Csing és Csang a dinoszauruszok földjén

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis békalány akit
Csingnek hívtak, és egy kis békafiú, akit Csangnak. Csing és Csang
a csömöri tónál élt, ahol sok barátjuk is volt: Kroki a krokodil, aki
a tó mélyén élt, Torti a teknős, akinek egy varázslatos kastély volt
a lakhelye, de a legjobb barátjuk egy kislány volt, aki Budapesten
lakott. A tó széli házukban volt egy varázsszekrényük, melynek
köszönhetően bármikor egyből a kislány mellett teremhettek.
Egyszerűen beléptek a szekrénybe és azon át a kislány szobájában
található szekrénybe érkeztek.
Ezen a reggelen Csing és Csang a barátjuk szobájába sietett a
szekrényen keresztül.
– Ébredj, ébredj! Valami igazán különleges dolgot találtunk a
tó partján!
A kislány lassan kinyitotta a szemét, és megvizsgálta a Csing
kezében lévő dolgot. Elsőre egy furcsa formájú kavicsnak nézett ki.
– Ez egy kövület! – kiáltott fel a kislány – Egy pompás
kövület! Tortinak szép gyűjteménye van, mutassuk meg neki!
A három barát egy kastély formájú kis lámpa felé vette az
irányt. Felkapcsolták és – mivel az egy varázslámpa volt – szinte
ugyanabban a pillanatban teknős barátjuk kastélyában találták
magukat. Torti gratulált nekik a felfedezéshez, majd a kastély túlsó
végén található terembe vezette őket. Közben azt magyarázta, hogy
a talált kincs valószínűleg egy dinoszaurusz megkövült foga, és
körülbelül hatvanöt millió éves. Nemsokára megállt egy óriási ajtó
előtt és így szólt:
– Nekem is van egy meglepetésem számotokra. Csukjátok be
a szemeteket, majd én vezetlek benneteket!
A három barát lassan követte őt.
– Nyissátok ki a szemeteket! Megérkeztünk a dinoszauruszok
földjére! – suttogta Torti.
Az ajtó becsukódott és a négy barát egy fantasztikus dzsungel
közepén találta magát. Felettük egy csapat pteranodon húzott el.
– Oh, nézzétek, ott egy csapat diplodokusz! – kiáltott
izgatottan a kislány. – Növényevők, nem veszélyesek. – tette hozzá.
– Induljunk felfedezőútra! – javasolta Csang.
 A kis csapat óvatosan elindult. A növények és virágok
hatalmasak voltak.
– Odanézzetek! Egy anyuka triceratopsz a gyerekével. De
édesek! – kiáltott Csing.
– Nézzétek! – mondta a kislány – mintha megijesztettük volna
őket. Elszaladnak!
Ebben a pillanatban egy rettenetes üvöltés hangzott fel.
– Ott! – üvöltötte Csang – Egy tirex! Felénk közeledik!
A kislány ösztönösen felkapta a három barátját és menekülni
kezdett. A vadállat közeledett, a kislány már a hátán érezte
leheletét. Egyre gyorsabban futott, de a tirex mégis egyre közelebb
került hozzá. Abban a pillanatban, amikor a tirex már nyitotta a
száját, hogy a négy barátot felfalja, egy óriási ajtó jelent meg
előttük. Épp jókor! Beugrottak és a tirex pofájára csapták az ajtót.
A tirex egyik foga a földre hullott, és 65 millió évig ott is maradt.
A barátok fellélegeztek. Végre biztonságban voltak, újra Torti
kastélyában. Micsoda kaland!
A kislány, még mindig lihegve, így szólt:
– Holnap inkább a pillangók földjére menjünk!
A kis csapat együtt nevetett.
 A kisfiú, aki tudott az állatok nyelvén

Ez a mese Viliről szól, aki egy kis faluban lakott a

családjával, két kis testvérével, anyukájával és apukájával. Nagyon
sok állatuk volt: kutyák, cicák, lovak, bárányok, tyúkocskák.
Vili egy nagyon különleges kisfiú volt, mert olyat tudott, amit
mások nem. Tudott az állatok nyelvén. Beszélgetett velük és
megértette mit mondanak neki. Az állatok gondozása az ő feladata
volt. Minden reggel és este megetette őket. Vitt friss szalmát
Katának, a lónak, Selyemnek, Bársonynak a két selyemszőrű
barinak, és kiszórta a kukoricaszemeket az éhes tyúkocskáknak. Az
ő feladata volt, hogy testvéreivel megkeresse a tojásokat, amit a
tyúkocskák jól elrejtettek. Ez igencsak izgalmas dolog, mert volt,
mikor a szénaboglya között, volt, hogy a tyúkólban, volt, hogy a
szalmabálák között találták meg a tojásokat. Mindig sokat nevettek
és viccelődtek ilyenkor és a szalmában sokszor óriási hancúrt
csaptak.
Egyszer egy szép tavaszi reggelen nagyon különös dolog
történt. Eltűnt Klotild a fekete tollú tyúkocska. Hiába keresték
sehol sem találták.
Eszükbe jutott, hogy nézzék meg a gerendák alatt a ház
oldalában, de ott nem volt. A körtefa alatti pihenőnél sem lelték.
Vili kérdezte Julit és Bözsit a két másik tyúkot, de ők rá se
hederítettek.
– Nem érünk erre rá, kukacot kell keresnünk! – mondták.
Sanyi a kakas meg csak azzal volt elfoglalva, hogy milyen
szépen tud kukorékolni a trágyadomb tetején. Vili azt is értette,
mint mond. Azt kiáltotta szét ország világnak, hogy ő a legerősebb
és legszebb kakas az egész faluban és persze a legbátrabb is.
Múltkor Vili fültanúja volt, ahogy Selyemnek, a báránynak
éppen azt meséli hogyan őrködött egyik éjszaka, a tél közepén,
dacolva széllel és faggyal a tyúkól tetején, hogy az ő tyúkocskáit
senki ne bánthassa. Igaz, ekkor fagyott le a taraja vége, de ez harci
sérülésnek számít, ami mindig eszébe juttatta a tyúkoknak, hogy az
ő Sanyijukat még a fagy sem rettenti el.
No, de visszatérve a történethez, Klotildot senki nem látta,
hiába kérdezték a bárányokat, hiába a lovat, cicákat. Még a zsivány
Rozi kutya sem tudta, hol lehet Klotild, pedig ő mindenről tudott,
ami az udvarban történt.
Amikor Apa hazajött a munkából izgatottan szaladtak hozzá a
gyerekek, hogy elmeséljék mi történt. Apa annyit mondott:
– Biztosan csak bújócskázik! – de Klotild sajnos másnap sem
került elő, és már a többi állat is kezdet izgulni. A tyúkocskák is
mind azt kotyogták:
– Hol vagy Klotild?
A bárányka azt bégette:
– Biztos elvitte a róka!
Vili körbejárta a szomszédok baromfiudvarát és illedelmesen
érdeklődött Sanyi bácsi pulykáitól, kacsáitól, nem látták e valahol
az ő fekete tyúkocskáját, de senki nem tudott semmit. Vili úgy
döntött, biciklire pattan és lemegy a patakpartra, hátha csak
elkóválygott ez a kis tyúk. De ott sem találta. Végül hazament.
Leült a körtefa alá és nagyon elszomorodott. Ám ekkor valami halk
neszezést hallott, mintha valaki a nevét szólította volna. Elindult a
hang irányába, és egy bokor jól el–rejtett aljában megtalálta
Klotildot. Jaj de nagyon megörült neki! Klotild ekkor megmutatta,
hogy pihe puha tollai alatt egy pici gödörben tíz pici tojás lapul,
amikre neki nagyon kell vigyáznia.
– Ők lesznek az én gyerekeim, Vili. – mondta kedves kotyogó
hangján. Azért bújtam el, hogy megvédjem őket és nyugodtan
kotoljak, amíg kikelnek.
Három hét múlva egy verőfényes reggelen, amikor Vili
elindult a szokásos tojáskeresésre testvéreivel boldogan jött vele
szembe Klotild és bemutatta neki tíz apró sárga kiscsibéjét. Vili
nagyon boldog volt, hogy új lakókkal bővült a baromfiudvar.
 A kis szarvasgida

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges

szarvasgida lány. Boldogan éldegélt az erdőben családjával:
szüleivel és három testvérkéjével. A gidalánynak megvolt mindene,
mégis hiányzott neki valami, de sehogy sem tudott rájönni, mi is
lehet az.
Boldogan teltek a napjai. Sokat játszott testvéreivel és az erdő
többi szarvasával is. A szülei is sok időt töltöttek vele, együtt
legelésztek, kergették a pillangókat, bújócskáztak az erdő bokrai és
fái között. Esténként összebújt a szarvas család és a holdfénynél a
csillagokat fürkészve késő estig beszélgettek, megosztották
egymással vágyaikat és gondolataikat. Nagyon szerette a gidalány
az esti összebújásokat, de mégis a legtöbbször szótlan maradt és
inkább a többieket hallgatta. Egy nap a szarvas mama megelégelte
lánya hallgatását és faggatni kezdte:
– Mi bánt? Miért vagy olyan szótlan? Mi az, amire te vágysz?
A gida elgondolkodott, most mi tévő legyen? Ez volt
számára a legnehezebb kérdés, hiszen szerette a családját és mindig
is boldogsággal töltötte el, ha a kedvükben járhatott. Így sokszor
inkább azt válaszolta, hogy szerinte más dolognak örülne. Tudta
jól, hogy a szarvas apuka leghőbb vágya egy tágasabb otthon. Ő
maga is nagyon szeretett volna időnként elbújni és egyes egyedül
azzal foglalkozni, ami neki tetszik úgy, hogy közben nem zavarják
meg folyamatosan a testvérei. Nagyon szerette az apukáját, ezért
hajlott rá, hogy kimondja, ő bizony egy tágas otthonra vágyik!
Tudta, hogy anyukája vidámságra és nyugalomra vágyik. Ő
maga is szerette a nagy kacagásokat, a békés megoldásokat, mégis
néha olyan jól esett kiabálni egy nagyot és ragaszkodni valamihez
csak azért is! Az anyukáját mindennél jobban szerette, és nagyon
szeretett volna a kedvében járni. Ezért most arra gondolt, hogy azt
válaszolja, hogy békére és jókedvre vágyik!
Ezután eszébe jutott legidősebb testvére, akivel a legtöbbet
játszott. Legtöbbször az ő kedvében próbált járni, így rögtön arra
gondolt, hogy bátyja helyett kívánhatna varázserőt.
 A kistestvéreivel is sok időt töltött, akik semmi másra nem
vágytak, csak még több együtt töltött időre, közös játékra. Így most
arra hajlott, hogy ezt a kívánságot ossza meg a szüleivel.
A szarvasmama kezdett türelmetlen lenni. Nem értette, hogy
mi okoz nehézséget abban, hogy a gidalány kitalálja, mi a szíve
vágya. De megérezte vívódását és a fülébe súgta ötletét.
– Ha nem vagy biztos benne, hogy mire vágysz leginkább,
menj el az erdő tündéréhez, aki biztosan segítségedre lesz.
A gida rögtön jókedvre derült, és örömmel hajtotta álomra
fejét. Reggel nagyon korán útnak indult. Családja még az igazak
álmát aludta. Ment, mendegélt az erdőben, hegyeken fel,
völgyekbe le, egészen a kilencedik erdő kilencedik tisztásáig, ahol
az erdő Jótündére lakott. Elmesélte neki, hogy azért jött el hozzá,
hogy a segítségét kérje, mert nem tudja, hogy mire vágyik úgy
igazán! A tündér elgondolkodott, hogyan is segíthetne? Végül így
szólt:
– Keresd meg a szivárványos forrást! Ott él a legbölcsebb
varázsló, aki más és más alakban jelenik meg mindenki előtt. Tőle
megkapod majd a választ.
A gidalány megköszönte a segítséget, és rögtön tovább
indult. A forrás nem volt messze. Felette a gyönyörű szivárvány
már messziről látszott. Szaporázta lépteit, hogy mielőbb
találkozhasson a varázslóval. De hiába érte el a forrást, hiába
kerülte meg többször is a kis tavacskát, egy teremtett lelket sem
talált ott. Bánatában leheveredett a tó partján és fejecskéjét
szomorúan a víz fölé nyújtotta. Ekkor megpillantott egy másik
szarvasgida lányt a tóban, aki épp őt nézegette. Sok idő telt el így.
A gidalány úgy érezte, mintha megbabonázták volna. Egyszer csak
záporozni kezdtek a könnyei. Úgy érezte, megkönnyebbül.
Ráébredt, hogy mindig is ez hiányzott neki! Hogy egészen mélyen
belenézzen a varázsló szemébe, a varázslóéba, akit mindig is
ismert, aki mindig is vele volt, hozzá tartozott. Most már tudta a
választ, hogy mire vágyik leginkább az életben: hogy szerethessen,
hogy kedveskedjen másoknak!
 A szibériai tigris

Tavaszillat áradt be a résnyire nyitott kis ablakon. A tigris

ásított egyet, majd kinyitotta az egyik szemét. Na, csak egy kicsit.
Résnyire. Aztán becsukta, és kinyitotta a másikat. Csak úgy,
próbából. Mikor meggyőződött, hogy mindkét résen át ugyan azt a
vidám derengést látja, amit a napocska fest fel a falakra,
magabiztosan kinyitotta mindkét szemét.
– Tavasz – állapította meg, a levegőbe nagyot szippantva.
Kintről apró léptek zaja és motozás hallatszott.
– Hkrrr, a kislány az biztosan! – mordult föl vidám
izgalommal. Mindig szeretett hallgatózni, amikor a kislány a
konyhában tett-vett.
– "Aha, most széket húz a mosogató elé, és levesz egy bögrét
a polcról." vagy "bekapcsolja a mesét, amíg a szülei alszanak" –
efféléket állapított meg ilyenkor. Azon gondolkodott:
– Na, igen. De mit csinál a kislány olyankor, amikor csönd
van otthon?
Gondolkodott, és próbálta elképzelni az iskolát, ahova
minden reggel sietni kell, nehogy elkéssenek. A röpi edzést, ahol a
kislányt mindig megdicsérik, és a nagyszülők házát, ahol egy öreg
kutya és egy vicces macska él. A tigris elképzelte, ahogy a kutya az
előszoba padlóján szuszog elnyúlva, a macska pedig a kutya
oldalán gömbölyödik és kényesen-kéjesen gyömöszkéli őt
mancsaival. A nap besüt az üvegajtón, a madarak csicseregnek…
Olyan békés volt ez a kép, hogy maga is csaknem elaludt!

