Irwin Shaw: Bread upon the Waters

© 1981 by Irwin Shaw

Hungarian translation: Gálvölgyi Judit, 1983

Irwin Shaw
A jótevő

New English Library Copyright

A borítót tervezte: Kocsis József
 ELSŐ RÉSZ

1
Idegen ágyban volt. Mormogó zaj vette körül. Valami fehérség. Gépek. A
partot nyaldosó tenger távoli moraja. Vagy tán vérének belső
hullámverése, amint érfalait mossa. Lebegett – valahol. Nehezére esett
kinyitni a szemét, szemhéja oly nehéz volt. A tavaszi napsütésben egy férfi
sétált. Mintha már találkozott volna vele. Végül rájött, hogy ő maga az…

Az egymáshoz nem illő, bő ruhadarabokba öltözött Allen Strand belépett a

Central Park illatos, zöld csöndjébe, s elmaradt mögötte a Fifth Avenue
lármája. Lassan ment, ahogyan a hétvégeken szokott. Munkanapokon ügetett, s
ilyenkor orra, ez a merész vonalú, öröklött árboc belefeszült az ő saját
óceáni szelébe. Magas, vékony alakja volt, hosszú, keskeny feje, egyenes,
acélszürke haja lobogott lépteinek tengerszerű hullámzására. Lánya, Eleanor
egyszer véletlenül találkozott vele az utcán, s akkor azt mondta, szinte
visszacsapódó hullámokat vélt látni az apja orra körül, ahogyan vitorlázott a
városi forgalom áramlatai között.
Jóleső érzéssel töltötte el, hogy este látni fogja Eleanort. A lánynak éles
szeme és éles nyelve volt, s a megjegyzései nem mindig voltak éppen
jóindulatúak, ám Strandet várakozással töltötte el az egyébként
kötelességszerű heti szertartás iránt a csillogás, amellyel lánya sziporkái
tették színesebbé a családi vacsorát.
Délelőtt szürke, szeles idő volt. Ám délre a szél elült, az égbolt kitisztult,
és Strand úgy döntött, hogy megteszi egyik kedvenc sétáját, a többmérföldes
utat nyugat felé, hazafelé a középiskolából, ahol tanított.
Ez a pénteki nap, melegével, nyáriasságával a május ajándékának
számított, a fű úgy illatozott, mintha vidéken járna, a falevelek halványzölden
csillogtak a késő délutáni napsütésben. Strand csellengett, nézte a labdázó
fiúkat, megcsodált egy jóképű fiatalembert a szép kedvesével, akik
álmodozva, cinkosan mosolyogtak egymásra, arcuk ragyogása már a hétvége
érzékiségének ígéretét sejtette.
 Május varázsa, gondolta Strand. Dicsérjük Istent a tavaszért meg a
péntekért. Közönyös keresztény volt, ám ez a délután hálát és hitet követelt.
Szabad volt. Kijavította a heti dolgozatokat a polgárháború
következményeiről. Két napig ő felel a srácokért, akiket tanít és nevel, s akik
ebben a pillanatban vagy ordibálnak játék közben valamelyik téren, vagy a
szexszel próbálkoznak valamelyik bérház tetején; vagy a kapu alatt megbújva
marihuánát szívnak, vagy heroint fecskendeznek be maguknak, amelyet – azt
beszélik – attól a baseballsapkás, kövér embertől vásárolnak, aki mindig ott
álldogál a sarkon az iskola mellett. Minthogy a keze üres volt. Strand
lehajolt, s fölvett egy kis, kerek követ, amelyet egy darabig magával vitt,
élvezettel tapintva a kemény, lekerekített, a napsütéstől meleg felületet.
Ma este későn lesz vacsora, összegyűlik az egész család. Ezért kis kitérőt
tett, hogy a teniszpálya mellett menjen el, hiszen tudta, hogy a kisebbik lánya,
Caroline ott játszik éppen. Caroline megszállottan sportolt. Ő aztán nem él
marihuanával vagy heroinnal, gondolta elégedetten Strand, és őszintén
sajnálta a kevésbé szerencsés szülőket. A nyárias idő szinte megkövetelte az
elégedettséget és az őszinte szánalmat.
Már messziről fölismerte a pályán Caroline-t a mozgásáról. Ruganyosan
és elszántan futott a labdáért, s minden poén után fiús mozdulattal beletúrt
ujjaival rövid, szőke hajába.
A fiú, akivel játszott, törékenyebbnek tetszett Caroline-nál, aki karcsú volt
ugyan, ám korához képest magas, telt keblű és széles vállú, s akinek hosszú
formás lába csodásan mutatott a rövid tenisznadrágban, olyannyira, hogy –
Strand jól látta – minden arra haladó férfi megbámulta.
Nincs marihuana, sem heroin, gondolta Strand, no és a szex? Manapság a
tizenhét éves lányok már… Megcsóválta a fejét. Ő mit csinált tizenhét éves
korában – sőt már korábban –, és mennyi idősek voltak a lányok, akikkel
csinálta? Jobb nem emlékezni rá. No de a szex különben is Caroline
édesanyjára tartozik, és Strand biztos volt benne, hogy éppen ezért a dolog
kielégítően el van intézve, már amennyire az ilyesmit kielégítően el lehet
intézni.
Bár a pálya túlfelén lévő fiatalember vékonynak és alultápláltnak látszott,
keményeket ütött, s a labdamenetek élesek és kiegyensúlyozottak voltak.
Strand megvárta Caroline egyik kemény lecsapását, s akkor fölkiáltott:
– Bravó!
 A lány megfordult, integetett az ütőjével, odament a kerítéshez, amely
mögött az apja állt, és csókot dobott neki. Caroline arca vörös volt, a haja
nedves az izzadságtól, ám Strand csinosnak látta, bár az erőfeszítéstől
keményebbek lettek az arcvonásai, s ettől az orra – amely sajnos Strand
orrának valamivel kisebbre sikeredett hasonmása volt – jobban kiállt kerek
arcából, mint amikor ez az arc nyugalomban volt.
– Szia, apa – mondta Caroline. – Stevie halálra ugráltat. Hé, Stevie –
kiáltotta –, gyere, üdvözöld apámat.
– Nem akarom félbeszakítani a játékotokat – mondta Strand.
– Legalább lélegzethez jutok – felelte Caroline. – Tiszta haszon.
Stevie odament a kerítéshez, közben hátul lesimította a haját.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram – mondta udvariasan. – Caroline
említette, hogy ön tanította meg teniszezni.
– Már kilencévesen megvert. Ma már csak nézem – mondta Strand.
– Engem is megver – felelte szomorkás kis mosollyal Stevie.
– Csak olyankor, amikor belesüllyedsz a depresszióba – vágta rá Caroline.
– Örülnék, ha nem beszélnél ilyeneket, Caroline – mérgelődött Stevie. –
Néha nehezemre esik koncentrálni, ennyi az egész. Ez még nem depresszió.
– Ne légy már olyan érzékeny – mondta Caroline. – Nem szokott ilyen
lenni, apa. Nem szereti, ha nézik játék közben.
– Meg tudom érteni – mondta diplomatikusan Strand – Még mindig
teniszeznék, ha megoldható lenne, hogy teljes sötétségben játsszam. No de
úgyis megyek már.
– Örülök, hogy megismerhettem, uram – mondta a fiú, és visszament a háló
túloldalára, közben a nyakába lógó haját igazgatta.
– Ne haragudj rá, apa – mondta Caroline –, borzalmas gyerekkora volt.
– A teniszezésére szemlátomást nem hatott – állapította meg Strand. – Rád
hogyan hatott a borzalmas gyerekkorod?
– Jaj, apa – fenyegette meg az ütőjével Caroline ne ugrass.
– Otthon találkozunk. Ne gyere későn. – Megnézett még két labdamenetet, s
ámult, milyen gyors a két fiatal, hogyan villannak ütőik fémesen a levegőben.
Amikor ennyi idős volt, ő akkor sem volt ilyen gyors. Gyorsan olvastam,
gondolta hazafelé indulva, de lassan, elszántan futottam. A tehetség eltérő
fajtái. Nem számít. Sikerült kifejlesztenie magában azt, ami pótolta a
gyorsaságot.
 Alexander, a házfelügyelő a falat támasztotta az üvegezett kapu mellett, és
komoran szivarozott. Meghatározhatatlan korú, világosbarna bőrű férfiú volt
rövidre nyírt, ősz hajjal, aki nem egykönnyen mosolyodon el. Tekintettel a
környékre, amelynek csupán az kölcsönzött némi tekintélyt, hogy az utca túlsó
végén nyílt a Columbus Avenue, viszont gyakran szirénáztak arrafelé a
rendőrautók, az ember megértette, miért nevet a házfelügyelő oly ritkán.
– 'Stét, Alexander – mondta Strand.
– 'Stét, Mr. Strand – Alexander nem vette ki a szájából a szivart. Azon
kevés New York-iak közé tartozott, akik még mindig második világháborús
katonazubbonyt viseltek, mintha számára a háború csupán új szakaszába
lépett volna.
– Szép napunk volt, nem igaz? – Strand kedvelte a fickót, és tisztelte,
ahogyan a vén, 1910-ben épült házat nagy gonddal karbantartotta.
– Meglehetősen oké – dörmögte Alexander. – Nem is árt, ilyen komisz tél
után. De nem tart sokáig. Holnapra esőt jósoltak. – Alexandernak az
optimizmus nem volt erős oldala, ahogyan a derű sem. – Itthon van a
naccsága – jegyezte meg. – Meg az ifiúr is. – Presztízskérdést csinált belőle,
hogy tudja, ki ment be, ki ment ki. Szerette a rendet. Az ember kevesebb
meglepetésre számíthatott.
– Kösz – mondta Strand. Húsvétre huszonöt dollárt meg egy üveg Wild
Turkey-t adott Alexandernak. A felesége sokallta Strand bőkezűségét, ám
Strand közölte vele: „Tartozunk neki ennyivel. Ő az az őrszem, aki
megoltalmaz minket a káosztól." Alexander megköszönte az ajándékot, de
nem lett tőle kedvesebb.
Amikor Strand kinyitotta a lakása ajtaját, kétféle zenét hallott – a zongorát
a nappaliból meg az elektromos gitár panaszos, halk nyávogását. A
konyhából finom illatok áradtak. Strand elmosolyodott az őt fogadó ingerek
kombinációján. A zongoraszó azt jelezte, hogy a felesége, Leslie éppen órát
ad. Leslie a Juillardon tanult azzal a szándékkal, hogy zongoraművész legyen,
csakhogy bár jól játszott, annyira mégsem jól. Ám azok a zongoraórák és
zeneelemzésórák, amelyeket hetente háromszor egy előkelő magán-
középiskolában adott, nagyban hozzájárultak a családi költségvetéshez,
ráadásul ingyenes tanulási lehetőséget biztosítottak Caroline-nak. Leslie
segítsége nélkül, az állandóan emelkedő lakbérek mellett, nem tudták volna
fönntartani a zegzugos, vén lakást, tágas, régi korokat idéző, magas
mennyezetű szobáival.
 A bizonytalan gitárfutam, amelyet jótékonyan fojtott el a csukott ajtó,
Jimmy fiától jött, aki örökölte az édesanyja zenei tehetségét, ha zenei ízlését
– már ami a zeneszerzőket illeti – nem is.
Strand nem zavarta egyik művészt sem a munkálkodásában, inkább az
ebédlőbe ment, ahol a gitárt nem hallotta, viszont jól hallotta előbb a
tanítványt, majd tőle jól megkülönböztethetően Leslie-t, amint egy Chopin-
etűd részletét játszották. Ebből azt is nyomban tudta, ki a tanítvány: az a
televíziós forgatókönyvíró, akinek Chopin a mániája. A pszichoanalitikusa
mondta neki, hogy a zongorázás csökkentené belső feszültségeit. A
feszültségei talán csökkentek, gondolta zenehallgatás közben Strand, de
Chopin nem lenne hálás neki.
Leslie-nek igen változatos tanítványai voltak: köztük egy jó hallású,
eldurvult kezű rendőr, aki minden szabadidejében gyakorolt; egy tizenhárom
éves gyerek, akit a szülei zseninek tartottak, ám Leslie nem osztotta a
véleményüket; egy ügyvéd, aki kijelentette, hogy szívesebben zongorázna
bordélyban, semhogy a bíróságra járjon és számos zenetanár, akik a maguk
óráihoz kívántak segítséget kapni.
Strand szerette a zenét, ha tehette, operába is járt a feleségével, s bár néha
fölszisszent egy-egy hangtól, amely a nappaliból vagy a fia szobájából jött,
kedvére volt, hogy a lakást szinte állandóan dallamok töltötték meg. Ha
otthon dolgozott, a nagy, házastársi hálószobában volt egy íróasztala, ahol
csöndben írhatott, olvashatott.
Strand halkan dúdolta a melódiát, amelyet a felesége játszott a neurotikus
tévés okulására. Leült az ebédlő viharvert, kerek tölgyfa asztalához – a
falakat a felesége tájképei díszítették, amelyeket a szabadidejében alkotott s
a New York Timesnak az asztalon heverő példányára pillantott. Általános
romlás, gondolta, s az asztal közepén álló gyümölcsöstálból kivett egy almát.
Evés közben átfutotta a főcímeket. Leslie mindig otthagyta számára az újságot
az asztalon, mert reggelente sosem volt ideje kiolvasni. Az alma felénél
tartott, amikor a zongora elhallgatott, és kinyílt a nappali meg az ebédlő közti
tolóajtó. Strand fölállt, amikor belépett Leslie, nyomában a televíziós íróval.
– Ó, itthon vagy – csókolta meg az arcát Leslie. – Nem hallottalak bejönni.
– Élveztem a koncertet – mondta Strand. A felesége üde és még mindig
kívánatos. Hosszú, szőke, lófarokba kötött haja most kissé borzas volt, mert
zongorázás közben rendszerint élénken bólogatott. Milyen bájos asszony,
milyen jó hazajönni hozzá, gondolta Strand. Leslie az érettségi évében a
tanítványa volt, s az első nap, amikor Strand meglátta az osztályterem első
sorában illedelmesen ülő lányt, elhatározta, hogy ezt a lányt fogja feleségül
venni. Akkoriban New Yorkban még mások voltak az iskolák. A lányok
szoknyát hordtak, fésülködtek, s nem tartották szégyennek az illedelmes
viselkedést. Strand megvárta, amíg Leslie leérettségizett, s a lány szüleinek
legnagyobb bosszúságára – akik úgy gondolták, hogy aki a tanári pályát
választotta, méghozzá állami iskolában, egy életre kudarcra ítélte magát –
feleségül vette a lányt, amint az befejezte az első évét a Juillardon. Mire
Eleanor megszületett, a szülők véleménye kissé megváltozott, de nem nagyon.
Most egyébként Palm Springsben éltek, és Strand nem olvasta el a Leslie-nek
írott leveleiket.
– Remélem, nem zavarta a zaj – mondta a forgatókönyvíró.
– Csöppet sem – felelte Strand. – Meg kell mondanom, szépen fejlődik,
Mr. Crowell.
– Nyilván a kedves feleségét hallotta játszani – mondta bánatosan
Crowell. Az elmúlt péntek óta nemigen látszott csökkenni a lelki feszültsége.
– Megiszunk egy csésze teát Mr. Crowell-lal, Allen – szólt közbe Leslie. –
Velünk tartasz?
– Örömmel.
– Rögtön hozom – mondta Leslie –, a víz már forr. – Amint ment kifelé,
Strand megcsodálta karcsú alakját, nyakának ívét, a kék szoknyát meg a
kislányos, fehér blúzt, a formás lábat, az asszony szőke, finom szépségét,
amely idősebb lányára emlékeztette.
– Csodálatos asszony – jegyezte meg Crowell. – Angyali türelme van.
– Maga nős, Mr. Crowell?
– Kétszeresen elvált – felelte sötéten Crowell. – Most munkálkodom a
harmadikon. Nyakig ülök az asszonytartásban. – Kövérkés, elkínzott képe
volt, akár a dércsípte, hámozott krumpli.
– Egyszer – folytatta Crowell – le kellene ülnünk kettesben egy italra,
hogy elmesélje nekem, hogyan őrizheti meg manapaság az ember a
házasságát.
– Fogalmam sincs – felelte könnyedén Strand. – Szerencse. Lustaság. A
változás konzervatív utálata.
– Aha – hitetlenkedett Crowell, és húsos ujjait húzogatta. Az asztalon
heverő újságra pillantott. – Képes még újságot olvasni?
– Bűn – felelte Strand.
 – Én falnak megyek tőlük.
– Üljön csak le – mondta a belépő Leslie, aki tálcán hozta a teázás
kellékeit meg egy tál süteményt. Határozott kézzel töltött, az arcán kis
háziasszonyos mosollyal kínálta a süteményt. Crowell szomorúan rázta a
fejét.
– Diétázom – mondta. – Magas koleszterin. A szokásos.
Strand vett az édességből. Inni nemigen ivott, sohasem dohányzott, viszont
édesszájú volt. Mégsem hízott húszéves kora óta egy dekát sem, és
észrevette, hogy Crowell bánatosan nézi a tányérján domborodó
süteményhalmot.
Leslie, miközben a háziasszony szerepét játszotta, megkérdezte Crowellt,
nem lenne-e kedve egy időre elhagyni Chopint, s megpróbálkozni egy kis
Mozarttal, ám Crowell azt felelte, inkább nem, mert neki Mozart túlságosan
is magabiztos.
– Tragikus véget ért – emlékeztette Leslie. – Nagyon fiatalon.
– Tragikusat vagy sem – mondta Crowell –, mindig pontosan tudta, mit
akar. Chopin legalább melankolikus.
Leslie sóhajtott.
– Ahogyan mondja, Mr. Crowell. A jövő kedden az Esz-dúr keringőt
vesszük.
– A fejemben pontosan hallom, mit kellene játszanom – magyarázta
Crowell.–Csak nem azok a hangok jönnek elő.
– Gyakorolni kell – mondta tapintatosan Leslie. Mély, dallamos hangja
volt, mint egy moll futam a zongorán. – Majd belejön.
– Komolyan mondja, Mrs. Strand? – kérdezte vádlón Crowell.
Leslie habozott.
– Nem – felelte, és elnevette magát.
Strand is nevetett süteménnyel a szájában, és végül Crowell is elnevette
magát.
Amikor távozott, Strand segített kivinni az edényt a konyhába. Miközben az
asszony kötényt kötött, hátulról átölelte, a nyakába csókolt, megfogta a mellét.
– Tudod-e, mit szeretnék most csinálni? – kérdezte.
– Pszt – felelte Leslie. – Jimmy itthon van, és sosem kopogtat.
– Nem azt mondtam, hogy meg is teszem. Csak szeretném.
– Valami okod lehet rá, hogy így udvarolsz ma nekem – mosolygott Leslie.
– Vagy igen kellemes délutánod volt.
 – Szép séta a parkban. Mindenütt áradnak az életnedvek. – Strand
eleresztette az asszonyt. – Láttam Caroline-t teniszezni.
– Az a lány – csóválta a fejét Leslie. – Olyan lába lesz, mint egy
súlyemelőnek.
– Egyelőre nem látok ilyen veszélyt.
– Kivel játszott? – Leslie megkeverte a tűzhelyen melegedő mártást.
– Új emberke – felelte Strand. – Szépen játszik. De a látottak alapján…
hát… nekem kicsikét túlságosan dekadens.
– Remélem, nem úgy néztél rá, ahogyan egy szűzlány régimódi atyja
szokott?
– Nem tudom, miről beszélsz. – Pedig jól tudta. Több mint huszonhárom
évi házasság után még mindig vitatkoztak a helyes viselkedés normáin, kivált
a fiatalokat illetően. Leslie rendíthetetlenül nyitott volt, s azt szokta
mondogatni az uráról – hol tréfásan, hol komolyan –, hogy bár mindössze hét
esztendő a köztük lévő korkülönbség, háromnemzedéknyire vannak
egymástól.
– Nagyon jól tudod – vágta rá Leslie. – Láttam én, mit műveltél egy-egy
pillantásoddal Eleanor némelyik szegény fiújával, amikor udvarolni kezdtek
neki. Cseppkővé változtattad őket, mielőtt még köszönhettek volna.
– Meg kellett volna köszönniük nekem. – Strand élvezte a vitát. –
Fölkészítettem őket későbbi életük megpróbáltatásaira. Emlékszel még,
nálatok milyen légkör fogadott, amikor először odamentem?
Leslie nevetett.
– Sarkvidéki – mondta. – Azt csodáltam benned, hogy mintha észre sem
vetted volna. De te akkor már felnőtt férfi voltál.
– Apád segített felnőnöm.
– Hát – állapította meg Leslie –, jó munkát végzett.
– Köszönöm, drágám – hajolt meg gúnyosan Strand.
– Nézd, ha Caroline olyan emberrel kíván teniszezni, aki jól játszik, kit
érdekel, mit csinál az illető a pályán kívül? Talán ismerem is. Nem mutatta
be Caroline?
– Stevie a neve. Caroline nem tartotta lényegesnek, hogy a vezetéknevét is
közölje.
– Stevie. Ő az. Egyszer vagy kétszer följött délután. Helyes fiú.
Strand sóhajtott.
 – Ha olyan kölykökkel kellene kínlódnod, amilyenekkel én hetente ötször,
kicsit más lenne a véleményed az ártatlan ifjúságról.
– Át kellene kérned magad egy kulturáltabb iskolába – mondta Leslie. –
Ezerszer mondtam már.
– Mondd meg a Közoktatásügyi Minisztériumnak – nyúlt újabb sütemény
után Strand. – Az ő szemükben úgy sincs kulturált iskola. Különben is,
élvezem a kihívást. A Saint Paulban vagy az Exeterben bárki képes
történelmet tanítani. – Egyáltalán nem hitte, hogy ez így igaz, de meggyőzően
hangzott.
– Hagyod, hogy mindenki kihasználjon – keverte meg szenvedélyesen a
mártást Leslie.
Strand ismét fölsóhajtott. Ez is régi vitatéma volt kettejük között.
– Szerintem Wellington herceg felesége is úgy vélte, hogy a férjét
mindenki kihasználja.
Leslie nevetett.
– Amikor történelmi nevekkel hozakodsz elő, már tudom, hogy
alulmaradok a vitában. Menj ki a konyhámból. A vacsorára kell
koncentrálnom.
– Mennyei illata van. Mit kapunk?
– Borjú pizzaiola piccatét. Kérlek, hagyj magamra, olaszul kell
gondolkodnom.
A szoba felé indulóban Strand még megjegyezte:
– Rá kellene bírnunk Jimmyt, hogy ne nyisson be sehová kopogás nélkül.
Legalább a hétvégeken.
– A te fiad – mondta Leslie. – Bírd rá. – És intette, hogy menjen.
Nos, gondolta Strand, amint leült, és ismét kezébe vette az újságot, egy
biztos – sok mindenről tudunk beszélgetni.
Olvasott, amikor becsámborgott Jimmy, mezítláb, farmerban s pólóban.
Sűrű, göndör, fekete haja – valamiféle genetikai visszaütés a szőke családban
– alaposan fel volt nyírva a tarkóján. Az orra vitathatatlanul az apjáé volt.
– Szia, papa – rogyott Jimmy az egyik székre. – Hogy bánnak veled?
– Még talpon vagyok – felelte Strand. A gyerekei közül egyedül Jimmy
hívta papának. – Amit rólad nem mondhatok el. Néztél mostanában tükörbe?
– Fölötte állok az ilyen földi hiúságoknak – felelte könnyedén Jimmy.
– Határozottan nyúzottnak látszol. Az emberek azt fogják hinni, nem adunk
neked enni. Ettél ma már valamit?
 – Csak pár órája keltem föl. Annál jobb étvággyal fogyasztom majd anya
vacsoráját.
– Mikor jöttél ma haza?
Jimmy vállat vont.
– Mit számít? Négykor, ötkor. Ki figyel oda?
– Egyszer elmesélhetnéd – mondta kissé ironikusan Strand –, mi a csudát
tudsz csinálni hajnali ötig.
– Keresem az új hangzást, papa – magyarázta Jimmy. – Játszom vagy zenét
hallgatok.
– Tudomásom szerint a Carnegie Hallban már jóval hajnali öt előtt
befejezik a muzsikálást.
Jimmy nevetett, és megvakarta a mellét.
– Idén nem a Carnegie Hall a divat. Nem hallottad?
– A bokádig karikás a szemed.
– A lányoknak tetszik – mondta elégedetten Jimmy. – Az egyikük szerint
ettől nézek úgy ki, mint valami üldözött zseni. Nem akarod, hogy üldözött
zseninek látsszam?
– Nem kifejezetten.
Jimmy gyűrött cigarettacsomagot vett ki a zsebéből, és rágyújtott. Strand
rosszallóan nézte, amint a fia letüdőzi, majd kifújja a füstöt. A családban
egyedül Jimmy dohányzott.
– Jimmy – kérdezte Strand – olvastál már arról, hogy a tudósok szerint
miféle összefüggés van a dohányzás meg a rák között?
– És te olvastál arról, amit a tudósok az atomszennyeződésről írtak?
Strand ismét sóhajtott, amióta hazajött, már harmadszor.
– Oké – mondta rezignáltan. – Elég nagy vagy már, hogy magad dönts. –
Jimmy tizennyolc éves volt, és mindenféle alkalmi munkával, amelyekről
nem beszélt, mindig szerzett annyi pénzt, hogy sosem kellett Strandtől kérnie.
Egy évvel korábban fejezte be a középiskolát, tisztességes eredménnyel, de
csak nevetett, amikor Strand megemlítette az egyetemet.
– Meséld el, Jimmy – mondta Strand –, mert kíváncsi vagyok – mi az az új
hangzás, amelyikről állandóan beszélsz?
– Ha tudnám, papa, nem keresném – felelte kissé nagyképűen Jimmy.
– De ugye szólsz majd, ha megtalálod?
– Nagyon gunyoros hangulatban vagy ma – mondta neheztelés nélkül
Jimmy. – Oké, majd szólok. Ha és amikor megtalálom.
 Strand fölállt.
– Lezuhanyozom, és átöltözöm a vacsorához. Hát te?
– Ó, péntek van – állt föl Jimmy is. – Kösz, hogy emlékeztettél. Ne aggódj,
papa. – Szeretettel átkarolta Strand vállát. – Kiglancolom magam. – A
levegőbe szimatolt. – Úgy érzem, anya még mindig az olasz korszakánál tart.
Már csak a kaja miatt is érdemes ide járni.
– Szabad talán javasolnom, hogy esetleg próbálj megborotválkozni?
– Tudomásul vettem. – Jimmy kissé megszorította az apja vállát. – Óriási
ötletem van. Egyszer velem jöhetnél az éjszakai kiruccanásaimra. Úgy
mutatnálak be, mint a New Orleans-i bugivugi egyik úttörőjét. A lányok
bolondulnának érted.
Strand nevetett. Jó érzéssel töltötte el fiának szerető ölelése.
– És most – mondta komolyan Jimmy –, hadd kérdezzek én valamit. Hát te
szoktál-e tükörbe nézni?
– Alkalomadtán.
– Az még nem tűnt föl, hogy te sem nézel ki valami jól? – Jimmy arca
komoly volt. – Rettenetesen fáradtnak látszol, papa.
– Kutya bajom – vágta rá Strand.
– Félretettem pár dolcsit – folytatta Jimmy. – Ha vége lesz a sulinak, mi
lenne, ha befizetnélek anyával együtt pár hétre valahová a tengerpartra?
– Köszönöm, Jimmy – felelte Strand. – Csak tartsd meg a pénzedet.
Bizonyára szükséged lesz rá – talán hamarosan. Különben is, szeretem
nyáron a várost.
– Oké – vont vállat Jimmy. – Ahogy akarod. De ha meggondolnád
magad…
– Nem gondolom meg magam.
– Nyakas vénember – csóválta a fejét Jimmy. Elengedte Strand vállát,
elnyomta a cigarettáját. – Csináld, ahogyan akarod. De ha véletlenül te
találnád meg az új hangzást, csak állj elő vele. Az ajtó mindig nyitva előtted.
– A konyha felé indult. – Meg kell néznem, honnan jön ez a tébolyító illat.
Amikor bement a fürdőszobába zuhanyozni, Strand megnézte magát a
tükörben. Jimmynek igaza volt. Tényleg fáradtnak látszott. Zacskók
éktelenkedtek a szeme alatt, de maga a szem és az arcbőr is színtelen volt.
Leküzdötte a kísértést, hogy lefeküdjön egy kicsit szundítani. Ha bejönne
Leslie, s látná, hogy az ágyon fekve szunyókál, megijedne, és megkérdezné,
rosszul érzi-e magát, hiszen sosem szokott délután lefeküdni. Nem akarta,
hogy a felesége azt mondja: túlhajtotta magát, menjen orvoshoz. Sokáig
zuhanyozott, jéghideggel fejezte be. S amikor öltözni kezdett a vacsorához,
már jobban érezte magát, ha a tükörben nem is látszott rajta. Ötvenévesen az
ember még nem érzi magát öregnek, mondogatta magának a heti munka után
is.
Amikor visszament az ebédlőbe, Eleanor már terített.
– Szevasz, kicsim – csókolta meg a lányát. – Hogy vagy?
– Rakétaként emelkedem a hivatali ranglétrán – mondta a lány, aki éppen a
szalvétákat rakta ki. – A főnököm szerint tíz éven belül én leszek a cég első
női elnökhelyettese. Azt mondja, amikor együtt dolgozik velem, elfelejti,
hogy csinos lány vagyok. Ehhez mit szólsz?
– Szerintem udvarolni akar.
– Persze – vágta rá elégedetten a lány. – Eredménytelenül.
Eleanor komputerrendszer-elemzőként dolgozott egy nagy cégnél a Park
Avenue-n. Az egyetemen a matematika volt a fő tantárgya, mellette
számítógéptanfolyamokat végzett, gyors esze, s határozott, magabiztos stílusa
volt. Mindössze két éve dolgozott a cégnél, s máris megbízták mindenféle
számítógépprogramok készítésével különböző New York-i és más vállalatok
számára. Éppoly szenvedélyesen szerette a munkáját, ahogyan Leslie a zenét.
Eleanor megpróbálta ezt megmagyarázni az apjának, aki féltette az emberiség
sorsát az egyre komputerizáltabb és elszemélytelenedettebb világban.
– Nem más ez, mint hogy az ember a legvégsőkig kihasználja a képzeletét
és a képességeit, hogy rendet teremtsen a káoszból. Elmégy például egy
kórházba, és mit látsz? Duplán elvégzett munkát, emberi tévedéseket,
időveszteséget, amely emberéletekbe kerülhet – becsülettel elkészített, mégis
hibás diagnózisokat, orvosokat, akik belesüllyednek az adminisztráció
mocsarába, ahelyett, hogy a fájdalmat csillapítanák – aztán hókuszpókusz,
kidolgozol egy rendszert, s örömmel látod, hogy minden a helyére kerül,
minden működik, és tudod, hogy ez a te műved. Ugyanakkor üzlet is. A
legegyszerűbb eszközökkel megszabadítod szegény, üldözött tisztviselőket
sok ezer órai unalomtól. Ellentétben azzal, amit hiszel, apa, ettől az
emberiség emberibb lesz, nem embertelenebb.
Strand csodálta a lánya ékesszólását és elhivatottságát, bár Eleanor így
sem győzte meg. Viszont örült, hogy a lánya nem éri be annyival, hogy szép.
Az egyetemi évek alatt kollégiumban lakott, nyáron dolgozott, a tanév alatt
gyerekeket korrepetált, hogy maga fizethesse a tandíjat, s most egyedül élt
egy kis lakásban. Strand számára szomorú pillanat volt, amikor a diploma
megszerzésének napján Eleanor bejelentette, hogy tovább nem óhajtja
megosztani szobáját a családi otthonban a kishúgával. Sem Strand, sem
Leslie nem tiltakozott. Ahogyan egymásnak is mondták, Eleanor tehetséges és
józan lány, aki tud vigyázni magára, és teljesen normális dolog, ha a fiatalok
a saját lábukra kívánnak állni. Eleanor pedig kijelentette:
– Nem Lappföldre vagy Peruba megyek. Ott leszek a park túlsó oldalán, s
ha valami bajom lesz, olyan hangosan visítok majd, hogy a víztározó fölött
meghalljátok.
Mostanáig még nem visított. Amikor Eleanor megkapta az állását, és
megmondta az apjának, mennyi a fizetése, Strand kissé bánatosan gratulált
neki, hiszen az egyetemről frissen kikerült lány többet kapott, mint ő az
állami oktatásban eltöltött huszonhét év után.
– Ezen a nyáron három hét szabadságra megyek – magyarázta Eleanor,
miközben éppen kihúzni igyekezett a kis tálalón álló két palack Chianti
egyikéből a dugót – Kiveszek két hét fizetett és egy hét fizetés nélkülit, és
valami új hely érdekelne. Nincs ötleted, apa?
– Hmmm – húzogatta elgondolkodva a fülét Strand. – Attól függ, Egyedül
mégy?
A dugó pukkanva jött ki, Eleanor az asztalra tette a palackot. Megfordult,
és nyíltan az apjára nézett.
– Nem – mondta egyszerűen.
– Egy fiatalemberrel, nem kétséges.
– Nem kétséges. – A lány mosolygott.
– Ő mit szeretne?
– Maga sem tudja. Arról fecseg, hogy egy görög szigetre vágyik, ahol csak
feküdnénk a parton meg úsznánk.
– Nem hangzik rosszul – állapította meg Strand.
– Azt ígéri, a szigeten nem lesz számítógép, de még egy írógép sem. Azt
mondja, megújult lelkesedéssel fogok visszatérni a munkámhoz. Ő járt már
ott – mosolygott –, egy másik hölggyel.
– Ő mesélte? – kérdezte Strand, s igyekezett nem hangzani elítélőnek.
– Mindent elmond – felelte a lány. – Az a fajta.
– Más időket élünk – próbált könnyednek hangzani Strand minden más. Az
én időmben… – elhallgatott, elvígyorodott. – Semmi. Te is elmondasz neki
mindent?
 – Válogatva – nevetett Eleanor.
– Miért nem hozod el az egyik este?
– Nem rajong a családi életért, azt mondja. Különben sem vagyok még
biztos benne. Egyelőre. Meglátjuk, átmegy-e a háromhetes teszten. Aztán
talán kiteszem az elemeknek.
– Hát – mondta Strand – küldj majd egy képeslapot. Magam is szívesen
mennék egy görög szigetre. És nem csak három hétre. Talán majd ha
nyugdíjba megyek…
Eleanor odalépett hozzá, megölelte, komolyan nézett rá. Alacsonyabb és
karcsúbb volt a húgánál, szép, egyenes orrát és mélykék szemét az anyjától
örökölte.
– Nagyon igazságtalan, igaz? – mondta halkan. – Hogy én könnyedén el
tudok menni három hétre, pedig mindössze két éve dolgozom, te meg…
Strand gyöngéden megpaskolta a karját.
– Számunkra ez nem szenvedés. Mi akartunk családot. Neked nincs
családod… egyelőre.
– Halleluja – mondta Eleanor.
Leslie jött be a konyhából, levette a kötényét.
– Rögtön készen lesz a vacsora – mondta. – Mrs. Curtis alig várja, hogy
fölszolgálhassa. – Mrs. Curtis Alexander felesége volt, aki hetente háromszor
járt hozzájuk. – Mindenki itt van?
– Caroline még nincs – engedte el az apját Eleanor.
– Furcsa – jegyezte meg Leslie. – Már negyedórája sötét van. Ilyenkor nem
teniszezhet. És tudja, mikor szoktunk enni.
– Talán beugrott valahová egy üdítőre – mondta Strand. – Időt hagy nekünk
is egy italra. Leslie, Eleanor? – A pohárszékhez lépett, ahol egy palack
whisky meg egy palack sherry állt.
– Nekem semmit, kösz – mondta Eleanor.
– Én egy kis sherryt kérek – szólt Leslie.
Miközben Strand kitöltötte a sherryt, magának pedig whiskyt vízzel, bejött
Jimmy is lezuhanyozva, tisztán, szappanszagúan.
– Szia, Eleanor – mondta. – Hogy vagy, családunk szépe?
– Agyonmelózva – válaszolta Eleanor. – Hű, de kimosakodtál ma.
– A te tiszteletedre – felelte Jimmy. – Amikor megtiszteled jelenléteddel a
családi asztalt, az a minimum, hogy megborotválkozom.
 – Tudod-e, hogy igazán jóképű vagy – mondta Eleanor –, amikor
összeszeded magad? Bár leginkább korzikai banditára emlékeztetsz, aki
kicsípte magát a misére.
– Megvannak a rajongóim – vigyorgott Jimmy. – Igaz, nem sokan.
– Jimmy – szólt közbe Strand –, anyád meg én iszunk valamit. Kérsz te is?
Jimmy a fejét rázta.
– Edzésben kell maradnom az olimpiára.
– Olimpiára? – kérdezte hitetlenkedve Eleanor, – Miféle olimpiára?
– Az 1996-osra vigyorgott Jimmy. – Meg akarom szerezni a villámgyors
siker aranyérmét.
– Én is rád tenném föl a pénzemet, öcsi – mondta Eleanor.
Versengtek egymással. Eleanor helytelenítette az öccse életmódját és
baráti körét, Jimmy nagyra becsülte nővére szellemi képességeit, viszont
megvetette Eleanort, amiért – ahogyan Jimmy fogalmazott – életét az
agyatlan, komputerizált, burzsoá posványbán való dagonyázásra vesztegeti.
Jimmy alkalmi kirohanásaiban volt valami kialakulatlan és céltalan
baloldaliság, amely nyugtalanította Strandet, akinek rendezett és pragmatikus
nézetei voltak a társadalomról, de nem vitatkozott a fiúval. A serdülés
elkerülhetetlen vajúdása, mondta magában mindig Jimmy tirádái után. Tudta,
hogy Jimmy és Eleanor őszintén szeretik egymást, de a szóváltásaik néha
kellemetlenül bántok tudtak lenni.
Hangosan megköszörülte a torkát, és fölemelte a poharát,
– Akkor hát… – Eleanor felé fordult Görögországra.
– Mi van Görögországgal? – csodálkozott Leslie.
– Majd később elmondom, anya – szólt Eleanor. – Női dolog.
– A szegény szakácsnő a konyhában mindenről lemarad. Az összes
pletykáról – kortyolt a sherryjébe Leslie. – Nos, ha Caroline nem jön meg öt
percen belül, nélküle ülünk asztalhoz. Amikor találkoztatok, Allen, nem
említette, hogy később jön?
– Nem. – Azon a héten ez a whisky volt számára az első ital, és hosszasan
ízlelgette a szájában, mielőtt lenyelte volna, amikor megszólalt a csengő.
– Caroline lesz – mondta Leslie –, bár neki van kulcsa…
A csengő csak szólt, hosszan, hangosan, kitartóan.
– Uram atyám – mondta Leslie. – Tudja, hogy nem vagyunk süketek.
Jimmy gyorsan az apjára pillantott. Strand látta a fia arcán az ijedtséget, és
érezte, hogy az a saját arckifejezését tükrözi.
 – Kinyitom – sietett ki az ebédlőből Jimmy. Strand letette a poharát, és
követte. Igyekezett természetesen viselkedni, Jimmy éppen az ajtót nyitotta,
amikor Strand az előszobába ért. Caroline szinte bezuhant az ajtón. Egy férfit
támogatott, akinek a mellére hanyatlott a feje. Mindkettőjük csupa vér volt.

2
– Pontosan egyidős veled – mondta egy hang, de talán csak emlékezett
erre a hangra. Ismerős hangra…

Jimmy odaugrott, és megpróbálta egyszerre átkarolni a húgát meg a férfit,

akit Caroline támogatott, és Strand is a segítségükre sietett. A férfi
fölnyögött.
– Én jól vagyok–pihegte Caroline, – Őt fogjátok. Ez az ő vére, nem az
enyém. – Szabad kezében a teniszütőjét tartotta. Elengedte a férfit, akit Strand
tartott meg a derekánál fogva. Nagydarab, testes ember volt, teljesen kopasz
fején, halántékán és bal arcán csúf, földagadt vágás éktelenkedett.
Megpróbált kiegyenesedni, fölemelni a fejét.
– Semmi bajom – motyogta. – Kérem, ne fáradjon, uram. Ha leülhetnék
egy percre… – És ismét Strand karjába hanyatlott.
– Mi folyik itt? – hallotta Strand a háta mögött a felesége hangját. – Uram
isten.
– Semmi komoly, drága hölgyem – próbált mosolyogni az idegen. – Igazán.
– Eleanor – kiáltott be Leslie –, telefonálj dr. Prinznek, hogy jöjjön át
azonnal.
– Nem szükséges – mondta már érthetőbben a férfi. Nagy erőfeszítéssel
fölegyenesedett. – Rögtön ellátja a sebet a saját orvosom. Nem akarnék
semmiféle kellemetlenséget…
– Vigyétek a nappaliba – mondta határozottan Leslie –, és fektessétek a
pamlagra. Eleanor, ne állj itt olyan tehetetlenül. Caroline, veled mi van?
– Nem kell aggódnod, anya – felelte Caroline. – Csak összevérezett.
Engedj el, Jimmy. Nincs szükségem ápolóra. – A hangja kemény és dühös
volt, Strand még sosem hallotta ilyennek.
 – Ha megengedné, hogy magam próbálkozzam, uram – mondta az idegen –,
meglátná…
Strand óvatosan hátralépett, de még mindig készen arra, hogy elkapja a
férfit. Észrevette, hogy az ő zakójának az ujja is véres lett az idegen kezén
lévő sebtől, és elszégyellte magát, amiért ezt észrevette. Az idegen jókorát
lépett előre.
– Látja? – mondta annak a részegnek a büszkeségével, aki átment a
rendőrnél az alkoholvizsgálaton. Megérintette az arcát, nyugodtan nézte a
kezén a vért.
– Kisebb zúzódás, biztosíthatom önöket.
Lassan valamennyien bementek a nappaliba. Az idegen magabiztosan ült le
egy faszékre.
– Igazán kedves önöktől, de fölösleges fáradniuk. – Strand megállapította,
hogy az idegen nagyjából egyidős lehet vele, s majdnem olyan magas is. Ha
szenvedett is, fölhasított, sápadt arcán ez nem látszott.
– Jimmy – szólalt meg Leslie –, hozz meleg vizet és mosdókesztyűt. –
Nézte az idegen véres arcát. A vér még mindig csöpögött a nappali
szőnyegére. – Egy törülközőt. Két törülközőt. A gyógyszeres dobozban
találsz kötszert és ragtapaszt. És hozd be a jegesvödröt.
– Kár fáradnia – mondta az idegen. – Csak egy kis karcolás.
– Caroline – folytatta Leslie –, úgy nézel ki, mint aki csatából jött. Biztos,
hogy semmi bajod? Ne légy nekem itt csacsiságból hős!
– Mondtam már – felelte Caroline, és most remegett a hangja. – Jól
vagyok. – Még mindig a kezében tartotta a teniszütőt, mintha pillanatokon
belül ismét szüksége lenne rá valami fontos játszmánál. Strand látta, hogy az
ütő fémkerete is véres.
– Mi történt? – kérdezte. Oldalt állt, sután érezte magát. Sosem látott még
ennyi vért, kissé émelygett tőle.
– Ki akarták rabolni, és… – kezdte Caroline.
Eleanor lépett be.
– Dr. Prinz nincs otthon. Az üzenetközvetítője azt mondta, egy órán belül
vissza fog hívni.
Leslie felnyögött.
Eleanor átölelte Caroline-t, babusgatta.
– Kicsi – mondta neki –, már semmi baj, semmi baj. Biztosan nem sérültél
meg?
 Caroline zokogni kezdett, rázkódott a válla.
– Jj-jól vv-vagyok – bőgte. – Csak meg kell mosnom az arcom, át kell
öltöznöm, és kész. Jaj, de örülök, hogy mindenki itthon van.
Jimmy jött be a meleg vizes edénnyel, a törülközőkkel, a kötszerrel meg a
jegesvödörrel. Miközben Leslie megnedvesítette a törülközőt, és tisztogatni
kezdte az idegen fején a sebet, a férfi megszólalt.
– Valamennyien igen kedvesek. Bocsánatot kérek, hogy ilyen piszkot és
ennyi bajt okoztam. – A hangja meglepően nyugodt volt, mintha csupán azért
mentegetőzne, mert rossz lakásba csöngetett be. A kiejtésén jó keleti iskolák
hatása érződött. Meg se rezzent, föl se szisszent, amikor Leslie lemosta a
vért, majd a sebesült kéz nyers húsát vette kezelésbe, miközben a törülköző
rozsdavörössé színeződött. Leslie gyorsan, szakszerűen dolgozott, mintha a
sebesült idegenek ellátása mindennapos ügy lenne nála.
– Attól tartok, szükség lesz néhány öltésre – állapította meg tárgyilagosan
–, ha megjön az orvos. Remélem, nem okozok fájdalmat.
– Dehogy – felelte az idegen. – Bízom benne, hogy nem rémítette meg
önöket a külsőm. A dolgok mindig rosszabbnak látszanak, mint amilyenek
valójában. – Sikerült mosolyognia, így próbálta megnyugtatni Leslie-t.
– Caroline – kérdezte Strand –, hogy történt?
– Ha megengedi – szólt közbe az idegen –, inkább én mesélném el. A
kedves, ifjú hölgy – pillantott Caroline-ra – bizonyára szeretné levetni ezt a
véres ruhát.
– Eleanor – mondta Leslie – vidd a fürdőszobába, és állítsd a meleg
zuhany alá. – Leslie rendíthetetlenül hitte, hogy a meleg zuhany minden bajra
jó. – És szólj Mrs. Curtisnek, hogy várjon a vacsorával.
– Jaj nekem – sopánkodott az idegen –, a vacsorájukat is elrontom. Kérem,
bocsássanak meg. Most már igazán haza tudok menni. – És föl akart állni.
– Maradjon nyugton – szólt rá Leslie, miközben Eleanor a fürdőszobába
vezette a teniszütőjét szorongató Caroline-t, Leslie hozzálátott, hogy
bekötözze a férfi fejét, ügyesen, hatékonyan járt a keze.
– Allen – szólt az urának –, tégy jókora adag jeget egy tiszta törülközőbe,
csinálj belőle borogatást.
Strand követte az utasításait, az asszony pedig az idegenhez fordult.
– Az arca föl fog dagadni. Szorítsa jól rá a jeget. Az segít.
Az idegen engedelmesen az arcára szorította a törülközőbe csavart jeget.
Strand abszurd módon most szinte kisfiúnak látta, aki verekedett, és most
engedi, hogy a mamája gyógyítgassa a sérüléseit.
Jimmy kíváncsian nézte az idegent.
– Jól ellátták a baját, uram – jegyezte meg.
– Nem először – mondta a férfi. – Rosszabbul is járhattam volna. Sokkal
rosszabbul, Ha az ifjú hölgy nem siet a megmentésemre. A bosszúálló angyal.
– Halkan fölnevetett. – Éppen fordítva szokott történni,
– Hol…? – kérdezte Strand.
– A parkban. Ma este kissé később mentem a szokásosnál. Üzleti ügyek.
Az örökös csapda. – Leslie nagyjából eltávolította róla a vért, s az idegen
immár nyugodtnak és magabiztosnak látszott, kissé pirospozsgás, de szépen
formált arca Strandet a spanyol konkvisztádorok arcképeire emlékeztette:
határozott, parancsoláshoz szokott arc volt. – A napi körözésemet végeztem
éppen a parkban, orvosi tanácsra – tudják, mennyit nyúzzák az orvosok az
olyan, középkorú embert, aki ülő életmódot folytat…
Leslie hátralépve nézte a művét.
– Egyelőre ennyit tudtam csinálni – mondta. – Nem is néz ki rosszul.
– Mivel ütötték meg? – kérdezte Strand. – Talán tetanuszoltásra is
szüksége lesz.
– A... szerszámot – mondta az idegen szárazon – makulátlannak láttam, bár
nem voltam olyan helyzetben, hogy erről megbizonyosodhattam volna. Az
orvos bizonyára azt fogja tenni, amit a leghelyesebbnek vél.
– Miféle szerszám? – kíváncsiskodott Jimmy.
– Az olvasmányaim alapján – felelte a férfi – valószínűnek tartom, hogy
ólomcső lehetett. Jaj, milyen hanyag vagyok! Még be sem mutatkoztam.
Russell Hazen. – Úgy mondta ki a nevet, mint aki arra számít, hogy ismerik,
ám Strand a legjobb tudomása szerint ezt a nevet még sosem hallotta.
– Allen Strand – mutatkozott be ő is. – Ő a feleségem, Leslie és a fiam,
Jimmy.
– Nagyon örvendek – biccentett ültében Hazen. – Szívből remélem, hogy
ismételten találkozunk, kellemesebb körülmények között.
Bárhogyan néz is ki, gondolta Strand, úgy beszél, mint valami ügyvéd.
„Mélyen tisztelt kollégám, aki az imént vágott fejbe egy ólomcsővel…"
– Nem kell elmesélnie – mondta Leslie –, ha nem akarja.
– Azt szeretném, ha tudnák – folytatta Hazen, nem véve tudomást Leslie
közbeszólásáról –, hogy rendkívül bátor lányuk van…
 – Mit csinált? – érdeklődött Jimmy. A hangjában hitetlenség bujkált,
mintha a húga számba jöhető erényei közül sok minden az eszébe jutna, csak
a fizikai bátorság nem.
– Mint már említettem, köröztem a parkban..
– Körözött? – szólt közbe Jimmy, – Az meg mi?
A fiataloknál, gondolta Strand, és azt kívánta, bárcsak Jimmy befogná a
száját, először a tények jönnek, az együttérzés csak azután, ha egyáltalán.
Jimmy hangja gyanakvó volt, mintha arra számítana, hogy a húga állapotáért,
véres ruhájáért, zokogásáért Eleanor karjában valahol mégis Hazen a felelős.
– A biciklimen – mondta Hazen. – Kiváló sport. Nincs hozzá szükség
csapatra vagy partnerra, s kivált egy oly szép, tavaszi napon, amilyen a mai,
az ember élvezheti a természet minden pompáját.
Ez a tizennyolcadik században tanult beszélni, gondolta Strand, ám az
arckifejezése mit sem változott, amellyel vendégüket hallgatta.
– Megálltam egy szusszanásra – folytatta Hazen. – Kissé letértem az útról,
egy fának támaszkodtam, s attól tartok, rágyújtottam. Az orvosom
kétségtelenül azt mondaná, ezzel tönkretettem mindazt a jót, amit a sportolás
tett velem. Ám ez az ősrégi szenvedélyem néha oly vigasztaló tud lenni…
Azon a problémán törtem a fejem, amely a szokásosnál tovább benn tartott az
irodában, s úgy gondoltam, hogy talán ötpercnyi fejtöréssel…
– Akkor támadták meg? – Jimmy nem volt valami nagy híve a fejtörésnek.
– Alkonyodott – folytatta kiegyensúlyozottan Hazen. – Élvezettel néztem a
nyugodt légben a Central Park West épületeinek fényeit. – Elhallgatott,
könnyedén megérintette az arcán a sebet. – Ahogyan mondotta, James, akkor
támadtak meg.
– A disznók – mondta Jimmy.
– Szegény, nincstelen, faji megkülönböztetés űzte fiatalok – vont vállat
Hazen. – A törvénytelenség mindennapjaik része, a tulajdon, a meg nem
érdemelt előjogok fitogtatása…
A védelemé a szó, gondolta Strand. „Elnök úr, engedelmével felhívnám a
figyelmét néhány enyhítő körülményre…"
– Vagyis feketék voltak? – kérdezte élesen Jimmy.
Hazen józanul bólintott.
– A barátaim már többször figyelmeztettek, hogy vigyázzak. Kivált
sötétedés után.
 – A fenébe – fordult a szüleihez Jimmy –, hányszor mondtam már, hogy
Caroline ne járjon abba az átkozott parkba.
– És én hányszor mondtam neked, Jimmy – vágott vissza Strand –, hogy ne
dohányozz és néha próbálj meg lefeküdni hajnali öt előtt?
– Ne marakodjatok – szólt rájuk élesen Leslie. Aztán Hazenhez fordult. –
És hogyan keveredett bele a lányom?
– Ott termett a semmiből – válaszolta Hazen. – Gondolom, a bokrokon át.
A három férfi – tulajdonképpen inkább fiú, hiszen nem lehettek többek
tizenöt-tizenhat évesnél – hátulról lopakodott mögém. Egyszerre csak
éreztem, hogy fejbe vágnak, kissé megtántorodtam, ám keményen fogtam a
kerékpáromat, amely a rablás célpontja volt. A kalapom leröpült, a második
ütés az arcomat érte, s az egyikük kést rántott, és fölhasította a dzsekimet… –
Lenézett, megtapintotta a fölhasított bőrt. – Nem hinném, hogy le akartak
szúrni, csupán meg akartak ijeszteni, hogy engedjem el a gépet, akkor sérült
meg a kezem… Kiabáltam, bár ez némi nehézségbe ütközött, minthogy az
egyikük karjával átfogta a nyakamat. A korához képest fölöttébb erős fiú volt.
– És egész idő alatt fogta a biciklijét? – hitetlenkedett Jimmy.
– Hiszen az én tulajdonom, James – közölte szelíden Hazen.
– Krisztusom – ámult Jimmy. – Egy bicikliért? Mennyibe került? Egy
százasba? Százötvenbe?
– Annál valamivel többe – mondta Hazen.–Francia gép. Tízsebességes. De
nem a pénz a lényeg. Mint mondottam, a bicikli az én tulajdonom, nem az
övék.
– És képes volt az életét kockáztatni egy nyavalyás bicikliért?
– Elvi kérdéseken nincs vita – jelentette ki méltósággal Hazen.
– Képes lett volna megöletni magát? – ismételte Jimmy.
– Az adott pillanatban nem gondoltam végig hideg fejjel – mondta Hazen.
– De úgy vélem, átsuhanhatott az agyamon. Szerencsére azonban megjelent a
kedves húga, s ez teljesen meglepte az ifjú gazfickókat. A kisasszony előbb
sikított, csak aztán ütött, s ettől megdermedtek. S abban a pillanatban – de oly
gyorsan történt, hogy követni sem tudtam – a kedves húga már ütött is a
teniszütőjével. Az élével. Nem akármilyen fegyver. Éles, kemény. Az első
ütésével összezúzta a kést tartó fiú kezét, az fölsikoltott, és elejtette a kést. A
második ütésével az ólomcsöves fiú arcát találta el, s attól tartok, a szemét
is, mert az elejtette a csövet, összegörnyedt, s a szemét fogva támolygott el.
Ezután kétszer arcon vágta a késes fiút, s az a földre zuhant. Ugye sosem
gondolták, hogy a teniszütő fegyver is lehet? A harmadik fiú egyszerűen
elmenekült. A kedves húga eközben szünet nélkül kiabált – szavak nélkül,
meg kell mondanom –, bár senki sem hallotta, vagy ha igen, senki nem figyelt
rá. Aztán azt mondta: „Kapaszkodjon belém", megragadta a bicikli
kormányát, és kirohantunk – igen, azt hiszem, rohantunk – a parkból. És most
itt vagyok – mosolygott Hazen Leslie-re és Strandre.
Istenem, gondolta Strand, az a kicsi lány!
– Örülök – mondta –, hogy beadtam a derekamat, amikor Caroline nyúzott,
hogy acélkeretes ütőt vegyek. – Meg kellett eresztenie ezt a suta kis tréfát,
hogy ne mutassa ki az érzéseit, a félelmét, amelyet a lányáért érzett, amikor
Hazen elmesélte a történetet.
– Én is – mondta Hazen. – Nem, kevés, ha azt mondom, örülök. Talán nem
túlzás, ha azt állítom, hogy a lányuknak köszönhetem az életemet. Mondják
meg neki, ha bármilyen módon kifejezhetném a hálámat…
– Biztos vagyok benne, hogy Caroline tökéletesen elégedett azzal, hogy ön
ép bőrrel megúszta – válaszolt Leslie. – Már viszonylag ép bőrrel. – Kis
mosolyt engedélyezett magának. – Ez éppen elegendő jutalom. – Párás
szemmel nézett Strand szemébe. – Mit szólsz a kicsihez? – suttogta.
– Hogy többet tudok róla, mint húsz perccel ezelőtt tudtam – válaszolta
Strand. Átkarolta a felesége vállát. Valaki reszketett de Strand nem tudta,
vajon ő remeg-e vagy Leslie.
– Rendőrt hívtak? – kérdezte Jimmy.
Hazen tiszta szívből nevetett.
– Rendőrt? Ebben a városban? Ügyvéd vagyok, James. Ugyan mit tehettek
volna?
Jól gondoltam, gondolta Strand. Ügyvéd.
Hazen megpróbált fölállni.
– Már meglehetősen régen föltartom önöket a vacsorázásban. Jobb lesz, ha
hazamegyek… – Megtántorodott, lehuppant, az arcán értetlenség. – Talán
még néhány percig pihennem kell – mondta rekedten.
– Szépen itt marad – szólt rá Leslie –, amíg megjön az orvos.
– Talán valóban igaza van – egyezett bele erőtlenül Hazen. – Ha nincs
ellene kifogásuk.
– Óhajtja, hogy telefonáljak a hozzátartozóinak – kérdezte Strand –, és
elmondjam, hol van meg hogy később megy haza?
 – Nem számít – felelte Hazen. – Senki sem vár. Egyedül maradtam a
hétvégére. – A hangja most hideg és távoli volt.
Otthon is baja van, gondolta Strand, nemcsak a parkban.
– Éppen ittunk, amikor megérkezett – mondta fennhangon. – Azt hiszem,
önre is ráférne egy ital.
– Köszönöm. Valóban.
– Tisztán vagy vízzel? Csak whisky van. – A sherryt nem említette. Azok
után, amin Hazen átment, a sherry nem sokat használna, gondolta Strand.
– Tisztán, ha lehet – felelte Hazen. Fejét a szék támlájának támasztotta,
becsukta a szemét.
– Nekem is tölts egyet – mondta Leslie, amint Strand az ebédlőbe indult.
Az előszobában megcsörrent a telefon, amikor Strand éppen az italt
töltötte. Otthagyta a poharakat, fölvette a kagylót. A bosszús doktor Prinz volt
az. A hangjából nyomban eltűnt a bosszúság, mihelyt Strand elmesélte, mi
történt, és megígérte, hogy átmegy, amint tud, csak éppen betegnél van, akinek
szívrohama volt, tehát lehet, hogy egy ideig még ott kell maradnia.
Amikor Strand visszatért az italokkal, Leslie azt mondta:
– Jimmy lement Alexanderhoz, hogy zárja be a biciklit a pincébe
éjszakára. – Strand bólintott. Valóban ostoba dolog lenne, ha most lopnák el.
Hazen még mindig a széktámlának támasztott fejjel, csukott szemmel ült.
– Tessék – igyekezett derűsen hangzani Strand. – Egy kis skót felföldi
napfény.
– Köszönöm, uram. – Hazen kinyitotta a szemét, elvette a poharat. Senki
sem mondott pohárköszöntőt, és Hazen két kortyintással kiitta a poharát.
Leslie is gyorsan végzett a magáéval, aztán leült, mint aki rájött, hogy nagyon
fáradt.
– Ettől újra élek – mondta sápadtan Hazen.
– Még egyet? – kérdezte Strand.
– Köszönöm, nem. Csupán ennyi kellett.
Mrs. Curtis jött be zsémbesen.
– Sajnálom, naccsága – mondta, és komoran nézett a bekötözött emberre a
karosszékben –, de a leves elforr és minden tönkremegy, ha…
– Az orvost várjuk, Mrs. Curtis – felelte Leslie. – Majd szólok, hogy
mikor…
– Ha önöket nem zavarja az asztalnál egy madárijesztő evés közben – szólt
közbe Hazen –, örülnék, ha megengednék, hogy önökkel üljek, amíg…
 – Talán okosabb lenne, ha… – kezdte Leslie.
– Mr. Hazen talán éhes – mondta Strand. Ő éhes volt, s amióta belépett, s
megérezte a konyhából jövő illatot, azóta várta a vacsorát.
– Ha jobban belegondolok, valóban éhes vagyok – mondta Hazen. –
Ebédre mindössze egy szendvicset ettem az íróasztalomnál. Szívesen ennék
egy tányér levest, ha nem okoz gondot.
– Rendben van, Mrs. Curtis – mondta Leslie. – Tegyen föl még egy
terítéket. Rögtön megyünk.
Mrs. Curtis még egy megvető pillantást vetett Hazenre, minden vacsorák
tönkretevőjére, majd visszavonult a konyhába.
– Lám, minden rosszban van valami jó – kedélyeskedett Hazen. – Azt
hittem, ma egyedül kell vacsoráznom.
Bár Hazen szavaiban nem volt önsajnálat, Strand úgy érezte, hogy
bármilyen nagy árat fizetett is érte, Hazen valóban örül, amiért nem kell
egyedül lennie.
Hazen körülnézett a nappaliban, szemügyre vette a nagy zongorát, a
kottahalmokat, a rendben sorakozó hanglemezeket a polcokon, Leslie
tájképeit.
– Milyen kedves szoba – mondta Hazen. – Ha jól látom, az önöké
zenészcsalád…
– Mi csak zenehallgatók vagyunk – felelte Strand. – Csupán a feleségem
meg a fiam nevezhető muzsikusnak.
– Annak idején anyám zongorázott nekem – mondta Hazen fura, lemondó
kis gesztussal. – Ezer éve. A kedves fia is zongorázik?
– Csak a feleségem – mondta Strand. – Jimmy elektromos gitáron játszik,
country rockot, azt hiszem, így hívja.
– És a tájképek? – kérdezte Hazen. – Nem ismerem föl a művészt.
– A feleségem – mondta Strand.
Hazen bólintott, de nem szólt semmit.
Eleanor és Caroline jöttek be. Caroline tiszta nadrágot és pulóvert viselt,
az arca még piros volt a zuhanyozástól. Semmi nem mutatta rajta, hogy alig
egy órával korábban magányos küzdelemben legyőzött három gazembert,
majd hisztérikusan zokogott a nővére karjában. Mosolygott, vidám volt, s
még tizenhétnek sem látszott.
– Hogy van a beteg? – kérdezte.
 – Többé-kevésbé jól – mondta Hazen. – Hála az édesanyjának. És ön hogy
érzi magát, Caroline kisasszony?
– Ó – emelte föl könnyedén a karját a lány. – Győzedelmesen. Mostantól
hiszek az erőmben. – Nevetett. – Bár nem tudom, megtettem volna-e, ha lett
volna időm gondolkodni.
– Hogy lehet, hogy egyedül voltál? – kérdezte Strand. – Hová lett a fiú,
akivel teniszeztél?
– Ő a város keleti részében lakik – felelte Caroline.
– Használható maradt az ütője? – kérdezte Hazen.
– Félek, nem – felelte Caroline. – Elhajolt. Persze ha megengednék, hogy
az ellenfeleimet üssem a labda helyett, minden versenyt megnyernék. – Ismét
nevetett.
– Nem félt? – kérdezte Hazen.
– Csak később – válaszolta Caroline. – Az pedig nem számít, nem igaz?
Jimmy jött be.
– A biciklit bezártuk a pincébe. Bármikor érte küldhet valakit, Mr. Hazen.
Valóban gyönyörű darab.
– Reggel érte küldöm az egyik titkáromat – mondta Hazen. – Nem hinném,
hogy az elkövetkező napokban sokat használnám. Hacsak Caroline kisasszony
nem jelentkezik testőrömül.
– Azt hiszem, nem csinálnám szívesen – nevetett ismét Caroline.
Mrs. Curtis jelent meg dühös képpel az ajtóban.
– Jaj nekünk – sóhajtotta Leslie –, jobb lesz asztalhoz ülnünk.
Strand segíteni akart Hazennek fölállni, ám az nem vette igénybe a feléje
nyújtott kezet, amint határozottan megindult az ebédlő felé, Leslie nyomában.
– Nagyon szép asztal – mondta Hazen, amikor Leslie leültette a jobbjára.
Hazen kissé fojtottan beszélt, hiszen a jeges törülközőt még mindig az arcára
szorítva tartotta. – Remélem, nem valami fontos családi tanácskozást
zavartam meg.
– Nálunk az a szabály – magyarázta Strand, akit immár mardosott az éhség
–, hogy a péntek esti asztalnál kizárólag az ételről beszélünk, – Ez nem volt
igaz, és csak udvariasságból mondta. A legutóbbi pénteken politizáltak, ami
ordítozással ért véget, és Eleanor „korai XIV. Lajos" stílusúnak írta le az
apja nézeteit. Mindannyian élvezték azt az estét. Strand fölemelte a Chiantit.
– Bort? – kérdezte.
– Köszönöm – mondta Hazen. – Egyszeriben rettenetesen szomjas lettem.
 – A vérveszteségtől – mondta vidáman Caroline.
– Az ijedtségtől, drágám – mosolygott a lányra Hazen. – A puszta
ijedtségtől.
– Ön szerint most min törheti a fejét az a három srác? –merítette a kanalat
a levesébe Caroline.
– Hogy honnan szerezhetnének három, nem, négy teniszütőt… – nevetett
sérült arca miatt kissé torzan Hazen –, no meg egy lányt, aki segítene a
következő becstelen tervük végrehajtásánál.
Caroline újra nevetett.
– Ó, én nagyon veszélyes teniszszemély vagyok – mondta.
Strand mélán csóválta a fejét. Ilyen lehet a hangulat a játékosok
öltözőjében, gondolta egy-egy nehezen szerzett focigyőzelem után.
Hazen ügyetlenül, bal kézzel kanalazta a levesét. A szája jól láthatóan
földagadt, ám a szeme csillogott, s szemlátomást jól érezte magát.
– Kiváló – mondta –, kiváló. Kifejezhetem hódolatomat a szakácsnőnek?
– Anya az – mondta Caroline. Látszott, hogy aznap este büszke a
családjára, ahogyan önmagára is.
– Kiváló família – bókolt Hazen. Jimmyhez fordult.
– És ön, fiatalember, mivel foglalkozik?
Jimmy körülpillantott.
– A nővérem szerint szégyent hozok a család becsületes nevére – mondta.
– Rosszhírű mulatókat és lebujokat látogatok.
– Jimmy – tiltakozott Leslie – miket beszélsz?!
Jimmy az anyjára vigyorgott.
– Köztünk az ilyesmi csupán a szeretet jele. Nem gondolja komolyan. Igaz,
Eleanor?
– Csak néha, szivecském – mosolygott vissza az öccsére Eleanor.
Hazen töprengve nézett Jimmyre, majd Eleanorra fordította a figyelmét.
– És ön, kedvesem?
– Én az előléptetésért robotolok – válaszolta kurtán a lány. Aznap este
kevesebbet szólt a szokásosnál. Strand érezte, hogy Eleanornak – ahogyan
Jimmynek sem – nem tetszik Hazen, és elhatározta, hogy Hazen távozása után
majd megkérdezi tőlük, miért nem.
Eleanor fölállt leszedni a levesestányérokat, amikor Mrs. Curtis behozta a
főfogást, és letette a tálat Leslie elé, hogy tálaljon.
 – Attól tartok, a leves nekem éppen elegendő volt – mondta Hazen, amikor
Leslie a tányérjáért nyúlt –, bár a látvány és az illat elragadó. – Kortyolt a
borából.
– Milyen nap van ma, Mr. Hazen? – kérdezte Jimmy.
– Miféle kérdés ez? – pillantott gyanakodva a fiára Leslie.
– Csak azt akarom kideríteni, nincsen-e agyrázkódása – mondta Jimmy. –
Mert ha agyrázkódása van, sötét szobában kell feküdnie, csukott szemmel.
– Péntek – mosolygott Hazen. – Azt hiszem, még mindig péntek van.
Pillanatnyilag ugyan nem tudok rágni, de nem hinném, hogy agyrázkódásom
lenne.
Strand arra gyanakodott, hogy Jimmy talán azt szeretné, ha Hazen eltűnne a
szobából, s nem az egészségi állapota aggasztja, de aztán a fiára pillantott, s
Jimmy ártatlanul nézett vissza rá az asztal fölött
– És ön, Mr. Strand, ha megkérdezhetem – mondta Hazen –, önnek mi a
hivatása?
Per előtti tájékozódás, gondolta Strand. „Az ügyvédjének ismernie kell a
tényeket, ahogyan ön látja őket, másként nem tudja hatékonyan képviselni az
érdekeit." Nem, ezek nem az ügyvéd kérdései, javította ki magát Strand, de
kissé bosszantotta a vendég. Ez inkább amolyan általános seregszemle,
családias kis kérdések, azt bizonyítandó, hogy emberünk vállán hiába
sorakoznak csillagok, szívében igaz demokrata.
– A hivatásom… – köszörülte meg a torkát. – Az ifjú nemzedék
vérszomjas ösztöneivel küszködöm – mondta szándékosan homályosan.
Inkább a modorából, semmint abból, amiket mondott, Strand úgy érezte, hogy
Hazen fontos ember, s ha egyszerűen közölte volna vele, hogy középiskolai
tanár, bizonyára ugyanúgy vélekedett volna róla, ahogyan Leslie apja.
– A River középiskolában tanít – válaszolta szinte harciasan Leslie, aki
megérezte az ura bizonytalanságát. – A történelem szak vezetője.
– Ó. – Hazenre a közlés szemlátomást pozitív hatással volt. – Fiatal
koromban én is tanár szerettem volna lenni. Hasznos élethivatás. Hasznosabb
a jognál, mondtam apámnak. Ő nem osztotta a véleményemet, így végeztem
jogot. – Rosszallóan nevetett. – Érvekkel nem sokra mentem apámnál.
– Nálunk sokra mehetnek vele – mondta Strand. – Mindig mondom nekik.
– Mily üdítő. – Hazen Caroline-hoz fordult. – És ön, ifjú hölgyem?
Egyetem?
Caroline, aki farkasétvággyal falt, elnevette magát.
 – Ha szerencsém lesz, talán ősszel. A jövő hónapban fejezem be a
középiskolát. Az én jegyeimmel… – Bánatosan rázta a fejét.
– Nem a Riverbe jár? – kérdezte Hazen.
– Az a város túlsó végében van – sietett válaszolni Leslie.
– Apa szerint túlságosan veszélyes lenne odajárni. Pedig mondtam neki,
hogyha neki nem veszélyes, nekem sem. – Kuncogott. Általában nem sokat
szokott röhögcsélni, ám ma este Strand megbocsátotta neki. – Ennyire
megyünk mi az érveinkkel. Veszítettem. Innen tízsaroknyira járok.
– Természetesen olvastam ilyesmiről – mondta Hazen. – Az erőszakról az
állami iskolákban, rablásokról, hogy a gyerekek lopnak egymástól, meg
fegyverekről. Azonban egy csöppet mindig kételkedtem. Ön úgy találja, Mr.
Strand…? – Elhallgatott.
– Nos – válaszolta Strand –, nem olyan, mint a vasárnapi iskola
Vermontban. Vannak incidensek. Kétségtelenül előfordulnak incidensek.
– Önt is érintették? – hajolt előre Hazen.
– Egyszer-kétszer – válaszolta Strand. – Az elmúlt év végén az egyik fiú
késsel fenyegetett, ha nem engedem át. Az órák feléről hiányzott, s az
osztályvizsgán harminckét pontot ért el a lehetséges százból.
– Átengedte?
Strand nevetett.
– Persze. Ha annyira át akart menni, hogy kis híján megölt, nyilván
megérdemelte, hogy átmenjen. Legalább nem próbálta elvenni a biciklimet.
Hazen bánatosan nyúlt a fején lévő kötéshez.
– Azt hiszem, ön okosabb nálam – mondta. – És a gazfickók között lát
valamiféle reménysugarat?
Strand vállat vont.
– Természetesen. Bár a legtöbbjük lemorzsolódásra ítéltetett, attól tartok,
méghozzá rövid úton. A felsős osztályomban például van egy mélynövésű
Puerto Ricó-i fiú, aki szemlátomást kicsi kora óta érdeklődhet a történelem
iránt. Éppen ma délután olvastam egy dolgozatát. A polgárháborúról.
Teljesen önálló gondolatai vannak a témáról.
– Például…? – kérdezte Hazen, akit szemlátomást valóban érdekelt a
dolog.
– Például azt írta, hogy a polgárháború nagy hiba volt. – Beszéd közben
Strand maga előtt látta a kerek, barna arcot meg a fehér fogsort, amelyet a
kölyök hol vicsorogva, hol szemtelenül vigyorogva mutogatott. – Azt írta, a
Délnek engedni kellett volna, hadd menjen a maga útján, és rövid időn belül
úgyis kénytelenek lettek volna fölszabadítani a rabszolgákat, és sok millió
emberéletet megmenthettek volna így. Mostanra, írta, Észak és Dél úgyis
egyesült volna valamiképpen, esetleg laza konföderációban, és
valamennyiünket, feketéket és fehéreket, meg lehetett volna kímélni egy
évszázadnyi szenvedéstől. Persze nem ezt tanulta, és figyelmeztetnem kell
majd, hogyha így találna felelni a záróvizsgán, meg fog bukni.
– És ön szerint hogyan fog reagálni a figyelmeztetésre?
– Ki fog nevetni. A vizsga nem sokat jelent neki. Egyetemre úgysem mehet,
már a nyáron el kell kezdenie a munkát. Vagy mosogató lesz valahol, vagy
piti bűnöző. Mit érdekelné hát a vizsga?
– Milyen kár – töprengett el Hazen.
– Ez a valóság – mondta Strand.
– Mit adott a dolgozatára?
– A-t – felelte Strand.
– Ön nem mindennapi tanár lehet.
– A fiú a nem mindennapi. Egy másik dolgozatában azt írta, hogy ahogyan
a történelmet tanítjuk, állatság. Az ő kifejezése. Állatság. Azt írta, a
történelmi mozgásoknál az oksági viszony csak arra jó, hogy a történészek a
múltunkat csinos kis hamis skatulyákba gyömöszöljék. Tanult fizikát is, és a
véletlenszerűség elméletének lett a híve. Nyilván olvasott róla, igaz?
– Valamicskét – bólintott Hazen.
– Azt vallja tehát, hogy semmi sem volt elkerülhetetlen – hogy minden a
véletlen eredménye – részecskék véletlenszerű ütközése, politikában és
gazdaságbán csakúgy, mint a természetben és a laboratóriumban. E szerint az
elmélet szerint, mondja, nem lett volna ipari forradalom, ha nem születik meg
tíz ember, nem lett volna második világháború, ha Hitlert megölték volna a
nyugati fronton 1917-ben, és a polgárháborút is el lehetett volna kerülni, ha
Lincoln ügyvéd maradt volna Springfieldben…
– És milyen jegyet adott neki erre a meglehetősen merész fejtegetésre? –
kérdezte Hazen.
– A-t – nevetett Strand. – Talán mert annyira különbözött az összes többi
dolgozattól. Ráadásul a srácnak jó a helyesírása is.
– Mit gondol, szívesen menne egyetemre, ha tehetné?
– Nem. Bizalmasan közölte velem, hogy az egész oktatási rendszer
állatság. Az ilyen kölyköktől az ember mégis úgy érzi néha, hogy megéri.
 – Megértem – mondta Hazen. Egy pillanatra elvette az arcáról a jeges
borogatást, töprengve nézte, majd visszatette. – Nyilván sokat változott az
iskola az én időm óta – az egész oktatási rendszer.
– Ön hol tanult? – kérdezte Strand. Mint családfő nem engedhette, hogy
Hazen kérdezzen.
– A szokásos – legyintett Hazen. – Yale, Harvard Jogi Kar. Mindig csak
szentséges atyám nyomdokain. Ő bezzeg nem hallott semmiféle
véletlenszerűségről.
– Az uralkodó osztály – szólalt meg Jimmy. – A kormány bölcsője.
Amerika sírja.
– Jimmy – intette le élesen Leslie. – Ne légy goromba, csak hogy
megbotránkoztasd az embereket.
– Pedig Jimmy szavaiban több az igazság, mint első hallásra gondolná,
Mrs. Strand – mondta Hazen.
Nem olyan magabiztos, amilyennek hiszi magát, gondolta Strand. Ha
alaposabban megnézem, nem olyan embernek látszik, aki nyugodtan alszik
éjjel. S ezt nem csak a kötés teszi a fején.
Megszólalt a csengő, Jimmy indult ajtót nyitni.
– Biztosan dr. Prinz lesz – mondta Leslie.
– Rendkívüli orvosuk lehet – jegyezte meg Hazen. – Aki hajlandó lakásra
menni, ráadásul vacsoraidőben.
– Régi osztálytársam a City College-ból – mondta Strand.
– Nekem számos osztálytársamból lett orvos – mondta Hazen. – Ha beteg
vagyok, vagy én megyek a rendelőjükbe, vagy kórházba küldenek.
Dr. Prinz csörtetett be. Alacsony, vékony, űzött emberke volt vastag
szemüveggel. Tűrhetően hegedült, s évente háromszor-négyszer zenés estet
rendezett a lakásán, ahol Leslie-vel meg még egy orvosmuzsikussal triót
játszottak.
– Leslie, Allen, szervusztok – mondta. – Mi baj?
– Mr. Hazent megtámadták – magyarázta Strand. – Leslie elsősegélyben
részesítette.
– Ez New York – horkant föl undorral Prinz. – Mr Hazen, velem fáradna a
fürdőszobába? Azt hiszem, erős fényre lesz szükségem.
– Természetesen – mondta Hazen.
Prinz nagyon leste, hogyan áll föl Hazen, majd elégedetten bólintott,
amikor látta, hogy nem tántorog.
 – Ha segítségre lenne szükséged – mondta Leslie.
– Majd szólok, Leslie – felelte Prinz. Gyöngéden karon fogta és a
fürdőszobába vezette Hazent.
– Remélem, Jerry hozott érzéstelenítőt – mondta Leslie.
– Biztosan – felelte Strand. – Mondtam a telefonban, hogy szerintem varrni
is kell majd.
– Igazán bátor ez a Mr. Hazen – állapította meg Caroline. – Az ő helyében
én fölordítanám a házat.
– De imádja hallani a saját hangját, mi? – jegyezte meg Jimmy.
– Pszt – intette le Leslie. – Itt van a fürdőszobában.
– Minimum évi százezer dollár – jegyezte meg Eleanor. – Én szoktam
ezeket kísérgetni az irodában. Aki eléri ezt az összeget, annak a saját hangja a
szférák zenéje.
– Bármivel foglalkozzék is – mondta Strand –, csodálom, ahogyan ezt
elviseli.
– Egyben biztos vagyok – kuncogott Caroline. – Örülök, hogy nem vagyok
kopasz. Ma estig nem igazán tudtam, mire jó a haj.
– Piszok mázlija volt, hogy éppen arra jártál – mondta a húgának Jimmy. –
Ezért minimum egy új teniszütőt vehetne neked.
– Reménytelen esetek vagytok – mondta Leslie. – Nekünk senkitől nem
kell semmi. Mindenki kér süteményt?

A kávé utolsó kortyainál tartottak a nappaliban, amikor megjelent Hazen a

doktorral. Hazen fején új gézturbán volt, az arcán ragtapasszal rögzített kötés.
Sápadt volt, ebből Strand sejtette, hogy a fürdőszobai műtét nem lehetett
kellemes, de azért mosolygott, mintegy megnyugtatandó a házigazdákat, hogy
minden rendben.
– Mindent megfoltoztam – mondta Prinz. – Egyelőre. De figyelmeztetem,
hogy fájni fog a feje. Nem lenne rossz, ha az orvosa holnap
megröntgeneztetné a koponyáját. Legyen otthon elegendő aszpirin. És vegyen
be altatót is. Szüksége lesz rá. És… – Prinz komoran vigyorgott – reggel ne
nézzen tükörbe.
– Kérsz egy kávét, Jerry? – kérdezte Leslie.
Prinz a fejét rázta.
– Nincs időm. A szívrohamosom már a kórházban lehet, meg kell néznem.
 – Ismerős? – kérdezte Strand.
– Nem – rázta a fejét Prinz, és vastag szemüvegén át hidegen nézett
Strandre. – De pontosan egyidős veled. Mikor jössz ellenőrzésre?
– Mihelyt tökéletesen érzem magam – nevetett Strand. – Jobb, ha nem
közük, mi bajom, ha magam sem tudok róla.
– Ahogy akarod – morogta Prinz. – Van úgyis elég dolgom. Jó éjszakát
mindenkinek.
Strand kikísérte.
– Rendben van a pasas?
– Átkozottul szerencsés – tette föl széles karimájú, fekete kalapját Prinz, s
ettől úgy nézett ki, mint egy rabbi. – Mesélt Caroline-ról. A hülye kölyök.
Esetleg elmehetne rendőrnőnek. Neki is adjatok éjszakára altatót. És ne
engedjétek el ma már sehová. Olyan fura a szeme.
– Azt mondja, kutya baja.
– Nem minden baj olyan, hogy a doki be tudja kötözni – mondta
titokzatosan Prinz. – Adjatok neki altatót.
Strand visszament a nappaliba, ahol Jimmy éppen újabb pohár whiskyt
töltött Hazennek tisztán. Hazen kezében nem remegett a pohár.
– Hogy könnyebben bírjam az éjszakát – mondta Strandnek. – Köszönet dr.
Prinzért. Igen ügyes keze van.
– Hány öltés lett? – kérdezte Jimmy.
– Öt vagy hat – felelte könnyedén Hazen. – A derék doki azt mondta, majd
elküldi önöknek a számlát. Ha van kéznél egy toll, fölírnám a címemet, hogy
elküldhessék nekem.
Jimmy kivett a zsebéből egy tollat meg egy cetlit, Hazen gyorsan fölírt
valamit, és átnyújtotta Strandnek. Az írása egyenletes és kiegyensúlyozott
volt, Strand látta, mielőtt zsebre tette a cédulát.
– A 82. utca meg a Fifth Avenue sarkán – mondta Hazen. – Éppen a
múzeummal szemben. Nagyon könnyű megtalálni. – Kihörpintette az italát. –
Ha legközelebb a múzeumba mennek, meglátogathatnának. Szeretném
viszonozni a vendégszeretetüket. Most mennem kell. Egyetlen estére éppen
eleget alkalmatlankodtam az önök kedves családjánál.
– Nem hinném, hogy okos egyedül mennie – mondta Strand. – Elkísérem.
A sarkon fogunk egy taxit.
– Ó, nem szükséges, biztosíthatom – tiltakozott Hazen.
 – Van, aki gondoskodjék önről? – kérdezte aggodalmasan Leslie. – Ha
nincs, itt maradhat. Jimmy elalhat a pamlagon egyszer az életben.
– Minden rendben lesz – mondta Hazen. Strand észrevette, hogy arra nem
válaszolt, lesz-e valaki a lakásában. – Dr. Prinz megadta a telefonszámát, ha
szükségem lenne rá. De biztos vagyok benne, hogy nem lesz szükségem rá.
– Majd elviszem én taxin Mr. Hazent – szólt közbe Eleanor. – Úgyis
randim van a keleti oldalon.
– Nagyon kedves – mondta Hazen.
– Mindenesetre lemegyek önnel – mondta Strand –, és besegítem a taxiba.
Nem szeretném, ha még egyszer fejbe csapnák innentől a Central Park
Westig.
– Milyen igaz – mondta Hazen. – Bár csöppet sem érzem rokkantnak
magam. – Amíg Eleanor elment a kabátjáért meg a táskájáért, Hazen
Caroline-ra mosolygott. – Jó éjt, Megmentő kisasszony. – Kis meghajlással
szorította meg Leslie kezét. – Nem kezdem ecsetelni, hogy mennyire hálás
vagyok… valamennyiüknek… Remélem, találkozunk még… sokkal…
normálisabb körülmények között. – Megérintette a fején a turbánt, és
bánatosan pillantott le fölhasított bőrdzsekijére. – Az inasom meg lesz
döbbenve, ha meglát.
Odalenn Strand, Hazen és Eleanor a Central Park West felé indultak.
Strand látta, hogy Hazen éles szemmel figyeli őt.
– Úgy tetszik, Mr. Strand – mondta Hazen –, hogy valahol már láttam
korábban is.
– Nem – felelte Strand nem hinném, hogy találkoztunk.
Egy percig némán ballagtak. Aztán Hazen megérintette Strand karját, és a
lehető legkomolyabban mondta:
– Muszáj mondanom valamit, amit talán nem kellene. Irigylem a családját,
uram. Mérhetetlenül. – Leengedte a karját, és némán mentek tovább. Aztán,
amikor a sarokra értek, és megpillantottak egy közeledő, üres taxit, Hazen
mély lélegzetet vett. – Micsoda kellemes este volt – mondta. – Igen furát kell
most mondanom. Végtelenül élveztem az egészet.

Strand feküdt a nagy ágyban a néma, sötét szobában, Leslie feje a vállán,
hosszú haja selymesen simogatta a bőrét. Strand a házasságuk első napjától
fogva változatlanul csodálta a felesége testének szépségét s azt a finomságot,
ahogyan ezt a testet használta, s amikor aznap este szeretkeztek, azt suttogta:
– Imádlak.
Ami egykor hosszan vágyott gyönyör volt, az évek teltével szenvedélyes és
mindent elsöprő szükségletté vált. Amint Strand ott feküdt a csöndben, jól
tudta, hogy az ebben a pillanatban érzett békességet reggel még egyszer,
gyönyörűségesen megtörik. Hétvége.
Elégedetten sóhajtott.
– Ébren vagy? – kérdezte álmosan Leslie.
– Alig.
– Mi van Görögországgal?
– Ja? – Strand már alig emlékezett. – Eleanor említette, hogy esetleg egy
görög szigeten fogja tölteni a szabadságát. Egy fiatalemberrel.
– Ő – mondta Leslie. – Nyilván erről akart beszélni velem, amikor női
dolgokat említett.
– Bizonyára.
Leslie hallgatott, majd megkérdezte:
– Nem mondta, ki az a fiatalember?
– Nem. Csak azt, hogy a fiú már járt azon a szigeten... – Strand habozott. –
Egy másik nővel.
– A fiú mesélte? – hitetlenkedett Leslie, s kissé elhúzódott Strandtól.
– Mindent elmesél neki, mondja Eleanor.
Leslie kissé csóválta a fejét. Strand érezte a vállán,
– Rossz jel – mondta az asszony. – Kivált ha Eleanor el is hiszi.
– Én nem aggódnék.
– Miért nem hozza el egyszer, hogy megismerhessük? – kérdezte kicsit
bosszúsan Leslie.
– Mert még nem biztos benne, azt mondja.
Leslie egy percig ismét hallgatott.
– Gondolod, hogy most ágyban van vele – ahogyan mi?
– Nem úgy, mint mi, az biztos.
– Eleanor kissé megrémít – mondta Leslie. – Túlságosan magabiztos.
– Mint Mozart.
– Tessék? – lepődött meg Leslie.
– Mr. Crowell szerint az a baj Mozarttal, nem emlékszel?
– Én pedig azt mondtam, hogy Mozart tragikus véget ért.
 – Eleanor mindig tudott vigyázni magára.
– Nem vagyok ilyen biztos benne. Eddig nagyjából mindent a maga feje
után csinált. És sikerült. De ha egyszer nem sikerül… nem tudom… lehet,
hogy mégsem annyira erős, mint hiszi. És akkor nem tudni, hogyan reagál
majd. Talán utána kellene néznem annak a fiatalembernek.
– Én nem tenném.
– Miért nem?
– Mert rájöhetsz olyan dolgokra, amelyek idegesítenek – és úgysem tudsz
változtatni rajtuk.
Leslie sóhajtott.
– Azt hiszem, igazad van. Nem lehetünk a gyerekeink páncélja. Csupán a
támogató sereg.
Strand nevetett.
– Ez úgy hangzott, mintha az én könyveimben olvasgatnál.
– Ó, sok mindent csinálok, amiről nem számolok be – mondta könnyedén
Leslie. – Álmos vagy?
– Többé-kevésbé.
– Jó éjt, drága. – Odabújt a férfihoz. De néhány másodperc múlva ismét
megszólalt. – Nemigen vonzódott a vendégünkhöz, igaz?
– Nem éppen.
– Ahogyan Jimmy sem. Észrevetted?
– Igen.
– Úriembernek látszott.
– Talán azért idegenkedtek tőle a gyerekek – mondta Strand. – A srácoknak
manapság gyanús az úriemberség. Egyenlőnek tartják a képmutatással. Hazen
azt mondta, szerinte látott már valahol.
– Mondta, hogy hol?
– Nem emlékezett rá.
– És te?
– Sejtelmem sincs – mondta Strand.
– Tudod-e, mit mondott róla Jimmy, amikor lementél vele taxit fogni?
– Mit?
– Hogy pontosan úgy beszél, mint az az ember, akit a Watergate-ügy után
lecsuktak. Hogy Mr. Hazennek porózus szókincse van, mondta, csak nem
tudom, ez mit jelent.
– Manapság én sem igen értem, amit Jimmy beszél – jegyezte meg Strand.
 – De jó gyerek – védte a fiát Leslie.
– Nem azt mondtam, hogy nem jó gyerek. Csak más szavakat használ, mint
amelyekhez én szoktam.
– Nem gondolod, hogy az apáink ugyanezt érezték velünk kapcsolatban,
amikor annyi idősek voltunk, mint Jimmy?
– Mesélj nekem a nemzedékekről, mama – ugratta Strand –, hogy hogyan
jönnek és mennek.
– Csak gúnyolj ki. Pedig… – Leslie nem fejezte be a mondatot. – Mindent
összevetve, azt hiszem, érdekes este volt.
– Hazen azt mondta, hogy ő bizony élvezte, minden pillanatát.
– Szegény ember – mondta Leslie. Megcsókolta Strand nyakát. – De most
már igazán aludjunk.

3
– Irigylem a családját, uram – mondta egy hang, valamikor a múltban.
Évekkel ezelőtt. A múlt éjjel? – Mérhetetlenül. – Ki mondta ezt? Kinek?
Milyen családról?

Strand a hálószobában olvasott. Szombat délelőtt Leslie-nek rengeteg

dolga volt. Nyolctól egyig félóránként jöttek a tanítványok, és Strand
bezárkózott, hogy ne hallja a srácok fülsértő kalimpálását. Szórakozottan
olvasott. Két könyvet tartott az éjjeliszekrényén, amelyekbe mindig szívesen
belelapozott: Prescott műveit, a Mexikó meghódítását és a Peru
meghódítását. Lévén maga is szobatudós, akinek a legtávolabbra vezető
anyaggyűjtő útjai legföljebb a 42. utcai közkönyvtár olvasóterméig vezettek,
igen sokra becsülte a Cambridge-be befalazott vak tudós ékesszóló alkotásait
a merész tettekről, amelyeket fékezhetetlen férfiak hajtottak végre távoli
helyeken, akik megváltoztatták a föld arculatát néhány karddal és maroknyi
lovassal. Prescott leírásaiban a gondolata sem merült föl a gyarmati hódítás
évszázadokkal későbbi elítélésének, sem a bűntudatnak, amely csak
évszázadokkal később támadt föl a hódítókban.
Más okból csodálta Samuel Eliot Morison munkáit, aki tengeri háborúkban
harcolt, megjárta Kolumbusz és Magellán tengeri útvonalait, s oly eleven,
férfias stílusban tudott írni primitív utazásokról és véres csatákról. Ha lett
volna benne ambíció, megkísérelhetett volna Prescott lenni. Azt azonban
szomorúan el kellett ismernie, hogy Morisonhoz hasonló életet képtelen lett
volna élni.
Ifjúkorában azt remélte, hogy történészként nevet szerez majd magának, de
amikor utolsó éves egyetemista korában az apja meghalt, s csupán egy
villamos berendezéseket javító műhelyt, meg egy szánalmasan kis összegű
biztosítást hagyott maga után, Strandnek föl kellett adnia minden álmát a
továbbtanulást illetően. Elhitette magával, hogy a legjobb az, ha megszerzi a
középiskolai tanári diplomát, mert legalább olyan területen dolgozhat, amely
úgyis kitölti az életét, s eltarthatja önmagát meg az anyját. Mire az édesanyja
meghalt, ő már nős volt, Eleanor is megszületett, így aztán Strand olvasta és
tanította a történelmet, de nem írta. Ha voltak is pillanatok, amikor sajnálta
ezt, megvoltak számára az elégedettség percei is. Egy csöndes szombat
délelőtt valamelyik kedves könyvét olvasni ilyen pillanatnak számított.
Korán reggelizett Leslie és Caroline társaságában, csak félig fülelt a
csevegésükre, majd a kávé mellett átlapozta a Timest. Caroline jelentette,
hogy hallotta, Jimmy úgy három körül ért haza. Jimmy ajtaja még zárva volt,
s Caroline gyanította, hogy délelőtt a fivére nem kerül elő. Caroline-on
nemigen látszott nyoma az előző esti kalandnak. Már reggelinél teniszhez volt
öltözve, egy régi faütővel indult játszani, s ígérte, hogy sötétedés előtt otthon
lesz.
Szombat reggelente jött Mrs. Curtis takarítani, ilyenkor ő nyitott ajtót, ő
engedte be az órára érkező gyerekeket. Leslie néha behívta Strandet a
nappaliba, hogy hallgasson meg egy-egy kisfiút vagy kislányt, akiből egyszer
csak zongorista lett. Ám ezen a délelőttön Strandet nem hívták ilyen
rögtönzött koncertre, ebből tudta, hogy aznap senki se mutogatta
oroszlánkörmeit, s hogy ebédidőre Leslie nyűgös lesz.
Már vagy tizenötödször olvasta Cortez csatáját a Mexikó városába vezető
úton, amikor megszólalt a telefon. Kiment az előszobába fölvenni. Eleanor
jelentkezett.
– Caroline hogy van? – kérdezte.
– Látható baja nem esett – felelte Strand.
– Végeztem egy kis házi feladatot – mondta Eleanor. – Kikerestem a Ki
kicsodából Mr. Russell Wrenn Hazent. Caroline tegnap este egy bálnát hozott
haza
 – Mit értesz bálnán?
– Nagy halat – felelte Eleanor. – A Wall Street egyik legnagyobb cégének
a feje. A céget az immár halott apja alapította. Benne van legalább tucatnyi
óriás vállalat igazgatótanácsában, az olajipartól a mezőgazdaságig és a
vegyiparig; egykori iskolájának kurátora, neki van Amerikában az egyik
legnagyobb gyűjteménye impresszionistákból és modernekből, amelyet
szintén a papa alapított és adott tovább a fiacskájának, szoros kapcsolatok
fűzik az operához és a múzeumokhoz, híres emberbaráti érdeklődéséről. A
Yale-en hokizott még valamikor az ősidőkben, tagja az Országos Olimpiai
Bizottságnak és számos klubnak, beleértve a Racquetet, a Centuryt és a Union
Clubot. Házastársa egy született Katherine Woodbine nevű hölgy az
előkelőségek névjegyzékéből. Három felnőtt gyereke van, két lány meg egy
fiú. Többet is kívánsz hallani?
– Ennyi elég lesz – mondta Strand.
– A Ki kicsoda? arról nem tesz említést, hogy biciklizni is szokott –
folytatta Eleanor. – Gondolom, majd a következő kiadásban benne lesz. Este
még azt hittem, csak a Central Park-i testedzés megszállottjainak egyike.
– Sejtettem, hogy fontos ember – mondta Strand. –Becsületére legyen
mondva, hogy nem dicsekedett vele.
– Nincs rá szüksége. Ismersz még valakit a Ki kicsodából?
– Nem nagyon – válaszolta Strand. – Mondott neked valamit a taxiban?
– Arra volt kíváncsi, miért válaszoltam, hogy rabszolgaként gürcölök,
amikor végigfaggatott minket.
– Mit mondtál neki?
– Hogy ez csak amolyan szólás. Azt mondta, reméli, találkozik még
velünk. Nagyon magányosnak éreztem, bár az olvasottak alapján nem lehet
az.
– Úgy éreztem – mondta Strand –, hogy neked nem nagyon tetszett.
– Pontosan – felelte bizonytalanul Eleanor, mint aki még mindig nem tudja,
hová is tegye Hazent. – Szakadékot érzékeltem közte és köztünk. Feneketlen
szakadékot. Te nem?
Strand nevetett.
– Én nem. Látunk a hétvégén?
– Ne haragudj. Connecticutban fogom élvezni a vidéki semmittevést.
Hétfőn telefonálok.
 – Érezd jól magad – mondta Strand, és letette. Vajon hol szerezhetett
Eleanor Ki kicsodát? Nem valószínű, hogy könyvtárba ment volna, otthon
pedig nem volt neki. Valószínűleg a fiatalembertől telefonálhatott. Strand
próbált nem gondolni rá, hogy mit művelt a lány az előző éjjel, miután kitette
Hazent. A fejét csóválta. Eleanor élete.
Miközben visszafelé tartott a hálószobába, hogy ismét elmélyedjen
Prescottban, azon tűnődött, hogy tud egy ember ennyi mindent csinálni,
ahogyan Eleanor beszámolója szerint Hazen teszi, és miért.
Újra olvasni kezdett, de kopogtak az ajtón. Mrs. Curtis volt az.
– Itt az a férfi, aki tegnap itt vacsorázott – mondta. – Rettenetesen néz ki, a
szivárvány összes színeiben játszik a képe, de Mrs. Strandnek hozott egy
csokrot, és azt mondta, ha ráér, szívesen beszélne magával egy percre. A
biciklijét is elvinné, de Alexander nincs itthon.
– Mikor jön haza Alexander? – kérdezte Strand, miközben belebújt
szombati viseletébe, a kopott tweedzakóba, és mokaszinba dugta a lábát.
– Talán egy óra múlva. Be kellett mennie a városba valami alkatrészért a
bojlerhoz.
Strand végigment a hosszú, sötét előszobán Jimmy zárt ajtaja előtt, ki a
hallba. A falakat nyomatok díszítették, műsorok plakátjai meg Leslie egyik
virágcsendélete. Leslie természetesen nincs benne a Ki kicsodában, gondolta
Strand. Hazen papírba csomagolt, nagy virágcsokorral várakozott. A hall
asztalán feküdt egy másik hosszú, papírba csomagolt tárgy is.
– Jó reggelt, uram – mondta Hazen. – Remélem, nem zavarom.
– Jó reggelt – szorította meg a vendége kezét Strand. – Szombat délelőtt
senki sem zavar. Ilyenkor szoktam henyélni, – Hazen valóban rémesen nézett
ki, ahogyan Mrs. Curtis állította. A fején lévő kötésre kötött sísapkát húzott,
amitől a feje groteszkül nagynak hatott, az arca dagadt és torz volt, a kötés
alól kikandikáló bőre sárga, lila és zöld. Ugyanakkor a szeme tisztán
csillogott, pompásan szabott, sötétszürke öltönyt és mahagónibarna, fénylő
cipőt viselt.
– Hogy telt az éjszakája? – kérdezte Strand.
– Elmúlt – vont vállat Hazen. – A kedves lánya?
– Elment teniszezni. A reggelinél már kutya baja sem volt.
– Az ifjúság rugalmassága – állapította meg Hazen.
Úgy képes tálalni a legnagyobb közhelyeket, gondolta Strand, mintha
hamvasan új igazságok lennének.
 – Hoztam pár szál virágot a kedves feleségének – mutatta Hazen a csokrot,
kissé megzörgetve a papírját. – Hiszen olyan csodálatosan segített rajtam.
– Éppen tanít – mondta Strand,
– Hallom – felelte Hazen. De nem fűzött megjegyzést ahhoz, amit hallott.
– Örülni fog. Mrs. Curtis – fordult az asszonyhoz Strand –, vízbe tenné Mr.
Hazen virágját?
Mrs. Curtis elvette Hazentől a csokrot, és visszament a konyhába.
– Caroline-nak is hoztam valamit – mutatott az asztalon fekvő csomagra
Hazen. – Egy új ütőt. Head gyártmány. Láttam, hogy az én védelmemben
tönkretett ütője is Head márkájú volt.
– Igazán nem kellett volna – mondta Strand –, de biztosan örülni fog neki.
– A húrok is a csomagban vannak – mondta Hazen. – Nem tudtam, milyen
feszesen szereti. Csak el kell vinnie a Saks teniszboltba, és ott megcsinálják
neki.
– Ugyancsak kihasználta a mai délelőttöt, Mr. Hazen –jegyezte meg Strand.
– Még nincs tizenegy óra, és már járt a Saksnél meg a virágosnál.
– Korai kelő vagyok – felelte Hazen. – Ezt is apámtól örököltem.
– Az édesapjáról már tudok egy-két dolgot – mondta Strand.
– Valóban? – válaszolta könnyedén Hazen.
– Az imént telefonált Eleanor lányom. Kikereste magát a Ki kicsodában.
– Igazán? Nem hittem volna, hogy érdeklem.
– Azt mondja, arról nem írnak, hogy biciklizni szokott.
Hazen elmosolyodott.
– Életrajzomnak ezt a részét titokként megőrizzük, jó? Nem vagyok valami
büszke a tegnapi estére.
– Nemigen tehetett volna semmit – állapította meg Strand.
– Például otthon maradhattam volna – válaszolta Hazen. – Tekintettel a
késői időpontra, ostobaság volt… Ugyanakkor – ragyogott föl az arca – ez
tette lehetővé, hogy megismerjem önt és elbűvölő családját. De túlságosan
sok idejét rabolom el. Valójában csak itt akartam hagyni az ütőt meg a
virágot, és el akartam vinni a biciklimet. Ám hiába csöngettem a
házfelügyelőnek, így aztán…
– Elment – mondta Strand. – Ha vár egy kicsit, megkérdezem Mrs. Curtist,
hol a pince kulcsa.
– Köszönöm – mondta Hazen –, ha nem túlságosan nagy fáradság.
Mrs. Curtis a konyhában éppen elrendezte a virágokat egy nagy vázában.
 – Szép, igaz? – kérdezte Strand. Nemigen értett a virágokhoz. A rózsát meg
a krizantémot megismerte, ám rajtuk kívül fogalma sem volt, hogy melyik
virág melyik.
– Az árukból – szurkálta a vázába dühödten a virágszálakat Mrs. Curtis –
egy hétig etethetné a családját.
– Mr. Hazen szeretné kihozni a biciklijét a pincéből – Strand nem vett
tudomást Mrs. Curtis megjegyzéséről háztartásuk anyagi helyzetét illetően. –
Nem tudja, hol tartja Alexander a kulcsot?
– Lemegy a kazánházba – magyarázta Mrs. Curtis –, mert az nyitva van,
jobbra van egy polc, jó magasan. Az innenső végén van a kulcs. A pasas
ilyen állapotban haza akar kerekezni a parkon át?
– Gondolom.
– Meg fognak tőle vadulni az állatok a ketreceikben –matatott ismét a
virágokkal Mrs. Curtis. – Aztán ne felejtsék el a kulcsot visszatenni, ha
végeztek.
– Nem felejtjük el – ígérte Strand. Visszament a hallba, ahol Hazen a
homlokát ráncolva hallgatta a szomszéd szobából áthallatszó, nem éppen
pontos skálázást. Strand elmosolyodott. – Általában jobb szokott lenni –
mondta. – Ez nyilvánvalóan Leslie gyöngébb tanítványainak egyike.
– Akkor is öröme lehet benne – tűnt el Hazen arcáról a ránc. – Ez a sok
gyermek… – elhallgatott.
– Tudom már, hol a pincekulcs – mondta Strand. – Lekísérem…
– Nem szükséges – vágta rá Hazen. – Úgyis eleget háborgattam. Odalent
vár az emberem. Ha megmondja, hol a kulcs…
– Úgyis sétálni akartam egy kicsit – mondta Strand, bár az ötlet abban a
pillanatban jutott az eszébe. Kinyitotta az ajtót, követte Hazent a lifthez. A
földszinten magas, harmincöt év körüli férfi várakozott kordbársony
nadrágban, pulóverben. Hazen úgy mutatta be, hogy az egyik titkára, Mr.
Conroy. Csöppet sem sportos külsejű férfiú volt, szürke arcának színe,
gondolta Strand, akár a savas esők áztatta hamué. Strand eltűnődött, vajon
hogy nézhet ki Hazen többi titkára, s vajon az ő szépségük és bájuk
ellensúlyozza-e Conroy leverő megjelenését.
Lementek a kazánházba, ahol Strand megtalálta a kulcsot. Kinyitotta a
pinceajtót, és Conroy gyorsan és ügyesen kihozta a biciklit. Strand segíteni
akart, ám Hazen türelmetlenül rászólt:
– Conroy egyedül is boldogul, nem igaz, Conroy?
 – Természetesen, uram – mondta Conroy.
Strand bezárta az ajtót, a kulcsot pedig visszatette a helyére. Conroy várta
a két férfit, akik kiléptek az épületből a napfényre.
– Hagyja a portásnál – mondta Hazen.
– Igenis, uram – ült föl a biciklire Conroy.
– Hétfő reggelig – mondta Hazen.
– Igenis, uram – mondta Conroy. – Ha a hétvégén szüksége lenne rám, csak
telefonáljon.
– Ha szükségem lenne – mondta Hazen.
Nézte Stranddel az elkarikázó embert.
– Nem hinném, hogy Mr. Conroy szakszervezeti tag – jegyezte meg Strand.
– Használható fickó – mondta Hazen. – Éppen eleget kap, hogy egy-egy
órácskát ráhúzzon. És nőtlen. Az segít. – Nevetett. – Ha nincs ellene
kifogása, sétálhatnánk egy darabig együtt.
– Merre menjünk? – kérdezte Strand. – A parkba?
Hazen mosolyogva rázta a fejét.
– Még talán ne. Túlságosan friss az emlék. Talán a Lincoln Center felé…
– Remek – indult el Strand. – Mindig szívesen látom. Némi reményt ad,
hogy hosszú távon a várost talán mégsem fogják lerombolni.
Egy darabig kényelmes csöndben ballagtak.
– Töprengtem a nevén – jegyezte meg Strand.
– Miért?
– Volt egy bizonyos William Hazen, akinek a neve lábjegyzetben szerepel
Amerika katonai történetében.
– Igazán? – kérdezte érdeklődéssel Hazen. – Mit tett?
– West Pointba járt, harcolt az indiánok ellen, a polgárháború idején
Sherman ezredese volt Georgiában egy ohiói önkéntes ezred élén, és bevette
Fort McAllistert.
– Te jó ég, öregem – ámult Hazen –, honnan tudja mindezt?
– A történelemtanár a haszontalan ismeretek tárháza.
– Még mit tett? Ha kellően fontos ember volt, talán kiderítem, hogy az
ősöm volt.
– Tábornok lett, és megalapította a híradós hadtestet.
Hazen nevetett.
– A híradós hadtestet. Az egyik régi barátom gyalogos volt a második
világháborúban, és nem rajong a híradósokért. Állítólag a gyalogságnál az a
szólás járta: „Függönyözd el az ablakot anya, a fiad a híradósoknál szolgál".
Azt hiszem, mégsem fogadom el ősömnek. A családom különben is 1706-ban
érkezett New Yorkba, és sosem jártak Ohioban. És az ön ősei?
– Nem sokat tudok róluk – válaszolta Strand, s már bánta, hogy szóba
hozta a témát. – A szüleim 1920-ban jöttek New Yorkba, Lancashire-ből.
Apámat gáztámadás érte a Somme-nál, s kijelentette, hogy elege van
Angliából. Amikor faggattam az ő meg anyám családjáról, kijelentette, hogy
nem érdemes róluk beszélni. – Vállat vont. – Én pedig hittem neki.
Most a csönd köztük kissé feszültté vált, s amikor Hazen ismét megszólalt,
már témát változtatott.
– Gondolkoztam valamin, amit tegnap este említett –mondta. – Arról a
Puerto Ricó-i fiúról van szó, a tanítványáról.
– Romero a neve, Jesus Romero.
– Tudja – folytatta Hazen –, manapság egészen könnyű egy-egy ösztöndíjat
elintézni ígéretes fiataloknak. Kivált ha kisebbségi népcsoport tagjai. A
legjobb kollégiumokban. Gondolja, hogy érdekelné a fiút?
Strand fontolgatta a kérdést.
– Attól tartok, hogy a jegyei alapján nem fogják ígéretesnek tartani. A
többi tanártól azt hallom, hogy az ő tantárgyaikból gyakorlatilag
használhatatlan. Az is kétséges, hogy átmegy elegendő tantárgyból ahhoz,
hogy megkapja az érettségit.
– Kár – mondta Hazen. – Ön szerint van annyira intelligens, hogy vagy
egyévi munkával föl tudja húzni a jegyeit?
– A Riverben semmiképpen. A légkör egyáltalán nem megfelelő.
– És mi lenne, ha kapna egy egyéves, esetleg kétéves ösztöndíjat…
valamelyik jó előkészítő iskolába ahol a… hm… hatások egészségesebbek?
Följavulhatna annyira, hogy valamelyik egyetem lehetőséget biztosítson neki?
Strand vállat vont.
– Rajta múlik. Pillanatnyilag azon kívül, hogy elképesztő mennyiségű
különirodalmat olvas össze – jobbára olyan témakörökben, amelyeknek
semmi köze a tananyaghoz –, nagyjából éppen olyan, mint az iskola többi
diákja. Ami azt jelenti, hogy megveti a tekintélyt, fegyelmezhetetlen,
gyanakvással fogadja a tanárok szándékait…
– Az ön szándékait is?
– Attól tartok – felelte Strand, – Imád provokálni. Amikor az új anyagot
magyarázom, a tanterv szerint, ahogyan kénytelen vagyok, néha föláll, és
kisétál.
Hazen szomorúan csóválta a fejét.
– Az a sok pénz, sok erőfeszítés és jóindulat, amelyet az iskoláinkra
áldozunk – mondta – és mit kapunk érte?
– Lázadást – felelte Strand, – Néha titkos, gyakran nagyon is nyílt lázadást.
– El tudom képzelni a nehézségeit – csóválta a fejét Hazen. – De akkor
sem moshatjuk kezeinket az egészet illetően, nem igaz?
Strand nem tudta, mit jelent adott esetben a többes szám első személy, s
vajon ő, Allen Strand beletartozik-e.
Hazen komolyan nézett menet közben maga elé, észre sem vette, hogy a
járókelők megbámulják sísapkáját és összevert képét.
– Nem hagyhatunk egy egész nemzedéket vagy egy nemzedék nagyobb
részét nihilizmusban – csak ez a szó illik rá – nihilizmus. – Hazen hangja
szónokian komor volt. – A legjobbjaikat meg kell mentenünk – nem érdekel,
honnan jönnek, külvárosokból, tanyáról, nagybirtokokról, gettókból,
akárhonnan. Erre az országra rettenetes idők várnak még, s ha vezetőink
tudatlanok, műveletlenek lesznek, akkor katasztrófába rohanunk.
Strand azon tűnődött, hogy Hazen most vajon régen meggyökeresedett
elveket hangoztat-e, vagy akkor látta meg hirtelen az írást a falon, amikor egy
csődarabbal beverték a koponyáját. Ő, akinek naponta meg kellett küzdenie
az ifjúsággal, kényelmesebbnek találta, ha nem néz nagyon előre, s úgy
érezte, hogy a nemzet jelenlegi állapota már nemigen romolhat, függetlenül a
vezetők iskolázottságától vagy annak hiányától.
– Nos – mondta immár a normális hangján Hazen –megtesszük azt a
keveset, ami tőlünk telik. Ha értelmét látja annak, hogy beszéljen a fiúval,
tegye meg. És tudassa velem, mit válaszol.
– Megpróbálom.
Mintha csak kitalálta volna a mellette haladó Strand gondolatait, Hazen
megkérdezte:
– Sosem gondolt még arra, hogy otthagyja az állami iskolát?
Elkedvetlenítő lehet – hogy enyhén fogalmazzak. Évről évre. Esetleg a
városon kívül tanítani, valami kis magániskolában, ahol az ellenszolgáltatás
– az intellektuális mindenesetre – jobban arányban van az ön
erőfeszítéseivel?
– A feleségem időnként beszél róla – felelte Strand. – Én is gondoltam rá,
igen. Csakhogy én New Yorkban születtem, szeretem a várost. Túlságosan
öreg vagyok már ahhoz, hogy kitépjem a gyökereimet.
– Mi a végzettsége?
– Bölcsészdiplomám van – felelte Strand. – Estin szereztem a New York
Egyetemen, miközben nappal tanítottam.
– Publikált is?
– Nem nagyon – válaszolta Strand. – Inkább olvasok, nem írok.
– Tudja – ábrándozott Hazen –, ha én képzett történész lennék, némelyik
téma, amelyekről tegnap este beszélt, például a véletlenszerűség elmélete,
arra ingerelne, hogy ilyen szempontból megvizsgáljak bizonyos korszakokat.
Igen szórakoztató spekulációk keletkezhetnének egyes jelentős történelmi
események alakulásáról, hogy mi történhetett volna másként, ha csupán
egyetlen apró részletet módosítunk…
– Egy szeg miatt a patkó elveszett – mondta Strand – a patkó miatt a ló
elveszett, a ló miatt az ország elveszett. Ilyesmire gondol?
– Körülbelül. Bár talán nem ennyire primitíven.
– Elmondom az ötletet Romerónak – mondta könnyedén Strand –, de azt is,
hogy öntől kaptam az ötletet.
– Nem, komolyan – mondta Hazen –, szerintem az amerikai történelem
ilyetén átértékelésének volna értelme. Nem vagyok természetesen szakértő,
de úgy látom, hogy Amerika – az Egyesült Államok – csupán beletévedt a
nagyságba, ez nem volt előre elrendelve. Most pedig a hanyatlásba tévedünk
bele, vissza Európa felé, terrorizmus, viszálykodás, cinizmus hatja át mind a
magán-, mind a közéletet, s én remélem, hogy ez sincs előre elrendelve.
– Ön ugye pesszimista, Mr. Hazen?
– Talán nem annyira, mint ahogyan fogalmazok. Sokat csalódtam. Számos
reményem ment füstbe. Intézmények, amelyekért tevékenykedtem, nem
feleltek meg a várakozásaimnak. Emberekről, akiket szeretni véltem,
kiderült, hogy nem olyanok, amilyennek lenniük kellene. Ám mégsem vagyok
annyira pesszimista, hogy megadjam magam. Hiszek a küzdelemben, az
intelligenciában, az alapvető erkölcsi értékekben. Az olyan esték, mint a
tegnapi… ahogyan a lánya egy idegen segítségére sietett, mit sem törődve a
rá leselkedő veszéllyel… az ön családjának habozás nélküli segíteni akarása,
az asztal körül ülők között áramló természetes szeretet, a korlátok nélküli
összetartozás érzése, a magánynak nevezett végzetes betegség teljes hiánya…
Nem akarok túlozni, ám egy ilyen este a mi korunkban erőteljes gyógyír a
pesszimizmus ellen.
 – Attól tartok, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonit egy egyszerű családi
vacsorának – feszengett a dicséret hallatán Strand. – Önt hallgatva zavarba
kell jönnöm, valahányszor előveszem a kulcsom, hogy kinyissam a lakásom
ajtaját.
– Túlságosan sokat beszélek – mondta Hazen. – Ügyvédi hiba. Nem
ismerek mértéket. – Nevetett. – A virág meg a teniszütő elegendő lett volna.
Látom, hogy zavarba hoztam. Bocsásson meg. Nem szoktam hozzá szerény
emberekhez. Ó, erről jut eszembe. – A zakója belső zsebébe nyúlt, kis
borítékot vett elő. – Van két jegyem a Filharmonikusok ma esti koncertjére.
Berlioz Faust elkárhozásának a koncertváltozatát játsszák. Volna kedve
elmenni a feleségével?
– Nem szükséges… – tiltakozott Strand.
– Az utcán végigmehetek ezzel a külsővel – vágott közbe Hazen –, de el
tudja képzelni, micsoda feltűnést keltenék, ha megjelennék így a
Filharmonikusoknál? Kérem, fogadja el, ha el tudnak menni. – Strand kezébe
nyomta a borítékot. – Másként csak kárba veszne.
– De valakivel ment volna – mondta Strand. – Két jegy van.
– A hölgynek más tervei vannak estére – felelte Hazen. – Ön és a felesége
szeretik a Filharmonikusokat, igaz?
– Nagyon.
– Akkor fogadja el a jegyeket – mondta határozottan Hazen. – Maga nem
olyan ember, aki utálja Berliozt, igaz?
– Egyáltalán nem.
– Egy másik alkalommal, ha jobb állapotban leszek, elmehetünk együtt is.
– Köszönöm – tette zsebre a jegyeket Strand. – Leslie boldog lesz.
Már a Lincoln Center előtt jártak. Hazen fölpislogott az épületre.
– Valahogyan elveszítettük az arányérzékünket – mondta fáradtan –, nem
tudunk harmonikus középületeket emelni. De azért hasznos hely. – Az órájára
pillantott. – Nos, ideje visszamennem az irodámba.
– Ön dolgozik szombaton?
– Ilyenkor dolgozom a legszívesebben. Az iroda üres és csöndes, nem
csörög a telefon, szép halom irat vár az íróasztalomon, veszek egy
szendvicset meg egy üveg sört, leveszem a zakómat, kigombolom a
galléromat, s úgy érzem magam, mint a kölyök, aki olyan vizsgára készül,
amelyiken tudja, hogy át fog menni. Ön mit szokott csinálni szombaton?
 – Nos – mondta Strand –, ilyenkor, tavasszal, be kell vallanom, titkos
szenvedélyemnek hódolok. Labdajátékokat nézek a kis, hordozható tévén a
hálószobában, amíg Leslie tanít a nappaliban. Szívesen nézem a Yankees
játékát. Srác koromban ügyetlen voltam a sportokban, s amikor látom a
pályán Reggie Jacksont erőtől duzzadón és céltudatosan, átérzem, milyen az,
amikor az ember veszélyes és tehetséges, s tudja, hogy milliók imádják vagy
gyűlölik. – Nevetett. – Leslie azonban szigorúan fog. Hetente csak két
mérkőzést nézhetek meg.
Strand úgy érezte, hogy a másik ember, akinek az jelentette az élvezetet, ha
peres iratokkal bajlódhatott egy elhagyatott irodában, furcsán néz rá, mint aki
valamilyen új és ismeretlen állatfajtával találkozik.
– Gyakran jár a stadionba?
– Ritkán.
– Állandó szabadjegyem van a tulajdonosok páholyába. Talán egy szép
szombat délutánon kihagyom az irodát, odamegyünk, és megnézünk egy
meccset. Volna hozzá kedve?
– De mennyire.
– Talán akkor, ha a Boston jön ide játszani. Majd megnézem a
versenynaptárt. És télen?
– Tessék?
– Mit csinál szombaton télen?
– Hát – mondta Strand –, ha a Modern Művészetek Múzeumában olyan
régi filmet játszanak, amelyiket szeretem, megpróbálok bejutni.
Hazen az öklével a tenyerébe csapott.
– Ez az. A múzeum. Ott láttam magát. A Buster Keaton-filmnél.
– Szereti Buster Keatont? – kérdezte kissé hitetlenkedve Strand.
– A műsorfüzetben, amelyet küldenek, mindig megjelölöm a filmjeit, s
amikor csak tehetem, el is megyek. – Hazen vigyorgott, s ettől arcán a
különböző színek új mintázatot alkottak. – Aki nem szereti Buster Keatont –
zengte tréfás-komoran –, attól meg kellene vonni a szavazati jogot. No és –
tette hozzá – igyekszem megnézni az összes Garbo-filmet. Róla mindig az jut
eszembe, hogyan korcsosul el a világ. Egykor egy istennő volt az ideálunk, és
ma? Utcai nők. Doris Day. Az a Fawcett nevű nőszemély. – Ismét az órájára
nézett. – Szeretem betartani a menetrendet. Minden szombaton pontosan déli
egy órakor érkezem az irodámba. Ha két percet késem, a portás, aki odalenn
beenged, már hívja a rendőrséget. Remélem, egy másik alkalommal még
beszélgetünk a múlt szépségeiről. És ha kedve van megnézni a Yankees egyik
mérkőzését, csak szóljon.
Kezet szorítottak.
– Élveztem a sétát – mondta Hazen. – Ha mindketten a városban leszünk
jövő szombat délelőtt, talán megismételhetnénk.
– Én itt leszek – mondta Strand.
– Majd fölhívom. Jó szórakozást Berliozhoz.
Strand nézte, amint Hazen fürgén taxiba száll, nagy teste betölti az
ajtónyílást.
Buster Keaton, az ég szerelmére. A taxi elhúzott, Strand kivette a zsebéből
a borítékot, megnézte a jegyeket. A földszint ötödik sorába szóltak. Milyen
fönséges dolgokra is lehet használni a pénzt. Csiklandós kis örömmel tette
zsebre a jegyeket, és indult hazafelé.
 4
Berlioz. A sötét dallamok tomboló áradása. Az utókor tisztességtelenül
bánt vele.
Hűvös, női kéz a homlokán. „Szükségem van rád", mondta valaki.
Megpróbálta kinyitni a szemét, hogy lássa, kinek a keze van a homlokán,
de az erőfeszítés túlságosan nagy volt. Bárki is…

– Nem értem – mondta a fiú Strand aprócska irodájában. Strand szólt

Romerónak, hogy beszélni szeretne vele tanítás után, s kissé meglepődött,
hogy a fiú bejött hozzá.
– Hiszen már elmagyaráztam – mondta Strand –, hogy megemlítettem
magát egy… barátomnak, egy új barátomnak, aki véletlenül igen befolyásos
ember, s azt mondta, ha maga szeretne esetleg továbbtanulni, talán tudna
szerezni ösztöndíjat…
– Értem, értem – bólogatott türelmetlenül Romero –, már hallottam. De azt
mondja meg, miért választott éppen engem?
– Azt mondtam magáról, hogy ígéretes – felelte Strand.
– Én nem ígérek semmit – mondta komoran Romero.
– Nem ebben az értelemben mondtam – felelte Strand. Nehezére esett a
hosszú, fárasztó nap után megőriznie a türelmét a zömök, rosszul öltözött,
borzas és gyanakvó tekintetű fiúval szemben. Romero formátlan farmert,
piszkos tornacipőt és kifakult, nála több számmal nagyobb és minden
valószínűség szerint évekkel korábban valamilyen öltözőből lopott
futballtrikót viselt, lezseren az íróasztalnak támaszkodott, és arcátlanul
játszott egy még meg nem gyújtott cigarettával. A trikón 17-es szám volt. A
fiú mindennap abban jött iskolába, s Strand álmaiban a 17-es szám néha
zavaros, felhős háttér előtt úszott át. – Úgy értettem, hogy az összes
tanítványom közül, akik a maguk erejéből egyébként nem mehetnének
egyetemre, maga mutatta a legeredetibb tehetséget.
– Most ugye viccel, tanár úr? – vigyorgott Romero. –Valójában ugye azt
akarta mondani, hogy az osztályában van egy kölyök, aki azt bizonyítja, hogy
minden Puerto Ricó-i hülye? Mire megy ki a játék?
 – Ez nem játék. – Strand már bánta, hogy egyáltalán szóba hozta Hazennek
a fiút. – És legyen szíves, hagyja ki belőle a Puerto Ricó-iakat. A barátomat
foglalkoztatja az oktatás, hasznos kapcsolatai vannak, s úgy érzi, hogy a
rendkívüli tanulóknak lehetőséget kell adni…
– Még mindig nem értem, professzor – makacskodott Romero.
– Ne hívjon professzornak. Nem vagyok professzor.
– Oké, Mr, Strand, szóval mi ebben neki a buli? Egy pasasnak, akit nem is
ismerek.
– Semmi – felelte Strand. – Legföljebb némi személyes elégtétel, ha maga
sikeresen elvégzi az iskoláit, és hasznos pályát fut be.
– Mit kell tennem? Szerződést aláírni, hogy neki adom a felét annak, amit a
következő tíz évben keresek? – Romero viharvert öngyújtót vett elő, de
meggondolta magát, és visszatette a zsebébe.
Strand szomorúan csóválta a fejét. A fiú nyilvánvalóan nem csak
történelmi és tudományos munkákat olvasott. Olvasmányai közül nem
maradtak ki a Hollywoodról, a show-businessről meg az ügynökökről szóló
sajtópletykák sem.
– Romero – mondta Strand – hallott már olyasmiről, hogy jótékonyság?
– Jótékonyság – a fiú gúnyosan nevetett. – Naná, hogy hallottam
jótékonyságról. Az öreglány segélyen van.
– Ennek semmi köze a segélyhez. De nem érek rá egész nap győzködni
magát. Ha hajlandó az életéből egy vagy két évet az igazi, kemény tanulásnak
szentelni, szép esélye van rá, hogy ösztöndíjat kapjon valamelyik egyetemre.
Szerintem képes rá, persze, ha akarja. Azt tanácsolom, menjen haza, és
beszélje meg az édesanyjával meg az édesapjával.
– Az édesapámmal. – A fiú megint nevetett, fehér foga kivillant sötét,
maszatos képéből, – A pasas réges-régen lelépett, Kilencéves korom óta nem
láttam.
– Akkor az édesanyjával.
– Nem fogja elhinni. Majd jól eltángál, amiért mindenfélét összehazudok
neki.
– Akkor döntse el magában, Romero – mondta dühösen Strand. Fölállt. –
Ha úgy gondolja, szeretné, ha lenne magából valami, csak szóljon. Ha egész
életében csavargó akar maradni, felejtse el. – Fölvett néhány papírt, s a
táskájába tette őket. – Sok munka vár még rám otthon. Nyilván magának is
sok fontos dolga van még ma délután – tette hozzá maró gúnnyal –, ezért nem
tartóztatom tovább.
Romero mosolyogva nézett rá, mintha a tanár fölmérgesítésével pontokat
szerzett volna valamilyen titkos, az osztálytársaival folytatott versenyben.
– Tűnjön el, tűnjön el – rivallt rá Strand, aztán elszégyellte magát, amiért
kiabált.
– Parancsára, professzor – ment az ajtóhoz Romero. Ott megállt,
megfordult. – Tudok én gondoskodni magamról, érti? – mondta nyersen. –
Senkinek ne legyenek álmatlan éjszakái Jesus Romero miatt.
Strand az ajtóhoz ment, és becsapta a fiú után. Aztán visszaballagott az
íróasztalához, leült, s a két kezébe fogta a fejét.

