Ed McBain

Fehér por
ALBATROSZ KÖNYVEK
BUDAPEST

Ed McBain
ICE

Fordította
RÁCZ LÍVIA

© Ed McBain, 1983
Hungarian translation Rácz Lívia, 1985

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Kardos György

Athenaeum Nyomda 84.1276 Budapest, 1985 Felelős vezető Szlávik András

vezérigazgató Felelős szerkesztő Ladányi Katalin - Műszaki vezető
Sebestyén Lajos - Tipográfus Romhányi Katalin - A fedelet Horváth Péter
tervezte - Kiadványszám 5883 - Megjelent 19 (A5) ív terjedelemben, Primus
betűtípusból szedve - MA 4646

ISBN 963 14 0316 5

ISSN 0324–3117

1
Elizabeth és John F. Fullernek

Ez a történet egy képzeletbeli városban játszódik.

A szereplők és a helyszínek nem valóságosak.
Csak a rendőrségi gyakorlat leírásához szolgál alapul
a vizsgálati módszerek ismerete.

2
 1.

Még akkor is erősen havazott, amikor a lány a színházból kilépett. A szélűzte

hó keményen arcul csapta, amint becsukta maga mögött a Színészbejáró
kapuját és a szűk utcába ért. Fejcsóválva nézett az égre, mintha
szemrehányást akarna tenni istennek, és felhúzta az orrát, amikor a kapu
fölötti lámpa fényében csillogó örvénylés apró tőrök tömegét vágta az arcába.
Kabátja gallérját gépiesen tűrte fel, a sálat a nyaka köré tekerte, és még a
fejére is felhúzta. Két végét összefogta az álla alatt, és sietős léptekkel indult
hazafelé.
Ebben a városban csak két elviselhető évszak volt, és néha még ez a kettő
is pocséknak bizonyult. A télről meg a nyárról jobb nem beszélni: az előbbi
túl hideg, az utóbbi túl forró. Mint ez a tél is, amely már novemberben, a
kelleténél hamarabb elkezdődött. De London még ennél is rosszabb –
gondolta. Nem, London mégis jobb. London mindig undok éghajlatában
legalább meg lehetett bízni. Ami azt illeti, ez sem egészen igaz. Ó, azok a
balzsamos nyári napok – emlékezett vissza az ott eltöltött időre, amikor a
Piccadillyn kószált, és lófarokba kötött szőke haja táncolt a hátán.
Tizenkilenc éves volt akkor, és előtte állt a meghódítandó világ. Nyáridő
Londonban – –
Lába alatt a hó legalább harminc centire emelkedett.
Még szerencse, hogy mielőtt elindult az előadásra, otthon csizmát húzott.
Nem mintha hóra számított volna – a hóesés előadás közben indult meg –,
hanem azért, mert olyan átkozott túl hideg volt. Most a csizma legalább némi
védelmet biztosított. A csizma szára a lábikrájáig ért, bele tudta gyűrni a
farmerját meg a lábmelegítőjét, a hosszú, szürke katonaköpeny pedig
majdnem a bokáját verdeste. Egyetlen taxi sem volt a láthatáron.
Természetesen. Ilyen ez a város. Túl sokáig csellengett az öltözőben, túl
kényelmesen sminkelt le és bújt ki ezüstflitteres jelmezéből, amelyet, mint a
többi táncos, a fináléban viselt. Nagy hiba volt, hogy sokáig hallgatta Mollyt.
Mollynak ismét zűrje volt a férjével. Molly férje, az állástalan színész, az
asszonyt tette felelőssé, mert szerepet kapott egy zenés darabban, miközben
ő, a férfi, még mindig meghallgatásért könyörgött különböző színházakban.
Nem számított, hogy Molly keresetéből fizették a lakbért és a kosztot. Nem
számított, hogy Molly – akár a többi táncos hetenként hat estén, szerdán és

3
szombaton pedig délelőttönként is, majd szétrepesztette a fenekét a nehéz
táncfigurákkal. Mollyt a férje folyton ócsárolta, és Molly az öltözőben
ismételgette el dühös kifakadásait, és ha az ember nem ügyelt eléggé,
tizenegy előtt ki sem tehette a lábát a színházból. Most tizenegy múlt húsz
perccel; Molly képes lett volna az örökkévalóságig folytatni.
A színházból távozó közönség előadás után az összes taxit elcsípte. A lány
abban reménykedhetett, hogy ha északi irányban Lassiterig felsétál, a sarkon
elér egy felsővárosi buszt, vagy lemehet dél felé a Stemig, onnan meg négy
háztömböt a földalattiig. Közbiztonsági szempontból talán a színházak
környéke volt a leghírhedtebb az egész városban, a nap minden órájában, de
különösen sötétedés után tele strichelőkkel meg stricikkel. De vajon ebben a
hóesésben pontosan járnak-e a buszok? Nem, jobb lesz mégis a földalatti.
Amikor kiért a fényárban úszó Stemre, meglepve tapasztalta, hogy a rémes
idő ellenére itt még mindig tömeg van. Egy pillanatra megállt a sarkon, és
arra gondolt, hogy talán egyszerűbb, ha gyalog megy haza. Mindössze tíz
háztömbnyire lakott a színháztól. A földalatti négy háztömb, és ha kiszáll,
még egyet kell megtennie a lakásáig. És biztonságosabb-e a földalatti, mint a
Stem, ebben az éjszakai órában?
Gyalog megy – határozta el.
A táncosok furcsa, kacsázó lépteivel járt. Kilencéves kora óta, a Sadler's
és Wellsnél töltött londoni tanulóévekkel együtt, tizenhat éve táncolt.
Akkoriban Londonban egy oboás sráccal élt együtt, és az a fiú soha nem
értette, hogy a színpadon oly kecses táncosnők miért mozognak a civil
életben annyira esetlenül. Kacsázva, de gyorsan járt a lány, és most, amikor a
fiú meg London eszébe jutott, elmosolyodott. Hirtelen vágy fogta el az ottani
nyirkos és ködös telek után, amikor nem volt olyan makacs hideg, hónapokig
tartó jeges szorítás, mint ebben a városban. Február volt. A tavasz még vagy
egy hónappal odébb van. De hol? Meggyorsította lépteit, és mintha edzésen
volna, felemelt fejjel szembefordult a széllel és a hóval. Oly sok lépés a
sarokig, oly sok lépés még a következő sarok. Megállás a lámpánál, öt, hat,
hét, nyolc, indulás előre. A szürke kabát szárnyait csapkodja a szél, a hó
kavarog körülötte, az utca fényei sápadtan pislognak a hópelyheken át.
Éjfél előtt tíz perccel ért a lakáshoz legközelebb eső sarokra.
Az ismerős telefonfülke előtt, amelyet most vastagon lepett be a hó, balra
fordult, és útját a háztömb középső épülete felé vette.

4
 Ebben a városban a szomszédok sűrűn változnak. Tíz háztömbbel odébb
rendkívül veszélyes lett volna ebben az éjszakai órában az utcát járni. De ez
itt, alig fél mérföldre a színháztól, a Stem és a Lassiter között, a szilárd, barna
kőházak és apró boltok világában, a béke földje. A ház, amelyben lakott,
félúton állt két Avenue között. Az üzletek redőnyeit ilyenkor már régen
lehúzták. Már csak kétháznyira volt a lakásától, és egy lámpa alatt haladt el,
amikor az egyik személyzeti bejárat kapualjából egy férfi lépett elő.
A lány, a hó ellen még mindig bebugyolált fejjel, először csak érezte
jelenlétét. Megállt. A férfi pisztolyt tartott a kezében. A lány csak egy
pillanatig érzett dermedt félelmet. Száját sikoltásra vagy könyörgésre, talán
segélykiáltásra nyitotta, de a pisztoly már elsült. Valami furcsa égést okozott
a bal melle alatt. Aztán a járdára esett, bele a hóba, a sebből bugyborékolva
tört fel a vér, és átáztatta a szürke katonai köpenyt.
A férfi mellette állt
Aztán hátranézett.
Aztán a lány fejéhez tartotta a pisztolyt, és kétszer közelről az arcába lőtt.

A lány ázottan, szürkén és vörösen feküdt a fehér hóban. A hó még mindig

esett. A sarkon álló URH-kocsi vörösen villogó lámpája rávetette vörös
sugarát a lány körüli vörös hóra. A Midtown East két nyomozója lenézett a
halott lányra. Mögöttük az a két rendőr, aki legelőször ért oda a hívásra,
fakordont állított fel, "Bűntény helyszíne" felirattal. Az egyik nyomozót
Henry Levine-nek hívták, és huszonegy éves kora óta a rendőrségen
dolgozott. Most negyvenhat volt. Rezzenés nélkül nézett le a lány
összeroncsolt arcára. Huszonnyolc éves társa hat éve volt hekus, és csak
nemrég léptették elő harmadosztályú nyomozóvá. A felöltőjére tűzött
műanyag kártya szerint Ralph Coombesnek hívták. A műanyag lap mögötti
színes fényképen tizenévesnek látszott.
– Soha életemben nem láttam ilyet – suttogta.
– Ühmm – szólt Levine.
– És maga?
– Ühmm – felelte Levine, és hátranézett, ahol a két rendőr a kordonnal
vesződött. Az egyik palánk nem állt meg a lábazatán. A rendőr káromkodott.
– Itt akar maradni egész éjjel? – kérdezte Levine.

5
 – Ez a vacak nem áll rendesen – felelte az egyik.
– Az egész arcát elvitte – csóválta a fejét Coombes.
– Hagyják már abba – szólt Levine a rendőröknek. – Jöjjenek ide.
A közelebb álló rendőr ráhagyta a makacskodó palánkot a társára.
Átcammogott a havon, és csípőre tett kézzel megállt.
– Ki jelentette be? – kérdezte Levine.
– Egy srác, aki munkából jött haza. Ugyanabban a házban lakik, mint a
lány.
– Hogy hívják?
– Nem írtam fel. Frank! – szólt oda társának. – Felírtad a srác nevét?
– Melyik srácét? – kérdezte. Sikerült végre felállítania a palánkot. Lerázta
kesztyűjéről a havat, a még mindig csípőre tett kézzel álló társához sétált,
Levine mellé. – Miről beszélsz?
– Arról a srácról, aki kihívta magukat felelt Levine.
– Ja, itt van valahol a neve a jegyzetfüzetemben, egy pillanat. – Lehúzta a
kesztyűjét, és lapozni kezdett feljegyzései között. – Nem találom – közölte. –
Mi a fenét csináltam vele?
– Ugyanabban a házban lakik, mint amelyikben a lány, ugye? – sóhajtott
Levine.
– Aha.
– És ő hívta a kilenc-egy-egyet?
– Aha. De miért nem kérdezi meg tőle a nevét maga? Ott van bent a
Gyilkossági csoport embereivel.
Levine meglepődött. – Már itt vannak a gyilkosságiak?
– Még maguk előtt megjöttek.
– Hogyan?
– Elfogták az adó-vevőjükön a riasztó hívást.
– Jöjjön – hívta Levine a társát.
A két nyomozó a Gyilkossági csoportból egy kockás plédbe burkolt, kék
sapkás fiatalemberrel az előcsarnokban állt. A fiú magas, sovány és rémült
volt. Mindkét gyilkossági csoportbeli nyomozó testes, és teli önbizalommal.
Úgy fogták közre a rémült fickót, akár két könyvtartó.
– Ez mikor volt? – kérdezte az egyik. Monoghannak hívták.
– Körülbelül 12.30-kor.
– Fél órával éjfél után? – kérdezte a másik, akinek Monroe volt a neve.
– Igen, uram.

6
 – Hogyan tálait rá? – kérdezte Monoghan.
– Munkából hazajövet. Földalattival jöttem.
– Ebben a házban lakik? – kérdezte Monroe.
– Igen, uram.
– És a földalattiról gyalog jött? – kérdezte Monoghan.
– Igen, uram.
– Mit dolgozik ilyen későig?
– Éjjeliőr vagyok egy bankban.
– Mindig ilyenkor jön haza? – kérdezte Monoghan.
– Fél egykor? – kérdezte Monroe.
– Igen, uram. Éjfélkor váltanak le, és földalattival félóra az út. Egy
háztömbnyire van a földalatti megállója. Onnan gyalog járok.
– És akkor talált rá a lány holttestére? – kérdezte Monoghan.
– Amikor a földalatti megállójától jött? – kérdezte Monroe.
– Igen, uram.
– No lám, ki van itt? – mutatott a közeledő Levine-re Monoghan.
Monroe az órájára pillantott. – Mi tartott olyan soká, Henry?
– Kávéztunk – felelte Levine közönyösen. – Nem siettünk.
– Ez meg ki? – kérdezte Monoghan a másik nyomozóra tekintve.
– Ralph Coombes, a társam.
– Kissé sápadt, Coombes – jegyezte meg Monroe.
– Kicsit zöld – jegyezte meg Monoghan.
– No, fiúk, biztosak abban, hogy el tudják intézni ezt az ügyet anélkül,
hogy anyunak kellene kitörölni a popsijukat? – érdeklődött Monroe.
– Nekünk, a Midtown East hekusainak legalább van anyánk – felelte
Levine.
– Ö, remek – szólt Monoghan.
– Óriási – szólt Monroe.
– Ez itt Dominick Bonaccio – mondta Monoghan. – Ő találta meg a
holttestet. Munkából haza jövet.
– Földalattin jött.
– Így van, Bonaccio? – kérdezte Monoghan.
– Igen, uram – rebegte Bonaccio. Most, hogy még további két nyomozó
érkezett, még rémültebbnek látszott.
– Gondolják, hogy képesek átvenni az ügyet? – kérdezte Monoghan
Levine-től. – Hivatalosan magukhoz tartozik, ugye?

7
 – Igen – felelte Levine.
– Talán hívják fel először az anyukájukat – javasolta Monroe.
– Mondják el neki, hogy ma éjjel befagy a fenekük – javasolta Monoghan,
és nevetett.
– Akarsz pizzát enni? – kérdezte tőle Monroe.
– Inkább kínai kaját szerettem volna. Oké, fiúk, maguké az ügy. Aztán
majd tájékoztassanak bennünket. Három példányban kérjük a jelentést.
– Tájékoztatni fogjuk – mondta Levine.
A Gyilkossági csoport nyomozói bólogattak. Először Monoghan, aztán
Monroe. Egymásra néztek, majd a két Midtown East-i nyomozóra, azután
Bonaccióra és végül ismét egymásra.
– Oké, legyen pizza – törődött bele Monoghan, és társával együtt kilépett
az épületből.
– Fulladj meg benne – mormogta Levine. Coombes már kezében tartotta a
jegyzetfüzetét.
– Tudja, hogy ki az a lány? – kérdezte Levine Bonacciót.
– Igen, uram.
– Hogyan ismerte fel? Az arca szétroncsolódott.
– A kabátjáról, uram.
– Uhm – mondta Levine.
– Új a kabátja. A liftben találkoztunk aznap, amikor vette. Elmondta, hogy
alkalmi vétel volt.
– Uhm – mondta Levine. Coombes jegyezte.
– Hogy hívták? – kérdezte Levine.
– Sally. A családi nevét nem tudom.
– Itt lakott a házban?
– Igen, uram. A harmadik emeleten. Mindig a harmadik emeleten szállt ki
a liftből.
– Tudja, hogy melyik volt a lakása?
– Nem, sajnálom, uram, azt nem tudom.
– És a magáé?
– A 6/B.
– Oké, menjen aludni, majd értesítjük, ha szükségünk van magára. Hol
lakik a házfelügyelő?
– A földszinten, a lift mellett.
– Oké, köszönjük. Jöjjön – szólt Coombeshez,

8
 A többi rutin volt.
Felkeltették a házfelügyelőt, és tőle megtudták, hogy a lány neve Sally
Anderson volt. Megvárták az orvosszakértőt, hogy a lányt hivatalosan
halottnak nyilvánítsa, megvárták, amíg a helyszínelők elkészítették a
fényképeket és levették az ujjlenyomatokat. Amikor már a többiek végeztek,
átkutatták a lány kézitáskáját. Címjegyzéket, egy szájrúzst, egy csomag papír
zsebkendőt, egy szemöldökceruzát, két csomag rágógumit, egy tárcát
fényképekkel, huszonhárom dollárt, öt- és egydolláros címletekben, meg egy
igazolványt találtak nála, amely tanúsította, hogy a Színészegyesület tagja. A
mentőautó a holttestet elszállította a hullaházba, ők meg vázlatot készítettek a
bűntény színhelyéről.
Steve Carella nyomozót és a 87-es körzetet csak reggel, jóval később
vonták be az ügybe.

9
 2.