– Hát te? – kérdezte kikerekedett szemmel, de csöppet sem

megriadva a kislány. Ott állt az ajtóban. Pont előtte.
– Hát, én... – mondta a tigris.
– Tudom, te vagy a Szibériai tigris, és itt laksz a spejzban!
– Hát igen... Hm. Hkrr! Nem félsz tőlem?
– Nem, mert tudom, hogy te itt laksz. Kérsz reggelit?
A kislány csokis müzlit öntött tejjel egy tálkába a tigrisnek, ő
meg bevágott egy szalámis kenyeret.
 – Siess, mert gyalog megyünk! – Felkapta a táskát, a tigris
pedig akkurátusan – bár ő pontosan nem ismerte ezt a szót –
megnyalta a száját, és elindultak.
– „Nos, kérem, khmm, khmm, nem akármilyen feladat ez,
tetszenek tudni! Ez igenis nagyon felelősségteljes dolog egy
kislánnyal nekiindulni a kertvárosi utcáknak. Figyelni az autókra,
és hogy ne legyen semmi baj. Mert például... hm, hm, akármi is
lehet, ugye..." – gondolta, és feszesen kihúzta magát. Hosszú csíkos
farka zászlóként lengedezett kihomorított háta fölött.
– Milyen az a Szibéria? – kérdezte a kislány.
– Ó, hát nagyon szép! Olyan, mint egy ország. Nyírfaerdők
vannak és mocsarak, és sok szúnyog is. Meg vannak rönkházak, és
régi vasúti talpfák, amiket valamikor a fatermelők használtak. És
sok madár van. És néha olyan csend, hogy hallani a szárnyuk
csapdosását is, ahogy a levegőt hasítják. És vannak méhek, és méz!
Nyamm!
– Az jó lehet! – mondta a kislány. – Elmehetek veled oda? Én
a Balatonhoz szoktam járni, ahol vitorlások vannak és a
szabadstrand. Meg a hegyek közé is, ahol kis faluban lakunk, és a
boltba egyedül megyek, és Rollert veszek! Nyamm! Tudod mi az a
Roller?
Ezalatt elértek az utca közepéig, ahol a kerítés mögül vígan
csaholt egy kiskutya. Izgatottan csapkodta jobbra-balra füleit, a
farkát meg úgy csóválta, hogy aggódni lehetett, nehogy meghúzza
a hátát.
– Foltosnak hívják. Ismerkedjetek össze! Lehet, hogy barátok
lesztek!
A piac sarkán vidáman integető gyerekek jöttek minden
irányból. Anyukájuk vagy apukájuk kezét fogták, és némelyik még
egy-egy kistestvért is hurcolt maga mögött. A tigrisen senki nem
csodálkozott. Kérdezgették, honnan jött, meddig marad, jön-e
máskor is az iskolába, szereti-e a müzliszeletet. A tigris szerette. A
kérdésekre pedig szép udvariasan válaszolt. A számtanóra alatt
kicsit unta az iskolát, de a szünetekben vígan hancúrozott a kert
fáinak szétterülő ágain. A gyerekek ujjongva mutogattak felfelé:
– Azt nézd, fél mancsán lóg! Csak a farkával kapaszkodik!
– Költözz ide! Járj ebbe az iskolába! – kérlelték a gyerekek.
 – Hogy is ne! És mi lesz a meleg bundámmal? Tán nyárra
bújjak ki belőle? Nem! Köszönöm szépen! És, ha jön a tavasz,
megyek vissza Szibériába. Halat fogok a folyóban, és jót úszom
benne. Meg fára mászok. Így ni! – ezzel a tigris átlendült a ciprus
ágairól a kisebb termetű vadszilva törzsére. Azaz csak átlendült
volna, mert addig illegett-billegett az ágakon, míg elvétette az
elrugaszkodást, és bánatosan landolt a földön.
– Nem fájt? Megütötted magad? Szóljunk a mentőknek? –
kérdezgették aggódva a gyerekek.
A kislány is megijedt.
– Bevigyelek az orvosi szobába? Elbírlak! – kérdezte. De
mindannyian látták, hogy azért nagy baj nem történt. A tigris
nagyokat pislogott, elnyúlt a délelőtti napsütésben és élvezte,
ahogy a gyerekek dögönyözik, simogatják a bundáját. Dorombolt,
és egyre határozottabban érezte a tavasz illatot.
– Hahó, a tízórai! Rakd el gyorsan, mert itthon marad! És
siess légy szíves! Ne késsünk el ma is!
– „Aha, az apuka! Mindig ő viszi a kislányt iskolába” –
gondolta a tigris.
– Ohóó! Jól elaludtam! De ha egyszer álmos vagyok, és
szépeket álmodom, azért az csak nem bűn? Mrrrrr...
A gyomra korgott. Két lábra ágaskodott, és óvatosan fogai
közé fogva leemelt a polcról egy csoki darabot. Az ezüstpapír
halkan zörrent, a tigris pedig elégedetten megnyalta a száját, és a
tavaszra gondolt. Arra, hogy nemsokára útnak indul Szibériába.
Behunyta a szemét, és szunyókált még egy kicsit a kamrában.
 Brúnó

Volt egyszer egy nagyon öreg, nagyon kedves bácsi. Egyedül

élt egy szép kis házikóban az utca legvégén, az erdő mellett.
Pontosabban nem is egyedül, hanem Brúnóval. Brúnó sem volt már
fiatal. Legalább tíz éves volt már, de pontosan nem tudta a bácsi
sem.
Ja, még nem is említettem! Brúnó kutya volt. A bácsi egyszer
nagyon régen befogadta az otthonába.
Minden nap elsétáltak az erdőbe, egészen a tisztásig, ahol
ittak a friss forrásvízből, amely ott bugyogott. Esténként együtt
megvacsoráztak és nyugovóra tértek. Boldogan teltek a napjaik. Az
erdőben mindig találkoztak a barátaikkal: a mókussal, a cinkével,
az őzikével és a búbos bankával.
Egy őszi napon a bácsi nagyon fáradtnak érezte magát és nem
tudott többet felkelni az ágyából. A lelke felszállt az angyalokhoz.
Brúnó sokáig ült az ágya mellett és várta, hogy menjenek
sétálni. Később egy angyal megsúgta neki, hogy a bácsi elment,
nem sétálnak többet együtt. Brúnó megértette, elbúcsúzott a kis
házikótól és elment új otthont és új barátot keresni. Átsétált a falun,
egészen a másik végéig, de nem látott olyan szép kis házikót,
amilyenben ő lakott a bácsival. Leült az út szélére körülnézett és
gondolkodott, mitévő legyen. Egyszer csak odalépett hozzá egy
kislány. Először félve közelített, és kérdőn nézett az öreg kutyára.
Brúnó bátorítóan csóválta a farkát és megnyalta a kislány kinyújtott
kezét. A kislány egyből látta, hogy ő egy nagyon kedves kutya.
Meg is ölelte. Brúnó egyből arra gondolt, hogy ez a kislány lehetne
az ő kis gazdája ezentúl.
A kislány megkérdezte Brúnót:
– Hol laksz? Ki a te gazdád?
Brúnó elmondta neki, hogy nincs gazdája, nincs hova
hazamennie. A kislány erre átölelte Brúnó nyakát és azt mondta
neki:
– Én szívesen lennék a gazdád! És lakhatnánk együtt az mi
házukban. Itt van nem messze, az erdő mellett.
 Brúnó boldogan sétált a kislány mellett, nagyon örült, hogy
van már gazdája. Amikor odaértek a kislány házához Brúnó egyből
érezte, hogy ez lesz az ő otthona.
Együtt voltak mindig. Együtt sétáltak, együtt aludtak, együtt
vacsoráztak. Megbeszélték egymással, hogy miről gondolkodnak,
hova szeretnének menni. Összebújtak, ha vihar volt, mert Brúnó
nagyon félt a villámlástól. A kislány sokat mesélt neki addigi
életéről. Amikor az erdőt járták Brúnó bemutatta az ott élő barátait,
akiket még a bácsival ismert: a mókust, a cinkét, az őzikét és a
búbos bankát. Még álmodoztak is együtt! Arról, hogy majd egyszer
elmennek világot látni! Elindulnak, és csak mennek és mennek,
erdőn-mezőn, falvakon, hegyeken át. Megnéznek mindent a
világban. Együtt!
 Maja meséje

Nemrégiben Maja egy új boltot fedezett fel a lármás és

zsúfolt áruház egy csendes sarkában. Egy kisállat-kereskedést, ahol
főleg díszhalakat árultak, megszámlálhatatlan fajtát, mindenféle
formájút és annál is több színűt. Egy különös akváriumot talált a
kirakatban. Lesüllyedt hajóroncs pihent az alján vízinövényekkel
és félhomállyal körülvéve, törött árboccal, lyukas fedélzettel és a
roncs biztonságot adó rejtekében megbújó apró halacskával, ami
látszólag egy helyben lebegett. Csak a mellúszói apró rezdüléséből
lehetett arra következtetni, hogy igazi, élő hal. Egyébként nem
mozdult és tüntetően hátat fordított a kirakat előtt nézelődőknek.
Valószínűleg sokan észre sem vették, mert társai, vele ellentétben,
vidáman vették birtokba az akvárium lámpával megvilágított
részét, és önfeledten úszkáltak a változatos zöld színekben
pompázó, egykedvűen lebegő növények között. Színesek voltak,
virgoncak és remek úszótechnikájukkal elkápráztatták az akvárium
lomhább lakóit: a megfontolt algaevőket és a komótosan araszoló
csigákat. Ez az egy azonban nem mozdult és ennyi éppen elég volt
ahhoz, hogy felkeltse Maja kíváncsiságát. Finoman megkocogtatta
az akvárium üvegét, közel a vízzel telt hajótathoz. Ám a halacska
nem mozdult, sőt mintha egy árnyalattal fakóbb színűvé vált volna,
hogy még jobban beleolvadjon a hajóroncs által biztosított
félhomályba. Szólt hozzá, rámosolygott és újra megkocogtatta az
üveget. Egy kíváncsi, fogkrémestubus-formájú hal úszott oda.
Talán még egy adag uzsonnára számított, de aztán csalódottan tért
vissza a lapos levelek közé, hogy a délutáni algadesszert maradékát
felkutassa. A következő napokban Maja mindig elsétált az
akváriumhoz és meggyőződött róla, hogy a halacska még mindig
ott lebeg mozdulatlanul a hajóhíd fölött, ahonnan a kapitány valaha
hangosan azt kiáltotta:
–„Vitorlákat felhúzni!”
Megkocogtatta az üveget, mondott valami kedveset a
halacskának, megdicsérte színes csíkjait, pompás hátúszóját és
eltökéltségét, amivel az egy helyben lebegés világcsúcsát kívánja
felállítani.
Talán a negyedik vagy ötödik alkalommal történt: mintha a
halacska egy pillanatra hátra fordult volna, hogy megnézze
magának azt, aki ilyen roppant kitartással beszél hozzá és valami
érthetetlen üzenetet kopogtat az akvárium falán. De Maja nem volt
biztos benne, hogy jól látta, és kissé csalódottan hagyta ott a
kirakatot.
Több mint egy hétig nem is járt a kisállatkereskedés
környékén. Ám amikor legközelebb felkereste a félhomályban
duzzogó halacskát, és a körmével egy „Szia! Itt vagyok megint!”
üzenetet küldött felé, a halacska megfordult, odaúszott az üveghez
és kíváncsian ránézett.
– Szia! – mondta nevetve Maja – Örülök, hogy meggondoltad
magad. Most pedig mit szólnál hozzá, ha járnánk egyet?
Ezzel Maja elhúzta az ujját az üvegen arra, ahol a lámpa
fénye megvilágította az akvárium alját borító kerek kavicsokat. A
halacska pedig követte!
– Ügyes! Most pedig meglátogatjuk a csigákat – és egy kicsit
még távolabb húzta az ujját. A halacska ismét követte! Ekkor
azonban a többi akváriumlakó is odasereglett, mire a halacska
megijedt, villámgyorsan elinalt és elrejtőzött a hajóroncs
árnyékában. Másnap mindez megismétlődött. A halacska egyre
távolabb merészkedett, követte mindenhova Maja mutatóujját, ami
változatos formákat – „Z” betűt, „N” betűt és persze „M” betűt –
rajzolt az üvegre. Meg egyszer valami csigavonalszerűt, amibe a
halacska kis híján beleszédült. A vonal a levegőztetőnél végződött
és a halacska önfeledten élvezte, hogy a felszálló buborékok a
hasát csiklandozzák, és őt is a felszín felé lökdösik. Maja úgy látta,
mintha a halacska nevetett volna, de lehet, hogy csak képzelte. Azt
viszont biztosan nem, hogy minden csíkja ragyogott a
lámpafényben.
 Hűvös napok jöttek. Egy ideig megint nem jártak arra, és
amikor legközelebb odasétált a kirakathoz, döbbenten látta, hogy
mindent átrendeztek. Méretes vitorláshalak úszkáltak az
akváriumban, és a hajóroncs a halacskával együtt pedig eltűnt.
– Gyere, Maja! – szólt apa – mennünk kell, még pár dolgot el
kell intéznem.
Maja nem szólt semmit. Csalódottan kullogott a többiek után.
– Vajon mi lett vele? Remélem, valami normális családhoz
került. És remélem, nem rejtőzik el folyton, hiszen olyan
nagyszerűen úszik!
Egész úton csendben volt hazafelé, a történteken
morfondírozott. Végül aztán mégis felragyogott az arca, egészen
vidám lett, amikor arra gondolt, hogy a halacska most másokat is
elkápráztat pompás csíkozásával és úszótudományával, különös
tekintettel a csigavonalas hátúszásra, a vízibukfencekre, valamint
ábécé mívesen formázott betűire. És azok közül is leginkább a
nagy „M”–re.
 Szivárvány

Egy borús téli délutánon Pingvin család legnagyobb lánya,

Anni nyafogva kérdezte mamáját:
– Mit csináljak? – Mire pingvin mama lelkesen sorolni kezdte
az ötleteket.
– Horgolj! Azt úgyis szeretsz!
– Elfogyott a szép fonalam. – érkezett a felelet.
– Olvassál! – lelkesedett pingvin mama, és Anni
ellenkezésére próbált számos érvet felhozni, miért jó olvasni. De a
kis pingvin csak tovább nyűglődött.
– Játsszunk a szavakkal! – hangzott a következő ötlet. –
Keressünk szavakat, amiben „Ö” és „Ü” betű is van! Mint
például: „tükör”
– Nem, nem akarok!
– Na, jó. Akkor olyanokat, amikben „Á” és „É” betű van.
Mint a „kávé”.
– Ez nem is játék! – dühöngött Anni.
– Hát jó! Ha úgy érzed, se a tündéreid, se a többi játékod
nem jó most, és sem alkotni, sem olvasni nem szeretnél, akkor
olvasok neked én. Hátha közben kitalálnád, hogy mit csinálnál
szívesen – mondta pingvin mama, és már lapozta is a könyvet,
hogy megtalálja kis pingvinje kedvenc meséjét.
– „A szivárvány születése” – olvasta pingvin mama.
– De jó! Ez a kedvenc mesém! – lelkesedett Anni, el is
felejtve, hogy az imént még semmihez sem volt kedve.
„– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bátor manó, aki
egy esős napon édesapja, a manó király elé állt.
– Édesapám! Úgy érzem, eljött az idő, hogy elinduljak
szerencsét próbálni és megismerni a világot.
– Rendben, fiam. – felelte a bölcs király – Menj Isten
áldásával, és vidd magaddal a manó birodalom jó hírét, emlékezve
annak szépségére, barátaidra és a ragyogó napsütésre! –
És ekkor, mintha a szavak varázserővel bírnának,
felragyogott a vízcseppeken át a nap, és teljes pompájában virított
az égen egy égi tünemény. A kis manó elvarázsolva kérdezte
édesapját:
 – Édesapám, mi ez a jelenség az égen?
– Fiam, ez az én ajándékom és útravalóm neked! Kísérjen
utadon ez a szivárvány! Az őt alkotó színek – a piros, a narancs, a
sárga, a zöld, a kék és a lila – legyenek életed kiszínezői. Amikor
csak szivárványt látsz, jusson eszedbe a manó birodalom minden
lakója. Az a hely, ahol éltél, és az, hogy mik a legfontosabb kincsek
az életben: a szeretet, az öröm, a boldogság, a nyugalom, a béke és
az élet titkai. Legyen ez a szép szivárvány a híd, mely kettőnk szívét
összeköti, bármilyen messze is vagyunk egymástól!
– Köszönöm édesapám! – ölelte meg a manó fiú édesapját. –
Gyönyörű ajándékot adtál nekem. Ebben az életre kelt csodában
magammal viszem a manók piros bogyóinak emlékét, a narancs
édes illatát, a napfény sárga melegét, a zöld fű puha ölelését, a kék
ég tavaszi pompáját és a lila virágok ékességét. Viszontlátásra
édesapám! – És hosszan integetve boldogan elindult a manó fiú a
nagy útra.
A Manó király tudta, hogy a jel, amely ma született az égen
nem csak a fiát fogja kísérni az útján, de sok embernek is reményt
ad majd.
Vége!”
– Jaj mama! – örvendezett Anni – Ez annyira szép! Olyan
jó, hogy a manó király ilyen remek ajándékot készített a fiának!
Úgy szeretem a szivárványt! De mama! Miért tartják akkor egyes
népek a szivárványt a tündérek szalagjának, ha azt a manó
királynak köszönhetjük?
– Tudod kicsim, ennek sok jelentése van. –válaszolta a
mamája – Mindenkinek kicsit mást jelent.
– Nekem örökre a szeretet hídja marad! – felelte a kis
pingvin, és megölelte anyukáját.
 Rászidlob király és a sárkányok

