A Medve Akit Paddingtonnak Hivnak

Michael B ond
A MEDVE, AKIT
PADDINGTONNAK
HÍVNAK
A Legsötétebb Peruból jött medve igaz története
CICERÓ
Michael Bond
A MEDVE, AKIT
PADDINGTONNAK HÍVNAK
Fordította
TANDORI DEZSŐ
PEGGY FORTNUM
illusztrációival
Micbael Bond
A MEDVE, AKIT
PADDINGTONNAK
HÍVNAK
A Legsötétebb Peruból jött medve
igaz története
Ciceró Könyvstúdió
A fordítás alapjául szolgáló mű
A BEAR CALLED PADDINGTON
1. kiadás 1958
Peggy Fortnum illusztrációját

a fedélhez újraalkalmazta és kiszínezte
MARK BURGESS
© Michael Bond, 1958

© Hungárián translation by Tandori Dezső, 2008
© Illustrációk: Peggy Fortnum, 1958
© Magyar kiadás: Ciceró Könyvstúdió, 2008
Tartalom,
Kérem, törődjenek ezzel a medvével! / 7

Medve a forró vízben / 26
Paddington a föld alatt / 47
Egy áruházi expedíció / 64
Paddington és „a régi mesterek” / 84
Színházlátogatás/ Í02
Kaland a tengerparton / 121
Bűvésztrükkök / 140
Utószó / 159
Első fejezet
KÉREM, TÖRŐDJENEK
EZZEL A MEDVÉVEL!
egy pályaudvari peronon találko

M r . és M r s . B r o w n
zott először Paddingtonnal. Medve ritkán kap ilyen
különös nevet, mivel azonban a pályaudvar neve
Paddington volt, hát így lett ez.
Brownék a lányuk elé jöttek ki: Judy épp az iskolai
szünetre tért haza. Meleg nyári nap volt, a peronok
tele népekkel, szinte mindenki a tengerpartra igyeke
zett - vagy egyebüvé. Vonatok surrogó zaja hallatszott,
hangosbeszélők szaggatták a dobhártyákat, lábak do
bogtak, hordárok hevesen hajigálták a holmikat, és ez
így együtt akkora lárma volt, hogy az általános hajci-
hőben Mr. Brown, aki a medvét elsőül pillantotta meg,
jó párszor el kellett hogy kiabálja nejének, hogy...
De Mrs. Brown még akkor se bírta felfogni.
7
A M E D V E , AKI T P A D D I N G T O N N A K HÍ V N AK
- Hogy egy micsoda? Egy kis medve? A Paddington

pályaudvaron? - hitetlenkedett máris lelkesen. De azért
óvatos maradt: - Henry, biztos káprázik a szemed!
Mr. Brown a szemüvegét igazgatta.
- Ha mondom, nem. Láttam az imént. Ott, a bicikli-
tároló mögött... most eltakarják épp... de gyere, gye
re! Valami fura kalap is volt rajta, az tűnt fel talán.
Választ se várva karon ragadta feleségét, vonszolta,
így furakodtak át a tömegen, egy fura kalapot keresve.
És alatta egy kis medvét.
Hordárkocsik holmi-halmai között nyomakodtak,
a Talált Tárgyak feliratú iroda felé.
- Tessék, hát nem ott van? - kiáltotta most már tény
leg diadalmasan Mr. Brown. - Abban a sötét sarokban.
Ott ül. A kuka mellett.
Mrs. Brown is erőltette már a szemét, s akkor meg
látta. Azt a barna bozontos valamit, ahogy ott ül egy
bőröndön vagy micsodán, a nyakában valami tábla,
felirat... vagy micsoda... na, majd kiderül. De ami
a bőröndön állt, az nagy betűkkel volt, méghozzá:
UTAZÁS CÉLJÁRA.
Ez.
M ost már hinni lehetett a dolgot, s Mrs. Brown
kérte is szaporán az elnézést:
- Henry, igazad volt, azt hittem mégis, elnéztél
valamit. De nem, ez tényleg egy kis medve. Ez az!
8
K ér em , tö rő d jen ek ezzel a m ed v év el!
„Az” volt, közelebbi szemügyrevétel után is. Hanem

valami nagyon' különös kis medve, meg kell hagyni.
A bundája barna, jó, nagyon koszvadt-barna, persze,
fején viszont hatalmas karimájú kalap ékeskedett - ezt
is jól vette észre Mr. Brown. A karima alól pedig egy
hatalmas szempár bámult rájuk.
Látván, hogy valamit várhatnak tőle, a kis medve
felállt, igen udvariasan megemelte kalapját, s látszott is
mindjárt egy pár fekete fül.
- J ó napot - mondta igen tiszta, tisztességtudó han
gon.
- N a jó... bocs, jó napot - felelte Mr. Brown nagy
zavarban. Most ő kezdett kételkedni, jól hall-e.
Pillanatnyi csend támadt.
A medve kérdőn nézett rájuk.
- Segíthetek valamiben? - tudakolta őszintén.
- N a jó... nagyon köszönöm, de inkább mi kérdez
zük, vajon... Jó, épp azért zavarjuk, hogy... akkor hát
mi nem segíthetünk-e valamiben?
Mrs. Brown lehajolt, így mondta:
- Mert ön, tudja-e, ön egy nagyon piciny medve!
A medve azonban kihúzta magát.
- Én egy nagyon különös, ritka medve vagyok -
közölte fontoskodva. - Nem sokan vannak már belő
lünk ott, ahonnan jövök.
- És hol lenne az a hely? - kérdezte Mrs. Brown.
9
A M E D V E , AKI T P A D D I N G T O N N A K HÍ V NAK
A medve előbb körülnézett óvatosan, csak utána

válaszolt:
- A z a hely a Legsötétebb Peru. Onnan emirgáltam.
- Újra kihúzta magát. - Emirgáns vagyok, illegálánsan
vagyok itt.
- Hogy micsoda? Ön emigráns? - kérdezte ámulva
Mr. Brown.
- Vagy úgy, igen, emigráns, mindig belebotlom ebbe
a szóba.
- És illegálisan...? - hápogott Mrs. Brown.
- Vagy úgy, igen, úgy vagyok itt, illegálisan - dör-
mögte halkan, nagy zavarban már a medve.
- Mert hogy...? Miért jött ide ön, egyáltalán?
- Az úgy volt, hogy a Lucy nagynéném, szegény, az
agg medvék otthonába került, és rajta kívül nem volt
senkim.
- Ön tehát azt állítja, szál egymaga jött ide Dél-
Amerikából? - kiáltott fel Mr. Brown.
- Pszt! - intette a kis medve, s bólintott. - Lucy néni
mindig azt mondta, emir... emigráljak majd, ha elég
nagy leszek. Ezért is tanított meg angolul.
- D e... az étkezés? Végig a hosszú úton? - kérdezte
Mr. Brown. - Ön agyon éhezhetett!
A medve lehajolt, kis kulccsal kinyitotta a bőröndöt,
a kulcs is a nyakában volt, és akkor már láthatták is
Brownék a csaknem üres lekváros köcsögöt. - Lekvárt
10
ettem, marmeládét, ugye - mondta szinte büszkén a kis

medve. - Ezt mi szeretjük... ugye... - ismételte. - Lak
ni meg egy mentőcsónakban laktam. (Mármint a ten
geren.)
- Jó, de most mihez kezd ön? - kérdezte Mr. Brown.
- Nem ücsöröghet itt a Paddington állomáson az idők
végezetéig!
- Hát nem is, de... majd csak lesz valami. - S a med
ve e szavak kíséretében bezárta ismét a koffert. Közben
Mrs. Brown tekintete a másik dologra siklott, mely
szintén a nyakában volt, a feliratra: KÉREM, T Ö
RŐDJENEK EZZEL A MEDVÉVEL! KÖSZÖNÖM .
A derék asszony kérlelőn fordult férjéhez:
- J a j, Henry, akkor mit csináljunk most tényleg?
Nem hagyhatjuk itt. Ki tudja, mi történhetne vele.
London túl nagy hely... ha nincs hová lenned, men
ned. Nem vehetnénk magunkhoz, csak úgy pár napra?
Mr. Brown tétovázott.
- De Mary drágám, nem vihetjük haza... így... csak
úgy. Vagy mit is mondjak!
- így, úgy, hogyan? - kérdezte már keményebb han
gon Mrs. Brown. - Ugyan, Henry - nézett le a med
vére -, mikor olyan édes! Remekül meglesz Jonathan-
nal és Judyval. Ha csak egy kis ideig is. De ők ketten
meg nem bocsátanák nekünk soha, ha így itthagynánk
ezt a pici em... medvét.
11
- Nem mindennapi eset - mormolta Mr. Brown. -

Gondolom, valami törvény is van rá. - Kis tűnődés
után kivágta végre: - Na, mit szólna hozzá, ha azt java
solnánk, hogy tartson velünk? Otthonunkban egy
darabig szállása lehetne, ha más terve nincsen.
A medve nagyot ugrott örömében.
- M á s tervem? Semmiféle tervem nem volt épp. És
nagyon boldog vagyok a szíves meghívással. Jaj,
kérem... megmentenek ettől a nagy sokadalomtól is.
- J ó - mondta Mrs. Brown. Gyorsan csapott le,
nehogy férje meggondolja magát. - Ami azt illeti,
lekvárt önnek minden reggel biztosíthatunk, aztán... -
Kicsit eltűnődött a derék asszony. Igen, mi is az, amit
a medvék mind szeretnek állítólag? Nem jutott rögtön
eszébe.
-M inden reggel? Túlzás ne legyen! - kiáltotta a kis
medve. - Odahaza csak ünnepnapokon volt lekvár.
Mert nagyon drága dolog az ott, a Legsötétebb Peru
ban.
- Nem, nem, itt mindennap része lesz önnek lekvár
ban - biztosította örömmel Mrs. Brown. Örült ugyan
is, hogy eszébe jutott, hogy... - Méz pedig minden
vasárnap kerül asztalára.
- Asztalomra - nézett kicsit zavartan a medve. - Jó,
lesz hát asztalom, mindig szerettem volna... de az
12
K ér em , tö r ő d jen ek ezzel a m ed v év el!
egész úgy együtt nem kerül majd nagyon sokba?

Látják, pénzem alig van már.
- Ó, dehogy. Ellenszolgáltatást pedig semmiért sem
kérünk öntől - jelentette ki Mrs. Brown. - Ön a mi
vendégünk. Több annál, családtag lesz. - Férjére né
zett. - Ugye, Henry?
-U g y e ... ugye... jaj, persze - hebegte kapkodva
Mr. Brown. - Ha pedig már itt tartunk, hogy ön
családtag... be is mutatkozunk. Én vagyok Mr. Henry
Brown, feleségem pedig Mary, azaz Mrs. Brown.
- Nahát, de nagyszerű - ujjongott a kis medve. -
Csak baj van ám, mert perui nyelven az én nevem rém
bonyolult lenne az önök fülének.
- Hát akkor adunk önnek egy angol nevet - javasol
ta Mrs. Brown. - Úgy egyszerűbb lesz. - Körülnézett,
hátha eszébe jut valami a látottak alapján. - Valami
különlegesre gondolok - mondta, s erősen törte a fe
jét. - Egy mozdony... de annak száma van. A peron,
jaj, nem. Hé, van egy ötletem - bökte ki széles
mosollyal. - Ez a pályaudvar... Paddington Station.
Lehetne az ön neve Paddington netán?
- Hogy Paddington? - töprengett a medve. - Nem
lesz az nekem túl hosszú?
- Egy elegáns név, épp ezért - mondta Mr. Brown. -
Ez az, meg is van akkor. Paddington... mindenki benne
van?
13
A M E D V E , AKI T P A D D 1 N G T O N N A K HÍ V N AK
- D e akkor hagyjuk ezt a rémes önözést... - kérte

Paddington. - Nem akarok tolakodó lenni, de mégis!
- J a j, hát szervusz, Paddington, isten hozott! - kiál
tották Brownék egy emberként. - Egyetértesz a neved
del?
- Ha ti egyetértetek benne, én a magam nevében
egyetértek a nevemmel - mondta ünnepélyesen
Paddington. Majd mormolt valami furcsát.
- Tessék? - kérdezték Brownék.
- O, ez csak perui medvenyelven volt. Annyit tesz,
hogy: „Áldás reátok!”
- Remek. De most - emelkedett fel guggoltából
Mrs. Brown -, Paddington, nekünk Judy elé kell
menni ehhez a vonathoz, rá várunk. Judy a lányunk, és
a bentlakásos iskolából jön haza. Gondolom, a hosszú
úton megszomjazott, hát Mr. Brown elmegy önnel...
jaj, Henry elmegy veled a büfébe, vesz neked is egy
csésze finom teát.
Paddington megnyalta a szája szélét.
- Mert hogy én is nagyon szomjas vagyok ám. A ten
gervíz sós, nem sokat ér, sőt. Csak még szomjasabb lesz
tőle a medve... bocs, az ember. - Fogta a bőröndjét,
majd udvariasan biccentett: - Csak ön után... utánad,
Henry. - S mentek is.
- J ó . . . ó, nagyon köszönöm, Paddington - mondta
Mr. Brown.
14
- Henry, csak aztán vigyázz rá! - intette férjét Mrs.

Brown. - M eg aztán, te jó ég, le kéne már venni a nya
kából ezt a felírást. Olyan vele, mint egy csomag. Ha
ezzel látják meg a hordárok vagy bárki ilyen micsoda
ember itt... bekerül a szállítókocsiba, és az még a job
bik eset.
A büfé zsúfolásig volt, ahogy beléptek, de Mr.
Brown fölfedezett egy asztalkát a sarokban. Padding-
ton, ha székre állt, épp elérte mancsával az üveglap
peremét. így állt ott, támaszkodott, közben érdeklődve
nézegetett. Mr. Brown elment a teáért. Paddington
most érezte meg, ahogy a sok falatozó illetőt látta, ő
maga mennyire éhes. Az asztal túlsó sarkán volt egy
otthagyott fél fánk... vagy tortaszelet? Csak mire ő
nyúlt volna érte, már ott is volt a pincérnő, besöpörte
egy dobozba.
Távozóban megpaskolta Paddington nyakát, de sze
retettel, és így nyugtatta:
- Lehetett ez már a földön is, nem tudhatjuk; majd
kapsz biztos valami rendeset.
Hm. Paddingtont nem nagyon izgatta volna az se, ha
a hulladékos dobozból visszaadják neki a sütit, olyan
éhes volt. De udvariasságból nem szólt semmit.
- No, akkor, Paddington - jött máris Mr. Brown, és
letett két csésze gőzölgő, finom teát az asztalra, mellé
15
A M E D V E , AKI T P A D D I N G T O N N A K HÍ V N A K
egy tányért, melyen halomban állt mindenféle süti. -

Ehhez mit szólsz?
Paddington szólni se bírt, csak a szeme csillogott.
- Nagyon köszönöm - kiáltotta, bár a teát gyana
kodva nézte. - Csak nekem nem könnyű dolog ilyen
csészéből inni. Általában beleszorul az ábrázatom, vagy
épp a kalapom esik le, csupa víz lesz, vagy mi.
- Hát jó, akkor add ide a kalapod. Teát meg egy
bögrébe töltök neked. Nem szokás, de talán nem nézi
majd senki - így Mr. Brown.
Paddington átadta a kalapját, Mr. Brown meg töltött
közben teát egy bögrébe, melyet a közeli polcról emelt
oda. Hanem a legizgalmasabbak a sütik voltak! Pad-
dingtonnak főleg egy krémes-lekváros akármi tetszett.
Mr. Brown azt is tette elébe, a tányérjára.
- Tessék, Paddington - mondta. - Nagyon sajnálom,
hogy lekvárral teli bödönök itt nincsenek, de ez a süti
finom szokott lenni. Igyekeztem...
-B o ld o g vagyok, hogy emir... hogy emigráltam -
jelentette ki Paddington, ahogy mancsával közelebb
húzta a tányért. - Gondolod, izé...
- Henry...
- Gondolod, Henry, nagy feltűnést keltek majd, ha
felülök az asztalra? Úgy érem el igazán.
De mire Mr. Brown egyáltalán válaszolhatott volna,
a kis medve már fent is volt az asztalon, és egyik man-
16
K é r e m , tö r ő d jen ek ezzel a m ed v év el!
csát rátette a puha sütire. Hatalmas darab volt, lekvár

és krém csörgött belőle körben, s ahogy harapni kezd
te, Paddington pofaszakálla rögvest csupa maszat lett.
És hát persze, hogy a népek észreveszik az ilyesmit,
máris kis embercsoport állt az asztal körül, nézték. És

böködték egymást kuncogva. Mr. Brown bánta már,
miért is nem vett inkább egy rendes, bár kevésbé dúsan
töltött sütit, hanem már nem lehetett segíteni a dol
gon. Kevergette hát a teáját, és úgy bámult ki az abla
kon, erőltetett közönnyel, mintha napi foglalatossága
lenne különben is, hogy medvékkel teázzon a pályaud
vari büfékben.
- Henry! - riasztotta fel azonban ebből az álmo
dozásból felesége hangja. - Henry, a csudába is, mit
tettél ezzel a kis medvével? Nézz rá! Csupa lekvár,
csupa krém!
S valóban így volt.
17
Mr. Brown felkapta a fejét, nyomban látta ő is a bajt.

- Csak annyira éhes volt, gondoltam hát...
Hogy a legjobbat veszi neki, sütit sok krémmel,
lekvárral.
Mrs. Brownnal már leányuk, Judy is ott jött.
- Tessék, így hagyjuk magára apádat csak öt percig
is.
De Judy nem ezzel törődött most.
- Papa, papa - kiáltotta -, ez azt jelenti, hogy ő
velünk is marad?
- Ha úgy akarja. De akkor valaki más vigyáz majd
rá, nem apád a legalkalmasabb személy az ilyenekre.
Paddington, akit eddig sokkal jobban érdekelt a süti,
mint a maszat a pofácskáján, most azért felfigyelt
valamire. Hogy ez a sok ember mind rá mutogat, őt
bámulja. Ezt nem szerette, de némi vigaszt adott, hogy
ott van újra Mrs. Brown, vele egy nevetős-kék szemű,
18
K é r e m , tö rő d jen ek ezzel a m ed v év el!
vállig érő szőke hajú kislány. Felpattant hát, kalapját

akarta emelni, de elcsúszott egy kis eperlekvár tócsán,
és már repült is. Eleinte csak úgy körbe, feje fenn, feje
lenn, mint egy cirkuszi artistamutatvány, olyan volt az
egész, és riasztóan pörgött vele a világ is. S mi lett
a vége? Fenekével pottyant a teás csészébe!
Mr. Brown riadtan hőkölt hátra, zakója csupa lé volt
már neki is.
Judy meg úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak.
- J a j, mami, de mókás! Olyan édes!
Paddington, akinek az édességből hirtelen elege lett,
a dolgok alakulását pedig egyáltalán nem ítélte mó
kásnak, máris talpon volt, de úgy, hogy egyik lába to
vábbra is Mr. Brown teájában ázott. S az emberek
hahotáztak. Olyan mulatságos volt ez a kis medve,
a piros-fehér arcával! Ábrázatának egyik felét ugyanis
lekvár, a másikat habos krém borította.
- Nem hinné az ember - csóválta a fejét Mrs.
Brown -, hogy egyetlen tortaszelet ekkora hatást vált
hat ki.
Mr. Brown azonban csak köhögött, hápogott - és
röstelkedett. Mert a pincérnő rosszallóan nézte őket
a pult mellől.
- Talán jobb akkor, ha megyünk is - mondta Mr.
Brown. - És kerítek kint taxit, az lesz a legjobb.
19
A M E D V E , AKI T P A D D I N G T O N N A K HÍ V N A K
Avval máris fogta Judy holmiját, és száguldott ki

a büféből.
Paddington leszökkent az asztalról - mások ezt
keserves lemászásnak látták és magával söpört egy
csomó habot és lekvárt az ülepén is.
Judy megfogta az egyik mancsát:
- Gyere, Paddington, hazamegyünk most, jobb lesz
ott. Finom fürdő vár hamarosan, megszárítkozol... és
aztán mesélsz. Sokat, sokat mesélsz nekem Dél-
Amerikáról.
- Hát lesz mit...
- Mert, gondolom, sok hihetetlen kalandod volt ott.
- Hát volt... ott is, utána is - mondta igen komolyan
Paddington. - Nekem mindig vannak kalandjaim. Én
ilyen medve vagyok ugyanis.
És ezt is nagyon komolyan mondta.
Judy a legszívesebben megzabálta volna, lekvárostul-
krémestül!
De a taxisofőr nem vidult fel Paddington látvá
nyától.
-V alam i dobozba nem lehetne...?
- Nem lehetne! - vágta oda Judy.
- J ó , de krémes medve duplát fizet - közölte a zord
gépkocsivezető. - Még erre mondják, hogy hab a tor
tán - dohogta.
20
K é r e m , tö r ő d jen ek ezzel a m ed v év el!
- De hát ne bántsa, kérem - kérlelte Mrs. Brown. -

Rémes balesetet szenvedett épp.
A sofőr megenyhült.
- Nocsak, nekiment egy cukrászkocsi?
- Ilyesmi.
- Attól még nekem csupa kosz lesz a kocsim, mikor
pedig ma reggel takarítottam.
Brownék csöndben bekászálódtak a taxiba, a házas
pár hátra, Judy a külön ülésre, míg az elülsőn Padding-
ton állt, hogy kilásson, megcsodálva mindent, ami csak
adódik az úton.
Mekkora város! Ráadásul micsoda napfény minde
nütt, gondolta, ahogy a homályos pályaudvart elhagy
ták. Más volt ez, mint akármi, amit életében ő eddig
látott. Egy buszmegálló mellett hajtottak el, a várako
zók benéztek a taxiba, nem hittek a szemüknek! Inte
gettek hát, mosolyogtak, fejüket csóválták ők is - akár
a sofőr. Paddingtonnak ez már mind nagyon tetszett,
f őleg a hatalmas, emeletes, piros buszok.
Ez mind annyira más volt, mint a Legsötétebb Peru.
De mennyire!
De ahogy a várost nézte, a tömérdek látnivalót, fél
szemmel végig Brownékra sandított. Elsősorban Judy-
ra. De Henry Brown is érdekes figura volt. Kövérkés
enyhén szólva! -, bajuszos, szemüveges. Mrs. Brown
21
sem volt éppenséggel karcsú és kecses, de arcra teljesen

Judy.
És Paddington úgy kedvelte őket máris. Döntött hát
csöndben, magában. Hogy velük marad, miért ne?
Amíg lehet.
Már nyugodtabban nézett mindent odakint. Fél fül
lel hallotta, ahogy a sofőr megkérdi:
- Hova is lesz akkor ez a fuvar?
Mintha négy láda akármit kellene szállítania, olyan
undorral tette föl a kérdést.
- Mondtam - felelte Mr. Brown. - Windsor Gardens
harminckettő.
Ezt Paddington is megismételte.
- Windsor Gardens harminckettő. - Ezt mondta, és
a gépkocsivezető a taxi plafonjáig szökkent rémületé
ben. És majdnem nekimentek így hátulról egy busznak.
- N a ne! - szólt hátra. - Hogy egy medve... ilyen
nincs.
Judy önfeledten nevetett.
- Van - mondta.
- Nem mondod - morogta a mérges sofőr.
- Nem mondod - közölte vele válaszul Paddington,
aki nem nagyon értette ezt a kifejezést, de jól hangzott.
Mr. és Mrs. Brown összenézett. Élvezték is a dolgot,
meg nem is. Szerettek volna túlesni végre az egészen.
22
A taxióra gyanúsan nagy összeget mutatott, de tudták,

ezúttal nem fognak vitázni.
- Bocs - szabadkozott Paddington. - Bocsánatot
kérek. Nem mondom. - Mert azt hitte, miatta támadt
feszültség. Holott nem is támadt.
Próbálta törölgetni magát, de ezzel csak összekente
az ülés támláját. A sofőr látta.
- Mondom, felárat kérek - közölte.
Paddington mukkanni sem mert. Ezúttal nem lett
volna helyénvaló a „nem mondod” .
Kiszálláskor mancsot nyújtott a sofőrnek, de ebből
meg az lett, hogy bundájáról a morcos ember kabátuj-
jára is kenődött lekvár.
- Fizetem - mondta sietve Mr. Brown.
- Bent gyors mosdás következik - jelentette ki Mrs.
Brown. - Judy, addig vigyázzatok, nehogy tovább...
Paddington érezte, vele van a baj. Tovább? Mit
csinálhat ő tovább? Vagy úgy, összekoszolhatna min
dent. Jó , de ez egy baleset volt a sütivel.
- Én most egy balesetes vagyok, és mégis minden
kinek velem van baja. - De más is volt. A fürdés. Nem
az, hogy nem szeretett mosakodni. Csak most minek?
O a maga részéről boldog volt a baleset végered
ményével. Nyalogathatta bundájáról a sok finom
lekvárt meg habos krémet. Mely utóbbi azért igencsak
23
megtottyadt már, de Paddingtont ez nem érdekelte.

Finom, aztán kész.
Vitte a bőröndjét, Judy vezette őt kézenfogva, mind
ketten igen vidáman szökdeltek fölfelé a lépcsőfoko
kon.
Hatalmas, zöld ajtó sötétlett előttük.
- M ost akkor megismerkedünk Mrs. Birddel -
mondta anyáskodva Judy. És Paddington ezt nem na
gyon értette. Hogyan? És ki ez a Mrs. Bird, akit Judy
sem ismer? Honnan tudja, hogy itt vár rájuk?
Na, mindegy, gondolta.
- Ő a házvezetőnőnk - magyarázta Judy. Mert Pad
dington kicsit csodálkozva nézett vissza rá, magyaráz
ta máris: - Főz, takarít, gondja van mindenre...
- Mindennel gondja van, mégis csinálja? - kérdezte
Paddington. Emlékeiben kotorászott. Ez olyan gondo
zónőféle lesz, ez a Mrs. Akárki. Mint az agg medvék
otthonában vannak ilyenek, kedvesek, s remélte ő is,
hogy Lucy néninek jó dolga van ott.
- Nincs gondja semmivel, sőt. És ne félj tőle, az csak
úgy látszik, hogy szigorú. Nem bánt soha senkit.
- Nem?
- Ellenkezőleg. Meg fogod őt szeretni.
Hanem azért Paddington térde máris egy kicsit resz
ketett. Körülnézett, hol van Mr. és Mrs. Brown, ám ők
még mindig a taxissal bajlódtak. Ennyi bonyodalom
24
volna velem? De ezen nem töprenghetett, mert a sö

tétzöld ajtó mögül lépések hallatszottak.
- Biztos kedvelni fogom, ha mondod - felelte Judy-
nak kicsit bizonytalan hangon Paddington. - De hogy
.i/.tán ő is engem?
Második fejezet
MEDVE A FORRÓ VÍZBEN
mit várjon, ahogy Mrs. Bírd

Pa d d i n g t o n n e m t u d t a ,
az ajtót nyitotta. Annál kellemesebb volt a látvány!
Meglepődött, mert madárszerű illetőt képzelt el, ki
dülledt szeműt, horgas, vékony orrút, helyette meg? Ez
egy kedves, szélte-hossza-egy asszonyság volt, ősz hajú,
a tekintete mókásan kedves. Enyhe rémülettel nézett
egyelőre csak Judyra.
- A csudába is, jaj nekem, már itt vagy? - sápítozott
egyszerre nem olyan vidáman. - Egy csomó mindennel
nem vagyok még kész. Sebaj, egy csésze teát?
- Puszi, Mrs. Bird - köszöntötte Judy. - De örülök,
hogy látom! Az ízületi fájdalmai... jól viselkednek
épp?
- Soha igazán, és most főleg nagyon megkínoznak.
26
M edve a fo r ró v ízben
Sebaj - ez lehetett a szava járása majd lesz valahogy.