Hát itt van – gondolta Carella, – Ugyanaz a régi körzet. Mit sem változott,
amióta itt dolgozom, és talán még akkor is ilyen lesz, amikor én már halott
leszek. Ugyanaz a rohadt körzet.
A földalatti megállójától gyalog jött végig a Grover Avenue-n, és nyugat
felől érkezett az épülethez. Általában kocsival járt munkába, de amikor aznap
reggel felébredt, Riverheadben még nem söpörték el a havat az utakról, és azt
gondolta: földalattival gyorsabban ér be. De amikor a szerelvény befutott a
Lindblad Avenue-ra, kiderült, hogy befagyott valami kapcsoló, és több száz
didergő utassal együtt várakoznia kellett, amíg a hibát elhárították és az út
szabaddá vált. Most már majdnem 9 óra volt; Carella egy óra tizenöt percet
késett.
Átkozottul hideg volt. Megértette, hogy egy kapcsoló ilyenkor befagyhat.
Saját kapcsolója a hosszú alsónemű ellenére is fázott. Felesége éppen
karácsony előtt közölte, hogy szüksége van vilimelegítőre. Még soha nem
hallotta ezt a szót. Megkérdezte, hogy mit jelent. Felesége elmagyarázta,
hogy nagybácsija az unokahúga vízleeresztő berendezését hívta mindig
vilinek. Így már stimmelt. Mielőtt elvette az asszonyt, Theodora Franklinnak
hívták, négyötöd részben ír és – mint ahogy az asszony erre büszke volt –
egyötöd részben skót volt. Így már természetes, hogy unokanővérének
vízleeresztő berendezése volt, és természetes, hogy ezt nagybátyja vilinek
hívta, és természetesen éppen karácsony előtt közölte, hogy egy olyan
kedves, olasz fiúnak, mint Carella, szüksége van karácsonyra szép
vilimelegítőre. Carella azt felelte, hogy köszöni, neki már van sokkal jobb.
Teddy elpirult.
Felment az épület kapujához vezető lépcsőkön. A kapu mindkét oldalán
egy-egy zöld gömb állt, amelyekre a 87-es számot festették. Az ajtógombot
még valaha a századfordulón szerelték fel, amikor a ház épült. Az állandó
használattól, a Szent Péter-templom bronzszentjeinek lábához hasonlóan,
fényesre csiszolódott. Carella megfogta az ajtógombot, megcsavarta, és
belépett a hatalmas, földszinti előcsarnokba, ahol mindig hidegebb volt, mint
az épület többi részében. Most, ezen a reggelen azonban a kinti dermesztő
levegő után majdnem kellemesnek hatott a hőmérséklete.

10
 A barlangszerű terem jobb oldalán, a magas emelvényen álló asztal a
derékmagasságban húzódó rézkorláttól eltekintve az igazság oltárához
hasonlított. Az íróasztal mögött trónoló Dave Murchinson őrmester mellett
felhívás, amely minden belépőt megállásra és ügyének előadására szólított
fel. A másik oldalán nyitott szekrény, amelyben a "könyvelésnek" nevezett
eljárással naprakész nyilvántartást vezettek az éjjel-nappali erre elvonuló
bűnözőkről. De Murchinson pillanatnyilag senkit sem könyvelt Murchinson
kávét ivott. Vastag ujjaival szorongatta a bögrét, és széles arcát felhőként
vette körül a gőz. Az ötvenes éveiben járó, amúgy is vaskos Murchinson kék
kardigánba burkolózva még testesebbnek látszott, amellett nem is volt
előírásos. Felnézett, amikor Carella elhaladt az íróasztala mellett.
– Fél napra jött be? – érdeklődött.
– Jó reggelt, Dave. Mi újság?
– Itt lenn nyugalom van, de ménjen csak fel!
Mi újság lehet? – sóhajtott nagyot Carella, és talán tízezredszer haladt el a
jelentéktelen, piszkos, falra szegezett tábla mellett, amely a

NYOMOZÓ CSOPORT

felírást viselte, és nyers vonalakkal rárajzolt kéz irányította a látogatók lépteit

a második emelet felé. A vas lépcsőfokok keskenyek és kínosan tiszták
voltak. Teljes tizenhat fokon át egyenesen haladtak fölfelé, aztán
bekanyarodtak, és további tizenhat fok után már föl is értek. A gyengén
világított folyosón jobbra fordult, benyitott az

ÖLTÖZŐ

feliratú helyiség ajtaján, saját szekrényéhez lépett, amely közvetlenül az ajtó

mellett, a második sorban állt, kinyitotta a biztonsági zárat, felakasztotta
sálját és kabátját. Arra is gondolt, hogy leveszi a hosszú alsónadrágot, de
aztán mégis úgy határozott, hogy magán tartja. Ilyen időben a nyomozó
csoport szobája hideg lesz. Kilépett az öltözőből, végigment a folyosón a
baloldalt álló fapad mellett, és már ezredszer tanakodott azon, hogy vajon ki
véshette be a pad karfájába a CJ monogramot, aztán elhaladt a támla nélküli
jobb pad mellett. Jobbra a férfimosdó, balra pedig egy ajtó nyílt, amelyen
apró betűkkel az

11
 IKTATÓ

felírás szerepelt. A nyomozók szobája a folyosó végéről nyílt.

Először a szobát kettéosztó ismerős fakorlátra esett a pillantása. Mögötte
íróasztalok és telefonok sorakoztak, a falon hirdetőtábla lógott fényképekkel
és feliratokkal, mögötte további íróasztalok és az épület frontjára nyíló rácsos
ablakok. Azt, hogy jobbra, a korlát mögött mi van, nem nagyon látta, mert a
kilátást hatalmas iratszekrény takarta el. De a kiszűrődő hangokból már tudta,
hogy itt ma reggel zűr van.
A disszonáns hangokhoz a Richard Genero íróasztalának sarkán álló,
rockdallamokat üvöltő hordozható rádió is hozzájárult. Genero házi
hangversenye jelezte, hogy a hadnagy még nem jött be. Carella köszönés
nélkül lépett az íróasztalhoz, és elzárta a rádiót. Ez valamit segített, bár nem
túl sokat. A szobához éppen úgy hozzátartoztak a hangok, mint a berendezés
és a levegő. Néha úgy érezte, hogy ebben a kopott, hangos szobában
otthonosabban érzi magát, mint saját lakásának nappalijában.
Garbónyakú pulóverben Carella alacsonynak látszott. Pedig nem volt az.
Majd 180 centi magas, széles vállú, keskeny csípőjű férfi volt, és született
atlétaként mozgott. Pedig az sem volt. Kissé ferde metszésű barna szeme
keleties jelleget kölcsönzött arcának, amely a csoport tagjait arra a
megállapításra késztette, hogy alighanem rokona a csoport egyetlen japán-
amerikai tagjának, Takashi Fujiwarának. Tack kijelentette, hogy ez így igaz:
ő és Carella unokatestvérek. Ez persze hazugság volt. De Tack nagyon fiatal
volt, és jobban szerette, mint mihaszna igazi unokatestvéreit. Carella
megtanult japánul "Jó reggelt"-et kívánni. Ha Tack a szobába lépett, lehetett
az reggel, délben vagy este, Carella mindig megszólalt: "Oh-hi-oh" – erre
Tack "Hello, unokatestvérem"-mel köszöntötte.
Ezen a szombat reggelen Carella zakója alatt magas nyakú garbópulóvert
viselt. Meyer Meyer rögtön megjegyezte: "Ebben olyan alacsonynak látszol."
– De meleg.
– Mi jobb, ha az ember nem fázik, vagy ha magas? – töprengett Meyer, és
folytatta a gépelést.
Még rendes körülmények között sem szeretett gépelni. És most, hogy a
szoba túlsó felében egy állapotos hölgy spanyol trágárságokat szórt a világra
általában, továbbá Cotton Hawes nyomozóra, valamint az elismeréssel, adózó
kora reggeli részegek kórusára különösképpen, Meyer még nehezebben

12
tudott az előtte álló gép billentyűire koncentrálni. Lassan, türelmesen
folytatta a gépelést, miközben az állapotos hölgy hangosan vonta kétségbe
Cotton Hawes törvényes származását.
Meyer türelme éveken keresztül érlelt önfegyelmen alapult, amelyet végül
is tökélyre vitt. Annyi bizonyos, hogy nem türelmesnek született. De olyan
adottságokkal jött a világra, amelyek a türelmet fennmaradásához szükséges
létfeltétellé tették. Meyer apja jópofa volt. A Brisz-en, a klasszikus
körülmetélési ünnepségen Meyer apja megtette bejelentését. A bejelentés
ivadéka nevére vonatkozott. A fiút Meyer Meyernek kell nevezni. A papa
szerint ez rendkívül humoros volt. De a majl nem találta annak. Amikor
meghallotta, majdnem kiejtette kezéből a gyermeket, és majdnem
megfosztotta Meyert attól, ami egy normális névnél is több volt. Szerencsére
Meyer Meyer épségben került ki a kezei közül.
De egy ortodox zsidó fiú nagyrészt nem zsidókból álló környezetben még
akkor is megpróbáltatásoknak van kitéve, ha történetesen nem Meyer
Meyernek hívják. Valamit fel kellett áldoznia, és Meyer Meyer már fiatalon
hullatni kezdte a haját. Mostanra már teljesen kopasz volt. Testes,
porcelánkék szemű férfi, még akkor is magasabb Carellánál, ha ez utóbbi
nem viselt magas nyakú pulóvert. Gépelés közben szivarozott, és közben
cigarettára vágyott. Múlt évben apák napjára kapott a lányától egy doboz
drága szivart, hogy felhagyjon a cigarettázással. Néha-néha még ma is
elszívott egyet-egyet, de eltökélte, hogy teljesen és visszavonhatatlanul
abbahagyja. Egy maihoz hasonló napon, amikor a körzet nyomozóinak
szobájában már kora reggel vulkánkitörés előtti volt a légkör, türelme kissé
próbára tétetett, és aláaknázta eltökéltségét.
A szoba túlsó felén az állapotos hölgy nyomdafestéket nem tűrő angol, és
alpári spanyol nyelvkeveréken üvöltött.
– Ebben az állapotban, pendego, amikor még egy vakot sem tudnék
boldoggá tenni, nem tarthatnak itt!
Nagyon előrehaladott állapotban volt. Lehet, hogy a szoba végén álló
ketrecben a négy részeg ezt találta olyan viccesnek. Vagy azt, hogy fekete
esőkabátja alatt egy apró bugyin kívül semmit sem viselt. A kabát elöl nyitva
volt, és a barackszínű nadrágocska fölé úgy domborodott az állapotos kurva
hasa, mint valami óriási léggömb, ami fölött csupasz keblei, szülés előtti
duzzadtságukban, fürgén ugrabugráltak fel-alá. A látványt a részegek
remeknek találták.

13
 – Mondd csak meg, hijo de la gran puta – szólt Hawesnek, miközben
hallgatóságával elégedetten a ketrec felé villantotta mosolyát –, fizetnél te
valakinek, aki így néz ki? – Két keblét megmarkolva mutatta bájait a
nyomozónak. – Fizetnél-e? Mi?
– Én igen – kiáltott ki a ketrecből az egyik részeg.
– Az a rendőr, aki behozta magát, azt mondta, hogy neki is ajánlatot tett –
szólt Hawes fáradtan.
– És hol az a rendőr?
– Lenn, az előcsarnokban.
Az a rendőr, aki behozta, Genero volt. Genero seggfej. Normális ember
nem tartóztatott volna le állapotos prostituáltat. Normális ember nem töltötte
volna meg őrizetes részegekkel a ketrecet szombat reggel kilencre. Délután,
amikor majd az állampolgárok elözönlik a szobát, és igazán szükség lenne a
ketrecre, már tele lesz hányva. Genero először a részegeket hozta be
egyenként, aztán az állapotos strichelőt. Genero keresztes hadjáraton volt.
Égy személyben testesítette meg az Erkölcsi Fensőbbséget, amely, talán
maga volt az igazi Erkölcsi Fensőbbség.
– Üljön le, és hallgasson – mondta Hawes a strichelőnek.
– Maradjon csak állva – kiáltott az egyik részeg a ketrecből.
– Erre fordulj, szivi – kiáltotta a másik. – Mutasd még egyszer a dididet.
– Muy linda, verdad? – szólt a kurva, és ismét megmutatta melleit a
részegeknek.
Hawes a fejét csóválta. A körzet nyomozóinak szobájában néma
felháborodás uralkodott, amiért Genero behozott egy állapotos strichelőt. A
ketrecnyi részeget megbocsátották volna talán, de egy terhes utcalányt? Erre
még Hawes apja is csóválta volna a fejét. Pedig Jeremiah Hawes rendkívül
istenfélő ember volt, aki szerint Cotton Mather, a boszorkányper irányítója a
legkiválóbb puritán pap volt. Saját fiát is a könyörtelen boszorkányüldözőről
nevezte el, mert a pert Salem város személyes és jogos bosszújának tartotta.
Igazat adott Cotton Mathernek, és helyeselte a pap érzelmeket felkorbácsoló
szerepét. De vajon megbocsátotta volna az apja Genero buzgóságát? Hawes
kételkedett benne.
A nő visszalépett az íróasztalhoz.
– Hát akkor? – kérdezte.
– Mi?
– Kienged? Rendben?

14
 – Nem tehetem – felelt Hawes.
– Most éppen foglalt a kemence – szólt a nő, kezét a hasára téve. – De
később meghálálom, jó? Amikor már túl vagyok rajta, oké? – Rákacsintott. –
Hagyjon elmenni. Maga aranyos fiú. Jó leszek magához, oké?
– Aranyos? – röhögött fel a ketrecben az egyik részeg. – Ez?
– Igenis, nagyon aranyos, a kis muchano – jelentette ki a nő, és
megcirógatta Hawest az álla alatt, mint egy tízéves fiúcskát. Valójában pedig
száznyolcvan centi magas – és most, hogy nem ügyelt a súlyára –, pontosan
kilencven kiló volt, szeme kissé nyugtalan és kék, haja meg lángolóan vörös,
halántékán hófehér csíkkal. Ezt a csíkot annak a különös félreértésnek az
emlékeként viselte, ami az alsóvárosi 30-as körzetben, harmadosztályú
nyomozóként történt meg vele. Rablás színhelyére szállt ki, és a sértett –
hisztériás nő – házának felügyelője abban a hitben, hogy Hawes a tettes,
kiabálva rohant ki a lakásból, utánavetette magát, és amikor már a
tizennyolcadik háztömbnél jártak, utolérte, és késsel fejbe szúrta. Az
orvosok, hogy a sebhez hozzáférjenek, ezen a helyen leborotválták a haját,
ami később őszen nőtt vissza, és pontosan megfelelt Hawes akkori rémült
arcszínének.
Ez a csík a hajában különböző nőkből különböző érzelmeket váltott ki, de
azt még senki sem mondta rá, hogy aranyos. Amikor az állapotos kurva
meztelen kebleire pillantott, és elismerő tekintetét tudomásul vette, eszébe
jutott, hogy talán nem is olyan rossz ötlet: futni hagyni, és elfogadni az
ajánlatot. Végtére is könnyen lehet, hogy ő valóban aranyos. Az asszony
harminc év körüli és csinos volt, pillanatnyilag ugyan születendő gyermekét
hatalmas léggömb alakjában viselte, de különben karcsú lehetett, lábszára
hosszú és erős, a keble meg valóban szép. Most Hawes íróasztala előtt
duzzadtan ringatta jobbra-balra a nyitott fekete kabát alatt. Az óceánjáró
vitorlás hajók vitorláihoz hasonlított. A részegek tapsoltak.
Ha elengedi, Genero természetesen vagy panaszt tesz rá, vagy valami
hasonló hülyeséget csinál. Hawes éppen azon töprengett, hogy milyen rémes
egy Genero-féle pasassal dolgozni, amikor Hal Willis két egymáshoz
bilincselt alakot vonszolva maga után, átjött a választókorláton. Hawes nem
tudta: lányok-e vagy fiúk, mert mindketten mintás farmernadrágot és
síálarcot viseltek. A részegek ismét éljeneztek, ezúttal az új jövevények
üdvözléséül. Willis meghajolt, amikor meglátta a nyitott kabátos prostituáltat.

15
 – Asszonyom, kérem, gombolja be a kabátját, mert halálra fáznak azok a
csinos darabok. Jöjjenek, uraim – szólt a két mintás farmeros, síálarcos
pasasnak. – Hello, Steve – üdvözölte Carellát. – Ez a nap is korán kezdődik.
Kik azok ott a ketrecben? Talán a mormon templomi kórus tagjai?
A részegek őt majdnem olyan mulatságosnak találták, mint az állapotos
strichelőt. A részegek istenien szórakoztak. Először monokini-bemutató,
most meg színielőadás, két kosztümös szerepülővel! A részegek
legszívesebben soha el nem mentek volna innen.
– Mi van? – kérdezte Carella.
– Két álarcos bandita – közölte Willis, és feléjük fordult. – Üljetek le, fiúk.
– Aztán Carellához: – El sem hinnéd. – És aztán a gépelő Meyerhez: – Nem
fogod elhinni, Meyer!
– Mit nem fogok elhinni? – kérdezte Meyer, és hangja azonnal tiszteletet
keltett a szobában tartózkodókban. Mintha az istállómester suhogtatta Volna
meg az ostorát, hogy odaintse a reggeli előadás főszereplőit: a kis termetű
Hal Willist és a két álarcost. Az állapotos strichelő megfordult, hogy
szemügyre vegye őket, sőt még a kabátját is hajlandó volt összehúzni,
nehogy saját produkciója elvonja a figyelmet a ring közepén játszott
mutatványról. A részegek úgy szorították arcukat a rácshoz, mintha a
Siralomház című film szereplői lennének, akik börtöntársuk utolsó,
leghosszabb útját kísérik figyelemmel. Hawes nézett, Carella nézett, Meyer
nézett. Mindenki nézett. Willis, aki nemigen lépett fel reflektorfényben,
felvezette két megbilincselt, álarcos banditáját, és elkezdte monológját:
– Az a helyzet, hogy munkába jöttem. A téli gumikat akartam feltetetni
egy garázsban az Ainsley és a Harmadik utca sarkán. No, megállók, és azt
mondom a szerelőnek, hogy tegye fel a gumikat. Ne kérdezzétek, hogy miért
vártam februárig. A Farmer Kalendárium enyhe telet ígért. A szerelő kezdi
felkurblizni a kocsit, én meg elindultam a férfimosdóba. Szóval elmentem
vizelni... bocsánat, hölgyem...
– Ne nada – szólt kegyesen az állapotos hölgy.
– ...amikor jövök vissza, hát ott áll ez a két srác fegyverrel a kezében, és
ordít a szerelőre, aki már be is csinált, hogy nyissa ki a széfet. A szerelő
eldadogja, hogy nem tudja a kombinációt, ez a két hős meg azt ordítja, hogy
jobb, ha eszébe jut, mert szétlövik a pofáját... bocsánat, hölgyem. Ekkor
léptem be én, és közben húztam felfelé a sliccemen a cipzárat.