Miután Rászidlob elnyerte az Arany királyság trónját

elhatározta, hogy bejárja a királyság északi határvidékét, amerre
még sosem vetődött. Arrafelé az a hír járta, hogy olykor sárkányok
zaklatják azt a vidéket. Kíváncsi volt, mi igaz ezekből a hírekből,
és maga szeretett volna utánajárni, honnan jönnek a sárkányok és
mi a szándékuk. Így hát hátára vette a batyuját, fölcsatolta oldalára
a kardját, és a régi jó vándorbotját a kezébe véve gyalog vágott
neki a hosszú útnak.
Napokon át mendegélt, olykor a szabad ég alatt hált, máskor
vendégül látták egy-egy háznál vagy betért egy út menti fogadóba.
Mivel álruhában volt, senki sem ismert rá, így nyugodtan
figyelhette, hogyan folyik az élet a királyságban. Kezdetben csupa
olyan falun és városon haladt át, ahol bőség és nyugalom
uralkodott. De ahogy északabbra ért, az emberek arca egyre
komorabb lett, és egyre kevesebben jártak keltek az utakon.
Megritkultak a falvak, és az a néhány, amely az útjába akadt
majdnem üresen kongott. Pedig a földek gazdagon teremtek volna,
ha van, aki megműveli. És az északi hegyekben sokféle ércet
rejtettek a bányák, amely megélhetést biztosított volna az
ittenieknek.
Az északi határ közelében egy bányavárosban aztán híreket
hallott a nyugtalanság és a kietlenség okairól. Az emberek azt
beszélték, hogy évről évre több és több sárkány jelenik meg a
környéken, ijesztgetik az utazókat, elzavarják földjeikről a
gazdákat. A sárkányok mindig északról jönnek, de sosem lehet
tudni, honnan, mikor és miért.
Rászidlob elhatározta, hogy maga jár utána a dolognak.
Megtöltötte kulacsát, telerakta a tarisznyáját a város piacán a
szükséges útravalóval, és nekivágott a sivár északi hegyeknek.
Ahogy vándorolt rohamosan hűlt a levegő, és alig ért át a Magas–
hágón, tél köszöntött rá. Majd ahogy ereszkedett le a túloldalon,
hatalmas hóviharba keveredett, és eltévedt. A vihar elültével vette
észre, hogy valamiféle mély szurdokba került. Ennek oldalai olyan
simák voltak, mint a tükör, és olyan kemények, mint a gyémánt. A
szurdok mindkét irányban tekeregve haladt, így nem látta, merre
van a kivezető út, és azt sem, hogy keveredett ide.
Mivel északra szeretett volna eljutni, az arrafelé vezető
irányba indult, de hamarosan olyan mély és keskeny lett a szurdok,
hogy már nem tudta, merre jár. Időnként különös morgások, távoli
üvöltések hangját vélte hallani maga előtt, mögött vagy fölött. Ám
semmilyen mozgásra nem lett figyelmes. Olykor árnyék vetődött a
szurdok aljára, de mire felpillantott, már eltűnt, akármi is vetette
azt.
Rászidlob nem sokat tudott a sárkányokról. Így nem is
sejtette, hogy már mélyen bent járt az ősi sárkány királyságban. A
szurdok, amiben kóborolt éppen ahhoz a tűzhányóhoz vezette, ahol
a sárkányok királyának szállása volt található. Így esett, hogy egyik
éjjel, amint békésen aludt, bömbölés ébresztette föl álmából. A
szurdok távolabbi végénél vöröses-kékes fény villogását látta.
Most már tudta, hogy tényleg a sárkányok közé vezette az útja.
Óvatosan, sziklától-szikláig osonva indult el a fény felé. Ahogy
közelebb ért, egy hatalmas alakot pillantott meg a kiszélesedő,
sziklákkal körülvett szurdok közepén ágaskodni. Egy óriási,
aranyvörös sárkány volt az. Maga köré lángot fújt addig, amíg a
sziklák vörösen nem izzottak mindenütt. A forróság ember számára
még ilyen távolból is szinte elviselhetetlen volt. Amikor a sárkány
megunta a tűzfújást, az izzó katlan közepében leheveredett és
szárnyait maga köré tekerve látszólag elaludt.
Rászidlob fel akart kapaszkodni a szurdok oldalára, hogy
jobban rálásson a sárkányra, és ha kell, el tudjon rejtőzni.
Észrevette, hogy kissé tovább–haladva egy sziklaomlás töri meg a
szurdok oldalának simaságát. Rászidlob az árnyak között
nesztelenül suhanva arrafelé vette az irányt. Már majdnem odaért a
sziklaomláshoz, amikor valamiben megbotlott a sötétben. Félakós
hordónyi méretű sziklának látszott, amely egy sötét zugban hevert.
Rászidlob lábát fájlalva már éppen továbbosont volna, amikor a
szikla halvány, vörös fénnyel fölvillant néhány szempillantásnyi
időre. Tüzetesebben megnézve Rászidlob felismerte, hogy a szikla
formája tojásra hasonlít, és ahogy a hold fényénél ki tudta venni,
aranyosvörös minták díszítik. Egy sárkánytojásra talált. Ebből
rájött, hogy a sárkány pedig egy fészket készített a tojásoknak,
hogy azok melegen maradjanak. De ez az egy valahogy kigurult a
fészekből.
Rászidlob szíve megesett a kis sárkányon, amely a tojásban
fejlődik, és elhatározta, hogy segít rajta. Tudta, hogy nem sétálhat
be csak úgy a tojással a fészekbe, mert akkor azonnal halál fia
lenne. Azt eszelte ki, hogy tüzet rak a tojás köré, és azzal
melengeti. Amikor a kis tűz lángra kapott, Rászidlob
felkapaszkodott a kőomláson, és fentről legurított egy kisebb
sziklát, hogy felhívja az anyasárkány figyelmét a sziklazugra. A
sárkány a robaj hallatán azonnal oda is fordult, és gyanakodva
kémlelt a sötétbe. Ahogy megpillantotta a tüzet, fölemelkedett, és
hatalmas ordítást hallatva odarontott. Azt hitte tolvajok vagy
támadók lepték meg. A tűzben megpillantotta a melegedő tojást, és
rögtön megértette: valaki megmentette a fiókát. De ki lehetett az?
Az ordításra a levegőből szárnysuhogás közepette egy még
hatalmasabb sárkány ereszkedett le, fején tűzvörös taréjjal.
Nyomában fél tucat újabb sárkány érkezett, és ezek a környező
sziklahátakon és a szurdok falain telepedtek le. Mind a behatoló
után kutattak. Az anyasárkány és a vörös taréjos közben
visszavitték az elveszett tojást a fészekbe a többi közé. Amikor az
is biztonságba került, a vörös taréjos sárkány – a Sárkánykirály –
emberhangon így szólt:
– Gyere elő, akárki fia is vagy. Tudom, hogy itt rejtőzöl a
közelben.
Rászidlob bátran előlépett és a sárkány szemébe nézve
bemutatkozott:
– Rászidlob vagyok, az Arany Királyságból.
A sárkánykirály hosszan nézte, majd így szólt:
– Látom, hogy nem gonosz szándék vezérel. De áruld el, mi
vezetett el ide, az én országomba?
Rászidlob elmesélte, miként vágott neki, hogy bejárja a
birodalmat, és miként értesült arról, hogy sárkányok zaklatják az
északi falvakat és városokat.
A sárkánykirály így válaszolt:
– Kalandozásaink oka egyszerű. A mostani országunkban
évről–évre egyre hidegebb van. És immár kihalás veszélyezteti a
sárkányokat, ha nem találunk megfelelő költővidéket. Ezért járjuk a
délebbi országokat, és keressük azt a helyet, ahol ismét békében és
háborítatlanul kikölthetjük a tojásainkat. A felnőtt sárkányoknak
nem árt a hideg. Ők nagy távolságokat járnak be az év folyamán.
Csak a tojásköltéshez kell nekik biztos menedéket találni.
Rászidlob látta, hogy a sárkányok nagy veszedelemben
forognak. Ám akár nagy segítséget is jelenthetnek az ő
királyságuknak. Így azt ajánlotta a Sárkánykirálynak:
– Jöjj el kíséreteddel az Arany királyságba! Járjátok be az
ország területeit és keressetek megfelelő helyet magatoknak!
A Sárkánykirály pedig ígéretet tett, hogy ezentúl felderítői
nem érkeznek hívatlanul a királyságba, hogy ne keltsenek
riadalmat az emberekben. Miután ebben megállapodtak a
Sárkánykirály visszavitte Rászidlobot az északi határra és
elbúcsúztak. A király eztán hazatért a fővárosba, hogy tanács–
adóival megtanácskozza a tapasztalatait és felkészüljenek a
Sárkánykirály látogatására.
De ez már a következő mese. Itt a vége, fuss el véle.
 Az első kaland

Egyszer volt, hol nem volt, még a vasúti síneken is túl, de a

Rákos patakon innen egy tornyos házikóban, élt egy kislegény.
Mikor ember nagyságúra nőtt elindult, hogy megélje élete első
nagy, barátaival tett, barangolós kalandját. Felöltötte kedvenc bő
ujjú vászonigét, kényelmes nadrágját, nyakába kötötte kék
selyemkendőjét, vállára vette nemeztarisznyáját. Megtöltötte
pogácsával, amit Édesanyja épp most vett ki a kemencéből. Tett
mellé néhány kakaós csigát és pár marék kekszet is. És persze
bicskáját sem felejtette el tarisznyájába csúsztatni. Borzas fekete
kutyája az orráig ugrált örömében, mikor kilépett a tornácra,
tudván hogy elkísérheti kis gazdáját. A legény a kapufélfánál
elbúcsúzott szüleitől és testvérétől, lelkükre kötötte, hogy időben
érjenek a patak kis hídjához, este hat órára. Még egyszer megölelte
Édesapját, Édesanyját és idősebb fivérét. Majd ismét csókot
nyomott mindannyiuk orcájára, közben kíváncsian tudakolta,
egészen biztosan időben ott lesznek-e.
Majd elindult kiskutyájával. A sarokról még vissza-integetett,
majd mikor a többiek már befelé indultak dolguk után nézve,
visszaszaladt. Újra megölelte, megcsókolta mindhármukat. Kérte
őket, mindenképp integessenek, mikor az első útelágazáshoz ér.
Majd a másodiknál is, és ha még onnan is látja őket, ő a
gémeskúttól is integetni fog!
Mentek, mendegéltek. Útközben néha gyorsabban szedte a
lábát, futott, rohant, de mindent jól megnézett. Egy pillanat alatt
észrevett és meg–jegyzett minden apróságot, amit látott, még
azokat is, amik mellett csak elviharzott. Hűséges társa minden
lépését követte. Néha előreszimatolt, de pár méter múlva megállt és
földbe gyökerezett lábbal várta, míg kis gazdája beéri. Már
messziről észre–vettek egy emberforma alakot, aki a nagy bükkfa
tövében egy tó partján ült mozdulatlanul. Óvatosan közelítettek
hozzá. Először a négylábú szaladt oda, ismerősként üdvözölte,
vidám farkcsóválással köszöntette. A fiú magas volt, igen nyúlánk,
hatalmas barna szemeivel kedvesen nézett a világba.
– Kedves Barátom! – kiáltott vidáman a kislegény. – Hát te
mit keresel erre, hol oly ritkán találkozunk?
 – Horgászni készülök, és a vizet figyelem. Azon törtem a
fejem, úszóval vagy fenekezővel érdemes–e próbálkozni?
– Úszóval már sok kárászt fogtunk itt szüleimmel – felelte a
legény – kezdjük azzal!
Nekiláttak, felszerelték horgászbotjaikat. Társa kimért,
megfontolt mozdulatokkal, ő a megszokott gyors és célratörő
módon tette mindezt. Mindkét bot egyszerre állt készen. Boldogan
egymásra nevettek, és együtt dobták be csalijaikat a vízbe. Majd
türelmesen vártak. Közben megéheztek. Elővették elemózsiájukat,
egy öreg fa rönkjén megterítettek és egymással megosztva
elmajszolták az otthonról hozott finom falatokat. Közben az úszók
felváltva intették figyelemre őket, és a két legény hamar
megtöltötte méretes ezüst és aranykárászokkal haltartó szákjukat.
Vidáman telt a délelőtt, az idilli tevékenységet nem szakította
meg semmi. A kapások szüneteiben csendben beszélgetve
gyönyörködtek a természet, a vízpart megannyi csodájában. Dél
körül gyomruk korgása figyelmeztette őket, hogy eljött az ebéd
ideje. Ágakat, rőzsét gyűjtöttek, ügyesen megrakták a tüzet, ahogy
szüleiktől tanulták. Megsütöttek öt halat. Kettőt, a maradék
kenyerükkel jó étvággyal megettek. Hármat a legény gondosan
elcsomagolt tarisznyájába. Majd összeszedték cókmókjukat, és
tovább indultak, a tóba folyó patak útját követve.
A fák alatt kellemes árnyékban haladva csendesen
beszélgettek, halakról, kirándulásról, barátaikról.
Sokszor azonban csak csendben ballagtak egymás mellett,
élvezve a természet hangjait, illatait és azt a sok apróságot, amit
időről-időre felfedeztek. Apró fészket a fán, amelyben rigó mama
eteti frissen fogott rovarokkal fiókáit. Vagy a sokféle színes
virágot, kavicsot, fakéreg darabot, botot. Hirtelen az erdő csendjét
felverő hangos, ritmikus zajra lettek figyelmesek. Kivágják a
fákat? Vagy puska szól? Ahogy közelítettek a hang forrásához, egy
hórihorgas kislegény alakja kezdett kirajzolódni előttük. Kövekkel
tömte tele minden ruhadarabjának összes zsebét. Fadarabokból
céltáblát készített és a kavicsokkal, kövekkel dobott célba.
– De jó hogy találkozunk! – ismerősként köszöntötték
társukat, és minden további szertartást mellőzve, azonnal
csatlakoztak hozzá a játékban. Nagyokat nevetve számolták a
szerzett pontokat. Versengtek, s néha szidták is egymást vagy
magukat. Négylábú társuk vakkantva kísérte az elhajított köveket.
Vidáman futkosott a céltábla és a legények között. A nagy
zsibongásban észre sem vették, hogy a bokrok közül valaki feléjük
szalad. Sovány, hosszú hajú fiúcska volt, színes kendő a nyakába
kötve, vékony horgolt sapka a fején. Hangosan rikkantva ölelte
meg őket, és mindhármuk kezébe egy-egy fakardot nyomott.
– Gyertek, kardozzunk! – és a többiek nem is kérették
magukat! Harcoltak, szaladgáltak, kerge–tőztek, kiabáltak. A kutya
meg hangos csaholással követte minden mozdulatukat.
– Menjünk le a nagy vízhez – invitálta őket most érkezett
barátjuk.
– Igen! És építsünk hajót! – javasolta kis legényünk.
– Nagyszerű!
– Gyerünk!
– Nyomás! – indult el futva a kis csapat.
Fél óra múlva már a nagy víz partján pakoltak, sürgölődtek,
hordák a faanyagot, fűrészeltek.
– Jó, hogy fűrész is van a bicskámon – ujjongott a legényke.
– Van nálam szög és kalapács is – rikkantotta hosszú hajú
társuk.
Deszkákat fűrészeltek, hajlítottak, szabták-szögelték a
faanyagot. Takaros kis hajót eszkábáltak, nagy árboccal,
kényelmes ülőpadokkal. Még horgászbot tartókat is rögzítettek rá.
Mikor a Nap már hanyatlani kezdett, elindultak vissza a híd
felé. Útközben itt is, ott is elbúcsúztak egy-egy társuktól. A három
barát is hazaindult. A kislegény éppen hat óra előtt érkezett a kis
hídhoz. Édesanyja, Édesapja és fivére ott várta már. Ő büszkén
mutatta a halakat, amiket nekik hozott. Hazafelé már öten
ballagtak, és figyelmesen hallgatták tőle az aznapi kalandok
elbeszélését.
Lelkesen készültek, hogy másnap reggel mindannyian
elmennek a hajóhoz, visznek anyagot a vitorlához és együtt vízre
szállnak. Nevet is adnak majd neki.
 A pitypang bóbitái
 
Egyszer volt, hol nem volt, egy kerek város közepében élt
egy kisfiú, aki nagyon szerette a papírsárkányokat, a lufikat, de
még annál is jobban a pitypangokat. Amint meglátott egy
pitypangot, odaszaladt, leszakította és már fújta-fújta messzire a
bóbitáit, s közben mosolyogva mondta már a mondókát:

Száll a pitypang bóbitája,

Fújja a szél fűre, fára.
Felrepíti jó magasra,
Majd leszállítja a ….

