SUSAN 

WILSON

 
 
 
 
 
 
 

Könyvmolyképző 
2021
Mint mindig, ezt a könyvet is a családomnak ajánlom – szeretettel.

És két jó ember, édesapáink emlékére:

William Everett Hidlernek és Frank Gordon Gibson Jr.-nak.

 Prológus
Elég leharcolt jószág volt. Nagy fül, drótszerű szőrzet. A  pofája nemrég
kezdhetett őszülni. Úgy festett, mint aki már egy ideje kirekesztve él a
társadalomból, talán soha nem volt igazi társa. Az elém járulók hosszú sora
után, akik mind azt akarták, hogy őket válasszam, és akik a kettőnk közti
drótkerítéshez nyomták az orrukat, volt valami ennek az egyednek a
mélybarna szemében. Nem könyörgés – az nem érdekel –, hanem valami
más. Csendes méltóságteljesség, esetleg zárkózottság, mintha valójában
nem lenne szüksége rám vagy a fajtám kedvességére. Igen. Ez volt az,
egyfajta gőg, ami azt hirdette, hogy nincs szüksége senki sajnálatára, nem is
kéne itt lennie. Ne is nézzetek rám! Nem önszántamból vagyok itt.
Találkozott a tekintetünk, és egy ideig egymásra meredtünk, de aztán
elfordult. Mintha béta-hímként elismerte volna alfa-státuszomat. De abban
a rövid pillantásban megláttam valamit a szemében. Talán csak a saját
független jellemem tükörképe volt, ami segített a felszínen maradnom.
Vagy egy harcos tekintete, akire rájár a rúd, de aki még emlékszik a nem
olyan régi, dicsőséges napokra. Talán a kemény külső alatt rejlő érző szívet
vettem észre, ami olyan, mint az enyém, ami még nem keményedett meg
teljesen. Ebben a világban keménynek kell lenni. Akár valós düh, akár a
félelem okozta agresszió vezérel, készen kell állnod, hogy valóra váltsd a
fenyegetésedet. Ezt ez a harci sérülésekkel teli fickó is értette, és ezek
alapján meghoztam a döntésemet. Ő lesz számomra az igazi.
Így hát megcsóváltam a farkam.
 Első fejezet
– Sophie!
Adam March nem néz fel a kezében lévő lapról. A hangja, mint mindig,
most is nyugodt, nem hangosabb a kelleténél, épp csak annyira emeli meg,
hogy átszelje a vezetőt megillető méretű irodát, és kilibbenjen a nyitott
mahagóniajtón, egyenesen a legújabb személyi asszisztense fülébe.
A  rózsaszín „Amíg távol volt” feliratú papíron Sophie kedvenc lila színű
tollával írt, hurkolt betűivel három egyszerű szó áll, amiket Adam March
képtelen értelmezni. A nővére hívta. Képtelenség. A hívás időpontja: tegnap
délután, mialatt ő kénytelen volt elviselni az általa tartott
megbeszéléssorozat reményei szerinti utolsó alkalmát a mai nagy esemény
előtt. Mialatt lelkesítő beszédet tartott, és könyörtelen utasításokat adott
válogatott csapatának.
Adam ide-oda forgatja a rózsaszín üzenetet bal keze ujjpercein. Ez
valami tévedés. Sophie hibázott. Már nem először. Újabban észrevette
ezeket a megítélésbeli, óvatlan hibákat, Sophie nem túl tiszteletteljes
viselkedését. Mintha nem a beosztottja lenne, hanem a társa. Túl sok estébe
nyúló munkanapot töltöttek együtt, amikor levette a zakóját, meglazította a
nyakkendőjét, és felgyűrte az ingujját. Túl sok fárasztó órán át hajolt fölé,
miközben a nő a gépén dolgozott, és igyekezett tökéletesíteni minden
dokumentumot. Gyakran előforduló hibát vétett: attól még, hogy együtt
harcolnak a lövészárokban, nem lesznek rögtön barátok, ettől még nem
fogja elnézni neki a hanyagságát.
Adam lehunyja a szemét, és nagy levegőt vesz. Ez karrierjének
legfontosabb napja, és máris rosszul indult.
Nem szólt az ébresztője. Azaz nem maradt ideje a szokásos kocogására
az elkerített lakóparkjának futópályáján, azaz elmaradt az az önmagára
szánt fél óra, amire olyan kétségbeesetten szüksége lett volna, mielőtt a
napját kitöltik a megbeszélések, a konferenciahívások, legalább egy vita a
középvezetőkkel, majd a nap végén az a vacsoraparti, amelyet a felesége,
Sterling szervezett, hogy összebarátkozzanak az új szomszédokkal, Van
Arlenékkel, mielőtt még valaki más lecsap rájuk. Úgy hírlik, Van Arlenék
remek kapcsolatokkal rendelkeznek. Ezek a kapcsolatok pedig bárki
számára hasznosak lehetnek, aki előre szeretne lépni a társadalmi
ranglétrán, és jó iskolákat szeretne biztosítani a gyerekeinek. És ez a két
dolog lényegében össze is foglalta Sterling jellemét.
Adamnek semmi kifogása nincs az ismerkedős vacsora ellen, csak jobban
örülne, ha nem aznap tartanák, amikor már így is sok minden zajlik az
életében. De ha mindig egy nyugodtabb napra vártak volna, akkor még
mindig Natickben élnének, és a lányuk nem élvezhetné azoknak a
kapcsolatoknak az előnyeit, amikből egész életében profitálhat. Nehéz
megalapozni egy kamasz lány jövőbeli társasági/üzleti/oktatási/szórakozási
lehetőségeit, aki ráadásul rosszul leplezett mogorvasággal üdvözli az apját,
amikor pedig az mindent elkövet, hogy időben megjelenjen a gyermeke
végtelen sporteseményeinek egyikén ahhoz, hogy legalább az utolsó pontot
még lássa.
Amikor Adam korábban a gyerekvállalásra gondolt, úgy képzelte el
magát a családfői szerepben, mint Ward Cleaver  1: bölcsnek,
szeretetteljesnek, imádottnak. Ariel nem volt olyan nyakatekerten komisz,
mint Beaver, vagy odaadó, mint Wally. Adam évek óta nem hallott tőle
egyetlen értelmes kifejezést sem, mivel minden elmotyogott szavát az
asztalhoz intézi, vagy hosszú szőke haja mögé rejti. Csak akkor látja az
arcát, amikor elmegy a lovas bemutatóira. Ilyenkor ugyanis a haját
hátrafésüli a bársonnyal fedett sisakja alatt. De akkor meg egybeolvad a
többi lánnyal, akik mind rózsás arcúak, és testhezálló lovaglónadrágot és
kék kabátot viselnek. Néha a rossz lány-ló kombinációnak szurkol. Arról
már nem is beszélve, hogy a lovak is teljesen egyformán néznek ki. Adam
számára ezek a lovas bemutatók ugyanannak a kék kabátnak, fekete
sisaknak és a pályán végignyargaló barna lónak a fárasztó, végtelen
ismétléssorozata. Aztán a lány mindig sírva fakad, ha leverte az egyik rudat,
vagy nem sikerült időben teljesítenie a távot, esetleg a lova őrült, lusta,
sánta vagy egyszerűen csak hülye volt.
Ariel elhatározásától eltekintve, hogy valamiféle díjugratóbajnok lesz –
egy cél, amire Adam jó sok pénzt költ –, a lánya kész rejtély a számára.
Éppen ezért dolgozik azonban olyan keményen. Ezért, és Sterling
négykarátos alkalmi gyűrűjéért, személyi fitneszgurujaiért – ugyanis
mindhárom otthonukra jut egy: Sylvan Fieldsre, a floridai Wellingtonra és
Martha’s Vineyardra –, egy hatalmas és egyre növekvő személyzet és azok
illegálisan bevándorolt unokatestvéreinek támogatásáért, valamint a
pénzügyi szakemberek rátermett csapatáért, akik gondoskodnak arról, hogy
ne fizessen több adót a kelleténél. Ők, szemben az alkalmazottai nagy
részével, nagyon-nagyon jól végzik a dolgukat.
Adam March negyvenhat évesen, ezen a felhős reggelen a tükörhöz
nyomta a homlokát a fürdőszobában, és azt kívánta, bár ne kéne dolgoznia
menni. Nem elég, hogy nem szólt az ébresztője, de a házvezetőnője ismét
elfelejtette beszerezni a speciális granoláját. Sehol sem találta azt az
importált müzlit az óriási kamrában, amit szeretett. Csak azt a sok szart
látta, amit Ariel eszik. Miután kukoricapelyhen nevelkedett, és most végre
megengedheti magának a legjobb reggelit, olyan sokat kér azzal, hogy
granolát ehessen, amikor szeretne? Már csak a puszta ára miatt is – hiszen
Norvégiából hozták be – muszáj mindennap ennie. Ráadásul nélküle a belei
képtelenek rendesen ellátni a feladatukat, és ha ez a rendszer is cserben
hagyja, valóban az a veszély fenyegeti, hogy elveszti a türelmét, és akkor
talán ez a házvezetőnő nagyon pórul jár. De ezt persze a vacsoraparti utánig
még csak fontolóra sem veheti. Ha ma rúgná ki azt az átkozott perszónát,
akkor Sterling dühe még az övét is felülmúlná, amíg az indulatai és a belei
jelentéktelen méretűvé zsugorodnának.
Szőke, agárvékony, a mindenki felett parancsolgató emberek édes álmát
alvó felesége olyan hatalom, amivel számolni kell, és Adam nem
szándékozott ezt az erőt egy Sterling számára ilyen nyilvánvalóan fontos
napon magára szabadítani. Nem a felesége, ahogy azt a nő gyakran
mondogatja, hanem a saját érdekében. A  férfi és az egyetlen lányuk
előmenetele érdekében. Odakint társasági háború dúl, és Sterling egy
hadvezér rátermettségével vezeti csapatait.
– Észrevehetőnek kell lennünk. A megfelelő jótékonysági szervezetet kell
támogatnunk.
A támogatók listáján szereplő nevük még a PBS egyik dokumentumfilm-
sorozatában is megjelent.
– A megfelelő koncertekre kell eljárnunk. Ha sikeres akarsz lenni, ezt az
árat kell fizetni érte.
Ez csak egyike Sterling szurkolólányhoz méltó, ismételt
megnyilvánulásának. Egyesek akár azt is gondolhatják, hogy Adam March
már most is sikeres. Hiszen mi mást akarhatna még? Vannak, akik a nevük
előtt vagy után megjelenő rövidítésekre áhítoznak, mások annak a
dicsőségére, hogy élen járnak a művészetekben, a tudományokban, a
politikai életben. Adam csupán három betűre vágyik: C E  O. Azaz
vezérigazgató. Egy ilyen teljesítmény már nem az előléptetéseken múlik, és
nem is az adott cégnél ledolgozott éveken. Inkább egy ugróiskola
ugrásaihoz hasonlatos, ide és oda, egy lábbal, majd kettővel, egyik cégtől a
másikig, hagyva, hogy egyik vezetői szereptől a másikig csábítsák.
Menedzser, felvásárlási igazgatóhelyettes vagy osztályvezető. Olyan
előmenetel, ami egy jobb – azaz elkerített – környéken lévő jobb házzal,
több BlackBerryvel és még több otthon töltött szabadsággal jár, amit főleg
telefonálgatással tölt, mert fél, hogy nem lesz elérhető, és csupán
mosdószüneteket engedélyez magának. Mindez több kiadást is jelent. Adam
néha úgy érzi, egyetlen vasa sincs. A  fizetését és a bónuszait mintha
elnyelné ez az ambíciós gépezet. Viszont az egésznek a tetején lévő érett,
piros cseresznye már csak karnyújtásnyira van. És már nem sokáig. A mai
nappal Adam biztosítja a felemelkedését a Dynamic Industries
ranglétrájának végső fokára. Elnök és CEO.
Ám ma reggel Adam csak egy tál norvég granolára és az átkozott
futására vágyott a legújabb elkerített lakóparkjának gondosan megtervezett
területén. Szüksége van erre a fél órára, erre a külön töltött időre. Ilyenkor
hátrahagyja a Bluetootht, leszegi a fejét, és tekintetét az útra szegezi, hogy
ne kelljen odaintegetnie a szomszédoknak vagy az alkalmazottjaiknak.
A legjobb ötletei gyakran ez alatt a harminc perc alatt születnek.
Csupán egyetlen dolog szabott gátat annak, hogy Adam egyszerűen
mégis elmenjen futni, és így egy kicsit késve érkezzen a munkába. Az, hogy
mind magától, mind a beosztottjaitól szigorú pontosságot vár el. Adam
March pontban fél nyolckor lép be az irodájába. Egy perccel sem előbb
vagy később. Rendkívüli elégedettséggel tölti el, hogy az emberek hozzá
igazíthatják az órájukat. Adam szerint a pontosság egyszerre művészet és
tudomány. A  tizenhat kilométeres ingázás és a változékony forgalom
ellenére mindig időben érkezik. És jaj annak a munkatársának, aki nincs ott,
hogy üdvözölje. Adam egyszerű dolgokat vár el az emberektől, és
elvárásainak elengedhetetlen feltétele a pontosság. Az, hogy csoportok
összevissza szállingóznak be az épületbe, mivel nem várják el tőlük a
pontosságot, számára egyszerű hanyagságnak tűnik, amit a saját embereinél
nem tűrne meg.
Amikor Adam a tükörképét bámulta a fürdőszobai tükörben, egy
vonzóan markáns arc nézett vissza rá, sötét borostája kiemelte az állkapcsát,
ahol a bőre épphogy csak elkezdett megereszkedni. Hűvös, barna szemébe
nézett, amivel kiérdemelte a Halott Szemű becenevet. Amit nem talált
sértőnek, inkább nemkívánatosan gyengédnek. Egy méltóságteljes arc, ami
illett ahhoz a kegyetlen üzletkötőhöz, akivé vált.
Ha a tükörben látszott is egy dühös, őszülő férfi árnya, Adam könnyedén
eltüntette egy drága, krémes borotvaszappannal.
 
 
Adam végighúzza a kezét a selyem nyakkendőjén, és a furcsa üzenetet a
zakója zsebébe csúsztatja. Sophie-nak még mindig semmi nyoma. A nő üres
székére bámul, és oly sok év után most először a nővérére gondol.
Sophie karfa nélküli irodai széke furcsa szögben kicsit megdőlt, mintha a
tulajdonosa többet nyomna az egyik oldalára. A  nő monitorján ide-oda
lebeg a Microsoft logó. Ezek szerint már bekapcsolta a gépet, és
megnyitotta a leveleket, amiket majd vagy neki, vagy az egyik
alárendeltjének továbbít, esetleg figyelemre méltatlanként kitöröl.
Az azonban nem elég, hogy az épületben van. Sophie-nak az asztalánál kell
ülnie, amikor ő megérkezik.
Adam leteszi a sértő papírt, és kinyitja a régi stílusú aktatáskáját. De már
nem is tudja, mit keres. Ott jön Sophie, visszalopakodik az asztalához,
egyik kezében egy nagy papírpohár kávéval, a másikban péksüteménnyel.
Adam még az irodája mélyéről is látja, hogy az asszisztense állát vékony
cukormáz réteg borítja. Sophie most már valóban próbára teszi a türelmét.
Ahelyett, hogy eldobna mindent, és felkapná a jegyzetfüzetét, áthajol a
billentyűzete fölött, és kattint egyet az egérrel. A  leveleit ellenőrzi. Az  ő
ideje kárára. Felháborító. Sophie nagyon jól tudja, hogy a mai nap sokat
számít. Mi lehet fontosabb a számára, mint hogy megkapja tőle az
utasításait? Komolyan kezdi fárasztani a tiszteletlensége.
A nővére hívta.
 
 

1
Ward Cleaver: A  Leave it to Beaver amerikai sorozat kitalált szereplője. Beaver és Wally a
sorozatbéli gyerekei.
 Második fejezet
Adam a kis konyha ragacsos padlóján ül, amit itt-ott olyan régi foltok
borítanak, hogy már egybeolvadtak a linóleum geometriai mintájával. Egy
kisautóval játszik, amit brumm-brumm hangokat hallatva végigvezet az
alakzatok repedései mentén és körül. A  konyhaasztal alatt lapul. A  négy
széket betolták, csak az egyiken ül valaki. Az apja. Nagy lábára bakancsot
húzott, az egyik cipőfűző lazábban lóg, mint a másik. Egyik lábát kicsit
oldalra billenti recés, vastag talpának gumiszélén. Adam végigtolja a kocsit
az apja lábán. Az apja elhúzza a lábát, ezzel eltüntetve a hegyet. Adam az
autó lassú pöfögését utánozva végighajtja a játékát a konyhaasztal alatti
terület kerületén. Fölötte üveg koccan üvegnek, és egy újság zörgése
hallatszik, amit mintha félbehajtanának. Még nem vacsoráztak, és nem
hallatszódnak az előkészületek hangjai. Megjelenik egy pár meglepően
magas sarkú vinilcsizma. A  nővére. Adam a búvóhelyéről látja a térde
sápadt, domború kidudorodását a fehér csizma fölött, afölött pedig hosszú,
vékony lábát, a miniszoknyája szegélyéig.
– Mégis hová készülsz? – Az apja hangja halkan, fáradtan szól.
– El. Már mondtam.
– Nem mész sehova! El kell kezdened a vacsorát.
– Megígérted.
Az apja hirtelen hátratolja a széket, és feláll.
– Veronica! – Adam most látja meg a kék munkásnadrágját, aminek a túl
hosszú szára rálóg a fekete acélbetéses bakancsának tetejére. A  nővére
lábát eltakarja az apjáé. – Nem, nem ígértem meg. Vannak bizonyos
kötelezettségeid itthon.
– A francba a kötelezettségeimmel!
A pofon élesen, röviden, ijesztően csattan, mint a játék pisztolya hangja,
mire ösztönösen könnyek csillannak a szemében. A nővére meg sem mukkan.
– Ne beszélj így, fiatal hölgy! Mégis kinek képzeled magad?
– Elegem van ebből. Elegem van belőled. Elegem van abból, hogy folyton
én vagyok a bébiszitter, akit még csak meg sem fizetnek. Ő  a te fiad,
gondoskodj róla te!
 Adam az asztal alól nézi, ahogy a nővére hosszú lába abban a nevetséges
csizmában a hátsó ajtóhoz csörtet. Az  első emeleten laknak, az az ajtó a
hátsó lépcsőhöz vezet, alatta a nyirkos folyosóval, amiben üres
üdítősdobozok és nem használt kerti eszközök hevernek szétdobálva. A lány
kinyitja az ajtót.
– Ne merészelj csak úgy lelépni!
Az apja hangjában felsőbbrendűség, dominancia, erő cseng. Adam öt és
fél évesen túl fiatal ahhoz, hogy belegondoljon ezekbe a szavakba, de
felismeri az ürességet a mellkasában, valahányszor az apja megszólal. Azt
az üres félelmet, hogy a híd alatt lakó troll hozzá beszél, ő pedig nem tudja,
mit válaszoljon.
Adam a konyhaasztal alatti barlangjából figyeli, ahogy a nővére lába
visszajön, közeledik, míg végül a vinilcsizmás kis láb egyenesen felé néz.
Erre kicsit megkönnyebbül. Visszajött. Itt marad.
Kissé kihajol az asztal alól, hogy elláson az apja lába mellett. Veronica
megszólal, és amit mond, azok lesznek a tőle hallott utolsó szavai, az utolsó
szavak, amikre emlékszik.
– Cseszd meg, vénember!
Azzal becsapódik az ajtó, és ő magára marad az apjával.
 
 
– Sophie!
Ez már kicsit sürgetőbben hangzik. Meg kell ezt állítania, mielőtt tovább
fajul. Hol van ez a lány? Miért nem áll már itt előtte a kis spirálos
jegyzetfüzetével, a készenlétben tartott lila tollával, várva az utasításait,
várva, hogy elsorolhassa neki a kívánságait, amiket aztán teljesíthet? Hogy
elmondhassa neki, hogy neki nincs nővére, és bárki hagyta is az üzenetet,
nem szabad támogatni ebben a tréfájában. Nem fog az illetővel beszélni.
Még mielőtt elkezdi a nap fontos feladatait, meg kell mondania Sophie-nak,
hogy hibázott, mert a három ártalmatlan szó ellenére, és annak ellenére,
amit az a nő mondott a telefonban, neki nincsen nővére. Sophie-nak jobban
résen kell lennie a telefonbetyárokkal.
Több mint negyven éve egyszer sem hallott felőle. Azóta, hogy
kiviharzott a lakásból, őt hátrahagyva, egyedül a megözvegyült apjukkal.
Veronica olyan régen elment, hogy sosem beszélt róla, még a feleségének
sem. Minek hozzon fel egy halvány emléket, némi homályos képet, ahogy
együtt ülnek a kanapén, és pattogatott kukoricát esznek, ha egyszer
Veronica létezésének semmi köze hozzá? Ahhoz, amilyen ember most.
Akivé vált.
Adam igazából nem is tagadja a múltját, hanem inkább egy teljesen új
történetet alkotott maga köré – az önerőből felkapaszkodott férfiét, akinek
az élete nem gyerekkorában kezdődött, hanem a kitűnő alapszakos
diplomájával a Massachusettsi Egyetemen, amit a Harvard mesterképzése
követett. Elkendőzi azokat az éveket, amikor a Pioneer Valley Transit
busztársaságnál dolgozott sofőrként, hogy fizetni tudja a tandíját.
A gyerekkorát elintézi annyival, hogy lényegében árvának tünteti fel magát,
és úgy hessegeti el a múltja témáját, mintha kissé regényes, mégis fájdalmas
élményt takarna, nem pedig azt a tényt, hogy az apja állami gondozásba
adta. Hogy egyik nevelőszülőtől ment a másikig. Az  életminősége pedig
egyre romlott a rendszerben. Adam March már régen valamiféle tokba zárta
a gyerekkorát, ahogy a test különít el egy szálkát, és sejtek kemény tömegét
alkotja körülötte, leválasztva és lebontva az idegen testet. Helyét
becsvággyal töltötte ki. Adam olyan ember, aki mindig él a lehetőségekkel,
és eléri, amit akar.
Összehajtja a rózsaszín jegyzetlapot. Veronica. „Ő  a te fiad.”
A becsapódó ajtó hangja.
Adam apró szorítást érez a szívében. Nem mellkasi fájdalmat. Valami
mást. Feszültséget. Ami az értekezletek vadállatává teszi. Egy pillanatra
lehunyja a szemét, majd ismét kinyitja, és újra elolvassa az üzenetet.
A nővére hívta. Csak ennyi áll a papíron. Nincs mellette se szám, se cím, se
név. Mintha már ismerné őket.
Bizonyára Sophie értett félre valamit, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha
valamilyen bizarr körülmény folytán, az események valamilyen
elképzelhetetlen fordulata révén a nővére visszajött? Ha így van, mit vár
tőle? Könnyes egymásra borulást? Mit akar? Pénzt? Annak lenne értelme,
és máris eltökéli, hogy felhívja az ügyvédjét, amint el tud kicsit szabadulni
a napi stresszes feladatoktól. Ismét kihajtja a lapot.
A nővére hívta. Az ingatag talaj, amire az életét építette, most megremeg.
 
 
– Sophie!
Érzelemmentesen ejti ki a nevet, nincs a hangjában semmi melegség.
Mintha egy engedetlen kutyát hívna, akit meg kell nevelni.
– Máris megyek, Mr. March!
 Adam irodája nyitott ajtajának keretéből rálát Sophie-ra, ahogy a
számítógépe fölé hajol. A térdhajlatában apró gödröcskék képződnek, ahol a
kissé túl szűk, kissé túl rövid szoknyája felcsúszik, ellenszegülve az
öltözködési előírásoknak. A  férfiaknak nyakkendő, a nőknek megfelelő
irodai viselet. Adam March nem tűri az Ally McBeal-ruházatot az
irodájában. Sophie méretes hátsója ide-oda billeg, miközben a
billentyűzetén pötyög egy választ valamire, amit láthatólag szórakoztatónak
tart az ő kárára. Az ő drága ideje kárára.
Hirtelen kiszárad a szája, és megszomjazik. Ahogy a kisasztalon álló
vizeskancsóért nyúl, Adam vérnyomása egyszer csak leesik, és megszédül,
mintha a feje már nem is hozzá tartozna. Megkapaszkodik az asztala
szélében, de a keze mintha nem is a teste része lenne, mintha csak fonalak
kötnék a csuklójához. A pillanatnyi szédülés elmúlik, ahogy a vérnyomása
helyreáll, de a zuhanó érzés megmarad.
Odakint Sophie felnevet. Dallamos trillájának hangja mintha egyre
inkább gúnyolná. Adam gondolatai őrülten kavarognak, pengeéles
gondolkodásmódját hirtelen elködösíti a szorongás. Vissza kell térnie a
munkájához, fontos telefonhívásokat kell elintéznie. Nincs ideje az ilyen
csip-csup dolgokra. Nincs ideje arra, hogy kiderítse, mit jelent ez. Nincs
ideje a nővérével foglalkozni.
Adam összegyűri a papírt, és az asztala alatti szemetesbe dobja.
Mégis mit képzel a nővére, hogy csak úgy visszasétál az életébe, hogy
felelevenítsen egy kapcsolatot, amiről még kamaszként lemondott? Amikor
hagyta, hogy egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerüljön. Hogy veszélyeztesse
mindazt, amit felnőtt életében felépített.
Adam ismét kézbe veszi a papírt, és félbetépi, majd megint és megint
félbe. Neki nincs nővére. Viszont van egy cége, amit vezetnie kell.
– Sophie! – mondja ki ismét Adam az asszisztense nevét, mintha az egy
nem létező, értelmetlen, kitalált szó lenne. – Sophie! – hangsúlyozza ki a
második szótagot. SoPHIE. Nem esdeklőn. Hanem fenyegetően.
A  lány háttal áll neki, még mindig a billentyűzete fölé hajol. Egész
testtartása az ő tekintélyét csúfolja.
– Sophie!
A  hangja parancsoló mezzofortéból fortéra vált, a lány mégsem jön be
hozzá.
Sophie továbbra is a billentyűzet fölé hajolva odaint Adamnek, egyfajta
laza, elutasító mozdulatként, mint aki jelzi, hogy hallotta, de csak később
akar foglalkozni a kívánságaival. Mint aki elhessegeti. Ahogy Sterling teszi.
Újra és újra, amikor ott áll előtte a hálószobában, arcátlanul meztelenül, és
lassan bekeni magát, majd lágy permetet fúj a már ismertetőjelévé vált
parfümből a levegőbe, és átsétál rajta, ahogy az éppen aktuális társasági
eseményre készül. Megérinthetetlenül. A  különböző műtétekkel
megszépített teste már szinte nem is vonzó a kőkemény körvonalaival és a
mesterségesen megnövelt melleivel, ám ugyanúgy felébreszti benne a
vágyat. Amit Sterling csak később engedélyez.
Lealacsonyítóan leinti, mint Ariel a kamasz barátai előtt.
Sophie elutasító keze visszaereszkedik a billentyűzetre, Adam tekintélye
eltörpül a lány digitális barátja mellett. Az  asszisztense egyik lábáról a
másikra helyezi a testsúlyát, bal térdhajlatából eltűnnek a gödröcskék, hogy
aztán a jobbon jelenjenek meg, mint apró, gúnyos szemek.
Túl sokat fektetett ebbe a napba. Ennek a napnak a várt kimenetelébe.
Az  elmúlt majdnem tizennyolc hónapban túl sok idejét, erőfeszítését, a
hírnevét és a jövőjét áldozta fel az alapos elemzésekre, tervezésre, a
kollégái meggyőzésére, hogy igaza van, hogy ez a felvásárlás a helyes
döntés. Élete túl nagy részét szentelte ennek a pillanatnak az előkészítésére.
Talán egész életében erre a dicsőséges napra készült. A  mai üzletkötéssel
végre megkapja az őt megillető CEO posztot, és már nem kell tovább
várnia, hogy átvehesse Louis Wannamaker helyét. Az  évek, amiket
gyerekkora gyenge alapzatára épített, a sikereinek évei végre meghozzák
gyümölcsüket, hiszen ő lesz az egyértelmű utód.
Veronica. A  nevét kiáltotta akkor és évekkel azután, hogy kiviharzott a
hátsó ajtón.
Sophie pedig valóban aláássa a tekintélyét. Emlékeztetni kell arra,
hogyan viselkedjen, és hol van a helye ebben a céges csapatban.
„Ne merészelj feleselni, ifjú hölgy!”
A  nővére hívta. Mégis miféle idióta hisz egy összevissza hadováló
őrültnek?
Adam szája teljesen kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapad. Jobb
halántékán lüktet a pulzusa, mintha hallaná is a furcsán fájdalmas dobolást
és a vérnyomása emelkedését. Már szinte zihál. A  mögötte besütő reggeli
fény sárga négyzetet fest nagy, fekete asztalára, az árnyéka mintha egy
kulcslyuk lenne a közepén. Ujjának bütykeit a bőr íróalátétére nyomja. Egy
jól hallható szívverés erejéig szemei között a fájdalom egyenetlen, vékony
vonala ível. Adam még jobban az asztalnak nyomja az ujjait, a fekete asztal
széléhez szorítja magát, ide-oda ingázik, hogy lendületet nyerjen, majd
ellöki magát. Megkerüli a széles asztalt, közben meglöki a kötelezően
odahelyezett friss virágok vázáját. A bordázott üveg talpa így kissé lelóg az
asztalról, de a csokor súlya megtartja. Egy liliomszirom leválik róla, és a
padlóra hull. Adam cipője a szőnyegbe préseli, amin így egy rózsaszín folt
látszik, mint egy elütött állat a szürke szövésen.
Adam már elérte az irodája ajtaját, és még maga is meghökken, mennyire
dühös. Mintha az érzés olyan mély rétegeiből törne fel, amiknek a
létezéséről nem is tudott, mintha átváltoztatná, konkrétan újrarendezné a
csontjait, és egy másik lénnyé alakítaná. Adam számára nem ismeretlen a
düh. Kiabált már a kötözködő lányával, a beosztottjaival és ritkán még
Sterlinggel is. De valahányszor megemeli a hangját, eszébe jut az apja, és a
menekülő lányához intézett utolsó szavai. Most is csak az ő hangját hallja a
fejében.
„Nekem te ne szegülj ellen, ifjú hölgy!”
– Sophie!
Egy krákogó suttogás, mintha a düh torkon ragadta volna, és kiszorította
volna belőle a levegőt. A  pulzusa egyre dobol a halántékában, és egy
pillanatig úgy érzi, mindjárt elájul.
„Cseszd meg, vénember!”
 
 
Sophie Anderson tekintete a képernyőjére tapad, miközben átolvassa az e-
mailjeit, és nevet a vicceken, amiket a fogyasztóvédelmen dolgozó barátja
küldött. Csak akkor egyenesedik fel, amikor megérzi Adam leheletét a
nyakán. Aztán a férfi kezét a vállán, ahogy a főnöke egy rántással
megfordítja és felpofozza.
Később azok, akik látták az esetet, azt állítják majd, hogy nem tudták, ki
támadt Sophie-ra, és mind azt hitték, valami őrült átjutott a biztonságiakon.
Hogy aztán négy középvezető és két őr kellett hozzá, hogy Adamet a földre
szorítsák. Hogy fenevadként üvöltött. A cégen belüli legendák ezentúl majd
a Dynamic Industries Jekyll és Hyde-jaként fogják emlegetni Adam
Marchot. A  férfinak, aki a céges kegyetlen vezetési stílus harcára termett,
elborult az elméje, mint egy acél medvecsapda, ami egy nyúl érintésére
véletlenül működésbe lép. Adam March teljesen összezuhant, ahogy a
következő években mesélik majd a menzákon és a koktélpartikon.
A beképzelt nagykutyát elűzték, és soha többé nem látták. Ám a róla szőtt
legenda, vad önpusztításának felfoghatatlan tette tovább él.
 Harmadik fejezet
Jobb, ha mesélek magamról egy kicsit. Az  életemről. Ha adok magamról
egy nyúlfarknyi – vagyis az én esetemben ebfarknyi – ismertetőt. Nemrég
múltam hároméves, azaz túl fiatal vagyok ahhoz, hogy pozícióért küzdjek,
de elég idős ahhoz, hogy csak a legjobb ellen álljak ki. Jók a fogaim, erős
az állkapcsom. Az egyik fülem félig hiányzik, a másik a háromnegyedénél
meghajlik, és mindig szorosan lelapítom, amikor üdvözlök valakit.
A farkam olyan egyenes, mint egy bot, és szinte soha nem emelem a hátam
fölé, mint valami gondtalan retriever. Ez a szándékom varázsvesszője, egy
ostor, egy figyelmeztetés. A  körülményektől függően húsz-huszonhárom
kiló vagyok. Amikor az utcán éltem, volt, hogy tizennégyre is lefogytam,
hacsak nem szagoltam ki a legjobb kukákat, és értem oda élősködő
testvéreim előtt. Nem tudom, milyen színű vagyok, ez nem olyan fontos
jellemvonás a fajtámnál. Az  számít, hogy a bűzmirigyeim elárulják a
helyzetemet, a neveltetésemet és a lakóhelyemet bárkinek, akivel
találkozom – azt, hol jártam, és hová tartok.
A vizeletem széles területet jelöl meg. Heréim viszont nincsenek. Amikor
először elfogtak, már el is tűntek. Hamarosan rátérek sorsom ezen részére,
de annyit elárulok, hogy addigra teljesen kifejlődtem, de nem adtam fel hím
viselkedésemet, csak örökítésem beteljesítését. Még megy, de vaktölténnyel
lövök.
Születésemtől kezdve nyilvánvaló végzetem – ahogy azt a fiatal férfiak,
akik ketrecben tartották a szüleimet egy pincében, elrendezték – a harc volt.
A  méretem és a nemem következtében a legjobb ellátásban részesültem
azoktól, akik amúgy semmilyen gyengédséggel nem tekintettek a belvárosi
pincébe dugott állatokra. Etettek. A vállamon nehéz láncokat viseltem, hogy
testem kőkemény izmok tömegévé váljon. Annyira megerősödtem, hogy
két ilyen éretlen, fiatal férfinak, fiúnak – akik a maguk fajában még
kölyköknek számítottak – kellett visszafognia. Alig láttam a napfényt.
Az  éjszaka teremtménye voltam, egyik pincéből a másikba vittek a
sötétben, és közben csak egy nem megfelelő méretű szájkosár választott el a
kezüktől. Nem emlékszem, hogy valaha is megérintettek volna csak úgy.
Csak rángattak, húztak, taszigáltak. Egy bot vége, egy lapos husáng. Ha a
két fiú közül valamelyik le merte volna venni rólam a szájkosarat, és meg
merte volna paskolni a fejemet, megnyaltam volna a kezét. Féltek tőlem,
attól, amit alkottak.
Mint mondtam, egy belvárosi pincében születtem. A  szüleim szokatlan
módon mindketten ugyanott éltek, így mindkettejüket ismertem.
A  fajtámból sokan nem ilyen szerencsések. Anyám fajtiszta pitbull volt –
bármit jelentsen is ez a dölyfös fiúk szótárában –, és olyan kutyák hosszú
sorából származott, akiknek az életben maradása a küzdőtérben bizonyított
vitézségükön múlott. Egyikük sem volt különösen agresszív, de mindet
pusztításra lehetett uszítani, mindben feltámadt a versenyszellem, amikor
kutyába sem véve őket – ezt nem szóviccnek szántam – összeeresztették az
ellenféllel. Mint régen, a gladiátoroknál, nem mi választottuk az
ellenfeleinket, hanem a minket alkalmazó férfiak. A harcból élünk. Ez volt
az előre elrendelt karrierünk. A  feladatunk. A  munkaórák nem rosszak, és
ha jól végzed a munkádat, megélsz még egy napot, és újra csinálhatod.
Anyámnak, akit Szukának neveztek, a szája végig sebhelyes volt, és egy
félhold alak hiányzott is belőle, felfedve felső, oldalsó fogait. Már rég
visszavonult az arénából, és tenyészgép lett. Az  emlői petyhüdten,
reszketegen lógtak, és a mellei még azután sem nyerték vissza soha korábbi
feszességüket, hogy a hatóságok elvitték a pincéből.
Nem azok alapján a fajtaelfogult fogalmak alapján azonosítjuk magunkat,
mint amilyeneket a születésünkről gondoskodó emberek használnak.
Mindenki tudja, hogy különböző alakunk, méretünk, szagunk és
faroktartásunk segít egymás beazonosítására. De az egyértelműség kedvéért
inkább úgy mondom, hogy apám több erős és szívós „fajtának” a keveréke
volt. Volt benne valamennyi pitbull, rottweiler vagy bokszer, és talán egy
kis régimódi buldog is. Rottweiler őseitől örökölte a magasságát és a
méretét. Pitbull génjei vékonyabb hátsóval és Bluto-szerű, aránytalan fejjel
látták el. Kemény volt a küzdőtérben, értett a harchoz, és sosem hátrált
meg. Fittynek hívták valami rapper után, akit a fiúk imádtak. Ifjú korom
ellenére is úgy éreztem, hogy kissé idétlenül hangzik egy olyan
gladiátornak, mint az apám, a Fitty nevet adni. Bár apámmal a környék
bajnokai voltunk, igazi kutyaviadalkörökben nem versenyeztünk, így a fiúk
még kevertként is benevezhettek minket a szintén amatőr barátaiknál.
Az  elnevezések mindig is rejtélyt jelentettek számunkra. Ha nem
megyünk, amikor hívnak, akkor a ránk aggatott becenevet valószínűleg
elfogadhatatlannak tartjuk. Életem során sok mindennek szólítottak, és
néhányuk cseppet sem volt udvarias. Ismerjük egymás ránk kiáltott neveit,
de sokkal jobban ismerjük egymás szagát. Anyámra nem Szukaként
gondolok, hanem a bőre sajátos meleg szagaként, a jellegzetes illatként,
ahogy kevésbé szerencsés, alombeli társaimat etette. Én voltam közöttük a
legnagyobb. Aki mindig elöl szopott. Kisebb testvéreim elpusztultak a fiúk
kegyetlen erőfeszítései közepette, ahogy a szelektív tenyésztéssel
próbálkoztak, és mint egy halom egeret, bedobták őket az edzőketrecbe.
Kóbor barátaimat, akikből egyébként sok volt, nem kötötték a kimondott
nevek. Hátrahagyott szaguk segítségével meglátogathattam őket, még ha
nem is voltak a közelben. Á, ott van a kis izmos. A  nagy kutyákkal párzó
szuka itt őgyelgett a sikátorban. Talán megvárom. Újabb szimatolás, mire
rájöttem, hogy ismét vemhes. Megjelent lelki szemeim előtt, dagadó
emlőkkel, önelégülten kilógatott nyelvvel, ahogy biztonságos helyet keres
az almának. Képekben gondolkozunk.
Még most is látom magam előtt a pince képét, ahol születtem, anyám
bőre és bundája gazdag, meleg illatának nyugalmában. Kíváncsian
szimatoltam az édeskés vérszag első foszlányát, ami egy válaszfal mögül ért
el hozzám. Mögötte a hevenyészett küzdőtér húzódott. Ekkor még nem
tudtam, mi ez, de magamban a szagot a hozzá társuló hangokkal
párosítottam, a harc hangjaival. Az  érzékeim felkészítettek a későbbi
sorsomra, így amikor először láttam vért, először harcoltam, az egész olyan
ismerős volt, mintha egészen addig erről tanultam volna.
Amikor ideje volt magam mögött hagyni kölyökéletemet, kivettek anyám
ketrecéből, és elkülönítettek. Azt hiszem, az első magányos estémen
vonyítottam, de hamar elhallgattattak egy ütéssel. Azóta is mindig leszegem
a fejem egy gyorsan mozduló kéz látványára. Támadóm bedobott hozzám
egy kemény gumikarikát, amit rágcsálni kezdtem, és lenyeltem nyálas
darabkáit, amiket aztán kihánytam, mielőtt végül elaludtam.
Magam előtt látom a nehéz láncokat, amiket a fejemen át a vállamra
hurkoltak, és így vonultam végig az utcákon a fiúkkal. Erős kutya kinézetét
kölcsönözték nekem, és bevallom, lehet, hogy kicsit kérkedtem is velük.
A láncok nem béklyóztak meg, inkább büszke voltam rájuk. A nyakam köré
a féken tartás tökéletes egyenszerelését erősítették, hogy azzal irányítsanak
egy irányíthatatlan állatot. Egy nyakörvet, amit ha megrántottak,
fémhegyeket nyomott vastag nyakamba. Az  ünnepi öltözékem pedig egy
hegyes szegekkel díszített bőr nyakörv volt, amit ünnepi alkalmakkor
viseltem, mint például, amikor a fiúk elvittek megmutogatni a bandájuknak.
Mire teljesen kifejlődtem, a fiúk már rendesen elkezdték a kiképzésemet.
Bár leginkább anyámra hasonlítok – hosszúkás test, szögletes pofa,
ostorszerű farok –, olyan nagy vagyok, mint apám. A rottweilergének nem
igazán látszanak, így sosem fogok negyven kilót nyomni, mint azok a
zúzógépek, de a sportágamon belül a nehézsúlyúak közé tartoztam.
Huszonkét kiló, csupa izom, csont és nyál.
Hogy honnan tudjuk, mit tegyünk, ha bedobnak minket a küzdőtérre?
Sehonnan. Első alkalommal csak annyit tudunk, hogy az embereink várnak
tőlünk valamit. A  verejtékükön érezni, hogy kihívták egymást. Hangjuk
élesen és vadul cseng, ahogy biztatnak, noszogatnak, szidnak. Pár
másodperc után már tudjuk, mit kell tenni. Tudjuk, mit akarnak.
A nyugtalanságuk elárulja, magával ragad a szitkozódásuk. Belekerülünk a
helyzetbe. És mint azok a régi gladiátorok, tudjuk, hogy a vereség nem
opció. Ezt várják tőlünk az embereink. Ez a feladatunk.
Attól fogva, hogy a fiúk betettek a küzdőtérbe, értettem, mit várnak
tőlem. Félelemből harcoltam. Ezt nem szégyellem bevallani. Ha valaki nem
fél attól, hogy leharapják az orrát, akkor az éppolyan őrült, mint azok a fiúk.
Légy te a támadó, és akkor talán nem sérülsz meg, vagy legalábbis nem
annyira. Mondok mást is: nem mindig utáltam. Amikor éhes vagy, és
elszigeteltek a többiektől, amikor semmilyen bajtársi módon nem
találkozhatsz a társaiddal, amikor az orrod sosem ér ismerkedős részeikhez,
és csak a kerítések lécein hagyott szagokból ismeritek fel egymást, nos,
akkor kissé ingerlékennyé válhatsz. Csak így vezethettem le a feszültséget.
És elég jó voltam benne.
Mindig is egy fenevad leszek, egy ember alkotta ín-, csont-, izom- és
fogköteg. A  felmenőim jó ötletnek vélték az emberekkel való szövetséget,
eszükbe sem jutott, hogy az alakjukat és a hajlamukat így befolyásolni fogja
egy másik faj. Az a feladat tett bestiává, amire kiképeztek. Sok fajtársamból
kiveszett ez a vadság, és a tűzrakó helyek körüli maradékok utáni guberálás
örökségét az őket szerető emberekhez való ragaszkodásra cserélték.
Erről azonban egészen addig nem tudtam, amíg a fiúk be nem hoztak egy
korcsot az utcáról. Tiszta volt, körmeit rendesen rövidre vágták, és bár nem
viselt nyakörvet, egyértelműen egy ragaszkodó Canis domesticus volt.
Ilyesmi időről időre előfordult. Amikor kifogytak a kölykökből, a fiúk
behoztak pár cseppet sem önkéntes újoncot, hogy velük gyakorlatozzunk.
Ezek a berángatott ebek nem jelentettek igazi kihívást. Általánosságban
véve gyenge izomzatúak voltak, és kevés erőnléttel rendelkeztek, mivel
eltunyultak a jóléttől. Ezek a naiv párák szégyentelenül csóválták a
farkukat, amikor megérkeztek, azt hitték, új barátra leltek, de a következő
pillanatban egy keménykötésű, homályos tekintetű kihívó beleharapott
vidáman feltartott nyakukba.
Ez a konkrét újonc akkor mesélte el nekem a történetét, amikor a pince
ketreceiben feküdtünk. A ketrece elég közel volt az enyémhez, és így olyan
csendesen tudtunk beszélgetni, hogy egyik fiú sem üvöltött ránk, hogy
„kuslegyen”. Bár nem tudtam megszaglászni ismerkedős részeit, még így is
éreztem, hogy a szaga bővelkedik a jó ételben és az emberi érintésben. Azt
mondta, volt egy embere, aki kedvesen gondoskodott minden igényéről, és
még finomságokat is adott neki minden ostoba megnyilvánulásáért. Nem az
volt a feladata, hogy a küzdőtérben ugráljon, hanem hogy a póráz rángatása
nélkül sétáljon. Nem, nem olyan nyakörvet viselt, mint az enyém. Az övé,
amit a fiúk levettek róla, puha bőrből készült, rajta két fémkorong csilingelt
kellemesen, a saját és a gazdája nevével. Hiányolta a hangját, azt sem tudta,
hogy fog így aludni, hogy nem hallja összekoccanó bilétái lágy csengését,
miközben alvóhelyet keresve köröz. Azok és a nyakörve volt a
szolgálatának a jelvénye. És igen büszke volt rájuk. Teljesen elborzadtam.
Egy ilyenfajta behódolás gondolatától akaratlanul is végigfutott a hideg a
hátamon, és megráztam magam, hogy megszabaduljak az érzéstől. De
kíváncsian hallgattam, és talán egy kicsit féltékeny is voltam.
Hamar legyűrtem a gyakorlótérben, de úgy maradt meg bennem, mint
akinek a története nem egyedi eset, hanem egy teljes világot rejt a pincémen
túl. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Beszéltem másokkal is, amíg a
sorunkra vártunk, és igen, hallottak ezekről a kutyákról, akik házakban
élnek, akik nem harcolnak a megélhetésükért. Akik mindenüket az emberek
falkáinak köszönhetik. Akiknek minden esetben be kell hódolniuk egy
felnőtt hímnek, mint a kölyökkutyáknak, még érettebb korukban is.
Találkoztak velük, és nem csak a küzdőtérben. Vetélytársaim látták őket,
amikor végigsétáltatták őket a város utcáin, és elhozták őket hozzám a saját
láncaikon, látták azokat a kutyákat, akiket könnyű, jelentéktelen pórázra
fogtak, és akik vidáman pillantottak fel az azokat tartó emberekre. Amikor a
gladiátorok elslattyogtak mellettük, általában félrehúzták őket az útból, és
az embereik félelme óvatosságra intette őket. Ajkukat olykor felhúzzák, de
nem kihívásként, hanem az engedelmesség jeleként. Igazán röhejesek. El
tudod képzelni?
El tudtam, és egyre többször el is képzeltem. Jól harcoltam, de tudtam,
hogy eljön az a nap, amikor megvernek – vagy egy ellenfelem, vagy a fiúk.
Büntetésül megvernek azért, hogy megvertek. Ez történt apámmal is,
életemben legalább kétszer.
Ám volt még egyfajta kutya, akivel gyakrabban találkoztam, és aki
teljesen független életet élt: a kóbor kutyák. Általában intelligensebbek és
talpraesettebbek voltak, mint a pórázon tartott társaik. Tudták, mit jelent a
természetes élet szabadsága. Még ha gyakran fáztak is, éhesek voltak, vagy
a száguldó autók veszélyeztették őket, úgy élték az életüket, ahogy az nekik
tetszett. Szerencsétlenségükre azonban könnyű célpontot is jelentettek. Elég
volt csak kitenni nekik egy tál ételt, és hipp-hopp, máris elkapták őket.
Nemcsak a fiúk és a fajtájuk, hanem az egyenruhások is, akik ugyanúgy
eltüntették ezeket a kutyákat, mint az én embereim. Az egyik percben még
a feneküket nyalogatták a járdán, a következőben pedig már egy ketrecben
csücsültek. De az ő történeteik voltak a legérdekesebbek. Izgalmas
kalandok, utazások, gyakori párzások. Ó, igen! Azt beszélték, hogy a kóbor
kutyák, akiket az egyenruhások elkapnak, csak akkor szabadulnak, ha elég
megnyerőek. Akik nem azok, nem jutottak ki. De nehéz megnyerőnek
mutatkozni, ha egész életedben ingerlékenynek kellett lenned. Senki sem
tudja, hová mennek, de nem kell hozzá óriás uszkárnak lenni, hogy bárki
rájöjjön. A város kigőzölgésében terjengő elszenesedett hús és csont szaga
épp elegendő támpont. Az  üzemanyagon, bűzön, fánkokon, virslin, az
emberek izzadságán és az azt elfedő mesterséges illatokon túl a feledés
füstje kanyarog, mint a véglegesség folyója.
 
 
Épp a ketrecemben pihentem egy különösen nagy kihívást jelentő küzdelem
után. Az ellenfelem már majdnem győzedelmeskedett, amikor puszta erőből
átlöktem a vonalon, ami a győzelmet jelölte. Benyomtak egy botot a
számba, hogy megállítsanak, és a meccs véget ért. Elég csúnyán
megsérültem, és az egyik fiú finnyásan megpróbálta összevarrni a sebet a
mellkasomon. Az öltések úgy húzták össze a bőrömet, mintha egy rosszul
összerakott baseball-labda lett volna. Megnyaltam a sebet, éreztem heges,
összerántott bőröm egyenetlen szélét, de a legrosszabb részét nem értem el.
Az ellenfelem egy halom újságpapíron hevert, feje hátrahanyatlott, mintha
csak a holdat vonyítaná. Szemében még fény ragyogott, így tudtam, hogy
még nem vérzett el. Ketrecem rácsai között bocsánatkérően felé
horkantottam, mire felemelte a fejét. Visszahorkantott, mintegy
feloldozásként, hogy én csak a munkámat végeztem. Kegyetlen banda
voltunk, de nem utáltuk egymást. Ha lenne kezünk, kiszökhetnénk innen.
Ezzel egyetértett, majd a feje lehanyatlott, és néztem, ahogy elszáll belőle a
lélek.
A  fejünk fölött dobogás hallatszott. Anyám felült, mire legújabb alma
szétszóródott körülötte a ketrec alján. A  férfiak. Itt vannak a férfiak. Már
hallottunk róluk, a férfiakról, akik eljönnek, és olyankor a fajtánk eltűnik.
Azt hallottuk, nagyobb vagy kisebb ketrecekbe tesznek, hogy másokkal
harcoljunk, vagy hogy elvágják a torkunkat. A  férfiakról szóló pletykák
főleg akkor terjedtek, miután egyikünk meghalt. Valakinek eljár a szája, és
valami történik.
A  fiúk lábának dobogását hallottuk odafentről, ahogy a lakás végébe
siettek, majd lefutottak a hátsó lépcsőn. Tudtam, hogy van ott egy ajtó, ami
egy négyzet alapú földterületre nyílt, ahol naponta kétszer üríthettünk.
Általában egyik fiú sem lépett ki arra a szarral teli udvarra. Mi, akik
használtuk, körbejártuk a kerületét, újra és újra kiszagoltuk egymást,
felemeltük a lábunkat a másik jelénél, mi tudtuk, hogyan kerüljük ki a
mocskosabb részeket. Ha máshol éltünk volna, figyelünk, hogy ne
piszkítsunk a lakóhelyünk közelébe.
Hallottam, ahogy nyílik a hátsó ajtó. Felálltam, fájó orromat a ketrecem
drótjának nyomtam, és füleltem. Beleszimatoltam a levegőbe, éreztem a
fiúk csípős verejtékének és a férfiak szagát. A  férfiak és egy nő szagát.
Nőstényillata lágyan elegyedett a bőre hőjével. Anyám a ketrec hátuljába
lökdöste a kölykeit az orrával, közben aggodalmasan morgott. Megráztam
magam, készen bármire.
 Negyedik fejezet
Az egy hálószobás lakás a könyvelője ötlete volt.
–  Amíg az ügyvéded nem rendezi a tartásdíjat, nem engedheted meg
magadnak, hogy egy hotelben lakj.
Ahogy teltek a hónapok, Adam egyik szállodából a másikba költözött, a
csillagaik száma pedig egyre fogyatkozott, ahogy a nem megújuló
erőforrásai is megcsappantak, köszönhetően a lassan az exévé váló
feleségéről és lányáról való gondoskodásnak, illetve a halom csekknek,
amikkel az ügyvédek kiszámlázott óráit fizette, akik egyszerre három
fronton is igyekeztek megvédeni a felesége és Sophie panaszaival, valamint
a szerinte törvénybe ütköző elbocsátásával szemben.
–  Szerezz magadnak egy kis helyet, főzz magadra! Takarékoskodj egy
kicsit, Adam!
– Nem engedhetem meg magamnak?
Adam valamiért leragadt ezeknél a szavaknál. Már harmincöt év is eltelt
azóta, hogy a nem engedheted meg magadnak, és a csúnya mostohatestvére,
a takarékoskodj elhangzott előtte, és akkor is az egyik nevelőapja mondta,
kezében a villanyszámlával. Házasságuk korai szakasza óta Adam egyszer
sem fejezte ki aggodalmát a pénzügyeik miatt Sterlingnek. Talán azelőtt
sem. Mire megismerkedtek az egyik céges eseményen, ahol a nő apja az
egyik központi beszédet tartotta, Adam már jó úton haladt, hogy önerejéből
milliomossá váljon. Olyan férfivá, akit Sterling apja, a befolyásos Herbert
Carruthers elismerhet.
Talán még bátorította is a költekezést, vagy legalábbis nem tett semmit,
hogy visszafogja a tárgyak beszerzését, amit a státuszuk követelt. Sterling
számára ez gyönyörű, divatos ruhákat, igazi designer kiegészítőket, a
legjobb és legújabb autókat – pokolba a benzinfogyasztással –, házimozi-
rendszert és luxusnyaralásokat jelentett. Arielnek pedig az egyre drágább
lovakat, a tizenhatodik születésnapjára beígért Miata kocsit, és a garanciát,
hogy nem kell majd a diákhitellel szenvednie. A  kislányának megvan
mindene. A kis feleségének pedig mindig is megvolt mindene, és azon van,
hogy ez így is maradjon.
 Sterling pontosan tudja, mennyit ér a házasságuk, és két kézzel söpör be
mindent. A házakat, a portfóliókat, a kocsikat – kivéve a 2007-es Lexusát,
amit Adam ebben az évben adott volna el, mint elavult modellt, hogy újat
vegyen. Az  ingatlanbefektetéseiket. Sterling ügyvédei nagyon értik a
dolgukat. Olyan kifejezéseket dobálnak neki, mint a lelki bántalmazás.
Azzal vádolják, hogy fenyegető volt a viselkedése, majd távoltartási
végzéssel fenyegetik. A  dokumentumok a félelem árnyáról számolnak be,
ami alatt a családja állítólag élt. Adam pontosan tudja, hogy milyen
fenyegetést jelent Sterlingnek: a társadalmi pozícióját fenyegeti. Hiszen az
ő férje az az ember, aki megütötte az asszisztensét. Az  a cégigazgató,
akinek befuccsolt a nagy felvásárlási terve.
Többé már nem járhat emelt fővel a magasabb körökben. Az  olyanok,
mint ők, nem ütik meg az alkalmazottaikat, legalábbis nem nyilvános
helyen. Az olyanok, mint ők, nem bukhatnak meg.
Így hát a felesége, a társa az életben, az ő Sterlingje ellene fordult.
 
 
Adam az utcára néző nagy ablaknak támasztja a homlokát. Nincsenek rajta
függönyök, és a főbérlő még nem szerelte fel a beígért redőnyt. Csupán egy
hálószobája van, ahova épp csak befér a franciaágya és a komód, amit a
Sylvan Fields-i ház padlásáról menekített ki. Talán még Sterling
nagymamájáé vagy nagynénjéé lehetett. Erre már egyikük sem emlékszik,
így a birtoklása feletti tanácstalanságuk miatt a komód azon ritka dolgok
egyike volt, amin az elmúlt másfél évben nem veszekedtek. A  nappaliból
apró fürdőszoba nyílik hányászöld szőnyeggel. Van egy futonágya, amit
ugyanabban a kedvezményes bútorboltban szerzett be, mint a matracot, a
rétegelt lemezű tévéállványt, az ocsmány dohányzóasztalt, a szemben lévő
falnak tolt kis étkezőasztalt és a két összecsukható széket is. A  konyha
akkora csupán, mint egy hajókonyha, alig lehet benne megfordulni, ami
meglepően hatékonnyá teszi, főleg mivel Adam csak a mikrót és a
vízforralót használja.
A lakás egy nyugatra néző, négyemeletes, kívülről téglaépületeknek tűnő
házsor egyikének a harmadik emeletén van. Nem éppen sorház, nincs
kiugró ablakfülkéje, sem gránitlépcsője, ennél a háború utáni építménynél a
praktikusság számított. A  tájat egy sor fa ékesíti, annak bizonyítékaként,
hogy ezt a lepukkant bostoni környéket is adófizetők lakják, akik törődnek
a lakókörnyezetükkel.
 Az  utca túloldalán egy sor családi tulajdonban lévő üzlet, egy újságos,
egy fonalbolt és egy másik bolt látszik, aminek kirakatüvegére egy vidám
szivárvány ívével, színes betűkkel azt írták: A-tól Z-ig trópusi halak és
kisállatkellékek. A betűk körül kis, kézzel festett halak ugrándoznak.
A csupasz ablak téglalapjánál állva Adam lemered a kora reggeli utcára,
amíg észreveszi egy felkapcsolódó lámpa fényét a viharvert újságosnál.
Felhúzza a nadrágját és a sliccét, de a gombot nem gombolja be. Kétnapos
pólója kinyúlva lóg rajta, jobb hónaljánál már kis lyuk keletkezett.
Adamnek nem igazán megy a mosás. Még nem érzett rá a ritmusra, amivel
elérheti, hogy mindig legyen tiszta alsója, és folyton meglepődik, hogy
egyet sem talál a fiókjában csupán egy héttel azután, hogy a koszos ruháit
egy párnahuzatban lecipelte a lakásával szemközti üzletek között megbújó
mosodába.
Adam a nadrágzsebében kotorászik apró után, hogy megvehesse a napi
újságjait, a The New York Timest, ami korábban egyszerűen csak megjelent
a reggelinél, és a The Wall Street Journalt, amit Sophie mindig ott hagyott a
kisasztalán, benne a sárgával gondosan kiemelt fontos cikkekkel. Újabban a
helyi lapot is hozzáteszi az adaghoz, és a magáról szóló híreket keresi
benne. Hidegvére elvesztése a mai túlfizetett vezetők telhetetlen
kapzsiságának metaforája lett. Ha az idő begyógyítja a sebeket, akkor ez az
egy év, amíg a tárgyalások tartottak, leapasztotta a cikkek számát. Már nem
számít szenzációnak.
Ma mondják ki az ítéletet. Elérkezett az utolsó fejezet a nagyközönség
előtt.
Egészen elképesztő, milyen hatékonyak tudnak lenni az ügyvédek.
Mármint az igazán profik. Drága öltönyökbe bújt férfiak és nők sora, akik
tömött aktatáskákkal járkálnak, tele a törvénykezés fegyvertárával, és ki-be
áramlanak az ablaktalan tárgyalókba, bennük széles asztalokkal és fehér
táblákkal, amik foltosak a nem megfelelő filc használatától. Minden
pórusukból a törvény ismeretének súlyos szaga árad. Vörösre festett, zárt
ajkak a tökéletes fogsor fölött, lesimított, csíkos nyakkendők, élettelen
háziállatok. Adam éjszakánként róluk álmodik. A  nők vörös ajkáról, amik
borotvaéles fogsort fednek. A csíkos nyakkendők csúszómászókká válnak,
és sziszegve rátámadnak. Az  arcok néha az ellenfeleié: Wannamakeré,
Sophie-é, Sterlingé. Skót whisky áztatta álmában ő összemegy, míg a
többiek hőlégballonokként fölé tornyosulnak, és dühük lángja a bőrét égeti.
 
  
A kora hajnali levegő párás, a felkelő napot ködfátyol vászna takarja el, és
így nem vetül árnyék Adam elé, miközben átkel az úton az újságosig.
Megint nagyon meleg nap lesz. Idén jó pár példát láthattak a szélsőséges
időjárásra: nyomorúságos hideg, nem létező tavasz és most a szeptemberi
hőhullám, ami azoknak a globális felmelegedésre figyelmeztető
embereknek a sopánkodását támasztja alá, akiket a Dynamickel
megcáfoltak a saját szakembereik segítségével. Épphogy fél hat van, de
Adam máris nedves verejtékréteget érez a hónalján, és a nyakán is izzadság
csörgedezik végig, ami kövér cseppekbe gyűlik a kulcscsontja medrében.
Egy gyorsan hajtó autó tart Adam felé, ahogy az utca közepén átvág a
túloldalra. Adam nem gyorsítja meg a lépteit, arra kényszerítve a sofőrt,
hogy kikerülje, ha nem akarja elütni. Az autóvezető félrekapja a kormányt,
majd későn kapcsolva dudál egyet. Adam tisztelegve felemeli a bal kezét,
középső ujját kinyújtja. Egyetemista kora óta nem intett be senkinek, mégis
valamilyen primitív örömét leli benne.
Egy férfi közeleg az utcán északról déli irányba. Egy üzletember ruháját
viseli, a pirkadati hőség ellen nyári öltönnyel dacol, megjelenését egy friss,
a párás homályban ragyogó fehér ing, egy precíz Windsor-csomóba kötött,
gyönyörű, sárga, mintás nyakkendő és egy gondosan kifényesített bőr
belebújós cipő teszi teljessé. Adam minden hétköznap reggel látja ezt a
férfit, amióta elkezdett korán kelni, és úgy tippeli, hogy a metróhoz tart,
valószínűleg ez az egyetlen testmozgás, amit a sűrű nap közben
megengedhet magának. Adam úgy képzeli, hogy az egyik ügyvédi irodában
dolgozik, esetleg egy vagyonkezelő cégnél. Aktatáska helyett egy
modernebb, puhább anyagból készült laptoptáska van nála, széles szíjjal,
hogy vállra is lehessen venni. Valószínűleg egy jobb környéken lakik a
közelben, és levágja az utat. Ez a férfi egyszer sem vett tudomást Adam
jelenlétéről, hiába haladtak el egymás mellett a járdán ugyanabban az
időben, a hét öt napján. Félrefordított tekintettel lépked el mellette. Épp
csak egy kicsit szorítja össze a száját, csak egy kicsit gyorsítja meg a lépteit,
ezzel jelezve, hogy látja Adamet, aki az újságos ajtajában áll.
Adam kinyitja az üzlet ajtaját, az ajtó fölötti régi csengő csilingelve
hirdeti az érkezését. A  pult mögött idős ember áll. Széles fenekével egy
bárszéken egyensúlyozik, szája sarkába meggyújtatlan szivart nyomott.
Köténye szürke, keze pedig fekete a tintától. Ritkuló, őszes hajában is
fekete csíkok látszanak, mintha új hajat akart volna rajzolni a fejére. Felnéz
a rejtvényéből.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt!
Ez a pár szó jelenti az összes társalgást, amiben Adamnek tegnap óta
része volt – amikor is ugyanebben az időpontban üdvözölte az újságost.
Eltekintve az ügyvédje titkárának hangpostaüzenetétől, amiben
emlékeztette, hogy ma mikor jelenjen meg a megyei bíróságon, nem hallott
emberi szót, már ha nem számoljuk hozzá a tévét, amit az idő nagy
részében bekapcsolva hagy. Ariel nem veszi fel neki a telefont, és nem hívja
vissza. Ugyanígy a barátai sem, akik ugyanabba a társadalmi osztályba
tartoznak, mint ő, vagyis amibe az elmúlt húsz évben tartozott, akik
gazdagok, befolyásosak, és jó kapcsolatokkal rendelkeznek. Kiátkozták.
Adam az éjszaka sötétjében érzi igazán az elszigeteltséget. A  szürke
hajnalban lerázza magáról az önsajnálatot, mint valami élvhajhászó dolgot.
Éjszaka azonban, amikor az utca csendes, és csupán a csöpögő fürdőszobai
csap hangja hallatszik a lakásban, Adamre ránehezedik a magány súlya.
Sosem volt igaz barátja, valaki, aki elég jól ismeri ahhoz, hogy a helyi
kocsmában való sörözéssel kimutassa a támogatását. Nem ismeri egy
együttérző barát csendes, megnyugtató jelenlétét. Különös módon az
egyetlen ember, aki az álmatlan éjjeli várakozás közben eszébe jut, az
Veronica. Az egyetlen, aki talán megértené a vágyát, hogy meghazudtolja a
neveltetését, hogy új életet kovácsoljon magának. Amióta egy véletlen
folytán a nővére újra visszatért az életébe, kitartóan ostromolja a
gondolatait. Adam azon kapja magát, hogy eltűnődik, vajon a nővére
gondol-e rá, arra a kisfiúra, akitől még csak el sem búcsúzott. Utálhatta
volna is. Ehelyett azonban inkább a tudata mélyére száműzte. Megtagadta a
létezését.
 
