1. Mentovics Éva: Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány
egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett. Remekül érezték magukat.
Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot
valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.
– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.
– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem
tudott utána nyúlni. Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld
felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait? Hosszú ideig csak zuhant, zuhant
lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén
szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta. A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött
a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.
– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent
megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök
ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe
pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az
égboltra.
– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta
kedvesen a fenyőfa. Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett... A kis
csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé. A vén fenyő még jó
néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.
– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a
legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.
– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska. – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.
Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára. A kis csillagocska egy ideig búslakodott,
majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az
égbolton...
Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas
tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá. – Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis
barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a
fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is
leugranak. Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán
folytathassa a ragyogását. Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon,
de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak. Ki is vágták mindegyiket, hogy majd
feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva
figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?
Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba. Az
égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon. Azonban amit ott láttak minden
várakozásukat felülmúlta. A csillagbarátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem
egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak. Az emberek körbeállták, csodálták, és
énekszóval köszöntötték őket. Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt
leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban.
Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.Azóta díszíti csillag
a karácsonyfák csúcsait.
2. Varga Katalin: Kesztyű

Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában.
Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével. A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg
volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe: a pocok a nagyujjába, a
cinke a mutatóujjába, a béka a középső ujjába, a szarvasbogár a gyűrűsujjába s az öreg, rövidlátó hangya a
kisujjába. Ha beköltöztek be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű
micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből: a pocok cipőt talpalt, a
cinke ruhát varrt, a béka órát javított, a szarvasbogár bútort gyalult s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett. De
egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak az ebédfőzéshez. Főtt,
rotyogott az ebéd a kesztyűben: a nagyujjban bableves, a mutatóujjban mákos csík, a középső ujjban töltött
káposzta, a gyűrűsujjában sonkacsülök s a kisujjában tejbegríz. Délután egy kicsit pihentek. Majd saját
mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona! a pocok hegedült,
a cinke zongorázott, a béka szájharmonikázott, a szarvasbogár trombitált s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében
klubnapot tartottak: a pocok és a béka sakkozott, a cinke televíziót nézett, a szarvasbogár újságot olvasott s az
öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett. Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a
kesztyű ujjaiba: a pocok a nagyujjába, a cinke a mutatóujjába, a béka a középső ujjába, a szarvasbogár a
gyűrűsujjába s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

3. Bartók Julianna: A hiú hóember

Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.
Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom
hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam
őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének.
Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.
Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.
- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!
Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak
zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!
Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.
A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt,
mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az
áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba,
csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam
szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.
- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a
szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!
Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan
fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a
hóemberek!
4. Gazdag Erzsi: A cinke és a szél

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.

- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt.
Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.
- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.
- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg,
kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is
elhullatta. A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár,
kár!"
- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni
akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke
meséjére.
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá. Későn vette észre, hogy a
gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor.
Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek
ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.
- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél.- Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a
föld alatt.
- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz.
Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában? Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a
legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony
tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.
No de erre már a szelet is elfutotta a méreg.
- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó
meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad! S ezzel süvítve
elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.
A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni
készült, mert közben egészen besötétedett.
- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.
5. Tóthárpád Ferenc: A negyedik gyertyaláng

Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön
ünnepélyesen csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha.
Hetek óta vastag hó takarta a tájat. Ahogyan minden este - és reggel-, a madarak most is odagyűltek a kisszoba
ablakpárkányára, hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt
üzenték volna:
- Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!
Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután
az utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi
koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is
meggyújthassák.
Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya
és a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek
az édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon.
Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt
jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul
kívántak egymásnak mielőbbi szép álmokat.
Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult.
- A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg! - szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az
édesapjára.
- Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj,
majd meggyógyul - válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kislányáéval.
A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire
megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és
nem szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni. Egy kis huncutság ült ki az arcára,
amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már azt is megtanulták, hogy a fehér
és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán nagyot sóhajtott, és egy
kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú ideig tartott, amíg
végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-ott véletlenül
átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró borítékot
készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni. Már nagyon
álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a párkány és a
tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával. Gyorsan becsukta
az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy kisfiúról álmodott,
aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a párkányról, mindig
bekopog az ablaküvegen.
A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen a gyerekek arcára vetődtek.
Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak.
- Apa biztosan valami finomat készít - gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a
levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában
nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is:
- Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat - mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást.
Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát.
A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok
az emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az
adventi koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények
ismerős ütemre remegnek: "apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!"
6. Mester Györgyi: A legkisebb cinke

Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól
félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével
melengetni, és tán ki sem kel a fióka.

Nyáron remekül elvoltak a kis madarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a
rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt,
jóllakott és elégedett.

A nyárt követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már
kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A
cinkecsalád éhezett.

Amikor épp nem a magas koronájú, lombtalanná kopaszodott nyárfa ágain gubbasztottak, néha-néha
kiröpültek a házak irányába, hogy az ég felé bodorodó kéményfüstben kicsit felmelegedjenek.

Picinke is így tett, amikor egy hosszabb repülőútja során, valami megcsillant a szeme előtt. Egy kertes ház
ablakából világított ki az utcára a sziporkázó, tarka fényesség. Leszállt az ablakpárkányra és befelé bámult.
Az üvegen túl, a szobában, hatalmas zöld fenyő terpeszkedett. De nem ám olyan egyszerű, mint odakinn a
parkban, hanem talpig díszben pompázott. Tarka üvegégők, csillogó gömbök, kacskaringózó girlandok
ékítették.

Picinke egészen belefeledkezett a látványba. Ekkor azonban két kíváncsi gyermekarc közeledett az ablakhoz,
amitől megijedt, szárnyra kapott, és huss, már ott se volt.
Másnap, szokásos melegedő körútján, megint csak ellátogatott az ablakon átcsillanó, fényes karácsonyfához.
A fa most is lenyűgözte, ám egyszer csak észrevette, valaki néhány kölesszemet tett ki a párkányra. Mivel
éhes volt, mohón nekilátott, és gyorsan felcsipegette a magokat. Az evésből felpillantva, váratlanul ismét
szembetalálta magát a gyermekszemekkel, amelyek mosolyogva és érdeklődéssel figyelték őt. Az ablak nem
nyílt ki, senki nem bántotta Picinkét, így hát nem sietett a táplálkozással. Befejezvén az evést, egy kicsit még
gyönyörködött a pompás fában, majd útra kelt.
Csak otthon, miután didergő testvérei közé letelepedett, jutott eszébe, hogy ő jól lakott, de a családja
továbbra is éhezik. Szinte szégyellte magát, hogy annyira elkápráztatta a csodálatos karácsonyfa, és csak
behabzsolta a kölesszemeket, a szeretteire nem is gondolt.
A következő napon sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. Vajon megvan-e még a varázslatos szépségű fa?
Egyenesen odarepült, és meglepődve látta, a kölesszemeket, vékony zsinórvonalban, valaki végigszórta az
ablakpárkányon. Szemenként vette csőrébe a magokat, hogy minél tovább élvezhesse az evést, amikor
egyszer csak elfogyott az összes ennivaló.
Elszomorodott, hogy megint mohó volt, nem jutottak eszébe sem a mamája, sem éhes testvérkéi, amikor a
párkány széléről egy közeli faágon lógó aprócska faépítmény vonta magára a figyelmét. Egy házikó volt,
négy kis oszloppal, takaros tetővel, de a legszebb mégis az volt benne, hogy a padlóját sok-sok kölesszem
borította!
Picinke azonnal útra kelt, és ahogy csak aprócska szárnyától tellett, röpült a családjáért. Elcsivitelte nekik,
hogy élelmet talált, kövessék őt, és már fordult is vissza. A faágra felfüggesztett házikót ellepték a sárga-
fekete szárnyú cinkék, és boldogan csipegették az olajos magvakat, amitől aztán felmelegedve, még sokáig
gyönyörködtek a csodaszép fenyőfában.
Az ablak túloldalán pedig a madáretetőt elkészítő apuka, meg a kölesszemekről gondoskodó gyerekek
örültek a boldog cinkék látványának. És ettől vált igazán teljessé a Karácsony, a szeretet ünnepe.
7. Télapó kesztyűje