És gondolataiban a bóbitákkal ő is szállt szabadon. Messze-

messze repült. Akkor pont a kedvenc lovas farmjára. Kötődött oda.
A kisfiú imádott a lovak között lenni. Mindig segített felnyergelni,
azután lovagolhatott. Később lekefélte a ló szőrét. Rajongott a
tanyáért, amely sok állatnak adott otthont. Egy kecskének, egy
nyuszinak, tyúkoknak és egy kakasnak, fecskéknek, malacoknak,
egy macskának, egy kutyának és pár póninak volt itt helye.
Kedvelte a tanyát körülvevő erdőt is, ahol gyakran énekeltek a
madarak. Mégis csend és béke honolt a környéken. Csodálta a
lepkéket, amelyek mindig melegséget és vidámságot hoztak a
szívébe. Néha órákig elnézegette az óriási méretűre nőtt hangyákat
is, amelyek szorgosan jöttek–mentek, és hátukon falevéldarabkákat
cipeltek. Ha leszállt az ujjacskájára időnként egy-egy katicabogár,
gyorsan megszámlálta pöttyeiket, és útjukra engedte őket.
Lelkesítette a tanyán a munka. Élvezte, ahogy apukájának
segíthetett a szerszámokat előkeresni és adogatni. Leste a javítások
alkalmával a kalapács, a fűrész és a szög használatát. Igyekezett a
karám javításához használható faoszlopokat odacipelni, és
mérhetetlen öröm járta át, hogy ott valamit ő alkotott. Nagyon
büszke volt, hogy miután egyedül kiszámolta hány szög kell a
karám megépítéséhez, néhány szöget még a fába is üthetett.
Szerette a nagy barna faházat, ahol a finom ebédet megette, és
amelyet anya almás-fahéjas illatú sütijének illata lengett be. Mindig
várta a kora délutáni időszakot, amikor a lovak pihentek a nagy
melegben. Ilyenkor kiült a tornácra és érdeklődve nézte, hogy a
felhők milyen mintát rajzolnak az égre. Közben gondolatai
elkalandoztak, és arról ábrándozott, milyen jó lenne mindig itt
lenni. És hogy talán egyszer neki is lehet majd saját lova. Majd
hirtelen felugrott és már szaladt, szaladt is egy pitypangért, és újra
szavalni kezdte:

Száll a pitypang bóbitája,

Fújja a szél fűre, fára.
Felrepíti jó magasra,
Majd leszállítja a ….

Majd becsukta szemét és gondolataiban már egy másik helyet

keresett, ahova a bóbitái elrepítik őt.
 A levegőben lógó kastély

Csend honolt a Kerek erdőben, mígnem a reggeli napsugarak

utat találtak a varázslatos fák lombjai között, és kicsalogatták
odúikból az állatokat. Imola mókus a kisbékához igyekezett,
Katóhoz. Délelőttönként együtt játszottak, hancúroztak. Mindenki
ismerte őket, ahogy a Kerek erdő többi lakója is ismerte egymást.
– Imola! Imola! Látlak, szia! – kiáltotta Kató, ahogy a
pocsolyából kikukucskálva megpillantotta a himbálózó ágakat.
Imola egyik fáról a másikra ugrálva közeledett játszópajtásához.
– Szervusz, pajtikám! Nagyon jó álmom volt. Képzelj el
egymás mellett fákat, azok ágaira pedig felerősítve egy kastélyt,
óriási nagy bálteremmel, tükrökkel a falain. Egy ilyen gyönyörűen
feldíszített teremről álmodtam. Szólt a zene, táncoltunk.
Rengetegen voltunk, mindenki ott volt, aki a Kerek erdőben csak élt
és mozgott. Még a sánta szarka is eljött. Ott csücsült az ablak
mellett bodzaszörpöt szürcsölgetve, jó lábával meg a taktust verte.
– Érdekes álmod volt. De most te hallgasd meg az enyémet –
mondta Kató – Én meg azt álmodtam, hogy lépcsőket építettünk az
égig érő fára, hogy bárki felmehessen rá, és lenézhessen a Kerek
erdőre és azon túlra. Vagy ha akarja, az eget is megérinthesse.
– Hm. Érdekes. Megvan!
– Mi van meg?
– Idefelé épp azon gondolkodtam, vajon hogy mentek fel a
kastélyba az állatok? Mert csomó állat nem tud fára mászni. Te
sem. De a te álmod kiegészítette az enyémet.
– Vagy a tiéd az enyémet. De most irány a patak! A gátépítés
hátravan.
– Figyelj, Kató! Én nagyon szeretnék felépíteni egy ilyen
kastélyt a fákra. Segítesz nekem?
 – Éééén? Még bele sem gondoltam. Bár szívesen segítek, de
ketten mire megyünk? Te legalább ismered a fán az életet. Én
viszont a földtől csak ugrás közben rugaszkodom el.
– Tudom, drága pajtim! – nyugtatta Imola, és úgy kacagott,
majd beleszédült a pocsolyába.
Kató türelmesen várt a további magyarázatra. Imola
elcsendesedett, és válaszolás helyett a gondolkodás jeleit mutatta.
„Végül is jogos a felvetés. Ez egy akkora munka, hogy tervezni is
ajánlatos.”
– Igazad van, Kató! Az álomban mindent könnyebb
megvalósítani. Lássuk csak! A medvének nagy tapasztalata van
házépítésben. Vidráék tudnak faanyagot szerezni, a majmok
összeszedik a jó erős liánokat, az egerek az indákat.
– Medvének sok segítőre lesz szüksége.
– Hát, igen. Gyerünk Medvéhez.
Medvemama szorgosan mosott, medvepapa bogyókért ment a
közeli szedresbe. A barátok utána eredtek. Nem akarták kivárni,
míg hazaérkezik. Így legalább ők is majszolhattak a finom
csemegéből, és segítségükkel mackópapa vödre is gyorsabban
megtelt. Imola beavatta Medvét a tervükbe, majd előadta
kérésüket. Mackópapa megvakarta feje búbját, mélyen hallgatott, ő
is gondolkodott egy sort:
– Gyermekeim! Igazán megtisztelő, hogy hozzám fordultatok
segítségért. Tudnotok kell, hogy életemben soha nem építkeztem
levegőbe. És hetedizigleni őseim sem. De ez az ötlet annyira
izgalmasnak tűnik, hogy amint hazaérünk, tervet készítek hozzá.
Van elképzelésetek, hová szeretnétek építeni?
– Nos, keresünk egy alkalmas helyet. Eddig erre nem
gondoltunk. – vallotta be Imola.
A dolgok ilyen gyors alakulására nem is számítottak. Nagy
izgalom lett úrrá rajtuk, amint Medvével leültek tervrajzokat
készíteni. Asztalnyi ívekre vázolták fel, mekkora legyen a ház.
Megrajzolták, hogy milyen magas falakat építsenek, mivel és
hogyan fedjék be, és hogyan támaszkodjék majd a fákhoz. A
felvezető lépcsőket is megtervezték. Számításba vették, hogy a
legnehezebb állat súlyát is elbírja, amikor felfelé lépeget. Arra is
gondoltak, hogy a kastély padlója elbírja a táncot. Meg hogy az
épületet rögzítő liánok és indák olyan erősek legyenek, hogy ne
szakadjanak le a terhelés alatt. Dél lett, mire végeztek.
Megegyeztek, hogy míg Medve beszél a vidrákkal és a majmokkal,
a két jó barát felkutatja a legmegfelelőbb helyet az erdőben. Előtte
ebédelni indultak, ki-ki a saját otthonába, és délutánra
elkéredzkedtek a mamájuktól.
Izgalmasnak ígérkezett a hely megtalálása. Rengeteg
szempontot figyelembe kellett venniük. Nézték a fák magasságát,
vastagságát, egymástól való távolságát. S arról is
megbizonyosodtak, hogy nem lakik-e ott senki, sem a fákon, sem a
fák közelében. Nehogy zavarja őket az épület, vagy a benne folyó
tevékenység. A sok felfelé nézéstől egy idő után elzsibbadt a
nyakuk, a sok járkálástól elfáradt a lábuk. Egy kis erdei tisztáson
megpihentek, majd folytatták munkájukat, annyi különbséggel,
hogy Imola a fákon ugrálva haladt, így könnyebb volt számára a
munka, és a jó barátok több mindent átláttak. A lenyugvó nap
vörös fényében bukkantak rá az igazi helyre. Fáradságukat feledve
rohantak Medvéhez, hogy elújságolják a jó hírt.
Medve másnap délelőtt szemrevételezte a helyet. Ő is
tökéletesnek találta. A tervrajzokat hozzá igazította, és
megszervezte a munka elkezdését. Az építkezés híre futótűzként
terjedt el az erdőben. Eleinte csak néhány állat vállalta a kalákát.
Ők naponta jöttek segíteni, de így is lassan haladtak. Sokan
kivitelezhetetlennek, mások ostobaságnak tartották, és ha tehették,
messze elkerülték az építkezést. Azért az esti vagy hajnali
csendességben el-eljövögettek rápillantani a készülő furcsa
szerkezetre. Persze csak úgy, hogy senki ne vegye észre őket. És a
napok teltével egyre többen meg–gondolták magukat. Egyre
inkább érezték az ötlet fontosságát. Rendre beálltak a többiek közé,
így duzzadt a csapat. Szakácsok is kerültek, finomakat főztek a
dolgozóknak. Medve irányította a munkálatokat, Imola és Kató
aktívan segédkezett. Néhány hét elteltével már szépen kirajzolódott
a kastély formája. A majmokon, vidrákon kívül ott voltak a
hangyák, rókák, farkasok, őzek, hódok, szarvasok, nyulak, gólyák,
sasok, kígyók, gyíkok, az énekes madarak, a bagoly és a bogarak.
Távol–maradó állat már alig akadt, az is, csak ha nagyon muszáj
volt. A tücsök zenélt, a pillangók táncoltak a déli pihenőkor.
Mindannyian jókedvűen dolgoztak, lendületesen haladt a munka.
Kezdetben több fára lépcsősort építettek, aztán liánok
segítségével farönköket húztak fel, azokat összeerősítették, hogy
meglegyen a kastély váza. Majd több réteg deszkát erősítettek a
rönkökre. Fúrtak, faragtak, az erdő hangos volt a szerszámok
csattogásától. Részletesen leírni a sok kis mozzanatot, amíg a
kastély kész lett, itt e kis mesében lehetetlen volna. Fél év munkája
után Imola és Kató a díszítéseket tervezte, hogy csinossá és
otthonossá alakítsák a kastélyt. A falakra erős nádfonatok kerültek,
szorgos hangyakezek szőtték–fonták. Az erdő és mező virágaiból,
bogyóiból hoztak, tobozokat és más terméseket gyűjtöttek és fűztek
fel. Gyönyörű, színes bálteremmé varázsolták a kastély belsejét.
Közeledett a farsang, mire mindennel elkészültek. Igazán
legjobbkor, hisz Imola álma a teljes megvalósuláshoz közeledett.
– Rajta! – a szarka kidobolta a nagy hírt. Meghívta az erdő
összes lakóját a farsangi mulatságra. Mackó mama a kicsinyeivel
rengeteg farsangi fánkot sütött. Volt, aki magvakat hozott, mások
gyümölcsöt. A sok finomsághoz forrásvizet, bodzaszörpöt
szolgáltak fel. Kató, a bátyja bandájában énekelt, ők húzták a
talpalávalót. Rigó fütyült, Csalogány meg dalolt. Együtt mulatott
az erdő apraja–nagyja, még a sánta szarka is eljött, akárcsak az
álomban.
Imolát és Katót körülvette a tömeg. A két jóbarát örömmel
nézte a nagy zsibongást. Már hajnalodott, amikor mindannyian
hazaindultak, és sok szép élménnyel gazdagodva csendes pihenőre
hajtották fejüket.
 Cicokkió

Egy kis ország, pici városában, annak is a legszélén élt egy

kézműves mester. A mester rajzolt, festett, vágott, ragasztott,
kötött, de a legjobban horgolni szeretett. Gyönyörű dolgokat
horgolt, számtalan gyermek nagy-nagy örömére. Készített babákat,
kutyákat, nyuszikat, cicákat, és még estig sorolhatnám mennyi
mindent.
Egy hideg, jégvirágos napon a Mester egy bájos, szürke
csíkos cicát horgolt. A cirmos olyan tökéletesre sikerült, hogy
szinte megszólalt. A Mester egész nap a cicával játszott. Ebédnél
maga mellé tette az asztalhoz, hogy együtt ebédeljenek. Utána
kimentek a kertbe, persze nem sokáig, hisz nagyon hideg tél volt.
Majd estig csakis vele játszott. Este, lefekvéskor átölelte a kis
kedvencét, és halkan azt mormolta:
– Annyira szeretlek, bárcsak életre kelnél! Kedves Cicokkió!
Reggel a Mester nagyot nyújtózott, kidugta lábát a takaró
alól, majd ijedten nézett körül. Hová lett Cicokkió? Lázasan
keresni kezdte a horgolt cicát, amikor az ágy mellől meghallotta:
– Murr-máó!
Nem hitt a fülének! Aztán nem hitt a szemének! Az ágy
mellett – két manccsal már az ágyon – szürke csíkos, ciromos cica
álldogált. Nagy szemeit a Mesterre szegezte, és megismételte:
– Murr. Murr-máó!
A Mester ölbe kapta, simogatta, becézgette. A cirmos pedig
dorombolt, dörgölőzött, nagyokat nyújtózott. Nem tudott betelni a
cica látványával, érintésével. Simogatta a hátát, bajszát, puha
pocakját, fejecskéjét, és közben egyfolytában becézgette:
– Cicokkió, kicsi cicám, drága kis Cirmim!
A nap csodálatosan telt. Együtt reggeliztek, majd játszottak.
A Mester szeretgette új, kis barátját. Horgolt a cicának játék egeret,
amire együtt vadásztak. Felfedezték a kert rejtelmeit,
megismerkedtek a hóval. A közös vacsora után természetesen
együtt bújtak az ágyba, majd a Mester mesét olvasott a cirmosnak
elalvás előtt. Az éjszaka csendben, békésen érkezett meg.
 Egy kis ország, pici városában, annak is a legszélén él egy
kislány. A téli reggel vidáman köszönt rá:
– Ébresztő, ki az ágyból! – szól Anya.
A kislány fejére húzza takaróját, csukott szemmel
tapogatózva keres valamit, valakit. Közben testvére is ébredezik.
– Apa, szerinted melyik a jobb? A Ford vagy a Bugatti? –
pörög máris a Kisöcsi.
– Ébresztő! Új, izgalmas nap kezdődik a suliban! –
ébresztgeti tovább Anya a kislányt.
– Ó, csak álom volt az egész? – a kislány csalódottan nyitja ki
szemét. Vágyakozva emlékszik az álomra: a Mesterre és
Cicokkióra.
És ekkor az ágy mellett felhangzik:
– Murr-máó!
 A büszke lovas

