ALBATROSZ KÖNYVEK

Erle Stanley Gardner

A menekülő főnővér esete

1
 Első fejezet

Della Street, Perry Mason titkárnője elegáns névjegyet tett az ügyvéd elé.
Mason a hévre pillantott.
— Mrs. Summerfield Malden. Miért jött?
— A neve nem mond magának semmit? — kérdezte Della Street.
— Miért? Ismernem kellene?
Della bólintott.
— Tele vannak vele a lapok. Steffanie Malden, dr. Summerfield Malden fele-
sége, helyesebben az özvegye. Dr. Malden orvoskongresszusra indult a saját gépével
Salt Lake Citybe, és lezuhant. A tegnapi lapok hozták az esetet. Nem egészen egy órá-
val a szerencsétlenség után egy másik gépről vették észre a roncsot. A sivatagban, egy
kiszáradt folyó medrében hevert, s dr. Malden összeégett testére is rábukkantak. Való-
színűleg géphiba lehetett, kényszerleszállást akart végrehajtani, de lezuhant.
Mason bólintott.
— Igen, ha jól emlékszem, sebész volt.
— És nemcsak operatőrként volt sikeres, a magánrendelője is rendkívül fel-
kapott volt — fűzte hozzá Della Street.
--Feltételezem — jegyezte meg Mason eltűnődve —, Mrs. Malden a hagyaték
ügyében keresett fel, bár… a csudába is, Della, nem gondolja, hogy kicsit sietős neki a
dolog? Az efféle ügyekkel rendszerint csak a temetés után szoktak foglalkozni. Az öz-
vegy általában se hall, se lát a fájdalomtól.
— Általában — jegyezte meg Della Street.
— Ezzel azt akarja mondani, hogy a jelen esetben nem?
— Nos, a hölgy ideges és türelmetlen. Jól öltözött, fiatal, vonzó. Kint ül,
negyvendolláros cipője orrával a szőnyeget rugdalja, s közben azért megfeszíti a for-
más bokáját. Úgy fest, mint akinek kisebb gondja is nagyobb, mint a gyász.
— Azt mondja, fiatal? — kérdezte Mason. — Ha jól tudom, dr. Malden kö-
zépkorú volt.
— Igen. Ez a második házassága, vagy a nőből ítélve, talán a harmadik. Olyan,
mintha skatulyából húzták volna ki.
2
 — Hány éves?
— Huszonöt, huszonhat. Kifogástalanul öltözködik, de a remek alakját sem
rejtegeti. Pénz, pénz, pénz. Minden porcikájából pénz sugárzik. A fejem teszem rá,
hogy drága mulatság volt ez dr. Maldennek.
Perry Mason nevetett: — Az ördögbe is, Della, nem tudom, mit kezdenék a
maga kis női észrevételei nélkül. Nekem az ilyesmi fel sem tűnne.
— Ezen a nőn — mondta mosolyogva Della — feltűnne magának minden.
Gondoskodik róla.
— Meglehetősen szokatlan viselkedés egy épp hogy megözvegyült nőtől.
— Huszonnégy órája özvegy — mondta Della Street.
— Akkor engedje be, Della! Azt hiszem, kijár neki, hogy tiszteletteljes rész-
vétet kapjon tőlünk.
— Szerintem inkább tiszteletteljes csodálatra számít. Ahhoz szokott.
— Hát lássuk a madárkát!
Della Street kiment, és az irodába vezette Mason váratlan látogatóját.
Steffanie Malden drága, könnyű szövetből készült, gyöngyszürke, testhez álló
kosztümöt viselt, vállát nercstóla borította. Hatalmas, szögletesre csiszolt gyémánt vil-
lant elő, amint lehúzta szürke őzbőr kesztyűjét.
— Mr. Mason — szólalt meg meghitten, mintha régi barátját üdvözölné. —
Mindenekelőtt ki kell fejeznem hálámat, amiért bejelentés nélkül fogadott. El tudom
képzelni, mennyire elfoglalt.
Della Streetre pillantott.
— Foglaljon helyet — mondta az ügyvéd —, Miss Street miatt ne aggódjék. A
titkárnőm. Mindent tud az ügyfeleimről, amit én, sőt meglehet, hogy többet is nálam.
Alig észrevehető rosszallás villant át a nő arcán.
— De ez nagyon kényes, nagyon személyes és nagyon bizalmas természetű
ügy.
— Helyes — mondta Mason —, és Della Street nagyon személyes és nagyon
bizalmas feljegyzéseket fog készíteni, és meglátja, hogy nem lesz semmi baj.
— Nos… én… én nem is tudom, hogyan kezdjem — mondta a nő, miközben
keresztbe vetette a lábát, és lesimította térdén szoknyája ráncait. Mogyoróbarna sze-
mét bal cipője orrára szegezte.
— Tudja, mit, kezdje a közepén! — biztatta Mason.

3
 Az asszony gyors pillantást vetett rá.
— Azt gondoltam volna, elölről kívánja hallani. Szépen sorjában, ahogy szo-
kás.
— Hagyjuk a szokást. Néha jobb a közepén kezdeni, legalább nem vagyunk,
olyan messze sem az elejétől, sem a végétől.
A nő izgatottan, idegesen felnevetett.
— A férjem, dr. Summerfield Malden kiváló orvos volt… Repülőszerencsét-
lenség áldozata lett.
— Ó, igen, olvastam az újságban — mondta Mason.
Néhány percig csend ülte meg a szobát. Az asszony gondolataiba révedt, de az-
tán visszazökkent a jelenbe.
—- Tudja, Mr. Mason, a férjem bajban volt.
— Miféle bajban?
— A jövedelmi adóval kapcsolatban. Nemrég a Jövedelmi Adóhivatal revíziót
tartott az orvosok körében, különös tekintettel a jól menő magánpraxist folytató or-
vosokra.
Mason bólintott.
— Természetesen, amint ön is jól tudja, az emberek gyakran fizetnek kész-
pénzzel a vizitért, kezelésekért és hasonlókért.
— A férjének sok páciense volt?
— Sokan jártak hozzá diatermiás kezelésre. A kezeléseket az ápolónők végez-
ték, és…
— A pénzt is az ápolónők kezelték?
A nő bólintott: - A jobbkeze, Gladys Foss, főnővér, titkárnő és minden egyéb
volt egy személyben.
— Az adóellenőrök beszéltek Miss Foss-szal?
— Igen, kikérdezték.
— Tudja, hogy jelenleg hol tartózkodik?
— Dehogy. Arról sem volt fogalmam — folytatta némi éllel —, hogy a fér-
jemmel volt találkája Salt Lake Cityben.
— Most tudta meg, hogy ez volt a tervük?
— Igen. Dr. Malden Arizonába, Phoenix-be küldte Gladyst, hogy szerezzen
be néhány adatot a helybéli kórházból. De nincs már Phoenixben. Odament, aztán el-

4
tűnt.
— Úgy véli, Gladys Fossnak randevúja volt az ön férjével Salt Lake Cityben?
— Ugyan már, Mr. Mason, ne legyen naiv!
— Mondana még valamit Miss Fossról?
— Gladys Foss huszonhét éves. A férjem ötvenkettő volt, a legveszélyesebb
férfikorban. A nap legnagyobb részét együtt töltötték. Nagyon szoros, bizalmas kap-
csolatban voltak egymással.
— Ez volt minden?
Steffanie Malden elnevette magát: — Szentséges ég! Mr. Mason, nem vagyok
vak, és nem most léptem le a falvédőről.
— A sajtó nem írt erről? — kérdezte Mason.
— Még nem szúrt nekik szemet. Fel kell vérteznem magamat ellenük. A ri-
porterek jönnek, tapintatosan közlik a rossz híreket, és tőlem várják majd a válaszokat
a miértjeikre.
— És mit fog tenni?
— Mélyen a szemükbe nézek, és azt mondom: igen, Miss Fossnak Phoenixbe
kellett utaznia, és onnan tovább Salt Lake Citybe. Azt mondom nekik, hogy a terv sze-
rint én is csatlakoztam volna hozzájuk, de az indulást egy nappal későbbre halasztot-
tam, és hogy a férjem kívánsága volt, hogy kocsival menjek, és mindhárman együtt le-
gyünk. Mit vár tőlem? Kulcsoljam össze a kezem, és könnyek közt jelentsem be az új-
ságíróknak, hogy a férjem kettős életet élt, és én nem tudtam róla?
— Nem az első felesége, ugye? — kérdezte Mason.
— A harmadik, de senkitől sem vettem el. A második felesége elszerette az
elsőtől, aztán amikor az asszony meghalt, nagyon, de nagyon egyedül maradt. Eszem
ágában sem volt megfogni. Nem volt rá szükségem, hogy bárkinek is odadobjam ma-
gam.
És egy percig se higgye, Mr. Mason, hogy a pénzéért mentem hozzá. Ha egy
hetvenéves milliomossal kötöttem volna házasságot, egészen más volna a helyzet.
Olyan emberhez mentem férjhez, aki pontosan huszonöt évvel volt idősebb nálam.
Feltételezem, á kapcsolatunk tíz év múlva, hogyan is fejezzem ki magamat… erőlte-
tetté vált volna, de' amikor belementem, azt hittem, ez áthidalható. Azért lettem a fe-
lesége, mert elbűvölt. Gondolkodógép volt. Képes volt. bármilyen kérdést hidegen, el-
fogulatlanul végiggondolni, és aztán holtbiztos, hogy zseniális megoldást talált.

5
 — És mi a helyzet azzal a jövedelmi adóval? — szakította félbe az ügyvéd.
— Százezer dollárt keresnek rajta, de nincs bizonyítékuk. Az egyetlen, ami
ellene szól, hogy a készpénzállománya nem éri el a hasonló jövedelmű orvosokét, to-
vábbá találtak két beteget, akik elmondták, hogy 200 és 350 dollárt fizettek készpénz-
ben a műtétekért, azonban ezek a befizetések nem szerepelnek a férjem üzleti köny-
veiben.
— És mi történt?
— Megkérdezték a férjemet, de ő egyszerűen, kinevette őket. Azt mondta,
fogalma sincs a pénzügyeiről, és forduljanak Gladyshez, mert ő vezeti á könyvelést,
és…
— És Gladys Foss mit mondott?
— Semmit. Megígérte, hogy utánanéz, aztán szabadságra ment.
— Mióta dolgozik együtt a férjével?
— Négy éve.
— Maga mióta a felesége?
— Öt éve.
— Nem gyanította, hogy megosztja valakivel a férje értelmeit?
— Ne kerülgessük a forró kását, Mr. Mason — nevetett a nő.— Nem volt rá le-
hetőségem, hogy tudjak róla, és ha ön ismerné dr. Maldent, értené, miért nem.
— Nos, miért nem?
— Megőrizte a titkait. Nem hiszem, hogy valaha is bárkit a bizalmába foga-
dott volna. Minden kiejtett szavának megvolt a maga célja, annyit mondott, amennyit
akart, egy szóval sem többet.
— Ez mind nagyon szép — mondta Mason —, a bevezetés elhangzott, körül-
jártuk a témát, de térjünk rá a lényegre. Rajta, halljuk, mi nyomja a lelkét!
— Egy ilyen esetben mi történik a hagyatékkal?
— Hagyott a férje végrendeletet?
— Igen.
— Mi áll benne?
— Mindenét rám hagyja, az utolsó centig.
— Biztosítás?
— Nemrég kötötte, és rám ruházta.
— Milyen értékű a kötvény?

6
 — Százezer dolláros, öngyilkosság esetén érvényét veszti.— Pompás! A
temetés után ír egy kérvényt, amelyben kéri, hogy jelöljék ki férje utolsó akaratának
végrehajtóját.
— De hogyan juthatok az örökséghez? Például… például… ha a férjem tény-
leg elrejtett valahol némi készpénzt.
— Ezt az állam természetesen fontolóra veszi. Az állam nem kedveli, ha el-
orozzák az adót az orra elől, legyen az az Örökösödési Adóhivatal vagy a Jövedelmi
Adóhivatal. Halál esetén minden páncélrekeszben — elhelyezett kazettát lepecsétel-
nek, és kizárólag az Örökösödési Adóhivatal képviselőjének a jelenlétében nyithatják
ki.
— Értem — mondta a nő, és bal cipőjének orrát nézegette. Hirtelen Della
Streetre pillantott, majd tekintetét ismét a cipőre vetette.
— Folytassa! — mondta Mason.
— Nem is tudom, hogyan hozakodjam elő vele, hogyan közelítsem meg…
— Ne közelítsen, vágjon bele! Végül is idegenek vagyunk. Maga ismeri a té-
nyeket, én pedig ügyvéd vagyok. Térjen végre a tárgyra! Mit akar tőlem?
— Jó megfigyelő vagyok.
Mason helyeslően bólintott.
— Mindig is büszke voltam az éberségemre.
— Az éberségére? — kérdezte Mason Della Streetre pillantva.
— Éberség — mondta Steffanie Maidén —, de nem szimatolás.
— Nagyon jó, folytassa!
— A férjemet elég sokat hívták éjszaka beteghez. Ez az orvosi hivatással
együtt jár. Én, nos, én mindig szeretem tudni, mi történik körülöttem.
— Ezt már mondta.
— Rajta tartom a szemem a dolgokon.
Mason bólintott.
— Nos, sajnálom… de ez engem igazán rossz színben tüntet fel.
— Ne aggódjék már annyit önmagáért! — mondta Mason. — Az ered-
mény izgassa, amit el akar érni. Ne húzza az időt, hanem mondja már!
— Rendben. A férjem bőrből készült kulcstartót hordott a zsebében. Időn-
ként átvizsgáltam. Ismertem a kulcsait. Volt egy páncélkazettája, arra az adóhivatal
héjaként fog lecsapni. Magánál hordta a rendelő kulcsait, volt egy kulcsa a páncélszek-

7
rény rekeszéhez, amelyben a narkotikumokat tartották, aztán kulcsa volt a házhoz és
a garázshoz.
— Tovább! — mondta Mason.
— És két másik kulcs, amelyeket nem tudtam azonosítani. Ezért aztán fogtam
egy gyertyát, megolvasztottam, és viaszlenyomatot készítettem a kulcsról. Rosszul tet-
tem, Mr. Mason?
— Mikor történt ez? — kérdezte Mason.
— Úgy egy évvel ezelőtt.
— Folytassa!
— Másolatokat csináltattam a kulcsokról, hogy kiderítsem, melyik zárba ille-
nek. Amikor csak lehetőségem nyílt rá, titokban körülnéztem a rendelőben, az összes
létező zárba belepróbáltam a kulcsokat.
— Melyikbe illettek?
— Biztosíthatom, hogy egyikbe sem.
— Akkor hát mit nyitottak?
— Felfogadtam egy magándetektívet — folytatta a nő —, aki követte a fér-
jemet, és rájött, hogy gyakran tölti az idejét a Dixiewood házban. Tudom, hogy a kul-
csok a Dixiewood ház 928/B. lakásához valók. Tudom azt is, hogy a férjem fizette a
lakbért. Remélem, nem fog megvetni ezért, Mr. Mason, de én egyszerűen képtelen
vagyok elviselni, ha mások olyat tesznek, ami valójában engem érint, és én nem tudok
róla.
Kinyitotta a táskáját, kivett belőle két kulcsot, és lassan az ügyvéd elé helyezte
az asztalra.
— Mondja tovább — szólalt meg Mason óvatosan, és lopva Della Streetre pil-
lantott.
— És itt van ez is. — A nő gemkapoccsal összetűzött fotókópiákat nyújtott át
Masonnek.
— Ez meg mi? — kérdezte meg az ügyvéd.
— Tulajdonképpen nem is tudom… a mellényzsebében hordott egy kis no-
teszt, arról készültek a másolatok… az oldalak sorrendben vannak.
Mason végigpergette ujjai közt a lapokat.
— Hogyan jutott hozzá?
Az asszony lesütötte szemét.

8
 — A mellényzsebében hordta. Vékony kis zsebkönyv volt, és feltűnt, meny-
nyire becsben tartja. Egy szép napon, amikor öltönyt váltott, kicsúsztattam a zsebéből,
és elrejtettem.
— És?
— Amint a kórházba ért, észrevette, hogy nincs nála. Felhívott, nézzem meg
az öltönyét, amelyet a tisztítóba küldetett, hátha abban hagyta. Mondtam, tartsa a vo-
nalat, amíg utánanézek, aztán néhány perc múlva bemondtam, hogy megtaláltam. A
hangja óriási megkönnyebbülést árult el, arra kért, hogy tüstént üljek kocsiba, vigyem
a noteszt a rendelőjébe, és adjam át Gladys Fossnak. Menjek, de késedelem nélkül, és
csakis Gladysnek adjam oda, senki másnak.
— És mit tett?
— Pontosan azt, amit kért tőlem… Csak addig álltam meg, amíg megcsináltat-
tam a kópiákat. Nem vártam meg az előhívást, másnap mentem csak értük.
Mason letette kezéből a lapokat.
— Van még valami a tarsolyában? — kérdezte.
— Követnek.
— Ki követi és miért?
— Nem tudom. Talán az adóhivatal emberei. De biztos figyelnek.
— Mióta?
— Amióta a férjem elment.
— Folytassa!
— Igyekszem, Mr. Mason. Feltételezzük, hogy a férjem kettős életet élt. Te-
gyük fel, hogy álnéven a Dixiewood házban lakott, ott találkozgatott Gladys Foss-szal,
és… nos, ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a lakásban páncélszekrény van…
a páncélszekrényben pedig jókora köteg százdollárosok… Esetleg százezer dollár. Ha
ez gondolatmenet helytálló, mi a teendő, hogyan jutok a pénzemhez?
— Milyen néven bérelték a lakást?
— Charles Amboy.
— Egy diszkrét kérdést kell feltennem önnek, asszonyom — mondta Mason.
— Ez a bizonyos Charles Amboy… a feleségével lakott ott?
— Magától értetődik! Mi másért tartott volna fent lakást?
— Tudomása van arról, hogy együtt lakott valakivel?
— Nincs, ha erre akar kilyukadni, de azt tudom, hogy a házban Mr. Charles

9
Amboy-nak tartották, és ennél több bizonyítékra volt szükségem.
— Mondja, hölgyem, egészen biztos benne, hogy az ön férje bérelte a lakást?
— Természetesen.
— Mire alapozza ezt?
— Megtaláltam a zsebében az egy évre bérleti szerződést. A szerződés Char-
les Amboy névre szólt és a 928/B. számú lakásra.
— Mennyi volt a díj?
— Ötezer.
Mason halkan füttyentett, arcán csodálkozás jelent meg.
— Ennyit aligha fizetnek készpénzben.
— A férjemnek másik bankszámlája is volt, egy fiktív társulás nevére. A tár-
sulás neve: Malden és Amboy. A bankszámla terhére kiállított csekkeket hol dr.
Maldenként, hol pedig Charles Amboyként írta alá.
— Ezt a névleges társulást használta volna fel arra, hogy jövedelmének egy ré-
szét elvonja?
— Fogalmam sincs.
— Évi 5000 dollár lakbér?
— Annyi.
— A férje meglehetősen költséges találkahelyet tartott fent.
— Miért ne? Halálra kereste magát. Meggyőződésem, hogy semmi sem tesz
jobban tönkre egy szerelmi románcot, mint az olcsó kis lakás. Seszínű szőnyeg, fenyő-
ből készült öltözőasztal, csicsás tükör a falon meg egy rozoga ágy. Így egy fabatkát sem
ér az egész.
Mason nézte a nőt egy darabig.
— Bocsásson meg, de ez úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélne.
Az asszony összeszorított ajkakkal nézett vissza rá:
— Járt abban a lakásban? — kérdezte végre Mason.
— Nem.
— Miért nem? — Az ég szerelmére, Mr. Mason. Mi keresnivalóm lett volna
ott?
— Hogy megnézze, mi történik, és talán bizonyítékot szerezzen.
— Mire?
— A válás gondolata sohasem fordult meg a fejében?

10
 — Dehogy! Nagyon elégedett vagyok. Engem nem zavar, hogy a férjem sze-
retőt tart, amíg nem akar túljárni az eszemen, és távol tartja tőlem ezeket a dolgokat.
Bárkivel képes vagyok megosztani a testi szerelmet, azt viszont egyszerűen nem bírom
elviselni, hogy túljárnak az eszemen. Természetesen fejbe kólintott; amikor rájöttem,
hogy másik lakása is van, de… nos, Mr. Mason, azt hiszem, félreértett valamit.
— Milyen vonatkozásban?
— A férjem flörtje csak valami századrangú dolog lehetett.
— Rendszerint úgy szokott lenni — mondta Mason.
A nő nevetett. — Nem egészen így értettem.
— Hanem hogyan?
— Az orvos más, mint a többi ember. Valakinek feltétlenül tudnia kell, hol ér-
hető el, hiszen bármely pillanatban sürgős esethez hívhatják. Az átlagember mondhat-
ja a nejének, „üzleti ügyben Chicagóba utazom”, aztán összecsomagolja a holmiját, és
négy-öt napra eltűnik egy cicababával. Az orvosnak száz meg száz betege van, és le-
gyen nappal vagy éjszaka, meg kell találniuk.
Mason bólintott.
— A férjem számtalan éjszakai hívást kapott egy bizonyos Mrs. Amboytól, és
akkor mennie kellett. Nekem pedig meghagyta, milyen telefonszámon érhető el.
— Mi volt ez a szám?
— Crestline 6-9342. Megkérdeztem a tudakozót. Kiderült, hogy ez a vonal a
Dixiewood 928/B. számú lakásé. A férjem abban a lakásban találkozhatott Gladys
Foss-szal, aki talán ott is lakott.
— Mint Mrs. Amboy?
— Elképzelhető. Miért ne?
— Ön soha nem tett lépéseket, hogy megtudja?
— Nem.
— Ki vele, mit akart mondani azzal, hogy a flört csak mellékes dolog?
— Világos, hogy volt valami romantikus kapcsolat a férjem és Gladys Foss
között.
— Csinos nő? — kérdezte Mason.
— Látott már olyan asszonyt, aki áradozott volna vetélytársa külsejéről? En-
nek ellenére állíthatom, hogy Gladys Foss bomba jó nő.
— Le tudná írni a külsejét?

11
 — Mindene megvan, amire csak vágynak a nők, és buknak a férfiak: szem,
haj, alak, szép mozgás. Huszonhét év körüli, kreolbőrű, hatalmas, sötét szemekkel.
Százhatvanöt centiméter magas, ötven kilogramm, gyönyörű lábak, amelyeket szíve-
sen mutogat, áramvonalas csípő. Még akkor is gyűlölném a külseje miatt, ha nem ve-
tette volna ki a hálóját a férjemre.
— Ön mégis azt gondolja, hogy a férjét nem pusztán a fizikai vonzereje izgat-
ta?
— Pontosan, Mr. Mason. Kapcsolatuk nemcsak érzelmi volt, hanem üzleti is.
Úgy gondolom, a férjem azért is találkozott vele, mert volt egy titkos, külön könyvelé-
sük, és együtt főzték ki, hogyan tudják manipulálni a dolgokat, és… — a nő hirtelen
észrevette, hogy talán, többet mondott a kelleténél. — Nem mennék ilyen messzire.
Egyszerűen csak megemlítettem mindezt, mint lehetőséget.
— Jobban tenné, ha valamivel többet regélne nekem a titokzatos Mrs.
Amboyról — mondta Mason.
— Mrs. Amboy felhívott és megkérdezte, beszélhetne-e dr. Maldennel. Neki
mindig otthon volt, és általában a panaszairól folyt a szó. Persze nem hallhattam, mi
hangzott el vonal másik végén, de a férjem ilyeneket mondott: „Mikor jelentkeztek
először ezek a panaszai, Mrs. Amboy? Tudna nekem valamivel többet mondani a ne-
héz légzéséről?" Aztán unottan azt mondta: „Nos, úgy vélem, jobb lesz, ha odaugrok
egy percre.”
- Aztán?
— Aztán közölte velem, hogy kihívták, és ha adódna valami, a Crestline 6-
9342 szálam utolérhetem, és ha már úgyis elmegy, benéz még néhány más betegéhez
is. Végül eligazított, mit tegyek, ha keresik.
Három vagy négy alkalommal utána kellett szólnom. Megpróbáltam kitalálni,
hol csíphetném el úgy, hogy a lehető legkevesebb embernek okozzak kellemetlensé-
get. Ezért a harmadik vagy negyedik megadott számon kerestem, mivel jó sok idő el-
telt már, de még nem járt ott. Végül kiderült, hogy még mindig a Crestline 6-9342
számon van, és valahányszor előfordult ez, azzal érvelt, hogy komplikáció lépett fel az
Amboy-esetnél, és éppen most készül eljönni onnan.
— Maga nem fogott gyanút?
— Eleinte nem.
— Jelenleg hol tartózkodik Miss Foss?

12
 — Azt én is szeretném tudni. Valószínűleg Salt Lake Cityben.
Mason elgondolkodva mondta:
— Ha egy ember tíz év alatt százezer dollár készpénzre tehet szert a bevallat-
lan jövedelméből, akkor horribilis összegeket kell, hogy keressen.
— Kitűnő következtetés.
— Számoljunk csak utána — mondta Mason. — Mondjuk, ha a férje évi tíz-
ezer dollárt tudott leszakítani készpénzben, úgy, hogy az adóhivatal hosszú évekig
még csak nem is gyanakodott, akkor az évi jövedelme testvérek között is 150-200 ezer
dollár.
— Körülbelül.
— Ön szerint tehát jól számoltam?
— Igen. Azt hiszem, ennyi lehet a bruttó összeg… nagyjából. Óriási kiadásai
voltak. Csak a rezsi költségei havi 6000-re rúgtak.
— Értem — mondta Mason. — De miért tenné kockára egy ember a karrierjét,
az életmódját, még a szabadságát is azért, hogy félretegyen százezer dollárt? Ugye,
tudja Mrs. Malden, hogy adócsalásért börtön jár? Még ha nem is csukták volna le a
férjét, őrült botrány kerekedett volna az ügyből, amely kétségkívül befolyásolta volna
a karrierjét, és megnyirbálta volna a hírnevét. Higgye el nekem, sokkal többe került
volna neki ez a játék, mintha lerója az adót.
— Nos, Mr. Mason, egyáltalán nem fontos, mi volt a férjem indítéka, de nem
gondolja, hogy mielőtt bárki más rájönne az igazságra, nekünk kellene megtudnunk,
mi is történt valójában?
— Vagyis?
— Vagyis meg akarom tudni, hogy a Charles Amboy néven fenntartott lakást a
férjem titkos találkahelynek vagy titkos irodának használta-e.
— Vagy mindkettőnek — jegyezte meg Máson.
— Legyen mindkettő. Ebben az esetben kell ott lennie egy pénzzel teli páncél-
szekrénynek. Feltételeznünk kell, hogy Gladys Foss vagy bárki más, aki megosztotta
férjemmel a lakást, ismeri a széf zárkombinációját. Gladysnek már tudnia kell a sze-
rencsétlenségről. Nagy kísértés lehet a számára, hogy odamenjen, kinyissa a széfet,
magához vegye a pénzt, és eltűnjön. Nem igaz?
— Dehogynem — mondta Mason. — Hol lakik Gladys Foss?
— A Cuneo Drive 6931. szám alatt, egy kis villában.

13
 — Milyen messzire esik a Dixiewood háztól?
— Cirka egy mérföld, talán másfél.
— Egyedül él abban a villában?
— Igen.
Mason felvonta a szemöldökét: — Ez elég szokatlan.
Mrs. Malden megvonta a vállát.
— Kereste?
— Világos. Voltam a lakásán, cédulát tűztem az ajtajára, üzenetet hagytam
neki a rendelőben, felhívtam a phoenixi kórházat.
— Ott volt?
— Igen, de már elment.
— Kereste Salt Lake Cityben is?
— No, nem, Mr. Mason, ehhez már nincsenek meg az eszközeim. Ez már az
ön dolga lesz.
— Azt akarja talán, hogy fogadjak fel detektíveket…
— Pontosan — mondta Mrs. Malden.
— Talán az adóhivatal már meg is előzött minket. Lehet, hogy már megpró-
báltak kapcsolatba lépni vele, és…
— Nem hiszem — szakította félbe Mrs. Malden. — Kiindulhatunk abból a
feltevésből, hogy a férjemet az adóhivatal emberei csak a be nem vallott jövedelem
miatt keresték, és a lakásról halvány elképzelésük sincs, sőt biztos vagyok benne, hogy
soha nem is lesz.
— Térjünk csak vissza erre az adótémára! — mondta Mason. — Az ellenőrök
úgy találták, hogy a férjének a kelleténél kevesebb készpénznyugtája volt.
— Így van.
— Tehát ellenőrzést hajtottak végre, és találtak két beteget, akik készpénzzel
fizettek, minden bizonnyal kaptak róla nyugtát i is, de a férje könyveiben ez a két be-
vétel nem szerepelt.
Az asszony mosolyogva mondta:
— Nos, azért ez egy kissé komplikáltabb.
— Miért?
— A férjem rendkívül elfoglalt ember volt, a rendelőjében a betegek egy-
másnak adták a kilincset. Diatermiás gyógymódot alkalmazott, jó néhány gépe volt, és

14
négy nővér dolgozott a rendelőjében.
— Gladys Foss volt a főnővér?
— Igen. Személyi titkárnő, főnővér, hivatalvezető és minden egyéb. A
jobbkeze volt. A férjem elmagyarázta az adóügyi ellenőröknek, hogy a könyvelést
szükséges rossznak tekintik, hogy a befizetéseket jelölik, de hogy mennyi a készpénz,
és mennyi a csekkfizetés, arról nem tud felvilágosítást adni. Egyébként is ez az egész
Gladys Foss dolga.
— Azt állította, beszéltek Gladys Foss-szal, mielőtt szabadságra ment.
— Hogyne. Azt mondta nekik, hogy a kezelések és vizsgálatok teljesen lefog-
lalják, és nem fogja a drága idejét a könyvelésre pazarolni. Csak azokat a könyveket
vezeti, amelyeket feltétlenül szükséges. Aztán még elmondta, hogy dr. Malden nem
szerette, ha a betegeit holmi számlákkal zaklatják, és hogy a pénzhez való viszonya
nagyon is könnyelmű volt. A rendelő széfjében helyezték el a betegektől kapott pénzt,
és — most jön a bökkenő, Mr. Mason — csak kéthetenként vitték el a bankba. Gladys
szerint túlságosan sok a dolguk ahhoz, hogy óránként lerohangáljanak a pénzt befi-
zetni, és magára hagyják a betegekkel zsúfolt rendelőt.
— Jó sok pénz gyűlhetett össze.
— Nem is olyan sok. Ez szúrt szemet az adóhivatalnak. Abban az időben,
amikor az a bizonyos páciens 350 dollárt fizetett be, a könyvek összesen 1000 dollár
betétet mutattak ki két hétre vonatkozóan. A revizorok szerint legalább a duplájának
kellett volna lennie. A könyvekből azonban egy lélek sem tudta megállapítani, vajon a
350 dollárt bevezették-e vagy sem.
Mason bólintott.
— Az adóhivatal emberei természetesen úgy találták, hogy az eredményes
könyvvitelnek nem ez a módja, mire Gladys Foss közölte velük, hogy ő főnővér és
nem főkönyvelő. Javasolták dr. Maldennek, vegyen fel könyvelőt, de azt mondta, utál-
ja ezt a népséget, ő a gyógyításnak szenteli minden idejét, és a pénz érdekli a legke-
vésbé. Egyébként a praxisa hoz annyit a konyhára, hogy meglegyen mindene, és végül
is orvos én nem bankár.
— Ezután pedig Gladys Foss elvonult kipihenni magát?
— Úgy van.
— Az ellenőrök pedig megkérték, hogy jelentkezzék, amikor visszatér?
— Azt ígérte nekik, hogy megpróbál majd kikeresni néhányat a kérdéses be-

15
fizetésekből, de határozottan állította, hogy egy fillért sem vettek ki a bevételből an-
nak érdekében, hogy adómentes bankszámlán eltitkolják.
— Aztán hogy alakult az ügy?
— Nyugalmas időszak következett. Meglehet, hogy az adóügyiek a férjem kia-
dásai után puhatolóztak, szaglásztak, hátha rátalálnak valahol egy páncéldobozra vagy
hasonlóra.
— Ez idáig még nem jutott eszükbe, hogy álnév alatt lakást tarthat fent?
— Azt hiszem, nem, bár nem lehetek egészen biztos benne.
— Ön fontosnak tartja, hogy megtaláljam Gladys Fosst, mielőtt az adóhivatal
emberei rábukkannának?
— Igen.
— És beszéljek vele?
— Igen.
— És gondolja, hogy mond nekem valamit?
— Szóra kell bírnia! Elvégre ügyvéd.
— De ha elismertetem vele, hogy adómentes készpénz ment át a kezén, ak-
kor kijátszom a legnagyobb adut a revizoroknak, maga pedig, kedvesem, óriási összegű
büntetést fizet.
A nő az ajkába harapott.
— Erre nem gondolt?
— Nem.
— Akkor most tűnődjön el rajta egy kicsit.
— Úgy vélem, jobban tenném, ha mindent magára bíznék, Mr. Mason. Min-
denben maga képvisel. Intézze a hagyatéki ügyet, és úgy rendezze el az illetéket,
ahogy legjobb belátása szerint tudja.
— Teljesen szabad kezet akar nekem adni? Bármit tehetek, a lényeg, hogy
végső soron az ön érdekeit szolgálja?
— Igen. Tökéletesen megbízom magában.
— Igazán kedves.
— Mr. Mason, én tudom, hogy az ügyvédet ugyanúgy kötik az etikai szabá-
lyok, mint az orvost, de az ügyvéd első kötelessége, hogy megvédje a kliensét. Nos,
akárki, követett, arra rájött, hogy idejöttem. Ezzel rendben is lennénk. Egy asszony az
én helyzetemben felkeresheti az ügyvédjét. De ettől a ponttól már önnek kell átven-

16
nie az ügyet, és megtennie mindazt, amit nekem nem lehet.
— Fogalmazzon pontosabban! — mondta Mason.
— Tegyem fel a pontot az i-re? — kérdezte türelmetlenül a nő. — Védelmet
akarok. Ha rájönnek, hogy a férjemnek eltitkolt jövedelme van, szörnyű bajba kerü-
lök, és a hagyatékra felemelt adót vetnek ki. Mi történik, ha mégis felderítik a lakást?
Ha odamennek, és nem találnak semmit? Tudnák, hogy én nem jártam ott, hiszen en-
gem figyelnek.
— Mondja már ki, ami a bögyét nyomja!
— Önre sosem gyanakodnának. Amint elhagyom a házat, utánam jönnek, de
önt nem követik.
— Csak lassan a testtel! — mondta Mason, amint a nő felállt, és az ajtó felé in-
dult. — Jöjjön szépen vissza. Csak nem képzeli, hogy az én vállamra sózza az egészet?
Az asszony tétovázott. A hangja ingerülten csengett.
— Biztosan már a kapu előtt várnak. Azt a látszatot akarom kelteni, hogy a
látogatásom kizárólag a férjem hagyatéki ügyében történt. Minél tovább maradok, an-
nál gyanúsabb leszek a szemükben. Elmondtam a sztorimat. Azt akarom, tegyen meg
mindent az érdekemben. Természetesen megkapja a megfelelő tiszteletdíjat.
— Várjon még egy percet! — mondta Mason, a fotókópiákat tanulmányozva.
— Ezeket a bejegyzéseket mintha titkosírással írták volna.
— Igen.
— Van hozzá valami kulcsa?
— Nincs.
— Próbálkozott a megfejtésével?
— Természetesen.
— Megpróbálta valaha is kiszedni a férjéből a titkosírás kulcsát?
— Hogy képzeli! Nagyon agyafúrt volt. Az első odavetett kérdésnél, akármi-
lyen könnyed is, a hangom, lelepleződtem volna. Nem, Mr. Mason, mindketten zárt
lapokkal játszottunk.
Mason lebiggyesztette ajkát. Alaposan át akarta gondolni az ügyet.
Az asszony hirtelen Mason asztalánál termett, kezet fogott vele, rámosolygott
Della Streetre, és a kijárat felé indult.
— Egy másodperccel sem maradhatok tovább — csicseregte.
— Még meg kell fontolnom a dolgot — mondta Mason.

17
 — Fontolja meg — vetette oda a nő, és kivonult a szobából.
Második fejezet

Mason kezébe vette az egyik kulcsot, és feldobta a levegőbe. Elkapta, maga-

sabbra hajította, átkukucskált rajta, és megszólalt: - Nos, megkockáztatom.
— Vigyen magával, főnök! — kérlelte Della Street. — Halálosan kíváncsi va-
gyok, milyen lehet egy ilyen titkos találkahely. Mellesleg szüksége lehet tanúra és va-
lakire, aki feljegyzéseket készít.
— Rendben — mondta Mason. — Tegye fel a kalapját, és gyerünk!
Kinéztek a külső irodába. Már Gertie, a telefonos kisasszony is hazament. A két
gépírólány pontban ötkor lelépett. Della és Perry Mason leoltották a lámpákat, és el-
hagyták az irodát.
Mason a Dixiewood háztól féltömbnyire állította le a kocsiját.
— Persze — jegyezte meg Della kissé elmélázva — Mrs. Malden nem lehet
száz százalékig biztos abban, hogy a kulcsok valamelyike nyitja is majd a 928/B. számú
lakást.
— Akkor még egyszerűen megúsztuk. Én sokkal komplikáltabb lehetőségek-
kel is számolok. Induljunk ki abból, hogy a kulcs beleillik a zárba. Feltételezzük azt is,
hogy valóban lakik ott egy bizonyos Mrs. Amboy. Még az is előfordulhat, hogy éppen
nincs otthon, és mi egyszerűen kinyitjuk az ajtót, és besétálunk…
— A mindenit! Az bizony nem lenne kellemes.
Odaértek a kapuhoz. Mason bedugta az egyik kulcsot a zárba. Meg sem moz-
dult. Belepróbálta a másikat is: simán, olajozottan fordult. Liften mentek fel a kilence-
dikre. Egy ideig pisszenés nélkül álltak a 928/B. számú lakás előtt, majd Mason kétszer
megkopogtatta az ajtót. Amikor semmi választ nem kapott, a zárba illesztette a már
kipróbált kulcsot. Az ajtó kinyílt.
Mason belépett, és lámpát gyújtott.
— Pazar! — mondta Della elismerően.
— Mi? — kérdezte Mason.
— Hát ez a fényűzés. És milyen remekül rendezték be! Elegánsan, mégis ké-
nyelmesen. A csudába is, főnök, ez aztán pénzbe került.
— Méghozzá készpénzbe — helyeselt az ügyvéd.
18
 Négyszobás lakás volt, fényűzően bútorozva. A hatalmas hálószobában elegáns
ágy állt, takaróján még tisztán kivehető volt egy bőrönd és egy kalapdoboz okozta
süppedés.
— De sürgős volt neki! — mutatott Della Street a nyitva hagyott öltözőfülké-
re és a szanaszét heverő, üres fogasokra.
Mason hirtelen megragadta Della Street karját, és gyengéden a hálószoba sarka
felé fordította.
— Látja, amit én látok? — kérdezte.
— A bánatos életbe! Mi… mi történt itt, főnök?
— Attól tartok, hogy ebből még baj lesz — mondta Mason. A szőnyeg szélénél,
hátával kifelé, egy festmény volt a falnak támasztva. Azon a helyen, ahol a kép füg-
gött, a falborítás egy darabját elmozdították a helyéről, mögötte faliszéf vált láthatóvá.
A széf ajtaja félig nyitva állt.
Mason odavitt egy széket, felállt, megpróbált belenézni a széfbe, de nem látott
a mélyére.
— Nyissa ki az ajtaját! — javasolta Della Street. — Hadd lássuk…
Mason megrázta a fejét. Hátranézett a válla fölött, és azt mondta: — Della,
nézzen körül, hátha talál valahol egy kézitükröt.
— Az öltözőasztalon láttam egyet.
— Hozza gyorsan!
Della Street átadta a tükröt. Mason nagyon óvatosan, nehogy az ajtó elmozdul-
jon, becsúsztatta a tükröt az ajtó mögé, és fejét erősen a falhoz szorítva, úgy mozgatta a
tükröt, hogy mindent jól lásson.
— Mondja már, mi van benne? — kérdezte Della Street izgatottan.
— Nekem úgy tűnik, hogy ez a széf teljesen üres. Nem mintha ez bármit is
számítana.
— Miért nem?
— Mi történne akkor, ha ebben a széfben most tízezer dollár lenne kész-
pénzben?
— Mi történne? — kérdezte a titkárnő.
— Jogosan állíthatnák, hogy itt százezer dollár volt, és kilencvenezer eltűnt.
Della Street tekintete nyugtalanságot árult el.
— Láthatja, mi történt, főnök. Bárki volt itt, rohanvást távozott. Az az ember

19
a széf tartalmát akarta, és magával is vitte. Beleszórta a bőröndjébe, és eltűnt innen.
- Talán — mondta Mason.
— Ez a magyarázat van olyan logikus, mint bármilyen másik.
— Ez az egyik magyarázat, de akad több is.
— Éspedig?
— Mondjuk, hogy ismertük a széf zárkombinációját. Mondjuk, hogy a pénz
dr. Maidén tulajdonát képezte. Hogy készpénz volt, amelyet dr. Malden a rendelő be-
vételéből titkolt el. Hogy az özvegy felkért arra, én, mint az ügyvédje, vegyem ki a
széfből a pénzt, hallgassak róla, és tartsam magamnál addig, míg a hagyatékot szétoszt-
ják, aztán adjam neki a felét, a másik felét meg tartsam meg tiszteletdíjként.
— Az ördögbe is — mondta Della Street —, most, hogy visszagondolok a be-
szélgetésükre, az a nő valóban ezt kérte magától.
— Pontosan — mondotta Mason szárazon. — Biztosan ezt forgatta a fejében.
Della Street arcán aggódás jelent meg.
— Mit fogunk most csinálni? Hogyan védi meg magát? Mit fog mondani Mrs.
Maldennek?
— Mrs. Maldennek kulcsa van a lakáshoz. Kérdés: ismerte-e a zárkombináci-
ót? Kérdés: tüstént idejött-e, mihelyt olvasta a férje halálhírét, hogy kiürítse a széfet?
Kérdés: mit fog tenni az adóhivatal, ha rájön, hogy Mrs. Malden tudott a lakásról, sőt
kulcsa is volt hozzá?
Világos, hogy valami nagyon értékeset tartottak ebben a széfben. Ez nem ha-
gyományos faliszéf. Ez egy nagyon drága, tűzbiztos, szuperbiztonságos faliszéf. Tehát
tételezzük fel, hogy a Jövedelmi Adóhivatal szerint dr. Summerfield Malden elrejtett,
mondjuk, százezer dollárt. Tételezzük fel azt is, hogy véleményük szerint Mrs.
Malden, amint megtudta, mi történt a férjével, felrohant ide, átkutatta a férje titkos
találkahelyét, kinyitotta a széfet, és kivette a százezer dollárt. Tételezzük fel, az az ál-
láspontjuk, hogy közösen követtek el hamis adóbevallást, hiszen Mrs. Malden kézje-
gye is szerepelt rajta, ezért vétkes az adócsalás elkövetésében. Megvan az összes köz-
vetett bizonyíték, és olyan helyzet alakulhat ki, amelyben kliensünknek pocsékul áll-
hat a szénája.
— De hiszen követik — mondta Della. — Megfigyelés alatt tartják. Ő, aztán
nem mert volna idejönni.
-— Azt állítja, hogy követik.

20
 — Biztosan nem mondaná, hogy a nyomában vannak, ha nem követnék.
— Maga nem mondaná, Della — mondta Mason —, de mi van, ha a nő hazu-
dott nekünk, és az égvilágon senki sincs a nyomában? Ehhez mit szólna?
— Akkor — mondta Della Street —, akkor benne lennénk a slamasztikában.
— Ebben egyetértünk — mondta Mason.
— Most pedig tűnés innen, Della, és igyekezzünk nagyon óvatosnak lenni,
nehogy ujjlenyomatot hagyjunk. Vissza tud emlékezni, mihez nyúlt hozzá?
Mason elővette a zsebkendőjét, és fürgén dörzsölni kezdte a szék támláját ott,
ahol hozzáért, majd az ülést tisztította meg, végül visszatette a széket a helyére. Della
Street is kihúzta táskájából a zsebkendőjét, szorgalmasan eltüntette vele a tükörről az
ujjlenyomatait.
Mason a bejárati ajtóhoz ment, letörölte a kilincset, résnyire nyitotta az ajtót,
meg- törölgette a külső kilincset is, aztán zsebkendőjével megfogta a villanykapcsolót,
és eloltotta a lámpát.
— Készen vagyunk? — kérdezte Mason.
— Azt hiszem, mindennel megvagyunk, főnök.
— Akkor pucoljunk innen!
Kiléptek a lakásból. Mason elővigyázatosan még a liftgombokat is megtörölget-
te.
Ahogy áthaladtak az előcsarnokon, egy jól öltözött nő viharzott be a kapun.
Megtorpant, fürkészően Perry Masonre bámult, köszönni készült, de észbe kapott, és
beugrott a liftbe.
— Ismeri? — kérdezte halkan Della Street.
— Nem, de ő valószínűleg ismer engem, vagy legalábbis azt hiszi. Nem vala-
mi örvendetes dolog.
Lerohantak a lépcsőn, és gyors léptekkel a kocsi felé vették útjukat. A legköze-
lebbi nyilvános telefonfülkénél Mason kiszállt, bement, és a Drake Nyomozóiroda
számát tárcsázta.
— Paul Drake-et legyen szíves — mondta az ügyvéd.
— Paul, valami van a számodra. Azt akarom, kezdj hozzá azonnal.
— Volt már olyan ügyed, amihez nem kellett azonnal hozzákezdeni? — Ma-
son elengedte a megjegyzést a füle mellett.
— Olvastál dr. Summerfield Maldenről, aki repülőgép-szerencsétlenség áldo-

21
zata lett?
— Igen.
— Értesüléseim szerint követik az özvegyét, és már napok óta.
— Miért? — kérdezte Drake.
— Találd ki! — mondta Mason. —Egyébként a nő mindjárt az irodámban
lesz.
— Ez minden?
— Nem. Van még más is. Dr. Malden orvoskongresszusra tartott Salt Lake
Citybe.
— Tudom. Megírták a lapok.
— Figyelj, Paul, ez bizalmas dolog. Dr. Maldennek volt egy asszisztensnője.
A neve: Gladys Foss. Huszonhét év körüli, kreol, nagy, sötét szemekkel, százhatvanöt
centiméter magas, ötven kiló. A beszámolók szerint roppant büszke a lábára.
Drake elismerően füttyentett.
— A címe: Cuneo Drive 6931. — folytatta Mason. — De nem valószínű,
hogy otthon van.
— Akkor hol keressem?
— Otthagyta a rendelőt, és a főnöke utasítására Phoenixbe utazott, hogy be-
szerezzen néhány adatot valamelyik kórházból. Aztán Mr. Maldenhez készült csatla-
kozni Salt Lake Cityben.
— Egyre szebb lesz. Sűrűsödik az ügy… — szólt közbe Drake.
— Ördög és pokol! Még hogy sűrűsödik? Olyan tömör, mint a…
— Folytasd! Hová akarsz kilyukadni?
— Nyomás, állítsd rá az embereidet Salt Lake Cityben, és találd meg Gladys
Fosst.
— Mit gondolsz, a saját nevét használja?
— Ki tudja? De van valami, ami a segítségedre lesz. Az orvoskongresszus mi-
att a város minden szállodája tömve van. Dr. Malden kétségkívül foglaltatott magának
szobát vagy szobákat. Agyafúrt fickó volt, előrelátó. Nem mondta volna Gladys
Fossnak, hogy menjen utána, ha nem gondoskodik a szállásáról. Ha a szállodai listákon
nem szerepel, akkor próbálj kapcsolatba lépni az Orvosegyesület titkárságával, és tudd
meg, ki szervezte az orvosok elszállásolását.
- Oké — mondta Drake. — Egykettőre munkához látunk.

22
 — És mondd meg az emberednek Salt Lake Cityben, ne hagyjon nyomokat
maga után — figyelmeztette Mason. — Nem akarom, hogy bárki is megsejtse, mi já-
ratban vagyunk. Érdeklődjenek, de csak diszkréten, összeakadhatnak néhány hatósági
emberrel is. Remélem, hogy nem fognak, de azért ne játsszanak nyitott lapokkal. Vilá-
gos?
— Vettem. Minden rendben lesz.
— De mindenekelőtt arra kell rájönnünk, ki követi Mrs. Maldent. Máris
eresszél rá néhány embert. Most ez a legfontosabb.
— Meglesz — mondta Drake.
— Biztos vagy benne, hogy kiszúrják őket?
— Hogy a fenébe ne! Ők is csak autón mennek, akár a többi ember, az au-
tóknak pedig rendszáma van. Aztán valahol jelentést is tesznek. Ha még a helyükön
vannak, kiszúrjuk őket, Perry.
— Mikor tudtok leghamarább nekilátni?
— Van bent egy jó emberem, máris indítom. Bárcsak lenne még erősítésem!
— Szerezz! — mondta Mason. — Dolgozzatok, aztán hívjál, ha van valami.
Mason helyére rakta a kagylót, kikereste Mrs. Malden számát, és tárcsázott.
Amikor meghallotta az óvatos „halló”-t, megkérdezte:
— Mrs. Malden?
— Igen.
— Lehet, hogy poloska van a készülékében. Tudja, kivel beszél? Felismeri a
hangomat?
— Azt… azt hiszem, igen.
— Ön ma délután felkeresett valakit hivatalos ügyben.
— Igen.
— Várjon negyvenöt percet, aztán menjen vissza ugyanabba az irodába.
— De nem lesz túl késő? Be tudok menni?
— Egyenesen a magánirodához menjen, és kopogjon.
— Mi a helyzet? — kérdezte Della Street, amikor Mason kijött a fülkéből.
— Az a helyzet, hogy bekapunk valamit.
— Hol és mit?
Mason az órájára nézett. — Olyan helyen és azt, amivel harminc perc alatt
végzünk, lehetőleg valahol az iroda közelében, nehogy lekéssük a találkozót Mrs.

23
Maldennel.
— Mi lenne, ha előbb beszélne vele, és csak aztán mennénk vacsorázni, ami-
kor nem hajt semmi. Legalább akkor ne rohanjon, amikor eszik. Azt utálom.
Mason elnevette magát: — Olyan hamar akarok beszélni vele, amilyen hamar
csak lehet, de tudni akarom, hogy Paul Drake munkához látott-e. Azért hívtam a nőt
az irodámba, hogy Drake embere ráállhasson arra, aki megfigyelés alatt tartja. Na, in-
dulás!
Az irodától két sarokra Mason megállt. A kis étteremben, ahova betértek, jól
ismerjék mindkettőjüket. Mason az órájára nézett, és így szólt a pincérhez: — Ponto-
san huszonkilenc perc múlva felállunk és melyünk. Hozzon két Baccardit, erőlevest,
rostélyost és sült krumplit.
A pincér elviharzott. Hallgattak, a pohár szélét babrálták az ujjukkal. Az ügy-
véd evés közben állandóan lopva az óráját leste.
A kocsit az irodaház előtti parkolóban hagyták. A megbeszélt időpont előtt há-
rom perccel ott voltak az irodában.
— Fejhosszal győztünk — mondta Della Street, és villanyt gyújtott.
— Tudtam, hogy nem jön korábban, sőt lehet, hogy egy kicsit késik — mondta
Mason.
Alig ült le az asztalához, halk kopogtatás hallatszott. Della Street ajtót nyitott.
Mrs. Maidén belépett, és rögtön csicseregni kezdett:
— Jó estét. Ez aztán a meglepetés! Nem vártam, hogy máris eredményekről
fog beszámolni nekem.
— Helyezze magát kényelembe, ön igazán pontos, asszonyom.
— A férjem tanított meg rá. Ismerte az idő értékét. A megbeszélt időben ott
is volt, hacsak valami egészen rendkívüli közbe nem jött, de egy orvos életében ez iga-
zán nem ritka. Mindig azt mondta: Steffanie, azért állapodunk meg előre, hogy mind-
két fél időt takarítson meg. Ha találkád van, légy ott pontosan. Soha ne várjon rád
senki, de azt se hagyd, hogy téged megvárakoztassanak. Mire jutott, Mr. Mason?
— A józanész, úgy látszik, cserbenhagyott, mert fogtam a kulcsokat, és a
Dixiewood házba mentem.
— Személyesen?
— Személyesen.
— Igen, igen… és mit talált?

24
 — Egy pazarul berendezett négyszobás lakást.
— Négy szoba?
Mason bólintott.
Mrs. Malden előbb Dellára, majd Masonre nézett.
— Tehát két hálószoba.
Mason egy szót sem szólt.
— Igazán fölösleges egy szerelmi fészekben — jegyezte meg szárazon.
— Ön azt mondta nekem, figyeltette a férjét, és így jutott a lakás nyomára.
A nő bólintott: — Igen, így volt.
— Magánnyomozó-irodával?
— Igen.
— Melyikkel?
— A Consolidated Nyomozóirodával.
— Bizonyos ön abban, hogy a férje abba a lakásba ment?
— Miért, Mr. Mason, valami nem stimmel a kulcsokkal? — Ugyan! Simán
bejutottunk. Engedjen meg nekem egy kérdést, asszonyom. Járt ön abban a lakásban?
— Hogy én? A mindenhatóra esküszöm, nem! Mondtam már magának, hogy
nem szoktam szimatolni — szünetet tartott, és idegesen felkacagott —, bár rájöttem,
hogy a cselekedeteim látszólag ellentmondanak ennek az állításnak. Én kutatok, Mr.
Mason, de nem szimatolok, mint egy kopó.
— Lát valami különbséget a kettő között?
— Hogyne, méghozzá jól elhatárolható különbséget. Engem azonban inkább az
érdekelne, Mr. Mason, mit tud még.
— Valaki láthatóan szörnyű nagy sietségben volt. Egy festményt leakasztott a
falról, de nem tette vissza a helyére. A falborítás egy darabját is kiemelte, de azt sem
rakta vissza. A borítás mögött jókora mélyedés van, és a mélyedésben egy kitűnő, tűz-
és betörésbiztos faliszéf.
— Mr. Mason! — kiáltott fel a nő.
— A széf ajtaját félig nyitva találtuk — folytatta Mason. — A lehetőségekhez
képest megvizsgáltam, és… nos, hölgyem, a széf üres volt.
— Üres! — sikoltotta Mrs. Malden. — Csak a férjem ismerte a zárkombinációt,
és százezer…
— Mondja csak, mondja.