Hol volt, hol nem volt egyszer egy ugrifüles nyuszika.

Egy hideg téli napon sétálgatott az erdőben,ahogy ballag egyszer csak valami fekete dolgot látott meg az
ösvényen. Közelebb ment és megszemlélte mi az .
-Valami szőrös ,és fekete!
Jobban szemügyre vette, és akkor látta hogy nem volt az más mint egy kesztyű.
-Nohát egy kesztyű! Ugyan ki veszíthette el?!
-Én tudom! A Mikulás járt erre ,bizonyára Ő hagyhatta el.-Kiáltott le a fáról a szarka.
-Szegény Mikulás kesztyű nélkül,a nagy hidegben nem tudja elvinni az ajándékokat a gyerekeknek.
Majd én elviszem neki!-mondta a nyulacska.
De az erdőn keresztül vezet az út is a Mikulás házához,és az erdőben ott lakik a róka, és a farkas is.
-Jajj azoktól én nagyon félek!
-Egyet se búsulj Füleském,súgok neked egy varázsigét ha ezt elmondod,és bukfencelsz egyet azzá változol
amivé csak akarsz.
-Jól jegyezd meg!-Béka lába,egér farka,kutya szőre tarka-barka ,illa-berek, nádak-erek,-itt most azt mond
amivé változni szeretnél-,és ne feledd a bukfencet!!
-Köszönöm szarka néni!Már indulok is! Nem felejtem a bukfencet!
A nyuszika a kesztyűvel vidáman ballagott az erdőben.
A bokrok mögül egy éhes róka ,figyelte a nyulacskát.-Nini egy jó kövér nyuszika!Ha közelebb ér elkapom.
-Jajj ott a róka!Látta meg a Rókát a nyulacska.Gyorsan átváltozom farkassá.
-Béka-lába,egér-farka,kutya szőre, tarka-barka.Illa-berek nádak-erek, én most ordas farkas legyek!és egy
nagyot bukfencelt,épp idejében mert a róka ráugrott,beakarta kapni.
Jajj ,bocsánat farkas bácsi!- mondta a róka,mikor a farkassá változott nyuszira ugrott.Ijedten iszkolt el az
erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét, és vissza változva futott tovább az úton.
Amint tovább haladt egy farkas kukucskált ki a fák mögül.
-Nini egy szép kövér nyulacska!Ha közelebb ér,elkapom!
-Jajj a fa mögül leselkedik egy farkas ,vette észre a nyulacska.Gyorsan átváltozom medvévé!
-Béka lába ,egér farka,kutya szőre tarkabarka,illa-berek,nádak-erek,én most tányértalpas mackó legyek!-És
egy nagyot bukfencelt.Épp idejében mert a farkas el akarta kapni.
-Jajj, bocsánat,mackó bácsi!-mondta a medvévé változott nyulacskának a farkas,és iszkolt vissza az erdőbe.
A nyuszika elmondta a varázsigét ,és visszaváltozva futott ki az erdőből.
Hamarosan oda is ért a Mikulás házához,bekopogtatott.
-Mikulás bácsi elhoztam a kesztyűdet amit elhagytál az erdőben!
-Nahát,én már mindenütt kerestem!De bátor nyulacska vagy Füles!Köszönöm!
Most már elindulhatok a gyerekekhez!
-Füles, fogadd el ezt a finomságokkal teli csomagot,jótettedért!
És a Mikulás bácsi egy hatalmas csomagot adott Fülesnek,tele édességgel.
A nyulacska megköszönte,és vidáman dalolva futott hazáig.Szerencsére akkorra már a róka,és a farkas is
otthon várta a Mikulást,így a nyuszika hamar hazaért.
Vidáman énekelte a kedvenc dalát…Hull a pelyhes fehér hó….
8. Zelk Zoltán: Mikulás bácsi csizmája

A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok,
mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén álldogáló, hólepte fák
összesúgtak mögötte:
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka
bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden
jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál
gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy
megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje
hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt cukrot és
csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt,
azóta felnőtt ember lett barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és
mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a
cipői, levette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment
tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt.
Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az
ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig
egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.

– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák, zizegték a csillagok.

S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő a
cipőből, hogy az asztalt is telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A
fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik…

De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a
csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit.
Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő
aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint egy
álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában. Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek a
jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér
szakállába.
9. Tóth Anna: A titokzatos hóember