 
Adam átnézi a hosszú pulton legyezőmintában kiterített újságok halmát,
mintha a megfelelő darab húst akarná kiválasztani. A  pult mögül a
lottószelvények csábítják. Van kávéfőző is, egy két főzőlapos, rozsdamentes
acél szerkezet, egykannányi rendes és egykannányi koffeinmentes kávéval.
Az előbbi még friss – van előnye annak, ha az ember korán kel –, és Adam
tölt magának egy nagy pohárral. Felkap egy csomag mogyoróvajas kekszet
is, ami már állandó reggelijévé vált.
 – Négy dollár hetvenöt.
A boltos a szája másik végébe tolja a szivart.
Adam előhalászik három gyűrt bankjegyet, a többit pedig apróban keresi
elő – bár azokat inkább a mosásra kéne félretennie. Valamikor napközben
útba kell ejtenie egy ATM-et, hátha a jövő hétig kihúzza egy százassal.
Talán még jobb lenne az ítélethirdetés előtt. Az  ítélethirdetés. Rémület
hulláma söpör végig rajta, és aprót tartó keze kissé megremeg, mintha egy
peronon állna, ami előtt egy vonat robog el.
Vajon a bíró börtönbe küldi? A  tette nem nevezhető éppenséggel
bántalmazásnak, mindegy, mit állított Sophie a vallomásában. Csak egy
pofon volt. Nem volt rá traumatikus hatással. Az az egész dolog a terápiáról
és a férfiaktól való félelméről kész sületlenség. Senkire sem jelent veszélyt.
A  nő nem lett miatta munkaképtelen. Az  az egész fizetett szabadság csak
színlelés. A  vádak és ostoba tettének hatása a tárgyalás előrehaladtával
egyre abszurdabb méreteket öltött.
Adam beszívja a levegőt, hogy a légzés fájdalma elterelje a figyelmét
egyéb gondolatairól. Újabban olyan fájdalmai vannak, mintha legalábbis
megrepedtek volna a bordái, mintha őt támadták volna meg.
– Van valami erősebb fájdalomcsillapítója az aszpirinnél?
A boltos a vény nélkül kapható gyógyszerek polcai felé int, és vállat von.
– Van Tylenol, Advil, a szokásos. A feleségem az Aleve-re esküszik.
Adam végigméri a dobozokat, elolvassa az összetevőket, felidézi a
különböző reklámokban hangoztatott állításokat, majd megnézi az árukat.
– Elfogad hitelkártyát is?
– Tíz dolláros limittel.
Adam mindegyik márkából felkap egy-egy dobozzal, majd a pultra szórja
őket az újságjai és a kávéja mellé.
– Kösz, pajtás.
A  boltos zacskóba teszi az árut, majd átnyújtja neki. Adam kilép az
üzletből, az újságokat a hónalja alá kapja, és megigazítja a kezében a
gyógyszeres zacskót. Ahogy oldalra pillant, meglátja a trópusi halak
üzletének tulajdonosát, ahogy éppen kinyit. A  nő csípőfarmert és ujjatlan
felsőt visel, ami épphogy leér a nadrág övrészéig. A  haja még nedves a
zuhanytól, vagy talán a korai hőségtől, lágy hullámokban omlik a vállára,
színe akár a melaszé. A nő odabiccent neki, szintén egy korán kelő.
Adam már látta korábban is, de nem ilyen közelről. Napja nagy részében
az utcát kémleli az odúméretű lakása ablakából. Látta, ahogy a nő
végrehajtja a napi rituáléját, és hosszú nyelű, gumis ablaktörlőjével lemossa
a kirakatot, karcsú hullámzással ide-oda, fel és le.
Mit mondhatna neki? Úgy érzi magát, mint egy kukkoló, aki most
szemtől szemben találkozik a célpontjával. Közelről idősebbnek tűnik, mint
gondolta, fiatalos ruhái ellenére már nem lány, hanem érett nő, talán a
harmincas évei végén vagy a negyvenes évei elején járhat.
Adam túl sokáig habozik, és a nő eltűnik a boltban. Adam belekortyol a
kávéjába, és vár, hogy a növekvő reggeli forgalom duruzsolásában szünet
álljon be. A  nő nemsokára ismét megjelenik, haját sietve összefogta egy
gumival, kezében egy vödör vizet cipel.
– Jó reggelt!
Na, tessék, bebizonyította, hogy ő is emberi lény.
A nő gyanakodva ránéz, ahogy a nők szoktak a férfiakra, amikor egyedül
vannak egy városi utcán, mire Adamnek eszébe jut a szedett-vedett
ruházata.
– Jó reggelt!
Ennyi. A kirakat felé fordul, hogy lemossa.
– Ismét meleg napunk lesz.
Plusz pont a beszélgetéskezdeményezésért, mínusz pont a közhelyes
témáért.
– Valóban.
Az akcentusa alapján mintha nem idevalósi lenne. Talán délről jött? Vagy
középnyugatról?
– Minden jót!
– Magának is.
Hát persze. Egy levegőtlen tárgyalóterembe tart, egy ismeretlen büntetés
felé. Kisiklik az élete. Minden jó. Abszolút.
 Ötödik fejezet
Először a halott kutyát vették észre. Mi, többiek, anyám, apám és még két
társunk egy pillanatra döbbent csendbe burkolóztunk, majd észhez tértünk,
és sértő dolgokat ugattunk a férfiaknak és a nőnek. A  nő volt az, aki
letérdelt korábbi kihívóm holtteste mellé, és kezét finoman végighúzta az
oldalán, mintha a kutya ezt még élvezhetné. Elhallgattam, és figyeltem.
Két egyenruhás férfi és egy nő állt a pincénkben, és nagyban
káromkodtak amiatt, amit ott találtak. Kissé színpadias volt a reakciójuk,
mintha örültek volna neki, hogy igazuk volt, hogy jól döntöttek. Ugattam
egyet. Anyám és apám a ketrecük végébe húzódtak. Egy társunk morgott,
ezzel felkeltve a férfiak figyelmét, akik abbahagyták a szitkozódást, és
arcukon egy döntés grimasza látszott. Kicsit bizonytalanul és nagyon is
kíváncsian ismét vakkantottam. Mit jelent valójában a látogatásuk?
A  férfiaknál hosszú bot volt, a végükön vékony hurokkal. A  nő
magabiztosabbnak tűnt, és elhúzta a ketrec reteszét, amiben anyám és
testvéreim lapultak. Anyám összehúzta magát, de hallgatott, amit a nő jó
jelnek vett.
– Gyere, anyuci! Nem bántalak.
Abbahagytam az ugatást, mert hallani akartam a hangját. Fitty, az apám
leült, és olyasmit tett, ami számomra rendkívülinek tűnt, olyasmit, amit még
nem láttam tőle, de azonnal megértettem az okát. Egyik mancsát a ketrece
elejének dróthálójára tette. Amolyan esdeklő „hé, én is veletek vagyok”
mozdulatként. A férfiak láthatóan megnyugodtak. A nő óvatosan anyám felé
nyújtotta a kezét. Anyám azonban nem kért belőle, és még mélyebbre
húzódott a ketrecben. Tapasztalata szerint, ha valaki ki akarta venni onnan,
az két dolgot jelenthetett: harcot vagy párzást. A  nő halkan csettintett az
ujjaival, és cuppogott a szájával, mintha édes kis csókokat dobna. Anyám
felsóhajtott. Megadta magát. Lassan odaaraszolt a nő kezéhez, és
gyanakodva megszaglászta, mint aki bízni akar benne. Amint anyám
kikerült a ketrecből, nyaka köré nyakörv került, és az egyik férfi erős karja
csimpaszkodott a pórázba, majd a nő lassan kiadogatta a hat kölyköt egy
nagy dobozba.
 Egy kérdést vakkantottam a helyiségbe: Most mi lesz? Senki sem
válaszolt, mert senki sem tudta. Anyám felém pillantott, farka finoman ide-
oda járt, ami egyértelműen azt üzente: Bármi lesz is, az biztos jobb lesz,
mint ez itt.
A  kutyák egzisztencialisták. A  mostban gondolkozunk. De tudunk
tanulni, azaz érzékeljük a múltat, de nem úgy, mint időegységet, hanem
mint cselekvést, fájdalmat, szagot. A  jövőről alkotott elképzelésünk pedig
olyan dolgokra korlátozódik, mint az éhség miatti evés, vagy a nap
bizonyos pontján várt séta. Mi, akiket aznap elvittek abból a pincéből, nem
tudtuk elképzelni, milyen lehet egy boldog hely, csak annyit tudtunk, hogy
a dolgok ezentúl másmilyenek lesznek.
Végül hozzám is elértek. Anyámat, apámat és a kölyköket már mind
dobozba tették, vagy szájkosarat illesztettek rájuk, a morgós kutyát egy kis
alkohollal elhallgattatták, a másik pedig teljesen megkergült, mintha örült
volna az emberek érkezésének. Végül róla vettem példát. Nem akartam,
hogy szájkosár kerüljön rám, kissé klausztrofóbiás vagyok. Aah aah aaaah,
mondtam, és hozzá boldogan csóváltam a farkam. A  mi gladiátor fajtánk
elképesztően vidáman tud festeni, amikor kilógatjuk a nyelvünket, és
vigyorogva elhúzzuk a szánkat. Az emberek bevették az alakításomat. Egy
hurkot csúsztattak a nyakam köré, majd mind megindultunk felfelé a
keskeny lépcsőn. Még sosem jártam ott. Bűzlött a fiúk verejtékétől és a
fanyar füsttől. A földön pizzásdobozok hevertek, kínzóan távol az orromtól,
mivel visszatartott a merev bot, amit az egyik férfi szorongatott.
A megrepedt ablak alatt sörösdobozok álltak egy rendezett piramisformában
az egyébként üres szobában.
Nem nézelődhettem azonban sokáig, mert gyorsan kirángattak minket a
szobából az utcára. A járda mellett egy fehér furgon várakozott kitárt hátsó
ajtókkal. A  szüleimet és a másik két kutyát egyesével beemelték a
hátuljában lévő ketrecekbe. Már megszoktuk a ketreceket, és nem
ellenkeztünk. Mielőtt engem is beemeltek volna, egy másik férfi, akit addig
nem láttam, jött elő utolsó ellenfelem csúszós kék ponyvába tekert testét
cipelve. A  férfi arckifejezése komor volt, mintha egy barátját gyászolná,
akinek épp csak az imént mutatták be, vagy csak szomorú volt amiatt, hogy
igaza volt.
Aztán az emberek figyelme elterelődött, amikor az elpusztult kutya
teteme kicsúszott a csúszós szemfedeléből, és a földre huppant, a férfi
kezében csupán az üres kék műanyag maradt. Az emberek egyként kaptak
levegő után, majd megéreztem, hogy az engem tartó férfi fogása enged a
boton, mivel a társa ügyetlenkedése elterelte a figyelmét. Így hát futásnak
eredtem.
 Hatodik fejezet
Adam a második emeleti tárgyalóban ül az ügyvédje mellett, egy hűvös,
összecsukható fémszéken, egy téglalap alakú asztal mögött.
A  furnérlemezzel borított asztallap itt-ott kitüremkedik, ahol a több
évtizedes, téli és nyári kihallgatások párája kiszárította. Mellette a padlón a
végsőkig hűséges, régi aktatáskája áll. Előtte az érintetlen, sárga, vonalas
jegyzetfüzeten az a Cartier töltőtoll hever, rajta a kupakjával, amit még a
legutóbbi munkahelyén kapott a kollégáktól búcsúajándékként, amikor a
Dynamic elcsábította tőlük. Adam legszívesebben keresztbe tenné a lábát,
hogy enyhítse a megmagyarázhatatlan fájdalmat a bordái között, de tudja,
hogy határozottnak kell mutatkoznia, két lábával a padlón, alkarjával
finoman az asztalra támaszkodva, kezét tiszteletteljesen összefűzve. Mint
egy mártír élő szobra.
– Álljanak fel!
Adam fel is áll, mint egy katona, amivé vált volna, ha eleget tesz a
középiskolai továbbtanulási tanácsadója javaslatának, akit lenyűgöztek a
kimagasló jegyei az alulteljesítő egyházi iskolában, de nem annyira, hogy
egy állami főiskolánál vagy a katonaságnál többet javasoljon. Az  akkori
nevelőszülei – vagyis inkább csak a nevelőapja – szerint a hadsereg volt az
a hely, ahol az ember férfivá válhat. Ő megjárta Vietnámot.
–  Ott majd férfit csinálnak belőled. – Ütés, majd vállon taszítás. – Ott
majd kikupálnak, fiú. – Még több taszítás.
Sophie egy ugyanolyan asztalnál áll, mint az övék, mellette egy
ügyvédnővel, aki inkább tűnik egyetemi gyakornoknak. Mindketten
visszafogott kosztümöt viselnek: Sophie tengerészkéket, az ügyvéd szürkét,
és mindketten szigorú lófarokba fogták hosszú, szőke hajukat. Akár
testvérek is lehetnének.
Sophie. Ha pontosabban lejegyezte volna a cseppet sem aggasztó
információt arra az „Amíg távol volt” feliratú papírra. A  felesége…
kibaszott… nővére. A sógornője. Sterling nővére, aki egy meglepetésbuliról
akart egyeztetni Sterling születésnapjára. Akkor most teljesen máshol
ülnének, és mindketten élveznék Adam munkájának a gyümölcsét, ő mint a
Dynamic kijelölt vezérigazgatója, a nő pedig mint a CEO asszisztense, ami
egyenlő a cég méhkasának királynői pozíciójával.
Ehelyett most itt ülnek egy tárgyalóteremben, miután már mindent
elmondtak, minden mentség elhangzott, amit az ügyvédje össze tudott
szedni – stressz, nagy felelősség, magas beosztású munka –, hogy igazolja
az igazolhatatlant. Az, hogy a karrierje okozta stressz és az aznapi feladatok
izgalma eluralkodtak rajta, gyengének, megbízhatatlannak tünteti fel.
A  bíróság által kirendelt agyturkász hivatásának pszichoblabláját zúdította
az egybegyűltekre, és beidézett pár menedzsert, hogy példaértékű
munkavégzést tárjon mindenki elé. Példaértékű, eltekintve attól az egyetlen
hallatlan hibától. Azzal a rá cseppet sem jellemző pillanattal, amikor
elveszítette az önuralmát, mindent elveszített.
Közben a másik sarokban Sophie saját hadserege impozáns történetet
rakott össze a stresszről, a nagy felelősségről, a magas beosztású munkáról
és egy ugyanolyan példaértékű munkavégzésről. A  nő agyturkásza még a
poszttraumás stressz nehéztüzérségét is bevetette.
Adam a szeme sarkából Sophie-t figyeli, de a fejét nem fordítja arra,
hogy nézze, ahogy telt ajkát a becsületesség mintaképeként összeszorítva ül
ott. Ahogy megtestesíti az áldozat szerepét. Vállát hátrahúzza, fejét
felemeli. Judy bírónő, akit az elmúlt hónapokban sokat nézett, jól
elküldené, közölné vele, hogy tegye túl magát rajta, mondván, hogy az ő
pontatlansága okozta ezt az egészet. Nagy tapasztalattal rendelkező
munkatársként újonc hibát vétett. A  felesége nővére. Egyáltalán nem
mindegy.
A  bíró belép a terembe. Őt hűvösebb levegő illata követi. Egy
légkondiból származhat, amit valószínűleg ennél a rémségek kamrájánál
sokkal kellemesebb helyre helyeztek. A  bíró leül, mire a teremben lévő
tucatnyi ember is ismét helyet foglalhat. Sophie mögött ott ülnek a szülei és
a barátja, egy nagydarab fickó, a nyakán egy piros és zöld tetoválással,
mintha a fekete pólója alatt egy trópusi növény nőne. Mögöttük a lány
barátai és támogatói vannak. Az utolsó sorból pedig néhány riporter figyel,
nyakukban ott lóg a sajtóigazolványuk.
Adam mögött nem ül senki.
 
 
Később Ted Abramowitz, az ügyvédje kezet rázva gratulál neki.
– Lehetett volna rosszabb is, sokkal rosszabb.
 A  vidám ügyvéd kézrázása már egy hátba veregetéssel fenyeget.
Rosszabb? Mint például? A halálbüntetés? A bíró két év próbaidőre és egy
év közmunkára ítélte Adamet, és emellett fedeznie kell a bíróság költségét,
kártérítést kell fizetnie, és terápiára kell járnia. Ezzel vége is lenne? Nem
valószínű. Sophie telt ajka elégedetlen vonallá szűkül. Az  ügyvédje
megpaskolja a vállát, és összenéznek. Ebből még polgári per lesz.
Abramowitz emlékezteti Adamet, hogy örülnie kéne. Ugyan minek, ha
egyszer ilyen szégyenfolt kerül az egyébként tökéletes önéletrajzába? Mivel
képtelen volt megvédeni a felvásárlási tervezetet, az egész ügy kolosszális
hibának tűnik. Ráadásul Wannamaker így már szinte istenségként tündököl,
hogy sikerült leállítania, és így megmentenie a Dynamic hírnevét. Arról
már nem is beszélve, hogy bármiféle végkielégítésért úgy kell majd
megharcolnia a céggel. Semmilyen kompenzációt nem ajánlottak fel, a
nyugdíjáról is lemondhatott, egyszerűen elbocsájtották, hogy menjen,
amerre akar. Úgy tűnik, még a morálisan leginkább elítélhető
óriásvállalatok is meghúzzák a határt valahol. Ezenkívül pedig mégis ki fog
felvenni egy büntetett előéletű, befolyásos vezetőt, mindegy, milyen kis ügy
miatt ítélték el?
És akkor még ott van a válása is.
Nagyra becsült ügyvédje a további üzlet várakozásával nyalja meg az
ajkát. Ha ez így megy tovább, még egy ideig a hízott borjún fog élni. Habár
Abramowitz a város egy jobban ismert jogi cégénél dolgozik, Adamnek
még nem volt dolga velük. Sterling gyorsan reagált a helyzetre, és lecsapott
személyi ügyvédjeikre, így elnyerte a legjobb ügyvédek legjobbjának
szolgálatát, egy golfos haverét, akit Adam egykor a barátjának hitt.
–  Már csak ki kell találnunk, hol tölti a közmunkát. Kereshetünk egy
kevésbé megerőltető feladatot. Talán oktathatna a helyi kis főiskolán.
Ted Abramowitz az aktatáskájába tömi az Adam ügyével teli vastag
mappákat. Adam azonban nem figyel oda a második legjobb ügyvédre, akit
csak pénzen meg lehet vásárolni. Elveszítette az állását, és elítélték egy
ostoba vétek miatt, ami nem is az ő hibája volt. A  felesége mérgező
gondolatokat táplál a lánya fejébe, és így ellene uszítja, és az ügyvédje
szerint örülnie kéne?
Amint felolvasták az ítéletet, a sajtó nagy lármával követel anyagot a
híreikhez. Abramowitz elég könnyedén elhessegeti őket, mivel ez az ügy
azért nem olyan érdekes a jelenlegi gazdasági problémák hátterében. Adam
ügyét, a sajtó érdeklődésével együtt egy belső oldalra fogják száműzni.
 – Megbánta?
Egy újságírónő vár választ, kezében vékony, keskeny jegyzetfüzettel.
Farmert visel, és a nyakában lógó azonosító szerint a helyi ingyenes
hetilaptól jött. Kábé tizenöt évesnek tűnik. Már annyira benne jár a korban,
hogy minden fiatal nő kamasznak látszik? Hogy mindannyian a Veronicáról
megmaradt utolsó emlékképére hasonlítanak?
– Nem nyilatkozunk – veti neki oda Adam ügyvédje.
A lány azonban elkapja Adam pillantását, és mélyen a szemébe néz, rabul
ejti a kérdésével. És egy zavarodott másodpercig Adam úgy érzi, a lány a
nővérére gondol. Ez a gondolat, ez a bűntudat, hogy talán mégsem Veronica
tehetett a dologról, furcsa erővel hat rá.
Az  újságírónő és a megszégyenült vezető egymásra mered. A  lánynak
egy válasz kell, hogy meglegyen a sztorija, Adamnek viszont nincs válasza.
A  feszült pillanat elillan, amikor a törvényszolga Adamet és az ügyvédjét
szólítja. A bíró váltani szeretne velük pár szót.
Ahogy arra számítani lehetett a bírót a tárgyalóterembe követő szellőből,
Frank Johnson irodájában hűvös van, és a terem fülledtsége után Adam
karja libabőrözik. A  palástja nélkül, egy szinten velük, a bíró teljesen
átlagos férfivá vedlett. Homlokát két füle között lassan őszülő, szőke frufru
ékesíti, orrán pedig olyan szemüveg csúszkál, amilyen Buddy Hollyé  2 is
volt. Nem tűnik olyan öregnek és istenszerűnek, mint a pulpituson. Adam
elfojt egy megkönnyebbült, tisztító sóhajt. Talán most már elnézőbb lesz,
hogy az ügy kikerült a nyilvánosság szeme elől, és már nem kell tartania
Sophie és az ügyvédje kirohanásától.
– Azért kérettem önöket ide, hogy megbeszéljük a közmunkáját. – A bíró
lehuppan a nagy forgószékébe, és az asztal túloldalán lévő ülőhelyekre
mutat, másik két hűvös, összecsukható fémszékre. Amint ismét a pozíciója
mögé húzódik, a pillanatnyi jóindulata elpárolog. – Én magam fogom
beosztani.
Adam ügyvédje közbemekegi ellenvetését:
– Felmerült az oktatás lehetősége.
A bíró előredől, karját az asztallapra fekteti, és úgy mered Adamre a nagy
szemüvege fölött. A  hatás olyan barázdákat képez egyébként sima, nagy
homlokán, hogy Adamet Bozóra, a bohócra emlékezteti, csak a fehér
arcfesték nélkül.
–  March, talán azt hiszi, hogy ezzel most könnyen megúszta, akár
börtönbe is küldhettem volna. Lehet, hogy azt kellett volna. De szerintem
maga nem erőszakos, csak beképzelt. Láttam a pszichológus jelentését,
tudom, hogy egyfajta érzelmi önvédelemből cselekedett, de az az igazság,
hogy maga egy beképzelt seggfej, és le kell szállnia a magas lóról.
Adamet korábbi megkönnyebbült sóhaja most már inkább fojtogatja.
– Nem értem, mire gondol.
– Nem arról van szó, hogy nincs erkölcsi iránytűje, mert szerintem van.
Mindegy, mit állított a sértett ügyvédje, maga nem pszichopata. De az
erkölcsi iránytűje egyáltalán nem északra mutat. Maga eltévelyedett, fiam.
Némi alázatot kell tanulnia, és én azon leszek, hogy ez sikerüljön.
Adam Abramowitzra néz, és most először tűnik csak fel neki, milyen
kicsi az álla.
– Hétfő reggel jelentkezik Bob Carmondynál a Fort Street Centernél, és
megtesz mindent, amit kér.
Adam bólint. Várja, hogy az ügyvédje mondjon valamit, hogy
ellenkezzen, vagy helyeseljen, de a fickó és az apró álla csak ül ott némán.
– Hat hónap múlva ismét beszélünk.
Azzal a bíró ellöki magát az asztaltól, s az óriási forgószék beleremeg a
mozdulatba. Ezzel elbocsátotta őket.
 
 

2
Buddy Holly: amerikai énekes, dalszerző, aki az 1950-es években lett sikeres.
 Hetedik fejezet
Ariel Carruthers March a lovasiskola előcsarnokában üdvözli Adamet.
Továbbra is a magas szárú csizmát viseli, a sisak is a fején van még,
megrovó pillantása Sterlingre emlékezteti Adamet, amikor még elég fiatal
volt ahhoz, hogy megengedhesse magának az ilyen arckifejezéseket.
– Nem kell ilyen korán idejönnöd. Nem kell nézned.
Ez burkolt célzás arra, hogy eddig sosem tette, mindig a laptopjával és a
BlackBerryjével várakozott, akkor most miért kell itt állnia és néznie?
Testtartása még pimaszabban fejezi ki azt, mennyire kínos helyzetbe hozza
ezzel. A  lovas barátai már bizonyára mindent tudnak róla, mivel a szüleik
Adam March kegyvesztetté válásáról beszélgetnek a vacsoraasztalnál.
Adam ezt olyan bizonyossággal tudja, mintha még most is meghívnák
ezekre a vacsorákra. Ariel akkut serdülőkori megaláztatástól szenved. Íme
egy apa, akiről senkinek a szülei nem akarnak tudomást venni.
– Szeretem nézni, ahogy lovagolsz.
Ezt azonban egyikük sem hiszi el.
– Még vissza kell vinnem Elegance-t a helyére.
– Oké, de siess!
Adam ki nem állhatja ezt a hízelgő hangot, amit mostanában kezdett el
használni Ariellel, mintha félne tőle.
Ariel kinyitja az istállókhoz vezető ajtót, majd becsapja maga után.
Adam a falnak dől, nem szívesen ülne le a tumorszerű dudorokkal teli
kanapéra vagy a hozzáillő, szőrmével bevont fotelba, ahol a szülők
várakozhatnak. Az  előcsarnok állatok dohos szagától, macskapisitől és
ázottkutya-szagtól bűzlik. Nem számít, mennyit költ Ariel különböző
edzéseire, számára mindegyik létesítmény undorító szagú. Adam általában
a kocsiban várja meg Arielt, ott még mindig jobb, mint ebben a teremben, a
hetvenes éveket idéző bútoraival és bűzével. De most csak minden második
hétvégén láthatja a lányát, ezért mostanában már csak azért is megnézi a
végtelen óráit, hogy annyit láthassa, amennyit csak lehet ezeken az
elkötelezettségekkel teli szombatokon. Lovaglóóra, teniszóra, a
kihagyhatatlan szülinapi bulik. És az időhúzások. Ariel nem szívesen van
vele, és ezt igyekszik is a tudtára adni.
Adam próbál nem gondolni arra, hogy Ariel nem is olyan régen még
apuci kicsi lánya volt. És milyen aranyos volt. „Vigyél magaddal, apu!” Kis
korában Ariel mindenhová vele akart menni, sírt és egyre csak a
nadrágszárát rángatta, miközben az ajtó felé tartott egy újabb üzleti útra.
Emlékszik gyerekhangjának csivitelésére a telefonban, ahogy arra kéri,
nehogy elfelejtsen neki hozni valami különlegeset Hongkongból vagy
Londonból. Mikor vált a figyelméért való könyörgés a vagyontárgyakért
való követelőzéssé? Ariel egy idő után már nem kérte, hogy maradjon
otthon hétköznap reggel, amíg iskolába kell mennie, már nem trillázta el
neki azokat a kedves, szerető szavakat, amiket még néhány barátja használt
az apjával. Már nem volt „apu”, inkább csak a Névtelen Egyed. És ezen ez
a helyzet sem segített. Mintha idegenek lennének egymásnak, akiket a
bíróság kényszerített közös időtöltésre.
Ariel húsz perccel később végre ismét feltűnik pipaszár lábára feszülő,
rövid csípőnadrágban, pólója a köldökét sem éri el, serdülő melle fölött
pedig kissé sikamlós felirat díszeleg rajta. Adam nem szól semmit, de a
lánya még így is visszautasítja a közeledését, amikor megöleli, mivel az
arcát és a száját olyan messzire húzza az övétől, amennyire csak tudja.
Ariel és Adam szótlanul beszáll a kocsiba. A  lány lezuttyan az
anyósülésre, és a fülébe dugja az iPodja fülhallgatóját, ezzel hatásos falat
emelve kettejük közé. Ne zavarjanak!
Amikor Ariel megszületett, Sterling közölte, hogy egy gyerek bőven
elég. És ez rendben is volt, Adam nem vágyott nagy családra. Ahogy Adam
a térdén lovagoltatta ezt az apró teremtményt, annyira rettegett, mint még
soha. Semmit sem tudott az apaságról. Hál’ istennek, a dada, akit felvettek,
aranyat ért, és így már nem aggódott annyira, mivel Mrs. Sanchez
gondoskodott arról, hogy Ariel boldog legyen.
– Jó volt az óra?
Ariel kihúzza az egyik fülhallgatót, és Adam felé fordulva felvonja egyik
szemöldökét.
– Az órád. Jó volt?
Egy emlékfoszlány suhan végig a férfi emlékezetének a mezején. Valami
ismerőset lát a lányán, amit addig nem vett észre. Kezd felnőni. Arccsontja
vonala már a jövőbeli nőt idézi. Olyan arckifejezéseket vesz fel,
amilyeneket a nők szoktak, ha csalódnak egy férfiban.
 – Ja. Elment.
Lapos, közömbös válasz. Mielőtt Adam kegyvesztett lett, Ariel egész
úton a lovaglásról fecsegett neki, gyakran ez volt minden beszélgetésük,
amire ő csak fél füllel figyelt. A  pszichológusa, dr. Stein szerint
türelmesnek kell lennie. Ariel biztonságérzete sérült. Minden, amit eddig az
apjáról gondolt, most megkérdőjeleződött a tettével.
Adam ismét próbálkozik.
– És? Mi volt jó benne?
Szeme sarkából a lánya profiljára és állkapcsa merev tartására pillant.
Ariel visszadugja a fülhallgatót, és lassan bólogatni kezd a fülébe ömlő,
kétes zene ritmusára. Egy verejtéktől sötétebb hajtincs az arcába hull. Ariel
visszasöpri a füle mögé, és Adam hirtelen ráébred, mi olyan ismerős benne.
Úgy fest, mint a nővére. Ariel épp abban a korban van, ahogy Veronica is a
legtisztábban él az emlékeiben, tizenöt évesen, amikor elment otthonról.
Akkor, amikor ő volt az egyetlen szövetségese.
 
– Helló, öcskös! Segíthetek a toronyépítésben?
Adam nővére felkap egy marék piros és sárga legódarabkát. Adam
valójában erődöt épít, de igazából mindegy. Ha Veronica tornyot akar
építeni, akkor azt fognak építeni. A  gondolat, hogy tíz percig élvezheti a
figyelmét, megmelengeti a szívét, és az öröm kis hulláma magával ragadja.
Ilyet azóta sem érzett igazán. Azt az örömöt, amikor az imádott nővér időt
tölt vele. Veronica a füle mögé söpör egy sötétszőke hajtincset. De a tincs
ismét az arcába hull, amikor újabb darabért nyúl.
 
Adam a bordáira szorítja a kezét, ahol azt a megmagyarázhatatlan
fájdalmat érzi.
 Nyolcadik fejezet
Mint általában, Adam most is fent van már kora hajnalban. Megáll az egy
szem ablaka előtt, lebámul a csendes utcára, és várja, hogy felkapcsolódjon
a lámpa az újságosnál. A  harvardi melegítőnadrágja van rajta, amiben a
hétvégét töltötte, és a tegnapi gyűrött póló, egy régi csapatépítésen szerzett
promóciós darab abból az időből, amikor még osztályvezető volt a Dynamic
kozmetikai részlegén. A lábán nem visel semmit. Később majd belebújik a
vitorláscipőjébe, hogy átsiessen az úton, amint az üzlet kinyit. Az  utcai
lámpák halványuló fénye rávetül az A-tól Z-ig trópusi halak boltjának
felirata körül táncoló vidám halakra, amitől szinte ragyognak a
szürkületben.
Miközben Adam közömbös érdektelenséggel mered a csendes pirkadat
előtti látképre, figyelmét egy gyorsan mozgó árny vonja magára, ami dél
felé halad a járdán. Egy kutya az, fajtáját és színét nem lehet kivenni a
szürkeségben, és húz maga után valamit – egy botot. Szinte vicces látványt
nyújt, ahogy a kutya mintha próbálna kitérni a bot elől, és közben előrefele
is haladni. Hátsó felét a bot oldalra húzza, miközben mellső lábaival
előretart. A bot nem enged, tovább üldözi. Ebből a magasságból Adam nem
tudja megállapítani, hogy nagy kutyáról, hímről vagy nőstényről, fekete
vagy barna bundáról van-e szó. Aztán egy pillanat múlva az állat eltűnik,
kikerül Adam látóköréből.
Végre felgyulladnak a fények az újságosnál. Adam felkapja a
lakáskulcsot, belebújik a vitorláscipőjébe, és lemegy, hogy megszerezze az
újságjait. Felbukkan az üzletember, pontosan, mint mindig, tekintetét
eltökélten elfordítja Adamről. Adamnek eszébe jut, hogy kell lennie
valamilyen bandajelnek, az ujjak és az öklök egyfajta mozdulatának,
amelyet minden üzletember megért, esetleg az egyszerű dollárjelbe
tekeredő ujjak. Látta a fiúkat az előző elkerített lakóparkban, ahogy ezt a
haverok közti jelelést gyakorolják. Az óriási méretű, kapucnis pulcsit – ami
számukra minden időjárásban megfelelő viselet – és a lógó, de drága
farmert viselő, a Sylvan Fields otthonaiban élő – ahol az átlagfizetés hét
számjegyből áll – kamasz fiúk eltévelyednek, és csak isten tudja, miket
művelnek a szüleik háta mögött.
Csupán hétutcányira Adam középosztálybeli odújától az igazi nagyágyúk
magabiztos léptekkel masíroznak végig az utcán, és bonyolult
kézmozdulatokkal üdvözlik egymást.
Adam ellenáll a halvány kísértésnek, hogy a fickó után kiáltson,
odavessen neki pár üzleti szakszót, ezzel is beazonosítva magát, mint
bajtársát a kereskedelemben, csak most épp nem a nagy nyilvánosság előtt.
Ám ehelyett belép az üzletbe, és kiválasztja az újságjait.
– Jó reggelt!
A bárszékben ülő kövér fickó arrébb csúsztatja meggyújtatlan szivarját a
szájában.
És a te lelkeddel. Adam odabiccent neki, és önt magának a kávéból.
– Hogy van?
– Jól. Szép napunk van.
– Hűl az idő.
– Végre itt az ősz.
Valószínűleg ez lesz a legkellemesebb társalgása egész nap.
Odakint az utcán Adam összetalálkozik a trópusi halüzlet tulajdonosával,
aki éppen kinyit. Ugyanolyan vagy hasonló, farmerból és pólóból álló
összeállítást visel, de most egy gyapjúmellénnyel kiegészítve. Haját már
hátrafogta a hétköznapi lófarokba, amitől a megjelenése egyszerűnek és
jellegtelennek tűnik. Észreveszi Adamet, aki egyik hónalja alatt az
újságokkal, másik kezében a kávéjával áll ott.
– Jó reggelt!
–  Jó reggelt! – Adam apró üdvözlésként megemeli felé az egyszerű
papírpoharát. – Szép napunk van.
Adam pontosan tudja, hogy ugyanazt az időjárásról szóló udvarias
társalgást folytatja le, mint az újságossal. Szívesebben mondana valami
érdekesebbet.
A  nő rámosolyog, ezzel elűzve azt a benyomást, hogy egyszerű vagy
jellegtelen lenne. Adam olyan ritkán lát nőket sminkjük művészi vonalai és
színei nélkül, hogy beletelik neki egy pillanatba, mire felismeri a sima, nem
hibátlan, de természetes bőrt. Egy kedves mosolyt. Egy gyönyörűvel
versengő barátságos üdvözlést. Hosszú idő óta most először mosolyog rá
egy nő. De amilyen hamar felbukkant, olyan hamar el is tűnik.
– Ez egy Dynamic Cosmetics-es póló?
 – Igen, miért?
–  Az  összes kozmetikumukat nyulakon tesztelik. Ezt tudta? – Hangját
lehalkítja, mintha egy visszataszító titokba avatná be. A  kozmetikumukat
szót úgy nyomja meg, mintha valami rossz ízt érezne a szájában. – Hol
szerezte ezt a pólót?
– A Dynamicnél dolgozom… vagyis dolgoztam.
– Valóban? – Ez már egyenesen elutasítóan hangzik.
– Nem olyan régen.
– Tudta, hogy ezt teszik?
– Igen. Így a gyönyörű nőkben nem esik kár.
– „A hiúság az emberiesség felett.” Mi csak így hívtuk.
Adamnek hirtelen felrémlik az a kampány, amit a PETA  és több más
állatvédő szervezet indított a Dynamic ellen hat évvel ezelőtt. Állatkísérlet
Ellenes Liga – így hívták azt a helyi csoportot, ami olyan sikeres
kampányba kezdett, hogy a Dynamic Industries úgy érezte,
látszatintézkedéseket kell hoznia. Azaz, mivel akkoriban Adam volt a
kozmetikai részleg vezetője, neki kellett látszatintézkedéseket hoznia.
ÁLEL – így rövidítették a nevüket, ami aztán hónapokon át újra és újra
megjelent a lapokban a dühös tüntetők napi fotóival együtt. Megszakították
a munkájukat, vezércikkek jelentek meg, tojásokat dobáltak a tettesekre.
Adam kidolgozott egy tervet, amit követve a Dynamic közölte, hogy
felhagy minden állatkísérlettel – vagyis ami a nyulakat illeti. Okosan
megfogalmazott védőbeszéd volt, amivel az ÁLEL is elégedett volt.
– Ha jól gondolom, maga is állatvédő.
– Aktivista, igen.
Adam tudja, mikor bölcsebb visszavonulni. A  forgalom egy pillanatra
elcsendesül.
– Minden jót!
– Szép napot! – Enyhe déli akcentus érződik a nő szavaiban, mintha csak
azt vetné oda: „Csessze meg!”
 
 
Adam a kávéját kortyolgatva áll az ablaknál, és lenéz a lassan éledező
utcára. Mintha egy gyorsított felvételt nézne, ahogy az emberek kettes és
hármas csoportokban feltűnnek és eltűnnek a járdán. A gyerekek a felnőttek
mellett ugrándoznak, ajtók nyílnak, autók egyenletes sora siet a piros
lámpákig. A  trópusi halas üzlet ajtaja nyitva áll, de az ÁLEL-es nőt nem
látni.
Adam az ÁLEL kampányon gondolkozik, és eszébe jut, milyen büszke
volt, amiért rájött, hogyan szabadulhatnak meg tőlük. Hogyan mondják meg
nekik, amit hallani akarnak. Hogyan adományozzanak az állatoknak.
Hogyan hozzák helyre a helyzetet. Nem emlékszik a halas bolt
tulajdonosára az arcok tengeréből, ami majdnem egy hónapig újra és újra
megjelent az ablaka alatt a kozmetikai részleg westborough-i központjánál,
véget nem érő kántálásuk egy szűnni nem akaró dallamra hasonlított a
fejében. „Mit akarunk? Szüntessék be az állatkísérleteket! Mikor akarjuk?
Most!” A vezetőséggel csak úgy hivatkoztak rájuk, hogy „a szabadítsuk ki
Roger nyulat csőcselék”.
Adam és csapata azzal a vállalati meggyőződéssel védte az álláspontját,
hogy ezek a kísérletek szükségesek ahhoz, hogy a szemhéjtus ne károsítsa
az idegeket, és a smink ne vakítsa meg a használóját. Mit számít néhány
nyúl ehhez képest? A  lényegi elv szerint a Dynamic Fraîche Crème
termékcsaládjának előállított termékeit – az olcsó, sokszor külföldről
behozott összetevőivel – a tehetősebb körökben kellett reklámozni kétszáz
százalékos haszonkulccsal. Ebbe nem fértek bele a perek, sem az
elégedetlen fontos emberek, akiknek az arca esetleg kiütéses lesz a kémiai
hámlasztás során a luxuswellness-szalonjukban. Az  ÁLEL-t le kellett
csillapítani, de nem úgy, hogy azzal akadályozzák a profitot.
És Adam March ezt el is érte, és meg is jutalmazták egy busás
előléptetéssel a cég központjába, és a cég hierarchiájában a második
legmagasabb lépcsőfokra jutott. Azok voltak a dicsőséges napjai.
Ahogy Adam elfordul az ablaktól, a szeme megakad a kóbor kutyán, aki
ismét végigszalad az utcán, a bot továbbra is ott van a nyomában.
 Kilencedik fejezet
Nem estem pánikba. Hiába fityegett mögöttem a százhúsz centis
alumíniumbot, mint valami rossz helyre biggyesztett farok, tudtam, hogy
nem valamilyen démonhoz vagyok kötve. Megszabadultam a férfi szorító
markától, aki aztán utánam iramodott, olyan szitkokat szórva, amik az ő
hibáját, és nem az én szökésemet hangsúlyozták. Juhú! Szabad voltam.
Végre szabad.
Hála a fiúk könyörtelen kiképzőprogramjának, amiben egy futópad is
szerepelt, tele voltam életerővel. A  bot nekikoppant az utcán álló
tárgyaknak, hangja tompán csengett a fülem érzékeny járataiban, de ettől
eltekintve szuperül éreztem magam. Fel-le kocogtam az utcán, és
beosontam a szűk sikátorokba, ahonnan a kukák csábító illata áradt, amik az
éttermek mögött álltak őrt, mint a kifinomultság ocsmány feneke. Tudtam,
hogy a szabadság törékeny dolog, és gyorsan menedéket kell találnom.
A  férfiak szorosan a nyomomban voltak, és egy huszonkét kilós kutya
látványa, aki egy százhúsz centis botot húz maga után, bizonyára még a
legfigyelmetlenebb járókelők kíváncsiságát is felkelti.
Meg kellett szabadulnom a bottól. Sajnos fizikai hiányosságaim miatt,
azaz visszaforduló hüvelykujj nélkül, szinte lehetetlen volt lehúznom a
hurkot vastag nyakamról. Mindennel megpróbálkoztam: megráztam
magam, lebuktam, tekergőztem, kapartam és szűköltem. Semmi sem
segített. Egy barátra volt szükségem. De mivel ez nem egy tündérmese, és
nem is egy Disney-történet, a fajtám közül senki sem lehetett megfelelő
jelölt. Mit lehet tenni?
Mivel kutya voltam, kissé megfeledkeztem a problémámról, amikor az
utca elképesztő illatai elérték az orromat. Körbeszimatoltam, azonosítva
fajtám tagjait, végigkövetve őket az útjukon. Ha nőstény szagát éreztem,
megremegtem. Ha nemzőképes hímeket, felmordultam, és magasabbra
emeltem a lábamat, hogy elfedjem a jelüket. Ahogy egy szűk sikátorban
haladtam, beszívtam az épületek között összegyűlt szagokat, és az orromat
érő ingereket vizsgáltam. Egy tapasztalt kóbor kutya tudná, hogy őrültség
végigmenni ezeken a könnyen lezárható utakon. Én azonban akkoriban nem
értettem annyira az utcai életet. Ennek ellenére szerencsém volt. A sikátor
végében egy alak kuporgott a falnál. Mellette egy kutya ült. Szimatolva és
jelölgetve odakullogtam, a bot halkan követett az egyenetlen burkolaton.
Ahogy közelebb értem, emberszagot éreztem a rejtélyes alakon, szerencsére
az olyan kölnik visszataszító szaga nélkül, amiket a fiúk magukra locsoltak.
Íme egy ember, primitív, állati dicsőségében. Érdekes. Igazi
személyazonosságát nem rejtette el gyakori fürdéssel. A kutyája, egy kisebb
termetű, hosszú szőrű szuka rám morgott, de nem gondolta komolyan. Csak
tudatta velem, hogy ott van, és nem szívesen venné, ha megzavarnám.
Abbahagyta a morgást, felállt, megrázta magát, és ekkor észrevettem a
nyakörvéről lógó fém villanását. Eszembe jutott a pórázos kutya, aki a
bilétái elvesztése miatt szomorkodott, de továbbra sem volt világos
számomra a jelentőségük. A mi fajtánk általában nem hódol jelképeknek.
Válaszul én is megráztam magam. Nem akarlak bántani. Üdvözöltük
egymást, és éreztem rajta, hogy mindig van mit ennie, bármit sugalljon is az
embere megjelenése.
Leült, megvakarta a fejét a lelógó füle mögött, majd megint felpattant, és
megszaglászta a botomat. Szóval elkaptak, de megszöktél. Tudom, hogyan
szabadulhatsz meg tőle.
Leültem, és vártam, hogy elmondja.
A  szuka megbökte az emberét az orrával, és felébresztette. A  férfi
összerezzent, majd a feje visszahanyatlott a mellkasára. Olyan szőrös volt,
mint egy bearded collie. És kócos is. A  nőstény vakkantott. Erre a férfi
kinyitotta a szemét, és észrevett.
–  Nicsak! Ki van itt? – A  hangja a padlóra szórt száraz kutyakajára
emlékeztetett. Reszelős volt, de érdekes. – Ugye nem harapsz?
Arrébb léptem, épp csak annyira, hogy az ülő férfi ne érhessen el.
– Nem bántalak.
Nem mozdult kuporgó tartásából a meleg téglafal elől.
Kutyatársa odajött hozzám, megszimatolta az orromat, farka mozgása a
kétségeimnek szólt. Oké. Egy kicsit közelebb mentem.
– Szeretnéd, hogy levegyem rólad ezt az izét?
Kicsit toporogtam a mellső lábaimon, olyan nyugodt és eledelszerű volt a
hangja. Talán igen.
Semmi olyasmit nem tett, amit egy férfitól vártam volna. Nem vetődött
előre, hogy megragadja a botot, és nem is állt fel, hogy megfélemlítsen.
Csak kuporgott ott a falnál, és várta, hogy döntésre jussak. Amikor beszélt,
alkohol szaga csapott meg, a lehelete emberszerűbb volt, mint a bőre.
Felnéztem megereszkedett szemhéjára és beesett szemére. Nem égett benne
tűz. Nem félt, nem volt véleménye. Közelebb araszoltam, elég közel ahhoz,
hogy egyik kezét kinyújtott tenyérrel, fenyegetés nélkül felém tartsa, és
megszagolhassam.
Beszívtam a város szagát, mindazt az illatot, amit már korábban is
éreztem, amikor a férfiak és a furgon elől menekültem. Immár messzire
kerültem a pincétől, ahol az addigi életemet töltöttem, és ez a sok gyönyörű,
képeket idéző illat ott volt a kezén, mintha két kézzel söpörte volna be a
levegőt, a téglát, a járdát és a szemetet, amik a látóteremen túli világot
alkották. Ezek mellett tejszínes halleves érdekes aromáját éreztem rajta.
Már tudtam, mit evett ebédre, mire eszembe jutott, hogy rettenetesen éhes
és szomjas vagyok.
Oké. Vedd le!
A férfi óvatosan lecsúsztatta a hurkot a nyakamról. Aztán megpaskolta a
fejemet, és a botot az egyik kuka alá lökte anélkül, hogy felkelt volna
ültéből. Ismét lehajtotta a fejét, és visszatért korábbi állapotába.
Kösz. Hálásan lógattam a nyelvem.
Nincs mit. A szuka ismét elhelyezkedett a fickó mellett, és bolyhos farkát
az orra alá húzta.
Elsomfordáltam, hogy élelem után nézzek.
 
 
Csak az orromat kellett követnem. Találtam pizzahéjakat és üres fagyis
tölcsért. Az  olvadt fagylalt maradéka rátapadt hosszú nyelvemre, ahogy
bedugtam az ostyába. Mmmm. Miközben a szomszédos utcákon kószáltam,
megláttam pár kukát, amiknek a tetejét nem tették rendesen a helyére, és
csupán orrom egyetlen lökésével arrébb taszítottam őket. Ezekben a
hengeres büfékben finomságok sora várt, többek között steakfalatok, sült
krumpli, és még egy fél csirke is. És a legjobb: egy sonkacsont, amiért a
fajtám ölni is képes.
Mondanom sem kell, egy óra múlva az egészet kihánytam, de aztán azt is
megettem. Egy kóbor kutya nem pazarolhat.
Vizet szerezni már egy kicsivel nehezebb feladat volt. Volt egy szökőkút
a parkban, de úgy túl közel kerültem volna az emberekhez. Régóta nem
esett, így a pocsolyák szóba sem jöhettek. Egy hátsó udvaron talált csöpögő
slag végül segített. Úgy lefetyeltem, akár egy sivatagi állat, aztán kerestem
egy biztonságos helyet, ahol meghúzhattam magam. Nem sokat tudtam még
az utcai életről, de elég jók voltak az ösztöneim. Ha nem akartam emberek
kezére kerülni, akkor nem volt szabad szem előtt lennem. Ugyanakkor
szükségem volt az emberekre, hogy élelemhez és vízhez jussak. Bármilyen
erős állkapoccsal rendelkezem is, tudtam, hogy a vadászat nem az
erősségem, és a városon kívüli élet a kevésbé lakott dombokon nem járható
út. Tanácsra volt szükségem.
Az, hogy más kutyák is járnak az utcákon, elég nyilvánvaló volt a
sarkokon és a téglaépületeknél. Egyszerűen csak keresnem kellett egy
lehetséges mentort. Nem lehet olyan nehéz. Egy konkrét hím nyoma arra
utalt, hogy már egy ideje az utcán él, azaz ismeri a dörgést, azaz ha
rátalálok, talán hajlik a szolgálatkészségre, és kisegít.
Addigra teljesen kimerültem a hajnal óta tartó kutyagolásban. Ahelyett,
hogy rászántam volna az időt, hogy felkutassam reménybeli vezetőmet,
kerestem egy védettebb zugot a park alacsony bokrai között. Nem látszott
rajta, hogy korábban másnak az élőhelye lett volna, nem taposták le a
leveleket, nem raktak fészket, nem érződött más élőlény szaga a lelógó ágak
között. Mint mondtam, még zöldfülű voltam. Azt hittem, ha nem látok ki,
engem sem lehet észrevenni. Nem telt el tizenöt percnél több, és már épp
mély álomba merültem volna, amire mindnyájunknak szükségünk van,
amikor a halk csaholó hangra felrezzentem. Egy pillanatra
összezavarodtam, azt hittem, megint a ketrecemben vagyok, és a testvéreim
ebédért könyörögnek. A csaholás mély, furcsán erőteljes vonyítássá vált.
Úgy tűnt, egy nagyon népszerű emberi párzóhely mögötti bokrot
választottam, és hirtelen szemtől szembe kerültem egy közösülő emberrel,
mire mindketten tátott szájjal meredtünk egymásra a meglepetéstől.
Kirontottam cseppet sem tökéletes búvóhelyemről, a férfi pedig csüngő
nemi szervvel felállt, és felkapta a nadrágját. Szerintem azt hitte, hogy rá
akarok támadni, úgy rántotta fel a párját, majd rohant el az ellentétes
irányba. Oké, a park bokrai nem jó helyek. Újabb leckét tanultam.
Nem igazán sikerült felfrissülnöm, mégis cikcakkvonalban kisiettem a
parkból, vissza az utcára. Egyenletes, gyors tempót kellett tartanom, habár
az útburkolat kezdte felsérteni a talpamat. Azelőtt nem töltöttem sok időt
aszfalton. Mindenütt emberek voltak, és úgy kerülgettem őket, mint egy
videójáték-bajnok. Senki sem kaphat el. Nem megyek vissza abba a
ketrecbe.
 Nagyrészt a sikátorokban haladtam, mivel rájöttem, hogy a fajtám
ezekben a kanyonokban húzza meg magát, mint a farkasok a vadonban.
Csodák csodájára egy hátsó lépcső alatt találtam egy alvásra kiváló zugot,
körülbelül akkorát, mint a ketrecem, amit furcsán megnyugtatónak találtam.
Igen, érezni lehetett rajta a fajtám szagát, de már régi szag volt, és muszáj
volt megkockáztatnom, hogy a hely kiadó. Még egy rongyos anyagdarab is
volt ott, amit az orrommal elegyengettem. Jó helynek tűnt, és kényelembe
helyeztem magam. Pihenek egy kicsit, aztán további élelem után nézek.
Talán körülnézek, hátha van itt a közelben egy társaságra vágyó nőstény.
Mielőtt elaludtam, a mancsomat nyalogattam, és azt gondoltam: Ez aztán
elképesztő. Nem egészen tizenkét órával korábban még ketrecbe voltam
zárva, az életem olyan kiszámítható volt a rutinjával, mint egy szerzetesé.
A hét csatáját teljesítettem, a tálamba kutyaeledelt szórtak. Az egész életem
abban a pincében zajlott. Most pedig itt vagyok, saját helyem van, fejedelmi
étkeket eszem, és máris a párzáson jár az eszem.
Az  egyetlen baj ezzel a paradicsomi élettel az volt, hogy a sebem, az
egyenetlen szélű tépés, amit volt ellenfelem belém vágott, fájni kezdett.
 Tizedik fejezet
A Fort Street Center a város legrosszabb környékén áll, és hajléktalanokat
szolgál ki. Meleg ételt ad nekik, gyülekező helyet biztosít, és húsz
embernek alvóhelyet is, távol az időjárás elemeitől. Adam csak azért ismeri
a központot, mert ez a több száz jótékonysági szervezet közül az egyik,
amelyik minden évben alamizsnáért kuncsorog nála. Lehet, hogy megdobta
őket pár dollárral anélkül, hogy igazán belegondolt volna a küldetésükbe
vagy az ügyük természetébe.
A hajléktalanság nem olyan szó, amire Adam bármennyi érdeklődéssel is
gondolna. Számára egy hajléktalan ember csavargó, az utca az élettere, egy
skizofrén, aki nem szedi a gyógyszereit. Egy koldus. Egy idegesítő tényező.
Olyasvalaki, akit jobb elkerülni, amikor végigmegy az utcán, olyan, mint
egy kóbor kutya. Lehet, hogy beteg vagy részeg. Aki üres papírpoharat ráz
az emberek felé, és egy kávéra elegendő apróért könyörög. Giuliani  3
megszabadult az ablaktörlővel ácsorgó emberektől New Yorkban, akkor
miért nem tudja valahogy ez a város eltávolítani az utcán élőket az
utcákról? Ilyen gondolatok járnak Adam fejében, valahányszor összefut egy
rászorulóval az utcán.
Ha Adamben valaha felmerültek a hajléktalanság okai, akkor arra jutott,
hogy ha ő önerőből jutott a csúcsra, akkor mások bizonyára önerőből
züllenek el. A  rossz szokások és a rossz döntések áldozatai lesznek.
Mindenki hallott már olyan férfiakról, akik inkább éltek az utcán, és még
otthagyott feleségük, szerető gyerekeik sem tudták rávenni őket, hogy az
otthon melegét válasszák. Ez köztudott. Ahogy az olyanok története is, akik
egyszerűen annyira elcseszik az életüket, hogy senki sem akar a közelükben
maradni, és saját erőszakosságuk és indulatuk miatt kerülnek utcára.
A fickók, akik meg sem próbálnak kitartani a családjuk mellett.
Adam elutasította az ügyvédje ajánlatát, hogy vele tart. Egyedül
jelentkezik a Fort Street Centerben, mint egy szabad akarattal rendelkező
férfi. Nem kell, hogy fogják a kezét, nem kér a közönségből. Sem az
ügyvéd kiszámlázható idejéből. Mivel nem tudja, mire számítson, Adam a
szokásos üzleti viseletét vette fel. Ez a Bob Carmondy fickó valószínűleg
odáig lesz az örömtől, hogy egy üzleti életben jártas ember kerül a
szolgálatába. Talán a legrosszabb, ami történhet, hogy rábízza Adamre a
könyvelést. Ezek a nonprofit szervezetek gyakran csupán cipőfűzőt árulnak,
vagy ami még rosszabb, limonádés standokat állítanak. Adam frissen
borotvált arcára néz a tükörben, miközben megköti harvardos nyakkendőjét.
Próbálja nem észrevenni az álmatlan éjszakák okozta sötét karikákat a
szeme alatt, és a halványsárga árnyalatot a szeme fehérjében, mintha barna
íriszének sápadt visszhangja lenne. És beesett arcát. Az  új ősz hajszálait.
Már szinte várja, hogy elkezdje az önkéntes munkát. Apróbb
változtatásokkal jól fog festeni az önéletrajzában. Az  eddig élvezett
karrierútja már nem lesz elég, az előléptetések és a bónuszok, amik tehetős
embernek mutatják. Gyalázatos távozása a Dynamictől már kevésbé jó
színben tünteti fel. Ebben az időben és korban a vállalatok nem szívesen
vesznek fel valakit, akit ilyen szabályszegés miatt rúgtak ki. Ennél már csak
a sikkasztáson lenne nehezebb túljutni. Az  ügyvédje szerint az idő majd
segít. Előbb-utóbb eltűnik a címlapokról, a blogokról, a pletykák
pellengéréről. Csak maradjon nyugton. Elmúlik. Közben a bankszámlája –
az egyetlen, amit Sterling nem kaparintott meg – lassan fogyatkozik, és
nincs hatalmában megállítani a folyamatos apadását. Sterling eltökélte,
hogy nem mond le egyik házról sem, ahogy a masszőrről és a virágkötőről
sem. Mivel ezek nem luxus, hanem szükséges dolgok. Nem adhatja fel az
életszínvonalát, nem maga, hanem a lányuk miatt. Ariel mindenből a
legjobbat érdemli. Mintha azzal, hogy nem férhet hozzá a közös
magángépükhöz, Ariel lenne kénytelen elszenvedni a menetrend szerinti
járatokkal járó megaláztatást, és ez tönkretenné fiatal életét.
Miközben Adam éjszaka ébren fekszik az ágyában, rájön, hogy Sterling
sosem szenvedett hiányt semmiben. Ragyogással teli élete alatt eddig
minden vágyát teljesítették. Mindig. Az  alapdolgokra olyan könnyen szert
tett, hogy a fényűzés maga is alapigényévé vált.
Adam azonban ismeri az alap emberi vágyak iránti igényt. Az éhséget, a
valódi éhséget, amikor a nevelőanyja annyi ételt tett csak elé, amennyire
szerinte egy növésben lévő fiúnak szüksége van, a többit pedig elzárta.
A  szeretet iránti vágyat, azt az alap emberi szükségletet, hogy gyengéden
megérintsék.
Amikor ilyen irányt vesznek a gondolatai, az olcsó kevert whiskyben lel
feledésre.
 Ez majd segít. Egy-két év múlva a hajléktalanoknak való munka
jótékonyságnak fog tűnni. Kis kikacsintásnak a nagy tétekkel járó vállalati
életből. Nem egészen a Békehadtest, de a megfelelő apró változtatásokkal
elegendő lesz arra, hogy feldobja az önéletrajzában látszó üres helyet.
Ó, igen, biztos így lesz. Adam felvidulva lesöpör egy láthatatlan szöszt a
sötétszürke Hugo Boss öltönye hajtókájáról. Na, most hol van az a
magányos üzletember?
 
 
Adam ugyan csupán hatutcányira lakik a központtól, a Lexusával hajt el a
Fort Streetig. Egy világ választja el ezt a helyet a jelenlegi környékétől,
Adamnek mégis nehezére esik megkülönböztetni az utcáját a Fort Streettől.
Egyik oldalon hasonló családi kézben lévő üzletek sorakoznak a kopott,
homokkőből épült házakkal szemben, amik még több, az emberiséget
szolgáló nonprofit szervezetnek adnak otthont. Talán annyi a különbség,
hogy itt az újságos helyett egy csekkbeváltó áll, és látni egy zálogházat is,
aminek a kirakatába silány lámpákat és megkérdőjelezhető szobrokat
hánytak, nem pedig vidám halak ugrándoznak a betűk szivárványa körül.
Adam meglepő módon talál egy parkolóhelyet épp azzal az épülettel
szemben, ahova valószínűleg mennie kell. Nem jelöli tábla a központot,
csak egy amerikai zászlót tűztek ki, alatta a mindenütt jelenlévő
POW/MIA-zászlóval  4. Az  anyagdarabok alig mozdulnak a reggeli
szellőben. Mielőtt Adam leállítaná a motort, eltűnődik, nem kéne-e inkább
egy zárt parkolót keresnie. Miközben ezen gondolkozik, a házak lépcsőin
üldögélő férfiak felé sandítanak, de aztán elhessegeti az aggodalmát. Fényes
nappal van. Kiszáll az autóból, bedob pár negyeddollárost a parkolóórába,
bezárja az ajtót, közben jól látható mozdulattal a háta mögé néz, majd
„velem ne kötözködjetek” léptekkel átvág az úton.
A Fort Street Center az övénél sokkal szebb épületben kapott helyet, egy
tizenkilencedik századi sorházban, ami még akkor épült, amikor a városnak
ez a része számított jó környéknek. A kiugró ablakok és a homokkő lépcsők
megfeketedtek a mocsoktól, de a díszítések jól látszanak, és az épület
egyértelműen szilárdan áll. Adam ellenőrzi a jegyzetlapra írt címet, amit
még a bírósági ügyintézőtől kapott, majd felnéz a fekete és aranyszínű
számra a nagy fekete ajtó fölötti homlokzaton. A huszonhetes szám. Ez lesz
az. Ahogy Adam rálép az első lépcsőfokra, egy férfi kivágja az ajtót, és
kibukdácsol rajta. A  meleg, őszi idő ellenére zöld, kapucnis kabátot visel
kidudorodó zsebekkel, aminek a karja alatt látszódó szakadásoknak
köszönhetően kilátszik narancssárga bélése. Adam még ebből a távolságból
is érzi a szagát, a régi ruhák és a mosdatlan test erős és kissé vizeletszagú
bűzét. A férfi lebotorkál a három széles lépcsőfokon, közben egy pillanatra
megáll, hogy végigmérje Adamet, majd kullogva elindul az utcán, arrébb
rúg egy üres műanyag zacskót, és dühösen morgolódik magában,
mondandóját egyetlen kivehető szóval hangsúlyozza. Kibaszott. Kibaszott.
Kibaszott. Adam végighúzza nyirkos tenyerét a nyakkendőjén, a helyére
igazítja tökéletesen szabott öltönyét, és felkocog a lépcsőn.
Ha arra számított, hogy idelátogató magas méltóságú személyként fogják
üdvözölni, akkor csalódnia kell. Beletelik néhány percbe, mire megtalálja a
vezetőt, és addig kénytelen szóba elegyedni a szűk folyosón lézengő
rászorultakkal, akik elvezetik az igazgató irodájához.
Adam bekopog a nyitott ajtón. A  szoba egykor talán egyetlen nagy
helyiség volt, de azóta két kisebbre osztották. Az egyik asztalnál, a nyitott
ajtó felé fordulva egy férfi ül, minden bizonnyal az igazgató. Lába – a
legnagyobb cipőben, amit Adam valószínűleg valaha látott – a barna
mappákkal teli asztalon pihen. Éppen telefonál, a készülék zsinórja
tekeregve csavarodik. Amint meglátja Adamet, széles mozdulattal int neki,
hogy lépjen be, majd azt tátogja, „nagy támogató”, és a telefonra mutat.
Adam türelmetlen, nem tetszik neki, amiért várnia kell, hogy
bemutatkozhasson, minél előbb túl akar lenni a dolgon. Az igazgató arcán
egyfajta „Mit tehetünk?” mosoly jelenik meg a készülék fölött.
Adam kissé a talpán hintázva, zsebre dugott kézzel végigméri az újságból
kivágott különböző fényképeket a falon. Mindegyik fotón az igazgató
látható, ahogy kezet fog egy-egy ismert politikussal: Ted Kennedyvel, John
Kerryvel, Menino polgármesterrel, Bill Welddel, Deval Patrickkel.
Mindegyik a mosolygó arcok tökéletes tanulmánya, alattuk a kezek
színpadias mozdulattal fogják át egymást.
Végül az igazgató visszateszi a telefont a helyére, tovább gabalyítva
megnyúlt zsinórját.
–  Elnézést kérek! Egy lehetséges támogató. Meg kell hallgatnom az
elképzeléseiket.
– Adam March vagyok. Az… önkéntes munka miatt jöttem.
Az önkéntes szó megakad egy kicsit a torkában, mintha nehezen tudná
felidézni a megfelelő kifejezést. Ő inkább büntetésként gondolt az ittlétére.
 –  Robert Carmondy. – Nagy termetű fickó. Ezt ő is tudja magáról, és
előnyére fordítja. – De mindenki csak Nagy Bobnak hív. – Átnyúl az asztal
felett, és vidáman az életet is kiszorítja Adam kezéből. Paff. Egy emberes
vállpaskolás pedig majdnem leteríti Adamet. – Örülök, hogy itt van. Üljön
le!
Nagy Bob irodája picike helyiség, ami nagyrészt az asztalával, egy
iratszekrénnyel – aminek a fiókjait be sem lehet csukni rendesen a
papírhalmoktól – és magával Nagy Bobbal van tele. Adam a szobában lévő
egyetlen másik szék felé fordul, amin szintén kupacokban állnak az
iktatásra váró dossziék. Bob nem mozdul, hogy hellyel kínálja jól öltözött
látogatóját, így Adam felkap egy halom mappát, és leül. Mivel nem lát
szabad felületet, végül az ölébe fekteti a papírokat. Bob apró mosollyal
figyeli, és Adam már arra gondol, mindjárt megkéri, hogy rendezze az
iratokat.
– Hadd meséljek erről a helyről!
Ezzel Nagy Bob bele is fog a jól begyakorolt történetébe a Fort Street
Center eredetéről, a drogtanyából lett menedék evolúciójáról. Arról, amikor
ő is majdnem utcára került, és amikor leállt a drogokkal. És a pénz
folyamatos hiányáról.
Adam elmosolyodik. Ebben talán a segítségére lehet.
– Van pár ötletem.
Bob egy tanárra jellemző mozdulattal leinti.
– Szigorúan köt minket a titoktartás. Nem tudjuk, mi történt ezekkel az
emberekkel, nem vállalunk rehabot, tanácsadást, nem kritizálunk.
Egyszerűen megetetjük, megmosdatjuk, elszállásoljuk őket, ha akarják,
aztán mehetnek. Nem laknak itt. Jöhetnek és maradhatnak, de ez csak egy
köztes megálló. Érti?
– Igen.
– Akkor jó.
Nagy Bob hátradől a székében, ami egy sérült állat hangján tiltakozik.
– Rólam mit szeretne tudni?
– Semmit. Itt van, és megteszi, amire kérem.
–  Van pár ötletem. – Talán Nagy Bob először nem hallotta. –
Utánanéztem pár segélynek…
Nagy Bob hirtelen előredől, a széktámla megkönnyebbülten nyikorog,
amiért megszabadult a súlyától.
 –  Nincs szükségünk ötletekre. Öltözzön át, és jelentkezzen Rafe-nél a
konyhában!
Adam kihúzza magát a szék szélén, és megigazítja a csúszkáló mappákat
az ölében. Megköszörüli a torkát, és rátalál vezetői hangjára.
– Sokkal nagyobb hasznomat venné, ha belenézhetnék a pénzügyekbe, a
támogatásokba.
Nagy Bob feláll, és hátralöki a székét a falhoz.
– Lekísérem.
– Mr. Carmondy, üzleti szakon szereztem diplomát. Bizonyára jól jönne a
segítségem.
Nagy Bob Adam vállára teszi egyik húsos kezét, és barátságosan
megszorítja, ami úgy fáj, mint egy vulcani idegfogás.
–  Jól fog jönni. – Bob Adam füléhez hajol. – Johnson bíró elég
egyértelműen fogalmazza meg a feladatokat. Azt teszi, amire kérjük. És
most a konyhában van szükségünk segítségre. Az  ötletek is rendben
vannak, de a tettek többet érnek. És Adam, hívj egyszerűen csak Nagy
Bobnak!
 
 
Adam March ott áll Hugo Boss nadrágjában, legújabb Calvin Klein
pólójában – amit abból a felindulásból vásárolt, hogy könnyebb új ruhát
venni, mint hetente egyszer eljárni a mosodába – és egy fehér
egyenzakóban, aminek bal oldalán halvány szószfolt virít. Összeállítását
egy papírból készült kis sapka teszi teljessé.
Ez ennél megalázóbb már nem is lehetne. A  közmunka keretén belül
meleg ebédet oszt a szegényeknek. És megtesz mindent, amire a „főnök”
kéri. A  főnöke Rafe, egy szikár, fekete fickó, fényesre borotvált fejjel,
pálmalevél méretű kézzel és egy kiképzőtiszt modorával. Rafe megmutatja
neki a kiszolgálók ruháinak állványát, és azt javasolja, legközelebb ne
viseljen drága nadrágot.
– A farmer is megteszi, ha tiszta és nem szakadt.
Még hogy szakadt farmer… Mégis mit képzel ez a fickó, kivel beszél?
–  Az  ebédet tizenegy és kettő között szolgáljuk fel. Adj nekik annyit,
amennyit csak akarnak, de ne hagyd, hogy az éhenkórászok átvágjanak.
Mindenki kap eleget, de annál nem többet. Kábé harmincöt embernek
adunk ételt egy nap, télen néha többnek, nyáron kevesebbnek. Nem cordon
bleu, de nem is tré kaja.
 Adamnek megragadja a figyelmét, hogy Rafe a cordon bleu-t tökéletes
francia kiejtéssel mondja ki, ami főleg az általános szóhasználata mellett
érdekes. Lehet, hogy Rafe utcanyelvet beszél, de Adam másnak a hatását is
sejti.
– Még valami. – Rafe Adam vállára teszi egyik űrlénykezét. – Tisztelettel
bánj ezekkel az emberekkel! Tudom, hogy nem azért vagy itt, mert annyira
szeretnéd őket. Azért vagy itt, mert elcseszted. Ahogy ők is. Úgyhogy ez
közös bennetek. Megértetted?
Adam kihúzza magát Rafe keze alatt, és felszegi az állát. Szemtől
szemben áll új főnökével, barna szeme nem ereszti a férfi sötétebb barna
tekintetét, mintha egy ellenfelet mérne fel. Rafe résnyire húzza a szemét,
mint aki tisztában van a hatalmával. Adam látott már hasonló tekinteteket a
vezetőségi üléseken és az üzleti világ nyilvánosság előtt zárt termeiben.
Mindegyik a maga területének a királya. Magabiztosan élnek a
befolyásukkal és a világban elfoglalt helyükkel.
Adam elfogadóan, röviden bólint egyet.
– Most menj be a hátsó szobába, és hozz ki pár kukoricakonzervet!
És ezzel Adam March megkezdi vezeklését.
Adam lóti-futi feladatokat kap. Étellel megpakolt tálcákat cipel ki a
konyhából az étkezőbe, majd az üres edényeket visszaviszi, hogy elmossa
őket az ipari mosogatóban. A  régi épület megszenvedte elegáns otthonból
elhagyott drogtanyává, majd menedékké való átalakulását. A  válaszfalakat
lebontották, hogy a földszint felét egyetlen hatalmas szobává nyissák, ami
most hosszú étkezőasztalokkal van tele – minden bizonnyal egy felújított
gimnázium adományai. A padokat hozzájuk rögzítették, így az embereknek
át kell vetniük rajta a lábukat, hogy le tudjanak ülni. A padlótól a plafonig
érő ablakokat még ezen a meleg őszi napon is súlyos, szorosan összehúzott
függönyök takarják, hogy megvédjék a bent ülőket. Senki nem állhat meg
odakint, hogy megbámulja őket, és esetleg felismerje régi, megszorult
barátját vagy szomszédját. És senki sem láthat ki.
Adam középiskola óta nem emelt ennyi súlyt. Az alumíniumtálcák sűrű,
barna szószban úszó hússzeletekkel vannak tele, amihez mintha siitake
gombát kevertek volna. A  krumplipüré sűrű és krémes, valódi krumpliból
van, amit valóban pürésítettek. De vagy egy tonnát nyom, és Adam attól
tart, hogy beáll a dereka, és akkor mihez kezd. Mi van, ha lesérül a
közmunka alatt? Akkor mi lesz? Beperelhet valakit? Miután kihozta a
kukoricát a hatalmas raktárból, egymás után ki is kell nyitnia a konzerveket.
A felszolgált ételhez másfélszer annyi limababot kevertek, mint amennyit a
saját tányérján látott a jótékonysági vacsorákon, amikre Sterling elrángatta.
Az  étel mennyei illatát a melegített büféasztalnál sorakozó emberek szaga
tompítja. Bár Adamet – még – nem bízták meg a felszolgálással, a bűzük
visszataszító kipárolgásként tölti meg a magas mennyezetű termet, és ő is
beszívja, valahányszor odalép az osztott tányérokra adagokat kimérő férfi
mögé. A felszolgáló, egy másik középkorú, fekete fickó, minden férfit név
szerint üdvözöl, majd felteszi nekik ugyanazokat a kérdéseket:
– Egy vagy két darabot kérsz? Kérsz hozzá zsemlét?
Adamnek eszébe jut a középiskolája, a St. Joseph’s, ahova az utolsó két
nevelőcsaládja is küldte, bár az egyezés véletlen volt. Az  ősrégi menza a
besüppedt padlódeszkáival egyben a tornaterem is volt. A  tanulók
végigmentek egy szűk folyosón, ahol az ételt egy üveg mögött rakták ki, és
rámutattak arra, amit kértek: a sajtos tésztára, a hot dogra, a tepsis tésztára
vagy a túlsütött sonkasteak vékony szeletére, rajta petyhüdt
ananászkarikával. Mivel a menza tornateremként is szolgált, a levegőt
átjárta az izzadt testek szaga, és az étel sosem volt olyan finom. A  nagy
része a nagy, szürke, kerekeken álló tárolókban végezte a kijárat mellett,
miközben a kölykök kisiettek, hogy titokban elszívjanak egy cigit, vagy egy
sarokban smároljanak.
Miután az ebédnek vége, Adam kigurítja a nagy, kék, műanyag tárolókat
az étkezőből az épület mögé, és nem tudja nem észrevenni, hogy alig van
bennük étel.
Adamnek négy órát kell ledolgoznia. Már négy és fél is eltelt. Kimerült,
leszívta a fizikai munka, amihez nincs hozzászokva. Éhes, de közben el is
ment az étvágya. Senki sem kínálta étellel. És senki nem bocsátotta el.
A  hatalmas konyha ajtajában áll. Rafe magában dudorászik, és közben az
iPodján szóló zenére mozog. Épp négy tányért pakol meg a maradék
marhahússal, krumplival és a zöldségkeverékkel. Észreveszi Adamet az
ajtóban, és int, hogy lépjen be.
– Vegyél el egyet!
Adam képtelen hozzáérni a tányérhoz, amíg nem mosakodott meg.
Rendkívül mocskosnak érzi magát, mintha a szemétben turkált volna,
mintha nem viselt volna műanyag kesztyűt.
– Hol moshatok kezet?
Rafe kihúzza az egyik fülhallgatót a füléből.
– A mosdó ott van balra.
 Adam az arcára néz a mosdó fölötti foltos tükörben, a nevetséges
papírsapka a homlokára csúszott. Úgy fest, mint egy mekis dolgozó.
Lekapja a sapkát a fejéről, és a szemetesbe dobja. Dühe hamar elpárolog, és
csak keserűség marad utána.
Esze ágában sincs itt enni.
A négy tányér most már egy frissen letörölt asztalon áll. A többi asztalt
már összecsukták, és a terem egyik oldalába tolták. A padlót, valószínűleg,
hogy megvédjék az eredeti faburkolatot, olcsó, famintás linóleummal fedték
le, ami most portól és homoktól piszkos, pár elejtett szalvétával és
ételfolttal. Ez a legundorítóbb hely, ahol Adamet valaha vendégül látták.
Már épp közölni akarja, hogy hazamegy, amikor Rafe feláll, és odainti
magához, nem mint szívélyes házigazda, hanem mint egy parancsnok.
Leülsz és eszel. Ez is része a vezeklésednek.
– Ülj le, mert kihűl a kaja!
A  fickó, aki az elmúlt órákban felszolgálta az ételt a hajléktalanok
folyamatosan betóduló árjának, megpaskolja a helyet maga mellett. Adam
előtt újra feldereng a középiskola, és a hirtelen rátörő öröm, hogy beveszik
egy bandába. Ez azonban nem olyan banda, amilyenbe Adam valaha is
tartozni akarna.
– Még nem mutatkoztam be. Szólíts Ishmaelnek!
A  fekete férfi elvigyorodik a saját jól begyakorolt szövegén, majd felé
nyújtja a kezét. Már levette kötött sapkáját, felfedve raszta frizuráját.
A fürtök Medúza kígyóiként ugrálnak, Adamet fenyegetve.
Adam megfogja Ishmael kezét, és kissé meglepődik puha melegségén.
Miután több órán át forró edényekkel dolgozott, a keze mintha láztól égne.
– March.
Adam odalép a rögzített padhoz, és leül az ebédje elé.
Rafe, aki vele szemben ül, csapatuk negyedik tagja felé int, egy túlsúlyos,
fehér fickóra, akinek fél arcát pikkelysömör borítja. Talán ötven- vagy
hatvanéves lehet, nehéz megmondani a vonásait eltorzító folttól.
– Ő pedig itt Mike.
– Helló, Mike!
Adam felveszi a villáját, de meg van róla győződve, hogy úgysem fog
tudni enni.
– Adam az új CSI Fort Street felügyelőnk.
Adam zavarodottan pillant Rafe-re.
 – Érted… – Hátravetett fejjel felnevet. – Ki kell nyomoznod, hogyan él a
többi ember.
Rafe kuncogása lassan halkul, ahogy összeszedi magát, és enni kezd.
Adam elpirul zavarában. Nem számított arra, hogy rákényszerített
önkéntessége nyílt titok lesz. Hol marad ilyenkor a titoktartási
kötelezettség?
Ishmael evés közben végeláthatatlan történetekkel és viccekkel
szórakoztatja őket, mintha azzal, hogy órákon át ugyanazokat a kérdéseket
ismételgette, bemelegített volna a főprodukciójára. Mike magába lapátolja
az ételt, majd feláll, és egyetlen szó nélkül kiviszi a tányérját a konyhába.
Nagy Bob is lejön hozzájuk, leül a felszabadult helyre, és a súlyával kissé
kibillenti az asztalt.
– Hogy ment az első nap?
– Talán inkább a főnökömet kéne kérdezned.
Adam eddig csak ide-oda tologatta a húst a tányérján, bekapott egy falat
krumplit, amin enyhe fokhagymaíz érződött, és egy gombát, ami meglepő
módon valóban siitake volt.
–  Bele fog jönni. Csak fel kell hagynia a kényeskedéssel. – Rafe a
villájára kaparja a maradék szószt, majd megtörli a száját a szalvétájával. –
Marha finom, ha szabad így mondanom. Adam, jobb, ha már most tudod,
hogy én vagyok a valaha volt legjobb szakács az ipari méretű konyhák
világában.
Adam udvariasan vág magának egy darabot a marhahúsból, és a szájába
teszi. Bár mostanra kihűlt, finom, puha és omlós. Egy fűszer halvány íze,
amit nem tud beazonosítani, egészen egyedivé és kellemessé teszi. Adam a
maradékot is megeszi.
Nagy Bob ujjaival ledobol egy ütemet az asztalon.
– Jól van. Csak így tovább!
Amint felemelkedik a padról, az asztal hirtelen visszaáll eredeti
helyzetébe, és Adam egy pillanatig attól tart, hogy Ishmaellel mindjárt
felborulnak. Mike visszatért egy partvissal, és a terem végéből az asztaluk
felé haladva, ide-oda járva mintákat rajzol az ál fapadlóra. A  többiek
felállnak, majd Ishmael hoz egy rongyot, hogy ismét letörölje az asztalt.
–  Hazamehetsz. – Rafe ismét Adam vállára teszi vékony ujjakból álló,
hatalmas kezét. – Idővel jobb lesz.
Adam lehámozza magáról a fehér zakót, amit immár friss szószfoltok
pettyeznek, és a szennyestartóba vágja.
 Odakint egy büntetőcédula várja a Lexus ablaktörlője alatt, egy galamb
pedig lekakálta a szélvédőjét.
 
