csücskét kötöttük össze erősen.
Próbáltuk az első felvonást, mikor Józsi megfenyeget
engem a pénzért. Mondtam, hogy itt lehet egy kicsit
bokszolódni, de Józsi mondta, hogy úgy nem játszik.
– Én vagyok az igazgató! – mondtam. – Játszol!
– Nem bokszolódom, mert nem muszáj.
Akkor kihagytuk a bokszolódást, és csak veszekedünk
a lopott pénztárcáért. Javában próbáltuk a második
felvonást, és az Etta néni nagy konyhakése volt a fekete
tőr, mikor Etta néni jött a konyhakésért, hát oda kellett
neki adni, mert vacsorára csinálta a nyulat. De mikor
meglátta a kávésabroszt összekötve, hát azt mondta:
– Jézus Mária! – és levette és elvitte. Akkor jöttek a
cselédek, és azt mondták:
– Padlásra megyünk a ruháért, mert vasalunk!
Ordítottunk, hogy nem lehet, de mégis felmentek, és
leszedték a színfal hátulját. Kidobtuk őket a színpadról,
de akkor szóltak Etta néninek, és Etta néni újra jött és
mondta:
– Muszáj vasalni.
Akkor felmentek, és mikor lejöttek a ruhával, hát
kihúzták a két vasalódeszkát a színpadunkból, és
összeborult az egész. Akkor mi kiborítottuk a ruhákat a
kosarakból, és elmentünk a kertbe, de a próbát
elhalasztottuk másnapra.

KILENCEDIK FEJEZET
Szerepet tanulunk. A ponyvában.
Másnap délelőtt mondtam:
– Próbálunk!
De még senki se tudta a szerepét. Én se tudtam, de
azért mondtam:
– Így nem lesz semmi az egészből. Lusták vagytok!
Aztán valamit gondoltam:
– A legnagyobb ponyvát felakasztjuk négy hárs közé a
kertbe. Abba beülünk, és szerepet tanulunk, és
olvasópróbát tartunk.
Mindenki megkereste a szerepét, és tanult, míg én
Gazsival kicipeltem a ponyvát hátra a kertbe, és négy fa
közé letettük.
Akkor kötelet kerítettünk, és a négy csücskét iszonyú
erősen összebogoztuk. Mikor megvolt, akkor négy vastag
ágra felhúztuk és odakötöttük. Olyan volt a ponyva,
mint egy óriási, lógó fészek, mely ide-oda himbálózott, de
elég nagy volt mindnyájunknak.
Akkor nagyot kiáltottam, hogy:
– Kész!
Jöttek mind, és egy széken át bemásztak, mert elég
magasan lógott, úgyhogy nem lehetett egyszerűen
beleugrani. Józsi kétszer visszahuppant, végre
megfogtam a vékony lábát Gazsival, és belódítottuk a
fészekbe. Benn volt, mert nem is láttam alulról, csak
hallottam az ordítását:
– Hülyék! Éppen a fejemre estem!
– Nem baj – mondtam –, puha a ponyva. Nem törik el
a porcelánfejed!
Béla és Pali jobban tudtak mászni, de már Lili sehogy
se. Akkor mi Gazsival egyik kezünket leeresztettük, és
abba belelépett Lili, a másik kezünkkel tartottuk a
derekát. De sehogy se tudott bemászni a ponyvába,
pedig magasra emeltük.
– Nagyon lóg! – kiabált.
Akkor intettem Gazsinak, és meghimbáltuk Lilit, és
belódítottuk őt is. Szépen repült a magasba, és
belezuppant a ponyvába. Esés közben a lábával felfelé
kalimpált. Hallottuk, hogy Józsi ordít, mert éppen az ő
fejére esett Lili, de a fő, hogy Lili is benn volt. Később
mondta, hogy úgy megijedt, hogy bőgni se tudott, aztán
mire már sírt volna, hát nem is volt semmi baj már, hát
inkább nem is sírt, hanem kezdte a szerepét tanulni. Mi
Gazsival messziről nekirohantunk a ponyvának, és úgy
estünk bele.
Bent aztán mondtam:
– Olvasópróbát tartunk.
Mindenki olvasta a szerepét, és én mondtam, hogy
mikor kire jön a sor, de Józsi mindig közbekottyantott,
hogy nincs jól írva. Mert a kalauznak azt mondja Józsi,
mikor jön és fenyegeti:
– Add nekem a felét, különben feladlak a
rendőrségnek, és iszonyúan szorulsz.
Erre azt mondta Józsi:
– Ez gyerekes, mert egy villamoskalauz és egy másik
felnőtt nem mondja egymásnak, hogy „szorulsz”.
– De mondja. És különben is én vagyok az igazgató.
De Józsi tovább beszélt:
– Az is hülyeség, hogy valaki valamit álmában
kibeszél, mert azt nem lehet eljátszani, mert a színpadon
nem lehet aludni, mert akkor a nézők is elalusznak.
– De éppen hogy álmában beszél, hát nem olyan,
mintha aludna – mondtam.
De Józsi azt mondta, hogy ő jobban megcsinálta
volna, nem ilyen ügyetlenül. Dühös voltam:
 – Én vagyok az igazgató – mondtam –, és a ponyvát is
én kötöttem a fára, és én tettelek bele, de ha jár a szád,
hát kiváglak belőle, és tanulhatod lenn a gyepen a
szerepedet.
– Nem is játszom – mondta Józsi.
– Ha nem akarsz játszani, még inkább kidoblak, és
lefelé is úgy teszem ki a szűröd, ahogy bejöttél, fejjel
előre.
Józsi elhallgatott, mert félt, hogy kihajítom. Tovább
olvastuk a szerepeket. Egyszer majdnem felborult a
ponyva, mert én felálltam benne, hogy megmutassam,
hogy a börtönben hogy verekednek a kalauz és a másik.
Józsi kiabált, hogy üljek le, és nagyon kapaszkodott a
ponyvába.
– Miért félsz te mindig? – kérdeztem.
– Nem félek.
– Dehogyisnem félsz – mondtam –, ha csak
meglóbálom a ponyvát, vagy ha rád néznek az ökrök a
rét szélén, már reszket a nadrágod.
Józsi vörös lett, és azt mondta:
– Én nem félek. Én is felállok a ponyvában, az nem
vicc!
Felállott, de iszonyúan vigyázva, és úgy ingott a lába
szára, mint az aszpik a sonka mellett. Akkor én azt
mondtam:
– Hupp! – És odakaptam a kezemmel feléje. Ő rögtön
összerogyott, és szinte kifordult a ponyvából. Kiabált:
– Nem ér! Majdnem kiestem. Nem is játszom. Ilyen
ostoba komédiát! Valami ponyvakomédia, és hülyén van
leírva, és nincs semmi érdekes benne.
Mondtam, hogy persze hogy ponyván tanuljuk, ha
nem tetszik, az se baj, azért meg kell tanulnia. És leírva
sincs hülyén, mert mikor eljátsszuk, akkor látszik majd,
hogy jó, és érdekesnek iszonyú érdekes, mert lopás,
rablás, verekedés és rendőrség van benne, és van titkos
jelenet is, mikor az asszony elárulja a dolgot, és van
olyan jelenet is, mikor a vér megfagy a nézők ereiben,
mikor odaadják a fekete tőrt a kalauznak.
De Józsi csak húzogatta a papirospofáját, és mondta:
– Nem is értitek, amit mondok. Azért mondtam,
ponyvakomédia, mert ponyvakomédiának nevezik az
olyan darabot, ami nem ér semmit, nem azért mondtam,
mert ponyván tanuljátok, csak az ilyesmit ti nem
veszitek észre, mert nem vagytok elég intelligensek.
Láttam, hogy Gazsi is iszonyú mérges, csak nem
mutatja. Én már forrottam a méregtől, és gondoltam,
hogy megkapjuk Józsi lábát, és úgy elrakjuk, hogy… De
még vártam.
– Azért jár a szád, mert nem tudsz pár sort se
megtanulni, mert lusta vagy, és kicsi az agyad.
Józsi messzebb húzódott, de visszakiabált:
– Eszem ágában sincs, hogy ezeket a maszlagokat
megtanuljam! Többet jártam színházba, mint ahányszor
ti színházat láttatok, és játszottam igazi színpadon, és
írtam magam színdarabokat és minden, nemhogy
ponyvákkal töltsem az időm. El is megyek, mert már
nagyon unalmas.
Készülődött.
– Elmész? – mondtam. – Jó. De nem mész olyan
simán.
Intettem Gazsinak, és elkaptuk Józsi lába szárát.
Ordított és kapálózott, és csípte a mi lábunkat. Akkor
felálltunk a ponyva szélén, és a lábánál fogva magasra
emeltük, úgyhogy fejjel lógott lefelé. Akkor már úgy félt,
hogy nem is mert csípni vagy harapni, hanem csak
lógott és sivalkodott. Akkor lassan engedtük le a föld
felé, fejjel lefelé, mint a kofák a csibét. Mikor éreztük,
hogy a feje és a keze már a földön van, hát elengedtük.
Hallottuk, hogy nagyot zuppan a gyepen, és sivalkodik,
és csúnyákat ordít. Nyugodtan visszaültünk és
próbáltunk. Én olvastam a Józsi szerepét is. Akkor Józsi
elhallgatott, és egészen csend lett. Párszor kinéztem a
ponyva szélén, de nyomát se láttam. Azontúl
gyakrabban nézegettünk ki, de nem láttuk. Javában
olvastunk, mikor Gazsi iszonyút ordított és felugrott.
Láttam, hogy ki akar ugrani a ponyván, de mikor
széléhez ért, hát Józsi már elrohant a fák közt.
Akáctüskét szúrt be a ponyván át alulról, ahol látta,
hogy valaki ül.
Gazsi tapogatta magát, és sziszegett. Azt mondta,
hogy tövig szúrta bele, pedig csak egy kicsit ment át a
hegye a ponyván, és nem is vérzett. Később Józsi még
pár helyen szurkált, de csak Bélát szúrta meg. Mikor
elfutott, egy almával úgy hátba vágtam, hogy nem jött
többet. De a bokrok mögött zörgést és nyikorgást
hallottam, és mondtam, hogy vigyázzunk. De soká nem
történt semmi. Éppen azt próbáltuk, mikor az öreg úr
Alizt lányává fogadja, és mindenfélét ad neki, mikor
egyszerre csak fortyogást és sustorgást hallottunk, és
már zuhogott is a víz a nyakunkba. Józsi odahúzta a
kerti pumpát, és lespriccelt. Nem mert soká spriccelni,
mert mi azonnal kiugrottunk Gazsival a ponyvából. De
nem gondolta, hogy olyan gyorsan leugrunk, mert a
másik oldalon ugrottunk ki. Így későn kezdett szaladni,
és az első kanyarodónál megvolt.
– Mit csináljunk vele? – kérdezte Gazsi
megelégedetten.