25
 — Az adóügyiek szerint ott legalább… szóval legalább százezernek kellett len-
nie…
Hirtelen Mason szemébe nézett, és idegesen felnevetett.
— Ó, Mr. Mason, de hiszen ön csodálatos!
Mason összevonta szemöldökét.
— Maga odament, körülnézett — a nő hangja ujjongóra váltott. — Megtalál-
ta a zárkombinációt, kinyitotta a széfet, és kivette a százezer dollárt. Most már jöhet
az adóhivatal, semmit sem tud bizonyítani. Ha túl leszünk mindenen, és elült a zaj,
maga szépen átadhatja nekem a pénzt, no, természetesen a tiszteletdíjat leszámítva.
Nagylelkű leszek magához, Mr. Mason. A jelen körülmények között bőkezű honorári-
umra számíthat.
— Hohó! Csak lassan a testtel! Ön, hölgyem, kissé összekuszálja a dolgokat.
Egy fityinget sem találtam!
— Érthető, hogy ehhez kell tartania magát, Mr. Mason. Maga igazi varázsló!
Most jöttem rá, hogy milyen ravasz.
— Csak ne olyan hevesen! — mondta Mason. — Ha találtam volna pénzt,
akkor sem tehettem volna, amire ön gondol. Erkölcstelen, törvénysértő cselekedet lett
volna, továbbá törvénysértés elleplezésére irányuló kísérlet, továbbá…
— Igen, igen. Nem szükséges elsorolnia. Tudom, hogy tapasztalt ügyvéd. Mr.
Mason, én… én nem is találok szavakat rá, milyen hálás vagyok azért, amit értem tett.
Felállt, Masonhez lépett, és megragadta az ügyvéd kezét.
— Maga egyszerűen csodálatos! Fantasztikus! Elvágta a gordiusi csomót. Most
már akár ki is nevethetem őket.
— Megteheti, de azzal ne kalkuláljon, hogy tőlem tudom is én, hány ezer dol-
lárt kap. Figyeljen rám! A széfet nyitva találtam, és csak azt mondhatom, hogy az égvi-
lágon semmi sem volt benne.
A nő szenvedélyes mozdulattal Mason fölé hajolt, és megcsókolta. — Hogyan
tudnám én ezt magának megköszönni!
— Öntsünk tiszta vizet a pohárba! — mondta dühösen Mason. — Semmit,
érti, egy megveszekedett vasat sem találtam a széfben, és ahogy ez az egész ügy kinéz,
jobb lenne szépen elfelejteni, hogy átléptem annak a lakásnak a küszöbét.
— Természetesen, Mr. Mason. Értem én, mennyire szükséges most a titok-
tartás. De mégis, nem lett volna jobb bezárni a széfet, és a helyére tenni a falborítást,

26
meg a festményt?
— Minden bizonnyal jobb lett volna, csak éppen nem akartam megbolygatni a
bizonyítékokat.
— Miféle bizonyítékokat?
— Nem tudom, és mivel nem tudom, nem kockáztattam. De egyvalamit tu-
dok: gyilkosságszagot érzek.
Az asszony nevetett: — Maguk ügyvédek! Maga kidolgozta az egyetlen lehet-
séges megoldást, Mr. Mason. Egy életre lekötelezett.
— Ide figyeljen! Értse meg végre, hogy egy gyufaszálat sem hoztam ki abból a
lakásból. — Mason hangja elkeseredetten csengett.
— Persze, persze, hiszen tudom — mondta a nő. Felvillantott egy bájmo-
solyt, és a kijárat felé indult.
— Jöjjön csak vissza! — szólt rá Mason.
— Bizonyos dolgokat még a helyére kell tennünk.
— Majd máskor, Mr. Mason. Nekem most fontos… szóval én rettenetesen
rohantam ide, és most, most muszáj visszamennem. Nagyon köszönöm Mr. Mason. El
sem tudja képzelni, mennyire lekötelezett. Jó éjt — mondta, és kisuhant az irodából.
— Hívja Paul Drake-et! — mondta Mason a titkárnőnek.
Della fürge ujjai Paul Drake közvetlen számát tárcsázták. — Vonalban van —
mondta.
Mason átvette a kagylót. — Paul, nyomában vagytok Mrs. Maldennek?
— Természetesen.
— Szereztél plusz embereket?
— Hármat. Egyik a ház előtt várja, a másik követi, a harmadik…
— Ebben a pillanatban hagyta el az irodámat. Szem elől ne veszítsétek! — fi-
gyelmeztette Mason.
— Minden rendben, Perry. Ha valami gáz lenne, már jelentették volna.
— Jól van. Hallgass ide, Paul! Most ment el innen. Ha mégis lerázná a fickót,
akit ráállítottál, mondd, hogy menjen a Dixiewood házba, hátha ott nyomára akad.
— Dixiewood. Világos. Ha telefonál, hogy szem elől vesztette, megadom neki
ezeket az utasításokat, de teljesen fölösleges idegeskedned, Perry. Öreg rókák ezek.
Senki sem csúszhat ki a kezük közül.
— Helyes — mondta Mason, és letette a kagylót.

27
 — Azt hiszi, odamegy? — kérdezte Della.
— Talán.
— De miért?
— Bezárni a széfet, eltüntetni az ujjlenyomatokat, amelyeket esetleg nem
vettünk észre, visszarakni a falborítást és helyreakasztani a képet.
— Elképzelhető, hogy az adóügyiek felfedezik a lakást?
— Miért ne?
— És talán a széfet is megtalálják?
— Meglehet, hogy a széfet is megtalálják.
— Akkor mi lesz?
Mason vállat vont.
— Mit gondol, ez a nő igazán azt hiszi, hogy maga kivette a pénzt?
— Bölcs cselekedet lett volna egy dörzsölt, leleményes ügyvédtől, aki lojáli-
sabb az ügyfeléhez, mint amennyire a szakma etikája indokolja.
— Úgy érti, egyszerűen felmarkolni a pénzt, és…
— Induljunk ki ebből. Mondjuk, érvényesítik a végrendeletet. Létezik egy
széf, benne úgy százezer dollár készpénzben. A doktor mérlege kifogástalan, minden
tökéletesen stimmel, habár az adóhivatalnak kicsit büdös a dolog. Aztán valahonnan
előkerül százezer dolcsi. Kérdés: honnan a csudából?
Della Street bólintott.
— Az adóhivatal azt állítja, hogy dr. Malden eltitkolt némi készpénzt, amely
számításaik szerint százezer dollárra rúghat. Erre előkerül ugyan az összeg egy széfből,
amely dr. Malden titkos lakásában van. Kiválóan igazolná az állításaikat. Aztán meg-
indulna a gépezet: büntetés, elkobzás, bírságolás. Ragaszkodnának ahhoz, hogy a kö-
zös adóbevallás miatt Mrs. Malden is részese a csalásnak, és akkor elszabadulna a po-
kol. A dolgok jelenlegi állása szerint üres széfet fognak találni, ha egyáltalán megtalál-
ják.
— Ez majd megnyugtatja őket — folytatta Mason —, hiszen nem marad más,
mint azt feltételezni, hogy dr. Malden szórakozott volt, szórta a pénzt, és a kiadásait
nem számolta el.
— Igen, hát ez bizony nagy különbség — mondta Della Street.
— Ezért aztán, ha egy ügyvéd, aki betéved oda, szépen elteszi a százezret a
tárcájába, kisétál, vár, amíg a dolgok leülepednek, majd azt mondja Mrs. Maldennek:

28
„Van egy kis ajándékom az ön számára, asszonyom”, és átnyújt neki ötvenezer adó-
mentes dollárt; akkor sírig tartó hálát érdemel a kedves ügyféltől, plusz ötvenezer adó-
mentes dollárt, amivel a saját széfjét gazdagíthatja.
— A mindenit, ez aztán csábítóan hangzik.
— Az is. Nem mondom, egy-két törvényt áthág vele…
— De elkapni nem lehet érte — mondta Della Street.
— Elkapni nem lehet — hagyta jóvá Mason.
— És Mrs. Malden azt hiszi, hogy maga megtette?
— Legalábbis ezt mondja.
— Vagyis ha a dolgok rendeződése után nem adná át neki ezt a csekély kis
ajándékot, megneheztelhetne magára.
— Pontosan — mondta Mason. -— Ezért kell a dolog végére járnunk, és meg-
tudnunk, mi is történt valójában.
— Mit ért azon, hogy történt?
— Azt hiszem, galádul lépre csaltak bennünket.
— Mrs. Malden kitervelte volna, hogy magát ilyen kínos helyzetbe hozza?
— Nem tudom, ki állította a csapdát. Esetleg Gladys Foss. Talán ő rámolta ki a
széfet.
— Tegyük fel, hogy maga meg sem találja a széfet — jegyezte meg Della.
— Úgy intézték, hogy feltétlenül megtaláljam — hangsúlyozta Mason.
— De hogyan hihették, hogy ismeri a zárkombinációt?
— Vessünk csak egy pillantást a noteszra, amelyet Mrs. Malden itt hagyott
nekünk. Abban talán megtaláljuk a választ.
Della a páncélszekrényhez ment, és a fotókópiákkal tért vissza Mason asztalá-
hoz. Együtt nézték át a lapokat. Mason átfutotta, majd kezdte az egészet elölről.
— Mindenféle zagyvaság, megbeszélések előjegyzése, meg… hohó! Hát ez
meg mi?
Egy számra mutatott a notesz második oldalán: 54—4—J. Az ügyvéd habozott
egy pillanatig, majd továbblapozott. A harmadik lapon orvosi cikkek címei között a
31—3—B bejegyzést találta. Lapozott még kettőt és a J—2—26 számhoz ért. Még két
oldal, és 19— B jelölés a jobb felső sarokban.
— Íme, a zárkombináció — mondta Mason. — 54. négyszer jobbra; 31. há-
romszor balra; 26. kétszer jobbra; 19. balra.

29
 — Gondolja, hogy ez az?
— Száz az egyhez — felelte Mason.
— És most mit csinálunk?
— Behúztak a csőbe, de nem fogunk pánikba esni. Lesz rá időnk, hogy fel-
mérjük, miféle csapda, aztán megpróbáljuk kitalálni, hogyan másszunk ki belőle.
— Tegyük fel, maga azt mondja Mrs. Maldennek, hogy nem óhajtja vállalni a
képviseletét.
— Rögvest megvádol azzal, hogy elsikkasztottam százezer dollárt.
— De ha nem tudja bizonyítani.
— Sőt mi több, nekünk meg kell őt védenünk, ő pedig szabadon ellenünk
fordulhat. Ha megteszi, az adóügyi ellenőrök bőséges bizonyítékokkal szolgálnak ar-
ról, hogy dr. Malden elrejtett valahol százezer dollárt. Azt állíthatná, hogy átadta ne-
kem a lakás kulcsát, és megkért, hogy kutassam át. Továbbá átadta nekem a férje zseb-
könyvének a másolatát, amelyben — természetesen neki erről sejtelme sem volt —
benne volt a titkos találkahely széfjének a zárkombinációja.
— Még hogy sejtelme sem volt! — fortyant fel Della.
— Pedig ebben a kérdésben nagyon határozott lenne. Soha nem vallaná be,
hogy ismerte a kombinációt.
— Mást vet a farkasok elé, hogy megvédje önmagát?
— Méghozzá dalolva — mondta Mason.
— Sokan gondolkodnak így, alkalom szüli a tolvajt. Itt vagyok én, kezemben
egy százezer dollárt tartalmazó széf zárkombinációjával, és erre a pénzre sem dr.
Malden, sem a felesége nem tehette volna rá, nyíltan a kezét, csak ha pocsék helyzetbe
hozza magát.
— Főnök — mondta Della Street felháborodva —, ha ez a nő megpróbálja ezt
tenni magával, akkor mi…
— Majd meglátjuk — nevetett rá Mason. Della Street elmosolyodott: — Ilyen
körülmények között jobb lenne, ha letörölné a rúzsfoltot a képéről, még mielőtt Paul
Drake befut az értesüléseivel.

30
 Harmadik fejezet

Az ajtón Paul Drake szignálja koppant, és Della Street ajtót nyitott. A langaléta,
ábrándos szemű detektív belépett az irodába, és egyenesen a hatalmas bőrfotelba tele-
pedett. Felvette kedvenc, féloldalas testhelyzetét, hátát az egyik karfának támasztotta,
és keresztbe rakta hosszú lábait. Ábrándos szemei kiválóan leplezték az éles szemű
megfigyelőt.
— Halljuk, mi van? — kérdezte Mason.
Drake a fejét ingatta: — Nem kell elcsüggedni.
— Mit jelentsen ez? — kérdezte ingerülten Mason. — Az embered képtelen
volt követni azt a személyt, aki Mrs. Maldent figyelte?
— Dehogy — mondta Drake, és cigarettát kotort elő a zsebéből. — Senki sincs
a nyomában.
— Biztos vagy benne?
— Holtbiztos. Veteránokkal dolgozom, ezeket nem lehet egykönnyen átverni.
Akit a házához küldtem, az egyik legjobb emberem. Neki ez gyerekjáték, mégis őt bíz-
tam meg, hogy álljon rá a nőre, és figyelje meg, ki követi.
— És szerinte senki.
Drake megrázta a fejét.
— Hol állt rá?
— A házánál.
— Onnan hová ment a nő?
— Egyenesen ide, amilyen gyorsan csak tudott. Lerakta a kocsit a parkoló-
ban, feljött, és amikor távozott, úgy rohant, mintha üldöznék. Gondold meg, Perry,
milyen nehéz meló követni valakit, és közben résen lenni, hátha mégis követik a páci-
ensedet, bár az emberem tudta, hova megy a nő. Azért is biztos a dolgában, mert a ba-
ba végig főútvonalon vezetett, így lemaradhatott mögötte, és megfelelő távolságról be-
láthatta az egész terepet. Nem fedezett fel senkit, aki a nő nyomában lett volna. Em-
lékszel, felhívtál, amint elment tőled. Azóta még egy ember figyeli, tehát tudom, hogy
azóta sem követi senki, hogy elment innen. A kettesszámú emberem messziről követi
az egyes számút, de semmi gyanúsat nem tapasztaltak. Egyébként jól tippeltél. Tőled
egyenesen a Dixiewood házhoz rohant.
31
 — Mennyi időt töltött a lakásban?
— Nem többet nyolc-tíz percnél.
— A 928/B. számú lakásba ment?
— A csudába, Perry! Ezt aztán igazán nem tudjuk megmondani? Elővette a
kulcsát, kinyitotta a kaput, átment az előcsarnokon, és felment. Elvégre neki is lehet
ott lakása, vagy valamelyik ismerősének, és ezért van kulcsa. Végzetessé válhatott vol-
na, ha az egyik emberem utána tolakszik a liftbe, és felmegy vele. Valahol a kilencedi-
ken volt, azt tudjuk, mert a lift ott jelzett, amikor kiszállt.
— Ez már valami. Folytasd! Mi történt, azután?
— Amikor kijött, hazafelé vette az irányt. Amint hazaér, jelentik nekem. Há-
rom emberem van kint, több is, mint kellene. Azért ilyen sok, hogy meglegyen a kí-
vánságod: követik a nőt, és keresik azt, aki őt követi. Rázós meló, egy csomó ember el-
szórakozhat vele.
— Szórakozzanak csak még egy darabig — mondta Mason.
— Azért egy kis előnyünk is van ebből a létszámból. Mindig ül valaki a tele-
fonnál. Bármikor beszélhetek az irodával, ha akarod, odaszólok, hátha akad valami
újabb fejlemény.
— Mit sütöttetek ki Salt Lake Cityben, Paul?
— Legyen szíved, Perry! Épp hogy nekilódultunk.
— Az utahi megbízottaddal felvetted már a kapcsolatot?
— Hajaj! Már dolgoznak is. Tudni akarták, hány embert eresszenek rá a meló-
ra. Mondtam, hogy annyit, amennyi kell.
— Milyenek ezek a fickók, akik a Dixiewood háznál voltak?
— Milyen vonatkozásban?
— Jó fejek?
— Első osztályúak.
— Megbízhatóság?
— Százszázalékos.
— Jó tanúk lennének?
— Persze.
— Helyes. Ez lesz a nagyágyú.
— Hogy érted ezt?
— Azt hiszem, Mrs. Malden azt fogja állítani, hogy még a közelében sem járt a

32
Dixiewood háznak, miután elhagyta az irodámat. Nem lesz mersze beismerni, hogy
ott járt.
— A te ügyfeled — kérdezte rosszallóan Drake —, vagy a másik oldalon áll?
Mason teli szájjal nevetett. — De még mennyire áz enyém. Csak van egy olyan
érzésem, hogy a hölgy azzal fog vádolni, hogy megtaláltam és zsebre vágtam néhány
fillért, ami az övé.
— Nocsak, kezd érdekes lenni. És menynyit?
— Úgy százezer dollárt.
— Gratulálok, öregem, igazán nem vagy kisstílű.
— Ez az ügyvédi mesterség egyik rákfenéje. Teljesen ki vagy szolgáltatva az
ügyfelednek. Egy nő megbízást akar adni neked, előhozakodik egy mesével, amelyet
néhány tényből és egy sor koholmányból zagyváit össze, és amikor nekiállsz; hogy ki-
bogozd, már meg is égetted a kezed.
— Megégetted a kezed? — kérdezte Drake.
— Majd meggyógyul — nevetett Mason —, és bízom benne, hogy nyom nél-
kül. Maradunk még egy félórát, hátha történik valami, te pedig, Paul, menj az irodád-
ba, és hegyezd a füled. De most jut eszembe! Van még más tennivalód is.
— Ki vele… — mondta Drake, és elővette a jegyzetfüzetét.
— Figyeltesd a Dixiewood ház 923/B. számú lakást. Ha bárki, bármikor áz éj-
szaka folyamán odamenne, azt akarom, hogy kövessétek.
— Oké. Azt akarod, hogy kövessük. És mi legyen a kéglivel? Hagyjuk abba a
megfigyelését, ha az emberem a látogató után megy?
— Nem. Maradjon valaki ott is.
— Ez legalább két embert jelent és hármat vagy négyet talonban — mondta
Drake.
— Rajta! — mondta Mason. Drake nevetett: — Ha ezt ilyen iramban folyta-
tod, Perry, el kell lopnod a száz rongyot, különben az adósok börtönébe jutsz. Egyéb-
ként beletelik pár órába, amíg összeszedem és munkába állítom a jó népet. Na, me-
gyek. Te még maradsz?
— Félórát. Mielőtt elmegyünk, hívlak.
— Oké, megindítom a lavinát. Ha nem zargatlak, az annyit jelent, hogy Mrs.
Malden egyenesen hazament. Ha mégsem, vagy bármi más előadódna, ideszólok. Na,
megyek az irodámba. Nézzetek be hozzám lefelé menet! — Kikászálódott az ormótlan

33
fotelból, és csüggedten hatalmasat sóhajtott. Tisztában volt vele, hogy aznap éjjel sem
hunyhatja le a szemét.

34
 Negyedik fejezet

Mason az órájára pillantott.

— Már negyvenöt perce várunk, Della. Ezek szerint nem történt semmi ér-
demleges. Be is zárhatnánk a boltot. Beugrunk Paulhoz, talán…
Váratlan, éles telefoncsengés szakította félbe.
— Ez Paul lesz — mondta Della.
— Hagyja, majd én — szólt Mason, és felvette a telefont.
— Halló, Paul, van valami?
— Te Perry, az érzésed nem csalt. Követik.
— Az áldóját! Tehát az embered tévedett?
— Dehogy. Úgy látszik, eleinte még lerázta őket. Az irodádtól a Dixiewood
házig fix, hogy nem követték. Most álltak rá.
— Hallgatlak — mondta Mason.
— A Dixiewood házból egyenesen hazament. Öt-tíz perc múlva kijött, és el-
indult valamerre. Az emberem akkor vette észre, hogy a nyomában vannak.
— Hová ment?
— Az Erin házhoz. Koszos kis hely, amolyan jobbnak álcázott albérlők háza.
— Folytasd! — mondta Mason.
— Azt hiszem, itt nyomra akadtunk, Perry! Akit felkeresett, a második emelet
keleti szárnyán levő sarokszobában lakik.
— Honnan tudod?
— Nyugi. Az egyik emberem körülnézett, hátha kiszagolhat valamit, a másik a
házat figyelte. Látta, hogy abban a délkeleti saroklakásban ég a villany, és fent van a
roló.
— Gondolod, hogy megbeszélt jel volt? — kérdezte Mason.
— Talán. Mellesleg mire a nőnek fel kellett érnie, az emberem egy fickót látott
az ablakhoz ugrani. Olyan gyorsan rántotta le a rolót, mintha titkolnivalója lenne.
— És az asszonyt nem látta? — kérdezte Mason.
— Nem. Csak ahogy húzták le a rolót.
— Ez természetesen csak feltevés — mondta Mason.
— Ne felejtsd el, hogy két emberem volt ott, Perry. Az egyik bement, szóba
35
elegyedett a gondnoknővel az üresedésekről meg miegymásról, és a bérlőkre terelte a
szót. Egy bizonyos típusú szobához ragaszkodott, előleget akart adni, és végül a 2. 3. és
4. emeleti, délkeleti fekvésű lakások iránt érdeklődött, hátha megüresedik valamelyik
a közeljövőben. A nőnek jó beszélőkéje volt, és mondott egyet-mást a lakókról. A har-
madik emeleti délkeleti sarok lehet, hogy pár héten belül üres lesz. Nem tartja sokra a
lányt, aki benne lakik. A negyedik emeletit egy titkárnő bérli, akinek fix állása van, és
látszólag minden rendben van körülötte. A másodikon egy Castella nevű férfi lakik, és
van esély rá, hogy elmegy onnan, mert — legalábbis ahogy ő sejti — más munka után
kell néznie.
Az emberem kiszedte belőle, miért gondolja így, erre kiderült, hogy Castella
dr. Malden sofőrje és mindenese volt. A gondnoknő olvasott dr. Maidén haláláról, és
azon spekulált, vajon Castella munka nélkül maradt-e, és ha igen, mihez fog kezdeni a
lakással. Csökkent nála az árfolyama, legalábbis a hitel tekintetében, és akár tud róla,
akár nem, a tegnapi naptól kezdve szigorúan a készpénzfizetők listájára került.
— Ez biztatóan hangzik — mondta Mason. — Meglehet, hogy Mrs. Malden
őhozzá ment. Talán kötelességének érezte közölni vele, hogy a munkaviszonya meg-
szűnt… de az ördögbe, Paul, miért nem intézte el telefonon?
— Ezt igazán ne tőlem akard megtudni — mondta Paul Drake. — Az ábra
mindenesetre így áll.
— Mi történt azután?
— Az utolsó értesüléseim szerint még ott van.
— Ott a két embered is?
— Világos.
— És akik követik a nőt?
— Ők is. Két fickó egy kocsiban.
— Tudsz már róluk valamit?
— Még nem. Kaptam egy rendszámot, és kerestetem… egy pillanat, Perry.
Befutott egy hívás a másik vonalon. Tartsd egy percig.
Mason tartotta a vonalat, majd kisvártatva Drake ismét beleszólt a kagylóba. —
A pokolba, Perry, ezek a kerülettől vannak.
— Kicsodák?
— A kocsi, amelyik követi a nőt.
— Biztos vagy benne?

36
 — De még mennyire! Ilyen rendszáma csak a kerületi rendőrségnek van.
— Hova tartoznak? A seriffhez vagy a kerületi ügyészhez?
— Azt hiszem, a seriffhez. Habár ezeket a rendszámokat olyan bizalmasan
kezelik, hogy az ördög sem igazodik ki rajtuk.
— Egyéb?
— Minden klappol. Ketten ülnek a kocsiban. Tipikusan kerületi munka. Tu-
dod, amikor csak lehet, ketten vannak, nehogy ellopják őket.
— Oké. Tudj meg Castelláról mindent, amit csak lehet. Mi a véleményed,
odamehetek felmérni a helyzetet, nem fognak kiszúrni?
— Nem ajánlom, Perry. Cikis a dolog. Két embert állítottam munkába, és az a
két fickó a kerületi rendőrautóban sem most lépett le a falvédőről. Észrevehetik, hogy
valaki más is követi Mrs. Maldent, és…
— Hát ne vegyék észre! — szakította félbe Mason. — Mondd meg az embere-
idnek, inkább szívódjanak fel, mintsem rájöjjenek, mit keresnek ott.
— Megmondom nekik, Perry, de tudod, hogy nem mindig lehet zajtalanul
dolgozni.
— Tegyenek meg minden tőlük telhetőt.
— Oké. Ha a nő még mindig ott tartózkodik, az egyik emberem öt percen be-
lül visszahív. Neki majd megmondom, hogy ha nem megy másképp, hagyják abba a
melót, nehogy kiszúrják őket. Végképp nem tartanám bölcs dolognak, hogy odamenj,
és csatlakozz a körmenethez. Már akkora kocsisor kanyarog a nő mögött, mint a pa-
pírsárkány farka.
— Igazad van — mondta Mason. — Hazaviszem Dellát, aztán én is lelépek.
Legalább éjfélig ülj a telefonon, és hívjál a lakásomon, ha valami fontos fejlemény van.
— Oké, Perry. Nem hiszem, hogy túl sokáig maradna abban a kégliben.
— Helyes, Paul, nézz utána Castellának! Tudd meg, hogy mit csinált dr.
Maldennél és mennyi ideig, meg azt is, miféle alak. Állíts rá valakit! Te, nem gondo-
lod, hogy ez a kerületi kocsi mégis követte a nőt az irodámba jövet, innen pedig a
Dixiewood házhoz?
— Az emberem kitart amellett, hogy nem — mondta Drake —, bár meges-
het, hogy tévedett.
— Jól van, nemsokára okosabbak leszünk. Hajts rá, Paul!
Az ügyvéd helyre tette a kagylót, és azt mondta: — Indulás, Della! Maga most

37
szépen hazamegy.
— Pont most, amikor a dolgok kezdenek kibontakozni? — kérdezte méltat-
lankodva Della. — Tud valami újat?
Mason elmesélte a fejleményeket, közben pedig rendet rakott az íróasztalán,
bezárta a fiókokat, és eloltotta a lámpát.
— Ez-a kerületi kocsi nem megy a fejembe — mondta Della. — Még ha az
FBI vagy a pénzügyisek lették volna…
— Pontosan — helyeselt Mason. — Többről van itt szó, mint amennyi látha-
tó. Na, jöjjön, hazaviszem! Aztán telefonügyeletet tartok.
— Nem maradhatnék inkább magával?
Mason nevetve ingatta a fejét: — Aludnia kell. Holnap maga lesz itt a főnök.
-— Azt súgja nekem valami, hogy kalandos éjszakája lesz.
— Remélem is. Úgy összejöttek a dolgok, hogy lassan már a nyakamat szo-
rongatják, és szeretném tudni, mire számíthatok még.
Mason kitette Dellát a ház előtt, amelyben lakott, majd villámgyorsan a saját
lakása felé vette az irányt. Már kintről hallotta a telefoncsengetést. Felrántotta az aj-
tót, az asztalhoz rohant, és megragadta a kagylót. Paul Drake hangját hallotta: - A
Dixiewood házba új vendég érkezett.
— Kicsoda?
— A leírásból ítélve Gladys Foss.
— Mióta van ott?
— Vagy öt perce. Kulcsa van, és ismeri a járást.
— Tudja az embered, hogy az illető Gladys Foss, vagy csak a személyleírás
alapján gondolja?
— A kocsija is ezt igazolja. Valaki pokoli sokat gyötörhette ma azt a kocsit.
— Honnan tudod?
— Rengeteg szúnyog van a szélvédőjén, amit errefelé nem szedhetett össze.
Sötétedéskor ragadhattak rá, talán valami folyó völgyében. Keresztül sem látni tőlük a
szélvédőn.
— A nyilvántartás szerint övé a kocsi?
— Bizony ám. Gladys Foss, Cuneo Drive 6931.
— És Salt Lake Cityben mi újság?
— Az emberem még munkában van, de úgy nézem, már leállíthatom. Dr.

38
Malden a Hotel Capitalban foglaltatott magának szobát, Mr. és Mrs. Amboy részére
pedig egy nyugodt, első osztályú motelban. Megmutatták neki a bejegyzést, miszerint
Mrs. Amboy bejelentette magát és a férjét, és három napra kifizette a szobát. A sze-
mélyleírás Gladys Fossra illik.
— Nagyon jó… Hívd vissza az emberedet Salt Lake Cityből, ez már csak fö-
lösleges pénzkidobás.
— Figyelj, ezt sütöttem ki: Gladys Foss és Mrs. Amboy feltehetőleg egy és
ugyanaz a személy. Amint megtudta, hogy dr. Malden halott, visszaindult - mondta
Drake.
— Helyes. Odamegyek a Dixiewood házba, Paul. Beszélni akarok vele.
— Semmi biztosítékunk nincs arra, hogy még ott lesz.
— Beszélsz mostanában az embereddel? — kérdezte Mason.
— Hívnia kellene. Abban állapodtunk meg, hogy ötpercenként jelentkezik,
hátha utasítást akarunk adni neki. Persze ha nem hív, akkor tudom, hogy a baba el-
hagyta a házat.
— Mondd meg az emberednek, hogy figyeljen, mert odamegyek.
— Ha a nő elmenne, kövessék?
— Hányán vannak ott?
— Most csak egy. A többiek még nem érkeztek meg. Bármelyik percben itt
lehetnek.
— Hol helyezkedett el az embered?
— Az előcsarnokban, tehát ha bárki bejön, és beszáll a liftbe, tudja, hánya-
dikra ment. Ha a kilencedikre, azonnal utánamegy, és figyel. A lány, akire ráillett Gla-
dys Foss személyleírása, a kilencedikre vitette fel magát. Az emberem utánament, és
körülcserkészte a terepet. A 928/B. számú lakásban égett a villany, tehát holtbiztosán
ott volt.
— Mondd meg az emberednek, hogy várjon meg. Szeretném a lakásban érni
a nőt, de ha elmegy, azt hiszem, fontosabb a lakást szemmel tartani. Természetesen,
ha a többiek ideérnek, mielőtt a lány elhúzná a csíkot, ragadjanak rá. Remélem, elcsí-
pem, mielőtt lelép.
Mason visszaszáguldott a kocsijához, egykettőre a Dixiewood háznál termett,
és a Mrs. Maldentől kapott kulccsal kinyitotta a kaput. Egy férfi lépett elő az árnyék-
ból, és a lift felé indult. Mason megpróbált elmenni mellette.

39
 — Mr. Mason? — kérdezte a férfi.
— Igen.
— Felmegyek magával. A liftben beszélhetünk.
Mason megnyomta a kilencedik emelet gombját. — Menjünk! — mondta.
— Bocsásson meg — mondta a detektív —, de nem babra megy a játék. Azt
az utasítást kaptam, hogy legyek nagyon óvatos.
— Vagy úgy — mondta Mason. Elővette a levéltárcáját, és felmutatta az iga-
zolványát.
A férfi alaposan szemügyre vette, aztán megszólalt: — Oké. Csak biztos akar-
tam lenni a dolgomban. Ez minden.
— Helyes.
— A nő elment.
— Mikor?
— Pár perccel azelőtt, hogy maga megérkezett…
— Volt nála valami?
— Két bőrönd.
— Nehezek?
— Egészen belezöldült a cipekedésbe.
— Mit csinált a bőröndökkel?
— Betette a csomagtartóba, és elvitte a kocsit.
— Körülnézek egy kicsit — mondta Mason.
— Akarja, hogy magával menjek?
— Nem. Menjen vissza az előcsarnokba. A lakás telefonszáma Crestline 6-
9342. Oltsa el a villanyt a liftben, és tegye az ajtóra a táblát: A LIFT ÁTMENETILEG
NEM MŰKÖDIK. Álljon a lift elé, mintha a kiírást szemlélgetné, és elegyedjen be-
szédbe azzal, aki bejön. Mondja, hogy a szerelő éppen dolgozott a liften, amikor maga
jött, és hogy néhány perc az egész, csak elugrott egy biztosítékért. Csinálja hihetően.
Kérdezze ki az illetőt, hogy hányadik emeletre megy! Ha a kilencedikre, menjen le a
telefonhoz, és hívja a Crestline 6-9342-es számot.
A férfi feljegyezte a telefonszámot.
— Van kulcsa a lakáshoz? — kérdezte.
— Azt hiszem, ki tudom nyitni — mondta Mason.
— Bocsásson meg.

40
 — Ugyan miért?
— A kérdezősködésért. Azért vagyok itt, hogy utasításokat kövessek, és nem
azért, hogy koptassam a számat.
— Semmi baj.
Mason kilépett a liftből, a detektív visszatért a földszintre. Mason a kulcsával
kinyitotta a 928/B. számú lakás ajtaját, aztán zsebkendőjével az ujján, nehogy nyomo-
kat hagyjon, felkapcsolta a villanyt.
A lakás első pillantásra olyan volt, mint amikor először ott járt, csakhogy ami-
kor kinyitotta a komód fiókjait, azokat teljesen üresen találta. Női holminak nyoma
sem volt a lakásban. Sem arckrém, sem ruha, sem fehérnemű, semmilyen intim hasz-
nálati tárgy. Még az egyik fogkefe is eltűnt az állványról.
A faliszéf ajtaja zárva volt, a falborítás darabja a helyén, a kép a falon.
Mason alaposabban körülnézett, mint első alkalommal. A nappaliban az álló-
lámpa melletti kis asztalon népszerű képeslapokat, egy csomó huszonötcentes képre-
gényt meg néhány orvosi szaklapot talált.
Mason megnézte az orvosi lakokat. Postán érkeztek, de az öntapadós címkét a
megrendelő nevével és címével minden egyes lapról levakarták. Mason magához vette
a lapokat. Aztán a magazinokat vette szemügyre, de nem talált rajtuk postai jelzést.
Valószínűleg újságárusnál vették őket.
Alaposan átvizsgált mindent. De orvosi szaklapokon kívül semmi olyat nem ta-
lált, ami kapcsolatba hozhatná a lakást dr. Maldennel.
Mason kilépett az ajtón, óvatosan, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot a kilincsen.
Megnyomta a lift hívógombját. A sötét kabin felkúszott a kilencedikre. Villanyt gyúj-
tott, és visszavitte a liftet a földszintre, ahol Drake detektívje várt rá.
— Zargatták? — kérdezte Mason.
— Nem különösebben. Egy házaspár akart felmenni a hatodikra, mondtam
nekik, hogy talán el tudom indítani a liftet, aztán felvittem őket. Útközben felvettem
valakit, aki az ötödikről akart hazamenni, és a liftajtót rugdosta, mert sötét volt. Aztán
elregéltem nekik az „átmenetileg nem működik” históriát.
— A házba tehát csak azok ketten jöttek be a hatodikról?
— Igen. Ez minden.
— Maradjon szolgálatban — mondta Mason —, és időnként számoljon be
Paul Drake-nek. Az erősítés útban van.

41
 Mason elhagyta a házat, és gyors iramban a Cuneo Drive-ra hajtott… Az óra fél
tizenegyet mutatott, amikor leparkolt a 6931. számú villával szemben, felkapaszkodott
a lépcsőn a kapuig, és megnyomta a csengőt. Semmi válasz. Bár a házban teljes csend
honolt, az összehúzott függönyök mögül sápadt fény szüremlett ki az utcára, s jelezte,
hogy valaki otthon tartózkodik. Mason még egyszer megnyomta a csengőt, és türel-
mesen várt. Pár másodperc múlva harmadszor is becsengetett, de most már állhatato-
san nyomta ujjával a csengő gombját.
Óvatos lépéseket hallott az ajtó másik oldaláról, majd egy női hang kérdezte: —
Ki az?
— Miss Foss? — kérdezte Mason.
— Igen.
— Táviratot hoztam — mondta Mason.
— Tegye az ajtó alá.
— Sürgős, és alá kell írnia.
— Jó, akkor csúsztassa be az ajtó alatt, és aláírom.
— Sajnálom, a nyílás túl keskeny;
— Ide figyeljen, most szálltam ki a kádból. Éppen fürödtem, amikor csenge-
tett.
Mason elhallgatott.
Egy pillanat múlva csapódott a retesz, és résnyire nyílt az ajtó. Meztelen kar je-
lent meg a nyílásban.
— Kérem, adja ide a táviratot!
— Most, hogy végre kinyitotta az ajtót, és nem kell teleüvöltenem az utcát,
Perry Mason vagyok. Ügyvéd, és dr. Summerfield Malden halála, illetve a jövedelmi
adó ügyében kerestem fel.
Az ajtó bevágódott az orra előtt.
— Én akár kiabálhatok is, és megtudhatja az egész környék, hogy mit akarok
— mondta Mason az ajtón kívül.
Megint csend lett, s mivel Mason nem hallott távolodó lépteket, várt.
Az ajtó lassacskán keskeny résre nyílt. — Kit képvisel? — kérdezte a női hang.
— Az özvegyet képviselem, aki, amint ez megesik, jóval többet tud, mint
maga sejti. Ha goromba fiú volnék, behatoltam volna, amikor először ajtót nyitott.
— És miért nem tette meg?

42
 — Talán a csupasz karja miatt, meg hogy azt állította, éppen csak kilépett a
fürdőkádból — nevetett Mason.
— Azt képzeli, hogy meztelenül jöttem az ajtóhoz?
— Még nem volt alkalmam eléggé megismerni ahhoz, hogy tisztában lehes-
sek a szokásaival — szólt be Mason az ajtónyíláson.
— Nos, most legalább megismerkedtünk.
— Felért egy telefonismeretséggel.
Az ajtórés egy arasszal tágabb lett. — Dr. Malden neje még a földet is gyűlöli,
ahová lépek. Ha őt képviseli, magáévá kell tennie az álláspontját.
— Nem feltétlenül. Nézze, félretéve a személyes érzelmeket, magának és
Mrs. Maldennek rendkívülien fontos közös ügyük van. Az adóhivatal tisztviselői kér-
déseket fognak feltenni. Ha bármi készpénzhiányt bizonyítani tudnak, akkor bünteté-
seket, bírságokat fognak kivetni, sőt még bűnvádi eljárást is indíthatnak. Úgy gondo-
lom, talán elbeszélgethetnénk erről. Az az érzésem, hogy szívesen megvitatná velem
ezt a mi közös ügyünket.
Gladys Foss hallgatott.
— És ha már egyszer szükség van erre a beszélgetésre — mondta Mason —,
mindkettőjük számára sokkal kellemesebb lenne, ha én közvetítenék, mert ha netán
maguk ketten kerülnek szemtől szembe egymással, akkor maga…
— Az meglehet — mondta Gladys Foss, és kitárta az ajtót. — Jöjjön be! Jobb-
ra van a nappali, üljön le, és helyezze magát kényelembe, amíg magamra kapok vala-
mit!
Mason belépett a hallba, és meglátta, ha csak egy villanásnyira is — az átlátszó
köntösben szaladó lányt, amint a folyosó végén kinyitott egy ajtót, valószínűleg a há-
lószobáét. Ez a röpke pillantás is elég volt Masonnek ahhoz, hogy igazolva lássa, amit
Mrs. Malden vetélytársa szépségéről mondott.
Mason belépett a nappaliba, és elhelyezkedett az asztal mellett álló kényelmes
bőrfotelban. A fotel mögötti állólámpa remek fényt nyújtott az olvasáshoz. Az aszta-
lon vagy fél tucat friss képeslap feküdt. Mason hátradőlt, kézbe vett néhány lapot, az-
tán visszatette őket az asztalra.
A fotel ülése meleg volt. Mason arrább húzódott, és kezét a szék karfájáról a
padló felé csúsztatta. Ujjai gyűrött újságot érintettek. Felemelte. Az esti újság késői ki-
adása volt, a sporthíreknél kinyitva.

43
 Mason furcsálkodó tekintettel az újságot szemlélte, amikor Gladys Foss szok-
nyában, blúzban és papucsban belépett a szobába. Magas homlokából hátrafésült haja
fényes volt és sima. Szeme hatalmas és sötét, enyhén rúzsozott ajkai teltek és kívána-
tosak.
Megállt az ajtónál, s ahogy nézte Masont és kezében az újságot, Masonnek fel-
tűnt különös kifejezést öltött arca.
Mason az asztalra dobta az újságot, és fel akart állni.
— Maradjon csak — mondta a lány. Fürgén beljebb jött, és gyors mosolyt ve-
tett Mason felé.
A férfi megállapította, hogy igazi szépség, hosszú lábú és arányos felépítésű, és
a könnyed mozdulat, amellyel a pamlagra ült, az izmok tökéletes összhangjára utalt.
Viselkedése fesztelen volt és könnyed.
— Látom, felfedezte a titkos bűnömet — mondta és mosolygott. Mason fel-
vonta szemöldökét. A lány az újságra mutatott.
— Baseball?
- Lovak.
— Ó!
— Engem fáraszt a sablonélet. Habár, azt hiszem, mindenkit. Szeretném
megütni a főnyereményt. Sajnálom, ha szókimondó voltam, de ez az igazság.
— Bizonyára remek kikapcsolódás.
— Maga nem az a fajta, aki élvezetet találna benne.
Mason elgondolkodva tekintett rá: — Én nem engedhetném meg magamnak.
A lány mondani akart valamit, de meggondolta magát, és elhallgatott.
— Azon kívül így is elég változatos az életem — mondta Mason.
- Nos — mondta a nő —, nem mondtam volna el mindezt, de maga ügyvéd.
Amikor bejött ide, pont abba a fotelba ült, amiből épp, hogy felkeltem, így hát, ha
nem mondom, akkor is rájön, hogy amint hazaértem, nekiálltam a lóversenyeredmé-
nyeket böngészni. Nem lehetett nehéz levonni a következtetést.
— Ez aztán az őszinteség! — mosolygott Mason.
— Az az igazság, hogy ma rengeteget vezettem. Hosszú napom volt, hullafá-
radt vagyok, de azért tudnom kellett, mi történt a pályákon. Tehát miben lehetek
szolgálatára, Mr. Mason?
— Ugye, tud Mr. Malden haláláról?

44
 — Természetesen. Ezért jöttem haza. Néhány napig távol kellett lennem.
— Dr. Malden Salt Lake Citybe készült, hogy részt vegyen egy orvos-
kongresszuson?
— Pontosan.
— És maga honnét vezetett olyan sokat, amíg ideért? — kérdezte Mason.
A lány elmosolyodott: — Végül is, Mr. Mason, késő van, és én szörnyen, de
szörnyen fáradt vagyok. Feltételezem, hogy azért jött, mert a könyvelésről és a jöve-
delmi adóról akar velem beszélni.
Mason bólintott.
— Nos, javaslom, hogy ezt a témát vitassuk meg, és az egyebeket halasszuk
egy sokkal alkalmasabb időpontra.
— Helyes, akkor beszéljünk arról az egyetlen dologról, ahol az ön és Mrs.
Maidén érdekei találkoznak.
— Arra gondol, ahol Mrs. Malden kapzsisága találkozik az én felelősségem-
mel? — kérdezte Gladys Foss keserűen.
Mason elmosolyodott: — Távol álljon tőlem, hogy összeegyeztessem két nő ál-
láspontját, akik nem kedvelik egymást. Én csak bizonyos tényeket próbálok rögzíteni.
Beszéltek magával az adóhivataltól?
— Igen.
— Azt állították, hogy dr. Maidén könyvelése nem pontos, különösen a kész-
pénzhelyzetet illetőén nem az.
— Szimatolni jöttek, ha erre gondol.
— És vádolni?
— Részben. Úgy gondolták, hogy dr. Maldennek több készpénzbevételt kel-
lene bejelentenie.
— És mi a valóság?
A nő a szemébe nézett.
— Azt akarja tudni, Mr. Mason, amit az adóhivatalnak fogok elmondani,
vagy pedig a színtiszta igazat?
— Az adóügyieknek mást fog mondani, mint ami a színtiszta valóság?
— Nekik csak azt mondom el, amit tudok. Magának azonban elmondhatnám
azt is, amit csak sejtek.
— Halljuk azt a sejtést! — mondta Mason.

45
 - Kevesen veszik észre, hogy egy orvos milyen iszonyú megterhelésnek van ki-
téve manapság. Elözönlik az emberek, a betegek állandó, végtelen sora. Néhányan vi-
lágosan elmagyarázzák a panaszaikat, azoknál, hipp-hopp, kész a diagnózis. De van-
nak, akik nem képesek erre, úgy kell kihámozni belőlük, az agyukból, a testükből,
hogy hol lehet a baj. Mások képzelt betegek, és olyannyira tragikusnak állítják be be-
tegségük alakulását, hogy szinte nem látnak már kiutat. Ez túlzás, szellemi torzulás, és
megint az orvosnak kell tudnia, mit tegyen.
Ráadásul ott vannak azok, akiknél műtéti beavatkozásra van szükség. És a mű-
téteknek a rutinoperációtól az élet meghosszabbításáért folytatott kétségbeesett, utol-
só kísérletig nagyon széles skálája van. Komplikációk műtét közben, sőt műtét után is
felléphetnek, és az orvosnak állandó őrségben kell lennie, hogy lássa, nincs-e valami
súlyos szövődmény, más szóval, nem tudja beprogramozni a dolgokat. Olyan, mintha
egy bokszolót ellenfelek serege szorongatna, ő pedig ott állna egyedül a szorító köze-
pén. Nyugodtnak és higgadtnak kell lennie. Gondolkoznia kell. Előrelátónak kell len-
nie, és ráadásul ez az iszonyatos szellemi és fizikai túlterhelés. Egy percre sem enyhül,
egész életére rányomja a bélyegét. A tetejébe nem szabad megfeledkeznie arról, hogy
a betege elrohanhat egy ügybuzgó ügyvédhez, és helytelen gyógykezelés címén pert
indíthat ellene, ahol aztán minden, amit megtett vagy elmulasztott megtenni, az es-
küdtszék elé kerül.
— Milyen ékesszólóan beszél — mondta Mason bólogatva.
— Azért mondom el mindezt, mert túl sokan nem veszik észre. Egy orvos-
nak, aki ilyen megfeszített munkát végez, életbe vágó problémákra kell összpontosíta-
nia és nem holmi könyvelésre meg statisztikai kimutatásokra, mint ahogy elvárnák tő-
le azok, akik az adóbevallását böngészték.
— Egy ilyen embert igazán nem kell pénzügyekkel zaklatni — mondta Ma-
son. — Felvehet valakit, aki kézben tartja az összes pénzügyét.
— Kit?
— Egy könyvelőt.
A lány megrázta a fejét: — Megoldhatatlan. Aki ezt a munkát csinálja, annak
benne kell lennie a csapatban; tehát valaki a rendelőből, leginkább valamelyik ápoló-
nő. A lehető legjobb szándékai lehetnek, mégis, ha belép egy mozgalmas orvosi rende-
lőbe, úgy érzi, valamiféle bolondokházába csöppent. Röntgenvizsgálatok, diatermiás
kezelések, sugárkezelések.

46
 — Hány nővért foglalkoztatott dr. Malden?
— Velem együtt ötöt.
— Sokféle gyógymódot alkalmazott a rendelőben?
— Hogyne. Nagyon bízott bennük. Különösen a diatermiában, amelyet a
tényleges gyógyításon kívül pszichológiai célokra is használt.
— Megmagyarázná, mit ért ezen?
–– Bizonyos fokig igen. Kegyetlen dolog, de az orvosnak szembe kell néznie
vele, hogy nem tudja megállítani az időt, és az óramutatót sem tudja visszafordítani.
Az emberi élet szakaszos. A fiatalságból az öregségbe érünk, az öregségből pedig a ha-
lálba. Ez kérlelhetetlen és megmásíthatatlan.
Vannak, akiket az öregség abnormális elváltozásai visszariasztanak, és azt kí-
vánják az orvostól, hogy tegyen valamit ellenük. Lehetetlent kívánnak tőle. Mások vi-
szont beletörődnek a bajukba, és nem gondolnak arra, hogy az orvostudománynak
már vannak rá eszközei, csak időben, orvoshoz kell fordulni, és könnyen meggyó-
gyulhatnak. Vegyünk például valakit, aki a lehetetlent kívánja az orvostól. Ha az or-
vos azt mondaná: „Asszonyom, igazán sajnálom, de ön hatvannyolc éves. Mostantól
fogva egészen a haláláig napról napra romlani fog a fizikai állapota. Lesznek abnormá-
lis elváltozásai is, amelyeken sem ön, sem én nem segíthetünk. Én igyekszem köny-
nyebben elviselhetővé tenni mindezt, és kezelem majd, ha heves fájdalmai lesznek.”
Ha egy orvos így beszél a betegével, kegyetlen. Sőt szívtelen. Súlyosbítja azt, amin
könnyíteni próbál.
— Kevéssé értem, mi köze mindennek a könyvvitelhez — mondta Mason. —
Briliáns elmefuttatás, felkelti az együttérzésemet, csak éppen kikerüli a kérdést. Attól
tartok, kedvesem, maga elfelejti, hogy ügyvédhez beszél. Térjen szépen a tárgyra!
— Rendben — mondta a lány kelletlenül. — Jobban is sajnálhatná szenvedő
felebarátait. A revizorok letörölték könnyeiket, és bódultan távoztak. Ma este túlságo-
san fáradt vagyok ahhoz, hogy magával felvegyem a harcot. A tárgyra térek. A rende-
lőben készpénzhiány van.
— Így már jobb — mondta Mason. — És mi okozta a készpénzhiányt?
— Az, hogy dr. Malden híján volt minden üzleti érzéknek.
— Megmagyarázná?
— Nagyon egyszerű magyarázata van. Amikor dr. Maldennek pénz kellett,
csak odament a fiókhoz, kivette, amennyit akart, és zsebre vágta.

47
 — És hagyott magának egy cetlit, hogy mennyit vett el?
A lány a fejét ingatta: — Éppen az a baj, hogy nem.
— Ez bizony komplikációkat okozhat — mondta Mason.
— Már okozott. Azt hiszem, hogy addig, amíg feljegyeztük a készpénzbevé-
teleket, nem is volt semmi baj, de úgy látszik, dr. Maidén nem minden esetben adta át
nekem az összegeket. Elfogadta és megköszönte a pénzt, hátba veregette a beteget, az-
tán szólt, hogy küldhetem a következőt. Néha bemondta nekem ezeket az összegeket,
néha pedig kiment a fejéből, vagy sürgős esethez hívták. Talán másnap reggel operált,
vagy késő délután jött be a rendelőbe, és mindketten túlságosan elfoglaltak voltunk
ahhoz, hogy az ilyen fizetéseket egyenesbe hozzuk.
— Ez persze csak alkalmi feledékenység lehetett, ugye?
A lány habozott.
— Szóval? — tartott ki Mason a kérdése mellett.
— Mr. Malden soha nem volt feledékeny. Úgy működött az agya, mint egy
gép. Megpróbálta úgy feltüntetni a dolgot, hogy feledékenységből tette, de valójában
tudatos volt, amit csinált. Az kellett, hogy legyen, mert túl gyakran fordult elő.
— Mennyit mondott el ebből a revizoroknak?
— Semmit. Magán kívül senkinek sem beszéltem erről.
— Nos, természetesen magyarázatot kell adnia bizonyos dolgokra.
A lány nemet intett a fejével.
— De nem nekik. Dr. Malden meghalt. Jöjjön rá az adóhivatal.
— Magát is meg fogják kérdezni.
— Majd azt mondom nekik, hogy amennyire én tudom, a könyvelés helyes,
hogy amikor dr. Malden tájékoztatott valamiről, azt rendben bevezettem, de amiről
nem értesültem dr. Maldentől, arra nem tudok választ adni, és talán kérdezzék meg
tőle.
— Nem szívesen tennék így — mondta Mason —, de térjünk csak vissza
egy sokkal személyesebb témához. Mi a helyzet a Dixiewood házzal?
A lány arca mozdulatlan maradt. — Mi van vele? — kérdezte.
— Azt hittem, maga majd elmondja.
— Dixiewood? — kérdezte olyan hangon, mintha ez a név semmit sem jelen-
tett volna számára.
Mason hangja kissé ingerlékenyen csengett: — Dixiewood ház, 928/B. számú

48
lakás. A bérlő neve: Charles Amboy.
Gladys Foss megrázta szép fejét: — Nekem ez nem mond semmit.
— Csodálom, amikor húsz perccel ezelőtt még ott tartózkodott.
— Én?
— Leállította a kocsiját, felment, két bőröndbe összecsomagolta valamennyi
holmiját, amely a lakásban maradt. Lecipelte a két súlyos táskát a kocsijához, betette a
csomagtartóba, és elment.
A lány moccanni látszott a pamlagon, de szemét rendíthetetlenül Masonre sze-
gezte, arca kifejezéstelen maradt. Kisvártatva megszólalt: — Honnan tudja?
— Tudom, mert ügyvéd vagyok. És az a dolgom, hogy megtudjak bizonyos
dolgokat, amelyek az ügyfeleimet érintik. Az a Dixiewood lakás sok tekintetben befo-
lyásolhatja az ügyet.
— Nem látom be, miért.
Mason csendben maradt.
— Ebből arra következtetek, hogy kémkednek utánam — mondta némi szü-
net után a lány.
— Arra következtet, amire akar, csak mondja el az igazat.
— Miért?
— Mert döntő kihatása lesz az örökségre.
— És kié lesz az örökség?
— Gondolom, Mrs. Maldené. Még nem láttam a végrendeletet.
— Rendben. Mrs. Malden megvívhatja a saját csatáját — mondta hirtelen a
lány —, de nem látom be, miért kell nekem az éjszaka kellős közepén fent lennem,
amikor rettenetesen fáradt vagyok, és kitárni magának a lelkemet csak azért, hogy
Steffanie Malden nagyobb koncot kaparintson egy olyan férfi hagyatékából, akit soha-
sem szeretett.
Mason elengedte a füle mellett ezt a keserű kifakadást. Türelmesen üldögélt a
fotelban, és várt.
Gladys Foss fészkelődni kezdett a pamlagon, végül megszólalt:
— Úgy vélem, mire túl leszünk ezen az ügyön, a jó híremnek foszlánya sem
marad.
— Ügyvéd vagyok, Miss Foss. Sokféle emberrel volt már dolgom, és olyannak
próbálom látni őket, amilyenek.

