Ciceró Könyvstúdió

Fordította TANDORI DEZSŐ

PEGGY FORTNUM illusztrációival

A fordítás alapjául szolgáló mű

A BEAR CALLED PADDINGTON 1. kiadás 1958

Peggy Fortnum illusztrációját a fedélhez újraalkalmazta és kiszínezte

MARK BURGESS

© Michael Bond, 1958

© Hungárián translation by Tandori Dezső, 2008

© lllustrációk: Peggy Fortnum, 1958

© Magyar kiadás: Ciceró Könyvstúdió, 2008

 Tartalom
Első fejezet
KÉREM, TÖRŐDJENEK EZZEL A MEDVÉVEL!
Második fejezet
MEDVE A FORRÓ VÍZBEN
Harmadik fejezet
PADDINGTON A FÖLD ALATT
Negyedik fejezet
EGY ÁRUHÁZI EXPEDÍCIÓ
Ötödik fejezet
PADDINGTON ÉS „A RÉGI MESTEREK”
Hatodik fejezet
SZÍNHÁZLÁTOGATÁS
Hetedik fejezet
KALAND A TENGERPARTON
Nyolcadik fejezet
BŰVÉSZTRÜKKÖK
UTÓSZÓ
 Első fejezet

KÉREM, TÖRŐDJENEK
EZZEL A MEDVÉVEL!

MR. ÉS MRS. BROWN egy pályaudvari peronon találkozott először

Paddingtonnal. Medve ritkán kap ilyen különös nevet, mivel azonban a
pályaudvar neve Paddington volt, hát így lett ez.
Brownék a lányuk elé jöttek ki: Judy épp az iskolai szünetre tért
haza. Meleg nyári nap volt, a peronok tele népekkel, szinte mindenki a
tengerpartra igyekezett - vagy egyebüvé. Vonatok surrogó zaja
hallatszott, hangosbeszélők szaggatták a dobhártyákat, lábak
dobogtak, hordárok hevesen hajigálták a holmikat, és ez így együtt
akkora lárma volt, hogy az általános hajcihőben Mr. Brown, aki a
medvét elsőül pillantotta meg, jó párszor el kellett hogy kiabálja
nejének, hogy…
De Mrs. Brown még akkor se bírta felfogni.
- Hogy egy micsoda? Egy kis medve? A Paddington pályaudvaron? -
hitetlenkedett máris lelkesen. De azért óvatos maradt: - Henry, biztos
káprázik a szemed!
Mr. Brown a szemüvegét igazgatta.
- Ha mondom, nem. Láttam az imént. Ott, a biciklitároló mögött…
most eltakarják épp… de gyere, gyere! Valami fura kalap is volt rajta,
az tűnt fel talán.
Választ se várva karon ragadta feleségét, vonszolta, így furakodtak át
a tömegen, egy fura kalapot keresve.
És alatta egy kis medvét.
Hordárkocsik holmi-halmai között nyomakodtak, a Talált Tárgyak
feliratú iroda felé.
- Tessék, hát nem ott van? - kiáltotta most már tényleg diadalmasan
Mr. Brown. - Abban a sötét sarokban. Ott ül. A kuka mellett.
Mrs. Brown is erőltette már a szemét, s akkor meglátta. Azt a barna
bozontos valamit, ahogy ott ül egy bőröndön vagy micsodán, a
nyakában valami tábla, felirat… vagy micsoda… na, majd kiderül. De
ami a bőröndön állt, az nagy betűkkel volt, méghozzá: UTAZÁS
CÉLJÁRA.
Ez.
Most már hinni lehetett a dolgot, s Mrs. Brown kérte is szaporán az
elnézést:
- Henry, igazad volt, azt hittem mégis, elnéztél valamit. De nem, ez
tényleg egy kis medve. Ez az!
„Az” volt, közelebbi szemügyrevétel után is. Hanem valami nagyon
különös kis medve, meg kell hagyni. A bundája barna, jó, nagyon
koszvadt-barna, persze, fején viszont hatalmas karimájú kalap
ékeskedett - ezt is jól vette észre Mr. Brown. A karima alól pedig egy
hatalmas szempár bámult rájuk.
Látván, hogy valamit várhatnak tőle, a kis medve felállt, igen
udvariasan megemelte kalapját, s látszott is mindjárt egy pár fekete
fül.
- Jó napot - mondta igen tiszta, tisztességtudó hangon.
- Na jó… bocs, jó napot - felelte Mr. Brown nagy zavarban. Most ő
kezdett kételkedni, jól hall-e.
Pillanatnyi csend támadt.
A medve kérdőn nézett rájuk.
- Segíthetek valamiben? - tudakolta őszintén.
-Na jó… nagyon köszönöm, de inkább mi kérdezzük, vajon… Jó, épp
azért zavarjuk, hogy… akkor hát mi nem segíthetünk-e valamiben?
Mrs. Brown lehajolt, így mondta:
- Mert ön, tudja-e, ön egy nagyon piciny medve!
A medve azonban kihúzta magát.
- Én egy nagyon különös, ritka medve vagyok - közölte fontoskodva.
- Nem sokan vannak már belőlünk ott, ahonnan jövök.
- És hol lenne az a hely? - kérdezte Mrs. Brown.
A medve előbb körülnézett óvatosan, csak utána válaszolt:
-Az a hely a Legsötétebb Peru. Onnan emirgáltam. - Újra kihúzta
magát. - Emirgáns vagyok, illegálánsan vagyok itt.
- Hogy micsoda? Ön emigráns? - kérdezte ámulva Mr. Brown.
- Vagy úgy, igen, emigráns, mindig belebotlom ebbe a szóba.
- És illegálisan…? - hápogott Mrs. Brown.
- Vagy úgy, igen, úgy vagyok itt, illegálisan - dörmögte halkan, nagy
zavarban már a medve.
- Mert hogy…? Miért jött ide ön, egyáltalán?
- Az úgy volt, hogy a Lucy nagynéném, szegény, az agg medvék
otthonába került, és rajta kívül nem volt senkim.
- Ön tehát azt állítja, szál egymaga jött ide Dél- Amerikából? -
kiáltott fel Mr. Brown.
- Pszt! - intette a kis medve, s bólintott. - Lucy néni mindig azt
mondta, emir… emigráljak majd, ha elég nagy leszek. Ezért is tanított
meg angolul.
- De… az étkezés? Végig a hosszú úton? - kérdezte Mr. Brown. - Ön
agyon éhezhetett!
A medve lehajolt, kis kulccsal kinyitotta a bőröndöt, a kulcs is a
nyakában volt, és akkor már láthatták is Brownék a csaknem üres
lekváros köcsögöt. - Lekvárt ettem, marmeládét, ugye - mondta szinte
büszkén a kis medve. - Ezt mi szeretjük… ugye… - ismételte. - Lakni
meg egy mentőcsónakban laktam. (Mármint a tengeren.)
- Jó, de most mihez kezd ön? - kérdezte Mr. Brown. - Nem
ücsöröghet itt a Paddington állomáson az idők végezetéig!
- Hát nem is, de… majd csak lesz valami. - S a medve e szavak
kíséretében bezárta ismét a koffert. Közben Mrs. Brown tekintete a
másik dologra siklott, mely szintén a nyakában volt, a feliratra:
KÉREM, TÖRŐDJENEK EZZEL A MEDVÉVEL! KÖSZÖNÖM.
A derék asszony kérlelőn fordult férjéhez:
-Jaj, Henry, akkor mit csináljunk most tényleg? Nem hagyhatjuk itt.
Ki tudja, mi történhetne vele. London túl nagy hely… ha nincs hová
lenned, menned. Nem vehetnénk magunkhoz, csak úgy pár napra?
Mr. Brown tétovázott.
- De Mary drágám, nem vihetjük haza… így… csak úgy. Vagy mit is
mondjak!
- Így, úgy, hogyan? - kérdezte már keményebb hangon Mrs. Brown. -
Ugyan, Henry - nézett le a medvére -, mikor olyan édes! Remekül
meglesz Jonathan-nal és Judyval. Ha csak egy kis ideig is. De ők ketten
meg nem bocsátanák nekünk soha, ha így itthagynánk ezt a pici em…
medvét.
- Nem mindennapi eset - mormolta Mr. Brown. - Gondolom, valami
törvény is van rá. - Kis tűnődés után kivágta végre: - Na, mit szólna
hozzá, ha azt javasolnánk, hogy tartson velünk? Otthonunkban egy
darabig szállása lehetne, ha más terve nincsen.
A medve nagyot ugrott örömében.
-Más tervem? Semmiféle tervem nem volt épp. És nagyon boldog
vagyok a szíves meghívással. Jaj, kérem… megmentenek ettől a nagy
sokadalomtól is.
-Jó - mondta Mrs. Brown. Gyorsan csapott le, nehogy férje
meggondolja magát. - Ami azt illeti, lekvárt önnek minden reggel
biztosíthatunk, aztán… - Kicsit eltűnődött a derék asszony. Igen, mi is
az, amit a medvék mind szeretnek állítólag? Nem jutott rögtön eszébe.
-Minden reggel? Túlzás ne legyen! - kiáltotta a kis medve. - Odahaza
csak ünnepnapokon volt lekvár. Mert nagyon drága dolog az ott, a
Legsötétebb Peruban.
- Nem, nem, itt mindennap része lesz önnek lekvárban - biztosította
örömmel Mrs. Brown. Örült ugyanis, hogy eszébe jutott, hogy… - Méz
pedig minden vasárnap kerül asztalára.
- Asztalomra - nézett kicsit zavartan a medve. - Jó, lesz hát asztalom,
mindig szerettem volna… de az egész úgy együtt nem kerül majd
nagyon sokba? Látják, pénzem alig van már.
- Ó, dehogy. Ellenszolgáltatást pedig semmiért sem kérünk öntől -
jelentette ki Mrs. Brown. - Ön a mi vendégünk. Több annál, családtag
lesz. - Férjére nézett. - Ugye, Henry?
-Ugye… ugye… jaj, persze - hebegte kapkodva Mr. Brown. - Ha pedig
már itt tartunk, hogy ön családtag… be is mutatkozunk. Én vagyok Mr.
Henry Brown, feleségem peciig Mary, azaz Mrs. Brown.
- Nahát, de nagyszerű - ujjongott a kis medve. - Csak baj van ám,
mert perui nyelven az én nevem rém bonyolult lenne az önök fülének.
- Hát akkor adunk önnek egy angol nevet - javasolta Mrs. Brown. -
Úgy egyszerűbb lesz. - Körülnézett, hátha eszébe jut valami a látottak
alapján. - Valami különlegesre gondolok - mondta, s erősen törte a
fejét. - Egy mozdony… de annak száma van. A peron, jaj, nem. Hé, van
egy ötletem - bökte ki széles mosollyal. - Ez a pályaudvar… Paddington
Station. Lehetne az ön neve Paddington netán?
- Hogy Paddington? - töprengett a medve. - Nem lesz az nekem túl
hosszú?
- Egy elegáns név, épp ezért - mondta Mr. Brown. - Ez az, meg is van
akkor. Paddington… mindenki benne van?
-De akkor hagyjuk ezt a rémes önözést… - kérte Paddington. - Nem
akarok tolakodó lenni, de mégis!
- Jaj, hát szervusz, Paddington, isten hozott! - kiáltották Brownék
egy emberként. - Egyetértesz a neveddel?
- Ha ti egyetértetek benne, én a magam nevében egyetértek a
nevemmel - mondta ünnepélyesen Paddington. Majd mormolt valami
furcsát.
- Tessék? - kérdezték Brownék.
 - Ó, ez csak perui medvenyelven volt. Annyit tesz, hogy: „Áldás
reátok!”
- Remek. De most - emelkedett fel guggoltából Mrs. Brown -,
Paddington, nekünk Judy elé kell menni ehhez a vonathoz, rá várunk.
Judy a lányunk, és a bentlakásos iskolából jön haza. Gondolom, a
hosszú úton megszomjazott, hát Mr. Brown elmegy önnel… jaj, Henry
elmegy veled a büfébe, vesz neked is egy csésze finom teát.
Paddington megnyalta a szája szélét.
- Mert hogy én is nagyon szomjas vagyok ám. A tengervíz sós, nem
sokat ér, sőt. Csak még szomjasabb lesz tőle a medve… bocs, az ember.
- Fogta a bőröndjét, majd udvariasan biccentett: - Csak ön után…
utánad, Henry. - S mentek is.
-Jó… ó, nagyon köszönöm, Paddington - mondta Mr. Brown.
- Henry, csak aztán vigyázz rá! - intette férjét Mrs. Brown. - Meg
aztán, te jó ég, le kéne már venni a nyakából ezt a felírást. Olyan vele,
mint egy csomag. Ha ezzel látják meg a hordárok vagy bárki ilyen
micsoda ember itt… bekerül a szállítókocsiba, és az még a jobbik eset.
A büfé zsúfolásig volt, ahogy beléptek, de Mr. Brown fölfedezett egy
asztalkát a sarokban. Paddington, ha székre állt, épp elérte mancsával
az üveglap peremét. így állt ott, támaszkodott, közben érdeklődve
nézegetett. Mr. Brown elment a teáért. Paddington most érezte meg,
ahogy a sok falatozó illetőt látta, ő maga mennyire éhes. Az asztal túlsó
sarkán volt egy otthagyott fél fánk… vagy tortaszelet? Csak mire ő
nyúlt volna érte, már ott is volt a pincérnő, besöpörte egy dobozba.
Távozóban megpaskolta Paddington nyakát, de szeretettel, és így
nyugtatta:
- Lehetett ez már a földön is, nem tudhatjuk; majd kapsz biztos
valami rendeset.
Hm. Paddingtont nem nagyon izgatta volna az se, ha a hulladékos
dobozból visszaadják neki a sütit, olyan éhes volt. De udvariasságból
nem szólt semmit.
- No, akkor, Paddington - jött máris Mr. Brown, és letett két csésze
gőzölgő, finom teát az asztalra, mellé egy tányért, melyen halomban
állt mindenféle süti. - Ehhez mit szólsz?
 Paddington szólni se bírt, csak a szeme csillogott.
- Nagyon köszönöm - kiáltotta, bár a teát gyanakodva nézte. - Csak
nekem nem könnyű dolog ilyen csészéből inni. Általában beleszorul az
ábrázatom, vagy épp a kalapom esik le, csupa víz lesz, vagy mi.
- Hát jó, akkor add ide a kalapod. Teát meg egy bögrébe töltök
neked. Nem szokás, de talán nem nézi majd senki - így Mr. Brown.
Paddington átadta a kalapját, Mr. Brown meg töltött közben teát egy
bögrébe, melyet a közeli polcról emelt oda. Hanem a legizgalmasabbak
a sütik voltak! Paddigtonnak főleg egy krémes-lekváros akármi
tetszett. Mr. Brown azt is tette elébe, a tányérjára.
- Tessék, Paddington - mondta. - Nagyon sajnálom, hogy lekvárral
teli bödönök itt nincsenek, de ez a süti finom szokott lenni.
Igyekeztem…
-Boldog vagyok, hogy emir… hogy emigráltam - jelentette ki
Paddington, ahogy mancsával közelebb húzta a tányért. - Gondolod,
izé…
- Henry…
- Gondolod, Henry, nagy feltűnést keltek majd, ha felülök az
asztalra? Úgy érem el igazán.
De mire Mr. Brown egyáltalán válaszolhatott volna, a kis medve már
fent is volt az asztalon, és egyik mancsát rátette a puha sütire.
Hatalmas darab volt, lekvár és krém csorgott belőle körben, s ahogy
harapni kezdte, Paddington pofaszakálla rögvest csupa maszat lett. hs
hát persze, hogy a népek észreveszik az ilyesmit, máris kis
embercsoport állt az asztal körül, nézték. És böködték egymást
kuncogva. Mr. Brown bánta már, miért is nem vett inkább egy rendes,
bár kevésbé dúsan töltött sütit, hanem már nem lehetett segíteni a
dolgon. Kevergette hát a teáját, és úgy bámult ki az ablakon, erőltetett
közönnyel, mintha napi foglalatossága lenne különben is, hogy
medvékkel teázzon a pályaudvari büfékben.
 - Henry! - riasztotta fel azonban ebből az álmodozásból felesége
hangja. - Henry, a csudába is, mit tettél ezzel a kis medvével? Nézz rá!
Csupa lekvár, csupa krém!
S valóban így volt.
Mr. Brown felkapta a fejét, nyomban látta ő is a bajt.
- Csak annyira éhes volt, gondoltam hát…
Hogy a legjobbat veszi neki, sütit sok krémmel, lekvárral.
Mrs. Brownnal már leányuk, Judy is ott jött.
- Tessék, így hagyjuk magára apádat csak öt percig is.
De Judy nem ezzel törődött most.
- Papa, papa - kiáltotta -, ez azt jelenti, hogy ő velünk is marad?
- Ha úgy akarja. De akkor valaki más vigyáz majd rá, nem apád a
legalkalmasabb személy az ilyenekre.
Paddington, akit eddig sokkal jobban érdekelt a süti, mint a maszat
a pofácskáján, most azért felfigyelt valamire. Hogy ez a sok ember
mind rá mutogat, őt bámulja. Ezt nem szerette, de némi vigaszt adott,
hogy ott van újra Mrs. Brown, vele egy nevetős-kék szemű, vállig érő
szőke hajú kislány. Felpattant hát, kalapját akarta emelni, de
elcsúszott egy kis eperlekvár tócsán, és már repült is. Eleinte csak úgy
körbe, feje fenn, feje lenn, mint egy cirkuszi artistamutatvány, olyan
volt az egész, és riasztóan pörgött vele a világ is. S mi lett a vége?
Fenekével pottyant a teás csészébe!

Mr. Brown riadtan hőkölt hátra, zakója csupa lé volt már neki is.
Judy meg úgy nevetett, hogy a könnyei potyogtak.
- Jaj, mami, de mókás! Olyan édes!
Paddington, akinek az édességből hirtelen elege lett, a dolgok
alakulását pedig egyáltalán nem ítélte mókásnak, máris talpon volt, de
úgy, hogy egyik lába továbbra is Mr. Brown teájában ázott. S az
emberek hahotáztak. Olyan mulatságos volt ez a kis medve, a piros-
fehér arcával! Ábrázatának egyik felét ugyanis lekvár, a másikat habos
krém borította.
- Nem hinné az ember - csóválta a fejét Mrs. brown -, hogy egyetlen
tortaszelet ekkora hatást válthat ki.
Mr. Brown azonban csak köhögött, hápogott - és röstelkedett. Mert
a pincérnő rosszallóan nézte őket a pult mellől.
- Talán jobb akkor, ha megyünk is - mondta Mr. Brown. - És kerítek
kint taxit, az lesz a legjobb.
Avval máris fogta Judy holmiját, és száguldott ki a büféből.
Paddington leszökkent az asztalról - mások ezt keserves
lemászásnak látták és magával söpört egy csomó habot és lekvárt az
ülepén is.
Judy megfogta az egyik mancsát:
- Gyere, Paddington, hazamegyünk most, jobb lesz ott. Finom fürdő
vár hamarosan, megszárítkozol… és aztán mesélsz. Sokat, sokat
mesélsz nekem Dél-Amerikáról.
- Hát lesz mit…
- Mert, gondolom, sok hihetetlen kalandod volt ott.
- Hát volt… ott is, utána is - mondta igen komolyan Paddington. -
Nekem mindig vannak kalandjaim. Én ilyen medve vagyok ugyanis.
És ezt is nagyon komolyan mondta.
Judy a legszívesebben megzabálta volna, lekvárostul-krémestül!
De a taxisofőr nem vidult fel Paddigton látványától.
-Valami dobozba nem lehetne…?
- Nem lehetne! - vágta oda Judy.
- Jó, de krémes medve duplát fizet - közölte a zord gépkocsivezető. -
Még erre mondják, hogy hab a tortán - dohogta.
- De hát ne bántsa, kérem - kérlelte Mrs. Brown. - Rémes balesetet
szenvedett épp.
A sofőr megenyhült.
- Nocsak, nekiment egy cukrászkocsi?
- Ilyesmi.
- Attól még nekem csupa kosz lesz a kocsim, mikor pedig ma reggel
takarítottam.
Brownék csöndben bekászálódtak a taxiba, a házaspár hátra, Judy a
külön ülésre, míg az elülsőn Paddington állt, hogy kilásson,
megcsodálva mindent, ami csak idodik az úton.
 Mekkora város! Ráadásul micsoda napfény mindenütt, gondolta,
ahogy a homályos pályaudvart elhagyták. Más volt ez, mint akármi,
amit életében ő eddig látott. Egy buszmegálló mellett hajtottak el, a
várakozók benéztek a taxiba, nem hittek a szemüknek! Integettek hát,
mosolyogtak, fejüket csóválták ők is - akár a sofőr. Paddingtonnak ez
már mind nagyon tetszett, főleg a hatalmas, emeletes, piros buszok.
Ez mind annyira más volt, mint a Legsötétebb Peru. De mennyire!
De ahogy a várost nézte, a tömérdek látnivalót, fél szemmel végig
Brownékra sandított. Elsősorban Judy-ra. De Henry Brown is érdekes
figura volt. Kövérkés - enyhén szólva! -, bajuszos, szemüveges. Mrs.
Brown sem volt éppenséggel karcsú és kecses, de arcra teljesen Judy.
És Paddington úgy kedvelte őket máris. Döntött hát csöndben,
magában. Hogy velük marad, miért ne? Amíg lehet.
Már nyugodtabban nézett mindent odakint. Fél füllel hallotta, ahogy
a sofőr megkérdi:
- Hova is lesz akkor ez a fuvar?
Mintha négy láda akármit kellene szállítania, olyan undorral tette föl
a kérdést.
- Mondtam - felelte Mr. Brown. - Windsor Gardens harminckettő.
Ezt Paddington is megismételte.
- Windsor Gardens harminckettő. - Ezt mondta, és a gépkocsivezető
a taxi plafonjáig szökkent rémületében. És majdnem nekimentek így
hátulról egy busznak.
-Na ne! - szólt hátra. - Hogy egy medve… ilyen nincs.
Judy önfeledten nevetett.
- Van - mondta.
- Nem mondod - morogta a mérges sofőr.
- Nem mondod - közölte veie válaszul Paddington, aki nem nagyon
értette ezt a kifejezést, de jól hangzott.
Mr. és Mrs. Brown összenézett. Élvezték is a dolgot, meg nem is.
Szerettek volna túlesni végre az egészen.
A taxióra gyanúsan nagy összeget mutatott, de tudták, ezúttal nem
fognak vitázni.
 - Bocs - szabadkozott Paddington. - Bocsánatot kérek. Nem
mondom. - Mert azt hitte, miatta támadt feszültség. Holott nem is
támadt.
Próbálta törölgetni magát, de ezzel csak összekente az ülés támláját.
A sofőr látta.
- Mondom, felárat kérek - közölte.
Paddington mukkanni sem mert. Ezúttal nem lett volna helyénvaló
a „nem mondod”.
Kiszálláskor mancsot nyújtott a sofőrnek, de ebből meg az lett, hogy
bundájáról a morcos ember kabátujjára is kenődött lekvár.
- Fizetem - mondta sietve Mr. Brown.
- Bent gyors mosdás következik - jelentette ki Mrs. Brown. - Judy,
addig vigyázzatok, nehogy tovább…
Paddington érezte, vele van a baj. Tovább? Mit csinálhat ő tovább?
Vagy úgy, összekoszolhatna mindent. Jó, de ez egy baleset volt a
sütivel.
- Én most egy balesetes vagyok, és mégis mindenkinek velem van
baja. - De más is volt. A fürdés. Nem az, hogy nem szeretett
mosakodni. Csak most minek? Ő a maga részéről boldog volt a baleset
végeredményével. Nyalogathatta bundájáról a sok finom lekvárt meg
habos krémet. Mely utóbbi azért igencsak megtottyadt már, de
Paddingtont ez nem érdekelte. Finom, aztán kész.
Vitte a bőröndjet, Judy vezette őt kézenfogva, mindketten igen
vidáman szökdeltek fölfelé a lépcsőfokokon.
Hatalmas, zöld ajtó sötétlett előttük.
- Most akkor megismerkedünk Mrs. Birddel - mondta anyáskodva
Judy. És Paddington ezt nem nagyon értette. Hogyan? És ki ez a Mrs.
Bird, akit Judy sem ismer? Honnan tudja, hogy itt vár rájuk?
Na, mindegy, gondolta.
- Ő a házvezetőnőnk - magyarázta Judy. Mert Paddington kicsit
csodálkozva nézett vissza rá, magyarázta máris: - Főz, takarít, gondja
van mindenre…
- Mindennel gondja van, mégis csinálja? - kérdezte Paddington.
Emlékeiben kotorászott. Ez olyan gondozónőféle lesz, ez a Mrs.
Akárki. Mint az agg medvék otthonában vannak ilyenek, kedvesek, s
remélte ő is, hogy Lucy néninek jó dolga van ott.
- Nincs gondja semmivel, sőt. És ne félj tőle, az csak úgy látszik,
hogy szigorú. Nem bánt soha senkit.
- Nem?
- Ellenkezőleg. Meg fogod őt szeretni.
Hanem azért Paddington térde máris egy kicsit reszketett.
Körülnézett, hol van Mr. és Mrs. Brown, ám ők még mindig a taxissal
bajlódtak. Ennyi bonyodalom volna velem? De ezen nem
töprenghetett, mert a sötétzöld ajtó mögül lépések hallatszottak.
- Biztos kedvelni fogom, ha mondod - felelte Judy-nak kicsit
bizonytalan hangon Paddington. - De hogy aztán ő is engem?
 Második fejezet

