December 1.
Mikulás bácsi boldogan
Zelk Zoltán – Mikulás bácsi csizmája
A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget
összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak
a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg,
jóságos bácsi haladt lefelé. Az út szélén
álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
– Viszi már a jó öreg Mikulás a sok
ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg
barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy
egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és
falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az
édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent
volt a földön, és körülnézett, hogy melyik
ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt,
észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon.
Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a
szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán
húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és
bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg.
Megismerte az alvót. Sok-sok évvel ezelőtt
cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az
égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében.
De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett
barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg,
decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi,
levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit
csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros
köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor
észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levette
mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember
lábára. Aztán szomorúan és mezítláb ment
tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S míg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi
városokban, az alvó ember álmodni kezdett a
piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét
gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői
cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg
álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és
megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen
föléje szálltak, és simogatva melegítették az
arcát.
– Álmodj, csak álmodj! – susogták a fák,
zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka,
szép, világos reggel lett, s annyi cukor és
csokoládé került elő a cipőből, hogy az asztalt is
telerakhatta volna vele. Milyen boldog volt
álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a
csillagok mondogatták is egymásnak:
– Csak föl ne ébredjen, míg ki nem
tavaszodik…
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s
a szegény ember csodálkozva látta magán a
köpenyt és a csizmát. S mikor zsebébe nyúlt, azt
hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték
meg ennyi jóval a zsebeit. Hát még mekkora lett
csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind
pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz
lett valamennyiből, s most már vehetett házat,
ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint
egy álom. Úgy nevetett megint, mint
gyerekkorában.
hallgatta a nevetést. S a tündérek a jó öreget,
miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi
nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér
szakállába.
December 2.
Bartócz Ilona – Jön a Mikulás!
Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi
elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz
bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy
csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan
nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig
lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran
előfordul, hogy rejtőzködnie kell.
A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg
sötétek. Egyszer csak zajt hallott, megállt,
hegyezte a két tapsi fülét. Mi ez a zaj? Valami
pattog... Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett.
Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte
a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt
hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt
Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen,
pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony
kis füstcsík szállt a magasba.
– Jó napot, Barna Mackó! - köszönt a Nyuszi. –
Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz?
– Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este
jön a Mikulás, remélem, ajándékot is hoz majd.
Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd
melegítse meg a tűznél... És ha már ég a tűz,
főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem
adnál a Mikulás-levesbe egy-két
káposztalevélkét?
– Szíves örömest – mondta a Nyuszi –,
hazaszaladok érte!
Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire
visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és
Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott.
– Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! –
kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon
finom lesz ez a leves!
– Magam is úgy gondolom - mondta a Nyuszi, és
beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet
Barna Mackó a tűz fölé akasztott.
– Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el
Őzikéért!
Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a
másikra, és hamarosan visszatért Őzikével.
– Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! –
mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt?
– A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-
leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide!
– De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna
Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a
mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-
levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei
Egeret, Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám,
Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg
levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt
a tűz körül!
Nyuszi megbillentette a bal fülét:
– Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a
tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a
vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind
megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-
levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és
Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött,
hogy minél fényesebben égjen a tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt
várták a Mikulást.
December 3.
Veres Andrea Hajnalka – A négy gyertya
története
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy
gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük,
hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással
beszélgettek.
Azt mondta az első:
– ÉN VAGYOK A BÉKE!
De az emberek nem képesek életben tartani. Azt
hiszem, el fogok aludni. Néhány pillanat
múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc
emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő
lángra.
A második azt mondta:
– ÉN VAGYOK A HIT!
Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs
értelme tovább égnem. A következő
pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
– ÉN A SZERETET VAGYOK!
Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem
törődnek velem, semmibe veszik, hogy
milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is
aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a
három kialudt gyertyát, felkiáltott:
De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne
mindörökké!
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj!
Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk
gyújtani a többi gyertyát.
– ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a
még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette
a többit.
Kívánom, hogy soha ki ne aludjon bennünk a
remény, ez segít megőrizni gyermekeink
szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját!
Akinek csak lehet, adjuk tovább! Én a
mesével teszem
December 4.
Magyar legenda mese – A jószívű királyfi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy
királyfi. Egyszer elszekerezett a szegény ember
háza előtt. Hát, csak elbámulta magát, amikor
meglátta a sok gyermeket, és látta, hogy olyan
rongyosak, mint a koldusok. Rögtön
megkérdezte: – Kié ez a sok gyermek, te szegény
ember?
– Mind az enyém – felelte a szegény ember.
Azt mondta erre a királyfi:
– Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok
neked pénzt, öltöztesd fel ezeket a
gyermekeket!
Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó
pénzt. Azzal mindjárt elment, megvette a sok
ruhát. Először felöltöztette a legnagyobbikat,
aztán a másodikat, aztán a következőt, és úgy
haladt lefelé: szép sorban mindenki kapott
valamit, de a legkisebbiknek már nem jutott
semmi. Pár nap múlva megint arra járt a királyfi,
hát a legkisebbik gyermek éppen akkor
fordult ki a kapun. Nézi a királyfi, látja ám, hogy
erősen rongyos.
Előhívatja a szegény embert. Azt kérdezi:
– Hát, te szegény ember, nem vettél ruhát a
gyermekeknek?
– Vettem én – azt mondja –, de a legkisebbiknek
már nem jutott semmi.
– Jól van – szólt a királyfi –, itt van ez a zacskó
pénz, ez most már elég lesz.
A szegény ember megint elvette a pénzt, el is
vásárolta az egészet. Amikor hazakerült,
összehívta a gyermekeket, hogy felöltöztesse
őket. Most a legkisebbikkel kezdte az
öltöztetést, és így haladt felfelé. Öltözködtek, de
a legnagyobbik fiú gúnya nélkül maradt:
nem volt elég a vásárolt ruha. Egy hónap múlva
jött a királyfi harmadszor is, és látja ám,
hogy a legnagyobb fiú szinte rongyokban van.
– Ej, te szegény ember, hát mit csináltál azzal a
pénzzel? – kérdezte mindjárt a királyfi.
– Ruhákat vettem, kedves királyfi, de most a
legkisebbiken kezdtem el az öltöztetést, és csak
ennyire futotta. A legnagyobbnak már nem jutott.
Gondolkozott a királyfi, mit lehetne tenni.
Egyszer csak magához intette a legnagyobbik
gyermeket.
