Fésűs Éva: A kismókus fél diója

Egyszer egy kismókus talált egy fél diót. Az erdőszélén kistestvérével játszott éppen, de a testvérke
semmit sem tudott az egészről. A fél dió ott pihent a fűben, és Mókus Péter, mihelyt észrevette, egy
szót sem szólt, csak zsebre tette. Azt gondolta, hogy olyan icipici az a fél diócska, hogy ha még
megosztja, alig marad egy falatnyi belőle.
A testvérke úgyis elfutott előre, mert pillét kergetett és vidáman kiáltott neki:
– Gyere már, Peti! Nézd csak, a szárnya milyen szép, sárga! És mennyi áfonyalevél van itt! … Gyere
no, adok valamit!
Gombát is szedett. Mosolyogva hozta, hogy jószívvel megossza. Mókus Péter mélyen a földre nézett,
úgy nem szerette ezt az egészet! Csak nyelt, csak nyelt nagyot. Prémes kis zsebében szorongatta a
diófalatot. Majd később, egy óvatlan pillanatban, ha a testvérke nem néz hátra, megeszegeti uzsonnára.
A nap ragyogott, térdig virágban jártak, száz roskadó mogyoróbokrot láttak, de a mókus csak a diót
vigyázta. Ha rágondolt, összefutott a nyála! …
Megizzadt a bezárt mókustenyérke; a fél dió égette, mint a láng! Sehol egy zugot nem talált, ahol
nyugodtan bekaphatta volna, mert folyton ott ugrált a kistestvére. Ezért a drága kincset mélyebbre
süllyesztette a zsebébe.
Hát, amint mendegéltek, a fodros patakon ringott egy nyírfakéreg. Mókusnak pompás csónak!
Testvére hívta:
– Gyere, szállj be, Péter!
Ő meg csak duzzogott, állt zsebre dugott kézzel:
– Most nem, majd holnap!
Hogyne, hogy elveszítse közben a fél diót, vagy beejtse a vízbe, és valaki meglássa!
Beljebb az erdőben, egy szép tisztáson víg mókusok másztak egy farakásra. Tizenöt szemfüles gyerek!
… A diót elővenni megint nem lehetett, mert biztosan kértek volna belőle.
Hát fogta, bundácskájába szinte begombolta, és odaszorította a szívéhez. Oly drága volt kicsiny
gerezdje, hisz ő szerezte!
A többi mókus hintázott vidáman, leugráltak az ágat eleresztve. A testvérkéje is közéjük állt, csak
Péter gubbasztott magában. Dacosan leste, mikor tudná a fél diót megenni.
Kérdezték: – Mi bajod?
– Ö .. ö .. ö .. semmi, semmi! – felelte búsan, és elszorult a torka. A fél diócskát most a legmélyebb
zsebébe tolta. Majd később eszi meg. Azért sem ad belőle senkinek! …
… Mire megnyúlt a sok-sok árnyék, elfáradtak a mókusok, és véget ért a játék. Megint odajött a
testvérke. Orrocskáját szelíden a füléhez dugta, úgy súgta:
– Anyuka vár! Ideje hazamenni az odúba! Kérte is, hogy vezesse, de Peti rámordult:
– Csak siess te szaporán előre, mert utolér az este!
Ő maga hátul baktatott, zsebét kotorta, s kivette gyorsan a kis diófalatot. Félig kivájta már a mohó,
kicsi körme, amikor fentről a bagoly belemordult a csöndbe:
– Huhúú! Siessetek, mert indulok vadászni, ha sötétségbe borul a hegyoldal!
Péter megint megállt a fél dióval, és hamar visszadugta rejtekébe, nehogy meglássa a testvére.
Amikor hazaértek, a nagy fa alatt Péter körülnézett. A kistestvért a fára megint előreküldte, ő meg
lopva leült a fűbe, hogy most! … no most! … a féltett fél diócskát megeszi végre! … Ó, úgy
belesimult a tenyerébe, oly illatos volt, húsos és fehér! Nem adta volna oda semmiért!
Jobb így, hogy még anyu sem látja, mert ő kettévágná menten, hisz’ őket mindig egyformán szereti.
De akkor mi marad neki? Ilyen picit minek felezzen?
– Így nagyszerű! Bekaplak, fél diócska!
Fogta … ám ebben a percben, a szemközti bokorban valami rezzent! Talán a nyest maga? Az leskel
itt, ha közeleg az éjszaka!
A fél diócska nagyot koppant. Ki tudja, hová pottyant! S uccu neki! Kúszott az irigy Mókus Péter, míg
oda nem ért fel, hol nyitva várta már az odúajtó.
A bokorból meg kinézett egy szajkó, szemtelenül, lármásan és vidáman:
– Ej, éppen egy ilyen ízes, húsos, fehér kis fél dióra vágytam!
Felkapta cserfes csőre, s boldogan tűnt el vele az erdőben!
Odafent Péter nagy könnyet törölt szét a tenyerével, pedig mindenki mosolyogva várta, kedves,
otthoni arcok. Anyu se látta, apu se látta a csúf kudarcot. És mikor bebújtak a mohaágyba a kedves
kistestvérrel, az halkan odasúgta:
– De soká jöttél, Péter! Pedig van számodra egy nagy meglepetésem!
– Ugyan mi?
– Ma a réten egy fél diót találtam. Tudtam, hogy szereted. Nézd, elhoztam neked!
A jó kis testvér így beszélt, és képzeljétek! Odaadta a szép dió … másik felét!
Szerencse, hogy a szentjánosbogár lámpása már kihunyt, mert Mókus Péter fülig elpirult, hogy lám, a
másik, a kistestvér, aki alig ér neki válláig, s akit ő becsapott, úgy szereti, hogy odaadná az egész
falatot!
Úgy szégyellte magát! … nem kért, csak egy parányi harapást, és a fejét lehorgasztotta. Gyomrának a
kevés is jólesett, kis szívét mégis egész éjjel nyomta a fél diócska …
 Zelk Zoltán: Hova futsz te kicsi őz?
Hova futsz, te kicsi őz? Futok, futok, hóvirág
-Oda, ahol várnak, nő lábam nyomában,
ahol sárga falevél fehérszirmú csillagok
búcsút int a nyárnak... bámulnak utánam...

