Nagy Badó András: Pitypang.

Sárga pitypang,
árva pitypang,
tavasz táján érkezel,
sárga pitypang,
árva pitypang
gyermekláncfűvé leszel.

Sárga pitypang,
árva pitypang
rétek alján nyiladozz!
Sárga pitypang,
árva pitypang
egész nyáron illatozz!

Szalai Borbála: Makk-emberke

Makkot szedtem tölgy alatt,

gyorsan telt a nagy kalap.
Tudtam én már előre,
mit csinálok belőle: kutyát, macskát,
gólyát, darut,
zsiráfot is,
hosszú nyakút,
csacsit, lovat,
bocit, kecskét,
s a végén egy –
makk-emberkét…
Makkból lesz a hasa, feje,
gyufaszálból lába, keze…
Makk kalap lesz a kalapja,
hogy ne fázzon a kobakja…

Bartos Erika: Tél

Hófehér a város,
Lehullott a hó,
Jégcsap csüng az ágon,
Befragyott a tó.

Sapka nőtt a házon,

Sapkát hord a kút,
Hósapkás az autó,
Jégtükör az út.

Jégvirág a fákon,
Csillogó a táj,
Nagykabátba bújok,
Nyakamban a sál.

Szaladok a dombra,
Csiklandoz a szél,
Fürgén fut a szánkó,
Gyönyörű a tél!

K. László Szilvia: Tavaszváró

Jöjj el, Tavasz! Hozz meleget!

Hozz el minden szeretetet!
Hozz napsütést, enyhe szellőt,
Virágokat, bárányfelhőt!
Hozzál vidám madárfüttyöt,
Csemegének sok gyümölcsöt!

Fecske Csaba: Őszi eső

lóg az eső lába

lóg és indul máris
szomorúan nézem
vele tart a nyár is

a rozsdás lombokon
dühödt szél dörömböl
morzsányi sincs már a
szívben az örömből

Orgoványi Anikó: Nap aranya

Fejest ugrott a Nap a tóba,

leolvadt az arany róla,
s amelyik hal arra úszott,
aranyhallá átváltozott.

Kidugta a Nap a fejét,

a vízen nézett szerteszét,
s amerre csak ellátott,
aranyhíd ölelte a világot.

Orbán Ottó: Torreádor

Bika, bika
fekete
feje meg a
feneke.

Dúl-fúl, toporog,
a homok csikorog.
Jaj, a bika, jaj!
Jaj, jaj, jaj!
Itt van a baj.

Itt jön a bátor:

a torre, a torre,
a torreádor.

Simkó Tibor: Kabóca

Bice-bóca kabóca,
ég a lámpa kanóca,
de be hozzánk ne gyere,
mert a szomszéd egere
itt lapul az ágy alatt:
elkapja a lábadat!

Orbán Ottó: Krokodil

Krokodil, krokodil,
hétpróbás,
bőrpikkelyes, sárbundás.

Krokodil, krokodil,
kipislogsz a nádból,
krokodil, krokodil,
a szemed sem áll jól!

Orbán Ottó: Tigris

Tigris, tigris,
ritkán mosdasz,
inkább piszkos
bundát hordasz.

Erdőben,
mezőben
udvarolsz jó erőben:

"Én vagyok a
Szörnyű Tigris,
nálam szörnyebb
tigris nincs is!"

Fésüs Éva: Békanóta



Békakirály papucsának elveszett a párja,
nézi erre, nézi arra, seholse találja.
Kereste a gyereke,
ebihalak serege,
egy se lelte, úgy elnyelte
fekete tó feneke!
Szalajtották a kis gyíkot, nézze meg az árkot,
keresték a náderdőben szitakötő lányok.
Kereste a gyereke,
ebihalak serege,
egy se lelte, úgy elnyelte
fekete tó feneke!
Nem találják a papucsot sehol a világon,
ezért ugrál békakirály ma is mezítlábon!
Kereste a gyereke,
ebihalak serege,
egy se lelte, úgy elnyelte
fekete tó feneke!
Brekeke!...

Orgoványi Anikó: Holdtölte

Kíváncsiskodik a Hold
megnyúlik az álla,
beleskel az ablakon,
mi fő vacsorára.

Ellesi a receptet,
serénykedik már most,
csillagporból főz levest,
meteorit lángost.

Be is falatozza mind,
egy cseppet sem hagyna,
így nő meg a pocakja
telire, dagadtra.

A víz kincs

Víz, víz csillogó,

életadó tó, folyó,
patak, csermely,
forrás, ér,
folyam, tenger,
mennyit ér,
majd meglátod,
ha szomjaznál,
ha frissülnél,
ha tisztulnál,
ha hűsülnél,
ha gyógyulnál,
hogy egy csepp víz
mennyit ér,
s minden kincset odaadnál,
egyetlen korty friss vízért!

Csoóri Sándor: Dióbél bácsi  

Ki lakik a dióhéjban?
Nem lakhat ott bárki,
Csak Dióbél bácsi.
Ha rácsapsz a dióhéjra
Kinyílik a csontkapuja
És cammogva előmászik
Vén Dióbél bácsi-
Csak a szádat
Tátsd ki!

Kányádi Sándor: Ha a napnak   —   vers

Ha a napnak lába volna,
bizonyára gyalogolna.
Ha pedig keze is lenne,
akkor ő is cipekedne,
s leülne, ha elfáradna,
ide mellénk, a kis padra.
Kérges kezét térdre ejtvén,
merengne a holdas estén.
Úgy várná be, szépen ülve,
hogy őt a föld megkerülje.