Amint lefelé tartott az iskola lépcsőin, utolérte Judith Quinlan

angoltanárnőt. Strand hallotta, hogy egyes diákok a tanárnőt Kinin
kisasszonynak hívják a háta mögött.
– Jó napot, Judith – lassított Strand. Judith apró termetű volt, s amikor
együtt mentek a buszhoz, ami gyakran előfordult, Strand nem lépkedhetett a
szokásos tempójában, mert a tanárnőnek futnia kellett volna az oldalán.
Judithnak törékeny, ám csinosan gömbölyödő teste volt, szomorú, sápadt
arcocskája, és nem festette magát. A kedvenc színe, legalábbis az iskolában,
a szürkésbarna volt. Jó tanárnak tartották, Strand kedvelte őt, s néha együtt
ebédeltek vagy kávéztak. Strand nem tudta eldönteni, hány éves lehet Judith,
de úgy harminc és negyven közöttinek gondolta.
– Ó, Allen – mondta Judith, aki mihelyt kiértek a járdára, gyorsabban
kezdte szedni a lábát –, örülök, hogy látlak. – Oldalvást nézett föl a férfira. –
Úgy nézel ki, mint akit megrágtak, és kiköptek.
– Nem tudtam, hogy meglátszik. Mert csak a szokásos volt – lassított még
jobban Strand. – Harminc korbácsütés.
Judith nevetett. Kellemes nevetése volt, mély és nem erőltetett. Nem volt
igazán csinos, ám halványszürke, nyílt tekintete volt, s egy csöppet kancsított,
mintha mindig pontosan akarná érteni, mit is mondanak neki. – Világos. Be
akartam ülni egy kávéra. Velem tartasz?
– A legszívesebben egy üveg whiskyt döntenék le – mondta Strand –, de
beérem a kávéval is.
Elhaladtak a sarkon álló, baseballsapkás, kövér fickó mellett.
 – Azt hallottam, heroint árul a gyerekeknek – mondta Strand.
– Én meg azt, hogy sorsjegyeket – mondta Judith.
– Valószínűleg mindkettőt. De az is lehet, hogy egyszerű cukrosbácsi, és
molesztálja a gyerekeket.
– Van az osztályomban néhány gyerek, akiket nem bánnám, ha molesztálna.
– Ismét Strandre pillantott. – Úgy nézel ki, mint akiből mindjárt kifut a gőz.
Még sosem jutott eszedbe, hogy valójában nem születtél tanárnak?
– Már gondoltam rá – felelte megfontoltan Strand.
– Nem kellett volna megkérdeznem.
– Miért ne? Mostanában én is éppen ezt kérdezgetem magamtól. – Hogy
mit jelent ez a mostanában, nem említette. Pontosan szombat délelőtt óta. –
Magam sem tudom eldönteni, mintha egyszerre két fejjel gondolkodnék. Ezt
tudom csak válaszolni.
Judith mosolygott.
– Nem lenne szép – mondta –, ha valóban két fejünk lenne? Az egyikkel
munkába járnánk, a másikkal otthon elmélkedhetnénk.
– Azért néhány dolgot nagy biztonsággal elmondhatunk a hivatásunkról –
jegyezte meg Strand. – Rosszul fizetett, fárasztó, alulbecsült, néha veszélyes,
és hosszú szünidőink vannak. Viszont sztrájkolhatunk is, mint például a
kukások.
A kávézóban, a gőzölgő csésze mellett Judith azt mondta:
– Az idei tanévben mindvégig azon rágódom, visszajöjjek-e jövőre.
– Komolyan gondolod? – öntött cukrot a kávéjába Strand.
– Igen.
Judith lassan bólintott, gondosan nyírt, fekete haja – itt-ott néhány fehér
szál is volt közte – szelíden hullámzott az arca körül.
– És mit csinálnál, ha nem jönnél vissza tanítani?
Judith vállat vont, két kézzel emelte az ajkához a kávéscsészét, s ettől
egyszeriben gyerekesnek látszott.
– Elmennék állatorvosnak – mondta. – Vadállatokkal bánni semmiség, azok
után, amin átmentem. Vagy apácának. Hitevesztett katolikus vagyok, ám a
zárda csöndjéért talán képes lennék még hinni is.
– Házasságra még nem gondoltál?
Judith elpirult, és Strand sajnálta, hogy megkérdezte.
– Dehogynem – felelte Judith. – Csakhogy az ajánlatok nem voltak…
nos… fényesek…
 – Vonzó nő vagy – mondta Strand, s közben majdnem el is hitte.
– Arra vártam, hogy ahogyan a lányok szokták mondani, megjelenjen az
életemben Mr. Alkalmas. De eddig – folytatta dacosan – csak Mr.
Alkalmatlan bukkant föl, Sokszor. Egyszerű nő vagyok, de ahhoz nem eléggé
egyszerű, hogy azt higgyem, a házasság megoldhatja bármelyik problémámat.
A tieidet megoldotta? – kérdezte kihívóan.
– Némelyiket – felelte Strand. – És teremtett másokat – tette hozzá, nehogy
önelégültnek hangozzék. – A gyerekek… – Már-már a pénzzel folytatta, de
elhallgatott. Inkább: – Igen sok helye van a világnak, amelyeket látni
szeretnék. Ám egy tanári fizetésből nemigen lehet utazni. Ezért bátorítom
utazásra az ivadékaimat, hogy aztán hozzanak fényképeket. Az egyik lányom
az idén Görögországban szándékozik nyaralni. – Maga sem tudta, miért
mondta ezt.
– Tavaly nyáron beutaztam az északnyugat-angliai tóvidéket – mondta
Judith. – Ez minden angoltanár álma.
– És milyen volt?
– Nyomasztó – nevetett savanyúan Judith. – Egész idő alatt zuhogott az
eső, s egy csapat közép-nyugati angoltanárral utaztam. Egy napig tárgyaltuk
Wordsworth-t, a többi időt pedig azzal a kérdéssel töltöttük, hogy hogyan kell
tanítani tinédzsereknek a Hamletet. Én nemigen szóltam hozzá. Nehéz lett
volna elmagyarázni, hogy olyan gyerekeket tanítok, akiknek a többsége már
látott gyilkosságot –, valódi gyilkosságot a saját bérházukban, és örömmel
megölné a tulajdon bácsikáját, anyját vagy apját, ha tehetné.
– El kell mennem egyszer Bécsbe egy történelemtanárokból álló csoporttal
– szólalt meg Strand –, hogy beszéljek arról, milyen nehézséget okoz
megértetnem a tanítványaimmal Metternich helyzetét a bécsi kongresszuson.
Mindketten nevettek.
– Á – legyintett Judith –, jövőre úgyis mindketten visszajövünk, nem igaz?
– Elátkozottak vagyunk – mondta Strand. – Megszállottak. Bár néha vannak
apró diadalaink, igaz-e? – Jesus Romeróra gondolt aznap délután. – Bár
némelyiket meglehetősen nehéz elviselni.
– Egy leánytanítványomnak jó pár éve azt mondtam, még író is lehet
belőle. Most megjelent egy novellája a Penthouse-ban. Meglehetősen szexi.
Eldugtam a magazint, amikor anyám följött hozzám.
– Holnap jobb nap lesz – itta ki a kávéját és állt föl Strand.
– Ne bízz benne – mondta Judith Quinlan, és ő is fölállt.
 Amikor Strand hazaért, senki sem volt a lakásban, élt hát Leslie
távollétével, és lefeküdt szundítani egyet. Kimerültnek érezte magát, jólesett
aludni.
Arra az érzésre ébredt, hogy van otthon valaki. Leslie nem lehetett, mert
bejött volna a hálószobába. Strand elsimította az ágytakarót, hogy eltüntesse
szundikálása nyomát, fölvette a cipőjét, és kiment az előszobába. A
konyhából tányércsörgést hallott, hát belépett. Caroline ült az asztalnál, tejet
ivott, süteményt evett. Pulóvere fölött kilátszott fehér trikójának gallérja,
ebből Strand tudta, hogy a lánya teniszezett.
– Szia, apa – mondta a lány. – Kérsz?
Strand az órájára nézett.
– Megvárom a vacsorát.
– Én nem bírtam ki – mondta Caroline. – Éhen halok. – Nagyot harapott a
süteményből. A tésztát puha csokoládémáz borította, Caroline nyalogatta az
ujjairól a krémet. – Fincsi – jegyezte meg.
Strand leült a lányával szemben, mosolygott, Caroline-nal együtt élvezte
az édességet.
– Ha az ember csokitortát ehet – mondta a lány tele szájjal –, nem tudom,
minek neki kokain. Jaj, megint találkoztam a barátoddal.
– Melyik barátommal?
– Mr. Hazennel. Odajött a pályára. Förtelmesen néz ki. Mint egy féloldalas
görögdinnye. És az a sísapka! Egy vak norvég troll köthette.
– Légy szíves, Caroline – szólt rá Strand.
– Egyébként igazán oké. Komolyan. Azt mondta, azért jött, hogy lássa:
épségben hazaérek. Hogy nem szeretné, ha újabb kalandba keverednék. Nem
mondom, szép kis kaland volt az a múltkori. Anyám! Még most is játszanék,
de ó folyton az óráját nézte, és izgult. Hazafelé kellemesen elbeszélgettünk.
– Igazán? – mondta Strand. Valahogyan rossz érzéssel töltötte el a tény,
hogy egy olyan elfoglalt ember, amilyen Hazen, szakított magának időt arra,
hogy hazakísérjen egy tizenhét éves lányt. Eszébe jutott, mit is mondott Judith
Quinlannek, amikor elmentek a baseballsapkás, kövér ember mellett a
sarkon: „Talán egyszerű cukrosbácsi". Persze az csak tréfa volt, ám a
gyerekek zaklatása egyáltalán nem az, s az idősebb férfiak, származzanak
bármilyen körökből, hajlamosak erre a betegségre. Őt is mélyen fölkavarta
Eleanor egyik bájos osztálytársnője, aki gyakran járt hozzájuk. Erőt kellett
vennie magán, hogy ne érintse meg, titkolnia kellett az érzéseit, amikor a lány
üdvözlésképpen megpuszilta, s a legrealisztikusabb és legrészletesebb
erotikus álmok gyötörték a lánnyal kapcsolatban. Ő soha nem ment volna túl
az ilyen fantaziáláson, de ki tudhatta, milyen ember valójában Hazen? Az
emberek nem mászkálnak táblával a nyakukban: „Cukrosbácsi". Neki pedig
szembe kellett néznie a ténnyel, hogy Caroline már nem gyermek, hogy
hamarosan vonzó nő lesz belőle.
– Miről beszélgettetek? – kérdezte Caroline-től.
– Sok mindenről – Caroline újabb süteményt evett, és tejjel öblítette le. –
Nézte a játékomat, és megjegyzéseket fűzött hozzá. Meglepődtem. Ért hozzá.
– Fiatal korában sportolt, ma is a Racquet Klub tagja.
– Aha – Caroline nem hatódott meg. – Szóval azt mondta, eléggé jól
játszom, de a második szervámat jobban meg kéne pörgetnem, fonákról meg
laposabban kéne ütnöm, és én száz százalékig egyetértek vele. Megkérdezte,
akarok-e komolyan teniszezni, tudod, edzők meg edzések meg miegymás, én
meg azt feleltem, hogy annyira nem vagyok jó, sosem lennék igazi menő, csak
a szívem szakadna meg, amiért a versenyeken mindig kiesnék az első körben.
Mire azt mondta, okos vagyok, hiszen nem árt ismernünk a korlátainkat. A
teniszpályán – folytatta sötéten – nem nagy dolog fölismerni a korlátainkat,
mondtam neki, mire nevetett. – Caroline is nevetett, aztán elkomolyodott. –
Mit szándékozom kezdeni az életemmel, kérdezte. Szeret kérdezni, mi?
– És mit feleltél?
Caroline sandán, oldalvást pillantott az apjára, habozott, mintha mondani
akarna valamit, de meggondolta magát.
Strand érezte a hazugságot, a kibúvót. Ez nem volt jellemző Caroline-ra.
Sosem titkolózott. Végigment gyerekkorában a szokásos szakmákon: balett-
táncosnő, színésznő, ápolónő de ez csak tizenkét éves koráig tartott. Attól
kezdve szemlátomást kielégítette a tanulás meg ha teniszezhetett, amikor csak
tehette. Strand csodálkozott, hogy a lánya ilyen nyíltan beszélt Hazennel.
Szégyenlős lány volt, a családtagokon kívül nemigen beszélt senkivel, kevés
barátja akadt, azok is mind lányok, és Strand tudta Eleanortól meg Leslie-től,
hogy ha fiúk próbáltak közeledni hozzá, Caroline azt hitte, gúnyt űznek
belőle, és menekült.
– Mit feleltél Mr. Hazennek? – ismételte Strand.
– Hogy föl akarok nőni – válaszolta szinte dacosan Caroline.
– Nevetett? – kérdezte Strand.
 – Mr. Hazen nemigen szokott nevetni – felelte Caroline. – Azt mondta,
nagy hatással volt rá Eleanor, Természetesen. – A hangjában csöppnyi
irigység csengett, mint aki tudja, hogy Eleanor a család sztárja. – Azt mondta,
ha több ilyen fiatal nő lenne, nem kellene módosítani a női egyenjogúságra
vonatkozó törvényt, és nem lenne szükség olyan lapokra, mint az Ms.
Bensőségesen elbeszélgethettek akkor a taxiban. Jimmyt nem említette. – A
homlokát ráncolta, mintha ezt a bátyja semmibe vevésének tekintené. – Neki
van gyereke?
– Három – felelte Strand. – Egy fiú és két lány. Nagyjából egyidősek
veletek.
– Fura, hogy róluk egy szót sem szólt. Talán dicsekedtél velünk?
– Dicsekvésről szó sincs – válaszolta Strand. – Állandóan siránkozom,
amiért anyátok ennyire termékeny volt.
– Képzelem – mosolygott Caroline. Fölállt az asztaltól, és megcsókolta az
apját. – Hűha – mondta –, csokis lett az előfedélzeted! – Zsebkendőt vett elő,
letörölte a krémet, a maradék süteményt a jégszekrénybe tette, a kiürült
tejesdobozt a szemétbe dobta. – Ma este fölhív, azt mondta.
– Miért?
– Valamennyiünket meg akar hívni vidékre a hétvégére. Easthamptonban
van egy tengerparti háza medencével, teniszpályával meg mindennel. Szuper
lehet, nem?
– Szuper – hagyta rá Strand .
– Azt mondta, vannak jó teniszezők arrafelé, ha játszani szeretnék, és ha
valakinek lovagolni lenne kedve, lovak is vannak. Azt mondta, pénteken
értünk jönne a kocsijával, és vasárnap este jönnénk vissza.
– Anyád szombat délelőttönként tanít.
– Egyszer, csak egyetlenegyszer – mondta Caroline – igazán hagyhatná,
hogy azok a nyavalyás kölykök szombat délelőtt baseballt játsszanak, füvet
szívjanak, vagy tévét nézzenek. Csak egyszer.
– Majd megbeszéljük, ha hazajön anyád.
– Megmondom én, mi az egyetlen hibátok. Neked is meg anyának is –
jelentette ki Caroline. – Túlságosan lelkiismeretesek vagytok.
– Talán igazad van. De jobb lenne, ha lezuhanyoznál, mielőtt anyád
hazajön.
– Oké – vágta rá derűsen Caroline, és kifelé indult a konyhából. Hirtelen
megállt. – Még valami.
 – Mi az?
– Mr. Hazen említette, hogy a hivatalában beszélt az egyik partnerével, aki
meggyőzte, hogy a bűntényt jelentenie kell a rendőrségnek. Így mondta,
bűntényt. Meg is tette, és beszélt valamit az állampolgári kötelességről meg
arról, hogy amikor történt, nem tudott világosan gondolkodni. Azt mondta,
lehet, hogy fölkeres egy nyomozó, és kérdéseket fog föltenni nekem. Hogy
kell beszélni egy nyomozóval?
– Ehhez nem értek – felelte Strand. – Tudtommal soha életemben nem
beszéltem még nyomozóval.
– Remélem, fiatal lesz – indult ismét kifelé Caroline, de Strand
megállította.
– Caroline – mondta –, anyádnak ne említsd a nyomozót.
– Miért?
– Mert talán sor sem kerül rá, s anyádat fölösleges emlékeztetni erre a
bizonyos kalandra. Talán nem látszott rajta, de pénteken este nagyon aggódott
érted, s tudom, hogy azóta még nappal is aggódik, ha a parkba mégy.
– Oké, apa – felelte Caroline. – A te feleséged.
– Jut eszembe, Caroline, megköszönted Mr. Hazennek az új ütőt?
– Természetesen – felelte méltósággal Caroline. – Nem vagyok én
vadember. Áradoztam. – És dudorászva indult zuhanyozni. Strand
elmosogatta és eltörölgette Caroline tányérját, poharát és kését, hogy Leslie
ne szerezzen tudomást a lánya vacsora előtti bűnözéséről. Miközben elrakta
az edényt, megszólalt a telefon, kiment fölvenni a kagylót. Eleanor volt az.
– Hogy sikerült a hétvége? – kérdezte Strand.
– Nem a legjobban – felelte a lány. – Én aludtam, a többiek meg majdnem
egész idő alatt ittak. Akiknél laktunk, ismerik Hazenéket. Helyesbítenem kell
a barátodról szóló első jelentésemet. Három gyereke volt. A fiú meghalt. T.
A.
– Micsoda?
– T. A. Túladagolás. Heroin. Öt hónapja. Mindenki elutazott a hétvégére, a
srác meg utasította a személyzetet, hogy ne zavarják. Nem zavarták. Mire
betörték a szobája ajtaját, már vége volt.
– Istenem!
– Vérfagyasztó, nem? Talán nem ártana benézned Jimmy szobájába, hogy
nem találsz-e tűket.
 – Eleanor – kérdezte szigorúan Strand – talán tudsz valamit Jimmyről,
amit nem mondtál el nekünk?
– Nem. Csak az ember nem lehet eléggé óvatos. Amilyen helyekre jár… és
akikkel…
– Biztos vagyok benne, hogy Jimmy… nem olyan.
– Talán Mr. Hazen is biztos volt benne. Miért nem kérdezed meg tőle?
– Nem teszek ilyesmit.
– Bizonyára igazad van – hagyta rá Eleanor. – Nincs értelme fölkavarni a
dolgot. Csak úgy eszembe jutott. Felejtsd el. Mást is hallottam a Hazen
családról. A feleségét, úgy látszik, nemigen kedvelik. Ő jobbára Európában
tartózkodik. A lányokat sem szíveli senki. Az egyik egy úgynevezett modern
filmrendezővel él San Franciscóban, senki sem tudja, miből. A másik
Rómában lakik, a foglalkozása ismeretlen. A barátaim szerint mindkettő
nagyon csinos. Nem csoda, hogy Mr. Hazen szívesen vacsorázott velünk. Bár
állítólag szeretője is van. Ami nem olyan nagy dolog a huszadik század vége
felé, nem igaz?
– De – hagyta rá Strand.
– Csókolok mindenkit – mondta Eleanor. – Péntek este találkozunk.
Strand letette a kagylót, és a készüléket bámulta. T. A. Megborzongott. A
bűntudat elviselhetetlen teher lehet. Jó ok arra, hogy az ember a fiatalok
nihilizmusáról beszéljen, az új nemzedék iránti felelősségről, jó ok, hogy
segítséget kínáljon Jesus Romerónak, hogy végigsétáljon a parkon egy
egészséges, sportos fiatal lánnyal. Az a sok klub, az a rengeteg ülés, az a
töméntelen pénz – s aztán az ember fiát két napon át nem zavarja senki…
Strand végigment az előszobán, megállt Jimmy ajtaja előtt. Nézte egy
darabig, majd megpróbált benyitni. Az ajtó nem volt zárva, kissé kinyílt.
Strand habozott, majd határozott mozdulattal visszacsukta az ajtót.

A konyhában vacsoráztak. Csak hármasban: Strand, Leslie és Caroline.

Jimmy csak rendszertelenül jelent meg az esti étkezéseken, de mindig
lelkiismeretesen megmondta az anyjának, ha elmaradt. Strand még nem
említette Leslie-nek Hazen meghívását, s magán érezte Caroline kérdő
tekintetét.
– Most – suttogta egyszer csak drámai hangsúllyal a lány.
– Most mit? – kérdezte Strand, bár jól tudta, miről van szó.
 – Tudod. A hétvége – mondta Caroline.
Leslie kérdőn nézett az urára. Amióta visszajött, a vacsorakészítéssel volt
elfoglalva, amíg Strand a záróvizsgák tervét készítette. Éppen csak hogy egy
futó csókkal üdvözölték egymást, és néhány szót ejtettek a napjukról. Strand
különösen zárkózott és óvatos volt, nem említette a nyomozót, sem Jesus
Romerót, sem a T. A. áldozataként holtan talált fiatalembert.
– Miféle hétvége? – kérdezte Leslie.
– Mr. Hazen a teniszpályánál ment el, és hazakísérte Caroline-t – mondta
Strand.
– Figyelmes tőle.
– Nagyon – folytatta Strand. – Mint kiderült, háza van Easthamptonban…
– Teniszpályával és medencével – szólt közbe Caroline. – Fűtött. Mármint
a medence. S az egész az óceán partján van.
– Mi a csudának az embernek úszómedence, ha ott az orra előtt az Atlanti-
óceán? – kérdezte teljes joggal Leslie.
– Jaj, anya – sopánkodott Caroline. – Hát ha rossz az idő. És az óceán
hideg.
– Nos – mondta Leslie – az ő pénze. De mi köze Mr. Hazen óceánparti
házának hozzánk?
– Meghívott minket a hétvégére – mondta Strand Caroline útján.
– Mindannyiunkat – mondta Caroline.
– Kissé túlzott hála egy tányér levesért – állapította meg Leslie. Strandre
nézett. – Mit gondolsz?
– Te mit gondolsz? – vont vállat Strand.
– Péntek délután értünk jön a kocsijával – ömlött a szó Caroline-ból –, és
vasárnap este visszahoz.
– Annyi órám van szombat délelőtt – bizonytalankodott Leslie.
– Azok a kis sznob fiatalkorú bűnözők – zsémbelt Caroline.–Meg fognak
választani az Év Asszonyának, ha biztosítasz nekik egy szabad szombatot.
– Pszt, Caroline – intette le Leslie –, gondolkodom.
– Az a baj, hogy nálunk túlságosan sok a gondolkodás – keseredett el
Caroline. – Végül a teljes tétlenségbe gondolkodjuk magunkat.
– Befognád egy pillanatig a szád, Caroline? – szólt rá mérgesen Strand.
– Magányos öregember – makacskodott Caroline. – Igazán fölvidíthatnánk
egy kicsit. Azt mondta, a házban tizenhat hálószoba van. Ti szívesen
lézengenétek magatokban hétről hétre tizenhat hálószobában? Anya meg te
mindig figyelmeztettek, hogy tekintettel kell lennünk másokra. Hát Mr. Hazen
is „más".
– Ügyvéd kisasszony – szólt rá most már Leslie is –, ha egy pillanatra
elhallgatnál, esetleg megbeszélhetnénk.
– Nincs mit megbeszélni – mondta Caroline.
Leslie gyöngéden a kezére tette a kezét.
– Jól van – dőlt hátra rezignáltan Caroline, és karba fonta a kezét –, pecsét
van a számon.
– Biztos, hogy mindannyiunkat meghívott? – kérdezte Leslie. – Jimmyt és
Eleanort is?
– Persze – vágta rá Caroline.
– Így mondta? – kérdezte Strand.
– Nem kifejezetten – vallotta be Caroline. – De úgy értettem.
– Allen – mondta Leslie – úgy látom, egy kis tengeri levegő nem ártana
neked.
– Végre – szólalt meg diadalmasan Caroline –, kezd megjönni az eszetek.
– Talán elhalaszthatnám az órákat – töprengett Leslie. – Valahogyan. És
beszélnem kell Eleanorral és Jimmy-vel, hogy ők mit akarnak…
– Ha megfosztanak ettől az élménytől a maguk önző érdekei miatt – mondta
Caroline –, többé nem állok szóba velük.
– Ne gyerekeskedj – szólt rá Leslie –, mondtam, hogy megbeszéljük.
Megszólalt a telefon, és Strand fölállt az asztaltól.
– Fölveszem – mondta. – Bizonyára maga a magányos ügyvéd lesz.
Valóban Hazen volt.
– Remélem, nem a vacsoránál zavartam meg – mondta.
– Nem – felelte Strand. – Már befejeztük.
– Tetszett a Berlioz?
– Fönséges volt – mondta Strand. – Még egyszer köszönjük.
– Szívesen. Ha bármikor koncertre akarnak menni, csak szóljanak. Nekem
jóformán mindenre küldenek jegyet, és igen gyakran nincs időm elmenni.
– Caroline említette, hogy hazakísérte – mondta Strand, s azon tűnődött,
milyen lehet az, ha az embernek jóformán mindenre küldenek jegyet. –
Nagyon figyelmes.
– Bájos gyermek – mondta Hazen. – És még okos is. Beszámolt élvezetes
kis beszélgetésünkről?
 – Valóban – mondta Strand. Önkéntelenül arra gondolt, vajon miként
jellemezné Hazen a tulajdon fiával való legutolsó beszélgetését, mielőtt
rátörték az ajtót. – Nekem is volt ma egy kis beszélgetésem egy
fiatalemberrel. A fiúval, akit említettem önnek – Romeróval. Nem
kifejezetten élvezetes.
– Mit mondott?
– Majd gondolkodik.
– Segítene, ha én beszélnék vele? – kérdezte Hazen.
– Kétlem.
– Nos, ön tudja. Megkérdezte Caroline, hogy eljönnének-e a Szigetre a
hétvégén?
– De mennyire – felelte Strand. – Egész vacsora alatt ezzel nyúzott minket.
– De eljönnek, igaz? – Hazen hangja aggodalmasan csengett.
Tizenhat hálószobát bejárni és egyedül úszni a fűtött medencében.
– Még gondolkodunk, hogy oldjuk meg – válaszolta Strand.
– Természetesen a másik lányát és fiát is szívesen látom.
– Caroline célzott rá. De nem tudom, nekik mik a terveik. Fölhívhatnám
szerdán vagy csütörtökön?
– Bármikor – vágta rá Hazen.–Van tolla? Megadom a hivatali számomat.
– Mehet – mondta Strand, és leírta a Hazen diktálta számot. – Egyébként
Caroline azt mondta, hogy még mindig meglehetősen rosszul néz ki.
– Semmiség – mondta gyorsan Hazen. – Ha nem nézek tükörbe, és a
csecsemők nem sírnak föl tőlem a kocsijukban, már nem is gondolok rá.
– Caroline mondott valamit a rendőrségről is – halkította le a hangját
Strand, hogy a konyhában ne hallják.
– Igen. Haszontalan formaság, attól tartok. De az egyik partnerem tagja a
polgármester Fiatalkori Bűnözés Elleni Bizottságának, így aztán, hogy a
kedvében járjak… de nincs ellene kifogása, remélem?
– Nem hinném – mondta meglehetősen vonakodva Strand.
– Nos, remélem el tudnak jönni hétvégén – mondta Hazen. – Várom a
hívását.
Elbúcsúztak, Strand letette a kagylót. Visszament a konyhába.
– No? – kérdezte izgatottan Caroline.
– Nehéz lehet megtölteni annyi hálószobát – ült vissza a helyére Strand.
– Nem válaszoltál – nyafogott Caroline.
 – Azt mondtam neki, hogy a hét folyamán eldöntjük – mondta Strand. – És
most hadd egyem meg a desszertemet.

5
Felejtsd el őket, felejtsd el az elesett férfiakat…

Conroy jött értük péntek délután egy pótüléses, hosszú Mercedes

limuzinnal. Mr. Hazen elnézést kér, mondta Conroy, de föltartóztatták az
irodájában, ám még aznap este ő is ott lesz. Strand előre ült, Conroy mellé,
Leslie, Eleanor, Caroline és Jimmy hátra. Strand kissé meglepődött, amikor
Eleanor közölte, hogy szívesen menne. Kedveli azt a vidéket, kivált nem
nyaralási idényben, mondta a lány, és sok barátja lakik ott, akikkel örömmel
találkozna. Ezt sem tudtam Eleanorról, gondolta Strand, amikor letette a
kagylót, hogy ismerős Hampton vidékén, és sok barátja van ott. Eltűnődött,
vajon milyen kapcsolatokat tartogat még számára Eleanor, s hogy a kocsi
hátuljában élénken beszélgető Leslie, Jimmy és Caroline miféle
információkat zúdítanak majd a nyakába, ha alkalmasnak találják az
időpontot.
– Egyébként – szólalt meg Conroy – a garázsban áll egy furgon, nyugodtan
használhatják, ha kedvük van kirándulni.
– Nem vezetek – mondta Strand – és a feleségem sem. De Eleanornak van
jogosítványa. – A lánynak az egyetem utolsó két évében már volt egy rozoga,
vén Fordja. Strand hátrafordult. – Eleanor, hallod, mit mond Mr. Conroy? A
garázsban áll egy furgon, amelyet használhatsz.
– Ez rám is vonatkozik? – kérdezte Jimmy.
– Természetesen – felelte Conroy.
– Nem tudtam, Jimmy, hogy van jogosítványod – mondta Strand.
– Egy barátom kölcsönadta néhány délutánra a kocsiját – magyarázta
Jimmy – kicsit furikáztam vele, aztán levizsgáztam.
Strand a fejét csóválta. Megint olyasmi derült ki a családjáról, amiről nem
tudott.
Conroy megkérdezte, óhajtják-e, hogy bekapcsolja a rádiót, és valami
zenét keressen, de Leslie tiltakozott.
 – Sosem tudunk megegyezni, hogy mit hallgassunk – mondta –, és nem
szeretném, ha az utazásomat elrontanánk Jimmy, Caroline vagy Eleanor
kedvéért, de azt sem, hogy én tegyem tönkre az övékét.
Strand élvezte az utazást. Balzsamos alkonyat volt, még sütött a nap.
Conroy jól vezetett, s miután elhagyták Queenst, alig volt forgalom, s a nagy
Mercedes csak úgy falta a kilométereket a Parkway fái alatt. Strand
tulajdonképpen örült, hogy Hazent föltartóztatták. Hazen állandóan beszélt
volna, és Strand szívesebben utazott csöndben. Conroy hallgatott, és Strand
nem érezte szükségesnek, hogy odafigyeljen a hétvégi csacsogásra a háta
mögött. Örült, hogy mindannyian nagy bulinak tartották a hétvégét, és
kíváncsi volt Hazen házára. Az ember sokat megtud egy házból a lakójáról.
Strand számára Hazen új állatfajta volt, s egyre jobban érdekelte az ügyvéd.
Strand természettől fogva óvatosan kezelte az emberekről kapott első
benyomásokat, s még nem döntötte el, valójában mit is gondoljon Hazenről.
Meglehetősen bizarr körülmények között találkoztak, s bármilyen sokat
beszélt is Hazen, állapította meg jobban belegondolva Strand, sikerült
meglehetősen sokat megtudnia a családjukról, miközben magáról csak annyit
árult el, hogy a családja 1706-ban érkezett New Yorkba, és sosem jártak
Ohióban. Tökéletes hallgatása a közvetlen családját illetően például jóval
túlment a normális diszkréció határain, s annak bevallásán túl, hogy ügyvéd,
és szimfonikus hangversenyekre jár, jóformán kizárólag személytelen
absztrakciókról beszélt csak. A Ki kicsodából Strand már meglehetősen
sokat tudott Hazenről, a közéleti emberről, ám a magánember még rejtve
maradt.
Amíg várták a kocsit, Eleanor azt mondta Hazenről:
– A pasas akar valamit.
– Miért mondod ezt? – kérdezte Strand.
– Az ilyenek mindig akarnak valamit – mondta Eleanor, és Strand
bosszankodott a cinizmusán. Strand elvei szerint az ember nem fogadja el
olyan ember vendéglátását, kivált ilyen fényűző vendéglátást, akivel szemben
fenntartásai vannak, még ha csupán olyan haloványak is, amilyenek a
lányának.
Leslie szemlátomást tulajdonosi érdeklődést tanúsított a férfi iránt, akinek
ellátta a sérüléseit, és csodálta a fájdalmai ellenére tanúsított hidegvéréért,
így aztán rá nem jellemző módon ráförmedt Eleanorra:
– Ha így gondolod, miért nem mégy máshová hétvégére?
 – Bocs – mondta Eleanor. – Azt hittem, Amerikában vagyunk. Ahol
szólásszabadság van, amelyet az alkotmány biztosít. Satöbbi.
– Csönd legyen – intette le őket Strand. – Elvégre kirándulni megyünk.
Jimmy csak vigyorgott. Élvezte, hogy ezúttal nem őt torkolják le, hanem
Eleanort. Caroline oda se figyelt, csak álmodozva dudorászott, s az új ütőjét
dajkálta az ölében.
Strand nézte a gyorsan elsuhanó, tavaszi tájat, visszagondolt a felesége
meg a lánya szóváltására, hogy vajon volt-e Eleanornak némi igazsága, s úgy
vélte, csupán puszta rosszindulatról van szó, mert Eleanor nyilván haragszik
vagy féltékeny valamelyik főnökére, akinek az utasításai fölbosszantották a
munkahelyén, s akit – okkal vagy ok nélkül – azonosít Hazennel. Ami őt
illeti, gondolta Strand, ő elfogadja Hazent olyannak, amilyennek mutatta
magát. Szó ami szó, eddig nem nagyon mutatkozott meg, viszont sem
rosszindulatot, sem haszonlesést nem érzett benne. Ellenkezőleg. A Hazen
fiáról kapott információ után pedig Strand kifejezetten sajnálta Hazent, és
együttérzett vele. Ha Hazen arra használja a családot, hogy enyhítse a
magányát, ez aligha nevezhető manipulációnak. Strandnek eszébe jutott
pillanatnyi gyanúja Hazen Caroline iránti szándékaival kapcsolatban, és
elmosolyodott. Hazen aligha hívta volna meg őket en masse, ha a család
tizenhét esztendős lánya iránt érzett buja vágyát akarta volna kielégíteni.
Elszunyókált, elringatta a kocsi egyenletes ringása, s csak akkor ébredt föl,
amikor az autó lassított, és befordult egy magánútra; az út egy kőkaputól
hosszú fasoron át a tengerhez vezetett, amelynek már hallatszott a mormolása.
Conroy megállt a murvás udvaron, és megnyomta a dudát.
– Megjöttünk – mondta, mire Strandék kiszálltak a kocsiból. Hatalmas,
zegzugos, fehér faborítású ház nyúlt föl az alkonyi égre.
– Az anyját – füttyentett Jimmy – ez ám a palota!
– Mr. Hazen nagyapja építtette – mondta Conroy, – Akkoriban nagyban
gondolkodtak.
Az ősi amerikai végzet, amikor a család három nemzedék során megéli a
felemelkedést és a hanyatlást is, Hazenékre nyilván nem állt. A nagyapa
büszke lehetett az unokájára.
Conroy ismét kürtölt, s a jelre egy férfi meg egy nő sietett ki a házból.
– Mr. és Mrs. Ketley – mondta Conroy. – Ők gondozzák a házat. Fölviszik
a csomagjaikat. – Bemutatta Strandéket a személyzetnek. A férfi fekete
nadrágot és keményített, fehér pamutzakót viselt, A feleségén fekete
egyenruha volt fehér köténnyel. Mindketten kellemes külsejű, középkorú
emberek voltak, látszott rajtuk, hogy egész életükben keményen dolgoztak.
– Most búcsút kell mondanom önnek – mondta Conroy. – Vissza kell
mennem a városba Mr. Hazenért, hogy őt is idehozzam.
– Újra megteszi az egész utat? – kérdezte Leslie.
– Semmiség – felelte Conroy. – Tizenegyre itt leszünk.
– Ha tudtuk volna, megvárhattuk volna Mr. Hazent – mondta Leslie. – Kár
volt magát ennyire megterhelni.
– Mr. Hazen hallani sem akart ilyesmiről – felelte Conroy. – Érezzék
magukat itthon, azt üzeni, s ha valamire szükségük van, csak kérjék
Ketleyéktől. A vacsora meg van rendelve. – És beszállt a kocsiba ez a
hűséges cseléd, biciklista, névtelen, örökkön szolgálatban lévő hírnök, az
apróságok terén sokoldalúan tehetséges ember. Beindította a motort,
csikorogva megfordult az udvaron, s a Mercedes hátsó lámpái máris
távolodtak, majd eltűntek a fasorban.
– Erre tessék – mondta Mr. Ketley, s vezette máris a családot a ház kapuja
felé, amelynek két oldalán két jókora lámpás díszelgett, amelyek nyomban
kigyulladtak, amint a vendégek a bejárat előtti kockakövekre léptek.
Amint beértek az előcsarnokba, ahonnan széles, mahagónikorlátos lépcső
vezetett a következő emeletre, Mr. Ketley megkérdezte, hogy mutassa-e meg a
szobáikat, vagy előbb innának valamit frissítőül az utazás után.
Strand azt mondta, inkább lenn marad, de az italt köszönettel elutasította,
és besétált a nappaliba, amíg a Ketley házaspár fölkísérte a többieket. A
szoba nagy volt, a sötét faburkolatú falakon Pissarro, Vlamick, Chagall és
Dufy képei lógtak meg néhány absztrakt olajfestmény olyan alkotóktól, akiket
Strand nem ismert. Az egyik sarokban nagy, lecsukott zongora. Mindenütt
virágok, és kényelmes kerevetek meg könnyű székek, amelyeknek jellegtelen
igénytelensége ellentétben állt az eredetinek látszó korai amerikai
faszékekkel, asztalokkal és íróasztallal. A nagy kandalló meg volt rakva, de
nem volt begyújtva. Az ablakok és egy üvegajtó is az óceánra néztek. Hazen
fölpanaszolhatta, hogy fizikai jóléte szempontjából nézve túlságosan sok az
üres hálószobája, ám anyagi jóléte kétségtelennek tetszett. A ház, legalábbis
a nappali, mégis keveset árult el a tulajdonosáról. S a zongorát meg a képeket
leszámítva nem sokat árult el lakóinak érdeklődéséről sem. Egy félig nyitott
ajtó mögött Strand kis könyvtárat pillantott meg. Majd átnézi egyszer a
könyveket is. Nem akarta, hogy Mr. vagy Mrs. Ketley kíváncsiskodáson
kapják. A ház kétségtelenül a századforduló tájékán épülhetett, s a
berendezésén az látszott, hogy egymást követő, különböző ízlésű nemzedékek
szükségleteit elégítette ki.
Strand kinyitotta a teraszra vezető ajtót, s a tenger moraja betöltötte a
szobát. Kilépett, s nézte a félhomályban a végtelenbe nyúló Atlanti-óceánt. A
tenger nyugodt volt, ám a mélyén formálódó, jókora hullámok gördültek
kifelé, és csaptak a partra. A terasz alatt finom pára szállt föl a ház fényeit
tükröző medencéből.
Strand mélyen beszívta a levegőt, élvezte a sós, tengeri illatot. Távolabb,
a dűnéken más, a tengerre néző házak is látszottak, ám közvetlen szomszéd
nem akadt. Ha a nagyapa békességet kívánt, okosan választotta meg a háza
helyét. Alig valamivel több mint százmérföldnyire New York Citytől itt
megvolt a végtelenség érzése, a kellemes éghajlat, a csönd, amelyet csak a
tenger moraja meg a sirályok rikoltozása tört meg. Itt állva, gondolta Strand,
az ember képes elfeledni, hogy polgártársai alig kapnak levegőt a városban,
bűzös metrókocsikba zsúfolva, a forgalom zűrzavarában, s idejüket ostoba
munkára kell fecsérelniük. A tenger partján, ahol a lég illatos az óceán, a fű
meg a virágok szagától, az ember legalább egyetlen estére feledni tudja a
szerte a világon dúló háborúkat; egyetlen estére feledni tudja az elesett
férfiakat, a lángoló városokat, a fajok, a törzsek véres összecsapásait.
Igen, gondolta Strand, amint visszament a házba, s az ajtó behajtásával
kizárta az Atlanti-óceán moraját, Leslie-nek igaza volt, egy kis tengeri levegő
nem fog ártani nekem.

Az ebédlő kandallójában tűz égett, az asztalon gyertyák, amikor lementek

vacsorázni. Eleanor világoskék nadrágot és pulóvert öltött, Jimmy pedig
levette a nyakkendőjét, mert nyilván úgy vélte – gondolta Strand –, hogy
vidéki hétvégéhez így illik. Leslie hosszú, nyomott mintás kartonszoknyát és
ujjatlan blúzt vett föl. Caroline alaposan megsikálta zuhanyozásnál az arcát,
és – legalábbis a lányáért rajongó Strand így gondolta – végtelenül üdének
látszott. Az asztalfőn ülő Strand számára családja az illedelmes és vonzó
egészség képét nyújtotta, s a tűz meg a gyertyák fényében Leslie a két oldalán
ülő két lány gyönyörű, éppen csak valamicskével idősebb nővérének látszott.
– Akár hiszed, akár nem – súgta, amikor lejött a vacsorához –, a
szobánkban egy Renoir-rajz van. Egy akt. Képzeld el. Egy hálószobában.
 Fönséges vacsora volt, kagyló és finom hal, amelyet Mr. Ketley szolgált
föl. Fehér francia bort töltött, és mindenki ivott, még Caroline is, aki így
magyarázta a dolgot:
– Nos, életemben először vacsoráztam kandalló előtt. Hát nem szexi?
Jimmy köszöntőre emelte a poharát.
– A gazdagokra – mondta.
Caroline kuncogott. Strand szerint illetlenül, és a borát kortyolgatva titkon
Mr. Ketleyre sandított, vajon hogyan reagál a gazdája ilyetén emlegetésére.
Ám Mr. Ketley éppen szalvétát csavart a második palack borra, s nem
látszott tudomást venni arról, amit az asztalnál mondanak. Strand mégsem
akart kockáztatni, hát fölemelte a poharát.
– Távol lévő házigazdánk kedves vendégszeretetére.
Jimmy kacsintásából tudta, hogy a fia elértette a szándékát. Beszélnie kell
Jimmyvel, hogy ezen a hétvégén próbáljon meg viselkedni.

Vacsora után Mr. Ketley egy doboz szivart hozott. Strand már-már
megrázta a fejét, aztán mégis kivett egyet. Amikor a Mr. Ketley által
prezentált szivarvágóval lenyeste a végét, Leslie kétkedve nézett rá.
– Biztos vagy benne, hogy… – kérdezte.
– Ha Caroline az ő korában úgy gondolta, hogy ez az este méltó az első
pohár bor elfogyasztására – mondta Strand –, talán az apja is van már annyi
idős, hogy elszívja élete első szivarját. – Szorgalmasan pöfékelt, amint Mr.
Ketley odatartotta az öngyújtót. A füstnek meglepően jó íze volt.
– Mr. Ketley, kérek egyet én is – mondta Jimmy.
– Jimmy – szólt a fiúra Leslie.
– Tetszik a papa szájában – felelte Jimmy. – Talán nekem is tekintélyesebb
külsőt kölcsönöz. – Kivett a dobozból egy szivart, elismeréssel nézegette. –
Havanna. Amelyet a gringó imperialisták fegyvereinek árnyékában
csempésznek az országba. Én is kiveszem a részem a világforradalomból.
Föltétlenül, gondolta Strand, amint Jimmy fura szögben a foga közé
szorította a szivart, föltétlenül beszélnem kell vele arról, hogy mit szabad
ebben a házban, és mit nem. Örömmel látta, hogy pár szippantás után Jimmy
játszani kezd a szivarral, és éppen csak annyira szívja, hogy el ne aludjon.
Félig sem szívta el, és elnyomta, majd Eleanorral együtt elbúcsúztak, hogy a
furgonnal átmenjenek Bridgehamptonba, ahol Eleanor szerint kedves kis bár
van, amelyben általában kellemes emberek találhatók, és a tulaj remekül
zongorázik.
Caroline tévét akart nézni, így hát leült a készülék elé a kis könyvtárban,
Strand és Leslie pedig sétálni indultak a parton. Melegen fölöltözve az esti
hűvösség ellen, kéz a kézben ballagtak az apály után visszamaradt, kemény
homokon, s néha arcukon érezték a partra verődő hullámokból kifröccsenő,
csípős sót. A tiszta égbolton ragyogott a hold, friss szél fújt, a távolban egy
keletre tartó hajó fényeit látták.
Leslie megszorította az ura kezét.
– Egyszerűen tökéletes – suttogta.

Strand az egyik könnyű széken ült a pislákoló tűz előtt a nappaliban. A

házban csöndesség: egyedül volt. Leslie fönt készülődött a lefekvéshez; az
arckrémezés meg a haj kikefélésének szertartását egyedül szerette elvégezni.
Eleanor és Jimmy még nem jöttek vissza, a Ketley házaspár pedig már régen
visszavonult a ház végében lévő szobájukba. Strand elégedetten sóhajtott, s
nézte a tűz táncoló ábráit. Ekkor egy autót hallott megállni a ház előtt.
Egy perc múlva Hazen és Conroy léptek a nappaliba, és Strand fölállt,
hogy üdvözölje házigazdáját.
– Jó es… – kezdte, aztán elhallgatott. Hazennél nem stimmelt valami.
Furán ült a fején a fekete filckalap, a szeme vakon a semmibe meredt, lassan
és mereven járt, óvatosan, mintha attól félne, hogy ha gyorsabban megy,
elesik. Mellette Conroy ziláltan, előretartott kézzel, készen rá, hogy elkapja a
gazdáját, ha megbotlana. Amint Hazen közelebb lépett, észre sem véve az
előtte álló Strandet, Strand orrát erős whiskyszag csapta meg. Hazen nagyon
részeg volt. Conroy mentegetőző grimaszt vágott, amint Hazen – kalappal a
fején – egy mély székbe huppant.
– Conroy – mondta nagyon lassan és megfontoltan Hazen –adjon egy
whiskyt. És hozza be a szódát. A szódát majd én töltöm. Nem akarom, hogy
agyonvizezze azt a jó skót nedűt.
– Igenis, uram – sietett a pohárszékhez Conroy.
– Conroy kiváló titkár – mondta Hazen, és még mindig nem nézett
Strandre. – Kiváló sofőr. De ha piáról van szó, megbí… megbízhatatlan.
Strand – mondta anélkül, hogy felé fordította volna a fejét – maga szerencsés
ember. Nem kell tolvajokkal foglalkoznia. Én viszont folyton-folyvást
tolvajokkal foglalkozom. Folyton-folyvást. A világ kerekét nem a szeretet
forgatja, Strand, ahogy mondani szokták, hanem a kapzsiság, a pucér,
mindé… mindennél erősebb kapzsiság. Én mondom magának, Strand, ha az
ország törvényeit betartatnák, legti… legtiszteletreméltóbb polgáraink
háromnegyede sitten lenne. Az isten szerelmére, Conroy, hát egész nyavalyás
éjszaka várnom kell arra a piára?
– Jövök, uram – sietett oda Conroy, jelenleg pohárnok, a pohárral meg a
kis üveg szódával.
Hazen föl se nézett, Conroy úgy tette a kezébe a poharat.
– Most töltse a szódát – mondta Hazen. – Kicsit, kicsit. Elég! – Conroy, az
adagoló alig töltött egy ujjnyi szódát a whiskybe. – Conroy nem iszik, és azt
sem helyesli, ha mások isznak – nézett föl dühösen a titkárára Hazen. – Így
van, uram?
– Többé-kevésbé, uram – hajolt meg kissé Conroy.
– Többé-kevésbé – bólintott komolyan Hazen. – Conroy amolyan többé-
kevésbé ember. Bornemissza, aki megkondítja a részegeseknek a
lélekharangot. Seggnyaló típus. Óvakodjon a bornemisszáktól, Strand, mert
egyszer totális bosszút állnak – harsányan nevetett, majd mereven, mint
valami automata, a szájához emelte a poharat, és ivott. – Ezért a
megkönnyebbülésért – mondta – hálás köszönetem. – Ismét harsányan
nevetett. – Strand – mondta –, a kétségbeesés útját járom. Hisz Istenben?
– Igen.
– Conroy – mondta Hazen –, kotródjon lefeküdni.
– Azt hittem, még szüksége lesz rám – mondta a fáradtságtól hamuszürke,
de mindig készséges Conroy idegesen. – Nem vagyok ám fáradt.
– De én igen – vágta rá Hazen. – Mert maga fáraszt. Takarodjon. Magam is
le tudok feküdni. Nincs szükségem a segítségére az álmaimban. Tűnjön el.
Kifelé.
– Igenis, uram – mondta Conroy. – Jó éjszakát, uram. Jó éjszakát, Mr.
Strand. – És a hatalomnak ez a kutyája távozott, bár rosszul esett neki, hogy
elküldték.
– Van egy szobája a garázs fölött – mondta Hazen. – Conroy. Nem tudnám
elviselni, hogy egy házban háljon velem. Érthető, igaz, Strand?
– Hát… – motyogta tanácstalanul Strand – én nem ismerem…
– Érthető. Kérdeztem már, hogy hisz-e Istenben?
– Igen.
 – És mit válaszolt?
– Hogy hiszek.
– Maga nincs összhangban ezzel a korral, Strand. A tízparancsolatban is
hisz?
– Úgy gondolom, igen – felelte Strand, bár hülyeségnek érezte ezt a részeg
katekizmust az éjszaka közepén.
– Csak egyszer találkozna a kol… kollégáimmal – mondta Hazen –, és
megváltozna a véleménye. Tiszteld apádat és anyádat. Késő, Strand. Szeretek
itt üldögélni egyedül, s elalvás előtt még inni egy pohárral a hajnali órákban,
és töprengeni. Töprengeni. A sétánk során említettem, igaz, hogy mennyire
csodálom Mr. Buster Keatont?
– Valóban. És? – Strand már bánta, hogy nem ment föl Leslie-vel még
Hazen érkezése előtt.
– Ő tudja, hogy az egész csak kozmikus tréfa. A terveink kudarcot
vallanak, az eredményeink nevet … nevetségesek, minden lépésünknél
csalódunk, arra ítéltettünk, hogy elcsússzunk minden banánhéjon, de ő
sztoikusan fogadja, néma méltósággal, az istenek kacajának zenéjére. Jó
lecke valamennyiünknek. – Harsányan nevetett, ám úgy hangzott, mintha
kínjában zokogna. Most fordította el először a fejét, most nézett először
Strandre. Földúlt volt az arca. – A nyilvánvaló bizonyíték ellenére, nem
vagyok iszákos. Ne csinálj magadnak faragott képeket. Faragott képekkel
vagyok körülvéve. Gyászolja meg ezt a kort. Strand, és aludjon jól. Jó
éjszakát, uram.
Strand habozott. Zaklatott volt. Házigazdájának részeg, de fölényes
nyugalma alatt, az éjszaka alkoholos óráiban miféle nyugtalanság lapul,
miféle segélykiáltás? Megrázta a fejét. Jobb nem belekeveredni. Tengeri
levegő ide vagy oda.
– Jó éjszakát – mondta, és kiment a szobából. Nagyon gyávának érezte
magát. Fölfelé a lépcsőn már tudta, hogy ezt nem mondja el Leslie-nek. Ha
elmesélné, Leslie lerohanna, vitatkozni próbálna Hazennel, megpróbálná
lefektetni, és Strand tudta, hogy ennek semmi, de semmi értelme.
Amikor befeküdt az asszony mellé, Leslie hozzásimult álmosan és forrón.
– Holtfáradt vagyok – mondta Strand. Életében először nem viszonozta a
felesége közeledését. Mindig, mindennek eljön az első előfordulása, gondolta
Strand, és megpróbált elaludni.
 Amikor másnap reggel Strand lement, Hazen a reggelinél ült, és a Timest
olvasta. Teniszruhát és a hajnali hűvösség miatt ócska pulóvert viselt.
Kopasz fején a heg még mindig csúnyán piroslott, ám Strand látta, hogy
szépen gyógyul. Az arcbőre itt-ott még elszíneződött, ám egyébként
egészségesen rózsás volt. Hazen fölállt, hogy üdvözölje Strandet, s amikor
kezet szorítottak, a szeme tiszta, a keze határozott volt. Egy ilyen éjszaka
után, gondolta Strand.
– Remélem, jól aludt – mondta nyugodtan és udvariasan Hazen. – Ketley
magának is hozott újságot… – A pohárszékre mutatott, ahol a másik példány
hevert. – Nem szeretem, ha gyűrött az újságom, s úgy gondolom, ezzel
minden családapa így van.
– Be kell vallanom, ez igaz – ült le Hazennel szemben Strand. Ha Hazen
úgy tesz, mintha az előző éjjel mi sem történt volna, ő aztán nem fogja
fölemlegetni. – Maid később elolvasom. De kérem, ne zavartassa magát.
– Egyelőre eleget olvastam – hajtotta össze és tette félre az újságot Hazen.
– A szokásos katasztrófák. Rendben volt a vacsora?
– Tökéletes volt.
Hazen bólintott.
– Kiváló házaspár Ketleyék. Mit kíván reggelizni? – kérdezte, amikor
Ketley bejött a konyhából. – Juice-t, szalonnát, tojást?
– Pompás lesz. – Otthon nem engedte, hogy Leslie fölkeljen reggelit
csinálni, ezért egy csésze kávéval meg egy zsemlével kellett beérnie. Délre
mindig haldoklott az éhségtől.
– Hallotta, mit kíván Mr. Strand? – fordult Ketleyhez Hazen.
– Igen, uram – felelte Ketley.
– Jut eszembe – mondta Hazen –, mondja meg Ronnynak, hogy ha játszani
akar, a tenisz után állok rendelkezésére.
– Várni fogja, uram – mondta Ketley, és visszament a konyhába.
– Ronny az unokája – magyarázta Hazen. – Tizenegy éves. Játszik a helyi
kölyök baseballcsapatban. – Kávét töltött magának. – Rettenetesen sajnálom,
hogy tegnap este magukra kellett hagynom önöket – mondta Hazen –, de nem
tudtam elszabadulni. Conroy az igazak álmát alussza. Én útközben
szundikáltam egy kicsit mellette. Úgy hallottam, a gyerekei hajnali kettőkor
jöttek meg.
– Remélem, nem zavarták.
 – Egyáltalán nem. Csak véletlenül hallottam megjönni a furgont. A fiatalok
igazán csöndben voltak.
– Egy bárba mentek át Bridgehamptonba, amelyet Eleanor ismer.
– Döbbenetes, hogy ifjú emberek hosszú órákat képesek eltölteni büdös
bárokban. Kivált, ha belegondolunk, hogy Ketley állítása szerint, jóformán
nem is isznak.
Amikor Ketley belépett a pohár narancslével meg a frissen főtt kávéval,
Strand azon tűnődött, vajon mit mesélhetett még Ketley a családjukról.
– Remélem, Caroline nem vett részt az éjszakai mulatságban – mondta
Hazen.
– Nem. Egy darabig tévét nézett, aztán korán lefeküdt.
– Helyes – mondta Hazen. – Délelőttre áthívtam néhány fiatalt teniszezni.
Meglehetősen ügyesek, így hát Caroline-nak a legjobb formájában kell
lennie, hogy fölvegye velük a versenyt.
– Amint látom, ön is játszani fog.
Hazen vállat vont.
– Talán beállok egy-két játszmára. Udvarias ifjak, tisztelik a koromat.
Lépéstávolságon belül tartják a labdát, ha nekem ütik. – Belekortyolt a
kávéba. – Az elrendezés megfelelő?
– Elrendezés? – csodálkozott Strand.
– Kényelmesen elhelyezkedtek? Nem göröngyös az ágy, nem csöpög a
csap, nem hangos a vízvezetékcső?
– Több mint kényelmes – felelte Strand. Lehet, hogy Hazen valóban nem
emlékszik az előző éjszakára, gondolta. Ha így van, annál jobb. – Fönséges.
Remek ház ez.
Hazen szórakozottan bólintott.
– Kellemes ház. No persze, egy hordára való embernek épült. Apáink
családjának. Gyakran érzek kísértést, hogy eladjam. Kivéve az ilyen
napfényes reggeleket. – A napfényben úszó ablakokra, a csillogó óceánra
mutatott. – Ha később kedve lenne úszni, a medencében meleg a víz.
– Nem, köszönöm – felelte Strand. Nem szerette, ha fürdőnadrágban látták,
mert vékony volt a lába. – Csak lustálkodom.
– Amihez kedve van – mondta Hazen. – Itt nincsenek szabályok.
Ezt úgy érti, gondolta Strand, hogy a szabályok olyan ravaszak, hogy senki
sem veszi észre őket.
Ketley jött be a szalonnás tojással meg a pirítóssal, és letette Strand elé.
 – Uram – fordult Hazenhez – telefonja van.
– Ettől féltem – mondta Hazen. – Kérem, kapcsolja a könyvtárba. –
Fölállt. – Elnézést – mondta Strandnek. – Attól tartok, ez hosszadalmas lesz.
Érezze itthon magát. – Kivonult az ebédlőből. Strand észrevette, hogy a lába
hosszú és izmos, akár egy fiatal férfié. Az a sok biciklizés.
Fejcsóválva álmélkodott Hazen testi és lelki alkatán. Örült, hogy Conroy
nem ül az asztalnál. Kínos lesz a következő találkozásuk. Nem vagyok
hajlandó elrontani a napomat, gondolta. Elégedetten fogyasztotta el a
reggelijét, lekvárt kent a pirítósra, és három csésze kávét is megivott, amíg
kiolvasta a Timest. Hazen nem jött vissza, s amikor Strand végzett, kiment a
teraszra, lefeküdt egy napozóágyra, s arcát a reggeli nap felé fordította.

A teniszpálya kicsit arrébb volt a kertben, a ház mögött, gondosan nyírott

sövény védte a széltől. Caroline, Hazen és két fiatalember éppen akkor
kezdtek játszani, amikor Strand odaért. Fölment megkérdezni Leslie-t, meg
akarja-e nézni a mérkőzést, ám az asszony még ágyban volt, ott fogyasztotta a
reggelijét a tálcáról, amelyet Mrs. Ketley hozott föl neki. Közölte Stranddel,
hogy ez az a szombat délelőtt az életében, amikor nem fog csinálni semmit.
– Ha megunom a semmittevést – mondta –, talán fölveszek valamit, és
lejövök a pályához. De ne várjatok. Van egy olyan érzésem, hogy ebédig itt
fogok lustálkodni.
Semmit sem szólt arról, hogy Strand az előző éjjel – szokásával
ellentétben – elutasította.
Strand leült egy vászonszékre az árnyas kis pavilonban a pálya mellett.
Meleg nap volt, s látta, hogy Hazen máris izzad, fehér vászonsapkája már
átizzadt a pereme fölött. Most jön ki az alkohol, gondolta Strand. Legalább
látszik, hogy Hazen is ember. Hazen és Caroline alkottak egy párt, és Strand
tapasztalatlan szemének legalább olyan jól játszottak, mint a két fiatalember,
akik nyilvánvalóan gyerekkoruk óta teniszeztek, méghozzá edzői irányítással.
Hazen hideg fejjel, pontosan játszott, s legalább akkorákat ütött, mint a
többiek. Nem sokat futott, mégis sikerült mindig a megfelelő helyen lennie, s
legalább annyi pontot szerzett, mint Caroline, aki sokat futott, s a háló
közelében látványos, akrobatikus ugrásai voltak. Caroline szemlátomást
élvezte a dolgot, és elégedetten mosolygott, amikor elnyerte az ellenfele
szerváját, vagy védhetetlenül csapott le egy labdát. A fiatalemberek
meglehetősen lekezelően kezdtek, fél sebességgel ütöttek, nem mentek rá a
sarkokra, de miután Caroline és Hazen megnyerték az első két játékot,
püfölni kezdték a labdát, az oldalvonalakat célozták meg, s nem mutattak
tiszteletet sem a korral, sem a női nemmel szemben.
A mérkőzést végül is a fiatalemberek nyerték hét-ötre. Mire vége lett,
további játékosok jöttek. Két másik fiatalember meg egy testes leányzó, be is
mutatkoztak Strandnek, aki természetesen nem tudta megjegyezni a rengeteg
nevet. Strand nem ilyen neveket szokott fölolvasni az osztálynaplóból.
Leültek Strand mellé a pavilon árnyékába, végignézték a mérkőzés végét, és
elfogulatlanul nyilvánítottak véleményt.
– Jó ütés volt. – Vagy egy különösen nehezen megszerzett pont után: –
Hűha!
– Nekem mára ennyi, hölgyeim és uraim – mondta Hazen, miután a
szettlabdát a hálóba ütötte. – Nagyon köszönöm. Caroline, kérem, bocsássa
meg, hogy vereséget hoztam a csapatra.
– Én is elrontottam egy csomó labdát – felelte udvariasan Caroline.
Ugyanolyan jól viseli a vereséget, mint a győzelmet, állapította meg
elégedetten Strand. Önmaga nem volt versenyzőtípus, de nem szívelte az
olyan embereket, akik dühöngtek, ha vereséget szenvedtek. Hazen,
természetesen mentegetőzése közben, éppoly rezzenéstelen maradt, mint
mindig. Strand látta, hogy az ő győzelmei és vereségei nem a teniszpályán
zajlanak le.
A pavilon végében lévő frizsiderből Hazen jókora kanna jeges teát vett ki,
s töltött belőle Caroline-nak meg a két fiatalembernek, akikkel játszottak,
miközben az újonnan jöttek már melegítettek a pályán.
– Hé – szólt Caroline-nak az egyik ellenfele, a magasabb és jobb játékos,
akinek Brad vagy Chad volt a neve. – Igazán remekül játszik, kisasszony.
Vegyes párosban mindenkit lesöpörnénk a pályáról. Itt lesz nyáron?
– Nem – felelte Caroline.
– Kár. A szezon fénypontja lenne. – Jóképű volt, amolyan szabvány szőke-
amerikai módon, ahogyan Strand fogalmazta volna, a modora könnyed és
magabiztos. Talán fiatal koromban komolyabban kellett volna vennem a
teniszt, gondolta Strand.
– Caroline – tette le jeges teáját Hazen –, ugye tudja, hogy bármikor
kijöhet ide. Talán élvezné a részvételt a helyi bajnokságokon.
Caroline gyorsan az apjára pillantott.
 – Boldogan – mondta. – Ha lesz rá időm.
Strand hallgatott. A tegnap éjjeli jelenet után Hazennel csöppet sem volt
biztos benne, hogy örülne, ha Caroline a ház állandó vendége lenne.
– Jöjjön, Caroline – mondta a Brad vagy Chad nevű magas fiatalember –,
legyen a partnerem, kalapáljuk el őket.
Elindultak a pályára, hogy az egyik új fiúval meg a testes lánnyal
mérkőzzenek.
– Elmegyek zuhanyozni – mondta Hazen. – A srácok játéka mindig
lehangol.
– Elkísérem – mondta Strand. – Megnézem, mit csinál a család többi tagja.
– Intett Caroline-nak, aki a hajába túrt, és várta a szervát. Strand megvárta,
amíg Hazen fölvette a pulóverét meg a fehér sapkát, aztán együtt indultak
vissza a házhoz.
– Hónapok óta nem élveztem ennyire a játékot – mondta Hazen. – Hála az
ön remek lányának.
– Szerintem ön is igen jól játszott – mondta Strand.
– Álltam a sarat, ennyi az egész. Mihelyt nem leszek képes rá, a
Sportmúzeumnak ajándékozom az ütőmet. Még négy-öt év… – éreztette
elhaló hangjával az idő támadását. Még mindig izzadt, törölgette az arcát. –
Ezek a fiatalemberek – mondta – kissé öregek a lányához. Ilyenkor a vele
egyidős fiúk többnyire intézetben vagy kollégiumban vannak, és nem tudnak
hazajönni hét végére. Akivel most játszik, huszonnégy éves. Az apja Wall
Street-i cégénél dolgozik, akkor csinál magának szabadidőt, amikor csak
akar. Nagyon magabiztos, már ami a hölgyeknél elért sikereit illeti. – Hazen
sokatmondón nézett Strandre. – Persze nőtlen.
– Szerintem úriember módjára viselkedett.
Hazen nevetett.
– Nem azt mondom, hogy gyerekeket szokott megerőszakolni. De talán nem
ártana figyelmeztetni Caroline-t, hogy a fiú jóval idősebb nála. Talán nem
haragszik meg, ha nyíltan kimondom: úgy látom, hogy a kislány eddig
fölöttébb nagy védettségben élt. Csöppet sem olyan, mint azok az ifjú
hölgyek, akiket az itteni nyári partikon szoktam látni. Tudja, elvált, gazdag
szülők gyermekei, ahol a szülők isznak, és gyakran cserélgetik a
partnereket… szóval…
– Az édesanyja nagyon vigyáz rá – mondta Strand, de titokban
bosszankodott a rejtett figyelmeztetésen. – A család bébije meg minden.–
Hirtelen rájött, hogy szinte vádolja Leslie-t, hát gyorsan hozzátette: – Biztos
vagyok benne, hogy Caroline tud vigyázni magára.
– Kár lenne, ha nem tudna – felelte komolyan Hazen. – Van benne valami
eredendő ártatlanság. S ez túlságosan ritka ahhoz, hogy kockára tegyék. Ami
a teniszjátékát illeti… – Hazen vállat vont – meglepően pontosan tudja
magáról, hogy milyen jó.
– Nem eléggé – szólt Strand –, mesélte nekem, hogy ezt meg is mondta
önnek
Hazen mosolygott.
– Az is ritkaság, hogy ilyen fiatalon valaki ilyet mondjon. Önnek sohasem
mesélte, hogy mit szeretne csinálni a középiskola befejezése után?
– Nem igazán – válaszolta Strand. – Azt hiszem, ő is úgy van ezzel, mint
manapság a legtöbb vele egyidős fiatal, aki semmiben sem igazán tehetséges:
várja, hogy majd csak lesz valahogy.
– Nem említette, hogy mezőgazdasági egyetemre szeretne menni, valahová
nyugatra?
– Mezőgazdaságira…? – ismételte hitetlenkedve Strand. De az isten
szerelmére, miért kellene az ilyesmit eltitkolni előle? – Most hallok róla
először. Miért? Önnek ezt mondta?
Hazen a fejét rázta.
– Csak annyit mondott, hogy olyan helyre szeretne menni, ahol az élet
egyszerűbb, és nem beton veszi körül.
– Igaz, hogy a City College-t nem préri veszi körül – mondta Strand. – De
egészen jó iskola, olcsó is, ráadásul Caroline otthon lakhatna. – Elhatározta,
hogy ha négyszemközt lesznek, majd beszél a lányával.
– A pénz nem olyan nagy gond – mondta Hazen. – Ösztöndíjat mindig lehet
szerezni.
– Nem Caroline eredményeivel. Eleanor természetesen kapott, ám
Caroline nem jó tanuló.
– Említett mást is, ami hasznos lehet – mondta Hazen. – Manapság egyre
több sportösztöndíjat adnak nőknek, és…
– A teniszjátéka megfelelhet a Central Parkban, de Caroline is tudja, hogy
nem viszi vele sokra…
– Nem a teniszre gondoltam – szólt közbe Hazen. – Egyetértek önnel. De
észrevettem, milyen gyors a kislány. Rendkívül gyorsan fut. Megkérdeztem,
versenyzett-e valaha is; mire azt felelte, hogy a múlt hónapban megnyerte az
iskolai futóversenyt száz yardon.
– Igen – mondta Strand –, emlékszem No de… sportnap egy kis
magániskolában
– Azt is megkérdeztem, mérték-e az időt, és kiderült, hogy 13 körül futja a
száz yardot. Olyan kislánynál, akivel nem foglalkozott soha edző, ez igen jó
eredmény. Megfelelő edzővel megközelítheti az olimpiai rekordot.
Sajnálatos, hogy az iskolája nem vesz részt semmiféle iskolák közötti
programban, másként már számtalan jó iskola versengene Caroline-ért. Jól
ismerem egy Truscott College nevű intézmény reklámfőnökét – az iskola
Arizonában van, és az már aztán igazán nyugat –, s azt hiszem, ha ez a
barátom megemlítené ott, hogy láttam egy ígéretes tehetséget, könnyen
fölkelthetné a testnevelés tanszék érdeklődését. Ráadásul az iskolának erős
mezőgazdasági kara van.
– Beszélt erről Caroline-nak? – kérdezte aggodalmasan Strand, aki már
sejtette, hogy újabb nagy családi komplikációknak néz elébe.
– Nem – felelte Hazen. – Úgy gondoltam, jobb előbb önnel meg az
édesanyjával beszélni, mielőtt reményeket ébresztenék.
– Köszönöm – mondta szárazon Strand. Bosszantotta, hogy a lánya
bizalmas információt kegyeskedett adni magáról egy jóformán idegen
embernek, olyan információt, amelyet eltitkolt a szülei elől. Ha odahaza
vendégek voltak náluk, Caroline egy szótagos válaszokat adott a kérdésekre,
és igyekezett minél előbb elvonulni a szobájába. – Beszélnem kell ezzel a
lánnyal.
– Mindenesetre úgy gondoltam – mondta Hazen –, nem árt, ha ön meg a
kedves felesége ismerik a lehetőségeket.
– Fura időket élünk – mosolygott Strand. – Amikor egy lány futással
szerezhet jogot a továbbtanulásra. Lehet, hogy veszek egy stoppert, és ezentúl
a diákjaim idejét fogom mérni, ahelyett, hogy vizsgákkal nyaggatnám őket.
– Ha úgy gondolják, hogy érdekli önöket a dolog, szívesen fölhívom a
barátomat.
– Nagyon kedves, hogy segíteni akar, de nyilván éppen elegendő dolga van
azon kívül, hogy kiderítse, hogy tanulhatna a lányom farmgazdálkodást
háromezer mérföldnyire az otthonától.
– Ha jól értettem, Caroline nem gazdálkodni akar. Állatorvos szeretne
lenni, s ez éppen megfelelő indulás lenne.
 – Állatorvos… – Strand nem tudta titkolni a bosszúságát. És eszébe jutott
a beszélgetés Judith Quinlannel, amikor a tanárnő tréfásan említette, hogy ha
abbahagyná a tanítást, állatorvos szeretne lenni. Talán valamiféle új őrület
tarol a városi nők körében? – Állatorvos – ismételte. – De hiszen soha nem
volt még kutyánk vagy macskánk sem! Azt nem mondta, hogy honnan vette ezt
az ötletet?
– Megkérdeztem, de szégyellt válaszolni… talán zavarban volt – mondta
Hazen. – Valamiféle magánokokról motyogott, hát nem erőltettem.
– Önnek mi erről a véleménye? – kérdezte szinte támadón Strand.
Hazen menet közben vállat vont.
– Azt hiszem, korunkban divat megengedni a fiataloknak, hogy maguk
válasszanak pályát. Bár szerintem ez a megoldás éppoly jó, mint bármely
másik. Úgy érzem – persze lehet, hogy illúzió csupán –, hogy ma boldogabb
ember lennék, ha az apám nem dönti el, hogy mit tegyek az életemmel. Ki
tudja? – Kíváncsian, összehúzott szemmel nézett Strandre. – Föltéve, ha
minden egyéb ugyanilyen lett volna, ha tizenhét évesen szabadon választhatott
volna – ugyanígy választott volna?
– Hát – feszengett Strand –, nem. Az volt az álmom, hogy történész legyek,
nem pedig az, hogy továbbadjak néhány egyszerű tényt fegyelmezhetetlen
kölyköknek. Ha a Harvardra vagy Oxfordba mehettem volna, eltölthettem
volna néhány kellemes évet Európa levéltáraiban és könyvtáraiban… –
szomorúan nevetett. – De pénzt kellett keresnem. Mindössze annyit tehettem,
hogy megszereztem a diplomámat a City College-ban. Talán ha erősebb
lettem volna… Nos, nem voltam erősebb. Régi álmok. – Most ő vonta meg a
vállát. – Évek óta nem gondoltam rájuk.
– És ha a Harvardra járhatott volna – folytatta Hazen –, eltöltött volna tíz
évet Európában, ha tudós lehetett volna, ha a könyvtárak polcain ott
sorakoznának a nagy becsben tartott művei, nem lenne most... – kereste a
megfelelő szót – mondjuk így, elégedettebb?
– Talán – felelte Strand. – Talán nem, Sosem fogjuk megtudni,
– Hívjam föl azt az embert a Truscottnál? – Strand már észrevette, hogy
Hazen képes a tanút úgy sarokba szorítani, hogy a válasz csupán igen vagy
nem lehet.
Strand hallgatott. Arra gondolt, milyen lenne a lakás, ha Caroline elmenne,
előbb csak egy távoli iskolába, aztán véglegesen. Leslie-nek meg neki is
szembe kell majd nézniük az üres szobák kérdésével.
 – Most nem tudok válaszolni – mondta. – Meg kell beszélnem a
feleségemmel. Nehogy azt higgye, nem vagyok hálás az érdeklődéséért, de…
– Ennek semmi köze a hálához – mondta tárgyilagosan Hazen. – Ne
feledje, hogy nekem is bőven akad miért hálásnak lennem. Jó okkal hihetjük,
hogy én nem állhatnék ma itt önnél – sőt sehol –, ha Caroline akkor nem lép
közbe a parkban.
– Azt sem tudta, mit tesz – mondta Strand. – Kérdezze csak meg, Részéről
csupán reflexszerű cselekvés volt.
– Annál csodálatraméltóbb–válaszolta Hazen. – De nem sürgetem.
Beszélje meg a feleségével meg a kislánnyal, aztán tudassa, hogyan
határoztak. Ebéd egykor. Meghívtam néhány barátomat, lesz köztük kettő,
akikkel talán szívesen elbeszélget. Egy történelemprofesszor a Southampton
College-ból meg egy angol szakfelügyelő.
A tökéletes házigazda, gondolta Strand. Ha a vendége berepülőpilóta
lenne, nyilván két másik berepülőpilótát ásna elő, hogy el tudjanak
beszélgetni ebéd közben.
A házhoz érve Strand magas, nagyon vékony fiúcskát látott az udvaron
állni, kétféle baseballkesztyűvel a két kezében
– Itt a másik csapatom – mondta Hazen, – Beállna bírónak?
– Megteszem, ami tőlem telik – felelte Strand
– Jó reggelt, Ronny – szólt a fiúnak Hazen. – Ez Mr. Strand, Ő fog
bíráskodni,
– Jó reggelt, uram – A fiú átadta Hazennek a fogó kesztyűjét. A pázsitra
menőben Hazen ütögette a lepkés kesztyűt. Letette a törülközőjét a „ház"
mellé, Ronny pedig igen komolyan elindult dobótávolságba. Hazen a
törülköző mögé kuporodott, könnyedén meghajolt, Strand meg elfoglalta a
helyét a háta mögött, s megpróbált nem mosolyogni.
– Öt bemelegítő dobásod van – kiáltotta a fiúnak Hazen –, a többi már
élesben megy. A jelzések a szokásosak, Ronny. Egy, kettő, illetve három
ujjal.
– Igen, uram – mondta Ronny. – A mozgása kidolgozott volt. Kis, éles
mozdulatok sora, majd az egész teste elfordult, mielőtt megfordult, és dobott.
Tizenöt percnyi játék után, amelynek során Strand nagylelkűen tíz-négy
arányt hozott ki, Hazen kiegyenesedett, odament a fiúhoz, és kezet fogott vele.
– Szép játék volt, Ronny. Tíz év múlva alkalmas leszel rá, hogy a
legjobbak között játsszál. – Odaadta a fiúnak a kesztyűt – Ronny most
mosolyodott el először –, és Stranddel bementek a házba.
– Ez kedves dolog volt – mondta Strand.
– Rendes kölyök – felelte lezseren Hazen. – Bár sosem lesz belőle
valamirevaló játékos. Túlságosan lassú, sosem érhet oda idejében. Nehéz
napja lesz, amikor majd rájön erre. Én is szerettem a baseballt, s aztán eljött
a napja, amikor megértettem, hogy sosem leszek igazán jó. Így átváltottam a
hokira. Ahhoz volt tehetségem – kellemetlenül vigyorgott. – Brutalitás és
ravaszság. Kösz a bíráskodást. Ebédnél találkozunk. Most megyek
zuhanyozni. Meg fog lepődni, hogy micsoda munka tíz percen át behajlított
térddel állni. – A ház oldalszárnya felé indult.
Strand nem ment föl a hálószobába, ahol a felesége valószínűleg még
mindig a szombat délelőtti semmittevést élvezte, Még nem tudott volna
Leslie-vel beszélni. Inkább kiment a medencéhez, ahol Eleanor és Jimmy
napozott.
Eleanor a hasán feküdt egy matracon, bikiniben, Jimmy mellette guggolt, és
a hátát olajozta. Eleanor kikapcsolta a melltartóját, hogy lesüléskor ne
maradjon csík a hátán, s kis híján kilátszó keblével, legalábbis Strand szerint,
határozottan erotikus volt. A lány teste, karcsú derekával, domború
tomporával és selymes bőrével nyugtalanítóan az anyjáéra emlékeztetett, s
egyetlen pillantás után, amelyet akkor vetett rá Strand, amikor leült a
napozóágy szélére, a férfi inkább a tengert szemlélte. Eleanor és Jimmy
betűjátékot játszottak. Az egyikük mondott egy betűt, a másik hozzátette a
következőt azzal a céllal, hogy ellenfele ne tudjon olyan újabb betűt
hozzátenni, hogy értelmes szó alakuljon ki, s így veszítsen egy pontot.
– K – mondta Eleanor. – Szia, apa. Mit csinál Miss Wimbledon 1984?
– Megfuttatja a fiúkat – felelte Strand. Bárcsak fölvenné Eleanor a
melltartóját.
– I – mondta Jimmy.
– Hát persze, Jimmy – mondta Eleanor, majd Strandhez fordult. –
Egyhangúlag meg kell köszönnünk a Central Park rémének ezt a fényűzést,
amelyhez juttatott minket. T, Jimmy. Még nem láttam nagylelkű házigazdánkat.
Mit tervez a szórakoztatásunkra?
– Ebédet – felelte Strand.
– Kár – mondta Eleanor. – Ugye elnézést kérsz majd a nevemben?
Ebédelni hívtak. Egy fickó, akivel Bobby bárjában ismerkedtem meg, értem
jön ma. Verseket ír. Kis lapoknak. Ne nézz olyan csúnyán, apa. – Nevetett. –
Meglehetősen rossz költő, de van rendes állása is. T, Jimmy.
– Véletlenül találkoztatok, mi? – mondta Jimmy. – Epedve várt tegnap
este. Ú.
– Ez ügyes volt, Jimmy. – Strand nem tudta, vajon azért mondja ezt
Eleanor, mert az öccse elárulta, hogy az előző esti randevú előre meg volt
szervezve, vagy azért, mert Ú-t mondott. Eleanor sóhajtott. – Okos fiú vagy.
Visszakérdezek. Mire gondoltál?
– Kitúr – mondta diadalmasan Jimmy.
– Nyertél – felelte Eleanor. – Rengeteg szót tudsz. Mindig megver –
mondta az apjának. – És állítólag én lennék a család esze.
– Készen vagy – csavarta a kupakot a napolajra Jimmy. – Akarsz még
játszani?
– Most nem – felelte Eleanor. – A nap elbutít. Úgyhogy most süttetem
magam, amíg a lovagom értem nem jön.
– Úszom pár hosszt – állt föl Jimmy. Magas és vékony volt, akár az apja,
kilátszottak a bordái, s nagy, erőteljes orra is ugyanolyan sűrű, sötét
szemöldök alól meredt előre. Strand kicsit bánatosan hasonlította össze a fiát
azokkal a fiatalemberekkel, akiket az imént teniszezni látott. Míg azok
karcsúak és izmosak voltak, Jimmy egyszerűen vézna, s nem úgy nézett ki,
mint aki akár egyetlen játszmát kibírna a teniszpályán. Jimmy szerint a sport
minden formája csak megrövidíti az életet és fárasztó. Legalább olyan
veszély nem fenyeget, gondolta Strand, hogy Hazen sportiskolába próbálja
küldeni Jimmyt.
Jimmy a vízbe csobbant, és vígan úszkált, de valami olyan stílusban,
amelyet Strand a legnagyobb nehézségek árán sem tudott volna meghatározni.
– Ki a lovag, ahogyan nevezed, aki ebédelni visz? – kérdezte Strand.
– Nem ismered – felelte Eleanor.
– Ő az, akiről meséltél? A görög szigetes?
Eleanor egy pillanatig habozott.
– Igen – mondta végül. – Az ő ötlete volt, hogy találkozzunk semleges
terepen. Persze ha nem akarsz, nem kell találkoznod vele.
– De akarok – tiltakozott Strand.
– Teljesen szalonképes, nem kell aggódnod – mondta Eleanor.
– Nem amiatt aggódom.
– Édes, jó, apa.
 – Szerinted udvarias csak így lelépni, meg sem kérdezni Mr. Hazent?
Hiszen még nem is találkoztál vele itt, ugyanakkor a házában töltötted az
éjszakát.
– Nem tehetek róla, hogy tegnap nem ért haza vacsorára – válaszolta
Eleanor. A hangja védekező volt. – Különben is, lerója a tartozását Caroline-
nak, neked és anyának, és biztos vagyok benne, hogy ennyi elegendő neki.
Tartozás, gondolta Strand. Kellemetlen megfogalmazás.
– Vacsorára visszajössz?
– Ha akarod.
– Akarom.
– Visszajövök – sóhajtotta Eleanor.
– Eleanor – mondta Strand, és azt kívánta, bárcsak a lány fölülne, és
fölvenné a melltartóját. – Szeretnék kérdezni valamit.
– Mit? – kérdezte gyanakodva a lány.
– Caroline-ról van szó. Szerinted eléggé nagylány már ahhoz, hogy
kollégiumba menjen?
– Az ő korában én már ott éltem – válaszolta Eleanor. – De különben is, a
Citybe megy. Az pedig nincs messze. Csak a város másik felében.
– És ha meggondoljuk magunkat?
– Miből fogjátok fizetni a tandíjat meg a szállást? Pluszmunkát vállaltok?
Nem hinném, hogy a ti korotokban…
– De ha meg tudnánk oldani?
– Hogyan?
– Valahogyan. – Attól félt, hogy Eleanor fölvisít, mihelyt elképzeli
Caroline-t sportdresszben.
Eleanor végre összekapcsolta a melltartóját, és fölült.
– Ha az igazat akarod hallani – mondta –, szerintem jobb lenne neki otthon.
Éretlenebb, mint amilyen én voltam ebben a korban. Sokkal. Hogy mást ne
mondjak, soha nem járnak hozzá fiúk, még telefonon sem hívják. Nem vetted
észre?
– Nem nagyon – ismerte be Strand.
– Amikor én annyi idős voltam, éjjel-nappal csörgött a telefon.
– Ez biztos.
– Caroline azt hiszi, hogy csúnya – folytatta Eleanor. – Hogy nem tetszik a
fiúknak. Ezért szereti elverni őket a teniszpályán. Én legalább az eszemmel
főztem le a férfiakat. – Elégedetten nevetett. – Ez elegánsabb és tartósabb is.
 – Csúnya? – döbbent meg Strand. – Caroline?
– Szülők – legyintett Eleanor. – Azt hiszed, ha nekem gyerekem lesz, olyan
vak leszek, mint te?
– De hát nem csúnya. Mr. Hazen éppen az imént mondta, hogy milyen
bájos.
– Vénember – vágta rá Eleanor. – Az ilyennek a dicsérete mit sem ér. Az
az igazi, amikor egy tizennyolc éves srác megszorongat a moziban.
– No és ha azt mondom, hogy… ha nem is szép kifejezetten… de… nagyon
csinos?
– Elvakult apai szeretet – közölte könyörtelenül Eleanor. – A
véleményemet kérdezted a húgomról. Most azt szeretnéd, hogy azt mondjam,
amit hallani akarsz, vagy azt mondjam, amit gondolok?
– Így nem lehet föltenni a kérdést – tiltakozott Strand.
– Lehet, vagy sem, mit akarsz?
– Erre csak egy dolgot lehet válaszolni – próbálta megőrizni a méltóságát
Strand.
– Az orra miatt tartja magát csúnyának. A dolog ilyen egyszerű. Első
osztályos kora óta gúnyolják miatta. A te orrod, és neked remekül áll,
Jimmynél sincs vele semmi baj, majd hozzánő. Ám Caroline számára, amikor
olyan orrok is vannak a családban, amilyen anyáé és – nézzünk szembe a
tényekkel – az enyém, ez az orr a Strandek végzetes családi átka. Apa, érts
meg – folytatta most már gyöngédebben, látva az apja megbántott arcát –,
nem azt mondom, hogy Caroline joggal érez így, hogy nem csodálatos kislány,
de ez van. Ha pedig egy lány úgy érzi, hogy nem szép, és távol van az
otthonától, apuci és anyuci szerető támogatásától meg a biztonságos
ágyikójától, ahová esténként megtérhet, igencsak hajlamos a karjába hullani
az.., no igen… az első pasasnak, aki szépnek mondja, teljesen mindegy, hogy
az illetőnek mik a szándékai. A tanácsomat kéred? Tartsd otthon Caroline-t,
amíg felnő.
Jimmy éppen kimászott a medencéből, lerázta magáról a vizet, és fülelni
kezdett.
– És tőle ne kérdezz semmit – tette hozzá Eleanor. – Ezt is tanácsolom.
– Egyszer meg fogom tőled kérdezni, Eleanor – mondta Strand –, hogy a
magam életével mit kezdjek.
– Maradj ilyen. – A lány fölállt, és arcon csókolta az apját. – Nem
viselném el, ha megváltoznál.
 Strand egyedül volt a teraszon. Eleanor fölment, hogy fölöltözzön az
ebédhez, Jimmy pedig a parton bóklászott. Strand örült, hogy Leslie nem jött
le. Ha Strand aggódott valamiért, Leslie mindig megérezte, márpedig most
aggódott, és Leslie kiszedte volna belőle az okot, s az egész ragyogó
délelőttje el lett volna rontva. Mára éppen elegendő, hogy a család egy tagját
kínozzák a huszadik századi élet problémái.
Strand azon gondolkozott, hogy fölmegy, fürdőnadrágot vesz, és úszik
egyet a medencében. Éppen nem volt ott senki, nem látták volna vékony lábát,
vézna testének hasonlóságát Jimmyéhez. Éppen föl akart állni, amikor Mr.
Ketley lépett ki a házból.
– Mr. Strand – mondta –, egy úr keresi Eleanor kisasszonyt.
– Mondja meg neki, kérem, hogy fáradjon ide – válaszolta Strand.
Amikor a fiatalember kilépett a teraszra, Strand fölállt, hogy üdvözölje.
– Eleanor apja vagyok – szorította meg a fiatalember kezét. – Egy perc, és
itt lesz. Öltözik.
A fiatalember bólintott.
– Giuseppe Gianelli vagyok – mondta. – Bosszantóan dallamos egy név. –
Nevetett. – A barátaim Joe-nak szólítanak. – Strand olyan huszonnyolc-
huszonkilenc évesnek nézte. A hangja mély és kellemes volt, ő maga
döbbenetesen jóképű: nagy, zöld szem apró aranypöttyökkel, kreol bőr, sűrű,
göndör fekete haj. Majdnem olyan magas volt, mint Strand, fehér nadrágot,
szandált és kék pólót viselt, amely szabadon hagyta izmos karját, kissé
megfeszült széles vállán, a derekán viszont bő volt. Strand örült, hogy nincs
fürdőnadrágban.
– Kellemes kis hely – pillantott körül Gianelli. – Valakinek igen előrelátó
ősei lehettek.
– Amikor a fiam meglátta tegnap este, fölkiáltott: „Ez ám a palota!"
Gianelli nevetett. A nevetése is könnyed és kellemes volt, jól illett lassú
beszédéhez.
– A jó öreg Jimmy – mondta. – Tegnap neki is nagy éjszakája volt.
– Mit művelt? – kérdezte Strand. – Berúgott?
– Jaj, dehogy – mosolygott Gianelli. Szoborszerűen férfias, merész vonalú
arca hirtelen és meglepően ellágyult. – Ha berúgott volna, természetesen nem
beszélnék róla az édesapjának. Nem, mindössze egy vagy két sört ivott.
Hanem koncertet adott.
– Mivel? – csodálkozott Strand. Sikerült ugyanis rábeszélnie Jimmyt, hogy
ne hozza magával az elektromos gitárját, mert még egy milliomos
vendégszeretetének is vannak határai.
– Az egyik lánynál volt egy gitár – mondta Gianelli. – Eleanor megkérte,
hogy adja kölcsön a hangszert Jimmynek, Jimmy pedig bedobta magát, a
zongoristával együtt. Nagyon tud a fiú, Mr. Strand.
– Mind ez ideig – felelte Strand – nem tettem szert akkora műveltségre az
új zene területén, hogy kellőképpen tudjam értékelni.
– Ott kellett volna lennie tegnap éjjel – folytatta Gianelli. – Jimmy
legalább egy óra hosszat játszott. Eleanor nem említette?
– Ma délelőtt mást kellett megbeszélnünk – válaszolta Strand, és tudta,
hogy nyilván nagyképűnek hangzik. – Jimmy állandóan arról beszél, hogy az
új hangzást keresi, én pedig biztosra vettem, hogy majd szól, ha megtalálta.
– Nem tudom, mit talált meg a múlt éjjel – mondta Gianelli–, de valamit
megtalált.
– A jövőben lehet, hogy el kell kísérnem a gyerekeimet, amikor éjszaka
szórakozni mennek.
– Van annál rosszabb is – mondta szívélyesen Gianelli. – Megengedi, hogy
leüljek?
– Elnézést – mentegetőzött Strand. – Természetesen.
Mindketten leültek.
– Eleanor azt mondta, csak egy perc – szólalt meg Strand. – De tudja, mit
jelent egy perc egy randevúra készülő nőnél.
– Eleanor igazán meglehetősen pontos – felelte Gianelli. – Ebből a
szempontból nincs okom panaszra.
Úgy beszél Eleanorról, mintha a tulajdona lenne, gondolta bosszúsan
Strand. De vigyázott, hogy a fiú ne vegye észre. Ha Eleanor nem váratja meg
Giuseppe Gianellit, akkor bizony rendhagyóan viselkedik. Eleanor a
családban a pontatlanságáról volt híres. Csak később jönnek majd a
meglepetések, fiatalember, gondolta kárörvendve Strand. Már ha lesz
később.
– Beszélt rólam Eleanor? – nézett mélyzöld szemével nyíltan Strand
szemébe Gianelli. Ebben a pasasban van valami, gondolta Strand. – Mármint
valami érdekeset?
 – Azt mondta, hogy verseket ír–válaszolta Strand. – Aztán hozzátette, hogy
ne vágjak olyan rémült képet, mert rossz verseket ír, viszont van rendes
állása.
Gianelli nevetett. Strandnek nehezére esett nem éreznie melegséget ettől a
halk, kellemes nevetéstől.
– Eleanor aztán nem akármi, nem igaz?
– De – helyeselt Strand. – Mindenesetre nem idézett az ön verseiből.
– Szerencséje volt, Mr. Strand – mondta Gianelli.
– De azt sem említette, hogy milyen állása van. – Úristen, gondolta Strand,
Úgy beszélek, mint holmi régimódi atya, aki a lánya kérőjének társadalmi
helyzetét tudakolja. – Eleanor igen sok fiatalembert ismer, s a legtöbbjüknek
meglehetősen különleges foglalkozása van.
– Az enyém nem az – sóhajtott Gianelli. – Bárcsak az lenne! Az apámnál
dolgozom, aki építési vállalkozó. Cementtel, téglával, munkaszervezéssel,
szállítással foglalkozom. Mindezt részemről csupán ideiglenes
eltévelyedésnek tekintem. A verseimet az apám se tartja egyébként sokra.
Szerinte a Wharton Közgazdasági Főiskolán a rohadt kommunisták befolyása
alá kerültem. – Nevetett, mintegy az apján.
A középnemzedék, gondolta Strand, az apa ingujjban, a fia fehér nadrágban
a Hamptonok vidékén. Gianelli. Vállalkozó. Újságolvasó, mozinéző, aki látta
A keresztapát. Vajon milyen kapcsolatban állhat a maffiával? A Cosa
Nostrával? A fiú a filmben is egyetemet végzett. Strand elszégyellte magát,
és témát változtatott.
– Eleanor említette azt is, hogy egy görög szigetre mennek az idén nyaralni.
– Fürkészőn nézte Gianellit, hogyan reagál. Semmi.
– A sziget neve Spetsai – mondta könnyedén Gianelli. – A barátaimnak
van ott egy vízparti háza. Nem messze Onassis korábbi palotájától, amely ma
már üresen áll. Az ötlet egy éjjel jutott eszembe, amikor az embernek ötletei
szoktak támadni.
Strandnek soha életében nem jutott volna eszébe, sem éjjel, sem nappal,
hogy három hetet töltsön egy szigeten, nem messze egy görög hajómágnás
házától, egy nővel, aki nem a felesége, de erről nem tett említést.
– Ha meg nem sértem – mondta inkább –, hol ismerkedtek meg Eleanorral?
– Ó, egy szokásos estén Bobby bárjában – válaszolta könnyedén Gianelli.
– A múlt nyáron. Mindketten ott voltunk, és véletlenül szóba elegyedtünk.
 Szóba elegyedtek, gondolta Strand, és visszaemlékezett, hogy ő milyen
nehezen szerezte meg Leslie címét és telefonszámát, hogy egy évet várt, amíg
föl merte hívni, aztán hogyan szorongott az apja meg az anyja dühös
pillantásainak kereszttüzében, amikor végre megjelent a családi nappaliban,
hogy vacsorázni és színházba vigye a lányt. Szóba elegyedtek, aztán jöhet a
sziget az Égei-tengeren, és aztán? Ezt a nemzedéket, gondolta, már semmi
sem feszélyezi. Elvben ezt helyeselte is. De a gyakorlatban? Ebben már nem
volt olyan biztos, amint ott várakozott a napsütésben ezzel a fiatalemberrel,
aki ebédelni viszi a lányát, és onnan, ki tudja, még hová?
– Fölfedeztük, hogy egyformán gondolkozunk sok mindenről – mondta
Gianelli.
– Például? – kérdezte Strand.
– A nem ivásról – vigyorgott Gianelli. – Mindarról, amit New Yorkban
szeretünk és gyűlölünk.
– Mindezekről valóban el lehet egy ideig beszélgetni – jegyezte meg
szárazon Strand.
– Úgy hajnali háromig.
– A költészeten kívül mihez lenne kedve?
– Komolyan tudni akarja? – nézett Strandre nyíltan Gianelli,
– Természetesen.
– Brownban én szerkesztettem az újságot. Odajártam egyetemre. Azt
szerettem. Talán csak azért, mert ott állt a nevem az újságon. Hiúság. De azt
hiszem, több volt ennél. Azt reméltem, apám majd ad pénzt, hogy valahol
elindíthassak egy kisvárosi lapot. Kis, kertes házban élnék, a magam főnöke
lennék, apró keresztes hadjáratokat indíthatnék, meg minden: a bűnözőket
börtönbe juttatnám, vigyáznám a szakszervezetek tisztességét, leleplezném a
csalásokat, támogatnám a tisztességes képviselő megválasztását, segítenék
rendet teremteni a könyvtár dolgaiban és az ingatlanügyekben, harcolnék,
hogy ne legyen több Vietnam meg Watergate, szóval ilyesmi. A gazdag fiúk
romantikus, idealista amerikai álmai. Nyomot hagyni a kor történetében, a
magam szerény képességei szerint. „Pénzről ne is álmodj" – mondta az apám.
Téma befejezve.
Milyen készségesen beszél az új nemzedék önmagáról, gondolta Strand.
De ez a maga módján elbűvölő.
– Eleanornak beszélt erről?
– Persze.
 – Neki mi a véleménye?
– Leszavazta – felelte Gianelli. – Egyedül maradtam! Eleanor hatalomra
tör a Harvard közgazdasági karát végzettek holttesteinek halmain, semmi
vonzó nincs számára abban, hogy cikkeket javítson mondjuk a középiskolai
érettségiről egy isten háta mögötti kisvárosban. Ön is bolondnak tart?
– Nem föltétlenül. – Gianelli ötlete Strand számára nagyon vonzó volt,
csakhogy ismerte az ijesztő statisztikákat, hogy Amerikában évente hány kis
üzleti vállalkozás ment tönkre, és hány független kis lapot zabáltak föl a
nagyobbak. – Akkor, gondolom, nem sok ideje lesz majd Görögországra.
– Van jobb is Görögországnál – mondta Gianelli. – Nos, most már tudja
rólam a legrosszabbat – vigyorgott ismét. – Menjek el, és majd megmondja
Eleanornak, hogy kirúgott?
– Maradjon a fenekén – állt föl Strand. – Megyek, megnézem, mi a csodát
csinál.
De amint a ház felé tartott, megjelent frissen és üdén Eleanor, csinos kis
orrát büszkén fennhordva, a fején színes kendővel.
– Szia, Joe – mondta. – Korán jöttél.
– Nem, csak pontosan – állt föl Gianelli. – Semmi baj. Legalább
tájékoztattam apádat a bűneimről meg az erényeimről. Készen vagy?
– Talán nem úgy nézek ki?
– Csodálatosan nézel ki – mondta Gianelli.
– Megteszi – felelte Eleanor. – Viszlát később, apa.
– De mikor? – kérdezte Strand.
– Később. – Eleanor mosolyogva karolt Gianelliba.
És elmentek. Strandnek be kellett ismernie, hogy tényleg pompásan
festenek együtt. Apának lenni bizony sok öröm és sok bánat egyszerre.
A távozásuk után jött le a teraszra Leslie ebédhez öltözve, a hosszú
kartonszoknyában, föltűzött hajjal. Ez a frizura Strandból egyszerre váltott ki
csodálatot és szívfájdalmat.
– Hogy tetszem? – kérdezte bizonytalanul Leslie.
– Gyönyörű vagy – mondta Strand.
Strand nem élvezte az ebédet, pedig tökéletes volt. És a tenger kék volt és
nyugodt, a Southampton College két tanára és feleségük pedig meglehetősen
kedves és mérsékelten intelligens. Strand azonban csak Caroline-t nézte,
pontosabban az orrát. Semmiképpen sem torz, gondolta, és haragudott
Eleanorra, amiért olyan nagy ügyet csinál a dologból; egy másik korban az
ilyen orrot még szépnek is tartották egy nőnél. De kénytelen volt látni, hogy
amíg a meghívott három teniszező fiatalember és két fiatal lány együtt ettek, s
közben sokat csacsogtak és nevetgéltek, addig Caroline az anyja meg a
történelemprofesszor feleségének társaságában ebédelt.
Az ördög vigye, gondolta, Eleanornak igaza volt. Apai elfogultság. A
legszívesebben odament volna Caroline-hoz, a karjába vette volna, és
belesírta volna selymes, szőke hajába: „Drágám, gyönyörű vagy".
Ehelyett azonban a mellette ülő történelemprofesszorhoz fordult.
– Elnézést, uram, mit is mondott?
A professzor, aki kissé Einsteinre hasonlított, s ezt tudta is, ezért növesztett
a tudóséhoz hasonló sörényt, egy pillanatig csodálkozva bámult Strandre.
– Azt kérdeztem, hogy tanította Vietnamot a diákjainak. Mármint az állami
iskolában.
– Nem tanítunk modern történelmet.
– Vietnam nem annyira modern – mondta a professzor. – Hiszen a vele
kapcsolatos összes problémánk a második világháborúra nyúlik vissza.
Elvégre a történelem egy darabból szőtt háló. Az egyetemről a fiúk
némelyike egyenesen a hadseregbe került. Olyan lelkiismereti válságot éltünk
át, amely kis híján három részre hasította tanszékünket.
Strand úgy vélte, ezt a fickót nem kell komolyan venni.
– A mi tantervűnkben nem szerepelt – mondta Strand, és tudta, hogy
goromba, ráadásul nem is szegény professzor tehet róla, hanem a délelőtti
beszélgetések Hazennel és Eleanorral, meg az, hogy ott látja Caroline-t az
anyjával enni. Mert az ő tanszékén nem volt semmiféle hasadás, de a
lelkében sem. Helytelenítette a háborút, írt is ezért a kongresszusi
képviselőjének, az állása kockáztatásával írt alá tiltakozó petíciókat, és
otthon, Jimmy füle hallatára kijelentette, hogy igazat ad azoknak a fiúknak,
akik Svédországba szöktek, vagy bejelentették, hogy lelkiismereti okokból
nem hajlandók fegyvert fogni. Ám mindezt nem mondhatta el a hideg
languszta és libamájpástétom mellett, a tengerparton.
Szerencsére ebben a pillanatban odalépett Hazen, s nem kellett tovább
beszélgetnie Einsteinnel.
– Bocsásson meg, Mr. Strand – mondta. – Beszélhetnénk egy percre?
– Természetesen – állt föl Strand, és követte Hazent a házba.
– Sajnálom, hogy meg kell zavarnom – mondta Hazen feszülten az üres
nappaliban –, de azonnal indulnom kell a városba. Az a reggeli telefon.
Angolosan távozom. Nem óhajtom szétrobbantani a társaságot a
búcsúzkodással. Ugye megérti?
– Természetesen.
– Mentsen ki a kedves feleségénél. Bármilyen kevés időt töltöttünk is
együtt ezen a hétvégén – folytatta Hazen –, rendkívül élveztem. Valamennyiük
jelenlétét – hangsúlyozta. – A legközelebb elvágom a telefonzsinórt.
– Emlékezetes hétvége volt már eddig is – mondta Strand. Ha Jimmy ott
lett volna, s tanúja lett volna az előző éjjel történteknek, a mostani dialóg
hallatán bizonyára azt mondja: „Ezt ismételd meg nyomatékosan, öregem".
– Ugye fölhív a héten? – kérdezte kézfogás közben Hazen. Conroy, a
türelmes kocsis már várta az előcsarnokban sötét öltönyben, majd Hazennel
egyetemben az odakinn várakozó Mercedeshez sietett.

6
A könyvtárak polcain sorakoznának a nagy becsben tartott művei, a
címlapokon az ő neve… De tudja-e a saját nevét ? Ott az a másik ember,
aki a nevét használja, s más életet él. Csupa élet, nem fekszik holmi idegen
ágyban, nem lüktet a fülében a hullámverés vagy a saját vérének az
árama…

– Milyen volt a hétvége? – kérdezte Judith Quinlan.

– Ötcsillagos – felelte Strand. – A szó legjobb értelmében.
Judith nevetett.
– Azt hiszem, értem.
Barátságtalan délután volt záporokkal. A kávézó ablakánál ültek tanítás
után, örültek, hogy legalább még egy negyedórát nem kell kimenni az esőbe, s
hogy túlvannak a napi munkán. Strand mesélt egy keveset Judithnak Hazenről,
és megpróbálta leírni Caroline parkbeli kalandját is, méghozzá dicsekvés
nélkül. Hálásan kortyolgatta a kávéját. Nem sietett haza. Vasárnap nehéz
estéje volt Leslie-vel, miután Conroy kirakta őket a házuk előtt. A Sziget
felől erős volt a városba tartó forgalom, sokáig tartott az utazás. Strand arca
égett a kétnapi napozástól, és tudta, hogy Leslie már észrevette, hogy töpreng
valamin, és nyaggatni kezdi, mihelyt hazaérnek. Nem szokott semmit
eltitkolni a felesége elől, nem is volt ebben gyakorlata, s tudta, hogy ha
Leslie faggatni kezdi, a válaszai hülyék vagy barátságtalanok lesznek.
Szombat este, a házaséletük során először, amikor szeretkezni akart Leslie-
vel, impotensnek bizonyult. Leslie úgy tett, mintha mi sem történt volna, és
békésen elaludt mellette, ám Strand egész éjjel nyugtalanul hánykolódott, s
amikor végre elaludt, homályos, vészjósló álmai voltak. Vasárnap viszont
Leslie közölte, hogy kicsit fáj a feje, és egész nap a szobájában maradt.
Strand nem akart mindezekről beszélni a feleségével, amíg elhatározásra nem
jutott magában Hazen Caroline-ra vonatkozó ajánlatával kapcsolatban, így
egyetlen menedéke a hallgatás volt. De mivel általában szeretett beszélgetni
Leslie-vel, érezte a felesége növekvő nyugtalanságát, látta fürkésző
pillantásait a kocsiban, bár Jimmy és Caroline jelenlétében Leslie
természetesen nem szólt semmit.
Eleanor Gianellival utazott haza. Leslie le is teremtette érte Eleanort.
Jimmy is talált magának egy lányt a bridgehamptoni bárban, ő is kihagyta
az ebédet és a vacsorát, hogy vele töltse az időt, s az utolsó pillanatban
érkezett Hazen házába, hogy együtt utazzon haza a többiekkel.
Egyedül Caroline, aki a két nap alatt tíz teniszmérkőzést játszott, s aki most
kimerülten aludt, feje az anyja vállán, egyedül ő élvezte felhőtlenül a
hétvégét. Meg is jegyezte, mielőtt elszundított:
– Ez aztán az élet.
Strand eltűnődött, hogy vajon ugyanilyen elégedett lenne-e, ha hallotta
volna, mit mondott róla a nővére abban a néhány percben, a medencénél.
Végezetül Strand tudta, hogy úgyis el kell mondania Leslienek mindent, ami
nyugtalanítja, de előbb magában szerette volna rendezni a dolgokat. – Leslie
beleegyezése nélkül bekapcsolta a kocsiban a rádiót, hogy megnehezítse a
beszélgetést, és jól tudta, hogy Leslie ezért is kérdőre fogja vonni.

Az előző éjszakára emlékezve összeráncolta a homlokát, miközben a

kávéját kavargatva nézte az ablaküveget verő esőt.
– Nem úgy nézel ki, mint akinek jót tett az elmúlt hétvége – állapította meg
Judith.
Strand megérintette hámlani kezdő arcát.
– Nem szoktam a naphoz – mondta.
 – Nem úgy értem – felelte Judith. – Valami kellemetlenség ért ma az
iskolában?
– Nem. Nem történt semmi. Se jó, se rossz.
Romero csámborgott be hetykén az irodájába, arcán a szokásos, gúnyos
mosolyával.
– Megtanácskoztam a dolgot magammal, ahogy tanácsolta, és úgy
döntöttem, egye fene, ugyan mit veszíthetek? Akár meg is nézhetem a pasast
meg hogy mit árul.
– Nem árul semmit. – Strand fölírta egy cédulára Hazen irodájának a
címét, és átadta Romerónak. – Írjon neki levelet, hogy érdekelné a dolog.
Akkor talán nem is kell személyesen beszélnie vele.
– Hát nem kísér el hozzá? – kérdezte szinte ijedten Romero.
– Azt hiszem, Mr. Hazen jobban szeretné, ha maguk ketten tisztáznák a
dolgot.
Romero határozatlanul nézegette a papírt, majd zsebre dugta.
– Még hogy levelet írjak! – mondta bánatosan. – Soha életemben nem
írtam még levelet.
– Tanácsolnék valamit, Romero – mondta Strand. – Ha mégis megírná azt
a levelet, úgy írja, ahogyan a dolgozatait szokta, ne úgy, ahogyan beszél.
Romero vigyorgott.
– Kettős nemzetiségem van, mi? – És kisündörgött a szobából.
Strand nem beszélt Judithnak Romeróról, de most, a kávézóban kísértést
érzett, hogy a segítségét kérje a fiú megszelídítéséhez. De tudta, hogy Judith
sosem tanította Romerót, s nem lenne szép kitenni a nőt annak a gúnyos
vigyornak, annak az áthatolhatatlan orcátlanságnak.
– Nem, ahhoz képest, hogy hétfő van, a mai jobb nap volt az átlagosnál –
mondta Strand. – De vannak problémáim.
– Élőlény, növény vagy ásvány?
Strand nevetett.
– Mindhárom. A hétvége tulajdonképpen egészen jól telt… egészen jól. –
Ez gyakorlatilag majdnem igaz volt, eltekintve a vasárnap utolsó, fáradt
óráitól meg a következő munkahét lélekre nehezedő nyomásától. Vagy ha az
ember nem számítja Hazen részeg szónoklatát vagy a jelenetet a
hálószobában.
Strand és Leslie ritkán veszekedtek. Strand mindig mondta Leslie-nek,
hogy mennyire derűs lény, s ez is azok közé a tulajdonságai közé tartozik,
amelyeket a legjobban szeret benne. De nem volt Leslie-ben semmi derű,
ahogy ott ült az ágy szélén komor szájjal, fürkésző tekintettel, amíg Strand
azzal matatott, hogy fölakassza a zakóját, levegye a nyakkendőjét.
– Mi az, Allen?
– Micsoda? – kérdezett vissza Strand.
– Tudod jól. Valamit titkolsz előlem. Mi az?
– Semmi. Fáradt vagyok. – Ásított, majdnem meggyőzően. – Hosszan
beszélgettünk Hazennel Romeróról, tudod, arról a fiúról, aki…
– Tudom – mondta kurtán Leslie. – És azt is tudom, hogy nem ez
nyugtalanít.
– Fáradt vagyok – mondta erőtlenül Strand. – Holnap nehéz napom lesz.
Miért nem halasztjuk el, amíg…
– Nem fogsz kihagyni semmiből. Vagy a partnered vagyok, vagy semmi.
– Hát persze, hogy a…
– Valami aggaszt, méghozzá a családdal kapcsolatban – mondta élesen
Leslie. – Amiről te tudsz, és én nem. A fiatalemberről van szó, aki Eleanorért
jött? Beszéltél vele. Ő nyugtalanít? Láttam az ablakból. Nekem teljesen
normálisnak látszott. Azért, mert olasz?
– Ennél jobban ismersz. Amennyire meg tudtam állapítani, valóban
teljesen normális. És most nagyon kérlek, aludjunk.
– Veszekedtetek Eleanorral? – makacskodott Leslie. – Megint a középkori
elveiddel jöttél?
Strand kísértést érzett, hogy elmondja a feleségének, miről beszéltek
valójában Eleanorral. Az abszurd ötletről, hogy Caroline csúnyának tartja
magát. A hátborzongató dialógust Caroline orráról. Meg Hazen nyugtalanító
ajánlatáról, hogy küldjék el Caroline-t egy távoli iskolába. Csakhogy Strand
még nem volt fölkészülve erre a beszélgetésre. A lelke legmélyéig föl volt
zaklatva, tanácstalan volt. Ha most belefog, egész éjjel veszekedni fognak
Leslie-vel. Az asszony ajkának remegéséből Strand tudta, hogy nem ússza
meg sírás nélkül – Leslie könnyei pedig még a legjobb időkben is
elférfiatlanították.
– Most muszáj aludnom – mondta.
– Hát aludj – felelte az asszony. Fölkelt, és kiment a hálószobából. Egy
perccel később Strand hallotta, hogy nyitott ajtóknál veri a zongorát. Ez
katasztrofális vihart jelzett azon az éjszakai órán.
Strand sóhajtott, fölvette a pizsamáját, és lefeküdt.
 Szinte rögtön elaludt, s amikor az éjszaka közepén fölébredt, már Leslie is
ágyban volt, de a túloldalon, elhúzódva.
Reggel Leslie alvást mímelt, amikor Strandet fölébresztette a vekker, s a
férfi úgy ment el, hogy nem ment vissza megcsókolni a feleségét, mint más
reggeleken. Leslie derűs, jó természetű asszony volt, nem szeretett
veszekedni, de ha megharagudott, a dühe napokig tartott, ilyenkor hideg volt,
távoli és érinthetetlen, és Strand valósággal száműzöttnek érezte magát a
tulajdon házában.

Strand nézte az asztal fölött Judith Quinlant, amint itta a kávét, két kézzel
fogva a csészét a maga kedves, gyerekes módján, nézte szelíd tekintetű,
együttérző és aggodalmas, világos szemét. Egyszeriben úgy érezte, hogy
megbízhat ebben a kedves, egyszerű nőben, aki intelligens és megértő, akit
nem érintenek közelről az ő problémái, és egészen biztos nem fog tőlük sírva
fakadni,
– Gondjaim vannak – mondta. – Családi ügyek. Semmi tragikus.
Döntéseket kell hoznom. Ha az ember már fölnevelt két gyereket, azt hiszi,
boldogul a harmadikkal is. Nem igaz. Mindegyik más. Ami az egyiknél ment,
az egyáltalán nem biztos, hogy megy a másiknál is. Talán túlságosan sokat
aggódom, talán hagynom kellene, hogy a dolgok menjenek a maguk útján…
Ahogyan engem fölneveltek… – Vállat vont. Ő egyetlen gyerek volt,
magányos, az apja jóval idősebb volt az anyjánál, beteges, sikertelen ember,
akinek nem jutott ideje művelt fiára. – Az én családomban – folytatta Strand
– nem ismerték az áradó szeretetet. – Szárazon nevetett. – Talán
szentimentális elképzeléseim vannak, hogy milyen legyen egy igazi család.
Mindenesetre úgy képzeltem, hogy ha majd saját gyerekeim lesznek, felelős
leszek értük, oltalmazom őket. És szerencsére – vagy sajnos – a feleségem
ugyanígy érzett mindig. Közünk van, talán túlságosan is, önzőn is sok közünk
az életükhöz. Nem tudom. Ahogyan valaki a hétvégén mondta nekem,
aszinkronban vagyok az idővel…
– Bajban vannak? – kérdezte komolyan Judith. Strand látta az asszony
szemén, hogy gondolatban elősorol minden veszedelmet, amelyek fiatal
emberkéket fenyegethetnek manapság New York Cityben, és mérlegeli,
mennyire súlyosak ezek a bajok.
 – Semmi vész – mosolygott Strand. – Inkább az ellenkezője. – Aztán
elmesélte Judithnak Hazen ajánlatát, hogy küldjék Caroline-t abba a távoli
kollégiumba, és miért. Eleanor reagálásáról nem beszélt, sem arról, hogy
Eleanor szerint miért kellene Caroline-t otthon tartani. Túlságosan fájdalmas
lett volna... most, amint beszélt erről, ismét föltámadt benne a harag. – A
közvetlen reakcióm az volt, hogy nemet mondok– folytatta –, attól tartok, a
hiúságomon esett csorba. Hogy kihagynak a döntés folyamatából, hogy
képtelen vagyok gondját viselni a gyerekeimnek… valahogyan Hazentől, az
egész hétvégétől… vesztesnek éreztem magam…
– Ostobaság – csattant föl Judith. Amíg Strand beszélt, némán játszott a
csészével, amelyet most türelmetlenül eltolt.
Strand megpaskolta az asszony kezét.
– Érzékenyebb vagyok, mint amennyit mutatok – mondta.
– A feleségednek mi a véleménye? – kérdezte Judith.
– Ez a másik. Még nem mondtam el neki.
– Miért nem? – csodálkozott Judith.
Strand vállat vont.
– Nem tudom. Idegenek között voltunk. Idegen házban. Később, otthon
aztán megérzett valamit, én meg… magam sem tudtam, hányadán állok, és
elhallgattam a dolgot. Pokolian nem értek a dolgok elhallgatásához. És
veszekedtünk. Ami – folytatta –, félek, ma este is folytatódni fog. Szóval itt
se jó, ott se jó – tette hozzá tettetett vidámsággal. – De majd elsimulnak a
dolgok. Neked mi a véleményed?
– Persze nem ismerem a lányodat – felelte Judith –, de a helyedben élnék a
lehetőséggel, az ő érdekében. Lett légyen szó jótékonyságról, vagy sem.
Persze valószínűleg elfogult vagyok – a munkám, az iskolánk miatt –, de
elküldeni ebből a városból egy jó kollégiumba, szerintem az ég ajándéka
lenne. Mert az oktatás ebben a városban, hát az tulajdonképpen a háború
folytatása, más eszközökkel.
Strand nevetett.
– Clausewitz se mondhatta volna jobban. El kell mondanom Hazen
barátomnak. Talán fölvésetjük minden állami iskola kapuja fölé. –
Borravalót rakott az asztalra a pincérnőnek. – Azt hiszem, mennünk kell.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte komolyan Judith.
Strand habozott.
– Nem tudom. Majd hazáig eldöntöm.
 Odakinn jobban esett, mint valaha, így aztán a magas férfi meg az apró
asszony nem maradhattak mindketten szárazon egyetlen esernyő alatt.
– Ma dőzsölni fogok – mondta Strand. – Beülünk egy taxiba. Kezdem
megkedvelni a gazdagok szokásait.
A taxiban mindketten sokáig hallgattak.
– Nem szeretem nézni, amikor így kínlódsz – mondta aztán Judith. –
Amikor amúgy is annyi bajod van. Miért nem mondod azt Mr. Hazennek,
hogy beszéljen Caroline-nal, és döntsön a kislány?
Strand bólintott.
– Azt hiszem, igazad van. Csakhogy a feleségemnek valószínűleg más a
véleménye. Nagyon más. Ami engem illet… – sóhajtott. – Az önzés és a
bölcsesség között hányódom. Csak nem tudom, melyik melyik.
Amikor a taxi megállt Judith háza előtt, amely mindössze háromsaroknyira
volt a Strandékétől, az asszony azt mondta:
– Ha nem sietsz, miért nem jössz föl egy italra? Egy kis whiskytől az
ember tisztábban látja a dolgokat.
– Jó ötlet – felelte Strand. Hálás volt Judith női gondoskodásáért,
érzékéért a halogatáshoz.
Korábban sosem járt Judithnál. Az épület legfelső szintjén kialakított
műteremlakása volt, nagy ablaka északra nyílt, azon túl kis hálószoba. A
falak mellett könyvespolcok, élénk színű bútorok (Strand sötétbarnára
számított), és minden ragyogóan nett, csinos és tiszta. Semmi nem utalt
olyasmire, hogy valaha is járt volna ebben a lakásban férfi.
Strand leült a nagy pamlag szélére, és nézte, amint Judith jeget vesz ki a
frizsiderből a teakonyhában, amelyet fehérre festett, zsalus ajtó választott el a
szobától. Judith olyan kicsi volt, hogy csak lábujjhegyen érte el a
whiskysüveget meg a két poharat a frizsider melletti polcon. Strand
észrevette, hogy az üveg csak félig van tele, s eltűnődött, vajon Judith
Quinlan esténként egyedül szokta-e álomba inni magát.
Az asszony italt töltött a jégkockákra, majd egy kis vizet eresztett a
poharakba a csapból, s a poharakat egy kis tálcára tette egy kistányérnyi sós
mogyoróval együtt. A tálcát letette a pamlag előtti alacsony kávézóasztalra,
és leült Strand mellé.
– Tessék.
Fölemelték poharaikat, s közben Judith megszólalt:
– Isten hozott nálam.
 A whisky finom volt.
– Gondolj csak bele – mondta Strand. – Inni hétfő délután. A végromlás
kezdete.
Jóízűen nevettek.
– Milyen kedves kis hely – mondta Strand. – Olyan nyugalmas. Annyira
messze van… – elhallgatott. Nehéz lett volna megmondani, mitől van annyira
messze ez a szoba. – Nos – mondta –, csak messze van.
Judith határozottan letette a poharát.
– Most pedig – mondta –, olyasmit fogok tenni, amit már régen szeretnék. –
Gyors mozdulattal föltérdelt Strand mellett a pamlagon, átkarolta, és
megcsókolta a férfit.
Strand döbbenten és mereven ült, tudta, hogy a kezében a pohár, félt, hogy
kiömlik a whisky. Ám az első pillanat után, amint az ajkán érezte az asszony
lágy, ám határozott száját, elöntötte a forróság, hátradőlt, magához húzta
Judithot, és már nem törődött a whiskyvel. Szabad kezével átkarolta az
asszonyt, és forrón megcsókolta. Érezte, hogy Judith keze az inggombjaival
matat. Kigombolta az inget, aztán a puha, könnyű kis kéz végigsimította a
mellét, majd lecsúszott a hasára. A meghökkentő Miss Quinlan. Megcsókolta
Strand arcát, s az apró, gyöngéd kis érintések közt azt suttogta:
– Kellesz nekem, kellesz.
Strand még jobban hátradőlt, Judith két keze virágsziromként érintette a
testét, s nyomban bebizonyosodott, hogy az a vasárnapi impotencia csupán
átmeneti volt.
Judith hirtelen abbahagyta, kibújt Strand ölelő karjából, fölugrott, megállt
a férfi előtt. A haja kócos volt, mosolygott, ezt a játékos, pajkos tekintetét
Strand még sosem látta. A nagy, északra nyíló ablak fényében Strand
gyönyörűnek és igen kívánatosnak látta.
– Nos – kérdezte izgatottan –, megtegyük?
Strand fölállt, látta, hogy a whisky nem ömlött ki.
– Ez kedves volt – mondta. – Meglepő és kedves.
Judith könnyedén, vidáman nevetett.
– Nem leírást kértem – mondta. – Kérdeztem valamit?
Strand szomorúan rázta a fejét.
– Boldog lennék – mondta. – De nem tehetem. Most semmiképpen.
Judith elkomorodott.
– De nem sértődtél meg?
 – Dehogy! – felelte Strand – Hízelgő számomra. Örülök. De nem tehetem.
– Gondolkodol majd rajta? – Judith most lesütötte a szemét, és Strandnek
rosszul esett, hogy fájdalmat okoz az asszonynak.
– Hát persze. Gondolkozom rajta – mondta.
– Azért jöttél föl, hogy elfeledd a problémáidat – mondta Judith, és
szomorún nevetett –, és én újabb problémával ajándékoztalak meg. Ügyetlen
voltam. Nincs tehetségem az ilyesmihez. – Fölemelte a fejét, a férfi szemébe
nézett. – De most már legalább tudod. Mindketten tudjuk.
– Igen – mondta Strand.
Judith odalépett a férfihoz, begombolta az ingét. Strand megcsókolta az
asszony feje búbját.
– És most – mondta Judith –, igyuk meg a whiskyt.