-És az hol van, merre van? De csak tovább szaladok,

- Hát az éppen arra, amíg majd az ágak,
az ágakon a rügyek
ahol most lép rá az ősz
jónapot kívánnak:
az első avarra...
"Szép jó napot kicsi őz,
-S ha odaérsz, ott maradsz jókor jöttél erre,
őszi őzikének? épp most lépett a Tavasz
leszel társa rozsdaszín az első füvekre..."
fűnek, falevélnek?
Akárhova futok én,
-Dehogy leszek! Szaladok ha őszbe, ha télbe,
onnan is, tovább is, akkor is csak a tavasz,
vár énrám a január, csak a nyár elébe!
vár a Február is...

Vár énrám száz téli táj,

hóba bújt vidékek,
egy nap hegyre szaladok,
másnap völgybe érek...
 Zelk Zoltán: A hóvirág
Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan
mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De
szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
- Miért mosolyogsz?
- Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
- Ne aludj! - suttogta a másik - Nézzük meg, mi van a világban.
- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk
is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
- Meg kell keresnünk a módját!
- De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
- Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.
- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán
mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
- Jó reggelt - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is
szólalt álmos hangon:
- Ki az, mi az?!
- Fűszálacska! - volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét
nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál. - De hogyan lehet a nehéz
hótakaró fölé kerülni?
- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. - Én tudtam, hogy te bátor és erős
vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot
látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem
vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is
olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a
szabad ég alatt.
- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm,
s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.
 Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben
Szakad a hó, nagy csomókban,
Veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
Hóesésben vacakolsz,
Fölfújtad a tolladat,
Ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető?
Fatető!
Deszka-madár etető.
 A Szerencse és az Áldás
Volt egyszer egy földhözragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprűt, azt elvitte a
városba s úgy eléldegélt a feleségével egyik napról a másikra.

A város végén ácsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud
több jót csinálni. Mikor éppen a legerősebben vitatkoztak, odaért a szegény ember egy jó hát
seprűvel. Azt mondja az Áldás:

– Tegyünk próbát. Itt jön egy szegény seprűkötő ember. Ha én akarom, több seprűt nem hoz a
vásárra.

– Jól van, – mondja a Szerencse – aztán én is próbálok egyet és az lesz a hatalmasabb, amelyik
gazdagabbá teszi a szegény embert. Majd meglátod, hogy azért is én nyerek, mert a szegény ember a
te ajándékod után is köt seprűt, de az enyém után hat ökörrel hordat a városba búzát, maga pedig
paripán kevélykedik a szekér után.