MEDVE A FORRÓ VÍZBEN

PADDINGTON NEM TUDTA, mit várjon, ahogy Mrs. Bird az ajtót nyitotta.
Annál kellemesebb volt a látvány! Meglepődött, mert madárszerű
illetőt képzelt el, kidülledt szeműt, horgas, vékony orrút, helyette meg?
Ez egy kedves, szélte-hossza-egy asszonyság volt, ősz hajú, a tekintete
mókásan kedves. Enyhe rémülettel nézett egyelőre csak Judyra.
- A csudába is, jaj nekem, már itt vagy? - sápítozott egyszerre nem
olyan vidáman. - Egy csomó mindennel nem vagyok még kész. Sebaj,
egy csésze teát?
- Puszi, Mrs. Bird - köszöntötte Judy. - De örülök, hogy látom! Az
ízületi fájdalmai… jól viselkednek épp?
- Soha igazán, és most főleg nagyon megkínoznak.
 Sebaj - ez lehetett a szava járása majd lesz valahogy. De… - Itt akadt
fenn a szeme. - Ez micsoda?
És Paddingtonra mutatott.
- Nem ez és nem micsoda, hanem ő, és egy medve, és a neve
Paddington.
Mire Paddington megemelte a kalapját.
- Egy medve - ámult Mrs. Bird, s egy pillanatra lehunyta a szemét.
Hátha mire kinyitja, a medve mégse lesz ott. - Sebaj, egy jómodorú
medve, ahogy elnézem.
Újabb kalapemelés következett.
- Nálunk fog lakni - újságolta Judy. - Bizony. Dél-Amerikából
emigrált ide, a szigetországba, és nem tudta pontosan, mihez kezd…
így találkozott papáékkal.
- Hogy itt fog lakni? - tárta szét most már két karját is Mrs. Bird. -
Lakni? Itt?
Mrs. Bird újra lehunyta a szemét.
- Itt, itt, velünk.
- És meddig?
Judy most zavarba jött.
- Hát ezt tényleg nem tudom. Még attól függ.
- Mitől? - kérdezte tágra meredt szemmel Mrs. Bird.
- Különféle tényezőktől - nagyképűsködött Judy.
- Tényezőktől, aha, értem - mondta Mrs. Bird. - ebaj, sebaj. Csak
szólhattál volna, akkor megágyazok a vendégszobában. Így tiszta
kapkodás. Sebaj.
Nézte Paddigton maszatos ábrázatát.
- Nem inkább a kertben kéne majd… - próbálkozott Mrs. Bird. De
Judy leintette.
- A vendégszobában. Fáradt is, meg minden.
- Ó, nekem semmi bajom, Mrs. Bird - mentegetőzött Paddington. —
Most fürdőt is veszek…
- Fürdőt veszel? - kérdezte Mrs. Bird, akit Paddington nem mert
azért visszategezni.
- Igen, mert balesetem volt. Egy lekváros-habos tortával!
-Vagy úgy. No, sebaj. Balesetes vagy hát - mondta kicsit mókás
tekintettel újra Mrs. Bird. Olyan volt most, mint amilyennek
Paddington elsőre meglátta. Ez jó jel, állapította meg. - Gyere, de… a
szőnyegre vigyázz, és ne dőlj a falnak.
- Dehogy dőlök, Mrs. Bird. Az asztalon már eldőltem, abból nem
kérek kétszer - felelte őszintén Paddington.
-Aha.
Judy nem akarta, hogy feszültség legyen.
- Jaj, Paddington - súgta a fülébe -, nem ám ilyen szigorú! Csak,
tudod, most takarított a tiszteletemre, ez azért van.
- Csak olyan… zord, mégis - jegyezte meg Paddington.
Távozófélben Mrs. Bird meghallotta.
- Mit is mondtál az imént? - kérdezte tényleg zordul.
- Jaj, semmit - felelte sietve Paddington. - Csak úgy morogtam. Mrr,
mrrd.
- Mrr, mrrd, ügyes - hümmögött Mrs. Bird. - Na, sebaj. Honnan is
jöttél te? Peruból?
- Majdnem pontos - helyesbített Paddington. - A Legsötétebb
Peruból.
- Hmm. - Mrs. Bird egy pillanatra mintha megint eltöprengett volna.
- Jó, de akkor, azt hiszem, szereted a tömblekvárt. A marmeládét,
ahogy nevezik. Igaz?
- De mennyire! - u Dngott fel Paddington.
- Helyes. Sebaj, majd a csemegeboltból hozok neked, hozok én. Ha
csak az kell. Sebaj.
- Látod? - szorongatta Paddington mancsát Judy. - Látod, kedvel
téged! Mondtam én, kedvelni fogjátok egymást. Kapsz marmeládét!
- Igen ám, csak honnan tudja a tömblekvárt? Meg hogy nálunk ott
marmeládénak hívják?
- Ugyan, Paddington! Mrs. Bird mindenről és mindenkiről mindent
tud.
- Mindent? Nem mondod! - próbálkozott Paddington.
Sikerrel. Mert Judy felujjongott megint:
- Hát nem édes? „Nem mondod!” De, de, ha mondom, Paddington, ő
mindent tud. Viszont mi meg menjünk.
És vezette fel Paddingtont máris az emeletre.
- Megmutatom a szobádat.
- A szobámat…?
- Mert hogy itt fogsz lakni.
- Ahhoz kell a szoba.
- Ahhoz bizony - mosolygott Judy. Lentről még hallották Mrs. Bird
motyogását: „Sebaj…”
- Mert hogy ott fogok lakni - ismételte Paddington. Óvatosan haladt
Judy mögött, vigyázott, le ne csöpögjön a habkrém, a lekvár. De az már
mind rég rászáradt.
- Ez a fürdőszoba…
- Mert hogy ott fogok fürdeni?
- Mert hogy ott fogsz, bizony. Ez meg az én szobám… és ez Jonathan
szobája. Ő a testvérem, irtó kedves srác, hamar meg fogod ismerni. Ez
meg mami és papi szobája. Tessék, ez a te szobád.
Paddington úgy, ahogy volt, lekvárosan-krémesen, csaknem hanyatt
esett. Ez lesz az ő szobája? De mekkora! Életében nem látott ilyen nagy
szobát. Feleekkorát se. Hatalmas ágy, polcok, faliszekrények, egy nagy
tükör… minden.
- Ez - húzott ki Judy egy fiókot valami jókora bútorbol -, tessék, egy
fiókos szekrény. A fiókba talán sok irindenféléd befér.
- Sok mindenfélém?
- Hát a holmidból.
- Olyan túl sok holmim azért nincsen - mondta Paddington. - Aki
ilyen kicsi, mint én, túl sok holmija nincs - ismételte. - Senki nem is
hiszi, hogy kéne neki.
- Még hogy! Igenis kell. Majd beszélek mamival - mondta Judy
fontoskodva -, vigyen el magával egy bevásárlókörútjára. - Leguggolt a
kis medve mellé. - Hadd segítsek kipakolni.
- Ez nagyon kedves tőled - babrált a zárral Paddington. - De olyan
sok mindenben nem segíthetsz, tessék… egy marmeládos köcsög, már
alig van benne valami, az is olyan, mint a száraz hínár. Az íze,
mármint. Ez a körmölőkönyvem…
- Micsodád?
- Ebbe körmölgetek, jegyezgetek.
- Aha. És ez a pénz?
- Pár centavo. Tudod, olyan dél-amerikai penny.
A „penny” szót a sofőrtől hallotta ugyanis!
- De szuper! - lelkendezett Judy. - Egyik szebb és fényesebb, mint a
másik!
- Pucoválom is mindet, rendesen - mondta büszkén Paddington. - És
ez az a pénz, amit sosem verek el. Ennyim legalább mindig legyen.
Előkerült egy fotó is.
- Ez Lucy nénikém fényképe. Mielőtt bevonult az agg medvék
otthonába Limában.
- De kedves idős hölgy - mosolygott szeretettel Judy. - És bölcs a
tekintete. Sok mindent láthatott életében.
-Sok mindent. Sebaj… - bökte ki Paddington, de megijedt, azt ne
higgye Judy, hogy csúfolja Mrs. Birdöt.
- „Sebaj”, hahaha, ez a mi nénink szavajárása - nevetett szívből Judy.
- De most hagylak. A fürdőszobában mindent megtalálsz. A két csap…
az egyik az a hideg, rá is van írva, a másik a meleg, a forró, ha úgy
akarod. Van tiszta törölköző, új szappan, minden. Kefe is, hogy a
hátadat megtisztogathasd.
- Kicsit bonyolultnak hallatszik - vélekedett Paddington. - Nem
lehetne inkább, hogy a kertben beleülök egy pocsolyába, aztán…
- Aztán annyi? - húzta össze a szemöldökét Judy.
- Aztán annyi. - Paddingtonnak ez a kifejezés is hallhatóan tetszett.
- Hát nem hinném, hogy Mrs. Bird ennek olyan nagyon örülne. Jobb
lesz, ha a fürdőszobát választod. De a füled is mosd meg, csupa fekete
az út porától.
- Főleg vízen jöttünk. Habokon - mondta Paddington.
- Habokon? - kérdezte Judy, már a fürdőszobában. - Erről jut
eszembe, habfürdős flakon is van, de azt majd máskor.
S rácsukta Paddingtonra az ajtót.
Ő meg először is felmászott az ablaknál egy székre, és kinézett.
Csuda érdekes kertet látott odalent. Meg úgy körben. Fákat, köztük
volt egy pici tavacska. A fákra jól lehet majd mászni, gondolta, és ha
lehet, a tavacska vizében fog ő majd inkább fürdeni.
Egyelőre azonban itt volt a fürdőszoba.
A kis székről a fák mögötti házakat is elég jól láthatta. Csodálatos
lehet ilyen házakban élni! Egy egész medveéletet leélni egy ilyen
házban…
Közben az ablakot befutotta a pára - meleg vizet engedett neki Judy
-, s Paddington hozzálátott, hogy mancsával beleírja az ablak ködös
borítóanyagába a nevét. Hosszú kicsit, gondolta, kiolvasni sem
könnyű, de büszkeség töltötte el, hogy világszerte igen kevés medve
lehet, akinek ez a neve.
Ha van egyáltalán.
Ez egy fontos név, szögezte le.
- Igen, micsoda név! - mormolta.
Nem tudhatta, hogy pár helyiséggel arrébb Mr. Brown, Mrs. Brown,
Judy és Jonathan családi haditanácsot tart épp. Szó volt az ő nevéről
is… végül úgy döntöttek, maradjon. De maga a medve maradhat-e
náluk? Főleg Mr. Brownnak voltak kétségei.
- Ugyan már, Henry - hurrogta le a felesége -, csak nem tehetjük ki
az utcára!
Mr. Brown keserveset sóhajtott. A megadás jele volt ez nála mindig.
Jó, hát Judy ötlete volt, hogy hazahozzák… ellenben ő lenne itt a
családfő, a kapitány.
- Ha marad - mondta -, ha és amennyiben… azért az nem annyiból
áll csak.
- Hanem még miből áll? Mennyiből? - kérdezte harciasan Judy.
 - Például én nem tudom, van-e ilyesmire törvény. Biztos jelentenünk
kell a hatóságoknak, rövid időn belül - mondta Mr. Brown.
- Miért kéne, papa? Nem is értem, miért - kiáltotta Jonathan, aki
még nem is látta Paddingtont. - Fogdába zárhatják, karatéba, vagy
mi… karanténba. Illegális bevándorló, ráadásul állat. Kap fél évet.
Mrs. Brown, aki eddig kötögetett csak, most felpillantott.
- Jonathannak igaza van, Henry. Ilyet mi nem tehetünk. Mit
követett el ez a kis medve? Semmit. Egy mentőcsónakban jött át, a
hajó oldalán, vagy hogy. Csoda, hogy él.
- Oké, jól van - nyögte Mr. Brown. - Ott van még mindig a zsebpénz
kérdése. Mennyi zsebpénzt kell adni egy ilyen medvének?
- Heti egy fontot kap, mint Judy és Jonathan is - vélekedett Mrs.
Brown.
Mielőtt bármit válaszolt volna, Mr. Brown inkább megtömte a
pipáját.
- Egyelőre - mondta - várjuk meg azt is, mit szól a dologhoz Mrs.
Bird.
- Mit szól, mit szól - harsogta válaszul a kórus. - Mit szólna?
Mr. Brown csak hümmögött.
- Rendben, de akkor kérdezd meg tőle te - mondta Mrs. Brown. - A
te ötleted volt, hogy kikérjük a véleményét. Hát akkor…?
Mr. Brown köhécselni kezdett. Kicsit félt Mrs. Birdtől, no meg nem
is tudhatta, mi lesz a válasz. Már-már azt javasolta, hagyják függőben
ezt a dolgot, amikor nyílt az ajtó, s a résen Mrs. Bird dugta be madárra
egyáltalán nem emlékeztető fejét. Kis csend támadt - vagy inkább
hatalmas csenddé terebélyesedett.
Akkora volt a csend, mint egy nagy, ágas-bogas tölgyfa. A tölgyfa alól
mondta halk, de határozott hangon Mrs. Bird:
- Gondolom, azt készülnek közölni velem, hogy megtartják a kis
Paddingtont.
- De mennyire… mennyire, hogy azt akartuk közölni magával, Mrs.
Bird. Mit szól?
- Hm, no, sebaj. Kiderül, hogy viselkedik majd. Mert azt azért még
meg kell látni. - A kedves asszonyság egyszerre olyan körülményesen
fogalmazott. - Ki így képzeli, ki amúgy. Már a jó viselkedést, úgy értem.
Viszont, ha azt vesszük, hogy egy kis medve, ahhoz képest igen
jólneveltnek látszik
-Nem baj hát, ha marad? - kérdezte meg forma szerint is Mr. Brown.
Mrs. Bird már csak a forma kedvéért tétovázott. Mindenféle sebaj és
bármi egyéb megszorítás nélkül azt mondta:
- Nem baj, reméljük, nem is lesz baj. Tény, hogy én nem bánom.
Meg aztán a medvék nekem mindig kedvesek voltak. Érdekesnek
találom, hogy most lesz a háznál is egy.
- Ejha - motyogta Mrs. Brown. - Nézzünk oda, ki hitte volna ezt is!
Ahogy Mrs. Bird távozott, Judy megjegyezte:
- Azt hiszem, ott dőlt el, hogy megemelte a kalapját. Meg ahogy
megemelte. Belopta magát rögtön Mrs. Bird szívébe.
- Szíve csücskébe - toldotta meg Jonathan. - Bukik az udvarias
fazonokra!
Mrs. Brown nekilátott újra. Csak úgy, a kötés felett mondta még
Judynak:
- Ez a Lucy néni nagyon rokonszenves. Kéne írni talán neki pár sort,
hadd legyen nyugodt, Paddington sikeresen bevándorolt. És jó helye
van, satöbbi. Jonathan, írjátok meg együtt.
- Mellesleg - jegyezte meg Mr. Brown ha szabad kérdeznem, hol van
éppen Paddington?
Judy már az íróasztal mellől válaszolta:
- Hol van? Hát… nocsak, már jó ideje bevonult oda. A fürdőszobába.
Élvezi a meleg víz örömeit.
- A fürdőszobába! - riadt meg Mrs. Brown. - Fürdik, ott, így
egymaga? Nem túl kicsi még ahhoz?
- Ugyan, egy felnőtt medve? - tiltakozott Judy. - Csak kicsi, ennyi az
egész, és ezt ő maga is tudja. Fájlalja is, de…
- Sebaj - nevetett Jonathan.
- Ha engem kérdeztek - zárta le a kérdést Mr. Brown -, nem lehet
semmi baja. Mary, hagyd a… na, jó, ne láss rémeket.
 - Ez a beszéd - mondta Jonathan, mert örült, hogy a papával egyszer
megint egyetérthet. Ritka alkalom.
-Vígan éli életét, soha ilyen remekül nem ment dolga - tett pontot a
vita végére Mr. Brown.
Ami azt illeti, Mr. Brownnak igaza volt. De csak egy bizonyos
szempontból. Mivel pedig látnok nem volt, lelki szemeivel nem
láthatta, mi zajlik a fürdőszobában. Paddington számára tényleg nem
volt még ilyen móka az élet. Azt se tudta, mihez nyúljon, mibe fogjon.
Fogta hát Mr. Brown borotvakrémes tubusát, aztán leült a
fürdőszoba közepére, és elkezdte rajzolni a krémmel Dél-Amerika
körvonalait. Imádta mindig is a földrajzot. Akkor miért ne?
Imádta a föcit, az új országokat, a fura embereket, így nem is nagyon
félt az emigrálás kalandjától. Ráadásul Lucy néni heteken át készítette
fel unokaöccsét erre-arra, elmesélt neki mindent, amit csak egy sokat
tapasztalt, bölcs öreg medve mesélhet. Angliának Paddington már
előre örült. De azt is megtudta Lucy nénitől, az úton merre halad majd,
miféle népséggel találkozik itt, ott, amott.
Hosszú volt az út, ha nem is kerülte meg a fél Földet, de jó sok időbe
telt. S most az útvonal, az elhagyott földrész és az új földrész, ahová
érkezett, ott volt csempelapon-fehéren, Mr. Brown borotvakrémjének
jóvoltából… és a tubusban szemernyi krém sem maradt… Paddington
jóvoltából.
A végpont ő lett volna. A neve. Vagyis az állomásé. Csak hogy is
írják? Hirtelen nem ugrott be. Sebaj, gondolta. Talán megfelel, hogy
PADINGTUN.
Így ügyködött, míg hirtelen…
Igen, hirtelen csöpögni kezdett valami az orrára.
Eső ? Az itt, bent a házban nem lehetséges. Rádöbbent: megtelt
közben a kád!
Megtelt, s mindenfelől csorgott belőle a meleg víz, hát ez volt.
 Meg az volt még, hogy neki meg kéne fürdenie. Sóhajjal
felkapaszkodott hát egy székre, onnét - orrát befogva - lemászott a
kádba. A víz sokkal mélyebb volt, mint hitte volna, melegebb,
szappanosabb. Pfuj! Ilyen tisztálkodásból ő nem kért. De mit tehetett?
Lábujjhegyre állt, legalább az orra legyen kinn.
A nagy riadalom most jött. Mert más dolog az, bemászni egy kád
mély vízbe, és megint más, ha ki akarunk mászni belőle. Minden
csúszós, a kád pereme magasan van, a medve szeme-szája tele a
szappanos lével. A csapokat sem látta, meg talán el se érte volna.
Hát mit tehetett? Kiáltozni kezdett:
- Segítség… - Eleinte szégyenlősen, de aztán bátran: - SEGÍTSÉG! - S
a legvégén kétségbeesetten: - SE-GÍT-SÉG!!
Pár percig csinálta ezt, semmi eredmény, s akkor mentő ötlete
támadt. De jó, hogy vele a kalapja! A fején, méghozzá. Lekapta, s
továbbra is lábujjhegyen állva elkezdte meregetni a kádból a vizet -
ahogy jött, a fürdőszoba csempekövére.
 A kalapon sok luk volt, mert öreg kalap volt, még Paddington
nagybátyjának fejfedője, és egyáltalán nem volt biztos, hogy a vízzel
harcolva a kalap győz a végén. Paddington ebben egyáltalán nem volt
biztos.
Akkor pedig…?

Akkor Mr. Brown hirtelen valami furcsa zajt hallott. S mondta is:
- De furcsa! - Szemét dörzsölte, így folytatta: - Megesküdnék, víz
csobogását hallottam. Pedig nem esik az eső.
- Képzelődsz, drágám. Ugyan, Henry, még hogy vízcsobogás…? -
nézett rá Mrs. Brown hitetlenkedve. És csak kötögetett tovább, a
legnagyobb nyugalommal.
Mr. Brown még mormolt valamit, olvasta tovább az újságját. De
nem nyughatott. Igenis hallott ő valamit. Vízcsobogást, nem vitás.
Gyanakodva nézett a gyerekekre, de ők a levéllel voltak elfoglalva.
-Öööö… mennyi idő alatt is ér egy levél innen Limába? - kérdezte
Jonathan éppen. - Hamar meg kéne tudnia ennek a Lucy néninek,
hogy Paddington Jól van.
- Ó, hát… - kezdte Judy, de villámcsapásként hasított belé egy rémes
gondolat. Paddington… hogy van Paddington? Hol marad ilyen
sokáig?
- Nézzétek! - sikoltotta. Mert a fejük felett már ott volt egy vizes folt
a mennyezeten.
És a fürdőszoba ott volt épp felettük, a nappali fölött. Mindenki
sápadtan nézett a magasba.
- Rohanok - kiáltotta Judy, s indult.
- Hova, hova, édesem? - kérdezte még mindig jámborul Mrs. Brown.
-Jaj, csak az emeletre. Mi van Paddingtonnal? Valami rosszat sejtek.
- Jonathant is félrelökte, úgy vágtatott.
- Ez meg van húzatva - jegyezte meg lezserül Jonathan. - Mi van?
- Paddington! Fent! A fürdőszobában. Nézd!
S mindhárman a nedves foltot nézték már. De Judy ott járt a
fürdőszoba ajtajánál. Messziről kiáltozta:
-Paddington! Kis medvém, mi van? Paddington!
- SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! - üvöltözte bentről Paddington. - Hamar,
hamar! Megfulladok! Megfulladok, azt hiszem… megfúl…
- Ó, Paddington! - sikoltotta Judy, már látva, mi van. De Jonathan is
ott volt már, ketten emelték ki a fuldokló, csuromvizes Paddingtont a
kádból. Lefektették hanyatt a fürdőszoba közepén, pont ahol Dél-
Amerika térképe volt. - Jaj, medvém, hála az égnek, semmi baj! Itt
felejtettelek! Jaj, hogy tehettem ilyet? - hadart összevissza Judy.
Paddington a víztócsa közepén hevert.
- Mázli, hogy a kalapom velem volt - mondta. - De hát Lucy néni a
lelkemre kötötte, le ne tegyem soha.
- Igen, medvém, de miért nem a dugót húztad ki inkább? - kérdezte
Judy.
-Hát a dugó… az tényleg eszembe se jutott - hebegte bűnbánóan
Paddington.
Jonathan csak nézte Paddingtont, tekintetében őszinte csodálat
fénylett. - Hát szuper! - mondta. - Gratula! Én soha életemben nem
voltam képes ekkora disznóólat csinálni… jóformán semmi
hozzávalóval, ráadásul!
Paddington azonban csak felült, így ült némán, nézett körbe. A
fürdőszoba bokáig tele volt borotvahabbal. Dél-Amerika partvonalai, a
szigetek, Anglia, minden eltűnt szinte.
- Pedig milyen jól megvolt minden - mondta Pad- ilmgton.
- Egy forgószél nem bír ennyit - nevetett ragyogó arccal továbbra is
Jonathan. - Kisebb atomtámadás, talán…
- Nagy rendetlenséget csináltam, mi ? - kérdezte leverten
Paddington.
- Ren-det-len-sé-get? - nyögte Judy. - Paddington, medvém,
fogalmad sincs róla, mennyi munkánk lesz itt még! Kezdjük is rögtön…
de kezdjük veled. Utána viszont tényleg rendbe kell hozni mindent,
mert ha Mrs. Bird meglátja, jaj nekünk.
- Most megszárítkozunk, Paddington, azzal kezdjük. Itt egy nagy
törölköző, kezdd te magad.

Paddington először is a tükörbe nézett. És csak ámult.

- Hé, én csakugyan jól megfürödtem. Magamra sem ismerek. Biztos
sokkal tisztább is vagyok, de valamivel kisebb lettem, még kisebb. Jaj!
Attól, hogy kisebb lett, nem kellett félnie, de visszajött például
bundájának eredeti színe, ami nem kopott, hanem világosbarna, és
fénye volt, selymes fénye. Orra is ragyogott feketén, fülei tiszták voltak,
meg egyáltalán, lekvárnak, krémnek nyoma sem volt rajta sehol.
Így aztán, mikor lement végre a nappaliba, a család megegyezett,
hogy megtréfálják.
- Tessék, kérem - mondta, újságjából fel sem pillantva Mr. Brown. -
A személyzeti bejárat hátul van, az alagsorból.
- Ki maga, uram? - kérdezte Mrs. Brown. - Ügynökök kíméljenek.
Judy és Jonathan is bekapcsolódott.
-A harmincnégyest keresi biztos, de ez a harminckettes - mondták
kórusban.
Akkor viszont mindjárt ki is tört a nevetés, Paddington, aki már
rémüldözött, hogy valami baj van, eltanácsolják, megértette a dolgot.
- Ennyit tesz egy kis mosdás? - kérdezte hitetlenkedve.
Volt, ahogy volt, puha pokrócokkal kibéleltek egy nagy karosszéket,
a kandallóhoz húzták, ott száradjon inkább a Fürdőzés Nagy Mestere.
Főztek megint teát, belülről sem árt az ápolás, és biztos, ami biztos,
készült vajas pirítós.