Nagyon szép völgyben lakunk. A hegyek úgy ölelik át a kis falut, ahogyan anyuék szoktak bennünket,
gyerekeket.
Most, hogy sok hó esett, öcsémmel, Marcival a szobánk ablaka elé felállítottunk egy hóembert. Nagy
pocakja és szép egyenes tartása jó étvágyú, gazdag emberre hasonlítana, ha fején nem éktelenkedne az az öreg
lyukas fazék. Szemei a fáskamrában talált legcsillogóbb széndarabkából vannak. Egyedül sárgarépa orra
vöröses színe árulkodik arról, hogy hideg lehet egész nap az udvarunkon álldogálni. Ez a hóember nem
akármilyen... Ilyen nincs még egy a Földön. Elárulom, hogy ez egy TITOKZATOS HÓEMBER!
Minden reggel, amikor felébredünk, odaszaladunk az ablakhoz, hogy megnézzük, ott van-e még a hóember
orra a helyén. Ugyanis mindennap eltűnik.
– Nézd, most sincs ott! – mondta kisöcsém bosszúsan.
– Öltözzünk fel, és menjünk ki az udvarra, hátha csak leesett, és eltakarja a hó.
Mikor kiszaladtunk a kertbe, körbejártuk a hóembert, de nem találtunk semmit.
– Elmondanád, hol van az a szép sárgarépa orrod, amit tegnap kaptál? – kérdeztem csípőre tett kézzel, s
közben haragosan ráncoltam homlokomat.
Marcira néztem, és láttam, hogy engem utánozva ő is csípőre tette a kezét, és a nagyobb hatás kedvéért
néhányat dobbantott a ropogós hóba a lábával.
– Az volt a legszebb sárgarépa az összes közül! Miért nem vigyáztál rá?
A hóember dacosan állt tovább, és nem válaszolt.
– Na jó, még utoljára hozunk egy másik orrocskát neked, de ha erre sem vigyázol, nem kapsz többet!
Leszaladtunk a pincébe, és a ládából kiválasztottunk egy szép hosszú sárgarépát.
– Marci! Ma éjjel lesben állunk az ablaknál. Meg kell tudnunk, mi ez a nagy titok.
Éjszaka le sem vettük a szemünket a hóemberről. A Hold éppen rávilágított, és láttuk, hogy sárgarépa orra
még ott van a helyén. Amikor már azt hittük, hogy nem történik semmi, hirtelen egy árnyék átugrott a kerítésen.
Óvatosan körülnézett, és egyre jobban közeledett a hóember felé. Az árnyéknak hosszú vékony lábai voltak, s
mögötte néhány lépésnyire egy kicsi, gömbölyű valami ugrándozva kísérte.
Lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi lehet az.
Aztán láttuk, ahogy az a valami felágaskodik, és szájával kiemeli a helyéről a hóember orrát. Miután letette
a hóra, a kis gombóccal megosztva jó étvággyal megették a sárgarépát.
– Nézd, Marci, egy őzike! – suttogtam öcsém fülébe – De ki az ott mellette?
– Nem látod, hogy milyen hosszú fülei vannak? – súgta vissza Marci.
– Tényleg! Ez egy nyuszika! Mennyire éhesek lehetnek, hogyha bemerészkednek idáig. Ki kellene találni
valamit, hogy még több ennivalót kapjanak.
Másnap korán felébredtünk. Amikor újabb sárgarépát szerettünk volna a hóemberre tenni, a fején levő
lyukas fazék nagyot kondult.
A fa mögé szaladtunk, és onnan lestük, hogy mi lehet az.
Aztán a lukon kikukucskált egy cinegemadár. Biztos ott húzódott meg éjszakára a nagy hideg elől. Bent a
fazék belsejében nem fújhatta a szél, és egy kicsit melegedhetett is.
– Adjunk enni a madárkának is!
Bementünk a házba, és elővettünk két vékonyra vágott szalonnabőrkét.
– Ez jó lesz szemöldöknek a hóemberre. Amikor a cinege megéhezik, néhányat belecsíp a szalonnába, és
már lesz, ami melegítse. De a hóembernek mégsem lehet több orra! Mit csináljunk?
– Mi lenne, ha kettévágnánk egy almát, és két piros fület készítenénk belőle? – kérdezte izgatottan Marci.
– Igazad van. És vághatnánk hosszú csíkokra káposztalevelet. Az lehetne a szakálla.
– És, ha a fazék alá tennénk szénát, mintha haja lenne a hóembernek? Az jobban melegítené a kismadarat.
Gyorsan munkához láttunk. Amikor elkészültünk mindennel, észrevettük, hogy a cinege rászállt a fazékon
talált bejáratra, aztán hirtelen elrepült.
– Lehet, hogy nem tetszik neki az új fészek? – kérdeztem aggódva.
De néhány perc elteltével a kismadár megérkezett, és magával hozta a párját is.
Vidáman csicseregtek, és nagyon boldogok voltak, hogy rátaláltak az igazi otthonukra.
A hóemberről azóta is minden reggelre eltűnnek a zöldségek, de most már nem titok, hogy hozzánk jár
lakmározni a nyuszi az őzikével.
10. Zelk Zoltán: Télapó és a hóember

Én egy csókától hallottam, együtt szállt fel a hóember

csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a holdtól,
ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor én is ti néktek most
színigazat mondok.
Így kezdte a hold, a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt, nem gondolt,
azt gondolta, dehogy fog ő
egész télen állni,
ő lesz az első hóember,
ki megtanul járni.
s Télapó a szánra,
együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak üres nem lett végül
a Télapó zsákja.
Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett a répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb,
várták őket minden házban
kályhával, meleggel,
így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember!

Ennyit gondolt a hóember,

egy szóval se többet,
s indulna már, mikor hallja,
jóestét köszönnek,
ő is köszön, ő is mondja:
,,Jó estét kívánok!",
s látja, hogy egy piros csizmás
öreg ember áll ott.

,,Jó, hogy jöttél, öregember,

épp ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek,
induljunk hát ketten.
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad,
Lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad."

,,Körül bizony kétszer, százszor

és még százezerszer —
feleli nagy nevetve a
piros ruhás ember —,
de nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok —
úgy nézzél rám, te hóember,
a Télapót látod!"