Megszólítja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki:

– No, szegény ember, már elég ideje, hogy hordod a seprűt, megsajnáltam sanyarú életedet; adok
hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprűvel.

A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot, a seprűkön túladott nagyszorgosan s azzal haza
indult, örvendezve a sok pénznek, amennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban
nem találta és mert nem volt egy istenadta jó záros helye, a pénzt a korpásládába tette, maga pedig
elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen amivel a felesége legalább vizet melegítsen.

Ezalatt haza került a felesége. De mert nem volt amiből ebédet készítsen, hirtelen felmérte a korpát,
szaladt a szomszédba egy szűcs mesteremberhez, s a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire az ura
hazatért, már készen volt a puliszka s mikor azzal jóllakott, megy a korpásládához, hogy kivegye a száz
forintot. Hát biz ott nem volt se korpa, se pénz.

– Hé, asszony, hol a korpa?

– Azon biz én puliszkalisztet cseréltem a szűcsnél – felelt az asszony.

– De hát a száz forintot hova tetted?

– Volt is kendnek száz forintja, – pattogott az asszony – nem hogy kendnek, de még a nemzetségének
sem.

Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a bosszúság, előkapta az ostort és ostorszónál indította a
feleségét a szűcshöz.

– Kiesett az eszetek kereke? – kérdezte a szűcs, mikor a száz forintot követelték. – Hiszen te magad
öntötted a csávába a korpát!
Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza s a szegény ember ismét csak kiment az erdőre, kötött
egy hát seprűt s azzal elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s így kezdett incselkedni
az Áldással:

– Nézd csak, nézd, Áldás, ahol jön a szegény ember egy hát seprűvel.

Az Áldás nagyon megharagudott, elébe ment a szegény embernek:

– Hogy mer kend seprűt hordani?

Ez elbeszélte, milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal.

– No, – mondá az Áldás – adok még százat, de többé meg ne lássalak seprűvel.

A szegény ember nagy örömmel haza sietett, de a feleségét most sem találta otthon. Hamarjában a
hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt a felesége is hazakerült a
szomszédból. Egy csipetnyi liszt sem volt a háznál. Kapta a hamvas fazekat, futott vele a timárhoz s
puliszkalisztet cserélt rajta. A gazda, mikor jól hozzálátott a puliszkához, gondolta magában, hogy
előveszi a pénzt, hadd lásson életében a felesége is nagy összeget. De ott bizony se hamunak, se
pénznek se híre, se hamva.

– Hé, asszony, hol a hamu?

– A hamu? nyelvelt az asszony – ott a kend hasában.

– Hát a száz forint?

Szinét se látta biz annak a szegény asszony.

Előveszi az ostort a szegény ember s a feleségét addig kergeti vele, míg a timárhoz nem értek. Kérik
vissza a száz forintot. A timár kapja a corholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert
feleségestül, hogy csodájára gyűlt a falu.

Mit volt mit tenni, a szegény ember elővette megint a kosarát, kiment az erdőre, kötött egy hátra
való seprűt s még aznap elvitte a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban
incselkedett az Áldással.

– No, ládd-e, itt a szegény ember, hozza a seprűt!

Az Áldás azt mondta:

– Már én többé nem adok neki semmit, mert látom, nem életrevaló ember; tégy vele, amit tetszik.

Mikor a szegény ember odaért, azt mondja neki a Szerencse:

– No, szegény ember, adok én neked egy krajcárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapi
kenyeret.

A szegény ember megköszönte szépen, azzal bement a városba, ott seprűjét eladta s vett az árán
lisztet, sót, tojást, a krajcáron pedig vett három diót s úgy indult hazafelé.

Útközben három gyermekre akadt. Ezek majd kiásták egymásnak a szemeit, úgy veszekedtek valami
felett. Kérdezte a szegény ember:

– Hát ti mi fölött veszekedtek, fiaim?

– Nézze csak, bátyámuram, – felelt az egyik – ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk
megosztozni rajta.

Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, amit sem a szegény ember, sem a gyermekek nem tudtak.

– Ne veszekedjetek, – mond a szegény ember – adjátok nekem, én adok nektek egy-egy diót. A
gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, föltette a gerendára.