- Akkor hát, Paddington - mondta Mr. Brown -, kérünk, mesélj

magadról meg hogy az utazásod milyen volt. Hogy kerültél ide
hozzánk, Nagy-Britanniába?
Peiddington hátradőlt a karosszékben, óvatosan letörülgetett
bajszáról egy kis vajat, tarkóján összefogta mancsait, két mellső
mancsát a tűz felé nyújtóztatta. Szerette, ha közönsége van, érezte,
élvezet így mesélni - finom melegben, kedves embereknek.
 - A Legsötétebb Peruban nőttem fel - kezdte. - Nagynéném, Lucy
nevelt. Ő él a visszavonult medvék limai otthonában. - Lehunyta
szemét, mintha emlékeket idézne.
- Khm - krákogott Mr. Brown. Csend volt, mintha angyal suhanna át
a szobán. De nem angyal volt az, hanem valami szuszogás halk zaja.
Mr. Brown újat köhintett. - Hát ez nem lesz így valami izgalmas
történet.
Előrehajolt, pipája szárával megérintette Paddingtont. Semmi
válasz.
- No, akkor ez ennyi - mondta. - Azt hiszem, elaludt.
 Harmadik fejezet

PADDINGTON A FÖLD ALATT

PADDINGTON IGENCSAK meglepődött másnap reggel, hogy - ágyban

ébred. Egyből megállapította, milyen kellemes érzés ez, hát nyújtózott
egy nagyot, a takarókat felhúzta és begyűrte a feje alá. Keresett
lábujjainak egy megfelelően hűs helyet. Most örült igazán, hogy ő
maga ilyen pici - mert az ágyban így jó nagy tere volt. A takarókat most
a fejére húzta.
Ez sem tartott így sokáig, mert máris kidugta óvatosan az orrát,
szaglászni kezdett. Valahogy az ajtó réséből jött a szag, a padló
magasságából. Léptek kint a lolyosón. Megálltak ajtajánál, kopogás
hallatszott, majd Mrs. Bírd hangja:
- Fenn vagy már, Paddington?
- Épp most ébredtem!
- Na - mondta Mrs. Bird, s benyitott. - Látom, jól alhattál. - Letette a
tálcát az ágyra, elhúzta a függönyöket. - És tudod-e, micsoda nagyúri
tisztesség, ha valaki ágyba kapja a reggelit… hétköznap?
Paddington mohó szemmel nézte a tálcát. Éhes volt, medveéhes.
Miket láthatott? Fél grépfrút egy kerek edénykében… egy tányérkán
sonka, szalonna tojással, pár szelet pirítós, és volt egy nagy adag
marmeládé is
- Kedvenc lekvárja! -, volt nagy csésze tea…
- Ez mind nekem? - kérdezte ujjongva.
- Ami nem kell, visszavihetem - mondta Mrs. Bird.
- Sebaj, no.
- Ó, dehogy - vágta rá sietve Paddington. - Nekem még ekkora
reggeliben sosem volt részem.
- Akkor hát kapd be gyorsan - hagyta rá Mrs. Bird. Az ajtóból még
visszanézett. - Jó erőben kell lenned, mert bevásárlási expedíció
következik ma délelőtt. Mrs. Brown és Judy megy veled. Annyit
mondhatok csak, hogy én szerencsére ebben már nem veszek részt.
S ment.
- Hát ezt mind hogyan értsem? - töprengett félhangosan
Paddington. Van, hogy medvék így magukban beszélnek.
Sokat azonban nem tépelődött. Sok dolga volt, rengeteg dolga. Egy
az, hogy még sosem hozták ágyba a reggelijét. Kettő, hogy a kettőbe
vágott grépfrúttal sok nehézsége támadt. Valahányszor nyomott rajta
egyet, a lé főleg a szemébe lövellt, s ez szinte fájt. Hiába, hogy annak,
ami onnét a szájába csorgott, jó volt az íze.
 Továbbá, míg ez a művelet tartott, neki magának attól kellett
tartania, hogy a sonka, a szalonna és a tojás kihűl. Ami pedig nem jó. S
végül ott volt a lekvár, a marmeládé. Annak helyet akart hagyni a
gyomrában mindenképp.
Hát úgy döntött, hogy tányérján mindent szépen mindent felaprít és
összekever. Ez lesz a megoldás.
- Ó, Paddington - kiáltotta Judy, ahogy pár perc mújva belépett, s
látta a tányér fölé hajló medvét. - Mit művelsz? Na, mindegy… de
kapkodd magad! Lent várunk rád.
Paddington üdvözült arccal nézett fel; Judy látta a szakállán a
tojáscsíkokat és pirítósmorzsákat. S hallotta, a kis medve mondani
akar valamit, de tele szájjal csak ilyesmire volt képes: - RÖGDÖN
GYÖVÖK!
- De tényleg! - mondta Judy, zsebkendőt vett elő, azzal kezdte
törölgetni a medveábrázatot. - Esküszöm, te vagy a kajamágnes.
Bizony, mágnesként vonzod a kosztot, rád ragad minden, ami csak
ragadhat. Ráadásul - intette -, ugye, sietned kellene, mert anya
vásárolni akar neked egy tiszta új szerelést a Barkridgesnél… így
mondta legalábbis. Fésüld meg a bundád és gyere.
Amint távozott, a magára hagyott Paddington a tálat nézte: vérzett a
szíve a szép darab sonkaszalonnáért, például. Hát úgy döntött, berakja
a bőröndjébe, aztán ha majd megéhezik, elfogyasztja.
- Szerelés, szerelés - dünnyögte, ahogy sietett a fürdőszobába, hogy
egy kis meleg vízzel meglötykölje az arcát. - Mi az a szerelés?
Nem volt olyan szép mosdott-tiszta, mint előző este, de… sebaj. Fő
az, hogy ne várakoztassa meg szállásadóit odalent.
- Remélem, a kalapot nem gondolod komolyan - sikkantotta Mrs.
Brown, ahogy meglátta.
-Jaj, anya, ne már - tiltakozott Judy. - Hagyd… olyan különleges.
- Hát az biztos - fanyalgott Mrs. Brown. - Fogalmam sincs, láttam-e
valaha is ennél különlegesebb kalapot. Nem tudom, minek nevezzem…
- Ez az úgynevezett bozótkalap - világosította fel Paddington. -
Ráadásul az életemet is megmentette, tehát Életmentő Kalap is. És…
- És hogyan mentette meg az életedet? - vágott a szavába Mrs.
Brown. - Ez izgalmas. Ez a kalap mentette meg az életedet?
Mire Paddington elmesélte volna a fürdés históriáját, ha Judy
oldalba nem böki. De oldalba bökte, s azt súgta neki:
- Pszt… ne, ne… - Anyjának meg így magyarázta a dolgot: - Túl
hosszú történet, nem érdekes.
- Azért majd egy alkalommal elmondod - hagyta rá Mrs. Brown. - És
most lóduljunk.
S indultak, hármasban. Paddington a hóna alá csapta kis bőröndjét.
Az ajtóban jártak még, mikor Mrs. Brown szimatolni kezdett:
- Nem érzitek? Sült szalonna. Végig ez piszkálta az orromat… csak
nem értettem… - Majd a kis medvéhez fordult: - Te is érzed,
Paddington?
A kérdezett megszeppent. Bőröndjét a háta mögött tartva szimatolt.
Nem volt kezdő „arcjátékos”. Mindenféle kifejezésekre képes volt.
Csodálkozás… döbbenet… elmélyedés… meg még sok minden -
remekül ment neki. Most az ártatlan arckifejezés volt soron. Állát
vakargatta bal mancsával, jobbjában volt hátul a bőrönd. Azt mondta:
- Érzem, és eléggé erős is ez a szag. Honnan jöhet?
Remélte, hangja is őszinte és hiteles.
- Ha te vagy a bűnös - súgta oda neki Judy, ahogy a földalatti
állomása felé igyekeztek hát legközelebb jobban megnézem, mit
pakolsz be a bőröndödbe.
Paddington odanézett, s láthatta, egy jókora adag szalonna lóg ki a
bőröndből, söpri a földet.
- Kotródsz rögtön? - kiáltotta Mrs. Brown egy kóbor kutyának, mert
az eb vadul szaglászva jött feléjük.
- Hallod? - tette hozzá. Paddington meglengette a bőröndöt, a kutya
eloldalgott, de nagyon nyalta közben a pofáját.
Sietett Mrs. Brown és Judy után rögtön. -Jaj, drágám - sóhajtott fel
Mrs. Brown. - Olyan fura nekem ez a mai nap. Előérzeteim vannak.
Hogy majd mi minden történik… vagy történhet legalábbis.
- A kis medvére nézett, aki már ott loholt mellettük. - Te is így vagy
ezzel, Paddington?
Paddington töprengett, mit is feleljen. Azt mondta hát: - Olykor…
Szerencsére elérkeztek az állomáshoz.
A Földalatti! Paddington eleinte kicsit csalódott volt. Mást várt. Jó,
hát a szagok… a zaj… eddig ez rendben volt. A meleg levegő hirtelen
arcul csapta őket. Csak a jegy nem tetszett neki.
Szorongatta markában a kis zöld akármit, és azt mondta:
- Egy ilyen vacak kartonmicsoda… ez érne nyolcvan pence-t?
Pedig a jegykiadó gép olyan kedvesen zörömbölt-csilingelt, hát
Paddington remélte, valami rendes ajándék jön ki belőle. Aztán csak ez
a vacak.
- De Paddington - torkollta le Mrs. Brown -, ez a jegy teszi lehetővé,
hogy az ember egyáltalán utazhasson a földalattin. Másképp be sem
engednek. - Mrs. Brown nem volt valami boldog. Főleg a tömeg miatt.
És ebben a sokadalomban ők - egy kis medvével…! Később kellett
volna nekivágnunk, gondolta. Mikor nincsenek ennyien. Hanem hát
tudta, késő bánat.
S ott voltak akkor még a kutyák is. Nem egy, de hat eb követte őket,
lerázhatatlanul. Mrs. Brownnak volt valami fura érzése, hogy ennek az
egésznek talán Paddington az oka. De hogyan? Miért? És valahányszor
ránézett, a kis medve olyan ártatlan arccal bámult vissza rá, hogy már-
már Mrs. Brown szégyellte magát, milyen csúnya dolgokat tételez fel.
 - Gondolom - mondta akkor -, a legjobb lenne, ha fel vennénk téged
és vinnénk. Kutyákat szoktak így, azt hiszem, de hogy medvékre is
kötelező lenne-e, arról fogalmam sincs.
Paddington nem felelt. Úgy ment, mint egy alvajáró. Borzasztó volt
megint, hogy ő ilyen kicsi. Ekkora tömegben… lent, a lábak közt. Sehol
semmi mást nem látott, csak lábakat. Pedig biztos olyan érdekes
dolgok voltak errefelé is, amilyeneket a taxiból látott. Viszont sosem
volt része ekkora sokadalomban. Micsoda tömeg mindenütt,
állapította meg. Emitt lefelé száguldanak, ott fölfelé. A lépcső viszi
őket. Az mozog velük.
A mozgólépcső, ezt így hívják. Aha.
Mellette most egy esernyő magasodott, meg ott volt egy hölgy
bevásárlótáskája. Mrs. Brown és Judy pedig egyszerre nem volt sehol.
Mert Mrs. Brown a végén mégsem vette fel őt. És akkor… hát tessék.
Nem voltak sehol, sem ő, sem Judy.
Látott azonban valami irtó érdekeset. Egy táblát. Aztán még egyet.
És egy harmadikat. Az volt a táblákon: PADDINGTON FELÉ.
Micsoda? Paddington felé? Akkor felém is? Ezt nem értette. De
elindult a jelzett irányban. Folyosó következett, lefelé vezetett kicsit, s
hirtelen újabb embertömeg kavarodott a végén. S volt ott egy szekrény.
„A FELSZÍNRE”, olvasta tábláját.
- Khm - hallott egy hangot akkor. A fenti alkalmazott, alighogy a lift
megállt, vizsgálgatni kezdte Paddington jegyét.
- Tessék? - kérdezte Paddington.
- Itt én kérdezek - mondta az ember. - Ezzel a jeggyel még nem
utaztak.
- Kik? - kérdezte Paddington. Homlokához kapott. - Vagy úgy, én.
- Igen, igen, rólad beszélek, fiacskám… vagy hogy is mondjam?
- Eltévedtem lenn, gondolom.
- Lenn, gondolod. - A férfi hívta a főellenőrt. - Ez a kis
szalonnaszagú medve azt állítja, hogy eltévedt lenn.
A főellenőr nézegette a jegyet, méregette Paddingtont.
- Liftjeink - mondta akkor - utasaink használatára vannak
rendszeresítve, célt szolgálnak, nem játékszerek kis medvéknek. Főleg
csúcsforgalomban nem.
- Igen, uram - mondta Paddington. - De én ezt a lisztet…
- Liftet.
- Liftet, igen. Ezt a liftet én nem tekintettem játékszernék.
Eltévedtem lenn, aztán ott volt. A Legsötétlebb Peruban, ahonnét
jöttem, nem ismerik ezeket a szerkezeteket… a föld alatti micsodákat.
Bányában nem jártam ott se, igaz.
- Miket beszél ez összevissza? Milyen perui bányákról?
- És mit jelent az, hogy a Legsötétebb Peru? - kérdezte a főellenőr.
De mintha ez hatott volna rá. - Fiacskám… most a bőröndöddel együtt
szépen visszamész… - S e szavak kíséretében leemelintette a FEL és LE
feliratú táblák közti láncot. - De nem próbálkozol játékos trükkökkel
többé.
- Nagyon szépen köszönöm - hálálkodott Paddington, aki a lánc alatt
simán átfért volna. - Ez nagyon kedves önöktől - mondta.
Most mozgólépcsőre került, gyorsan haladt lefelé a mélyek mélyeire,
ahonnét jött. Nézegette a falon a ragaszokat - ezek hát a falragaszok, a
reklámok, gondolta -, de akkor hirtelen rászólt valak
- Hé, kis barátom, kiabálnak magának, figyeljen csak! Nézze,
integetnek!
- Ó! - kiáltotta Paddington. Mert a felfelé haladó lépcsőn ott állt
Mrs. Brown és Judy. Látták őt, de vészesen távolodtak tőle. Mrs.
Brown többször is elkiáltotta, hogy: - Stop! Stop!
De Paddingtonnak más ötlött az eszébe. Mi lenne, ha ő meg
visszafelé kezdene rohanni ezen a lefelé haladó lépcsőn? Sajnos ehhez
túl rövid volt a lába, az emberek is sűrűn voltak.
S akkor történt a baj. Paddington leszegett fejjel haladt, így nem vett
észre egy kövér férfit, aki rohanvást igyekezett lefelé. És szabályosan
elütötte!
 A kövér férfi káromkodott, kapálózott, kapkodott, magával rántott
másokat is. De Paddington mindannyiuknál gyorsabban gurult…
bump, bump, bump, jöttek a lépcsőfokok, míg a végén leállította őt
odalent a szemközti fal.

Körülnézett, így láthatta - de hallhatta is mekkora a zűrzavar. A

kövér embert többen is körülállták, az meg a fejét dörzsölgette.
Paddington nagy messze látta Mrs. Brownt és Judyt, törtettek-
csörtettek lefelé a FEL-FEL mozgólépcsőn. Eközben észrevett valamit.
Egy rézmicsodát, dobozfélét a mozgólépcső alján, ezen az állt, hogy
STOP, meg az is, hogy: A MOZGÓLÉPCSŐ MEGÁLLÍTÁSA CSAK
VÉGVESZÉLY ESETÉN ENGEDÉLYEZETT.
Még kisebb betűkkel, hogy SZÜKSÉGTELEN HASZNÁLAT ESETÉN
0,50 FONT BÍRSÁG FIZETENDŐ. De Paddington pontosan érezte,
hogy az ő helyzete - igazi végveszély. És lendítette a bőröndjét, ami
keményen csattant a STOP gombon. S akkor…
Az iménti kavarodás is gyötrelmes volt már, de most, hogy a
mozgólépcső hirtelen leállt, egyenesen a pokol szabadult el. Mindenki
dőlt előre, hátra, jobbra, balra, üvöltözés hallatszott.
- Tűz van! - kiabálta valaki. S a távolból már hallatszott is a vészjelző
hangja.
 Paddington azon elmélkedett épp, hogy na tessék, mekkora zűrt tud
okozni egy ilyen kis gomb megnyomása, mikor egy kéz nehezedett a
vállára nagy magasból.
Egy ember keze.
- Ez az, ő az - mondta egy másik ember. - A magam szemével láttam.
A táskájával ütött rá a gombra.
- Ilyen nincs!
- Hogy engedhetik szabadon az ilyet!
S más hangok. Paddington térde remegni kezdett.
- Hívja valaki a rendőrséget - kiáltotta egy nő.
Ha nem is a rendőrség jött, de az iménti felügyelő termett ott fél
percen belül. Nyilván a másik lifttel jött le. Azt mondta:
- Hát te vagy az megint, barátocskám? Tudhattam volna. - Előkerült
egy notesz. - Neved, címed?
- Ö… Paddington - mondta Paddington.
- A nevedet kérdeztem, fiam, nem azt, hogy hová igyekszel.
- Persze. De én a nevemet mondtam.
- Nem. Az állomás nevét!
- Csak az én nevem is az.
- Mi a te neved?
- Mondtam. Paddington - felelte már kicsit megnyugodva ő.
- Hogy micsoda? Paddington? - kiáltotta a főellenőr, aztán
füttyentett. - Hűha, ilyet se hallottam még.
- De ez csak az egyik fele. A teljes nevem Paddington Brown,
lakcímem Windsor Gardens 32.
- Ejha - csettintett a főellenőr. - A jegyedet láthatnám?
- A jegyemet…! Persze, csak az imént… elejthettem, most nem
találom.
- A liftet fölöslegesen használta. Játszott a mozgólépcsőn,
szükségtelenül megnyomta a STOP gombot. Súlyos zűrzavart okozott.
- A főellenőr kacsintott. - Ifjú barátom, ezek tények, méghozzá
súlyosak. Mit hozhatsz fel magyarázatul?
 - Igen… túl… hogy is magyarázzam… Ezen túl, amik a tények, én azt
hozhatom fel, hogy…
- Én jót akarok neked. Nézted már a kalapodban?
- Hogy mit néztem volna ott?
- A jegyedet, mamlasz. Sokan ott tartják.
- Főfelügyelő - ugrott egyet örömében Paddington megmentett, hát
persze, hogy ott van. Mert oda tettem. Csak teljesen megfeledkeztem
róla.
A kalap belseje nem volt éppen tiszta, nedves is maradt az előző napi
sok vízmeregetéstől.
A főfelügyelő a fejét csóválta.
- Ilyen utassal se találkoztam még soha - mondta -, aki ennyit villog
ide-oda, mégse jut sehova. - Szigorúan nézett Paddingtonra: - Valld be,
nem utaztál még a földalattin.
- Hát nem. Ez az első alkalom - mondta inkább szomorúan, mint
kihívóan Paddington.
- Hm - hümmögött a főellenőr, és nem nagyon tudta, mi legyen
most.
Ez mégis egy kis medve… először a földalattin. Megpróbálta beleélni
magát a helyzetébe. Míg ezzel foglalatoskodott, újabb kiabálás támadt,
ezúttal hölgyek hangja hallatszott.
Mrs. Brown és Judy érkezett meg.
A főellenőr kezdett sejteni valamit.
- Az önök medvéje ez, asszonyom? - kérdezte. - Mert ha igen, azt kell
mondanom, hogy igencsak bajba jutott. Megsértett legalább két fontos
előírást. Mondom, legalább kettőt. Ezért el kell vezetnem őt, ami
elzárást is jelent.
- Elzárást? Nem mondja! - kiáltotta Mrs. Brown. - De hát nem is
ismeri a szabályokat.
- A szabályok nem ismerete nem mentesít a büntetéstől - mondta a
szigorú férfiú. - A bíróság sem látja majd ezt másképp.
- A micsoda? Bíróság? - És Mrs. Brown úgy érezte, szédül.
Elképzelte, ahogy bilincsben vezetik be szegény kis Paddingtont a
tárgyalóterembe, ott pedig… elítélik.
Judy próbálkozott most:
- Nem azt mondja a szabály, hogy az illető személyeket nem menti
fel a büntetés alól a… tudatlanságuk? - kérdezte.
- így van, a szabályokat nem ismerő személyeket semmi fel nem
mentheti - mondta a főellenőr.
- De Paddington nem személy, hanem medve. Medvékre a dolog, ha
jól értelmezem, nem vonatkozik.
- Hogy medvékre nem? - vakargatta a fejét a férfiú. - Hát tényleg,
ahogy vesszük. Ahogy vesszük a dolgot, hm, hm. Igen.
- Ismétlem - mondta határozottan Judy -, ez a medve nem személy,
tehát nem érinti a tilalom, és nem vonatkozik rá a fenyegetés sem.
Hogy elzárás, bíróság, meg minden.
-Hm, hm. Kedves ifjú hölgyem… Bár teljesen szabálytalan, de ez
egyszer elgyengülök és engedek.
- Enged? Elgyengül? Ó, ön egy gyengéd ember, főfelügyelő úr, egy…
- Főellenőr.
- …főellenőr úr, hálás köszönetem. - S jött a nagy puszi. -
Paddington nevében is köszönöm, ugye, Paddington?
- Az én nevemben is köszöni Judy, meg én magam is köszönöm. Ha
személyként nem is, de medveként utazni fogok a jövőben is ezen a
földalattin. Ha kell, csak ezen a vonalon mindig.
- Na jól van, jól van… - hümmögött zavartan a főellenőr.
- Meggyőződésem, hogy ez a legkedvesebb, leggyengédebb
földalattivonal egész Londonban - toldotta meg Judy.
A főellenőr azt hitte, ezek mind megbolondultak. Tisztelgett hát,
majd némán eltávozott. Mrs. Brown viszont azt mondta:
- De most aztán már siessünk, gyerekek, rengeteg a teendőnk.
Bevásárlási expedícióra indultunk! Ha még emlékeznétek.
Valahonnan fentről iszonyú csaholás hallatszott. S a főellenőr
hangja.
- Mik történnek ma! Épp ma. Ezek az ebek… ilyen még sose volt.
Vajon mit akarhatnak?
 - Egy ilyen rendes kis földalatti-állomáson - tette hozzá az
alacsonyabb rangú ellenőr. - Nem ezzel a medvével kezdődött valahogy
ez is?

S mutatott a távozó trió után. Mrs. Brown, Judy és Paddington

azonban már ügyet sem vetett az ellenőrökre.

- Lehet, hogy képzelődöm - folytatta a csaknem medvés

morfondírozást az alacsonyabb rangú ellenőr -, valami baj van a
fejemmel… az orrommal főleg. De akárhová legyek, ha nem éreztem
többször is… erős szalonnaszagot.
- És talán a kutyák is ezt érzik - mondta a főellenőr. De a kutyák
valamin össze is kaphattak közben, fenyegető csaholás, vicsorgás
hallatszott, s a két férfiú ment, nem értek rá tovább foglalkozni
Paddingtonékkal.
 Negyedik fejezet