Így történt, hogy akkor este —

— látta, aki látta —
11. Egérke piros szegélyes kék kabátkája

Volt egyszer egy öregapó, annak volt egy fekete kutyája. Olyan kicsi volt ez a kutya, hogy öregapó elnevezte
Egérkének. Egérke nagyon szeretett vadászni. Ha gazdájával kiment az erdőbe, folyton szimatolt, nyüszített,
egyre kisnyulat keresett. Egy téli napon ismét kiment öregapóval az erdőbe. Egyszerre valami nagyon érdekes
szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Izgatottan nyüszítve rohant a bokrok közé. Az egyik bokor alatt
lyukat látott meg s belebújt. Ez a lyuk egy alagút nyílása volt, s a csöpp kutyus sietősen totyogott előre az
alagútban. Hirtelen megtorpant. Egy nyúl állt előtte, hosszú fülét, mulatságos orrát mozgatva. Egérke éktelen
ugatásba kezdett: - Vau…vau…- A nyúl meg csak nézte, s mozgatta a fülét meg az orrát. - Miért nem szaladsz
el?- kérdezte Egérke. – Hogyan fogjalak meg, ha nem szaladsz előlem? - Miért akarsz engem megfogni? –
kérdezte a nyúl. - Nem is tudom pontosan – mondta Egérke. – De úgy tudom, hogy a nyulak el szoktak futni a
kutyák elől. Nem félsz tőlem? - Nem hiszem – mondta a nyúl. – Tudod, te olyan pici vagy, hogy nem félek
tőled, akármilyen hangosan ugatsz is! Különben is jobban tennéd, ha abbahagynád ezt a csúf lármázást. Nézd
meg inkább a fiaimat, olyan aranyos kis jószágok! Nyúlanyó az alagúton át a fészekhez vezette Egérkét, és
megmutatta neki az öt aranyos nyulacskáját. - No, most már tudod a hozzánk vezető utat, gyere el máskor is –
mondta nyúlanyó Egérkének barátságosan. Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó azt mondta Egérkének,
félti őt a nagy hidegben, ezért piros szegélyes kék kabátkát adott rá. Egérkét szorította, csiklandozta a piros
szegélyes kék kabátka, próbált tőle szabadulni, de sehogy sem boldogult. Öregapó leült a kandallóhoz
melegedni, Egérke meg fogta magát, és piros szegélyes kék kabátkájában nagy mérgesen csaholva az erdőbe
vágtatott. Egyenest a nyúlcsalád fészkébe vezető alagút felé rohant. - Ó, egek! – kiáltott nyúlanyó, mikor
meglátta Egérkét. – Milyen csinos a korcsolyaruhád! - Ez nem korcsolyaruha – vakkantott Egérke -, ez csak
egy piros szegélyes kék kabát, ami szorít és csiklandoz. Kérlek, segíts leszedni rólam. Odaadnám takarónak a
kisnyusziknak. Nyúlanyó óvatosan leszedte Egérkéről a piros szegélyes kék kabátkát, gyöngéden ráterítette az
alvó nyuszikra, és fölsóhajtott: - Nézd csak, milyen aranyosak! És gyere el, Egérke, kérlek, gyere el hozzánk
máskor is! Egérke hazaballagott, s mikor öregapó megkérdezte tőle, hogy hova lett az új kabátkája, boldogan
csaholta: - Vau…vau… De öregapó nem értette, mit csahol Egérke, és még most is azon gondolkozik, ugyan
hová tűnhetett a piros szegélyes kék kabátka.
12. Vidor Miklós: Fenyőfák vándorútja
Kékes ködpára gomolygott, s mélységes csend ülte meg az erdőt. Mindent vastag hó borított. Dermedten
roskadoztak a fák szikrázó fehér, prémes terhük alatt. Egyszerre csak suttogás támadt közöttük.
- Valaki jár az erdőn! - adta tovább egyik a másiknak. S a magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdőszélen
hatalmas szál ezüstfenyő lépked, s merre elhalad, nyomában elindulnak a fenyőfák. Izgatott mozgolódás
támadt.
- Mi az? - kérdezgették öregebb társaikat a fiatal fenyőcskék.
- Most indulnak a városba a karácsonyfák - felelték azok nyugodt, méltóságos hangon. A menet egyre nőtt.
- Mindjárt ideérnek - suttogta lázasan egy apró lucfenyő a társainak.
- Ti úgysem kelletek - dörmögött rájuk egy sudár, szép ezüstfenyő.
- Pedig de szeretnék én is karácsonyfa lenni, ott ragyogni az ünnepen! - sóhajtott fel sóvárogva a törpe
lucfenyő.
- Te, te csöppség, hiszen nem bírnád az utat a városig! Az ágad mind letörne a gyertyák alatt! - vágott közbe a
gőgös fenyőóriás.
- Látod, én nem is megyek! Pedig tudom, szívesen vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni!
A menet odaérkezett eléjük: Legelöl hatalmas, mindnyájuknál magasabb, arányos termetű fa haladt.
- A vezérfenyő - susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostokolók. Az öregek tudták, hogy minden
esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse
őket az emberek ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán, erős ágkarjával intett
neki s az könnyedén, alázatosan odaállt a sor végére, s indult a többi után. Ahogy a vezérfenyő rápillantott a
törzsekre, mindegyik fa tudta már, mi a dolga. A szép, egyenes derekú fák rendre bekerültek a menetbe, a
kicsinyek helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna toboz-szempár
egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.
A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel
megnőtt egy fejjel. Úgy, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan
nézett vissza a helyükön maradt fákra, s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a
vezérfenyő tekintete s az lehajtott fővel, szégyenkezve állt az út mentén.
"Érdekes - gondolta magában a kis törpefenyő -, hiszen örülnie kellene! Nem is akart a városba menni..."
A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak, s az erdőn túli réten megindultak
vezetőjük nyomán, a város felé. Hanem a kis törpefenyő egyszerre csak úgy érezte, elnehezül a szíve. Hirtelen
előresietett a menet legelejére, s megszólította a méltóságosan haladó vezérfenyőt:
- Bocsáss meg, kérlek - kezdte akadozva...s szépen elmondta neki a szép szál ezüstfenyő dolgát...hogy ő úgy
látta, a végén mégiscsak elszomorodott, amiért nem lehet karácsonyfa.
- Aki nem akar velünk jönni, itt maradhat az erdőn - felelte halkan a vezető, s mélyen, figyelmesen rátekintett.
- De hátha már megbánta, és most fáj a szíve...- szólalt meg újból bátortalanul a kis fenyőfa. A vándorfenyő
fölemelte a karját, s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték,
hogy a daliás ezüstfenyő sír.
- Akarjátok mégis? - kérdezte a szelíd vándor, s ők egyszerre bólintottak valamennyien. - Akkor itt megvárjuk.
És alig mondta ki, már látták közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan
magas volt, mint közülük a legerősebbek. S ahogy elébük ért, minden lépésnél kisebb lett egy fejjel. Mire a
sor végére lépett, már ugyanakkora volt csak, mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő
mellé: a válluk épp egy vonalba került.
- Akkor hát indulhatunk - szólt a vezérfenyő, és a menet nekivágott az útnak.
13. Mese a három fenyőfáról

Három fenyőfa állt a dombtetőn.