Messze Olaszországban a fenyőerdők mélyén élt egy

csodaszép, tündérszemű kislány a családjával, akit Aurórának
hívtak. Amikor tehette, elsétált a közeli patakhoz, mert szerette
hallgatni annak nyugtató csobogását. Egyik nap különös dolog
történt. A patakban megpillantott valamit, ami szikrázóan
tündökölt a nap sugarától. Levette cipőjét és megpróbálta elérni a
csillogást. De akkor hirtelen megcsúszott és beleesett a vízbe. Nagy
nehezen elérte a kristályt, ám a folyó elsodorta őt. Egyszer csak
sikerült megkapaszkodnia egy hatalmas fa gyökerében, és
miközben ki szeretett volna mászni a vízből megszólította egy
kedves hang és felé nyújtotta a kezét:
– Segíthetek, kislány? – kérdezte a barátságos anyóka.
– Köszönöm szépen, igen – válaszolt Auróra, és elmesélte, mi
történt vele.
Az anyóka elvitte a házához, ahol kapott száraz ruhát és egy
csésze meleg tejet. Auróra szerette volna meghálálni az anyóka
jóságát, így azt mondta:
– Minden nap eljövök hozzád és segítek neked, amiben csak
szeretnéd.
– Jól van – mondta az anyóka, és azzal elbúcsúztak
egymástól. Onnantól kezdve Auróra, amikor csak tehette elment és
segített a ház körül az öreg néninek. Voltak kecskéi, tehenei,
bárányai, tyúkjai és kacsái. Volt még egy csodaszép lova is, akinek
Kristály volt a neve. A lány első pillantásra megszerette a lovat, és
alig várta, hogy láthassa minden nap. Mindig szépen lecsutakolta,
megsétáltatta. Majd egyik nap az anyóka így szólt Aurórához:
– Nagyon kedves és segítőkész vagy velem, és tudom,
mennyire megszeretted a lovamat. Szeretném, ha ezentúl te
gondoskodnál róla. Elviheted magaddal, és így hamarabb ideérsz
majd hozzám is. Én már nem tudom igazán hasznát venni.
– Tényleg az enyém, igazán az enyém lehet Kristály? –
örvendezett Auróra.
– Igen, cserébe a sok segítségért, amit tőled kapok.
Auróra nagyon boldog volt. Alig várta, hogy haza érjen és
elmesélhesse a családjának milyen csodás dolog történ. Ezzel egyik
álma, amit a pataknál mindig elképzelt, valóra vált. Azóta is
elmegy az anyókához, amikor csak teheti és segít neki a farmon.
Most már lóháton.
A patakban talált kristály pedig azóta is a féltve őrzött kincsei
között tündököl.
 Manóvári Veréb Pista története
Zanóbia hercegnővel

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóravaló kis kobold,
akit Manóvári Veréb Pistának hívtak. Pista egy kútban élt, egy
gyönyörű kert közepén. Egy napon, amikor szép nyugodtan sétált
hazafelé, egyszer csak hatalmas szárnysuhogásokat hallott és
fekete árnyék vetült rá. Nem ijedt meg, mert tudta, jó barátja
érkezett, Fekete Vince, a holló, és mint mindig, híreket hozott a
nagyvilágból.
– Szervusz, Vince – üdvözölte rég nem látott barátját a kis
kobold.
– Szervusz, Pistukám. Híreket, hoztam. Sőt, inkább egy
meghívást. Zanóbia hercegnő szeretné, ha meglátogatnád, és
segítenél neki, hogy meggyógyuljon a kishúga.
– Na, pajtikám, akkor felpattanok a hátadra, aztán vigyél
színe elé!
És már indultak is. Pár pillanat múlva leszálltak a bejárat
előtt. Gyönyörűen megépített tündekastély tárult Pista szeme elé. A
palota nagytermében már várták őket. Zanóbia hercegnő teljes
udvartartása ott nyüzsgött, hogy lássák a legendás utazót és
kalandort. Manóvári Pista előtt szétnyílt a tömeg, és egyszer csak
ott találta magát a hercegnő trónja előtt. A hercegnő varázslatos
ruhájában és az igazi csínytevők göndör kacajával az ajkán
fogadta. Egyenesen a vendég szemébe nézett és csilingelő hangján
üdvözölte.
– Jó, hogy itt vagy Manóvári Veréb Pista! Köszönöm, hogy
eljöttél az első hívó szóra. Elmondanám rögtön, miért is hívtalak.
Aztán majd megmondod, mit is lehet tenni.
– Üdvözöllek hercegnő. Mondd, mit tehetek érted?
– Nem értem, hanem kishúgomért. Olyan kórság szállta meg,
amivel nem tudunk mit kezdeni. Az eddig vidám, mindig nevető,
csoda álmokat látó, és varázslatosan táncoló testvérem egyszer
csak már nem nevetett, nem álmodott, nem táncolt, nem örült
semminek, nem beszélt senkivel, és nem akarta, hogy a közelébe
legyünk. Azóta lefogyott. Csak ül a szobájában, néz maga elé, és
nekem megszakad a szívem. Megnéznéd őt?
– Ne tétovázzunk! Menjünk rögtön! – javasolta Pista.
A hercegnő és Veréb Pista sietősen kivonultak a teremből, és
a kastély egy másik részébe mentek, ahol a kis hercegnő, Lorrelíta
szobája volt. Ahogy beléptek, Pista rögtön érezte azt a
szívbemarkoló szomorúságot, amit a gonosz varázslatok okoznak.
És azt is tudta, hogy itt most nagy segítségre szorul az a kis
tünemény, aki az ágy szélén ücsörög és szomorúan, ám mégis
bizakodva nézett fel a nővérére beléptekor. A kis hercegnő, bár
régen nem hagyta volna, hogy nővére beszéljen helyette, most nem
szólt, csak figyelt.
– Lorrelíta pár hete egy furcsa zenét hallgatott egy új
hangszeren, amit messzi földről kaptunk ajándékba. Eleinte nagyon
élvezte. Mindig a fülén tartotta, s csak táncolt és kacagott, táncolt
és kacagott. Aztán azt láttuk, hogy már csak ez a kis hangszer tudja
megörvendeztetni, és egyre morcosabb lett mindenkivel, ha nem
volt a fülén. Hangos, és kötekedő lett, és senki sem értette, mi
történik vele. Aztán egyszer csak a kis hangszer nem zenélt tovább,
és a húgom nem volt hajlandó beszélni senkivel. Napokig sírt, nem
evett, és visszavonult a szobájába. Még én sem nagyon tudtam mit
kezdeni vele, pedig ismerem a szokásait. Tudom mit, mikor és miért
csinál. Most azonban az én tudományom is megállt. Nem tudom, mi
hozhatná vissza az életkedvét. Mit gondolsz te?
Manóvári Veréb Pista elmerengett, és csak nézte a két
varázslatos leányt. Lassan gondolatok, és megoldások formálódtak
a fejében. Mert mindig jöttek a jó ötletek.
– Hallottam egyszer egy elképesztő masináról, amely segíthet
a hercegnő húgán. Egy Zenélő Repülő Léghajó. Nagyapám mesélt
róla kiskoromban. Azt mondta, hogy aki felül rá és repül vele, az
visszanyeri az életkedvét. És ha ezt másokkal is megosztja, nem lesz
többé boldogtalan. Elhozom nektek!
– Veled megyek mindenképpen, segíteni szeretnék, hogy
megtaláld. – mondta a hercegnő.
 – Nem biztos, hogy jó ötlet itt hagynod a húgodat.
– Addig gondját viselik majd a szüleink, akiknél jobban senki
nem tudna vigyázni rá. Reggel találkozzunk a nagyteremben! És
kérlek, pihenj addig itt nálunk! A rendelkezésedre bocsátok egy
szobát, ahol a barátoddal nyugodtan aludhattok.
– Köszönöm! Reggel találkozunk!
Másnap reggel mindent megbeszéltek. Pista elmondta, hogy a
Zenélő Repülő Léghajót egy bizonyos Weiszmeiszter Huba készíti
valahol a messzi a Zebra közben. Megnézték a térképeket, és
elhatározták, merre menjenek. Pista azt javasolta, hogy elhívja
hűséges barátját is, Samut, a pulikutyát, akinek a hátán tudnak
utazni. Vince, a varjú pedig fentről figyeli az utat és szól, ha valami
gyanúsat lát.
Így indult el a három jóbarát és Zanóbia hercegnő. Az útjuk
során többször kerültek veszélybe. Egyszer egyik pillanatról a
másikra átláthatatlan köd vette őket körül, és furcsa lények jelentek
meg, akiknek csak az árnyékuk látszott, ahogy imbolyognak, de
egyre közelebb és közelebb merészkedtek.
Az egyik ködlakó hirtelen kilépett az áthatol–hatatlannak hitt
árnyékból, és egy mozdulattal lekapta Pistát Samuról. És már el is
tűnt a ködben. Zanóbia és Samu először nem is értették, mi
történik. De aztán, ahogy magukhoz tértek, rögtön cselekedniük
kellett. Egymásra néztek, és tudták, hogy Samu orra megjegyez
minden szagot és illatot, még ha az egy árny, vagy szellem is.
Zanóbiának nem is kellett utasítani a kutyát. Ő rögtön a szagnyom
után vetette magát, és pár pillanat múlva meg is látták, ahogy suhan
és kezében Pista ájultan fekszik. Zanóbia emlékezett rá, hogy Pista
a háti–zsákjába belerakott néhány varázslatos eszközt, aminek
segítségével talán ezt a szorult helyzetet is meg lehet oldani.
Eszeveszett keresésbe kezdett, és úgy döntött, hogy ami először a
keze ügyébe kerül, az majd segíteni fog. Ahogy kotorászott érezte,
hogy megfog egy hosszúkás tárgyat. Elővette és egy miniatűr
aranypumpát látott. Nem volt ideje sokat gondolkodni, használnia
kellett. Gyorsabb futásra ösztökélte barátját, és ahogy az árny
nyomába értek felemelte a pumpát és lenyomta. A pumpa pont
fordítva működött. Nem fújt, hanem szívott. És ez most nagyon
kellett. Pillanatok alatt beszippantotta az árnyat. Vince pedig
elkapta Pistát, nehogy lezuhanjon. Nagy volt az öröm, hogy újra
együtt vannak, és folytathatják az útjukat. Már nem voltak messze
a Zebra köztől. Estére megpihentek egy odvas fában, ami
menedéket nyújtott nekik.
Másnap a reggeli után gyönyörű napsütésben indultak tovább.
Napsátrak és szivárványgödrök szegélyezték útjukat. Ahogy egy
elhagyatott tapló–gombán túljutottak, megláttak egy nagy táblát,
amire az volt írva: „ZEBRA KÖZ”. Nagyon megörültek, de még
meg kellett keresni a házat, ahol Weiszmeiszter úr lakott.
Előreküldték Vincét, és ő pillanatok múlva visszarepült azzal a jó
hírrel, hogy megvan a ház, pár méter és ott vannak.
A névtáblán ott virított a keresett név. Zanóbia nem
tétovázott, megrázta az ajtó mellett felakasztott kolompot. Kis
ideig semmi válasz nem jött, de aztán egy vénséges vén törpe
nyitott ajtót. Érces hangon szólt hozzájuk.
– Én Weiszmeiszter Huba vagyok. Ti kik vagytok és miért
kolompoltatok be hozzám?
– Én Zanóbia hercegnő vagyok és életbevágóan fontos
ügyben keresem.
Szerencsére Huba nem sokat tétovázott, beengedte őket.
Huba udvara és háza tele volt titokkal és varázslattal. A házba egy
hídon lehetett bejutni, amin fejjel lefelé kellett közlekedni, de
valamiért mégse estek le. Amikor átértek, egy homokórába
jutottak, amin át Huba tervező szobájába jutottak. Számtalan csoda
vette őket körül, aminek az elsorolása is egy külön könyvet töltene
meg. Zanóbia hercegnő elmesélte, miért is jöttek. Elmondta, mi
van húgával, és azt is, hogy a vele itt lévő Manóvári Veréb Pista
javasolta neki, hogy keressék meg a zenemasina építő mester, aki
biztos segíteni fog. Huba szeme felcsillant. Mindig arra vágyott,
hogy az általa készített masinák segítsenek valakin. Szerencsére
épp a héten fejezett be egy Hajót. Együtt átmentek a műhelybe és
ott meglátták azt, amiért jöttek. Nehéz szavakkal leírni egy ilyen
hajó kinézetét. Kicsit hasonlít a léghajóra vagy inkább egy
hőlégballonra. Csak itt több ezer lufi alá van felszerelve egy-egy
nagy, kosárszerű hajótest. A végeiken nagy propellerrel, és a
belsejében egy zenélő masinával. A lufik színe egyfolytában
változik a zene ritmusára és hangulatára. A Mester úgy tervezte, és
arra találta ki, hogy aki beleül, annak nem csak az a csoda adatik
meg, hogy repül, hanem, hogy közben olyan zenét hallgat, amitől
mindig jókedve lesz.
Huba mester csak annyit kért, hogy készítsenek egy
festményt a kis Lorrelítáról, ahogy utazik a léghajón. És ő máris
nekik adja a hajót. Vigyék!
Összecsomagoltak. A hajót felszerelték Samu hátára. A
lufikat elrakták, és másnap reggel indultak is vissza, mert szerettek
volna mielőbb hazaérni. Útközben Zanóbiának baljós érzései
támadtak. Nem értette, miért, de tudta, ha ezt érzi, figyelni kell.
Szólt erről Pistának is. Az útjuk egyelőre zavartalanul folyt tovább.
Eljutottak az odvas fáig, s ott töltötték az első éjszakát. Másnap
Zanóbia még erősebben érezte, hogy valami veszély leselkedik
rájuk, és kérte Samut, hogy amennyire tud, siessen. Vince
folyamatosan kémlelete a földet és az eget, de ami történt, arra ő
sem volt felkészülve. Egyszer csak éles fényű villám csapott
keresztül az égen, és minden elsötétült. Egy tűz-piros óriás lépett ki
a sötétből, és se szó se beszéd el akarta venni a léghajót.
Szerencsére Pista nem volt az a félős fajta, így pillanatok alatt a
hátizsákjából előkapott egy jégakkut, amit a Sarkitörpéktől kapott,
és ügyesen az óriás lába alá csúsztatta. Ettől az óriás akkorát esett,
hogy azt még a világ legtávolabbi pontján is megérezték. Így a
léghajó kicsúszott a kezéből, s pont visszaesett Samu hátára.
Gyorsan tovább rohantak, nehogy az óriás utánuk jöjjön.
Nemsokára meglátták a kertet, ahol Zanóbia hercegnő és családja
kastélya állt. Rohantak, hogy mielőbb megmutathassák a kis
hercegnőnek az ajándékot. Zanóbia bízott benne, hogy mint oly
sokszor, a megérzései jók lesznek, és kishúga meggyógyul.
Összegyűlt mindenki. A nagyteremben egy pisszenés sem
hallatszott. Zanóbia, Pista, Samu, akinek a hátán ott volt a hajó, és
Vince odasétált trónszékekhez, ahol Lorrelíta szomorúan ücsörgött.
Ahogy meglátta testvérét egy kis boldogság futott át az arcán, de
aztán ez gyorsan el is tűnt. Zanóbia viszont tudta, most vagy soha.
Mindig érezte, hogy amióta megszülettek, segíteni fognak
egymáson. És ha egyszer ő nem lesz jól, akkor a húga megy
keresztül minden akadályon, hogy segíthessen. Zanóbia megkérte
Samut feküdjön le, hadd csomagolhassák ki az ajándékot. Pistával
és néhány segítővel sikerült összeállítani a Repülő Zenélő Léghajót
és felfújták a lufikat is. Zanóbia odalépett Lorrelíta elé. Kézenfogta
és a hajóra vezette. A léghajó lassan felemelkedett. A lufiknak még
semmilyen színük nem volt. Viszont Lorrelíta szemei egyik
pillanatról a másikra megváltoztak. Az eddig homályos szempár
sosem látott csillogásba fordult át. Így mosolyogni szemeket még
nem látott a kert. A lufi színe is megváltozott, és lassan,
valahonnan a hajó belsejéből egy gyönyörű harmónia kezdett
szólni, amitől a kis hercegnő táncra perdült. És a csoda megtörtént!
A testvérek együtt örültek, táncoltak, a kastély népe velük örült,
mert újra visszatért a vidámság és a nyugalom a hercegségbe.
Manóvári Veréb Pista elbúcsúzott. Ám megígérte, hogy
minden holdtöltekor, amikor a két hercegnő kirepül a Léghajóval,
eljön, és velük együtt ünnepli a csillagos égbolt, a zene és a
vidámság ünnepét.
Manóvári Veréb Pista hazatért és újabb kalandokra készült,
de az már egy másik mese. Itt a vége fuss el véle. Találkozunk
még!
 Az Aranysárkány-sziklán túl