EGY ÁRUHÁZI EXPEDÍCIÓ

A FÉRFIDIVATOSZTÁLY ALKALMAZOTTJA a Barkridges áruházban tisztes és

óvatos távolságra eltartva magától Paddington sokat szenvedett
kalapját, hangjában némi undorral közölte:
- Gondolom, az ifjú… khm, úrnak erre a micsodára nem lesz többé
szüksége.
Paddington felháborodottan válaszolt az eladó szavaira:
- Már hogyne lenne! Ez a kalap pici korom óta a fejemen volt, és van
és lesz.
Ez olyan volt, mint egy szónoklat. Meggyőződés volt benne és
felelősség.
- Jó, Paddington, de nem akarnál helyette mégis egy újat, valami…
csinosat? - kérdezte Mrs. Brown, de csak mint aki javaslatot tesz,
szeretettel. - Ez maradhatna a tartalék kalap, persze.
Paddington elgondolkodott, aztán így folytatta a nyilatkozatot:
 - Az lehet, hogy az új kalap azért tartalék még lehet, ellenben ez a
kalap lesz mindig az első számú!
A divatosztályi eladó picit megvonta a vállát - neki aztán! -, majd
letette a kétes tárgyat, Paddington kalapját a pult végébe, s így kiáltott
hátra valakinek:
- Albert!
S kidugta fejét egy pattanásos ifjú.
- Na, Albert, nézze meg, mink is van úgy… 47/8-as méretben.
Albert kotorászni kezdett előbb hátul, majd a pult alatt. Mrs. Brown
vette át a szót:
- De ha már a kalapnál tartunk - mondta -, egy jó kis télikabát sem
ártana. Télre, ugye - nevette el magát zavarában. - Valami olyan bélelt
micsoda, de kigombolható legyen a bélés, meg olyan is az egész, hogy
könnyen fel lehessen húzni.
Az. eladó tisztelettel bólintott, várta, mi jön még.
- Továbbá nyárra egy műanyag esőkabátot is szeretnénk.
Az eladó nem volt nagy medvebarát, de - ahogy ő latta - „ez a
példány” még külön is tenyérbemászó, mindig olyan határozottan,
szinte kihívóan nézett rá, mert hogy majd ő akarja megmondani lesz
itt.
Medvéket öltöztetnek! Ezt nagy undorral gondolta.
- Hölgyem, ha lent, a pincében a leszállított árú holmik között
körülnéznének - kezdte. - Van ez a Guvernőr Szuper izé…
- Nem megyünk a pincébe - szögezte le Mrs. Brown kihívóan.
- Te hallottál már ilyen Szuper Guvernör micsodáról, Paddington?
- Nem én! - mondta Paddington őszintén. Fogalma sem volt róla,
egyáltalán miről van szó. - Soha életemben.
S nézte szúrósan az eladót, aki feszengeni kezdett. Mert Paddington
nagyon áthatóan tudott nézni, s ennek a hatása többnyire látható volt.
Lucy néni tanította erre a nézésre, mondván, szükség lehet rá adott
helyzetekben.
S a helyzet most - adott volt.
Ellenben Mrs. Brown ezzel mind nem törődött, inkább a télikabátok
közt turkált, és kiválasztott egy pirosas csíkozású és szegélyű
úgynevezett „düftint”.
A kabát alapszíne maga - kék volt.
Hm. Az eladó nyelt egy nagyot. De csak azt mondta:
- Igenis, asszonyom. Khm. - És lehajolt Paddington- hoz. - Erre,
uram, ha kérhetném.
Uram!
Paddington - azaz Paddington uram - követte a férfit, két lépéssel
mögötte haladt, tekintete szigorú volt továbbra is. Az eladó nyaka
vörösödni kezdett, idegesen igazgatta mindegyre inge gallérját. Ahogy
a kalapos pult mellett elhaladtak, a főnökétől láthatóan mindig is
rettegő Albert hüvelykujjával a győzelem jelét mutatta Paddingtonnak,
mire ő a régi perui-bolíviai háborúk diadalmas szellemében emelte fel
mancsát, mint egy „ellentábornok”.
Aztán hagyta, segítse rá a kabátot az eladó, végül illegni-billegni
odaállt a tükör elé. Hm. Akkor ez lesz az ő életének első saját kabátja.
Saját életének első kabátja. A kabát életének első saját Paddingtonja.
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében. Felgyűrte a gallért. Mást nem
tehetett. Jó meleg kabát, állapította meg. Szerette ezt a kabátot máris,
és remélte, hogy a kabát viszontszereti őt. Nézte magát a tükörben, s
meglepte, hogy nem egyetlen medvét lát, hanem medvék egész sorát,
valami fura láthatárig. Míg csak a szeme ellátott, medvék voltak ott,
sokan, nagyon sokan, és mind igen takarosak!
- Nem túl nagy a kapucni, esetleg? - kérdezte aggályoskodva Mrs.
Brown.
- A kapucnikat az idén így hordják divatosan, ha nagyok - mondta az
eladó. - És gondolom…
De elnyelte a továbbiakat. Azt ugyanis, hogy szerinte Paddingtonnak
épp elég nagy feje van, hogy szüksége legyen igenis ekkora kapucnira.
Jobbnak látta ezt elhallgatni! Ki tudja, a medvék mire képesek. Még
ha kicsik is, mint ez itt. De ha hirtelen megharagszanak, nagy baj lehet
belőle.
- Hát neked, Paddington, neked tetszik a kabát? - kérdezte Mrs.
Brown.
 Paddington abbahagyta a tükörbéli medvék számolását, visszatért a
való világba.
- Ó, igen, ennél helyesebb kabátot én még soha életemben nem
láttam.
Mrs. Brown és az eladó egyszerre sóhajtott fel.
- Helyes kabát, helyes kabát, igen - ezt is csaknem egy emberként
mondták.
S Paddington egy medveként bólogatott.
- Jó, akkor ezt elintéztük, hátra lenne még az esőköpeny és a kalap
kérdése.
Albert szállt be kalapügyben. Paddington volt most az, aki
türtőztette magát. S nem mondta: most csak tartalék kalapról lehet
szó.
De Albert olyan őszinte csodálattal nézte őt, hogy Paddington szíve
megenyhült, s úgy döntött, besegít. Következtek hát a kalapok.
Köcsögkalap… nyári szalmakalap… cilinder… Aztán a sapkák: svájci…
baszk… mindenféle más. Még egy vallási „színezetű” is előbukkant, az
úgynevezett papsapka. Mrs. Brown most enyhén szólva is aggódott.
- A füled, drágám - mondta. - Nem fogja nyomni a füledet?
- Ha nyomja, vághatunk rá lukat - tűnődött Albert, de a vevő fagyos
tekintete láttán elnémult.
-Lukakat fúrni egy Barkridge-kalapba…! Nos. Inkább el sem adom
akkor - háborgott kétségbeesetten az eladó.
Paddington már ollót kért volna, de Mrs. Brown megmentette a
helyzetet.
- Ez a franciás sapka, ez a baret… ez jó lenne. Lehúzható a fülre, de a
fülek fölött is jól elmegy, hátralökve… és milyen édesek a fityegői. Se
nem túl nagyok, se nem kicsik. Paddington úgysem hivatalba jár majd
benne. Ráadásul a sötétzöld színe pompásan illik a kabát kékjéhez.
Külön örülök, hogy gyapjú, kötött.
- Igazi satyi - mondta teljesen fölöslegesen Albert, de mindenki
bólogatott. Megállapították, hogy Paddington csuda aranyos benne, és
az egész úgy együtt igencsak eredeti.
 Míg Mrs. Brown esőkabátügyben indult valahova, Paddington ismét
a tükör elé állt. A sapkával nem volt valami elégedett. A füle volt
megint a gond. Sebaj, jutott eszébe Mrs. Bird szava járása, s ő maga
valami célszerű eljárásmódon töprengett, hogyan kell majd húzkodnia
ide-oda a satyit, hogy jól is álljon, őt se nyomja. S a füle se fázzon.
Elismételte:
- Sebaj, ez csak egy tartalék fejfedő.
Az eladó közben már azon lett volna, hogy a düftin nagykabátot
becsomagolja, ám némi huzavona után az a döntés született - Mrs.
Brown részéről, persze -, hogy az új ruhadarabot Paddington, a nyárias
meleg ellenére, hagyja magán. S ennek ő örült is. Sőt, remélte, hogy
feltűnést kelt majd, csodálni fogják benne.
Miután Alberttől szívélyesen elköszönt, Paddington még egyszer
átszúrta szemével az eladót, de olyan hatásosan, hogy a nyomorult alak
lezöttyent hamar egy karszékbe, aztán csak hápogott. Majd Mrs.
Brownnal az élen kivonultak az áruházból.
Azaz mégsem. Mert ez egy nagy áruház volt, és Mrs. Brown
mindenfélét gondolhatott, hogy ez-az kellhet még a shopból is, és a kis
társaság máris visszatért egy lifthez. Itt is, ahogy azon a balszerencsés-
csodás földalatti-állomáson, volt lift meg mozgólépcső egyképp. Mrs.
Brown a liftet választotta, és Paddington titkon büszke volt, hogy ő
már liftezett egyszer - épp ma! ráadásul a mozgólépcsőkből kicsit elege
is volt.
Megjegyzendő, hogy Mrs. Brownnak úgyszintén.
- A mozgólépcsőktől liftel már az agyam - mondta, s bár Paddington
végképp nem értette, mit jelent ez, buzgón bólogatott. Mozgólépcső,
lift - nyilván mély összefüggés van itt is, gondolta, s bölcsen hallgatott.
Igen, a Barkridges, a Nagyáruház valóban nagy áruház volt, és
Paddington számára még ennél is nagyobbnak rémlett. S új is volt
minden, ezt viszont nem találta rémesnek. Ellenkezőleg, ő minden
újdonságért rajongott, s itt effélék bőven voltak. Ha a lift nevű mozgó
szekrényben kicsit félt is, arra hamar rájött, hogy imád
mozgólépcsőzni. Sok szabad tér, suhanás - kész csoda. Igen, de a lift…
Erre tért vissza mindig. Borzadt a lifttől, a tolongástól, maga körül a
lábaktól, csomagoktól, mindig majdnem rápakoltak valamit, az ajtó
rácsukódhatott. Talán ilyesmire értette Mrs. Brown
is, hogy „liftéi az agya”. Mire Paddington e kifejezés
mélységeit megértette, szerencsésen leértek a
földszintre.
- De sápadt vagy, medvém - mondta Mrs. Brown. -
Ilyen értelemben vajon jó volt-e idejönni?
- Paddington, jól vagy? Semmi baj?
- Dehogy vagyok jól. Nem bírom a liftezést.
Liftel tőle mindenem, még az agyam is.
- Még az agyad is! - Mrs. Brown picit felnevetett.
- Főleg a gyomrom liftel, ekkora reggeli után -
mondta keserves ábrázattal Paddington. - Jaj, hát…
ilyen értelemben rosszul vagyok.
Titkon örült, hogy ezt a furcsa kifejezést ő is jól
tudja használni. Mert Mrs. Brown nem tett rá
megjegyzést. Ellenben azt mondta:
- Paddington, leülnél egy kicsit? Itt, itt, az egyik
ülőalkalmatosságra… míg én megyek gyorsan, és
megkeresem Judyt, itt lesz valahol a shopban.
Mert Judy elkavarodott tőlük az imént: ment,
hogy vegyen magának valami ezt-azt.
- Leülök akkor egy ülőalkalmatosságra - mondta Paddington. S egy
székre zöttyent.
Teljesen béna volt. Úgy érezte, még sapkájának lifegői is lelógnak
csak, mint jelzőszalagok a szélcsendben. Látott ugyanis ilyeneket, még
valamelyik tengerparti kikötőben.
- Nem a sapka teszi? - kérdezte tapogatózva.
-Jaj, nem. Nyilván a lift, nem szoktad meg.
- De a mozgólépcsővel nem volt semmi baj.
- Khm - krákogott Mrs. Brown. - Akkor meg nyilván sok volt a kettő.
Hát üldögélj szépen, innen el ne mozdulj, hozom Judyt máris.
Avval eltipegett.
Paddington lehunyta a szemét, és pár perc múlva azt érezte, jobban
van. Nem nagyon liftel semmije. Ennek örült. Majd furcsa dolgot
kezdett megfigyelni. Az arcán. Fél szemét ki is nyitotta, mi lehet ez.
Szél, meleg szél fújt. De nem mindig. Hanem úgy hullámokban, jött.
Honnan? Másik fél szemét is kinyitotta, de csak annyit látott, hogy a
főbejárat közelében ül. Az úgynevezett shop nagy ajtajától nem túl
messze. Ki is volt írva mindenütt, hogy shop.
Ezt a szót Paddington nagy gyönyörűséggel sokszor elismételte,
miközben úgy döntött, nyomára jár ennek a szél-dolognak. Nem
érhette be annyival, hogy kellemes meleg, hát nem, neki tudnia kellett
valamit az eredetéről is.
Egy medvének, gondolta, ilyesmiket mindig tudnia kell.
Attól nem félt, hogy elvesztik őt Judyék, mert ott maradt az üvegajtó
mögött - SHOP SHOP SHOP -, és ha jönnek, hát majd látják, itt van.
Hanem ahogy a bőröndjéért lehajolt, elsötétült szeme előtt a világ.
De egyik pillanatról a másikra. - Jó ég - gondolta vagy motyogta
inkább Paddington -, most meg kialszik a villany. De ennyire?
Kezdett tapogatózni, elsősorban az ajtót kereste két mancsával. Hol
van? Nem volt ott, ahol pedig várta volna. Akkor a fal mellett haladt
kicsit, araszolva, előre, újabb taszítás következett - remény! -, és
csakugyan, az ajtó megmoccant. Jó erős lehet a rugója, gondolta
Paddington. Fő az, hogy egy kis rés azért támadt rajta, ezen átpréselte
magát. Hanem ahogy nyílt, nyomban össze is zárult mögötte,
Paddington csalódottan vehette tudomásul, hogy a sötétség itt it teljes.
Mint bent, a shopban. Bár maradtam volna, ahol voltam, gondolta
mérgesen. Haragudott magára. Fordult vissza, kereste az ajtót - az sem
volt már sehol.
Mi ez? Paddington azt gondolta, egyszerűbb lesz, ha négykézlábra
ereszkedik, úgy mászik. Hát így haladt kicsit, majd az jött, hogy…
bumm! A feje valami kemény felületbe ütközött. Próbálta két manccsal
odább tolni, ez lassan sikerült is valamicskét, hát újra megkísérelte.
Erre valami mennydörgésszerű robaj hallatszott egyszerre, és mire
föleszmélt volna, hegyomlásként zúdult rá egy csomó akármi. Ha az ég
beszakad, az sem lehet szörnyűségesebb! Aztán csend… nyugalom… és
ő ugyanott feküdt, ahol az imént, csak hunyt szemmel és úgy, hogy
lélegezni alig mert. Messze onnét mintha hangok szólaltak volna -
kinek? Minek? Miről lehetett szó? Nem tudta, viszont talán egyszer-
kétszer bevágott valaki egy ablakot. Netán verte az üvegét? Paddington
félve kinyitotta a szemét megint, s mit látott? Visszatért a fény. Végül…
Hát biztos, ami biztos, magára akarta volna húzni nagykabátja
kapucniját. Csuklya, ez is a neve… hát zárja ki, csukja ki őt a világból,
ahol annyi baj éri, mert egymást érik a bajok.
Csakhogy… most jött rá, igen… a kapucni már a fején volt. Sőt, az
volt a helyzet, hogy mikor lehajolt, a kapucni ráhullt a fejére, állig, ő
észre se vette, és ez csukta ki őt a fény világából. A csuklya!

Felült, végre megint látott, körül is nézett hát, hol van. Sokkal
jobban érezte magát, mint az imént. Némi meglepetésére egy kis
helyiségben ült, mellette konzervdobozok, tálak, hengeres edények
sokasága. Megdörzsölte a szemét, aztán csak bámult - mert végképp
nem tudta, mit gondoljon.
Valóban, mire vélje ezt? Mögötte fal, ajtóval, előtte óriási ablak. Az
ablak túloldalán meg… te jó ég, menynyi ember! Egész sokadalom.
Ezek a népek mind egymást böködték, hasukat fogták- alkalmasint
hahotáztak. Paddington azonban nagyon is elégedetten fogadta ezt a
feltűnést, meg volt győződve róla, hogy pláne most, mikor világos is
volt köröskörül, az ügy nem tünteti fel rossz színben őt. Integetni
kezdett. Mire óriási éljenzés támadt. Paddington felállt, meghajolt.
Még nagyobb tetszésnyilvánítás! Hogy ez is megvolt, úgy döntött,
körülnéz szűkebb környezetében is, végső soron mi ez? Látta a nagy
zűrzavart.
Mondhatni - a pusztítást.
Amit ő vitt végbe? De hát hol van, mi ez a hely…? Ó, hát persze, nem
az utcára vezető ajtót lökte ki, hanem benyomta szépen egy kirakat
belső nyílászáróját. Vagyis üvegét. Még jó, hogy össze nem tört.
Paddington a megfigyelések medvéje volt - szeretett mindent
szemügyre venni -, hát most is jól kinyitotta a szemét. Londonban
ezeket a kirakatablakokat hamar észrevette. Csoda érdekesek,
gondolta. Mindig volt az üveg mögött valami megbámulni való.
Egyszer konzervdobozokat látott feltornyozva. Micsoda munka lehet
egy ilyen tornyot felépíteni, állapította meg.
És akkor most - nem lehetett vitás! - ő maga ült egy ilyen
kirakatban.
- Te minden medveméz! - mondta csak úgy, inkább motyogta. - Szép
kis bajba keveredtem megint.
Mert itt ő ledöntött egy tornyot. Nem kétséges. És az emberek
munkája volt ez a torony, és akkor majd mindenféle ember jön megint,
felelősségre vonja őt, magyarázkodnia kell… és ebben ő nem valami jó,
az emberek meg nem nagyon szokták érteni az ő magyarázatait.
Mit tehetett? Volt ott pár üveglap, polcok részei. Az egyiket óvatosan
fölemelte, rátette egy-két konzervdobozra, melyek még egymáson
álltak. A kirakatban meleg volt, letette hát a nagykabátját, így látott
munkához. Az üveglap olyan volt, mint egy libikóka-hinta, s ő kezdett
rárakni jobbról-balról mindenfélét. Tálakat, dobozokat, hengereket.
Sikerrel. És a sikert kintről ujjongva nyugtázta a sokaság.
Ő maga is örült. Nem akarta túlzásba vinni a dolgot ezzel az egy
üveglappal, keresett hát egy másikat, s mert voltak még további
konzervdobozok is egymáson, meglett a második libikóka. Neki
magának is tetszett a dolog. Olyan szép tarka volt így az egész! Kint
dörgött a taps.
Bent közben - a shop detektívjének jóvoltából - Mrs. Brown enyhén
szólva is kellemetlen perceket élt át.
- Tehát akkor ön, asszonyom, azt mondja, hogy ott hagyta ezt a…
valakit? - hangzott a kérdés.
- Nemcsak állítom, de így is volt - mondta kétségbeesetten Mrs.
Brown. - Nem érezte jól magát, én meg a lelkére kötöttem, el ne
mozduljon onnét. A neve egyébként Paddington.
- Aha, Paddington - jegyezte fel noteszába a detektív. - És miféle
medve?
- Jaj, hát… aranymedvének hívják az ilyet - füllentette Mrs. Brown. -
De most inkább kék, mert egy düftin nagykabát volt rajta. És van egy
kis bőröndje.
- Meg feketék a fülei - tette hozzá Judy. - Minden képpen fel fogja
ismerni.
- Fekete fül - jegyezte a detektív.
-Hogy ez aztán mind segít-e? - tördelte a kezét Mrs. Brown nem
tudom, de… még van valam Sapka volt a fején, berett satyi.
- Hogy mi? - tette füléhez a kezét a hivatalos ember, mint aki nem
hall jól. Percről percre rosszabb lett a helyzet, nem vitás. Kintről
behallatszott újra meg újra a taps, kiáltozás.
-Berett, egy ilyen zöld micsoda satyi - üvöltötte Mrs. Brown, hogy a
detektív megértse végre. - Fityegővel, úgynevezett pomponnal.
- Pompon - írta fel a detektív. - De, megbocsásson - tette hozzá
valami nincs rendjén.
Ő is meghallotta a tömeg zaját. A gyönyörűség kiáltásait, a tapsot, a
füttyöket.
- Mi történhetett odakint? - kérdezte a detektív.
Úgy ítélte meg a dolgot, hogy ennek utána kell néznie.
Mrs. Brown és Judy összenézett. Jó ég! Ez a gondolat villant át
mindkettejük agyán. S csak annyit mondtak mindketten, szinte
egyszerre:
- Paddington! - És rohantak a detektív után.
Mrs. Brown elkapta az áruházi ember zakójának csücskét, Judy meg
az ő kosztümkabátjába kapaszkodott, így vágtattak, csaknem repültek.
Kint jártak már… áthatoltak a tömegen, s akkor meglátták.
Egy újabb őrjöngő üvöltés, tetszésnyilvánítás közepette.
 -Tudtam! - nyögte Mrs. Brown. - Jaj, tudhattam volna!
- Paddington! - sikoltotta Judy.
Mert Paddington most már mászott. Fel, az üveglapokon
egyensúlyozva, újdonat piramisának teteje felé. De a dolog egyre
veszedelmesebbé vált. Nem lehetett vitás, hogy a legfelső dobozról le
fog szédülni, vagyis az egész építmény kártyavárként omlik össze…
üveg törik… jó ég!
Paddington fenn volt. A tömeg őrjöngött. Az építmény megbillent,
dőlni kezdett. Vele Paddington. S vége volt. Csak ezúttal nem
Paddingtonra zuhant minden, hanem ő volt felül.
A tömeg ezt már csalódással fogadta. Voltak azonban elégedett
hangok is.
-Látta, asszonyom? - kérdezte Mrs. Brownt egy férfv - Ilyeneket
betanítani. Hogy csinálják?
- Hiába, mindent a reklám érdekében - jegyezte meg valaki
megrovóan.
- Vajon megismétli? - szerette volna tudni egy kisfiú. - De szuper is
lenne!
- Nem hiszem, drágám - világosította fel az anyja. - Ilyesmi nyilván
naponta csak egyszer van. Fő, hogy mi láttuk.
-Ó…! Ó…! - hullámzott végig a csalódás újabb moraja a tömegen,
mikor azt kellett Iátniok, hogy egy mentegetőző Paddingtont távolít el
a shop detektívje. - Ó…!
Mrs. Brown és Judy sietett vissza a boltba.
Ott a detektív már vette fel a jegyzőkönyvet.
- Igen, kék düftinkabát - írta. - Zöld sapka, berett. Hm? Fekete fül. -
Hirtelen a homlokára csapott. - Tudom én már, ki vagy. Te vagy
Paddington! Ez a neved, nem?
Paddington ültében csaknem hanyatt esett.
- Ezt meg hogy találta ki, kérem?
- Detektív vagyok - felelte a férfi, már kicsit fontoskodva. - Ez a
feladatom. Hogy rájöjjek a dolgokra, ugye. Hogy a bűnözők ne
úszhassák meg szárazon.
 - Csakhogy én nem vagyok bűnöző - tiltakozott Paddington hevesen.
- Én egy medve vagyok. Átrendeztem a kirakatot.
- Átrendezted? Tehát felcsaptál kirakatátrendezőnek? - kérdezte
gúnyosan a detektív. - Majd Mr. lPerkins meg is köszöni neked. A
kirakat ma reggel készült. Átrendezted, ilyen jót se hallottam!
Paddington kicsit feszengett. Látta azonban, hogy közeleg Mrs.
Brown és Judy. Persze, jöttek mások is, köztük egy fontosnak látszó
úriember, fekete kabátban, halszálkás nadrágban. Egyszerre értek oda
hozzá, s akkor máris nagy megbeszélés kezdődött.
Paddington meg csak nézte őket. Tudta, néha jobb, ha a medve
hallgat. És ez ilyen alkalom volt. A végén a fontosnak látszó férfiú
„nyert”. Övé lett az utolsó szó. Majd - Paddington nagy meglepetésére -
felállt, odalépett hozzá, lehajolt, szorongatni kezdte a mancsát. Nem is
bírta abbahagyni.
- Boldog vagyok, hogy megismerhettem önt, kedves medve - kezdte
mennydörgő hangon. - Boldog vagyok. Kedves medve, gratulálok!
- Hát köszönöm, akkor - mondta Paddington. Bár fogalma sem volt
róla, hogyan értse az egészet.
A tekintélyes férfiú most Mrs. Brownhoz fordult.
- És hogy is mondta, kedves asszonyom, a neve Paddington?
- Bizony - felelte Mrs. Brown. - Elsősorban azonban azt remélem,
nem okozott semmi bajt.
- Bajt? - Az úr döbbenten nézett. És őszinte volt a döbbenete. -
Ellenkezőleg. Mert hogy… ó, drága hölgyem, mit is mondott. Még hogy
bajt? Ragyogó reklám volt. Azóta is izzanak a telefonvonalaink. Hogy
mikor lesz ismétlés. De akárhogy is, a tömeg odakint egyre növekszik.
- Ó… - nyögte Mrs. Brown. S Judynak is leesett az álla. Csak
Paddington volt nyugodt.
Reklám lettem, tehát. Mint a ragaszok a falon. Most már reklám is
vagyok, állapította meg elégedetten.
- A Barkridges mindig hálás - folytatta a fontos férfiú. - Azt kérdem
tehát, viszonzásul mivel okozhatnánk örömet mi? - Egyenesen
Paddingtonhoz fordult. - Ha önnek, kedves medve úr… ó, kedves
Paddington… bármi óhaja lenne, vágya… mi boldogan…!
 Paddington szeme izzott. Egész teste remegett. Egyetlen dologra
összpontosított. A közeli pulton lekváros köcsögök álltak. Bennük
marmeládé. GYÜMÖLCSÍZ, ez volt rajtuk a felirat. De Paddington
tudta, egy ilyen edényben nemcsak íz van. Hanem igazi marmeládé.

- Uram - mondta hát ha lehetne, egy ilyen edény lekvárt kérnék. De

a nagyobbik változatot.
S mutatta.
Ha a Barkridges urát meglepte is talán ez a kérés, nem mutatta.
Megnyomott egy gombot, aztán mutatta az utat Paddingtonnak.
- Gyümölcsíz, nagy, rendel - mondta.
Sajnos az út a lift felé vezetett.
- A mozgólépcsőt választanám továbbá - közölte Paddington.
 Ötödik fejezet

PADDINGTON ÉS „A RÉGI MESTEREK”