 

3
Rudolph W. L. Giuliani: 1994 és 2001 között New York polgármestere.
4
A hadifoglyok és az ütközetben eltűnt katonák emlékére kitűzött zászló Amerikában.
 Tizenegyedik fejezet
Adam izzadságban úszva ébred, hiába áramlik be a frissítő őszi levegő a
nyitott ablakon. Pulzusa a fülében lüktet a rémálombeli félelem
maradékaként. Hiába tesz meg mindent a Johnnie Walker és a Dewar’s
whiskyk segítségével, hogy jól aludjon, minden éjjel egy sor furcsa kép
kínozza. Ha Sophie-val, Sterlinggel vagy leomló épületekkel álmodna,
annak még lenne is értelme. Ehelyett azonban utcák jelennek meg előtte, és
úgy érzi, késésben van. Vagy nem hallja, amit mondanak neki. Nem tudja,
hol van. Rejtélyes álombeli üzenetek vagy értelem nélküli álmok kísértik.
Bár ne ébredne mindig kora hajnalban! Már hónapok óta nem kell hét
harminckor kezdenie, és már hónapok óta nem gondolt a futásra. Most
rengeteg ideje van magára, már túl sok is. A  központban lévő munkája
lefoglalja a nap könnyebb részében. Az igazi terhet a reggelek és az esték
jelentik.
A  fejvadásza nem hajlandó jelentkezni. Egy interjút sem sikerült
megszerveznie, és már nyilván elege van belőle, hogy ezt ismételgesse.
Adam szerint a tanácsadás járható út lenne. Saját vállalkozásba kezdhetne,
szerezne pár névjegykártyát, és segítené a cégeket a stratégiai tervezésben
vagy egy felvásárlás megszervezésében. A  fejvadásza ebben sem
bátorította, de ami valójában eltántorítja Adamet, az az, hogy ehhez össze
kéne magát szednie, energiát kellene belefektetnie. A  tunyaság, mint egy
meleg pamut öleli körbe. Inkább a tévécsatornák között kapcsolgat.
Dr. Stein sem nagy segítség. Azt akarja, hogy Adam naplót írjon,
jegyezze fel az érzéseit. Érzések. Egy fenét, még mit nem! Mégis mit
gondol róla a jó agykurkász, hogyan érzi magát? Magányosan? Mint akit
ostromolnak? Akivel kegyetlenül bánnak?
Adam elfoglalja a helyét az ablaknál. Most múlt fél kilenc, a kora reggeli
rohanás a napközbeni forgalom ütemére lassult az úton és a járdán is.
A tisztítóban sok az ügyfél. Mindegy, hogy áll a gazdaság, az embereknek
muszáj gondoskodniuk a „csak tisztítóban” mosható ruháikról.
Az újságosnál naponta kétszer nagy a forgalom: kora reggel és ötkor.
 A trópusi halak üzletébe ritkán tér be valaki. Akik mégis benyitnak, vagy
idős nénik, vagy tíz év körüli gyerekek, akik az első halukat választják ki.
Közös múltjuk kellemetlen felfedezése óta kerüli a tulajdonost. Még most is
látja, ahogy a kirakatot mossa, de már nem érdekli az udvarias társalgás.
Akár tetszik neki, akár nem, a Fort Street Center lett a napja fénypontja.
Ez az egyetlen elfoglaltság, ami hetente ötször kimozdítja otthonról, és
legtöbbször csak ott jut rendes ételhez. Már teljesen megfeledkezett a
személyesen neki összekészített norvég granoláról, amihez régebben
annyira ragaszkodott. Reggelire sajtos keksz és kávé az újságostól,
vacsorára whisky.
Adam ellép az ablaktól, tenyerének lenyomata egyre halványul az
üvegen, ahogy a verejtéke elpárolog, már csak ujjlenyomatok maszata
látszik szemmagasságban. Az egyik nevelőanyja elég nehéz természet volt,
ha ujjlenyomatokról volt szó. Adam nyolc- és kilencévesen végig rettegett,
hogy nyomot hagy egy kifényesített felületen vagy üvegen. Mrs. Markowitz
erősen a fenekére csapott, ha azt látta, hogy legyezőalakban szétterülő
foltok csúfítják függöny nélküli, nagy ablakát.
Összesen hét nevelőcsaládja volt öt és fél éves kora után, és átlagban
tizenhárom hónapot töltött náluk. A legutolsó családnál, Potteréknél maradt
a legtovább, végig a St. Joseph’sben töltött utolsó két évében. Amint
betöltötte a tizennyolcat, felszabadult, hirtelen kikerült az állam védelme és
hatásköre alól, és varázslatos módon függetlenné vált. Bár várta ezt a
pillanatot, a hirtelen beteljesülése megrémítette a véglegességével három
nappal az érettségi bizonyítványának átvétele előtt. „Maradhatsz, de lakbért
kell fizetned.” Mrs. Potter egy rettentő sovány nő volt a nyugdíjas évei
elején, és volt annyi ágya, hogy valamennyire megéljen a nevelt gyerekek
befogadásából. Éppen ezért szüksége volt Adam ágyára, így neki mennie
kellett. Semmi személyes, gyakorlati okok vezérelték. Most már férfivá
érett.
Eleinte, ahogy azt szívesen hajtogatták neki, alig akartak befogadni egy
kamasz fiút, akit már biztos nem fogadnak örökbe, de a családgondozó
meggyőzte őket, hogy tegyenek vele egy próbát. Az ottléte számukra azzal
járt, hogy mivel többet evett, mint a többiek, hamar elapadt az állami
támogatása. Közben folyton figyelték a viselkedését, gyanakodva
méregették, hátha fent füvezik a szobájában, utcai bandákba keveredik, és
balhékat tervel ki. Az, hogy mindezt megtehette volna, de nem tette, nem
nyugtatta meg őket.
 Potterék túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy figyelemmel kövessék
a tanulmányait. Még négy másik gyerek tartózkodott náluk, mind sokkal
fiatalabb, mind a gyermekvédelmi rendszer keretein belül, és mind
örökbefogadásra vagy a rehabilitált szülők újbóli jelentkezésére vártak.
A  nevelőszülőknek így nem maradt sem elég energiájuk, sem elég
képzelőerejük ahhoz, hogy Adamet a házi feladatával nyüstöljék.
Egyszerűen örültek, hogy nem rabolta ki őket, és nem kerültek nevelt fiuk
képzeletbeli rivális bandája lövöldözésének kereszttüzébe. Adam
megvetően gondolt rájuk, és amint bezárult mögötte az ajtó, soha többé nem
vette fel velük a kapcsolatot.
Az egyetemi felvételire írt esszéje – egy önsajnáltató értekezés az állam
gyermekvédelmi rendszerében eltöltött évekről – jelentette neki a kiutat
ebből az életből. A  Massachusetts–Amherst Egyetemre szóló részleges
ösztöndíjnak köszönhetően volt hova mennie. A  pénzügyek és a
közgazdaság iránti nem várt érdeklődése és rátermettsége aztán megnyitotta
előtte a világot a kétkezi munkával teli, konzervatív, zárt környezet után,
amiben addig élt. A Pioneer Valley Transitnél való majdnem teljes idős állás
fedezte a tandíjat, és tovább fűtötte az elhatározását, hogy soha többé nem
tér vissza Dorchesterbe. Az  eszének köszönhette, hogy kiszabadult onnan,
és elhatározta, hogy ez fogj a csúcsra is vinni. Elfelejti a múltat, és egy
határok nélküli jövőt épít magának. Sosem gondolt arra, hogy visszamegy
egyik-másik nevelőcsaládjához, és lenézően közli velük, hogy „én
megmondtam.” Ilyesmi kép sosem jelent meg előtte. Maga mögött hagyta a
múltat, és sosem nézett vissza.
Bejutott a Harvard üzleti képzésére. A képzés háromnegyedénél felvételt
nyert az első nagy vállalatához. Mire végzett, már két fokkal feljebb járt a
vállalati ranglétrán, és élvezte a magas fizetés és a ragyogó juttatások korai
gyümölcseit, és ekkor találkozott Sterlinggel. Ott állt előtte egy nimfa, aki
mintha egy másik világból érkezett volna. Vagyis annak a világnak a
teremtménye volt, amit Adam épp igyekezett meghódítani. Az  apja, az
évtized kékvérű közgazdász guruja, Herbert Carruthers volt a vendég
előadó az egyik céges eseményen, és Adam feszülten itta a nagy ember
minden szavát. Amikor a főnöke odakísérte Carruthershez, hogy bemutassa
neki, Sterling nyugodt közönnyel ott állt az apja mellett. Már hozzászokott
a fiatal talpnyalókhoz, akik alig várták, hogy illessék az apja ruhájának a
szegélyét.
 – Bizonyára nagyon büszke az édesapjára – suttogta Adam Sterlingnek,
miközben a sorára várt. – Micsoda inspiráció!
Sterling azzal a fennhéjázó pillantással nézett rá, amibe Adam később
beleszeretett. Tekintete azt sugallta: „Igen? És akkor mi van? Olyat
mondjon, amit még nem tudok!”
– Az, hogy vele tart ezekre az eseményekre, nagyszerű lehetőség, hogy
megismerkedjen az olyan partiképes férfiakkal, mint én. – Azzal
rámosolygott a társaira jellemző fogsorvillantó mosolyával.
A  génjeinek köszönhetően legalább jó fogakkal rendelkezett, annak
ellenére, hogy néha elfelejtett fogat mosni. A  lány ajka is lassú mosolyra
húzódott, és ő is felfedte tökéletes fogsorát. Akkoriban igazi természetes
szépség volt. Magas, karcsú, szőke haját művészi mozdulattal söpörte
arrébb. A  Park Avenue-n nevelt tucatnyi fiatal férfi közül bárkit
megkaphatott volna, ő mégis Adamet választotta. Elkendőzött múltja nem
számított neki annyira, mint a nagyszerű út, amit bejárt. A nő apjának épp
ez az elkendőzött múlt imponált, tetszett neki a gondolat, hogy önerőből
felkapaszkodott veje legyen. Ha Adam nem is számolt be az összes
nevelőcsaládról, és inkább kemény munkát elváró, tisztességes neveltetést
sugallt ahelyett, hogy elmondta volna az igazat, azt csak azért tette, mert az
igazságnak semmi köze nem volt ahhoz, akivé vált. Senki sem kíváncsi egy
magányos, kallódó fiú történetére, akinek nem volt saját otthona.
Szánnivaló lett volna.
Veronicát és az apját sem említette. Számára megszűntek létezni. Semmi
hatásuk nem volt Adam March sikerére.
Adam egészen addig nem sokat gondolt azokra a napokra, amíg fel nem
fedték előtte önértelmezése újrakezdésének alapkövét. Dr. Stein egyre csak
azzal gyötri, hogy próbálja megérteni az érzéseit. Azzal nógatja, hogy
ismerje el bizonytalanságait, gyengeségeit. Hogy jöjjön rá, miért vannak
„indulatkezelési problémái”.
Adam előredől az alacsony széken, könyökét a térdére támasztja, kezét
összekulcsolja az álla alatt.
–  Az  üzletben és az életben csak az jut előbbre, mindenáron, aki
rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel. Ez olykor indulatosságnak
tűnhet.
–  Miért volt olyan fontos, hogy előbbre jusson? – A  pszichológus
levegőbe rajzolt idézőjelekbe teszi az előbbre jusson kifejezést.
 – Mindenki ezt csinálja – feleli Adam. – Így működik a világ. Még maga
is, doktor, valamikor az élete során eltervezte, hogyan jusson előre. Hogyan
legyen sikeres, hogyan hagyjon nyomot. Hogyan jusson jobb helyre annál,
mint ahonnan indult. Ehhez kell bizonyos szívósság.
Adam hátradől, állát harciasan kissé előredönti.
–  Most magáról beszélünk, Adam, nem rólam. – Az  orvos becsukja a
jegyzetfüzetét. – Addig, amíg nem néz szembe azzal, hogy indulatkezelési
problémái vannak, és úgy érzi, cserben hagyták, addig nem fog
meggyógyulni.
–  Mégis miből? A  béna gyerekkorból? Hogy ezért vagyok indulatos?
Ezen már rég túl vagyok. Már nem vagyok az a szerencsétlen gyerek,
akinek az apja évente csak egyszer bukkant fel, hogy elvigye a
McDonald’sba, és semmit ne mondjon arról, miért nem bír ő maga
felnevelni. De tudtam, minek hívják ezt. Önkéntes lemondásnak. Önkéntes.
– Adam elhallgat. A  fantomfájdalom a bordái között lüktet. Lélegzete
olyan, mint hajnal előtt, amikor egy rémálomból ébred. – Jobb volt, miután
már egyáltalán nem jött. – Adam felnevet, a levegő minden öröm nélkül
szökik ki belőle. – Azokon a napokon, amikor tudtam, hogy jön, mindig
bepakoltam a cuccomat egy papírszatyorba, hátha úgy dönt, hogy megtart.
Kilenc- vagy tízéves lehettem, és ott ültem a ház előtti lépcsőn, mellettem a
papírszatyorral, mint valami hűséges kutya, és úgy vártam. És vártam.
Aztán egy idő után a nevelőanyám, már nem emlékszem, melyik, szólt,
hogy menjek be. Semmit sem mondott arról, miért nem jött el az apám.
Minden holmimat vissza kellett raknom a fiókba. Azt hiszem, ekkor jöttem
rá, hogy amúgy sem akarnék vele élni. Mire lenne az jó? Nem volt rá
szükségem, egyedül is elboldogultam a világban.
– Biztos benne, hogy nem csak ezzel győzködi magát?
Ekkor megszólal az apró óra, ami az egy óra leteltét jelzi, mire a
pszichológus a térdére csap sárga jegyzetfüzetével.
– Jövő héten folytatjuk.
Adam kissé elvörösödik, amikor arra kell kérnie Steint, hogy innentől
kezdve csak fél órára találkozzanak. Már nem engedhet meg magának egy
teljes órát. Amióta a Dynamic kirúgta, nem kap tőlük egészségügyi
juttatást, és a COBRA  egészségügyi biztosítást sem tudja fizetni, miután
Sterling kitalálta, hogy Arielnek intenzív felkészítésre van szüksége az
érettségire, és ehhez egy professzort fogadott fel a Lesley Egyetemről.
– Nem biztos, hogy jó ötlet, de rendben. Heti kétszer fél óra.
 Adam túlságosan zavarban van ahhoz, hogy megkérdezze, nem
igazítaná-e az árat a bevételéhez. Mégis ki hinné el, hogy egy ezerdolláros
öltönyt viselő férfinak szüksége van erre?
 
 
Már vagy fél tucatszor látta a férfit. A  sarkon áll, kinyújtott üres papír
kávéspohárral.
–  Csak egy pohár kávéra lenne szükségem, uram. Tudna adni egy kis
aprót?
Zsírfoltos katonai nadrágot és kopott katonai dzsekit visel, egy élénkebb
zöld folttal ott, ahol korábban minden bizonnyal a névtábla lehetett, amikor
a dzseki először szolgálatba állt. Mindegy, milyen az idő, a kolduson egy
fekete gyapjúsapka van, amit mélyen kócos ősz hajára húz, a fürtök
hínárként kandikálnak ki alóla. Arca beesett, szeme vizenyős a szürkés
táskák felett. Adam úgy érzi, valahányszor a belvárosban jár, ilyen emberek
nyújtogatják felé mocskos kezüket, fűrészfogukat elrejtve, hajbókoló
könyörgésük nem figyelemfelkeltő, inkább idegesítő. Ezt az alakot a
pszichológustól kilépve látja mindig, ahogy mint egy őrszem ott szobrozik a
sarkon, a Dunkin’ Donuts előtt. Vajon a hatóságok miért nem börtönzik be?
Nyomulós típus, talán őrült is.
– A kutyám éhes.
Ezt szokta szajkózni. Egy nagy, randa korcs ül mellette. Nyáron a kutya
az épület árnyékába húzódott, mintha értelmesebb lenne a gazdájánál.
Amikor Adam télen látta őket, egy cementpor színű paplanon kuporogtak
egymásnak dőlve, így védekezve a város kanyonjai között fújó szél ellen, és
a csöves kitartott kezében akkor is ott volt az elengedhetetlen starbucksos
pohár. A  kutya, egy előreugró állkapcsú pitbullszerű fajta, mozdulatlanul
ült, de könnyes, vörös tekintete az elhaladó Adamet követte.
És valóban, ahogy ma elhagyja az orvos épületét, és kilép a forgóajtón,
Adam észreveszi a koldust és a kutyáját a törzshelyükön. De ő már nem
egyszerűen a csöves a kutyával. Adam most már tudja, hogy az emberek
Jupe-nak hívják, ami a Jupiter rövidítése. Cseppet sem akarja úgy érezni,
hogy kénytelen egy érmét dobni a férfi kinyújtott kezébe csak azért, mert
hetente párszor krumplipürét ejt a tányérjára. Nem ismerik egymást.
A leghalványabb ismeretségre sem vágyik kettejük között. Adam az Armani
öltönyét és a „komoly üzleti tervvel rendelkezem” Cole Haan cipőjét viseli.
Vörös selyem nyakkendője tekintélyt sugároz. Most nem az az ember, aki
mcdonald’sos sapkában ételt lapátol a büféasztalról. Adam még egyszer
körbemegy a forgóajtón, aztán elindul az ellenkező irányba.
 Tizenkettedik fejezet
A fogságomból való szabadulás utáni harmadik napra olyan elesett voltam,
mint egy sérült kiskutya. A  sebnek az a része, amit nem értem el a
nyelvemmel, feldagadt és szivárgott. Lázam volt, nem voltam formában, és
még az étvágyam is elment. Elég nagy bajban voltam egy utcán élő állathoz
képest. A  reflexeim eltompultak, és folyt az orrom. Éppen ezért, amikor
jöttek a férfiak, nem igazán ellenkeztem.
Kezes bárányként mentem el velük a fehér furgonban, utcai kalandom
ezzel véget ért. Vágyakozó pillantást vetettem a fészkemre az épület – mint
kiderült, egy tetoválószalon – hátsó lépcsője alatt. Arra gyanakodtam, hogy
az egyik tetováló, aki kijött egy sima vagy füves cigire, észrevett a fém
lépcsőfokokon keresztül, és beárult. Az én fajtám nem igazán az „Óóó, egy
kiskutya! Megtarthatom?” reakciót váltja ki az emberekből. Így hát
megjelentek a férfiak a nagy, fehér furgonukkal, amit leparkoltak a rövid,
szűk sikátor egyik végébe, ők maguk pedig a másik irányból közelítettek.
Bölcsebb volt belenyugodni a helyzetbe.
Lehet, hogy mégiscsak a ketrec az én igazi helyem. Egész kellemes és
kényelmes hely volt. A  dokik meggyógyították a sebemet, finoman
antibiotikummal teli infúzióval böködtek, amíg újjászületett kutyának
éreztem magam. Levágták a körmömet, és kellemes fürdővízbe tettek. Ki is
heréltek, bár ez eleinte fel sem tűnt, mert akkor csinálták, amikor a mellkasi
sebemet is kezelték, és akkor ki voltam ütve. Megettem az ételt, amit adtak,
és megnyaltam a kezüket. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy a barátságos
kutyák kapják a legjobb ellátást.
A  fajtámat közismerten nehéz elhelyezni. Vad hírnevünk és hírhedt
tevékenységeink nem könnyítik meg az örökbefogadást. Egy társat kereső,
kis idős hölgy sem választana pitbullt, még egy olyan kevert fajtát sem,
mint én. Először is erősnek tűnünk. Másodszor vadnak. Harmadszor pedig
közel sem olyan megnyerő a külsőnk. Nekik ott vannak a bolyhos
kiskutyák. Aztán jönnek a fiatal férfiak bolyongó léptekkel, akik férfias
kutyát keresnek. Azt felejtsék el! A  hatóságok nem ma jöttek le a
falvédőről. Itt nem árulnak volt harcosokat. Így hát maradnak a fiatal párok,
akik hajlandók befogadni egy rossz hírű, rossz PR-ral rendelkező kutyát.
Ilyenből nem sok van, belőlünk meg bőven akad.
A lényeg, hogy labradorként kell viselkedni. Hagyni, hadd nyomják bele
azt a műkezet a kajádba, és nem reagálni rá semmit. Visszahozni nekik azt a
hülye labdát, és az ölükbe ejteni. Úgy tenni, mintha az a műgyerek igazi
lenne, akinek legszívesebben megnyalnád az arcát, és megvédenéd minden
bajtól. Kicsit csorgassuk a nyálunkat! Vegyük fel a legszebb „játsszunk!”
testtartásunkat! Ó, igen, teljesen szocializálódtam.
Így hát megkaptam az első emberemet. Egy kedves, középkorú hölgyet,
aki házőrzőt keresett. Mivel a város szélén élt, pár utcányira egy rosszabb
környéktől, úgy hitte, szüksége van egy nagy, keménynek tűnő, de
aranyszívű kutyára. Ez így rendben is lett volna, ha nem félt volna tőlem ő
is kitartóan. Oké, talán ezen az sem segített, amikor minden járókelőben
fenyegetést láttam, és ennek megfelelően üdvözöltem őket, vagy amikor
majdnem feldöntöttem, úgy vetettem magam az elhaladó kutyák után, de
nem voltam tisztában az előírásokkal. Hiszen egy pincében nevelkedtem.
Harcra képeztek ki. Ezt várták tőlem, és ez az új irány összezavart.
Egy hét után leléptem. Egyszerűen képtelen voltam elviselni a
finomkodó stílusát, ahogy azzal a pokolian engesztelő babagügyögésével
beszélt hozzám, miközben ez cseppet sem fedte el félelemről árulkodó
verejtékét. Legszívesebben valóra váltottam volna az előérzetét. Egyik nap
véletlenül nyitva hagyta a kaput, amit nem is olyan rejtett jelnek vettem,
hogy ideje eltűnni. Néhány héttel később arra kóboroltam, és láttam, hogy
egy csaholó bolyhos kiskutyával helyettesített. Tökéletes.
Nem sokkal ezután végre találkoztam a mentorommal. Jeleket hagyott
nekem, mivel érzékelte a vágyamat, hogy találkozhassak vele. Nyúlánk,
vékony lábú, érett korú hím volt, a környék tagadhatatlan királya, gladiátor,
mint én, harcos életének ismertetőjegyei a bőrére voltak írva. Az  egyik
sarkon futottunk össze, ahol a területe és a puhatolózó szándékom
találkozott. A  jeléből tudtam, hogy korábban már járt ott, és ezt ő is tudta
rólam. Meglepetten láttam, hogy vastag nyaka nyakörvéről egy biléta lóg,
és döbbenten jöttem rá, hogy társa valakinek, miközben a szaga alapján
kóbor kutyának tűnt.
Üdvözöltük egymást. Behódolásom jeleként megnyaltam az állkapcsát.
Semmi értelme már az elején felidegesíteni a királyt. Nem akartam
kihívónak tűnni, csak némi tanácsra volt szükségem. Keletnek tartott, így
hát követtem. Átmentünk egy felüljárón, és közben arról beszélgettünk,
hogy hol jártam eddig. Végigszimatolt a gerincemen, megvizsgálta a nemi
szervemet, és kacsintott. Kevésbé fog hiányozni, mint gondolnád. Különben
is, néha jól jön egy kis fogság. A  másik legjobb dolog a kóbor ember.
Hasonlítanak ránk. Ugyanúgy keresniük kell az élelmet, és az utcán
alszanak, mint mi. Ők is láthatatlanok a többségnek, és néha őket is
bebörtönzik. Annyi a különbség aközött, ha egyedül vagy, és ha egy
emberrel, hogy a második esetben könnyebben jön a kaja. Megosztják
velünk az ételüket, és ki tudnak nyitni dolgokat, amiket mi nem.
Ősi szövetségünk az emberrel már szinte beleégett a DNS-ünkbe.
Pontosan azért szegődtünk melléjük, amiért ez az öregfiú is az embere
mellé szegődött. A  biztonságért, az élelemért, egy hangért a szótlan
világban.
Neked is szerezned kéne egyet.
Megrázkódtam, és felemeltem a lábamat az egyik lámpaoszlopnál. Nem
is tudom… Egy ideig szívesebben maradnék egyedül.
Ketrecben? Azaz még új volt számomra a szabadság.
Igen. Lehajolva nyújtózkodtam, majd otthagytam új barátomat, aki
felzárkózott az egyik épületből kilépő emberéhez. Még onnan is éreztem
rajta a meleg étel illatát. Biztonságos távolságból figyeltem őket, miközben
a férfi előhúzta a kezét a zsebéből, és egy szelet húst adott az utca
királyának. Lehet, hogy újra kéne gondolnom ezt az ember nélküli létet.
A férfi és a mentorom elindultak az utcán. A férfi lehajtott fejjel motyogott
valamit, a mentorom pedig szorosan a nyomában volt. A  társas kutya
megelevenedő képe.
 Tizenharmadik fejezet
A gondolattól, hogy ott kell állnia az ipari mosogató tűzforró vize fölött,
miközben egyik gusztustalan tányért öblíti le a másik után, Adam kissé
émelyegni kezd. Az  étel szagával keveredett meleg mosogatóvíz mintha
teljesen bepermetezte volna a testét, és képtelen lenne lemosni magáról.
A központ már élettel teli, amikor Adam megérkezik a műszakjára. Máris
tucatnyian állnak a lépcsőn, a hidegben várva, hogy kinyissák az ebédlő
ajtaját. A  földszinten van egy szabadidőszoba is tévével, puha kötésű
könyvekből álló kis könyvtárral és még egy számítógéppel is
internetelérhetőséggel, amin letiltották a pornóoldalakat, a terem mégis
üres, ahogy eddig mindig, amióta Adam ide jár. A  hajléktalanok olyanok,
mint a félénk kis nyuszik, akik örömmel elfogadják, amit kapnak, de a
kelleténél egy perccel sem töltenek több időt itt.
Adam nem szól hozzájuk. A  legtöbbjüknek továbbra sem tudja a nevét,
és arcról sem ismeri őket. Általában nem néz rájuk, tekintetét a tányérjukra
szegezi, amikor a büféasztalhoz van beosztva. Nem beszélgetnek sokat,
még egymással sem. Egyfajta némaság öleli körül őket, mintha
mindannyian egyedül lennének a maguk világában, és a többiek közelsége a
hasonló helyzetekben nem kötelékként, hanem falként szolgálna.
Adam ki nem állhatja, hogy Nagy Bob ragaszkodik ahhoz, hogy
mindenki a főbejáratot használja, és senki sem surranhat be a hátsó ajtón, a
sikátor felől. Adamet már kétszer kellett erre emlékeztetnie. Itt mindenki
egyenrangú, és a főbejáraton jön be.
–  Mégis mit jelent ez? Önkéntes vagyok, átmeneti kisegítő. Miért kell
látniuk, ahogy bejövök az ajtón?
– Ez a méltóságról szól. Ezzel egyenlítjük ki a feltételeket.
Adam bordái közé ismét fájdalom hasít. Mégis kinek a méltóságára
gondolt Nagy Bob? Nem lenne mindenki boldogabb, ha a konyha felől
mehetne be?
 
 
Jupe és a kutyája is ott várakozik az ajtónyitásra, ott sorakoznak a többiek
között a lépcsőn. Néhányan csendes beszélgetéssel ütik el az időt, gyakran
csak magukban. Adam megnedvesíti az ajkát, lehajtja a fejét, és vele együtt
a baseballsapkáját is, amit újabban hordani kezdett. Átvág az emberek
csoportján, ami úgy csendesül el a közeledtére, mint a kamaszok, amikor
elmegy mellettük az igazgató. Miközben Adam felfelé tart a lépcsőn, Jupe
kutyája fejét lehajtva, farkát csóválva ásít egyet. Adam zavarában
elvörösödik, mintha rajtakapták volna, hogy szándékosan kerül egy
ismerőst. Odabiccent a férfiaknak.
 
 
– March, ma az asztalokhoz leszel beosztva. Mike lebetegedett.
Rafe a fülében szóló zene ütemére bólogat, és kissé hangosan beszél. Épp
hagymát párol egy nagy serpenyőben. Az  illat keresztültör a szappanos
mosogatóvíz és a hatalmas, nedves felmosó kipárolgásán, és Adam szeme
könnybe lábad. Egy rozsdamentes acél munkaasztalon óriási lilásbarna
májdarab hever, arra várva, hogy Rafe kése vékony szeletekre vágja.
A tűzhelyen két olajoshordó-méretű fazék serceg, amiben krumpli sül. Máj,
hagyma és sült krumpli lesz az ebéd. Viszolygása ellenére Adam érzi,
ahogy összefut a nyál a szájában. Rafe ide-oda dobálja a hagyma tömegét
anélkül, hogy közben egyetlen vékony kerek szelet is kiszökne a
serpenyőből.
Az  asztaloknál való munka azt jelenti, hogy az emberek közelében kell
lennie. Az lesz a feladata, hogy egy vödörrel és egy szivaccsal körbejárjon,
letörölje az asztalokat az egyes csoportok között, felszedje az ott hagyott
maradékokat, ellenőrizze, hogy van-e elég az ételízesítők üvegeiben, más
szóval ő lett a takarító. Az  újabb csoportok azonnal jönnek, amint
előkészítette nekik a helyet, így gyakran még törli az asztalt, miközben
leülnek a zamatos illatú hagymával és a lágy májjal megpakolt
tányérjaikkal. Ő is gyakran kapott májat gyerekkorában, mivel olcsó volt, és
tápanyagban gazdag. Nem mindenki tud rendes májat készíteni anélkül,
hogy rágós és megemészthetetlen lenne. Már a gondolata is visszatetszést
kelt Adamben. Felnőttként soha nem hagyta, hogy májat tegyenek az
asztalára. Ariel soha nem is látott hagymás májat. Az egyik házvezetőnőjük,
aki még régebben szolgált náluk, egyszer felvetette, és akkor is jól lehordta.
A hagymás máj a szegények étele. Csábító illata azonban most semlegesíti
az álláspontját. Tudja, hogy Rafe egyetlen vacak májdarabkát sem engedne
ki a konyhájából. Nemcsak elsőrangúan főz, hanem a büszkesége is a
legjobb séfekével vetekszik, akikkel Adam eddig találkozott. Ahogy a
vékonyra szelt májnak gördülő, kézzel szeletelt sült krumplikat nézi a
tökéletesen párolt hagymaágyon, Adam meglepetten jön rá, hogy már várja
a saját adagját.
De előbb még végig kell mennie a termen, ahol a sült hagyma
ínycsiklandó illatát elnyomja a koszos ruhák és a mosdatlan fejek
megrekedt szaga. Adamnek azonnal elmegy az étvágya. Egyre melegebb
vízzel és egyre több takarítószerrel tölti újra a vödrét. Bármit megtesz, hogy
kiűzze a hajléktalanok szagát a teremből, mielőtt az ő ebédjére kerülne a
sor.
– Elnézést, uram! Kérhetnék egy másik villát? Ennek ételmaradék ragadt
az ágai közé.
Adam Jupe mögött áll a vödörrel a kezében. Az  öreg koldus szájából
érkező megfogalmazás annyira eltér a megjelenésétől, a szokásos „Hé,
haver, van egy kis aprója?” utcai mondatától, hogy Adamnek átfut az
agyán, hátha egy hasbeszélő mozgatja Jupe-ot.
– Persze.
Elveszi tőle a koszos villát, és bedobja a vödrébe. Jó pincérhez méltóan
hoz neki egy másikat.
– Köszönöm.
Jupe folytatja az evést. Villáját lefelé fordítva a bal, kését a jobb kezében
tartva, elegáns mozdulatokkal szeli a májat. Időről időre apró húsdarabot
csúsztat a kabátzsebébe gyors mozdulattal, mint egy koldus bűvész.
Adam letakarítja az asztal másik felét, és közben nem tudja megállni,
hogy ne pillantson fel Jupe-ra. A  körülötte ülő férfiak teljes ruhatárukat
viselik. Az  idős ember mélyen a homlokára húzta kötött sapkáját, hosszú,
ősz haja kilóg szakadt széle alól, és szétterül katonai kabátja foszlott
nyakrészén. Mint sokan közülük, Jupe is valószínűleg elég idős ahhoz, hogy
akár szolgálhatott is Vietnámban. Páran még most is azt a háborút vívják,
erősen összerezzennek, valahányszor Rafe elejt valamit a konyhában. Nagy
Bob „Feszkósok”-nak hívja őket. Ahogy Adam a Jupe mögötti asztalhoz
lép, észreveszi, hogy az öregember már vagy a máj felét a zsebébe rejtette.
Néhányan gyűjtögetőkként ismertek, mintha a központ bármelyik percben
eltűnhetne, és akkor éhen maradnának. Adam azonban tudja, hogy Jupe a
kutyájával osztja meg ingyenételét, aki most a lépcső aljánál várakozik.
Nagy Bob újra és újra rászólt Jupe-ra, hogy ne hagyja ott a kutyáját, mert,
ahogy mondja, a frászt hozza az emberekre. Erre Jupe azt felelte, hogy a
kutya azt csinál, amit akar. Független természet.
Későre jár, mire az utolsó ember is elhagyja az ebédlőt. Adam
mocskosnak érzi magát, mintha egy örökkévalóságot töltött volna a forró
vízbe lógatott kézzel, hogy végighúzza a büdös szivacsot az asztallapokon
és az üléseken. Korábbi vágyakozása az ebéd után már rég lelohadt. Már
csak a takarítószer, a verejték és saját kezének furcsa gumiszagát érzi,
miután órákon át gumikesztyűben nyomorgott. Már összecsukta és egymás
mellé tolta az asztalokat, végighúzta a partvist a földön. A  megmaradt
asztalnál Rafe és Ishmael izgatottan elemezgetik a baseball-rájátszásokat.
Nagy Bob megpakolt tányérral tart feléjük.
– Menj, egyél valamit, Adam!
Adam a kiszolgálópultnak támasztja a partvist, és bemegy a konyhába,
ahol erős máj- és hagymaillat érződik. Egy ideig csak mered a tűzhelyen
hagyott hússzeletekre, amik mostanra megbarnultak, majdnem olyan
színűek, mint Rafe.
 
 
A  harmadik nevelőanyja leülteti a hagymás máj elé, majd fejbe kólintja,
valahányszor leteszi a villáját. A máj száraz, a szájában rémes masszává áll
össze. Képtelen lenyelni. Könnyek szivárognak a szeméből, nem is annyira a
lehangoltságtól, mint inkább az ingerültségtől. Még csak pár hete van ennél
a családnál. Mostanra már megértette, hogy mindenhol csak átmeneti
jelenség lesz. Egyik helyen sem szabad nagyon kényelembe helyeznie
magát, csak meg kell próbálnia viselkedni és észrevétlen maradni. De a
nevelőszülei mindig rákényszerítik, hogy rosszat tegyen. Esténként hallani
szokta, ahogy a nevelőanyja veszekszik a férfival, aki nem a férje, bár a
gyámügyisek annak hiszik. Néha sírást is hall, máskor csak egy pofont, ami
elhallgattatja. Előző este is veszekedtek, erre ma olyan rémes ételt kell
megennie, amit le sem bír nyelni.
Arrébb tolja a megrágott húsfalatot a szájában, és azt suttogja:
– Veronicaveronicaveronica.
Mint egy elrebegett, védelmet nyújtó mantrát. Egy nap majd Veronica
eljön érte, és megbünteti azokat, akik kegyetlenül, a gyengédség bármi jele
nélkül bántak vele. Keskeny ágyában, vagy mint itt, a nappali kanapéján,
ami egyben a hálószobája is, Adam újra és újra átéli félig képzelt nővérének
hősies visszatérését. Valójában nem is akarta magára hagyni. Csak most
nem találja, mert állandóan elköltöztetik. A Veronica köré szőtt mítosz egyre
színesebbá válik az ébren töltött éjszakák alatt.
– Veronicaveronicaveronica.
Mint egy talizmán reménysége.
A  megrágott máj lassan lefelé indul a torkában, mintha csak egy kő
lenne, majd hirtelen ismét felbukkan.
A  hármas számú nevelőanyja egy marék krumplipürét csap nyolcéves
arcába.
 
 
Adam lerángatja magáról az egyenzakóját, és bevágja a szennyesbe.
Összegyűri a papírsapkát, és a szemetesbe dobja. Kimegy a hátsó ajtón.
Ő  ide többé nem jön vissza. Csessze meg a bíró! Később Abramowic
rámutat, hogy a bírósági végzés semmibevétele miatti idézés rosszabb
dolgokhoz vezet annál, mint hogy hajléktalanok után kell felmosnia. Ismét
a bíró irányít. Adam éppannyira a rendszer kezében van, mint azok az
emberek, akiket naponta kiszolgál.
Adam kibámul az üres, sötét utcára, várva, hogy az újságosnál
felvillanjanak a fények. Várva, hogy ismét elkezdődjön az élete.
 Tizennegyedik fejezet
Az  a helyzet, hogy amikor szép időben csatangolsz az utcán, túl okosnak
hiszed magad ahhoz, hogy bárkitől is függj. Hiszen csak egy nyitott kukára
és egy csöpögő csapra van szükséged. Aztán hűvösre fordul az idő.
A fajtám ilyenkor a jó helyek fölött marakszik, amik védelmet nyújtanak a
csípős szél ellen, és némi kényelmi kiegészítővel is rendelkeznek, például
egy takaróval vagy száraz újságpapírral. Túl sok éjjelt töltöttem
magzatpózban, hátamat a csekélyke védelmet nyújtó falnak, száraz
vízelvezető csőnek vagy az aluljáró oldalának vetve, amit még nem foglalt
el egy osztozkodásra képtelen társam. A  nyári, lépcső alatti menedékemet
visszafoglalta az előző lakója. Lejárt a bérleti szerződésem.
A mentorom mutatott pár jobb hátsó udvart. Az embere a korai órákban
végigjárta az alvó környéket, és áttúrta a nehéz, műanyag szemeteseket,
amiknek a teteje kifogott rajtunk, hüvelykujj nélküli teremtményeken.
Odadobott pár csemegefalatot a barátomnak, magának pedig tárgyakat
halászott ki, amiket a kabátja zsebébe csúsztatott. Jóval lemaradva követtem
őket. A mentorom határozottan megtiltotta, hogy az emberéhez közeledjek,
akinek nem kellett több kutya, és igyekeztem eleget tenni a kérésének.
Közben megmutatta, hol találom a fedezéket nyújtó bokrok mögé rejtett
szárítógép- és légkondi-kivezetőnyílásokat, amik nagyon kényelmes és
időjárásbiztos fészket jelentettek.
A  maradékoktól eltekintve, amiket a mentorom hagyott nekem, egyre
nehezebb volt ételhez jutnom, mivel az emberek kevesebb időt töltöttek a
szabadban, és ahogy veszítettem az erőnlétemből, a levegő kétszer olyan
hidegnek érződött. Az  éttermek kevesebb maradékkal tudtak szolgálni,
mintha az emberek fel akarták volna hizlalni magukat a hidegre, és
kevesebb ételt pocsékoltak volna. A vízforrásaimat elzárták – eltekintve az
olykor felbukkanó fűtött madáritatóktól –, és ez jelentette a legnagyobb
kihívást. Olykor a park kis tava volt az egyetlen vízforrásom, és azt is
gyakran belepte a jég. Ketrecben való neveltetésem nem tanított meg a
jégtöréshez szükséges készségekre. Megvártam, amíg a ludak a lábukkal
lyukat kapartak a jégre, aztán kimerészkedtem. Tudom, kockázatos volt, de
a szomjúság erős hajtóerő.
Hiába voltam éhes, szomjas és fáztam, még így is boldogabb voltam az
utcán, mint abban a ketrecben a pincében, ahol a következő harcra,
futópados edzésre vagy arra az áldott, tízperces, hátsó udvarra tett kimenőre
várakoztam. Az utcán ott és akkor ürítettem, ahol és amikor akartam. Még a
saját kis területemet is elkezdtem kiépíteni. Nem kért ivartalanításom
ellenére továbbra is kedveltem a lányokat, és többnek be is mutatkoztam.
Fincsi. Még senki sem tüzelt, úgyhogy csak randiztunk.
Mindent egybevéve, egészen rendben volt. Mármint egészen a hóviharig.
 Tizenötödik fejezet
Már hajnal előtt havazni kezdett. A  szél kergette hópelyhek olyan aprók,
hogy az égből lesújtó tűdaraboknak tűnnek az utcai lámpák fényében. A hó
oldalirányban süvít, majd megfordul, és az ellentétes irányba örvénylik.
A média már napokkal ezelőtt megjövendölte ezt a vihart, és az időjós arcán
látszódó vidám ragyogás egyértelműen egy olyan nő arckifejezése, akinek
bebizonyosodott az igaza. Adamet Sterlingre emlékezteti.
Most már hivatalosan is elváltak. A  végső határozatot három nappal
karácsony előtt mondták ki. Sterling már Adam érkezése előtt egy órával
aláírta a megfelelő helyen. Lebámult a nő feltűnő aláírására: Sterling
Madeleine Carruthers. Így, hogy már nem akart a felesége maradni,
visszatért erőteljes hangzású lánykori nevéhez, ezzel végleg száműzve
Adamet az életéből. A  férfi már nem létezett a számára. Csak a pénze.
Az apja, Herbert Carruthers befolyásával és hírnevével a bíróság könnyedén
Sterlingnek ítélte közös tulajdonaik nagy részét: a házakat, a kocsikat, a
portfóliókat. Ezenkívül későbbi jövedelmének bizonyos százalékát is neki
kellett adnia tartásdíjként. Szárnyát próbálgató tanácsadó cége még nem
indult be – vagyis, ha őszinte akar lenni, még nem is létezett –, és bizonyos
elégedettséggel tölti el a tény, hogy egyelőre ilyen keveset tud nekik
felajánlani.
Sterling a szüleivel Görögországba vitte Arielt az ünnepekre, és a lány
lehangoltságára fogta, amiért eltávolítja Adam közeléből, hogy még a
bíróság által jóváhagyott karácsonyi látogatására se legyen lehetősége.
Valahogy ez a bíróságot nem érdekelte, a jogai nyilván nem nyomtak annyit
a latban, mint Sterlingéi. Amint visszaértek, Arielt mindenféle
kötelezettségre hivatkozva tartotta távol tőle. Sterling talán ébren tölti az
éjszakákat, és mindenféle ürügyet talál ki arra, miért nem láthatja az
egyetlen lányát. Amikor mégis sikerül összehozni a szombat délutáni
találkozókat, Ariel akkor is morcos és hallgatag, mintha egy idegen lenne a
számára, akivel kénytelen egy légtérben lenni. Adam a viselkedését a
kamaszkor jellemző tünetének tudja be, de így is rosszul érinti. Mint
minden elvált apa, ő is tudja, hogy túl görcsösen próbálkozik, az együtt
töltött időt igyekszik szórakoztatóvá tenni, annak semmi köze a valósághoz.
Elmennek szusizni ahelyett, hogy otthon ennének, vidójátékoznak
beszélgetés helyett. Ariel azonban sztoikusan elhárít minden próbálkozást,
hogy jól érezzék magukat. Találkozik vele a városban, de nem kíváncsi a
lakására, nem akar nála aludni, sem a kanapén, sem az ágyon.
Mintha egy cserediákkal próbálna zöld ágra vergődni, aki nem beszéli a
nyelvét. Hiába adja elő a jó apát, az odaadó gyermek nem fogékony rá.
 
 
Adam kibámul az ablakon. Reméli, hogy az újságos az idő ellenére is
kinyit. Közben gyerek módjára azt is reméli, hogy Nagy Bob telefonál, és
közli, hogy maradjon otthon – juhé, nem kell bemenni! Az első fagyok óta a
központ kétszer annyi hajléktalant szolgál ki, mint melegebb időben.
Az emberek beözönlenek, hogy egy kis ételhez és sok meleghez jussanak.
A legtöbben nem maradnak, de úgy tízen bebújnak az emelet hálórészének
emeletes ágyaiba, főleg azok, akik nemrég kerültek utcára, és még nem
edzette meg őket ez az élet. Nagy Bob szívesen látja őket, ágyneműt és
párnát ad nekik, megmutatja a szabadidőszobát és az étkezőt. Felírja a
nevüket, felajánlja, hogy átveszi a leveleiket, a segélyüket, a katonai
nyugdíjukat. Olyan helyet biztosít nekik, amit otthonuknak hívhatnak.
A  villany felkapcsolódik az út túloldalán. Adam belebújik a kabátjába,
megkeresi a sísapkáját, és azt is felveszi. A  lábára bakancsot húz, lazán
megköti, és felkap egy tiszta termoszt a felhalmozott gyűjteményéből.
A  forgalom nélküli utcát szűz hó borítja, a közlekedési lámpa tébolyult
zászlóként leng a szélben, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna és a
kereszteződés útjára zuhanhatna. Adam belehajol a szélbe, úgy tör át rajta, a
vakító hó álomszerűvé teszi a küldetést, mert mintha nem is közeledne a
végcéljához. Amikor végül átér az úton, bizsereg az arca, könnyezik a
szeme, és úgy zihál, mint egy hosszútávfutó. Megküzd az ajtóval, a szél a
keretéhez szorítja, mintha kötélhúzást játszanának. Amikor a szél erőt gyűjt,
Adamnek sikerül kinyitnia az ajtót.
– Jó reggelt, Artie!
Adam felkapja a kekszét, és friss kávét folyat a Cumberland Farms
feliratú termoszába. Aztán az újságokat keresi, de nem hozták ki őket.
–  Pokoli egy nap. – Az  újságos a szája másik végébe löki a
meggyújtatlan szivart. – Ez az időjárás még állatnak sem való.
– És úgy tűnik, újságnak sem.
 Adam a zsebébe túr az apróért.
– Majd ideérnek, ne aggódj! Gyere vissza egy óra múlva!
– Ha tudok… Egyre rosszabb odakint.
– Vigyázz magadra, Adam!
– Te is.
Most meg tolni nehéz az ajtót. Amint sikerül, Adam megáll az ajtónyílás
fedezékében, felhúzza a kapucniját, és belekortyol a műanyag termoszban
lévő kávéba – valószínűleg már nem sokáig lesz meleg. Már épp kilépne a
viharba, amikor egy alakot lát közeledni, egy másik bolyongó lelket a
hófúvásban.
Az  üzletember az. Fejét leszegve baktat, térdéig érő szövetkabátját a
nyakáig begombolta. Könnyek folynak az arcán a széltől és a hidegtől.
Adamet elfogja a késztetés, hogy megragadja a fickót, és hazaküldje. Miért
gyalog megy? Miért próbál meg egyáltalán bejutni a munkahelyére? Mára
még Adam is szabadnapot venne ki. Vagy a fickó teljesen idióta, vagy a
főnöke.
– Hé, haver… – Adam kinyújtja a termoszt tartó kezét, hogy megállítsa.
–  Hagyj békén, te nyomorult! – Karjával ellöki Adamet, és kiüti a
kezéből a Cumberland Farms-os termoszt. – Menj, és szerezz magadnak
munkát!
– Cseszd meg!
Adam gyorsan lehajol a termoszért, mielőtt túl sok folyna ki belőle a
lyukon. Mi a franc? Ahogy szorosabbra húzza magán a kapucnit, észreveszi
elmosódó tükörképét az újságos kirakatában. Nevetésben tör ki. Ebben a
szerelésben úgy fest, mint a Fort Street Center egyik vendége. Nem csoda,
hogy a fickó kiakadt. Haver? Komolyan így szólította a férfit? Biztos a
férfiaktól ragadt rá ez a kifejezés. Mind használják, így szólítják meg
azokat, akiktől kunyerálnak. „Haver, van egy kis apród?” Egymást is így
szólítják, egy étkező tele haverokkal.
Ha a központ nem nyit ki, hová mennek?
 
 
Hihetetlen módon egy újabb alak küzdi át magát a viharon. A  halas nő.
Óriási kabátba bugyolálta magát, amitől úgy fest, mintha lenyelte volna egy
jegesmedve. A szél nekifeszül, így minden egyes lépés egy megnyert csata.
Adam odasiet hozzá, a szél a hátát csapdossa. Egyfajta pajzsot képez a nő
előtt, aki így el tud jutni az üzlethez. Adam elveszi tőle a kulcsot, kinyitja
az ajtót, majd hátralép, hogy beengedje.
– Jöjjön be! Jöjjön be! – A nő kikapcsolja a riasztót, és leveri a cipőjéről
a havat odabent. Arca élénk rózsaszínre pirult, egyik tincséről, amelyik
kiszabadult a hajgumiból, gyorsan olvadó hó csöpög. – Köszönöm a
segítséget. Erősebben fúj a szél, mint gondoltam.
Kibújik a kabátjából, felfedve az alatta lévő vastag, kötött pulóvert és a
bélelt Ugg csizmába tűrt kordbársony nadrágot.
–  Gina DeMarco vagyok. – Adam ismét kihallja a szavaiból az enyhe
akcentusát. – Üdvözlöm az A-tól Z-ig trópusi halak és kisállatkellékek
boltjában!
Adam hátratolja a kapucniját.
– Adam March.
Gina arcáról leolvad a mosoly.
–  Adam March. Nem egyszerűen a Dynamic Cosmeticsnél dolgozott,
maga volt a főnök. – Az utolsó szót undorodva ejti ki.
– Igen, így van.
Nem fogja letagadni. Jól vezette azt a részleget, még ha az ÁLEL nem is
értett egyet néhány irányelvükkel.
Adam ellép az ajtótól, és végignéz a színes halakkal teli ragyogó
akváriumok során, a nyakörvekkel és pórázokkal megpakolt állványokon, a
csipogós játékok és finomságok polcain, a skót kockás párnákkal bélelt
kosarakon, a kutyák és macskák képeivel nyomtatott pohár- és
tányéralátétek, bögrék és kis szobrok vitrinjein. Lát egy szabadon álló
ketrecet is, benne két papagáj élénk színeivel és zsivajával. Úgy néz ki,
örülnek a nőnek. Egy kézzel festett táblán az áll: nem eladó.
Egy nagynyomású széllökés az ajtónak csapódik, és megrezegteti a
kirakat üvegét.
– Gina, nem gondolhatja, hogy bárki is kijön egy ilyen napon, hogy halat
vegyen. Ez egy „maradjunk otthon, ahol biztonságos” vihar. A  Nemzeti
Gárda figyelmeztetéseket ad ki, hogy ne üljünk autóba. Az állam…
De a nő közbevág.
–  Ha elmegy az áram, annyi a boltnak. Itt kell lennem, hogy
bekapcsoljam a generátort. Egyébként is a nagy halakat meg kell etetni,
különben egyesek egymást eszik meg.
A központ nem zár be. Adam visszahúzza a kapucniját a sapkájára.
– Mennem kell.
 Gina végighúzza a kézfejét a homlokán, hogy letörölje a nedves tincséből
szivárgó nedvességet, és felveszi csöpögő kabátját.
– Viszlát!
Ezzel el is bocsájtotta.
Adam elengedi a kilincset, és visszafordul hozzá.
– Hogyan fog hazajutni?
– Sehogy. Legalábbis a hóvihar végéig nem. Nem kockáztathatok.
Adamben felötlik, hogy felajánlja, itt marad, de nem jut eszébe egyetlen
jó ok sem, hogy miért tenné. A  nő nyilván egyedül is boldogul, és
lényegében idegenek egymásnak, csupán egymásnak odabiccentő
ismerősök, egykori ellenségek – talán a nő szerint még mindig azok –, és
nem felelősek egymásért.
– Rendben. Akkor sok sikert!
Azzal vállból nekifeszül az ajtónak és a szélnek.
Adam March ismét kilép a viharba, és megindul a Fort Street felé,
remélve, hogy jól döntött.
 Tizenhatodik fejezet
Durva egy vihar volt. A vízelvezető csőben kuporogtam másokkal, egyfajta
jelképes fegyverszünetben. A  mentorom is ott volt, egyedül. Egy kis
drótszőrű szuka behódolva odament hozzá, és megalázkodva megnyalta a
pofáját, így könyörgött jóindulatért. Már éreztem korábban a szagát a
környéken, vagány kis eb volt, túlharapással.
A  társaságot még két kövér labrador tette teljessé. Kiszöktek az
udvarukról, miután meglepetten észlelték, hogy az elektromos kerítés
lekapcsolt, és képtelenek voltak ellenállni a kísértésnek, megindultak az
utcán, és rögtön el is tévedtek. Aranyos háziállatok voltak, és elég naivak.
Mindannyian tudtuk, hogy az embereik teljesen kétségbeesnek majd. Éppen
ezért veszélyt jelentettek. Mivel pórázon tartott, és nem kóbor kutyák
voltak, egy kilométer széles és több méter mély nyomot hagytak maguk
után. Amint véget ér a vihar, a hatóságok és egy csapat önkéntes ered a
nyomukba. Plakátokat fognak kirakni. Minden egyes villanypóznára csinos
fotók kerülnek vigyorgó, lihegő, világosbarna labradorokkal, Buffyval és
Muffyval, vagy bárhogy nevezték is el őket az emberek. Jutalom!
Ám egyelőre ott szorongtunk a csőben, a viharban, a testek melege
megvédett minket a hidegtől, ami miatt jelenleg örültünk a kövér
labradorok társaságának. Egy harapás a hóból, egy gyors pisi, és ismét
elhelyezkedtünk, hogy átaludjuk a napot.
A  mentorommal egymásnak hátat fordítva feküdtünk. Csupán
kíváncsiságból megkérdeztem, hol van az embere.
Nem tudom.
Azaz egyszerűen elment?
Szerintem elkapták.
A férfiak?
Bement egy épületbe, és azóta nem jött ki.
Az ételes épületbe?
Nem, egy olyanba, amiben azelőtt nem járt. Minket egyik épületben sem
látnak szívesen, ezért odakint kell várnunk. Az épületek nem nekünk vannak.
Egyébként meg lehet, hogy elkapnak, ha bemegyünk egybe. Ezt ne feledd!
Egy épületbe se menj be, hacsak nem üres.
Ekkor meglepetten hallottam a mentorom szűkölését, egy panaszos,
magányos hangot, amiben mintha aggodalom érződött volna.
Nem tudom, hol van.
Majd megtalálod. A vihar után.
Elment.
Mint mondtam, a kutyák egzisztencialisták. Nem érzékeljük a múltat és a
jövőt. A mentorom embere akár hat napja vagy három órája is elmehetett.
Akárhogy is, a mentorom rá nem jellemző módon szomorú volt.
Megfordultam, testemet az övéhez igazítottam, hogy melegen tartsuk
egymást. De a vihar alatt végig éreztem, hogy szorongó reszketés rázza.
 Tizenhetedik fejezet
Mire Adam eléri a központ lépcsőjét, úgy érzi magát, mint Shackleton, aki
végre elérte antarktiszi végpontját. Már-már arra számít, hogy fókapörkölt
lesz ebédre. Mike is odakint van, és egy seprűvel felszerelkezve tehetetlenül
veszi fel a harcot a lépcsőre gyűlő hóval. Felnéz Adamre, az arcát torzító
pikkelysömör kivörösödött a hidegben. Ennek ellenére mosolyog, Adam
most először érdemelt ki egy üdvözlést a hírhedten hallgatag férfitól.
– Üdv a Fort Streeten!
– Kösz, Mike. Hogy jöttél ide?
– El sem mentem.
– Bár én is gondoltam volna erre!
Adam rácsap Mike vastagon kipárnázott vállára, és bemegy.
Többen tolonganak odabent, mint ahány embert Adam eddig látott itt.
Bár még egy óra van ebédig, az étkezőt már kinyitották a tömegnek, akik
most az asztaloknál ülnek továbbra is begombolt és becipzárazott, átázott
kabátjukban. Ezt Adam mostanra már megszokta. Ezek az emberek nem
kockáztatnak, ha a személyes tárgyaikról van szó. A  legcsúnyább
verekedés, amit látott – és azért látott egypárat – akkor tört ki, amikor az
egyik vietnámi veterán megvádolt egy másikat azzal, hogy ellopta a
bicskáját. A  vádlott azt állította, hogy a kérdéses tárgy a saját, hasonló
fegyvere, majd nekiveselkedett, és behúzott a másiknak, vért fakasztva, és
kurjongatásra ösztönözve a többieket. Rafe és Nagy Bob szétválasztotta
őket, még mielőtt a bicska is szerepet kapott volna a verekedésben.
Mint Adam megtudta, a kés az egyik legnagyobb érték a hajléktalanok
között. Védelmet, fenyegetést, eszközt jelenthet, illetve gyerekkori vagy
háborús emlék lehet. A  központba azonban tilos őket behozni. Mindenki
tudja, hogy a bicskák, mint például a katonai boltban kapható svájci bicska
felett szemet hunynak, de minden tizenöt centinél hosszabb pengét azonnal
elkoboznak. Az  ebédlőben használt kések rozsdamentes acélból készült
kenőkések. Bár ez nem börtön, mégiscsak egy menedékház. Nagy Bob nem
viccel a szabályokkal.
 
  
Adam leveri a havat a bakancsáról, és áttör a tömegen a konyha felé. Rafe
már ott van, és bebop dallamot dúdol az iPodjával, kezében serpenyőt tart,
kötött sapkája hetykén áll borotvált fején, zakója pedig még tiszta. Felnéz,
és meglátja Adamet az ajtóban.
– Csá, haver! Jó, hogy korán jöttél.
– Durva idő van kint.
– Már azt hittük, hogy ezt a napot kihagyod. Önkéntes vagy, ember. Nem
kell kockáztatnod az életedet.
Adam az ajtókeretnek rogy. A  menetelés a viharban leszívta az erejét.
Remeg a lába az erőfeszítéstől. A sajtos keksz még ott van a zsebében, de
valahol útközben elhagyta a termoszát. De az is lehet, hogy Ginánál hagyta
az A-tól Z-ig trópusi halak boltjában, aminek az aranyhalai és papagájai
kedvéért a nő legyűrte a vihart. És most Rafe azt mondja neki, hogy nem
kellett volna bejönnie. Adam egy pillanatig úgy érzi, dühösnek kéne lennie,
mert Nagy Bob felhívhatta volna, hogy maradjon otthon. Hogy csak
üldögéljen ott, nézze a vihart a tévében, maradjon a meleg és száraz
szobában. Egy jó vezető időben tájékoztatja az embereit.
Aztán eszébe jut, hogy talán hívta is. Hiszen reggel fél nyolc óta úton
van. Erre kezdődő dühe elpárolog. Ishmaellel még nem találkozott, és az
ebédlő szokatlanul hangos.
– Nem, itt vagyok. De jólesne egy csésze kávé, mielőtt kezdek.
Rafe beállítja a hőfokot a serpenyő alatt, és a szekrényhez lép. Elővesz
egy bögrét Adamnek, és megtölti kávéval a Bunn főzőből. Adam lehuppan
az egyik bárszékre. A kabátjára tapadt hó Rafe tiszta padlójára csöpög.
– Tessék, haver!
Adam leveszi átázott sapkáját, a zsebébe tömi, majd elveszi a bögrét
Rafe-től.
– Kösz.
A két barna szempár találkozik, és Adam egy tiszteletteljes villanást vesz
észre Rafe tekintetében. Sietve belekortyol az erős kávéba, az arcát elöntő
forróság részben a meleg italnak, részben a csodálkozásnak köszönhető.
Eddig még nem látott olyan tiszteletet, ami ne párosult volna félelemmel.
Ma nők is jöttek a központba. A Fort Streetnek van egy testvérközpontja
kétutcányival arrébb, de a zord vihar elmosta a határokat. Senkit sem
érdekel, hol van, egyszerűen örülnek, hogy nem kell kint lenniük a
viharban. Nagy Bob végigmegy a csoportok között, többeket üdvözöl, és
magában számba veszi, ki van itt, és ki nincs. Nemsokára felhívja az Alice
Crandall Centert, hogy kiderítse, az emberei közül ki lelt ott menedékre.
Az  AC-t, ahogy rövidíteni szokták, a pártfogójáról nevezték el, aki a
városnak adományozta viktoriánus homokkő házát, hogy menedéket
nyújtson a bántalmazott, hajléktalan, utcára kitett nőknek. Az  AC
radikálisabb elveket vall, mint a Fort Street Center, de a két vezető között
barátságos a viszony.
Adam megnyugodva látja, amikor Ishmael is előbukkan a viharból. Már
azon aggódott, hogy egyedül kell kiszolgálnia mindenkit, és közben még a
tálcákat is neki kell cserélgetnie. Ishmael megrázza rasztafürtökkel teli
fejét, mint egy kutya, és vízcseppekkel permetezi a hátsó folyosó falait.
Aztán a haját a sapkája alá gyűri, és leül, hogy átvegye a bakancsát arra a
cipőre, amit egy műanyag zacskóban hozott magával. Ishmael is
mosolyogva néz rá.
– Hát eljöttél, haver.
Mi a franc? Komolyan mindenki azt hitte, hogy kibújik a kötelessége
alól. Adamet kezdi idegesíteni ez a feltételezés, hogy ilyen puhány és gyáva
lenne, aki csak jó időben önkénteskedik. Hiszen kurvára elsétált idáig. Az a
hat utca akár hat kilométer is lehetett volna, olyan sokáig tartott, mire
ideért.
Már épp megmondaná Ishmaelnek, hogy kapja be, amikor Nagy Bob
kezét érzi a vállán.
– Próbáltalak elérni.
– Korán indultam. – Adam vállat von. – Itt vagyok.
Nagy Bob megszorítja Adam vállát, mint egy jó tanár vagy egy nagyra
becsült cserkészvezető. Az  elismerésnek ez az apró, férfias jele tisztán
kivehető, és Adam lelkének olyan részét érinti meg, amit már rég mélyre
ásott. Olyan rég volt, hogy bárki elismerte volna a cselekedeteit. Kapott
kompenzációt, juttatásokkal jutalmazták a teljesítményét. A felsőbb vezetők
hátba veregették, ha elért egy célt. Egyszer egy egész terem igazgató
tapsolta meg egy PowerPoint-prezentációját, amiben egy beszerzés menetét
vázolta fel. Úgy ujjongtak, mint a kalózok, akik egy arannyal megrakott
bárkát találtak.
Ám Adam több mint húsz éven át egyetlen ember elismerésére áhítozott:
az apósáéra. Ezért éppúgy sajnálta Herb Carruthers megbecsülésének
elmúlását, mint minden más veszteségét. Herb Carruthers elismerte
Adamet, és mivel nem volt saját fia, egyfajta örökösként kezelte. Sterling,
apuci drágasága, miután magába szívta a jó társadalmi kapcsolatokkal
rendelkező édesanyja leckéit, amikor Adam megkérte a kezét, ragaszkodott
hozzá, hogy előbb kérje az apja áldását.
Adam meghívta Herböt a Harvard Clubba, ahol mindketten tagok voltak
– az egyikük nemrég lett az, a másikuk egy generációval azelőtt. Adam
nagyon szerette ezt a klubbot, örült, hogy szívesen látott tag, hogy
kiérdemelte a jogot, hogy abban a teremben üljön, egyenlőként az óriások
között, mindössze huszonhat évesen. A  grillezett lazacból álló ebéd alatt
Adam alaposan felvázolta ambiciózus terveit, olyan képzeletbeli jövőt
alkotva, amit potenciális apósa is elismerne. Egy nagyon is megvalósítható
jövőképet, főleg Carruthers befolyásával, bár Adam megfontoltan kerülte a
feltételezést, hogy apósként számít a segítségére. Ehelyett azt hangsúlyozta,
hogy jó életet képzel magának, amiben Sterling élvezhetné társadalmi
osztályának minden jogát és kiváltságát. Mialatt részletezte a stratégiát, az
idősebb férfi egyszer sem emelte fel a tekintetét a tányérjáról, hanem úgy
lapátolta magába az ételt, akár egy dokkmunkás. Végül Adam elhallgatott,
és várta, hogy Carruthers mondjon valamit.
Miután mindent megevett a tányérjáról, Carruthers hátradőlt, megtörölte
a száját a vászonszalvétával, és böffentett egyet.
– Ennyi?
Kék üveggolyóhoz hasonló szemével Adamre nézett, pupillája
tűhegynyire szűkült, még a terem halovány fényében is. Mint egy ragadozó
tekintete.
– Nem fogok csalódást okozni, uram.
Adam már aggódott, hogy túlságosan beképzeltnek tűnik, vagy hogy
Carruthers kiszúrja az akcentusában a Dorchesterben töltött kamaszéveket,
hiába igyekezett fejleszteni harvardi kiejtését.
– Egy kérdés.
– Igen, uram?
Adam enyhe szorongást érzett, a félelem árnyát, hogy Carruthers talán
elismeri, mint csodagyereket, de leendő vejét már nem látja benne. A család
mégsem ismeri el.
– Tudsz vitorlázni?
Adam szorongása meleg megnyugvássá olvadt.
– Nem, uram – felelte őszintén.
– Ha csatlakozni akarsz a családomhoz, akkor muszáj lesz megtanulnod.
 Azzal Herb Carruthers felállt, és kezet nyújtott Adamnek. Akkor ebben
megállapodtak.
 
 
Nagy Bob keze a vállán nyers érzelmet présel ki Adamből, azt az érzést,
amit élete nagy részében hiányolt: hogy valaki őszintén elismeri.
– Jobb, ha megyek dolgozni.
 