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, valahol

nagyon messze, túl a bronz hegyen, az ezüst erdőn is túl, még a
gyémánt tengeren is túl, sőt még az is lehet, hogy egy másik
bolygón, valami egészen más dimenzióban történt, amiről most
nektek mesélni fogok.
Hideg, szeles, de verőfényes napra virradt Sasszem, a nagy és
erős kék sárkány, aki sok év tapasztalatával és bölcsességével a
háta mögött, szakértő szemekkel nézett körbe a Nagy Szurdok-
szikla előtt húzódó óriási szakadékba, és az alatta elterülő végtelen
tengerre. Ma kevésbé hullámzott az amúgy többnyire viharos vagy
morcos tenger. Voltak olyan napok, amikor akár 10-15 méter
magas hullámok is csapkodták a csipkésre szabdalt sziklák
peremét. Sasszem, mint ahogy már a nevéből is kitalálhattátok,
onnan kapta a nevét, hogy kivételesen jól látott, és minden apró
mozgást, rezdülést észrevett. Így a vadászatban és a
zsákmányszerzésben is elől járt a Nagy Szurdok-sziklai kéksárkány
kolónia tagjaként. Talán ennek is köszönhette, hogy nagy
ügyességre, fordulékonyságra, sebességre és erőre tett szert, hiszen
ő volt az, aki a legelőszőr üldözőbe vette az ügyesen cikázó és igen
gyors röptű tengeri Virót, vagy a gyorsan futó és hirtelen elbújó
Lelét. Igazi és teljes neve Elsőházi Feldombi Jószem Bernadett
volt, de ilyen kacifántos névvel nem lehet olyan vidám és izgalmas
életet élni. Így hát mindenki röviden csak Sasszemnek becézte.
Igaz, hogy már rég túl volt a tinédzser korszakán, hiszen az elmúlt
750 évben már több, mint húsz kis kék sárkányt nevelt fel, és több
száz tanítványt okított a repülés és a vadászat csínjára-bínyjára. De
még most is ő volt az, ha szükség volt rá, aki a Nagy Szurdok-
szikla ellen támadó ellenfelek, betolakodók vagy rablóhordák ellen
a Kék sárkány sereg egyik vezetője és főleg éles szemű
megfigyelője legyen. Rengeteg kalandot és veszélyt élt már át,
egyszer pedig az egész családját és népét kellett megvédenie. Erről
mesélek most nektek röviden, úgy, ahogy nekem is Sasszem
elmesélte.
 Még alig múlt zsenge 111 éves, amikor az első kis kék
sárkány bébit nevelgette, és ilyen fiatalon, főleg az első bébivel
nem is várta el senki, hogy ő lássa el a Nagy Szurdok-szikla
őrszem feladatát. Voltak erre más ügyes, tapasztaltabb férfi
sárkányok. Aznap reggel is ragyogóan sütött a nap. Messzire
lehetett látni a tiszta levegőben. Így történt, hogy amikor a reggeli
tornaként gyors és szűk körökben repülve gyakorolt, felfelé és
nagyon magasra jutott, a szeme megakadt a távolban egy gyorsan
mozgó fekete felhőn. Kíváncsian fürkészte a látóhatárt, hiszen
ilyen szép, verőfényes napon nem lehetett felhő, főleg ilyen
alacsonyan és ilyen gyorsan mozogva. Ekkor (köszönhetően az
igen éles szemeinek) ki tudta venni, hogy a távolban gyorsan
mozgó fekete felhő nem más, mint egy egész hadosztálynyi
Feketesárkány, akik nagy ritkán zsákmány és egyéb kincsek
reményében meg szokták támadni a tőlük messzebb fekvő
kolóniákat is. Sasszem még sosem találkozott Fekete sárkányokkal,
de sokat halott róluk az öregektől, és nemigen jó dolgokat. Nem
igen szerettek dolgozni, nem voltak szorgalmasok és
vendégszeretők, viszont előszeretettel vették el a másét.
– Ennek fele se tréfa! – kiáltott fel Sasszem és villámgyors
sebességre kapcsolva már száguldott is a Vezérükhöz, Bölcs
Jónáshoz. Örült, hogy otthon találta. Épp a reggeli elfogyasztása
után ért oda. Nagy izgalommal rögtön elmesélte, hogy mit látott.
Több se kellett Jónásnak, gyorsan belefújt az óriás kürtbe, amit
csak nagyon ritkán, nagy veszélyben szoktak megfújni. Messze
búgó, szép hangja van az óriás kürtnek. Jónás háromszor fújta meg.
Ebből rögtön mindenki tudta, hogy veszedelem közelít. Pár perc
alatt összesereglett a Kék Sárkány sereg túl–nyomó többsége, hogy
szembe nézzenek az ellenük törőkkel. Sasszemet először haza
akarták küldeni, mondván, hogy a harc nem lányoknak való
tudomány, de végül Bölcs Jónás megkérte, hogy maradjon, és
lehetőleg az ő közelében, mert szükség lesz az éles szemére.
Sasszem csak pár percet kért, hogy gyorsan hazarepüljön és
gondoskodjon a kicsinyéről, Milléről. Mikor hazaért megmutatta
Millének, hogy hová bújjon el a titkos barlangban, ha közelít a
veszedelem. Adott neki enni– és innivalót, elegendőt akár egy–két
hétre is, és megígérte, hogy amint lehet, visszajön hozzá.
Közben a Fekete sárkány sereg már jócskán közelebb ért, de
hála Sasszemnek éles látásának, nem tudtak meglepetést okozni. A
Kék sárkányok elébük mentek a nyílt víz fölé, és felálltak védekező
alakzatba. Meglepődött a Fekete sereg ezen a felkészült
fogadtatáson: oda a meglepetés! És bizony erős, szép számú sereg
állt, jobban mondva lebegett velük szemben. Bár számban többen
voltak, már nem voltak olyan magabiztosak, mint amikor
elhatározták, hogy errefelé portyáznak a könnyű fogás
reményében. Kicsit talán inukba is szállt volna a bátorság, ha
felettük zsarnokként uralkodó, zord és erőszakos vezetőjük,
Bigblack Ben, nagy bőszen és durván oda nem szól Bölcs
Jónásnak:
– Hallod–e, te Jónás? Ha nem akarod, hogy elveszejtsünk
mindannyiótokat, akkor hozasd ide a kincseiteket, no meg az összes
elemózsiát, amitek csak van, és akkor nem bántunk benneteket!
Nem véletlenül hívták ám bölcsnek Bölcs Jónást! Nem kellett
még három szempillantásnyit sem gondolkodnia, máris tudta, hogy
mit válaszoljon:
– Ide hallgass, Ben! Te is láthatod, hogy nagy és erős sereg
áll veled szemben. Abban is biztos vagyok, ha arra kerülne sor,
bizony szét is kergetnénk benneteket. Még annak is örülhetnél, ha
hírmondó maradna a seregedből. De mi békeszerető népek
vagyunk. Ajánlok én neked valamit. Mindkét seregből versenyezzen
egymással egy-egy sárkány, hogy ki tud gyorsabban és főleg
magasabbra repülni, túl az Arany sárkány-sziklán!
Bizony megilletődött Bigblack Ben erre az ajánlatra, hiszen
ott tornyosult felettük az Arany sárkány–szikla. De olyan magasra
nyúlt annak a csúcsa, hogy a szem elfáradt, míg felfelé nézett, még
úgy sem látta a tetejét. Ám Ben túl makacs, túl nagyképű és
felfuvalkodott volt ahhoz, hogy csendben belássa, hogy
lehetetlenre vállalkozna a kihívás elfogadásával. Ehelyett nagy
mell düllesztve elfogadta a kihívást.
 Amit viszont Bigblack Ben nem tudott, de Bölcs Jónás már
több reggel is megfigyelt, hogy volt valaki a Kék sárkányok között,
aki már többször majdnem átrepülte az Arany sárkány-sziklát.
Mit gondoltok, kit választott ki Bölcs Jónás? Bizony Sasszem
volt az, aki reggelente, mint egy villanás döntögette a magassági
csúcsokat. És csak azért, mert örömét lelte benne. Így nagy erőre és
gyorsaságra tett szert, s talán még ő maga sem tudta ezt, amit Bölcs
Jónás már sejtett. A Fekete seregből maga Bigblack Ben állt ki.
Nagy elbizakodással hitte, hogy ő bárkit, bármikor legyőz. Igaz,
hogy egy csatában nem igen akadt volna olyan ellenfele, aki
felvehette volna a nagy és erős sárkánnyal a versenyt. De ez az
elbizakodottság sem gyorsaságát sem magasba törését nem
segíthette. Jónás ekkor odahívatta magához Sasszemet. Elmondta
neki, hogy már régóta figyeli reggeli gyakorlását, és ha van valaki
a sárkányok között, akkor ő az, aki ezt a kihívást elfogadhatja.
Csak bízzon saját magában! Amikor Bigblack Ben megtudta, hogy
ki lesz az ellenfele, lekicsinylő, gúnyos mosollyal méregette,
hiszen méretre, erőre is sokkal kisebb volt, mint ő. Repülni meg
még soha nem látta. Sasszemnek viszont elég volt Jónás bíztató
szavaira és a rengeteg kimerítő, de annál hasznosabb gyakorlásra
és repülésre gondolnia. Tudta, hogy ki tudja állni a próbát! Jónás
adta meg a jelet az indulásra. Kettőt fújt kürtjébe, és máris indultak
mindketten a szikla csúcsa felé. Bigblack rögtön az elején mindent
beleadott. Jócskán meg is előzte ellenfelét. Ám Sasszem jól tudta,
hogy nem az a fontos, hogy az elején gyors legyen, hanem, hogy
végigcsinálja, és épp a meredek fordulóknál, emeléseknél maradjon
elég ereje. Már nagyon magasan jártak. A többiek elől egy nagy
felhő takarta el őket, amikor Sasszem nemhogy csak beérte
Bigblacket, hanem szépen lassan meg is előzte, és kezdett előnyre
szert tenni. Ekkor Ben aljas módon megpróbált Sasszembe
kapaszkodva lerántani őt a mélybe, hogy majd róla rugaszkodjon
el. De amint ezt Sasszem észrevette, egy éles fordulóval kitért
előle, így Ben a mélység felé kezdett zuhanni. Még pár szűk
forduló és néhány erős csapás, és Sasszem felért az Arany
Sárkány–szikla tetejére. Sőt, túlrepült rajta! Ő volt az első, és azóta
sem akadt párja, akinek sikerült ott átrepülnie. Megnyerte a
versenyt!
Bigblack annyira elfáradt, hogy majdnem a tengerbe veszett,
ha nem segítenek neki kievickélni. Egyedül talán hazáig sem jutott
volna. Ezek után már senki nem tekintette vezérének őt, és
szégyenében elbujdokolt valahová messze.
Ez volt Sasszemnek az első, de nem az egyedüli nagy
hőstette. De azokról majd valamikor máskor mesélek nektek.
 Az új családtag

Bence nagyon szeretett volna egy kiskutyát. Volt a családnak

régebben egy kajla kiskutyusa, de akkor Bence még nagyon kicsike
volt. Nem is emlékszik már szinte arra a másik kutyára, csak
anyáék távoli történeteiből dereng neki valami. Akkoriban született
meg a kishúga, és anyáéknak Bence és a bátyja mellett a kis házi
kedvencre már nem igazán jutott idejük. Bence is inkább csak
játszani szeretett. Zsömi, a kiskutya tanítgatása neki még nagy
feladat lett volna.
Eltelt néhány év, de Zsömi még mindig nagyon pajkos és
szeleburdi volt. Sokszor megszökött, és a séták alatt is csak a
gazdik lába köré tekerte a pórázt. Eléggé mókás látványt nyújtottak
az utcán, miközben anya egyszerre próbálta tolni a baba–kocsit, és
pórázon vezetni a kis oktondi Zsömit. A két fiú pedig fel és alá
száguldozott a kismotorokkal. Anya persze a kutya viselkedését
inkább roppant bosszantónak érzékelte, semmint mulatságosnak.
Így nem is szívesen vitte sétára együtt az egész csapatot. A szülők
végül arra az elhatározásra jutottak, hogy új gazdát keresnek a
kutyusnak. Zsömi hamarosan el is került a háztól.
Ezután sokáig nem kerülhetett újra elő a háziállat kérdése.
Anya és apa tanult a hibákból, s úgy döntöttek, hogy még egy jó
darabig nem fér a család életébe egy újabb eb.
Sok-sok minden történt az évek alatt Bencével és a
testvéreivel. Abban azonban mindhárman megegyeztek, hogy
előbb-utóbb előállnak anyáéknak a tervvel! Kiskutyát szeretnének!
A gyerekek bizonygatták szüleiknek, hogy az új családtagra sokkal
több időt fognak fordítani. Megtanítják mindenre, sétáltatják és
takarítanak utána. Utána olvastak a kutyafajtáknak. Olvastak a
kiskutyák neveléséről, viselkedéséről is, egyszóval felkészültek
arra, hogy ezúttal igazi, jól nevelt kis kedvenc váljon az új
jövevényből.
Egy szép tavaszi napon a házuktól néhány utcányira egy
kedves családnál kiskutyák születtek. A három újszülött kistestvér
közül Bencéék első látásra beleszerettek egy fehér, dundi gombóca,
akit el is neveztek Betyárnak. Anyáék is a szívükbe zárták hamar
Betyárt, így megkezdődhetett a kutyás kaland az immár hat főre
bővül famíliában. A három testvér betartotta a szavát, s valóban
sok időt szántak új barátjuknak, Betyárnak. Ő meg is hálálta a
gondoskodást, törődést és igazi játszópajtásokká váltak négyen.
Persze anyáéknak néha figyelmeztetni kellett az újdonsült gazdikat,
hogy alkalmanként igencsak elfeledkeznek ígéreteikről. Főleg a
kutyus után való takarítást szeretik ügyesen megúszni. De persze
anyáék mindig kisegítették őket. Mert bizony ők is nagyon
megszerették Betyárt, akire néha viccesen anya még azt is mondja,
hogy szőrös kisgyerek!
Itt a vége fuss el véle!
 Csillagszemű királyfi

A kisfiú apró volt, mint egy magocska. Védtelen és törékeny.