– Gyerünk csak vissza a pumpához – mondtam.
Sivalkodott, de vittük. Akkor csípett. Így hátrafogtuk a
kezét, és húztuk. Ott már várt Béla és Pali, akik
lemásztak a ponyvából, de Lili nem tudott lemászni, ő
csak a ponyva széléről nézte és kiabálta:
– Úgy kell neki! Úgy kell neki!
Akkor felemeltük a lábánál fogva, és lassan
belemártottuk a fejét a pumpa víztartójába. Leengedtük
a fejét nyakig, aztán kihúztuk. Hagytuk, hogy lélegzetet
vegyen, de ő csak köpött, prüszkölt és sivalkodott.
– Végy lélegzetet – mondtam nyugodtan.
 Akkor újra belemártottuk nyakig.
– Végy mély lélegzetet – mondta Gazsi.
Akkor bemártottuk jól, és utána letettük a gyepre.
Először ordítani se tudott, csak ült, és úgy fújta az
orrát, hogy szinte megsajnáltam. Akkor egyszerre
kezdett mérgesen bőgni, és felkelt és elindult.
– Megmondom Ritta néninek!
Mi is mentünk átöltözni, mert Béla és én egészen
vizesek voltunk, csak Gazsi maradt száraz Lilivel, és
Palinak a nadrágja volt vizes. Benn átöltöztünk, de senki
se vette észre. Józsi pedig nem mert árulkodni, mert ő
meg a csővel öntözött le minket, és tudta, hogy ő is
szorulna.
Akkor odajött Guszti, és azt mondta:
– Gyerekek! Ki akar délután bejönni a városba? Lesz
valami bűvészelőadás a nagyvendéglőben. Ott
vacsorázunk, és a holdvilágnál kocsizunk haza, mert ma
telihold lesz. Ha véletlenül az eső esnék, akkor Lili és
Ritta néni és aki akar, benn alszik Vilma néniéknél, aki
nem fél a sötéttől, azzal hazajövök lámpás kocsival.
Iszonyúan örültünk, és kibékültünk Józsival. Józsival
hamar ki lehet békülni, mert ő nem haragudott soká, és
egyszer csak olyan arccal jött, mintha semmi se történt
volna. Olyankor mi is úgy csináltunk, és minden újra jó
volt. Télen ő is Pesten lesz gimnáziumban, de nem a
mienkben, hanem a reformátusban.
Mondtam neki, hogy minden vasárnap jöjjön el
hozzánk, mert mi iszonyú jól mulatunk vasárnaponként,
és van még öt barátom. Mondta, hogy eljön, de néha mi
is menjünk el hozzá.
Délután négykor indulunk, mert még előbb Vilma
néniéknél kell látogatást tenni, és onnan megyünk a
vendéglőbe.
Ebéd után a kis irodában ültünk össze a hideg
díványon, és csak alsónadrágban ültünk, mert nagyon
meleg volt odakinn, s csak mi voltunk, férfiak, mert Lili
aludt a szobájában. Józsi mondta, hogy látott már
bűvészelőadást, és azok tüzet esznek, és levágják
egymás fejét, de azért élnek, és egymás fejére állnak, és
órát törnek össze kalapban, de mégis egészen épen
húzzák ki újra az órát és minden.
Béla mondta, hogy már megvannak a jegyek, és az
első sorban ülünk mind. Akkor egyszerre nagy zsivajgást
hallottunk, és berontottak Aliz és Zsuzska és Lili, mert
azok is velünk jöttek az előadásra, és kocsival jöttek.
Mondtuk, hogy ide nem szabad jönni, mert itt csak
férfiak vannak, de azért bejöttek, és iszonyúan örültek,
hogy mi is jövünk. Kérdezték, hogy miért vagyunk
alsónadrágban. Talán fürdünk?
– Nem – mondta Józsi –, hanem meleg van, és így
megyünk este az előadásra is! – Persze csak maszlagból
mondta, de a lányok elhitték, és iszonyúan
csodálkoztak.
– Pesten is így járok – mondta Józsi ravaszul –, ez új
divat, és senki se szégyelli magát! Iskolába is így járok!
És hogy megmutassa, hát kiment a folyosóra, és
fütyült. Éppen jött Guszti, és rögtön nyakon fogta, és
bezavarta a szobájába, hogy öltözzék fel, mert a folyosó
nem uszoda.
Akkor mi is elmentünk és felöltöztünk.
– Mit gondolsz, estélyi ruhát vegyünk? – kérdezte
Gazsi.
– Dehogy! – mondtam. – Különben is az estélyi ruha
az más, és nekünk nincs is olyan, mert az fekete, és
hátul van két gombja és egy vágása, és elöl is csak egy
vagy két gombja van, és az egész ing kinn van, de olyan
kemény az inge, hogy kopogni lehet rajta, és fehér
mellény van a kabát alatt, de az is olyan kicsi, hogy az
egész ing egészen a hasig kinn van, és magas gallérja
van és kicsi fehér nyakkendője.
– Fehér nyakkendő nem ér semmit – mondta Gazsi –,
van nekem egy nagy zöld selyem, sötétpiros pöttyökkel.
 – De a fehér a legúribb – mondtam –, és az estélyi
ruhához, aminek az inge kinn van, nem lehet zöld
nyakkendőt kötni.
– Mért?
– Mert nem lehet.
Gazsi folyton gondolkodott, és nem akarta megérteni.
Még egyszer mondta öltözés közben:
– Hisz a fehér nyakkendő olyan, mint az ing meg a
gatya, észre se lehet venni!
– Mindegy – mondtam –, Endrének is olyan van, és ő
volt udvari bálon. – Felvettük a frissen kivasalt
cukorfehér ruhánkat és fehér harisnyát és fekete
spangnis cipőt és fehér matrózsapkát. De mosakodás
közben Gazsi leöntötte a nadrágját, és várni kellett, míg
megszárad. Mondta, hogy gyertyával kéne melegíteni.
Meggyújtottuk a gyertyát, és én alája tartottam, de a
nadrág csak nem száradt, hanem kormos kezdett lenni,
és Gazsi kétségbeesve ugrált és mondta, hogy perzseli a
láng.
Kinn vártak már mind. Ritta néni mondta:
– Mintha cukorból volna az én két fiam!
De Gazsi a sapkáját forgatta maga előtt, hogy ne
lássák a foltot.
Elindultunk. Három kocsin mentünk, a mi hintónkon,
az Alizék hintóján és egy amerikáneren. Elöl ment az
amerikáner, azon ült Guszti, Lili meg én. A második
hintón ment Gazsi, Zsuzska, a Zsuzska mamája és
nagybácsija és Pali. A mi hintónkon leghátul ment Ritta
néni, Aliz, Józsi és Béla. A mi amerikánerünkbe voltak
fogva a legvadabb lovak, és Guszti meg én hajtottunk, de
én közben beültem Lilihez, mikor elfáradtam a
hajtásban. Gyönyörűen robogtunk. A városban
legelőször Vilma néniékhez mentünk. Vilma néniéknek
gyönyörű házuk volt, és Vilma néni kicsi fekete asszony
volt, és nekem nagyon tetszett, mert olyan volt, mintha
nem is lett volna asszony, és gondoltam, hogy olyan nő,
aki mindent megenged az embernek, és nem fél
semmitől, és akinél nagyon jó lenni. Igaz, hogy Ritta
néni is mindent megengedett, de Vilma néni még azt is
biztosan megengedte volna, hogy a folyóban fürödjünk,
olyan parázsló víg volt a szeme, és olyan erős hangon
beszélt.
Először megnéztem Andor bácsi könyveit, és
mutattam, hogy mi van meg nekünk és mi nincs.
– A Magyar Remekírók nekünk is megvan – mondtam
és megvan a Föld körül Gáspár Ferenctől.
– Az érdekes – mondta Józsi –, de a Remekírók nem,
mert abból egyszer olvastam, csupa vers volt, és iszonyú
unalmas.
Lementünk a kertbe, és ott mutatták nekünk az esti
bűvészelőadás plakátját. Olvastuk, hogy lesz:
Eltüntető bűvészmutatványok és „Ali ben Juszuf, a
kardnyelő” és „Miss Saida, a jövendőmondó” és lesz
„hasbeszélő” és „csodatojás” és „hipnotizálás” és „fakír”
és „virágvarázsló” és „gondolatolvasó” és „csodapók” és
„számoló kutya” és „átlátszó ember” és „fejlevágás” és
„citerázó macskák” és „idomított nyulak”…
– Érdekes lesz – mondta Gazsi.
– Én mindeniket ismerem, és tudom, hogy mi svindli
és mi nem – mondta Józsi. – Majd megmagyarázom…
Kezdete 9 órakor!
Vilma néniéknél sok málna volt, hát málnát szedtünk,
és fogót játszottunk, de az udvar csatakos volt, és Béla
beleesett egy latyakos tócsába, és a fehér matrózruhája
csupa sár lett. Béla sírt, mert Ritta néni azt mondta
neki, hogy nem engedi el este velünk a bűvészetre.
Szóltam Józsinak és Gazsinak és Palinak és Zsuzskának
és Lilinek:
– Kinél van pénz?
Lilinek nem volt egy vasa sem, Aliznak se, de
Zsuzskánál volt 3 korona. Nálam is volt 5 korona, és
Gazsinál volt 10 korona. Palinál volt 4 krajcár, de
Józsinál 20 korona. (Nekem is volt odahaza a
szobámban még huszonkét koronám.)
– Jól van – mondtam –, veszünk Bélának egy blúzt. –
Ideadták a pénzt, de mondtam, sok lesz, és Józsinak és
Gazsinak visszaadok belőle, ha hazajövök. Elmentünk
Palival a Deák Ferenc utcába, mert ott volt egy nagy
ruhakereskedés. Mondtam, hogy adjanak fehér blúzt.
Adtak, de nem volt valami szép. Mondtam, adjanak
szebbet. Mondták, hogy elég szép, és nincs szebb. Fehér
volt, kék gallérral. Pali felpróbálta, mert egészen olyan
erős, mint Béla. Jó volt neki. Mondtam, hogy a másik
sárba esett, és kell, mert a vendéglőbe megyünk
bűvészestére. Mondta a boltos, hogy nem kell fizetni,
majd elküldi a számlát Vilma néniékhez vagy ki a
pusztára, de mondtam, hogy kifizetjük. Nem volt nagyon
drága, mert csak tizenegy korona ötven volt. Kifizettem,
és hazahoztuk a blúzt. Visszaadtam Józsinak és
Gazsinak és magamnak is, mert úgy számítottam, hogy
Józsi, Gazsi, én, Zsuzska az négy, és 11 korona 50 fillér
osztva néggyel, az 2 korona 87 fillér, és még marad egy
vas. Így Józsi visszakapott egy csomót és Gazsi is és én
is, és Zsuzska is visszakapott hat vasat, és Palinak is
visszaadtam a négy vasát.