Strand hazafelé tartott a nyirkos félhomályban, és vegyes érzések

kavarogtak benne. Ujjongott belül, ugyanakkor elégedetlen volt magával, ám
ezen a délutánon nem érezte magát vesztesnek. Ilyesmi sosem történt vele, a
házassága előtt sem, utána még annyira sem. Úgy gondolta, a feleségén kívül
egyetlen nő sem tartja vonzónak. S az is a meggyőződése volt, hogy Leslie
ragaszkodásának is az ő értelmi és erkölcsi tulajdonságai képezik az alapját,
nem a fizikai tulajdonságai.
Hazen azt kérdezte, hisz-e a tízparancsolatban, s ő igennel válaszolt. Ám
hinni és megtartani őket nem egy és ugyanaz. Bár sosem követett el
házasságtörést, de megesett, hogy megkívánta felebarátja feleségét, ami
természetes és elkerülhetetlen volt, bár ellenkezett a sínai-hegyi
parancsolattal. Izrael Istenének küldötte a sivatagban, amikor kihirdette az
igét a vándorló törzsnek, nem tudhatta, milyen lesz az élet egy ezredévvel
később New York városának fő és mellékutcáin.
És ismét a fülébe csengett Judith hangja: „Most pedig olyasmit fogok tenni,
amit már régen szeretnék". Régen, gondolta. Ötvenéves vagyok, gondolta,
már nem olyan sok időm van meggondolni bármit is. A saját házuk sarkánál
majdnem visszafordult, ám megpillantotta a ház falát támogató Alexandert, és
tudta, hogy az is látta őt. Határozott léptekkel sietett tehát a kapuhoz, s ott
ráköszönt a házfelügyelőre.
– Jó estét, Alexander. Pocsék időnk van, mi?
 – Pocsék – húzta össze a katonai zubbonyát Alexander, és tovább rágta a
szivarját.

Amikor kinyitotta a lakás ajtaját, hallotta, hogy Leslie zongorázik. Megállt,

és fülelt egy percig. Schubert szonáta volt, mollban, csupa mély, nyugtalanító
hangzat, jól illett a sötét, esős délutánhoz. Strand levette az esőköpenyét, a
kalapját, és gondosan fölakasztotta őket az előszobában. Aztán bement a
nappaliba.
– Jó estét – mondta.
Leslie nyomban abbahagyta a játékot, fölpattant és szembefordult
Stranddel.
– Jó estét – mondta hidegen. Nem mozdult, hogy megcsókolja. Nem javult
a helyzet tegnap este vagy ma reggel óta, gondolta Strand. Pedig a hazatérőt
üdvözlő csók szertartása egyidős volt a házasságukkal. Strand odament a
zongoránál álló asszonyhoz, lehajolt, és megcsókolta az arcát.
– Későn jöttél – mondta Leslie. Szimatolt. – És ittál.
– Beugrottam egy bárba – felelte Strand. Nem éppen az igazság, de könnyű
kimondani, szégyenletesen könnyű. – Átáztam, átfáztam. Egy whiskyt ittam. –
Vállat vont. – Caroline itthon van?
– Nem. Könyvtárba ment.
– Nem keresett senki? – A megszokott szavak a napi távollét után, ám a
hangnem csöppet sem a megszokott.
– Nem.
– Nem akarom zavarni a játékodat. Bemegyek a…
– Nem zavarsz. Eleget játszottam.
Megszólalt a telefon.
– Fölveszem – ugrott Strand. Hálás volt, hogy kimehet a szobából.
Hazen volt az.
– Elnézését kérem, hogy ott hagytam a pácban – mentegetőzött. – De
izzottak a New York-i vonalak. Remélem, minden rendben volt.
– Jobb nem is lehetett volna – felelte hazug derűvel Strand.
– Történt valami – mondta Hazen. – A rendőrségről hívtak ma délután.
Úgy hiszik, elkapták legalább az egyik támadómat. Mindenesetre a fiút egy
ugyanolyan támadásnál csípték el, amilyennel nálam próbálkoztak. Azt
szeretnék, ha Caroline meg én bemennénk a körzeti megbízotthoz. Közel van
önökhöz…
– Tudom, hol van.
– Holnap reggel kilenckor, hogy azonosítani tudjuk-e őket. Mit gondol,
Caroline-t nagyon zavarná a dolog? – aggodalmaskodott Hazen, – Persze ha
nem akar menni, nem kényszeríthetik rá. Ám az azonosítás után nem
föltétlenül kell a bíróságon is megjelennie és…
– Caroline még nincs itthon – mondta Strand , – Ha hazajön, majd
megkérdezem.
– Helyes – felelte Hazen. – Nem bánnám, ha a gazembert hűvösre tennék
néhány hónapra, bár amilyenek a mai bíróságok, talán túlságosan sokat
remélek. Az irodámban visszahívhat. Ma sokáig dolgozom. Ja, egyébként
beszéltem a truscottbeli barátommal, aki megígérte: amikor az egyik végzett
növendékük New Yorkba jön, hogy új tehetségeket keressen, megnézi
Caroline-t.
– Te jó ég, nincs jobb dolga hétfő délelőtt?
– Mindössze öt percembe került.
Amikor Strand visszament a nappaliba, Leslie az ablaknál állt, nézte az
esős utcát.
– Hazen volt az – közölte Strand. – A rendőrség úgy véli, elkapták az
egyik fiút. Azt akarják, hogy Caroline és Hazen holnap reggel bemenjenek
azonosítani.
– Mit mondtál neki? – Leslie még mindig kinézett az ablakon.
– Megkérdezem Caroline-t, és visszahívom. Nem vagyok különösebben
elragadtatva az ötlettől, hogy Caroline ilyesmibe keveredjék.
Leslie bólintott.
– Én sem, De nem ismerem Caroline érzéseit.
– Leslie, drágám, ülj le, kérlek–mondta gyöngéden Strand. – Valamit el
kell mondanom. Amit nem akartam tegnap este.
Leslie lassan elfordult az ablaktól, és leült Stranddel szemben.
– Azután történt, hogy Caroline Hazennel teniszezett – kezdte Strand –,
aztán Hazennel együtt mentünk vissza a házba… – És elmondott az
asszonynak mindent: Hazen ajánlatát és érveit, hogy miért kellene Caroline-t
elküldeni, a sportösztöndíj lehetőségét, végül – amennyire pontosan csak
tudta – a beszélgetést Eleanorral,
 Leslie némán hallgatta, az arcán nem tükröződtek érzelmek, a keze az
ölében. Amikor Strand befejezte, megszólalt.
– Ami Caroline-t illeti, Eleanornak persze igaza van, Caroline valóban
csúnyának tartja magát. Gyűlöli az orrát. Rettenetesen szégyenlős. De titkolja
előttünk, pici kora óta titkolja.
– Te tudtad? – hitetlenkedett Strand. – Egész idő alatt tudtad, és nekem
nem mondtad?
Leslie megfogta a férfi kezét.
– Mi értelme lett volna? – A hangja most gyöngéd és szeretetteljes volt. –
Nincs amúgy is éppen elég bajod?
– Teljesen hülyének érzem magam – mondta Strand.
– Nem vagy hülye. Csak figyelmetlen – mondta az asszony –, kivált a
gyerekeiddel. Most az a kérdés, hogy mit tegyünk. – Mosolygott. – Mármint
mi.
– Hazen azt akarja, hogy engedjük őt beszélni Caroline-nal.
– Megkísértené az állandó nyugati napfény víziójával – mosolygott ismét
Leslie. Miért ne? Egy kis állandó napsütés valamennyiünknek kellemes
változatosságot jelentene.
– No de állatorvosnak menni? Az isten szerelmére! Honnan jött ez az
ötlet?
– Nem tudom – mondta Leslie. – Talán Caroline olvasta annak az angolnak
a könyvét, az Isten minden teremtményét, és érdekesnek találta ezt a hivatást:
mindenféle emberekkel találkozni, kinn lenni a szabadban, s a többi. Ha
valóban elhatározta, én nem állnék az útjába.
– De miért nem szólt soha egy szót se nekünk? – Strand tudta, hogy
megbántott a hangja.
– Talán csak a megfelelő pillanatra vár. A lányok hamar megtanulják, hogy
ne kössenek mindent a szüleik orrára.
– Te elengednéd?
Leslie bólintott.
– Hát – töprengett Strand –, holnap reggel valószínűleg úgyis találkoznak a
rendőrségen. Ott beszélhetnek. Ideális hely a megkísértésre.
Leslie fölállt, odament az urához, és megcsókolta a homlokát. Megérintette
a haját.
– Le kéne vágatni a hajad – mondta.
 Amikor Caroline megérkezett nem sokkal vacsora előtt, Strand
megemlítette Hazen telefonját. Leslie éppen a rendőrnek adott zongoraórát a
nappaliban, hát kimentek a konyhába, hogy ne hallják a csörömpölő
akkordokat, amelyeket a törvény képviselője a zongorából előgyötör.
– Mr. Hazen azt mondta, ő elmegy a rendőrségre, de ha te nem akarsz, nem
kényszeríthetnek rá.
Caroline arca igen józan kifejezést öltött, beletúrt a hajába. Strand azt
remélte, hogy nem akar majd menni, de azt felelte:
– Elmegyek.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Azoknak a fiúknak nincs helye az utcán. Nem tudom őket
elfelejteni: vadállatok hordája, amint röfögnek, szúrnak, ütnek, rabolnak. És
nagyon remélem, hogy a megfelelő embert kapták el.
– Jól van – sóhajtott Strand. – Anyád meg én veled megyünk.
– Nem szükséges. Nem vagyok csecsemő.
– Azt mondtam, veled megyünk – mondta Strand.
Caroline sóhajtva indult kifelé a konyhából, de Strand megállította.
– Ülj le egy percre, Caroline. Van még valami, amiről beszélnem kell
veled.
Caroline gyanakodva nézett rá, de leült a konyhaasztal mellé. Strand is
leült, a lánnyal szemben.
– Mr. Hazentől tudom – kezdte –, hogy beszélgettetek arról, hogy nyugatra
mennél kollégiumba.
– Ó – Caroline hangja majdnem bűntudatos volt – hát elmondta.
– Igen.
– Nem azt mondtam, hogy megyek – mondta a lány. – Csak azt, hogy ha
kaphatnék ösztöndíjat, oda szeretnék menni. De megmondtam azt is, hogy
nemigen kaphatok.
– Ő pedig azt mondta, hogy talán kaphatsz.
– Valóban? – csodálkozott Caroline. – Nekem nem mondta.
– Előbb velem akart beszélni.
– És még mit mondott? – Caroline most már óvatos volt.
– Hogy mezőgazdasági szakra akarsz menni, állatorvos szeretnél lenni.
– Ez bűn? – Caroline hangja ellenséges volt.
– Dehogy – csitította Strand. – Csak anyáddal tudni szeretnénk, miért
éppen állatorvos, és miért nem szóltál róla nekünk.
 – Korábban magam sem tudtam, mit akarok. És addig szólni sem akartam.
Aztán féltem, hogy kinevettek, hogy szentimentális kislánynak tartotok. Hát
most már tudjátok. Nevessetek ki, ha akartok – mondta.
– Senki nem nevet ki, Caroline – felelte gyöngéden Strand.
– Úgyis kár róla beszélni – legyintett Caroline. – Tündérmese
gyerekeknek. Pénzbe kerül, sok pénzbe. Mi itt igen gazdagok vagyunk a
szeretetben – tette hozzá gúnyosan –, de ami a földi javakat illeti… – vállat
vont. – Nem vagyok vak. Mikor vettél utoljára új öltönyt?
– Erről később – mondta Strand. – Most az indokaid érdekelnének. Mit
tudsz az állatokról?
– Még semmit. Valamit azonban mégis. Hogy szenvednek, rettenetesen
szenvednek, és megérdemlik a segítséget. Olyan különös, ha az ember arra
akarja használni az életét, hogy ezt a förtelmes világot kissé emberibbé
tegye? – Fölemelte a hangját, mintha úgy érezné, támadás ellen kell
védekeznie.
– Én nem találom különösnek – válaszolta Strand. – Inkább csodálatra
méltónak. Azonban az emberek is szenvednek. Mégsem akarsz orvos lenni.
– Nem akarok sem orvos, sem politikus, sem tábornok, sem szociális
gondozó lenni, mert egyiknek sem lennék jó. Eleanor bármi lehet, ami csak
akar, de én nem. Lehet, hogy buta vagyok, de egy dolgot ismerek: magamat.
Nehezen boldogulok az emberekkel, félek tőlük, ügyetlen vagyok, mindig
ostobaságokat beszélek, és úgy érzem, hogy a hátam mögött kinevetnek.
– Szegény, drága kislányom – gondolta szomorúan Strand,
– Az állatok jobbak – folytatta lendületesen Carolíne. – Nem beszélnek,
Vagy legalábbis nem értjük őket. Ők nem tudnak zavarba hozni. – Majdnem
sírt.
Strand hozzá hajolt, megpaskolta a kezét.
– Jól van – mondta. – Most már ismerem az érzéseidet, bár szerintem
túlságosan szigorú vagy magadhoz. Ahogy idősebb leszel, azt hiszem, többre
becsülöd majd a saját értékeidet.
– Ha ebben a városban kell maradnom, és éjjel-nappal harcolnom kell,
hogy lépést tudjak tartani a körülöttem lévő okos srácokkal, örökre végem. –
Most már sírt.
– Mi lenne – szólalt meg Strand –, ha azt mondanám, meggyőztél, és most
már én is azon a véleményen vagyok, hogy jobb lenne, ha elmennél vidékre
tanulni? – Szünetet tartott. – És hogy talán meg lehet oldani, anyagi javak ide
vagy oda?
Caroline hitetlenkedve nézett az apjára.
– Mit akartok csinálni anyuval? Éjjeli műszakot vállaltok talán, hogy én
Arizonába mehessek?
– Szó sincs ilyen drasztikus lépésekről – nevetett Strand. – Nem. Mr.
Hazen állt elő egy ötlettel,
– Ugye nem akarsz kölcsönkérni tőle? Én soha nem…
– Erről sincs szó – szakította félbe Strand. És elmesélte Hazen ötletét, a
sportösztöndíjat. Caroline tágra nyílt szemmel hallgatta. – Már beszélt azzal
a barátjával az iskolából – folytatta Strand –, és el tudják intézni, hogy az
iskola egyik volt növendéke, aki benne volt a futócsapatban, beszéljen veled,
és megmérje az idődet. Ha komolyan gondolod a dolgot, nem árt egy kicsit
edzened.
– Komolyan gondolom – bólogatott Caroline. – De milyen komolyan!
– Beszélek az iskolád testnevelés tanszékvezetőjével, talán egy kicsit
foglalkozhatnának veled.
– De hiszen ez hülyeség – csóválta a fejét hitetlenkedve Caroline. –
Életemben egyetlenegyszer versenyeztem olyan lányok ellen, akik egy hét
alatt tudnának megkerülni egy háztömböt. És hajlandó lenne valami agybeteg
suli ezért négy éven át fizetni a tandíjamat? Szerintem Mr. Hazen viccel
veled, apa.
– Nem valami viccelődő fajta – mondta Strand. – Nem számít, kik ellen
versenyeztél, csak az időd számít. – Strand fölállt. – Az iskola neve
egyébként Truscott. És Mr. Hazen szerint erős mezőgazdasági tanszéke van.
Ha komolyan meg akarod próbálni, anyáddal megteszünk mindent, hogy
segítsünk. Ha nem válik be, majd kitalálunk valami mást.
Caroline töprengve dörzsölte az orrát.
– Arizona – mondta. – Tök jónak hangzik. Úgy fogok futni, mintha az
életemért futnék.
– Beszélhetsz róla Mr. Hazennel – indult kifelé a konyhából Strand –, ha
holnap végeztetek a rendőrségen.

Csakhogy Caroline-nak másnap reggel nem volt módja beszélni Hazennel,

mert miután rámutatott a fiatal fiúra, akinek friss seb éktelenkedett a
homlokán meg az orrnyergén, és igen nyugodtan kijelentette: „Igen, biztosan
tudom, hogy ő volt az! Nála volt a kés!" – sikoltozni kezdett, a szeme elé
kapta a kezét, összegörnyedt, és jobbra-balra ingatta a testét. Még akkor is
sikoltozott, amikor Strand ölben kivitte a rendőrségről, miközben Leslie és
Hazen mellette szaporázták a lépteiket. Conroy ott várakozott a
Mercedesszel, s Caroline-t nyomban dr. Prinz rendelőjébe vitték. Az orvos
injekciót adott neki, s a kislány egy idő múlva csak feküdt csöndben a
pamlagon, és a mennyezetet bámulta.
Még két napig nem ment iskolába, ki sem lépett a lakásból, csöndesen és
leverten kuporgott a szobájában, amelyet elárasztottak a virágok és nagy
doboz csokoládék, Hazen ajándékai. Hazen naponta kétszer érdeklődött
telefonon a hogylétéről. Az egyik alkalommal megemlítette, hogy barátja a
Truscottból már elintézte, hogy valaki New Yorkból nézze meg Caroline-t,
mihelyt a lány úgy érzi, képes kiállni a próbát. Hazen is látni szerette volna a
kislányt, de megértően viselkedett, amikor Leslie kérte, hogy egyelőre hagyja
békén.
Aztán csütörtökön, amikor Strand éppen a konyhában reggelizett, Caroline
megjelent utcai ruhában. Dúdolgatott, az arcába visszatért a szín, és közölte,
hogy megy iskolába.
– Biztos, hogy helyesen teszed? – kérdezte Strand.
– Elvégre csak néhány napról van szó. Nyugodtan várhatsz hétfőig.
Caroline a fejét rázta.
– Nem akarok tovább itthon lötyögni. Ne aggódj, apa, elmúlt. Nem tudom,
mi ütött belém ott, a rendőrségen, amikor megláttam azt a ronda sebet a fiú
fején, és tudtam, hogy én csináltam. És annyira fiatal volt, mint egy ijedt
csecsemő. És olyan furán, csodálkozva nézett rám, mintha nem értené, miért
teszem ezt vele. Az a nyomozó meg úgy markolta a karját, mint a bilincs, és
rács mögé dugja, csak azért, mert egy lökött kis fehér lány rámutatott…
Minden úgy összezavarodott bennem, apa – próbálta visszatartani a könnyeit
–, és csak sikoltozni tudtam.
– Ne gondolj rá. Azt tetted, amit tenned kellett. De most már felejtsd el.
Caroline lassan bólintott.
– Megpróbálom. De többé nem megyek a parkba, azt megmondom. – Amíg
Caroline megitta a narancslét és nekiállt tojást főzni magának, Strand bement
a hálószobába fölébreszteni Leslie-t, hogy megkérdezze, szerinte helyes-e, ha
Caroline elmegy itthonról.
 – Sikerült megemésztenie – mondta némi gondolkodás után Leslie. – Vagy
úgy tesz, mintha sikerült volna. Mindenesetre az a legjobb, ha hagyjuk, hogy
normálisan éljen, azaz úgy, ahogyan normálisnak véli. – Leslie ezzel együtt
gyorsan fölöltözött, azt hazudta, hogy sürgős bevásárolnivalója van, és
elkísérte Caroline-t az iskoláig. – Indulás előtt közölte Stranddel, hogy
meghívja Hazent vacsorára. Azt mondta, biztos benne, hogy Hazen elfogadja
a meghívást, s Hazen örömmel el is fogadta. – Az az érzésem, hogy minden
este egyedül vacsorázik – mondta Strandnek Leslie, amikor a férfi délután
hazament.
– Fura – mélázott Strand – én már az első este ezt éreztem.
– Megmondtam neki azt is – tette hozzá Leslie –, hogy hálásak lennénk, ha
sikerülne bejuttatnia Caroline-t abba az iskolába.
– Erre mit szólt?
– Hogy örülne, ha minden fiatal tudná, hogy mit szeretne tanulni, és annyira
akarna tanulni, mint Caroline.
– Iskolaigazgatónak kellett volna mennie.
– Szerintem a jog jobban fizet – mondta Leslie.

Hazen egy sporttáskával érkezett aznap este. A táskában egy melegítő és

egy futócipő volt. Caroline hálásan és zavartan pirult el az ajándék láttán.
– Ezekben röpülni fogok – mondta.
– Egy héttel előbb szóljon – mondta Hazen –, ha készen áll a tesztre, és
mindent elboronálunk. Randall's Islandon van egy atlétikai pálya. Ott van
startgép is, próbálja ki néhányszor a cipőt.
Vacsora alatt mindenki gondosan kerülte a rendőrségi jelenet említését.
Többnyire Hazen vitte a szót, arról mesélt, hogy milyenek voltak a nyarak
Easthamptonban srác korában. Most először beszélt a családjáról, és Strand
megtudta, hogy van egy öccse, aki filozófiát tanít a Stanfordon, meg egy húga,
aki valami dallasi olajmágnás felesége. Hazen nem említette sem a gyerekeit,
sem a feleségét. Ugyanakkor olyan ember benyomását keltette, aki jól érzi
magát, és szívesen mesél, mert életében túlságosan sok estét töltött
hallgatással. Még egy tréfát is mondott magáról, s a hősének az apját tette
meg.
– Amikor apám meghalt – mesélte –, többek között én örököltem a
titkárnőjét is. Egy Miss Goodson nevű, félelmetes, idős hölgyet. Egy napon
éppen a szobámban tartózkodott, amikor pipára gyújtottam. Apámat követtem
ebben is, ahogyan a jogi pályán is. Miss Goodson szigorúan nézett rám. „Ha
szabad ezt mondanom, Mr. Hazen – szólalt meg –, „nagyon emlékeztet az
édesapjára". Fiatal ember lévén még akkoriban persze hízelgett nekem ez a
megjegyzés. Apám az ország egyik legkitűnőbb ügyvédje volt, és pompásan
megállta a helyét számos jelentős kormánybizottságban csakúgy, mint a New
York-i Ügyvédszövetség elnökeként. „És mennyiben emlékeztetem az
édesapámra, Miss Goodson?" – húztam ki magam kissé. „Annyiban, hogy
maga is a papírkosárba dobja az égő gyufát, és fölgyújtja a házat" – felelte. –
Hazen nevetett, s vele a többiek. Éppen a desszertnél tartottak, Hazen
elégedetten sóhajtott, és letette a kanalat. – Istenem, micsoda finom vacsora.
Attól tartok – fordult Caroline-hoz –, Arizonában nemigen eszik majd
ilyeneket.
– Ha sikerül Arizonába jutnom.
– Én őszintén hiszek benne – nyilatkoztatta ki Hazen, mint valami ítéletet. –
És a teniszezést sem kell abbahagynia. Lesz ideje mindkettőre. Bár nem
hinném, hogy lenne kedve ismét a parkban játszani.
– Soha – felelte Caroline.
– Akkor pedig mást kell kitalálnunk, nem igaz? – kortyolt a kávéjából
Hazen. – Tagja vagyok a Város és Vidék Tenisz Klubnak az East 58th
Streeten. Lenne kedve párost játszani velem szombat délelőtt?
– Az szuper lenne – vágta rá Caroline.
– Majd bemutatom – folytatta Hazen. – Akad ott több, magához méltó
játékos is, és bármikor odamehet mint az én vendégem.
– Hétvégén nem megy ki a szigetre? – kérdezte Strand. Nem tetszett neki,
hogy Hazen elhalmozza őket szívességekkel.
– Ezen a hétvégén nem – felelte Hazen. – Szombat délelőtt találkozóm van
valakivel.
– Túlságosan sokat dolgozik, Mr. Hazen – szólalt meg Leslie.
– Russell, ha kérnem szabad – mondta Hazen. – Azt hiszem, itt az ideje,
hogy valamennyien áttérjünk a tegezésre. Leslie?
– Hát persze.
– Köszönöm. A munka… – mélázott el. – Minden örömöm. Nem tudom,
mit kezdenék magammal, ha nem dolgoznék. Ha egy mód van rá, meghalok,
mielőtt nyugdíjba mennék. – Nevetett, hogy elvegye a szavai élét. –
Mindenesetre a cég egyik vezetője vagyok, így hát nem küldhetnek
nyugalomba, bármennyire megbuggyannék is. Nos – állt föl Hazen –, mennem
kell. El kell még olvasnom egy unalmas aktát, mielőtt lefekszem. Köszönöm a
rendkívül kellemes estét. Jó éjt, Caroline, Leslie. – Habozott, majd
hozzátette. – Jó éjt, Allen.
– Kikísérlek – mondta Strand. Megköszörülte a torkát. – Russell. – Az
ajtónál, ahonnan hallották a halk tányércsörgést a konyhából, hiszen Leslie és
Caroline hozzáláttak a mosogatáshoz, Strand azt mondta:
– A Romero fiú a napokban bejött hozzám. Azt mondta, érdekli a dolog.
Azt tanácsoltam, hogy írjon neked levelet. Így kívánlak minél tovább
megkímélni tőle.
Hazen nevetett.
– Annyira borzalmas?
– Még annál is rosszabb.
– Majd utánanézek annak a levélnek. – Hazen komolyan nézett
házigazdájára. – Nem bántad meg a döntésedet Caroline-nal kapcsolatban?
– Még nem – felelte Strand.
– Nem is fogod – vágta rá Hazen. – Garantálom. Erről jut eszembe: a
Yankees a Bostonnal játszik most szombaton. Ha szép idő lesz, el tudsz lógni
itthonról?
– Bizonyára.
– Helyes. Fölhívlak szombat délelőtt, miután bemutattam Caroline-t a
klubban.
A két férfi kezet rázott, és Hazen kilépett az ajtón.

Később, az ágyban Leslie megjegyezte:

– Ma este nagyon boldog kislány alszik ebben a lakásban.
– Igen – hagyta rá Strand.
– De te nem vagy annyira boldog, igaz?
– Majd túlteszem rajta magam – felelte Strand. Aztán keserűen: – Miért
akar az a lány minél messzebb kerülni tőlünk?

7
 Elmosódott fehérségben lebegett. Megmozdult. Csövek lógtak ki belőle.
A távolból hangokat hallott, fölismerhetetlen hangokat. Az alvás, az
érzéketlenség végtelenül becses volt.

A szombat pompásan sikerült. Az idő meleg volt, sütött a nap, a Yankees

győzött, s a meccs után a menedzser meg a vezetőedző odamentek a
tulajdonos páholyához, ahol ők ültek, hogy kezet szorítsanak Hazennel, mire
Strand mosolyogva mondta:
– Ugyan már, Russell, hiszen valamennyien ismernek. Mit meséltél nekem,
hogy csak néha-néha jársz mérkőzésre.
– Nos, Allan – mentegetőzött Hazen –, be kell vallanom, hogy el szoktam
lógni az irodából, amikor csak lehet, és szép az idő. Sráckoromban sosem
kerültem iskolát, most igyekszem pótolni. – Hazen a meccs alatt együtt
ordított a tömeggel, és hangosan nyögött, amikor a Yankees egyik játékosa
hibázott. Fél kézzel elkapott egy eltévedt labdát, amely beröpült a páholyba,
és tréfásan tisztelgett, amikor a közönség megtapsolta érte.
A szomszédos páholyban egy fiúcska ült az apjával, a Yankees
emblémájával díszített sapkában. A kezén fogókesztyűt viselt, éppen az ilyen
eltévedt labdákra lesve, s föl is ugrott, hogy megfogja a labdát, amelyet
Hazen kapott el, aztán bánatosan visszaült a helyére. Hazen áthajolt hozzá, és
odaadta neki a labdát.
– Tessék, öcskös – mondta. – A tiéd. – Mosolygott, a fiúcska pedig
hitetlenkedve bámulta a kezében a kincset.
– Legalább egy hétre boldoggá tette, uram – mondta a srác apja.
– Legyen még nagyon sok boldog hete – húzta lejjebb a fiú sapkájának
ellenzőjét Hazen. Strandnek eszébe jutott, milyen barátian és csöppet sem
leereszkedően játszott Hazen Ketleyék unokájával. Ez az ember olyan
gyöngéden és szeretetteljesen bánt a gyerekekkel, hogy Strand nem is értette,
hogyan ronthatta el a viszonyát a saját gyerekeivel.
Hazenben egész délután volt valami fiatalosan játékos, amire általában
fegyelmezett és hivatalos viselkedése és beszéde nem készítette föl Strandet,
s először törte át valami szívélyes melegség óvatos tartózkodását, amellyel
addig az ügyvédet figyelte. Ez után a nap után, gondolta Strand, könnyebben
leszek a barátja.
Conroy a kapunál várta őket a kocsival.
 – Kellemes délután volt – sóhajtotta Hazen, amint hátradőlt Strand mellett
a Mercedes ülésén. – Hamarosan meg kell ismételnünk. Tudod, ha a Yankees
veszített volna, dühös és rosszkedvű lennék, érezném a három adag virslit,
amit befaltam és gyomorégésre panaszkodnék. De győztek, éppen ezért
vacsorára bevágok még egy jókora marhasültet. – Nevetett. – Most képzeld
el, hogy az embernek az én koromban a Yankees játékától függjön az
emésztése! No de valami mellé csak oda kell állni, s ebben a mi korunkban
oly kevés dologért lelkesedhetünk.
Amikor Strandék háza elé értek, Hazen megszólalt
– Még nem tudom, mi lesz a jövő hétvégén, de ha meg tudnám oldani,
kijönnétek velem a Szigetre?
– Nem tudom, Leslie-nek mik a tervei – felelte Strand.
Amint kiszállt a kocsiból, Hazen utánaszólt.
– Szerdán telefonálok. Majd akkor megmondod.
Három hét múlva mentek csak Easthamptonba, Hazen telefonált, hogy el
kell utaznia, ám ha Strandék szívesen lemennének a tengerhez, értesíteni tudja
a Ketley házaspárt, Conroy pedig fuvarozza őket Strand nemet mondott
anélkül, hogy megbeszélte volna Leslie-vel. Úgyis itt az év végi hajrá, jobb
is, ha a városban marad, mondta Hazennek.
– Nos, akkor majd ha visszajövök – mondta Hazen. – De az biztos, igaz?
– Biztos – ígérte Strand.
– Még valami – folytatta Hazen. – Beszéltem az ügyésszel, megegyeztek:
ha a srác bűnösnek vallja magát, és így kisebb lesz a büntetése, szóval
mondd meg Caroline-nak, hogy ne aggódjon. Nem kell megjelennie a
bíróságon.
– Ez igazán figyelmes tőled – könnyebbült meg Strand.
– A srácot valószínűleg próbaidőre bocsátják, és másnap már biciklit fog
lopni a parkban. Nos, ez az ára, ha az ember New Yorkban akar élni.
– Hallottál valamit Romeróról? – kérdezte Strand. Amióta utoljára
találkoztak, a fiú kerülte őt, az óráira sem járt. Judith is kerülte. Strand maga
sem tudta, örüljön-e vagy szomorkodjék, amiért nem isznak többé együtt
Judith rendezett, nőies kis lakásában, ahol a nagy műteremablakon úgy árad
befelé a fény.
– Semmi hír a pártfogoltadról. Bizonyára nehezére esik a levélírás –
felelte Hazen. – Ha látod, szólj neki, hogy beszélni akarok vele.
– Szólok – mondta Strand.
 – Nem keresett meg egy Burnside nevű ember?
– Nem.
– Akkor majd hamarosan jelentkezik. Ő az a végzett truscotti fickó, aki az
iskola legjobb atlétája volt. Beszéltem vele telefonon, nagyon kedves. A jövő
csütörtökön meg tudná nézni Caroline-t, persze ha neki is megfelel. Még
mindig akarja?
– Azt mondja – felelte Strand. – A tornatanára talált olyan pályát, ahol van
startgép, és minden délután edzenek. És nem eszik édességet sem.
Hazen nevetett.
– Remélem, azért nem bánkódik.
– Szemlátomást nem. Elbűvölte a teniszklubod.
– Helyes – mondta Hazen. – Úgy hallom, nagyon népszerű ott. Elképesztő,
hogy milyen sokféle barátot lehet szerezni egy jó tenyeressel. Kár, hogy
Eleanor nem teniszezik. A klubban rengeteg a fontos ember mindenféle
területről, igen hasznos ismeretségeket lehet kötni.
– Eleanor maga teremti meg az ismeretségi körét.
– Észrevettem. Jaj, majdnem elfelejtettem: összegyűlt egy csomó koncert-,
balett és színházjegy, amelyeket nem fogok tudni használni. Átküldöm
valakivel.
– Túlságosan nagylelkű vagy – tiltakozott Strand, de már előre örült a
kellemes estéknek Leslie-vel.
– Csacsiság, Allen – mondta Hazen. – Bűntudatot éreznék, ha kárba
vesznének.
– Akkor is köszönjük.
– Ha bármi lenne, amíg távol vagyok – folytatta Hazen –, hívjátok föl
Conroyt az irodában.
Strand most arra gondolt, vajon Conroy, akire szemlátomást ugyancsak
ráfért volna a szórakozás, kapott-e valaha is ingyenjegyet a főnökétől.
– Nem lesz semmi – felelte
– De ha mégis – mondta Hazen. – Nos, legyetek jók, szerető üdvözletem a
családnak.
Szerető üdvözletem. Szeretet, gondolta Strand, amint letette a kagylót.
Hazentől most hallotta először ezt a szót. Egyszerű metafora. Nem több.
 Hazen ott ült Conroy mellett a kocsiban, amikor a ház elé érkeztek
pontosan fél ötkor. Strand, Leslie, Caroline és Jimmy várták. Eleanor a
következő héten indult Görögországba, és még rengeteg elintéznivalója volt,
így nem tartott velük.
Jimmy vitte a gitárját is. Amikor Strand tiltakozott, Jimmy közölte, hogy
amikor legutóbb Hazennél jártak, ebéd közben Hazen megjegyezte, hogy
hallotta, amint a fiatalok lelkesen dicsérték Jimmy játékát a bridgehamptoni
bárban, és ő is szeretné hallani, mire képes Jimmy a gitáron.
– Jól van, akkor hozd el. De az ég szerelmére, csak akkor játssz, ha
kifejezetten megkérnek rá.
Meleg, párás délután volt, s az előrejelzés hasonlót ígért a következő két
napra is. Jimmy valamennyiük érzéseit fogalmazta meg a tengerparti
kirándulást illetően, amikor azt mondta:
– Ez nem történhetett volna jobbkor, sem rendesebb emberekkel.
Amikor a házhoz értek, még világos és meleg volt.
– Rengeteg időnk van még vacsoráig – mondta Hazen. – Javaslom, hogy
valamennyien mártózzunk meg az óceánban. Mossuk ki a lelkünkből a várost.
Még Strand is helyeselt, a munkában töltött, fülledt nap után. A családja
tudta, milyenek a lábai, s mostanra már Hazennek is sejtenie kellett, hogy
nincs atlétatermete. Amikor negyedóra múlva összegyűltek a parton, Caroline
és Jimmy fröcskölve, örömkiáltásokkal vetette magát a habokba. Hazen úgy
gázolt a vízbe, mintha le akarná igázni, s Strand meg Leslie látták, hogy
rögtönzött versenyt úszik erős karcsapásokkal Caroline-nal, aki
megtévesztően könnyedén, de gyors tempóban hasította a vizet.
Leslie kívánatosan gömbölyödött az egyrészes, fekete fürdőruhában,
ízmos, rózsás, szép lába fénylett a lemenő nap sugaraiban. Nem volt annyira
telt, mint az a nő a Renoir-rajzon a hálószobájukban, ám Strand jó érzéssel
állapította meg, hogy ha Renoir ma élne, boldogan elfogadná modelljéül,
Leslie megfontoltan lépett a vízbe, de aztán a hullámokba vetette magát, és
arrafelé úszott, ahol Jimmy taposta a vizet, túl a hullámtörésen. Strand
óvatosan mártózott meg, tisztában volt vele, hogyan lötyög a combján a
fürdőnadrág. De amint beért, könnyű, örömteli érzés fogta el, a hideg víz
kellemesen csiklandozta a bőrét. Csúnyán, csapkodva úszott. Eleanor szerint
ez volt a világ leglassabb gyorsúszása.
A nap lement már, amikor kijöttek, Strand kicsit fázott, és látta, hogy
Leslie is vacogva törölközik. Egymásra mosolyogtak.
 – Tíz évvel érzem magam fiatalabbnak – mondta Strand.
– Micsoda fényűzés – rázta ki a hajából a tengervizet Leslie –vacogni egy
ilyen forró napon!

Amikor Strand lement, hogy Leslie is elkészülhessen a vacsorához, Hazen

már a nappaliban tartózkodott, a kezében ital. Vörös nadrágot, nyitott inget,
vászonzakót viselt. Hazen előre bejelentette, hogy vendégek jönnek
vacsorára, így aztán Strand kiöltözött: szürke nadrág, kék blézer, amelyet
Leslie átvasalt, és nyakkendő.
– Beszállsz? – emelte föl a poharát Hazen.
– Még nem, köszönöm – felelte Strand. – Túlságosan jól érzem magam
ahhoz, hogy igyak.
– Szerencsés fickó – mondta Hazen. – Az úszás valóban jólesett. Az óceán
ma szelíd volt. De nem mindig ilyen. Tavaly ezen a partszakaszon megfulladt
egy ember. Szólj a gyerekeknek, hogy legyenek óvatosak. – Kortyolt egyet.
Aztán váratlanul: – Bocsánatot akarok kérni tőled a múltkori jelenetért.
Tökrészeg voltam.
– Már elfelejtettem – felelte Strand.
– Tudom, hogy nem így van, Allen. – Hazen mélyen Strand szemébe nézett.
– Nehéz napom volt. Nagyon nehéz. Többé nem fordul elő. – Egyetlen
legyintéssel meg nem történtté tette azt az éjszakát. – Képzeld, tegnap délután
összefutottam Eleanorral. Nem mesélte, hogy elfogyasztottunk kettesben egy
italt?
– Nem. – Aha. Otthon nincs ivászat, de itt-ott bedobunk egy kis
szíverősítőt, előkészítendő az estét. – Nem mondott semmit.
Hazen bólintott.
– Fontosabb dolgok foglalkoztatják. Az irodám közelében van egy bár,
ahová néha betérek munka után egy-egy pohárra. Kiderült, hogy az ő
hivatalához is közel van. Volt vele egy fiatalember. Bizonyos Mr. Gianelli. –
Szünetet tartott, leste, hogyan hat Strandre ez a név.
– Egyszer már találkoztam vele – közölte közömbösen Strand. – Futólag.
Sőt ebben a házban.
– Jaj, igen – válaszolta Hazen. – Mondta is, mennyire tetszett neki a ház.
Ragaszkodtak hozzá, hogy az asztalukhoz üljek. Az ital mellett Eleanor aztán
mesélt egy kicsit magáról.
 – Ebben az életkorban a lányok többnyire magukról beszélnek – jegyezte
meg Strand.
Hazen mosolygott.
– A férfiak is – mondta. – Nem emlékszel véletlenül, miről beszéltél a
legtöbbet huszonkét éves korodban?
– Nem igazán. Régen volt. Majdnem harminc éve. – Emlékezni próbált.
Abban az időben a legjobb barátja egy O'Malley nevű fiatalember volt, a
volt osztálytársa, aki trockistának vallotta magát. O'Malley – erre emlékezett
– elégedetlen volt vele, mert O'Malley szerint Strand egyetlen törekvése az
volt, hogy előbbre jusson, hogy beleilleszkedjék abba, amit O'Malley a
rendszernek nevezett. O'Malley számára a rendszer egyetlen hatalmas
hazugság volt; egy volt a győzedelmes és vérszennyes Sztálinnal, a tomboló
és Amerikát fasizmussal fenyegető McCarthyval, a rohadt brit
gyarmatosítással, Írország erőszakos bekebelezésével. O'Malley kész volt
harcolni az összes fronton, barikádokat keresett, hogy védelmezhesse őket.
De régen volt! Vajon mi van O'Malley-val, tűnődött Strand, vajon talált-e
magának megfelelő barikádot? – Ha jól emlékszem, akkoriban sokat
politizáltunk – mondta Strand.
Hazen bólintott.
– Népszerű téma. Voltál katona? Korea?
– Nem. Az orvosi vizsgálaton fölfedezték, hogy szívzörejem van. Nem
tudtam róla, nem okozott soha semmi gondot.
– Én jelentkeztem – mesélte Hazen. – Apám jó ötletnek tartotta.
Tengerészzászlós lettem. És egy íróasztalt navigáltam Washingtonban. Arról
is az apám gondoskodott. Él még az apád?
– Nem. Régen meghalt.
– Az nem is olyan nagy baj – jegyezte meg Hazen. – Mármint ha az
embernek meghalt az apja. Az én apám… elvesztegetett évek. – Óvatosan
kortyolgatta az italt. Látszott, hogy aznap nem lesz részeg jelenet. – A lányod,
Eleanor, nagyon okos lánynak látszik.
– Az is.
– De elégedetlen. – Megint az az átható, kíváncsi pillantás.
– Gyakori betegség a fiataloknál – felelte könnyedén Strand.
– Azt mondja, ha férfi lenne, a kétszeresét kapná a mostani fizetésének,
ráadásul ő lenne az osztályának vezetője.
 Strand igyekezett leplezni a meglepődését, Eleanor mindig olyan lelkesen
beszélt a munkájáról,
– Az okos fiatalok nem szívelik a szamárlétrát – mondta Hazen. – Rögtön a
csúcsra akarnak jutni. Biztosak benne, hogy tízszer olyan jól vezetnék a
céget, mint holmi vén tökfilkó, aki a legszívesebben ma is írópultnál
dolgozna, állva és lúdtollal. El tudom képzelni, hogy az én cégemnél is akad
jó néhány törekvő fiatal, aki rólam gondolja ezt.
– Hosszan eliszogathattatok – jegyezte meg Strand.
– Igaz, két pohárral ittunk. A fiatalember, Mr. Gianelli még többel.
Őszintén szólva, kissé be volt csiccsentve, mintha a délután folyamán több
bárba is betért volna. A beszélgetés során egészen tűzbe jött. Azt mondta
Eleanornak, hogy lám, mindig panaszkodik, hogy hülyék játsszák neki a
főnököt, hogy ebből elege van, de amikor ő olyan lehetőséget kínál neki, hogy
önmaga főnöke legyen, Eleanor úgy néz rá, mintha őrültnek tartaná.
– És nem tudod véletlenül, mit ajánlott Eleanornak? –kérdezte óvatosan
Strand
– Amennyire ki tudtam hámozni, házasságot – felelte Hazen, és fürkészve
nézett Strandre.
Strandnek sikerült fapofát vágnia.
– Amennyire meg tudtam állapítani., meglehetősen… kedvelik egymást.
Mr. Gianelli ezután hozzám fordult – folytatta Hazen. – Úgy tűnik, az a munka
az apjánál nem neki való, a vállalatnál ő a középső öt fiútestvér között, akik
valamennyien szeretik, amit csinálnak, csak ő nem. Aztán megkérdezte tőlem,
meglehetősen hangosan, vajon én is őrültségnek tartanám-e, hogy egy kis
újságot indítsanak valahol, amelynek ők ketten lennének a kiadói és a
szerkesztői.
– És mit feleltél? – kérdezte Strand, miközben arra gondolt, hogy
Hazenben kell lennie valamiféle rejtett bölcsességnek, valamilyen aurának
kell körülvennie, amitől a fiatalok nyomban kitárják neki a szívüket. –
Megkérdezted a fiatalembert, honnan óhajt pénzt szerezni ehhez a nemes
tervhez?
– Makogott valamit, hogy a fivérei hajlandók lennének összedobni az
összeget, ha megfelelő helyet találna. A többi fiú nyilván örülne, ha elmenne.
Öt fivér egyetlen cégnél. Van még két leánytestvére és két sógora is. Olasz
család. – Elnézően mosolygott ezen a mediterrán bőségen. – Tudok egyet s
mást az apáról. Az egyik kliensem üzletel vele. Azt mondja, keményfejű, de
tisztességes ember. És meglehetősen sikeres. Az apa, szerintem némi joggal,
nem lelkesedik a fia ötletéért.
– És te mondtál nekik valamit? – kérdezte szinte vádlón Strand.
– Csak annyit, hogy fiatalon kell kockáztatni, meg hogy haza kell mennem,
átöltözni a vacsorához. – Szünetet tartott. – Te meg a feleséged mit szólnátok
hozzá?
– Próbálunk nem beavatkozni – felelte kurtán Strand.
– Szüntelenül csodálom – mondta Hazen – ahogyan engeditek, hogy a
gyerekeitek a maguk útját járják. – A hangjában nem volt sem rosszallás, sem
helyeslés. – Nálunk másként volt. Igen határozottan előírták, mit kell tennünk.
Az öcsém, persze, lázadt. Még apánk temetésére sem jött haza Kaliforniából.
Alig tartjuk a kapcsolatot. Állítólag boldog. De lehet, hogy ez csupán
pletyka. – Gúnyosan mosolygott. – Azt hiszem, meghívom magam még egy
italra – állt föl könnyű székéből Hazen. – Neked is hozzak?
– Még nem, köszönöm,
Hazen a bárpultnál keverte az italt, amikor mozgás támadt az ajtónál, s egy
magas nő lépett be, a fejét turbánként megtekert sál borította.
– Nekem is, Russell – szólt már az ajtóból. A hangja magas, élénk volt, és
kedvesen rámosolygott Strandre. Szoknyát, pulóvert és lapos sarkú cipőt
viselt. Negyvenes, csontos, nem a zsánerem, gondolta automatikusan Strand.
– Jaj, Linda – fordult a nő felé Hazen –, féltem, hogy elkésel.
– Borzasztó forgalom volt – nyomta meg az r-t a nő, hogy ecsetelje,
mennyire borzalmas. – Péntek este. A lemmingek a tengerhez vándorolnak.
Üdvözlöm – nyújtotta a kezét Strandnek. – Linda Roberts vagyok. Russell
nem boldogul egyszerre két dologgal. Mármint nem tud egyszerre italt tölteni,
és bemutatni egymásnak a vendégeit.
– Üdvözlöm – felelte Strand. – A nevem Allen Strand. – A nő kezén
meglepően sok bőrkeményedés volt. Bizonyára golfozik. Nagy, szürke szeme
nagy műgonddal volt kifestve, amúgy vékony ajkát érzékibbre rúzsozta.
Odament Hazenhez, arcon csókolta, kis, vörös „forradást" hagyva az arcán.
– A szokásosat – mondta.
Hazen már keverni kezdte neki a Martinit. A nő helyeslően nézte.
– A Martini adja meg mindennek az értelmét, nem? –mosolygott Strandre.
– Mondják – felelte Strand.
– Russell, muszáj fölöltöznöm a vacsorához, vagy asztalhoz ülhetek az úti
gönceimben?
 – Csak néhány barát lesz itt – vitte oda neki a Martinit Hazen.
– Áldás – vette el a Martinit a nő, és megkóstolta. – Az isten áldjon meg,
drága Russell. De azért megfésülködöm. – A székbe rogyott, szorongatta a
jégpárás, talpas poharat.
– Linda velünk marad a hétvégén. Allen – indult a maga poharáért Hazen.
– Az utolsó percben dőlt el – magyarázta Strandnek Linda Roberts. – Nem
voltam biztos benne, hogy el tudok szabadulni. Alig jöttem meg
Franciaországból, amikor kiderült, hogy a galériánál baj van. Egy
képszállítmány érkezett franciaországi kirendeltségünktől, s fél tucat festmény
úgy nézett ki, mintha kenun szelték volna át az Atlanti-óceánt. Erről a
Martiniról álmodoztam a Triboro híd óta.
Ám Strand látta, hogy csak félig ürítette ki a poharát, amikor elindult
fésülködni. Az ajtóban megállt, a homlokát ráncolta.
– Te jó ég – mondta –, mi ez a gyászzene?
Hazen nevetett.
– Allen fia, Jimmy. Gitáros.
– Jaj nekem – kapta a szája elé tettetett kétségbeeséssel a kezét Mrs.
Roberts. – Bocsásson meg, Mr. Strand. Botfülem van. Egészen fiatalon
Wagner hatásának tettek ki, és ezt azóta sem sikerült kihevernem.
– Semmi baj – mulatott Strand. – Otthon csak csukott ajtó mögött engedjük
gyakorolni. Attól tartok, hogy a különböző nemzedékek mindig mást és mást
tartanak zenének. A magam részéről Brahmsnál megálltam.
– Tetszik a barátod, Russell – mondta Mrs. Roberts, és határozott
léptekkel kivonult a szobából. Vitte a Martiniját is.
Néhány másodpercig csönd volt a szobában, Hazen az ujjával kevergette a
poharában a jeget, Strand azon tűnődött, vajon Mrs. Roberts-e az az
állítólagos szerető. Így első látásra szimpatikusnak találta az asszonyt, de
szeretőjéül nem választotta volna. Ha őt látta volna valaki fölmenni Judith
Quinlan lakására, majd lejönni kócosan, ábrándos tekintettel, akkor most
Judith Quinlant a szeretőjének mondanák? Könnyű ám az embert hírbe hozni.
– Néha meglátogat – mondta Hazen, mintha magyarázattal tartozott volna
Strandnek. – Ha éppen kedve tartja. A ház oly nagy… – Elhallgatott. – Az
egyik legjobb barátom özvegye. A férje negyvenhét éves korában halt meg.
Úgy ment el… – csettintett az ujjával. – Golfozás közben. A szíve.
– Az asszony szemlátomást bátran viseli – mondta Strand, mire Hazen
megint azzal a furcsa, fürkésző pillantásával nézett rá.
 – Igen okosan elfoglalja magát. Egy művészeti galéria társtulajdonosa, és
nagyon jól ért hozzá. A galériának van egy lerakata Franciaországban, ez
lehetővé teszi, hogy Linda évente többször Európába utazzon. Néha
butácskának mutatja magát, de én mondom, nem buta asszony – mondta
mereven Hazen. – Szabad idejében pedig a jótékonyságnak szenteli magát.
– Remélem, hogy ha elmegyek, az én özvegyem is képes lesz a
jótékonyságnak szentelni magát.
– A férje a Wall Streeten ügyködött. Rendkívül ügyesen – folytatta Hazen,
nem véve tudomást Strand megjegyzéséről, amely – már Strand is rájött –
mókásnak szántan durva volt. – Csodagyereknek tartották. Agyonhajszolta
magát. Olvastad, hogy a postások tovább élnek, mint a nagyvállalatok
vezetői?
– Hiszen annyit gyalogolnak – tréfált Strand. Bárcsak lejönnének már a
többiek, gondolta, mert a dialógus aligha laposodhatna el még jobban.
– Leveheted nyugodtan a nyakkendődet – váltott témát Hazen. – Senkin
nem lesz nyakkendő. Easthampton elproletarizálódott. Nem olyan már, mint
régen. Apám ragaszkodott hozzá, hogy vacsorához szinte mindennap estélyi
ruhába öltözzünk. Ma már szinte bármi elmegy. Átlátszó ruha, farmer vagy az
ilyen átkozott, vörös gatya, amilyen ez az enyém. Biztos vagyok benne, hogy
mindennek igen baljós szociológiai jelentése van.
Strand levette és zsebre vágta a nyakkendőjét. A nyaka olyan vékony volt,
hogy nemigen sikerült olyan ingeket vásárolniuk, amelyeknek kellően hosszú
volt az ujja, de illettek a nyakára. Hazen kíváncsian nézett rá.
– Megfigyeltem, hogy nagyon jól eszel…
– Zabálok – mondta Strand.
– Mégis vékony maradsz.
– Vézna.
– Nem panaszkodnék a helyedben. Ha én annyit ennék, mint te,
gurítanának, mint a hordót. – Kortyolt a whiskyből. – De a ti családotokban
senki sem kövér.
– Nem. Bár Eleanor néha eszelős fogyókúrába kezd, ha észreveszi, hogy
hízott pár dekát.
– Nevetséges – horkant föl Hazen. – Az ő korában, olyan alakkal.
Megszólalt a csengő.
– A vacsoravendégeim – mondta Hazen. – Remélem, nem unod majd őket.
Errefelé néha igen kínosak tudnak lenni a partik.
 A vacsoránál Hazen ült az asztalfőn, az egyik oldalán Leslie, föltűzött
hajjal, a másikon Caroline. Caroline mellett az egyik fiatalember, akivel
három héttel korabban teniszezett. Strand némi belső derűvel állapította meg,
hogy nem az a jóképű fiú az, az a Brad vagy Chad, akivel kapcsolatban
Hazen figyelmeztette. A fiatalember mellett egy Caldwell nevű hölgy ült, a
dűnéken álló egyik ház tulajdonosa, aki a férjével meg a lányával érkezett. A
lány Jimmy mellett ült, egykorúnak látszott Jimmyvel, bár Strand sosem tudta
eltalálni a lányok korát. A lány mellett egy nagydarab, joviális, Solomon
nevű férfi ült, aki hosszú, egyenes, ősz hajával George Washingtonra
emlékeztette. Aztán Linda Roberts következett, Strand jobbján, aki nem az úti
gönceit viselte, hanem egy meglehetősen hosszú, fodros, mályvaszínű ruhát,
amely szabadon hagyta csontos vállát. Mrs. Solomon, ez a markáns arcú, de
csinos, fiúsan rövidre vágott hajú és barnára sült asszony ült Strand balján,
és Caldwell, akit dr. Caldwellként mutattak be, az a középkorú férfiú, egy
olyan diplomata gyászos képével, aki éppen most nyújtott át holmi csúnya
jegyzéket egy ingatag kormánynak, tette teljessé a társaságot.
A beszélgetés élénk volt, és Strand örömmel látta, hogy Leslie és Caroline
jól érzik magukat, a Caldwell lány pedig, akit Jimmy kedvéért hívtak meg,
mélyen érdeklődik Jimmy mondandója iránt. Csakhogy Strand alig hallhatott
valamit a többiek beszélgetéséből, mert Linda Roberts magas, átható hangon
megállás nélkül beszélt hozzá.
– Rémes társaság leszek ma este – figyelmeztette a férfit, már amikor leült.
– Teljesen kimerültem. Az időeltolódás miatt. – Franciaországban a párizsi
galériában végzett munkán kívül részt kellett vennem egy esküvőn is.
Négyszáz vendég, Szerencsére nem esett, így a kerti fogadásból nem lett
tengeri katasztrófa. Eddig szinte minden júniusi esküvőm árvízzel végződött,
s az ember úgy érzi, hogy ha egy házasság azzal kezdődik, hogy mindenki
fedelet keres a feje fölé, abból két éven belül válás lesz. Russell mindent
elmesélt magáról meg a kedves családjáról meg hogy milyen sokat tettek érte.
Büszke lehet a lányára. Ha én lettem volna ott, csak sikítozom és elájulok. –
Sóhajtott. – Russell mondta, hogy maga történelemtanár. Klassz lehet. Az
egyik legjobb tárgyam volt a Michigan Egyetemen, de ma már újságot sem
olvasok – csak a társasági rovatot meg a filmkritikákat, minden más annyira
pesszimista. Bocsásson meg. Alig tudok beszélni, annyira kimerült vagyok.
Minden reptér maga a pokol. Kivéve a nizzait. Persze a Cőte d'Azurt is
tönkretették, lehetne akár Miami Beach is, no de én a reptérről egyenesen az
én kis fészkembe száguldók, fönt van a hegyekben, Mougins fölött, és ki sem
teszem a lábamat, legföljebb, hogy a kertemben sétáljak. Ugye ismeri
Mougins-t, Mr. Strand?
– Allen – mondta lovagiasan Strand, s azon tűnődött, vajon milyen gyorsan
és mennyi ideig tudna beszélni Mrs. Roberts, ha nem lenne kimerült az
időeltolódástól.
– Allen – ismételte a nő. – Volt egy Allen nevű lovagom. Kedves
fiatalember volt. Isteni külsejű. Mindig kérdezgették, nem akar-e filmsztár
lenni. Csakhogy komoly lovas volt. Teljesen kiborult, amikor hozzámentem
az uramhoz, és nyomban elvett egy négyszeresen elvált nőt. Fantasztikus
asszonytartást kapott. Aztán eljött a feleségével meglátogatni minket, és
három napon át duzzogott nálunk, nekünk meg úgy kellett tennünk, mintha
Olaszországba készülnénk, hogy végre elmenjenek a házunkból. Allen
kedves, a gyönyörű feleségével – jóságos ég, milyen mellbevágóan szép –
meg kell látogatniuk Mouginsban. Gyakran járnak Franciaországba?
– Nem – felelte Strand, aki szerette volna a figyelmét a tányérján lévő,
rendkívül ízletes báránysültnek szentelni. – Nem gyakran.
– Mougins-t imádni fogják. A békesség paradicsoma, eldugva a hegyek
között. A férjem vette nekem nászajándékul. Rendkívül figyelmes ember volt.
Nemzetközi ügyeket bonyolított. Vállalatok mindenütt. Számtalan országban.
Bármelyiket említi, mármint országot, neki volt ott egy cége. No persze ez
azzal járt, hogy nagyon sokat volt távol.
Meg tudom érteni, miért volt olyan sokat távol, gondolta rosszindulatúan
Strand.
– Ezért kezdtem jótékonysági munkával foglalkozni – mondta Linda
Roberts. – Mert olyan sokat voltam egyedül. Ilyen körülmények között a
legtöbb nő szeretőt keres magának. – Ismét nevetett, hisztérikusan. –
Csakhogy az én férjem nem volt elnéző, nem, csöppet sem, nem mondhatnám,
hogy elnéző lett volna. A jótékonyság nagy űrt töltött be, Mr. Strand, pardon,
Allen. De nem szabad így kisajátítanom magát. Nellie Solomon alig várja,
hogy beszélhessen magával, szóval mostantól befogom a számat.
Mrs. Solomon Strand balján ült, s a férfi most hálásan fordult felé. Linda
Roberts monológja alatt Leslie néhányszor gunyoros, szánakozó mosollyal
pillantott az urára.
 Mrs. Solomon jóízűen és némán evett, tekintetét a tányérjára szögezte. A
balján ülő dr. Caldwell halkan és bizalmasan beszélt Leslie-hez, jószerivel
az egész vacsora alatt. Később Leslie elmondta Strandnek, hogy Caldwell a
praxisa kedvéért költözött a Hamptonok vidékre, mert bent a városban sosem
tudott parkolni, ha beteghez hívták. Szenvedélyesen szerette a zenét, és Leslie
állítása szerint értett is hozzá, nem beszélt róla ostobaságokat. Leslie
kijelentette, hogy neki dr. Caldwell nem diplomatának tetszett, hanem
orvosnak, akinek általában meghalnak a betegei.
– Itt töltik a nyarat? – kérdezte Mrs. Solomontól Strand, mert valahogyan
el kellett kezdeni a beszélgetést.
– Házat bérelünk – felelte Mrs. Solomon. – Ez a második nyarunk. – Lágy,
délies kiejtése volt. Alabama, gondolta Strand. – Herb házat akar itt venni.
– Ez valóban nagyon szép vidék – állapította meg Strand.
– Ha az ember nem golfozik – mondta Mrs. Solomon.
– Tessék? – csodálkozott Strand.
– És ha az ember neve nem Solomon – folytatta az asszony –, mert a
klubok akkor igencsak zártkörűek tudnak lenni, ha érti, mire célzok.
– Értem – felelte zavartan Strand.
– Ó, azért nem olyan rossz a helyzet – mondta könnyedén, mosolyogva
Mrs. Solomon. Tökéletes, éles, fehér fogacskái voltak, s a mosoly
meglágyította az arcvonásait, – Pogromot még nem éltem meg. Azt hiszem,
megvesszük a házat. Csak a klubban nem mindegy. Mindenütt másutt lehet az
ember akár zulu is, mégis befogadják. És ötven év múlva a klub már úgyis
régen leégett, vagy minden tagja halott lesz, vagy legalábbis lesz egy zsidó
menye. – Hirtelen furcsán nézett Strandre, – Maga zsidó, igaz?
– Nem. – Strandtól már nagyon sokszor kérdezték ezt, szinte mindig
zsidók. A görbe orra miatt.
– Sajnálom – mondta Mrs. Solomon. – Én sem vagyok az. A lánykori
nevem Ferguson. Nellie Ferguson. Nem tudom, miért hittem magát annak.
– Én igen.
Egymásra vigyorogtak.
– Nem adtam volna elő az előbbieket, ha gojnak néztem volna. Mint
mondtam, ötven év múlva fikarcnyit sem fog már számítani. Ötven esztendeje
az íreket sem vették föl a klubba. Ezért telepedtek le a gazdag írek
Southamptonban. Ötven év hosszú idő, ha az ember golfozni szeretne, igaz? –
Ismét elmosolyodott.
 Strand ezt az asszonyt igen szépnek találta. Ha Hazennek mindenképpen
szerető kell, sokkal jobban járna Nellie Solomonnal, mint Linda Robertsszel,
– Egyébként – folytatta Mrs. Solomon – szeretek itt lenni. A tengerpart
csodálatos, Russell teniszpályáján bármikor játszhatok – holnap a kedves
lányával fogok játszani, akiről azt mondják, nem akármilyen játékos –, és
eléggé közel vagyunk New Yorkhoz, hogy Herb bemehessen, ha hívja a
kötelesség. Ő imád zsidó lenni. És nagy segítség is a szakmájában.
– Mivel foglalkozik?
– Russell nem említette?
– Nem, csupán annyit mondott, hogy néhány kedves ember jön ma
vacsorára.
– Nekünk meg azt, hogy föltétlenül el kell ma jönnünk, hogy találkozzunk
magukkal. Egy másik meghívást mondtunk le miatta.
– Örülök, hogy megtették.
– Maga tényleg udvarias. Ezt Russell már említette. – Ismét mosolygott. –
Az én Herbertem zenekarokat szerződtet, koncerteket rendez, rock, country,
dzsessz, spirituálé, érzelmes tánczene, neki mindegy. Látnia kellene, miféle
emberek járnak hozzánk.
– Értem – mondta Strand. Megcsóválta a fejét. A jó öreg Hazen.
Mindenkinek valamit. Tehát céltudatosan kérte Jimmyt, hogy hozza el a
gitárját. Hazen talán úgy vélte, hogy a család valamelyik tagja betegesnek,
vérszegénynek látszik, esetleg valamilyen végzetes betegség kezdeti
szakaszában van, s azért hívta meg dr. Caldwellt, hogy az orvos titokban
diagnózist készítsen.
– Magam is így találkoztam Herberttel – folytatta Mrs. Solomon. –
Énekesnőnek képzeltem magam.
– És mi lett a dologból?
Az asszony vállat vont.
– Fölnyitotta a szemem. Herböt nem lehet átejteni, ha tehetségről van szó.
„Szegény kislány", mondta, miután meghallgatott. „Úgy látom, feleségül kell
vennem." – Mrs. Solomon kacagott, és szeretettel pillantott a férjére. Aztán
ismét a tányérjára fordította a figyelmét. – Annyira szeretek részt venni
Russell itteni partijain. Annyira… nem-easthamptoni jellegűek. Russell
mindenféle fura alakokat hív meg… például Herböt meg engem…
– És minket – tette hozzá Strand.
Mrs. Solomon gyerekes, cinkos mosollyal reagált.
 – Nem akartam mondani.
Strandnek tetszett ez a csinos és nyílt fiatal nő a telt formás vonzó
alakjával, amelyről azt is megállapította azonban, hogy ha az asszony
továbbra is így táplálkozik, később már nem lesz annyira vonzó.
– Russell nagyon figyelmes házigazda – szólt Strand.
– Óriási. – Ez óhhhiásinak hangzott. – Járt már a New York-i lakásán?
– Nem.
– Ahhoz képest ez csak amolyan diáktábor – mondta Mrs. Solomon. –
Fura, hogy micsoda lakomákat tálal föl, maga pedig jóformán alig eszik…
észrevette?
– Igen.
– Herb pedig azt mondja, ha az övé lenne Russell borpincéje, élete végéig
nem józanodna ki.
– Nálatok minden rendben, Nellie? – kiáltotta oda Hazen.
– Pompás – felelte Mrs. Solomon. – Éppen téged dicsérünk.
– Csak folytassátok – emelte a poharát Mrs. Solomon felé Hazen, majd
ismét Leslie-hez fordult.
– Nem semmi ez a kis zöldbab – állapította meg Mrs. Solomon, és
finoman, de fölöttébb határozottan rágta az ételt.
– Flageolet, ez a neve, vagyis furulyabab – szólt oda Strandnek Mrs.
Roberts. Nem tartotta be az ígéretét, nem maradt néma. – Franciaországban
hagyományosan ezzel szolgálják föl a gigot-t, azaz az ürücombot.
– Köszönöm, Linda – mondta Mrs. Solomon. – Alabamában viszont
hagyományosan jamgyökérrel szolgáljuk föl a gigot-t. – Az asztal alatt
megcsípte Strand lábát.
Strand megpróbált nem túlságosan vigyorogni.

Vacsora után Strand a második szivarnál tartott. Látta, hogy Jimmy nem
gyújtott rá, amikor Mr. Ketley körbevitte a dobozt. Mindannyian kimentek a
teraszra, nézték a holdat az óceán fölött. Leslie Strand mellett állt, aki
átkarolta az asszony derekát.
– Jól érzed magad? – kérdezte.
– Csodálatosan – felelte az asszony. – Vajon ezután beéred-e majd a
főztömmel?
 – Hétfőn hirdetést adok föl a Timesban, hogy cordon bleu szakácsot
keresek.
Leslie nevetett.
– Russell izgalmas ember. Szemlátomást mindenhez ért. Politikához,
művészethez, pénzügyekhez, akármihez. Mellette teljesen műveletlennek
érzem magam. És járt mindenütt.
– Mi is – mondta Strand. – A Modern Művészetek Múzeumában, a kínai
negyedben, Bronxban...
– Hallgass, Allen – csitította szelíden Leslie. – Nem panaszképpen
mondtam. De komolyan úgy érzem, hogy kellene néha utaznunk is.
Spórolhatnánk máson …
– Min?
– Hát… más dolgokon – felelte határozatlanul Leslie. – Russell azt
mondta, többet kellene foglalkoznom a festéssel. Döbbenetes, hogy csak
kétszer járt nálunk, és az első alkalom valójában nem is számít, mégis
emlékszik a nappaliban lévő két képem minden részletére. Szerinte merész és
eredeti alkotások. Képzeld el. Az én kis mázolmányaim. Mondtam, hogy csak
akkor szoktam festeni, amikor magányos vagyok, mire azt mondta, akkor el
kellene intézni, hogy gyakrabban legyek magányos. Szerinted csak
udvariasságból mondta, hízelegni akart?
– Nem – felelte Strand. – Ő nem hízeleg. De hiszen én is mondtam mindig,
hogy szeretem a képeidet.
– Az más. A férjem vagy. Mi mást mondhatnál, te szegény? Csinos vagyok
ma este?
– A jobbomon ülő hölgy szerint döbbenetes.
– Hogyan döbbenetes? Döbbenetesen döbbenetes vagy döbbenetesen
borzasztó?
– Döbbenetesen döbbenetes.
– Milyen kedves emberek – mondta Leslie. – Ráadásul Jimmy és Caroline
rendesen viselkednek.
– Csodálkozol?
Leslie megszorította az ura karját.
– Nem – válaszolta. – Elegem van a holdból. Kezdek fázni. Menjünk be.
A többiek is követték őket a házba, és Hazen megkérdezte Jimmyt, vajon
megtenné-e azt a szívességet, hogy játszik nekik. Jimmy kérdően nézett a
szüleire. Strand hallgatott, ám Leslie határozottan kijelentette:
 – Természetesen, Jimmy. – Jimmy fölment a gitárjáért, mire Caroline
grimaszt vágott. Leslie észrevette, és odasúgta: – Ebből nem kérünk,
kisasszony.
Strand nem beszélt Leslie-nek Herbert Solomonról és szerepéről a zenei
világban. Csak idegesítené az asszonyt, ha tudná, hogy Jimmy számára ez
tulajdonképpen amolyan meghallgatás. Jimmy csöppet sem volt ideges,
amikor játszott néhány akkordot bemelegítésül, majd önmagát kísérve
énekelni kezdett, szinte beszédszerű csöppet sem drámai hangon, olyan
dalokat, amilyeneket Strand a rádióban hallott. Strand fülének Jimmy nem
volt se jobb, se rosszabb, mint azok az előadók, akikről azt mondták neki,
hogy a slágerlisták élén állnak. Solomon érdeklődéssel hallgatta, majd
dalokat kezdett kérni Jimmytől. Strand észrevette, hogy Solomon mindig az
előzőtől elütő stílusú dalt kért, így Jimmy megmutathatta sokszínűségét, de azt
is, hogy mennyire ismeri az utóbbi öt év slágereit.
– Nagyon ügyes – mondta Solomon, amikor Jimmy befejezte egy végső,
elhaló hanggal, és Mrs. Solomon tapsolt, és Mrs. Roberts bravózott, és
Leslie szemlátomást elégedetten mosolygott, és még Caroline-ra is hatással
volt a bátyja.
– Nagyon köszönjük, Jimmy – mondta Hazen. – Legközelebb nagyobb
közönséget hívok.
Hamarosan föloszlott a társaság. Jimmy a gitárjával és a Caldwell lánnyal
a bridgehamptoni bárba tartott a furgonnal, Caroline pedig fölment lefeküdni,
miután páros mérkőzést beszélt meg reggelre azzal a fiatalemberrel, aki
mellette ült.
Solomonék is elmenőben voltak dr. Caldwellékkel együtt. Solomon
Strandhez fordult.
– A fiú komolyan veszi a zenét?
– Azt hiszem – bólintott Strand.
Solomon is bólintott.
– Russell tudja az irodám számát. Ha Jimmy valóban komolyan gondolja,
hívjon föl a jövő héten.
– Nagyon kedves – mondta Strand.
Solomon vállat vont.
– Lehet, hogy nem lesz belőle semmi. Ezer és ezer srácnak van gitárja meg
jó füle. Mindenesetre jelentkezzen.
 Strand ezután tapintatosan fölment Leslie-vel, mivel Mrs. Roberts közölte,
hogy szeretne elfogyasztani még egy lefekvés előtti italt kettesben Hazennel.
– Miért mondta Mr. Solomon, hogy Jimmy hívja föl? – kérdezte Leslie,
amikor Strand becsukta a hálószoba ajtaját.
– A zenei szakmában dolgozik – mondta Strand, és elmesélte, mit mondott
Mrs. Solomon a férjéről.
– Hát nem kedves Russelltől, hogy meghívta ma estére, hogy meghallgassa
Jimmyt? – kérdezte Leslie.
– De, nagyon.
– Gondolod, hogy Russell meg ez a Mrs. Roberts…? – Nem fejezte be a
mondatot, és Strand vigyorgott. – Tudod, mire gondolok – mondta Leslie.
– Igen.
– Nos?
– Ha találgatnom szabad, azt mondanám, nem – felelte Strand. – Szerintem
ez a nő nem lenne hajlandó abbahagyni a fecsegést a szeretkezés kedvéért.
Leslie nevetett.
– Vagyis neked nem a zsánered.
– Nem. De ismerek valakit, aki a zsánerem.
– A csinos Mrs. Solomon. Szemlátomást jól megértettétek egymást.
– Valóban – válaszolta Strand. – Csakhogy nem rá gondoltam.
– Hűséges, drága ember – csókolta meg Leslie. – Egy szempillantás alatt
az ágyban leszek.

Nyögésre ébredt. Leslie a karjában aludt. Hosszan és lassan szeretkeztek, s

a nyöszörgés kielégült, mélységes mély álomból verte föl. A szobában sötét
volt, és mielőtt fölébredt, a nyöszörgés egybeolvadt a tenger szüntelen
morajával. Óvatosan kihúzta a karját Leslie feje alól, és kimászott az ágyból.
A nyöszörgés a szomszédos szobából jött, ahol Caroline aludt. Köntöst vett,
és kiment a folyosóra, ahol égett a lámpa. Mezítláb, csöndesen Caroline
ajtajához ment. A folyosói lámpa fényében látta, hogy a kislány görcsösen
össze-összerándul az ágyban, és karját az arca elé kapja, mintha valamilyen
támadás ellen védekezne.
– No, no – suttogta. – Semmi baj. Semmi baj.
Caroline kinyitotta a szemét. Az arcára ráfagyott a félelem.
– Jaj, apa – kapaszkodott az apjába.
 – Rosszat álmodtál – mondta Strand. – Itt vagyok. Nincs mitől félned.
– Jaj, apa – zokogta a lány – rám támadtak, késekkel, nevettek, nem tudtam
védekezni, pedig megpróbáltam, de…
– Pszt, pszt.
– Úgy félek, – Strand magához szorította a lányt.
– Nincs mitől félned. Mindenkinek vannak néha rossz álmai.
– Ne menj el. Kérlek, ne menj el.
– Nem megyek el. Csak próbálj elaludni.
– Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem jössz be. –Hirtelen elnevette
magát. – Szúr a szakállad.
– Sajnálom.
– Szeretem – felelte Caroline álmosan, s egy perc múlva már aludt.
Strand sokáig tartotta még átölelve. Amikor már biztos volt benne, hogy a
kislány békésen alszik, gyöngéden lefektette, betakarta, kiment, és becsukta
maga mögött az ajtót. A lépcsőn fölfelé jött valaki. Jimmy volt az a
gitárjával.
– Szia, papa – mondta. – Hát te mit bóklászol itt ilyenkor?
– Milyenkor?
– Három múlt – válaszolta Jimmy. – Tök nagy éjszaka volt. Baj van?
– Caroline rosszat álmodott.
– A zenémtől – vigyorgott Jimmy. – Nem is tudtam, hogy ennyire erőteljes.
Már jól van?
– Remekül.
– Szegény kölyök – mondta Jimmy. – Akkor hát, jó éjszakát. Aludj jól.
Ám Strand csak sokára tudott ismét elaludni. Az óceán moraját immár
fenyegetőnek hallotta és Leslie egyenletes lélegzése törékenynek,
bizonytalannak és szívszorítóan kedvesnek tetszett neki ebben a néma, idegen
szobában, ahol szerették egymást, de amely már nem nyújtott biztonságot a
külvilág ellen.
Reggel későn és egymagában ébredt, és fáradtnak érezte magát. Amikor
lement, Mr. Ketley közölte, hogy mindenki a teniszpályára ment. Nem volt
éhes, így csak egy csésze kávét ivott. Fülledt volt az idő, ezért elhatározta,
hogy él az alkalommal, hogy mindenki elment, és megmártózik az óceánban.
Amikor levonult fürdőnadrágban, köpenyben, a teraszon és a parton még
mindig nem volt senki. A tenger csendes volt, csupán apró hullámok
fodroztak és simultak el vagy tízméternyire a parttól. Strand ledobta a
köpenyét, és a finom, fehér homokon a víz felé indult. Begyalogolt a
hullámtörés vonaláig, ahol a víz hideg volt, és a derekáig ért. Csak most
ébredt föl igazán, és élvezte, amint a hullámok föl-fölcsapva a testét mossák.
Úszott egy keveset, és közben azon töprengett, hogy bérletet kellene vennie,
hetente legalább háromszor úsznia kellene, mert biztosan jót tenne.
Amikor kissé elfáradt a karja, letette a lábát a sima homokra, és gyalogolni
akart. Csakhogy képtelen volt akár csak egyetlen lépést is tenni a part felé. A
víz örvénylett körülötte, alig tudott állva maradni. Aztán a víz hirtelen
elkapta a lábát, s a hullámverés ellenállhatatlanul sodorni kezdte kifelé. Nem
akart pánikba esni, ám vadul csapkodott küzdve az áramlattal. Soha életében
nem érzett ekkora fáradtságot, és rengeteg vizet nyelt. Hiába kiabálna,
úgysem hallaná senki. Nézte a nagy házat, amely olyan közel volt, de életnek
sehol semmi jele.
És ekkor Conroy lépett ki a teraszra, újsággal a kezében. Conroy leült,
szétnyitotta az újságot, nem nézett a víz felé.
– Conroy! – kiáltotta kínlódva Strand. – Conroy! – Látta, hogy Conroy
tanácstalanul pillant körül, mint aki nem tudja, honnan jön a hang. S ekkor
Conroy meglátta Strandet, aki kétségbeesetten kapálódzott, kiáltani már nem
volt ereje, s alig bírta a fejét víz fölött tartani.
Conroy integetett a ház felé, majd futni kezdett le a partra, futtában tépve le
magáról a pulóvert. Bermudát viselt, és mezítláb volt. A vízbe vetette magát,
és Strandhez úszott. Amikor elérte, színtelen, meglepően nyugodt hangon
szólalt meg.
– Nyugalom, Mr. Strand. Forduljon a hátára, lebegjen a vízen. Majd
segítek. – Gyér haja a fejére tapadt, a karja vézna és fehér volt.
Strand a hátára fordult. Habtarajon át csillant a szemébe a napfény. A válla
alatt érezte Conroy segítő kezét. Szabad karjával Conroy úszni kezdett,
lassan, lassan, nem a part felé, hanem azzal párhuzamosan. A víz egyre
beljebb sodorta őket. Strand levegő után kapkodott, rövideket, fájdalmasakat
szippantott a levegőből és a vízből. A szárazföld egyre távolodott, egyre
messzebb, messzebb lett.
Strand megemelte a fejét, s futni látott valakit a víz felé valamivel a
kezében. Hamarosan fölfogta, hogy Linda Roberts az, és kötéltekercset cipel.
Még látta, hogy az asszony a vízbe ugrik, majd szem elől vesztette.
Ekkor a vízáram váratlanul elengedte a két embert. Conroy levegőért
kapkodott.
 – Oké – mondta –, már kint vagyunk belőle. Maradjon nyugodtan. – Lassan
tolni kezdte Strandet a part felé, de minden egyes karcsapásnál keservesen
lihegett. Nem fog sikerülni, gondolta Strand, mindketten belefulladunk.
Mondani akart valamit Conroynak, de nem bírt beszélni. Ekkor valami
csobbant mellettük a vízben, és Conroy odanyúlt. Az a kötél volt az, amelyet
a derekáig a vízben álló Mrs. Roberts dobott oda nekik. Strand úgy érezte,
hogy immár órák óta van a vízben, és a part fikarcnyival sem jött közelebb,
igaz, nem is távolodott már.
– Most már sikerülni fog – mondta a kötelet markolva Conroy. Mrs.
Roberts lassan húzni kezdte a kötelet. Méterről méterre, centiméterről
centiméterre jutottak közelebb a ponthoz, ahol az asszony állt. Amikor
odaértek, az asszony és Conroy közös erővel a partra cipelték Strandet, aki
végre ott feküdt a homokos parton, és mosolyogni próbált Mrs. Robertsra,
akinek csontos testére rátapadt átázott, vékony ruhája. De mintha megfagyott
volna az arca, nem tudott mosolyogni.
Conroy lehuppant mellé, a melle zihált, szemét becsukta.
– Örvénybe került – mondta Mrs. Roberts, és kisimította a szeméből vizes
haját. A hangja olyan távolinak tetszett, mintha telefonon hallaná, és rossz
lenne a vonal. – Ezek az alattomos forgók ennek a partszakasznak a legfőbb
attrakciói.
Ekkor veszítette el az eszméletét. Amikor magához tért, arc simult az
arcához, ajak az ajkához, valaki forrón a szájába lehelt. Az élet csókja.
Ostoba módon egyre ez a közhely járt az eszében. Mrs. Roberts fölállt.
Lebegni látszott ott fölötte, valahol ég és föld között, vörös ködben.
Most meg Conroy lebegett fölötte, ő is a maga vörös ködében.
– Magához tért – hallotta Conroy hangját azon a rossz telefonvonalon.
A mellébe meg a vállába hasított élete legiszonyatosabb fájdalma, nem
tudott lélegezni.
– Conroy – pihegte –, fáj. Itt fáj… – Sikerült megérintenie a mellét. – Attól
félek…
Fél órával később a Southamptoni Kórház intenzív osztályán dr. Caldwell
hajolt fölé, és azt mondta valakinek, akit Strand nem látott:
– A szíve…
– Pontosan annyi idős volt, mint te – mondta annak idején dr. Prinz.
Ettől kezdve hosszú időn át nem hallott semmit, nem emlékezett semmire.
 8
Tisztábbak lettek a hangok. Néha butácskának mutatja magát, de én
mondom, nem buta asszony. Az élet csókja. Arcokat ismert föl.
Személyiségek olvadtak össze. Fölismerte önmagát. A világ közelebb
került.

Csak két hét múlva került ki a kórházból. Dr. Caldwell jól dolgozott. Dr.
Prinz leutazott New Yorkból, komor volt. A nagy szívspecialista, akit Hazen
hívott, helikopterrel érkezett a városból. Az orvosok vizsgáltak, hallgatóztak,
aztán suttogtak a folyosón. Conroy, a mélységek hamuszürke képű navigátora
a szállításban segédkezett. Eleanor lemondta görögországi útját, és Hazen
házában lakott Jimmy-vel. Leslie kocsival ingázott New York és a
nyaralóhely között, hogy taníthasson, és Caroline mellett legyen az utolsó
vizsgák idején.
A fájdalom már elmúlt, ám Strand olyannyira gyöngének érezte magát,
hogy a karját emelni is nehezére esett. Hazen maga vitte haza a tengerparti
nagy házba, ahol Mr. Ketleyvel fölcipelték a hálószobába.
Az összes orvos azt mondta, hogy pihenésre, hosszú pihenésre van
szüksége. Hagyta, hogy úgy bánjanak vele, mint egy csecsemővel, hogy
mások döntsenek felőle. Nem gondolt a jövőre, csak elfogadta, amit mondtak
neki, amit enni adtak, a gyógyszereket, amelyeket be kellett vennie, az
elszállásolást a tengerre néző, nagy hálószobában a második szinten, ahol
láthatta a Renoir-rajzot. Fáradtan hálás volt mindenkinek, és nem vette a
fáradságot, hogy beszéljen.
Százéves koráig elélhet, mondták az orvosok, ha vigyáz magára. Mindig
azt hitte, hogy vigyáz magára. Senki nem mesélt neki a tengeri örvényekről,
az óceán gonosz erejéről. Az éjjeliszekrényén levelet talált Judith Quinlantől.
Nem nyitotta ki. Azt sem tudta, vajon megköszönte-e Conroynak és Linda
Robertsnak, hogy megmentették az életét. Ráér majd akkor, ha visszanyerte az
erejét. Nem betegeskedett soha, most álomszerű élvezettel vonult vissza a
betegségbe. Pillanatnyilag nem ő volt felelős a testéért.
Az emberek beszéltek hozzá, Leslie, az orvosok, Eleanor, Jimmy,
Caroline, Hazen, Mr. és Mrs. Ketley. Egy perccel később már nem
emlékezett rá, hogy mit mondtak. Szelíden mosolygott mindenkire, s azt hitte,
a mosolya megnyugtató. Nem kívánt olvasni, nem érdekelte, mi történik az
országgal vagy bárki mással, nem érdekelte az időjárás sem. Valaki azt
mondta, évek óta nem volt ilyen gyönyörű nyár, már nem emlékezett, hogy ki,
ám a nagy, fényűző szobában mindig egyforma volt az éghajlat.
Az iskola igazgatója is meglátogatta, s azt mondta, ne aggódjon az
állásáért.
– Tudom, hogy meggyógyulsz – mondta. – Ne siess, de amikor elég
erősnek érzed magad a visszatérésre, csak hívj föl. Meglesz a helyed. –
Strand úgy érezte, soha nem lesz kedve telefonálni, és csöppet sem izgatta a
munka.
A szobába beállítottak egy díványt Leslie számára, s ő nem kérdezte meg,
hogy miután annyi esztendőn át aludtak együtt, most miért tölti az asszony az
éjszakáit külön ágyban.
Többet aludt, mint életében bármikor.
Egy este, amikor kezdte jobban érezni magát, azt mondta Leslie-nek, hogy
minden embernek át kellene esnie legalább egy szívrohamon.
Leslie nevetett. Vékonyabb lett, s olyan vonások barázdálták az arcát,
amelyeket ő korábban sosem látott.
Herbert Solomon átküldött egy kazettás magnetofont Beethoven-, Brahms
és César Franck-művekkel, Joan Baez, Bob Dylan meg valami Cohen nevű
fickó dalaival. Strand nem kérte, hogy kapcsolják be a magnót.
Linda Roberts vastag, gazdagon illusztrált könyvet küldött. Nem nyitotta
ki.
Caroline mesélte, hogy érzése szerint jól sikerültek a vizsgái. Őt másfajta
vizsgák kötötték le, és nem kérdezte meg, miféle teszteket oldott meg
Caroline. A truscotti emberről azonban érdeklődött.
– Azt hiszem, eléggé jól ment – mondta lelkesedés nélkül Caroline. –
Kétszer mérte meg az időmet, és azt mondta, valószínűleg fölvesznek. Meg
hogy beszélni fog Mr. Hazennel. – Vállat vont. – Nem fontos.
Strand észrevette, hogy Caroline arca is vékonyabb, és úgy nézett ki a
kislány, mintha sokat sírt volna. Strand vigasztalni szerette volna, de az
erőfeszítés meghaladta az erejét.
Giuseppe Gianelli Eleanor fölnagyított fényképével lepte meg, amelyen a
lány egy homokdombon áll, farmerruhája lobog a szélben, az égre kacag, s
meztelen lába körül fűszálak cicáznak. A mellékelt cédulát Leslie olvasta föl.
„Hogy valami szépet nézhessen a sötét órákban. Gyógyír minden szívre.” Az
aláírás pedig így hangzott: „Szegény költő-vállalkozó barátja, Giuseppe."
– Derék fiatalember – mondta Leslie, miközben az íróasztalra állította a
képet, hogy Strand az ágyból is láthassa. – Több hosszú beszélgetésünk volt.
Megőrül Eleanorért.
Strand néha mélán a fényképre pillantott. Vajon mit mondhatott Giuseppe
Gianelli a lányának, amitől Eleanor úgy fölnevet a tiszta égboltra?
Néha bejött a szobába Hazen, és komolyan nézte.
– Meg kellene jegyeznem – mondta Hazennek Strand –, hogy csak
olyanokhoz menjek vendégségbe, akiknek a vendégei között jó úszók is
akadnak. És meg kéne köszönnöm Conroynak és Lindának. Hiszen többet
tettek, mint ami kötelességük volt, nem igaz?
Hazen nem felelt a kérdésre. Azt mondta:
– Én már megköszöntem a nevedben. Ezer dollárt adtam Conroynak – a
pénz a mindene, úgy gyűjtöget, mint egy hörcsög. Lindának meg egy kis arany
karkötőt vettem. Semmi kis mütyürke.
– Most már tudom – jegyezte meg Strand, akit zavarba hozott az
információ –, hogy mennyit ér az életem. Ezer dollárt meg egy mütyürkét.
Hazen érdeklődéssel nézett rá.
– Mindennek megvan az ára – mondta röviden –, amely nem föltétlenül
felel meg az értékének. Azt tanácsolom, hogy ne izgasson a pénz. S ezzel már
újabb kérdéshez értünk. Vagy olyan állapotban, hogy beszélgessünk?
– Majdnem – válaszolta Strand.
– Tudod-e, hogy az első tíz nap után az orvosok kijelentették, hogy
megmaradsz, és normális, bár meglehetősen békés életet élhetsz? – kérdezte
Hazen.
– Nem tudtam. De jó hír.
– Az bizony. Csakhogy azt jelenti, hogy el kell gondolkodnod a további
életeden. Ha komolyan veszed, amit az orvosok mondanak. – Hazen hangja
szinte vádaskodóan hangzott. – Ami azt jelenti, hogy nem mégy vissza
szeptemberben a munkahelyedre, mintha mi sem történt volna.
Strand elnyomott egy sóhajt. Tudta, hogy egyszer, a nem túlságosan távoli
jövőben sor kerül erre, de élt a beteg jogával a halogatásra.
– Nem hinném – folytatta Hazen –, hogy az állami iskolai tanári
rokkantnyugdíjjal sokra mennél, kivált nem ilyen inflációs időkben.
– A metróra elég lenne – mondta Strand.
 – Pontosan. Nem akartam ilyen hamar beszélni veled erről, ám vannak itt
más megfontolások is.Bizonytalan mozdulatot tett. – Vettem magamnak a
bátorságot, hogy beszéljek rólad egy connecticutbeli kis iskola igazgatójával.
Az iskola Dunberryben van. Úgy kétórányira lehet New Yorktól, New
Haventől északra. Apám mind életében, mind a végrendeletében bőséges
adományokkal halmozta el az iskolát. Együtt járt egyetemre az igazgatóval,
akit csodált. Annak az embernek a fia a mostani igazgató, és hajlamos
elfogadni a javaslataimat. Nem nagy iskola – mintegy négyszáz fiút nevelnek
–, és régimódi elvek alapján működik, amit helyeslek. Éppen megfelelő lenne
a te Jesus Romero barátodnak is. Legalább rajta tarthatnád a szemed.
– Te sosem felejtesz el semmit, Russell? – kérdezte őszinte ámulattal
Strand.
Hazen egy türelmetlen vállvonással rázta le magáról a dicséretet.
– Az osztályok kis létszámúak, a munka nem lesz megerőltető – folytatta. –
Heti mintegy tizenkét óra, legalábbis az első félévben, mondta az igazgató. S
az állás mellé jár egy kényelmes, régimódi lakás is, ami napjainkban többet
ér a jövedelemnél, sokkal többet. És amikor említettem az igazgatónak –
Babcock a neve egyébként, kiváló ember, tudom, hogy meg fogod kedvelni –
a feleségedet, azt felelte, hogy már régen szeretne zeneelemzés tanfolyamot
indítani, s biztos benne, hogy Leslie értékes munkaerő lenne. Meg aztán egy
csöndes kis iskolavárosban élni sokkal kevésbé megerőltető, mint megvívni a
csatát New Yorkban, Fárasztalak?
– Kicsit – vallotta be Strand.
– Tudod, az a helyzet, hogy nincs valami sok időnk –mentegetőzött Hazen.
– Két hónap múlva kezdődik az új tanév. Aztán Babcock a jövő héten a
barátaihoz utazik Montaukba, így átugorhatna hozzánk, beszélhetnétek, s ezzel
megspórolnál egy utat Connecticutba.
– Mindez nagyon ígéretesen hangzik – mondta fáradtan Strand – Persze
először meg kell beszélnem Leslie-vel.
– Már említettem neki – mondta Hazen. – Teljes szívvel mellette van.
– Nekem nem szólt semmit – mondta Strand. – Vagy talán mégis, csak
elfelejtettem, Mostanában mindent elfelejtek, tudod.
– Elmúlik – mondta meggyőződéssel Hazen, – Mindenesetre Leslie azt
akarta, hogy előbb én beszéljek veled. Nem akar befolyásolni, mondta.
Strand bólintott.
 – Amióta kijöttem a kórházból, úgy bánik velem, mintha porcelánból
lennék.
Hazen nevetett.
– Észrevettem – mondta. – Ahogy megerősödsz, ez is megváltozik majd,
ahogyan minden egyéb. Mihelyt föl tudsz kelni, járni tudsz, meg leszel lepve,
mennyire más lesz minden,
– Nem kérek több meglepetést, köszönöm – mondta Strand,
Amikor Hazen kiment, végre szabadjára engedte a sóhajt, amelyet a férfi
jelenlétében visszatartott. Végig kell gondolnia a jövőt, mondta Hazen.
Többek között tehát gondolnia kell a pénzre is. A makacs kérdés, a pénz.
Tudta, hogy ami vele történt, az költséges, de több mint harminc esztendő óta
most először nem kérdezte meg, hogy mi mennyibe került. Csakhogy
hamarosan benyújtják a számlát, és ki kell fizetni. Ismét sóhajtott.
Becsukta a szemét, bóbiskolt. Amikor fölébredt, haloványan emlékezett rá,
hogy Hazen a szobában járt, és valami iskoláról beszélt. De nem emlékezett
az iskola nevére, sem arra, hogy hol van, sem annak az embernek a nevére,
aki eljön őt megnézni, sem arra, hogy mondott-e Hazen valamit a fizetésről.
Ismét becsukta hát a szemét, és megint elbóbiskolt.

Azon a reggelen, amikor dr. Caldwell közölte, hogy felkelhet, Strand

ragaszkodott hozzá, hogy fölöltözzék, hiába próbálta meggyőzni Leslie, hogy
elegendő lenne köntöst öltenie a pizsama fölé.
– Nekem Russell Hazen házának a terasza nem nézhet ki úgy, mint holmi
aggok otthona – tiltakozott. Meg is borotválkozott. Most nézett tükörbe
először a baleset óta, ahogyan nevezte. Nagyon sápadt volt, nagyon sovány,
és két szeme hatalmasnak tetszett a nyúzott arcon. Amíg feküdt, Mr. Ketley
borotválta meg minden másnap, így nem kellett tükörbe néznie.
Öltözködés közben lassan és óvatosan mozgott, érezte, hogy húsának
romlandó burkában milyen törékenyek a csontok meg az erek. De mozgott.
Leslie belékarolt, amikor elindult lefelé a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva,
Mr. Ketley pedig előtte hátrált, mintha attól tartana, hogy hirtelen előrezuhan,
és el kell kapni.
A teraszon aztán feküdt a nyugszékben a meleg napfényben, alatta párnák, a
térdén takaró, s hálát érzett a napfényért meg az óceáni szellőért. Mindent
vadonatújnak érzett, a kis, fehér felhőket a nyári égen, a tenger színét, a
tüdejébe áradó levegőt.
– Kijutott az erdőből – mondta dr. Caldwell –, ha vigyáz magára. – Dr.
Caldwell elmagyarázta, hogy ez annyit jelent, hogy naponta legföljebb
egyszer mászik lépcsőt, okosan táplálkozik, tartózkodik az alkoholtól, a
szextől, és ami a legfontosabb, nem hagyja magát fölizgatni. Strand
megígérte, hogy vigyáz magára.
– A napozásnak szentelem magam – ígérte dr.Caldwellnak –, és nem
hagyom magam fölizgatni.
Amint ott feküdt és Leslie fogta a kezét, hirtelen rájött, hogy sok-sok héten
át önmagán kívül nem érdekelte semmi.
– Mesélj el mindent mindenkiről – kérte Leslie-t. Mintha hosszú útról tért
volna meg, a külvilágtól teljesen elzárt, távoli vidékről, Az Árnyak
Völgyéből. – Először… magadról. Hogyan oldod meg a tanítást?
– Megoldom – tért ki a válasz elől Leslie.
– Hogyan?
– Az órákat átszerveztem egyetlen napra – felelte az asszony. – Nyáron
egyszerű. Sokan nyaralnak.
Strand bólintott.
– A lakás?
– Rendben – mondta Leslie – Mrs. Curtis hetente háromszor portalanít.
– Caroline?
Leslie habozott.
– Tegnap tudta meg, hogy fölvették Arizonába. De ha te nem akarod, nem
megy, mondja.
– De akarom – felelte Strand.
– Abbahagyta a teniszezést. Az összes teniszruháját meg az ütőjét
odaajándékozta az egyik barátnőjének.
– Miért?
– Azt mondta, megunta. – Leslie arca komor volt, és beszéd közben
elfordult. – Szerintem így akarta megnyerni az istenek jóindulatát. – A hangja
színtelen volt. – Föláldoz valamit, amit szeret, valami másért, ami még
sokkal drágább neki… folytassam?
– Ne.
Egy darabig némán ültek. Fogták egymás kezét. Minden kornak megvan a
maga engesztelő áldozata, gondolta. Ha meghalna, vajon visszakérné-e a
lánya a csinos, fehér sortjait, trikóit meg az ütőjét, mert kiábrándult, mert
nincsenek többé istenek? Miféle atavisztikus kegyelet késztette Caroline-t
erre a megható és groteszk tinédzser önmegtagadásra?
– És Jimmy? – kérdezte. Ha Jimmy abbahagyta a gitározást, vajon hogyan
mérlegelik az istenek a teniszütő ellenében?
– New Yorkban van – felelte Leslie. – Találkozója van Herb Solomonnal.
Akár hiszed, akár nem, Jimmy nem merte fölhívni Solomont, így aztán
Russell beszélte meg a randevút.
– Talán szerződtetnünk kellene Russellt az egész család menedzseréül –
mondta Strand. – Nem is tudom, hogy boldogultunk mostanáig nélküle.
– Örülök, hogy jobban vagy – állapította meg Leslie. – Kezded
visszanyerni a hálátlanságodat.
– Éppen eléggé hálás vagyok – mondta Strand. Elhallgatott. – Gondolom.
Köszönetet kell mondanod neki valamennyiünk nevében. Engem mindig
elhallgattat, valahányszor azt hiszi, hogy erről próbálok beszélni.
– Tudom – mondta Leslie. – Nem hagy beszélni róla. Egyszer-kétszer
megpróbáltam. Nagyon nyersen viselkedett. Nem is tudom, haragudott-e,
vagy zavarba jött.
– Mondta neked, hogy Conroynak ezer dollárt, Linda Robertsnak egy arany
karkötőt adott, amiért kihúztak a vízből?
– Nem – felelte Leslie –, de ők említették.
– Nem találod furcsának ilyesmivel jutalmazni embereket, amiért az életük
kockáztatásával megmentettek egy majdnem idegen másik embert?
– De, kicsit – ismerte be Leslie. – Ez Hazen módszere. Zárkózott ember.
Nem tudja kimutatni az érzelmeit, hát cselekedetekben fejezi ki őket. Pénzzel,
szívességekkel… jelképekkel.
– Mégis – folytatta Strand – olyan furán érzem magam tőle. Akár egy tárgy
az apróhirdetések „Elveszett" rovatában. Elveszett egy középkorú
középiskolai tanár valahol az Atlanti-óceánon. Aki használható állapotban
visszahozza, jutalmat kap.
– Ne áruld el neki, hogy így érzed. A nagylelkűség a hobbija,
ellensúlyozza azt, amit a munkájával kapcsolatban érez. Az egyik este
beszélgettünk, s elmondta, hogy a nagylelkűséget egy ügyvédnél
gyöngeségnek tekintik. Nem nehéz észrevenni, hogy nem tudná elviselni, hogy
bárki gyöngének tartsa.
 – Állítólag beszélt veled arról az iskoladologról. – Strand örült, hogy kezd
visszatérni az emlékezete. – Azt mondta, helyeselted.
– Szerényen fogalmazva. Meg is csókoltam érte.
– Semmi szükség szélsőséges érzelemnyilvánításra – mondta szárazon
Strand.
– Tökéletes megoldás – magyarázta Leslie. – Mindannyiunknak.
– Szeretsz New Yorkban élni – állapította meg Strand. – Mit gondolsz,
hogy érzed majd magad egy álmos kisvárosban, négyszáz kamaszfiú között?
– Túlélem – felelte Leslie. – Különben sem fontos. Az a fontos, hogy te
egészséges légy. És New York csupán kétórányira van. Megoldom.
– Talán ha idejön az az ember…
– Mr. Babcock.
– Mr. Babcock. Esetleg nem talál majd megfelelőnek az állásra.
– Amiatt ne fájjon a fejed – válaszolta Leslie. – Beszéltem vele telefonon,
és el van ragadtatva, hogy megkaphat téged.
– El van ragadtatva – hümmögte Strand. – Szép kifejezés.
Sóhajtott, végigpillantott a medence kék vizén, a makulátlan
napozógyékényeken, a fehér dűnéken, a ragyogó óceánon.
– Tudod, hogy nem maradhatunk itt a tanév kezdetéig. Más dolog idejönni
hétvégére…
– Erről sem lehet vele beszélni. Bár én megpróbáltam …
– És?
– Mondtam, hogy visszaviszlek a városba, mihelyt szállítható leszel.
– És?
– Azt kérdezte, meg akarlak-e ölni – mondta Leslie.
– Micsoda teher vagyok mindenkinek a nyakán.
– Pszt – intette le Leslie. – Persze Hazen erősen túlzott, de kétségtelenül
sokkal jobb itt neked. Ketleyék, a tenger. Otthon nincs légkondicionálás, és a
városban tikkasztó a hőség. Russell szerint az a minimum, hogy itt tart, hiszen
jóformán a szeme előtt fulladtál a vízbe.
– Különös értékrendje van – jegyezte meg Strand.
– Bárcsak több olyan ember lenne, mint ő – mondta Leslie. – Egyébként
szinte biztos, hogy nem Linda Roberts az.
– Micsoda nem Linda Roberts?
– Az állítólagos szerető.
– Ó. – Más világ. Más testek. – Miért nem?
 – Russell csak vigyáz rá – magyarázta Leslie. – Meg a pénzére. Ő a
végrehajtója a végrendeletnek. Az ura egy vagyont hagyott Lindára, de
Russell szerint, ha Linda a maga feje után menne, már egy vasa sem maradt
volna. Bárki kifoszthatja, ha a rossz sorsára panaszkodik neki. Russell szerint
ragadnak rá a piócák. Már kétszer akadályozta meg, hogy Linda feleségül
menjen olyan pasasokhoz, akiknek csak a pénze kell. Russell vigyáz rá, mert
Lindának jó szíve van, a férje Russell közeli barátja volt, és az asszony
nagyon magányos. Russell szerint azért is beszél olyan sokat, ha éppen
alkalma nyílik rá. Ez is nagylelkűség, Russell stílusában. Időt áldoz rá,
szeretetet, mindent.
– Ő már csak ilyen – mondta Strand. – De miért tenné ez lehetetlenné…?
– Láttam Russellt a parton sétálni Nellie Solomonnal.
– No és?
– Egy férfi meg egy nő képes egy bizonyos módon együtt bandukolni,
amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket.
– Ugyan már, Leslie.
– Sétált a parton velem is – felelte Leslie –, és láttam sétálni a parton
Linda Robertsszal meg Eleanorral. Biztosítlak, hogy nagy volt a különbség.
Igen nagy.
– De nem pletykáltad el? – kérdezte Strand, bár tudta, hogy Leslie sosem
pletykál.
– Megérzés csupán – válaszolta Leslie. – Ne tekintsd isteni
kinyilatkoztatásnak.
Ám Strand biztos volt benne, hogy a feleségének igaza van. Egy csöppet
irigyelte Russell Hazent, egy kicsit csalódott Nellie Solomonban. Az
áramkörök az asztal körül. Eszébe jutott, hogy Mrs. Solomon megcsípte,
amikor Mrs. Roberts azt a megjegyzést tette Franciaországról.
– Jó neki – mondta. Vajon Herbert Solomon elnéző férj? Nem az a típus.
Eszébe jutott Judith Quinlan fölbontatlan levele, és tudta, hogy ő is bűnös. A
szexuális forradalom, a felelőtlen szeretkezések a fiataloknak valók. Őt
szigorúbban nevelték. Becsukta a szemét, szemhéját perzselte a nap, s egy
ideig hallgattak.
Új téma.
– Sajnálom – mondta –, hogy tönkretettem Eleanor nyaralását.
– Görögország ott lesz jövőre is – felelte Leslie.
 – Attól tartott, hogy meghalok? – kérdezte csukott szemmel. – Azért
maradt?
– Nem tudom, mitől félt – válaszolta Leslie. – Maradni akart. Már
dolgozik. Nem vette ki azt a plusz hetet. Azt hiszem, hamarosan fontos hírrel
fog előállni.
– Például?
– Például azzal, hogy férjhez megy.
– És erről mi a véleményed?
– Örülök, és szomorú vagyok. Gyönyörű pár lesznek.
– És ennyi elég?
Leslie sóhajtott.
– Azt legalább húsz évig nem fogjuk megtudni.
– Nálunk is gyönyörű volt a pár fele – mondta Strand.
Leslie nevetett.
– Fölhívtam a szüleimét, hogy beteg vagy. Jobbulást kívánnak. Apám
kijelentette, hogy már első látásra sem tartott téged egészségesnek.
Strand erőtlenül kuncogott.
– Palm Springs sem változtatta meg.
– Azt mondta, csak azon csodálkozik, hogy New Yorkban nem mindenki
kap szívrohamot. Szerinte Palm Springsbe kellene költöznünk, mert az
csodákat tesz a szívvel.
– Mondd meg neki, hogy nyomban odaköltözöm, mihelyt ő elköltözik.
– Látom, jobban vagy – mondta könnyedén Leslie.
– Egyébként nem is New Yorkban lettem rosszul – jegyezte meg Strand –
Hanem félúton Portugália felé.
Ismét hallgattak. Strand csukva tartotta a szemét.
– Te is azt hitted, meg fogok halni?
– Soha.
– Miért?
– Azért – válaszolta Leslie mert nem tudtam volna elviselni.

Herb Solomon lépett ki a teraszra, ahol Strand feküdt. Strand egyedül volt.
Leslie lement a partra Linda Robertsszal. Leslie festett, Linda pedig –
gondolta Strand – nyilván fecsegett. Leslie-nek az előző héten volt a
születésnapja, és Hazen meglepte egy összecsukható, hordozható
festőállvánnyal meg egy fantasztikus olajfestékés ecsetkészlettel. Caroline a
városban dolgozott egy állatorvosi rendelőben, Jimmy is New Yorkban
maradt néhány napra. Hazen is New Yorkban volt. Solomon még nyári
nadrágban és rövidujjú trikóban is George Washingtonra hasonlított. Jókora
fatálcát cipelt, és rajta valamit, alufóliába csomagolva.
– Jó reggelt – köszönt Strandre. – Hallom, már fogad látogatókat.
– Minél többen vagyunk, annál vígabban – felelte Strand. – Foglaljon
helyet.
Solomon az asztalra tette a tálcát.
– Nellie kenyeret sütött magának – hajtogatta szét az alufóliát. A kenyér
jókora volt, a héja barna, az illata mennyei. – Még meleg – mondta Solomon.
– Nellie nagy híve a házi kenyérnek. Teljes kiőrlésű búza meg ilyesmi.
Mindig mondogatja, hogy kenyeret csak szeretettel szabad sütni. Arra
gondolt, talán ez fölcsiklandozza az étvágyát.
– Valóban – felelte Strand. Vajon mit írhat elő a protokoll? Illik-e
elfogadni egy cipót annak az asszonynak a férjétől, aki állítólag az ember
házigazdájának a szeretője? Szorgos kis kezek, a konyhában is, másutt is. –
Adja át köszönetemet a kedves feleségének. – Letörte az egyik serclit, és
megkóstolta. Az íze éppen olyan pompás volt, mint az illata meg a külleme.
Hmmm – hümmögte elégedetten. – Nem kér? – Kenyér és só és cinkosság. A
barátság kötelékei.
– Ügyelnem kell a súlyomra – ült le Solomon. Ügyelned kéne más
dolgokra is, gondolta Strand. Solomon elismerően nézte végig. – Maga
szerencsés ember, Allen – mondta.
– Ismételje meg.
– Nem azért, mert kihúzták a tengerből. Hanem hogy egy ilyen helyen
lábadozhat… érti, mire gondolok.
– Értem.
– Nincs, amit Russell Hazen meg ne tenne egy barátért –mondta Solomon.
– A vérét is odaadná. Én csak tudom. Tizenöt éve az ügyvédem. A zenei
üzletben óriás vagyok, ám a valódi üzleti életben, amivel Russell cége
foglalkozik, törpe. Már többször víz alá kerültem volna, ha nem ad tanácsot.
Nem boldog ember … – Solomon óvatosan pillantott körül. – Nyilván hallott
egyet s mást.
– Aha – felelte Strand, aki nem volt kíváncsi ilyesfajta történetekre.
 – Nem boldog ember, hanem valami sokkal ritkább – jó ember. Jó, de
peches. Döbbenetes, hogy ezek a dolgok milyen gyakran járnak együtt. Én
próbálok józan egyensúlyt tartani – nevetett mély, zengő basszusban
Solomon. – Russell félti magát. – Solomon egyszeriben nagyon
elkomolyodott. – Nagyon ragaszkodik magához. Az egész családhoz, és
szerintem joggal.
– Maga is mondta: magányos ember.
Solomon komoran bólintott.
– Egy éjjel, amikor kicsit többet ivott a kelleténél, bevallotta nekem: tudja,
melyik volt az a pillanat, amikor a sorsa rossz irányba fordult. Amikor
először kimondta: „Igen, apám." – Solomon elhúzta a száját. – Régi amerikai
család. Szerencsére én új amerikai családból származom. Nellie mondta,
hogy zsidónak nézte. – Solomon nevetett. – Ma már jóformán mindenkit
zsidónak néz. Volt korábbi házassága is?
– Nem.
– Látszik – mondta Solomon. – Nellie a második feleségem, egyben az
utolsó. Van két szörnyű kölyköm. Nem tőle – tette hozzá gyorsan. –
Ingoványos talaj, a gyerekek. Az ember keserű könnyeket hullathat miattuk. –
Elkomorodott. – Beszéljen erről egyszer Russell-lal. Maga viszont
kézikönyvet írhatna, a maga ivadékairól. „Hogyan neveljünk emberi lényeket
a huszadik században." Több fogyna el belőle, mint a Bibliából. Csak így
tovább, öregem. Sok mindenért hálás lehet.
– Tudom – felelte Strand, bár nem volt biztos benne, hogy jómaga
ugyanazokért a dolgokért érez-e hálát, amelyekre Solomon gondol.
Solomon töprengve nézte. Washington szemlét tart a csapatai fölött. Valley
Forge-nál történt vagy Yorktownnál?
– Ahhoz képest nem is néz ki rosszul – mondta Solomon. – Talán kissé
sovány. De kezd szépen lebarnulni.
– Az orvosok szerint elélhetek száz évig is.
– Ki a fene akar száz évig élni? – legyintett Solomon. –Szörnyű lenne.
– Én is így vélem.
Mindketten nevettek.
– Érdekes beszélgetésem volt a fiával – mondta Solomon. – Okos kölyök.
Mondta már, hogy hétfőtől nálam dolgozik?
– Nem.
– Ó? – csodálkozott Solomon.
 – Nyilván azt hiszi, rosszallom, hogy a zeneszakmában próbálkozik.
– Valóban?
– Nem akarom, hogy csalódjon. A szakma annyira bizonytalan. Ráadásul
fogalmam sincs, milyenek a fiam képességei.
Solomon komolyan bólintott.
– Mindezt elmondtam neki. Újra meghallgattam, odahívtam néhány
munkatársamat is. Beprogramoztam a fejébe. Ez nem a Világhír Útja, hanem a
Megtört Szívek Útja. Minden egyes sikeres emberre tízezernyi sikertelen jut.
Keserű élet. Az ember évekig várja, hogy lehetőséget kapjon, és talán az a
legrosszabb, amikor megkapja azt a lehetőséget, és belebukik. Megmondtam
világosan. Megmondtam, hogy kellemesen gitározik és énekel, de nincs sem a
játékában, sem az énekében semmi eredeti, a nótái pedig – azok, amelyeket
maga írt – utánérzések. Megmondtam neki, hogy szerintem nincs meg benne
az a különleges valami, az az elektromosság, amelytől egy-egy énekes
népszerűvé válik.
– Hogyan fogadta? – kérdezte Strand.
– Mint egy katona – felelte Solomon.
– Mégis azt mondta az imént, hogy magánál fog dolgozni…
– Az irodán – felelte Solomon. – Nem előadóként. Ó, talán pár év múlva,
ha érettebb ember lesz, megtalálja a maga stílusát. A hangzást, ahogyan ő
mondja. És akkor, talán, nem lesz igazam. Tévedtem én már azelőtt is. –
Kesernyésen mosolygott, ahogy a hibákra, az elszalasztott lehetőségekre
gondolt. – De mint említettem, pompás füle van, és szinte mindent tud a
jelenleg piacon lévő művészekről: miben erősek, mi a gyengéjük, eddig mit
produkáltak. így nagyban a segítségemre lehet abban, hogy kiszűrjük a
reménytelen eseteket a hozzám özönlők közül, és megtaláljuk azt az egyet-
kettőt, akikből lehet valami. Ez a munka nem úgy kreatív ahogyan ő szeretné,
de mégis kreatív. Érti, miről beszélek?
– Azt hiszem. És vállalja?
– Igen.
– Nagyon kedves magától, hogy lehetőséget ad neki.
– Ez nem kedvesség. Ez üzlet. Úgy érzem, megbízhatok Jimmy ítéletében.
Ritkán alakul ki ilyen véleményem emberekről.
Miközben Solomon beszélt, Strand kezdte másként látni ezt az embert. Már
nem a joviális viccmesélő volt, akinek szavaiból New York szelleme szólt,
nem is a kedves szomszéd, aki kenyeret hoz ajándékba, hanem egy eszes,
keményfából faragott férfi, aki becsületesen és kérlelhetetlenül képes
megítélni lehetőségeket, jellemeket, bűnöket és erényeket.
– Jimmy szerencsés – mondta Strand –, hogy maga lesz a főnöke.
– Remélem, ő is így gondolja. És remélem, hogy igaz is lesz. Milliónyi a
csapda. – Solomon fölállt. – Nem akarom kifárasztani. Szedem a sátorfámat.
– Csöppet sem fáraszt. Az orvosok azt mondták, holnap már elkezdhetek
sétálni. Naponta egy mérföldet.
– Az a helyzet – mondta Solomon –, hogy be kell mennem a városba.
Kettőre az irodában kell lennem. Csináltunk egy lemezt egy énekesnővel, és
most rájött, pontosabban az a buzi férje kitalálta, hogy nem tetszik neki az
egész, vegyük föl újra. Valaki ma még sírni fog. – Vigyorogva képzelte maga
elé a délutáni jelenetet az irodájában. – Ultimátumok fognak elhangzani. És
spórolni fogok úgy ötvenezer dollárt. Nellie lent marad. Szeretne áljönni,
üdvözölni magát.
– Örömmel látnám.
– Megmondom neki. Vigyázzon magára. Allen. Nem azért halászták ki a
tengerből, hogy elfogyjon nekünk. – Indulni készült.
– Ó – állította meg Strand. – Azt hiszem, meg sem köszöntem a
magnetofont meg a kazettákat.
Solomon legyintett.
– Semmiség – mondta. – Úgy osztogatom a zenét, ahogyan a kosaras
emberek a Fifth Avenue-n a perecet. Ha már járóképes lesz, át kell jönniük,
hogy velünk vacsorázzanak. Nellie egyetlen este alatt nagyon megkedvelte
magát.
– Megosztottuk egymással a titkainkat – intett búcsút a távozó Solomonnak
Strand.
Egy hosszú percig bámulta a tengert, majd szórakozottan letört még egy
darabot a kenyérből.
„Pogromot még nem éltem meg", mondta a vacsorán Nellie Solomon.
Zsidók, legyilkoltak és túlélők, akiknek minden kihívás.
Strand beleharapott a kenyérbe, szájában szétáradt a föld illatú, kézzel
őrölt búza íze.
Szeretettel kell sütni.
Elszenderedett. Lám, gondolta, amint a hullámverés zaja lassan
visszahúzódott a tudatából, a szendergés az ember főállása is lehet.
 Hangokra ébredt. Leslie és Linda Roberts jöttek fölfelé a lépcsőn a partról
a teraszra. Leslie hozta az állványt meg a vásznat, amelyen dolgozott, Linda a
nagy festékesdobozt és Leslie palettáját. Mindkét asszony mezítláb volt,
Linda fodros, rózsaszínű fürdőruhában, amely megmutatta, hogy milyen jó
alakja van, milyen hosszú a lába, karcsú a dereka. Strandnek ismét kétségei
támadtak Hazent meg Linda Robertset illetően. Manapság a férfiak buknak az
ilyesmire. Talán mindkettő megvan neki, Mrs. Solomon is, Mrs. Roberts is?
Talán mégsem olyan magányos Hazen, amilyennek Solomon mondja.
Félannyira se. Visszaemlékezett Linda Robertsra, ahogyan ott állt az örvénylő
habokban, ide-oda dobálta a vízáram, fölemelt kezében a kihajításra kész
mentőkötél – és aztán, amikor szédülő fejjel magához tért, s ott feküdt a vizes
homokon, az asszony ajkának érintése az ajkán, amint életet lehelt a tüdejébe.
Az embereket nem lehet megítélni pusztán annak alapján, hogy mit fecsegnek
a vacsoraasztalnál. Egyszer majd mindezt elmondja Lindának. De csak ha
kettesben lesznek.
Leslie rövid kartonszoknyát és bő, ujjatlan blúzt viselt. Már ő is lebarnult,
és ez jól állt neki.
– Hogy telt a délelőtt? – érdeklődött Leslie a teraszra érve.
– Remekül – felelte Strand. – És a tiéd?
– Jót maszatoltam – mondta Leslie, letette az állványt, és a vásznat egy
széknek támasztotta.
– Nem nevezném maszatolásnak – szólalt meg Linda Roberts. – Éppen
azon csodálkozom, milyen határozottan tudja, mit csinál. Hiába locsogok
egész délelőtt a fülébe.
– Nem locsogás – fordult az urához Leslie. – Linda járt mindazokban az
európai múzeumokban, amelyeket én sosem láttam, és kezdek rájönni, mit
hagytam ki. Linda, ne szerénykedj, nagyon sokat tudsz a festészetről.
– Russell állandóan nyaggat – mondta Mrs. Roberts. – Képeket vetet
velem. Ő tanácsolta azt is, hogy legyek társtulajdonosa két galériának, itt és
Párizsban. Azt mondja, támogatnom kell a művészeteket. Legyek mecénás.
Vagy mecéna? Annyi baj van manapság ezekkel a szavakkal. Hogy kell
mondani például? Államférfi, államnő, államember, államasszony? Egyre
bonyolultabb a világ. Nők tanulnak a Haditengerészeti Akadémián.
Csodálkoznátok, ha tudnátok, mennyi levelet kapok nőszervezetektől, hogy
támogassam az abortuszt meg isten tudja, még mit. Mindenesetre igen
kellemes délelőtti időtöltés nézni egy csinos asszonyt, aki alkot valamit, és
közben tudja is, hogy mit csinál.
– Jól játszottam a szerepem – mosolygott Leslie.
– És még zongorázol is – folytatta Mrs. Roberts. – Melletted teljesen
csököttnek érzem magam. Most bemegyek a faluba a fodrászhoz. Leslie,
remélem nem zaklattalak föl a… szóval azzal, amiről beszéltünk.
– Nem, dehogy – válaszolta kurtán Leslie.
– Nos, akkor ebédnél találkozunk – indult be a házba Mrs. Roberts.
– Miről van szó? – érdeklődött Strand. – Miről beszéltetek?
– Semmiről.
– Ki vele, Leslie. – Strand látta, hogy az asszony igenis zaklatott.
– Ostobaság – mondta Leslie. – Linda csak fecseg. Gondolkodás nélkül. –
Sóhajtott. – Caroline orráról volt szó.
– Szegény Caroline – sóhajtotta Strand. – Mennyi mindenért vagyok
felelős. Linda talán beszélt Eleanorral?
– Nem. Van szeme.
– De hát mi a fenét lehet vele csinálni?
– Linda szerint Caroline orrát meg kellene operáltatni. Most rögtön. Még
mielőtt az egyetemre megy. Linda szerint úgy gyönyörű lenne, megvadulnának
érte a fiúk…
– Abban meg mi a jó?
Leslie vállat vont.
– Linda szerint egészen másként látná az életet. Pontos adatokkal
támasztotta alá. Különböző unokahúgok és osztálytársnők, félénk kis
teremtések, akik ma úgy élnek, akár a hercegnők.
– Caroline itt meglehetősen jól elvan, orr ide vagy oda – vélekedett
Strand. – Ott az a másodéves egyetemista Wesleyanből, az a George
Anderson, aki szinte naponta érte jön.
– Nem kedvelem azt a fiút – mondta Leslie.
– Nem érdekes. Ez az első eset, hogy egy fiú, bármiféle fiú érdeklődést
mutat Caroline iránt.
– Elkényeztetett fiatalember – folytatta Leslie, mintha nem is hallotta volna
Strandet. – Egy ennyi idős srác egy olyan csicsás kocsival. – A fiúnak
Corvette-ja volt. – És úgy száguld a ház elé, úgy fékez csikorogva, mint
valami filmsztár. Csöppet sem kedvelem. Rámordul Caroline-ra, ha csak egy
percet is késik, és őuraságának várnia kell. Bevallom neked, minden éjjel
megvárom, amíg hazahozza Caroline-t. Eleanor egyetlen lovagjánál sem
csináltam.
– Eleanor más volt. És ehhez semmi köze az orruknak.
– Ki tudja?
– Mindenesetre Caroline korán szokott hazajönni, és épségben, nem igaz?
– Eddig – felelte borúsan Leslie.
– Hálás lennék, ha Linda Roberts megtartaná magának a véleményét.
– Akkor eltévesztetted a házszámot – nevetett Leslie. – De ne beszéljünk
róla többet. Egy olyan embernek, aki most lábadozik egy szívroham után más
problémái is vannak. Eleanor lejön a hétvégére, és én beszélni akarok vele.
– Úgy érted, ezt a házasságdolgot komolyan kell venni? – hitetlenkedett
Strand.
– Félig – válaszolta Leslie. – Ja, Jimmy telefonált reggel. Aludtál, nem
ébresztettelek föl. Állást kapott.
– Tudom – mondta Strand. – Itt jár Herb Solomon, mesélte. Egy cipót
hozott, a felesége sütötte. Megesszük az ebédhez. Mr. Ketley bevitte a
konyhába.
– Kedves Solomonéktól. Az állásról mi a véleményed?
– Jimmy nem fog belehalni.
– Pokolian fiatal az ilyen munkához.
– Abban a szakmában hamar meg fog öregedni – felelte Strand.
Leslie sóhajtott.
– Elmegyek egy jósnőhöz, megtudakolni, mi minden fog történni velünk a
következő öt évben. Lindának van egy cigányasszonya Greenwich Village-
ben, azt mondja, fantasztikus. Megjósolta Mr. Roberts halálát.
– Éppen erre van most szükségünk – gúnyolódott Strand. – Mondd meg
Linda Robertsnak, hogy maradjon meg mecénásnak vagy mecénának.
– Jót akar. Nem olyan buta, mint amilyennek látszik.
– Nem ám – felelte Strand.
– Nincs önbizalma, nyugtalanítja a hátralévő élete, még nem jutott túl az
ura halálán, rosszul érzi magát a gazdag özvegy szerepében, ezért mutatja
magát felületesnek. Jobban elviseli, ha kinevetik, mint ha sajnálják.
Mindenkinek megvan a maga álcája.
– A tiéd micsoda? – kérdezte Strand.
 – Én azt játszom, hogy felnőtt, komoly asszony vagyok – felelte Leslie –,
pedig valójában tudom, hogy tizennyolc éves kislány vagyok, és fogalmam
sincs, tetszem-e a fiúknak, vagy sem. – Nevetett, fölállt, és megcsókolta az
ura feje búbját. – A te hajadnak aztán nem árt a nap – állapította meg. –
Bemegyek, átöltözöm az ebédhez.
Ám miután bement, Strand hallotta, hogy zongorázik. Valami szomorú és
bonyolult darabot játszott. Strand nem ismerte föl.
Egyszer régebben, amikor Strand belépett a nappaliba, és Leslie éppen
Bachot játszott, megkérdezte az asszonytól, mire gondol a zongoránál.
– Azt remélem – válaszolta Leslie –, ilyenkor istenhez szólok.
Most itt ült a napon, az egészség csalóka látszatává barnulva, törékenyen,
épp csak megszabadulva a kórház csöveitől, gépeitől és villogó műszereitől,
és hallgatta azt a sötét tónusú és idegen zenét, amelyet a felesége játszott,
akinek azt tanácsolták, hogy cigányasszonyoktól kérjen útmutatást. A
csillagok az ő pályájukon, a sors a bolygók körforgásában, halál az égi
utakon…
Krisztusom, gondolta, amint ott kuporgott esendőn kényelmes
nyugszékében, a takaró alatt, mi lesz velem, mi lesz mindannyiunkkal?
 MÁSODIK RÉSZ

1
Állt a Hotel Crillon ablakában, kinézett az obeliszkre, a piacé de la
Concorde nemes terében elhelyezett, ágaskodó lovakra. A tejszerű
napfényben a tér szinte üres volt, mert – ahogyan Hazen elmagyarázta –
amikor ők érkeztek, augusztusban, mindenki elhagyja Párizst. Strand szinte
csodának érezte, hogy ott van. Amikor Hazen közölte, hogy sürgős üzleti
ügyben Európába kell utaznia, és a cég, amelynek dolgozik, a rendelkezésére
bocsátja a saját repülőgépét, és azt javasolta, hogy minthogy hely van, és
mivel utál egyedül utazni, Strandék és Linda Roberts menjenek vele; Strand
nyomban kijelentette, hogy lehetetlen. Azt tanácsolta, hogy menjen Leslie
egyedül, de Leslie nélküle nem volt hajlandó. A betegségére próbált
hivatkozni, csakhogy akkor már naponta egy-egy mérföldet gyalogolt, és az
volt az igazság, hogy volt annyira erős, amennyire egy hasonló korú fickó
lehet, aki mindössze hat héttel korábban a halál kapujában állt, Dr. Caldwell
pedig kijelentette, hogy jót tenne neki az út. Hazen ajánlatának nagylelkűsége
valóban zavarba ejtő volt, ám Leslie oly fájdalmas-nagyon elkívánkozott,
hogy kegyetlenség lett volna megfosztani az élménytől, Eleanor is azt mondta,
hogy bűn lenne elutasítani a jóindulatú sors ajándékát, amelyet Russell Hazen
képében fölkínál. Az asszonyok, gondolta Strand, könnyebben fogadnak el
ajándékokat a férfiaknál. Vonakodva mondott igent, de most, egy Párizsban
töltött hét után, lassan baktatva az utcákon, amelyek nevét ifjúkora óta ismerte
az olvasmányaiból, a kávéházi teraszokon üldögélve, és lassan betűzgetve a
Figarót és a Le Monde-ot, azzal a jóleső érzéssel, hogy még emlékszik
valamire az egyetemen tanult francia nyelvből, most hálás volt Leslie-nek,
amiért rábeszélte.
Tulajdonképpen semmi elintéznivalója nem maradt Amerikában: Mr.
Babcock meglátogatta, s ahogyan Hazen ígérte, szeretetre méltó félénk,
meglehetősen szürke emberkének bizonyult. A beszélgetés tapintatosan rövid
volt, s miután Babcock ismertette Strand feladatkörét. Leslie fölkereste
Dunberryt, hogy megnézze a házat, ahol lakni fognak, és használhatónak
nyilvánította. Szükségük volt kocsira, hogy a lakóhelyükről be tudjanak majd
járni a városba, ám Hazen fölajánlotta a vén furgont, Mr. Ketley pedig
vezetni tanította Leslie-t. Idegesen vezetett, de első nekifutásra letette a
vizsgát, így aztán megkapta a jogosítványt.
Bár a galériája meg a társasági élete folytán Linda, ahogyan ő fogalmazott,
franciák seregeit ismerte, azt tanácsolta nekik, hogy első, rövid látogatásuk
alkalmával okosabb, ha csak azt nézik meg, amit a franciák létrehoztak és
összegyűjtöttek az évszázadok során, mintsem hogy magukkal a franciákkal
ismerkedjenek. Bölcsen megfogadták a tanácsát. Ahogyan Linda mondta,
megkímélték magukat a csalódástól, amelyet akkor kellett volna átélniük, ha
összehasonlítják azt, amit a franciák létrehoztak azzal, amilyenek ők maguk.
Strand aránylag keveset járt-kelt a városban, mert dr. Caldwell
mértékletességre intette. Ha lépést akart volna tartani Leslie-vel és Linda
Robertsszal, akik fáradhatatlanul rohamozták a múzeumokat, galériákat és
templomokat, az nemigen nyerte volna el dr. Caldwell tetszését. Hamarosan
kialakult hát kellemes és kényelmes menetrendje: jobbára egyedül töltötte a
napokat. Sokáig aludt, s a Leslie-vel elköltendő reggelire ébredt a
gyönyörűen berendezett, nagy szobában. Amikor Leslie elment Linda
Robertsszal, visszafeküdt, és aludt vagy még egy órácskát. Majd
megborotválkozott, megfürdött, s céltalanul sétálgatott, nézte a kirakatokat a
rue de Faubourg St Honorén vagy a rue de la Paix-n, megcsodálta a gazdag
kínálatot, de nem gyötörte a vásárlás vágya. Délben találkozott a hölgyekkel,
megebédeltek egy bisztróban, s ő derűs távolságtartással hallgatta végig,
milyen kincseket láttak délelőtt, majd visszatért a szállodába sziesztázni,
komótosan és elégedetten, hogy Párizs ismét nélküle nyüzsög majd egy kis
ideig. Aztán kiült egy nyitott terrasse-ra az újságokkal, elkábította a nem
teljesen értett nyelv muzsikája, félig olvasva, félig nézelődve, az ajkán kis
mosollyal figyelte a gyalogosok eleven áradatát, minden kéjvágy nélkül
legeltette a szemét a csinos, ápolt asszonyokon és lányokon, akik elhaladtak
előtte és kíváncsian szemlélte a japán turistákat, akik – ahogyan ő – csak
vendégek voltak Párizsban.
Hazen a legkiszámíthatatlanabb időpontokban bukkant föl. Szinte naponta
más és más városba röpült – Bécsbe, Madridba, Zürichbe, Münchenbe,
Brüsszelbe –, hogy megpróbálja kibogozni, ahogyan mondta, a
multinacionális káoszt.
– Nem fogtok hiányolni – mondta Strandnek. – Linda jobban ismeri Párizst
a legtöbb franciánál, jobb idegenvezetőtök nem is lehetne.
 Linda Roberts többek között azt is tudta Párizsról, hogy hol találhatók a
legjobb, augusztusban is nyitva tartó éttermek, és Strand a huszadik
születésnapja óta most első ízben szedett magára néhány dekát és tért
nyugovóra esténként kissé pityókásan a francia boroktól.
Hazen Caroline-t is hívta, ám a kislány, frissen kialakult komolysággal
kijelentette, hogy nem szakíthatja meg atlétikai edzéseit.
– Nem merek elmenni – mondta, amikor megtudta, hogy Hazen őt is
meghívta. – Még előttem az egész élet, hogy láthassam Európát, de ezen a
nyáron le kell faragnom az időmből legalább egy másodpercet. Nem tudnám
elviselni, ha kudarcot vallanék Arizonában, ha tudnám, hogy mindenki azt
kérdezi: „Mit keres a pályán ez a dagadt ló?"
Hazen egyetértett vele, és megnyugtatta Strandéket, hogy a Ketley házaspár
gondot visel majd Caroline-ra.
Strand tehát egy magával békességben élő ember volt, aki józanul
ízlelgette az ismeretlen örömöket ötvenévesen, s aki most ott állt a késő
délutáni napsütésben a nagy szoba ablakában, s kipillantott annak az
országnak a legszebb terére, amelyet távolról szeretett, s amelyet sohasem
remélt fölkeresni.