Beesteledik. Hát egyszer olyan világosság lesz a házban, mintha egy font gyertyát gyújtottak volna
meg egyszerre. Megörvendett a szegény ember, gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a
seprűt, nem kell gyertyára gondolni s így valamicskével többet szerezhet. Amint így örvendezik,
hallja, hogy egy szekér állott meg a háza előtt. Egy örmény kereskedő szólott be hozzá egy pipa
tűzért, mert más házban már nem látott világosságot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s
tüstént megismerte. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna
ilyen égő szerszámra a sok ide-oda járásban.

– Jaj, uram, drága portéka az – felelt a szegény ember.

– Adok érte egy véka ezüsthuszast – mondotta az örmény.

– Jaj, uram, drága portéka az – kötötte meg magát a szegény ember.

– No hát adok két vékát.

– Nem én, uram, három vékán alól; annyit megér az testvérek között is.

Kezet csaptak; az örmény tudta, hogy mit vesz és szívesen adott három véka huszast érte. Mingyárt le
is mérette a szekérről és behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem
tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is. Másnap megvett
egy szép jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon őszön annyi szép búzát csépeltetett, hogy nem
tudott betelni a gyönyörűségével. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast s a
szentmártonnapi vásárra olyan szekér búzát vitetett be a vásárba, hogy a hat ökör alig bírta. Ő maga
a hátaslovára ült s kísérte nagypeckesen a búzás szekeret.

A Szerencse és Áldás már ott állottak a város végén, mire odaért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól:

– Ismered-e, Áldás, ezt az úriembert?

– Nem én, – felelt az Áldás – nem emlékszem rá.

– Pedig ismerhetnéd, – mondja a Szerencse – mert a te egyszeri seprűs embered. No ládd-e, hogy
gazdag embert csináltam belőle egy krajcárral is.

Az Áldás erre elszégyelte magát és azt mondta:

– Igazad van; most már látom, hogy az áldás szerencse nélkül nem sokat ér.
 Tóthárpád ferenc: Fogócska a hóban
Ébred a határ,
puha künn a hó.
Kedvem ragyogó,
te vagy a fogó.

Messze szaladunk,
csuda szép a rét!
Jönnek mivelünk
kicsi cinegék.

Huss! Cinege, huss!

Fuss a havon, fuss!
 A róka meg a sajt
Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy róka. Ez a róka egyszer
egy szép holdvilágos éjjelen beszökött egy gazdasági udvarra valami élelmet keresni magának.
Összevissza járta a tyúkketreceket, disznóólakat, mindenféle melléképületeket, de ennivalót
magának nem talált. Ki akart volna már menni az udvarról, de meglátta az udvar közepén a kutat.

Odament a kúthoz, felállott két lábra a kút mellé, s belenézett a kút vizébe. S akkor a tükrében
meglátta a holdvilágot. Azt gondolta a róka, hogy az egy nagy sajt. Gondolkozott, hogyan mehetne ő
oda be, hogy azt a sajtot megegye. Hamar ki is találta. Felmászott a kút tetejére, s ott a két vödör
közül az egyikbe belelépett. A vödör nehezebb lett, mint a másik, s leszaladt a vízre.

Mikor leérkezett a róka, észrevette magát, hogy az nem sajt, hanem csak a holdvilág. Akkor már
bánta, hogy miért ment be, de onnan kijönni már nem lehetett. Gondolkozott, búsult, hogy mi lesz
belőle!

Hát egyszer egy farkas is bevergődött az udvarra, hogy az is keressen valami ennivalót. Az is
összejárta a tyúkólakat, disznóólakat, jobbra-balra, erre-arra, de nem talált semmi ennivalót. Mikor
már ki akart volna menni, ő is meglátta a kutat, s odament.

Felállott két lábra a kút gárgyája mellé, s benézett a kútba. Látja, hogy a vödörben ott van egy róka s
mellette egy nagy sajt.

Azt mondja: - Ejnye, te róka koma, de jól van neked dolgod ott! Nem adnál nekem is abból a sajtból
egy kicsit?

- Dehogynem, farkas koma, adok biza - válaszolt gyorsan a róka.

- Na de hogy lehet oda bemenni?

Azt mondja a róka: - Másszál csak fel a fedelire e kútnak, és ülj bele abba az üres vödörbe, s az téged
szépen behoz ide. - Mert a róka tudta, hogy a farkas nehezebb, mint ő, s mikor az bemegy, ő kijön.