A felhők közül kukucskált kíváncsian lefelé, hol leli, kiben találja
meg szüleit. Egyszer csak nagyot dobbant a szíve, amikor
bizonyossá vált, ők azok! Szíve megsúgta, hozzájuk kell
megérkezni. Ők, akikre számíthat, ők, akiknél mindig biztonságban
lehet, mint egy kikelő magocska, amiből egyszer hatalmas fa lesz.
Fújhatja akkor már a szél, verheti jégeső, tudja, hogy biztonságban
van, vigyáznak rá.
Csodás nyár volt, amikor a Földre érkezett, és neki más dolga
sem volt, mint nőni, erősödni. Ha éhes volt, száját tátotta és ömlött
az édes–mézes tejecske. Ha fázott, meleg karok, puha takaró ölelte
körül. Ha álmos volt, elringatták, és megvigasztalták, ha
elszomorodott. Nőtt, növögetett, a nyárból ősz lett, majd lehullott a
hó, később újra nyíltak a virágok és kisütött a forró nyári nap.
Ahogy a kisfiú egyre nagyobb lett, egyre bátrabban fedezte
fel a világot. Látta, hogy minden milyen csodálatos.
Gyönyörködött a levelekben, ha szél borzolta az ágakat. Kacagott,
ha kiskutyája játszani hívta. Keze érezte a homok puhaságát, a víz
selymességét, a hintában a szellő csiklandozását, és hallgatta maga
körül az énekszót. Néha azonban furcsa, nehéz érzés kerekedett
szívében. Ilyenkor, ha felnézett, egy árnyékot látott elsuhanni az
égen. Teltek múltak az évek. Néha hosszú időre megfeledkezett az
árnyékról, de amikor a szívében rossz érzés támadt, mindig
átsuhant az árnyék is az égen. Egy éjjel álmában megjelent egy
piros ruhás törpe és azt mondta a kisfiúnak:
– Ha eleget tanultál, és erős leszel, találkozni fogsz egy
sárkánnyal. Különös erővel bír a sárkány és a te feladatod lesz,
hogy legyőzd. Sokáig kerülni fogod a tekintetét, de amikor majd
készen állsz, bátran a szemébe nézel, és akkor nem lesz hatalma
feletted többé.
És a törpe varázsport hintett a kisfiú szemébe, hogy ezentúl
jobban láthassa majd a sárkányt.
 Reggel, amikor a kisfiú felébredt, nem emlékezett az álmára,
de tudta, hogy valami különleges történt vele éjszaka. Bár a
tükörben nem látott semmi újat, mégis tudta, és vele együtt
mindenki más is, hogy varázslat történt vele. Onnantól
Csillagszeműnek hívták. Csillagszemű szeméből mindent el
lehetett olvasni róla, akár egy varázskönyvből. Ha béke volt a
szívében, és a szemébe néztél, mintha egy tiszta vizű tó mélyére
tekintettél volna fülledt nyári délidőben. Mint napsugarak
táncolnak, úgy játszott az ő szemében a vidámság. Nem véletlen,
hogy tavat tükrözött a csillag szempár. Csillagszemű a vizek
lakóinak nagy ismerője volt. Ha véget ért a tél, és elolvadt a jég,
gyakran vágott egy mogyoróvesszőt. Fütyörészve zsineget rakott
rá, és ámulva jártak csodájára, amint kifogta a legnagyobb halakat
is. Ilyen volt Csillagszemű békeidőben. Amikor azonban haragos
lett, villámokat szórt a csillagszem, és vihar korbácsolta a benne
tükröződő vizet, mennydörgés mutatta, merre jár. Ilyenkor újra és
újra eljött a sárkány. Ha igazán szemfüles volt, már nem csak az
árnyékát látta átsuhanni az égen, hanem láthatta szárnyait
csapkodni. Csillagszeműnek egyre nőtt az ereje. Épített, faragott,
szaladt, ugrott és mindenben, amibe belekezdett, bátornak,
ügyesnek és kitartónak bizonyult. Érezte, hogy közeledik a nap,
amikor a sárkány közel jön hozzá és ő bátran fog a szemébe nézni.
Minden napja, minden tette készülődés volt a találkozásra.
Egy napon Csillagszemű izgatottan ébredt. Nem tudta honnan
jön a nyugtalanság, de minden porcikájában érezte, hogy
különleges nap vár rá. Szülei nem sejtették, mi zajlik a szívében, de
érezték, hogy Csillagszemű ma nagy csatára indul. Édesanyja
bátorítóan megölelte, kedves szavakat súgott a fülébe, édesapja
pedig átadta neki kardját, amit féltve őrzött. Csillagszemű kihúzta
magát és tudta, hogy ha türelmesen vár, ma eljön hozzá a sárkány.
Amikor jött az ismerős furcsa és nehéz érzés a szíve táján, az égen
a fenyőfa fölött megjelent a sárkány. De nem repült tovább, ahogy
mindig szokott a mogyoróbokor mögött, hanem leszállt az udvarra.
Csillagszemű szíve a torkában dobogott. Kardját markolva elindult
a sárkány felé. Hatalmas sárkány volt, sokkal nagyobb közelről,
mint amekkorának az égen látszott. Csillagszemű összeszedte
minden bátorságát és a sárkány szemébe nézett. A sárkány nagyra
tátotta a száját és Csillagszemű felé hajolt, hogy hatalmas fogaival
darabokra tépje. Csillagszemű előrántotta kardját és egy vágással
lenyisszantotta a sárkány fejét. Ahogy a sárkány feje földre hullott,
szemét egy utolsó könnycsepp hagyta el, ami a földre gördülve
csillogó, mindent elvakító fényes drágakővé vált. Csillagszemű a
kezébe vette a gyémántot, és belenézve egy törpét látott. Egy piros
ruhás törpét, akit mintha már látott volna egyszer, egy réges-régi
álomban. A törpe mosolyogva integetett neki, majd kiugrott a
gyémántból. Megmozgatta elgémberedett tagjait, és Csillagszemű
vállára ugorva kényelmesen elhelyezkedett. Ő ekkor vette észre,
hogy régi inge helyett aranyszállal varrt úri gúnya, királyfi öltözet
borítja testét. A törpe elmesélte neki, hogy hosszú-hosszú évek óta
várja, hogy eljöjjön az ő Csillagszemű királyfija, aki szembenéz az
időről időre leszálló sárkánnyal és levágja a fejét. Így
szabadulhatott ki a piros ruhás törpe, aki elfoglalta örök lakóhelyét
a Csillagszemű királyfi jobb fülében a kispolcon. Ezután, ha
Csillagszemű királyfi szívét furcsa, nehéz érzés járta át, a piros
ruhás törpe mindig megsúgta neki, hogy nincs már a sárkány, csak
egy bárányfelhő úszott át az égen egy pillanatra eltakarva a
ragyogó Napot.
 Bodza és Csillag

Szép téli nap volt. A sok hó csak úgy ragyogott a farmon. Az

állatok szerteszéjjel bóklásztak. Egyszer csak Csillag, a szép,
barna, lobogó sörényű ló vágtatott a ropogó hóban. Bodza, aki
imádta az állatokat és a havat, későn ébredt, így lemaradt az
etetéséről. De nem keseredett el. Kócosan kiment és megsimogatta
a megpihent lovat. Adott még neki egy marék szénát, majd
szánkóját a ló után kötötte. Csillag elindult a kislánnyal, és
dombról dombra húzta. Bodza boldog volt és szabad. Mellettük
suhantak a hóval beborított fák, házak. Majd megálltak egy odvas
fa mellett. Hullt a hó, nézték egymást. Szavak nélkül is értették a
másikat. A hófelhők mögül kiragyogott a nap. A kislány észrevette,
hogy az odúban csillog valami. A szánkóra felállva belenézett és
látta, hogy ezernyi fényes kristály fekszik ott. Ezernyi színű,
szikrázó kis kövek. Belemarkolt és kezeit melegség járta át.
Hirtelen, hatalmas hóvihar támadt, ami felemelte a kislányt. Bodza
lebegni kezdett a levegőben. Könnyű volt, és csak szállt, szállt a
madarak, felhők közt. Mosolygott, mikor érezte, hogy egyre
magasabban jár. Nem félt, biztonságban érezte magát. Tudta,
érezte, hogy vigyáznak rá. A színes kristályok ki–csúsztak a kezei
közül. Kapkodta őket gyorsan, nem akarta elveszíteni, de hiába.
Egyre kisebb darabokra estek szét és beszínezték az égboltot.
Minden szivárványszínű lett és csillogott. Érezte, le kell már jönnie
a földre, a színes kristályokat meg hagyni, más is tudjon bennük
gyönyörködni. Szép lassan leereszkedett a fa mellé, Csillaghoz. A
ló szeme is ragyogott. Bodza kiolvasta belőle, hogy most nem a
szánkóra kell visszaülnie, hanem a ló hátára. Felült rá, kissé
bizonytalanul, de rábízta magát Csillagra. Szépen, lassan elindultak
vissza a farm felé. Lassú sétából fokozatosan gyors vágtázás lett. A
kislány szeme csak úgy csillogott!
Hazatérve, finom, édes almaillat áradt. Éhes is lett. A tűz
ropogott a kandallóban, meleg és nyugalom áradt. Bodza arra
gondolt, holnap korábban kel, hogy ki ne maradjon az állatok
etetéséből, és hogy minden nap egy csoda.
 A kismanó krumplija

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis manó. Ez a
manócska mindig csak a kertet leste: azt figyelte, hogyan nőnek a
füvek, hogyan araszolnak a kukacok, hogyan tollászkodnak a
verebek odafent a faágon.
Tél volt éppen: se fű, se kukac, se veréb. Szépen hullott
viszont a hó, vastagon beborított mindent, s a manócska ennek is
nagyon örült. Csodálta ő a természet téli álmát is. De azért egyre
jobban várta a tavaszt. Várakozva nézegette az eget, oszlanak-e
már a felhők, kisüt-e végre a Napocska, csepeg-e már az ereszről
lógó jégcsap vége? Hát bizony oszlott is, sütött is, csepegett is.
Manócska gondolt egy nagyot: krumplit fog ültetni! Tudjátok,
hogyan kell csinálni? Manócska bizony tudta jól. Először is meg
kell nézni, hány szeme van a krumplinak, s ahány, annyifelé kell
vágni: minden darabon egy szem. Azon nézeget majd az új
krumplivirág kifelé. Ha ez megvan, jöhet a föld előkészítése. Fel
kell szántani, hogy jó porhanyós legyen. Azután lyukakat kell fúrni
bele, ott kucorognak majd a krumplidarabkák. Szépen szemmel
felfelé, mintha az eget bámulnák. De nem bámulhatják sokáig,
mert jön manócska, és szépen betakargatja őket, hogy ne fázzanak.
Aztán már csak locsolgatni kell, meg türelemmel várni.
Volt krumpli? Volt. Volt földecske? Az is volt. Kicsit még
ugyan fagyos. Ezért aztán manócska nekiállt ekét eszkábálni. Az
egyik fadarabból fogakat fűrészelt, és szépen kerekre faragta
mindet. A másikba ügyesen lyukakat fúrt, és abba ütötte a fogakat.
Meg kell hagyni, takarosan sorakoztak. Aztán jött a rúdja, meg a
járomfa. Azt is szépen ívesre faragta, ne törje szegény igavonó cica
nyakát, ha majd eljön az idő. Eljött az is. Amíg fúrt–faragott,
megenyhültek az éjszakák, felengedett a föld, jobb idők jártak.
Egyik nap manócska fogta az ekéjét, elé kötötte a cicát, s derekasan
felszántotta a kiszemelt földecskét. Aztán kapát ragadott, s már
készültek is a lyukak. Beballagott a konyhába, kiválasztotta a
krumplit, járt a kezében a kés, hullottak a darabkák a vájlingba.
Vitte a kertbe, s minden lyukba beköltözött egy krumpli, szemmel
gondosan felfelé. Az áldóját, ez meg nem lefelé akar mindig
nézegetni! Szépen megigazgatta valamennyit, jól be is takargatta,
aztán nekifogott a várakozásnak. Az se könnyű mesterség! Eső
áztatta a földecskét, Nap melengette, s egyszer csak kibújt belőle
egy icipici krumplicsíra orrocskája. Napról-napra növekedett,
nyújtózkodott, míg szépséges krumplivirággá nem cseperedett.
Szeretgessed, nézegessed, de le ne szedjed! Alatta ott erősödik,
kerekedik az új krumpli. Ha eljön az ősz, megeheted!
 Léna

Hegyes kis fülecskék, rugalmas léptek,

nini itt egy kislány éppen felém lépked.
Fekete a bajsza, alatta a mosoly,
– Szia Anya – mondja, és máris dorombol.

Az ölembe fekszik, kanyarog a farka,

pont mint egy cicának, rózsaszín a talpa.
– Kiscica lettem, – szól, – a nevem Bella.
Mától én vagyok a cinkotai macska.

– Egerek réme, vakondok mumusa,

– nevetve mondja, – de meg nem eszem soha.
Legyen hát kiscicám, te vagy a harmadik,
ki majd a ház körül cicálkodik.

Volt egy kutyusa is, és még mennyi állat!

Léna bizony szerette is mindahányat.
Persze akadt velük megannyi munka,
etetés, itatás, tisztántartás gondja.

Volt itt hörcsög, sáska, tyúkok az udvarban,

Léna nem volt mindig szorgalmas angyalka.
A kis hörcsögének Süti lett a neve,
emeletes házat kapott bizony vele.

Kedvelte is Léna, de nem sokáig tartott,

hogy magára ne hagyja ezt a kisállatot.
Cicáskodott sokat, a hörcsög meg unta,
ezért hegyes fogát, az ujjába nyomta.
 Kiserkent a vére, rohant az anyjához,
puszit ad Ő gyorsan, az mindent helyrehoz.
Léna megértette, nincsen megunt állat,
ha elhanyagolja, az Ő lelkén szárad.

Így aztán esténként, mikor Süti hangos,

viszi a sajtot, almát, diót, magot.
Megfigyelték azt is, hogy a kis hörcsög
a begyűjtött fonalból egy kis kuckót göngyölt.