49
 — Ennek örülök. Remélem, liberálisan gondolkodik.
— Azt hiszem, igen.
— Dr. Malden állandó feszültségben élt. Egyre felkapottabb lett, s lassan már
egy szabad perce sem volt. Halálra dolgozta magát. Otthon pedig értetlenség várta.
Szerelmet, érzést hiába keresett egy hidegvérű, számító teremtés mellett, aki csak
azért ment hozzá, hogy megszerezzen bizonyos dolgokat az életben. Megfontoltan, a
saját önzésétől vezéreltetve lett a felesége, mert tisztában volt azzal, hogy dr.
Maldentől megkaphatja mindazt, amit csak akar.
— Ez a Mrs. Maldenről lefestett kép, mintha dr. Malden gondolatainak a tü-
körképe volna — mondta Mason.
— Csak ő ismerhette igazán.
— Sajnos, amikor egy házastársi kapcsolat romlani kezd, alapvető, ellentétek
kerülnek felszínre. A feleség úgy érzi, hogy a férje tapintatlan, durva, hogy kiveszett
belőle minden jóérzés, hogy magától értetődőnek vészi, hogy a felesége mindig a ren-
delkezésére áll, és a szerelemben könyörtelenül önző. A férj úgy érzi, hogy a felesége
csak magával törődik, számító, és kizárólag a pénz érdekli. Csüggesztő helyzet.
Gladys Foss felemelkedett a pamlagról, egyenesen állt, szeméből harag sugár-
zott: — Dr. Maldennek szinte teljesen mindegy lett volna, hogy egy összeadó géppel
vagy Steffanie Maldennel fekszik az ágyba — mondta.
Mason a lány haragos szemét nézte: — Nekem inkább az anyagi vonatkozások-
ról regéljen, az érzelmeket hagyhatja.
— Mi közöm nekem ahhoz?
— Abban a lakásban titkos széf van, és…
— Maga megőrült! — szakította félbe a lány.
— Egy festmény mögé rejtett faliszéfről beszélek. Dr. Malden kétségkívül bi-
zonyos készpénzmennyiséget tartott abban a széfben.
— De, Mr. Mason, hogyan képes nyugodtan a fotelomban ülni és ilyeneket
állítani? Abban a lakásban nincs széf. Dr. Malden egyszerűen csak arra használta azt a
lakást, hogy távol tartsa magát egy hideg szívű teremtés zsarnokoskodásától, aki kive-
tette rá a hálóját, és alig várta a halála napját.
— Tehát azt mondja, hogy semmit sem tud a lakásban elrejtett pénzről?
— Ott nem volt pénz, és nem volt széf. Ott senki pénzt el nem dugott. Az a
lakás egy agyonhajszolt ember szentélye volt, aki kikapcsolódásra vágyott. Csak ket-

50
tőnknek volt kulcsa hozzá. Egyáltalán, miért kellett volna ott pénzt tartania? A rende-
lőben van páncélszekrény, és ott tartotta a készpénzt egy kazettában, és amikor össze-
gyűlt ezer dollár, lementem a bankba, és letétbe helyeztem. Az adóügyi revizoroknak
egyébként ez sem tetszett, szerintük a pénzt naponta el kellett volna vinnem a bank-
ba. Te jóságos úristen! Mit képzelnek ezek? Egy olyan ember, akinek naponta száz be-
tege van…
— A lakás széfjéről beszélgettünk, ha jól emlékszem — szakította félbe Ma-
son.
— Mondom, hogy ott nem volt széf.
— Mit csinált dr. Malden az eltüntetett pénzzel?
— Ő nem… nem tudom.
— Tud róla, hogy dr. Malden kivett pénzt a kazettából vagy nem?
— Semmit sem tudok.
— A revizorok becsléssel megállapíthatják, hogy mennyi pénzt vettek el a
dobozból, és adót vethetnek ki rá — mondta Mason.
— Rajta, vessenek ki adót! De előbb bizonyítsanak. Senki sem tudja, hogy dr.
Malden bármit is kivett volna onnan. Én legalábbis nem.
— Ez ellentmond annak, amit épp az előbb mesélt nekem.
— Én olyan dolgokat mondtam el magának, amelyeket az adóhivatal embere-
inek nem fogok elmondani. Különben is csak feltevés volt.
Visszaült a kanapéra, lábait keresztbe vetette, és ekkor Masonnek eszébe jutott
Mrs. Malden megállapítása Gladys Foss remekbe szabott lábairól, s hogy mily előzé-
kenyen hívja fel rájuk a figyelmet. A lány a villámgyors átöltözés közben időt szakított
rá, hogy nylonharisnyát húzzon, és most kedvtelve nyújtóztatta a tagjait.
— Feltételezzük, hogy én is belenyúltam abba a bizonyos kazettába — foly-
tatta.
— Nocsak! — kiáltott fel Mason.
— Igen. Szeretek lóversenyre járni. Felfedte ezt a gyengémet, amikor leült
ide a fotelba, és megtalálta az újságot.
— Ez azt jelenti, hogy sikkasztott?
— Nem ezt mondtam!
— Mi más lett volna?
— Dr. Maldennek felesége is volt. Steffanie pedig kapzsi és álnok, aki a férje

51
halálát akarta. Ha bármi bökkenő lenne a balesettel kapcsolatban, akkor az ő keze van
a dologban.
— Maga hangulatember. Felindult, és nem tudja, mit beszél. Maga szerette
dr. Maldent…
— És ez nem befolyásol abban, hogy józanul gondolkozzam. Ne féljen, kézbe
veszem én ezt az ügyet. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Steffanie-nak
nincs köze a férje halálához.
— Már hogyan lehetne? — kérdezte Mason.
— Rendben. Áruljon el nekem valamit. Ha Steffanie olyan aranyos kis te-
remtés, amilyennek maga hiszi, akkor milyen kapcsolata lehetett Ramon Castellával,
dr. Malden sofőrjével és repülőgép-szerelőjével?
— Volt köztük valami kapcsolat? — kérdezte Mason.
— Ne legyen naiv!
— Érzelmi vagy anyagi?
— Azt én nem tudom, mennyit fizetett Castellának az érzelmeiért. De lehe-
tett másképp is. Már régen mondtam dr. Maldennek, hogy dobja ki azt az embert, de
nem hallgatott rám. Castella jól végezte a dolgát, és meg kell hagyni, értett a gépek-
hez. Ramon persze nem szeretett engem, és tudta, hogy én sem kedvelem.
— Miből gondolja, hogy Mrs. Maldennek köze van hozzá?
— Jóformán biztos vagyok benne, hogy egyszer fent járt a szobájában. Gon-
doljon bele! Egy előkelő orvos felesége felmegy egy ilyen ócska, alattomos, sunyi sze-
mű semmirekellő lakására. .
— Honnan tudja, hogy odament?
— Egyszer véletlenül elszólta magát… szóval tudom, hogy járt ott.
— Milyen idős Castella?
— Ramon? Harminckettő körül.
— Jóképű?
A lány lekicsinylően felnevetett: — Annak képzeli magát. Lehet, hogy néhány
ócska, üresfejű kis liba annak tartja. Sötét haja van, fekete szeme és romantikus modo-
ra, mint az efféle fickóknak általában, de gyenge eresztés. Ízléstelen is. A szemöldöke
fölött nincs egyéb, csak egy csomó olajtól fénylő, fekete haj. És nem képes az ember
szemébe nézni.
— Sofőrként dolgozott?

52
 - Néha. Dr. Malden gyakran vezette maga a kocsiját, de időnként Ramon ve-
zetett. A legfőbb dolga a repülőgép és a motorcsónak karbantartása volt.
— Motorcsónak?
— Igen. Alkalmanként, amikor dr. Malden úgy érezte, hogy olyan helyre kell
mennie, ahol nem érhetik utol, a hajóján töltötte a délutánt.
— Elkísérte az ilyen hajókázásokra?
— Soha. Ramonon kívül senki nem ment vele. Dr. Malden kihajózott, lehor-
gonyzott valahol, és horgászott. Ilyenkor nekem kellett a betegekkel foglalkoznom,
amíg visszajött. Fél napnál többre nem ment el. Egyedül ezekben az órákban szabadult
ki egy kicsit hivatásának rabságából.
— Ez valóban nagyon érdekes — mondta Mason. — De mégis visszatérnék
arra, ami engem a legjobban foglalkoztat. Hogy állunk azzal, hogy maga pénzt vett ki
abból a dobozból?
— Tegyük fel, hogy nem sikkasztottam. Tegyük fel, hogy én voltam dr.
Malden valódi társa. Nem szerette a feleségét. A velem való kapcsolat, nos, az volt az
igazi.
— Mikor kezdődött?
— Három évvel ezelőtt.
— Miért nem tett lépéseket a válás ügyében?
— Mit tehetett volna? Steffanie a markában tartotta, őt csak a pénz érdekelte.
Ha dr. Malden válni akart volna, Steffanie az utolsó fillérig kiforgatja mindenéből,
amije csak van.
— Mégis jobb lett volna — mondta Mason. — Aztán elkezdhette volna…
— De nem az ő korában. És mondok magának még valamit, erről még
Steffanie sem tudott. Ha tudta volna, dr. Malden talán még ma is élne.
Mason csodálkozó tekintettel nézett a lányra.
— Dr. Maldennek amúgy sem sok volt hátra. Rossz volt a szíve. Azt hiszem, ha
egy orvos ilyen tempót diktál, mire annyi idős lesz, mint ő, szükségképpen fellép nála
ez a fajta rendellenesség. Szinte foglalkozási ártalom.
— Dr. Malden élete nem lehetett nagyon boldog — jegyezte meg Mason.
— Melyik orvosé az? A mások egészségéért feláldozzák a saját boldogságukat.
Elérnek egy anyagi szintet, de egészségileg megroppannak, és az életük ettől kezdve
taposómalom. Munka, munka, munka. Egy kiváló sebész esetében a boldogság szóba

53
sem jöhet.
— Akkor az jöjjön szóba, hogyan is nyúlt bele maga abba a dobozba? —
mondta mosolyogva Mason.
— Ugyanannyi fizetést kaptam, mint a velem egy kategóriájú ápolónők. Ez a
könyvelésben is benne van. De dr. Malden azt kívánta, hogy boldog legyek, ezért azt
mondta, hogy vegyek el pénzt, amikor csak kedvem tartja, és amennyit akarok.
— De ezt csak úgy tehette meg, ha bejegyezte.
— Úgy csinálhattam, ahogyan ő. Kivettem a kazettából.
— Egyszerűen kivette?
— Ne így fogalmazzunk. Tegyük fel, hogy kivettem pénzt.
— Mennyit?
— Halvány fogalmam sincs róla, Mr. Mason.
— Őszintén mondom magának, hogy ez igen messze van a törvényes lehető-
ségektől.
— Hogyhogy?
— Ha dr. Malden pénzösszegeket adott magának, amelyeket nem könyveltek
el, dr. Malden köteles lett volna ezen összegek után befizetni a jövedelemadót.
— Mondjuk, hogy a tudta nélkül vettem el a pénzt.
— Akkor bűnt követett el.
— És akkor mi lesz?
— Akkor letartóztatják, és perbe fogják.
— Ki indít bűnvádi eljárást?
— A kerületi ügyész, az állam, a rendőrség.
— Kinek a bejelentésére?
— Nos — mondta Mason —, tekintetbe véve mindazt, amit nekem dr.
Malden feleségéről mondott, el tudnám képzelni, hogy Steffanie Malden nem kéretné
magát, hogy aláírja a feljelentést.
— Jól van. Maga ügyvéd. Bűnösnek akarnak nyilvánítani. Hogyan fogják ezt
bizonyítani?
Mason ujja hegyével az állát simogatta, és elgondolkodva szemlélte a lányt.
— Ez a kerületi ügyész dolga.
— Pontosan.
— Természetesen a nekem tett beismerése…

54
 — Nem tettem magának vallomást — mondta a lány.
— Bevallotta, hogy pénzt vett ki a páncélszekrényből.
— Azt mondtam: tegyük fel, hogy pénzt vettem ki a páncélszekrényből.
— Igen. Észrevettem, hogy így fejezi ki magát.
— Azt mondtam: tegyük fel, hogy elsikkasztottam a pénzt, hogy kivihessem
a lóversenyre.
Mason bólintott.
— Ez megvédhetné a hagyatékot, és megmenthetné dr. Malden jó hírét?
— Azon az áron, hogy kockára teszi a saját jó hírét — hangsúlyozta Mason,
miközben a lány arcát tanulmányozta —, hiszen elszökik a felelősségre vonás elől.
— Miért kellene nekem szöknöm? Ki fog üldözni engem? Ki vádolhat en-
gem?
— Nos, már mondtam magának, hogy ez a kerületi ügyészre tartozik.
— Maga Steffanie Malden ügyvédje, így van?
— Így.
— Ezért maga hivatalból elhiszi, hogy a védence földre szállt angyal?
— Nem feltétlenül. Megvédem az érdekeit, ennyi az egész.
— Helyes. Maga tegye a dolgát, és hajtsa végre a testámentumot. Ha az adó-
hivatal szorongatni kezdené, Steffanie Malden mondja egyszerűen csak azt, hogy én
megrögzött lóversenyes vagyok, és legalább ezer dollárt fogadtam egy évben a lovakra.
— Azt kérik majd, hogy bizonyítsam be.
— Megmondom, hogyan tudja bizonyítani — mondta. — Ray Spangler trafi-
kot vezet a Hetedik és a Clifton utca sarkán. Bukméker. Nála kötöttem a fogadásokat.
Sokat. Ezerdolláros tétekre.
Mason nevetett: — Már lelki szemeim előtt látom a revizorokat, amint bemen-
nek a trafikba, és megkérdik: „Mondja, Spangler, maga buki?”, mire ő ezt feleli: „Ó,
igen, uraim, abból élek. Ezerdolláros téteket vettem át Gladys Fosstól, aki ápolónő volt
dr. Summerfield Malden rendelőjében. Én igazán sajnálom, ha megsértettem a tör-
vényt, de hát önök kérdeztek, én pedig nem hazudhatok.”
— Nem így lenne. Ray Spanglert két hónappal ezelőtt lecsukták. Ezer dollár-
ra bírságolták. Az ítélet előtti tétekről kérdezze.
— És maga hol lesz? — kérdezte Mason.
A válasz kissé keserűen hangzott: — Steffanie Maldenért a kisujjamat sem

55
mozdítanám. Legszívesebben a tulajdon két kezemmel kaparnám ki a szemét… de ha
ez megvédi dr. Malden emlékét, ha távol tartja az adóhivatalt, és nem jönnek rá, hogy
dr. Malden megpróbálta becsapni őket, akkor én bármilyen áldozatra képes vagyok…
bármilyen áldozatra.
Mason éles szemmel nézte. — Ha megtenné, hogy bevallja a sikkasztást, s min-
dezt annak érdekében, hogy megvédje dr. Malden emlékét, azét, akit szeretett, akkor
valószínűleg egyetlen elsikkasztott összeget sem tudnának rábizonyítani.
— Különösen, ha nem tudják bizonyítani, mennyi hiányzott a széfből.
— A buki vallomása igazolná, hogy maga sokkal többet fogadott, mint
amennyi a fizetése — emlékeztette Mason.
— Ó, sok ezer dollárral többet. Sőt azt is igazolni tudja, hogy az elmúlt hóna-
pokban több ezer dollárt nyertem.
Mason elgondolkodott.
— És ez olyannyira megzavarja majd a revizorokat, hogy nem lesz módjuk-
ban bizonyítani, hogy dr. Malden elvett a készpénzből.
— Meglehet — mondta óvatosan Mason, és a lányt fürkészte.
— Akkor mindent megbeszéltünk — mondta a lány. Felállt a kanapéról, és
kisétált a hallba.
— Nehéz napom volt, alvásra van szükségem, Mr. Mason. — Kinyitotta az aj-
tót, és azt mondta: — Szép öntől, hogy felkeresett. Jó éjszakát.
— Van még néhány egyéb dolog is, amire szeretném tudni a választ
— Majd máskor. Mindent elmondtam, amit akartam. Menjen vissza Steffanie
Maldenhez, Mr. Mason, és mondja meg neki, hogy minden rendben. Mondja meg ne-
ki, hogy én szerettem azt az embert, akit ő kihasznált, ezért meghozom az emlékéért
az áldozatot. Mondja neki, hogy sikkasztó vagyok.
Mason az előszobában állt. — Szeretnék valamivel többet tudni Ramon
Castelláról — mondta.
— Menjen el hozzá. Magának talán beszélni fog. Válaszol majd a maga agya-
fúrt kérdéseire. Kérdezze Steffanie-ról, és emlékezzék arra, amit most mondok, Mr.
Mason. Ha Ramon Castella egyszer kinyitja a száját, akkor magának nagy ügye lesz,
igazi nagy ügye, hatalmas tiszteletdíjjal.
— Miféle ügyem?
Gladys Foss az ajtó felé tessékelte, mint aki nem akar már erre a kérdésre vála-

56
szolni.
Mason kilépett a verandára.
— Védje meg Steffanie Maldent, mert gyilkos — szólt utána a lány, és be-
csapta az ajtót.

57
 Ötödik fejezet

Mason bevágódott a kocsijába, indított, és telefonfülke után kutatva, fel-alá

cirkált a sötét, elnéptelenedett utcákon. Csaknem fél mérföldet kellett vezetnie, hogy
egy éjjelnappal nyitva tartó benzinkútra akadjon. Drake irodáját hívta.
— Paul, futólépésben küldjél valakit Gladys Foss házához.
— Mi rosszban sántikálsz?
— Abban, hogy két embert szeretnék. Egy fürge baba egyet könnyen leráz-
hat, és ez a baba túlságosan is fürge.
— Ketten mindenképpen jobban csinálják, de mondd meg nekem, hogy hon-
nan a fenéből ássak elő neked ilyenkor valakit, amikor már a tartalékaimat is bevetet-
tem, és…
— Mrs. Malden házánál vannak embereid. Onnét dobd át valamelyiket.
— Oké. Mi a címe?
— Cuneo Drive, 6931.
— Harminc percen belül odaküldök valakit.
— Egyezzünk ki húsz percben, Paul. Én most visszamegyek, és szemmel tar-
tom a terepet. Szólj az emberednek, hogy keressen meg.
— Meglesz, Perry. Várj csak, cseng a másik telefon, hátha van valami újság.
Mason hallotta, amint Drake felveszi a másik telefont, némi beszélgetésfosz-
lány is eljutott hozzá, majd Drake izgatottan mondta: — Becsapott a mennykő!
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Mrs. Maldent letartóztatták.
— Az ördögbe! Milyen vád alapján?
— Még nem tudom, de a kábítószeresek tartóztatták le. Érted ezt?
— A kutya mindenit, dehogy értem!
— Nos, elcsípték, és bevitték a kapitányságra.
— A nyomában maradtál?
— Világos. A Dixiewoodtól vannak a vonalban. Akarod, hogy valamelyik ott
maradjon?
— Az egyik figyelje tovább a lakást, a másikat azonnal irányítsd a Cuneo Dri-
ve-i címre.
58
 — Oké. Tartsd a vonalat, Perry!
Mason hallhatta, amint Paul Drake utasításokat ad a másik készüléken, azután
ismét hozzá beszélt: — Tizenöt perc múlva ott lesz, Perry. Megvárod?
— Nem. Utána kell, nézzek, mi történt az ügyfelemmel. Ha jól értettem, az a
szépfiú, akit Mrs. Malden meglátogatott, az Erin házban lakik.
— Pontosan.
— Helyes — mondta Mason. — Én most körülnézek egy kicsit. Maradj a he-
lyeden, Paul! Még jelentkezem.
Mason helyére tette a kagylót, várt, amíg teletöltötték a kocsiját, aztán kilőtte
magát az Erin ház irányába. Egy csapat kíváncsiskodót talált a ház előtt, akik éppen
kimerítették a témát, és kezdtek szétszéledni.
— Valami izgalmas történt? — fordult Mason az egyik álldogálóhoz.
— Pontosan nem tudom — mondta fontoskodva a férfi, aki boldog volt, hogy
új hallgatóságra lelt —, de azt mondják, hogy a rendőrség nyakon csípte Ramon
Castellát. Ebben a házban lakott. Szimpatikus fickó volt. Dr. Maldennél volt sofőr és
repülőgépszerelő. Dr. Maldent tegnap halálos repülőszerencsétlenség érte. Azt beszé-
lik, valami narkós disznóság. Nem megy a fejembe. Majdnem mindennap találkoztam
ezzel a Castellával. Elég rendes fickó, szerette a gyerekeket. Tudja, nekem is van kettő,
és ő képes volt naphosszat eljátszadozni velük. A gyerekek is nagyon szerették. Pénzt
kaptak tőle csokoládéra, meg fagyit is vett nekik néha. Nem nézné ki belőle, hogy
bármi köze lenne a narkóhoz. De hát azt állítják. Meg azt is, hogy valami módon Mrs.
Maldent is belekeverte, hogy narkót szerezhessen a férje rendelőjéből. Hát nem fan-
tasztikus?
— De bizony az — hagyta helyben Mason és visszafordult a kocsijához.
Egyenesen az Igazságügyi Palotához hajtott. Kemény, elszánt kifejezés ült az
arcán, amint átkelt az úttesten. Bement az épület kivilágított kapuján, és nyílegyene-
sen a „Seriff-iroda” feliratú csapóajtó felé vette útját.

59
 Hatodik fejezet

A kerületi ügyész irodái egy egész emeletet foglaltak el a hatalmas épületben.

Az éjszaka egyébként koromsötét folyosók most fényárban úsztak. Szenzációra éhes,
tényekre szomjas, türelmetlenségtől toporgó újságírók csoportjai lepték el, akik mér-
gelődtek, hogy tudósításaik már nem kerülhetnek be a kora reggeli lapokba. A kerüle-
ti ügyész, Hamilton Burger irodája előtt fotósok álltak ugrásra készen, hátha történik
valami megörökítésre méltó esemény. A liftből Perry Mason lépett ki. Majd megva-
kult az egyszerre felvillanó vakulámpáktól. Egyszeriben újságírók hada lepte el.
— Miért jött ide, ügyvéd úr? Mrs. Maldent képviseli?
— Én vagyok Mrs. Malden ügyvédje — mondta Mason. — Az ügyfelemhez
jöttem.
— Nem fogják beengedni — mondta az egyik riporter.
— Ha eszük van, beengednek.
Mason a kerületi ügyész irodája felé indult. Az újságírók utána tódultak, és
közben elhalmozták kérdéseikkel. Az egyik fotóriporter átvágta magát a tömegen: —
Mr. Mason, szeretném, ha beállna nekem egy képhez! — mondta, Mason megrázta a
fejét. A férfi papírlapot tolt Mason orra alá. Mason átvette, és látta, hogy kézzel írott
üzenet. Az ügyvéd a tenyerébe rejtette a papírt, nehogy más is elolvashassa, ami rajta
állt: „Drake-hez tartozom. Csak falból fényképezek. Álljon be a folyosó végén, és el-
mondok mindent.” Mason a zsebébe süllyesztette a lapot, és mérgesen a férfira dör-
rent:
— Az előbb ott hátul nem fényképezett?
— Beállított felvételt szeretnék!
— Na, jól van. Csinálja!
— A folyosó végére legyen szíves, amint kilép a liftből.
— Rögtön visszajövök — ígérte Mason a riportereknek. — Csak hadd csinálja
meg a srác a képet, aztán mindent elmondok az ügyről. Csekélység az egész.
Mason a lift felé fordult. Drake detektívje beállította a gépet, a szeméhez emel-
te, exponált, közben közelebb ment Masonhez, és azt mondta: - A nőt dr.
Summerfield Malden meggyilkolásával vádolják, és a sofőr, egy Castella nevű fickó a
koronatanú, terhelő vallomást tett ellene. A kerületi ügyész foglalkozik velük. Castella
60
nála van, Mrs. Malden pedig a 7-es szobában.
— Kösz — mondta Mason, és elsietett a detektív mellett, hogy az újságírók-
nál időzzön egy keveset.
Az információs pultnál civil ruhás rendőr ült. Mason elment mellette.
— Hé, várjon csak! — kiabált a rendőr. — Hova a fenébe megy? Mit képzel,
hol van?
Mason nyugodtan ment tovább a folyosón.
— Azonnal jöjjön vissza! — üvöltötte a rendőr.
Mason megállt egy ajtó előtt, amelyen, homályos üvegtáblán a hetes szám dí-
szelgett.
— Mrs. Malden! — szólította. — Perry Mason vagyok. Hall engem?
— Igen — hallatszott Mrs. Malden hangja az ajtó másik oldaláról.
— Egyetlen kérdésre se válaszoljon! — kiabált Mason. — Egy hangot se
mondjon. Ne…
Ez alatt egy sor egyéb dolog is történt. Egy civil ruhás hekus megragadta Ma-
sont, és kezdte visszafelé ráncigálni. A fotóriporterek odasereglettek, és virgoncán ne-
kiláttak, hogy megörökítsék az eseményeket.
Felpattant Hamilton Burger irodájának ajtaja, és a mérges, izgatott kerületi
ügyész ott állt a küszöbön. Hordónyi mellkasa zihált a felháborodástól.
— Mi az istent csinálnak itt? — ordította.
— Csak tanácsokat adok az ügyfelemnek — válaszolta Mason. — Szeretnék
találkozni Mrs. Maldennel, ugyanis ő az ügyfelem.
A hekus dühösen perdített rajta egyet. Mason úgy intézte, hogy sarkával a férfi
lábujjain landoljon. A fickó hátraugrott, és felkapta a jobb lábát.
— Hagyják abba! — ordította Hamilton Burger, mert szaporán kattogtak a
fotóriporterek kamerái, fényképezték az öklét magasba lendítő rendőrt és az ellensze-
gülő ügyvédet.
— Szándékosan csinálta — vádolta a rendőr.
— Kibillentett az egyensúlyomból. Nem volt oka, hogy hozzám nyúljon —
válaszolt neki Magon.
— Még hogy nem volt? Ez törvénysértő viselkedés.
— Törvénysértő? — kérdezte Mason,
Hamilton Burger becsapta szobájának ajtaját, közelebb lépett és odaszólt a he-

61
kusnak: — Majd én elintézem. Igen — mondta most már Mason felé fordulva —, ön
erőszakosan behatolt ide.
Mason vigyorgott: — Ezért az irodáért én fizetem a bért.
— Mit jelentsen ez?
— Adófizető polgár vagyok, és ez egy közhivatal. Nekem itt jogaim vannak.
— Megzavarta a rendet.
— Csak az ügyfelemmel beszéltem. Nézzen utána a könyvében, vajon ez ga-
rázdaságnak minősül-e? Amint felmentettek, beperelem magát személyes szabadság
korlátozásáért.
— Mégsem törhet csak úgy ajtóstul a házba!
— Látni akarom Mrs. Maldent!
— Nem lehet. Nem ér rá.
— Maga most megpróbál távol tartani tőle, és ezzel megsérti a jogait.
— Jobban tenné, ha a saját jogaival foglalkozna — üvöltötte Burger. — Pon-
tosan ez történt a Strobel-ügyben is, és a Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy nem sér-
tettük meg az alkotmányos jogokat.
— A Strobel-ügy egészen más természetű volt, de próbálja csak meg a kérdést
a bíróság elé vinni, majd meglátja, mi történik. Rajta! Próbálja csak ki!
— Bevágjam egy cellába? — fenyegetőzött a civilruhás.
Mason Burgerra vigyorgott: — Burger, azt kérdezik magától, hogy bevágjanak-
e egy cellába csupán azért, mert látni kívántam a kliensemet.
Burger a civilruhás felé fordult: — Tartsa a száját! Menjen vissza a helyére! Fe-
jezzék be ezt a cirkuszt, uraim! Ez mindenkire vonatkozik. Az irodámban kihallgatás
folyik. Nagyon fontos tanút kérdezek ki gyilkossági ügyben.
A fotósokra meredt, akik jókedvűen viszonozták a figyelmességet, és szónokla-
ta közben lekapták a haragos kerületi ügyészt.
Mason felemelte a hangját: — Mrs. Malden ma este megbízást adott nekem.
Látni szeretném az ügyfelemet. Amennyiben nincs letartóztatva, azt tanácsolom neki,
hogy sétáljon ki innen, ha mégis, akkor pedig magának tanácsolom, engedélyezze,
hogy beszéljek vele. De mindkét esetben azt mondom neki, hogy egy szót se szóljon.
Burger heves dühében Masonhoz lépett, és úgy üvöltött, ahogy csak a torkán
kifért:
— Ne üvöltözzék velem! Nem vagyok süket!

62
 Mason is felemelte a hangját, és visszakiabált: — Én sem vagyok hangosabb,
mint maga. Azt tanácsolom az ügyfelemnek, hogy ne beszéljen.
A két férfi farkasszemet nézett. Újra kattogni kezdtek a fényképezőgépek, vil-
lantak a lámpák, az újságírók pedig összehajtogatott lapok hátára jegyzeteltek.
Burger hirtelen ráeszmélt, hogy ennek a reklámnak végzetes következményei
lehetnek, és megszólalt: — Olyan ügyben vezetek kihallgatást, amely gyilkosságnak
látszik. Ha az ügyfele ártatlan, semmit sem veszíthet azzal, ha teljes és őszinte vallo-
mást tesz. Ha egészében és őszintén megmagyarázza a helyzetét, szabadon kisétálhat.
De ha megrögzött bűnöző módjára megtagadja a vallomástételt, az természetesen a
bűnösségére utal.
— Semmire sem fog utalni — mondta Mason. — Ki gondolná, hogy maga ki-
rángat az ágyából egy úriasszonyt, és éjfélkor az irodájába hurcolja.
— Nem az ágyában volt — mondta Burger.
— De most már ott lenne. Ez az asszony gyászol, az érzelmi sokk állapotában
van, és…
— Tudom, mit teszek — vágott közbe Burger. — Nem hozattam volna ide,
ha nem lennének súlyosan terhelő bizonyítékok a kezemben.
— Akkor mi ez a „ha megmagyarázza a dolgokat, kisétálhat” mese? — kérdezte
Mason.
Burger erre nem tudott mit válaszolni.
Hirtelen megrángatták a 7-es szoba kilincsét, az ajtó kinyílt, és Mrs. Malden re-
ménytelen kitörést kísérelt meg, hogy elérje Masont. — Mr. Mason! — kiáltotta, de
egy civil ruhás rendőr a vállánál fogva visszahúzta a szobába. A nő magas sarkú cipő-
jével vaktában hátrarúgott, hogy a rendőr levegő után kapkodott a fájdalomtól. Egy
pillanatra elengedte a nőt, de újra megragadta, amint Mrs. Malden kibotladozott volna
a helyiségből.
— Vigye vissza! — üvöltötte Burger. — Vigye vissza azt a nőt!
Az információnál szolgálatot teljesítő tiszt rohant oda. Útközben két riportert
sodort el az útból. Egy birkózómozdulattal derékon kapta Mrs. Maldent, és visszaci-
pelte az irodába. A lámpák ismét szorgalmasan villantak. A 7-es számú ajtó becsapó-
dott.
— Kutya egy helyzet — mondta Burger a riportereknek. — Ti meg, fiúk,
csak még jobban megkavarjátok!

63
 Mason ismét felemelte a hangját: — Ne beszéljen, Mrs. Malden! Még azt se
mondja meg nekik, mennyi az idő! Kérje, hogy tartóztassák le, vagy engedjék szaba-
don. Megteszi?
Tompa igen hallatszott, az ajtó mögül, amely arra engedett következtetni, hogy
az egyik rendőr be akarta fogni a nő száját, nehogy válaszoljon.
Mason a legyőzött kerületi ügyészre mosolygott: — Kérem, hogy az ügyfelemet
bocsássák szabadon, vagy tartóztassák le. Mint védője alkalmat kérek, hogy beszélhes-
sek vele.
— Beszélt vele -— mondta Burger,
— Zárt ajtók mögül, mialatt a maga emberei brutálisan bántalmazták.
— Csak szökési kísérletet akadályoztunk meg.
— Szökés? — kérdezte Mason. — Egyszerűen csak látni akarta az ügyvédjét.
A védőjével akart beszélni. Megakadályozták benne, méghozzá fizikai erőszakkal aka-
dályozták meg.
Burger átgondolta a dolgot, és elhatározta magát: — Rendben, összehordott itt
hetet-havat, de most már elég volt. Nem találkozhatnak. Vagy tüstént eltakarodik in-
nen a pokolba, vagy lecsukatom.
— És milyen alapon csukát le?
— Ez egy magániroda, és…
Mason előrebökött mutatóujjával. — A magánirodája ott van. Ez nyilvános iro-
da.
— Nos, ezekben az éjszakai órákban zárva van a nyilvánosság előtt.
-— A riporterek még itt vannak, és a fotósok is, és én is itt vagyok. Tehát vagy
beszélhetek Mrs. Maldennel, vagy vállalja a felelősséget azért, hogy megtagadta az en-
gedélyt.
— Megtagadom az engedélyt — mondta Burger —, és le fogom csukatni, ha
azonnal nem távozik.
— Köszönöm — mosolygott Mason, és az újságírókhoz fordult: — Remélem,
uraim, mindent feljegyeztek — mondta, megfordult, és kisétált az irodából.
Burger csak állt, nézett utána tanácstalanul, mint aki meggondolta magát, és
legszívesebben visszaszívna mindent. Aztán vállat vont, és visszament az irodájába.

64
 Hetedik fejezet

Mason vadul vezetett a kései forgalomban. Minden lehetőséget kihasznált,

hogy mielőbb a Cuneo Drive-i villához érjen. A 6931. számú házzal szemben már par-
kolt egy kocsi. Mason beállt mögé, megnézte a másik autót, majd észrevette a parázsló
cigarettát, és odasétált.
— Perry Mason vagyok — mondta, amikor a kocsiban ülő férfi letekerte az
ablakot. — Maga Drake embere?
— Igen — jött a sötétségből a hang. — Én voltam az, aki már leellenőrizte
ma este.
— Valóban — ismerte fel a detektívet a cigaretta bágyadt fényénél. — Mi fo-
lyik itt a szemközti házban?
— Semmi. Nyilvánvalóan lefeküdt. Minden sötét és csendes.
Mason az órájára nézett.
— Hullafáradt volt. Valószínűleg hozzám fog vágni egy széket, mégis át kell
mennem, és felkeltenem.
— Szüksége van rám?
— Nem. Maga csak figyeljen. Előbb nekem kell beszélnem vele, és nincs sok
időm. Bármelyik pillanatban itt lehetnek a hekusok. Megkérdezhetik magától, mit ke-
res itt. Hivatkozzon Paul Drake-re. Az ő állandó alkalmazottja. Ez minden, amit tud.
Az én nevemet ne említse. Megértette?
— Értettem.
— Helyes — mondta Mason. — Átmegyek és felkeltem.
Átsétált a villához, felment a verandára, megnyomta a csengőt, és várt. Nem
történt semmi.
Mivel nem kapott választ, és a házból semmi nesz nem szűrődött ki, újból meg-
nyomta a csengőt, aztán még négyszer.
Az ügyvéd a vállán keresztül visszanézett a kocsiban ülő detektívre, aztán, mi-
után átgondolta a dolgot, lement, hogy beszéljen vele.
— Biztos benne, hogy nem hagyta el a házat?
— Amióta itt vagyok, nem.
— Mikor ért ide?
65
 A detektív felkapcsolta a lámpát, elővette a jegyzetfüzetét, és odatartotta Ma-
son elé. Az ügyvéd a jegyzeteket tanulmányozta: — Húsz, talán huszonöt perc is el-
telt, hogy én elmentem, és maga ideért. Nem néztem meg a pontos időt, amikor el-
mentem. Fene sok időbe tellett, amíg ráakadtam egy fülkére, hogy Paullal megbeszél-
jem a dolgot. Alig képzelhető, hogy húsz perc alatt felöltözött és lelépett, és… a bána-
tos életbe, lehet, hogy behúzott a csőbe?
— Akkor mit csinálunk? — kérdezte a detektív.
— Maga maradjon itt, és tegye a kezét a dudára. Ha kocsit lát közeledni, le-
gyen rendőrségi vagy bármilyen, nyomja meg kétszer a dudát.
— Megpróbál bemenni?
Mason elvigyorodott: — Nem képzeli, hogy kompromittálom magam? Csak
egy kis felfedező utat teszek.
— Oké. Figyelmeztetni fogom. Ha jól értettem, azt kívánja, hogy jelezzek, ha
bármilyen kocsi feltűnik az úton.
— Bármilyen kocsi — hangsúlyozta Mason.
— Meglesz, Mr. Mason.
Mason újra a villa ajtaja előtt állt. Kivette zsebéből a Steffanie Maldentől kapott
két kulcsot, amelyeket a férje kulcscsomóján talált, ismeretlen kulcsokról csináltatott.
Az egyik kulcs a Dixiewood 928/B. számú lakást nyitotta. Mason kiválasztotta a mási-
kat, és belepróbálta a zárba. Nem volt tökéletes, de egy kis nyomásra a jól olajozott re-
tesz hátracsúszott, Mason lenyomta a kilincset, és belépett a ház langyos sötétjébe.
Először habozott villanyt gyújtani, majd mégis megkockáztatta.
— Halló, van itthon valaki?
Semmi válasz. Mason végigjárta a szobákat, felkapcsolt minden lámpát, míg vé-
gül a ház fényárban úszott. Két hálószobát talált két vetetten ággyal. Az egyik háló-
szobaszekrényben női ruhák sorakoztak, a másikban csak üres fogasok, és a fiókos
szekrényben sem volt ‘nyoma ruhaneműnek. A női hálószobában viszont a fiókokat
színültig megtöltötték a fehérneműk, harisnyák, selyem hálóingek.
A fürdőszoba még párás volt a nedvességről. A kád szélén karima jelezte a le-
eresztett fürdővíz szintjét, egy sarokban vizes felmosórongy, a szék támláját nedves tö-
rülköző borította.
Egy lélek sem tartózkodott a házban.
Mason ugyanazon az úton ment visszafelé, mögötte kialudtak a fények. Bezárta

66
a házat, és átment az úttesten a detektív kocsijához: — Nincs értelme itt maradnia.
Nem fog visszajönni.
— Úgy érti, elment?
Mason bólintott.
— Csak akkor tehette, amikor senki sem őrizte.
— Így van — helyeselt Mason. — Abban a pillanatban kellett döntenie, ami-
kor beléptem ide. Időt nyert azzal, hogy megváratott, és utcai ruhába bújt. A kádból
csengettem ki. Szerencséjére a csomagjait még ki sem rakta, legalább három bőrönd és
egy kalapdoboz volt a csomagtartójában. Minden készen állt, hogy olajra lépjen.
— De miért? — kérdezte a detektív.
— Ez az egyik dolog, aminek a végére kell járnunk — válaszolt Mason. —
Előbb azonban azt kell kisütnünk, hol van.
— Ez nem lesz könnyű.
–– Ismerjük a rendszámát. Paul Drake az irodájában vár. Jobban tenné, ha ve-
lem jönne, mert szüksége lesz néhány rutinos fiúra. A hekusok hamarosan idelátogat-
nak. Nem válna hasznunkra, ha itt találnák, és faggatni kezdenék.
Mason beletaposott a gázba. A detektív mögötte vezetett. Egy éjjel-nappali
szerviz- állomásnál álltak meg. A telefonfülkében Mason Paul Drake közvetlen számát
tárcsázta.
— Gladys Foss meglépett — mondta Mason abban a pillanatban, ahogy Dra-
ke beleszólt a telefonba. — És tudnunk kell, hol van.
— Mennyi időnk van?
— Attól függ — mondta Mason. — A rendőrségnek nem szabad rájönnie,
hogy keressük a babát. Ez lesz ám a meló! Akad majd tennivalód. Az embered, aki a
Dixiewoodtól jelentkezett, azt mondta, hogy a lány szélvédője hemzsegett a ráragadt
bogaraktól. Emlékszel?
— Ühüm.
— Tehát völgyön kellett átjönnie, feltehetőleg öntözött vidéken vagy folyó
közelében valamivel sötétedés után. Ezt szeretik a szúnyogok meg a bogarak, márpe-
dig a baba jó csomót felszedett belőlük. Ez azt jelenti, hogy vajmi kevés benzin maradt
a tankjában, amire hazaért.
— Ezt meg hogy okoskodtad ki?
— Úgy, hogy a benzinkútnál lemosták volna az ablakot, ha megáll tankolni.

67
Ha azok a dögök alig sötétedés után kerültek a szélvédőre, és a Dixiewoodnál még
mindig feketéllett az üveg, akkor ez arra enged következtetni, hogy a tankja csaknem
üres.
— Követlek. De mit segít ez rajtunk? Arra gondolsz, hogy felcsíphetjük, ha…
— Semmi esélyünk rá — vágott közbe Mason. — Tucatjával találsz egész éjjel
nyitva tartó kutakat a város körül. Az egyiknél megtankol, de úgysem tudjuk kisütni,
hogy melyiknél, hanem inkább számold azt, hogy kétszáz mérföld után megint meg
kell állnia benzinért. Akkor pedig már hajnalodik, és nem lesz gond figyelni a rend-
számokat. A te dolgod, Paul, hogy a telefonon ülj. Küldj ki fiúkat az országútra, és
kezdjék meg a különböző városokból kivezető utak ellenőrzését, de egyik szemük az
innen kétszáz mérföldre eső éjszakai benzinkutakon legyen. Meglesz?
— Nem.
— Semmi esély?
— Az égvilágon semmi — mondta Drake. — Rohadt sok út van, és lehetet-
lenség a szélrózsa minden irányába kirepíteni az embereimet, hogy kétszáz mérföldes
sugarú kört alkossanak. De akkor sem jutunk többre, ha felhívom a kapcsolataimat,
mert azok már megint csak túl messze vannak.
— Éspedig?
— Éspedig San Francisco, Reno, Las Vegas, Phoenix, Yuma, Blythe, Albuqu-
erque. Nem, ez megoldhatatlan, Perry. Túl sok út vezet azokba a városokba, és őrült
nagy a forgalom. Kidobnál egy csomó pénzt az ablakon, és nem jutnál semmire. Csak
egyet tehetsz.
— Mi az?
— Hívd a rendőrséget. Jelentsd fel, ha van bizonyítékod, ha nincs, adj nekik
egy névtelen tippet. Gyilkossági ügyben nyomoznak, és ha kapnak egy fülest, akkor
nyakon csípik, és…
— Én pont ezt nem akarom. Előbb én akarok beszélni vele.
— Megint ott vagyunk, ahol a part szakad — mondta Drake.
— Jól van. Hosszú távú programot találtam neked, Paul. Amint az irodák ki-
nyitnak, felhívod a legnagyobb üzemanyag-ellátó cégeket. Megtudod, van-e hitel-
számlája. Tégy úgy, hogy azt higgyék, követelésed van, és intézd úgy, hogy ellenőriz-
zék. Ezáltal kiderülhet, melyik úton megy, milyen messzire, és hol lesz a végállomás.
— Feltéve, ha használja a hitelkártyáját — mondta Drake.

68
 — Mégsem szalaszthatjuk el ezt a lehetőséget. Más is van a tarsolyomban,
Paul.
— Mi?
— Várj pontosan egy órát — mondta Mason —, aztán hívd fel a rendőrséget,
de nyilvános fülkéből. Ne hagyd, hogy kinyomozzák a hívást, és ne dumálj annyit,
hogy bemérjenek. Mondd, hogy Ray Spangler vagy, és egy kis szívességet akarsz tenni
a hekusoknak, hogy biztos tippel szolgálhatsz a dr. Malden-féle ügyben, hogy Gladys
Foss ezres téteket tett nálad a lovakra, és te már régóta gyanítod, hogy a pénzt dr.
Maldentől emelhette el, hogy kétségbeesetten próbálkozik nyerő szisztémák kiagyalá-
sával, amelyek annyit hoznak a házhoz, hogy visszatéríthesse, amit elvett, de képtelen
volt rá. Add be nekik, hogy csupán szívjóságból mondod el a tippet, és mert nem fe-
ledkeztél meg arról, hogy szívességet tegyél nekik. Aztán tedd le a kagylót.
— Pont egy óra múlva? — kérdezte Drake.
— Hajszálpontosan — felelte Mason.
— Oké. Semmi egyéb?
— Egyelőre ennyi elég lesz. Velem van az embered, aki a Foss-rezidenciát
őrizte. Odaküldöm hozzád, hogy az irodádban várja, az utasításokat.
— Remek. Legalább lesz bent egy jó emberem.
Mason befejezte a beszélgetést, elküldte, a detektívet, aztán lóhalálában Gladys
Foss villájához hajtott. Bement, világosságot gyújtott, és hozzáfogott a ház módszeres
feldúlásához.
Szétzilálta az ágyneműt, kiráncigálta az íróasztalfiókokat, tartalmukat a padlóra
hányta, a fogasokról lehuzigálta a ruhákat, és tette mindezt olyan óvatosan, hogy ujjle-
nyomatot még véletlenül se hagyjon. Még tíz percébe sem telt, a ház úgy nézett ki,
mint amin tornádó söpört keresztül.
Aztán, mint aki dolgát jól végezte, leoltotta a lámpákat, jól bezárta az ajtót, be-
ült a kocsijába, és hazament.

69
 Nyolcadik fejezet

A reggel kilenc óra már a Hetedik és a Clifton utca kereszteződésénél találta

Masont, amint a trafikot nyitó férfit megszólította:
— Mr. Spangler?
A férfi hátrakapta a fejét, az állandóan veszélyben élő emberek jellemző gyor-
saságával, akik tisztában vannak azzal, hogy egy érintés a vállon, egy pisztolycső a
bordák közt bármely pillanatban megváltoztathatja életük egész folyását.
— Ki maga?
— Perry Mason vagyok, ügyvéd. Beszélni akarok magával.
— Miről.
— Gladys Fossról.
— Vagy úgy! Jöjjön beljebb.
Spangler levette a lakatot, belépett a helyiségbe, felhúzta a rolettát, és így szólt:
— Egy perc türelmét kérem, de a boltot elő kell készítenem.
Kigurított néhány, olcsó könyvekkel teli állványt, kinyitotta a kasszát, bekap-
csolt egy ventillátort, a pult mögé ment, rákönyökölt az üvegre, alaposan szemügyre
vette Masont, majd megszólalt: — Állok rendelkezésére.
Spangler nehéz súlyú, hatalmas testalkatú fickó volt, kemény izmokkal és kö-
zönséges arcvonásokkal. Mélyen ülő, hideg kék szemét alacsony, csontos homlok és
előreugró pofacsont keretezte. Vastag ajkát kis bajusszal próbálta palástolni, láthatóan
sok időt fordított a személyes megjelenésére, a ruházkodásra. A jelek szerint nem sok
sikerrel.
— Meséljen nekem egy kicsit Gladys Fossról.
Spangler nyelve hegyével megnyalta duzzadt ajkát, és jelentőségteljesen mond-
ta: — Ha tudnám, hogy ki eresztette rám múlt éjjel a hekusokat, biz’ isten kicsinál-
nám. Kitekerném azt az átkozott nyakát.
Elhallgatott, és Masonra meredt.
Mason óvatosan rágyújtott. — Csak nincs valami baj? — kérdezte csevegő
hangnemben.
— Ó, dehogy — mondta Spangler ironikusan — az égvilágon semmi. De nem
ám! Csak éppen hajnali háromkor kirángattak az ágyamból, behurcoltak az óberhére,
70
és mindent elmondatták velem, amit csak tudok.
— Az nem jó — sajnálkozott Mason. — A törvény néha igazán nagyon tapin-
tatlan tud lenni.
— Még maga mondja ezt nekem?
— Tehát — mondta Mason — engem az érdekel…
— Mi érdekli?
— Dr. Malden özvegyét képviselem.
— Nem irigylem a melójáért.
— Csak annyit kérek magától, hogy segítsen feltárni a tényeket.
— Attól tartok, nehéz lesz.
— Miért?
— Mert semmit sem tudok.
— Annyit mégiscsak tud, hogy ne irigyeljen a melómért.
— Odabent csíptem fel, amit tudok, az éjjel, amikor elbeszélgettek velem.
— Mondott nekik valamit Gladys Foss-ról?
— Amit csak tudtam róla.
— És mi az?
— Lóversenyezett.
— Sokat?
— Sokat.
— Nagyban?
— Volt valami szisztémája.
— Maga buki volt?
— Igen. De ez már a múlté, Mr. Mason. Trafikos vagyok.
— Szép szakma. Mikor volt az, amikor bukmékerkedett?
— Két hónappal ezelőtt hagytam abba.
— Mi késztette erre?
— A rendőrség… ezer dollár bírság meg felfüggesztett szabadságvesztés. Eb-
ben a városban most nem lehet vagánykodni. Könnyen megütöd a bokádat.
— Jó üzlet lehetett.
— Mi köze hozzá?
— Csak megjegyeztem.
— Mindenki törődjön a maga dolgával. Én sem kérdezem, mennyit keres egy

71
fiskális.
— Nem kell érzékenykedni — mondta Mason. — A kihallgatási jegyző-
könyvből is kiáshatom a bizonyítékokat.
— Jó, érzékeny vagyok. Nem szeretem, ha akkor izélget a rendőrség, amikor
nem csináltam semmit. Akkor jogos volt, amikor buki voltam, de most olyan ártatlan
vagyok, mint a ma született bárány, és nincs joguk, hogy kicibáljanak az ágyamból, és
meghurcoljanak.
— Milyen volt Foss? Szerencsés vagy peches?
— Piszok mázlista volt.
— Úgy hallottam, jó csomó bankót szélnek eresztett.
— Rosszul hallotta.
— Meg azt is, hogy sikkasztott, ráadásul reménytelenül próbálkozott a pénz
visszaszerzésével.
— Az a patkány is ezt adta be a hekusoknak.
— Nem igaz talán?
— A fenét igaz!
— Hogyan játszott?
— Kidolgozott szisztémával. A legkevésbé esélyes lóra tett.
— És maga ezt nem szereti?
— Ne legyen naiv!
— Miért nem szereti? Én azt hittem, hogy azok a legszaftosabb fogadások.
— Gondoljon még egyszer utána, és figyeljen rám. Kis esélyű kombinációkat
játszott. Kis téteket kockáztatott. Szinte semmi esélye sem volt. Ha vesztett, futamon-
ként csak egy húszast kaptam tőle, és ez mind a nyolc futamra vonatkozott. De ha
nyert, ezreket szakíthatott le tőlem, így játszott.
— Nyert?
— Hogy az ördögbe ne! Kétszer is. Először csak megkarcolt, de a második
már igazi érvágás volt, akkora lóvét szakított le. A csajnak valami rejtélyes ösztöne van
a halmozásos kombinációkhoz.
— Minden üzletét maga bonyolította?
— Nem hinném. Szerintem más bukiknál is játszott.
— És veszíthetett is?
— Persze.