PADDINGTON HAMAR BELEJÖTT a dolgokba Brownéknál, a család része

lett. Elképzelhetetlen lett volna már az élet nélküle! Vagy hát inkább az
volt itt, hogy - micsoda? Voltak idők, mikor ők Paddington nélkül
éltek? Szinte lehetetlen.
A Brown-ház ott volt a Portobello Road közvetlen közelében, s ebben
a széles, nagy utcában volt egy piac, Mrs. Brown oda járt vásárolni,
méghozzá elég gyakran. Egy régi kosarat kerekekre szereltek, hosszú
nyelet kapott, kész volt a húzós kocsi. Paddington nagyon kedvelte.
Ő maga remek vásárló volt, igazi házi bevásárló, és az árusok hamar
felfigyeltek rá. Megkedvelték figyelmességét, ugyanakkor alaposságát.
Főleg a gyümölcsök minőségének elbírálásához értett. Nem lehetett
akármiféle szottyadt-tottyadt árut rásózni. Jártában-keltében közben
egyre figyelt, mi volna esetleg érdekes, és mindig szólt is erről Mrs.
Brownnak. A kereskedők végül szinte versengtek egymással, ki tud
Paddingtonnak minél inkább a kedvében járni.
- Ez a medve tíz pence-ért többet tud vásárolni, mint bárki a világon
- állapította meg Mrs. Bird. - Fogalmam sincs, hogyan csinálja. Ez
valami született tehetség benne.
- Paddington egy őstehetség - toldotta meg Jonathan.
- Ezt nem hinném - mondta kicsit sértődötten Paddington. -
Egyszerűen odafigyelek.
- Van, ahogy van - zárta le a kérdést Mrs. Bird -, ha őstehetség vagy,
ha odafigyelő tehetség, aranyat érsz.
- Annyit, ahány kiló vagy - mondta Mr. Brown is, aki épp ekkor
érkezett oda.
Hm, gondolta Paddington, s ettől fogva a fürdőszobai mérlegen igen
sokat állt. Nézte, mennyit nyom. Sok ez? Kevés? El is határozta,
megbeszéli barátjával, Mr. Gruberrel.
Mert hogy Paddington sokat álldogált a régiségkereskedések
kirakatai előtt is a Portobello Roadon, ahol egyáltalán nem csak
ócskások és ócskaságok vannak, hanem régi műtárgyak, bútorok,
festmények úgynevezett régi mesterektol - és Mr. Gruber üzlete volt
utcahosszal a legjobb. Ezt Paddington szó szerint értette. Mert
végigment ő a hosszú utcán, és tényleg Mr. Graberé volt a csúcs.
Voltak nála egyebek is: medálok… sok porcelán, szőnyegek, de
halomban, feltekerve… és voltak újabb asztalok, székek… volt minden.
Fazekak, serpenyők, evőeszközfélék; s egy hintaszék is meg egy
nyugszék, valami hajóról, és Mr. Gruber felváltva üldögélt ezekben - a
boltjában vagy a járdán. Mr. Gruber öreg volt ugyan, sokan nevezték
„vén guberánsnak”, ugyanis a „guberáns” valami csúnyát jelentett,
kukázót, ilyesmit, de Paddington szerint a legérdekesebb ember volt
messze a vidéken.
Történt egyszer, hogy Paddington valami térképet nézegetett a bolt
kirakatában, Dél-Amerikát ábrázolta, s akkor hosszan elbeszélgettek.
Mr. Gruber kölyökkorában járt ott, igen, járt Dél-Amerikában… s ez
itt, a Portobello Road környékén senkiről sem volt elmondható, és
Paddington el is mondta a dolgot otthon.
Hamarosan olyan otthonos lett a „Gruber Antikvitás” feliratú -
cégtáblájú! - boltban, hogy Mr. Gruber, „a cégtulajd.”, mert ez is ki volt
írva, a kakaóját, kalácsát megosztotta vele, ha betévedt. És Paddington
nemcsak úgy betévedt oda, hanem nagyon is megcélozta egy-egy nap a
„Gruber Antikvitás”-t, és egyszer azt mondta:
- A kakaó és a süti is kultúra? - kérdezte Mr. Grubert, aki csak
hümmögött, de ezt Paddington igenlő válasznak vette. Semmiképp
sem nemlő válasznak.
- Csak mert olyan níveás mindegyik - tette hozzá, ráemlékezvén az
illatszerboltok tégelyeire: NIVEA.
- Nívós - mormolta Mr. Gruber. Paddington titkos tervet forgatott a
fejében. A perui centavókról volt szó. Mert rendben, Mr. Brown heti
egy font zsebpénzt adott neki, hanem ha ő ebből vasárnaponként a
cukiban jól bevásárolt, mindenféle sütit, alig maradt valami. Hosszas
tanakodás, kis alkudozás után viszont Mr. Gruber azt mondta
Paddingtonnak:
- Mr. Brown, kérem, nem mind arany, ami fénylik. És ezek a perui
centavók igen szépen fénylenek, de azt tanácsolnám, Mr. Brown,
egyelőre inkább csak őrizgesse őket.
A régiségkereskedő mindegyre így szólította Paddingtont: „Mr.
Brown”. S ő ennek igencsak örült. Még fontosabb személynek érezte
magát.
Mr. Gruber bevitte Paddingtont a szentélyébe is, valami kis
raktárszerű helyiségbe, ahol üveglapos pultok sorakoztak, az üveg alatt
érmék.
-Látja ezeket a kopottas érméket, Mr. Brown? - kérdezte. - Ezek
úgynevezett sovereignok. Mint a szuvenír, úgy hangzik. De el nem
hinné, ma óriási értéket képviselnek.
- Képviselnek? - kérdezte Paddington, akinek nagyon tetszett ez a
szó.
- Úgy bizony. Aranyból készültek, ezért nem is kell fényleniök,
külön. Ötven fontot megér darabja. Nem hinné!
- Nem mondja, Mr. Gruber!
- De, de. Hát, ha ilyet talál bárhol, azt hozza el nekem.
Egy nap, hogy gondosan megmérte magát a mérlegen, Paddington
sietve átment Mr. Gruberhez, s vitt magával a körmölökönyvéből egy
lapot. Kitépte, mert a papiroson mindenféle bonyolult számítás
odakörmölt nyomai voltak, s ezeket a számításokat ő maga végezte.
 Hogy ő csaknem tizenhat fontot nyom… az akkor százhatvan uncia…
ami a megfelelő aranyárfolyamra fordítva huszonhatezer fontot jelent,
angol fontot, jó pénzben!
Mr. Gruber türelmesen meghallgatta mindezt, majd lehunyta a
szemét.
- Pillanat - mondta, mert el akart töprengeni a dolgon.
Mert Mr. Gruber nagyon kedves ember volt, és nem szeretett volna
csalódást és fájdalmat okozni Paddingtonnak. Azaz ennek a kedves kis
Mr. Brownnak.
- Nem lehet felőle kétség - mondta végül de kegyed, Mr. Brown,
valóban megéri a pénz… ezt a pénzt. Nyilvánvaló, ön egy igen értékes
ifjú medve. Tudja ezt Mr. és Mrs. Brown, és tudja Mrs. Bird. De
mások… mások tudják-e?
Szemüvege felett nézett Paddingtonra. S kétkedve hümmögött.
- Ezen a világon, mint mondtam, nem mind arany, ami fénylik, és
megfordítva. De ami még nagyobb baj, hogy az értékeket nem mindig
lehet pénzre váltani.
- Pedig - mondta kicsit szorongva Paddington bizony, olyan jó volna,
ha lehetne. Hát nem mindig lehet?
- Nem mindig - ismételte meg Mr. Gruber. - Sajnos. Inkább kellemes
meglepetés, ha megy az ilyesmi.
- Hát akkor…
- Na, hát akkor mutatok valamit. Hogy például nem is mindig látszik
első pillantásra, két pénz hány pénz.
- Két pénz…?
-Jó, ez csak egy ilyen mondás. Nem ismerjük fel a látszat mögött a
lényeget.
Paddingtonnak ez kicsit bonyolult volt, de Mr. Gruber szerencsére
egy pillanatra eltűnt, addig hellyel kínálta Paddingtont. Majd vissza is
tért rögtön, s hozott egy jókora festményt. A kép hajót ábrázolt…
vagyis az egyik fele. De a másik fele - egy hölgyet, nagy kalapban.
- Tessék - mondta némi büszkeséggel Mr. Gruber. - Itt volnánk. Erre
mondom, hogy egy-egy dolog néha nem is az, aminek látszik. A
véleményére volnék kíváncsi, Mr. Brown.

-A véleményemre… - hümmögött Paddington, akinek ez nagyon

hízelgett. Hát ez a kép… és ezt ki is mondta: se nem ez, se nem az.
- Aha - örült meg a válasznak Mr. Gruber. - Mármint hogy
pillanatnyilag így áll ez, valóban. De csak várja meg, mi jön még, ha a
képet letakarítom. Évekkel ezelőtt valami ötven pence-ért vásároltam.
Akkor hajót ábrázolt. Tisztogattam, csak úgy rutinból…
- Rutinból? - kérdezte Paddington.
- Igen, mint mindig, ha egy kép nagyon koszos - hangzott a válasz. -
És akkor derült ki, hogy a hajó alatt van egy másik kép is. -
Körülnézett, nehogy bárki hallja, amit mond, aztán hozzátette: -
Bizony, egy régi mester értékes képe.
- Értékes? A hajónál értékesebb?
- Feltehetően.
Látván Paddington megrökönyödését, elmagyarázta: hajdanidőn,
mikor a művészeknek még rosszabb sora volt, mint ma, festők gyakran
készítették műveiket már „befestett” vásznakra, s nem voltak
válogatósak, nem latolgatták, mit ér a mű, amit új munkájuk eltakar.
- És sokszor tévedtek - mondta Mr. Gruber. - Az ő munkájuk egy
fabatkát se ér, de amit eltakartak vele…
És csettintett.
- Nekem kicsit bonyolult - mondta Paddington.
Akkor Mr. Gruber elkezdte magyarázni a festészet dolgait, mert
hogy ez volt a kedvenc témája. Paddington azonban, aki máskor a
régiségkereskedő minden szavát itta, most alig figyelt rá. Még a
második csésze kakaót sem kérte, hanem csak lecsusszant szépen a
székről, aztán tűnődve elindult haza. Ha valaki ráköszönt, gépiesen
emelintette meg csak a kalapját, tekintete azonban messze járt. Még a
péksüteményes bolt sem érdekelte, a sok csodás fánkkal, tortaszelettel.
Paddingtonnak…
Volt egy ötlete.
Támadt egy elképzelése.
Ez kötötte le, de nagyon.
Hazaérve nyomban az emeletre ment, a szobájába zárkózott - kulcs
nélkül, persze, de mégis -, hanyatt vágta magát az ágyán, nézte a
mennyezetet. Olyan sok időt töltött el így, hogy lent Mrs. Bird már
nem tudta mire vélni a dolgot. Felballagott hát, hogy megnézze.
- Ó, semmi bajom - mondta Paddington. - Ha a gondolkodás nem
baj, ugye.
Ez szokatlanul éles hang volt, Mrs. Bird nem hallott még
medvéjüktől soha ilyet, hát aggódva ment le.
- Hogy gondolkodik, az nem baj még - állapította meg, magában
motyogva de hogy min töpreng, azt lenne jó tudni.
Mert abból már lehet baj, nagyon is. Mrs. Brown egyetértett.
Hm.
Sebaj, folytatták házi munkájukat, és csakhamar el is feledték az
Emeleti Medve Gondolkodót.
S így nem figyeltek föl arra se, hogy Paddington - angyalok
csöndességével - átvonul konyhán, szobán, hóna alatt Mr. Brown
festékoldója, nagy üveg… másik karjában meg egy csomó
rongyszőnyegdarab, egyéb efféle textil.

A nappaliba igyekezett.
Ha látták volna, nem lett volna kétségük felőle, hogy baj van.
Szerencsére - szerencsétlenségre? - nem látták. Nagyon el voltak
foglalva saját dolgaikkal.
Paddington pedig maga is bajban volt.
A feladat bizonyult váratlanul nehéznek. Mert a képről, melyet
kiválasztott - elemelt a fal mellől, kihúzva tokjából -, a festék csak
részben jött le. Erre nem számított. Az első nehézség, gondolta. Mr.
Gruber dolga sem lehetett, persze, egyszerű. Így vigasztalta magát.
Másrészt, ahol a festék lejött, abban sem volt igazi öröme. Mert a
kép alatt semmiféle másik kép nem volt. Csak a pőre vászon.
Paddington, ahogy a festőktől látta a Portobello Roadon, hátrált egy
kicsit. De akkor sem látott mást, csak a kép egyik felén a fehérlő-
sárgálló vásznat, a másikon meg…
Eredetileg egy tó volt a képen, felette kéklő égbolt.
Most ebből a maradék egészből viharos tenger lett. A csónakok
eltűntek, az ég haragosan szürkéllett.
- De jó, hogy találtam ezt a festékes dobozt a lépcső alatt, a
szekrényben - mondta magában Paddington, s keresni is kezdett valam
jo erős színt, amivel talán egyből megoldhatja a kérdést. A festők
gyakran mondogatták a Portobello Roadon: „Most idevarázsolok egy
fát… egy házat… egy kutyát…” Ő a tavat szerette volna visszavarázsolni.
Kék festék nem volt a dobozban, bízott azonban jó színérzékében,
hogy…
A piroshoz majd szürkét vagy zöldet kever, s meglesz a tó, az
égbolton meg még ráér gondolkodni.
A festők is keverték a színeket!

Az ecseteket a kalapjába törölte mindig, megannyiszor hátrált kicsit,

ha valami a vászonra került, és igen elégedett volt művével.
Ez a mű, persze, inkább mintázatok sora volt, nem annyira
festmény. Talán indián takarónak jó is lett volna a Legsötétebb
Peruban vagy másutt, de a tó nem akart visszasikerülni. Nyoma sem
volt, sőt. Paddington a megmaradt részre is átmerészkedett ecseteivel
és színeivel, s így ott mintha vulkánkitörésnek lehetett volna
szemtanúja - emlékezett a hazai vulkánokra -, és kicsit még büszke is
volt, hogy ő ekkora természeti erők ura.
- Megmozgatom… kicsit… a világot - mondta, s minden szavát egy-
egy ecsetvonás követte. - Hátha ez… egy vulkáni tó… volt.
Csak most mi legyen?
A festékeket elcsomagolta, a képet meg visszatette a vászontokba,
amiben találta. Ösztönösen érezte, hogy tovább próbálkoznia most
nem kell. Jó dolog lehet a festés, ha valaki festő - de az ő számára
bonyolultabbnak bizonyult az ügy, mint hitte volna.
Egész este nagyon néma volt. így vacsoráztak, kicsit feszült
hangulatban, mert mindenki érte aggódott. Mrs. Brown szorongva
kérdezte, nincs-e valami baja, de Paddington csak a fejét rázta, s alig
pár falat s néhány korty üdítő után elköszönt, felment pihenni.
- Pihenni - ámult Mrs. Brown. - Henry, mi lehet ezzel a medvével?
Alig nyúlt a koszthoz, nem ismerek rá. És mindig hosszasan el szokott
üldögélni velünk. Mitől fáradhatott el így?
- Igen, az arcán pici piros pettyeket láttam - mondta Mr. Brown -,
remélem nem valami betegséget szedett össze.
- Szuper! Bár összeszedett volna - rikkantotta Jonathan. - Mert
akkor tuti elkapom tőle, és nem kell suliba mennem.
- Igen ám, csak én zöld pettyeket is láttam rajta - jegyezte meg
óvatosan Judy -, és zöld pettyes fertőző betegséget nem ismerek.
-Reméljük, nem Peruból hozott ide valamit… - ijedt meg Jonathan.
- Zöld pettyek? - sápadt el erre a gondolatra Mr Brown is. - Hát, ha
holnap reggelre nem múlnak el róla ezek a foltok és pettyek, hívom a
doktor bácsitokat - intézte szavait Judyékhoz.
- Pedig szegény azt tervezte, elmegy a kézműves kiállításra vagy
hova - mondta Mrs. Brown. - Érdekli a művészet. Jaj, csak beteg ne
legyen…!
- Papa, gondolod, te az új festményeddel díjat nyersz? - kérdezte
Jonathan.
- Apád lesz a legjobban meglepve akkor - mondta Mrs. Brown. -
Eddig még sosem nyert díjat.
- És mit ábrázol a kép, papa? - tudakolta Judy. - Elárulnád? Vagy
olyan nagy titok?
- Legyen meglepetés - felelte szerénykedve Mr. Brown. - Elég az
hozzá, hogy emlékezetből festettem.
A festés Mr. Brown régi hobbija volt, évente el is vitte egy-egy művét
a kensingtoni kézműves-kiállításra, ahol iparművészeti tárgyakat,
festményeket és mindenféle művészkedő mesterember munkáit
mutatták be. A festészeti kategória díjai különösen értékesek voltak,
mert neves művészek, akadémikusok alkották a zsűrit. A sok-sok
kézműveskategória egyikében, a „Szőnyeg” elnevezésűben indult
sokszor Mrs. Brown, és ő már kétszer is nyert díjat.
- Mindegy, úgy egyébként - mondta Mr. Brown. - A futár elvitte ma
délután a munkámat, most már a zsűrin a sor… lesz, ami lesz.
Másnap ragyogó napsütésre ébredtek, mentek a kiállításra - ahol
jókora tömeg nyüzsgött. A családban mindenki örült, hogy Paddington
a jelek szerint jobban van. A jelek szerint, hát persze, mert a gyanús
pöttyök eltűntek róla. Remekül bereggelizett, pótolta nyilván az előző
este mulasztottakat. Csak Mrs. Bird gyanakodott. Ő ugyanis megtalálta
a pettyek zöld-piros nyomait a medve törölközőin. De senkinek nem
szólt fölfedezéséről.
Brownék az első sorban a középső öt helyet foglalták el, szemközt a
zsűrivel. Hatalmas volt a feszültség. Újdonság volt Paddington
számára, hogy Mr. Brown is fest, festeget… és szörnyű rettegés, hogy
ez a kép akkor…
Te jó ég, mi lesz!?
Az emelvényen szakállas, kopasz, művészhajú s más ilyen urak
fontoskodtak. Képeket nézegettek, de gond mintha csak egy
festménnyel lett volna.
A műveket úgy tartották, hogy a közönség mindegyiknek csak a
hátsó felét látta - a deszkát vagy a vásznat.
- Henry - sziszegte oda férjének Mrs. Brown -, valahogy az az
érzésem, a te képed körül van ez a… a te művedről vitáznak.
Mr. Brown is csak ámult.
- Nem vitás - suttogta -, az én tokomból húzták ki ezt a vásznat. Csak
ezen, hátul még friss festéknyomok vannak. Én meg a magamét ezer
éve festettem. - Dörzsölgette a szemét. - Nem értem, nem értem -
motyogta.
Paddington dermedten ült, nagyon egyenes derékkal, s mozdulni
alig mert. Gyomrában furcsa kavargást érzett, s minden porcikája
reszketett. Tudta, borzasztó dolog fenyeget… s be is fog következni.
Judy természetesen észrevette.
-Paddington, mi a baj? - kérdezte alig hallható hangon. - Furcsa
vagy. Megint rosszul érzed magad?
- Nem - motyorászta Paddington. - Beteg nem vagyok. Csak valami
nagyon, nagyon fenyeget.

- Jaj, drágám, ezért is kulcsolod össze a kis mancsaidat, én már

látom - sápítozott Judy.
Paddington nem bírta tovább. Szép lassan, óvatosan felállt. Ha
menekülni kell netán…
És akkor az emelvényen meglátott hirtelen valamit. A tudós bírálók
az ő képét fogták közre, fontoskodva bólogattak, és…
Ő olyan bódult volt, hogy csak mondatfoszlányokat hallott.
- …Egészen különös… - A merész ecsetkezelés… - A színek szokatlan
harmóniája… - Ösztönös telitalálat.
S akkor a legnagyobb szakállú férfiú a következőket közölte:
- Az első díj nyertese az idén Mr. Henry Brown, Wndsor Gardens 32!
Nem Paddington volt az egyetlen, aki halálosan megdöbbent. Mr.
Brown számára nem is az volt kész őrület, amit hallott, hanem amit
látnia kellett. Vad összevisszaságban vörös csíkok, a szürke ég felé
törve… és mintha földrengés szaggatta volna a tájat, körben… A
„tájat”! Jó vicc. Miféle tájat?
-De itt… valami félreértés lehet - dadogta. - Az egésszel
kapcsolatban… valami…
- Félreértés? - kérdezte a nagyszakállú. - Nem, drága uram, nem.
Kedves művészkollégám, az ön neve áll a vászon hátoldalán. Vagy ez
nem az ön névaláírása? Mr. Henry Brown, jól mondom?
- Hát igen - mondta a már erősen verítékező Mr. Brown. - A nevem
ott… nem vitás - nyögte ki még. - A vászon hátulja rendben is volna…
az én írásom…
Nem fejezte be. Paddington tekintetét kereste, de sikertelenül. A
medve lesunyta a fejét. Hát nem lehetett erőltetni a dolgot.
- Gratulálunk, akkor hát - mondták a zsűriből többen is, és mindenki
fellélegzett, hogy nem lett a dologból semmi botrány. Bár nem értették,
miért is lenne.
- Mármost - tért magához lassan Mr. Brown, ahogy a taps elült - a
helyzet az… - A helyzet az volt, hogy köszönettel átvette a csekket. De
más is volt. - A helyzet az, ugye… - krákogott Mr. Brown -, hogy az
öröm első pillanatai után a szép összeg méltó helyén is gondolkodnom
kellett.
Ezen mindenki csodálkozott. Annyira nem volt angolos, hogy a
díjazott beszámol róla a nagy nyilvánosság előtt, mire fogja fordítani a
pénzt. Kínos kis zajok hallatszottak.
- A pénz méltó helye - vágta ki Mr. Brown - Dél-Amerikában lesz,
méghozzá Peruban. A visszavonult medvék ottani szeretetotthonának
javára ajánlom fel az összeget. Ez a végső elhatározásom.
Döbbent moraj futott végig a tömegen, Paddington lassan elernyedt,
a feszültség helyét azonban valami teljes tanácstalanság váltotta fel.
Nem fejjel lefelé tartják ezek a képet? Ezt gondolta. De inkább nem
gondolt semmit. Kajánul nézte mindazonáltal, ahogy a zsűri elnöke
belevörösödik a hallottakba.
Nyilván azt gondolta, hogy a pénzt Mr. Brown elmegyógyintézeti
ápolására kellene fordítani. Csak hát ezt nem mondhatta.
Kifelé menet Paddington magában motyogott:
- Fura a világ, a feje tetejére állt. - Mert tudta, az ő képét fordítva
állították fel, így volt ott közszemlére téve a nagy dicsőségállványon. -
Sebaj - használta Mrs. Bird kedvenc szavát az is ritka dolog, hogy egy
kézművesfesztivál festői kategóriájában egy medve nyerjen, ráadásul
az, aki a Legsötétebb Peruból érkezett!
 Hatodik fejezet

SZÍNHÁZLÁTOGATÁS

Nagy VOLT AZ IZGALOM Brownéknál. Mr. Brown ugyanis

színházjegyekhez jutott, egy egész páholy lehetett így az övék. A darab
meg teljesen új akármi, vagyis nem akármi, hanem a főszerepét a
világhírű színész, Sir Sealy Bloom játssza… Hűha! Ősbemutató,
magyarázták Paddingtonnak, aki valahogy úgy képzelte, hogy vagy
Brownék őseit mutatják be az est folyamán, vagy Sir Sealy Bloom
felmenőit. Nem mert rákérdezni otthon, és Mr. Grubernél is elakadt a
dologgal, mert a derék régiségkereskedő nyomban Sir Sealy Bloomért
kezdett lelkesedni, magyarázván Paddingtonnak, hogy micsoda
élmény lesz ez.
- Egy medveöltő alatt kétszer ilyen élményben nem lesz részed,
Paddington. Bizony, egy emberöltő alatt sem sokszor örvendhetünk
ilyen művészeti eseménynek - tette hozzá a mester.
Mr. Gruber elsősorban Paddington műveltségét akarta fejleszteni
emez alkalomból, előkotort hát polcainak mélyéről pár antikvár
színházi könyvet. Soksok kép volt benne meg egy kihajtogatós micsoda
is, egy igazi színpad, igazi díszletekkel, függönnyel, súgólyukkal,
színészekkel.
Paddington nem merte megkérdezni, hogy ezt fogja-e látni holnap
is, de azt elhatározta, hogy ha nagy lesz, színész lesz. „Színésznek
állok”, gondolta, mert hallotta ezt a kifejezést is.
Mrs. Brown egészen más dolgokon gondolkozott.
- Azt hiszem, ez egy derekas darab lesz - mondta. - Vagy legalább
remélem. Nem mindegy - magyarázta Mrs. Birdnek -, mi lesz
Paddington első benyomása a színházról. Nagy hatással lehet tovább’
szellemi fejlődésére. Mindent olyan komolyan vesz, ugye?
- Hm, persze - felelte Mrs. Bird. - Ami engem illet, boldogan őrzöm a
házat, elüldögélek, hallgatom a rádiót. Élénk a fantáziám. De
Paddington számára nyilván sokat jelent, ha látja is, amit hall. Meg hát
az utóbbi időben olyan jól viselkedett.
- Na, ez aggaszt engem éppen - kiáltott fel Mrs. Brown. - Csak nincs
valami baja?
Mrs. Bird inkább azt remélte, hogy ez nem vihar előtti csend, de
jobbnak tartotta, ha nem szól semmit.
Mint kiderült, magával a darabbal nem volt semmi baj. És
Paddington a készülődés alatt végig nyugodt volt, pedig ez volt az első
alkalom, hogy sötétedés után kihozták a házból, s most látta London
fényeit is először, az éjszakai kivilágítás pompáját. Ahogy elautóztak a
fontosabb látnivalók mellett, Mr. Brown igyekezett mindent
elmagyarázni. Jó hangulatban érkeztek a színházba.
S Paddington külön is örült, hogy minden olyan, ahogy Mr. Gruber
leírta. Még a jegyszedők is. Tisztelegtek, mutatták az utat, nyitották a
páholy ajtaját.
Ő maga a tisztelgést egyik mancsának úrias meglebbentésével
viszonozta. Nem volt ez rálegyintés se, nagy köszönet se. Pont jó volt.
A környezet meg - kész csoda! Csupa arany festés, piros festés, aztán
meg az a meleg, otthonos illat. A ruhatárnál volt némi kellemetlenség,
amikor Paddington felháborodott, hogy bőröndjéért és kabátjáért
pénzt kérnek. A pult mögötti asszonyság morcosan fogadta
Paddington kérését, hogy holmiját mégis inkább visszaadná.
-Miért fizessek azért, ami az enyém? - Paddington minden eddiginél
nagyobb odaadással szorította magához a táskát, meg most már a
kabátot is.
A nő még pörölt egyre, mikor a jegyszedő már vitte őket a helyükre.
Az ajtónál megkérdezte Paddingtont:
- Programot, uram?
- Hogyne - lelkesedett Paddington, s elvett nyomban ötöt.
- És kávét a szünetben, óhajt, uram? - hangzott a következő kérdés.
Paddington szeme felcsillant.
- Hogyne - mondta sietve. Úgy hitte, a színház az a hely, ahol a
vendéget minden módon kényeztetik. - Sok tejszínhabbal.
- Meglesz, uram - mondta a jegyszedőnő. - Köszönöm. Ez akkor hét
font ötven pence, uram.
Paddington nem akart hinni a fülének.
- Mennyi? Hogy micsoda? - kérdezte felháborodottan. - Hogy hét
font ötven? Hét font és ötven…?
- Semmi gond, Paddington - szólt közbe Mrs. Brown. - Ezt mind
elintézem én. Menj csak, ülj le.
Paddingtonnak kétszer sem kellett mondani, de azért még
visszanézett a jegyszedőnőre, megint azzal a szúrós tekintettel, mint
máskor, ha nagyon rosszall valamit. Nagyon örült viszont, hogy a
jegyszedőnő az első sorban mutatta máris a helyét, azonnal le is
telepedett. Körülnézett. Lucy néninek küldött már képeslapot a
színházról, ennek is örült. Mr. Gruber boltjában találta a lapot. Kis
keresztet rajzolt a lap egyik sarkába: „IT VALAHUL LESZ AZ ÉN
ÜLÉSEM IS.” Ezt írta oda.
A színház jócskán tele volt, és Paddington integetve, érdeklődő
fölénnyel nézett le a lenti sokaságra. Mrs. Brown némi meglepetésére a
lenti népek soraiból sokan visszaintegettek, mutogattak nevetve.
- Nem bánnám, ha kicsit kevésbé lennének barátságosak - súgta oda
a férjének.
- Gondolod, kinevetnek minket? - felelte ugyanígy Mr. Brown. - Azt
azért nem hinném. - Majd hangosabbra fogta hangját, így mondta: - A
nagykabátod… Paddington, nem gondoltál rá, hogy esetleg
levethetnéd?
Paddington, aki épp felállt a székre, hogy lásson és lássák, így felelt:
- Már gondoltam rá, és esetleg igen. Leteszem, mert egyre melegebb
van.
Judy segített neki, de…
- Jó ég, a marmeládés szendvicsem! - kiáltotta Paddington, de már
késő volt. A korlátról, ahogy ügyködtek a kabáttal, lehullt a szendvics a
mélybe.
Paddington bűnbánóan nézett.
- Bingó! - rikkantotta Jonathan. - A fejére esett valakinek! - S
áthajolt még jobban a páholy korlátján. - Egy kopasz hapsinak éppen,
hahaha. Örülhet, hajat mosnia sem kell.