– Állj mellém, hadd lássam, mekkora vagy!
Ott szépen egymás mellé álltak.
– Te mindjárt akkora leszel, mint én, a ruhám
már éppen rád illene – mondta a királyfi.
Mindjárt nekifogott és levetette a ruháját. Szépen
odaadta a fiúnak, vegye magára.
Így a szegény ember minden gyermeke fel volt
öltöztetve. Urasan, jó ruhába valamennyi. Ha
a királyfi le nem vetkezett volna, az én mesém is
tovább tartott volna, de a jószívű királyfi
levetkezett és a mesém bevégeztetett.
December 5.
Mór Ferenc - A kíváncsi hópehely
A nap éppen lement, mikor az erdő felett
elkezdett esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a
nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér
abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni
a hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a
szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az
tart
meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a
földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők
odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a
hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára,
olyan
fehérre meszeljük még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján
nagy világosság látszott. Ott a város lámpái
világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost
akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott
minket - mondták a falura, mezőre hulló
testvéreiknek.
- Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is
ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város
fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a
terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek
a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek
beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások,
megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán
rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva
vitték a többi után. Mire delet harangoztak,
locspocs lett a városi hóból, így járták meg a
kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava
pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
December 6.
Kínai mese – Visszajött répa
Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind
magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az
ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen
valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a
nyuszi:
- Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt meg egy. Azt
gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A
csacsi otthon van, bizonyára nincs mit
ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a
csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta a csacsi házában.
Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló
után járt. Talált is egy nagy édeskrumplit,
örömmel hazavitte.
Belepett csacsi a házába, látta a répát,
csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"
A csacsi megette az édeskrumplit, aztán azt
gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka
otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem
neki ezt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a
bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s
otthagyta a bárányka házában.
Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is
ennivaló után járt. Talált is egy káposztát,
örömmel vitte haza.
Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát,
csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?"
A bárányka megette a káposztát, aztán azt
gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike
otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem
neki azt a répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az
őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta
az őzike házában.
Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is
ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel
hazavitte.
Belepett az őzike a házába, látta a répát,
csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!"
Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta:
,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van,
bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a
répát, hadd lakjék jól!"
Szaladt az őzike a nyuszi házához. Hanem a
nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike
nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a répát, s
otthagyta.
Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet
csodálkozásában.
,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott
egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy
csak a barátai hozhatták neki ajándékba.
Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
"Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!"
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
"Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot,
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűen köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!"
"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."
"Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülön fogva az udvari fűtőt!
"Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!"
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"
Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari ácsot!"
Nekibúsult erre a didergő király,
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
"Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban, amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
December 7.
Móra Ferenc – A didergő király
A rengeteg fából egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak, de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdő, zengő muzsikása:
"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"
Megfordul a király:"Ácsi, kislány, ácsi!
Azt sem tudom, ki vagy, soha se láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
"Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik:
Elázik a bábum kimosott ruhája
Vasárnap délután mit adok reája?"
Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszíve harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője!"
Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!
Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!"
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik annak!"
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük a király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
"Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy Meseországban..."

December 8.
Lengyel Balázs – Mese a fehércsillagos
sündisznóról
Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt,
mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy
mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok!
Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis
fehér csillagocska nőtt a homlokán.
Aggodalmaskodott is pja, anyja: "Mi lesz ebből a
gyerekből?"
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett,
szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer
Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán
egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha
sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a
világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt
a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira
hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a
gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent
tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán
elszontyolodva. - Én sem tudom, de
megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama,
mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével.
Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos
nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta,
úgy elmélkedett magában.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy
elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem
a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és
futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak
szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél
tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta
keservesen tapsifülét. - Menjetek a bagolyhoz,
tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény
sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre
alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a
bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak
lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a
hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy
mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom
az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja
hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a
vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a
telet. Mentek hát a vakondhoz.
Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -,
miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a
föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni
rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha
kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is
kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn.
Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom,
felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a
naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a
nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette
szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt
fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre
magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a
felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt,
hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan
áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró
napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem
értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A
süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára,
és beásta magát a puha levelek alá. Álomra
hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét
testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt
magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő
is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt,
ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar.
Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó
szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy
figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró
hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az
avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a
vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt:
miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony
meggémberedtek, s a mogyoró szélénél
szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már
ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek
megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában:
"Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!"
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre.
- Hm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet
megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki
ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha
többé!

December 9.
Grim fivérek - A csillagtallérok
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány.
Ennek a kis leánynak nem volt sem apja, sem
anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon,
akár csak a templom egere. Nem volt bár egy
házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája,
hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája,
annyi, amennyi a testén volt s csak egy darabka
kenyere: egy könyörületes szívű ember adta
azt is.
Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka,
hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment,
mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény
ember s kéri könyörögve:
- Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy
egy falást sem ettem.
A kis lány egy szempillantásig sem
gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény
embernek.
- Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény
ember, s ment tovább.
Ment a kis lány, s ím, szembe jő vele egy
gyermek, sír keservesen s könyörögve kéri:
- Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet,
mert úgy fázik a fejem!
A kis lány szó nélkül odaadta a kalapját.
Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele
egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha
sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a
kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen
esteledett alkonyodott s hát jő szembe vele egy
gyermek s kérte, hogy adja neki az
ingecskéjét, mert különben megveszi az Isten
hidege.
Mondta magában a kis lány:
- Úgy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az
ingedet.
Oda is adta.
Most már csakugyan semmije sem volt. Így állt,
álldogált egy helyben, feltekintett a csillagos
égre, nagyot fohászkodott, s ím, halljatok csudát!
Egymásután hullottak a csillagok, sűrűn,
mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind
tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehullott az
égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan
finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat
szépen fölszedte s ettől fogva nem volt gondja
többet: élt boldogan.
Holnap a kis lány legyen a vendégetek.
December 10.
A suszter manói
Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét,
szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a
végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt
egyebe, mint egyetlen pár cipõre való bõre.
Abból este kiszabta a cipõt, hogy majd másnap
elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat
emésztette magát a jövendõn, gondolta, majd
lesz valahogy, tisztességes ember csak nem
pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a
munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár
cipõ. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit
szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipõt,
alaposan végignézte, minden varrást, minden
szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon
semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik
különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki
a cipõ. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta
örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset
kér érte, valamivel többet adott az áránál.
pontosan annyit, hogy éppen két párra való bõr
tellett ki belõle. A suszter este ezeket is szépen
kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap
reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipõ,
neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevõ
is akadt mind a kettõre, jól megfizettek értük, s a
suszter, a pénzen most már négy párra való bõrt
vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipõt is készen
találta. S így ment ez tovább napról napra, hétrõl
hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült.