72
 — És magánál nem veszített?
— Mi a fene, hogy veszített? Tízezerrel rövidített meg. Vagy nagyon fine-
szes, vagy egyenesen a lovak szájából kapja a tippeket.
— Hogyan fizetett?
— Kápé.
— Nem csekkel?
— Az effajta üzletben nem kedvelem a csekket. Alaposan átnézik a bank-
számlámat, aztán meg itt van a jövedelmi adó. A csekk méreg. A veszteségeimet kápé
fizetem, de az ügyfeleimtől is azt akarok kapni. Így szeretem.
— Gondolom, Miss Foss telefonon kötötte a fogadásait, vagy talán máskép-
pen intézte?
— Minden csütörtök délután négy órakor óraműpontossággal megjelent.
— Meddig tartott nyitva?
–– Amíg buki voltam, kilencig, de most hatkor zárok.
— Nincs rossz helyen — mondta Mason, és körülnézett.
— Tetű egy hely — morogta keserűen Spangler. — Azért vettem, mert tud-
tam, hogy arra jó lesz, amire nekem kellett.
— A lebukás veszélye nélkül? — kérdezte Mason.
— Maga csak szimatoljon azon a nyomon, amit követni próbál, nehogy vala-
mivel bepiszkítsa az orrát.
— A rendőrök is ugyanazt kérdezték magától, amit én?
— Mindenről kérdeztek. Azt hiszi, kipofáztam volna magának, ha nem szed-
ték volna ki belőlem apródonként?
— Tudta, kicsoda ez a nő?
— Világos. Gladys Foss.
— Tudta, hol dolgozik?
— Nem. Azt gondoltam, megvágott valami tejben-vajban fürdő, gazdag palit,
és csak az izgalom kedvéért lóversenyezik.
— Nem öltözött túl diszkréten?
— Nos, talán igen, de egy ilyen cicababánál az összhatás számít. Annyira
szívdöglesztő, hogy egy pettyes kartonslafrok, az is jól áll rajta, mi több, elegánsan hat.
Régebben megfordult a fejemben, hogy kikezdek vele, de mindig úgy képzeltem, hogy
valami nagyon előkelő kégliben lakik, van néhány bőkezű barátja és egy exférj a hát-

73
térben, akiről az utolsó fillért is legombolta a válóperi egyezkedésnél. Úgy intézte,
hogy rajtakapja valami kis nőcskével, detektíveket küldött a nyakára, kreált fényképek
meg ilyesmi, és, és… de minek strapálom magam, hiszen maga ügyvéd. Ismeri a dör-
gést.
— Szóval rendszeres ügyfele volt?
— Így van.
— És magát két hónappal ezelőtt beköpték?
— Így valahogy.
— És megbírságolták?
— Megbírságoltak.
— Felfüggesztett szabadságvesztéssel?
— Felfüggesztett szabadságvesztéssel.
— És Gladys Foss?
— Fogalmám sincs. Elment valaki máshoz. Amikor visszajöttem, felhívott, és
fogadást akart kötni, de megmondtam neki, hogy nem tehetek semmit. A törvényes-
ség útját fogom járni.
Mason elgondolkodott. - A bírság nem viselhette meg nagyon, de az, hogy ki
kell lépnie az üzletből, biztosan nagy érvágás.
— Legyek őszinte? — mondta Spangler. — Szövegelek itt, megpróbálok ma-
gának információkat adni, de mi maga tulajdonképpen? Maga még csak nem is vevő,
egy szál szivart, annyit sem vett. Maga csak egyszerűen zaklat engem.
Mason kinyitotta a tárcáját. — Adjon nekem két karton cigarettát. Hátha jó
lesz valamire.
— Elnézést, ha barátságtalan voltam. Én csak… szóval rohadtul érzem ma-
gam. Fizettem az üzletért. Fizettem azért, hogy elnézzék, hogy fogadóirodát tartok.
Kiderült, vége. Nem tudom, hogyan történt. Valaki beköpött. A protekcióm nem volt
elég nagy ahhoz, hogy folytathassam. Most pedig itt lézengek, a franc tudja, miért. Ta-
lán mert minden lóvémat ebbe fektettem, és máshoz már nem tudok fogni.
— Majd csak jóra fordul minden. Nagyon köszönöm az információt —
mondta Mason. Hóna alá csapta a két karton cigarettát, zsebre vágta az aprót, kisétált,
és beült a kocsijába. Félúton az irodába menet megállt, vett egy reggeli lapot, kinyitot-
ta az „Üzleti lehetőségek” hirdetési rovatnál, átfutotta, és rögvest megtalálta, amit ke-
resett:

74
 „Kiváló üzleti lehetőség! Első osztályú, egyszemélyes trafik évi 7000 dolláros
nettó forgalommal, a tulajdonos betegsége miatt eladó. Ray Spangler, Clifton Street.
(A Hetedik utca közelében.)”

75
 Kilencedik fejezet

A látogatók szobáján végigfutó, hatalmas asztal egyik oldalán Perry Mason ült.
Az erős acélhálóval elválasztott másik oldalon, sápadtan, nyúzottan, segélyt kérő sze-
mével az ügyvéd arcát fürkészve, Steffanie Malden.
— Mr. Mason, muszáj, hogy higgyen nekem, egyszerűen muszáj. Nem ve-
szítheti el a bizalmát egy percig sem! Elvégre az ügyfele vagyok, már csak ezért is kép-
viselnie kell az érdekeimet.
— Képviselni fogom. Akár hiszek magában, akár nem. Elvégre joga van a hi-
vatalos védelemre. Joga van az esküdtszéki tárgyaláshoz, és azon az esküdtek ítélkez-
nek maga fölött és nem valami ügyvéd. Nem számít, mit tett. Joga van a tárgyaláshoz,
és joga van ahhoz, hogy a védelmét szakszerűen ellássák, én pedig minden alkotmá-
nyos jogért körömszakadtáig harcolok, ami az ügyfeleimet megilleti, ha már egyszer
belefogtam abba, hogy megvédjem.
— De én azt akarom, hogy bízzék bennem! Ha ön úgy bánik velem, mintha
egy gazdátlan emberi roncs lennék, ha a védelmemet személytelen hivatali köteles-
ségként látja el, akkor a magamba vetett bizalmamat is aláássa. Úgy viselkedik, mint
egy sebész, aki tisztában van vele, egy az ezerhez az esély, hogy a beteg túléli az ope-
rációt.
— Ön természetesen szabadon ügyvédet változtathat, amikor csak óhajt —
mondta Mason.
Az asszony összeszorította a száját. — Százezer dollárom van magánál. Mr. Ma-
son.
Mason nem emelte fel a hangját, de ingerülten válaszolt: — Egy cent, annyija
sincs nálam. Ezt mondtam már magának, és most már elhihetné!
— Én pedig tudom, hogy csak önnél lehet. Először azt hittem, értem tette,
hogy a revizorok nem fogják megtudni, és ha már minden elcsendesedett, ideadja a
pénzt, legalábbis egy részét. De most, most nem tudom, mit gondoljak.
— Nos, én tudom. Én azt gondolom, hogy maga, asszonyom, odament a la-
kásba, kinyitotta a széfet, kivette a pénzt, aztán szépen csapdát állított nekem, amibe
nyílegyenesen besétáltam…
— De miért tettem volna?
76
 — Azért, hogy megvádolhasson. Igen? Százezer dollárja van a birtokomban,
most, ugyebár, arra kényszeríthet, amire csak akar.
— Mr. Mason, az életben nem jártam abban a lakásban.
— Nézzen a szemembe! Még mindig azt állítja, hogy soha nem lépte át annak
a lakásnak a küszöbét?
— Igen!
— Soha?
— Soha — mondta a nő, és nyugodtan, szemrebbenés nélkül nézett az ügy-
védre.
— Látja, ez az, ami zavar — mondta Mason.
— Mi?
— Folyékonyan hazudik az ügyvédjének. Ez bizony csúnya dolog!
— Nem hazudok.
— Nézze, én igyekeztem megvédeni az érdekeit. Feljött az irodámba, azt állí-
totta, követik. Meg akartam tudni, ki követi, erre detektíveket fogadtam, hogy köves-
sék azt a személyt, aki állítólag a nyomában jár.
— Maga volt? — hangzott a meglepett kiáltás.
— Én. Amikor másodszorra az irodámba jött, már az én embereim követték,
hogy rájöjjenek, ki az, aki figyeli magát.
— És mire jutottak?
— Arra, hogy nem követi senki.
— Ó! — sóhajtott fel hirtelen támadt balsejtelemmel a nő.
Mason nyugodtan folytatta: — Amikor elhagyta az irodámat, az én embereim
követték. Senki más nem követte. Hazudott, amikor azt mondta. Azért adta be nekem
ezt a mesét, mert fontos volt magának, hogy a Dixiewood házhoz menjek. Amikor te-
hát másodszor ment el az irodámból, fogalma sem volt arról, hogy követik, pedig a
nyomában voltak, méghozzá az én embereim. Maga pedig egyenesen a Dixiewoodhoz
ment.
— De hisz ez szemenszedett hazugság, Mr. Mason! A detektívek hazudtak
magának. Soha nem voltam abban a lakásban. Az a fickó csak jó fiú akart lenni, azt je-
lentette, amit maga hallani akart. Nem tudja, hogy a magándetektívek gyakran hamis
jelentéseket adnak?
— Történetesen ketten figyelték magát, mert biztosra akartam menni, és

77
nem akartam kockáztatni, hogy meglépjen a kísérője. Ezért állítottam munkába két,
egymástól független detektívet. Mindketten követték magát, és mindketten állítják,
hogy bement a Dixiewood házba, felvitette magát a kilencedikre, és tíz percig fent tar-
tózkodott.
Mason gondterhelten figyelte az acélháló másik oldalán ülő nőt.
— Tehát? — kérdezte, lélegzetvételnyi időt hagyva az asszonynak. — Így
volt?
— Így volt — hangzott a fásult válasz. — Odamentem, de csak azért, hogy
bezárjam a széfet. Bíztam magában, de őrült könnyelműségnek találtam, hogy úgy ha-
gyott ott mindent. Azt mondta, a képet levették a falról, a falburkolatot elmozdították,
a széf ajtaja nyitva állt. Ez ékes bizonyíték lett volna. ha egy adóügyis odatéved, hogy
azt állítsa: én vittem el a széfből a pénzt. Ezt nem engedhettem meg magamnak.
— Hogyan ment be? — kérdezte Mason.
— Egy… egy kulccsal.
— Miféle kulccsal?
— A férjem kulcskarikáján talált kulcsokról csináltatott másolattal. Beszéltem
magának erről, hogy fogtam egy gyertyát, és…
— Azt a kulcsot nekem adta — vágott közbe Mason. — Nem emlékszik?
— Ó! — Az asszony összeszorította a száját.
— Halljuk! Honnan volt kulcsa?
— Amikor megcsináltattam a kulcsokat, másolatokat is készítettem.
— Két-két kulcsot?
— Igen.
— Miért?
— Nem tudom. Jó ötletnek tartottam.
— Így nekem is adhatott egy kulcsot, egy pedig, ugyebár, megmaradt magá-
nak.
— Akkor én nem gondolkodtam ennyire előre.
— Honnan tudjam, hogy nem?
— Szavamat adom rá.
— Eddig még nem nagyon vált be, amikor a szavát adta — mondta Mason.
— Csak ebben az egy dologban nem mondtam igazat, Mr. Mason.
— Hagyjuk. Mit csinált a lakásban?

78
 — Bementem, és úgy találtam mindent, ahogy leírta. Bezártam a széfet, óva-
tosan, nehogy ujjlenyomatot hagyjak. Helyére tettem a falburkolatot, és elé akasztot-
tam a festményt. Ez volt az egész, aztán eljöttem.
— És ez az egyetlen dolog, amiben hazudott nekem.
— Az egyetlen.
Mason felsóhajtott: - Na, akkor mondja el, ami még kimaradt.
— Mi maradt ki?
— Az ügy. Amivel vádolják. A férje haláláról nem beszélt.
— Úgy gondolják, hogy meggyilkolták.
— Hogyan?
— Azt nem tudom. Azt hiszik, az én kezem van a dologban, hogy együtt csi-
náltuk Ramon Castellával.
— Így volt?
A nő utálkozó fintort vágott: — Gyűlölöm.
— Miért gyűlöli?
— Mert kétszínű, mert mindig a férjem érdekei ellen volt, mert… Ki nem
állhatom.
— Tett magának szerelmi ajánlatot? — kérdezte Mason.
Pillanatnyi habozás után jött a válasz: — Igen.
— Elmondta a férjének?
— Nem.
— Miért nem?
— Mert… nos, mert abban az időben… szóval olyanok voltak a körülmé-
nyek, hogy én… én nem akartam ilyesmivel terhelni.
— Mégis felment annak a férfinak a lakására — mondta Mason.
— Igen.
— Miért?
— Meg akartam tudni, ki vitte ki férjemet a repülőtérre.
— Miért?
— Mert tudtam, hogy Ramon azt gondolta, hogy én, én pedig azt hittem,
hogy ő.
— Nem maga vitte ki?
— Nem.

79
 — És ő sem?
— Azt mondja, nem.
— Akkor kicsoda?
Nem kapott választ. — Mondja már! Gondolkozzon csak! Ki vitte ki dr.
Maldent a repülőtérre?
— Egyetlen ember vihette csak ki.
— Éspedig?
— Darwin Kirby.
— Ki az a Darwin Kirby?
— Nem tudok túl sokat arról az emberről, Mr. Mason. A férjem elég sokat
beszélt róla. A háború alatt ismerkedtek meg. Kirby nem volt orvos, de tiszt volt ő is.
Akárhogy is, egy húron pendültek. Rengeteg közös élményük volt, és… és a férjem
élvezte a társaságát.
— Leveleztek?
— Nem. Mindig máshol bukkant fel. Bizonyára volt egy kis pénze, és a hábo-
rú után afféle földobott kő módjára élt. Egyszer itt ért földet, másszor meg ott. A hol-
létéről meg nem tájékoztatott senkit.
— Honnan tudja mindezt?
— Amikor felbukkant, és beszélgettek, Darwin elmondta az életfelfogását.
Nem érezte jól magát a civilizáció egyik fogaskerekeként, tehát elhatározta, hogy kilép
belőle. Amikor a háború végén leszerelték, egyetlen rokona sem maradt, akivel fent
akarta volna tartani a kapcsolatot. Nem szerette a feleségét, ezért a házasélete sem volt
valami boldog. A neje állandóan nyaggatta, az anyósa meg zsarnokoskodott felette.
Röviden: esze ágában sem volt hazamenni, és egyszerűen fogta magát, és kilépett a bu-
liból.
— Azt mondja, nem tartotta a férjével a kapcsolatot.
— Biztos vagyok benne, hogy nem. A férjem gyakran emlegette, hogy meny-
nyire szeretné, ha Darwin felhívná, és megmondaná neki, hol él, hogy őt mennyire
bántja… egyszóval mindig is szerette Darwint.
— Aztán Darwin egyszer csak előkerült?
— Igen.
— Mikor?
— A férjem halálát megelőző estén.

80
 — Maguknál volt aznap este?
— Igen.
— Látta őt valaki?
— Persze. A szakács is meg a szobalány, mindketten látták. Nálunk vacsorá-
zott.
— Ott maradt éjszakára is?
— Igen.
— És másnap reggel ment el?
— Igen, együtt indultak el. Darwin azt mondta, Chicagóba megy, onnan pe-
dig Kanadába. Valami lelőhelyet akart megnézni magának. Úgy hiszem, Denverben
vagy Omahában megszakította az útját. Nem különösebben figyeltem oda, amikor er-
ről folyt a szó.
— Mikor ment el?
— Azt hiszem, arról volt szó, hogy a férjem a rendelőbe menet kiteszi őt a
repülőtéren. Ebben nem vagyok biztos, azt azonban tudom, hogy Darwin egy reggeli
géppel szándékozott elrepülni.
— Akkor ő sem vihette ki dr. Maldent a repülőtérre.
— Miért ne? Talán úgy döntött, hogy egy későbbi géppel megy.
— Van valami alapja ennek a feltevésnek? Van rá bizonyítéka?
— Igen. Valaki kivitte a férjemet. Azt nem hiszem, hogy Ramon, én tudom,
hogy nem voltam, és csaknem bizonyos vagyok benne, hogy Gladys sem.
— Ebben az esetben dr. Malden kocsiját szükségszerűen a reptéren hagyták
volna — hangsúlyozta Mason. — Dr. Malden a saját gépével ment, Darwin Kirby egy
transzkontinentális járattal. A kocsit tehát otthagyták volna. Először azt hitte, hogy
dr. Malden Ramon Castellával ment?
— Pontosan.
— Miért?
— Mert rendszerint ő viszi. Tegnap este viszont azt állította, hogy nem ő vit-
te. Nem bízom a szavában. Hitvány egy fráter. Még most sem vagyok egészen biztos
benne, hogy nem ő vezette a kocsit a repülőtérre.
— Rendben. Utána fogok nézni — mondta Mason. — De most arról beszél-
jen, miért gyanakodnak arra, hogy a férjét meggyilkolták? Azt állítják, hogy maga
rongálta meg a repülőgépet?

81
 — Erre nem tudok felvilágosítást adni, Mr. Mason. A leghalványabb sejtel-
mem sincs. Egyedül annyit tudok, hogy Ramon Castella mondott nekik valamit.
— Olyasmit talán, hogy maga megrongálta a gép ellenőrző berendezését?
— Honnan tudjam, Mr. Mason? Egyszerűen el sem tudom képzelni, mit
mondhatott.
— Gyors előzetes vizsgálatot fogok kérni. Azt hitték, törvényességi óvást
emelek, vagy nem merték megvárni a vádesküdtszék vádiratát. Vádat emeltek maga
ellen gyilkosságért. Sürgetni fogom a bizonyítási eljárást, hogy megtudjuk, mit akar-
nak magától.
— Még mindig vállalja a védelmemet?
— Akarja?
— Nagyon!
— Amíg a bizonyítási eljárás tart, mindenesetre képviselni fogom. Rossz
akusztikája lenne, ha most visszalépnék. A tegnap éjszaka a kerületi ügyész irodájában
lezajlott jelenet után, ahogy én ott beszéltem, amilyen sajtóreklámot kaptunk, képte-
lenség lenne leadnom az ügyét, és azt kérnem, fogadjon másik ügyvédet. Nagyon rossz
benyomást keltene az olvasóközönség körében. Arra is gondolnunk kell, hogy az es-
küdtek az újságolvasók táborából kerülnek ki. De előre figyelmeztetem, hogy kétség-
kívül nagyon jó és nagyon súlyos bizonyíték van a kezükben maga ellen, különben
nem vették volna a bátorságot, hogy letartóztassák, és olyan módon emeljenek vádat
maga ellen, ahogy megtették.
A nő megrázta a fejét: — Semmilyen bizonyítékuk sincs ellenem, mert nem
csináltam semmit. És mondja meg nekem, hogyan lehet megölni valakit, aki repülőgé-
pen ül? Sehogy. Még megközelíteni sem lehet.
— Elfér két ember abban a gépben? — kérdezte Mason.
— Gyakran repültek vele ketten. Viszont a repülőtériek csak egyetlen testet
találtak, amikor ráakadtak a roncsokra a préri közepén.
— Nos, utánanézek a dolognak. Megnézem, mit tehetek. De még mindig nem
stimmel nekem valami.
— Mr. Mason, vett magához pénzt abból a lakásból? Kérem, mondja meg
őszintén! Kérem…
— Már megmondtam, és újra csak azt tudom mondani: egy fillért sem — vá-
laszolt Mason.

82
 — Nem csak azért… nem csak azért mondja ezt, mert nem akar bűnrészessé-
get vállalni a jövedelmiadó-ügyben, és…
— Azért mondom, mert ez az igazság. Lehet, hogy a maga köreiben ez csu-
pán frázis, de énnálam történetesen azt jelenti, amit jelent: hogy ez az igazság. És most
megyek, hogy megtudjam, mi a csuda történik itt egyáltalán.
Hátratolta a székét, intett a terem végében álló őrnek, hogy befejezte a beszél-
getést, és kiment.
A szükséges formaságok eltartottak egy darabig. Mason türelmetlenül a karórá-
jára pillantott, átviharzott a hatalmas épület földszintjén, és a kijárati ajtó felé tartott.
Földre szegezett tekintettel ment, de a hátában érezte, hogy követik. Nem illat,
nem a test melegének kisugárzása volt az a valami, amit érzett, inkább valami mágne-
ses erő jelezte, hogy hirtelen és váratlanul egy másik ember közelébe került.
Mason felkapta fejét, és megtorpant. Az asszony, akivel kis híján összeütközött,
a pénztárcájában kotorászott. Őt is váratlanul érte a találkozás. Mélykék szemét Ma-
son gránitkemény arcára szegezte.
— Elnézést, attól tartok, nem figyeltem — mondta.
— Az én hibám — mondta Mason. — Nagyon siettem, és…
A mélykék szemekből kíváncsiság sugárzott.
— Nem tesz semmit. Ön Perry Mason, hal nem tévedek.
— Én vagyok.
— Láttam ám tegnap este, de ön nem ismert meg engem.
— Hol látott?
— A Dixiewood házban. Éppen az előcsarnokon mentem keresztül, amikor
ön kifelé tartott. Edna Colebrook vagyok. A férjem, Harry Colebrook az azonosítási
osztályon dolgozik, éppen őhozzá, igyekeztem.
— Ó, igen — udvariaskodott Mason, közben pedig azon járt az esze, hogyan
lehetne már az utcán.
— A Dixiewood házban lakunk, tudja?
— Nem tudtam.
— Rengetegszer láttam önt a bíróságon, és tegnap este, amikor szembejött
velem, csaknem megszólítottam, de az utolsó pillanatban felvillant bennem, hogy még
nem mutattak be minket egymásnak.
A mélykék szemek hízelgően mosolyogtak. — Árulja el, Mr. Mason, talán va-

83
lamelyik ügyfele lakik a Dixiewood házban? Majd meghalok a kíváncsiságtól! No, nem
azért, mert pletykás vagyok vagy kíváncsiskodó, hanem mert a Dixiewood olyan, mint
egy zártkörű klub. Olyan szoros barátságban élünk ott. Rendkívül vonzó hölgy volt a
társaságában, Mr. Mason, talán ő lakik ott? Remélem, nem tart szörnyen rámenősnek,
bár a férjem szerint mindig ajtóstul rontok a házba, de én úgy érzem, manapság csak
az boldogul, aki határozottan belevág a dolgokba.
Mason nevetett: — Attól félek, túl sok kérdésére kellene felelnem, Mrs.
Colebrook. Az a helyzet, hogy a legszemélyesebb magánügyben látogattam abba a
házba. Kérem, bocsásson meg nekem ezért a kis balesetért, de nagyon sietek valahová,
és félek, hogy már el is késtem.
Mason megemelte a kalapját, kikerülte az asszonyt, és hosszú léptekkel a kijá-
ratnál termett.
Az ajtóban megkockáztatta, hogy hátrapillantson a válla fölött. A nő úgy állt,
ahogy otthagyta. Gondterhelten, összeráncolt homlokkal, rámeredő kék szemekkel.
Mason már akkor tudta, hogy ez a másodpercnyi szünet, ez a szemvillantás
hátrafelé, végzetes hiba volt.

84
 Tízedik fejezet

Steffanie Malden bizonyítási eljárásának előestéjén Mason, Della Street és Paul

Drake az utolsó haditanácsot tartották az ügyvéd irodájában.
Tizenegy óra lehetett. Drake a hatalmas bőrfotelban terpeszkedett, arca nyú-
zott volt a fáradtságtól. Della Street, ölében jegyzetfüzettel, kezében ceruzával, aggód-
va az ügyvédet figyelte.
— Miért nem napoltatod el? — kérdezte Drake.
Mason nemet intett a fejével.
— De miért nem? — erőltette Drake.
— Az adóhivatal kíváncsi. Még nem tudnak a lakásról, de előbb vagy utóbb
megtalálják. Charles Amboy személyével sem foglalkozott senki, de biztosra veszik,
hogy többé-kevésbé közvetett módon dr. Malden társa volt, hogy Amboy valahol Eu-
rópában van, és nem elérhető. Lényegében senki sem törődött vele.
Mason az egyik délutáni újságra mutatott, amely félig kinyitva hevert a padlón,
ahogyan az ügyvéd, olvasás után ledobta.
— Az adóügyi revizorok mozgásba lendültek. Szaglásznak. Kíváncsiskodnak.
Előbb-utóbb keresni kezdik Amboyt. Előbb-utóbb mindenkinek utána fognak nézni,
akivel dr. Malden üzleti kapcsolatban állt. És előbb vagy utóbb, feltehetően előbb, a
Dixiewood lakásnak is a nyomára bukkannak.
— Ez azonban nem bizonyíték arra, hogy a nő gyilkos — mondta Drake.
— Amikor Dellával elhagytuk a Dixiewood házat, szembetalálkoztunk egy
asszonnyal, aki felismert engem — folytatta Mason. — Meg akart szólítani, de meg-
gondolta magát. Mrs. Harry Colebrook. A férje az azonosításon dolgozik. Később, mit
ad isten, pont ebbe a Mrs. Colebrookba kellett belebotlanom. A férjét ment megláto-
gatni a hivatalában. Az a nő olyan, mint egy úthenger. Rád bámul azokkal az anyás-
kodó kék szemeivel, és eláraszt az átkozott kérdéseivel. Majd eleped, hogy megtudja,
mit kerestem a Dixiewood házban, és ki volt velem az a lány. Félig-meddig meggyőz-
tem, hogy találkahelyem van a házban, de kérdezősködni kezdett. Jelenjen csak meg a
sajtóban a Dixiewood ház neve, azonnal kapcsolni fog, és elmeséli a férjének. Férj-
uram pedig kapja a kagylót, felhívja a Gyilkossági Csoportot, és akkor nézhetem ma-
gam.
85
 — Hogy jön ez össze? — kérdezte Drake.
— Akkor az FBI emberei felmérik a terepet, méghozzá sűrű fogú fésűvel. És
mit találnak majd? Hát egy faliszéfet. És a széfben? Az égvilágon semmit. És tudni fog-
ják, hogy ott jártam. Sőt azt is, hogy én képviselem Mrs. Maldent. Arról is lesz tudo-
másuk, hogy dr. Malden vagy százezer dollárt spórolt meg a jövedelméből. Most rakd
szépen össze a mozaikokat, és válaszolj.
— Ajaj! — nyögött fel Drake.
Mason felállt, és fel-alá mászkált. Megállt, az asztalához ment, belenézett a
Drake által írt gépelt jelentésbe, majd ismét járkálni kezdett. — Meg kell sürgetnem a
dolgot — mondta. — Rá kell kényszerítenem a kerületi ügyészt. Megpróbálom kipro-
vokálni, hogy a bizonyítási eljárás során a tanúk emelvényére szólítsa Ramon
Castellát.
— Tiltakozni fog? — kérdezte Drake.
— Foggal-körömmel harcolni fog ellene. Mert ha Castella a tanúk emelvé-
nyére kerül, keresztkérdéseket tehetek fel neki, a kérdések és a válaszok meg jegyző-
könyvbe kerülnek. Én pedig kivesézem a fiút. Mire az esküdtek előtt kell tanúvallo-
mást tennie, a kezemben lesz az egész sztori. Záporozni fognak a kérdéseim, és majd-
nem biztos, hogy ellentmondásba keveredik.
— A kerületi ügyésznek elő kell állítania Castellát? — kérdezte Della Street.
— Úgy véli, hogy nem — mondta Mason. — Azt képzeli, hogy elég, ha bebi-
zonyítja, hogy gyilkosság történt, és alapos a gyanú, hogy a bűntényt Steffanie Malden
követte el. A bizonyítási eljárás során nem kell egyebet bizonyítani, mint hogy a bűn-
tettet elkövették és a vádlott alaposan gyanúsítható az elkövetésével.
— Ez aztán igazán gyerekjáték — mondta Drake. — Ehhez aligha van szük-
sége bizonyítékokra.
— Megeshet, hogy sokkal többre lesz szüksége, mint hinné — mondta Ma-
son, és folytatta a mászkálást.
— No persze, hiszen valami narkós témát is rebesgetnek. A szövetségi bűn-
ügyesek és a rendőrség kábítószercsoportja is dolgozik az ügyön.
— Hálás lennék, ha ennél azért többet mondanál! — mondta türelmetlenül
Mason.
— Én is hálás lennék magamnak — válaszolt Drake fáradtságtól elgyötört
hangon.

86
 — Mondd, kisütöttél valamit Gladys Foss-ról?
— Az égvilágon semmit. Nem lehet kideríteni, vajon hozzányúlt-e a pénz-
hez, legalábbis a bejegyzések alapján nem. Az a könyvelés kész kupleráj.
— Nekem annyit vallott be — mondta Mason, hogy a pacik miatt sikított… a
bukméker szerint viszont nagy kalap pénzt nyert.
— Más bukiknál is fogadhatott — mondta Della Street.
— Tudsz már valamit erről? — fordult Mason Paul Drake felé. Drake a fejét
ingatta: — Legyen szíved, Perry! Nem csaphatod fel a szakmai telefonkönyvet, hogy
kikeresd a bukmékerek listáját. Be kell járnod a várost, hogy megtudd, hol köthetsz
fogadásokat, ráadásul nagyon elővigyázatosan. Aztán kapcsolatot kell teremtened va-
lakivel, akiben a buki megbízik, és csak utána teheted fel a kérdést, hogy X. Y. az üz-
letfele-e. A bukmékerek dörzsölt fickók. Tudják, hogy Gladys Foss neve belekevere-
dett egy gyilkossági ügybe. Tisztában vannak azzal, hogy beidézhetik őket tanúnak.
Mit tennél a helyükben? Pontosan azt, amit ők. Mélyen a szemedbe néznek, és azt
mondják: „Foss? Gladys Foss? Csöppet sem cseng ismerősen a neve. Nekem nem volt
vele dolgom, az fix.” Akkor is ezt mondja, ha a baba éppen ötszáz dollárral lóg neki, de
akkor is, ha tízezret szórt el nála a múlt évben, vagy ha mindennapos ügyfele.
–– El tudod képzelni, milyen finom kis szituban lenne egy bukméker, ha be-
idéznék, és esküvel kellene fogadnia, hogy az igazat, csakis a színtiszta igazat vallja, és
egy kerületi ügyész faggatni kezdi a Gladys Foss-szal folytatott üzleti kapcsolatáról? És
a kerületi ügyész egész idő alatt azzal tartja sakkban, hogy ha bármi kedvezőt merészel
a vádlottra mondani, lecsukatja, és akkor vége a víg bukiéletnek.
— Ez a dolog egyik oldala — mondta Mason. — Az adóhivatalt illetően pedig
egyrészt bizonyíthatjuk, hogy lóversenyezett, másrészt itt van a nekem tett vallomása.
Tehát helyben vagyunk.
— És mi lesz Gladys Foss-szal? — kérdezte Della Street.
Mason abbahagyta a járkálást. — Borotvaélen táncol… Ha egyensúlyban tudja
tartani magát, akkor minden oké. Elegendő bizonyíték van rá, hogy feltehetően annyi
pénzt sikkasztott, amennyi megfelel a készpénzhiánynak, de arra nem elegendő a bi-
zonyíték, hogy a kerületi ügyész sikkasztás címén eljárást merjen indítani ellene,
nincs ugyanis olyan személy, aki sikkasztásért feljelenthetné, egyébként is a lány má-
sik államban tartózkodik, ott pedig kiadatási eljárásra lenne szükség, és azt kivédhet-
né.

87
 — És Mrs. Malden megvádolhatja? — kérdezte Drake.
Mason mosolygott: — Mrs. Malden megvádolná, de nem esküdhet meg rá,
hogy a lány, sikkasztást követett el. Arra pedig mérget vehetsz, hogy én nem írok alá
semmiféle feljelentést.
— De arra hajlandó vagy emlékezni, hogy gyakorlatilag bevallotta neked,
hogy sikkasztott — mondta Drake.
— Persze — mondta Mason. — A beszélgetésnek erre a részére tökéletesen
emlékszem, és arra is, hogy a hosszú autókázás után még gyors fürdőt vett belevetette
magát a nappaliban egy nagy karosszékbe, felkapcsolta az olvasólámpát, és átfutotta a
lóversenyhíreket, hogy tudja, hogyan áll, vagy, hogy kinézzen magának valami tippet
a következő versenynapra.
— Rajtakaptad? — kérdezte Drake.
— A fürdőből jött ki, testéből még áradt a víz melege, és nem volt rajta más,
mint a habkönnyű semmiség, amit magára kapott, abban olvasta az újságját. Amikor
csöngettem, ledobta az újságot a földre, felállt a székről, habozott egy darabig, végül
odajött az ajtóhoz, hogy megnézze, ki az. Beküldött, amíg rendbe szedi magát, de a
szék ülése még meleg volt, és a lóverseny híreknél kinyitott újság pont kézre állt. Az-
tán rájött, hogy hibát követett el. Magyarázatot kellett adnia, és mivel tudta, hogy
gyanakszom rá, hát kipakolt egy kicsit.
— Mit mondott? — kérdezte Drake.
— Azt, hogy esetleg mérleghiánya van. Nem fogalmazott egyértelműen, de
szóról szóra ezt mondta: „Tegyük fel, hogy sikkasztottam. Akkor mi történik?”
— Mit válaszoltál?
— Eleget mondtam ahhoz, hogy tudja, amennyiben ehhez tartja magát, meg-
szabadíthatja Mrs. Maldent az adóügyi ellenőrök zaklatásaitól. De nem gondoltam,
hogy rászánja magát.
— És most mit gondolsz? — kérdezte Drake.
— Nem tudom. Meg kell találnunk azt a lányt.
— Nézd, én minden tőlem telhetőt megtettem. Úgy felszívódott, hogy nyo-
mot sem hagyott maga után.
— Az üzemanyag-hitelkártyával nem mentél semmire?
Drake nemet intett.
–– Az autólerakatokat is megnéztétek?

88
 — A legnagyobbakat. Minden lehetséges helyet ellenőriztünk.
— Egyszerűen felfoghatatlan, hogy teljesen és végleg eltűnt.
— Biztos abban, hogy meg akarja találni? — kérdezte Della Street.
— Tudni akarom, hol van. Ez minden - felelt Mason.
— És azt akarod, hogy a hatóságok ne tudják? — érdeklődött Drake.
— A hatóságok visszahoznák. Kérdéseke tennének fel neki, és néhány olyan
válasz adhatna, amely nem lenne kedvemre való. Tehát még egyszer: tudni szeretném,
hol a lány, hogy odamenjek, és kérdezzek tőle néhány dolgot, ha a helyzet úgy kíván-
ja.
— Te sejtetted, hogy meg fog pattanni ugye, Perry?
— Biztos voltam benne, de azt nem gondoltam, hogy ennyire eszeveszetten
menekül.
— Miért gondoltad, hogy le fog lépni?
— Mert ez az egyetlen módja annak, hogy elismerje a sikkasztást, de ne tegye
ki magát a felelősségre vonásnak. Egy sor támpontot adott nekem az esetleges sikkasz-
táshoz. Elmesélte, hogy sokat költött lovakra, megadta egy olyan bukméker nevét, akit
letartóztattak, bűnösnek találtak, megbírságoltak, és felfüggesztett börtönbüntetésre
ítéltek. Biztosan köpött a rendőrségen, hiszen abban a helyzetben nem lehetett bátor-
sága ahhoz, hogy ne beszéljen.
A következő logikus lépés Gladys Foss számára a nyomtalan eltűnés. így meg-
ússza, hogy netán rá nézve terhelő vallomást terven, de a sikkasztás gyanúja mégis el-
kíséri.
— Mi gátolta meg abban, hogy kinyissa a Dixiewood lakás széfjét, kivegye a
száz rongyot, bedugja a harisnyájába, és úgy pattanjon meg? — kérdezte Drake.
— Semmi — mondta Mason —, hacsak az nem, hogy ad egy: a széfet már
előtte kinyitották, ad kettő: talán nem is volt benne száz rongy.
— És mit szólsz ahhoz a változathoz, hogy akkor nyitotta ki a széfet és tette
zsebre a százezret, mielőtt Phoenixbe, Arizonába indult volna.
— Semmit — felelt Mason. — Mert semmit sem tudunk bizonyítani.
— Lemerném fogadni… — mondta Drake.
— Én nem vagyok olyan biztos benne, de hát mi vagyok én… Addig is hol-
nap bemegyek a bíróságra, és minden jogi trükköt bedobok, amivel megdolgozhatom a
hivatalos gépezetet. Ragaszkodni fogok hozzá, hogy Ramon Castellát meghallgassák.

89
Kíváncsi vagyok a történetére. Paul, szeretném, ha várna rám egy kocsi, de jó helyen,
hogy rögtön beugorhassak. Della, maga velem lesz. Majd hazafelé menet elmondom,
mi az elgondolásom. Azt hiszem, a vád érvelésének van egy végzetesen gyenge pontja.
Ha pedig így van, azon leszek, hogy a lehető leglármásabb módon a javunkra fordít-
sam.
Della Street aggódva nézett Masonre. — Igazán hosszú napja volt, főnök, most
inkább pihenjen.
Mason abbahagyta a fel-alá sétálást. — Talán igaza van. Nem sokra megyünk
azzal, hogy itt üldögélünk.
Della Street felállt, felnyalábolta az ügyvéd asztaláról a jelentés lapjait, és be-
zárta őket a széfbe. Aztán ránézett Paul Drake-re s jelentőségteljesen biccentett.

90
 Tizenegyedik fejezet

Telford bíró elfoglalta helyét a bírói emelvényen, csendet kért, rosszallóan vé-
gignézett a zsúfolásig megtelt tárgyalótermen, majd némi fanyalgással szemügyre vette
jogászkollégáit. Az egyik asztalnál Perry Mason és a vádlott foglaltak helyet, a másik
asztal mellett a kerületi ügyészi hivatal két ügyészhelyettese ült.
— Amint látom, uraim — kezdte Telford bíró —, nincs szükség fölösleges ce-
remóniákra. A bíróság feladata, mint vád alá helyező hatóságé, annak megállapítása,
vajon elkövették-e a gyilkosság bűntettét, és van-e alapos gyanú azt feltételezni, hogy
a vádlott bűnös. Úgy vélem, ez vitán felül áll.
Telford bíró rosszallóan nézett Masonre.
— Elnézést kérek, bíró úr — mondta Mason —, de fel szeretném hívni a tisz-
telt bíróság figyelmét arra, hogy e kihallgatás célja a vádlott védelme. Ha kiderülne a
vádlott ártatlansága, akkor most kellene felmenteni.
— Nos, természetesen — mondta Telford bíró türelmesen — széles skálán el-
játszadozhatunk a vádlott ártatlanságának bizonyítása és a gyilkosság valószínű elkö-
vetésének, illetve a vádlott valószínű bűnösségének bizonyítása között. Fel kell azon-
ban hívnom a vád és a védelem képviselőinek a figyelmét, hogy a mi feladatunk nem
az, hogy a vádlott minden kétséget kizáró bűnösségét bizonyítsuk.
— Mi a magunk részéről így értelmezzük a törvényt — mondta vidoran Ma-
son.
— Akkor kezdjék el, uraim — szólt Telford bíró az ügyészekhez.
Carl Hurley, az egyik ügyészhelyettes, maga is neves jogász, elmosolyodott,
majd szólította a vád első tanúját, egy repülőtéri tisztviselőt.
A tanú igazolta dr. Summerfield Malden repülőgépének számát és típusát, azt a
tényt, hogy dr. Malden a halála napján rendben kitöltötte a repülési tervet, amely sze-
rinti úti célja Salt Lake City egy üzemanyagfelvétellel Las Vegasban, valamint hogy dr.
Malden 10 óra 17 perckor kapott a toronytól felszállási engedélyt, és 10 óra 19 perckor
felszállt.
A tanú azt is állította, hogy még ugyanazon a napon a sivatag egy bizonyos
pontjára repült, amelyet egy rendkívül precízen szerkesztett légi térképen is megjelölt.
Dr. Summerfield Malden összeroncsolódott gépére ott találtak rá. A gép minden való-
91
színűség szerint lezuhant és kigyulladt. Szénné égett holttest volt benne. A repülőgép
szárnyán még olvasható számokból megállapítást nyert, hogy a gép dr. Summerfield
Maldené, a gépben egy személyt találtak.
A műszerfalon az óra mutatói nem égtek meg egészen, így lehetséges volt rög-
zíteni a zuhanás időpontját. A légi térkép alapján a tanú hajlandó volt megesküdni ar-
ra, hogy a felhasznált idő, a megtett távolság és az általános időjárási viszonyok figye-
lembevételével a gépnek Las Vegasig megállás nélkül kellett volna repülnie, de meg-
magyarázhatatlan okból lezuhant és elégett.
— Keresztkérdés? — fordult Hurley Masonhöz. Kihívás csengett a hangjá-
ban. Mason meglepettnek látszott. — Keresztkérdés?
— Igen, keresztkérdés — mondta Hurley.
— Miért? — kérdezte Mason. — Nincs kérdésem a tanúhoz.
Hurley láthatóan tökéletesen elégedett volt önmagával.
— Ha megengedi, elnök úr, a következő tanúm bűnügyi szakértő. Tanúval-
lomásának jelentős része technikai jellegű lesz, amelyre azonban szükség van ahhoz,
hogy érthetővé váljék az, amit a tisztelt bíróság elé kívánok terjeszteni.
— Helyes — döntött Telford bíró —, lásson hozzá. Hangneme némi kíván-
csiságot árult el.
Hurley — gyors egymásutánban — egy sor olyan kérdést tett fel a Dudley
Lomax nevezetű tanúnak, amelyek bizonyították, hogy a tanú iskolái, képzettsége és
gyakorlati tapasztalata révén a kriminalisztika szakértője.
E kérdések elhangzása után Hurley Masonhöz fordult: — Mr. Mason, kíván
kérdéseket feltenni a tanú képesítésére vonatkozóan?
— Most még nem. Majd akkor térek ki a tanú szakmai képesítésére, ha a kér-
dezés jogával élek.
— Rendben — mondta Hurley. — Kijelenthetem, hogy a kriminalisztika vi-
szonylag új tudomány, amely különféle tudományos ismereteket alkalmaz a bűnügyek
felderítéséhez.
— Folytassa, Mr. Hurley — mondta Telford bíró. — Tegye fel a tárgyra vo-
natkozó kérdéseket.
— Mr. Lomax, lenne szíves elmagyarázni a tisztelt bíróságnak a színképelem-
zés lényegét?
Lomax kényelmesen elhelyezkedett a tanúk emelvényén. Sugárzott az örömtől,

92
hogy lehetősége nyílik bemutatni, mit tud.
— Ha egy mód van rá, minél kevesebb technikai részlettel terheljük a tisztelt
bíróságot! — tette hozzá Hurley. — Csak a lényeget, ha lehet.
— A bíróság tökéletesen tisztában van a színképelemzés fogalmával és jelen-
tőségével, Mr. Hurley — jegyezte meg Telford bíró.
— Igenis, tisztelt bíró úr — mondta gyorsan Hurley —, csak a jegyzőkönyv
kedvéért gondoltam.
Az érdeklődés hiányától Lomax láthatóan kissé elkedvetlenedett.
— Fogjon hozzá — szólt Hurley a tanúhoz —, de csak nagy általánosságban
magyarázzon.
— Az ívlámpából vagy Wolfram-lámpából kiáramló fény minden szemmel
érzékelhető szint tartalmaz. Amikor egy bizonyos fénymennyiséget szűk, függőleges
nyílásba sűrítünk össze, és lencsék segítségével üvegprizmán átvezetünk, a prizma a
fehér fényt alkotóelemeire bontja. A folyamatos színkép a szivárvány összes színét
magában foglalja, a pirostól a narancs, sárga, zöld közbeeső színeken keresztül a liláig.
— Igyekezzék a lehető leghétköznapibb módon fogalmazni! — javasolta
Hurley.
A tanú megköszörülte a torkát, és folytatta: — Amikor a fényforrás nem izzó-
lámpa, hanem világítógáz, azaz dentériumlámpa, a fény rendszerint nem fehér, és
nem tartalmazza a teljes színskálát a pirostól a liláig, de bármilyen színű lehet. Sárga,
mint a közvilágításban használt szódiumlámpák, vörös, mint a neonreklámok fényei,
vagy kékeszöld, mint a kereskedelemben használatos fények. Amikor ilyen fényt ve-
zetünk a spektrofotométeren keresztül, a prizma felbontja a fényt, és a kisugárzott
fénymennyiségből, illetve a kisugárzás helyéből következtethetünk a világítógáz mi-
lyenségére. Bármely világítógáz beazonosítható e két adat ismeretében. Amikor egy
fém ívfényben gőzölög, az ív a fémes gőztől kapja a színét. Abban az esetbe, ha ezt
használjuk a spektrofotométer fényforrásául, a fém is felismerhető.
— Helyes-e azt feltételeznem, hogy az imént ismertetett elv gyakorlati al-
kalmazásával meghatározhatóak egy anyag, különböző vegyi alkotóelemei? — kérdez-
te Hurley.
— Helyes, bár ez nem mennyiségi analízis, a vizsgálat mégis irányulhat bizo-
nyos anyagok jelenlétének megállapítására.
— És alkalmazták már ezt az eljárást a kriminalisztikai kutatások területén?

93
 — Természetesen. A készülékek elektromos ívfényben gőzölögtették az anya-
got, vagy ha a vizsgált anyag oldatban található, erős elektromos szikrával. Az ilyen
fény színképét még abban az esetben is lefényképezhetik gőzölgése pillanatában, ha az
illető anyag csak mikroszkopikus mennyiségben van jelen. A kijelzések elemzésekor
az is határozottan megállapítható, hogy a vizsgált anyag tartalmazta-e vagy sem a kér-
déses másik anyagot.
— Elmagyarázná nekünk, hogyan használják fel az eddig elhangzottakat a
bűnügyi kutatásban? — kérdezte Hurley.
Telford bíró hirtelen Perry Masonre pillantott, mint aki közbevető megjegyzést
vár, de Perry Mason olyan odaadással figyelt, mintha a tágra nyílt szemű hallgatóság
soraiban ült volna ő is.
— Nos — folytatta Lomax fontosságának tudatában —, amikor egy vegyi
anyagot be akarunk azonosítani, nagyon gyakran bizonyos azonosító anyagok parányi
mennyiségét keverjük bele, amelyeket rendes körülmények között ilyen vegyi anyag
soha nem tartalmazna. Ezek ártalmatlanul felszívódó fémes vegyületek.
Az osztályon, ahol dolgozom, ezeket a vegyületeket különböző kódszámokkal
látjuk el. Az az anyag, amely jelen esetben szóba kerül, a 68 249 kódszámot viseli.
— Színképelemzés során észlelhető az ön által 68 249 kódszámon említett
anyag?
— Igen, uram.
— Milyen mennyiségben?
— Mikroszkopikus mennyiségben.
— Végzett ön színképelemzést dr. Summerfield Malden tetemével kapcsolat-
ban?
— Igen, uram.
— Mit talált?
— A 68 249 kódszám félreérthetetlen nyomait.
— A testben?
— Igen, uram.
— Bemutatok önnek egy üveg whiskyt. Bíró úr, kérem, szíveskedjék ezt a ku-
lacsot egyes számú tárgyi bizonyítékként azonosításra felvenni.
— Elrendelem — mondta Telford bíró.
— Felteszek önnek néhány kérdést a kulaccsal kapcsolatban.

94
 — Igen, uram. Ez egy fémből készült, fél liter whiskyt tartalmazó kulacs.
— Hol találták ezt a kulacsot? Talán tudja?
— Igen, uram. Tudom.
— Ki találta meg?
— Magam is jelen voltam, amikor rábukkantak.
— Hol bukkantak rá?
— Dr. Malden repülőgépének roncsait vizsgálva, megkíséreltük kideríteni,
pontosan mi történt. Ezért kézzelfogható nyomok után kutattunk, és arra a következ-
tetésre jutottunk, hogy…
— Álljunk csak meg — szólt közbe Telford bíró. — Tudomásul veszem, hogy
a védelemnek nincs ellenvetése, de úgy gondolom, hogy a bíróság hivatalból javasol-
hatja önnek, hogy a tényekre szorítkozzék, és tartózkodjék a következtetésektől.
— Igen, uram. Úgy találtuk, hogy a gép iszonyatos ütközéssel csapódott a
földhöz. Egyes tárgyak legalább ötvenméteres körzetben szóródtak szét.
— Le tudná írni ezeket a tárgyakat?
— Volt köztük egy szokványos fekete orvosi táska, elsősegélynyújtáshoz
szükséges sebészműszerekkel és gyógyszerekkel.
— Hol bukkant rá a táskára?
— Ötvenméternyire az összeégett roncsoktól.
— Milyen állapotban találta?
— Kihasadt. Az üvegcsék összetörtek, a tabletták üvegszilánkokkal keverten
szanaszét hevertek a porban.
— Egyebet is talált?
— Egy különlegesen kiképzett, egyik oldalán villámzárral csukódó párnát,
amely háttámlául szolgált, de tartani is lehetett benne valamit. A belső, gumírozott
anyaggal elválasztott részébe beletehettek bármit, csak be kellett húzni a cipzárat.
— Ön találta meg ezt a párnát?
— Igen, uram. Ott voltam, amikor megtalálták.
— Hol?
— A géptől tizenöt méternyire.
— Milyen volt?
— Az egyik oldalát csúnyán megviselte a forróság, vagyis erősen megpörkölő-
dött, de ez inkább a hirtelen hőségnek tudható be, mint a lángoknak.

95
 — És mi volt a párna belsejében?
— Ez a kulacs.
— Tehát az egyes számú tárgyi bizonyíték?
— Igen, uram.
— Tudja, kié ez a kulacs?
— Csak mások állításai alapján.
— Végzett vizsgálatokat ujjlenyomatok vonatkozásában?
— Igen, uram.
— És milyen eredményre jutott?
— Voltak rajta ujjlenyomatok.
— Az ön jelenlétében hívták elő azokat az ujjlenyomatokat?
— Igen, uram.
— Milyen eljárással?
— Fényképfelvételeket készítettem róluk.
— Személyesen?
— Igen, uram.
— Mivel csinálta?
— Speciális, ujjlenyomatok fényképezésére készült fényképezőgéppel.
— Jutott valamilyen eredményre?
Lomax egy sorozat képet vett elő. — Négy kitűnően azonosítható ujjlenyoma-
tot találtunk, amelyek ezeken a képeken szerepelnek.
— Kérem ezeket a képeket kettes, hármas, négyes, illetve ötös számmal ellát-
ni — mondta Hurley.
— Rendben — mondta Telford bíró.
— Ismertesse a kettesszámú tárgyi bizonyítékot, Mr. Lomax!
— Íme, dr. Summerfield Malden jobb mutatóujjának a lenyomata.
— Egy pillanat — szólt Mason. — Indítványozom a válasz törlését azon az
alapon, hogy nem kifejezetten a kérdésre vonatkozott, és hogy következtetések levo-
nására késztette a tanút.
— De ez a tanú az ujj lenyomatvétel szakértője! — háborgott Hurley.
— Az meglehet — mondta Mason. — Semmi ellenvetésem sincs az ellen,
hogy a jobb mutatóujj ujjlenyomatáról van szó. Azt azonban kifogásolom, hogy a tanú
dr. Malden ujjlenyomataként azonosítja.

96
 — Vagy úgy! — mondta Hurley mosolyogva. — Ezt igazán orvosolhatjuk. El-
fogadhatjuk az indítványt, tisztelt bíró úr. Töröljék a választ, amíg megfelelő bizonyí-
tékot nem tárunk a bíróság elé.
Hurley a tanúhoz fordult: - Nos, Mr. Lomax, megvizsgálta dr. Summerfield
Malden ujjlenyomatait?
— Igen, uram.
— Hol?
— Az FBI által küldött fotókópiákon.
— Kinek a kérésére küldték?
— Az én kérésemre.
— Tehát az előbb elhangzottak alapján tudja, kinek az ujjlenyomata szerepel a
kettesszámú tárgyi bizonyítékon?
— Igen, uram. A…
— Várjon csak! — szakította félbe Mason. — Tiltakozom, tisztelt bíró úr. A
kérdés szabálytalan, a tárgyhoz nem tartozó, hallomáson alapuló értesülések előadásá-
hoz vezet.
— Mit ért ezen? — kérdezte Telford bíró.
— Azt, hogy nincs a bíróság előtt bizonyíték az FBI-tól kapott ujjlenyomatok
valódiságára vonatkozóan.
— Ha csak az kell, csatolhatom a per anyagához — mondta unottan Hurley. —
Kérem a tisztelt bíróságot, ne adjon helyt a védelem tiltakozásának, azzal a kikötéssel,
hogy csatolom a vonatkozó bizonyítékot, ellenkező esetben a vallomás semmissé vá-
lik.
— Helyes, a tiltakozást elutasítom.
— Válaszoljon a kérdésre! — fordult a tanúhoz Hurley.
— Dr. Summerfield Malden jobb mutatóujjának lenyomata volt.
— Ismertesse, kérem, a hármas számú tárgyi bizonyítékot.
— Ugyancsak tiltakozom — mondta Mason.
— Ugyancsak kérem — mondta Hurley —, hogy a választ engedélyezzék az-
zal a fenntartással, hogy a bizonyítékot csatolni fogom.
— Azonos döntés — mondta Telford bíró.
— Dr. Summerfield Malden jobb gyűrűsujját ábrázolja.
— Mit tud mondani a négyes számú tárgyi bizonyítékról?

97
 — Tiltakozom — szólt közbe Mason.
— Azonos döntés — válaszolt Telford bíró.
— Dr. Summerfield Malden bal mutatóujja.
— És az ötös számú tárgyi bizonyíték?
— Tiltakozom!
— Azonos döntés — jelentette be Telford bíró.
— Dr. Summerfield Malden jobb hüvelykujja.
— Most azt mondja el, mi volt az egyes számú tárgyi bizonyítékként megje-
lölt kulacsban, amikor rátalált?
— Félig volt töltve folyadékkal.
— Tudja milyen folyadékkal?
— Tudom.
— Honnan tudja?
— Jelen voltam, és segédkeztem az analízisnél.
— Tehát mi volt?
— Whisky.
— És van valami különös dolog azzal a whiskyvel?
— Igen, uram.
— Éspedig?
— A spektrofotométeres vizsgálat kimutatta a 68 249 kódszám jelenlétét.
— Hogyan történhetett, hogy az ön által 68 249 számon említett anyag bele-
került a kérdéses whiskybe?
— Magam voltam közvetett akarója, hogy belekerült.
— Megmagyarázná ezt a bíróságnak?
— Eredetileg azzal bíztak meg, hogy azonosítsak bizonyos narkotikumokat,
amelyek dr. Malden tulajdonát képezték…
— Várjon csak! — szólt közbe Telford bíró, miközben Perry Masonre pillan-
tott. — Ez természetesen olyan beszélgetésre vonatkozik, amely nem a vádlott jelen-
létében folyt le.
— Igen, tisztelt bíró úr.
— Ezért a kijelentése hallomáson alapulhat — folytatta a bíró.
— Nincs ellenvetés — mondta Mason. — Ilyen csekélységeken nem kívánok
fennakadni.