Be is ült a farkas a vödörbe, és indult lefele, a róka meg kifele. Egymás mellett jöttek el, hát jó
étvágyat kívánt a farkasnak a róka, s mikor kiérkezett, kiszökött a vödörből, s elfutott. A farkas látta,
hogy be van csapódva, mert nem sajt, csak a holdvilág, de nem volt mit tenni. Ott kellett üljön
reggelig, amíg megvirradt, s a gazda ment, hogy húzzon a marháknak vizet. Hát látja, hogy a
vödörben egy farkas.

Összekiabálta a szomszédokat, s azok jó kézbeliekkel odakerekedtek, kihúzták a vödröt, a farkast

agyonverték, s a bőrét eladták jó pénzért. Így volt, vége volt, mese volt!
 A medve és a macska
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy medve.
Összetalálkozott egy macskával, s azt mondja neki:
- Hallod-e, te macska! Egyezkedjünk össze, s csináljunk egy házat ketten.
Jól van, összeegyezkedtek, építettek az erdőben egy házat, ketten laktak a medvével, beszélgettek,
nem unatkoztak. Egyszer ősz lett, s azt mondja a medve:
- Hallod-e, te macska, nemsokára tél lesz. Valami ennivalót kellene szerezni.
- Jól van - helyeselt a macska.
Elmentek hát a boltba, vettek egy nagy bödönt, aztán elmentek az erdőbe, s a bödönt telerakták
mézzel. Aztán megint elmentek, vettek egy másik bödönt, s azt pedig telerakták zsírral, és feltették a
házuknak a padlására.
Nagy tél lett, fújt a szél, cudar hideg volt. A medve lefeküdt és aludt, mert télen, tudjátok, a medvék
alusznak. A medve nem evett, mert aludt, de a macska erősen megéhezett. Hogy tudjon felmenni a
padlásra, hogy lopjon abból a zsírból vagy mézből egy kicsit? Csendesen kinyitotta az ajtót, s ki akar
lopózkodni. A medve felébredt, s rámordult:
- Hová mész, macska?
- Jaj, jaj, képzeld el, itt volt egy egérke, s meghívott keresztelőbe. Azt mondta, hogy született neki egy
kisbabája. Én leszek a keresztapja.
- Jól van, csak menjél - hagyta rá a medve.
No, a macska kilopózkodott, s felment a padlásra. Megette a zsírnak a negyedrészét, a méznek egy
negyedrészét, aztán lesomfordált. Kérdi a medve:
- Na, hazajöttél a keresztelőből?
- Hazajöttem.
- Aztán mi a neve a kisegérkének?
-  Negyedecske.
- Jaj, még ilyen nevet sohasem hallottam. Negyedecske!
Eltelt egy darab idő, két-három nap, a macska újra éhes lett. Hogy tudjon felmenni a padlásra egy
kicsi ennivalót lopni? Csendesen kinyitotta az ajtót, hogy kiosonjon, de medve felébredt:
- Hová mész, macska?
- Jaj, jaj, megint itt volt egy kisegér, meghívott a keresztelőre, született egy kisbabájuk, s én leszek a
keresztapja.
- Menjél csak - dörmögte a medve. 
Elment a macska, megette a felét a zsírnak és a méznek, utána visszasurrant, de, a medve megint
faggatni kezdte:
- Hazajöttél a keresztelőből?
- Hazajöttem.
- Mi a neve a kisbabának?
- Felecske.
- Jaj, még ilyet sohasem hallottam. Negyedecske! Felecske!
Na, megint eltelt két-három nap, a macska gyomra megint megkordult. Amíg a medve aludt,
csendesen megint kinyitotta az ajtót, ki akart lopózkodni. A medve felébredt.
- Hova mész, macska?
- Képzeld el, újra meghívtak keresztelőbe, megint született egy kis egérke, én leszek a keresztapja.
- Menjél csak.
A macska szaladt föl a padlásra, mind egy falásig megette a mézet és a zsírt, még a bödönt is kinyalta.
Lejött, felébredt a medve.
- Na, te macska, megkereszteltétek-e?
- Meg hát.
- Mi a neve?
- Semmisincs.
- Hogy milyen furcsa nevek vannak! – csodálkozott a medve.
- Semmisincs, Felecske, Negyedecske!
Hát egyszer csak tavasz lett. Felkelt a medve lesoványodva. Igen éhes volt. - Nem baj - nyalta meg a
szája szélét -, van nekünk a padláson zsírunk, van nekünk mézünk, sütünk palacsintát, mézet teszünk
bele. Jó mézes palacsintát eszünk. Menj csak fel, macska, hozd le a két bödönt.
- Jaj, én úgy szédülök! - tettette magát a macska. Pedig a macskák nem szédülnek. Igaz-e? De
hazudott.
- Na, jól van, felmegyek én - legyintett a medve. Felvánszorgott a padlásra, nézi a bödönöket, hát
azok bizony üresen tátongtak.
- Na, megállj, te gonosz macska! Megetted a zsírt, megetted a mézet, azért mondtad, hogy
Negyedecske, Felecske, Semmisincs. Amíg én aludtam, addig te belakmároztál. A macska tagadta
rettentően:
- Tudod mit, medve koma, feküdjünk ki a napra, s akinek a szőrén kijön a zsír meg a méz, az ette meg.
Hát kifeküdtek a napra, a medve elaludt, a macska meg sem állt a padlásig, és a bödönt még jobban
kikotorta, s bekente vele a medve szőrét. Egyszer felébred a medve, nézi, csupa mézes a szőre. - Hát
én ettem volna meg? - csodálkozott szörnyen. A macska meg egy jó nagyot kacagott, s elfutott az
erdőbe. Szegény medve még most is él, és hitetlenkedve csóválja a fejét, ha ugyan meg nem döglött
azóta. Itt a vége, fuss el véle!
 Weöres Sándor: A galagonya
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.

Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
 Móra Ferenc: A méhek trombitása
Úgy bizony, van ám a méheknek trombitása is. Az a kötelessége, hogy napkeltekor kiálljon a
kaptárajtóba, és ébresztőt dudáljon a többieknek.
Munkára, dologra előre!
Erdőbe, ligetbe, mezőre!
Csupa fény a világ,
Csupa méz a virág!
Hallottam én ezt a nyáron akárhányszor. Elég volt egyszer-kétszer megharsantani a trombitát, s
tódult kifelé zsongva, zsibongva az egész raj. Nem maradt más otthon, csak a betegek, akik
elrontották a gyomrukat a sok virágmézzel. A többiek szétoszlottak erdőbe, ligetbe, mezőre, s haza se
kerültek, míg össze nem szedtek egy-egy tarisznya virágport.
Bezzeg fújhatta így ősz tájban a keltegetőt a kürtös, nem akarják hallani a kis mézgyárosok. De ő azért
csak fújja, fújja a nótáját, hisz úgy sincs egyéb dolga.
Délfelé, mikor fölmelegszik az idő, egy-két fiatalabb méhecske rászánja magát a kirándulásra.
Fiataloké a világ, körülnéznek benne egy kicsit. Hátha akad még valamerre legelnivaló. Bizony nem
akad már. Nagy dongással repülnek ki, fázósan, hallgatagon szállingóznak vissza.
- Csúnya világ, nincsen virág. Híre sincs az illatos kakukkfűnek, az édes somkórónak is csak a kóróját
zörgeti a szél - mondják az ajtónálló trombitásnak.
- Hát a pitypang? Aranylik-e még tőle a mező?
- Mióta a dér megcsípte, keserű a méze, mint az üröm.
- No, akkor én is más nótát fúvok - döngicséli a trombitás méhecske.
Még egyszer megcsillantja a szárnyát a bágyadt napsugárban, megkapaszkodik az ajtófélfában, és
rákezdi keservesen a takarodót:
Aki méh, befelé!
Szerszámokat vedd elé!
Vackolunk, vackolunk,
télnek ajtót nem hagyunk!
Nagy zenebona támad erre a kasban. Megindul a vizsgálat: rendben van-e télire az ország? Épek-e a
hálókamrák, tele vannak-e az éléstárak, a mézes csűrök? Ha valahol repedés van, dologra hamar,
kőművesek, pallérok, ácsok, takácsok! Minden lyukat befoldanak, minden zugot kipárnáznak, aztán
szép sorjában lepihennek egymás mellé, s csendesen álomba zümmögik magukat.
Hát a trombitás méhecske? Ő utolsónak marad. Még egyszer kiáll a kapuba, de most már befelé
fordítja a trombitáját, s úgy dúdolja el rajta a méhek altatóját:
Jó idebenn jó melegen
szenderegni szép csendesen.
A kürtös is álmos nagyon,
a nótát már el is hagyom.
Azzal ő is lefekszik a többi mellé.