Szépen megeteti, takarítja Léna

Bár ezt a feladatot inkább anyukára bízza.
Élnek nagyon szépen, a tyúkok is tojnak,
a patakparti házban vidáman dalolnak.
 A nyaralás

Emma alig várta, hogy elkezdődjön a vakáció. Az utolsó

napokon gondolatban már messze járt. Bőröndjét fejben bepakolta,
a legfontosabbakat íróasztalára készítette: a nyarat nagyszüleinél
falun fogja tölteni. Emma imádta ezt a helyet. Már a neve is
varázslatosan csengett: Petrivente. Hát még a házai, kis kerítései,
három takaros kis utcája! A lakosok, akik alig töltenének meg egy
osztályt az iskolájában, összesen huszonöten vannak.
A falu egyik elhagyatott házát, ahol tavaly még házfoglalót
játszottak a nyári unokák (így hívták az Emmához hasonlóan csak
nyárra érkezett gyerekeket a falu lakói), a télen megvették és
tavasszal már be is költöztek az új lakók.
– „Sok titok lengi körül ezt a házat. – írta nagymama, de nem
árult el semmit. – Majd ha itt leszel, kisunokám!”
– „Hát ez az. Már csak pár nap, és ott leszek nagyikám!” –
gondolta Emma és megpróbálta felvenni újra az óra fonalát.
Amikor a vonat befutott a távoli nagyvárosba és nagypapa
Emmáért jött az oldalkocsis motorral, a kislány már alig fért a
bőrébe.
– Nagypapa! Mikor ismerkedhetek meg az új családdal? –
kérdezte.
– Nem akarod először az ismerős helyeket sorra járni?
Megnézni a kertet, az állatokat? Nagyanyád nagyon készül az
érkezésedre!
– Dehogy nem! Már annyira kíváncsi vagyok! Érzem, hogy
ismét nagyon jó nyaram lesz!
Nagymama most is – mint mindig – almás pitével várta
Emmát. Miután megevett egy fél tepsinyit belőle, körbejárta
kedvenc helyeit a ház körül. Megnézte a kiskertet, a pajtában a
nyulakat, az ólban a malacokat. Ahogy az elkövetkezendő napok
mindegyikén, dicséretek közepette kiszedte a tyúkólból a tojásokat.
Benézett Mariskához is, aki a friss tejet adja reggelente a
kakaójához. De ezek után már nem lehetett visszatartani. Indulni
kellett vele az újraéledő házhoz, a titkos kertbe, amely mágnesként
vonzotta.
Amíg sétáltak, nagymama elmesélte neki, hogy a házat egy
idős házaspár, Júlia és János vette meg. Eladták fővárosi lakásukat,
hogy nyugalmat és csendet keresve érkezzenek meg ide
Petriventébe. Volt nagy riadalom a faluban, amikor egy óriási
kamion meghozta a csomagjaikat. Akkora versenyzongora került
elő belőle, hogy négy erős férfi kellett a becipeléséhez.
A házhoz érve lágy zongoraszó hallatszott. Emmát nem
lehetett visszatartani, becsörtetett az elvadult kerten át a házba.
Mint aki ismerős helyre érkezik, a járást ismerte. A zeneszó a
szívéig hatolt. Júlia nem hagyta abba a zongorázást, fejével
biccentett, és egy székre mutatott a hangszer mellett. Emma most
már biztos volt benne, hogy ez a nyár tényleg másképp fog eltelni,
mint az eddigiek.
 Fogtündér a Céklalé utcában

A Céklalé utcában, a sarki házban lakott két testvér. A lila

szoba lakója Lili, a rózsaszín szoba lakója Rózsi volt. Lili volt a
nagyobb testvér, és ezt a fölényét igyekezett Rózsival is éreztetni
ott, ahol csak tudta. Sokáig minden rendben volt. Egészen addig,
míg egyszer csak Rózsinak mozogni kezdett az első foga.
Mivel Lili már egy jó ideje várta, hogy végre kiessen egy
foga, megharagudott a testvérére. Ezt azonban senkinek nem árulta
el. Hiszen tudta, hogy olyan dolog miatt mérges, amiről a testvére
igazából nem is tehet. Tulajdonképpen nem mérges volt, inkább
csalódott.
– „Neki hoz először ajándékot a fogtündér” – gondolta
magában szomorúan, miközben úgy érezte, hogy ez a jog őt, az
idősebb testvért illeti.
A lányok véleménye a fogtündérek létezésről meglehetősen
határozott volt. Azt azonban nem tudták mire vélni, hogy bizonyos
utcákban jár, máshol pedig nem. Ráadásul mindenfelé más-más
szokásai vannak. Néha Lili hosszasan eltöprengett ezen a kérdésen,
de sosem talált elfogadható magyarázatot. Ő maga úgy képzelte,
hogy a fogtündér biztosan eljön hozzá, és szép ajándékot hoz neki.
Azt is remélte, hogy a fogacskát ott hagyja majd a párna alatt, mert
szerette volna eltenni emlékül.
Teltek múltak a hetek, és egy napon Rózsinak a második foga
is kiesett. Lilivel azonban még mindig nem történt semmi. Ekkor
már igazán úgy érezte, hogy itt valami nincs rendben.
– „Ez nem igazság!” – mérgeskedett magában. Nagyon
szeretett volna végre ő következni. Azt forgatta a fejében, hogy egy
apró fehér kavicsot használ fog helyett. Szépen zsebkendőbe
csomagolja a kövecskét, és beteszi este a párna alá. Előkészítette a
csomagot, de végül nem volt elég bátorsága véghezvinni, amit
kifundált. Attól félt, hogy megbántja kedvenc tündérét, és ezt
semmiképpen nem szerette volna. Épp próbálta elhessegetni
magától csúfondáros tervét, amikor egyszer csak egy suttogó
hangot hallott.
– „Csukd be a szemed, hogy láthass engem”– szólt a hang.
Lili becsukta a szemét. A homályban egy sugárzó, lila hajú,
átlátszó rózsaszín szárnyakkal repkedő apró tündérlányt látott. A
tündérlány csillogó ruhácskát viselt, és vidám arcáról ragyogott a
szeretet. Felkacagott, majd meglendítette parányi pálcáját egyszer,
és még egyszer. Mindkét legyintésre hirtelen megjelent valami a
levegőben, de csak egy pillanatra, aztán eltűnt. Először egy karkötő
villant fel, a következő suhintásra pedig egy hegyező. A tündér így
szólt:
– „Ma két gyereknek fogok örömet szerezni. Tudom mire
vágynak, mert hisznek bennem. Légy türelemmel te is! Rád is sor
kerül majd.”
Lili nagy meglepetésében kinyitotta a szemét, és a kép
szertefoszlott. Próbálta újra meg újra behunyni szemeit, de a tündér
nem jött vissza.
Rózsi aznap este zsebkendőbe csomagolta kiesett fogacskáját,
és lefekvés előtt gondosan elrejtette a párnája alá. Reggel a lányok
tündöklő napsütésre ébredtek. Csodák csodájára Rózsi épp azt a
karkötőt húzta elő a párna alól, amit Lili előző nap a fogtündér
varázslatában látott.
Lili sokáig várta, hogy mikor jelenik meg újra a tündér, de
nem jött többet. Egyszer aztán, amikor épp nem számított rá, Lili
foga is mozogni kezdett. Roppant furcsa érzés volt. Kellemesnek
egy cseppet sem mondható. Erre vágyott annyira? Miért nem
mondta neki eddig senki sem, hogy nem is olyan jó érzés, ha az
embernek mozog a foga. Ráadásul heteken át el kellett viselni,
mire végre kipottyant. Akkor aztán volt nagy öröm! Lili
meghatódva tartotta kezében első tejfogát. Becsukta a szemét, és
nagyon boldog volt. Közben attól félt, hogy mi lesz, ha
elfeledkezik róla a fogtündér. Mi lesz, ha reggel arra ébred, hogy a
párnája alatt nincs semmi! Ekkor, csukott szemei előtt hirtelen újra
megjelent a kicsi, lila hajú, repkedő lányka. A tündér most így szólt
hozzá:
– „Bízz bennem! Én abból merítem az erőm. Ha bízol és
hiszel bennem, meglásd, nem fogsz csalódni.”
Aznap este, amikor Lili ágyba bújt, egy parányi zseblámpára
gondolt, amiről már régóta álmodozott. A fogát – ahogy azt illik –,
jól becsomagolta egy zsebkendőbe. Közben az jutott eszébe,
milyen jó volt együtt izgulni a testvérével, az ő ajándékáért! Talán
még annál is jobb, mint most, hogy a saját meglepetését várja.
Reggel jókedvűen ébredt. Amikor észrevette, hogy a párnája sarka
egy picinyke szárny alakban megnyomódott, elmosolyodott.
Izgatottan hajtotta fel párnáját. A párna alatt ott volt az előző este
gondosan bekészített fogacskája, és mellette feküdt a kis piros
zseblámpa, amire oly nagyon vágyott.
 Én

Négyen voltak: Idő, Messzeség, Semmi és Varázsangyal.

Olyan régen történt, amikor még Idő csak egyhelyben állt. Tudom,
nehéz elképzelni, mert manapság Idő mindig csak megy, halad és
múlik. Akkoriban viszont valahogy beragadt, vagy még el sem
indult, lustálkodott, pontosan nem lehet tudni. És mivel Idő
egyhelyben toporgott, Messzeség is csak tétlenkedett. Idő nélkül
nem sokat tehettek. Varázsangyal is csak várt, illetve várt volna,
mert Idő nélkül még várni sem lehet rendesen. Talán Semminek
volt a legkönnyebb dolga, mert neki nem kellett Idő, hogy
egyáltalán legyen. Na, de hát ugye Semmi önmagában nagyon
kevés volt ahhoz, hogy valami legyen. Az ilyen helyzetekben csak
Varázsangyal lehetett, aki mégiscsak összehozta a többieket. Nem
is akárhogy! Semmivel nem foglalkozott, mert úgy gondolta, hogy
Semmi végül is ugyanaz, mint Minden, csak nem tud róla. Így
hirtelen varázsigével útjára indította Időt, Messzeséget, és innentől
felgyorsultak az események. Olyan sebességgel, hogy az
események mellkasát majd szétrepesztette a menetszél! Az Idő
haladt, a Messzeség növekedett és lett Minden. De tényleg
Minden! Űr, csillagok, bolygók, évek, fényévek, és a Föld. Igen a
Föld, ahol lakunk. A Földön lett víz, hegy, vulkán, dínók, madarak,
amoniteszek, kardfogú tigrisek. Egyszerű ez. Aztán Varázsangyal
arról is gondoskodott, hogy emberek is legyenek. Születtek is.
Varázsangyal mindig pontosan tudta, de csak ő, hogy ki, mikor fog
megszületni és hol. Azt nem tudom, honnan tudta, de tudta. És
egyébként ma is tudja! Azok a gyerekek, akik nem születtek még
meg, a városokban, kukák mögött várták, hogy megszülethessenek,
legalábbis én így gondoltam, amikor, még kicsi voltam és nem
tudtam, hogy megy ez. Ma már tudom! Varázsangyal pontosan
tizennégymilliárd-nyolcszáz-ötvenmillió év után 2008. május 22-
én megajándékozta Anyát és Apát! Engem választott, végre! Már
azt hittem, sosem születek meg! Végül is nem baj, hogy ennyit
várt, mert így legalább megismerhettem az összes barátomat,
tesóimat, Nagymamát, Nagypapát. Ha ötvenezer évvel előbb
kerülök ide, sokkal veszélyesebb lett volna. Mamutokat kellett
volna kergetnem, és még csak nem is korcsolyázhattam volna. Ha
pedig Varázsangyal kétszázmillió éve varázsolt volna engem ide,
akkor maximum egy velociraptor lehetett volna a barátom. Uh,
belegondolni is borzalom! Na és, hogy pont itt születtem, az is kész
szerencse. Afrikában nagyon melegem lenne, Grönlandon fáznék,
és ott még kézen kötni sem tanultam volna meg szerintem. Kínában
meg annyian vannak, és mindenki egyforma. Félő, hogy nem
ismernék meg senkit. Egyébként Anya és Apa is örül, hogy én én
vagyok. Meg szerintem mások is. Suba nem biztos. Harapdál és
összesaraz a mancsával. Na, de ha meg százezer év múlva születek
meg a Marson! Ahol nincs is levegő! Nem! Ez így pont jó. Jó Idő,
jó Messzeség, jó Varázsangyal, és igen, Semmi is jó. Szóval
Minden.
 A varázslatos gyík

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren túl is,
ott ahol a kurta farkú malac már nem is túr, volt egy
szivárványokkal körülvett varázslatos ország. Ott a nap mindig
sütött, a felhők sohasem voltak borúsak. Ennek az országnak volt
egy bölcs öreg királya. A királynak volt egy fia, a kicsi királyfi,
akit mindenki nagyon kedvelt és szeretett, akinek mindenkihez volt
egy kedves szava, és mindenkivel jót cselekedett. A királyfi mindig
szót fogadott az öreg királynak, az udvarban mindenkinek a
kedvében járt. A királyfi nagyon derűs és boldog éveket élhetett az
udvarban. Jókedvű és barátságos szüleitől mindent megkapott
ahhoz, hogy gondtalanul készüljön felnőtt életére és az uralkodói
feladatok ellátására. Volt egy dolog viszont, amiben a kicsi királyfi
még mindig nem igazán tudott zöld ágra vergődni magával. Ez
pedig az ijedőssége volt. Az öreg király ezért nagyon bánkódott,
hogy vajon felnőtt korára hogyan tudja így irányítani az országát.

Egyszer aztán, ahogy teltek múltak az évek, az öreg király

úgy döntött, eljött az idő, hogy elküldje a fiát szerencsét próbálni.
Nehezen indult el a fiú, nagyon sírt, rimánkodott a királynak, hogy
így meg úgy édesapám, de a király hajthatatlan volt. Nem volt mit
tenni, nagy bánatosan elindult a kicsi királyfi. Ment, mendegélt
ezer veszélyen át, hóban, szélben, viharban. Aztán egy nap a kicsi
királyfi egy sűrű sötét erdőbe ért, ahol rettenetesen félt a sötét,
fekete árnyaktól, az erdő különös ismeretlen neszeitől, minden
zajtól, ágak reccsenésétől, az avar zizzenésétől, a vadállatok
hangjaitól. Nagy félelmében sírva fakadt, és azt gondolta, hogy ő
most már egy tapodtat sem megy tovább. Földbe gyökerezett a
lába, és menten lekuporodott egy fa tövébe. Ott gubbasztott, amíg
csak el nem nyomta az álom. Álmában megjelent egy varázslatosan
szép zölden csillogó gyík. Ez a gyík gyönyörű volt, mindenki
csodálta fényességét, ahogy a köveken sütkérezett, de senki nem
tudott közelebb menni hozzá, mert mindentől megijedt, és
pillanatok alatt elillant a kövek alatt. Így mindig csak egyedül volt,
nem tudta senkinek elpanaszolni búját-baját, vagy nagy örömét. A
királyfinak is megtetszett a gyönyörű gyík, s gondolta hazaviszi
magával a királyi udvarba, hogy mindenki megcsodálhassa. Arra
gondolt, hogy magához csalogatja a gyíkot és hirtelen elkapja. Úgy
is történt. Magához csalogatta a gyíkot, elkapta, de jaj, a farka
bizony leszakadt, és a gyönyörű gyík ismét eltűnt a kövek alatt. A
királyfi nagyon szomorú lett, hogy fájdalmat okozott a gyíknak, és
nem sikerült a terve. Szeretett volna segíteni a kis gyíkon. Szívét
megnyitotta, őszinte szeretetet érzett iránta, és már nem az járt a
fejében, hogy csak azért viszi haza, hogy dicsekedjen vele és
mutogassa másoknak. Meglepő gondolata támadt, mégpedig az,
hogy egyszerűen megszólítja a gyíkot, és elmondja neki, hogy lehet
a barátja, és nem akarja bántani. Várt, míg a gyík vissza nem jött.
Úgy is történt, ahogy elgondolta. Amikor megjelent a gyík,
váratlanul és őszintén megszólította a királyfi.

– Kedves gyík, ne félj tőlem, nem akartalak bántani! Nagy a

szomorúságom, hogy letörtem a farkad. Szeretném jóvátenni, amit
tettem, szeretnék a barátod lenni!

Meglepetésére a gyík értette, amit mondott és félénken

válaszolt.

– Ne légy ezért szomorú, hiszen te voltál az egyetlen, akit

annyira érdekelt a sorsom, hogy megszólítottál engem. És azzal,
hogy ezt megtetted, lett egy barátom. Most már erősebbnek érzem
magam, és nem félek többé sem tőled, sem mástól. Köszönöm
Neked!

A gyík olyannyira erőre kapott, hogy abban a pillanatban,

ahogy ezeket a szavakat kimondta, hirtelen újra kinőtt a farka, ami
szebb és erősebb volt, mint azelőtt valaha. Ugyanebben a
pillanatban a kis királyfi nagyot sóhajtva hirtelen ragyogó
napsütésre ébredt mély álmából. Nem is tudta, mi történt vele
igazából, de nagy erőt és örömöt érzett szívében. Ez az érzés
szétáradt bensőjében és egészen átmelegítette. Ha becsukta a
szemét, még látta maga előtt a gyönyörű, varázslatos gyíkot, és
érezte azt a belső erőt, melyet a gyík megmutatott neki. Visszatért
országába, ahol bátor, igazságos és erős uralkodó vált belőle, az
öreg király és az egész ország népének örömére.