A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett
szert, és megint jómódú ember lett belõle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét
kiszabta a másnapi cipõkhöz a bõrt, aztán,
mielõtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka
fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen
szorgalmasan segít nekünk a mûhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat
töprengett már rajta, csak hát nem mert
elõhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott,
és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a
sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer
csak valami kaparászást, topogást, izgést-
mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt,
és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó,
se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához,
fogták a kiszabott bõröket, és munkához láttak.
Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi
kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tûztek, hogy
a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták
abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és
fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka
mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! -
eltûntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy
jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak
az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak!
Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, December 11.
mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te
meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipõt. Hárs László – Pehelyke
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében
szaporán járt a kötõtû, csattogott az olló, Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a
készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve,
kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a
kaptafát, míg a kis cipõket meg nem csinálta. hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek,
Este aztán a kiszabott bõr helyett az ajándékokat de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke
rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű
mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a
lesték, mit szólnak majd a manók. hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is
jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem
Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap
lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját
mihez kapjanak, mit simogassanak, minek mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők
örvendezzenek. Egykettõre bebújtak a kis úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya,
ruhákba, felhúzták a kis cipõt, füttyentgettek, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt
rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is
kezdtek. táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet,
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly
Többet bizony nem is suszterkodunk! mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő,
- énekelték; körültáncolták az asztalt, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz
szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is
kiperdültek a szobából. fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg
Nem is jöttek vissza soha többet. végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom,
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora elindult kék holdsugáron, és addig ment,
mindig volt munkája, és minden sikerült neki, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a
amihez csak hozzákezdett. téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek

állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb
felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb
volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek
méze, a keringő, kergetődző, első hónak
örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint
fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint
egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis
Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.
Hogy elfáradt végül ennyi játék után,
megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde
alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény
kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt
többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy
másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent
hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél,
leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke
az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s
beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta
s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt
kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha
mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét,
rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első
tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s

tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy
cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett.
Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá
válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a
feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó.

Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette,
kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára
kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent
a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a
szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány,
táncuk ismét csak kerengték a csillogó
hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de
köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más,
csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a
tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke
mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta,
titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék
eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás
úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki
fent él a magasban, annak bizony mosolyogni
nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra
lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge
magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.
December 12.
A HÉT BOLDOG ESZTENDŐ
Egy gazdag embert annyi minden
szerencsétlenség ért, hogy egyszer csak azon
vette észre
magát, ha valami munkához nem kezd,
ugyancsak felkopik neki is, meg a gyerekeinek is
az
álla. Nem is sokat tépelődött, hanem elment egy
reggel s napszámba állott. Egész nap
szorgalmasan szántogatott két ökröcskével.
Mikor már közeledett az este, egyszer csak
megáll a szegény ember előtt egy ősz öregember,
s megszólítja:
- Hallod-e te szegény ember, hét esztendeig
nyugodtan s gazdagságban élhetsz megint, csak
mondd meg, most szeretnéd-e azt a hét
esztendőt, vagy késő öregségedben?
- Bizonyosan boszorkánymester vagy te, s a
lelkem üdvösségével fizetném meg azt a hét
esztendőt. Nem kell nekem olyan gazdagság,
inkább kínlódom egész életemben az eke
mellett, - mondta a szegény ember.
Az öregember, aki nem volt más, mint Éliás
próféta, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
De másnap, épen mikor be akarta fejezni a
szegény ember a munkáját, ismét megjelent Éliás
próféta, s megint megkérdezte tőle, hogy mikor
szeretné a hét boldog esztendőt. Alig
hallgatta végig a szegény ember, megint
elutasította a prófétát.
Harmadnap ismét csak megjelent Éliás, de most
már azt mondta: - Az Isten küldött engem
hozzád, te szegény ember, ne vonakodj hát,
hanem mondd meg, mikor akarsz boldogul élni?
Hej, bezzeg most nem utasította el a prófétát a
szegény ember, csak annyit kért tőle, hogy
haza szaladhasson s megbeszélhesse a
feleségével a dolgot.
- Menj csak, fiam, - mondta a próféta - mire te
visszatérsz, itt találsz engem is.
Szaladt haza a szegény ember a szélnél is
sebesebben, elmondja az egész dolgot a
feleségének,
s tanácskoznak, suttognak sokáig, hogy mit
határozzanak a dologban. Végre azt mondja
az asszony:
- Jobb lesz, édes uram, ha most mindjárt kérjük a
hét esztendőt; majd ha öregek leszünk, csak
megélünk valahogy.
Az ember is így gondolkozott, s mindjárt szaladt
is vissza a mezőre, s elmondta a prófétának,
hogy mit határoztak.
- No, ha így határoztatok, menj csak haza, az
áldás már várni fog otthon, - monda Éliás.
S csakugyan, amíg a szegény ember oda járt, a
gyerekei az udvaron egy akkora
gyémántkövet találtak, mint egy tyúktojás.
Viszik be a fényes követ a szobába nagy
örömmel, bezzeg megösmerte a szegény
asszony, s mutatja az urának nagy
lelkendezéssel,
mikor hazajön:
- No, itt van a gazdagság, édes uram, ezután nem
kell, hogy olyan keservesen kínlódj a
kenyérért.
Nagy volt a boldogság s az elégedettség a
szegény ember háza táján ezután. Iskolába járatta
a
növendék gyermekeit, s jól éltek, de a
szegényekről sem feledkeztek ám meg! Nem
jöhetett December 13.
oda szegény ember úgy, hogy üres kézzel
eresztették volna tovább. A KISBOJTÁR AJÁNDÉKA
Egymásután teltek, múltak az esztendők, hát egy
reggel arra ébredett a hajdani szegény Abban a régi időben a pásztorok kint legeltették
ember, hogy bizony vége a hét esztendőnek. No, a nyájakat a mezőkön, és maguk is ott
ha vége, meg is jelent pontosan Éliás aludtak a szabad ég alatt az állatokkal. Egy szép
próféta a gyémántkőért, hogy vigye magával. csillagfényes éjszakán Betlehemtől nem
Bemegy az ember a feleségéhez, s mondja neki messze megfényesedett az ég, és a pásztoroknak
nagy szomorúsággal: megjelent egy ragyogó angyal. Annyira
- Na, édes feleségem, add ide a követ, mert eljött megijedtek ezek a szegény pásztorok, hogy
érte az az öregember, akitől kaptam! ijedtükben mind a földre borultak. De az angyal
Gondol valamit az asszony magában, s azt vigasztalta őket, és így szólt hozzájuk: – Ne
tanácsolja az urának: féljetek, nagy örömhírt hozok most nektek!