Odaadtam Bélának a blúzt.
– Húzd fel – mondtam hogy jöhess este. De nem én
vettem, hanem hoztuk.
Béla iszonyúan örült, és a nyakamba kapaszkodott.
Felhúzta a blúzt, és egész jó volt neki. De nem mert
bemenni. Egyszerre az ablakon kiszólt Ritta néni:
– Nem is olyan sáros a blúzod. Mi van vele?
– Kimostuk – szóltam vissza.
– Vesd le rögtön, hiszen megfázol a vizes blúzban!
– De már megszáradt.
Ritta néni kijött és megtapogatta.
– Igazán száraz. De ez nem a te blúzod!
 – De jó blúz – mondtam diadalmasan, de már akkor
körülöttem voltak mind, és lesték Ritta nénit. Aliz és
Zsuzska nevettek, és Gazsi egy messzebbi padra ült,
mert nem akart ott lenni. De megelégedetten vigyorgott,
és én is kíváncsi voltam.
– Miféle blúz ez? – vizsgálta Ritta néni.
– Magyar blúz – mondtam, hogy mondjak valamit.
– Pedig cseh vászon – mondta Ritta néni furcsán
mosolyogva.
– Ugye jöhet Béla este? – kérdezte Józsi.
– Hogyne, de honnan szerezte a blúzt?
– Volt egy a kocsiban lenn – mondta Józsi.
– Ugyan ne meséljetek!
– Nem, hanem Vilma néni adta – mondtam, mire Ritta
néni bement megkérdezni Vilma nénit. Vilma néninek
nem volt gyermeke, hát nem akarta Ritta néni elhinni,
hogy Vilma néni adta. Aztán kijött, mert Vilma néni
mondta, hogy nem ő adta.
– Hát miféle blúz? – kérdezte.
– Varázsblúz – mondta Józsi –, és csak azt mondom,
„hókuszpókusz”, és újra sáros blúz lesz belőle!
De akkor már mind nevettek. Lili majszolta a málnát a
padon, és egyszerre csak odakiáltott:
– Mért nem mondjátok meg anyukának, mért nem
mondjátok meg anyukának? Nem haragszik meg
anyuka! Én tudom, hogy nem haragszik meg anyuka!
Anyuka! Lalus hozta a blúzt, és mindenki adott neki
pénzt, és úgy vette a blúzt, és csak 11 korona volt!
– És ötven fillér – mondta Béla szemlesütve.
Ritta néni erre nagyon kedves lett. Folyton nevetett és
kérdezte:
– Kinek jutott eszébe?
– Lalusnak – mondta Józsi.
Ritta néni akkor mindnyájunkat egybefogott, és
végigment velünk a kertben, és azt mondta:
 – Látom, hogy nagyon szeretitek Bélát, és nagyon
kedvesek vagytok. Mert én igazán, igazán itt hagytam
volna Bélát, ha nem segítetek rajta!
De olyan tréfásan mosolygott, hogy biztosan tudtam,
ha mi nem veszünk, hát ő vett volna blúzt Bélának, és
mégis jött volna a bűvészestre.
Akkor már Gazsi is ott lépkedett komoly arccal.
– Mért mentél el? – kérdeztem halkan.
– Mert ha az ember ad valamit, akkor nem les, hogy
mit szólnak hozzá – mondta ő.
– Szamár vagy – mondtam nyugodtan mert egyszerre
sokan adtuk, és nem is mondtuk meg, mert Ritta
néninek ki kellett találni, és ha nem megyünk oda,
akkor úgyis rögtön kitalálja, és annál feltűnőbb. És
egynek úgyse kell szégyenkeznie, mert nem egy vette,
csak egypár arasz jut az egészből, a gallérja vagy az ujja.
Nevettem Gazsit, és mondtam:
– Bújj be a padlásfeljáróba, aztán ha kérdik, majd
megmondom: Gazsi nem jön, mert nem akarja, hogy
lássák, hogy ő az, aki két korona 87-et adott Béla
blúzára.
Gazsi vörös lett, és nem szólt semmit. Nem is
bántottam tovább, mert tudtam, hogy akkor
összeveszünk.
Ritta néni még azt mondta:
– Béla megtartja emlékbe a blúzt, és ha felveszi, majd
mindig rátok gondol.
Aztán eljött az este, és elindultunk a vendéglő felé.
Vilma néni adott nekem két szép fehér rózsát. Ritta néni
azt mondta, párokban menjünk, mint csupa kis
vőlegény és menyasszony. Mondtam, hogy húzzunk
sorsot, mert láttam, hogy Lili és Aliz is velem akarnak
jönni, és még Zsuzska is felém pislantott közben. Volt
még egy lány ott, az is rokon volt, gyönyörű szép lány
volt, és sokkal nagyobb, mint Gazsi, és Gazsi egészen
elpirult, mikor felolvastam, hogy: Gazsi… Margit.
 Margiték akkor jöttek. Nagylány volt, lehetett tizenkét
éves, és sose láttam olyan szép fekete hajat, mint az övé
volt, és fekete szeme volt, és olyan unottan nézett,
mintha kisgyereknek tartott volna minket. Láttam
mindjárt, hogy Gazsi nem tudja, mit csináljon vele.
– Mondd el neki: Aki a szívét a homlokán hordja –
súgtam neki komolyan, mert az egy olyan regény, ami
nagyoknak való, és akkor látta volna Margit, hogy nem
vagyunk gyerekek. De Gazsi sötéten hallgatott, és azt
hiszem, hogy csúfolódásnak vette. Pedig én tudtam
volna, mit beszéljek Margitnak, és nem tartott volna
kisgyereknek!
Józsi ment Lilivel és Béla Alizzal és Pali Margit
testvérével, a kis Babussal, aki még csak hatéves volt.
En pedig Zsuzskával kerültem össze. Így mentünk a
vendéglő felé. Én meséltem Zsuzskának a pesti
meccsekről és a tánciskoláról és az iskoláról, és Zsuzska
folyton nevetett. Nagy zöld szeme volt és világos lenszőke
haja. Akkor ő mesélt, hogy sokat fest olajfestékkel, és jól
tud már festeni, és hogy a múltkor én sose játszottam
vele, hanem mindig Alizzal, és hogy szeretett volna velem
játszani. Néztem oldalról, és olyan csepp szája volt, mint
egy eperszem, és két gödröcske a képén, ha nevetett, és
én akartam látni a gödröcskéket az arcán, és mindig
olyat mondtam, hogy mindig nevetett, és a végén
mondtam, hogy nagyon szép a két gödröcske az arcán.
Először csodálkozott, aztán iszonyúan nevetett, és olyan
volt az arca, mint két őszibarack a gödröcskékkel.
Gondoltam, hogy Zsuzskát is jó volna feleségül venni
majd, mert olyan gödröcske nincs se Lilinek, se Aliznak.
Mondtam neki, hogy feleségül venném, de már
megígértem Lilinek. Akkor ő még jobban nevetett, de azt
mondta, hogy hátha Lili majd mást szeretne később,
nem engem. Mondtam, hogy akkor biztosan elveszem őt
feleségül.
– Jó? – kérdeztem.
 – Jó – mondta ő, de folyton nevetett, és ideadta a
kesztyűjét, hogy vigyem, és adott egyet a vörös szegfűi
közül, amit kitűztem. Guszti odajött, mert előrementek.
– Ez a fiú úgy csinál, mint mi – mondta, és nevettek,
mikor láttak a kesztyűkkel és a szegfűvel. Aztán, hogy
sütött a nap, hát kifeszítettem Zsuzska napernyőjét, és ő
belém kapaszkodott. De a nap már nem soká sütött,
mert akkor ment le, és már iszonyú sok ember nyüzsgött
ott. Egybegyűltünk, és akkor láttam, hogy Lili rám néz
és furcsán nevet. Mikor bementünk, azt mondta:
– Szerettem volna veled menni, mert te olyan
érdekeset mesélsz, de Józsi jött a cédulán.
Akkor gondoltam, hogy akármilyen kedves a Zsuzska,
és gödrös az arca és szép zöld a szeme, mégis kedvesebb
Lili, és mégiscsak Lilit fogom feleségül venni.
Nagy asztal köré ültünk, mert összesen tizenheten
voltunk. Guszti rendelte a vacsorát Andor bácsival.
Vörös és sárga lampionok égtek a kerti fák közt, mert a
kertben vacsoráztunk. Annyi ember volt, mint a pesti
vendéglőkben.
Vacsoráztunk, és vacsoránál adtam a kenyeremből
Zsuzskának, ő meg adott a zöldborsójából, mert abból
nekem keveset hoztak.
De aztán én adtam neki a csokoládészeletből, és
együtt kaptunk egy krigli sört, mert nem volt szabad az
egészet egynek meginni.
– Itt van egy pohár, öntsd át magadnak – mondta neki
Ritta néni. De ő azt mondta, hogy nem kell, mert iszik az
enyémből.
– Hiszen úgyis a vőlegényem vagy – mondta halkan –,
mert Lilit Józsi veszi feleségül!
Láttam, hogy a Józsi iszonyúan mesél Lilinek, de
mielőtt mondhattam volna valamit, valaki ordítani
kezdett:
– Kezdődik a bűvészelőadás!
 Nagy lárma és taps támadt, és megindultunk a
nagyterem felé.
Első sorban ültünk, és én kerültem össze Józsival.
– Jól figyelj – mondtam –, nézzük meg, hogy mi a
svindli. Mi pestiek vagyunk, minket nem olyan könnyű
becsapni.
Józsinak iszonyúan tetszett, hogy ezt mondtam, és
erősködött, hogy mi ketten! (Egész kedves gyerek volt
Józsi.)
Kezdődik az előadás.
Felhúztak egy színes függönyt, és ott mindenféle
vacak volt, szőnyeg, egy asztal és két gyertya.
– Vigyázz – mormogtam Józsinak.
Előjött a varázsló, és meghajtotta magát.

TIZEDIK FEJEZET
A bűvészelőadás. A varázsló bácsi. A tojás.
A kis csodapók. Beszélek a csodapókkal.

Első szám volt az eltüntetés. Mindenféle dolgot tüntetett

el, kártyákat, almát, zsebkendőt, nem lehetett látni,
hogy hova lett, olyan ügyesen csinálta.
– A kabátja ujjában van – mondta Józsi.
– Elég bő – mondtam, mert bő ujjú köpeny volt rajta.
Aztán jött a kardnyelés. Ezt egy másik csinálta, de
mindjárt mondtam, hogy nem igazi kard, mert
összecsukható. Próbálná csak az apus kardjával, az a
torkán akadna.
Aztán jött a hasbeszélő, és volt ott két viaszember,
akikkel beszélt, mikor hasból beszélt, akkor úgy
hallatszott, mintha a viaszemberek beszéltek volna. Ez
nem volt egyáltalában érdekes, de láttam, hogy Józsi
valamire készül, mert titkon egy skatulyát húzott ki a
zsebéből, és rám villantott a szemével. A skatulyát aztán
kinyitotta, és láttam, amint két nagy éjjeli lepke surrog
ki belőle. Mondtam:
– Nagyszerű. Hol fogtad?