- Ó, Paddington! - sápítozott Mrs. Brown. - Muszáj neked

marmeládés szendvicset hoznod a színházba?
 - Miért is ne? - rikkantotta vígan Paddington. - Szolgálhatok
továbbiakkal is, tele volt velük a kabátom zsebe, csak kicsit
megnyomorodtak, mert rajtuk ültem a kocsiban.
- Lent nagy a kavarodás - mondta Mr. Brown. - Integetnek,
mutogatnak rám.
És Mr. Brown vissza is húzódott a páholy mélyére.
A kedélyek fent is lent is elcsitultak. Lent - ki tudja, hogyan. Fent
meg - mert Mrs. Brown nem akart nagy ügyet csinálni a dologból.
Viszont Paddingtonnak közben újabb gondjai voltak. Látott egy kis
dobozt a páholy oldalán, zárva volt, húsz pennyre nyílt. LÁTCSŐ. Hm.
Kinyiotta a bőröndjét, s egy titkos rekeszből előkotort húsz pence-et.
Hamarosan így szólt azonban:
- Kidobott pénz volt. Ezen a micsodán át ráadásul még sokkal
kisebbnek látom a dolgokat. Meg nehéz is tartani.
-Ugyan, medvém, fordítva tartod! - oktatta Jonathan. Kettejük jó
barátsága megengedte a „medvézést”.
- Rendi, de akkor se kellett volna megvennem - mondta Paddington.
- Csak azt mutatja, amit úgyis látnék… mit érek vele, ha minden
nagyobb? Sebaj, legközelebb talán hasznomra lehet.
Ahogy beszélt, a nyitány véget is ért, s felment a függöny. Vidéki ház
nappalija volt a szín, és Sir Sealy Bloom, mint a helység nagyura, fel s
alá írt ott. A nézőtéren kitört a tapsvihar.
- A látcsövet haza ne hozd - suttogta Paddingtonnak Judy. - Tedd
vissza, ahonnan váltottad! Ez csak bérlemény.
- Hogy MICSODA? - süvítette Paddington erre. Lentről jött is a sok
„pszt… pszt…” Sir Sealy Bloom kis szünetet tartott, aztán Brownék
páholya felé mutatott. - Csak nem azt mondod, hogy…
És Paddington nem talált szavakat.
- Húsz pence! - méltatlankodott keserűen. - Két sütit kaphattam
volna ennyi pénzen, tortaszeletet, akármit! - Tekintetét most Sir Sealy
Bloomra szegezte.
A nagy színész kissé ingerültnek látszott. Sose szerette a
bemutatókat, és ez az előadás eleve rosszul indult.
 Fura érzések kerülgették. Ő általában mindig a pozitív hőst szerette
játszani, akkor vele rokonszenveznek, meg minden. De most ő volt a
gazfickó. Ráadásul, mert ez volt az első előadás, a szövegét sem tudta
tuti fixre mindenhol. Csak rontott az egészen, hogy mindjárt
érkezésekor kiderült, a súgója nincs sehol, és senki nem is vette át a
szerepét. Jött a nézőtéri zűr. Az ügyelő mondta neki, valami
marmeládés szendvics pottyant le a karzatról, vagy mi… Marhaság.
Jelentéktelen apróságok! Őt mégis zavarta, nagyon zavarta. Most meg
- a páholyban ezek a zajos népek. Csöndben felsóhajtott. Ez megint egy
olyan elátkozott este lesz, nem vitás.
Ha Sir Sealy Bloom nem élte is át minden ízével a darabot,
Paddington annál inkább. Minden medveporcikája várakozva áhította,
ami jön. Csak jöjjön minden, akármi. És ő lássa! A húsz pennyt rég
elfelejtette, beleélte magát a dologba. Követte a cselekmény
fordulatait. Azt hamar eldöntötte, hogy ezt a Sir Sealy Bloomot ő nem
szereti. Hát nem és nem. Így nézte őt szigorúan a látcsövön át. Követte
minden szavát, mozdulatát, és amikor a felvonás végén a színész mint
zord szívű apa, egy penny nélkül elűzi lányát a háztól, Paddington
felállt a székére, és felháborodottan integetett programfüzetével a
színpad felé. Hogy ez nem járja!
Paddington sokféle módon volt a Meglepetések Medvéje. Mikor a
függöny lement, látcsövét a páholy korlátjára tette, ő maga
lekászálódott a székéről.
- Élvezed, Paddington? - érdeklődött Mr. Brown.
- Mondhatnám, igen érdekesnek találom - felelte Paddington. Volt
ebben a válaszban valami furcsaság, „éle” volt a dolognak, s Mrs.
Brown némi aggodalommal sandított rá. Aggasztották megint a rossz
sejtelmei. Melyekre, tudnia kellett, Paddington esetében mindig van
ok.
- Hová mész, drágám? - kérdezte hát, mert a medve az ajtó felé
indult.
- Ó, csak járok egyet, megmozgatom a tagjaimat - mondta csak úgy
mellékesen Paddington.
- De aztán ne maradj el sokáig - szólt utána Mrs. Brown. - A második
felvonásból semmit sem szabad elmulasztanod, másképp nem érted
majd a cselekményt.
- Ugyan, Mary, ne oktasd mindig - korholta Mr. Brown, ahogy
Paddington már kint volt. - Járni akar egyet, elgémberedhettek a
tagjai. Ezeket a székeket nem neki találták fel.
- Persze, vagy esetleg a mosdóba ment - így Judy.
- Vagy a ruhatárba - tódította Jonathan.
Paddington azonban, ahogy a páholyt végre maga mögött hagyhatta,
nem ment sem a mosdóba, sem a ruhatárba. A színház „hátsó felébe”
vezető irányt célozta meg, arrafelé is egy ajtót. Mert a felirata
ígéretesnek látszott. BEJÁRÁS KIZÁRÓLAG A MŰVÉSZEKNEK.
Ugyanakkor az ajtó könnyen belökhető volt, hát semmi gond. És
Paddington hirtelen egy másik világban találta magát. Plüss székek,
miegymás - semmi sehol. Voltak azonban a kopár térben mindenféle
deszkák, a mennyezetről kötelek lógtak le, díszletdarabok álltak
nekitámasztva a falnak. És a jelenlévők mind kapkodva rohantak. Más
esetben Paddington szemeszája elállt volna a látványtól, de most
valami más érdekelte. A célja, tudniillik.
Egy alak épp lehajolt, valami díszletdarabbal bajlódott, hát
Paddington megpaskolta a vállát, s azt mondta:
- Megbocsásson, azt az embert keresem. Hol van?
A díszletmunkás fölemelkedett, így válaszolt:
- Embert. Miféle embert?
- Azt, igen, azt az embert - mondta Paddington türelemmel. - Azt a
gazembert.
- Ja, Sir Sealyre gondol. - A díszletező nyomban egy hosszú folyosó
felé lendítette karját, úgy mutatta:
- Ott az öltözője, hát ott van. De jobb, ha nem zavarja, mert harapós
kedvében leledzik. - Akkor kapott észbe: - Hé, egyáltalán! Mit keres
maga itt? Hallja-e, ide nem szabad bejönni kívülállóknak!
Paddington azonban nem állt, hanem ment. Befelé a folyosón. Nem
érdekelte, mit kiabálnak utána. Félúton járt már, minden ajtót
szigorúan, fürkészve nézett. Végre odaért egy díszes bejárathoz,
melyen nemcsak ékes csillag volt, de felirat is: SIR SEALY BLOOM.
Micsoda arany betűk, gondolta ő. A lélegzete is elállt.
 Csak halkan mert kopogni. Válasz nem jött. Hát megpróbálta
erősebben. Semmi. Mit tehetett, mancsával lassan, óvatosan betolta az
ajtót.
-Tűnés! - hallatszott az öblös hang odabentről. - Látni sem akarok
senkit!
Paddington az ajtó mögé sandított. Sir Sealy Bloom hanyatt hevert a
díványon. Fáradtnak látszott, kicsit zűrzavarosnak is. Fél szemét
nyitotta ki csupán, így bámult Paddingtonra.
- Autogramot nem adok - mordult az érkezőre.
- De én nem is azért jöttem - felelte Paddington, megint annak a
szúrós tekintetének kíséretében. - Akkor se kéne az aláírása, ha itt
lenne velem a karmolászó könyvecském. De nincs itt.
Sir Sealy felült.
-Magának nem kell… az én autogramom? - kérdezte meglepetten. -
De hiszen mindenki arra vadászik! Az autogramomra.
- Jó, de én nem. - Ezt mondta Paddington, s rögtön közölte is
jövetele célját. - Azért jöttem, hogy határozottan közöljem önnel:
fogadja vissza megint a leányát. De azonnal.
- Hogy mi…?! - hördült föl a nagy ember, és felállt. Kétszer
akkorának látszott, mint a színpadon, pedig Paddington nem is
látcsővel nézte. Most örült csak, hogy utolsó, fenyegető szavait
lenyelte. Jó ég! Ez az alak itt robban szét, és repül tőle talán az egész
színház is És repülök én, gondolta Paddington némi aggodalommal.
Sir Sealy már két kézzel fogta a fejét.
- Hogy maga itten nekem ezzel jön? Hogy a lányomat fogadjam
vissza? Tessék? - kérdezte végül.
- Pontosan - szögezte le Paddington, örvendve, hogy a színész
megértette őt. - Mert ha nem, majd én teszek róla, hogy kedves
leányának igenis legyen fedél a feje fölött. Nálunk, Mr. és Mrs. Brown
házában.
A nagy színész beletúrt a hajába, így ismételte el kissé bódultan:
- Hogy hol? Brownék házában? Miféle Brownék? - De akkor észbe
kapott. - Sarah! - kiáltotta. - Kérlek, gyere csak… Sarah! - És közben
hátrált, mint aki valami távolságot szeretne tartani önmaga és a
nyilván kiszámíthatatlan medve közt. S mondta is, drámaian: - Távozz
tőlem, medve! - Mintha azt mondaná, „távozz tőlem, Sátán”.
Paddington csak bámult. - Mert medve ön, vagy nem? - kavarta a
dolgokat tovább a nagy színész.
-Medve vagyok - vágta rá büszkén Paddington. - A Legsötétebb
Peruból.
-A honnan…? - nézett gyapjúsatyijára Sir Sealy. - Ezért van rajtad
ilyen sapka? Jó ég, ez végzetes lehet! Te nem tudtad, barátom, hogy
öltözőbe nem megyünk be zöld sapkában… zöld semmiben? Ez
megrontó szín! Vedd le azonnal!
- Jó, de nem én tehetek róla - mondta Paddington. - Én a rendes
kalapomban akartam volna jönni. Ez csak a tartalék fejfedőm, és…
És azon volt, hogy elmagyarázzon mindent, mikor belépett egy fiatal
hölgy. Sarah, nyilvánvalóan. De hát Paddington felismerte azonnal. Ez
a Sarah, állapította meg, a zord atya, vagyis Sir Sealy Bloom leánya.
- Minden rendben - mondta ekképpen. - Az ön megmentésére
jöttem, drága hölgyem.
- A micsodámra jött? - kérdezte döbbenten a fiatal nő. - És ki maga?
- Sarah - avatkozott közbe Sir Sealy. - Ez az úr egy medve, ugyebár.
Nagyon kérlek, védj meg valahogy ettől a… ettől az őrülttől.
- Uram, én egyáltalán nem vagyok őrült, sőt - tiltakozott
öntudatosan Paddington.
- Egy szót sem értek - mondta Sarah, s a fejéhez kapott.
- Medve uram, nagyon kérem, magyarázza meg, mit keres az
öltözőmben? - kérdezte a nagy színész.
Paddington meg csak sóhajtott. Ha ez nem világos, hát semmi. Az
emberek olyan nehezen fogják fel a dolgokat néha. Elmagyarázta hát
megint. Sarah megértette. És majdnem hanyatt vágta magát
nevettében.
-Mi olyan mulatságos? - kérdezte sértetten Sir Sealy Bloom.
- Hát drágám, nem érted? - hahotázott a fiatal nő. - Ez az úr… ez a
medve úr hatalmas bókot mondott nekünk. Paddington… jól mondom,
ugye… Paddington úr egy szóig elhitte, amit mi a színpadon
csináltunk. Tehát tökéletes volt az alakításunk, abszolút illúziókeltő.
Legyünk büszkék rá, édes nagymesterem!
- Hm - motyogta Sir Sealy. - Khm. - Szünet következett. - Jó, hát ha
ez így van, nagyon is megbocsátható félreértés. Persze, egy intelligens
ember… bocsánat, medve… és Paddington úr, jól mondom?… igen
intelligens medvének látszik. Hm, khm. Elhitte.
Paddingtonnak kezdett derengeni valami.
- Vagyis… én csak elhittem, hogy amit önök a színpadon előadtak, az
a valóság? - Kétségbeesetten nézett egyikükről a másikukra.
- Ó, nem olyan nagy baj az, inkább jó - vigasztalta a fiatal hölgy. -
No, persze, csak játék az egész, de minket nagyon megtisztel,
Paddington úr, hogy önre ilyen hatást gyakoroltunk. Siker, tuti siker!
- Ennek ellenére, hölgyem - mondta Paddington -, ha mégis kétségei
lennének, mondja csak bátran, én megsegítem önt.
Sir Sealy köhögcsélni kezdett.
- Medve uramat érdekli a színház világa?
- Ó, de mennyire! - lelkendezett Paddington. - Az nem kifejezés.
Amit nem szeretek, csupán az, hogy mdenért annyit kell fizetni. Egy
csomó kidobott pénz. - Szünetet tartott. - De ha nagy leszek, én is
színész szeretnék lenni.
A Sarah néven szólított hölgy felpattant.
- Sealy, édesem - kezdte, s közben Paddingtonra kacsintott. - Van
egy ötletem. Figyelj csak…
És sugdosni kezdett valamit Sir Sealynek. Aki úgyszintén
Paddingtonra nézett, majd így szólt:
- Hát kicsit szokatlan… - töprengett. - De mi baj lehet? Érdemes
megpróbálni. Szavamra, érdemes.
A szünet lassan véget ért, és Brownék kezdtek nyugtalankodni. Hol
lehet Paddington?
- Istenem, jaj, istenem - sápítozott Mrs. Brown. - Hová tűnhetett,
csak nincs valami baj ?
- Ha nem siet - vélekedett Mr. Brown -, lemarad a második rész
elejéről. Nem fog érteni semmit.
E pillanatban kopogás hallatszott, s már lépett is be a jegyszedő,
kezében cédula. - Egy fiatal medve úriember kérte, adjam át önöknek
ezt - közölte. - És hogy nagyon sürgős, azt mondta.
- Ó… khm - krákogott Mr. Brown. - Nagyon köszönjük.
És széthajtogatta a papirost.
- Mi van, mi van? - türelmetlenkedett izgatottan Mrs. Brown. - Jól
van, vagy történt valami?
Mr. Brown szó nélkül nyújtotta át a papirost, csak utána mormolta:
- Jól sejtettük, hogy ez lesz…
A papíron ez állt ugyanis: NAGYONFONTOS FELADATOTT
KAPTAM. PADINGTUN. U.IR. KÉSŐB EL FOGOM MESÉLLNI.
- Ez meg mi a csudát jelenthet? - ámult Mrs. Brown.
- Valami rendkívüli dolog történt vele. De mi?
- Ha én azt tudnám - sóhajtotta Mr. Brown, lezöttyenve karszékébe,
ahogy épp kialudtak a fények.
- Ettől függetlenül élvezni akarom a darabot, minden más csak
utána jöhet.
- Remélem, a második rész jobb lesz, mint az első - mondta
Jonathan. - Persze, az nem is lenne olyan nehéz, mert az első tényleg
csapnivaló volt. Ez a marha főszínész még a szövegét se tudta
rendesen.
És lássunk csodát, a második rész ezerrel jobb volt, mint az első! Mi
történhetett? Egy öntudatos Sir Sealy állt a színpadon, és remekül
tudta a szövegét. A nézőtéren sem volt már semmi köhögés, rosszallás,
mikor pedig az első részben ez szinte már kezdett kínossá válni, a
melléfogások és akadozások nyomán.
Most olajozottan gördült az egész. S így ment le végül a függöny,
előtte többször is hajlongott Sir Sealy és Sarah, apa és lánya egymásra
talált, az egész társulat boldogságban úszott. Siker, siker… holott nem
így indult az ügy. Hanem akkor Sir Sealy Bloom csendet kért, tett egy
lépést külön is előre, felemelte kezét - és hangját.
- Hölgyeim és uraim - mondotta. - Köszönöm a lelkes tapsot, önök
nagyon kedvesek, ez jóleső. Hálásak is vagyunk érte. Ám az igazi
köszönet és a legnagyobb hála a mi részünkről egy igen fiatal illetőt
illet… Társulatunk Benjáminját… azaz Paddingtonját…
Több néző ismét köhögni kezdett, azt hitték, Sir Sealynek eszét vette
a siker.
-Tehát legifjabb tagját… azaz medvéjét…
Köhögések, krákogások.
- Megmentőnket… igen, őt illeti a köszönet!
És a súgólyuk kagyló forma félgömb fedele alól előhúzott egy
mancsot, majd egy bozontos kis koponya is látszani kezdett, és a
szenzáció moraja futott végig a nézőtéren. Ez meg mi?
Várta mindenki a fejleményeket - és a megoldást.
A nagy színész azonban, már lehajolva a kis medve mellé, magasba
emelte egyik mancsát. A mancsban egy kézirattekercs volt - a darab
súgópéldánya.
De a fejen és a fél mancson kívül más nem bukkant elő.
- Jaj, Paddington… bocs - viccelt a színész -, azaz jöjj, Paddington,
megmentőnk, fogadd a megérdemelt ünneplést!
- Nem tudom fogadni - hangzott a válasz a mélyből még mindig. -
Csak hogy teljesen elgémberedtem, azt hittem az előbb, de be is
szorultam!
Óriási siker a nézőtéren! Taps, nevetés… könnyek potyogtak. Már
mindenki állt, kiabált:
- Paddington! Paddington!
De ahhoz már, hogy Paddingtont csapzottan, reszketeg tagokkal
kihúzzák, díszletmunkások kellettek, s még a tűzoltó is ott igyekezett.
Sir Sealy döntötte-húzta előre-hátra a meghajolni sem bíró kis
medvét, aki az est fénypontja lett csudálatos beugrásával.
Valóban megmentette a darabot.
Pár nappal később, aki este óvakodott be Paddington szobájába, ott
lelhette őt a súgópéldánnyal, ollóval, ragasztóval. És egy fotóval. A
nagy színészt ábrázolta a fénykép, rajta ajánlás: „Paddingtonnak,
hálás köszönettel.” Egy másik dedikált fotóról Sarah mosolygott le, s
ott volt egy újság főcíme is a művészeti rovatból: PADDINGTON
MEGMENTETTE AZ ESTÉT!
 Paddington a képeket a kézirat üres címlap-előzékére ragasztgatta.
Mr. Gruber mondta neki ugyan, hogy a fotók jó pénzt érnének, de ő a
világ minden kincséért sem lett volna hajlandó megválni tőlük.
Ráadásul mindenütt elbüszkélkedett vele, hogy Sir Sealy Bloom
„megadta neki” a húsz pennyjét, és kapott tőle egy vadonatúj színházi
látcsövet is, ahogy ő nevezte, „egy művészkukkolót”!
 Hetedik fejezet

KALAND A TENGERPARTON

EGY REGGEL MR. BROWN alaposan szemügyre vette a hallban a

barométert.
- A jelek szerint szép nap ígérkezik - mondta. - Mit szólnátok egy
tengerparti kiruccanáshoz?
Mrs. Bird készített egy nagy halom szendvicset, és Mr. Brown
előkészítette a családi kocsit. Jonathan és Judy a fürdőholmikat
szedték ki a szekrények mélyéről, Paddington pedig csomagolt. Külön
bonyodalom volt minden efféle ügy, ha a család medvéje is velük
tartott. Mert akkor Paddington az összes holmiját becsomagolta a
bőröndjébe, s ez időt vett igénybe.
Mivel így, idők múltán, már sok mindene volt. A bőröndje mellett
egy táskája is, hozzá illő, de jókora, rajta nevének kezdőbetűi. P. B. A
harmadik cipelendő egy erős szatyor volt, környezetbarát barna
papírból, abba kerültek az apróságok.
 A nyári hónapokra Mrs. Brown egy szalmakalapot vásárolt
medvéjüknek. Paddington roppantul élvezte, hogy olyan szellős, csak
félt, hogy a szél le ne fújja. De a kalapot remekül lehetett gyűrni,
formázni, felpörgetni a karimáját vagy kínaiasan lehajtani, meg még
sok egyebet is lehetett csinálni vele.
- Mihelyt Brightsea-ben leszünk - mondta Mrs. Brown, mert hogy
oda igyekeztek - veszünk neked ásót és vödröt. Akkor aztán építhetsz
homokvárat.
- Az jó lesz!
- Meg a mólóra is kiviszünk - mesélte a további terveket Jonathan
csuda nyerőgépek vannak ott, meg mindenféle játékoszlopok. Készülj
fel, hozz sok aprót!
Ez azért már némi gondot is jelentett, de Paddington bölcsen
hallgatott. Majd csak „befizetik” őt itt is.
- Úszni tudsz? - érdeklődött Judy. - Mert hát remélem, tudsz.
- Olyan nagyon jól azért nem, attól tartok - hangzott a válasz. -
Tengerparton még sosem jártam ugyanis.
- Sosem jártál tengerparton? - Ezen azért mindenki megdöbbent egy
kicsit. Úgy néztek Paddingtonra, mint egy most érkezett marslakóra.
- Hát nem - mondta Paddington. - Nem - tette hozzá a nagyobb
nyomaték kedvéért.
Aztán hamar megszületett a családi „vélemény”: csodás lehet, ha
valaki életében először jár a tengerparton, tehát ez a kiruccanás -
csodás lesz. Mrs. Bird meséin kezdte, neki milyen is volt az, mikor
először járt Bn0htsea partjainál, ez jó pár évvel ezelőtt volt. S
Paddington is nagy izgalomba jött, ahogy hallhatta a fantasztikus
dolgokat, amik ott várják a tengernél.
A kocsiban egy gombostűt sem lehetett volna leejteri, mikor végre
elindultak. Mrs. Bird, Judy és Jonathan ült hátul, Mr. Brown vezetett,
s mellette feszített Mrs. Brown társaságában Paddington. Főleg azt
élvezte teljes medveszívből, ha letekerték az ablakot, aztán fújt be a
szél. Egyszer kellett csak megállniuk, épp mikor egy ilyen szélroham
elvitte Paddington kalapját, de meglett, aztán máris ott repesztettek a
főúton.
 - Érzed már a tenger illatát, Paddington? - érdeklődött kis idő múlva
Mrs. Brown.
Paddington szimatolni kezdett, majd azt mondta:
- Hát valamit érzek, nem vitás.
- Akkor erőltesd a szimatolódat, mert mindjárt ott vagyunk - közölte
Mr. Brown büszkén. S valóban, egy sarok még, befordultak, és előttük
volt egy kéklő csík, a reggeli nap fényében tündökölve, maga… a
tenger!
Paddington szeme kerekre tárult.
- Nézzétek a sok csónakot a mocsokban! - kiáltotta lelkesen.
S mutatta mancsával a part vonalát, végig.
- Nem mocsok az, Paddington, hanem föveny - nevettek mind, s
Judy elmagyarázta a dolgot.
Paddington némi kétkedéssel nézte eleinte a tengert. Mi lesz itt vele?
Mert a hullámok nagyobbak voltak, mint hitte volna. Jó, hát kisebbek,
mint a nyílt tengeren, mégis, egy kis medve számára túl magasak.
Nem lesz ez jó!
Mr. Brown a kocsival a sétány egyik boltja előtt állt meg, pénzt
kotort elő.
- Szeretném, ha ez a medve teljes harci felszereléssel jelenne meg a
tengerparton - mondta. A pultos hölgy érdeklődve hallgatta, várta,
miben segíthet. - Nézzük csak - folytatta Mr. Brown. - Kéne egy ásó,
egy vödör… egy napszemüveg, ilyen izé, gumi mentőöv…
- Uszógumi…?
- Az, az. Meg még… - S folytatták.
A sok akármit azonnal Paddingtonnak adta át a hölgy, és a
fölszerelendő medve azt bánta, hogy nincs négy karja-mancsa, annyi
mindent kellett tartania egyszerre. Szerencsére a napszemüveg az
orrára került, a szalmakalap a fején már megvolt, az egyik mancsában
a vödröt, a másikban az ásót szorongatta, és egy gyékényt is tartott a
hóna alatt.
Akkor történt valami. Paddington megszokta már a kisebb
zaklatásokat, de ez az ember egy fényképész volt. Látott ilyeneket
utcasarkokon is, a színházban meg főként.
- Pillanat, uram - mondta a fényképész -, esetleg megörökítenénk
önt itt… egy font az egész.
Paddington erősen töprengett. Volt három font megtakarított pénze,
úgy gondolta tehát, ezt a kis költekezést megengedheti magának. Egy
font - de örök időkre megmarad az emlék.
A férfiú hozzátette:
- Egy percig se tart, és nem fog fájni. - Avval bevonult fekete leple
alá, ott volt a masinája tudniillik. S onnét kiáltott: - Hé, medve…
medve úr! Ott repül a kismadár.
Paddington csak nézett. Jobbra-balra. Hol itt a madár? Nem volt
sehol. Hát lépett kettőt, máris ott volt a lepel alatt… és a fényképész
nagyot ugrott.
- Mi ez, mit csinálsz, medve?
- Ne tegezzen - mondta sértetten Paddington -, és itt elsősorban én
kérdezhetek. Hol az a madár?
- Sehol, elrepült, mert meglátta a te ábrázatodat. De ide az egy
fontot, mert egy lemezt elrontottam miattad.
- Azt várhatja! - jegyezte meg Paddington.
- Hol az egy font? - erőszakoskodott a fotós. - Ide vele!
- Elrepült vele a kismadár - közölte gőgösen Paddington, és egy
másik fotós hahotázni kezdett.
- Ezt jól megkaptad, Charlie! Ha megkérdezel, mondhattam volna
neked, hogy medvével ne kezdj. Na, öreg, elhordod az irhád, mert
hívom a rendőrséget. Nincs is jogsid, hogy itt fényképezz. Azt meg
végképp nem tűröm, hogy az ügyfeleket molesztáld.
S nézte Charlie-t, ahogy dühöngve szedelőzködik. Mikor eltűnt, a
második fényképész így fordult Pad- dingtonhoz:
- Ócska alak… ilyenek ezek mind. Bocsánat, majdnem mind -
mutatott magára -, mert én más vagyok. Önnek joga van, uram, hogy
ne fizessen. S ha megengedné, elkészíteném az elképzelhető legszebb
képet magáról.
Kis szünet után hozzátette:
 - Szakmánk kárpótolja önt. A fotósok nemes társasága. - Átadta a
remek képet.
Távozóban a Brown család tagjai összenéztek.
- Paddington mindig olyan talpraesett.
- Persze, mert medve, és a talpára esik nagy magasból is - nevetett
Jonathan.
Hagyták a fotóst, s Mrs. Brown vezetésével elindultak a partra - a
fövenyre. Ez a szó új volt Paddingtonnak, de elfogadta, s ő maga is
használta aztán.
Mrs. Brown kiterített egy jókora pokrócot ott, ahol már a partra futó
hullámok nem veszélyeztethették őket, s így szólt:
- Egyik hely itt, akár a másik, mind szép. Jegyezzük meg, hol van…
ide kell visszajönnie mindenkinek, ha netán elkószált. A háttérben a
városháza tornya. Oké?
- Nagyon is - bólogatott Judy.
Mr. Brown pedig leszögezte:
- Apály ideje van, remekül lehet majd fürdeni. - Paddingtonhoz
fordult: - Te is bemerészkedsz a vízbe? Kár lenne kihagyni.
-A tocsogóig igen - mondta Paddington. - Odáig mindenképp
bemegyek.
- Vigyük az ásót és a vödröt - javasolta Judy. - Megtanítunk
homokvárat építeni.
 - Oké - bólintott Paddington. Akkor Jonathan így rikkantott:
- Hé, ott! Homokvárépítő verseny kezdődik!
- Az ám, és tíz font az első díj - szögezte le Judy.
- Gyerünk - mondta Jonathan. - Az nyer, aki a legnagyobb várat építi
egy határidőig. Mi nyerünk, mert hárman vagyunk, és Paddington
nyilván nagyon erős.
- Nem hinném, hogy hármasban megengedik nektek - mondta Mrs.
Brown. - Ez egyéni verseny, nem csapatmérkőzés.
- Akkor is megpróbálhatjuk még. De mindegy - kiáltotta ismét
felvidulva Jonathan -, fürödjünk egyet előbb. Biztos lesz ebéd után is
verseny, akkor beszállunk. Mindenki kifárad, mi meg frissek leszünk.
És Paddington különben sem ember, hanem medve. Rá nem
vonatkozhat semmi szabály.
Paddington ezt nem először hallotta. Oké, gondolta.
Mrs. Brownnak viszont más gondja volt.
-A bőröndödet kérem, Paddington - mondta. - A vízbe nem viheted
magaddal. Elázik. Vulkánfíber, nem?
-Vulkán? - kérdezte ámulva Paddington. Mi köze az ő bőröndjének a
vulkánokhoz? Bár Peruban voltak vulkánok, de…
Sajnos, vitának nem volt helye. Hát odaadta Mrs. Brownnak a
Vulkánt - így nevezte el a bőröndöt alkalmilag és megeskette, vigyázni
fog rá, de nagyon.
- Vigyázni fogok - mosolygott szeretettel Mrs. Brown. S Paddington
máris loholhatott Judyék után.
De aztán úgy döntött, olyan messzire, főleg egymaga, nem
merészkedik be. Judy és Jonathan ugyanis már a mélyebb vízben járt,
csak a fejük látszott ki. Paddington hát valóban megelégedett a sekély
vízzel, a tocsogóval.
Csodás érzés volt ennyi is!
Elsőre kicsit mintha hűvös lett volna a víz, de Paddington
megszokta, meg azt is tudta, hogy a hőmérséklet percről percre
melegedni szokott, hát ez külön is kellemes élmény lesz. Melegedő
vízben ülhet. Ráadásul derekán volt az úszógumi. így aztán önfeledten
firgett-forgott, hanyatt is dőlt, meg négykézlábra állt, azt sajnálta csak,
hogy fára nem mászhat.
Beleült a gumiba, ringatózott a vízen.
Lehunyta a szemét.