98
 — Épp elég formális volt az ujjlenyomatokkal kapcsolatban — csattant fel
Hurley.
— Csakhogy annak jelentősége lehet! — mondta Mason. — Semmi kifogá-
som az ellen, hogy a tanú részletesen elmondjon mindent arról, hogyan került a
whiskybe a 68 249 kódszámú anyag.
— Helyes — mondta Telford bíró Mason-re pillantva, mint aki azt mondja,
nem fog nagyon sietni, hogy az ügyvéd érdekében ismét közbeszóljon.
— Ügyvéd úr, ön a vádlottat képviseli. Ha a vádlottnak nincs ellenvetése, en-
gedélyt adok a tanúnak, hogy válaszoljon a kérdésre, bár vallomása hallomáson alapul.
— Nem, nem, tisztelt bíró úr — mondta Hurley —, én csak általánosságban
kérdeztem a tanút, hogyan került az az anyag a whiskybe.
— Arra kértek — kezdte Lomax szinte gondolkodás nélkül, nehogy a bíró le-
állítsa, és úgy határozzon, hogy a kérdés nem szabályszerű —, hogy tegyek valamilyen
vegyi anyagot a dr. Summerfield Malden tulajdonában levő narkotikumokba, amely-
nek segítségével ismét azonosíthatom majd őket. Úgy határoztam, hogy a 68 249 kód-
számú vegyi anyagot fogom felhasználni, mert kémiai tulajdonságainál fogva soha
nem fordul elő semmilyen narkotikumos készítményben, és mert mikroszkopikus
mennyiségben nincs hatással az emberi szervezetre.
— És hogyan cselekedett? — kérdette Hurley.
— Dr. Summerfield Malden egy kereskedőn keresztül szerezte be a különle-
ges készítményeihez szükséges narkotikumokat. Minden egyes ilyen készítmény a
morfiumon, heroinon vagy más narkotikumon kívül egy bizonyos kis mennyiségben
tartalmazta a 68 249 kódszámú vegyi anyagot.
— Azt akarja ezzel mondani… visszavonom a kérdést, és újabb kérdést te-
szek fel. Amikor ön jelen volt a whisky elemzésénél, amelyet az egyes számú tárgyi
bizonyítékkal megjelölt kulacsban találtak, észleltek-e bármi mást a whiskyben a 68
249 kódszámú anyagon kívül?
— Igen, uram.
— Mi volt az?
— Igen jelentős mennyiségű morfinszulfát.
— És ez a morfinszulfát tartalmazta azt az azonosító anyagot, amelyet ön dr.
Maidén narkotikumaiba tett, és 68 249 kódszámmal nevezett meg?
— Lelkiismeretem szerint nem mennék ilyen messzire, Mr. Hurley. Csak azt

99
állíthatom, hogy a 68 249 kódszámú anyag természetes körülmények között nem ta-
lálható meg a whiskyben, és egyetlen narkotikumban sem. Tettem belőle abba a
morfinszulfátba, amelyet dr. Summerfield Malden a nagykereskedőtől vásárolt. Ugya-
nezt az anyagot találtam az egyes számú tárgyi bizonyítékként megjelölt whiskyben,
és morfiumszulfát jelenlétére utaló kémiai bizonyságot is.
— A védelemé a tanú — mondta Hurley.
— Miért tette a 68 249 kódszámú anyagot Mr. Malden narkotikumaiba? —
kérdezte Mason.
— Mert megkértek rá, hogy dolgozzak ki egy azonosító eljárást. Követni
akartuk dr. Maidén narkotikumainak az útját.
— Hányféle vegyi anyagot használ a spektrofotométeres vizsgálatokhoz?
— Fél tucatot.
— A narkotikumok beazonosításához?
— Nem a narkotikumokhoz. Talán dolgozhatnánk mindegyikkel narkotiku-
moknál is, de ott rendszerint a 68 249 kódszámú anyagra támaszkodunk.
— Kapcsolatban áll ön valamelyik igazságügyi szervvel?
— Igen.
— Elárulhatná nekünk, melyikkel?
— Nem szeretném felfedni a hivatalos kapcsolataimat. Kérem, korlátozzák a
kérdéseiket a szakképzettségemmel vagy dr. Summerfield Malden narkotikumainak
azonosításával kapcsolatosakra.
— Pontosan ezt tesszük — mondta Mason —, de ön egy szervezethez tarto-
zik?
A tanú gondolkodott egy darabig, majd megszólalt: — Igen, uram.
— És mások is vannak abban a szervezetben?
— Országos szinten igen.
— És ön mindenkit ismer?
— Nem mindenkit, dehogy — mosolygott a tanú.— Néhányat ismer közü-
lük?
— Igen.
— Vannak mások is, akik önnel azonos vagy megközelítőleg azonos szakkép-
zettséggel rendelkeznek?
— Igen, uram.

100
 — És ennek a szervezetnek számos olyan berendezés van a birtokában, amely
bizonyos vegyületek színképelemzésére alkalmas. Így van?
— Igen, uram.
— Ön nem a szervezet feje?
— Semmiképpen sem.
— Tehát a szervezet többi tagja nem számol be önnek.
— Nem, uram.
— Elismeri, hogy a dr. Summerfield Malden által használt narkotikumokat
azonosító jelzéssel vizsgálta?
— Igen, uram.
— És hogy a 68 249 kódszámú anyag használatához folyamodott?
— Igen, uram.
— Tudja, hogy a kód különösen narkotikumok azonosításánál hatásos?
— Igen uram.
— Más alkalommal is felhasználta?
— Igen, uram.
— Más ügyekben?
— Igen, uram.
–– És ha történetesen a szervezetnek, amelyhez ön tartozik, egy másik tagja
szintén narkós ügyön dolgozik ebben a kerületben, és felkérik, azonosítson be bizo-
nyos narkotikumokat, lehetséges, hogy az azonosító vegyi anyag, merő véletlenségből
ugyanaz, amelyet ön 68 249 kódszámmal említett?
— Nem tartom valószínűnek, hogy szervezetünkből bárki más ebben a kerü-
letben dolgozna.
— Nem tudja?
— Nem mernék rá megesküdni.
— Pedig azt teszi — mondta Mason. — Eskü alatt vall. Tisztában van ezzel?
— Nem.
— És ha a szervezet egy önnél lényegileg azonos képzettségű szakembert
bízna meg egy másik üggyel kapcsolatban narkotikumok vizsgálatával, előfordulhat,
hogy ő is a 68 249 kódszámú vegyi anyaggal dolgozna?
— Tisztelt bíró úr — szólt közbe Hurley —, úgy vélem, ez már túlságosan is
formális disztinkció. Úgy vélem, ez…

101
 — Az ellenvetést elutasítom! — csattant Telford bíró hangja. — A tanú vála-
szoljon a feltett kérdésre.
— Nos, természetesen, ha egészen korrekt akarok lenni — mondta Lomax —
, akkor úgy kell fogalmaznom, hogy az adott körülmények között ez roppant valószí-
nűtlen, de végső soron mégsem kizárt.
— Mintha húzódozott volna ettől a fogalmazástól: „egészen korrekt”?
— Nem hinném.
— Némi vonakodást azért elárult a hangja.
— Szóval… érthető, gondolom… én meglehetősen kényes helyzetben va-
gyok.
— Ez a helyzet meggátolja abban, hogy egészen korrekt legyen?
— Egyáltalán nem.
— Akkor miért habozott?
— Át akartam gondolni a válaszom lehetséges következményét.
— Nem az igazát, a következményét.
— Bizonyos szempontból igen.
— És jól meggondolta?
— Igen.
— Ennek köszönhető tehát, hogy végül is így válaszolt.
— Azt nem mondtam.
— Nem mondta, de a viselkedése annál beszédesebb volt. Köszönöm, ez
minden.
— Nincs több kérdésem a tanúhoz — mondta Hurley.
A tanú felállt, és elhagyta az emelvényt.
Hurley és a kollégája, Madison Irvin, gyorsan, suttogva tanácskoztak, majd
Hurley hirtelen bejelentette: — Ismét a tanúk emelvényére kívánom szólítani Mr.
Lomaxot. Feltennék neki egy kérdést, amelyet nem volt módom megkérdezni.
Mason az alulmaradt kerületi ügyészhelyettesre mosolygott:
— Nyilvánvalóan azért, mert a védelem nem sétált be a vád által szépen ki-
dolgozott csapdába, és rossz keresztkérdéseket tett fel.
Hurley dühösen Perry Mason felé fordult, aztán hirtelen ráeszmélt a helyzet
komikus voltára, és talán Telford bíró arcán is felfedezte a mosolyt. — Nos, ez nem
sérti az eljárást.

102
 Lomax visszatért az emelvényre.
— Más személyektől származó ujjlenyomatot is talált a per anyagához az
egyes számú tárgyi bizonyítékként csatolt fémkulacson? — kérdezte Hurley.
— Igen, uram.
— Azonosította azokat az ujjlenyomatokat?
— Hármat azonosítottam.
— Készített róluk fényképfelvételt?
— Igen, uram.
— Kérem ezeket a képeket hatos, hetes és nyolcas számú tárgyi bizonyíték-
ként megjelölni.
— Elrendelem — rendelkezett Telford bíró.
— Tudja, kinek az ujjlenyomatai?
— Igen, uram.
— Halljuk, kié?
— A vádlottéi, Steffanie Maldené.
— Mivel hasonlította össze azokat az ujjlenyomatokat?
— Közvetlenül a vádlott ujjairól készült lenyomatokkal.
— Nos, úgy gondolom, most ön következik, Mr. Mason — mosolygott
Masonre Hurley.
Mason a tanúhoz fordult, és mosolyogva kérdezte: — Megbeszélte Mr.
Hurleyvel a tanúvallomása forgatókönyvét?
— Ó, én elismerem, hogy megbeszéltem vele a tanúvallomása menetét —
mondta Hurley. — De mi értelme van az ilyen kérdésnek, hiszen itt nincsenek esküd-
tek?
–– Azért kérdeztem, mert választ akarok kapni.
— Válaszoljon a kérdésre! — mondta Telford bíró.
— Igen, uram, megbeszéltem.
— És a vallomása módját is megvitatták?
— Mit ért ez alatt?
— Hogy megállapodott-e Mr. Hurleyvel abban, hogy ön be fogja mutatni dr.
Malden kulacson talált ujjlenyomatait, de a többi ujjlenyomatról Mr. Hurley nem tesz
fel kérdést önnek? Aztán, ha én keresztkérdéseknek vetem alá, és megkérdezem, va-
jon talált-e más ujjlenyomatot is azon a kulacson, akkor derült égből ér majd a hír,

103
hogy a védencem ujjlenyomata van a kulacson?
A tanú kényelmetlenül feszengett az emelvényen.
— Válaszoljon — mondta Mason.
— De tisztelt, elnök úr — tiltakozott Hurley —, közismert dolog, hogy a leg-
fontosabb tanúkkal megvitatjuk a stratégiánkat, a kikérdezés vázlatát és menetét.
— A kérdésem ennél kissé tovább megy — mondta Mason — Úgy érzem,
tárgyszerű, és választ akarok rá kapni.
— Az esetleges tiltakozást elvetem — határozott Telford bíró. — Válaszoljon,
kérem!
— Lényegében ebben állapodtunk meg.
— És ön belement? — kérdezte Mason.
— Nos, igen, bár nem tudom, hogy bármit is mondanom kellett volna.
— Ön beleegyezett abba, hogy gondosan ügyelni fog, nehogy említést tegyen
Mrs. Malden ujjlenyomatairól egészen addig, amíg el nem kezdem kikérdezni. Akkor
pedig megragadja az első adandó alkalmat, hogy az információ jegyzőkönyvbe kerül-
jön. Nem így van?
— Valahogy így.
— Tehát — mondta Mason — ön elfogult a vádlottal szemben.
— Miért, dehogy!
— Akkor velem szemben elfogult.
— Nem, én… én egyszerűen a vád tanúja vagyok.
— Akkor ön a vád javára elfogult.
— Nem tetszik nekem az „elfogult” kifejezés — mondta a tanú.
— Engem egyáltalán nem érdekel, hogy tetszik-e önnek vagy sem — mondta
Mason. — Törvény adta jogom van hozzá, hogy eldöntsem, van-e részrehajlás vagy
sem, kérem tehát, hogy válaszoljon, elfogult-e a vád javára?
— Nem annyira, hogy elferdítsem a tanúvallomásomat.
— Annyira azonban igen, hogy együttműködjék a váddal, és megpróbáljon
csapdába ejteni, hogy aztán a vádlott számára a lehető leghátrányosabb sajtóvisszhan-
got kapjuk.
— Azt hiszem, a tények önmagukért beszélnek, Mr. Mason…
— Én most nem a tényekről beszélek, hanem az ön hozzáállásáról, amely
önmagában az ügy fontos tényezőjévé válik, mivel ön tanú. Amennyiben elfogult,

104
akár tudatában van ennek, akár nem, befolyásolja vele a vallomását. Tehát a kérdésem:
elfogult ön?
— Nos, a vád tanújának tartom magam.
— Más szóval, a megélhetése függ attól, hogy tanúnak idézzék be?
— Nem egészen.
— A vád tanújának?
— Hát rendszerint.
— Tehát szakmai sikerei jórészt attól függnek, elismerik-e a váddal való
együttműködését, hogy jó tanúja-e a vádnak?
— Fogalmazhatunk így is.
— Akkor halljuk — mondta Mason —, voltak-e még ujjlenyomatok azon a
kulacson?
— Jó néhány volt. Némelyik alaposan elkenődött és azonosíthatatlan.
— Sikerült-e belőlük azonosítani?
— Különböző lenyomatok voltak. Néhányuk jól kivehető volt, de lehetetlen
volt eldönteni, kitől származnak, és…
— Milyen ujjlenyomatokat talált még a kulacson, amelyeket sikerült azonosí-
tania? Most csakis azokra gondolok, amelyeket összehasonlított és azonosított.
A tanú habozott, Hurleyre nézett, egyik lábáról a másikra állt, majd megszólalt:
— Ramon Castella, dr. Malden sofőrje és Repülőgép-technikusa ujjlenyomatait.
— Hány ujjlenyomatát találta meg?
— Kettőt.
— Akkor most azt kérdezem öntől, volt-e olyan eset, hogy Ramon Castella
ujjlenyomata a kulacs valamelyik pontján fedte Mrs. Malden ujjlenyomatait?
— Én, én nem tudom biztosan. Azt hiszem, egy esetben, de nehéz megmon-
dani.
— Ön, mint jól képzett kriminalisztikai szakértő megvizsgálta a kulacsot,
majd úgy számolt be a rendőrségen, hogy a kulacson talált ujjlenyomatok dr. Malden,
Steffanie Malden és Ramon Castella ujjaitól származnak?
— Igen, uram.
— Más azonosítható nyomot nem talált?
— De igen, uram.
— Kinek az ujjlenyomatai voltak?

105
 — Fogalmam sincs.
— Lefényképezte?
— Igen, uram.
— Ha jól értem, ön sok ujjlenyomatot talált azon a kulacson. Mondhatnám,
szokatlanul sokat.
— Igen, uram.
— Mi indokolja ezt?
— Nem tudom. Talán mostanában tisztították meg. Tükörfényes volt a felü-
lete, s ezért különösen fogékony a látens ujjlenyomatok felvételére és rögzítésére.
— Legjobb tudása és szakértelme szerint a jelek azt mutatják, hogy Ramon
Castella Steffanie Malden után nyúlt a kulacshoz?
— Nos… természetesen… ebben nem lehetek biztos.
— Elég, ha legjobb tudása szerint válaszol.
— Fontolóra kell vennem, hogy megmondjam-e.
— Miért?
— Mert olyan helyzetbe hozhatnám a vádat, hogy…
— Ne törődjön a vallomása következményével! — szólt rá élesen Mason. —
Én a véleményére vagyok kíváncsi! Megítélése szerint Ramon Castella Mrs. Malden
után fogta meg a kulacsot?
— Nem tudom.
— Amennyiben az ujjlenyomatai Mrs. Malden ujjlenyomatai fölött helyez-
kedtek el, így kellett történnie?
— Hát… igen.
— És Castella ujjlenyomatai voltak felül?
— Nos, ha ön ide akar kilyukadni, azt kell állítanom, hogy véleményem sze-
rint feltehető, hogy Ramon Castella Mrs. Malden után fogta meg a kulacsot.
— Vonakodik elismerni?
— Nos, elismerem.
— Némi habozással, igaz?
— Igen.
— Tehát — mondta Mason — talált-e még ujjlenyomatot a vádlottéi fölött?
A tanú kissé elbizonytalanodott, majd azt mondta: — Volt egy ismeretlen sze-
mélytől származó ujjlenyomat, ami fedte a többi ujjlenyomatot, de nem mindegyiket.

106
 — És ön tudja, kié?
— Nem, uram.
— Kijelentené-e ön, hogy ez azt jelenti, hogy az a személy érintette utoljára a
kulacsot?
— Nem mondhatnám. Azt azonban igen, hogy az illető dr. Summerfield
Malden, Mrs. Malden és Ramon Castella után nyúlt a kulacshoz, ettől függetlenül le-
hetséges, hogy később dr. Malden, Mrs. Malden és Ramon Castella ismét kézbe vették
a kulacsot. Más szóval, az idegen ujjlenyomatok nem fedték a többiek összes ujjle-
nyomatát, de néhányat mindenkiéből takartak.
— Ez minden — mondta Mason.
Hurley és Madison Irvin újfent sugdolózni kezdtek. Úgy tűnt, némi nézetelté-
rés támadt közöttük.
Telford bíró az órájára pillantott. — Szólítsák a következő tanújukat — mondta
kurtán.
— Ha kaphatnánk egy percet, tisztelt bíró úr — kérte Hurley —, a következő
tanúval kapcsolatban van egy kis megbeszélnivalónk. Hogy szólítsuk-e egyáltalán. Egy
pillanat az egész.
Ismét Irvinhez hajolt, és láthatóan hevesen vitatkoztak. Hirtelen felegyenese-
dett. — Tisztelt bíró úr, talán nem is szükséges, és csak a bíróság idejét raboljuk egy
felesleges kihallgatással, de úgy érzem, hogy a vádnak most kell szólítania Ramon
Castellát.
— Ramon Castella! Szíveskedjék az emelvényhez fáradni.
A fejleményre nyilvánvalóan nem számítottak a tanút felügyelet alatt tartó
seriffhelyettesi irodában, mert két-három perc is eltelt, amíg végre egy izgatott, nagy
sietségben levő férfi a tárgyalóterembe vezette Ramon Castellát.
Mason szemügyre vette a tanúk emelvénye felé tartó Castellát. A sofőr-szerelő
harmincas éveinek elején járt, jó felépítésű, lapos hasú, izmos fickó volt, formás orral,
előreugró pofacsonttal, magas homlokkal, szép szájjal és rengeteg, gondosan ápolt,
hullámos, fekete hajjal. A jóképű férfi minden külső jegyét magán viselte.
Mégis volt benne valami, ami rácáfolt a kellemes külsőre. Már-már kihívó,
hetyke öntudat volt a járásában, a fej tartásában, ahogy a tükör előtt órákig próbálga-
tott szögben tartotta a fejét meg az állát, s a haja is egy gondolattal ápoltabb volt a kel-
leténél; árulkodón nem a jólfésültségére büszke férfira vallott, hanem az öntelt exhibi-

107
cionistára.
Röviden, ebből a férfiból sugárzott, hogy erkölcsi normái szerint csak a külső-
ségek számítanak.
Bemondta nevét, korát, lakóhelyét, aztán várakozóan Hurley felé fordult.
–– Ismerte dr. Summerfield Maldent? — kérdezte Hurley.
— Ismertem.
— Az alkalmazottja volt?
— Igen, uram.
— Milyen munkakörben?
— Olyan ezermesterféle voltam. Karbantartottam a repülőgépét és az autóját.
Sofőr voltam és amolyan mindenes.
— Dr. Maldennek saját repülőgépe volt?
— Igen, uram.
— És ön tartotta karban?
— Igen, uram.
— Amikor dr. Malden repülővel utazott, mi volt az ön feladata?
— Amikor dr. Malden repülővel utazott, rendszerint az volt a feladatom,
hogy elvezessem a kocsiját a repülőtérre, kivárjam, amíg kellő magasságba felszállt, az-
tán visszavigyem az autót a garázsba, és várjam, mikor kapok telefonértesítést. Ha dr.
Maidén haza kívánt jönni, felhívott, és érte mentem a repülőtérre. Ilyenkor maga ve-
zette a kocsit, mert én kint maradtam és átnéztem a gépet. Beállítottam a motort, fel-
töltöttem üzemanyaggal, és meggyőződtem, hogy kifogástalan állapotban van-e a gép.
Aztán rendszerint autóbusszal mentem haza, vagy elcsíptem az egyik menetrendszerű
repülőtéri buszt.
— Elmondaná nekünk, mi történt folyó hó 9-én, dr. Malden halála napján?
— Ami engem illet, semmi.
— Mit ért ez alatt?
— Valamilyen okból nem kértek meg, hogy kivigyem dr. Maldent a repülő-
térre.
— Kérem, mondja el, mit tud dr. Malden pilótaszokásairól. Tudja például,
milyen módszerrel tartotta magát ébren?
— Igen, uram.
— Mivel?

108
 — Volt egy fél literes, ezüstből készült whiskys kulacsa, amelyet mindig ma-
gával vitt a gépre.
— Bemutatom önnek az azonosításra felvett, egyes számú tárgyi bizonyíté-
kot, és megkérdezem, látta-e valaha ezt a kulacsot?
A tanú átvette a kulacsot, gondosan áttanulmányozta, majd bólintott.
— Igen, dr. Malden minden útjára ezt vitte magával.
— Tisztelt bíró úr, ezek után kérem az egyes számú tárgyi bizonyítékot a per
anyagához csatolni — mondta Hurley. — Továbbá javaslatot teszek arra, hogy a
számmal jelölt fényképeket szintén felvegyék a per anyagába.
— Egy pillanat — mondta Mason —, szeretnék kérdéseket feltenni a tanú-
nak, mielőtt a bíróság döntene a javaslatról.
— Helyes — szólt Telford bíró —, kérdezzen!
Mason felemelkedett a székről, megkerülte a védelem asztalát, és az emelvény-
hez ment, ahonnan alaposan megfigyelhette a tanút. Hurley is, Telford bíró is tudták,
hogy Masonnek esze ágában sincs a kulacs azonosításáról kérdezősködni, tudták, hogy
Masont Castella reakciói érdeklik, ezért hát feszülten figyelték az eseményeket.
A tanú kihívóan fordult meg a pádon, és Perry Masonre emelte szemét, de az-
tán mintha elbizonytalanodott volna az ügyvéd átható tekintetétől.
— Észrevettem — mondta csevegő hangnemben Mason —, hogy beletelt né-
hány percbe, amíg megválaszolta a kérdést, hogy a kulacs dr. Maldené volt-e. Tanul-
mányozta, forgatta a kezei közt, alaposan megnézte.
— Világos — mondta gúnyosan Castella. — Aligha tanúskodtam volna ilyen
lényegbe vágó kérdésben, ha nem vagyok biztos a dolgomban.
— Pontosan — mondta Mason. — Úgy vélem, valamiféle ismertetőjelet kere-
sett.
— Biztosra akartam menni.
— Ismertetőjelet keresett?
— Megpróbáltam biztosra menni.
— Valamiféle különös ismertetőjelet keresett?
— Nos, nem pontosan.
— Akkor mit?
— Valamit, ami segíthet felismernem a kulacsot.
— És felismerte?

109
 — Persze.
— Tehát megtalálta, amit keresett.
— Meggyőztem magam.
— Megtalálta, amit keresett?
— Eleget ahhoz, hogy meggyőzzem magam a kulacs azonosságáról.
— Tisztában van azzal, hogy száz, hogy ezer pontosan ugyanilyen kulacs lé-
tezik, hogy óriási mennyiségben dobnak efféléket piacra?
— Igen, természetesen.
— És épp azért, amint ön is mondta, egy ilyen lényegbe vágó kérdésben biz-
tos akart lenni a dolgában, mielőtt határoz.
— Igen, uram.
— Tehát valamilyen ismertetőjel miatt nézte át a kulacsot?
— Azért néztem át, hogy meggyőződjek róla, valóban dr. Maldené volt-e.
— Vagyis ismertető jelet keresett?
— Valami olyat kerestem, ami biztossá tehetett a dolgomban.
— És biztos lett benne?
— Igen, uram.
— Most biztos benne?
— Igen, uram.
— Ebben az esetben meg kellett találnia azt a valamit, amit keresett. Mondja
meg szépen a bíróságnak, mi volt az.
— Én… csak az összbenyomás.
— Mit ért összbenyomás alatt?
— Szóval… biztos vagyok benne, és kész. Ez pontosan olyan, mintha jól
megnéznék valakit pusztán, hogy megbizonyosodjak, nem cseréltem-e össze egy má-
sik emberrel. Nem tudnám megmondani, hogy az orra hossza, a szeme színe vagy a
hajviselete miatt.
Castella gyors, diadalmas mosolyt villantott az ügyészhelyettesre, majd ismét
szembefordult Perry Masonnel.
— Ez kiváló hasonlat — mondta Mason —, valóban remek.
— Tudhatom, hogy barát arcába nézek — folytatta Castella —, anélkül hogy
képes lennék megmondani, hány centi hosszú az orra.
— Bizonyára — helyeselt Mason. — Mondja, mikor gondolt először erre, Mr.

110
Castella?
— Hogy mire mikor gondoltam?
— Az analógiára, a kulacs és egy ismerős arcának felismerése között.
— Miért, nem értem önt.
— Dehogynem — mondta Mason —, és ne húzza az időt! Legyen őszinte,
Mr. Castella! Túl folyékonyan adta elő a mesét, aztán szépen odafordult a kerületi
ügyészhelyettes felé, mintha ő lenne a tanító bácsi, aki megdicséri a szép feleletért.
Mr. Hurley kigondolta ezt a csinos hasonlatot, és azt mondta önnek, hogy mesélje be
nekem, amikor megkérem, írja le, milyen ismertető jelet talált a kulacson. Így van?
— Én… én megvitattam a kulacs azonosítását Mr. Hurleyvel.
— És megvitatták azt is, hogy én rákérdezhetek az azonosításra, és Hurley
mellesleg megkérdezte önt, mit válaszolna nekem?
— Nos, erről volt szó.
— És igaz, hogy a vád asztalánál helyet foglaló Carl Hurley volt az, aki azt
mondta önnek, hogy amikor én nyomatékosan rákérdezek az ismertető jelre, amely-
nek segítségével ön képes volt megállapítani, hogy a kulacs dr. Maldené, ön határozot-
tan azt állítja majd, hogy különös ismer tető jelet nem talált, de az összbenyomás meg-
győző volt, pontosan úgy, mint amikor egy barátja arcát ismeri fel az ember.
Castella habozott, gyorsan Hurleyre pillantott, aztán ugyanolyan hirtelen visz-
szafordította a tekintetét.
— Rajta! — mondta Mason. — Válaszoljon a kérdésre!
— Ugyan már, tényleg tettem ilyen jellegű javaslatot a tanúnak — mondta
Hurley, hogy megpróbáljon túllépni az ügyön —, mert nagyon is magától értetődő
magyarázatnak gondoltam.
— Hallotta, mit mondott a kerületi ügyészhelyettes ebben a pillanatban? —
kérdezte Mason Castellától.
— Igen, uram.
— És ez az igazság?
— Igen, uram.
— Milyen gyorsan elismerte. Miért habozott és tagadta meg a választ, amikor
először kérdeztem?
— Gondolkoztam.
— Min gondolkozott?

111
 — Emlékezni próbáltam.
— Nem emlékezett?
— Kapásból nem.
— Arra mégis emlékezett, amit elég folyékonyan felmondott.
— Tiltakozom, tisztelt bíró úr — jelentette be Hurley —, ez nem bizonyított
tényt feltételez. A tanúnak nem volt leckéje, amit felmondjon. Alkalmi hasonlat volt
csupán, semmi más.
— A tiltakozást elutasítom — mondta Telford bíró. — Bár úgy vélem, a hely-
zet teljesen egyértelmű, Mr. Mason.
— Köszönöm, tisztelt bíró úr — mondta Mason. — Nincs ellenvetésem, hogy
a kulacsot tárgyi bizonyítékként a per anyagához csatolják.
Mason megfordult, és visszasétált a helyére.
Hurley pedig egy kissé zavart tanúval nézett farkasszemet. — Mr. Castella —
mondta élesen —, a saját szavaival beszélje el, mi történt a dr. Malden végzetes repü-
lését megelőző napon, azaz nyolcadikén este.
— Megbeszélésem volt Mrs. Maldennel.
— Mrs. Maldenen ön Mrs. Steffanie Maldent érti, dr. Malden özvegyét, az
ügy vádlottját, aki Mr. Perry Mason oldalán ül a tárgyalóteremben?
— Igen, uram.
— Hol folyt le ez a beszélgetés?
— Az Erin házbeli szobámban.
— Ezzel azt akarja állítani, hogy Mrs. Malden, a vádlott, az ön szobájában járt?
— Igen, uram.
— Hány órakor?
— Hat óra lehetett.
— Vagyis tizennyolc óra?
— Igen, uram.
— És szóba került, hogy tennie kell valamit a kulaccsal vagy a tartalmával?
— Igen, uram.
— Lenne szíves pontosan elismételni a bíróságnak, amit a vádlott akkor ön-
nek mondott?
— Egy pillanat — szólt közbe Mason. — Tiltakozást jelentek be a tanúvallo-
más ilyen irányba terelése ellen, de ha a bíróság és a vád képviselői egyetértenek, visz-

112
szavonom tiltakozásomat addig, amíg a tanú válaszol ezekre a kérdésekre, és aztán, ha
a tiltakozásom helyénvaló, érvényesítem, egyébként nem. Ily módon nem raboljuk fe-
leslegesen a bíróság idejét.
— Kielégíti, ez a vád képviselőit? — kérdezte Telford bíró.
— Nagyon is kielégíti — mondta önelégülten Hurley. — Mire végighallgatja
a vallomást, elmegy a kedve a tiltakozástól.
— Kérem, tartózkodjék a személyeskedéstől! — szólt rá Telford bíró. —
Rendben van, Mr. Mason. Tiltakozása függőben maradhat a beszélgetés tartalmát és az
elhangzottakat illetően, amíg a bíróság és a védelem meghallgatja a tanú vallomását.
— Folytassa — mondta Hurley Castellának —, tehát mit mondott a vádlott?
— Mrs. Malden elmondta, hogy dr. Malden rég nem látott barátjával érkezett
haza, akinek egy bénult rokonát valamelyik szanatóriumban kezelik, és megkérte dr.
Maldent, konzultáljon a beteg orvosával. Ezután azonnal hazamentek vacsorázni.
— Megmondta, hogy hívják ezt a barátot?
— Igen, uram.
— Ki volt az?
— Mr. Darwin Kirby, dr. Malden régi barátja. A katonaságnál ismerkedtek
össze.
— Halljuk, mit mondott még Mrs. Malden?
— Azt mondta, hogy nem jöhet fel hozzám aznap este, mert dr. Maidén ba-
rátját látják vendégül.
— Korábban úgy állapodtak meg, hogy Mrs. Malden meglátogatja önt azon
az estén?
— Igen, uram.
— Aztán hat óra körül beállított önhöz, és közölte, hogy a körülmények mi-
att nem jöhet?
— Igen, uram.
— És még mit mondott?
— Ideadta nekem a whiskyskulacsot.
— És mondott valamit?
— Azt mondta, hogy elhozta dr. Malden whiskyskulacsát, helyezzem el a
gépben, mert másnap Salt Lake Citybe repül, és szüksége lesz rá. Azt is mondta, hogy
ő töltötte meg whiskyvel.

113
 — Tehát kijelentette, hogy ő töltötte meg a kulacsot whiskyvel?
— Igen, uram.
— Úgy hiszem, ön azt állította, hogy dr. Maldennek szokása volt magával
vinni egy üveg whiskyt a gépére.
— Igen, uram.
— Előfordult, hogy együtt repült dr. Maldennel?
— Igen, uram.
— Mint utas?
— Egyszer utasként, másszor, ha dr. Malden fáradt volt, én vezettem a gépet.
— Van repülőgép-vezetői engedélye?
— Igen, uram.
— És tudja, miért vitte magával dr. Malden a whiskyt?
— Azt mondta, hogy…
— Nem számít, mit mondott! Azt kérdezem, mit tud ön Mr. Malden ezen szo-
kásáról?
— Nos, azért ivott a whiskyből, hogy serkentse, hogy ébren tartsa.
— Hogy ébren tartsa?
–– Koffeintablettákat szedett whiskyvel. Ez a kombináció nagymértékben elő-
segítette, hogy ébren tartsa magát.
— A félreértések elkerülése végett — mondta Hurley — összefoglalnám a
vallomását. Mrs. Steffanie Malden, a vádlott, folyó hó nyolcadikán este hat óra tájban
odaadta önnek ezt a whiskyskulacsot, és azt mondta, hogy megtöltötte whiskyvel.
— Ezt mondta.
— Ugyanaz a kulacs volt, amelyet egyes számú tárgyi bizonyítékként a per
anyagához csatoltunk?
— Igen, uram.
— És mit csinált ön a kulaccsal?
— Levittem a garázsba, ahol dr. Malden a kocsiját tárolja, beletettem a párna
zsebébe, amelyben mindig is lenni szokott, és otthagytam a kocsiban.
— Ez a párna, amit említett, cipzárral zárható?
— Igen, uram.
— Aztán mi történt?
— Hát vártam dr. Malden hívását, hogy ki kell vinnem a reptérre, de sem éj-

114
jel, sem másnap reggel nem telefonált. Vártam, csak vártam egészen délig, hátha bejön
a hívás. Arra gondoltam, talán valamilyen sürgős műtét jött közbe…
— Ne azt magyarázza, mit gondolt, hanem azt, ami történt.
— A szobámban ücsörögtem a telefon mellett.
— De nem csörgött a telefon?
— Nem, uram.
— Ön tehát nem vitte ki dr. Maldent a repülőtérre a halála napján?
— Nem, uram.
— Látta-e a whiskyskulacsot aztán, hogy Mrs. Maldentől átvette, betette a pár-
na gumírozott anyaggal elválasztott belső részébe, és a párnát dr. Malden kocsijában
elhelyezte, illetve mielőtt a gép roncsai mellett rátaláltak?
— Nem, uram, nem láttam.
— Nos, másról nem beszélgetett aznap este Mrs. Maldennel?
— De igen, uram.
— Mialatt az ön szobájában volt?
— Igen, uram.
— És miről?
— Mrs. Malden azt mondta, úgy érzi, a férje nem lesz hosszú életű, és megkér-
dezte tőlem, feleségül venném-e, ha történne valami a férjével.
Mason hallotta, hogy Mrs. Malden felszisszen. — Hazudik! — sikoltotta ijedt,
fojtott hangon, és fel akart pattanni a székről. Mason a karjára tette a kezét. — Üljön
le! - mondta.
Az újságírók buzgón jegyeztek.
Hurley a tanúhoz fordult: — Most nem kérdezem a régebbi beszélgetéseikről
vagy az ön és Mrs. Malden között fennálló kapcsolatról. Kizárólag erre az egyetlen be-
szélgetésre vagyok kíváncsi. Világos?
— Igen, uram.
— Akkor és ott Mrs. Malden azt mondta önnek, úgy érzi, hogy dr. Malden
már nem él sokáig, és feltette önnek a kérdést, feleségül venné-e, ha megözvegyül?
— Igen, uram,
— Öné a tanú, ügyvéd úr.
Mason felállt. — Ha a bíróság beleegyezik, most kívánom előterjeszteni az el-
lenvetésemet, amelyet a tanúvallomás ezen részének megkérdezésekor említettem.

115
 — Tessék!
— A tanúvallomás célja nyilvánvalóan az volt, hogy élénk tárja a következő-
ket: vádlott hozzájuthatott bizonyos narkotikumokhoz, amelyekkel dr. Malden foglal-
kozása révén rendelkezett; tisztában volt azzal, hogy férje repülőútjai alkalmával ma-
gával visz egy kulacsot, és időnként kortyolgat belőle; megtöltötte a kulacsot whisky-
vel, és megragadva az alkalmat, belekevert a megszerzett narkotikumból; a cselszövés
eredményeként a narkotikum hatására dr. Maldenen álmosság vett erőt, és gépével le-
zuhant.
Telford bíró a kerületi ügyészhelyettesre pillantott — Úgy vélem, ez lényegé-
ben helyes. Igaz, kerületi ügyészhelyettes úr?
— Igen, tisztelt bíró úr — mondta Hurley. — Kiegészítésül talán annyit, hogy
eddig csak megemlítettük a morfinszulfát jelenlétét a whiskyben, de a kábítószer
mennyiségére vonatkozó elemzést még nem terjesztettük elő. Javaslom annak bizo-
nyítását, hogy a whiskyben annyi morfium volt, hogy néhány korty is már az érzékek
eltompulásához vezetett. Az álmosság és öntudatlanság olyan gyorsan jelentkezhet,
hogy az áldozat, különösen, ha repülőgépet vezet, képtelen megbirkózni a váratlanul
ránehezedő kábulattal. Úgy vélem, a bíróságnak mindezt figyelembe kellene vennie a
védelem bármely ellenvetésével kapcsolatban, mivel a következő tanúm tanúsítani
tudja és tanúsítani is fogja a mennyiségi vizsgálat eredményét.
— Nagyon is egyetértek a vád tisztelt képviselőjével — hajolt meg Mason a bí-
ró felé. — Mivel azonban esküdtszék nincs jelen, úgy érzem, a bíróságnak figyelembe
kellene vennie a vád különleges helyzetét, valamint a bizonyíték természetét, amelyet
a vád elő kíván terjeszteni. Éppen ezért, ha a bíróság megengedi, óvást emelek min-
dennemű bizonyíték előterjesztése ellen, amely a vádlottat valamilyen bűnténnyel
kapcsolatba hozza, egészen addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy bűntett történt.
Úgy érzem, nem mondok újat, csak egy jól ismert törvénycikkre hivatkozom, amikor
hangsúlyozom, hogy a vádnak bűnjelet kell bemutatnia, mielőtt a vádlottat a bűnügy-
gyel bármilyen kapcsolatba hozná.
És Mason nyájasan mosolyogva leült. Telford bíró az ügyészhez fordult:
— Szólni kíván? — kérdezte arcán a bírói közömbösség álarcával. Egy hang-
súly sem árulta el érzelmeit.
— Én készségesen alávetem magam a törvénynek — hadarta dühösen Hurley
—, de nem értem, mit akar Mr. Mason. Adva van egy halott. Egy férfi, akit nyilvánva-

116
lóan mérgezett whiskyvel gyilkoltak meg, amelyből ivott, és amelyet — legalábbis a
közvetett bizonyítékok jelenlegi állása szerint — az ügy vádlottja, egy asszony, aki
nagy hasznot húzhat férje halálából, előre megfontolt szándékkal készített neki.
Most ezen a helyen kijelentem, hogy a jelenlegi bizonyítási eljárás alkalmával
nem fedem fel az összes rendelkezésemre álló bizonyítékot. Az indíték bizonyítására
utalok és korábban lezajlott eseményekre, amelyek perdöntőek az indíték megállapí-
tásánál.
Kissé haboztunk, hogy odaállítsuk-e Castellát a tanúk emelvényére, mert úgy
éreztük, a védelem kétségtelenül kihasználja a szituációt, és megköti a kezünket. Min-
dazonáltal kijelenthetem, hogy a tanú bevallhatja és bizonyosan be is fogja vallani a
keresztkérdések során, hogy intim kapcsolatban volt az ügy vádlottjával. Hogy tudja, a
vádlott kulcsmásolatot készített dr. Malden szekrényéhez, amelyben a narkotikumo-
kat tartotta, hogy a vádlott titokban dézsmálta a férje gyógyszereit, mégpedig dr.
Malden számára nagyon rejtélyes módon; hogy ezeket a narkotikumokat a vádlott
azért vette el, mert szerelmi viszonyt folytatott a tanúval, Ramon Castellával. Elis-
merhetjük azt is, hogy Ramon Castella pénzforrásul használta ezeket a narkotikumo-
kat, átadta őket egy kábítószerbandának, akik aztán értékesítették. Csúnya história, és
nem is szándékoztam volna a bizonyítási eljárás során vájkálni benne, de a keresztkér-
dések folyamán egy részére bizonyosan fény derül.
Telford bíró szemüvege fölött Masonre nézett.
-— Ha kihallgatnánk a tanút, tisztelt bíró úr — mondta Mason még mindig
nyájasan mosolyogva —, bizony akkor sok mindenre fény derülne, ezt én nem is vo-
nom kétségbe. Ezért inkább most emelek óvást, és nem a kihallgatás után. Úgy vélem,
a vád képviselői félreértették óvásom lényégét. Hangsúlyozom, nincs corpus delicti,
mivel nem bizonyított, hogy a gépben talált holttest azonos dr. Maldennel.
Meggyőződésem szerint dr. Malden az utolsó pillanatban azt javasolta barátjá-
nak, Darwin Kirbynek, hogy repüljön a géppel Salt Lake Citybe, ő pedig kis barátnő-
jével szándékozta eltölteni a hétvégét.
- Szent ég — kiáltott fel Hurley —, a leghalványabb bizonyítéka sincs erre!
Sem a bizonyítási eljárás, sem pedig a rendőrségi vizsgálat során a legcsekélyebb jel
sem mutatott ebbe az irányba.
- Akkor felületes volt a rendőrségi vizsgálat — mondta Mason. - Okom van
azt hinni, hogy dr. Summerfield Malden ma is kiváló egészségnek örvend, a gépben

117
talált holttest pedig nem másé, mint a barátjáé, Darwin Kirbyé. Amint megjelent a saj-
tóban a szerencsétlenség híre, és dr. Maidén rájött, hogy a hatóságok úgy gondolják, az
ő összeégett testét találták meg, szándékosan lelépett.
— De a leghalványabb bizonyíték sincs erre! Egyetlen kis bizonyítékot sem
tud felmutatni, amely ezt a mesét alátámasztaná! - tiltakozott Hurley.
— Nem is kell felmutatnunk. A törvény nekünk dolgozik. A törvény ki-
mondja, hogy a bűnjelet önöknek kell bemutatniuk, és csak azután terjeszthetnek elő
olyan bizonyítékot, amely a vádlottat kapcsolatba hozhatja a bűnüggyel, különösen,
ha a vádlott kijelentésein alapuló bizonyítékokról van szó.
— Ez puszta formalitás — mondta haragosan Hurley.
— Nem, ez a büntetőjog bölcs rendelkezése — mondta Mason. — Eszköz,
amellyel az ártatlan emberek jogait védi a törvény. A vád ugyanis mindig abból a fel-
tételezésből indul ki, hogy a vádlott bűnös, és minden oltalom, amelyet a törvény vé-
dőpajzsként a vádlott elé tart, puszta alakiság.
Mason helyet foglalt.
Telford bíró a sugdolódzó kerületi ügyészhelyetteseket figyelte, majd pápasze-
me fölött ismét Perry Masonre nézett. — Van erre valami bizonyítéka, Mr. Mason,
vagy csupán logikai úton következtette ki ezt a fel- í tevést?
- Néhány nagyon jelentős közvetett bizonyítékkal rendelkezem — mondta
Mason. - Most azonban nem vagyok abban a helyzetben, hogy felfedjem a bizonyíté-
kaimat. Minden okom megvan, hogy azt higgyem: dr. Malden jelenleg egy gyönyörű
fiatal hölgy társaságában éli világát, akibe beleszeretett. De eszem ágában sincs közölni
sem az illető nevét, sem a bizonyítékot. Tisztelettel bejelentem a bíróságnak, hogy
pusztán a legjobb meggyőződésemre hivatkozhatom.
Telford bíró tekintete ismét a kerületi ügyészhelyettesekre villant. — Van bi-
zonyíték, amely igazolná, hogy a gépben talált holttest azonos dr. Maldennel?
Hurley felállt. — Tisztelt bíró úr, erre igazán nem számítottunk.
- Elfogadom, hogy így van — mondta Telford bíró —, de én azt kérdezem
öntől, végeztek-e a holttest azonosítására irányuló vizsgálatot?
— Állíthatom, tisztelt elnök úr, hogy dr. Malden lement a hangárba, hogy a
repülőgépében töltötte ki a repülési tervet, hogy valószínűleg felszállt a géppel, hogy
egy holttestet találtak a gép roncsai közt, és logikus feltételezés, hogy az nem lehetett
más, mint dr. Malden.

118
 — Ez rendkívül logikus érvelés — mondta Perry Mason —, egy pont kivéte-
lével. Semmi sem bizonyítja, hogy az a személy, aki a géppel elrepült, dr. Maidén volt.
— Ő állította ki az útitervet — mondta Hurley.
— Meglehet. Folytassa és bizonyítsa be, hogy valóban dr. Malden szállt fel a
gépével. Ki látta? Ki vezette dr. Malden kocsiját a repülőtérre? — kérdezte Mason.
— Felteszem, hogy a barátja, Darwin Kirby.
— Akkor idézze meg tanúnak Darwin Kirbyt.
- Nem tudom, hol van. Megkíséreltem elérni. j
— Halott — mondta szárazon Mason, és leült.
— Tisztelt bíró úr, ezt a vádlott bizonyítsa be! — javasolta Hurley.
— Tökéletesen egyetértek a vád képviselőjével — mondta Mason. —
Amennyiben be akarjuk bizonyítani, a mi dolgunk megtenni, csakhogy nem kell bebi-
zonyítanunk. A vádnak viszont bizonyítania kell dr. Malden halálának a tényét.
— Tettek önök lépéseket annak érdekében, hogy meghatározzák a gépben ta-
lált test személyazonosságát? — kérdezte Telford bíró a vádlót.
— A test majdnem a felismerhetetlenségig elégett. Sőt nyugodtan kijelenthe-
tem, hogy felismerhetetlenségig szénné égett.
— Csináltak bármit is — ismételte Telford bíró —, hogy megkíséreljék meg-
állapítani a gép utasának személyazonosságát?
— Csak a gép és a repülési terv azonosításával és természetesen a szokásos
közvetett bizonyítékok függvényében.
— Utánanézett-e annak — kérdezte Telford bíró —, hogy ki vitte el dr.
Malden kocsiját a garázsból aznap reggel?
— Utánanéztünk — felelte Hurley.
— És bizonyítani is tudja?
— Ha szükséges, igen, de nem következik belőle semmi.
— Ki vezette dr. Malden kocsiját a repüld lőtérig? — kérdezte Telford bíró.
Hurleynek nem nagyon akaródzott válaszolni.
— Tehát? — vágta rá Telford bíró, s a hirtelen gyanakvás metszően gunyoros
élt kölcsönzött a hangjának.
— Dr. Malden a barátjával, Darwin Kirbyvel hagyta el a házat azon a regge-
len — mondta Hurley. — Amennyire bizonyosak lehetünk benne, dr. Malden közvet-
lenül a repülőtérre hajtott.

119
 — Ezek szerint dr. Malden kocsijának a repülőtéren kell lennie — mondta
Telford bíró. — Ha feltételezésük helyes, és dr. Malden kivitte barátját a repülőtérre,
aztán felszállt a saját gépén, a parkírozó kocsi a közvetett bizonyítékok fontos lánc-
szeme lesz.
Hurley zavartnak látszott.
— Nem igy van? — kérdezte Telford bíró.
— Lehetséges, tisztelt bíró úr.
— Feltételezem, önök ráakadtak a repülőtérnél parkoló kocsira, ott, ahol dr.
Malden hagyta. Jobban tenné, ha kirukkolna ezzel a ténnyel, még mielőtt a bíróság
határozna Mr. Mason indítványáról.
— Sajnálom, de nem rendelkezünk ilyen bizonyítékkal.
Telford bíró meglepetést, majd ébredő kíváncsiságot mutatott. — Ki hozta visz-
sza dr. Malden kocsiját a repülőtérről? — kérdezte.
— Nem tudjuk, tisztelt elnök úr.
— Hol van most a kocsi?
— Elnézést kérek — mondta Hurley —, de az óvás kérdésében még nincs
döntés, és…
— Tudja, jelenleg hol áll dr. Malden kocsija? — szakította félbe Telford bíró.
— Képtelenek voltunk megállapítani, hol van — ismerte el Hurley —, de
nem tekintjük különösen jelentős tényezőnek.
— Tettek valamit annak érdekében, hogy megtalálják Darwin Kirbyt?
— Feltétlenül ki szeretnénk hallgatni Mr. Kirbyt.
— Tettek bármit is annak érdekében, hogy felleljék?
— Természetesen, tisztelt elnök úr, de a bíróságnak meg kell értenie ben-
nünket. Darwin Kirby nyilvánvalóan különc. Még közeli barátja, dr. Maidén sem is-
merte a címét. Amíg Kirby nem telefonált, dr. Maldennek fogalma sem volt arról,
hogy a városban tartózkodik, holott szoros barátság fűzte össze őket.
— Úgy tűnik, tisztelt bíró úr — mondta Mason —, hogy Darwin Kirby keleti
irányba tartó gépre szállt fel. Az utaslistáról bizonyára megállapítható, hogy elrepült-
e.
Hurley komoran hallgatott.
— Megkísérelték nyomon követni Darwin Kirbyt? — kérdezte Telford bíró.
— Egy kelet felé tartó gépre foglalt helyet, de a társaság listáján a neve mellett

120
a „nem jelent meg” jelzés szerepelt, ami azt jelenti, hogy nem kezeltette a jegyét a re-
pülőtéren.
— Tehát, tisztelt bíró úr — mondta Mason —, úgy vélem, a kép világos. Két
férfi ment dr. Malden kocsiján a repülőtérre. Darwin Kirby egy kelet felé tartó géppel
akart elutazni. Dr. Malden a saját gépén akart Salt Lake Citybe repülni. Ha így tettek
volna, ha nem változtattak volna a terveiken, akkor a kocsit szükségszerűen a re-
pülőtéren kellett volna hagyniuk, és akkor rendőrség a kocsit megtalálja.
— Mr. Mason összes bizonyítéka csupán azt támasztja alá — mondta Hurley —
, hogy Darwin Kirby esetleg ellopta dr. Malden autóját.
Telford bíró a fejét ingatta. — Úgy érzem, az adott körülmények között azono-
sítani kellene a gépben talált holttestet. Mi a helyzet a fogakkal? Ellenőriztette a foga-
kat?
— Tettünk rá kísérletet, de meggyőző eredmény nélkül.
— Úgy tűnt, nos, a fogorvosa szerint a nála levő karton nem feltétlenül
irányadó.
— Miért nem?
— Dr. Malden rendkívül elfoglalt ember volt, és nem járt rendszeresen fog-
orvoshoz, előfordulhatott, hogy más is csinálta a fogait. Most éppen ez után kutatunk.
— Ezek szerint — mondta Telford bíró — a holttest fogainak állapota nem
egyezik a dr. Malden fogorvosánál nyilvántartott állapottal?
— Talán ez kicsit erős fogalmazás…
— Kíváncsi vagyok, ön hogy fogalmazna a helyemben? Talán finomabban?
— mondta Telford bíró.
— Nos… én úgy vélem, tisztelt bíró úr hogy a holttest dr. Maldené. Úgy vé-
lem, ez az egyetlen ésszerű következtetés, és…
— Lenne szíves a kérdésemre válaszolni. — förmedt rá Telford bíró.
— Nem, tisztelt bíró úr, a fogak állapota nem volt minden részletében azonos
a fogorvos kórlapján feltüntetettel.
— Ilyen körülmények között helyet adok a védelem óvásának — mondta
Telford bíró
— Ilyen körülmények között — mondta Hurley — az egyetlen helyes dolog,
ha felmentjük Mrs. Maldent az előre megfontol szándékkal elkövetett emberölés vádja
alól. Ennek ellenére az ügyet a vádesküdtszék elé fogjuk terjeszteni, és azonnali vád-

121
emelést kérünk, vagy más vádiratot nyújtunk be. A bizonyítási eljárás alkalmával tör-
tént felmentés semmi esetre sem akadálya a további eljárásnak.
— Nos, ha bármilyen további eljárást óhajt — dörrent rá Telford bíró —, ja-
vasolom, gyűjtse össze a tényeket. Mr. Masonnek egészen biztosan van adata arra vo-
natkozóan, hogy dr. Malden nem tartózkodott a repülőgépben, amikor az lezuhant.
— Szeretném tudni, mi az — mondta Hurley.
— Történetesen a védelem nem köteles bemutatni önnek a bizonyítékát —
rendelkezett Telford bíró. — Egyébként a mai események fényében a bíróság úgy véli,
hogy ez az egész eljárás finoman szólva kissé elhamarkodott volt.
— Kénytelenek voltunk akcióba lépni, mert Mr. Mason szabadlábra-helyezési
kérelemmel fenyegetett minket.
— És megint fenyegetem — mondta Mason. — Ha el akarja ejteni a vádat, bo-
csássa szabadon a vádlottat.
— Nem vagyunk kötelesek.
— Vagy szabadon engedik, vagy vádolják.
— Vádolni fogjuk.
— Tehát — szólalt meg Telford bíró — hogyan áll a bizonyítási eljárás?
— A felmentést indítványozzuk — mondta Hurley.
— Nagyon jó — döntött Telford bíró. — A vad indítványára, a Steffanie
Malden elleni vádat elutasítjuk, a vádlottat szabadlábra helyezzük.
A teremben bábeli zűrzavar lett úrrá.
Perry Mason felsegítette Mrs. Maldent, és a tömegen keresztülvágva magát,
egyenesen Telford bíró szobája felé tartott.
— Válthatnánk néhány szót? — kérdezte Mason a bírót.
Telford bíró bólintott. Mason és Mrs. Malden követték a szobájába.
— Engedje meg, elnök úr — kezdte Mason —, hogy az ügy jobb megvilágítá-
sa érdekében feltárjam önnek, milyen bizonyítékon alapul a feltevésem, hogy dr.
Malden él.
Telford bíró megrázta a fejét. — Nem akarok elfogult lenni, Mr. Mason. Elfo-
gadom a bíróság előtt tett kijelentését, puszta szóra elhittem, hogy bizonyítékai van-
nak, bár a döntésemet nem erre alapoztam. Helyt adtam a kérésének, mert jól építette
fel az óvását. Semmi okát nem látom, hogy ezt a témát megvitassam.
— Értem — mondta Mason. — Köszönöm a figyelmét, tisztelt elnök úr.