- Mondjad annak az embernek, hogy jól van, Megszületett az üdvözítő Úr, Krisztus! Menjetek
vigye el a követ tőlünk, de csak akkor, ha olyan Betlehem városába, ott találjátok egy
emberekre talál, akik több jót tesznek a szegény istállóban, jászolban fekszik, barmok
szegénnyel, mint amennyit mi tettünk ezalatt a közt nyugszik.
hét Akkor nagyon megörültek a pásztorok, így hát
esztendő alatt! mindjárt fölkerekedtek, hogy menjenek
Meg is mondta az ember Éliás prófétának, amire imádni a kis Jézust. Volt köztük egy szegény
az asszony tanította, az meg felment Istenhez, kisbojtár. Gyerek volt még, nem volt semmije,
hogy megkérdezze, mit csináljon. Isten pedig azt nemrég állott be a szolgálatba. Könyörgött a
felelte neki, mikor elmondotta a szegény ember juhászgazdának:
kérését: - Hagyjad náluk a követ örökre, mert – Gazduram, vigyél el engem is, nagyon
ilyen jólelkű házaspárt úgy sem szeretném látni a kis Jézust!
igen találnánk a földön. – Hát, jól van, gyere! De nem tudom, mit hozol
Sokáig élt még gazdagságban, s boldogságban az magaddal, mert tenéked nincsen semmid.
egyszeri szegény ember, de a szegényekről No, nem baj, majd meghúzódsz hátul, azért
ezután sem feledkezett meg lássad te is a Megváltónkat!
Azzal elindultak. Mikor elmentek, ki mit tudott,
vitt magával ajándékot a kis Jézusnak.
Egyik egy báránykát, a másik egy gidácskát, a
harmadik egy kerek sajtocskát. Volt, aki jó
meleg gyapjúcskát, volt, aki szép kis subácskát.
Amije volt, azt. Csak a kisbojtár nem tudott
vinni semmit se.
Mikor odaértek, köszöntötték az Úrjézust:
– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás,
hoztam felségednek egy báránykát!
Ment a másik pásztor:
– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás,
hoztam felségednek egy fényes szőrű
gidácskát!
Ment a harmadik pásztor:
– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás,
hoztam felségednek egy szép kerek sajtocskát!
Ment a negyedik pásztor:
– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás,
hoztam felségednek egy kis meleg
gyapjúcskát!
Ment az ötödik pásztor:
– Üdvöz légy, kis Jézuskám, született Messiás,
hoztam felségednek egy cifrán hímzett
subácskát!
Mikor a kis bojtárgyerek köszöntötte az Úrjézust,
így szólt:
– Hát én nem tudtam hozni neked ajándékot,
nagyon szegény szolga vagyok. De ígérem,
édes Jézusom, hogy ezentúl a te szolgád leszek!
És a kis Jézus a két csöpp karját feléje tartotta,
nevetett, olyan örömmel fogadta a bojtár
ajándékát.
Ez volt neki mind közül a legkedvesebb.
December 14.
Talmud-legenda: Az első templom
Volt egyszer két testvér. Az öregebbnek nem
született gyereke, a feleségével élt, a fiatalabbik
meg a feleségével és a négy gyermekével.
Közösen vásároltak földet, nehéz munkával
feltörték az ugart, hordták a köveket, elvetették,
ápolgatták a búzát, együtt művelték a
birtokot.
Amikor eljött az aratás ideje, együtt arattak, majd
elfelezték a termést. Mindketten
elégedetten mentek haza, amikor a teli zsákokat
behordták a magtárakba. Azonban eljött az
éjszaka, és egyikük sem tudott aludni.
A fiatalabb azt gondolta:
– A bátyám meg a felesége idősek már.
Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük
nincsen.
Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, majd
segítenek. Viszek nekik egy zsák búzát a
mienkből.
Az öregebb pedig így gondolkodott:
– Az öcsémnek négy gyermeke van. Több
ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek
nekik egy zsákkal a magaméból.
Tervüket valóra is váltották, mind a ketten
elvitték a zsák gabonát a másik kamrájába.
Reggel, amikor megszámolták a saját zsákjaikat,
megdöbbenve látták, hogy egy sem
hiányzik. Elcsodálkoztak ugyan, de egy szót sem
szóltak.
Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal,
de másnap reggel megint ugyanannyi volt a
gabona. Így ment ez napról napra.
A hetedik napon nem volt sötét az éjjel, a
telihold fényesen világított. Így történt, hogy
amint
mentek egymás háza felé, vállukon a nehéz
zsákkal, egyszer csak megpillantották a másikat.
Mindkettő letette a gabonát, és szívük csordultig
telt szeretettel. Megölelték egymást, a hold
fénye beragyogta a völgyet, és körülölelte a két
embert.
Azon a helyen, ahol vállaikon a nehéz zsákot
cipelve találkoztak, templomot építettek.
Életükben, nagy tiszteletben és megbecsülésben
részesültek, testvéri szeretetükről pedig
máig is beszélnek az emberek.
December 15.
Ukrán népmese – A karácsonyfa és a pókok
Élt egyszer egy özvegyasszony a gyerekeivel egy
szűkös, öreg házikóban. A ház mellett
magasodott egy fenyőfa, amiről egy nap
lepottyant egy toboz. A szél meg az eső hamar
betakargatta földdel, a tobozban lakó egyik
magocska pedig gyökeret eresztett, és növekedni
kezdett.
Amikor a gyerekek felfedezték a friss hajtást,
igen megörültek neki, mert arra gondoltak,
most már nekik is lehet karácsonyfájuk.
Locsolgatták, gondozgatták, hogy megerősödjön,
míg akkora nem lesz, hogy bevihetik a házikóba.
Így is lett. Teltek-múltak az évek, a fácska
gyarapodott, egy karácsonyra pedig felállították a
ház közepére.