„Tíz font. Ha ezt én megnyerném… és hát miért ne?” Képzeletében

gyönyörű homokvár magasodott… egyre feljebb… tovább… égig ért a
tornya. Ahogy a víz melegedett, a képzeletbeli homokvár is nőttön
nőtt. Látott ő ilyet egy képeskönyvben. Lucy néninek jó könyvei voltak,
képek mindegyikben. Tornyok… kis kiszögellők… lőrések… árok
felvonóhíddal. Az talán a lapát lesz majd, a végén építi be. Biztos, hogy
legtöbben nem is láttak még igazi várat.
Ő előnnyel indul. Peruban olyan magas hegyeken voltak hatalmas
várak, hogy csak na!
Álmodozva idézte fel emléküket.
- Hé, Paddington - szólt rá Judy -, ne álmodozz, csak az időd
vesztegeted. Aludni, itt? Mikor annyi érdekes dolog van. Estére úgyis
elfáradsz, alhatsz otthon, amennyit akarsz. - Paddington csalódást
érzett. A vár olyan szép volt már a képzeletében. S erre megzavarják.
Az első díjas vár építése közben. Ment a gyerekekkel, mit tehetett. Mrs.
Bird már csomagolta ki a szendvicseket a pokrócon. Volt tojás,
sonkaszalonna, sajt, de nem is egyféle… és Paddington számára
egészen különleges gyümölcsíz, vagyis marmeládé. Igaz. gyümölcs íze
volt ezúttal is, ráadásul sok tejszínhabot is kanalazhatott Paddington
egy pohárból, utána jött a gyümölcssaláta.
- Lefogadnám - mondta Mr. Brown -, hogy ebéd
után hárman háromfelé mentek, aztán megépítitek a
versenyváraitokat. Utána mi itt rendezhetünk még egy háziversenyt is,
egy font az első díj.
Ez az ötlet mindenkinek tetszett.
- De túl messzire ne menjetek - intette őket Mrs. Brown -, bajotok ne
legyen! Azt se feledjétek, jön a dagály.
Intelmei süket fülekre találtak - köztük egy pár fekete fülre -, a
távozók már csak a homokváraikra gondoltak. Elsősorban Paddington
szorongatta nagyon elszántan az ásóját és a vödrét.
A strand mindenütt zsúfolt volt már, hát jót kellett gyalogolniok,
hogy zavartalanabb részt találjanak. Elszakadtak egymástól, mert
Paddington egy helyen más irányba tért, s Judy meg Jonathan meg is
feledkezett róla - vagyis nem aggódtak.
 Paddington a várat teljesen egymaga akarta felépíteni. Derekas
szorgalmú medve volt világéletében, nem félt a munkától. Hordta
vödörszám a homokot, építette a falakat, vizet locsolt rájuk, hogy
tartsanak, szilárdak legyenek. Lábát, mellső mancsait buzgón, ügyesen
használta, mikor hogyan kellett épp. Az alapozás megvolt, a falak
álltak, lehetett cifrázni. Tornyok, kiszögellő bástyák, lőrések, ablakok.
Hogy készen volt, úgy döntött, ásója mégsem híd lesz, hanem
diadaljelvény, beletűzte hát a legnagyobb torony közepébe, a nyelénél.
Akkor elővette marmeládés üvegét, melyet magával hozott titkon a
vödörben, jóízűen majszolni kezdte a lekvárt, végig is dőlt.
S elaludt.

- Végigmentünk az egész partszakaszon, de sehol sem láttuk. Se őt,

se a várát - panaszolta Jonathan.
- Még a mentőöve sem volt vele, te jó ég! - sápítozott szokás szerint
Mrs. Brown. - Mi van, ha vízbe fúlt? Istenem, erre gondolni sem
szabad.
- Hát akkor ne gondolj rá - mondta idegesen Mr. Brown. De róla is
csorgott már a nagy izgalomtól a veríték.
- Pár órája, hogy elment - mondta. - És a dagály… közben…
Brownék úgy döntöttek, felkeresik a vízi mentők kis házát. Találtak
is ott egy szakembert.
- Hm - mondta a szakember, miután végighallgatta őket. - És azt
mondják, nem volt vele mentőöv… úszógumi?
- Nem, de a fürdésért egyáltalán nem is rajongott. Csak ücsörgött
ebéd előtt a kis vízben, és annyi.
- Itt a fényképe - mutatta Mrs. Brown. - Ma reggel készült. Nagyon
népszerű ember… medve volt.
-Miért csak „volt”, biztos, nincs semmi baja - bátorította őket a
mentő szakember. - De persze utána kell néznünk.
Mrs. Brown azonban már szipogott.
- Jaj, én tudom, érzem, valami baja esett. Istenem, add, hogy ne
legyen igazam.
- Egy mentőcsónakkal esetleg kimehetnének? - javasolta Jonathan.
- Kimehetnénk, persze - mondta a szakember -, csak tudnánk,
merre, hol tűnt el.
-Akkor?
- Leadom a személyleírását, körözni fogjuk - mondta a mentős
ember. - Félre ne értsenek, nem rendőrségiig.
- Világos.
De Mrs. Brown szeme is homályos volt már a sírástól.
- Meglesz, biztosan - vigasztalta Mrs. Bird. - Olyan okos kis feje van,
nyilván nem csinált semmi badarságot.
A mentős, aki az imént kiment, négy-öt perc múlva már jött is
vissza.
- Tessék, ez nem az ő kalapja?
Nézték, vizsgálgatták valamennyien.
- Az lesz, persze - kiáltotta Judy.
- Mary - ragadta meg felesége karját Mr. Brown -, az övé. Itt a beírás
a belső szalagon.
- Ó…! Valahol otthagyhatta - mondta Jonathan. - Fél siker, máris.
- Én azért még vigyáznék ezzel - szólt közbe a mentős. - A személyt
magát kell megtalálnunk. Ez az ő neve?
 S olvashatta, ahogy Mr. Brown odanyújtotta neki a kicsit nyirkos
belvilágú kalapot. KALAPOM - PADINGTUN.
-Ahányan vagyunk, menjünk annyi felé - javasolta Jonathan. -
Távolabb a parttól, ott is lehet. Hát nem?
-Hát, ki tudja… - A mentős szakember óvatos maradt.
- Meg nagyon sötétedik, jaj - nyögte Mrs. Brown.
Mrs. Bird kijelentette:
- Ha éjfél lesz, akkor se megyek vissza, amíg Paddingtont meg nem
találjuk. Az üres házba?
Mert úgy érezte, Paddington nélkül már rettentően üres lenne a ház.
A Windsor Gardens 32.
- Ki beszélt ilyesmiről, Mrs. Bird - torkolta le Mr. Brown. - Dehogy
megyünk. Biztosan megtaláljuk. Csak… az ne legyen… jaj, ne is
gondoljunk rá - mondta ezúttal ő.
- Talán nem úszott ki a tengerbe - latolgatta ízes hangon a
szakember. - Mehetett épp a mólóra is, a fürdőházba. Valami érdekes
dologra bukkant. - Megkérdezett egy arra jövő embert: - A mólón nem
volt semmi érdekes ma?
- Volt, volt. Az a fickó - felelte a kérdezett -, aki a kis tutajjal átjött az
Atlanti-óceánon. Ide érkezett. De hogy száz napig hogy bírta rendes
kaja és víz nélkül, nem tudom.
Sietett tovább, s az életmentő szakember csalódottan vakarta a fejét.
- Ezek a médiamarhaságok - sziszegte megvetően. - Minden évre jut
egy. Csak erről most nem is tudtam… hogy ilyesmi készül.
Mr. Brown elsápadt:
-De hát készült-e? Vagy csak… - Nem bírta befejezni a mondatát.
Nézett a móló felé.
-Hát Paddingtonra ez nagyon jellemző lenne… - dadogta Mrs. Bird. -
Csak mégis… Túlzás, nem?
- Jellemző rá, persze - mondta Jonathan, aki ismerte medvéjük
határtalan fantáziáját. - Ő lesz az, lefogadom bármibe, hogy ő az!
Mind összenéztek, aztán faképnél hagyva az ámuló vízi mentőt,
összekapták holmijukat, s indultak a móló felé.
 Jó kis idejükbe telt, míg átverekedték magukat a sokadalmon, hiszen
mások is hírét vették a rendkívüli eseménynek. Mrs. Brown elkapott
egy rendőrt, s ahogy gyorsan elmagyarázta, hogy esetleg ők maguk
érintve vannak, a derék hatósági közeg hatásosan kormányozta őket a
kért helyre.
S ott különös látvány tárult szemük elé. Tárult? Annyi volt ez
inkább, hogy Paddingtont épp akkor húzta ki a vízből egy horgász. A
medve egy felfordított vödrön ült, és fotósok villogtatták a masináikat
körben.
-Amerikából jött tehát? Végig onnét? így? - kérdezte az egyik
riporter.
Brownék nem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek, érdeklődve várták
medvéjük válaszát.
- Hát nem, úgy azért nem, így nem direkt - felelte Paddington. -
Most nem egyenest Amerikából. De hosszú utat tettem meg. - Brownék
ezt készségesen aláírták! - Elkapott a dagály, úsztam az árral…
Taps, ujjongás hallatszott. Micsoda szerény valaki!
- És ebben a vödörben ült végig?
- Ebben. Az ásómat használtam lapátnak.
- Min élt? Planktonokon? Algákon?
- Alig valamin. Amit fel tudtam plankolni - mondta a zsargonban
már igen járatos Paddington.
Taps, éljenzés. Lezser fazon!
- De hadd fordítsam komolyra a szót - folytatta fontoskodva
Paddington. - Nem akarok semminek se reklámot csinálni, főleg a
lekvárnak nem. De igazából ezen a marmeládén éltem.
Mutatta az üveget.
- Szemfényvesztőnek beillene - suttogta Jonathan, s majdnem
kipukkadt a nevetéstől.
- Pszt! - intette le Mrs. Bird, aki csak úgy itta Paddington minden
szavát.
- Lekváron élt! - suttogták mások is áhítatosan.
De akkor, az esetleges botrány elkerülésére, Mr. Brown odalépett, s
megfogta barátjuk mancsát.
- Ennyi mostanra legyen elég, hölgyeim és uraim - jelentette be. - Ez
a medve hosszú időt töltött a nyílt vízen, és fáradt. Ami azt illeti… - és
jelentőségteljesen Paddingtonra nézett. - …egész délután
hánykolódott.
- Még mindig kedd van? - kérdezte ábrándosan Paddington. - Én azt
hittem, sokkal több idő telt el közben.
- Nem, kedd van - közölte engesztelhetetlenül Mr. Brown.
- De ugyanaz a kedd? Vagy egy héttel már később?
- Kedd - kérdezte egy kotnyeles riporternő. - Akkor ő nem péntek,
mint Robinson bennszülöttje, hanem Kedd?
- Kedd, asszonyom. Ő Keddi Paddington - közölte Mr. Brown, s már
vitte is Paddingtont, vödröstül. - Hallod-e, te Kedd, Kiskedd… a fene
megevett miattad egy egész angol családot ma… kedden délután. Mert
te képzeletben megjártad Amerikát. A vízen! Egy vödörben!
Majd Mr. Brown, aki különben ritkán ragadtatta magát ilyen
szavakra, hozzátette:
- A nemjóját! A mindenit!
Sötétben hagyták el a kocsival Brightsea-t. A sétányon csak úgy
áradt a sokféle fény. A szökőkutak is szivárványosan tündököltek.
Csupa vidámság. Minden olyan szép, állapította meg Paddington. Jó
dolog élni, gondolta, takaróba csavarva a kocsi hátsó felében. De ő
nem a fények miatt vélekedett így.
Hanem, mert félálomban a homokvárát látta. Melyet teljes
egészében megálmodott.
S amely csak álom maradt. Na jó, félálom.
- Fogadjunk, az enyém volt a legnagyobb - nyögte álmosan.
- Az enyém volt a legnagyobb - torkolta le Jonathan.
- Gyerekek - szólalt meg Mr. Brown, akit ez nagyon idegesített. -
Kaptok mindnyájan egy-egy fontot, aztán holtverseny.
Csend volt a válasz.
- Hm, Paddington?
- Holtfáradt vagyok…
 Semmi több. Medvéjük még az egy font jutalomra se bírt válaszolni,
mert elaludt.
Álmában homokvárak, mentőcsónakok, liftek kavarogtak.
Hortyogása pedig, Brownék úgy érezték, mintha…
…igen, mintha a Legsötétebb Peruból jött volna. De egyenest.
 Nyolcadik fejezet

BŰVÉSZTRÜKKÖK

- HOHOHO! - rikkantotta Paddington. - Ez csakugyan az enyém? - És

kopogó szemmel bámulta a tortát. Még nagyobb volt, mint álmában
képzelte volna. Kész csoda, Mrs. Bird művészetének színe-javából.
Jeges krém rajta, benne marmeládé „bélés”. A legtetejében pedig egy
gyertya, a következő szavak kíséretében: PADDINGTONNAK -
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! MINDENKITŐL A HÁZBAN.
Mrs. Bird ötlete volt. Hogy legyen születésnapi buli. Paddington
éppen két hónapja, hogy velük élt. Hogy aztán hány éves, ezt még ő
maga, Paddington sem tudta. Akkor meg? Úgy döntöttek, legyen
egyesztendős. S ez medvéjük szerint is jó ötlet volt. Főleg,
mikor közölték vele, hogy a medvéknek évente kétszer van
születésnapja. Az egyik nyáron, a másik télen.
 - Ahogy a királynőnek - mondta Mrs. Bird. - Hát te igen fontos
illetőnek tarthatod magad.
S Paddington tartotta is. Olyannyira, hogy ment mindjárt Mr.
Gruberhez, mesélte neki a nagy újságot. Mr. Gruber láthatóan
értékelte a hírt, s örömmel fogadta Paddington meghívását: legyen ő is
ott a bulin.
- Nem mindennap hívnak meg engem így, azt tudja, ugye, Mr.
Brown? - magyarázta. - Fogalmam sincs, mikor voltam én utoljára
egyáltalán bárhol is… hát nagyon örvendek.
Többet nem is mondott, másnap azonban…
Hatalmas furgon állt meg a Windsor Gardens 32 előtt. És előkerült
belőle egy rejtélyes doboz. A csomagot a Portobello Market
„valamennyi boltosa” küldte. Hm.
- Hát mondd azt, hogy nem vagy a szerencse fia… azaz medvéje -
kiáltotta Mrs. Brown, ahogy kiderült, mi van a jókora dobozban.
Egy kerekes bevásárló táska - kosárféle - volt benne, oldalán
csengettyűvel, hogy mindenki hallja, akit csak illet: Paddington
közeledik.
Ő maga meg csak vakarta a fejét.
- Mennyi ajándék, és legfőképpen ez a kocsi. Én most mit csináljak…
hol kezdjem az udvariasságot, a megköszönést? Levelek, kártyák…
hűha!
- Aludj rá egyet - javasolta Mrs. Brown sietve. Mert ha Paddington
leveleket akar írni, kártyákat, abból nagy tintapazarlás lesz. És a
kékesfekete folyadékból több jut a bundájára, mint a papirosra. Ők
olyan szépen megtisztogatták ezt a bizonyos bundát tegnap, olyan
pompás arany színben csillogott, hogy világ elleni vétek lett volna
összekoszolni megint, ráadásul a tinta nehezen is jön ki.
Paddington csalódottnak látszott. Tevékenységi lázban égett.
- Jó, akkor segítek talán Mrs. Birdnek a konyhában - bökte ki
reménykedve.
- Nem, nem - tiltakozott Mrs. Bird semmi szükség rá, mert örömmel
jelenthetem, hogy mindennel kész vagyok. Viszont a kanalat, azt
lenyalhatod, ha kedved van hozzá.
 Mrs. Bird keserves emlékeket „ápolt” Paddington úgynevezett
konyhai besegítéseiről. Tört-zúzott, mindent lehetetlen helyre rakott
el, és a többi.
- De túl sokat így se nyalakodj - mondta a derék asszonyság -,
hagyjál helyet a gyomrodban ennek, ni.
S Paddington akkor csodálhatta meg először a tortáját. Szeme szép
nagy volt, nem hunyorgott szinte soha, de most még tágabbra
kerekedett, s ezt látva, Mrs. Birdöt büszkeség töltötte el. - Hát a ritka
alkalmak ritka ünneplést is igényelnek - motyogta zavartan. - Én
legalábbis igyekeztem.
Avval már ment is az ebédlőbe, mint aki menekül a hódolat további
jelei elől.
Paddington napjának további része azzal telt, hogy a ház különböző
részeit járta sorra, attól függően, hol folyt nagy készülődés éppen. Mrs.
Brown takarított, Mrs. Bird a konyhában készülődött, Jonathan és
Judy a dekorációval foglalatoskodtak. Mindenkinek akadt valami
dolga.
Csak neki nem.
- Miért az én szülinapom ez akkor - morogta -, ha épp engem
rekesztenek ki mindenből?
Kiborított a konyhában egy doboz játékgolyót, szedhette össze.
Ugyanez ismétlődött a nappaliban. Meg is jegyezte a jó Mrs.. Bird:
- Medvém, csak semmi idegeskedés. A te időd a végén jön el.
Kezdte bánni már, amit a medvék évi két szülinapjáról mondott. Ha
ez mindig így megy majd…!
- Figyeld, mikor jön a postás - javasolta. Mert akkor, gondolta, az
ablakon néz ki, nem törődik annyit a ház életével. Csakhogy
Paddingtonnak ez nem volt ínyére. Támadt a kedves hölgynek akkor
egy másik ötlete. - Annyira kedveled a bűvészmutatványokat.
Gyakorolj be egyet megint.
Mert volt neki - a Barkridges áruházból - egy bűvészkészlete.
Öltözék, köpeny, sipka, mindenféle mágikus kellék… kártyapaklik
sora, varázspálca, hogy ezt-azt el lehessen tüntetni. A lényeg az volt,
hogy a bűvész pontosan kövesse az utasításokat, meg hiszékeny
közönsége legyen… a többi ment már szinte magától.
Letelepedett hát a szőnyegre, előkotorta a tudnivaló könyvét,
tanulmányozni kezdte.
Kétszer is elolvasott mindent, szeretett volna biztosra menni.
Hosszú időt vett igénybe a dolog. Így jó sokszor belenyúlt marmeládés
edényébe, míg rá nem eszmélt, hogy hoppá, ez ma az ő szülinapja,
nagy teázás lesz, hát csak vigyázat. Feltette a lekvárt a mágikus
asztalra.
BÜVÖLÉSEK, ez volt a könyv első fejezetének címe. S az állt ott,
hogyan kell mozgatni a bűvös pálcát, meg miként kell mondani azt a
csodatévő szót, hogy ABRAKADABRA. Hogyan kell a levegőben a
karját lengetnie, mancsával bűvös mozdulatokat tennie - ezt mind
nyomban gyakorolni is kezdte. S megpróbálkozott az ACABRA…
ABRAKABAB… ABRAKADABRA szó kiejtésével. Ez utóbbi hamar
ment is. Körülnézett. De semmi változás. Minden a helyén volt. Már-
már lemondólag legyintett, amikor…
Ez nem lehet igaz! A lekváros edény, a marmeládé az asztalról,
ahová odatette pár perce, eltűnt!
Sietve nézte át a könyvet újra. De ott semmit sem lelt marmeládé
eltüntetéséről. Ami ennél is rosszabb volt, nem talált egy szót sem a
lekvárféleségek visszabűvöléséről. Paddington kezdte érezni, ez az
ABRAKADABRA valami roppant erős bűvige lehet, ha egy edény
marmeládé eltűnik tőle. Csak úgy, el, a semmibe.
S Paddington már azon volt, szalad rögtön, meséli a sikert a
többieknek, de meggondolta magát. Mert a trükköt el kell tennie
estére! Siker lesz, de abban az értelemben is, hogy Mrs. Bird talán ad
neki jutalmul még egy üveg marmeládét - ahogy itt nevezik, „tömb
gyümölcsíz”-t. A konyhába ment hát, és lengette máris varázspálcáját
Mrs. Bird felé, miközben azt kiáltotta: -ABRAKADABRA!
- Majd adok én neked abrakadabrát! - mondta Mrs. Bird, és
tuszkolta őt máris kifelé. - Ne hadonássz itt azzal a bottal, még leversz
valamit, vagy kiszúrod a szemem!
Paddington visszatért hát a nappaliba, s ott mondogatni kezdte a
bűvös szót - visszafelé. Semmi sem történt. Ráadásul nagyon nehéz
volt a visszafelé mondás. Abba is hagyta. Inkább a könyv következő
fejezetének tanulmányozásába kezdett. Ennek címe az volt: AZ
ELTŰNT TOJÁS REJTÉLYE. Ebédnél beszámolt róla.
- Nem hittem volna, hogy könyvre van szükség az ilyesmihez -
jegyezte meg erre Mrs. Bird. - Ahogy falsz, pillanatok alatt eltüntetsz te
úgyis mindent az utolsó morzsáig.
- Jó, nekem mindegy - mondta Paddington kimerítő
bűvészbeszámolójára Mr. Brown. - Ha nem vágsz ketté senkit, azt
csinálsz, amit akarsz. Felőlem aztán…!
- Csak tréfáltam - tette hozzá sietve, ahogy Paddington szigorú,
fürkész pillantást szegezett rá. Mindenesetre Mr. Brown ebéd után a
kertbe sietett, elzárta szerszámait. Paddington esetében, tudta, nem
lehet kockáztatni.
Persze, fölösleges volt az aggodalma, mert Paddingtonnak ezer más
dolog járt az eszében. Szerszámokra nem is gondolt. A Brown család
teázgatott, velük volt Mr. Gruber, majd beállítottak mások is, például
jött közvetlen szomszédjuk, Mr. Curry. Neki nem nagyon örültek.
- Azért jön csak, mert ingyen teázhat - jegyezte meg a háta mögött
Mrs. Bird. - Meg az is undorító, szerintem, ha egy nagy darab felnőtt
ember egy kis medve tányérjáról feltapogatja ujjaival a morzsát. Nem
is hívták meg!
Tehát utálták Mr. Curryt, akit nem csupán most nem hívtak, de sose.
Mint a két derék hölgy úgy egymás közt nem győzte ezt a tényállást
eléggé hangoztatni.
Meg az a híre is volt a környéken Mr. Currynek, hogy kicsinyesen
tolakodó, beleüti az orrát mindig mások dolgaiba. És rosszindulatú,
nem is kaján, de zord, goromba, minden „igazságot” kimond, így
örökké nemtetszést vált ki másokból. Nemrég Paddington ottlétét is
kifogásolta. Oka ennek az volt, hogy Brownék nem hívták meg soha.
- Bezzeg egy medvére szívesen pazarolják a pénzüket - morogta a
kellemetlen úriember.
De a teadélutánra Mr. Currynek sem lehetett panasza. Mindenki
megegyezett abban, hogy kezdve a születésnapi tortán az utolsó kocka
gyümölcsízig - a marmeládéig - minden a legfinomabb, szebbet-jobbat
képzelni sem lehetne. Paddington úgy teleette magát, hogy a gyertyát
alig bírta elfújni. De a végén az is sikerült, méghozzá úgy, hogy a
pofaszakállát nem égette meg, és a társaság lelkesen tapsolt, még Mr.
Curry sem volt ezúttal kivétel.