122
 Könyökénél fogva Telford bíró szobájának másik ajtajához vezette Mrs.
Maldent. Az ajtó egyenesen a lépcsőház felé vezető folyosóra nyílt.
— Mr. Mason, szemenszedett hazugság az egész! Soha semmi közöm nem
volt ehhez a Castellához. Gátlástalan hazudozó, hamis tanú, aki…
— Maradjon csöndben, és hallgasson rám — mondta Mason, miközben sebe-
sen maga után húzta Mrs. Maldent a lépcsőn. — Bemegy a harmadik emeleti női mos-
dóba, Della Street már várja. Átad magának egy táskát, amely a legszükségesebb hol-
mikat tartalmazza. Veszi a táskáját, lemegy a földszintre, fog egy taxit, és a pályaud-
varra viteti magát, ahol másik kocsiba száll. A Baltimore Hotelhoz megy, ott újra taxi-
ba ül, egyenesen a Dixiewood házhoz. Itt a kulcs. Felmegy a 928/B-be, és ott marad. Ki
nem mozdul onnan. Ne lássák meg a liftben. A fűszerestől Mrs. Amboy néven rendelje
meg, amire szüksége lesz. Itt van százötven dollár a kiadásaira.
— De, Mr. Mason, én nem értem. Én nem…
— Most nincs idő magyarázkodni.
— De, Mr. Mason, nem gondolhatja komolyan, hogy a férjem valóban él!
— Nincs időm vitatkozni. Fogja ezt a borítékot, gondosan olvassa el az utasí-
tásokat, aztán tépdesse apró fecnikre, és húzza le a vécén. Vegye a táskáját, menjen le,
és tegye, amit mondtam! Nincs túl sok ideje. Már itt is vagyunk. Lépjen be a mosdóba!
Csipkedje magát!
Mason a lépcsőkorlátnak támaszkodott.
Néhány perccel később Della Street viharzott ki a mosdóból, kezében utazótás-
ka, ruhája szabása és színe majdnem azonos Mrs. Maldenéval.
— Rendben van? — kérdezte.
— Ez a része igen — mondta Mason. — Mi van a kliensünkkel?
— Kicsit kótyagos még, de együttműködik.
— Helyes. Na, fussunk!
Della Street és Mason levágtattak a lépcsőn, keresztülrohantak az előcsarno-
kon. Mason védőszárnyai alatt Della elsuhant az információs pult előtt, aztán már kint
is volt az utcán.
Paul Drake egy bérelt, indulásra kész kocsiban ült a tűzcsappal szemközt. Ki-
csúszott a kormánykerék mellől, Mason pedig a helyére pattant, Della Street is beug-
rott a kocsiba, és Drake bevágta az ajtót. Mason kiállt a járda mellől, és indított. Della
Street, aki arcát elfedő, széles karimájú kalapot viselt, kissé előrehajolt. Egy riporter

123
odakiáltotta Masonnek: - Hé, Mr. Mason, szeretnék egy… — Később! — kiabált vissza
Mason, és besorolt a forgalomba.
Úgy öt perc elteltével Della Street kényelmesen hátradőlt az ülésen, levette fe-
jéről a széles karimájú kalapot, és a hátsó ülésre hajította. — Most már árulja el végre,
mik a tervei velem — mondta.
— Van bőröndje a csomagtartóban? — kérdezte Mason.
Della bólintott.
— Mindent összecsomagolt, amire hosszabb tartózkodáshoz szüksége lehet?
Újra bólintott.
— Ami magát illeti, Della, detektívet játszik majd egy kicsit, Gladys Foss után
kutatunk. Az utolsó ismert címe Salt Lake City, de nem hisszük, hogy ott van.
— Miért?
— Szerintem Sacramentóban vagy Stocktonban lehet — mondta Mason.
— De miért?
— Gladys Foss megjelent a Dixiewood házban, összepakolt, és mindenét magá-
val vitte. Előtte hosszú utat tett meg. Fáradt volt. Sötétedéskor olyan területen veze-
tett, amely hemzsegett a szúnyogoktól. Nem szedett volna össze annyi szúnyogot, ha
Las Vegason át, a sivatagon keresztül jön, pedig Salt Lake Cityből ez lett volna a ter-
mészetes útvonal.
Della Street bólintott. — Ez ésszerűen hangzik.
— Tehát — mondta Mason — lent a San Joaquin-völgyben vezetett. — Akkor
hát miért csapott be minket az útvonalat illetően?
Della Street elgondolkodott: — Talán titkos érdekeltsége volt a San Joaquin-
völgy környékén.
— Nem a San Joaquin-völgyben, hanem Sacramentóban vagy esetleg
Stocktonban. Én Sacramentóra szavazok — mondta Mason.
— Folytassa! — kérte Della Street.
— Valahányszor ki akartunk deríteni valamit dr. Maldenről, egy agyafúrt,
szenvedélytelen gondolkodógéppel találtuk szembe magunkat, valakivel, aki nagyon is
okos… aki mindent a legapróbb részletekig megtervez.
— Maga szerint nem halt meg? — kérdezte Della.
— Honnan tudjam? Annyit tudok csak, hogy hiba csúszott a bizonyításba.
Biztos voltam benne, hogy tudatosan elkennek valamit!

124
 — Van rá esély, hogy valóban életben van, vagy csak blöffölt?
— Lehet, hogy él — mondta Mason. — Nézzük csak, mi történt! Gladys Foss
dr. Malden szerelme. A férfi feltételezett halálát követően mindent megtett, hogy el-
hitesse velem, pénzt sikkasztott, aztán meglépett. Miért tenné ezt?
— Ne játsszon velem kérdezz-feleleket! — mérgelődött Della Street. — No,
miért?
— Mert ezzel megzavarhatja a fogaskerekeket az adóhivatal kutatógépezeté-
ben. Ha olyan pénzt sikkasztott el, ami dr. Malden kezén keresztül sem ment, dr.
Malden mulasztása nem minősül olyan súlyosnak, mintha százezer dollár hiánya lett
volna.
Della Street ismét bólintott.
— Gladys Foss módfelett elővigyázatosan nem azt mondta nekem, hogy
ténylegesen sikkasztott, hanem „tegyük fel, hogy sikkasztottam”. Meg sem fordult a
fejemben, hogy Gladys Foss akár a kisujját is mozdítaná Mrs. Malden érdekében. Az a
véleményem, hogy amit tett, egy céltudatosan kitervelt akció szerves része csupán.
Aztán akad még itt egy bökkenő. Gladys Foss lóversenyezett. Ray Spanglernél játszott,
különös módon kis esélyes téteket. Hendikepre is játszott, es itt Spangler nem tudta
megfogni, ez is hozott a konyhára, de a lényeg nem ez volt, hanem valami átfogóbb,
ördögi szisztéma. A bukméker soha nem nyerhetett tőle nagyobb összeget, míg ő fé-
lelmetes pénzeket szakíthatott le tőle.
— De az esélyeket sem hagyhatja figyelmen kívül — hangsúlyozta Della. —
Az esélyek alapján egy bukméker ilyesmit megengedhet magának.
— Éppen ez az — mondta Mason. — Az elmúlt tizenkét hónap folyamán
kétszer ütötte meg a főnyereményt. A második óriási nyeremény volt.
Della Street helyeselt.
— Gondoljuk csak át az ügy emberi összetevőit — mondta Mason. — Adott
egy ápolónő, aki dr. Malden jobbkeze, mellesleg a szeretője. Fiatal. Gyönyörű. Érzéki.
Izgató jelenség. Hogyan játszana a lovakkal? Hogyan kötne fogadásokat, ha pénzt lo-
pott azért, hogy finanszírozza a fogadásait.
— Arra céloz, hogy nem lett volna ennyire számító?
- Pontosan — mondta Mason. — Amikor egy alkalmazott pénzt lop, hogy
megtegye lovakra, ráadásul olyan munkaadótól, aki hisz benne, aki bizalmi, felelős ál-
lásba helyezi, csak azért teszi ezt, mert válságos helyzetbe jutott. Ha Gladys Foss kény-

125
telen erre vetemedni, akkor nyilván olyan veszteségei vannak, amelyeket nem enged-
het meg magának, ezzel szemben vakon hiszi, hogy visszanyeri a pénzét. Ez a szeren-
csejáték-sikkasztás általános kórisméje.
Ahelyett, hogy győzne a lány, veszít. Förtelmes kátyúba kerül. Már sikkasztott.
Talán még kidolgozhat egy szisztémát. Az egyetlen kiút: folytatni a hazardírozást.
Nem, Della, általános szabály, hogy a sikkasztó vérbeli szerencsejátékos. Fő-
ként, ha fiatal, vonzó, érzéki és izgalmas lányról van szó.
Della egyetértően bólintott.
— Hanem van itt valaki, aki a színfalak mögött vasmarokkal irányít mindent:
Summerfield Malden, aki hatalmas pénzösszegekhez akar jutni, mégpedig készpénz-
ben. Őt nem érdekli a csekk, és a kis nyeremények sem foglalkoztatják. Dr. Malden
minden készpénzt zsebre vág, ami a rendelőjében csurran-cseppen, és örömest kap a
lehetőségen, hogy kis összegeket kockáztatva nagy összegeket nyerhet, ráadásul kész-
pénzben.
— De azokat a nyereményeket végeredményben kinyomozhatták volna…
— Nem szükségszerűen — mondta Mason —, pláne ha olyan óvatos volt,
hogy az ápolónője nevében fogadott.
— Ez bizony logikusan hangzik, ha erről az oldalról közelíti meg — mondta
Della Street.
— Nézzük csak tovább — gondolkodott hangosan Mason —, amikor felke-
restem Gladys Fosst, a nappaliba vezetett, jócskán megvárakoztatott, és ezt azzal ma-
gyarázta, hogy éppen a kádból szállt ki. Talán igaz, de amikor beléptem a nappaliba, a
szék meleg volt, a lóversenyhíreknél kinyitott esti lap olyan helyzetben feküdt a föl-
dön, mintha valaki nyugodtan olvasgatott volna, de a hangomra ledobta az újságot, és
felugrott, hogy elrejtőzzön előlem…
— Azt akarja mondani, hogy dr. Malden ott volt a házban?
— Miért ne? — kérdezte Mason. — Ennél jobb helyre igazán nem mehetett.
— Akkor ez megmagyarázná, miért hagyta el Gladys Foss a házát olyan iram-
ban.
— Világos. Gladys Foss okos nő. Miután visszatért a szobába, észrevette, hogy
arra a székre ültem, amelyen az imént még dr. Malden foglalt helyet. Tudta, hogy a
szék még meleg; és hogy biztos észreveszem a lóversenyhíreknél kinyitott lapot.
— Szent isten! — kiáltott fel Della Street.

126
 — Dr. Malden előre megfontolt szándékkal tőrbe csalta volna a barátját? Ez
olyan hidegvérű, embertelen cselekedet lenne, hogy a hátam borsódzik tőle. Gondolja,
hogy dr. Malden azt javasolta a jó barátjának, Darwin Kirbynek, hogy vigye a gépét
Salt Lake Citybe, holott jól tudta, hogy a gép le fog zuhanni?
— Ne feledje, hogy dr. Malden megtervezhette az eltűnését. Megkérhette
Darwin Kirbyt, repüljön Salt Lake Citybe, és a szerencsétlenség véletlenül is bekövet-
kezhetett.
Másrészt nagyon is igaz lehet a Mrs. Malden és Castella közti szerelmi kapcso-
lat, sőt a kábítószerüzlet is, amelyen jól megtollasodhattak, aztán a nő szándékosan
megmérgezte a whiskyt abban a reményben, végre megszabadul a férjétől. Csakhogy
az utolsó pillanatban a férje úgy intézte, hogy Darwin Kirby vezeti a gépet.
— Darwin Kirby pilóta volt?
— Hogyne! Gyakorlott repülő. Így ismerkedett meg dr. Maldennel. Megsebe-
sült, és dr. Malden pofozta helyre.
— Csakhogy a gyilkosság akkor is gyilkosság, ha Mrs. Malden bakot lő, illet-
ve ebben az esetben inkább a sors lőtt bakot.
— Persze — mondta Mason —, de a hölgyet történetesen dr. Summerfield
Malden meggyilkolásával akarták megvádolni.
— Segítséget nyújt egy gonosztevőnek? — kérdezte Della.
— A Mrs. Malden elleni vádindítványt elutasították — mondta Mason.
— A maga műve volt?
— Úgy véltem, Hurley besétál a csapdába, és elejti az ügyet, ha azt hiszi, va-
lamilyen nagy hiba csúszott a bizonyításba.
— De nem volt szándékában elengedni Mrs. Maldent?
— Persze hogy nem. Újra őrizetbe akarta venni, amint elhagyjuk Telford bíró
szobáját.
— És azután?
— Aztán a vádesküdtszék elé viteti az ügyet, és olyan vádiratot szerkeszt,
amely független az előzetes tárgyalástól. Ezt tette volna első fokon is, ha nem nyújtot-
tunk volna be szabadlábra-helyezési kérelmet, és ezzel nem kötjük meg a kezét.
— Hurley a tárgyalóteremben várta, hogy elhagyják Telford bíró szobáját?
— Nem álldogálhatott ott túl sokáig — mondta Mason. — Telford bíró soha
nem beszélne velem egy potenciális vádlott jelenlétében, és soha nem vitatna meg egy

127
ügy semmilyen részletét a kerületi ügyészi hivatal képviselőjének a jelenléte nélkül.
— Szóval, amikor beléptek Telford bíró szobájába, maga már pontosan tudta,
hogy a bíró nem fogja fogadni magukat?
Mason bólintott.
— És gondolja, ez Hurleynek nem jutott eszébe?
— Egy idő után biztosan — nevetett Mason.
— Mennyi idő után? — kérdezte Della Street.
— Fogalmam sincs, mindenesetre volt időnk lerohanni a lépcsőn, mielőtt
Hurley gyanút fogott volna, egyébként nem lóghattunk volna meg.
— De maga megszöktetett egy foglyot — emlékeztette Della.
Mason nevetett. — Dehogy volt fogoly! Az eljárást beszüntették, Telford bíró
határozottan kijelentette, hogy a vádlottat felmentették.
— És mi lesz Hurley következő lépése?
— Ha a sejtésem nem csal — kuncogott Mason —, amilyen hülye, újabb bak-
lövést fog elkövetni.
— Mit?
— Megkísérel olyan helyzetbe hozni, amely szerint szállást nyújtok egy iga-
zságszolgáltatás elől szökésben levő személynek.
— Hogyan?
— Másik vádindítványt nyújt be Mrs. Malden ellen, vagy pedig vádesküdt-
szék elé viszi az ügyet, és. vádiratot terjeszt elő. Aztán széltében-hosszában
közzététeti, hogy Mrs. Malden megszökött az igazságszolgáltatás elől, és én segítek el-
rejteni.
— Ez bűncselekmény?
— Feltéve, ha megteszem.
— Nem fogja megtenni?
— De nem ám!
Mason lassított: — Jobban tenné, ha felvenné a kalapját, Della.
Della Street átnyúlt az ülésen, és felvette a széles karimájú kalapot.
— Bemegyek a kocsival egy parkolóházba, Della. Magát a háztömb közepénél
kiteszem. Fogja a cuccát, és várjon.
— Meddig várjak?
— Pár perc az, egész. Leteszem a kocsit, átveszem a jegyet, és kisétálok. Az-

128
tán átballagok a túlsó sarkon levő parkolóba, ahol a saját kocsim áll, visszajövök ide, és
felveszem magát.
Della kérdően felvonta szemöldökét: - És ha megtalálják a kocsit a parkolóház-
ban?
— Akkor megtalálják.
— Mikor lesz ez?
— Éjfélkor, amikor zárnak, de talán hamarabb.
— És abból, ahogy elhagytuk az épületet, mindenki azt képzeli majd, hogy én
vagyok Mrs. Malden. Maga lerohant velem a lépcsőn, betuszkolt egy bérelt kocsiba, és
elrejtett valahol.
— Remélem, hogy így lesz.
Della felsóhajtott: — Magának, úgy látszik, ez az életcélja. Keresi a bajt.
— Sajna.
— És velem mi lesz?
— Sacramentóba megy.
— Velem jön? — kérdezte Della icipici vágyakozással a hangjában.
A férfi megrázta a fejét.
Della a semmibe bámult, hallgatott. Mason megállította a kocsit.
- Az én kocsimmal megy, Della. Sacramentóban felkeresi a bejelentő hivatalt.
Mindent megtesz annak érdekében, hogy megkedveltesse magát az átírásokkal foglal-
kozó tisztviselővel. Ott csücsül, és maga lesz Sólyomszem. Átböngészi a bejegyzéseket.
Ha az érzésem nem csal, megtalálja a bejegyzést, amely szerint Gladys Foss eladta a
kocsiját egy használtautó-kereskedőnek Venturában, Santa Barbarában,
Bakersfieldben, szóval ezen a környéken.
Della Street elgondolkodott: - A mindenségit! Nem rossz sakkhúzás. Eladja a
kocsiját, vesz egy másikat, és…
— Nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű — mondta Mason. — Kétlem, hogy
rögtön másik kocsit venne.
— Hanem?
— Más közlekedési eszközt vesz igénybe. Kidolgozott terven munkálkodik. A
tervet pedig alaposan felépítették.
Della Street bólintott.
— Sok mindent megtudhatunk a használtkocsi-kereskedőtől, akinek eladja a

129
kocsit. Készpénzért adja. Idegen. Hosszasan alkudozik. Igazolja, hogy övé a kocsi. A
lehető legjobb üzletet igyekszik kötni. De készpénzben kéri az árát, mennie kell to-
vább, azt mondja. Amint valami nyomra bukkan, Della, azonnal értesítsen. Kapcsolat-
ban leszek Paul Drake-kel. Nála jelentkezzék!
— És maga hol lesz?
— Én — mondta Mason — eltűnök egy kicsit. Estefelé a rendőrség már való-
ban keresni fog.
— Milyen váddal?
— Fogoly szökésében való bűnrészesség és felbujtás, bűnös összeesküvés, tör-
vény elől szökésben levő személy befogadása, meg, még ami az eszükbe jut.
Perry Mason kirakta Dellát, aztán a parkolóházba vitte a kocsit, átvette a sor-
számmal ellátott parkolójegyet, és lesétált egy sarkot addig a parkolóig, ahol a saját ko-
csiját hagyta. Átadta a parkolójegyet, fizetett, és odavitte a kocsit Dellának.
— Oké, Della, mostantól a magáé.
— Úgy szeretném, ha velem jönne! — mondta a lány.
Mason elnevette magát: — Attól félek, akkor nem mennénk túl sokra.
Della Street elhelyezkedett a vezetőülésen.
— Pá-pá — mosolygott Mason.
Della fintort vágott: - Viszlát — mondta, és beletaposott a gázba.
Mason lassú, kényelmes léptekkel útnak indult. Egy zárt telefonfülkét keresett.
Paul Drake-et hívta.
— Hello, Paul, mit sütöttél ki?
— Kisütöttél! — mérgelődött Drake. — Minden füstbe ment! Pocsék híreim
vannak a számodra.
— Ki vele!
— A gépben talált holttest nem Darwin Kirby.
— Honnan tudod?
- Az emberem felkutatta Mrs. Kirbyt. Denverben, Coloradóban lakik. Meg-
szereztük Kirby fogorvosának a címét, és egy megbízottam nála járt. Ideadta Kirby
kartonját. Hat évvel ezelőtti, de még ha nem egyezik is a jelenlegi állapottal, elég bizo-
nyítékot nyújt ahhoz, hogy a gépben talált holttest nem lehet Darwin Kirby.
— A bánatos életbe! — kiáltott Mason.
— Tehát — mondta Drake — pont ott vagyunk, ahonnan elindultunk, és

130
minden valószínűség szerint a fogorvosi kórlap és a halott fogsorának különbözőségei
ellenére a gépben csakugyan dr. Malden volt. Ez dr. Malden kezelőorvosa szerint sem
kizárt, végtére Malden az ő tudtán kívül is csináltathatta a fogait. De a hulla nem
Kirby, az biztos!
Mason egy pillanatra elgondolkodott, majd megkérdezte: — Tudod Mrs. Kirby
címét, Paul?
— Hotel Brownstone, Denver.
— A saját nevén van bejelentve?
— Igen.
— A rendőrség érintkezésbe lépett vele?
— Fogalmam sincs. Gyorsan dolgoztam, de feltehetően ők is, Perry.
— Mi újság a kerületi ügyészi hivatalban?
— Öregem, kikészültek. Burger a haját tépi, hivatásodhoz méltatlan eljárással
vádol, szökésben levő személy befogadásával, és…
— Mrs. Malden nem szökött el az igazságszolgáltatás elől — mondta Mason.
— A bíróság úgy rendelkezett, hogy felmenti a vád alól.
— Tudom, de a kerületi ügyész szerint átverted őket.
— Lehet, hogy átvertem őket, de nem követtem el bűncselekményt. Micsoda
különbség, Paul!
— Majd most bűncselekményt csinálnak belőle. Burger személyesen vette
kézbe az ügyet. A skalpodat akarja, Perry. Újabb keresetet nyújt be, és elfogatóparan-
csot ad ki Mrs. Malden ellen szándékos emberölés vádjával.
— Olyan sietős neki, hogy a vádesküdtszék elé vigye az ügyet? — nevetett
Mason.
— Úgy ám! Bizonyítani akarja, hogy a nő megszökött a felelősségre vonás
elől, tehát ha te rejtetted el, bűnrészes leszel.
— Ez aztán a jó hír! — mondta Mason. — Della Street Sacramento felé tart,
Paul. Telefonkapcsolatban lesz veled.
— Hova dugtad Mrs. Maldent, Perry? Veled van?
— A védelem tanácsára megtagadom a választ, Paul, nehogy gyanúba kerüljek.
— Még szerencse, hogy jó ügyvéded van — mondta Drake.

131
 Tizenkettedik fejezet

Denveri időszámítás szerint tíz óra harminc perckor Perry Mason belépett a
Hotel Brownstonba. A házi telefonhoz ment, és Mrs. Kirby szobáját kérte.
Az asszony tüstént felvette a kagylót, mintha várta volna a hívását.
— Mrs. Kirby — kezdte Mason —, attól tartok, nem ismer engem, és igazán
távol állna tőlem, hogy ilyen késő esti órában zaklassam, de ügyvéd vagyok, és egy
eléggé fontos ügyben szeretnék beszélni magával.
— A nevét, ha lenne szíves?
— Mr. Mason.
— Hol tartózkodik jelenleg, Mr. Mason?
— A hallban.
— Felfáradna hozzám?
— Ha nem alkalmatlan önnek…
— Egyáltalán nem.
— Köszönöm — mondta Mason. — Máris indulok.
Mrs. Kirby, aki szobája nyitott ajtajában várta Masont, jól megnézte magának
az ügyvédet, amint hosszú lépteivel végigjött a folyosón.
— Jó estét, Mr. Mason — üdvözölte. — Gondolom, a férjemmel kapcsolatos
ügyben jött.
Mason bólintott.
— Nem jönne beljebb?
A lakosztálynak pazarul berendezett szalonja volt. Rejtett világítás öltöztette
puha, nyugalmas fénybe a szobát. A kényelmes bútorok szinte hívogattak a pihenésre.
— Foglaljon helyet, Mr. Mason!
Becsukta az ajtót, és ismét szemügyre vette látogatóját.
Az asszony harmincas éveinek elején járt. Éles, keskeny orra, világoskék szeme
és keskeny ajkai voltak, amelyeket meg sem kísérelt egy kis rúzzsal élénkíteni. Álla
határozott és enyhén előreugró. Árnyalt hangon, világosan ejtette ki a szavakat, lát-
szott, hogy gondos munkával sajátította el ezt a beszédmodort.
— Maga itt ügyvéd Denverben, Mr. Mason? — kérdezte a nő. — Ha azt je-
lenti a látogatása, hogy a férjemet már nem Mr. Redfield képviseli, akkor ugyancsak
132
csodálkoznék.
Mason megrázta a fejét: — Californiából jöttem.
— Ó — mondta az asszony, aztán csendben várta a folytatást.
— Nagyon szeretnék megtudni valamit a férje hollétéről.
— Ki nem? — mosolygott a nő.
— Talán maga adhatna valami tippet.
Alaposan tanulmányozta Masont. — Miért érdekli? — kérdezte.
— Hallott valamit a férje barátjáról, dr. Summerfield Maldenről?
Lassan nemet intett a fejével.
— Dr. Malden rendkívül jó barátja volt a férjének, bár nem vagyok egészen
biztos, hogy rendszeresen érintkeztek egymással.
— Négy éve lényegében semmit sem tudok a férjemről — mondta az asz-
szony, és a hangjában gyűlölet csengett. Mason együttérzően vizsgálgatta, majd kér-
dőn felvonta szemöldökét: - És még mindig a felesége?
— Nincs más választásom.
— Attól tartok, nem egészen értem — mondta Mason halkan, bizalomger-
jesztő hangon.
— Az elmúlt négy évben nem érintkeztem férjemmel, kizárólag az ügyvédje,
Mr. Horace L. Redfield közvetítésével, Mr. Redfield az összes létező törvényes trükköt
ismeri. Törvényes zsarolással feszítenek keresztre, Mr. Mason.
— Még így sem értem.
— A férjem tartalékos pilóta volt. Behívták, leszerelték, majd újból visszahív-
ták.
— Mint repülőt?
— Mint pilótát, de adminisztratív munkakörben is dolgozott. Nem tudok er-
ről túl sokat. Attól a perctől fogva, hogy férjem elhagyta Denvert, és búcsúcsókot vál-
tottunk a repülőtéren, egyetlen szó, az nem sok, de nem érkezett tőle közvetítés nél-
kül.
— Nohát — mondta Mason együttérzően.
— A férjem meg én étteremhálózatot üzemeltettünk. Elutazása után magam
maradtam, és az óta egyedül vezetem az üzleteket.
— Nyereségesen? — kérdezte Mason, miközben szétnézett a ragyogóan búto-
rozott szobában.

133
 — Nagyon nyereségesen. Bár az üzletnek olyan vonatkozásai is vannak, ame-
lyekkel az indulásnál nem voltam teljesen tisztában.
— Éspedig? — kérdezte Mason.
— Ó, igazán fölösleges lenne terhelnem a magánügyeimmel!
— Ugyan, dehogy — biztosította sietve Mason. — Pusztán csak szakmai
szempontból érdekel, hogyan alakulhat ki efféle helyzet.
— Nem érdemes belemenni a részletekbe. Ez van.
— A magam részéről azt mondtam volna — folytatta Mason —, hogy törvé-
nyesen lehetetlen olyan helyzetbe kerülni, amelyben maga van, de természetesen a
részletek ismerete nélkül…
— Nos — szakította félbe méltatlankodva a nő —, amit a férjem velem meg-
tett, egy kutyával sem történhetne meg. Tönkretesz, méghozzá törvényes segédlettel.
Egész életemben, abban a hitben voltam, hogy a törvénynek az igazságot kell képvi-
selnie.
— Néha — jegyezte meg együttérzően Mason — szakmai fogásokkal ki lehet
forgatni igazi valójából a törvényt, meg lehet kerülni az igazságot.
— Azt meghiszem! — kiáltott fel Mrs. Kirby.
— Feltehetően — folytatta Mason — a maga esetében is ez történt, de
amíg… — Homlokát ráncolta, elmerengett, kétkedően megrázta a fejét, aztán gondo-
san ügyelve a helyes hangsúlyra, folytatta: — Attól tartok, valahol tévesen ítélte meg a
helyzetet.
— Ugyan — fortyant fel —, az egyik legjobb denveri ügyvédet fogadtam
meg. Megpróbált kiutat keresni, de azt mondja, hogy… — Látszott, fontolóra veszi,
folytassa-e a mondókáját.
— Természetesen — mondta Mason — én nem vagyok denveri ügyvéd, és a
Colorado Állambeli törvényekkel sem vagyok tisztában. Én csupán… Különben hagy-
juk, elvégre úgy látszik, ilyesmi is megtörténhet.
— Nem történhetett volna meg, ha Paul Winnett nem hajlandó mindenre,
csak hogy megvédje a férjem. Ő és Darwin ötölték ki ezt az egészet. Senki nem győz-
het meg az ellenkezőjéről.
— Gondolom, Mr. Winnett a férje barátja?
Az asszony bólintott.
— Denverben lakik?

134
 — Winnett? Nem. Illinoisban él. Paul Nolin Winnett — mondta keserűen,
úgy ejtette ki a név minden egyes tagját, mintha egyenként méreggel itatná át őket.
— Értem — mondta megértően Mason.
— A férjem elment, hogy a fegyveres erőkhöz csatlakozzék. És voltam olyan
bolond, hogy elhiggyem, hazafiasságból teszi. Természetesen voltak nézeteltéréseink.
De ilyesmi minden házasságban előfordul. Nálunk az tette súlyossá a helyzetet, hogy
Darwin egyszerűen nem állhatta a családomat.
— Hát ez bizony megesik — hagyta jóvá Mason. — Persze nem hibáztathat
teljes mértékben valakit csak azért, mert… — jelentőségteljesen elhallgatott.
— Ebben az esetben hibáztathatja, mert mielőtt feleségül vett, már ismerte a
családomat, akkor el volt ragadtatva tőlük. Aztán… aztán kifőzték ezt az üzletet
Winnett-tel.
— Kizárólag jogi szempontból — mondta Mason — szívesen megnézném
magamnak ezt az ügyet.
— Valamennyit azért mondhatok magának, hisz baj úgysem származhat be-
lőle. Nem lenne szabad a részletekről beszélnem, de végül is az ügy rövidesen dűlőre
jut, és nem baj, ha elmondom magának. Úgy látom, még mindig azt gondolja, nem va-
gyok tisztában a törvény adta jogaimmal, holott azt hiszem, maga nincs tisztában az-
zal, milyen ördögi leleményességre képesek a férjem és az ügyvédje.
Mason figyelmesen hallgatta.
Pillanatnyi szünet után a nő folytatta: — Öt évvel ezelőtt a férjem azzal állt
elő, hogy a barátja, Winnett hajlandó pénzt befektetni az étteremüzletbe, hogy
Winnett egy sor ingatlannal rendelkezik itt Denverben, amelyeket étteremhálózattá
lehetne kifejleszteni.
Mason szeme érdeklődést árult el, de csendben maradt.
— Darwin azt mondta, ez remek lehetőség lenne számunkra. Javasolta, hogy
az ügyvédje megszerkeszti majd a szerződést. Az ő ügyvédje. Akkoriban fel sem me-
rült bennem, hogy ügyvédre lenne szükségem. Természetesnek vettem, hogy az érde-
keink közösek.
Mason bólintott.
— Tehát elkészítettük a megállapodást. Most már tudom, hogy ez a szerződés
teljességgel szokatlan volt, hogy soha az életben nem fogalmazták volna ilyenre, ha a
férjem nem tudatosan irányítja az egészet.

135
 — Mi volt a megállapodás lényege? — kérdezte Mason.
— Paul Winnett öt, étterem céljára alkalmas helyiséget adott bérbe, azaz ő
vállalta az éttermek karbantartását, nekünk pedig a bérleti feltételek szerint kellett
üzemeltetnünk. Ez azt jelentette, hogy Winnett folyószámlát nyitott a denveri bank-
ban, mi pedig az éttermekkel kapcsolatos minden kiadást, szükséges költséget arról
emeltünk le. Ezzel szemben a bevételt az utolsó pennyig Mr. Winnettnek utaltuk át
Illinoisba.
Mason kissé elcsodálkozott.
— A mérleget Mr. Winnett csináltatta a könyvelőjével. A fennmaradó tiszta
hasznot négy egyenlő részre osztották el. Mr. Winnett kétnegyedet tartott meg magá-
nak. A férjem és én a magunk egy-egy negyedét tőle kaptuk meg.
A bérleti feltételek szerint tehát a bérbeadó részesedése semmi módon sem
meghatározható. Hallott már ön olyan bérleti szerződésről, Mr. Mason, ami nem meg-
támadható?
— Igen — mondta Mason —, sok államban lehetővé teszi a törvény.
— A szerződés gondoskodik arról is, hogy csőd, végrehajtás vagy lefoglalás
esetén a bérlet megszüntethető, vagyis ha bármely, kezelésünkben levő ingatlan perbe
keveredik, a bérbeadónak, mármint Winnettnek, lehetősége és joga van a bérletet
felmondani, s ebben az esetben megszerzi szorgos munkával kiépített üzletünk jó hír-
nevét.
— És aztán? — kérdezte Mason.
— Aztán a férjem gondosan kivárta, míg odakörmölöm a pontozott vonalra
az aláírásom a tengernyi kikötés és paragrafus alá melyek egyebek közt gondoskodnak
róla, hogy távolléte alatt én vezessem az üzleteket, és a megállapodás feltételeinek
megfelelően feladjam a bevételt Winnett számlájára.
— És fizetés? — kérdezte Mason. — Fizetést nem kötöttek ki a szerződő fe-
lek?
— Nem. Az összes fizetség a Mr. Winnett-től kapott részesedés. És most csak
a főbb pontokról beszéltem, de a szerződés oldalakon át tart, és a bőrömön érzem,
hogy sajnos nagyon gondosan szerkesztették.
— Igen, kezdem érteni a helyzetét — mondta Mason. — Aztán a férjének
nyoma veszett?
— Cserbenhagyott. A hadseregben szolgált. Az ideje letelt, mégsem tért haza.

136
Vártam, de hírét sem hallottam. Egy idő múlva az ügyvédje jelentkezett, és közölte,
hogy a férjem válni akar, és vagyonmegosztást kér. A vagyonmegosztás, amelyet kért,
kész rablás.
— Az ügyvédje összeköttetésben állt vele?
— Ó, bízza csak azt Mr. Horace L. Redfieldre.
— És nem léphetett volna maga a válás ügyében előre anélkül…
— Ó, én elválhatok — mondta az asszony —, de miért lenne az jó nekem?
Fel akarok mutatni valamit, ha már ennyit dolgoztam. Fel tudja fogni, Mr. Mason,
hogy négy évet feláldoztam az életemből; hogy az éttermek rabszolgája voltam, hajtot-
tam magam éjjel és nappal, vállamon az irányítás minden felelősségével? Felvirágoz-
tattam az üzletet, és amikor kerestem egy dollárt, a férjem is leemelt egy dollárt. Ve-
szekedtem a személyzettel, aggódtam, versenyt futottam az idővel, étlapokat írtam,
hirdetéseket fogalmaztam, éjfélig dolgoztam, és…
— De miért? — kérdezte Mason. — Miért nem ült inkább ölbe tett kézzel, és
élvezte az életet?
— Mert nem engedhettem meg magamnak. Így meg keresek. Jó kis pénzt ho-
zok össze. Annyit, hogy nincs bátorságom kiugrani. Csak az bosszant, hogy a férjem
valamelyik trópusi szigetecskén trónol egy pálmafa árnyékában, az oldalán egy dör-
zsölt kis fruska, aki minden hóbortját teljesíti, és jót nevet rajtam, ha eszébe jutok.
Amikor megkeresek egy dollárt, ő is megkeresi.
Az ügyvédem azt mondja, hogy államunk törvényei szerint egyedül akkor
számíthatok tartásdíjra a férjemmel szembeni bírósági perben, ha személyesen meg-
idézhetem. Az ügyvédem az idézést ebben az államban akarja, és vagyoni rendezést
javasol.
— Aztán? — kérdezte.
— Aztán elválok. A vagyoni rendezést pedig felhasználhatom arra, hogy új
megállapodást kössek Mr. Winnett-tel.
— És Winnett hajlandó magával megállapodni?
— Azt hiszem, hajlandó lenne. Túl sok pénzt viszek a konyhájára. Úgy lát-
szik, viszek én pénzt mindenkinek.
— Egy kicsikét még saját magának is.
— Igen, magamnak is. Ami a saját jövedelmemet illeti, elégedett vagyok, sőt
boldog. Csak az borít ki, hogy Darwin helyett is én dolgozom. Hogy olyan jól elrende-

137
zem neki az életét.
— Sosem jelentkezett magánál a férje?
— Közvetlenül nem. Egy tollvonással, egy filléres levelezőlappal sem. Én fej-
veszetten gürizek érte, ő pedig csavarog, és jót nevet rajtam. Azt hiszem, ennél galá-
dabb dolgot nehéz lenne elképzelni.
— Ne hagyja, hogy megkeserítse ez a helyzet — mondta Mason.
— Pedig megkeserített, Mr. Mason, attól tartok, jobban is, mint sem tudatá-
ban lennék. Végül aztán arra a következtetésre jutottam, hogy a törvény vont hurkot
a nyakam köré, s mivel a kötél szorított, hát megadtam magam.
— Feladta?
— Igen.
— Belement a vagyoni rendezésbe?
— Igen, az ő feltételeivel.
— És gondolom, el is válik.
— De mennyire, hogy elválok!
— És az ügyvédje tanácsa szerint megidézteti a férjét Colorado Állam terüle-
tére?
— Így van. Beleegyeztem a vagyoni megosztásba a férjem szabta feltételek
szerint, de a megegyezés szerves részeként Coloradóba kell jönnie, hogy ebben az ál-
lamban kapja kézhez az idézést. Emiatt gondoltam, hogy a maga látogatása a vagyoni
rendezéssel kapcsolatos. Azt hittem, maga is a férjemet képviseli.
Mason a fejét rázta: — Én dr. Summerfield Malden halálával. kapcsolatban sze-
retnék a férjének néhány kérdést feltenni.
— Soha nem hallottam dr. Maldenről.
— Feltehetően repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett.
— Ki az, aki feltehetően meghalt? — elgondolkodva ráncolta homlokát a nő.
— Dr. Malden.
Hirtelen támadt reménységgel a hangjában kérdezte: — Van rá esély, hogy
Darwin?
— Nem tudom — mondta Mason.
— Ma délután detektívek hívtak fel, aztán a rendőrség keresett. Megadtam
nekik, Darwin fogorvosának a címét, de fogalmam sem volt, miért kérték. A fogsorát
akarták ellenőrizni. Ha csakugyan ő halt meg… nem, nem beszélhetek így. Ez az egész

138
ügy annyira megkeserített. Ráébredtem, hogy jobban, mint hittem, és ez is hozzájá-
rult, hogy elhatároztam, inkább engedek, de tiszta lapot csinálok, és még az emlékét is
kitörlöm a fejemből.
— Mikor kell idejönnie? — kérdezte Mason.
— Ma éjszaka. Mindent előkészítettünk. Aláírtam a szerződést, és átadtam az
ügyvédemnek. Az ügyvédem szerint az adott körülmények között egy szerződés csak
akkor védi meg maradéktalanul az érdekeimet, ha része a bontóperi határozatnak, ha
pedig azt akarjuk, hogy ez a határozat a tartásdíjfeltételek vonatkozásában kedvező le-
gyen, a kézbesítésnek Colorado állam területén kell megtörténnie.
— És Winnett?
— Winnett hajlandó megegyezni velem, de csak miután már a vagyonjogi
megállapodást megkötöttük. Winnett tudni akarja, hogy Darwin elégedetten zárta le
ezt az ügyet.
— Nem perelte a férje itteni vagyonát? — kérdezte Mason.
— Miféle vagyonát? Nincs vagyona. Haszonbérleti szerződése van. Ha tör-
vény elé próbálnám vinni, a bérletnek befellegzett, és ezzel az én jogaimnak is. Colo-
rado Államban egy fityinget sem kapott. Az éttermekből szerzett minden cent
Winnettet illeti meg, Winnett pedig Illinoisban adja ki az osztalékot. Az ügyvédem
szerint nem követelhetem a pénzt Illinoisba coloradói ítélet alapján, csak akkor, ha az
idézésre személyesen megjelent a férjem. De ez sem vezetne semmi jóra, mert
Winnett állítja, hogy a férjem állandóan nagy összegű előlegekért nyaggatja, tényleges
vagyona tehát nincs is.
— Ennek összejátszásszaga van — mondta Mason.
— Természetesen összejátszanak. De hogyan fogja bebizonyítani? A bizonyí-
tás érdekében keresetet kell benyújtania. A kereset benyújtása érdekében pedig meg
kell idéztetni.
— Meg tudom érteni, hogy nem táplál meleg érzéseket a férje iránt — mond-
ta Mason.
— Meleg érzések! — kiáltotta a nő növekvő haraggal. — Gyűlölöm a helyet,
ahová lép. Nemcsak a legszebb éveimet rabolta el… nem, ezt nem mondom, Mr. Ma-
son. Ez csak frázis. Egyébként is azt hiszem, egy nő nyitott szemmel köt házasságot.
De mindennél jobban dühít, hogy törvényes rabszolgaságban tartott négy álló éven
keresztül. Dolgoztam érte, de nem kaptam fizetséget. Olyan helyzetbe hozott, hogy

139
nem válhattam el, és nem mehettem újra férjhez, és ha csak egy kicsit is kompromit-
tálhatott volna, természetesen felhasználta volna, hogy elvitassa a válókeresetemet,
hogy ezzel az ürüggyel kiforgasson a saját vagyonomból.
Abból a pénzből fogadta fel a detektívjeit, hogy megfigyelés alatt tartsanak,
amit én kerestem neki. Formailag a felesége voltam. Ha hagytam volna, hogy egy férfi
megcsókoljon, bizonyítékként könyvelhette volna el.
Megértem a trópusi sziget iránti szerelmét: halak, nyugalom, engedékeny szü-
zek, tobzódás a semmittevésben. Hátat fordított a civilizációnak, minden gondjával,
bajával.
Ő bizony megengedhette magának. Én pedig ez alatt törtem magam, mint egy
állat, és úgy éltem, mint egy apáca. A munkám minden gyümölcsét ő aratta le.
— Szeretnék egy-két dolgot megkérdezni a férjétől — mondta Mason.
— Belekeveredett valamibe?
— Nem tudom.
— Nos, ehhez nekem semmi közöm. Alá kellett írnom egy megállapodást,
amelynek értelmében, abban a pillanatban, amikor a férjem beteszi a lábát Coloradó-
ba, egyúttal el is fogadta a megállapodásomat. Fel tudja ezt fogni? Nekem kell elfogad-
ni az ő feltételeit, aztán ők kidolgozzák a szerződést, mintha én lennék az, aki ég a
vágytól, hogy megcsináljuk a vagyonelosztási. Minden törvény csak őt védi, őt bás-
tyázza körül. Bárcsak meghalna, mielőtt Colorado Államba lép!
— Talán már itt is van.
— Elképzelhető. Nem tudom.
— Ez a helyzet keserűvé tette magát, ez természetes — mondta Mason —,
nem tudom hibáztatni érte.
— Világos, hogy keserűvé tett, és azt hiszem, ez a keserűség kitörölhetetlen
nyomot hagyott bennem.
— Hogyan kézbesítik az iratokat? — kérdezte Mason.
— Az ügyvédem éjfélkor találkozik Mr. Redfielddel. Egy seriffhelyettessel
megy. Mr. Redfield vállalkozott rá, hogy elkalauzolja a társaságot oda, ahol Darwin
már várja őket.
— Ha nincsenek jogi vagy morális aggályai a férjével szemben, Mrs. Kirby,
kérem, beszéljen az ügyvédjével. Én elkísérném, és miután átadta az iratokat a férjé-
nek, felteszem a kérdéseimet.

140
 Az asszony megrázta a fejét: — Eltolhatna mindent. Darwin nem örülne magá-
nak. Nem akarom, hogy most fussunk zátonyra.
— Kivárom, amíg aláírják a szerződést, és átadják az iratokat.
— Miről akarja kikérdezni?
— Egy gyilkosságról.
A nő szeme tűzben égett: — Hol történt? — kérdezte.
— Californiában.
— Gondolja, hogy a férjemnek volt hozzá valami köze?
— Csak azt mondhatom, hogy kérdéseket teszek fel közeli barátja, dr.
Summerfield Maidén haláláról, és hogy a californiai hatóságok arra a következtetésre
jutottak, hogy dr. Maldent megölték. Nem akarok olyat állítani, amit nem tudok bizo-
nyítani, Mrs. Kirby. Bizonyára megérti a helyzetemét. Annyit mondhatok csak, hogy
az eddig törvényesen rendelkezésünkre álló bizonyítékok szerint a maga férje volt az
utolsó, aki életben látta dr. Maldent, amennyiben dr. Malden halott. A californiai ha-
tóságok szerint pedig az.
Mrs. Kirby a támadásba lendülő nő macskamozdulatával a telefonnál termett,
és leszólt a telefonkezelőnek: — Legyen, szíves kapcsolja nekem Ed Duartet. Az irodá-
jában van. Mondja meg neki, ki keresi.
Eltelt egy perc, s már mondta is: — Ed, Millicent Kirby vagyok. Itt van egy
ügyvéd Californiából, Mr. Mason. Magával akar tartani ma éjjel. Egy gyilkossági ügy-
ben szeretne Darwinnel beszélni… Maga nem? Azt mondja, nem fog alkalmatlankod-
ni… Értem… Hát maga a főnök.
Letette a kagylót és Masonhöz fordult: — Elnézést, de az ügyvédem azt mond-
ta, szó sem lehet róla, ne is beszéljek magával. Azt mondja, ismeri az ügyet, rosszabb,
mint a dinamit. Sajnálom, Mr. Mason, nem folytathatjuk a társalgást. Arra kell kér-
nem, hagyjon magamra. — Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
— No, ne legyen olyan szigorú — tiltakozott mosolyogva Mason.
Az asszony némán összeszorította az ajkát. Csak a kezével mutatta: kívül tága-
sabb.

141
 Tizenharmadik fejezet

Röviddel éjfél előtt két kocsi indult el az irodaház elől, amelyben Edward
Duarte ügyvédi irodája volt.
Perry Mason előrehajolt, és utasításokat adott a mellékutca bejáratánál parkoló
taxi vezetőjének: — Maradjon a két kocsi mögött! Ne tapadjon rájuk, de azért lássuk,
merre tartanak.
A sofőr bólintott, sebességet váltott, és kikanyarodott a járda mellől. Fürgén,
hozzáértően vezetett az éjszakai forgalomban, és követte az előttük haladó két kocsit.
— Ha megállítaná a közlekedési lámpa, ne törődjön vele, hajtson tovább. In-
kább kifizetjük a bírságot, de nem akarom szem elől téveszteni őket. Ha lámpához kö-
zeledünk, és piros várható, úgy tartsa a távolságot, hogy mögöttük maradhasson.
— Oké — mondta a sofőr —, maga a főnök — és rátaposott a gázpedálra.
— Ott följebb a körúton van egy lámpa, a többit ilyenkor kikapcsolják, de ez
az egy…
— Akkor csökkentse a távolságot — mondta Mason.
A taxi felgyorsult, és mire a két kocsi áthaladt az éppen szabadra váltó jelző-
lámpánál, másfél méter távolságra közelítette meg őket.
— Szakadjunk le! — utasította Mason. — Adjon nekik annyi előnyt, hogy ne
hívjuk fel magunkra a figyelmet, de a következő lámpánál fogja be őket, aztán marad-
jon le ismét.
A kocsik balra fordultak, és a taxisofőr kénytelen volt gyorsítani, hogy behozza
a lemaradást.
— Ne hagyja őket meglépni! — rendelkezett Mason.
— Sebességkorlátozó van a kocsimban — tiltakozott a sofőr —, nagy zűrben
leszünk, ha kifelé mennek a városból.
— Mindent bele! — mondta Mason.
— Minden tőlem telhetőt megteszek.
— Nem szólt nekem a sebességkorlátozóról, amikor megállapodtunk.
— Nem tudtam, hogy kimegyünk a városból.
— Most már mindegy. Hajtson, ahogy csak tud.
Aztán hirtelen felvillantak előttük a piros indexlámpák, a kocsik lassítottak, és
142
jobbra fordultak.
— Vegye le a fényt! — utasította Mason a sofőrt.
A vezető éppen idejében követte az utasítást, és fordult jobbra, de a két kocsi
most meg hirtelen balra kanyarodott.
A taxisofőr beletaposott a gázba, nagy ívben balra kanyarodott, de rögtön féke-
zett is, mert meglátta a két kocsit a következő háztömbnél.
— Húzza be a kéziféket — figyelmeztette Mason —, és kapcsolja ki a világí-
tást.
Félsaroknyival álltak meg a két kocsi mögött. Látták, hogy férfiak szállnak ki és
lépnek be egy vörös téglás házba.
A sofőr megkérdezte Masont: — Mondja, főnököm, biztos benne, hogy nem
követték?
— Miért?
— Egy kivilágítatlan kocsi cövekelt le mögöttünk. Egy lélek sem szállt ki be-
lőle. Figyeltem a visszapillantó tükörből. Amikor vezettem, nem értem rá foglalkozni
vele.
Mason kinézett a taxi hátsó ablakán, és észrevette a kocsi sötét körvonalait.
— Most semmit sem tehetünk. Talán nincs baj. Mindenesetre neki kell vág-
nunk a dolognak. Itt várjon!
Mason kiszállt a taxiból, gyorsan körülnézett, a két kocsi felé rohant, majd fel a
vörös téglás ház kőlépcsőin.
A kapu nyitva volt. A kilincs engedelmeskedett Mason érintésének. Belülről
hangok szűrődtek ki. Az ügyvéd halk léptekkel egy folyosóhoz ment, és egy világos
szoba felé tartott. A helyiség ajtajánál ezt hallotta:
— Mr. Darwin Kirby, átnyújtom önnek a keresetlevél és az idézés egy-egy
példányát a Kirby kontra Kirby ügyben.
Mason visszahúzódott a folyosóra, és kinyitotta a gardróbfülke ajtaját.
Beszélgetés mormoló hangjai jutottak el hozzá. Egyszer-kétszer kissé hango-
sabban, mintha némi vita támadt volna odabent. Aztán hirtelen csend lett, csak a lép-
tek visszhangzottak a folyosón.
A kapu bevágódott. Pillanattal később Mason egyetlen kocsi motorját hallotta,
amint elhajtott.
A helyiségben két férfi beszélgetett. Az egyik mély, monoton hangon utasítá-

143
sokat adott a másiknak, aztán gyors „jótszakát”, és valaki elhaladt a fülke előtt.
Miután a léptek elhaladtak, Mason kinyitotta az ajtót, és egy magas, aktatáskás
férfit látott kilépni a kapun.
Mason megvárta, amíg a második kocsi is elhajt, aztán kilépett rejtekhelyéről,
végigment a folyosón, és belökte a szoba ajtaját. Karcsú, klasszikus arcélű férfi ült az
ebédlő asztalánál, hivatalos okmányokat nézegetett, az ügyvédi irodákra oly jellemző
vastag, kék papírra rótt, terjedelmes iratcsomót.
Magas, értelmes homlokát sötét, hullámos haj keretezte. Bágyadt, kesernyés
mosoly bujkált szép ívű szája szögletében. Nem hordott szemüveget, hosszú, keskeny
ujjú keze rezzenés nélkül tartotta a papírokat.
Mason belépett a szobába. — Jó estét, Mr. Kirby — mondta.
A férfi azonnali támadásra készen lökte hátra a székét. Ledobta az iratokat.
— Csak nyugodtan! — figyelmeztette Mason, és leült
— Ki maga, és mit akar? — kérdezte Kirby.
— Perry Mason ügyvéd vagyok. Történetesen én képviselem a férje, dr.
Summerfield Malden meggyilkolásával vádolt Steffanie Maldent.
— Gyilkosság! — kiáltott fel Kirby.
— Így van — mondta Mason —, és én azt hiszem, maga el tudná mondani
nekem, mi történt.
Pillanatnyi csend, ülte meg a szobát. Kirbynek rendet kellett teremtenie az
agyában.
— Magának jegye volt a Los Angeles — Salt Lake City járatra.
Kirby bólintott.
— Miért nem használta fel?
— Az utolsó pillanatban meggondoltam magam.
— Akkor miért nem értesítette a légitársaságot, és kérte vissza a jegy árát?
Kirby mosolygott. — Ez dupla kérdés, Mr. Mason. Hogy miért nem értesítet-
tem a légitársaságot? Nem volt rá alkalmam a gép indulásáig, felszállás után pedig már
nem lett volna értelme. A jegy árát pedig azért nem reklamáltam, mert a jegyemet a
teljes útra váltottam meg. Nem volt rá esélyem, hogy visszatérítést kapjak az utazás
egy rövidke szakaszára, különösen, mert Salt Lake Cityből szándékoztam a jeggyel to-
vábbrepülni, ráadásul nem is értesítettem a társaságot, így hát meg sem kíséreltem a
dolgot.