16
 – És mi történt? – kérdezte izgalomtól visszafojtott lélegzettel az egyik
részeg. Ez aztán csodálatos délelőtt! Ez a komikus kis figura mostanra már
remek drámai színésszé nőtte ki magát, csodálatos időzítési érzékkel. Hozzá
még az álarcos színészek. Minden olyan, akár a hagyományos japán No
színházban.
– Kell nekem reggel kilenckor fegyveres rablási kísérlet? – kérdezte Willis
a ketrec részegjeitől. – Kell nekem fegyveres rablási kísérlet a nap bármely
órájában? – kérdezte az állapotos strichelőtől. – Megállók, hogy
kicseréltessem a gumijaimat, pisilek egyet, és belebotlok ebbe a két punkba.
– És akkor mit csinált? – sürgette az egyik részeg. A feszültség már-már
elviselhetetlenné vált, és ez a szöveg a pisilésről nála is kiváltotta az ingert.
– Majdnem elfutottam – mondta Willis. Te mit csináltál volna? – kérdezte
Hawest. Húzod a cipzáradat a slicceden, és egyszerre ott áll előtted két punk
negyvenötösökkel a kezében.
– Elfutottam volna – jelentette ki Hawes, és ünnepélyesen bólintott.
– Persze – mondta Willis. – Minden épelméjű hekus elfutott volna.
– Én is elfutottam volna – szólt Carella.
– Meg én is – szólt Meyer.
– Nem vitás – mondta Willis.
Élvezte a helyzetet. Remélte, hogy a részegek tovább kérdezősködnek
arról, ami a garázsban történt, Mint minden igazi színész, igényelte a reakciót
a közönségtől. Százhatvannyolc centijével éppen Csak elérte a városban a
rendőrök számára megállapított magassági szint alsó határát. Legalábbis ami
akkor volt érvényben, amikor a rendőrség kötelékébe lépett. Azóta változott a
helyzet, már olyan egyenruhás rendőrök, sőt nyomozók is voltak, akik inkább
poroltókészülékhez hasonlítottak, mint a törvény képviselőihez. De a
közelmúltig vitathatatlanul Willis volt a legalacsonyabb nyomozó ebben a
Városban; keskeny csípőjű, vékony arcú, vizslaszemű, olyan fiatalabb
kiadású Fred Astaire, aki bot helyett 38-as revolverrel közlekedett, és ahelyett
hogy a lépcsőn táncolt volna, ajtókat tört be. Willis ugyanúgy ismerte a
dzsúdófogásokat, mint a büntető törvénykönyvet, és előbb fektetett kétvállra
egy tolvajt, mint hat bokszoló. Most éppen azon töprengett: ne dobja-e fel a
vállára az egyik álarcost, épp csak hogy kicsit izgalmasabbá tegye az
attrakciót. Végül úgy döntött: befejezi a garázsban történteket.
– Előhúztam a fegyveremet – mondta, és illusztrálásul válltartójából
kihúzta a pisztolyát, a levegőbe legyezett vele. – Ez a két hős azonnal

17
kiabálni kezdett: "Ne lőjön!" És tudjátok, miért? Azért, mert a fegyvereik
nem voltak megtöltve. El tudjátok képzelni? Töltetlen fegyverekkel mennek
rabolni!
– Nem is olyan jó sztori – jegyezte meg az egyik részeg.
– Akkor menjen, és kérje vissza a pénzét – mondta Willis. – Üljetek le,
fiúk – szólt az álarcosoknak.
– Hogy üljünk le, össze vagyunk bilincselve – kérdezte egyikük.
– Egymás mellett két székre, mint a sziámi ikrek – mondta Willis. – És
vegyétek már le azokat a hülye álarcokat.
– Ne – szólt egyik a másikhoz.
– Miért ne? – kérdezte a másik.
– Nem kell levetnünk. Ismerjük az alkotmányos jogainkat – szólt
Willishez.
– Majd adok én nektek jogokat! – kiáltott Willis. – Tudjátok, hogy le is
lőhettetek volna engem?
– Hogyan? – kérdezte Meyer. – Hiszen épp most mondtad, hogy a
fegyverek...
– Úgy értem, hogy ha meg lettek volna töltve – magyarázta Willis.
Ekkor tért vissza Genero a mosdóból. – Ki zárta el a rádiómat? – kérdezte,
és egyetlen ketrecen kívüli foglyát, az állapotos nőt keresve körülnézett.
Meglátta, hogy Hawes íróasztalának a szélén ül, sietve hozzálépett, és
elkezdte: "Rendben van, anyuskám..." – Ekkor a nő elordította magát. Az
ordítás Generót rémesen megijesztette. Eltakarta arcát, mintha valami
veszélyes helyzetbe került volna. A hangtól a ketrec részegjei is megriadtak,
ők is kiabálni kezdtek, mintha fehér egeret láttak volna a falból kijönni, vagy
a levegőben denevérek röpdösnének.
Az asszony óriási erőfeszítése, átható, folyamatos és magas hangú
üvöltése – eltekintve attól, hogy nyolc kilométeres körzetben valószínűleg
minden ablakot betört – más bajt is okozott. A nyomozók, a részegek és a két
álarcos legnagyobb megdöbbenésére az állapotos kurva lábai közül hatalmas
vízsugár lövellt elő. A részegek azt hitték, hogy bepisilt. Willis és Hawes – a
két agglegény – szintén. De a tapasztalt házasemberek – Carella és Meyer –
tudták, hogy elment a magzatvíz, és a szülés most bármikor megindulhat.
Genero a fejét fogva azt hitte, hogy ő tett olyasmit, ami a hölgyet a földre
pisilésre késztette, és tudta, hogy ki fog kapni.
– Madre de Dios – kiáltotta a nő a hasát fogva.

18
 – Hívjátok a mentőket – szólt Meyer Hawesnek.
Hawes felemelte a kagylót, és nyomogatta a billentyűt.
– Jön a kisbabám – mondta a nő lágyan, majdnem ünnepélyesen, és
nagyon csendesen lefeküdt a földre Meyer íróasztala mellett.
– Dave – kiáltott Hawes a telefonkagylóba. – Hívja a mentőket. Gyorsan!
Itt egy állapotos hölgy, és szülni készül.
– Tudod, hogyan csinálják? – kérdezte Meyer Carellától.
– Nem én! És te?
– Segítsenek – szólt a nő nyugodt méltósággal.
– Az isten szerelmére, segíts neki – mondta Hawes, és letette a kagylót.
– Én? – kérdezte Willis.
– Bárki – mondta Hawes.
Az asszony felnyögött. A hasába nyilalló fájdalom megvillant az arcán.
– Hozzatok forró vizet, vagy valamit – mondta Carella.
– Honnan? – kérdezte Willis.
– Az iktatóból – felelt Carella. – Lopjatok Miscolo forró vizéből.
– Segítsenek – ismételte az asszony, és Meyer abban a pillanatban térdelt
le mellé, amikor Carella íróasztalán megszólalt a telefon. Carella felemelte a
kagylót.
– Egy pillanat – szólt bele. – Kérlek, Ralph, fogd a másik kagylót.
Az őrizetesek ketrecében a részegek hirtelen elcsendesedtek. Arcukat a
rácshoz szorították. Figyelték az állapotos nő fölé hajoló Meyert.
Megpróbálták kivenni suttogó szavait. Az asszony ismét felkiáltott, de most
nem visszhangozták a sikolyait. Ez most nem a düh hangja volt, hanem
valami más. Lenyűgözve hallgatták a kiáltást, ez a hang elhallgattatta őket.
– Sajnálom – szólalt meg a hang a telefonban. – De úgy látszik, maguk ma
nem szállnak le a telefonról. Levine vagyok, a Midtown Eastről. Valakit
éjféltájban lelőttek. Egy lányt, akit...
– Kérem – mondta Carella –, nem tudna kicsit később hívni? Sürgős
dolgunk van itt.
– Ez gyilkosság! – jelentette ki Levine, mintha ez az egyetlen szó minden
íróasztalt tisztára söpört volna, és bárkinek, aki éppen mással foglalkozott,
haptákba kellene állnia. Levine-nek igaza volt.
– Folytassa – mondta Carella.
– Egy Sally Anderson nevű lány az áldozat. Mond magának valamit ez a
név?

19
 – Semmit – felelt Carella, és körülnézett. Willis visszajött az iktatóból, de
nemcsak Miscolo, forró vizét hozta, hanem magát Miscolót is. Miscolo
letérdelt az asszony másik oldalára, és Carella rájött, hogy Miscolo és Meyer
most a világra fogják segíteni a gyermeket.
– Azért hívom, mert úgy néz ki, hogy az ügy összefüggésben van azzal,
amin maga most dolgozik.
Carella maga elé húzta jegyzettömbjét, és tollat vett a kezébe. De a szemét
nem tudta levenni a szoba túloldalán történő eseményekről.
– Tíz perce telefonáltak a Ballisztikáról – folytatta Levine. – Egy
Dorfsman nevű fickó, nagyon szemfüles. A revolvergolyóval kapcsolatban
hívott, amit a lány mellkasából és a fejéből kiszedtek. Ugye, maga olyan
ügyön dolgozik, amelyben egy harmincnyolcas Smith & Wesson szerepel?
– Igen.
– Valami gyilkossági ügyben dolgozik, ugye? Küldött már néhány golyót
Dorfsmannak?
– Igen. – Még mindig jegyzett, és még mindig a szoba túloldalát figyelte.
– Ugyanolyanok, mint amilyenekkel ezt a lányt ölték meg.
– Biztos ebben?
– Egészen biztos. Dorfsman nem téved. Mindkettőjüket ugyanazzal a
fegyverrel ölték meg.
– Uhum – mondta Carella.
A szoba túlsó felében megszólalt Miscolo. – Most próbáljon nyomni.
– Keményen – biztatta Meyer.
– Ahogy csak bírja – biztatta Miscolo.
– Szóval azt szeretném tudni, hogy ki fog ezzel az üggyel foglalkozni? –
kérdezte Levine.
– Biztos, hogy ugyanaz a fegyver?
– Egészen biztos. Dorfsman egy tucatszor tette a mikroszkóp alá. Tévedés
kizárva. Ugyanaz a harmincnyolcas kaliberű Smith & Wesson.
– A Midtown East jó messze esik innen – mondta Carella.
– Tudom. Nem akarok semmit sem magára sózni, higgye el. Csak tudom a
szabályt.
– Ha összefüggésben van a két ügy, akkor azt hiszem...
– Összefüggésben van, az biztos. De az a kérdés, hogy a maga ügye-e
vagy az enyém? Úgy értem, mivel az első a magáé volt...
– Meg kell beszélnem a hadnaggyal – felelt Carella. – Ha bejön.

20
 – Én már beszéltem az enyémmel. Szerinte át kell adnom magának. Ez
nem függ össze azzal, hogy rengeteg itt a munkánk, Carella. Még egy ügy
nem tesz tönkre bennünket. De mivel maga már sokat dolgozott rajta...
– Igen.
– És nem tudom, hogy eddig mire jutott. Ha van valami...
– Nem sok. Az áldozat kisstílű kábítószerkereskedő volt.
– Ez az áldozat táncosnő.
– Narkós volt?
– Még nincsenek információink. Ezért hívtam. Ha el kell kezdenem, hát
elkezdem. De ha a maga ügye, akkor félreállok.
– Így kell ezt csinálni – mondta Meyer. Nagyon jó.
– Már látjuk a fejét – biztatta Miscolo az asszonyt. – Most nyomjon egy
kicsit erősebben.
– Ez az – szólt Meyer.
– Megbeszélem a hadnaggyal, és visszatérek az ügyre – mondta Carella. –
Közben el tudná küldeni az iratokat?
– Igen. Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy...
– Az első huszonnégy óra a legfontosabb – mondta Carella gépiesen.
– Ha ki akarok szállni, akkor ma meg kell tennem.
– Értem. Majd visszahívom.
– Nyomjon – mondta Miscolo.
– Nyomjon – mondta Meyer. – Itt jön, itt jön – suttogta Meyer.
– Uramisten, uramisten! – kiáltott fel ujjongva az asszony.
– Ez ám a remek kis srác – szólt Miscolo.
Meyer megemelte a véres csecsemőt, és a fenekére ütött. A nyomozók
szobájának csendjét diadalmas visítás törte meg.
– Fiú vagy lány? – kérdezte suttogva az egyik részeg.

21
 3.

Carella csak tizenegy óra után tíz perccel hívta vissza Levine-t. Addig tartott
a két holttesttel kapcsolatos formaságok elintézése. A többé már nem
állapotos prostituáltat, valamint kiváló hanganyaggal rendelkező leányát
kórházba szállították a mentők, a négy részeget pedig bejelentették a
Kijózanító Állomáson, és a diadalittas Genero nyomozó vezette őket a kinn
várakozó teherautóhoz. Genero talán nem jött rá, hogy tettük csupán kihágás,
és legföljebb tizenöt napot meg nem haladó elzárással büntethető. Ezen a
februári napon a nyomozók szobájában nem volt egyetlen férfi vagy nő sem,
aki ne tudta volna, hogy Genero a részegek alsóvárosba vonszolásával – ahol
majd a bíró szabadon bocsátja őket, mert tudja: a börtönökben minden helyre
szükség van a komolyabb bűncselekmények elkövetői számára csak a város
pénzét és idejét fecsérli. Genero vidáman haladt a maga útján, de amikor
elvezette foglyainak hadát, minden férfi és az az egy nő, aki tizenegy körül a
nyomozók szobájába lépett, együtt csóválta a fejét, mert őket komolyabb
ügyek foglalkoztatták.
A nőt a Központ adta kölcsön, és a Különleges Alakulat másodosztályú
nyomozója volt. Eileen Burke-nek hívták, és alkalmanként a 87-es körzetben
segített, rendszerint akkor, amikor egy nő személyében csapdát akartak
állítani valakinek. Ez annyit jelentett, hogy amikor Eileen itt dolgozott,
egyedül rótta az utcákat, hogy magához csalogasson egy nemi erőszakra
hajlamos őrültet vagy más abnormális bűnözőt. Eileennek vörös haja, zöld
szeme, hosszú lába, szépvonalú, karcsú, izmos lábszára és vékony bokája,
volt, ráadásul jó melle, remek vonalú csípője, amellett százhetven centi
magassága is hozzájárult, hogy valaki, aki éppen nemi erőszakot forgat a
fejében, okvetlenül kiszúrja. Eileen egyszer – kábítószerügyön dolgozott itt,
akkor Hal Willis fedezte, más alkalommal pedig; Willis volt a társa, amikor
egy hálózsákban szerelmeseket alakítottak a parkban, miközben Meyer, és
Kling apácának öltözve üldögélt a közeli padon.
Eileen később már nem is emlékezett vissza ennek a gondosan kitervelt
akciónak a céljára, csak arra, hogy Willis folyton a fenekét simogatta,
miközben ő a harmadik padon heverő ebédcsomagot figyelte, amelyben
ötvenezer dollárnak kellett volna lennie, ahelyett azonban ötszáz darab,
újságból kivágott cédulát tartalmazott, – Willis a heves szerelmes szerepében