- Most pedig - közölte Mr. Brown, ahogy elült a tetszés zaja -, kérem,
tolja mindenki egy kicsit hátrább a székét, Paddington produkciója
következik, igazi meglepetés!
Mindenki fészkelődve várta, mivel fogják meglepni. Paddington
eltűnt a nappaliban, majd visszatért bűvészkellékeivel. Kis időbe telt,
hogy mindent kipakoljon - bűvös asztalát felállítsa, rá a rejtelmes
dolgok sokaságát rakja. A fények egy híján mind kialudtak, és
Paddington egy mozdulattal csendet kért.
- Hölgyeim és uraim - kezdte, tanulmányozva a bűvészkönyvet
következő mutatványom maga a lehetetlen.
- De hát még egy mutatványt se láttunk, bűvész uram - morogta Mr.
Curry.
Ezzel a megjegyzéssel Paddington mit sem törődött, lapozott.
- Na, jó - mondta engedékenyen -, a rákövetkező mutatványhoz
viszont egy tojásra van szükségem.
- Te jó ég, el ne hagyj! - zihálta Mrs. Bird, ahogy loholt a konyhába a
kért kellékért itt valami borzalom lesz. Egy nyers tojás… és
Paddington!
Nevezett bűvész úr azonban a tojást a legnagyobb lelki nyugalommal
az asztalra tette, majd egy zsebkendővel letakarta. Elmotyogta, hogy
ABRAKADABRA, s akkor kezével a kendőre vágott.
 Mr. és Mrs. Brown összenézett. Mindketten a szőnyegre gondoltak.
De akkor Paddington még azt rikkantotta, fojtott hangon:
- Hej, presztó! - És emelintette a zsebkendőt, és a tojás? Ki-ki
ámulatára eltűnt.
- Jó, jó - mormolta Mr. Curry. - Egyik manccsal odacsap, a másikkal
eltünteti. De hát nem mondok én semmit, szép munka volt, medve. De
most bűvöld is elő megint.
Paddington meghajolt, köszönte, aztán kotorászni kezdett hátul a
bűvészdobozában… és mit talált? Sokkal nagyobb valamit. Kemény
tárgyat: egy marmeládés üveget. Előhúzta, felmutatta.
Leírhatatlan volt a siker. Nagyobb, mintha a tojás került volna elő.
- Hát ez nem igaz! - csapkodta a térdét Mr. Curry. - Egy tojást
keresünk, és egy üveg lekvárra találunk. Ez aztán a mutatvány!
De Paddington már a következő mutatványra összpontosított. Nézte
könyvecskéjét.
- Most pedig - mondta ünnepélyesen - következzék az eltüntetés
nagy trükkje.
Fogta Mrs. Brown egyik legszebb vázáját, virágok voltak benne, az
egészet odatette az ebédlőasztalra a bűvös szekrénye mellé. Nem
nagyon rajongott ezért a mutatványért, nem tudta jól betanulni,
fogalma sem volt, hová kéne tennie a virágokat… meg egyáltalán.
Kinyitotta a szekrény hátsó ajtaját, bedugta rajta a fejét, hogy ne
látsszon.
- Pillanat, ez egy kicsit hosszabb ideig fog tartani - mentegetőzött
de… semmi gond.
A jelenlévők csöndben várakoztak.
-Hát… ez egy ilyen lassú trükk - morogta Mr. Curry. - El ne
aludjunk. Fárasztó.
- Csss - pisszegett Jonathan.
- Remélem, nincs semmi baja - aggodalmaskodott Mrs. Brown. -
Megnézem talán.
- Túl messze nem mehetett - mondta Mr. Curry epésen. - Kopogjunk
rá. - S oda is lépett, megkocogtatta a szekrény ajtaját. - Hallok valamit
- jelentette ki. - Valaki mintha nyögne, és… igen, Paddington lesz az. Ki
más? - Megrázta a szekrénykét, mire bentről bum-bum zajok
hallatszottak.
- Talán bezárta saját magát - vélekedett Mr. Gruber aggódva.
Odalépett ő is, kopogott:
- Jól van, Mr. Brown? Semmi baj?

Mert így szólította Paddingtont, tudjuk, „Mr. Brown”.

- Nincs - hallatszott a fojtott hang. - Csak sötét van, és nem látom a
tanácsadó szabálykönyvemet.
- Nem látja a szabálykönyvét - gúnyolódott Mr. Curry. - Szép kis
varázsló!
- Csss! - pisszegtek többen is.
- Akkor ennek a trükknek a neve az, hogy „Az eltüntetett medve”. -
így folytatta Mr. Curry gonoszkodva, s hozzátette még: - Azt nem látom
csak, hogy a virágok miért kellenek hozzá.
Paddington előkerült közben, s már a következő trükkre készült. Mr.
Curry azonban nem figyelt rá, kétszersültmorzsákat tapogatott fel
ujjaival mindenhonnét.
- Következő mutatványomhoz - közölte Paddington - szükségem lesz
egy órára.
- Olyan hosszú lesz? - gúnyolódott a kellemetlen szomszéd.
- Nem, egy időmérő szerkezetre - magyarázta Paddington.
- Tik-tak, tik-tak - nevetett Jonathan.
- Aha.
- Valami más tárgy nem lenne jó? - aggodalmaskodott Mrs. Brown. -
Keményebb, ellenállóbb?
Paddington azonban varázskönyvére mutatott.
- Itt az áll, hogy egy óra kell hozzá. Karóra, zsebóra, mindegy.
Mr. Brown gyorsan letűrte inge ujját csukló fölé, neki ugyan nincsen
órája.
Mr. Curry azonban, akit az ingyen lakoma különös jó kedvre
hangolt, felállt, s odament Paddingtonhoz, átnyújtotta saját óráját.
Mire a bűvész azt mondta:
- Nyugodt lehet, egy remek mutatvány céljaira használjuk.
Így, fejedelmi többesben. S belenyúlt szekrényébe, de jó mélyen - és
előhúzott egy kalapácsot.
Az órát is zsebkendővel takarta le, aztán ráütött párszor a
kalapáccsal.
- Medve, remélem, tudod, mit művelsz és hogy kinek az órájával -
mondta a most már nem annyira lelkesnek látszó Mr. Curry.
Már Paddington sem volt olyan magabiztos. Mert lapozott egyet a
bűvészkönyvben, s ezt olvashatta: „A trükkhöz két óra kell.” Nyilván
két saját óra, akármilyen ócska, de a bűvészé.
Ajaj. A zsebkendő alól már gurultak, potyogtak is ki az óraszerkezet
mindenféle elemei, az üveg darabkái.
Mr. Curry üvöltött!
- Jaj, csak azt felejtettem el mondani, hogy ABRAKADABRA -
mentegetőzött Paddington, mert mit tehetett. Hozzátette: - A trükk
különben jó.
 - ABRAKADABRA! - bömbölte Mr. Curry. - Még hogy
ABRAKADABRA! Húsz éve van meg ez az órám, soha semmi baj nem
érte. Ezért még megfizet valaki! Pontosan egy új óra árát. Követelem!
Mr. Gruber szemügyre vette az óra maradványait.
- A csudát volt meg magának ez húsz éve. Három fontért vette nálam
három hónapja. Szégyellje magát! Órája semmiféle értéket nem
képviselt. Adok magának egyet, ha az kell, tucatáru.
- Miket nem beszél! - tiltakozott Mr. Curry, s fenyegetően nézett
Paddington felé. - Egy értékes darab, belvárosi. - Avval lezöttyent
Paddington karosszékébe. - Hé, mi ez? Mibe ültem? - üvöltötte megint.
- Csupa ragacs a nadrágom…
Paddington megdermedt:
- A tojás - hebegte bűnbánóan. - Hát ott van?
- A bűvész területe, ugyebár, veszélyes övezet. Idegeneknek tilos…
Sebaj, elővarázsolta a tojást, gratulálok!
Mr. Curry lángvörös arccal folytatta:
- Micsoda dolog! Gúnyolódik velem egy… akárki, egy medve? -
Valami rémeset akart mondani, fenyegetőleg kivágta hát: - Leshetik,
hogy én ebbe a házba még egyszer születésnapot ünnepelni jövök!
S bevágta maga mögött az ajtót.
- Henry - kérte férjét Mrs. Brown. - Hallod, ne nevess már… hé, a
könnyeid potyognak. Szegény Mr. Curry.
- Még hogy szegény - nyögte Mr. Brown. - Vagy hát bánom is én, de
ami történt, olyan mulatságos. Csupa sárga lett a nadrágja, az ülepe…
mintha nem is tojás lenne az, hanem… becsinált!
És saját viccétől már kétrét görnyedve hahotázott.
De Mr. Gruber is sírva nevetett, örömkönnyeket hullatott.
- Nézték az arcát ennek a hazudós vén gazembernek, ahogy az óráját
szétgurulni látta? Míg élek, nem felejtem.
- Én meg az ülepét! - ismételgette Mr. Brown.
- Arra kérlek, Paddington, legközelebb kevésbé veszélyes
mutatványokkal állj elő - szólt közbe Mrs. Brown.
- Ott van például a kártyatrükk, Mr. Brown - mondta Mr. Gruber. -
Az nagyon tetszett. Tudja, ugye… felüt egy kártyát, aztán előhúzza
valakinek a füle mögül.
- Igen, igen, ez nagyon kedves ötlet - lelkendezett Mrs. Brown is. -
Próbáld meg, Paddington, ha kérhetünk.
- Nem akarnának inkább eltüntetést, megint? - kérdezte
reménykedve Paddington. - Tudják, kérem, a kártyatrükk nem könnyű
dolog, ha valakinek csak mancsa van, nem keze.
De odaadott egy pakli kártyát Mr. Grubernek, ő húzott egy lapot,
megnézte, megjegyezte, melyik az. Majd visszadugta. Paddington
pedig forgatta a mancsait a pakli fölött, varázspálcáját lengette, végül
kihúzta… a pikk hetest.
- Ez volt az? - kérdezte Mr. Grubert.
Aki a szemüvegét törölgette, majd ellenőrizte a tényállást, s azt
mondta:
- Hm. Szerintem - mosolyodott el - nagyon is ez volt az.
- Fogadni mernék, mindegyik lap ugyanaz - suttogta a feleségének
Mr. Brown.
- Csss - intette le Mrs. Brown. - Van, ahogy van, irtó édesen csinálta.
Milyen ügyes kis medve.
- Most jön a neheze - kérte további figyelmüket Paddington -, tessék.
Ebben nem vagyok olyan jó, tudom.
És összetépte a lapot, majd zsebkendő alá tette a darabokat, s
varázspálcáját lengette fölötte.
- Ó - kiáltotta Mr. Gruber. - Mintha a jobb fülem mögött éreznék
valamit. Egy pillanattal ezelőtt még nem volt ott. De most… ott van
valami hideg és kemény. - Oda is nyúlt. - Ej, hát el se hinném… -
Nézzünk oda. - S mutatta, amit előhúzott. - Ez egy értékes érme. A
születésnapi ajándékom Paddingtonnak. Csak hogy került oda?
- Ó! - nyögte boldogan Paddington. - Mit tudom én… de ezt nem
mertem volna álmodni sem, Mr. Gruber. Egy arany! Köszönöm,
köszönöm, Mr. Gruber, köszönöm!
- Ugyan már - szabadkozott a kedves ember. - Csekélység. Attól
félek, apróság, de mikor erről beszélgettünk múltkorján, hát tetszettek
magának ezek az aranyak… gondoltam hát… - Rájött közben, hogy
rosszat mond. Elrontja a trükk hatását, mert akkor nem is volt trükk.
De…
Ki bánta! Boldog volt mindenki, Paduingtonnal az élen.
- Remélem, mind ugyanazt gondoljuk, mint én - mondta még Mr.
Gruber. - Még… sok-sok…
S kórusban mondták vele:
- Boldog születésnapot, Paddington!
De akkor Mr. Brown az épen maradt órájára nézett - áldotta az eszét,
hogy nem bocsátotta rendelkezésre -, s azt mondta:
- Hölgyek, urak, volna egy javaslatom. Hajtsunk végre valamennyien
egy eltűnési trükköt, és tegyük el magunkat holnapra.
- Ez az, holnap is lesz nap - nevetett Mr. Gruber.
- Hát persze - mondta meghatottan Paddington. - De jó lenne, ha
Lucy nénikém most látna. Boldog lenne.
- Sebaj - jelentette ki Mrs. Bird -, írunk neki holnap egy szép lapot,
aláírjuk valamennyien, és azt is közöljük vele, hogy büszke lehet rád.
-Hát ez csodás… - ujjongott Judy és Jonathan, s velük Paddington.
Összekapaszkodtak, megölelték egymást.
- Akkor holnap… - mondta Mr. Brown.
- Így lesz jó - bólogatott Paddington. - Nekem az írás is, mármint
hogy tintával, kisebb bűvészmutatvány. És ha elrontanám, csupa
maszat lenne minden. Mint…
- Mint Mr. Curry gatyája - hahotázott Mr. Brown. - De most irány a
fürdőszoba és az ágy!
Mr. Gruber szívélyes búcsút vett tőlük.
- Tudod, Henry - mondta Mrs. Brown, ahogy elnézték a lépcsőn az
emeletre igyekvő Paddingtont -, tudod, milyen jó dolog, ha van a
háznál egy ilyen kedves medve?

(Eredeti megjelenés: 1958)

 UTÓSZÓ

(az ez évi új kiadáshoz)

A medve, akit Paddingtonnak hívnak, nem indult könnyen. Első

bekezdését csak úgy magamban-magamnak dünnyögtem el egy ilyen
kora reggelen - mikor épp dünnyögős voltam -, és felfirkantottam a
kicsit ködös eredményt a jegyzetfüzetembe, tudván, hogy ha én nem
firkantok oda valamit, más ugyan nem fog.
Hanem aztán valahogy kedvet kaptam hozzá, hogy még egy
bekezdésbe is belekezdjek, ebből lett a harmadik, a negyedik és így
tovább - estére megvolt az első történet.
Ihletem forrása, ha mondhatom ezt így, egy kis medve volt a
kandallópárkányunkon. Egyetlen szobás lakásunk dísze volt ez a
kandalló, a kis medvét meg, ha már ott laktunk a közelben, a
Portobello piacon vásároltam, londoni medve volt tehát, legjobb
tudomásom szerint. Karácsonykor esett a vásárlás, feleségemmel úgy
döntöttünk, hogy azért csak legyen valami az ablakba kitett
harisnyánkban, hát Paddington lett az. No, és a neve az úgy adódott,
hogy ezt a szót, ezt az elnevezést, hogy Paddington, nagyon kedveltem,
és hát a házi medvéknek egyebe sincs soha, csak a nevük, így
fontosnak tartottam, hogy a mi medvénknek jóravaló és kedves neve
legyen.
Semmi perc alatt a család kedvence lett. Pontosabban hosszú ideig ő
volt a családunk, s persze, hogy családtagként kezeltük. Velünk
étkezett, részt vett társalgásainkban - olykor bele is szólt; ha
kirándultunk, így-úgy elutaztunk valahova, társunk volt -
kirándulótárs, üdülőtárs.
Mármost a könyv születéséhez visszatérve: tíz munkanap alatt
megvolt hét további történet, s rájöttem - hogy ez egy kötet.
Amikor írtam, egyetlen életkorcsoportot sem céloztam meg…
kisebbeknek lesz tehát? Nagyobbaknak? Szerencse is, hogy így történt,
mert eladdig felnőttek számára írtam, és ha most az lett volna, hogy
„gyerekeknek”, hát biztos „fentről írok lefelé”, ami sosem szerencsés.
Egyetértek Gertrude Steinnel: Egy könyv; az egy könyv az egy könyv.
Könyv legyen hát a könyv, élvezhető legyen minden életkorban.
Külön szerencsém, hogy dünnyögéseim tárgya egy medve lett. A
néhai Peter Bull, a „színész-sarkkutató”, okosan jegyezte meg, hogy
egy baba mindig azon gondolkodik már idén, milyen ruhája lesz
jövőre, és ezt nagyon is tudhatjuk róluk; ellenben hogy egy medve min
gondolkodik, az örök rejtély. És milyen igaza volt a sarkkörök
rajongójának! Aztán: nyugodtan rájuk bízhatod a titkaidat, igen, a
medvékre, és nyugodt lehetsz, nem adnak tovább semmit. Meg a
medvék a vadonban is gyakran járnak két lábon, így kicsit már szinte
emberi lények.
Ha valamiből könyvsorozat lesz, később rájöhetünk: az első volt az
igazi öröm. Mármint az írónak. Aztán: a világ nagy, csatangolni lehet
benne, de vannak tájékozódási pontjaid. Paddington bármennyire a
mai világban kalandozik, a végén megannyiszor visszaviszem őt egy
békésebb közegbe, a háború előtti időkbe, a magam gyerekkorába. Már
ahogy az emlékeim engedik.
Nem hinném, hogy szüleim valaha is rájöttek volna, de: ők voltak a
Brown házaspár modelljei. (Persze apámból magában Paddingtonban
is „sok van”, mert hogy ő annyira szabályokat tisztelő ember volt, hogy
sosem ment el hazulról kalap nélkül - hátha találkozik valaki
ismerőssel, és azt akkor hadd süvegelhesse meg.) Jonathan és Judy az
életkorok áthidalására kellett - Paddington és a szülők között állnak ők
így. Mrs. Bird régi emlékem, legjobb gyerekkori barátoméknál volt
ilyen „bentlakó” házvezetőnő. Paddington „legjobb barátja”, Mr.
Gruber azért fontos külön is, mert szintén idegen hazából érkezett,
akárcsak medvénk, így aztán eleve érthetik egymást sok mindenben.
Brownék átok-egy-szomszédja, Mr. Curry sok-sok ilyen alakból
formálódik. Ami meg a helyszínt illeti: ablakunk arra is nézett, a
„Windsor Gardens 32” eléggé természetes adottság volt hát.
Paddington nekem mindig teljesen valóságos létező volt, élőlény - és
máig az is maradt. Két lábon áll mindig a tények talaján, ráadásul erős
érzéke van jóhoz és rosszhoz. Olyannyira, hogy mikor kétségeim
vannak, valami igazi gyakorlati kérdésben mi lenne helyes, mi
helytelen, hozzá fordulok, megkérdezem.
 Az pedig, hogy igen sokan ugyanígy vannak vele - legfőbb, legszebb
jutalmam. Egy fiú azt írta például, hogy a „Paddington” név
mindenestül medvénkhez kapcsolódott a számára, így csak ámult és
bámult, hogy egy pályaudvart és metróállomást is így hívnak. Egy
apáca, csak úgy teljesen váratlanul, kórházból írt nekem -
gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, azt hiszem megköszönve a
sok boldog órát, melyet „Paddingtonnal tölthetett”. Medvénk nem
kaphatott volna nagyobb dicséretet - meg is hatódhatott tőle.
Víg dolgokról írni komoly művelet; ráadásul kemény „bányamunka”
is, lefejteni a sok fölöslegeset, maradjon csak és csak a lényeg. Meg
aztán kell a közönség is, üres széksorok előtt, hogy így mondjam, hiába
viccelődünk, handabandázás az csak a szavakkal.
Persze, amit én próbáltam, nem volt vicc. De csak úgy mondom.
Történt egyszer, hogy valami étteremben a szomszéd asztalnál két úr
Paddingtonról beszélgetett. Hallhattam, milyen jókat derülnek, fejüket
hátravágták, hasukat fogták… s örültem. Ez nem nekem szólt, engem
észre se vettek, őszinte volt hát az elismerés. Persze, hogy nem árultam
el kilétemet. Csak tönkretettem volna egy kisebbfajta csodát.
S volt az is, hogy egy alkalommal, épp Ausztráliába utazva, megint
velem volt egy szép nagy Paddington-figura. (Paddington mása sokfelé
kapható már, a… pardon, viccelek csak… róla elnevezett pályaudvaron
egész üzletsor van… terítővel, tállal, csészével, kis és nagy Paddington-
medvékkel.) Amikor felszálltunk, javasolták, csatoljam be őt is, és
hoztak egy egészen kis méretű kosarat. A másik kérés leszállás előtt
következett. Hogy tudniillik szeretnék, ha Paddington irányítaná a
leszállást, a pilóta és az első tiszt, ugye, várja őt „elöl”. Az utasoknak
nem mondtam meg, miért megyek oda!
S mikor az első könyvet írtam, azt sem sejtettem, hogy életnagyságú
bronzszobra lesz nevezett vasútállomáson. Talapzatára le-leülnek a
népek, ott szendvicseznek, húzzák meg üvegeiket-flakonjaikat,
beszélgetnek, nekitámaszkodnak medvémnek. Különös, de
borzongatóan boldog érzés, hogy mikor én már rég nem leszek, az ő
szobra ugyanott fog állni, ugyanily körülmények között. Remélem,
gondolni fog majd rám.
Nem hinném, hogy úgy különben valaha is találkoznánk az utcán,
bárhol. Ha igen, engem lepne meg a legjobban. Járja már ő a maga
útjait. De ha mégis szembejönne velem, biztos kalapot emel. Ezt súgja
neki valami fura érzés. Én meg bánhatom, hogy rajtam nincs fejfedő,
nem tudom őt tisztelettel visszasüvegelni.

MICHAEL BOND
2001 áprilisában
Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar
Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

1133 Budapest, Pozsonyi út 61.

Telefon és fax: 239-0180, 329-0879
e-mail: cicero@chello.hu / www.cicerokonyvstudio.hu
Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató
Felelős szerkesztő: Till Katalin
Művészeti vezető: Vaisz György

A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft.

1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 239-9141

Tördelés: (VaGy)
Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., 2008
Felelős vezető: Ducsai György igazgató
 2008-ban Michael Bond első Paddington-regénye félszázados
évfordulót ünnepel. Paddington, a kis medve azóta járja a világot - az
olvasók képzeletében, könyvek egész sorának lapjain és mindenütt
rajongva szeretik őt nagyon sokan. Sajnos, sok éve nem volt már új
„Paddington”, de az évfordulóra Michael Bond ismét tollat ragadott, és
megírta a legmulatságosabb Paddington-történetet:
PADDINGTON
ITT ÉS MOST
Michael Bond 1997-ben gyerekkönyveiért a Brit Birodalom
Lovagrendjének tagja lett. 2007-ben a readingi egyetem
irodalomtudományi doktorává választották.

Londonban, a Paddington pálvaudvaron várakozó Brown házaspár a

biciklitároló mögött, egy kuka mellett hatalmas karimájú fura kalapot
pillant meg és alatta egy barna, bozontos nagyon kicsike medvét,
nyakában egy táblával, rajta a következő felirattal: „Kérem, törődjenek
ezzel a medvével! Köszönöm.” A kegyes, jóhiszemű Brownék
megszólítják a különös mackót, és illedelmes válaszaiból rövidesen
megtudják, hogy kalandos utazása során a Legsötétebb Peruból
érkezett mint illegális bevándorlo. Brownek rögtön megszeretik a kicsi
medvét, a családjukba fogadják, és elnevezik PADDINGTON-nak…
Michael Bond, a szerző így jellemzi hősünket: „Paddhigton nekem
mindig teljesen valosagos létező volt, élőlény - és máig az is maradt.
Két lábon áll mindig a tények talaján, ráadásul erős érzéke van jóhoz
és rosszhoz. Olyannyira, hogy mikor kétségeim vannak, valami igazi
gyakorlati kérdésben mi lenne helyes, mi helytelen, hozzá fordulok,
megkérdezem.”

Most végre - 50 év óta először - a magyar olvasók is

megismerkedhetnek vele.