144
 — Hogyan jutott el Salt Laké Citybe? — kérdezte Mason.
Kirby habozott. Bal kezét az iratokra helyezte, amelyeket az imént olvasott. —
Mielőtt válaszolnék a kérdésére, Mr. Mason, valamivel többet szeretnék tudni magá-
ról. Tudni akarom, hogyan talált meg, tudni akarom, hogy jutott be a házba.
— Besétáltam. A kapu ugyanis félig nyitva volt.
— Én hagytam nyitva a látogatóim számára. Mi érdekli?
— Már megmondtam. Mrs. Maldent képviselem.
— De hisz az képtelenség, hogy gyilkossággal vádolják!
— Maga húzza az időt! — mondta Mason.
— És mi rossz van abban?
— Nem tudom, mennyi időnk van.
— Honnan tudta meg, hogy itt vagyok?
— Tudtam az iratok átadásáról, és követtem a vendégeit.
— Ezek szerint a feleségemmel beszélt?
— Ráhibázott.
— És arra a következtetésre jutott, hogy piszok csirkefogó vagyok?
Mason mosolygott: — Csak az egyik felet hallgattam meg.
— Egy dolgot tisztázni szeretnék magával, Mr. Mason. Az egyetlen, számom-
ra lehetséges megoldást választottam az adott körülmények között.
Mason nem reagált.
— A feleségem rendes lány volt — folytatta Kirby. — Aztán az anyósom
közbelépett. Apró szurkálásokkal kezdték, semmi sem volt jó, amit csináltam… Aztán
a kritizálásból folyvást csörgedező erecske lett, amely folyóvá duzzadt, végül pusztító
méreteket öltött. A vízözön elmosta a boldogságunkat.
Kikészítettek. Tisztában voltam a vereségemmel. Nem volt mit tennem. Pilóta
voltam, és nem is rossz. Úgy találtam, a hadseregben újrakezdhetem. Elhatároztam,
beállók önkéntesnek, de előbb biztosítva akartam látni a feleségem boldogulását. Az
egyik barátom révén lehetőségünk nyílt belefogni ebbe a vendéglősdibe. Vele voltam,
amíg meg nem győződtem róla, hogy bedolgozta magát, és meg tud állni a saját lábán.
Tudtam, hogy állandó elfoglaltságra van szüksége, valamilyen üzleti tevékeny-
ségre, ami a teljes idejét leköti. Úgy kellett eltűnnöm, hogy az anyósomék ne ková-
csolhassanak tőkét belőle, és ne szapulhassanak. A dolgok a várakozásomnak megfele-
lően alakultak. A nejem dolgozott. Jó üzletasszony. Felvirágoztatta az üzletet. Igazán

145
remekül csinálja.
Először nem gondoltam válásra, csak nem akartam hírt adni magamról. Úgy
képzeltem, ha nem írok neki, rájön, mit éreztem, elgondolkodik, utánanéz a dolgok-
nak, és fokozatosan ráébred, mi mindent kellett a szüleitől elszenvednem. Aztán egy-
szer csak belekóstoltam, mennyire nyugodt és békés dolog élni a saját, független éle-
temet, nem tartozni, elszámolni senkinek. Szolgálatban gyakran jártam a csendes-
óceáni szigeteket. Leszereltem, és egyszerűen letelepedtem az egyiken. Egyszerű életet
élek, halat fogok, avocadó, mangó, kenyérfagyümölcs, banán meg amúgy is van bőven.
Itthon, az Államokban a megszokott életvitel megterheli az idegeket, ott erre nincs
szükség. Ha olvasni támad kedvem, hát olvasok. Szunyókálni akarok egyet: szunyóká-
lok. Úszni szeretnék, úszni megyek. Ha napozni akarok, napozok, és ha csak őgyelegni
szeretnék az árnyékban, hát ott az árnyék, és ott vagyok én.
Ezerszer jobb, mint kocsikkal rohangálni, minden pillanatban az órát lesni,
odaérek-e egy megbeszélésre. Az a rengeteg telefonhívás, vitatkozni a szakszervezet-
tel, beszívni a szénmonoxid bűzét és eltűrni, hogy a nejem rokonsága fensőbbséges
dölyffel lenézzen.
— Úgy hallottam, anyagilag sem ment magának rosszul. — mondta Mason.
— Nem bizony! Úgy szerkesztettük a szerződést, hogy a feleségem nem sze-
rezheti meg a teljes hasznot, és nem adhatja tovább a famíliájának. A sógorom nagyon
érti, hogyan szedje ki a nőkből a pénzt. Az ötlet az enyém volt, mert meg akartam vé-
deni a feleségemet a családjától. Később, amikor láttam, hogy a hálózat valóban ki-
épült, elhatároztam, hogy a magam érdekeit is ugyanúgy védem meg. Végül is, Mr.
Mason, igaz, hogy ő vezeti az éttermeket, de a helyiségeket én választottam ki, én vet-
tem rá Winnettet a megvásárlásukra. Az ötletet adtam el neki, és…
A kapucsengő hangja verte fel a házat. Egy perccel később ellentmondást nem
tűrően dörömböltek a kapun, aztán Mason ajtónyitást hallott és lépteket a folyosón.
Kirby felpattant, hátralépett, a szeme szikrákat szórt: — Miféle kettős játék ez,
Mr. Mason? Mit képzel maga?
Az ebédlő ajtaja olyan erővel vágódott be, hogy a falnak ütközött és visszapat-
tant. Hamilton Burger, egy másik, Mason számára ismeretlen férfi és két egyenruhás
denveri rendőr nyomult a szobába.
— No de ilyet! — mondta Burger. — Ez valóban érdekes, Mason. Végül is
szépen elvezetett ahhoz, akit kerestünk.

146
 Burger Kirbyhez fordult: — Maga Darwin Kirby, és nemrég látogatást tett dr.
Summerfield Malden otthonában?
— Ki az ördög maga? — fortyant fel Kirby.
Hamilton Burger fenyegető nyugalommal előbbre lépett, és levéltárcát húzott
ki a zsebéből.
Kirby egy kissé hátrahőkölt.
Az egyik egyenruhás rendőr rászólt: — Nem ugrálunk, Kirby! Mindkét kezét
látni akarom!
Hamilton Burger diadalmasan odatartotta Kirby orra elé a nyitott levéltárcát:
— Vessen egy pillantást az igazolványomra, és rögtön tudni fogja, ki vagyok — mond-
ta. — Tehát mennyit ígért magának Mason, ha elhagyja az országot?
Kirby falfehér arccal Masonre meredt: — Nekem ez az egész nem tetszik…
— Senki sem kérdezte, hogy tetszik-e magának vagy sem. A lényeg, hogy
maga Darwin Kirby, és életben van. Nem tagadja?
— Nem tagadom, életben vagyok.
— És maga Darwin Kirby?
Kirby bólintott.
— Kié ez a ház?
— Egy barátomé. Pár napra a rendelkezésemre bocsátotta.
Hamilton Burger gúnyosan Mason felé fordult: — Önt nem tartóztatjuk to-
vább, ügyvéd úr, bár bizonyára érdekelné, hogy hála Mrs. Harry Colebrook jó emlé-
kezőtehetségének és éles szemének, tudomásunkra jutott, hogy Ön és Steffanie
Malden együtt voltak a Dixiewood házban, közvetlenül dr. Malden halálát követően!
Most beszéltem telefonon az irodámmal, és megtudtam, hogy felfedték a
dixiewoodbeli titkos lakást, amelyet Mrs. Malden Amboy néven tartott fent. Megtalál-
tuk a faliszéfet is, úgyhogy a kliensét felkészítheti az adóhivatal egypár kérdésére, de
itt semmi keresnivalója. Úgyis mondhatnám, kívül tágasabb.
— Mrs. Colebrook azt mondta, hogy velem látta Mrs. Maldent a Dixiewood
házban? — kérdezte Mason.
— Pontosan. Elhaladt maga mellett, és meg akarta szólítani. Rémlett neki,
hogy látta már korábban is, aztán rájött, ki maga, és hogy még nem találkoztak. Egy
hölgyet is látott magával. Most azonosította Steffanie Maldennel. Csak tájékoztatásul
közlöm, hogy Mrs. Maldent ismét őrizetbe vettük, és maga újra kipróbálhatja a svind-

147
lijeit a bíróságon. Most azonban velem kerül szembe személyesen, Mr. Mason!
De nem akarom feltartani. Kint várja a taxi. Szépen beszáll, és elmegy. Tényleg
jobban tenné, ha visszatérne az irodájába. A védence nagyon, nagyon komoly bajban
van. Mellesleg azt is megemlítette a rendőrségen, hogy maga elvitt százezer dollárt a
Dixiewood lakásból, ami az övé. Az adóhivatal emberei rendkívülien érdeklődnek ez
után, rendkívülien, Mr. Mason, és ha nem tévedek, az Ügyvédi Kamarának is lesz né-
hány kérdése.
Elég sokáig nyerésben volt. Mindig sikerült kimásznia a csávából. Égek a vágy-
tól, hogy meglássam, hogyan fog ebből az ügyből kikecmeregni!
Pillanatnyilag idegen állam területén tartózkodik. Nincs letartóztatási paran-
csom maga ellen, és valószínűleg ki tudta volna használni, hogy idegen államban van.
Nem utasíthatom ezeket az embereket, hogy csípjék el magát, bár a legnagyobb élve-
zettel tenném. De ha negyvennyolc órán belül nincs az irodájában, gondoskodni fogok
róla, hogy California Állam adjon ki elfogatóparancsot maga ellen.
— A maga tanúja, Mrs. Colebrook őrült — mondta Mason. — Nem látta ve-
lem Mrs. Maldent…
— Tudom, tudom — szakította félbe Burger. — Könnyen lehet, hogy őrült,
viszont nagyon jó tanú, és már határozottan azonosította Mrs. Maldent. Azt ajánlom,
tűnjön el innen, Mason, hadd beszéljek Kirbyvel!
Burger intett a két egyenruhásnak. Egyikük megfogta Mason karját: — Indulás,
apuskám! Kattog kint a taxióra, fizesse ki szépen.
És az ajtó felé tessékelte Masont.

148
 Tizennegyedik fejezet

A gépet, amelyen Mason utazott, a sivatag széle fölött érte a napfelkelte. Hó-
födte hegyek tűntek elő a hajnali derengésben. A bal szárny csúcsán túl a sivatag ter-
mékeny területére nyílt kilátás, zamatos datolyákat termő, gazdag és virágzó tájra,
ahol a télen is aranyló nap fényében tucatjával, gomba módra szaporodtak el a váro-
sok. A bal oldali szárny csúcsától még távolabbra sokkal sivárabb pusztaság terült el, a
Salton-tenger, ez az óriási, földbe ékelődött beltenger, amelynek felszíne vagy hatvan
méterrel a tenger szintje alatt ragyogóan kéklett a tiszta reggelben.
Mason mozdulatlanul ült, tekintete nem érzékelte a gyorsan változó panorá-
mát. Egy problémán törte a fejét, amelynek a dimenzióit abban a pillanatban még ma-
ga sem látta tisztán.
A gépet a lankás dombok fölött kissé dobálta a szél. De csak rövidke, átmeneti
időszakra, aztán, mintha elvágták volna, a sivatagnak vége szakadt, és a gép termékeny
narancsligetek és sakktáblaszerű városkák felett repült. Ahogyan ereszkedtek lefelé, a
narancsligeteket a sűrűn beépült kertváros egymáshoz fészekként illeszkedő, vakítóan
fehér házai váltották, fel. A gép lefelé siklott, kiengedtek a fékezőszárnyak, a gép be-
dőlt, körözött, és beállt a kijelölt folyosóhoz.
Mason csatlakozott az átjárón keresztülhaladó, a kijárat felé tartó emberáradat-
hoz.
— Fáradt vagy? — kérdezte Paul Drake, karon fogva Mason!
Mason bólintott.
— Úgyszintén.
— Hogyan találtak meg? — kérdezte Mason.
— Burger fülest kapott. A denveri repülőtéren álltak rád, aztán mentek
egyenesen utánad.
— Burger hogy került oda?
— Különgéppel. Telekürtölte a sajtót. Sütkérezik a kedvező reklám fényében,
és ő a csalhatatlan ügyész.
— Mi a helyzet Mrs. Colebrookkal? — kérdezte Mason.
— Tökéletes azonosítás, Perry.
— Biztos vagy benne?
149
 — Abszolút. Elmesélte a sztoriját a férjének, az pedig leadta a gyilkossági
csoportnak. Megpuhították a ház gondnokát, aztán kifüstölték az egész kéglit. Mrs.
Maldent persze ott találták.
A hekusok okos csellel beadták neki, hogy te árultad el a rejtekhelyét, mire
dühbe gurult, és mindent kitálalt a százezer dollárjáról, amit te a lakás széfjéből elvit-
tél, és az óta se adtál vissza.
Mrs. Colebrookkal helyszíni szemlét tartottak. Azonosította Mrs. Maldent mint
a társaságodban levő nőt. Erre aztán az adóügyiek gépezete is megindult.
— Leközöltetett Burger valamit Darwin Kirbyről is? — kérdezte Mason.
— Azt már nem! Légmentesen elzárva tartja. Burgerrel madarat lehetne fo-
gatni. Rajta kívül senki a világon nem ismeri Kirby sztoriját, de ő nem bánkódik ezen
egy csöppet sem. Rád feni a fogát.
— Ezzel nem mondasz újat — mondta Mason.
— Mennyire cikis a helyzet, Perry?
— Attól függ — mondta Mason. — Függ egy sor tanútól, és hogy mit kezd-
hetek velük a keresztkérdéseknél. Nézzük ezt a Mrs. Colebrookot. Látott abban a ház-
ban. De Della Streettel. Most azt állítja, hogy felismerte Mrs. Maldent.
Paul, te aztán tudod, hogyan eshet meg az ilyesmi. Steffanie Malden és Della
Street között csak felszínes a hasonlóság. Különben is Mrs. Colebrook engem nézett.
Belelovalhatta magát abba a hitbe, hogy figyelemre méltatta a velem levő nőt, de ak-
kor nem őt figyelte. Megzavarodott, mert ismerős voltam neki, de. nem tudott hová
tenni, aztán hirtelen rájött, ki vagyok. Csak ezután kezdett gondolkodni rajta, ki lehe-
tett a társaságomban.
- Most pokolian biztos a dolgában, és pozitív azonosítást tett — mondta Dra-
ke —, és ebben soha nem fogod megingatni.
— Az azonosítás nyom a legtöbbet a latban a bíróságon — mondta Mason ke-
serűen —, pedig a leggyengébb bizonyíték. Aki valóban becsületes akar lenni, ezt
mondja: „Úgy vélem, ezt a személyt láttam.” összezavarják a keresztkérdésekkel, és
nevetségessé teszik. Az esküdtek semmisnek nyilvánítják a vallomását.
Aki meg sem próbál becsületes lenni, hatásvadászó színjátékot rendez a tanúk
emelvényén. Hisz a dolgában, elfogult, határozott, és semmilyen kétséget nem hagy.
Az esküdtek hisznek neki.
— Itt a kocsim — szólt Drake.

150
 — Tehát Mrs. Malden beszélt — mondta Mason.
— Hajjaj. Teljesen fel volt dúlva a széf miatt. Egyfolytában arról szövegelt,
hogyan vetted ki a pénzt, meg hogy csak azért véded őt, és aztán… szóval, azt hiszem,
végül rádöbbent, milyen szamárságot követett el.
— Mennyit beszélt, mielőtt kivilágosodott volna az agya?
— Sokat. Nem tudom, mit mondott, de gyorsírót és magnót vittek magukkal,
hogy rögzítsék, amit elmond.
— Burger vádesküdtszék elé viszi az ügyet? — kérdezte Mason.
— Még nem tudja — ingatta Drake a fejét. — Új keresetet nyújtott be, és
nem meri semmisnek nyilvánítani a múltkori felmentés miatt. Még lesz egy dobásod
az újabb bizonyítási eljáráson.
— Rendben van, Paul. Szeretném, ha elintéznél valamit. Adass ki egy idé-
zést. Állj készenlétben Burger gépénél, amikor leszáll. Darwin Kirbyt is azon hozzák.
Burgernek nincs szándékában felhasználni Kirby vallomását, csak végső esetben.
— Gondolod, hogy kényszeríteni tudod rá?
— Ennél okosabbat teszek. A védelem tanújaként akarom megidézni Darwin
Kirbyt, mégpedig nyomban, amint Burgerrel kiszállnak a gépből.
Drake a fejét rázta: — De, Perry, még csak a fickó közelébe se férkőzhetnénk.
Burger készenlétbe helyezett egy csomó hekust, fülön fognak mindenkit, aki egy mér-
földes körzetben ott ólálkodik.
— Te Paul, az egyik munkatársad fotós. Küldd, oda a fickót fotózzon, mint a
többi. Aztán dobja be magát, és adja át az idézést Kirbynek.
— Mint a te tanúdnak?
— Mint az én tanúmnak.
— Vakmerő dolog a védelem tanújaként felhasználni ezt a fickót, Perry. A
vallomása leleplező lehet.
— Nem számít. A bizonyítási eljárás után a bíró úgyis óvadékkal szabadlábra
helyezi Mrs. Maldent. Az én tanúmként szólítom Kirbyt, és kényszeríteni fogom,
hogy mindent mondjon el a sztorijából, ami az ügyre vonatkozik…
— Biztosan megpróbálják keresztülhúzni a számításodat — mondta Drake.
— Csak próbálják meg! — mondta fenyegetően Mason. — Ehhez nekem is
lesz néhány szavam. Egy biztos, a vádlottnak is vannak jogai, és amíg én ott vagyok,
élni is fog ezekkel a jogokkal.

151
 Drake hallgatott, majd egy perc múlva megszólalt: — Perry, árulj el nekem va-
lamit!
— Mit?
— Tényleg elvittél száz rongyot abból a kégliből?
Mason ingerülten ránézett.
— Nem kell mindjárt érzékenykedned — mondta Drake. — Mrs. Malden po-
kolian meggyőző sztorit adott le, ennyi az egész.
— És te bedőltél neki? — kérdezte Mason.
— Én… oké — mondta Drake, és legyintett. — Ne is törődjünk vele!
— Mikor jön vissza Hamilton Burger Darwin Kirbyvel? Utánanéztél?
— Még bizonytalan — mondta Drake. — Burger Denverben fogja bejelente-
ni.
— Ami egyenlő azzal, hogy Burger azért maradt odaát, mert az időeltolódás
miatt nem sikerült bekerülnie a reggeli lapokba. Most aztán villanófények és riportra
éhes újságírók sorfala között száll majd ki a repülőből.
Drake röhögött: — Hibáztatod érte?
— Egy csudát! — mondta Mason. — Majd mi lejátsszuk a színpadról, Paul.
— Az idézéssel?
Mason bólintott. — Első dolgom lesz ma reggel elküldeni Jacksont a bíróságra,
intézze el, hogy a lehető legkorábbi időpontra tűzzék ki a bizonyítási eljárást, aztán
kiadatjuk az idézést, és majd csak történik valami.
— Burgert megüti a guta — mondta Drake.
— Üsse! — vigyorgott Mason. — Ami sztorija volt, azt már kicsemegézték
Denverben. Itt az újságírók már csak arra számítanak, hogy felmelegítik kicsit a
denveri anyagot, néhány fotóval tűzdelve. Ha viszont valami új dolog kiderül, a fiúk
lecsapnak rá, és főcímben hozzák.
— Te pedig, ugye, gondoskodsz róla, hogy valami új kiderüljön?
— Világos — mondta Mason.

152
 Tizenötödik fejezet

Délelőtt tízkor Della Street hívta fel Masont.

— Halló, főnök, azt hiszem, nyomon vagyok.
— Sacramentóban van?
— Igen. Sikerült égy kicsit összemelegednem a tisztviselővel a bejelentő hi-
vatalban.
— Mit sütött ki?
— Gladys Foss eladta a kocsiját egy használtautó-kereskedőnek Venturában.
— Egyéb?
— Ugyanazon a napon Gladys Amboy sacramentói lakos új gépkocsit vásárolt
egy Santa Barbara-i cégtől.
— Az ördögbe! — kiáltotta Mason.
— Így aztán átnéztem a jogosítványokat, hadd lássam, van-e Gladys
Amboynak autóvezetői engedélye. Van bizony! Másfél éve állították ki. A jogosít-
ványhoz megadott lakcím: Dixiewood ház 928/B. számú lakás.
— A mindenségit! Ez szép! — mondta Mason.
— Egyeztettem a hüvelykujjlenyomatát a Gladys Foss jogosítványán levővel.
Nem kérdéses, hogy ugyan azé a lányé.
— Aztán? — kérdezte Mason.
— Átadtam az értesüléseimet Paul Drake itteni megbízottjának, villámelle-
nőrzést végzést, és kiderítette, hogy Gladys Amboy hat hónapja lakik a megadott cí-
men.
- A sacramentói címen?
— Pontosan.
— Megszakítás nélkül ott lakik?
— Úgy tűnik. Ez az, amit nem értek.
— Hadd gondoljam végig! — mondta Magon. Itt valami nem stimmel. Nem
lakhatott ott. Bejárt dr. Malden rendelőjébe.
— Mindamellett itt van, és itt lakott.
— Ne vicceljen! — mondta Mason —, nem lehetett egyszerre két helyen.
— De volt.
153
 — Oké, Della — mondta Mason. — Kapcsolatba lépek Drake-kel. Ráállítta-
tok valakit. Valakit, akit nem tud lerázni, sőt úgy akarom rendezni, hogy észre se ve-
gye.
Mason helyére tette a kagylót. Beszélt Paul Drake-kel. nekilátott az anyagnak,
és délutánra, egy szekérderékra való információ volt a birtokában, legtöbbjük ellent-
mondással teli.
Gladys Amboynak lakása van Sacramentóban. Férje, Charles Amboy, geológus-
féle, hosszú időre távol marad. Gladys Amboy dolgozik valahol. A szomszédok nem
egészen biztosak benne, hol. A keresete a férje kutatásaihoz szükséges felszerelésre
kellett. Alkalmanként Mrs. Amboy beült a kocsijába, és a férje után ment néhány nap-
ra, de általában minden este kilenckor már otthon volt.
A szomszédok azzal magyarázták az időbeosztását, hogy mivel késő estig egy
irodában kell dolgoznia, jobban szeret étteremben vacsorázni, mint hazajönni, főzőcs-
kézni és mosogatni. Minden reggel korán kel, megcsinálja a reggelijét, aztán elmegy
dolgozni. Senki sem tudja, mivel foglalkozik, de roppant felelősségteljes állás lehet, ha
ennyire leköti minden idejét. Mindig büszke rá, hogy elsőként érkezik, és utolsónak
megy el az irodából.
Mason kijegyzetelte az információkat, felült egy Sacramentóba induló délutáni
gépre, és még időben befutott, hogy Dellával vacsorázzék.
— Mit szól hozzá, főnök? — kérdezte Della.
— Még semmit — mondta Mason.
— De ez lehetetlenség! Nem lakhatott itt, és dolgozhatott ugyanakkor dr.
Malden rendelőjében is.
— Van egy elképzelésem — mondta Mason. — Szeretném megnézni ma-
gamnak azt a nőt.
— Figyeljen rám — mondta Della Street —, az ujjlenyomathoz nem férhet
kétség. Nagyítóval, alaposan megvizsgáltam. Bár nem vagyok ujjlenyomat-szakértő,
meg tudok találni minden azonosító pontot.
— Van itt egy közvetlen gép, fél nyolcra jelzik az érkezését. Della, azt hi-
szem, jobban tennénk, ha elbeszélgetnénk a stewardess-szel.
— Arra gondol, bérlete van?
— Másképpen hogyan csinálta volna?
Della Street elgondolkodott: — Hát, ha meggondoljuk, tényleg úgy fest, mint-

154
ha Gladys Foss egyazon időpontban két helyen tartózkodott volna, ami viszont kizárt.
— Akkor pedig? — mondta Mason kis mosollyal.
— Hát lehet — ismerte el Della.
Mason a repülőtérre vezetett. A fél nyolcas gép légikísérőjét kereste.
— Egy utas iránt érdeklődnék, aki jóformán rendszeresen repült magukkal,
de az utóbbi időben nem látták — mondta Mason.
— Gladys Amboy? — kérdezte gyorsan a légikisasszony. — Mi van vele? Mi
is emlegetjük. Csak nem beteg?
— Meglehet, hogy az, huszonhét év körüli, barna, hatalmas, sötét szemekkel,
százhatvanöt centiméter magas, ötven kiló.
— Ő az. Szinte állandó utasunk volt. Minden áldott reggel a hétórás géppel
repült. A férje repülőszerencsétlenség áldozata lett. Magángéppel repült, és lezuhant.
Mindent előkészítettek egy második nászúthoz. Egy halom pénzt kerestek, és európai
utazást terveztek. Aztán derült égből villámcsapásként jött ez a repülőszerencsétlen-
ség, és Mrs. Amboy teljesen összetört.
— Utazott magukkal a férje halála után is? — kérdezte Mason.
— Nem, de az egyik kolléganőm találkozott vele Phoenixből Salt Lake Citybe
menet. Mrs. Amboy akkor mesélte neki, mi történt. Félőrült volt a fájdalomtól.
— Azóta nem látta Mrs. Amboyt?
A légikisasszony megrázta fejét.
— Köszönöm — mondta Mason. — Akkor minden stimmel.
— Mi történt? Csak nem került valami bajba?
— Hová gondol? Pusztán csak biztosítási rutinmunka. A társaság szereti leel-
lenőrizni a dolgokat, mielőtt fizet.
— Vagy úgy! Nagyon szép lány. Szolid, úri viselkedés, de látszik, hogy áll a
lábán. De hogy miért röpködött ilyen távolságokat, azt már nem tudom.
— Feltételezem, hogy ezt nem is kérdezte tőle.
— A társaság az utasok, kiszolgálására alkalmaz minket, nem azért, hogy ki-
faggassuk őket. Természetesen váltunk pár szót, de ha az utas nem folytatja a beszélge-
tést, mi sem.
— Köszönöm — mondta Mason. — Úgy vélem, ennyi információ most már
elegendő.
— Úgy érti, kifizetik a biztosítást?

155
 — Bizonyára.
— Igazán örülök, mert Mrs. Amboy nagyszerű asszony. Minden tekintetben
megérdemli, ha engem kérdez.
— Ezért kérdeztem magát — nevetett Mason.
— Hát elmondtam, amit tudtam.
— Köszönöm — mondta Mason, és Della Streethez ment.
— A bánatos életbe, mi ez az egész? — kiáltott fel Della Street. — Ez az ügy
bizarrabbnál bizarrabb helyzeteket produkál, most már valóságos labirintus!
Mason elnevette magát: — Ami viszont elvezet arra a pontra, ahonnan megkí-
sérelhetjük kideríteni az igazságot.
— Hogyan?
— Talán keresztkérdésekkel.
— De, főnök — mondta Della Street —, tegyük fel, Mrs. Malden meg akarta
gyilkolni a férjét. Tegyük fel, kábítószeres italt adott neki, és remélte, iszik is belőle,
mialatt a repülőt vezeti.
— Folytassa — mondta Mason —, remekül csinálja.
— Tegyük fel, hogy valaki más repült a géppel, talán egy idegen, aki ivott a
kábító- szeres italból, és meghalt; mi lenne a jogi helyzet akkor?
— Ami Mrs. Maldent illeti?
— Igen.
— Bűnös lenne előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölésben.
— Annak ellenére, hogy még csak nem is ismerte azt a személyt, aki ivott a
mérgezett italból, és lezuhant a géppel?
— Pontosan. A törvény átviszi a rosszhiszeműséget a kiszemelt áldozatról a
tényleges áldozatra.
— Akkor nem értem, mire magának ez az egész. Hisz még ha dr. Malden
életben is lenne… Akkor mi van?
— Akkor — mondta Mason — talán dr. Malden bűnösségét bizonyíthatnánk.
— Hogy érti ezt?
— Minden, amit dr. Maldenről tudunk, arra mutat, hogy hidegvérű, megfon-
tolt, agyafúrt stratéga, olyan ember, aki matematikai pontossággal számítja ki a dolgo-
kat.
— Tehát?

156
 — Gondolkozott már azon a bizonyos 68 249 kódszámú azonosító anyagon az
italos kulacsban? A hatóságok szerint Mrs. Malden könnyen hozzáfért Mr. Malden
narkotikumaihoz, és morfiumot töltött a whiskybe, amelyet kétségkívül elfogyasztott
valaki, aki a Salt Lake City felé tartó és útközben lezuhant, gépet vezette. Szép teória.
Egy pontot figyelmen kívül hagytak. Volt egy másik személy, aki még Mrs. Maldennél
is könnyebben hozzáférhetett a narkotikumokhoz.
— Dr. Malden.
Mason bólintott.
— A halott?
— Dr. Malden — mondta Mason — agyafúrt, számító. Azt akarja, hogy ha-
lottnak higgyék, összeszed annyi pénzt, amennyit csak tud, és lelép Gladys Foss-szal,
de ehhez természetesen szüksége van egy holttestre.
— Ó! — kiáltott Della Street. — Kapiskálom már!
— Ráadásul — mondta Mason — dr. Malden orvosi szemmel nézi az életet.
Az életet és a halált talán valamivel alkalmibbnak, mellékesebbnek tekinti, mint az át-
lagember.
— Szent isten! — mondta Della. — A maga bizonyítása szerint a hulla követ-
te el a gyilkosságot?
— Mármint az, akinek Hamilton Burger ezt a hullát nézte — mondta Mason,
és elnevette magát.
— Ez lenne csak a szenzáció! — kiáltott Della Street.
— El tud képzelni ennél drámaibb fordulatot egy tárgyalóteremben, nagyobb
fricskát Hamilton Burgernek? — kérdezte Mason.
Della megrázta a fejét: — Tudja bizonyítani?
— Megpróbálkozunk vele — mondta Mason.
— De, főnök, nem gondolja, hogy dr. Malden esetleg tényleg meghalt? Hogy
valami rosszul ment, és… emlékezzék, a stewardess szerint Gladys Foss teljesen fel-
indult és összetört volt.
— Én előadom a teóriámat — nevetett Mason —, és Hamilton Burgerre ha-
gyom a magyarázatot.
— Főnök, ha újra el kell ejtenie a vádat Mrs. Malden ellen, az nevetség tár-
gyává tenné, és…
— És ezek után már nem merne újabb keresetet benyújtani — mondta Ma-

157
son.
Della Street bólintott.
— Nos, mire várunk? Még nagy utat kell megtennünk. Indulás, Della!

158
 Tizenhatodik fejezet

A repülőtér tizenegyes kijáratát rendőrök őrizték. Csak rendőrségi vagy sajtó-

igazolvánnyal lehetett keresztüljutni a jelzés szerint két perc múlva érkező, hatalmas,
négymotoros repülőgéphez.
Mason és Paul Drake a háttérből figyelték, amint Drake munkatársa felmutatja
a kártyáját az egyik, ott álldogáló tisztnek, aztán meglengeti a fényképezőgépét, és. el-
robog az őr mellett. Fotósok hadán kellett átverekednie magát, akik égtek a vágytól,
hogy lencsevégre kaphassák az érkezőket.
Hamilton Burger persze értesítette az irodáját, kirendelte a sajtót, beígérte a fo-
tókat és a bomba sztorit.
Várakoztak egy darabig, majd a nagy gépmadár hirtelen leereszkedett az ég sö-
tétjéből, átsuhant a kifutópálya felett, és kecsesen földet ért. Aztán begurult a festett
körbe, amelyhez zászlójelzéssel irányították.
A lépcsőket a géphez tolták, kinyíltak az ajtók, és az utasok megindultak lefelé.
Burger kerületi ügyész természetesen úgy tervezte, hogy kis csoportja utolsó-
nak száll majd ki.
Az utolsó utas is elhagyta a gépet. Aztán egy feszült pillanat, majd Burger Dar-
win Kirbyvel az oldalán kilépett a hordozható lépcső tetejére. A csupa mosoly, önbiza-
lomtól duzzadó Burger bemutatta a riportereket Darwin Kirbynek, és ide-oda fordult
a fotóriporterek gyűrűjében, valósággal sütkérezve, ahogy villantak a lámpák. Aztán
Burger lassan lejött a lépcsőn, és lent, amikor a riporterek már elfordultak, Drake
munkatársa lépett elő.
— Maradjon még egy pillanatra, Mr. Burger! — kérte.
Burger pózba vágta magát.
— Melyikük Darwin Kirby?
— Ő az — mondta Burger. — Lépjen előre, Mr. Kirby!
— Kinyújtaná a kezét, Mr. Kirby? — kérdezte a fotós.
Kirby kinyújtotta a kezét. A detektív belenyomott egy papírt: — Itt egy idézés
a Malden-ügyben a védelem részéről — mondta, és hátralépett.
Kamerája éppen elkapta Hamilton Burger dühös képét, Kirby rémült tekinteté-
vel egyetemben.
159
 — Tartóztassák le azt az alakot! — üvöltötte Burger, és ujjával Drake munka-
társára mutatott.
A kijáratnál álló őr elhagyta helyét, és a detektív felé rohant. Mason és Paul
Drake utat törtek maguknak a kapun keresztül a kifutópályára.
A fotóriporterek ismét működésbe léptek, újra villogtak a vakuk, a fotósok tud-
ták, amit most lencsevégre kapnak, az többet ér, mint az iménti beállított képek.
— Tartóztassák le! — üvöltötte Burger. A rendőr megragadta Drake detektív-
jét.
— Pillanat, pillanat — jegyezte meg Mason. — Miért tartóztatják le ezt az
embert?
Burger túl mérges volt, hogy felismerje Masont, csak a hangját hallotta.
— Jogtalanul lépett a kifutópályára, hamis igazolványt használt.
— Nem használtam hamis igazolványt — mondta a detektív. — Engedélyem
van, és átengedtek a kordonon. Semmi egyéb eszközt nem vettem igénybe.
— Tegye a dolgát! — mondta Mason az egyenruhásnak.
— Ugye, maga Hamilton Burger parancsára tartóztatja le ezt az embert? Ak-
kor én holnap beadok egy 5000 dollárra vonatkozó keresetet Burger ellen alaptalan le-
tartóztatás címén.
Burger felnézett, és meglátta Masont.
— Maga! — ordította elvörösödött képpel. — Magát az Ügyvédi Kamara elé
vitetem! Amit ebben az ügyben művelt, azt nem viszi el szárazon! Mehet, kereshet
magának állást!
— Remek — mondta Mason előrelépve, hogy a körülöttük rajzó fotósok Bur-
gerrel közösen fényképezhessék le. — Csak legyen óvatos, Mr. Burger, nehogy a vé-
gén magának kelljen állás után futkározni.
Burger felemelt öklével Mason felé vágott.
Mason sportosan tökéletes bokszállásba ugrott, így Burger ütése elcsúszott a
válla fölött.
— Még egy mozdulat, Burger, és beverem az orrát!
— Tartóztassam le ezeket? — kérdezte az egyenruhás Burgert.
Mason nyájasan odaszólt neki: — Bizony ám, de mennyire, hogy tartóztassa le
ezt az urat testi sértésért. Megütött, és azt hiszem, épp elég fényképes bizonyíték van a
tettlegességről.

160
 Burger végre felfogta, milyen helyzetbe hozta magát.
— Badarság. Maga a karomra ütött.
— Maga ütötte meg a karomat — mondta Mason. — Ez tettlegesség. Menjen,
nézze meg a Btk.-ban, Burger.
— Mi legyen ezzel a fickóval — kérdezte a rendőr —, letartóztassam?
Burger Mason felé fordult, aztán végignézett az újságírók csoportján. Óriási
erőfeszítésébe telt, hogy legyőzze büszkeségét:
— Nem — mondta elfordulva, majd hozzátette: — Hadd, menjen! Találko-
zunk majd Mr. Masonnel a bíróságon és az Ügyvédi Kamara előtt. Az ilyen fickókat
ott kell móresre tanítani.
Ebben a boldogtalan pillanatban Hamilton Burger tudta, és az újságírók is tud-
ták, hogy Mason elorozta a kerületi ügyész elől a reklámot.
Nincs olyan lapszerkesztő a világon, aki ne rakta volna szépen félre a fotót,
amelyen Hamilton Burger Darwin Kirby-vel, egy homályos gyilkossági ügy perdöntő
tanújával az oldalán épp kiszáll a repülőből, ha ezt a képet egy másikkal helyettesíthe-
ti: a kerületi ügyész dühtől eltorzult arccal Mason felé kaszál az öklével, de az ügyvéd
elegánsan elhajlik előle, és az ütés elsiklik a válla felett.

161
 Tizenhetedik fejezet

Kora reggel Mason még bement az irodájába, átnézte Paul Drake jelentéseit, s
csak ez után akart elindulni, hogy Telford bíró elnöklete alatt részt vegyen Steffanie
Maidén második bizonyítási eljárásán.
Della Street mosolyogva tette asztalára az újságokat.
— Remek alakítása volt a repülőtéren.
Mason nevetett: — Burger igazán diadalmas bevonulást tervezett, magam is
restellem, hogy így elrontottam az örömét.
— Miért volt olyan sürgős Darwin Kirbynek átadni az idézést? Továbbutazik
talán? — kérdezte Della.
— Nem utazik sehová — mondta Mason —, de mint a védelem tanúját oda-
állíthatom az emelvényre, és eskü alatt kivallathatom mindenről, amit csak tud.
— És ha visszafelé sül el a vallomása?
— Akkor ráfáztam, már ami a bizonyítási eljárást illeti, de legalább kiisme-
rem a vád aduit, amelyeket a vádesküdtszék számára tartogat. Nem nehéz kitalálni,
hogy Telford bíró felsőbb szintre, vádesküdtszék elé viszi az ügyet, hacsak közben
nem bűvészkedünk elő valamit, mondjuk, egy nyulat a cilinderből.
— Van rá esélyünk? — kérdezte Della.
— Fogalmam sincs — vigyorgott Mason —, a cilinder ugyanis a kerületi
ügyészé. Sosem lehet tudni, hátha akad benne egy nyúl.
— És ha mégsem?
— Akkor nem húzhatjuk ki belőle, hacsak bele nem rejtünk egyet, amikor
nem figyel oda.
Az ajtón Paul Drake szignálja koppant. Della Street ajtót nyitott.
— Mit sütöttél ki, Paul? — kérdezte Mason.
— Darwin Kirbyt az egyik elegáns szállodában őrzik, és tejbe-vajba fürösztik.
Tudjátok, ez mit jelent?
Mason felvonta a szemöldökét: — Azt, hogy a vallomása igazolja Hamilton
Burgert, és ráhúzza a vizes lepedőt Steffanie Maldenre.
Drake bólintott.
— Halljuk, mi van még? Látogatója volt? Mire jöttél rá a telefonhívásaiból?
162
 — A telefonokból semmire — mondta Drake. — Abban a szállodában a tele-
fonkezelőt megkörnyékezni egyenlő azzal, hogy búcsút mondok a magándetektív-
engedélyemnek. A látogatóit azonban figyeltetni tudom. Eddig csak egy volt.
— Kicsoda?
- A nénje, az anyja nővére. Egy tiszteletre méltó öreg hölgy. Deréktól lefelé
béna, tolószékben hozták. Jóságos, hófehér hajú, de fénykép nincs róla. Csak rokoni
látogatást tett az unokaöccsénél.
— Honnan jött? — kérdezte Mason.
— A Butte szanatóriumból. Látszik rajta, hogy tele van pénzzel. Talpig szőr-
mében, hatalmas kocsival, sofőr, fehér ruhás ápolónő, meg amit akarsz.
— Ez az a rokon, akit dr. Maldennel meglátogattak? — kérdezte Mason.
— Igen. Dr. Malden a Butte szanatóriumba vitte Kirbyt, mielőtt hazamentek
vacsorázni. Azt hiszem, az öreglány orvosával konzultált.
— Más látogató?
— Az égvilágon senki. Ülnek rajta, hét pecsét alatt őrzik. Semmilyen rizikót
nem vállalnak. Úgy hallottam, szorul majd Steffanie Malden karcsú nyakán a kötél a
vallomásától.
— Tudom, tudom — mondta türelmetlenül Mason. — Paul, mondd, mit
tudsz erről a nagynéniről? Minden rendben van körülötte?
— Tökéletesen — mondta Drake. — Utánanéztem. Több mint két éve kint
volt a szanatóriumban.
— Mekkora ez a szanatórium?
— Kisebbfajta üdülőszanatórium fent a hegy lábánál, távol a füsttől és ködtől,
pihentető környezet, árnyékos verandák és hasonló, örömök.
Csengett a telefon. Della Street vette fel:
— Paul, magát keresik.
Drake átvette a kagylót, figyelmesen hallgatott, majd így szólt: — Pillanat,
mindjárt megkapod az utasítást — Masonhöz fordult:
— Hamilton Burger beengedte az újságírókat Kirbyhez. Drámai hangvételű
riportot készítenek vele a bíróságra indulás előtti percekben… Kirby mindent kibe-
szél.
— Nézz utána, tudsz-e szerezni egy kivonatot arról, amit mondott — mondta
Mason. Drake tolmácsolta a kérést a telefonba, figyelt egy kis ideig, aztán ezt mondta:

163
— Az emberemnek van egy összefoglalója a sztoriról. Kirby dr. Malden társaságában
kiment a reptérre. Dr. Malden Salt Lake Citybe készült. Elmondta Kirbynek, hogy
koffeinkapszulákat szed, és időnként leöblíti egy kis whiskyvel, ami éberen tartja,
mindez azért kell neki, mert rengeteget dolgozik, kimerült, és a motor állandó zúgása
hipnotikus hatással van rá. Ezüstkulacsot hordott magával. Kirby bizonyos benne,
hogy az első bizonyítási eljárás alkalmával a per anyagához egyes számú tárgyi bizo-
nyítékként csatolt kulacs azonos a dr. Maldennél látott kulaccsal.
Mielőtt dr. Malden felszállt, ittak még egy búcsúkortyot. Kirby keveset, mert
arra gondolt, dr. Maldennek szüksége lehet a whiskyre, de dr. Malden jó nagyot hú-
zott belőle. Kirby azt mondja, visszament a reptér központi csarnokába, hogy felüljön
a saját járatára. Tizenöt percet kellett még várakoznia. Egész testét forróság járta át, el-
álmosodott, és teljesen homályos volt körülötte, minden. Úgy érezte, a feje elnehezül,
és leült a padra. Ez az utolsó mozzanat, amire emlékszik, aztán már csak arra, hogy va-
laki három órával később felrázta. Az egyik repülőtéri felügyelő volt.
Kirby a büféhez ment, lehajtott három pohár feketekávét. Csak ezután kezdte
felfogni, hol van. A gépének addigra már régen se híre, se hamva nem volt. Erre fel-
szállt egy másikra Denver felé. Miután beszállt, megint mély álomba merült. A ste-
wardess ébresztette fel, amikor leszálltak Salt Lake Cityben. Ott kiszállt, a központi
repülőtérre ment, újra elaludt, lemaradt a következő gépről, és a jegyét sem találta.
Másik jegyet kellett vennie a Salt Lake City — Denver járatra. Azt mondja, kétségte-
len, hogy a whiskyben kábítószer volt.
— Persze hogy kábítószer volt benne! — mondta. — Csak az a kérdés: ki tet-
te bele és mikor?
Drake vállat vont.
— Oké — mondta Mason —, indulok a bíróságra. Egyébként, Paul, hogy hív-
ják Kirby nénjét?
— Mrs. Charlotte Boomer.
— És a szanatórium neve?
— Butte szanatórium.
— Hányas szobában lakik?
— A tizenegyesben. Miért?
— Nem is tudom — mondta Mason. — Talán még le fogom ellenőrizni.
— Megtörtént — mondta fáradtan Drake —, erre mérget vehetsz. Ha egyszer

164
azt mondtad, hogy Kirby minden látogatóját ellenőrizzem le, akkor én biztosan meg is
teszem.
— Csak ez az egy vendége volt?
— Csak ez az egy.
— Itt egy idézés. Menj, és add át Mrs. Boomernek.
— A védelem tanúja? — kérdezte Drake,
— Pontosan.
— Ezt nem lehet, Perry. Deréktól lefelé béna.
— Ha meg tudta látogatni Kirbyt, a bíróságra is el tud jönni — mondta Ma-
son. — Intézd el, hogy tolószékkel bejöhessen, ha kell, hívd a mentőket!
— Perry, ebből baj lesz. Kap egy orvosi igazolást, és Burgerék azt állítják
majd, hogy a bírósági eljárást egy idős hölgy molesztálására használod fel, és…
— Ezzel ért is tisztában vagyok — mondta Mason —, azért csak kapja meg az
idézést.
— De, Perry, az öregasszony annyit sem tud erről az egészről, mint köröm
alatt a piszok. Nem tudhat.
— Kivéve azt, amit Kirby elmondott neki.
- Nos, Kirby nem… vagy úgy! De éppen ezzel fogsz mellé, Perry! A kerületi
ügyész őrületes cirkuszt fog csapni az idézés körül. Azt fogja állítani, hogy visszaélsz a
törvény adta lehetőségeiddel, és felszólít, add elő, mit akartál ezzel a tanúval bizonyí-
tani, és…
— És én megmondom neki.
— A puszta feltevés édeskevés, Perry. Ha kiderül, hogy nincs alapja, Burger
lecsap rád, hogy…
— Elmagyarázod nekem a perrendtartást? — kérdezte Mason.
Drake gondolkodott egy kicsit, aztán elvigyorodott:
- No, azt azért nem — mondta —, bár egy percig csakugyan kísértésben vol-
tam.

165
 Tizennyolcadik fejezet

Telford bíró terme a Malden-ügy tárgyalására zsúfolásig megtelt.

— A védelem készen áll — mondta Mason.
— A vád készen áll — válaszolta meg Mason kihívását Hamilton Burger. —
Úgy vélem, Mr. Mason nem óhajtja egy sor fölösleges költségbe verni a kerületet?
Végül is ezt az ügyet egy ízben már tárgyalták, és formai okokból vált szüksé-
gessé a semmissé nyilvánítás. Ezért azt javasolnám, állapodjunk meg abban, hogy az
első tárgyalás alkalmával elfogadott bizonyítást tekintsük érvényesnek. Nálam van a
tanúvallomás másolata, és ha elfogadják ezt a javaslatot, úgy az eredeti példányt a bí-
róságnak, egy másolatát Mr. Masonnek adnám, egyet pedig megtartanék magamnak.
Nem látom be, miért kellene kellemetlenül időt rabló procedúrákat elvégez-
nünk, amikor ugyanez a bíróság ugyanebben az ügyben már megejtette őket.
— Semmi ellenvetés — mondta Mason. — A javaslatot elfogadom, de fenn-
tartom magamnak a jogot, hogy bármely tanúnak további kérdéseket tegyek fel, akit
az első tárgyalás alkalmával már kihallgattunk.
— Tisztelt bíróság — mondta Burger —, ez meglehetősen kellemetlen lenne.
Ez a feltétel érvényteleníthetné az egész megállapodást.
— Miért? — kérdezte Telford bíró.
— Indokolatlanul ismétlésekbe bocsátkoznánk.
— De ha ön visszavonja a javaslatát — magyarázta türelmesen Telford bíró
—, ismét szólítja a tanúit és felteszi nekik ugyanazon kérdéseket, Mr. Masonnek is jo-
gában állna a keresztkérdések során ismét feltenni a már korábban feltett kérdéseket,
azután pedig joga lenne további kérdésekre.
— Igen, ez elképzelhető — helyeselt Burger.
— Tehát Mr. Mason javaslata az önök, a bíróság és a tanúk idejének megtaka-
rítását eredményezné a védence jogainak megsértése nélkül.
— Rendben van — mondta kelletlenül Hamilton Burger —, meghajlok az
érvei előtt. Megállapíthatom, hogy a védelem részéről az ügy kapcsán olyan dolgok
merültek fel, amelyeket az Ügyvédi Kamara elé szándékozok terjeszteni, és éppen
ezért én nem törődöm…
— Álljunk csak meg egy pillanatra! — mondta Telford bíró, és kalapácsával a
166
pulpitusra ütött. — Ezt a megjegyzést fölöslegesnek tekintem. A bíróság úgy kívánja,
hogy rendkívüli dolgok ne merüljenek fel ebben az ügyben, továbbá a vád és a véde-
lem képviselői között ne legyenek személyes nézeteltérések. Világos, Mr. Burger?
— Igen, tisztelt elnök úr.
— Nagyon helyes. Mr. Mason javaslatának megfelelően a Malden-ügy előző
tárgyalásán elhangzott tanúvallomásokat elfogadottnak tekintjük azzal a fenntartással,
hogy Mr. Masonnek jogában áll az előző alkalommal vallomást tett bármely tanúnak
további kérdéseket feltenni. Akkor hát lássuk a következő tanúját, ügyész úr.
— Holcomb őrmester — jelentette be Hamilton Burger.
Holcomb őrmester a gyilkossági csoporttól előre jött, letette az esküt, bemond-
ta a nevét, lakcímét és foglalkozását.
— Tett ön kísérletet dr. Malden fogorvosának felkutatására? — kérdezte
Hamilton Burger.
— Igen, uram, tettem.
— És megtalálta a fogorvost?
— Csak azt a fogorvost sikerült fellelnem, aki úgy hét évvel ezelőtt kezelte
dr. Maldent.
— Pontosan számoljon be a munkáról, őrmester úr!
— Minden fogorvost felkerestünk a városban, és utánanézettünk a feljegyzé-
seiknek, szerepel-e köztük dr. Malden.
— És hány ilyen fogorvost találtak?
— Csak egyet.
— Ki volt az illető?
— Dr. Reedly Munger.
— Ez minden, amit jelenleg kérdezni akartam — mondta Burger.
— Nincs kérdésem — mondta Mason.
— Szólítom dr. Reedly Mungert.
Dr. Munger, egy magas, szikár férfi előrejött, felemelte a kezét, letette az esküt,
bediktálta a nevét, lakcímét és foglalkozását a tisztviselőnek, majd elhelyezkedett a
tanúk padján.
— Dr. Munger, lenne szíves bemutatni fogorvosi diplomáját?
— Pillanat — szólt közbe Mason —, dr. Munger fogorvosi szakképesítésének
bizonyításától egyelőre eltekintünk. A védelem fenntartja magának a jogot, hogy a ke-

167
resztkérdések alkalmával, amennyiben óhajtja, visszatérjen rá.
— Rendben van — mondta Telford bíró.
— Folytassa, kerületi ügyész úr!
— Ismerte dr. Summerfield Maldent?
— Igen, uram.
— Mint fogorvoshoz járt önhöz?
— Igen, uram.
— Mikor?
— Éveken keresztül. Körülbelül hét évvel ezelőtt maradt el.
— Vett fel kartont dr. Malden fogairól?
— Igen, uram.
— Megkérdezem, látta-e a 11 231. azonosítási számmal ellátott testet, illetve
egy test összeégett maradványait?
— Láttam, uram.
— Volt alkalma megvizsgálni az áldozat fogazatát?
— Igen, uram.
— A vizsgálat alkalmával önnél volt-e dr. Malden kartonja?
— Igen, uram.
— Véleménye szerint a test dr. Summerfield Maldené volt?
— De, Mr. Burger — mondta a fogorvos —, ön másképp tette fel nekem ezt a
kérdést, amikor…
— Most így teszem fel a kérdést! — csattant fel Burger. — Az volt vagy sem?
Munger lebiggyesztett ajakkal a kerületi ügyészre pillantott, szája sarka ma-
kacsságot árult el. — Legjobb hitem szerint a kórlapom nem teljes. Én…
— Csak a kérdésre válaszoljon! — szakította félbe hirtelen feldühödve Bur-
ger.
Dr. Munger makacsul összeszorított szája vonallá keskenyedett.
— Nem tudom.
Burgernek valósággal elállt a lélegzete. — Nos, akkor mit tud?
— Egy dolgot biztosan — hangzott Munger mérges válasza. — Azt, hogy ér-
tek annyit a mesterségemhez, mint maga.
A pillanat drámai feszültségét a hallgatóság megkönnyebbült nevetése oldotta
fel. Telford bíró, aki maga is úgy érezhette, hogy Burger rászolgált erre a felsülésre,

168
hagyott egy kis időt, mielőtt felszólította a hallgatóságot, hogy tartózkodjanak hasonló
megnyilvánulásoktól.
— Úgy értettem — mondta visszafojtott indulattal Burger —, hogy mit tud
mondani a megvizsgált test és a kartonon szereplő fogak összehasonlítása alapján?
— Dr. Maldennek — kezdte Munger —, amikor utoljára láttam, szokatlanul
jók voltak a fogai. A holttestnél átlagos mennyiségű rossz fogat találtam, és a fogorvosi
beavatkozás nyoma is átlagosnak volt mondható. Volt egy sor kisebb tömés, amely a
nálam levő kórlapon nem szerepel. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a test
éktelen forróságnak volt kitéve.
Kizárólag a kórlap és a fogak összehasonlítása alapján szakmai ismereteim sze-
rint kijelenthetem, hogy a látott test lehetett dr. Malden. Egyben azt is kijelentem,
hogy teljességgel elképzelhető, hogy a test mégsem az öve.
Burger habozott, majd izgatott tárgyalásba kezdett Carl Hurleyvel.
— Öné a tanú — vetette oda Masonnek.
— Doktor úr, milyen vonatkozásban tért el a kórlapja a vizsgált test fogazatá-
tól?
— A férfinak, akinek a tetemét láttam, sokkal több kezelt foga volt. Két fogat,
amelyeket a kórlapom szerint hét évvel ezelőtt betömtem, kihúztak, tehát azokról le-
hetetlenség nyilatkoznom. A bölcsességfogát viszont, amely szintén hiányzik, én húz-
tam ki. Egy fog, amelyet a kórlap szerint betömtem, megegyezik, sőt a tömés helye és
típusa is azonos.
— Ez volt az összes hasonlóság?
— Igen, uram.
— Hány tömést talált?
— Ötöt.
— Ezek szerint, amennyiben a test dr. Maldené, meglehetősen sokat járt
fogorvoshoz, amióta ön nem látta.
— Inkább nem használnám a „sokat” szót, Mr. Mason. Igyekszem pontos
vallomást tenni. Azt állítom, ha a holttest dr. Maldené, akkor dr. Malden néhány járu-
lékos kezelést végeztetett az általam említett mértékben, és ezt az óta tette, amióta,
mint orvost nem keresett fel.
— Társadalmilag érintkeztek egymással?
— Igen, uram.

169
 — Sűrűn?
— Elég gyakran találkoztunk. Közös klubba jártunk.
— Szóba hozta-e ilyen alkalmakkor, hogy rég nem járt a rendelőben?
— Nem, uram. Kapcsolatunk társadalmi érintkezésre korlátozódott. A rende-
lői feljegyzéseimből egyébként kiderül, hogy dr. Malden több ízben megkapta a szo-
kásos kártyát az asszisztensnőmtől, melyben értesítjük, hogy itt az ideje ellenőriztetni
a fogait.
— Dr. Malden említette önnek valaha is, hogy kapott ilyen felszólítást?
— Tiltakozom, bíró úr! Tárgyhoz nem tartozó, illetéktelen keresztkérdés —
mondta Hamilton Burger.
— A tanú válaszolhat a keresztkérdésre — mondta Telford bíró. — A bírósá-
got érdekli ez a részlet.
— Igen, uram, említette — felelt a tanú.
— Hogy zajlott le ez a beszélgetés?
— Dr. Malden azt mondta, hogy megkapta a lapomat, és talán majd beugrik
hozzám valamelyik nap, de a fogai kiváló állapotban vannak, hogy hallott azokról a
felfedezésekről, amelyek szerint bizonyos ivóvízbe adagolt vegyi anyag tartósabbá te-
szi a fogakat, hogy kis mennyiségben ő is használja ezt az anyagot preventív célzattal.
— És sohasem adott okot arra a feltételezésre, hogy más fogorvoshoz is jár?
— Tiltakozom, a kérdés, következtetést kíván a tanútól — szólt közbe Ha-
milton Burger.
— A tiltakozásnak helyt adok.
— Mondta-e önnek, hogy más fogorvost is felkeresett az utolsó kezelés óta?
— kérdezte Mason.
— Tiltakozom.
— A tiltakozást elutasítom.
— Nem.
Mason rámosolygott a kudarcot vallott kerületi ügyészre.
— Ez minden.
— Várjon csak! — mondta Burger, amikor a tanú el akarta hagyni az emel-
vényt:
— A fogászati összehasonlítás alapján lehetséges-e, doktor úr, hogy a meg-
vizsgált test dr. Maldené?