Hazen aznap éppen idejében érkezett meg Madridból, hogy vacsorázni

vigye őket egy elegáns kis étterembe, ahol burgundiai ételeket és borokat
kínáltak. Remek hangulatban volt, tréfálkozott a maítre d'hotellal, hogy
mennyire megdrágultak az árak, amióta utoljára itt járt.
Strand nem látta az itallapot, de a carte árai alapján úgy számolta, hogy
négyüknek ez a vacsora jóval több mint kétszáz dollárba fog kerülni. Amikor
megérkeztek és bevezették a szállodába a Place de la Concorde-ra néző,
grandiózus szobába, erélytelenül tiltakozott Hazen költekezése ellen.
– Ostobaság, öregem – torkollta le Hazen –, egy csepp fényűzés
beletartozik minden intelligens emberi lény neveltetésébe. Megtanítja arra,
hogy mindez mennyire fölösleges.
Könnyen mondja ezt az olyan ember, gondolta Hazen, aki tizenhat
hálószobás házat örökölt.
Linda Roberts hallotta a beszélgetést, s később azt mondta:
– Ne gördítsen akadályokat a Mikulás-komplexusa útjába. Nagyon dühös,
amikor azt hiszi, hogy megpróbáljuk megakadályozni abban, hogy
ajándékokkal halmozzon el minket, parasztokat.
A „minket" diplomatikus megoldás volt, gondolta Strand, jól jellemezte
Linda derék természetét. Napról napra hálásabb volt az asszonynak, mert
látta, hogy minden erejével azon igyekszik, hogy minél nagyobb élmény
legyen ez az út Leslie számára, és hogy hogy ragyog Leslie arca, egy-egy
délutáni kirándulás után, amikor valamelyik galériában vagy egy-egy ifjú
festő műtermében jártak, akinek Linda nagy jövőt jósolt.
– Ha valaki itt nem tud festeni – kerekedett fölül az asszony lelkesedése
egyébként fejlett kritikai érzékén –, akkor sehol.
Hazen bőségesen ivott az ebédhez, s mire a kávéhoz értek, bőbeszédű lett.
– Van egy ötletem – mondta. – Van három napom, mielőtt Szaúd-Arábiába
röpülök, és ki kellene használnunk. Leslie, járt már a Loire völgyében?
– Még New Havenben is alig – felelte a bortól kipirultan Leslie. Új ruhát
vásárolt, mert Linda kijelentette, hogy egy lány nem mehet csak úgy végig
Párizson, valamit mutatnia is kell a városnak, s a mély szilvakék ruha nagyon
jól állt neki, ahogy a testére simult, elöl merészen kivágva, föltárva az
asszony hamptoni nap barnította, mézszínű bőrét, keblének elragadó vonalát.
– Ez a domborító szerelésem – magyarázta öltözködés közben Strandnek. –
Remélem, nem botránkoztat meg.
– El vagyok ragadtatva – felelte lojálisan Strand, s ez nem is járt messze
az igazságtól.
– Mi lenne, ha holnap kocsit bérelnénk, megnéznénk a chateau-kat,
megkóstolnánk a Vouvrayt? – kérdezte Hazen. – Allen pedig felfrissíthetné
tudását a francia történelemből.
– Chenonceaux-ban – kérkedett kissé a tudásával Strand – Medici Katalin
foglyokat kínoztatott az udvaron azon hölgyek és urak szórakoztatására, akik
éppen a vendégei voltak.
– Az átkozott franciák – mondta Hazen.
– Az olvasmányaim szerint – folytatta Strand –, fölhagytak ezzel a
gyakorlattal. Legalábbis mint nyilvános szórakozási formával.
– Most a profitért csinálják. Amerikaiakkal. Az üzleti életben meg a
politikában. De egy-két évszázad múlva – mondta Hazen – minden bizonnyal
újra visszatérnek majd a foglyokhoz. Mindenesetre a következő három
napban el fognak tekinteni tőle, hacsak nem változik a kormány, vagy be nem
veszik Orléans-t a kommunisták. Mit szóltok hozzá, el tudunk készülni
mindannyian holnap reggel tízre?
 – Russell – mondta Linda – éppen eleget utazgattál, tehát szerintem
kibírnád egy-két napig egy helyben is. Mi lenne, ha elröpülnénk Nizzába, és
onnan Mougins-ba mennénk, a házamba? Úgy hallom, isteni az idő, és a kert
is gyönyörű most.
Hazen a homlokát ráncolta.
– Linda – felelte meglepően durván – Leslie és Allen nem azért röpültek
háromezer mérföldet, hogy egy nyavalyás kertben üldögéljenek. Otthon annyit
üldögélhetnek a kertemben, amennyit csak akarnak. Különben is három nap
szabadságot adtam a pilótáknak. Pihenésre van szükségük.
– Az Air France-szal is eljutunk Nizzába. Disznóság lenne, ha Leslie és
Allen úgy utaznának haza, hogy nem látták a kis házamat Mougins-ban –
makacskodott Linda. – Nyilván unják már a szállodákat. Én mindenesetre
unom. Franciaország nem csak szállodákból áll.
– Az is disznóság, ha úgy utaznak haza Amerikába, hogy nem látták
Verdunt, a Mont St. Michelt, a roueni katedrálist, a lascauc-i barlangokat és
millió más dolgot – harsogta Hazen –, de csak két hetük van. Krisztusom, de
nyakas vagy, Linda.
– Leslie, Allen – fordult hozzájuk Linda. – Ti mit szeretnétek?
Leslie Strandre pillantott, jelet várt. Strand a legszívesebben Párizsban
maradt volna. Csakhogy Hazen hangjában különös ingerültség csengett, amit
nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
– Biztos vagyok benne, hogy Leslie örömmel megnézné a házát, Linda –
mondta diplomatikusan. – De tudom, hogy bántaná, ha kihagyná a chateau-
kat.
Leslie gyors, hálás mosolyt villantott rá.
– Tessék – mondta elégedetten Hazen –, itt a megoldás. Semmi felesleges
vita, Linda. Ha valamit gyűlölök, az a veszekedés üdülés közben. Éppen elég
veszekedésben van részem az irodában.
– Mondd, szoktál te veszíteni? – kérdezte szelíden Linda.
– Nem – nevetett Hazen, s nyomban helyreállt a jókedve.
– Örülök, hogy nem vagy a főnököm – mondta Linda.
– Én is. – Udvariasan megcsókolta Linda kezét.
– Szóval… holnap reggel tízkor. Kirándulóruhában.
– Leslie – szólalt meg Linda – tudod-e, mit csinálhatnánk, amikor
megszabadulunk ettől az erőszakos alaktól? Hadd röpüljön csak haza a
játékgépével Amerikába, mi viszont maradunk, lemegyünk Mougins-ba, és
majd akkor utazunk haza, ha kedvünk tartja.
– Csodálatos lenne – felelte Leslie. – De haza kell mennünk,
csomagolnunk kell a költözködés miatt. Szeptember 10-ig Dunberryben kell
lennünk. Talán majd jövőre. Legalább lenne mire várnunk, nem igaz, Allen?
– Máris alig várom – készségeskedett Strand. Ha lesz jövőre, tette hozzá
gondolatban.

Feküdt az ágyban, nézte, amint Leslie az öltözőtükör előtt ülve, hálóingben

a haját keféli.
– Kellemes este volt – mondta – igaz?
– Több mint kellemes – felelte az asszony. – Ahogyan minden esténk.
Eltekintve attól a kis összecsapástól Russell és Linda között.
Strand egy ideig némán feküdt.
– Mondd csak – kérdezte aztán –, jól tettem, hogy azt mondtam, jobban
szeretnéd látni a Loire menti kastélyokat, mint Linda házát?
– Jól – felelte az asszony, és könnyed, ritmikus mozdulatokkal kefélte a
haját –, de nem igaz. Torkig vagyok az élményekkel. Néhány nap egy
délvidéki kertben az út tökéletes befejezése lett volna.
– Akkor miért nem mondtad?
Leslie halkan nevetett.
– Drágám – mondta – ez Russell vakációja.
– Tehát nem is volt választásunk?
– De nem ám. – Abbahagyta a fésülködést, és a tükörképére meredt. –
Nem gondolod, hogy fiatalabbnak látszom, mint két hete?
– Évekkel – felelte a férfi.
– Én is úgy gondolom. – Ismét kefélni kezdte a haját. – Mégis – tette hozzá
– legalább egyszer szeretném látni a Földközi-tengert.
– Ha legközelebb Európába jövünk – mondta Strand –, mi fizetjük majd az
utunkat.
– Legközelebb – suttogta az asszony –, ki tudja, lesz-e legközelebb?
Strandet fölkavarta saját gondolatának visszhangja. Homályosan azt érezte,
hogy ma este mindketten vigasztalásra szorulnak, s már-már megkérte az
asszonyt, hogy bújjon az ágyába, hogy egymást átölelve alhassanak. De nem
szólt. Maga se tudta, büszke legyen-e a megfontoltságára, vagy inkább vesse
meg magát a gyávaságáért. Becsukta a szemét, s elaludt a halk nesz
kíséretében, amellyel a felesége kefélte a haját a félhomályos szobában.

Strand, Leslie és Linda Roberts ugyancsak meglepődtek, amikor másnap

reggel tízkor lementek az előcsarnokba. Hazen egy rendkívül csinos,
diplomatatáskás szőke nővel várt rájuk. A nő szolid tweedkosztümöt és lapos
sarkú cipőt viselt.
– Ő Madame Harcourt – mutatta be a nőt Hazen, s a nevet franciásan
ejtette, a t hangot elhagyva a végéről.
– Az itteni irodánk munkatársa, ő fuvaroz majd minket. Velem jön majd
Szaúd-Arábiába, és meg kell beszélnünk néhány dolgot még indulás előtt. Ne
aggódjatok, nem kell franciául beszélni vele. Az édesanyja angol. – Hadart,
mintha némileg zavarban lenne Mrs. Harcourt előzetes bejelentés nélküli
fölbukkanásától.
– Mr. Hazen ezt mindig nyomban közli, amikor amerikaiaknak mutat be –
mondta mosolyogva a nő. Arcáról eltűnt a hivatalos komolyság, a hangja
mély, kellemes és könnyed volt, a kiejtése angolos, de nem hangsúlyozottan
angolos.
– Ügyvéd – árulta el a nőről Hazen. – Francia ügyvédekkel csak
végszükség esetén állok szóba. Nos, a poggyász már a kocsiban van.
Indulhatunk? – S már indult is, Mrs. Harcourt meg a többiek a nyomában.
– Ez jobb, mint a derék Conroy, nemde? – súgta Strand.
– Szépészetileg mindenképpen – felelte Leslie.
Nagy, fekete Cadillac várakozott a kapu előtt, Mrs. Harcourt a sofőrülést
foglalta el, Hazen mellé ült.
– Mrs. Harcourt vezet – közölte Hazen. – Én gyűlölök vezetni, ha Linda
vezetne, egy saroknyira innen kiugranék a kocsiból, és tudtommal Allennek
nincs jogosítványa, Leslie-é meg még túlságosan friss a francia utakhoz. Jól
ültök hátul? – Bár azt mondta, jöjjenek kirándulóruhában, ő maga sötét
öltönyt viselt begombolt nyakú, fehér inggel, diszkrét nyakkendővel, úgyhogy
Strandben föl is merült a kérdés, vajon mit venne föl Hazen egy temetésre.
Ugyan hízott egy picikét Párizsban, Strand mégis érezte, hogy csöppet sem
divatos hézag tátong a gallérja meg az ádámcsutkája között.
– Pompásan – felelte Strand. – Kényelmesebb nem is lehetne.
 Mrs. Harcourt elfordította a slusszkulcsot, és a kocsi elindult. Az asszony
ügyesen, magabiztosan vezetett a gyér forgalomban.
Gyönyörű délelőtt volt, napos, de nem túlságosan meleg, és Strand
elégedetten dőlt hátra, s élvezettel nézte Párizs házait, majd a tovasuhanó,
zöld tájat, amely körülvette őket, miután átkeltek az alagúton a Szajna alatt,
és dél felé száguldottak.
Chartres-ban megálltak, bementek a katedrálisba. Strand a legszívesebben
esztendőkön át tanulmányozta volna az épületet, ám Hazent szemlátomást
idegesítette a német turisták zajos csoportja, akiknek egy politikai gyűléshez
illő hangerővel magyarázott a vezetőjük a saját nyelvükön.
– Tűnjünk el innen – morogta tíz perc után Hazen. – Éhes vagyok. –
Mégsem volt hajlandó Chartres-ban ebédelni. – A katedrálist jó szívvel
ajánlhatom, de az ételt nem. – Megemlítette, hogy van viszont egy pompás
hely, közvetlenül az autópálya mellett, mintegy félórányira.
Remek ebédet fogyasztottak az étterem kertjében, Hazen ismét derűs lett,
és két palack Montrachet-t rendelt a pisztránghoz, és kedélyesen tréfálkozott
azon, hogy Mrs. Harcourt nem ihat, hiszen ő vezet, és a Cadillac rakománya
értékes. Az asszony udvariasan hallgatta, de nemigen szólt bele a többiek
beszélgetésébe. Némán ült, kihúzva magát, szinte mereven, mintha a vakáció
légköre rá nem vonatkozna, mintha tudatában lenne, hogy alkalmazott csupán,
akinek jelen van a munkaadója.
Ám a kocsihoz tartva, amint Leslie és Strand a többiek mögött baktattak,
Leslie megjegyezte:
– Csalás az egész.
– Micsoda? – csodálkozott Strand.
– Ez a beosztott-főnök színjáték – felelte Leslie. – A mi kedvünkért adják
elő
– Jaj, Leslie.
– Nem kell nyomozónak lennem, hogy kitaláljam, miféle hivatalos ügyeket
kell elintézniük a Loire völgyében, mielőtt Szaúd-Arábiába utaznak.
– Nem hiszek neked – mondta Strand, akit kissé meglepett a felesége
hangjában bujkáló ellenségesség
– De ha igazad volna is, akkor sem tartozik ránk.
– Egyszerűen nem szeretem, ha hülyének néznek – közölte biggyedő
ajakkal Leslie.
 Strand örült, amikor a kocsihoz értek. Semmi kedve nem volt ehhez a
beszélgetéshez.
Valamennyiüknek ugyanazon az emeleten volt a szobája Tours-ban, és
Strand látta a rosszindulatot megvillanni Leslie szemében, amikor kiderült,
hogy az ő szobájuk meg Lindáé a folyosó egyik végén volt, míg Hazené és
Mrs. Harcourt-é a másikon.
– Szerinted mit hurcol mindenhová magával abban a diplomatatáskában? –
kérdezte Leslie.
– Ipari titkokat – felelte Strand. – Russell elmondta, hogy egy céggel arról
tárgyal, hogy atomerőművet építsenek Szaúd-Arábiában.
– Szerintem egy irrigátort – mondta Leslie.
– Te jó ég! Leslie!
Leslie csak nevetett, amint belépett a szobájuk ajtaján.
Leslie másnap is tartózkodóan és hűvösen viselkedett a nővel, amikor
ellátogattak Chambord-ba és Chenonceaux-ba. Ha Hazen és Mrs. Harcourt
észrevették is ezt, mindenesetre nem mutatták. Ám Leslie abból sem csinált
titkot, hogy lenyűgözik az építészeti műremekek, s amint ott álltak a Cher
folyó vizére kőoszlopokra épített Chenonceaux verandáján, azt mondta
Hazennek:
– Ez az egyetlen pillanat is megérte az utazást. – És megcsókolta a férfi
arcát.
Hazen boldogan mosolygott.
– Nem megmondtam, hogy ez a kirándulás jobb lesz, mint egy kertben
üldögélni, izzadni, és vakargatni a szúnyogcsípéseket? – Haragosan pillantott
Lindára. – Remélem, legközelebb oda fogsz menni, ahová mondom, és nem
kell idézést küldetnem?
– Szúnyogok csak eső után vannak – felelte méltósággal Linda –, és egész
nyáron nem esett.
– Megint kezdi! Tudod, hogy hazudsz. – Hazen a többiekhez fordult. –
Hallottátok? Csak eső után!
– Gyerekek – szólt közbe Leslie –, gyerekek. Legyen végre békesség.
Linda, ne ugrasd már ezt a szegény embert.
– Olyan gyorsan fölfortyan – mosolygott Linda –, hogy néha nem tudom
megállni, hogy ki ne próbáljam, milyen gyorsan.
– Még hogy gyorsan fölfortyanok! Mrs. Harcourt, maga elég régen ismer,
látta, amikor próbára tétettem fontos ügyekben, nehéz próbára, igen fontos
ügyekben. Látott valaha is fölfortyanni? – Most már Hazen is tréfált.
– Mindig az illem és az udvariasság mintaképe volt, Mr. Hazen – felelte
komolyan Mrs. Harcourt – az én jelenlétemben.
– Most meg már maga is kezdi – nevetett együtt a többiekkel Hazen.
Ám a szállodában, amikor vacsorához készülődtek, Leslie már nem
emlékezett a délutáni baráti nevetésre.
– Délután hallottam valamit Madame Harcourt-ról – mondta.
– Mit? – sóhajtott magában Strand. Ő megkedvelte az asszonyt.
Szerénynek, műveltnek és derűsnek látszott, a jelenléte jobb hangulatra
derítette Hazent, kellemesebb útitárssá varázsolta.
– Monsieur Harcourt nincs – folytatta Leslie. – A nő elvált.
– Honnan tudod?
– Linda mondta. Amikor utoljára Párizsban voltak Russell-lal, az ifjú
ügyvédnő állandóan velük volt. És elvált.
– A válás ma már bocsánatos bűn. Az ember ismerőseinek a zöme elvált.
– Csak azt gondoltam, érdekel. Szemlátomást érdekel a hölgy. Azt hittem, a
családi állapotára is kíváncsi vagy.
– Ugyan már, Leslie – bosszankodott Strand. – Csak diszkrét és udvarias
vagyok.
– Mindenki olyan diszkrét és udvarias – csattant föl élesen az asszony. –
„Mindig az illem és az udvariasság mintaképe volt, Mr. Hazen" – utánozta
Mrs. Harcourt angolos kiejtését –, „az én jelenlétemben". Mr. Hazen!
Szerinted az ágyban is Mr. Hazennek szólítja?
– Hagyd már abba, Leslie – szólt rá élesen Strand. – Lehetetlenül
viselkedsz.
– Velem ne kiabálj! – ordította az asszony. Aztán ültében előrehajolt, az
arca elé kapta a kezét, és zokogni kezdett.
Strand úgy megdöbbent, hogy mozdulni sem tudott. Aztán odament Leslie-
hez, letérdelt elé, és átölelte.
– Sajnálom, drágám – csitította. – Azt hiszem, túlságosan sokat
mászkáltunk ma a tűző napon, és mindketten kissé fáradtak vagyunk.
Az asszony vadul eltolta magától, változatlanul zokogott.
– Hagyj békén. Légy szíves, hagyj békén.
Strand lassan fölállt, az ajtóhoz ment.
– Lemegyek – mondta halkan. – Ha lejössz, a bárban keress.
És csöndesen betette maga mögött az ajtót.
 Amikor a többiek rátaláltak a bárban, Leslie még nem jelentkezett. Strand
fél órán át próbálta kitalálni, vajon mi baja lehet a feleségének, de nem jutott
semmire. Leslie érzelmes nő volt, de józan, ezért a kitörése teljesen
érthetetlen volt Strand számára. Sosem adott okot Leslie-nek a
féltékenységre, és ha néha-néha nyíltan megcsodált egy-egy szép nőt, az
asszony szelíden tréfálkozott vele. Talán túlságosan sok különböző élmény
érte rövid idő alatt, gondolta végül. A többiekkel közölte, hogy Leslie fáradt,
és lefeküdt egy kicsit, induljanak vacsorázni nélküle.
Még csak az első fogásnál tartottak, amikor megjelent Leslie. Rendbe
hozta az arcát, mosolygott, derűs volt.
– Elnézést a késésért – foglalt helyet Hazen mellett. – Hosszú napunk volt.
Farkaséhes vagyok. Minden istenien néz ki, mindennek pompás az illata.
Köszönöm, Russell.
A vacsora normális mederben zajlott, sokat vitatkoztak a különböző
borokról, főleg Hazen és Linda, akik a provence-i borokat dicsérték, bár
Leslie is ejtett néhány jó szót a kaliforniai fehérborfajtákról.
– Holnap – jelentette be a desszertnél Hazen – nincs városnézés. Mrs.
Harcourt-nak van a környéken egy barátja, akinek szőlője és pincéje van,
ahol Vouvrays-t palackoz, amelyek állítólag igen finomak, átmegyünk hozzá
délelőtt, és megkóstolunk néhány fajtát. Mindenki egyetért?
Mindenki egyetértett. Strand elhatározta, hogy másnap a keresztnevén
szólítja Mrs. Harcourt-t, már ha megtudja, mi is a keresztneve.
– Larimmendi – mondta Mrs. Harcourt. – Mármint a bortermelő neve.
Együtt jártunk a jogra, de ő otthagyta a jogot a szőlő kedvéért. Bölcs ember.
Kis híján feleségül mentem hozzá, amikor megláttam a pincéjében azokat a
pompás palackokat. Remek ember, csakhogy oly sokat fogyaszt a terméséből,
hogy nem hinném, hogy férjként sok hasznát venni…
Miközben Mrs. Harcourt beszélt, Strand megpillantott egy magas asszonyt
szürke köpenyben, amelynek pontosan egyezett a színe a nő ezüstös hajával.
Amint belépett az étterembe, megállt az ajtóban, mintha keresne valakit.
Aztán az ő asztaluk felé indult. Amint közeledett Hazenhez, aki háttal ült neki,
Strand látta, hogy lenyűgöző külsejű asszony, az arca csontos és finom,
hosszú, éles orra akár a tizennyolcadik századi angol szépségeké. Megállt
Hazen mögött, egy pillanatig nézte, majd lehajolt, és megcsókolta a feje
búbját.
 – Jó estét, drága Russell – mondta. A hangja éles volt, a hangsúly a
„drágán" gúnyos.
Hazen hátrapördült, fölnézett.
– Te jó ég, Katherine, te meg mit keresel itt? – Fölugrott, a kezéből
csörömpölve hullott a tányérba a kanál, leesett a földre a szalvéta.
– Eljöttem megnézni, hogy van a férjem – közölte higgadtan a nő. – Ha
elfelejtetted volna, te vagy az, Russell.
A szavai után nyomasztó csönd ülte meg az asztalt. Mrs. Hazen tekintete
üres volt, a pupillája furán tág, Strand arra gondolt, hogy bizonyára
valamilyen gyógyszer hatása alatt állhat.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte támadón Hazen.
– Nem te tehetsz róla, drágám. Mert te aztán csak a legritkább esetben
kommunikálsz velem. Az irodád azonban volt szíves közölni. No és az
amerikai barátaim mindig beszámolnak a ténykedéseidről. – Lassan
körülpillantott, egyenként szemügyre vette az asztalnál ülőket. – Ó – folytatta
– látom, veled van a hordozható háremed. Ez a derék pár pedig a Strand
házaspár nyilván, akikről oly sokat hallottam.
Strand fölállt, mert más nem jutott az eszébe. Hazen mintha beszélni akart
volna, de képtelen volt rá.
– Jó estét, Linda – folytatta a nő. – Örülök, hogy ilyen jól nézel ki.
Remélem, a drága Russell jól gondodat viseli.
– Nagyon jól – felelte zavart kis kézmozdulattal Linda. – Mint mindig.
A nő bólintott.
– Mint mindig – ismételte. Mrs. Harcourt-hoz fordult. – És ön, Madame
Harcourt, még mindig itt van tartalékban, hogy sportkifejezéssel éljek,
ahogyan az alkalomhoz illik.
Mrs. Harcourt összehajtotta a szalvétáját, és méltósággal fölállt.
– Ha megbocsát, Mr. Hazen – mondta –, szeretnék fölmenni a szobámba.
– Persze, persze – recsegte rekedten Hazen, mintha hirtelen kitört volna
rajta a torokgyulladás.
Mrs. Hazen elfordulva nézte, hogyan hagyja el a termet Mrs. Harcourt, s
addig vissza sem fordult az asztalhoz, amíg Mrs. Harcourt ki nem lépett az
ajtón.
– Csodálatra méltó – mondta csak úgy bele a levegőbe –ahogyan
megőrizte a külsejét. Szeretem, ha egy nő nem hagyja el magát. Russell, nem
gondolod, hogy ideje lenne bemutatnod a barátaidnak?
 – Mr. és Mrs. Strand – motyogta Hazen.
– Örülök, hogy végre találkoztam önökkel – mondta Mrs. Hazen. –
Remélem, már kiheverte a kalandját az Atlanti-óceánnal, Mr. Strand?
– Igen, köszönöm – felelte Strand, mivel nyilvánvaló volt, hogy Mrs.
Hazen választ vár, és képes lenne percekig állni ott vádló csöndben, ha nem
felelne. – Főként az ön férje és Mrs. Roberts erőfeszítéseinek köszönhetően –
próbálta elviselhetővé tenni a helyzetet. – No és Mr. Conroyénak, akit
nyilván ismer. Nekik köszönhetem az életemet.
– Ah, a hűséges Conroy. Mindig kéznél van. Bár nem tudtam, hogy az
életmentés is a feladatai közé tartozik. – Néha olyan cikomyás, szónoki
hangnemben beszélt, hogy ezt nyilván a férjétől tanulhatta. – Igen – folytatta
Mrs. Hazen. – A férjem közismert életmentő, ha nem a tulajdon családjáról
van szó. Arról azonban nem értesültem, hogy Linda is gyarapította jó
cselekedeteinek listáját.
– Katherine, az egész éttermet zavarba hozod – nézett körül űzötten Hazen.
A szomszédos asztalnál ülő két középkorú angol turista házaspárt
szemlátomást érdekelte a beszélgetés. – Holnap délután Párizsban leszek.
Nem beszélhetnénk ott?
– Én viszont holnap nem leszek Párizsban – közölte nyugodtan Mrs. Hazen
–, és számomra sokkal kellemesebb itt beszélgetni. Meg aztán… – Odalépett
Mrs. Harcourt megüresedett helyéhez. – Azt hiszem, egy pohár bor jót tenne
nekem. Maradt még az üvegben, Russell? – És határozottan leült.
– Leslie, Linda – szólalt meg Strand –, azt hiszem, okosabb lenne, ha
elbúcsúznánk.
Leslie már fölemelkedett, ám Mrs. Hazen határozottan a kezére tette a
kezét.
– Kérem, maradjon. Szörnyű bűntudatot éreznék, ha tönkretenném Russell
elbűvölő kis partiját. Meg aztán olyan dolgokat kell mondanom a
vendéglátójuknak, amelyeket, azt hiszem, hallaniuk kell.
– Kérem, vegye el a kezét – mondta Leslie. – Mi elmegyünk az urammal.
Mrs. Hazen megszorította Leslie karját.
– Figyelmeztetem önöket, ha bárki elmegy, sikítani fogok – mondta. –
Hangosan.
Leslie el akarta húzni a karját, mire Mrs. Hazen felsikoltott. Veszettül,
falrengetően, mint a sziréna. Amikor abbahagyta, teljes csönd ült a teremben,
s a többi vacsoravendég rezzenéstelenül figyelt, mintha valami villámgyors,
pusztító hatású folyamat kővé dermesztette volna őket. Mrs. Hazen
elmosolyodott, és elengedte Leslie karját.
– Mr. Strand, Russell, azt ajánlom, üljetek le ti is. És Russell, előtted van
a bor – Poharat vett föl az asztalról, és a férje orra alá dugta. – Ha lennél
szíves.
– Ülj le, Allen – mondta rekedten Hazen. – Ez a nő bolond. – Ő is leült,
Remegett a keze, amikor kivette a bort a hűtőből, és töltött Mrs. Hazen
poharába.
A nő előkelően belekortyolt.
– Egyet el kell ismernem, Russell, mindig értettél a bor megválasztásához.
Elnézést kell kérnem, hölgyeim és uraim, a szélsőséges eszközökért,
amelyekkel élnem kellett, de a szelídebb eszközök szemlátomást nem váltak
be, ahogyan a három esztendőn át küldözgetett, megválaszolatlanul maradt
levelek meg a számtalan telefonhívás, s talán ez az egyetlen alkalom, hogy
elmondjam a magamét mások jelenlétében, hogy a tanúim legyenek, s később
el tudják mondani az igazságot, ha szükség lesz rá. Russell… – szünetet
tartott, mint a szónok az emelvényen, és ivott egy kortyot –, Russell, két
lehetőséget adok neked. Elválok tőled, és a vagyonod egy részét, igen nagy
részét magamnak követelem, vagy megölöm magam.
– Katherine – mondta Linda –, ez bolondság.
– Linda – fordult felé Mrs. Hazen –, mindig sokat beszéltél. Látom, még
most is megvan ez a rossz szokásod. – Ismét Hazenhez fordult, aki csukott
szemmel, lehajtott fejjel ült, akár egy szunyókáló öregúr. – Russell – folytatta
–, tudod, hogy van mit aprítanom a tejbe, tehát nem a szükség vezérel.
Nyíltan bevallom, fájdalmat akarok okozni neked. Az évekért, amikor
kínoztál, semmibe vettél, megvetettél, úgy szeretkeztél velem, mintha ez
valami különösen kínos büntetés lenne számodra…
– A francba – nyögte Russell anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét –, a
francba, a francba!
– Egyszóval, amióta föladtam a reményt, bosszút akarok állni – folytatta
Mrs. Hazen kísértetiesen színtelenül, ahogyan kezdte is ezt a tirádát, olyan nő
stílusában, aki betanult és gondosan elpróbált szöveget mond föl. – Bosszút a
szétrobbantott családért, amiért kidobtad a lányaimat, leromboltad minden
önbizalmukat, hogy aztán ágyból ágyba sodródó, ostoba ribanc legyen
belőlük, akiknek az az egyetlen céljuk, hogy minél távolabb legyenek a
családjuktól. Bosszút, amiért megölted a fiamat s aztán rám akartad hárítani a
felelősséget…
Hazen végre fölemelte a fejét, és szikrázó szemmel nézett a nőre.
– Te kényeztetted el, te csináltál buzit belőle, te láttad vendégül a buzi
barátait a saját házunkban, te tudtad, hogy heroinnal meg isten tudja, még
mivel él, te adtad rá neki a pénzt!
– És miattad érezte magát értéktelennek. Mert amikor nem voltál képes az
iparmágnás jámbor és dicsőséges képére formálni – sziszegte élesen Mrs.
Hazen, s a szavai úgy csörömpöltek, mint az üvegszilánkok –, magára
hagytad, hogy úgy érezze, teljesen mindegy, él-e, hal-e.
Strand összehúzta magát, szeretett volna láthatatlanná válni, nem látni, nem
hallani. Leslie-re pillantott. Az asszony eltorzult arccal sírt. Egyetlen este,
már másodszor, gondolta gépiesen Strand. Mindössze ennyi gondolkodásra
volt képes.
Mrs. Hazen hangja egyszeriben hivatalos lett.
– Szóval. Ha megnehezíted a válást, ha a bőkezűséged nem bizonyul
elegendőnek, hogy kielégítse a feleséged szükségleteit, gondoskodom róla,
hogy a szeretőid listája nyilvánosságra kerüljön – az a sok, ostoba Mrs.
Harcourt, a titkárnők, barátaink gömbölyded kis asszonykái, akiknek oly
készségesen segítettél az üzleti vagy a politikai életben, a bakizó
színésznőcskék, akik segítettek feledni feleséged hideg ölelését, s akiknek a
nevét oly érdekes lesz olvasni a lapokban.
– Boszorkány – suttogta Hazen.
– Ha az vagyok, te tettél azzá. Ezt sem bocsátom meg neked. És most
térjünk vissza a vagyonmegosztáshoz – mondta szinte vidáman Mrs. Hazen. –
Megtarthatod a New York-i házat. Mindig gyűlöltem azt a hodályt, az első
naptól fogva, ott kísértett szeretett atyád szentséges szelleme. De megkapom a
hamptoni házat, mindennel, ami benne van.
– Abban a házban nőttem föl – mondta Hazen.
– Mindent megteszek majd, hogy ezt elfeledjem, amikor beköltözöm, és
megpróbálok ismét otthont teremteni benne a lányaimnak – közölte Mrs.
Hazen. – És remélem, nem okoz majd túlságosan nagy gondot Mr. és Mrs.
Strandnek meg a pereputtyának, akikhez a férjem oly különös módon
ragaszkodik, hogy összepakolja a holmiját, és eltűnjön onnan még az
érkezésem előtt. Remélem, hogy ez a kis kóstoló a nagystílűbb életből nem
kényeztette el önöket túlságosan, és képesek lesznek visszatérni megszokott,
nyilván szerényebb körülményeik közé. Én magam szeretem megválogatni a
vendégeimet meg az élősködőimet, akiknek az ízlése meg a szokásai
összeegyeztethetők az enyémmel. Én nem kedvelem a gitárosokat, a
sportolókat, az olyan fiatal nőket, akik nyíltan együttélnek férfiakkal a
házasság köteléke nélkül, sem az amatőr festőket meg a jelentéktelen iskolai
tanárokat, akik fiatal lányaikat mutogatják egy ostoba vénembernek, no meg a
zsidókat se.
– Itt abbahagyhatja – mondta Strand, s közben arra gondolt, Krisztusom,
valaki nyilván napi jelentéseket küldözget ennek a szörnyetegnek. – Maga
gonosz nőszemély, és mi megyünk. Azt se bánom, ha olyan hangosan visít,
hogy Long Islanden is meghallják. Gyerünk, Leslie. És azt hiszem, Linda,
maga is éppen eleget hallott.
– Meghiszem azt – állt föl Linda és Leslie is.
Leslie abbahagyta a sírást, amikor Mrs. Hazen róluk kezdett beszélni, és
Strand látta rajta, hogy milyen dühös. De arra nem számított, hogy az asszony
megfordul, és teljes erejéből pofon vágja Mrs. Hazent.
– Leslie! – kiáltott rá Strand. – Elég volt.
Mrs. Hazen mozdulatlanul ült, még a kezét sem emelte az arcához, mintha
várta, sőt örömmel fogadta volna a pofont.
– Russell – mondta Strand –, ha kíváncsi vagy a véleményemre, fogadd el
a kedves feleséged ajánlatát, hadd legyen csak öngyilkos.
– Maguk sem fogják megúszni, maguk ketten – mondta halkan Mrs. Hazen.
– El fogja pusztítani magukat a jóakaratával. Csak egyetlen hibát vétsenek, és
eltaszítja magukat, úgy fogja kidobni magukat az összes reményeikkel és
mesterkedéseikkel együtt, hogy vissza se néz. Emlékezzenek a szavaimra,
ostoba, kapzsi emberkék: hamarosan véget ér a vakáció. – Hazenre emelte a
poharát. – Azt hiszem, kérek még egy kicsit, drágám – mondta, amint Strand a
két nővel az ajtó felé indult a vendégekkel teli, elnémult teremben.
Nagyon-nagyon hosszú út volt.

2
Leslie egyenletesen lépdelt, szinte fásultan, a sminkjét lesírta, ám az arca
hideg, mesterkélten derűs volt. Linda megtántorodott a lépcsőn, amint fölfelé
indultak a szobáikba; Strand rápillantott: a rúzsfoltok úgy izzottak az arcán,
mint kis sebek. Amikor az ajtajukhoz értek, Strand tudta, hogy nem engedheti
Lindát egyedül a szobájába menni, szembenézni az éjszakával.
– Jöjjön be kicsit hozzánk – mondta gyöngéden. – Mindannyiunknak
szükségünk van egy italra.
Linda bénultan bólintott.
A szobából Strand letelefonált egy üveg whiskyért, meg némi jégért. Hogy
Lindánál hogyan volt, nem tudta, de Leslie meg ő eddig sosem ittak
elkeseredésükben. Linda erőtlenül huppant egy székbe, mintha a csontjai
megolvadtak volna. A keze remegett a karfán. Leslie bement a fürdőszobába.
– Rendbe hozom az est pusztításait.
– Az a rémes nő – szólalt meg remegő hangon Linda. – És én még a
barátnője próbáltam lenni. Tudtam, hogy rettenetes napokat él át, miután a
fia… – Csipke zsebkendőt emelt a szeméhez. – Valahányszor Párizsba jöttem,
mindig találkoztam vele, vendégem volt Mougins-ban. Micsoda aljas
célzások! – Most már fölháborodott. – Soha nem volt semmi köztem és
Russell között. Jóságos isten, nem vagyok olyan. Allen, mondja meg, el tudta
képzelni rólam egy percig is…?
– Dehogy – felelte nem egészen őszintén Strand.
– Szegény Mrs. Harcourt – mondta Linda. – Nem gondolja, hogy ide
kellene hívnunk, és…?
– Nem hinném, hogy még egyszer az életben látni akarna minket –
válaszolta Strand. – Ma este meg pláne nem,
– Ugye nem képzeli, hogy valaha is osztottam Katherine nézeteit Russellról
meg a vendégeiről, ugye nem, Allen? – Kétségbeesés csengett a hangjában. –
Nem tudnám elviselni, ha azt gondolná…
– Linda – mondta Strand, odament az asszonyhoz, és megfogta a kezét –,
figyeljen ide. Szerintem maga a legtisztességesebb nő, akivel életemben
találkoztam.
– Köszönöm – suttogta Linda.
– Ne vegye ennyire a szívére. Az a nő nem normális. Egyetlen épeszű
ember sem hiszi el egyetlen szavát sem.
– Sosem volt jó feleség – mondta Linda. – Pokollá tette Russell életét.
Nem tudom, hogy bírta ki addig is, ameddig kibírta. Állandóan letorkolta. A
nyelve akár a borotva. A partikon, ha érdeklődött valaki Russell éppen
aktuális ügyéről és ő felelni akart, Katherine nyíltan kigúnyolta, és azt
mondta: „Ne untasd a vendégeinket. Mindenki tudja, hogy te vagy a
legmenőbb rendőrségi kijáró." Rendőrségi kijáró! Egy olyan ember, mint
Russell. Hogy lehet egy ilyen nővel élni? És még így is, bármit mondjon is, ő
volt az, aki otthagyta Russellt.
Kopogtak az ajtón, és Strand beengedte a pincért a whisky-vel. Kiadósan
töltött belőle a három pohárba, s az egyiket átnyújtotta Lindának. Az asszony
görcsösen lenyelte az ital felét.
– Mondok magának valamit – folytatta. – Én nem hibáztatom Russellt sem
Mrs. Harcourt-ért, se a többiekért, ha voltak. Mindennek ellenére, Russell a
megtestesült diszkréció. Teljesen elképedtem, amikor megjelent Mrs.
Harcourt-ral. Nyilván elfogyott a türelme. Bár még ez alatt a rövidke idő
alatt is megkedveltem azt az asszonykát, őszintén megkedveltem. Olyan szép
és figyelmes. – Kiitta a poharát, majd odatartotta, és Strand ismét töltött. –
Őszintén mondom, örültem Russellnak, sosem láttam ilyen vidámnak.
Strand nevetést hallott a fürdőszobából, csodálkozva fordult meg, és
Leslie ekkor jött ki kuncogva, rendbe hozott sminkkel.
– Min nevetsz? – próbálta harag nélkül kérdezni. Amilyen állapotban
Linda volt, a nevetés szívtelenségnek tetszett.
– Arra gondoltam, hogy fölpofoztam azt a nőt – felelte még mindig nevetve
Leslie. – Életem egyik legkielégítőbb pillanata volt. Nem tudtam, hogy meg
fogom ütni. Automatikus volt. Élvezetesen automatikus. Ó, whisky. Ettől lesz
tökéletes ez az este. Lehet, hogy berúgok ma este ünneplés közben. Téged
kérlek meg, Allen, hogy aztán szépen dugj ágyba. Tudtam, hogy Európa
érdekes lesz, de sosem hittem volna, hogy ennyire érdekes. – Fölemelte a
poharát. – Az amatőr festőkre, a jelentéktelen tanárokra meg a pereputtyukra
és a zsidókra. Kezdem megkedvelni a felsőbb osztályok partijait, komolyan
mondom, annyira kifinomultak.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva Strand.
– Fönségesen – felelte könnyedén Leslie. – Ez a mai este volt számomra a
nyár fénypontja.
Megszólalt a telefon. Strand fölvette. Hazen volt az.
– Allen – mondta Hazen – szeretnék beszélni veled, ha nincs ellene
kifogásod. Be tudnál jönni a szobámba? Csak te, kérlek. Jól vannak az
asszonyok?
– Azt hiszem. Isznak.
– Nem tudom őket hibáztatni érte. Én is innék, ha nem félnék, hogy kiújul a
fekélyem, ha ki nem újult már.
 Strand most hallotta először, hogy Hazennek fekélye van. Sok új
információhoz jutott ezen az estén.
– Rögtön ott leszek – mondta. – Hagyjatok egy kis piát nekem is az
üvegben – szólt oda Leslie-nek és Lindának.
– Add át üdvözletemet a szívkirálynak – mondta Leslie. A hangja nem volt
barátságos. – Mi itt leszünk, várjuk a következő jelentést a hadszíntérről.
Lám, a saját feleségéről is új dolgokat tud meg, gondolta Strand, amint
Hazen szobája felé tartott a folyosón. Valami keménység bukkant elő az
asszonyból, amelynek a létezését nem is gyanította. Bizonyára jól jön majd,
ha Leslie-nek szembe kell néznie az élet esetleges megrázkódtatásaival, ám
neki nemigen tetszett.
Hazen ajtaja tárva-nyitva állt, Strand kopogott, és belépett. Hazen egy
fotelba süppedve, komor arccal ült. Teljesen föl volt öltözve, a zakója meg a
mellénye összegyűrődött. Az inggallérját kigombolta és a nyakkendőjét
meglazította, mintha nem kapott volna levegőt, s nem a szokásos Hazen ült
ott, aki készen áll a testületi ülésre vagy a bíróság előtti fölszólalásra.
Amikor Strand belépett, fölpillantott, fáradtan végigsimította az arcát, s a
komorságot zavar váltotta föl.
– Bocsánatot akarok kérni ezért az átkozott estéért – mondta. A hangja még
mindig rekedt volt.
– Felejtsd el. Volt rosszabb is.
– Nekem még nem – felelte Hazen. – Az a nő eszelős. El lehet talán
felejteni azt az őrült sikolyt?
– Tényleg hangjánál volt.
– Imád jelenetet rendezni. Kivált nekem. Ez a legkedvesebb szórakozása. –
Hazen fölállt, még jobban meglazította a gallérját és járkálni kezdett. – Mrs.
Harcourt összecsomagolt és elment. Isten tudja, hová mehetett ilyenkor,
éjszaka. Titeket sem hibáztatnálak, ha ugyanezt tettétek volna. Nos, holnap
nem lesz pincelátogatás. Kedves tőled, hogy velem vagy életem ezen sötét
órájában. Azok után a förtelmes sértések után. Nem tudom, mit tennék ma
éjjel, ha most nem beszélhetnék veled. Először is magyarázattal tartozom.
– Semmivel sem tartozol, Russell.
Hazen föl-alá járkált, és a fejét rázta.
– Ez a dolog igaz Barbarával kapcsolatban. Talán butaság volt magammal
hoznom. Láttam, hogy Leslie-nek sem tetszett.
Barbara, gondolta Strand, legalább tudom a nevét.
 – Nagyon ragaszkodom hozzá. És valóban volt egy jogi kérdés, amelyet
meg kellett volna beszélnünk. – Hazen hangja dacos lett. – És nem ártottunk
senkinek. Remek asszony, és nem tudom, hogyan tehetem valaha is jóvá azt,
ami ma este történt. Tavaly hivatalos ügyben jött át az Államokba, és néhány
hétvégét a tengerparton töltött. De isten bizony, mindig legalább még másik
hat ember volt a házban. Azok az átkozott, kíváncsi szomszédok. „Az
amerikai barátaim mindig beszámolnak a ténykedéseidről." – A felesége
hangját utánozta. – „A barátok seregei." És az a duma rólad meg a
családodról. Hogy hogyan fundálhat ki valami komiszát bárki az én
barátságomról veletek meg az itt-ott nyújtott kis segítségekről, emberi ésszel
felfoghatatlan. Nincs már ezen a világon tisztaság, Allen, és senki sem hisz a
jóságban. Csak rosszindulat létezik. Végtelen rosszindulat. A cápák, akik a
boromat itták és az asztalomnál lakomáztak, darabokra tépnének egy embert
egyetlen kis pletyka öröméért valami olyasmiről, amihez semmi közük, s ami
annyira ártatlan, mint egy újszülött első lehelete. Krisztusom, talán jobb
lenne, ha neki adnám azt az átkozott házat. Hogy bassza meg a barátai
seregeit. – Most már szónokolt, és egyre gyorsabban járkált.
– Tényleg neki akarod adni a házat?
– Mi mást tehetnék? Nem üres fenyegetés volt az öngyilkosság. Miután
kettesben hagytatok vele, közölte, hogy már érintkezésbe lépett egy New
York-i ügyvéddel – ismerem a fickót, életveszélyes –, és mindent leírt neki,
szóról szóra, és arra utasította, hogy juttassa el az írást a lapokhoz, ha ő
kicsinálná magát. A nevemet a sárba rántanák, és vele együtt még sok
emberét, és számos kiválóan működő házasság futna zátonyra. Be kell adnom
a derekam. Őszintén beszélek: gyűlölöm azt a szukát, szívesen látnám holtan,
de egész életemben bűntudatot éreznék, ha miattam halna meg, pár dollár meg
egy rozoga, vén ház miatt, amelyet néhány éven belül úgyis elsodor a tenger.
Megadom, amit akar, ha egy vasam se marad. De marad. Ő egész életében
gazdag volt, de látnod kéne a szeme csillogását, amikor pénzről beszéL
Ráeresztek egy kemény, fiatal ügyvédet az irodámból, hadd egyezkedjenek.
Ha elhúzzuk az orra előtt a mézesmadzagot, az öngyilkosságot nem találja
majd annyira vonzónak, még ha azzal sikerülne is tönkretennie. Meg fog
velem egyezni, az biztos.
– Bárcsak segíthetnék – mondta Strand, akit megrendített Hazen
gyötrődése.
 – De hiszen segítesz – mondta Hazen. Hirtelen megtorpant, esetlenül
átfogta Strand vállát, aztán gyorsan elvette a kezét, mint aki zavarba jött a
szeretet ilyetén kinyilvánításától, és ismét járkálni kezdett, mintha az őt
szorongató fájdalmat egyedül csak a mozgás enyhítené. – Pusztán azzal, hogy
itt vagy, és lehetővé teszed, hogy könnyítsék a lelkemen, többet segítesz, mint
hinnéd. Istenem, olyan sokáig hallgattam, tartottam magamban mindent, a
feleségemet, a haszontalan gyerekeimet, mindent, hogy majdnem
szétrobbantam. Még hogy a hordozható háremem! Linda Roberts, az isten
szerelmére! Húsz évet tölthetnénk kettesben egy lakatlan szigeten, és
eszünkbe se jutna egymáshoz nyúlni. Az a szuka ezt éppen olyan jól tudja,
mint én, de tönkre akarja tenni minden valaha volt és még lehetséges emberi
kapcsolatomat. Szóval… más nők akadtak. Neked bevallom… akadtak. De
hát mégis, mire számított? Már sok-sok éve nem hált velem, s azelőtt is, attól
a naptól fogva, hogy összeházasodtunk, mintha egy jégcsappal próbáltam
volna szeretkezni. A házasságkötés előtt más volt a helyzet, amikor az apám
meg az apja – társak voltak a cégnél – úgy gondolták, hogy jó lenne, ha a
pénz a családban maradna, és szemet hunytak, amikor a derék fiú meg az alig
első bálozó lányka jóformán az orruk előtt keféltek. Jézusom, de más volt
akkor Katherine. Kleopátra óta nem volt tüzesebb nő az ágyban. De mihelyt
az ujjára került a gyűrű, ha közeledni próbáltam, úgy viselkedett, mintha egy
apácát akarnék megerőszakolni. Hogy hogyan sikerült három gyereket
nemzenünk, örök rejtély marad. De az is, hogy hogyan lettek olyanok,
amilyenek, habár ez nem teljesen az ő bűnük. Egy olyan anya mellett nőttek
fel, aki gyűlölte az apjukat, és tébolyultan kényeztette a kölykeit… Semmi
sem lehetett nekik eléggé jó. A tizennyolcadik születésnapjukra mindhárman
Ferrarit kaptak. Három Ferrari parkolt a kapu előtt! El tudod képzelni?
Egyikük sem fejezte be a tanulmányait. Szaladtak a mamához panaszkodni,
hogy igazságtalan a tanár, hogy nem szívelik az iskolatársaikat, hogy
Európába akarnak menni télre a kedvesükkel. Szeretett fiam esetében ez a
kedves kizárólag hímnemű lehetett. Rajtam meg csak nevettek, ha józanul
próbáltam beszélni velük. És velük nevetett az anyjuk is. És még engem okolt
a fiam haláláért! San Franciscóba kellett mennem néhány napra, azt hittem,
jót tenne neki is, hívtam magammal, de azt felelte, nem tud jönni, dolga van.
Dolga! Krisztusom, mást sem csinált, mint ténfergett a lakásban egész nap.
Föl sem öltözött, meg sem borotválkozott. Olyan volt a szakállával, mint
valami remete. Neked nehéz lehet ezt elképzelni a te gyerekeiddel, de én
mondom neked, mintha epét ittam volna nap mint nap, évről évre. És ha azt
hiszed, hogy Katherine békén hagyott legalább, miután távozott a házamból,
és Európába jött, nagyon tévedsz.
Mindenfelé fenyegetésekkel, vádaskodással és a legförtelmesebb
mocskolódással teli levelekkel bombázott. El sem tudod képzelni, milyen
alantas a hölgy szelleme, maga a szennycsatorna, az bizony. Kezdetben
válaszolgattam neki, érvelni próbáltam, de hiába. El tudod-e képzelni akár a
legvadabb álmaidban, hogy a New York-i társaságnak ez a virága, a
legelőkelőbb svájci leánynevelő intézetek növendéke azt írja a tulajdon
kezével a férjének, a gyermekei apjának, hogy ez a férj egy faszszopó,
szarevő hazug, akinek le kéne vágni a tökét, és megzabáltatni vele vacsorára?
Végül a leveleit fölbontatlanul kidobtam, és meghagytam, hogy nem vagyok
ott, ha telefonon keres. Majd meglátod, mi lesz, ha kiderítem, ki árulta el neki
az embereim közül, hogy Tours-ban vagyok. Bárki volt is, azonnal kirúgom,
és gondoskodom róla, hogy soha többé ne kapjon állást a jogi szakmában.
Hazen hirtelen megállt, és kifulladva, kivörösödve elterült a nagy székben,
és zokogni kezdett.
Strand eddig a falnak támaszkodott, hogy ne legyen útjában a nagydarab
embernek, aki úgy csörtetett föl-alá, mint a megvadult elefántbika. És most
csak állt dermedten, csodálkozva, iszonyodva, szánakozva, tehetetlenül,
rémülten, gyötrődve, amint ez a testes ember őrült szóáradatban kiadta
magából a bűntudatát, a gyűlöletét, az összeomlott reményeit. Ebben a
pillanatban Strand nem tudott beszélni, lehetetlennek érezte, hogy baráti kezet
nyújtva megmentse ezt az embert, akit – úgy érezte – talán nem is lehet
megmenteni, aki talán itt, a szeme előtt lesz az áldozatává egy éppoly pusztító
tébolynak, amilyen az asszonyt tartja a hatalmában, aki mindezt okozta. Most
fizetek a nyaralásért, gondolta. Miért én? Aztán elszégyellte magát.
– Kérlek – mondta. – Hiszen vége.
– Semminek sincsen vége – nyögte fojtottan Hazen, természetellenesen el
vékonyodott hangon. – Sohasem lesz vége. Menj innen. Kérlek. Bocsáss meg
nekem, és eredj.
– Megyek – mondta Strand, aki megkönnyebbült, hogy elfuthat Hazen
bánata elől. – Nyugtatót vagy altatót kéne bevenned.
– Nem hordok magamnál ilyesmit. Túlságosan nagy lenne a kísértés –
mondta immár nyugodtabban Hazen, de nem pillantott föl.
– Adhatok. Egyetlen tablettát.
 – Egyetlen tabletta cián – nevetett rekedten Hazen. – Ez lenne az orvosság.
Köszönök mindent. Menj.
– Jól van – indult az ajtóhoz Strand. – Ha éjjel szükséged lenne rám, csak
hívj.
Hazen most fölnézett rá, a szeme vörös volt, alig tudott uralkodni a szája
remegésén.
– Bocsáss meg, barátom – mondta. – Ne aggódj. Rendbe jövök. Nem
foglak hívni.
Strand kilépett a szobából, s a folyosón a saját szobája felé indult fáradtan,
kimerülten. A Loire völgyében nemcsak Medici Katalin foglyait kínozták
meg nyilvánosan. Csak egyetlen kis lámpa égett, Leslie betakarva aludt,
halkan horkolt, ami csak akkor fordult elő, amikor beteg volt. Strand némán
levetkőzött, ám Leslie álmában is megérezte a jelenlétét, és kinyitotta a
szemét. Strand éppen a maga ágyába akart bújni, amikor az asszony felé
nyújtotta a karját.
– Kérlek – suttogta – csak ma éjjel.
Strand habozott, de nem sokáig. Ha van olyan pillanat, amikor a szeretett,
ismerős test melegére vágyik, hát ez volt az a pillanat. Levette a pizsamáját,
Leslie mellé bújt. Az asszonyt átölelve feküdt a keskeny ágyon.
– Ne szólj semmit – mormolta az asszony –, semmit. És lágyan simogatni
kezdte a férfit. És szeretkeztek, gyöngéden, némán, engedve, hogy a vágy és a
hála, a testi szerelem soha nem feledett, hatalmas ajándéka kiirtsa az éjszaka
rémületes árnyait.
Leslie utána nyomban elaludt. Strand ébren feküdt, nem tudott aludni, a
szíve, testének egyszeriben függetlenné vált, rendetlenkedő része vadul
kalapált. Nem, gondolta, nem lehet, az már sok lenne. Akaratával próbált
küzdeni a mellkasában érzett mennydörgés ellen, de a szíve egyre csak verte
a maga rendetlen ritmusát, csak a maga vészjósló jelzéseire reagált.
Bárhogyan erőlködött Strand, a légzése egyre hangosabb és reszelősebb lett,
úgy érezte, megfullad. Fölkelt az ágyból, és remegő lábbal botorkált a
sötétben, a fürdőszobába akart jutni, ahol a borotvakészletében tartotta a
nitroglicerin tablettáit. Megbotlott egy székben, nyögve zuhant a földre, és
nem tudott fölkelni.
A zajra Leslie fölébredt, s egy pillanat múlva fényárba borult a szoba.
Sikoltozva ugrott ki az ágyból, odarohant, és letérdelt Strand mellé.
– A gyógyszeremet… – kapkodott levegő után Strand.
 Leslie fölpattant, futott a fürdőszobába. Strand látta meggyulladni a
lámpát, hallotta az üvegek csörömpölését. Odébbcsúszott, sikerült fölülnie,
hátát a széknek támasztva. Leslie már ismét mellette térdelt, fogta a fejét, a
szájába tette a kapszulát.
Megpróbált biztatóan mosolyogni.
– Mindjárt jobban leszek – suttogta.
– Ne beszélj.
Sípoló légzése csöndesedni kezdett. A rohamnak – ha az volt – vége lett.
– Látod – mondta. Fölállt. Kissé imbolygott. – Fázom. Vissza kell bújnom
az ágyba. – Hülyén érezte magát, ahogyan ott állt meztelenül.
Leslie az ágyhoz támogatta, Strand az ágyra dőlt.
– Hívjak orvost?
– Nem szükséges. Aludni szeretnék. Kérlek, gyere ide mellém, oltsd el a
lámpát, és ölelj át.
Leslie egy pillanatig habozott, aztán az éjjeliszekrényre tette a
kapszulásüveget, leoltotta a lámpát, és bebújt Strand mellé.

Amikor reggel fölébredt, remekül érezte magát. A mellére tette a kezét, és

elégedetten állapította meg, hogy alig érzi a szabályos kis lüktetést a bordái
alatt.
Leslie-vel reggeliztek, amikor megszólalt a telefon. Leslie vette föl. Ahogy
ott állt a telefonasztal mellett, frissnek és fiatalnak látszott, hosszú haja a
köntösére terült a reggeli napfényben. Nézve az asszonyt Strand ámult a női
nem rugalmasságán.
– Természetesen, Russell – mondta éppen Leslie –, tökéletesen megértem.
Ne aggódjon, egy órán belül készen leszünk. – Letette a kagylót, visszament
az asztalhoz, megvajazott egy kiflit. – Visszamegyünk Párizsba – mondta. –
Úgy vélem, a Loire völgye sokat veszített bájából a vendéglátónk szemében.
– Milyen volt a hangja?
– Normális. És amikor te beszéltél vele tegnap éjjel? – nézett a
kávéscsészéje fölött Strandre,
– Ne akard tudni – felelte Strand.
– Olyan szörnyű? – kérdezte elgondolkodva Leslie.
– Rosszabb már nem is lehetett volna. Ronda volt és szomorú. Ha tudni
akarod az igazat, már bántam, hogy valaha is megismertük.
 – Olyan rémes volt? – kérdezte Leslie.
– Annál is rémesebb.
– Neked támadt?
– Nem nekem, személy szerint. Az egész világnak. – Fölállt az asztaltól. –
Ha egy órán belül készen kell lennünk, ideje csomagolnunk és öltözködnünk.

Az út Párizsba komoran telt. Leslie mégsem bizonyult annyira erősnek,

mint Strand gondolta. Az előző estének megmutatkoztak a következményei.
Reggeli után Leslie köhögni kezdett, lázasnak látszott, nedves volt a szeme,
csöpögött az orra. Panaszkodott, hogy fázik, pedig jól fölöltözött, s az idő is
meleg volt.
A kifogástalan öltönyt viselő, fegyelmezettnek látszó Hazen vezetett. Alig
hagyták el Tours külvárosát, Strand nagyon sajnálta már, hogy Mrs. Harcourt
elmenekült az éjjel. Hazen úgy vezetett, mint egy őrült, néha lassan ment, de
ide-oda kormányozta a kocsit az úton, máskor vadul nyomta a gázt, hogy
megelőzzön egy-egy teherautót, lehetőleg beláthatatlan kanyarban, és
összeszorított foggal úgy szidta a többi autóst, mintha halálos ellenségei
volnának. Ennek nincs szüksége pirulákra az öngyilkossághoz, gondolta
Strand Leslie izzadó kezét fogva, képes elkövetni belső égésű motorral is. És
minket is magával fog vinni. Leslie egész úton mereven kitámasztott lábbal
ült, miközben a fejük meg-megrándult a váratlan gyorsításoktól, testük ide-
oda dőlt, amikor Hazen bevett egy-egy kanyart. Az elegáns kosztümöt viselő
Linda, aki a Hazen melletti ülésen foglalt helyet, egész úton aludt, mintha
tudná, hogy aznap délelőtt meg kell halnia, és elhatározta volna, hogy a halál
kellemesebb, öntudatlan módját választja. Egy szemhunyásnyit sem aludt az
éjjel, mondta Strandéknek, s szemlátomást kipihenten és a legjobb
formájában kívánt megjelenni Teremtője előtt.
Valahogyan mégis túlélték, és hirtelen fékezéssel álltak meg a Crillon előtt,
égett gumi szaga hirdette az érkezésüket, és Linda is kinyitotta a szemét.
– Ó, megjöttünk. Milyen kellemes utunk volt, Russell. Jól kialudtam
magam.
– Francia autósok – morogta Hazen. – Csoda, hogy akár egy is életben van
még közülük.
– Russell – szólt a kocsiból kiszállva Strand –, most autóztam veled
utoljára.
 Hazen értetlenül meredt rá.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Ebédidő volt, ám Hazen sajnálkozott, hogy nyomban az irodájába kell
mennie. Leintett egy taxit, és búcsú nélkül elszáguldott. Leslie közölte
Stranddel, hogy rosszul van, délutánra szeretne lefeküdni Strandnek nem volt
hangulata aznap kettesben elkölteni az ebédet Lindával, hát kijelentette, hogy
ő sincs valami jól, ezért inkább a szobájukban enne Leslie-vel. A három
nappal azelőtti reggel, amikor vidáman keltek útra a Place de la Concorde-
ról, immár holmi távoli korszak ködös emlékének tetszett.
Amikor Strandék a portástól átvették a szobakulcsot, a concierge átadott
egy táviratot is. Strand érezte, hogy most bármiféle információ csak
katasztrofális lehet, ezért habozott, mielőtt föltépte volna. Bosszantotta, hogy
úgy remeg a keze közben. Haláleset sem lepte volna meg, Elolvasta egyszer.
Aztán még egyszer. Eleanortól jött. „REGGEL FÉRJHEZ MENTEM STOP
ÁLLÁST FÖLMONDTAM STOP NÁSZÚTON VAGYOK GIUSEPPÉVEL
STOP BOLDOG VAGYOK STOP EGYELŐRE STOP ÁLDJATOK MEG
MINKET FRANCIAORSZÁGBÓL STOP CSÓK MR ÉS MRS GIANELLI.''
Strand gépiesen, érzelmek nélkül pillantott a dátumra. Las Vegasból
küldték, az előző este érkezett. Bizonyára abban a pillanatban, amikor Mrs.
Hazen belépett Tours-ban az étterembe. Házasságok bomlanak stop
Házasságok köttetnek stop.
– Mi van benne? – nyugtalankodott Leslie.
Strand átnyújtotta a táviratot. A vékony papíron halvány volt az írás,
Leslie-nek a szeméhez kellett emelnie, hogy el tudja olvasni.
– Jaj nekem – huppant az előcsarnok egyik foteljába Leslie. – Las Vegas.
Mit képzelnek ezek? Ez nem vall Eleanorra. Olyan ízléstelen. És miért
szöktek így meg? Szerinted annak a fiúnak van valami titkolnivalója?
– Kétlem.
– Miért nem várták meg legalább, amíg hazamegyünk? Uramatyám, hiszen
már csak néhány nap.
– Talán addig akartak összeházasodni, amíg távol vagyunk – mondta
Strand –, hogy ne kényszerítsük őket holmi nagy lagzira. Manapság más ám a
házasságkötés, mint amilyen a mi időnkben volt.
– És még azt sem tudjuk, hol van – szólalt meg Leslie, s a meghűléstől
amúgy is vörös szeme megtelt könnyel –, hogy legalább fölhívhatnánk őket és
gratulálhatnánk. – Caroline-ról és Jimmyről pedig megfeledkezett. Mintha az
egész családjáról megfeledkezett volna.
– Nézd, most úgysem tehetünk semmit – mondta Strand és bizonyára meg
fogják magyarázni, mihelyt hazaérünk, hogy mire volt jó ez az egész.
Menjünk föl. Úgy nézel ki, mint akinek nem egyszerű náthája van. Orvost
hívok.
– Intő jel – állt föl Leslie, és a lifthez indultak. – Valahányszor valami
nyugtalanító dolog történik, megbetegszem. – Strand általában mosolyogni
szokott, ha Leslie a megérzéseiről beszélt, de ma nem volt kedve mosolyogni.
– Nem kellett volna eljönnünk erre az utazásra – mondta Leslie. – Akkor
minden másként történt volna.
Odafönn Strand segített Leslie-nek levetkőzni, köntösbe bújtatta, s az
immár reszkető asszony lefeküdt az ágyba.
Amikor az orvos éppen elment, miután közölte, hogy Leslie-nek
föltehetőleg súlyos légúti fertőzése van, tehát néhány napig maradjon ágyban,
és szedje a gyógyszert, amelyet fölírt, megszólalt a telefon. Linda volt az.
– Allen – mondta – ma délután elröpülök Mougins-ba. Mit gondol, Leslie
állapota megengedi, hogy velem tartsanak? A napfény jót tenne neki.
– Sajnálom – felelte Strand –, az orvos ágyba parancsolta.
– Jaj, nagy kár. – Ám Linda hangján Strand azt érezte, hogy az asszony
megkönnyebbült. De ő maga is. Olyan volt ez az egész, mintha az átéltek csúf
sebeket hagytak volna valamennyiükön, amelyek szüntelenül emlékeztetik
mindannyiukat a jelenetre, amelyet mind szeretnének elfelejteni. – Persze itt
maradok – folytatta Linda –, ha maga szerint hasznomat vehetik. – Csakhogy
Strand érezte a hangján, hogy szeretne elmenni – egyedül.
– Köszönöm, Linda. Nem lesz rá szükség. Érezze jól magát a délvidék
békéjében.
– Maradjunk kapcsolatban – mondta Linda. – Ha találkozna Russell-lal,
mielőtt elutazik Szaúd-Arábiába, közölje vele, hol vagyok, és hogy ne
aggódjon, idejében itt leszek, hogy mindannyian együtt utazhassunk vissza az
Államokba.
Amikor Strand letette a kagylót, arra gondolt, csak az a kár, hogy
föltalálták a repülőgépet. Ennek a vakációnak az lenne a méltó befejezése, ha
az Atlanti-óceán kellős közepén kötnének ki.
 A gyógyszer, amelyet az orvos fölírt, szemlátomást használt. Leslie-nek
egyre ritkábban voltak köhögőrohamai, és 24 órán belül elmúlt a láza. Hazen
nem búcsúzott el még telefonon sem. Strand hívni próbálta Jimmyt New
Yorkban és Caroline-t Long Islanden, de egyikük sem vette föl, pedig az
időeltolódást is figyelembe vette, és Jimmyt reggel hétkor hívta, New York-i
idő szerint. A tengerparti házban Mr. Ketley vette föl a kagylót, és közölte,
hogy Caroline egész nap nem volt otthon, és vacsorára is meghívták
valahová. Ha Mr. Ketley tudott is Eleanor házasságáról, szólni nem szólt
semmit.
A harmadik napon Leslie már olyan jól érezte magát, hogy kimerészkedtek
az utcára, megebédeltek a sarkon a Maxim's-nál, onnan elballagtak a Jeu du
Paume Múzeumba, ahol az impresszionisták napfényétől földerült a lelkük.
Leslie kijelentette, hogy jó lenne Franciaországból vinni ajándékot az ifjú
párnak. Betértek tehát néhány üzletbe, de minden, amit láttak nevetségesen
drága volt, így aztán elhatározták, hogy inkább a Bloomingdale áruházat
keresik föl, mihelyt hazaérnek New Yorkba.
A szállodában üzenet várta őket Russell Hazentől. Akkor telefonált,
amikor ők éppen a városban voltak, s azt üzente, hogy hívják föl az
irodájában Meghagyta a számot is.
Strand a szobájukból telefonált. Hazen határozottan és sietősen beszélt. A
hivatalos hangján, gondolta Strand.
– A vártnál valamivel előbb jöttem meg, Allen – mondta Hazen. –
Legkésőbb holnap délben szeretnék indulni New Yorkba. Sokáig kell ma az
irodában maradnom, de ha Leslie-vel és Lindával hajlandók vagytok várni,
szeretném, ha együtt vacsoráznánk a szállodában.
– Tőlünk mehet – felelte Strand – de Linda Mougins-ban van.
– Micsoda hebehurgya nőszemély – bosszankodott Hazen. – Képtelen egy
helyben maradni. Fölhívom, és megmondom neki, hogy érjen vissza holnap
délre, ha ingyen akar hazautazni. – Strand megállapította, hogy Hazen
stílusára rossz hatással volt, remélhetőleg csupán ideiglenesen, a sok
gorombaság, amelyet a feleségével egymás fejéhez vagdostak. – Fölhívom
Conroyt is, hogy közölje a srácokkal érkezésetek várható időpontját, hogy
mind ott legyenek az üdvözlésetekre.
– Igazán kedves tőled – mondta Strand, – De közöld Conroy-jal, hogy
Eleanort ne keresse. Néhány napja férjhez ment Las Vegasban, nászúton van,
és nem adta meg a címét.
 – Las Vegasban, te jó ég – szömyülködött Hazen. – A srácok manapság
mindenre képesek egy kis élvezetért. No és hogy érzed magad a hírtől?
– Kábán.
Hazen nevetett.
– Meg tudlak érteni. Remélem, legalább boldog.
– „Boldog", ezt táviratozta. „Egyelőre."
Hazen ismét nevetett.
– Mindenesetre add át jókívánságaimat az örömanyának. Megpróbálok
kilencre a szállodába érni. Nektek így jó?
– Akkor kilenckor – válaszolta Strand.
– Milyen állapotban van? – kérdezte Leslie, amikor Strand letette a
kagylót.
– A gazda visszatért – felelte Strand. – Ismét átvette a hatalmat.

Amikor Hazen belépett tizenöt perces késéssel az étterembe, megviseltnek

látszott, táskás volt a szeme. A ruházata rettenetesen gyűrött volt, úgy látszik,
nem volt ideje átöltözni, és ebben az öltözékben röpült idáig Kisázsiából.
Meg sem borotválkozott, az állát és az arcát szürke borosta borította, amitől
furán siralmasan nézett ki, mintha valami előkelő ős portréját kiskorú
vandálok összefirkálták volna. Strand fölállt, hogy üdvözölje, s közben azon
tűnődött, vajon közönséges ember hány évig bírná ki ezt a hajszát. Ám Hazen
szívélyesen mosolygott, kimutatta erős, egyenletes fogsorát. Kezet rázott
Stranddel, és megcsókolta Leslie arcát, majd súlyosan lehuppant a
házaspárral szemközt lévő székre,
– Innom kell valamit.
– Tudtál beszélni Lindával?
– A repülőtéren találkozunk holnap. Habozott, de ott lesz. Egy Martinit,
legyen szíves – fordult a pincérhez.
– Milyen volt Szaúd-Arábia?
– Tiszta időpocsékolás – komorodott el Hazen. – Ezekkel még nehezebb
üzletet csinálni, mint a franciákkal. Órájuk van ugyan, de szemlátomást nem
ismerik. Aztán ha az ember el akar érni valamit, pénzt kell osztogatnia a
különféle sivatagi sejkek számtalan rokonának. Okosabb lett volna, ha
Lindával tartunk. És ti? Hogy fogadtátok Eleanor házasságkötésének hírét?
– Bizonytalanul.
 Hazen nevetett.
– Az a fickó rendes.
– Én is azt hittem – mondta Leslie. – Las Vegasig.
– Nem az a fontos, hogy egy házasság hogy kezdődik – nyilatkoztatta ki
Hazen. – Hanem hogy hogyan végződik. – Ismét elkomorodott, nyilván a saját
házassága végére gondolt. Hálásan kortyolt a Martiniba, amelyet a pincér elé
tett. – Ez kellett. Szaúd-Arábiában egyetlen koktélért lecsuknak,
megkorbácsolnak, levágják a kezedet, vagy ami éppen eszükbe jut. De elég
az én ügyeimből. Van már valami sejtésetek, hogy mit akar csinálni az ifjú
pár, hol kívánnak élni stb.?
– Mindössze annyit tudunk Eleanor táviratából, hogy otthagyta az állását.
Hazen komolyan bólintott.
– Sejtettem, hogy ilyesmi történhet, amikor a fiút elküldtem Georgiába.
– Georgiába? – csodálkozott Strand. – Mi köze ehhez Georgiának?
– Tudod, hogy állandóan arról beszélt, hogy ki akar szállni az apja
cégéből, és újságot szeretne kiadni valamilyen kisvárosban, meg hogy a
testvérei még pénzelnék is, csak megszabaduljanak tőle.
– Emlékszem ilyesmire – mondta Strand.
– Nos, Georgiában van egy Graham nevű városka, kis fészek volt, de két
nagy cég, egy elektronikai gyár meg egy csomagolóüzem költözött oda
északról, és a város ugrásszerűen fejlődik. Az én irodám képviselte az ottani
kis napilap kiadóját egy rágalmazási perben. Magam vállaltam a védelmét,
mert a sajtószabadságról volt szó, az ügyet fontosnak tekintettem, és a pert
megnyertük. Összebarátkoztam a fickóval, aki kemény pasi volt, és
megkedveltem. Úgy érzi azonban, hogy öregszik, és kezd nehezére esni a napi
taposómalom, ezért fogta magát, és fölhívott, megkérdezte, nem tudnék-e
valami eszes, fiatal, törekvő fickót némi készpénzzel, nem sokkal, aki
hajlandó lenne átvenni a mindennapi felelősséget, és osztozni a profiton. Mit
tesz Isten, éppen néhány nappal korábban iszogattam Eleanorral és
Gianellival, aki ismét elmondta, mennyire szívesen átvenne valami kisvárosi
lapot, ha tehetné. Eleanor kijelentette, hogy ő bizony inkább vállalna mosást
New Yorkban, csakhogy a szerelem mindent legyőz, ahogyan a rómaiak
mondják, és szerintem Eleanor ezért hagyta ott az állását. Grahambeli
barátomra nyilván igen jó benyomást tett az új vejetek.
– Georgia! – mondta Leslie ugyanazzal a hangsúllyal, mint a „Las Vegast",
amikor elolvasta a táviratot.
 – Kedves kisváros – mondta Hazen. – Élvezni fogják. – Majd
elmosolyodott. – Egy hétig.
– Kétlem, hogy Eleanor kitart addig – felelte bánatosan Leslie. – Nem
tudom őt elképzelni a déli fenyvesekben New York után.
– Nekünk, északiaknak hozzá kell szoknunk az ötlethez, hogy a civilizáció
nem ér véget Washington, D. C. városhatáránál – mondta Hazen. – Ne vágjon
már olyan fancsali képet, Leslie. Ez még nem a világ vége. Mindketten
erősek és fiatalok, ha nem válik be, majd megpróbálnak valami mást.
Legalább nem úgy élik le az életüket, hogy folyton sajnálkozniuk kell:
megvolt a lehetőség, csak gyávák voltunk élni vele. Ha már a lehetőségekről
beszélünk, vagy egy hónapja Mrs. Harcourt ajánlatot kapott, hogy tanítson
nemzetközi jogot a George Washington Egyetemen, és most elfogadta. –
Hazen olyan közönyösen beszélt, mintha valami alkalmi ismerőséről közölne
információt.
– Bizonyára nagyon népszerű lesz a kormányzati partikon – szólt Leslie.
Hazen gyanakvó pillantást vetett az asszonyra, rosszindulatból mondja-e.
Leslie bűbájosan mosolygott.
A pincér az asztalnál állva alig várta, hogy pillanatnyi szünet támadjon a
beszélgetésben, és most odaadta az étlapokat. Hazen a magáéra pillantott,
aztán ledobta az étlapot, és fölállt.
– Ne haragudjatok – mondta –, olyan fáradt vagyok, hogy nem tudok enni.
Ha pedig iszom még egyet, úgy kell majd kicipelniük. Lefekszem. Hosszú
napom volt. Jó lenne, ha holnap délelőtt fél tizenegyre el tudnátok készülni.
Időjárási front közeledik, és előfordulhat, hogy délután lezárják a repülőteret.
Örülök, hogy egészségesnek látom, Leslie. Amikor elmentem, kissé nyúzott
volt. Jó éjt, aludjanak jól. – Hajlott háttal, öregesen indult az ajtó felé.
Strandék vacsorát rendeltek, és némán fogyasztották el.

Lindával a repülőtéren találkoztak. Jól nézett ki, lesült, de zaklatott volt.

– Rosszul tűröm a programváltozásokat – panaszkodott. – Biztosan nem azt
csomagoltam be, amit kellett volna. Ez csöppet sem jellemző Russellra.
Általában olyan megbízható, mint a svájci vasút.
Hazen szaporán arcon csókolta Lindát, üdvözölte, és azt mondta:
– Örülök, hogy sikerült ideérned. – És még egyszer elment telefonálni az
irodájába.
 Barátságtalan nap volt, sűrű kis záporokkal, kiszámíthatatlan
szélrohamokkal. Amint a repülőgéphez tartottak, Strand kétkedve pillantott
föl a felhős égre. Az időjárás illett a hangulatához. Front közeledett, ahogyan
Hazen jósolta. Rázós útra számíthatnak. Ám a napfény nem is illett volna
ennek a nyaralásnak a végére. Amikor beszálltak a csillogó kis gépbe, Strand
félt, hogy Leslie ezt a pillanatot fogja fölhasználni, hogy előadja a legújabb
baljós megérzését. Ám az asszony vígan fecsegett Lindával, semmi jelét nem
adta, hogy a sok ezer mérföldnyi tomboló égbolt bármiféle félelemmel
töltené el.
Az út valóban kissé rázós volt, de nem több. Leslie és Linda szunyókáltak,
Strand olvasott, Hazen ivott.
Időre megérkeztek New Yorkba, és Hazen gyorsan átvitte őket a vámon. A
tiszt tisztelettel intett, hogy mehetnek, és senkivel sem nyittatta ki a táskáját.
Conroy, Jimmy és Caroline várták őket. Caroline orrán kötés éktelenkedett,
az arca duzzadt volt, az egyik szeme kék-zöld, és ki sem tudta nyitni.
– Úristen, Caroline – ölelte meg a lányát Leslie –, mi történt?
– Semmiség, anyuci – mondta Caroline. – Ijesztően néz ki, pedig csak
néhány karcolás. George vitt éppen hazafelé az egyik este, és valami marha
belénk jött hátulról, amikor megálltunk a pirosnál, és bevertem a fejem a
műszerfalba.
– Tudtam, hogy nem lett volna szabad, hogy elengedjelek azzal a fiúval –
mondta Leslie. – Úgy vezet, mint egy őrült.
– Nem ő volt a hibás, anyuci – tiltakozott Caroline. – Hiszen álltunk.
– Akkor is – mondta Leslie.
– Ne csinálj belőle ilyen nagy ügyet, anyu – szólt közbe Jimmy. – Mit
számít egy-két monokli barátok között?
– Ne legyen olyan nagy szád, fiatalember – vágott vissza Leslie. – Egész
életére megnyomorodhatott volna.
– De szerencsére nem így történt – csitította Jimmy.
– Milyen volt az utatok?
– Csodálatos – vágta rá gyorsan Strand, nehogy családi veszekedés törjön
ki mások jelenlétében.
– Orvosnál voltál? – kérdezte Caroline-t Leslie.
– Nem kell ide orvos – duzzogott Caroline, mint akit igazságtalanul
megszidtak.
 – Conroy – szólt oda Hazen –, nem megyünk a Szigetre. New Yorkba
megyünk, orvoshoz visszük az ifjú hölgyet. A doki neve Laird, s ezekben a
dolgokban ő a legjobb szakember.
– Ne menjünk inkább szirénázó mentőautóval – kérdezte gúnyosan
Caroline –, hogy a borzalmasan szétmarcangolt, szegény, gyönyörűséges, ifjú
áldozatot minél előbb kórházba vigyük, ahol aztán a szívsebészek és
csontkovácsok csapatai megmentik az életét?
– Ne hülyéskedj, Caroline – intette le Leslie. – Mr. Hazennek igaza van.
– Mindenki olyan nagy ügyet csinál ebből a semmiségből – panaszolta
kislányos hangon Caroline. – Majdnem huszonnégy órája történt, és még élek.
– Eleget fecsegtél – szólt rá Leslie. – Mostantól befogod a szád, és azt
teszed, amit mondanak neked.
– Utálom az orvosokat – morogta Caroline. Ám Leslie határozottan
megragadta a karját, és a kijárat felé indult a lánnyal, akinek a másik oldalán
Hazen haladt. Strand mögöttük Jimmyvel és Lindával.
– Mit tudsz a dologról? – kérdezte Jimmytől Strand.
– Semmit. Negyedórája tudtam meg, amikor megláttam. Én New Yorkból
jöttem, őt Conroy fuvarozta ide Long Islandról. Anya rémesen fölfújja a
dolgot. Hazen meg fitogtatja, hogy milyen nagymenő, és átvette az irányítást,
mint mindig.
– Legalább a fogát nem verte ki – jegyezte meg Linda. – Ennek örülhetünk.
Olyan szép foga van.
– Megkérem Conroyt, tegyen ki az irodánál – mondta Jimmy. – Azt
mondtam, csupán néhány órát leszek távol.
– Nem érzed, hogy a húgoddal kellene lenned ilyen helyzetben?
– Jaj, papa – türelmetlenkedett Jimmy –, egy monokli miatt?
– És hogy boldogulsz az irodában? – kérdezte témát változtatva Strand,
mert nem akart veszekedni a fiával. Jimmy tizenkét éves kora óta sosem
lehetett igaza a fiával szemben.
– Még mindig csak tapogatózom – válaszolta Jimmy. – Kérdezd meg
Solomont. Ő jobban tudja nálam. De bármi legyen is a véleménye, kedvelem
a munkát.
Strand már mondani akarta, mennyire nem tetszik neki, hogy Jimmy
elhagyta a Mr.-t Solomon és Hazen neve elől, de eszébe jutott Eleanor
távirata. A Caroline miatti izgalomban már-már elfelejtette.
– Eleanorral találkoztál? – kérdezte.
 – Nem – felelte Jimmy. – Telefonon beszéltünk a múlt héten.
– Mit mondott?
– Semmi különöset – közölte könnyedén Jimmy. – A szokásost. Hogy olyan
a hangom, mintha nem aludtam volna ki magamat. Néha szerintem azt hiszi,
hogy az anyám, nem a nővérem.
– Arról nem szólt semmit, hogy férjhez megy?
– Miért mondott volna ilyesmit? – csodálkozott őszintén Jimmy.
– Mert négy nappal ezelőtt férjhez ment. Las Vegasban.
Jimmynek elállt a szava.
– Mi a manó! Biztosan részeg volt. Azt nem mondta, miért?
– Ilyesmit táviratban nem szoktak közölni – mondta Strand. – A családnak
zsúfolt hete volt.
– Mondd még egyszer – csóválta a fejét Jimmy. Ismét elindultak arrafelé,
ahol Conroy éppen a csomagokat rakta a kocsiba a repülőtér előtt. – Most
hol vannak? Szeretném fölhívni, hogy megmondjam: szerető öccse még sok
hasonló boldog napot kíván.
– Nem tudod fölhívni. Nem adta meg a címét.
Jimmy megint a fejét csóválta.
– Az a lány deviáns. Deviáns. – Gyöngéden az apja karjára tette a kezét. –
Ne nyugtalankodj, papa. Boldog lesz. Giuseppe tök jó fej. Tudják, mit
csinálnak. És hamarosan angyali bambinók seregét lovagoltathatod a
térdeden.
– Alig várom – mondta bánatosan Strand, és beszállt a nagy Mercedesbe,
ahol a többiek már elhelyezkedtek.
Caroline makacs, durcás képet vágott, és szinte mulatságosan nézett ki az
orrán a kötéssel meg a duzzadt, kék-zöld szemével. Strand megcsókolta.
– Édes, kicsi lányom – mondta gyöngéden.
– Hagyj békén – rázta le Caroline.
Nem valami boldog társaság indult a város felé a nagy kocsiban.
Amint az autó átkelt a hídon Manhattanbe, Strandnek az jutott az eszébe,
hogy az első este óta, amikor Hazen véresen és zaklatottan betámolygott a
lakásukba, több dolga akadt orvosokkal, mint élete bármely más szakaszában.

3
 Természetesen, gondolta Strand, amint hallgatta a doktort, aki mondta a
magáét a szokásos határozott, legjobb-szakember stílusban, természetesen a
baj nagyobb, mint amilyennek látszik. Életüknek olyan korszaka volt ez,
amelyben minden rosszabb volt, mint amilyennek látszott.
– A csont alaposan össze van törve, a bal orrüreg elzáródott – magyarázta
az orvos Leslie-nek és Strandnek az elegáns Park Avenue-i rendelőben lévő
szobájában, ahová behívta őket, miután megnézte a röntgenfelvételeket,
megvizsgálta Caroline-t. A kislányt a másik szobában hagyta az
asszisztensnővel, aki új kötést tett Caroline orrára, és vért vett tőle. – Attól
tartok, műtétre lesz szükség – folytatta az orvos. Ám szemlátomást semmitől
sem tartott. Az angol nyelv udvarias kifejezései, gondolta Strand. – Várnunk
kell néhány napot, amíg a duzzadás lelohad. Fenntartok egy műtéti időpontot.
Természetesen, ha egyetértenek.
– Hát persze – vágta rá Leslie.
Strand bólintott.
– Csupán egyetlen éjszakát kell benntöltenie – mondta az orvos. – Nincs
miért aggódnia, Mrs. Strand.
– Mr. Hazen szerint a lányom a legjobb kezekben van – bólintott Leslie.
– A jó öreg Russell – mosolygott dr. Laird a dicséreten. – Addig is azt
tanácsolom, hogy az ifjú hölgyet dugják ágyba, tartsák nyugalomban. Csak árt
magának a hősködéssel. New Yorkban maradnak, vagy Russellhoz mennek a
Szigetre?
– New Yorkban leszünk – vágta rá Leslie.
– Helyes. Minél kevesebbet mozog, annál jobb. – Fölállt, jelezve, hogy
vége a beszélgetésnek. A szakma legjobbjának nincs ideje üres fecsegésre. –
Majd hívom önöket, ha rendeztem a dolgot a Lennox Hill Kórházzal. Itt van
rögtön a 77th Streeten. Megmondom majd, hogy mikor kell bevinni az ifjú
hölgyet. – Kikísérte őket a váróba, ahol Linda és Hazen ült. Linda idegesen
lapozgatott egy képeslapot, Hazen merev arccal kibámult az ablakon.
– Russell – szólt neki az orvos –, beszélhetnénk egy percig négyszemközt?
Hazen fölállt, és követte az irodájába. Linda letette az újságot, és kérdőn
nézett Strandre.
– Komplikációk vannak – sóhajtotta Strand. – Operálni kell.
– Jó ég – sopánkodott Linda –, szegény kislány.
– Az orvos szerint nincs miért aggódnunk – mondta Leslie. – Biztosan
tudja, mit beszél.
 – Caroline-nak mondta már?
– Még nem.
– Remélem, nem fogja nagyon fölizgatni magát.
– Ha megtudja, hogy ha valaha is normálisan akar lélegezni, át kell esnie a
műtéten, biztosan józanul fog viselkedni – mondta nyugodtan Leslie.
Még vártak Caroline-ra, amikor Hazen kijött. Az arca nem utalt rá, hogy
miről beszéltek az orvossal.
– Mondott olyasmit dr. Laird, amiről nekünk nem beszélt? – kérdezte
Strand.
– Semmi fontosat – felelte Hazen. Nem volt ideje hazudni. – Nem, csupán
annyit mondott, hogy fiatal lányok esetében, mint most is, mindig van rá
lehetőség, hogy ha a beteg is úgy akarja, plasztikai munkát is végezzenek.
– Ez mit jelent? – kérdezte gyanakodva Strand.
– Az orrot esztétikai szempontból kellemesebb látvánnyá lehet tenni, így
mondta. Sok plasztikai műtétet végez, és ahogyan én tudom, a páciensei igen
elégedettek.
– Nekünk ezt miért nem mondta? – kérdezte Strand
– Mert szerinte a szülők néha dühbe jönnek az ilyen célzás hallatán. Sérti a
hiúságukat. Azt mondta, inkább rám haragudjatok, mint rá.
Strand Leslie-re pillantott. Leslie Lindára. Linda hevesen bólogatott.
– No persze – mondta Hazen – meg kell tudnotok, Caroline mit akar.
– Én tudom, mit akar – felelte Leslie. – Boldog lenne.
– Honnan tudod? – kérdezte döbbenten Strand.
– Megbeszéltük, még jóval a franciaországi út előtt –válaszolta kihívón
Leslie. – Még akkor, amikor Eleanor szóba hozta.
– Nekem miért nem szóltatok? – kérdezte Strand.
– A kellő pillanatra vártam – felelte Leslie.
– És szerinted ez a kellő pillanat? – próbált nem kiabálni Strand.
– A gondviselés keze – mondta nyugodtan Leslie. – Talán hálát kellene
adnunk annak a George gyereknek, amiért úgy vezet.
– Ostobaság. – Strand tudta, hogy nem győzi meg őket.
– Allen – szólt közbe Linda –, ne legyen már ilyen középkori.
– Nos, egy biztos – mondta Strand, bár tudta, hogy vereséget szenvedett. –
A kisasszonnyal én fogok beszélni.
– Jaj, Allen – szólt rá türelmetlenül Leslie – ne csinálj belőle drámát.
Évente sok millió ilyen műtétet végeznek.
 – Nem az én családomban.–Az egyik vizsgáló ajtaja felé fordult, mert
Caroline lépett ki az asszisztensnő kíséretében. Új kackiás kötés fedte sérült
orrát és szemét.
– Hogy érzed magad, kicsi? – kérdezte Strand.
– Az utolsókat lélegzem – mondta Caroline.
– Ne szemtelenkedj. Hazaviszünk. Gyere. – Strand kitárta az ajtót
Caroline-nak, aki az anyjába karolt. Hazen kissé lemaradt, mint aki töpreng.
– Jössz? – kérdezte Strand.
– Persze, természetesen. – Hazen zavartnak látszott.
– Mondott még valamit az orvos? – Strand úgy érezte, hogy összeesküvők
veszik körül.
– Nem, semmit – felelte Hazen. – Majd máskor elmondom.
Micsoda nap, micsoda átkozott nap, gondolta Strand, amint Hazennel
követték a többieket a várakozó kocsihoz. Emberek milliói halnak éhen és
gyilkolják le egymást szerte a világon, mi pedig azon rágódunk, hogy
rövidebb legyen-e egy lány orra fél centivel.

A következő napokban a lakás valóságos disznóól volt. Leslie nyomban

csomagolni kezdett a Dunberrybe való költözéshez, és a ház tele volt
dobozokkal, ládákkal és faforgáccsal a porcelán meg a képek védelmére, és
Leslie hosszan tárgyalta Caroline-nal – aki nem volt hajlandó utcára menni,
amíg kötés fedte az arcát –, hogy mit dobjanak ki és mit vigyenek magukkal.
Huszonöt éve lakták a lakást, és Strand elámult, hogy mennyi szemetet
sikerült fölhalmozniuk. Leslie nem engedte, hogy segítsen, mert nem akarta,
hogy agyonstrapálja magát, és Strand semmit sem talált meg a
rendetlenségben. New York hőhullámtól szenvedett, Eleanor nem adott
életjelt, Jimmy pedig nem segített semmit, mert csak néha bukkant föl, a
leglehetetlenebb időpontokban, ilyenkor ráült a telefonra, és gyakran nem is
aludt otthon, csak hazarohant hajnalban borotválkozni, átöltözni a munkához.
Strandet bosszantották a fiú – ahogyan magában nevezte – undorító szokásai,
de mivel az orvos mondta, hogy ne izgassa magát, nem szólt semmit. Azon
kapta magát, hogy New York utcáit járja, kávéházakban, túlságosan sok
csészényi kávé mellett olvassa a lapokat, magányosnak, tehetetlennek és
fölöslegesnek érzi magát. Fölhívta dr. Laird rendelőjét, hogy megkérdezze,
mennyibe fog kerülni Caroline orrműtétje. Magával az orvossal nem tudott
beszélni, de a titkárnője, aki olyan hangon beszélt, mintha ő maga is éppen
egy műtétet hagyott volna félbe, közölte vele, hogy már el van intézve.
Fölhívta Hazen irodáját, hogy tiltakozzék, de közölték vele, hogy Mr. Hazen
elutazott, és nem lehet elérni.
Rengeteg filmet nézett meg magányosan a hűs sötétben, hogy elmeneküljön
az utcák forrósága elől, de egyik sem tetszett neki. Egyetlen előnye volt
annak, hogy az augusztust New Yorkban töltötték: vonzóbbá tette az
elköltözést. Ha húsz évvel fiatalabb lenne, mondta magának, kimenne a város
szélére, stoppolna, beülne az első kocsiba, amelyik fölveszi, és utazna oda,
ahová az út viszi.
Az egyik délután abban az utcában találta magát, ahol Judith Quinlan
lakott. Bement az előcsarnokba, hogy felcsöngessen hozzá. Az utóbbi
napokban látott filmek közül némelyik szélsőségesen pornográf volt, és
Strand általános rossz érzését csak fokozta, hogy mostanában vad, erotikus
ábrándok kerítették hatalmukba. Az ujja már-már a csengőgombhoz ért, de
visszahúzta. Elképzelte az újságcímeket: „Holtan találták a tanárt a szeretője
ágyában". Nem olyan életet élt, hogy ilyen véget kelljen érnie. Leengedte a
kezét, kisétált a parkba, leült egy padra, és nézte a galambokat, amelyeket
nem zavart a hőség.
A műtét előtti napon Jimmy elköltözött otthonról. Egy cetlire fölírta a
címét. Langman címén lehetett neki írni, a keleti 53rd Streetre. Jimmy azt
mondta, így kényelmesebb, mert közelebb van Solomon irodájához. Azt nem
közölte, hogy az illető Mrs. Langman, Miss Langman vagy esetleg Mr.
Langman, és Leslie meg Strand kínosnak érezték volna megkérdezni. Jimmy
szerint úgyis ideje volt megszabadulni a régi lakástól. Azt mondta, ott élni
olyan, mintha az ember a hátán cipelné 1890-t. Strand visszaemlékezett a
lakásban átélt örömökre és bánatokra, amelyek színhelyei ezek a tágas,
zegzugos szobák voltak – a gyereksírásra, a zongoramuzsikára, a könyvekbe
merülve eltöltött, csöndes délutánokra és rászólt Jimmyre, hogy fogja be a
száját.
Leslie-vel együtt taxin vitték a kórházba Caroline-t egy esős délutánon.
Caroline olyan boldog volt, mintha bálba menne. Strand kíváncsi volt, vajon
megismeri-e a lányát a műtét után. A szakma legjobbja vele nem tárgyalta
meg, hogy végül milyen orral kerül majd elő Caroline. Római vonalú lesz,
pisze, turcsi, olyan, mint Garbóé, mint Elizabeth Tayloré, mint Alba
hercegnőé, mint Mrs. Harcourt-é?
 Milyen lesz Caroline? Az ember arca formálja a jellemét, bárki bármit
mondjon. Strand olyannak szerette a lányát, amilyen volt, gyönyörűnek
tartotta, és tudta, hogy Caroline szereti őt. Hiszen a teniszről is lemondott
gyerekes áldozatként, amelyet fölajánlott valamilyen misztikus oltárnak,
cserében Strand életéért. Vajon ebben az újjászületésében fölajánl-e valaha
is valamit az apjáért?
Leslie higgadtan ült a lánya másik oldalán a fülledt taxiban, és időnként
bátorítóan megpaskolta a lány kezét. Strand eltöprengett. Leélt volna
huszonöt évet egy asszonnyal, akinek nincs semmi fantáziája? Bárcsak itt
lenne Eleanor. Ő tudna valami tárgyilagosat, éleset, a lelkének jólesőt
mondani. Strand árulásnak tekintette Eleanor távollétét. A szerelem
megszökött minden más felelősség elől. Lesz majd egy-két szava Eleanorhoz,
ha egyszer előkerül. Átkozta a napot, amikor egymaga bemerészkedett az
óceánba. Mert most, gondolta tele önsajnálattal, a saját élete peremére
szorult.
Caroline-t a kórházi ágyon hagyták, ahol az éjszakát fogja tölteni, mielőtt
másnap reggel a műtőbe viszik. Caroline nem titkolta, hogy azt szeretné, ha
minél előbb magára hagynák.
– Megint savanyú képet vágsz, apa – mondta. – Mi lenne, ha elmennétek
anyával vacsorázni meg koncertre? Bűntudatot ébresztesz bennem, mert úgy
állsz ott, mintha szólnának a szirénák, és egy légitámadás kellős közepén
készülnél itthagyni.

A padlón szanaszét heverő könyvekkel, a fölcsavart szőnyegekkel, a

leszedett képek helyén a falakon maradt világosabb foltokkal a lakás már
nem látszott otthonnak. Strand és Leslie hangja, amint megvitatták, hogy
vacsorázzanak-e otthon, vagy ruccanjanak ki inkább, süketen kongott a
lemeztelenített szobákban. Most az egyszer még Jimmy gitárjának a hangja is
hiányzott, Nehéz volt megbocsátani a fia könnyed és szívtelen búcsúját, A
fiatalok, gondolta keserűen Strand, megvetik a birtoklást, nem értik, mennyi
szeretet tud fölgyülemleni egy rozoga zongorában, egy kicsorbult vázában,
egy összekaristolt íróasztalban, egy lámpában, amely egy negyed évszázadig
ontotta könyveire a fényét,
A családnak vége. Mostantól ami lesz, az egy-egy telefon vagy néhány sor
Georgiából, Arizonából, valamilyen keleti 53rd Street-i címről. A gyerekek
felnőttek és elmentek. Ez az élet, legalábbis a kor törvénye, csakhogy – mint
minden egyéb ebben az elhamarkodott évszázadban – szédítően fölgyorsult
tempóban történt minden. Olyan gyorsan. Néhány hét alatt. Egy este betört
hozzájuk egy véres fejű ember, és mindenkinek kibillent a helyéből a pályája.
Strand tudta, hogy igazságtalan Hazent hibáztatnia, de nem volt képes
másként érezni.
Ingerlékenyen kapcsolta be a rádiót. Az esti híreket mondták. Rossz
híreket, a káosz híreit. Kikapcsolta a rádiót, bekapcsolta a tévékészüléket.
Konzervnevetés ütötte meg a fülét, és kikapcsolta a masinát, még mielőtt
megjelent volna a kép a vibráló ernyőn.
Bolyongott a lakásban, akár önmaga kísértete. Szerette volna megnézni a
családi fotóalbumot: ő és Leslie az esküvőjük napján, Caroline a
babakocsiban, Eleanor süvegben és talárban a frissen szerzett diplomájával,
Jimmy biciklin. De az albumot már becsomagolták.
Egyszeriben nem bírta elviselni a lakást. Kiment a konyhába, ahol Leslie
éppen konzervet bontott.
– Menjünk el vacsorázni – mondta –, embereket akarok látni ma este.
Leslie furcsán nézett rá, aztán letette a konzervnyitót.
– Hát persze – mondta gyöngéden. – Meg tudod várni, amíg hajat mosok?
– Nem vagyok éhes – felelte Strand, – Tudok várni,
– Valahányszor zaklatott volt, Leslie megmosta a haját. Derűje, jött rá
Strand, csupán álarc volt, amelyet az asszony az ő kedvéért viselt. Ám Strand
gyűlölte a hajszárító hangját. Annak a vészjósló mozdonyzakatolásnak a
hangjára emlékeztette, amely föl-fölbukkant álmai hátterében.
– Az O'Connor's-nál várlak.
Az O'Connor's a bár volt az utcasarkon, Strand évente legföljebb kétszer-
háromszor tért be ide, ha valamilyen kellemetlen hírrel kellett a családja elé
állnia, és halogatni próbálta az eseményt.
Leslie odalépett hozzá, megcsókolta az arcát.
– Kérlek, drága, ne légy bánatos – mondta.
– Rám férne egy ital – nyögte ki Strand. – És nincs itthon semmi. Nagy
bulikat csinálhatott Jimmy, amíg távol voltunk.
– Akkora bulik nem lehettek – állapította meg Leslie. – Amikor elutaztunk
Európába, nem hagytunk többet hátra fél üveg whiskynél.
– Akkor is – mondta Strand, bár tudta, hogy ez ostobaság. Indulófélben
hallotta, hogyan csobog a víz a fürdőszobában. Amikor Leslie egy órával
később csatlakozott hozzá az O'Connor's-nál, még nagyjából megvolt az első
pohár whiskyje, ahogy ott ült az elhagyatott bárban.
A közeli vendéglőben vacsoráztak, amelyet mindig kedveltek. Rajtuk kívül
mindössze két pár volt ott, és a tulaj, aki ismerte Strandéket, kijelentette:
– Jövő augusztusban bezárok. Augusztus döglött hónap New Yorkban.
A franciaországi lakomák után az itteni étel ízetlen volt, és Leslie egy
hosszú hajszálat talált a salátájában.
– Utoljára tettem be a lábam ebbe az étterembe – mondta.
Az utoljára fölöttébb gyakori szó lett a szótárunkban, gondolta Strand.
Amikor a lakás ajtaját nyitották, szólt a telefon. Amikor kitör majd a
következő háború, gondolta Strand, ez az idegtépő csörgés fogja bejelenteni
nekem. Katasztrófa, a telefontársaság szíves közreműködésével. De Eleanor
volt az.
– Már teljesen odavoltam – mondta Eleanor. – Egész este hívtalak titeket.
Aztán Russellt hívtam a Szigeten, mert azt hittem, talán ott vagytok, és ő
mondta, mi történt Caroline-nal. Hol voltatok? Caroline jól van?
– Jól, jól – Strand próbált nem nagyon szemrehányón beszélni. – De te hol
vagy?
– A lakásomban. Csak ma este értem haza. Át akarok menni.
– Minek? – kérdezte komoran Strand.
– Apa, nagyon kérlek, ne haragudj. Nem csináltam semmit, csak férjhez
mentem. Átmehetek?
– Megkérdezem anyádat. – Leslie-hez fordult. – Eleanor az. Akarsz vele
találkozni ma este?
– Hát persze. Kérdezd meg, vacsorázott-e. Össze tudok ütni neki valamit.
– Várunk – mondta Strand. – De anyád tudni akarja, vacsoráztál-e, mert ha
nem, kotyvaszt itt neked valamit.
Eleanor nevetett.
– Mami semmit sem változik. Először etesd meg a szörnyeteget, csak aztán
kérdezz. Mondd meg neki, hogy ne aggódjon, az esküvő óta majdnem egy
kilót híztam.
Strand letette a kagylót.
– Evett – mondta Leslie-nek.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz vele kiabálni – kérte Leslie.
– Kiabáljon vele a férje – felelte Strand. – Nekem nincs hozzá energiám. –
Fogott egy újságot, és kiment a konyhába, ahol a lakás utolsó olyan lámpája
égett, amelynek a fényénél még lehetett olvasni, leült az asztalhoz, és bámulta
a karikatúrákat, amelyeket csöppet sem talált mulatságosnak a neoncsövek
durva fényénél, amelyeket Leslie szereltetett föl, amikor kiderült, hogy az
olvasáshoz meg a varráshoz immár szemüvegre van szüksége.

– És most – mondta Leslie –, meséld el az elejétől.

Mindannyian a nappaliban ültek, amely jóformán teljes sötétbe borult,
mert egy kivételével már az összes lámpát elcsomagolták. Eleanor
érdeklődött, hogy milyen hangulatban van a húga.
– Idegesítően jó hangulatban – felelte Strand komoran, de Leslie biztatóan
nyilatkozott.
Eleanor most egy kemény szék peremén ült, szebbnek és fiatalabbnak
látszott, mint valaha, gondolta Strand, s nyugodt volt, nem mutatott semmi
megbánást.
– A dolog tavaly nyáron kezdődött – mesélte Eleanor –, nem az idén,
amikor megláttam őt valakinek a házában Bridgehamptonban, és akkor és ott
eltökéltem, hogy ez az ember kell nekem.
Leslie nyugtalanul pillantott Strandre. A férfi tudta, milyen képet vág,
amikor a lánya így beszél, akár férjezett, akár nem.
– Egy hét múlva megkérte a kezemet – folytatta alig titkolt diadallal
Eleanor. – De közölte, hogy előbb-utóbb itthagyja New Yorkot, és újságot
fog csinálni valamilyen kisvárosban, esetleg sok ezer mérföldnyire innen, és
nem hiszi, hogy működőképes az olyan házasság, amelyiknél a férj itt él, a
feleség ott, mire én azt mondtam: „Nem, haver, kösz", és aztán… hát…
továbbra is találkozgattunk. Bemutatott a családjának, és a legtöbbször igazán
kedves volt, de az anyja majd szétrobbant, amikor meglátott. Ő még
Olaszországban született, katolikus, természetesen, és templomba jár
vasárnap meg az ünnepeken meg mindig, amikor van rá ürügy, és az ellen
nem volt semmi kifogása, hogy a drágalátos fiacskája el-eltöltsön egy-egy
hétvégét alattomban holmi kísértő protestáns nőszeméllyel, ám a házasság
gondolatától hajlandó lett volna térden csúszni, gyertyával a kezében a
legközelebbi Szűz Mária szobor lábához. El tudjátok képzelni? A mai
időkben?
Igen, gondolta Strand, én el tudom képzelni. A mai időkben tengernyi vért
ontanak azért, mert az egyik az egyik Istent hiszi, a másik másikat. És még
meg sem született gyerekek vére is folyni fog ugyanezért. Ebből a
szempontból Giuseppe Gianelli istenfélő anyja modernebb a tulajdon
lányánál.
– „Az öreg hölgy majd túlteszi magát rajta", mondta Giuseppe – folytatta
Eleanor –, s amíg nem kellett a mamával találkoznom, nekem így megfelelt, s
jártuk a magunk vidám útját, amíg… – Elhallgatott, aztán komolyan folytatta.
– …amíg Joe le nem utazott Georgiába, s az az ember ott azt mondta, hogy
rögtön elkezdhet dolgozni a lapnál. Giuseppe akkor fölhívott Georgiából, de
gondolom, Russell ezt mesélte…
– Mesélte – mondta Strand.
– Giuseppe kijelentette, hogy elfogadja az állást – folytatta igen komolyan
Eleanor –, és ha még egyszer az életben látni akarom, hozzá kell mennem
feleségül, de azonnal. – Sóhajtott. – Este hétkor hívott Georgiából. Azt
feleltem, gondolkodnom kell. Másnap reggelig adott gondolkodási időt. Nem
mondhatnám, hogy jól aludtam azon az éjszakán. Mami – sírta el magát –,
nem tudok élni nélküle. Te mit csináltál volna, ha apa ilyen ultimátumot ad
neked, és tudod, hogy komolyan gondolja?
Leslie megfogta Strand kezét.
– Pontosan azt, amit te, drágám – mondta.
– És átkozott egy bolond lettél volna – mondta Strand.
– Nem én – felelte lágyan Leslie.
– Amikor reggel visszahívtam Giuseppét, igent mondtam – folytatta
Eleanor olyan halkan, hogy Strand alig értette a szavait.
– No de Las Vegas? – kérdezte dühösen Strand. – Minek kellett ez a
sietség?
– Miért? Jobban szeretted volna, ha nagy templomi esküvőt tartunk,
pappal? – Eleanor fölállt, és járkálni kezdett. – A rokonok az „O Sole Miót"
éneklik, a mama pedig sötét, itáliai átkokat szór a szemével mindenkire?
Hogy őszinte legyek, sem én, sem Giuseppe nem akartunk időt adni
magunknak, hogy meggondoljuk a dolgot. Mit számít? Las Vegasban legalább
gyorsan megy, rögtön esketnek, és jó mulatság. Giuseppe ezerkétszáz dollárt
nyert blackjacken, amely éppen elég volt a gyűrűre meg a szállodára. Nagyon
szépen kérem, anyu, apu, ne haragudjatok rám. Boldog vagyok, és boldog
akarok maradni. Jobban örülnétek, ha New Yorkban maradtam volna, a
magányosok klubjába járnék, és kinn díszelegne az ajtón a nevem, hogy én
vagyok Amerika 120-ik legnagyobb komputercége Túlszámlázási és
Panaszirodája segédalelnökének a segédalelnöke?
– Elég a szövegből – mondta határozottan Leslie. Fölállt, átölelte Eleanort,
és homlokon csókolta. – Ha te boldog vagy, mi is boldogok vagyunk.
Eleanor az anyja válla fölött Strandre pillantott.
– Te is így gondolod, apa?
– Bizonyára – felelte fáradtan Strand. – És most hol a férjed?
– A Georgia állambeli Grahamben – válaszolta Eleanor. – Az Egyesült
Államok leggyorsabban fejlődő, legnagyobb kisvárosában.
Strand nem tudta eldönteni, Eleanor sír vagy nevet.
– Egyáltalán nem jön New Yorkba?
– Csak az éj leple alatt. Bátor ember, de annyira mégsem, hogy most egy-
két évig a mama szeme elé kerüljön. Megkapom az áldásodat? –
Kibontakozott Leslie karjából, és kihívóan állt Strand elé.
– Nem vagyok a pápa. Az áldás nem az én hatásköröm. – Strand fölállt, és
megölelte Eleanort. – De megcsókollak.
A lány szenvedélyesen átölelte.
– És most nem gondolod, hogy pohárköszöntőt illene mondanod az ifjú
párra?
– Nincs itthon semmi – mondta mérgesen Strand. – Jimmy megivott
mindent.
Eleanor nevetett, Leslie szintén.
– Jaj, Allen.
– És most – helyezte magát kényelembe Eleanor – még mindig korán van.
Meséljetek a vakációtokról.
– Fönséges volt – mondta Strand –, de biztos vagyok benne, hogy a
hölgyeknek rengeteg beszélnivalójuk van egymással. Számomra túlságosan
nagy nap volt ez a mai, úgyhogy megyek, és lefekszem.

Eleanor, Jimmy és Linda Roberts már a kórház várójában voltak másnap

reggel korán, amikor Leslie és Strand megérkeztek. Jimmy farmert, fekete
garbót és valami aranyláncon függő bigyót viselt. A munkaruhája, gondolta
Strand. De most az egyszer legalább komolynak látszott. Caroline-t éppen
most vitték a műtőbe, mondta Eleanor. Már megkapta a nyugtató-injekciót, de
amikor áttolták a várón, integetett álmosan. Strand próbált nem gondolni arra,
ami a műtőben történik. Számára a kórházillat ismerős és megnyugtató volt. Ő
is megjárta a kórházat, és túlélte. Amíg bent volt, sokat álmodott, már nem
emlékezett, hogy miről, csak arra, hogy azok az álmok nem voltak
kellemetlenek. Azt remélte, hogy álmaiban a lánya versenyeket nyer, díjakat
vesz át, és jóképű fiatalemberekkel táncol.
Leslie kötést vitt magával, és a kötőtűk csattogtak a csöndben. Strand tudta,
hogy a felesége neki köt pulóvert. Utoljára akkor látta kötni, amikor mellette
ült az intenzív osztályon. Leslie kizárólag kórházban köt, gondolta. Őszintén
remélte, hogy ez a pulóver kilencvenéves koráig sem készül el.
Amikor Leslie először ment kórházba, Eleanor születésekor, Strand
olvasni kezdett egy Raymond Chandler-krimit. Általában nem olvasott krimit,
de akkor ott hevert az asztalon, fölvette, és belekezdett. Leslie nem sokáig
volt bent, és Strand mindössze néhány oldalnyit olvasott el, amikor jött az
orvos, és közölte, hogy egy kislány apja lett. Később nem emlékezett az
olvasottakra, és amikor Leslie-t kórházba vitte Jimmyvel, babonából
ugyanazt a könyvet vitte magával. Megint belekezdett, és ismét csak néhány
oldalig jutott. A könyvet biztonságba helyezte a következő szülések
alkalmára, és megint magával vitte, amikor Caroline született. Csakhogy
most, a közelgő költözés zűrzavarában nem tudta, hol a könyv. Meg kell
találnia, mielőtt Eleanor megszüli az első gyermekét. Talán végre megtudja,
ki ölt meg kit.
Hazen akkor érkezett, amikor ők már majdnem egy órája várakoztak. Barna
volt, egészséges és nem illett ide a kórházba, gondolta Strand, bár Hazen
jobb kezén kötés volt. Fölsértette a kocsi ajtajával, magyarázta. Hazen
beszélt a műtét előtti napon dr. Lairddel, aki közölte, hogy az operáció
legföljebb másfél óra hosszat tarthat, és nincs miért aggódni. Huszonnégy
órával a műtét után Caroline hazamehet.
Leslie egyre gyorsabban kötött, és a csattogás kezdte idegesíteni Strandet.
Kiment a folyosóra, és járkálni kezdett. Igyekezett nem benézni a nyitott
ajtókon a szobákba, ahol a betegek ágya mellett műanyag tasakok lógtak
állványokon, s az emberek karjából csövek lógtak. A nővérek nevetése a
folyosó végén bántotta.
Hazen is kijött a váróból, és némán lépkedett együtt Stranddel. Aztán
megköszörülte a torkát, mintha Strand figyelmét akarná fölkelteni.
– Allen – kezdte – tulajdonképpen most is elmondhatom. Nem akarok a
többiek előtt beszélni. Először is, Caroline-t nem érte autóbaleset.
 Strand megállt, Hazenre meredt.
– Miről beszélsz?
– Emlékszel, hogy Laird behívott a szobájába, miután megvizsgálta
Caroline-t?
– Igen. Amikor mondta neked, hogy át tudná operálni Caroline orrát.
– Nem csak azt mondta. Nem csak megvizsgálta Caroline-t. Kifaggatta,
hogyan történt. Közölte a kislánnyal, hogy úgy nem történhetett, ahogyan ő
mesélte, és hogy neki mint orvosának tudnia kell az igazat. Caroline
elmondta. Az igazság az, hogy az a fiú, George, megverte.
– Micsoda? – Strandról egyszeriben patakzani kezdett a verejték.
– Valóban a kocsiban ültek – folytatta Hazen komolyan –, de nem az úton.
Hanem a tengerpart közelében. Kettesben. A fiú megpróbálta Caroline-t
levetkőztetni, a kislány védekezett, a fiú megütötte.
– Jézusom.
– Mocskos kis disznó. Többet nem fog ilyesmivel próbálkozni – mondta
komoran Hazen. – Tegnap félholtra vertem. – Fölemelte bekötött kezét. –
Kificamodott két ujjam. De megérte. Aztán elmentem az apjához, és
megmondtam, ha még egyszer meglátom a fiát a Hamptonok valamelyikében,
kinyírom. És a nyomorult vénember tudja, hogy meg tudom tenni. Mi több, ő
fizeti a kórházi költségeket és a műtétet. – Hazen sötéten vigyorgott a
tárgyalása sikerén. Aztán ismét elkomolyodott. – Gyötrődtem, megmondjam-e
neked, vagy sem, végül arra jutottam, hogy tudnod kell.
– Köszönöm – felelte tompán Strand. – Természetesen.
– Nem hinném, hogy el kell mondanod bárki másnak, Kivált Jimmynek ne.
Jimmy talán úgy vélné, tennie kell valamit, és isten tudja, mi történhetne. Az
ifjú George ügyét elintéztem, maradjon ennyiben. Attól tartok, én voltam
felelős mindenért. Én hívtam meg a házamba a kis szarost, nálam ismerkedett
meg Caroline-nal, tehát nekem kellett megtennem a szükséges lépéseket, és
én meg is tettem. Bocsánatot kérek tőled és az egész családodtól.
– Nincs szükség bocsánatkérésre. – Strand végre talált egy széket egy
csukott ajtó előtt, leült, és hullámokban tört rá a tehetetlen düh. Ha a fiú ott
állt volna előtte, hát megpróbálta volna megölni, noha soha életében nem
verekedett, s annyi ereje sem volt még, hogy kárt tegyen egy cicában. Ám
ennek tudatában is úgy érezte, csúffá tették, megszégyenítették, hogy a
büntetést, amely az ő joga lett volna, kivették a kezéből.
– Jól vagy? – hajolt fölé aggódva Hazen. – Falfehér lettél.
 – Miattam ne aggódj – mondta rekedten Strand. – Csak hagyj egy kicsit
magamra, kérlek.
Hazen hosszan nézett rá, majd visszament a váróba.
Strand még mindig ott ült, a keze reszketett, amikor dr. Laird közeledett a
folyosón. Amikor meglátta Strandet, megállt.
– Minden rendben, Mr. Strand – mondta az orvos. – Tökéletesen sikerült.
A lányát rögtön lehozzák.
– Köszönöm – felelte Strand, de nem állt föl. – A többiek a váróban
vannak, kérem, mondja meg nekik.
Az orvos megpaskolta a vállát, túllépve a szakma legjobbjának előírt
kötelességeit, és bement a váróba.
Strand még mindig ott volt, amikor Caroline-t eltolták mellette útban a
szobájába. Strand fölállt, lenézett a lányára. Amennyi kilátszott az arcából a
kötéstől, az egy békésen alvó gyermek arca volt.
És ő sírt, és nem tudta, hogy sír.