– Vilma néniéknél a málnabokorban!
A két lepke nagy zúgással csapkodott a fényes
teremben ide-oda, és a nők kapdosták a fejüket, és a
varázsló dühösen pislantott feléjük, mert a fél terem a
lepkéket leste és nem őt.
Akkor jött Miss Saida, a jövendőmondó. De nő volt,
nem férfi, és bő török bugyogóban volt, és ki volt bontva
a haja.
Akkor a varázsló kártyákat kevert össze, és a
közönség közé jött. Mindjárt az első sorban kezdte, és
láttam, hogy Ritta néni kihúzza a makk ászt.
– Miféle kártya? – kérdezte a varázsló Miss Saidát, aki
fenn a színpadon ült, bekötött szemmel.
– Makk ász – mondta Miss Saida, mert igazán
kitalálta.
Gyorsan gondolkoztam, hogy hogy csinálhatja, de
nem tudtam kitalálni, Gazsi pedig intett titokzatosan,
hogy ő tudja, és ez nem svindli, hanem valami különös
dolog. Mert Miss Saidának igazán be volt kötve a szeme,
és mégis sorjában kitalálta, hogy Guszti vörös alsót
húzott és Vilma néni zöld nyolcast és a többit mind.
Gazsi nagyon rejtélyesen nézett, hát gondoltam, ő hallott
valamit erről a dologról, és majd el fogja mondani. De
Józsi újra csak hunyorgott felém, és azt súgta:
– Ide süss!
Mikor hozzá jött a varázsló, hát iszonyú ügyesen
húzott két kártyát egy helyett, és az egyiket mindjárt a
másik alá csúsztatta, hogy nem látszott, hogy kettő!
– Miféle kártya?
– Tök hetes.
Azalatt az alsó kártyát tette felül, de olyan
villámgyorsan, hogy a varázsló nem vette észre. Az pedig
a piros ász volt.
 – Nem tök hetes. Piros ász! – mondta Józsi
szemtelenül, és a varázslóra nézett.
Az dühösen nézett vissza Miss Saidára, de nem
gyanakodott Józsira, mert Józsi úgy összehúzta magát,
hogy egész kis gyereknek látszott. A teremben
csodálkoztak, és Miss Saida idegesen mozgott a széken.
De Józsi zavarban volt, mikor a kártyákat vissza kellett
adni. Úgy adta, mintha egy kártya lett volna, mert a
varázsló feléje nyúlt a kártyákért. De mikor elvette,
mégis megérezte, mert mindjárt hangosan mondta:
– Uraim és hölgyeim! Miss Saida nem tévedett, mert
ez az úr véletlenül két kártyát húzott, a másik mégis a
tök hetes!
Tapsoltak, de a varázsló szúrós szemmel nézett
Józsira, aki vörös lett. Akkor hozzám jött, és Miss Saida
kitalálta, hogy a vörös felsőt húztam.
Akkor jött a csodatojás, és nekem egyszerre eszembe
jutott, hogy ezt én is tudom, mert az Endre sok ilyesmit
mutatott, és a csodatojást nekem is megmutatta, és én
azt odahaza megcsináltam.
A varázsló egy kendőbe tett egy tojást, és aztán
felemelte a kendőt, és megfordította, hogy már nincs
benne a tojás. Aztán összehajtotta, és utánozta a tyúkot,
mikor kotkodácsol, és rázta a kendőt, és egyszerre
mégiscsak kiesett belőle a tojás. Én ezt tudtam, mert a
tojás oda van kötve egy vékony fonalon a kendő szélihez,
és ott lóg mögötte, mikor felemeli, mikor megfordítja a
kendőt, akkor a tojás is a másik oldalra kerül, és megint
csak mögötte lóg, úgyhogy nem lehet látni. De a végén
mégiscsak benne van, mikor összehajtja. Megcsinálta
nagyon ügyesen, és tapsoltak. Akkor én elkiáltottam
magam:
– Én is tudom!
De mindjárt éreztem, hogy a vér a fejembe megy, és
piros leszek. De a varázsló rám nézett, és kedvesen
mosolygott. Mondta, hogy csináljam meg. Józsi taszigált
és döfött oldalról, hát felugrottam, és a pódiumra
mentem, ahol a varázsló volt. Nem is láttam a
közönséget egy pillanatig. De akkor egyszerre nyugodt
lettem, és megláttam Ritta nénit és Gusztit, amint
iszonyúan kíváncsian előrehajoltak és rám néztek.
Nyugodt lettem, mert a kendő ugyanolyan volt, mint az
Endre kendője Pesten, és ott volt a tojás rajta egy
fonálon felakasztva. És a varázsló cseppet se
haragudott, hanem nyújtotta felém a kendőt, és biztatva
mosolygott.
 Akkor felmutattam a közönségnek a tojást. Akkor
letettem a kalapot, bele a tojást, és felette felemeltem a
kendőt, kibontottam a kendőt, és a két csücskénél fogva
felemeltem, úgyhogy a tojás belül lógott.
– Nincs benne! – kiáltottam.
Akkor megfordítottam a kendőt úgy, hogy nem látták
meg a tojást, mert megint belül lógott.
– Nincs benne! – kiáltottam újra.
Akkor összehajtottam a kendőt, és tölcsért csináltam
belőle, és a kalap fölé tartottam és ráztam, míg a tojás
kigurult belőle, és a kalapba esett.
Tapsolni kezdtek iszonyúan, és éljent kiabáltak. Akkor
szépen felemeltem a kendőt a kalapról, és félretettem, de
úgy, hogy vele együtt a tojást is kiemeltem a fonálon, de
a kendővel eltakarva, és újra megmutattam a kendő két
oldalát. Erre iszonyúan éljeneztek, és meghajtottam
magam. Józsit láttam, hogy tapsol és ordít:
– Éljen! Hogy vót! Még egyszer! Legalább a felit!
A varázsló megveregette a vállam, és lemásztam a
helyemre, de még mindig tapsoltak. Józsi gratulált, és
azt mondta, hogy jobban csináltam, mint a varázsló
maga.
Aztán a varázsló tüzet dugott a szájába, és gyertyát
égetett a keze alatt és mindenfélét, mintha nem fájt
volna neki. Józsi dünnyögte, hogy dehogynem fáj, csak a
pénzért nem mondja.
Aztán volt – csodapók. Egy nagy pók volt ott a lépcső
fölött, amelyiknek leányfeje volt, igazi leányfeje, mert
beszélt, és mozgatta a szemét. Ezt nem értettem, de
Józsi mohón kezdte mondani, hogy ő ezt tudja, mert
látta a fényképét egy lapban. Hogy nincs ott leányfejű
pók, hanem az egész egy ügyes svindli, mert a lépcsőn
egy tükör van, és az tükrözi a lépcsőt, és a néző azt
hiszi, hogy nincs tükör, hanem lépcső és levegő, és a
tükrön fekszik egy lány, akinek csak a feje látszik ki a
tükör fölött, így olyan, mintha a feje a levegőben volna,
mert a tükröt nem lehet észrevenni. De a lány fölé egy
pók van csináltatva fából, és így úgy látszik, mintha a
lánynak volna pókteste. De a lány gondolatot tudott
olvasni. Mert aki elébe ment, annak megmondta, hogy
hogy hívják, és hol született. Mondtam Józsinak:
– Az nem svindli, hogy megmondja a neveket.
– Lehet! – mondta Józsi. – De honnan tudja?
Mondtam neki, hogy vannak olyan emberek, akik
másnak a fejébe látnak. A papa mondta. Nem úgy, hogy
igazán belelátnak, hanem ha ránéznek egy emberre,
akkor ugyanazt gondolják és ugyanazt érzik, mint az,
akire ránéznek. De az ilyenek nagyon ritkák. A papa
mutatott egy könyvet is, melyet egyetemi tanárok írtak,
francia könyv volt, és abban az volt, hogy ez az egész
nem svindli, mert vannak olyan emberek, akik
kitalálnak mindent, amit egy másik tud, és
klervoájántoknak híjják őket.
– Kervojáknak? – kérdezte Józsi.
– Nem! – mondtam.
Elővettem a noteszom, és megmutattam Józsinak,
hogy hogy írják: Clairvoyante.
Józsi nézte, aztán azt mondta:
– Maszlag!
– Nem maszlag – mondtam –, hülye vagy, ha azt
hiszed, hogy maszlag.
Éppen rám került a sor, és odamentem a lány elé, aki
a pók alatt volt, de akárhogy pislogtam, nem láttam meg
a tükröt. Nagyon ügyesen van csinálva – gondoltam. A
szemébe néztem, és olyan fáradt vörös volt a szeme,
hogy iszonyúan sajnáltam. Sokáig rám nézett a barna
szemével, és mondta a nevemet, és hogy Pesten
születtem.
– Mikor született? – kérdezte a varázsló.
– Augusztusban – mondta.
– Hányadikán?
– Tizenkettő.
 Igazán augusztus tizenkettedikén születtem. Nagyon
csodálkoztam, és sokáig ránéztem, de nem láttam mást
rajta, mint hogy fáradt volt és szomorú. Kérdeztem tőle.
De csak lehunyta a szempilláit. Akkor megmutattam
neki messziről a két nagy fehér rózsát, ami nálam volt,
és amit Vilma néni adott.
– Ezt a varázsló bácsinak fogom adni, hogy a végén
adja magának.
Erre nagyon kinyitotta a szemét, és rám nézett
csodálkozva. De nem szólt semmit. Már jöttek utánam
mások, hát azt mondtam neki:
– Pá!
És ő egész halkan mondta, folyton rám nézve:
– Pá!
Még a helyemről is mindig néztem, és iszonyúan
gondolkoztam, hogy honnan tudhatja a nevem, és
milyen furcsa mesterség a gondolatolvasás, de ő nem
nézett vissza rám, mert másokra kellett néznie.
Aztán leeresztették a függönyt, és más szám jött.
Józsi folyton mesélt valamit, de nem hederítettem rá.
Ő is iszonyúan csodálkozott, mert neki is megmondta a
nevét a csodapók, és azt is megmondta, hogy a zsebében
egy tárca van tizenhét korona és 13 fillérrel, és két
nadrággomb és egy skatulya gyufa és egy félig szítt
cigaretta és egy radír.
– Mégis valami svindli – morogta mérgesen.
Gondoltam, hogy azért mérges, mert a cigarettát
megmondta a pók, és ki fog kapni Gusztitól, mert Guszti
meghallotta, mert mindjárt utánunk jött a pókhoz.
– Dehogyis svindli – mondtam, mert folyton a
csodapók arcára gondoltam, és gondoltam, hogy előadás
után bemegyek hátul, és odaadom a varázsló bácsinak a
rózsákat a csodapók számára.