A legnagyobb fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő , nem volt olyan
terebélyes,de napról-napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban ,igazán nagyon kicsi volt,
vékony törzsű és egészen alacsony.
-Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő- sóhajtotta a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó.
Karácsony közeledett:
-Bárcsak eljönne értem a Télapó, és elvinne karácsonyfának !-sóhajtotta a Legnagyobb fenyő.
-Bárcsak engem vinne!-mondta a Kisebbik fenyő
-Bárcsak engem választana !- kívánta a Harmadik fácska.
Egy napon, fázos kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
-Kérlek Legnagyobb fenyő,itt maradhatnék az ágaid közt?-szólította meg félénken a kismadár a fát.
-Nem lehet !-mondta a Legnagyobb fenyő-Nem lehet madár az ágaim között, mert éppen karácsonyfának
készülök.
-Pedig ,úgy fázom- panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált , a Kisebbik fenyőhöz.
-Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között?-kérdezte.
-Nem!- felelte a Kisebbik fenyő- Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen
most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik fácskához.
-Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között?- kérdezte.
-Hogyne maradhatnál kismadár- felelte a Harmadik fácska- Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek,
amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt.
Hosszú idő múlva a Harmadik fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már
egészen ott hallatszottak a dombon.
Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő elött is, de amikor a Harmadik fácska elé értek,
elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket.Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek,
amelyből most kiszállt az utasa.
-Télapó vagyok- mondta- Karácsonyfát keresek, egy nagyon kedves , kicsi gyermek számára....
-Vigyél engem !-kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
-Engem vigyél !-ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik fácska , azonban megsem szólalt.
-Te nem szeretnél eljönni ?- kérdezte a Télapó.
-Dehogynem! Nagyon szeretnék- felelte a Harmadik fácska- De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a
beteg kismadárra. Éppen elaludt.
-Kicsike fa- mondta a Télapó- te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt.
Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt, a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük.
És a kicsi szánkó, ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon.........
14. Benedek apó karácsonya
Karácsony előtti napokban nagy hóesés kezdődött és nagyon hidegre fordult az időjárás. Muki a kis mókus,
és két barátnője Zsuzsi és Paula, a két egér lányka, elhagyták az erdőt, és a falu felé igyekeztek, hogy a
házaknál keressenek menedéket. Útközben az öreg, erdei kápolna mellett haladtak el.
- Ne menjünk tovább! - kiáltott Muki az egereknek. Itt lakik Benedek apó, aki nagyon jószívű, és egész
biztosan segít két éhes egérkén, és egy agyonfagyott mókuson!
Benedek apó hosszú évek óta őrizte a kis kápolnát. Manapság már nem igen járt ide senki, mert a faluban
szép, nagy templomot építettek az emberek. Benedek apó mégis meghúzta minden vasárnap a harangot, s
akik hallották, gyönyörködtek a kis harang tiszta csengésében. Az öreg valami neszt hallott az ajtó felől.
- Nocsak, ki téved ide ilyen télidőben? - gondolta és lámpásával az ajtóhoz ment. A résnyi nyílásban ott
vacogott a három kis vándor. - oh, szegénykéim, gyorsan gyertek be, hiszen reszkettek a hidegtől! - kiáltott
Benedek apó. - Gyertek kedveseim, melegedjetek meg!
Benedek apó szegényes körülmények között éldegélt, de amije volt, azt mindig megosztotta a rászorulókkal.
Úgy tett most is. Kenyérkét morzsált eléjük, tejet melegített kályháján. A kis erdőlakók lassan-lassan
felmelegedtek, és a kályhához közelebb húzódva hálásan néztek az öreg apóra. Az apó kedvesen rájuk
mosolygott és így szólt:
- Régen volt látogatóm itt fent. Ugyanis elszakadt a harang kötele, és így nem tudok a harang szavával a
faluban lakóknak üzenni. Nagyon örülök, hogy ti idejöttetek.Nálam mindenki mindig szívesen látott vendég.
Aztán Benedek apó összecsavarta a régi kockás sálját, amelyből Mukinak, s a két kis egérnek fészket
készített a kályha előtt. Megrakta a kályhát fával. A tűz vidáman pattogott, kellemes meleg áradt Mukiék
felé, akiket az éhség és a hideg nagyon elfárasztott.
- Micsoda szerencse, hogy megálltak itt a kápolnánál! - gondolta Muki félálomban. Aztán mélyen elaludt, s
Benedek apó mosolyogva hallgatta szuszogásukat.
Az éjszaka közepén Zsuzsi, a nagyobbik egérlányka felébredt.
- Paula, Muki! - ébresztgette halkan társait. Arra gondoltam, hogy készítünk valami meglepetést Benedek
apónak. Nélküle még mindig odakinn fagyoskodnánk és éheznénk!
- Jó. - mondta Paula. - Kitaláltál már valamit? - Azt hiszem, a legjobban annak örülne, ha újra meghúzhatná a
harangot. Javítsuk meg a kötelet, s akkor megint üzenhet a faluba az embereknek.
- Nagyszerű ötlet, lássunk azonnal hozzá! - mondta Muki.
Óvatosan nagyon csendesen, hogy az apó fel ne ébredjen, lázas keresgélésbe kezdtek.
Találtak is régi vászonlepedőket, melyeket hosszú csíkokra vágva összecsomóztak. Most már csak a
haranghoz kell kötni! A kötelet cipelve nem volt könnyű nekik felmászni a magas lépcsőkön a toronyba.
Ráadásul még nagyon csendesen is kellett mozogniuk! De ha valaki nagyon akar valamit, az mindig sikerül
is!
A kis állatkák végre felértek a haranghoz. Picit pihentek, majd leszedték az elszakadt kötél maradványát és
felerősítették az újat. A két kis egér ugyancsak elfáradt, de Mukinak még maradt annyi ereje, hogy
kifényesítse a harangot.
- Így még szebben szól majd! - mondta büszkén az egereknek, amikor elkészült a fényesítéssel.
Amikor Benedek apó felébredt, azonnal észrevette az új harangkötelet. Meghatódva néz kis vendégeire.
- Hát ez csodálatos! - mondta nekik. Nagyszerű munkát végeztetek! Most végre újra tudok a faluba üzenni!
És amilyen gyorsan csak tud, megkapaszkodik a kötélben és elkezd harangozni.
Odalenn a faluban nagy a nyüzsgés az utcákon. Az ünnep előtti utolsó órákban még mindenkinek akad
valami vásárolni valója. Karácsonyfadíszek, ajándékok vándorolnak táskákba, kosarakba, a gyerekek meg
még utoljára odanyomják orrukat a kirakatok üvegéhez, hogy megcsodálják a sok játékot és a betlehemi
figurákat.
Ebben a pillanatban meghallják a csengő harangszót. Meglepve kapják föl a fejüket, s valamennyien a
hegyoldalban lévő kápolna felé fordulnak. - Az öreg Benedek apó! - kiáltja valaki.
- Mindnyájan megfeledkeztünk róla! - mondják egymásnak szégyenkezve. - Hiszen olyan régen nem
hallottuk a harangszót! - védekezik az egyik járókelő. - Meg aztán messze van az a kápolna, és a nagy hóban
nehéz odajutni! - szégyenkezik a boltos. - És mindig olyan sok a dolgunk! - teszi hozzá a pékmester. - De
most karácsony van, mindnyájan menjünk ma a kápolnához és legyen ebben az évben ott az éjféli mise! -
javasolta a tanító bácsi.
Így is történt. A gyertyagyújtás, ajándékosztás után a falu népe elindult a kápolna felé.
Benedek apó az ajtóban áll, hallgatja a harangszót, amikor feltűnik a bundás, csizmás sereg, gyertyával,
lámpással. Nagy öröm tölti el az öreg szívét, egyszerűen nem akar hinni a szemének.
- Gyertek, gyertek, lépjetek beljebb - hívja a falu lakóit, és szélesre tárja az ajtót.
Köszöntsük együtt a kis Jézust, aki ma született!
Hanem a sok ember nem is fért be a kis kápolnába. Benedek apó a gyerekek segítségével kiviszi a kápolna
elé a betlehemi jászolt, benne a kis Jézust, Mária és József szobrával.
A tiszta égen ragyognak a csillagok. Az emberek ajkán pedig felhangzanak a karácsonyi dalok és senki nem
fázik. Így az éjféli misét a szabadban tartották meg.
Ilyen szép karácsonyra még a legöregebbek sem emlékeznek. Boldogan térnek haza, és Benedek apó is
boldogan viszi vissza a kápolnába a bölcsőt . Mint annak idején, Betlehemben, csend és béke van.
A mókus és a két kis egér a bölcső mellett, a puha szalmába fészkelte magát és már mélyen alszanak.
Benedek apó mosolyog az orra alatt.
- Aludjatok csak kedveseim! - gondolja. - A ti segítségetek nélkül nem lett volna ilyen szép karácsonyestém!