4
Egyedül ült egy szál zöld burás tanulólámpa fényénél a Malson-rezidencia
társalgójában, mert a Dunberry iskola felvételi irodájának vezetője ennek az
épületnek a kulcsát adta oda neki. Jimmy hozta le New Yorkból kocsin,
amelyet az egyik barátjától kapott kölcsön. Jimmy nem volt elragadtatva a
nyikorgó, öreg faháztól, amely – amennyire gyaníthatta – apja további munkás
éveiben a szülei otthona lesz. A nevelőtanári lakás, amelyet a fiúk szobáitól
meg a ház többi részétől hosszú, sötét ebédlő választott el, meglehetősen
tágas volt, ám szerény és jelentéktelen bútorzata kopott és rozoga.
– Hát ez aztán nem a fényűzés teteje, igaz, papa? – jegyezte meg Jimmy,
miután becipelte Strand bőröndjeit.
– Ezeknek a nagyobb részét kidobjuk – mondta akkor Strand. – Anyád
ideküldi a mi dolgainkat, és biztos vagyok benne, hogy ha megérkezik,
otthonosan fog berendezkedni. – Leslie azért maradt a városban, mert nem
hagyhatta magára Caroline-t. Dr. Laird garantálta, hogy Caroline nyugodtan
utazhat két hét múlva, amikor Arizonába kell mennie, hiszen kezdődik a
tanítás, és Leslie úgy döntött, hogy elkíséri a lányát.
 – Bárcsak veled maradhatnék, papa – mondta Jimmy. – Kiráz a hideg, ha
arra gondolok, hogy két hétig egyedül kóvályogsz majd ebben a hodályban.
– Nem leszek egyedül – felelte Strand. – Holnapután érkeznie kell a
fiúknak.
– És hány fiúnak leszel a mamája?
– Csak kilencnek.
– Isten oltalmazzon, papa.
– Ha veled elbírtam – mondta Strand –, elbírok másik kilenc ebadtával is,
bármiféléket küldjenek rám. Szerencsések vagyunk. A nagy hálótermekben
némelyik nevelőre tizenhat fiú jut.
Jimmy nevetett.
– Ha valamelyik gondot okozna, szólj nekem. Kicsikarok Solomontól még
egy szabadnapot, lejövök, és elpáholom. – Az órájára pillantott. – Mennem
kell. Megígértem, hogy még a munkaidő vége előtt visszaviszem a kocsit. –
Rá csöppet sem jellemző módon odalépett, és megölelte az apját. – Kérlek,
vigyázz magadra. Ezek a kölykök egy szentet is képesek kiborítani.
– A New York-i Állami Iskola után ez valóságos fáklyásmenet lesz –
felelte Strand.
– Manapság semmi se fáklyásmenet – szorította meg az apja kezét Jimmy.
Komor pillantást vetett a foszló tapétára, és távozott. Egy perccel később
Strand hallotta az autót elindulni. És a ház néma lett. Ezt a csöndet még meg
kell szoknom, gondolta Strand, New York állandó moraja után.
Délutánra teára hívták az igazgató házába a kollégáival együtt. A felvételi
iroda vezetője adott egy térképet az iskola területéről és épületeiről, hogy
kiismerje magát. Útközben Strand elhaladt egy futballpálya mellett, ahol azok
a fiúk, akiket ki akartak próbálni az iskolai csapathoz, és éppen ezért már
korábban megérkeztek, mint a többi diák, gyakorolták a cselezést meg a
passzolást a gondosan ápolt dús, zöld füvön. Az iskola György korabeli
hálótermeivel, borostyánnal befuttatott falaival inkább holmi countryklubra
emlékeztetett, mint tanintézményre, és Strand kesernyésen mosolygott
magában, amikor összehasonlította azokkal a mocskos épületekkel,
amelyekben New Yorkban tanított, meg az ő egykori egyetemének zsúfolt,
poros és füvetlen Lewisohn stadionjával. A stadiont évekkel ezelőtt a földig
rombolták, és Strand, aki nem gondolt nosztalgiával az iskolájára, nem járt
arrafelé, amióta végzett, és nem tudta, vajon miféle épületeket emeltek azóta
ott, ahol egykor növésben visszamaradt gettóbeli fiúk küzdöttek hősiesen – és
jobbára eredménytelenül – őszi szombat délutánokon. Az ő egykori
egyetemének, a City College-nak már nem volt futballcsapata. Gazdasági
okokból. Dunberry-nek szemlátomást nem kellett takarékoskodnia.

A teát a pázsiton szolgálták föl az igazgató háza mögött. A ház oszlopos

bejáratú, szélesen elterülő, fehér faborítású épület volt. A vendégek lezser
öltözékben jelentek meg, s az egész Strandet leginkább azokra az
összejövetelekre emlékeztette, amelyekre Hazen vitte el nyáron a Hamtonok
vidékén. Babcock felesége, ez a virágmintás ruhát és széles karimájú
szalmakalapot viselő vaskos, erőteljes asszony vezette körül és mutatta be;
Strand töméntelen nevet hallott, és több mint ötven arcot látott, amelyeket
később majd meg kell különböztetnie. A vendégek között meglepően sok volt
az agglegény meg a vénlány. Tudta, hogy Leslie ezt nem fogja az intézmény
javára írni. Leslie úgy tartotta, hogy huszonöt éven fölül természetellenes
dolog nem házasnak lenni. Strand sajnálta, hogy Leslie nincs ott. Az asszony
mindig megjegyezte, ő viszont mindig elfelejtette a neveket.
Az emberek jobbára meglehetősen kellemesnek látszottak, bár némelyek,
kivált az idősebb tanárok arcán látszottak a kudarc és a rezignáltság jelei, és
Strand egyes kollégák merevségéből gyanította, hogy ők is először lehetnek
itt, és sejtette, hogy az iskola tanári karában meglehetősen nagy lehet a
fluktuáció. Babcock, az igazgató meg a felesége meghívták vacsorára, ám
visszautasította őket azzal a kifogással, hogy be kell mennie valamiért a
mindössze félmérföldnyire lévő városba. Mintha Babcock megkönnyebbült
volna. Az igazgatónak nyilván elege lehetett a tanáraiból az oktatási év során,
s nemigen kívánt szembenézni egy félig rokkant idegen problémáival, akit
olyan ember sózott rá, aki szívességeket tett neki.
Kellemes volt a séta be a városba a nyárias alkonyaiban, amelyet az ősz
első érintései fűszereztek, s a kis kávéház, ahol elfogyasztotta egyszerű
vacsoráját, tiszta és barátságos volt. Új élet, gondolta a kávéját kortyolgatva
a csaknem üres étteremben. Ötvenévesen kezdem újra.
Isten oltalmazzon, mondta Jimmy.
Rendelt még egy kávét, és visszagondolt a New Yorkban töltött, utolsó
hetére.
Hazen telefonált az irodájából, hogy ott van nála Romero, aki alig várja
Dunberryt.
 – Nem hinném, hogy bármi gondod lesz vele. Kellemesen elbeszélgettünk,
és nagy figyelemmel hallgatta, milyen viselkedést várunk tőle. Most a külső
szobában van. Azt mondtam, várja meg, amíg veled beszélek. Közöltem vele,
hogy a te házadban fog lakni, hogy szemmel tarthasd.
– Elbűvölő – mormogta Strand. Talán jobb lenne, gondolta, ha Romero
meggondolná magát.
– Kezes, mint a bárány – mondta Hazen. – Szemlátomást intelligens és
nagyon akar tanulni. Szerintem a dicsőségünkre fog válni. Mindenesetre
megérdemli a lehetőséget. Mondtam neki, hogy kap tőlem néhány új
ruhadarabot. Minden segítségre szüksége van, amit csak megadhatunk, és a
mostani cuccaiban nem jelenhet meg az iskolában. Összeírtam, miket szoktak
viselni a többi fiúk. Számlám van a Brooks Fivéreknél. Nagyon nagy gondot
okozna, ha megkérnélek, hogy holnap menj el vele, és öltöztesd föl?
– Dehogy – mondta Strand. – Leslie mostanában örül, ha nem vagyok láb
alatt.
– Helyes. Tízkor a Brooks Fivérek előtt. Neked megfelel?
– Remek.
– Odaadom neki a listát. A titkárnőm legépelte, átadom Romerónak, hogy
mutassa meg neked. Csak a leglényegesebbeket írtam föl. Szerintem ötszáz
dollárból kijön minden, mit gondolsz?
– Fogalmam sincs.
– De ha túl kell lépned, csak nyugodtan.
– Mondd meg neki, ha magával meri hozni azt az átkozott trikót, amelyben
naponta láttam az iskolában, letagadom, hogy valaha is találkoztunk.
Hazen nevetett.
– Megmondom. Nos, ha lesz időm, majd lemegyek megnézni, hogy
boldogultok. Biztos vagyok benne, hogy ha Romerónak nem is, neked
kedvező változás lesz.
Strand nem volt benne olyan biztos, amint a kagylót letette.
Másnap délelőtt Romero a Brooks Fivérek bejáratánál várta, és ez már
magában is meglepetés volt. Az iskolában Romero szinte minden óráról
elkésett. Strand legnagyobb megkönnyebbülésére a fiú viszonylag tűrhetően
nézett ki. Levágatta a haját, és nem azt a bizonyos trikót viselte, hanem egy
ócska zakót, amely lötyögött rajta.
– A lista, uram – nyújtotta át, amint beléptek. Strand megjegyezte magában,
hogy a fiú most szólította először uramnak, és ezt jó jelnek tekintette. – Mr.
Hazen azt mondta, hogy mostantól a maga szava a törvény. – A hangja nem
volt ellenséges. Talán, gondolta Strand, Hazen mégis jól értékelte Romero
megváltozott viselkedését.
Az üzletben a fiú úgy viselkedett, mint valami feszült és óvatos vadászó
állat, miközben Strand vásárolt egy jókora útitáskát, és kistafirozta Romerót
nadrágokkal, zakókkal, pulóverekkel és ingekkel, cipőkkel és zoknikkal meg
egy felöltővel. A fiú nem kért semmit, és elfogadta szó nélkül, amit Strand
választott. Nőtt egy kicsit a nyáron, de látszott, hogy sosem lesz magas.
Strand őszintén remélte, hogy a házában lakó többi fiú sem lesz csupa
futballista meg birkózó.
Strand megdöbbent, hogy milyen drága minden, mégis sikerült kihoznia a
ruhatárat valamivel kevesebb mint ötszáz dollárból. Ugyanakkor nemigen
hitte, hogy a Brooks Fivéreknél vásárolt ötszáz vagy akár ötezer dollár értékű
ruhaneműnek sikerül Jesus Romerót a barna, gúnyos képével és vad,
szemrehányó, gyanakvó tekintetével olyan fiúvá változtatnia, aki jól beleillik
az álmos New England-i iskola világába, hiszen ott már vagy száz éve
készítettek föl legénykéket a Harvardra meg a Yale-re, a Williamsre meg a
Dartmouthra.
Amíg az eladó a számlát írta, Romero Strandhez fordult.
– Szeretnék kérni valamit, uram, Kérje meg őket, hogy a cuccot a maga
lakására küldjék, és csak aznap mennék érte, amikor útra kelek az iskolába,
– Miért? – csodálkozott Strand.
– Mert ha hozzánk küldik, vagy a mutterom, vagy a tesóm elcsaklizza és
eladja. – Ezt a legtermészetesebb hangon mondta, mintha minden családban
így lenne szokás.
– Megoldható – felelte Strand, fölírta a címét, és megnyugtatta Romerót:
majd szól a feleségének, hogy számítson a csomag érkezésére.
– Köszönöm, uram.
Amikor végeztek az üzletben, ebédidő volt már, Strand úgy vélte, legalább
megnézheti, hogyan viselkedik Romero az asztalnál. A legrosszabbtól tartva
egy kis, sötét étterembe vitte a fiút, ahová szemlátomást a közeli nagy
irodaház tisztviselői és gépírói jártak. A sötétben, gondolta Strand, csak ő
látja majd, milyenek Romero táplálkozási szokásai. Ám félelmei
alaptalannak bizonyultak. Romero úgy evett, ahogyan éhes kamaszok szoktak,
de nem zabált, nem evett kézzel, sőt mindig a megfelelő evőeszközt használta.
Amit az anyjáról mesélt, annak alapján Strand nemigen hitte, hogy az anyjától
tanult meg rendesen enni. Ez nyilván annak az eredménye, gondolta Strand,
hogy órákon át nézi a televíziót, ahol a színészek úgy ülnek asztalhoz, mintha
a Klub-21 törzsvendégei lennének. Egy jó pont a televíziónak, gondolta.
Jóformán csak ő beszélt. Amikor megkérdezte Romerót, mit csinált a
nyáron, a fiú vállat vont.
– Lötyögtem.
– Olvasott valamit?
– Kicsit. Jobbára szemetet.
– Pontosabban miféle könyveket?
– Elfelejtettem a címeket – felelte Romero. Strand tudta, hogy hazudik. –
Az egyetlen, amit megjegyeztem, az A Római Birodalom hanyatlásának és
bukásának története volt. Valami Gibbon nevű pasas írta. Hallott már róla?
– Igen, hallottam – mondta Strand. Nem mutatta, hogy bosszantja a
rosszindulatú célzás. – És mi tetszett benne?
– Nem mondtam, hogy tetszett. Csak egyezett néhány elképzelésemmel.
– Például?
Romero cigarettát meg egy drágának tetsző öngyújtót vett elő. Megkínálta
Strandet, s amikor Strand a fejét rázta, megszólalt.
– Jaj, elfelejtettem. Maga nem dohányzik. Az elképzeléseim… hát, semmi
sem állandó. Azok a régi rómaiak azt képzelték, elkapták a világ farkát,
basáskodtak mindenek fölött, bedumálták a népeknek, hogy ők milyen
csodálatosak, és azt hitték, jót tesznek a szegény marhákkal az idegen
országokban, ha római polgárt csinálnak belőlük, és azt hitték, nagyon fasza
fickók, és örökké így lesz. De az igazán fasza gyerekek, a barbárok, a gótok,
azok nem fürödtek, nem voltak cirkuszaik, se színházaik, nem írtak verseket,
nem vesztegették az idejüket arra, hogy embereket oroszlánok elé vessenek,
nagy beszédeket tartsanak és diadalíveket építsenek maguknak, nem viseltek
bíbortógát, és rossz irányból jöttek, csak ahhoz az egyhez értettek nagyon,
hogyan irtsák ki a rómaiakat. Ők voltak a nekem való hapsik, mindig nekik
szurkoltam. De ez a Mr. Gibbons nem pusztán történelmet írt. Két
évszázaddal a nagy balhé előtt ő valójában a brit birodalomról írt, amelyben
sosem nyugodott le a nap meg a nagyseggű amerikaiakról, és segített
megértenem, hogy amikor eljön majd az ideje, én is gót leszek. És sok másik
fickó az én környékemről meg az enyémhez hasonló környékekről rá fog
jönni, hogy ők bizony nagyon fasza gótok, és oltárt irtást fognak rendezni,
még akkor is, ha közülük páran, ahogy én is, bíbortógával álcázzák magukat a
Brooks Fivérektől.
Ez volt a leghosszabb megnyilatkozás, amelyet Strand valaha is hallott a
fiútól, s nemigen nyerte meg a tetszését, bármennyire logikus volt is, s hiába
írta igen sok, Jesus Romerónál idősebb és műveltebb ember többé-kevésbé
ugyanezt Gibbonról, ha valamivel udvariasabb formában is.
– Azt tanácsolom magának, Romero – mondta Strand –, hogy tartsa meg
magának az ilyesfajta gondolatait, ha történelemdolgozatot ír.
A fiú rosszindulatúan vigyorgott Strandre.
– Ne féljen, professzor, állandóan viselni fogom a bíbortógámat. Nem
akarom, hogy kirúgják miattam az állásából.
Strand fölállt, fizetett, azzal búcsúzott el a fiútól, hogy majd az iskolában
találkoznak, és hogy az iskolában az a szabály, hogy a fiúk csupán a központi
étkezde alagsorában dohányozhatnak, de ott is csak a felsőévesek.

Isten oltalmazzon, gondolta Strand. Megitta a kávéját, fizetett, és kilépett a

balzsamos éjszakába.
A Malson-rezidenciára érve megállapíthatta, hogy a szobalány, akivel még
nem találkozott, megvetette az ágyat, és behúzta a függönyt. Intézkednie kell,
hogy Leslie ideküldje a nagy franciaágyukat és a többi holmit. A borzalmas
tours-i éjszaka óta együtt aludtak. Az ó korában nem fog elkezdeni egyedül
aludni.
Leült a nappaliban az íróasztalhoz, a tanulólámpa mellé, és írni kezdett az
iskolai füzetbe, amelyet a városból hozott magával.

Új életet kezdek, és mostantól naplót fogok vezetni. Talán ha mindent

leírok vagy legalábbis néhány apróságot, amelyek valamiféle sémává
formálódnak, jobban megértem majd, ami velem történik. Minden
változik, s az események erősebbnek bizonyulnak nálam. Szorít az idő,
és érzem a koromat. Amennyiben a történelem eszköz a múlt
megértéséhez, a jelen napról napra történő rögzítése segíthet
érthetőbbé tenni a jövőt.
Ez a búcsúzások évada. Először Eleanor, aki boldogan kocsizott el új
férje és új hivatása felé, s egy gyors csókkal és integetéssel hagyta
hátra a várost, ahol született és fölnevelkedett. Aztán elválás Caroline-
 tól; nála nyoma sincs boldogságnak. Szépen javul, mondják az orvosok.
De milyen lesz? Mivel a kötés még mindig rajta van, még mindig nem
lehet megjósolni, hogyan fog kinézni, ha végre leveszik a kötést.
Látszólag jó hangulatban van, még dúdolni is hallottam derűsen, amint
csomagolni kezdett az arizonai úthoz. Leslie elkíséri, segít neki
berendezkedni, bár Caroline nem örül az ötletnek.
Bár nem örültem, hogy egyedül kell Dunberrybe utaznom,
meggyőződésem, hogy Caroline-nak nem szabad egyedül mennie, és ezt
meg is mondtam neki. Számomra az a hivalkodó dudorászás és derű
kezdettől hamisnak tetszett. Félelmeim a legkomiszabb módon
beigazolódtak, amikor egy napon – Leslie nem volt otthon – elmentem
Caroline csukott ajtaja előtt, és bentről zokogást hallottam.
Kinyitottam az ajtót, s Caroline az egyik sarokban kuporgott a földön,
és sírt. Lehajoltam, a karomba vettem, s egy idő múlva megnyugodott. A
kézfejével megtörölte a szemét, sikerült mosolyognia.
– Csak néha fordul elő, apa – mondta. – Talán az eső teszi.
Leslie éppen ennyire aggaszt. Bár a felszínen tárgyilagos és
fegyelmezett, számtalan apró dologban megváltozott. Mindig
kompetens és magabiztos volt, ám az utolsó New York-i napokban
rajtakaptam olyan pillanatokban, amikor szétesett volt, tétova,
szobáról szobára járt a karjában néhány könyvvel vagy kottával,
mintha nem tudná, mit kezdjen velük, aztán lerakta őket valami
szokatlan helyre, majd később őrülten kereste őket, hogy néhány
perccel később ismét holmi lehetetlen helyre tegye őket.
Nem beszéltem sem Leslie-vel, sem Caroline-nal, sem senki mással
arról, hogyan tört el Caroline orra. Úgy gondolom, Caroline szeretné
elfelejteni, ahogyan azt is, hogy hazudott nekünk. Attól meg rettegek,
hogy Leslie mit tenne, ha megtudná az igazat. Magamban sem igazán
bízom. Ha véletlenül a szemem elé kerülne az a fiú, aki megütötte, s
kéznél lenne valamilyen gyilkos fegyver, attól tartok, használnám.

Strand keze remegett, abbahagyta az írást, és az utolsó bekezdésre meredt.

Rendszerint oly tiszta kézírása egyszeriben szinte olvashatatlan
macskakaparássá változott. Letette a tollat, és fölállt az íróasztaltól. Az idő,
kellett rájönnie, nem tompította benne azt az elviselhetetlen dühöt, amely a
kórházi folyosón kerítette először a hatalmába, amikor Hazen beszámolt neki
Caroline Laird doktornak tett vallomásáról.
Jimmy azt mondaná, túlzásba viszi a dolgot. A szülők azért vannak, hogy
túlzásba vigyék a dolgokat. Strand fölállt, a kertre nyíló ajtóhoz ment.
Kilépett, mélyeket lélegzett, úgy próbált megnyugodni, hogy nagyokat
szippantott az illatos, éjszakai levegőből. Már sajnálta, hogy nem volt benne
annyi előrelátás, hogy vásároljon egy üveg whiskyt.
Fölnézett az égre. A tiszta sötétben ragyogtak fölötte a csillagok.
Fölkelőben volt a holdsarló, s a kert végében álló vén fák – lombjuk susogott
a könnyű szélben – reszkető árnyékot vetettek a harmattól nyirkos pázsitra.
Ha képes vagyok elfelejteni, vagy legalábbis kézben tartani a múltat,
gondolta, ezen a szelíd helyen boldog lehetek.

Másnap olyan korán ébredt, hogy együtt reggelizhetett volna a tanszék

többi tagjával a nagy, központi étkezdében; de semmi kedvet nem érzett
hozzá, hogy megpróbálja összekapcsolni a félszáz arcot és nevet, amelyeket
az előző este hallott először. Besétált hát a városba, élvezte a friss reggelt
meg a látványt, amelyet az út menti csinos házak kertjeiben kutyákkal játszó
gyerekek nyújtottak. Vett egy New York Times-t, ám a főcímek elolvasása után
összehajtotta a lapot, hogy majd később elolvassa. Ez a reggel napfényével
és a remény bőkezű ígéretével, amelyet a természet adott, nem illett a
hírekhez.
Amikor visszaért a Malson-házhoz – a dr. Prinz iránti tiszteletből
megpróbálta tartani egykori gyors tempóját –, hatalmas termetű, fekete bőrű
fickó ült a ház lépcsőjén. A férfi – hiszen még nem is az, gondolta – nem
lehetett több tizennyolc évesnél, és udvariasan fölállt.
– Mr. Strand? – kérdezte.
– Igen.
– Alexander Rollins vagyok – mondta a fiú. – Az ön házában fogok lakni.
Kezet szorítottak, és Rollins szégyenlősen mosolygott.
– A futballcsapat tagja vagyok, a Worthington hálóteremben aludtam a
csapat többi tagjával együtt, de azt gondoltam, ha nincs ellene kifogása, egy
nappal korábban beköltöznék. Úgy hallottam, a költözés napja meglehetősen
rumlis, hiszen itt nyüzsögnek a papák meg a mamák is. – A fiúnak zengő,
mély hangja és tiszta New England-i kiejtése volt, Strandnek hát az jutott az
eszébe, hogy bátorítani kellene, hogy próbálkozzék komolyabban az
énekléssel. Majd megemlíti Leslie-nek.
– Természetesen – felelte Strand. – A hármas számú szobában fog lakni, a
legfölső szinten. – A felvételi iroda vezetője listát adott neki a házba
elhelyezendő fiúkról, szobánként össze is párosított kettőt-kettőt ábécé-
sorrendben, Rollinsnak egy parányi szobácskát jelöltek ki Romeróval. A
felvételi iroda vezetője nem említette, hogy Rollins fekete, pontosabban mély
tüzű sötétbarna. – Remélem, hogy jól fogja itt érezni magát.
– Ebben biztos vagyok – felelte Rollins. – Én is új vagyok itt. Egyéves
futballösztöndíjat kaptam. A középiskolám csapatában játszottam
Waterburyben, s nem voltam éppenséggel a legokosabb srác az osztályban…
– elvigyorodott –, így hát mindenki úgy gondolta, mindegy, hányszor
szereltem a szezon alatt az összekötőt, nem fog ártani még egy tanulással
töltött év, ha olyan egyetemre szeretnék kerülni, mint például a Yale.
– A lányom atlétikai ösztöndíjas egy kis arizonai kollégiumban – mondta
Strand, és most először érezte erre büszkének magát. – Futó.
– Az több, mint amivel én dicsekedhetek – mondta Rollins. – Én
védőjátékos vagyok. Jobbára csupán megpróbálom állni a sarat. –Nevetett. –
Biztos vagyok benne, hogy a kedves lánya játszva kicselezne. Manapság a
lányok… – Mókásan csóválta a fejét.
– Őszintén remélem, hogy a lányom más szempontokból is állni fogja a
sarat – mondta Strand.
Rollins nagyon komolyan nézett rá.
– Én is remélem, uram – mondta. – Nos, nem szeretném tovább rabolni az
idejét. Akkor tehát a reggeli edzés után hozom a holmimat.
– Nyitva hagyom az ajtót.
– Aggodalomra nincs ok. Itt nem szoktak lopni.
– Tudja, én New Yorkból jöttem – közölte Strand – ott mindenki mindent
ellop.
– Magam is úgy hallottam. – A fiú a fejét csóválta. – Waterbury sem a
legjobb hely, de New Yorkhoz képest csak egy kis légypiszok. Remélem, jól
érzi itt magát, Mr. Strand. Úgy tartják, hogy ez itt igen barátságos, kellemes
hely, s remélem, mindkettőnk számára annak bizonyul. Ha a kedves
feleségével valaha is szükségük lesz valakire, aki bírja a cipekedést meg a
bútortologatást, csak szóljanak nekem. Lehet, hogy okos nem vagyok… –
ismét mosolygott –, de a hátam erős. De most rohannom kell a pályára, ki
kell futnom szegény belemet. – A sportolók könnyed járásával távozott,
rövidre nyírott haja nevetségesen kicsinek tetszett a pulóveréből előmeredő,
vastag nyak fölött.
Strand a két R-en töprengve lépett be a házba – Rollins és Romero. Egy
fekete fiú meg egy Puerto Ricó-i. Vajon Romero, a maga utcagyereki
cinizmusával azt gondolja-e majd: „No persze, a fekete testvért meg a nem
egészen fehéret elkülönítik a maguk szelíd, finom módján"? Vagy tudomásul
veszi majd, hogy csak az ábécé szeszélye miatt kerültek közös szobába? A
felvételi iroda vezetője azt mondta, hogy ha valamelyik fiú szobát akar
cserélni, és senkinek nincs ellene kifogása, a dolog megoldható. De mi van
akkor, ha az összes többi fiú elégedett lesz az elhelyezésével, és nem lehet
változtatni? Strand nem tudta, hogy hány fekete bőrű diákja lesz vagy hogyan
választják ki őket. Rollinst nyilvánvalóan a futball miatt vették föl, bár
Strandet kissé meglepte, hogy egy olyan hírű iskola, mint a Dunberry, ilyen
nyíltan toborozza a csapatát. Elvégre ez nem a Notre-Dame vagy az
Alabama. Romero pedig azért jöhet, mert egy véletlen beszélgetés során
fölmerült a neve, és fölkeltette egy befolyásos ember érdeklődését. És a
többiek?
Diszkréten meg kell majd tudakolnia, hogy tulajdonképpen milyen elvek
alapján vesz föl az iskola diákokat.
Bement a nagy, közös terembe, ahol a rádió meg a televíziókészülék helyet
kapott, s a könyvespolcokon összevissza álltak a könyvek. Elkezdte a
köteteket rendezgetni, s azon kapta magát, hogy A Római Birodalom
hanyatlása és bukása című művet keresi. Ha egy esztendőn át vitatkozni akar
Jesus Romeróval, ismét el kell olvasnia Gibbont, méghozzá alaposan. Ám G
betűs szerzőktől mindössze két kötetet talált, John Gunther Afrika belülről és
John Kenneth Galbraith A jóléti társadalom című írásait, amelyek nemigen
lehettek segítségére a Romeróval folytatandó vitában. El tudta képzelni,
micsoda harsány röhögésben törne ki a kölyök, akinek segélyből él az anyja,
ha kezébe kerülne Galbraith könyve.

Tudta, hogy Caroline reggel nyolcra megy dr. Lairdhez, s úgy határozott,
hogy telefonál, bár önmagának bevallotta, hogy inkább azért teszi, hogy
Leslie hangját hallja, semmint azért, hogy új információhoz jusson a lányáról.
Tárcsázás közben megjegyezte, hogy nem szabad túlságosan gyakran
telefonálnia. Az ő fizetésével a távolsági beszélgetés veszélyes luxus.
Caroline vette föl.
– Jaj, apa – lelkendezett –, olyan boldog vagyok, hogy hívtál. Dr. Laird
valóságos Télapó. Megnézte az orromat, csinált még néhány röntgenfelvételt,
és azt mondta, egy hét múlva levehetem a kötést, és megint emberi lénynek
fogok kinézni. Anyuci meg azt mondta, lesz időnk leutazni hozzád néhány
napra, mielőtt nyugatra megyünk. Nem tök jó?
– Dr. Laird valódi Télapó – örvendett Strand. – Ha legközelebb látod,
mondd meg neki, hogy nekem is valóságos karácsonyi ajándékot adott ezzel.
De ha jöttök, a legrondább és leghosszabb ruhádat vedd föl. Holnaptól
kezdve itt négyszáz fiú lesz.
Caroline kacagott.
– Jaj, nem hiszem, hogy annyira mellbevágó leszek. No de azért nem lenne
klassz, ha az lennék?
– Nem – felelte Strand. – És most hadd beszéljek anyáddal.
Leslie hangja is derűs volt.
– Caroline mondta már. Hát nem csodálatos? – kérdezte. – És te hogy
boldogulsz?
– Ahogyan várható volt. Az itteniek kedvesek, a ház egy vén hodály, de a
női kéz bizonyára csodákat tud tenni vele. És te vagy az a nő, akinek a kezére
szükség van.
– Mindent a maga idejében, drágám. – Ám Leslienek nyilvánvalóan
jólesett a bók. – Van valami különleges, amit magunkkal vihetnénk, amikor
odautazunk?
– Csak az ágyunk.
– Javíthatalan vagy! – De még elégedettebb lett a hangja. – Jut eszembe!
Ifjú barátod, Romero néhány perce járt itt a ruháiért. Azt mondta,
valószínűleg holnap helyett ma érkezik. Nagyon türelmetlennek látszott.
Szerintem rosszul ítéled meg azt a fiút. Kifogástalan a modora.
– Zseniális színész. Caroline-nak mi róla a véleménye?
– Nem látta. Tudod, hogy van mostanában. Amikor meghallotta a csengőt,
bezárkózott a szobájába. Romero megkérdezte, átöltözhet-e az új ruhájába a
fürdőszobában. Amikor kijött, egészen jól festett, ahhoz képest, amilyen
töpörtyű. Fura dolgot kért. Azt mondta, a régi ruháját a fürdőszobában hagyta,
és megkért, hogy égessem el.
 – Ha a szokásos cuccait viselte, a kérés nem is annyira fura. De elég
Romeróból. Te hogy vagy?
– Jól. – Habozott. – Egy vallomással tartozom. Mrs. Ferris, emlékszel rá,
Caroline iskolájának az igazgatónője fölhívott a múlt héten, és megkérdezte,
nem tudnék-e hetente egyszer fölutazni, és magánórákat adni a
növendékeknek. Hogy használhatnám az iskola zenetermét. Nem lenne sok
tanítványom. Csak a legjobbakat tartanám meg.
– Csinálni akarod?
Leslie ismét habozott.
– Igen – mondta végül. – Mit gondolsz, Dunberryben lenne ellene
kifogásuk?
– Bizonyára hozzá lehet igazítani az órarendedet. Még ma megkérdezem.
– Ha gondot okoz, nem szükséges, drága.
– De hát nem okoz gondot.
– Ez azt jelenti, hogy egy-egy éjszakát valahol New Yorkban kell töltenem.
– Egy-egy éjszakát bizonyára ki fogsz bírni.
– Könnyen mennek a dolgok?
– Nem csinálok semmit. Tegnap este együtt teáztunk a többi tanárral, a fiúk
meg csak holnap érkeznek. De akadt már egy nagydarab futballista, aki majd
tologatja nekünk a zongorát. Azt hiszem, szeretni fogjuk ezt a helyet – mondta
olyan meggyőzően, ahogyan csak tudta.
– Biztos vagyok benne. – Leslie hangja sem volt tökéletesen meggyőző. –
Gyönyörű ma New York. Vénasszonyok nyara. – Azt nem közölte, miért tartja
fontosnak, hogy beszámoljon a város időjárásáról.
– Jimmyről és Eleanorról tudsz valamit?
– Mióta nem látom őket, nem is igen gondolok rájuk. De megkísérlem
rávenni Jimmyt, hogy jöjjön velünk, amikor leutazunk. Ez a telefon egy
vagyonba kerülhet. Majd mindent megtudsz, ha személyesen találkozunk.
Viszontlátásra, drága.
– Viszontlátásra, szerelmem – suttogta Strand. Heti egy éjszaka, jutott
eszébe, amint letette a kagylót.
Kopogtak az ajtón.
– Tessék – szólt ki Strand.
Kövér asszony lépett be buggyos, fekete nadrágban s a hatalmas duzzadó
keblén feszülő pulóverben. Nagy bevásárlószatyor volt nála, az arca rózsás,
a haja festett szőke.
 – Jó reggelt, Mr. Strand – mondta. – Mrs. Schiller vagyok. A
házvezetőnője. Remélem, mindent rendben talált.
– Hogyne, hogyne. – Strand megszorította a nő puha, de erős kezét. –
Elegendő megvetnie az egyik ágyat. A feleségem még napokig nem jön meg.
Viszont két fiú ma érkezik. A nevük Rollins és Romero, és a hármas
szobában lesznek.
– A fiúk maguk tartják rendben a szobájukat. – Mrs. Schiller hangja
rekedtes volt, mint az erős dohányosoké. – Amikor a rendetlenség elér egy
bizonyos fokot, akkor néha rendbe teszem nekik a közös termet. És néha
fölmerészkedem egy-egy pillantásra, hogy vajon nem bontották-e még le a
falakat. – Mosolygott. Szívélyes, anyai mosolya volt – Reggel átmentem az
étkezőn, és láttam, hogy nem reggelizett ott. Az uram a konyhán dolgozik, pék,
én is kisegítek, amíg munkába nem áll az egész személyzet. Ne hozzak
magának ezt-azt, amit betehetünk a frizsiderbe? Üdítőt, gyümölcsöt, ilyesmit?
Amíg meg nem érkezik a felesége.
– Nagyon kedves.
– Ha összeírná…
– Ami maga szerint jó lenne nekem, az jó is lesz – felelte Strand. Nem
említette, hogy örülne a házban egy palack whiskynek. Azt majd ő szerzi be.
Nem tudhatta, mennyire diszkrét ez a nő, s nem szerette volna, ha
elpletykálja, hogy az új történelemtanár magányos zugivó.
– Van valami különleges kívánsága? – kérdezte az asszony.
– Semmi. Jaj… egyetlen dolog… kérem, ne nyúljon az íróasztalhoz,
bármilyen disznóól legyen is rajta.
Mrs. Schiller ismét mosolygott.
– Iskolában, ahol mindenki papírjaiból él, az ember hamar megtanulja ezt
a leckét – mondta. – Ha valami nem tetszik, kérem, szóljanak nyomban. Azt
akarom, hogy maga meg az asszonykája jól érezzék itt magukat.
– Nagyon köszönöm, Mrs. Schiller. Magam is ezt várom.
– Még valamit, Mr. Strand – nyitotta ki a szatyrot az asszony, kötényt vett
elő, és vaskos derekára kötötte. – Ha valamilyen különleges pékárura lenne
szüksége – teasüteményre partihoz vagy születésnapi tortára –, szóljon
nekem. Az uram szívesen végez különmunkát a tanároknak meg a fiúknak.
Aszongya, kizökkenti legalább a taposómalomból.
– Nem fogom elfelejtem. Három gyerekünk van, s ugyan felnőttek már, s
nem fognak itt élni velünk, ha szerencsénk lesz, néha-néha csak
meglátogatnak minket – és mind a négyen szenvedélyesen szeretik a
csokoládétortát. – Jólesett beszélnie a gyerekeiről ennek a szívélyes,
segítőkész asszonynak. – Magának van gyereke?
– Isten nem talált méltónak rá – felelte ünnepélyesen Mrs. Schiller. – Ám
ha az ember körül állandóan négyszáz fiú nyüzsög, az már-már kárpótol érte.
Jaj, majdnem elfelejtettem – legyen óvatos a gázfűtés gyújtólángjával. A
berendezés igen régi, a láng gyakran elalszik, és olyankor összegyűlik a gáz.
– Ígérem, sasszemmel figyelem majd a gyújtólángot.
– Tavaly februárban majdnem fölrobbantunk. Az itt lakó házaspár nagyon
kedves volt, csak kissé szétszórt, ha érti, mire gondolok.
– Értem. Bevallom, jómagam is kissé szétszórt vagyok, ám a feleségem a
megtestesült felelősségtudat.
– Szóljon majd, mikor érkezik, én meg vágok néhány szál virágot a
tiszteletére. Csuda, mit tud tenni pár szál virág ezzel a vén házzal. Fölhozok
egy kis fát is a kandallóba. Némelyik fiú úgy tesz szert zsebpénzre, hogy fát
vág tűzifának. Errefelé csípősek az éjszakák, jól tud esni a tűz. No de nem
zavarom tovább. Bizonyára van éppen elég dolga, hiszen rögtön megkezdődik
az invázió. És ha nem sértődik meg, aszondom, nem ártana magának egy kis
séta. Rögtön jobban festene az arca. – Úgy beszélt, mint az ápolónő, aki évek
óta ismeri a családot, nem mint holmi takarítónő, akivel mindössze néhány
perce ismerkedtek össze. Amikor Mrs. Schiller távozott, Strand úgy érezte,
most már legalább valami pozitívumot is közölhet majd Leslie-vel a
legközelebbi beszélgetésükkor.
Belenézett a kandalló fölötti tükörbe. Nyári barnasága lekopott,
határozottan zöld volt. Elindult. Megfogadja Mrs. Schiller tanácsát. Hosszú
sétát tesz, be a városba, amitől jobban fog festeni az arca, és ahol vásárolhat
magának egy palack whiskyt.

Romero este érkezett, vacsora után, amelyet Strand ismét a városban

költött el, tovább halasztva a pillanatot, amikor csevegnie kell az étel mellett
a tanári kar többi tagjával. Ha Leslie ott lett volna, Strand tudta, hogy már
legalább féltucat embert tegezne, jellemezné őket, s ezek a jellemzések
később titokzatos módon helyesnek bizonyulnának. Strandben nem volt meg
ez a tehetség, neki időre volt szüksége, hogy meg tudja ítélni az embereket.
Ez óvta meg, mondta Leslie-nek, az elhamarkodott ítéletektől.
 A Malson-ház bejárata előtt állt, a csillagokat nézte, nem akaródzott
bemennie az üres épületbe, amikor megpillantott egy emberkét, aki
aránytalanul nagy táskát cipelt, és az iskola központi épülete felől közeledett.
Az aszfaltozott ösvény mellett álló lámpák fényében látta, hogy Romero a
Brooks Fivéreknél vásárolt darabokat viseli: nadrágot, tweed zakót, inget és
nyakkendőt.
– Jó estét, Romero – mondta, amikor a fiú odaért hozzá. – Már nem is
reméltem, hogy látom ma. Mi történt? Eltévedt?
– Én sosem tévedek el – tette le a nehéz táskát a pázsitra a fiú, és a vállát
dörzsölgette. – Engem nem kell keresni. De a vonaton találkoztam egy
lánnyal. New Londonba tartott pincérnőnek, és dumálni kezdtünk, és nagyon
okénak látszott, aszonta, sztriptíztáncosnő volt, aztán úgy gondoltuk, New
Havenben töltjük a délutánt. Eddig sosem volt dolgom sztriptíztáncosnővel,
meg gondoltam, most hosszú ideig nem is lesz, így meghívtam ebédre,
megnéztük New Haven nevezetességeit, aztán föltettem a vonatra, buszra
ültem, és most itt vagyok, készen állok a továbbtanulásra. – Utálkozva nézett
körül. – Ez aztán a döglött hely! Mi van itt? Lelőnek mindenkit, aki sötétedés
után kimerészkedik?
– Várjon csak holnapig – felelte Strand. – Közlekedési rendőrre lesz
szüksége, hogy eljusson az ebédlőig. Evett már? A frizsiderben van egy és
más.
– Nem vagyok éhes. De a pia jólesne. Sör van a csellóban?
– Félek, hogy nincs – közölte hidegen Strand. Nem említette, hogy az egyik
konyhaszekrényben egy üveg whisky bújik meg abban a barna
papírzacskóban, amelyben elhozta a városból. – Tudomásom szerint itt tilos a
diákoknak inni.
– A sör talán ital? – hitetlenkedett Romero. – Mi ez? Zárda?
– Nem, fiúiskola – felelte Strand. – Remélem, észrevette, hogy fiút
mondtam. Jöjjön, segítek vinni azt a táskát. Rettenetesen nehéznek látszik. –
Lehajolt, hogy fölemelje, de nem ment. – Mit cipel ebben, követ?
Romero vigyorgott.
– A Római Birodalom hanyatlását és bukását Gibbontól. Hét kötetben.
Miközben fölkapaszkodtak a felső szintre, és fölváltva cipelték a táskát,
Strand magyarázott.
– A szobatársa már itt van. Magán kívül egyedül ő jött korábban. A
futballcsapat tagja.
 – Szívesen elhoztam volna én azt a futballdresszemet, amelyiket annyira
szeret, professzor – mondta Romero – de bevonták a számomat, és a trikót
kiállítják a gimnáziumi tornateremben.
– Meg fogja látni, Romero – szólt rá Strand –, hogy a humorérzékét itt nem
csodálják majd annyira, mint New Yorkban.
A legfölső szinthez közeledve igen hangos rockzenét hallottak.
– Mi van fönn, diszkó? – kérdezte Romero. – Erről jut eszembe: a
csajokkal mi a helyzet?
– Nem hinném, hogy a sztriptíztáncosnőjét szívesen látnák – válaszolta
Strand. – Dunberrynek van egy leány-testvériskolája. Ötmérföldnyire innen.
– A szerelem megtalálja az utat – vágta rá könnyedén Romero.
A szoba ajtaja nyitva volt, kiáradt bentről a fény. Rollins cipő nélkül
feküdt az ágyon, olvasott. A fülétől néhány centiméternyire kazettás magnó
bömbölt. De mihelyt meglátta Strandet és Romerót, fölpattant, és kikapcsolta
a készüléket.
– Ez a szobatársa, Rollins, Jesus Romero.
Rollins kezet nyújtott. Romero gyanakodva végigmérte a fekete fiút, aztán
megszorította a kezét.
– Isten hozott, Jesus – mondta Rollins. – Remélem, szereted a zenét.
– Némelyiket – felelte Romero.
Rollins nevetett. Mély, dörmögő, jóindulatú hang tört a torkából elő.
– Legalább nem sok helyet foglalsz el, testvér – mondta. – Igazán
figyelmes ötlet Mr. Strand részéről, tekintettel az én méreteimre meg a szoba
méreteire.
– Semmi közöm hozzá – mondta gyorsan Strand. – A párosítás ábécé
szerint történik. Most magukra hagyom magukat, hadd ismerkedjenek.
Lámpaoltás a napirend szerint fél tizenegykor.
– Kétéves korom óta nem kerültem ágyba fél tizenegykor – mondta
Romero.
– Azt nem mondtam, hogy aludniuk kell. Csak a lámpát kell eloltani –
Strand tudta, hogy a hangja ingerült, s ezt bánta. – Jó éjszakát.
Kilépett az ajtón, de néhány méternyire megállt fülelni. Amit hallott, nem
lepte meg.
– Hát, fekete testvérem – mondta éppen eltúlzottan délies kiejtéssel
Romero – , látom, ezen a jó, öreg ültetvényen külön szállása van a
rabszolgáknak meg minden.
 Strand igen halkan osont le a lépcsőn a lakosztályába. Megnézte a whiskyt
a barna zacskóban a szekrényben, de nem nyitotta ki. Olyan érzése volt, hogy
lesz még olyan éjszaka, amikor nagyobb szüksége lesz rá.

5
Önáltatás lenne részemről, ha azt a látszatot próbálnám kelteni,
hogy naplót vezetek. Egy hete tart a tanítás, és minden egyes nap végén
olyan fáradt vagyok, hogy csak arra van erőm, hogy átnézzem a
másnapi órákhoz készített jegyzeteimet, vagy elbóbiskoljak az újság
fölött. Az első nap, a fiúk érkezése színtiszta őrület volt – fogadni a
szülőket, akik vagy dicsérték a csemetéjüket, vagy előadták a
különleges kívánságaikat, vagy félrevontak, és bizalmasan kérték, hogy
minden este ellenőrizzem, bevette-e a fiacskájuk a vérszegénység elleni
gyógyszert, a másik maszturbál, a harmadik meg ábrándozni szokott
óra alatt, és állandóan szemmel kell tartani, hogy ne rontson az
osztályzatain.
Maguk a fiúk, amikor végre sikerült megkülönböztetnem őket
egymástól, jólnevelt fiatalemberek átlagos csoportjának látszottak,
akik udvariasak az idősebbekkel, ha kissé zajosak is. Nemigen hinném,
hogy probléma lesz velük. Romero és Rollins pompásan kijönnek
egymással, Rollins még arra is rávette Romerót, hogy álljon be a
futballcsapatba, holott Romero nem lehet több 60 kilónál, Rollins
viszont legalább 95. És mégis, amikor az egyik játékosnak kissé
megrándult a bokája, és Romero beállt helyette, mihelyt hozzá került a
labda, pontot szerzett. Döbbenten néztem, amint Romero ott nyargalt a
nála kétszerte nagyobb srácok között, és lehagyta, kicselezte, lerázta
magáról őket. Kiszámíthatatlan volt, hirtelen, csavart elfutásaival
maga mögött hagyta tehetetlenül lihegő üldözőit. Talán ennek a
tehetségének volt köszönhető, gondoltam magamban félig viccesen,
hogy New York Cityben a rendőrök sosem tudták elkapni az utcán.
Aztán este Rollins komolyan beszélt a fejével, lecipelte az edzőhöz,
és másnap tagja lett a csapatnak. Bár nagyon féltem, mi lesz, amikor
aztán valódi közelharcban elkalapálják a fölébe tornyosuló vadak,
csapattagsága jó jel, azt mutatja, hogy a többiek befogadták.
 Néhány nappal a tanév megkezdése után Strandet üzenet várta, hogy ha
ideje engedi, az igazgató szeretne beszélni vele. Átballagott hát Babcock
irodájába, ahol szívélyesen, de kissé idegesen fogadták.
– Van egy kis problémánk – mondta Babcock. – Jesus Romeróról lenne
szó.
– Ó – felelte Strand.
– Pontosan – mondta Babcock. – Ó. Romero nem jár el a kápolnába.
Bizonyára tudja, mi elfogadtuk bizonyos szabályok betartását, amikor a
birtokunkba jutott az a pénzösszeg, amely működésben tartotta iskolánkat, az
1960-as években, abban az időben, amikor már úgy látszott, hogy
tönkremegy. Igen nagylelkű ajándék volt, rendkívül nagylelkű. Abból épült az
új csarnok, a könyvtár, amely a keleti vidék iskoláinak könyvtárai közül talán
a legkiválóbb, és sok minden egyéb… Az idős hölgy, aki ránk hagyományozta
azt az összeget, fölöttébb vallásos és nagyon határozott jellemű asszony volt,
s végrendeletében kikötötte, hogy az összes diákunknak naponta meg kell
jelennie a kápolnában. Azt is kikötötte, hogy az étkezéseknél minden fiúnak
zakót és nyakkendőt kell viselnie. Más iskolák már leszoktak ezekről a
dolgokról. Mi nem tehetjük. Nem tudom, tudna-e beszélni Romeróval, mielőtt
hivatalos lépéseket tennék ellene.
– Megpróbálom – felelte Strand.
– Ön is láthatta, hogy az istentiszteletek szinte felekezet nélküliek.
Amolyan erkölcsi jellegűek. Jár ide számos zsidó és katolikus fiú is, és nem
okoz számukra nehézséget, hogy betartsák az iskola szabályait. Ezt is
megemlítheti Romerónak.
– Föltétlenül – mondta Strand. – Sajnálom, hogy ilyen problémát okoz.
– Lesznek ennél nagyobb problémák is. És nem csak Romeróval – mondta
Babcock.
Tanítás után Strand behívta magához Romerót, tolmácsolta az igazgató
szavait, fölhasználta az igazgató érveit. Romero némán hallgatta végig, majd
megrázta a fejét.
– A zsidók meg a többi katolikusok nem érdekelnek –mondta. – Én a
magam módján vagyok katolikus.
– Mikor vett részt misén utoljára? – kérdezte Strand.
Romero vigyorgott.
 – Amikor megkereszteltek. Nem hiszek Istenben. Ha választanom kell,
hogy templom vagy itt hagyom az iskolát, máris megyek csomagolni.
– Ezt mondjam meg Mr. Babcocknak?
– Igen.
– Elmehet – intett Strand.
Amikor másnap beszámolt a beszélgetésről Babcocknak, az igazgató
sóhajtott. Strand már észrevette, hogy az igazgató igen gyakran szokott
sóhajtozni.
– Nos – mondta végül Babcock –, ha valaki kifogást emelne a fiú miatt,
majd csak kibírjuk.
– Lenne még valami – folytatta Strand. – A feleségemről van szó. Szerdán
nincs órája, csütörtökön is csak tízkor kezd. Megengedné, hogy minden
szerdán New Yorkba utazzon? Számos tanítványa van, akiket nem szívesen
hagyna ott.
– Meg tudom érteni – felelte Babcock. – Csak nyugodtan.
Strand azzal a gondolattal távozott, hogy milyen rendes, értelmes és
rugalmas ember az igazgató. Már most, a tanév legelején érezte Strand,
milyen higgadtan irányítják az iskolát, milyen csekély korlátozásokkal tartják
fenn a fegyelmet. Könnyed, baráti viszony jellemezte a fiúk meg a tanárok
kapcsolatát, ami jó hatással volt a tanítás meg a tanulás folyamatára, és
Strandben ismét olyan remények ébredeztek, amilyeneket tanári pályája első
éveiben táplált.
– Szerencséje van, hogy Mr. Babcock ennyire elnéző –mondta Romerónak
Strand másnap. Egy éjszakán át hagyta izzadni a fiút Babcock döntése után. –
Nem rúgja ki. Csak a többieknek ne szóljon. És írhatna neki egy
köszönőlevelet.
– Megkérdezte tőle, hogy ő hisz-e Istenben?
– Ne kísértse a szerencséjét, ifjú ember – felelte tömören Strand.
Romero papírt vett elő a zsebéből, széthajtotta.
– Van itt valami, amit alá kell írnia, Mr. Strand – mondta. – Engedély
anyámtól, hogy játszhatok a futballcsapatban. Ma délután kaptam.
Strand a papírra pillantott. A testnevelés tanszék nyomtatványa volt,
amelyen helyet hagytak a szülő aláírásának. Adott esetben az aláírás
ceruzával odakapart X volt. Amint Strand nézte, magán érezte Romero kihívó
pillantását, amelyet még mindig kényelmetlennek talált. De akkor is, a
nemzedékek változásának ettől a bizonyítékától, hogy az írástudatlan anyának
immár olyan fia van, aki hévvel tud vitatkozni Edward Gibbon műveiről,
Strand az átlagosnál nagyobb szeretettel gondolt az amerikai állami oktatási
rendszerre.
Amikor átadta, ahogyan illik, a nyomtatványt Mr. Johnsonnak, a csapat
edzőjének, ennek a komoly és vallásos fiatalembernek, aki minden mérkőzés
előtt azért mondott imát az öltözőben, hogy mindkét csapat játékosai sérülés
nélkül ússzák meg és nem a győzelemért, az edző fölhúzta a szemöldökét az
X láttán.
– Azt hiszem, érvényes – mondta az edző.
– Én is – felelte Strand.
– Mindenesetre – folytatta az edző – a srác le tudja olvasni a jelzéseket. –
Majd mosolyogva. – Ha nem követi is őket. Megőrjíti a többi fiút. Sohasem
tudják, mit fog csinálni. Ha azt jelzik, hogy menjen az egyik szél felé, és ott
nem valami biztató számára a helyzet, fogja magát, és bemegy középre, vagy
éppenséggel átmegy a másik szélre. Mindent rosszul csinál, szidom is érte,
de hiába. Aztán nehéz is keményen bánni vele. Egy ekkora kölyöknél ahhoz is
bátorság kell, hogy egyáltalán kimenjen a pályára, és többnyire megússza.
Valahogy sikerül mindig szabadon maradnia, és rengeteget fut. Olyan, akár az
angolna – senki sem tudja elkapni. Mintha lincselők elől menekülne.
Szerintem nem érdekli, nyerünk-e vagy vesztünk, csak azt akarja megmutatni,
hogy érinthetetlen. Én mondom, Mr. Strand, amióta csak játékos és edző
vagyok, nem láttam ilyen kölyköt. Nem sportoló ez, inkább olyan, mint
valami vadállat. Mintha egy őrült párduc játszana a csapatban.
– Benn fog maradni a csapatban?–kérdezte Strand.
Az edző vállat vont.
– Nemigen akarom használni. Túlságosan kicsi a rendszeres játékhoz.
Előbb-utóbb élve megeszi valaki. Ma már nem úgy van, mint régen. A fiúk
manapság szörnyetegek, már a mi szintünkön is, és a nagyok éppen olyan
gyorsan futnak, mint a kicsik. Az világos, hogy a srác nem tud se blokkolni,
se elfogni a passzokat. Ha sikerül megtanítanom kézből rúgni, talán arra
fogom használni. Másként csak olyan különleges mérkőzéseken fogom
betenni, ahol hosszú előretörésekért imádkozunk. Amikor mondtam neki,
hogy beveszem a csapatba, és félig viccből hozzátettem, hogy sokat fog a
kispadon ülni, csak akkor használjuk majd, ha a helyzet reménytelennek
látszik, fölnézett rám mosolyogva – amilyen kicsi, olyan mosolya van, hogy
egy tengerész őrmestert is a hideg rázna tőle – és azt mondta: „Éppen nekem
való feladat, mester, én világ életemben reménytelen helyzetben voltam".
– A többiek szeretik? – kérdezte Strand. Nem lett volna alkalmas a
pillanat, hogy elmondja ennek a komoly, vallásos fiatalembernek, hogy egy
gót van a csapatában.
Az edző töprengve nézett Strandre, mint aki maga sem tudja, az igazat
mondja-e, vagy csak félig válaszoljon.
– Ugye magának szívügye ez a fiú? Ha jól tudom, többé-kevésbé magának
köszönheti, hogy itt lehet.
– Többé-kevésbé. Középiskolában tanítottam, és rendkívüli diák volt.
– Nos, ha a szobatársa, Rollins nem oltalmazná olyan nagyon, szerintem
már eltángálta volna valaki. Nemigen tesz lakatot a szájára, igaz?
Strand önkéntelenül elmosolyodott.
– Azt nem mondhatnám.
– Ha lefut valakit, vagy valaki hibázik, akkor… kigúnyolja őket. Van egy
visszatérő mondata, amely a fiúk idegeire megy: „Azt hittem, uraim,
futballozni jöttek ide". Elkülöníti magát és Rollinst a többiektől valamivel,
amit szerintem az angol irodalomból kölcsönzött. Emlékszik talán, hogyan
tudósítottak az angol lapok a krikettversenyekről: „Urak a játékosok ellen". A
többiek nem egészen tudják, hogy kell ezt érteni, de azt érzik, hogy Romero
nem bóknak szánja.
– Van a csapatban Rollinson kívül más fekete fiú is?
– Idén nincs – felelte az edző. – Az iskola mindent megtesz, hogy feketék is
jöjjenek, de nem sok sikerrel. Attól tartok, az iskolát olyan régen tekintik a
fehér amerikai elit erősségének, hogy időbe telik, amíg új kép alakul ki róla.
Talán még négy fekete fiú jár ide, és egyikük sem futballozik. Tavaly volt egy
fekete művészettörténet-tanárunk, népszerű volt, mégsem érezte magát jól itt.
Meg aztán többet is tudott, mint amennyi az ilyen előkészítő iskolába kell.
Most a Bostoni Egyetemen tanít. Nem mindig elegendő a jószándék, igaz?
Nem az edző volt az egyetlen a tanárok közül, akit zavarba ejtett Romero.
Egy csöndes kis tanárnő, aki az angol és amerikai irodalmat tanította, egyszer
ebéd után, Strand mellé szegődött és megkérdezte, beszélgethetnének-e a
fiúról.
– Maga tanította New Yorkban, igaz? – kérdezte a fiatal nő Strand mellett
ballagva.
– Ha bárki elmondhatja ugyan, hogy bármire is tanította – felelte Strand.
 A lány elmosolyodott.
– Kezdem érteni, amit mond. Sok gondot okozott az osztályban?
– Azt kell mondanom – próbált nagyon körültekintően fogalmazni Strand –,
hogy a nézetei nem mindig egyeztek meg a hivatalosan elfogadott
állásponttal.
– Az iskolaváltoztatás – mondta Miss Collins – mit sem változtatott a
szokásain. Már az egész osztályt vitába sodorta.
– Jó ég – szörnyülködött Strand –, miről?
– Az első könyv, amellyel foglalkoztunk, A bátorság vörös jelvénye volt
Stephen Crane-től – magyarázta Miss Collins. – A fiúk többnyire kötődnek
ehhez a könyvhöz, a stílusa csodálatra méltóan egyszerű, és előkészíti az utat
az amerikai irodalom többi műfajához. Amikor a fiúk véleményét kérdeztem,
Romero hallgatott, amíg két-három gyerek elmondta, miért tetszik neki a
könyv, aztán föltette a kezét, fölállt, és igen udvariasan kijelentette:
„Elnézését kérem, tanárnő, de agymosás az egész". Ezután valóságos kis
beszédet tartott. Azt mondta, teljesen mindegy, mit akart vagy mit nem akart a
szerző, az eredmény az, hogy a könyvből az szűrhető le, hogy sosem lesz
abból férfi, aki elmenekül, hogy az ember csak akkor tesz tanúbizonyságot
önmagáról, ha megveti a lábát, és harcol, akkor is, ha tudja, hogy szétröpítik
a fejét, és amíg az emberek becsülik az ilyen könyveket, addig a fiatalok
mindig dalolva, éljenezve vonulnak majd a háborúba, és öletik meg magukat.
Azt mondta, nem tudja, a többiek hogy vannak vele, de ha ő nem menekült
volna egész életében, biztosan nem lenne most itt az osztályban. A menekülés
az egyetlen természetes dolog, ha az ember fél, A bátorság vörös jelvénye
pedig hazugság, amelyet vénemberek főztek ki, hogy a fiatalok hajlandók
legyenek megöletni magukat. Azt mondta, az egyik nagybátyja kitüntetést
kapott Vietnamban, mert a géppuskájával fedezte a többiek menekülését, és
azóta ez a bácsikája tolókocsiban ülő nyomorék, és a kitüntetését a szemétbe
hajította. – A szégyenlősen és mentegetőzve beszélő, sápadt és fölindult arcú
Miss Collins fejcsóválva emlékezett az osztályában történt incidensre. – Nem
tudtam a fiú fölé kerekedni – mondta leverten. – Valamennyien taknyos
kölyköknek éreztük mellette magunkat. Maga szerint tényleg van egy
bácsikája, aki megsebesült Vietnamban?
– Először hallok a bácsikáról – válaszolta Strand. – A fiú hajlamos
kitalálni dolgokat. – Ha kedve lett volna vitatkozni Romeróval, ami a legjobb
esetben is meddő próbálkozás lett volna, talán emlékeztette volna rá, hogy az
általa olyan nagyra becsült Mr. Gibbon elismerően emlegette a „katonai
vitézséget", szinte minden egyes oldalon. Strand már megtanulta, hogy a
következetesség nem erős oldala a fiúnak.
– Nem tudná megmondani neki esetleg, hogy ha olyan elképzelései vannak,
amelyek megzavarhatják az osztályban a többi fiút, először hozzám jöjjön
velük tanítás után, és beszéljük meg négyszemközt? – kérdezte félénken Miss
Collins.
– Megpróbálhatom – felelte Strand –, de nem garantálhatok semmit. A
négyszemközti beszélgetés nem kifejezetten az ő műfaja. – Egyszeriben új
fényben látta Romerót. A fiú mindig közönséget keresett, ha csupán egyetlen
főből állt is az, és lehetőleg olyat, aki nem volt szimpatikus neki.
Szemlátomást az ellenségeskedésben tudta levezetni érzelmeit és talált
valamiféle hatalmat az olyan emberek fölött, akik idősebbek és köznapi
értelemben hatalmasabbak voltak nála. Strand olyan szónoknak tudta
elképzelni, akit a rendőrségnek kell megvédenie, aki viszályra és harcra
tüzeli a tömegeket. Ez nem volt valami vigasztaló látomás.
– Azért nehéz vele – folytatta törékeny, mentegetőző hangján Miss Collins
–, mert mindig végtelenül udvariasan beszél, tanárnő így, tanárnő úgy,
ráadásul mintha én kérdeztem volna. Egyébként a legfölkészültebb fiú az
osztályban. Fényképező memóriája van, szó szerint képes idézni egész
bekezdéseket az általa olvasott könyvekből, hogy az érveit alátámassza.
Amikor megadtam az osztálynak az ajánlott olvasmányok listáját erre a
félévre, megvetően tolta félre, mondván, hogy a legtöbbet már olvasta,
amelyiket pedig még nem, arra nem hajlandó az idejét vesztegetni. És
kifogásolta, hogy James Joyce Ulyssese meg a Lady Chatterley szeretője
nincsenek a listán. Képzelje! Egy tizenhét éves fiú!
– Érettebb a koránál – mondta Strand –, ahogyan mondani szokták. Vagy
romlottabb a koránál.
– Azt mondta, ez a két könyv a modem irodalom alapjai közé tartozik, s
nem venni róluk tudomást lebecsüli az osztály szellemi képességeit,
ugyanakkor a modern ember nemiségének megtagadása. Maga szerint hol
lehet szert tenni ilyen eszmékre? – kérdezte panaszosan.
– A közkönyvtárakban.
– Bárcsak lenne egy haladó csoport is – mondta Miss Collins. – Nyomban
áttenném. Attól tartok, ez a fiú amolyan zseniféle. Nem volt dolgom ilyennel
soha, de nem is szeretnék még egy ilyen tanítványt.
 – Ne csüggedjen – mondta Strand. – Ezzel a természettel előbb-utóbb
úgyis valamilyen balhéba fog keveredni, és kirúgják.
– Nekem jobb lenne az előbb – mondta ezúttal nagyon határozott hangon
Miss Collins. Amint a tanárnő szomorúan a következő órájára indult, Strand
önzőn arra gondolt, de jó, hogy ebben a félévben ő egyáltalán nem tanítja
Romerót.

Strand felügyelőtanári feladatai közé tartozott az is, hogy kéthetente

ellenőrizze a fiúk szobáit, s ezt olyankor tette, amikor a diákok órán
tartózkodtak. A rend várhatóan változatos volt: a vénlányos nettségtől a
gyerekes játszószobái rendetlenségig. A Romero és Rollins lakta fenti szoba
tűrhetően tiszta volt, ám a szoba két fele annyira különbözött egymástól,
mintha láthatatlan fal választotta volna el Rollins oldalát Romeróétól.
Rollins ágyát élénk színekben pompázó navaho takaró borította, a fejénél
gesztenyebarna párna, rajta filcből jókora sárga W betű a legkiemelkedőbb
eredményre utalva, amelyet Rollins az iskolája csapatában elért. Az
íróasztalán ezüstkeretben komoly, középkorú fekete bőrű házaspár színezett
fényképe, amint a fehér tornác előtt állnak, aláírva: „Anyutól és aputól
szeretettel". Mellette fénykép egy csinos, mosolygó fekete lányról
fürdőruhában, rajta finom, elegáns kézírással a szűzies ajánlás: „Kedves
emlékül, Clara". A falon jókora fotó négy hatalmas, szélesen vigyorgó ifjú
emberről, közülük a legkisebb maga Rollins, mindegyiken egyetemi póló más
és más betűvel, szemlátomást fivérek. Rollins kezében futball-labda, a
mellette álló fivéréében baseballütő, a másik két fivérében kosárlabdák,
jelezve, hogy nem egyetlen sportágban értek el dicsőséget. Fantasztikus, bár
barátságos csapat, és az ember egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy
bármelyik szomszédjuk vitába mert volna keveredni a fiúk bármelyikével.
Az ágya melletti falon egy plakát hirdette Ella Fitzgerald koncertjét, az
éjjeliszekrényen a kazettás magnó állt, amelyet – Strand tapasztalatból tudta –
teljes hangerővel szokott bömböltetni. Az íróasztala alatti kis polcon egy
halom Playboy magazin. Strand más szobákban is talált pucérnős lapokat, de
eldugva, az ágy alatt. Rollins szemlátomást úgy érezte, nincs mit takargatnia.
A könnyedén nyitva felejtett ruhásszekrény polcán – a meglehetősen
ötletszerűen behányt ruhanemű mellett – féltucatnyi doboz csokoládés csók,
amelynek láttán Strand mosolyogva gondolt az éjszakának azokra a
pillanataira, amikor az éhség kínjai fölverték a nagy testet, s a fiú a sötétben
tapogatózott a gyerekes édességnek ehhez a rejtekhelyéhez, hogy reggelig
megtöltse a pocakját.
Mintegy kontrasztképpen Romero fél szobája csupasz és spártai volt. Az
ágyon az az olajbarna katonapokróc, amelyet minden fiúnak kiosztottak,
katonásan elrendezve. Sehol semmi nyoma fényképnek vagy újságoknak, az
íróasztalon mindössze egy jegyzetfüzet és a tűhegyes ceruzák sora. Mintha
Romero elhatározta volna, hogy a holmija senkinek ne áruljon el róla semmit.
A szekrényében tökéletes rendben sorakoztak a ruhaneműk, s a polcon ott
volt A Római Birodalom hanyatlása és bukása híres, J. B. Bury által
szerkesztett 1909-es kiadása, amelyről Strand jól tudta, hogy a gyűjtők
számára meglehetősen komoly értéket képvisel, s amelytől Romero táskája
annyira nehéz volt az érkezése napján.
Minthogy a két fiatalembernek ennyire különbözött az ízlése, az ember
csak csodálkozott, hogyan voltak képesek akkora harmóniában együtt élni a
parányi szobában, s annyira ragaszkodni egymás társaságához, amennyire
tették.
Strand kíváncsi volt, vajon Romero hogyan jutott a Gibbonhoz, és tudja-e,
milyen értékes, ezért hagyott neki egy cédulát, hogy a délutáni futballedzés
után keresse föl őt. Az iskolai rendtartás szerint Strandnek értékelnie kellett
az egyes szobák rendjét, és az értékelést ki kellett függesztenie a ház
hirdetőtáblájára. Egy és tíz közötti pontokat lehetett adni, és Strand tíz pontra
értékelte Rollins és Romero szobáját, bár volt valami megfoghatatlanul
nyugtalanító a két ágy közötti láthatatlan falban.
Romero frissen lezuhanyozva, rendesen felöltözve, mint mindig, és
fegyelmezetten lépett be Strand lakrészének nappalijába. Strand leültette, és
mielőtt a könyvekről kezdett volna kérdezősködni, föltett néhány kérdést a fiú
tanulmányairól meg a futballcsapatról, amelynek azon a szombaton volt
esedékes az első mérkőzése. Romero azt felelte, hogy tetszenek a tantárgyai,
és úgy érzi, eléggé sikeres a tanulásban.
Elmondta, nem hiszi, hogy játszani fog a mérkőzésen, de kedveli az edzőt,
bár nincs fantáziája. Nyíltan elmondta Strandnek, hogy ő bizony közölte az
edzővel, hogy ha néhány percre sem engedi játszani az évad második
mérkőzésén sem, otthagyja a csapatot, és a tanulmányaira fog összpontosítani.
Strand amúgy megszokásból megkérdezte, van-e panasza, de Romero azt
mondta, nincs. Közölte, hogy levelet kapott Mr, Hazentől, aki azt írta, hogy
letétbe helyezett számára bizonyos összeget az iskola bankjában, amelyből
heti tíz dollár zsebpénzt kap, ahogyan az összes, vele egyidős fiú. Ő pedig
levélben köszönte meg Mr. Hazen nagylelkűségét. Strand azt felelte, hogy
hamarosan személyesen is köszönetet mondhat Mr. Hazennek, mert ő hozza le
kocsin szombat reggel a feleségét meg a lányát.
– No akkor újabb beszédre számíthatok – mondta Romero mosolyogva, de
rosszindulat nélkül.
Ezután Strand szóba hozta a könyveket.
– Mert tudja – tette hozzá –, meglehetősen értékesek.
– Valóban? – csodálkozott ártatlanul Romero. – Örömmel hallom.
– Hogyan jutottak a birtokába? – kérdezte Strand.
Romero úgy nézett Strandre, mint aki mérlegeli a választ.
– Loptam őket – közölte egyszerűen. – Kilencszer jártam a Fourth Avenue-
n lévő antikváriumokban, amíg sikerült egyenként elemelnem őket. –
Hűvösen nézett Strandre, mintha választ várna. Strand hallgatott, így hát
folytatta. – Azok az eladók tíz percig sem élnének meg az utcán. Pucérra
vetkőztetnék őket, és észre se vennék, amíg tüdőgyulladást nem kaptak.
– Elmondaná, melyik antikváriumokból emelte el őket, ahogyan mondta? –
kérdezte Strand.
– Nem emlékszem a nevükre – állt föl Romero. – Van még valami, uram?
– Most nincs – mondta Strand.
Romero távozott. Strand leült az íróasztalánál, kibámult a sűrűsödő
sötétbe, s töprengett az erkölcsi problémán, amelyet nem akart megoldani.
Nem válhat rögeszmémmé ez a fiú, gondolta. Van más aggódnivalóm is.

A Conroy vezette nagy Mercedes szombaton közvetlenül ebéd előtt gördült

be a Malson-ház elé. Strand sietett lefelé a lépcsőn, hogy üdvözölje a
kocsiból kiszálló Leslie-t, Caroline-t és Hazent. Caroline kezében apró,
fekete labrador kölyökkutya ficánkolt. Strandet megrendítette, hogy ismét
látja a feleségét meg a lányát, de nem akart családi jelenetet rendezni a
házban lakó két fiú előtt, akik a lépcsőről figyelték.
Egyelőre nem nézett Caroline-ra.
– Jimmy hol van? – kérdezte. – Azt hittem, ő is veletek jön.
– Mr. Solomon az utolsó pillanatban Chicagóba küldte, hogy hozza el az
egyik ott fellépő együttest – felelte Leslie. – Jimmy szerint ez azt jelenti, hogy
fölfelé emelkedik a csillaga. Ha hazaér, megpróbál fölhívni. Üdvözletét
küldi.
– Kedves tőle – mondta szárazon Strand. Még mindig nem nézett Caroline-
ra, megsimogatta a kiskutyát, és szinte durván kérdezte: – Ezt meg hol
szedted?
– Mr. Hazentől kaptam. Két napja. Amikor dr. Laird levette rólam a kötést.
– Letette a kutyust. Mosolyogva, bár kissé idegesen érintette meg az ujjával
az orrát.
– Hogy tetszik?
– Remek – felelte Strand. Úgy látta, Caroline gyönyörű, no de ő mindig
gyönyörűnek látta a lányát. – És valódinak látszik.
Caroline nevetett.
– Jaj, apa – mondta –, ne légy már ennyire lelkes!
– Az a lényeg – felelte Strand –, hogy te mit gondolsz.
– Én azt, hogy a rút kis kacsából hattyú lett – felelte vidáman Caroline,
miközben beléptek a házba. – Rossz rágondolni, hogy mit kezdek mostantól a
krapekokkal.
– Túlozni azért nem kell – szólt rá keményen Leslie, és a két fiút figyelte,
akik a leghatározottabb érdeklődéssel nézték Caroline-t. – A műtét jól
sikerült, de attól még nem lettél filmsztár. És le kell szoknod róla, hogy
naponta százszor megbámuld magad a tükörben. – De nagy szeretettel beszélt,
és Strand látta rajta, hogy legalább úgy örül a lánya új küllemének, mint
maga Caroline.
A lakás küllemének már nem örült annyira, pedig Mrs. Schiller virágokat
tett vázákba a nappali stratégiai pontjaira.
– Észre sem vettem eddig, hogy a lakás így le van pusztulva – mondta –,
bár ha már itt lesznek a holmijaink, jobban fog kinézni. Azért egy festés nem
ártana.
– Szólok Babcocknak – mondta Hazen. – Az iskola nyilván nem fog
tönkremenni tőle.
– Nem szeretném, ha Babcock már az első pillanatban szőrszálhasogatónak
tartana – bizonytalankodott Leslie.
– Majd azt mondom neki, hogy az én ötletem – felelte Hazen. – A lakás ki
lesz festve.
– Ebédidő van – szólt közbe Strand. – Nem ártana átmenni az ebédlőbe.
Szóltam nekik, hogy jöttök, és külön asztalt terítettek számotokra meg a többi
szülők számára. Ma van az évad első futballmérkőzése, és meglehetősen
sokan jöttek. Jut eszembe, Russell, a védencünk, Romero is benne van a
csapatban.
– Mint micsoda? Vízhordó? – nevetett Hazen.
– Nem, komolyan – bizonygatta Strand, amint kiléptek a házból, és a
központi épület felé indultak. – Lehet, hogy ma nem fog játszani, de az edző
azt mondta nekem, szélsőséges helyzetekben beküldi a fiút.
– Általában hogy boldogul?
– Azt hiszem, lépést tud tartani – felelte óvatosan Strand. – Meglehetősen
lelkiismeretesnek látszik, és a tanítási idő alatt nem koslat lányok után, mint
némelyik más fiú.
– Majd add ide a tanárai listáját. Beszélnem kell velük a fiúról, amíg itt
vagyok. Biztos vagyok benne, hogy nincsenek ilyen fiúkhoz szokva, és nem
szeretném, ha igazságtalanul bánnának vele.
Strand Miss Collinsra gondolt, meg arra, hogy többet érne, ha Hazen
Romeróval beszélne, hogy ne legyen igazságtalan a tanáraival. De nem
tartotta okosnak, hogy ezt megemlítse Hazennek, sem a Romero szobájában
lévő Gibbon-sorozatot. Hazen dühbe gurulhat, kirúgathatja nyomban a
kölyköt, és a kísérlet, amelyben neki, Strandnek is van mit kockáztatnia, véget
ér, mielőtt valójában elkezdődhetett volna.
Lemaradt a többiektől, hogy belekarolhasson Leslie-be. Az asszony
hálásan mosolygott rá.
– Annyira hiányoztál – suttogta.
– Én viszont ifjúi éveim aranykorát éltem itt meg – mókázott Strand. – El
sem tudod képzelni, mekkora orgiákat csapunk teázáskor a tanáriban.
Leslie megszorította az ura karját.
– De tényleg jól nézel ki – mondta. – Azt hiszem, kedvelni fogod ezt a
helyet.
– Kedvelem. És remélem, kedvelni fogod te is.
– Ha te itt boldog vagy – felelte az asszony – én is boldog leszek. – Mégis
volt valami a hangjában, egy alig észrevehető hangsúly, amely kételyre,
vonakodásra, a félelem árnyékára utalt.
Amikor beértek az ebédlőbe, amely már tele volt fiúkkal, abból, ahogyan a
srácok a ficánkoló kutyust pórázon vezető Caroline-ra néztek, Strand
megállapíthatta, hogy a műtét valóban sikeres volt. Észrevette, hogy Caroline
járása is megváltozott. Talán leginkább a rátarti szó illett volna rá.
 Ebédnél Hazen örömmel tapasztalta, hogy egy olyan fickó mellé ültették,
akit ismert Washingtonból, s akinek valami köze volt az olajlobbyhoz, így
aztán élénk beszélgetésbe merültek. Ebéd után Strand visszakísérte Leslie-t a
házba, mert az asszony aludni kívánt egyet, Hazen, Caroline és Conroy pedig
átsétáltak a futballpályára.
– Biztosan nem akarod, hogy veled maradjak? – kérdezte Strand, amikor
Leslie levette a cipőjét, és ledőlt az egyik ágyra.
– Lesz még időnk bőven – felelte Leslie. – Biztosan megsértődnének, ha
nem néznéd a játékukat. Nekem pedig mára éppen elegendő volt ennyi
találkozás.
Strand homlokon csókolta az asszonyt, aztán a pályára indult. A fedetlen fa
lelátón legalább ezer ember szorongott, de Hazen fenntartott Strandnek egy
helyet Caroline mellett. Hazen és Conroy a kislány másik oldalán ültek. A
mérkőzés már elkezdődött, de Hazen szerint semmi érdekes nem történt.
– Melyik Romero? – kérdezte.
Strand végigpillantott a kispadon. Az egyik végén, magában, a többi
játékostól elkülönülve ült Romero előrehajolva, a két keze lazán a két térde
között, és egyszer sem nézett a pályára, mintha semmi köze nem lenne az ott
történtekhez.
– A 45-ös – felelte Strand.
– Atyám, de parányi – ámult Hazen. – A többi srác mellett úgy néz ki, mint
akinek óvodában lenne inkább a helye. Biztos vagy benne, hogy nem vicc ez
az egész?
– Az edző igazán komolyan veszi a fiút.
– Az edző nyilván szadista – mondta komoran Hazen. – Biztosítást kell
kötnünk a fiúra, kórház, orvos meg esetleg temetés.
– Ez az egyetlen módja, hogy valamit valaha is visszakapj abból, amit
beleínvesztáltál – mondta Strand, akinek eszébe jutott az ötszáz dolláros
számla a Brooks fivéreknél meg a heti tízdolláros zsebpénz.
Hazen Caroline-ra vigyorgott, amikor Strand ezt mondta, mintegy tréfára
vette. Miután kimondta azonban, maga Strand nem volt olyan biztos benne,
hogy tréfának szánta.
A csapat gyöngén játszott, sokat ügyetlenkedtek, helyzeteket hagytak ki,
rosszul passzoltak, a rúgásaik elakadtak. A hátuk mögött egy fickó, akinek a
fia szélsőt játszott, és kétszer egymás után lekésett a labdáról, egyre csak azt
mondogatta:
 – Mit várnak az évad első meccsén?
Bármilyen volt is a játék minősége, kellemes volt ott ülni a meleg, kora
őszi napsütésben, és nézni, ahogyan gyors lábú ifjú emberek száguldoznak az
illatos pázsiton. Nyoma sem volt itt a profi futball vagy a nagy nevű
egyetemek közötti mérkőzések vadságának, büntetést csupán lesállásért vagy
az engedélyezettnél hosszabb ideig tartó labdatartásért kellett adni, s amikor
egy ütközésnél a Dunberry egyik játékosa egy pillanatra a földre került, a
srác, aki nekiment, aggódva térdelt mellette, amíg az föl nem ült. Caroline,
ölében a fickándozó kutyussal hűségesen biztatta a Dunberryt, és kihívóan
mosolygott azokra a fiúkra a másik iskolából, akik megfordultak, és
jóindulatúan megpróbálták lehurrogni.
– Add meg a nevedet meg a telefonszámodat – mondta az egyik fiú –, majd
elszámolunk egymással.
– Kérdezd meg apámtól – bökött a hüvelykujjával Strand felé Caroline –,
itt tanít.
A fiú nevetett.
– Elnézést, uram – mondta. – De a Sportházban már lesz papírom meg
ceruzám.
A teát a Sportházban szolgálták föl mérkőzés után mindkét iskola
diákjainak meg a szülőknek. Strand biztos volt benne, hogy a fiú meg fog
jelenni papírralceruzával, mire ő örömmel közli majd vele, hogy Caroline
három nap múlva Arizonában lesz.
Sok pontot szereztek a csapatok, s az utolsó negyed vége felé a másik
iskola vezetett huszonhat huszonkettőre. Már mindkét csapat tartalékosai
álltak, biztatták a társaikat, csak Romero ült még mindig, s továbbra is a
kezét bámulta. Amikor a füttyszó jelezte, hogy már csak két perc van hátra, az
edző odament Romeróhoz, és beszélt vele. Romero lustán fölállt, föltette a
sisakját, és kikocogott a pályára.
Romero biztonsági helyzetet foglalt el a saját húszyardos vonalukon, a
keze lezseren a csípőjén. Amikor jött a lövés, és a szélsők Romero felé
rohantak, kicsit zsonglőrködött a labdával, aztán ledobta. A nézők
fölhördültek, amint a labda szeszélyesen pattogni kezdett az oldalvonal felé,
Romero a nyomában, az ellenfél vörös mezesei pedig őt üldözték. Aztán
Romero hirtelen megragadta a labdát, és megtorpant. Két ellenfele
tehetetlenül röpült el mellette. Romero most a labdával majdnem saját
gólvonalukig menekült, s amikor már úgy látszott, szerelik, hirtelen
megpördült, és cselezgetve a túlsó oldalvonal felé kezdett futni. Kicselezett
még egy védőjátékost, Rollins éppen jókor blokkolt, és Romero egyszeriben
tisztán futhatott az ellenfél vonala felé, a közelében senki, a vörösök jócskán
lemaradva mögötte. Átment a gólvonalon, az utolsó tíz yardon megvetően
még lassított is, megállt, és nemtörődöm mozdulattal ledobta a labdát.
– Én marha! – harsogta túl az éljenzőket Hazen. – Azt hittem, egy diákot
küldök Dunberrybe, és kiderül, hogy egy nyulat küldtem.
Romerót körülfogták a csapattársai, a hátát paskolták, a kezét szorongatták,
ő meg inkább csak tűrte a dicsérő gesztusokat, semmint hogy elismerje őket.
Csak amikor már a kispad felé indult, de Rollins elkapta, és fölemelte, mint
egy kisgyermeket, akkor engedett meg magának egy mosolyt.
Amikor lement a pályáról, egyetlenegyszer, lazán a lelátó felé intett, de
akkor sem nézett az állva tapsoló emberekre. Lassan kocogott a padhoz, és
visszaült ugyanoda, a végére, ahol szinte az egész mérkőzés alatt helyet
foglalt. Levette a sisakját, és újra a két térde között lógó két kezét bámulta.
Amikor a csapatok fölsorakoztak a gól után, s az edző odament hozzá, és
megveregette a vállát, Romero rá sem nézett.
A kezdőrúgás hosszú volt, s már csak egy utolsó bedobásra maradt idő,
így a végeredmény huszonhat-huszonhat lett. Romero a Sportházba sietett
zuhanyozni és átöltözni, mielőtt elérhette volna a diáktársak tömege, akik a
nyomába eredtek.

A Sportházban asztalokat és székeket állítottak föl, egy hosszú-hosszú

büféasztal roskadozott az apró szendvicsektől és süteményektől, mögötte
pedig tanárfeleségek álltak, hogy teát töltögessenek. Strand és Hazen leültek
az egyik asztalhoz, Caroline és Conroy elmentek teáért. Strand mosolyogva
nézte, hogy a fiú, aki a meccsen Caroline címét kérte, a lány nyomába ered,
és az asztalhoz kíséri.
A szülők meg a diákok csoportjai csöndesen csevegtek, mindenki osztozott
a jól sikerült délután örömében.
Amint elnézte a szívélyes és derűs, középkorú férfiak meg jól ápolt
asszonyaik udvarias gesztusait, Strandnek hirtelen az az érzése támadt, hogy
valamilyen be nem vallott kötelék fűzi valamennyiüket Russell Hazenhez. Ők
voltak a bankárok, a kereskedelem és az ipar urai, a testületek elnökei, a
dolgokat a háttérből mozgatók, a törvények hozói és tolmácsolói, a hatalmas
vagyonok és intézmények irányítói, a politikai győzelmek tervezői, akikre
szenátorok és törvényhozók hallgatnak, fiaik pedig annak az osztálynak a
trónörökösei, amely Amerikában nem ismeri el osztálynak magát, ám
amelyben Romero rögtön fölismerné azt, amit a régi rómaiak lovagrendnek
neveztek.
Ami a tanárokat illeti, férfiakat és nőket egyaránt, ők leginkább a művelt
rabszolgákra emlékeztettek, akiket azért vittek a kapitóliumra, hogy az
erényekre, a vitézségre meg a kormányzás tudományára okítsák a kivételezett
ifjakat.
Amikor az iskola diákjai vagy vendégei elmentek az asztal mellett, Strand
többször hallotta elismerően emlegetni Romero nevét. Strand nem tudta
eldönteni, ez a dicséret most a gladiátornak szól-e, aki azon a délutánon
tündökölt az arénában, vagy netán azt szándékozik jelezni, hogy a lovagrend
néha hajlandó befogadni az erre érdemes barbárokat.
Türelmetlenül csóválta meg a fejét, csöppet sem tetszettek a tulajdon
gondolatai, és fölállt üdvözölni Johnsont, a futballedzőt, aki mosolyogva
közeledett az asztalhoz. Strand bemutatta az edzőt Hazennek, aki szintén
fölállt.
– Csak az a kár, hogy a győztes pontot már nem tudták megszerezni –
mondta Hazen.
Az edző vállat vont.
– Én mondom, uram, elégedett vagyok a döntetlennel is. Az a fiú nem
semmi, igaz? Azt hittem, nyomban kihajítom a csapatból, amikor futni kezdett
a saját gólvonalunk felé. – Nevetett. – De a legnagyobb siker a siker, nem
igaz? Még két-három ilyen elfutás, és Strand barátunk házát Malson-házról
Romero-rezidenciára fogják átkeresztelni.
– Őszintén szólva, Mr. Johnson – mondta Hazen –, Mr. Strand meg én
kíváncsibbak vagyunk arra, hogyan viszonyul a fiú a tanulmányaihoz, mint
hogy mire képes a futballpályán. Mit hallott róla a tanáraitól?
– Nos – felelte Johnson – mi, edzők odafigyelünk rá, hogyan tanulnak a
fiaink. Mi nem tartozunk azok közé az iskolák közé, ahol elnézik, ha a jó
sportoló lemarad a tanulásban. Mind ez ideig, ezt örömmel mondhatom,
Romeróval semmi baj. Rendkívül intelligens, mondják, és mindig tökéletesen
fölkészül az órákra. Kissé vitatkozó természetű, mint bizonyára tudja… –
mosolygott Johnson. – De mindig udvarias, és igen okosan adja elő az
álláspontját. No persze a háttere… hm… meglehetősen eltér a Dunberry
tanulóiétól, így a tanárai tudják, hogy kissé amolyan adok-kapok alapon kell
kezelni, de meg merem kockáztatni, hogy ha úgy folytatja, ahogyan kezdte,
nincs miért aggódni. Eltekintve attól, hogy szemlátomást nem érdekli, hogy az
iskolatársai és a csapattársai kedvelik-e vagy sem, és Rollinson kívül
láthatólag nem igényel más barátot.
– Majd beszélek a fejével – mondta Hazen. – Allen, intézkedj, hogy ma
velünk vacsorázzon. A városi fogadóban, ahol megszálltam, egészen tűrhető
a konyha, és más légkörben talán kissé fölenged az a gyerek. Aztán kíváncsi
lennék, mi a véleménye róla Caroline-nak. Fogalmam sincs, hogyan reagál az
olyan lányokra, akiket… hm… szelídebben neveltek, mint azokat a lányokat,
akikhez szokva van.
Strand arra gondolt, vajon mit szólna Hazen, ha mesélne neki a
sztriptíztáncosnőről meg a New Havenben töltött délutánról.
– Ami azt illeti – mondta –, nem láttam soha lányokkal sem itt, sem New
Yorkban, de Mrs. Schillernek, a házvezetőnőnknek ő a kedvence. Romero
úgy bánik vele, mint valami úri hölggyel, ami a többi fiúról nem mondható el.
Ráadásul Romero a legrendesebb fiú, akivel az iskolában eltöltött, hosszú
évei alatt dolga akadt.
– Szerintem ez jó jel – állapította meg Hazen. – Szerinted?
– Szerintem is – felelte Strand. – Nagyon jó jel.
Közben a két csapat tagjai is megérkeztek, frissen és kipirultan a
zuhanyozástól, és farkaséhesen tódultak a büféasztalhoz.
– Látod valahol? – kérdezte Hazen. – Ha igen, magam hívom meg.
– Nem hinném, hogy itt van – jegyezte meg Johnson. – Ő távozott elsőként
az öltözőből, és hallottam, amikor odaszólt Rollinsnak, hogy a házban
találkoznak. A teadélutánok nyilvánvalóan nem tartoznak a kedvenc
időtöltései közé.
Strand látta Rollinst, aki szendvicsekkel megrakott tányérral lépett el a
büféasztaltól, és intett neki, hogy jöjjön oda. Rollins kissé zavartan jött, hogy
torkosságon kapták, s kezével tréfásan eltakarta a tányérját.
– Rajtakapott, uram. A friss levegőtől mindig megjön az étvágyam.
– Rollins – mondta Strand –, ez itt Mr. Hazen. Döntő szerepet játszott
abban, hogy Romero barátja idekerült Dunberrybe.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram – tette az asztalra a tányérját Rollins,
és megszorította Hazen kezét. – Legalábbis ma délután ön az iskola
legnépszerűbb vendége.
 – Gratulálok a mérkőzéshez – mondta Hazen.
– Köszönöm, uram. Nem győztünk, de nem is veszítettünk. Legközelebb
majd jobbak leszünk.
– Igazán szépen blokkolt, amikor Romero elfutott – szólt közbe Johnson. –
Mit gondol, bajban lett volna a fiú, ha nem segít?
– Tudja, edző úr – vigyorgott Rollins –, nekünk, játékosoknak meg kell
mutatnunk az úriembereknek, hogy mi segítjük egymást.
– Rollins – szólt rá élesen Johnson –, igazán fölhagyhatnának már ezzel az
ostoba tréfával, maga meg Romero. Elég volt belőle.
– Elnézést, edző úr – mondta csöndesen Rollins. – Majd megmondom neki.
– És a szendviccsel megrakott tányérjával a csapattársaihoz indult. Rollins, a
pompás blokkoló, gondolta Strand, az éjszakai csokoládéfaló, a lovagrend
újabb tagjelöltje.
 HARMADIK RÉSZ

1
Amióta visszatért Arizonából, Leslie ma este először nincs velem.
New Yorkban van, ahová fölutazik minden szerdán, hogy órát adjon
tanítványainak. Mostanáig mindig visszajött az órák után kocsival, és
jobbára tizenegyre ért ide a hosszú út után. Ezúttal az iskola
elöljárójánál fog aludni, és holnap reggel korán kel, hogy a délelőtt tíz
órai órájára ideérjen. A vasúti összeköttetés nem megfelelő, így a
Hazentől kölcsönkapott vén furgonnal kell kocsikáznia ide-oda. Leslie
még mindig idegesen vezet, s a napi két út túlságosan soknak bizonyult
számára, mindig csomóra kötött idegekkel és erős fejfájással jött meg
az éjszakai forgalom vakító fényeitől. De nem csupán az utazás
idegesíti. A fiúk nyüzsgése körülöttünk, a harsányan kirobbanó
kamasznevetés, a kiáltozás a televízió előtt a társalgóban, a játékos
bokszolás puffanásai, a konzervzene vinnyogása fájdalmasan
tükröződik a szeme körötti merevségben, a vonalakban a szája
sarkában, és gyakran él aszpirinnel, és naponta nyugtatóval, amelyet
az iskola orvosa írt föl neki.
Magam sem tudom eldönteni, jó-e, hogy megtartotta a tanítványait a
városban, vagy sem. Tudom, hogy ösztönzőleg hatnak rá, és azt mondja,
hogy az egyik, tizenkét éves kislányból koncertező zongoraművész is
lehet. Ha erről a kislányról beszél, a hangjában olyan öröm cseng,
amely manapság ritka nála. A Dunberryben tartott órái lehangolják.
Azt mondja, egyetlen fiú sem akad, akit bármi is érdekelne a rock meg a
diszkózenén kívül.
Még az ilyen késő esti órákban is, amikor már csöndes a ház,
nyugtalanul szokott járkálni, a bútorokat tologatja, hervadt virágokat
dob ki, könyvekben és képeslapokban lapozgat, majd idegesen ledobja
őket. Zongorázni csak tanítási időben szokott, amikor a fiúk nem
tartózkodnak a házban. A szabadidejében eljár festeni, de
összemaszatolt vászonnal tér haza, és utálkozik azon, amit művelt.
 A lakásunk még mindig csupasznak és átmenetinek látszik. Leslie
még nem akasztotta ki egyetlen képét sem. Azt mondja, nem szeretné, ha
bármelyik fiú vagy tanár azt hinné, művésznek képzeli magát, bár
szerintem nem ez az igazi ok. Én úgy látom, mintha állandóan készen
állna a menekülésre, holott nyilvánvalóan nem gondol erre, s a
festményei a falon a nem kívánt állandóságot jelképeznék.
Az egyik New York-i látogatása alkalmával Linda Robertsszal
ebédelt, aki elmondta, hogy Franciaországba utazik egy hétre vagy tíz
napra, és hívta Leslie-t, hogy kísérje el. Azt mondtam, az iskola
biztosan elengedné, és az utazás jót tenne neki, mire azt felelte, szó sem
lehet róla. Amikor megpróbáltam rábeszélni, türelmetlenül kérdezte,
vajon szabadulni akarok-e tőle. Persze tiltakoztam, hogy ez ostobaság,
de – bármennyire gyűlölöm is beismerni – rövidke távolléte valóságos
megkönnyebbülés számomra. Lehetővé teszi, s én élek is vele, hogy
nyugalomban elmélkedjek, hogy elüldögéljek az íróasztalomnál itt, a
szobában, s eltűnődjek az ősz apró eseményein.
Azon az estén, amikor Romero bemutatkozott a Dunberry
csapatában, valamennyien a fogadóban vacsoráztunk, ahol Hazen és
Conroy megszálltak. Romero rendesen felöltözve, nyakkendőben ült
Caroline mellett. Szemlátomást erősen érdeklődtek egymás iránt, és
Hazen ugyan néha átható pillantást vetett rájuk, hagyta őket kettesben
társalogni. Másnap reggel, mielőtt New Yorkba indultak Leslie-vel és
Caroline-nal, kijelentette, hogy elégedett volt Romero viselkedésével, s
kérte, hogy tudakoljam meg Caroline véleményét a fiúról. Az indulásuk
előtt nem nyílt alkalmam beszélni Caroline-nal, de megkértem Leslie-t,
tudjon meg mindent, amit lehet.
Még nem érkezett meg a bútorunk New Yorkból, ezért Leslie-vel egy
ágyban kellett aludnunk, de azok után, ami Tours-ban történt,
szigorúan minél távolabb feküdtünk egymástól. Nem beszéltünk róla,
bár mindketten tudtuk, hogy muszáj valamiféle végleges döntésre
jutnunk a nemi étvágyunkat illetően, és lehetetlen úgy tennünk, mintha
az absztinencia nem változtatta volna meg a házasságunk jellegét.
Ezzel együtt reggel egymás karjában ébredtünk.
 Letette a tollat. Több mint egy órája írt már a vén íróasztalnál, a
tanulólámpa fényében. Fáradtan, összegörnyedve ült a széken, de tudta, hogy
úgysem képes elaludni, s így kibámult az ablakon.
A novemberi sötétségben szállingózni kezdett az első hó. A ház többi része
már sötétbe borult, végre elült a rádiók, a kazetták meg a fiúlábak zaja Strand
feje fölött. Amikor Leslie otthon volt, az asszony alig várta az áldott percet,
amikor a zűrzavar végre elcsöndesedett. Ezekben az órákban Strand általában
csak üldögélt, olvasgatott, vagy a tűzbe bámult, amely elvette az őszi
éjszakák élét.
Strand most mintha autót hallott volna megállni a ház előtt. Úgy hallatszott,
mintha a vén Volkswagen lett volna az, amellyel Leslie járt. Strand fölugrott,
és az ablakhoz sietett. Hátha Leslie meggondolta magát, és mégsem tölti az
éjszakát New Yorkban. De nem volt ott semmiféle kocsi, csak a hó meg a
széljárta park. Strand sóhajtva ment vissza az íróasztalhoz.
Azon az estén hallotta ezt a zajt, amikor Leslie visszaérkezett Arizonából,
s ő szinte futott elé, hogy üdvözölje. Rohantak egymás karjába, emlékezett
vissza, azzal sem törődtek, látják-e őket a fiúk. Leslie ragyogott az örömtől,
hogy ismét együtt vannak, és látszott az arcán, hogy az utazás jól sikerült.
A pamlagon ültek, ő átkarolta az asszony vállát, s Leslie még éjfél után is
mesélt, hogy milyen volt Arizonában,
– Caroline azt mondta, biztosan jól fogja érezni magát. Tetszik neki az
iskola – nagyon szép, csöppet sem emlékeztet a City College-ra –, s a vele
egy hálóteremben lévő lányok kedvesek és barátságosak. Csak beszélgettünk
és beszélgettünk, vég nélkül. A tény, hogy néhány napig kettesben lehettünk, s
a család többi tagja nem kötötte le a figyelmemet, megnyitott valamiféle
gátat. Talán gyakrabban kellett volna ezt tennünk, mindkettőnknek, mind a
három gyerekkel.
– És miket mondott?
– Például azt, hogy nagy hatással volt rá ez a te Mr. Romeród.
– Russell ezt örömmel fogja hallani. – ő már nem örült annyira. – És mi
ragadta meg benne? – Az az őrült elfutás a futballpályán?
– Azt meg sem említette. Viszont szerinte az a fiú gyöngédebb és
szemérmesebb a legtöbb fiúnál.
– Ez Romerónak is újdonság lesz – mondta szárazon Strand.
– Caroline úgy érezte, Romero nem akar olyan lenni, mint az osztálytársai.
– Ilyen veszély nem fenyegeti.
 – Számára úgyis lehetetlen lenne, mondta Romero Caroline-nak. De – tette
hozzá – valami lesz belőle. Még nem tudja, micsoda, de valami. Ebben az
iskolában szinte az összes fiú sínen van, mondta Carolinenak… Caroline
szerint gúnyosan… Számukra mindent előre elterveztek – a Harvardra vagy a
Yale-re mennek, aztán közgázra, majd a papa cégéhez, ügyvédek lesznek,
bankelnökök, beszállnak a nagy üzletbe, aztán ötvenöt évesen
visszavonulnak, és attól kezdve golfoznak. Csakhogy, mondta, mindegyik
számíthat valami nagy meglepetésre. Neki viszont van egy előnye
mindegyikükkel szemben: őt már semmi sem lepheti meg. Neki pedig
megtanítják majd az összes trükköket…
– De kik? – kérdezte Strand.
– Erről nem beszélt Caroline-nak. Csupán annyit mondott, hogy le fogja
körözni őket a saját pályájukon, de a maga módján. Caroline szerint mindezt
igen nagy meggyőződéssel adta elő, mint aki már igen régen rágódik ezen, de
először nyílt rá alkalma, hogy beszéljen róla.
– Ebben tévedett – közölte Strand. – Én is kaptam már belőle egy kis
adagot. Nem pontosan ezt, de nagyon hasonlót. –Visszaemlékezett a
beszélgetésükre a gotokról.
– És ő is szépen meg fogja köszönni, hogy kitanították, mondta. Ahogyan a
fellahok Algériában, akik a Sorbonne-on tanultak, aztán kirúgták az országból
a franciákat, vagy a dörzsölt arab srácok, akik a Harvardon vagy Oxfordban
végeztek, de mihelyt ismét fölöltötték sivatagi humuszukat, arra
kényszerítették a briteket meg az amerikaiakat, hogy könyörögjenek nekik az
olajért.
– És erről a kedves fejtegetésről mi volt Caroline véleménye?
– Azt mondta a fiúnak, hogy szerinte csak megjátssza magát az ő kedvéért,
hogy ezt az egészet biztosan olvasta valahol, és most ezzel akar felvágni.
– Ez nyilván hízelgett Romerónak – jegyezte meg Strand.
– Caroline úgy mesélte, Romero erre komoran nézett rá, s már azt hitte,
rögtön föláll, és elmegy. De nem tette. Inkább kijelentette, hogy persze,
olvasta valahol, hiszen ő maga vetette papírra, miután egy hetet töltött az
iskolában, és föltette magának a kérdést, miért is van itt. Abban az egyben
már akkor biztos volt: nem azért, hogy futballozzon.
– Valószínűleg igazat mondott – közölte Strand – és tényleg ő írta. Nagyon
is jellemző rá.
 – Aztán megkérdezte Caroline-tól, hogy hová megy iskolába, és amikor
Caroline mesélt a sportösztöndíjról, Romero nevetett. Két világcsavargó, ezt
mondta. És hozzátette, hogy ő tudja, mi elől menekül. De mi elől menekül
Caroline? Aztán hozzátette, hogy a sikere ellenére is a legszívesebben
otthagyná a csapatot, ha nem lenne benne a barátja, Rollins. A játékok
gyerekeknek valók, mondta.
– Johnson nem zokogna, ha otthagyná a csapatot – állapította meg Strand.
– Ki az a Johnson?
– A futballedző. Romero fűnek-fának terjeszti, hogy nincs semmi
fantáziája, és ez visszajutott Johnsonhoz.
– Tudom, hogy szerinted Romero problémás fiatalember – folytatta Leslie
–, de Caroline-t még soha senkiről nem hallottam így áradozni. Azt mondta,
ez volt élete legizgalmasabb estéje, és amikor visszaért ide vacsora után,
leült, és megpróbált leírni mindent, amire csak emlékezett.
Még egy naplóíró a családban, gondolta Strand. Talán ez a betegség
örökletes.
– Caroline szemlátomást jól emlékezett minden egyes szóra.
– Ez még semmi – folytatta Leslie. – Amikor Caroline elmondta, hogy
állatorvos akar lenni, Romero azt felelte, nem a megfelelő fajt próbálja
megmenteni. Ő tudja, hol kellene Caroline-nak praktizálnia végzés után: az ő
egykori lakóhelyén, Manhattanben. Mert ott csak úgy hemzsegnek a kétlábú
állatok, és mind beteg. Ott sokkal több hasznát vennék, mint az állatklinikán,
ahol féregirtót fog fölírni pekingi palotakutyácskáknak. Caroline már azt
hitte, a fiú gúnyt űz belőle, amikor Romero nagyon komolyan megkérdezte,
írhat-e majd neki. Caroline megkérdezte, miről írna, mire Romero azt felelte,
politikáról, gyilkosságokról, panamákról, szegénységről, az emberek
bőrszínéről, a történelem hazugságairól, a napalmról, a hidrogénbombáról…
Amikor te ennyi idős voltál, hallottál-e egyetlen ilyen korú kölyköt is így
beszélni?
– Nem – felelte Strand –, más időket éltünk.
– Romero azt is hozzátette, hogy majd gyakorolni fog, és talán ír Caroline-
nak egy-két szerelmes levelet is.
– A disznó.
– Jaj, Allen, csak egy kölyök, aki okosabbnak szeretné mutatni magát egy
csinos kislány előtt, mint amilyen valójában. És mire ismét találkozhatnak,
egymás nevére sem fognak emlékezni.
 – No és Caroline mit mondott, mármint a szerelmes levelekről?
– Azt felelte Romerónak, szerinte nagy bajt nem okozhatnak. – Leslie
mosolygott, mint aki örül, hogy szégyenlős lánya végre kezd beletanulni a női
praktikákba. – A kollégiumban már levél várta tőle Caroline-t. Nem volt
rajta se dátum, se megszólítás. Szóról szóra az állt benne, amit vacsora
közben az algériaiakról előadott. Még alá sem írta. Caroline megjegyezte,
életében ez az első szerelmes levél, amelyet kapott. Persze nevetett a dolgon,
de kijelentette, hogy a levelet elteszi, és mindig meg fogja mutatni a fiúknak,
hogy emelje a társalgás színvonalát, ha a szokásos ostobaságokkal
próbálkoznak nála. – Leslie a homlokát ráncolta. – Őszintén remélem, hogy
nem lesz túl kacér. Az iskola egész területén majd kiesett a fiúk szeme,
bárhol megjelent.
– Te akartad, hogy megoperálják az orrát – mondta Strand.
– A kockázatot vállalnunk kell – felelte Leslie, de nem könnyedén.
Megrázta a fejét, mintha szabadulni akarna a félelmeitől a lányával
kapcsolatban. – Legalább tízszer meg fog változni, mielőtt újra látjuk.
– Eleanorról egy szót sem szóltál – mondta Strand. Arizona után Leslie
néhány napra Georgiába repült az ifjú párhoz. – Boldog?
– Nagyon – felelte Leslie –, amennyire meg tudom ítélni. Bár a város
nevetséges.
– Leslie, drágám – mosolygott Strand –, te jóformán minden helyről ezt
mondod, kivéve New Yorkot.
– Bostonra vagy San Franciscóra nem mondtam, de még Atlantára sem –
védekezett Leslie.
– Minden, egymilliónál kevesebb lakosú városról. De nem a városról
kérdeztelek, hanem Eleanorról és Giuseppéről.
– Szemlátomást élvezik a munkájukat – mesélte irigykedve Leslie. – Úgy
érzik, százszázaléknyit javítottak a lapon, és napi minimum tizenhat órát
dolgoznak. Egy jókora vén házban élnek, amely szinte összeomlani látszik.
Amolyan keresztezése a filmezéshez előkészített Tobacco Roadnak meg
valami polgárháború előtti ültetvénynek. Eleanor szerint friss házasoknak
tökéletes. Ha valamiért összevesznek, olyan messze alhatnak egymástól, hogy
legföljebb rövidhullámon tudnának érintkezni. Csak rohamokban tudtunk
beszélgetni. Valahányszor asztalhoz ültünk, megszólalt a telefon, s az
egyiküknek el kellett rohannia elintézni valamit. Én megőrülnék, de ők
szemlátomást mindketten élvezik. Amikor megpróbáltam kideríteni, hogy a
lap nyereséges-e vagy veszteséges, nyomban témát változtattak. Viszont úgy
látom, megőrülnek egymásért, és ez a lényeg. – Kibújt Strand ölelő karjából.
– Te jó ég, biztosan elmúlt éjfél. Van melegvíz? Meg kell fürödnöm, egész
nap utaztam.
– Van. Legalábbis azt hiszem. Nem innál előbb valamit, hogy
megünnepeljük a hazaérkezésedet?
– Talán fürdés után. Majd szólok, ha végeztem. – Megcsókolta a férfit. –
Hiányoztam?
– Mit gondolsz?
Nevetett, bement a fürdőszobába, és Strand máris hallotta a víz
csobogását.
Amikor néhány perc múlva bement, Leslie már az ágyban feküdt, kikefélt
haja fénylett a párnán. Strand levetkőzött, ágyba bújt, odahúzódott a
feleségéhez. Simogatni kezdte, de Leslie szelíden elhúzódott.
– Félek, drágám – mondta. Strandnek nem kellett megkérdeznie, hogy
mitől; dr. Prinz őt is figyelmeztette. De ha betartotta is dr. Prinz utasításait, s
egyszerre kényeztette magát és mondott le bizonyos élvezetekről, akkor is
elfogták néha váratlan fáradtságrohamok, amikor alig volt képes
végiggyalogolni az iskola területén vagy kiállni az osztály elé.
– Persze – felelte, és az ágy túlsó végébe húzódott. Ez agyrém, gondolta.
Holnap a másik szobában fogok aludni.
Ettől kezdve, anélkül hogy beszéltek volna a dologról, minden este Jimmy
keskeny, régi ágyát vetették meg neki a másik szobában.

Nos, gondolta, amint ott ült az íróasztalnál, és emlékezett a tűz előtt, az az

este mégis szép estéje volt a házasságunknak.
Sóhajtott, fölállt, nyújtózott egyet, egy hasábot tett a tűzre, mert még nem
tudott volna aludni, és kiment a konyhába, ahol vizes whiskyt töltött magának.
Az itallal visszament a nappaliba. A feje fölött lépéseket hallott. A vén
faház nyikorgott és nyögött, gerendái minden mozgást elárultak. Strand biztos
volt benne, hogy a fiúk lámpaoltás után még bőven közlekednek. Nem akarta
megtudni, mit takar ez az éjszakai forgalom. Talán egy tilalmas cigarettát,
kézről kézre járó marihuánás csikket, homoszexuális kísérleteket, a
becsempészett szeszes ital elfogyasztását, esetleg többé-kevésbé ártalmatlan
dumapartit. Az elhivatott és lelkiismeretes tanár, gondolta, a lehető
legnagyobb titokban fölosonna, rajtakapná a bűnösöket tinédzser bűntetteiken
és illő büntetéssel sújtaná őket. De hogy ebben a korban mi lehet az illő
büntetés bármely bűnre, nehéz lett volna kitalálni. Az állami iskolában
legalább tanítás után nem rá tartozott, mit művelnek a diákjai. Most úgy
döntött: ameddig a gondjaira bízott legények nem gyújtják föl a házat, a
jóindulatú vakság fölöttébb hasznos. Nem kérdezte meg a többi tanárt, hogy
ők hogyan tartanak rendet, azok meg nem adtak önként tanácsot. Eltöprengett,
vajon mit tartana a viselkedéséről egy etoni vagy harrow-i tanár, hiszen
tudomása szerint ott még most is divat a vesszőzés. Vajon az ottani
pedagógusok merészen fölmennének, védve a rendet, és kiosztanának ennyi
botütést a dohányzásért, annyit az ivásért, és valamennyit a lámpaoltás utáni
beszélgetésért? Hát a pederasztiáért mennyi jár? Az olvasmányai szerint
semmi. Eredj, s cselekedj te is imigyen. A gondolattól Strand elmosolyodott.
Az ő fia sem volt idősebb a házban lakó némelyik fiúnál, és Strand sosem
büntette, hacsak nem kemény szóval, de azzal is ritkán. Ha Jimmy
Dunberrybe vagy Etonbe vagy Harrow-ba járhatott volna az állami
középiskola helyett, vajon akkor is nyakig merült volna a szakállas gitárosok
és orgiázó, milliomos rocksztárok világába, akik közül a legtöbben a
harmincadik évüket sem élik meg, mert végez velük a kábítószer, az ital vagy
az altató?
Az íróasztalra tette a whiskyt, leült, habozott, majd fölvette a tollat, és írni
kezdett.

A különbségen töprengtem az angol nyelvterület régi oktatási

rendszere meg a mai, engedékeny rend között, amelyben a diákok
bizonyítványt kaphatnak a legcsekélyebb tudásért, amelyet oktatói elme
csak el tud képzelni. Ha a költőkre, filozófusokra, államférfiakra és
katonákra gondolok, akiket a régi brit rendszer vagy a gyarmati
időkből fönnmaradt, egyházi szellemű kollégiumok neveltek az Egyesült
Államokban, nehéz elhinnem, hogy teszünk annyi hasznosat
gyermekeinkért, amennyit az őseink tettek az ő utódaikért. Az angol
iskolák helyet találtak a különcöknek; mi találunk-e helyet a
tudósoknak? Úriembereknek? Költőknek? Érdemes lenne megvitatni a
témát Romeróval. Vagy menjek egyszerűen az igazgatóhoz, és mondjam
meg neki, hogy a fiú veszélyes, mindannyiunkat fenyeget, és rúgassam
ki most rögtön? Tudom, hogy nem fogom megtenni. Engem is
megfertőzött, ahogyan Russell Hazent az a liberális babona, amely
minden tapasztalat ellenére arra kényszerít minket, hogy kincseinket és
jó szándékunkat a saját arabjaink, fellahjaink kiművelésére, sőt
fölfegyverzésére fordítsuk. Erről nem fogok társalogni a tanárok
délutáni teáján. Én vagyok az, aki kilóg a sorból, s amikor az állami
iskolában töltött pályafutásomról érdeklődnek, úgy beszélnek, mintha
olyan embernek tennének föl kérdéseket, aki az élete javát a fronton
töltötte.
Azért általában véve jó emberek, hiányzik belőlük az a
nagyravágyás, amely gyakorta ellenszenvessé tesz embereket.
Maga a nagyravágyás szó is végeláthatatlan töprengés forrása. A
múlt héten fölhívott Hazen, látszólag azért, hogy elnézést kérjen,
amiért nem tud lejönni, és megnézni, hogy boldogulok. Azt feleltem,
nem teljesen őszintén, hogy minden csodálatosan alakul. Erre közölte,
hogy beszélnie kell velem egy kis problémáról. Nem a válásával
kapcsolatos gondokról volt szó, nem is a szép párizsi ügyvédnőről,
ahogyan pedig gyanítottam, hanem Eleanorról és Gianelliról.
Elmondtam, hogy amikor Leslie meglátogatta őket, úgy látta, nagyon
jól vannak. Hazennek más volt a véleménye. Beszélt a barátjával, a
kiadóval, aki figyelmeztette, hogy a két fiatal túlságosan nagyratörő,
olyan dolgokat változtatnak meg, amelyek fél évszázadon át népszerűvé
tették a lapot, tapasztalt szakembereket küldenek el, mindentudó
taknyosokat hoznak a keleti újságíró-iskolákról, önkényeskedésükkel
magukra haragítják a városiakat. Eleanort, úgy tetszik, az uránál is
hibásabbnak tartják. „Azt mondják rá, hogy az orránál fogva vezeti a
férjét", mondta Hazennek a kiadó. És panaszkodik, hogy vele úgy
bánnak, mint holmi törékeny, múlt századbeli relikviával. Talán túloz,
mondta Hazen, mégsem ártana, ha figyelmeztetnéd őket, legyenek kissé
türelmesebbek.
Megígértem, hogy megteszem, amit tudok. Nem mondtam meg neki,
hogy nemigen tudom meggyőzni Eleanort, bármiről is légyen szó.
Amikor letettem a kagylót, önkéntelenül fölsóhajtottam. Ha az ember
fiatal korában, de még később is szegény, rögzíti magában azt a hitet,
hogy a pénz olyan hatóerő, amitől az ember olyan állapotba kerül,
amely a könnyű nyugtalanságtól a rettegésig terjed.
 Sosem voltak illúzióim a gazdagságról, sosem vágytam a vagyon
nyújtotta játékokra és lehetőségekre. Sosem voltam szerencsejátékos,
tudtam, hogy a szerencse sosem fog az ölembe hullani. Hivatást azért
választottam, mert szeretek tanítani, mert vágytam a tanári életforma
nyújtotta szabadságra, mert ez a hivatás tisztességes, ha szerény
megélhetést is látszott biztosítani. Ahogy előbbre jutottam az iskolai
szamárlétrán, a fizetésem arányosan növekedett, és futotta belőle
minden józan szükségletünkre, ráadásul azzal kecsegtetett, hogy amikor
majd nyugdíjba kényszerülök, az öregkor csapásait kielégítő nyugdíj
enyhíti majd. Ahogyan a legtöbb amerikai, nem voltam fölkészülve az
infláció spirálisan növekvő realitására. Azt hittük, Amerikára nem
sújthat le olyan katasztrófa, amilyen az európai országok
középosztályaira. Ennél személyesebb síkon pedig sosem képzeltem
volna, hogy ötvenéves koromban egy kis híján végzetes betegség az
életmódom teljes megváltoztatására kényszerít, s arra, hogy másutt és
radikálisan más szabályok közepette keressem meg a kenyeremet.
Ha a nyugdíjazásomig az állami iskolarendszerben tanítok, egészen
tisztességes nyugdíjat kaptam volna. Normális körülmények között,
habár kisebb lakásba kellett volna költöznünk, föltételezhettem, hogy
kényelmesen, sőt a kényelmesnél valamivel jobban meg tudtunk volna
élni, hiszen jutott volna arra is, hogy meglátogassuk valamelyik
gyermeket akár ezermérföldes távolságra tőlünk. Itt a fizetésem sokkal
kevesebb, mint amennyit a városban kerestem, és bár a házat ingyen
kapjuk, ha új öltönyt kellene vennem vagy új ruhát Leslie-nek, az
bizony aprólékos és nyugtalanító tervezést igényelne részünkről. Leslie
persze nem panaszkodik, de becsapnám magam, ha azt gondolnám,
hogy az arcán látható feszültségnek bizonyos mértékig nem oka a…

Megszólalt a telefon. Strand bután bámult a készülékre. Az ilyen késő esti

hívás ijesztő volt, kivált mert Leslie nem volt vele. Hagyta még kettőt
csörögni a készüléket, mielőtt fölvette, uralkodni próbált remegő kezén.
De csak Russell Hazen volt az. A hangja megnyugtatóan normálisan
csengett.
– Remélem, nem ébresztettelek föl, Allen – kezdte.
 – Éppen az íróasztalnál ültem – felelte Strand –megpróbálom utolérni
magam a munkában.
– Ne vidd túlzásba – intette Hazen. – Egy szívroham éppen elég volt.
– Egyetértek – könnyebbült meg Strand, hogy nem történt baleset, nem kell
megoldani semmiféle válságot.
– Tudod, nagyon sok a dolgom – mondta Hazen. – Most értem haza egy
konferenciáról És minél előbb beszélni akartam veled.
– Mi baj, Russell? – kérdezte Strand, – Megint beszéltél a georgiai
barátoddal?
– Nem. Róla semmi hír, tehát föltételezem, valamivel jobban mehetnek a
dolgok. Az a helyzet… – egy pillanatig habozott –, az a helyzet, hogy most
rólam van szó. Nem igazán fontos, de esetleg téged is érinthet. – Furcsán
nevetett. Mintha zavarban lenne, gondolta Strand. – Emlékszel arra az
emberre az olajipartól... arra a lobbystára, akivel az ebédnél találkoztam,
amikor ellátogattam az iskolába…?
– Igen – felelte Strand.
– Egy kis kellemetlenségbe keveredett. Szenátusi bizottság elé idézték
Washingtonba, amely azt vizsgálja, milyen tisztességtelen nyomást
gyakoroltak a törvényhozókra…
– Még semmit sem olvastam róla az újságokban.
– Még nem jutott el az újságokig. Ám egy barátom, aki olyan pozícióban
van, hogy tudhat a dologról, bizalmasan informált.
Strand önkéntelenül arra gondolt, hogy lám, Russellnak már megint akadt
egy olyan barátja, aki olyan pozícióban van, hogy tudhat vagy tehet valami
Russell számára hasznosat.
– A pasast most éppen puhára főzik – folytatta Hazen –, és igyekszik másra
hárítani a felelősséget. Nincs semmiféle határozott terhelő adat az emberünk
ellen, de egy átkozott washingtoni partin valaki részegen arról motyogott
valamit, hogy hallotta dicsekedni ezt a mi emberünket: sikerült rábeszélnie
egy szenátort, hogy támogasson egy jelentős mélytengeri próbafúrás tervét.
És a cég, amelyet véletlenül az én irodám képvisel, beígért egy jelentősebb
összeget, hogy a szenátor biztosan az ő szájuk íze szerint szavazzon.
Megemlítette az én nevemet is. Az információm szerint emberünk azt vallotta
a bizottságnak, hogy szánt szándékkal találkoztunk itt, az iskolában – a srácát
tanítod. Ha jól tudom, Hitz a neve…
 – A közepesnél valamivel jobb tanuló. Itt lakik a házamban. Nem
mondhatom, hogy szeretetre méltó. Nagydarab, kövér, tésztaképű fiú, aki
szeret a kisebbekkel erőszakoskodni.
– Mindenesetre túl azon, hogy a bizottságnak azt állította, hogy előre
megterveztük a találkozót Dunberryben, Hitz azt állította, hogy félrehívtam,
és megtárgyaltam vele az ügyet, a hazug csibésze.
– Mindezt sajnálattal hallom – mondta Strand. – De miért mondod el
nekem mindezt?
– Azért, Allen – felelte Hazen –, mert ha valaki hozzád menne
kérdezősködni, vagy ha tanúskodnod kéne, szeretném, ha megesküdnél, akár a
Bibliára is, ha szükséges, ha én az iskolában tett látogatásom idején
mindvégig vagy veled, vagy valamelyik családtagoddal voltam, és senki sem
hallott semmit szavazatokról, megállapodásokról vagy ügyvédi irodákról…
– Russell – szólt közbe Strand, amilyen nyugodtan csak tudott –, én nem
voltam veled egész idő alatt, sem Leslie vagy Caroline.
– Ugye nem képzeled rólam, hogy képes lennék ilyesmire? – Hazen hangja
erősebb lett a telefonban, s egy csöppnyi harag bujkált benne.
– Nem, nem hiszem – felelte őszintén Strand.
– Ez amolyan vérbosszú – mondta Hazen. – Ellenem. Te nem tudod, miféle
belharcok dúlnak Washingtonban. Az én munkámnál elkerülhetetlen, hogy ne
lépjek néha egyesek – befolyásos emberek – tyúkszemére, és ha ezek
bármilyen kicsi, teljesen nevetséges esélyt is látnak rá, hogy lejárassanak,
kapva kapnak rajta.
– Mit tehetnének veled? Hiszen nincs semmiféle bizonyíték, nem igaz?
– Persze hogy nincs. – Hazen válasza tökéletesen őszintének hangzott. – De
el nem tudod képzelni, hogy miket firkálnának az újságok, és milyen elégedett
lenne néhány ügyvéd kollégám. Valószínűleg semmi sem lesz az egészből,
Allen, de ha véletlenül mégis kikérdeznének, igen hálás lennék, ha mellettem
tanúskodnál. Nos, eleget mondtam. Azt fogod tenni, amit helyesnek ítélsz.
– Russell… – kezdte Strand.
– Inkább ne beszéljünk róla tovább. – Hazen hangja határozott volt. Rövid
csönd következett, amelyet Strand nem vágyott megtörni. Amikor Hazen ismét
megszólalt, a hangja ismét a régi, baráti hang volt. – Egyébként most jut
eszembe, a múlt héten találkoztam Leslie-vel. Az egyik barátomnak van egy
kisfia, aki határozottan tehetséges, és meg akartam kérdezni Leslie-t, nem
vállalná-e a tanítását. Istenien nézett ki. Mondott valamit a fiúcskáról?
 – Nem – felelte Strand. Az volt az igazság, hogy Leslie arról sem tett
említést, hogy találkozott Hazennel.
– Kérdezd meg róla a véleményét. Az apa válaszra vár. Nos, jó volt
beszélni veled. És kérlek, miattam ne aggódj. Valószínűleg egy-két héten
belül elalszik ez az egész ügy. Vigyázz magadra, barátom. Én pedig ígérem,
hogy hamarosan eljövök, és meglátogatlak, minden bizonnyal hálaadáskor, de
lehet, hogy már előbb. Hiányzol, öreg barátom, nagyon hiányzol.
Strand letette a kagylót, és csak bámulta a készüléket. Lassan kiitta a
poharát, eloltotta a lámpát, és a lakás végébe ment, ahol a hálószobák voltak.
Bepillantott Leslie szobájába, ahol a széles régimódi ágya, amelyen
házasságuk kezdetétől osztoztak, kényelmével és vigaszával csalogatta.
Jimmy ágya keskeny volt, azon mindig lidérces álmokat látott, hol
megkötözték, hol bebörtönözték. Már majdnem bebújt a nagy ágyba, hogy ezt
az éjszakát benne töltse, aztán meggondolta magát, bement a szobájába,
lassan levetkőzött, s befeküdt a hideg, halotti lepelre emlékeztető takaró alá.