Akkor jött egy kutya, aki számolni tudott, mert a
varázsló bácsi kérdezte tőle, hogy mennyi négyszer négy,
és erre tizenötször ütött és aztán még egyszer, mert
észrevette, hogy eggyel hibázott.
Ezt már nem tudtuk megérteni, mert sose láttunk
ilyen okos kutyát. Fehér volt a szőre barna pettyekkel, és
nagyon okos szeme volt. Mondtam, hogy megér ezer
koronát, de Józsi mondta, hogy megér ezernégyszázat.
Akkor jött volna a citerázó macska, de engem nem
érdekelt, mert folyton a lányfejű pókra gondoltam, aki
biztosan nem pók, hanem egy lány, amint azon az
amerikai fényképen van, amit Józsi mondott, és
szerettem volna beszélni vele, de gondoltam, hogy nem
fogják nekem megmutatni, mert féltik a pók titkát, és
nem akarják, hogy valaki lássa, hogy mégis lány és nem
pók, mert itt senki se tudta, hogy svindli, csak Józsi meg
én, mert csak Józsi látta az amerikai fényképet, és csak
nekem mondta el.
Jött a citerázó macska a varázslónéval, és gondoltam,
hogy most beszélhetek a varázslóval, hát kiszöktem, és
az udvaron megkerültem a termet, és bementem a
kisajtón, mely a színpadhoz vitt. Volt ott egy nagy szoba
tele mindenfélével, de a csodapók nem volt ott, csak a
varázsló bácsi cigarettázott török ruhában. Mikor
meglátott, felugrott és kérdezte, hogy mit akarok. De
nem haragudott.
Én nagyon ravaszul kezdtem a dolgot mondani.
– Jó napot, varázsló bácsi – mondtam –, ne
haragudjék, hogy idejöttem, de azt akarom mondani,
hogy én tudom, hogy a csodapók lány és nem pók, mert
láttam egy amerikai fényképet Pesten, és azon rajta van,
hogy milyen ügyes dolog, és tükörrel csinálják, de én
nem mondtam meg senkinek, és nem is mondom, hadd
higgyék, hogy pók, úgy érdekesebb, csak azért jöttem,
mert ezt a két rózsát oda akarom adni a lánynak, aki a
pókban van, mert megígértem neki, de ha nem akarja
megmutatni őt varázsló bácsi, hát akkor adja oda a
rózsát, és mondja meg, hogy én küldöm és üdvözlöm!
 Iszonyú nagyot nézett a varázsló bácsi, aztán
megsimogatta a fejem, és mondta, hogy üljek le egy
kicsit. Aztán kérdezte:
– Hát igazán tudja, hogy milyen a pók?
Akkor elmagyaráztam neki a képet és a tükröt, és újra
mondtam, hogy senkinek se mondom meg, azt se, hogy
láttam a pókot, ha megmutatja. Akkor a varázsló bácsi
eldobta a cigarettavéget, és elmosolyodott. Még egyszer
kutatva nézett rám, de jól a szemébe néztem, és azt
mondtam:
– Nem azért, mert kíváncsi vagyok, de mert magam
szeretném odaadni neki a rózsát.
Akkor felkelt, és egy másik kis szobába ment.
Iszonyúan lestem az ajtót.
Kijött, és utána jött egy fiatal lány. Lehetett húszéves.
Ő volt a csodapók. Hosszú aranysárga köntös volt rajta,
s most is olyan álmos volt a szeme. De szép volt,
nagyon-nagyon vékony volt a dereka, és sápadt volt az
arca, és olyan pici lába volt pici kis papucsban. Mintha
fázott volna, úgy beburkolózott egy kendőbe, pedig meleg
volt. Nem tudtam, mit szóljak neki, csak néztem az
arcába, és néztem, hogy milyen nagyon vékony a kis
dereka, és vékony, fehér és keskeny a karja, és az ujjai
olyan picik és finomak, mint a lehelet, még a Ritta
néniénél is finomabbak. Egyszerre, mintha iszonyúan
kezdtem volna sajnálni, és sírni tudtam volna, és
szerettem volna mindenfélét adni neki és elhívni őt
hozzánk Pestre, ahol nem kell dolgozni, és csak
sétálnánk a Ligetben.
Mikor engem meglátott, elmosolyodott, és olyan volt,
mint más lány, csak nem volt víg.
– Te vagy a kisfiú a rózsával, aki azt mondta: Pá?
– Igen – mondtam és elhoztam a rózsát!
– Ó, köszönöm!
Leült mellém, és a szemembe nézett. Először nem
tudtam szólni hozzá, aztán egyszerre sok mindent
mondtam neki. A varázsló bácsi messzebb rakosgatott
valamit.
– Maga mért olyan szomorú – kérdeztem én azt
hiszem, hogy fáradt.
– Egy kicsit fáradt vagyok, de már a teremben is
kérdezted tőlem.
– Igen, mert mindjárt gondoltam, és szerettem volna
mondani magának, hogy feküdjék le és pihenjen.
– Nem lehet – mondta csendesen.
– Maga nagyon okos, de akárhogy is gondolkoztam,
nem tudtam elgondolni, hogy honnan tudhatja a
nevemet és mindent. Gondoltam, hogy odaadom
magának a rózsát, és talán örülni fog neki, szerettem
volna sok mindent adni magának, mindenféle szépet, de
nincs nálam, csak egy stanicli csokoládé és ez a rózsa.
Odaadtam neki a csokoládét és a rózsákat. Elvette, és
olyan különösen nézett rám, hogy megint eszembe
jutott, hogy milyen vékony a karja.
– Mért olyan vékony? – mondtam. – Sokat kell enni és
sokat sétálni és teniszezni, és a mama is, amikor
sovány, hát Hematikumot vesz, az egy jó orvosság, és
egy kanállal kell venni ebéd után és vacsora után, és
attól erősödik! – Akkor közel ült hozzám, és megfogta a
kezem, és elmosolyogta magát. Azt mondta:
– Hát hogy jutott az eszedbe, hogy ide jere?
– Láttam, hogy maga szomorú, és tudtam, hogy maga
nem pók, hanem lány, és akartam magát látni, hogy
milyen, mert sajnáltam, hogy olyan szomorú. Szeretném,
ha nem lenne szomorú.
– Miért?
– Mert szeretem magát – mondtam –, mert olyan
kedves, és olyan okos, és olyan vékony, és meg akartam
kérdezni, hogy nem beteg-e, mert az unokanővéreim és a
barátnőim mind kövérebbek és erősebbek, mint maga,
pedig az Ella századrészt se olyan okos, és gondoltam,
hogy inkább ő lenne sovány maga helyett.
 Amint ültem a zsámolyon, hát elém támaszkodott,
fejét az ölembe támasztotta, és úgy nézett rám, és nézett,
mintha a lelkét nézte volna ki, és gondoltam, na most
mindent kiolvas a gondolatomból, azt is, hogy mennyit
veszekedem Gazsival és még azt is, hogy nem tudom,
melyiket vegyem feleségül, Lilit vagy Alizt vagy Zsuzskát.
De hirtelen arra gondoltam, hogy őt szeretném feleségül
venni, a csodapókot, és akkor vigyáznék rá, hogy ne
legyen szomorú és beteg, de megijedtem, amint a
szemembe nézett, mert tudtam, hogy ezt is kiolvasta a
szememből.
– Maga most mindent kiolvas a szememből? –
mondtam.
– Mindent -– mondta ő csendesen, és tovább nézett.
De én annyira szerettem, amint szomorú szemével az
ölembe tette a fejét, hogy simogatni kezdtem a haját meg
a homlokát, mint ahogy anyus szokta simogatni az
enyémet. Akkor ő így szólt:
– Ugye jó volt ezen a nyáron? Nagyon jó volt ezen a
nyáron?
– Nagyon – mondtam.
– Most már vége a nyárnak. De ne felejtsd el a
csodapókot. És köszönöm a rózsákat!
Átkarolta a nyakamat, és hosszan megcsókolt. Én is
megcsókoltam, és szerettem volna mondani, hogy
elviszem haza mihozzánk, ahol nincs semmi dolga se,
ahol nem lesz fáradt, és vigyázok rá és… De a varázsló
bácsi messze zörgött valamivel, és nagy tapsot
hallottam, mert vége volt az utolsó számnak, és a
csodapók felugrott.
– Pá! – mondta.
– Viszontlátásra – mondtam halkan.
– Nem hiszem – rázta a fejét.
– Ha Pestre jönnek, én eljövök – mondtam –, és hozok
újra rózsát és szegfűt és csokoládét!
 Elkísért az ajtóig. Sötét volt kinn, és a szél fújdogált.
Kezében tartotta a rózsákat.
– Köszönöm, Lalus! Ne felejtsd el a csodapókot!
Még láttam, amint kendőjébe burkolózva nézett
utánam, és intett a keskeny karjával.
Nem is tudom, hogy kerültem vissza a terembe. Már
öltözködtek, mert vége volt az előadásnak. Guszti fogott
meg.
– Hol voltál?
– Csak kinn!
– Hol?
Nem szóltam semmit, de furcsán kezdtem magam
érezni, és a szegény csodapókra gondoltam.
Ritta néni is rám nézett.
– Hol volt ez a gyerek?
Akkor nem tudtam, mi van velem, de sírni kezdtem.
Nem nagyon, de éreztem, hogy könnyes a szemem.
Iszonyúan szégyelltem magam.
– Majd megmondja Ritta néninek! – mondta Ritta
néni, és kézen fogott.
– Igen – mondtam, mert éreztem, meg kell hogy
mondjam Ritta néninek.
Mentünk mind a kocsikhoz. Csillagos volt az ég, jól
látszott fehéren az út. Csendesen repültünk a fasorban,
és arra gondoltam, hogy nem látom többet a szegény
csodapókot. Csak mi ketten ültünk most az
amerikáneren Ritta nénivel, és Guszti hajtott.
Elmondtam neki mindent, amit beszéltem, és mit
mondott a csodapók. Ritta néni nem szólt semmit, csak
hallgatta, és úgy vettem észre, mintha nagyon-nagyon
csodálkozott volna, de nagyon tetszett volna neki, és
éppúgy gondolkozott volna, mint én.
Sokáig hallgattunk, mikor mindent elmondtam.
– Ritta néni, én úgy sajnálom a kis csodapókot –
mondtam, mert kellett mondanom.
 – Szegény kis csodapók – mondta ő halkan, és láttam,
hogy könnyes a szeme.
– Én úgy szeretem a kis csodapókot – mondtam aztán,
mert úgy mondtam Ritta néninek, mintha csak
magamnak mondanám.
Ekkor megcsókolt, és nem mondott mást, csak
nagyon halkan ennyit:
– Te…
És magához szorította a fejem.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
A repülőgépen.