22
csókolgatta, amikor ezen a rettenetes napon a hálózsákban henteregtek. Az
idill akkor ért hirtelen véget, amikor egy fiatalember felkapta az
ebédcsomagot; és elindult a pad félé, amelyen a vaknak álcázott Genero ült.
Ekkor Genero lerántotta a fekete szemüvegét, kigombolta kabátja felső
három gombját, és mint ahogyan a tévében látta, előhúzta revolverét. Aztán
belelőtt a saját lábába. Willisnek sikerült kihúznia az adó-vevőt Eileen keblei
közül, és közölnie Hawesszal, hogy a fiatalember felé tart. Hawes egy
megkülönböztető jelzések nélküli kocsiban, a Grover Avenue-n parkolt.
Mindig jó hecc volt a nyolcvanheteseknél dolgozni – gondolta most Eileen.
Az is eszébe jutott, hogy Willist mostanában csak nagy ritkán látja. Átfutott
az agyán, hogy vajon Willis nős-e? Az is eszébe jutott, hogy vajon miért jut
eszébe az utóbbi időben olyan gyakran a házasság? Talán mert Valentine
napján nem kapott szerelmes üzenetet senkitől, pedig ilyenkor azok a fiúk,
akiknek egy lány tetszett, mindig küldözgettek ilyesmit.
Most, hogy Genero foglyai – (a lebabázott strichelő sajnálatos módon
kicsúszott a karmai közül, legalábbis egy időre) – a maguk útját járták, a
nyomozók szobájában viszonylagos nyugalom uralkodott. Cotton Hawes,
íróasztalánál ülve, egy kövér néger férfi panaszát jegyezte, aki azt
bizonygatta, hogy felesége minden alkalommal, amikor ő későn jön haza,
leönti forró kukoricadarával, mert azt hiszi, hogy más nőnek teszi a szépet.
Teszi a szépet. Ezt a kifejezést használta. Hawes meglehetősen költőinek
találta. Hal Willis már levonult, hogy nyilvántartásba vétesse a két ifjút, és
levezette őket az épület folyosóin a földszinti cellákba. A fiúk még mindig
nem voltak hajlandóak levenni a símaszkjukat. Willis átadta őket egy
egyenruhás hekusnak. Eileen Burke fenn a szobában Willis íróasztalára
telepedett, remek lábait keresztbe rakta, órájára pillantott, és rágyújtott.
– Halló, Eileen – üdvözölte Hawes, amikor elment előtte, hogy kikísérje a
fekete kukoricakásás áldozatot, hogy saját békés otthonában nézzen szembe
kásahányó nejével. Eileen figyelte Hawest, ahogy eltűnik a folyosón. Vörös
hajának színe az övéhez hasonlított. Eszébe jutott, hogy vajon két vöröshajú
ivadéka szintén vörös hajú lenne-e? Aztán meg, hogy Hawes nős-e? Aztán
csak lóbálta a lábát.
Vagy egy méterre onnan, ahol Eileen cigarettázott és a lábát lóbálta,
Meyer a feleségével beszélt telefonon, és elmondta, hogy itt, a nyomozók
szobájában épp most segített a világra Miscolo csak egészen kis segítségével
egy gyermeket. Miscolo most, hogy sem rá, sem a forró vizére nem volt

23
szükség gyerekszüléshez, ismét az iktatóban tartózkodott, és ismét kávét
főzött. Carella egy másik telefonvonalon, saját íróasztala mellől, megtalálta
Levine-t a Midtown East városrészben, és mentegetőzött, hogy csak ilyen
sokára hívta vissza.
A visszahívásra azért került sor csak most, mert a rendőrség olyan, akár
egy kis hadsereg, a gyilkosság meg mint valami nagy ütközet a szüntelenül
tartó háborúban. Nagyobb hadseregben a kisebb jelentőségű csatákat is
komoly megfontolással vívják. A rendőrség kis hadseregében pedig a
gyilkosságokhoz hasonló nagy csata rendkívüli figyelmet és sok harcos
részvételét teszi szükségessé az alsó és felső hadállásokba egyaránt. Ebben a
városban a gyilkosságot annak a detektívnek kell kinyomoznia, aki legelőször
kapta az értesítést, rendszerint a testület azon tagjával együtt, aki abban az
időben vele volt. Amikor egy körzeti nyomozó annyit mondott, hogy:
"Csinálom", vagy "Nyűvöm", vagy hasonló színes kifejezést hallatott, az ügy
hivatalosan is az övé lett, és tőle várták el, hogy addig foglalkozzon vele,
amíg meg nem oldja, vagy fel nem tárja (ami nem ugyanaz), vagy egyszerűen
csüggedten meg nem adja magát. De mivel a gyilkosság nagy ügy –
mondhatnék, nagy bűnügy –, a rendőrségen többen is voltak, akiket
borzasztóan érdekelt, hogy nyomozói szinten milyen tevékenység folyik.
Ebben a városban, ha egy nyomozó bona fide vagy "jó" gyilkossági ügyet
kapott, az alábbiakat kellett tájékoztatnia:

1. A rendőrbiztost.
2. A detektívfelügyelőt.
3. A nyomozó testület kerületi főnökét.
4. A Gyilkosságiak keleti vagy nyugati csoportját, attól függően, hogy a
holttestet a város melyik részében találták meg.
5. Annak a körzetnek a vezetőjét, ahol a holttestet megtalálták.
6. Az orvosszakértőt.
7. A kerületi ügyészt.
8. A Főkapitányság távirat-, telex- és telefonirodáját.
9. A rendőrségi laboratóriumot.
10. A rendőrségi fényképészeket.

Ezen a szombat reggelen az előírás szerint nem kellett ugyan mindezeket

értesíteni, de a helyzet így is elég bonyolult volt ahhoz, hogy a 87-es körzet

24
nyomozóinak parancsnokát, Byrnes hadnagyot először homlokráncolásra,
aztán pedig arra késztesse, hogy felhívja Frick kapitányt, az egész 87-es
körzet parancsnokát, aki a maga részéről csak hümmögött, majd nagyon
bölcsen kijelentette: "Hát, Pete, úgy látszik, ez rendőrségi, ügy", amit Byrnes
a maga részéről úgy értelmezett, hogy "az üggyel a rendőrség fog
foglalkozni". Pontosan ezért hívta fel Fricket. Frick javasolta Byrnesnek,
hogy forduljon a feletteséhez, azaz a rendőrfőnökhöz, amit Byrnes szívesen
elkerült volna, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy ő maga nem
képes megbirkózni az üggyel. A rendőrfőnök egy kicsit vakarta a fejét
telefonálás közben, és kijelentette: sok éve nem hallott ilyesmit. És mert a
rendőrségen éppen olyan gyakran változnak a szabályok, mint ahogy egyesek
a fehérneműjüket váltják, ellenőriznie kell a jelenleg érvényes eljárást, és
majd visszatér az ügyre. Byrnes buzgón kifejtette, hogy a 87-es emberei
ismerik a szabályzatot, megemlítette, hogy két gyilkosságról van szó, meg két
nyomozóról, akik a város különböző részeiben csak arra várnak, hogy újabb
gyilkossági ügyben nyomozhassanak (ami nem volt egészen igaz, mert sem
Levine, sem Carella nem volt túl lelkes), és hálás lenne, ha a főnök a lehető
legsürgősebben visszatérne az ügyre. A főnök délelőtt tizenegyig nem tért
vissza az ügyre, mert addig az akciófőnökkel tanácskozott, akinek a szobája
két emelettel az övé felett volt a kapitányság épületében. A főnök azt mondta
Byrnesnek, hogy az akciófőnök véleménye szerint az előző gyilkosságnak
prioritása van az utóbbival szemben, és az üggyel annak a nyomozónak kell
foglalkoznia, aki az első bűnténnyel foglalkozott, bármikor történt is az.
Byrnes szintén nem tudta pontosan, hogy ez mikor volt, ezért aztán azt
válaszolta: "Igen, bármikor. Köszönöm, főnök" – ezzel letette a kagylót,
behívatta Carellát a szobájába, és ennyit mondott neki: "A miénk." Ami
történetesen nem azt jelentette, hogy az "övék" (bár tágabb értelemben
kétségkívül azt), hanem hogy az övé, Carelláé. Amikor Carella ezt Levinnel
közölte, az csak annyit jegyzett meg: "sok szerencsét" – és ezzel a két
egyszerű szóval sikerült óriási megkönnyebbülését kifejezésre juttatnia.

Hal Willis vagy öt perccel azután tért vissza a nyomozók szobájába, hogy a
Midtown East körzetéből a szélfútta és agyonfagyott járőr elhozta a Levine
által megígért csomagot. Willis meglátta az íróasztalán ülő Eileent,
rámosolygott, odatáncolt hozzá, és vigyorogva üdvözölte:

25
 – Halló, hát magát küldték?
– Itt az anyag Levine-től – szólt Carella Meyernek.
– Azt hitte talán, hogy Raquel Welchet küldik? – kérdezte Eileen.
– Ki panaszkodik? – kérdezte Willis.
– Nem szabad csúnyán beszélni a szobámban – mondta Meyer Carellára
kacsintva.
– Nagyon vékony – tapogatta meg Carella a manila borítékot, amelynek
átvételét aláírta.
– Ez az? – Kérdezte kezét dörzsölgetve a járőr.
– Ez az – felelt Carella.
– Kaphatok itt valahol egy forró kávét? – érdeklődött a rendőr.
– Lenn van az automata – felelt Carella,
– Nincs nálam apró.
– Ó, a régi jó nincs nálam apró-sztori – jegyezte meg Meyer.
– Mi? – kérdezte a rendőr.
– Próbálja meg lenn a hallban, az iktatóban – javasolta Carella.
– Befizette az életbiztosítását? – érdeklődött Meyer.
– Mi? – kérdezte a rendőr, aztán vállat vonva lement a hallba.
– Hol akarja megbeszélni? – kérdezte Willis Eileent.
– Ó, a régi jó nálad vagy nálam-játék – jegyezte meg Meyer. Óriási
formában volt. Épp most segített a világra egy csecsemőt. Nincs olyasmi,
amitől férfiember olyan csodálatosan erezné magát, mint ha kiveszi a részét a
teremtés munkájából. – Az a mosodai ügy? – kérdezte Willis.
– A mosodai ügy.
– Nemi erőszak a mosodában? – érdeklődött Eileen, és elnyomta a
cigarettáját.
– Nem. Egy fickó éjszakánként önkiszolgáló mosószalonokat rabol ki. Azt
gondoljuk, beültetjük magát a következőbe.
– Honnan tudják, hogy melyikbe megy legközelebb? – kérdezte Eileen.
– Csak találgatjuk. De van rendszere.
– Ó, a régi modus operandi-játék – jegyezte meg Meyer, és nevetésben tört
ki. Carella ránézett. Meyer vállat vont, és abbahagyta a nevetést.
– Öltözzön fel úgy, mint egy szennyes ruhát mosó hölgy – javasolta
Willis.
– Jónak ígérkezik. Maga fog fedezni?
– Igen, én.

26
 – Hol tartózkodik majd?
– Kinn a szabadban, egy hálózsákban – vigyorgott Willis.
– Bizti? – nevetett vissza a lány.
– Emlékszik?
– Olyan a memóriám, mint egy elefánté.
– Hagyjuk magukra őket, hogy kidolgozzák a stratégiát – szólt Meyer. –
Gyere, Steve, menjünk át a kihallgatószobába.
– Mikor kezdjük? – kérdezte Eileen, és újabb cigarettára gyújtott.
– Ma este – felelte Willis.
Lenn, a hallból nyíló kihallgatószobában Meyer és Carella
áttanulmányozta azt az egyetlen papírlapot, amelyet Levine egy borítékban
átküldött.

Nem szabad összehajtani!

__________________________________________________________________________
JELENTÉS

A bűntény megnevezése Nyomozókörzet

GYILKOSSÁG MIDDLE EAST
(l. 379-61-0230 sz. bejegyzés a naplóban)
__________________________________________________________________________
A bejelentő neve Jelentés kelte
DOMINICK BONACCIO u. a. nap
A bejelentő címe
637 NORTH CAMBELL
__________________________________________________________________________
AZ ÁLDOZAT NEVE: SALLY ANDERSON
__________________________________________________________________________

A bejelentő, Dominick Bonaccio az áldozatot hanyatt fekve találta a hóban,

amikor 0.30 órakor munkából tért haza. Az áldozatot az általa viselt kabátról
ismerte fel. Felment a lakásába, telefonált a 911-re, majd visszatért az utcára,
hogy megvárja a rendőrséget. (A hívásra Frank O'Neal és Peter Nelson
közrendőrök jelentkeztek az URH-kocsiból.) Az áldozat megtalálása után
Frank O'Neal rádión nyomozókat kért a helyszínre.

27
 Megállapították, hogy az áldozat neve SALLY ANDERSON, fehér, 25
éves. Haja szőke, szeme kék. A pontos boncolási adatok szerint magassága
170 cm, súlya kb. 55 kg. David Lowenby az áldozatot a helyszínen halottnak
nyilvánította. A halál látható oka: lőtt sebek. A boncolási jelentés szerint
három seb különböztethető meg. Egy a mellkas bal oldalán, kettő az arcon. A
helyszínen hüvelynyomokat nem találtak. A leány táskájának tartalma: száj
rúzs, szemöldökceruza, két csomag rágógumi, címeket tartalmazó notesz,
papír zsebkendő, egy tárca három darab fényképpel, 23 dollár, a
Színészegyesület igazolványa. A 637 Cambell alatti épületből szemtanú nem
jelentkezett, de az állítások szerint az áldozat táncosnő, és a Fatback című
zenés darabban, a Wales Színházban (1134 North Adderly) lépett fel.
A holttestet a Haley Kórházba vitték. A személyi tárgyakat laboratóriumi
vizsgálatra bocsátás céljából a Midtown East-i körzeti kapitányságra vitték. A
boncolásnál talált golyókat azonnal át kell küldeni a Ballisztikai osztályra.

Henry Levine I. oszt. nyomozó

Száma 27842 (Midtown East)

– Rendesen gépel – jegyezte meg Meyer.

– Sok adatot nem tartalmaz – mondta Carella.
– Még azelőtt írhatta, hogy Dorfsman felhívta telefonon.
– A Ballisztikán gyorsan dolgoznak.
– Most nézzük meg, hogy mi van a másikban – mondta Meyer.
Al Miscolo az Iktatóban főzte a város legrosszabb kávéját. Amint a
szobába léptek, megcsapta orrukat az erős szag.
– Hallowan itt járt, és elment – mondta Meyer.
– És ez mit jelent? – érdeklődött Miscolo.
– Azt, hogy nem kell többé kígyókat meg békákat dobálni a
kávéskannába.
– Hahaha – mondta Miscolo. – Ha nem ízlik a kávé, ne igyanak. –
Beleszagolt a levegőbe. – Ez egy új columbiai keverék – közölte, és
elismerően forgatta a szemét.
– A kávéja szaga olyan, mint Meyer szivarjáé – mondta Carella.
– Majd odaadom a csikkjeimet – ígérte Meyer, amikor rájött, hogy a
szivarjait gúnyolják. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte. – Mi a baj a
szivarjaimmal?

28
 – Azért jöttek, hogy feltartsanak? – kérdezte Miscolo.
– Paco Lopez aktájáért jöttünk – mondta Carella.
– Pár napja történt, ugye?
– Az a gyilkosság kedd éjjel, a Culveron.
– Még nincs iktatva.
– Hát akkor hol van?
– Itt valahol, az íróasztalomon – mutatott Miscolo az íróasztalán
tornyosuló elintézetlen akták kusza tömegére.
– Ki tudja ásni? – kérdezte Carella. Miscolo hallgatott. Leült az
íróasztalánál álló
forgószékbe, és rakosgatni kezdte a jelentéseket.
– A kávét a feleségemtől kaptam Valentine-napra – jegyezte meg
sértődötten.
– Nagyon szeretheti magát – mondta Meyer.
– Hát maga mit kapott a feleségétől?
– Valentine-nap csak holnap lesz.
– Lehet, hogy pompás szivarokat kap – mondta Carella. – Mint
amilyeneket most szív.
– Itt van Gotfredo Lopez. Ezt keresik?
– Paco – szólt Carella.
– Nincs az én szivarjaimnak semmi bajuk – jelentette ki Meyer.
– Van fogalmuk róla, hogy hány, Lopez van a 87-es körzetben? Olyan
gyakori név ez errefelé, mint másutt a Smith vagy a Jones.
– Múlt kedden azonban csak egyetlen Lopezt lőttek le – mondta Carella.
– Néha azt kívánom, bárcsak az összesét lelőnék – sóhajtott Miscolo.
– Tudja, mit? Kínálja meg őket a kávéjával – javasolta Meyer. – Úgy
nyírná ki őket, mint egy levágott csövű vadászpuska.
– Jó vicc – fanyalgott Miscolo. – Paco, Paco, hol az ördögben vagy?
– Mikor fogja elintézni ezt a rengeteg iratot? – érdeklődött Meyer.
– Majd amikor ráérek. Amikor a drága polgártársaink abbahagyják az
egymásra lövöldözést, egymás kirablását és ledöfését.
– Akkor nem lenne munkája – mondta Carella.
. – Fütyülök rá. Nyakig vagyok munkával. Még három év, és kijutok
innen. Három év múlva Miamiben fogok élni.
– Miamiben egyáltalában nincsenek bűntények – mondta Meyer.