De... - Itt akadt fenn a szeme. - Ez micsoda?
És Paddingtonra mutatott.
- Nem ez és nem micsoda, hanem ő, és egy medve,
és a neve Paddington.
Mire Paddington megemelte a kalapját.
- Egy medve - ámult Mrs. Bird, s egy pillanatra le
hunyta a szemét. Hátha mire kinyitja, a medve mégse
lesz ott. - Sebaj, egy jómodorú medve, ahogy elnézem.
Újabb kalapemelés következett.
- Nálunk fog lakni - újságolta Judy. - Bizony. Dél-
Ainerikából emigrált ide, a szigetországba, és nem tud
ta pontosan, mihez kezdjen... így találkozott papáékkal.
- Hogy itt fog lakni? - tárta szét most már két kar
ját is Mrs. Bird. - Lakni? Itt?
Mrs. Bird újra lehunyta a szemét.
- Itt, itt, velünk.
- És meddig?
Judy most zavarba jött.
- Hát ezt tényleg nem tudom. Még attól függ.
- Mitől? - kérdezte tágra meredt szemmel Mrs.
Bird.
- Különféle tényezőktől - nagyképűsködött Judy.
-Tényezőktől, aha, értem - mondta Mrs. Bird. -
Sebaj, sebaj. Csak szólhattál volna, akkor megágyazok
a vendégszobában. így tiszta kapkodás. Sebaj.
27
A M E D V E , AKI T P A D D I N G T O N N A K HÍ VNAK
Nézte Paddington maszatos ábrázatát.

- Nem inkább a kertben kéne majd... - próbálkozott
Mrs. Bird. De Judy leintette.
- A vendégszobában. Fáradt is, meg minden.
- Ó, nekem semmi bajom, Mrs. Bird - mentege
tőzött Paddington. —Most fürdőt is veszek...
- Fürdőt veszel? - kérdezte Mrs. Bird, akit Padding
ton nem mert azért visszategezni.
- Igen, mert balesetem volt. Egy lekváros-habos tor
tával !
-V agy úgy. No, sebaj. Balesetes vagy hát - mondta
kicsit mókás tekintettel újra Mrs. Bird. Olyan volt
most, mint amilyennek Paddington elsőre meglátta. Ez
jó jel, állapította meg. - Gyere, de... a szőnyegre
vigyázz, és ne dőlj a falnak.
- Dehogy dőlök, Mrs. Bird. Az asztalon már eldől
tem, abból nem kérek kétszer - felelte őszintén Pad
dington.
- Aha.
Judy nem akarta, hogy feszültség legyen.
- J a j, Paddington - súgta a fülébe -, nem ám ilyen
szigorú! Csak, tudod, most takarított a tiszteletemre,
ez azért van.
- Csak olyan... zord, mégis - jegyezte meg Padding
ton.
Távozófélben Mrs. Bird meghallotta.
28
M edve a fo rró vízben
- Mit is mondtál az imént? - kérdezte tényleg zor-

dul.
- J a j, semmit - felelte sietve Paddington. - Csak úgy
morogtam. Mrr, mrrd.
- Mrr, mrrd, ügyes - hümmögött Mrs. Bird. - Na,
sebaj. Honnan is jöttél te? Peruból?
- M ajdnem pontos - helyesbített Paddington.
A Legsötétebb Peruból.
- Hmm. - Mrs. Bird egy pillanatra mintha megint
eltöprengett volna. - Jó, de akkor, azt hiszem, szereted
.1 tömblekvárt. A marmeládét, ahogy nevezik. Igaz?
- De mennyire! - ujjongott fel Paddington.
- Helyes. Sebaj, majd a csemegeboltból hozok ne
ked, hozok én. Ha csak az kell. Sebaj.
- Látod? - szorongatta Paddington mancsát Judy.
Látod, kedvel téged! Mondtam én, kedvelni fogjátok
egymást. Kapsz marmeládét!
- Igen ám, csak honnan tudja a tömblekvárt? Meg
hogy nálunk ott marmeládénak hívják?
- Ugyan, Paddington! Mrs. Bird mindenről és min
denkiről mindent tud.
- Mindent? Nem mondod! - próbálkozott Padding
ton.
Sikerrel. Mert Judy felujjongott megint:
- Hát nem édes? „Nem mondod!” De, de, ha mon
29
dóm, Paddington, ő mindent tud. Viszont mi meg

menjünk.
És vezette fel Paddingtont máris az emeletre.
- Megmutatom a szobádat.
- A szobámat...?
- Mert hogy itt fogsz lakni.
- Ahhoz kell a szoba.
- Ahhoz bizony - mosolygott Judy. Lentről még hal
lották Mrs. Bírd motyogását: „Sebaj...”
- Mert hogy ott fogok lakni - ismételte Paddington.
Óvatosan haladt Judy mögött, vigyázott, le ne csö
pögjön a habkrém, a lekvár. De az már mind rég
rászáradt.
- Ez a fürdőszoba...
- Mert hogy ott fogok fürdeni?
- Mert hogy ott fogsz, bizony. Ez meg az én
szobám... és ez Jonathan szobája. Ő a testvérem, irtó
kedves srác, hamar meg fogod ismerni. Ez meg mami
és papi szobája. Tessék, ez a te szobád.
Paddington úgy, ahogy volt, lekvárosan-krémesen,
csaknem hanyatt esett. Ez lesz az ő szobája? De mek
kora! Életében nem látott ilyen nagy szobát. Feleek
korát se. Hatalmas ágy, polcok, faliszekrények, egy
nagy tükör... minden.
- Ez - húzott ki Judy egy fiókot valami jókora bútor
30
M edve a forró vízben
hói tessék, egy fiókos szekrény. A fiókba talán sok

mindenféléd befér.
- Sok mindenfélém?
- Hát a holmidból.
- Olyan túl sok holmim azért nincsen - mondta
Paddington. - Aki ilyen kicsi, mint én, túl sok holmija
nincs - ismételte. - Senki nem is hiszi, hogy kéne neki.
- Még hogy! Igenis kell. Majd beszélek mamival -
mondta Judy fontoskodva -, vigyen el magával egy
bevásárlókörútjára. - Leguggolt a kis medve mellé. -
Hadd segítsek kipakolni.
- Ez nagyon kedves tőled - babrált a zárral Pad-
dingron. - De olyan sok mindenben nem segíthetsz,
lessék... egy marmeládos köcsög, már alig van benne
valami, az is olyan, mint a száraz hínár. Az íze, már
mint. Ez a körmölőkönyvem...
- Micsodád?
- Ebbe körmölgetek, jegyezgetek.
- Aha. És ez a pénz?
- Pár centavo. Tudod, olyan dél-amerikai penny.
A „penny” szót a sofőrtől hallotta ugyanis!
- De szuper! - lelkendezett Judy. - Egyik szebb és
fényesebb, mint a másik!
- Pucoválom is mindet, rendesen - mondta büszkén
Paddington. - És ez az a pénz, amit sosem verek el.
I.nnyim legalább mindig legyen.
31
A M E D V E , AKI T P á D D I N G T O N N A K HÍ V N AK
Előkerült egy fotó is.

- Ez Lucy nénikém fényképe. Mielőtt bevonult az
agg medvék otthonába Limában.
- De kedves idős hölgy - mosolygott szeretettel
Judy. - És bölcs a tekintete. Sok mindent láthatott
életében.
- S o k mindent. Sebaj... - bökte ki Paddington, de
megijedt, azt ne higgye Judy, hogy csúfolja Mrs. Birdöt.
- „Sebaj”, hahaha, ez a mi nénink szavajárása -
nevetett szívből Judy. - De most hagylak. A fürdő
szobában mindent megtalálsz. A két csap... az egyik az
a hideg, rá is van írva, a másik a meleg, a forró, ha úgy
akarod. Van tiszta törölköző, új szappan, minden. Kefe
is, hogy a hátadat megtisztogathasd.
- Kicsit bonyolultnak hallatszik - vélekedett Pad
dington. - Nem lehetne inkább, hogy a kertben bele
ülök egy pocsolyába, aztán...
- Aztán annyi? - húzta össze a szemöldökét Judy.
- Aztán annyi. - Paddingtonnak ez a kifejezés is hall
hatóan tetszett.
- Hát nem hinném, hogy Mrs. Bird ennek olyan
nagyon örülne. Jobb lesz, ha a fürdőszobát választod.
De a füled is mosd meg, csupa fekete az út porától.
- Főleg vízen jöttünk. Habokon - mondta Padding
ton.
- Habokon? - kérdezte Judy, már a fürdőszobában.
32
M edve a forró v ízben
Erről jut eszembe, habfürdős flakon is van, de azt

majd máskor.
S rácsukta Paddingtonra az ajtót.
Ő meg először is felmászott az ablaknál egy székre,
és kinézett. Csuda érdekes kertet látott odalent. Meg
úgy körben. Fákat, köztük volt egy pici tavacska.
A fákra jól lehet majd mászni, gondolta, és ha lehet,
,i tavacska vizében fog ő majd inkább fürdeni.
Egyelőre azonban itt volt a fürdőszoba.
A kis székről a fák mögötti házakat is elég jól láthat-
ta. Csodálatos lehet ilyen házakban élni! Egy egész
medveéletet leélni egy ilyen házban...
Közben az ablakot befutotta a pára - meleg vizet
engedett neki Judy -, s Paddington hozzálátott, hogy
mancsával beleírja az ablak ködös borítóanyagába a
nevét. Hosszú kicsit, gondolta, kiolvasni sem könnyű,
de büszkeség töltötte el, hogy világszerte igen kevés
medve lehet, akinek ez a neve.
Ha van egyáltalán.
Ez egy fontos név, szögezte le.
- Igen, micsoda név! - mormolta.
Nem tudhatta, hogy pár helyiséggel arrébb Mr.
Brown, Mrs. Brown, Judy és Jonathan családi hadi
tanácsot tart épp. Szó volt az ő nevéről is... végül úgy
döntöttek, maradjon. De maga a medve maradhat-e
náluk? Főleg Mr. Brownnak voltak kétségei.
33
- Ugyan már, Henry - hurrogta le a felesége csak

nem tehetjük ki az utcára!
Mr. Brown keserveset sóhajtott. A megadás jele volt
ez nála mindig. Jó, hát Judy ötlete volt, hogy hazahoz
zák... ellenben ő lenne itt a családfő, a kapitány.
- Ha marad - mondta -, ha és amennyiben... azért
az nem annyiból áll csak.
- Hanem még miből áll? Mennyiből? - kérdezte
harciasán Judy.
- Például én nem tudom, van-e ilyesmire törvény.
Biztos jelentenünk kell a hatóságoknak, rövid időn
belül - mondta Mr. Brown.
- Miért kéne, papa? Nem is értem, miért - kiáltotta
Jonathan, aki még nem is látta Paddingtont. - Fogdába
zárhatják, karatéba, vagy mi... karanténba. Illegális
bevándorló, ráadásul állat. Kap fél évet.
Mrs. Brown, aki eddig kötögetett csak, most felpil
lantott.
- Jonathannak igaza van, Henry. Ilyet mi nem tehe
tünk. Mit követett el ez a kis medve? Semmit. Egy
mentőcsónakban jött át, a hajó oldalán, vagy hogy.
Csoda, hogy él.
- Oké, jól van - nyögte Mr. Brown. - Ott van még
mindig a zsebpénz kérdése. Mennyi zsebpénzt kell
adni egy ilyen medvének?
34
- Heti egy fontot kap, mint Judy és Jonathan is -

vélekedett Mrs. Brown.
Mielőtt bármit válaszolt volna, Mr. Brown inkább
megtömte a pipáját.
- Egyelőre - mondta - várjuk meg azt is, mit szól
.1 dologhoz Mrs. Bird.
- Mit szól, mit szól - harsogta válaszul a kórus. -
Mit szólna?
Mr. Brown csak hümmögött.
- Rendben, de akkor kérdezd meg tőle te - mondta
Mrs. Brown. - A te ötleted volt, hogy kikérjük a véle
ményét. Hát akkor...?
Mr. Brown köhécselni kezdett. Kicsit félt Mrs. Bird-
től, no meg nem is tudhatta, mi lesz a válasz. Már-már
azt javasolta, hagyják függőben ezt a dolgot, amikor
nyílt az ajtó, s a résen Mrs. Bird dugta be madárra
egyáltalán nem emlékeztető fejét. Kis csend támadt -
vagy inkább hatalmas csenddé terebélyesedett.
Akkora volt a csend, mint egy nagy, ágas-bogas
tölgyfa. A tölgyfa alól mondta halk, de határozott han
gon Mrs. Bird:
- Gondolom, azt készülnek közölni velem, hogy
megtartják a kis Paddingtont.
- De mennyire... mennyire, hogy azt akartuk közöl
ni magával, Mrs. Bird. Mit szól?
- Hm, no, sebaj. Kiderül, hogy viselkedik majd.
35
Mert azt azért még meg kell látni. - A kedves asszony

ság egyszerre olyan körülményesen fogalmazott. - Ki
így képzeli, ki amúgy. Már a jó viselkedést, úgy értem.
Viszont, ha azt vesszük, hogy egy kis medve, ahhoz
képest igen jólneveltnek látszik
- Nem baj hát, ha marad? - kérdezte meg forma
szerint is Mr. Brown.
Mrs. Bírd már csak a forma kedvéért tétovázott.
Mindenféle sebaj és bármi egyéb megszorítás nélkül
azt mondta:
-N e m baj, reméljük, nem is lesz baj. Tény, hogy én
nem bánom. Meg aztán a medvék nekem mindig ked
vesek voltak. Érdekesnek találom, hogy most lesz a
háznál is egy.
- Ejha - motyogta Mrs. Brown. - Nézzünk oda, ki
hitte volna ezt is!
Ahogy Mrs. Bird távozott, Judy megjegyezte:
- Azt hiszem, ott dőlt el, hogy megemelte a kalapját.
Meg ahogy megemelte. Belopta magát rögtön Mrs.
Bird szívébe.
- Szíve csücskébe - toldotta meg Jonathan. - Bukik
az udvarias fazonokra!
Mrs. Brown nekilátott újra. Csak úgy, a kötés felett
mondta még Judynak:
- Ez a Lucy néni nagyon rokonszenves. Kéne írni
talán neki pár sort, hadd legyen nyugodt, Paddington
36
sikeresen bevándorolt. És jó helye van, satöbbi.

Jonathan, írjátok meg együtt.
- Mellesleg - jegyezte meg Mr. Brown ha szabad
kérdeznem, hol van éppen Paddington?
Judy már az íróasztal mellől válaszolta:
- Hol van? H át... nocsak, már jó ideje bevonult oda.
A fürdőszobába. Élvezi a meleg víz örömeit.
- A fürdőszobába! - riadt meg Mrs. Brown. - Für
dik, ott, így egymaga? Nem túl kicsi még ahhoz?
- Ugyan, egy felnőtt medve? - tiltakozott Judy. -
Csak kicsi, ennyi az egész, és ezt ő maga is tudja. Fájlal
ja is, de...
- Sebaj - nevetett Jonathan.
- Ha engem kérdeztek - zárta le a kérdést Mr.
Brown -, nem lehet semmi baja. Mary, hagyd a... na,
jó, ne láss rémeket.
- Ez a beszéd - mondta Jonathan, mert örült, hogy
a papával egyszer megint egyetérthet. Ritka alkalom.
- Vígan éli életét, soha ilyen remekül nem ment
dolga - tett pontot a vita végére Mr. Brown.
Ami azt illeti, Mr. Brownnak igaza volt. De csak egy

bizonyos szempontból. Mivel pedig látnok nem volt,
lelki szemeivel nem láthatta, mi zajlik a fürdőszobá-
37
bán. Paddington számára tényleg nem volt még ilyen

móka az élet. Azt se tudta, mihez nyúljon, mibe fogjon.
Fogta hát Mr. Brown borotvakrémes tubusát, az
tán leült a fürdőszoba közepére, és elkezdte rajzolni
a krémmel Dél-Amerika körvonalait. Imádta mindig
is a földrajzot. Akkor miért ne?
Imádta a focit, az új országokat, a fura embereket,
így nem is nagyon félt az emigrálás kalandjától. Ráadá
sul Lucy néni heteken át készítette fel unokaöccsét
erre-arra, elmesélt neki mindent, amit csak egy sokat
tapasztalt, bölcs öreg medve mesélhet. Angliának Pad
dington már előre örült. De azt is megtudta Lucy
nénitől, az úton merre halad majd, miféle népséggel
találkozik itt, ott, amott.
Hosszú volt az út, ha nem is kerülte meg a fél Földet,
de jó sok időbe telt. S most az útvonal, az elhagyott
földrész és az új földrész, ahová érkezett, ott volt csem-
pelapon-fehéren, Mr. Brown borotvakrémjének jóvol
tából... és a tubusban szemernyi krém sem maradt...
Paddington jóvoltából.
A végpont ő lett volna. A neve. Vagyis az állomásé.
Csak hogy is írják? Hirtelen nem ugrott be. Sebaj, gon
dolta. Talán megfelel, hogy PADINGTUN.
így ügyködött, míg hirtelen...
Igen, hirtelen csöpögni kezdett valami az orrára.
38
I ső? Az itt, bent a házban nem lehetséges. Rádöbbent:

megtelt közben a kád!
Megtelt, s mindenfelől csörgött belőle a meleg víz,
liát ez volt.
Meg az volt még, hogy neki meg kéne fürdenie.

Sóhajjal felkapaszkodott hát egy székre, onnét - orrát
befogva - lemászott a kádba. A víz sokkal mélyebb
volt, mint hitte volna, melegebb, szappanosabb. Pfuj!
Ilyen tisztálkodásból ő nem kért. De mit tehetett?
1.ábujjhegyre állt, legalább az orra legyen kinn.
A nagy riadalom most jött. Mert más dolog az,
bemászni egy kád mély vízbe, és megint más, ha ki
akarunk mászni belőle. Minden csúszós, a kád pereme
magasan van, a medve szeme-szája tele a szappanos
lével. A csapokat sem látta, meg talán el se érte volna.
Hát mit tehetett? Kiáltozni kezdett:
39
- Segítség... - Eleinte szégyenlősen, de aztán bátran:

- SEGÍTSÉG! - S a legvégén kétségbeesetten: - SE-
GÍT-SÉGÜ
Pár percig csinálta ezt, semmi eredmény, s akkor
mentő ötlete támadt. De jó, hogy vele a kalapja!
A fején, méghozzá. Lekapta, s továbbra is lábujjhegyen
állva elkezdte meregetni a kádból a vizet - ahogy jött,
a fürdőszoba csempekövére.
A kalapon sok luk volt, mert öreg kalap volt, még
Paddington nagybátyjának fejfedője, és egyáltalán nem
volt biztos, hogy a vízzel harcolva a kalap győz a vé
gén. Paddington ebben egyáltalán nem volt biztos.
Akkor pedig...?
Akkor Mr. Brown hirtelen valami furcsa zajt hallott.

S mondta is:
- De furcsa! - Szemét dörzsölte, így folytatta: - M eg
esküdnék, víz csobogását hallottam. Pedig nem esik az
eső.
- Képzelődsz, drágám. Ugyan, Henry, még hogy
40
ví/.csobogás...? - nézett rá Mrs. Brown hitetlenkedve.

I s csak kötögetett tovább, a legnagyobb nyugalommal.
Mr. Brown még mormolt valamit, olvasta tovább az
ujságját. De nem nyughatott. Igenis hallott ő valamit.
Vízcsobogást, nem vitás. Gyanakodva nézett a gyere
kekre, de ők a levéllel voltak elfoglalva.
-O ö ö ö ... mennyi idő alatt is ér egy levél innen
I imába? - kérdezte Jonathan éppen. - Hamar meg
kéne tudnia ennek a Lucy néninek, hogy Paddington
jól van.
- Ó, hát... - kezdte Judy, de villámcsapásként hasí
tott belé egy rémes gondolat. Paddington... hogy van
Paddington? Hol marad ilyen sokáig?
- Nézzétek! - sikoltotta. Mert a fejük felett már ott
volt egy vizes folt a mennyezeten.
És a fürdőszoba ott volt épp felettük, a nappali
fölött. Mindenki sápadtan nézett a magasba.
- Rohanok - kiáltotta Judy, s indult.
- Hova, hova, édesem? - kérdezte még mindig jám
borul Mrs. Brown.
- J a j, csak az emeletre. Mi van Paddingtonnal? Vala
mi rosszat sejtek. - Jonathant is félrelökte, úgy vágta
tott.
- Ez meg van húzatva - jegyezte meg lezserül
Jonathan. - Mi van?
- Paddington! Fent! A fürdőszobában. Nézd!
41
A M E D V E, AKI T P A D D I N G T O N N A K HÍ VNAK
S mindhárman a nedves foltot nézték már. De Judy

ott járt a fürdőszoba ajtajánál. Messziről kiáltozta:
- Paddington! Kis medvém, mi van? Paddington!
- SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! - üvöltözte bentről Pad
dington. - Hamar, hamar! Megfulladok! Megfulladok,
azt hiszem... megful...
- Ó, Paddington! - sikoltotta Judy, már látva, mi
van. De Jonathan is ott volt már, ketten emelték ki a
fuldokló, csuromvizes Paddingtont a kádból. Lefek
tették hanyatt a fürdőszoba közepén, pont ahol Dél-
Amerika térképe volt. - Jaj, medvém, hála az égnek,
semmi baj! Itt felejtettelek! Jaj, hogy tehettem ilyet? -
hadart összevissza Judy.
Paddington a víztócsa közepén hevert.
- Mázli, hogy a kalapom velem volt - mondta. - De
hát Lucy néni a lelkemre kötötte, le ne tegyem soha.
- Igen, medvém, de miért nem a dugót húztad ki
inkább? - kérdezte Judy.
- H á t a dugó... az tényleg eszembe se jutott - he
begte bűnbánóan Paddington.
Jonathan csak nézte Paddingtont, tekintetében őszin
te csodálat fénylett. - Hát szuper! - mondta. - Gratula!
Én soha életemben nem voltam képes ekkora disznó
ólát csinálni... jóformán semmi hozzávalóval, ráadá
sul!
Paddington azonban csak felült, így ült némán,
42
nézett körbe. A fürdőszoba bokáig tele volt borotva-

liabbal. Dél-Amerika partvonalai, a szigetek, Anglia,
minden eltűnt szinte.
- Pedig milyen jól megvolt minden - mondta Pad
dington.
- Egy forgószél nem bír ennyit - nevetett ragyogó
arccal továbbra is Jonathan. - Kisebb atomtámadás,
talán...
-N a g y rendetlenséget csináltam, mi? - kérdezte le
ve rten Paddington.
- Ren-det-len-sé-get? - nyögte Judy. - Paddington,
medvém, fogalmad sincs róla, mennyi munkánk lesz itt
még! Kezdjük is rögtön... de kezdjük veled. Utána vi
szont tényleg rendbe kell hozni mindent, mert ha Mrs.
Un d meglátja, jaj nekünk.
- Most megszárítkozunk, Paddington, azzal kezdjük.
Itt egy nagy törölköző, kezdd te magad.
43
Paddington először is a tükörbe nézett. És csak

ámult.
- Hé, én csakugyan jól megfürödtem. Magamra sem
ismerek. Biztos sokkal tisztább is vagyok, de valamivel
kisebb lettem, még kisebb. Jaj!
Attól, hogy kisebb lett, nem kellett félnie, de vissza
jött például bundájának eredeti színe, ami nem kopott,
hanem világosbarna, és fénye volt, selymes fénye.
Orra is ragyogott feketén, fülei tiszták voltak, meg
egyáltalán, lekvárnak, krémnek nyoma sem volt rajta
sehol.
így aztán, mikor lement végre a nappaliba, a család
megegyezett, hogy megtréfálják.
- Tessék, kérem - mondta, újságjából fel sem pillant
va Mr. Brown. - A személyzeti bejárat hátul van, az
alagsorból.
- Ki maga, uram? - kérdezte Mrs. Brown. - Ügy
nökök kíméljenek.
Judy és Jonathan is bekapcsolódott.
- A harmincnégyest keresi biztos, de ez a harminc-
kettes - mondták kórusban.
Akkor viszont mindjárt ki is tört a nevetés, Pad
dington, aki már rémüldözött, hogy valami baj van,
eltanácsolják, megértette a dolgot.
- Ennyit tesz egy kis mosdás? - kérdezte hitetlen-
kedve.
44
Volt, ahogy volt, puha pokrócokkal kibéleltek egy

nagy karosszéket, a kandallóhoz húzták, ott száradjon
mvább a Fürdőzés Nagy Mestere.
Főztek megint teát, belülről sem árt az ápolás, és biz-
los, ami biztos, készült vajas pirítós.
Akkor hát, Paddington - mondta Mr. Brown -,

kn iink, mesélj magadról meg hogy az utazásod milyen
volt. Hogy kerültél ide hozzánk, Nagy-Britanniába?
Paddington hátradőlt a karosszékben, óvatosan
Irtörülgetett bajszáról egy kis vajat, tarkóján összefog-
i i mancsait, két mellső mancsát a tűz felé nyújtóztatta.
S/crette, ha közönsége van, érezte, élvezet így mesélni
lmom melegben, kedves embereknek.
• A Legsötétebb Peruban nőttem fel - kezdte. - Nagy-
liéilém, Lucy nevelt. Ő él a visszavonult medvék limai
oii honában. - Lehunyta szemét, mintha emlékeket
idézne.
- Khm - krákogott Mr. Brown. Csend volt, mintha
mgyal suhanna át a szobán. De nem angyal volt az,
45
hanem valami szuszogás halk zaja. Mr. Brown újat

köhintett. - Hát ez nem lesz így valami izgalmas tör
ténet.
Elörehajolt, pipája szárával megérintette Padding-
tont. Semmi válasz.
- N o, akkor ez ennyi - mondta. - Azt hiszem,
elaludt.
Harmadik fejezet
PADDINGTON A FÖLD ALATT
PADDINGTON IGENCSAK meglepődött másnap reggel,

hogy - ágyban ébred. Egyből megállapította, milyen
kellemes érzés ez, hát nyújtózott egy nagyot, a tálcá
tokat felhúzta és begyűrte a feje alá. Keresett lábuj-
i imák egy megfelelően hűs helyet. Most örült igazán,
hogy ő maga ilyen pici - mert az ágyban így jó nagy
le re volt. A takarókat most a fejére húzta.
Ivz sem tartott így sokáig, mert máris kidugta
óvatosan az orrát, szaglászni kezdett. Valahogy az ajtó
réséből jött a szag, a padló magasságából. Léptek kint
i lolyosón. Megálltak ajtajánál, kopogás hallatszott,
majd Mrs. Bird hangja:
• Fenn vagy már, Paddington?
- Épp most ébredtem!
47
- N a - mondta Mrs. Bírd, s benyitott. - Látom, jól