Másnap reggeli után iszonyúan örültem, mert Guszti azt

mondta:
– Gyerekek, ma újra bemegyünk a városba, mert
Nyáry hadnagy fog repülőgéppel felszállni a nagyréten,
és megnézzük.
Délfelé mentünk el két kocsival a városba, és Vilma
néninél ebédeltünk. Náluk is nagyszerű dinnye volt és
baracktorta, és torkig ettük magunkat.
Nem is volt kedvem fogózni, mert Gazsiék fogóztak, és
aztán, hogy nagyon meleg volt, hát beültek Andor bácsi
irodájába, és rajzoltak. Én is bementem és néztem, hogy
mennyi hülyeséget rajzolnak, és nem tudnak rajzolni, de
nem bántam.
Aztán rajzoltam egy repülőgépet, egy monoplánt, és
megmagyaráztam Lilinek, hogy mi van rajta, hogy a
csavar forog, és az viszi, nem ahogy ő hitte, hogy a
szárnya csattog, mint a varjúnak, és azért repül.
Aztán birkóztunk a nagy szőnyegen, és egész könnyen
tettem két vállra Gazsit. Úgy éreztem, hogy iszonyú erős
lettem egypár hét alatt, de nem örültem olyan nagyon
neki. Gazsi revánsot akart, hát újra két vállra tettem, és
aztán sakkoztunk, és abban is bemattoltam.
Aztán elindultunk a nagyrétre, mert már három óra
volt, és fél négykor kezdett repülni Nyáry hadnagy.
Kiértünk, és már iszonyú sok ember tolongott a pálya
körül.
Nemsokára jött a hadnagy, és hozták a gépet a
hangárból. Szép gép volt, monoplán, és iszonyúan
tapsoltunk. A hadnagy beleült, és rögtön felrepült.
Nagyon jól repült, és sok kört csinált, aztán felment
egész magasra, és hirtelen jött le siklórepüléssel.
Iszonyúan tapsoltak. Én akkor elmásztam a helyemről,
és elmentem a hangárhoz, mert kíváncsi voltam, hogy
hol tartják a gépet. Repülni láttam eleget Pesten a
Rákoson, és katonai repülőket is láttam, mert a papa
sokszor kivitt repülést nézni. A többi nem jött velem,
mert Gazsi valamit rajzolt, és magyarázott Béláéknak.
Mikor a hangárhoz értem, akkor jött vissza Nyáry
hadnagy, és pihent egy kicsit. Ott volt a gép, és láttam,
hogy igen nagy és erős gép.
Akkor kihirdették, hogy utast is visz magával egy-két
körre, és öt perc múlva indult, de nem jött senki. A
hadnagy kicsit mosolygott és cigarettázott. Akkor valami
az eszembe jutott. Odamentem hozzá, és
bemutatkoztam.
– Az édesapádat ismerem – mondta kedvesen.
– Vezérkari alezredes – mondtam.
– Itt van? – kérdezte.
– Nincs – mondtam –, mert csak látogatóban vagyok
itt.
– Úgy látszik, nincs nagy kedve a közönségnek repülni
– mondta aztán. – Majd újra magam repülök.
Akkor azt mondtam:
– Én nagyon szeretnék jönni.
– Ohó! De nem szabad.
 – Én nem félek – mondtam egész nyugodtan, mert
igazán szerettem volna, és cseppet se féltem.
– De nem engednek!
– De engednek.
– Megkérdezted? – kérdezte kutatva.
– Persze – hazudtam neki, mert másképp nem vitt
volna el. – És elengedtek! – mondtam ravaszul. – De azt
mondta Ritta néni, hogy ne repüljek soká, csak egy
kicsit.
Olyan nyugodtan mondtam, hogy elhitte. Még azt is
mondtam:
– A papám biztosan elengedne, ha itt volna, mert ő
mindent enged, ami nem nagyon veszedelmes, és amihez
csak bátorság kell, és én katona fia vagyok, és én is
vezérkari tiszt akarok lenni, és repülni is fogok egypár év
múlva.
Erre egészen megnyugodott, és motoszkált a gépen.
Láttam, hogy a közönség nem láthat ide a hangár falától,
hát nyugodt voltam, hogy Ritta néni se vesz észre.
Megfordítottam a sapkámat, ahogy a pilóták szokták, és
végig begomboltam a kabátomat, és felhúztam az
überciheremet, és azt is begomboltam. A gép már kész
volt, és én gyorsan belemásztam és leültem, ahová
mutatta a hadnagy. Akkor odaszíjazott, hogy ki ne
essek, és újra kérdezte:
– Nem félsz?
– Á, dehogy – mondtam, mert csak borzasztóan
örültem, de egyáltalán nem féltem. Akkor ő is beült, és
csavargatott valamin, és igazított. Akkor megindította, és
elkezdtünk szaladni iszonyú robogással, mert a motor
úgy dübörgött, mint egy mozdony. Láttam, amint
villámgyorsan rohan felénk a közönséggel teli nagy
mező, és iszonyú tapsot, lármát hallottam zúgni, de nem
ütköztünk beléjük, mert egyszerre csak felettük voltunk,
és lenn hullámzott a mező és az iszonyú sok ember.
Gyönyörű volt, soha úgy nem éreztem magam, szerettem
volna még magasabbra. A hadnagy nyugodtan fogta a
kormányt, és hol itt nyomott, hol ott nyomott valamin.
Aztán hozzám szólt:
– Na?
– Ne szálljunk még le – mondtam. – Olyan nagyszerű.
De úgy fújt a szél és úgy zúgott, hogy nem hallottam,
mit mond, és a motor úgy mennydörgött, mint a nagy
teherautomobilok dübörgése. Mindenfelé néztem, mert
szépen kanyarodtunk. Láttam az egész várost és a
mezőket, fákat iszonyú magasról, és láttam a Köröst
kanyarogni, mint egy ezüstcsíkot, de az embereket nem
ismertem meg. Akkor még magasabbra mentünk, és
hidegebb volt, pedig vakítóan sütött a nap, és felfelé nem
is tudtam nézni a ragyogástól.
Felém hajolt, és úgy ordította:
– Szálljunk le?
– Nem! – ordítottam tele torokkal.
Akkor láttam, hogy kedvesen mosolyog, és még egy
nagy kört csináltunk, és úgy zúgott szembe a szél, hogy
félig lehunytam a szemem, és csak lefelé láttam, hogy
alul szalad a föld és a fák, és sok ember kavarog, és
messziről a hangár közeledik. Akkor egyszerre valamit
csinált a hadnagy, és egész lefelé billentünk, és úgy
zuhantunk lefelé, mintha esnénk, de a szíjam jól tartott.
Ránéztem Nyáryra, de láttam az arcán, hogy nem fél, hát
nincs baj. A fák mind nőttek és rohantak felénk, és a
hangár is mind nagyobb lett, és a város. Már láttam az
embereket egyenként is, mikor hirtelen megint
vízszintesen, nyugodtan repültünk.
Akkor jutott az eszembe, hogy azok lenn látnak, és
kicsit megijedtem, hogy Ritta néni megtudja, de azért
elővettem a zsebkendőmet, és integettem. Láttam, hogy
ezer meg ezer ember integet, és olyan zúgás, ordítás jött
alulról, hogy a motort is alig hallottam. Már egészen
közel voltunk a földhöz, és egyszerre valami lágy
zökkenéssel megint a réten gurultunk, és a motor
halkabban zubogott, és egyszerre megállt. Éppen a
hangár előtt állt meg, ahonnan elindultunk.
– Jó volt?
– Iszonyú jó volt – mondtam, és ő nevetett. Kioldott
engem, és én is kibújtam.
Gondoltam, hogy Ritta néniék nem tudják, hogy én
voltam, mert nem ismertek meg, különben itt lennének.
Odamentem a hadnagyhoz.
 – Nagyon köszönöm. Igazán olyan szép volt, hogy nem
tudom elmondani! Szeretnék mindig röpülni. Elmondom
majd apusnak, és apus is meg fogja köszönni Pesten!
Kezet fogott, és megveregette a vállam és az arcom, és
sok szépet mondott, hogy milyen bátor vagyok, és ilyen
fiúk kellenek, és hogy nagyon szeret, és örült, hogy
megismert, és hogy tiszteletét küldi apusnak, és reméli,
hogy én is katona leszek.
– Igen – mondtam.
Akkor mondta, hogy mondjam neki: Szervusz.
– Szervusz – mondtam.
– Szervusz! – mondta. – Este a vendéglőben
vacsorázok. Gyere el!
– Eljövünk – mondtam.
Még egyszer kezet fogtunk, és elindultam vissza.
Akkor egyszerre láttam, hogy Ritta néni felugrik, és
Guszti átugrik a korláton, és Gazsi és Lili és a többiek is
ott ugrálnak. Legjobban szerettem volna elszaladni, de
már nem lehetett, mert már szaladt Guszti hozzám, és
mögötte jöttek mind. Még most sem emlékszem rá, hogy
mit mondott Ritta néni, nem is hallottam, mert a többi
úgy ordított. Azt hiszem, hogy meg volt ijedve, mert
mintha sírni akart volna. De nem haragudott, Guszti se
szólt semmit, csak hátul állt, és szorongatta a karom, és
tapogatott, de Lili úgy nekem jött Bélával és Palival, hogy
szinte feldöntöttek, öleltek és csókoltak.
De Gazsi nagyon rám nézett, és iszonyú szemrehányó
hangon mondta, míg megszorította a kezem:
– Miért nem szóltál nekem is?
– Nem volt idő – mentegetőztem, de Gazsit nem
lehetett megvigasztalni.
Mondtam, hogy este a vendéglőbe kell mennem, mert
ott lesz a barátom, Nyáry.
Hallottam, hogy Guszti Ritta néninek mondta:
– De hogy is merte elvinni?
Akkor én gyorsan mondtam:
 – Ő nem akart, de én azt mondtam, hogy nekem
szabad, és hogy nem félek, és hogy apus is elengedett, és
mindent mondtam: hát ő nem az oka, ő iszonyú aranyos
fiú, és azt mondom neki „Szervusz”…
Ritta néni azt mondta, hogy ha már megígértem, hát
itt maradunk estig, de a papának én írjak haza, és írjak
meg mindent úgy, ahogy volt, és ő is fog írni. Mondtam,
hogy jó, de apus nem fog haragudni, mert katona, és én
katonával mentem.
Nyáry még egyszer repült, és mindenfélét csinált a
levegőben, és iszonyú magasra szállt. Aztán
hazamentünk Vilma néniékhez, és útközben is folyton
éljeneztek nekem, és az öreg nénik jöttek, és meg
akartak csókolni, és bácsik kezet fogtak velem, és
mondtak mindenfélét, aminek nem volt sok értelme.
Alig vártam az estét, és elmentem Gusztival és Andor
bácsival a vendéglőbe, és elvittem Gazsit is. Ott ültek egy
csomóan egy asztalnál, és söröztek. Én mindjárt
odamentem Nyáryhoz, és mondtam:
– Szervusz.