Arra ébredt, hogy neszt hallott a másik szobából. Megdörzsölte könnyező

szemét, automatikusan az éjjeliszekrényen álló óra fluoreszkáló számlapjára
pillantott. Négy óra múlt. A másik szobából egyenletes zaj hallatszott, s ő egy
pillanatig csak feküdt döbbenten, nem tudta, mi az. Aztán rájött, hogy női
zokogás. Ledobta a takarót, kiugrott az ágyból, berohant Leslie szobájába. Az
asszony a sötétben ült, összegörnyedve a nagy ágyon.
– Leslie – kiáltotta Strand –, Leslie, az isten szerelmére... – Fölkattintotta
a lámpát. Nem látta az asszony arcát.
– Nem kell fény – sírta Leslie – nem kell. – Strand egyszeriben kicsinek
látta, mintha összement volna. Leoltotta a lámpát, Leslie elé térdelt, átfogta a
derekát.
– Leslie – súgta –, mi baj? – Aztán, aggodalmasan. – Mit csinálsz itt? Azt
hittem, New Yorkban éjszakázol. Mi történt? Most értél haza? Négy óra
múlt…
– Ne veszekedj velem – mondta az asszony. – Ma éjjel nem bírnám
elviselni. Itthon vagyok. Nem elég?
– Drágám – csillapította Strand –, én nem veszekszem. Aggódom. Segíteni
akarok…
 – Ölelj át. Így. És egy ideig ne szólj egy szót se. – Hisztérikusan nevetett. –
Hát egy úrinő már nem is sírhat kedvére, anélkül hogy kihívnák a
rendőrséget? Bocsáss meg. – Megsimogatta a férfi haját. A keze reszketett. –
Kezdek megnyugodni. Higgyj nekem, semmi az egész. Az idegeim. Hülyeség.
És most tégy meg nekem valamit. Hagyj magamra egy-két percre. Menj ki a
konyhába, és csinálj mindkettőnknek egy-egy italt. Akkor fölgyújtom a
villanyt, rendbe hozom az arcomat, megfésülködöm, aztán kijövök hozzád a
konyhába, suttyomban iszunk egyet lefekvés előtt, barátságosan
elbeszélgetünk a kandallónál, és látni fogod, hogy nincs miért idegeskedned.
Kicsit hülye vagyok, de hát ezt mindig tudtad, és nem történt semmi lényeges.
Komolyan. És vegyél papucsot meg köntöst. Reszketsz. Indulj. Kérlek, menj
már.
Strand lassan, vonakodva fölállt, és a szobájába ment. Papucsot és köntöst
vett, majd a sötét folyosón a konyhába indult, menet közben gyújtogatva a
lámpákat. Töltött két whiskyt, a magáéba jócskán tett vizet, Leslie-ébe csak
pár csöppet, leült az asztalhoz, és várt, közben kinézett az ablakon, látta a
maga elmosódott tükörképét a sötétlő üvegen meg a lassan szállingózó havat,
a téllel fenyegető fehér, megfontoltan hulló pelyheket.
Reggel nemigen leszek használható, gondolta, aztán elszégyellte magát az
önzése miatt. Az első órája amerikai történelem volt, és megpróbált
visszaemlékezni, hogy mit is szándékozott elmondani a szövetségi
szerződésekről, mert arra nem akart gondolni, hogy mit jelenthet Leslie
váratlan, hisztérikus fölbukkanása ezen az éjszakai órán.
Amikor Leslie a konyhába lépett, hálóing és köntös volt rajta, a haja
rendezett, az arca majdnem nyugodt.
– Tessék – mondta Strand. – Az italod.
– Köszönöm – felelte halkan az asszony. A férjére próbált mosolyogni.
Akár a sok ezer mérföldnyire egy pillanatra fölvillanó jelzőrakéta.
– Drágám – kérdezte Strand ismét –, mi történt? Baleseted volt?
– Nem – felelte az asszony. – Csak fél tucat majdnem balesetem. Először
vezettem havazásban. A kocsi önálló életet élt.
– New Yorkban történt valami?
– Semmi különös. – Hirtelen leült, két kézre fogta a poharat, mint egy
kisgyerek, az ajkához emelte, és szomjasan ivott. Az emlékezet pillanatnyi
villanásában, mint valami túlexponált fényképet, Strand úgy látta maga előtt
Judith Quinlant a füstös kis kávéházban, amint ugyanezzel a mozdulattal
emelte a szájához a csészéjét. – Nyolcvanéves koromra – mondta Leslie –
talán még megszeretem a whiskyt. Az olvasmányaim szerint ezt adják a
hajótörések túlélőinek is, így hát csak kell lennie benne valaminek. Nem, nem
történt semmi különös. Kellemesen megvacsoráztunk az igazgatónővel,
játszottunk egy-két Chopin-duettet, elmesélte, milyen csodálatos ember volt a
férje, és mennyire hiányzik, amióta meghalt; hogy milyen büszkék Caroline-
re, elmondta, mennyire várja az ehhez hasonló estéket, amikor nála maradok,
mert olyan iszonyú egyedül üldögélni, olvasgatni meg aludni az üres
lakásban. Nem, nem történt semmi különös – csak egyszeriben látomásom
támadt. Magamat láttam az ő helyében, ahogyan egyedül ülök, olvasok
éjszaka, és gyűlölök egyedül lefeküdni…
– A te urad nem halt meg, drágám – mondta gyöngéden Strand. – Bár be
kell ismernem, hogy megpróbálta. – A száraz kis tréfán az asszony nem
mosolygott.
– Nem, te nem haltál meg – mondta Leslie. A hangja kimerülten kongott,
színtelen volt. – És nem is attól félek, hogy meg fogsz halni. Én attól félek,
hogy eltávolodunk egymástól. Olyanok vagyunk, mint két ember, akiket más
és más vízáramlat sodor, és lassan egyre távolabb kerülünk egymástól. Végül
elmégy, én meg magamra maradok, mint az igazgatónő, és várom, hogy Jimmy
kötelességtudatból fölhívjon, Eleanor táviratozzon a születésnapomra, vagy
kapjak egy kivágást valamelyik arizonai újságból, hogy Caroline beállította
az ískolarekordot a százyardos síkfutásban. Egyszeriben képtelen voltam ott
feküdni az éjszaka közepén egy idegen ágyban, amikor te csak valamivel több
mint százmérföldnyire vagy. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy meg
tudlak találni, meg tudlak érinteni…
– Drágám – csitította Strand –, itt vagyok. És mindig itt leszek.
– Tudom, hogy ez őrület – folytatta az asszony ugyanazon a halott hangon
–, de mostanában olyan zaklatottak vagyunk, hogy néha úgy érzem, mintha
valaki másnak az életét élnénk. Nem hálunk együtt, nem étkezünk együtt,
elmerülünk a fiúk tengerében, borzalmas szexuális álmaim vannak, más
férfiak, vigyorgó fiúk... és akkor az országúton elhaladt mellettem egy részeg
pasas, és megharagudott rám, mert szerinte nem elég gyorsan húzódtam az út
szélére, és akkor mögém került, és követett égő fényszóróval és dudálva, és
káromkodott, én pedig letértem az autópályáról az első kijáratnál, mert féltem
tőle, és eltévedtem, és bekocsikáztam egész Connecticutot a kanyargós kis
mellékutakon, és egyetlen házban sem égett fény, amerre mentem; a kocsi
pedig megcsúszott a havon, és kis híján egy fának ütköztem… Az az őrült
érzésem támadt, hogy a kocsi meg akar ölni, hogy az ellenségem, hogy rögtön
megállok, kiszállok, kiülök az út szélére, és ott fogok megfagyni, de akkor
megláttam egy útjelző táblát; az autópálya közel volt, és itt vagyok.
Legalábbis az éjszaka további részére, biztonságban. Ne vágj olyan
kétségbeesett képet, drágám. Reggelre biztosan észhez térek. Most menj
aludni. Hamarosan kelned kell. – Odahajolt, és megcsókolta a férjét. – Menj.
Kérlek. Kimerültnek látszol. Itthon vagyok, kutya bajom, és nappali fényben
mindent másképp látunk majd.
Strand fáradtabb volt, semhogy vitatkozni próbált volna, letette jóformán
érintetlen poharát, a szobájába vonszolta magát, és úgy ahogy volt, köntösben
ágyba bújt, hiszen vacogott.
Később igen halk zongoraszót hallott valahonnan messziről, vagy talán
csak álmodta.

2
A hálaadás előtti szerda délutánon elmaradtak az órák, és Leslie meg
Allen már össze voltak csomagolva, amikor délben Conroy megérkezett a
nagy Mercedesszel. Hazen meghívta őket, hogy töltsék a hétvégét a
tengerparti házában, s bár Strand szívesebben ütötte volna el az időt az
elhagyott iskolavárosban, hiszen a fiúk mind elutaztak, de az a beszélgetés,
amelyet az előző héten folytatott Babcockkal, az igazgatóval Leslie-ről,
megváltoztatta a véleményét.
Babcock szólt Strandnek, hogy nézzen be hozzá az irodába, aztán kínosan
feszengett az íróasztalnál, újra meg újra meggyújtotta a pipáját, föl-le
tologatta a szemüvegét, beszéd közben papírokat rendezgetett, idegesen
köszörülte a torkát, s az osztályozási rendszerről fecsegett, amelyet Strand be
kívánt vezetni a növendékeinél meg az új órarendről, amely csak két hónap
múlva, a következő félévben lesz aktuális… Végül aztán csak kibökte, miért
is hívatta Strandet.
– Allen – mondta mentegetőzve –, nem szeretnélek fölöslegesen
nyugtalanítani, és nem szeretném, ha azt gondolnád, olyasmibe ütöm az
orrom, amihez semmi közöm… de Leslie… – Sóhajtott. – Tudod, hogy
valamennyien végtelenül csodáljuk, és nagyon örültünk, amikor fölajánlotta,
hogy vállalná a zeneelemzés oktatását, és magam sem tudom, hol találhatnánk
még egy ennyire képzett embert a helyére…
– Kérlek – szólt közbe Strand mit akarsz mondani ezzel?
Babcock ismét sóhajtott. A félévi munkától még fáradtabb és szürkébb lett
az arca, mint volt, és Strand csak sajnálni tudta ezt az embert, aki idegesen
vacakolt a pipájával, és nem mert a szemébe nézni.
– Leslie viselkedése az utóbbi hetekben… nos, nincs benne semmi
szélsőséges, ezt sietek megjegyezni… de úgy gondolom… Leslie nem
egészen… önmaga, ha érted, mire gondolok… Valami… Nem tudnám
megmondani, mi ez, és te talán tudsz segíteni… De a viselkedése egy kissé…
a bizarr persze túlságosan erős szó rá, de ez jött a nyelvemre… Például
elhallgat a mondat közepén… No persze erről a fiúk számoltak be, és az ő
szavukat némi fenntartással kell fogadni… és egyszerűen kimegy az
osztályból anélkül, hogy közölné mikor jön vissza, ha ugyan visszajön. Több
tanár látta az iskola területén, amint sírt. Talán agyonhajszolta magát, bár az
óraszáma minimális, ha belegondolunk… Arra gondoltam, nem szolgálna-e a
javára egy kis pihenés… néhány hét üdülés… Miss Collins, aki maga is
muzsikus, szívesen helyettesítené egy ideig… Természetesen az iskola a
fizetést továbbra is folyósítja… betegállomány idején. Istenem, olyan
nehezen találom meg a megfelelő hangot…
Strand sajnálta a szelíd, túlterhelt, törékeny emberkét, ugyanakkor fogalma
sem volt, mit tehetne Leslie-vel. Amióta az asszony azon az éjszakán
hazaérkezett, és fölébresztette őt, csupán önmagába zárkózott, néma
kísérteiként járkált szobáról szobára apatikusan, panasz nélkül.
– Nem a megerőltető munkától van – mondta Strand –, inkább úgy
fogalmaznék: számos tényező kombinációja… Nem hinném, hogy az iskolát
hibáztatni lehet érte.
– Köszönöm, Allen. Nem tudtam, mennyire vetted észre. Néha a
legközelebb állók… – Babcock nem fejezte be a mondatot. – Az iskola
légköre, amikor már alaposan benne járunk a tanévben, amikor komorra
fordul az idő, ugyebár… A november megviseli a legerősebb lelkeket is… a
bezártság érzése egy érzékeny asszonynál…
– Mr. Hazen meghívott minket hálaadásra – mondta Strand. – Talán a fiunk
is eljön, lesznek ott érdekes emberek is. Meglehet, mindössze ennyi kell
Leslie-nek. – Strand szeretett volna minél előbb eltűnni a fáradt, aggodalmas
arc elől. – Talán segít. Ha nem… meglátjuk. Egy jó barátnője hívta, hogy
utazzon vele Európába. Mind ez ideig nemet mondott… de ha közlöm vele,
hogy megemlítetted, milyen jót tenne neki egy kis pihenés… no persze nagyon
tapintatos leszek… Ugye nem baj, ha csak a mostani hétvége után szólok
neki? – Amint kimondta, rájött, hogy megint halogat. Gyávaságból? Vagy attól
tart, még jobban összetörné Leslie-t?
– Tégy úgy, ahogy jónak tartod. Te tudod megítélni a legjobban – felelte
Babcock. A hangjában megkönnyebbülés érződött, hogy az üggyel, legalábbis
egy ideig, nem neki kell foglalkoznia. – Ha úgy gondolod, hogy segít, ismerek
egy kitűnő pszichiátert…
Az irodából kilépve Strand lassan ballagott végig az iskola területén.
Elhaladt tanárok és diákok mellett, köszöntötték egymást, s ő próbálta
kitalálni, vajon ki szólhatott Babcocknak Leslie-ről, ki nevethetett a
viselkedésén, ki sajnálhatta, ki mondhatta azt, hogy szegény asszony, biztos a
férje tehet róla…
Talán a pszichiáter, mondotta Babcock merő szívjóságból és abban a
modern totemhitben, hogy a szavak képesek meggyógyítani olyan bajokat,
amelyeket nem szavak okoztak, s amelyeken a nyelv gyógyszerei nem
segíthetnek. Mit tudna Leslie mondani a New Haven-i fickónak? Édes
öregem, kitépték a gyökereimet a város talajából, ahol születtem és éltem
mindeddig, váratlanul és figyelmeztetés nélkül; a gyerekeim, akiknek az
érzelmeim nagyobb részét szenteltem, az egyik pillanatról a másikra a maguk
útját kezdték járni; megsiketít a barbárok – a tinédzser korú fiúk – törzseinek
meg-megújuló, szakadatlan ricsaja, s az értékrendjük oly idegen és
ellenséges számomra, mint az Amazonas őserdejében lakó emberevőké. S
minthogy magát azért fizetik, hogy meghallgassa a zavart lélek legsötétebb
igazságait is, nem titkolom maga előtt azt sem, hogy én, a negyvenes éveiben
járó asszony, aki a maguk véleménye szerint nemi vágyainak és a
kielégülésre való képességének a csúcsán van, arra vagyok kényszerítve,
hogy egyedül háljak. Az álmaimmal nem untatom. Bizonyára könnyen
kitalálja, milyen természetűek.
Amint ballagott, Strand elgyötörten csóválta a fejét. Mit szokott csinálni a
pszichiáter ilyen helyzetben? Mit javasolna? Válást? Erőteljes testedzést?
Gyógyszert? Más férfiakat? Önkielégítést?
Elhatározta, ha nyíltan szembe kell néznie Leslie – és mint rájött, önmaga –
problémájával, egy dolgot biztosan nem fog szóba hozni. A pszichiátert.
 A Hálaadás előtti napokban egy szót sem szólt Leslienek a Babcockkal
folytatott beszélgetésről, a lehető legnormálisabban viselkedett, mintha nem
venne észre semmiféle rendelleneset, mintha a kitörés a konyhában meg sem
történt volna.
Most, ezen a novemberi napon, amikor Leslie-vel üdvözölték Conroyt, s
oly ünnepi volt a hangulat, hiszen a fiúk ujjongva futottak a négynapi
szabadság felé, Strand szinte megnyugodott. Leslie bájosan festett, friss és
fiatalos volt vastag, krémszínű télikabátjában, arca körül a kabát fölhajtott
gallérjával, eleven volt és várakozó, arca kipirult a széltől.
Fogta az asszony kezét a hátsó ülésen, amint Conroy elindította a kocsit.
Az iskolát maguk mögött hagyva Strand úgy érezte, mintha nagy kő esett
volna le a szívéről.
Abban mind egyetértettek, hogy a hétvége pompásan sikerült. Ott voltak
Solomonék, akiknek közel volt a hétvégi házuk, aztán Linda Roberts, és
valamennyien örültek egymásnak meg a viszonylag derűs, napsütéses időnek,
amely lehetővé tette, hogy a teraszon fogyasszák el a koktélt, a csöndes tenger
sós, őszies levegőjében. Jimmy elhozta a gitárját, s azzal szórakoztatta a
vendégeket, elsősorban Herbert Solomont, hogy utánozta Solomon legvadabb
klienseit. Hazen nagyszerű házigazda volt, s ha esetleg nyugtalanította akár a
felesége, akár a washingtoni vizsgálat, hát nem mutatta. Leslie magával vitte
a festékeit meg a hordozható festőállványát, Linda társaságában járta a
dűnéket, s elkezdett egy tájképet, amelyről Linda azt jósolta, hogy egy
múzeum falán fog kikötni. Linda a szokásosnál is bőbeszédűbb volt. A
párizsi galéria, amellyel kapcsolatban állt a New York-i galériája, felkérte,
hogy hozzon össze egy reprezentatív kiállítást huszadik századi amerikai
festők alkotásaiból, s Linda végre megszerezte az utolsó két képet is az
ötvenből, három hónapi tárgyalások után, s egy héten belül indulni akart
Franciaországba. Megismételte a Leslienek szóló meghívást.
– Fizetik az utat nekem meg egy asszisztensemnek. Belőled csodás
asszisztens lenne. Amikor össze kell hoznom a kiállítást, nagy szükségem
lenne egy amerikai hátvédre a lehetetlen franciák elleni küzdelemben,
Magunkkal vinnénk az új képedet a dűnékről, és beírnánk az ismertetőbe,
hogy te vagy a legújabb, csodás és százszázalékosan amerikai felfedezettünk.
Az összes többi festményt olyan emberek szignálták, akiknek a neve skire
végződik.
 Leslie nevetve válaszolt.
– Álmodozás, Linda. Nekem az idén már megvolt a párizsi utam.
– Allen – fordult Strandhez Linda –, beszélje már rá, hogy mondjon igent.
– Ha nem akar – nevetett Strand –, majd elmegyek én.
– Maga csöppet sem látszik asszisztensnek – felelte Linda. – Olyan jó
mulatság lenne, Leslie.
Ám Leslie mosolyogva rázta a fejét.
– Dolgozó nő vagyok. Négyszáz fiú várja Connecticutban, hogy hétfőn
elmagyarázzam nekik, mi az az asz-moll.
Csakhogy Strand látta már, hogy Leslie szívesen engedne a kísértésnek.
Még a hétvége előtt beszélni akart vele Babcock javaslatáról.
Hazen lent járt a parton Mr. Ketleyvel, hogy megnézze az egyik
hullámtörőt, amelyet egy vihar megrongált, és most följött a teraszra. Vastag
kordnadrágot, sísapkát, skótkockás, szőrmebéléses bekecset viselt, arcát
vörösre fújta a szél. Úgy festett, mint aki egész életét a szabadban töltötte.
Jóindulatúan mosolygott összes vendégére.
– Tökéletes lenne – mondta –, ha a srácaik is itt lennének, Leslie. A többi
srác, Jimmy. Ugye nem baj, hogy srácoknak neveztem őket? Tudja, mi lenne a
legjobb? Fölhívni őket, és kellemes ünnepeket kívánni.
– Nincs szükség ekkora kiadásra – mondta Strand.
– Biztosan jól vannak.
– Csacsiság – legyintett Hazen. – Ragaszkodom hozzá.
Így mind beözönlöttek a házba, és fölhívták Caroline-t Arizonában meg
Eleanort és Giuseppét Georgiában, és egymás kezéből kapkodták a kagylót,
hogy mindenki tudjon beszélni a két, egymással összekötött készüléken a
földszinti nappaliból meg a kis könyvtárból.
Leslie hangja derűs volt, amint előbb Caroline-nal, majd Eleanorral
beszélt. Mindenki köszöntött mindenkit. Az egyetlen disszonáns pillanat az
volt, amikor Caroline közölte:
– Easthampton nem nekem való. Nem kedvelem az ottani fiúkat.
– Ez meg mi az ördög? – zsémbelt Leslie. Strand jól tudta, mi az ördög.
Caroline nem felejtette el azt az éjszakát, amikor az álló kocsiban George
letépte a ruháját, és betörte az orrát. Sosem fogja elfelejteni.
– Semmi – felelte Caroline. – Itt boldog vagyok és szabad. Arizona isteni.
Ezután mind fölmentek, hogy fölöltözzenek vacsorához. Először Solomon
és Strand értek le, s amíg Strand a kandalló előtt állt, és bámulta az uszadékfa
lobogó, kék-zöld szikrákat köpködő tüzét, Solomon töltött magának. Solomon
elégedett sóhajjal ült le, és Jimmyről beszélt. Elmondta Strandnek, hogy
Jimmy rendkívül népszerű a cégnél, és száraz mosollyal hozzátette, hogy a
fiúnak viszonya van az egyik sztárjukkal, egy Joan Dyer nevű énekesnővel,
aki a legnehezebb ember volt a szakmában, amíg föl nem bukkant Jimmy.
– Más ember lett, amióta megismerte a fiút – mondta Solomon. –
Megduplázom Jimmy fizetését, amiért a hivatali kötelességén ennyire
túllépve szolgálja a Solomon és Tsa érdekeit. Az a nő valósággal széttépte az
embereket, engem is. Nőstény tigris. A szakmában legendák keringenek a
botrányairól. Már komolyan gondolkodtam rajta, hogy hagyom elmenni a
cégtől, pedig minden más sztáromnál több lemeze fogy.
– Mennyi idős? – kérdezte Strand.
– Harmincöt-harminchat éves.
– Nem fiatal kissé hozzá a fiam? – Strand csöppet sem volt elragadtatva a
hírtől, bár ha rákérdeztek volna, meg nem mondja, miért.
– Szemlátomást nem – válaszolta Solomon. – De Jimmy miatt kár
aggódnod. A korához képest nagyon is megfontolt. Neked semmit sem mesélt
a nőről?
Strand a fejét rázta.
– Jimmy nem dicsekszik a hódításaival. Már ha vannak. Mert tudomásom
szerint még szűz.
– Ne köss rá fogadást – vigyorgott Solomon.
Strand nem mosolygott.
– Az ő korában én még szűz voltam – mondta.
– Más hivatás – felelte Solomon – más erkölcsök. – Vállat vont.
– Harmincöt éves – töprengett Strand. – Férjnél van?
– Valahol akad egy férje, második vagy talán harmadik. Ne légy már
ennyire megbotránkozva, Allen. Show-business…
– Tégy meg nekem valamit – kérte Strand. – Leslienek erről egy szót se.
Félek, hogy fölzaklatná. Még mindig ártatlan kisgyermeknek tartja a fiát.
– Leslie mostanában nagy formában van – állapította meg Solomon – nem
igaz?
– Nagy formában. – Lehet, hogy Solomon pompásan fölismeri a művészi
tehetséget, de a női időjárás szeszélyeinek megítélésében aligha megbízható.
Strand még emlékezett Leslie gyanújára, hogy Nellie Solomon Hazen
szeretője, s kíváncsi lett volna, vajon a saját felesége érzelmeinek
fölmérésében Solomon éppen olyan ügyetlen-e, mint amikor Leslie-ről van
szó.
Bár Leslie elszántan tartotta magát, Strandben ott bujkált a nyugtalanság,
hogy az asszony jó kedélye inkább az udvariasság műve, mintsem holmi
tényleges változás jele. S ezt nem csak ő érezte meg. Jimmy, miután bevitte
Nellie Solomont vásárolni a falusi drogériába, félrevonta Strandet, és
Leslie-ről érdeklődött.
– Anyu oké? – kérdezte aggodalmasan.
– Természetesen – vágta rá élesen Strand. – Miért kérded?
– Mrs. Solomon mondott valamit a kocsiban. Azt mondta, hogy
megfigyelte: amikor anyu azt hiszi, senki sem figyel rá, akkor olyan…
melankolikus, ezt a szót használta. Amikor meg beszél valakivel, olyan
távoli, mintha függöny mögül beszélne, mondta Nellie.
– És te is észrevettél ilyesmit?
– Én nem vagyok beszámítható – felelte Jimmy. – Nekem anyu mindig
egyforma, kivéve, ha valamiért balhézik velem. És ezen a hétvégén egyszer
sem balhézott. – Elvigyorodott. – Lehet, hogy ez rossz jel.
– Ha ismét négyszemközt beszélnél a hölggyel – dühöngött Strand, amiért
Nellie Solomon ennyire pontos megfigyelő –, mondd meg neki, hogy anyád
jobban már nem is lehetne.
Jimmy érdeklődéssel nézett az apjára, s Strand tudta, hogy túlságosan
hevesen tiltakozott.
– Oké – mondta kurtán Jimmy, és témát változtatott. Újabb függöny a
családban, gondolta Strand. Köztem meg a fiam között.
Az egész hétvége során sehogy sem akadt alkalmas pillanat, amikor
beszélhetett volna Leslie-vel Babcock javaslatáról. És Leslie egyszer sem
említette, hogy New Yorkban Hazennel ebédelt. A függöny, amelyet Mrs.
Solomon említett, már jóval hálaadás előtt leereszkedett.

Későn értek Dunberrybe. Nagy volt a forgalom, az emberek hazafelé

igyekeztek a vakációról, hogy hétfőn reggel munkába indulhassanak. Lindát
kitették a lakásánál, nem messze a Hazen East Side-i házától, mert már így is
késésben volt egy vacsoráról, ahová elígérkezett. Jimmy jó éjszakát kívánt,
és elment randevúra. Solomonék a saját kocsijukkal mentek haza. Hazen
ragaszkodott hozzá, hogy Leslie és Strand ugorjanak még föl hozzá egy
falatra. A tengerpartról telefonált, hogy az inas hagyjon ennivalót a tálalón a
nappaliban. Kellemes, könnyű vacsora volt: hideg sült csirke, saláta meg egy
palack fehérbor. Hazen hazaküldte Conroyt, de rendelt egy limuzint, hogy
elvigye Strandéket Dunberrybe. Strand tiltakozott a pénzkidobás ellen, ám
Hazen, mint mindig, elhárította a tiltakozását.
– Csodálatos hétvége volt, Russell – mondta Leslie, miközben búcsúzóul
megcsókolta Hazent az ajtóban. – Új embernek érzem magam.
– Meg kell ismételnünk – felelte Hazen. – Jó lenne egy egész hét vagy akár
tíz nap, karácsonykor, ha tudtok rá időt szakítani. Próbáljátok idecsábítani a
srácokat is. Tőlük megfiatalodik az a vén ház.
A limuzin hátsó ülésén Leslie Strand vállára hajtotta a fejét, és
elszunnyadt. Ha bárhová máshová mentek volna, s nem Dunberrybe, Strand
teljesen nyugodt lett volna. Ahogy Leslie ott szuszogott mellette meg a négy
eseménytelen, de boldog nap után Strand őszintén úgy érezte, odaállhatna
Babcock elé, és közölhetné, hogy Leslie válsága, bármi okozta is, elmúlt,
hogy mostantól minden bizonnyal normálisan képes lesz ellátni a feladatait az
iskolában, nem szükséges betegállományba mennie. Győzködte magát, hogy
bár Mrs. Solomon okosan ráérzett, hogy valami nincs rendben Leslie-vel,
nagyon is eltúlozta Leslie alkalmi kis elmélázásait. Csakhogy Strand azt is
tudta, hogy a gondolkodását az önzés befolyásolja. Elkeserítette a gondolat
is, hogy hetekig, esetleg hónapokig Leslie nélkül éljen.
Érezte, hogy Leslie megmozdul, és fölemeli a fejét.
– Ott vagyunk már? – A hangja olyan volt, akár egy álmos gyermeké.
– Majdnem.
– Micsoda pompás hétvége volt. A mesék földje, Long Island,
irányítószám 119 és valami. – Halkan nevetett. – Ott tudnám tölteni az egész
hátralévő életemet. Csak festenék, nézném az óceánt, nem gondolnék
semmire, s azok a kedves, gazdag, nagylelkű emberek vennének körül. –
Ismét nevetett. – Unatkoznál?
– Kétlem – felelte Strand. – Esetleg golfozni kezdenék. Vagy megtanulnám
a kosárfonást.
– Kedves Russelltól, hogy már most tervezi a következő ottlétünket, a
karácsonyt. A teljes családdal. – Hirtelen fölült. – Szerinted miért mondta
Caroline a telefonba, hogy soha többé nem akarja látni a Hamptonokat?
– A fiúkról mondott valamit… – Strand szándékosan ködösített. Remélte,
hogy Leslie sosem tudja meg, valójában miről is volt szó. Jobb, ha csak
találgat, mintha tudomást szerez Caroline küzdelméről a kocsiban, a
majdnem-erőszakról meg a durva ökölről. – Lehet, hogy talált magának
valami fiatalembert Arizonában. – Úgy hallotta a saját szavait, mintha
takarón át beszélne.
– Majd írok neki egy jó, kemény levelet – mondta Leslie. – Tudja, hogy
nélküle nem megyünk vakációzni, és önzés lenne, ha ostoba szeszélyből
tönkretenné mindannyiunk pihenését.
– Biztos vagyok benne, hogy megjön az esze – hazudta Strand.
Amikor a kocsi a Malson-ház elé fordult, Strand látta, hogy az egyik
emeleti hálószobában ég a villany. Fél tizenegy volt, ilyenkor már egyetlen
lámpának sem lett volna szabad égni, Strand kiszállt a kocsiból, a ház felé
indult, mögötte a sofőr a bőröndökkel. Strand már majdnem a kapuhoz ért,
amikor az kivágódott, kirohant egy fiú mezítláb és pizsamában, és majdnem
földöntötte. Mielőtt bármit tehetett volna, újabb fiú robbant elő a másik
nyomában. Őt Strand megismerte. Romero volt az farmerban és pulóverben.
Egyik fiú sem szólt egy szót sem. A kapu fölötti lámpa fényében Strand látta,
hogy Romero kezében kés van.
– Állj! – kiáltotta el magát. – Álljon meg ott, ahol van!
– Istenem! – sikoltotta Leslie.
Egyik fiú sem állt meg. Az első, aki sokkal nagyobb volt Romerónál, s egy
fa mögött bujkált, kilőtt jobbra. A sebesen és hangtalanul futó Romero
utolérte, a hátára pattant, aztán együtt a földre zuhantak. Romero volt fölül, a
másik fiú mellén ült. Strand odarohant ordítva, sikerült elkapnia Romero
csuklóját, amelyet a fiú vállmagasságban tartott, a markában egy kis késsel.
– Megőrült? – förmedt a fiúra Strand. A kezében fickándozó csuklón
érezte, milyen vékony, ugyanakkor milyen erős Romero karja. Akár a
villamossággal teli vezeték. – Romero, dobja el azt a kést.
Mintha a neve hallatára magához tért volna, Romero elengedte a kést,
megfordult, és fölnézett Strandre.
– Jól van – mondta. A hangja különös és nyugodt volt. – Vége. – Fölállt.
Strand csak ekkor látta, hogy a földön fekvő, görcsösen zokogó fiú Teddy
Hitz. Hitz arca véres volt, s az orcáján tátongó sebből patakzott a vér.
– Leslie – mondta Strand, amilyen nyugodtan csak tudta –, légy szíves,
telefonálj az orvosnak és aztán Mr. Babcocknak, hogy jöjjenek ide, amilyen
gyorsan csak tudnak. Hitz megsérült.
– Nem eléggé – sziszegte Romero.
 – Maga fogja be a száját – förmedt rá Strand, miközben Leslie már futott is
a házba. – Uram – szólt a dermedten álló, még mindig a bőröndöket tartó
sofőrnek –, lenne szíves segíteni nekem? – Strand Hitz mellett térdelt, aki
egyre csöndesebben bőgött. – Oké, Hitz – mondta –, eldobta a kést. –
Elővette a zsebkendőjét, és Hitz arcára szorította. – Tudja tartani?
Hitz hüppögve bólintott, és megmarkolta a zsebkendőt.
– Szentséges Krisztusom! – A sofőr ekkor ért oda, és lepillantott a vérző
fiúra. – Mi folyik itt?
– Megleckéztettem a rohadt disznót – morogta Romero. Strand csak most
látta, hogy Romero arca is véres, és a hangja rekedt, és mintha föl lenne
dagadva az ajka.
– Ebből elég, Romero – mondta Strand. Majd Hitzhez fordult. – Tud
menni?
Hitz bólintott, és fölült. Hála istennek, gondolta Strand. Hitz legalább
kilencven kiló volt, a sofőr pedig kis öregember. Strand nemigen tudta
elképzelni, hogy kettesben a sofőrrel akár a ház kapujáig tudnák cipelni a
fiút.
– Madre! – fröcsögte undorral Romero. – Ekkora dolgot csinálni egy kis
karcolásból.
– Mondtam már, hogy fogja be a száját – szólt rá Strand, s megpróbálta
fölhúzni a földről Hitzet. – És ajánlom, kezdjen erősen gondolkodni.
Hamarosan jó néhány kérdésre válaszolnia kell.
– Ügyvédet akarok – mondta Romero. – Jogom van az ügyvédhez.
Strand éppen ekkor fogta át Hitz derekát.
– Csak támaszkodjon rám, és induljon el lassan – mondta, de Romero
szavaitól kis híján elnevette magát. Ügyvédet. Romero környezetében,
gondolta, már a tízéves srácok mindent tudnak az ügyvédekről.
Romero sarkon fordult, és visszasietett a házba. Már fölgyújtotta a lámpát
a társalgóban, s kalimpáló lábbal ült egy asztalon, mire Strand meg a sofőr
odacipelték a drámaian tántorgó Hitzet.
– Feküdjön le – tanácsolta Hitznek Strand –, és tartsa magasan a fejét. – A
zsebkendőt már átáztatta a vér.
Segített Hitznek elhelyezkedni föltámasztott fejjel a társalgó viharvert
pamlagán.
– Mrs. Strand már hívja az orvost – mondta a fiúnak. –Nem lesz semmi
baj. – Aztán a sofőrhöz fordult, aki a szoba közepén állt, és fejcsóválva
motyogta: „Átkozott kölykök, átkozott kölykök." – Elmehet, uram. Minden
rendben. És hosszú az út New Yorkig. – Szabadulni akart a fickótól. Minél
kevesebben tudnak erről a kis botrányról, annál jobb. Örült, hogy Hazen nem
Conroyjal küldte haza őket. El tudta képzelni, miket mesélne Conroy a
gazdájának, ha ott lett volna.
– Oké, megyek – mondta a sofőr. – Semmi kedvem itt tölteni az egész
éccakát, ha kigyün a rendőrség.
Rendőrség. Erre Strand nem gondolt.
– Ez még kellhet. – A sofőr a kést nyújtotta oda. Svájci katonai bicska
volt, a pengéje véres. – Kinn szedtem föl. Ha lehet, ne keverjen bele az
ügybe. Nem szeretnék bíróságra járni, ha nem muszáj… hogy százszor le
kölljön gyünnöm Connecticutba a saját időmből. Épp elég nekem New
Yorkban taxizni.
– Köszönöm – vette át a kést Strand. A penge mindössze hétcentis lehetett.
Aligha volt fegyvernek nevezhető, Hitz vére mégis teljesen átitatta már a
zsebkendőt.
– A magáé? – kérdezte Romerótól Strand a sofőr távozása után.
– Ki tudja? – vigyorgott komiszul Romero.
Strand csak most nézte meg alaposabban a fiút a társalgó neonfényében.
Romero ajka valóban alaposan föl volt dagadva. A jobb szeme szintén be
volt dagadva, alig látott ki rajta, s a bőre már el is színeződött.
– Ilyen bicskát bárki vehet bármelyik vasboltban – mondta Romero. –
Milliószámra árulják. Kilencéves korom óta mindig volt bicskám. Sose menj
el hazulról nélküle, ahogy a tévében mondják.
– Nézze, Romero – mondta halkan Strand –, maga bajban van, én pedig
segíteni szeretnék. El kell hinnie, mert nagyon félek, hogy minden
elképzelhető segítségre szüksége lesz. Mondja el szépen, mi történt. Mielőtt
ideér az orvos, Mr. Babcock meg a rendőrség.
Romero mély lélegzetet vett, abbahagyta a kalimpálást.
– Megvert. Bementem a szobájába személyes ügyben, és szarrá vert.
Harminc kilóval több nálam, gondoltam, küzdjünk már egyenlő föltételekkel.
– Elvigyorodott, dagadt, összevert arca groteszkul eltorzult.
– És mi volt az a személyes ügy?
– Személyes ügy – felelte Romero.
– Megvádolt, hogy elloptam a pénzét – szólalt meg Hitz. Rikító csíkos
pizsamája csupa vér volt. – Csak nem fogom hagyni, hogy a sunyi kis disznó
ilyesmivel vádoljon minden következmény nélkül.
– Miféle pénzt? – nézett az egyik fiúról a másikra Strand.
– Az én pénzemet – felelte Romero. – És leveleket. Föltörte a
fémdobozomat, és elvitte a pénzt meg a leveleket.
Leslie sietett be.
– Allen – mondta –, a doktor és Mr. Babcock rögtön itt lesznek. – A
pamlagon ülő, véres fiúra, az eltorzult arcú Romeróra és a Strand kezében
lévő nyitott bicskára meredt. – Istenem, ez sok – mondta halkan. Sarkon
fordult, kirohant a szobából, meg sem állt a lakásukig.
– Miféle levelek? – kérdezte most Strand .
– Magánlevelek – felelte Romero. – Egy barátnőmtől. Nem szeretem, ha
bárki elolvassa a magánleveleimet, kivált egy ilyen szemét.
– Sosem láttam a leveleidet – mondta Hitz.
– Hazug gazember – sziszegte Romero, Strand az asztal és a pamlag,
Romero és Hitz közé lépett. – Akkor olvastad föl éppen őket hangosan,
amikor a szobátokba léptem. Viccet csináltál belőlük. Engem Romeo
Romerónak neveztél, kövér disznó.
– Csönd legyen – így Strand.
– Sosem láttam semmiféle leveleket – nyöszörögte Hitz. – Azt sem tudom,
miről beszél.
– Rendben van – mondta Strand –, egyelőre felejtsük el a leveleket.
Szóval maga szerint mennyi pénz volt ott, Romero?
– Háromszázhetvenöt dollár.
– Micsoda? – lepődött meg Strand – Mennyi?
– Háromhetvenöt.
– Honnan szedte?
– Ügyvédet akarok – mondta Romero.
– Majd én megmondom, Mr. Strand – készségeskedett Hitz. – Hetente
kétszer-háromszor kockajátékot rendez a Rollinsszal közös szobájukban. Sok
srácnak az a véleménye, hogy cinkelt kockát használ. Ő is meg Rollins is.
Egy digó meg egy nigger, Hát ilyen iskola ez, és ne higgye, hogy ezt nem
fogom világgá kürtölni! Az apám nagymenő Washingtonban, ismer ott minden
újságírót és egy csomót New Yorkban is…
– Jobb lenne, ha befogná a száját, Hitz – mondta Strand, aki undorodott
ettől a nagydarab, bőgő fiútól. – Arra koncentráljon, hogy a szája csukva
legyen, és elálljon a vérzés. – Fölsóhajtott, mint aki arra gondol, hogyan fest
majd a lapokban ez az éjszakai botrány, hogyan fog hangzani a Dunberry
Iskolatanács következő ülésén. – Valóban kockajáték folyik a szobájukban? –
kérdezte Romerótól.
– Rollinst hagyja ki belőle – mondta Romero. – Neki semmi köze hozzá.
Csak véletlenül a szobatársam.
– Hol van Rollins?
– Alszik. Semmit sem tud a történtekről. Fáradtan érkezett haza, és
lefeküdt.
– Nem mondott el neki semmit?
– Ha elmondtam volna, lemegy, és puszta kézzel öli meg Hitzet. És
reggelre az utcán találja magát. Ugrott volna számára a suli, a profi futball.
Elég baj neki, hogy fekete. Nem akarom, hogy leradírozzák, csak azért, mert a
barátom.
– Hadd kérdezzek valamit, Jesus – szólt közbe Strand. – Miből gondolja,
hogy éppen Hitz lopta el a pénzét?
– Mármint ha volt pénze egyáltalán – mondta Hitz. – Ez a kis mocsok év
eleje óta el akar kapni. Nem tetszenek nekem egyes alakok, akiket manapság
fölvesznek ebbe az iskolába, és ezt nem titkolom. Ez szabad ország, azt
mondhatok, amit akarok…
– Jobb lenne, ha megpróbálna nyugton maradni, Hitz – szólt közbe Strand.
Igyekezett nem részrehajló és türelmes lenni, de tudta, hogy nem sikerül. –
Nos, Romero, miből gondolta, hogy éppen Hitz vette el a pénzét, nem más?
– Magáninformációt kaptam.
– Miféle információt?
– Bizalmasat.
– Kitől?
– Mondtam, hogy bizalmas – felelte Romero.
– Megtalálta Hitz szobájában a pénzt? Vagy a leveleket, amelyeket
említett?
– Nem – válaszolta Romero.
– Naná, hogy nem – így Hitz. – Mert nem vettem el semmit. Már ha bárki
elvett itt valamit egyáltalán. Ez a fickó őrült, Mr. Strand, gyűlöli az egész
világot, kivált ha fehér. Ha itt a tanároknak lenne csak egy kis vér is a
pucájában, egytől egyig ki mernék mondani, magát is beleértve, hogy annak
örülnének a legjobban, ha ez soha nem is hallott volna Dunberryről.
 – Vigyázz a szádra, dagadék – sziszegte Romero – vagy megfaragom a
képed másik felét is, és desszertképpen a seggedet.
Erről Strandnek eszébe jutott, hogy a véres, nyitott bicska még mindig nála
van. Becsukta, és a felöltője zsebébe tette.
– Romero – mondta –, az ilyen beszéddel nem használ magának…
Nyílt az ajtó, belépett Philips doktor és Mr. Babcock. Babcock
megtorpant, mihelyt a tekintete befogadta a képet.
– Istenem – suttogta.
Az orvos biccentett Strandnek, érdeklődőn nézett Romeróra, majd Hitz
fölé hajolt.
– Nézzük csak, mi történt. – Elvette Hitz arcáról az átázott zsebkendőt, a
földre dobta, a szemüvegével Hitz fölé hajolt, könnyedén megérintette a fiú
sebesült képét. – Jobb lesz, ha átviszem a betegszobába – mondta. – Meg kell
tisztítani, és össze kell varrni. Szép, komoly varrás lesz.
– Fáj – nyafogta Hitz, alsó ajka remegett.
– Hát persze – mondta a doktor. – Az ilyesmi fájni szokott. – Nyers ember
volt, gyors és hozzáértő, sosem dédelgette a kamaszokat. Kinyitotta a
táskáját, jókora köteg gézlapot vett elő, s a sebre ragasztotta. A kötés
nyomban átázott. Az orvos levette a kabátját.
– Vegye föl ezt, keljen föl, és a kocsimhoz kísérem.
– Nem tudom, bírok-e járni… Nagyon sok…
– Hülyeség – förmedt Hitzre az orvos. – Fölállni. Felszíni karcolás. A
szépségén nem esett csorba.
Hitz eljátszotta, hogy szédül, amint föltápászkodott a pamlagról. Az orvos
rásegítette a felöltőt, és begombolta. Romero lehajtott fejjel, leengedett
szempillával leste a jelenetet, a tekintete sötét volt és gúnyos.
– Talán morfiumot kéne adni neki – jegyezte meg –, hogy el tudja viselni
az iszonyú fájdalmat.
– Magából elegünk van, fiatalember – szólt rá Babcock. Az igazgató
hangját Strand most először hallotta szigorúnak.
– Babcock – állt meg az ajtóban az orvos, aki könnyedén fogta Hitz karját.
– Javasolom, hogy hívja ki a rendőrséget.
– A rendőrséget – ismételte idegesen Babcock. – Istenem. Komolyan
szükségesnek gondolja?
– Ha meg akarom tartani az orvosi engedélyemet – mondta a doki –, és ha
meg akarja tartani az iskoláját, akkor szükséges.
 – Természetesen – mondta Babcock. – Csak tudja… itt még sosem történt
ilyesmi. Természetesen. Hívom őket.
– Közölje velük, hogy a betegszobán megtalálnak. Bizonyára ki akarnak
majd hallgatni minket. Addig pedig, fiatalember… – Elhallgatott, Romeróra
pillantott. – Ugye, ismerem magát? A futballcsapatból?
– Igen – felelte Romero. – Azt mondta, őrült vagyok, ha játszom.
– Mi a neve?
– Romero – felelte a fiú.
– Tekintse magát letartóztatottnak. Én vagyok az, aki letartóztatja.
Találkozunk a betegszobán.
Miután az orvos és Hitz távoztak, egy darabig csönd volt. Strand örült,
hogy nem kell néznie Hitz vérző arcát. Babcock sóhajtott, végignézett a
pamlagon, a szemüvegét a homlokára tolta, majd vissza, a helyére. Strand
észrevette, hogy Babcockon nincs nyakkendő. Most látta először nyakkendő
nélkül. Bizonyára ágyban volt már kövér feleségével, amikor Leslie hívta, és
kapkodva öltözött föl.
– A pamlagot ki kell tisztítani – mondta Babcock. – Csupa vér. Mit
mondjak a rendőrségnek? – kérdezte szerencsétlenül. – Fogalmam sincs, mi
történt. Van itt telefon?
– A földszinten van egy pénzbedobós készülék – szólalt meg Romero.
– Köszönöm – pillantott a lefelé vezető lépcsőre Babcock, elindult, aztán
megállt. – Istenem – lapogatta a zsebeit –, minden pénzem a komódon maradt.
Már lefeküdtem, amikor... Allen, nem tudnál…?
Strand a zsebébe túrt. Csak papírpénz volt nála.
– Sajnálom – mondta.
– A rendőrséget ingyen is hívhatja a sürgősségi számon –világosította föl
az igazgatót Romero. Strand úgy érezte, Romero élvezi a helyzetet. – Három
percen belül itt lesznek, szirénával, kék fénnyel, ahogy kell.
– Bemegyek hozzánk, telefonálok onnan – mondta Strand.
– Bárcsak tudnám, mi ez az egész – sopánkodott Babcock.
– Majd elmondom. – Strand kilépett az előtérbe, majd a lakásba ment.
Leslie a zongoránál ült, de nem játszott. Amikor meghallotta Strandet,
odafordult.
– Nos? – kérdezte.
– Ronda ügy. Most nincs időm elmesélni. De semmi komoly. – Amint
kimondta, azt kívánta, bárcsak igaz lenne. – Ki kell hívnom a rendőrséget.
Megnézte a készülék melletti tájékoztatóban a számot, tárcsázott. Az
ügyeletes közölte, hogy Leary a neve, Leary őrmester.
– Őrmester úr – mondta Strand –, küldeni tudna valakit Dunberry
betegszobájára, amilyen gyorsan csak lehet?
– Milyen természetű incidens történt? – kérdezte Leary őrmester.
– Vita… azaz verekedés… két fiú között. Az egyik megsérült…
– Mentősökre szükség van?
– Ó, nem hinném. Az orvosunk megvizsgálta. Felületi seb. Vágás. –
Megköszörülte a torkát. – Az egyik fiúnak bicskája volt.
– Dunberryben? – hitetlenkedett Leary. A faluban és környékén fölöttébb
ritkán fordult elő éjszakai késelés.
– Most ért véget a szünidő. – Az iskola becsületének védelmében Strand
úgy érezte, mentegetőznie kell. – Senki sem volt szolgálatban. Ki tudna
küldeni valakit?
– Rögtön ott lesz… Az elkövetőt őrizetbe vették? – kérdezte az őrmester.
Strand egy pillanatig nem tudta összefüggésbe hozni a kifejezést az
eseményekkel. Aztán eszébe jutott Romero.
– Igen – felelte –, az elkövetőt őrizetbe vettük.
Amikor letette a kagylót, Leslie elnevette magát.
Kissé görcsösen.
– Úgy beszéltél, mint a detektív a moziban – mondta.
– Drágám – fordult az asszonyhoz Strand –, azt hiszem, kár lenne ébren
maradnod. A betegszobába kell mennem Romeróval és Babcockkal, kijön a
rendőrség, nem tudom, meddig fog tartani. Majd beszámolok mindenről, ha
visszajöttem.
– Elkövető – ízlelgette a szót Leslie. – Kíváncsi lennék, vajon hány
elkövető van most az iskola területén. Bárcsak láthatnám a 2000. évben
kiadott évkönyvet a végzett növendékekről, hogy Dunberryből hányan lesznek
akkorra rács mögött.
– Sajnálom, drágám, hogy…
– Nem tehetsz róla – felelte az asszony. – Próbálj minél előbb ágyba
kerülni. Reggel korán kell kelned.
Strand megcsókolta az asszonyt, és visszament a társalgóba. Hallotta, hogy
Leslie bezárja az ajtót.
 3
Amikor a betegszobára értek – Romero a két férfi között ballagott oda – az
orvos éppen befejezte a seb megtisztítását Hitz képén, és befecskendezte a
helyi érzéstelenítőt, hogy később össze tudja varrni a sebet. Hitz nyöszörgött,
könnyezett. Romero megvető pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Leült
egy székre, cigarettát vett elő, rágyújtott, és lassan pöfékelt. Az orvost eleinte
jobban lekötötte Hitz, semhogy észrevette volna, de amikor meglátta a
füstkarikákat, dühödten förmedt Romeróra.
– Itt tilos a dohányzás, fiatalember.
– Bocs – nyomta el a cigarettát Romero. – És kösz. Bizonyára most mentett
meg a ráktól, doki.
– Vicceljen inkább a rendőrökkel – kezdett befűzni a sebvarró tűbe az
orvos. Hitz rettegve nézte. – Allergiás a penicillinre? – kérdezte tőle az
orvos.
– Nem tudom.
– Akkor vállaljuk a kockázatot. – A doki behintette a seb környékét a
sebhintőporral. – Elzsibbadt már az arca? – Gumikesztyűs mutatóujjával
erőteljesen megnyomta Hitz képét a seb fölött. – Érzi?
– Azt hiszem, nem.
Strand elfordult, amikor az orvos végigöltögette a hosszú sebet gyors kis
öltésekkel, majd ügyesen kötni kezdte az első csomókat. Szégyellte, hogy
ilyen émelygős a gyomra, mert Babcock és Romero érdeklődéssel figyelték a
műtétet.
Dr. Philips éppen végzett, és már a kötést ragasztotta Hitz arcára, amikor
nyílt az ajtó, és belépett egy rendőr. Úgy nézett ki, mint aki most kászálódott
ki nagyon nem szívesen az ágyból.
– Az őrmester úr azt mondta, bűntény történt – kezdte. – Milyen természetű,
és ki követte el?
– Jómagam lennék az – mondta Romero. – Én vágtam meg.
– Le van tartóztatva. Kötelességem figyelmeztetni – folytatta az előírás
szerint a rendőr –, hogy minden, amit mond, fölhasználható maga ellen, és
joga van ügyvédet hívni.
– Pontosan azt akarok, ügyvédet – mondta Romero. – Nem tudna egy jót?
A legközelebbi, akit én ismerek, a New York-i 137th Streeten található.
 A rendőr nem vett tudomást Romeróról.
– A fegyvert megtalálták?
Strand kivette a zsebéből a bicskát, és átadta a rendőrnek.
– Köszönöm – mondta a rendőr. – Szükség lesz rá mint bizonyítékra.
– Végzett, doki?
– Igen – húzta le a gumikesztyűjét az orvos.
– Bemegyünk az őrszobára – mondta a rendőr. – Mutasd a kezed, kölyök.
Romero odatartotta a csuklóját.
– Attól fél, hogy meglógok a járőrkocsiból, biztos úr?
– Rosszhiszemű támadás gyilkos fegyverrel – közölte a rendőr. – Jobb
lesz, ha komolyan veszed.
– Gyerekméretet kérek – mondta Romero, amikor a rendőr elővette a
bilincset.
– Ez föltétlenül szükséges, biztos úr? – kérdezte Babcock. – Biztos vagyok
benne, hogy rendesen fog…
– Ez a szabályszerű eljárás – felelte a rendőr. – Ez áll a szabályzatban.
– Ó – mondta Babcock –, a szabályzatban. – Sóhajtott.
– Gyerünk, kölyök. – A rendőr megrántotta a bilincset, és Romero fölállt a
székről.
– Rám ugye nincs szüksége? – kérdezte dr. Philips.
– Tanúja volt a bűnténynek?
Az orvos a fejét rázta.
– Oké. Esetleg a későbbiekben le kell majd írnia a sebet. De ma éjjel nem
lesz szükségünk magára.
Babcock, Strand és a még mindig könnyező Hitz követték a rendőrt, aki a
könyökénél fogva vezette Romerót az ajtó felé.
– Romero – szólt utánuk az orvos –, azt tanácsolom, hogy testgyakorlásként
mostantól csak a futballt űzze.
– Hozom a kocsimat, biztos úr – mondta Babcock –, az őrszobán
találkozunk.
Nézték, amint a rendőr belöki Romerót a járőrkocsiba, és rácsukja az ajtót.
Fémlemez választotta el a hátsó ülést az elülsőtől, és Romero úgy pislogott a
feje fölött égő lámpára, mint valami ketrecbe zárt állatka. A rendőr a
volánhoz ült, és elhajtott. Babcock sóhajtott.
– Hozom a kocsit – mondta. – Rögtön itt leszek. Nem hinném, hogy Hitznek
most jót tenne a gyaloglás. – És elindult az épületek között.
 Strand egyedül maradt Hitzcel
– Hagyja már abba a szipákolást – szólt a fiúra, aki dühítette.
– Meg is ölhetett volna. Halott lennék, ha maga véletlenül nincs ott.
– Ha meg akarta volna ölni magát – mondta Strand –, fölkaphatott volna
veszélyesebb fegyvert is egy hétcentis pengéjű zsebkésnél.
– Maga sem tartaná azt a kis bicskát olyan veszélytelennek, ha magára
támadt volna vele… vagy a feleségére. Vagy arra a nagyképű lányára, aki ott
volt a meccsen – törölte meg csöpögő orrát a keze fejével Hitz. – Rögtön
gyilkosságot kiabálna, meg hogy meg kell védeni a társadalmat a digóktől
meg a niggerektől.
– Attól tartok, nem egyezik a szókincsünk. – Strand a legszívesebben egy
sötét sarokba vitte volna Hitzet, és lekevert volna egy pofont a bőgő
pofájára.
– Mondok én valamit – folytatta Hitz –, nem árt, ha hosszú időre hűvösre
teszik azt a rohadékot, vagy hallani fognak az apámról…
– Nem hinném, hogy a bírót érdekli a maga apja. Mondja, Hitz – kérdezte
Strand – valóban elvette a pénzt meg a leveleket?
– Hozzájuk sem nyúltam. Nem tudok róluk semmit. Nem kell hinnie nekem.
Kutassa csak át a szobámat, majd meglátja, hogy igazat beszélek. Egyszerűen
berontott a szobámba, és ordibálni kezdett. Azt se tudtam, miért. Tudom, hogy
a maga kis kedvence, hogy csuda okosnak tartja a kis gettó-zsenit. Mindenki
tudja. Kíváncsi rá, hogy hívják a többiek? „Jojo, a dzsungel fia. A nagy
kísérlet!" Amikor egy gorillabébiből akarnak embert faragni. Látja, mi lett a
kísérletből, Mr , Strand? – Hitz hangja élesen ívelt fölfelé. – És ki fizet érte?
Én! Ha további bölcs kísérletekre vágyik, nagyon tanácsolom, hogy csinálja
másutt. És inkább kémcsőben.
– Nincs szükségem a tanácsára, Hitz – mondta Strand. – Sajnálom, hogy
megtörtént, és nagyon sajnálom, hogy megsebesült. De annyira nem sajnálom,
hogy tovább hallgassam az előadását a társadalomról. Hallgasson tehát, aztán
mondja el a rendőrségen, hogy mi történt, de filozófiai fejtegetések nélkül.
– Megölhetett volna – motyogta Hitz, csak hogy az övé legyen az utolsó
szó.
Babcock kocsija közeledett, végigpásztázott rajtuk a fényszórója. Hitz
hátraült, Strand Babcock mellé, előre.
Amikor a rendőrségre értek, Romero az őrmester íróasztala előtt állt,
bilincs nélkül, mellette a fiatal rendőr.
 – Semmit sem mondok, amíg nem kapok ügyvédet –ismételgette Romero. –
Még a nevemet sem vagyok köteles megmondani.
– Tudjuk a nevét – mondta türelmesen az őrmester.
– Ott a bűnöző – mutatott Hitzre Romero. – A tolvaj. Vádat akarok emelni
ellene. Nagy értékű lopásért.
– Ahhoz is eljutunk – mondta nyugodtan az őrmester. – Joga van egyet
telefonálni. Ha akarja, hívhatja az ügyvédjét.
– Nincs pénzem ügyvédre. Ez a gazember mind ellopta. Csak hat dollár
van nálam. Tudja, hol találok én ügyvédet hat dollárért az éjszaka közepén?
Az őrmester az íróasztalon heverő zsebkéssel játszott, kinyitotta, majd
becsukta.
– Holnap szerzünk magának egy kirendelt védőügyvédet. Addig pedig,
Jack – fordult a rendőrhöz – , rakd be egy cellába. Ettől a három úrtól
megtudom, mi történt, és reggel írjuk meg a jegyzőkönyvet a kölyökkel.
– Gyerünk, kis haver. – A rendőr megragadta Romero karját, és hátrafelé
vezette, a cellákhoz. Strand látta, hogy mindkettő üres.
– Most pedig, fiatalember – fordult Hitzhez az őrmester –, magán a sor…
Az őrmester reggel három tájban fejezte be a többszöri kihallgatásukat, és
mindent följegyzett egy nyomtatványra.
– Rendben van, uraim, köszönöm, és jő éjszakát – mondta végül. – Most
elmehetnek. A bíróságon holnap ülés lesz, a fiú elmehet a bíróhoz, és kérheti
védő kijelölését.
– Elküldöm hozzá az iskola ügyvédjét – mondta Babcock. – De most nem
vihetjük vissza magunkkal az iskolába? Nem bízhatja rám? Felelek érte, hogy
reggel itt legyen.
– Attól tartok, uram, hogy nem lehet – felelte az őrmester. – Csak a bíró
helyezheti szabadlábra óvadék ellenében. És Jack – fordult a rendőrhöz –,
légy szíves, kísérd vissza Hitz urat az iskolába, és kutasd át a szobáját. Hálás
lennék, ha önök ketten, uraim, tanúként szintén ott lennének. Sajnálom, Hitz,
meg kell állapítanunk, van-e valami alapja Romero vádaskodásának. Persze
joga van nem beengedni a biztos urat a szobájába. Akkor házkutatási
parancsot kell kérnünk. De erre reggelig nincs lehetőségünk, ezért itt kellene
magát tartanunk éjszakára.
Strand egy csöppnyi gonoszkodó örömöt vélt fölfedezni Leary őrmester
szemében, amikor ezt mondta. Az őrmester nem volt elbűvölve Hitz bőgve
előadott verziójától az éjszaka eseményeiről, és elgondolkodva nézte a fiút,
amikor az az apja washingtoni kapcsolatait ecsetelte.
– Bárki átkutathatja a szobámat – felelte hangosan Hitz. – Meg is
motozhatnak. Bármikor. Nincs mit rejtegetnem. – Kifordította a zsebeit,
hullott az íróasztalra az apró meg a papírpénz, nagy dérrel-dúrral csapta az
asztalra a tárcáját is.
– Nagyszerű – mondta az őrmester, amikor Hitz befejezte. – Szedje össze a
pénzét. Mindezt legépelem, és reggel aláírhatják.
Hitz beszállt a rendőrautóba, Strand és Babcock pedig Babcock kocsiján
követték őket.
– Micsoda rémes éjszaka – mondta fáradtan a volánnál Babcock. – Ilyesmi
még sosem történt Dunberryben. Kisebb lopások előfordultak persze, de
ilyesfajta erőszak… – Megborzongott. – Isteni szerencse, hogy akkor
érkeztetek a feleségeddel, amikor. Másként isten tudja, mi történt volna.
Remélem, Leslie nem izgatta föl magát túlságosan, bár meg kell mondanom,
csodálatra méltóan nyugodt volt, amikor telefonált.
– Felnőtt a helyzethez – mondta Strand.
– Szerinted kinek lehet igaza ebben az ügyben? – kérdezte Babcock. –
Nem a késelésre gondolok. Nincs olyan igazság a világon, hogy
megbocsássam, ha egy gyerek kést emel az osztálytársára. De mit gondolsz –
valami förtelmes félreértésről vagy miről lehet szó? Megmondta Romero,
miért hiszi azt, hogy Hitz lopta meg? Megkérdezted?
– Megkérdeztem – felelte Strand.
– És mit válaszolt?
– Hogy bizalmas a dolog. Bármit jelentsen is ez.
– Nyilván nagyon csalódott vagy most – mondta Babcock. – Romero jól
indult.
– Nem érzek csalódottságot – közölte egyszerűen Strand. – Bűntudatot
érzek. Pokoli bűntudatot. Attól tartok, tipikusan az az eset, amikor a hit a
józan ítélőképesség fölébe kerekedett. Romero az utcára való, nem ilyen
iskolába. Összetévesztettem a nyers észt a civilizált viselkedéssel.
– Nem szabad magadat okolnod érte. Sem Mr. Hazent. – Babcock fél
kézzel elengedte a kormányt, hogy gyöngéden megérintse Strand karját. – A
körülmények szerencsétlen összjátéka. Senki sem láthatta előre. Amikor a
tanév elkezdődött, őszintén szólva nem hittem, hogy a fiú akár fél évet is
kibírjon. De nem gondoltam ilyesmire. Arra igen, hogy talán unatkozni fog,
nem lesz hajlandó alárendelni magát a mások akaratának… de ilyesmire
sosem gondoltam. Szerinted lecsukják?
– Remélem – felelte keserűen Strand. – Ha én lennék a bíró, lecsuknám.
– Nocsak, nocsak, Allen – korholta szelíden Babcock. – Miért nem várunk
az ítélettel, amíg nem ismerjük az összes tényeket?
– Nem tudok várni az ítélettel, amióta láttam Romerót késsel a kezében
üldözni Hitzet.
Pár percig csöndben haladtak, aztán Strand megszólalt.
– A kuratórium sarokba fog szorítani. Ha áldozatot követelnek, rám
háríthatod a felelősséget, és én még aznap beadom a lemondásomat.
– Nem hinném, hogy idáig fajulna – mondta Babcock, ám a hangja nem
volt túlságosan meggyőző.
Amikor a Malson-ház elé értek, a rendőr már ott várakozott a kocsijában
Hitzcel. Mind átvágtak az üres társalgón, és fölmentek az első emeletre.
Strand csodálkozott, hogy egyetlen fiú sincs ébren. A verekedésnek Hitz
szobájában, a menekülésének lefelé, aztán a ház előtti összecsapásnak
halálos csöndben kellett történnie. Hitz volt az épületben az egyetlen fiú,
akinek külön szobája volt. Strand nem tudta, hogy ez az apja befolyásának
volt-e köszönhető, vagy annak, hogy egyetlen srác sem akart vele együtt
lakni.
A szoba pici volt, és a szőnyegre került vértől meg a vetetlen ágytól
eltekintve kísértetiesen nett. Strand és Babcock az ajtóban álltak, mert nem
volt elegendő hely, miközben a rendőr módszeresen kinyitotta a fiókokat,
benézett az ágy alá, fölhajtotta a takarót, a szőnyeget, átnézte a ruhák zsebeit a
szekrényben.
– Semmi – közölte tíz perccel később.
– Én megmondtam – mondta Hitz. A betegszobán meg a rendőrségen
hamuszürke volt – eltekintve a vércsíkoktól az arcán meg a nyakán, de
mostanra már kipirult az arca. – Megspórolhatta volna magának ezt az utat.
Megmondtam, hogy nem vettem el a pénzét.
– Jobb lenne, ha ágyba bújnál, és pihennél egy kicsit, fiacskám – szólt a
rendőr. – Én pedig elmegyek.
Az immár nyugodt és diadalmas Hitzet a szobájában hagyták, és együtt
mentek le a lépcsőn. Strand a társalgóban búcsúzott el a rendőrtől és
BabcocktóL Egyedül maradva, néhány percre leült egy székre. Túlságosan
kimerült volt. Nem tudott volna egy kis pihenő nélkül találkozni Leslie-vel.
 Becsukta a szemét, próbálta pontosan fölidézni a rendőr mozdulatait, amint
átkutatta Hitz szobáját, arra a lehetőségre gondolva, hogy biztos éppen azt az
egyetlen helyet hagyta ki, ahová a pénzt el lehetett rejteni. Ha sikerülne
megtalálnia, az sem bizonyítaná Romero ártatlanságát, de enyhítő körülmény
lehetne, lényegesen kevésbé esztelenné, kevésbé barbárrá és sokkal
megbocsáthatóbbá tenné Romero támadását Hitz ellen. De amint fölidézte a
rendőr által átvizsgált helyeket, Strand egyetlen olyan sarkot sem tudott volna
mondani, amelyet a rendőr kihagyott. Sóhajtott, kinyitotta a szemét, fölállt,
hosszan nézte a vérszennyeződést a társalgó pamlagján, ahol Hitz feküdt, az
arcára szorítva Strand zsebkendőjét. A zsebkendő ugyanott hevert a földön,
ahová az orvos dobta, amikor meg akarta vizsgálni a sebet. A vér már
megszáradt rajta, sötét rozsdaszínűvé vált, a textília megkeményedett. Strand
lehajolt, és fölvette.
Leoltotta a villanyt, s a sötét előcsarnokon át a lakásuk ajtajához ment.
Emlékezett rá, hogy Leslie bezárta az ajtót, ezért kereste a zsebében a
kulcsot. De amikor a zárba tette, megállapította, hogy az ajtó nincs bezárva.
Benyitott, bement a nappaliba. Az összes lámpa égett.
– Leslie – kiáltotta. – Leslie! – Az asszony hálószobájába ment. Ott is
égtek a lámpák. Leslie szekrényének az ajtaja nyitva állt. Strand látta, hogy a
legtöbb ruha hiányzik a szekrényből. Ekkor megpillantotta a cédulát az
öltözőasztalon.
Reszkető kézzel vette föl, rámeredt. A kézírás kapkodó volt, egyáltalán
nem Leslie szokásos, szép írása.
„Egyetlenem" – olvasta. – „Bocsáss meg nekem. Egyszerűen nem bírok itt
tölteni még egy éjszakát. Fölhívtam Lindát, hogy komolyan gondolta-e a
párizsi utat. Igent mondott, és sürgetett, hogy azonnal induljak New Yorkba,
hogy holnap el tudjak utazni vele. Kérlek, ne aggódj miattam, drágám. És
kérlek, vigyázz magadra. És ami a legfontosabb, ne hibáztasd magadat
semmiért. Teljes szívemből szeretlek. Leslie."
Óvatosan letette a cédulát, és kisimította a tenyerével. Aztán bezárta az
ajtót, leoltotta a lámpákat, bement a szobájába, levetkőzött, és lefeküdt. A
vekkert nem húzta föl. Babcock meg fogja érteni, hogy aznap nem tud kiállni
az osztály elé.
– Persze az egész iskola erről beszél – magyarázta Babcock. Délelőtt
tizenegy óra volt, és Babcock kocsiján a bíróságra tartottak. Strand korán
ébredt, de a lakásban maradt, nem vett tudomást sem a reggelihez hívó, sem
az órák elejét és végét jelző csengetésekről. Hívogatta Linda lakását, de
valahányszor tárcsázott, a szám foglaltat jelzett, végül föladta. Leslie nem
hívta, végül Strand táviratozott Lindának, hogy Leslie hívja föl. Tudta, hogy
ostobaság azon aggódnia, hátha Leslie-t baleset érte az úton New Yorkba. Ha
bármi történt volna, már tudná. Mégsem tudta elűzni a képet, hogy az izgatott
és zaklatott Leslie letér az útról, fának ütközik, aztán ott fekszik véresen az
árokban. Hazen irodáját is hívta, de a titkárnő közölte, hogy Mr, Hazen kora
reggel Washingtonba utazott.
– Természetesen – folytatta a lassan és óvatosan vezető Babcock – a Hitz
fiú, amint fölébredt, telekürtölte az egész házat. Hátborzongató túlzásokkal,
amint a hozzám visszajutott elbeszélésekből sejtem. És fölhívta az apját, aki
engem kért a telefonhoz, és… nagyon… határozottan beszélt. Lényegében azt
mondta, hogy ha megkísérelném eltussolni a botrányt – ezt a szót használta,
botrány –, kirúgat az állásomból. Azzal is fenyegetőzött, hogy bepereli az
iskolát bűnös hanyagságért, amiért nem vettünk tudomást a fenyegető
veszélyről – ez természetesen Romero –, és bezáratja az egészet. És hogy
kifejezésre juttassa, hogy mennyire.., hm… elégedetlen, hozzátette, hogy
amennyiben a fiának esetleg felelnie kellene a lopás vádjára, minket is
beperel rágalmazásért. Nem valami szeretetreméltó család. – Babcock
haloványan mosolygott. Az arca szürke és feszült volt, a szeme kialvatlan és
vizenyős. Úgy szorította a kormányt, hogy az ujjai elfehéredtek.
– Mozgalmas reggeled volt tehát – mondta Strand.
– Volt már rosszabb is – felelte Babcock. – Az a reggel, amikor például
nyolcvan fiú ébredt arra, hogy hány és rendkívül erős hasmenése van.
Tífuszra gyanakodtunk. Aztán kiderült, hogy az előző esti sütemény volt a
ludas. Elméletileg az iskolaigazgatók magas kort szoktak megélni. – Halkan
nevetett. – Elavult bölcsesség.
– Mire számítasz, mit kell majd tenned? – kérdezte Strand,
– Attól tartok, először is ki kell rúgnom Romerót. Ha nem zárjuk ki,
valószínűleg elveszítjük a növendékeink felét.
Strand bólintott.
– Maga hozta a nyakára a bajt.
– A tragédia akkor is tragédia – felelte Babcock. – Aztán megkísérlem
elérni, hogy ne csukják le. Hogy legalább csak próbaidős ítéletet kapjon.
Telefonáltam az iskola ügyvédjének. Már beszélt Romeróval, és a bíróságon
találkozunk. Ezt szerettem volna elkerülni. Ezért próbáltam érintkezésbe
lépni Mr. Hazennel, hogy megtudjam, nem ismer-e errefelé valaki mást. Ha a
szülőknek – kivált a Mr. Hitz-féléknek – fülébe jut, hogy az iskola pénzét
Romero védelmére költjük… – vállat vont, és nem fejezte be a mondatot. –
Leslie hogy viseli?
Strand számított a kérdésre, bár remélte, hogy nem hangzik el.
– Eléggé rosszul, attól tartok. Élt kedves ajánlatoddal, és néhány hétre
betegállományba szeretne menni.
– Már el is ment? – szaladt föl meglepetten Babcock szemöldöke.
– Igen.
– Nem tudom hibáztatni. Ha tehetném, én is elmennék. – Babcock fáradtan
mosolygott. A kocsival leparkolt az oszlopos régi ház előtt. – Remek épület –
mondta –, 1820-ból. És mennyi fájdalom járta a folyosóit azóta.

Az iskola ügyvédjét Hollingsbee-nek hívták. A tárgyalóterem ajtajában

várta őket. Pirospozsgás, kövér fickó volt gyönyörű, sötét öltönyben. A
hangja illett a megjelenéséhez, telt és színpadias volt.
– Hamarosan hozzák a fiút – mondta, miután udvarias biccentéssel vette
tudomásul, hogy Babcock bemutatta Strandet. – Beszéltem vele, s attól tartok,
nehéz ügy lesz. Romero egyáltalán nem hajlandó együttműködni. Kijelentette,
hogy nem tesz vallomást. Ki sem nyitja a száját. Ez talán jó is lehet.
Csakhogy a bíróságon azt sem lesz hajlandó elmondani, hogy miért tette, amit
tett, bár a rendőrségen azt állította, hogy Hitz ellopta a pénzét. „Hadd tegyék
velem a legrosszabbat", mondta nekem, „mire lenne jó, ha beszélnék?"
Kijelentette, hogy a buliban én vagyok a beszélő, azt mondok, amit akarok.
Szemlátomást többet tud a törvényről, mint amennyi javára válna. Azt
mondja, nem kényszeríthetik rá, hogy vádolja önmagát, és már azt is sajnálja,
amit a rendőrségen elmondott. A viselkedése dacos – ez talán érthető is –, de
nem fogja megnyerni a bíróság rokonszenvét. Egy kis bűnbánat hasznosabb
lenne. – Az ügyvéd vállat vont. – De ilyesmire szemlátomást képtelen. Azt
mondja, Mr. Strand látta őt késsel futni Hitz után, s mind Mr. Strandnek, mind
a rendőröknek beismerte, hogy használta a kést Hitz ellen. Azt mondja, az
egész tárgyalóterem röhögne rajta, ha tagadni próbálná, hogy megvágta
Hitzet. Ha kíváncsiak a véleményemre, szerintem büszke a tettére, és azt
akarja, hogy mindenki tudjon róla. Nem volt hajlandó elmondani, miért tartja
tolvajnak Hitzet. Azt mondja, mindig is tudta, hogy előbb-utóbb börtönbe fog
kerülni, számos börtönviselt barátja van, nem fél tőle. A magatartása, meg
kell mondanom, nem fog tetszeni a bírónak. Sem az esküdtszéknek, ha odáig
jut az ügy. A fiú elmúlt tizennyolc éves, nagykorúként fogják kezelni. A per
pedig egy connecticuti kisvárosban lesz, nem New Yorkban vagy
Chicagóban, ahol az ilyesfajta, nyilvánvalóan nem gyilkos szándékú késelés
szinte normális része a mindennapi életnek. Persze megteszek minden tőlem
telhetőt… – Az ügyvéd hangja mélabúsan halt el. – De nem vagyok optimista.
– Mit tehet? – kérdezte Babcock.
– Hangsúlyozom a fiú származását. A külvárosban nőtt föl, nyomorgó,
csonka családban stb. stb. A szokásos. Hogyan mehet tönkre egy ígéretes
karrier az érzelmi kiegyensúlyozatlanság egyetlen pillanata miatt, ilyesmi.
Nem sok. A bíróság talán belemegy a kiegyezésbe, hogy amennyiben a fiú
bűnösnek vallja magát, csökkentett időtartamú büntetésre ítélik, és azt is
fölfüggesztik próbaidőre.
– Hogyan segíthetnénk? – kérdezte Babcock.
Az ügyvéd reménytelenül legyintett.
– Tanúskodjanak a vádlott mellett. Hozzanak föl mindent, ami hasznára
lehet. De ne feledjék, hogy esküt tesznek.
Bármit mondana is Romero jelleméről, gondolta Strand, nem lenne igaz.
Említse meg talán A Római Birodalom hanyatlása és bukása lopott köteteit?
Amint ott álltak, Hitz közeledett az előcsarnokban. A nagy kötés drámaian
hatott a képén. Kövér testén feszült a ruha. Strand látta, hogy nyitva a slicce.
Hitz szemrehányóan nézett a három férfira, de azért megállt.
– Jó reggelt, Mr. Babcock – mondta. Stranden szándékosan keresztülnézett.
– Apám mondta, hogy megpróbálja elérni. Sikerült?
– Sikerült – felelte Babcock.
– Nagyon fölzaklatta, amikor beszámoltam a történtekről – mondta Hitz.
– Úgy tetszett – mondta Babcock. – Nos, bemegyünk?
– Csak azt ne higgyék, hogy megkönnyítem Romero helyzetét – jelentette ki
Hitz. – Vagy a magáét, Mr. Strand.
– Köszönöm a figyelmeztetést – mondta Strand. – És húzza fel a sliccét.
Ugye nem szeretné, ha letartóztatnák a bíróság megsértése miatt?
Hitz elvörösödve kapott a sliccéhez. Strand elindult a többiekkel a
nyomában a terembe, ahol már ott várakozott Leary őrmester, hogy vallomást
tegyen. A néhány fős közönség tagjai között Strand fölismerte a helyi lap
újságírónőjét, aki az első sorban ült, jegyzetfüzettel és ceruzával a kezében.
Babcock is észrevette a lányt.
– A hír gyorsan terjed, attól tartok – súgta. – Ez sem azért van itt, hogy
megtudja, miféle közlekedési bírságokat rónak ki.
Romerót az a rendőr kísérte be, aki letartóztatta. Legalább nincs
megbilincselve, gondolta Strand. A fiú olyan kicsinek és törékenynek látszott
a sötét pulóverben, amelyet Strand a Brooks Fivéreknél vásárolt neki.
Mosolygott, amikor elhaladt Hitz előtt, köszönt az igazgatónak és Strandnek.
Az ügyvéd elkísérte a bírói asztal előtt álló asztalkához.
A bíró lépett be a szobájából, mindenki fölállt. A törvényszolga
megnyitotta a tárgyalást, mindenki leült, kivéve az ügyvédet, Romerót meg a
bírói pulpitus előtt álló két rendőrt.
Az ügyész monoton hangon fölolvasta a vádat, Romero kíváncsian
pillantott körül a teremben, mintha nem érdekelné, amit az ügyész beszél,
inkább az öreg csarnok építészeti megoldásai.
Az ügyész befejezte, és a bíró föltette a kérdést:
– A vádlott minek vallja magát?
– Ártatlannak, bíró úr – vágta rá az ügyvéd.
Romero maró gúnnyal nézett a bíróra. Az meg lenézett rá.
– Nem ismerem el ennek a bíróságnak az illetékességét – mondta Romero.
Strand fölnyögött. A televízió, gondolta, sok ezernyi óra a
tévéügyvédekből.
A bíró sóhajtott.
– Erről most nem beszélünk, Mr. Romero. Elrendelem, hogy a tárgyalásig
vizsgálati fogságban maradjon – mondta. – Szabadlábra csupán tízezer
dolláros óvadék fejében helyezhető.
Strand hallotta, hogy Babcocknak elakad a lélegzete. Csak fél füllel
hallgatta, amint az ügyvéd az óvadék összegének csökkentéséért verekedett,
az ügyész pedig az ügy súlyosságát hangsúlyozta, s hogy mekkora veszélyt
jelentene a sértett számára, ha a vádlott, aki bevallotta erőszakos tettét, de
nem mutatott semmiféle megbánást, szabadon garázdálkodhatna.
– Az óvadék marad tízezer dollár – hirdette ki a bíró. – A következő ügyet
kérem.
Az újságírónő buzgón jegyzetelt, miközben Romero a rendőr meg az
ügyvéd kíséretében elvonult a padsorok között, Amikor elhaladtak Hitz
mellett, Hitz gúnyos, obszcén gesztussal fölemelte a középső ujját. Romero
megtorpant, és Strand egy pillanatig attól tartott, hogy Hitzre veti magát. Ám
Romero csupán annyit mondott, de jő hangosan, hogy az egész terem hallja:
– Eljön a te időd is, kövér gyerek. – Aztán hagyta, hogy a rendőr kivezesse
a teremből.
– Ó, istenem – csóválta a fejét szomorúan Babcock. – Nem merek
rágondolni, miket fog írni ez az ifjú hölgy a holnapi lapban. – Levette a
szemüvegét, és elkezdte törölgetni a zsebkendőjével, mintha le akarná
törölni, amit a szemüveg a tárgyalóteremben látott. – Nos – mondta –, ideje
visszamennünk az iskolába.
Visszafelé, a kocsiban azt mondta:
– Allen, gondolod, hogy Mr. Hazen hajlandó lesz letenni az óvadékot?
– Tízezer dollárt? – kérdezett vissza Strand. – Nem merek találgatni.

Ebédidőre értek vissza, és Strand örült, hogy nem kell találkoznia sem
diákokkal, sem tanárokkal, mert Babcock a Malson-ház előtt tette ki. Amint
kiszállt, érezte, hogy rogyadozik a lába, félt, hogy nem jut el a kapuig,
– Ha nincs ellene kifogásod – mondta az igazgatónak –, néhány napig nem
vennék részt sem az étkezéseken, sem a tanórákon.
– Megértem – felelte Babcock. – Ha tehetném, egy évig kihagynám az
étkezéseket meg a tanórákat.
– Megpróbálok érintkezésbe lépni Mr. Hazennel. Ha sikerül, majd közlöm,
mit mond.
Babcock bólintott, és elhajtott. Strand bement a házba, Mrs. Schiller
térden állva, egy vödör szappanos víz meg egy kefe segítségével sikálta a
pamlagot. Amikor Strand belépett, fölállt.
– Micsoda ügy – mondta. Pufók, anyás arcán, amely mindig olyan piros
volt, mintha valami láthatatlan tűzhely mellett állna, fájdalom látszott. – Az itt
töltött húsz év alatt még sosem történt ilyesmi. – Körülnézett, mintha attól
tartana, hogy kihallgatják. – Mondanom kell magának valamit, Mr. Strand. De
meg kell ígérnie, hogy nem adja tovább.
– A tegnap éjszaka történtekkel kapcsolatos?
– A tegnap éjszakával. Igen.
– Ígérem.
– Bemehetnénk a lakásba? – Az asszony suttogott. – Nem jártam odafönn,
és valamelyik fiú talán nem ment ebédelni. Nem akarom, hogy bárki
meghallja.
– Természetesen. – Strand végigvezette az asszonyt a folyosón, a kulccsal
kinyitotta, majd kitárta az ajtót. Mrs. Schiller követte őt a nappaliba.
– Mr. Strand – kezdte –, nem tudom, hogyan is mondjam, de attól tartok, az
én hibám volt. – Majdnem sírt.
– Micsoda?
– Hogy Romero megszúrta a Hitz gyereket.
– Hogy lehet az? – kérdezte élesen Strand.
– Amikor tegnap este bejöttem magukhoz ágyazni, vacsoraidő volt, s én azt
hittem, minden fiú elhagyta a házat. Az egyik fűtőtest fura hangokat adott, hát
fölmentem, hogy elzárjam. Ott van a szelep a lépcső mellett közvetlenül.
Csakhogy beragadt, és amint ott nyűglődtem vele, egy fiút láttam kijönni
Romero szobájából. Az ifjú Mr. Hitz volt az. Megkérdeztem, miért nem ment
vacsorázni. Azt felelte, nem éhes, mert idefelé az úton megevett egy pár hot
dogot. És lement a szobájába. Én meg nem is törődtem a dologgal. A
nagyobb fiúk kihagyhatják a vacsorát, amikor szünidőről jönnek vissza.
Hazamentem, itt mindjárt az iskola területe mellett van egy kis házunk, a
televíziót néztük Mr. Schillerrel, és már lefekvéshez készültünk, amikor
kopogtak az ajtón. Jesus Romero volt az. Már elmúlt tizenegy óra. A fiú
meglehetősen nyugodtnak látszott. Hidegfejű az a gyerek mindig, a korához
képest érett, ha érti, mire gondolok. Legalábbis így hittem… amíg ez meg
nem történt… – Remegett az ajka meg a tokája.
– Mit akart Romero?
– Azt mondta, most érkezett. Valahová elment a hétvégére, és lekéste a
Dunberrybe induló járatot. Azt mondta, hiányzik valami a szobájából, egy
könyv, amelyre szüksége lesz reggel az első órán. Nem látszott nagyon
izgatottnak, hiszen akkor rájöttem volna, hogy valami fontos dologról van
szó, hiszen eljött hozzánk késő éjjel. De hát a szünidő meg a televízió miatt
valahogy nem gondolkodtam. – Szomorúan csóválta a fejét. – Azt kérdezte,
nem tudok-e valamit a könyvről. Hát, Mr. Strand… Ha tudtam volna, mi jár a
fejében, ítéletnapig hallgattam volna. Csakhogy a fiúk gyakran kérnek
kölcsön egymástól mindenfélét… könyvet, nyakkendőt, pulcsit… így hát
elmondtam, hogy Mr. Hitzet láttam kijönni a szobájából vacsoraidőben. Ki
tudnám tépni a nyelvemet, amiért ilyen ostoba voltam. – Már sírt.
– Ne hibáztassa magát, Mrs. Schiller – vigasztalta Strand.
 – Kivételeztem Jesusszal kezdettől fogva, Mr. Strand. Olyan úriember
velem, és olyan rendes, a többi fiúk pedig – legalábbis a legtöbben – úgy
bánnak vele, mint valami kóbor kutyával, és azt hittem, segítek neki.
Megkérdezte, volt-e valami Mr. Hitznél, én megpróbáltam visszaemlékezni,
de nem tudtam, és meg is mondtam neki.
– Erre hogyan reagált?
– Igen nyugodtan, Mr. Strand. Semmi nem látszott rajta, igazán. Csak
megköszönte, elnézést kért, ha esetleg zavart minket Mr. Schillerrel, és
elment, és én nem gondoltam semmit ma reggelig, amikor meghallottam… –
Patakzottak kövér arcán a könnyek.
Strand átkarolta az asszony széles vállát. Érezte, hogy reszket.
– No-no – nyugtatta tehetetlenül –, nem maga tehet róla.
– Nem tudom, Jesus elmondta-e valakinek, hogy én mondtam meg neki,
hogy Mr. Hitz volt az… – nem tudta folytatni.
– Senkinek nem mondta meg. Se nekem, se Mr. Babcocknak, se a
rendőröknek, se az ügyvédjének, se másnak. Nekem meg egyenesen
kijelentette, hogy az információ forrása bizalmas természetű.
– Ha az ifjú Mr. Hitznek fülébe jut, hogy én szabadítottam rá Jesust, és
elmondja az apjának… Mr. Schiller meg én szeretünk itt, és az uram elveszett
ember, ha az idősebb Mr. Hitz megharagszik rá… igen nagy hatalmú ember
ám, Mr. Strand, és tagja az iskola kuratóriumának…
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Babcock sosem engedné idáig fajulni a
dolgot – állította Strand. – Nem hinném, hogy emiatt aggódnia kell. Én
hallgatok, Romero szemlátomást eltökélte, hogy nem adja ki magát, de még
ha beszámolna is arról, amit mondott neki, a bíróságon az sem számítana
bizonyítéknak…
– Nem is a bizonyítéktól félek én. – Két kézzel törölgette a könnyeit. –
Hanem Mr. Hitztől meg a kuratóriumtól. No mindegy – próbált mosolyogni –
a könnyek úgysem mossák el a szavaimat, nem igaz? – Fölemelte a kötényét,
s a szélével dörzsölgette nedves arcát. – Szégyellhetném magam. Ilyen rumlit
csinálok, mikor maga meg Mrs. Strand élte át a nehezét. Még szerencse, hogy
magát nem késelte meg, amikor úgy közéjük vetette magát. Azt hiszem,
tévedtem ezzel a Romero gyerekkel. A párduc sem változtatja meg szép szóra
a pettyeit, nem igaz?
– Romero nem párduc, Mrs. Schiller – mondta Strand.
 – Csak úgy mondom, uram – vágta rá gyorsan az asszony. Félve nézett
Strandre. – Volna még valami.
– Micsoda?
– Reggel odalenn takarítottam a szemétládákat – mondta az asszony –, és
találtam néhány levelet. Egy lány kézírásával. Már tudtam, hogy Hitz
említette: Romero azzal vádolja, hogy elvitt bizonyos leveleket, hát
megnéztem őket. Jesusnak voltak címezve. Szerelmes levelek voltak, nagyon
nyíltak, nagyon szókimondók, nagyon tele testiséggel, s ha szabad így
fogalmaznom, Mr. Strand – a lányok manapság olyan nyelvet használnak,
amelynek mi fiatalkorunkban a létezéséről sem tudtunk. És tudnia kell
valamit… – habozott, mint aki most kénytelen dönteni, és zavartan nézett
Strandre –, a levelek aláírása Caroline volt. No persze manapság sok
Caroline van, igen népszerű ez a név, de tudom, hogy a maga lányát is
Caroline-nak hívják.
– Mit csinált velük? A levelekkel?
– A szemétégetőbe dobtam őket, Mr. Strand – felelte Mrs. Schiller. – Nem
hinném, hogy Mrs. Strand vagy maga el akarná olvasni őket.
– Köszönöm – mondta Strand. – Igazán figyelmes. Kíván mondani még
valamit?
Mrs. Schiller a fejét rázta.
– Csak annyit: mondja meg Jesusnak, hálás vagyok érte, hogy elhallgatta a
szerepemet.
– Megmondom neki.
– Ha jól tudom, Mrs. Strand elment – mondta Mrs. Schiller. – Ha kívánja,
hogy összeüssek pár falatot…
– Igazán kedves, de nincs rá szükségem. Tudok gondoskodni magamról.
– Ha meggondolná magát, csak hívjon – bíztatta Mrs. Schiller. – De most
jobb lesz nekilátnom. Nem tudom, sikerül-e lesikálnom a vért.
Testesen meghajolt, megigazította a kötényét, és kiment a lakásból.
Amióta elolvasta az öltözőasztalon hagyott levélkét. Strand most örült
először, hogy Leslie nincs ott.

4
 A telefoncsörgés ébresztette föl. A Mrs. Schillerrel való beszélgetés után
csak úgy ruhástól ledőlt szunyókálni. Amint fölkelt, és elmerevedett testtel a
nappali felé indult, látta, hogy már sötét van. Átaludta a délutánt, álmai
zavarosak és fenyegetőek voltak. A sötétben tapogatózott a telefonhoz. Leslie
volt az.
– Hogy vagy, drágám? – kérdezte. – Mi a helyzet? – A hangja nyugodtnak
és normálisnak hangzott.
– Ahogyan elvárható – felelte Strand. – De te hogy vagy? Reggel
próbáltalak hívni.
– Az utolsó percben még vásárolnunk kellett egykét dolgot az útra. Egész
nap nem voltunk itthon. Holnap indulunk a Kennedy repülőtérről. – Szünetet
tartott. Strand hallotta, hogy mély lélegzetet vesz. – Hacsak nincs szükséged
rám az iskolában.
– Nem, drágám – válaszolta Strand. – Majd akkor gyere vissza, ha itt
minden elcsöndesedett.
– Nagy baj van?
– Szóval… nagyon… bonyolult.
– Romero ott van? Mármint a házban?
– Börtönben van.
– Az jó. Legalábbis egyelőre. Nem szeretném, ha gyűlölködőnek tartanál,
de amilyen állapotban volt, jobb, ha nincs a házban.
– A bíró tízezer dollárban határozta meg az óvadékot.
– Az sok?
– Sok, ha nincs. Majd mindent megírok. Hol szálltok meg Párizsban?
– A Plaza Athenée-ban. A galéria foglalta a szobákat. Linda úgy
határozott, hogy nagystílűen utazunk. – Kissé idegesen nevetett. Aztán ismét
elkomolyodott.
– Beszéltél Russell-lal?
– Nem tudtam elérni.
– Szerinted leteszi a pénzt?
– Gondolom, igen. Felelősséget érez a fiúért.
– Remélem, te nem érzed felelősnek magad.
– Inkább kábultnak – felelte Strand. – Mondd, hány óra? Közvetlenül ebéd
után elaludtam. Az elmúlt éjszaka kimerített. Bizonyára reggelig aludtam
volna, ha nem telefonálsz.
 – Hat múlt. Sajnálom, hogy fölébresztettelek. Drága, biztosan nem akarod,
hogy beüljek a kocsiba, és odamenjek?
– Biztosan – felelte Strand. – Kétlem, hogy az elkövetkező hetekben igazán
jó társaság lennék. Maradj, ameddig akarsz.
– Bárcsak segíteni tudnék.
– Ha tudom, hogy te nem vagy benne a slamasztikában, és jól érzed magad,
az a legnagyobb segítség.
– Ha ilyeneket mondasz, elbőgöm magam – mondta Leslie. – Te vagy a
legjobb ember a világon, Allen, és ezzel mindenki visszaél. Én is.
Elsősorban én.
– Ostobaság – recsegte Strand. – Linda hogy van?
– Be nem áll a szája. Tudod, mit jelent neki Franciaország. Talán
valamelyik kis mellékutcában ott bujkál a szeretője.
– Add át neki üdvözletemet. És érezzétek jól magatokat. Mindketten.
– Mit hozzak neked Párizsból?
– Magadat.
Leslie nevetett. Lágy, meleg kacagás hallatszott százmérföldes
messzeségből.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Azért kérdeztem. Je t’embrasse.
Tanulom a franciát.
– Szeretlek. Ezt az egyet ne feledd semmilyen nyelven.
– Nem felejtem – suttogta Leslie. – Jó éjt.
– Jó éjt, legdrágább. – Strand azzal a megnyugtató tudattal tette le a
kagylót, hogy minden rendben, legalábbis Leslie-nél. Fölgyújtotta a villanyt,
és visszament a telefonhoz. Hívja föl Hazent most? Nyúlt a kagylóért, aztán
leejtette a kezét. Túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy
megválaszolja a kérdéseket, amelyeket Hazen minden bizonnyal föltesz.
Tudta, hogy a társalgóba kellene mennie, megnézni, mit művelnek a fiúk, hogy
válaszolnia kellene az ő kérdéseikre is, de inkább reggelre halasztotta. Ha
még egyszer a szeme elé kerülne aznap Hitz, tán meg is ütné.
Hallotta, hogy a kápolna harangja vacsorához hív, és ráeszmélt, hogy egész
nap nem evett.
Kiment a konyhába, benézett a frizsiderbe. Alig volt benne valami: néhány
tojás, kis szalonna, fél doboz tej. Ez is megteszi. A vacsora egy asztalnál a
fiúkkal a zsúfolt étkezőben olyan megpróbáltatás lett volna, amelyet jobbnak
látszott kerülni, akkor is, ha éhesen kell lefeküdnie. És nem volt kedve a
hosszú sétához sem, be a városba, ahol fölismerhette volna valaki, aki reggel
ott volt a bíróságon. Éppen a szalonnát pirította, amikor ismét megszólalt a
telefon. Lehúzta a tűzről a serpenyőt, becsörtetett a nappaliba, és fölvette a
kagylót.
– Allen? – Hazen volt az.
– Én vagyok, Russell. Hogy vagy?
– Most érkeztem Washingtonból, és üzenet várt, hogy hívtál reggel.
– Állsz, Russell?
– Igen, véletlenül állok. Miért kérdezed?
– Mert hosszú és bonyolult a történet, és jobb lesz, ha kényelembe
helyezed magad, no meg ha ülsz, amikor meghallod.
– Mi baj? – Hazen hangja izgatott lett. – Leslie jól van?
– Ő jól. Lindánál. Úgy döntött, mégis Párizsba akar menni – mondta
Strand. – Romeróról van szó. Leültél már?
– Igen.
– Éppen hazaérkeztünk New Yorkból, a ház elé értünk, amikor két fiú
rohant ki a kapun – kezdte Strand –, az egyik üldözte a másikat. Az üldöző
Romero volt, késsel a kezében…
– Átkozott bolond – csattant föl Hazen. – Ezért kirúgják az iskolából.
– Akit üldözött, pedig az ifjú Hitz…
– Krisztusom – mondta Hazen – reméltem, hogy soha többé nem hallom ezt
a nevet…
– Hallani fogod, Russell, de még mennyire hallani fogod…
– Az apja rémségeket adott elő az Igazságügy-minisztériumban, ezért is
kellett Washingtonba utaznom. De most fejezd be a te történetedet. Ne hagyj
ki semmit.
Amikor Strand előadta, hogy a Romero szobájában lévő dobozból
háromszázhetvenöt dollárt loptak el, Hazen robbant.
– Háromszázhetvenöt dollár! Honnan a pokolból szerzett
háromszázhetvenöt dollárt?
– Hitz szerint Romero kockajátékot rendezett a szobájában hetente
többször, lámpaoltás után.
– Te semmit sem tudtál erről? – hitetlenkedett Hazen.
– Semmit.
– Mi a fene folyik abban az iskolában?
– A szokásos, gondolom.
 – Folytasd – mondta fagyosan Hazen. Akkor robbant ismét, amikor Strand
közölte, hogy Romero azt állította: jó oka van hinni, hogy Hitz vitte el a
pénzt. – Miféle oka? – kérdezte Hazen.
– Nem hajlandó megmondani. Azt mondta, bizalmas.
– Bizalmas – horkant föl Hazen. – Ha ott lennék, rögtön nem lenne olyan
bizalmas, erről biztosíthatlak! Öt percig sem. Van valami elképzelésed?
Strandnek még fülébe csengett Mrs. Schiller könyörgő, könnyes hangja.
– Nincs – felelte. Nem szólt semmit az asszony elbeszéléséről, a
levelekről. Ha Hazen le akar utazni az iskolába, és meg akarja törni Romerót
vagy Mrs. Schillert, hát tőle nem kap segítséget. – Folytassam?
– Ne haragudj – mentegetőzött Hazen. – Többé nem szakítalak félbe.
Tizenöt percbe telt, amíg Strand eljutott az utolsó jelenetig a bíróságon, s
elmesélte Hazennek, hogy Romero nem volt hajlandó vallomást tenni önmaga
védelmében.
– Az iskola ügyvédje, Mr. Hollingsbee próbálta rábeszélni – folytatta
Strand. – De Romero csak állt, nem változtatott a döntésén. Közölte a
bíróval, hogy nem ismeri el a bíróság illetékességét.
– Mr. Hollingsbee pompás ügyvéd lehet – mondta gúnyosan Hazen – ha
egy tizennyolc éves kölyköt sem képes meggyőzni, hogy ne csináljon hülyét
magából. Nem csoda, hogy még mindig abban a porfészekben praktizál.
Romero hol van most?
– Börtönben – felelte Strand. – Az óvadék tízezer dollár. – Hallotta, hogy
a vonal túlsó végén Hazen nyel egyet.
– Rohadtul meredek – mondta Hazen. – De a bíró helyében én húszezret
mondtam volna. A kölyök megérdemli a törvény teljes szigorát, már csak a
hálátlansága miatt is. Nem szívesen mondom, Allen, de attól tartok, kissé
elhanyagoltad a fiú fegyelmezését, mindenesetre nem gondoskodtál róla, hogy
ne juthasson fegyverhez.
– Biztosan igazad van – mondta Strand, és nem mutatta, hogy sérti a
letorkolás meg a hangnem is. – Sok mindenben hanyag voltam, s bizonyára
még leszek is. De azért túlzás egy zsebkést fegyvernek nevezni. No de ez már
a múlté. Most az a kérdés, hogy ez a fiú, akit kiszakítottunk a maga
környezetéből, és ide hoztuk …
– A legjobb szándékkal – hangoskodott Hazen.
– A legjobb szándékkal – hagyta rá Strand. – Csakhogy most rács mögött
van, családja nincs, aki segíthetne rajta, s ha nem akad valaki, aki
könyörületből… – tudta, hogy Hazennek nem fog tetszeni, de folytatta – és
persze tízezer dollárral a zsebében le nem teszi a pénzt, ott is fog maradni a
perig, amelyre talán csak hónapok múlva kerül sor, és…
– Azt akarod mondani, Allen, hogy én tegyem le az összeget? – Hazen már
nyíltan mérges volt.
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit tanácsoljak.
– Ez okos – mondta Hazen –, mert ha az óvadék kifizetését javasolnád,
arra biztatnál, hogy legyek teljesen hülye. Ha neked lenne ennyi pénzed, te
fölajánlanád?
– Igen. – Strand maga is csodálkozott, hogy ezt mondta. Az alvás kitörölte
belőle a haragot, immár csak a kicsi, védtelen Romeróra emlékezett, amint a
rendőr elvezette a padsorok között.
– Akkor jobb, hogy szegény vagy, mert pucéran maradnál rövidebb idő
alatt, semhogy a tinta megszáradna a kötelezvényeiden. Huszonhárom éve
vagyok az üzleti életben, és megtanultam, hogy aki jó pénzt tesz rossz lóra,
ostoba.
– Russell – szólalt meg Strand –, nem szívesen teszem, de arra kérlek,
kölcsönözd nekem azt a pénzt. Értem én, miért érzed úgy, hogy semmi közöd
hozzá. Ha én nem vagyok, azt se tudnád, hogy Romero a világon van. Ha
valaki felelős, én vagyok az. Éppen annyira dühös vagyok, mint te, mégis
felelősnek érzem magam. Így vagy úgy meg fogom adni a pénzt. Spórolhatunk
többet is, mint mostanáig, Leslie szülei is segíthetnek, Jimmynek jó állása
van…
– Mint barátod, Allen – jelentette ki Hazen –, nemet mondok. Tudom, mit
fog tenni az a nyomorult kis csatornapatkány, mihelyt kiszabadul – el fog
tűnni. Soha többé nem látod sem őt, sem a pénzedet. De a rendőrség se. Úgy
eltűnik a gettóban, mint a kísértet, s a honfitársainak milliói lesznek
hajlandók megesküdni, hogy soha nem is ismerték.
– Én vállalom a kockázatot – mondta halkan Strand.
– De nem az én pénzemen. Meg a tiéden sem. Szerintem mára éppen eleget
beszéltünk.
– Én is, Russell, Jó éjszakát.
Mintha Hazen lecsapta volna a kagylót a vonal túlsó végén.
Egy biztos, gondolta Strand a konyhába tartva, karácsonykor nem megyünk
Hamptonba. Visszatette a tűzre a szalonnát, egy másik serpenyőbe beleütött
két tojást. Holnap megkéri Mrs. Schillert, hogy vásároljon be neki. Nem
tudta, Babcock mikor utasítja majd, hogy lássa el újra a kötelezettségeit,
amelyek közé tartozott a közös étkezéseken való részvétel is a számára
kijelölt asztalnál, de azt tudta, hogy nem fogja törni magát érte, önként pedig
semmiképpen sem fog jelentkezni. Viszont bármi történjék is, ennie kell.
Vacsora után még éhes volt, s már-már ott tartott, hogy fölmegy Romeróék
szobájába, és megdézsmálja Rollins titkos csokoládékészletét, de az
iskolában az utóbbi időben éppen elegendő bűncselekmény történt, gondolta
komoran.
A nappaliban olvasott, amikor félénken kopogtak az ajtón. Ajtót nyitott.
Rollins állt ott zakóban, bikanyakán nyakkendővel, mert az iskolai
vacsorákon így kellett megjelenni, és ezt Strand – akit igencsak zavart a saját
fiának ötletszerű öltözködése – helyeselte. Rollins barna, sötét, nyílt
sportolóarca, amely mindig kicsinek tetszett széles vállához és vastag
nyakához képest, igen komoly volt.
– Nem szeretném zavarni, Mr. Strand – mondta halkan –, de ha egy percre
beszélhetnénk…
– Csak jöjjön, jöjjön – biztatta Strand.
A nappaliban Rollins maga alá húzta hosszú, izmos lábát, úgy ült le
Stranddel szembe.
– Romeróról lenne szó. – A nagydarab fiú nehezen beszélt. – Ostobán
viselkedett, és ha fölébreszt, én mindent elrendeztem volna, és nem lett volna
semmiféle késelés. Ismerem Hitzet, s ha én egy kissé ráijesztettem volna,
minden kielégítően elsimul mindenki teljes megelégedésére, kés nélkül is.
Egy-két pofon talán elcsattan, de ilyesmiért az ember nem kerül sittre, és ki
sem teszik az iskolából. Csakhogy ismerem Romerót, Mr. Strand, és Romero
jó ember, nem érdemli a börtönt. Odamentem, meglátogatni, de az a fickó
közölte, hogy csak családtagokat engedhet be hozzá. Nos, amiket a fiú mesélt
az apjáról, az anyjáról, a nővéreiről meg a fivéréről, én vagyok az egyetlen
rokona, mert azok egy telefont se érdemelnek, és tőlük ugyan ott rohadhat
késő vénségéig a börtönben. Maga okos ember, Mr. Strand, tudja, mit tehet a
börtön az olyan sráccal, amilyen Romero. Egész életét az utcán fogja tölteni,
és nem éri be majd késsel, azokon a helyeken, amerre járni fog, hanem
pisztoly lesz az övében, és ki tudja, miféle por a zsebében, és a zsaruk
jobban ismerik majd, mint a saját mutterja… Maga éppen olyan jól tudja,
mint én, hogy a börtön nem nevel törvénytisztelő állampolgárt. Csak
törvényen kívülit. Abban a kölyökben pedig sokkal több van, semhogy
törvényen kívülivé váljon… – Őszintén könyörgött, lassan és komolyan
beszélt, a hangjában elkeseredés bujkált.
– Egyetértünk, Rollins – felelte Strand. – Amikor megtörtént, dühös voltam
Romeróra, nagyon dühös …
– Tudja, hogy maga mennyit tett érte, Mr. Strand – szólt közbe Rollins. –
Nekem többször említette, bár tudom, hogy magának nem mondta. Nem az a
köszönős fajta. Nem passzol a jelleméhez. Nyilván észrevette már.
– Sejtettem – válaszolta szárazon Strand.
– Mégis hálás volt. Nagyon hálás.
– Igazán különös módon mutatta ki.
– Hitz nagyon megverte volna. Több mint kilencven kiló. Nem azt
mondom, hogy helyeslem a kést, de Romero… hát… ahogyan fölnevelkedett,
ahol fölnevelkedett, amiket tennie kellett, hogy le ne hajítsák holmi háztetőről
vagy ne fojtsák a vízbe, szóval… neki… másfajta erkölcsi kódexe van, mint
az itteni úrfiknak. Bizonyára a szíve mélyén már maga is megbocsátott neki.
– Nem rajtam áll a megbocsátás, Rollins – felelte gyöngéden Strand. – Az
igazgatón, a tanári karon, Mr. Hitz apján, magán Hitzen és főként az iskola
kuratóriumán.
– Atyám – sóhajtotta Rollins –, márpedig azok a nehéztüzérséggel fognak
előállni, ha egy Romero-féle kerül bajba, igaz?
– Félek, hogy erre számíthatunk – felelte Strand. – Én nem sokat tehetek.
– Hallom, az óvadék tízezer dollár.
Strand bólintott.
– Nagyon ráhúzták a vizes lepedőt, igaz? – csóválta a fejét Rollins.
– A bíró öreg ember volt. – Strand maga sem tudta, miért mondta ezt.
– Egyet máris megtanulhatott: óvakodj a fehér ember bíróságától. –
Rollins először mutatta ki a keserűségét.
– Nem hinném, hogy az adott esetben ez számít.
– Mongya maga. – Az ajka gúnyosan lebiggyedt. – Tuggya, ő meg én, mi
nem azokat a könyveket olvastuk, amiket maguk, emberek. – Strand
észrevette, hogy ahogyan Rollins egyre dühösebb lett, egyre jobban
elhanyagolta a nyelvtani szabályokat, mintha a pillanat feszültsége lemosta
volna róla a műveltségét, s a beszéd egy primitívebb szintjét tárta volna föl.
– Mondtam már, hogy szeretnék segíteni, de… – Strand vállat vont.
– Értem – vágta rá Rollins. – Naná, hogy magának nincs fölösleges tízezer
dollárja.
 Strand nem mosolygott Rollins föltételezésén, hogy minden iskolai tanár
szegény.
– Nem, valóban nincs.
– Akire én gondolok, az… Mr. Hazen… – billentette félre a fejét Rollins,
amint kimondta mintegy próbaképpen a nevet –, amennyire én ismerem,
rendes ember, meg aztán Romero is mondta. És akinek akkora Mercedese
meg sofőrje van…
– Rollins – felelte Strand, és arra gondolt, ebben a pillanatban ő ugyan
aligha tudná Russell Hazent „rendesnek" nevezni –, ha Romero azt mondaná,
hogy ilyesfajta reményei vannak, mondja meg neki, hogy ne reménykedjen.
Rollins homlokán ráncok futottak össze.
– Vagyis beszélt Mr. Hazennel, és elutasította.
– Így is mondhatjuk,
– Hát akkor… – állt föl Rollins – ennek a beszélgetésnek semmi értelme.
Akkor mást kell kitalálnom. – Föl-alá járkált, a vén padlódeszkák
csikorogtak a lába alatt. – Nem lenne nagy baj, ha holnapra szabadnapot
kérnék? A keddi órarendem könnyű, és mindenből jól állok.
– Megkérdezhetem, hogy mire kell magának a holnapi nap?
Rollins arckifejezése megváltozott, bezárult.
– Arra gondoltam, hazamegyek a szülővárosomba, Waterburybe, és
körülnézek egy kicsit. Élnek arra olyan népek, ismerőseim, akik értenek az
ilyen dolgokhoz.
– Nem szeretném, ha még nagyobb bajba keveredne – figyelmeztette
Strand. – Elvégre máris bajban van, hiszen a kockázás a kettőjük szobájában
folyt.
– Mr. Strand, az kutya füle – válaszolta Rollins. – Ebben az iskolában
azóta kockáznak, mióta csak megnyitották. Tán letesznek egy hétre a konyhára
mosogatni, tán annyit se. Elmehetek egy napra?
– Megmondom az igazgatónak, hogy én adtam engedélyt magának.
Rollins kezet nyújtott. Strand megszorította a fiú kezét.
– Mr. Strand, több ilyen ipse köllene ide, mint maga, becsszóra. Sose
mondtam egy tanárnak se ilyet, de élvezem az óráit, s hazudnék, ha
aszondanám, nem tanulok rajtuk valami fontosat. Sokkal fontosabbat, mint a
blokkolás meg a szerelés, és ezt meg is mondhatja az edzőnek.
– Inkább az iskola kuratóriumánál hivatkozom majd rá, mihelyt szóba kerül
az előléptetésem.
 – Csak mondja meg nekik – biztatta Rollins. – Mondja azt is, hogy ezt
Rollins mondta. Ha meg találkozna Romeróval, mondja meg neki, hogy
vannak barátai. Most magára hagyom. Elég idejét raboltam el.
És ne aggódjék, ebben a házban nem lesz több kockázás, amíg maga itt
van.
Strand az ajtóhoz kísérte a fiút, és sajnálta, hogy nem mondhat neki többet,
valami biztatót, hogy csodálja a nyíltságát és a hűségét, mert úgy érezte,
Rollins zavarba jönne. Így inkább hallgatott, és becsukta a fiú mögött az ajtót.

A késői reggeli után, amelyet a még az előző napinál is gyászosabb Mrs.

Schiller készített, Strand telefoncsörgést hallott.
Babcock volt az.
– Olvastad már az újságot?
– Nem,
– Annál jobb. Ne is olvasd el.
– Olyan komisz?
– Már a beszámoló is az. De a vezércikk még rosszabb. A lap szerkesztője
mindig is ellenségünk volt. – Babcock nazális hangon utánozta a kisvárosi
tollnokot, így olvasta föl a cikket. – „A gazdagok henyélő sarjait tanító urak
az értékes városi területen épült iskolában"…, „támogatják az elkényeztetett
gyermekek kiválasztott csoportjának bűneit", „megkerülik a törvényt",
„ellenségei a keményen dolgozó, adófizető állampolgároknak, akikből
városunk lakossága áll", „veszélyes példát mutatnak középiskolás
gyermekeinknek" stb. stb. – Ismét a maga lágy kiejtésével beszélt. – A
címlapon közlik Romero képét az ügyvédje kíséretében, akit az iskola fizet,
hangsúlyozza a képaláírás, amint a rendőr beülteti a rohamkocsiba a bírói
döntés után. Úgy fest a fiú a képen, mint egy maffiózó, legalábbis amilyenek a
filmekben szerepelnek. Mellette egy másik kép, ahogy kilépünk a
tárgyalóteremből. És úgy néz ki, mintha mosolyognánk. Emlékezeted szerint
mosolyogtunk?
– Nem.
– Láttál fotóst a bíróság előtt?
– Nem.
– Akkor teleobjektívet használtak, a modern fényképezés csodáját. –
Babcock fölnevetett. – Fölhívtam a lapot, és közöltem, hogy Romerót már
kizártuk az iskolából, ám ez csak friss konc volt az oroszlánoknak. A cikk azt
ígéri, hogy nyomon fogják követni az ügyet. Reggelinél minden egyes fiúnál
és minden egyes tanárnál ott volt az újság. Mindent tudtak Romeróról.
Meginterjúvolták Hitzet – szemlátomást hosszasan. Hogy Romero ösztöndíjas
volt nálunk. „Ingyenes oktatás bűnözőknek", írták erre. A félrevezetett,
szentimentális, vérző szívű New York-i jótét lelkek az ártatlan, régimódi
vidékre száműzik problémáikat. Hazent nem említették, ám a te nevedet
helyesen írták. S hogy tovább növeljék a jó híredet, megemlítették azt is,
hogy a nyarakat Easthamptonban szoktad tölteni, a vagyon és a tékozlás eme
fellegvárában. A szerkesztő valami hollywoodi levelező tanfolyamon
szerezhette az újságíró-diplomáját. A hartfordi televízió reggeli híreiben is
szerepeltünk. Ők valamivel nagyobb megértéssel kezelték a dolgot, de azért
attól sem fognak tömegesen jelentkezni a tanulók Dunberrybe. Néha szinte
sajnálom, hogy immár ilyen fejlett a tömegkommunikációnk.
Strand szinte maga előtt látta az igazgatót, amint az íróasztalánál ül,
vacakol a pipájával, amely csak nem akar égni, és szórakozottan föl-le
tologatja a szemüvegét.
– Egyébként – folytatta Babcock –, beszéltél Hazennel?
– Tegnap este.
– Mit mondott?
– Romero ne számítson rá.
– Nincs óvadék?
– Egy fitying se.
Babcock sóhajtott.
– Szegény, becsapott fiú. Még valami. A New Haven-i FBI telefonált. Azt
mondják, veled akarnak beszélni. Romeróról nem lehet szó. Bármit tett is,
nem lehet szövetségi ügy. Van valami elképzelésed, mit akarhatnak tőled?
– Nincs, amíg nem hallom a mondandójukat.
Különös csend következett, majd Babcock ismét megszólalt.
– Nos, túl kell élnünk. Ha bírod. Allen, azt hiszem, okosabb lenne, ha
ismét elkezdenél órákat tartani, és részt vennél a közös étkezéseken. Ha
továbbra sem látnak, még azt képzelik, takargatnivalód van.
– Értelek.
– Ha tanácsolhatok valamit, ne nagyon válaszolj kérdésekre. Talán
olyasmit kellene mondanod, szerencse, hogy idejében érkeztél, s így csupán
kisebb incidens történt. Minél kevesebbet beszélsz bűnről meg ártatlanságról,
ha szabad beleszólnom, annál jobb lesz minden érintettnek. A helyedben én
nem törném a fejem azon, hogy elvette-e Hitz a pénzt vagy sem.
– Természetesen. Hiszen úgysem tudhatom. Délben ott leszek az ebédnél,
és délután megtartom az óráimat.
– Nagyon jó – könnyebbült meg Babcock. – Tudtam, hogy számíthatok rád.
És ha bármiféle újságíró hívna, hálás lennék, ha azt felelnéd: „Kommentár
nincs."
– Nem állt szándékomban nyilatkozni.
– Ne haragudj, hogy ennyire aggodalmas vagyok – mondta Babcock –, de
úgy össze vagyok zavarodva. Nyilván örülsz a hírnek, hogy Hitz nem lesz ott
sem ebédnél, sem a tanításon. Az apja telefonált tegnap este, hogy azonnal
küldjük a fiacskáját Washingtonba. Hogy megvizsgálja egy valódi orvos,
mondta. Így már reggeli előtt repülőre ültettük.
– Hála legyen Istennek a kis kegyeiért – sóhajtott Strand.
– Ebédnél találkozunk?
– Ebédnél – tette le a kagylót Strand.