alhattál. - Letette a tálcát az ágyra, elhúzta a füg
gönyöket. - És tudod-e, micsoda nagyúri tisztesség, ha
valaki ágyba kapja a reggelit... hétköznap?
Paddington mohó szemmel nézte a tálcát. Éhes volt,
medveéhes. Miket láthatott? Fél grépfrút egy kerek
edénykében... egy tányérkán sonka, szalonna tojással,
pár szelet pirítós, és volt egy nagy adag marmeládé is
- kedvenc lekvárja! -, volt nagy csésze tea...
- Ez mind nekem? - kérdezte ujjongva.
- Ami nem kell, visszavihetem - mondta Mrs. Bird.
- Sebaj, no.
- O, dehogy - vágta rá sietve Paddington. - Nekem
még ekkora reggeliben sosem volt részem.
- Akkor hát kapd be gyorsan - hagyta rá Mrs. Bird.
Az ajtóból még visszanézett. - Jó erőben kell lenned,
mert bevásárlási expedíció következik ma délelőtt.
Mrs. Brown és Judy megy veled. Annyit mondhatok
csak, hogy én szerencsére ebben már nem veszek részt.
S ment.
- Hát ezt mind hogyan értsem? - töprengett fél
hangosan Paddington. Van, hogy medvék így maguk-
:. Sokat azonban nem tépelődött. Sok
dolga volt, rengeteg dolga. Egy az, hogy még sosem
hozták ágyba a reggelijét. Kettő, hogy a kettőbe vágott
grépfrúttal sok nehézsége támadt. Valahányszor nyo-
48
Pa d d i n g t o n a f ö l d a l a t t
mott rajta egyet, a lé főleg a szemébe lövellt, s ez szinte

fájt. Hiába, hogy annak, ami onnét a szájába csörgött,
jő volt az íze.
Továbbá, míg ez a művelet tartott, neki magának

illői kellett tartania, hogy a sonka, a szalonna és
i tojás kihűl. Ami pedig nem jó. S végül ott volt a lek
vár, a marmeládé. Annak helyet akart hagyni a gyom-
iában mindenképp.
Hát úgy döntött, hogy tányérján mindent szépen
leláprít és összekever. Ez lesz a megoldás.
- Ó, Paddington - kiáltotta Judy, ahogy pár perc
miilva belépett, s látta a tányér fölé hajló medvét. -
Mit művelsz? Na, mindegy... de kapkodd magad! Lent
\.n mik rád.
Paddington üdvözült arccal nézett fel; Judy látta
ii './.ikállán a tojáscsíkokat és pirítósmorzsákat. S hal
iul la, a kis medve mondani akar valamit, de tele szájjal
iDák ilyesmire volt képes: - RÖGDÖN GYÖVÖK!
49
A M E D V E, AKI T P A D D I N G T O N N A K HÍ VNAK
- De tényleg! - mondta Judy, zsebkendőt vett elő,

azzal kezdte törölgetni a medveábrázatot. - Esküszöm,
te vagy a kajamágnes. Bizony, mágnesként vonzod
a kosztot, rád ragad minden, ami csak ragadhat.
Ráadásul - intette -, ugye, sietned kellene, mert anya
vásárolni akar neked egy tiszta új szerelést a Bark-
ridgesnél... így mondta legalábbis. Fésüld meg a bun
dád és gyere.
Amint távozott, a magára hagyott Paddington a tálat
nézte: vérzett a szíve a szép darab sonkaszalonnáért,
például. Hát úgy döntött, berakja a bőröndjébe, aztán
ha majd megéhezik, elfogyasztja.
- Szerelés, szerelés - dünnyögte, ahogy sietett a für
dőszobába, hogy egy kis meleg vízzel meglötybölje az
arcát. - Mi az a szerelés?
Nem volt olyan szép mosdott-tiszta, mint előző este,
de... sebaj. Fő az, hogy ne várakoztassa meg szállás
adóit odalent.
- Remélem, a kalapot nem gondolod komolyan -
sikkantotta Mrs. Brown, ahogy meglátta.
- J a j, anya, ne már - tiltakozott Judy. - Hagyd...
olyan különleges.
- Hát az biztos - fanyalgott Mrs. Brown. - Fogal
mam sincs, láttam-e valaha is ennél különlegesebb
kalapot. Nem tudom, minek nevezzem...
- Ez az úgynevezett bozótkalap - világosította fel
SO
Paddington. - Ráadásul az életemet is megmentette,

tehát Életmentő Kalap is. És...
- És hogyan mentette meg az életedet? - vágott
a szavába Mrs. Brown. - Ez izgalmas. Ez a kalap
mentette meg az életedet?
Mire Paddington elmesélte volna a fürdés histó
riáját, ha Judy oldalba nem böki. De oldalba bökte,
s azt súgta neki:
- Pszt... ne, ne... - Anyjának meg így magyarázta a
dolgot: - Túl hosszú történet, nem érdekes.
- Azért majd egy alkalommal elmondod - hagyta rá
Mrs. Brown. - És most lóduljunk.
S indultak, hármasban. Paddington a hóna alá csap
ta kis bőröndjét. Az ajtóban jártak még, mikor Mrs.
brown szimatolni kezdett:
- Nem érzitek? Sült szalonna. Végig ez piszkálta az
orromat... csak nem értettem... - Majd a kis med
véhez fordult: - Te is érzed, Paddington?
A kérdezett megszeppent. Bőröndjét a háta mögött
tartva szimatolt. Nem volt kezdő „arcjátékos” . Min-
ilenféle kifejezésekre képes volt. Csodálkozás... döb
benet... elmélyedés... meg még sok minden - remekül
ment neki. M ost az ártatlan arckifejezés volt soron.
Állat vakargatta bal mancsával, jobbjában volt hátul
a bőrönd. Azt mondta:
- Érzem, és eléggé erős is ez a szag. Honnan jöhet?
SÍ
Remélte, hangja is őszinte és hiteles.

- Ha te vagy a bűnös - súgta oda neki Judy, ahogy
a földalatti állomása felé igyekeztek hát legközelebb
jobban megnézem, mit pakolsz be a bőröndödbe.
Paddington odanézett, s láthatta, egy jókora adag
szalonna lóg ki a bőröndből, söpri a földet.
- Kotródsz rögtön? - kiáltotta Mrs. Brown egy kó
bor kutyának, mert az eb vadul szaglászva jött feléjük.
- Hallod? - tette hozzá. Paddington meglengette a bő
röndöt, a kutya eloldalgott, de nagyon nyalta közben
a pofáját.
Sietett Mrs. Brown és Judy után rögtön.
- J a j, drágám - sóhajtott fel Mrs. Brown. - Olyan
fura nekem ez a mai nap. Előérzeteim vannak. Hogy
majd mi minden történik... vagy történhet legalábbis.
- A kis medvére nézett, aki már ott loholt mellettük. -
Te is így vagy ezzel, Paddington?
Paddington töprengett, mit is feleljen. Azt mondta
hát:
- Olykor...
Szerencsére elérkeztek az állomáshoz.
A Földalatti! Paddington eleinte kicsit csalódott volt.
Mást várt. Jó , hát a szagok... a zaj... eddig ez rendben
volt. A meleg levegő hirtelen arcul csapta őket. Csak
a jegy nem tetszett neki.
52
Szorongatta markában a kis zöld akármit, és azt

mondta:
- Egy ilyen vacak kartonmicsoda... ez érne nyolcvan
pcnce-t?
Pedig a jegykiadó gép olyan kedvesen zörömbölt-
isilingelt, hát Paddington remélte, valami rendes
.ijándék jön ki belőle. Aztán csak ez a vacak.
- De Paddington - torkollta le Mrs. Brown -, ez
.1 jegy teszi lehetővé, hogy az ember egyáltalán utaz
hasson a földalattin. Másképp be sem engednek. -
Mrs. Brown nem volt valami boldog. Főleg a tömeg
miatt. És ebben a sokadalomban ők - egy kis medvé
vel...! Később kellett volna nekivágnunk, gondolta.
Mikor nincsenek ennyien. Hanem hát tudta, késő
bánat.
S ott voltak akkor még a kutyák is. Nem egy, de hat
éli követte őket, lerázhatatlanul. Mrs. Brownnak volt
valami fura érzése, hogy ennek az egésznek talán
Paddington az oka. De hogyan? Miért? És valahány
kor ránézett, a kis medve olyan ártatlan arccal bámult
vissza rá, hogy már-már Mrs. Brown szégyellte magát,
milyen csúnya dolgokat tételez fel.
■ Gondolom - mondta akkor -, a legjobb lenne, ha
Kivennénk téged és vinnénk. Kutyákat szoktak így, azt
hiszem, de hogy medvékre is kötelező lenne-e, arról
logalmam sincs.
53
Paddington nem felelt. Úgy ment, mint egy alvajáró.

Borzasztó volt megint, hogy ő ilyen kicsi. Ekkora tö
megben... lent, a lábak közt. Sehol semmi mást nem
látott, csak lábakat. Pedig biztos olyan érdekes dolgok
voltak errefelé is, amilyeneket a taxiból látott. Viszont
sosem volt része ekkora sokadalomban. Micsoda tö
meg mindenütt, állapította meg. Emitt lefelé szágul
danak, ott fölfelé. A lépcső viszi őket. Az mozog velük.
A mozgólépcső, ezt így hívják. Aha.
Mellette most egy esernyő magasodott, meg ott volt
egy hölgy bevásárlótáskája. Mrs. Brown és Judy pedig
egyszerre nem volt sehol.
Mert Mrs. Brown a végén mégsem vette fel őt. És
akkor... hát tessék. Nem voltak sehol, sem ő, sem
Judy.
Látott azonban valami irtó érdekeset. Egy táblát. Az
tán még egyet. És egy harmadikat. Az volt a táblákon:
PADDINGTON FELÉ.
Micsoda? Paddington felé? Akkor felém is? Ezt nem
értette. De elindult a jelzett irányban. Folyosó követ
kezett, lefelé vezetett kicsit, s hirtelen újabb ember
tömeg kavarodott a végén. S volt ott egy szekrény.
„A FELSZÍNRE”, olvasta tábláját.
- Khm - hallott egy hangot akkor. A fenti alkalma
zott, alighogy a lift megállt, vizsgálgatni kezdte Pad
dington jegyét.
54
- Tessék? - kérdezte Paddington.

- Itt én kérdezek - mondta az ember. - Ezzel a jegy-
gyei még nem utaztak.
- Kik? - kérdezte Paddington. Homlokához kapott.
Vagy úgy, én.
- Igen, igen, rólad beszélek, fiacskám... vagy hogy is
mondjam?
- Eltévedtem lenn, gondolom.
- Lenn, gondolod. - A férfi hívta a főellenőrt. - Ez
i kis szalonnaszagú medve azt állítja, hogy eltévedt
lenn.
A főellenőr nézegette a jegyet, méregette Padding-
lont.
- Liftjeink - mondta akkor - utasaink használatára
vannak rendszeresítve, célt szolgálnak, nem játéksze-
i ek kis medvéknek. Főleg csúcsforgalomban nem.
- Igen, uram - mondta Paddington. - De én ezt
a lisztet...
- Liftet.
■ Liftet, igen. Ezt a liftet én nem tekintettem játék
szernek. Eltévedtem lenn, aztán ott volt. A Legsö
tétebb Peruban, ahonnét jöttem, nem ismerik ezeket
a szerkezeteket... a föld alatti micsodákat. Bányában
nem jártam ott se, igaz.
Miket beszél ez összevissza? Milyen perui bá
nyákról?
55
- És mit jelent az, hogy a Legsötétebb Peru? -

kérdezte a főellenőr. De mintha ez hatott volna rá.
- Fiacskám... most a bőröndöddel együtt szépen visz-
szamész... - S e szavak kíséretében leemelintette a FEL
és LE feliratú táblák közti láncot. - De nem próbálko
zol játékos trükkökkel többé.
- Nagyon szépen köszönöm - hálálkodott Padding-
ton, aki a lánc alatt simán átfért volna. - Ez nagyon
kedves önöktől - mondta.
M ost mozgólépcsőre került, gyorsan haladt lefelé
a mélyek mélyeire, ahonnét jött. Nézegette a falon
a ragaszokat - ezek hát a falragaszok, a reklámok, gon
dolta -, de akkor hirtelen rászólt valaki.
- Hé, kis barátom, kiabálnak magának, figyeljen
csak! Nézze, integetnek!
- Ó ! - kiáltotta Paddington. Mert a felfelé haladó
lépcsőn ott állt Mrs. Brown és Judy. Látták őt, de vé
szesen távolodtak tőle. Mrs. Brown többször is elkiál
totta, hogy: - Stop! Stop!
De Paddingtonnak más ötlött az eszébe. Mi lenne,
ha ő meg visszafelé kezdene rohanni ezen a lefelé hala
dó lépcsőn? Sajnos ehhez túl rövid volt a lába, az
emberek is sűrűn voltak.
S akkor történt a baj. Paddington leszegett fejjel ha
ladt, így nem vett észre egy kövér férfit, aki rohanvást
igyekezett lefelé. És szabályosan elütötte!
56
A kövér férfi káromkodott, kapálózott, kapkodott,

magával rántott másokat is. De Paddington mindany-
nyiuknál gyorsabban gurult... bump, bump, bump, jöt
tek a lépcsőfokok, míg a végén leállította őt odalent
,1 szemközti fal.
Körülnézett, így láthatta - de hallhatta is -, mekko

ra a zűrzavar. A kövér embert többen is körülállták,
az meg a fejét dörzsölgette. Paddington nagy messze
látta Mrs. Brownt és Judyt, törtettek-csörtettek lefelé
a FEL-FEL mozgólépcsőn. Eközben észrevett valamit.
Egy rézmicsodát, dobozfélét a mozgólépcső alján,
ezen az állt, hogy STOP, meg az is, hogy: A M O Z
GÓLÉPCSŐ MEGÁLLÍTÁSA CSAK VÉGVESZÉLY
I SETÉN ENGEDÉLYEZETT.
Még kisebb betűkkel, hogy SZÜ KSÉG TELEN
II ASZNÁL AT ESETÉN 0,50 FONT BÍRSÁG FIZE-
57
TENDŐ. De Paddington pontosan érezte, hogy az ő

helyzete - igazi végveszély. És lendítette a bőröndjét,
ami keményen csattant a STOP gombon. S akkor...
Az iménti kavarodás is gyötrelmes volt már, de most,
hogy a mozgólépcső hirtelen leállt, egyenesen a pokol
szabadult el. Mindenki dőlt előre, hátra, jobbra, balra,
üvöltözés hallatszott.
- Tűz van! - kiabálta valaki. S a távolból már hallat
szott is a vészjelző hangja.
Paddington azon elmélkedett épp, hogy na tessék,
mekkora zűrt tud okozni egy ilyen kis gomb megnyo
mása, mikor egy kéz nehezedett a vállára nagy magas
ból.
Egy ember keze.
- Ez az, ő az - mondta egy másik ember. - A magam
szemével láttam. A táskájával ütött rá a gombra.
- Ilyen nincs!
- Hogy engedhetik szabadon az ilyet!
S más hangok. Paddington térde remegni kezdett.
- Hívja valaki a rendőrséget - kiáltotta egy nő.
Ha nem is a rendőrség jött, de az iménti felügyelő
termett ott fél percen belül. Nyilván a másik lifttel jött
le. Azt mondta:
- Hát te vagy az megint, barátocskám? Tudhattam
volna. - Előkerült egy notesz. - Neved, címed?
- O ... Paddington - mondta Paddington.
58
Pa d d i n g t o n a f ö l d a la t t
- A nevedet kérdeztem, fiam, nem azt, hogy hová

igyekszel.
- Persze. De én a nevemet mondtam.
- Nem. Az állomás nevét!
- Csak az én nevem is az.
- Mi a te neved?
- Mondtam. Paddington - felelte már kicsit meg
nyugodva ő.
- Hogy micsoda? Paddington? - kiáltotta a főel
lenőr, aztán füttyentett. - Hűha, ilyet se hallottam
még.
- De ez csak az egyik fele. A teljes nevem Pad-
dington Brown, lakcímem Windsor Gardens 32.
- Ejha - csettintett a főellenőr. - A jegyedet láthat
nám?
- A jegyemet...! Persze, csak az imént... elejthettem,
most nem találom.
- A liftet fölöslegesen használta. Játszott a mozgó
lépcsőn, szükségtelenül megnyomta a STOP gombot.
Súlyos zűrzavart okozott. - A főellenőr kacsintott.
Ifjú barátom, ezek tények, méghozzá súlyosak. Mit
hozhatsz fel magyarázatul?
•Igen... túl... hogy is magyarázzam... Ezen túl,
.imik a tények, én azt hozhatom fel, hogy...
Én jót akarok neked. Nézted már a kalapodban?
- Hogy mit néztem volna ott?
59
- A jegyedet, mamlasz. Sokan ott tartják.

- Főfelügyelő - ugrott egyet örömében Padding-
ton megmentett, hát persze, hogy ott van. Mert oda
tettem. Csak teljesen megfeledkeztem róla.
A kalap belseje nem volt éppen tiszta, nedves is
maradt az előző napi sok vízmeregetéstől.
A főfelügyelő a fejét csóválta.
- Ilyen utassal se találkoztam még soha - mondta -,
aki ennyit villog ide-oda, mégse jut sehova. -
Szigorúan nézett Paddingtonra: - Valid be, nem utaztál
még a földalattin.
- Hát nem. Ez az első alkalom - mondta inkább
szomorúan, mint kihívóan Paddington.
- Hm - hümmögött a főellenőr, és nem nagyon
tudta, mi legyen most.
Ez mégis egy kis medve... először a földalattin.
Megpróbálta beleélni magát a helyzetébe. Míg ezzel
foglalatoskodott, újabb kiabálás támadt, ezúttal höl
gyek hangja hallatszott.
Mrs. Brown és Judy érkezett meg.
A főellenőr kezdett sejteni valamit.
- Az önök medvéje ez, asszonyom? - kérdezte. - Mert
ha igen, azt kell mondanom, hogy igencsak bajba
jutott. Megsértett legalább két fontos előírást. M on
dom, legalább kettőt. Ezért el kell vezetnem őt, ami
elzárást is jelent.
60
- Elzárást? Nem mondja! - kiáltotta Mrs. Brown. -

I)e hát nem is ismeri a szabályokat.
- A szabályok nem ismerete nem mentesít a bün-
letéstől - mondta a szigorú férfiú. - A bíróság sem látja
majd ezt másképp.
- A micsoda? Bíróság? - És Mrs. Brown úgy érezte,
szédül. Elképzelte, ahogy bilincsben vezetik be szegény
kis Paddingtont a tárgyalóterembe, ott pedig... elítélik.
Judy próbálkozott most:
- Nem azt mondja a szabály, hogy az illető szemé
lyeket nem menti fel a büntetés alól a... tudatlan
ságuk? - kérdezte.
- így van, a szabályokat nem ismerő személyeket
semmi fel nem mentheti - mondta a főellenőr.
- De Paddington nem személy, hanem medve. M ed
vékre a dolog, ha jól értelmezem, nem vonatkozik.
- Hogy medvékre nem? - vakargatta a fejét a férfiú.
Hát tényleg, ahogy vesszük. Ahogy vesszük a dolgot,
hm, hm. Igen.
- Ismétlem - mondta határozottan Judy -, ez a med
ve nem személy, tehát nem érinti a tilalom, és nem
vonatkozik rá a fenyegetés sem. Hogy elzárás, bíróság,
meg minden.
-H m , hm. Kedves ifjú hölgyem... Bár teljesen sza
bálytalan, de ez egyszer elgyengülök és engedek.
61
- Enged? Elgyengül? Ó, ön egy gyengéd ember, fő

felügyelő úr, egy...
- Főellenőr.
- ...főellenőr úr, hálás köszönetem. - S jött a nagy
puszi. - Paddington nevében is köszönöm, ugye,
Paddington?
- Az én nevemben is köszöni Judy, meg én magam is
köszönöm. Ha személyként nem is, de medveként
utazni fogok a jövőben is ezen a földalattin. Ha kell,
csak ezen a vonalon mindig.
- N a jól van, jól van... - hümmögött zavartan a főel
lenőr.
- Meggyőződésem, hogy ez a legkedvesebb, leg-
gyengédebb földalattivonal egész Londonban - toldot
ta meg Judy.
A főellenőr azt hitte, ezek mind megbolondultak.
Tisztelgett hát, majd némán eltávozott. Mrs. Brown
viszont azt mondta:
- De most aztán már siessünk, gyerekek, rengeteg
a teendőnk. Bevásárlási expedícióra indultunk! Ha
még emlékeznétek.
Valahonnan fentről iszonyú csaholás hallatszott.
S a főellenőr hangja.
- Mik történnek ma! Épp ma. Ezek az ebek... ilyen
még sose volt. Vajon mit akarhatnak?
- Egy ilyen rendes kis földalatti-állomáson - tette
62
hozzá az alacsonyabb rangú ellenőr. - Nem ezzel

.1 medvével kezdődött valahogy ez is?
S mutatott a távozó trió után. Mrs. Brown, Judy és
Paddington azonban már ügyet sem vetett az
ellenőrökre.
- Lehet, hogy képzelődöm - folytatta a csaknem

inedvés morfondírozást az alacsonyabb rangú ellen
őr valami baj van a fejemmel... az orrommal főleg.
De akárhová legyek, ha nem éreztem többször is...
erős szalonnaszagot.
- És talán a kutyák is ezt érzik - mondta a főellenőr.
De a kutyák valamin össze is kaphattak közben, fenye
gető csaholás, vicsorgás hallatszott, s a két férfiú ment,
nem értek rá tovább foglalkozni Paddingtonékkal.
Negyedik fejezet
EGY ÁRUHÁZI EXPEDÍCIÓ
A férfidivatosztály alkalmazottja a Barkridges áruház

ban tisztes és óvatos távolságra eltartva magától Pad-
dington sokat szenvedett kalapját, hangjában némi un
dorral közölte:
- Gondolom, az ifjú... khm, úrnak erre a micsodára
nem lesz többé szüksége.
Paddington felháborodottan válaszolt az eladó
szavaira:
- M ár hogyne lenne! Ez a kalap pici korom óta
a fejemen volt, és van és lesz.
Ez olyan volt, mint egy szónoklat. Meggyőződés
volt benne és felelősség.
- J ó , Paddington, de nem akarnál helyette mégis egy
újat, valami... csinosát? - kérdezte Mrs. Brown, de
64
E gy á r u h á z i e x p e d íc ió
csak mint aki javaslatot tesz, szeretettel. - Ez marad

hatna a tartalék kalap, persze.
Paddington elgondolkodott, aztán így folytatta a nyi
latkozatot:
- Az lehet, hogy az új kalap azért tartalék még lehet,
ellenben ez a kalap lesz mindig az első számú!
A divatosztályi eladó picit megvonta a vállát - neki
aztán! - , majd letette a kétes tárgyat, Paddington ka
lapját a pult végébe, s így kiáltott hátra valakinek:
- Albert!
S kidugta fejét egy pattanásos ifjú.
- Na, Albert, nézze meg, mink is van úgy... 47/8-as
méretben.
Albert kotorászni kezdett előbb hátul, majd a pult
alatt. Mrs. Brown vette át a szót:
- De ha már a kalapnál tartunk - mondta -, egy jó
kis télikabát sem ártana. Télre, ugye - nevette el magát
zavarában. - Valami olyan bélelt micsoda, de kigom
bolható legyen a bélés, meg olyan is az egész, hogy
könnyen fel lehessen húzni.
Az eladó tisztelettel bólintott, várta, mi jön még.
-Továbbá nyárra egy műanyag esőkabátot is sze
retnénk.
Az eladó nem volt nagy medvebarát, de - ahogy ő
látta - „ez a példány” még külön is tenyérbemászó,
65
mindig olyan határozottan, szinte kihívóan nézett rá,

mert hogy majd ő akarja megmondani, mi lesz itt.
Medvéket öltöztetnek! Ezt nagy undorral gondolta.
- Hölgyem, ha lent, a pincében a leszállított árú hol
mik között körülnéznének - kezdte. - Van ez a Guver-
nőr Szuper izé...
- Nem megyünk a pincébe - szögezte le Mrs. Brown
kihívóan.
- Te hallottál már ilyen Szuper Guvernőr micsodá
ról, Paddington?
- Nem én! - mondta Paddington őszintén. Fogalma
sem volt róla, egyáltalán miről van szó. - Soha életem
ben.
S nézte szúrósan az eladót, aki feszengeni kezdett.
Mert Paddington nagyon áthatóan tudott nézni, s en
nek a hatása többnyire látható volt. Lucy néni tanítot
ta erre a nézésre, mondván, szükség lehet rá adott
helyzetekben.
S a helyzet most - adott volt.
Ellenben Mrs. Brown ezzel mind nem törődött,
inkább a télikabátok közt turkált, és kiválasztott egy
pirosas csíkozású és szegélyű úgynevezett „düftint” .
A kabát alapszíne maga - kék volt.
Hm. Az eladó nyelt egy nagyot. De csak azt mondta:
- Igenis, asszonyom. Khm. - És lehajolt Paddington-
hoz. - Erre, uram, ha kérhetném.
66
E gy á r u h á z i e x p e d íc ió
Uram!
Paddington - azaz Paddington uram - követte a fér-
íiút, két lépéssel mögötte haladt, tekintete szigorú volt
továbbra is. Az eladó nyaka vörösödni kezdett, idege
sen igazgatta mindegyre inge gallérját. Ahogy a kala
pos pult mellett elhaladtak, a főnökétől láthatóan irán
tiig is rettegő Albert hüvelykujjával a győzelem jelét
mutatta Paddingtonnak, mire ő a régi perui-bolíviai
háborúk diadalmas szellemében emelte fel mancsát,
mint egy „ellentábornok”.
Aztán hagyta, segítse rá a kabátot az eladó, végül
illegni-billegni odaállt a tükör elé. Hm. Akkor ez lesz
az ő életének első saját kabátja. Saját életének első
kabátja. A kabát életének első saját Paddingtonja.
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében. Felgyűrte
a gallért. Mást nem tehetett. Jó meleg kabát, állapítot
ta meg. Szerette ezt a kabátot máris, és remélte, hogy
a kabát viszontszereti őt. Nézte magát a tükörben,
s meglepte, hogy nem egyetlen medvét lát, hanem
medvék egész sorát, valami fura láthatárig. Míg csak
a szeme ellátott, medvék voltak ott, sokan, nagyon
sokan, és mind igen takarosak!
- Nem túl nagy a kapucni, esetleg? - kérdezte aggá
lyoskodva Mrs. Brown.
- A kapucnikat az idén így hordják divatosan, ha
nagyok - mondta az eladó. - És gondolom...
67
De elnyelte a továbbiakat. Azt ugyanis, hogy szerinte