 
Egy órával később Nagy Bob csatlakozik hozzájuk a melegített büféasztal
mögött.
–  Jupe nincs itt. – Ishmael sütőtöklevest mer egy tálba, szór egy kis
petrezselymet a tetejére, és egy tálcára teszi. – Furcsán viselkedik azzal a
kutyával. Lehet, hogy nem hajlandó bejönni, ha a kutya sem jöhet.
– Ma senkit sem tiltok ki innen. Slicker is a kutyájával van itt. Persze a
kabátja alatt rejtegeti, de tudja, hogy tudom, hogy itt van. – Nagy Bob a
fémpulton dobol az ujjaival. – Nem, újabban úgy viselkedett, mintha már
nem szedné a gyógyszereit. Ami azt illeti, arra sem emlékszem, hogy
tegnap láttam volna.
Adam új adag krumplit emel a büféasztalra.
– Hívjuk fel a kórházakat?
– Általában a rendőrséggel kezdem. Jól van. Ha bárki látja…
– Akkor szólunk. – Ishmael megtölt egy újabb tányért.
Adam elveszi a levesestányért, és az asztal szélére teszi.
– Ezek szerint Jupe beteg?
–  Nem tudom, nem közölték velünk, de ha tippelnem kéne, azt
mondanám, ő is egy olyan ragyogó elme, akinek az elméje átvette felette az
irányítást. Régebben az MIT-n vagy valami más egyetemen tanított.
Atomfizikát. Ezért hívják Jupiternek.
– Azt hittem, veterán.
–  Nem. Azokat a ruhákat használtan vette a katonai boltban. Sokan
viselnek ilyet, hogy ne zargassák őket. Nem, ő professzor volt. Kérdezd
csak a csillagokról, és rögtön tart egy kiselőadást.
– Szerinted odakint van?
– Remélem, nem. Nem olyan kellemes dolog halálra fagyni.
– Akkor szerinted a kutyája miatt nem jön?
– Lehet.
 – Miért áldozná fel valaki a meleget és az ételt egy kutyáért?
–  Azért, amiért azok az emberek a Katrina hurrikánkor, akik nem
hagyták, hogy megmentsék őket, mert nem vihették magukkal az állataikat.
Ez az igazi odaadás.
– Inkább őrültség.
– Lehet.
Ishmael az utolsó adag levest is kimeri, és biccent Adamnek, hogy vigye
el az edényt.
– Remélem, felbukkan.
– Én is.
 
 
Odakint a szél új erőre kap, egyenletesen fütyül az épület sarkánál. A kihalt
utcákon széllökések kavarognak végig. A  fények pislákolnak,
elhalványulnak, majd ismét erőre kapnak, és Adam közben Ginára meg a
trópusi halaira gondol.
 Tizennyolcadik fejezet
Hajnalra a vihar elcsendesült. Nappal épp futottam álmomban, amikor
felébredtem, és a vízelvezető cső szájánál emberek álltak. Nem tudom,
hogy nem hallottuk meg őket, vagy éreztük meg a szagukat. Akárhogy is,
az ideiglenes odúnk bejárata körüli letaposott hó elég egyértelműen utalt a
jelenlétünkre az út alatt. Sem jó orra, sem fülre nem volt szükségük ahhoz,
hogy ránk találjanak. Azok a vidám labradorok ki-be ugráltak, és
mindannyiszor nagy, óvatlan lábnyomokat hagytak maguk után, amik szinte
azt üvöltötték: „Ide!” Meg kellett volna nekik mondanom, hogy húzzanak
el, amikor még volt rá lehetőségem.
Első ösztönös reakcióm, ahogy a többieknek is, az volt, hogy menekülni
próbáljak. A másik nyílás felé fordultunk, de ezek az emberek profik voltak.
Csapdába estünk, mindkét oldalon férfiak álltak a nagy bakancsukban,
kezükben bottal, kötéllel és még nyugtatólövedékkel teli pisztollyal is.
A  labradorok ostobán kimentek, megnyugodva, hogy ismét emberek
irányítanak. Reméltem, hogy miután megtalálták az eltűnt párost, minket,
többieket békén hagynak. De nem.
A drótszőrű szuka kilőtt a csőből, ide-oda ugrálva és le-lebukva a térdig
hóba süppedt, hosszú lábak között. Ám a hó meghiúsította a tervét. Nem
tudott rajta futni, így elégedetlenül csaholva alásüppedt benne. Egy kéz
felnyalábolta, és könnyedén egy dobozba tette. A csaholás tompult, de nem
hallgatott el.
A mentoromra néztem. Szögletes fejét leszegte, szája kinyílt, kilátszottak
fogai. Nem morgott, de a szája figyelmeztetően remegett. Hirtelen
ráébredtem, hogy hibát követ el. Miután már egyszer elkaptak,
megtanultam, hogy ilyenkor kezesnek kell lenni. Őt is bevitték már.
Törvényes kutya volt, a bilétája ezt bizonyította. De számára
elképzelhetetlen volt, hogy most elvigyék, amikor nem tudta, hol van az
embere. Kitartó ragaszkodása egy emberhez, aki inkább hasonlított ránk,
mint a saját fajtársaira, elfogulttá tette a mentoromat.
Hogyan fogom megtalálni? Nem fogja tudni, hol vagyok. Halk nyüszítést,
panaszos, gyenge hangot hallatott. Aztán, mivel hirtelen rájött, hogy nem
ideillő módon gyengeséget mutat, szűkölését teljes erőbedobású morgássá
alakította. Tarkóján felállt a szőr, felfedte fogsorát. Irgalmat nem ismerve.
Azt azonban ők sem ismertek, és elvittek minket.
 
 
Nekem így is jó volt. Ugyanaz a hely volt, ahol korábban is jártam. A kaja
jó volt, a hely meleg és száraz. Nem éppen egy wellness-szálloda, de arra
jó, hogy egypár napot ott töltsek, és ne a hidegben. Nem terveztem sokáig
maradni.
Ezt próbáltam a mentorom tudtára is adni, de nem értette meg. Teljesen
bepánikolt, és mintha semmi sem tudta volna megnyugtatni, bármit
mondtam neki. Egyre csak morgott.
És ez lett a veszte.
 Tizenkilencedik fejezet
Adam átfurakszik a központ szűk földszinti folyosóján kuporgó férfiak
között. Teleették magukat, átmelegedtek, és most nem szívesen távoznak,
hiába ért véget rég a vihar. A  hókotrók simává varázsolták a hepehupás
utakat, a napfény pedig vakítóan verődik vissza a hófehér hókupacokról.
Mike a járdát lapátolja az épület előtt.
A legtöbben az emeleti hálótermekben húzták meg magukat, de néhányan
ülve aludtak, hátukat a falnak vetve, félig éberen, mintha nem is a Fort
Street Center menedékében lennének, hanem továbbra is a város forgalmas
utcáin. Adam az egész éjszakát a központban töltötte, részben azért, mert
képtelenség lett volna hazaverekednie magát ugyanazon a hat veszélyes
utcán a fagyos – bár hó nélküli – szélben, és taxit is hiába próbált volna
meg keríteni, hogy hazavigye. Amíg Rafe és Ishmael vidáman heveredett le
a SZEMÉLYZET felirattal jelölt kis irodában, Adam nem bírta rávenni
magát, hogy kutyaként feküdjön a munkatársai között kétes tisztaságú
hálózsákokban. Nagy Bob is fent volt egész éjjel, és Adammel együtt az
irodája székében bóbiskolt, szunyókálásaikat Bob óránkénti telefonhívásai
szakították meg, amikor is Jupitert kereste a rendőrségeken és más
menhelyeken.
Már majdnem huszonnégy óra telt el azóta, hogy Adam szélfúttán és
átfagyva bejött a központba. Kilencig már felszolgálta a reggeli kávét és
fánkot, amit a helyi fánkbolt biztosított nekik, és most reméli, hogy Nagy
Bob útjára bocsájtja, mivel az utakat letakarították, és a járdákról is lassan
ellapátolják a havat. Hiszen mégiscsak egy átkozott önkéntes. Hetente húsz
órát várnak csak tőle, és ez most egy nap alatt összejött.
– Megtennél nekem egy szívességet? – Nagy Bob letakarja a telefont.
– Persze. – Adam hasát mintha egy kő húzná lefelé. Egy szívesség. Két
szó, aminek a hatására az agya mindig a visszautasítás okait keresi,
mindegy, milyen minőségben kérik tőle. – Mondd csak!
– Menj el a Memorialba, és nézd meg, hogy Jupiter ott van-e!
Nagy Bob ritkuló, szőke haja az égnek mered, húsos kezével beletúr, és
így szellőben ringatózó, zsíros búzakévék hatását kelti. Halványkék szeme
véreres.
– Most már nagyon szeretnék hazamenni.
Adam cseppet sem vágyik arra, hogy elmenjen a helyi kórházba, és egy
rászoruló után érdeklődjön, aki egy rossz döntés miatt valószínűleg halálra
fagyott az egyik sikátorban.
– Útba esik. – Nagy Bob hangja olyan, mint Adamé egy másik életben:
határozott, figyelemfelkeltő, ellenkezést nem tűrő.
–  Honnan fogom tudni, hogy ott van-e? Nem fogják hagyni, hogy a
folyosókon bóklásszak. Mindenféle szabályaik vannak.
– Beszélj Pam Stone-nal! Ő a főnővér az ötödiken. Ha bevitték, azon az
emeleten lesz. Ő majd segíteni fog.
– Nem tudnád egyszerűen felhívni és megkérdezni tőle?
Nagy Bob feltolja magát a székből, tenyerét az asztalára támasztja.
Adamet a hihetetlen Hulkra emlékezteti.
– Úgy nem mondhatja el. Köti a titoktartási kötelezettség.
– Tehát csak besétálok, és egy hibbant, sapkás fickó után érdeklődöm, aki
valószínűleg az űrből hallott hangokról hadovál, mire odakísérnek?
–  March, mi itt nem használjuk ezt a szót. És az is lehet, hogy
eszméletlen, és nem tudják beazonosítani. Egy névtelen beteg.
– Vagy halott.
Nagy Bob nagy súlyát visszahelyezi igénybe vett székére, és
visszaváltozik normális emberré.
– Vagy halott. Nézd meg a hullaházban is!
 
 
Az  előcsarnok feltűnően vidám hangulata után az ötödik emeletre érve
mintha hirtelen visszarepülne az ötvenes évekbe. Az  osztály a kórház
legrégebbi szárnyában kapott helyet, és ez az egyetlen emelet, ami kimaradt
a felújításokból. Éppolyan szaga van, mint egy kórháznak – egy
szegényeket ellátó kórháznak. Hasonló szag terjeng a központban is:
fertőtlenítőszer és műanyag zacskókba gyűrt koszos ruhák. A  mennyezeti
lámpák zöldes ragyogásba vonják a repedezett linóleumot.
Csípőmagasságban korlát fut, és a bézs falakon még csak egy hamisított
vízfestmény sem látszik, ami megtörné a hely monotonitását. A  folyosón
Adam csak egy tolószékes emberrel fut össze, akit sietve kikerül anélkül,
hogy rendesen ránézne.
 –  Stone nővért keresem – mondja Adam, miután rátalál az egyetlen két
lábon járó emberre az emeleten, akinél rákérdezhetne.
Egy fiatal önkéntes-lány az, megviselt arcán eltökélt mosollyal,
fogszabályzója megcsillan a zöldes fényben.
– Egy betegnél van.
– Megvárom.
Nincs szék a közelben, így Adam egyik könyökét a nővérállomás
pultjára, arcát pedig az öklére támasztja. A lámpák lágy duruzsolása úgy hat
rá, mint egy Doppler-jelenség, és kezd elbóbiskolni. Hangos és halk, hangos
és halk. Mintha a kimerültség nyílt óceánján lebegne, alig bírja nyitva
tartani a szemét.
– Segíthetek?
Adam hirtelen felriad, és zavarba jön, amikor enyhe nedvességet érez a
szája sarkában. Egy magas, középkorú nő áll előtte, élénk rózsaszín
nővérruhája egy villanásnyi szín a bézs folyosón.
– Egy férfit keresek. Az egyik… – Adam habozik. Milyen szót is szokott
Nagy Bob használni a központ férfiaira? – Az  egyik vendégünket a Fort
Street Centerben. A  vihar alatt nem láttuk. Van valamilyen mentális
betegsége, és Bob Carmondy úgy véli, talán itt van.
– Hogy hívják?
A fenébe Nagy Bobbal. Egy szóval sem említette a fickó valódi nevét.
– Nem tudom. Mindenki csak Jupiternek hívja.
Pamela Stone karba tett keze megfeszül rózsaszín mellkasa előtt. Adam
leszegi a tekintetét, hogy ne találkozzon a nő helytelenítő pillantásával.
A nővér Crocs papucsot visel, ami szintén élénk rózsaszín.
– Ugye tudja, hogy nem árulhatom el, kik a betegeink?
–  Igen, persze. De Bob szerint esetleg így is tud segíteni. Csak tudni
akarjuk, hogy jól van.
– Ha végigmegy a folyosón, és megtalálja itt a barátját, az ellen semmit
sem tehetek. Ráadásul úgy tűnik, ön a legközelebbi hozzátartozója…
– De…
Pam Stone felemeli az ujját, már szinte Adam száját érinti vele, hogy
elhallgattassa.
– Nem hallottam, hogy azt mondta volna, nem az. Kénytelen vagyok azt
feltételezni, hogy az.
Adam közelebb hajol a nőhöz.
– Még a fickó valódi nevét sem tudom.
 Aztán zavarba jön, mert eszébe jut saját mosdatlan állapota, és hogy
mostanában még fogat sem mosott.
– Abernathy. Charles Abernathy.
Azzal Pam Stone ádáz rózsaszín foltként elviharzik.
Oké, küldetés teljesítve. A  fickó itt van. Adam hazamehet. Előhúzza a
telefonját a zsebéből, hogy felhívja Nagy Bobot, aztán hívjon egy taxit.
–  Itt nem lehet mobilt használni. Megzavarja a gépek működését. –
A  kamasz önkéntes-lány a nagy fogszabályzóval megrázza felé az ujját,
aztán a homlokát ráncolja. – Utálom ezt a szabályt.
Adam visszacsúsztatja a telefont a kabátjába, és megindul visszafelé a
folyosón a liftekhez. A  folyosó végében beszűrődik a téli fény egy
dróthálóval védett nagy ablakon, Adam kénytelen hunyorogni az erős
fénycsíkban. Elhalad négy ajtó mellett, mindegyik olyan széles, mint egy
tolószék, és egy-egy betegekkel teli kórterembe nyílik. A  fény miatt
elfordítja a fejét, és benéz a szobákba, de úgy rendezték el bennük az
ágyakat, hogy nem láthatja a pácienseket. A  negyedik ajtó egy nagyobb
teremre nyílik, benne három ággyal. Az  ablakhoz legközelebbi, és ezért a
folyosóról jobban látható ágyon, harmincöt fokos szögben feltámasztva
Jupiter vékony alakja látszik. Legalábbis Adam úgy hiszi, hogy ő az. Ez a
fickó megborotválkozott, és nincs rajta sapka. A  párnára terülő haja őszes
szőke, hosszú, de fésült, mintha valaki rendezettebb külsőt varázsolt volna
neki. Adam gyomra összeszorul a pániktól. Képtelen eldönteni, hogy
menekülőre fogja-e, vagy bemenjen, hogy meglátogassa a férfit, akit nem is
ismer, akit csak a büféasztal vízválasztóján át látott eddig.
Jupiter – Charles Abernathy – észreveszi.
Egy tünékeny pillanatig Adam még továbbmehetne, úgy tehetne, mintha
nem látná a férfit. A folyosó végi napsütésben hunyorogva, vakon tovább-
botorkálhatna. Felhívhatná Nagy Bobot, és hazamehetne. Szívesség
teljesítve.
Jupiter azonban önkéntelenül is elmosolyodik, amiért ismerős arcot lát.
Még a szoba túlsó feléről is felismeri Adamet, és mintha most is az utcán
kéregetne, odakiált neki:
– Hé, haver!
A francba!
A kabát hirtelen mázsás súlyként nehezedik Adamre. Lehúzza a cipzárt,
kibújik belőle, majd belép a szobába, ahol megáll az ágy lábánál.
 – Hogy van? – mosolyog, mint valami recepciós: a fogsorát kivillantva,
de őszinte érdeklődés nélkül.
–  Kicsit szégyellem magam. Néha azt képzelem, boldogulok a
gyógyszereim nélkül is, de mindannyiszor tévedek. Visszaküldenek a
pszichiátriára, hogy rendbe szedjenek. – Jupiter az utolsó két szónál
idézőjelet formál a levegőben. – De szeretnék kérni egy nagy szívességet.
Mintha már várta volna Adamet.
Két szívesség egyetlen nap alatt. Adam a fogát csikorgatva mosolyog.
– Meglátom, mit tehetek.
–  A  kutyám. – Jupiter halványkék szemébe könnyek gyűlnek. – Nem
tudom, hol van.
– Minden rendben lesz vele.
–  Nem, tudnom kell, hogy jól van. Hogy hol van. Valószínűleg a
sintértelepen.
– Vannak bilétái, maguknál fogják tartani.
– Azok régiek. És egy másik kutyától vannak. Csak azért raktam rá őket,
hogy ne zargassanak.
– Nos, akkor se aggódjon miatta! Most csak magával foglalkozzon!
Jupiter sírva fakad.
–  Képtelen vagyok nem aggódni miatta, és ha aggódom, nem tudok
figyelni az orvosokra. – Jupiter hirtelen felül. – Elmegyek innen. Adja ide a
nadrágomat!
– Nem, nem. Maradjon nyugton!
A  francba, most ő lesz a felelős azért, ha a fickó engedély vagy orvosi
beleegyezés nélkül távozik, vagy akárhogy is hívják azt, amikor valaki
jóváhagyás nélkül hagyja el a kórházat.
– Nem lehet. Benny az életem.
Jupiter hangosan, vigasztalhatatlanul zokog. Vékony lábát átveti az ágy
szélén. A kórházi hálóinge vékony anyaga alatt tekergőző csövek, amik az
életjeleit jelző monitorhoz vannak kötve, megfeszülnek. Valahol a folyosón
megszólal egy hangjelző.
– Oké, oké. Nyugodjon meg! Elmegyek. Elmegyek.
Adam azt akarja, hogy a férfi visszamásszon az ágyba. Vékony lába
látványát a kidudorodó erek tájrajzával és a csontos térddel túl intimnek
érzi. Könnyebb megígérni, hogy elmegy a kutyáért, mint veszekedni a
fickóval, vagy magára haragítani a rózsaszín nővért.
– Nyugodjon meg! Elmegyek a sintértelepre.
 – Valóban? Megígéri?
A könnyek megakadnak, és egy egyenetlen fogsorú vigyor jelenik meg a
férfi arcán.
– Feküdjön vissza, és megnézem a telepen.
Jupe eleget tesz a kérésnek, Adam pedig a liftek felé iramodik.
–  Vigyázzon rá, amíg kiengednek! Nem leszek bent sokáig, esküszöm.
Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
Aztán a liftajtó elzárja előle Jupiter vidám, hálás kiáltásait.
 Huszadik fejezet
Komolyan, fogd be! Hogy szól az a mondás? Amikor a tanítványból lesz a
mester? Velünk is ez történt a mentorommal. Csak isten tudja, hogy is
gondolhattam, hogy ez a szűkölő, csaholó, lapuló, félelmében agresszívvá
váló balfácán méltó arra, hogy behódoljak neki. Állandóan mondogattam
neki, hogy viselkedjen rendesen. Ne csattogtassa a fogait, valahányszor
ételt hoznak neki. Milyen ostoba állat az ilyen! De akkor sem hagyta abba.
Nem bírta elviselni, hogy elválasztották az emberétől. Őszintén szólva,
egyszerűen nem értettem. Tudom, hogy sokan közülünk szoros kötelékbe
lépnek az emberekkel, de szolgalelkű rajongása az elválásukat követő ki
tudja, hány nap után már egy kicsit soknak tűnt. Hiszen kutyák vagyunk.
Elvileg a szigorú oktatáson kívül semmire sem kéne emlékeznünk. Lépj
tovább!
Én azonban igazi színpadi alakítást nyújtottam. Imáááádom az
embereket. Puuuszi puuuszi. Igen, adj egy csókot ronda, sebes orromra!
Adjatok egy otthont, ahol csak úgy ömlik a kutyakaja, és ami hemzseg a
csipogós játéktól! Arra számítottam, hogy a korábbi előadásom
megismétlésének jutalma ismét egy olyan hely lesz, ahonnan könnyen
megszökhetek. Persze várnék tavaszig. Nem fogok több napot a téli utcákon
tölteni. Azzal azonban nem számoltam, hogy februárban hiány lehet az
érdeklődő örökbefogadókból. Úgy tűnik, mindenki tavaszi kiskutyát akar,
vagy nem hajlandó a mínuszokban és a sarkvidékinek érződő
széllökésekben kutyát sétáltatni. Az  emberek valójában csak nyáron
akarnak kutyát. Kezdeti jókedvem lelankadt.
Az  ott dolgozók kedvesek voltak, és korábbi életformám felkészített a
ketrecbe zárt életre, mégis unatkoztam. Addigra hozzászoktam, hogy úgy
járjak-keljek, ahogy kedvem tartja, bejárjam a megjelölt területemet,
üdvözöljem a szomszédokat, feltúrjam a szemeteseket. A  napi, pórázos
sétán az utcában és a napi kétszeri étkezésen kívül nem sok minden volt,
ami lefoglalt volna. Aludtam. Ami jó, de szerettem volna találkozni pár régi
barátommal, és amint a mentorom eltűnt a folyosó végi ajtó mögött,
ahonnan senki nem jön vissza, nem maradt mellettem senki, aki az utcáról
ismert volna.
Ez épp elég ahhoz, hogy egy felnőtt kutya ásítozzon.
 Huszonegyedik fejezet
Ha Adam a kórházat büdösnek gondolta, az állatmenhely az állatvizelet
extra, fanyar szagával még rátesz egy lapáttal a visszataszító élményre. Még
a menhely – mint megtudta, a sintértelep politikailag nem elfogadott szó –
csillogóan tiszta és ragyogó előterében is érezni a próbaidőn lévő nyugtalan
állatok szagát.
– Egy kórházban lévő férfi kutyáját keresem.
Adam három napot várt, mielőtt Jupiter kutyájának a keresésére indult
volna. Amint kilépett a kórházból, egyenesen hazament, és a nap hátralévő
részét átaludta. Csak annyi időre kelt fel, hogy megegyen egy tál müzlit, és
máris visszafeküdt. Hónapok óta most először nem volt szüksége whiskyre
az alváshoz, és nem is álmodott semmit. Amikor a taxi megállt az épülete
előtt, Adam kifizette a sofőrt, és átkocogott az úton az A-tól Z-ig trópusi
halak és kisállatkellékek boltjához. Az ajtó zárva volt, de ki tudta venni az
akváriumok fényének kékeszöld ragyogását. Gina bizonyára átvészelte a
vihart, és hazament.
A  következő két napban túlságosan lefoglalták az időpontjai, az
ügyvédek, a pszichológus és a mosás, és még csak arra sem volt ideje, hogy
utánanézzen, hol van a helyi állatmenhely.
– Mikor veszítette el a kutyáját?
Újabb vezető beosztásban lévő nő pasztellszínű egyenruhában.
– Nem tudom, talán a vihar alatt – feleli.
A fiatal nő hátrafogta a haját, lila egyenruhát és hozzáillő Crocs papucsot
visel. A  kvázi orvosi világban manapság már mindenki ezt a furcsa cipőt
viseli? Így ki tudja megkülönböztetni egymástól a nővéreket és a
kisegítőket, az állatorvosokat és a recepciósokat?
– Milyen fajta kutyáról van szó?
Adam felidézi, amikor összefutott Jupe-pal és a kutyájával az utcán és a
központ lépcsőjén.
– Rövid szőrű, sötét színű. – Adam olyan kevés figyelmet szentelt Jupe
kutyájának, hogy olyan, mintha valaki más életének a részleteit igyekezne
feleleveníteni. – Azt hiszem, van rajta fehér szín is. Kábé ilyen magas. –
Adam meglengeti a kezét a térdénél. – Bennynek hívják.
– Terrier?
– Nem. Inkább bokszer, de van farka.
Adam egyre magabiztosabban beszél, most már bizonyosabb a
leírásában.
– Pitbull?
Adam vállat von.
– Nem tudom. Lehet. Miért?
A lány két ujja közé csippenti az alsó ajkát.
–  Beszélnem kell erről a főállatorvosunkkal. Töltse ki, amit tud! – Egy
űrlapot csúsztat egy csíptetős táblára, amiről madzagon egy toll lóg.
A  magas pult fölött Adamnek nyújtja. – A  kutyák jóléte a legfontosabb
kötelességünk.
–  És az elveszett kutyák visszaszolgáltatása a tulajdonosnak ezzel nem
összeegyeztethető?
A lány aggodalmasnak tűnik.
– Kérem, ott várjon! – Két narancssárga műanyag székre mutat.
Adam szája kiszáradt. Dr. Stein szerint úgy veheti észre a dühére utaló
jeleket, ha figyel a testtartására és a szájában érzett ízre. Remeg a keze?
Ilyenkor mély levegőket kell vennie, és fejben elhessegetnie a háborgását,
mielőtt még túl nagyra nő. Az előtérben áll egy vízautomata, de pohár nincs
hozzá. Adam legszívesebben a csap alá dugná a száját, hogy úgy igyon
belőle. Tudatosan leengedi a vállát, majd hátragördíti, ezzel lerázva a
feszültséget. Csinál egy fejkörzést, majd jobbra-balra dönti a fejét. Így. Egy
mosoly! Különös büszkeséggel tölti el, hogy most már jobban kezeli a
frusztrációját, mint régebben. Most már nem dühíti fel annyira a sorban
állás a postán vagy a várakozás a dugóban. Adam ezt nem a lassú tempójú
napjainak vagy az érdemi munka hiányának tudja be, hanem annak, hogy
egyszerűen halad afelé, amit dr. Stein összeszedettségnek nevez.
– Mr. …
Egy nagy termetű, lófarkas fickó érkezik nagy robajjal az előteret a
létesítmény többi részétől elválasztó lengőajtón át. Kék orvosi ruhát és,
ahogy az várható, kék Crocs papucsot visel.
– March. Adam March.
– Dr. Gil.
 A  névtábláján másik név áll: Gilbert Dufrense. Dr. Gil. Milyen
barátságos! Biztosan elbűvöli az idős kis macskás néniket.
Adam átnyújtja neki a csíptetős táblát, és csendben vár, amíg az orvos
átnézi a kitöltött űrlapot.
– Nem az ön kutyájáról van szó? – Az állatorvos felnéz rá.
–  Azt hittem, a kollégája már tájékoztatta a helyzetről. Van egy beteg
barátom, aki nagyon szeretné visszakapni a kutyáját.
Dr. Gil leteszi a csíptetős táblát a magas pultra, és a kemény műanyag
székek felé int. Adam nem mozdul, hogy leüljön. Már így is elment a fél
délelőttje ezzel az elintéznivalóval.
– Mr. March. Van egy szabályzatunk.
– Nincs maguknál a kutya, ugye?
– Itt volt. Azt hiszem.
–  Két dolog merül itt fel. Az  egyik, hogy honnan tudja, önöknél van-e
ennek a férfinak a kutyája, ha egyikünk sem nézte meg? A  másik, hogy
ezzel egy beteg ember állampolgári jogai forognak kockán.
Adam azt kívánja, bár megborotválkozott volna, mielőtt idejött, és bár ne
a szokásos farmerját és a kopott Red Sox-pulóvert viselné.
A kék ruhás orvos elgondolkodva megérinti az állát az ujjával. Adamnek
feltűnik, hogy latexkesztyű van rajta, mintha megfeledkezett volna arról,
hogy az elvileg azért van, hogy megvédje a szennyeződésektől.
–  Két pitbullszerű kutyát hoztak be. Az  egyiküket már ismertük.
A másikuk… elég ellenséges volt.
Adam vállat von.
– Benny valószínűleg nem ellenséges. – Adam próbálja felidézni, látta-e
valaha Jupe kutyáját ellenségesnek, vagy épp ellenkezőleg, barátságosnak.
Nem emlékszik rá, és logikusan végiggondolva, egy hajléktalan ember
kutyája akár bármelyik lehet. Talán jelent valamit, hogy nem rémlik neki,
hogy bármelyik másik férfi is megsimogatta volna a kutyát. – Miért nem
könnyítjük meg a dolgunkat, és nézzük meg, itt van-e a kutya?
Dr. Gil egyszer csak lehúzza a kezéről a latexkesztyűt, összehajtja, és a
pult fölött egy szemetesbe dobja, mintha ez lenne a napja fénypontja.
– Rendben van.
Végigmennek egy rövid folyosón, el különböző feliratú ajtók mellett:
MŰTŐ, 1. VIZSGÁLÓ, 2. VIZSGÁLÓ.
ADOPTÁLÁS.
 A  folyosó végéről egy jelöletlen lengőajtó nyílik. Dr. Gil kinyitja, mire
ugatások, csaholások, szűkölések, morgások, nyüszítések és vonyítások
kakofóniája hangzik fel. Akkora a zaj, mintha a Wall Street tőzsdeparkettjén
lennének. Az  állatok hangjai közé a dróthálós ajtók zörgése, a felboruló
fémtálak csörömpölése és a betonon, illetve a feljebb lévő ketrecek
fémpolcain kopogó karmok elegye vegyül. Az  embernek óhatatlanul is
eszébe jutnak a börtönfilmek.
– Ők itt örökbefogadásra várnak?
– Egyesek igen. Mások nevelőcsaládokhoz kerülnek.
– Az mit jelent?
Azt tudja, hogy ez gyerekek számára mit jelent. Az  állatok kapcsán
emberségesebbnek hangzik. Barátságosabbnak.
–  Átmeneti otthonokba kerülnek, hogy kiderüljön, beválnának-e
háziállatként.
– És a többiek? Őket örökbe lehet fogadni?
– Nem mindegyiküket.
Ahogy őt sem lehetett. Emlékszik még arra a napra, amikor a
családgondozója leültette, és elmagyarázta neki, hogy nem remélhet igazi
otthont. Most már nagy fiú vagy, Adam. Mintha ez olyan jó hír lett volna.
Mielőtt észbe kapsz, máris felnősz, és önálló leszel.
Adam végignéz a ketrecek rácsának nyomott pofákon. Fülek fordulnak
felé, mire eszébe jut, hogy ezeknek a kutyáknak fogalmuk sincs a
kilátástalan helyzetükről. Taszítja a szag, a nedves újságpapír, a
takarítószerek és a kutyaszag keveréke. Az állatorvos előtte lépked, minden
egyes ketrecre rámutat, előbb balra, majd jobbra, és megnevezi a keverék
kutyák leginkább kivehető fajtáját.
– Német juhász?
– Nem.
A  kissé kis termetű, világosbarna és fekete eb, egy felfelé álló füllel,
erőtlenül vicsorogva húzza fel a száját.
– Beagle?
Egyértelműen kopószerű kinézet. Könnyes szem és bűnbánó kifejezés.
– Nem.
– Border collie?
– Nézze, mondtam, hogy egy fekete-fehér, rövid szőrű kutyáról van szó.
A  bolyhos szőrű border collie egy kék és egy barna szemmel mered
Adamre.
 – A  kutyák leírása már inkább művészet, nem tudomány. Ami az egyik
embernek rövid szőr, az a másiknak retriever.
Elérték a sor végét. Már csak egy kutya maradt, de Adam mostanra
biztos benne, hogy Jupe kutyája már rég nincs itt. Már épp megkérdezné,
hogy van-e másik menhely a városban, amikor meglátja az utolsó kutyát.
Ennek egy keskeny kifutó, nem pedig ketrec jutott. A  kutyán kívül csak a
vizestálja van bent, mintha csak egy kis környezetváltozásért jött volna.
Mintha nemsokára elmenne. Mintha már az út végén járna.
Barna kutya, akinek szőrébe más árnyalatok is vegyülnek. Lógó fülű, de
az egyik füle csupán egy tépett fél. Mellkasa fehér, rajta egy hosszú,
keskeny, még mindig csúnyának tűnő sebhellyel, ami rózsaszínen világít az
ól fluoreszkáló fényében. Csendes méltósággal üldögél harsány társai
között. Adam megáll a ketrec zárt ajtajánál, ujjai a drótháló négyzeteit
markolják, így bámul az állatra, szinte az akaratával kényszerítve, hogy ő
legyen Jupe kutyája. A kutya a szemébe néz. Szája kinyílik, és egy hosszú,
széles nyelv bukik ki belőle. Feláll, farka lassan ide-oda jár. Úgy fest, mint
akinek már csak egyetlen reménye maradt ezen a világon.
– Ez lesz az.
– Biztos benne?
Hát, biztosnak éppen nem mondaná magát.
– Ő az.
– Nem fogadhat örökbe valaki más nevében.
– Akkor én leszek a „nevelőapja”, amíg Charles hazamehet.
–  Nézze, én értem. Próbál szívességet tenni egy barátnak. De a
szabályzatunk ezt nem teszi lehetővé. – Dr. Gil a reteszre teszi a kezét.
A kérdéses kutya oldalra billenti a fejét, és érdeklődve várja, mi következik.
– Főleg ezeknél a kutyáknál. A pitbulloknál.
– És maga, egy állatorvos, inkább elaltatná, bármiféle tárgyalás nélkül?
– Tele van sebhelyekkel. Harcolt. Az  ilyen fajtákból általában nem lesz
háziállat.
– De ő már háziállat. – Adamet hirtelen elönti a düh. Neki nem lehet csak
úgy nemet mondani. Ő  szokott nemet mondani másoknak. – Leteszem az
óvadékot.
Hosszú, kínos csend támad, ahogy a két férfi egymásra mered. Végül dr.
Gil megrázza a fejét.
– Ki kell töltenie az örökbefogadási papírokat, és bizonyítania kell, hogy
vagy rendelkezik saját otthonnal, vagy a főbérlője engedélyezi a
kutyatartást.
– Mondok jobbat. Elviszem, és nagylelkű adományt küldök önöknek.
Áll ott egy állvány láncokkal és pórázokkal, és Adam lekap róla egy
pórázt.
–  A  szokásos kétszáz dolláros adoptálási díjat fizeti be, és kitölt egy
nyilatkozatot, hogy nem adja oda másnak a kutyát.
– Csakis a jogos gazdájának.
– Hogy visszajuttatja hozzánk, amennyiben úgy dönt, nem tartja meg. –
Az orvos karba teszi a kezét húsos hasa előtt. – Ez a szabály.
Adamnek fogalma sincs, miért vitatkozik ezzel a dr. Gillel, azt kivéve,
hogy nem akar engedni ennek a felfuvalkodott fickónak, aki valószínűleg
nem vált be igazi orvosként, és ezért inkább állatokat gyógyít. Adam
eltökélte, hogy ezzel az átkozott kutyával távozik a menhelyről. Nem fogja
hagyni, hogy ez a Nagy Kékség megtiltsa neki, hogy elvigye ezt a hülye
kutyát, amit valószínűleg amúgy is elaltatnának. Nem a pénz érdekli. Senki
sem fogja megfizetni azért, hogy kiviszi innen az állatot. Nem fog érte
csekket kapni. Senki sem fogja kiemelni emberbarát természetét. Nem jár
érte az „év nevelőapja” cím, miközben csak megkeseríti egy ártatlan kölyök
életét, és nadrágszíjjal fenyegeti, ha egy törülközőt talál a földön.
Adam egy pillanatra megtorpan. Mégis mi a fenét művel? De aztán már
ott van a csíptetős tábla a kezében, majd kisétál a menhelyről, kétszáz
dollárral nőtt a hiteltartozása, amit senki sem fog neki visszafizetni, és egy
olyan kutya pórázát tartja, akiről biztosra veszi, hogy nem a megfelelő.
Megállnak a járdán, várják, hogy átkelhessenek az úton a férfi
kocsijához. Adam lepillant a kutyára. A  korcs felnéz rá, és egyre csak a
nyelvét lógatja, mintha örülne.
– Kurvára ajánlom, hogy te légy Benny.
Azzal Adam megrántja a pórázt, és a páros átkel az úton.
 Huszonkettedik fejezet
– Nálam van a kutyája. – Adam bedugja a fejét Nagy Bob irodájába. – És
most mégis mit kezdjek vele?
– Jupe itt van.
Adam homlokán vékony verejtékréteg gyöngyözik. Hál’ istennek. Bármit
ígért is az állatorvosnak, Adamnek esze ágában sincs hazavinni a kutyát,
ami most a Lexusa hátsó ülésén ül. Résnyire nyitotta neki az ablakot, a
krémszínű bőrt pedig letakarta egy törülközővel. Fogalma sincs, hogy a
kutya vajon nyugodtan fog-e ülni, vagy szétszedi a kocsit.
– Jól van?
–  Jobban. Sokkal inkább önmaga. Örülni fog a kutyának. Amióta
belépett, csak róla beszél, hogy majd te megtalálod. Sajnálom, hogy ez rád
maradt, cimbora, de ezért jár a jó cselekedetet elismerő jelvény.
Ez szép megfogalmazása annak, hogy jutalompontokat kapott a
közmunkájáért. A munkaóráit leigazolják, így a központban töltött minden
egyes óra egy órával kevesebb ledolgozandó órát jelent. Ez a teljesítménye
és az „elismerő jelvény”, ahogy Nagy Bob fogalmazott, újabb ledolgozott
órát jelent. Persze Adam több órát és kétszáz dollárt áldozott erre a
feladatra, de erről inkább nem tesz említést.
– Behozom a kutyát.
Az autója belsejében gyógyhatású sampon illata keveredik a kutyalehelet
szagával. Az értetlen állat úgy üdvözli, mint egy elveszettnek hitt barátot, a
farkát csóválva, nyelvét kilógatva féloldalas vigyorú száján.
– Gyere! A gazdád látni akar.
Adam felrángatja a kutyát a központ hátsó lépcsőjén.
Jupe az üres étkezőben vár. Már rég vége az ebédnek, és a legtöbb férfi
vagy elment, vagy beült a szabadidőszobába. Az asztalokat összecsukták, és
a túlsó falhoz pakolták. Jupe-on új kötött sapka van, katonai boltból szedett
kabátját a nyakáig begombolta. Tekintete a gyógyszerek nyugalmától
ködös. Úgy fest, mint akinek egy hosszú tengeri út után most először van
szilárd talaj a talpa alatt.
 Adam már-már arra számít, hogy Jupe gyógyszer okozta nyugalma
felborul az eltűnt kutyája láttán. Akkor majd a kezébe nyomja a pórázt, és
elhúz, még mielőtt Jupe megölelhetné hálája jeléül. Arra cseppet sem
vágyik. Későre jár, és egyszerűen csak haza akar menni, hogy egy pohár
whiskyvel lehuppanjon a tévé elé. Csak erre vágyik. A  lassú tompaság
magányára.
– Ez nem Benny.
– Dehogynem. – Adam Jupe felé löki a pórázt. – Fogja!
A kutya leül. Adamről Jupe-ra, majd visszanéz.
– Felismerem a saját kutyámat. Ez nem ő. Ez valami kóbor kutya.
– Uram, ő volt az egyetlen…
Jupe könnyei végigcsorognak barázdált arcán. Nem szipog, és nem is
törli le őket.
– Benny! Mi történt vele? Mindenhol megnézte?
Adam Jupe ökölbe szorított kezét bökdösi a póráz végével.
– Aranyos kutya. Fogja!
Erre Jupe arca hirtelen megváltozik, felfedve énjének egy korábbi részét,
a professzort, az apát vagy a jó férjet.
– Azt hiszi, olyan könnyű átruházni az érzelmeinket valaki másra? Talán
képes lenne szeretni egy idegen gyereket, akit a sajátja helyett adnak
önnek? Van egyáltalán fogalma arról, mit jelent szeretni valakit? A kutyám
a barátom, a társam, a védelmezőm az utcán. A  családomat nem voltam
képes eléggé szeretni, sem magamat. De Bennyt szeretem.
Majd ugyanolyan hirtelen visszaváltozik a ráncos, beesett arcú férfivá,
hátraveti a vállát, és elsétál Adamtől és a kutyától.
A kutya feláll, megrázza magát, és ásít.
Adam nagyot nyel. Mellkasa éppolyan üresnek érződik, mint a
Bádogembernek. Pulzusa a fülében dobol. Tudja, hogy vissza kell nyernie
az önuralmát, de mintha megrekedt volna, és tehetetlen lenne. A  kutya
megböki a lábát, mintha csak azt mondaná: „Menjünk innen!”
Nagy Bob végignézte az egész jelenetet, ahogy Rafe is, aki a konyha
ajtajában áll, és pálmalevél nagyságú kezével az arcát dörzsöli. Adam
mintha nevetést hallana, a derültség lágy fodrozódását a kárára.
Az  ingerültség ismerős csomója gúzsba köti a gyomrát, ez a meghiúsulás
előhozza a felszín alatt derengő dühét. Szívességet tett egy rászorulónak, és
most itt ragadt.
 –  Hé, haver, aranyos kutya. – Rafe hangja már majdnem gúnyos. –
Hozok neki valamit enni.
Adam lassan felé fordul, nem tudja eldönteni, hogy csipkelődik-e vele,
vagy sem.
–  Nos, te megpróbáltad. – Nagy Bob nem lép olyan közel, hogy hátba
veregesse. Ami azt illeti, megtartja tőle a három lépés távolságot. –
Gondolom, jobb, ha visszaviszed.
–  Ja. Nagyszerű. – Adamnek fél óra múlva találkozója van egy
potenciális ügyféllel a város másik felén. – Itt hagyhatom, amíg
visszajövök?
– Nem. Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne.
– Most nem vihetem magammal.
– Vidd vissza útközben!
–  Nincs rá időm. Ugyan már! Hiszen megtaláltam az istenverte kutyát,
vagy legalábbis egy hasonlót. A  legkevesebb, amit megtehetsz, hogy
vigyázol rá pár órát.
– Nem lehet. Sajnálom. Odakint hideg van, megvárhat a kocsiban.
Adam ránt egyet a lánchoz kapcsolt pórázon, és kivonszolja a kutyát az
étkezőből a hátsó folyosóra. Rafe már ott várja őket egy tányér maradékkal
és egy tál vízzel. A  kutya hangosan, gyorsan elpusztítja a tányéron álló
halmot, és az összes vizet magába lefetyeli. Rafe ugyanolyan önelégülten
figyeli, mint ahogy néha az ételét evő férfiakat szokta.
– Ennek aztán van étvágya.
– Kéred?
Rafe röviden felhorkan.
– Nem lehet. Nem engednek be háziállatot abba az épületbe, ahol lakom.
– Mázlista.
– Különben is, az asszony kinyírna, ha egy ilyennel állítanék haza.
Adam ezen meghökken. Rafe eddig még nem említette a feleségét. Bár ő
sem. Mintha ezen a viktoriánus épületen kívül nem is lenne életük.
Általában sportról és politikáról beszélgetnek, különbözőségeik nem sok
közös témát engednek. Egyikük sem beszél személyes dolgokról, vagy csak
érintőlegesen.
– Hát, talán meggondolja magát.
Rafe végigsimít az ujjhegyeivel az arcán, mintha az ötletet fontolgatná.
– Nem hiszem.
 Adam szorosabbra fogja a pórázt, és elrángatja a kutyát a tányértól, amit
az még mindig nyalogat.
 
 
Adam kinyitja a Lexusa hátsó ajtaját. Az  elmúlt másfél órában egy csapat
vállalkozót próbált meg lenyűgözni, akik egy nappal sem tűntek többnek
tizenkét évesnél. Ezalatt a hatalmas korcs a hátsó ülésén henyélt, és sikerült
bebüdösítenie a kocsit a fingjaival, és összekennie az ajtót és a hátsó
ablakokat az orra nyomaival. Amikor Adam megérkezik, a kutya szája
vigyorra húzódik, ahogy kidugja a nyelvét. Közben a farkát csóválja, ami
egy dob ritmusára veri a krémszínű bőrt.
Adam a nyakörvénél fogva kihúzza az állatot a kocsiból, és a menhely
ajtajához masírozik. A  stratégiai visszavonulás még mindig tiszteletre
méltóbb, mint a teljes vereség. Visszaadja a kutyát, megpróbálja
visszaszerezni a pénzét, aztán elfelejti ezt az egész fiaskót.
Zárva.
A  francba! Még csak négy óra. Miféle fura nyitvatartása van ennek a
helynek?
Adam gyorsan körbenéz, hogy hová tudná kikötni a kutyát. Talán
egyszerűen itt hagyhatná, és hagyhatna egy üzenetet az üzenetrögzítőn
arról, miért tette. Valaki csak bejön a hétvégén, hogy megetesse az állatokat.
Amilyen hamar felmerül benne az elképzelés, olyan hamar el is veti.
Valószínűleg elítélnék állatkínzás miatt. És semmi szüksége még több
bírósági kalamajkára. Jövő héten találkozója lesz Johnson bíróval, és
önámító módon abban reménykedik, hogy a bíró megkönyörül rajta, talán
még fel is menti a további munka alól.
– Nos, te ostoba jószág, akkor, gondolom, egy ideig velem maradsz.
Azzal visszagyömöszöli a kutyát az összemocskolt Lexusába, és
hazaindul.
 Huszonharmadik fejezet
Adamnek csak halvány elképzelése van arról, hogyan kell gondoskodni egy
kutyáról. Sosem volt kutyája, sosem engedett be egyet sem az otthonába.
Hiába hisztizett Ariel időről időre egy kiskutyáért, egy kövér, fekete
labrador retrieverért, amilyet a többi kölyök is magával hurcolt otthonról
Martha’s Vineyardra.
– Miért nem? Miért nem lehet kutyánk? Miért nem lehet?
Adam válasza mindig egy határozott nem volt, és a dolgot néha
Sterlingre fogta.
– Nem lenne igazságos édesanyáddal szemben. Már így is épp elég dolga
van.
Ariel ezen azonban már kisgyerekként is átlátott. Úgyhogy Adam
okosabb érvvel próbálkozott.
– Nem lenne igazságos… – és itt jött az éppen aktuális házvezető neve –,
már így is épp elég dolga van.
Arielnek be kellett érnie a lovaival, amik legalább máshol éltek.
Így amikor szemtől szemben találja magát a valaha volt legrondább
kutyával, egy kicsi, egy hálószobás lakásban, egy olyan épületben, aminek
még udvara sincs, Adam arra gondol, hogy bizonyára teljesen elment az
esze.
A kutya, egy rozsdabarna jószág, fehér foltokkal és azzal a furcsa, tépett
füllel, előtte ül, és visszabámul rá. Bizonyos időközönként kinyitja a száját,
és kinyújtja rajta hosszú, lobogószerű nyelvét. Lihegő hangot hallat, ide-oda
csúsztatja a nyelvét az orrán, előbb jobbra, majd balra, végül visszahúzza a
szájába, és közben végig Adamet nézi, mintha valami beszédre vagy
sztepptáncelőadásra várna. Vagy harcra.
–  Ne helyezd magad túlságosan kényelembe! Holnap visszamész. –
Megrázza az ujját a kutya felé.
Adam felhörpinti az utolsó korty whiskyt, majd bemegy a hálószobába,
és becsukja maga mögött az ajtót. A ruháit a földre dobja, újratölti a poharát
az éjjeliszekrényen álló üvegből, és bemászik az ágyba. A  kimerültség
hullámokban söpör végig rajta, ellehetetlenítve, hogy akár csak a Business
Week magazinban lévő cikket is végigolvassa. Felhajtja az italt, és
lekapcsolja a lámpát.
Ekkor kaparászó karmok hangját hallja az ajtón.
– Menj aludni!
A kapirgálás nem szűnik. Mint valami Stephen King-ragadozó.
– Hagyd abba!
A karistolás ritmusossá, kitartóvá válik.
– Állj le!
A  főbérlője nem fogja visszafizetni neki a kauciót azon a gyönyörű
napon, amikor elköltözik erről a szeméttelepről, ha ez a korcs kárt tesz a
fabútorokban. Adam kipattan az ágyból, és felrántja az ajtót.
A  kutya az ajtó előtt ül, farka ide-oda jár a padlón, és közben ásítozik.
Áó! Áó! Már szinte egy rendes szótagnak hangzik. Aztán vidáman feláll,
hogy ismét a szobában látja Adamet.
Adam rácsapja az ajtót, visszafekszik, és a fejére húzza a tartalékpárnát.
 
 
Most az egyszer későn kel. A szokatlanul mély alvástól kábán kitámolyog a
szobájából, és majdnem belelép a gondosan az ajtaja elé helyezett
kutyaszarba. A kutya békésen alszik a futonágyon.
 
 
A  Gina DeMarco boltjában lévő két papagáj vijjogása és ricsaja még
izgatottabbá válik, amikor a kutyához rögzített Adam belép. Gina az egyik
trópusi hallal teli akvárium fölé hajol az egyik alacsony polcnál.
Csípőnadrágjából elővillan az a kínzó bőrfelület a gerince utolsó dudorja
alatt. A  nő feláll, szája kis, meglepett mosolyra gördül, ami azonban
gyorsan el is tűnik.
– Nahát, ki van itt! – Tesz egy lépést oldalra, hogy végigmérje a kutyát,
majd Adamre néz. – Sosem gondoltam volna, hogy az a pitbullos típus.
– Nem is vagyok.
A  kutya nekifeszül a nyakörvének, próbál közelebb kerülni a díszes
kalitkához a papagájokkal.
– Oké. Akkor az ott nem egy pitbull a póráz végén?
– Hosszú történet.
Adam visszahúzza az állatot maga mellé.
– Honnan szerezte?
 – A menhelyről.
Gina megvető arckifejezése hirtelen eltűnik, és helyét vonakodó
helyeslés veszi át.
–  Hű! Gratulálok! Jó érzés megmenteni a kutyákat. Mintha tudnák, mit
tettek értük. Nekem három agaram van…
–  Ez csak átmeneti. – Adam nem akarja elmesélni az egész történetet.
Csak egy kis kutyakajáért jött. – Nem fogom megtartani.
– Egy nevelőcsalád is jól jöhet neki.
Nevelőcsalád. A  szó semmilyen hősies jelentést nem hordoz Adam
számára.
– Nem, nem is erről van szó.
Gina nem törődik a kijelentésével, mintha Adam csak egy kisfiú lenne,
aki nem hajlandó megenni a borsóját.
– Hogy hívják?
–  Nincs neve. Nem kell neki. Amint kinyitnak, visszaviszem a
menhelyre.
–  Miért hozta el, ha nem akarja megtartani? Ezek érző lények. Nem
dönthet csak úgy, hogy mégsem illik magához, hogy aztán visszavigye,
mint valami átkozott inget.
–  Mint mondtam, ez hosszú történet. Próbáltam előkeríteni egy fickó
kutyáját, de ez itt nem ő. Úgyhogy megy vissza.
A kutya megint nekifeszül a nyakörvének, világosbarna orrával hevesen
szimatol.
– Adjon neki egy esélyt!
Adam visszarántja maga mellé, mire a kutya leül.
Gina áthajol a pulton, felfedve bőre félhold alakját a farmerja fölött.
Belenyúl egy üvegbe, és előhúz belőle egy kutyakekszet. Óvatosan
közelebb megy a kutyához, aki le sem veszi a szemét a kezében lévő
kekszről. Az állat lehajtja a fejét, és végighúzza a nyelvét a száján.
–  Tessék, kishaver! – Gina odanyújtja neki a kekszet. A  kutya jó
modorról téve tanúbizonyságot, finoman veszi el tőle. Gina felegyenesedik,
és elmosolyodik. – Jó fiúnak tűnik. Meg kéne tartania.
Nevetséges ötlet, hogy még egy randa kutyával is bajlódnia kelljen.
Adam azt sem tudja, milyen szabályok vonatkoznak a háziállatokra a
házában, de le merné fogadni, hogy az ilyen kutyákat nem látják szívesen.
– Nem lehet.
Gina megérinti Adam karját, mintha vigasztalná.
 –  Dehogynem. – Megint hallja a hangjában az enyhe déli akcentust. –
Kedveli magát.
Egész kellemes érzést kelt a nő kezének győzködő érintése a karján,
mintha azt hinné, ezzel meg tudja változtatni a véleményét.
– Nos, én viszont nem kedvelem.
– Majd megszereti. Igazi szépség.
Adam felnevet.
– Azt azért nem mondanám. Ráadásul nyáladzik. És büdös.
–  Az  normális. – Gina leveszi a kezét a karjáról, és végigsimít vele a
kutya fején. Az  állat tekergőzik egy kicsit az érintése alatt. Gina gügyög
neki egy ideig, majd felnéz Adamre, és sóhajt egyet. – Nagyon jó érzés,
szép feladat egy állatot visszahozni a rendes életbe egy nehezebb kezdet
után. Én is megtettem az agaraimmal, és több barátom fogadott örökbe
pitbullt.
– Nem számít. Már megmondtam, hogy nem fogom megtartani.
– Akkor miért hozta be ide?
– Nincs mit ennie.
Gina erre összeszorított állkapoccsal, csalódottan néz Adamre.
– Adjon neki egy esélyt! Magának még nem volt szüksége új esélyre?
Adam majdnem felnevet a nő őszinte hangján, azon a tündérmesén, amit
próbál neki eladni.
– Én mindig magamnak teremtettem elő az esélyeket.
– És látja, mire vitte vele!
– Ezt meg hogy érti?
– Látom, ahogy ott álldogál, és egész nap csak bámul ki az ablakán. Túl
sok időt veszteget erre ahhoz képest, hogy olyan fickónak állítja be magát,
akinek ennél jobb dolga is van.
Adam érzi, hogy az arcába szökik a vér, az ingerültség bizsergése
végigvibrál a bőrén, és legszívesebben dühösen felcsattanna.
Gina sarkon fordul, és bemegy a hátsó szobába, ezzel magára hagyva
Adamet a boltban. A  nő egy kis csomag száraz és két konzerv nedves
kutyaeledellel és egy teniszlabdával tér vissza.
– Ezzel ellesz pár napig. És ne felejtsen el neki friss vizet adni! – Lassan
odanyújt a korcsnak még egy kekszet. – Szerintem hibát követ el.
– Ha ennyire szimpatikus, szívesen odaadom magának.
– Magamhoz is venném, ha tudnám, de ott van a három agaram. Jó sok
helyet foglalnak.
 –  Mennyivel tartozom? – Adam előhalássza a pénztárcáját a hátsó
zsebéből.
– Ajándék. A  kutyának. Párszor dobja el neki a labdát! Mindkettejükre
ráfér a testmozgás.
– Nem, nem kérek ajándékot. Kifizetem.
– Felejtse el!
Gina vékony vonallá préseli telt ajkait. Karba teszi a kezét a mellkasa
előtt, egyáltalán nem áll szándékában pénzt elfogadni.
Adam nem igazán érti, mit csinált rosszul, de valamit biztosan tett.
Minden nőnek megvan ez a rejtélyes képessége arra, hogy szavak nélkül
érzékeltesse a csalódottságát, és most teljes dózist kap belőle ettől a nőtől,
akit alig ismer. Gina belerakja a kutyaeledelt és a játékot egy zacskóba, és
átnyújtja.
– Köszönöm.
– Gondolom, jobb neki holtan, mint egy szeretet nélküli közegben.
– Holtan? Majd csak örökbe fogadja valaki.
– Nem valószínű.
– Az imént mondta, hogy a barátai is fogadtak örökbe pitbullokat. Akkor
nála miért nem valószínű?
– Hol volt a menhelyen belül?
– Az utolsó ketrecben.
– Igen, ez mindent elárul. Az már a halálsor. Maga az utolsó esélye.
A  kutya, aki addigra felhagyott a póráz húzogatásával, és inkább
igyekezett megszimatolni minden orrmagasságban lévő tárgyat a
kisállatboltban, közben hirtelen közelebb jött, és leült. Most felnéz
kettejükre, és úgy követi a beszélgetést, mint egy vonalbíró. Adam elfordul
a pulttól, és majdnem átesik a kutyán. Térde az állat oldalának ütközik, mire
az felvonyít.
– Ó, elhallgass! – mordul rá Adam, majd megrántja a pórázt.
– Ez most nekem szólt, vagy a kutyának?
Adam erre nem válaszol, hanem maga mellé húzza a kutyát, és kisétál a
boltból. Komolyan, ez a nő elviselhetetlen.
 
 
Miközben a lámpánál várakoznak, a kutya mély torokhangon morogni kezd
valamire az utcán. Egy középkorú férfi melegítőben épp egy labrador
retrievert sétáltat arra. A  kutya morgása ugatássá erősödik, és majdnem
ledönti Adamet a lábáról, amikor vadul a közeledő kutya felé vetődik.
A  kutyaeledellel teli szatyor a járdára esik, a teniszlabda kigurul belőle.
A  kutya olyan erős, hogy két kézzel kell visszatartani, nehogy a
világosbarna labradorra vesse magát.
– Ez a kutya veszélyes, uram. Tegyen rá egy kurva szájkosarat, oké?
A  labrador gazdája félrehúzza a kutyáját, majd továbbsiet, és közben a
városi szabályokról morgolódik magában. A  pitbull teljes erőbedobással
ugat, mintha a másik kutya puszta létezése is sértő lenne számára.
A  labrador visszanéz dühöngő társára, majd vágyakozó pillantást vet a
guruló teniszlabdára.
– Hagyd abba!
Adam ránt egyet a pórázon, de ez a kutyának meg sem kottyan. Amint a
fickó és a kutyája eltűnnek a sarkon, az állat leül, megnyalja a száját,
megvakarja fél fülét, majd úgy néz fel Adamre, mint aki dicséretet vár.
A kutyának mennie kell. Még pedig minél előbb.
 Huszonnegyedik fejezet
Szégyenkeztem, hogy odabent kell elvégeznem a dolgomat, de sosem
szoktattak házbeli élethez. Eszembe sem jutott volna összepiszkítani a
helyet – hiszen az alig volt nagyobb a ketrecemnél a pincében –, de a fickó
semmi támpontot nem adott a helyes viselkedéshez. A  szavai ismerősen
csengtek. Megértettem a „Fogd be!” és a „Hagyd abba!” mondatokat, de az
én kommunikációra tett kísérleteim hatástalannak bizonyultak. Nem
beszélte a nyelvemet. Így hát oda kakáltam, ahol majd veszi az üzenetet.
Nem rejtettem el a bútorok mögé. Á-á. Pont oda raktam, ahol beleléphet.
A  reakciója olyan volt, amilyenre kábé számítottam is. Ismét ismerős
szavakat vágott hozzám, de nem érintett meg. Ám annyi jóindulat azért
szorult belé, hogy néhány perces kifakadás után elszégyellje magát.
– Ki kellett menned? Tudhattam volna. Nem a te hibád.
Vagyis ezt nem is annyira hangosan mondta ki, de megértettem ülő
testtartásából – amikor is fejét a tenyerére hajtotta –, hogy rájött a dologra.
Pórázt tett rám, és nagy robajjal levágtattunk a háromemeletnyi lépcsőn,
majd ki a szabadba. A járda tiszta volt, de azt az úttól elválasztó, füves részt
hó borította. Felemeltem a lábam, hogy megjelöljem az új területemet a
hóból kiásott tűzcsapnál, de máris húzott tovább, még mielőtt befejezhettem
volna. Ennek a fickónak fogalma sincs a pórázvezetésről.
Aztán – ó, apám, micsoda élmény! – elmentünk arra a helyre, ahol a
finomságok és a gumijátékok illata szinte bódító volt. A nő meg is érintett a
kedves ujjaival. Ilyesmit még sosem tapasztaltam, és hirtelen rám nem
jellemző módon még többet akartam belőle. Felhangzó anyai szavai elegek
voltak ahhoz, hogy ismét kölyök akarjak lenni. Bár lett volna annyi esze a
póráz másik végén lévő fafejnek, hogy ott hagy!
És aztán – ki hitte volna? – a vihar estéjén megismert egyik labrador
baktatott végig az utcán, ott, a képem előtt, elkényeztetett házikedvenc
létével kérkedve. Azt hiszem, jól megmutattam neki. Az  a korcs csak úgy
szűkölt a félelemből adódó agressziótól, és fasírtot csináltam volna belőle,
ha van benne annyi kurázsi, hogy otthagyja az emberét. A pórázom végén
lévő fickó meglepődött, de elég erős volt a fogása. A labrador szerencséjére.
 A fickó megrántotta a pórázomat, és elindultunk vissza az otthonába. Ha
egy ugyanolyan örökbe fogadó otthonra számítottam, mint amilyen az első
volt, egy kellemes, kerítéssel körbevett udvarral, ahonnan könnyen meg
lehet szökni, hát akkor nagyot tévedtem. Mielőtt még kinyithatta volna a
ház ajtaját, leguggoltam. Ha nem élvezhetem ki a hátsó udvar nyújtotta
kényelmet, ami az ürítést illeti, akkor most kell elintéznem a dolgot, mielőtt
visszarángat az épületbe. Nekem is megvannak az elveim.
Különös nyugalommal töltött el, hogy felismertem benne a
férfiviselkedés jeleit, és a nyelvezete ennyire ismerős volt. Ugyanúgy
beszélt, ahogy a fiúk. Igaz, nem kiabált, inkább motyogott. És nem is volt
erőszakos. Nem zárt ketrecbe, de ugyanúgy megtartotta tőlem a távolságot.
Egyszerűen tudtam, hogy harcos karrierem újra feléled. Mi másért hozott
volna el a menhelyről? Kemény fickó volt – nem volt benne semmi
nyámnyilaság –, és tudtam, hogy egy hasonlóan kemény valakit keres maga
mellé. Már a legelejétől kezdve tetszett a pofázmánya. Azt is tudtam, hogy
már kijöttem a formámból, de biztosra vettem, hogy ezt nemsokára
orvosoljuk. Még vártam is a futóedzést és a súlyokat. Igazi párost fogunk
alkotni. Igen, így lesz.
Amint beértünk, öntött nekem némi száraz kaját egy műanyag tálba.
Remek kezdés. Behabzsoltam, és repeta után néztem. A  férfi nem figyelt,
egyszerűen leült, és magában beszélt, azzal a kis játékkal, amit az emberek
szeretnek a fülükhöz dörgölni. Egyszer csak felpattant, és elkáromkodta
magát. Összerezzentem. Nem vagyok büszke erre a reflexemre, nem is
beszélek róla gyakran, de sajnos létezik. Összehúztam magam, és
elmenekültem a közeléből. A  kis asztal alatti területet a magaménak
érezhettem. Széklábak, asztallábak, mint egy igazi, védelmet nyújtó
barlang. Onnan kileshettem, és láttam a fickó lábát, ahogy ide-oda járkál, de
nem érhetett el.
– Neked meg mi bajod van? – mordult fel, mint egy alfa hím.
Áór! Sietve elismertem kéttagú falkánkban betöltött helyzetét. Volt keze,
hogy kinyissa a konzerveket, muszáj volt behódolnom.
–  Mázlista korcs. Egy ideig még itt maradsz. Az  az átkozott menhely
hétvégén nem fogad állatokat. Az isten verje meg! Jobb üzleti tervre lenne
szükségük.
Magamban nevettem. Fogalmam sem volt, mit jelentenek ezek a szavak,
de azt megérzem, ha a helyzet jobbra fordul. Áór, vonyítottam, majd
horkantottam.
 –  Talán van egy másik a közelben, ahova elvihetlek. – Megvakarta az
állát, majd így folytatta: – Talán van valahol egy pitbullmenhely. Igen, kell
lennie egynek. – Ezután sokáig elszórakozott a játékával, de végül lecsapta.
– Csessze meg!
Mondott még mást is, de tudtam, hogy ezek csak hangok. Lehajoltam,
hogy megnyaljam az alfelemet. Tele voltam, és jelenleg biztonságban is.
 Huszonötödik fejezet
Ma apa-lánya nap van. A bíróság és Sterling által is jóváhagyott találkozó.
Már feladta, hogy megpróbálja Arielt a lakásba hívni. Ehelyett a Sylvan
Fieldsnél találkoznak, ahol kénytelen lesz a kocsiban várni, amíg a lánya ki
nem vonszolja magát, hogy csatlakozzon hozzá. Elviszi ebédelni egy
étterembe, amit már nem engedhet meg magának, miközben a lány a
barátaival chatel, és bizonyára panaszkodik az elvesztegetett délután miatt.
Aztán jöhet a kialkudott kiruccanás a plázába, ahol Ariel boltról boltra jár,
próbára téve Adam türelmét, aki kénytelen lesz lehiggadni egy padon, mint
egy magára hagyott csomag. Aztán vissza a Sylvan Fieldshez, ahol Sterling
majd jól lehordja, amiért engedett Ariel megkérdőjelezhető ruhaízlésének –
mindezt azok után, hogy olyasmit vett neki, amit nem is engedhetett volna
meg magának. Minden reménye egy tanácsadói munkára vagy egy
szakmájába vágó állásra eddig hiábavalónak bizonyult.
Adamnek eszébe jut, hogy mielőtt elmegy, levigye a kutyát. A  délelőtti
levegő csípős hideg, és mindössze elnyűtt L.L Bean papucsába bújtatta bele
csupasz lábát, a kabátján pedig nem húzta fel a cipzárt.
– Siess!
A  kutya boldogan engedelmeskedik. Adam egy műanyag szatyorral a
kezében lehajol. Nem tudja, hogy a szomszédok figyelik-e kutyatartó
magaviseletét, de nem akarja megkockáztatni, hogy valaki panaszt tegyen a
gondnoknak, amiért itt van a kutya. Még ha csak addig is, amíg a menhely
újra kinyit hétfőn. Egyetlen másik menhely sem hajlandó befogadni. Azzal,
hogy kihozta a kutyát, beleegyezett, hogy ugyanoda viszi vissza. Nincs
kivétel.
A  kutya megböki Adamet az orrával, így tudatva vele, hogy ideje
bemenni. Ha lennének golyói, már lefagytak volna.
– Nincs több kutyakaka a lakásban.
Áór!
– Rendben van.
 
 
Adam szór egy kis száraz kutyakaját a tálba, egy edényt megtölt hideg
vízzel, aztán a futonágyra mutat.
– Oda ne menj fel!
A  kutya kinyitja a száját, és kilógatja a nyelvét, mintegy úri
becsületszavát adva.
– Oké, persze. Addig, amíg hátat nem fordítok.
Adam bezárja az ajtót maga mögött. Fogalma sincs, mennyi időt bír ki
egyedül egy kutya, mielőtt valami kárt okozna, de úgy saccolja, ezt a kábé
hat órát, amíg Ariel képes elviselni a társaságát, igazán kibírhatja. Ja,
maximum hat óra. Az  előbb vitte le, megetette, adott neki vizet, és
előrelátóan bekapcsolva hagyta a tévét, hogy a kutya úgy higgye, nincs
egyedül. Elhessegeti a tényt, hogy fogalma sincs, ennek a kutyának van-e
annyi önuralma, hogy képes legyen egyedül viselkedni. Aztán
megnyugtatja magát, amikor eszébe jut, hogy eddig csak egyszer szart a
padlóra, nem rágott meg semmit, és nem ugatott fel különböző hangokra.
Még ha az utcán nehéz is vele bánni, mert minden szembejövő kutyának
nekiront, legalább a lakásban normálisan viselkedik.
 