Csakhogy a család szegény volt, mint a templom
egere, és hiába lett karácsonyfájuk, nem
tudták mivel feldíszíteni. Szenteste ezért
szomorkodva tértek nyugovóra, tudva, hogy
csupasz fenyőfa várja őket az ünnep reggelén.
Csakhogy a kunyhó sarkaiban és gerendái közt
lakó kis pókok észrevették a szegény család
bánatát, és úgy döntöttek, segítenek rajtuk.
Egész éjjel szorgoskodtak, reggelre pedig
selyemfényű hálókkal szőttek tele az ágakat.
Amikor a gyerekek reggel felébredtek, és
meglátták a fát, izgatottan kiugrottak az ágyból,
és
noszogatták az anyjukat is:
– Anya, látnod kell a karácsonyfát! Olyan
gyönyörű!
Az egyik gyerek kinyitotta a házikó ablakát, és
ahogy a napsugár végigsimogatta a fát, a
hálók ezüst és arany színben kezdtek ragyogni.
Az özvegyasszony elámult, mert sohasem
látott még ilyen varázslatos karácsonyfát.
Attól a naptól fogva az asszony és a gyerekek
soha többé nem érezték magukat szegénynek,
hanem hálásan fogadták az élet minden
szépségét.
December 16.
Mentovics Éva – A hóemberek karácsonya
Valamikor nagyon régen, amikor még nem
voltak autók, buszok, villamosok, és egyéb
korunk béli közlekedési eszközök - az emberek
lóháton, és lovas kocsin utaztak – akkoriban
történt, amit most elmesélek nektek:
December volt. Sötét, terebélyes fellegek úsztak
az égen. A szállongó, csillogó pelyhek pedig
vastag hótakarót borítottak a tájra. Napok óta,
szinte megállás nélkül havazott. A gyerekek
ugyan örültek ennek a hófehér „égi áldásnak”, a
felnőtteknek viszont igen sok kellemetlenséget
okozott.
Sokkal nehezebb volt a közlekedés, és ilyen
hideg időben rengeteg fát el kellet tüzelniük,
hogy egy kicsit megmelegedhessenek.
A fiatalok viszont kifejezetten élvezték. A
hidegtől kipirosodott az orcájuk, kesztyűjük
átázott, de ez cseppet sem érdekelte őket.
Szinte naphosszat a hóban viháncoltak.
Csúszkáltak, szánkóztak, hóembert építettek, és
önfeledten hógolyóztak. Olyan ház szinte nem is
akadt, ahol ne állt volna az udvarban legalább
egy hóember. Így teltek a téli napok.
Egy napon aztán favágók járták be a környékbeli
fenyves erdőket, és sorra vagdosták ki a kisebb –
nagyobb fenyőfákat. Lovas kocsikra tették, és
elszállították őket. Az erdei tündérek nem
győztek rajta csodálkozni.
- Vajon hova viszik ezeket a szép, sudár
fenyőfákat? - kérdezgették egymástól. Ám
választ egyikük sem tudott rá adni.
Lille, az egyik csintalan kis tündérke el is
határozta, hogy utánajár ennek a rejtélyes
dolognak. Egyik nap nagy titokban beosont a
közeli faluba, mivel sejtette, hogy valahol ott kell
keresnie a megoldást.
Sötét volt. A kanyargós kis utcákban a
gázlámpások fényétől megnyúltak a fák, bokrok,
kerítések árnyai. Senki sem járt kint, csak az
északi szél száguldozott fel - alá, kisebb -
nagyobb hóbuckákba fújva a frissen hullott
havat. A kis tündérlány álmélkodva figyelte,
amint a hópelyhek vidám táncot lejtenek a
lámpások fényében. Ezt megunva pedig
kíváncsian kandikált be a házak ablakain.
Szeme – szája tátva maradt attól, amit ott látott.
A szobákban ünneplő ruhába öltözött gyerekek,
és felnőttek álltak körül egy fenyőfát, amire rá
sem lehetett ismerni…
A sudár fenyő teli volt aggatva mindenféle
csillogó-villogó dísszel.
A csúcsán egy aranyszínű csillag ragyogott, az
ágai végén pedig számtalan gyertya lángja járta
tüzes táncát. Mindenki áhítattal állta körbe,
miközben szebbnél szebb dalokat énekeltek. Az
arcuk pedig láthatóan sugárzott a boldogságtól.
Lille következő pillantása udvarokon búslakodó
hóemberekre esett. Nagyon szomorúnak tűnt
mindegyik.
- Miért lógatjátok ennyire az orrotokat? –
tudakolta tőlük a kis tündérlány.
- Ne is kérdezd! A mai napig még szerettek
bennünket a gyerekek. Egész nap itt ugráltak,
nevetgéltek, játszadoztak körülöttünk. Olyan jó
volt nézni őket… Ma pedig ránk sem
hederítettek. Azt mondták, hogy ma karácsony
van, és valamilyen karácsonyfát, és ajándékokat
emlegettek. Mindegyikük nagyon izgatott volt,
és egész nap bent kuksoltak a házakban. Mi
pedig itt ácsorgunk, és szörnyen unatkozunk.
- Szegénykéim! – szólt sajnálkozva a kis
tündérlány. - Majd kitalálok valamit! Hamarosan
visszajövök hozzátok. - azzal felreppent, és
elszállt az erdő felé.
A hóembereknek nem is kellett sokáig várakozni.
Rövid idő múlva apró szárnyak suhogására lettek
figyelmesek. Egy - egy kis tündér reppent
mindegyik hóember fölé, majd valamilyen
csillogó port szórtak rájuk…
Ők pedig mintegy varázsütésre a levegőbe
emelkedtek.
Először csak a föld felett egy arasznyival
lebegtek, majd egyre feljebb és feljebb
emelkedtek. Végül pedig a házak fölé libbenve
szállni kezdtek a falu szélén elterülő fenyves
erdő felé. Már a magasból felfedezték, hogy az
erdő közepén, egy kis tisztáson csodálatos
fények csillognak.
Valamilyen csalogató, varázslatos muzsika
hangja szállt feléjük.
- Megérkeztünk! – szólt Lille, majd
varázspálcájával a hóemberek felé suhintott. Erre
ők lassan, óvatosan leereszkedtek a hóba.
A tisztás közepén egy hatalmas fenyőfa állt.
Minden ágán szikrázóan csillogó, tarka díszek
pompáztak, és a csúcsán egy aranyszínű csillag
fénylett. Az aláhulló hópelyhek pedig úgy
tündököltek a Telihold fényében, mint megannyi
aprócska gyémánt.