Az üzenetet Babcock titkárnője hozta be az utolsó órája közepén. Két úr

várja Mr. Strandet az igazgatói irodában. Lenne szíves óra után nyomban
odafáradni? Strand zsebre vágta a cetlit, és folytatta előadását Theodore
Roosevelt elnök politikájáról.
Sem az ebéd, sem a délutáni órák nem voltak olyan rosszak, mint
amennyire félt tőlük. A fiúk kíváncsian néztek rá, a tanárok pedig, akikkel
találkozott, azt mormogták, hogy sajnálják a történteket. Strand biztos volt
benne, hogy szóltak nekik: ne tárgyalják az ügyet, és hagyják őt békén. Strand
leginkább még amolyan mélyben megbúvó szimpátiát érzett. Tudta, hogy
Romerót megvetette az iskola egyik klikkje, ám Hitzet mindenki utálta. A
futballedző, amikor az udvaron találkoztak, egyenesen odasúgta:
– Bárcsak Romero mélyebbre döfött volna.
Az óra után Strand végigbaktatott a kopár fák közt, ahol a hideg,
novemberi szél az utolsó leveleket tépdeste. Két úr, gondolta. Az FBI-nak
ugyancsak bőven lehetnek dolgozói, ha két fegyveres képviselőjét küldi el
kihallgatni egy ötvenéves történelemtanárt, akit még tilosban parkolásért sem
büntettek soha.
 – Mr. Babcocknál vannak – közölte a titkárnő, amint belépett. – Siessen
be, Mr. Strand.
Amikor bement az ajtón, mindhárman fölálltak, hogy üdvözöljék. Az FBI
emberei fiatalocskák voltak, az egyik szőke, a másik barna, mindkettő
gondosan borotvált, öltönyös, átlagos külsejű. Strand sejtette, hogy fiatal
ügyvédek lehetnek, akik nem reméltek sikert a magánpraxisban, ráadásul
szívesen hordanak fegyvert. Babcock elmormolta a nevüket, Strand persze
nem értette, de kezet rázott a két komoly fiatalemberrel.
– Az urak – mutatott Babcock a Stranddel szemben helyet foglaló
nyomozókra – éppen a fiatalkori bűnözés növekedéséről beszélgettek velem.
– Idegesen beszélt. – Kiderült, hogy az utóbbi években az FBI-nak egyre
gyakrabban kellett olyan jelentős vagy erőszakos bűncselekményekkel
foglalkoznia, amelyet fiatalkorúak, tizennyolc éven aluliak követtek el, és
több államot érintettek, ezért tartoznak szövetségi hatáskörbe.
– Olvastuk a ma reggeli újságot – mosolygott Strandre biztatónak szánt
mosollyal a szőke fiatalember –, és tudunk a Romero-ügyről. No persze –
ismét az a fagyosan elnéző mosoly–, ez aligha nagyjelentőségű vagy nemzeti
ügy. Csupán az igazgató úr kérdéseire válaszoltunk, amíg önt vártuk. Más
ügyben vagyünk itt. – Mindkét nyomozó Babcockra pillantott, mintha
ikerbábuk lennének, és egyszerre rángatnák őket.
Babcock fölállt.
– Ha megbocsátanak, uraim – pillantott az órájára –, értekezletem van a
fizika tanszéken, és máris elkéstem. Szólok a titkárnőmnek, hogy ne zavarják
önöket.
– Köszönjük, uram – mondta a szőke.
Babcock kiment, a barna nyomozó cigarettát vett elő, megkínálta Strandet.
Köszönöm, nem dohányzom – rázta a fejét Strand.
– Zavarja, ha én igen?
– Csöppet sem.
A barna rágyújtott.
– Kérem, először is nyugodjon meg – kezdte a szőke nyomozó. – Csupán
egy kis információért jöttünk, amelyet ön vagy meg tud adni, vagy sem.
Tudomásunk szerint ön ismeri Mr. Russell Hazent.
– A barátom.
– Néha néhány napot tölt Mr. Hazen easthamptoni házában, néha
találkoznak New Yorkban?
 – Pontosan.
– Szeptember harmadik vasárnapján meglátogatta itt önt az ön feleségével,
lányával és az egyik titkárával?
– Egy futballmérkőzésre jött.
– Vele ebédelt az iskola éttermében?
– Én a tanítványaimmal ültem, ő a vendégek asztalánál.
– A kedves feleségével és a lányával együtt?
– Igen.
– A két hölgy ült Mr. Hazen két oldalán?
– Erre nem emlékszem.
– A mérkőzésen viszont ön mellette ült, s önnel volt a lánya is?
– Igen. – Az FBI bizonyára arra tanítja a nyomozóit, gondolta Strand, hogy
haszontalan kérdéseket tegyenek föl. Ám a bosszúságát nem mutatta a
nyomozóknak.
– Látta őt beszélni a washingtoni Mr. Hitzcel?
– Igen.
– Hol?
– A vendégek asztalánál.
– Fölismerte Mr. Hitzet?
– Csak később. Mint tudják, a fia az én házamban lakik, és a mérkőzés után
az apa néhány percre fölkeresett, bemutatkozott, és érdeklődött a fia
előmeneteléről.
– Hallotta véletlenül, miről beszélt ebédnél Mr. Hazen és Mr. Hitz?
– Tízméternyire ültek tőlem, és a teremben nagy zaj volt. – Most már
kimutatta a bosszúságát. – Mit hallhattam volna?
– No de Mrs. Strand valószínűleg hallhatta, miről beszéltek?
– Valószínűleg.
– Mrs. Strand itt van önnel? – vette át a kérdezést a szőke.
– Európában van.
– Megkérdezhetjük, hogy mit csinál Európában?
– Kábítószert csempész. – Strand nyomban megbánta a tréfát, amint a
nyomozók képére pillantott. – Elnézést. Vicceltem. Nem vagyok hozzászokva
a rendőri kihallgatáshoz. Üdül.
– Mikor jön vissza? – A szőke hangneme nem változott.
– Két hét, három hét. Nem tudom.
 – Szokásában áll elmenni két-három hét szabadságra a tanév közepén,
itthagyni a tanítványait?
– Most tette először. – Strand igyekezett uralkodni magán.
– Az ilyesmi költséges dolog… ugye?
– Iszonyúan.
– Van más jövedelmük is?
– Csekélyke nyugdíjam van a New York-i állami iskolától, ahol tanítottam.
Muszáj ilyen kérdésekre válaszolnom?
– Ma nem – mondta a szőke. – Talán majd később. Eskü alatt. A
feleségének van más jövedelme a Dunberryben kapott fizetésén kívül?
– Hetente egyszer zongorát tanít a városban. És néha a szüleitől is kap
némi pénzt.
– Némi pénzt? Mennyit?
– Kis összegeket. – Egyszeriben megmakacsolta magát. – Igen kis
összegeket.
– Nem hallhatnánk, mégis mekkorát?
– Nem.
– Mr. Hazentől is szokott ajándékokat kapni?
– Mr. Hazen kölcsönadta neki a kocsiját. Egy 1972-es évjáratú
Volkswagen furgont, hogy azzal járjon New Yorkba meg ide a városba,
vásárolni.
– Semmi mást?
– Semmit.
– Nem Mr. Hazen fizeti ezt a bizonyos európai üdülést?
– Nem.
– Akkor ön fizeti? – szólalt meg a másik nyomozó, mint aki hirtelen fényt
látott meg a sötétben.
– Nem.
– Hát ki?
– Ha visszajön, megkérdezhetik tőle magától.
– Lenne olyan szíves megmondani, hol tartózkodik Európában?
Megkímélnénk a fáradságtól, hogy sietve kelljen hazautaznia, hogy
válaszolhasson a kérdéseinkre. Vannak ott is ügynökeink.
– Nem teszem tönkre a pihenését olyasmi miatt, amihez semmi köze.
Megmondtam, hogy Európában van. Többet nem mondok.
 A két férfi úgy nézett össze, mint akik gólt lőttek, és gratulálnak
egymásnak.
– Menjünk vissza egy kicsit, Mr. Strand – folytatta nyugodtan a szőke. –
Mrs. Strand az ebédnél valószínűleg Mr. Hazen mellett ült. Aztán
mindannyian együtt vacsoráztak a Red Top Innben. Jól mondom?
– Jól.
– Mr. Hitz is ott volt?
– Nem.
– Bizonyossággal állíthatja, hogy a nap folyamán nem hallotta Mr. Hazent
és Mr. Hitzet valamilyen üzleti ügyről beszélni?
– Igen.
– Megkockáztatná a föltevést, hogy Mrs. Strand vagy a lányuk esetleg
hallhatott ilyesmit, vagy magától Mr. Hazentől hallott egy ilyen
beszélgetésről?
– Ismét csak annyit mondhatok, Mrs. Strandet kell megkérdezniük. És ha
megmondanák, egyáltalán miről van szó, talán több hasznomat vennék.
– Ha holnap reggel megvásárolja a New York Timest – a szőke már előre
mosolygott azon, amit mondani szándékozott –, föltéve, ha eljut a kultúrának
ebbe az isten háta mögötti központjába…
– A könyvtár naponta három példányt kap.
– Olvassa el, s akkor megtudja, miről van szó. – Fölállt, hogy induljon, de
ismét visszaült. – Még egy kérdést. Ön szerint elképzelhető, hogy a Hitz
gyerek megkéselésének Mr. Hazen védence által köze van a föltételezett,
bűnös jellegű beszélgetéshez, amely Mr. Hazen és az idősebb Mr. Hitz között
zajlott le?
– Ennél nagyobb szamárságot évek óta nem hallottam – mondta mérgesen
Strand.
– Minket azért tartanak, hogy szamárságokat kérdezzünk, Mr. Strand –
felelte hűvösen a szőke. – Ezért fizetnek minket. – A barnával együtt
fölálltak. – Köszönjük a ránk fordított idejét. És holnap reggel olvassa el a
Timest – tette hozzá kifelé menet a szőke nyomozó.
Bár az igazgatói irodában nem volt meleg. Strandról patakzott a veríték.
Nyílt az ajtó, Babcock lépett be. Úgy festett, mint valami vén aggódó
majom. A tudósok, jutott oda nem illőn Strand eszébe, jobbára nem kisportolt
és jóképű férfiúk.
– Mit akartak? – kérdezte Babcock.
 – Csak annyit mondhatok, amennyit tőlük tudok – felelte Strand, aki Hazen
kedvéért elhallgatta a teljes igazságot. – Azt mondták, olvassam el holnap a
New York Timest, és majd megtudom.
– Az FBI eddig csak egyszer járt itt – mondta aggodalmasan Babcock. –
Még a vietnami háború idején. Azt ellenőrizték, hogy az egyik fiatal oktatónk,
aki aláírt valami tiltakozó jegyzéket, nem kommunista-e. Nagyon
kellemetlenek voltak.
– Ezek az urak igazán kellemesek voltak – mondta Strand. – A legközelebb
talán már nem lesznek azok. Köszönöm, hogy az irodádban beszélhettünk.
Amint sietve vágott át az iskola területén, fölhajtotta a hideg ellen a
gallérját. Goromba szél fújt északkelet felől, darával elegy hópelyheket
kavart, s az iskolapark fáinak pucér ágai vacogtak a sarkvidéki szélben. A
kápolna tornyából alászállt a hatórai harangszó. Ebben a percben Leslie
kocsiban ül, és a repülőtérre tart, hogy fölszálljon a Franciaországba induló
gépre. Strand megállt, és rövidke imát rebegett minden gépért, amely azon az
éjszakán a levegőben lesz a téli szélviharban.
Aztán gyorsan folytatta útját a Malson-ház felé, hogy lemossa magáról a
tanítási nap porát, és átöltözzön a vacsorához.
 5
Rollins rendszerint Strand asztalánál étkezett, de aznap este nem jelent
meg a vacsorán. Bár szabadnapot kapott, az iskolai szabályzat előírta, hogy
este hétre vissza kell érkeznie. Ám Strand nem óhajtotta jelenteni a dolgot,
ahogyan illett volna. Rollinsnak úgyis éppen elég baja volt, nem lett volna jó,
ha az igazgató hívatja, hogy magyarázatot adjon a távollétéről.
Strand nem szívesen töprengett azon, vajon mit csinálhat Rollins
Waterburyben, hogy kihozza Romerót a börtönből. Ahogyan az olyan
emberekről beszélt, akik értenek az ilyesmihez, világossá tette, hogy Rollins
nem bankkölcsönt szándékozik fölvenni vagy részvényeket kíván eladni, hogy
előteremtse az óvadék összegét. Strandnek zavaros elképzelései voltak
olyasmiről, hogy ezek a bizonyos emberek, akikkel Rollins beszélni akar,
nem egészen törvénytisztelők, olyan emberek, akik a Rollinsnak tett
szívességért kétségtelenül nagyobb szívességet fognak kérni. Tudta, hogy
normális körülmények között Rollins maradéktalanul tisztességes, de egy
ilyen helyzetben, amikor a barátját nyilvánvalóan magára hagyták, és Rollins
úgy érezte, hogy a sorsa az ő kezében van, Strandnek az a kínos érzése
támadt, hogy talán hiba volt Rollinst elengednie. A fiú távolléte csak
megerősítette félelmeit, és vacsora után kis híján odament Babcockhoz, hogy
szóljon neki, talán nem ártana fölhívni Rollins szüleit, hogy tartsák szemmel
a fiukat.
Ám a gondolat, hogy Rollins, aki megbízott benne, ettől kezdve egy kalap
alá venné a többi felnőttel meg az uralkodó osztállyal, amely összefog az
olyanok ellen, mint Romero meg ő maga, elbizonytalanította, végül úgy
határozott, hogy nem szól semmit. Meghatotta, amit Rollins mondott, jólesett,
ahogyan a fiú beszélt róla, s azt mondta magának, egy éjszaka még nem tesz
kárt senkiben.
Sokáig fönnmaradt, olvasni próbált, kétszer is fölkutyagolt a legfölső
szintre, hogy benézzen Rollins szobájába, mert hátha megjött, csak nem szólt
be neki. Ám mindkét ágy üres volt. Állandóan az óráját nézte. A New York
és Párizs közti időeltolódás miatt Párizsban most reggel hat óra van, Leslie
gépének mostanában kell leszállnia. Tudta, hogy képtelen lesz elaludni, amíg
föl nem hívja az Air France kirendeltségét a Kennedy reptéren, hogy
épségben megérkezett-e a gép.
Még valakit fel kellett hívnia az éjszaka folyamán, de halogatta. Russell
Hazent. A legutóbbi beszélgetésük alkalmával Hazen goromba volt, és Strand
nehezen tudta megbocsátani neki a fejéhez vágott sértéseket, de ez az ember
mégis a barátja volt, s amennyivel tartozott neki, ismerte be magában Strand,
jóval nagyobb súllyal esett a latba, mint Hazen rossz hangulatának
jelentéktelen és lényegében jogos kitörése. Tudta, hogy Hazen nem fog örülni
annak, amit el kell mondania az FBI nyomozóival folytatott beszélgetéséről.
Ám Hazen megérdemelte, hogy figyelmeztesse, ezért előbb-utóbb hívnia
kellett. Megvárom, amíg hazaér a vacsoráról, gondolta Strand, akkor marad
még elegendő ideje. De figyelmeztetnem kell, mielőtt a kezébe kerül a
reggeli lap.
Fél tizenegyig várt, akkor hívta Hazen otthoni számát. Nem vették föl.
Tízszer csöngetett, aztán letette.
Pillanatnyilag megkönnyebbült, de változatlanul ideges volt. Fogta a
könyvét, és újra meg újra elolvasta ugyanazt a bekezdést, anélkül hogy
fölfogta volna az értelmét. Becsukta a könyvet, kiment a konyhába, elővette
azt az üveg whiskyt, amelyet még a félév elején vásárolt. Jókora adagot
töltött belőle egy pohárba, vizet és jeget tett bele, aztán ült a kezében a
pohárral a tűz előtt a nappaliban, hallgatta, hogyan csapkodja a szél az
ablakokat, amikor kopogtak a lakás ajtaján. Odasietett, kinyitotta. Rollins állt
ott futballsapkával a fején, az arcára ráfagyott a dér, mintha hirtelen
megöregedett és szakállt növesztett volna. A kezét lehelgette, de mosolygott,
– Jöjjön be, jöjjön – mondta Strand,
– Köszönöm, uram – felelte Rollins.
Strand becsukta a fiú mögött az ajtót. Rollins bement, megállt a tűz előtt, a
kezét melengette.
– A buszmegállótól gyalog kellett jönnöm – mondta –, a csontjaim is
átfagytak, Milyen vidám látvány ez a tűz. – A Strand kezében lévő pohárra
pillantott. – Nincs véletlenül még egy kicsi abból?
– Hát – mondta Strand –, ilyen hideg éjszakán…
– Nem túloz, Mr. Strand. Ezentúl ha egy iskola engem kíván a csapatába,
az legyen a Mason-Dixon-vonal alatt. Vagy Hawaiiban.
– No persze tiltja a rendtartás. Ha bárki megtudja…
– Inkább meghalok – jelentette ki ünnepélyesen Rollins.
 – Maradjon csak, melegedjen – szólt Strand, és kiment a konyhába. Nagy
adag whiskyt töltött kevés vízzel, és bevitte Rollinsnak. Rollins elvette,
hatalmas mancsában a pohár parányinak tetszett, körbelötyögtette és csodálta
az italt. Aztán fölemelte a poharat.
– Arra, aki föltalálta. – Jókorát kortyolt, elégedetten sóhajtott. – Ez kihúzza
a tél fogát, nem igaz? – Elkomolyodott. – Történt valami tegnap este óta, Mr
Strand?
– Semmi. Csak Hitz utazott Washingtonba, orvoshoz.
– Tizennyolc évet késett vele – mondta komoran Rollins. Aztán földerült
az arca. – Nálam azonban van fejlemény. Nem is akármilyen.
Strand megrémült.
– És ez mit jelent? – kérdezte.
– Nem raboltam ki egy bankot, ha ilyesmitől fél. A dolog törvényes.
Szigorúan törvényes. – Rollins elővette duzzadó pénztárcáját. – Itt van –
mondta. – Tízezer dollár. Törvényes fizetési eszközben. Holnap reggel
lemegyek a börtönbe, egy szempillantás alatt kihozom Romerót, és még
marad annyi, hogy meghívjam azt a szerencsétlen, nyamvadt kis kurafit egy
olyan pompás ebédre, amilyet még életében nem evett.
Rollins akadozó beszédéből Strand arra következtetett, hogy a fiú kezében
lévő pohár nem az első aznap.
– A börtönbe menni nem sok értelme lenne – mondta Strand. – Bizonyára
el kell intézni mindenféle jogi formaságokat. Romero ügyvédjét kell
értesíteni, hogy várja magát. A pénzzel együtt. Persze ha a pénz tiszta.
– Anyám életére esküszöm.
– Az ügyvéd majd elrendezi úgy, ahogy dukál – folytatta Strand, mintha
értett volna a joghoz. Mert nem értett, de azt sejtette, hogy ha megjelenik egy
fekete fiú futballsapkában, tízezer dollárral, akkor az eljárás – enyhén szólva
– elhúzódhat. – Megkérem Mr. Babcockot, hogy hívja föl. Nem tudom, hol az
irodája. Lényegében – mondta – még azt sem tudom, hogy Romero hol van
pillanatnyilag. Valószínűleg elszállították valahová. Rendes börtönbe.
– Rendes börtön nincs, Mr. Strand – mondta Rollins.
– Válaszolna egy kérdésre?
– Igen – felelte kelletlenül Rollins.
– Honnan szerezte a pénzt?
– Valóban tudnia kell?
– Nem. De a hatóságok esetleg kíváncsiak lesznek.
 Rollins ismét nagyot kortyolt a whiskyből.
– Kölcsönkértem – mondta –, barátoktól.
– Miféle barátoktól?
– Nem bízik bennem? – kérdezte panaszosan Rollins.
– De igen. Csakhogy ez másokat is érint.
– Hát, előadtam az ügyet… – Rollins habozott – a családomnak, ha tudni
akarja. Anyámnak, apámnak, a fivéreimnek. Mi nem nyomorgunk, nem
kifejezetten, Mr. Strand, nem éhezünk, még ha ilyen vézna vagyok is… –
Elvigyorodott. – Apám főmérnök a vízműnél. Az egyik bátyámnak garázsa
van. Anyám az intenzív osztály főnővére a kórházban. Egy másik bátyám
ingatlanügynök. A legidősebb fivérem pedig egy New York-i bank
alelnökhelyettese, s úgy játszik a tőzsdén, mint a xilofonon. Szóval nem
vagyunk éppenséggel részes aratók, Mr. Strand.
– Ámulatba ejt, Rollins – mondta Strand. – Erről sosem beszélt nekem,
sem másnak az iskolában.
– Nem akartam, hogy fölhasználják ellenem – nevetett Rollins. – Nem
akartam, hogy a népek elvárják tőlem, hogy okosabb legyek, mint amilyen
vagyok, hogy az iskolai eredményeimmel bosszantsák a családomat. Éppen
elég kemény dolog, amikor mindannyian leülünk vacsorázni, és mindenki
azzal nyúz, hogy lusta, semmirekellő, fekete paprikajancsi vagyok. A
legnagyobb bátyámnak próbajátékot ajánlott a New York Knicks, az egy
kosárlabdacsapat, de elutasította őket, mondván, hogy nem akar a
nyilvánosság előtt futkározni és izzadni, mint egykor a fáraók rabszolgái, és
nem akarja minden nyáron megoperáltatni a térdét. Ha a családom azt hinné,
hogy profi futballista akarok lenni, kidobnának, mint valami leprást. Imádnak
tanulni, Mr. Strand, fanatikusan falják a könyveket, és annyira mániájuk
önmaguk fejlesztése – no meg az enyém –, hogy az agyamra mennek. – Kiitta
a poharát. – Nem lenne még egy kevéske abban az üvegben a konyhában, Mr.
Strand?
– Azt akarja mondani, hogy a családja adta össze a pénzt?
– Kölcsön, Mr. Strand – mondta őszintén Rollins. – Kölcsön adták.
– És ha Romero lelép, miután kihozta a börtönből?
– Kitömnek, és a falra akasztanak, mint valami trófeát – felelte Rollins. –
De nem fog megszökni.
– Hogy lehet ilyen biztos benne?
 – A barátom. – Ezt valami végtelen, csöndes egyszerűséggel mondta. – No
de semmiképpen sem engedhetem, hogy Romero itt lézengjen, ha kiengedik.
– Nem – ismerte el Strand –, hiszen az iskolából kizárták.
– Ugye itt nem sokat törődnek az olyan apróságokkal, mint az ártatlanság
vélelme? Hogy amíg valakire nem bizonyították rá a bűncselekményt,
ártatlannak kell tekinteni?
– Hibáztatja őket?
– Hát persze hogy hibáztatom – felelte józanul Rollins. – Mindenkit. De
nem fog megszökni. Mert tudja, hogy ez az én pénzem. Meg aztán hová is
menne? A családjához? Azt sem tudja, hol vannak. A bátyja azt írta, lelép,
nyugatra megy, nem tudják, hogy a nővére merre lehet, az anyjának meg el
kellett költöznie, de a bátyja nem tudta, hová költözött. Különben mindegy,
úgysem kíváncsi rájuk. Szóval, megmondom neki, hogy a családomnál fog
lakni a tárgyalásig, és senki, még Romero sem tud lelépni a fivéreimtől, ha
ők ott akarják tartani. És most kaphatok még inni?
– Hozom. – Strand elvette Rollinstól a poharat, a konyhába indult, és azon
kapta magát, hogy könnyes a szeme. Ezúttal még erősebb italt készített
Rollinsnak. Az ő pohara még félig volt. Ez előtt az éjszaka előtt utoljára
akkor vette elő az üveget, amikor Leslie eltévedt az úton hazafelé New
Yorkból, és majdnem hisztérikus állapotban ébresztette föl, amikor
megérkezett. „Csak kell lennie benne valaminek", mondta az italra akkor éjjel
Leslie. Nos, arra a valamire ezen az éjszakán is szükség van.
Ha megkérdezték volna, miért könnyezik, igazán nehezen tudta volna csak
megfogalmazni. Rollins rendíthetetlen baráti szeretetétől? A fiú családjának
vakon nagylelkű szellemétől? A csöndes dactól, ahogyan szembeszálltak a
fehér ember világának szeszélyes közönyével? Attól, hogy ilyen gyorsan
teljesítették a család legifjabb tagjának kérését, aki pedig jóformán gyerek
még, mégis megbíznak benne, hogy képes megítélni, mi a jó és mi a rossz?
Strandnek eszébe jutottak Rollins bátyjának a szavai: „futkározni és izzadni,
mint egykor a fáraók rabszolgái". Strand nem tudta, milyen gyakran jár
templomba a Rollins család, ám tettük keresztényi feddés volt mindazoknak a
férfiaknak és nőknek, akik takaros, borostyánnal befuttatott házakban aludtak
aznap éjjel, akik minden este a kápolnában ünnepelték a könyörületességet és
a testvériséget. És lecke volt ez a bosszúálló, nagy hatalmú férfiúnak is
abban a nagy luxuslakásban a Fifth Avenue-n, a csodálatos festményei között.
Amíg visszament a nappaliba Rollins poharával, elhatározásra jutott.
 – Rollins – nyújtotta oda a fiúnak a whiskyt –, nekem csöppet sem tetszik,
hogy senki más nem száll be segíteni. Ha lenne egy kis időnk, talán
gyűjthetnénk néhány dollárt az iskolában is, bár nem nagyon hiszek benne. De
nincs időnk. Reggel lejön velem a bankba, és én hozzáteszek a magaméból
kétezer dollárt a tízezerhez. Csupán szimbolikus jelentése van, de szükség
van néha szimbólumokra is. – Tudta, hogy a számláján háromezer dollár van.
A teljes vagyona. Az idén nem lesznek karácsonyi ajándékok. Nem számít.
Rollins töprengve nézte a poharát.
– Ámen – mondta aztán meglepő módon. – Mikor ér rá holnap délelőtt,
hogy elmenjünk a bankba?
– Reggeli után.
– És az órái?
– Vis maior – mondta Strand. – Majd megmagyarázom az igazgatónak.
– Vis… micsoda?
– Rajtam kívül álló okok… – felelte Strand –, szabad fordításban.
– Nem akarom, hogy Romero egy perccel is tovább maradjon a börtönben,
mint muszáj.
– Nem fog. De van egy kikötésem. Senki sem tudhat a hozzájárulásomról.
A legkevésbé Romero.
Rollins kihívóan pillantott Strandre.
– Megértem – mondta.
Ebben Strand kételkedett, ő maga sem értette.
– Most, hogy jobban belegondolok – rágódott Strand –, talán jobb, ha
mégsem avatjuk be Mr. Babcockot egyelőre. Esetleg ostobaságnak tartja,
vagy ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen a szüleivel…
– Vagyis úgy gondolja, nem fog hinni nekem – mondta Rollins.
– Elképzelhető. Aztán nyomást is gyakorolhatnak rá, hogy hagyja Romerót
ott, ahol van. Az ügyvéd neve Hollingsbee. Benne kell lennie a hartfordi
telefonkönyvben. Reggel az lesz az első dolgom, hogy fölhívom és
bejelentem magát. Ha bármi baj lenne, engem hívjon.
– Nem hinném, hogy bajom lesz. – Rollins gyorsan kiitta a poharát. – Most
okosabb, ha lefekszem. – Kifelé indult.
– Még valamit, legyen szíves – szólt utána Strand. Összeszorult a torka,
köhögnie kellett. – Azokról a levelekről, amelyeket Romero szerint elloptak
tőle. Tud róluk valamit?
 – Nem olvasta föl nekem őket, Mr. Strand – felelte Rollins –, és én nem
kértem rá. Elzárva tartotta. Aztán időről időre elővette és olvasgatta őket,
ilyenkor egészen érzelgős volt a képe. Aztán megint elzárta a leveleket.
– Nem tudja, kitől jöhettek?
– Ránézésre valami lánytól. – Rollins nevetett. – Az biztos, hogy nem
pénzbeszedőtől. Mindenesetre nagy becsben tartotta őket. Akarja, hogy
megkérdezzem tőle?
– Nem. Nem lényeges. Nos, sok szerencsét. És adja át a családjának a
köszönetemet.
– Az hasznos lesz. Nem voltak igazán boldogok, hogy leszurkoltattam
velük ennyi suskát. A szüleim már azt is ellenezték, hogy futballösztöndíjjal
jöjjek ide. De Romero oldalán állnak, és ez a lényeg. – Megérintette duzzadó
zsebét. – Nem árt ellenőrizni, megvan-e még – mondta. – Elnézést, hogy így
megcsapoltam a piakészletét. Viszlát reggel, uram.
És kissé imbolyogva kisétált a lakásból.

Hosszú nap volt. És a következő már fáradtan indult. Éjjel szundikált egy
keveset, de hatkor fölkelt, hogy hívja az Air France-irodát. Az Air France
közölte, hogy Párizs ködben van, nem fogad egyelőre, és a New York-i járat
Genfben szállt le, ott várják, hogy javuljanak a légköri viszonyok. Attól
kezdve huszonöt percenként hívta őket, de mindig ugyanazt mondták. Majd,
közvetlenül reggeli előtt közölték, hogy Leslie gépét Nizzába irányították. Az
asszony utazása tehát nem valami szerencsésen kezdődött.
Reggelinél szólt Babcocknak, hogy kihagyná az első óráit. Nem adott
semmiféle magyarázatot, Babcock pedig furcsán nézett rá, és feltűnően
hidegen felelt:
– Nagyon remélem, hogy a legrövidebb időn belül visszaállsz a normális
kerékvágásba – és hirtelen elfordult.
Amikor Rollinsszal a bankba mentek, a hosszú gyaloglástól a harapós
szélben hamar kifogyott belőle a szusz, kétszer is meg kellett kérnie a fiút,
hogy álljanak meg, hogy levegőhöz jusson. Rollins aggódva nézte, mintha
attól féltené, hogy ott helyben összeesik.
– Apámnak is szívzűrje volt – mondta. – Anyám folyton szemmel tartja,
hogy lassítson.
– Honnan tudja, hogy baj volt a szívemmel? – kérdezte Strand.
 – Romero mondta. Azt mondta, már attól féltek, hogy meg fog halni. –
Rollins gyerekes kíváncsisággal bámult Strandre. – Ha nem haragszik a
kérdésért, milyen volt… úgy értem, amikor azt érezte, hogy… – Zavartan
elhallgatott. – Engem nem egyszer kiütöttek, s az volt benne a fura, hogy
közben csöppet sem fájt… inkább mintha a levegőben lebegtem volna, nagy
békességben. Kíváncsi lennék, vajon ilyen érzés-e. Nem aggódnék annyira az
öregemért, ha tudnám, hogy neki is ilyen érzés volt.
– Nem gondolkodtam rajta – próbált visszaemlékezni Strand, hogy mit is
érzett, amikor összecsuklott a parton. – Most, ahogy visszagondolok rá,
valóban lebegő érzés volt. Vigasztaló gondolat. Őszintén szólva, nem
akartam visszajönni.
– Nahát – mondta erőteljes hangsúllyal Rollins. – Én nagyon Örülök, hogy
visszajött.
Strand a fiúra mosolygott.
– Most már én is.
A bankban beváltotta a csekket, és a kétezer dollárt új százdollárosokban
leszámolta Rollinsnak. Rollins a pénzt nem tette rögtön a tárcájába, csak
tartotta a kezében, és határozatlanul bámulta.
– Biztos benne, hogy ezt akarja tenni, Mr. Strand?
– Biztos. Tegye el.
Rollins gondosan a tárcájába tette a bankjegyeket.
– Mennem kell – mondta. – Tíz perc múlva indul a busz Hartfordba. Jobb
lenne, ha taxival menne vissza az iskolába.
Strand csak egyszer utazott taxin a városból az iskolába. Öt dollárba
került.
– Gyalog megyek. A testmozgástól majd fölébredek. Sok szerencsét Mr.
Hollingsbeenél. Fölhívtam, várja magát.
– Kérem, legyen óvatos, Mr. Strand – mondta Rollins. És gyors lépésekkel
elindult a szeles utcán, míg Strand még följebb húzta a nyaka körül
gyapjúsálját. A sarkon Rollins megállt, megfordult, visszanézett. Egyet
integetett, aztán befordult a sarkon, és eltűnt Strand szeme elől.
Strand reszketett, két kesztyűtlen keze a zsebében olyan volt, akár két
jégdarab, így indult el az ellenkező irányban, a városból kivezető főutcán. A
sarki drogériában újságot is árultak. Betért, megvette a Timest. A sztori a
harmadik oldalon szerepelt, és rövid volt. „Vesztegetési vádat vizsgál az
igazságügy" – harsogta az egyhasábos főcím. Maga a cikk inkább puhatolózó
hangnemben íródott. Megbízható források azt közölték a Timesszal, írta a lap,
hogy a prominens New York-i ügyvéd, Russell Hazen tárgyalt az olajipar
egyik nyilvántartott kijárójával annak lehetőségéről, hogy egy meg nem
nevezett kongresszusi képviselőt pénzösszeggel jutalmazzanak annak fejében,
ha a bizottságában megszavaz egy tengeri olajfúrást kezdeményező tervet. A
beszélgetést hangszalagra tudták rögzíteni, mert Mr. Hitz irodájának
telefonját lehallgatták. Egy szövetségi bíró hivatalosan megkapta a
hangszalagot. Az Igazságügyi Minisztérium nem nyilatkozott, hogy
indítványoz-e vádemelést. A vizsgálat folytatódik.
Szegény Russell, gondolta Strand. Bűntudatot érzett, amiért nem próbálta
Hazent többször hívni az FBI látogatása után. Az ilyesmit az ember nem
szívesen olvassa váratlanul a reggelije mellett.
Strand összecsukta az újságot, és visszadobta a többire. Kifizette, de nem
akart gyilkosságokról, kivégzésekről, inváziókról, csődökről és hasonlókról
olvasni, márpedig manapság jobbára ezek szerepeltek a hírekben.
A boltból kilépett a hideg, szürke utcára, ahol más gyalogosok siettek a
szélnek feszülve. Buta volt, hogy nem hozott kalapot. Levette a nyakáról a
sálat, és a fejére kötötte, mint valami kendőt. Amikor ismét megindult –a
szeme könnyezett a hidegtől –, azok a képek jutottak az eszébe, amelyeket
újságokban látott menekülő asszonyokról, akik bekötött fejjel vánszorognak a
poros úton.
Mire visszaért az iskolába, vonszolva magát, átkozva a szelet, úgy érezte,
hogy nem fogja tudni megtartani a délutáni óráit sem. Valahogyan mégis
sikerült, bár az íróasztalnál maradt ülve, nem járkált tanítás közben, ami
egyébként szokása volt, és lassan, nehézkesen beszélt. Aztán az utolsó órán
bejött az igazgató titkárnője, hogy minél előbb keresse föl az igazgatót.
Strand hamarabb befejezte az órát, és sietett az igazgatói irodába. Romero
volt ott Rollinsszal és Mr. Hollingsbee.
Romero fölhasadt ajka be volt dagadva, a homlokán lévő vágás is duzzadt
és lila volt. Mégis egyenes derékkal és dacosan állt ott, amint egyszerre
Strandre pillantott, aztán lesütötte a szemét.
– Allen – mondta Babcock –, közöltem Romeróval, hogy tekintettel a
körülményekre, nem tehetek mást, mint hogy mai hatállyal kizárom az iskola
tanulói közül. Ha együttműködik Mr. Hollingsbeevel, és elárulja, honnan
szerezte az információt, hogy Hitz lopta el a pénzt meg a leveleket, esetleg
tanút is tud produkálni, aki alátámasztja az állítását, akkor sokkal több esélye
lesz. Kivált ha némi megbánást is tanúsítana a bíróság előtt azért, amit tett.
Mr. Hollingsbeenek az a véleménye, hogy némi szerencsével elérheti talán,
hogy Romero csak felfüggesztett büntetést kapjon. Ebben az esetben talán én
is képes leszek elérni, hogy az iskolába is visszatérhessen próbaidőre, és
befejezhesse az évet. Te talán tudsz kezdeni vele valamit.
Strand emlékezett Mrs. Schiller könnyes könyörgésére, hogy őt hagyják ki
a dologból. Kelletlenül vonogatta a vállát, kínos helyzetbe hozta, hogy most ő
is kénytelen választani.
– Romero – mondta végül –, a további élete forog kockán. – Ő magában
már választott. – Adjon legalább esélyt magának. Nem szívesen
emlékeztetem, hogy mivel tartozik Mr. Hazennek és nekem, de kénytelen
vagyok. És nem pénzről beszélek, hanem erkölcsi befektetésről.
Szívtelenségre vall, ha nem érzi át, hogy mindezt meg kell védenie.
– Sajnálom, Mr. Strand – mondta még mindig lesütött szemmel Romero. –
Mindenki tudja, mit tettem és miért. Vállalom a következményeit. Nem
szállok ki a buliból. Aki megpróbál meggyőzni, csak az idejét vesztegeti.
Strand vállat vont.
– Attól tartok, ennyi – mondta Babcocknak.
Babcock sóhajtott.
– Jól van, Romero – mondta. – Csomagoljon össze, és tűnjön el. Most
rögtön. Nem tölthet itt már egyetlen éjszakát sem.
– Én elviszem a fiúkat Waterburybe – mondta Mr. Hollingsbee. – Rollins,
talán a szüleid tudnak csinálni vele valamit.
– Meg fogják próbálni – mondta Rollins. Megfogta Romero karját. –
Gyere, te hős.
Mr. Hollingsbee és Strand követték a fiúkat ki az irodából a szabadba. Ők
alkották a szerény díszkíséretet a Malson-házig.
– Mielőtt megérkezett – fordult Strandhez Hollingsbee –, Babcock
Rollinsra is kirótta a büntetést. Amiért nem jelentette a szobában folyó
kockázást. Az év hátralevő részében Rollins próbaidőn lesz. Ez azt jelenti,
hogy egyetlen csapatban sem játszhat. Az edző nem lesz boldog, amikor
meghallja. Rollins az iskola első számú dobójátékosa. Ráadásul így nemigen
juthat majd egyetemi ösztöndíjhoz sem.
– Van gyereke? – kérdezte Strand.
– Egy lányom. Hála istennek, már férjnél. – Hollingsbee nevetett.
 Strand önkéntelenül eltűnődött, vajon olvasta-e az ügyvéd a lánya egyetlen
levelét is, amelyet a férjéhez vagy más férfi ismerőséhez írt.
– És maga? – kérdezte Hollingsbee. – Hány gyereke van?
– Három. Egyelőre még egyik sem került börtönbe.
A házba érve Strand megkönnyebbülten látta, hogy a társalgó üres.
Romero a lépcsőhöz indult, Strand megállította.
– Jesus – mondta –, gondolja meg…
Romero a fejét rázta.
– Jól van – mondta Strand. – Isten vele. És sok szerencsét. – Kezet
nyújtott. Romero megszorította a tanár kezét.
– Ne vegye nagyon a szívére – mondta a fiú. – Mindössze még egy szál
rőzse a tűzre. – Az ajtóhoz indult, aztán megállt, megfordult. – Mondhatok
valamit, Mr. Strand?
– Ha úgy gondolja, hogy van még mit.
– Van. En most elmegyek, de nem hinném, hogy maga sokáig itt marad. –
Őszintén beszélt, a hangja halk és tiszta volt.–Ez a hely tele van
megalkuvókkal, Mr. Strand. És én nem hiszem, hogy maga megalkuvó.
– Köszönöm – mondta kicsit gúnyosan Strand.
– A többi tanárok legelésző állatok, Mr. Strand. Békésen legelnek a
füvön…
Strand arra lett volna kíváncsi, vajon ezt hol olvasta Romero. Nem
szívesen, de most, hogy kimondatott, elismerte a megfogalmazás igazságát.
– Maga a flaszteren vadászik, Mr. Strand – folytatta Romero. – Ezért értett
meg. Legalábbis félig. Itt mindenki más olyan számomra, mintha állatkertben
lennék.
– Ez nem tisztességes – mondta Strand. – A többiekkel szemben.
– Csak a véleményemet mondom – vont vállat Romero.
– Befejezte?
– Befejeztem.
– Csomagoljon – szólt rá Strand. Zaklatott volt, nem kívánt többet hallani.
Legalábbis aznap.
– Gyerünk, bébi – szólt durván Rollinsra Romero –, ürítsük ki a vén
ültetvényt. A gazda elad minket délre.
Strand nézte, amint Hollingsbee fölmegy a két fiúval, aztán a folyosón a
lakásához ballagott. A nappaliban szólt a telefon. Nem akarta fölvenni, de
arra gondolt, talán Leslie hívja Franciaországból, hogy épségben
megérkezett, és mégis fölvette.
Hazen volt az.
– Olvastad azt a rohadt cikket reggel a Timesban? – A hangja részeg volt.
– Olvastam.
– Megbízható források. – Hazen rekedt volt. – Valami pitiáner zugügyvéd
az igazságügyből kiszivárogtat valamit holmi tetves újságírónak, és
egyszeriben megbízható forrás lesz. Istenem, ha valaki magnóra vette volna
Jézus Krisztus és Keresztelő Szent János beszélgetését, úgy hangzana, mint
valami szövetségi bűntény.
– Este próbáltalak hívni, hogy figyelmeztesselek a Timesra. Nem vetted
föl.
– Abban a rohadt operában voltam. És ha nem vagyok itthon, az az átok
inasom lusta elmozdulni a bár mellől, ahol az én piámat issza, hogy fölvegye
a kagylót. Még ma kirúgom a rohadékot. Honnan tudtál a Timesról tegnap?
– Tegnap járt itt két ember az FBI-tól, rólad kérdezgettek. Ők mondták,
hogy ma reggel nézzem meg a Timest.
– Mit akartak megtudni?
– Hogy hallottalak-e beszélni Hitzcel valamiféle megállapodásról.
– Mit mondtál nekik?
– Mit mondhattam volna? Hogy nem hallottam semmit.
– Megesküdhettél volna, az ég szerelmére, hogy velem voltál minden
pillanatban, és piszok jól tudtad, hogy egy szót sem beszéltem Hitzcel
semmiféle megállapodásról.
– Ezt egyszer már megtárgyaltuk, Russell – mondta fáradtan Strand. –
Annyit mondtam nekik, amennyit tudok. Se többet, se kevesebbet.
– Majd kiírnak a dicsőségtáblára, Sir Galahad – mondta Hazen. – Mikor
jössz le végre a fellegekből, mikor akasztod a szögre a glóriádat, és tanulsz
meg végre játszani a nagy fiúkkal az utcán?
– Részeg vagy, Russell. Ha kijózanodtál, majd beszélünk. – Strand
csöndesen letette a kagylót. Reszketett. A nap hidege szemlátomást beleette
magát a csontjaiba. Kiment a fürdőszobába, megengedte a forró vizet.
Hálásan szívta be a gőzt, és vetkőzni kezdett. Csöngettek az ajtón. Elzárta a
vizet, fürdőköpenyt vett, és mezítláb ajtót nyitott. Dr. Philips állt ott, kezében
kis, fekete táskájával.
– Nem baj, ha bejövök, Mr. Strand?
 Strand úgy látta, az orvos akár a lábát is az ajtórésbe tenné, mert attól tart,
hogy bevágja előtte az ajtót.
– Tessék.
Philips belépett, Strand becsukta mögötte az ajtót.
– Remélem, nem zavarom – mondta Philips –, de Mr. Babcock fölhívott
néhány perce, és azt mondta, nem ártana, ha megnézném magát.
– Miért?
– Levehetem a kabátomat?
– Természetesen. Babcock nem mondta…?
– Csak annyit, hogy aggódik, mert szerinte rosszul néz ki – felelte Philips,
miközben Strand lesegítette a kabátját. – Beszámolt róla, hogy milyen
szívproblémája volt, és most ha nem bánná, egy kicsit megnézném. – Strandre
sandított. – Az az igazság, hogy csöppet sem tetszik nekem a színe. Tudom,
hogy stresszhatás érte, és…
– Az utóbbi napokban keveset aludtam – vágta rá Strand. – Ennyi az egész.
– Bármi történjék is, gondolta, nem akar ismét kórházba kerülni.
Dr, Philips elővette a táskájából a sztetoszkópot meg a Strand számára
immár oly ismerős vérnyomásmérőt.
– Talán üljünk át az íróasztalhoz – mondta Philips olyan hangon, gondolta
Strand, ahogyan a fogorvos nyugtatgatja a betegét, hogy az idegölés nem fog
fájni –, és ha levenné a köntösét…
Strand az egyik székre dobta a köpenyt. Az alsónadrág még rajta volt, így
nem érezte magát olyan hülyén, mintha anyaszült meztelenül üldögélt volna a
saját nappalijában.
– Az biztos, hogy nincs elhízva – jegyezte meg szárazon Philips, és a hideg
sztetoszkópot Strand mellkasára tette. Az utasításai is ismerősen csengtek. –
Köhögjön, Tartsa vissza a légzését. Szívja be mélyen a levegőt, engedje ki
lassan.
A rövid utasításokon kívül Philips nem szólt semmit. Strand mellkasa után
a hátára tette a sztetoszkópot. Aztán a vérnyomásmérő gumiszalagját Strand
karjára tekerte, fölpumpálta, kiengedte a levegőt, feszülten nézte a mutatót,
majd megismételte a műveletet, Életed egy légbuborékban, gondolta Strand
az orvos közönyös arcát nézve. Vagy egy karcsú higanyoszlopban, ebben a
megfoghatatlan elemben.
Miután Philips végzett, még mindig hallgatva pakolta el a műszereit. A
reszkető Strand ismét fölvette a fürdőköpenyt.
 – Mr. Strand – kezdte Philips –, attól tartok, Mr. Babcock jó szemű
diagnoszta. A légzése igen szapora, a tüdejében aggasztó zörejt észleltem. A
szívverése nagyon rendszertelen, bár nem túl rossz. A vérnyomása igen
magas. Nem emlékszik, mennyi volt, amikor kiengedték a kórházból?
– A számokra nem, de az orvosom azt mondta, normális.
– Immár túllépte a normális kereteket, attól tartok. Nem szed semmit, hogy
lenyomja?
– Nem.
Philips bólintott.
– Ha holnap benéz a betegszobába, adok vérnyomáscsökkentő tablettát. –
Beletúrt a táskájába, és kis üvegcsét vett elő. – Ez majd segít aludni. Ne
féljen, nem lehet rászokni.
– Az én koromban már nemigen kell attól tartanom, hogy kábítószer-élvező
leszek – jegyezte meg Strand.
– A gyógyszerfüggőség nem kizárólagosan a tinédzserek betegsége, Mr.
Strand – mondta hidegen Philips. – És a tüdejében is váladék van…
– Csoda, hogy még élek, nem? – próbálta tréfára venni Strand
rakoncátlankodó szervezetének kisebb működési zavarait.
– Nem akarom megijesztem. Mr , Babcock elbeszélése szerint szépen
fölépült egy meglehetősen súlyos szívrohamból. Csakhogy az érzelmek – a
stressz, mint mondtam már – nagy szerepet játszanak ennél a betegségnél.
Amennyiben lehetséges, szeretném, ha könnyedebben venne mindent.
– Mit kellett volna csinálnom, amikor azt láttam, hogy a házamból az egyik
fiú késsel kergeti a másikat? Leülni fuvolázni?
– Tudom, tudom – reagált Philips a Strand hangjából kicsengő dühre még
lassabb és nyugodtabb beszéddel –, vannak helyzetek, amikor az orvos
tanácsa ostobán hangzik. Magam sem vagyok valami rendkívül egészséges,
és magamnak is szoktam olyan tanácsokat adni, amelyeket nem lehet
megfogadni. Ám amennyiben mégis lehetséges, próbálja messzebbről nézni a
problémáit.
– És hogy látja az ember a problémáit, ha messzebbről nézi őket?
– Rosszul – mosolygott szomorúan Philips.
Strand Babcocktól tudta, hogy Philips özvegyember. A felesége
autóbalesetben halt meg, öt évvel ezelőtt. Tekintélyes praxisa volt New York
Cityben, a Comell Gyógyászati Központ professzora volt. A felesége halála
után otthagyott mindent, praxist, kórházat, hivatalt, lakást, barátokat, a
megmaradt családot, és egy évig egyedül élt egy kalyibában Maine
erdőségében. Aztán eljött Dunberrybe, ahol nyíltan közölte Babcockkal, hogy
olyan praxisra vágyik, amelyik minimális követelményeket ró rá, ahol
korlátozott a felelőssége, és ahol nem bukkanhat föl egyetlen olyan barátja
vagy ismerőse sem, akiket még a feleségével együtt ismert boldogabb
időkben. Ám amint most bevallotta, nem jól járt, amikor a problémáit
messzebbről kezdte szemlélni.
– Kificamodott bokák és kamaszkori mitesszerek – mondta akkor
Babcocknak –, körülbelül az orvostudomány ilyen mélységeibe kívánok
leereszkedni az életem hátralevő részében.
Ezekre gondolva Strand haragja elpárolgott.
– Mr. Babcocktól hallottam – folytatta az orvos –, hogy maga az iskola
leglelkiismeretesebb tanára. Ez pedig túlmunkát és fölösleges aggodalmakat
jelent. Ha szabad javasolnom valamit, legyen kevésbé lelkiismeretes. Itt-ott
hanyagolja el a dolgokat, és ha teheti, ne szaladgáljon késsel futkározó fiúk
után. – Beszéd közben mosolygott. – Pihenjen, amennyit csak tud. Szellemileg
még többet, mint testileg. Még egy kérdés. Sokat iszik?
– Alig.
– Néha igyon meg egy-egy whiskyt. Attól mindjárt rózsaszínben fogja látni
a világot, túl azon, hogy tágítja a hajszálereket. – Philips nagy nehezen
belebújt a kabátjába. – Mit gondol, mi lesz a Romero gyerekkel?
Strand elgondolkodott.
– Rollins azt mondja, ha börtönbe dugják, az utcán fog kikötni, de már nem
késsel fog járni, hanem pisztoly lesz az övében, por a zsebében. Poron
nyilván heroint vagy kokaint ért. Szerintem vagy így lesz, vagy valahol
forradalmat fog kirobbantani.
Philips komolyan bólintott.
– A piacon a legritkább erény a könyörületesség – mondta. – Mindannyian
olyan kétbalkezesek vagyunk, nem igaz? Nos, uram, jó éjt. És aludjon jól.
Kificamodott bokák és kamaszkori mitesszerek, gondolta Strand, amint az
ajtó becsukódott a doktor mögött. Romero nemigen illik ezekbe a
kategóriákba.
Strand a fürdőszobába ment, s a Philipstől kapott üvegcsét a polcra tette.
Búfelejtő éjszakára. Visszavonulás a feledésbe. A civilizáció válasza a
vallásra meg a törekvésre.
 Ismét megnyitotta a forró vizet, megint örült a gomolygó gőznek, mélyeket
lélegzett. Ekkor megszólalt a telefon. Bosszúsan zárta el a csapot, és ment a
nappaliba.
– Tessék – szólt a kagylóba gorombán.
– Nem kell leharapnod a fejemet. – Leslie volt az, a hangjában derű
csengett, de nagyon messziről. – Tudom, nem szeretsz telefonálni, de jobb
lenne, ha kitépnéd a falból a dugót, mint ha így szólsz bele. Senki sem mer
majd másodszor is fölhívni.
– Szervusz, legdrágább – mondta Strand. – Istenem, de jó hallani a
hangodat. Hol vagy? Az Air France a legutóbb csak annyit közölt, hogy
valahol Európa fölött röpködsz.
– Végül Nizzában szálltunk le – mondta Leslie –, és most Linda házában
vagyunk, Mouginsban. Kijelentette, ha már ilyen közel járunk hozzá,
disznóság lenne, ha nem látnám. Mennyei. Bárcsak itt lennél velünk.
– Én sem bánnám.
– A csatatéren mi a helyzet?
– Gyorsulnak az események – felelte titokzatosan Strand.
– Ezt hogy értsem?
– Romero kint van a börtönből, Rollins szüleinél, Waterburyben.
– Ki tette le az óvadékot?
Strand habozott.
– A barátai – felelte aztán.
– Russell?
– Ő nem Romero barátja. – Azt nem tette hozzá, hogy az adott helyzetben
Romero őt sem gondolja a barátjának.
– Gondolom, így sokkal jobb, nem?
– Sokkal.
– Vigyázol magadra? Magányos vagy?
– Alig veszem észre, hogy nem vagy itt – próbált nevetni Strand. – Mrs.
Schiller irgalmatlanul elkényeztet.
– Az Atlanti-óceán fölött mindvégig miattad aggódtam.
– Inkább a pilóta miatt kellett volna. Örülj, hogy nem Varsóban tettek ki.
Én jól vagyok.
– Igazán?
– Igazán.
– Fáradt a hangod.
 – Rossz a vonal. Holnaptól síelni akarok. Az újság havat ígért. – Nehezére
esett mókázni, de csak sikerült. Ha Leslie vele lett volna, elmondott volna
neki mindent, legalábbis majdnem mindent, ami aznap történt vele. Csakhogy
a gondokat a távolság a négyzetükre emeli, és Leslie háromezer mérföldnyire
volt tőle.
– Most mit csinálsz? – kérdezte Leslie. – Ebben a pillanatban?
– Éppen be akarok ülni a forró fürdőbe.
– Én pedig holnap be akarok ugrani Linda medencéjébe. Képzeld csak el!
Novemberben úszni! Ha egyszer nyugdíjba megyünk, szerintem Mougins-ban
kellene élnünk.
– Ha találsz valami helyes kis vityillót egymillió dollárért, amíg ott vagy,
előlegezd le.
Leslie sóhajtott.
– Olyan jó lenne egyszer gazdagnak lenni, nem?
– Thoreau sosem látta a Földközi-tengert – mondta Strand –, s egy tóval is
boldog volt.
– De nem volt nős.
– Én is úgy tudom.
– Ha elengedném magam – mondta Leslie –, azt hiszem, könnyelmű,
luxusimádó nő válna belőlem. El tudnál viselni?
– Nem.
Leslie ismét nevetett.
– Szeretem az olyan férfit, aki tisztában van magával. Eleget beszéltem. Ez
a hívás egy vagyonba kerül Lindának. Boldog vagy?
– Sosem voltam boldogabb – felelte Strand.
– Tudom, hogy hazudsz, és szeretlek érte. – Cuppantás hallatszott a
recsegő vonalban, majd Leslie letette.
Strand is letette a kagylót, bement a fürdőszobába, és végre belemerült a
kád meleg vizébe. Az én kis magántengerem, gondolta a gőzben szunyókálva.
Akárcsak Thoreau, ő is megelégszik egy pocsolyával.

6
Meglepődött, amikor kinyitotta a lakása ajtaját az aznapi utolsó tanóra
után, és Hazent látta a nappaliban állni, éppen egy képeslapot emelt le a
könyvespolcról. Strand nem hallott Hazen felől a több mint egy héttel korábbi
goromba beszélgetés óta.
– Szervusz, Allen – üdvözölte Hazen. – Remélem, nem haragszol. Mrs.
Schiller engedett be. – Kezet szorítottak. – Egy kis ajándékot hoztam neked.
A kanapé mögötti asztalra mutatott, amelyen két üveg Johnny Walker állt,
Hazen kedvenc whiskyje.
– Köszönöm – mondta Strand –, hasznukat fogom venni.
– Azért jöttem, hogy elnézést kérjek a rossz modoromért a legutóbbi
telefonbeszélgetésünkkor. – Hazen óvatosan pillantott Strandre, vajon hogyan
reagál.
– Felejtsd el, Russell – legyintett Strand. – Én már elfelejtettem.
– Ezt örömmel hallom – Hazen hangja szívélyes lett. –Félreértések mindig
adódnak, még a legjobb barátok között is. Én pedig kissé ideges voltam a
Times cikke miatt.
– És mi történt? Azóta semmit sem olvastam a lapokban.
– Semmi – felelte Hazen. – Nyilván rájöttek, hogy hiába kísérleteznek,
nem akadok horogra. Az igazságügy biztosan ejtette már az egészet.
– Örömmel hallom. Iszol valamit? Bár a saját ajándékodból kell hogy
megkínáljalak. A miénkkel a múlt héten végeztem.
Hazen az órájára pillantott.
– Azt hiszem, éppen ideje inni egyet. Ha velem tartasz …
– Rám fér – mondta Strand. – Ilyen időben inni kell. Amíg végigjöttem a
parkon, kis híján megfagytam. – Kiment a konyhába, hogy jeget, poharakat
meg egy kancsó vizet hozzon. Bár dr. Philips javallotta, hogy néha igyon meg
egy-egy pohárkával, Strand nem vette a fáradságot, hogy miután Rollinsszal
kivégezték az utolsó palackot, bemenjen a városba másikért. A téli hidegben
igyekezett inkább a házban maradni, de megkérhette volna Mrs. Schillert,
hogy vegyen egy üveg whiskyt, ha a városba megy vásárolni. Persze az nem
Johnny Walker lett volna. Strand pénztárcája határt szabott a jónak, amellyel
kényeztethette magát.
Mire Strand visszament a nappaliba, Hazen már kinyitotta az egyik üveget,
és Strand bőkezűen töltött mindkettőjüknek. Koccintottak, és ittak. A torkában
szétáradó azonnali melegség hatására Strand elhatározta, hogy mindennap
iszik egy pohárkával vacsora előtt.
Mrs. Schiller megrakta a kandallót, Strand gyufát érintett a legalul lévő
gyűrött újságpapírhoz, és nézte, hogyan kezdik nyaldosni a lángnyelvek a
gyújtóst. Néhány percig melengette a kezét, csak aztán ment az ablak melletti
asztalhoz, ahová Hazen letelepedett. Odakinn szállingózott a hó a
szürkületben, télies mintákat festett a félig befagyott ablaküvegre. Az üveg
tükrözte Hazen arcélét, s magának az embernek meg a tükörképének kettős
képe különös, kettős benyomást festett Hazenről. A valódi arc nyugodt és
barátságos volt; a tükörképet mintha fémbe metszették volna, hideg volt és
zord, akár egy római császár feje a pénzérmén, hatalmas uralkodóé, akihez
hasztalan könyörületért könyörögni.
Amint Strand leült az asztalhoz vele szemben, Hazen elgondolkodva nézte.
– Allen – mondta halkan –, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nemcsak
azért, amit a telefonba mondtam neked. Azért is, ahogyan Romeróval bántam.
Ma Hartfordban jártam, beszéltem a bíróval, és megtudtam, hogy a Rollins
fiú tette le érte az óvadékot. Hogy hogyan szerezte a pénzt, számomra rejtély,
de nem számít. A bíró elmondta, hogy egyetlen nap alatt teremtette elő. Én
mondom neked, szégyelltem magam az előtt a kemény öregember előtt.
Elmondtam neki, hogy az ügyet személyes ügyemnek tekintem, hogy ott leszek
a tárgyaláson, és magam veszem kezembe a pert, elmagyaráztam, hogyan
találkoztam Romeróval rajtad keresztül, s mi mindkettőnk véleménye a
képességeiről meg a rendkívüli hátteréről. A bíró a látszat ellenére nem
szörnyeteg, és emlékszik az apámra még abból az időből, amikor ő maga
kezdő, feltörni vágyó ügyvéd volt. Beleegyezett, hogy eltörli az óvadékot, és
a fiút az én kezességem fejében helyezi szabadlábra. – Hazen halványan
elmosolyodott. – Véletlenül nem olvasta aznap a New York Timest. Persze
kikötött néhány feltételt. Romerónak hetente jelentkeznie kell a kórházban
pszichiátriai vizsgálatra és kezelésre. Mindezt közöltem Hollingsbee-vel, aki
holnap visszaszerzi Rollins pénzét.
Kétezer dollár megy vissza a bankba, gondolta Strand. Lesznek karácsonyi
ajándékok.
– Russell – szólalt meg –, el sem tudom mondani, mennyire örülök ennek.
Nem csak miattad… persze miattad is… de magam miatt is.
Hazen kissé zavartnak látszott. Belekortyolt az italba.
– Nem tiszta szívjóságból teszem, Allen – mondta. – Hitznek és társainak
lesz néhány rossz napja. Ami nincs éppen a kedvem ellenére. És most mondd
el, miután úgy néz ki, hogy a fiú egérutat nyer, hogy mit mondott neked, mi az
a bizalmas értesülés, amelynek alapján azt gondolta, hogy Hitz lopta el a
pénzt meg a leveleket?
 – Nem ő mondta el.
Hazen ismét az ügyvéd hivatalosan kíváncsi hangján beszélt.
– Hát ki?
– Megígértem, hogy nem mondom el senkinek.
– Ígéretek – fintorgott utálkozva Hazen –, az ügyvédi lét átkai. Megtalálta
valaki a leveleket?
– Nem – hazudta Strand.
– Mi lehetett a kölyök levelezésében, ami ennyire fontos?
– Gondolj vissza tizennyolc éves korodra, Russell.
– Apám elolvasta az összes levelet, amelyet kaptam, amíg egyetemre nem
mentem.
– Romero azt sem tudja az apjáról, él-e, hal-e.
– A bíró ma engedékenynek mutatkozott, de ha az ügyész erősködik, nem
lehet tudni, hogy… A szakmai szívesség egy dolog, a törvény más dolog. No,
mindegy… – sóhajtott –, én megtettem, ami tőlem telt. Ma este legalább tiszta
lelkiismerettel mehetek aludni. Nem volt ez könnyű időszak számomra.
– Másoknak sem – emlékeztette Strand.
Hazen nevetett.
– Az egoizmus nem az egyetlen hibám.
– Az biztos.
Hazen mosolya kissé megfagyott. Töprengve nézett Strandre.
– Valójában mit gondolsz felőlem, Allen?
– Sok mindent. Ez természetes. Esztelenül nagylelkű és segítőkész voltál
mindannyiunkkal. Úgy gondolom, nem leszel meglepve, ha kibogozhatatlan
érzéseket táplálok irántad, hálát és… – habozott – haragot.
– Ostobaság – mondta Hazen –, te nem vagy olyan.
– Mindenki olyan – felelte csöndesen Strand.
– Istenem, jobbára csak pénzről volt szó. Szarok a pénzre.
– Te mondhatod ezt. Én nem.
– Felejtsük el a hálát, a haragot meg ezt az egész marhaságot. Mit gondolsz
rólam még?
– Hogy boldogtalan ember vagy.
Hazen bánatosan bólintott.
– Ebben van igazság. De ki nem az manapság. Te hogy vagy ezzel? – A
hangja kihívó volt.
 – Hol így, hol úgy. – Strand rájött, hogy Hazen komolyan beszél, és úgy
érezte, neki is komolyan kell beszélnie. – Mégis általában véve
elmondhatom, hogy életemben több volt a boldog nap, mint a boldogtalan.
Nálad ezt nem érzem.
– És igazad van. Istenemre, igazad van! – Hazen kiitta a poharát, mintha ki
akarná öblíteni a szájából az éppen kimondott szavakat. – Éppen ilyen
beszélgetés illik az ilyen hideg, téli estéhez, nemde? Ugye hozhatok
magamnak még egy italt?
– Szolgáld ki magad. – Strand nézte, ahogyan a nagy ember föláll, és
odaballag, ahol a palackok, a vizeskancsó meg a jég van. Még mindig a vén
hokijátékos; testes, férfias, kissé fenyegető, bármikor kész ütéseket osztogatni
és kiállni. Elkészítette az italt, majd felé fordult.
– És te? Ebben a percben? Most boldog vagy?
– Általában nem teszek föl magamnak ilyen kérdéseket.
– Tégy kivételt. A régi szép idők kedvéért. – Hazen mintha gúnyolódott
volna.
– Nos, először is örülök, hogy itt vagy. Úgy éreztem, hogy a barátságunk
megrendült, s ez nem volt kedvemre – kezdte megfontoltan Strand. – De
mintha rendbe jött volna, és ennek örülök. Ami a többit illeti… – Vállat vont.
– Ha Leslie nincs velem, hiányzik. Még nem szoktam meg, hogy a gyerekek
távol vannak, és ők is hiányoznak. Ami az iskolában történt, kellemetlen, és
még mindig úgy érzem, nem vagyok idevaló, de szeretném remélni, hogy
idővel majd javul a helyzet. A munka könnyű és többnyire kellemes. Az
emberek… nos… udvariasak és segítőkészek. A jövőben, igen, azt hiszem,
boldog leszek, mérsékelten boldog.
– A jövőben – füttyentett gúnyosan Hazen. – A jövő átkozottul rohadt lesz.
Ahogyan a világ ma kinéz.
– Nem a világra gondoltam. Lehetek én egyszerre pesszimista a világot
illetően és önzőn optimista a magam dolgában. Rájöttem, hogy amikor az
ember a halál torkából tér vissza a normálisnak nevezett életbe, az
optimizmus a szinte automatikus reakció.
Hazen visszasétált a poharával, és leült az asztalhoz. Kinézett az ablakon.
– Nyomorult egy éjszaka – mondta. – Nem csoda, ha az egész ország délre
költözik. Néha úgy gondolom, hogy ötven év múlva az összes északkeleti
város, Boston, New York, Philadelphia kísértetváros lesz. Talán nem is
olyan rossz ötlet. Oké… – Egy pillanatra olyan lett, mint amikor ordított
Stranddel a telefonban. – Minden rózsás lesz, mondja Mr. Strand. Az
évszázad híre. Szóval nem zavar semmi?
– Dehogynem. – Strand Leslie menekülésére gondolt Dunberryből az
éjszaka közepén, a Caroline aláírású levelekre, amelyek a pincében lévő
szemétégetőben hamvadtak el, Eleanorra, aki az orránál fogva vezeti a férjét
Georgiában, és kivívta a helybeliek ellenszenvét, a tizenkilenc éves Jimmyre,
aki egy majdnem kétszer annyi idős, két-három férjen túllevő
popénekesnővel szűri össze a levet, és a maga kényszerű cölibátusára. –
Dehogynem – ismételte. – Családi ügyek. Rutin. – Tudta, hogy nem őszinte. –
De inkább nem beszélek róluk, jobb, ha minél kevesebbet gondolok rájuk.
Hazen bólintott, a feje akár valami súlyos, egyensúlyából kibillent inga.
– Mondd csak – kérdezte hirtelen –, sosem gondoltál öngyilkosságra?
– Mint mindenki más.
– Mint mindenki más. – Megint az a súlyos, kacska bólintás. – Atyám,
bánatos egy beszélgetés ez. Az ital. Nálam ez szokatlan. Az italtól többnyire
jól szoktam érezni magam.
Strand visszaemlékezett a groteszk jelenetre a Hamptonban töltött első
éjszakán, amikor Hazen részegen érkezett haza késő éjjel, és magából kikelve
szidta a hivatását, a családját, a világot. Magában csodálkozott, hogy egy
alapjában ilyen intelligens ember hogyan ismerheti ennyire félre önmagát.
– Legalább a hölgyek nincsenek itt – próbált kedélyeskedni Hazen –, s nem
látják, hogyan csinálunk magunkból önsajnáló hülyét. Beszéltem Lindával
Párizsban, s azt mondta, istenien érzik magukat. Örülnek, hogy most már
biztos a karácsony Hamptonban.
– Igazán? – csodálkozott Strand.
– Elfelejtettem szólni neked. A gyerekeket elő tudod keríteni?
– Még nem kérdeztem meg őket. – Nem mondta Hazennek, hogy a
telefonon lezajlott veszekedés után elhatározta, hogy nem megy. – Biztos,
hogy Leslienek nincsenek más tervei?
– Linda megkérdezte – a szobában volt, amikor telefonáltam –, és azt
mondta, pompás ötlet.
– Érintkezésbe lépek a család többi tagjával. – A kilátás, hogy tíz napig
távol lehet az iskolától, a négyszáz fiú jelenlétének a terhétől; ha kedve tartja,
kettesben legyen Leslie-vel a csöndes vízparton, az Atlanti-óceánnál,
határozottan jókedvre derítette. – Bizonyára pompásan érezzük majd
magunkat. – Mosolygott. – Látod, hogy értem azt, hogy lehetek egyszerre
pesszimista a világ és optimista a magam jövőjét illetően? Legalább tíz nap
erejéig. Elegendő lesz, ha nem nézzük a híradót és nem olvassuk a Timest, s
maga lesz az éden.
Megszólalt az ajtócsengő. Hazen az órájára pillantott.
– Conroy lesz. A központi társalgóba küldtem melegedni, amíg veled
beszélgettem. Hosszú lesz az út visszafelé New Yorkba ebben az időben.
Köszönöm az italt. – Kézfogásnál nem engedte el Strand kezét. – Örülök,
hogy eljöttem. Öreg vagyok már ahhoz, hogy barátokból ellenségeket
csináljak.
– Sosem voltam az ellenséged, Russell.
– Pedig lehettél volna – nevetett Hazen, és kiment.
Strand leült az asztalhoz, nézte, ahogyan a kezében gyöngyözik a
whiskyspohár, s a fagytól mintázott ablakon kitekintett a hízó hóra. Az északi
nagyvárosokra gondolt, amelyeket Hazen félig tréfálkozva emlegetett, amint
utcáikon szél kóborol az üveg meg a beton között, s a lakosság menekül. A
nyilvánvaló és hajótörött öregségének ezen az első telén ő is délre vágyott.

Amikor másnap hazatért tanítás után, három levél várta. Mrs. Schiller
takaros kis csomókba rakta a postáját a pamlag mögötti asztalon, a
nappaliban. Egész nap hóvihar tombolt. Útban hazafelé hó ment a cipőjébe
meg a felöltője alá, így hát mielőtt kibontotta a leveleket, levette a kabátját, a
cipőjét meg a zokniját, megtörölte a lábát, papucsot és tiszta inget vett. Aznap
egyszer már átázott, ebédkor, és most száraz és reszelős volt a torka, a
mellkasában meg különös, forró lüktetést érzett. Talán nem ártana
megfogadnia dr. Philips tanácsát, és vasárnap New Yorkba utazni, hogy
megvizsgáltassa magát dr. Prinzcel.
Aztán eszébe jutott az előző este Hazennel elfogyasztott whisky melegsége,
s készített magának egyet vízzel, jég nélkül, s csak az első korty lenyelése
után ment vissza a nappaliba, és vette kezébe a leveleket. Az egyik, a
borítékon látta, Caroline-tól jött, a másik Leslie-től, a harmadikon nem volt
feladó. Caroline leveleit általában kis, elnéző mosollyal az arcán olvasta.
Ezek a levelek rövidek és csacskák voltak, szemlátomást kutyafuttában
íródtak, s csupán jelzésnek kellett őket tekinteni, hogy Caroline él, jól érzi
magát, és szereti a szüleit. Csakhogy Strand azóta nem kapott hírt a lányától,
amióta Mrs. Schiller beszámolt a földszinti szemétkosárban talált levelekről.
 Először Caroline levelét bontotta föl. Romeróról nem esett szó benne.
Caroline azt írta, hogy nagyszerűen érzi magát, megválasztották a
kosárlabdacsapat királynőjének az új évadra, két új, nagyon okos barátnőre
tett szert, az egyiknek a filozófia a főtantárgya, a másik pedig minden kétséget
kizáróan már az első egyetemi évében az iskola irodalmi újságjának
szerkesztője lesz, hogy az atlétikaedző kijelentette, hogy ha kicsit strapálja
magát, könnyedén megverheti azt a lányt, aki eddig első volt 220-on, hogy
meghívták karácsonyra Beverly Hillsbe, de nem fogadta el, mert alig várja,
hogy láthassa mamit és papit. Kapott egy képeslapot az Eiffel-toronyról
mamitól egy levélben, és papa igazán önfeláldozó, hogy ennyi időt tölt
egyedül abban a rémes Dunberryben, amíg mami Párizsban kóborol.
Caroline aláírása fölött öt kereszt állt.
Utóirat is volt. „Mami írta, hogy valamennyien meg vagyunk híva
karácsonyra Mr. Hazenhez Hamptonba, és gyerekes dolog volt tőlem
kijelenteni, hogy soha többé nem megyek oda. A múlt, az elmúlt, és nem
ártott, hogy akkor bevertem a fejemet a műszerfalba. Tulajdonképpen
hasznomra vált. Senkinek nem jutott volna eszébe például megválasztani
engem a csapat királynőjének, ha nem faragják meg az orromat."
Nos, gondolta Strand, legalább nem felejtette el, mit is hazudott akkor. Már
késő lett volna közölni vele – az ilyesmihez mindig késő van –, hogy tudja:
nem a műszerfalba verte be a fejét. Amikor lerakta a levelet, Mrs. Schiller
jutott az eszébe, aki azt állította, hogy a Caroline manapság igen gyakori név.
Kinyitotta Leslie levelét, látta, hogy hosszú. „Egyetlenem", írta Leslie,
„óriási hírem van. A feleséged gazdag nő. Viszonylag. Az történt, hogy
eladtam a dűnékről festett képemet, amelyet hálaadáskor kezdtem el
Hamptonban. Linda állta a szavát, és beletette a kiállítási anyagba. Elsőként
kelt el. Talán ez annak is köszönhető, hogy mindössze kétezer dollár volt az
ára ($ 2000! Frankban sokkal többnek hangzik), és az összes többi ötnél
kezdődött, egészen a csillagos égig. Eladtam egy vízfestményt is, amelyet
néhány óra alatt készítettem Mougins-ban. Linda azt mondja, nem hitte volna,
hogy tud még valaki valami újat kihozni a Riviérából mint témából, de nekem
sikerült. Ami még őrjítőbb: aki a képet megvette, maga is festő, igen ismert
festő Franciaországban, és meghívott a műtermébe, és azt mondta, ha élő
modell után akarok festeni, ott megpróbálhatom akkor, amikor ő is dolgozik.
Hihetetlen, hát nem? Úgy érzem magam, mint az a vénlány, aki
szabadidejében hímezget, aztán egyszerre csak közli vele valaki, hogy amit
készít, az műalkotás. Linda azt mondja, ha folytatom ezt az izét, amit ő az „új
stílusomnak" nevez (haha!), és keményen dolgozom, jövőre kiállítást rendez
nekem New Yorkban. Egy nagy képen dolgoztam egy udvarról, ahová
betévedtem, csakhogy a vásznon nem udvarnak látszott, hanem középkori
pincebörtönnek. „Földöntúli fény világítja meg, olyan, mint Balthus, csak
amerikai" – Linda így írta le, de tudod, hogy túloz. Sosem éreztem magam
így. Az ecset szinte magától siklik a kezemben. Egészen különös és
csodálatos érzés. Talán a levegőben van. Most már értem, miért kellett a
festőknek Párizsba jönniük a pályafutásuk során valamikor, minél előbb,
annál jobb Ha tizennyolc éves koromban idejöhettem volna, azt hiszem, soha
többé nem ültem volna le a zongorához.
Olyan boldog vagyok, drága mindenem, hogy szinte lebegek, és nem
akaródzik elmennem innen, amíg nem muszáj. Linda javasolta, hogy
maradjunk a tervezettnél tovább, és találkozzunk veled a Kennedy reptéren
aznap, amikor Russellhoz kell indulnunk. Neked úgyis útba esik a repülőtér,
én pedig őszintén szólva szívesen lennék minél tovább távol Dunberrytől,
hogy megerősödve nézhessek szembe mindazzal, ami ott vár.
Tudom, hogy ez önző dolog, de csupán pár napról van szó, nem arról, hogy
otthagyom a családomat, mint Gauguin, hogy a déltengeri szigeteken fessek,
nem igaz? Persze ha azt akarod, hogy előbb menjek vissza, táviratozz.
Közben, ha magadra tudod vállalni a családi gondokat, és értesíteni tudod
a gyerekeket, hogy hol gyűlhetünk valamennyien össze az ünnepekre, az nagy
könnyebbség lenne nekem.
Remélem, vigyázol magadra, és nem hiányzom neked annyira, mint te
nekem. Kérlek, tudasd velem minél előbb, hogyan határoztál.
Kérlek, ne hidd, hogy amiért az az őrült ötletem támadt, hogy jó festő lehet
belőlem, rossz feleség leszek. Ha választanom kellene, tudod, hogyan
döntenék. Nem vagyok Gauguin.
Add áldásomat a gyerekekre, ha beszélsz velük. Linda sok szeretettel
üdvözöl, én mindenemmel, amim van. Az áldott ünnepig, Leslie."
Strand lassan letette a levelet, tisztázni próbálta az érzéseit. Büszkeséget,
féltékenységet és valamilyen homályos veszteségérzést tudott
megkülönböztetni. Ha Leslie hajlandó föladni a zenét, amelynek az életét
szentelte, mi lesz a következő, amit felad majd? Később majd gratuláló
táviratot küld neki, mihelyt képes lesz kellően derűs üzenetet fogalmazni.
 Körülnézett. A szoba egyszeriben sivárnak tetszett, nyomorúságos
agglegénylakásnak, ő semmiképpen sem lebegett.
Szórakozottan tépte föl a harmadik levelet.
„Kedves Mr. Strand," olvasta, „nem írom meg a nevemet. Az egyik
biológiatanár felesége vagyok a kollégiumban, ahová Caroline lánya jár. Két
kicsiny gyermekem van."
Strand abbahagyta a olvasást. A kézírás keskeny és nett volt. Egy
grafológus nyilván sokat kiolvasott volna belőle a levelet író asszony
jelleméről. Strand kissé szédült, kezében a levéllel leült. A kézírás betűi igen
aprók voltak, nehezen tudta elolvasni. Előkotorta és föltette a szemüvegét. A
betűk most nagyobbak lettek. Fenyegetően nagyok. „Az uram belebolondult a
lányába. Ő a kollégium sztárja, s a fiúk úgy nyüzsögnek körülötte, mint az
éhes vadállatok. Az uram közölte velem, hogy ha kell a maga lányának,
elhagy. Megbeszélték, hogy Kaliforniába utaznak a hálaadás ünnepére, ám az
utolsó pillanatban mégis a futballcsapat egyik tagjával utazott el. Szélsebesen
váltogatja a partnereit, azt beszélik; bár igazán bizonyos csak egy
viszonyában lehetek, mert maga a férjem számolt be róla: abban, amelyet az
én urammal folytat. Régebben már az első hónapban kidobták volna az
iskolából. Minthogy azonban olyan időket élünk, amilyeneket, s a tanárok
meg sem próbálják már betartatni a fegyelmet vagy a tisztesség minimumát,
ezt a lányt kényeztetik, babusgatják, és megválasztották a kosárlabdaévad
királynőjének. Most azt ígérte az uramnak, hogy majd karácsonykor utazik
vele Kaliforniába. Én meg nyomorultul arra kényszerülök, hogy azon
imádkozzam, hogy megint csak bolondítsa. Az uram elhanyagolja a munkáját,
rólam csak akkor vesz tudomást, amikor veszekszünk, a gyerekeivel nem
törődik. A fizetése csekély, hiszen csak kezdő, de jól tudom, hogy neki
költséges ajándékokat vesz.
Tudom, hogy maga is tanárember, nyilván megérti hát, milyen könnyen
vakvágányra futtathatja az ember pályáját a szakmai hanyagság, kivált, ha
nyílt erkölcstelenséggel párosul. Azt is megértem, hogy ha egy lány először
van távol otthonról, a férfiak rajongása – különösen, ha az a lány olyan fiatal
és csinos, mint a maga lánya – megszédítheti a fejét, hogy aztán később
örökre megbánja, amit tett.
Sejtelmem sincs, mennyit tud a lánya viselkedéséről, vagy hogy mennyire
érdekli a lánya jövője, de az ő kedvéért meg az enyémért és a családoméért,
könyörgöm, tegyen meg mindent, hogy a lánya belássa végre, milyen
kegyetlenül és felelőtlenül viselkedik, és engedje vissza az uramat a családja
kebelébe."
Aláírás nem volt.
A családja kebelébe. Strand ismét elolvasta a biblikus hangú kifejezést. A
prérin álló kis templomokra gondolt, vasárnap esti imádságos
összejövetelekre. Ő már tudta, amit a biológiatanár még nem: a fickó
karácsonykor éppen úgy át lesz verve, mint hálaadáskor. Ünnepi üdvözlettel.
Szétnyitotta a kezét, a levél a földre hullt. Havas esőn, hófúvásos, éji
homályon át az Egyesült Államok Postaszolgálata hetente hatszor házhoz
kézbesíti napi szenvedésadagunkat. Istennek hála a vasárnapért.
Egy biológiatanár, gondolta. Ő maga történelemtanár volt, és Leslie az
osztályába járt, amikor annyi idős volt, mint most Caroline, illedelmesen és
gyönyörűen ült az első padban, és ő megkívánta. Bűntudatot kellene éreznie?
Ő legalább tisztességgel várt egy évet, aztán elment a szüleihez, házassági
szándékkal. Csakhogy nem kétséges, hogy a biológiatanár is házasságra
gondol.
Mit lehetne mondani a lányának? És ki mondhatná? Nem az apja, gondolta,
az apa soha. Leslie? Sejtette, mit mondana Leslie: „Caroline nagylány. Oldja
meg a saját problémáit. Mi csak rontanánk rajtuk. Nem fogom kockáztatni a
lányommal való kapcsolatomat holmi kéjvágyó vén hülye biológiatanár
miatt." Ha megmutatná Leslienek a levelet, bizonyára kijelentené, hogy
akinek ilyen a kézírása, annak úgyis el kell veszítenie a férjét.
Eleanor? Eleanor azt mondaná Caroline-nak: „Tégy, amit akarsz." Eleanor
mindig is azt tette.
Jimmy? Esetleg. Korban ő áll a legközelebb Caroline-hoz, ugyanahhoz a
nemzedékhez tartozik, mindig oltalmazta a húgát. Csakhogy a háromszorosan
férjezett, harmincöt éves énekesnő szeretőjeként Caroline bizonyára
kinevetné, ha erkölcsről kezdene prédikálni. Jimmyt mégis érdemes lenne
megpróbálni.
Strand kiitta a poharát. Nem múlt el tőle sem a reszelés a torkában, sem a
forró, lüktető fájdalom a mellében. Odament a telefonhoz, dr. Prinzet hívta
New Yorkban. Dr. Prinz kijelentette, éppen ideje volt, hogy jelentkezzen.
Szombat délelőtt tizenegyre várja. El kell érnie a korai vonatot.
Aztán Jimmy New York-i számát hívta. Jimmy kivételesen otthon volt.
– Jimmy – mondta Strand –, szombat délelőtt New Yorkba kell mennem.
Együtt ebédelhetünk? Bizonyos dolgokat meg kellene beszélnem veled.
 – Jaj, apa – felelte Jimmy –, sajnálom. Szombat reggel Los Angelesbe kell
utaznom. Üzleti ügy. Szerettelek volna látni. Nem jöhetnél pénteken
vacsorára?
Találkozás a fiammal csak előzetes bejelentés alapján, gondolta Strand.
– Pénteken háromkor fejezem be az utolsó órámat – mondta. – Hatra New
Yorkban lehetek. De ott kell éjszakáznom. Szombat délelőtt megyek az
orvoshoz.
– Valami baj van? – Jimmy nyomban aggódni kezdett.
– Nem. Rutinellenőrzés. – Strand érezte, hogy köhögnie kéne, de
visszafojtotta. – Tudnál nekem szállodát foglalni?
– A Westbury közel van hozzám. A Madison Avenue-n, a Seventieth Street
körül. Ott foglalok neked szobát.
– Drága lehet. – Egyszer megittak valamit a szálloda bárjában Leslie-vel,
amikor a közeli Whitney Múzeumban jártak. Túlságosan fényűző volt neki. A
többi vendég mind olyan volt, amilyeneket a Hamptonok partijain látott,
ahová Hazen vitte őket.
– Nem számít – felelte könnyedén Jimmy –, a vendégem vagy.
– Megszállhatnék olcsóbb helyen is.
– Ugyan már, papa. Tele vagyok zsozsóval.
Tizenkilenc éves, gondolta Strand, és tele van zsozsóval. Tizenkilenc
évesen ő a Keresztény Ifjak Egyesületénél szállt meg.
– Hát – mondta – ha nem vág földhöz.
– Lefoglalom a nászutas lakosztályt.
– Az ara Párizsban van – felelte Strand. – Spórolj.
Jimmy nevetett.
– Tudom, hogy Párizsban van. Küldött egy képeslapot. A Mona Lisát a
Louvre-ból. Nyilván emlékeztetni akart, hogy az anyám. És hogy nem minden
művészetet művelnek elektromos gitárral. A szállodánál találkozunk.
Úgy beszél, mint egy felnőtt, gondolta Strand, amikor letette a kagylót,
Kiment a konyhába, készített magának még egy italt. Ha egy ital jót tett neki,
hátha kettő kétszer olyan jót tesz.

A francia étterem, ahová Jimmy vitte, szolidan elegáns volt, vakítottak a

hófehér terítők, mindenütt hatalmas vágott virág asztaldíszek. A főpincér
hétrét görnyedt Jimmy előtt, és udvariasan biccentett Strandnek, amikor
Jimmy az apjaként mutatta be, bár Strand mintha némi rosszallást is látott
volna fölvillanni a fickó szemében. Jimmy mellett, aki oly karcsú és
makulátlan látványt nyújtott vékony derekával a sötét öltönyben, amely
olasznak látszott, Strand nagyon is érezte, hogy az ő ócska tweedzakója
bezzeg gyűrött, az inggallérja lötyög, flanelnadrágja buggyos. Amikor
meglátta az étlapon az árakat, elállt a lélegzete. Akkor is elállt, amikor a
Westbury Szállodában megkérdezte, mennyibe kerül a szoba, amelyet a fia
foglalt neki.
– A kedves fia már elintézte – felelte a portás.
– Tudom – zsémbelt Strand. – Tudom, hogy a fiam elintézte – mondta a
portásnak –, csak kíváncsi vagyok az árára.
Amikor aztán az megmondta. Strand magában följajdult, s azt gondolta: egy
éven belül a fiam lesz a legfiatalabb csődbe jutott az Egyesült Államokban.
Amikor félórás késéssel Jimmy végre befutott, Strand nem korholta a
költekezésért. Igaz, ideje se lett volna rá.
– Elkésünk – sürgette Jimmy, miután így üdvözölte: – Papa, remekül nézel
ki. Joan vár minket egy italra, Itt a sarkon. Meg akar ismerni.
– Minek? – kérdezte savanyúan Strand, akit felbosszantott Jimmy késése.
Egyből tudta, hogy Joan nyilván Jimmy harmincöt éves szeretője vagy
akármicsodája.
– Talán kíváncsi a tölgyre, amelyen a makk termett.
– A hölgy velünk vacsorázik? – Mert vele az asztalnál aligha hozhatja
szóba Caroline-t meg a biológiatanárját.
– Nem – vonszolta Strandet kifelé a szállodából Jimmy –, csak egy italról
van sző, Csomagolnia kell a holnapi utazáshoz.
– Utazás? Hová megy? – kérdezte Strand, bár tudta.
– Kaliforniába – felelte minden zavar nélkül Jimmy –, velem. Gyűlöl
egyedül utazni. Nem tudja megoldani a problémáit.
Amikor a fia bemutatta Joan Dyernak a nő cifra, tiszta hófehér,
huszonkettedik emeleti lakásában, kilátással az East Riverre, Strand úgy
vélte, a hölgy inkább úgy fest, mint aki mindenféle problémává meg tud
birkózni, beleértve tűzvészt és árvizet, éhínséget és értéktőzsdét. Magas,
sovány, lapos mellű nő volt, hatalmas tébolyult tekintetű szemét még
hangsúlyosabbá tette az erős, lila festék. Mezítláb volt, sárgás, gacsos
lábujjai voltak, gézszerű, fekete házi pizsamáján áttetszett rózsaszínű
bikinibugyija. Nem szorította meg Strand kinyújtott kezét, hanem mély, erős,
szinte férfias hangján megkérdezte:
– Megcsókolhatom az apát? – és megölelte Strandet, és arcon csókolta. A
férfit nehéz parfümszag fogta körül. Bármit fog majd vacsorázni, nagyon
fűszeresnek kell lennie, hogy túltegyen az öltözékébe máris beívódott illaton.
És tudta azt is, hogy mielőtt bárhová menne innen, le kell törölnie az arcáról
a lilás rúzst. Mindez az ajtóban történt, mert Joan Dyer maga nyitott ajtót.
Amikor aztán a nő bevezette őket a hatalmas nappaliba, Strand Solomont
pillantotta meg, aki akkor állt föl a székéből, hogy üdvözölje őket.
– Helló, Allen – mondta Solomon –, Jimmy. Ez a „Jimmy" hidegen
hangzott, s ez nem kerülte el Strand figyelmét. – Nos – mondta Solomon –,
megmondtam Joannak, amit akartam. Mindketten meg fogjátok bánni, amit
csináltok.
A nő bágyadt megvetéssel legyintett. Hosszú ragadozókörme is lilára volt
festve.
– Herbie – szólt –, kezdesz untatni.
Solomon vállat vont. Az arca barnára sült, s a haja színe fehérnek tetszett
sötét homloka fölött. Strand szerette volna megkérdezni, hol napozott New
Yorkban decemberben, ám Solomon arckifejezése nem biztatta üres
fecsegésre. Jimmy is olyan makacs képet vágott, amelyet Strand jól ismert
azóta, hogy a srác nyolcéves volt.
– Allen – mondta gyöngéden és barátságosan Solomon –, ha a városban
maradsz, nem ebédelhetnénk holnap együtt?
– Nagyon szívesen – felelte Strand.
– A Sardi's-ban – vágta rá Solomon. – Egykor. Ott van rögtön az irodám
mellett. West Forty-fourth Street.
– Tudom, hol van.
– Foglalok asztalt. – Solomon úgy távozott, hogy nem pillantott sem Joan
Dyerra, sem Jimmyre, el sem köszönt.
– Az éjszakában távolodó hajók – mondta Joan Dyer, amikor meghallotta a
lakás ajtajának csapódását. Lila mosolyt küldött Strand felé. – És most iszunk
valamit? Bár figyelmeztetnem kell: karotta és zellerdzsúszról van szó. Nem
vagyok hajlandó alkohollal és cigarettával mérgezni a vendégeimet.
– Köszönöm, nem vagyok szomjas – mondta Strand, és kezdte kissé jobb
színben látni a fia kedvesét, akiről a foglalkozása miatt automatikusan
föltételezte, hogy minimum a marihuána rabja. Ám olyan nő, aki a karottalé
rabja, aligha jelenthet veszélyt az olyan fiatalemberre, amilyen Jimmy.
– Foglaljon helyet – mondta Joan Dyer. – Alaposan szeretném megnézni.
Jimmy annyit beszélt magáról. Csodálatos fiút nevelt – lelkendezett,
miközben Strand szinte a földig süppedt az alacsony, lágy, fehér pamlagba, s
már azon törte a fejét, föl tud-e majd állni segítség nélkül. – A mi
szakmánkban a fiatalemberek rendszerint otthonról elszökött gyerekek,
éretlenek, a szüleikre neheztelő, félreismert tehetségek. Öröm magukat együtt
látni. Komolyan, Mr. Strand.
– Joan – szólt a nőre férfiasan Jimmy – hagyd már ezeket a marhaságokat.
A nő haragos pillantást vetett Jimmyre, sötét mosolyát ismét Strandre
villantotta, s úgy folytatta, mintha Jimmy közbe se szólt volna.
– A külsejéből ítélve, Mr. Strand, Jimmy magától örökölhette az
intelligenciáját, az erős személyiségét. Attól a perctől kezdve, hogy
megláttam, őszinte bizalmat éreztem iránta, azt éreztem, hogy végre
megtaláltam a férfit – éveit tekintve talán gyerek, mégis férfi –, akire
támaszkodhatok, akinek az ítéletei mind a személyes, mind a szakmai
kérdésekben ösztönösen igaznak bizonyultak. Ennek köszönhető az a
szerencsétlen kis jelenet, amelynek az imént tanúja volt Herbie és köztünk.
Biztos vagyok benne, hogy Jimmy majd elmeséli a részleteket. És most, ha
megbocsátja, be kell fejeznem a csomagolást. Holnap hajnalban kell a
repülőtéren lennünk, ezért kérem, ne tartsa ébren ma éjjel sokáig az én drága
Jimmymet, Mr. Strand. És nagyon remélem, hogy meg fognak látogatni minket
Kaliforniában a gyönyörű feleségével, akinek a képét Jimmy mutatta nekem.
Micsoda szerencsés család. Jómagam elhagyott gyermek voltam, aki az egyik
közönyös rokontól a másikig hányódott, így igazán értékelni tudom a
családot…
– Ördög vigyen, Joan – szólt közbe Jimmy –, még mindig apádé Kansas
fele, anyádnak meg versenyistállója van.
– A lelkemben elhagyott gyermek vagyok – jelentette ki méltósággal a nő.
– Ezért reagálnak olyan érzéssel rám az emberek, amikor énekelek. Az
amerikai lélek magányának éneklek. – Odalépett Strandhez, kecsesen fölé
hajolt, és homlokon csókolta. – Jó éjt, drága apa – mondta, és kilibegett a
szobából.
Strand megpróbált föltápászkodni, Jimmy odament, a kezét nyújtotta,
fölsegítette.
 – Ez meg mi volt? – kérdezte Strand.
– Ma ilyen napja van – felelte Jimmy. – Sosem lehet tudni, az ember mire
számítson nála. Az elhagyott gyermek, a nagyvilági dáma, az anarchista, a
selypítő kislány szalagcsokorral a derekán, a végzet asszonya, a földanya…
amit csak el tudsz képzelni –vigyorgott.
– És ezt a karottalé szöveget se vedd be. Megkérdezte tőlem, iszol-e,
mondtam, nem, erre ma estére egészségmániás lett. Ha legközelebb
találkoztok, előfordulhat, hogy seggrészeg lesz. De ha ettől képes úgy
énekelni, mint egy angyal – márpedig képes –, az embernek nincs más dolga,
mint hagyni, hadd csinálja. Gyere, papa, menjünk vacsorázni. Farkaséhes
vagyok.
Az étterem a közelben volt, gyalog mentek. Menet közben Strand
megkérdezte, mi baj Solomonnal, ám Jimmy vállat vont, hogy hosszú história,
majd vacsora közben elmondja.
Amint helyet foglaltak az asztalnál, amelyhez a főpincér vezette őket,
Jimmy Martinit rendelt. Strand tudta, hogy bizonyos helyeken Jimmynek meg
kellett volna mutatnia az igazolványát, hogy italt rendelhessen. Itt nem. Strand
a fejét rázta, amikor Jimmy megkérdezte, inna-e valamit. A második
whiskytől, amelyet a három levél éjszakáján elfogyasztott, megfájdult a feje,
azóta sem ivott.
– Akkor hát – mondta, miután rendeltek, és Jimmy a Martiniját kortyolgatta
–, mi ez a dolog Mr. Solomonnal?
Jimmy türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon.
– Semmi – mondta. – Irtó pipa, mert otthagyjuk. Túléli.
– Kik hagyják ott?
– Joan meg én. Joan szerződése lejárt, és jobb ajánlatot kapott a parton. A
második férjének zenekiadója van ott, és megint jóban vannak. Sok dohányról
van szó. Mindkettőnk számára. Nekem kétszer annyit fizet, mint amennyit az
öreg Solomon, plusz részesedést az eladott lemezek után, az pedig milliókra
rúghat egy olyan előadóval, amilyen Joanie. Ő pedig egy lépést sem tesz
nélkülem. Különben már előttem is ott akarta hagyni Herbie-t…
– Mr. Solomon pedig ki akarta rúgni őt. Amíg föl nem bukkantál te.
– Igazán? – kérdezte könnyedén Jimmy. – A nő valahogy rám harapott. Egy
hullámhosszon vagyunk. Még skálázni sem hajlandó, ha én jóvá nem hagyom.
A jó, öreg második férj fiatal, pontosan tudja, mi kell ma a kölyköknek.
Manapság pedig kilencvenkilenc százalékban ezen múlik az üzlet. Nem úgy,
mint a vén Herbie. Herbie fölött elszállt az idő. Partra vetett hal, csak rühelli
beismerni.
– Nagyon jó volt hozzád.
– Jó befektetés voltam számára. Nem tartozom neki semmivel. A
szakmában a hála olyasmi, mintha kést adnál valakinek a kezébe, aztán
tanítani kezdenéd, hogyan vágja el vele a torkodat. Kedvelem a vén faszit, de
az üzlet az üzlet. – Jimmy rendelt még egy Martinit. – Joannal saját kiadónk
lesz. így aztán miénk lesz a hírnév meg a dicsőség, és senki nem fölözi le a
lóvét. Ráadásul a magam ura leszek. Nem lótok-futok, mint holmi küldönc, ha
a vén Herbie-nek eszébe jut, hogy meg kéne nézni valami új countryénekest
Nashville-ben vagy Peoriában. Anyuval eljöhettek majd hozzám Beverly
Hillsbe, és úszhattok a medencémben.
Strand komolyan nézett a fiára.
– Jimmy – mondta – én mindezt rendkívül undorítónak találom. Sosem
hittem volna, hogy ilyesmit kell mondanom, de szégyellem magam miattad.
– Papa – felelte harag nélkül Jimmy –, nem mindenki lehet a kerek asztal
lovagja, mint te. Camelot kaput, ha ennek a híre nem jutott is el Dunberrybe.
A telefonban viszont azt mondtad, beszélni akarsz velem. Miről van szó?
– Semmiről – vetette oda kurtán Strand. – Meggondoltam magam. Azt
szerettem volna, ha megteszel valamit nekem. A családnak. De most úgy
érzem, rossz választás voltál. – Fölállt.
– Hová mégy?
– El.
– Egy perc múlva hozzák a vacsorát. Ülj le.
– Nem vagyok éhes.
– A kaliforniai címemet sem akarod? – Jimmy hangja panaszosan csengett,
s ez Strandet arra emlékeztette, amikor még Jimmy kicsi volt, lenyúzta a
térdét, és szaladt haza, hogy megvigasztalják.
– Nem, Jimmy, nem kell a címed. Jó éjt. – Strand átvágott az éttermen a
ruhatárhoz. Amikor fölvette a kabátját, látta, hogy Jimmy egy harmadik
Martinit rendel. Kilépett az étteremből, megtett néhány saroknyi távolságot a
hideg utcán a Westburyig, a lifttel a szobájáig vitette magát, és lefeküdt a
sötétben. Mielőtt elaludt, kétszer is csörgött a telefon, de nem vette föl. Az
este eseményei között többek közt azt is bánta, hogy engednie kell Jimmynek,
hogy fizesse a szobát, hiszen nála nem volt elegendő készpénz, hogy
kifizesse.
 7
Dr. Prinz nem látszott komorabbnak a szokásosnál, amint ott ült az
asztalánál a kardiogram, a vérnyomásmérés és a röntgenfelvételek után.
Strand ezt jó jelnek tekintette.
– No, doki? – kérdezte.
– Minden egészen tűrhető – mondta Prinz –, a leletek alapján. A
vérnyomásod még mindig kissé magas, de nem veszélyes. Csakhogy… –
elhallgatott.
– Mi az a csakhogy?
– Nem tetszik, ahogyan kinézel. Az arcod, a szemed környéke. Ha nem
láttalak volna, ha azoknak a híres specialistáknak az egyike lennék, akik
sosem látnak beteget, csupán röntgenfelvételek és más leletek alapján
nyilatkoznak, azt mondanám, hogy a korodhoz képest és ahhoz képest,
amilyen súlyos szívrohamon estél át, meglepően jó formában vagy. Csakhogy
nem vagyok híres specialista. Csak egy szegény általános orvos, te pedig a
barátom vagy, és ismertelek a jobb napokban.
Strand nevetett.
– Én is láttalak jobb napokban – mondta.
– Meghiszem azt. Csakhogy neked nem kell foglalkoznod az én
egészségemmel, a tiéd viszont az én munkám. A leletekből nem derül ki, de
úgy érzem, mostanában rosszul alszol…
– Jól érzed – felelte Strand.
– És valamiféle idegfeszültségben élsz… – Dr. Prinz élesen nézett
Strandre, mintha így akarna vallomást kicsikarni belőle.
– Némileg – ismerte el Strand.
– Igazán nem állhatom azokat a kuruzslókat, akik nyomban nyugtatót írnak
föl, ha egy előkelő hölgy hisztériás rohamot kap, mert nem hívták meg
valamelyik partira – mondta Prinz –, de úgy vélem, egy enyhe nyugtató
naponta kétszer-háromszor jót tenne neked. Egy teljes év a tengerparton
persze még jobbat tenne, de valahogy nem hiszem, hogy összejön.
– Nem valószínű – mondta szárazon Strand.
Prinz megírta a receptet, és Strand elé tolta.
– Próbáld ki, hátha segít. Kimerültséget érzek nálad. Talán szellemi, de
lehet más is. Talán ha legközelebb jössz, pajzsmirigy vizsgálatot is csinálunk.
A pajzsmirigyek meg a kisagy között néha titokzatos összeesküvés van.
Nos… – sóhajtott –, ma se történt semmiféle csoda.
– Még valamit – szólalt meg zavartan Strand. – Szex…?
Prinz oldalvást nézett Strandre, először csillant a szemében együttérzés,
talán csöppnyi gúny is a szemüvege mögött.
– Nincs rá recept – felelte. – Megölhet, másrészt előfordulhat, hogy olyan
leszel tőle, mint egy húszéves középcsatár. Mondd meg Leslie-nek, hogy
hiányoznak a kamarazenéléseink.
– Mindent köszönök – állt föl Strand. Prinz is fölállt, az ajtóhoz kísérte.
– Jut eszembe – mondta –, hogy van Hazen barátod?
– Megvan. – Dr. Prinz nyilván annyira elfoglalt volt, hogy nem olvasta a
New York Timest. – Irányítja az országot, mint mindig.
Prinz bólintott.
– Nem szeretném, ha a páciensem lenne. Az a fajta fickó, akinél ha
megállapítanék valamilyen betegséget, a következő találkozásunkig elolvasna
minden irodalmat a témáról, aztán előadást tartana nekem, miért volt vagy
nem volt az a bizonyos baja, s bebizonyítaná, hogy a kezelési módszerem
ötven éve elavult. Aztán össze kellene hívnom konzíliumra tizenkét
specialistát az ország legtávolabbi pontjairól. De valami mégis igaz… –
nevetett – … a gazdagok tényleg tovább élnek, mint mi. Vigyázz magadra,
Allen. – Kinyitotta Strandnek az ajtót. – Mértékletesség mindenben, A
hosszú, mérsékelten boldog élet Prinz-féle receptje.
Strand a belváros felé tartott a Central Park West mentén kis
utazótáskájával, mert a szállodából kijelentkezett. Enyhe volt az idő, a
halovány napfényben a park mezítelen fái csipkés árnyakat vetettek a
megbarnult fűre. Strand szokatlan, könnyed szabadságot érzett. Nem volt
semmi dolga, csupán életben maradni a hétfői első tanórájáig, s itt járt
szeretett szülővárosában ebben a kellemes időben, iskolából szabadult
gyerekek között; rikítóan öltözött, öregedő biciklisták tartottak a park felé,
nyájasan hétvégi arcú pocakos párok baktattak komótosan az ebéd elébe.
Egyelőre tehát a mérkőzés döntetlenre áll közte meg a halál közt. Persze
később lesz még visszavágó, csakhogy a déli New York a nagy park mellett a
napsütésben kellemesebb idő és hely volt, semhogy erre gondolt volna.
Elhaladt az utca előtt, ahol Judith Quinlan élt, eltűnődött, vajon ott van-e
most az asszony a műteremlakásban, s vajon mit csinálhat éppen. Hajat mos,
zenét hallgat, öltözködik? Strand végre elolvasta a levelet, amelyet Judith
még akkor küldött neki, amikor kijött a kórházból. „Kérlek, gyógyulj meg",
írta Judith, „és ha bármire szükséged lenne, ha könyveket szeretnél vagy
iskolai pletykákat, vagy egy barátot, aki fölolvas neked, tudasd velem."
Akkor nem válaszolt a levélre, és most bűntudat hasított belé. Már
majdnem megállt, hogy beforduljon az utcába, és megnyomja Judith
csengőjét. Ám ha gyalog oda akar érni egyre a Sardi'shoz, akkor nincs ideje
Judith Quinlanre. Ahogyan most rá gondolt, rájött, mennyire hiányzik neki,
hogy ott igyekezzen mellette tanítás után, hiányoznak a kávézókban együtt
elfogyasztott kávék útban hazafelé, és kis híján elpirult, amikor eszébe jutott
az egyetlen alkalom, amikor fölment Judith lakására, és ő itallal kínálta,
kigombolta az ingét, és a mellére tette a kezét. Ettől a csiklandozó érzéstől
elmosolyodott, s ahogy az étteremhez közeledett, ahol Solomonnal kellett
találkoznia, egyre jobban bánta, hogy megbeszélte ezt a találkozót. Aznap
nem volt kedve a fiáról beszélgetni.

Ebéd alatt Solomon nem említette Jimmyt. Leslie-ről, Caroline-ról,

Eleanorról meg a férjéről érdeklődött, az egészségi állapotáról faggatta
aprólékosan Strandet, és elmondta, hogy egy hatvanéves barátja még
súlyosabb szívrohamon esett át, ma pedig napi három teniszpartit játszik.
Válaszul Strand kíváncsiskodására a napsütötte színét illetően elmondta,
hogy most érkezett Kaliforniából, ahol egy héten át feküdt a Beverly Hills
Hotelban a napon a medence mellett, arra várva, hogy egy rockénekes
rászánja magát, hogy aláírjon egy szerződést. A szerződés végül kútba esett,
de ez a barnaság megérte, hogy ott járt. Amikor komolyra fordította a szót,
Hazenről beszélt. Solomonnak kétségkívül legalább annyi elfoglaltsága
akadt, mint dr. Prinznek, de talált időt újságolvasásra. Elmondta, hogy
fölhívta Hazent, érdeklődött, tehet-e valamit – ő is sok embert ismert
Washingtonban –, ám Hazen megnyugtatta, hogy az egész ügy elalszik, nincs
miért aggódni.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Strandnek Solomon. – Az
egyik barátom a UPI washingtoni irodáján dolgozik, ő mondta, hogy valami
készül, csak még nem tudja, mi. Nyugtalanít Russell. A legsebezhetőbb
pontján támadták meg, mert egy dologra büszke csak igazán: a jó hírére.
Bármilyen sokat látott és tett is életében, tulajdonképpen sosem kellett
harcolnia, és előfordulhat, hogy most besétál a csapdába. Javasolni
próbáltam neki, hogy keresse föl azt az ügyvédet, aki a barátaimat és engem
is kisegített homályos – ehhez hasonló – ügyekből. De csak kimondtam a
fickó nevét, és Russell fölhorkant, hogy ő ugyan nem szennyezi be a kezét egy
ilyen zugügyvéddel. – Solomon szomorúan csóválta a fejét. – Egy napon arra
ébredhet, hogy bukott ember, s ha nem is a bíróság előtt, de a New York
Evening Post címlapján, holott talán nem is tett semmi törvényelleneset.
– Szerinted tett törvényelleneset? – kérdezte Strand,
Solomon úgy mosolygott rá, mint valami naiv gyerekre.
– Allen – mondta –, te történész vagy. Akadt-e a történelmünkben – a
világtörténelemben – olyan hatalmas és nagyravágyó ember, aki… nos… ne
tágította volna ki kissé a törvény kereteit? Hiúságból, a saját igazságérzetére
hallgatva, vallási alapon, a bürokrácia iránti türelmetlenségből, sikervágytól
űzve, vagy amit akarsz? A feleségem viccből Salamon király bányájának
nevezi a cégemet. Gondolod, hogy ide jutottam volna, ha szigorúan betartok
minden apró szabályt?
– Azt akarod ezzel mondani, hogy véleményed szerint Hazen olyan
helyzetbe hozta magát, amikor is az Igazságügyi Minisztérium joggal firtatja
az ügyleteit?
– Arra céloztam, hogy ez is lehetséges – felelte komoran Solomon. – Ha
sikerülne rábeszélned Russellt, hogy forduljon az általam ajánlott ügyvédhez,
nagy szolgálatot tennél neki.
– Szerinte én csak amolyan szórakozott professzor vagyok, és annyi eszem
van, mint egy könyvtáros vénkisasszonynak. Gondolod, hogy hallgatna rám?
– Nem – nevetett Solomon.
A kávénál tartottak, és Strand látta, hogy Solomon hangulata hirtelen
megváltozik, mintha éppen vele kapcsolatban akarna valamit eldönteni, olyan
töprengve nézi őt.
– Nézd, Allen – szólalt meg végül Solomon –, nem azért hívtalak ebédelni,
hogy Russell Hazenről beszéljünk. Jimmyvel beszéltél?
Most jön, gondolta Strand, és megpróbálta összeszedni magát.
– Igen – felelte –, tegnap este.
– Elmondta, hogy elmegy tőlem?
– Igen.
– Azt is, hogy miért?
– Igen. – Igyekezett közömbösen beszélni. – A dolog lényege szerintem az,
hogy javítani akar a helyzetén. – Tudta, hogy akarata ellenére védeni próbálja
a fiát.
– Javítani a helyzetén – mélázott el Solomon. – Nyilván így is mondhatjuk.
Átmenetileg.
– Fölöttébb különleges nőszemély, meg kell hagyni – mondta Strand. –
Szerintem meghipnotizálta Jimmyt.
– Attól tartok, fordítva történt, Allen. A nő van meghipnotizálva. Persze
nagy szerepet játszik a dologban a szex. Azt a nőt eddig ejtette minden férfi,
akivel összekerült. Jimmy pedig elhitette vele, hogy szerelmes belé.
– Elhitte?
– Allen – magyarázta türelmesen Solomon –, láttad a hölgyet. Képes lennél
beleszeretni?
– Nem vagyok tizenkilenc éves – hozakodott elő ezzel a gyönge érvvel
Strand,
– Jimmy ötlete az egész – folytatta Solomon. – El is mondta. Egy hónappal
ezelőtt odajött hozzám, és javaslatot tett: saját márkanév, részesedés a
profitból, semmiféle beavatkozás részemről az anyagba, a
koncertidőpontokba, a kísérő zenekarok megválasztásába, semmibe. Szép
teljesítmény egy tizenkilenc éves fiútól, akit tanulónak vettem magamhoz
mindössze néhány hónapja, hogy a kedvébe járjak az egyik barátomnak.
Jimmy közölte, hogy egy hónapnyi gondolkodási időt ad nekem – ameddig a
nő szerződése le nem jár –, hogy fontoljam meg az ajánlatát. Ha nemet
mondok, elviszi tőlem. Ez a nő hozza a legtöbbet a konyhánkra, mégis nemet
mondtam. Néha talán én is zsarolgatok egy keveset – mosolygott sápadtan
Solomon –, de magamat nem hagyom zsarolni. Közöltem Jimmyvel, hogy ki
van rúgva, csakhogy Dyer olyan hisztériás rohamot rendezett – egy
lemezfelvétel kellős közepén, amelynek a befejezéséhez normális
körülmények között is még legalább három hét kellett –, hogy kénytelen
voltam Jimmyt még egy hónapig megtartani. De most már vége. Csak azt
akartam, hogy tudd, miért.
– Köszönöm – mondta szomorúan Strand.
– Remélem, ez nem befolyásolja a csekélyke barátságot, amelyet esetleg
érzel irántam.
– Nem – felelte Strand, bár tudta, hogy hazudik.
– A zenei ipar kegyetlen szakma – mondta Solomon. – Néha gyilkos.
Csakhogy egyesek, kivált a fiatalok néha azt hiszik, hogy bármit megtehetnek,
mindenkin keresztülgázolhatnak, fölrúghatnak minden törvényt. Tévednek.
Attól tartok, hogy a te kis Jimmyd nem eléggé erős ahhoz, hogy már a kezdet
kezdetén ellenségeket szerezzen. Meglesz számára a diadal kis perce, Allen,
aztán kezdődik a csúszás lefelé, és nem lesz megállás. Én nem örülök ennek.
Inkább elszomorít, hogy tudom: a jóslatom valóra fog válni. A hölgy egy
katasztrófa, egy föl nem robbant bomba. Kezdi elveszteni a hangját, és ezt
tudja. Oltalomra van szüksége, Jimmy pedig a saját anyját sem lenne képes
megoltalmazni még egy futó záportól sem. Az a nő kétségbe van esve,
mániás-depressziós, aztán egy este föltűnik majd valami ifjú titán, és őt
kifütyülik a színpadon, vagy nem fog csörögni nála a telefon, s akkor megint
bekövetkezhet a soros öngyilkossági kísérlete. Ha rá tudnád beszélni Jimmyt,
hogy térjen észre, visszavenném. Bizonyos idő alatt újoncból profit faragnék
belőle. Nem a magam kedvéért, az ő kedvéért. Elhiszed, Allen? – Solomon
Strand szemébe nézett. – Elhiszed nekem?
– El – felelte Strand. – Tegnap éjjel megmondtam neki, hogy amit művel,
az undorító. Nem szoktam erős szavakat használni, nálam ez már igen erős.
Megmondtam, hogy szégyellem magam miatta, fölálltam az asztaltól, és
otthagytam. De tudom, hogy semmit sem tudok csinálni vele. Vagy
megváltozott az utóbbi néhány hónapban, vagy mindig ilyen volt, csak nem
ismertem föl. Bármi legyen is az igazság, a maga útján fog haladni. – Eszébe
jutott, mit mondott Jimmy a háláról. Mintha kést adnál valakinek a kezébe,
aztán tanítani kezdenéd, hogyan vágja el vele a torkodat. – A fiam kilépett az
életemből – mondta gyöngéden az asztal túloldalán ülő barnára sült,
méltányos, megbocsátó embernek. – Mindössze annyit tehetek, hogy búcsút
intek neki. Sajnálom.
Solomon megfogta és megszorította Strand kezét.
– Tudod, mi kell nekünk? – kérdezte. – Konyak. Az itt kapható legjobb
konyak.
Megitták a konyakot, aztán Solomon azt mondta, egy zeneszerzővel van
találkozója az irodájában.
– Kissé bolond – magyarázta Solomon. – Kizárólag szombat délután
hajlandó bejönni az irodába. Azt mondja, ez a szerencsés napja. Már két
Palm Springs-i utat és egy síhétvégét mulasztottam el a gazember miatt.
Szívesen beszállnál a zeneiparba, Allen? – Mosolygott.
– Nem, köszönöm – felelte Strand, és nézte, hogyan megy az éttermen át ez
az ember a kapuhoz, a sikernek és a szívélyes jólétnek ez a tökéletes
mintapéldánya, s hogyan köszönti barátságosan, áldásosztó pápai gesztussal
az asztaloknál ülő barátait.

A Központi pályaudvaron várta a 3.21-es indulását Connecticutba. Egy

ifjú pár – magas fiú és jóval alacsonyabb, csinos lány – búcsúzkodott
szenvedélyes csókokkal, mintha a kettejük közül elutazó igen hosszú időre
menne el. Strand nézte őket. Melegséggel töltötte el, ugyanakkor kissé
zavarba is hozta ölelkezésük nyilvános nemisége. Amíg az étteremből a
városon át a pályaudvarra ballagott, Jimmy járt a fejében, aki isten tudja,
miféle kalandnak vágott neki a nemiség hullámain; Caroline-ra, akiről aztán
senki sem képzelte volna, hogy családokat dúljon szét, az őt körülvevő
férfiak kínzójára, már ha a biológiatanár névtelen feleségének hinni lehet;
Eleanorra gondolt, aki azért él egy isten háta mögötti kisvárosban
Georgiában, mert, ahogyan ő mondta, képtelen élni az egyetlen férfi nélkül,
akit ő választott, és aki őt választotta. A kilátás, hogy ismét egyedül kell
töltenie a hétvégét a széljárta, elhagyatott iskolában, minden eddiginél
lehangolóbb volt. New York régi lázakat keltett életre benne. Most neheztelt
először Leslie távolléte miatt. Lebegek, írta Leslie a levelében, Párizsban
bezzeg ő is tudna lebegni. Elfordult az ölelkező pártól, s a pályaudvar
peremén sorakozó telefonfülkékhez ment. Megkereste a számot a manhattani
kötetben, habozott, aztán tízcentest dobott a készülékbe, és tárcsázott. Tíz
csöngetést várt végig. Nem vették föl. Judith Quinlan nem volt otthon.
Visszaakasztotta a kagylót, kihalászta a tízcentesét, visszasietett a peron
kapujához, amely immár nyitva volt. Éppen hogy föl tudott szállni az utolsó
kocsiba, mielőtt a vonat kigördült az állomásról. Amint üres helyet keresett,
az aprócska lányt pillantotta meg, aki a fiúval csókolózott a kapunál. A lány
sírt, zsebkendővel szárogatta a szemét. Milyen szerencsések a nők, gondolta,
amint leült a lány mögé. Tudnak sírni. Egy pillanatig fölmerült benne, hogy
föláll, és odaül a lány mellé, hogy vigasztalja, talán hogy önmagát is
vigasztalja. De soha életében nem csípett még föl lányt, s nemigen tudta
elképzelni, hogy most kezdje el.
Elhagyatottan és boldogtalanul erényesen, eltelve bűnös szándékokkal és a
bűnbánattól szenvedve, anélkül, hogy a bűn gyönyörűségét megízlelte volna,
átkozva önmagát, hogy nem volt annyi esze, hogy fölhívja reggel Judith
Quinlant, rosszkedvűen bámult ki az ablakon, amint a vonat kibújt a Park
Avenue alatti alagútból, s immár a földfelszíni sínen zakatolt tovább a
bágyadt, téli napsütésben.
Amikor a vonat New Havenbe ért, ahol át kellett szállnia az északnak tartó
vonatra, látta, hogy a lány már régen nem sír, gondosan kisminkelte magát,
friss rúzs és púder van az arcán, és élénken beszélget egy szőrmebundás
fiatalemberrel.
Erről eszébe jutott Romero meg a sztriptíztáncosnője. Lényegbevágó
dolgokban, amilyen például idegen fiatal nőkkel szóba elegyedni a vonaton,
gondolta Strand, Romero összehasonlíthatatlanul tanultabb volt a
történelemtanáránál.

Az időjárás gúnyt űzött belőle. Napfényes, csípős vasárnap reggelre

ébredt, s az a néhány fiú, akik a hétvégére a kollégiumban maradtak,
egyérintőst játszottak, vidám, fiatal hangjuk, harsány kiáltásaik hozzá is
eljutottak a nyitott ablakon át. Neki sem tehetsége, sem ideje nem volt a
játékra az ő korukban, s az ifjú hangok az őszies napsütésben az ablaka alatt
arra késztették, hogy szomorúan gondoljon ifjúsága elveszett, gyönyörű
napjaira, a napokra, amelyeket nem tudott kellően értékelni, amikor ezekkel a
fiúkkal egyidős volt.
Nyugtalannak és magányosnak érezte magát. A tanév folyamán néhányszor,
ha szép volt az idő, Miss Collinsszal együtt mentek be a városba, és a Red
Top Innben teáztak. – Strand élvezte a lány hangjának csöndes dallamosságát,
azt, hogy tartózkodott az iskolai pletykáktól, hogy szerényen beszélt a
könyvéről, amelyet az 1930-as évek amerikai regényíróiról írt. Kétszer
elhozta Romero egy-egy dolgozatát is, amelyeket különösen jónak tartott, és
elpirult, amikor Strand megdicsérte, amiért ilyen sokat sikerült kihoznia a
fiúból. Strand úgy döntött, hogy ebédelni hívja a lányt, de amikor telefonált,
Miss Collins idős édesanyja, aki a lányával élt, közölte, hogy a lánya New
Yorkba utazott. Ezen a hétvégén nincs szerencsém az angoltanárnőkkel,
gondolta némi öngúnnyal, amikor letette a kagylót.
Nagyon szeretett volna beszélni Leslie-vel. Csakhogy elrontaná az asszony
pihenését, ha beszámolna neki Caroline leveleiről meg arról, hogy Jimmy
Kaliforniába költözött, és miért. Ha fölhívná, tudta, hogy Leslie érdeklődne a
gyerekekről, és neki hazudnia kellene, de az asszony megérezné a hangján,
hogy hazudik, s a beszélgetés kétségtelenül rosszul végződne. No meg a
tengerentúli beszélgetés elképesztően költséges dolog, s Strand tudta, hogy ha
a beszélgetés Leslie-vel simán zajlana is, megbánná hirtelen elhatározását a
hónap végén, amikor megjön a számla. A telefontársaságok hirdetésein a
képeslapokban mindig boldog szülők hívnak boldog gyerekeket, de nem áll
alattuk figyelmeztetés, hogy az ilyesmi veszélyes szokás kis fizetésű
középiskolai tanárok számára, tehát jobb, ha rá sem szoknak.
Nem irigyelte Hazentől a tengerparti házát, a csodálatos festményeit, hogy
szabadon utazhat, a legelőkelőbb éttermekben étkezhet, de azt a természetes
könnyedséget igen, ahogyan fölvette a kagylót, és hosszan elbeszélgetett
emberekkel Kaliforniában, Angliában, Franciaországban, akivel és amikor
csak akart. Aztán némi rosszindulattal, amelyet az önsajnálat váltott ki belőle,
arra gondolt, hogy bármennyire ura is Hazen a távolsági telefonvonalaknak, a
saját feleségével és gyerekeivel mégsem sikerült soha kommunikálnia.
Eszébe jutott, hogy Eleanor mesélte: Hazen fia kábítószer-túladagolástól
halt meg. Eleanorról több mint egy hónapja nem hallott, így elhatározta, hogy
ideje beszélni vele, úgyis meg kell tudnia, vajon lesz-e ideje a lányának
legalább a karácsonyi ünnepek egy részét Hamptonban töltenie. A noteszában
megkereste a lány számát. Kétszer is szerepelt: egyszer Strand, egyszer
Gianelli néven.
Tárcsázta a számot. Az első csöngetésre fölvették, mintha a hívott
türelmetlenül várta volna már a hívást. A vonal túlsó végén Giuseppe hangja
hallatszott. Nyersen hallózott a kagylóba.
– Giuseppe – mondta Strand –, itt Allen. Hogy vagytok?
– Allen… – Giuseppe hangja csalódott volt. – Én jól. Azt hiszem.
– Eleanor ott van?
A vonal túlsó végén csönd volt. Strand már arra gondolt, hogy megszakadt
a vonal.
– Giuseppe – szólt a kagylóba – ott vagy még?
– Én igen – felelte Giuseppe –, de Eleanor nincs itt. – Furcsán nevetett.
Strandben fölrémlett, hogy a veje esetleg részeg. Bár vasárnap délelőtt
tizenegykor ez valószínűtlennek tetszett.
– Mikorra várod haza? Szeretném, ha visszahívna.
– Nem várom haza.
– Micsoda? – kérdezte hangosan Strand. – Miről beszélsz?
– Hogy nem várom haza, és kész. – Most ellenséges volt a hangja.
– Mi folyik ott?
 – Semmi. Ülök az átkozott házamban, esik, és nem várom haza a
feleségemet.
– Mi történt, Giuseppe? – Strand békítően próbált beszélni.
– Elment.
– Hová?
– Nem tudom. Világgá. Csak elment. Véletlenül éppen ezek voltak az
utolsó szavai: „Ne várj haza".
– Összevesztetek?
– Nem igazán. Inkább egy kis véleménykülönbségnek mondanám.
– De mi történt, Giuseppe?
– Hadd mondja majd el ő – felelte színtelen, fásult hangon Giuseppe. – Öt
napja, öt éjszakája ülök itt, amióta elment, újra meg újra átgondolom az
egészet. Belefáradtam. Előbb-utóbb csak érintkezésbe kell lépnie veled.
– De jól van?
– Amikor elment, testileg-lelkileg ép volt, ha emiatt aggódsz.
– Csak van valami ötleted… – Strand elhallgatott. A vonal túlsó végén
kattanás hallatszott, a készülék megsüketült. Giuseppe letette. Strand kábán
bámulta kezében a kagylót.
Az ablakon át egy fiúhang kiabálta izgatottan:
– Kapd el!
Aztán gúnyos ricsaj jelezte, hogy a játékosnak nem sikerült lekezelnie a
passzolást.
Eleanor ott volt a vacsorán, amikor Caroline hazahozta a parkból a
szédelgő, véres fejű Hazent. Aztán taxival mentek el az est végeztével
Hazennel, miután búcsúzóul Hazen azt mondta Strandnek: „Muszáj
mondanom valamit, amit talán nem kellene. Irigylem a családját, uram.
Mérhetetlenül."
Strand kételkedett benne, hogy Hazen ezen a napfényes vasárnap délelőttön
is ezt mondaná neki, amikor – ha megkérdeznék, merre találhatók a gyerekei
– a háromból legföljebb egynek a címét tudná megadni. Ha pedig maga
kívánná meglátogatni a legkisebb lányát, előbb meg kellene bizonyosodnia,
hogy a lánya a szobájában van-e, és egyedül van-e, amikor ő megérkezik.

Viharvert, georgiai rendszámú furgon állt a Maison ház előtt másnap

délután, amikor hazatért az utolsó tanóráról. Úgy bámult rá, mintha kísértetet
látna, aztán kényszerítette magát, hogy lassan, méltósággal sétáljon be a
házba.
Eleanor a társalgóban beszélgetett Rollinsszal. Rajta volt még a kabát, a
széke mellett jókora bőrönd. Eleanor nem látta meg Strandet, mert a széke
félig háttal állt az ajtónak. Strand egy pillanatig habozott, elöntötte a
megkönnyebbülés hulláma, amikor a lányát nyugodtnak és normálisnak látta,
mintha mindennapos dolog lenne, hogy valaki Georgiából minden előzetes
bejelentés nélkül beugorjon meglátogatni az apját.
– Eleanor – szólalt meg halkan.
A lány megpördült, fölpattant, és a szoba közepén találkoztak. Megölelték
egymást, Eleanor puszit lehelt az apja arcára.
– Apa – mondta –, úgy örülök, hogy látlak.
– Régen jöttél?
– Úgy negyedórája. És Mr. Rollins volt szíves elszórakoztatni.
– A lánya… vagyis Mrs. Gianelli mesélt nekem az idei Georgia-Alabama
mérkőzésről – mondta Rollins. – A Georgia kikapott.
Strand bólintott. Nehezére esett nem magához szorítani megkönnyebbülten
és szeretettel a lányát. Csakhogy Hitz jött le zajosan a lépcsőn két másik
fiúval, megálltak, és kíváncsian bámulták őket.
– Gyerünk be hozzánk – mondta Strand. – A te bőröndöd?
– Igen. Remélem, nem baj, ha néhány napot nálad töltök. – A lány
mosolygott. Eleanor őszinte és nagylelkű mosolya mindig mélyen
megindította Strandet, kivált ahogy a lány idősebb lett, s egyre gyakrabban
igyekezett szigorúnak és hivatalosnak látszani. – Van hírem anyáról, tudom,
hogy karácsonyig nem jön vissza, tehát úgy gondoltam, esetleg örülnél a
társaságomnak.
– Az biztos.
Rollins fogta Eleanor bőröndjét, a három fiú egyre csak leste őket a lépcső
alján állva, s elindultak a lakás felé. Rollins a nappaliban letette a bőröndöt.
– Köszönöm – mondta Eleanor.
– Mr. Strand – szólalt meg Rollins. – Levelet hoztam magának. Jesustól. A
hétvégén otthon jártam, és megkért, hogy adjam át.
– Hogy boldogul? – kérdezte Strand, és letette a levelet az asztalra. –
Tisztességesen viselkedik?
– Az én családomnál nemigen van más lehetősége. Remekül megvan –
felelte Rollins. – Ő az új házi kedvenc. A bátyám garázsában méri a benzint.
A múlt héten értesítést kapott, hogy a tárgyalást január 7-ére tűzték ki, de
szemlátomást nemigen izgatja. Miss, azaz Mrs. Gianelli, ha bármit tehetek
magáért, ne feledje, hogy rám számíthat.
– Nem felejtem. – Eleanor levette a kabátját, és kritikus szemmel nézett
körül. – Nem valami fölséges, igaz?
– Jobban fest, amikor anyád itt van.
Eleanor nevetett, odalépett hozzá, és most már istenigazából megölelte.
– Te nem változol, igaz, apa? És most – folytatta – egy csésze jó, erős teát
szeretnék. Mutasd meg, mit hol találok a konyhában, aztán csücsülj le, és
lazíts. Tudod … – elkomolyodott – nem nézel ki olyan jól, mint kellene. Ugye
nem viszel túlzásba semmit?
– Kutya bajom – vágta rá Strand. Kivezette Eleanort a konyhába, s leült,
míg a lány hozzálátott teát főzni. – És most ideje, hogy mesélj magadról –
mondta. – Tegnap beszéltem Giuseppével.
Eleanor sóhajtott, és hátrafordult a tűzhely mellől.
– Mit mondott?
– Csak annyit, hogy elmentél, nem tudja, hol vagy, és azt mondtad neki, ne
várjon haza.
– Csak ennyit?
– Akkor hát – sóhajtott Eleanor – még él.
– Ez meg mit jelentsen?
– Azt, hogy életveszélyesen megfenyegették. Megfenyegettek
mindkettőnket.
– Szentséges Isten. Komolyan beszélsz?
– Ők gondolják komolyan. Egy héttel ezelőtt bombát helyeztek el a
tornácon, amely kivitte az összes ablakokat meg az ajtót azon az oldalon.
Éppen nem voltunk otthon. De a legközelebb, mondták, mi is odabenn
leszünk, amikor meglátogatnak.
– De kik?
Eleanor vállat vont.
– Az egyház oszlopai. A polgármester, a rendőrfőnök, a polgármester
sógora, akinek építési vállalata van, amely a városnak dolgozik, néhány
ügyvéd, akik a bírákat irányítják… akit csak akarsz, ők azok az ők. Giuseppe
megérkezett, és mindössze néhány hónap alatt annyi disznóságot derített ki az
egész csürhéről, amennyi elegendő lenne ahhoz, hogy egy évszázadra
börtönbe dugják őket. Elkapta a Watergate-láz. Úgy beszélt, mintha az ő
úgynevezett oknyomozó riportjai az egész nemzetet mentenék meg holmi
ellenséges hadseregtől. Csip-csup kisvárosi ügyek, amelyek valóban folynak
immár a polgárháború óta, s az emberek igen jól megvoltak velük, így
bosszantotta őket, hogy odajövünk mi, északiak, ráadásul olasz északiak, és
keverni kezdjük a szart. Csakhogy akkor Giuseppe kiderített néhány
szövetségi disznóságot is, és elkezdődtek a fenyegető telefonhívások az
éjszaka közepén. Próbáltam meggyőzni, hogy bírságot sózni egy fickóra, aki
mondjuk dupla árat kapott egy csatorna megépítéséért, nem ér annyit, hogy
megölesse magát, de hát megveszekedetten makacs, és a robbantás óta
bosszút liheg. Puskát vett magának, puskával az ölében üldögél a sötét
nappaliban. S az egészben az a legszomorúbb, hogy nem is jó szerkesztő, és
néhány középiskolás kölyök jobb lapot tudna csinálni. Ami engem illet, olyan
jelentéktelen, csip-csup dolgokat kellett csinálnom a lapnál, hogy az
megalázó. Tévedtünk, mondtam neki, és mindezért nem vagyok hajlandó
partnere lenni a kettős öngyilkosságban. Egy napot adtam neki, hogy
meggondolja, az utolsó fenyegető telefon után. Megmondtam neki, hogy
elmegyek, akár velem jön, akár nem. – Színtelenül beszélt, érzelemmentesen,
de most megélénkült az arca, a hangja elfulladt. – Azt mondta, nincs szüksége
egy napra sem. Így hát eljöttem.
– Rohadt história – csóválta a fejét Strand. Fölállt, a tűzhelyhez ment, ahol
Eleanor a kannából vizet töltött a porcelán teáskannába, és megölelte a lányt.
– Sajnálom.
– Mindennap fölbomlanak házasságok – mondta a lány –, komiszabb
okokból. Hol a cukor?
Strand elővette a cukrot, és ültek a konyhaasztalnál a teáscsészéik előtt.
– Miért nem szóltál előbb? Hol voltál eddig? – kérdezte Strand.
– Biztos akartam lenni benne, hogy nem megyek vissza hozzá, mielőtt
elmondom másoknak az örömhírt – felelte Eleanor. – Ez némi időbe telt.
Aztán lakást és munkát akartam keríteni, hogy senki ne higgyen koloncnak a
társadalom nyakán a fagyos északon.
– És találtál?
A lány bólintott.
– A régi cégem. Január 2-án kezdek. És fölemelték a fizetésemet. És a
nevemet kiírták az ajtóra. A lánynevemet. Eleanor Strand alelnökhelyettes. –
Fiúsan vigyorgott. – Az én esetemben a távollét forróbb szeretetre ösztönözte
a vállalatot.
 Némán teáztak.
– Gondolod, hogy ha fölhívnám, és beszélnék vele, az segítene?
– Fölhívhatod – mondta Eleanor –, de semmi értelme. Nem fog visszajönni
fülét-farkát behúzva, hogy bevallja a fivéreinek, kudarcot vallott, elvesztette
a pénzüket, nem fog könyörögni, hogy vegyék vissza a családi céghez. Csak
koporsóban jön haza.
– És te?
Eleanor az apja szemébe nézett.
– Megpróbálom elfelejteni. Ha nem megy, visszamegyek, és vele együtt a
levegőbe röpíttetem magam. – Fölállt. – És most – mondta – szeretném
rendbe hozni magam. Melyik a szobám?
– Gyere, megmutatom. – Átmentek a nappalin, Strand fogta a bőröndöt, és
a hálószobákhoz vezette a lányt. Útközben elhaladtak a kamrácska előtt,
amely Strand hálószobájául szolgált.
– Miért nem alhatok itt? – kérdezte Eleanor.
– Az az én szobám. – Kinyitotta a nagy hálószoba ajtaját. – Ez pedig
anyádé. Amíg nincs itt, a tiéd.
Eleanor az apjára nézett. Strand remélte, hogy nem szánakozást lát a lánya
szemében.
– Jaj, apa – ugrott a lány Strand nyakába, és sírva borult a vállára –, hát
nem rettenetes minden?
A könnyes kis kitörés hamar elmúlt, Eleanor elnézést kért, és ment
kicsomagolni. Strand bevonult a nappaliba, az asztalon megpillantotta
Romero levelét, fölvette. Egy pillanatig csak bámulta, mert sejtette, bármi
legyen is benne, attól sem lesz vidámabb a napja. A levél a Rollins Garázs
és Autójavító levélpapírján íródott. A kézírás apró, kerek, tiszta
vonalvezetésű betűkből állt, könnyen lehetett olvasni.