 
Ariel kibattyog a házból, és alig van rajta valami. Sovány lovaglólábára
harisnyát húzott, ami a lábszára közepéig ér, ehhez egy rövid, virágos
szoknyát vett fel, a kabátját pedig nem gombolta be. Az  évszakra való
tekintettel rövid szárú Ugg csizma van rajta, amilyet Gina is hord. Ariel
fáradhatatlanul kommunikál szerencsésebb barátaival a hüvelykujjaival.
Szó nélkül beszáll a kocsiba, figyelmen kívül hagyva a „Helló, szívem!”
üdvözlést. Miközben Adam végighajt a bokrokkal határolt, hosszú
felhajtón, Ariel befejezi az üzenetet, és ránéz.
– Ez a kocsi bűzlik!
–  Hát észrevetted? – próbál meg viccelődni Adam, de elég gyengére
sikerül.
– Fúj! Olyan a szaga, mint egy ázott kutyának.
– Érdekes, hogy ezt mondod. Mivel ez egy ázott kutya.
Ariel hirtelen nagyobb érdeklődéssel fordul felé.
– Van egy kutyád?
Ezt olyan hitetlenkedve kérdezi, mintha Adam azt közölte volna vele,
hogy elkezdett bungee jumpingolni.
– Átmenetileg.
 – Megnézhetem?
Adam azonnal érzékeli a helyzet dilemmáját. Ha megmutatja Arielnek a
kutyát, aztán megszabadul tőle, a lány szörnyen dühös lesz rá. Ha nem
mutatja meg neki, akkor szintén szörnyen dühös lesz. Igazi kutyaszorító, de
már rég hozzászokott az ilyen helyzetekhez.
– Csak egy napig marad nálam. Nincs értelme megismerkedned vele.
Ariel a kabátja ujjába dugja a kezét, és visszaroskad az ülésre,
egyértelműen jelezve, hogy Adam téved.
– Oké, mindegy.
– Foglaltam asztalt a Trois Chevaliers-ben.
Tudja, hogy ez Ariel kedvenc előkelő étterme. Mindig hagyja, hogy
igyon egy kis pezsgőt, amikor odaviszi. A  pénztárcája a McDonald’sot
követeli, de a büszkesége és a hitelkártyája a Trois Chevaliers után
epekedik.
– Oké.
– Jól megy a suli?
– Aha.
– Van idén valami koncert vagy színdarab?
– Még nincs.
– És hogy van a barátod, Kiki?
Nem valami bájos, ahogy a szemét forgatja.
– Más iskolába járunk.
– A nagyiék jól vannak?
– Gondolom.
– És édesanyád?
– Miért teszed fel folyton ezeket a kérdéseket? Mindig ugyanazok, ahogy
a válaszok is. Kérdezd meg anyutól te magad!
Adam lenyeli a válaszát: hacsak Sterlingnek nincs szüksége valamire,
nem veszi fel neki a telefont. A  lényeges dolgokat pedig közvetítőkön
keresztül beszélik meg. Tetszik, vagy sem, Ariel az egyetlen kapocs, ami
előző életéhez köti. Az  ő üzenőfala. Szegény kölyök! Nem csoda, hogy
gyűlöli ezeket a ráerőltetett találkozókat.
Amióta először észrevette rajta a nagynénje vonásainak árnyait, Adam
egyre többet lát Veronicából Arielben. Mintha az idő előtt megszakadt
emlékei a nővéréről elhomályosítanák mogorva lánya valóságát. Ariel
kedvelt hanghordozása Veronica dühös szavainak távoli emlékét
visszhangozza. „Már itt sem vagyok, vénember.” Nem üvöltve, de tisztán
ejtve, egy adag arculcsapásként ható megvetéssel. Az  idegösszeroppanása
óta túl gyakran kerülnek a felszínre a sokáig néma gondolatai Veronicáról.
Nővére szelleme a lánya arckifejezésében kísérti.
Ismét próbálkozik.
– Hogy van a lovad?
Ariel már nem ragadja meg a lehetőséget, hogy a lova képességeiről,
aranyos megmozdulásairól és vicces szokásairól áradozzon neki, mint
régebben.
– Jól.
Azzal bedugja a fülébe a fülhallgatóját, és a tájra szegezi a tekintetét.
Adam úgy véli, ez már fájdalmasabb annál, mintsem el tudná viselni. Már
olyan régóta megy így, hogy eltűnődik, Ariel vajon megenyhül-e felé
valaha. Munkahelyi kiborulása örökre züllöttnek tünteti fel a szemében. És
erről Sterling is gondoskodik.
Ariel ugyanúgy bánik vele, ahogy Veronica bánt az apjával: lenézően.
Amit az öreg meg is érdemelt. A  nővérének igaza volt, hogy meglépett a
férfi elől, aki a gyámügy gondjaira bízta az egyetlen fiát, nehogy egyedül
kelljen felnevelnie. Aki idegenekre hagyta az öt és fél éves gyerekét. Adam
sosem követett el ilyen szörnyűséges bűnt, és mégis olyan, mintha így
lenne. Ariel kegyvesztett emberként kezeli, és alig leplezi a megvetését. De
vajon tényleg súlyosabb a megvetése a szülőkkel szembeni szokásos
kamaszos viselkedésnél, vagy csak kezd paranoiás lenni? Végül is nem ő
hagyta ott a családi otthont. A felesége küldte el, aki képtelen volt kitartani
a férje mellett.
Lehet, hogy Veronica elment otthonról, de az apja le is mondott róla.
Adam nem fog lemondani Arielről, igyekezni fog, hogy az élete része
maradjon. Ahogy az egyik piros lámpánál várakoznak, Adam a lánya arcát
fürkészi.
– Miért vagy rám annyira dühös?
Ariel nem válaszol, az iPodja elnyomja a hangját. Mintha egy senki lenne
a számára.
 Huszonhatodik fejezet
Adam hirtelen ébred álmából a futonágyon. A  kutya az ajtót nézi a
közelében. Ismét felhangzik a halk kopogás. Adam letörli az alvás okozta
nyálat a szájáról, és nagy nehezen felkel. A kutya élesen, jelentőségteljesen
vakkant egyet.
– Fogd be!
A  kutya, mint aki jól végezte dolgát, visszahúzódik asztal alatti
barlangjába.
Eltelt egy hét. A  menhely még mindig zárva van, egy csőtörés miatt
határozatlan időre bezárták. Az  állatokat szétosztották az állam menhelyei
között, amik kénytelenek nekik ellátást biztosítani az így is korlátozott
erőforrásaikból, és nem, dr. Gil azt mondta, nem adhatja be a kutyát
egyikbe sem. Már azzal is lazított a szabályokon, hogy megengedte, Adam
elvigye a kutyát. Mindenképp az Animal Advocateshez kell visszavinnie.
Mint egy rossz vendég, a kutya határozatlan időre meghosszabbította a
látogatását.
– Ezt a könyvespolcomon találtam, és gondoltam, talán jól jöhet.
Az  ajtóban Gina DeMarco áll. Ovális arca a jegesmedveszerű kabát
kapucnija alól kukucskál ki, a fehér műszőrme kellemes kontrasztot alkot
olajbarna bőrével. Kissé kifulladt, és a hideg rózsaszínesre csípte az arcát.
– Gyere be! Gyere be!
Adam zavarban van, hogy a nő így találja itthon, mint valami
öregembert, a nap közepén. Egyszerű póló és farmer van rajta, csupasz
lábán régi papucs. A  távirányítót nyomkodja, hogy lekapcsolja a Judy
bírónőt. Itt még soha senki nem látogatta meg. Az  állatjogi háború során
szerzett hajdani ellenfele az első ember, aki átlépi a küszöbét azóta, hogy a
főbérlője odaadta neki a kulcsokat. Valamilyen lappangó udvariasság éled
fel benne.
– Épp főzni akartam egy teát. Kérsz egy csészével?
Reméli, hogy a szájszaga nem túl durva. Rafe fokhagymás krumplipürét
főzött ebédre.
– Nem maradhatok. Otthagytam a boltot. Csak oda akartam ezt adni.
 Azzal átnyújt egy vékony könyvet: A  pitbull – Mire számítsunk és mit
tegyünk.
– Tudod, hogy…
– Tudom, hogy nem tartod meg, de addig itt lesz, amíg újra ki nem nyit a
menhely, úgyhogy akár el is olvashatod. – Nem úgy hangzik, mint aki
ajándékkal érkezett. – A  vásárlóim soha nem keresnek ilyen könyvet.
Belekeveredett az egyik rendelésembe, amit trópusi halakról szóló
könyvekre adtam le. A  kereskedő azt mondta, nem kell kifizetnem, ők
hibáztak. Nyugodtan tartsd meg!
Adam udvariasságból kinyitja a vékony könyvet, ami tele van az ő
kutyájához – vagyis ehhez a kutyához – hasonló kutyák színes
fényképeivel. Kivéve, hogy ezeket beállították a felvételhez, és egyforma a
fülük. Vannak fejezetek a történelmükről, a fajtastandardról és a
nevelésükről – hogyan szoktassuk őket szobatisztaságra, és hogyan
használjuk az olyan utasításokat, mint az ül, marad, lábhoz. Adam lepillant
a kutyára, aki vidáman fogadja Gina simogatását. A  hátára fordult, hogy
felfedje a hasát az ujjainak.
– Köszönöm.
–  Olvasd el! – Gina ismét a fejére húzza a kapucnit. – Jobb, ha tudsz
valamit a kutyáról, ha más nyakába akarod varrni.
– Amint kinyit a menhely…
– Igen. Tudom. És tudod, hogy az a halálsor.
Adam leteszi a könyvet a dohányzóasztalra.
– Köszönöm, hogy áthoztad.
– Nincs mit.
Gina kinyitja az ajtót, mire Adam furcsa csalódottságot érez.
– Várj! Viszek át neked teát, ha szeretnéd.
Gina hátrahajtja a kapucnit. Olívaolaj-színű szemmel fürkészi Adamet,
tekintete azt sugallja, hogy még nem felejtette el a férfi szerepét a
kozmetikai cégnél. Aztán a vonásai ellágyulnak.
– Az jó lenne. – Megint kiérződik az akcentusa, korábbi élete apró jele. –
Ma elég kevés a vásárló.
– Rendben.
– Őt is hozd!
– Minek?
– Csak hozd!
 
  
Adam átvág az úton a pirosnál várakozó autók között, egyik kezében forró
vízzel teli két termosszal, a másikban a kutya pórázával. A  kutya mellette
üget, nagy szája nyitva, mintha ez valami játék lenne, és teljesen úgy fest,
mint egy gazdájával kiruccanni indult, vidám háziállat. Adam nem néz rá,
csak reméli, hogy nem bukkan fel másik kutya, amíg a forró vízzel teli két
termosszal mászkál.
A  kisállatboltban a levegő fülledt a melegtől és az akváriumokban lévő
víz szagától. A két papagáj rikácsolva üdvözli Adamet, és a trópusi színek
villanása magára vonja a férfi tekintetét ebben a télies időben. Leteszi a
termoszokat a pultra, és előhalászik két teafiltert, amiket gondosan egy
műanyag zacskóba tett.
– Cukrot és tejet már nem tudtam hozni, mert mindkét kezem tele volt,
úgyhogy átugrom Artie-hoz, megnézem, mije van.
Gina előrehajol, és könyökét a pultra támasztja. Ebben a pózban
hosszabbnak tűnik a nyaka. Melaszszínű haját kiengedte, pár tincse
hullámosan az arcába hullik, mintegy keretbe foglalva azt.
– Nekem van mindkettő. Ne fáradj!
Kiválasztja az egyik termoszt, azt, amelyiket Adam a Dunkin’ Donutsban
szerzett, és lecsavarja a tetejét.
– Csak Tetley teám van.
Adam Gina felé nyújtja a zacskót, hogy válasszon egy filtert. Még
mindig a kabátjában van, és még mindig fogja a pórázt.
– Miért nem engeded el a kutyát? Itt nem okozhat bajt. Nem sok mindent
ér el.
Adam eldobja a póráz végét, de a kutya nem mozdul, nem vette észre,
hogy már szabadon mozoghat.
– Hogy viselkedik?
–  Attól eltekintve, hogy kisajátította a futonágyamat, és minden
szembejövő kutyára rátámad az utcán, gondolom, jól.
– Egyes kutyákkal ezt teszi a póráz. Fenyegetve érzik magukat.
– Nekem inkább úgy tűnik, hogy ő jelent fenyegetést.
Gina megmozgatja a teafiltert a vízben, majd a termosz aljára szorítja egy
kanál segítségével, amit a tejjel és a cukorral együtt varázsolt elő.
– Szerintem jó kutya lesz. Csendes.
– Nálam sem panaszkodott még senki az ugatására.
 –  Nem, úgy értem, a viselkedése. Egyes kutyák állandóan mozgásban
vannak. Ő inkább csendes megfigyelő. – Gina a pult széle fölött lepillant a
kutyára, aki rajongva néz vissza rá. – Jó fiú.
Ezt persze a kutyának címezte, akinek ide-oda jár a farka.
– Biztos nem akarod befogadni?
– Megtenném, ha nem lenne már…
– Három agarad.
Adam elveszi a kanalat a nőtől, és kihalássza a filterét a starbucksos
termosza aljáról.
A  beszélgetés tárgyának hirtelen nehezére esik ülve maradni, és inkább
lehuppan a padlóra, az oldalára dőlve kinyújtózik, és elégedetten mordul
egyet.
Gina és Adam a termoszára fordítja a figyelmét. Nincs más nyilvánvaló
téma, amiről beszélgethetnének. Hirtelen olyan az egész, mint egy rossz
első randi. Egy rossz első vakrandi. Csupán egy közös pontjuk van – nem a
munkahelyük, nem az iskolájuk, és nem is egy közös barát, hanem egy
kutya. Kínos csend áll be, ahogy tökéletlen idegenek között szokott.
Egyikük sem akar az időjáráshoz folyamodni, de pár hosszú pillanatig egy
téma sem jut eszükbe. Adam rejtélyes módon megkukult, és már azon
tűnődik, milyen gyorsan tudja meginni a teáját, és lelépni.
Gine DeMarco a teájába kortyol a termosz kis nyílásán át, vág egy
fintort, ahogy a forró tea megégeti, majd feltesz Adamnek egy kérdést.
– Kérsz egy kis kekszet? Hátha találok hátul.
– Persze, de miattam ne fáradj!
Gina eltűnik a hátsó szobában, és Adam felsóhajt. Mekkora idióta! Miből
gondolta, hogy a nő vágyik a társaságára? Amikor Gina visszatér egy
bontott csomag fügés Newtons keksszel, Adam vesz belőle egyet, és sietve
kérdez tőle valamit, hogy kitöltse a csendet.
– Mióta vezeted a boltot?
Gina leharapja a kezében lévő keksz egyik sarkát, és vállat von.
–  Szinte az egész életemet itt töltöttem, de konkrétan tulajdonos a
nagyapám halála óta vagyok. Körülbelül tizenkét éve. De már azelőtt is
dolgoztam itt. Amikor a nagyapám kezdett kicsit megzavarodni, már nem
szolgálta ki a vevőket, csak az akváriumokat kezelte. Aztán egy nap
feltekerte a vitorláshalak vizének hőmérsékletét, és lényegében megfőzte
őket. Amikor bejöttem, épp kihalászta őket egy hálóval, majd visszarakta a
vízbe, és csodálkozott, miért úsznak hassal felfelé. – Gina finom
mozdulattal vállat von. – Nem hagyhattam egyedül a boltban. Sok időt
töltöttünk együtt, még akkor is, amikor romlott az állapota, így végül nem
kellett otthonba adnom. És ennek nagyon örültem. Olyan jó volt hozzám!
– Te voltál érte felelős, nem a szüleid?
– Nem. Anyám és a mostohaapám jó pár évvel azelőtt ideküldtek, hogy
nagypapával éljek. Azóta nem igazán tartjuk a kapcsolatot.
Hangjából ítélve ez a régi történet az idő elteltével megkopott.
A füge fanyar, édes íze szétterül Adam nyelvén.
– Eredetileg hová valósi vagy?
–  Louisville-ben születtem, de sok helyen laktunk, Észak- és Dél-
Karolinában, Texasban. A  szüleimnek csak az számított, hogy a helynek
legyen katonai támaszpontja, és meleg legyen.
Gina a pultra könyököl. A pulton sorakozó befőttesüvegek torlasza csak
egy kis helyet hagy neki a vásárlás lebonyolítására: gyűjtés az agároknak,
gyűjtés a miniatűr lovaknak, gyűjtés a szegényeknek ételre, a mellrákért, a
terápiás kutyákért, az angol telivérek megmentéséért. Ennek és annak a
megmentéséért, talán még a saját megmentéséért is.
Gina elrendezi, katonás sorba állítja az üvegeket.
– Van itt hátul egy másik székem, ha szeretnél leülni.
A pult mögötti terület elég szűk, csak egy kis belépő a falra fúrt polcok és
a pult lapja között, az utóbbin bolha és kullancs elleni szerek, a futóegér,
illetve a sziámi harcoshal etetéséről és a tengeri akvárium gondozásáról
szóló füzetek látszanak. Adam leül a fa bárszékre, amit a pult alá tolva talál,
és leteszi a teáját. Újabb kekszet vesz a csomagból.
– Édesapád a hadseregnél szolgált?
– Ő is és a mostohaapám is. Apám elesett Vietnámban. A mostohaapám a
barátja volt.
– Sok nálunk lévő fickó vietnámi veterán.
– Milyen fickók?
Adam ezzel igazi csapdát állított magának. Hogyan magyarázza el a
„munkáját” Ginának? Dr. Steinnek biztos meglenne erről a véleménye,
valami olyasmit mondana, hogy „Itt a lehetősége. Kezdje az igazsággal, és
nézze meg, mire megy vele!” A pszichológus a fejébe vette, hogy Adamnek
fel kell hagynia minden olyan elképzeléssel, hogy az irányítása alatt
tarthatja a történéseket.
– Önkéntes vagyok a Fort Street Centerben.
– Nahát, de jó!
 Gina elismerően néz rá, és mintha kicsit jobb színben tűnne fel előtte.
Adam arca kipirul zavarában.
– Ami azt illeti, nem igazán önkénteskedem. Ez inkább közmunka.
Adam látja, ahogy Gina elismerő pillantása eltűnik. Még nem igazán
gondolta végig, hogyan lehetne ezt elmesélni. Nem tudja, hogy egyszerűen
csak bökje ki a főbb tényeket, vagy reménykedjen, hogy a nő nem kíváncsi
rájuk. Gina a teájával foglalatoskodik, tesz még bele cukrot és egy kis tejet
a literes dobozból, amit az üzlet hátuljában talált. Mint aki eltökélte, hogy
nem teszi fel azt a kérdést, ami pedig láthatóan megfogalmazódott benne,
miközben elszántan édesíti a teáját.
A kutyának, aki eddig az üzletben kószált, maga mögött húzva a százhúsz
centis pórázt, ekkor hirtelen feltűnik, hogy az emberek a pult túloldalán
tartózkodnak. Megtalálja az utat hátra, odabaktat Adamhez, és tompa orrát a
férfi lábának nyomja.
–  Nézzenek oda, ki van itt! – Gina elnyúl Adam térde mellett, hogy
megsimogassa a kutyát. – Te is kérsz kekszet? – Gina előkerít egy
kutyakekszet, amit az állat finoman kivesz a kezéből. – Nagyon édes, bár
biztosra veszem, hogy harcolnia kellett. – A  nő még előrébb hajol, hogy
megvakarja a kutya sebhelyét a mellkasán. Könyöke hozzáér Adam
lábához, és a férfi mintha a haja érintését is érezné az álla alatt, de tekintetét
a kutyára szegezi. – Állítólag, ha egyszer harcoltak, már nem lehet őket
megmenteni. De azért ez nem mindig igaz.
Adam a teájába kortyol, és közben nem néz egyikükre sem.
–  Hívhatnád Cassiusnak. Vagy mit szólsz a George-hoz? Tudod, mint
Clay és Foreman. Mind jó harcosok és jó emberek voltak.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne elnevezni.
– Azért, mert nem tartod meg?
– Pontosan.
Gina elhúzza a száját, és keresztbe rakja a lábát.
– Oké, nevezzük nevén a gyereket!
– Tessék?
–  Van egy lezáratlan ügyünk, és szerintem, ha meg tudnánk beszélni,
jobban éreznénk magunkat.
Adam ledermed. A közmunkájára céloz? Aztán leesik neki.
– Eladtuk azt a részleget. A Fraîche Crème termék gyártását leállították.
– Igen, de valóban leállítottátok az állatkísérleteket?
Adamet teljesen váratlanul éri ez az egész.
 –  A  kísérletek már zajlottak. Azokat befejezték. De új kísérletet nem
kezdtek. És nem használtak több nyulat. – Ez egész közel is áll az
igazsághoz. – Nem sokkal a tiltakozásotok után otthagytam a részleget.
–  Tudom. De nem simán otthagytad, hanem előléptettek. Emlékszem,
olvastam a Globe-ban. Igazán jól jártál az akciónkkal.
Gina még ennyi év után is láthatóan és jogosan haragszik a Dynamic
irányelveire. Keze, amelyik nem a termoszt fogja, kissé remeg, mintha az
adrenalin végigsöpört volna rajta.
Adamben is jogosan fortyog a düh. Lehet, hogy előléptették, ami előbb-
utóbb úgyis bekövetkezett volna, de Gina és a bandája hat hétig pokollá
tették az életét. Tojásokat dobáltak a vadiúj Lexusára, a mostani kocsija
egyik elődjére. Az  ÁLEL aktivistái becsmérlő táblákat lóbálva
felsorakoztak a Dynamichez vezető mellékúthoz csatlakozó főúton.
Kiabálásaik és vádjaik óraműpontossággal hangzottak fel este a helyi
csatornákon. A  személyesen őt elítélő arcok mindenhol interjút adtak.
Adam tizennyolc órákat töltött a részleg főépületében, ahol PR-osokkal és
ügyvédekkel egyeztetett, és alig ért haza időben, hogy átöltözzön az éppen
aktuális vacsorapartira vagy jótékonysági eseményre. Egyszer sem futott
össze Ariellel, akit a dada addigra már lefektetett.
A bolt ajtaja felől érkező csilingelés megtöri a pillanatot. Gina név szerint
üdvözli a vevőjét. Egy ideig a középkorú férfival foglalkozik, aki az
akváriuma pH-értéke miatt aggodalmaskodik. Gina megvitatja vele a
problémát, elegáns ívű szemöldökét együttérzőn felvonja, de amint a
tekintete találkozik Adamével, aki még mindig a pult mögött ül, hűvös
pillantása elárulja, hogy ezzel még nem zárták le a beszélgetést. A  vevő
kifizeti az árut, majd csilingelés közepette távozik. Ismét kettesben
maradnak.
–  Törzsvásárló. Nem nagyon tudja életben tartani a halakat, de azért
próbálkozik. Előbb-utóbb vagy feladja, vagy ráérez.
– Ez mindannyiunkra igaz. – Adam lenyeli a teája maradékát, ami még
mindig forró, és így égeti a torkát. – Nem ragadhatunk le a múltnál. Tovább
kell lépnünk.
Gina bólint, és ismét gyorsan hűlő teája felé fordul.
–  Igen. Néha vannak dolgok, amiket az ember legszívesebben maga
mögött hagyna.
–  Így van. – Adam leteszi az üres termoszát a pultra, Gináé mellé.
A  férfié egy kicsit magasabb és keskenyebb. A  termoszok füle összeér. –
Bár kezdek rájönni, hogy még ha magunk mögött is hagyunk valamit, az
nem tűnik el. Hanem fantomként követ minket.
Ekkor rejtélyes módon az utcán baktató kutya képe ugrik be neki, ami
maga mögött húzta azt a botot, és ekkor rájön, hogy nagy valószínűség
szerint az a kutya ez a kutya.
Ami a kutyát illeti, épp halk, morgó hangokat hallat, farka pedig a
fapadlón dobol.
Gina még a pénztárgépnél matat, csendben rendezgeti a blokkokat a
fiókban.
– Jobb, ha megyek.
– Köszönöm a teát.
Gina átnyújtja neki a két üres termoszt, visszacsomagolja a kekszet, és
udvarias beszélgetéssel tölti ki a csendet.
Adam megkerüli a pultot, a kutya pedig a pórázát maga után húzva
követi. Lehangoltságot, csalódottságot érez, mintha megbukott volna
valamilyen igyekvésében.
Adam megáll az ajtóban.
– Mindez már a múlt, Gina. Lezárult.
– Igen. Szinte már történelem. Akkoriban mindketten sokkal fiatalabbak
voltunk – jegyzi meg a nő apró szarkazmussal.
–  Nem tudtuk, hogy mit csinálunk. – Adam utálja, hogy szabadkoznia
kell.
– Ez még nem mentség.
– Talán nem, de azóta annyi minden történt a világban.
–  Igen, az Enron-botrány, szeptember tizenegy, Irak, a válság. Ezek
mellett egy nyúl szeme valahogy jelentéktelennek tűnik.
– Mégis mit vársz tőlem?
–  Nem tudom – feleli a nő kissé legyőzött hangon. – Gondolom,
jóvátehetnéd valahogy. – Jelentőségteljes pillantást vet a kutyára. – Mintegy
törlesztésképpen.
Adam ránt egyet a pórázon, maga mellé húzva a kutyát. Az  üvegnek
ütköző csengő csilingelése sérti a fülét.
 Huszonhetedik fejezet
Miután az idő egy kicsivel jobbra fordult, az emberemmel hosszabb sétákat
tettünk. Néha még futottunk is, bár azt nem szerettem annyira. Ezeknél az
edzésszerű kimozdulásoknál jobban szerettem a kényelmes tempójú sétákat,
amik közben szaglászni is lehetett, de ugye ha Rómában vagy… A  fickó
egyre inkább erőre kapott. Már egészen a régi területem határáig mentünk.
Néha, ha eléggé lelassított, sikerült elkapnom egy régi barát szagát, ami
még ott kísértett a környéken. Olykor az egyik fiú szagát is megéreztem, és
ilyenkor rángatni kezdtem a pórázt. Nem akartam visszakerülni abba a
pincébe.
Ez a fickó továbbra sem rakott küzdőtérbe, és egyetlen gyakorlótárssal
sem eresztett össze.
Elég jó sorom volt nála. Igaz, hogy sok időt töltöttem egyedül, de
szabadon mászkálhattam a lakásban, nyújtózkodhattam, ihattam vizet, és
annyit alhattam, amennyi csak jólesett, ráadásul biztonságban. Autókázni is
elmentünk néha. Nem vagyok az a típus, aki kilógatja a fejét az ablakon.
Inkább méltóságteljesen ülök a hátsó ülésen, és jobbra-balra pillantgatok, a
lehető legnagyobb tekintéllyel vizslatva az elsuhanó város képét. Olykor
olyan helyekre jártunk, ahol a saját fajtám szaga érződött, amik arra a
helyre hasonlítottak, ahol találkoztunk. Az  elveszett párák hangját még a
kocsi csendes magányából is hallottam, ahol rögtön az elülső ülésre
ugrottam, amint a férfi eltűnt.
Utána mindig visszajött, és egyetlen szó nélkül beszállt az autóba.
Ilyenkor elég eszem volt ahhoz, hogy sietve visszamásszak hátra.
Az  egyik ilyen hely meglátogatása után megálltunk egy járdaszakasz
mellett, majd ott hagyott, éppcsak annyira engedve le az ablakot, hogy
beengedje a csábító illatokat, de a fejemet már ne tudjam kidugni. Szúrós
pillantással figyeltem egy sapkás férfit, aki valamilyen papírt tett az
ablaktörlő alá, de befogtam a számat. Unatkoztam, úgyhogy előreugrottam
az elülső ülésre, hogy mást is lássak a kinti világból. Ekkor vettem észre a
mentorom emberét, aki annak a helynek a falánál kuporgott, ahonnan meleg
ételek illata szűrődött ki. Utcai szaga felém szállt, úgyhogy biztos voltam
benne, hogy ő az, és kissé izgatott lettem, remélve, hogy egymásra találtak
a mentorommal. De nem. Egyedül volt, nem ült mellette senki a
takaróhalmon. Reszketett a hidegben, és egy poharat tartva egykedvűen
kinyújtotta csupasz kezét az elhaladó emberek felé.
– Van egy kis aprója?
De a többiek alig vettek tudomást behódoló szűköléséről.
Láttam, ahogy az emberem kijön az épületből, ahol eddig volt, figyeltem,
ahogy a kocsi felé tart, és elhalad a mentorom embere mellett, anélkül, hogy
megállna, hogy figyelemre méltatná. Kikapta az ablaktörlő alól a
papírdarabot, amit a sapkás férfi tett oda, majd beült a helyére. Aztán úgy
szegte le a fejét, mint egy megszidott kiskutya.
– Neked kellett volna a kutyájának lenned.
Hirtelen ismét kinyitotta az ajtót, pórázon ragadott, és kirángatott az
autóból, olyan gyorsan, hogy alig bírtam követni. Odacsörtettünk a kuporgó
férfihoz, és az emberem ráugatott. A  másik fickó visszaugatott, mire
összehúztam magam, lehajtottam a fejem, és valami jelre vártam, hogy
rájöjjek, mit is vár tőlem az emberem.
– Fogja! – vakkantotta az emberem.
– Csessze meg! – vicsorogta a mentorom embere.
– Szüksége van magára – csattant fel az emberem.
–  Nekem viszont nincs szükségem rá. Ő  nem Benny – bömbölte a
mentorom embere.
A  pórázom végén lévő férfi hátrarántott, olyan hirtelen, hogy
elveszítettem az egyensúlyomat, és kinyitotta a kocsiajtót. Gyorsan
beugrottam, és a másik ajtóhoz lapultam. Lehet, hogy morogtam is
tiltakozásom jeléül: Neked meg mi a franc bajod van? Kissé magával
ragadott a pillanat heve. Az utóbbi időben most először kerültem közel egy
harci állapothoz. Igen, határozottan felmordultam, mély hangon, az ő
dühöngésével egy időben.
Az  emberekre jellemző nagy, rémült szemmel nézett rám. Olyanok
voltunk, mint két alfa-hím, akik az elsőbbrendűségért acsarkodnak.
– Soha többé ne csináld ezt!
Bár a szavait nem értettem, azt igen, mit akar mondani. Vártam, hogy
lecsapjon. A  fiúk ezt tették volna. Erre számítottam. Talán még tetszett
volna is a dolog – végre kiterítjük a lapjainkat. De nem tette. Rám csapta az
ajtót, és beszállt a saját helyére. Ahogy elkanyarodott a járdától, az ülés
támlájának préselődtem.
 Huszonnyolcadik fejezet
Adamet bevezetik a bíró irodájába. A  bíró már várja, a szoba közepének
háttal áll, és mutatóujját végighúzza a több polcon sorakozó jogi könyvek
zöld gerincén. A  keresésre koncentrál, és nem szól Adamhez, aki a kis
helyiség közepén ácsorog. Jó öreg módszer, Adam is használta a
beosztottjaival, akik túlbecsülték a saját értéküket. Hagyta, hadd álljanak
csak addig, amíg a csend már fájdalmas lesz, mintegy emlékeztetőül, hogy
az ő ideje sokkal fontosabb, mint az övék. Egy kis nonverbális, testi erőszak
nélküli megfélemlítés. Ennek ellenére kezdi úgy érezni, hogy a bíró
eltúlozza a dolgot.
A  találkozó időzítése nem szerencsés, egy elég sűrű napirend két
tárgyalása közé szorították be, így Adam tudja, hogy nem sok ideje lesz
lenyűgözni a bírót a haladásával. Felajánlotta, hogy tegyék át máskorra a
megbeszélést, de a bíró elutasította, mondván, ha Adam megvárná az
ebédszünetet, akkor gyorsan letudhatnák a dolgot. Adam nem tudja
eldönteni, hogy ez jó vagy rossz hírnek számít-e. Eltűnődik, hogy vajon a
bíró evett-e már, vagy pedig éhes és türelmetlen.
Hat hónap telt el. Adam fél éve jár a Fort Street Centerbe, ahol már
feljebb is jutott a ranglétrán, már a leveseket meri ki. A legtöbb visszajáró
férfit név szerint ismeri. Nagy Bob kedveli. Ő  is megkedvelte a kollégáit.
Mi mást vár még tőle a bíró? Azzal, hogy így halogatja a beszélgetést,
mintha nagyobb hangsúlyt fektetne az ügyére, mint az egy egyszerű
érdeklődésnél indokolt lenne. Már komolyan arra számít, hogy a fickó
mindjárt felé fordul, vádlón rámutat, és… A  többit Adam már elképzelni
sem meri.
– Nos, tanult már némi alázatot?
A  bíró valóban megfordult, és habár nem mutat rá, egy hatalmas jogi
könyvet tart felé, mint egy Bibliát, amire Adamnek meg kéne esküdnie.
Adamnek az arcába szökik a vér a dühtől. A  vér a fülében dobol,
megugró vérnyomása hullámába belereng a teste. Nagy levegőt vesz. Aztán
még egyet. Fém ízét érzi a nyelvén, mire nyel egyet.
 –  Carmondy jelentéséből láthatja, hogy jól és rendes magaviselettel
végzem a feladataimat.
Nagy Bob ezt a jelentést Adamnek is megmutatta, legalábbis az egy
bekezdésből álló értékelését. Megemlíti benne, hogy Adam szívesen segít
nekik az általános feladatain túl is, amivel nyilván arra az esetre utal,
amikor zúgolódva engedelmeskedett Bob kérésének, hogy találja meg Jupe-
ot, és legalább próbálja meg előkeríteni a kutyáját.
– Hmm.
Johnson bíró az asztala előtti összecsukható szék felé int.
Adam leül.
– Feltételezem, úgy gondolja, hogy enyhítenem kéne a büntetésén. Hogy
hat hónapnyi jó magaviselet már elegendő.
Adam megköszörüli a torkát.
– Nem, nem számítok ilyesmire.
Ez láthatóan meglepi a bírót.
– Miért nem?
– Mármint nem hiszem, hogy megtenné.
Adam két ujja közé csippenti a nadrágja élét, és egy tudatos, laza
mozdulattal keresztbe teszi a lábát. Megérti ezt a férfit. Tudja, hogy a
bírónak jobban tetszene, ha könyörögne neki, ha egy jobb belátásra tért
emberhez méltóan megalázkodna. Ahogy valószínűleg azt tennie is kéne.
Semmire sem vágyik jobban, mint hogy felmentsék a közmunka alól. Túl
sok idejét felemészti, ami alatt inkább a tanácsadó vállalkozásával kéne
foglalkoznia, ami remélhetőleg jó megélhetést biztosít majd neki. Csak meg
kellene szereznie az első ügyfelét, aki aztán ajánlja másoknak is, az
ügyfelek végtelen láncát hozva létre, ami újfajta sikerekhez vezeti.
Ishmael és Rafe viccelődött vele tegnap.
–  Többé nem is látunk itt. Hamarabb elhúzol innen, mint ahogy Big
Brown kilő a kapun a derbi napján.
– Majd küldök képeslapot. – Meglepte a nosztalgia röpke érzése, ami a
torkát kaparta. Pillanatnyi elgyengülését azzal a magának tett ígérettel
enyhítette, hogy jótékonysági felajánlásai innentől kezdve a Fort Street
Centerre is kiterjednek majd, legalábbis azután, hogy kikecmergett az
átmeneti anyagi válságából. – Különben is, eddig szó sincs arról, hogy
elmennék. Még ne szedjétek le a nevem a szekrényemről!
De ahogy kimondta, tudta, hogy könnyelműen beszél.
 Éppen ezért jelent meg a bírónál a legjobb öltönyében, a kifényesített
Cole Haan oxford cipőjében, és csak a hatás kedvéért a kopott
aktatáskájával, aminek a bőrén jól látszik a leszolgált évek száma. Az olyan
férfiak, mint Johnson bíró, ugyanannak a golfklubnak a tagjai, mint Adam –
vagyis mint Adam volt régen. Azt a tagságot még Sterlingen keresztül
szerezte. Az olyan férfiak, mint Johnson bíró, ugyanazokon a vacsorákon és
jótékonysági eseményeken vesznek részt, mint Adam, ugyanazokat az
előételeket eszik, és ugyanazokat a túlárazott borokat isszák. Kivéve, hogy
Adam már majdnem egy éve nem evett előételt, egyetlen itala pedig a
whisky.
Ezért próbálja színvallásra késztetni a bírót, hogy őszintén beszéljen vele.
Bármilyen másik közegben egyenrangúak lennének. Egy ital fölött
nevetgélnének, és gazdasági stratégiákat vitatnának meg. Vajon ezzel a bíró
is tisztában van?
A  bíró lehuppan magas háttámlájú székébe. Előredől, könyökét az
asztalon lévő íróalátétre helyezi, és Buddy Holly-szemüvege kerete fölött
vizslatja Adamet. Vizenyős szeméből Adam semmit sem tud kiolvasni.
Adam lesöpör egy kutyaszőrszálat a térdéről. A helyi újság rövid cikkben
közölte, hogy a menhely ismét kinyitott. Talán ma megkísérli visszavinni a
kutyát. Próbálkozott más menhelyeknél is, de ők nem kértek belőle.
Az egyetlen helyen, amit talált, és ami befogadta volna, egy idióta volt az
alkalmazott. Szerinte ezeket a kutyákat már nem fogadják örökbe, azokat,
amik harcoltak, nekik már csak befelé vezet az út, kifelé nem.
– A pitbullokat, amikről önként lemondanak, kíméletesen elaltatják.
Amikről önként lemondanak. Adam ezután idegesen, de nem durván
visszarángatta a kutyát a kocsihoz. Nem akarja megtartani, de nem lesz
felelős a haláláért. Ekkor eszébe jut Gina. Ma reggel látta az utcán sétálni,
mellette három őzszerű agár siklott. A  legutóbbi kutyakajacsomagot a
Stop&Shopban vette. Ha marad még belőle, odaadja a menhelynek, amikor
visszaviszi a kutyát.
Adam úgy gondolja, vagy inkább abban reménykedik, hogy a bíró fel
fogja menteni.
–  Igaza van. Javult a modora, de kénytelen lesz végigcsinálni a
büntetését. Szeptemberben találkozunk. Kifelé menet egyeztessen egy
időpontot a titkárommal!
Azzal a bíró kinyitja a hatalmas jogi könyvet, a helyére tolja a
szemüvegét, mint aki már el is felejtette, hogy Adam valaha is a szobában
volt.
 
 
A  bejárati kapu akad egy kicsit, így Adam a háromszáz dolláros cipője
orrával kijjebb löki. Felmegy a lépcsőn, a tempója vánszorgássá lassul, mire
felér a harmadik emeletre. A  bíró ítélete nehéz súlyként nehezedik rá.
Szolgasorba kényszerítő büntetésének végtelennek tűnő hónapjai,
vállalkozása beindításának nehézségei és az életét nyomorgató Fort Street
Center lassan rátelepszik, amíg már úgy érzi, képtelen megmozdulni. Amíg
meg nem tagadták tőle, nem is tudta, mennyire számított a felmentésére a
közmunka alól. Már látta magát szabad emberként, készen arra, hogy
elfoglalja az őt megillető helyet a társadalomban. Megtanulta a leckét,
dolgozik az alázatosságán. Ismét nyeregben lesz, a következő hat hónapban
teljesen helyreáll a helyzete. Csakhogy továbbra is moslékot fog
felszolgálni a hajléktalanoknak. Vagyis nem egészen moslékot. Rafe
hevesen tiltakozna ez ellen a kifejezés ellen. Rafe. Ishmael. Mike és Nagy
Bob. Egek, hiszen kábé búcsúpartit tartottak neki! Még ők is azt hitték,
hogy nem kell visszamennie.
A  kutya ugyanúgy várja, mint mindig, a szoba kellős közepén ülve,
mintha az egyedül töltött időben nem a futonágyon hempergett volna.
Az  elmozdult díszpárnák a rajtuk látható mélyedéssel már elegendő
bizonyítéknak számítanak, mégis mindig ártatlanságot tettet, fejet hajtva és
ásítozva, mint egy rabszolga az ura előtt. Adam mindennap megkérdezi
tőle:
– Felugrottál a kanapéra?
A kutya pedig mindennap hegyes végű farkát csóválja, és egy „Ki? Én?”
színjáték közepette vigyorog.
Adam ma rá sem néz a kutyára. Ledobja az aktatáskáját a földre, lehúzza
finom szálú gyapjúból készült kabátját, és a kutyaszőrrel teleszórt
futonágyra hajítja, majd meglazítja a nyakkendőjét, és kimegy a kis
konyhába. A Dewar’s whisky üvege már félig üres. A mosogató mellett áll
egy koszos pohár, amit Adam most magához vesz. Anélkül, hogy kiöblítené
belőle az előző esti ital maradékát, már épp töltene magának pár centilitert
az italból, amikor megszólal a mobilja. Ariel neve jelenik meg a kijelzőn,
mire Adam leteszi az üres poharat.
– Szervusz, szívem!
 – Kihagyhatnánk a szombatot? Taylor nagy szülinapi bulit tart a Copley
plázában, és mind korán odamegyünk shoppingolni. Nagyon szeretnék…
– Jól van. Menj csak! Érezd jól magad, és mondd meg Taylornak, hogy
boldog szülinapot kívánok neki!
Aztán lerakja, még mielőtt a lánya megköszönhetné. Már mesterien tud
okokat kitalálni arra, miért ne töltse vele a szombatokat, és ez is egy újabb
ilyen alkalom, amit már nem kap vissza az élettől.
Aztán Sterling is hívja. Az  ügyvédjeik egy ideje már nem közvetítenek
kettejük között, és azóta a volt felesége előszeretettel hívogatja és zaklatja.
Talán még élvezetét is leli benne.
Sterling már nem vezeti fel a mondanivalóját, nincs semmi finom
megközelítés, könnyed beszélgetés. Egyszerűen csak célirányosan belevág
a közepébe, mint egy rakéta, semmi átmenetet nem hagyva a „Helló!” és az
„Azt akarom, hogy…” között. Mintha nem is akarná, hogy Adam szóhoz
jusson, hátha valami a hangjában emlékezteti a közös életükre. Régebben,
amikor telefonon beszéltek, odafigyeltek egymásra. Minden
beszélgetésüket valamilyen kedves megjegyzéssel zárták: „Szeretlek”,
„Nemsokára otthon vagyok”, vagy „Hiányzol”. Most csak a tárcsahang
marad, mint egy katonai elbocsátás.
Sőt, rosszabb. Amint Sterling letudta a követeléseit, Adam már tudja,
hogy nemsokára elkezdi felsorolni a hibáit: a hirtelen természetét, a
megbízhatatlanságát, azt, hogy tönkretette az életét. Ez utóbbival a
társadalomban elfoglalt helyére gondol, ami azonban, amennyire Adam
látja, cseppet sem változott. Megmaradtak a barátai. Még ott vannak neki a
házak. Továbbra is ő irányítja azoknak a jótékonysági eseményeknek a
lebonyolítását, amik aztán az esti hírekben is feltűnnek.
A  volt felesége csak azért hívja fel, hogy úgy rendezze el a dolgokat,
hogy azok számára a legelőnyösebben alakuljanak, hogy kérjen tőle
valamit, hogy alárendeltként kezelje. Akkorát csalódott Adamben, hogy a
telefonhívásokkal most levezeti rajta a keserűségét.
Így Adam elég kelletlenül veszi fel a telefont, ha ő hívja. Sterling már
nem az a nő, akivel Adam az élete hátralévő részét töltötte volna, hanem
olyan, mint egy pöröly, és minden adandó alkalmat megragad, hogy a
bűneivel ütlegelje a férfit.
Ezúttal azt forszírozza, milyen nagy szüksége lenne Arielnek egy saját
autóra. Egy hónap múlva lesz a forgalmi vizsgája, és Sterling szerint
minden tizenhat évesnek kocsit kell kapnia a születésnapjára, egy Miatát
vagy egy Volvót. Valami biztonságosat és tekintéllyel bírót. Olyat, amire
mindenki más tizenhat éves lánya irigykedhet.
Adam időközben kikapcsolta Sterling hangját. Most már csak olyan, mint
egy dongó méhecske vagy valaki másnak a csengőhangja. Idegesítő, de
nehéz elhessegetni. Egyszerűen eltartja a telefont a fülétől, és fel-alá járkál
a kis lakásban. Felrázza az egyik díszpárnát, amit a kutya kilapított. Elöblíti
a koszos talpas poharat, majd megtölti vízzel. A távolabb tartott telefonnak
köszönhetően miniatürizált szavak tovább zümmögnek a készülékben,
mintha egy apró Sterling szorult volna a lapos, szögletes eszközbe. Egy-két
szót kihall közülük, ahogy egy-egy kifejezés váratlanul tisztán hallatszik.
Olyasmiben kéne gondolkozniuk, ami képes elvontatni a lószállító
utánfutót, amibe szintén be kell fektetniük, ha Ariel részt vesz a nagyobb
versenyeken.
Adam a kutya táljába önti a pohár vizet, majd letekeri a whiskysüveg
tetejét.
A  kis Sterling kis döngicsélő hangja egyre messzebbre sodródik tőle.
A telefont a pulton hagyta. A poharába whiskyt töltött. Aztán egy pillanatra
beáll a csend. Majd meghallja a volt felesége aprócska hangját kiabálni a
készülékből, ahogy azt kérdezgeti, Adam ott van-e még. Adam nem tudja.
Ott van még? Az  az Adam, aki egyszer volt? Azt sem engedheti meg
magának, hogy teletankolja a kocsiját, hát még hogy egy drága autót
vegyen egy gyereknek, aki olyan lekezelően bánik vele, mint Ariel.
A  lányának semmi szüksége a legújabb státuszszimbólumra, a legújabb
tételre a „hogyan ne maradjunk le a többiektől” listán. Nevetséges a
gondolat, hogy ezzel megfosztanák valamitől az ő kis hercegnőjüket. Adam
tudja, hogy az milyen érzés. Amikor nem kapsz új cipőt, pedig a lábujjad
már kilóg a régiből.
Olyan erővel nyomja meg a hívásmegszakító gombot, hogy a készülék
végül teljesen kikapcsol. Óvatosan a pultra teszi, tölt magának még egy
ujjnyi italt a majdnem teli talpas pohárba, és bemegy a nappaliba.
Az igazság az, hogy ha a dolgok nem változtak volna, ha nem ásta volna
alá a saját életét a félelme és a hirtelen természete talajfúrójával, akkor
nagyon szívesen venne új kocsit Arielnek. És nagy örömét lelné a lány
ragyogó arcában, amikor meglátja a vadiúj Volvót vagy Miatát – vagy
valami más, manapság menőnek számító járgányt – a felhajtón, rajta egy
nagy masnival. A világért sem fosztaná meg ettől a lányát.
 A  kétségbeesés ólomsúlya mellé a szorongás buborékja is befészkeli
magát. Még nem szabadult meg a Fort Street Centertől. Hogyan fog valaha
is kikeveredni ebből a szegénységbe tartó lejtmenetből? Az  egyetem óta,
amikor is buszokat vezetett az éjszakában, hogy ki tudja fizetni a tandíját,
egyszer sem gondolkozott el a márkásabb és az üzletek saját márkája alatt
futó kukoricapehely árán. A  mesterképzése első éve óta egyszer sem
hagyott számlát bontatlanul, és egyszer sem fizette be a hitelkártyája
tartozásának csupán a minimum összegét.
Most viszont az asztal – ami alatt a kutya meghúzódott, és ami alól
csupán a farka vége látszik ki – tele van bontatlan számlákkal a laptop
mellett, amit túl fáradt kinyitni, túl fáradt átnézni az internetes
álláshirdetéseket. Túl fáradt ahhoz, hogy gondolkodjon.
Adam belekortyol a whiskybe. Az  égető érzés minden egyes korttyal
enyhül.
 Huszonkilencedik fejezet
Kissé kínos volt tanúja lenni a szűkölésének. Aztán a bömbölésének. Sosem
láttam ilyesmit egy embernél. A  fajtámból sokan vonyítanak, de ezt
fájdalmas volt még csak hallani is. Már nem játszott tovább a játékával,
hanem üvöltözni kezdett, így elrejtőztem az asztal alatt. Ha ilyen hangokat
ad ki, nem akarok a közelében lenni. Tudtam, mire képes egy dühös ember.
Nem szívesen voltam abban a lakásban. Az  első adandó alkalommal meg
akartam szökni. Őszintén szólva, azt sem értettem, mit keresek ott. Nem
edzettünk. Nem küldött küzdőtérbe. Alig vett tudomást a jelenlétemről. Én
a szoba egyik végébe húzódtam, ő a másikba. Nem próbált kialakítani
semmilyen kötődést, ahogy azt a mentoromnál és az emberénél láttam, vagy
annál a kis szukánál és a fickónál, aki segített megszabadulnom attól a
bottól, vagy akár a labradornál és az ő emberénél.
Aztán a férfi elcsendesedett. Sokáig hallgatott. A futonágyon ült, kezében
az italával, és csak bámult maga elé a szobában, amíg elő nem
merészkedtem, csak hogy legyen mit néznie. A  könnycseppek hosszan
gördültek végig nyitott szemétől az arcéléig. Ivott és sírt. Ivott és sírt.
Lefeküdtem a szőnyegre, de a szememet rajta tartottam.
Amikor a pohara kiürült, lefeküdt, de a hangjai nem szűntek meg. Végül
felkeltem, mindkét irányba nyújtózkodtam, megráztam magam, és leültem.
Ha elhallgatott volna, talán arrébb ténfergek. De tovább nyöszörgött,
egyfajta ősi kétségbeeséssel, mélységes gyötrelemmel. Nem úgy, mint egy
macska szájába szorult nyúl, és nem is úgy, mint a vesztes kutyák a
küzdőtérben. Inkább azoknak az állatoknak a vonyítására hasonlított, akik
ugyanúgy a menhelyen kötöttek ki, mint én, akik elvesztek, messzire
kerültek az embereiktől, és képtelenek voltak gondoskodni magukról.
Az elhagyatottság hangja. Hasonló ahhoz a szomorú szűköléshez, amilyet a
mentorom adott ki, amikor rájött, hogy nem fogja többé látni az emberét.
Vagy egy kicsit ahhoz, amilyet én hallattam, amikor elvitték a folyosó
végén álló ajtó mögé.
Mi mást tehettem volna? Mégiscsak kutyából vagyok, segítenem kellett.
Felugrottam mellé, és addig böködtem a kezét az orrommal, amíg a jó
fülemhez nyúlt, és végighúzta az ujjait a szélén, aztán megtettem.
Hozzádörgöltem a fejemet. Orrom hegyét az arcához nyomtam, majd
megnyaltam. Sós íze volt, de nem rossz. Nem lökött el magától, úgyhogy
araszolva közelebb préselődtem hozzá, míg egymás mellett feküdtünk a
futonágyon. Egyik karját a hátamra tette, és arcát a pofámhoz szorította.
Aztán elaludtunk.
 Harmincadik fejezet
Adam azt álmodja, hogy egy zsúfolt folyosón kell átvágnia. Valamit meg
kell tennie, de nem emlékszik rá, hogy mit. Karja elnehezült valaminek a
súlyától, amit nem lát. Az ellenkező irányba tartó emberek tömege ide-oda
löki. Ekkor felriad.
A  kutya mostanra a futonágy oldalához préselte, és egész testével
elnyúlva fekszik mellette, szögletes pofája a nyakába fúródik, a nyirkos
kutyalehelet csiklandozza a bőrét. Adam küszködve próbálja arrébb tolni a
kutyát, hogy fel tudjon ülni. Az  állat hirtelen leugrik a futonágyról,
nyújtózkodik, és ásít egyet.
– Legalább egyikünk jól aludt.
A  kutya, láthatóan elégedetten a szabálysértésétől, élénken megrázza
magát, és leül Adam elé.
A férfi megsimogatja a kutya fejét, és feltűnik neki, hogy az milyen puha.
Koponyája kőkemény a keze alatt, de rövid, barnás szőre olyan lágy és
sima, mint a selyem. Adam ismét megsimogatja. A kutya kinyitja a száját,
és rávigyorog, közben apró szuszogó hangot hallat, a farka pedig ide-oda jár
a földön.
–  Elég randa egy kutya vagy. – Az  állat elragadtatva fogadja Adam
nyugtató hangját. – Rusnyának kéne elnevezzelek.
A kutya feláll, és izgatottan csóválja a farkát Adam bókjától.
– A menhely ismét nyitva van, tudod? Dr. Gil hagyott egy üzenetet.
Az állat topogni kezd elülső lábán, felélénkülve szokatlan társalgásuktól.
– Készen állsz, hogy visszamenj?
Vinnyogó hang jön válaszul.
– Talán majd holnap.
Adam feláll. Odakint besötétedett, és nem tudja, mennyi lehet az idő.
Lehet, hogy este van, de az is lehet, hogy nemsokára hajnalodik. Úgy érzi
magát, mint akin áthajtott az úthenger. A talpas pohár fejjel lefelé borult a
futonágy mellett. Adam ránéz a mikró órájára. Hajnali három. Nem engedte
ki a kutyát, és nem is etette meg.
 A  február végi éjszaka hideg, tiszta és elképesztően csendes. Adam
rendes sétára viszi a kutyát a háztömb körül, és hagyja, hogy a csípősen
hideg levegő a saját tüdejét és eltompult elméjét is kitisztítsa. Minden olyan
csendes, olyan nyugodt. Leveszi a pórázt a kutyáról, hogy
körbeszimatolhasson egy üres telken. Az úton csupán egy rendőrautó halad
lassan, a benne ülő magányos zsarun kívül nincs a környéken egy teremtett
lélek sem. A  férfi egyenesen Adamre néz, letekeri az ablakot, és mintha
örülne, hogy valami megszakítja az őrjáratát.
– Csak megsétáltatom a kutyát. – Adam felemeli a pórázt.
– Itt pórázon kell tartania.
– Tudom. Gondoltam, ezúttal kicsit lazán kezelem a szabályokat.
A zsaru elmosolyodik, majd továbbhajt.
A  kutya már régóta távol van, és Adam hirtelen eltűnődik, vajon
visszajön-e egyáltalán. Mi van, ha elszalad? Hiszen korábban az utcán élt.
Mi van, ha azt hiszi, hogy Adam szabadon engedte? Még sosem vette le
róla a pórázt, és azt sem tudja, előjön-e az állat, ha hívja. A fülét hegyezi,
hátha meghallja, hol van a kutya a hatalmas kihalt területen. Eltűnt.
Elszökött. Adam már maga előtt látja az üres tálakat a konyhapadlón.
Feltekeri a pórázt. Még csak oda sem tudja hívni a kutyát, mivel nincs
neve. Már majdnem három hete nála van, de eddig csupán úgy szólította,
hogy nagyfiú, haver vagy te. Csupán egy idegesítő vendéget látott benne.
– Gyere ide, nagyfiú! Ide, haver!
A  kutya lágy bundája olyan volt az ujjai alatt, akár a szatén. Ez volt a
legpuhább dolog, amit megérintett Ariel bababőre óta.
A távolban szuszogó hang hallatszik.
– Hé, nagyfiú!
A sötétségből előbukkan a kutya, a farkát csóválva.
Adamen megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés hulláma söpör végig,
és a keze remeg egy kicsit, ahogy a nyakörvre csatolja a pórázt.
– Jó fiú! – Azzal megpaskolja a kutya fejét.
 
 
Adam bemegy a fürdőszobába, pisil, gyorsan fogat mos, majd leveszi a
pulóverét és a farmerját, amiket a fürdőben lévő, szennyesnek fenntartott
kosárba dob. Bemászik vetetlen ágyába. Egy ideig csendben fekszik, aztán
odahívja a kutyát.
– Jössz?
 Mielőtt mély álomba zuhan, utolsó gondolata, hogy el sem tudja
képzelni, mit fog szólni Gina, ha közli vele, hogy megtartja a kutyát, ami
most az ágya lábánál horkol. Valahogy megnyugtatja a tudat, hogy talán
helyeselni fogja.
 Harmincegyedik fejezet
Majdnem nem mentem vissza, amikor hívott. Hosszú idő óta most először
voltam szabadon, és őszintén úgy hittem, ez a szándéka, amikor levette a
pórázt. Már kommunikáltunk egymással, ő úgy, hogy megérintett a kezével,
én pedig úgy, hogy megérintettem az orrommal. A kettőnk közti válaszfal,
amit mindketten tiszteletben tartottunk, egy kicsit lejjebb ereszkedett.
Olyanok voltunk, mint két különböző alomból származó kölyök, akik
összegabalyodva együtt alszanak. Így amikor elengedett, azt hittem, ezzel
akarja kimutatni, megérti, hogy ismét egyedül kell boldogulnom. Hogy az
együtt töltött időnek – aminek továbbra sem értettem, mi volt a célja – vége.
Éjszaka mentünk ki, a környékre az a városokra jellemző csend
telepedett, amikor az emberek meghúzódnak otthonukban, és a kocsik is
rejtőzködnek. Minden sarkon éjszakai állatok – egerek, patkányok, városi
mosómedvék és borzok – ólálkodtak, de nem foglalkoztam velük. Mivel
pórázon voltam, nem lett volna értelme.
Kutyák nem voltak a közelben. Szimatoló orrom nem érzett a délutáninál
frissebb szagokat. Új területeket jelöltem meg. Amikor elértünk az üres
területhez, és a fickó lecsatolta a pórázomat, úgy vettem, hogy ezzel
szabadon engedett. Így akkor minden szép és jó, gondoltam. Ez így rendben
is van. Elég jól bánt velem, és én is jól viselkedtem. Most viszont ideje
lelépni, hogy kereshessek egy meleg helyet egy bokor alatt, a farkam alá
dugjam az orromat, és magam mögött hagyjam ezt az ágyból és
kutyakajából álló tunya életet. Végeztünk egymással. Rázzunk mancsot,
aztán a viszontlátásra!
Elindultam a sötétben, végigkóboroltam az üres területen, és más kutyák
jeleit, illetve pockok – későbbi eledelem – illatát kerestem. Teljesen
elbódított a szabad élőlények szaga. Az  ürülékek guberálókról és
ínyencekről meséltek, azokról, akik magukról gondoskodnak, és azokról,
akik az emberek szolgalelkűségét és a rendszeres étkezések könnyű
megbízhatóságát élvezik.
Ahogy én is tettem ez alatt a rövid idő alatt. Tudtam, hogy behódolása
valószínűtlen megnyilvánulását nem szabad megalázkodásként
értelmeznem. Nem fogok bedőlni egy szánalmas hasfelfedő gesztusnak, és
teljes behódolásként értelmezni azt. Nem ám. Egyszerűek voltak a
szabályok: ő megetetett, én pedig elfogadhatóan viselkedtem. Nem
tartoztam neki semmivel. És ő sem tartozott nekem semmivel. Abban a
pillanatban megsajnáltam, de ennyi. Szomorú volt, én pedig pillanatnyi
vigaszt nyújtottam. Ettől még nem leszünk társak.
Meghallottam a hangját, és megértettem a jelentését, még ha a szavakat
nem is. Megpaskolta a lábát, halkan füttyentett. Tovább lézengtem, de
közben vacilláltam a szabadság és a meleg fekhely között. Régi cimborák
és szemetesek képe férkőzött be a gondolataim közé, mivel a keményre
taposott hó alatt mindkettőnek a nyomát megtaláltam.
A fickó ismét magához hívott, ezúttal kicsit hangosabban, kicsit nagyobb
aggodalommal. Talán félreértettem? Lehet, hogy csak hagyta, hogy egy
kicsit egyedül legyek, és meghozzam a döntésemet? Felemeltem a fejem, és
olyan mozdulatlanul álltam, mint egy angol pointer, aki vadat érez. Heves
szellő kapott bele a megfagyott, egyenetlen hóbuckák között megbújó
papírdarabokba, és forgatagokban megkergette őket. Megborzongtam. Ma
tényleg nem muszáj idekint aludnom. Egyszerűen vele mehetnék.
Elfogadhatnám a pórázt.
Gyere ide, nagyfiú! Ide, haver!
A tapasztalataim nem győztek meg arról, hogy az emberek megbízhatók
lennének. Amikor még a pincében éltem, a fiúk elviselhetők tudtak lenni,
főleg ha nyertem. Máskor viszont minden figyelmeztetés nélkül
végigrugdostak minket a helyiségen. Miért kéne a köztünk lévő kellemes
légkört egy jobb élet előjelének, és nem egyfajta anomáliának tekintenem?
Miért engedett el, és aztán miért adja ki ezeket az ingerlékeny hangokat?
Hogy megerősítse vezetői pozícióját a falkán belül? Azt már nem, a magam
ura maradok. Magam választom meg a falkámat.
Akkor értettem meg, mire gondol, amikor elcsendesedett. A téli éjszaka
néma csendjében hallottam, ahogy sóhajt egyet, a feladás és a csalódottság
hangjával.
Ekkor visszamentem hozzá. Kompromisszumkészen üdvözöltem.
Egyelőre rám teheted a pórázt. Várok a szökéssel tavaszig.
Jó fiú!
 Harminckettedik fejezet
Adamet hirtelen elfogja az idegesség, miközben a kutya nyakörvéhez
csatolja a pórázt. A kézzel festett papagáj átfordult a NYITVA oldalára, és
Gina boltjában égnek a fények. Mintha azok a kis halak az üzlet elején lévő
betűk körül az ő hasában úsznának. Csak nemrég tudatosult benne, hogy az
A-tól Z-ig trópusi halak a kirakaton aranysügérek és zebradániók. Újabban
igyekezett kevesebbet állni az ablakában, mert továbbra is neheztelt
Ginának az életére tett megjegyzése miatt. Nos, meg fogja neki mutatni,
hogy képes változni, ha akar. Beszélt erről dr. Steinnel, hogy miért érzi
irracionális szükségét annak, hogy magyarázkodjon egy olyan nőnek, akivel
nem áll kapcsolatban, sőt, még rosszabb, aki inkább ellenséges ismerős.
A pszichológus ösztönözte, hogy járjon utána a motivációinak.
Nem Gina beszélte rá, hogy tartsa meg a kutyát. Ez az ő döntése volt,
amivel még hosszú ideig kénytelen lesz együtt élni, vagy kénytelen lesz
megbánni. Tisztázni akarja Ginával, hogy bár eltökélte, hogy megtartja a
kutyát, nem ő vette rá erre érzelmi zsarolásával – és közben kérni akar pár
tanácsot is a kutya nevelésével kapcsolatban. Véget kell vetnie a kutya azon
szokásának, hogy minden egyes szembejövő kutyára ráveti magát. Talán a
nő tud ajánlani még egy könyvet.
– Gyere!
Továbbra sem adott nevet neki. Valahányszor eszébe jut egy név,
leteszteli, hogy lássa, reagál-e rá a kutya. Egyelőre a Nagyfiú tűnik a
legesélyesebbnek. A kutya nem jön oda, és nem engedelmeskedik egyetlen
kedvesen kiejtett szónak sem. Adam végiglapozta a pitbullokról szóló
könyvet, de nem sokat segített. Így ösztönösen cselekszik. Amikor felveszi
az üres tálat, a kutya előjön. Amikor megrázza a pórázt, a kutya az ajtóhoz
baktat. Bármilyen hirtelen mozdulat – mint amikor beverte a lábát a
dohányzóasztalba, és felkiáltott – megrémíti az állatot, és rögtön behúzódik
az asztal alatti búvóhelyére. Nem egy Rin Tin Tin. Nem is egy Lassie. És
még csak nem is Marmaduke.
– Látogassuk meg Ginát!
 Beköszöntött a március, de a levegőben még a tél hidege érződik. Ez
továbbra is az évnek az a szakasza, amikor a meleg idő elképzelhetetlennek
tűnik. A  Fort Street Center férfiain is nyomot hagy ez az időjárás, ami
szélcsípte arcokat, kicserepesedett ajkakat és kék eres, piros szélű orrokat
hagy maga után. Lekapják a mosogatógép levegőjétől még meleg műanyag
tálcákat az állványról, és szorosan magukhoz ölelik. Többrétegnyi ruhát
húznak magukra, eldobott holmikat, amiket az emberek az üdvhadseregnek
vagy közvetlenül a központnak adományoztak. Az  előtérben egy nagy
kartondoboz áll, amibe az adományozók beledobhatják a feleslegessé vált
ruhadarabokat. Mostanában alig marad valami a dobozban, minden
viselhető ruhadarabot már felvett valaki.
Amikor átkelnek az úton, Adam észreveszi, hogy Gina az üzlet ajtajában
áll, és egy pillanatra eszébe jut, hogy talán rá vár. De aztán a nő elfordul.
Bárki érkezését leste is, az nem jött el. Hát persze hogy nem rá várt.
 
 
A  papagájok a szívélyes köszöntés elfogadható utánzásával rikácsolnak,
amikor Adam és a kutya belép az üzletbe. Gina egyik kezében egy
halhálóval áll odabent. A kinti hideg ellenére a boltban meleg van, és a nő
egy rövid ujjú, fehér blúzt visel, ami tökéletesen illik az alakjához, és
elragadó, háromszög alakú bőrfelületet fed fel a nyaka tövében. Haját
kiengedte, így lágyan súrolja a vállát. Nem úgy fest, mint egy egyszerű
eladó, sokkal inkább úgy, mint akinek munka után randija van. Csuklója
aljába egy vízcsepp kapaszkodik.
Amikor észreveszi Adamet és a kutyát kis üzlete közepén, felakasztja a
csöpögő hálót egy kampóra, és karba teszi a kezét. Nem mosolyog, kifejező
szemöldökét kérdőn felhúzza.
– Azt hittem, újra kinyitott a menhely.
Adam lehajol, és a kezét végighúzza a kutya testén. A kutya farka lágyan
ide-oda leng, de közben Ginát figyeli.
– Megtartom.
Ő  is Ginára szegezi a tekintetét, szája kissé szétnyílik a nő reakciójára
várva. Talán Gina felé tanúsított általános ellenségessége erre enyhül, még
ha csak egy pillanatra is.
–  Mitől gondoltad meg magad? – Hangja gyanakvást, nem helyeslést
sugall.
Adam vállat von, de a mozdulat szinte beleveszik kabátja tömegébe.
 –  Nem tudom. Több minden közrejátszott. – Adam csalódott, úgy érzi
magát, mint egy gyerek, akinek nem értékelik eléggé a krétarajzát. –
Megszoktam a jelenlétét.
Gina ajka nagyon lassú, kelletlen mosolyra húzódik.
– Ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem helyesen cselekszel.
A  csalódottság eloszlik. Fogalma sincs, miért vágyik arra, hogy Gina
kedves legyen vele, de ez a helyzet, és még ez az enyhe elismerés is
kellemes érzéssel tölti el.
– Reméltem, hogy ezt mondod. Még mindig egy kicsit őrültségnek tűnik.
A kutya közben leül, és a száját óriási ásításra nyitja.
– Felhívtad dr. Gilt, hogy megmondd neki?
– Nem? Miért kéne?
– Tudni akarná. Tekintve a… – egy pillanatig habozik – …a különleges
körülményeket, jobb, ha tájékoztatod a helyzetről.
– Rendben van.
Gina egy kutyakekszért nyúl.
– Hogy fogod elnevezni?
Előrenyújtja a kekszet, a kutya pedig úriemberhez méltó finomsággal
kiveszi az ujjai közül.
– Jelenleg a Nagyfiú tűnik a legesélyesebbnek.
–  Nem. Az  nem jó. A  földön minden kan kutyát legalább az esetek
felében így szólítanak. Olyan nevet adj neki, ami megkülönbözteti a
többiektől.
– Miért, az, hogy pitbull, nem elég?
–  Nem. Most új esélyt adsz neki az életre, és ezzel együtt új
személyazonosságot is.
– Mint egy kutyáknak szervezett tanúvédelmi programban?
–  Valami olyasmi. Nem lesz könnyű. Remélem, felkészültél arra, hogy
rendesen megneveld. Kemény munka áll előtted.
Adam semmi ilyesmit nem tervezett, egészen meg van elégedve a
jelenlegi helyzettel. Eltekintve a kutya utcai agressziójától.
–  Valahogy rá kell vennem, hogy ne próbálja meg leszakítani a karom,
valahányszor egy másik kutyával találkozunk.
– Erre tanították. De megtaníthatod másra.
– Nagyon remélem.
– Van pár névjegykártyám kutyasuttogóktól. Mindjárt megkeresem őket.
Azzal Gina eltűnik a pult mögött.
 –  Mikor lettek a trénerek suttogók? Ez az állat elég szívós. Inkább
kiabálnom kéne vele.
Gina felemelkedik.
–  Azt nem teheted. Komolyan. Meg kell győznöd, hogy a gyengéd
viselkedés mindig jobb.
Adam felidézi, hogyan iszkol be a kutya az asztal alá, valahányszor
felemeli a hangját telefonálás közben, vagy vasárnap délután ráordít a
tévére, amikor az ellenfél kapja el a csapata passzát.
– Igen, nyilvánvalóan az az erős, de érzékeny típus.
– Ezzel ne viccelődj! Valószínűleg az. Ezeket a kutyákat így nevelik, nem
így születnek.
–  Ebben nem vagyok olyan biztos, de majd az idő eldönti. – Adam
elveszi a névjegykártyákat Ginától, és átlapozza a kis gyűjteményt. Tudja,
hogy nem engedhet meg magának egy kutyatrénert, de úgy tesz, mintha
megfontolná a dolgot. – Te melyiket ajánlanád?
–  Mindannyian jók. De talán érdemes a K-Nine Etiquette-tel kezdened.
Ők nagyon jók a problémás állatok kezelésében. – Gina Adamre függeszti
olívaolaj-színű szemét. Most először a megvetésen kívül valami más is
látszik benne. – Szerintem tényleg van remény a számára.
Adam úgy érzi, a nő hajlandó vele kedves lenni, vagy inkább csak
hajlandó elfogadni, hogy nem annyira rossz ember. Hogy talán még
számára is van remény.
– Esetleg hívhatnád Chance-nek, azaz Esélynek. Hiszen azt adsz neki. És
talán ő is ad egy esélyt neked.
Gina kissé elpirul, a nyaka tövében felfedett háromszög lassan
rózsaszínes árnyalatot ölt.
– Mire?
Gina elfordul, ismét a kezébe veszi a halhálót, és folytatja a halak
kilakoltatását. Bármit gondol is, azt nem mondja ki. Talán zavarba jött a
feltevésétől.
– Chance. Igen. Lehet. Tetszik? Hé, Chance!
A  kutya, aki idáig a haleledelek közé dugta az orrát, oldalra billentett
fejjel felnéz Adamre, és nagy szája kutyavigyorra nyílik.
– Szerintem tetszik neki.
Gina ismét felakasztja a kis hálót, és olyan közel lép hozzájuk, hogy
Adam megérzi a samponja enyhe virágos illatát. Gina lehajol a kutyához.
 –  Akkor úgy néz ki, megvan a nyertes. – Megsimogatja a kutya nagy
fejét, majd megérinti Adam alkarját. – Helyesen cselekszel.
Ezúttal Adam pirul el. Jólesik neki a nő érintése, olyan egyszerű, olyan
emberi. Rávilágít arra a magányra, ami élete központi elemévé vált.
 Harmincharmadik fejezet
A lapockáim között a szőr még azelőtt felmeredt, hogy rendesen
beazonosíthattam volna a szagot. Teljesen ösztönszerűen mordultam fel.
Mély, figyelmeztető hangon. Nem szokásom ilyesmit tenni. Nem egy másik
kutya volt, aki átlépte a pórázhosszom által kijelölt terület határát, hanem
ők. A  fiúk. Azok, akik abban a pincében tartottak a szüleimmel együtt, és
csak harcolni, párzani és edzeni rángattak ki onnan minket. Ellenséges
érzéseim pulzusa felkorbácsolta a szívemet. Vajon szándékosan
keresztezték az utamat? Itt ér véget rövid életem a napfényben?
Az  emberem újabban beszélt hozzám, újra és újra elismételgette a
szavakat, amíg végül felfogtam a jelentésüket. Egész szórakoztató volt, és
jutalmul a Milk-Bone kutyakeksz elég volt ahhoz, hogy a dolog több percig
is lekössön. Cseppet sem hasonlított a fiúk kiképzésére, amikhez botok és
láncok kellettek. Egy kicsit azonban futottunk most, hogy az utcákról végre
eltűnt a hó. Nem jelentett különösebb kihívást, csak egy rövid, pár száz
méteres kocogás volt a parkon keresztül, a kis tó körül. A  fickó eléggé
zihált utána, míg én alig kezdtem lihegni. Vagy az én állóképességem volt
ennyire jó, vagy az övé ennyire gyenge.
Olykor-olykor előjöttem az asztal alól, hogy leüljek mellé, miközben a
játékaival játszott. Még az ételével is nagylelkűbben bánt. Egy falat hús itt,
egy tányérnyalintás ott. Épp csak annyi, hogy nehezebben tudjam
értelmezni a viselkedését.
Akkor is az egyik ilyen szót mondta nekem. Chance. Aztán Nyughass.
Ezt a két szót már eleget ismételgette ahhoz, hogy tudjam, az elsővel engem
azonosított be – de az is lehet, hogy inkább a másodikkal. Gyakran
összekapcsolódtak: Chancenyughass. Apró remegés futott végig a pórázon
felém, mintegy táviratozva az üzenetet. Az  aggodalom, a gyorsuló léptek
határozottabb vibrálása.
Nem akartam túl sokáig ácsorogni, hogy felelevenítsük az
ismeretségünket, úgyhogy nekifeszültem a póráznak. Nem rántott vissza,
nem feszítette meg a nyakörvemet, mint akkor, amikor másokkal beszéltem
az utcán. Úgy festett, hogy az emberem sem akar megállni. Mindketten
tudtuk, hogy abból semmi jó nem származna. Ideges lettem a fiúk szagától
és a lépteik hangjától a járdán. Már nem akartam megvívni a csatáikat.
Aztán az emberem megtorpant. A fiúk előttünk álltak, a hangjuk kihívóan
csendült, és a testtartásuk is hasonló érzelmekről árulkodott.
A fickó harcolni akar küldeni, miközben alig edzettünk? Vagy át fog adni
a fiúknak, és hagyja, hogy visszategyenek a pincébe? Valószínűleg csak
arra lennék jó, hogy mások gyakorlatozzanak rajtam, amiről eszembe
jutottak azok a kutyák, akiken én gyakorlatoztam – vagyis akiket
szétmarcangoltam. Ezek a fiúk nem lennének velem elégedettek, ha
rájönnének, már csak önvédelemre vagyok képes a küzdőtérben, fizikai
fölényre már nem tudnék szert tenni. Összeragasztanák az állkapcsomat, és
hagynák, hogy a többiek megegyenek ebédre.
Ekkor ráébredtem, hogy a háziállatok csapdájába estem. Kényelemben
éltem, és a régi gondozóim a nagyon is kellemetlen életbe való visszatérést
jelképezték. Szorosan az emberem lábához húzódtam, így könyörögve neki
– erre egyáltalán nem vagyok büszke –, hogy tartsa magánál a pórázt. Hogy
ne adjon nekik vissza. Lehet, hogy nem akartam háziállat lenni, de az is
biztos, hogy abba a pincébe sem akartam visszamenni. Továbbra is azt
terveztem, hogy függetlenítem magam, de majd csak akkor, amikor nekem
megfelel. Most még nem. És főleg nem a régi életemhez akartam
visszatérni, hanem egy szabad kutya életét választottam volna.
 Harmincnegyedik fejezet
– Hé, haver! Hol szerezted ezt a kutyát?
Két fiatal férfi lép ki az egyik kapualjból. Bő ruhákat viselnek, amik
mégis eltörpülnek hatalmas, fekete pulóverük mellett, amin egy híres
sportcipőmárka logója látszik. Szintén fekete sapkájuk hetyke szögben ül a
fejükön, amire még kapucnit is húztak a hidegben. Lábukon vakítóan fehér
sportcipő. Az  egyikükön napszemüveg van, amitől egy kissé Adam Antre
hasonlít. A  másikuknak egy lánc lóg az övéről a hátsó zsebe felé. Kissé
megcsörren, ahogy Adam felé tart, felvágós léptekkel közeledik, nehogy
lecsússzon róla bő nadrágja.
– A tenyésztőtől.
Ez jut eszébe először.
–  Tisztára úgy néz ki, mint az én kutyám. Azt ellopták. Tudsz erről
valamit?
– Nem.
Mégis mi a fenét keres a városnak ebben a részében? Már egy órája
sétáltatja a kutyát, gondosan követve a kutyák tartásáról szóló kézikönyv
testmozgásra vonatkozó tanácsát. Valójában még élvezi is ezt a
rákényszerített tevékenységet, és mivel a gondolatai felvették a léptei
ritmusát, végül a központ demilitarizált övezetétől hatutcányira kötött ki.
Elfelejtett megfordulni. Nem jellemző rá az előítélet, de ez bőven kívül esik
a komfortzónáján. Egy pitbullt sétáltató fehér férfi eléggé kilóg ezen a
környéken.
–  Esetleg keresel valamit? – kérdezi halkan az a fiú, aki nem visel
szögletes napszemüveget. Fejét, amit az óriási kapucni keretez, kissé
oldalra billenti. Tekintetét szinte barátságosan szegezi rá. – Egy kis akciót?
– Nem. Csak megsétáltatom a kutyámat.
– Esetleg megszervezhetünk valamit, ha akarod.
– Nem akarok semmit.
Adam úgy érzi, körbevették. A  kutya lehajtott fejjel áll mellette, de
sárgásbarna szemét felemeli, tarkóján a szőr felmered. Farka egyenesen áll,
mint egy iránytű mágneses mutatója, és lábát megveti a koszos járdán.
Időnként furcsa hangot ad ki, mintha morogna vagy ellenkezne. Ideges
fújtatásokkal.
– Helló, kishaver! Hogy s mint?
A  napszemüveges srác csettintgetve a kutya felé nyúl, mire az állat
felmordul, és Adam lába mögé húzódik.
– Igazi harcosnak tűnik. Biztos nem vágyik egy kis akcióra?
– Ő háziállat.
– Nekem nem annak tűnik. Ott van az a sebhelye.
– Pedig háziállat.
Adam elnyomakszik a magas fiatalok között, akik közelebb lépnek a
kutyához.
A  kutya lehajtott szemmel mered rájuk, pofája puha bőre remegve
felhúzódik, felfedve a fogait. A fiúk erre meghátrálnak.
Adam megrémül, hogy a kutya talán harapni készül, így sarkon fordul, és
maga után rántja a kutyát.
– Teljesen úgy fest, mint az én kutyám. A kutyusom.
A fiúk felnevetnek, majd belépnek a kisboltba.
 