Paddingtonnak épp elég nagy feje van, hogy szüksége
legyen igenis ekkora kapucnira.
Jobbnak látta ezt elhallgatni! Ki tudja, a medvék
mire képesek. Még ha kicsik is, mint ez itt. De ha hirte
len megharagszanak, nagy baj lehet belőle.
- Hát neked, Paddington, neked tetszik a kabát? -
kérdezte Mrs. Brown.
Paddington abbahagyta a tükörbéli medvék számo
lását, visszatért a való világba.
- Ó, igen, ennél helyesebb kabátot én még soha éle
temben nem láttam.
Mrs. Brown és az eladó egyszerre sóhajtott fel.
- Helyes kabát, helyes kabát, igen - ezt is csaknem
egy emberként mondták.
S Paddington egy medveként bólogatott.
- J ó , akkor ezt elintéztük, hátra lenne még az eső
köpeny és a kalap kérdése.
Albert szállt be kalapügyben. Paddington volt most
az, aki türtőztette magát. S nem mondta: most csak
tartalék kalapról lehet szó.
De Albert olyan őszinte csodálattal nézte őt, hogy
Paddington szíve megenyhült, s úgy döntött, besegít.
Következtek hát a kalapok. Köcsögkalap... nyári szal
makalap... cilinder... Aztán a sapkák: svájci... baszk...
mindenféle más. Még egy vallási „színezetű” is előbuk-
68
E gy áruházi e x p e d í c i ó
ys
kant, az úgynevezett papsapka. Mrs. Brown most eny

hén szólva is aggódott.
- A füled, drágám - mondta. - Nem fogja nyomni
a füledet?
- Ha nyomja, vághatunk rá lukat - tűnődött Albert,
de a vevő fagyos tekintete láttán elnémult.
- Lukakat fúrni egy Barkridge-kalapba...! Nos.
Inkább el sem adom akkor - háborgott kétségbeesetten
az eladó.
Paddington már ollót kért volna, de Mrs. Brown
megmentette a helyzetet.
- Ez a franciás sapka, ez a bárét... ez jó lenne.
Lehúzható a fülre, de a fülek fölött is jól elmegy,
hátralökve... és milyen édesek a fityegői. Se nem túl
nagyok, se nem kicsik. Paddington úgysem hivatalba
jár majd benne. Ráadásul a sötétzöld színe pompásan
illik a kabát kékjéhez. Külön örülök, hogy gyapjú,
kötött.
- Igazi satyi - mondta teljesen fölöslegesen Albert,
de mindenki bólogatott. Megállapították, hogy Pad
dington csuda aranyos benne, és az egész úgy együtt
igencsak eredeti.
Míg Mrs. Brown esőkabátügyben indult valahova,
Paddington ismét a tükör elé állt. A sapkával nem volt
valami elégedett. A füle volt megint a gond. Sebaj,
jutott eszébe Mrs. Bird szava járása, s ő maga valami
69
célszerű eljárásmódon töprengett, hogyan kell majd

húzkodnia ide-oda a satyit, hogy jól is álljon, őt se
nyomja. S a füle se fázzon.
Elismételte:
- Sebaj, ez csak egy tartalék fejfedő.
Az eladó közben már azon lett volna, hogy a düftin
nagykabátot becsomagolja, ám némi huzavona után az
a döntés született - Mrs. Brown részéről, persze -,
hogy az új ruhadarabot Paddington, a nyárias meleg
ellenére, hagyja magán. S ennek ő örült is. Sőt, re
mélte, hogy feltűnést kelt majd, csodálni fogják benne.
Miután Alberttól szívélyesen elköszönt, Paddington
még egyszer átszúrta szemével az eladót, de olyan
hatásosan, hogy a nyomorult alak lezöttyent hamar
egy karszékbe, aztán csak hápogott. M ajd Mrs.
Brownnal az élen kivonultak az áruházból.
Azaz mégsem. Mert ez egy nagy áruház volt, és Mrs.
Brown mindenfélét gondolhatott, hogy ez-az kellhet
még a shopból is, és a kis társaság máris visszatért egy
lifthez. Itt is, ahogy azon a balszerencsés-csodás föld
alatti-állomáson, volt lift meg mozgólépcső egyképp.
Mrs. Brown a liftet választotta, és Paddington titkon
büszke volt, hogy ő már liftezett egyszer - épp ma! -,
ráadásul a mozgólépcsőkből kicsit elege is volt.
Megjegyzendő, hogy Mrs. Brownnak úgyszintén.
- A mozgólépcsőktől liftel már az agyam - mondta,
70
E gy á ru h á zi e x p e d íc ió
s bár Paddington végképp nem értette, mit jelent ez,

buzgón bólogatott. Mozgólépcső, lift - nyilván mély
összefüggés van itt is, gondolta, s böl
csen hallgatott.
Igen, a Barkridges, a Nagyáruház va
lóban nagy áruház volt, és Paddington
számára még ennél is nagyobbnak rém
lett. S új is volt minden, ezt viszont
nem találta rémesnek. Ellenkezőleg, ő
minden újdonságért rajongott, s itt
effélék bőven voltak. Ha a lift nevű
mozgó szekrényben kicsit félt is, arra
hamar rájött, hogy imád mozgólép
csőzni. Sok szabad tér, suhanás - kész
csoda. Igen, de a lift...
Erre tért vissza mindig. Borzadt a lifttől, a tolon
gástól, maga körül a lábaktól, csomagoktól, mindig
majdnem rápakoltak valamit, az ajtó rácsukódhatott.
Talán ilyesmire értette Mrs. Brown is, hogy „liftel az
agya". Mire Paddington e kifejezés mélységeit megér
tette, szerencsésen leértek a földszintre.
- De sápadt vagy, medvém - mondta Mrs. Brown. -
Ilyen értelemben vajon jó volt-e idejönni?
- Paddington, jól vagy? Semmi baj?
- Dehogy vagyok jól. Nem bírom a liftezést. Liftel
tőle mindenem, még az agyam is.
71
- Még az agyad is! - Mrs. Brown picit felnevetett.

- Főleg a gyomrom liftel, ekkora reggeli után -
mondta keserves ábrázattal Paddington. - Jaj, hát...
ilyen értelemben rosszul vagyok.
Titkon örült, hogy ezt a furcsa kifejezést ő is jól
tudja használni. Mert. Mrs. Brown nem tett rá meg
jegyzést. Ellenben azt mondta:
- Paddington, leülnél egy kicsit? Itt, itt, az egyik
ülőalkalmatosságra... míg én megyek gyorsan, és meg
keresem Judyt, itt lesz valahol a sbopban.
Mert Judy elkavarodott tőlük az imént: ment, hogy
vegyen magának valami ezt-azt.
- Leülök akkor egy ülőalkalmatosságra - mondta
Paddington. S egy székre zöttyent.
Teljesen béna volt. Úgy érezte, még sapkájának life-
gői is lelógnak csak, mint jelzőszalagok a szélcsendben.
Látott ugyanis ilyeneket, még valamelyik tengerparti
kikötőben.
- Nem a sapka teszi? - kérdezte tapogatózva.
- Jaj, nem. Nyilván a lift, nem szoktad meg.
- De a mozgólépcsővel nem volt semmi baj.
- Khm - krákogott Mrs. Brown. - Akkor meg nyil
ván sok volt a kettő. Hát üldögélj szépen, innen el ne
mozdulj, hozom Judyt máris.
Avval eltipegett.
Paddington lehunyta a szemét, és pár perc múlva azt
72
E gy á r u h á z i e x p e d í c i ó
erezte, jobban van. Nem nagyon liftel semmije. Ennek

örült. Majd furcsa dolgot kezdett megfigyelni. Az ar
cán. Fél szemét ki is nyitotta, mi lehet ez. Szél, meleg
szél fújt. De nem mindig. Hanem úgy hullámokban
jött. Honnan? Másik fél szemét is kinyitotta, de csak
annyit látott, hogy ő a főbejárat közelében ül. Az úgy
nevezett shop nagy ajtajától nem túl messze. Ki is volt
írva mindenütt, hogy shop.
Ezt a szót Paddington nagy gyönyörűséggel sokszor
elismételte, miközben úgy döntött, nyomára jár ennek
a szél-dolognak. Nem érhette be annyival, hogy
kellemes meleg, hát nem, neki tudnia kellett valamit az
eredetéről is.
Egy medvének, gondolta, ilyesmiket mindig tudnia
kell.
Attól nem félt, hogy elvesztik őt Judyék, mert ott
maradt az üvegajtó mögött - SHOP SHOP SHOP -, és
ha jönnek, hát majd látják, itt van.
Hanem ahogy a bőröndjéért lehajolt, elsötétült sze
me előtt a világ. De egyik pillanatról a másikra. - Jó
ég - gondolta vagy motyogta inkább Paddington -,
most meg kialszik a villany. De ennyire?
Kezdett tapogatózni, elsősorban az ajtót kereste két
mancsával. Hol van? Nem volt ott, ahol pedig várta
volna. Akkor a fal mellett haladt kicsit, araszolva,
előre, újabb taszítás következett - remény! -, és csak-
73
ugyan, az ajtó megmoccant. Jó erős lehet a rugója,

gondolta Paddington. Fő az, hogy egy kis rés azért
támadt rajta, ezen átpréselte magát. Hanem ahogy
nyílt, nyomban össze is zárult mögötte, Paddington
csalódottan vehette tudomásul, hogy a sötétség itt is
teljes. Mint bent, a stopban. Bár maradtam volna, ahol
voltam, gondolta mérgesen. Haragudott magára.
Fordult vissza, kereste az ajtót - az sem volt már sehol.
Mi ez? Paddington azt gondolta, egyszerűbb lesz, ha
négykézlábra ereszkedik, úgy mászik. Hát így haladt
kicsit, majd az jött, hogy... bumm! A feje valami ke
mény felületbe ütközött. Próbálta két manccsal odább
tolni, ez lassan sikerült is valamicskét, hát újra meg
kísérelte.
Erre valami mennydörgésszerű robaj hallatszott egy
szerre, és mire föleszmélt volna, hegyomlásként zúdult
rá egy csomó akármi. Ha az ég beszakad, az sem lehet
szörnyűségesebb! Aztán csend... nyugalom... és ő
ugyanott feküdt, ahol az imént, csak hunyt szemmel és
úgy, hogy lélegezni alig mert. Messze onnét mintha
hangok szólaltak volna - kinek? Minek? Miről lehetett
szó? Nem tudta, viszont talán egyszer-kétszer bevágott
valaki egy ablakot. Netán verte az üvegét? Paddington
félve kinyitotta a szemét megint, s mit látott? Vissza
tért a fény. Végül... Hát biztos, ami biztos, magára
akarta volna húzni nagykabátja kapucniját. Csuklya, ez
74
is a neve... hát zárja ki, csukja ki őt a világból, ahol

annyi baj éri, mert egymást érik a bajok.
Csakhogy... most jött rá, igen... a kapucni már a fe
jén volt. Sőt, az volt a helyzet, hogy mikor lehajolt,
a kapucni ráhullt a fejére, állig, ő észre se vette, és ez
csukta ki őt a fény világából. A csuklya!
Felült, végre megint látott, körül is nézett hát, hol

van. Sokkal jobban érezte magát, mint az imént. Némi
meglepetésére egy kis helyiségben ült, mellette kon
zervdobozok, tálak, hengeres edények sokasága. M eg
dörzsölte a szemét, aztán csak bámult - mert végképp
nem tudta, mit gondoljon.
Valóban, mire vélje ezt? Mögötte fal, ajtóval, előtte
óriási ablak. Az ablak túloldalán meg... te jó ég, meny
nyi ember! Egész sokadalom. Ezek a népek mind
egymást böködték, hasukat fogták- alkalmasint haho-
táztak. Paddington azonban nagyon is elégedetten fo
gadta ezt a feltűnést, meg volt győződve róla, hogy
pláne most, mikor világos is volt köröskörül, az ügy
75
nem tünteti fel rossz színben őt. Integetni kezdett.

Mire óriási éljenzés támadt. Paddington felállt, megha
jolt. Még nagyobb tetszésnyilvánítás! Hogy ez is meg
volt, úgy döntött, körülnéz szűkebb környezetében is,
végső soron mi ez? Látta a nagy zűrzavart.
Mondhatni - a pusztítást.
Amit ő vitt végbe? De hát hol van, mi ez a hely...?
Ó, hát persze, nem az utcára vezető ajtót lökte ki,
hanem benyomta szépen egy kirakat belső nyílás
záróját. Vagyis üvegét. Még jó, hogy össze nem tört.
Paddington a megfigyelések medvéje volt - szeretett
mindent szemügyre venni -, hát most is jól kinyitotta
a szemét. Londonban ezeket a kirakatablakokat hamar
észrevette. Csoda érdekesek, gondolta. Mindig volt az
üveg mögött valami megbámulni való. Egyszer kon
zervdobozokat látott feltornyozva. Micsoda munka
lehet egy ilyen tornyot felépíteni, állapította meg.
És akkor most - nem lehetett vitás! - ő maga ült egy
ilyen kirakatban.
- Te minden medveméz! - mondta csak úgy, inkább
motyogta. - Szép kis bajba keveredtem megint.
Mert itt ő ledöntött egy tornyot. Nem kétséges. És
az emberek munkája volt ez a torony, és akkor majd
mindenféle ember jön megint, felelősségre vonja őt,
magyarázkodnia kell... és ebben ő nem valami jó, az
76
emberek meg nem nagyon szokták érteni az ő magya

rázatait.
Mit tehetett? Volt ott pár üveglap, polcok részei. Az
egyiket óvatosan fölemelte, rátette egy-két konzerv
dobozra, melyek még egymáson álltak. A kirakatban
meleg volt, letette hát a nagykabátját, így látott mun
kához. Az üveglap olyan volt, mint egy libikóka-hinta,
s ő kezdett rárakni jobbról-balról mindenfélét. Tála
kat, dobozokat, hengereket. Sikerrel. És a sikert kint
ről ujjongva nyugtázta a sokaság.
Ő maga is örült. Nem akarta túlzásba vinni a dolgot
ezzel az egy üveglappal, keresett hát egy másikat,
s mert voltak még további konzervdobozok is egymá
son, meglett a második libikóka. Neki magának is tet
szett a dolog. Olyan szép tarka volt így az egész! Kint
dörgött a taps.
Bent közben - a shop detektívjének jóvoltából - Mrs.
Brown enyhén szólva is kellemetlen perceket élt át.
- Tehát akkor ön, asszonyom, azt mondja, hogy ott
hagyta ezt a... valakit? - hangzott a kérdés.
- Nemcsak állítom, de így is volt - mondta kétség-
beesetten Mrs. Brown. - Nem érezte jól magát, én meg
a lelkére kötöttem, el ne mozduljon onnét. A neve
egyébként Paddington.
- Aha, Paddington - jegyezte fel noteszába a detek
tív. - És miféle medve?
77
- J a j, hát... aranymedvének hívják az ilyet - füllen

tette Mrs. Brown. - De most inkább kék, mert egy
düftin nagykabát volt rajta. És van egy kis bőröndje.
- Meg feketék a fülei - tette hozzá Judy. - Minden
képpen fel fogja ismerni.
- Fekete fül - jegyezte a detektív.
-H o g y ez aztán mind segít-e? - tördelte a kezét
Mrs. Brown nem tudom, de... még van valami.
Sapka volt a fején, berett satyi.
- Hogy mi? - tette füléhez a kezét a hivatalos ember,
mint aki nem hall jól. Percről percre rosszabb lett
a helyzet, nem vitás. Kintről behallatszott újra meg
újra a taps, kiáltozás.
-Berett, egy ilyen zöld micsoda satyi - üvöltötte
Mrs. Brown, hogy a detektív megértse végre. - Fitye
gővei, úgynevezett pomponnal.
- Pompon - írta fel a detektív. - De, megbocsásson -
tette hozzá valami nincs rendjén.
Ő is meghallotta a tömeg zaját. A gyönyörűség kiál
tásait, a tapsot, a füttyöket.
- Mi történhetett odakint? - kérdezte a detektív.
Úgy ítélte meg a dolgot, hogy ennek utána kell
néznie.
Mrs. Brown és Judy összenézett. Jó ég! Ez a gondo
lat villant át mindkettejük agyán. S csak annyit mond
tak mindketten, szinte egyszerre:
78
- Paddington! - És rohantak a detektív után.

Mrs. Brown elkapta az áruházi ember zakójának
csücskét, Judy meg az ő kosztümkabátjába kapasz
kodott, így vágtattak, csaknem repültek. Kint jártak
már... áthatoltak a tömegen, s akkor meglátták.
Egy újabb őrjöngő üvöltés, tetszésnyilvánítás köze
pette.
- Tudtam! - nyögte Mrs. Brown. - Jaj, tudhattam
volna!
- Paddington! - sikoltotta Judy.
Mert Paddington most már mászott. Fel, az üveg
lapokon egyensúlyozva, újdonat piramisának teteje
felé. De a dolog egyre veszedelmesebbé vált. Nem
lehetett vitás, hogy a legfelső dobozról le fog szédülni,
vagyis az egész építmény kártyavárként omlik össze...
üveg törik... jó ég!
Paddington fenn volt. A tömeg őrjöngött. Az épít
mény megbillent, dőlni kezdett. Vele Paddington. S vége
volt. Csak ezúttal nem Paddingtonra zuhant minden,
hanem ő volt felül.
A tömeg ezt már csalódással fogadta. Voltak azon
ban elégedett hangok is.
-L átta , asszonyom? - kérdezte Mrs. Brownt egy
férfi. - Ilyeneket betanítani. Hogy csinálják?
- Hiába, mindent a reklám érdekében - jegyezte
meg valaki megrovóan.
79
-V ajon megismétli? - szerette volna tudni egy kis

fiú. - De szuper is lenne!
- Nem hiszem, drágám - világosította fel az anyja.
- Ilyesmi nyilván naponta csak egyszer van. Fő, hogy
mi láttuk.
- Ó ...! Ó ...! - hullámzott végig a csalódás újabb
moraja a tömegen, mikor azt kellett látniok, hogy egy
mentegetőző Paddingtont távolít el a shop detektívje.
- Ó ...!
Mrs. Brown és Judy sietett vissza a boltba.
Ott a detektív már vette fel a jegyzőkönyvet.
- Igen, kék düftinkabát - írta. - Zöld sapka, berett.
Hm? Fekete fül. - Hirtelen a homlokára csapott. - Tu
dom én már, ki vagy. Te vagy Paddington! Ez a neved,
nem?
Paddington ültében csaknem hanyatt esett.
- Ezt meg hogy találta ki, kérem?
- Detektív vagyok - felelte a férfi, már kicsit fon
toskodva. - Ez a feladatom. Hogy rájöjjek a dolgokra,
ugye. Hogy a bűnözők ne úszhassák meg szárazon.
- Csakhogy én nem vagyok bűnöző - tiltakozott
Paddington hevesen. - Én egy medve vagyok. Átren
deztem a kirakatot.
-Átrendezted? Tehát felcsaptál kirakatátrendező
nek? - kérdezte gúnyosan a detektív. - Majd Mr.
80
Perkins meg is köszöni neked. A kirakat ma reggel

készült. Átrendezted, ilyen jót se hallottam!
Paddington kicsit feszengett. Látta azonban, hogy
közeleg Mrs. Brown és Judy. Persze, jöttek mások is,
köztük egy fontosnak látszó úriember, fekete kabát
ban, halszálkás nadrágban. Egyszerre értek oda hozzá,
s akkor máris nagy megbeszélés kezdődött.
Paddington meg csak nézte őket. Tudta, néha jobb,
ha a medve hallgat. És ez ilyen alkalom volt. A végén
a fontosnak látszó férfiú „nyert” . Övé lett az utolsó
szó. Majd - Paddington nagy meglepetésére - felállt,
odalépett hozzá, lehajolt, szorongatni kezdte a man
csát. Nem is bírta abbahagyni.
- Boldog vagyok, hogy megismerhettem önt, kedves
medve - kezdte mennydörgő hangon. - Boldog va
gyok. Kedves medve, gratulálok!
- Hát köszönöm, akkor - mondta Paddington. Bár
fogalma sem volt róla, hogyan értse az egészet.
A tekintélyes férfiú most Mrs. Brownhoz fordult.
- És hogy is mondta, kedves asszonyom, a neve Pad
dington?
- Bizony - felelte Mrs. Brown. - Elsősorban azon
ban azt remélem, nem okozott semmi bajt.
- Bajt? - Az úr döbbenten nézett. És őszinte volt
a döbbeneté. - Ellenkezőleg. Mert hogy... ó, drága
hölgyem, mit is mondott. Még hogy bajt? Ragyogó
81
reklám volt. Azóta is izzanak a telefonvonalaink. Hogy

mikor lesz ismétlés. De akárhogy is, a tömeg odakint
egyre növekszik.
- Ó ... - nyögte Mrs. Brown. S Judynak is leesett az
álla. Csak Paddington volt nyugodt.
Reklám lettem, tehát. Mint a ragaszok a falon. Most
már reklám is vagyok, állapította meg elégedetten.
- A Barkridges mindig hálás - folytatta a fontos fér
fiú. - Azt kérdem tehát, viszonzásul mivel okozhat
nánk örömet mi? - Egyenesen Paddingtonhoz fordult.
- Ha önnek, kedves medve úr... ó, kedves Padding
ton... bármi óhaja lenne, vágya... mi boldogan...!
Paddington szeme izzott. Egész teste remegett. Egyet
len dologra összpontosított. A közeli pulton lekváros
köcsögök álltak. Bennük marmeládé. GYÜMÖLCSÍZ,
ez volt rajtuk a felirat. De Paddington tudta, egy ilyen
edényben nemcsak íz van. Hanem igazi marmeládé.
82
E gy á r u h á z i e x p e d í c i ó
- Uram - mondta hát ha lehetne, egy ilyen edény

lekvárt kérnék. De a nagyobbik változatot.
S mutatta.
Ha a Barkridges urát meglepte is talán ez a kérés,
nem mutatta. Megnyomott egy gombot, aztán mutatta
az utat Paddingtonnak.
- Gyümölcsíz, nagy, rendel - mondta.
Sajnos az út a lift felé vezetett.
- A mozgólépcsőt választanám továbbá - közölte
Paddington.
Ötödik fejezet
PADDINGTON ÉS
„A RÉGI MESTEREK”
Paddington hamar belejött a dolgokba Brownéknál,

a család része lett. Elképzelhetetlen lett volna már az
élet nélküle! Vagy hát inkább az volt itt, hogy - micso
da? Voltak idők, mikor ők Paddington nélkül éltek?
Szinte lehetetlen.
A Brown-ház ott volt a Portobello Road közvetlen
közelében, s ebben a széles, nagy utcában volt egy piac,
Mrs. Brown oda járt vásárolni, méghozzá elég gyak
ran. Egy régi kosarat kerekekre szereltek, hosszú nye
let kapott, kész volt a húzós kocsi. Paddington nagyon
kedvelte.
Ő maga remek vásárló volt, igazi házi bevásárló, és
az árusok hamar felfigyeltek rá. Megkedvelték figyel
mességét, ugyanakkor alaposságát. Főleg a gyümöl-
84
Pa d d i n g t o n és „ a r é g i m e s t e r e k ”
csők minőségének elbírálásához értett. Nem lehetett

akármiféle szottyadt-tottyadt árut rásózni. Jártában-
keltében közben egyre figyelt, mi volna esetleg érde
kes, és mindig szólt is erről Mrs. Brownnak. A keres
kedők végül szinte versengtek egymással, ki tud
Paddingtonnak minél inkább a kedvében járni.
- Ez a medve tíz pence-ért többet tud vásárolni,
mint bárki a világon - állapította meg Mrs. Bird. - Fo
galmam sincs, hogyan csinálja. Ez valami született
tehetség benne.
- Paddington egy őstehetség - toldotta meg Jo-
nathan.
- Ezt nem hinném - mondta kicsit sértődötten Pad
dington. - Egyszerűen odafigyelek.
- Van, ahogy van - zárta le a kérdést Mrs. Bird -, ha
őstehetség vagy, ha odafigyelő tehetség, aranyat érsz.
- Annyit, ahány kiló vagy - mondta Mr. Brown is,
aki épp ekkor érkezett oda.
Hm, gondolta Paddington, s ettől fogva a fürdő
szobai mérlegen igen sokat állt. Nézte, mennyit nyom.
Sok ez? Kevés? El is határozta, megbeszéli barátjával,
Mr. Gruberrel.
Mert hogy Paddington sokat álldogált a régiség-
kereskedések kirakatai előtt is a Portobello Roadon,
ahol egyáltalán nem csak ócskások és ócskaságok van
nak, hanem régi műtárgyak, bútorok, festmények úgy-
85
nevezett régi mesterektől - és Mr. Gruber üzlete volt

utcahosszal a legjobb. Ezt Paddington szó szerint értet
te. Mert végigment ő a hosszú utcán, és tényleg Mr.
Gruberé volt a csúcs.
Voltak nála egyebek is: medálok... sok porcelán...
szőnyegek, de halomban, feltekerve... és voltak újabb
asztalok, székek... volt minden. Fazekak, serpenyők,
evőeszközfélék; s egy hintaszék is meg egy nyugszék,
valami hajóról, és Mr. Gruber felváltva üldögélt ezek
ben - a boltjában vagy a járdán. Mr. Gruber öreg volt
ugyan, sokan nevezték „vén guberánsnak”, ugyanis
a „guberáns” valami csúnyát jelentett, kukázót, ilyes
mit, de Paddington szerint a legérdekesebb ember volt
messze a vidéken.
Történt egyszer, hogy Paddington valami térképet
nézegetett a bolt kirakatában, Dél-Amerikát ábrázolta,
s akkor hosszan elbeszélgettek. Mr. Gruber kölyök-
korában járt ott, igen, járt Dél-Amerikában... s ez itt,
a Portobello Road környékén senkiről sem volt el
mondható, és Paddington el is mondta a dolgot otthon.
Hamarosan olyan otthonos lett a „Gruber Antik
vitás” feliratú - cégtáblájú! - boltban, hogy Mr. Gruber,
„a cégtulajd.”, mert ez is ki volt írva, a kakaóját, kalá
csát megosztotta vele, ha betévedt. És Paddington
nemcsak úgy betévedt oda, hanem nagyon is megcé-
86
Pa d d i n g t o n és „ a r é g i m e s t e r e k
lozta egy-egy nap a „Gruber Antikvitás”-t, és egyszer

azt mondta:
- A kakaó és a süti is kultúra? - kérdezte Mr. Gru-
bert, aki csak hümmögött, de ezt Paddington igenlő
válasznak vette. Semmiképp sem nemlő válasznak.
- Csak mert olyan níveás mindegyik - tette hozzá,
ráemlékezvén az illatszerboltok tégelyeire: NIVEA.
- Nívós - mormolta Mr. Gruber. Paddington titkos
tervet forgatott a fejében. A perui centavókról volt szó.
Mert rendben, Mr. Brown heti egy font zsebpénzt
adott neki, hanem ha ő ebből vasárnaponként a cuki
ban jól bevásárolt, mindenféle sütit, alig maradt vala
mi. Hosszas tanakodás, kis alkudozás után viszont Mr.
Gruber azt mondta Paddingtonnak:
- Mr. Brown, kérem, nem mind arany, ami fénylik.
És ezek a perui centavók igen szépen fénylenek, de azt
tanácsolnám, Mr. Brown, egyelőre inkább csak őriz
gesse őket.
A régiségkereskedő mindegyre így szólította Pad-
dingtont: „Mr. Brown” . S ő ennek igencsak örült. Még
fontosabb személynek érezte magát.
Mr. Gruber bevitte Paddingtont a szentélyébe is,
valami kis raktárszerű helyiségbe, ahol üveglapos pul
tok sorakoztak, az üveg alatt érmék.
- Látja ezeket a kopottas érméket, Mr. Brown? -
kérdezte. - Ezek úgynevezett sovereignoY. Mint a szu-
87
venír, úgy hangzik. De el nem hinné, ma óriási értéket

képviselnek.
- Képviselnek? - kérdezte Paddington, akinek na
gyon tetszett ez a szó.
- Úgy bizony. Aranyból készültek, ezért nem is kell
fényleniök, külön. Ötven fontot megér darabja. Nem
hinné!
- Nem mondja, Mr. Gruber!
- De, de. Hát, ha ilyet talál bárhol, azt hozza el
nekem.
Egy nap, hogy gondosan megmérte magát a mérle
gen, Paddington sietve átment Mr. Gruberhez, s vitt
magával a körmölőkönyvéből egy lapot. Kitépte, mert
a papiroson mindenféle bonyolult számítás odakör-
mölt nyomai voltak, s ezeket a számításokat ő maga
végezte.
Hogy ő csaknem tizenhat fontot nyom... az akkor
százhatvan uncia... ami a megfelelő aranyárfolyamra
fordítva huszonhatezer fontot jelent, angol fontot, jó
pénzben!
Mr. Gruber türelmesen meghallgatta mindezt, majd
lehunyta a szemét.
- Pillanat - mondta, mert el akart töprengeni a dol
gon.
Mert Mr. Gruber nagyon kedves ember volt, és nem
88
szeretett volna csalódást és fájdalmat okozni Padding-