Kedves Mr. Strand!

Csak meg akarom köszönni mindazt, amit maga meg Mr. Hazen értem
tettek. Most már látom, hogy rosszul tették, hogy segítettek rajtam, én
pedig rosszul tettem, hogy elfogadtam. Bármelyik oldalon legyenek is
Mr. Hazennel, Mr. Babcockkal meg az összes többiekkel, én nem azon
az oldalon vagyok, és soha nem is lehetek. Nagyon is álságos úriember
lenne belőlem, az enyémek ezt éreznék rajtam, és soha többé a
 közelembe se jönnének. Ezt pedig nem akarom, Mr. Strand. A börtön, ha
az lesz a sorsom, inkább hasznomra fog válni, hogy megértsem az
enyémeket és tegyek valamit velük és értük, mint tízesztendőnyi úri
iskola és sznob egyetem. Nekem a magam módján kell művelnem
magam. El kell olvasnom a kedvemre való könyveket, és le kell vonnom
a saját következtetéseimet, amelyek mások lesznek, mint amilyenekkel a
Yale-ről, a Harvardról vagy más efféle helyről kikerülnék. A
könyvtárakat bárki használhatja, s ha nem találom meg bennük a
nekem kellő könyvet, még mindig ellophatom őket valahonnan. Ha
eszembe jut az arca, amikor megmondtam, hogyan jutottam a Gibbon-
sorozathoz, még most is nevetnem kell.
Tudom, hogy maga szerint mániám, hogy mindig a Puerto Ricó-i
származásomon lovagolok. De sosem tette volna meg mindazt, amit
értem tett, egy fehér gyerekért, bármilyen okos lett volna is. Amit értem
tett, azért tette, mert nem vagyok fehér. Legalábbis a maguk mércéjével
mérve. Rosszul tűröm, ha alamizsnát adnak nekem, és örülök, hogy
végre rájöttem: éppen erről volt szó. Finito.
Tudom, mit mondana erre: hogy Rollins szívesen elfogad alamizsnát,
és sikeres állampolgár lesz belőle, dicsőség Dunberry, a családja, a
fajtája meg az Egyesült Államok Alkotmánya tizennegyedik pontja
számára. Hogy mindkettőnknek sötét a bőre, még nem jelenti azt, hogy
egyformák vagyunk. Az ő családja már régen megtette a nagy ugrást
fölfelé, neki csupán még följebb kell kapaszkodnia. Én a sárban
tocsogok a gödör alján, és sehol egy létra.
Valamit tudnia kell. A leveleket, amelyeket Hitz ellopott, Caroline
írta. Szerelmes levelek voltak. Tréfának indult, de aztán komolyra
fordult. Legalábbis számomra. Azt hittem, komolyan gondolta, amit
mondott. Kiderült, hogy nem. Fölkerestem az iskoláját a hálaadás utáni
napon, mert azt mondta, látni szeretne, és megmondtam előre, hogy
megyek. Nem volt ott. Csak álltam ott a bőröndömmel a kezemben, mint
a hülye. Ha találkozik vele, mondja meg neki, hogy ne szórakozzon a
srácokkal.

A levélnek ez volt az első olyan része – egyébként a fogalmazás sokkal

világosabb volt, mint a fiú bármelyik dolgozata –, amelyben Strand ott érezte
a megbántott, kigúnyolt kamaszt. Már csak két sor volt hátra.
 Ha jó szívvel van a dagi Hitz iránt, mondja meg neki, hogy ha
lecsuknak, nem árt majd vigyáznia magára, amikor szabadulok.
Tisztelettel,
Jesus Romero

Újabb vesztett csata, gondolta Strand. Ez várható volt. Bármilyen fiatal

volt is Romero, fölismerte eleve elrendelt szerepét az életben: ő a gót a kapu
előtt, aki büszkébb annál, semhogy odabentről szövögessen cseleket. Elvégre
a történelem az ő oldalán áll. Strand sóhajtott, és fáradtan megdörzsölte a
szemét. Aztán gondosan összehajtotta a levelet, visszatette a borítékba, és a
zakója zsebébe dugta. Egyszer majd megmutatja Caroline-nak.

8
A karácsonyi szünidő péntek délben kezdődött. Strand és Eleanor az
iskolából kocsival indulva még idejében odaérhettek a Kennedy repülőtérre,
hogy fogadják Leslie-t. Hazen telefonált a hét folyamán, és Strand megmondta
neki, hogy nem szükséges kocsit küldenie Dunberrybe. Caroline egy óra
körül érkezik a Kennedyre, ott megvárja őket, és aztán az egész család együtt
utazik Easthamptonbe. Hazen közben beszélt Romeróval, és közölte, hogy az
a hülye kölyök bűnösnek akarja vallani magát a január 7-i tárgyaláson.
Megmondta Hazennek azt is, hogy elégedett Mr. Hollingsbee-vel, és nem
óhajtja, hogy Hazen arra pazarolja az idejét, hogy elmenjen a tárgyalásra.
– A kölyök reménytelen – mondta fáradtan Hazen –, és bármit tegyen is
bármelyikünk, nem segíthet rajta. No, mindegy… péntek délután találkozunk.
Kellemes volt Eleanor jelenléte a házban, bár Strand látta rajta, hogy
komoly erőfeszítésekbe kerül, hogy megőrizze a nyugodt derű látszatát.
Tudta, hogy Eleanor ezt az ő kedvéért teszi, és hálás volt érte Próbálta nem
észrevenni, hogy ugrott föl és futott a telefonhoz, ha megszólalt, milyen
feszülten szólt bele. Ám egyszer sem Giuseppe telefonált, és Eleanor sosem
tárcsázta Georgiát. Késő éjjel, amikor a lány azt hitte, Strand alszik már, a
férfi hallotta, hogyan mászkál a lánya a lakásban.
Amikor Eleanor nem volt otthon, kétszer próbált beszélni Giuseppével, de
Giuseppe mind a kétszer letette a kagylót. Strand nem számolt be Eleanornak
a kísérleteiről.
Eleanor mindent tudni akart Caroline-ról és Jimmyről, Leslie-től
közvetlenül a Georgiából való elutazása előtt kapott levelet, így tudta, hogy
Leslie sikert aratott a két képével, és meghosszabbítja a vakációját. Azt
mondta, Leslie levele olyan volt, mintha valami izgatott, fiatal lányka írta
volna, és ez mulattatta őt, de meg is hatotta. Tudta mindig, hogy az anyja
valóban tehetséges, és örült, hogy végre fölfedezték, ha egyelőre csupán két
kép erejéig
– Majd meglátod – mondta Strandnek –, mostantól megszállottként fog
dolgozni, örülhetsz majd, ha arra jut ideje, hogy reggel főzzön neked egy
kávét.
Strand gondosan cenzúrázta a Caroline-ra és a Jimmyre vonatkozó híreket.
Éppen elegendő volt Eleanornak rettegve várni a híreket Giuseppéről meg a
lapról, gondolta Strand, fölösleges lenne még a húgáért meg az öccséért is
aggódnia. Így aztán Carolinenak azt a levelét mutatta meg, amelyikben
beszámolt arról, hogy megválasztották a csapat királynőjének. Eleanor
nevetve adta vissza a levelet Strandnek.
– Nagy durranással bújt elő a gubójából a hugicám, nem?
– No igen – felelte. Ha megmutatta volna a biológiatanár feleségének és
Romerónak a levelét arról, hogy valójában mekkora is volt a durranás,
Eleanor nyilván nem lett volna annyira elégedett.
Jimmyről csupán annyit mesélt, hogy Hollywoodba költözött, új állása
van, és sokkal többet keres, mint az előző helyén. Elmondta azt is, hogy
Jimmy mostanában kifogástalanul öltözködik, és hárommartinis ebédekhez
van szokva.
Eleanor elfintorította erre az orrát.
– Egyre előbbre, egyre följebb. És útközben meg akar nyerni magának
minden agyat és szívet. De legalább nem lopja a napot, mert amikor még
New Yorkban voltam, úgy láttam, léhűtő lesz belőle. Szokott pénzt küldeni?
– Nincs rá szükségünk – vágta rá Strand.
Eleanor komolyan nézett az apjára.
– Neked sem ártana egy-két rendes öltöny, tudod. – De ennyiben is hagyta.

Az út az iskolából a Kennedy repülőtérre a vén furgonban igen kellemesen

telt. Az idő szép volt, forgalom alig, Eleanor jó és óvatos vezetőnek
bizonyult, és volt elegendő idejük, hogy kényelmesen megebédeljenek egy
igen kellemes fogadóban Greenwich mellett. Stranddel együtt jól szórakoztak
a többi vendég pillantásain, akik csodálattal nézték a lányt, irigykedve vagy
elítélőn Strandet.
Eleanor megszorította az apja kezét, úgy súgta:
– Azt hiszik, holmi ellenállhatatlan idősebb férfiú vagy, aki mocskos kis
víkendre szökik a titkárnőjével.
– Egyszer talán azt is kipróbálom – nevetett Strand. –Megpróbálok
ellenállhatatlan lenni. Csak előbb szerződtetnem kell egy titkárnőt. – Ám
amikor Eleanor kiment a mosdóba fésülködni, Strand Judith Quinlanre
gondolt meg a lányra a vonaton a bundás fiatalemberrel, és eltűnődött, milyen
is lehet egy mocskos hétvége, s vajon sor kerül-e ilyesmire az ő életében.
Amikor a vám kijárójához értek, ahol Leslie-nek és Lindának ki kellett
jönnie, látták, hogy Caroline már ott van. Caroline fölsikoltott örömében,
rohant hozzájuk, s előbb az apját ölelte meg, aztán a nővérét.
– Apa – szólt szemrehányón –, nem is mondtad. Azt hittem, még mindig
Georgiában sorvadozik. Micsoda meglepetés! Hol a gyönyörű urad, Eleanor?
– Sorvadozik – felelte Eleanor. Egyet lépett hátra. – Hadd nézzelek.
Caroline groteszk fotómodellpózba helyezkedett: lábát szétvetette, az egyik
keze a csípőjén, a másik táncos mozdulattal a feje fölött.
– Hogy tetszem újonnan?
– Csöppet sem rossz – felelte Eleanor. – Most már örülök, hogy a férjem
Georgiában van. – Közben figyelmeztető pillantást vetett Strandre, s az tudta,
nem szabad elmondania Caroline-nak, miért van Giuseppe Georgiában, s
Eleanor valójában mitől fél vele kapcsolatban. – Te fogytál, nem?
– Naponta halálra futtatnak – mondta Caroline.
– Jól áll.
Strand úgy érezte, hogy Eleanor testvéri „nem rossz" kifejezése aligha
fejezte ki a lényeget. Biztos volt benne, nem csupán az apai elfogultság teszi,
hogy Caroline a megfinomított arcával, az egészségtől és boldogságtól
csillogó szemével, hamvas bőrével, hosszú, formás és erős lábával az egyik
legszebb lány, akit valaha látott. Új orrával és frissen szerzett
magabiztosságával már csöppet sem hasonlított Strandre, inkább
lélegzetelállítóan emlékeztetett a fiatal Lesliere. Strand ennél hízelgőbb
összehasonlítást el sem tudott képzelni. Emlékezve a levelekre, amelyekről
majd beszélnie kell Caroline-nal, a romlottság jeleit kereste a lányán. Nem
talált ilyet. Caroline érintetlenül, gyermekien ártatlannak látszott.
Amikor az utasok kezdtek kitódulni a vámból, Hazen sietett feléjük.
– Szervusztok – szorított kezet Stranddel, aztán egy pillanatig habozott,
amikor Caroline odalépett hozzá, megölelte, és puszira nyújtotta az arcát.
Végül elcsattant a puszi. Eleanornál még tovább habozott, de aztán ő is kapott
egy puszit. – Féltem, hogy elkések. Erős a városból kimenő forgalom. A nagy
vakáció előtti péntek este. Még jó, hogy Linda mindig utolsónak száll le a
gépről. Mindig elfelejt valamit, vissza kell mennie érte, ki kell festenie
magát, szóval a gép többnyire már készen áll a következő fölszállásra, mire
Linda lejön.
Amikor Leslie és Linda kijöttek, és Leslie meglátta a többiekkel várakozó
Eleanort, könny szökött a szemébe, és egy pillanatra megtorpant. Strand
meglepődött. Leslie mindig uralkodott az érzelmein, örömteli alkalmakkor
pedig egyáltalán nem szokott sírni. Aztán az asszony odarohant hozzájuk, és
mindegyiküket megcsókolta. Linda is megcsókolt mindenkit, közben
mosolygott, kacagott és csacsogott a poggyászról meg arról, hogy ki melyik
kocsival megy, és gratulált mindenkinek, hogy milyen remekül néz ki.
A reptér épületéből kiérve eldöntötték, hogy Caroline Lindával és
Hazennel utazik, Strand és Leslie pedig Eleanorral a Volkswagenben. A sofőr
erős felépítésű, egyenruhás fiatalember volt, ő segített berakni a poggyászt a
Mercedes csomagtartójába.
– Hol van Conroy? – kérdezte Strand.
– Később elmondom. – Hazen olyan képet vágott, mintha savanyú almába
harapott volna, és beszállt a kocsiba. Leslie és Strand kettesben maradtak,
mert a Mercedes elhajtott, Eleanor pedig a parkolóba ment a kocsijáért.
Strand elbűvölten bámulta a feleségét. Tíz évet fiatalodott, bárki Eleanor
éppen csak hogy valamivel idősebb és még szebb nővérének nézte volna.
Hirtelen ötlettől vezérelve megcsókolta az asszonyt.
Leslie – még a karjában – rámosolygott.
– Nem sejtettem, hogy most már nyilvánosan szoktad.
– Nem tudtam ellenállni. Ragyogsz Párizstól.
– Az biztos, hogy nem ártott, – Aztán elkomolyodott. – Allen – mondta –,
nem kellene így rád rontanom, de annyira tele vagyok vele, hogy valójában
semmi másra nem tudok gondolni. Meg akartam írni, aztán azt gondoltam,
látnom kell az arckifejezésedet, amikor elmondom…
 – Mit akarsz elmondani; hogy szeretőt találtál Párizsban? – Strand remélte,
hogy kellően könnyed a hangja.
– Allen – nézett rá szemrehányón Leslie –, annál jobban ismersz.
– Sokáig voltál el. Egy hölgynek mindig meg lehet bocsátani. – De
megkönnyebbülten sóhajtott föl.
– Ennek a hölgynek nem. Nem, ez komolyabb a szeretőnél. Mert a
következőt akarom kérdezni: szerinted van-e bármiféle lehetőséged arra,
hogy munkát szerezz magadnak Párizsban, legalább egy évre? Van ott egy
amerikai iskola, és biztos vagyok benne, hogy Russell ismer valakit a
vezetőségből.
– No és a piszkos anyagiak? – kérdezte Strand. – Repülőjegyek, szállás.
Ilyen apróságok.
– Valahogy megoldjuk – felelte Leslie, – Én is besegítek. A
galériatulajdonos megígérte, hogy finanszíroz, persze igen szerényen, egy
éven át, ha visszamegyek, és tanulok a festőnél, aki megvásárolta a képemet.
Hogy mellette dolgozhattam, és hallgathattam őt, attól egészen másként látom
már, mi a művészet. Úgy érzem, végre lehetne belőlem valaki.
– Te mindig is valaki voltál, Leslie. – Strand összetörtnek és
megrendültnek érezte magát.
– Tudod, hogy értem. Azt akarod, hogy az egész életünket olyan Isten háta
mögötti helyen töltsük, mint Dunberry? – Leslie szelíden, nyomaték nélkül
beszélt, ám Strand megérezte a kérdésben megbúvó elkeseredést.
– Nemigen gondolkoztam eddig a további életünkön. Elégedett voltam,
hogy hétről hétre élek.
– Jaj, drágám – sopánkodott Leslie. – Fölizgattalak. Felejtsd el, amit
mondtam. Egy szót se szólok többé róla. Mesélj Eleanorról. – Hadart, mintha
Párizs könnyen elfelejthető, habókos ötlet lett volna csupán. – Hol van
Giuseppe?
– Majd inkább Eleanor mondja el.
– Baj van. – Nem kérdezte, állította.
Strand bólintott.
– Nagy?
– Nagyon nagy is lehet. Még nem tudom. Vonuljatok félre. Nem akarja,
hogy Caroline vagy Russell tudjon róla. Itt jön – mutatott a járdaszegély
mellé húzó Volkswagenre.
 Hátraült, hogy Eleanor szabadon beszélgethessen az anyjával. Eleanor
halkan beszélt, s Strand a kocsi zajától nem hallotta, mit mond. Néha azért
hallotta a Giuseppe nevet. Bár Leslie nem nyújtott be neki ultimátumot,
ahogyan Eleanor tette Giuseppével, ő hasonló választás előtt állt – vagy a
feleségével tart, vagy marad – egyedül. A gyerekei pályaválasztásába nem
szólt bele, nem lehet kevésbé nagylelkű a feleségével sem. Őt nem bomba
fenyegette, mint Giuseppét, ám Leslie szemével nézve megértette, hogy
Dunberry nemigen lehet vonzóbb az asszonynak, mint a georgiai kisváros
Eleanornak, ahonnan a lányuk elmenekült. Majd meglátja, mit tehetnek
Párizsért.
Mihelyt erre az elhatározásra jutott, kezdte izgatónak találni Dunberry
fölcserélését Párizzsal, amennyiben ez lehetséges. Becsukta a szemét, a
suhanó kocsi elringatta, s elképzelte, hogy ott ül egy kávéház teraszán egy
francia újsággal a napsütésben, és elmosolyodott. Elvégre ötven év még nem
olyan sok. Az ilyen korú vezénylő tábornokokat fiatalnak tartják. Kihívás
lenne, tudta, csakhogy az utóbbi esztendőkben nemigen kellett szembenéznie
igazi kihívásokkal, ha leszámítjuk a szívrohamot. Abból viszont mélységes
diadalérzettel jött ki. Tudta, hogy Caroline és Eleanor egyaránt helyeselnék a
lépést, már csak azért is, mert így lenne ürügyük Franciaországba látogatni.
Eleanor halk duruzsolása véget ért. Leslie szólalt meg, hangosan.
– Azt tetted, amit kellett. Ez rettenetes. Ha találkozom vele, megmondom
neki. Ha van olyan bolond és nyakas, hogy kockáztassa az életét, az ő dolga.
De téged erre kérni hajmeresztő. – Hátrafordult. – Allen, remélem, te
ugyanezt mondtad Eleanornak.
– Kemény szavakkal – felelte Strand.
– Próbáltál beszélni Giuseppéval?
– Kétszer telefonáltam. Mihelyt megismerte a hangomat, letette a kagylót.
– Russellnek szóltál?
– Azt hiszem, jobb, ha a családban marad.
– Talán igazad van – felelte határozatlanul Leslie.
Eltűnődött, hogy vajon az elöl folyó halk beszélgetés során Eleanor
elmondta-e az anyjának is, amit neki: hogy megpróbálja elfelejteni a férjét,
de ha nem tudja, visszamegy hozzá. Remélte, hogy Eleanor erről nem beszélt.
Ha megtette, akkor Leslie aggodalma Eleanorért tönkretehetné frissen szerzett
franciaországi sikerélményét, a jövőt illető terveit, mindazt az örömöt, amely
meg fog sokszorozódni, mihelyt megmondja Leslie-nek, hogy megpróbál
állást szerezni a párizsi amerikai iskolában.

Már sötét volt, amikor a tengerparti házhoz értek. Hallani lehetett a tenger
halk, kitartó moraját, az ég fagyos, fekete kristályán szikráztak a csillagok.
Strand beszívta a hideg, sós levegőt, s az csiklandozta a torkát, a tüdejét.
Hazen a kandalló mellett álló két, magas támlájú, fekete bőr nagypapa-
karosszék egyikében ült. Az uszadékfa tüze neonkék és zöld szikrákat szórt. A
sarokban karácsonyfa állt, az ágait aranyfüst és színes üveggömbök
díszítették, amelyek visszatükrözték a tűz táncoló fényét. A fa fenyőszagú
erdőillattal töltötte meg a szobát. Hazen italt tartott a kezében, s Strandnek is
töltött egy whiskyt szódával, amíg a nők fölmentek kicsomagolni.
– Mindig elfelejtem, milyen csodálatos itt – mondta Strand–, s amikor
visszajövök, mindig mellbe vág. – Leült Hazennel szemben, a tűz kellemesen
melengette a lábát. – Most köszönetet mondok neked… az egész család
nevében… ezért a vakációért, aztán többé nem szólok róla.
– Kösz – felelte Hazen. – Főleg azt, ha nem szólsz többé róla. Kár, hogy
Jimmy nem tudott eljönni.
– Kaliforniában van.
– Tudom – válaszolta Hazen. – Solomon mondta.
– Mást is mondott?
Hazen bólintott.
– Solomon túl nagy ügyet csinál belőle. Egy ambiciózus fiatalember
megragadja a kínálkozó lehetőséget. Biztos vagyok benne, hogy Solomon
komiszabb dolgokat művelt, amikor annyi idős volt, mint most Jimmy. És én
is. Ne legyenek miatta erkölcsi aggályaid, Allen.
– Camelot kaput, mondta Jimmy, amikor hangot adtam némely
ellenvetésemnek.
Hazen nevetett.
– Így is lehet fogalmazni. Már régen kaput.
– Nálad mi a helyzet?
– A szokásos kis bosszúságok – vont vállat Hazen. – Kirúgtam Conroyt.
– Csodálkoztam, hogy nem láttam a reptéren.
– Rájöttem, hogy az én nyomorult feleségem fizeti, hogy kémkedjen
utánam. Ezért tudott rólad meg a családodról annyi mindent azon az estén
Tours-ban. Ha már erkölcsről beszélünk…
Szegény, szürke képű, mindenes Conroy, gondolta Strand, s fölidézte
magában a vékony kar szorítását a sodró örvényben, mindkettőjük zavarát,
amikor megpróbálta megköszönni neki, hogy megmentette az életét, a
lekezelő, ezerdolláros csekket, amelyet Hazen adott a szolgálataiért. Hazen
szavait: „A pénz a mindene. Spórol, mint a hörcsög." Pedig Conroy nem
gondolt ellenszolgáltatásra, amikor a tengerbe vetette magát, látva, hogy
Strandet elsodorja a víz. Az etika változó szintjei. Tudta, hiába kérné Hazent,
hogy adjon Conroynak még egy esélyt. Az árulás többet nyom a latban, mint a
régi vitézség.
– Ha kérdeznem szabad – mondta Strand – hogy halad a válás?
– Rosszul. A feleségem naponta kétszer hívja az ügyvédemet
Franciaországból. Köti az ebet a karóhoz. S egyre fenyegetőzik, hogy ha nem
adom be hamarosan a derekam, mindent nyilvánosságra hoz az újságokban. –
Üres tekintettel meredt Strandre, mintha mondani akart volna még valamit, de
aztán inkább a jeget lötyögtette a poharában. – Conroy közölte vele, hogy új
végrendeletet csináltam. Voltam olyan hülye, hogy vele írattam alá tanúként.
Persze azt nem tudja, mi áll benne. A társam magánszéfjében van, és rajtam
kívül csak a társam tudja, mi van benne. Magam gépeltem. Csakhogy a
feleségem tud a létezéséről, és nem hajlandó semmit aláírni, amíg meg nem
mutatom neki. – Bágyadtan mosolygott. – Mindegy, boldog karácsonyt. –
Nagyot kortyolt az italából. – Az ember azt hinné, az én koromban már nem
érheti meglepetés, ha újabb bizonyítékát látja a világ komiszságának. De
hogy Conroy, ennyi év után… – Hazen a fejét csóválta. – Amikor kidobtam,
azt mondta, örömmel megy el, mert gyűlölt az első pillanattól kezdve, ahogy
meglátott, csak nem volt bátorsága itt hagyni. El sem tudod képzelni, mennyi
méreg gyűlt össze abban a szürke kis emberben. Elmesélte, hogy
homoszexuális viszonya volt a fiammal, aki azt mondta neki, hogy előbb-
utóbb öngyilkos lesz, ha én túlságosan sokáig élek, mert csak így szabadulhat
meg tőlem. Erre fölkaptam Conroyt, és a szó szoros értelmében kihajítottam
az irodámból. Ha ki tudtam volna nyitni az ablakot, az ablakon dobom ki.
Mostantól hivatalos utakra sofőrt bérelek, magánügyekben magam vezetek.
Fölvettem egy csinos, huszonkét éves lányt a magántitkárnőmnek. Nő lévén,
ha gyűlöl, az hamar ki fog derülni, és megszabadulhatok tőle. De elég a
bajaimból. Azért vagyunk itt, hogy pihenjünk és élvezzük a vakációt. Innom
kell még egyet. És te?
 – Nekem elég, kösz. – Strand szánalommal nézte a robusztus, egyenes
tartású férfit, amint a bárszekrényhez megy, és biztos kézzel tölt magának.
– Caroline-ból valóságos szépség lett, nem igaz? – kérdezte közben Hazen.
– Én csak az apjaként nyilatkozhatom. Igen.
– Nagyon jót tett neki, hogy egyedül van az iskolában. – Hazen visszament,
leült a tűz mellé. – Megnőtt az önbizalma. Ahogy a kocsiban beszélt, kétszer
is meg kellett néznem magamnak, ugyanaz a félénk kislány-e, aki elutazott
Arizonába. Meg kell mondanom, hogy nem rejti véka alá a véleményét.
Kijelentette, hogy az edzője rabszolgahajcsár, és ki nem állhatja. – Hazen
mosolygott. – Minden atléta ezt panaszolja. Azt is mondta, hogy utál futni.
Tudja, hogy jót tesz neki, de untatja. Ő úgy fogalmazott: futok heti ötven
mérföldet, és nem jutok el sehova. Azt is mondta, hogy nem szívesen győzi le
a többi lányt, és nem örül, hogy megkülönböztetett bánásmódban részesül
érte. Szóval nem hinném, hogy olimpiai bajnokunk lesz, Allen.
– Annál jobb – mondta Strand.
– Viszont ingyen tanulhat, s a legnépszerűbb lány az iskolában.
– Annál rosszabb.
Hazen nevetett.
– Ahogyan Leslie szokta mondani: „Megint régimódi vagy, drágám."
Strand nem nevetett. Ha Hazen olvasta volna a biológiatanár feleségének a
levelét, gondolta Strand, nem gratulálna Caroline apjának a lánya frissen
szerzett népszerűségéhez.
– No és Leslie – mondta Hazen –, ő aztán nagy formában van. Köszönetet
kell mondanod Lindának, amiért elvitte Párizsba.
– Jól sikerült – mondta minden lelkesedés nélkül Strand. – Túlságosan is
jól.
– Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát Hazen.
– Vissza akar menni.
– És az miért baj?
– Most rögtön akar visszamenni, ha lehet.
– Ó. – Hazen töprengve nézett a poharába.
– Azt hiszi, hogy a fickó, akinek a műtermében dolgozott, megtaníthatja,
hogyan lehet belőle zseni.
– Ezt mondta?
– Nem ezekkel a szavakkal – ismerte be Strand. – Festőként akar karriert
csinálni, s úgy gondolja, ez csak Párizsban jöhet össze.
 – Mi ebben a rossz? Te nem olyan ember vagy, aki mindörökre a tűzhely
mellé akarja láncolni a feleségét, igaz?
– Nem, nem hinném.
– Tudod, hogy én attól kezdve tehetségesnek tartottam, hogy láttam a
tájképeit a lakásotokban. Nem nagy tehetség, meglehet, de igazi tehetség.
Linda meg azt mondja, hogy Párizsban a népek teljesen izgalomba jöttek a
munkáitól meg a benne rejlő lehetőségektől. Néha csak idegenek ismerik föl
azoknak a dolgoknak az értékeit, amelyeket az ember évek óta szemlél.
– Tudom, Russell, de…
– Mit de? Mi a bökkenő?
– Az a bökkenő, hogy azt akarja, én is menjek vele Párizsba.
Hazen csak halkan füttyentett.
– Én nem füttyentettem, amikor kibökte – mondta Strand. – Azt akarja,
hogy megkérdezzem tőled, nincs-e kapcsolatod valakivel a párizsi amerikai
iskolából, aki esetleg hajlandó állást adni nekem. Legalább egy évre.
Jómagam megkérdezem Babcockot, tudna-e erre az évre fizetés nélküli
szabadságot adni nekem. Nézd, Russell, éppen eleget tettél ezért a családért.
Ha ez a legkisebb gondot is jelenti, csak mondd meg nekünk, s majd
megpróbálunk kitalálni valami mást.
– Nézzük csak, nézzük csak… – Hazen hátradőlt, és a mennyezetet
bámulta. Mintha nem hallotta volna Strand utolsó szavait. – Nézzük csak, kit
ismerek? Persze. A párizsi irodánk vezetőjének mind a két gyereke az
amerikai iskolába jár, ő meg tagja a kuratóriumnak. Holnap írok neki.
Fölhívnám, de Franciaországban is karácsony van, és tudom, hogy ilyenkor
tíz napra elmegy síelni valahová. Biztosan el lehet intézni valamit.
– Rühellem, hogy állásközvetítőnek használlak – mondta Strand.
– Sokan mások komiszabb dolgokra használnak. Ne aggódj.
Mr. Ketley lépett be.
– Telefonja van, uram.
Hazen a poharával a könyvtárba ment. Strand észrevette, hogy becsukja
maga mögött az ajtót, hogy a beszélgetés ne hallatsszon ki.
Amikor Hazen visszatért a nappaliba, komor volt.
– Allen – mondta –, kérlek, ments ki mindenkinél. Vissza kell mennem
New Yorkba. Azonnal. A feleségém hívott. Ma délután érkezett Párizsból
New Yorkba. Az Air France gépén. Ha T. W. A.-vel jött volna, akkor Leslie
és Linda háromezer mérföldön át élvezhették volna a társaságát. Részeg, és
azzal fenyegetőzött, hogy ha nem megyek azonnal New Yorkba, beül egy
limuzinba, idejön, és megmutatja az egész társaságnak, hogy vele nem lehet
kukoricázni. Egy évben egy olyan jelenet éppen elegendő. Oda kell mennem,
mit tehetek. Sajnálom, hogy ünneprontó vagyok. Mondd a többieknek azt,
hogy üzleti ügy. Mindenki egyen-igyon, mulasson jól.
– Mikor jössz vissza?
– Nem tudom. Majd jelentkezem. – Hazen hosszan, bánatosan nézett körül
a szobában, majd fáradtan megcsóválta a fejét. – Istenem, de utálok elmenni
innen – és már ott sem volt.
Strand kiitta a poharát, aztán lassan fölballagott az emeletre megmondani
Leslie-nek, hogy a házigazdájuknak üzleti ügyben New Yorkba kellett
utaznia.

Ettek-ittak, de nemigen mulattak valami jól. Eleanor és Leslie

kibeszélgették magukat a kocsiban, Lindát kifárasztotta az időeltolódás, ezért
korán fölment lefeküdni. Caroline nem nyughatott, s azt javasolta Eleanornak,
üljenek a furgonba, hajtsanak át Bridgehamptonba, és nézzék meg,
zongorázik-e aznap este Bobby Van a bárjában.
– Georgia és Dunberry után rám fér végre egy kis éjszakai élet – mondta
Eleanor, s a lányok megcsókolták szüleiket, és elmentek.
– Nos – mondta Leslie – úgy látom, ma este csak az öregek maradnak
itthon a tűz mellett. – Odament Strandhez, megcsókolta a homlokát,
megsimogatta a tarkóját. Strand átkarolta az asszony derekát.
– Én nem érzem magam öregnek – mondta. – Ami pedig téged illet, ha a
lányokkal mentél volna, a tulaj elkérte volna az igazolványodat, mielőtt
kiszolgál. Inkább olyan ez, mint amikor a szüleid lakásán arra vártunk, hogy
az öregek végre lefeküdjenek, és mi enyelegni kezdhessünk.
– Úristen! – nevetett Leslie. – Harminc éve nem hallottam ezt a szót.
Enyelegni. Szerinted ma is csinálják?
– Úgy tudom, manapság rögtön irány az ágy – felelte Strand. Az asszony
derekáról lassan a combjára csúsztatta a kezét. – Okos, időt spóroló szokás.
Egyszer ki kellene próbálnunk. Például most.
Leslie hátrahajolt, hogy a férfi arcába nézhessen.
– Akarod? – kérdezte.
– Nagyon – felelte Strand.
 – És nem lesz baj? Úgy értem…
– Prinz zöld utat adott. Kissé halványzöldet, de zöldet.
– Pontosan mit mondott?
– Mértékletesség mindenben, de… Hozzátette, hogy megölhet, de az is
megeshet, hogy húszéves focistának fogom érezni tőle magamat.
Leslie szenvedélyesen megcsókolta a férfit, aztán kézen fogta, és húzta
maga után.

Nem ölte meg, nem is változtatta húszéves középcsatárra, amikor az utolsó

csók után a hátára fordult a puha, széles ágyban, de végtelenül boldoggá tette.
– Végre otthon vagyunk – suttogta Leslie. – Másnak a házában, másnak az
ágyában, mégis végre otthon.
– Álmos vagy?
– Nem. Lebegek.
– Elegáns ötletem van.
– Micsoda?
– Lemegyek a konyhába, kilopok egy palack pezsgőt a frizsiderből,
fölhozom ide két pohárral, s rendezünk egy kis karácsony előtti, coitus utáni
magánbulit.
– A másik résztvevő igent mond – kuncogott az asszony.
Mikor visszatért a pezsgővel meg a poharakkal, Leslie a begyújtott
kandalló előtt ült, s neki is odahúzott már egy széket. Strand kinyitotta a
palackot, s töltött a hideg nedűből a két pohárba, amelyeket Leslie tartott.
Strand elvette az egyiket, magasra emelte.
– Párizsra – mondta.
Az asszony nem ivott, kérdőn nézett rá.
– Mit jelentsen ez?
– Csak azt, hogy beszéltem Russell-lal, mielőtt elhívták, és szokása szerint
most is ismer valakit, és érintkezésbe fog lépni vele, én pedig holnap veszek
egy francia szótárt.
– Jaj, Allen… – Leslie majdnem elsírta magát.
– Igyál – biztatta Strand, s mindketten ittak.
– Allen – mondta Leslie –, nem kell megtenned értem.
– Magamért teszem – válaszolta Strand. – A kocsiban volt időm
gondolkodni rajta, s minél többet gondolkodtam, annál jobban tetszett az
ötlet.
– Biztos vagy benne? Nem csak miattam mondod? Amikor a reptéren
szóba hoztam, teljesen kiborultál.
– Nem borultam ki. Csak meglepődtem. Némi időre volt szükségem, hogy
hozzászokjak a gondolathoz, ennyi az egész. Hű, de jó pezsgő!
– Sose igyunk rosszabbat. – Nevetett, s odatartotta a poharát. – Most úgy
érzem magam – mondta, miközben Strand töltött neki hogy a legszívesebben
azt mondanám: „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak."

Hazen másnap délután telefonált, s azt mondta Leslienek, karácsony estére

megpróbál visszaérni, de még nem biztos, hogy sikerül. Reméli,
valamennyien jól érzik magukat, mondta, mire Leslie azt felelte, hogy
mindenkinek hiányzik, és siessen vissza.
Ellustálkodták a napot. Hidegebb volt, semhogy festeni lehetett volna a
szabadban, így hát Leslie nekifogott egy ceruzarajznak Caroline-ról egy
később olajban megfestendő portréhoz. Strand elégedetten üldögélt,
legföljebb néha ballagott át a szoba másik felébe, ahol Linda és Eleanor
backgamont játszottak.
Amikor másnap Hazen azt telefonálta, hogy karácsonyra sem tud
visszamenni, Linda vette fel a kagylót, és aggodalmas arccal ment vissza a
többiekhez.
– Nagyon furcsán beszélt – mondta a nappaliban várakozó Leslie-nek és
Strandnek. – Nem is hasonlított önmagára. Nagyon zavarosan, összevissza
beszélt, percenként mást határozott, alig értettem. Megkérdeztem, nem részeg-
e, mire rám ordított: „Semmi közöd hozzá, Linda!", és lecsapta. Allen, nem
tudod, mi ez?
– Nem. – Strand remélte, hogy meggyőzően felelt. – Valami üzleti ügy, azt
mondta.
– Hála istennek. Allen, hogy maga nem üzletember – jegyezte meg Linda.
– Én is minden este hálát mondok érte istennek – mondta Strand.

Bármilyen remek volt is a karácsonyi ebéd, igen bánatos volt. Hazen

távolléte mindannyiukat nyomasztotta. Mindenki a fa alá tette az ajándékait,
de úgy döntöttek, Hazen visszatértéig nem bontják ki őket. Az asztalfőn
tátongó űr mindenkit lehangolt, még Lindát is. Alig beszélgettek az asztalnál,
s mindenki örült, amikor az étkezés véget ért.
Az időjárás szürkére és ködösre fordult, mire befejezték egy-egy
calvadosszal délután háromkor, ám Leslie, Linda és Eleanor mégis
fölöltöztek, és sétálni indultak a parton, mintha valami kikergetné őket a
házból. Caroline a televízió elé telepedett. Strand fölment egy kicsit
szundítani. Azt álmodta, hogy be van zárva egy szobába Conroyjal és Mrs.
Hazennel, s végig kellett néznie, amint letépik a ruhájukat, s szemérmetlenül
egymásnak esnek. Izzadságban fürödve ébredt, nem emlékezett tisztán az
álmára, csupán valami groteszk undorra a látottakkal kapcsolatban.
Lement, de a nők még nem tértek vissza. Caroline a könyvtárban telefonált,
ám amikor megpillantotta Strandet a nappaliba nyíló ajtón át, gyorsan azt
mondta:
– Nem tudok többet beszélni. Viszlát. – Letette a kagylót, az apjára nézett,
és visszament a televízió elé.
Strand kíváncsian lépett a könyvtárba.
– Caroline, kivel beszéltél?
– Senkivel – felelte lesütött szemmel a lány.
– Senki sem beszél senkivel – mondta Strand.
Caroline sóhajtott, és a távirányítóval kikapcsolta a készüléket.
– Ha tudni akarod – mondta dacosan –, Jesus volt az. Jesus Romero. Ő
hívott. Karácsonyi lapot küldtem neki Arizonából, és az iskola továbbította
neki. Hívni próbált minket Dunberryben, de a takarítónő mondta, hogy itt
vagyunk, és kellemes karácsonyi ünnepeket akart kívánni nekem. Bűn?
Strand leült a pamlagra a lánya mellé, és gyöngéden megfogta Caroline két
kezét.
– Caroline – kezdte –, beszélnünk kell.
– Beszélnünk bizony – felelte Caroline. Dühös volt, legalábbis az akart
lenni. – Miért nem mondta nekem senki, hogy Jesus börtönben volt, és
óvadék ellenében helyezték szabadlábra, és kizárták az iskolából, és
hamarosan bíróság elé kerül?
– Nem tudtuk, hogy érdekel az a fiú.
– Hát érdekel. Nagyon.
– Erre rájöttem, amikor tudomást szereztem a levélváltásotokról.
Caroline kihúzta a kezét az apja kezéből.
– Mit tudsz a levelezésünkről?
 – Meglehetősen sokat, bár egyetlen leveleteket sem olvastam. Ismerem a
természetüket. Ne aggódj, meg lettek semmisítve.
– Nem aggódom. – A hangja nyers volt.
– Itt van két olyan levél, amelyek még épségben vannak. – Kivette Romero
meg a biológiatanár feleségének a levelét a belső zsebéből, ahol azért őrizte
őket, nehogy Leslie véletlenül rájuk akadjon. Fölállt, hátat fordított Caroline-
nak. A tengert nézte, amíg a lány elolvasta a leveleket. Aztán szakadó papír
reccsenését hallotta, s látta, hogy az összetépett leveleket Caroline a tűzbe
veti, amely olyan barátságos meleget ontott a kis könyvtárszobára.
Caroline immár zokogott, és az odalépő Strand nyakába borult.
– Jaj, apu, apukám – bőgte –, mi a baj velem? Hogy írhatnak rólam ilyen
szörnyűségeket?
– Mert kegyetlen voltál, és megbántottad őket – felelte a lányt ölelve
Strand, akit megdöbbentett Caroline heves zokogása.
– Csak szórakoztam – zokogta Caroline. – A Jesusnak küldött levelek
többségét a szobatársnőimnek küldött levelekből másoltam ki vagy a Lady
Chatterley szeretőjéből vagy Henry Millertől. Fölvilágosultnak és
merésznek akartam látszani, de azt hittem, ő is nevetni fog, mert amikor mi
ilyen leveleket olvastunk, nevettünk. Aztán amikor megírta, hogy hálaadáskor
meglátogat, megijedtem, mert olyan komoly volt. Az öreg Swanson tanár úr
meg folyton a nyomomban járt, mint valami agybeteg kutya, és állandóan
mondogatta, hogy a feleségével egymáshoz sem érnek, s az asszony úgyis
elhagyja, én pedig megsajnáltam. De azt mondtam neki, töltse a hálaadást a
családjával. El kellett tűnnöm hát előle és Romero elől, ezért a hálaadás
utáni napon Tucsonba mentem egy futballistával, aki részletesen elmesélt
nekem minden egyes mérkőzést, amelyet másodikos középiskolás kora óta
játszott, életemben nem volt unalmasabb hétvégém. Hát ilyen ribanc vagyok
én. – Már nem sírt, s erősen hangsúlyozta az „unalmas" szót, mintha az
unalom csökkentené a bűnét. Strand elengedte, és odaadta a zsebkendőjét,
hogy törölje le a könnyeit. Megkönnyebbült, hogy a két levél végre a tűz
martaléka lett. Caroline félénken nézett az apjára.
– Rémes vagyok? Most le fogsz hordani.
– Ha hinném, hogy az segít, lehordanálak. És nem tartalak rémesnek.
Inkább meggondolatlannak, ami néha rosszabb. Miért tetted le a kagylót
Romerónak, amikor megláttál?
– Mami tud a levelekről? – Caroline időt akart nyerni.
 – Nem. És nem is fog, ha te nem beszélsz róluk. Szóval: miért tetted le?
– Bocsánatot kértem tőle, amiért nem voltam ott, amikor Arizonába jött.
És… – Fölszegte a fejét, és kihívón nézett az apja szemébe – meghívtam ide.
Strand leült. Félt, hogy ez hosszú és fájdalmas beszélgetés lesz.
– Ez nem a te házad, Caroline – kezdte, és megpróbált nyugodtan beszélni.
– Nem ide hívtam. A faluban fogunk találkozni.
– Mikor?
– Majd fölhív, és megmondja.
– Miért akarsz találkozni vele?
– Mert izgat. – Elhúzta a szót, mintha örömét lelné benne. – Kezdettől
fogva, amikor a vacsoránál találkoztunk az után a fantasztikus elfutása után.
Anyunak mondtam is, nem mondta?
– Talán nem ezekkel a szavakkal. Azóta találkoztatok?
– Nem. Csak leveleztünk. Olyan szenvedélyes és okos…
– Az. Főleg szenvedélyes – jegyezte meg szárazon Strand. – Azt mondtad,
félsz tőle.
– Ezért is vonz. A többi ismerős fiúk… Swanson tanár úr – undorodva
fintorgott –, csupa hideg, sületlen tészta. Ha Jesus továbbra is találkozni akar
velem, én szívesen találkozom vele.
– Valószínűleg a börtönben.
– Akkor a börtönben. Nem megyek vissza abba a rémes suliba, ahol ilyen
disznóságokat beszélnek rólam.
– Erről később beszélünk – mondta Strand. – Mennyi igaz belőle?
– Egy kicsi. Nem sok. Jaj, apu, ma már nem olyanok a srácok meg a
csajok, mint amikor anyu meg te fiatalok voltatok. Te is tudod.
– Tudom. És rühellem.
– Anyu tudja. Ő nem bújja éjjel-nappal a könyveket – csattant föl élesen
Caroline. – Mit gondolsz, kitől kaptam a tablettát a tizenhatodik
szülinapomon?
– Nyilván azt akarod mondani, hogy anyádtól – felelte Strand.
– Te pedig meg vagy botránkozva. – Strand fájdalommal látta, hogy a
lánya rosszindulatú kéjjel mondja ezt.
– Nem vagyok megbotránkozva. Anyád józan nő – folytatta Strand –, és
tudja, mit csinál. Csak azon csodálkozom, hogy nekem elfelejtett szólni,
– Tudod, miért? Mert benne van az összeesküvésben.
– Miféle összeesküvésben? – csodálkozott Strand.
 – Mindannyian szeretünk, és azt akarjuk, hogy boldog légy. – Caroline
hangja gyerekesen nyafogó volt, amint ezt mondta. – A fejedben valami
lehetetlen képet őrzöl arról, hogy milyenek vagyunk… anyut is beleértve.
Mert hozzád tartozunk, holmi tökéletes angyaloknak képzelsz minket. Hát nem
vagyunk azok, ám a kedvedért pici korunk óta úgy tettünk, mintha azok
lennénk. Ez a család csupa színészből áll, anyut is beleértve, ha tudni akarod.
Játszunk a mi egyszemélyes közönségünknek: neked. Ami Eleanort meg
Jimmyt illeti, ezt nem is részletezem. Senki sem képes olyan jó lenni,
amilyennek te képzeltél minket, én mondtam is maminak, hogy kár
próbálkoznunk, mert végül csak rá fogsz jönni, és az jobban fog fájni neked,
mint addig bármi. De ismered anyut… vasból van… és ha valamit a fejébe
vesz, meg is teszi. No, most már tudod. Nem azt mondom, hogy rosszak
vagyunk. Csupán emberek. Mai emberek.
– Az ember sokféleképpen lehet ember – válaszolta Strand. – Még ma is.
No de mindenképpen bocsánatot kell kérnem tőled… az egész családtól. Ám
mindegy, hogy milyen vak voltam, vagy hogy ti mennyire vagytok emberek,
vagy milyen manapság a világ, azt nem helyeselhetem, ha ilyen könnyedén
játszadozol emberek életével… az a szegény asszony… Jesus Romero…
– Apa, nem én tettem ilyenné a világot – tört ki Caroline. – Én már ebbe a
világba születtem. Ne engem okolj érte. – Ismét sírt, az apja zsebkendőjével
törölgette a szemét. – És nem én kerestem magamnak Jesus Romerót. Te
rángattad bele az életünkbe. Beismered?
– Be – felelte fáradtan Strand. – És hibát követtem el vele. Ezt is
beismerem. De nem akarom, hogy növeld a hibát. Ha te is láttad volna őt,
ahogyan anyád meg én, késsel üldözni azt a másik fiút, gyilkos tűzzel a
szemében, kétszer is meggondolnád, hogy akarsz-e találkozni vele.
– Apa, ha továbbra is úgy akarsz prédikálni, mint az atya a Viktória
korabeli regényekben, semmi értelme, hogy bármit is mondjak neked.
– Valóban, semmi. – Strand fölállt. – Kimegyek, sétálok egyet.
– Tessék, a zsebkendőd – mondta Caroline. – Befejeztem a sírást.

Ki kellett mennie a házból. Nem akarta látni a lányát bedagadt szemmel,

kemény vonallá keskenyedett szájjal, megfagyott dühvel, amint a televízió
tejkék képernyőjére mered. A tűz cikázó visszfényei a karácsonyfán
bosszantották, s a meleg szoba fenyőillatától émelygett. Fölkapta a kabátját, a
nyakába kanyarította a kopott, vén sálat, amelyet Leslie évek óta ki akar
dobni. Kilépett a házból. Már sötét volt, az ablakokból kiáradó fény kavargó
fény örvényeket rajzolt a tengerről szüntelenül áradó ködbe. Az óceán
moraját elfojtotta a köd, úgy hangzott, mint a siratóének. Befelé indult a
parttól a hosszú, egyenes, cédrusok szegélyezte úton, amely Hazen birtokán át
a főúthoz vezetett. A nők a partra mentek sétálni, s ő pillanatnyilag nem akart
találkozni sem velük, sem mással. Kérdéseket kellett föltennie, válaszokat
kellett találnia, s mindezt valóságosan, érzelemmentesen el kellett rendeznie,
mielőtt hangot ad nekik.
Vagy huszonöt méter megtétele után megfordult, visszanézett. A ház fényei
eltűntek. A cédrusok sóhajtoztak a változékony, nyirkos szélben. Egyedül
volt, lebegett a tenger és a semmi közt, körötte a havat szitáló, feketéllő,
kietlen pusztaság.

9
Maga sem tudta, mióta gyalogol, hiszen a sötétben nem vette hasznát az
órájának, amikor elhatározta, hogy visszafordul. Nem tisztázott semmit
önmagában, csak azt tudta, hogy ki kellett menekülnie a házból. De most,
egyedül a szürkén permetező világban, végtagjainak egyenletes mozgása a
lágy, ölelő ködön át lecsillapította, meghipnotizálta, s olyan állapotba került,
amelyben semmi sem számított, csupán a következő lépés, semmi sem
követelte a figyelmét, csak az egyik fa kísérteties árnya a másik után, amint
elhaladt közöttük. De amikor visszafelé indult a sötétben, rá kellett jönnie,
hogy eltévedt. Céltalanul ment végig ösvényeken, került meg dűnéket, itt meg
ott homályos árnyakat látott emelkedni, s sejtette róluk, hogy télire elhagyott
házak lehetnek. Hangot nem hallott, madarat nem látott.
Ragyogó napsütésben sem ismerte ezt a vidéket. Amikor sétára indult,
mindig a parton járt. Őt nemigen zavarta, hogy eltévedt, de tudta, hogy
Leslie-nek már otthon kell lennie, s nyilván aggódik érte. Meggyorsította a
lépteit, és zsákutcához ért. Az út végét csukott zsalugáteres ház állta el,
körötte mindenütt erdő.
Találomra változtatgatott irányt. Nem tudta, északnak, délnek vagy
nyugatnak tart-e. Kezdett fáradni, az arca nedves lett az izzadságtól meg a
ködtől. Letépte a sálját, zsebre dugta. Soha még nem érezte magát ennyire
városi embernek. Hozzászokott Manhattan alaprajzának logikus, világos
rácsrendszeréhez. Csak ment a csupa gödör földutakon, makadámon, murván.
Rájött, hogy amióta Hazen házát elhagyta, nem látott sehol fényt. Kétszer
ment el mellette autó, az egyik hátulról jött, a fénye fölémagasodott a ködben.
Másodszor a fény hirtelen bukkant elő, kanyarból, egyenesen felé tartott, s
csak úgy menekülhetett, hogy hanyatt-homlok az út szélére vetette magát.
Reszketve tápászkodott föl, miután a kocsi eltűnt, hátsó lámpájának vörös
fénye hirtelen kialudt, mintha függöny hullt volna le utána. Jeges pocsolyába
esett, érezte, hogyan fagy rá a nadrágjára a víz a térdénél meg a bokájánál.
Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy körben jár, hát megállt. Először
nem hallott mást, csak a saját ziháló lélegzetét. Aztán a távolból moraj
hallatszott.
Az óceán. Óvatosan, lassan lépve, meg-megállva hallgatózni, a tenger
rendíthetetlen muzsikája felé vette az útját. A moraj lassan erősödött. Végre
elérte a partot. Néhány percre leült pihenni. Fényt sehol sem látott, döntenie
kellett, jobbra menjen-e vagy balra. Átkozta magát, amiért sosem volt
megbízható irányérzéke, fölállt, elindult balra, a víz mellett, amerre a partra
csapó, majd visszahúzódó hullámok sziszegése vezette. Átfagyott a lába,
amint kínkeservesen taposta a vizes homokot, amely minden egyes lépésnél
visszahúzta átnedvesedett cipőjét.
Már azon volt, hogy visszafordul, eldöntötte, hogy még száz lépés, aztán a
másik irányba megy, amikor fény villant a ködben magasan, tőle balra. Tudta,
hogy a partról ösvény vezet a házhoz a dűnéken át, de képtelen volt rátalálni.
Érezte, hogy az egész testén csorog az izzadság. Egy hatalmas dűne oldalán
kapaszkodott fölfelé, elszáradt fűcsomókba markolva, négykézláb verekedve
át magát az akadályokon. Ám a fény egyre erősebb lett, táncolt a lebegő
ködben, mint a hullámokon a hajó. Végre elbotorkált a terasz lépcsőjéig, és
fölment. A befagyott teraszajtón át árnyalakokat látott mozogni odabenn.
Megpróbálta kinyitni az egyik ajtót, de be volt zárva. Ütötte az ajtót, kiabált.
A hangja reszelősen tört elő a torkából. Az alakok az üveg mögött ide-oda
táncoltak, de nem közeledtek. Ostoba gyerekjátékot játszanak velem, gondolta
eszelősen, mintha nem hallanának. Ismét ordított, s az erőfeszítéstől úgy
érezte, mintha a torkában megszakadtak volna az erek meg az inak.
Az ajtó kivágódott.
Leslie állt ott.
– Istenem! – sikoltotta.
 – Rosszul nézek ki? – kérdezte Strand. Mosolyogni próbált. Aztán
tüszkölni kezdett. Újra meg újra, közben köhögőroham fogta el. Leslie
behúzta a szobába, becsapta mögötte az ajtót. Eleanor rohant hozzá, kezdte
kigombolni a kabátját.
– Csurom víz – mondta.
– Egy… kicsit… eltévedtem – nyögte a köhögés meg a tüszkölés közepette
Strand. – Hány óra?
– Tíz múlt – felelte Leslie. – Most akartuk hívni a rendőrséget.
– Inkább orvost kellene. – Eleanornak sikerült leszednie Strandról a
kabátot. Strand látta, hogy a kabát csupa sár, jég és fűcsomó.
– Hiszen jól va… – a tüsszentéstől nem tudta befejezni. – Csak egy ki…
– Fektessük le – mondta Leslie.
A két nő támogatta a könyökénél, fölöslegesen, gondolta Strand, úgy
mentek föl az emeletre. Eleanor hozott egy nagy, meleg törülközőt a
fürdőszobából, Leslie levetkőztette Strandet, s közben vadul cicegett,
valahányszor Strand tüsszentett. Strand érdeklődéssel állapította meg, hogy a
lába hullafehér és érzéketlen, hogy bevágta a térdét, és kis vércsík fagyott a
sebből a sípcsontjára.
Amikor már meztelen volt, és Leslie durván ledörzsölte a törülközővel,
érezte, hogy a lábában megindult a vérkeringés, mert szúrni kezdett. Leslie a
törülközőbe csavarta, s a takaró alá dugta, akár a kölyökkutyát szokás
fürdetés után. Ekkor kezdett reszketni, és minden félelem nélkül azon
tűnődött, vajon ez tüdőgyulladás-e már.
– Sajnálom – mondta az ágy mellett álló, aggodalmas arcot vágó Leslie-
nek. – Nem számoltam a köddel… – Hirtelen rettenetes fáradtságot érzett, és
becsukta a szemét. – Azt hiszem, most aludnom kell egy kicsit – mormogta. –
Remélem, kapok valakitől karácsonyra egy iránytűt – motyogta, amint mély
álomba merült.

Az éjszakát végigaludta, csupán homályosan emlékezett néhány világos

pillanatra, amikor maga mellett érezte Leslie meleg testét. Az álom annyira
jólesett, hogy reggeli után – amelyet az ágyban költött el – végigaludta az
egész következő napot és éjszakát, s tökéletesen kielégítette, hogy alszik, s
nem kell se gondolkodnia, se beszélnie. Amikor aztán kora reggel fölébredt
karácsony második napján, s látta, hogy Leslie békésen szuszog mellette
álmában, halkan kimászott az ágyból, és frissnek, kipihentnek és éhesnek
érezte magát. Gyorsan felöltözött, lement, hozatott a Ketley házaspárral egy
hatalmas reggelit, amelyet egyedül fogyasztott el az ablak előtt, amely a
szeles napfényben kéken csillogó óceánra nézett.
Bármennyire ijesztő volt is a vándorlás az elhagyott utakon, s bár a
kanyarból kibukkanó autó meg is ölhette volna, örült, hogy úgy történt,
ahogyan történt. Becses föllélegzéshez juttatta, kitörölte belőle a Caroline-
nal való összecsapás fölött érzett fájdalmat, könnyített a szégyen és a
becsapottság érzésén. A tiszta, reggeli fényben a gondok összementek,
megoldhatónak látszottak. Amit a család érte tett, legalábbis Caroline szerint,
azt most már elfogadta Caroline szemszögéből nézve. Hiszen ha csaltak is, az
iránta érzett szeretetből tették, s ezért szívében megölelte valamennyiüket. De
mostantól másképp lesz, esküdözött magában. Mostantól nyitva lesz a szeme,
s ettől mindannyiuknak jobb lesz.
Amikor Caroline lejött reggelizni, óvatos kifejezés ült ki az arcára. Ám ő
fölállt, megölelte, és homlokon csókolta.
– Jaj, apa – mormolta a vállába a lány. – Úgy örülök, hogy jól vagy. Úgy
féltem. Az én hibám volt…
– Semmi sem a te hibád – felelte Strand. – És most ülj le, és reggelizz
velem.
Rosszallóan tapasztalta, hogy Caroline csupán egy kis feketekávét kért Mr.
Ketleytől.
– Mindig ezt reggelized? – kérdezte.
– Ma nem vagyok éhes – válaszolta Caroline. – Apa, itt valami különös
történik, és én nem tudom, mi, és anyu nem mondja el. Tudod, hogy Linda és
Eleanor tegnap elmentek?
– Nem. – Strand lassan letette a csészéjét. – Hová mentek?
– Linda New Yorkba.
– Mondott erről valamit. Aggódik Mr. Hazen miatt. – Strand mély
lélegzetet vett. – Azt is tudod, hová ment Eleanor?
– Nem. Anyával nagyon veszekedtek, engem pedig elküldtek sétálni.
Eleanor éppen akkor szállt kocsiba Lindával, amikor visszajöttem, anya úgy
nézett ki, mint aki sírt, és hallottam, hogy azt mondja Eleanornak: „Legalább
elbúcsúznál apádtól." Eleanor meg azt felelte: „Végiggondoltam mindent,
elegem van a vitából, és semmi szükségem rá, hogy megpróbáljon lebeszélni.
Annyit mondj csak neki, hogy szeretem, és azt teszem, amit tennem kell." És
elhajtottak. Szerintem visszamegy Georgiába. Az baj?
Strand sóhajtott.
– Nagy baj – felelte.
– Nem vagyok csecsemő – mondta Caroline. – Nem gondolod, hogy ideje
megtudnom, mi folyik ebben a családban?
Strand mérlegelő pillantást vetett a lányára.
– Igazad van – mondta. – Ideje, hogy megtudd, mi folyik ebben a
családban. Ideje, hogy mindnyájan megtudjuk. Eleanor azért jött el
Georgiából, mert bizonyos emberek, akiknek nem tetszett, amit Giuseppe írt
az újságban, bombát helyeztek el a házukban, és azzal fenyegetőztek, hogy
megölik Giuseppét, de talán Eleanort is, ha maradnak.
– Krisztusom – kiáltott föl Caroline. Strand még sosem hallott tőle
ilyesmit. – És Giuseppe nem hajlandó eljönni?
– Amikor Eleanor utoljára látta, ott ült éjjel a sötétben, puskával az
ölében.
Caroline a szájához kapta a kezét, és rágni kezdte a körmét. Azóta nem
tette, hogy hétéves korában leszoktatták róla.
– Joga van visszamenni – mondta Caroline. – Az ura mellett a helye. Ott
sem kellett volna hagynia.
– Mit érzel majd akkor, ha történik valami a nővéreddel? – Strand próbált
nem gorombán beszélni.
– Rettenetes lenne – felelte Caroline. – De szerintem jól tette, hogy
visszament. Apa… – fogta meg az apja kezét. – Ez szerencsétlen ház, el kell
mennünk innen. Most rögtön. Mielőtt késő lesz. Gondold csak végig, mi
minden történt itt: majdnem megfulladtál, majdnem meghaltál. Én
megsérültem az autóbalesetben George-dzsal…
– Kicsim – szólt rá Strand – hazudsz. Nem volt baleset. Megütött, és
eltörte az orrodat. Szerencséd volt, hogy nem erőszakolt meg.
– Honnan tudod?
– Nekem is vannak titkaim. Mint mindenki másnak, kicsi. Például az orvost
nem csaptad be.
– El kellett mondanom neki. Megkértem, hogy ne mondja el neked. Féltem,
hogy mit fogsz tenni.
– Az orvos elmondta Mr. Hazennek. Mr. Hazen pedig pépesre verte
jóképű, ifjú barátodat.
 – Megérdemelte. Azt mondta, kihívó kis dög vagyok. Csak más szavakkal.
Manapság elegendő, ha az ember egyszer elmegy egy fiúval, és ha nem enged
neki, már elmondhatja bárminek. Apa… – könyörögve nézett az apjára. – Az
embernek senki sem tanítja meg a játékszabályokat.
– De most már ismered őket.
– Az biztos. Anya is tudja?
– Nem. De hamarosan megtudja. Mert elmondom neki.
– Jól van. – Caroline hangja ellenséges volt. – De mondj meg nekem
valamit. Amikor járni kezdtél vele, te mit csináltál?
Strand nevetett.
– Jó kérdés, kicsim – mondta. – Próbálkoztam.
– És mit tett ő?
– Azt mondta, hagyjam abba. És abbahagytam.
– Változnak az idők – állapította meg szomorúan Caroline. – Manapság az
olyan fiúk, mint George a kocsijával, a sznob klubjaival meg a gazdag
apjával azt hiszik, kényúri jogaik vannak vagy ilyesmi. Egy szendvics, egy
ital, egy mozi, és ha nem teszed szét a lábad, bunkó vagy. Ha nálam lett volna
a teniszütőm, Mr. Hazennek nem kellett volna megvernie George-ot, Swanson
tanár úr legalább csak könyörgött. Apa, nem tudod, milyen nehéz rájönni,
hogy mit tegyek. Tudom, hogy nem kedvelted azt a fiút. Miért nem szóltál?
– Az egyik nemzedék olyan dolgokat tud meg, amilyenekről a másik nem is
hallott – mondta Strand. – Minden kódex gyorsan elavul. Tekintsd magad
szerencsésnek. Megtanultad a leckét, és csak a törött orrodba került.
Romeróval légy óvatosabb. Az ő vére sokkal forróbb, mint George barátodé.
– Apa – jelentette ki nyugodtan Caroline –, kiábrándítasz. Te fajgyűlölő
vagy.
– És ezzel a bölcs véleményeddel el kell hogy hagyjalak – állt föl Strand.
– Beszélnem kell anyáddal. – Otthagyta a könnyeivel küszködő Caroline-t,
aki töltött magának még egy kávét.
Leslie köntösben ült az ablaknál, és az óceánt nézte, amikor Strand a
szobába lépett. Odament az asszonyhoz, gyöngéden megcsókolta a feje
búbját. Leslie mosolyogva pillantott föl rá.
– Látom, jobban vagy – mondta.
– Sokkal jobban – felelte Strand. Leült az asszony mellé, megfogta a kezét.
– Most reggeliztem Carolinenal. Elmondta, hogy Eleanor elment.
Leslie bólintott.
 – Mindent megtettem, de nem tudtam visszatartani. Kértem, beszéljen
veled. Nem akart.
– Tudom. Ennyit Caroline is tudott. Beszélt Eleanor Giuseppével?
Leslie megrázta a fejét.
– Azt mondta, vele se akar vitatkozni. Mit tegyünk, Allen?
– Én tudom, mit fogok tenni. Fölhívom Giuseppét. –Odalépett az ágy
mellett álló telefonhoz, és feltárcsázta Giuseppe számát. Mostanára már
kívülről tudta. Amikor Giuseppe fölvette, gyorsan kezdett beszélni.
– Giuseppe – mondta –, ez fontos. Ne tedd le, amíg nem hallottad, amit
mondani akarok. Eleanor útban van hozzád.
A vonal túlsó végén először csönd volt. Aztán Giuseppe megszólalt.
– Ez jó hír. – A hangja színtelen és kimerült volt.
– Történt valami?
– Még nem.
– Giuseppe – mondta Strand –, meg kell mondanod neki, hogy nem
maradhat ott, hogy forduljon nyomban vissza.
– Mert te így akarod – felelte Giuseppe. – Mi köze ennek a mi
dolgunkhoz?
– Figyelj ide, Giuseppe, visszakapta az állását, január 2-án kell kezdenie,
előléptették, jelentős karrier vár rá egy olyan munkakörben, amelyet szeret,
abban a városban, amelyet szeret. Nem engedheted, hogy mindezt eldobja.
Giuseppe, nem hagyhatom, hogy megöld a lányomat.
– Nekem nem a lányom, Allen – felelte Giuseppe. – Nekem a feleségem.
Ideje, hogy megértse. És az asszonynak az ura mellett a helye. Régi, olasz
szokás. Talán elfelejtetted, hogy olasz vagyok.
– Attól, hogy olasz vagy, még nem kell mártírrá válnod. És miért? Egy
nyomorúságos vidéki lapocskáért, amelyről még Eleanor is azt állítja, hogy
középiskolás kölykök jobbat tudnának csinálni.
– Sajnálom, hogy ennyire alkalmatlannak tart – mondta Giuseppe. – De ez
semmin se változtat. Amikor elvettem feleségül, nem ígértem, hogy Pulitzer
díjat fogok nyerni. Csak annyit ígértem, hogy szeretem és megbecsülöm, amíg
a halál el nem választ minket. Örülök, hogy még emlékszik rá, hogy ő is
ugyanazt a szerződést írta alá.
– Úgy viselkedsz, mint valami őrült – mondta Strand.
– Félek, hogy le kell tennem, Mr. Strand – mondta udvariasan Giuseppe. –
Ki kell takarítanom a házat, virágot, ennivalót meg egy üveg bort kell
kerítenem, hogy megünnepeljük a visszatérését. Köszönöm, hogy tudatta
velem, hogy hazafelé tart.
– Giuseppe… – szólt a kagylóba tehetetlenül Strand, ám Giuseppe már
letette.
Leslie még mindig az ablaknál ült, bámulta az óceánt, az arca
kifejezéstelen volt.
– Te tudtad, hogy esetleg vissza fog menni? – kérdezte.
– Igen, Eleanor kijelentette, hogy megpróbálja elfelejteni. Ha nem sikerül,
visszamegy. Azt hiszem, nem próbálta elég erősen.
– Szex – mondta színtelenül Leslie. – Eleanor szenvedélyt mondana.
Szerelmet. Micsoda kárt tudnak tenni ezek a nagy szavak. Én mindent
megtettem, hogy visszatartsam. Megkérdeztem, hogy képes úgy elmenni, hogy
mostantól kezdve valahányszor megszólal a telefon, nekünk attól kell
rettegnünk, hogy a halálhírét közlik.
– Erre mit mondott?
– Hogy ismeri ezt az érzést – amióta csak elhagyta Georgiát. Hogy
tanuljunk meg vele élni. Caroline elől titkolni próbáltam, de biztosan sejt
valamit. Mennyit tud?
– Nagyjából mindent. El kellett mondanom neki. Túlságosan sok volt már
a titok.
– Természetes, hogy megpróbáljuk oltalmazni a fiatalokat…
– És az öregeket – tette hozzá Strand, – Karácsonykor, mielőtt eltévedtem
a ködben, beszélgettünk Caroline-nal, és azt mondta, a család összeesküdött
az én oltalmazásomra, és eltitkolt előlem dolgokat. Azt mondta, te is benne
voltál.
– Úgy van – felelte higgadtan Leslie.
– Elárulta, hogy eltitkoltatok előlem dolgokat.
– Miféle dolgokat?
– Hogy fogamzásgátlót adtál Caroline-nak a tizenhatodik születésnapján.
Meglepő módon Leslie elnevette magát.
– Milyen szörnyű – kacagott – ebben a mai világban.
– De nekem nem szóltál.
– Szerintem te nem a mai világban élsz – felelte Leslie. – Annyira
szeretnél csatlakozni a kortársaidhoz, drágám?
– Igen.
 – Nézzük csak… – Leslie a semmibe révedt, mintha további leleplezések
után kutatna. – Miféle egyéb bűnöket követtem el és titkoltam el előled, hogy
boldog lehess az álmaidban? Ó, igen. Persze. Elintéztem Eleanornak egy
abortuszt tizenhét éves korában. Kíváncsi vagy a részletekre?
– Nem igazán.
– Bölcs atya és férj – mondta Leslie. – Arról is tudtam, hogy Eleanornak
egyetemista korában volt egy nála kétszer idősebb, házas, háromgyerekes
szeretője. És a kocsijára nem spórolta össze a pénzt. A szeretőjétől kapta. A
közlekedés is bűn lehet, nem igaz? És ha már itt tartunk, azt is eltitkoltam
előled, hogy a mi drágalátos Jimmynk minden éjjel totálisan elröpült a
marihuánától, és hogy ne költözzön el egészen, megengedtem neki, hogy az
anyagot a melltartóim alatt tárolja a szekrényemben. Boldogabb lettél volna,
ha hagyom, hogy Jimmy az utcán kóboroljon?
– Nem.
– További jelentés a frontról – folytatta Leslie. – Russell telefonált tegnap
egy örvendetes hírrel. Kérte, hogy ne mondjam el neked. De valószínűleg
úgyis hamarosan hallani fogsz róla, tehát jobb, ha tőlem tudod meg, mintha az
újságból szereznél tudomást róla. Ha nem sikerül igen sürgősen
elhallgattatnia a feleségét, a válóperükben több más hölggyel együtt engem is
meg fog nevezni mint Russell szeretőjét.
– A dög.
– Azt állítja, bizonyítéka van rá. Conroy megesküszik, hogy látott fölmenni
Russell lakására egy olyan napon, amikor New Yorkban jártam tanítani. Azt
mondja, két órát töltöttem ott.
– Russell említette, hogy találkoztatok. Csodálkoztam, hogy te miért nem
mesélted el – mondta nyugodtan, de magyarázatra várva Strand.
– Mindketten igazat mondtak. Fölmentem a lakására, találkoztam Russell-
lal, és az ebéd két óra hosszat tartott. Azért mentem, mert aggódtam miattad.
Szerintem nem bírnál ki még egy évet abban a házban a fiúkkal, és megkértem
Russellt, próbálja meg rábeszélni Babcockot, hadd lakjunk az iskola
területén kívül, magunkban. Azért nem beszéltem róla, mert nem akartam,
hogy az legyen az érzésed, hogy én vívom meg helyetted a csatáidat. Mit
gondolsz, hazudok?
– Nem szoktál hazudni.
– Köszönöm – nyugtázta Leslie. – Ám Conroy mégsem tévedett olyan
nagyot. Először voltam kettesben Russell-lal, és egyszeriben eszembe
jutottak bizonyos álmaim róla, és rájöttem, hogy sokat gondolok rá, és
kívánom. – Színtelenül beszélt, mintha betanult szöveget mondana. – És
vagyok még nő annyira, hogy megérezzem, ha egy férfi megkíván. És tudom,
hogy Russellnak kellettem. De nem szólt semmit és én se, csak
elfogyasztottuk az ebédet, és megígérte, hogy beszél Babcockkal, én pedig
visszamentem a város másik végébe háromra tanítani. Undorodsz tőlem?
– Dehogy – felelte gyöngéden Strand. – Ha tudni akarod, én messzebbre
jutottam. Sokkal messzebbre. Ha otthon lett volna egy bizonyos hölgy, amikor
fölhívtam a központi pályaudvarról… – Nem fejezte be a mondatot.
– Titkos bűnök elkövetői – mondta Leslie. – Ideje, hogy lerakjuk a
terheinket. A tökéletlenségeink alkotják a köteléket, amely összefűz. Most
már beismerhetjük. Ha már itt tartunk – kántálta Leslie szelíden előre-hátra
himbálva magát, akár a magának altatót dúdoló gyermek, és hosszú, szőke
haja ragyogott az ablakon beáradó óceáni napfényben –, Caroline
biológiatanáráról tudtál?
– Levelet kaptam a biológiatanár feleségétől.
– Nekem pontosabb forrásom volt. Caroline. Elmesélte, hogy megőrült a
pasiért, de az olyan rémes volt az ágyban, hogy dobta. Női dolgok. A nemek
összevegyülnek, de kommunikációs problémáik vannak. És mindezért…
kevésbé szereted Caroline-t… vagy engem… vagy Eleanort?
– Nem – felelte Strand. – Talán másképp. De nem kevésbé.
– Ha már a szexnél tartunk – folytatta Leslie –, ott van Nellie Solomon. –
Tudtad, hogy viszonya van Jimmyvel?
– Ki mondta? – Amióta belépett a szobába, Strand most lepődött meg
először.
– Ő maga.
– Solomonnal ebédeltem. Nem szólt semmit.
– Okkal – felelte Leslie. – Nem tudja. Még. De hamarosan megtudja.
Nellie követi Jimmyt Kaliforniába. Összeházasodnak. Ezért mesélte el az
egészet. Azt hiszem, az áldásomat akarta. Ha így volt, attól tartok, csalódnia
kellett.
– Mikor mondta el mindezt?
– Amikor Lindánál voltam, mielőtt Párizsba utaztunk. Megpróbáltam
utolérni Jimmyt, de nem volt a városban.
– És az a szörnyű Dyer nevű nőszemély?
– Róla is tudsz? – fintorította el az orrát Leslie.
 – Találkoztam vele.
– Jimmy szemlátomást elbánik mindkettővel – mosolygott gúnyosan Leslie.
– Mit gondolsz, büszkének kellene lennünk?
– Szerintem Jimmy mindenkivel szemben tisztességtelen.
– Az. És hosszú távon bűnhődni fog érte. Csakhogy az ilyen esetben,
amikor a nő legalább tizenöt évvel idősebb a srácnál, főként a nő
hibáztatható.
– Nem tagja a családunknak.
– Az lesz. Hacsak észre nem térnek, mielőtt késő. Jaj, édes, drága Allen,
ne vedd annyira a szívedre. A gyerekeink felnőtt emberek, a saját életüket
kell élniük.
– Átkozottul rosszul csinálják.
– Feledkezz meg róluk pár évre. Összpontosítsunk arra, hogy a saját
életünket jól éljük. – Fölállt, átölelte, és megcsókolta a férfit. – Amíg tudom,
hogy te rendben vagy, boldog lehetek, bármi egyéb történjék is. Ha a
rosszallásunkkal tönkretesszük az életüket, mi is nyomorultak leszünk, mert
menekülni fognak tőlünk. Állandóan. Legyünk velük szelídek. És főként
magunkkal. Őrizzük meg a lelki békénket, és várjuk meg, amíg visszatérnek.
Ahogy Eleanor mondotta, tanuljunk meg vele élni. Bármi lett légyen is az. És
most úgy érzem, a gyóntatószék mára bezár, és ideje reggelizni. Iszol velem
még egy kávét?
Strand megcsókolta az asszonyt, és követte lefelé. Immár bölcsebb ember
volt, ha boldogabb nem is, mint néhány perccel korábban, amikor fölment
ugyanezen a lépcsőn.
Másnap reggel havazott. Strand a nappaliban ült, s nézte a dűnéket a
szállongó hóban, amely beporozta a fűszálakat, belehullt a szürke tengerbe.
Délre járt, s ő egyedül volt. Leslie bement a faluba Mr. Ketley-vel a könnyű
teherautóval bevásárolni. Caroline későn jött le meginni a feketéjét, aztán
visszament a szobájába, mondván, hogy leveleket kell írnia. Strand könyvet
tartott a kezében, de hagyta, hogy az ablak előtt hulló hó lassú ritmusa
elringassa. Csöngettek az ajtón, és Strand föltápászkodott, és ment ajtót
nyitni. Romero állt az ajtóban. Egy falubeli taxi várakozott a ház előtt járó
motorral.
Romero élénkzöld dzsekit, kopott farmert, vörös sísapkát és hegyes orrú
csizmát viselt. Bajuszt kezdett növeszteni, s ajka fölött a vékony, fekete
vonallal úgy nézett ki, mint a mindenszentekre kifestett gyerek. Dunberryben
mindig nagy gonddal öltözött, a Brooks Fivéreknél vásárolt ruháit viselte.
– Romero – mondta Strand –, mit keres itt? – Tudta, hogy a hangja nem
szívélyes.
– Megmondtam Caroline-nak, hogy jövök – felelte mosolytalanul Romero.
– Itt van?
– Odafönn, Lehívom, Jöjjön be. – Strand kitárta az ajtót.
– Megmondaná, hogy várom?
– Jöjjön be, melegedjen meg.
– Nem fázom. Inkább nem megyek be. Itt várom.
– Jobban örülnék, ha nem találkoznának, Romero.
– Caroline hívott.
– Mégis jobban örülnék, ha nem találkoznának.
Romero hátravetette a fejét, és elkiáltotta magát.
– Caroline! Caroline!
Strand becsukta az ajtót. Hallotta, hogy Romero még egyre ordibál. Strand
lassan fölment, bekopogott Caroline ajtaján. Rögtön kinyílt. Caroline-on már
kabát volt, a fején kendő.
– Kérlek, Caroline – mondta Strand – maradj.
– Sajnálom, apa. – Caroline kiszaladt Strand mellett, és futott le a lépcsőn.
Strand kinézett a folyosó ablakán föntről. Romero a taxi ajtaját nyitotta, és
Caroline beszállt. Romero követte. Az ajtó becsapódott, a taxi elindult, és
vizes nyomot hagyott a frissen esett hóban.
Strand lement, ismét leült az ablak elé, amely a dűnékre meg a tengerre
nézett, s figyelte, hogyan hullik a hó a szürke égből a szürke Atlanti-óceánba,
Emlékezett, hogy mit mondott Caroline a reggelinél az előző nap. „Ez
szerencsétlen ház, el kell mennünk innen. Mielőtt késő lesz."
Amikor Leslie hazaért, beszámolt neki Romeróról. Az asszony arca sápadt
és feszült volt. Menstruált, s ilyenkor mindig rosszul volt.
– Táskát vitt magával? – kérdezte Leslie.
– Nem.
– Mikor jön vissza?
– Nem mondta.
– Nem tudod, hová mentek?
– Nem.
 – Nemigen van kirándulóidő – jegyezte meg az asszony. – Ne haragudj,
Allen, ebédelj meg egyedül. Fölmegyek, lefekszem.
– Tehetek érted valamit?
– Lődd le Romerót. Bocsáss meg.
Strand nézte, amint az asszony lassan, a korlátba kapaszkodva fölballag a
lépcsőn.

Még csak négy óra volt, de már sötét, amikor autót hallott érkezni. Az
ajtóhoz ment, kitárta. Sűrűn havazott. Nyílni látta a taxi ajtaját, Romero szállt
ki. Aztán Caroline ugrott ki, és a hóesésben futott az ajtóhoz. Szó nélkül
elrohant Strand mellett, a fejét leszegte, így az arcából semmi sem látszott, és
rohant föl a lépcsőn. Romero a taxinál állt, Strandet nézte. Már-már beszállt,
aztán megtorpant, lassan becsukta a kocsi ajtaját, és Strand felé indult.
– Épségben átadtam, Mr. Strand – mondta. – Ha aggódott volna. – A
beszéde udvarias volt, ám a vörös sísapka alatt fekete szemében maró gúny
csillogott.
– Nem aggódtam.
– Pedig lett volna miért – mondta Romero. – Velem akart jönni
Waterburybe. Ma. Remélem, örül, hogy nemet mondtam.
– Nagyon örülök.
– Nem fogadok el alamizsnát a magukfajta emberektől – mondta Romero. –
Semmiféle alamizsnát. És nem leszek a stricije holmi szeleburdi gazdag kis
fehér lányoknak.
Strand keserűen nevetett.
– Gazdag – ismételte. – Ezt se mondták még a Strand családról.
– Az én helyzetemből nézve – felelte Romero – pontosan ez az igazság.
Reggel csak rápillantottam erre a házra, és eltökéltem, hogy nem nyúlok
olyan lányhoz, aki csupán egyetlen éjszakát is töltött ilyen házban. Sok gondot
fog még okozni magának az a kislány, de ezért fájjon a maga feje. Többé nem
háborgatom. Ha valaha hall még rólam, azért lesz, mert a nevem benne lesz
az újságokban. – Indulni készült.
– Romero – szólt utána Strand – maga elveszett lélek.
– Elveszett léleknek születtem – állt meg Romero. – De legalább nem
szándékosan vesztettem el. Megmondom az igazat, Mr. Strand. Kedvelem
magát. Csakhogy már semmi értelmeset nem tudnánk mondani egymásnak.
Egyetlen szót se. Jobb lesz most, ha bemegy. Nem szeretném, ha itt állna, és
miattam fázna meg, professzor. – Sarkon fordult, és beugrott a taxiba.
Strand nézte, ahogy a taxi lámpái eltűnnek a hófúvásban. Aztán bement,
kissé borzongva becsukta maga mögött az ajtót, és hálás volt a ház melegéért.
Gondolt rá, hogy fölmegy, és bekopog Caroline ajtaján, de letett róla. Ezen az
estén, ebben bizonyos volt, a lánya nyilván egyedül akar lenni.

– Kívánnak ma este még valamit? – kérdezte Mr. Ketley.

– Nem, köszönöm. – Egyedül ült a nappaliban. Korán vacsorázott,
egymagában. Vacsora előtt fölment megnézni, hogy van Leslie. Az asszony
gyógyszert vett be, teljesen kába volt, nem akart lemenni. Megkérdezte,
hazajött-e már Caroline, aztán már nem kérdezett semmit, miután Strand
közölte, hogy nem sokkal négy után Caroline befutott. Strand próbálkozott
Caroline szobájánál is, de az ajtót zárva találta. Amikor bekopogott,
Caroline kiszólt:
– Kérlek, hagyj magamra, apa.
Bárcsak másutt lehetne, gondolta. Honvágy fogta el. Nem Dunberry után,
Dunberry után soha. A New York-i lakás után, Leslie festményeivel a falon,
Leslie zongorájának muzsikájával, Jimmy gitárjával, Eleanor vidám
hangjával, amint éppen valamelyik udvarlójával beszél a telefonon, Caroline
mormolásával, amint a Téli regéből memorizál egy részletet a másnapi
angolórára. Hiányoztak az üldögélések a konyhában, amikor elnézte, hogyan
főz Leslie, a csöndes vacsorák a konyhában, amikor a gyerekek nem voltak
otthon, a péntek esték, amikor mind együtt voltak. Hiányzott Alexander Curtis
a kopott katonazubbonyában, amint dühösen bámulja a várost a kapu melletti
őrhelyéről, a séták a Lincoln Centerhez, a Central Park. Micsoda
változásokat hozott egyetlen esztendő, nem egészen egy év, micsoda
csapásokat és szomorú fölfedezéseket.
Nyomasztotta a tenger mormolása, a kérlelhetetlenül táncoló hullámok,
amelyek partokat mosnak el, alapokat ásnak alá, fenyegetnek, évről évre
formálják a szárazföld alakját.
Szerencsétlen ház. Holnap megmondja Leslie-nek és Caroline-nak, hogy
csomagoljanak. Vége az ünnepnek, amely nem is volt ünnep.
Olvasni próbált, de nem fogta föl a szavak értelmét. Bement a könyvtárba,
hogy másik könyvet válasszon, de egyetlen címet sem tartott vonzónak. Leült
a televízió elé, bekapcsolta. Találomra nyomogatta a gombokat. Amint a
képernyő kivilágosodott, Russell Hazen arcát pillantotta meg, s egy hang azt
mondta:
– Sajnáljuk, hogy Blackstone szenátor, akinek ma részt kellett volna venni
ezen a beszélgetésen, nem tudott eljönni Washingtonból, Ám az a szerencse
ért minket, hogy megtaláltuk Mr. Russell Hazent, a tekintélyes ügyvédet, aki
kiváló szakértője ma esti témánknak, a nemzetközi jognak, és ő volt olyan
szíves, hogy vállalta: a szenátor helyett részt vesz műsorunkban.
A kifogástalanul öltözött, fenségesen komor Hazen egy csöppet
megbiccentette a fejét a kamera felé. Aztán a kép kinyitott az egész asztalra,
amelynél további három középkorú, tekintélyes férfiú meg az ősz hajú
műsorvezető ültek körben.
Strand érdeklődés nélkül figyelte, amint a másik három résztvevő előadta
intelligens, jól fogalmazott véleményét a külügyekről meg a nemzetközi
jogról. Semmi olyat nem mondtak, amit Strand ne hallott volna legalább
százszor. Ha nem lett volna kíváncsi arra, hogy mit mond Hazen, visszamegy
a nappaliba, és ismét megpróbálkozik a könyvvel.
Ám már Hazen első szavainál figyelni kezdett.
– Uraim – mondta erőteljes, magabiztos hangon Hazen –, attól tartok, hogy
összekeverünk két teljesen különböző dolgot: a külügyeket és a nemzetközi
jogot. Igaz, akár tetszik nekünk, akár nem: vannak nemzetközi ügyeink. A
nemzetközi jog azonban fikcióvá vált. Ezzel szemben van nemzetközi
kalózkodás, nemzetközi gyilkosságok, nemzetközi terrorizmus, nemzetközi
megvesztegetések és csereüzletek, nemzetközi dráma, nemzetközi anarchia. A
nemzeti jog talán még nem fikció, de a legnagyobb jóindulattal is legföljebb
félig létezőnek tekinthetjük. A mi törvényeink és jogi rendszerünk keretében
bármely fontos ügynél az távozhat kedvező ítélettel a tárgyalóteremből, aki
meg tudja fizetni a legköltségesebb tanácsadókat. Persze léteznek kivételek,
de azok csupán a szabályt erősítik. Amikor jogi pályára léptem, azt hittem,
hogy legalább nagy általánosságban az igazságot szolgáljuk. Sokévi szolgálat
után, ma már sajnos nem hiszek ebben ...
Te jó ég, gondolta Strand, mit művel ez?
– A bírói testület romlottsága, azoknak az embereknek a regionális és faji
előítéletei, akik a pulpituson ülnek, annyiszor kapott helyet már újságaink
címoldalán, hogy fölösleges bővebben részleteznem; a pozíciók vásárlása
politikai adományokkal jól bevált szokás; a tanúvallomások meghamisítása, a
tanúk betanítása, a bizonyítékok eltitkolása hazánk legfelső hivatalát is elérte;
a rendőrség megvásárolhatósága népköltészetünk közkincsévé vált, s az
egyetemeinken tanítják, hogyan kerülik meg a törvényt olyan, velem egy
hivatást űző emberek, akik a jog betartására esküdtek fel.
A műsorvezető kényelmetlenül fészkelődött a helyén, és megpróbált
közbeszólni.
– Mr. Hazen – mondta –, nem hiszem, hogy…
Hazen fölséges mozdulattal hallgattatta el, és folytatta.
– Visszatérve a nemzetközi joghoz… bizonyos apróbb ügyekben,
amilyenek a halászati jogok vagy a légtér használata, születhetnek
szerződések, s ezeket be is tarthatják. De az olyan döntő kérdésekben, mint az
emberi jogok, a szuverén államok határainak sérthetetlensége, nemzetek
oltalmazása vagy elpusztítása, nem jutottunk előbbre a háborúskodó nomád
törzsek korában létező jogrendnél. Az ENSZ-ben törvényerőre emeltük a
korrupciót és a hamis vádaskodást, és ez az Egyesült Államok területén a
jobbára a mi adónkból fenntartott fórum rendszeresen sérteget minket, s
büntetlenül tesz meg minden tőle telhetőt, hogy kárt okozzon nekünk. Én a
nemzetközi jog úgynevezett szakértője vagyok, de én mondom önöknek,
uraim, hogy ideje lenne már észre térnünk, és kivonulnunk ebből a
szervezetből. Köszönöm, hogy meghallgattak, és elnézésüket kérem, amiért
nem maradhatok az érdekes vita végéig. Sajnos várnak másutt.
Hazen szinte barátságosan biccentett az asztalnál ülőknek, akik
megdöbbenésükben moccanni sem tudtak, fölállt, és távozott.
Strand kikapcsolta a készüléket. Csak ült, kábán bámulta az üres
képernyőt, mintha groteszk baleset tanúja lett volna.
Majd fölállt, s az ablaknál álló kis íróasztalhoz ment. Nem volt nála a
füzet, amelybe a naplóját vezette, így előszedett néhány lapot, és írni kezdett.

Egyedül vagyok idelenn az easthamptoni házban, s most néztem

végig, hogyan tette tönkre magát egy ember a televízióban. Russell
Hazen az az ember. Ebben a nyilvánvalóan búcsúbeszédnek szánt
megnyilatkozásában elbúcsúzott a pályájától. Nem tudom, mi volt rá az
oka, de érvénytelennek nyilvánította önmagát, a hivatását, a
mindannyiunk életének irányt szabó szabályokat, amelyek gazdaggá
tették, és megbecsülést szereztek neki. Csak pillanatnyi elmezavarnak
tekinthetem a dolgot, ám ezt soha nem fogják neki megbocsátani. Első
 találkozásunk óta sejtettem, hogy jellemének van egy sötétebb oldala
is, egy mindent átható cinizmus az emberek indítékait és viselkedését
illetően, valami keserűség, amely jelen volt a legderűsebb
pillanataiban is, de sosem gyanítottam, hogy mindez olyannyira
kínozza, hogy végül megadja magát neki. Hogy erről a pontról hová
indul tovább, lehetetlen megjósolni…

Egyszeriben rettenetesen fáradtnak érezte magát, még az írás is nehezére

esett. Karját a papírlapra fektette, s a fejét a csuklójára hajtotta, s azon
nyomban elaludt.
Összerezzenve ébredt. Fogalma sem volt, meddig aludhatott. Kulcs
csikordult egy zárban, ajtó nyílt és csukódott. Strand fölállt, s abban a
pillanatban lépett a nappaliba, amikor Hazen.
Strand döbbenten bámult a barátjára, aki rámosolygott. Olyan volt, mint
mindig, nyugodt, robusztus. Strand arckifejezését látva Hazen elkomorodott.
– Olyan fura vagy, Allen – mondta. – Valami baj van?
– Láttalak a televízióban.
– Semmiség – legyintett könnyedén Hazen. – Úgy gondoltam, ezeknek az
unalmas fickóknak kell egy kis izgalom. Ráadásul végre kimondtam sok
mindent, ami nyomta a bögyömet, amin már régen rágódtam.
– Tudod-e, mi lesz ennek a következménye?
– Miattam ne aggódj. A televíziót úgysem veszi komolyan senki. Ne
beszéljünk róla, kérlek. Untat az egész. – Odalépett Strandhez, a vállára tette
a kezét, pár pillanatra átölelte. – Reméltem, hogy még ébren vagy. Beszélni
akartam valakivel, aki nem jogász. – Levette a kabátját, s a kalapjával együtt
egy székre dobta. – Förtelmes éjszaka. Szörnyű volt vezetni ebben az időben.
Strand megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Zavarodott volt, bizonytalan. Ha
Hazen ilyen derűsen intézi el a szereplését, talán ő vette túlságosan
komolyan. Olyan ritkán nézett televíziót, hogy nem is sejtette, mennyire képes
a kék doboz sztárt csinálni valakiből, vagy tönkretenni egy embert. Talán
tévedett, amikor aggódott a barátjáért. Ha Hazen nem tart a beszéde
következményeitől, ő ugyan nem zavarja a maga rémképeivel.
– Te vezettél? – kérdezte.
Hazen bólintott.
– Estére elengedtem a sofőrt. New Yorkba érkezett a menyasszonya, ezzel
járultam hozzá a szerelmesek boldogságához. A hölgyek merre vannak?
 – A szobájukban. Korán lefeküdtek.
Hazen a szemébe nézett.
– De jól vannak?
– Remekül – felelte Strand.
– Leslie mondta a telefonba, hogy Eleanor visszamegy Georgiába. Pedig
ott elég pocsék a helyzet, igaz?
– Ronda ügy – válaszolta Strand. – Gianelli bolond.
– Van vér a pucájában. Tisztelem érte.
– Én nem tisztelem annyira – mondta szárazon Strand.
– Fölhívtam az ottani rendőrfőnököt, hogy állítson őrszemet a házuk elé.
Megértettem a fickóval, hogy ha a kölyköknek bármi baja esik, megnyúzom.
– Bárcsak segítene.
– Ajánlom neki – mondta sötéten Hazen. – Most innom kell valamit. És te?
– Beszállok. – Együtt mentek a bárszekrényhez, és Hazen töltött két nagy
pohár whiskyt szódával. Az italaikkal a kandallóhoz vonultak, és leültek
egymással szemben a két nagy, fekete, füles fotelba. Hazen nagyot kortyolt,
aztán elégedetten sóhajtott.
– Öregem, erre vágytam – mondta.
– Amikor a legutóbb iszogattunk így együtt – mondta Strand –, megszólalt a
telefon, és te elhúztad a csíkot. Remélem, most legalább az italodat meg
tudod inni, mielőtt elmégy.
Hazen mély hangon, kellemesen nevetett.
– Egy hétig nem veszem föl a telefont. Nem érdekel, ki hív. A pápa vagy az
Egyesült Államok elnöke.
– Ezt örömmel hallom. Hogy állnak a dolgaid?
– Tűrhetően. – Hazen a poharába bámult. – Senki sem üzent hadat –
egyelőre.
– Leslie említette, hogy a feleséged őt is meg akarja nevezni mint egyik
szeretődet a sok közül.
– Ezzel fenyeget minden nőt, akivel egyetlen szót is váltottam az utóbbi
harminc évben. Sírokat forgat föl Bostonban és Marseille-ban. Úgy éreztem,
figyelmeztetnem kell Leslie-t, hogy kiszivároghat ilyesmi. De azt is mondtam
neki, hogy neked ne szóljon erről.
– Új rendszert vezettünk be – mondta Strand. – Teljes őszinteség.
– Veszélyes kísérlet. – Mélyen Strand szemébe nézett. – De egy percig se
hitted, hogy…
 – Egy percig se – felelte Strand. Ahogy elnézte a testes, hatalmat sugárzó,
jóképű férfit kifogástalan öltözékében, Strand meg tudta érteni, miért
vonzódnak hozzá a nők, még a felesége is. Nixon külügyminisztere, Kissinger
mondta az egyik kevésbé sikerült beszédében, amikor a nőknél elért
sikereiről kérdezték, hogy a hatalom szerelmi vágyat gerjeszt az
asszonyokban. Hazennek minden mércével mérve birtokában volt a hatalom,
s mindenképpen hatalmasabb egy beteges, névtelen, kiábrándult középiskolai
tanárnál. Ám a szeretet végül képes volt ellenállni a kísértésnek. Azért
kíváncsi lett volna, mit mondott, tett vagy hogyan nézett Hazen, amiből Leslie
rájött, hogy Hazen kívánja. Bár jobb nem tudni, gondolta.
– Egyelőre sikerült féken tartanom a feleségemet – mondta Hazen. – Az
ütközőpont ez a ház. Engedtem, hogy szinte minden mást kicsikarjon tőlem,
de ezzel a házzal más terveim vannak. Majd meglátjuk. – Hazen szomjasan
ürítette ki a poharát. Fölállt, a bárhoz ment, ismét töltött magának. – Jut
eszembe – mondta visszafelé tartva – véletlenül telefonált a párizsi
emberünk, és megemlítettelek neki. Szerinte a jövő év szeptemberére, vagyis
tanévkezdésre könnyen el lehet intézni az állást. Érintkezésbe fog lépni veled.
Kibírod Dunberry-t még öt hónapig?
– Én igen. Leslie-ben nem vagyok biztos.
– Hát… – ráncolta a homlokát Hazen. – Szerintem előremehet. Csak
néhány hónapról van szó.
– Ez is megoldás. Ne aggódj. Majd megbeszéljük.
– Allen, ami engem illet, csak egyetlen bajom van veled meg Leslie-vel –
mondta Hazen. Nagyon őszintén beszélt, és Strand félt a mondandója
folytatásától.
– Mi lenne az? – kérdezte.
– Ha kettőtökre nézek, rájövök, mit hagytam ki az életben – mondta
bánatosan, eltöprengve Hazen. – A szeretetet. A kettőtök közti bensőséges,
fennhangon kimondott és szó nélkül is érzékelhető szeretetet. Ahogyan
egymásra támaszkodtok, ahogy rendíthetetlenül segítitek egymást. Sok nőt
ismertem életemben, sokukat élveztem, s talán ők is élveztek engem. Volt
pénzem, sikerem, némi hírnevem s még egy ritka tulajdonságom is: néha
hálás tudtam lenni. De ilyesmivel sosem találkoztam. Olyan ez bennem, mint
valami nagy lyuk, amelyen szüntelenül keresztülsüvít a szél. Ha szerencsétek
lesz, egyazon pillanatban fogtok meghalni. A pokolba… – Dühösen rázta a
poharában a jeget. – Mi ütött belém ma este? Halálról beszélek? Az idő
teszi. Havazás a tengerparton. Talán azoknak van igazuk, akik bereteszelik a
zsalukat és bezárják a házukat, amikor hullani kezdenek a levelek. – Kiitta és
határozott, befejezett mozdulattal letette a poharát. – Fáradt vagyok. – Nagy
kezével megtörölte a szemét, fölállt. – És most hosszú, igen hosszú álommal
jutalmazom magam. Ne fáradj a lámpák leoltásával. Nem akarom, hogy a ház
ma éjjel sötét legyen. – Körülnézett. – Erre a szobára ráférne a festés. Valami
világosabb színnel. Hát akkor, jó éjt, barátom. Aludj jól.
– Jó éjt, Russell. Te is. – Strand nézte, amint Hazen nehézkesen kiballag a
szobából. A küszöbnél kissé megtántorodott, és Strand arra gondolt, hogy
bizonyára jócskán iszogatott már New Yorkban, indulás előtt. Aztán
fölkaptatott a lépcsőn a szobába, ahol Leslie aludt, szelíden szuszogott,
pompás haja szétterült a párnán az éjjeliszekrény lámpájának fényében.
Strand némán levetkőzött, eloltotta a lámpát, és befeküdt a felesége mellé.
Az éjszaka közepén fölébredt, mert álmában gépkocsit hallott indulni,
majd a zaj elhalt a távolban. Maga sem tudta, valóban hallotta-e, vagy csak
álmodta. Megfordult, átfogta a felesége meztelen vállát, hallotta, hogy az
asszony elégedetten sóhajt álmában. Aztán újra elaludt.

Korán ébredt, éppen csak pirkadni kezdett odakinn. Még mindig havazott.
Leslie még aludt. Strand fölkelt, gyorsan fölöltözött, és kifelé indult a
szobából. Az ajtónál megállt. Félig az ajtó alatt boríték hevert a padlón.
Fölvette. A folyosón sötét volt, nem látta, mi van a borítékra írva. Halkan
betette az ajtót, s gyorsan lement a nappaliba, ahol égtek a lámpák, s a
kandallóban még pislákolt a parázs. Hosszú, kövér borítékot tartott a
kezében, amelyen egyetlen szó állt: Allen. Föltépte. „Kedves Allen!" –
olvasta Hazen merész, egyenletes kézírásával.

Mire elolvasod ezt a levelet, halott leszek. Azért jöttem ide tegnap
éjjel, hogy búcsút mondjak és boldogságot kívánjak nektek. Minden
rám szakadt: a feleségem, a washingtoni vizsgálat, a zsarolással
fenyegetőző Conroy. Köteleztek, hogy jelenjek meg a bizottság előtt
január 2-án. Ezt nem tehetem meg anélkül, hogy hamisan esküdnék,
vagy bűnös módon belekeverném az ügybe régi barátaimat és
üzletfeleimet. Akár ezt, akár azt tenném, végül semmi sem maradna a jó
híremből. Mindezt gondosan átgondoltam, s az egyetlen kiutat
választom. Amikor majd fölolvassák a végrendeletemet, ki fog derülni,
hogy a tengerparti házat Caroline-ra hagytam. Elegendő és jó okom
van rá. A ház fenntartása érdekében jó néhány holdnyit eladhat a
birtokból. Van bőven – negyven hold, és igen értékes. Az összes
rendelkezésre álló tőkémet a feleségemre hagytam, azzal a kikötéssel,
hogy amennyiben perelni merészelné a végrendeletem bármely pontját,
teljes mértékben kizárom az örököseim közül. A lányaimnak apám tett
letétbe jelentős összegeket, amikor megszülettek, s nem tehetnek semmit
a végrendelet érvénytelenítésére. Jó ügyvéd vagyok, a végrendelet
támadhatatlan. Az összes festményemet már korábban múzeumoknak
adományoztam, azzal a föltétellel, hogy életemben a tulajdonomban
maradnak. Az adótörvények a halált amolyan morbid játékká teszik, s
ebben a játékban én szakember voltam. Visszatekintve most úgy vélem,
túlságosan sok játék szabályait ismertem – a jogi, a testületi, a
törvényhozói, a jótékonysági játékokra gondolok –, jóformán mindenét,
ami szerepelt a romlott és jövedelmező amerikai színskálán. Az egyik
dolog, amitől oly drágák voltatok nekem Leslie-vel, az volt, hogy ti nem
szálltatok be a versenybe. Nem mintha tökéletesen fölötte álltatok
volna. Inkább nem is vettetek tudomást a létezéséről. Ez kétségtelenül
rosszabb történésszé tett, de jobb emberré.
Meggondolatlanul és minden rossz szándék nélkül rángattalak bele
téged és családodat az én világomba. Jómagam magányos és családtól
megfosztott lévén, úgy képzeltem, befurakodhatok egy boldog családba.
Amit nagylelkűségnek hittem, abból katasztrófa lett. Jimmy nagyon
gyorsan megtanulta, hogyan kell érvényesülni. Caroline rajta ül a
versenyzés amerikai körhintáján, akár akarja, akár nem. Eleanor meg
az ura megismerték a kudarcot, és félelemben élnek. Nem szívesen
mondom, kedves Allen, de Leslie új karrierje csak még jobban
eltávolíthat és gyökértelenné tehet mindkettőtöket. A lehetőség kétélű
fegyver. Elsülhetett volna minden jól is, de nem így történt. Ugyanezt
mondhatom Romeróról.
A hálószobátokban lévő Renoir-rajzot a kormánnyal való
megállapodásom után vásároltam, és boldog vagyok, hogy rátok
testálhatom a végrendeletemben, amely a partnerem széfjében van.
 Strand egy pillanatra abbahagyta az olvasást. Megbénította a kezében
tartott dokumentum borzalmassága s a tény, hogy ennyire gondosan, ennyire
szépen írta meg egy olyan ember, aki arra készül, hogy önkezével vegye el az
életét, csodálattal töltötte el a barátja önuralmának szinte embertelen
keménysége. A jogon kívül, gondolta Strand, Hazen nyilván tanulmányozta
Platón írását is Szókratész haláláról. „Kritosz, egy kakassal tartozom
Aszklépiosznak: ugye nem felejted el megfizetni az adósságot?" Egy kakas
Aszklépiosznak. Egy Renoir Strandnek. A meghalás antik tisztessége. Híres
végső szavak. Strand száraz szemmel olvasott tovább.

A mellékelt kisebb borítékban tízezer dollárt találsz ötszáz dolláros

címletekben, hogy kellemesebbé tegyem a párizsi kalandot számodra és
Leslie számára. Azt tanácsolom, hogy ezt senkinek ne említsd.
Te meg a családod életem utolsó évét fontossá tettétek számomra,
csakhogy későn jöttem rá, mire is taníthatott volna.
Minthogy ezek az utolsó szavaim, s amint te mondtad, a teljes
őszinteség rendszerét vezettük be, még egy vallomást kell tennem.
Abszurd az ilyesmi egy ilyen korú embertől, de mihelyt megpillantottam
Leslie-t, beleszerettem. Ha nő valaha boldoggá tudott volna tenni, ő
volt az. Amikor úgy nézett ki, hogy meg fogsz halni a southamptoni
kórházban, a halálodat kívántam. Nem tudatosan és szándékosan, de
egy pillanat töredékéig gondoltam rá. Akkor nem csupán a szeretett
család barátja lettem volna, hanem a tagja, nem csupán vendég az
asztalánál, hanem a család feje. Az a tény, hogy aztán örültem, hogy
életben maradtál, sosem feledtette velem azt a sötét és gonosz
pillanatot.
Kérlek, mihelyt elolvastad ezt a levelet, égesd el, és Leslie-n kívül ne
tudjon senki arról sem, hogy megíródott. Írtam egy másik levelet is,
amelyet a kocsiban hagyok, s amelyben csupán annyit közlök, hogy
öngyilkosságra szántam el magam. Az áll benne, hogy az
idegösszeroppanás szélén állok, félek, hogy elveszítem az ép eszem. A
zsebemben pisztoly van, gyorsan vége lesz. Valami mellékúton fognak
megtalálni, a kocsi mellett.
Ne gyászoljatok. Nem érdemlem meg.

Russell
 NEGYEDIK RÉSZ

1
Ismét hálaadás előtt vagyunk néhány nappal, s az első hó örvénylik a
sötétben az ablak előtt, fehér pöttyök apró rohamait világítják meg
asztali lámpám sugarai. Dunberryben vagyok, ám nem a Malson-
házban lévő lakásban. Egyedül vagyok, mivel Leslie Párizsban van.
Nem engedtem sem Leslie-nek, sem Carolinenak, hogy elkísérjenek
Russell Hazen temetésére. Elképzelhetetlen, hogy micsoda jelenetet
rendezett volna Hazen özvegye, és sem a feleségem, sem a lányom nem
voltak olyan állapotban, hogy megütközzenek azzal az őrült és
bosszúszomjas nőszeméllyel. Az egyik hátsó padban ültem, így nem
látott. Két magas, fiatal nő ült mellette, akiket Hazen lányainak
gondoltam. Mindhárman elegáns, fekete öltözéket viseltek, és bánatos
méltósággal viselkedtek.
Egy pillanatra láttam a lányok arcát, amint elhaladtak a padsorok
között a szertartás végén. Nem voltak csúnyák, csak kemények, kiéltek
és gyanakvók. Persze ha végre meglátjuk azokat az embereket, akikről
előzetesen már véleményünk alakult ki, hajlamosak vagyunk azt látni,
amit elképzeltünk, s nem azt, amit valójában látunk. Ám a látottak
alapján ezt a két nőt inkább kerültem volna.
A pap a gyászbeszédében és a Times a nekrológjában egyaránt Hazen
állampolgári érdemeiről, feddhetetlenségéről, New York városának tett
hasznos szolgálatairól beszélt. El tudtam képzelni Hazen keserű
nevetését, ha megérhette volna, hogy lássa és hallja a róla szóló
megemlékezéseket.
Hazen halála, s kivált halálának körülményei lesújtották Leslie-t.
Még napokkal később is sírva fakadt időnként. Mintha mindazok a
bonyolult érzelmek, amelyeket féken tartott a kedvemért meg a gyerekek
kedvéért, végül meghaladták volna az erejét, és áttörtek volna
valamilyen lelki gátat. Lehetetlen volt megvigasztalni. Az a depressziós
válság, amelyen a tavalyi, hamptoni hálaadás napi utazásunk előtt
esett át, múló árnyék volt ahhoz képest, amit most élt át. Nem is
mímelte már a tanítást, a New York-i óráit lemondatta velem,
zongorához, ecsethez nem nyúlt, csak ült egész nap dermedt arccal – ha
éppen nem sírt – újrafestett konyhánkban a Malson-házban. Önmagát
és engem hibáztatott a történtekért. Úgy érezte valahogyan, hogy ha
valóban olyan jó barátok lettünk volna, amilyennek Hazen tartott
minket, meg kellett volna éreznünk, min megy át Hazen, hogy merre
tart, s meg kellett volna állítanunk. Semmivel nem tudtam meggyőzni,
hogy ez nem így van.
Linda végül azt mondta, hogy a további gyász veszélyes lehet
számára, s hogy Párizs talán meggyógyíthatja. Beleegyeztem. Leslie
bábuként hagyta magát rábeszélni, hogy utazzon nyomban
Franciaországba. Végül azt mondta: „Ennél jobb bármi".
Így hát tíz nappal azután, hogy Hazen félig hóval borított testét
megtalálták egy az óceánhoz vezető földúton, föltettem Leslie-t a
párizsi gépre. Arról nem beszéltünk, hogy meddig marad vagy mikor
jön vissza.
Indulás előtt elégette az összes régi festményét.
Babcock, az a szent ember tapintatosan megemlítette, hogy
agglegény lévén, legalábbis ideiglenesen, talán jobb lenne számomra,
ha nem kellene egyedül felelősséget vállalnom egy olyan házért,
amelyben kilenc fiú él. A félév végén kiköltöztem. Minthogy tovább nem
volt szükség rám az iskola területén, béreltem egy kis, bútorozott lakást
a városban. A Renoir-rajz oda nem illően érzéki, amint ott lóg a falon a
hasadozott bőrdívány fölött, ahol szunyókálni szoktam. Biciklin járok
be az iskolába, amitől javult az egészségi állapotom. Magam főzök, és
békességben fogyasztom el az ételeimet. Néha Schilleréknél eszem, ahol
is Mr. Schiller a feleségére bízza a főzést. Mrs. Schiller specialitása a
krumplis palacsinta.
A nyarat Franciaországban töltöttem Leslievel. A tízezer dollár kis
részéből fedeztem a repülőjegyet. A nyár nem volt sikeres. Leslie már
meglehetősen nagy baráti kört alakított ki, jobbára képzőművészekből,
s remek hallásával igen jól megtanult franciául, s a beszélgetések
többnyire ezen a nyelven folytak, általában az ő munkáiról meg a
többiek munkáiról. Az én iskolás franciaságomnak nem sok hasznát
vettem, s bár mindenki, kivált Leslie, próbált bevonni a
véleménycserébe, csupán suta betolakodónak éreztem magam.
 Bár az első, meghökkentő siker után Leslie-nek egyetlen képét sem
vették meg, és nem jutott be egy kiállításra sem, hetente három
délelőttöt annál a festőnél tölt, akinél tanul. A fickó alacsony, eleven,
pufók kis öregember, Leblanc a neve, és esküszik rá, hogy egy napon
Leslie híres lesz. Megszállottan tökéletesíti a művészetét, s amikor nem
a festőállvány előtt áll, fáradhatatlanul járja a galériákat meg a
múzeumokat. A városban töltött néhány nap után megcsömörlöttem, s
többnyire kávéházi asztaloknál üldögéltem, és olvastam.
Egy meglehetősen kopár, egyszobás műteremben laktunk a Bal
parton, ahol a levegőt átitatta a festék meg a terpentin gőze, ez a szag,
amely Leslienek élvezetes, ám amelytől végül olyan allergiát kaptam,
hogy állandóan tüsszögtem, és fújtam az orrom. Leslie, aki egyébként
annyira gyorsan észreveszi rajtam a legkisebb indiszpozíciót is, észre
se vette, hogy szinte állandóan könnyezett a szemem, s kétnaponta
elfogyasztottam egy nagy csomag papír zsebkendőt.
A gyászidőszak vitathatatlanul letelt nála, s ifjú diákokra jellemző
energiájától és lelkesedésétől lényegesen öregebbnek éreztem magamat
az ötven évemnél.
A párizsi amerikai iskolában valóban ajánlottak nekem állást, de úgy
döntöttem, hogy nem kívánok olyan városban élni, ahol nem beszélem a
nyelvet, s ahol a feleségem barátai csupán a feleségem suta
ráadásának tekintenek. Eszembe jutottak egy író szavai egy másik
amerikairól Párizsban: „Ez a földrész nem nekem való". Sajnálattal
lemondtam az állást. Az iskolaigazgató alig tudta titkolni a
megkönnyebbülését. Meg tudtam érteni az okát. Az iskola tanárai mind
huszonkét-harminc év közötti világcsavargók voltak, az én ősz hajam
pedig nyilván az aggság meg a zavarba ejtő állandóság jele volt, a
harmincöt évesnél nem idősebb igazgató számára.
Leslie nyugodtan fogadta a döntésemet. A művészet, rájöttem,
elkerülhetetlenül ugyanolyan önmagunkba zárkózáshoz vezet, mint a
betegség. Ha az ember beteg, egyedül a betegségére gondol, s a mások
gondjainak és törekvéseinek nincs jelentősége.
Két hetet töltöttünk Lindával délen, bájos mougins-i házában. Ültem
a kertben, olvasni próbáltam a tűző napsütésben, és csapkodtam a
szúnyogokat, ahogyan Hazen megjósolta. Leslie javasolta, hogy adjam
el a Renoirt, s a pénzből vegyek egy kis házat Linda telke mellett.
 – Már nem kell dolgoznod – mondta –, itt pedig olyan csodálatos
üldögélni, és semmit se tenni.
Ebben igaza volt, csakhogy én nem akartam üldögélni és semmit se
tenni. A tétlenség, észrevettem, untat. Tanár vagyok. Ez meghatároz.
Vagy tanár vagyok, vagy semmi. Ha egy harmincas osztályban akad
csupán egyetlen értelmes és érdeklődő gyerek, aki vitatkozik velem, s
akinek érzésem szerint tágítani tudom a látószögét, akkor tudom, hogy
azt teszem, amiért megszülettem. Romero bármilyen dühítő volt is,
éppen ilyen volt. Amikor arról beszéltem Leslie-nek, hogy úgy érzem, az
iskolában a helyem, azt felelte, ő éppen így érez az üres vászon előtt.
Őszintén remélem az ő kedvéért, de talán az enyémért is, hogy a
vásznaival több sikert ér majd el, mint én Romeróval.
Bármit mondtam vagy tettem, Caroline-t nem tudtam rávenni, hogy
visszamenjen Arizonába. Átiratkozott a New York-i Hunter College-ba,
gyerekpszichológia szakra. Nem volt hajlandó egy vasat sem
fölhasználni a pénzből, amely a rá hagyományozott birtok kétholdnyi
területének eladásából származott. Az ügyletet Hazen egyik partnere
bonyolította le igen nagy hozzáértéssel. Caroline részmunkaidős
pincémői állást vállalt, hogy a tanulmányai alatt eltarthassa magát, s
tudomásom szerint egyetlenegyszer sem kereste föl a tengerparti házat,
amely immár az övé. Ehelyett az egyik tanára segítségével a házat
tavaly nyáron nyílt vakációközponttá alakította; az újságokban
„hátrányos helyzetű gettóbelinek" titulált gyerekek számára. Bármilyen
bőrszínű srác odamehetett tizenöt éves korig, s különböző szociális
intézetek munkatársai vigyáztak rájuk önkéntes alapon.
– Jesus Romero megtanított valamire a gyerekekkel kapcsolatban –
mondta Caroline, amikor tiltakoztam. – Addig kell a szívükhöz férkőzni,
amíg nem válnak Romerókká.
Hogy sikerül-e a kísérlet, vagy sem, majd meglátjuk. Caroline
Conroyt szerződtette, hogy gondoskodjék a ház anyagi szükségleteinek
az előteremtéséről. Nem felejtette el azt a napot, amikor a fickó
beúszott az Atlanti-óceánba, hogy kimentsen. Caroline elbeszélése
szerint Conroy jól és lelkesen dolgozik. Eddig senki sem vádolta
olyasmivel, hogy homoszexuális ajánlatokkal zaklatná a házban
összegyűlt fiúkat. A szegény Ketley házaspár nyár közepén fölmondott.
Kijelentették, nem arra szerződtek, hogy tébolydában dolgozzanak.
 Meg kell vallanom, nem volt kedvem lemenni és megnézni, mi folyik
a házban, ahol úgy ízlelhettem meg a könnyű és jómódú életet, ahogyan
azelőtt soha, s ahol majdnem meghaltam.
Hollingsbee diadalmasan hívott föl Romero tárgyalásának napján és
elmondta, hogy a fiú megúszta egyévi próbaidővel. Ám amikor ezeket a
sorokat írom, Romero börtönben van. Egy rajtaütésnél, a Puerto Rico
függetlenségéért harcoló terrorista szervezet föltételezett hadiszállásán
elkapták egy csomó gépfegyver, házi gyártmányú bomba és forradalmi
irodalom társaságában. Emlékszem még, mit mondott nekem, amikor
utoljára beszéltünk Hazen háza előtt: „Ha valaha hall még rólam,
azért lesz, mert a nevem benne lesz az újságokban." Ezt hívják önmagát
megvalósító jóslatnak.
Hazen halálával megszűnt oltalmának ereje is Georgiában, s bár
Eleanor és Gianelli otthonát nem robbantották föl, a lap székháza
porig égett, s az éjjeliőr odaveszett a tűzben. Napjainkban immár
megszokott, hogy az áldozatokat véletlenül választják ki.
Az épület tisztességesen biztosítva volt, így az érte kapott pénzből
Gianelli beszállt egy másik lapba Florida nyugati partvidékének egyik
kisvárosában, ahol az egész évi napsütés számtalan új betelepülőt
vonzott, s meglehetős föllendüléshez vezetett. Eleanor azt írja, kezdik
végre megtanulni, hogyan kell újságot csinálni, és minden jól megy.
Ráadásul állapotos, így aztán hamarosan nagypapa leszek. Mire a fiú
vagy a leányunokám felnő, úgy képzelem, elhagyott és kiégett városok
utcáin fog bolyongani, ahol mindenütt lerobbant autók állnak
üzemanyag nélkül úgy, ahogyan a végső útjukon otthagyták őket. No
persze csak akkor, ha szerencséjük lesz, s olyan emberek, akik fölött
nincs hatalmunk, nem robbantanak ki egy nukleáris háborút.
Ahogyan nemzedékem legtöbb tagja, én is tehetetlennek érzem
magam, és cinikus reményvesztettséggel nézek a jövő elébe.
Rollins, örömmel közölhetem, nem töltötte le végig a felfüggesztést,
már tavaly játszott az iskolai csapatban, és sportösztöndíjat kapott a
Penn State Egyetemre. A Mason-Dixon-vonaltól délre persze nincs
esélye.
Jimmy feleségül vette Mrs. Solomont, született Nellie Fergusont, Las
Vegasban. Ez kezd a családunkban rémes szokássá válni. Nem hívtak
meg az esküvőre. A cégnek, amelyet Joan Dyerral együtt vezet, sikerült
egy aranylemezt kihoznia, ami azt jelenti, hogy a lemezből több mint
egymillió példányt adtak el. Még nem hallottam.
Nagyon várom az idei tanévet. Van egy Willoughby nevű, rendkívüli
srác, aki két előadássorozatomnak is hallgatója. Tizenhat éves,
virginiai; udvarias, virginiai modorral. A fiú szemlátomást kritikus
szemmel végigolvasott mindent Thuküdidésztől Toynbee-ig, beleértve
Caesart, Josephust, Carlyle-t, Prescottot, Hegelt, Marxot, Freemant és
természetesen Gibbont. Ugyanolyan intelligens, mint Romero, csakhogy
benne van rend és arányérzék is, ami vagy a virginiai örökségéből ered,
vagy génjeinek szerencsés kapcsolódásából. Megdöbbentenek és
örömmel töltenek el a fiú dolgozatai és érvei az órákon, no meg az az
érettség és ítélőképesség, amelyet őszi délutánokon tett közös sétáink
alkalmával mutat. Amikor olvasom, amit írt, vagy hallgatom őt
fölolvasni, ismét ugyanaz a lelkesedés tölt el, amelyet akkor éreztem,
amikor az első előadásaimat tartottam azzal a már-már vallásos hittel,
hogy a történelem, amely vizsgálja a tudományt, a filozófiát,
birodalmak fölemelkedését és bukását, a múlt művészeteit és
szenvedélyeit, valóban a tudományok királynője, az emberiség nagy
tanítója.
Willoughby politikusnak készül, és szerintem harmincöt éves korára
szenátor lehet. Ha csupán tíz ilyen fiú akad szerte a hazában, akkor ezt
a zaklatott és nagyszerű országot, ezt a bátorságra, hitre, barbárságra,
fosztogatásra, kapzsiságra, kompromisszumokra és reményre épített
földet talán az utolsó pillanatban még meg lehet menteni a
katasztrófától.
Ma levelet kaptam Leslie-től. Köszönetet mond benne, mint az összes
levelében, a béketűrésemért, hogy lehetővé teszem számára az
inaskodást, ahogyan ő mondja, középkorú létére. Azt ígéri, nyárra
visszajön, s javasolja, hogy utazzam be vele a nyugatot, amelyet
szeretne megpróbálni megfesteni. Leveleiből árad a szeretet, s bár
messze van, tudom, hogy szeret. Én pedig szerettem, amikor fiatal
lányként az osztály első sorában ült, amikor az oltár előtt álltunk,
amikor először zongorázott New York-i otthonunkban, amikor viselős
volt a gyerekeinkkel, amikor bekötözte Hazen sebeit, amikor fölpofozta
Hazen feleségét a tours-i étteremben, és amikor föltettem a
Franciaországba induló gépre. Hogy a sors vagy a véletlen küldte az
 osztályomba, sodorta a karomba egy életre, nem tudom, nem is érdekel.
Tudom, hogy szeretem, mindig szeretni fogom, s az oka nem fontos. Azt
tettük, amit a sors rendelt nekünk, vagy amit tennünk kellett. Azt
mondja, visszajön. Meglátjuk.

Abbahagyta az írást, végigolvasta az utolsó oldalt. Elégedetlenül csóválta

a fejét. Egyre Romero járt az eszében. Romero szelleme ott kísértett, és
Strand tudta, hogy még nem végzett a fiúval. „Békésen legelnek a füvön",
jutott eszébe. „Maga pedig flaszteron vadászik." És még: „nem hinném, hogy
maga sokáig itt marad".
Emlékezés közben Strand a fejét csóválta. Micsoda pimasz kölyök. Vagy
inkább bölcs?
Az asztalon előtte heverő nyitott füzetre meredt, a papír visszaverte a
lámpa fényét. Aztán ismét írni kezdett.

Itt akarom leélni az életemet? Baromként, amely békésen legel a

füvön? Hol az a hely, ahol szükség van rám, ahol én kellek a
feladathoz, s a feladat kell nekem? Vajon az olyan fiúnak, amilyen
Willoughby, szüksége van-e rám? A válasz: nem. Az ilyen kivirul
magától, mert így rendeltetett, s a magamfajta csupán hízeleg
magának, ha úgy véli, hogy a végeredmény az ő érdeme. Mindössze az
oldalvonalról buzdítok egy olyan fiút, akinek nincs szüksége
buzdításra.
Flaszter.
A flaszteron legalább annyi Romero van, amennyi Willoughby a
füvön, talán több is. Az egyikükkel kudarcot vallottam, de talán
megtanított, hogyan ne valljak kudarcot másokkal. Az itteni tanárok
mind egyformák. Én más vagyok. Nem azért választottam pusztán ezt a
hivatást, hogy kényelemben éljek, de az események ezt elfelejtették
velem. Egy időre. Ennek az időnek vége. Nem fog megszégyeníteni a
legkisebb gyerekem. „Ha kész vagy visszajönni", mondta az iskolám
igazgatója, aki meglátogatott, amikor kikerültem a kórházból
Hamptonban, „amikor készen állsz, csak hívj föl. Meglesz a helyed".
Immár készen állok, és holnap fölhívom.
Holnap fölhívom. Tudom, hogy a dolog nem ennyire egyszerű, s ezt ő
is tudta. Ilyesmit a beteglátogató mond a kórházban a barátjának, aki
 talán a halálos ágyán fekszik, hogy azt a látszatot keltse vele, hogy
minden rendben lesz, a gyógyulás biztos, a beteg nem fog meghalni, a
kollégái pedig várják, hogy visszanyerje a helyét a világban. Nos, nem
haltam meg. Holnap fölhívom, de nem hozom zavarba a jó lelket azzal,
hogy hiszek neki. A helyem nem lesz meg. Kérdőíveket kell majd
kitölteni, gyanakvó bizottságok fognak meghallgatni, állami orvosokat
kell meggyőznöm a munkaképességemről, nyugdíjakat kell
megváltoztatni, pozíciókat átgondolni, kínálkozó lehetőségek fognak
bezárulni, a várakozás hosszú, fárasztó hónapjai várnak rám.
Későre jár. Aludnom kell. Reggel frissnek kell lennem Willoughbyhez.

Letette a tollát, becsukta a füzetet, fölállt a székről, és eloltotta a lámpát a

hideg, éji szobában.