15. Petrolay Margit: Sürgős levél

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rengeteg erdő. A rengeteg erdő kellős közepén állt egy kidőlt-bedőlt
kis házikó. Ebben a házikóban lakott Télapó.
Nagyon-nagyon öreg volt már Télapó, a szeme is rossz volt, a lába is fájt időváltozáskor, hát csak üldögélt a
kidőlt-bedőlt házikóban, és azzal mulattatta magát, hogy számlálgatta, hány nap van egy esztendőben. Már
száz éve, hogy belekezdett, mégsem tudott a végére járni, mert mindig odavetődött valaki, és megzavarta a
munkájában.
- Kipp-kopp! Itthon vagy-e Télapó?
- Itthon. Hogyne volnék itthon!
Hát egy kis cinke állt az ablak párkányán, az kopogtatott az ablakon.
- Éhes vagyok, Télapó. Nem adnál egy kis szotyolamagot? Majd ősszel megadom.
Máskor megint a nyulacska kopogtatott az ajtón.- Kipp-kopp! Itthon vagy-e Télapó?
- Itthon. Hogyne volnék itthon!
- Eressz be Télapó! Elfogyott a tüzelőm, és fáznak a kis gyerekeim. Majd hozok neked húsvétra szép hímes
tojást.
Mit volt mit tennie? Előkereste a szotyolamagot, ne éhezzen szegény madárka, kinyitotta az ajtót, meg ne
fázzanak szegény kis nyulacskák. Aztán újból hozzákezdett a számláláshoz, mert közben elfelejtette, hol is
tartott már, s elölről kellett kezdenie…
- No de most már nem hagyom magam többé megzavarni – mérgelődött Télapó, - megszámlálom, ha addig
élek is.- Egy, kettő, három, négy… - mondogatta csendesen magában, és már el is jutott talán háromszázig,
amikor ismét bezörgetett valaki az ablakon.
- Ki van kint? – szólt ki mogorván Télapó. – Ki háborgat megint fontos dolgomban?
- Én vagyok, a postás bácsi! – hallatszott kívülről. – Levelet hoztam Télapónak.
Erre már mégiscsak ki kellett nyitni az ajtót.- Nagyon fontos levelet hoztam – mondotta a postás bácsi. – Az
van ráírva: Sürgős! Tessék hát sürgősen elolvasni!
- Könnyű azt mondani! – dörmögte Télapó. – Nem látom én az ilyen bolhabetűket.
- No majd én segítek! – ajánlotta a postás bácsi. Kibontotta a levelet, és elolvasta, ahogy ott állt, szép sorjában:
„Kedves Télapókám! Gyere el hozzám, mihelyt lehet! Fontos dologban kell beszélnem veled!Csókol: Lacika!”
Mit tehetett Télapó? Felhúzta a meleg csizmáját, amivel hét mérföldet lehet egyszerre lépni, belebújt a
bundájába, fejébe nyomta a prémes sapkáját; éppolyan volt most, mint egy falusi bakter. Becsomagolt magának
egy kis útravalót, előkereste a vándorbotját, és elindult hetedhét országgá.
Ment, mendegélt a rengeteg erdőben, hát egyszer csak összetalálkozott a cinegével.
- Hej, cinege madaram, meg tudnád mondani nékem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig jobbra ebben a rengeteg erdőben, arra lakik Lacika!
Ment, mendegélt Télapó, amerre a kis cinege mondta, hát egyszer csak kiért egy nagy virágos rétre.
„Hát most ugyan merre tartsak?” – gondolta magában, és akkor hirtelen megpillantotta a mezei nyulacskát,
amint éppen futni tanította a kisfiát.
- Hej, te nyulam-bulam, meg tudnád-e mondani nékem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak mindig balra ezen a nagy, virágos réten! Arra lakik Lacika.
Ment, mendegélt Télapó, amerre a nyulacska mutatta néki, hát egyszer csak elért egy nagy város szélére. A
nagy tornyos város szélén szerencsére összetalálkozott a postás bácsival, amint éppen munka után
hazaballagott.
- Ugyan kedves postás bácsi, meg tudnád-e mondani nekem, merre lakik Lacika?
- Hogyne tudnám, Télapókám! Menj csak szépen egyenesen ebben a nagy tornyos városban, míg egy icipici
utcába nem érsz. Abban az icipici utcában lakik Lacika.
Fáradt volt Télapó, útravalója is elfogyott már, mire megtalálta az icipici utcát. Be is esteledett, mire egy
toronymagas házban megtalálta a kisfiút.
Jaj, talán már alszik is Lacika, hiszen öreg este van már! – gondolta Télapó, és óvatosan csengetett, hogy fel
ne ébressze Lacikát.- Itt lakik Lacika? – kérdezte nagyanyótól, aki ajtót nyitott neki.
- Itt lakik, itt lakik! – felelte nagyanyó. – Tessék besétálni!
Lacika már ágyban volt, mert egész nap csak Télapót várta, és elfáradt a sok várakozásban.
Mégis megörült, amikor meglátta az ajtóban Télapót.
- Jó estét, Télapó! De régen vártalak! Jó, hogy megérkeztél!
- Jó estét, Lacika! De sokáig jöttem, mire ideértem! Nagy, rengeteg erdőn, virágos, nagy réten! Hetedhét
országot végiggyalogoltam, mind megettem, ami útravalót hoztam.
- Jaj, kedves Télapó, de jó, hogy eljöttél, nagy tornyos városban el nem tévedtél! – kiáltotta Lacika örömmel,
és helyet csinált Télapónak az ágya szélén.
- Nagyon fontos dologban kell veled beszélnem.
- Mondd csak, mondd, galambom! – mosolygott Télapó.
- Tudod, Télapókám…, de hajolj közelebb, a füledbe súgom, mert nagy titok, amit mondok neked.
Nagyanyókám vett egy szánkót karácsonyra, de a pénzéből már nem futotta - hóra. Hó nélkül a szánkó nem ér
egy fagarast; hozzál nekem sok-sok jó ropogós havat!
- Jól van- bólintott Télapó -, hozok neked, Lacikám, mert olyan szép levelet írtál nekem. Most csak feküdj le
szépen, és aludj, mert elmondták már az esti mesét is a rádióban.
Le is feküdt Lacika, szemét is behunyta, el is aludt nyomban. Télapó meg éppen csak erre várt, szép
lábujjhegyen kiosont a szobából, halkan becsukta maga megett az ajtót, hogy meg ne zavarja a kisfiú álmát, és
elindult a csendes éjszakába.
Amerre ment, csillagos hó hullt az utakra, városra, tornyos nagy házakra. Hó hullt a mezőre, rengeteg erdőre,
és a puha hóban senki sem hallotta lépteinek zaját. De reggel, mikor felébredtek a gyerekek, s kinéztek az
ablakon, örömükben felkiáltottak:
- Esik a hó! Esik a hó!
Lacika nem szólt semmit, csak mosolygott a kis rácsos ágyában, mert ő már tegnap este tudta, hogy itt járt
Télapó.
16. Vityilló (orosz népmese)
Egy kis vityilló állt a mezőn. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
– Én az ugri-bugri bolha.
– Gyere. Lakjál velem!
Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a dunnyog-szúnyog:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, a fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
– Én a dunnyog-szúnyog.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hárman laknak. Odasurran serényke-egérke:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
– Serényke-egérke.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már négyen laknak. Odaugrik a breke-béka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog meg a serényke-egérke. Hát te ki
vagy?
– Én a breke-béka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már öten laknak. Odajön az alamuszi-nyuszi:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki
vagy?
– Alamuszi-nyuszi.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már hatan laknak. Odaszalad a csalóka-róka:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, az ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka meg az
alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
– Én? A csalóka-róka.
– Gyere, lakjál velünk!
Most már heten laknak. Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas:
– Gyere, lakjál velünk!
Ott éltek, jól éltek. Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:
– Kis kunyó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Fényeske-legyecske, ugri-bugri bolha, dunnyog-szúnyog, serényke-egérke, breke-béka, alamuszi-nyuszi,
csalóka-róka, ordas-farkas. Hát te ki vagy?
– Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!
Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.
17. Móra Ferenc: A didergő király
Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába,
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
– Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
– Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!
Bukfenc-vetegetve jön elő a bolond,
Cseng-peng, kong-bong rajta a sok aranykolomp,
Mókázna a jámbor, serdül, perdül, fordul,
De a király rája haragosan mordul:
– Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.
– Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám – nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok aranykolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
– Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya,
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
– Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!
Nyöszörög a fűtő: – Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hivatni az udvari ácsot!
Nekibúsul erre a didergő király.
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
– Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr-bundába:
– Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fürész, balta, horog –
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdők zengő muzsikása:
– Ejnye de rossz bácsi vagy te, király bácsi!
Megfordul a király: – Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, sohase láttalak.
Mért haragszol reám? sohse bántottalak! –
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
– Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?
Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszíve harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
– Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyemfőkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője! –
Most meg már a kis lány mondta azt, hogy: ácsi,
Mégis csak jó bácsi vagy te, király bácsi!
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett –
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
– Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márványtéglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
– Asztalt terigetni, ökröt sütögetni.
Fussatok a hordót csapra ütögetni!
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem – nagy Meseországban..

18. Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál
esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget
a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre
meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak.
Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. —
Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt,
hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a
havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs
lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
19. Bösze Balázs: Erdei karácsony
Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.
Pici, a kétarasznyi kisfenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről
nem tudta, hogy mi az. Hideg volt kicsit, de szép és csillogó! Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-
kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok:az erdei fenyők, a páváskodó
ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser. Tőle alig fél
fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját
törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei
fenyőóriások. Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!
- Hogy aludtál ? - kisöreg!
- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.
Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán
ünnepélyes.
- Milyen nap van ma ? - kérdezte kíváncsian Sudártól!
- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!
- Az meg micsoda ? - érdeklődött tovább.
- Én sem tudom - felelte Sudár.
A tisztás szélén az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.
A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.
Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a
város.
Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak
belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük.
Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis
cserepekbe.
Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak, meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony
ideje közeleg, vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s
kijönnek ide közénk.
A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és
aranyozott diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak
egymásnak. Hát ez a karácsony!
A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
- Ez csudaszép lehet - súgta Pici Sudárnak.
Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán,
meglepetten gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor, s ezzel együtt furcsa,
ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a
szundikálásból, s rémülten súgta a 'többi fának:
- Most figyeljetek - ezek az emberek!
És az emberek kiválasztottak pár fenyőt -köztük Sudárt is- ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici
megfigyelte azokat a furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A
furcsa valamik folytatását is látta, de attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt és
csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.
Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem
siratott senkit. Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így
mondta az öreg fenyő - jutott az eszébe. A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára
ismeretlen dalt. "Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt
az erdö minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér
ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán szép éneket:
- Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...
20. Zelk Zoltán: A három nyúl
Egyszer régen, nagyon régen,
zúgó erdő közelében,
három nyulak összegyűltek,
selyemfűre települtek,
ottan se ültek sokáig,
talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek,
hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott
s felkiáltott: -Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak?
Úgy ültök ott, mint az urak --
- Úgy, úgy bizony, mint az
urak! -
felelték a három nyulak.-
Ezután már urak leszünk,
ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni,
most indulunk rókafogni! -
Csacsi szarka, nem elhitte?
Repült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna,
akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott:
-Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre,
három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak -
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk,
a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek
Ennek a fele se móka!
Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre,
csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt,
szembe vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám, farkas,
jaj, mit láttam, ide hallgass!
az erdő közepén jártam,
most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet,
ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora,
fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak farkast
esznek -
No hiszen egyéb se kellett,
a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott,
majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe
nem jött vele egy nagy medve:
a medve így szólongatta:
-Hova szaladsz, farkas koma?
-
- Medve komám, ne is
kérdjed,
szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepiben jártam,
jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam!
Három nyulak ottan ültek,
éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk,
kisegérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak medvét
esznek! -
Egyébre se volt már kedve,
szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve,
közben a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre,
szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk,
szellő se érjen utánuk -
Amíg futottak lihegve,
egy vadász jött velük szembe.
Nézi is őket nevetve:
együtt szalad róka, medve -
-No hiszen, csak ne nevessél,
vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre! -
kiáltott rája a medve. -
Az erdőben három szörnyek,
puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák,
nem láttam még ilyen csodát! -
Szedte lábát a vadász is,
eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta,
most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek,
sohase vadászik többet -
Ezalatt a nyusziházban,
fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen,
összebújva békességben -
21. Szutyejev: Visszajött a répa (Szonja kedvence)

gen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója,
útnak indult hát, hogy szerezzen valamit.
Egyszer csak boldogan kiált fel a nyuszi:
— Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt még egy. Azt gondolta a nyuszi: Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon
van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi
házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy, édes krumplit,
örömmel hazavitte. Belépett a csacsi a házába, meglátta a répát, csodálkozott nagyon:
— Hát ez hogy kerül ide?
A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van,
bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a
bárányka házában. Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát,
örömmel hazavitte. Belépett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon:
— Hogy került ez ide?
A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára
nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike
házában. Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy karalábét, örömmel
hazavitte. Belépett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon:
— Hát ez hogy került ide?
Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára
nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!
Szaladt az őzike a nyuszi házához, hanem a nyuszi már jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta
felébreszteni a nyuszit, letette hát a répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemét
csodálkozásában:
— Ejnye, visszajött a répa! Nohát! — gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a
barátai hozhatták neki ajándékba.