 
–  Kit akartál megvédeni? – Adam hat perc alatt tette meg a hatutcányi
távolságot. A közelben ott van egy Starbucks, kinti asztalokkal még télen is.
Ott majd megállnak, hogy kifújják magukat, és egy kis túlköltekezéssel
megnyugodjanak. Egy dupla mocha lattéval a legnagyobb kiszerelésben,
ami még belefér a keretébe. – Engem vagy magadat? Ismered azokat a
srácokat?
A kutya kifürkészhetetlenül megrázza magát, és leül a járdára.
Elképzelhető, hogy igazat mondtak. Gina is azt mondta, hogy úgy fest a
kutya, mintha harcolt volna, de miért viselkedett olyan idegesen előttük, ha
ismeri őket? Az ok hirtelen elég nyilvánvalóvá válik.
– Bántottak téged? – Adam fél térdre ereszkedik, és maga felé fordítja a
kutya pofáját. – Kényszerítettek, hogy harcolj?
Ekkor két ember lép ki a kávézóból nevetve, mire Adam zavarba jön,
hogy egy kutyához beszél, és felpattan. Odabent vesz egy kekszet, amit
meg akar osztani Chance-szel.
Miután leülnek, Adam pulzusa lassan normalizálódik, és az édes latte
segít helyreállítani a kedélyállapotát. Egy nő megy el mellettük az utcán, és
Chance-re néz. Aggodalmasan pillant rá, mintha a kutya bármelyik
pillanatban rávethetné magát. A  fajta hírnevétől való félelem beárnyékolja
középkorú arcát, és nagy ívben kikerüli őket.
Adam felismeri ezt az arckifejezést, már látta korábban is, és akkoriban
titkos elégedettséggel töltötte el. Bordái közé apró fájdalom nyilall, mire
élesen beszívja a levegőt. Valóban ennyire rossz, ennyire félelmetes volt?
Összetévesztette volna a tiszteletet a félelemmel? Gyakran kérkedett azzal,
hogy nincs szüksége az emberei szeretetére, elég, ha megteszik, amire kéri
őket. Amikor kéri tőlük. Nem volt egyetlen alkalmazottja sem – nem társa,
hanem beosztottja –, aki ne Mr. Marchnak szólította volna. Egyik kollégája
sem tolt elé kisbabaképeket, még akkor sem, amikor pont akkor járt arra,
amikor az újdonsült apuka a többieknek mutogatta őket. Azok közül, akik a
munkájukat Adam saját munkája profizmusának köszönhették, senki sem
küldött neki karácsonyi lapot.
A  keksz maradéka eltűnik a kutya szájában, aki hangos fesztelenséggel
ropogtatja el. Adam kezd fázni, ahogy ott ül a fémszéken a hűvösebbé váló
időben. Kétsége sincs afelől, hogy amikor találkozott azokkal a
bandatagnak tűnő fiúkkal, ugyanilyen félelem ült ki az arcára, félelem
azoktól, akiknek hatalmuk van a helyzet felett, akik a következő lépésről
döntenek.
Ismét belenyilall a fantomfájdalom, mire óvatosan beszívja a levegőt.
A  kutya felnéz rá, sárgásbarna szeme újabb darab kekszben reménykedik,
mintha már el is felejtette volna a találkozójukat a fiúkkal.
– Ideje hazamenni.
 Harmincötödik fejezet
Rafe együtt énekel az iPodján szóló Tracy Chapmannel, de a hangokat nem
igazán sikerül eltalálnia.
– Talkin’ about a revolution, je je je…
Ma vagdaltat ütött össze barna szósszal, jellegzetes fokhagymás
krumplipüréjével és salátával, amit a bálnavadászhajókon az állatok
olajának kinyerésére használt üst méretének megfelelő tálba tett. Ez lett
Adam egyik kedvenc étele, ami elég meglepő, tekintve, hogy a vagdalt a
májhoz hasonlóan tiltott fogás volt a March-otthonban. Fiatalkorában túl
sok étkezés tartalmazott vagdaltat, amelynek térfogatát kenyeres vagy
zabpelyhes töltelékkel növelték, és ketchuppal javították fel. Rafe változatát
azonban bármelyik elegáns étteremben felszolgálhatnák, amelyikbe Adam
korábban járt, és ezt Rafe-fel is közli.
– Azt mondod, haver? Ugyan! Ez a recept még a nagyié volt, aki a saját
nagyijától kapta, és így tovább, vissza egészen addig, amikor a családunk
behozta a rabszolgahajón.
– Rafe, a túlzó megjegyzéseidet csak a fakanállal véghez vitt készségeid
múlják felül.
Adam kioldja a derekára erősített hosszú kötény csomóját, és a
szennyesbe dobja.
A központ szakácsa mosolyogva dugja vissza a fülébe a fülhallgatót.
Adam jó hangulatban van. Két dolog vidította fel nagyon. Az  első egy
ügyfél – az első lépés afelé, hogy kitörjön abból a lesújtó adósságból, ami
az állása és a javai elvesztése óta halmozódott fel. A  másik, hogy Ariel
telefonbeszélgetést kezdeményezett vele. Csak úgy spontán nála szeretné
tölteni a hétvégét. Ilyen még nem volt korábban, és Adamben nagy a gyanú,
hogy valójában nem vele akar lenni, hanem csak az anyját akarja
idegesíteni. Sterling újabban arra panaszkodott, hogy Ariel elviselhetetlenül
viselkedik. Szokásos barátai eltűntek, és akikkel most lóg, azokat Sterling
nem igazán tartja megfelelőnek. Adam Ariel védelmére kelt, mondván, ez
csak egyszerű kamaszlázadás, de Sterling a kitárulkozás egy ritka
pillanatában nem volt hajlandó legyinteni rá, hanem azon aggódott, hogy
valami történik a lányával, ami túlmutat a felnőtté válás általános
fájdalmain. Sterling szerint Ariel egyszer csak úgy döntött, hogy
abbahagyja a lovaglást. A  jegyei romlanak, nem ment el a lacrosse-csapat
válogatójára. És előző nap egy piercinggel az orrában tért haza.
Adam magában összehasonlítja Ariel ellenszegülését Veronica hatvanas
évekbeli megfelelőjével. Piercing szemben a miniszoknyával. Normális
kamasz tiszteletlenség szemben a felszívódással.
 
 
Miután a központ konyhájában minden tiszta és rendezett, Adam felveszi a
kabátját, zsebre teszi a vagdaltdarabot, amit Rafe Chance-nek küld, és jó
hétvégét kíván a többieknek. Sietnie kell, a nap hátralevő részében az
ügyfél üzleti tervét fogja csiszolgatni. Egy most induló vállalkozásról van
szó, és három kölyökképű vállalkozóról, akiknek sikerült egymillió dollárt
begyűjteniük a barátaiktól és a családtagjaiktól, hogy gördeszkaparkokat
tervezzenek. Reményeik szerint ők lesznek a gördeszkások Rees Jonesa 5, és
Adam úgy tervezi, hogy a hétfői prezentációnál otthon hagyja az öltönyét és
a nyakkendőjét. Aztán Arielnek is meg kell terveznie a menüt. Ezúttal
ellenáll a kísértésnek, hogy olyan helyre vigye, amit nem engedhet meg
magának, és inkább főz valamit. Sokat tanul Rafe-től, bár az arányt kicsit
nehezen találja el, és már többször is túllőtte a lasagnét, amit így egy hétig
evett. És persze Chance-t is meg kell sétáltatnia.
Adam már egy ideje egyetlen részt sem nézett meg a Judy bírónő
sorozatból.
 
 
Fél ötkor a park már kezd kiürülni, így ez tűnik a legjobb időpontnak, hogy
levigye a kutyát. Körbefutják a mesterséges tavat a park közepén, majd egy
sétával lazítanak az ösvényen, amely lágyan kanyarog a kertek között. Még
nem virágzik semmi, de a fejük fölötti csupasz ágakon egyfajta rózsaszínes
zöld árnyalat, a természet újjáéledésének apró jele látszik. A  barna kutya
Adam mellett üget, kilógó nyelve vidám megjelenést kölcsönöz neki.
Ahogy sétára váltanak, Adam hosszabbra engedi a pórázt, hogy Chance
kutyamód kóborolhasson és szaglászhasson a frissen rendezett, de még üres
kertekben.
Amikor felérnek egy kis emelkedőn, Gina jelenik meg előttük a három
agarával. Mindketten megtorpannak, biztonságos távolságban egymástól,
mivel nem tudják, hogyan reagálnának a kutyák, főleg Chance.
– Hadd tegyem rájuk a pórázt!
Gina magához hívja a kutyáit, akik Adamnek mind agancstalan
szarvasoknak tűnnek. Lepillant Chance-re, és megnyugodva látja, hogy a
kutya alig láthatóan csóválja a farkát. Vajon Ginának örül így, vagy nincs
ellenére a három magas kutya jelenléte sem? Nagyon lassan elindulnak
egymás felé a keskeny ösvényen. A kutyák szimatolni kezdenek, közben a
farkukat csóválják, ellenségeskedésnek semmi jele. Az  agarak
méltóságteljesen mozognak, Chance-t kerülgetik, pórázuk egymásba
fonódik, míg végül Gina kénytelen körbepördülni, hogy kiszabadítsa magát
a négy kutya májusfatáncából. Kecsesen keringőzik, és közben nevet.
Chance jól viseli a kíváncsiskodást. Nem lódul előre. Nem morog. Nem
vicsorog.
– Jó fiú vagy, Chance! – Adam megpaskolja az oldalát.
A kutya tovább csóválja a farkát.
– Úgy tűnik, fejlődik, igaz?
– Igen. Határozottan jobban viselkedik más kutyákkal.
Aztán kínos csend telepszik rájuk. Nem igazán definiálták még a
kapcsolatukat. Váltottak egymással pár ingerültebb szót, és együtt teáztak.
Megfigyelték egymást. De akkor most milyen viszonyban vannak
egymással? Olyan ismerősök, akik egy séta során egymás mellé szegődnek,
vagy olyanok, akik inkább továbbmennek? Felületes ismerősök? Ha mások
lennének a körülmények, ha a nő nem állt volna annak a régi viszálynak a
tojásdobáló oldalán, akkor kedvelné Adamet? A  férfi zavarodottan
igyekszik valamilyen semleges dolgot mondani, miközben a fejében
kavarognak a gondolatok.
– Nos, örülök, hogy találkoztunk. – Gina egybefogja a három pórázt a bal
kezében. Úgy fest, mint egy fogathajtó, ahogy a magas, sápadt szőrű kutyák
bizonyos távolságra egymástól megállnak előtte. – Szia, Chance!
–  Épp kifelé tartok. Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? – Adam
megrántja a pórázt, mire Chance közelebb lép hozzá. – Jót tesz neki, ha más
kutyák közelében lehet.
Gina bólint.
– Rendben.
Hangja se nem ellenséges, se nem barátságos. Ha valamilyen jelzőt
akarna hozzárendelni, talán azt mondaná, óvatos. Adam enyhe
csalódottságot érez. A  nőnek már nem kéne ennyire vonakodnia a
barátságuktól. Szívesen ad neki jó referenciát dr. Gilnek, de közben nem
hajlandó elfelejteni Adam múltját a Dynamic Industriesnél.
A  park bejárata és kovácsoltvas kapuja felé indulnak. A  köztük lévő
csend nem kifejezetten kellemes, de nem is elviselhetetlen. Mindketten a
kutyákat figyelik. Mintegy kettejük közé helyezik őket. Adamet a nő
érintésének nem tágító emléke bátorította fel arra, hogy mellé szegődjön, ne
pedig azt felelje, hogy „én is örültem a találkozásnak”, majd elsiessen a
másik irányba.
Végül Gina töri meg a csendet.
– Kit választottál a trénerek közül?
–  Senkit. Az  az igazság, hogy nem engedhetek meg magamnak egy
kutyaoktatót. Legalábbis jelenleg.
Adamnek eszébe jut, hogy Gina talán furcsállja, hogy egy olyan ember,
mint ő, nem tud megfizetni egy kutyatrénert, és majdnem hozzáteszi, hogy
a lánya lovasoktatója elég állattréner most neki. De inkább nem teszi.
Megvárja, mit felel erre Gina.
– Vannak oktatókazetták is. Kiveheted őket a könyvtárból.
Ha kíváncsi is, ez Ginán nem látszik.
–  Jó ötlet. Bár az „ül”-t már elég jól megtanulta. És azt is, hogy „ide
gyere”. Azzal határozottan jól állunk. A  „ne menj fel a futonágyra” már
nem megy olyan jól.
– De az jó, hogy már nem támad rá más kutyákra. Szerintem fejlődik.
– Lehet. Ma jó napja van.
– A kutyáim szerencséjére.
– És az enyémre.
Elérték a kaput. Gina megáll egy közelben parkoló Prius mellett.
–  Ugorj be valamikor, és válassz ki neki egy kutyaágyat! Az  talán
megoldja a futonágyproblémát.
– Rendben.
– Van pár, ami nem olyan drága.
– Egy kutyaágy még biztos belefér.
Gina kinyitja a kocsija ajtaját, mire a három agár beugrik, hogy aztán
lehuppanjanak egymás mellé a hátsó ülésen. Gina nem ajánlja fel, hogy
elviszi Adamet, aki ennek ellenére mosolyogva indul hazafelé.
 
 
5
Rees Jones: amerikai golfpályatervező
 Harminchatodik fejezet
Ha Ariel csalódott is amiatt, hogy nem mentek el egy elegáns vacsorára,
szorult belé annyi tisztesség, hogy ezt elrejtse. Ami azt illeti, egész
elfogadhatóan viselkedik, az iPodjának és a mobiljának pedig semmi jele.
Adam úgy érzi, vagy gyanakodnia kéne, vagy repesnie az örömtől. Talán
csak kezd felnőni. Talán kezd elpárologni belőle a düh. Már tizenhat éves,
magas és karcsú. Veronicához való hasonlóságát még inkább kiemeli az,
ahogy a haját viseli. Nem fogta hátra kócos kontyba, sem olyan kissé
szuggesztív, kislányos copfokba, amilyet a környéken iskolába járó
lányokon látni. Ariel ma kiengedte szőke haját, a benne lévő természetes
hullámok fodrozódásának köszönhetően azonban cseppet sem néz ki
jellegtelenül. Nyaka köré vastag, krémszínű sálat tekert, designer
farmerjához pedig fekete bőrdzsekit húzott. Adam észreveszi azt az apró,
csiszolt követ az orra oldalsó részén, ahogy megcsillan a napfényben, mint
egy rubinvörös vakond. Nem olyan rémes, mint képzelte. A  lyuk biztosan
összenő majd, amint kinőtte ezt a hóbortot, hogy a divat nevében
megcsonkítsa magát. Közben Adam igyekszik úgy ránézni, hogy ne a
piercinget bámulja. Az  egész azt a hatást kelti, mintha nem is tizenhat
lenne. Idősebbnek tűnik, és Adam tudja, hogy a lány pontosan ebben
reménykedett.
Sterling azt akarja, hogy beszéljen Ariellel a barátairól, a viselkedéséről,
arról, hogy semmibe veszi az iskolai feladatait, és erre emlékeztette is,
amikor Adam elment a lányáért. A férfi azonban úgy dönt, hogy a jó zsarut
fogja játszani. Miért rontsa el ezt az „eddig minden oké” délutánt? Talán
amikor holnap visszaviszi a Sylvan Fieldsbe, majd mond valamit. De most
kiélvezi ezt az enyhe együttműködést, a lányának ezt a ritka, tökéletes
közelségét.
Amikor leparkolnak Adam háza mögött, a férfi megpaskolja Ariel térdét.
– Szeretnélek bemutatni valakinek.
Ariel azonnal megfeszül.
– Kinek?
Kicsatolja a biztonsági övét, de nem nyitja ki az ajtót.
 –  Nem mondom meg, meglepetés. – Adamet kissé meglepi a lánya
reakciója. Még nem mondta el neki, hogy végül megtartotta az átmenetileg
nála lévő kutyát. – Kedvelni fogod a kis fickót.
Erre Ariel láthatóan ellazul, elmosolyodik, megtekeri az egyik tincsét, és
a füle mögé simítja. Rózsaszín füle finom ívű szélét, amit egykor csodálva
bámult, amíg a lánya aludt, három apró fülbevaló díszíti.
– Á, oké. Szóval fickó. Jól van.
Az utolsó két szót egyetlen furcsa hanggá mossa össze: „jóv’n”.
Ariel láthatóan nem áll készen arra, hogy elfogadja egy másik nő
jelenlétét az apja életében. Adam elmosolyodik, és eszébe jut Gina. Ha
készen állna a randizásra, vajon ő lehetséges jelölt lenne? Vett tőle egy szép
kutyaágyat, és a nő egész kedvesen viselkedett, miközben Adam rávette
Chance-et, hogy többet is próbáljon ki. Mindketten tudták, hogy ugyanilyen
jó kutyaágyat találhatna a helyi kisállatkellékek raktárüzletében, ráadásul
sokkal kevesebbért, mégis mosolyogva átnyújtotta neki leterhelt
hitelkártyáját, miközben átkozta magát, hogy ennyire érdekli, kedveli-e őt
Gina, vagy sem. Ám van benne valami, ami egyfajta utóképként vele
marad, valahányszor találkoznak.
Adam és Ariel a hátsó lépcsőn megy fel Adam emeletére. Adam
igyekszik nem Ariel szemén át nézni a helyet. A  tökéletesen alkalmas
folyosó, a szomszédoktól kiszivárgó borzalmas ételszagok hiánya és az
összhatást feldobó ajtódíszek ellenére lepusztult, ipari stílus hatását kelti.
Szürke szőnyeg, bézs falak. A folyosót egyhangú falilámpák világítják meg,
amiknek a fénye még nappal is homályosnak tűnik. Ariel eddig csupán egy
társasházban járt, és az is a Park Avenue-n volt, New Yorkban. És abban az
épületben nincsenek folyosók, a lift egyenesen a nagyszülei emeletének
előterére nyílik. Ugyanis az egész emelet az övék.
Adam sietve kinyitja az ajtót.
Chance a nappali közepén ül, a futonágyon lévő kilapított díszpárnák
egyértelműen bizonyítják, hogy az új kutyaágy pénzkidobás volt. Amint
észreveszi Arielt, a kutya farka ide-oda kezd járni, száját eltátja, és kidugja
rajta lobogószerű nyelvét. Szemét résnyire húzza, feláll, és megrázza magát.
Aztán ismét leül. Mint minden idegennel, most is óvatos.
– Úristen, apu! Mi a f… Mi ez?
– A kutyám.
–  Egy pitbull? Van egy pitbullod? – De közben nevet, és a térdét
csapkodja, hogy magához hívja a kutyát. – Ez ugyanaz a kutya, aki
korábban is nálad volt?
– Igen.
– Hogyhogy még megvan?
– Az hosszú történet.
– Mindig ezt mondod.
Chance továbbra is a farkát csóválva odabattyog a lányhoz. Ariel lassan
kinyújtja a kezét, hogy a kutya megszagolhassa, majd megvakargatja az álla
alatt. Adam eltűnődik, vajon hol tanulta meg, hogyan közelítsen idegen
kutyák felé. Ő biztos nem tanította meg rá, hiszen ő maga sem tudta. Annyi
mindent nem tud erről a fiatal nőről! Nem volt ott, amikor a fogtündér
először meglátogatta. Az  első felsős zenekari fellépése estéjén éppen
Hongkongban volt. Még jóval azután is, hogy óvodás lett, a lánya már
legtöbbször aludt, mire hazaért. A munkatársaihoz hasonlóan ő is hangosan
ecsetelte a gyerekével közös programokat. A  családi síelős kiruccanásokat
Aspenben, az évenkénti közös teniszórákat. Ezzel bizonyára kárpótolta az
elmulasztott alkalmakat. Az  elfoglaltságokat, amik túlságosan lekötötték a
figyelmét.
– Hogy hívják?
– Chance.
–  Érdekes. – Ariel tovább vakargatja a kutyát a fején, majd a gerince
mentén, amitől az állat tekergőzni kezd. – Kinek az ötlete volt?
– Gináé.
Ariel ismét megmerevedik, és összeszorítja az állkapcsát.
–  Övé az egyik bolt az utca túloldalán, giccses kisállatkellékeket és
trópusi halakat árul. Tőle vettem a kutyaágyat.
A hangja még számára is lefitymálóan cseng.
Ariel láthatóan ismét ellazul, mintha nem tudná elképzelni, hogy az apja
érdeklődhet egy bolti eladó iránt. Felegyenesedik, leveszi a kabátját,
körbenéz a lakáson, a futonágyra dobja a kabátot, majd elindul a szinte üres
hűtő felé, hogy keressen valami nassolnivalót.
Adamnek fogalma sincs, hogyan fogja lekötni a lányát a következő
huszonnégy órában.
 
 
Adam vagdaltja nem egészen olyan finom, mint Rafe-é, hiába követte
pontról pontra a receptet. A  krumplipüréje elfogadható, és csalt egy kicsit
egy konzerves szósszal. A  saláta azonban nagyon jó lett. Ariel nemcsak
hogy nem fintorodott el a közönséges étel láttán, még repetázott is, még ha
csak vékony szeletet vett is.
– Apu…
– Ariel?
És igen, már jön is, valamilyen kérés, amit kénytelen lesz visszautasítani.
Egy új pár cipő, egy jobb suli. Gyémánt fülbevaló. Bizonyára csalódást
okoz majd neki a könnyed ígéretével, hogy talán majd később megveszi
neki.
– Ma estére meghívtak egy buliba.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy szeretnél hazamenni?
Adam csalódottságot érez. Ezt valószínűleg nem tagadhatja meg tőle, de
miért nem említette korábban?
– Nem. Ez az MIT-n lesz. Egy srác, aki…
– Nem. Kizárt. Mégis hogy jutott ilyesmi az eszedbe? – Adam összeszedi
a tányérjaikat, és a mosogatóba teszi őket. Desszertnek fagyit vett. Hozott
tortadarát is, mert emlékszik, hogy Ariel mindig kért a gombócaira. – Ben
and Jerry’s fagyim van. Chunky Monkey-sat vagy Cherry Garcia-sat kérsz?
–  Apu, megígértem, hogy ott leszek. Minden rendben lesz. Ismerem
őket…
– Nem. Szóval Chunky vagy Cherry?
Talán ha elég hangosan beszél, egyszerűen, mint a füst, elillan a tizenhat
éves lánya nevetséges képzelgése, hogy részt vehet egy MIT-s
diákszövetségi bulin. Próbál nem gondolni arra, hogy egész napos jó
viselkedése, vidám beszélgetésük, és az, hogy még a matekháziját is
megírta ennél az asztalnál, mind megtévesztés volt, egy öregember
meglágyítása.
– De apu, mindenki ott lesz, minden barátom. Ha nem jelenek meg, egy
hétig cikizni fognak. Én intéztem el, hogy meghívják őket, és mind együtt
megyünk. Teljesen biztonságos.
A  kutya közben bevonul az asztal alá, még a farka hegye sem lóg ki
alóla. Orrát a mancsára hajtja, de a szeme ide-oda jár kifejező szemöldöke
alatt.
Ariel trappolva járkál a kis szobában, hangja nyűgös, aztán behízelgő.
Adam sziklaszilárd hangján a düh repedései jelennek meg.
–  Egyetlen egyetemi bulira meghívott tizenhat éves lány sem
gondolhatja, hogy ez biztonságos. Különben is, milyen egyetemista fiú hív
meg kiskorú lányokat…
 – Anyu azt mondta, mehetek.
Ariel biztos idiótának nézi.
–  Aha. Én pedig nemsokára Anglia királya leszek. Próbálkozz valami
hihetőbbel!
–  Nem hiszem el, hogy nem engedsz el! Mindig is azt mondtad, hogy
fontosak a kapcsolatok.
– Nem. Ez inkább olyasmi, amit már tényleg anyád mondana.
Adam teljes erővel megnyitja a csapot, mire a forró víz visszaverődik a
mosogatóból, és az arcába spriccel. Beleteszi az edényeket, löttyint rájuk
egy kis mosogatószert, és ingerülten sikálni kezd. A  folyó víz csobogása
tompítja Ariel hangját. Adam elzárja a csapot. Ariel közben levegőt is alig
vett.
– Courtney is ott lesz. Az unokatestvére barátja rendezi a bulit.
Courtney Bevin. Annak a fickónak a lánya, aki megkaparintotta Adam
posztját a Dynamicnél. Korábbi pártfogoltja. Ő győzte meg Wannamakert,
hogy a felvásárlási megállapodást mégsem kéne nyélbe ütni. Ó, igen, erre
már rájött.
– Courtney és a szülei nem a barátaim.
– Anyu kedveli őket.
–  Még zsenge korod ellenére is bizonyára érzékeled, milyen sértő rám
nézve ez a hűséges barátság.
Mindketten hallgatnak. Adam pulzusa kezd normalizálódni. Ügy lezárva,
lépjünk tovább!
– Apu?
Adam elfordul a mosogatótól, hogy a lányára nézzen. Arielen már kabát
van, a vállán már ott lóg vészesen drága táskája – nem valami olcsó utánzat,
hanem igazi, amire az anyja szerint mindenképp szüksége volt. Átvette a
farmerját, már egy szűk, rövid szoknya van rajta, és térdig érő csizma olyan
sarokkal, amiről Adam el sem tudja képzelni, hogyan lehet benne járni.
A  kis bőrdzsekit nem húzta össze, alatta egy kivágott, türkizszínű felső
látszik, ami tornadresszként feszül rá, és kiemeli a dekoltázsát, amit Adam
döbbenten vesz észre.
A  lánya olyan dacosan néz rá, amit akár imádni valónak is tartana, ha
nem rá irányulna. Állkapcsa íve, az, ahogy kisöpri a haját a szeméből,
ahogy enyhén szétnyílik az ajka, mind azt juttatja Adam eszébe, mi vár rá
egy ittas, még szinte kamasz, kanos, fiatal férfiakkal teli házban.
– Elmegyek apu, és nem tudsz megállítani.
 – Ariel, ne merészeld!
– Nem tartozom a felügyeleti jogod alá. Megyek. Utállak.
– Ne merészelj nekem ellenszegülni, ifjú hölgy!
Ariel felrántja az ajtót, ami kicsúszik a kezéből, és keményen a falnak
vágódik.
– Ne merészelj elmenni!
– Cseszd meg!
Vajon tényleg ezt mondta, vagy csak a múlt visszhangzik a fejében?
A  fantomfájdalom, ami az elmúlt pár hónapban kevesebbet gyötörte
Adamet, most satuba fogja a mellkasát.
Az ajtó becsapódik.
Chance kikukucskál az asztal alól, de nem jön elő ketrecszerű, védett
helyéről.
Adam megdermedt mozdulat közben. Csuklóján mosogatólé csordogál le
a ruhaujja alá. Meg kell állítania. De közben arra gondol, hogy ha Ariel pár
percet álldogál kint az utcán, ahol nagyon kevés taxi fordul meg, és
ahonnan a legközelebbi metróállomás egy kilométerre van, utána visszajön.
Az  apja semmit sem tett, hogy megállítsa a nővérét. Ott maradt a
konyhában, becsmérlő jelzőket motyogva magában. Aztán visszaült az
asztalhoz, és kinyitotta az újságot.
Majd felvillan előtte Ariel ruházata, és hogy ki állhat meg így neki, hogy
felvegye. A  kutya előjön az asztal alól. Nem megy Adam közelébe, de őt
nézi. Adam kétrét görnyed, és nedves kezét az oldalához szorítja. Dr. Stein
azt mondta, ne felejtsen el lélegezni és nyelni, amikor eluralkodik rajta a
düh. Nagy levegőt vesz. Aztán még egyet, hogy a lánya után tudjon menni.
A kutya megszimatolja a kis utazótáskát, amit Ariel magával hozott, aztán
visszanéz Adamre.
– Minden rendben, nagyfiú. Minden rendben.
Még mindig kétrét görnyedve áll, szemét becsukja, és úgy kapkodja a
levegőt, mint akkor, amikor Chance-szel körbefutják a tavat.
Chance a férfi orrához dugja az övét. Adam összerezzen, és
felegyenesedik.
Aztán bevillan neki valami. Talán az apja azért nem vehette üldözőbe
Veronicát, mert akkor Adam egyedül maradt volna a lakásban. Nem is
becsmérlő szavakat motyogott akkor, hanem imákat. Veronica miatta
léphetett le. Mert nem volt ott senki más, aki vigyázzon egy kisfiúra.
Az apja nem engedte el, talán csak tehetetlen volt, nem tudta megállítani.
 Adam azonban nem tehetetlen, és Ariel nem fog lelépni. Felkapja a
kulcsait és a mobilját, és kiviharzik az ajtón. Ahogy lefelé rohan a
főlépcsőn, hallja, hogy Chance ugat egyet a lakásban.
 Harminchetedik fejezet
Attól eltekintve, hogy nem harapták meg egymást, ez az összetűzés az
emberem és a kölyke között ugyanolyan ádáz volt, mint akármelyik harc a
küzdőtéren, amit valaha láttam. Fú! Végig az asztal alatt maradtam,
leszegtem a fejemet, lelapítottam a fülemet, és a tekintetemet a küzdőkre
szegeztem. Csak úgy acsarkodtak és vicsorogtak. Hűha!
Figyeltem, ahogy a lábuk körbetáncol a szobán, és közben fegyverként
használják a hangjukat. Aztán a kölyök nagy dirrel-dúrral kimasírozott az
ajtón. A fickó zihált, nem úgy, mint egy győztes, hanem, mint akit kihúztak
az oldalvonalra, hogy kifújja magát a végső csapás előtt. Büszke voltam rá,
és megböktem az arcát, hogy tudja, társa is akad a ringben.
Miután ő is elment, sokáig csak álltam, és beszívtam felhevült testük
szagát. A szoba nagyon csendes volt, olyan csendes, hogy hallottam, ahogy
az emberem odalent kiabál az utcán. Kaparászni kezdtem az ajtót. Végül
egy autó hangjára lettem figyelmes, ami éppolyan ismerős volt a számomra,
mint a férfié. Aztán megint a szokásos csend telepedett a helyre.
Odabaktattam a vizestálamhoz, ittam belőle egy kicsit, beleszimatoltam az
üres ételestálamba, próbáltam kiborítani a szemetest, amiből maradékok
ígéretének ínycsiklandó illata áradt, de szorosan állt a pult és a fal között,
ráadásul ördögien rafinált teteje volt, ami eddig mindig kifogott rajtam.
Aztán felugrottam a futonágyra, kényelmes fészekké igazgattam a
párnákat, és bekucorodtam, hogy megvárjam, amíg visszajönnek. Ami
nagyon hosszú időnek bizonyult, még kutyamércével is.
 Harmincnyolcadik fejezet
Az  alatt a két perc alatt, mialatt rávette magát, hogy kövesse Arielt,
elvesztette szem elől, mintha elnyelte volna az esti levegő. A járda üres, és
képtelen elhinni, hogy a lánya ilyen gyorsan mozog abban a csizmában.
Ahogy azt is, hogy több időbe telt levergődnie a lépcsőn és kijutnia az
épületből, mint gondolta. Adam vár egy ideig, a szíve kalapálását hallgatja,
és közben próbál rájönni, merre mehetett a lánya. Ariel nem ismeri ezt a
környéket, nem tudhatta, merre induljon a metró felé. Adam azonban tudja,
és kocogva arra veszi az irányt, majd akkor kapcsol rá, ha észreveszi.
Amikor eléri az állomást, Adam lehúzza a tömegközlekedési kártyáját a
bejáratnál, majd a vágányokhoz siet. Rengeteg sötét kabát és rövid szoknya.
De kevesebb szőke lány. Aztán észreveszi egy szőke lány hátát, aki a
korlátnak dőlve áll. Bár több centivel alacsonyabb Arielnél, még a csizma
nélkül is, próbálja meggyőzni magát, hogy ő az, hogy csak képzelte a lánya
érettebb magasságát. Biztos elég kicsi még ahhoz, hogy beleférjen az ölébe.
Lecsendesíti kapkodó légzését, majd lassan, reményteljesen, laza léptekkel
a lány felé indul. De persze nem Ariel az.
A  lányának vagy szerencséje volt, és fogott egy taxit, vagy már
leszervezte, hogy a barátai érte jöjjenek. Visszamegy a Lexusáért, és átvezet
Cambridge-be. Megtalálja Arielt, még ha ezért az összes kollégium ajtaján
kell is bekopogtatnia, az összes diákszövetséghez kell is ellátogatnia. Nem
fogja elveszíteni. Közben folyamatosan hívogatja a mobilját, ujja
folyamatosan a gyorshívón van. Tudja, hogy Ariel nem veszi majd fel, és
hagyja, hogy a hangpostára menjen, de azt akarja, hogy a lánya tudja, megy
érte, és itt van a kezében a telefon.
Miközben túl gyorsan hajt a Memorial Drive-on, Adamnek eszébe jutnak
azok a diákszövetségi bulik, amikre ő járt, és ráébred valamire, amit Ariel
az ő gimis lázadásával nem tudhat. Egyik buli sem kezdődik ilyen korán.
A  legjobbak éjfélkor kezdődnek, nem fél nyolckor. Akkor vajon hová
megy? Ki lesz vele? Talán van ideje megkeresni és hazavinni. A gondolatra
kissé megnyugszik. Sterlingnek valószínűleg megvan annak a nyomorult
Courtney-nek vagy Ariel egy másik barátjának a száma. Végső esetben
felhívja őt. De most van egy másik terve.
Adam megáll a Trader Joe’s üzlet parkolójában, és még egyszer
megpróbálja Ariel mobilját. Amikor automatikusan hangpostára vált, azt
kívánja, bár az SMS-t is kérte volna a díjcsomagjába, a fenébe azzal az
üzenetenkénti hat centtel! Nem veszi fel.
–  Ariel, gyere az egyetem szabadidőközpontjához! Nem foglak kínos
helyzetbe hozni a barátaid előtt, de őket is hazaviszem, ha szeretnék. Nem
teszek fel kérdéseket, és az ügynek nem lesz következménye.
Szíve mélyén úgy érzi, Ariel értelmes, és el fog jönni.
 
 
Ez már nem az a szabadidőközpont, amire Adam emlékszik. Inkább plázára
hasonlít, és hirtelen rájön, hogy egész éjszaka bolyonghat az étkezdék,
könyvesboltok és játéktermek között, és közben nem találná meg Arielt,
hacsak nem áll meg valahol. Ismét felhívja a lányát.
– A földszinten vagyok, a padoknál, a Mass Avenue-ra nyíló bejáratnál.
Adam igazi kukkolónak érzi magát a szabadidőközpontban, vagy legjobb
esetben is egy középkorú fickónak, aki olyan helyen üldögél, ami gyanússá
teszi. Mindenki fiatalnak tűnik, és aki mégsem az, az megfelelően egy
professzor hatását kelti, kissé fáradtan, a hónalja alá kapott könyvekkel,
kezében aktatáskával. Egyikük sem látszik háborodott apának, aki a
megvadult lányát keresi. Adam elég kávét ivott ahhoz, hogy akár egész éjjel
ébren maradjon, de nem tudja, meddig ülhet még itt, mint valami
hajléktalan, a lányokat vizslatva, akik rövid, szűk szoknyájukban és
testhezálló, ujjatlan felsőjükben elmasíroznak mellette, mielőtt a kampusz
egyik rendőre idejönne és kérdőre vonná.
Egyikük sem Ariel. Komolyan azt hitte, hogy eljön. Hogy meghallgatta
az üzenetét. Talán túl sokat küldött azzal a felszólítással, hogy hívja fel, és
az utolsót, amiben arra kéri, itt találkozzanak, már meg sem hallgatta. Vagy
talán mindegyiket figyelmen kívül hagyta.
Adam elég bulin vett részt a Massachusetts Egyetemen ahhoz, hogy
tudja, milyen károkat képesek a fiatalok okozni maguknak a felügyelet
nélküli élet bódító szabadságában. Látott az erkélyen kidobott és felgyújtott
kanapékat és egy alkoholmérgezést kapott lányt, akit a helyi kórház
bejáratánál hagytak. Nem is olyan régen egy diák épp itt ebbe halt bele.
Aztán ott vannak a randidrogok is. Elméjében különböző képek jelennek
meg a lányáról és a szexuális ragadozókról, akik ott leselkednek minden
sarkon. Ezek a gondolatok kínzóan mardossák, és a keze remegni kezd,
mintha egész este ivott volna. Ariel most az ő felelőssége, és elveszítette.
A mobilja már 0:30-at mutat. A szabadidőközpont már kevésbé nyüzsög a
különböző tevékenységektől, és inkább egy éjszakai buszállomásra hasonlít.
Azok, akik itt maradtak, könyvek fölé hajolnak, vagy a kanapékon
alszanak, aktatáskájukat vagy hátizsákjukat kemény párnának vagy
lábtámasznak használva.
Adam nem meri elfordítani a tekintetét a bejáratról. Nem meri feladni a
reményt. És már nem mer itt tovább várni.
Először egy nagydarab afroamerikai diákot szólít le, akinek a pulóverén
görög betűk virítanak. Egyik vállán egy laptoptáska lóg, és elcsigázottnak
tűnik, mintha napok óta ébren lenne, és alig várná, hogy ágyba dőljön.
A kijárat felé baktat görnyedt vállal és leszegett fejjel, amitől bikaszerűnek,
és nem éppen megközelíthetőnek tűnik. Kicsit azokra a huligánokra
emlékezteti, akik megállították az utcán, hogy Chance-ről
kérdezősködjenek – ugyanolyan bő pulóvere és patyolatfehér edzőcipője
van. Ha nem lennének ott a görög betűk a mellkasán, Adam inkább mást
keresne.
– Van egy perced?
A srác megáll, és meglepettnek tűnik, amiért elállták az útját.
– Asszem.
A  fiú kihúzza magát, méretével ellentmondást nem tűrően magasodik
Adam fölé. Nem ellenséges, csak bosszús. Egyetlen mozdulattal
félrelökhetné a férfit, és ezt ő is tudja. De ehelyett várja, mit akar mondani.
– A lányomat keresem. Valamilyen diákszövetségi bulin van, és meg kell
találnom. Még jócskán kiskorú.
A fiatalember őszinte aggodalommal néz rá, mire Adamben ismét feléled
a szorongás. Tehát jogosan félti Arielt.
–  Nehéz kérdés, hogy hol lehet. Valahol mindig van buli. Az  is lehet,
hogy a Back Bayben van. Arrafelé sok a diákszövetség. Biztos, hogy egy
diákszövetségi bulin van?
Adamet hirtelen elfogja a kétségbeesés. Hogyan is találhatná meg Arielt
a városnyi diák között?
– De, hé, mindjárt felhívom az egyik haveromat.
Adam meglepődik, milyen fürgén jár a srác hatalmas hüvelykujja, és egy
pillanattal később már beszél is valakivel.
 – Csá haver! Igen. Figyu, a házatok szervezett mára valamit?
A srác Adamre néz, és megrázza a fejét. Megköszöni a barátjának, majd
leteszi a telefont.
–  A  haverom szerint lehet, hogy van valami a Théta-Delta-Khíben a
Memorial Drive-on.
– Köszönöm. Sokat segítettél.
– Hé, várjon! Mit fog csinálni?
– Hívatlanul beállítok egy buliba.
– Sok szerencsét!
Az  alfa-pszí-alfás pulcsis srác megigazítja a sapkáját a fején, ügyelve
arra, hogy divatos szögben álljon, majd a kijárat felé indul.
Adam követi, körülnézve tájékozódik, majd kocogva megindul a
diákszövetség háza felé. A  késő esti legevő lehűti. Magasabbra húzza a
kabátja hajtókáját, és közben bánja, hogy nem vette ki a sálját a kocsiból,
ahol az most az elülső ülésen hever. Az  utcán elhaladó diákok
nekiütköznek, mintha észre sem vennék a szombat éjszakai tömegben
egyedül kóválygó férfit. Rá akar kérdezni, hogy jó irányba megy-e, közel
jár-e, de még csak rá sem pillantanak. Csoportokba verődve, magabiztosan
mozognak, és nem érdekli őket a zaklatottnak tűnő, középkorú fickó a túl
könnyű kabátban, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy megőrizze a
hidegvérét.
A  fiúk, akik megállítják az ajtóban, udvariasan fogadják, hogy mi
járatban is van, és egyikük felajánlja, hogy körülnéz odabent. Adam
azonban nem várakozik a lépcső aljánál, ahogy arra kérték, hanem a
kísérője után iramodik, és minden szobába bekukkant, ami mellett
elmennek, hiába biztosítja a srác, hogy egyetlen kiskorú lányt sem
engednek be egy huszonegy éven felülieknek tartott bulira. Adam egy
pillanatig sem hiszi el, hogy ez a szabály működőképes, de ezt így nem
közli vele.
– Jóval idősebbnek tűnik, bárkit rászedhet.
– Elkérjük a személyiket. Olykor egy gólya megpróbálja becsempészni a
gimis barátnőjét, de szigorúak vagyunk.
Megkérdezi, tudja-e Adam, kihez jött Ariel.
– Nem.
Courtney Bevin unokatestvérének a barátja. Adam erősen koncentrálva
igyekszik felidézni, hogy Ariel említett-e egy konkrét nevet, akár fiúét, akár
lányét. De csak az jut eszébe, hogy mennyire elhallgatott előle mindent.
Hogy mennyire nem lát bele az életébe, hiába faggatja, amikor
meglátogatja. Kérdezősködött, de Ariel lekicsinylően reagált azokra a
kísérleteire, hogy átszakítsa azt a korlátot, amit a gyerekeként és
kamaszként maga köré húzott.
A zene fülsiketítően dübörög, a társalgó zsúfolásig tele van, az emberek
egymáshoz préselődnek. Egy fekete DJ szkreccseli a lemezeket, és egy
hiphopdallam szól a nagyrészt fehér tömegben. A  plafonon lévő lámpákra
villanó fényeket erősítettek fel, és a táncolók arca ijesztőnek tűnik az
olykor-olykor felvillanó, szédítő vibrálásban. Adam feszülten kutatja Ariel
arcát a kavargó csoportosulásban, de a villódzó fényekben képtelenség az
egyes arcokra fókuszálni.
A padlóról hányásszag árad. Egy másik szobában egy asztalon műanyag
poharak állnak, amiket valaki épp megtölt egy söröshordóból. Megint egy
másik helyiségben láthatóan épp verseny zajlik, hogy ki tud gyorsabban
felhajtani három deci sört. Három fiú már a földön fekszik, és Adam nem
tudja eldönteni, hogy lélegeznek-e még. Hívja a 911-et? Balra, egy kis
szobában két férfi ül csendesen egy sakktábla fölé görnyedve, és láthatóan
nem zavartatják magukat a ház lármája miatt.
– És mi van odafent? Lehet, hogy az emeleten van valakivel.
– Oda nem engedhetem fel. Az magánterület.
– A tizenhat éves lányomról van szó. Ha történik vele valami, te meg a
diákszövetségi testvéreid is nagy szarban lesztek. Zártak már be
diákszövetségeket.
A kidobó srác a társára néz, aki egyszerűen vállat von.
–  Oké, de a csukott ajtókon ne kopogjon be! Csak a nyitott szobákba
nézhet be, és nem én vittem fel oda.
Végigmennek az összes emeleten, és benéznek az összes kitárt ajtajú
szobába. A legtöbben van valaki, aki összerezzen Adam felbukkanására, és
sietve a háta mögé rejti a kezét, vagy bevágja az ajtót. Néhány szoba üres.
A hiphop üteme beszivárog Adam csontjaiba, és mintha az egész keresés
egy ritmusra zajlana, egy furcsán megkoreografált mozdulatsorra, ahol ő a
szólótáncos, aki elfelejtette a lépéseket.
– Ariel!
Adam minden emeleten tölcsért formál a kezéből a szája előtt, úgy üvölti
a nevét.
Aztán ismét kint áll az utcán. A fiúk azt javasolják, nézzen be egy másik,
közeli házba, aztán még egybe. Kezd ijesztő mértékeket ölteni ez a keresés.
Nem állíthat be az összes diákszövetségi házba ezen a hatalmas campuson.
Olyasvalakit keres, aki nem akarja, hogy megtalálják. Lerogy a régi barna
homokkő ház legfelső lépcsőjére. A tenyerébe hajtja a fejét. Fel kell hívnia
Sterlinget, hátha neki van ötlete, kit ismerhet itt Ariel. Kénytelen lesz
elviselni a dühét és a jól megérdemelt vádakat. Előveszi a mobilját, hogy
felhívja a volt feleségét. A  kijelzőn egy nem fogadott hívás értesítője
látszik. Odabent nem hallotta meg, a zene minden más hangot elnyomott.
Pulzusa a fülében dobol, amikor megnyomja a gombot, hogy azonosítsa a
hívó félt. Az  alatt a pár másodperc alatt, amíg kicseng a telefon, Adam
imádkozik és egyezségeket köt egy olyan istennel, akiről már rég
megfeledkezett. Szívét egy irgalmas istenbe vetett csökevényes hit
duzzasztja, ahogy szorosan lehunyja a szemét, és várja, hogy a másik fél
felvegye.
 Harminckilencedik fejezet
A campus rendőrőrse a Vassar Streeten áll, nem olyan messze onnan, ahol
most Adam van. Alig bírja felidézni, hol hagyta a kocsiját, így inkább
gyalog megy, kihasználva az időt, hogy megnyugodjon, kifújja és
összeszedje magát. Az utcai lámpák kísérteties fénnyel követik lépteit. Már
csak néhányan lézengenek az utcákon: dülöngélő diáklányok, akik
egymásba fűzött karokkal, nevetgélve tartanak visszafelé a kollégiumuk
biztonságába; egy magányos biciklis, aki az út közepén teker, ahol most
nem fenyegeti az autóforgalom. Az  árnyakból előbukkan egy nagy kutyát
sétáltató férfi. Adamnek eszébe jut, hogy igazi felfordulásra fog hazatérni.
Szegény Chance, vissza sem nézett rá, úgy hagyta magára.
Újabban elkezdett úgy beszélni Chance-szel, mintha ő is érző lény lenne.
Eleinte ostobának érezte magát, zavarba jött a gondolatra, hogy annyira
hozzászokott a kutya jelenlétéhez, hogy már szinte barátként tekint rá.
– Láttad ezt a passzt? Mégis mire gondolt? – kérdezte tőle.
De nem hagyott fel vele. Segített neki, hogy hangosan is kimondta a
gondolatait, még ha a rájuk adott reakció csak egy óvatos pillantás vagy az
ölébe hajtott nagy, szögletes fej volt is. A  kutya néha röviden felmordult
egyetértése jeleként, hogy ez valóban béna megmozdulás volt, vagy
általános helyesléseként bármivel, amit Adam mondott. Erre Adam válaszul
átkarolta a kutya izmos vállát, Chance pedig röviden megnyalta az arcát.
Aztán mindketten hátradőltek, megerősödve férfiasságukban.
Ariel egy kemény háttámlájú széken vár az apjára, az ügyeletes tiszttel
szemben, aki felhívta Adamet. Amint Adam belép az ajtón, a lány felpattan.
Arcán korábbi könnyek foltjai látszanak, és hányásszag árad belőle.
Makulátlan bőrdzsekijét egy vékony csík csúfítja. Harisnyanadrágja
kiszakadt a csizma fölött, mintha megbotlott és térdre esett volna. A  haja
kócos. Drága táskája eltűnt.
–  Mr. March, a lányának nagy szerencséje volt. Kirabolták, de nem
bántották. Egyedül találtunk rá az utcán, bár azt mondja, a barátaival volt.
– Ariel?
– Apuci!
 Már évek óta nem hívta így.
– Mi történt?
– Jól vagyok.
– Hol vannak a barátaid?
– Nem tudom.
– Mi történt?
Ariel megtörli a száját a kézfejével. A  körmei töredezettek, a tenyerét
felhorzsolta.
– Elestem.
– Valaki meglökött?
–  Nem. Egy újabb buliba tartottunk, és egy kicsit lemaradtam a
többiektől, mert gyorsan mentek. Aztán megbotlottam. Szerintem nem
vették észre, mert nem álltak meg. Nem hallották meg. Aztán egyszer csak
ott termett az a srác. Azt hittem, fel akar segíteni, de nem. Ellopta a
táskámat. Annyira megijedtem, féltem, hogy bántani fog, és nem tettem
semmit. Amikor feltápászkodtam, rosszul lettem. És hirtelen egyedül
maradtam az utcán, telefon és pénz nélkül, és nem tudtam, mit tegyek.
– Hogy kerültél ide?
– Egy zsaru rám talált. Idehozott, és felhívott.
– Ittál?
Adam látja rajta, hogy legszívesebben letagadná, de a bizonyíték elég
nyilvánvaló.
– Igen.
– Ahogy a biztos úr is mondta, nagy szerencséd volt. Fogalmad sincs…
– De igen. Nem kell a hegyi beszéd. Megtanultam a leckét.
A hangja kajánul cseng, mintha mindössze annyit tanult volna az esetből,
hogy ezután kioktatásra számíthat az aggodalomtól eszét vesztett apjától.
Ariel piszkos arcát könnycsíkok tarkítják, de most száraz a szeme. Adam
előtt kisétál a hajnal előtti sötétségbe. A férfi tudja, hogy ennél több van a
történet mögött, olyan részletek, amiket soha nem fog megtudni. Bajba
került, de túlélte, és ez most már örökké az élete része lesz. És talán egy
nap, amikor a saját gyereke valami hasonlóan lázadó dolgot tesz, hirtelen
megérti, hogy érzi most magát Adam. A  pánik talán csillapodik, de az
emléke örökké megmarad.
 
 
Mire elérik Adam házát, a napfény szürkés fényei már elhalványították a
hosszú éjszaka sötétségét. Az újságos ajtaja nyitva van, Artie épp beviszi a
járdára dobott újságkupacokat. Adamnek eszébe jutnak az álmatlan
éjszakák, amikor várta, hogy ez az ajtó kinyíljon, ezek a fények
felkapcsolódjanak. Nosztalgikus érzés keríti hatalmába, de közben hálás,
hogy már nem riad fel a sötétben.
Ariel elaludt mellette. Nem esett baja, eltekintve felhorzsolt térdétől és
sérült egójától. Erről bevillan az egyezsége Istennel, és elrebeg egy
hálaimát. Ahogy az alvó lányára néz, az Isten kegyelméből ősi szavai
kúsznak be a tudatába. Hagyja, hogy Ariel megtartsa magának
rémálomszerű estéjének a részleteit, ahogy azt ő is teszi. A  lányának nem
kell tudnia kínzó kutatóhadjáratáról. Amíg csak a büszkesége sérült, és nem
valami rémesebb dolog miatt cipelték be a kampusz rendőrőrsére, addig
neki ennyi elég. Megtanulta a leckét. Ne lógj olyan barátokkal, akik
otthagynak, hogy egyedül hányj a bokrokban, és így kiszolgáltatnak a
táskatolvajoknak, és légy hálás, hogy semmi rosszabb nem történt!
Vajon Veronica megtanulta a leckét?
Adam addigra már elvetette a gondolatot, hogy az apja miatta nem tudott
a nővére után menni. Magával vihette volna őt, vagy átvihette volna az
egyik szomszédhoz. Az  utcájukban három családi ház is állt, az egyik
anyuka biztosan vigyázott volna rá, amíg dühöngő apja a lázadó lánya
nyomába ered. Adam nem adta volna úgy fel Ariel keresését, ahogy azt az
apja tette Veronicával, aztán vele.
 
 
Ariel megmozdul, amikor Adam leállítja a motort. A  rövid pihenés máris
elűzte a rémálmot, amit a dacossága okozott. Zavart megvetéssel néz az
apjára. Ennyit a megmentésével kiérdemelt „apuci”-ról. Ismét visszavedlett
a Névtelenné.
– Haza akarok menni.
– Előbb alszol egyet. Majd akkor mehetsz haza, ha azt mondom.
Ariel becsörtet a fürdőszobába zuhanyozni, Adam pedig rácsatolja a
pórázt a kutyára. Dübörgő léptekkel lesietnek a lépcsőn, ami ellen Adam
minden megfeszített hát- és lábizma tiltakozik. Chance visszafogta magát,
és csupán hálás közeledéssel üdvözölte a gazdáját. Egészen az üres telekig
elsétálnak, de Adam nem veszi le a pórázt a kutyáról. Mára épp elég
szökevénnyel volt dolga.
  
 
– Elmondod anyunak?
– Szeretnéd?
–  Uh, nem. – Ariel nem néz rá. Kibámul az ablakon, miközben az
autópálya széle elsuhan mellettük, és a szalagkorlátot tartó oszlopok jelzik a
megtett kilométereket, ahogy a Sylvan Fields felé tartanak. – Egyébként is
téged hibáztatna. Így csak megspórolod magadnak a vitát.
– Nem mondhatnám, hogy nincs igazad. Szóval tisztázzuk! Megvédelek
anyádtól, és ebből én is profitálok. Te pedig megtanultad, hogy… Mit is?
Hogy ne keverd a vodkát borral?
– Tudod, randizgat.
– Joga van hozzá.
– A fickó béna egy alak. Fiatalabb anyunál, aki csak azért kedveli, mert
nagyon nagy a…
– Milye?
– A portfóliója.
Ariel szája széle apró mosolyra rándul.
Adamet olyan élénken emlékezteti Victoriára, hogy a következő
pihenőnél lehúzódik az útról.
– Van egy nagynénéd. Veronicának hívják. Amikor annyi idős volt, mint
most te, eltűnt. Elment otthonról. Soha többé nem láttam, és fogalmam
sincs, mi lett vele. Ugyanolyan volt, mint te. Gyönyörű és önfejű.
– Én nem lépek le otthonról.
– Tegnap este azt tetted.
– Csak egy buliba mentem. Nem akartam örökre eltűnni.
– Lehet, hogy Veronica is így gondolta.
Adam sebességbe teszi a kocsit, és visszakanyarodik az autópályára.
 Negyvenedik fejezet
Még annyi illem sem szorult beléjük, hogy felhívják, és telefonon közöljék
vele. Egy kibaszott e-mailt küldtek. „Sajnáljuk, hogy le kell mondanunk az
időpontot, de úgy döntöttünk, jobb, ha tanácsadót váltunk.” Blablabla. Új
nézőpontot keresnek. Más irányt vesznek. „Nem vállalhatjuk a kockázatot.
El kellett volna mondania…”
Az  ügyfelei lekoptatták. Majd postán küldik a csekket. Mivel időt ölt a
projektjükbe. Talán kétszáz dollárnyit. Látták, hogy büntetett előéletű.
Rájöttek a hibájára. A  bűnügyi nyilvántartásában már örökké ott lesz a
„testi sértés” kifejezés. Senkit sem fog érdekelni, hogy közmunkára ítélték
miatta. Valószínűleg a csapat egyetlen női tagja kiverte a balhét. Ki akarna
egy ilyen tanácsadót? Egy olyan férfit, aki a vádak szerint veszélyt jelent a
nőkre.
Adam megnyitja az üzleti terv első vázlatát, meredten bámulja,
megcsodálja, hogyan tudta volna valóra váltani azoknak a gerinctelen
zöldfülűeknek az álmát, aztán törli a dokumentumot.
 