Kicsit távolabb egy hatalmas asztal állt, rajta
finomabbnál finomabb ínycsiklandozó
nyalánkságokkal.
Volt ott minden, amit egy hóember megkívánhat:
jégsütemény, hó-torta, jégkrém, fagylalt, jeges
tea, jeges kávé…
- Boldog karácsonyt kedves hóemberek! –
mondták a tündérek kedves, csengő hangon. A
hóemberek a meghatottságtól szinte szóhoz sem
jutottak. A tündérekkel együtt körbeállták a
karácsonyfát, miközben szüntelenül szólt
valahonnan az a varázslatos zene.
Később még táncra is perdültek. Pihenésképpen
pedig végigkóstolták az összes finomságot.
Egészen hajnalig tartott a vigalom.
Pirkadatkor pedig úgy, ahogyan jöttek,
visszaszálltak a házak udvaraiba…
A tündérek azóta egy közeli erdőben minden
karácsonykor megrendezik a hóemberek
karácsonyát.
Ha ébren vagy karácsony éjszakáján, és nem
látod az udvarban a kedves hóemberedet, ne
aggódj! Ő is elment karácsonyozni.
Hajnalra biztosan visszajön.
December 17.
Kányádi Sándor – Fenyőmese
Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő.
Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a
legkisebb bokor is olyan messze volt tőle, hogy
még a kiáltását sem hallották volna meg,
nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is
kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári
viharok, villámok s a farkasordító telek idején
sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még
embernek is sok volna.
Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban.
Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra
legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy
melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett
alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor
még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak
figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az
árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.
Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha.
Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett
alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre
sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé,
amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint
valami kincseket, nézi az alatta maradt üres
konzervdobozokat.
- Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük
állhatnék - sóhajtotta el bánatát egy véletlenül
reáröppent rigónak.
A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen,
aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak
nyoma veszett.
Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem
tudhatjuk.
Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő,
ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek
még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is
ellopkodták. Már a földre se nézett többet.
Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról
se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött
a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.
De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte,
álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra,
énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta
magát. Minden ága fel volt cicomázva, és
minden megmaradt tobozába, mintha egy-egy
csillag költözött volna.
Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő,
hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait
lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.
Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó
köszönti minden reggel.
December 18.
A három fenyőfa
Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A
legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős,
messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt
nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött
és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán
nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen
alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a
Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A
földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne
karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik
fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a
Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve
feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott
repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az
ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár
a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő-
Nem használhatok madarakat az ágaim közt,
mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a
Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a
Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt
maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem
ringathatok semmiféle madarat az ágaim között,
mert hátha éppen most vinne el valaki
karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a
Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid
között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a
Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám.
Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem
telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai
közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva
a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót
hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen
ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a
Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő
előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek,
elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket.
Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón
csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek
egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy ! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni ? - kérdezte tőle a
Télapó.
- Dehogynem ! Nagyon szeretnék - felelte a
Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom ,
hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen
elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a December 19.
legszebb fácska a világon ! Téged viszlek
magammal. Bösze Balázs – Erdei karácsony
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan
óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy,
fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.
fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is
beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire
csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér
havon... micsodát, miről nem tudta, hogy mi az. Hideg
volt kicsit, de szép és csillogó!
Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák- És az emberek kiválasztottak pár fenyőt - köztük
kút alatt. Körülötte állt az egész nagy Sudárt is - ezeket kivágták és elvitték magukkal.
fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok: az erdei Pici megfigyelte azokat a
fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. furcsa nagy valamiket, amiben az emberek
Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A
bükkök a gyertyán és a cser. furcsa valamik folytatását is látta, de
Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz
fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú pici volt és csenevész, azok meg túlságosan is
az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek hatalmasak.
Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás szélén Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a
laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások. fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici
Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. azonban nem siratott senkit.
Megszólította! Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett
- Hogy aludtál? - kisöreg! lennie. Az ember hatalmas és felséges - így
- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici. mondta az öreg fenyő - jutott az
Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s eszébe.
azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni
furcsán ünnepélyes. kezdtek egy számára ismeretlen dalt. "Oh,
- Milyen nap van ma? - kérdezte kíváncsian gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan a
Sudártól! többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az
- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz! erdő minden fája. A szürke ég erszénye újra
- Az meg micsoda? - érdeklődött tovább. kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára.
- Én sem tudom - felelte Sudár. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett
A tisztás szélén az egyik erdei fenyőóriás figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül.
elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át Éneklik azt a furcsán
az erdőn. szép éneket:
- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; - Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...
és tudom, hogy mi az a karácsony.
A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei
fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni
kezdett.
Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök
állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás
mellett: az a város.
Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak
ülnek a házak között, ők világítanak. A városban,
a házak belsejében élnek és laknak az emberek.
Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két
ág nőtt ki, az a kezük. Tavasszal elszórják a
szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat,
ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.
Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag
bundákat húznak,meleg csizmákat, mert fáznak.
Ha karácsony ideje közeleg,
vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá
szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s
kijönnek ide közénk.
A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják,
elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket,
cukrot és aranyozott
diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek,
színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak
egymásnak. Hát ez a karácsony!
A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
- Ez csuda szép lehet - súgta Pici Sudárnak.
Az öreg fenyő nem szól többet - halkan
szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek,
álltak némán, meglepetten
gondolkodtak. Valahol - nem messze -
megzörrent egy-egy bokor,s ezzel együtt furcsa,
ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, December 20.
belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő
felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a A JÁTÉKOK MEG A CUKORKA
'többi fának:
- Most figyeljetek - ezek az emberek! Elmondom nektek, hogy miért vannak játékok
meg a cukorkák.
Amikor az Úr Jézus kisgyermek volt, az apja
József, kint farigcsált a falu szélén egy bódéban,
mert ácsmester volt.
Minden nap Mária vitte neki az ebédet.
Mikor már az Úr Jézus azt gondolta, hogy ő elég
nagy, megkérte az édesanyját, hogy
elvihesse az ebédet, gondolta ennyit ő is segíthet
a ház körül.
Mária össze is készítette az ételt és a nagy
csomagot Jézus kezébe nyomta.
Az úton egy csapat legény állt, bandába
verődtek, szerették heccelni a kisebbeket.