22. A legszebb karácsonyfa

Messze-messze fent északon, a sűrű fenyőerdő mélyén él a hómanók népe. Takaros, kicsi házikóikban
laknak a hatalmas, öreg fenyőfák tövében.
A hómanók nagyon vidám és barátságos kis lények. Szeretik az erdők-mezők állatait, növényeit, védik és
óvják őket a betolakodóktól barátaikkal, a hótündérekkel együtt.
Amikor beköszönt a tél, a hómanók előbújnak rejtekeikből és szorgosan gyűjtögetik a rőzsét és a különböző
bogyókat. A kis hómanógyerekek előveszik szánkójukat és vígan csúszkálnak naphosszat a lejtőkön.
Hamarosan itt a karácsony.
Egy közeli faluból két kisgyerek, Kriszti és Tomi kora hajnalban útra kelnek nagypapájukkal. Nagy, díszes
szánjukon egyenesen a hómanók erdejébe tartanak, hogy egy szép fenyőfát keressenek az ünnepre.
A rénszarvas lassan lépdel az erdei ösvényen, mert ilyenkor még igencsak sötét van errefelé. Ahogy egyre
beljebb haladnak a fenyőfák között, Kriszti és Tomi még szorosabban összebújnak a vastag takaró alatt.
Hirtelen valami nesz üti meg a fülüket. Egy ág reccsent volna?
- Hiszen ezek hómanók! - kiált föl Kriszti. - Jó reggelt, jó reggelt! - integet nagyapó a manóknak.
Egyszer csak különös érzés fogja el a két kisgyereket. Egy különös, sárgás fény világítja meg a fenyőket. Mi
lehet ez?
Nagyapó azonban mindebből semmit sem vesz észre, és megállítja a szánt egy kis tisztás szélén. Itt sok kis
karcsú fenyőfácska növekszik békésen a nagy fenyők ágainak védelme alatt.
Mindhárman leszállnak a szánkóról. Tomi azonnal odaszalad egy formás, kis fához, amely első látásra
megtetszett neki.
- Nagypapa! - kiáltja boldogan. - Ezt a fát válasszuk! Ugye, milyen gyönyörű?
Nagyapónak is tetszik a fa, és már emeli is a kis fejszét, hogy kivágja, amikor...
- Mi a manó? Hát ez meg micsoda? - csodálkozik nagyapó. A semmiből hirtelen előbukkan egy kis tündér és
megpróbálja nagyapó kezéből kitépni a fejszét. Eközben egy másik tündér ellibben a rémült gyerekek előtt és
rákoppint az orrukra, mire azok ijedtükben belepottyannak a hóba. - Nem szégyelled magad, nagyapó? -
kérdezi a nagyobbik tündér mérgesen.
- Ugyan miért kellene szégyellnem magam? - válaszolja nagypapa homlokát ráncolva.
- Nem vághatod ki csak úgy az ártatlan kis fákat! Fájdalmat okozol nekik! - méltatlankodik a tündér,
miközben összecsapja a szárnyait.
- Segítség! Mi történik itt? - kiáltja nagyapó. Kriszti és Tomi álmélkodva nézik, ahogyan mindenhonnan kis
tündérek bújnak elő, majd körülveszik nagyapót, jó erősen belékapaszkodnak és a magasba emelik. Ám
nincs sok idejük bámészkodni, mert már ők is a levegőben vannak. Olyan magasan, hogy a fák koronái fölött
a falujuk házait is láthatják.

A gyerekek reszketve bújnak nagyapóhoz, amikor a tündérek leteszik őket végre egy jó erős fenyőágra.
Ekkor megjelenik előttük a tündérkirálynő és így szól:
- Fogjátok ezt a kis fenyőfát, és ültessétek el a kertetekbe. Ez emlékeztessen benneteket ránk mindenkor.
Tudjátok meg, hogy nem szabad bántani az ártatlan fákat.
A fa olyan pici és törékeny, hogy a gyerekek alig mernek hozzáérni. Miután nagyapó megígéri, hogy soha
többé nem vág ki egy fenyőfát sem, a tündérek visszarepítik őket a tisztásra. Felülnek a szánkóra, hogy ne
fázzanak betakarják magukat egy pokróccal és elindulnak hazafelé.
Közben elkezd szállingózni a hó.
Kriszti óvatosan tartja kezében a kis fenyőfát, miközben nagyapó fejét rázva egész úton azt mormogja, hogy
ilyen még életében nem történt meg vele soha.
Otthon, a gyerekek egyenesen szüleikhez rohannak, hogy elmeséljék furcsa kalandjukat a tündérekkel. A
szülők ámulva hallgatják ezt a hihetetlen történetet, majd közösen elültetik a ház elé a kis fenyőfát. -
Remélem gyorsan nagyra nő, - mondja Tomi, miközben Kriszti gondosan eligazítja az apró ágacskákat.
Ezen az éjszakán különös dolgok történtek nagyapóék kertjében. Halvány, sárgás fény kíséretében egy csapat
tündér libbent be az udvarra, körültáncolják a kis fenyőfát és teleszórják megannyi fényes csillaggal. Egy
tündér bekukucskál a szobába, és látja, hogy a gyerekek még alszanak. - Gyorsan, gyorsan, - sürgeti a
többieket - nemsokára reggel lesz, és akkor biztos rögtön kinéznek az ablakon. - Már készen is vagyunk, -
éneklik a többiek. - Hát nem gyönyörű ez a kis fa? Most aztán huss, repüljünk vissza az erdőbe...
Reggel Tomi egyenesen az ablakhoz szalad és a meglepetéstől a szája is tátva marad.
- Nézd Kriszti, csoda történt! - kiáltja boldogan.
- De szép, jaj de szép! - ujjonganak a gyerekek. Az este elültetett kis fa az éjjel hatalmas fenyőfává
cseperedett, és ágait sok-sok csillag díszíti.
- Ez lesz a legszebb karácsonyfánk, ami valaha is volt, - mondja Kriszti, - majd feldíszítjük gömbökkel és
gyertyákkal is. Csodaszép lesz!
Délután neki is látnak a munkának. Soha még nem díszítettek ilyen lelkesen karácsonyfát. Még a kutyus is
segített nekik a díszítésnél.
- A legszebb ünnep a karácsony - mondja Kriszti ragyogó arccal. - Köszönjük kedves tündérek, köszönjük,
kiáltja az erdő felé.
Végre elérkezett a Szenteste.
Miközben a gyerekek boldogan az ajándékaikat bontogatják, ki-kitekintgetnek a házuk előtt álló gyönyörű
fenyőfára.
Milyen szép is ez a karácsony!
23. Adventi angyalok

Az első vasárnap angyala

Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az
égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van
foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal
először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy
serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit
tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem
tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert
valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza
a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a
csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

A harmadik vasárnap angyala

Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó angyal jön le a földre. Jobb kezében egy fénysugarat tart,
amelynek csodálatos ereje van. Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet lakik a szívében, s megérinti
fénysugarával. Azután a fény ragyogni kezd az emberek szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész
testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb, legszerencsétlenebb az emberek között, az is átalakul, s
megszállja a béke, a tiszta szeretet és a boldogság érzése.

A negyedik vasárnap angyala

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja
be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy
meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal
kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új
élet tavasszal a Földön.
24. A kis Jézus születése

Kétezer évvel ezelőtt élt Izrael egyik kis városában a galileai Názáretben egy leány, Mária. Egy éjjel
megjelent előtte Gabriel arkangyal és bejelentette neki, hogy tervei vannak Istennek Mária számára, ő lesz
majd Isten Fiának az édesanyja.
Nemsokára férjhez ment Mária Józsefhez, és amikor a király bejelentette, hogy vissza kell menni arra a
helyre, ahol születtek, mert népszámlálás lesz, együtt mentek a Jeruzsálemhez közeli Betlehembe. Amikor
megérkeztek késő este Betlehembe, Mária érezte, hogy eljött ideje, hogy megszülessen a gyermek, de már
nem volt hely a számukra sehol. Végül is sikerült behúzódniuk egy istállóba és ott született meg a kis Jézus.
Bölcső nem volt, helyette a jászolba fektették az újszülöttet.
Egy közeli mezőn pásztorok legeltették a juhaikat és egy angyal jelent meg előttük mondván, hogy egy
közeli istállóban megszületett az Isten Fia. Amikor a pásztorok ott találták a gyermeket a szüleivel tudták,
hogy az angyal igazat mondott.
Három bölcs is tudta, hogy itt az ideje a Messiás megszületésének, és amikor látták a csillagot a betlehemi
istálló fölött tudták, hogy az a jele annak, hogy ott is fogják megtalálni. Amint ott látták a kis Jézust
Máriával és Józseffel, térdre borultak előttük és ajándékokkal halmozták el őket.

József Attila: BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk! Kedves három királyok,

Három király mi vagyunk. jóéjszakát kívánok!
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.