 
– Jó reggelt, Artie!
– Jó reggelt, Adam!
Ahogy az már szokásává vált, Artie némán odacsúsztatja a kutyakekszet
a pulton, de közben nem néz sem Adamre, sem a kutyára, tekintetét a
keresztrejtvényre szegezi. A keksz eltűnik Chance hatalmas szájában.
– Köszöni.
– Ha nekem is lenne ilyen kutyám, nem lenne szükségem a tudod, mire.
Artie sűrű szemöldökét vonogatja, azt sejtetve, hogy valahol egy illegális
fegyvert rejteget.
– Mégis hol voltál, amikor otthont kerestem neki?
– Kitartok a szabadságom mellett. Nem kell háziállat.
Adam és Artie már beszélgetett erről. Az elmúlt kábé egy évben, amikor
is Adam a hét minden napján beállított hozzá, Artie mindig a bárszékén ült
a pult mögött, a fogai közé szorított szivarral, homlokán tintacsíkokkal,
kezében a keresztrejtvénnyel. Adam komolyan kételkedik benne, hogy a
fickónak bármennyi szabadsága is lenne. Ha Artie azt hiszi, nincs rajta
semmi teher, az az ő dolga és téveszméje.
Adam megtölti a termoszát, felmarkol pár csomag sajtos kekszet és egy
Globe-ot.
– Négy dollár huszonöt cent.
Adam odaadja neki az utolsó tízesét, elteszi a visszajárót, és eltűnődik,
vajon mikor kapja meg az elbocsájtó pénzt a gördeszkásoktól.
Újabb kutyakeksz érkezik a pulton keresztül.
– Az útra.
Amikor kilépnek az utcára, Gina épp kinyit.
– Jó reggelt, Gina!
Adam odabiccent neki, amit Gina egy mosollyal jutalmaz, de a férfi
tudja, hogy az a kutyának szól.
– Helló, Adam! Hogy vagy?
– Voltam már jobban is.
Egyszerűen nincs ereje lefutni az udvariassági köröket a kiszámíthatatlan
szomszédjával.
– Nyúzottnak tűnsz. Mi történt?
Apró udvariasság, egy utána dobott rövid mentőkötél. Biztos benne, hogy
Gina hamar visszarántja, mégis úgy dönt, hogy megragadja.
– Kérsz egy kávét? Ez egy hosszú történet.
Chance nekifeszül a póráznak, igyekszik közelebb jutni Ginához. Adam
előrelép, hogy a feszes póráz meglazuljon. Gina megsimogatja Chance
fejét, végighúzza a kezét a hátán, megvakarja a hátsóját, majd
felegyenesedik.
– Persze. Ráérek.
Adam odaadja a nőnek a pórázt és a kávét, majd visszamegy Artie-hoz,
hogy vegyen magának egy másikat. Közben mosolyog, de fogalma sincs,
miért. A  pulzusa épphogy csak egy kicsit magasabb, mintha már fél liter
fekete pörkölésű kávét magába döntött volna.
A  papagájok rikácsolva üdvözlik Ginát, aki kinyitja a kalitkájukat,
beszórja a reggeli magvakat és gyümölcsöket, kicseréli a vizüket, és ad
nekik egy kis csemegét a kezéből. Nyitva hagyja a kalitka ajtaját, majd
Chance-re néz, és megrázza felé az ujját.
– Hagyd békén őket!
 Chance a homlokát ráncolva lehuppan a padlóra, és akkorát sóhajt, mint
egy fújtató.
Gina a kávéját kortyolgatva végigjárja az akváriumokat, kihalássza a
letört növénydarabkákat, tápot szór beléjük, ellenőrzi a víz hőmérsékletét,
közben pedig Adam elmeséli szombat esti kalandjukat Ariellel.
A  hamvába holt tanácsadói munkáját nem említi meg, azzal túl sokat
lenne kénytelen felfedni önmagáról, amiről jobb, ha a nő nem tud. Ahhoz
túlságosan megalázó. Gina nem szól semmit, de az elfoglaltsága nem arról
árulkodik, hogy ne figyelne. Könnyebb Ariel viselkedéséről, dacosságáról,
a nővéréhez való – mind külső, mind belső – hasonlatosságáról beszélnie
így, hogy Gina nem néz rá. Adam végül talán a kelleténél többet árul el neki
feszült kapcsolatáról a lányával és a nővére tartósabb lázadásáról.
– És most hol van?
Gina végzett a feladataival, és a pult mögé lép.
– Tegnap reggel hazavittem.
Adam kávéja közben langyosra hűlt.
Gina visszateszi a haltápos dobozt a polcra, és egy pillanatig tovább
bíbelődik vele, mint amennyit a feladat megkövetelne tőle. Aztán Adam
felé fordul.
– Mármint a nővéred. Vele mi lett?
–  Fogalmam sincs. Kisétált az ajtón, és ennyi. – Adam megköszörüli a
torkát, és szipog egyet, jelezve, hogy ez a tény már nincs rá hatással. –
Apám sosem kereste.
– Nos, jól tetted, hogy Ariel után mentél.
–  Mi mást tehettem volna? Vártam volna otthon tehetetlenül? Vagyis
végül valóban tehetetlen voltam, és tehetetlenül várakoztam, de legalább ott
voltam a közelben, amikor a rendőr hívott.
– Tudja, hogy kerested. Tudja, mennyire törődsz vele.
– Ebben nem vagyok olyan biztos.
Az  egyik papagáj előjött a kalitkából, és mivel röpképtelen, a pultnak
dőlő Gina felé totyogott. Ide-oda billenti a fejét, majd végül a nő vállára
ugrik, ahol gyengéden elkezdi huzigálni a haját.
Adamnek eszébe jut a zsebébe csúsztatott sajtos keksz, és előhúzza az
egyik csomagot.
– Polly kér egy kis kekszet?
– Frednek hívják, de igen. Ezt a fajtát imádja. Csak törj le neki belőle egy
darabot!
 Adam a madár felé nyújtja a naracssárgás-sárgás kekszet, amire a papagáj
le is csap a csőrével, majd óvatosan elveszi a finomságot, és közben apró
madárszemét Adamre szegezi.
– Elmondtad a volt feleségednek, hogy mit csinált a lányotok?
Gina a válláról a kezére emeli a madarat.
– Még nem. Sterling nem volt otthon, amikor kitettem Arielt, még nem
ért vissza az új szeretőjével közös hétvégéjéről. Az  a helyzet, hogy ha
megteszem, mindketten utálni fognak. Ha viszont nem teszem meg… Ki
tudja? Talán Ariel értékelni fogja a hallgatásomat.
– Biztos vagyok benne, hogy értékeli, amit tettél vagy próbáltál tenni. Ha
nem is most, majd egyszer.
–  Remélem. – Adam újabb darabka keksszel kínálja a papagájt. –
Újabban elég nehéz elérnem, hogy a körülöttem lévő nők elnézőbbek
legyenek velem.
Tekintetük találkozik a kekszet ropogtató madár feje fölött. Észrevesz
valamit Gina szemében, valaminek a villanását, amit nem mond ki. Mintha
tudna róla valamit.
– Mi az?
– Semmi.
Gina enyhén elpirul. Adamben erős a késztetés, hogy ujjával megérintse,
hogy megtudja, meleg lenne-e a tapintása alatt. A gondolat annyira magával
ragadja, hogy felemeli a kezét. Gina hirtelen hátrál egy lépést. A  papagáj
verdesni kezd megnyírt tollával, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– Jól vagy?
– Igen. – A nő kipirosodott arca immár skarlátvörös árnyalatot ölt. – Jól
vagyok.
Aztán leesik neki. Gina tud Sophie-ról, a jelenetükről. Rákeresett. Többé
már nem rejtegetheti múltbeli bűnét. Az  interneten minden ott van, bárki
láthatja. Elég begépelni a nevét a keresőbe, és máris megjelennek az
újságcikkek és a végtelen blogposztok és kommentek. A  potenciális
munkaadók és barátok az összes mocskot megtalálhatják róla.
A legszemélyesebb történetek ott virítanak az internet digitális tömege előtt.
Adam semmit sem tehet ez ellen. Az  a nap, az a pillanat, amikor
elveszítette az önuralmát, örökre besározta a hírnevét. Kínzó ambíciója,
párosulva a félrevezető üzenettel, súlyosbítva vágyával és kezdődő – bár
képzelt – mellkasi fájdalmaival, megkoronázva személyi asszisztense egyre
fokozódó és megátalkodott hozzá nem értésével, ideg-összeroppanást
váltott ki belőle. Az elképesztő nihilizmus önpusztító tettét. És megfizetett
érte. Ám a sajtó, a blogok, az irodai pletykák csupán a tettét idézik fel, a
megbocsájthatatlan bűnét, hogy felpofozta Sophie-t.
Látja magát Gina szemén keresztül, és a kép megrémíti. Számára Adam
olyan férfi, aki alávaló ösztönöktől vezérelve cselekszik. Nem tudhatja,
hogy mindez háttere és neveltetése kiterjedt sötétségéből fakad. A felemelt
kéz. Látta, ahogy más, nála fiatalabb nevelt gyerekeket a szekrénybe
zárnak. Ült már éhesen, miközben a többiek ettek. Látta, ahogy az öv
lecsusszan a nadrágról, félbehajtva és fenyegetően. Őt is megütötték. A  jó
magaviselet, a jó modor és a tisztelet nevében. A hibákért.
De mindezt maga mögött hagyta, kikecmergett az ingoványból, jobb
ember lett. Felhagyott azzal az önsajnáltatással, hogy felidézze a sötétséget,
és csupán azt a két nevelőanyát emlegette ritkán felmerülő történeteiben,
akik kedvesen bántak vele, még ha csak gyakorlati okokból is. Marge és
Mrs. Salter, két anya a hétből. Sosem látogatta meg őket. Elméjének
ugyanabba a szekrényébe zárta őket és homlokára adott csókjaikat, mint a
másik ötöt, akik a berendezés részeként kezelték.
Adam mindezt el akarja mondani Ginának, meg akarja neki magyarázni,
hogy ne ilyen gyanakvással nézzen rá. Olyan tekintettel, ami azt üzeni, nem
számít, milyen udvariasan viselkedik vele, mennyire lenyűgözi, hogy
befogadta Chance-t, mindig is tudatában lesz az egyetlen önpusztító
tettének, és az alapján fogja megítélni. A  mentőkötelet immár kikapta a
kezéből.
– Nem olyan ember vagyok, akinek gondolsz. Ami történt, az rendellenes
eset volt. Annál sokkal jobb ember vagyok. Nem… – Azt akarja mondani,
hogy nem szokása bántani a nőket, de ekkor meghallja a dühöt a saját
hangjában, az ingerültség emelkedő tónusát. Felébreszti a kutyát
szendergéséből. – Gyere, Chance!
A kihűlt kávéját és az újságot ott hagyja az üzletben.
 Negyvenegyedik fejezet
A pánik fűrészes éllel hasít Adambe. Nappali démonok kísértik, amik
sokkal alattomosabbak éjszakai társaiknál.
A  bűnügyi nyilvántartásával még a McDonald’sban sem fog munkát
kapni. Még a régi buszsofőri állását sem szerezhetné vissza. Ott fog kikötni
a központ férfiai között, nem felszolgálni fog nekik, hanem őt fogják
kiszolgálni.
A megtakarításai, amiket a bíróság engedélyével megtarthatott, amikből a
tartásdíjat és minden más, a bíróság által meghatározott kiadását fizeti a
különélő családjának, nevetséges összegre csappantak. Talán ha három
hónapra elegendő lakbérre és kocsibiztosítási díjra maradt. Amikor hallja
azokat a „szabaduljon meg az adósságaitól” reklámokat, amik arra
ösztönzik, hogy még ma telefonáljon, ha tízezernél több a hitelkártya-
tartozása, néha megfontolja a dolgot. Eddig még soha nem csúsztak ki így
az irányítása alól a pénzügyei. De érti a dolog iróniáját. Elveszítette az
önuralmát, és így elveszítette az uralmát minden más felett is. A  férfi,
akinek a platina hitelkártyát kitalálták, aki sosem hagyta, hogy egy hónap
végén akár kétdolláros tartozása is legyen, most munkanélküli és
munkaképtelen.
A  lánya és az exfelesége megveti. Ahogy az a nő is, akire gyakran
gondol, és aki nem hajlandó jó véleménnyel lenni róla az indulatkezelési
problémái miatt. Aki annyira más, mint Sterling. Aki határozott, és
elégedett jelenlegi életével. Akinek az ambíciói beteljesedtek azzal, hogy
övé lett egy halakkal teli bolt, és hogy megmentett kutyákkal teli otthona
lehet. Akár egyszerű embernek is nevezhetné, de az középszerűnek tüntetné
fel. Gina viszont minden, csak nem középszerű, és megvetése
erőteljesebben hat rá, mint a családjáé. Ha az élete máshogy alakul, ha
kevésbé ambiciózus utat jár be, talán talált volna egy Ginához hasonló nőt,
és nyugodt élete lehetett volna. Csak a benzin ára miatt kellett volna
aggódnia, nem pedig céges felvásárlások miatt. Elfogadta volna a nehéz
kezdeteket, és azzal hazudtolta volna meg őket, hogy jó férjjé, jó apává
válik. A  családja bőven elegendő megelégedettséggel töltötte volna el, és
azt nem a karrierjétől várta volna. Olyan feleséget választott volna, aki
önmagáért szereti, nem pedig a potenciális sikereiért.
Adam a futonágy szélén ül, és a tenyerébe hajtja a fejét. Tudja, fel kéne
hívnia Steint, szüksége van egy másik hangra, hogy ne csak a sajátját hallja.
Szüksége van arra, hogy valaki azt mondja, minden rendben lesz, hogy ez
most a sötétség, de eljön majd a fény.
Mivel nincs körülötte egyetlen megnyugtató hang sem, Adam még
mélyebbre süpped a gondolataiba. Ha eltűnne, kinek hiányozna? Ha úgy
eltűnne, mint Veronica. A nővérével ellentétben neki már nincs testvére, aki
a visszatértére várna. A  családja talán még meg is könnyebbülne. Tudja,
hogy valójában nem az eltűnni a jó szó arra, amire gondol. Öntudatlanság.
Szabadulás ebből a fekete lyukból, amiben most van. Fájdalmas
belegondolnia, hogy a halála talán csak egy pillanatnyi sajnálatot ébresztene
azokban, akik ismerik. Nagy kár érte. Sterling a társasági özvegyek
kiváltságait élvezhetné. Arielnek nem kéne iskolába mennie.
A  gyászidőszakra hivatkozva otthon maradhatna. Jóindulatú jegyeket
kapna. A  biztosító fizetne az életbiztosítása után. Egy héttel az esküvőjük
előtt kötött velük szerződést, később pedig büszkén nevezte meg újszülött
lányát is kedvezményezettnek Sterling mellett. Adamnek az a nem túl
eredeti gondolata támad, hogy szó szerint többet ér holtan, mint élve.
Tehát balesetnek kell tűnnie.
Kivéve, ha mintegy végső bosszúként ki akarná semmizni Sterlinget és
Arielt. Mintegy arculcsapásként azért, ahogy bántak vele, amiért
visszautasították a szíve mélyén nem olyan rossz férfit.
Aztán Adam Sophie-ra gondol. Mennyire örülne, ha meghalna.
Szívességet tenne vele neki.
Egyszer csak ott van mellette a whiskysüveg. A pohár üres. Mennyit kéne
innia belőle, hogy belehaljon az alkoholmérgezésbe? Biztos van rá valami
képlet. Ha, mondjuk, hetven kilót nyom – oké, talán hetvenötöt –, és
száznyolcvankét centi… Oké, képtelen kiszámolni. Vajon a maradék fél
liter elég lenne hozzá, vagy menjen, és vegyen még? Vodkával hatásosabb
lenne? És egy kis fájdalomcsillapítóval?
Adam tölt magának még egy fél pohárral. Nem kell sürgetnie a dolgot,
hogy aztán az egészet kihányja. Egész nap ráér. Ó, vagyis mégsem. Felnőtt
életében most először beteget jelent. Rafe veszi fel a telefont, és kedvesen
válaszol.
– Csak nyugalom, haver! Ne aggódj miatta!
 Az, hogy Rafe beveszi a sztoriját, miszerint „szarul érzi magát”, csak
tovább fokozza a bűntudatát.
Nem hagy hátra üzenetet. Az  csak elrontana mindent. Hacsak nem egy
kevésbé egyértelmű helyen hagyná, hogy csak később találják meg, a
halottszemle után. Miután a biztosító fizetett. Miután nyomorúságos testét
elhamvasztották, és szétszórták a hamvakat. Vagy nem. Valószínűleg egy
dobozban végezné Sterling szekrényében, és majd végül kidobnák a többi
elavult kacattal. Vagy a krematóriumban hagynák, mint egy gazdátlan
csomagot.
Egész jó tervnek tűnik. Már így is elég hatásosan elszakította magát a
világtól, ezzel csak véglegessé tenné a leválást. Senki sem törődik vele,
senkinek sincs rá szüksége. Öt napig senkinek sem fog feltűnni a hiánya.
Kivéve talán Nagy Bobnak. Nos, az jó. Legalább rátalálnak, mielőtt bűzleni
kezd.
Chance odabaktat Adamhez, leül, lehajtja nagy, szögletes fejét, és a
földre pottyant valamit a szájából: a teniszlabdát, amit Ginától kaptak úgy
egy hónapja, és amit Adam azóta sem látott. A labda pattogva elgurul, mire
a kutya lecsap rá, botladozva követi, mintha a labda élne és megérné az
erőfeszítést, majd ismét visszaül Adam elé. És megint ledobja a labdát.
– Ezt meg kitől tanultad?
Adam a lábujjaival átrúgja a labdát a szoba másik felébe.
A  kutya farkának a vége a levegőbe emelkedik, a labdát két mancsa
között szorongatja. Adam felé löki az orrával, mire a labda nekikoccan a
whiskysüvegnek. Adam felveszi a labdát, párszor a levegőbe dobja és
elkapja, majd tompa puffanással a szemben lévő falhoz vágja. A kutya teljes
eksztázisban, a farkát csóválva utánavetődik, és Adamre ugat, hogy
játszanak még. Adam lábához ejti a szerzeményét, és lelkesen ránéz, olyan
tekintettel, ami azt üzeni, őt érdekli. Csupán egy kutyának fog hiányozni.
És mi lenne Chance-szel, ha ő meghalna? Visszakerülne a menhelyre?
Vagy a fiúk kezébe, akik harcra kényszerítették? Vajon Gina befogadná?
Adam gondolatai olyan lassan lazulnak meg és forognak, mint egy
rozsdás, megakadt kerék. Ő a kerék agya, gondolatainak küllői pedig Ariel,
Sterling és Sophie arcához vezetnek. Hangjuk a megvetés és a vád
szegecseivel kapcsolódik hozzá. Cserben hagyta és megrémítette őket.
Tönkretette őket. Ők pedig csak a viselkedésére, a vérmérsékletére, a
megoldatlan problémáira reagáltak.
 A  közmunka ellenére nem szabadult meg a bűneitől. Elveszítette az
állását, a státuszát, a feleségét, a lányát, a barátait. De ami a legbántóbb:
elveszítette emberi mivoltát.
Képtelen felfogni, hogyan lett áldozatból gonosszá. Bűntudat, zavar.
Szégyen. „Én nem ilyen vagyok.” Ezt mondta Ginának, és mégis, pontosan
ilyen. Ilyenné vált, egy olyan mélyen sebzett emberré, akit már egy kisebb
félreértés is kibillent az egyensúlyából. Olyan emberré, akinek senki sem
vágyik a társaságára. Pária lett.
Hacsak és addig, amíg nem hozza ezt helyre, nem fogja visszanyerni
emberlétét. Sosem nyer feloldozást.
Chance ledobja a labdát. Halkan felmordul, de olyan, mintha beszélne.
Mintha egyetértene. A kutya a férfi ökléhez löki a nyirkos teniszlabdát. Egy
ideig egymásra bámulnak, és Adam egyfajta megnyugvásra lel a kutya
barna szemében tükröződő tükörképében. Ez az egyetlen szem, ami nem
csalódottan néz rá.
 Negyvenkettedik fejezet
Ki tudja, honnan ered a teniszlabdajáték-gén. Csak annyit tudtam, hogy ez a
tárgy leesett a pultról a földre – talán enyhe földrengés volt, vagy
meglöktem, amikor felágaskodtam, hogy elcsenjek egy félig megevett
szendvicset. Akárhogy is, a labda lepottyant, mire rájöttem, hogyan rántsam
ki az emberemet a kényelmes önsajnálatból.
Csak ült ott kezében egy pohárral, a földre meredve, épp, mint aznap,
amikor könnyezett, és folyt az orra, és először érintett meg – először vett
tudomást a jelenlétemről, és onnantól kezdve sokkal jobb volt az élet a
lakásában. Ezt elismerem. Így most aggodalommal töltött el a folyadék
csípős szaga, amit magába döntött. Mostanában nem igazán hódolt ennek a
tevékenységnek, azaz több ideje maradt rám. Riadtan figyeltem, milyen
nyugtalan, hogyan járkál fel-alá, majd ül le, és szorítja az ökléhez a fejét. És
iszik. Az  itala szaga elkezdett szivárogni bőre pórusaiból is, ahol
félelemmel, dühvel és szomorúsággal elegyedett. Egy kutya jutott róla
eszembe, akit még a pincéből ismertem, és aki önpusztító megszállottsággal
harapdálta magát, amíg a bőre karcolások és sebek véres masszája nem lett.
Sokáig néztem, amíg ivott, magában motyogott, és egyre mélyebbre
süllyedt a szorongásba. Miközben én is egyre nyugtalanabb lettem, azon
töprengtem, miért pazarlom azzal az időmet, hogy őt figyelem, miatta
aggódom. Számomra nem volt természetes ez a riadalom egy ember miatt.
Igen, tudtam, hogy vannak ilyen kutyák, akik még a kútba is az emberek
után ugranak. De én nem ilyen vagyok, mondtam magamban határozottan,
emlékeztetve magam, hogy egykor profi harcos voltam. Végig azt
ismételgettem magamban, hogy nem vagyok háziállat. Mindig is azt
terveztem, hogy tavasszal vagy legkésőbb kora nyáron megszököm, és
kellemesebb vizekre evezek. Nem kötődöm. Ha most kinyílna az ajtó,
azonnal elmennék, érveltem magamban. Szajonara, haver!
Egyszer már valóban kedves voltam vele, de ettől még nem leszek az
élete állandó tartozéka. Nem fogok részt venni egy szánalmas ember-kutya
barátságban, amit újabban sokszor megfigyelhettem a parkban, ahol a
kutyák az emberükkel játszottak – azaz méltatlanul ugrándoztak, és felemelt
farkuk úgy járt ide-oda, mint valami ritmustalan metronóm. Csupa
vidámság az arcokon és a pofákon. Bőséges arcnyalogatás. És mindez
miért? Ugyanazért, amim nekem is megvolt: egy tál vízért – bár az enyém
akkor éppen üres volt – és naponta két adag száraz, ropogós eledelért.
Néhány fejpaskolásért. Nem, nem, nem. Én független, öntudatos
teremtmény vagyok, aki egy emberhez sem tartozik.
Lassan sötétedett, és arra gondoltam, hogy ha most rá tudnám venni,
hogy levigyen, és lecsatolja rólam a pórázt az üres telken, akkor talán
elérkezett az ideje, hogy továbbálljak, és búcsút intsek ennek a magányos
embernek.
Ám miközben ezen gondolkoztam, tudtam, hogy úgysem tenném meg.
A  fickó beszélt, de nyilván nem hozzám. Beszéde elmosódott, hasonlított
egy legyőzött bajnok nyöszörgéséhez. Hirtelen elszorult a szívem, az érzés
nekifeszült a függetlenségem iránti vágynak. Ott álltam abban az ágyban,
amit attól a nőtől hoztunk, aki szívesen adott nekem kekszet. Bár őszintén
szólva, jobban szerettem a futonágyat, ez a párnás helyettesítő kellemesen
ölelte körül a hátamat. Amikor bevackoltam oda magam, olyan érzés volt,
mintha ismét kölyök lennék. Ezúttal azonban képtelen voltam kényelmesen
elhelyezkedni benne, így inkább csak álltam, és bámultam a fickóra, arra
ösztönözve, hogy ő is rám nézzen, és eszébe jusson, hogy nekem is vannak
szükségleteim.
Mélyen beszívtam a levegőt, az orrom megtelt az illatával. Az érzései és
az itala szagán túl továbbra is éreztem őt magát, a lényegi részét. Az elmúlt
napokban vagy hetekben, vagy akárhogy is osztják fel az emberek
mesterségesen az időt, valami mást is éreztem a szokásos „kösz a kaját”
hálán túl. Kösz, hogy nem ütsz meg. Kösz, hogy nem adsz vissza azoknak a
fiúknak. Azokért az alkalmakért is hálás voltam, amikor együtt ültünk a
kanapén, és hagyta, hogy az ölébe hajtsam a fejem. Hálás voltam, hogy
beszélt hozzám, nem azért, mert annyira érdekfeszítő lett volna a
mondanivalója, hanem a hangja miatt. Ez az az illat, ami most háttérbe
szorult, a nyugalom, a szövetség, a kötődés illata. Attól féltem, hogy valami
nagyon erős érzés hatalmasodott el rajta, amit egy egyszerű összetartás
képtelen elűzni.
Aztán leesett a labda. Felvettem, és rávettem a fickót, hogy transzos
állapotából kizökkenve rám nézzen. Rá tudom venni, hogy játsszon velem?
Emlékeztetni tudom, hogy szükségem van rá? Mert valóban szükségem volt
rá.
 Először mintha nem is önmaga lett volna, amikor rám nézett. Én, aki
megveti az ilyen játékokat, előrelöktem a labdát az orrommal, amíg a két
lába közé ért. Ostoba kutyavigyorral meredtem rá, és vártam. Aztán valami
eltűnt a tekintetéből, és végre észrevett, észrevette a labdát is, és a kezébe
vette.
Erősen nekivágta a falnak, ahonnan visszapattant, és összevissza
pattogott a szobában, amíg elkaptam. Újra és újra nekidobta a labdát a
falnak, én pedig újra és újra utánavetettem magam, mint egy háborodott
retriever, míg végül mindketten lihegve lerogytunk a futonágyra. Aztán
felemelte a poharát, és ugyanolyan erővel, ahogy korábban a labdát,
hozzávágta a sokat szenvedett falhoz, ahol ezernyi szilánkra tört.
Összerezzentem, a zaj sértette a fülemet.
Átkarolta a vállamat, és fejét az enyémhez döntötte. Mintha csak egy
közös alomban kuporogtunk volna.
– Jó fiú.
Akkor tudatosult bennem, hogy talán soha többé nem fogom fontolóra
venni, hogy elhagyjam. Addig nem, amíg szüksége van rám. Felemeltem és
hátradöntöttem a fejem, amíg sikerült elérnem az arcát a nyelvemmel. Én
így tudattam vele azt, hogy ő is „jó fiú”.
 Negyvenharmadik fejezet
A mobilja csengőhangjának kitartó, ismétlődő dallama áthatol
alkoholmámoros álma ködén. Az  idegesítő ritmus többször is megjelent
álmában hangok, tárgyak vagy érintés formájában. A  férfi teli hólyagjával
párosulva végül sikerül felébresztenie Adamet. Matatva az aprócska gomb
után nyúl, de a hívó fél leteszi. Nem fogadott hívásai között egy olyan szám
is szerepel, amit nem ismer fel. A  dohányzóasztalra dobja a készüléket,
elszakítja magát a futonágy gravitációjától, és a fürdőszoba felé botorkál.
Chance a konyhában várja, az üres vizestál vádiratként mered rá.
A háziállata alapvető jólétéről sem gondoskodott. Adam kiöblíti a tálat, friss
vizet tölt bele, majd figyeli, ahogy a kutya a felét kiissza. Erről eszébe jut a
saját szomjúsága. Miután felhajt két pohár vizet és egy marék aszpirint,
teljesen tudatára ébred az új napnak. Az  üvegszilánkokra és az egyhangú
fehér falon végigfolyt sárgás whiskycsíkokra pillant.
– Mit szólsz egy kis kiruccanáshoz?
A kutya felmordul, amit Adam beleegyezésnek vesz.
A kutyának ki kell mennie, neki pedig el kell kezdenie a napot. Ezt az új
napot.
 
 
Gina üzletének papagájos tábláján már a NYITVA felirat áll. Adam
Chance-szel az oldalán belép. A  Fred nevű papagáj üdvözlésként vagy
riadót fújva felrikolt. Gina kezében már ott a vödör víz és az ablakmosó.
Most megáll, és mindkettőt lerakja. Nem mosolyog a férfira, bal kezét
pedig mintegy ösztönös mozdulatként a nyakához emeli, amitől egyszerre
tűnik idegesnek és tartózkodónak, meggyőzhetőnek.
– Rám kerestél, nem igaz? Az interneten.
–  Igen. Kíváncsi voltam. Azután, hogy rájöttem, ki vagy, eltűnődtem,
miért laksz itt, miért nem vagy már a Dynamicnél.
Adam elégedetten veszi tudomásul, hogy Gina nem tagadja a
kíváncsiságát.
– Miért nem kérdeztél rá?
 Gina elhúzza ruganyos ajkát.
– Az nem lett volna túl udvarias.
– Akkor kérdezz rá most!
– Elmondanád az igazat?
– Ugyanazt fogom elmondani, amit olvastál, csak az én nézőpontomból.
Ez megfelel?
– Igen.
Gina Adam szemébe néz, és a férfi valami olyasminek a villanását veszi
észre a tekintetében, ami új erőt ad neki: a vágyat, hogy higgyen neki, hogy
összeegyeztesse a két Adam Marchot. Azt, akit az interneten talált, és azt,
aki előtte áll.
Adam felveszi a vödröt és az ablakmosót, Gina pedig elveszi tőle Chance
pórázát, és követi ki az ajtón. Adam kifacsarja a szivacsot a meleg víz
fölött, majd széles mozdulatokkal letörli vele a szivárványfelirattal és
táncoló halakkal díszített kirakatot. Miközben a gumis ablaktisztítót
végighúzza az üvegen, és a szélén egyenletesen csordogál a víz, beszélni
kezd.
A történet valahonnan mélyről jön. Nem gyakorolta, nem gondolta végig,
hogyan fogja elmesélni, így darabokban bukik a felszínre, olyan
igazságokban, amiket azelőtt nem mondott ki hangosan. A  nővérét már
említette Ginának, és most inkább az idegenek között eltöltött
gyerekkoráról és az apjáról mesél. Miközben beszél, akaratlanul is
előtörnek a részletek és a régi emlékek a tudatalattija mélyéről. Dr. Stein ezt
szabad asszociációnak nevezné. Nemcsak olyan dolgokat vall meg
Ginának, amikről még a terápián sem beszélt, hanem magát a terápiát is
megemlíti. Ahogy a Fort Street Centert is. És a dühét, amikor közölték vele,
hogy ételt kell osztania a hajléktalanoknak, majd a mostani helyzetét, hogy
mennyire függ ettől a helytől, ami a napjai fénypontja lett.
Bűntudat nélkül elemez ki egy házasságot, ami inkább hasonlított egy
céges társulásra, mint szerelmi viszonyra. Fájdalmas és kitartó szeretetét a
lánya iránt, aki gyűlöli. Sophie-t és azt, mit tett vele. És azt, hogy Veronica
nevének váratlan felbukkanása miért vezetett hirtelen összeomlásához.
– Ideg-összeroppanás?
–  A  pszichológusom nem igazán tudott diagnosztizálni. Ez se nem
viselkedési zavar, se nem depresszió. Egy kicsit mindkettő. Így abban
maradtunk, hogy volt egy „kiborulásom”.
 Gina úgy méri végig olívaolaj-színű szemével, mint aki még nem ért
valamit.
–  De azt mondod, hogy erős kézzel vezetted az osztályaidat vagy a
részlegeidet. Nem igazán kötöttél barátságokat. Még a feleségedet is
megfontolt lépés alapján választottad ki. Minden a hatalomról, az erőről
szólt.
Adam mellkasa mintha ellazulna, feloldódna belőle az a szorító érzés,
amit hónapokon, talán éveken át érzett. Mintha egy állandóan jelenlévő
köhögési inger hirtelen elillanna.
– Igen. De most már tudom, hogy az ember nem irányíthat mindent. Azt
az állapotot nem lehet sokáig fenntartani. És már nem az az ember vagyok.
Közben végez az ablakmosással, és visszamennek az üzletbe. Gina
elveszi tőle a koszos vízzel teli vödröt, és eltűnik a hátsó helyiségben.
Az  akváriumokban halkan csordogál, megnyugtatóan szivárog a víz.
Chance körbesétál a helyiségben, közben maga után húzza a pórázt, és
megszaglássza a gumijátékokat, a homeopátiás szerek üvegeit, a
plüssállatokat és a kerámiamacskákat. Adam a pultra könyököl Ginával
szemben, aki visszajött, de a pult barikádja mögött marad.
A nő a férfit nézi, szája vonala kételyről árulkodik. Újrarendezi a tucatnyi
jótékonysági üveget.
– Nem hiszem, hogy az emberek képesek ennyit változni csak azért, mert
akarnak.
–  Némi gyakorlással lehetséges. – Adam annak a menhelynek félretett,
pénzzel teli befőttesüvegre teszi a kezét, ahol Chance-t találta. – Én máris
változtam. Kutyatulajdonos lettem.
–  Miért mondod el ezt most nekem? – Bár a szavai élesen csengenek,
Gina tekintete már lágyabban szegeződik rá. Adam látja rajta, hogy hinni
akar neki. – Ez valami Anonim Alkoholisták feladat, amikor mindenkivel
meg kell békélned?
– Nem. Bár az Anonim Alkoholisták talán nem is olyan rossz ötlet.
Felvillan előtte az összetört pohár és a whiskycsíkok a falon. A  kudarc
sötét terrorja, ami a lelkéig ható örvénybe taszította, nem térhet vissza
többé. Hiába közölte az előbb Ginával, hogy már új ember, tudja, csak egy
rossz pillanat választja el ettől az örvénytől. Mostantól kezdve minden
gondolatával, minden cselekedetével távol kell tartania magát tőle.
Képzeletben a testmozgáshoz hasonlítja: mindennap erősíteni fog.
 –  Rémálmaimban eddigi életem kísértetei jelentek meg. Ma azonban új
napra ébredtem. Egy új életre. Te vagy az én történetem Bob Cratchitje, az
alázatos segéd, aki tudja, hogy az élet jó dolgai nem a pénzről szólnak.
Gina szeméből egyetlen könnycsepp indul útnak, a maga után húzott csík
megcsillan a reggeli fényben. Adam átnyúl a pult felett, és megérinti, letörli
a hüvelykujjával. Gina finoman a férfi kezére teszi az övét, majd előrehajol,
és ajkuk az őket elválasztó pult fölött találkozik.
Adamnek mennie kell a központba, Ginának pedig dolgoznia kell.
– Köszönöm, hogy meghallgattál.
– Kérdezhetek még valami?
– Persze.
– A  nővéred. Gondolkoztál már azon, miért ment el otthonról? Mi elől
menekült?
– Mindig is azt hittem, hogy olyan volt, mint Ariel: lázadó kamasz. Talán
egy fiú állhatott a dolog mögött.
– Vagy talán az apád elől menekült.
Adam belebújik a kabátjába.
–  Lehet. Nem tudom, az is lehet, hogy előlem. Nem akart felelősséget
vállalni egy kistestvérért.
– Meg kéne keresned, hogy megkérdezd.
Adamnek a korábbi életében annak ellenére sem jutott eszébe, hogy
megkeresse Veronicát, hogy minden követ meg tudott volna mozgatni
ennek érdekében. A nővérét olyan mélyen elnyelte a múlt, amelytől a férfi
igyekezett elhatárolódni, hogy még csak az ötlet sem merülhetett fel benne.
Egészen mostanáig. Amíg Gina finoman életre nem hívta a gondolatot.
 
 
A szülők várórészlege a lovasiskolában teljesen üres. Adam elhelyezkedik a
kiült szivacsú kanapén, és a térdét paskolva magához hívja Chance-t.
A  közelben, egy üres gabonászsákokból álló halmon egy macska alszik.
Mielőtt Chance felugrana Adam mellé, a heverésző állatra pillant.
– Hagyd békén! – szól rá a férfi, majd megnyugodva konstatálja, hogy a
kutya felugrik a kanapéra ahelyett, hogy a macskára vetné magát.
Adam újabban inkább Cesar Millant nézi a tévében a Judy bírónő helyett.
Mindketten kereken kimondják a véleményüket.
Az előtte húzódó ablak mögött Ariel – aki nem láthatja őt – épp ugrat a
fedett csarnokban. Az  akadályok nem túl magasak, úgy állították be őket,
hogy az elrugaszkodást és az éles kanyarokat tudja gyakorolni. Adam
hátradől a rugós kanapén, és várja, hogy a lánya végezzen. Ez nem a
szokásos szombati találkozójuk. Nem azért jött, hogy elvigye, hanem hogy
sarokba szorítsa egy régóta esedékes beszélgetéssel.
Adam majdnem elszundít, miközben Ariel egyik kört teszi meg a másik
után, Elegance patái egy négynegyedes ütem egyenletes dallamára
dobbannak. A  rövid csendek, amikor ugratnak, mintha szünetek lennének
egy kottában. Adam felriad, amikor Ariel edzője leállítja a gyakorlást.
Ariel lenyergeli a kancáját az istálló folyosóján. Észreveszi Adamet, de
nem lép el a lótól. Átveti a nyerget a boksz alacsony ajtaján, felvesz egy
lóvakarót, és elkezdi vele átdörzsölni a pej kancát, hogy eltüntesse a nyereg
hagyta nyomokat.
– Szia, Ellie!
Adam végighúzza a kezét a ló hosszú nyakán. Ilyesmit még nem csinált
korábban. Akárcsak Chance bundája, a ló szőre is puha, akár a selyem.
A  kanca csemegét keresve a férfi kezébe fúrja az orrát, majd csalódottan
elfordul.
– Ne hívd így! – mondja Ariel, de közben zavarodottan mosolyog rá. –
És figyelj a kutyára!
– Jól viselkedik.
– Mit keresel itt? Kocsival jöttem. Nem kell elvinned.
– Tudom. De szerettem volna veled beszélni, és tudtam, hogy itt leszel.
–  Ha arról az estéről van szó, akkor sajnálom. Akkor is sajnáltam, és
most is. És hálás vagyok, hogy nem mondtad el anyunak.
– Kicsit többről van szó.
– Oké. Csak hadd vigyem be Elegance-t a helyére!
Adam visszamegy a váróterembe. Ariel olyan sokáig szöszmötöl, hogy
Adam nyugtalankodni kezd, hátha kisurrant hátul és elhajtott. Olyan furcsa,
hogy a kislánya már kocsit vezet. Még nem utazott vele úgy, hogy a lány ült
volna a volán mögött. A  szokásos szülő-gyerek program és kapcsolódási
pont, amit a vezetés gyakorlása jelent, náluk kimaradt.
Az  istállókhoz nyíló ajtó kitárul, Ariel belibben rajta, és lehuppan a
kanapéra, kettejük között Chance terpeszkedik. Ariel elkezdi simogatni a
kutya fülét, az épet és a tépettet is.
– Szerinted mi történt a fülével?
– Fogalmam sincs.
Most, hogy a lánya itt van, Adam nem tudja, hol kezdje.
 – Szóval, mi újság?
–  Innentől kezdve hagyom, hogy te döntsd el, mikor és hol szeretnél
velem találkozni. Már nem fogok ragaszkodni semmihez. Tizenhat éves
vagy, el tudod dönteni. Bármikor akarsz is találkozni, szívesen látlak.
– Apu! Miért?
Adam döbbenten tapasztalja, hogy Ariel mintha megsértődött volna.
– Mert nem bírom a mogorva viselkedésedet. Szerintem, ha te döntheted
el, mikor találkozzunk, akkor szívesebben jönnél. Miért szenvedjünk addig
mindketten?
– Most valami fordított pszichológiával próbálkozol?
–  Nem. Hanem így kérek elnézést, hogy olyan béna, távoli, elfoglalt,
semmirekellő apa voltam. – Valahol az istállóban felnyihog egy ló, a hangja
élesen, panaszosan cseng. – Azt hittem, megvásárolhatom a szeretetedet, de
ez nem így van. Csak a megvetésedért fizettem.
–  Ez nem igaz. Nem kell nekem semmit sem venned. Azt hittem,
szívesen teszed.
–  Ha volt rá pénzem, akkor persze. De most nincs. És nincs szükséged
semmire, Ariel. Máris jóval több mindened van, mint amije másoknak
valaha is jut ebben az országban. A  férfiaknak, akiket kiszolgálok,
semmijük sincs, még otthonuk sem. De nem is panaszkodnak miatta. Nem
siránkoznak az életük miatt. Csak odajönnek a pulthoz, és megköszönik az
egyetlen tál meleg ételt, amit aznap kapnak.
Adam ráébred, hogy ez már úgy hangzik, mint egy vitabeszéd, így
inkább elhallgat.
– Szeretsz ott dolgozni?
Chance tekergőzve kimászik kettejük közül, ezzel rést hagyva apa és
lánya között. Közelebb oson a továbbra is alvó macskához, de nem túl
közel, felé szimatol, majd lehuppan a földre.
– Igen, nagyon is.
Ariel közelebb csúszik hozzá, így Adam kék farmerba és a lány
krémszínű lovaglónadrágba bújtatott combja összeér. Adam megfogja a
lánya kezét, Ariel pedig az apja vállára hajtja a fejét.
– Mesélj a nagynénémről! Veronicáról.
– Hasonlított rád. Vagyis inkább te hasonlítasz rá. Amikor utoljára láttam,
kábé annyi idős volt, mint most te. Egyik nap összevesztek apámmal, mire
egyszerűen kisétált az ajtón. Akkor még kicsi voltam. Olyan ötéves.
 Adam és Ariel még egy ideig üldögél a kiült kanapén, közben a kutya
halkan horkol a gabonászsákokon, és a férfi elmeséli a lányának a
történetét.
 Negyvennegyedik fejezet
Sophie Anderson a Stop&Shop egyik polcsoránál áll, a gabonapelyhek
előtt. Adam meglepetten látja, hogy gyereket vár. Mikor ment férjhez?
Ahhoz a fekete pólós, tetkós fickóhoz ment hozzá? Nála jobbat is találhatott
volna. Hiszen értelmes lány, még ha kicsit figyelmetlen is.
Dr. Stein segítségével kijátszotta a távoltartási végzés korlátait.
Megeresztett egy telefont, majd még több telefonszámot szerzett. Felvetette
a dolgot Sophie ügyvédjének, pszichológusának és neki magának is. De
Sophie elutasította, nem akart vele találkozni, még csak pár percre sem,
mindegy, milyen nyilvános helyet javasolt. Nem adta meg Adamnek a
lehetőséget, hogy bocsánatot kérjen tőle. Most már dr. Stein inkább arra inti
Adamet, hogy ne erőltesse.
–  Már az is épp elég, hogy tudja, szüksége van arra, hogy Sophie
megbocsásson magának. Nem kell ténylegesen tőle hallania.
Adam ezzel azonban nem ért egyet. Hacsak nem kéri személyesen a
megbocsátását, örökké kísérteni fogja ez a megoldatlan probléma a többivel
együtt. Mégiscsak egy aprócska kérés ez, és az, hogy nem adja meg rá neki
a lehetőséget, hogy kimondja, „sajnálom”, az majdnem akkora büntetés a
számára, mint bármi más, amit eddig elszenvedett.
Dr. Stein büszke rá, és bátorítja. Adam azonban nem fogja hagyni, hogy
lerázzák.
Ha ő könnyű célpont a Google keresőjében, akkor Sophie Anderson is.
Sima ügy volt. A telefonszámát megtalálta a telefonkönyvben, és a gyakori
név ellenére hamar meglett a címe is. Még ha távolabb esik is a lakásától,
nem elképzelhetetlen, hogy ő is épp arra járjon. Nem követi, egyszerűen
csak ugyanazokat a létesítményeket kedveli, mint a nő. Mint például a
Stop&Shopot. Hiszen kutyakajára van szüksége. Meg tejre. Csupán
véletlen, hogy mindketten gabonapelyhet akarnak venni. Ahogy az is, hogy
Adam úgy időzítette ezt a kiruccanást, hogy egybeessen a munkaidő
végével a Dynamicnél, amikor a környéken élő alkalmazottak közül többen
is beugranak vásárolni hazafelé menet. Mint például Sophie.
– Sophie!
 A nő épp egy cukrozott gabonapehely tápértékét tanulmányozza a doboz
oldalán. Adam halkan, kedvesen szólítja meg, hogy ne ijessze meg. Úgy,
ahogy a férfiak ébresztgetni szokták a nőket.
– Helló, Sophie!
Sophie azonban így is összerezzen, és meglepetten eltátja a száját. Aztán
a tekintete ide-oda jár, hátha észrevesz valakit, bárkit, aki
megakadályozhatná ezt a beszélgetést.
–  Megmondtam, hogy nem akarok magával találkozni. Csak nem követ
engem?
–  Nem, dehogy. Látja? – A  férfi felemeli a kutyakajás csomagot és a
másfél literes tejet. – Csak megláttam, és… – Pontosan tudja, hogy csak
másodpercei vannak, hogy elmondja, amit akar. – Sophie, csupán el
akartam mondani, mennyire sajnálom a történteket. Ennyi.
Adam kissé meghajtja a fejét, mint egy udvaronc a királynő előtt, majd
elfordul, sportcipője talpa megcsikordul a sima, szürke linóleumpadlón.
– Mr. March?
Adam megtorpan. Mindkét oldalról édes reggelijüket kínáló, rajzolt
karakterek veszik körbe és csábítják a mosolyukkal. Háttal áll Sophie-nak,
úgy várja a folytatást.
– Tudom, hogy sajnálja.
Adam válla ellazul, a kutyakaja súlyát a másik karjára helyezi.
– De akkor is sajnálná, ha nem veszített volna el mindent?
Adam átérzi a pillanat fontosságát. Hirtelen mintha ismét ott lenne az
irodájában, másodpercekkel azelőtt, hogy felvette a rózsaszín üzenetet, és
elolvasta a szavakat, amik az ideg-összeroppanásához vezettek. Ha
visszatérhetne ahhoz az életéhez, amiért olyan keményen dolgozott, a
hosszúra nyúlt megbeszélésekkel és szorongásokkal teli életéhez, a hosszú
munkaórákhoz és a félig elhidegült családjához, akik mindig többet vártak
tőle, ha visszatérhetne azokhoz a tevékenységekhez, amiket az olyan
emberek, mint Gina elítélnek, azzal a hiábavaló reménnyel, hogy ezzel még
mélyebbre temetheti a múltját, akkor megtenné? Adamet nem lepi meg az
előtörő válasz. Nem, nem akar visszatérni ahhoz az életéhez. Már nem
vonzza. Már nem az az ember.
Így az igazat mondja Sophie-nak, amikor azt feleli:
– Igen, a következményektől függetlenül is sajnálom.
Azzal fürgén a kasszákhoz indul. A pénztárosra mosolyog, és előhúzza az
utolsó húszdollárosát. A kocsiban a kutya várja. Most már később sötétedik,
így még van idejük hazafelé beugrani a parkba.
 Negyvenötödik fejezet
Ahogy az New Englandben lenni szokott, a nyár hirtelen érkezett. Az esős,
hűvös tavasz elvonult, teret engedve a párás, meleg időnek. A  központ
konyhája olyan, mint egy forró kemence, ahol Adam sima fehér pólóban és
Dockers rövidnadrágban dolgozik. A  köténye a térde aljáig ér, így elölről
úgy néz ki, mintha ruhát viselne. Homlokára kék kendőt kötött, mint
Cochise, az indián törzsfőnök, hogy az izzadság ne csorogjon a szemébe.
Mindannyian hasonló öltözéket viselnek, miközben próbálnak megbirkózni
a kintről és bentről áramló hőséggel, és etetik a férfiakat, akik továbbra is a
teljes ruhatárukat magukon viselik, nem törődve a tikkasztó hőséggel.
Adam lakásában már egy hete elromlott a légkondi, és a gondnoknak
még nem sikerült lecserélnie az ósdi darabot egy újra. A  kutya egyelőre
figyelmen kívül hagyott betolakodóként van jelen az épületben.
A szomszédok, akik látták, megtűrik, a gondnok pedig szemet huny felette,
bár ha akkor kell belépnie a lakásba, amikor az állat egyedül van otthon,
többé már nem tehet úgy, mintha nem létezne. Így most Chance elkíséri
Adamet a központba. Adam összetákolt egy kutyaházat az épület oldalánál
az eleve elkerített hátsó udvaron. A  kis kuckó a nap közepén is árnyékos,
Rafe pedig felajánlotta neki a főzés során keletkezett maradékokat. Chance
egész boldognak tűnik odakint, és valahányszor Adam kinéz rá a hátsó
ablakon, a kutya általában az árnyékban alszik. Néha az egyik dohányos
kiül a hátsó lépcsőre, és a kutya odamegy hozzá, mire Adam apró
féltékenységet érez. Szeretné, hogy Chance barátságos legyen, de közben
lehetőleg csak hozzá ragaszkodjon.
Adam extra munkaórákat vállal a központban, ez azonban már nem
önkéntes, hanem fizetett munkának számít. Kap némi illetményt, hogy
feltérképezze az állami támogatásokat. Mivel érti a pénzügyi kifejezéseket,
és nem hozzák zavarba a jelentkezőknek feltett, mélyreható kérdések,
Adam az elmúlt négy hónapban két pályázatot is elnyert a központ számára.
Cserébe nem fizetnek sokat, de Chance-nek mindig jut étel, és közben a
lakbért is tudja fizetni. A jövő kérdése továbbra is vészjóslóan lebeg felette,
de ez is egy lépés a helyes irányba, és a munka, bármilyen egyszerű is,
érdekesmód kielégíti.
Már későre jár, amikor Adam kikapcsolja Nagy Bob számítógépét,
leveszi a homlokára tekert kendőt, és átizzadt pólóját tisztára cseréli.
Chance „örülök, hogy látlak” sztepptáncát járja a lépcsőn, mellső lábaival
izgatottan topog, nagy feje ide-oda lendül, nyelvét kidugja, és résnyire
húzott szemmel néz fel Adamre.
– Szeretnél hazamenni, nagyfiú?
Önhnnn önhnnn.
Hóbortos pillanataiban Adam úgy érzi, hogy a kutya mintha új szavakat
akarna tanítani neki. Minden alkalomhoz különböző hang illik. Az önhnnn
azt jelenti „naná”. A  rrööörr pedig „egyetértek, haver”. Vagy „együnk”.
Esetleg „Mit gondolsz a meccsről?”.
Adam és Chance kilép a Fort Streetre, és keletnek indul. A  nap
fülledtsége már elmúlt, és enyhe szellő fúj a kilométerekre lévő víz felől.
Útjukat dinoszauruszokat idéző árnyak keresztezik: közlekedési táblák,
épületek, elhagyatott bevásárlókocsik hiányzó kerékkel. Sétájuk közben a
forgalom és a külvárosi vonatok hangja minden más zajt elnyom, a madarak
énekével együtt. Adam inkább érzi, mintsem hallja a halk morgást, ami
egyfajta táviratként érkezik a pórázon át izzadt kezéhez. Lenéz. Chance
tarkóján feláll a szőr, szinte kakastaréjt képezve a vállai között. Nincs másik
kutya a közelben, és Chance nem is rángatja a pórázt. Nem kezd teli
tüdőből ugatni, csak halkan morog, és közben Adam lábának dől. Csak egy
idős férfi ácsorog a buszmegállóban előttük. Aztán Adam rájön, hogy
Chance hátrafelé pillantgat.
Mivel nincs rajtuk bő kabát, Adam nem tudná megmondani, hogy ezek
ugyanazok a fiúk-e, akikkel korábban már összefutottak, de Chance
viselkedéséből az látszik, hogy felismerte őket. Adamre tapadnak, de olyan
távolságból, hogyha a férfi lazítana is a pórázon, a kutya akkor se érhesse el
őket.
– Még mindig nálad van a kutyám, haver – vádolja a soványabb, Chance-
re, majd magára mutatva. – Ő az én kutyám.
– Már nem.
Nem fogja hagyni, hogy két huligán megfélemlítse. Mivel a verőfényes
napsütésben nincs rajtuk a hatalmas kabátjuk, rájön, hogy szinte még
kamaszok, csupán pár évvel lehetnek idősebbek Arielnél. Nincs hatalmuk
fölötte. Igaz, magányos fehér férfi a környékükön, de az isten szerelmére,
mégiscsak van egy nagy kutyája. Kihúzza magát, hogy föléjük
tornyosuljon.
– Kell? Próbáld meg elvenni!
A fiúk egymásra néznek, mintha így bátorítanák egymást, hogy kapják ki
a pórázt Adam kezéből. Aztán Chance-re pillantanak, aki vicsorogva ugat,
farka dühösen csapkod. Adam közben minden erejével igyekszik
visszatartani. Egy része legszívesebben tovább gúnyolódna, hogy „Gyertek,
gyertek, vegyétek csak el!” De nem fogják elvenni Chance-t, nem tudnak
elég közel kerülni hozzá. Egyszerű huligánok, két kölyök, aki megjátssza a
kemény fickót, mert ezt várják el tőlük. Egyszer ő is kemény kölyök volt.
Annak kellett lennie, ha életben akart maradni. Talán azok az utcák nem
voltak olyan ellenszenvesek, mint ezek, de épp elég aljasságot tapasztalt ott
is. Talán ezeknek a fiúknak sincs rendes családjuk. Lehet, hogy
nevelőszülőknél laknak. Talán több közös van bennük, mint a kutya
birtoklása iránti vágy.
–  Ő  az én kutyám, nem a tiétek. Talán egyszer az volt, de már nem.
Világos voltam?
A fiúk egyszerre mozdulva bedugják a fülükbe a fülhallgatójukat, sarkon
fordulnak, majd eltűnnek.
– Azt hiszem, sikerült megmutatnunk nekik.
Adam lenyúl Chance-hez, hogy megnyugtassa, és biztosítsa, hogy most
már minden rendben van.
 Negyvenhatodik fejezet
Eleinte nem tetszett, hogy odakint hagynak, és ott kell várakoznom a hátsó
udvaron, miközben az emberem a saját szagával bement az épületbe, hogy
aztán étel és más emberek szagával jöjjön ki onnan. Azt hiszem, kicsit
kezdtem eltelni magamtól, hogy immár házikutya vagyok. De akkor miért
hagynak kint az udvaron, mint valami közönséges korcsot? Aztán kezdtem
rájönni, hogy nem is olyan rossz dolog ott lenni az ablak alatt, ahonnan az a
sok finom ételillat áradt. Ráadásul kaptam maradék húsdarabokat és néha
csontot is, hála a nagy sapkás fickónak. És senki nem volt a közelben, aki
veszélyeztette volna finom zsákmányomat. Az  egész az enyém volt.
Nagyon kellemes volt annak a házikónak az árnyékában feküdni, amit az
emberem épített, a teletöltött vizestállal és állam alatt egy csonttal.
A közelben galambok ólálkodtak, turbékoltak és párzottak. Még ha a kerítés
be is zárt, közben távol tartotta a kóbor kutyákat, akik esetleg arra jártak.
Kutya lévén nem tudnám megmondani, mióta éltem a dologtalan kutyáknak
ezt a kényelmes életét, de úgy tűnt, mintha a kóbor kutyák egy új
generációja nőtt volna fel azóta. Azaz senkit sem ismertem. Így hát védtem
a területemet, ezt a kis négyzet alapú, ember alkotta határral kijelölt udvart.
Ugattam és morogtam. Felemeltem a lábam a kerítésem mellett. Vadul és
védelmezőn viselkedtem. Néha a fajtársaim, főleg a szukák, nem törődtek a
rossz modorommal, és csak azért is odajöttek a drótkerítéshez, ami akadályt
jelentett ugyan, de nem volt áthatolhatatlan, így is volt lehetőség a
szaglászásra. Ilyenkor bocsánatkérően csóváltam a farkam. A legtöbb kutya
teljesen rendben volt.
Viszont volt egy nagydarab, aki bár nem tűnt harci kutyának, mégis
fenyegető kiállással lépdelt az utcán. A farkát levágták, csökevényes végét
egyenesen tartotta, mintha hosszabb lenne a valós méreténél. Gyakori
látogatóm lett, és nem adta fel a vágyát, hogy kihívjon. A  kerítés két
oldaláról morogtunk egymásra, ő a bezártságom miatt gúnyolt, én pedig
hasonlóképp sértegettem. Haver, ha valaha nyitva hagyják a kaput, mutatok
neked egyet s mást. Ő  volt az egyetlen, akinek bosszantott a jelenléte.
Kénytelen voltam ellenőrizni, mennyire strapabíró a kapu, és párszor
nekivetettem magam. Ilyenkor általában valaki kijött az épületből, hogy
leállítson. A  gyáva féreg meg elszelelt, nyomorúságos kis farkát leszegte,
hogy eltakarja a fenekét. Én megmondtam, nem igaz?
A  legtöbb alkalommal pár férfi kijött az épületből, és elüldögélt velem.
A hátsó lépcső köré gyűltek, meggyújtották azokat az égő pálcákat, és úgy
pöfékeltek. Nem igazán szerettem azt a szagot, mivel túlságosan is
emlékeztetett a pincebeli életemre. A  fiúk is gyakran bűzlöttek ettől a
füsttől, vagy valami hasonlótól. De ezek a fickók szívesen vették, ha
csatlakoztam hozzájuk. Olykor csak az egyikük jött ki. Ha leültem mellé,
átkarolt, beszélt hozzám, és olyan dolgokat mondott, amiket amúgy egészen
biztos megtartott magának. Ezek az emberek arra a férfira emlékeztettek,
akivel éltem. Egyfajta törékenység jellemezte őket. Lágy hangjuk, amit a
jelenlétemben használtak, azonnal mogorvábbá vált, ha valaki más is kijött
a lépcsőre, mintha zavarba jöttek volna, amiért rajtakapták őket, amint egy
kutyához beszélnek. Amikor falkában ültek körülöttem, semmit sem árultak
el ebből a törékenységből. Néha találkoztam az utcán olyan kutyákkal,
akiknek nem kellett volna az utcán élniük. Lehet, hogy elvesztek, vagy az
embereik vesztek el. Gyakran egész jó kóbor kutyákká váltak, de végig ott
motoszkált bennük a hitetlenkedés, hogy itt kötöttek ki. Ezek a férfiak is
ilyenek voltak.
Többször is láttam a fiúkat, nem csak akkor, amikor az emberemmel
voltam. Meg kell hagyni, szépen kiállt ellenük, nagyon profin morgott. Jó
fiú. Azt azonban nem fogta fel, mennyire vissza akarnak szerezni. Nem
akarok hencegni, de elég menő kutya voltam nekik, igazi győztes típus.
Aminek örültek, és ezért újra a küzdőtérbe akartak küldeni. Így amikor
megjelentek, és nekidőltek az udvar körüli kerítésnek, ahol az emberem
hagyott, hogy átaludjam a nyári napokat, ideges lettem. Azaz ugattam. És
ilyenkor valaki kinézett az épületből, mire a fiúk félig felnőtt, lazának tűnő
kölykökként elsomfordáltak.
Így minden egyes odakint töltött nappal idegesebb lettem. Tetszett a
feladatom, hogy segítsek, megnyugtassam a kóbor embereket, és az
emberem teniszpartnere lehetek, ha labdáztunk. Egyszerűen már nem
tudtam magam elképzelni a küzdőtéren. Most már pacifista voltam, nem
harcos. Elismerem, kissé szégyelltem magam emiatt, de az igazság nem
mindig szép. Egykor erős voltam, és a többiek féltek tőlem. Most viszont
szerettek. Ami összességében sokkal jobb dolog.
 Negyvenhetedik fejezet
Adamnek két hét múlva van az utolsó jelenése Johnson bírónál. Elmúlt a
munka ünnepe, szeptember első hétfője, az utcákon reggelente iskolába
tartó gyerekek árja hömpölyög. Adam megáll a zebráknál, ahol átkelést
segítő forgalomirányítók felügyelik a gyerekek útját, és közben gyanakodva
figyelik a magányos férfit a vad kinézetű kutyával. Adam rájuk mosolyog,
és udvariasan köszön nekik, közben közelebb húzza magához Chance-t.
Nagy Bob biztosította, hogy jó jelentést ír neki, tanúsítja jó magaviseletét és
extra erőfeszítését. Jó önkéntesnek bizonyult, akivel könnyű együtt
dolgozni, és akkor is folytatja majd a pályázatok írását, ha leköti az új
munkája.
Adamet ugyanis az egyik belvárosi cég felvette tanácsadónak. Ráadásul
ez nem egy internetes startup, és nem is most végzett egyetemisták
vágyálma, hanem egy régóta fennálló vállalat, akik egy különleges
projekthez kerestek vezetőt. A három tulajdonos közül kettővel találkozott,
és röviden bemutatkozott nekik. Olyan jól vázolta fel nekik a készségeit,
hogy egyszerűen vállat vontak büntetett előéletére. Nagyon tehetséges
vezetőt nyernek nagyon is elfogadható áron, innentől kezdve a
magánjellegű hibái csak rá tartoznak.
Dr. Stein is elégedett Adam fejlődésével. És a jelentését is ennek
megfelelően írja meg.
 
 
Adam kijön a pszichológus épületéből, és újabb érmét dob a parkolóórába.
Van a közelben egy ínyenc sajtbolt, és hirtelen megkívánja a Wensleydale
sajtot. Különleges kutyakekszeket is árulnak, és Chance megérdemel egy
kis finomságot. Ahogy ő maga is. A  friss, száraz levegő összeborzolja a
haját. Holnap majd beugrik a helyi borbélyszalonba egy hajvágásra. Többé
nem vágat hajat egy kocsi törlesztőrészletének az áráért.
Adam mindenhol Jupe-ot keresi a tekintetével: az utcán, az út túloldalán,
az épületek között. Ugyanis jó pár hete nem látták a férfit. Talán megint
kórházban van, vagy autóstoppal egészen Manhattanig ment. Bob nem
tudja, de ebben a jó időben nem is aggódik annyira.
Adam maga sem tudja, miért kéne aggódnia Jupe miatt. Az  idős férfi a
kudarccal végződő kutyakeresés óta nem áll szóba vele, azóta, hogy Adam
megpróbálta rásózni Chance-t. Valahányszor találkoznak, levegőnek nézi
Adamet. Jupe egyike azoknak, akik nem járnak ki a hátsó udvarra, hogy
Chance-szel üldögéljenek.
Adam érti, hogy Jupiter zaklatott elméjével őt hibáztatja Benny
eltűnéséért, mert nem tudta megtartani az ígéretét, amit az öregember
kényszerített rá, hogy találja meg a kutyát. Jupe képtelen elfogadni az
igazságot, hogy a kutya sorsa azonnal megpecsételődött, amikor ő kórházba
került. Nem arról van szó, hogy Adam nem találta meg a kutyát, az
egyszerűen már nem létezett. Ám akárcsak egy gyereknek – vagy egy
gyerek tudatával bíró férfinak – tett ígéret, ez is olyan kötelezettség volt,
aminek nem létezett alternatív valósága. Nem volt rá mentség. Adam most
már pontosan tudja, hogyan érez a férfi. Ha bármi történne Chance-szel, ő is
le lenne sújtva. Rövid idő alatt ő is olyan emberré vált, aki még egy
atomtámadás alatt sem mozdulna otthonról, ha a kutyáját nem lehet
evakuálni.
Így Adam most Jupe-ot keresi, valahányszor ezen a környéken jár, ahol
Jupe – és Benny – a legtöbbször meghúzta magát.
 
 
Adam úgy dönt, nem említi meg Ginának, hogy felfogadott egy
magánnyomozót, hiába kísértette a gondolat, miután elhatározta magát, még
azelőtt, hogy találkozott volna a férfival az egyik Denny’s étkezdében, hogy
megbeszéljék, mit akar pontosan kideríteni, és mennyit hajlandó érte
fizetni. Miután az egész életét végigkísérő csalódottság végre cselekvésre
késztette, váratlan érzés kerítette hatalmába: a megkönnyebbülés.
Megnyugvás arra gondolni, hogy nemsokára talán már nem kell Veronica
sorsán tűnődnie, hogy mi történt vele, és hol van most. Még csak nem is
ideges a várható hírek miatt. Meg sem próbálja maga elé képzelni, hogy
újra találkoznak, még csak egy esetlen telefonhívást sem lát maga előtt,
amit úgy kezd: „Szia! Adam vagyok”
Tudja, hogy beletelhet némi időbe, és talán a nyomozó végül semmit sem
talál, de az is rendben van. Az a fontos, hogy Adam átvette az irányítást a
helyzet felett. Ahogy a munkahelyi problémáknál is, az első lépés a
megoldás felé az, hogy az ember elkezdjen valamit csinálni. A  tétlenség
súlyként nehezedik mindenkire, amit csak a tettekkel lehet elűzni.
 
 
– Jó reggelt, Adam!
A mindennapok litániája.
Ma nincs késésben. Már hajnal óta fent van, hogy összerakjon egy
vázlatot a Stryker, Royal and Martinnak. Már levitte Chance-t sétálni a ház
köré. A  kávé most főtt le. Melegítőnadrágban van, de megborotválkozott.
Az elegánsabb öltözékét már előkészítette.
Adam megtölti a másik termoszt is, majd tesz bele cukrot, és épp csak
annyi zsírszegény tejet csorgat bele, hogy egyezzen Gina ízlésével. Kifizeti
az árut, megmondja Artie-nak a választ a függőleges 46-osra – archetípus –,
majd kilép az ajtón.
A kifogástalanul öltözött üzletember felé tart. Későn, szokatlanul későn.
Adam elmosolyodik, elé lép, mivel ezúttal már a nevét is ismeri.
– Jó reggelt, Mr. Martin!
Augustus Martin a Stryker, Royal and Martintól riadt pillantással kapja
felé a fejét, mintha csak azt mondaná: „Honnan tudja ez a csavargó a
nevemet?” Aztán tekintetében megjelenik a felismerés. És a zavar.
– Tudtam, hogy valahonnan ismerős volt a megbeszélésen.
Mekkora kamu, gondolja Adam. A fickó egyszer sem nézett rá a hosszú
hónapok alatt, amikor naponta keresztezték egymás útját. Kezet nyújtana
neki, de mindkettő tele van.
– Igen, nekem is ismerős volt. De eléggé más környezetben találkoztunk,
nem igaz?
– Igen. Nem tudtam, hogy ezen a környéken lakik. Azt hittem…
–  Tudom, mit hitt. De végül is a látszat megtévesztő lehet. – Adam
belekortyol a kávéjába, és inkább békén hagyja a fickót. A  régi szép
időkben, amikor még egy cipőben jártak Martinnal – egy Cole Haan
cipőben –, ő is ugyanígy bánt volna egy elnyűtt ruhákat viselő, kopottas
megjelenésű, kora reggeli idegennel. – Van pár ötletem, amit majd
prezentálok a megbeszélésünkön. Szerintem tetszeni fog maguknak.
– Biztosan úgy lesz.
Aztán kissé kínosan elbúcsúznak egymástól. Alig ismerik egymást, és
olyan sokáig futottak össze reggelente előítéletektől telve, hogy nem igazán
tudják, mit mondjanak.
 Gina épp a kirakatot mossa, és közben figyeli a két férfi ideges
toporgását. Ő  is felismeri Mr. Martinban a boltja előtt naponta elhaladó
üzletembert. Balról jobbra végighúzza a gumis törlőt az üvegen, Adamre
kacsint, majd a másik irányba folytatja a törlést.
– Úgy festesz, mint aki elégedett magával.
Egy papírtörlővel letörli a nedvességet az ablakmosóról.
– Mert az vagyok.
Gina kihall valamit a hangjából, és leteszi a gumis törlőt és a papírt is.
– Hogyhogy?
És azzal Adam beszámol neki a magánnyomozóról.
 
 
Adam először nem ismeri fel a mobilja kijelzőjén felvillanó számot. Már
majdnem hagyja, hogy a hangposta vegye fel, amikor rájön, hogy a 978-as
szám annak a környéknek a körzetszáma, ahol a magánnyomozója is lakik.
Még csak egy hét telt el. Az  biztos kevés időnek számít, még a mai
túlságosan kitárulkozó, digitális, megfigyelésekkel teli világban is ahhoz,
hogy megtaláljanak egy negyven éve eltűnt személyt. Olyasvalakit, aki
talán sosem akarta, hogy megtalálják, akinek a fiatalkori
személyazonossága talán teljesen megváltozott az esetleges házasságnak
vagy álnévnek köszönhetően. Akiről Adam mindig is úgy gondolta – bár
maga sem tudja, miért –, hogy valahol a nyugati parton lehet, a lehető
legtávolabb New England-i gyökereitől.
– Híreim vannak. Találkozhatnánk?
A  nyomozó kis termetű, kövérkés fickó, de a telefonban tekintélyt
parancsoló a hangja.
– Nem tudná a telefonban elmondani?
– Inkább személyesen. A Denny’sben, egy óra múlva?
Komor hangja nem tűr ellenvetést.
Adamet rosszullét kerülgeti, és nyel egyet.
– Talán attól tart, hogy nem fizetem ki?
Egy szívdobbanásnyi ideig sértett csend áll be.
– Jobb szeretem személyesen átadni a híreket.
 
 
A Denny’s elég üres hétköznap tizenegykor, amikor már vége a reggelinek,
de még túl korán van ebédelni. Az egyetlen foglalt asztalnál egy idős pár ül,
akik a tojással és pirosas árnyalatú sült krumplival megrakott tányérjuk
fölött ábrándoznak. Hatalmas, laminált étlapjaival, kissé ragacsos
asztallapjaival és rikító, tojássárgaszínű berendezéseivel tökéletes helyszín
ahhoz, hogy megtudja, mi lett az eltűnt nővérével. Adam megszédül a
padlószőnyeg geometriai mintáitól, ahogy követi a középkorú pincérnőt az
asztalukig. Ron Pascal szinte azonnal csatlakozik hozzá, visszaadja az
étlapot a pincérnőnek, és csupán egy feketekávét rendel. Adam ugyanazt
kéri.
– Hozhatok esetleg egy kis sült krumplit, pirítóst vagy valami mást?
Ron Pascal a nő szemébe nézve felel:
– Nem. Csak kávét kérünk. – A pincérnő ellép az asztaltól. – Tudja, miért
utálom annyira az eltűnt személyek ügyét?
– Nem mondta, hogy utálja.
Adam egy kis csomag cukorral babrál, úgy forgatja az ujjai között,
mintha csak a méreteit akarná felmérni.
– Mert szinte mindig rosszul végződnek.
– Azt akarja mondani… Mit akar ezzel mondani?
Ron elővesz egy vékony mappát az aktatáskájából, és leteszi az asztalra
kettejük közé.
– Ezt találtam.
A  mappára gondosan egy zöld szegélyű matricát ragasztottak, rajta a
VERONICA  MARIE  MARCH felirattal, csupa nagybetűvel, Times New
Roman betűtípussal. Így megfoghatónak, valóságosnak tűnik, nem egy
eltűnt személynek, hanem olyasvalakinek, akinek meg kellett volna töltenie
az életével ezt a dossziét. A  mappa azonban olyan vékony, hogy a szélei
összeérnek, mintha csak egy darab papír lenne benne.
–  A  nővére hat héttel azután, hogy elment otthonról, elhunyt. – Ron
kinyitja a mappát. A  halotti anyakönyvi kivonat Adam felé áll, de Pascal
tudja, melyik sort keresi rajta. – A  halál oka: gázolás okozta súlyos belső
sérülések.
– Elütötte egy autó? Megölték?
–  Attól tartok, igen. Az  újságban megjelent két bekezdés szerint vagy
stoppolt, vagy épp átment az úton hajnali kettőkor, amikor elütötték.
A sofőr továbbhajtott.
Pascal előhúzza a halotti anyakönyvi kivonat alól az újságkivágást a pár
négyzetcentiméteres gyászjelentéssel.
 Adam megszédül. Nem veszi el a papírdarabokat Pascaltól. Remegő
kézzel nyúl a kávéscsészéjéért, amit a pincérnő letett elé. Nem meri
felemelni. Nem mintha nem készült volna erre, nem mintha nem gondolt
volna bele, hogy Veronica talán már nem él. Mindig is egy ott lappangó
lehetőség volt, amire időről időre emlékeztette magát. Inkább az taglózza le,
hogy végig halott volt. Minden gyerekkori álma arról, hogy a nővére egy
nap majd eljön érte és megmenti, nem volt több egyszerű fantáziálgatásnál,
egy lehetetlen, nem létező reménynél. Hálásnak kéne lennie, hogy nem
tudta? Hogyhogy nem tudta? Miért nem mondta el neki senki? A hallgatás
óriási méretű összeesküvése jelenik meg előtte, ahogy próbálták eltitkolni
előle gyerekkora legfontosabb tényét. Félresikerült kedvesség okozta? Azt
hitték, ha nem mondanak semmit, egy idő után teljesen elfelejti?
Ha a nevelőotthonok, kihúzható kanapék, zsarnokoskodás és magány
hosszú évei alatt tudta volna, hogy a nővére meghalt, akkor semmi reménye
nem lett volna.
Adam feltápászkodik a bokszból. A  térde megroggyan, miközben a
mosdó felé botorkál, és még épp időben ér be, mielőtt elhányja magát.
 
 
– Apám miért nem mondta el?
– Gondolom, ezt tőle kell megkérdeznie.
Pascal becsukja az aktatáskáját, előhúzza a pénztárcáját a hátsó zsebéből,
és pár dollárt dob az asztalra.
–  Nem lehet. – Adam felemeli a tekintetét a nővére halotti anyakönyvi
kivonatát tartalmazó mappáról, és Pascalra néz. – Azt sem tudom, él-e még.
Kilencéves korom óta nem beszéltem vele, és nem is hallottam felőle.
Pascal ismét kinyitja a mappát, és a belsejébe ragasztott, sárga Post-itre
mutat.
– Itt a címe és a telefonszáma.
 Negyvennyolcadik fejezet
A váratlan találkozója miatt Pascallal Adam egy órás késésben van a Fort
Street Centerből. Már telefonált, és Nagy Bob anélkül megbocsájtott neki,
hogy elmondta volna a mentségét. Eddig még sosem késett, de ez csak ma
tudatosul benne. Ezt a rákényszerített jótékonykodást is ugyanúgy kezeli,
mint minden kötelezettségét: profizmussal. Megbecsülést érdemelne. Bár
nem az érdemei elismerése miatt teszi. Egyszerűen csak erre a helyzetre is
alkalmazta a DNS-ébe kódolt munkamorált, ahogy azt korábban is tette a
ranglétrán való felemelkedése minden pozíciójában. Ösztönösen a legjobbat
hozza ki magából, mint önkéntelen önkéntes.
Adam megáll a lakásánál, hogy letegye a kocsit, és felmenjen Chance-ért,
majd gyalog megy el a központig, hiába van így is késésben. Pulzusa
megemelkedett a nyomozóval folytatott beszélgetéstől, és muszáj
lecsillapítania, muszáj semleges területre száműznie a kettős tényt a nővére
idő előtti haláláról és az apja valószínűtlen életben maradásáról, elméje
olyan zugába, ahol nem okozhatnak kárt. Le kell csendesítenie a tényeket.
Az elméjében azonban ide-oda süvítenek a megválaszolatlan kérdések.
Gina a boltjában van, de Adam most még képtelen elmondani neki.
Egyedül kell megemésztenie ezt az új igazságot. Nem mondhatja ki
hangosan, nem tudja úgy kiejteni a szavakat, hogy azok értelmet nyerjenek
önmaga előtt, hát még valaki más előtt. Időre van szüksége, amíg
újraértelmezi a múltját.
Bereteszeli a kaput maga mögött, lecsatolja a pórázt Chance-ről, és hideg
vizet ereszt a kutya táljába a kinti csapból. Sietve megpaskolja a fejét, majd
otthagyja Chance-t, hogy elfoglalja magát a következő pár órában. Chance
odabaktat a kutyaházhoz, és leheveredik az árnyékban.
 