Megérezték a finom étel illatát, gondolták
elveszik tőle, és jól megverik Jézust. Neki is
iramodtak, kezükben botokkal, husángokkal volt
náluk minden. A kis Jézus meg a nagy
edénnyel nem tudott futni, meg is rémült. Nem
tudta mi tévő legyen, lehajolt a földre, fölvett
egy marék port és szétszórta köztük. Lássatok
csudát, abból mindenféle játék meg cukor lett.
A legények megálltak a földről összeszedni a
finomságokat, elkápráztatta őket a sok játék.
Azóta vannak játékok és cukorkák.
December 21.
A legszebb karácsonyfa
Messze-messze fent északon, a sűrű fenyőerdő
mélyén él a hómanók népe. Takaros, kicsi
házikóikban laknak a hatalmas, öreg fenyőfák
tövében.
A hómanók nagyon vidám és barátságos kis
lények. Szeretik az erdők-mezők állatait,
növényeit, védik és óvják őket a betolakodóktól
barátaikkal, a hótündérekkel együtt.
Amikor beköszönt a tél, a hómanók előbújnak
rejtekeikből és szorgosan gyűjtögetik a rőzsét és
a különböző bogyókat. A kis hómanógyerekek
előveszik szánkójukat és vígan csúszkálnak
naphosszat a lejtőkön.
Hamarosan itt a karácsony.
Egy közeli faluból két kisgyerek, Kriszti és Tomi
kora hajnalban útra kelnek nagypapájukkal.
Nagy, díszes szánjukon egyenesen a hómanók
erdejébe tartanak, hogy egy szép fenyőfát
keressenek az ünnepre.
A rénszarvas lassan lépdel az erdei ösvényen,
mert ilyenkor még igencsak sötét van errefelé.
Ahogy egyre beljebb haladnak a fenyőfák között,
Kriszti és Tomi még szorosabban összebújnak a
vastag takaró alatt. Hirtelen valami nesz üti meg
a fülüket. Egy ág reccsent volna?
- Hiszen ezek hómanók! - kiált föl Kriszti. - Jó
reggelt, jó reggelt! - integet nagyapó a
manóknak.
Egyszer csak különös érzés fogja el a két
kisgyereket. Egy különös, sárgás fény világítja
meg a fenyőket. Mi lehet ez?
Nagyapó azonban mindebből semmit sem vesz
észre, és megállítja a szánt egy kis tisztás szélén.
Itt sok kis karcsú fenyőfácska növekszik békésen
a nagy fenyők ágainak védelme alatt.
Mindhárman leszállnak a szánkóról. Tomi
azonnal odaszalad egy formás, kis fához, amely
első látásra megtetszett neki.
- Nagypapa! - kiáltja boldogan. - Ezt a fát
válasszuk! Ugye, milyen gyönyörű?
Nagyapónak is tetszik a fa, és már emeli is a kis
fejszét, hogy kivágja, amikor...
- Mi a manó? Hát ez meg micsoda? - csodálkozik
nagyapó. A semmiből hirtelen előbukkan egy kis
tündér és megpróbálja nagyapó kezéből kitépni a
fejszét. Eközben egy másik tündér ellibben a
rémült gyerekek előtt és rákoppint az orrukra,
mire azok ijedtükben belepottyannak a hóba. -
Nem szégyelled magad, nagyapó? - kérdezi a
nagyobbik tündér mérgesen.
- Ugyan miért kellene szégyellnem magam? -
válaszolja nagypapa homlokát ráncolva.
- Nem vághatod ki csak úgy az ártatlan kis fákat!
Fájdalmat okozol nekik! - méltatlankodik a
tündér, miközben összecsapja a szárnyait.
- Segítség! Mi történik itt? - kiáltja nagyapó.
Kriszti és Tomi álmélkodva nézik, ahogyan
mindenhonnan kis tündérek bújnak elő, majd
körülveszik nagyapót, jó erősen
belékapaszkodnak és a magasba emelik. Ám
nincs sok idejük bámészkodni, mert már ők is a
levegőben vannak. Olyan magasan, hogy a fák
koronái fölött a falujuk házait is láthatják.
A gyerekek reszketve bújnak nagyapóhoz,
amikor a tündérek leteszik őket végre egy jó erős
fenyőágra. Ekkor megjelenik előttük a
tündérkirálynő és így szól:
- Fogjátok ezt a kis fenyőfát, és ültessétek el a
kertetekbe. Ez emlékeztessen benneteket ránk
mindenkor. Tudjátok meg, hogy nem szabad
bántani az ártatlan fákat.
A fa olyan pici és törékeny, hogy a gyerekek alig
mernek hozzáérni. Miután nagyapó megígéri,
hogy soha többé nem vág ki egy fenyőfát sem, a
tündérek visszarepítik őket a tisztásra. Felülnek a
szánkóra, hogy ne fázzanak betakarják magukat
egy pokróccal és elindulnak hazafelé.
Közben elkezd szállingózni a hó.
Kriszti óvatosan tartja kezében a kis fenyőfát,
miközben nagyapó fejét rázva egész úton azt
mormogja, hogy ilyen még életében nem történt
meg vele soha.
Otthon, a gyerekek egyenesen szüleikhez
rohannak, hogy elmeséljék furcsa kalandjukat a
tündérekkel. A szülők ámulva hallgatják ezt a
hihetetlen történetet, majd közösen elültetik a
ház elé a kis fenyőfát. - Remélem gyorsan nagyra
nő, - mondja Tomi, miközben Kriszti gondosan
eligazítja az apró ágacskákat.
Ezen az éjszakán különös dolgok történtek
nagyapóék kertjében. Halvány, sárgás fény
kíséretében egy csapat tündér libbent be az
udvarra, körültáncolják a kis fenyőfát és
teleszórják megannyi fényes csillaggal. Egy
tündér bekukucskál a szobába, és látja, hogy a
gyerekek még alszanak. - Gyorsan, gyorsan, -
sürgeti a többieket - nemsokára reggel lesz, és
akkor biztos rögtön kinéznek az ablakon. - Már
készen is vagyunk, - éneklik a többiek. - Hát nem
gyönyörű ez a kis fa? Most aztán huss, repüljünk
vissza az erdőbe...
Reggel Tomi egyenesen az ablakhoz szalad és a
meglepetéstől a szája is tátva marad.
- Nézd Kriszti, csoda történt! - kiáltja boldogan.
- De szép, jaj de szép! - ujjonganak a gyerekek.