Iszonyúan örült és leültetett. Akkor bemutattam
Gusztit és Andor bácsit nekik. Én is ittam egy krigli sört
és bemutattam Gazsit, és neki is azt mondta:
– Szervusz.
Gazsi mellettem ült, és a fülembe súgta, hogy ő is
tegezze Nyáryt. Mondtam, hogy várja meg, míg mondja
neki. De Gazsi nem sokat beszélt, inkább Guszti és a
többi, de ittunk még egy krigli sört Gazsival, és nagyon
jó kedvünk volt. A cigány muzsikált, és volt még négy
tiszt ott, és azokkal is brúdert ittam. Akkor Guszti
megnézte az óráját, és mondta:
– Indulás!
Akkor Nyáry azt mondta, hogy Pesten találkozunk, és
megmondta, hogy melyik kaszárnyában van. Mondtam,
hogy meglátogatom, akkor körülmentem, és
mindenkinek azt mondtam:
 – Szervusz!
Láttam, hogy Gazsi is szeretne, de mégiscsak azt
mondta Nyárynak, mikor az kezét nyújtotta, és azt
mondta: „Szervusz”, hogy:
– Alászolgája.
Hazafelé énekeltünk, de a kocsin elaludtam…
A csodapókról álmodtam…

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Haza kell menni. Beszélgetünk a gyümölcsösben.
Nem kell félni a haláltól! A lélek repül.
Pakolunk Gazsival. Búcsúzunk. Álom volt az egész!

Reggel levelet kaptam, hogy haza kell menni. Borzasztó

furcsa volt, azt mondtam magamban, nem gondolok rá,
akkor még ma estig úgy lesz, mintha nem lenne igaz. De
aztán mégis mondtam Gazsinak, hogy haza kell menni,
hogy ő itt maradhat, de mondta, hogy hazajön velem.
Bementünk Ritta nénihez, s megköszöntük, hogy olyan
kedves volt hozzánk, mondtuk neki, hogy holnapig ne
mondja a gyerekeknek, mert akkor egész délután meg
este úgy van az ember, hogy most már nem érdemes
semmit se kezdeni, mert holnap úgyis megyünk, s az
ember folyton úgy van, mintha búcsúzna. De aztán
valahogy mégiscsak megtudták, mert jött Lili bőgve, s
Pali meg Béla, és sírtak és folyton kiabáltak, hogy ne
menjünk haza, de mondtuk, hogy muszáj, s ne
ordítsanak, hanem inkább játsszunk hol az ollót.
Délután Józsival egyedül barangoltam a
gyümölcsösben. Már értek a nagy körték, és olyanok
voltak, mint egy kis dinnye, aranysárgák és csillogtak a
fák zöld levelei között, és ha megráztuk a fát, hát
lepottyantak a puha fűbe, és kihasadt a vékony héjuk,
és csak úgy gyöngyözött az illatos lé a hasadásokon.
Megettünk négyet-ötöt, és közben beszélgettünk.
– Jó volt a levegőben? – kérdezte Józsi.
– Olyan jó volt – mondtam –, hogy nem is lehet
elmondani, és ha nagy leszek, hát sokat fogok repülni.
Mindennap. Olyan messze látni, mint egy hegyről!
– Nem émelygett a hasad?
– Nem.
– Én is szeretnék repülni.
– Ha nagy leszek, sokat fogok repülni, mert addig már
úgy fognak járni a gépek, mint most az automobilok, és
olcsón lehet majd repülni ide-oda. És megtanulok
magam gépet vezetni. Te, az a Nyáry nagyszerűen vezet,
mert mosolyog és beszél is közben.
– Nem szédültél?
– Sose szédülök.
– Az jó, mert én néha szédülök a hintán, és akkor is
szédültem, mikor cigarettáztunk a szigeten.
Józsi csupa maszat volt a körtétől, de még mindig
evett.
Aztán jött Gazsi is Lilivel. Leültünk a gyümölcsösben,
játszani akartunk hogy tetsziket, de jött a kertész, és
mesélte, hogy meghalt egy öreg dohánykertész, és ma
temetik. Délután volt, és melegen sütött a nap a nagy
diófák alatt, ahol négyen ültünk, egészen messze, a kert
legvégében. Ott ment el a sövény mellett az országút,
ahol a temetésnek jönni kellett.
– Furcsa az, hogy valaki meghalt – mondtam, mert
furcsa volt nagyon, amint a nap csendesen sütött a diófa
előtt, és aranyos hátú legyek zümmögtek.
– Én már láttam embert meghalni – mondta Józsi.
– Én csak kutyát láttam – mondta Gazsi –, de az is
nagyon szomorú volt, mert nagyon okos kutya volt, és
ha hazajöttem, mindig elém jött, és úgy nézett, mint egy
ember, és nyújtotta fel a fejét, és csóválta a farkát, és
játszott a labdával, és szomorú volt, mikor elutaztunk.
Mikor elvitték, egészen üres lett a ház utána, és mindig
vártam, hogy kaparja az ajtót. Este pedig, ha bementem,
még mindig felemeltem a lábam a küszöbön, hogy rá ne
lépjek, de már akkor nem volt ott, mert meghalt.
 – Ha az ember meghal, hát mindennek egyszerre vége
van, és olyan, mintha mélyen aludnék, de nem álmodna
– mondta Józsi.
– Olyankor, mikor harangoznak, vagy mikor a
karácsonyfa ég, vagy mikor este nagyon tiszta és
csillagos az ég, olyankor egészen biztos, hogy van
mennyország, és gyönyörű szép lehet. De mikor ilyenkor
délután ülök a napon, és legyek zümmögnek, és minden
csendes, akkor azt gondolom, hogy minden alszik, a föld
is alszik, és nem tud semmit, és az ember is úgy tud
aludni, hogy sose ébred fel újra, és nem álmodik, hanem
alszik mindig, és nem tud semmit. De azt nem lehet
sehogy se elképzelni, hogy az ember ne gondoljon
semmit, hanem mindig aludjék álom nélkül. Nem lehet
azt jól elhinni – mondtam.
– Persze, nem lehet – mondta Gazsi –, és biztos, hogy
van még valami, ha az ember már meg is halt. Azt is
olvastam, hogy a lélek nem hal meg, hanem tovább él, és
csendesen, szelíden repül és pihen.
– Milyen lehet a lélek? – kérdezte Lili.
– Nem lehet látni, mert olyan, mint a levegő vagy a
gáz. De a lélek mégis lát, és messze lát, mert túllát a
falon is, de nem bánt senkit, csak mindenütt ott van, de
senki se veszi észre. És a lélek szereti az embereket, és
nem kell félni tőle, mert nem csinál semmit, csak
körülöttünk van és lát. És mindenki, aki meghalt, nem
halt meg igazán, hanem itt marad, és közöttünk van, és
elrepülhet messze, de visszajön, és újra itt van.
Gazsi még tovább is mesélt:
– Azt hiszem, hogy igazán nem hal meg senki, csak
elromlik a teste, mint valami gép, és nem lehet tovább
használni, de a lelke kiszáll és tovább él. És a levegő tele
van lélekkel, és mindennek van lelke, a fáknak és az
állatoknak, de azok nem repülnek olyan gyorsan, és
nem tudnak annyit, hanem picik és csendesek, olyanok,
mint a virágok szaga, de minden tele van velük, és itt is
iszonyú sok van.
– Akkor itt van a Toronyi bácsi lelke is – mondta Józsi
az egy rokonom volt, aki meghalt Afrikában.
– Az is itt van talán.
– És itt van apus is – mondta egészen halkan Lili.
Egyszerre nagyon furcsa lett, és eszembe jutott a
fénykép.
– A lelkeknek nincs arcuk?
– De van – mondta Gazsi. – De nem lehet látni őket,
ők csak egymást ismerik meg. És nagyon boldogok, mert
nem éreznek semmit, és nem sírnak, és mindent tudnak
előre és vissza, és nem várnak semmit, és semmire se
kíváncsiak.
– De unatkoznak – mondta Józsi.
– Nem unatkoznak – mondta Gazsi –, mert mikor az
ember lát és tud valamit és ért valamit, akkor nem
unatkozik soha, csak akkor unatkozik az ember, ha nem
gondol semmire, és nem jut semmi az eszébe.
Akkor azt mondtam:
– De este, mikor tele van az ég csillaggal, akkor az
ember azt gondolja, hogy a csillagokon túl is mindig újra
csillagok vannak, és egyáltalán nincs vége. És Guszti azt
mondta, hogy a csillagokon is emberek vannak. Akkor
azok is meghalnak, és nekik is van lelkük. És ott is
minden tele van lélekkel. A lélek pedig olyan gyorsan
repül, hogy egy pillanat alatt ezer helyen van, és
mindent lát és boldog, mert lát, és lehet, hogy egyik
csillagról a másikra röppennek, és a legmesszebb
csillagról is jönnek.
– De nem kíváncsiak – mondta Józsi.
– Nem kíváncsiak, csak mennek, mert mindig
nyugtalanok, és szeretnek repülni, és mert repülni jó, és
olyan gyorsan repülnek, mint a fény. Lehet, hogy a
fénnyel együtt repülnek, hogy megtalálják az utat, és
még a pici lelkek is átrepülnek egyik csillagról a
másikra, a virágok és fák lelke is átrepül, és nézi az
itteni fákat.
– És mikor megérkezik egyik csillagról a másikra, az
olyan, mint mikor az ember a vasúton éjjel érkezik, és
csak sok fényt lát, és lassan áll meg a vonat valami sötét
előtt – mondta Gazsi.
– Olyan – mondtam de nekik nem megy minden olyan
lassan, mint nekünk, hanem sokkal gyorsabban történik
minden, és már előre látják, hogy sok minden hogy fog
történni.
– Akkor nincs is halál – mondta Lili és apuska se halt
meg.
Nekem nagyon-nagyon tetszett, és mondtam, ahogy
gondoltam:
– Akkor nincs halál, mert csak olyan az egész, mintha
az ember nagyon elfárad és elalszik… Az emberek azt
hiszik, hogy meghalt, és eltemetik. Pedig abban a
pillanatban felébred, és olyan könnyű, mint a vízgőz, és
csak akarja, hogy valahol legyen, és már ott is van, és
olyan magasan, amilyen magasan akar lenni. Akkor
elröppen a milliomodik csillagra, ha akar, és mindent
lát, és úszik a csillagok közt.
– De hol a mennyország? – kérdezte Lili.
– Az iszonyú messze van a csillagok fölött, és oda nem
megy minden lélek, csak aki eljut oda, mert onnan jön
valami fény, és azzal a fénnyel kell odaröppenni, de azt a
fényt nem találja meg minden lélek, csak az, aki
életében megérdemelte. Aki nem érdemelte meg, annak
iszonyú sok ideig kell úsznia a levegőben és a
csillagokon át csillagról csillagra szállnia, ezer és ezer
évig, míg egyszer csak megtalálja a fényt, és azon elúszik
az égbe.