29
 – Olyan, amihez nekem közöm lesz, nincs. Kicsónakázom a tengerre, és
horgászni fogok.
– Ne felejtse el magával vinni a kávéfőzőjét – javasolta Meyer.
– Na, megvan. Paco Lopez. Ha végeztek, hozzák vissza.
– Hogy jövő pénteken be tudja iktatni – mondta Meyer.
Miscolo csak nevetett.
A nyomozók szobájának késő délutáni csendjében nézték át a Paco
Lopezre vonatkozó iratokat. Múlt kedden, alig hetvenhárom órával Sally
Anderson meggyilkolása előtt, ugyanazzal a fegyverrel lőtték le a város
másik felében. A lány holttestét tizenharmadikán, hajnali fél egykor találták
meg, Paco Lopezét pedig kilencedikén éjjel 11-kor. Egy munkaviszonyban
álló, huszonöt éves lány meg egy tizenkilenc éves, spanyol anyanyelvű fiú,
akit már egyszer letartóztattak kábítószer-eladás kísérletéért, majd
felfüggesztett büntetéssel szabadon bocsátottak, mert akkor még csak tizenöt
éves volt. Azon a kedd éjszakán átkutatták a zsebeit, találtak nála hat gramm
kokaint meg gumival összefogva tizenegy darab százdollárost. Sally
Anderson tárcájában 23 dollár volt. A két áldozat között látszólag semmi
kapcsolat nem volt. De mindkettőjüket ugyanazzal a fegyverrel ölték meg.
A Lopezről szóló további jelentések megerősítették, hogy kezdeti,
kudarcba fulladt próbálkozása után is folytatta a kábítószer-üzérkedést, és az
utcán El Szipónak hívták. Ilyen szó ugyan a spanyol nyelvben nem létezett,
de a 87-es körzethez tartozó városrész spanyol anyanyelvű lakói nem voltak
híjával a humorérzéknek. Azok, akiket Carella és Meyer megkérdezett és
kihallgatott, egyöntetűen vallották, hogy Paco Lopez ócska alak volt, akit
megérdemelten nyírtak ki. Többen javasoltak volna számára más, lassúbb és
fájdalmasabb halálnemet, mint a 38-as kaliberű golyót, amelyet közvetlen
közelről lőttek a mellébe. Az egyik barátnője kigombolta a blúzát, és
megmutatta a mellén azokat a sebeket, amelyeket Lopez cigarettával égetett
rá. Még Lopez anyja is elismerte (bár amikor kimondta, keresztet vetett
magára), hogy a világ csak jobb lesz, ha hiányoznak belőle a fiához
hasonlóak.
Egy mindössze néhány grammal kereskedő spiclitől kapták azt az
információt, hogy Lopez valójában kisstílű üzér volt, alig magasabban az
"öszvér" rangnál – a kokain-"elosztás" hierarchiájában a legalacsonyabbnál –,
ahogyan ő ezt finoman kifejezte. Lopez egy kis kokainszippantó társaság
igényeit elégítette ki, és ha tíz vagy tizenkét rongyot összedobott egy héten,

30
az már sok volt. Meyer és Carella, akik egyenként és külön-külön havi húsz
rongyot dobtak össze, arra gondoltak, hogy talán Lopez nem is választott
rossz foglalkozást. A sikeresebb üzérek azt állították, hogy Lopezt még csak
megölni sem volt érdemes. Senkinek sem jelentett versenytársat, mert a
grammos üzérkedésnek is csak a perifériáján működött. Szerintük valami
megdühödött narkós tehette hidegre. Tálán Lopez megjátszottá magát,
kevesebb árut adott, hogy steigerolni próbáljon, és talán a felingerelt pasas
nyírta ki. Ilyen egyszerű. De mi az összefüggés a kokaingyilkosság és Sally
Anderson között?
– Tudod, hogy minek örülnék? – kérdezte Carella.
– Minek?
– Ha nem örököltem volna ezt az ügyet.
De örökölte.

Annak a North Cambell Street-i háznak a felügyelője, ahol Sally Anderson

lakott, nem volt kifejezetten boldog, amikor megpillantotta a nyomozókat.
Egy óra körül két másik már felriasztotta és kikérdezte, majdnem háromig
nem tudott elaludni, utána meg hatkor kellett kelnie, hogy kitegye a kukákat,
mielőtt a Köztisztaságiak kocsijai megérkeztek, aztán a ház elől kellett
elsöpörnie a havat. Most, tíz perccel tizenkettő előtt éhes volt, ebédelni akart,
nem pedig két másik nyomozóval beszélni, amikor nem is látta, hogy mi
történt, és a lányt is alig ismerte.
– Csak azt tudom, hogy a házban lakik, és Sally Andersonnak hívják. –
Jelen, időben beszélt a lányról, mintha meg sem halt volna és ha meg is halt,
akkor sem nagyon érdekelné. Ez egyébként igaz is volt.
– Egyedül lakott? – kérdezte Carella.
– Tudomásom szerint igen.
– Ez; mit jelent?
– Ki tudja manapság ezekről a lányokról, hogy, kivel élnek? Egy srác, két
srác, másik lány, kutya, macska, aranyhal... ki tudja, és kit érdekel?
– De tudomása szerint egyedül élt? – folytatta Meyer türelmesen.
– Igen – felelt a házmester. Szikár, őszülő hajú férfi volt, egész életét
ebben a városban töltötte. Ebben az épületben éjjel-nappal éppen úgy
előfordultak betörések, mint a többi házakban, amelyekben valaha dolgozott,

31
Az erőszak nem volt idegen számára, és apróbb részleteivel nem volt türelme
foglalkozni.
– Megengedi, hogy körülnézzünk a lakásban? – kérdezte Carella.
– Nekem mindegy – vont vállat a házfelügyelő, felvezette a nyomozókat a
emeletre, és kinyitotta az ajtót.
A kis lakás eklektikusan berendezett szobáiban antik és modern bútorok
sorakoztak egymás mellett, a fekete bőrkanapén és körülötte a földön párnák,
a falon bekeretezett képek különböző színdarabokból, köztük a Fatbackből
is. Több kép a fürdőszoba melletti falon a lányt ábrázolta tütüben, különböző
pózokban. A poszter a Sadler's Wells Balettet hirdette. A konyhában egy
üveg fehér bor állt. A hálószobában, a horgolt térítővel letakart hatalmas ágy
melletti éjjeliszekrényen, a telefonnál, előjegyzési naptár hevert.
– Felhívtad a laboratóriumot?
– Már befejezték – bólintott Carella, és fellapozta az előjegyzési naplót.
Nagy, spirálos füzet volt, amelyben minden nap külön lapon szerepelt.
Narancssárga plasztik gemkapocs szorította le a lapokat, hogy február 12-én
könnyen kinyíljon. Meyer elővette jegyzetfüzetét, és a hónap elejétől írni
kezdte a napi bejegyzéseket, amikor megszólalt a csengő. A nyomozók
egymásra néztek. Carella az ajtóhoz lépett. Azt hitte, talán a házfelügyelő tért
vissza, és házkutatási parancsot vagy hasonlót kér.
De az ajtó előtt egy lány állt, Carellára nézett, és csak annyit mondott:
"Ó!"
Egy pillantást vetett az ajtó fölötti számra, azt hihette, hogy eltévedt, aztán
összeráncolta a homlokát. Magas, hajlékony, keleti származású lány volt,
lehetett vagy 170-172-cm magas, szeme, haja éjfekete. Farmernadrágját
térdig érő fekete csizmájába tűrve viselte, és fekete síanorákot hordott. Sárga
ellenzős sapkáját hanyagul az egyik szemére húzta. Fekete-sárga csíkos,
hosszú sálja lazán csüngött az anorák fölött.
– Találkoztunk már? – kérdezte.
– Nem hiszem – felelt Carella.
– Sally hol van? – kérdezte a lány, és a férfi háta mögött a lakásba nézett.
Meyer kijött a hálószobából, és a nappaliban, éppen a lány látószögében állt.
Mindketten felöltőt viseltek. A lány Meyerre pillantott, aztán vissza
Carellára.
– Mi ez? Mi folyik itt?

32
 Sietve hátralépett, és a lift irányába nézett. Carella pontosan tudta, hogy
mire gondol. Két idegen felöltőben – barátnőjének, Sallynek semmi nyoma:
jövetelével betörést szakított félbe. Mielőtt a lány még jobban megijedt,
gyorsan közölte: – Rendőrök vagyunk.
– Igen? – kérdezte a lány kételkedve, és ismét a felvonó felé nézett.
Bennszülött – gondolta Carella, és majdnem elmosolyodott. Elővett a
zsebéből egy kis bőrtárcát, kinyitotta, megmutatta jelvényét és igazolványát.
– Carella nyomozó vagyok a 87-es körzetből, és a társam, Meyer nyomozó.
A lány előrehajolt, hogy megnézze a jelvényt. Derékból hajolt, és a hátát
egyenesen tartotta. Táncosnő – gondolta Carella. Aztán a lány
felegyenesedett, és a szemébe nézett.
– Mi történt Sallyvel? Hol van?
– Kérem, lenne szíves megmondani, hogy ön kicsoda? – kérdezte Carella.
– Tina Wong. Hol van Sally?
Carella habozott. – Mit keres itt, Miss Wong?
– Hol van Sally? – ismételte a lány, és belépett Carella mellett a lakásba.
Látszott, hogy ismerős itt, először a konyhába, aztán a hálószobába ment,
majd vissza a nappaliba, ahol a két nyomozó várakozott. – Hol van? –
kérdezte ismét.
– Várta önt, Miss Wong?
A lány nem felelt. Szemén most már meglátszott: felfogta, hogy baj van,
Szeme idegesen csillogott keskeny arcában, amint az egyik nyomozóról a
másikra nézett. Carella nem akarta megmondani, hogy Sally Anderson halott.
Még nem. A reggeli lapok még nem közölhették, de abban biztos volt, hogy
most, a délutániakban már szerepel. Ha már tudja, hogy Sally halott, azt
akarta, hogy a lány mondja ki.
– Várta magát? – ismételte.
A lány az órájára pillantott. – Öt perccel, korábban érkeztem. Lenne szíves
megmondani, hogy mi történt? Kirabolták, vagy hasonló?
Bennszülött, az biztos, gondolta Carella. Ebben a városban – a rendőröket
kivéve –, a rablást mindig összekeverték a betöréssel. A rendőrségnek csak
az okozott néha problémát, hogy a betörések fokát megkülönböztesse.
– Mi volt a tervük? – kérdezte Carella.
– Terv?
– Miss Andersonnal.

33
 – Együtt akartunk ebédelni, aztán elmenni a színházba – mondta Tina. –
Matinénap van, most egy óra. – Keményen megvetette a lábát, kezét csípőre
tette, és újra megkérdezte: – Hol van Sally?
– Halott – mondta Carella, és figyelte a lány szemét.
De csak gyanakvást látott benne. Nem rémületet, nem bánatot, csak
gyanakvást. A lány egy darabig hallgatott, aztán megszólalt: – Maga átver
engem.
– Bárcsak azt tenném!
– Hogy érti, hogy halott? – kérdezte Tina. – Tegnap este láttam! Halott?
– Éjfél után találtak rá a holttestére – közölte Carella.
Most valami mást tükrözött a lány szeme. Elhitte, és megdöbbent. Meg
félt is.
– Ki tette? – kérdezte.
– Még nem tudjuk.
– Hogyan? Hol?
– Itt a ház előtt. Lelőtték.
– Lelőtték?
Hirtelen zokogásban tört ki. A férfiak nézték. Vállán lógó táskájában
kutatott zsebkendő után, megtörölte a szemét, aztán tovább sírt, orrot fújt,
aztán folytatta a zokogást. Némán figyelték. Könnyei láttán otrombáknak
érezték magukat.
– Bocsánat – szólt, és megint kifújta az orrát. Hamutartót keresett, ahová a
zsebkendőjét dobhatná, majd újabb papír zsebkendőt húzott elő, és a szemét
törölgette. – Sajnálom – mormogta.
– Mennyire ismerte? – kérdezte Meyer szelíden.
– Nagyon jó barátnők vagyunk. – Megállt, mert rájött, úgy beszél Sally
Andersonról, mintha még élne. Kijavította magát: – Jó barátnők voltunk –
mondta csendesen.
– Mióta?
– A Fatback óta.
– Maga is táncosnő, Miss Wong?
A lány bólintott.
– Azóta ismerte, amióta a darabot játsszák?
– A próbák óta. Tulajdonképpen még régebben. Amióta meghallgatáson
voltunk. Az elsőn találkoztunk.
– És az mikor volt?

34
 – Júniusban.
– És azóta jó barátnők voltak.
– Ő volt a legjobb barátnőm... Nem tudom elhinni – rázta meg a fejét.
– Azt mondta, múlt éjjel látta utol...
– Igen.
– Volt tegnap előadás?
– Igen.
– Hánykor lett vége?
– Körülbelül háromnegyed tizenegykor. Tegnap kicsit elhúzódott. Joey, a
komikusunk... nem tudom, ismerik-e a darabot...
– Nem – mondta Carella.
– Nem – mondta Meyer.
A lány meglepődött. Aztán tudatlanságuk láttán vállat vont, és
elmagyarázta: – Joey Hart. A második felvonás végén nagyon megtapsolták,
aztán mindent bedobott, ami csak belefért. Tizenöt perccel elhúzódott az
előadás.
– Tehát a darabnak általában fél tizenegykor van vége – állapította meg
Meyer.
– Vagy kicsit előbb, vagy kicsit később. Különböző. A közönségtől függ.
– És akkor látta utoljára Sally Andersont?
– Később, az öltözőben.
– Ki volt még az öltözőben?
– Az összes cigány ott volt. Persze a lányok.
– Cigányok?
– A lányok a tánckarból.
– Hányan vannak?
– Összesen tizenhatan. Fiúk és lányok. Nyolcan voltunk a lányok
öltözőjében, öt szőke, két fekete és egy kínai... én. – Elhallgatott. – Jamie
kiválogatja a szőkéket.
– Jamie?
– A koreográfusunk. Jamie Atkins.
– Tehát az öltözőben voltak.
– Mind a nyolcan. Lesminkeltünk, levetettük a jelmezeket... ilyesmi.
– Mikor hagyta el az öltözőt, Miss Wong?
– Amilyen gyorsan csak tudtam. – Elhallgatott. – Randevúm volt.
– Amikor maga elment, ki tartózkodott még az öltözőben?

35
 – Csak Sally meg Molly.
– Molly?
– Maguire. Megváltoztatta a nevét. Eredetileg Molly Materasso, ami nem
túl szuper a színlapon, ugye? – Carellának is az volt a véleménye, hogy nem.
– Tulajdonképpen matracot jelent. – Carella tudta, hogy matracot jelent. –
Tulajdonképpen az volt a lányneve. Most férjnél van, és az igazi neve Molly
Boyd, de a színpadon még mindig a Molly Maguire nevet használja. Ez jó
név. A Molly Maguire miatt, tudják. – Carella kérdően nézett rá. – Titkos
társaság volt Írországban az 1840-es években. – Carella még mindig kérdően
nézett rá. – És később Pennsylvaniában – folytatta a lány. – Mindenesetre, ha
valaki hallja ezt a nevet, az az érzése, hogy már hallotta valahol. Sok
munkához jutott már a neve miatt, mert az igazgatók meg a producerek azt
gondolták: "Ó, Molly Maguire! Biztos, hogy hallottam már róla."
Tulajdonképpen elég pocsékul táncol.
– De ott maradt az öltözőben Sallyvel, amikor maga elment – mondta
Meyer.
– Igen.
– Az mikor volt?
– Körülbelül öt perccel tizenegy után.
– Tudja, hogy miről beszélgettek?
– Csak Molly beszélt.
– Miről?
– George-ról. A férjéről. Ezért is jöttem el olyan gyorsan, ahogy csak
tudtam. Tulajdonképpen a randevúm csak éjfélkor volt.
– Nem értem – mondta Meyer.
– Hát az a helyzet, hogy Molly folyton szapulja a férjét, és az nagyon
unalmas. Szerintem vagy hallgasson, vagy váljon el.
– Aha – mondta Meyer.
– És akkor látta Sallyt utoljára? – kérdezte Carella.
– Igen. Úgy van. Még mindig nem tudom elhinni. Ez azt jelenti... úristen.
Tegnap este együtt kávéztunk.
– Miről beszélgettek, Miss Wong?
– Hát amiről a nők szoktak – vonta meg vállát a lány.
– Férfiakról?
– Persze.
– Sally együtt élt valakivel?

36
 – Úgy nem.
– Mi az az úgy?
– Sally, a legtöbb ruháját itt tartotta, ő meg ott.
– Ki tartotta ott? – kérdezte Carella.
– Timmy.
– A barátja volt, vagy hasonló? – kérdezte Meyer.
– Vagy hasonló – felelte Tina.
– Milyen Timmy?
– Moore.
– Timmy a Timothy becézve?
– Azt hiszem, igen.
– Timothy Moore – ismételte Meyer, és beírta a nevet a jegyzetfüzetébe. –
Tudja, hogy hol lakik?
– Valahol a felsővárosban, a Quarteren túl. Orvostanhallgató a Ramsey
Egyetemen. Ott van a lakása valahol az egyetem közelében.
– Tudja a címét?
– Sajnos nem.
– Mit értett az alatt, hogy "vagy hasonló"? – kérdezte Carella.
– Azt, hogy hol együtt voltak, hol szakítottak.
– De volt köztük érzelmi kapcsolat?
– Úgy érti, hogy lefeküdtek-e egymással?
– Igen, úgy értem.
– Persze hogy lefeküdtek – mondta Tina. – Nem azt csinálja mindenki?
– Feltételezem – felelte Carella. – Említette-e magának valaha a Paco
Lopez nevét?
– Nem. Ki az a Paco Lopez? A szakmában van?
Carella egy pillanatig habozott, aztán megkérdezte: – Fogyasztott Sally
kábítószert?
– Nem hiszem.
– Magának nem említette soha?
– Arról a kis alkalmi fűszívásról beszél?
– Nem. Komoly dolgokról. Heroin – mondta, és elhallgatott. – Kokain –
folytatta, és a lányt figyelte.
– Sally szívott néha füvet. Ki nem szív? De ami a többit illeti, nem
hiszem.
– Biztos benne?