tonnak. Azaz ennek a kedves kis Mr. Brownnak.
-N e m lehet felőle kétség - mondta végül de
kegyed, Mr. Brown, valóban megéri a pénz... ezt
a pénzt. Nyilvánvaló, ön egy igen értékes ifjú medve.
Tudja ezt Mr. és Mrs. Brown, és tudja Mrs. Bird. De
mások... mások tudják-e?
Szemüvege felett nézett Paddingtonra. S kétkedve
hümmögött.
- Ezen a világon, mint mondtam, nem mind arany,
ami fénylik, és megfordítva. De ami még nagyobb baj,
hogy az értékeket nem mindig lehet pénzre váltani.
- Pedig - mondta kicsit szorongva Paddington -,
bizony, olyan jó volna, ha lehetne. Hát nem mindig
lehet?
- Nem mindig - ismételte meg Mr. Gruber. - Sajnos.
Inkább kellemes meglepetés, ha megy az ilyesmi.
- Hát akkor...
- N a, hát akkor mutatok valamit. Hogy például nem
is mindig látszik első pillantásra, két pénz hány pénz.
- Két pénz...?
- J ó , ez csak egy ilyen mondás. Nem ismerjük fel a
látszat mögött a lényeget.
Paddingtonnak ez kicsit bonyolult volt, de Mr. Gru
ber szerencsére egy pillanatra eltűnt, addig hellyel kí
nálta Paddingtont. Majd vissza is tért rögtön, s hozott
89
egy jókora festményt. A kép hajót ábrázolt... vagyis az

egyik fele. De a másik fele - egy hölgyet, nagy kalap
ban.
- Tessék - mondta némi büszkeséggel Mr. Gruber.
- Itt volnánk. Erre mondom, hogy egy-egy dolog néha
nem is az, aminek látszik. A véleményére volnék kíván
csi, Mr. Brown.
- A véleményemre... - hümmögött Paddington, aki

nek ez nagyon hízelgett. Hát ez a kép... és ezt ki is
mondta: se nem ez, se nem az.
- Aha - örült meg a válasznak Mr. Gruber. - M ár
mint hogy pillanatnyilag így áll ez, valóban. De csak
várja meg, mi jön még, ha a képet letakarítom. Évekkel
ezelőtt valami ötven pence-ért vásároltam. Akkor hajót
ábrázolt. Tisztogattam, csak úgy rutinból...
- Rutinból? - kérdezte Paddington.
- Igen, mint mindig, ha egy kép nagyon koszos -
90
hangzott a válasz. - És akkor derült ki, hogy a hajó

alatt van egy másik kép is. - Körülnézett, nehogy bárki
hallja, amit mond, aztán hozzátette: - Bizony, egy régi
mester értékes képe.
- Értékes? A hajónál értékesebb?
- Feltehetően.
Látván Paddington megrökönyödését, elmagyarázta:
hajdanidon, mikor a művészeknek még rosszabb sora
volt, mint ma, festők gyakran készítették műveiket
már „befestett” vásznakra, s nem voltak válogatósak,
nem latolgatták, mit ér a mű, amit új munkájuk el
takar.
- És sokszor tévedtek - mondta Mr. Gruber. - Az ő
munkájuk egy fabatkát se ér, de amit eltakartak vele...
És csettintett.
- Nekem kicsit bonyolult - mondta Paddington.
Akkor Mr. Gruber elkezdte magyarázni a festészet
dolgait, mert hogy ez volt a kedvenc témája. Padding
ton azonban, aki máskor a régiségkereskedő minden
szavát itta, most alig figyelt rá. Még a második csésze
kakaót sem kérte, hanem csak lecsusszant szépen
a székről, aztán tűnődve elindult haza. Ha valaki rákö
szönt, gépiesen emelintette meg csak a kalapját, tekin
tete azonban messze járt. Még a péksüteményes bolt
sem érdekelte, a sok csodás fánkkal, tortaszelettel.
Paddingtonnak...
91
Volt egy ötlete.

Támadt egy elképzelése.
Ez kötötte le, de nagyon.
Hazaérve nyomban az emeletre ment, a szobájába
zárkózott - kulcs nélkül, persze, de mégis hanyatt
vágta magát az ágyán, nézte a mennyezetet. Olyan sok
időt töltött el így, hogy lent Mrs. Bird már nem tudta
mire vélni a dolgot. Felballagott hát, hogy megnézze.
- O, semmi bajom - mondta Paddington. - Ha a
gondolkodás nem baj, ugye.
Ez szokatlanul éles hang volt, Mrs. Bird nem hallott
még medvéjüktől soha ilyet, hát aggódva ment le.
- Hogy gondolkodik, az nem baj még - állapította
meg, magában motyogva de hogy min töpreng, azt
lenne jó tudni.
Mert abból már lehet baj, nagyon is. Mrs. Brown
egyetértett.
Hm.
Sebaj, folytatták házi munkájukat, és csakhamar el is
feledték az Emeleti Medve Gondolkodót.
S így nem figyeltek föl arra se, hogy Paddington
- angyalok csöndességével - átvonul konyhán, szo
bán, hóna alatt Mr. Brown festékoldója, nagy üveg...
másik karjában meg egy csomó rongyszőnyegdarab,
egyéb efféle textil.
A nappaliba igyekezett.
92
Ha látták volna, nem lett volna kétségük felőle,

hogy baj van.
Szerencsére - szerencsétlenségre? - nem látták.
Nagyon el voltak foglalva saját dolgaikkal.
Paddington pedig maga is bajban volt.
A feladat bizonyult váratlanul nehéznek. Mert a kép
ről, melyet kiválasztott - elemeit a fal mellől, kihúzva
tokjából -, a festék csak részben jött le. Erre nem
számított. Az első nehézség, gondolta. Mr. Gruber
dolga sem lehetett, persze, egyszerű. így vigasztalta
magát.
Másrészt, ahol a festék lejött, abban sem volt igazi
öröme. Mert a kép alatt semmiféle másik kép nem
volt. Csak a pőre vászon. Paddington, ahogy a festők
től látta a Portobello Roadon, hátrált egy kicsit. De
akkor sem látott mást, csak a kép egyik felén a fehér-
lő-sárgálló vásznat, a másikon meg...
Eredetileg egy tó volt a képen, felette kéklő égbolt.
93
A M E D V E , AKI T P A D D I N G T O N N A K H Í V N AK
M ost ebből a maradék egészből viharos tenger lett.

A csónakok eltűntek, az ég haragosan szürkéllett.
- De jó, hogy találtam ezt a festékes dobozt a lépcső
alatt, a szekrényben - mondta magában Paddington,
s keresni is kezdett valami jó erős színt, amivel talán
egyből megoldhatja a kérdést. A festők gyakran mon
dogatták a Portobello Roadon: „M ost idevarázsolok
egy fát... egy házat... egy kutyát...” Ő a tavat szerette
volna visszavarázsolni. Kék festék nem volt a doboz
ban, bízott azonban jó színérzékében, hogy...
A piroshoz majd szürkét vagy zöldet kever, s meglesz

a tó, az égbolton meg még ráér gondolkodni.
A festők is keverték a színeket!
Az ecseteket a kalapjába törölte mindig, megannyi
szor hátrált kicsit, ha valami a vászonra került, és igen
elégedett volt művével.
Ez a mű, persze, inkább mintázatok sora volt, nem
94
annyira festmény. Talán indián takarónak jó is lett

volna a Legsötétebb Peruban vagy másutt, de a tó nem
akart visszasikerülni. Nyoma sem volt, sőt. Paddington
a megmaradt részre is átmerészkedett ecseteivel és
színeivel, s így ott mintha vulkánkitörésnek lehetett
volna szemtanúja - emlékezett a hazai vulkánokra -, és
kicsit még büszke is volt, hogy ő ekkora természeti
erők ura.
- Megmozgatom... kicsit... a világot - mondta, s min
den szavát egy-egy ecsetvonás követte. - Hátha ez...
egy vulkáni tó... volt.
Csak most mi legyen?
A festékeket elcsomagolta, a képet meg visszatette
a vászontokba, amiben találta. Ösztönösen érezte,
hogy tovább próbálkoznia most nem kell. Jó dolog
lehet a festés, ha valaki festő - de az ő számára bonyo
lultabbnak bizonyult az ügy, mint hitte volna.
Egész este nagyon néma volt. így vacsoráztak, kicsit
feszült hangulatban, mert mindenki érte aggódott.
Mrs. Brown szorongva kérdezte, nincs-e valami baja,
de Paddington csak a fejét rázta, s alig pár falat s né
hány korty üdítő után elköszönt, felment pihenni.
- Pihenni - ámult Mrs. Brown. - Henry, mi lehet
ezzel a medvével? Alig nyúlt a koszthoz, nem ismerek
rá. És mindig hosszasan el szokott üldögélni velünk.
Mitől fáradhatott el így?
95
- Igen, az arcán pici piros pettyeket láttam - mond

ta Mr. Brown -, remélem nem valami betegséget sze
dett össze.
- Szuper! Bár összeszedett volna - rikkantotta Jo-
nathan. - Mert akkor tuti elkapom tőle, és nem kell
suliba mennem.
- Igen ám, csak én zöld pettyeket is láttam rajta -
jegyezte meg óvatosan Judy -, és zöld pettyes fertőző
betegséget nem ismerek.
-Rem éljük, nem Peruból hozott ide valamit... -
ijedt meg Jonathan.
-Z ö ld pettyek? - sápadt el erre a gondolatra Mr.
Brown is. - Hát, ha holnap reggelre nem múlnak el
róla ezek a foltok és pettyek, hívom a doktor bácsi
tokat - intézte szavait Judyékhoz.
- Pedig szegény azt tervezte, elmegy a kézműves
kiállításra vagy hova - mondta Mrs. Brown. - Érdekli
a művészet. Jaj, csak beteg ne legyen...!
- Papa, gondolod, te az új festményeddel díjat
nyersz? - kérdezte Jonathan.
- Apád lesz a legjobban meglepve akkor - mondta
Mrs. Brown. - Eddig még sosem nyert díjat.
- És mit ábrázol a kép, papa? - tudakolta Judy. - El
árulnád? Vagy olyan nagy titok?
- Legyen meglepetés - felelte szerénykedve Mr.
Brown. - Elég az hozzá, hogy emlékezetből festettem.
96
Pa d d i n g t o n és „ a régi m e s t e r e k ”
A festés Mr. Brown régi hobbija volt, évente el is

vitte egy-egy művét a kensingtoni kézműves-kiállításra,
ahol iparművészeti tárgyakat, festményeket és minden
féle művészkedő mesterember munkáit mutatták be.
A festészeti kategória díjai különösen értékesek voltak,
mert neves művészek, akadémikusok alkották a zsűrit.
A sok-sok kézműveskategória egyikében, a „Szőnyeg”
elnevezésűben indult sokszor Mrs. Brown, és ő már
kétszer is nyert díjat.
- Mindegy, úgy egyébként - mondta Mr. Brown.
- A futár elvitte ma délután a munkámat, most már
a zsűrin a sor... lesz, ami lesz.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtek, mentek a ki
állításra - ahol jókora tömeg nyüzsgött. A családban
mindenki örült, hogy Paddington a jelek szerint jobban
van. A jelek szerint, hát persze, mert a gyanús pöttyök
eltűntek róla. Remekül bereggelizett, pótolta nyilván
az előző este mulasztottakat. Csak Mrs. Bird gyana
kodott. Ő ugyanis megtalálta a pettyek zöld-piros
nyomait a medve törölközőin. De senkinek nem szólt
fölfedezéséről.
Brownék az első sorban a középső öt helyet fog
lalták el, szemközt a zsűrivel. Hatalmas volt a feszült
ség. Újdonság volt Paddington számára, hogy Mr.
Brown is fest, festeget... és szörnyű rettegés, hogy ez
a kép akkor...
97
A M E D V E , AKIT P A D D I N G T O N N A K HÍ V N AK
Te jó ég, mi lesz!?
Az emelvényen szakállas, kopasz, művészhajú s más
ilyen urak fontoskodtak. Képeket nézegettek, de gond
mintha csak egy festménnyel lett volna.
A műveket úgy tartották, hogy a közönség minde
gyiknek csak a hátsó felét látta - a deszkát vagy a vász
nat.
- Henry - sziszegte oda férjének Mrs. Brown vala
hogy az az érzésem, a te képed körül van ez a... a te
művedről vitáznak.
Mr. Brown is csak ámult.
- Nem vitás - suttogta -, az én tokomból húzták ki
ezt a vásznat. Csak ezen, hátul még friss festéknyomok
vannak. Én meg a magamét ezer éve festettem. - Dör-
zsölgette a szemét. - Nem értem, nem értem - m o
tyogta.
Paddington dermedten ült, nagyon egyenes derék
kal, s mozdulni alig mert. Gyomrában furcsa kavargást
érzett, s minden porcikája reszketett. Tudta, borzasztó
dolog fenyeget... s be is fog következni.
Judy természetesen észrevette.
-Paddington, mi a baj? - kérdezte alig hallható
hangon. - Furcsa vagy. Megint rosszul érzed magad?
- Nem - motyorászta Paddington. - Beteg nem va
gyok. Csak valami nagyon, nagyon fenyeget.
98
- J a j, drágám, ezért is kulcsolod össze a kis mancsai

dat, én már látom - sápítozott Judy.
Paddington nem bírta tovább. Szép lassan, óvatosan
felállt. Ha menekülni kell netán...
És akkor az emelvényen meglátott hirtelen valamit.
A tudós bírálók az ő képét fogták közre, fontoskodva
bólogattak, és...
Ő olyan bódult volt, hogy csak mondatfoszlányokat
hallott.
- ...Egészen különös... - A merész ecsetkezelés... -
A színek szokatlan harmóniája... - Ösztönös telita
lálat.
S akkor a legnagyobb szakállú férfiú a következőket
közölte:
- Az első díj nyertese az idén Mr. Henry Brown,
Windsor Gardens 32!
99
Nem Paddington volt az egyetlen, aki halálosan

megdöbbent. Mr. Brown számára nem is az volt kész
őrület, amit hallott, hanem amit látnia kellett. Vad
összevisszaságban vörös csíkok, a szürke ég felé tör
ve... és mintha földrengés szaggatta volna a tájat, kör
ben... A „tájat” ! Jó vicc. Miféle tájat?
- De itt... valami félreértés lehet - dadogta. - Az
egésszel kapcsolatban... valami...
- Félreértés? - kérdezte a nagyszakállú. - Nem, drá
ga uram, nem. Kedves művészkollégám, az ön neve áll
a vászon hátoldalán. Vagy ez nem az ön névaláírása?
Mr. Henry Brown, jól mondom?
- Hát igen - mondta a már erősen verítékező Mr.
Brown. - A nevem ott... nem vitás - nyögte ki még. -
A vászon hátulja rendben is volna... az én írásom...
Nem fejezte be. Paddington tekintetét kereste, de
sikertelenül. A medve lesunyta a fejét. Hát nem lehe
tett erőltetni a dolgot.
- Gratulálunk, akkor hát - mondták a zsűriből töb
ben is, és mindenki fellélegzett, hogy nem lett a dolog
ból semmi botrány. Bár nem értették, miért is lenne.
- Mármost - tért magához lassan Mr. Brown, ahogy
a taps elült - a helyzet az... - A helyzet az volt, hogy
köszönettel átvette a csekket. De más is volt. - A hely
zet az, ugye... - krákogott Mr. Brown -, hogy az öröm
100
első pillanatai után a szép összeg méltó helyén is gon

dolkodnom kellett.
Ezen mindenki csodálkozott. Annyira nem volt an
golos, hogy a díjazott beszámol róla a nagy nyilvános
ság előtt, mire fogja fordítani a pénzt. Kínos kis zajok
hallatszottak.
- A pénz méltó helye - vágta ki Mr. Brown - Dél-
Amerikában lesz, méghozzá Peruban. A visszavonult
medvék ottani szeretetotthonának javára ajánlom fel
)
az összeget. Ez a végső elhatározásom.
Döbbent moraj futott végig a tömegen, Paddington
lassan elernyedt, a feszültség helyét azonban valami
teljes tanácstalanság váltotta fel. Nem fejjel lefelé tart
ják ezek a képet? Ezt gondolta. De inkább nem gondolt
semmit. Kajánul nézte mindazonáltal, ahogy a zsűri
elnöke belevörösödik a hallottakba.
Nyilván azt gondolta, hogy a pénzt Mr. Brown el
megyógyintézeti ápolására kellene fordítani. Csak hát
ezt nem mondhatta.
Kifelé menet Paddington magában motyogott:
- Fura a világ, a feje tetejére állt. - Mert tudta, az ő
képét fordítva állították fel, így volt ott közszemlére
téve a nagy dicsőségállványon. - Sebaj - használta Mrs.
Bird kedvenc szavát -, az is ritka dolog, hogy egy kéz
művesfesztivál festői kategóriájában egy medve nyer
jen, ráadásul az, aki a Legsötétebb Peruból érkezett!
101
Hatodik fejezet
SZÍNHÁZLÁTOGATÁS
N a g y VOLT AZ IZGALOM Brownéknál. Mr. Brown ugyan

is színházjegyekhez jutott, egy egész páholy lehetett így
az övék. A darab meg teljesen új akármi, vagyis nem
akármi, hanem a főszerepét a világhírű színész, Sir
Sealy Bloom játssza... Hűha! Ősbemutató, magyaráz
ták Paddingtonnak, aki valahogy úgy képzelte, hogy
vagy Brownék őseit mutatják be az est folyamán, vagy
Sir Sealy Bloom felmenőit. Nem mert rákérdezni ott
hon, és Mr. Grubernél is elakadt a dologgal, mert
a derék régiségkereskedő nyomban Sir Sealy Bloomért
kezdett lelkesedni, magyarázván Paddingtonnak, hogy
micsoda élmény lesz ez.
- Egy medveöltő alatt kétszer ilyen élményben nem
lesz részed, Paddington. Bizony, egy emberöltő alatt
102
S zính ázlátogatás
sem sokszor örvendhetünk ilyen művészeti esemény

nek - tette hozzá a mester.
Mr. Gruber elsősorban Paddington műveltségét
akarta fejleszteni emez alkalomból, előkotort hát pol
cainak mélyéről pár antikvár színházi könyvet. Sok
sok kép volt benne meg egy kihajtogatós micsoda is,
egy igazi színpad, igazi díszletekkel, függönnyel, súgó
lyukkal, színészekkel.
Paddington nem merte megkérdezni, hogy ezt fog
ja-e látni holnap is, de azt elhatározta, hogy ha nagy
lesz, színész lesz. „Színésznek állok”, gondolta, mert
hallotta ezt a kifejezést is.
Mrs. Brown egészen más dolgokon gondolkozott.
- Azt hiszem, ez egy derekas darab lesz - mondta.
- Vagy legalább remélem. Nem mindegy - magyarázta
Mrs. Birdnek -, mi lesz Paddington első benyomása
a színházról. Nagy hatással lehet további szellemi fejlő
désére. Mindent olyan komolyan vesz, ugye?
- Hm, persze - felelte Mrs. Bird. - Ami engem illet,
boldogan őrzöm a házat, elüldögélek, hallgatom a rá
diót. Élénk a fantáziám. De Paddington számára nyil
ván sokat jelent, ha látja is, amit hall. Meg hát az utób
bi időben olyan jól viselkedett.
- Na, ez aggaszt engem éppen - kiáltott fel Mrs.
Brown. - Csak nincs valami baja?
103
Mrs. Bírd inkább azt remélte, hogy ez nem vihar

előtti csend, de jobbnak tartotta, ha nem szól semmit.
Mint kiderült, magával a darabbal nem volt semmi
baj. És Paddington a készülődés alatt végig nyugodt
volt, pedig ez volt az első alkalom, hogy sötétedés után
kihozták a házból, s most látta London fényeit is
először, az éjszakai kivilágítás pompáját. Ahogy el
autóztak a fontosabb látnivalók mellett, Mr. Brown
igyekezett mindent elmagyarázni. Jó hangulatban ér
keztek a színházba.
S Paddington külön is örült, hogy minden olyan,
ahogy Mr. Gruber leírta. Még a jegyszedők is. Tiszte
legtek, mutatták az utat, nyitották a páholy ajtaját.
Ő maga a tisztelgést egyik mancsának úrias megleb-
bentésével viszonozta. Nem volt ez rálegyintés se, nagy
köszönet se. Pont jó volt. A környezet meg - kész
csoda! Csupa arany festés, piros festés, aztán meg az
a meleg, otthonos illat. A ruhatárnál volt némi kelle
metlenség, amikor Paddington felháborodott, hogy
bőröndjéért és kabátjáért pénzt kérnek. A pult mögöt
ti asszonyság morcosán fogadta Paddington kérését,
hogy holmiját mégis inkább visszaadná.
- Miért fizessek azért, ami az enyém? - Paddington
minden eddiginél nagyobb odaadással szorította magá
hoz a táskát, meg most már a kabátot is.
104
S zín h á zlá to g a tá s
A nő még porolt egyre, mikor a jegyszedő már vitte

őket a helyükre. Az ajtónál megkérdezte Paddingtont:
- Programot, uram?
- Hogyne - lelkesedett Paddington, s elvett nyom
ban ötöt.
- És kávét a szünetben, óhajt, uram? - hangzott
a következő kérdés.
Paddington szeme felcsillant.
- Hogyne - mondta sietve. Úgy hitte, a színház az
a hely, ahol a vendéget minden módon kényeztetik.
- Sok tejszínhabbal.
- Meglesz, uram - mondta a jegyszedőnő. - Köszö
nöm. Ez akkor hét font ötven pence, uram.
Paddington nem akart hinni a fülének.
- Mennyi? Hogy micsoda? - kérdezte felháborodot
tan. - Hogy hét font ötven? Hét font és ötven...?
- Semmi gond, Paddington - szólt közbe Mrs.
Brown. - Ezt mind elintézem én. Menj csak, ülj le.
Paddingtonnak kétszer sem kellett mondani, de
azért még visszanézett a jegyszedőnőre, megint azzal
a szúrós tekintettel, mint máskor, ha nagyon rosszall
valamit. Nagyon örült viszont, hogy a jegyszedőnő az
első sorban mutatta máris a helyét, azonnal le is tele
pedett. Körülnézett. Lucy néninek küldött már képes
lapot a színházról, ennek is örült. Mr. Gruber boltjá
ban találta a lapot. Kis keresztet rajzolt a lap egyik
10S
sarkába: „IT VALAHUL LESZ AZ ÉN ÜLÉSEM IS.”

Ezt írta oda.
A színház jócskán tele volt, és Paddington integetve,
érdeklődő fölénnyel nézett le a lenti sokaságra. Mrs.
Brown némi meglepetésére a lenti népek soraiból so
kan visszaintegettek, mutogattak nevetve.
- Nem bánnám, ha kicsit kevésbé lennének barátsá
gosak - súgta oda a férjének.
- Gondolod, kinevetnek minket? - felelte ugyanígy
Mr. Brown. - Azt azért nem hinném. - Majd hango
sabbra fogta hangját, így mondta: - A nagykabátod...
Paddington, nem gondoltál rá, hogy esetleg levethet
néd?
Paddington, aki épp felállt a székre, hogy lásson és
lássák, így felelt:
- Már gondoltam rá, és esetleg igen. Leteszem, mert
egyre melegebb van.
Judy segített neki, de...
- J ó ég, a marmeládés szendvicsem! - kiáltotta Pad
dington, de már késő volt. A korlátról, ahogy ügy
ködtek a kabáttal, lehullt a szendvics a mélybe.
Paddington bűnbánóan nézett.
- Bingó! - rikkantotta Jonathan. - A fejére esett
valakinek! - S áthajolt még jobban a páholy korlátján.
- Egy kopasz hapsinak éppen, hahaha. Örülhet, hajat
mosnia sem kell.
106
- Ó, Paddington! - sápítozott Mrs. Brown. - Muszáj

neked marmeládés szendvicset hoznod a színházba?
- Miért is ne? - rikkantotta vígan Paddington. - Szol
gálhatok továbbiakkal is, tele volt velük a kabátom
zsebe, csak kicsit megnyomorodtak, mert rajtuk ültem
a kocsiban.
- Lent nagy a kavarodás - mondta Mr. Brown. - Inte
getnek, mutogatnak rám.
És Mr. Brown vissza is húzódott a páholy mélyére.
A kedélyek fent is, lent is elcsitultak. Lent - ki tudja,
hogyan. Fent meg - mert Mrs. Brown nem akart nagy
ügyet csinálni a dologból.
Viszont Paddingtonnak közben újabb gondjai voltak.
Látott egy kis dobozt a páholy oldalán, zárva volt, húsz
pennyre nyílt. LÁTCSŐ. Hm. Kinyitotta a bőröndjét,
s egy titkos rekeszből előkotort húsz pence-et.
Hamarosan így szólt azonban:
107
- Kidobott pénz volt. Ezen a micsodán át ráadásul

még sokkal kisebbnek látom a dolgokat. Meg nehéz is
tartani.
- Ugyan, medvém, fordítva tartod! - oktatta Jona-
than. Kettejük jó barátsága megengedte a „medvézést” .
- Rendi, de akkor se kellett volna megvennem -
mondta Paddington. - Csak azt mutatja, amit úgyis lát
nék... mit érek vele, ha minden nagyobb? Sebaj, leg
közelebb talán hasznomra lehet.
Ahogy beszélt, a nyitány véget is ért, s felment a füg
göny. Vidéki ház nappalija volt a szín, és Sir Sealy
Bloom, mint a helység nagyura, fel s alá járt ott. A né
zőtéren kitört a tapsvihar.
- A látcsövet haza ne hozd - suttogta Paddingtonnak
Judy. - Tedd vissza, ahonnan váltottad! Ez csak bér
lemény.
- Hogy MICSODA? - süvítette Paddington erre.
Lentről jött is a sok „pszt... pszt...” Sir Sealy Bloom
kis szünetet tartott, aztán Brownék páholya felé muta
tott. - Csak nem azt mondod, hogy...
És Paddington nem talált szavakat.
- Húsz pence! - méltatlankodott keserűen. - Két sü-
tit kaphattam volna ennyi pénzen, tortaszeletet, akár
mit! - Tekintetét most Sir Sealy Bloomra szegezte.
A nagy színész kissé ingerültnek látszott. Sose szeret
te a bemutatókat, és ez az előadás eleve rosszul indult.
108
Fura érzések kerülgették. Ő általában mindig a pozitív

hőst szerette játszani, akkor vele rokonszenveznek,
meg minden. De most ő volt a gazfickó. Ráadásul,
mert ez volt az első előadás, a szövegét sem tudta tuti
fixre mindenhol. Csak rontott az egészen, hogy mind
járt érkezésekor kiderült, a súgója nincs sehol, és senki
nem is vette át a szerepét. Jött a nézőtéri zűr. Az ügyelő
mondta neki, valami marmeládés szendvics pottyant le
a karzatról, vagy mi... Marhaság. Jelentéktelen aprósá
gok! Őt mégis zavarta, nagyon zavarta. M ost meg
- a páholyban ezek a zajos népek. Csöndben felsóhaj
tott. Ez megint egy olyan elátkozott este lesz, nem
vitás.
Ha Sir Sealy Bloom nem élte is át minden ízével
a darabot, Paddington annál inkább. Minden medvepor-
cikája várakozva áhította, ami jön. Csak jöjjön minden,
akármi. És ő lássa! A húsz pennyt rég elfelejtette, bele
élte magát a dologba. Követte a cselekmény fordula
tait. Azt hamar eldöntötte, hogy ezt a Sir Sealy Bloo-
mot ő nem szereti. Hát nem és nem. így nézte őt szi
gorúan a látcsövön át. Követte minden szavát, mozdu
latát, és amikor a felvonás végén a színész mint zord
szívű apa, egy penny nélkül elűzi lányát a háztól, Pad
dington felállt a székére, és felháborodottan integetett
programfüzetével a színpad felé. Hogy ez nem járja!
Paddington sokféle módon volt a Meglepetések Med-
109
véje. Mikor a függöny lement, látcsövét a páholy kor

látjára tette, ő maga lekászálódott a székéről.
- Élvezed, Paddington? - érdeklődött Mr. Brown.
- Mondhatnám, igen érdekesnek találom - felelte
Paddington. Volt ebben a válaszban valami furcsaság,
„éle” volt a dolognak, s Mrs. Brown némi aggodalom
mal sandított rá. Aggasztották megint a rossz sejtelmei.
Melyekre, tudnia kellett, Paddington esetében mindig
van ok.
- Hová mész, drágám? - kérdezte hát, mert a medve
az ajtó felé indult.
- Ó, csak járok egyet, megmozgatom a tagjaimat -
mondta csak úgy mellékesen Paddington.
- De aztán ne maradj el sokáig - szólt utána Mrs.
Brown. - A második felvonásból semmit sem szabad
elmulasztanod, másképp nem érted majd a cselek
ményt.
- Ugyan, Mary, ne oktasd mindig - korholta Mr.
Brown, ahogy Paddington már kint volt. - Járni akar
egyet, elgémberedhettek a tagjai. Ezeket a székeket
nem neki találták fel.
- Persze, vagy esetleg a mosdóba ment - így Judy.
- Vagy a ruhatárba - tódította Jonathan.
Paddington azonban, ahogy a páholyt végre maga
mögött hagyhatta, nem ment sem a mosdóba, sem
a ruhatárba. A színház „hátsó felébe” vezető irányt
110
S zính ázláto gatás
célozta meg, arrafelé is egy ajtót. Mert a felirata