170
 — Lehetséges.
— Ez minden — vetette oda Burger.
— Valószínű? — kérdezte Mason.
— Ezt a bíróság megítélésére bízom — mondta Munger.
— Helyesen teszi — mosolygott Telford bíró.
— Nincs több kérdésem — mondta Mason.
— Ez a mi ügyünk — őrjöngött Burger —, és ha Mr. Mason indítványozni
kívánja a bíróságnak a vádlott felmentését á gyilkosság elégtelen bizonyítása alapján,
akkor én ezt a pontot vitatni kívánom.
— Kerületi ügyész úr, ön az egész sajtóban szétkürtölte, hogy Darwin Kirby
lesz a koronatanú — mondta Mason. — Nos, miért nem állítja ide, és…
Telford bíró kalapácsának hangja hallgattatta el Masont.
— A bírósághoz intézzék a mondanivalójukat! — mondta a bíró. — Legyen
vége a piszkálódásnak, ellenvádaskodásnak és személyeskedésnek a vád és a védelem
képviselői között. Javaslatot kíván tenni, Mr. Mason?
— Igen, tisztelt bíró úr. Indítványozom a vádlott felmentését és az ügy elejté-
sét, mivel az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés vádja nem nyert bizo-
nyítást.
Burger falpattant. Telford bíró leintette.
— Nem hinném, hogy szükség lenne az érveire — mondta. — A dolgok je-
lenlegi állása mellett úgy gondolom, alaposnak bizonyult gyanú, hogy dr. Summerfield
Maldent megölték. Úgy vélem továbbá, a bizonyítékok elegendő okot szolgáltatnak
arra, hogy Steffanie Malden, a vádlott, alaposan gyanúsítható a tett elkövetésével.
Egyébként közölhetem az itt megjelent jogász urakkal, hogy ez az eljárás alap-
vetően különbözik a felsőbb bíróságokétól, ahol a vádlott esküdtszék előtt áll. Ott a
vádnak minden kétséget kizáróan be kell bizonyítania a vádlott bűnösségét, és minden
kételyt a vádlott javára kell értékelni. Itt azonban nem ez a szabály érvényesül. A je-
lenlegi indítványra figyelemmel a védelem bizonyítékai híján a bíróság úgy véli, min-
den bizonytalan tényezőt a vád javára kell értékelni. A bíróság nagyon őszintén ki-
mondja, hogy amennyiben a védelem bizonyítékot tár a bíróság elé a vádlott ártatlan-
ságát illetően, úgy a bíróság nem fogja a bizonytalan tényezőket a vád javára írni.
A bíróság értékelni fogja a bizonyítékokat a jog adta korlátokon belül. A jelen
indítványt egyébként visszautasítom, a védelem bármit hozzáfűzhet.

171
 — Szólítsa Mr. Darwin Kirbyt — mondta Mason.
Hamilton Burger felállt. — A tisztelt bíróság engedelmével, ez fölöttébb ké-
nyes helyzetbe hoz, mivel…
— Fölösleges magyarázkodnia — vágott közbe Telford bíró —, Mr. Kirby ta-
núvallomására vagyunk kíváncsiak. A védelem tanújaként kapott idézést. A védelem
tanújaként szólítom.
— Sajnálom, tisztelt bíró úr — motyogta Hamilton Burger —, de pont azt
óhajtottam a tisztelt bíróság tudomására hozni, hogy Darwin Kirbyt a vád is megidézte
tanúnak, Mr. Kirby azonban legnagyobb sajnálatomra nem elérhető.
— Miért nem? — kérdezte Telford bíró.
— Nem tudom, hol van. A rendőrség sem tudja. A tárgyalóteremben nyil-
vánvalóan nem tartózkodik. Ezért, tisztelt bíró úr, azzal a javaslattal élnék, hogy
amennyiben Mr. Mason a védelem részéről elmondja a bíróságnak és a vád képviselő-
inek, mit kívánt a tanúval bizonyítani, a vádhatóság a rendelkezésére áll, mivel azt hi-
szem, tökéletesen tisztában vagyok a tényekkel és a helyzettel. Ismerem Mr. Kirby
vallomását, és úgy vélem, tudom, miért nem érhető el ebben a pillanatban, de távollé-
te semmi esetre sem jelenti azt, hogy vonakodnék a vallomástételtől.
— A tárgyalás elnapolását indítványozom — mondta Mason. — Javaslom,
hogy Darwin Kirby tanú bírósági elfogatóparancsot kapjon, és az ügy tárgyalását csak
Mr. Kirby előkerítése után folytassuk; továbbá indítványozom, hogy addig a vádlottat
helyezzék szabadlábra.
— Ön kézbesített idézést Mr. Kirbynek? — kérdezte Telford bíró.
— Igen, tisztelt bíró úr, a védelem megidézte a tanút.
Telford bíró némi habozás után Hamilton Burgerhez fordult: - A bíróság nem
egészen tájékozatlan ezekben a dolgokban, kerületi ügyész úr — mondta. — Ahogy a
sajtóból értesültem, Mr. Kirbyt mint fontos tanút a vád felügyelet alatt tartotta. Nem-
csak beidézte tanúnak, hanem valamiféle őrizetben is tartotta.
— Ez helytálló, bíró úr, azonban az őrizetet nem a szó szoros értelmében kell
venni. Egy belvárosi szállodában vigyáztunk rá.
— Őrizettel?
— Igen, tisztelt bíró úr.
— És mi történt?
— Mr. Kirby elhagyta a szállodát.

172
 — Mikor?
— Ma, kora reggel.
— És az őrei?
— Mr. Kirby kijátszotta az őr éberségét. Okom van azt hinni, hogy… egyéb-
ként nem helyes a személyes véleményemmel előhozakodnom, inkább kijelentem,
hogy Mr. Kirby távolmaradása egészen biztosan nem azt jelenti, hogy idegenkedik a
vallomástételtől ebben az ügyben. Éppen ezért javaslom Mr. Masonnek, fejtse ki rész-
letesen, mit kíván Mr. Kirby tanúvallomásával bizonyítani, és remélem, a rendelkezé-
sére tudok állni.
— Remek — mondta Telford bíró. — Mr. Mason, úgy vélem, ha ön a tárgya-
lás elnapolását azért kéri, mert az ön által beidézett tanú nem jelent meg, akkor adja
elő, amit a vallomásával bizonyítani akart, és egyben megadhatja a vád képviselőjének
a lehetőséget a válaszra.
— Rendben van, tisztelt bíró úr, a védelem a következőket kívánja Mr. Kirby
tanúvallomásával bizonyítani: Darwin Kirby és dr. Malden a doktor feltételezett meg-
gyilkolásának napján együtt mentek el dr. Malden házából. Mr. Kirby egy denveri já-
ratra akart felszállni, dr. Malden pedig a saját gépével Salt Lake Citybe készült. Ezért
dr. Malden a repülőtér főbejáratánál akarta kitenni Kirbyt, ő pedig a hangárokhoz
szándékozott vinni a kocsiját, ahol a repülőgépét tartotta.
A védelem azt kívánja bizonyítani Mr. Kirby vallomásával — amikor a tanúk
padján, eskü alatt vall —, hogy dr. Malden a repülőtérre menet azt javasolta, ha egy-
szer olyan jól érezték magukat egymás társaságában, utazzanak mindketten Salt Lake
Citybe, mégpedig dr. Malden kocsijával; Kirbynek úgyis van csatlakozása Salt Lake Ci-
ty bői Denverbe; és az időveszteség sem nagy, hiszen felváltva vezetve huszonnégy
óra alatt leérhetnek Salt Lake Citybe.
A védelem azt kívánja bizonyítani, hogy dr. Malden felhívta a sofőrjét, Ramon
Castellát, repüljön a gépével Salt Lake Citybe. Így az orvoskongresszus idejére dr.
Maldennek rendelkezésre állt volna a kocsija. Dr. Malden a kongresszus befejeztével
visszarepült volna ide, Castella pedig hazavezette volna a kocsit.
— Ezeket óhajtjuk Mr. Kirbyvel bizonyítani.
Mason leült.
Hamilton Burger egy darabig mérges, elképedt arccal, tátott szájjal bámulta
Masont, majd hirtelen felugrott, dühtől remegve.

173
 — Tisztelt bíró úr! — kiabálta. — A védelem semmi ilyesmit nem lenne ké-
pes bizonyítani. Légből kapott kitaláció az egész, vásári komédia, olcsó reklám. Ez a
bíróság félrevezetése. Megkérdőjelezem a védelem jóhiszeműségét. Felkérem, terjesz-
szen elő bármilyen csekélyke bizonyítékot, amely az általa elmondottakat igazolja.
Kétségbe vonom a bíróság előtt, hogy Mr. Mason valaha is folytatott volna olyan be-
szélgetést Mr. Kirbyvel, amikor Mr. Kirby ilyesmiket állított volna, és…
— Nem kaptam engedélyt, hogy beszélhessek Darwin Kirbyvel — mondta
Mason. — A vád elzárva tartotta. Lehetetlenség volt vele beszélni.
— A tisztelt bíróság engedelmével — ordította Burger —, ez az egész dolog
kezd nagyon is gyanús színezetet ölteni. Ez a reklámhajhászó komédia a jogászok hír-
nevét teszi…
Telford bíró kalapácsa lecsapott. — A jogászok hírnevét ne keverje bele. A té-
nyekre szorítkozzék, Mr. Burger, és jogilag elfogadható magyarázatra, amelyet a bíró-
ság tudomására kíván hozni. A bíróság nem szándékozik újra figyelmeztetni önt. A bí-
róságnak nagyon kemény eszközei vannak, amelyekkel rendet teremthet, ha kell. A
bíróság nem kíván élni ezekkel az eszközökkel, csak ha feltétlenül szükséges, de a bí-
róság gondoskodik róla, hogy ne legyen több személyeskedés ebben a tárgyalóterem-
ben. Megértette?
— Igen, tisztelt bíró úr.
— Helyes. Halljuk a magyarázatát!
— Úgy vélem, tisztelt bíró úr — kezdte Hamilton Burger —, nagyon korrekt
az a következtetés, hogy ebben a szituációban Darwin Kirby távolléte nemhogy hát-
rányos lenne a vádlott számára, de nagyon is előnyös. A bíróság minden bizonnyal fel
tudja mérni, milyen következményekkel járhat Mr. Mason állítása. Ha cáfolatlanul és
hitelt érdemlően, ráadásul kiszínezve megjelenik a lapok hasábjain, egy csapásra a
vádlott mellé állítja a közvéleményt. Ragaszkodom hozzá, tisztelt bíró úr, hogy ezt a
teljességgel megalapozatlan állítást, amely kizárólag Mr. Mason sejtésén alapul, a bíró-
ság megsértésének tekintsék.
Továbbá kijelentem, hogy én személyesen beszéltem Darwin Kirbyvel, és rész-
letesen elmondott nekem mindent, hogy az újságírók is beszéltek Darwin Kirbyvel,
hogy a rendőrség emberei is beszéltek Darwin Kirbyvel, hogy a beosztottaim is beszél-
tek Darwin Kirbyvel, és a sztorija mindannyiszor ugyanaz volt, és hogy ez a sztori
semmiben sem hasonlított ahhoz a sejtéseken és képzelgéseken alapuló koholmány-

174
hoz, amit a védelem itt a bíróság előtt az imént előadott.
Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy Mr. Kirby mindig ugyanúgy mondta el az
eseményeket, melyek logikus és összefüggő történetet alkottak. Mr. Kirby ivott az
egyes számú tárgyi bizonyítékként a per anyagához csatolt kulacsból. Látta, hogy dr.
Summerfield Malden is ivott a whiskyből. Kis idő múltán Mr. Kirby kezdte rosszul
érezni magát a kábítószertől, olyannyira, hogy végül is lemaradt a repülőgépről. Kirby
tanú bizonyítani fogja, hogy Summerfield Malden szállt fel a saját gépével Salt Lake
City felé, kábítószertől befolyásolt állapotban, s a gyilkos anyagot előre megfontolt
szándékkal tették a whiskybe.
Fél tucat tanút állíthatnék ide, tisztelt bíró úr, s mind elmondhatná részletesen
ugyanezt, mint Kirby maga is, ha vallomást tenne.
— Ez természetesen hallomáson alapuló vallomás lenne — jegyezte meg Ma-
son.
— De nem az én indítványom szempontjából — tiltakozott mérgesen Burger.
Telford bíró bólintott: - A vád érveléseire való tekintettel a bizonyítási kötele-
zettség Mr. Masont terheli. Mr. Mason, önnek nem volt módja kikérdezni Kirbyt?
— Az ügy más vonatkozásaival kapcsolatban igen, tisztelt bíró úr. Éppen ezt
a tanút hallgattam ki Denverben, amikor a vád képviselője két denveri rendőrrel ki-
dobatott a helyszínről. Azóta nem akadt más lehetőségem a beszélgetés kiegészítésére.
— Mr. Mason, mondott-e önnek Mr. Kirby bármit is, ami arra enged követ-
keztetni, hogy az ön által állítottakat vallaná?
— Ő személyesen nem. Mint már említettem, nem kaptam kihallgatási enge-
délyt.
— Mások beszéltek vele?
— Azt hiszem.
— És ön semmi olyat nem hallott azoktól az emberektől, amely alátámaszt-
hatná az iménti állítását?
— Nem, tisztelt bíró úr.
Telford bíró a fejét ingatta. — A jelen körülmények között, Mr. Mason, be kell
látnia, hogy a vád kételyeinek van némi alapja. Mindannyian realisták vagyunk, és na-
gyon is tisztában vagyunk azzal, hogy egy ilyen állítás, mint az öné, ugyancsak nagy
port verne fel ebben az ügyben.
— Igen, tisztelt bíró úr — mondta Mason.

175
 — Minden alap nélkül — mondta Mason magatartásán felháborodva a bíró
— bizonyára nem állított volna ilyet!
— A bíróság engedelmével — fogott hozzá Mason —, átadtam egy idézést
Darwin Kirbynek a védelem részéről. Az volt a feltevésem, hogy Darwin Kirby össze-
üt majd egy formás kis sztorit a kerületi ügyész úrnak és a sajtó képviselőinek, de ah-
hoz már nem lesz mersze, hogy kiálljon a tanúk emelvényére, és meg is esküdjék rá.
Vizsgálódásaim alapján beigazolódni látszott, hogy a sztorija hamis, és hogy meglép,
mielőtt ténylegesen vallomásra kerülne sor a tanúk emelvényén. Ezért idéztem be
Darwin Kirbyt tanúnak, és mivel megragadtam az egyedüli alkalmat, amikor az idé-
zést át lehetett adni neki, letartóztatás, az Ügyvédi Kamarából való kizárás és bírósági
eljárás fenyegetett szakmai szabályokat sértő viselkedésemért. És mi történt, tisztelt
bíró úr? Ez a tanú pontosan azt tette, amit előre sejtettem. Eltűnt.
A vád arra céloz, hogy felelős vagyok az eltűnéséért, mert az ügyet számomra
kedvezőbb megvilágításba kívánom helyezni. Magam is célozgathatnék, hogy a vád
képviselője netán segédkezet nyújtott ehhez az eltűnéshez, mert rájött, hogy a tanú
eskü alatt homlokegyenest az ellenkezőjét fogja mondani annak…
— Azzal vádol, hogy segédkezet nyújtottam Kirby eltűnéséhez? — üvöltötte
Burger talpra ugorva.
— Azzal vádolt, hogy segédkezet nyújtottam Kirby eltűnéséhez? — kérdezte
Mason, és fenyegetően Burger felé fordult.
Telford bíró erősen kopogott: — Kérem, mindketten üljenek le.
Mason és Burger leültek. Telford bíró szigorúan rájuk nézett, aztán Masonhez
fordult: — Amennyiben szólni kíván, Mr. Mason, intézze szavait a bírósághoz.
Mason felállt. — Megidéztem a tanút. A védelem részéről akartam kikérdezni.
A tanú nem jelent meg. Felszólítottak, mondjam el, mit akarok a tanú által bizonyíta-
ni. A vádlott képviseletében, ezt megtettem, mivel másra módom nem volt.
— De az okfejtése minden alapot nélkülözött, még csak logikai háttere sem
volt — mondta Telford bíró.
— Őszintén hiszem, tisztelt bíró úr, hogy megközelítőleg ugyanezt vallaná
Kirby, ha esküje az igazság elmondására kényszerítené.
Telford bíró ujjaival az asztalon dobolt.
— Fölöttébb furcsa, legalábbis ami az én praxisomat illeti, példa nélküli ez a
mostani helyzet. A védelem abban az esetben szokott elnapolásért folyamodni egy ta-

176
nú távolmaradása miatt, ha az a bizonyos tanú ténylegesen a védelem által képviselt
ügyet szolgálja. Ezt a tanút a védelem már kifaggatta, tehát feltehetően tisztában van a
tanú vallomásával, amelyet eskü alatt tenne. Ilyen körülmények között a védelem elő-
adása azt a célt szolgálja, hogy meggyőzze a vádlót arról, hogy a tanú mit vallana, de
meggyőzne arról is, hogy érvelése jóhiszemű. Bár a jelen körülmények között, amint
ezt Mr. Mason hangsúlyozta, erővel gátolták meg abban, hogy kihallgathassa Darwin
Kirbyt, feltételezem, kétségkívül van rá oka, akármilyen homályos is ez az ok, hogy
azt gondolja, vagy még inkább remélje, hogy Kirby az általa előadott vallomást tenné.
Így van, Mr. Mason?
— Így van.
— Felkérem a védelmet, terjesszen a bíróság elé bármit, egy szemernyi bizo-
nyítékot. Nem számít, mennyire közvetett vagy feltevésen alapuló, de támassza alá az
állításait — mondta Burger.
— Tudomásul veszem — mondta Mason, kihívóan a bírósághoz intézve sza-
vait —, hogy a vád nem hajlandó elfogadni, hogy ha Darwin Kirby jelen lenne, lénye-
gében az általam elmondottakat vallaná, és hogy ez a vallomás az igazságot tartalmaz-
ná.
Telford bíró kénytelen volt elfojtani mosolyát.
A méregtől pulykavörössé vált Hamilton Burger ordítani kezdett:
— Azoknak az abszurd kijelentéseknek egyetlen szavát sem fogadom el…
Meg vagyok győződve, hogy az egész nem más, mint a védelem kétségbeesett kísérlete
arra, hogy…
Telford bíró kalapácsa csendre intette Burgert.
— Ennyi elég volt, Mr. Burger! A bíróság tudomásul veszi az elutasítását. Le-
ülhet, kérem.
Tehát Mr. Mason, a bíróság ismerni szeretné az indítékokat vagy a tényeket,
bármilyenek legyenek is, amelyek önt az elhangzott kijelentésekre késztették. A bíró-
ság úgy érzi, bizonyítania kellene a jóhiszeműségét.
— Helyes — mondta Mason. — Szólítsa Mrs. Charlotte Boomert a tanúk
emelvényére.
Hamilton Burger felemelkedett: - A tisztelt bíróság engedelmével — mondta,
és hangjából érződött, hogy már alig tudja fékezni magát —, a védelem megidézte
Mrs. Boomert. Mrs. Boomer tiszteletre méltó, idős hölgy, aki néhány éve magatehe-

177
tetlenné vált. Deréktól lefelé megbénult, csak tolószékkel közlekedik, és fizikai képte-
lenség megjelennie a bíróság színe előtt.
Nem óhajtom korábbi személyes nézeteltéréseinket felszínre hozni, de szeret-
ném kijelenteni, hogy Mrs. Boomer beidézése a védelem részéről egyenlő a bírósági
eljárás megsértésével. Nem volt egyéb célja, mint a reklám. Ezt bizonyítani is tudom.
Továbbá azt, is hogy Mrs. Boomer semmit sem tud erről az ügyről, és…
— Ön tehát azt állítja, hogy Mrs. Boomer fizikailag képtelen megjelenni a bí-
róságon? — szakította félbe Telford bíró.
— Igen, tisztelt bíró úr.
- Van erről orvosi igazolása?
— A teremben tartózkodik a kezelőorvosa, aki igazolni fogja.
— Ki az?
— Dr. Charles Ennis.
— Ez az ügy egyre inkább olyan irányba halad, amelyet nem kedvelek. Nem
tudom, megsértették-e a bíróságot akár a vád, akár a védelem részéről, de azt tudom,
hogy ez a vád már másodízben hangzott el. Ezért javasolom, hogy dr. Ennis fáradjon
ki, tegye le az esküt, és a bíróság hallgassa ki. A vád és a védelem képviselői pedig
csendben maradnak. Dr. Ennis, fáradjon ki, kérem.
A magas, hatvan felé járó dr. Ennisből sugárzott a szakmai rátermettség. Előre-
jött, és letette az esküt.
— Dr. Ennis — kérdezte Telford bíró —, ön Mrs. Boomer kezelőorvosa?
— Igen, tisztelt bíró úr.
— Milyen a beteg jelenlegi egészségi állapota?
— Deréktól lefelé teljesen béna. A szobáját nem hagyhatja el. Tolószékben
megtehet rövid utakat, de hogy autóval ide jöjjön, véleményem szerint teljesen kizárt.
— Ártalmas hatással lenne az egészségére?
— Nagyon károsan befolyásolná az állapotát. Idegi bántalmakban is szenved.
Egyszerűen nem tehetem ki a betegemet ilyen megpróbáltatásnak.
Telford bíró elgondolkodott, majd Masonhöz fordult: — Mr. Mason, arra ké-
rem, kockázatos állítások helyett csak azt közölje a bírósággal, amit Mrs. Boomer val-
lomásával bizonyítani kívánt, méghozzá olyan módon, hogy a vád képviselőinek lehe-
tősége legyen eldönteni, vajon Charlotte Boomer is így nyilatkozna-e, ha a tanúk
emelvényére állna.

178
 Mason felállt.
— Megértett, Mr. Mason? Azt akarom, hogy a mondanivalója rövid, velős és
lényegre tapintó legyen. Pontosan azt akarom hallani, amit ön szerint Mrs. Boomer
mondana, ha itt lenne.
Mason fejet hajtott.
— És annak, amit vallana — mondta a bíró —, tárgyhoz tartozónak és lénye-
gesnek kell lennie!
Mason ismét bólintott.
— Halljuk, kezdje már! — szólt Telford bíró, és előrehajolt, hátha nem hal-
lott valamit.
— Semmi érdemlegeset nem vallana — mondta Mason, és leült.
Egy pillanatig drámai feszültség ülte meg a termet, majd Telford bíró arca vö-
rösleni kezdett.
Álljon fel, Mr. Mason! — förmedt rá.
Mason felállt.
— Megidézte Mrs. Boomert?
— Igen, tisztelt bíró úr.
— Azért küldte az idézést, hogy a védelem tanúja legyen?
— Igen, tisztelt bíró úr.
— Tudta, hogy Mrs. Boomer rossz egészségi állapotban van?
— Igen, tisztelt bíró úr.
— És ön szerint Mrs. Boomer semmi lényegeset nem vallhatott volna az ügy-
gyel kapcsolatban?
— Nem, tisztelt bíró úr.
— Ilyen körülmények között — mondta dühösen Telford bíró — bizonyos-
nak látszik, hogy a bírósági eljárást a védelem részéről botrányos sérelem érte. A bíró-
ság megsértéséért a botrányos sérelemnek megfelelő büntetést szabom ki a védelemre,
amely…
— Egy pillanat — szakította félbe Mason.
— Ne szakítson félbe, Mr. Mason! A bíróság ezer dollár pénzbírságra és há-
rom hónapi szabadságvesztésre ítéli, amelyet a kerületi börtönben kell eltöltenie a bí-
róság és a bírósági eljárás megsértése miatt.
Hamilton Burger elégedetten dőlt hátra székében. Megfordult, és ránevetett

179
néhány szélsebesen jegyzetelő újságíróra.
— Szabadna megindokolnom, miért nem kiszabható ez a büntetés? — kér-
dezte Mason. — Úgy vélem, a halálraítélt is élhet az utolsó szó jogával.
Telford bíró nehezen fékezte indulatait.
— Hogyne, Mr. Mason, természetesen. De kérem, legyen rövid, ne bocsát-
kozzék fejtegetésekbe, és csak szigorúan a tényeket közölje.
— Igen, tisztelt bíró úr. Arra számítottam, hogy Mrs. Boomer semmi lénye-
geset nem fog vallani az üggyel kapcsolatban, és úgy éreztem, hogy éppen ez a tény
lehet a védelem legerősebb érve.
— Amennyiben? — kérdezte Telford bíró még mindig dühösen, de felébredő
érdeklődéssel.
— Dr. Ennis vallomása szerint a hölgy egészsége kockáztatása nélkül nem te-
hette meg a városba vezető hosszú autóutat. Ennek ellenére a Mr. Darwin Kirbyre fe-
lügyelő őrök feljegyzései szerint — akik, tételezzük fel, jól látták el feladatukat —
Mrs. Charlotte Boomer, Mr. Kirby nénje mégis megtette ezt az utat a városig a toló-
székében, és meglátogatta Darwin Kirbyt. Tehát, tisztelt bíró úr, kérem, adjon rá en-
gedélyt, hogy keresztkérdéseknek vethessem alá dr. Ennist.
De még mielőtt megkapom a kérdezés jogát, felhívnám a bíróság figyelmét ar-
ra, hogy a bíróság feltett nekem egy kérdést, majd a bíróság megsértése címén bünte-
tést rótt ki rám. Én egy gyilkossággal vádolt asszonyt képviselek. Mrs. Boomer vallo-
másával azt akarom bizonyítani, hogy semmit sem tud az ügyről, hogy meg sem láto-
gatta Darwin Kirbyt.
Úgy vélem, ha a kerületi ügyész úr korrekt akar lenni, akkor előbb beszél a
rendőreivel, és csak az után jelenti ki a bíróság előtt, hogy Darwin Kirbynek látogatója
volt…
Mason elhallgatott, mert Holcomb őrmester máris Hamilton Burgerhez lépett,
és a fülébe sugdosott.
Hamilton Burger felpattant: - A vád képviselője semmit sem titkolt el a bíróság
elől. Charlotte Boomer tegnap látogatta meg Darwin Kirbyt. Az egyetlen látogatója
volt, akit fogadhatott. A hölgy Mr. Kirby nagynénje. Érzelmi kötelék fűzi őket egy-
máshoz. Mrs. Boomer egészségét nem kímélve elhagyta a szanatóriumot, és tolószé-
ken, autóval a városba utazott, hogy felkeresse Darwin Kirbyt.
— Akkor hogyan állíthatott ide egy tanút — kérdezte Mason a kerületi

180
ügyészt —, dr. Ennist, aki azt vallja, hogy a bíróságra való utazás, amely nincs mesz-
szebb, mint Darwin Kirby szállodája volt, káros lenne Charlotte Boomer egészségére?
Hamilton Burger tanácstalanul Holcomb őrmesterre nézett. Holcomb vállat
vont.
— Akkor tehát újra előterjesztem a kérésemet — mondta Mason. — Tisztelt
bíró úr, engedélyt kérek dr. Ennis kihallgatásához.
— Megkapja az engedélyt. Kérdezzen! — vetette oda Telford bíró.
Mason dr. Ennisre mosolygott: — Doktor úr, ön azt állította, hogy káros hatás-
sal lenne Mrs. Boomer egészségi állapotára, ha elhagyná a szanatóriumot, és a városba
utazna?
— Igen, uram.
— Mennyire káros?
— Véleményem szerint, komoly mértékben.
— És rosszabbodást válthatna ki nála?
— Igen, uram.
— Mikor látta utoljára Mrs. Boomert?
— Ma, kora reggel.
— Kinek a kérésére?
Az orvos habozott, Burgerre nézett, majd megszólalt: - A kerületi ügyész, Mr.
Hamilton Burger kérésére.
— És milyen volt a hölgy egészségi állapota?
— Elég rossz.
— A tegnapihoz viszonyítva?
— Megközelítőleg olyan, mint amikor utoljára láttam.
— Mikor történt ez?
— Két nappal ezelőtt.
— És milyen volt az állapota az egy héttel ezelőttihez viszonyítva?
— Hasonló.
— Akkor mivel magyarázza, hogy bement a városba, autót bérelt, az autóból
tolószékbe szállt, bement a szállodába, felment a liften, társalgott Darwin Kirbyvel,
aztán lejött a lifttel, visszatért a kocsihoz, és a szanatóriumba vitette magát anélkül,
hogy káros lett volna az egészségi állapotára.
Dr. Ennis mérgesen szorította össze ajkait. — Nem hiszem, hogy megtett volna

181
ilyen utat.
— Ön nem tud róla, hogy megtette?
— Megítélésem szerint nem ment el.
— Mire alapozza ezt, doktor úr?
— Ha elment volna, úgy vélem, megmondta volna nekem, és a kórházból is
értesítettek volna. Semmilyen változást nem támogathatnak a gyógymódban az utasí-
tásom és beleegyezésem nélkül.
— Ezek szerint ön úgy véli, Mrs. Boomer nem hagyta el a szanatóriumot?
— Igen, uram, úgy vélem.
— És amennyiben Holcomb őrmester azt mondaná, hogy mégis, akkor
Holcomb őrmester tévedne?
— Tiltakozom, a kérdés vitára késztető — mondta Burger.
— Helyt adok — vetette oda Telford bíró.
Mason kis mosollyal helyet foglalt. — Nincs több kérdésem, bíró úr.
Telford bíró ujjával az asztalon dobolt, majd az orvoshoz fordult.
— Dr. Ennis, biztos ön abban, hogy ez az asszony nem hagyta el a szanatóri-
umot?
— Nem hiszem, hogy elment volna. Persze nem lehetek biztos benne. Elvég-
re nem álltam őrt az ágyánál, de mondhatom, ha elment, ez a kórház működési sza-
bályzatának megsértését jelenti. Rendkívül szokatlan lenne. Ráadásul, ha megtette
volna az utat, ma reggelre szemmel látható fizikai visszahatást kellett volna tapasztal-
nom.
— Milyen a szellemi állapota?
— Nem jó. Szétszórt, nem világosak a gondolatai. Állandó tünetei vannak.
Szilárd meggyőződésem, hogy nem hagyta el a szanatóriumot, és nem ment a szállo-
dába.
— Értem — mondta Telford bíró. — Van kérdése, Mr. Burger?
Burger megint összesúgott Holcomb őrmesterrel. Az őrmester élénken magya-
rázott valamit, de Burger egyfolytában a fejét rázta. Végül is Burger a bírósághoz for-
dult:
— Nincs kérdésem.
Mason szólalt meg: — Holcomb őrmestert kérném a tanúk emelvényére szólí-
tani.

182
 Holcomb őrmester lelkesnek látszott, hogy tanúskodhat. Miután megadta ne-
vét, foglalkozását és címét, Mason felé fordult.
— Ismeri Mrs. Charlotte Boomert, Darwin Kirby nénjét?
— Igen, uram — válaszolt Holcomb őrmester.
— Mikor látta a hölgyet?
— Tegnap.
— Hol?
— Egy belvárosi szállodai szobában, amikor Mr. Darwin Kirbyvel beszélge-
tett.
— Ön engedélyezte, hogy meglátogassa az unokaöccsét?
— Én, uram.
— Beszélt is vele?
— Csak néhány szót váltottunk.
— De beszélt vele?
— Igen.
— Le tudná írni a külsejét?
- Tolószékben ült, derékig takarók borították. Gondoltam, hogy meg ne fáz-
zon. Bundában volt, a fején kalap. A haja ősz.
— Beszéljen az arcáról.
— Nagyon éles vonásai voltak. Jó színben volt. A szeme vonta magára a fi-
gyelmemet. Éber, intelligens, fürkésző szemek.
— A színére is emlékszik? — kérdezte Mason.
— Szürke.
— Barna szeme van! — kiáltotta dr. Ennis a tárgyalóterem végéből.
Telford bírót annyira érdekelte a dolog, hogy még csak megjegyzésre sem mél-
tatta a szokatlan közbekiáltást.
— Milyen színű a szeme? — kérdezte.
— Barna.
— Ugyan már, szürke! — tiltakozott Holcomb őrmester. — Világosan láttam.
Dr. Ennis felállt: — Az arcvonásai sem élesek, tisztelt bíró úr, puffadt az arca.
A szervezete nem képes feldolgozni a vizet, tele van vízzel. Vízhajtókat kap rendsze-
resen!
— Ceruzával sem lehetne élesebb vonásokat rajzolni! — szakította félbe a ta-

183
núk emelvényéről Holcomb őrmester.
— Honnan tudja, hogy Charlotte Boomer volt? — kérdezte Mason.
— Mert azt mondta, és Darwin Kirby is azt mondta.
Mason rámosolygott: — Nem hallott még soha hallomáson alapuló bizonyíték-
ról, Holcomb őrmester? Ez nagyon negatívan fogja befolyásolni a hivatali karrierjét.
Tájékoztatásul közölhetem, hogy az a személy, aki felkereste Darwin Kirbyt, és akinek
ön engedélyt adott, hogy bemenjen a szobába, és aki szépen kicsúszott az ujjai közül,
nem volt más, mint dr. Summerfield Malden!
És Mason leült.
Hamilton Burger felpattant, levegő után kapkodott, tántorogva Masonre me-
redt, majd Holcomb őrmesterre, végül a bíróság felé fordult, és hirtelen leült, mintha a
meglepetéstől összecsuklott volna a térde.
Telford bíró a tanúról előbb Masonre nézett, majd dr. Ennisre.
— Dr. Ennis — mondta —, meg tudja állapítani, vajon elhagyta-e Charlotte
Boomer a szanatóriumot a tegnapi napon?
— Természetesen.
— Mikor tudná beszerezni ezt az információt?
— Mihelyt telefonhoz jutok.
Hamilton Burgernek másodszori nekifutásra sikerült felállnia. — Tisztelt bíró
úr, tiltakozom a védelem légből kapott állítása ellen, amennyiben az a személy dr.
Malden volt. Nem tudja bizonyítani, hogy ő volt.
— Tisztelt bíró úr, a kerületi ügyész úr kijelentette, hogy az a személy, aki
Darwin Kirbyt felkereste, Charlotte Boomer volt. — Mason hatásos szünetet tartott.
— Nem tudja bizonyítani, hogy ő volt. A kerületi ügyész úr ezen kijelentése tehát
megalapozatlan volt, és hamarosan hallani fogjuk, hogy téves is. Feljogosítva érzem
tehát magam, hogy kijelentsem: az a személy dr. Summerfield Malden volt.
Mason helyet foglalt.
Az újságírók egy emberként a tárgyalóterem ajtaja felé tódultak. Mit sem tö-
rődve Telford bíró kiabálásával, hogy a bíróság még ülésezik, ügyet sem vetve a kala-
pácsütésekre, majd letaposták egymást, hogy elsőnek érjenek ki a teremből, és tele-
fonhoz jussanak.

184
 Tizenkilencedik fejezet

Perry Mason irodájának ajtaján Paul Drake szignálja koppant. Della Street be-
engedte a detektívet.
Drake szélesen Masonre mosolygott: — Honnan a csudából tudtad, Perry?
— Nem tudtam — mondta Mason —, csak sejtettem.
— Miből?
— Abból, hogy már lassan olyanok voltunk, mint a bűvészt bámuló közön-
ség. Annyira lefoglalt minket a halandzsa és a hókuszpókusz, hogy nem láttunk a sze-
münktől.
Figyeld meg, mit csinál egy bűvész, ha a nézőtér hátsó soraiból elvesz valakitől
egy órát. Előresétál a széksorok közt, és a bal kezéből átteszi az órát a jobba, hogy a
nézőtér mindkét oldalán ülőket meggyőzze, ugyanazt az órát tartja a kezében. Valójá-
ban pedig úgy teszi a bal kezéből a jobba, hogy közben kicseréli valamire, de a közön-
ségnek fel sem tűnik, hiszen a bűvész egyfolytában mutatja nekik az órát, és közben
magyarázza, hogy csak miattuk rakosgatja. És a közönség hisz neki.
Nézzük, mi történt ebben az esetben! Dr. Summerfield Malden halálra dolgoz-
za magát, óriási praxisa van. Már csak néhány éve van hátra. Teljes fizikai és szellemi
kikapcsolódásra lenne szüksége. Szereti az asszisztensnőjét, világos, hogy vele akar él-
ni. A feleségét csak a pénz érdekli, elválni nem akar, viszont az utolsó centjét is elszedi
tőle. Kémkedik utána, a noteszéról másolatot készít, a kulcsairól viaszlenyomatot vesz,
minden mozdulatát szigorúan ellenőrzi.
Dr. Malden eltűnik. Ő az, aki helyzeténél fogva hozzájuthat a százezer dollár-
hoz. Az asszisztensnőjének véletlenül ugyanakkor nyoma vész. Nos, mi a logikus kö-
vetkeztetés?
Drake elnevette magát: — Ha téged meghallgat az ember Mason, akkor csak
egy logikus következtetés lehet. Dr. Malden tisztában van vele, hogy nem húzza már
soká, annyi pénzt tesz félre, amennyire a hátralevő éveiben szüksége lesz, és elhatá-
rozza, hogy a pihenést és a boldogságot választja a szeretett nő oldalán.
— Pontosan — helyeselt Mason. — Dr. Malden olyan ember volt, aki zseniá-
lis ügyességgel tervezi meg a dolgokat. Hidegvérű elme, aki mindent átgondol az utol-
só részletig. Rá vallott volna, hogy drámai módon rendezi meg az eltűnését. Valószí-
185
nűleg az óceán fölé akart repülni, ejtőernyővel kiugrani, és Gladys Foss egy előre
meghatározott ponton felvette volna. Bekerült volna ő is a repülés évkönyveibe a töb-
bi amatőr közé, akinek a víz fölött nyoma veszett.
De a körülmények dr. Malden kezére játszottak, én legalábbis úgy okoskodtam.
— Nos, jól kalkuláltál, Perry — mondta Drake. — Épp a főkapitányságról jö-
vök. Aztán, miután robbant a bombád, elővezették Ramon Castellát, és alaposan meg-
izzasztották. Bevallott mindent, ami csak belefért. Ha összeillesztjük a mozaikokat,
minden pontosan úgy történt, ahogyan gondoltad.
Dr. Malden és Gladys Foss Sacramentóban építgette az új életét. Senki, soha
nem gondolta volna, hogy a hónapok óta nyugalomban ott élő Mr. és Mrs. Charles
Amboy azonos lehet dr. Summerfield Maldennel és csinos asszisztensnőjével.
Úgy tervezték, hogy a Hawaii-szigetekre költöznek, és Mauin vesznek valamit,
ott fillérekből is fényesen élhettek volna.
Egy orvos számára az a hely kész paradicsom. Nem csöng a telefon, langyos,
simogató a tenger, féltrópusi éghajlat, kenyérgyümölcs, banán, kókuszdió, pálmák,
napsütés, hosszúra nyúló, lezseren töltött napok, a hullámverés zsongító zenéje a be-
tegek panaszai helyett.
Kirby már felderítette helyettük a terepet, és időnként levélben számolt be az
édes semmittevésről. Dr. Malden, amint elolvasta, el is égette ezeket a leveleket, hi-
szen Kirby elrejtőzni ment oda, és dr. Malden fedezte a barátját.
Castella vallomása szerint dr. Malden és Kirby kihozták Malden kocsiját a ga-
rázsból, felvették Castellát, hogy kivigye őket a repülőtérre, és hozza vissza a kocsit.
Dr. Malden fel akart szállni a gépével, Castella pedig átvitte volna Kirbyt oda,
ahonnan a denveri gép indult.
Dr. Malden kitöltötte a felszállási tervet, mindent előkészített a felszálláshoz,
de annyira jól érezte magát Kirby társaságában, hogy azt javasolta neki, repüljenek
együtt Salt Lake Citybe, onnan pedig továbbutazhat Denverbe. Kirbynek nem tetszett
az ötlet, szerinte a motor zúgása zavarta volna őket a beszélgetésben, azt tanácsolta,
inkább menjenek kocsival Salt Lake Citybe, mert még egy csomó mindent tisztázniuk
kell.
Castella azt vallotta, hogy dr. Malden utasította őt, repüljön az ő okmányaival
Salt Lake Citybe, és jöjjön vissza vonattal. Castella nem volt vak, látta, mire megy ki a
játék, hogy a főnöke repülővel akar hazatérni, hogy Salt Lake Cityben találkozni fog

186
Gladys Foss-szal, és a kocsit a nő hozza vissza.
Dr. Malden és Kirby elindultak, de Castella is ki akarta kaparni a maga geszte-
nyéjét. Rendszeresen kábítószert lopott Mr. Maldentől, teljesen belekeveredett egy
kábítószerbandába. A banda gyűlölt és rettegett feje kényszerítette Castellát, hogy bo-
csássa rendelkezésére dr. Malden gépét, mert egy kábítószert csempésző géppel van
találkozója a sivatagban.
Amint dr. Malden elhagyta a repülőteret, Castella felhívta a fickót, hogy
amennyiben rögtön indul, megkapja a gépet, lebonyolíthatja a randevúját a csempé-
szekkel, csak repüljön tovább Salt Lake Citybe. A főnök megragadta az alkalmat.
Castella belekeverte a kulacsban levő whiskybe a dr. Maldentől lopott morfiu-
mot. A főnök sietett, fel akart volna már szállni, de Castella ragaszkodott az áldomás-
hoz. Castella úgy tett, mint aki nagyot kortyol, de a másik, aki nagy ivós volt, tényleg
jól meghúzta a kulacsot. Aztán felszállt.
Castella gátlástalanul készítette elő a gyilkosságot, úgy érezte, soha az életben
nem csíphetik el. Biztos volt benne, hogy a gép le fog zuhanni a sivatagban, és min-
denki azt hiszi majd, hogy ő zuhant le. Csak el kellett tűnnie, és kész.
Tehát Castella várta a fejleményeket. Hallotta, hogy a gép lezuhant, de legna-
gyobb meglepetésére a holttestről mindenki azt hitte, dr. Malden. Castella lapult, és
várta dr. Malden bejelentését, hogy az utolsó pillanatban történt változás miatt
Castella repült a géppel.
Ez alatt dr. Malden és Kirby Salt Lake City felé tartott, és az autórádióból hal-
lottak a lezuhant gépről meg arról, hogy a benne talált testet dr. Maldennel azonosít-
ják. Malden eleve úgy tervezte, hogy meglép, elvonul ő is Kirby trópusi paradicsomá-
ba. Egy cipőben jártak. Kirby megunta a házaséletet, és most élt, mint hal a vízben egy
trópusi szigeten egy bennszülött lánnyal, akit szeretett. Dr. Malden pedig az asszisz-
tensnőjébe volt szerelmes. Castella mindezt, tudta, Kirby egyik leveléből, amit meg-
kaparintott, megtudta, mi az ábra.
Amikor huszonnégy óra elteltével dr. Malden még mindig nem adott életjelt
magáról, Castellának leesett a tantusz. Malden és Kirby megragadták az alkalmat, és a
légiszerencsétlenséget használták fel terveik megvalósításához. Abban a hitben voltak,
hogy Castella az áldozat, de eszük ágában sem volt felfedni a valóságot. Így végre dr.
Malden a leleplezés kockázata nélkül rendezhette meg eltűnését. Amúgy is éppen
azon fáradoztak, minden valószínűség szerint útban Salt Lake City felé dolgozták vol-

187
na ki az eltűnés részleteit.
Castella hazament, és azzal igazolta távollétét, hogy dr. Malden utasítására a
csónak-motort generálozta.
Hirtelen rájött, milyen remek helyzetbe került, hiszen tálalva volt a későbbi
zsaroláshoz felhasználható anyag. Szerencsétlenségére a szövetségiek rámásztak a nar-
kó- ügyben. Aztán Hamilton Burger, a kerületi ügyész, kábítószeres whiskyt talált a
kulacsban, és elhamarkodottan azt hitte, Mrs. Malden megölte a férjét.
Castella, ez a minden hájjal megkent gazember, akinek vigyáznia kellett, ne-
hogy a saját gyilkossága kiderüljön, plusz a narkós ügyét is éppen gombolyították,
megpuhította magának a kerületi ügyészt a „bizonyítékával”. Ha köp, akkor futni
hagyják, mondták neki, ő pedig erre belekeverte Mrs. Maldent a narkóeladásba, és a
férje meggyilkolását is ráhúzta.
Biztonságban érezte magát. Csak dr. Malden vagy Darwin Kirby cáfolhatták
volna meg a sztoriját, de egyiküknek sem volt hozzá mersze. Castellának a kerületi
ügyész szavatolta, hogy futni hagyják, ha eskü alatt megteszi a vallomását Mrs.
Malden ellen, de még meg akarta keresni dr. Maldent és Gladys Fosst, az utolsó csepp
vérüket is kizsarolta volna.
Mason elgondolkodott: — Hát kétszerkettő mindig négy. Dr. Malden és Kirby
kidolgozták a tervet. Kirby Denverbe repült, eljátszotta a maga igazán nem sablonos
családi drámájának az utolsó felvonását, betetőzte a felesége és az anyósa ellen kiter-
velt bosszút.
Gladys Foss a rádióból értesülhetett dr. Malden haláláról, még mielőtt Phoe-
nixből Salt Lake Citybe indult volna. A repülőutat tehát abban a tudatban töltötte,
hogy dr. Malden meghalt. El tudjuk képzelni, mit érezhetett, amikor megérkezett Salt
Lake Citybe, és dr. Malden hangját hallotta a telefonba. Emlékszel, mit mesélt a légi-
kisasszony, hogy a „férjét” gyászolta a gépen. És mi van a Dixiewood lakásbeli pénz-
zel? Paul, tudsz-e valamit róla?
Drake a fejét rázta: — Castellának fogalma sem volt a Dixiewood lakásról. Tu-
dott Gladys Fossról, de a lakásról nem. Mrs. Malden persze felfedezte a titkot. Micsoda
pácban volt ez a dr. Malden! Olyan emberek vették körül, akik szaglásztak utána. A
felesége fénymásolatot készít a noteszáról, másolatot a kulcsairól. Castella a narkoti-
kumokat dézsmálja, és mellesleg egy kis zsarolástól sem riad vissza.
Ha sejtésem nem csal, dr. Malden hatalmas pénzösszegeket vont el a jövedel-

188
méből. Lóversenyezett is, mert amit nyert, ott is kápé kapta, márpedig neki az kellett.
A fickó nyilvánvalóan hidegfejű, számító típus, azért ment neki a lóverseny. Vasaka-
rattal, kizárólag a maga titkos, kis kockázatra építő szisztémáját játszotta meg. Ha
nyert, akkor sokat markolt, és készpénzben, ha veszített, többnyire csak kis összegek-
ről lehetett szó.
Gladys Foss Sacramentóban hagyta a kocsiját, ezért odarepült Salt Lake City-
ből. Beült a kocsiba, és a Dixiewood házig meg sem állt, összepakolta az összes szemé-
lyes holmiját, és magával vitte.
Ez alatt dr. Malden, a külsejét persze palástolva, iderepült, egyenesen a lakásba
ment, kinyitotta a széfet, kirámolta, és nyitva hagyta az ajtaját.
Azt a látszatot akarta kelteni, hogy Gladys Foss vitte el az elsikkasztott pénzt.
Gladys Foss az elképzeléseknek megfelelően úgyis felszívódik, meglép. Ezzel az adó-
hivatal teljesen megkeveredik. Nem tudják majd, vajon dr. Malden követett-e el, adó-
csalást, vagy Gladys Foss sikkasztott, hogy a pénzt ellóversenyezze.
Képzeld csak el, milyen képet vághatott Gladys Foss, amikor a lakásba érve
meglátta a zárt széfajtót, illetve a képet a falon. Ő persze ismerte dr. Malden terveit.
Mason bólintott.
— Egy dolgot azért nem értek — mondta Drake. — Miért hagyta dr. Malden
minden vagyonát a feleségére, akit utált?
— Nem volt más választása — mondta Mason. — Ha kitagadja az örökségből,
kezdettől fogva gyanússá válik. Gondold csak meg, igazán nem tudhatta, hogy a „holt-
testére” egy összeégett repülőroncsban bukkannak majd rá. Ő egyszerű eltűnést terve-
zett.
— Persze! — mondta Drake.
— Tehát Mrs. Malden igazat mondott nekem, amikor eljött hozzám — foly-
tatta Mason —, kivéve, hogy követik. Azt akarta, hogy én menjek föl a lakásba. Azt
akarta, hogy én jöjjek rá a zárkombinációra, és én vegyem ki a széfből a pénzt. Elég
dörzsöltnek nézett ahhoz, hogy magamnál tartom a száz rongyot, amíg leülepszik az
ügy, aztán megajándékozom ötvenezer dollárral, a másik ötvenezret pedig megtartom
magamnak.
Szóval ezek szerint dr. Malden és Gladys Foss már működésbe hozták a gépeze-
tet. Valami azt súgja nekem, Paul, hogy ennek a párocskának már bottal üthetjük a
nyomát. Malden, most már biztos vagyok benne, Gladys házában volt, amikor csen-

189
gettem és bementem. A fotelban ült, és a lóversenyhíreket böngészte. Amikor Gladys
Foss azt mondta nekem, hogy ő ült azon a széken, akkor kellett volna fölébrednie
bennem a gyanúnak, de az ötlet, hogy lóversenyen fogad, és ez okozza a hiányt, jogi
problémák sorát vetette fel, így hát abban a pillanatban mindent bevettem.
— Kíváncsi vagyok, mi lesz Kirbyvel — mondta Drake.
Mason elmosolyodott: — Aligha hiszem, hogy Hamilton Burger égne a vágytól,
hogy megtalálja Kirbyt. Persze Kirby kész volt megtenni minden tőle telhetőt, csak
hogy a barátja eltűnését fedezze. Minden hazugságra kapható volt a kerületi ügyész és
az újságírók előtt, de félt odaállni a tanúk emelvényére és eskü alatt elismételni az állí-
tásait. Mert ha netán mégiscsak kiderül az igazság, hamis tanúzásért elítélik, márpedig
egy ember, aki ekkora energiát fektet bele, hogy az életét végre egy trópusi szigeten
élhesse le, a langyos habokban lubickolva és banánt csipegetve a feje fölötti fáról, ódz-
kodik attól, hogy cellában üljön, börtönkoszton éljen, és munkával eddze a testét.
— Malden lett volna a tolókocsis nagynéni, aki felkereste Kirbyt? — kérdezte
Drake.
— Világos. Kirby valahogy tudtára adta dr. Maldennek… várj csak, pillanat
az egész. Della, hozza ide, légyen szíves, a tegnapi újságot,
Della Street a szekrényhez lépett, és kivette az előző napi lapot. Mason sebté-
ben keresztülfutotta a személyes közleményeket, nyomban rámutatott az egyikre.
— Megvan? — kérdezte Drake.
— Meg — mondta Mason —, és legszívesebben fejbe verném magam, hogy
nem gondoltam rá korábban. Figyeld: „S. M. Levágatnám érted a jobb karomat, de
nem tudom felemelni D. K.”
— Ez önmagáért beszél — mondta Drake.
Mason ránevetett Della Streetre: — Formailag még börtönbüntetésre vagyok
ítélve a bíróság megsértése miatt. Menjünk, kapjunk be valamit. Ki tudja, milyen
koszton leszek ezután?
— Telford bíró miatt ne aggódj, Perry — mondta Drake. — Csupa bűntudat.
Azt mondta az újságíróknak, hogy praxisa során kevés olyan tárgyalótermi csatát lá-
tott, mint a tiéd volt ebben az ügyben; hogy ügyvédi feladatodat teljesítetted, amikor
egy jottányit sem engedtél az ügyfeled érdekeiből, és hogy a te bátor helytállásod segí-
tett kideríteni az igazságot.
Mason a fogashoz ment, és leakasztotta a kabátját.

190
 — Minden rendben, Paul. Te itt maradsz, és begyűjtőd a maradék informáci-
ót, de mindent, hogy ne maradjon semmi hézag! Mi meg Dellával egy kicsit kirúgunk
a hámból.
— Hát persze morgott Drake. — Mindig nekem marad a neheze.
Mason elnevette magát: — Tényleg azt hiszed, hogy rád maradt a neheze? Mi
történt volna, Paul, ha neked adom oda a kulcsokat, és neked mondom, menj és nézz
körül a lakásban?
A csúfondáros mosoly hirtelen lefagyott Drake arcáról. — Vagyis én találom
meg az üres széfet, és…
— Úgy ám! — mondta Mason. — És Mrs. Malden rólad gondolja, hogy ellop-
tad a százezer dollárját.
— Nyertél — mondta Drake. — Menj, és ruccanj ki Dellával. Én maradok, és
begyűjtőm a híreket. A mindenit, sohasem jutott az eszembe ez a lehetőség. Még el-
gondolni is!
— Pedig érdemes elgondolkodni rajta — mondta szárazon Mason —, legalább
beleéled magad egy kicsit a helyzetembe, amikor megláttam, hogy félig nyitva a széf
ajtaja! Indulás, Della!

191