37
 – Hát megesküdni nem mernék rá a bíróság előtt, ha úgy érti. De ha az
ember együtt dolgozik egy darabban, általában elég jól tudja, hogy ki mit
csinál, és nem hiszem, hogy Sally narkós lett volna.
– Úgy érti, hogy vannak a szereplők között olyanok, akik...
– Ó, biztosan.
– Aha – mondta Carella.
– Nem heroint – folytatta Tina. – Olyan hülye már nincs. Néhanapján egy
kis kokain, az más.
– De Sally nem...
– Tudomásom szerint nem. – Tina egy pillanatra elhallgatott. – És ha
érdekli, én sem.
– Nem érdekel – mosolygott Carella. – Említett-e valaha Sally fenyegető
leveleket vagy telefonokat?
– Soha.
– Tudomása szerint tartozott valakinek?
– Tudtommal nem.
– Aggasztotta valami?
– Ne... hát igen.
– Mégis mi?
– Semmi komoly.
– Mi?
– Megint szeretett volna énekelni tanulni, de nem futotta az idejéből.
Mindennap táncolnia kellett, és hetenként háromszor analízisre járt.
– Ez minden? Ez aggasztotta?
– Ezt mondta el nekem.
– Tudja az analitikusa nevét?
– Sajnos nem.
– Hogy jött ki a többi szereplővel?
– Jól.
– És a vezetőséggel?
– Kire gondol? Allanre?
– Ki az az Allan?
– A producerünk, Allan Carter. Nem tudom, kit ért vezetőség alatt? A
társulat vezetőjét? A főigazgatót?
– Mindenkit. Hogy jött ki azokkal, akik a darabot irányították?

38
 – Jól, azt hiszem – vont vállat Tina. – Ha egy darab beindul, ritkán látja
őket az ember. De mivel a mi esetünkben akkora a siker, Freddie hetenként
egyszer-kétszer eljön, hogy ellenőrizze, rendesen dolgozunk-e. De
nagyrészt...
– Freddie?
– Az igazgatónk. Freddie Carlisle.
– Hogy írják a nevét? – kérdezte Meyer, és ismét jegyzett.
– I-vel és s-sel – mondta Tina. – C-a-r-l-i-s-l-e.
– És említette a producert.
– Allan Carter. Két l és a.
– Ki a társulat igazgatója?
– Lew Eberhardt.
– Van még valaki, akiről tudnunk kellene? – kérdezte Carella.
Tina vállat vont. – Ügyelők? Három van – ismét vállat vont. – Úgy értem,
hogy csak szereplőből van harmincnyolc, és ki tudja, hány zenész, világosító,
díszletező és...
– Van köztük spanyol anyanyelvű?
– A személyzet között? Azt hiszem, igen. Nem ismerek mindenkit. Csak
éppen elvonulok előttük bugyiban.
Hirtelen ragyogó mosoly öntötte el az arcát, aztán eszébe jutott, hogy
miről beszélgetnek. Arcáról eltűnt a mosoly.
– És a szereplők? Azok között van spanyol anyanyelvű? – kérdezte
Carella.
– A cigányok között kettő.
– Megtudhatnánk, kérem, a nevüket? – kérdezte Meyer.
– Tony Asansio és Mike Roldan. Roldan nem hangzik spanyol névnek,
pedig az. Tulajdonképpen Miguel Roldannak hívják.
– Jóban volt Sally valamelyikkel?
– Mint a többiek – vont vállat Tina.
– Randevúzott valamelyikkel?
– Homokosok – közölte Tina. – A helyzet az, hogy együtt élnek. – És
mintha erről eszébe jutott volna az előadás, hirtelen ránézett az órájára. –
Szent isten – kiáltott. – Mennem kell, mert elkésem. – Megint közel állt a
síráshoz. – A darabnak tovább kell mennie, ugye? – mondta keserűen, és
megrázta a fejét. – Izgulok a rohadt darab miatt, pedig Sally halott...

39
 4.

A sarkon parkoló URH-kocsiban ülő két rendőr számára nyilvánvaló volt,

hogy a pap győz. Nem óhajtottak kiszállni és beleavatkozni a küzdelembe,
mivel kinn hideg volt, és amúgy is a pap látszott győztesnek. Amellett
némileg élvezték is, ahogy a pap ellenfelével, a pan-nal felsöpörte a járdát.
Itt, a 87-es körzet területén a pan-okat, a spanyol anyanyelvűeket (a
jelentésben hispannak kell majd írni) néha meg sem lehetett különböztetni a
fehérektől, mert ez utóbbiak közül is soknak az ereiben jó adag spanyol vér
csörgedezett, amellett olyanok voltak, akár a többi polgár. Amennyire a
rendőrök megállapíthatták, a pap is pan volt, de nagyon fehér bőrű, és jóval
magasabb az itteni svábbogártermetűeknél. A két rendőr kocsija meleg
kényelmében üldögélt, és azt találgatta, van-e a pap 188 vagy 190 centi
magas, és nyom-e 110 kilót? Arra nem jöttek rá, hogy milyen rendhez
tartozik. A környékbeli szerzetes papok nem viseltek ilyen csuhát, mint ez itt,
de persze jöhetett Kaliforniából is, és ugyebár Kaliforniában, a Napa-
völgyben ilyen csuhákat hordanak. A papon barna reverenda volt, fején
szerzetesi borotvált tonzúra: a barna hajkoszorú közepén kopasz folt
világított. Az egyik rendőr megkérdezte a másikat, hogy hívják azt a barna
cuccot, amelyik olyan, mint egy ruha, a másik meg azt felelte, hogy
csuhának, te ostoba, erre az első rávágta, hogy persze. Újoncok voltak, alig
két hete dolgoztak a 87-es körzetben, különben tudták volna, hogy az a pap
bizony nagyon távol áll attól, hogy pap legyen, bár a körzetben is Anthony
testvérnek hívták.
Anthony testvér nyilvánvalóan pacallá verte ellenfelét. Ellenfele, egy apró
termetű Puerto Ricó-i alkalmi cápa elkövette azt az óriási hibát, hogy
lökdösődés közben belenyúlt Anthony testvér zsebébe. Anthony testvér a kis
férget előbb a biliárdteremből vonszolta ki, felemelte, aztán pedig a
szomszédos épület falához csapta, hogy kissé észhez térítse, majd
térdkalácsához vágta a dákót, abban a reményben, hogy sikerül eltörnie a
lábát, de csak a dákot törte össze, most pedig már csak úgy, minden
különösebb cél nélkül csépelte hatalmas ökleivel, miközben a két rendőr az
URH-kocsi kényelmes biztonságából figyelte. Anthony testvér nagyon súlyos
egyéniség volt, de a börtönben is állandóan súlyt emelt, ezért aztán nem volt
rajta egyetlen gramm háj sem. Néha megkérte az embereket: vágjanak bele

40
olyan erősen a gyomrába, amilyen erősen csak tudnak, és elégedetten
nevetett, amikor megmondták, hogy milyen keménynek és erősnek találták.
Egész éven át, még a legforróbb nyári napokban is ugyanazt a barna csuhát
viselte. De nyáron nem hordott alatta semmit. Néha a környékbeli utcalányok
előtt megemelte a csuha szegélyét, és megmutatta a saruját. "Látjátok? –
kérdezte. – Ez minden, amit alatta viselek." Az utcalányok lelkesen óóóóóó-
ztak és áááá-ztak, és kérték, hogy emelje magasabbra a csuhát. Elhitették
vele: nem hiszik, hogy valóban meztelen alatta. Anthony testvér ilyen nagy
marha ember létére igen kecsesen mozgott, és ilyenkor röhögve táncolt el
előttük. Télen a saru helyett katonai bakancsot viselt. Most ezzel a
bakanccsal taposta bele az apró Puerto Ricó-it a járdába. Az URH-kocsi két
rendőre azon tanakodott, hogy kiszálljanak-e, mielőtt a kis pan fejét szétveri
a járdán. De a sors megkímélte őket a döntés kényszerétől, mert megszólalt a
rádió 10-10 jelzése, erre közölték, hogy mozgásban vannak. Éppen akkor
hajtottak el a sarokról, amikor Anthony testvér az eszméletlenné csépelt
ember fölé hajolt, hogy kivegye a pénztárcáját. A pénzből ugyan csak tíz
dollárt csent el a pasas Anthony testvértől, ő mégis úgy döntött, hogy elveszi
az összes pénzt, mivel a kis tolvaj annyi vesződséget okozott neki. Éppen
kiürítette a tárcát, amikor a sarkon megjelent Emma.
Emma a környéken Kövér Hölgy-ként volt ismeretes, és a körzet területén
mindenki igyekezett őt elkerülni, egyrészt, mert tudták, hogy kissé hirtelen
haragú, másrészt mert mindig volt nála borotva. A borotvát vállra akasztós
táskájában hordta a bal vállán, hogy jobb kézzel bármikor előránthassa,
kinyithassa, és bárki fülét lenyisszanthassa, esetleg arcába vagy kezébe
vágjon. Néha pénzkereset céljából vágott, de ugyanaz a mozdulat elegendő
volt számára, hogy felnyissa embertársa nyakát, és elvágja a torkát. Senki
sem szeretett vitatkozni a Kövér Hölggyel, és talán ezért is oszlott szét a
tömeg, amikor a sarkon megjelent. Tulajdonképpen a tömeg most, hogy az
akciónak vége volt, amúgy is szétoszlott volna, mert ilyen hidegben senki
sem szeret csak úgy ácsorogni, különösen errefelé, ahol valahogy mindig
hidegebb volt, mint a város többi részén. Akár az Északi-sark is lehetett
volna.
– Halló, tesó – szólt a Kövér Hölgy.
– Halló, Emma – felelt a testvér, és felnézett, mialatt az eszméletlen
férfihoz hajolt. Alaposan elintézte. A hülye pasas feje mellett keskeny
vérpatak csörgedezett a jégre. Az arca nagyon megkékült. Anthony testvér a

41
háta mögé dobta a kiürített tárcát, teljes magasságában felegyenesedett, és
ötszáz dollárt gyömöszölt a csuhája zsebébe. Elindult, és Emma oldalán
ballagott tovább.
Emma harminc-harminchárom éves lehetett, jó hat-hét évvel idősebb
Anthony testvérnél. Teljes nevén Emma Forbes, így hívták ugyanis, amikor
még egy Jommy Forbes nevű néger felesége volt, aki annak a szerencsétlenül
végződő lövöldözésnek az áldozataként hunyt el, amely egy bankban zajlott
le. Azt akarta ugyanis kirabolni. Emma férjét a bank egyik hatvanhárom éves
őre lőtte le, aki az alsóvárosi 28-as körzet nyugdíjas rendőre volt. De
hatvannegyedik születésnapját már nem ünnepelhette meg, mert Emma pár
héttel férje temetése után felkutatta, és egy szép áprilisi estén, amikor a
forzitiák virágba borultak, fültől fülig elvágta a torkát. Emma nem kedvelte
azokat, akik őt vagy szeretteit bármitől megfosztották. Gyakran mondogatta:
"Míg a kövér hölgy énekel, nincs vége az operának." Ezzel a mondással
igazolta meglehetősen gyakori bosszúálló akcióit. Arról, hogy becenevét e
mondás előtt vagy éppen miatta kapta, nem álltak rendelkezésre megbízható
adatok. De ha valaki 160 cm magas és 80 kiló, számíthat arra, hogy
különösen ezen a vidéken, ahol a becenevek gyakoribbak, mint az igaziak –
előbb-utóbb Kövér Hölgynek fogják nevezni, még akkor is, ha nincs
tudomásuk zenei jellegű utalásairól.
Anthony testvér egyike volt azon keveseknek, akik tudták, hogy
postaládáján az Emma Forbes név szerepel, lányneve pedig Emma Goldberg,
és nem tévesztendő össze azzal az anarchista Emma Goldmannal, aki jóval
Emma Goldberg megszületése előtt tevékenykedett. Anthony testvér továbbá
egyike volt azon keveseknek is, akik őt Emmának hívták, míg a többiek
(jelenlétében tartózkodva a neve előtt álló jelzőtől) Hölgynek nevezték, vagy
sehogy, annál is inkább, mert sértődős lévén, könnyen előkapta a borotváját.
Anthony testvér volt azonban az egyetlen a környéken, és valószínűleg az
egész világon, aki szerint Emma Goldberg Forbes, alias Kövér Hölgy
rendkívüli szépség, és ráadásul igen szekszepiles jelenség.
– Ízlések és pofonok különböznek – jegyezte meg Anthony testvér egykori
ismerőse közvetlenül azután, hogy a testvér kifejtette, Emma milyen szép és
szekszepiles. A férfi meggondolatlan megjegyzése egy pillanattal előbb
hangzott el, hogy Anthony testvér felrántotta a székről, és átlökte annak a
bárnak az ablakán, amelyben üldögéltek. Anthony testvér megneheztelt, ha
lekicsinyelték azokat az érzelmeket, amelyekkel ő Emma iránt viseltetett.

42
Anthony testvér másnak látta, mint a többi ember. A többiek dagadt,
alacsony, hidrogénezett hajú asszonyt láttak fekete kabátban, fekete
cérnaharisnyában, kék cipőben, aki fekete, vállán lógó táskájában egyenes,
fanyelű borotvát hordott. Anthony testvér – bár tudatában volt az ellenkező
tényeknek – természetes szőke, fürtökkel keretezett madonnaarcot látott,
amelyből csodás kék szemek tekintettek ki, görögdinnye kebleket és nemes
paripához illő fart. Vastag combokat látott, meg sok-sok fehér, hullámzó
húst. Anthony testvér félénk, tartózkodó, érzékeny, drága cicuskát látott a
kegyetlen világban, akit becézni, óvni és vigasztalni kell.
Már attól begerjedt, hogy mellette lépkedett, de lehet az is, hogy ezt az a
rendkívüli elégedettség okozta, amely eltöltötte, mert hülyére verte a piti
zsebest. Néha elég nehéz volt az érzelmeket különválasztani és osztályozni,
különösen ha olyan hideg volt kinn. Emmát könyökénél fogva a Mason
Avenue bárjába vezette, amely az összesen három háztömbnyire terjedő utca
közepén állt. Volt idő, amikor az Utcát (családiasan csak így nevezték a
három háztömb távolságot) az ír bevándorlók Meleg Barlangnak, később a
feketék Rókaútnak hívták. A Puerto Ricó-iak beáramlása után az utca nyelve
megváltozott, de fő jövedelmi forrása nem. A Puerto Ricó-iak La Via de
Putasnak hívták. A hekusok Kurvák utcájának, mielőtt a "strichelő" szó
divatba jött. Most a Strichelők Mennyországát említették, ha az utcáról
beszéltek. De minden nyelven azt jelentette, hogy fizetni kell és választani
lehet.
Nem is olyan régen azok a hölgyek, akik a szexbirodalmakat irányították,
ilyen meg olyan mamának hívták magukat. Akkoriban Theresa mama volt a
legismertebb és Carmen mama a legkoszosabb. A hekusok leggyakrabban
Luz mamát keresték fel, mert házának omladozó téglafalai mögött kissé
egzotikus dolgok játszódtak. Ezeknek az időknek azonban már mindörökre
vége. A bordélyház mint olyan, már a múlté volt, csupán emlék. Manapság a
strichelők a masszírozószalonokból és bárokból kerültek ki, amelyek az utcán
egymás mellett álltak, és trükkjeiket az órára bérelhető hotelszobákban
mutatták be. Az a bár, amelyet Anthony testvér kiválasztott, strichelők
találkozóhelye volt, neve Sandy's, de a környék dolgozó leányainak nagy
része délután kettőkor még a péntek éjjeli céltalan gyakorlatozást pihente ki.
Csak egy szőke parókás néger lány ült a bárpultnál.
– Halló, Anthony testvér, halló, Hölgy – üdvözölte őket.

43
 – Dominus vobiscum – szólt Anthony testvér, és jobb tenyere élével
vonalat húzott a levegőbe, majd az első, láthatatlan vonalat egy másikkal
keresztezte. A latin szavak jelentéséről fogalma sem volt Csak annyit tudott,
hogy hozzájárultak a képhez, amelyet önmagáról szándékozott kialakítani. –
Minden a kép – szokta volt mondogatni Emmának. – És minden illúzió. – A
szavakat mélyen zengve és némileg rezegtetve ejtette ki.
– Mi lesz? – kérdezte a csapos.
– Egy kis vörös bort kérek – mondta Anthony testvér. – Emma?
– Gint jéggel – közölte Emma.
– Kérdezze meg a másik hölgyet, hogy mit iszik – mondta Anthony
testvér, és a szőke parókás néger utcalányra mutatott. Remekül érezte magát.
Találkozása az ambiciózus zsebessel ötszáz dollár hasznot hozott. A
csapostól aprópénzt kért, a zenegéphez lépett, és rock and roll zenét
választott. Szerette a rockot. Különösen a rockzenészeket, akik a színpadon
úgy elmaszkírozták magukat, hogy az utcán fel sem lehetett ismerni őket. A
szőke-fekete utcalány közölte a csapossal, hogy még egy whiskyt óhajt,
szódéval. Amikor Anthony testvér visszaült a helyére odaszólt neki:
"Köszönöm, Anthony testvér."
Sandyt, a csapost, aki egyben a bár tulajdonosa volt, nem tette boldoggá
Anthony testvér jelenléte. Nem szívesen cserélgette folyton a tükröket,
amikor Anthony testvér valamin megsértődött. Szerencsére Anthony
testvéren és Kövér Hölgyön kívül a bárban csak a szőke néger lány volt, és
neki Anthony testvér éppen most fizetett piát. Lehet, hogy nem is lesz zűr
aznap délután. Sandy nagyon remélte. Szombat volt. Lesz ma itt elég zűr
amúgy is, akár tetszik, akár nem.
Ezen a környéken és különösen ebben az utcában, a szombat este soha
nem volt a hét legmagányosabb estéje, bármit is mond a nóta. Ezen a
környéken és különösen ebben az utcában senkinek sem kellett a szombat
estéjét magányosan eltöltenie, feltéve, hogy az előző nap kapott hetibére még
a zsebében volt. Ebben a bárban este tíz órakor több lesz az utcalány, mint a
mellette álló, elhagyott fészerben a patkány. Fekete utcalányok és fehér
Utcalányok, szőkék, barnák, vörösek, másik nembeliek, sőt lesz néhány
összkomfortos is. Kettesével szállingóznak: párokból áll ez a világ, sötét
folyamként jönnek, reszkető lábú, húszdolláros csatalovak vagy olyan
versenyparipák, akik az alsóvárosban akár egy rongyot is kaphattak volna.
Mindenféle fajta összejött itt, hogy a bár családias, meghitt légkörét élvezze.