ígéretesnek látszott. BEJÁRÁS KIZÁRÓLAG A MŰ
VÉSZEKNEK. Ugyanakkor az ajtó könnyen belökhető
volt, hát semmi gond. És Paddington hirtelen egy másik
világban találta magát. Plüss székek, miegymás - semmi
sehol. Voltak azonban a kopár térben mindenféle
deszkák, a mennyezetről kötelek lógtak le, díszletdara
bok álltak nekitámasztva a falnak. És a jelenlévők mind
kapkodva rohantak. Más esetben Paddington szeme-
szája elállt volna a látványtól, de most valami más ér
dekelte. A célja, tudniillik.
Egy alak épp lehajolt, valami díszletdarabbal bajló
dott, hát Paddington megpaskolta a vállát, s azt mond
ta:
- Megbocsásson, azt az embert keresem. Hol van?
A díszletmunkás fölemelkedett, így válaszolt:
- Embert. Miféle embert?
- Azt, igen, azt az embert - mondta Paddington
türelemmel. - Azt a gazembert.
- Ja, Sir Sealyre gondol. - A díszletező nyomban egy
hosszú folyosó felé lendítette karját, úgy mutatta:
- Ott az öltözője, hát ott van. De jobb, ha nem za
varja, mert harapós kedvében leledzik. - Akkor kapott
észbe: - Hé, egyáltalán! Mit keres maga itt? Hallja-e,
ide nem szabad bejönni kívülállóknak!
Paddington azonban nem állt, hanem ment. Befelé
111
a folyosón. Nem érdekelte, mit kiabálnak utána. Fél

úton járt már, minden ajtót szigorúan, fürkészve né
zett. Végre odaért egy díszes bejárathoz, melyen nem
csak ékes csillag volt, de felirat is: SIR SEALY BLOOM.
Micsoda arany betűk, gondolta ő. A lélegzete is elállt.
Csak halkan mert kopogni. Válasz nem jött. Hát
megpróbálta erősebben. Semmi. Mit tehetett, mancsá
val lassan, óvatosan betolta az ajtót.
-T ű n és! - hallatszott az öblös hang odabentről. -
Látni sem akarok senkit!
Paddington az ajtó mögé sandított. Sir Sealy Bloom
hanyatt hevert a díványon. Fáradtnak látszott, kicsit
zűrzavarosnak is. Fél szemét nyitotta ki csupán, így
bámult Paddingtonra.
- Autogramot nem adok - mordult az érkezőre.
- De én nem is azért jöttem - felelte Paddington,
megint annak a szúrós tekintetének kíséretében. - Ak
kor se kéne az aláírása, ha itt lenne velem a karmolászó
könyvecském. De nincs itt.
Sir Sealy felült.
-M agán ak nem kell... az én autogramom? - kér
dezte meglepetten. - De hiszen mindenki arra vadá
szik! Az autogramomra.
- J ó , de én nem. - Ezt mondta Paddington, s rögtön
közölte is jövetele célját. - Azért jöttem, hogy határo
112
S zínházlátogatás
zottan közöljem önnel: fogadja vissza megint a leá

nyát. De azonnal.
- Hogy m i...?! - hördült föl a nagy ember, és felállt.
Kétszer akkorának látszott, mint a színpadon, pedig
Paddington nem is látcsővel nézte. M ost örült csak,
hogy utolsó, fenyegető szavait lenyelte. Jó ég! Ez az
alak itt robban szét, és repül tőle talán az egész színház
is. És repülök én, gondolta Paddington némi aggoda
lommal.
Sir Sealy már két kézzel fogta a fejét.
-H o g y maga itten nekem ezzel jön? Hogy a lá
nyomat fogadjam vissza? Tessék? - kérdezte végül.
- Pontosan - szögezte le Paddington, örvendve,
hogy a színész megértette őt. - Mert ha nem, majd én
teszek róla, hogy kedves leányának igenis legyen fedél
a feje fölött. Nálunk, Mr. és Mrs. Brown házában.
A nagy színész beletúrt a hajába, így ismételte el
kissé bódultán:
- Hogy hol? Brownék házában? Miféle Brownék? -
De akkor észbe kapott. - Sarah! - kiáltotta. - Kérlek,
gyere csak... Sarah! - És közben hátrált, mint aki vala
mi távolságot szeretne tartani önmaga és a nyilván
kiszámíthatatlan medve közt. S mondta is, drámaian:
- Távozz tőlem, medve! - Mintha azt mondaná,
„távozz tőlem, Sátán” . Paddington csak bámult. -
113
Mert medve ön, vagy nem? - kavarta a dolgokat to

vább a nagy színész.
-M ed v e vagyok - vágta rá büszkén Paddington.
- A Legsötétebb Peruból.
- A honnan...? - nézett gyapjúsatyijára Sir Sealy. -
Ezért van rajtad ilyen sapka? Jó ég, ez végzetes lehet!
Te nem tudtad, barátom, hogy öltözőbe nem megyünk
be zöld sapkában... zöld semmiben? Ez megrontó szín!
Vedd le azonnal!
- J ó , de nem én tehetek róla - mondta Paddington.
- Én a rendes kalapomban akartam volna jönni. Ez
csak a tartalék fejfedőm, és...
És azon volt, hogy elmagyarázzon mindent, mikor
belépett egy fiatal hölgy. Sarah, nyilvánvalóan. De hát
Paddington felismerte azonnal. Ez a Sarah, állapította
meg, a zord atya, vagyis Sir Sealy Bloom leánya.
- Minden rendben - mondta ekképpen. - Az ön
megmentésére jöttem, drága hölgyem.
- A micsodámra jött? - kérdezte döbbenten a fiatal
nő. - És ki maga?
- Sarah - avatkozott közbe Sir Sealy. - Ez az úr egy
medve, ugyebár. Nagyon kérlek, védj meg valahogy
ettől a... ettől az őrülttől.
- Uram, én egyáltalán nem vagyok őrült, sőt -
tiltakozott öntudatosan Paddington.
114
- Egy szót sem értek - mondta Sarah, s a fejéhez

kapott.
- Medve uram, nagyon kérem, magyarázza meg, mit
keres az öltözőmben? - kérdezte a nagy színész.
Paddington meg csak sóhajtott. Ha ez nem világos,
hát semmi. Az emberek olyan nehezen fogják fel a dol
gokat néha. Elmagyarázta hát megint. Sarah megér
tette. És majdnem hanyatt vágta magát nevettében.
- M i olyan mulatságos? - kérdezte sértetten Sir
Sealy Bloom.
- Hát drágám, nem érted? - hahotázott a fiatal nő.
- Ez az úr... ez a medve úr hatalmas bókot mondott
nekünk. Paddington... jól mondom, ugye... Padding
ton úr egy szóig elhitte, amit mi a színpadon csinál
tunk. Tehát tökéletes volt az alakításunk, abszolút
illúziókeltő. Legyünk büszkék rá, édes nagymesterem!
- Hm - motyogta Sir Sealy. - Khm. - Szünet követ
kezett. - Jó , hát ha ez így van, nagyon is megbocsát
ható félreértés. Persze, egy intelligens ember... bocsá
nat, medve... és Paddington úr, jól mondom?... igen
intelligens medvének látszik. Hm, khm. Elhitte.
Paddingtonnak kezdett derengeni valami.
- Vagyis... én csak elhittem, hogy amit önök a szín
padon előadtak, az a valóság? - Kétségbeesetten nézett
egyikükről a másikukra.
- Ó, nem olyan nagy baj az, inkább jó - vigasztalta
115
a fiatal hölgy. - No, persze, csak játék az egész, de min

ket nagyon megtisztel, Paddington úr, hogy önre ilyen
hatást gyakoroltunk. Siker, tuti siker!
- Ennek ellenére, hölgyem - mondta Paddington -,
ha mégis kétségei lennének, mondja csak bátran, én
megsegítem önt.
Sir Sealy köhögcsélni kezdett.
- Medve uramat érdekli a színház világa?
- O, de mennyire! - lelkendezett Paddington. - Az
nem kifejezés. Amit nem szeretek, csupán az, hogy
mindenért annyit kell fizetni. Egy csomó kidobott
pénz. - Szünetet tartott. - De ha nagy leszek, én is
színész szeretnék lenni.
A Sarah néven szólított hölgy felpattant.
- Sealy, édesem - kezdte, s közben Paddingtonra
kacsintott. - Van egy ötletem. Figyelj csak...
És sugdosni kezdett valamit Sir Sealynek. Aki úgy
szintén Paddingtonra nézett, majd így szólt:
- H á t kicsit szokatlan... - töprengett. - De mi baj
lehet? Érdemes megpróbálni. Szavamra, érdemes.
A szünet lassan véget ért, és Brownék kezdtek nyug
talankodni. Hol lehet Paddington?
- Istenem, jaj, istenem - sápítozott Mrs. Brown. -
Hová tűnhetett, csak nincs valami baj ?
- Ha nem siet - vélekedett Mr. Brown -, lemarad
a második rész elejéről. Nem fog érteni semmit.
116
E pillanatban kopogás hallatszott, s már lépett is be

a jegyszedő, kezében cédula. - Egy fiatal medve úriem
ber kérte, adjam át önöknek ezt - közölte. - És hogy
nagyon sürgős, azt mondta.
- O . . . khm - krákogott Mr. Brown. - Nagyon
köszönjük.
És széthajtogatta a papirost.
- M i van, mi van? - türelmetlenkedett izgatottan
Mrs. Brown. - Jól van, vagy történt valami?
Mr. Brown szó nélkül nyújtotta át a papirost, csak
utána mormolta:
- J ó l sejtettük, hogy ez lesz...
A papíron ez állt ugyanis: NAGYONFONTOS FEL
ADATOTT KAPTAM. PADINGTUN. U.IR. KÉSŐB
EL FOGOM MESÉLLNI.
- Ez meg mi a csudát jelenthet? - ámult Mrs. Brown.
- Valami rendkívüli dolog történt vele. De mi?
- Ha én azt tudnám - sóhajtotta Mr. Brown, lezöty-
tyenve karszékébe, ahogy épp kialudtak a fények.
- Ettől függetlenül élvezni akarom a darabot, minden
más csak utána jöhet.
- Remélem, a második rész jobb lesz, mint az első -
mondta Jonathan. - Persze, az nem is lenne olyan
nehéz, mert az első tényleg csapnivaló volt. Ez a marha
főszínész még a szövegét se tudta rendesen.
És lássunk csodát, a második rész ezerrel jobb volt,
117
mint az első! Mi történhetett? Egy öntudatos Sir Sealy

állt a színpadon, és remekül tudta a szövegét. A néző
téren sem volt már semmi köhögés, rosszallás, mikor
pedig az első részben ez szinte már kezdett kínossá
válni, a melléfogások és akadozások nyomán.
M ost olajozottan gördült az egész. S így ment le
végül a függöny, előtte többször is hajlongott Sir Sealy
és Sarah, apa és lánya egymásra talált, az egész társulat
boldogságban úszott. Siker, siker... holott nem így
indult az ügy. Hanem akkor Sir Sealy Bloom csendet
kért, tett egy lépést külön is előre, felemelte kezét - és
hangját.
- Hölgyeim és uraim - mondotta. - Köszönöm a lel
kes tapsot, önök nagyon kedvesek, ez jóleső. Hálásak
is vagyunk érte. Ám az igazi köszönet és a legnagyobb
hála a mi részünkről egy igen fiatal illetőt illet...
Társulatunk Benjáminját... azaz Paddingtonját...
Több néző ismét köhögni kezdett, azt hitték, Sir Sea-
lynek eszét vette a siker.
-T eh át legifjabb tagját... azaz medvéjét...
Köhögések, krákogások.
- Megmentünket... igen, őt illeti a köszönet!
És a súgólyuk kagyló forma félgömb fedele alól
előhúzott egy mancsot, majd egy bozontos kis kopo
nya is látszani kezdett, és a szenzáció moraja futott
végig a nézőtéren. Ez meg mi?
118
Várta mindenki a fejleményeket - és a megoldást.

A nagy színész azonban, már lehajolva a kis medve
mellé, magasba emelte egyik mancsát. A mancsban egy
kézirattekercs volt - a darab súgópéldánya.
De a fejen és a fél mancson kívül más nem bukkant
elő.
- J a j, Paddington... bocs - viccelt a színész -, azaz
jöjj, Paddington, megmentünk, fogadd a megérdemelt
ünneplést!
- Nem tudom fogadni - hangzott a válasz a mélyből
még mindig. - Csak hogy teljesen elgémberedtem, azt
hittem az előbb, de be is szorultam!
Óriási siker a nézőtéren! Taps, nevetés... könnyek
potyogtak. Már mindenki állt, kiabált:
- Paddington! Paddington!
De ahhoz már, hogy Paddingtont csapzottan, resz-
keteg tagokkal kihúzzák, díszletmunkások kellettek,
s még a tűzoltó is ott igyekezett.
Sir Sealy döntötte-húzta előre-hátra a meghajolni
sem bíró kis medvét, aki az est fénypontja lett
csudálatos beugrásával.
Valóban megmentette a darabot.
Pár nappal később, aki este óvakodott be Padding
ton szobájába, ott lelhette őt a súgópéldánnyal, olló
val, ragasztóval. És egy fotóval. A nagy színészt ábrá
zolta a fénykép, rajta ajánlás: „Paddingtonnak, hálás
119
köszönettel.” Egy másik dedikált fotóról Sarah mo

solygott le, s ott volt egy újság főcíme is a művészeti
rovatból: PADDINGTON MEGMENTETTE AZ ES
TÉT!
Paddington a képeket a kézirat üres címlap-elő
zékére ragasztgatta. Mr. Gruber mondta neki ugyan,
hogy a fotók jó pénzt érnének, de ő a világ minden
kincséért sem lett volna hajlandó megválni tőlük.
Ráadásul mindenütt elbüszkélkedett vele, hogy Sir Sealy
Bloom „megadta neki” a húsz pennyjét, és kapott tőle
egy vadonatúj színházi látcsövet is, ahogy ő nevezte,
„egy művészkukkolót” !
Hetedik fejezet
KALAND A TENGERPARTON
E g y REGGEL M r . B r o w n a la p o s a n s z e m ü g y r e v e tte
a h a llb a n a b a r o m é te r t.
- A jelek szerint szép nap ígérkezik - mondta. - Mit
szólnátok egy tengerparti kiruccanáshoz?
Mrs. Bírd készített egy nagy halom szendvicset, és
Mr. Brown előkészítette a családi kocsit. Jonathan
és Judy a fürdőholmikat szedték ki a szekrények mé
lyéről, Paddington pedig csomagolt. Külön bonyoda
lom volt minden efféle ügy, ha a család medvéje is
velük tartott. Mert akkor Paddington az összes holmi
ját becsomagolta a bőröndjébe, s ez időt vett igénybe.
Mivel így, idők múltán, már sok mindene volt. A bő
röndje mellett egy táskája is, hozzá illő, de jókora, rajta
nevének kezdőbetűi. P. B. A harmadik cipelendő egy
121
erős szatyor volt, környezetbarát barna papírból, abba

kerültek az apróságok.
A nyári hónapokra Mrs. Brown egy szalmakalapot
vásárolt medvéjüknek. Paddington roppantul élvezte,
hogy olyan szellős, csak félt, hogy a szél le ne fújja. De
a kalapot remekül lehetett gyűrni, formázni, felpörget
ni a karimáját vagy kínaiasan lehajtani, meg még sok
egyebet is lehetett csinálni vele.
- Mihelyt Brightsea-ben leszünk - mondta Mrs.
Brown, mert hogy oda igyekeztek veszünk neked
ásót és vödröt. Akkor aztán építhetsz homokvárat.
- Az jó lesz!
- Meg a mólóra is kiviszünk - mesélte a további ter
veket Jonathan -, csuda nyerőgépek vannak ott, meg
mindenféle játékoszlopok. Készülj fel, hozz sok aprót!
Ez azért már némi gondot is jelentett, de Paddington
bölcsen hallgatott. Majd csak „befizetik” őt itt is.
- Úszni tudsz? - érdeklődött Judy. - Mert hát remé
lem, tudsz.
- Olyan nagyon jól azért nem, attól tartok - hang
zott a válasz. - Tengerparton még sosem jártam
ugyanis.
- Sosem jártál tengerparton? - Ezen azért mindenki
megdöbbent egy kicsit. Úgy néztek Paddingtonra, mint
egy most érkezett marslakóra.
122
K aland a tengerparton
- Hát nem - mondta Paddington. - Nem - tette

hozzá a nagyobb nyomaték kedvéért.
Aztán hamar megszületett a családi „vélemény” :
csodás lehet, ha valaki életében először jár a tengerpar
ton, tehát ez a kiruccanás - csodás lesz. Mrs. Bird me
sélni kezdte, neki milyen is volt az, mikor először járt
Brightsea partjainál, ez jó pár évvel ezelőtt volt. S Pad
dington is nagy izgalomba jött, ahogy hallhatta a fan
tasztikus dolgokat, amik ott várják a tengernél.
A kocsiban egy gombostűt sem lehetett volna leej
teni, mikor végre elindultak. Mrs. Bird, Judy és Jo-
nathan ült hátul, Mr. Brown vezetett, s mellette feszí
tett Mrs. Brown társaságában Paddington. Főleg azt
élvezte teljes medveszívből, ha letekerték az ablakot,
aztán fújt be a szél. Egyszer kellett csak megállniuk,
épp mikor egy ilyen szélroham elvitte Paddington ka
lapját, de meglett, aztán máris ott repesztettek a fő
úton.
- Érzed már a tenger illatát, Paddington? - érdek
lődött kis idő múlva Mrs. Brown.
Paddington szimatolni kezdett, majd azt mondta:
- Hát valamit érzek, nem vitás.
- Akkor erőltesd a szimatolódat, mert mindjárt ott
vagyunk - közölte Mr. Brown büszkén. S valóban, egy
sarok még, befordultak, és előttük volt egy kéklő csík,
a reggeli nap fényében tündökölve, m aga... a tenger!
123
Paddington szeme kerekre tárult.

- Nézzétek a sok csónakot a mocsokban! - kiáltotta
lelkesen.
S mutatta mancsával a part vonalát, végig.
- Nem mocsok az, Paddington, hanem föveny -
nevettek mind, s Judy elmagyarázta a dolgot.
Paddington némi kétkedéssel nézte eleinte a tengert.
Mi lesz itt vele? Mert a hullámok nagyobbak voltak,
mint hitte volna. Jó, hát kisebbek, mint a nyílt ten
geren, mégis, egy kis medve számára túl magasak.
Nem lesz ez jó!
Mr. Brown a kocsival a sétány egyik boltja előtt állt
meg, pénzt kotort elő.
- Szeretném, ha ez a medve teljes harci felszereléssel
jelenne meg a tengerparton - mondta. A pultos hölgy
érdeklődve hallgatta, várta, miben segíthet. - Nézzük
csak - folytatta Mr. Brown. - Kéne egy ásó, egy vö
dör... egy napszemüveg, ilyen izé, gumi mentőöv...
- Uszógumi...?
- Az, az. Meg m ég... - S folytatták.
A sok akármit azonnal Paddingtonnak adta át a
hölgy, és a fölszerelendő medve azt bánta, hogy nincs
négy karja-mancsa, annyi mindent kellett tartania
egyszerre. Szerencsére a napszemüveg az orrára került,
a szalmakalap a fején már megvolt, az egyik mancsá-
124
I Kaland a tengerparton
bán a vödröt, a másikban az ásót szorongatta, és egy
II
gyékényt is tartott a hóna alatt.
Akkor történt valami. Paddington megszokta már
a kisebb zaklatásokat, de ez az ember egy fényképész
vóit. Látott ilyeneket utcasarkokon is, a színházban
meg főként.
- Pillanat, uram - mondta a fényképész -, esetleg
I
megörökítenénk önt itt... egy font az egész.
Paddington erősen töprengett. Volt három font meg
takarított pénze, úgy gondolta tehát, ezt a kis köl-
I
tekezést megengedheti magának. Egy font - de örök
időkre megmarad az emlék.
A férfiú hozzátette:
I
- Egy percig se tart, és nem fog fájni. - Avval be
vonult fekete leple alá, ott volt a masinája tudniillik.
S onnét kiáltott: - Hé, medve... medve úr! Ott repül
II
a kismadár.
Paddington csak nézett. Jobbra-balra. Hol itt a ma-
dár ? Nem volt sehol. Hát lépett kettőt, máris ott volt
a lepel alatt... és a fényképész nagyot ugrott.
- Mi ez, mit csinálsz, medve?

- Ne tegezzen - mondta sértetten Paddington -, és
itt elsősorban én kérdezhetek. Hol az a madár?
- Sehol, elrepült, mert meglátta a te ábrázatodat. De
ide az egy fontot, mert egy lemezt elrontottam miat
tad. 125
- Azt várhatja! - jegyezte meg Paddington.

- Hol az egy font? - erőszakoskodott a fotós. - Ide
vele!
- Elrepült vele a kismadár - közölte gőgösen Pad
dington, és egy másik fotós hahotázni kezdett.
- Ezt jól megkaptad, Charlie! Ha megkérdezel,
mondhattam volna neked, hogy medvével ne kezdj.
Na, öreg, elhordod az irhád, mert hívom a rendőr
séget. Nincs is jogsid, hogy itt fényképezz. Azt meg
végképp nem tűröm, hogy az ügyfeleket molesztáld.
S nézte Charlie-t, ahogy dühöngve szedelőzködik.
Mikor eltűnt, a második fényképész így fordult Pad-
dingtonhoz:
-Ó c sk a alak... ilyenek ezek mind. Bocsánat, majd
nem mind - mutatott magára -, mert én más vagyok.
Önnek joga van, uram, hogy ne fizessen. S ha meg
engedné, elkészíteném az elképzelhető legszebb képet
magáról.
Kis szünet után hozzátette:
- Szakmánk kárpótolja önt. A fotósok nemes tár
sasága. - Átadta a remek képet.
Távozóban a Brown család tagjai összenéztek.
- Paddington mindig olyan talpraesett.
- Persze, mert medve, és a talpára esik nagy magas
ból is - nevetett Jonathan.
Hagyták a fotóst, s Mrs. Brown vezetésével elindul-
126
tak a partra - a fövenyre. Ez a szó új volt Padding-

tonnak, de elfogadta, s ő maga is használta aztán.
Mrs. Brown kiterített egy jókora pokrócot ott, ahol
már a partra futó hullámok nem veszélyeztethették
őket, s így szólt:
- Egyik hely itt, akár a másik, mind szép. Jegyezzük
meg, hol van... ide kell visszajönnie mindenkinek, ha
netán elkószált. A háttérben a városháza tornya. Oké?
- Nagyon is - bólogatott Judy.
Mr. Brown pedig leszögezte:
- Apály ideje van, remekül lehet majd fürdeni. - Pad-
dingtonhoz fordult: - Te is bemerészkedsz a vízbe? Kár
lenne kihagyni.
- A tocsogóig igen - mondta Paddington. - Odáig
mindenképp bemegyek.
- Vigyük az ásót és a vödröt - javasolta Judy. - M eg
tanítunk homokvárat építeni.
127
- Oké - bólintott Paddington. Akkor Jonathan így

rikkantott:
- Hé, ott! Homokvárépítő verseny kezdődik!
- Az ám, és tíz font az első díj - szögezte le Judy.
- Gyerünk - mondta Jonathan. - Az nyer, aki a leg
nagyobb várat építi egy határidőig. Mi nyerünk, mert
hárman vagyunk, és Paddington nyilván nagyon erős.
- Nem hinném, hogy hármasban megengedik nek
tek - mondta Mrs. Brown. - Ez egyéni verseny, nem
csapatmérkőzés.
- Akkor is megpróbálhatjuk még. De mindegy - ki
áltotta ismét felvidulva Jonathan -, fürödjünk egyet
előbb. Biztos lesz ebéd után is verseny, akkor beszál
lunk. Mindenki kifárad, mi meg frissek leszünk. És
Paddington különben sem ember, hanem medve. Rá
nem vonatkozhat semmi szabály.
Paddington ezt nem először hallotta. Oké, gondolta.
Mrs. Brownnak viszont más gondja volt.
- A bőröndödet kérem, Paddington - mondta.
- A vízbe nem viheted magaddal. Elázik. Vulkánfíber,
nem?
-Vulkán? - kérdezte ámulva Paddington. Mi köze
az ő bőröndjének a vulkánokhoz? Bár Peruban voltak
vulkánok, de...
Sajnos, vitának nem volt helye. Hát odaadta Mrs.
128
Brownnak a Vulkánt - így nevezte el a bőröndöt alkal

milag és megeskette, vigyázni fog rá, de nagyon.
- Vigyázni fogok - mosolygott szeretettel Mrs.
Brown. S Paddington máris loholhatott Judyék után.
De aztán úgy döntött, olyan messzire, főleg egyma
ga, nem merészkedik be. Judy és Jonathan ugyanis már
a mélyebb vízben járt, csak a fejük látszott ki. Pad
dington hát valóban megelégedett a sekély vízzel,
a tocsogóval.
Csodás érzés volt ennyi is!
Elsőre kicsit mintha hűvös lett volna a víz, de Pad
dington megszokta, meg azt is tudta, hogy a hőmérsék
let percről percre melegedni szokott, hát ez külön is
kellemes élmény lesz. Melegedő vízben ülhet. Ráadá
sul derekán volt az úszógumi. így aztán önfeledten fir-
gett-forgott, hanyatt is dőlt, meg négykézlábra állt, azt
sajnálta csak, hogy fára nem mászhat.
Beleült a gumiba, ringatózott a vízen.
Lehunyta a szemét.
„Tíz font. Ha ezt én megnyerném... és hát miért
ne?” Képzeletében gyönyörű homokvár m agasodott...
egyre feljebb... tovább... égig ért a tornya. Ahogy a víz
melegedett, a képzeletbeli homokvár is nőttön nőtt.
Látott ő ilyet egy képeskönyvben. Lucy néninek jó
könyvei voltak, képek mindegyikben. Tornyok... kis
kiszögellők... lőrések... árok felvonóhíddal. Az talán
129
a lapát lesz majd, a végén építi be. Biztos, hogy leg

többen nem is láttak még igazi várat.
Ő előnnyel indul. Peruban olyan magas hegyeken
voltak hatalmas várak, hogy csak na!
Álmodozva idézte fel emléküket.
- Hé, Paddington - szólt rá Judy ne álmodozz,
csak az időd vesztegeted. Aludni, itt? Mikor annyi
érdekes dolog van. Estére úgyis elfáradsz, alhatsz ott
hon, amennyit akarsz. - Paddington csalódást érzett.
A vár olyan szép volt már a képzeletében. S erre meg
zavarják. Az első díjas vár építése közben. Ment a gye
rekekkel, mit tehetett. Mrs. Bird már csomagolta ki
a szendvicseket a pokrócon. Volt tojás, sonkaszalonna,
sajt, de nem is egyféle... és Paddington számára egé
szen különleges gyümölcsíz, vagyis marmeládé. Igazi
gyümölcs íze volt ezúttal is, ráadásul sok tejszínhabot
is kanalazhatott Paddington egy pohárból, utána jött
a gyümölcssaláta.
- Lefogadnám - mondta Mr. Brown -, hogy ebéd
130
után hárman háromfelé mentek, aztán megépítitek

a versenyváraitokat. Utána mi itt rendezhetünk még
egy háziversenyt is, egy font az első díj.
Ez az ötlet mindenkinek tetszett.
- De túl messzire ne menjetek - intette őket Mrs.
Brown -, bajotok ne legyen! Azt se feledjétek, jön a da
gály.
Intelmei süket fülekre találtak - köztük egy pár feke
te fülre -, a távozók már csak a homokváraikra gon
doltak. Elsősorban Paddington szorongatta nagyon el
szántan az ásóját és a vödrét.
A strand mindenütt zsúfolt volt már, hát jót kellett
gyalogolniok, hogy zavartalanabb részt találjanak. El
szakadtak egymástól, mert Paddington egy helyen más
irányba tért, s Judy meg Jonathan meg is feledkezett

róla - vagyis nem aggódtak.
Paddington a várat teljesen egymaga akarta felépí
teni. Derekas szorgalmú medve volt világéletében,
131
nem félt a munkától. Hordta vödörszám a homokot,