Mese a fecskéről

Hajdanában, réges – régen, olyan régen, hogy már az idejét sem tudja senki, élt egyszer egy szegény
asszony. Csak egyetlen gyermeke volt, egy aprócska, vékony csontú kislány, akit Fecskének becézett.
Ez a kislány örökösen dalolt, nótázott. Hiába szólt rá az anyja többször is:
– Elég legyen már, kis Fecske! Hagyd abba! Fáradt vagyok, pihenni szeretnék!
– Ha nem tetszik, ne hallgassa! – nyelvelt vissza a kisleány, s annál harsányabb dalolásba kezdett.
Jócskán fel volt vágva a nyelve.
Egy reggel, még alig pitymallott, de a kis Fecske már talpon volt. Fekete ruhát vett magára, – melyre
édesanyja kék karöltős-ujjat vart az este –, és fehér kötényt kötött eléje. Alighogy felöltözött,
nyomban nótázni kezdett a legélesebb hangján.
A szegény asszony még aludt volna szívesen, de felriadt a hangos énekszóra.
– Kislányom, kislányom… – sóhajtott fel bosszúsan, majd így folytatta: – Miért nem születtél inkább
dalos madárnak!
És láss csodát, abban a szempillantásban kék szárnyú, fekete tollú kismadár repült ki a szobából.
Fehér mellénye megvillant egy pillanatra, s aztán szélsebesen tovaszállt…
Estére azonban visszatért, és az ablak fölé, az eresz alá fészket rakott. Ott élt madár alakban, s
minden hajnalban hangos énekszóval köszöntötte az édesanyját.
Sok, sok ködbevesző esztendő telt el azóta. A fecske ma is az emberek közelében, az eresz alá rak
fészket, és kora reggel hangos csiviteléssel ébreszti a ház népét. Azt mondják, szerencsét hoz annak,
aki szívesen hallgatja ficsergését. Ez így igaz, hisz aki fecskeszóra ébred, és kel ki ágyából, az idejében
foghat munkához s nem telnek napjai hiábavalóan.

A három csibe

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik
fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és
engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis
tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.

A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a
kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Csúfondárosan kiáltott
ki az ablakon:

- Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!

 

Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem
értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy
megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót,
hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

- Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja,
se testvére. Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan
szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát. A kis fehér
csibe elmosolyodott, és valami köszönésfélét pityegett a maga csibenyelvén. A tündér puha tenyerébe
vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

- Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott
házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy
darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra
bukkant, s nyomban nekilátott a munkának.

Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát
főzött magának. Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a
fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje
maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába
könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.
Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a
másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág. Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már
jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta
az ajtót, a vörös meg a fekete - hess! - beröppent.

- Nyissátok ki, de tüstént! - morogta vészjóslóan a róka.

- Hát csak gyere, ha tudsz! - ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult,
hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az
ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:

- No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét. A három pelyhes, a
fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek,
vigadoznak.

Legyetek ti is a vendégeik!

Sutov: Az alma

Marika egy szép kora nyári napon kiment a kertbe és örömmel látta, hogy az almafán egy szem
gyönyörű,

piros érett alma mosolyog le rá.

„Jó lenne ezt a szép piros almát leszedni!” – gondolta. De ő még nagyon kicsi volt, az ágat nem érte
el,

ezért segítségre volt szüksége. Marikának sok barátja volt: a hosszúfülű nyuszi, a kis tarka boci, még a

fekete varjú is. „ Ők biztosan segítenek nekem!” – gondolta Marika és el is ment mindjárt a bocihoz.

Együtt mentek vissza a kertbe. A boci kérlelni kezdte az almafát:

- Kedves fácska, add le a szép piros almádat Marikának…- és mert a fa nem mozdult, a boci nekidőlt

és úgy mozgatta, bökdöste, ám az alma mégsem esett le. Akkor a nyuszit kereste meg Marika.

- Segíts nekem, kérlek! – és elmondta, mi a gondja.

- Megyek, máris megyek! – készségeskedett a tapsifüles, de hiába ugrált a fa alatt, az almát nem érte

el, sehogy nem tudta leszedni. Ment a kislány a varjúhoz.

- Segíts nekem a piros almát leszedni a fáról! – kérte.

- Jobb is, hogy engem kértél! A nyuszi kicsi és butácska ahhoz, hogy segíteni tudjon neked. –

dicsekedett a varjú.
Fel is röppent, körbe-körbe röpködte az almát, meg- megcsipegette a szárát, meg a fa ágát, de az
alma

nem mozdult, maradt a helyén. El is szégyellte magát a varjú, hogy még dicsekedett is, mégsem tudja
az

almát leszedni. Marika pedig most már a szelet kérte: fújja le neki az almát. Jött is a szél, fújt, egyre

erősebben és erősebben – az alma mégsem esett le. Marika már-már elpityeredett és arra gondolt:

nem kéri már senkinek sem a segítségét. Odaállt a fa elé és kérlelni kezdte:

- Légy olyan jó almafácska, add nekem az érett, szép piros almádat!

Az almafa ekkor megszólalt: - Gyere közelebb, Marika!

Marika közelebb lépett, az almafa megrázkódott és a gyönyörű piros, érett alma leszakadt az ágról,

leesett, egyenesen a kislány kezébe.