44
Kettesével érkeztek, és Sandy üdvözölte őket, mert tudta, hogy a bárban
iszogató férfiak azért jöttek ide, hogy a testeket vegyék szemügyre, nem a
lelkeket, amellett jutalékot is kapott az éjszakai hölgyektől, akiknek szabad
volt itt strichelniük, mert (legalábbis saját állítása szerint) Sandy lefizette a
hekusokat és az őrmesterüket is, aki néha be-benézett a bárba.
Tulajdonképpen a játszmákat Sandy irányította, kivéve a hétvégi zűrzavart,
amikor a szokásosnál nagyobb volt a forgalom. Rettegett a hétvégektől, noha
az ilyenkor szerzett pénz tette lehetővé, hogy a hét többi napján is
kinyithasson.
– Ez ingyen van – mondta Anthony testvérnek az italra, és remélte, hogy
ez a vesztegetés távol tartja bárjától aznap este, de aztán hirtelen rémülten
jutott eszébe, hogy talán Anthony testvér örül a vendégszeretetnek, és ezért
dönt majd később úgy, hogy visszatér.
– Megfizetem, amit rendeltem – jelentette ki Anthony testvér, majd
csuhájának zsebéből kötegnyi pénzt húzott elő. A zsebtolvaj pénzéből
kihalászott egy tízest, és letette az asztalra.
– De... – kezdte el a csapos, ám Anthony testvér némán keresztet rajzolt a
levegőbe, ami Sandynek eszébe juttatta, hogy ugyan kicsoda ő, hogy isten
küldöttjével vitába szálljon? Elvette hát a tízest, és a visszajáró pénzt letette
Anthony testvér elé. A pult végén a szőke fürtös utcalány felemelte a poharát,
és megszólalt: "Egészségére, Anthony testvér!"
– Dominus vobiscum – emelte fel Anthony testvér is a poharát.
Emma hájas kezét a férfi térdére tette.
– Hallottál még mást is? – kérdezte suttogva.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – És te?
– Csak annyit, hogy tizenegy darab százas volt a zsebében, amikor
kinyírták.
– Tizenegy? – suttogta a férfi.
– És azt is mondta, hogy harmincnyolcas volt. Mármint a fegyver.
– Ki mondta neked?
– Két zsaru beszélgetett, azt hallottam.
– Harmincnyolcas – töprengett Anthony testvér. – Tizenegy bankjegy...
százdolláros.
– Ilyen kenyérről beszéltem – mondta Emma. – A kokain-kenyérről,
drágám.

45
 Anthony testvér pillantása végigfutott a báron, hogy megbizonyosodjék:
sem a csapos, sem az utcalány nem hallja őket. A csapos suttogva, elmerülten
beszélgetett az utcalánnyal. Ujjait végigfuttatta a lány ruhájának elején.
Anthony testvér mosolygott.
– Ennek a kis faszinak a halála űrt hagy maga után – mondta Emma.
– Valóban.
– Este az ügyfelek hoppon maradnak.
– Valóban.
– Nekünk kellene betöltenünk az űrt – mondta Emma. – Hogy úgy
mondjam, megörökölni az üzletet. Csak azt kell megtudni, hogy kiket látott
el, és mi leszünk az új cukrosbácsi-cukrosnéni.
– Vannak, akiknek ez nem tetszene – aggodalmaskodott Anthony testvér.
– Nekem más a véleményem. Nem hiszem, hogy ezt a kis férget üzleti
okokból nyírták ki. Nem, drágám, nekem más a véleményem.
– Hát akkor miért?
– Hogy miért ölték meg? Az én kifinomult ítélőképességem szerint?
– Mondd már meg – kérlelte Anthony testvér.
– Mert egy kis hülye volt, aki valószínűleg összerúgta a port az egyik
vevőjével. Ez a véleményem. De drágám, ha mi adnánk el, az egészen más
lenne. Mindenkihez mézédesek lennénk. A kedves úr meg a bájos hölgy.
– Honnan szerzünk árut? – kérdezte Anthony.
– Sorrendben kell a dolgokat intézni. Először a vevők, aztán az áru.
– Mit gondolsz, hány vevője lehetett?
– Több száz. Talán ezer is. Gazdagok leszünk, drágám. Naponta adjunk
majd hálát istennek, hogy valaki kinyírta Paco Lopezt.
– Dominus vobiscum – mondta Anthony testvér.

Timothy Moore tíz perccel azután lépett a nyomozók szobájába, hogy Sally
Anderson holmiját a Midtown East-i rendőr áthozta. Levine nyomozó
említette a holmihoz csatolt feljegyzésben, hogy beszélt a halott lány
barátjával, és a fiatalember majd valószínűleg őket is felkeresi. Most itt volt
hát, az elválasztó korlát mellett állt, bemutatkozott Generónak, aki azonnal
kijelentette, hogy nem ő foglalkozik az üggyel.
– Erre, uram – intett Meyer Moore-nak, aki felnézett, bólintott, megtalálta
a kilincset, és belépett a nyomozók helyiségébe. Magas, szögletes, búzaszőke

46
hajú, sötétbarna szemű fiatalember volt. Kabátja az időjáráshoz képest kicsit
könnyűnek látszott, de talán a nyaka köré tekert hosszú sál meg a
gumicsizma enyhítette némileg a hideget. Szeme a pilótaszemüveg mögött
ünnepélyesen csillogott. Megfogta Meyer kinyújtott kezét, és megkérdezte:
"Carella nyomozó?"
– Meyer nyomozó vagyok, ő Carella nyomozó.
– Jó napot – emelkedett fel Carella az íróasztalától, és kezet nyújtott.
Moore alig valamivel volt magasabb nála, pillantásuk csaknem egy vonalban
találkozott.
– Levine nyomozó a Midtown Eastből...
– Igen, uram.
– ...mondta, hogy ön vette át az ügyet.
– Így van – felelt Carella.
– Amikor meghallottam, hogy mi történt, rögtön odamentem.
– Mikor?
– Ma reggel. Ma reggel tudtam meg.
– Foglaljon helyet, kérem. Parancsol kávét?
– Nem, köszönöm. Körülbelül tízkor indultam el otthonról, azt hiszem,
rögtön azután, hogy a rádióban hallottam.
– Hol hallotta, Mr. Moore?
– A lakásomon.
– És az hol van?
– A Chelsea téren. Az alsóvárosban, a Ramsey Egyetem közelében.
– Tudomásunk szerint maga orvostanhallgató – mondta Carella.
– Igen – felelt a fiú. Kissé meglepődött, hogy már tudják, de megjegyzést
nem tett. – Nemrégiben jártam ott...
– Hol?
– A Midtown East-i körzeti kapitányságon. És Mr. Levine azt mondta,
hogy önnek adták át az ügyet. Ezért azt gondoltam, hogy itt jelentkezem,
hátha tudok valamiben segíteni
– Hálásak vagyunk – mondta Carella,
– Mióta ismerte Miss Andersont? – kérdezte Meyer.
– Július óta. Röviddel apám halála után találkoztunk.
– Hol találkoztak?
– Egy házibulin, ahol kiborultam. Ő, amikor megláttam... – lenézett a
kezére. Hosszú, finom ujjai voltak, körmei tiszták, akár egy sebészé –

47
...nagyon szép volt, és én... az első pillanattól... ahogy megláttam, vonzódtam
hozzá.
– És aztán együtt jártak.
– Igen.
– Július óta?
– Igen. Akkor kapott szerepet a Fatbackben.
– De nem laktak együtt, ugye? – kérdezte Meyer. – Vagy igen?
– Hivatalosan nem. Azaz nem laktunk ugyanabban a lakásban – mondta
Moore. – De tulajdonképpen minden este találkoztunk. Azt hiszem... –
megrázta a fejét. A nyomozók vártak.
– Folyton arra gondolok, hogy ha a múlt éjjel vele lettem volna... – ismét
megrázta a fejét. – Rendszerint érte mentem előadás után. Múlt éjjel... –
ismét fejrázás. A nyomozók vártak, de nem folytatta.
– Múlt éjjel... – próbált segíteni Carella.
– Néha olyan hülyén jönnek össze a dolgok, nem? Elcsúsztam a
vizsgáimmal. Túl sokat szórakoztam. Újévkor tehát elhatároztam, hogy
minden hét végén legalább egy estét tanulással töltök. Vagy a pénteket, vagy
a szombatot, vagy a vasárnapot. Ezen a héten a pénteken volt a sor.
– Azt mondja...
– Azt mondom... nézzék, én nem tudom, ki tette ezt vele, de valami őrült
lehetett, aki meglátta az utcán. Nem? Meglátta, és megölte. Igazam van? A
véletlen áldozata.
– Lehet – mondta Carella.
– Ezért hát azt mondom, hogy ha előző héten történik, ott lettem volna
pénteken este. Mert a múlt héten, szombaton maradtam otthon tanulni.
Emlékszem, el akart vinni egy bulira, de megmondtam, hogy tanulnom kell.
Vagy az azelőtti héten, amikor vasárnap volt a tanulónapom. Azt akarom
mondani, hogy miért éppen pénteken és ezen a héten történt, amikor nem
vártam a színháznál?
– Mr. Moore – mondta Meyer –, az adatok nem arra utalnak, hogy őrült
volt a tettes.
– Annak kellett lennie – szólt Moore.
– Hát igen – nézett Meyer Carellára, hogy az arckifejezéséből
megállapítsa: célszerű-e említést tenni Paco Lopezről vagy sem. Carella
arcáról nem olvasott le semmit, ami Meyer számára azt jelentette, hogy jobb,
ha hallgat. De minden lehetőséget figyelembe kell vennünk – folytatta. –

48
Ezért aztán némelyik kérdésünk nem a tárgyhoz tartozónak hangzik majd,
mégis fel kell tennünk.
– Értem – mondta Moore.
– Mint a Miss Andersonhoz legközelebb álló személy...
– Az anyja él, azt tudják, ugye? – vágott közbe Moore.
– Itt, a városban?
– Nem, San Franciscóban.
– Voltak Miss Andersonnak testvérei?
– Nem.
– Akkor lényegében...
– Igen, azt hiszem, én álltam a legközelebb hozzá.
– Azt hiszem, élvezték egymás bizalmát?
– Igen.
– Tett önnek említést fenyegető levelekről vagy telefonokról?
– Nem.
– Követték-e valaha?
– Nem.
– Kószált-e valaki a lakása körül?
– Nem.
– Tartozott-e valakinek?
– Nem.
– Tartozott-e neki valaki?
– Nem tudom.
– Volt-e dolga kábítószerekkel?
– Nem.
– Követett-e el más, törvénybe ütköző cselekményt?
– Nem.
– Kapott-e a közelmúltban ajándékot idegentől? – kérdezte Carella.
– Nem tudom, hogy érti?
– A színházban – felelt Carella, – Virágot, édességet? Ismeretlen
imádótól...
– Nem említett ilyesmit.
– Volt-e kellemetlensége a színészbejárónál?
– Milyen kellemetlensége?
– Várt-e rá valaki, akart-e vele beszélni, elfogni...
– Úgy érti, hogy autogramkérők?

49
 – Úgy értem, hogy lépett-e fel vele szemben erőszakosan valaki?
– Nem.
– Volt-e valaki, akit elutasított?
– Nem.
– Semmi szokatlan, amit ön látott vagy amiről tudomása volt?
– Semmi.
– Mr. Moore – folytatta Carella –, végignéztük Miss Anderson előjegyzési
naplóját, és kiírtuk belőle minden e havi programját. A címjegyzéket az
imént kaptuk meg a Midtown Eastről, és ismét ellenőriztük a neveket és az
előjegyzési naplót. De sok időt takaríthat meg nekünk, ha segít az
azonosításban.
– Készséggel – mondta Moore.
Carella kihúzta íróasztala legfelső fiókját, elővett egypár fotókópiát,
amelyet arról az iratról készítettek, amit Miscolo gépelt ki a kézírásos
feljegyzésekből. Egy példányt Moore-nak, egy másikat pedig Meyernek
nyújtott át

Február 1. HÉTFŐ
10.00 Tánc
12.00 Ebéd Herbie-vel Genellinél
16.00 Kaplan
18.00 Fűszeres
19.30 Színház

– Kaplan a pszichoanalitikusa – jegyezte meg Moore. – Hétfőn,

csütörtökön és pénteken négykor járt hozzá.
– Tudja a keresztnevét?
– Azt hiszem, Maurice.
– Tudja, hogy hol a rendelője?
– Igen. Jeffersonban. Egyszer elmentem Sallyért
– Ki az a Herbie, akivel ebédelt?
– Herbie Gotlieb, az ügynöke.
– Tudja az irodájának a címét?
– Valahol Midtownban van. A színház közelében.

50
 Február 2. KEDD
10.00 Tánc
14.00 Meghallgatás a Theatre des Étoiles-ban
16.30 Telefon M. anyának
19.30 Színház

– Erre az időre kellett benn lennie a színházban – mondta Moore. – Az

előadások esténként nyolckor, a matinék kettőkor kezdődnek. Megjelenés a
matinékon fél tizenkettőkor, az esti előadásokon fél nyolckor. A társulat
tagjainak félórával kezdés előtt kell a színházban lenniük.
– Mi ez a meghallgatás kettőkor? – kérdezte Carella. – Más szerepekre
jelentkeznek, amikor egy sikeres darabban lépnek fel?
– Persze, mindig.
– Hetenként kétszer szerepel a "Telefon M. anyának" – jegyezte meg
Meyer. – San Franciscóban él az anyja?
– Nem, ez az én anyám Miamiben.
– Hetenként kétszer felhívta a maga anyját?
– Igen. Sally a saját anyjával nem jött ki jól. Korán elhagyta a szülői házat,
Londonban tanult balettozni. És azután, amikor hazajött, már nem úgy
mentek a dolgok, mint régen.
– Ezért a maga édesanyja olyan pótmamaféle volt?
– Helyettes, kérem,
– M. anya... Ez annyit jelent, hogy...
– Moore anya. Igen.
– Így hívta őt?
– Igen. Nevettünk is rajta. Úgy hangzott, mintha az anyám valami apáca
lenne. – Elhallgatott. – Értesítette valaki Mrs. Andersont? Bizonyára tudni
akarja. Azt hiszem.
– Tudja a keresztnevét? – kérdezte Carella.
– Igen. Phyllis. A telefonszáma talán benne lesz Sally noteszában, ön azt
mondta, hogy Mr. Levine átküldte...
– Igen, itt van a többi holmival együtt, amivel már végzett a laboratórium.
– Mit keresett a laboratórium? – érdeklődött Moore.
– Ki tudja, hogy mit keresnek – mosolygott Carella. Tudta ő pontosan,
hogy mit keresnek. Bármit, ami valami fényt deríthetne akár a gyilkosra, akár
az áldozatra. A gyilkosra, aki szabadlábon volt, és minél tovább van

51
szabadlábon, annál nehezebb elkapni. És az áldozatra is, mert gyakran annál
könnyebben lehetett megtudni, miért akart valaki végezni vele, minél többet
tudtak az életéről.
– De – folytatta Moore – Sally személyes holmijaiban aligha akad
olyasmi, ami magyarázatot adna egy őrültre, aki megtámadta.
A két nyomozó megint hallgatott arról, hogy ugyanaz az "őrült" három
nappal ezelőtt megtámadott és lelőtt egy Paco Lopez nevű fiatal kokainüzért.
Ehelyett mindketten a kezükben levő feljegyzéseket nézték. Példájukat
követve Moore is tanulmányozta az övét

Február 3. SZERDA
10.00 Tánc
12.00 Antoine
13.30 Színház
17.00 Herbie, Sand's bár
19.30 Színház

– Szerdán és szombaton két előadás van – mondta Moore.