– De ki találja meg a fényt? – kérdezte Gazsi.
– Az úgy van, hogy aki nagyszerű ember volt, hős vagy
iszonyú okos vagy nagy művész vagy nagyon jó ember,
az rögtön megtalálja azt a fényt, mert az a fény is
megtalálja őt, amelyik a mennyországból jön, mert azt a
fényt onnan küldik egyenesen azoknak, de aki nem volt
elég jó, vagy közönséges ember volt, az nem találja meg,
csak nagy sokára…
– Apus biztosan ott van – mondta Lili.
– Lehet, hogy már ott van – mondtam.
– És milyen a mennyország? – kérdezte Józsi.
Akkor Gazsi mondta, de ő is csak úgy gondolta:
– A mennyország a legeslegutolsó csillagokon is túl
van, és fehér márványfala van, de belül nem olyan, mint
a város, mert a léleknek nem volna mit csinálni egy
városban, hanem inkább olyan, mint egy kert, mint egy
gyönyörű kert éjjel, mikor nem látni a fákat, csak egész
gyönge fény van a csillagoktól, és minden telis-tele van
illattal, és mindenki boldog, és tudja, hogy ez már
mindig így lesz ezután, és sose lesz másképp, és mindig
jó lesz, és mindenki ismer mindenkit, de mindenki
pihen, és nem lát semmit, de tud mindent. Az egész
olyan, mint mikor valami nagyszerű illatot, például a
rózsakertben, szagol az ember, akkor csak lélegzetet tud
venni, és sajnálja, hogy meg kell szakítani azzal, hogy
kiereszti, és nem érzi a következő lélegzetig az illatot, hát
ott is úgy van, de nem kell megszakítani, hanem az
ember folyton csak beszívja egy lélegzettel az illatot, és
annak sosincs vége. És mindig új lelkek érkeznek a
mennyország márványos, félhomályos előcsarnokába.
Gazsi abbahagyta, mert jött a temetési menet, és jött
egy csomó ember és kocsi, és hozták a koporsót, és
énekeltek és sírtak az asszonyok. Kinéztünk a sövényen,
és levettük a sapkánkat.
– Minek is sírnak – mondtam halkan hiszen nincsen
halál, mert a lélek már rég messze pihen valahol.
– Jó, de ők nem tudják – súgta vissza Józsi, meg
aztán az ember nem azért sír, mert meghalt a másik,
hanem mert nem látja többet.
Gazsi mondta:
 – Lehet, hogy a lélek még itt van, és még soká itt jár,
míg továbbmehet. Lehet, hogy ott van a kocsi felett.
– Nem, hanem az emberek felett – mondta Lili.
– Inkább egész elöl a lovak előtt – mondta Józsi.
– Vagy egyszerre mindenütt – mondtam.
A menet elment. Visszaültünk a diófa alá. Mintha a
levegőben apró csillogó pontokat láttam volna. Azok a
fák és füvek lelkei – gondoltam –, nagyon picik, és
minden tele van velük. Mintha táncolva röppentek volna
ide-oda. Nagyobb fényfoltokat is láttam. Hátha azok az
emberek lelkei? – gondoltam, de csak szépen ragyogtak,
mást nem láttam rajtuk.
– Én látom a lelkeket – mondtam, és mutattam a
fénycseppeket.
– Azok nem lelkek – mondta Józsi.
– De lehetnek lelkek – mondta Gazsi –, én is látom
őket!
– Én is látom! – mondta Lili. – Vajon melyik apus?
– Talán már a mennyországban van, vagy egy messze
csillagon – mondtam. Akkor elszomorodott.
– Ne bánd – mondtam –, mert neki jobb, és mennél
messzebb, annál jobb, csak először maradnak itt a
lelkek ebben a világban, mert még látni akarják a
rokonaikat és barátaikat, aztán indulnak tovább az ég
felé!
– De a nagy emberek lelke rögtön az égbe röppen –
mondta Gazsi. – Mátyás király és Napóleon és Petőfi és
Arany mindjárt odaröppent.
– De Jókai is – mondtam – és Verne Gyula.
Megint néztem a csillogó pontokat. Gondoltam, hogy
én is olyan leszek majd egyszer, és ragyogni fogok, és
iszonyú jó lesz.
– Én nem félek a haláltól! – mondtam.
– Én se, hisz nincs halál – mondta Gazsi.
– Csak addig rossz, míg meghal az ember, aztán már
jó – mondta Józsi.
 – Nincs halál – mondtuk mind, és iszonyú nyugodtan
indultunk be uzsonnázni. Lili még mondta nekem
útközben:
– Én mindig féltem, ha villámlott és dörgött az ég.
Most azt hiszem, hogy nem fogok többé félni.
Én is gondoltam, hogy nem félek többé sose, ha
megtámadnak a csibészek, akár bicskával vagy
revolverrel is támadhatnak.
Akkor mentünk pakolni Gazsival. Bepakoltunk
mindent gyönyörűen. Legalul a szép kék ruhát tettem és
a nyakkendőket és arra az ingeket és a nadrágokat,
legfelül a cipőket és a patronokat és a könyveimet.
Szétszedtem a flóbertet és azt is betettem két darabban.
Megvacsoráztunk, de nem beszéltünk sokat.
Lefeküdtünk, és az ágyban beszélgettünk Gazsival.
– Jó volt ez a vakáció?
– Nagyon jó.
Reggel pedig még egyszer végigszaladtunk minden
helyen és minden úton, és megnéztünk mindent, a
majort, a csűrt, a magtárakat, a gépet, a műhelyeket, a
Bobit, a gyümölcsöst, a tornahelyet, a csónakot, a
lovakat, az automobilt. Délfelé pedig bementem Ritta
nénihez.
– Ritta néni ne felejtsen el engem, ha elmegyek –
mondtam.
– Hogy felejtenélek el, kis szívem?
– Én nem fogom elfelejteni Rítta nénit, még ha tíz évig
nem látom is.
– Talán nem lesz olyan hosszú az az idő!
– Télen eljönnek biztosan?
– Eljövünk.
Akkor neki is megköszöntem mindent, és mondtam,
hogy ne haragudjék, ha néha bajt csináltunk, mint
akkor a fürdéssel és a szigetre szökéssel.
De azt mondta, hogy nem emlékszik semmire, és úgy
szeret, hogy nem tudna haragudni rám. És azt mondta,
hogy jövő nyáron is azt akarja, hogy itt legyek
Megígértem, hogy eljövök.
Akkor hívtak ebédelni. Nagyon csendesen ebédeltünk,
és Béla arról beszélt, hogy milyen jó lesz Pesten, ha
feljönnek.
Ebéd után már elbúcsúztunk, és Béla azt mondta,
hogy én vagyok a legjobb barátja, és sok levelet fog
nekem írni a télen, addig is, míg eljönnek hozzánk, de én
is írjak neki. Megmondtam, hogy írok és írok
mindenkinek.
– Nekem is – mondta Ritta néni.
Gondoltam, hogy Ritta néninek sokat fogok írni, és
levélben is még megköszönök mindent.
Akkor jött Lili is, és a nyakamba csimpaszkodott.
– Ne menj el, Lalus. Ne menj el, Lalus – mondta, de
nem tudom, miért mondta, mikor úgyis tudta, hogy
megy a vonat, és el kell menni. Azt hiszem, csak úgy
mondta, mert nem tudott mást mondani…
Gondoltam, hogy adok neki valamit emlékül addig is,
míg feleségül veszem, hát odaadtam neki a szép sárga
selyem zsebkendőmet, amit kívül hordtam a
kabátomban, ha valahova mentünk. Mondtam, hogy ne
felejtsen el.
Megcsókolt és köszönte. Azt mondta, hogy mindig
abba fogja fújni az orrát, és maga fogja mosni és vasalni.
De mondtam, nem arra való, hanem csak a zsebben kell
hordani, hogy a csücske kint legyen.
Akkor elbúcsúztunk Etta nénitől és Mihálytól, de nem
jött még a kocsi, mert korán volt, így még zongoráztunk
egy kicsit, és Ritta néni elküldte a sürgönyt, hogy este
érkezünk.
Ritta néni megcsókolta Gazsit is, és a fejem a kezébe
vette.
– Nagyon megszerettelek Laluskám, mondd meg az
anyukádnak.
 Aztán elrobogtunk, és integettünk, míg csak látszott a
villa.
Jövőre visszajövök – gondoltam, mert annyira
szerettem mindent, mind a réteket és a kukoricást és a
magtárakat és az utat, és mindentől elbúcsúztam, és
mindennek szerettem volna mondani: „Viszontlátásra!”
A vonaton Gazsival beszélgettünk mindenfélét, de
mindig visszagondoltunk Ritta néniékre.
Estefelé volt, mikor megint átmentünk azon a hídon,
ahol Gazsival együtt álltunk az ablaknál, mikor jöttünk
júniusban, és ahol kicseréltük a noteszt és a
zsebpoharat, és ahol arra gondoltam, hogy milyen jó lesz
a nyáron, és mennyi ideig fog tartani.
Minden eszembe jutott, mikor átcsattogott a vonat a
hídon, és még mindig csillogott a víz, pedig a nap már
lement. Megnéztem az órámat, és hét óra volt már.
Emlékeztem, hogy akkor is megnéztem az órámat, és a
hídon csak fél három volt. Mintha csak ma lett volna, és
minden, az egész nyár fél háromtól hétig tartott volna, és
csak álmodtam volna az egészet a kocsiban. Mondtam
Gazsinak is, és ő azt mondta:
– Igen. Úgy érzi magát néha az ember, és én is úgy
gondolom, hogy álmodtuk az egészet.
Megérkeztünk Pestre.
A pályaudvarnál várt apus és vártak a Gazsi szülei is.
– Itt vagyunk! – ordítottam az ablakból, és
leugráltunk, még alig állott meg a vonat.
Kimentünk a kocsihoz, és elbúcsúztam Gazsitól:
– Szervusz – mondtam. – Viszontlátásra holnap.
– Eljövök – mondta csendesen.
Autóba ültünk, és repültünk hazafelé. Nem szóltam
semmit először, csak szorongattam apus kezét.
Aztán egy pillanatra megint eszembe jutott az egész
csodaszép nyár, a harc az erdőn, a fürdés a folyóban, a
kertek, a varázsló bácsi, a kis csodapók, a nagy földek,
az aranyszínű kalászok, a dübörgő cséplőgép, a ragyogó
folyó a pici szigettel, a hattyúszigettel és Ritta néni…
Mintha csak álom lett volna.

ISBN 963 11 5504 8

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Alföldi Nyomda (151.66-15-2), Debrecen, 1988
Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató
Felelős szerkesztő: T. Aszódi Éva
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Seebauer Gabriella
Műszaki szerkesztő: Deák Ferencné
Terjedelem: 15,02 (A/5) ív. IF 6096