 
Ishmael a büféasztal mögött áll, és az aznapi levest meri ki a férfiaknak.
Adam felkap egy tiszta kötényt és egy papírsapkát, és nekiáll felszolgálni a
karajból és krumplipüréből álló főételt. Közben minden szürkének tűnik a
számára: a hús, a szaft, még a leves is. Mindent a szürke különböző
árnyalataiban lát, ahogy állítólag a kutyák. Semminek sincs éles körvonala.
– Jól vagy, haver? – kérdezi Ishmael.
– Aha.
– Szellemet láttál, vagy mi?
Adam megrázza a fejét, és próbál mosolyogni.
– Jól vagyok.
– Ha nem vagy jól, nem kéne itt lenned.
– Nem vagyok beteg.
– Csak szomorkás.
Ezt már Jupiter mondta, aki Adam előtt áll. Annyi hét után meglepetten
látja az öregembert. Kötött sapkáját a szemöldökére húzta, tekintete
közömbös, és Adam csak most veszi észre, milyen fakó a szeme, mintha
egy olyan tükörbe nézne, amelyik képtelen visszatükrözni a fényt.
–  Kár. – Jupe talán hozzájuk, talán magában beszél. Fakó tekintete
Adamről a tányérra, majd Ishmaelre rebben. – Kár, apák, szomorú igazság.
A szomorú szó magányos tó.
Adamnek halványan dereng, hogy egyes mentális zavarnak lehet tünete a
rímelés, de nem rémlik neki, hogy Jupe valaha is így beszélt volna.
– Kérsz hozzá szaftot? – csúsztatja felé Ishmael a tányért a rozsdamentes
acél burkolaton.
Jupe elveszi a tányért, és közben résnyire húzott szemmel figyeli
Adamet.
– Már tudod. Már tudod.
Ishmael egyik szemöldökét felvonva Adamre néz, és azt tátogja:
– Hű-ha…
– Legalább visszatért.
Adam kiemeli az immár üres levesesedényt a melegített büféasztalból.
Legalább már tudja, hol van Jupe. Így eggyel kevesebb eltűnt személy miatt
kell aggódnia.
 Negyvenkilencedik fejezet
Egyedül voltam a hátsó udvaron, az alfelemet nyalogatva, várva, remélve,
hogy a sapkás fickó kijön valami finomsággal, és azon tűnődve, hátha
csinálunk még ma valami érdekeset. Talán elmegyünk kocsikázni vagy
sétálunk a parkban.
– Hé, kutya!
Abbahagytam a tisztálkodást, hogy felálljak és felmérjem a látogatómat.
Az  a férfi volt az, aki egykor a mentorom mellé csapódott. Régóta nem
láttam, sem itt, sem az utcán. Beleszimatoltam a levegőbe. Erős szaga volt,
az utcát, a vad, szabad életet lehetett érezni rajta. Közelebb mentem hozzá.
– Jó fiú.
Ez két olyan szó volt hangos nyelvükön, amit ismertem, és amivel
egyetértettem. Nem odabent állt az udvaron velem, hanem kint, a kapu
másik oldalán. Közelebb trappoltam hozzá, örültem a találkozásnak, és
szerettem volna közelebbről is beszívni az utca édes illatait. Előzékenyen
kinyitotta a kaput. Aztán elsétált.
A  kapu a háromnegyedéig visszacsukódott, de nem eléggé, hogy bent
tartson. Leültem. Kutya vagyok. Általában nem törődöm a bizalom és az
engedelmesség erkölcsi kérdéseivel, hacsak nem felelnek meg nekem.
Az  emberem bízott benne, hogy nem ugrom ki a kocsiból, ha leengedi az
ablakot. Én bízom benne, hogy megetet, megvakarja a hasamat. De ennyi.
Ez a nyitott kapu, ez a felhívás, hogy szabad kutyaként lépjek ki az utcára,
mintha csak egy nagylelkű istenség ajándéka lett volna. Ki vagyok én, hogy
nemet mondjak rá? Mégis leültem. Vártam. Nem tudok jó és rossz mellett
vagy ellen érvelni, és nem látom át a hűség erkölcsi dilemmáit. Nem szóltak
rám, hogy maradjak. De arra sem volt érvem, hogy menjek.
Valami okra vártam, hogy szélesebbre tárjam a kaput. És már jött is. Az a
korcs, aki addig, amíg azt hitte, be vagyok zárva, szeretett volna kihívni.
Apám, most aztán lesz neki meglepetés!
 Ötvenedik fejezet
Adamet egész délután mintha ködfátyol venné körbe, és abban mozogna.
Legutóbb a Dynamicben lévő incidense után érezte így magát, akkor tört rá
ez a szédelgős érzés, mintha a keze vékony fonalakkal lenne a csuklójához
erősítve, a lába pedig mintha kőtömbökből lenne. Gépiesen megy végig a
feladatain, segít Rafe-nek, felszolgálja az ebédet, bekapcsolja a
mosogatógépet, és közben végig Ishmael dallamos hangját hallja: „Kérsz
hozzá szaftot?”, míg a három szó úgy búg a fejében, akár egy B kategóriás
film aranyköpése vagy egy countrydal refrénje. Kérsz hozzá szaftot? Hozzá.
Szaftot? Mit kérsz? Ishmael mondata ráadásul ritmusosan cseng. Mintha
közös éneklésre biztatna. Mindenki kövesse a pattogó labdát! Különben is,
honnan ered ez a kifejezés? Érdekes, hogy az utalások egy-két generáció
alatt kikopnak, de a kifejezések tovább élnek.
Az  utolsó férfit is kiszolgálták. A  terem szinte teljesen kiürült. Mike a
legtöbb asztalt már összecsukta, így a későn érkezettek egy asztalnál ülnek,
míg a másikat a dolgozóknak hagyta ott. Adam azonban jelenleg émelyeg
az étel szagától. Ma inkább kihagyja az ebédet. Fogja a kutyáját, és
hazamegy. Nagy Bob majd megérti. Van, hogy az ember egyszerűen nem
éhes. Ám amikor a többiek fogják a tányérjukat és az evőeszközeiket,
csatlakozik hozzájuk. Ha hazamegy, csak üldögélni és gondolkozni fog a
lakásban. Az itteni beszélgetés legalább kis időre eltereli a figyelmét, talán
végül elfogja a lelkesedés, hogy megossza a véleményét a Red Sox
csapatáról. Bármi, csak ne kelljen Pascal jelentésére gondolnia. Veronicára.
Hogy az apja még életben van, és csupán pár kilométerre lakik tőle. És
végig így volt. A nővére végig halott volt, az apja pedig végig életben volt.
Nem mintha valaha is eszébe jutott volna, hogy az apja talán meghalt,
inkább olyan messzire száműzte az életéből, hogy képtelen felfogni, még
létezik. Ismét fájdalom nyilall a szegycsontjába, mire odakapja a kezét.
Rafe lezuttyan a padra Adam mellé.
– Maradt egy kis hús Chance-nek. Hogyhogy ma nem hoztad magaddal?
– Elhoztam. Kint van az udvaron.
– Nem, nincs.
 Adam sietve felkászálódik az asztalhoz erősített padról, közben beüti a
térdét, és majdnem megrúgja Rafe-et.
– Biztos vagy benne?
– Nyitva a kapu, haver. Nincs ott a kutya.
– A francba!
Adam a hátsó ajtó felé indul, ám egyszer csak megjelenik előtte Jupe.
–  Elnézést. – Adam nem akar hozzáérni az öregemberhez, de
kétségbeesetten ki akar jutni. – Szeretnék kimenni.
Valami idióta nyitva hagyta a kaput.
– Most már tudod. – Jupe nem mozdul az útból. – Most már tudod.
Adam három órája van itt, és biztos benne, hogy bereteszelte a kaput.
Elvileg senki sem jöhet be a hátsó ajtón, ez Nagy Bob szabálya, valaki
mégis megtette. Vagy arra távozott. A dolgozók mind itt vannak, ő érkezett
utoljára. Szóval melyik férfi osont ki arra, gondatlanul nyitva hagyva a
kaput, és szabadon engedve Chance-t? Hirtelen elfogja a pánik: a kutyája
talán már két órája odakint kószál. Már kilométerekre járhat. Vagy kirohant
egy autó elé, és meghalt. Adam maga előtt látja a rohanó, összezavarodott,
kétségbeesett Chance-t. Bár korábban kóbor kutya volt, most úgy félhet,
mint egy elkényeztetett fajtatiszta állat. És egyedül van.
Nem vesztegetheti az időt, ez az öregember meg az útját állja. Adam
próbál ellépni mellette, de Jupe eltökélte, hogy nem engedi át, és fürgén
ismét elé lép.
– Azt mondtam, most már tudod, milyen érzés – vigyorog Jupe Adamre,
svájci bicskáját kinyitott pengével a mellkasa előtt tartja. – Szomorú.
Szomorú.
–  Hé! Jól van, Jupe. Semmi baj – hallja meg Adam Nagy Bob hangját,
majd megérzi maga mögött nagy termetét, bástyaként magasodik fölé ebben
az őrületben. – Jobb lesz, ha azt elteszed.
A kés nem nagy. Az ősi, patinás penge nem hosszú, de gondosan élezett,
és a fény tompa csillogással verődik vissza róla. A vége apró szögben áll,
mint egy nő mosolya. Adam hátrál egy lépést. Jupe követi, mintha furcsa
páros táncot járnának. Nagy Bob, Rafe és Ishmael a táncosok körül
köröznek.
– Megölted a kutyámat.
– Nem tettem ilyet. Egyszerűen nem találtam meg.
– Ne kötekedj vele, Adam! Csak tarts ki! – Nagy Bob lassan Jupe mögé
lépked. – Mike elment segítségért.
 Jupe veszélyesebb így, hogy nem tudja, hogyan kell használnia a kést.
Vadul vagdalja vele a levegőt, egyenetlen ritmusban döf és szúr előre a
rövid pengével, fel és le, jobbra, balra. Mintha megszállottan vetné a
kereszteket. Az éles kis penge kígyónyelvként tör előre a bicskából.
Adam tovább hátrál. Jupe túl gyorsan és kiszámíthatatlanul mozdul
ahhoz, hogy a többiek megpróbálják kiütni a kést a kezéből. A  csapat
egyként lépdel az étkező közepe felé, de aztán Adam lába a kiürült asztal
padjának ütközik.
– Figyeljen ide, Charles! – Adam azt reméli, hogy ha a fickó rendes nevét
használja, akkor értelmesen beszélhet vele. – Sajnálom a kutyáját. Tudom,
mennyit jelentett magának.
– De megpróbáltál rám sózni egy másikat. Fogalmad sincs, mit jelentett
nekem. Azt hiszed, egyik kutya olyan, mint a többi. Még csak nem is
hasonlított Bennyre.
–  Tudom, milyen érzés elveszíteni valakit, akit szeret. Ezt tudom. Nem
lehet őket pótolni. Nem cserélhetők le másra.
– Megígérted nekem.
–  Nem lett volna szabad. Nem hittem volna, hogy lehetetlen lesz
megtartanom az ígéretemet.
Jupe erre hirtelen mozdulatlanná merevedik. Érzelemmentes, fakó szeme
körül rózsaszínes árnyalat látszik, a fehérje sárgás, és egyenesen Adamre
mered, akinek az a gondolata támad, hogy nem is egy ember áll előtte,
hanem egy démon. Nincs semmi emberi azokban a szemekben.
Adam mégis kényszeríti magát, hogy ne fordítsa el a tekintetét.
– És most szeretném megkeresni a kutyámat. Mielőtt még túl késő lesz.
Jupe jobb keze, amiben a kést tartja lassan ellazul. Átalakulása olyan,
mintha a démon elszállna belőle, ahogy közömbös tekintetébe zavar,
szelídség költözik. Egyfajta kijózanodás. A  távolban egy rendőrautó
szirénája hallatszik. Adam úgy véli, most már elkérheti tőle a kést, hogy a
démon elment, és az emberi Jupe-ot le lehet fegyverezni. Hogy talán Jupiter
visszaváltozott Charlessá. Kinyújtja a kezét, és bátorítóan megmozgatja az
ujjait, mintha egy kis állatot hívogatna.
– Ideadja azt nekem?
És ekkor Jupiter ráveti magát.
 Ötvenegyedik fejezet
Ott voltam tehát az utcán, önfeledten bolyongtam, gyakorlatilag
elkábítottak az illatok, és élveztem póráz nélküli szabadságomat, amíg –
paff – bajba nem kerültem. Olyan naiv voltam, akár egy zöldfülű az utcán.
Pórázos hónapjaim eltompították az önvédelmi ösztöneimet. Túl sokáig
vezettek pórázon, amikor is nem gondolkodtam, csak rábíztam magam egy
emberre, hogy ő mondja meg, hová és hogyan menjek.
Miután elkergettem azt a nagyképű kutyát, a járda mentén szimatoltam a
környéken, ahová kerültem. Kissé eltévedtem, mivel miközben azt a
korcsot üldöztem a forgalomban, nem figyeltem a tájékozódási pontokra,
így mintha új terepre kerültem volna, ami őszintén szólva egész izgalmas
volt. Amíg meg nem éreztem egy szagot, ami felszínre hozta az
emlékeimet. Magam elé idéztem a szagot, és közben azok után a képek után
kutattam, amik elárulják, amit az orrom próbál üzenni. Ketrec. Az ürüléktől
bűzlő mocskos hátsó udvar. A  megszáradt vér szaga. Valahogy azon az
utcán lyukadtam ki, ahol minden elkezdődött. Ez határozottan nem
szerepelt a terveim között, így felemeltem a fejemet, és igyekeztem kivenni
a környékem illatait – vagy azét, ahol a férfival laktam, vagy ahol a hátsó
udvar állt – a világot alkotó rengeteg nyom közül. Talán arra? Ez talán
annak a kávézónak az illata, ahol az emberem szeret üldögélni? Vagy
inkább arra? A  gyülekező kóbor emberek szagát érzem? Semmi. Semmi,
amin elindulhatnék.
Teljesen eltévedtem. Kutyásan bevallom. Naiv ábrándom, hogy kicsit
meglógok, de aztán a hazaindulás előtt visszatérek, szertefoszlott. Nos,
lehet, hogy eltévedtem, de nem vagyok ostoba. Szépen visszamegyek arra,
amerről jöttem. Logikus, nem? De mivel kan kutya vagyok, az oszlopokon,
tűzcsapokon és hátsó kerekeken kihirdetett jelenlétemmel csak provokáltam
a környék többi kutyáját. Így addigra minden korábban otthagyott jelemet
elfedte valaki másé. Ráadásul nem csak egyvalakié. Így végül ott találtam
magam a korábbi életem háztömbjénél.
– Odanézzenek! A kutyus. El tudod ezt hinni?
 Amióta elmentem, a lehetséges és a valódi romlottság közti vékony
választóvonal eltűnt ezekből a majdnem férfiakból, és helyét a puszta
ellenséges viselkedés vette át. Csak úgy bűzlöttek tőle. Ahogy a kutyáktól,
a füsttől és a rosszindulattól is. A pizzától és a sörtől. A cipőjükre száradt
vértől. A saját félelmüktől, amit dühnek álcáztak. Korábban még nem tűnt
fel, mennyire hasonlítanak a pincéjükben lévő kutyákra. Őket is olyan erők
vezérelték, amik kívül estek a hatáskörükön. A  neveltetésük áldozatai
lettek.
Ezúttal azonban négyen voltak. A két fiú, akit ismertem, és két nagyobb,
idősebb és érezhetően erősebb ember. Férfiak.
Vicsorogtam, a fogamat csattogtattam, körbefordultam, nem
vesztegettem az erőm ugatásra, a menekülésre koncentráltam. De
körbevettek. Lebuktam, a bő farmerba bújtatott lábak közti rés felé
lendültem. A  rúgás fájt, megtántorodtam. Addig még egy embert sem
haraptam meg, ám nem akartam szűkölve meghunyászkodni. De persze
tudták, hogyan kezeljenek egy acsarkodó kutyát. Az  utolsó dolog, amire
emlékszem, az a pofámra tekeredő és az állkapcsomat összepréselő kötél
hirtelen szorítása, aztán az egyikük leütött egy bottal.
Egy ketrecben ébredtem, a régi ketrecemben. Mélyen a sarkaiban még
érezni lehetett rajta a nyomomat. A  szüleim már nem voltak ott, helyüket
egy másik nemző pár vette át. A  szuka tompa kíváncsisággal méregetett.
A  hím morgott. Nem reagáltam rá. Nem akartam ugatóversenybe kezdeni.
Egyszerűen örültem, hogy ki tudom nyitni a számat, és ittam a ketrecbe
helyezett tálba töltött kevés vízből. Ott voltam hát megint, ahonnan
indultam, és azon tűnődtem, vajon mikor rángatnak vissza a küzdőtérbe.
 Ötvenkettedik fejezet
Adam egy nagy, vastag, nedvszívó anyagot szorít az arcára.
A  sürgősségisek elvették azt a konyharuhát, amit Rafe-től kapott, hogy
elállítsa a vérzést. Nagy Bob mellette ül a váróban, és egy régi Popular
Mechanics magazint lapozgat, közben virsliszerű ujjaival a lábán dobol.
Adam nem akart bejönni a sürgősségire, csupán ki akart menni az utcára,
hogy megkeresse Chance-t. Minden egyes itt töltött órával – és már több
mint két órája itt vannak – nehezebb lesz megtalálni. Milyen messzire juthat
egy kutya? Mire Bob és Rafe meggyőzte, hogy komolyan megsérült, már
ájuldozott a rövid penge okozta, arcát ért vágás égető fájdalmától, és
hagyta, hogy Nagy Bob kocsijához vezessék.
Adam óvatosan elhúzza az anyagot az arcáról. Elállt már a vérzés? Nagy
Bob felé fordul, mire ismét szivárogni kezd a vére. Még tíz percet ad nekik,
aztán feláll innen, nem számít, hogy véres az inge, és vérzik az arca. Meg
kell találnia Chance-t.
– Nem kell itt maradnod.
– Dehogynem. Az én felügyeletem alatt sérültél meg.
–  Jól vagyok. Nyugodtan menj haza! – Tíz perc. Amint ráveszi Nagy
Bobot, hogy hagyja itt, már indul is. – Komolyan. Menj csak!
Látja, hogy Nagy Bob őrlődik. Szívesen elhúzna erről a lehangoló
helyről, hogy hazamenjen, de a jó természete nem hagyja. Adam tovább
győzködi.
– Az arcsérülések jobban véreznek, mint a komolyabb sebek. Megleszek.
– Van valaki, akit felhívhatsz? Aki érted tud jönni?
– Majd hívok egy taxit.
– Azt nem hagyhatom.
– Meg kell találnom Chance-t.
– Előbb össze kell ölteniük. A kutya jól van.
– Gina. Gina DeMarco.
Ha ad neki egy nevet, Nagy Bob talán hamarabb elhúz innen.
– Oké. Mi a száma?
 Bob előhúzza a Nokia telefonját, nem törődve a MOBILT HASZNÁLNI
TILOS felirattal.
– Nem tudom.
– Akkor nem közeli barát?
Adam megszédül, mintha egy magas épület tetején állva lenézne a
mélybe.
– Az egyik szomszédom.
– Benne van a telefonkönyvben?
– Próbáld meg DeMarco A-tól Z-ig trópusi halak néven!
Bob nagy ujjai a telefonon pötyögnek. Először egy gépi hang kapcsol,
majd beszél valakivel.
– Rendben.
Az egyik nővér dühös pillantást vet Nagy Bobra, aki kilép a helyiségből,
hogy ott folytassa a hívást. A nő utána magához inti Adamet.
 
 
Gina egyedül ül a váróban, amikor Adam belép. Kezét ösztönösen a saját
arcához emeli, amikor meglátja a férfi bekötözött, leragasztott sebét, véres
ingét és nadrágját.
– Ó, édes Jézus, mi történt?
–  Chance eltűnt. Kijutott a kapun. Meg kell keresnem, most azonnal. –
A férfi a hátsó zsebébe gyűri a zárójelentését, és megragadja Gina kezét. –
Már majdnem besötétedett. Mehetünk?
Adam önkéntelenül is jól döntött, hogy Gina nevét adta meg Bobnak.
Az  összes ismerőse közül ő az egyetlen, aki megérti őrült vágyát, hogy
zsibbadt fél arcával végighajtson Boston főutcáin, egy félfülű kutyát
keresve.
Lassú körökben haladnak, háztömbről háztömbre a Fort Street Centertől
indulva. Közben Adam beszélni kezd.
–  Minden összefügg. Jupe támadása és Chance eltűnése ugyanannak az
éremnek a két oldala. Mindez azért van, mert nem találtam meg Bennyt.
Vagyis nem is. Inkább nem értettem meg, mennyit jelentett az a kutya a
fickónak, az egyik kutya nem olyan, mint a másik. Egyszerűen nem fogtam
fel, és szegény ember végig gyászolt… – Adam hangja megakad a hirtelen
és erősen rátörő kétségbeeséstől.
Gina jobb kezét leveszi a kormányról, hogy Adamére helyezze.
 –  Megtaláljuk. Rengeteg jó módszer létezik az eltűnt kutyák
megtalálására. Addig keressük, amíg megtaláljuk.
Lassan besötétedik, szinte ellehetetlenítve a keresést, és ahogy az
érzéstelenítő hatása elmúlik, Adam arcát mintha forró piszkavassal égetnék.
A  fájdalom elhomályosítja a gondolatait, teljesen eluralkodik rajta, így
hagyja, hogy Gina hazavigye. Amikor befordulnak a sarkon, Adam
imádkozik, hogy barnás szőrű kutyája ott üljön a lépcsőn, Lassie hazatér
stílusban. De nincs ott semmi. Nem várja a kutya.
Adam Sophie-val álmodik, az arcán csattanó kezével, de valahogy mégis
ő érzi meg a pofon erejét. Ekkor felébred. A fájdalom és az aggodalom egy
szempillantás alatt visszatér.
Arca sajog attól a tizenhét öltéstől, amik kecses félholdat formáznak bal
arcán, a szeme sarkától a szája sarkáig. Tudja, hogy szerencséje volt. Jupe
pengéje nem érte el a szemét, és nem lyukasztotta át az arcát. A vágás mély,
de a plasztikai sebész szerint a vonásai nem fognak eltorzulni, a sérülés
inkább kalózos külsőt kölcsönöz majd neki.
A bordái alatt fájdalmas ürességet érez.
Adam a szíve mélyén attól tart, hogy Chance ugyanarra a sorsra jut, mint
Benny. A fajtája lesz a veszte. A fajtája elleni előítélet, az egyes városokban
automatikusan kimondott halálos ítélet a hozzá hasonló állatokra. Egy kutya
messzire tud kóvályogni, és lehet, hogy messzire elkerüli az Animal
Advocate menhelyet, ahol kint van a fényképe, a leírása és a bilétájának a
száma. Adam mostanra rettenetesen megbánta, hogy nem jutott el odáig,
hogy chipet tegyen bele. Bár elég nagy az esélye annak, hogy egy menhely
sem vacakolna azzal, hogy végighúzza a leolvasót egy foltos, félfülű,
sebhelyes pitbullon.
Az  üresség pánikkal telik meg. Lassan mindenkit elveszít, akit szeret.
Veronicát, Arielt és most Chance-t. Tenyerét a szegycsontjára szorítja, hogy
elűzze a félelmet. A pánik csillapodni kezd. Túlságosan zihál ahhoz képest,
hogy egy székben ül. Igyekszik tudatosan lelassítani a levegővételeit.
Ugyanott van, ahonnan indult. Egyedül. Az ajtón lógó póráz mintha csak őt
gúnyolná, amiért túl puhány és ostoba volt, és hagyta, hogy az érzelmi
jóléte egy egyszerű állat jelenlététől függjön. Az  állatok meghalnak,
eltűnnek. Veronica is eltűnt. És meghalt.
A rajta eluralkodó szomorúság talán Veronicának szól, talán Chance-nek.
Már elválaszthatatlan egymástól ez a két veszteség, és emiatt bűntudatot
érez. A nővérét jobban kéne gyászolnia, de valójában a kutya hiányzik neki.
Ismét egyedül van.
Egyedül van a gondolattal, hogy az apja, aki elhagyta őt, néhány
kilométerre lakik tőle.
Még tízéves sem volt, amikor utoljára találkozott az apjával, aki az állam
gondjaira bízta. A  látogatásai száma évi egyre csökkent. Általában ősszel
jött, így az iskola – általában egy új iskola – kezdete egybeolvadt a
kötelező, túl rövid ünneplőnadrággal és a rövid ujjú inggel. Nyakkendőt is
kötöttek rá. Egy kopogás, vagy néha a csengő. Az utolsó alkalomra Adam
úgy megnőtt az előző év óta, hogy majdnem az apja álláig ért. Majdnem
egy vonalban volt a szemük, és ez a tény láthatóan meghökkentette az apját.
– Jól megnőttél.
Adam képtelen volt olvasni az apja arckifejezéséből. Aggodalom vagy
büszkeség látszott rajta? Az  apja szürke dzsekit viselt, amilyet az
autószerelők szoktak. Cigiszaga volt, az ujjhegyei foltosak voltak a
nikotintól. A  haja még sötét volt, olajjal hátrasimította, ami oldalról
farkasszerű megjelenést kölcsönzött neki.
Mint általában, akkor is a legközelebbi McDonald’sba mentek.
Körülöttük kisgyerekes családok, kamaszok csoportjai és nyugdíjasok ültek,
utóbbiak végtelen mennyiségű kávét szürcsölgetve igyekeztek elütni az üres
órákat.
– Kérsz egy Happy Mealt?
– Nem. Sajtos McRoyalt kérek.
– Légy szíves.
– Légy szíves.
Évente egyszer találkoztak, és az apjának muszáj volt kijavítania a
modorát.
Adam nem igazán emlékszik, miről beszélgettek. Az  apja feltette
azoknak a szokásos kérdéseknek a sorát, amit egy felnőtt kérdez egy általa
alig ismert gyerektől: iskola, barátok, sport.
Az iskola jól ment. Volt pár barátja. Baseballozott és kosárlabdázott.
Épp, mint a saját beszélgetései Ariellel. Tömörek és lényegre törőek.
Ezúttal Adam gyorsan evett. Nem akarta hosszúra nyújtani a
kérdezősködést, és ő csupán egyetlen dologra volt kíváncsi.
– Találkozunk még?
Azaz: „Visszatérsz az életembe?”
– Persze. Nemsokára.
 Ezek voltak az apja utolsó, hozzá intézett szavai. Adam most először
tűnődik el azon, miért nem kérdezett mást is tőle. Miért nem tette fel a
fontos kérdéseket? Most már tudja, hogy Veronica addigra négy éve halott
volt. Róla miért nem kérdezett? Talán tudat alatt tudta, csak elfojtotta ezt a
tudást? Dr. Stein mostanra már bizonyára előcsalogatta volna a válaszokat a
tudatalattijából. Miként azt is, miért nem jutott soha eszébe, hogy az apja
még életben lehet. Hogy ennyi év után egyszer sem látta maga előtt élve.
Ahogy Veronicát sem igazán látta maga előtt holtan.
 
 
Céltudatos kopogás hallatszik az ajtón. Adam azonnal felpattan.
Reményteljes vigyora már fáj, miközben szeretné azt hinni, hogy valaki
megtalálta a kutyáját, talán az egyik szomszéd, aki nagyvonalúan hallgatott
a 3A  lakás törvénytelen lakójáról. Adam kinyitja az ajtót. Gina áll a
folyosón óvatos, együttérző mosollyal. Egy gyászoló mosolyával. Kezében
egy tál ételt és egy bevásárlótáskát tart, utóbbi tele van kenyérrel, sajttal és
minden más finomsággal, amiket majd rá fog tukmálni.
Adam legszívesebben a karjába kapná, ehelyett azonban ő veti magát a
nő karjába. A  pánik elmúlt. Az  üresség lassan megtelik érzésekkel, ahogy
beszámol Ginának arról, hogy Veronica rég halott, az apja viszont majdnem
ugyanazon a környéken lakik, mint ő, amióta elűzték a Sylvan Fieldsből.
Gina mellette ül, a kezét fogja, és a hátát masszírozza. Adam nem tudja,
hogy a nő később is az élete része lesz-e, de most itt van, és ezért nagyon
hálás.
 
 
Gina lassan összeszedegeti Adam széthullott darabkáit. Kezeli sérült arcát,
E-vitaminos krémmel ápolja, gyengéden letisztítja. Gondoskodik róla, hogy
egyen, kis konyháját örömforrássá varázsolja. Hagyja, hogy a férfi
reménykedjen. Sírjon. Beszéljen. Hallgasson. Megtalálja a telefonját, ami
beesett a futonágy mögé. Összeírja a menhelyek listáját, és segítségül hívja
az állatvédő csapatát. Megígéri, hogy ha Chance-t meg lehet találni, akkor
meg fogják találni.
Felhívja Arielt is, hogy segítsen. Mindennap átfésülik a környező
területeket, a jó és a rossz környékeket is, plakátokat tesznek ki,
telefonálgatnak. Ariel Adam kezét fogja, miközben az utcákat járják.
Kapcsolatuk dinamikája megváltozott, ha még nem is tökéletes, legalább ott
vannak benne a remény magvai. Talán az okozza, hogy a lány kezd felnőni.
Adamnek néha eszébe jut, hogy Chance, még ha most nincs is itt,
összehozta őket.
Ariel megszerkesztette egy barna szőrű pitbull képét, és így egész
elfogadható hasonmása lett Chance-nek. Adam nem bír a képre nézni. Néha
eltűnődik, hogy jutott idáig, hogy ennyi emberi érzelemmel ragaszkodik
egy kutyához. Hogy ez egyáltalán normális-e. Gina megmutatta neki az
üzletében lévő egyik dísztáblát, amin Rudyard Kipling verse, az Egy kutya
hatalma áll. Minden egyes versszakának utolsó sora arra figyelmeztet, hogy
szíveteket egy kutya csak széttépi.
 Ötvenharmadik fejezet
A pincébe csupán a téglalap alakú ablakokra erősített kartonlapok széle
körül szűrődött be némi fény. Csupán ezeknek a vékony fényvonalaknak az
erősségéből tudtam megítélni, hogy nappal van-e, vagy este, ahogy a
ragyogó napfény tompa utcai világítássá fakult. Egyszer sem engedtek ki a
ketrecemből, még üríteni sem. A  hely így egyre szűkösebbé vált, ahogy
próbáltam távolságot tartani a ketrec egyik sarkába helyezett mocskomtól.
Enni és inni adtak. Közben halkan beszéltek hozzám, de nem kedvesen,
inkább gorombán a mocskom miatt, és hogy etetniük és itatniuk kell. Túl
élénken láttam magam előtt, mi fog következni. Bajnokként mentem el
innen, most esélytelen lettem. Odafönt karmok kopogása hallatszott a
linóleumon. Férfiak hangja, ahogy egymást provokálják. Nevetés. Éles
ugatás, amit egy kéz csattanása követett. A kuslegyen.
A  pincét két részre osztották: az egyik felében éltünk, a másikban
harcoltunk. Amikor lépteket hallottam a lépcsőn, a másik két kutyára
néztem. A  hím leszegte a fejét, a szeme alig látszott a halovány fényben.
Amikor megérezte a kihívó szagát, felfedte a fogát. Ismerte, már harcolt
vele. Halkan morgott. Kemény fickó. Legutóbb legyőzött. A  szuka
háromszor körbeforgott a tengelye körül, majd lefeküdt. Ez nem az ő harca.
Felálltam. A  küszöbönálló harc ígéretétől az adrenalin végigáramlott a
testemben. Megtöltöttem a helyiséget a hangommal. Hé, haver, csak várd ki
a végét! Jobb, ha a hátsódon tartod a szemed. Mindenféle gyenge
fenyegetést hozzávágtam. Ám ez csak színlelt bátorság volt. Valójában már
nem akartam engedelmeskedni a fiúk parancsainak. Ennek a sportnak, amit
egykor űznöm kellett, ami egykor a feladatom volt, aminek immár másik és
jobb feladat lépett a helyébe. Már nem voltam gladiátor. Háziállat lettem,
egy pórázon tartott kutya. És hiányzott az emberem. Nem hittem volna,
hogy ez lehetséges, mégis az emberem képe töltötte ki az elmémet. Miért
nem jött még értem? Mi tart neki eddig? Abbahagytam az ugatást, és
vonyítani kezdtem.
Az  egyik fiú megbökdösött egy bottal, ez is egy kuslegyen. Egyetlen
gyors mozdulattal kinyitotta a ketrecem ajtaját, majd egy szájkosarat és egy
szúrós nyakörvet húzott rám. Jól van. Vegyenek csak komolyan, hadd
higgyék, hogy veszélyt jelentek rájuk, akkor talán elengednek. Nem kellett
kirángatnia a ketrecből, magamtól kiugrottam, morogva és tekergőzve
igyekeztem rávenni, hogy eleresszen. De a fiú csak nevetett, a szúrós
nyakörvtől nem kaptam rendesen levegőt, és már csak szánalmas, fulladozó
hangok törtek elő belőlem.
Nem állt szándékomban hagyni, hogy rángassanak. Nekifeszültem a
rövid láncnak, amit a nyakörvemhez erősítettek, és a pince másik végébe
kezdtem húzni a fiút. A  küzdőtér felé. Oké. Essünk túl rajta! Lehet, hogy
kijöttem a gyakorlatból, elpuhultam a kényelmes életmódtól és
gyengédségtől, de akkor is kutya vagyok. És még harcos. Talán már nem
vagyok akkora kihívó, mint ez a lábakon álló izomtömeg előttem, de attól
még az vagyok. Jaj annak a gladiátornak, aki nem érti meg, hogy a
küzdőtéren túl jobb élet várja! Vissza akartam kapni azt az életet, és ahhoz
ezen a pillanaton át vezetett az út. Aztán a másik fiú, aki nem a láncomat
tartotta, ezüstszínű ragasztószalaggal körbetekerte az állkapcsomat. Nem
harcos voltam, csak egy bokszzsák.
Nem részletezem, mi történt ezután. Egy kutyaviadalt jobb a
képzelőerőre bízni. Elég az hozzá, hogy ez volt az utolsó harcom.
 Ötvennegyedik fejezet
Adam már nagyon régóta nem volt nővel. És még régebben érintett meg
olyasvalakit, aki nem utasításokkal, időkorlátokkal, feltételekkel reagált az
erőfeszítéseire. Pontosan tudja, hogy az összehasonlítgatás őrültség,
mégsem bírja megállni, hogy ne vesse össze Gina lágy idomait a volt
felesége sporttól megkeményedett hegyhátaival. Ginát nem érdekli, hogy
néz ki a csípője vagy a melltartóból kiszabadult, természetes,
plasztikázatlan, lágy, édes mellének teli, himbálózó súlya. Nem
mentegetőzik, egyszerűen csak szeretkezik.
Adam utána úgy érzi, mintha lebegne.
Égve hagyják az asztali lámpát a hálószobában, és lágy fényében
elszundítanak. Amikor felébrednek, összebújnak, és Gina lekapcsolja a
lámpát. Az utcáról beszűrődő fény sápadt ragyogásba vonja a szobát. Adam
nem húzta össze a függönyöket, ahhoz túlságosan siettek, amikor
besurrantak a szobába, lehúzták a nehéz kordbársony ágytakarót, és először
lefeküdtek egymással. Együttlétük nem volt sorsszerű. Ahogy a barátságuk,
ez a pillanat sem volt előre megírva.
Adam hátradől a felhalmozott párnákra, és magához húzza Ginát. Már
annyit mesélt neki magáról, az életéről, a problémáiról, hogy szégyelli
magát, amiért olyan keveset kérdezett tőle. A nő egész emberként érkezett
az életébe, nem darabokban, ezért úgy képzeli, mindig is ilyen volt. Ám ez
nem lehet a teljes történet. Látta a fényképeket az üzlet polcán: az idősebb
férfit és az ikerpárt. A  nagyapját, akivel tizenhét éves kora után élt, és az
édesanyja második házasságából született testvéreit, akik már nem
gyerekek, hanem fiatal házasok. Vannak mások is az életében. Bizonyára
voltak férfiak is. Bizonyára nem csak szeretői voltak, és nem csak olyan
megtört lelkek, mint Adam.
– Hogy lehet, hogy még nem csapott le rád egy nálam értelmesebb fickó?
Gina finoman megérinti a férfi arcát, és az ujjait végighúzza a friss sebén.
– Két évig házas voltam. Még jó régen.
Adam hátrasimítja Gina haját az arcából. Vár. Tudni akarja, hogy már
nem siratja eltűnt szerelmét.
 – Mi történt?
– Közöltem vele, hogy húzzon el.
Adam mocorog egy kicsit Gina súlya alatt.
– És így tett?
– Ellenkezés nélkül. Ennél könnyebb nem is lehetett volna.
– Nagyon erős nő vagy.
Adam lehajol, és megcsókolja a homlokát.
Gina legördül róla, felül, és két keze közé fogja a férfi arcát.
– Te is erős férfi vagy, még akkor is, ha fáj.
Egy ideig csendben fekszenek, aztán Gina elhúzódik, megfordul, hogy
ránézzen, és most Adam arcának annak az oldalára teszi a kezét, amin nem
húzódik vágás.
– Adam.
– Igen?
– Helyesen cselekszel.
 Ötvenötödik fejezet
Adam gondosan választotta ki az öltözékét. Szövetnadrág, nem farmer.
Világoskék ing, de olyan, amit már munkához nem visel, hanem hétvégi
viseletre fokozott le. Nyakkendőt nem kötött. Vékony, sportos dzseki, nem
zakó. A  lábán Reebok cipő. Először a legjobb öltönyét, a legdrágább
cipőjét, a kedvenc visszafogott nyakkendőjét akarta felvenni, de amikor
elővette őket a szekrényből, furcsán festettek, mintha elegáns viseletben
akarna elmenni egy egyszerű étkezdébe. Nem egyedi öltözékével akar
hatást gyakorolni, hanem a szavaival.
Kétszer is megkerüli a háztömböt, látszólag parkolót keresve, de
valójában egy csomó közül választhat ebben a lakóutcában. Végül
közvetlenül a ház előtt áll meg.
A háromemeletes épületet jobbról egy üres telek, balról pedig egy ikerház
fogja közre. A ház színátmenetes, különböző szintjeit különböző színűre –
barnára, sárgásbarnára és sárgára – festették, így a harmadik szintje
kisebbnek tűnik, mint az alatta lévő kettő. A  házak között dupla
kocsifelhajtó húzódik, vékony fűcsík a választóvonal. A  jobb oldali
kocsifelhajtón egy magányos, világosarany Marquis áll. A  veranda
lépcsőjéről két bejárati ajtó nyílik. Az  egyik bizonyára egy lépcsőhöz, a
másik a földszinti lakásba vezet. Adam ellenőrzi a címet: 42 A, földszint.
A  házat körülvevő dróthálós kerítés egyszerűségét rododendronbokrokkal
dobták fel. Adam kinyitja a kaput, majd gondosan visszahúzza a reteszt.
A  verandán kis, kerek asztal áll a sarokba rejtve, a közepén egy használt
gyufákkal teli citronella gyertya látszik. Az elmúlt esték hűvösek voltak, két
összecsukott széket támasztottak a korlátnak, mintha ebben az idényben
már nem lenne szükség rájuk.
A  bal oldali ajtó lesz az. A  csengőt egy bronztábla díszíti, rajta
folyóírással a March felirattal. Adamnek már csak meg kell nyomnia a
fehér gombot. Egyik kezét a dzsekije zsebébe dugja, a másikkal a hajába
túr, majd végighúzza az arcán, megfeledkezve arról, hogy még érzékeny,
hiába szedték ki az öltéseket. Hónalja és fedetlen nyaka vékony
verejtékrétegtől bizsereg. Ez nevetséges. Ennél sokkal nagyobb bátorságot
igénylő tetteket is végrehajtott már az üzleti életben, vakmerően kezelte a
kétkedőket és az ellenségeit, hogy bizonyítsa az igazát. Feleségül kérte
Sterling Carrutherst az egyik legbefolyásosabb embertől, akit valaha ismert.
Hirtelen ráébred, hogy jobb, ha azonnal megnyomja azt az átkozott gombot,
vagy visszavonulót fúj, mielőtt még valaki észreveszi, ahogy az első randija
előtt álló ideges kamaszként ácsorog idekint.
Ám életének egyik korábbi bátor cselekedete sem tűnt még ilyen
törékenynek. A  többi esetben mindig biztos volt a maga előtt látott
kimenetelben. Most az egyszer viszont fogalma sincs, mit akar elérni.
Adam kétszer is nekinyomja a mutatóujját a csengőnek.
Egy nő nyitja ki a tömör faajtót, de a külső viharajtót még csukva hagyja.
A szúnyoghálót még fent hagyták, így a nő a finom hálószemeken keresztül
néz ki rá. Végigméri, és Adam mögé pillant, hogy lássa, egyedül van-e.
– Nem a Jehova Tanúitól jött, ugye?
– Nem.
Adam nem gyakorolta be, mit mondjon egy ilyen helyzetben, mivel
teljesen arra számított, hogy az apja fog ajtót nyitni. Azzal nem számolt,
hogy van felesége.
Az üvegajtón keresztül egymásra merednek.
– Adam March vagyok. John fia.
A nő lassan bólint, ahogy megemészti ezt az információt.
– Igen. Persze. Jöjjön be!
Kinyitja a viharajtót, majd félreáll, hogy beengedje. A  kis előszoba az
üres fogassal az utcára néző nappaliba vezet. Adam készülő sütemény –
talán brownie vagy torta – illatát érzi, ami a nappali mögül száll felé.
A szoba rendezett, nincs túlzsúfolva. Régi stílusú bútorok állnak benne: egy
kanapé hozzáillő füles fotelekkel, egy mahagóni dohányzóasztal, két
végében egy-egy ezüst gyertyatartóval, a közepén pedig egy Revere
ezüsttállal.
– Itt várjon!
Hellyel azonban nem kínálja.
Adam körülnéz a szobában, továbbra is a keleti szőnyeg közepén állva.
A  mintája középen megkopott, de még így is a vörös, a kék és a sárga
gyönyörű árnyalataiban játszik. Adam rájön, hogy keres valamit,
valamilyen tárgyat, ami ehhez az otthonhoz köti. A  kandallóhoz lép, ahol
három összeillő ezüst keret sorakozik. Végignézi a képeket: egy esküvői
fotó, egy kisbaba és egy családi kép.
 Még mindig a képeket nézi, amikor a nő visszatér a szobába.
– A  családom. A fiam, Carl, a felesége, Jennifer és a gyerekeik. – Nem
veszi le a fotót, nem ér hozzá. – Én pedig Bea vagyok. John felesége.
– Adam. Ez pedig kissé kínos.
Bea March rámosolyog.
– Tudom.
– Itt van?
–  Igen. Odavezetem. De figyelmeztetnem kell, hogy nincs jól. Ágyhoz
van kötve. – Elfordítja a tekintetét, és a szőnyeg mintáit tanulmányozza. –
Tüdőrák. Képtelen voltam rávenni, hogy leszokjon. – Bea ismét felemeli a
pillantását, és Adamre néz. – Nem akarom, hogy nyugtalankodjon, és már
így is felzaklatta a hír, hogy itt van. Valószínűleg rengeteg kérdése van, de
jobb lenne, ha nem faggatná annyit. Nem akarom, hogy kimerüljön.
– Csak egy kérdésem van.
– Rendben, egy kérdés.
Bea átvezeti Adamet az étkezőn, majd végig egy rövid folyosón. A süti
illatába erősebb szag vegyül, amit a légfrissítő igyekszik elfedni. A nő egy
ujjal bekopog az ajtón, és Adam látja rajta, mennyire ideges.
– Johnny, itt van.
Hangos pittyegés hallatszik, majd a levegő sziszegő susogása, mintha
valaki egy adag dohányt akarna eltüntetni a nyelvéről. Bea nem vár választ,
hanem kitárja a sötétre festett ajtót, hogy beengedje Adamet. John March
egy kórházi ágyon fekszik, aminek a fej- és a lábrészét megemelték, hogy
kissé felültessék, és megemeljék a lábát. Derekáig egy fehér lepedő takarja,
amit visszahajtottak és elegyengettek egy narancssárga termál takarón, Bea
valószínűleg most tette szalonképessé, hogy látogatót fogadhasson.
Az Adam felé forduló szürke arc beesett, orrából kanül lóg ki. A mélybarna
szempár rámered, végigméri, láthatóan próbálja összehasonlítani az előtte
álló férfit azzal a kisfiúval, akit majdnem negyven éve látott utoljára. Akit
magára hagyott, és az állam gondjaira bízott. Adam nyel egyet. Az  ágyon
fekvő alak felemeli és kinyújtja az egyik kezét, ami remeg, vagy az
idegességtől, vagy a betegségtől, Adam nem tudná megmondani, de az ő
keze is reszket. Az  ágy mellé egy összecsukható széket tettek. Bea
megérinti Adam vállát, és a székre mutat, majd kisétál a kicsi, klausztrofób
szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.
Adam most már elég közel van ahhoz, hogy lássa azokat a foltokat,
amiket Bea kihagyott, amikor az apját borotválta. A  haja acélszürke,
hátrasimították a homlokából, és hátul hosszabb. Adamnek eszébe jut, hogy
az apja mindig az úgynevezett modern pompadour hajviseletet szerette,
amihez Brylcreemet használt. Felidézi a hajformázó krém illatát, mindig ott
állt a fürdőszobai mosdón. Megrohanják az emlékek. Az apja, ahogy ott áll
a tükör előtt, kezében a fekete fésűvel, amit hol erre, hol arra húz.
Sötétbarna haja koromfekete lett, fénylik a krémtől. Közben a reklám dalát
dudorássza: „Egy kis adag is elég.” Adam vele együtt énekel, és ő is kér
belőle egy kis adagot.
Most először jutott eszébe ez a jelenet. Eddigi emlékei az apjáról csupán
a hirtelen természetére, a Veronicával való veszekedésére és a lány
távozására korlátozódtak. Egy kis adag is elég.
– Szia, apa!
Az  apja elmosolyodik, és az oxigénkoncentrátor zajában azt válaszolja,
miközben a hangja is fújtató susogásnak tűnik:
– Szervusz, fiam!
Megpaskolja a takarókat a kezével, amelyen kidudorodnak az erek, és
véraláfutásos a kanültől, és Adam elgondolkodik, hogy megfogja-e.
Adam csak egy kérdést tehet fel, ha eleget akar tenni Bea kérésének.
Egyetlen kérdést ennyi év után.
John March megnyalja kicserepesedett ajkát.
– Hogy vagy?
Az apja első kérdése ennyi év után.
– Miért, apa? Miért hagytál magamra?
Az apja felnyúl a kanülhöz, és elhúzza az orrától.
– Nem volt más választásom. Egyedül maradtam.
Visszateszi a kanült, de nem jól, az egyik orrlyukához nem sikerül
odaigazítania.
–  Miért nem jöttél vissza? Amikor már elég idős voltam. Miért hagytál
állami gondozásban?
Adam segít neki visszarakni a kis csövet.
– Bonyolult.
Adam tudja, hogy ezzel felhasználta az egy megengedett kérdését, amire
azonban nem kapott választ. Az  idős férfi ismét küszködni kezd, hogy
kivegye a kanült, de Adam elhúzza a kezét az arcától.
– Tudom. Csak nem értem, miért nem tartottad velem a kapcsolatot, akár
csak évente egyszer. De tudod mit? Így is elboldogultam. Sikeres lettem.
Van egy lányom. Van egy unokád. Lemaradtál róla, hogy megismerhesd. És
lemaradtál arról, hogy megismerj engem.
Az  idős férfi szemébe könnyek gyűlnek, de mintha nem a megbánás,
hanem az ellenkezés szülné őket. Adam hátradől, és nagy levegőt vesz, ami
a betegség és az apja szagával tölti meg az orrát. A  komódon két hússzor
huszonöt centis képkeret áll. Adam egy pillanatig azt hiszi, hogy az egyik
Arielt ábrázolja, hogy az öreg valahogy szert tett az unokája képére. Az  a
hosszú, szőke haj, álla és szeme vonala, a zárt ajkú Mona Lisa-mosoly.
Veronica. A  másik fotón ő maga van hiányzó fogakkal, ötévesen, rövidre
nyírt, a tetején hosszabbra hagyott hajjal, kockás ingben. Fotóstúdiós képek.
A fotós a kezébe nyomott egy játék vonatot. Adam már emlékszik. Leteríti
a felismerés, az emlékek, és legszívesebben kirohanna a szobából. Az apja
megtartotta ezeket a beállított képeket, amik hetekkel Veronica halála és az
ő állami gondozásba való kerülése előtt készültek.
–  Miért… – Adam elhallgat. Nincsenek válaszok a kérdéseire. Olyan
nincs, amit szívesen hallana, ami elűzné a negyvenévnyi dühöt. Feláll, és
kinyitja az ajtót. – Szia, apa!
John March ismét felemeli a kezét, és betegségével küszködve
megszólal:
– Találkozunk még?
Adam érzékeli a helyzet iróniáját. Fordult a kocka, most ő irányít, ő
döntheti el, hogy találkoznak-e még, vagy sem. Eldöntheti, hogy kiegyenlít-
e. Amikor legutóbb ezt kérdezte az apjától, a válasza az volt: „Persze.
Nemsokára.” Aztán eltűnt az életéből. A  fájdalom, a düh, a szomorúság
idővel disszonáns emlékké fakult. Adam helyette olyan jövő felé tekintett,
amibe lesz beleszólása. Vagy amiről legalábbis úgy hitte, hogy lesz
beleszólása. De végül az is kicsúszott az irányítása alól.
– Persze. Nemsokára.
 
 
Beatrice March már vár rá. Adam hiába ellenkezik, mondván, mennie kell,
a nő a konyhába kíséri. Leülteti, és letesz elé egy csésze kávét.
A  konyhaasztal közepén meleg brownie-k hűlnek egy tányéron. Bea
régimódi kötényt visel, pántjai hátrafutnak a vállán, ahol keresztezik
egymást. Az  asszony nem ül le, a helyiség egyik oldalába húzódik, és a
pultot törli, Adamnek háttal. A férfi úgy érzi magát, mint egy kisfiú, aki az
egyik szomszéd konyhájában várakozik csendben, hogy az anyja vagy az
apja érte jöjjön, vagy a barátja berontson a helyiségbe. Hogy egy felnőtt
átvegye az irányítást a helyzet felett.
– Mesélt nekem magáról. – Bea kifacsarja a rongyot a mosogató fölött,
de közben nem néz rá. – A gyermekéről, akiről le kellett mondania. Majd’
megszakadt a szíve miatta, nekem elhiheti.
–  Ha így volt, miért nem tartotta velem a kapcsolatot? Tudja, pár évig
még meglátogatott. Eljött értem, és elvitt ebédelni. Aztán, amikor olyan
tízéves voltam, nem jött többé. Nem jelentkezett. És soha senki nem
mondta el, miért. Azt hittem, meghalt.
Bea Adam felé fordul, kihúzza a vele szemben lévő széket, és leül.
– Soha senki nem mondta el magának, mi történt?
Adam szíve mintha bonyolult, gyors tánclépéseket járna.
– Nem.
Bea a homlokára nyomja a kezét.
– A férfiak nem ismerik el könnyen, ha hibáztak. John legalábbis biztosan
nem. És szegény Veronicával kudarcot vallott. Hányódott egy ötévessel,
képtelen volt annyit dolgozni, hogy rendes megélhetést keressen. Miután
Veronica elment, felajánlottak neki egy kamionos állást, ami során nagy
távolságokat kellett megtennie. Jól fizetett, de tudta, hogy így sosem lehetne
otthon. Nem volt rá lehetősége, hogy állandó otthont biztosítson egy
gyereknek. Akkor ez tűnt a legjobb döntésnek. Hogy állami gondozásba
adja. Azt akarta, hogy rendes családja legyen, hogy örökbe fogadják.
Bármilyen fájdalmas volt is, úgy gondolta, így lesz magának a legjobb.
– Csak próbálja mentegetni.
– Még szép. Már huszonöt éve házasok vagyunk, és ez volt az első, amit
elmesélt magáról. Hogy elveszítette a családját. És hogy az egész az ő
hibája. Azóta ritkán beszélt róla. Túlságosan fájdalmas neki.
Adam heves szívdobogása mostanra egyenetlen ütemű dobbanásokra
lassult.
– Aztán közölték vele, hogy a fiát senki nem fogja örökbe fogadni, amíg
még van egy szülő az életében. Esélyt akart adni magának, esélyt egy
állandó otthonra. Nem volt családja, aki segíthetett volna. Azt gondolta, ha
valaki örökbe fogadja, végre meglesz az állandóság az életében. Egy ideig
gyötrődött miatta, míg végül lemondott magáról.
– De soha nem fogadtak örökbe.
– Ezt nem tudta. Valahányszor elcsüggedt a múltja miatt, az a hit tartotta
benne a lelket, hogy maga boldog otthonra talált. Hogy végül jobb élete lett,
mint amilyen egy vándor kamionos fiaként lehetett volna.
–  Most nem úgy tűnik, mint aki vándorol. Szép otthonuk van.
Felnevelték a gyerekeket.
– Nem. Egyedül neveltem fel Carlt, ebben a házban. Azután találkoztam
az apjával, hogy nyugdíjba ment. Persze akkor már nem kamionosként,
hanem autószerelőként dolgozott, szóval, igen, akkor már nem vándorolt.
A  szomszédban lakott. Garrityéktől bérelte a házat. A  hátsó udvarból
zöldségeskertet csinált. A  konyhaablakból figyeltem. Azonnal felismertem
magát, mert épp úgy néz ki, mint ő akkoriban. Ugyanolyan jóképű. – Bea
egyik kezét a szája elé emeli, majd a kávéscsészéjéért nyúl. – A betegsége
óta sokat beszél magáról. Gyakran eltöpreng, milyen élete lehet.
–  És sosem gondolt arra, hogy engem is érdekel, mi lett vele? És
Veronicával? Csak most tudtam meg, hogy meghalt. Ezt miért nem mondta
el nekem senki?
Bea megcsóválja a fejét.
– Az emberek akkoriban nem voltak… Hogy is fogalmazzak? Nyíltak a
gyerekekkel. Bizonyos dolgok nem tartoztak rájuk. Úgy hitték, hogy a
tudatlanság áldás. Sajnálom. Ha akkoriban ismerem az apját, nos, akkor
máshogy alakult volna. Sajnálom, hogy nem tudta. Szegény lányt
elgázolták, majd otthagyták, mint egy kóbor kutyát.
Mint egy kóbor kutyát.
– Mennem kell.
Bea bólint.
– Már nincs sok neki hátra. Csodás lenne, ha… – Ismét a szájához emeli
a kezét, mintha képtelen lenne kimondani a szavakat. – Megbocsájtana
neki.
Adam nem várja meg, hogy kikísérje, kilép a házból.
 
 
Adam a kocsijában ül, amiben enyhén továbbra is érezni Chance szagát.
Az anyósülés alatt egy póráz hever a földön. Reméli, hogy Bea March nem
bámul ki az ablakon, és nem látja, hogy még mindig ott ül, és várja, hogy a
szívverése egyenletessé váljon, és kezének remegése alábbhagyjon.
A  telefonját ott hagyta a két ülés közti tartóban, és most puszta
megszokásból felveszi, hátha kereste valaki, amíg odabent volt. Két nem
fogadott hívása van. Megnyitja a hangpostát.
 Az  első üzenetet Ariel hagyta, aki ismét arról érdeklődik, hogy
megtalálta-e már Chance-t. Mintha nem őt hívná először, amint előkerül.
Ha előkerül. A  lánya hangjában halovány optimizmus bujkál, hogy valaki
majd megtalálja Chance-t, hogy néha történnek csodák. Az  egyetlen jó
dolog, ami Chance eltűnésével járt – Gina mellett –, az az, hogy Ariel
visszatalált hozzá, ismét a lánya lett.
A második üzenet rövidebb.
–  Mr. March, dr. Gil vagyok a menhelyről. Azt hiszem, megtaláltuk a
kutyáját.
 
 
Adamnek az érzelmi túlterheltség kifejezés jut az eszébe, ahogy próbál
megbirkózni az apjával való találkozás feszültségével és a Chance
visszatérte miatt érzett örömmel. Egyetlen óra leforgása alatt mintha
érzelmileg elevenen megnyúzták volna. Számtalan érzés kavarog benne, de
jelenleg csak igyekszik kiélvezni szíve reményteljes dobogását. Ha Chance
visszatért, akkor minden rendben lesz. Az a gaz dög, hogy bírt így eltűnni
ilyen hosszú időre? Egyenesen Gina boltjába viszi, és vesz neki pár új
gumijátékot. Milyen nevetségesen viselkedik! Hiszen felnőtt férfi. Miért sír
megkönnyebbülésében egy kutya miatt?
A menhely mellett már csak egy szabad parkolóhely maradt. Adam beáll,
ügyetlenül bedobja az érméket a parkolóórába – közben néhány a járdára
esik –, majd beront az épületbe, és a recepcióra siet.
– A kutyámért jöttem.
A recepciós kissé zavarodottnak tűnik.
– Dr. Gil hívott miatta. Barnás szőrű, az egyik füle félig hiányzik.
– Ó! Igen. Mindjárt idehívom a doktor urat.
Az  orvos ma zöld egyenruhát visel, lime-színű Crocs papuccsal.
A lófarka kissé ferdén áll.
– March, jól van. A helyzet a következő…
Azzal dr. Gil leírja a kutyát: harapások, törött csontok, vérveszteség. Egy
sikátorban találtak rá, valaki egyszerűen ott hagyta. Ha Adam nem zaklatta
volna a menhelyet az elmúlt tíz napban, dr. Gil azonnal elaltatta volna az
állatot. Hiányzó fél füle passzolt csak Adam leírásához, és amikor meglátta,
az orvosnak eszébe jutott Adam és a kutya szokatlan örökbefogadása, és
összerakta a képet.
– Arra kérem, hogy ne ijedjen meg. És megfelelő döntést hozzon.
 Adam eddig nem szólt semmit. Miután végighallgatta dr. Gilt, azért
imádkozik, hogy ez a szerencsétlen, összevert kutya ne Chance legyen.
Legszívesebben felhívná Ginát, hogy kikérje a véleményét. Hogy a nő fogja
a kezét.
– Rendben.
A lengőajtón át belépnek a folyosóra, amiről több ajtó is nyílik. Az orvos
ezúttal a gyengélkedőbe vezeti. A falak mentén, kétoldalt egymásra pakolt
ketrecek sorakoznak két szintben. Vannak köztük kisebbek, kicsi, alvó
állatokkal és csendes jószágokkal, akik inkább tudományos kísérletre
hasonlítanak a kötéseikkel és a csöveikkel. Mások dupla akkorák a nagyobb
állatoknak, amik közül csak az egyik foglalt. Dr. Gil odavezeti Adamet a
ketrechez, és leguggol.
– Helló, nagyfiú!
Adam letérdel, és átdugja az ujjait a dróthálón. Odabent egy barnás
tömeg látszik. A  barna bundát fehér gézdarabok csíkozzák. A  kupac fejét
bekötözték, egyik mellső lába a mancsa végéig sínben van, amitől úgy fest,
mint egy ökölvívó, aki mindjárt felhúzza a bokszkesztyűt. Az  állat háttal
fekszik nekik, így Adam nem láthatja a szemét. A kutya nem mozdul. Adam
az orvosra néz.
– Már túl késő?
– Kapott egy kis elixírt.
– Nem értem.
– Nyugtatót. Nem túl sokat. Hacsak nem kéri.
– Kérhetek egy percet?
– Akár többet is. – Dr. Gil feláll, és megszorítja Adam vállát. – Maradjon,
amíg jólesik. Az irodámban leszek, ha készen áll.
Adam elhúzza a ketrecajtó reteszét, benyúl, és megsimogatja Chance
vállát, a gézhalmok között.
– Helló, haver! Én vagyok.
Adam nem jön zavarba attól, hogy a heverő kutyának suttog.
A csempepadló kicsit nyomja a térdét, így inkább leül, félszegen behajol, és
sebes arcát a kutya oldalára fekteti. Hallja Chance szívverését.
–  El sem hinnéd, kivel találkoztam ma. Az  apámmal. Aki elhagyott.
Éppolyan vacak állapotban van, mint te. Ő is haldoklik, de senki sem fogja
megszabadítani a szenvedésétől. Te is szenvedsz? El akarsz menni? Akarod,
hogy megtegyem? Azt akarod mondani, „Tedd meg!”? Hiányoztál. A lakás
elég üres nélküled, csak most Gina is ott van. Ó, Chance, hol voltál? Hogy
kerültél ekkora bajba?
Adam érzi, ahogy a kutya megmozdul a sérült arca alatt. Felemeli a fejét,
és a két barna szempár találkozik. A  kutya a ketrec padlóján dobol a
farkával. Paff. Paff. Paff.
Rroorr. Chance visszahajtja a fejét, és utána nem mozdul.
 Ötvenhatodik fejezet
Bea segít összerakni John életének darabkáit, amiknek köszönhetően a
megvetendő ember érthetővé válik Adam szemében. Az  apjának
középiskolai végzettsége és kevés kilátása volt. Hirtelen egyedül maradt két
gyerekkel, élő rokonok nélkül, és közben végig gyászolta a rákban
elvesztett feleségét. Ezektől a körülményektől az apja mindig ingerültnek
tűnt, aki a vérmérséklete miatt a kamasz lányát és a fiát is elveszítette.
Johnnak túlságosan nehezére esik a beszéd, így inkább Adam mesél.
Egyik nap képeket is visz magával Arielről, hogy megmutassa neki. Aztán
magát a lányt hozza magával, hogy találkozzon a nagyapjával, akinek a
létezéséről nem is tudott. Nem maradnak sokáig Ariellel, és a találkozó
végén Adam teljesen kimerültnek érzi magát, mintha kiszívták volna belőle
azt az erőt, ami éveken át megtartotta. Élete nagy részében letagadta a
neveltetését. Ahogy azonban ott ül a törékeny alak mellett, aki egykor az
erős és dühös apja volt, rájön, hogy éppolyan, mint ő. De tudja, hogy új
esélyt kapott, hogy visszaszerezze azt a boldogságot, amit a saját tetteinek
köszönhetően veszített el. Talán nem az egykori felfogása szerinti
boldogságot nyeri vissza, hanem megtanulja értékelni az új életével járó
egyszerűbb, mélyrehatóbb elégedettséget.
 
 
Frank Johnson bíró egy ideig csak bámul Adamre, kissé tovább az
udvariasnál.
– Bob elmondta, mi történt. Durva.
Adam ösztönösen megérinti az arcát és a még vörös barázdát. Gina kitart
amellett, hogy az E-vitamintól majd halványul a sebhelye.
– Semmiség.
– Azt is mondta, hogy ügyesen dolgozott. – A bíró egy karfa nélküli szék
felé int. – Üljön le!
Adam ezúttal biztos benne, hogy letöltötte a büntetését, leszolgálta a
közmunkáját, és nem izgul, hogy a bíró újabb ledolgozandó órákat jelöl ki
neki. De azért reméli, hogy nem kérdezi meg, megtanulta-e a leckét.
Az  már túl atyáskodó lenne a számára. Ennek ellenére nem szégyelli
bevallani, hogy igen, tanult valamit az esetből. Leül, és kissé izzadt tenyerét
végighúzza a lábán.
– Őszintén szólva, egész jó tapasztalásnak bizonyult.
A bíró a homlokára tolja Buddy Holly-szemüvegét.
– Magára vállalta a pályázatokat. Folytatni fogja?
– Igen. Találtam pár alapítványt, amik finanszírozni tudnák új, szükséges
felszerelések, mint például egy új számítógép beszerzését, és egy olyat,
aminek a segélyéből fizethetnénk egy ápolót, aki havonta egyszer eljönne a
központba.
Johnson hátradől, és egyik kezével megszorítja az állát. Aztán lassan
bólint.
– Jól van. Ezennel lezárom az ügyét.
És ezzel Adam March szabad emberré válik.
 
 
Adam a mobiljára, Rossini A sevillai borbély nyitányára riad fel. Felveszi a
telefont, majd felkel az ágyból, hogy elinduljon az apjához.
 
 
Adam és Ariel a temetőben áll kart karba öltve, az ősz első hűvösebb szele
csípi csupasz kezüket.
– Annyi idős volt, mint én.
– Igen. És éppannyira lázadó.
Erre Ariel kissé meglöki a karját a vállával.
– Azért ezt nem mondanám. Mostanában nem szöktem el, de el fogok, ha
anyu hozzámegy ahhoz a pancser Troyhoz.
– Joga van a boldogsághoz.
– Lakhatok nálad?
– Igen. De ne azért, mert dühös vagy. Azért lakj nálam, mert én vagyok a
kedvenced.
– Oké.
Az  imént temették el Adam apját. A  többi gyászoló – Bea fia, Carl, a
felesége és a gyerekek, a szomszédok és a templombeli barátok – már
visszament Bea házához a torra. Adam és Ariel hátramaradt, hogy a férfi
elmondhassa a lányának, mi történt Veronicával. És hogy mesélhessen még
az apjáról, aki olyan rövid ideig volt jelen az életükben, és már el is ment.
Fájdalmas volt látni, ahogy az apja szeme felcsillan Ariel láttán, aki annyira
hasonlít a rég halott Veronicára, hogy igazi ajándéknak tekintette.
– Miért ment el?
–  Nem tudom. Megkérdeztem apát is, nagyrészt azért, mert őt akartam
hibáztatni, de ő sem tudta. Talán egy jobb élet reményében. – Adam
megszorítja Ariel kezét. – Mindig azt hittem, hogy előlem menekült el,
hogy ne kelljen gondoskodnia egy kisöcsről, hiszen még kamasz volt,
készen arra, hogy elkezdje a saját életét. Szabadságra és szórakozásra
vágyott, nem pedig a házvezetőnő és a pótanya szerepére.
– Micsoda közhely! Én sosem tennék ilyesmit.
– Még sosem voltál felelős egy kisöcsért.
Egy pillanatig hallgatnak, mindketten a saját gondolataikba merülnek.
– Azon gondolkoztam, hogy a gimi és az egyetem között tartok egy év
szünetet, és jelentkezem a City Yearhez 6.
Adam átkarolja a lánya vállát, és meglepődik, hogy már a válláig ér.
– Nekem tetszik az ötlet.
– Anyu nagyon pipa.
Adam elmosolyodik, ahogy megelevenedik előtte a kép.
– Azt kell tenned, ami szerinted helyes.
– Ezt annak érzem. Hallgattam, ahogy a Fort Street Centerről beszélsz, és
elgondolkodtatott. Visszamentél, pedig már nem is kellett.
– Sokkal jobb önkénteskedni, mint kényszerből jót cselekedni.
Amint az arca már nem lüktetett minden egyes mozdulattól, a napjait
üresnek érezte, és hiányzott neki az intézmény. Néhány hete visszament.
Miután kapott egy második tanácsadói munkát is, végre elegendő pénzt
keres a megélhetéséhez, és ennyi elég is. Jupe, aki közben gyógyszeres
kezelést kapott, és már inkább Charles, mint Jupiter, bocsánatot kért
Adamtől. Nagy Bob intézkedett az ügyében, és Jupe egy közeli átmeneti
otthonba került, de továbbra is a központban ebédel. Megkérte Adamet,
hogy kísérje el a menhelyre, hogy kiválaszthassa az új társát.
Ariel lehúzza a kasmírpulcsija ujját a kezére.
– Fázom. Menjünk! Sokáig kell Beánál maradnunk?
–  Nem. Csak ugorjunk be hozzá, és együnk pár falatot! Utána
kimentelek.
Adam és Ariel kézen fogva elindul a Lexus felé. Bonyolult múltjuk
ellenére Adamet mélyen megrázta az apja halála. Az  elmúlt pár hét nehéz
volt, és mégis ez volt számára a legdrágább időszak. Kibékülés. Megújult
ragaszkodás. Gyógyulás. Egy új szerelem.
Gina a kocsiban vár rájuk, kettesben akarta hagyni őket.
És a hátsó ülésen, szögletes állát a nyitott ablakban pihentetve, Chance is
rájuk vár.
 
 

6
City Year: amerikai nonprofit szervezet, amely a hátrányos helyzetű gyerekek tanulmányait segíti,
hogy eljussanak az érettségiig.
 Epilógus
Egy bajnok felvágós lépteivel járok, de csak azért, mert bicegek. A  hűvös
reggeleken fáj a mellső lábam, azokra a hosszú hetekre emlékeztetve,
amikor sínben volt, és azokra a nyomorúságos napokra, amikor azt a
nevetséges műanyag tölcsért kellett viselnem a fejemen. Voltak pillanatok,
amikor megőrjített, és dühödten le akartam rágni magamról a sínt, és
nyalogatni a számtalan sebet a mellkasomon és a hasamon, amik egyszerre
viszkettek és égettek. Az emberem megvakarta nekem őket, és néha, amikor
ő is a közelben volt, rövid időre levette rólam a tölcsért, amíg aludtam.
Konzervkaját adott, amit könnyebben elrágtam fájós számmal. Kis darab
sajtokat is kaptam tőle, és közben úgy tett, mintha nem lennének bennük
fanyar ízű pirulák. A  karjában vitt le az utcára, hogy elvégezzem a
dolgomat, majd visszacipelt.
Azt mondják, a kutyák nem érzékélhetik a halálukat, mert a létezésüket
sem igazán érzékelik, de én mondom, hogy ez egyszerűen nem így van.
Tudtam, hogy az elmúlás felé sodródom, miközben ott feküdtem
begyógyszerezve abban a kórházi ketrecben. Az egyik ketrec olyan, mint a
másik. A  pincében és a menhelyen lévő egészen hasonlított egymásra.
Mindkettő egyszerre korlátozott és védett meg. Ám a pincebelit börtönnek,
a menhelyen lévőt mennyországnak éreztem. Vártam a pillanatot, amikor
elengedhetem az életet. Ez nem olyasmi, amit siettetni lehet, türelmesen
kell várni. Jó kis életem volt. Tele kalanddal, utazással, egy kis románccal.
Egy jó emberrel. Ahogy ott feküdtem, rájöttem, hogy nemcsak a véget
várom, hanem őt is.
Haldoklásom közben rágondoltam, arra, hogy a társai azt mondták,
„Adam”, amikor hozzá szóltak. Hogy rám támaszkodott, én gondoskodtam
a boldogságáról. Ahogy szembenéztem a halállal, azt kívántam – már ha a
kutyák kívánhatnak –, hogy jöjjön el hozzám, hogy legyen ott, amikor
elbúcsúzom az élettől.
És lássanak csodát, amikor felébredtem mély szendergésemből, ott
találtam magam mellett.
 A  halálvágyat messzire száműztem, miközben arcát az oldalamhoz
szorította, és mormogó hangja lelkem mélyéig hatolt. Éreztem lassan
elhullajtott könnyei nedvességét, és tudtam, hogy nem csak nekem szólnak.
Mély szomorúság áradt belőle megnyomorított testembe. Azzal a
gondolattal ébredtem, hogy most, hogy itt van, nyugodtan elmehetek.
Csatlakozhatok az őseimhez, eltávozhatok az örök vadászmezőkre. Ám
amikor megéreztem remegését, meghallottam reszelős hangját, rájöttem,
hogy még szüksége van rám, talán jobban, mint bármikor. Őt választottam,
és tartoztam neki annyival, hogy átsegítsem ezen az új fájdalmon. Végül is
ez a feladatom, háziállat vagyok. Most már egy falkát alkotunk.
Így hát megcsóváltam a farkam.
 Köszönetnyilvánítás
Ha egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell, akkor egy könyv
megírásához mindenképp kell egy csapat. Ez a könyv nem születhetett
volna meg Andrea Cirillo útmutatása, éleslátása, jövőbe látása és barátsága
nélkül. Köszönöm a Jane Rotrosen Agencynek is, akik türelmesen
végigolvasták a könyv minden változatát, és olvasószerkesztőmnek, Carol
Edwardsnak, aki egyengette a történetet.
Köszönöm Jennifer Enderlinnek, aki „nagy” történetet látott benne – egy
sima köszönöm nem is fejezi ki kellőképpen azt, amit érzek.
Jane Rotrosen Berkey-nek és Bernie Cliffordnak, okleveles profi
kutyatrénernek az Animal Farm Foundationnél, akik rámutattak a sokat
rágalmazott pitbullok bájaira. Köszönöm.
Köszönöm Kevinnek, hogy laikus, de sasszemű olvasóm volt.
Bonnie-nak, Hunternek és Sproutnak – mind jó kutyák vagytok.
 A szerzőről

Susan Wilson tízkönyves szerző, köztük a New York Times

bestsellerrel, az Egy jó kutyával. Házas, két felnőtt lánya és
három unokája van – és négy mostohaunokája. Jelenleg
Martha’s Vineyardon él.
Látogasd meg a hivatalos oldalát, a www.susanwilsonwrites.com-on!
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Prológus
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Ötvenötödik fejezet
Ötvenhatodik fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről
Copyright
 
A mű eredeti címe:
Susan Wilson: One Good Dog
Cover design by Ervin Serrano
Cover illustration by Dave Seeley
Published by arrangement with St. Martin’s Pres, New York 2010
 
Fordította: Benedek Dorottya
A szöveget gondozta: Beke Csilla
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Tamaskó Dávid
Korrektorok: Réti Attila, Heiser Krisztina
 
ISBN 978 963 561 859 0
 
Minden jog fenntartva.