Az este elültetett kis fa az éjjel hatalmas
fenyőfává cseperedett, és ágait sok-sok csillag
díszíti.
- Ez lesz a legszebb karácsonyfánk, ami valaha is
volt, - mondja Kriszti, - majd feldíszítjük
gömbökkel és gyertyákkal is. Csodaszép lesz!
Délután neki is látnak a munkának. Soha még
nem díszítettek ilyen lelkesen karácsonyfát. Még
a kutyus is segített nekik a díszítésnél.
- A legszebb ünnep a karácsony - mondja Kriszti
ragyogó arccal. - Köszönjük kedves tündérek,
köszönjük, kiáltja az erdő felé.
Végre elérkezett a Szenteste.
Miközben a gyerekek boldogan az ajándékaikat
bontogatják, ki-kitekintgetnek a házuk előtt álló
gyönyörű fenyőfára.
Milyen szép is ez a karácsony!
December 22.
Mentovics Éva – Mióta van csillag a
karácsonyfák csúcsán?
Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi
éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az
égen, néhány egészen apró kis csillagocska
pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.
Remekül érezték magukat. Huncutkodtak,
viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig
rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot
valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba
lökte.
– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött
a kis rosszaság.
– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a
szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már
senki sem tudott utána nyúlni. Elveszítette az
egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant,
zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre
távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt,
mert ilyen még soha sem történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant,
és elveszítette a társait?
Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám
egyszer csak valami érdekes dolog történt.
Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy
enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.
A kis csillagocskának fogalma sem volt róla,
hogy mi történt?
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az
enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra
nőtt fenyőfa volt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts
nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim
közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan
kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a
történtek után.
– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. –
recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon
sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak
benneteket, hogy télen – nyáron milyen
ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton.
Szóval sok mindent megértem, de ilyen még
soha sem történt velem, hogy egyikőtök az
ölembe pottyant volna. De ha már így esett,
nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni,
hogy visszakerülj az égboltra.
– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves
fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek
minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek.
– mormogta kedvesen a fenyőfa.
Középső ágai egyikével megfogta a kis
csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis
csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd
lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé.
A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy
visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos
nem járt sikerrel.
– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok
rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek,
hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére,
úgy talán egy kicsit közelebb leszel a
barátaidhoz.
– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska. –
Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál
segíteni.
Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és
feltette a csúcsára. A kis csillagocska egy ideig
búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába,
és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan
világítani, mint ott fenn, az égbolton…
Amikor az égből a társai megpillantották, hogy
milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott
lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán,
nyomban irigykedni kezdtek rá.
– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis
barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán!
Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt
nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb,
mint amilyen korábban volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott
lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták,
hogy ők is leugranak. Azon az éjszakán rengeteg
csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép,
zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.
Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe.
Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben
örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem
találkoztak. Ki is vágták mindegyiket, hogy
majd feldíszítve karácsonyfaként
pompázhassanak a házakban. Az égbolton
tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték,
hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?
Elérkezett a karácsony. Minden házban fények
gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az
otthonokba. Az égen ragyogó csillagok
kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon.
Azonban amit ott láttak minden várakozásukat
felülmúlta. A csillag-barátaik már nem csak egy
egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem
egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített
karácsonyfán ragyogtak.
Az emberek körbeállták, csodálták, és
énekszóval köszöntötték őket.
Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el,
hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy
fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a
pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt
pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden
decemberben sorshúzással döntik el.
Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.
December 23.
Adventi angyalok
Az első vasárnap angyala
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon
fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe
öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon
az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem
veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De
azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját.
Ma van az első napja, hogy az angyal először
szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és
meg akarják hallgatni őt.
A második vasárnap angyala
A második adventi vasárnapon piros palástba
öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében
egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné
megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye
vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe?
Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez
a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet
bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal
észrevétlen végigmegy a világ összes házán és
lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet
minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a
serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe.
Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a
szeretetet, s fényt készítenek belőle a
csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó,
ragyogó csillagokra.
A harmadik vasárnap angyala
Advent harmadik vasárnapján egy fehér ragyogó
angyal jön le a földre. Jobb kezében egy
fénysugarat tart, amelynek csodálatos ereje van.
Odamegy mindenkihez, akinek tiszta szeretet
lakik a szívében, s megérinti fénysugarával.
Azután a fény ragyogni kezd az emberek
szemében, s elér a kezükhöz, lábukhoz és egész
testükhöz. Így még az, aki a legszegényebb,
legszerencsétlenebb az emberek között, az is
átalakul, s megszállja a béke, a tiszta szeretet és a
boldogság érzése.
A negyedik vasárnap angyala
A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila
lepelbe öltözött angyal jelenik meg a
mennybolton, és járja be az egész Földet.
Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben
szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy
meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek
tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis
angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól
valamennyi mag, amely a földben szunnyad,
felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.
December 24.

A kis Jézus születése

Kétezer évvel ezelőtt élt Izrael egyik kis

városában a galileai Názáretben egy leány,
Mária. Egy éjjel megjelent előtte Gabriel
arkangyal és bejelentette neki, hogy tervei
vannak Istennek Mária számára, ő lesz majd
Isten Fiának az édesanyja.

Nemsokára férjhez ment Mária Józsefhez, és

amikor a király bejelentette, hogy vissza kell
menni arra a helyre, ahol születtek, mert
népszámlálás lesz, együtt mentek a
Jeruzsálemhez közeli Betlehembe. Amikor
megérkeztek késő este Betlehembe, Mária érezte,
hogy eljött ideje, hogy megszülessen a gyermek,
de már nem volt hely a számukra sehol. Végül is
sikerült behúzódniuk egy istállóba és ott született
meg a kis Jézus. Bölcső nem volt, helyette a
jászolba fektették az újszülöttet.

Egy közeli mezőn pásztorok legeltették a

juhaikat és egy angyal jelent meg előttük
mondván, hogy egy közeli istállóban
megszületett az Isten Fia. Amikor a pásztorok ott
találták a gyermeket a szüleivel tudták, hogy az
angyal igazat mondott.
Három bölcs is tudta, hogy itt az ideje a Messiás
megszületésének, és amikor látták a csillagot a
betlehemi istálló fölött tudták, hogy az a jele
annak, hogy ott is fogják megtalálni. Amint ott
látták a kis Jézust Máriával és Józseffel, térdre
borultak előttük és ajándékokkal halmozták el
őket.