építette a falakat, vizet locsolt rájuk, hogy tartsanak,
szilárdak legyenek. Lábát, mellső mancsait buzgón,
ügyesen használta, mikor hogyan kellett épp. Az ala
pozás megvolt, a falak álltak, lehetett cifrázni.
Tornyok, kiszögellő bástyák, törések, ablakok.
Hogy készen volt, úgy döntött, ásója mégsem híd
lesz, hanem diadaljelvény, beletűzte hát a legnagyobb
torony közepébe, a nyelénél. Akkor elővette marme-
ládés üvegét, melyet magával hozott titkon a vödör
ben, jóízűen majszolni kezdte a lekvárt, végig is dőlt...
S elaludt.
-Végigmentünk az egész partszakaszon, de sehol

sem láttuk. Se őt, se a várát - panaszolta Jonathan.
- Még a mentőöve sem volt vele, te jó ég! - sápíto-
zott szokás szerint Mrs. Brown. - Mi van, ha vízbe
fúlt? Istenem, erre gondolni sem szabad.
- Hát akkor ne gondolj rá - mondta idegesen Mr.
Brown. De róla is csörgött már a nagy izgalomtól a ve
ríték.
- Pár órája, hogy elment - mondta. - És a dagály...
közben...
Brownék úgy döntöttek, felkeresik a vízi mentők kis
házát. Találtak is ott egy szakembert.
132
- Hm - mondta a szakember, miután végighallgatta

őket. - És azt mondják, nem volt vele mentőöv...
úszógumi?
- Nem, de a fürdésért egyáltalán nem is rajongott.
Csak ücsörgött ebéd előtt a kis vízben, és annyi.
- Itt a fényképe - mutatta Mrs. Brown. - M a reggel
készült. Nagyon népszerű ember... medve volt.
- Miért csak „volt”, biztos, nincs semmi baja -
bátorította őket a mentő szakember. - De persze utána
kell néznünk.
Mrs. Brown azonban már szipogott.
- J a j, én tudom, érzem, valami baja esett. Istenem,
add, hogy ne legyen igazam.
- Egy mentőcsónakkal esetleg kimehetnének? - java
solta Jonathan.
- Kimehetnénk, persze - mondta a szakember -,
csak tudnánk, merre, hol tűnt el.
- Akkor?
- Leadom a személyleírását, körözni fogjuk - mond
ta a mentős ember. - Félre ne értsenek, nem rendőr-
ségileg.
- Világos.
De Mrs. Brown szeme is homályos volt már a sírás
tól.
- Meglesz, biztosan - vigasztalta Mrs. Bird. - Olyan
133
okos kis feje van, nyilván nem csinált semmi badarsá

got.
A mentős, aki az imént kiment, négy-öt perc múlva
már jött is vissza.
- Tessék, ez nem az ő kalapja?
Nézték, vizsgálgatták valamennyien.
- Az lesz, persze - kiáltotta Judy.
- Mary - ragadta meg felesége karját Mr. Brown -,
az övé. Itt a beírás a belső szalagon.
- O ...! Valahol otthagyhatta - mondta Jonathan. -
Fél siker, máris.
- Én azért még vigyáznék ezzel - szólt közbe a men
tős. - A személyt magát kell megtalálnunk. Ez az ő
neve ?
S olvashatta, ahogy Mr. Brown odanyújtotta neki
a kicsit nyirkos belvilágú kalapot.
KALAPOM - PADINGTUN.
- Ahányan vagyunk, menjünk annyi felé - javasolta
Jonathan. - Távolabb a parttól, ott is lehet. Hát nem?
- H á t , ki tudja... - A mentős szakember óvatos
maradt.
- Meg nagyon sötétedik, jaj - nyögte Mrs. Brown.
Mrs. Bírd kijelentette:
- Ha éjfél lesz, akkor se megyek vissza, amíg Pad-
dingtont meg nem találjuk. Az üres házba?
134
Kaland a tengerparton
Mert úgy érezte, Paddington nélkül már rettentően

üres lenne a ház. A Windsor Gardens 32.
- Ki beszélt ilyesmiről, Mrs. Bírd - torkolta le Mr.
Brown. - Dehogy megyünk. Biztosan megtaláljuk.
C sak... az ne legyen... jaj, ne is gondoljunk rá - mond
ta ezúttal ő.
- Talán nem úszott ki a tengerbe - latolgatta ízes
hangon a szakember. - Mehetett épp a mólóra is,
a fürdőházba. Valami érdekes dologra bukkant. - M eg
kérdezett egy arra jövő embert: - A mólón nem volt
semmi érdekes ma?
- Volt, volt. Az a fickó - felelte a kérdezett - , aki
a kis tutajjal átjött az Atlanti-óceánon. Ide érkezett. De
hogy száz napig hogy bírta rendes kaja és víz nélkül,
nem tudom.
Sietett tovább, s az életmentő szakember csalódottan
vakarta a fejét.
- Ezek a médiamarhaságok - sziszegte megvetően.
- Minden évre jut egy. Csak erről most nem is tud
tam ... hogy ilyesmi készül.
Mr. Brown elsápadt:
- D e hát készült-e? Vagy csak... - Nem bírta befe
jezni a mondatát.
Nézett a móló felé.
- H á t Paddingtonra ez nagyon jellemző lenne... -
dadogta Mrs. Bird. - Csak mégis... Túlzás, nem?
135
-Jellem ző rá, persze - mondta Jonathan, aki ismerte

medvéjük határtalan fantáziáját. - Ő lesz az, lefo
gadom bármibe, hogy ő az!
Mind összenéztek, aztán faképnél hagyva az ámuló
vízi mentőt, összekapták holmijukat, s indultak a móló
felé.
Jó kis idejükbe telt, míg átverekedték magukat a so-
kadalmon, hiszen mások is hírét vették a rendkívüli
eseménynek. Mrs. Brown elkapott egy rendőrt, s ahogy
gyorsan elmagyarázta, hogy esetleg ők maguk érintve
vannak, a derék hatósági közeg hatásosan kormányoz
ta őket a kért helyre.
S ott különös látvány tárult szemük elé. Tárult? Any-
nyi volt ez inkább, hogy Paddingtont épp akkor húzta
ki a vízből egy horgász. A medve egy felfordított vöd
rön ült, és fotósok villogtatták a masináikat körben.
- Amerikából jött tehát? Végig onnét? így? - kér
dezte az egyik riporter.
Brownék nem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek,
érdeklődve várták medvéjük válaszát.
- Hát nem, úgy azért nem, így nem direkt - felelte
Paddington. - Most nem egyenest Amerikából. De hosz-
szú utat tettem meg. - Brownék ezt készségesen alá
írták! - Elkapott a dagály, úsztam az árral...
Taps, ujjongás hallatszott. Micsoda szerény valaki!
- És ebben a vödörben ült végig?
136
Kaland a tengerparton
- Ebben. Az ásómat használtam lapátnak.

- Min élt? Planktonokon? Algákon?
- Alig valamin. Amit fel tudtam plankolni - mondta
a zsargonban már igen járatos Paddington.
Taps, éljenzés. Lezser fazon!
- De hadd fordítsam komolyra a szót - folytatta
fontoskodva Paddington. - Nem akarok semminek se
reklámot csinálni, főleg a lekvárnak nem. De igazából
ezen a marmeládén éltem.
I
Mutatta az üveget.
- Szemfényvesztőnek beillene - suttogta Jonathan,
s majdnem kipukkadt a nevetéstől.
- Pszt! - intette le Mrs. Bírd, aki csak úgy itta Pad

dington minden szavát.
- Lekváron élt! - suttogták mások is áhítatosan.
De akkor, az esetleges botrány elkerülésére, Mr.
Brown odalépett, s megfogta barátjuk mancsát.
- Ennyi mostanra legyen elég, hölgyeim és uraim -
jelentette be. - Ez a medve hosszú időt töltött a nyílt
vízen, és fáradt. Ami azt illeti... - és jelentőségteljesen
Paddingtonra nézett. - ...egész délután hánykolódott.
- Még mindig kedd van? - kérdezte ábrándosán
Paddington. - Én azt hittem, sokkal több idő telt el
közben.
- Nem, kedd van - közölte engesztelhetetlenül Mr.
137
Brown.
- De ugyanaz a kedd? Vagy egy héttel már később?

- Kedd - kérdezte egy kotnyeles riporternő. - Akkor
ő nem péntek, mint Robinson bennszülöttje, hanem
Kedd?
- Kedd, asszonyom. O Keddi Paddington - közölte
Mr. Brown, s már vitte is Paddingtont, vödröstül. -
Hallod-e, te Kedd, Kiskedd... a fene megevett miattad
egy egész angol családot m a... kedden délután. Mert te
képzeletben megjártad Amerikát. A vízen! Egy vödör
ben!
Majd Mr. Brown, aki különben ritkán ragadtatta
magát ilyen szavakra, hozzátette:
- A nemjóját! A mindenit!
Sötétben hagyták el a kocsival Brightsea-t. A sétá

nyon csak úgy áradt a sokféle fény. A szökőkutak is
szivárványosan tündököltek. Csupa vidámság. Minden
olyan szép, állapította meg Paddington. Jó dolog élni,
gondolta, takaróba csavarva a kocsi hátsó felében. De
ő nem a fények miatt vélekedett így.
Hanem, mert félálomban a homokvárát látta.
Melyet teljes egészében megálmodott.
S amely csak álom maradt. N a jó, félálom.
- Fogadjunk, az enyém volt a legnagyobb - nyögte
álmosan.
138
- Az enyém volt a legnagyobb - torkolta le Jonathan.

- Gyerekek - szólalt meg Mr. Brown, akit ez nagyon
idegesített. - Kaptok mindnyájan egy-egy fontot, aztán
holtverseny.
Csend volt a válasz.
- Hm, Paddington?
- Holtfáradt vagyok...
Semmi több. Medvéjük még az egy font jutalomra se
bírt válaszolni, mert elaludt.
Álmában homokvárak, mentőcsónakok, liftek kava
rogtak. Hortyogása pedig, Brownék úgy érezték, mint
ha...
...igen, mintha a Legsötétebb Peruból jött volna. De
egyenest.
Nyolcadik fejezet
BŰVÉSZTRÜKKÖK
- H ohoho! -- rikkantotta Paddington. - Ez csak

ugyan az enyém? - És kopogó szemmel bámulta a tor
tát. Még nagyobb volt, mint álmában képzelte volna.
Kész csoda, Mrs. Bird művészetének színe-javából.
Jeges krém rajta, benne marmeládé „bélés” . A legtete
jében pedig egy gyertya, a következő szavak kíséreté
ben: PADDINGTONNAK - BOLDOG SZÜLETÉS
NAPOT! M INDENKITŐL A HÁZBAN.
Mrs. Bird ötlete volt. Hogy legyen születésnapi buli.
Paddington éppen két hónapja, hogy velük élt. Hogy
aztán hány éves, ezt még ő maga, Paddington sem tud
ta. Akkor meg? Úgy döntöttek, legyen egyesztendős.
S ez medvéjük szerint is jó ötlet volt. Főleg, mikor
140
Bűvésztrükkök
közölték vele, hogy a medvéknek évente kétszer van

születésnapja. Az egyik nyáron, a másik télen.
- Ahogy a királynőnek - mondta Mrs. Bird. - Hát te
igen fontos illetőnek tarthatod magad.
S Paddington tartotta is. Olyannyira, hogy ment
mindjárt Mr. Gruberhez, mesélte neki a nagy újságot.
Mr. Gruber láthatóan értékelte a hírt, s örömmel
fogadta Paddington meghívását: legyen ő is ott a bulin.
- Nem mindennap hívnak meg engem így, azt tudja,
ugye, Mr. Brown? - magyarázta. - Fogalmam sincs,
mikor voltam én utoljára egyáltalán bárhol is... hát
nagyon örvendek.
Többet nem is mondott, másnap azonban...
Hatalmas furgon állt meg a Windsor Gardens 32
előtt. És előkerült belőle egy rejtélyes doboz. A cso
magot a Portobello Markét „valamennyi boltosa”
küldte.
Hm.
- Hát mondd azt, hogy nem vagy a szerencse fia...
azaz medvéje - kiáltotta Mrs. Brown, ahogy kiderült,
mi van a jókora dobozban.
Egy kerekes bevásárló táska - kosárféle - volt benne,
oldalán csengettyűvel, hogy mindenki hallja, akit csak
illet: Paddington közeledik.
Ő maga meg csak vakarta a fejét.
- Mennyi ajándék, és legfőképpen ez a kocsi. Én
141
most mit csináljak... hol kezdjem az udvariasságot,

a megköszönést? Levelek, kártyák... hűha!
- Aludj rá egyet - javasolta Mrs. Brown sietve. Mert
ha Paddington leveleket akar írni, kártyákat, abból
nagy tintapazarlás lesz. És a kékesfekete folyadékból
több jut a bundájára, mint a papirosra. Ők olyan szé
pen megtisztogatták ezt a bizonyos bundát tegnap,
olyan pompás arany színben csillogott, hogy világ
elleni vétek lett volna összekoszolni megint, ráadásul
a tinta nehezen is jön ki.
Paddington csalódottnak látszott. Tevékenységi láz
ban égett.
- J ó , akkor segítek talán Mrs. Birdnek a konyhá
ban - bökte ki reménykedve.
- Nem, nem - tiltakozott Mrs. Bird -, semmi szük
ség rá, mert örömmel jelenthetem, hogy mindennel
kész vagyok. Viszont a kanalat, azt lenyalhatod, ha
kedved van hozzá.
Mrs. Bird keserves emlékeket „ápolt” Paddington
úgynevezett konyhai besegítéseiről. Tört-zúzott, min
dent lehetetlen helyre rakott el, és a többi.
- De túl sokat így se nyalakodj - mondta a derék asz-
szonyság -, hagyjál helyet a gyomrodban ennek, ni.
S Paddington akkor csodálhatta meg először a tor
táját. Szeme szép nagy volt, nem hunyorgott szinte
soha, de most még tágabbra kerekedett, s ezt látva,
142
Bűvésztrükkök
Mrs. Birdöt büszkeség töltötte el. - Hát a ritka alkal

mak ritka ünneplést is igényelnek - motyogta zavartan.
- Én legalábbis igyekeztem.
Avval már ment is az ebédlőbe, mint aki menekül
a hódolat további jelei elől.
Paddington napjának további része azzal telt, hogy
a ház különböző részeit járta sorra, attól függően, hol
folyt nagy készülődés éppen. Mrs. Brown takarított,
Mrs. Bird a konyhában készülődött, Jonathan és Judy
a dekorációval foglalatoskodtak. Mindenkinek akadt
valami dolga.
Csak neki nem.
- Miért az én szülinapom ez akkor - morogta -, ha
épp engem rekesztenek ki mindenből?
Kiborított a konyhában egy doboz játékgolyót, szed
hette össze. Ugyanez ismétlődött a nappaliban. M eg is
jegyezte a jó Mrs., Bird:
- Medvém, csak semmi idegeskedés. A te időd a vé
gén jön el.
Kezdte bánni már, amit a medvék évi két szülinap-
járól mondott. Ha ez mindig így megy m ajd...!
- Figyeld, mikor jön a postás - javasolta. Mert ak
kor, gondolta, az ablakon néz ki, nem törődik annyit
a ház életével. Csakhogy Paddingtonnak ez nem volt
ínyére. Támadt a kedves hölgynek akkor egy másik
143
ötlete. - Annyira kedveled a bűvészmutatványokat.

Gyakorolj be egyet megint.
Mert volt neki - a Barkridges áruházból - egy bű
vészkészlete. Öltözék, köpeny, sipka, mindenféle
mágikus kellék... kártyapaklik sora, varázspálca, hogy
ezt-azt el lehessen tüntetni. A lényeg az volt, hogy
a bűvész pontosan kövesse az utasításokat, meg hiszé
keny közönsége legyen... a többi ment már szinte
magától.
Letelepedett hát a szőnyegre, előkotorta a tudnivaló
könyvét, tanulmányozni kezdte.
Kétszer is elolvasott mindent, szeretett volna biz
tosra menni. Hosszú időt vett igénybe a dolog. így jó
sokszor belenyúlt marmeládés edényébe, míg rá nem
eszmélt, hogy hoppá, ez ma az ő szülinapja, nagy teá
zás lesz, hát csak vigyázat. Feltette a lekvárt a mágikus
asztalra.
BUVÖLESEK, ez volt a könyv első fejezetének címe.
S az állt ott, hogyan kell mozgatni a bűvös pálcát, meg
miként kell mondani azt a csodatévő szót, hogy ABRA
KADABRA. Hogyan kell a levegőben a karját lenget
nie, mancsával bűvös mozdulatokat tennie - ezt mind
nyomban gyakorolni is kezdte. S megpróbálkozott az
ACABRA... ABRAKABAB... ABRAKADABRA szó kiej
tésével. Ez utóbbi hamar ment is. Körülnézett. De sem-
144
B űvésztrükkök
mi változás. Minden a helyén volt. Már-már lemon-

dólag legyintett, amikor...
Ez nem lehet igaz! A lekváros edény, a marmeládé az
asztalról, ahová odatette pár perce, eltűnt!
Sietve nézte át a könyvet újra. De ott semmit sem
lelt marmeládé eltüntetéséről. Ami ennél is rosszabb
volt, nem talált egy szót sem a lekvárféleségek vissza-
bűvöléséről. Paddington kezdte érezni, ez az ABRAKA
DABRA valami roppant erős bűvige lehet, ha egy
edény marmeládé eltűnik tőle. Csak úgy, el, a sem
mibe.
S Paddington már azon volt, szalad rögtön, meséli
a sikert a többieknek, de meggondolta magát. Mert a
trükköt el kell tennie estére! Siker lesz, de abban az
értelemben is, hogy Mrs. Bird talán ad neki jutalmul
még egy üveg marmeládét - ahogy itt nevezik, „tömb
gyümölcsíz”-t. A konyhába ment hát, és lengette máris
varázspálcáját Mrs. Bird felé, miközben azt kiáltotta:
- ABRAKADABRA!
- Majd adok én neked abrakadabrát! - mondta Mrs.
Bird, és tuszkolta őt máris kifelé. - Ne hadonássz itt
azzal a bottal, még leversz valamit, vagy kiszúrod a sze
mem!
Paddington visszatért hát a nappaliba, s ott mondo
gatni kezdte a bűvös szót - visszafelé. Semmi sem
történt. Ráadásul nagyon nehéz volt a visszafelé mon-
145
dás. Abba is hagyta. Inkább a könyv következő fejeze

tének tanulmányozásába kezdett. Ennek címe az volt:
AZ ELTŰNT TOJÁS REJTÉLYE. Ebédnél beszámolt
róla.
- Nem hittem volna, hogy könyvre van szükség az
ilyesmihez - jegyezte meg erre Mrs. Bird. - Ahogy
falsz, pillanatok alatt eltüntetsz te úgyis mindent az
utolsó morzsáig.
- Jó, nekem mindegy - mondta Paddington kimerítő
bűvészbeszámolójára Mr. Brown. - Ha nem vágsz
ketté senkit, azt csinálsz, amit akarsz. Felőlem aztán...!
- Csak tréfáltam - tette hozzá sietve, ahogy Pad
dington szigorú, fürkész pillantást szegezett rá. Min
denesetre Mr. Brown ebéd után a kertbe sietett, elzár
ta szerszámait. Paddington esetében, tudta, nem lehet
kockáztatni.
Persze, fölösleges volt az aggodalma, mert Padding-
tonnak ezer más dolog járt az eszében. Szerszámokra
nem is gondolt. A Brown család teázgatott, velük volt
Mr. Gruber, majd beállítottak mások is, például jött
közvetlen szomszédjuk, Mr. Curry. Neki nem nagyon
örültek.
- Azért jön csak, mert ingyen teázhat - jegyezte meg
a háta mögött Mrs. Bird. - Meg az is undorító, szerin
tem, ha egy nagy darab felnőtt ember egy kis medve
146
B űvésztrükkök
tányérjáról feltapogatja ujjaival a morzsát. Nem is

hívták meg!
Tehát utálták Mr. Curryt, akit nem csupán most nem
hívtak, de sose. Mint a két derék hölgy úgy egymás
közt nem győzte ezt a tényállást eléggé hangoztatni.
Meg az a híre is volt a környéken Mr. Currynek,
hogy kicsinyesen tolakodó, beleüti az orrát mindig
mások dolgaiba. És rosszindulatú, nem is kaján, de
zord, goromba, minden „igazságot” kimond, így örök
ké nemtetszést vált ki másokból. Nemrég Paddington
ottlétét is kifogásolta. Oka ennek az volt, hogy Brow-
nék nem hívták meg soha.
- Bezzeg egy medvére szívesen pazarolják a pénzü
ket - morogta a kellemetlen úriember.
De a teadélutánra Mr. Currynek sem lehetett pana
sza. Mindenki megegyezett abban, hogy kezdve a szü
letésnapi tortán az utolsó kocka gyümölcsízig - a mar
indádéig - minden a legfinomabb, szebbet-jobbat kép
zelni sem lehetne. Paddington úgy teleette magát, hogy
a gyertyát alig bírta elfújni. De a végén az is sikerült,
méghozzá úgy, hogy a pofaszakállát nem égette meg, és
a társaság lelkesen tapsolt, még Mr. Curry sem volt
ezúttal kivétel.
- M ost pedig - közölte Mr. Brown, ahogy elült a tet
szés zaja -, kérem, tolja mindenki egy kicsit hátrább
147
a székét, Paddington produkciója következik, igazi

meglepetés!
Mindenki fészkelődve várta, mivel fogják meglepni.
Paddington eltűnt a nappaliban, majd visszatért bű
vészkellékeivel. Kis időbe telt, hogy mindent kipakol
jon - bűvös asztalát felállítsa, rá a rejtelmes dolgok
sokaságát rakja. A fények egy híján mind kialudtak, és
Paddington egy mozdulattal csendet kért.
- Hölgyeim és uraim - kezdte, tanulmányozva a bű
vészkönyvet -, következő mutatványom maga a lehe
tetlen.
- De hát még egy mutatványt se láttunk, bűvész
uram - morogta Mr. Curry.
Ezzel a megjegyzéssel Paddington mit sem törődött,
lapozott.
- Na, jó - mondta engedékenyen -, a rákövetkező
mutatványhoz viszont egy tojásra van szükségem.
-T e jó ég, el ne hagyj! - zihálta Mrs. Bird, ahogy
148
B űvésztrükkök
loholt a konyhába a kért kellékért itt valami borza

lom lesz. Egy nyers tojás... és Paddington!
Nevezett bűvész úr azonban a tojást a legnagyobb
lelki nyugalommal az asztalra tette, majd egy zsebken
dővel letakarta. Elmotyogta, hogy ABRAKADABRA,
s akkor kezével a kendőre vágott.
Mr. és Mrs. Brown összenézett. Mindketten a sző
nyegre gondoltak. De akkor Paddington még azt rik
kantotta, fojtott hangon:
- Hej, presztó! - És emelintette a zsebkendőt, és
a tojás? Ki-ki ámulatára eltűnt.
- J ó , jó - mormolta Mr. Curry. - Egyik manccsal
odacsap, a másikkal eltünteti. De hát nem mondok én
semmit, szép munka volt, medve. De most bűvöld is
elő megint.
Paddington meghajolt, köszönte, aztán kotorászni
kezdett hátul a bűvészdobozában... és mit talált? Sok
kal nagyobb valamit. Kemény tárgyat: egy marmeládés
üveget. Előhúzta, felmutatta.
Leírhatatlan volt a siker. Nagyobb, mintha a tojás
került volna elő.
- Hát ez nem igaz! - csapkodta a térdét Mr. Curry.
- Egy tojást keresünk, és egy üveg lekvárra találunk. Ez
aztán a mutatvány!
De Paddington már a következő mutatványra össz
pontosított. Nézte könyvecskéjét.
149
- Most pedig - mondta ünnepélyesen - következzék

az eltüntetés nagy trükkje.
Fogta Mrs. Brown egyik legszebb vázáját, virágok
voltak benne, az egészet odatette az ebédlőasztalra a
bűvös szekrénye mellé. Nem nagyon rajongott ezért
a mutatványért, nem tudta jól betanulni, fogalma sem
volt, hová kéne tennie a virágokat... meg egyáltalán.
Kinyitotta a szekrény hátsó ajtaját, bedugta rajta
a fejét, hogy ne látsszon.
- Pillanat, ez egy kicsit hosszabb ideig fog tartani -
mentegetőzött -, de... semmi gond.
A jelenlévők csöndben várakoztak.
- H á t ... ez egy ilyen lassú trükk - morogta Mr.
Curry. - El ne aludjunk. Fárasztó.
- Csss - pisszegett Jonathan.
- Remélem, nincs semmi baja - aggodalmaskodott
Mrs. Brown. - Megnézem talán.
- T ú l messze nem mehetett - mondta Mr. Curry
epésen. - Kopogjunk rá. - S oda is lépett, megkocog
tatta a szekrény ajtaját. - Hallok valamit - jelentette ki.
- Valaki mintha nyögne, és... igen, Paddington lesz az.
Ki más? - Megrázta a szekrénykét, mire bentről bum-
bum zajok hallatszottak.
- Talán bezárta saját magát - vélekedett Mr. Gruber
aggódva. Odalépett ő is, kopogott:
- J ó l van, Mr. Brown? Semmi baj?
ISO
Bűvésztrükkök
M ert így szólította Paddingtont, tudjuk, „Mr.

Brown” .
- Nincs - hallatszott a fojtott hang. - Csak sötét van,
és nem látom a tanácsadó szabálykönyvemet.
- Nem látja a szabálykönyvét - gúnyolódott Mr.
Curry. - Szép kis varázsló!
- Csss! - pisszegtek többen is.
- Akkor ennek a trükknek a neve az, hogy „Az el
tüntetett medve”. - így folytatta Mr. Curry gonosz
kodva, s hozzátette még: - Azt nem látom csak, hogy
a virágok miért kellenek hozzá.
Paddington előkerült közben, s már a következő
trükkre készült. Mr. Curry azonban nem figyelt rá,
kétszersültmorzsákat tapogatott fel ujjaival minden-
honnét.
- Következő mutatványomhoz - közölte Padding
ton - szükségem lesz egy órára.
ISI
- Olyan hosszú lesz? - gúnyolódott a kellemetlen

szomszéd.
- Nem, egy időmérő szerkezetre - magyarázta Pad-
dington.
- Tik-tak, tik-tak - nevetett Jonathan.
- Aha.
-V alam i más tárgy nem lenne jó? - aggodalmas
kodott Mrs. Brown. - Keményebb, ellenállóbb?
Paddington azonban varázskönyvére mutatott.
- Itt az áll, hogy egy óra kell hozzá. Karóra, zsebóra,
mindegy.
Mr. Brown gyorsan letűrte inge ujját csukló fölé,
neki ugyan nincsen órája.
Mr. Curry azonban, akit az ingyen lakoma különös
jó kedvre hangolt, felállt, s odament Paddingtonhoz,
átnyújtotta saját óráját. Mire a bűvész azt mondta:
- Nyugodt lehet, egy remek mutatvány céljaira hasz
náljuk.
így, fejedelmi többesben. S belenyúlt szekrényébe, de
jó mélyen - és előhúzott egy kalapácsot.
Az órát is zsebkendővel takarta le, aztán ráütött pár
szor a kalapáccsal.
- Medve, remélem, tudod, mit művelsz és hogy ki
nek az órájával - mondta a most már nem annyira
lelkesnek látszó Mr. Curry.
M ár Paddington sem volt olyan magabiztos. Mert
152
Bűvésztrükkök
lapozott egyet a bűvészkönyvben, s ezt olvashatta:

„A trükkhöz két óra kell.” Nyilván két saját óra, akár
milyen ócska, de a bűvészé.
Ajaj. A zsebkendő alól már gurultak, potyogtak is ki
az óraszerkezet mindenféle elemei, az üveg darabkái.
Mr. Curry üvöltött!
- J a j, csak azt felejtettem el mondani, hogy ABRA
KADABRA - mentegetőzött Paddington, mert mit
tehetett. Hozzátette: - A trükk különben jó.
- ABRAKADABRA! - bömbölte Mr. Curry. - Még
hogy ABRAKADABRA! Húsz éve van meg ez az órám,
soha semmi baj nem érte. Ezért még megfizet valaki!
Pontosan egy új óra árát. Követelem!
Mr. Gruber szemügyre vette az óra maradványait.
- A csudát volt meg magának ez húsz éve. Három
fontért vette nálam három hónapja. Szégyellje magát!
Órája semmiféle értéket nem képviselt. Adok magának
egyet, ha az kell, tucatáru.
- Miket nem beszél! - tiltakozott Mr. Curry, s fenye
getően nézett Paddington felé. - Egy értékes darab,
belvárosi. - Avval lezöttyent Paddington karosszékébe.
- Hé, mi ez? Mibe ültem? - üvöltötte megint. - Csupa
ragacs a nadrágom...
Paddington megdermedt:
- A tojás - hebegte bűnbánóan. - Hát ott van?
153
- A bűvész területe, ugyebár, veszélyes övezet. Idege

neknek tilos... Sebaj, elővarázsolta a tojást, gratulálok!
Mr. Curry lángvörös arccal folytatta:
-M icso d a dolog! Gúnyolódik velem egy... akárki,
egy medve? - Valami rémeset akart mondani,
fenyegetőleg kivágta hát: - Leshetik, hogy én ebbe
a házba még egyszer születésnapot ünnepelni jövök!
S bevágta maga mögött az ajtót.
- Henry - kérte férjét Mrs. Brown. - Hallod, ne
nevess m ár... hé, a könnyeid potyognak. Szegény Mr.
Curry.
- Még hogy szegény - nyögte Mr. Brown. - Vagy hát
bánom is én, de ami történt, olyan mulatságos. Csupa
sárga lett a nadrágja, az ülepe... mintha nem is tojás
lenne az, hanem... becsinált!
És saját viccétől már kétrét görnyedve hahotázott.
De Mr. Gruber is sírva nevetett, örömkönnyeket
hullatott.
- Nézték az arcát ennek a hazudós vén gazember
nek, ahogy az óráját szétgurulni látta? Míg élek, nem
felejtem.
- Én meg az ülepét! - ismételgette Mr. Brown.
- Arra kérlek, Paddington, legközelebb kevésbé
veszélyes mutatványokkal állj elő - szólt közbe Mrs.
Brown.
- Ott van például a kártyatrükk, Mr. Brown -
154
Bűvésztrükkök
mondta Mr. Gruber. - Az nagyon tetszett. Tudja,

ugye... felüt egy kártyát, aztán előhúzza valakinek
a füle mögül.
- Igen, igen, ez nagyon kedves ötlet - lelkendezett
Mrs. Brown is. - Próbáld meg, Paddington, ha kér
hetünk.
- Nem akarnának inkább eltüntetést, megint? - kér
dezte reménykedve Paddington. - Tudják, kérem,
a kártyatrükk nem könnyű dolog, ha valakinek csak
mancsa van, nem keze.
De odaadott egy pakli kártyát Mr. Grubernek, ő hú
zott egy lapot, megnézte, megjegyezte, melyik az. Majd
visszadugta. Paddington pedig forgatta a mancsait
a pakli fölött, varázspálcáját lengette, végül kihúzta...
a pikk hetest.
- Ez volt az? - kérdezte Mr. Grubert.
Aki a szemüvegét törölgette, majd ellenőrizte a tény
állást, s azt mondta:
- Hm. Szerintem - mosolyodott el - nagyon is ez
volt az.
- Fogadni mernék, mindegyik lap ugyanaz - suttog
ta a feleségének Mr. Brown.
- Csss - intette le Mrs. Brown. - Van, ahogy van,
irtó édesen csinálta. Milyen ügyes kis medve.
- M ost jön a neheze - kérte további figyelmüket
IS 5
Paddington tessék. Ebben nem vagyok olyan jó,

tudom.
És összetépte a lapot, majd zsebkendő alá tette a da
rabokat, s varázspálcáját lengette fölötte.
- Ó - kiáltotta Mr. Gruber. - Mintha a jobb fülem
mögött éreznék valamit. Egy pillanattal ezelőtt még
nem volt ott. De most... ott van valami hideg és ke
mény. - Oda is nyúlt. - Ej, hát el se hinném... - Néz
zünk oda. - S mutatta, amit előhúzott. - Ez egy értékes
érme. A születésnapi ajándékom Paddingtonnak. Csak
hogy került oda?
- Ó! - nyögte boldogan Paddington. - Mit tudom
én... de ezt nem mertem volna álmodni sem, Mr.
Gruber. Egy arany! Köszönöm, köszönöm, Mr. Gru
ber, köszönöm!
- Ugyan már - szabadkozott a kedves ember. - Cse
kélység. Attól félek, apróság, de mikor erről beszélget
tünk múltkorján, hát tetszettek magának ezek az
aranyak... gondoltam hát... - Rájött közben, hogy
rosszat mond. Elrontja a trükk hatását, mert akkor
nem is volt trükk. De...
Ki bánta! Boldog volt mindenki, Paddingtonnal az
élen.
- Remélem, mind ugyanazt gondoljuk, mint én -
mondta még Mr. Gruber. - M ég... sok-sok...
S kórusban mondták vele:
156
Bövésztrükkök
- Boldog születésnapot, Paddington!

De akkor Mr. Brown az épen maradt órájára né
zett - áldotta az eszét, hogy nem bocsátotta rendel
kezésre -, s azt mondta:
- Hölgyek, urak, volna egy javaslatom. Hajtsunk
végre valamennyien egy eltűnési trükköt, és tegyük el
magunkat holnapra.
- Ez az, holnap is lesz nap - nevetett Mr. Gruber.
- Hát persze - mondta meghatottan Paddington. -
De jó lenne, ha Lucy nénikém most látna. Boldog
lenne.
- Sebaj - jelentette ki Mrs. Bírd -, írunk neki holnap
egy szép lapot, aláírjuk valamennyien, és azt is kö
zöljük vele, hogy büszke lehet rád.
- H á t ez csodás... - ujjongott Judy és Jonathan,
s velük Paddington. Összekapaszkodták, megölelték
egymást.
-A kk or holnap... - mondta Mr. Brown.
- így lesz jó - bólogatott Paddington. - Nekem az
írás is, mármint hogy tintával, kisebb bűvészmu
tatvány. És ha elrontanám, csupa maszat lenne minden.
M int...
- Mint Mr. Curry gatyája - hahotázott Mr. Brown.
- De most irány a fürdőszoba és az ágy!
Mr. Gruber szívélyes búcsút vett tőlük.
- Tudod, Henry - mondta Mrs. Brown, ahogy
1S7
elnézték a lépcsőn az emeletre igyekvő Paddingtont

tudod, milyen jó dolog, ha van a háznál egy ilyen
kedves medve?
(Eredeti megjelenés: 1958)

UTÓSZÓ
(az ez évi új kiadáshoz)
A medve, akit Paddingtonnak hívnak, nem indult köny-

nyen. Első bekezdését csak úgy magamban-magamnak
dünnyögtem el egy ilyen kora reggelen - mikor épp
dünnyögős voltam -, és felfirkantottam a kicsit ködös
eredményt a jegyzetfüzetembe, tudván, hogy ha én
nem firkantok oda valamit, más ugyan nem fog.
Hanem aztán valahogy kedvet kaptam hozzá, hogy
még egy bekezdésbe is belekezdjek, ebből lett a har
madik, a negyedik és így tovább - estére megvolt az
első történet.
Ihletem forrása, ha mondhatom ezt így, egy kis
medve volt a kandallópárkányunkon. Egyetlen szobás
lakásunk dísze volt ez a kandalló, a kis medvét meg,
ha már ott laktunk a közelben, a Portobello piacon
1S9
U tószó
vásároltam, londoni medve volt tehát, legjobb tudo

másom szerint. Karácsonykor esett a vásárlás, felesé
gemmel úgy döntöttünk, hogy azért csak legyen vala
mi az ablakba kitett harisnyánkban, hát Paddington
lett az. No, és a neve az úgy adódott, hogy ezt a szót,
ezt az elnevezést, hogy Paddington, nagyon kedveltem,
és hát a házi medvéknek egyebe sincs soha, csak a ne
vük, így fontosnak tartottam, hogy a mi medvénknek
jóravaló és kedves neve legyen.
Semmi perc alatt a család kedvence lett. Pontosab
ban hosszú ideig ö volt a családunk, s persze, hogy
családtagként kezeltük. Velünk étkezett, részt vett tár
salgásainkban - olykor bele is szólt; ha kirándultunk,
így-úgy elutaztunk valahova, társunk volt - kirán
dulótárs, üdülőtárs.
M árm ost a könyv születéséhez visszatérve: tíz
munkanap alatt megvolt hét további történet, s rájöt
tem - hogy ez egy kötet.
Amikor írtam, egyetlen életkorcsoportot sem céloz

tam meg... kisebbeknek lesz tehát? Nagyobbaknak?
Szerencse is, hogy így történt, mert eladdig felnőttek
számára írtam, és ha most az lett volna, hogy
„gyerekeknek”, hát biztos „fentről írok lefelé”, ami so
sem szerencsés. Egyetértek Gertrude Steinnel: Egy
160
U tószó
könyv; az egy könyv az egy könyv. Könyv legyen hát

a könyv, élvezhető legyen minden életkorban.
Külön szerencsém, hogy dünnyögéseim tárgya egy
medve lett. A néhai Peter Bull, a „színész-sarkkutató”,
okosan jegyezte meg, hogy egy baba mindig azon gon
dolkodik már idén, milyen ruhája lesz jövőre, és ezt
nagyon is tudhatjuk róluk; ellenben hogy egy medve
min gondolkodik, az örök rejtély. És milyen igaza volt
a sarkkörök rajongójának! Aztán: nyugodtan rájuk bíz
hatod a titkaidat, igen, a medvékre, és nyugodt le
hetsz, nem adnak tovább semmit. Meg a medvék a va
donban is gyakran járnak két lábon, így kicsit már
szinte emberi lények.
Ha valamiből könyvsorozat lesz, később rájöhetünk:
az első volt az igazi öröm. Mármint az írónak. Aztán:
a világ nagy, csatangolni lehet benne, de vannak
tájékozódási pontjaid. Paddington bármennyire a mai
világban kalandozik, a végén megannyiszor vissza
viszem őt egy békésebb közegbe, a háború előtti idők
be, a magam gyerekkorába. Már ahogy az emlékeim
engedik.
Nem hinném, hogy szüleim valaha is rájöttek volna,
de: ők voltak a Brown házaspár modelljei. (Persze
apámból magában Paddingtonban is „sok van”, mert
hogy ő annyira szabályokat tisztelő ember volt, hogy
sosem ment el hazulról kalap nélkül - hátha találkozik
161
U tószó
valaki ismerőssel, és azt akkor hadd süvegelhesse meg.)

Jonathan és Judy az életkorok áthidalására kellett -
Paddington és a szülők között állnak ők így. Mrs. Bird
régi emlékem, legjobb gyerekkori barátoméknál volt
ilyen „bentlakó” házvezetőnő. Paddington „legjobb
barátja”, Mr. Gruber azért fontos külön is, mert szin
tén idegen hazából érkezett, akárcsak medvénk, így
aztán eleve érthetik egymást sok mindenben. Brownék
átok-egy-szomszédja, Mr. Curry sok-sok ilyen alakból
formálódik. Ami meg a helyszínt illeti: ablakunk arra
is nézett, a „Windsor Gardens 32” eléggé természetes
adottság volt hát.
Paddington nekem mindig teljesen valóságos létező
volt, élőlény - és máig az is maradt. Két lábon áll
mindig a tények talaján, ráadásul erős érzéke van jóhoz
és rosszhoz. Olyannyira, hogy mikor kétségeim van
nak, valami igazi gyakorlati kérdésben mi lenne helyes,
mi helytelen, hozzá fordulok, megkérdezem.
Az pedig, hogy igen sokan ugyanígy vannak vele -
legfőbb, legszebb jutalmam. Egy fiú azt írta például,
hogy a „Paddington” név mindenestül medvénkhez
kapcsolódott a számára, így csak ámult és bámult,
hogy egy pályaudvart és metróállomást is így hívnak.
Egy apáca, csak úgy teljesen váratlanul, kórházból írt
nekem - gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, azt
hiszem -, megköszönve a sok boldog órát, melyet
162
U tószó
„Paddingtonnal tölthetett”. Medvénk nem kaphatott

volna nagyobb dicséretet - meg is hatódhatott tőle.
Víg dolgokról írni komoly művelet; ráadásul
kemény „bányamunka” is, lefejteni a sok fölöslegeset,
maradjon csak és csak a lényeg. Meg aztán kell a kö
zönség is, üres széksorok előtt, hogy így mondjam,
hiába viccelődünk, handabandázás az csak a szavakkal.
Persze, amit én próbáltam, nem volt vicc. De csak
úgy mondom.
Történt egyszer, hogy valami étteremben a szomszéd
asztalnál két úr Paddingtonról beszélgetett. Hallhat
tam, milyen jókat derülnek, fejüket hátravágták,
hasukat fogták... s örültem. Ez nem nekem szólt,
engem észre se vettek, őszinte volt hát az elismerés.
Persze, hogy nem árultam el kilétemet. Csak tönkretet
tem volna egy kisebbfajta csodát.
S volt az is, hogy egy alkalommal, épp Ausztráliába
utazva, megint velem volt egy szép nagy Paddington-
figura. (Paddington mása sokfelé kapható már, a...
pardon, viccelek csak... róla elnevezett pályaudvaron
egész üzletsor van... terítővei, tállal, csészével, kis és
nagy Paddington-medvékkel.) Amikor felszálltunk,
javasolták, csatoljam be őt is, és hoztak egy egészen kis
méretű kosarat. A másik kérés leszállás előtt követ
kezett. Hogy tudniillik szeretnék, ha Paddington
irányítaná a leszállást, a pilóta és az első tiszt, ugye,
163
Utószó
várja őt „elöl” . Az utasoknak nem mondtam meg,

miért megyek oda!
S mikor az első könyvet írtam, azt sem sejtettem,
hogy életnagyságú bronzszobra lesz nevezett vasútál
lomáson. Talapzatára le-leülnek a népek, ott szendvi-
cseznek, húzzák meg üvegeiket-flakonjaikat, beszélget
nek, nekitámaszkodnak medvémnek. Különös, de bor
zongatóan boldog érzés, hogy mikor én már rég nem
leszek, az ő szobra ugyanott fog állni, ugyanily körül
mények között. Remélem, gondolni fog majd rám.
Nem hinném, hogy úgy különben valaha is talál
koznánk az utcán, bárhol. Ha igen, engem lepne meg
a legjobban. Járja már ő a maga útjait. De ha mégis
szembejönne velem, biztos kalapot emel. Ezt súgja neki
valami fura érzés. Én meg bánhatom, hogy rajtam
nincs fejfedő, nem tudom őt tisztelettel visszasüve-
gelni.
MICHAEL BOND
2001 áprilisában
Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
1133 Budapest, Pozsonyi út 61.

Telefon és fax: 239-0180, 329-0879
e-mail: cicero@chello.hu / www.cicerokonyvstudio.hu
Felelős kiadó: Szamosi Ivánná ügyvezető igazgató /
Felelős szerkesztő: Till Katalin / Művészeti vezető: Vaisz György
A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft.

1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 239-9141
Tördelés: (VaGy)
Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., 2008
Felelős vezető: Ducsai György igazgató
2008-ban Michael Bond első Paddington-
regénye félszázados évfordulót ünnepel.
Paddington, a kis medve azóta járja
a világot - az olvasók képzeletében,
könyvek egész sorának lapjain
és mindenütt rajongva szeretik őt
nagyon sokan.
Sajnos, sok éve nem volt már
új „Paddington”, de az évfordulóra
Michael Bond ismét tollat ragadott,
és megírta a legmulatságosabb
Paddington-történetet:
PADDINGTON
ITT ÉS MOST
Michael Bond 1997-ben gyerekkönyveiért

a Brit Birodalom Lovagrendjének tagja lett.
2007-ben a readingi egyetem
irodalomtudományi doktorává
választották.
L o n d o n b a n , a P a d d in g to n p á ly a u d v a r o n v á r a k o z ó
B r o w n h á z a sp á r, a b ic ik litá ro ló m ö g ö tt, e g y k u k a
m e lle tt h a ta lm a s k a rim á jú fu ra k a la p o t p illa n t m e g és
a la tta e g y b a rn a , b o z o n t o s n a g y o n k ic sik e m ed v ét,
n y a k á b a n e g y tá b lá v a l, r a jta a k ö v e tk e z ő felira ttal:
„ K é r e m , tö r ő d je n e k e z z e l a m e d v é v e l! K ö s z ö n ö m .”
A k e d v e s, jó h isz e m ű B r o w n é k m e g s z ó lítjá k a k ü lö
n ö s m a c k ó t, és ille d e lm e s v á la sz a ib ó l rö v id e se n m e g
tu d já k , h o g y k a la n d o s u ta z á s a s o r á n a L e g s ö té te b b
P e ru b ó l é rk e z e tt m in t ille g ális b e v á n d o rló .
B r o w n é k r ö g tö n m e g s z e re tik a k ic si m e d v é t, a c s a
lá d ju k b a fo g a d já k , és e ln e v e z ik P A D D I N G T O N -
n ak ...
M ic h a e l B o n d , a s z e r z ő íg y je lle m z i h ő sü n k e t:
„P a d d in g to n n e k e m m in d ig te lje se n v a ló s á g o s lé te z ő
v o lt, é lő lé n y - és m á ig a z is m a ra d t. K é t lá b o n áll
m in d ig a té n y e k talaján , r á a d á su l e rő s é rz é k e v an j ó
y 1/
h o z és r o s s z h o z . O ly a n n y ir a , h o g y m ik o r k é tsé g e im
v a n n a k , v a la m i ig a z i g y a k o r la ti k érd és'b en m i len n e
h e ly e s, m i h e ly telen , h o z z á fo r d u lo k , m e g k é rd e -
zem .
M o s t v é g re - 50 év ó ta e lő s z ö r - a m a g y a r o lv a só k is
m e g ism e rk e d h e tn e k vele.
a l
PEG G Y FO RTN U M
‘ ~::ók \ í illusztrációival
j fos.
X ' -. w - yz
f X J Paddingtont mindig nagyon-nagyon tiszteltem.
C. . A
O ma már igazi szigetországi intézmény...
Stephen F ry
író, humorista, színész, tévészemélyiség
ISBN 978 963 539 663 4

9789635396634 CICERÓ
1890F1
789635 396634

A Medve Akit Paddingtonnak Hivnak

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

A Medve Akit Paddingtonnak Hivnak

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Michael B ond

A Legsötétebb Peruból jött medve igaz története

Peggy Fortnum illusztrációját

© Michael Bond, 1958

Kérem, törődjenek ezzel a medvével! / 7

egy pályaudvari peronon találko­

- Hogy egy micsoda? Egy kis medve? A Paddington

„Az” volt, közelebbi szemügyrevétel után is. Hanem

A medve előbb körülnézett óvatosan, csak utána

ettem, marmeládét, ugye - mondta szinte büszkén a kis

- Nem mindennapi eset - mormolta Mr. Brown. -

egész úgy együtt nem kerül majd nagyon sokba?

- D e akkor hagyjuk ezt a rémes önözést... - kérte

- Henry, csak aztán vigyázz rá! - intette férjét Mrs.

egy tányért, melyen halomban állt mindenféle süti. -

csát rátette a puha sütire. Hatalmas darab volt, lekvár

máris kis embercsoport állt az asztal körül, nézték. És

Mr. Brown felkapta a fejét, nyomban látta ő is a bajt.

vállig érő szőke hajú kislány. Felpattant hát, kalapját

Avval máris fogta Judy holmiját, és száguldott ki

- De hát ne bántsa, kérem - kérlelte Mrs. Brown. -

sem volt éppenséggel karcsú és kecses, de arcra teljesen

A taxióra gyanúsan nagy összeget mutatott, de tudták,

megtottyadt már, de Paddingtont ez nem érdekelte.

volna velem? De ezen nem töprenghetett, mert a sö­

MEDVE A FORRÓ VÍZBEN

mit várjon, ahogy Mrs. Bírd

Sebaj - ez lehetett a szava járása majd lesz valahogy.

Nézte Paddington maszatos ábrázatát.

- Mit is mondtál az imént? - kérdezte tényleg zor-

dóm, Paddington, ő mindent tud. Viszont mi meg

hói tessék, egy fiókos szekrény. A fiókba talán sok

Előkerült egy fotó is.

Erről jut eszembe, habfürdős flakon is van, de azt

- Ugyan már, Henry - hurrogta le a felesége csak

- Heti egy fontot kap, mint Judy és Jonathan is -

Mert azt azért még meg kell látni. - A kedves asszony­

sikeresen bevándorolt. És jó helye van, satöbbi.

Ami azt illeti, Mr. Brownnak igaza volt. De csak egy

bán. Paddington számára tényleg nem volt még ilyen

I ső? Az itt, bent a házban nem lehetséges. Rádöbbent:

Meg az volt még, hogy neki meg kéne fürdenie.

- Segítség... - Eleinte szégyenlősen, de aztán bátran:

Akkor Mr. Brown hirtelen valami furcsa zajt hallott.

ví/.csobogás...? - nézett rá Mrs. Brown hitetlenkedve.

S mindhárman a nedves foltot nézték már. De Judy

nézett körbe. A fürdőszoba bokáig tele volt borotva-

Paddington először is a tükörbe nézett. És csak

Volt, ahogy volt, puha pokrócokkal kibéleltek egy

Akkor hát, Paddington - mondta Mr. Brown -,

hanem valami szuszogás halk zaja. Mr. Brown újat

PADDINGTON A FÖLD ALATT

PADDINGTON IGENCSAK meglepődött másnap reggel,

- N a - mondta Mrs. Bírd, s benyitott. - Látom, jól

mott rajta egyet, a lé főleg a szemébe lövellt, s ez szinte

Továbbá, míg ez a művelet tartott, neki magának

- De tényleg! - mondta Judy, zsebkendőt vett elő,

Paddington. - Ráadásul az életemet is megmentette,

Remélte, hangja is őszinte és hiteles.

Szorongatta markában a kis zöld akármit, és azt

Paddington nem felelt. Úgy ment, mint egy alvajáró.

- Tessék? - kérdezte Paddington.

- És mit jelent az, hogy a Legsötétebb Peru? -

egy pályaudvari peronon találko

volna velem? De ezen nem töprenghetett, mert a sö

Mert azt azért még meg kell látni. - A kedves asszony

Körülnézett, így láthatta - de hallhatta is -, mekko

- Enged? Elgyengül? Ó, ön egy gyengéd ember, fő

A férfidivatosztály alkalmazottja a Barkridges áruház

csak mint aki javaslatot tesz, szeretettel. - Ez marad

kant, az úgynevezett papsapka. Mrs. Brown most eny

emberek meg nem nagyon szokták érteni az ő magya

- J a j, hát... aranymedvének hívják az ilyet - füllen

-V ajon megismétli? - szerette volna tudni egy kis

- A véleményemre... - hümmögött Paddington, aki

- Igen, az arcán pici piros pettyeket láttam - mond

- J a j, drágám, ezért is kulcsolod össze a kis mancsai

első pillanatai után a szép összeg méltó helyén is gon

N a g y VOLT AZ IZGALOM Brownéknál. Mr. Brown ugyan

sem sokszor örvendhetünk ilyen művészeti esemény

véje. Mikor a függöny lement, látcsövét a páholy kor

a folyosón. Nem érdekelte, mit kiabálnak utána. Fél

zottan közöljem önnel: fogadja vissza megint a leá

Mert medve ön, vagy nem? - kavarta a dolgokat to

a fiatal hölgy. - No, persze, csak játék az egész, de min

köszönettel.” Egy másik dedikált fotóról Sarah mo