– Ki az az Antoine? – kérdezte Carella.
– A fodrásza. A South Arundelen van az üzlete, hat háztömbre a lakásától.
– És itt van ismét Herbie...
– Igen. Gyakran találkoztak. Az a helyzet, hogy egy színésznő
karrierjében nagyon fontos szerepe van az ügynökének.
A többi kilenc napon, február 3-a és 12-e között, a meggyilkolása előtti
napokon, ugyanazok a bejegyzések szerepeltek. Hétfőtől péntekig reggel 10-
kor táncóra, hetenként háromszor délután négykor Kaplan, heti két
alkalommal telefon Moore anyjának. Legalább heti két találkozás Herbie-vel,
néha még gyakrabban. Február 7-én, vasárnap csak egyetlen bejegyzés
szerepelt: "Deli.", de időpont nélkül, és aztán 20.00-kor "Buli Lonnie-nál".
– Az egyik fekete táncosnő a darabban – magyarázta Moore. – Lonnie
Cooper. Múlt héten oda akart Sally elvinni.
– És ki az a Deli? – kérdezte Carella.
– Deli?
– Itt, rögtön ezen a lapon – mutatta Carella. – Deli. Sem idő, sem hely.
Csak annyi, hogy: "Deli."
– Deli? – kérdezte Moore. – Ja persze!

52
 – Ki az? Férfi vagy nő?
– Egyik sem – mosolyodott el a fiú, – Ez delikateszt jelent.
– Delikatesz?
– A Cohen-féle delikateszüzlet. A Stem és a North Rogers sarkán áll. Sally
minden vasárnap elment, hogy édességet és krémsajtot vásároljon.
– És ezt felírta a naptárba?
– Igen. Mindent felírt a naptárába.
– Minden vasárnap elment?
– Igen.
– Mikor?
– Különböző időpontokban.
– Hmm – nézett ismét Carella a papírra.
Február 11-én, csütörtökön Sally ismét fodrászhoz ment, a nap folyamán
pedig találkozott egy Sámuel Láng nevű férfival, aki a Twentieth Century
Foxnál dolgozott. A halála előtti napon elvitte a macskáját állatorvoshoz. A
naptárába természetesen bejegyezte a halálát követő hetek elfoglaltságait,
mert még ebben a városban sem számítottak arra, hogy egy fegyver éjszaka
csak úgy, minden ok nélkül elsüljön. Minden februári hétköznapon 10.00-kor
szerepelt a Tánc, feljegyezte a Káplánnal való találkozást, a két telefont
Moore anyjának meg azt az időpontot, amikor a színházban kellett lennie.
Február 15-én, hétfőn három órakor akarta hazavinni a macskát.
– Mr. Moore – szólt Carella –, remélem, nem haragszik, ha néhány kérdést
felteszünk?
– Kérdezzenek bármit – mondta Moore. – Személyesebb természetű
dolgot
– Tessék.
– Tehát, volt-e tudomása szerint más férfi is Miss Anderson életében?
Magán kívül? Valaki, aki féltékeny lehetett a maguk kapcsolatára? Valaki,
akit már akkor is ismert, amikor magával találkozott?
– Senkiről sincs tudomásom.
– Nő sem?
– Nem, persze hogy nem.
– Valaki, akit elutasított?
– Senki.
– És az ügynöke? Herb Gotlieb? Mennyi idős?
– Miért érdekli?

53
 – Csak kíváncsi vagyok.
– Miért?
– Hát... nagyon gyakran találkozott vele.
– Az ügynöke volt, persze hogy gyakran találkozott vele.
– Nem arra gondolok.
– De igen, arra – mondta Moore. – Először megkérdezi, hogy volt-e másik
férfi vagy nő, az isten szerelmére... Sally életében, aztán rátér Herb Gotliebre,
aki legalább ötvenöt éves. Hogy jut egyáltalán olyasmi eszébe, hogyan hiheti,
hogy egy olyan pasas, mint Herb...
– Még semmit sem hiszek – felelt Carella –, csak a lehetőségeket sorolom.
És e lehetőségek egyike – gondolta –, hogy Mr. Timothy Moore is
gyanúsítható Sally Anderson meggyilkolásával Carella már régen
megtanulta, hogy a gyilkosságok legalább harminc százaléka családi
kapcsolatokból, húsz százaléka pedig szerelmesek veszekedéséből
következett be. Saját bevallása szerint Timothy Moore a szeretője volt Sally
Andersonnak, és nem számít, hogy önként sétált el a rendőrkapitányságra, két
körzet kapitányságára is.
– A helyzet az – folytatta Moore –, hogy Herbet egyetlen dolog érdekli: a
pénz. Sally akár meztelenül is táncolhatott volna előtte, és csak akkor vette
volna észre, ha közben aranyakat dobál a levegőbe.
Carella úgy döntött, hogy folytatja,
– De nem tett ilyet?
– Mit?
– Nem táncolt meztelenül Herb Gotlieb előtt? Vagy más előtt?
– Ez kérdés?
– Igen, kérdés.
– A felelet: nem.
– Biztos ebben?
– Teljesen biztos vagyok.
– Szóval nem volt más férfi vagy nő az életében?
– Nem.
– Ő mondta magának?
– Nem kellett mondania. Tudtam.
– És maga?
– Hogyhogy én?
– Volt kapcsolata más nőkkel?

54
 – Nem!
– Vagy férfiakkal?
– Nem!
– Tehát az ügy komoly volt maguk között?
– Elég komoly volt
– Milyen komoly az elég komoly?
– Nem értem – mondta Moore.
– Mit nem ért?
– Én azért jöttem ide, hogy felajánljam...
– Igen, és hálásak is vagyunk ezért
– Nem látszanak nagyon hálásnak – mondta Moore. – Mi a következő
kérdésük? Azt akarják megtudni, hogy hol voltam aznap éjjel, amikor Sallyt
megölték?
– Nem akartuk megkérdezni, Mr. Moore – mondta Carella. – Már
megmondta. Tanult a lakásán.
– Otthon volt? – kérdezte Meyer.
– Nem akarták megkérdezni, mi? Igen, otthon voltam.
– Egész éjjel?
– Na, helyben vagyunk – sóhajtott Moore égre emelt szemmel.
– A barátja volt – jegyezte meg Meyer halkan.
– Ami azt jelenti, hogy én öltem meg...
– Úgy látszik, hogy maga kérdez, és meg is adja rá a feleletet – mondta
Meyer. – Otthon volt egész éjjel?
– Egész éjjel otthon voltam.
– Volt magával valaki?
– Nem kifejezetten.
– Mit jelent az, hogy nem kifejezetten? Volt vagy nem volt? Egyedül volt?
– Egyedül. De a barátomat legalább egy tucatszor hívtam fel telefonon.
– Miért?
– A vizsgaanyaggal kapcsolatbán. Kérdeztem.
– Orvostanhallgató az, akit hívott?
– Igen.
– Neve?
– Karl Loeb.
– Hol lakik?
– Abban a negyedben, amelyikben én.

55
 – A címét tudja?
– Nem, de a telefonkönyvben biztosan szerepel.
– Hánykor hívta fel?
– Többször hívtam az éjszaka folyamán,
– Éjfélkor hívta?
– Nem emlékszem.
– Ő is hívta magát?
– Többször is.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– Mielőtt lefeküdtem. Előtte Sallynek telefonáltam. Megpróbáltam.
– Hívta korábban is?
– Igen, többször.
– Tegnap éjszakáról beszélünk.
– Igen, tegnap éjszakáról. Többször hívtam.
– Nem aggódott, amiért nem találta otthon?
– Nem.
– Az hogy lehet? Mikor próbálta utoljára?
– Reggel háromkor. Mielőtt Karllal utoljára beszéltem.
– És nem felelt?
– Nem felelt.
– És nem aggódott, amiért reggel háromkor nem veszi fel a telefont?
– Színházi emberekről van szó! – mondta Moore. – Éjszakázó emberekről.
Nekik három óra még nem késő. És Sally tudta, hogy tanulok. Azt hittem,
hogy valami programot csinált.
– Mondta magának, hogy milyen programja lesz?
– Nem mondta.
– Mikor hívta fel ismét?
– Többször nem hívtam. Amikor felébredtem, akkor... hallottam.
Kinyitottam a rádiót, és... akkor... akkor hallottam.
Kezébe temette arcát, és zokogott. A nyomozók figyelték. Carella arra
gondolt, hogy nem volt-e túl nyers vele? Meyernek ugyanez járt a fejében.
De miért jött ide? – töprengett Carella. Meyer ugyanezen töprengett. És
orvostanhallgató létére miért akart annyira tájékozatlannak látszani, és miért
kérdezte meg, hogy Sally személyi holmija mit bizonyíthatna? A leendő
orvosok az egyetemen nem tanulnak vérfoltokról? Vagy hajról? Vagy

56
egyáltalán olyan apró nyomokról, amelyek kétségkívül azonosíthatók? Moore
arcát kezébe temetve tovább zokogott.
– Jól van? – kérdezte Carella,
Moore bólintott, zsebkendőjéért nyúlt a farzsebébe, és hátratolta a
felöltőjét. Zakójának jobb zsebéből sztetoszkóp állt ki. Megtalálta a
zsebkendőt, kifújta az, orrát, és megtörölte a szemét.
– Szerettem – mondta.
A nyomozók hallgattak.
– És ő is szeretett engem.
Tovább hallgattak.
– Tudom, hogy mit kell keresniük. Mindent tudok. De semmi
összefüggésben sincs az ő meggyilkolásával. Azért jöttem el, mert segíteni
akartam. Keressék inkább azt a disznót, aki ezt tette vele, ahelyett hogy...
– Sajnálom, Mr. Moore...
– Fogadok, hogy nem sajnálja – mondta Moore. Visszatette a zsebkendőt a
zsebébe. A faliórára pillantott. Felállt, begombolta a felöltőjét. – Mennem
kell. A telefonszámomat megtalálják Sally jegyzékében. Esténként otthon
vagyok, napközben meg a Ramsey Egyetemen.
– Hálásak vagyunk a segítségéért – mondta Moore.
– Bizonyára – fordult el Moore, és kiment a szobából.
A két nyomozó egymásra nézett.
– Mi a véleményed? – kérdezte Carella.
– Az ötletről vagy a kivitelről?
– Jó, tudom, hogy eltúloztam. De az ötlet?
– Jó.
– Először igazán harmadikat kerestem...
– Tudom. De fordítva, ugye?
– Igen. Egy pasas...
– Vagy csaj...
– Dühöngött, mert Sally Anderson Moore-ral járt...
– Helyes,
– És elhatározta, hogy elintézi.
– Lehetőség.
– De aztán Moore gerjedt be...
– Helyes. Látom a fogaskerekeket a fejedben, Steve.
– És akkor megfordítottam a helyzetet.

57
 – És azt gondoltad: "Hé, talán éppen Moore volt féltékeny, és talán éppen
ő ölte meg."
– Hát igen, eltúloztam.
– Talán nem. Talán most kicsit beijedt. Steve, két dolgot kell
megállapítanunk...
– Igen. A pontos időt, amikor azzal a Loeb nevű fickóval telefonon
beszélt.
– Igen. A másik orvostanhallgatóval.
– Helyes. Meg azt, hogy hol volt kedd este, amikor Lopezt kinyírták.
– Úgy döntöttél, hogy nem említed Lopezt?
– Arra voltam kíváncsi, hogy beszámol-e önként a keddi alibijéről.
– Tudod, mit? – kérdezte Meyer. – Ki mondja, hogy ugyanaz a fegyver
ugyanazt a gyilkost jelenti?
– Mi?
– Lelövök valakit kedd éjjel egy revolverrel. Aztán eldobom. Valaki
megtalálja, kimegy az utcára. Szembe jössz, és megveszed, hogy péntek éjjel
használd. Akkor nincs semmi összefüggés a két gyilkosság között.
– Értem. Nehezíted az életemet
– Csak azért mondtam, mert nem látok semmi összefüggést Paco Lopez és
Sally Anderson között.
– Hétfő ünnep – szólt Carella hirtelen.
– Mi?
– Hétfő.
– Milyen ünnep?
– Washington születésnapja, nem?
– Nem, az huszonkettedikén van.
– De tizenötödikén ünnepeljük. Ezt hívják az "Elnök napjának".
– Mi köze van ennek Moore-hoz?
– Neki semmi. A macskára gondolok.
– Milyen macskára?
– Sally macskájára. Hétfőn kell érte menni. Dolgoznak hétfőn az
állatorvosok?
– Gondolom, igen. Ha felírta...
– Azt írta fel, hogy háromra kell érte mennie.
– Akkor biztos dolgozik az állatorvos.
– Ki megy el a macskáért? – kérdezte Carella.

58
 – Én nem – szólt hirtelen Meyer.
– Talán Sarah örülne egy macskának?
– Sarah nem szereti az állatokat. Szerinte az állatok állatok voltak.
– Talán a lány anyja majd elmegy a macskáért – mondta Carella nagyon
komolyan.
– A lány anyja San Franciscóban van – jegyezte meg Meyer, és ránézett.
– Hát akkor ki megy el azért az átkozott macskáért? – kérdezte Carella.
Egyszer már hazavitt egy vakvezető kutyát, amelyet egy ügyben örökölt.
Fanny, Carella házvezetőnője nem szerette a kutyát. Egyáltalában nem. A
riverside-i házban már nem volt kutya. Meyer még mindig nézte.
– Csak az nem tetszik, ha eszembe jut, hogy az a macska ott ül és vár –
mondta Carella, amikor megszólalt a telefon. Felvette a kagylót.
– Nyolcvanhetes körzet, Carella,
– Allan Carter vagyok.
– Ó, Mr. Carter, jó, hogy hívott. Már kerestem. Köszönöm, hogy
visszahívott.
– Sally Andersonról van szó, ugye?
– Igen, uram.
– Semmit sem tudok a haláláról
– Mindenképpen szeretnénk beszélni önnel. Mint a lány munkaadója...
– Ebben a vonatkozásban még soha nem hallottam ezt a kifejezést.
– Hogyan?
– Még soha nem hallottam producert munkaadónak nevezni – szólt Carter
emelt hangon, mintha Carella nem hallotta volna jól. Mindenesetre múlt éjjel
Philadelphiában voltam. A lány halála meglepett.
– Bizonyára meglepte, uram – mondta Carella, majd rövid szünet után
folytatta. – Mégis szeretnénk önnel beszélni.
– Most beszél.
– Személyesen, Mr. Carter.
A férfi hallgatott, a csöndet Carella törte meg.
– Tud bennünket háromkor fogadni? – kérdezte. – Nem tartjuk fel sokáig.
– Háromkor megbeszélésem van – felelt Carter.
– És mikor ér rá, uram?
– Ma, ugye, szombat van. Most értem haza Philadelphiából, otthonról
telefonálok. Holnap vasárnap, hétfőn ünnep. Akkor talán kedden? Esetleg
szerdán? Csütörtökig nem megyek vissza Philadelphiába.

59
 – Nem, uram. Nem áll módunkban várni.
– Miért nem?
– Mert egy huszonöt éves lányt meggyilkoltak – felelt Carella –, és mi
még ma szeretnénk önnel beszélni uram, ha önnek is alkalmas.
Carter másodperceken át hallgatott. Aztán megszólalt. – Legyen négy óra,
– Majd lediktálta a címét, és hirtelen letette a kagylót.

60
 5.

Allan Carter egy, a Grover Park nyugati részére néző, luxusszállodák közé
épített magasházban lakott Az utakról még nem tisztították el teljesen a
havat, így a két nyomozónak majd félórájába telt, amíg a vagy ötven
háztömbnyire eső körzetből eljutottak Carter házáig. Ha a meteorológiai
előrejelzésnek – amely szerint másnapra még több hó várható – igaza lesz, a
köztisztaságiak munkája Herkules Augiász istállójában végzett
tevékenységéhez fog hasonlítani. Borús és rémesen hideg nap volt. A hó
megfagyott, és a közlekedés bizonytalan volt. A nyomozók Carter háza előtt
látták az egyenruhás portást, amint a hó elsöprése után a ház kapuja előtti
járdát próbálta a jégtől megtisztítani. Hosszú nyelű jégtörő csákánnyal
dolgozott. Alkalomadtán jó fegyver lehet – gondolta Carella. Meyernek
ugyanez jutott az eszébe.
Az előcsarnokban, a pult mögött másik egyenruhás portás ült. Carella és
Meyer igazolták magukat, az ember felemelte a telefonkagylót, és beleszólt:
"Mr. Carella és Mr. Meyer jött önhöz, uram" – aztán közölte a nyomozókkal:
"Harminckettes lakás, felmehetnek."
Az egyenruhás liftkezelő megjegyezte: "Azt mondják, hogy holnap megint
havazni fog."
Meyer Carellára nézett.
A harmadik emeleten szálltak ki; hosszú, szőnyeggel borított folyosón
értek el Carter lakásáig. Megnyomták a csengőt, hangokat hallottak bentről,
majd megszólalt valaki: "Lépjenek be. Az ajtó nyitva van."
Carella benyitott, és majdnem keresztülesett az előszobában álló barna
bőrkofferen. Megkerülte, óvatosságra intette Meyert. A hallból hatalmas
nappaliba léptek, amelynek a park felőli fala üvegből volt. A fák kopasz ágai
roskadoztak a hótól. Az ég zavaros volt és szürke. Allan Carter
világoszölddel kárpitozott kanapén ült, és telefonált. Citromsárga inge fölött
sötétbarna zakót viselt, kézelőjében aranygombok csillogtak, erős mellén
lazán megkötött nyakkendő csüngött, inge legfelső gombja nyitva volt.
Miközben a vonal túlsó végén beszélőt hallgatta, intett a nyomozóknak, hogy
lépjenek be.
– Igen, értem – szólt a telefonba. – De ide figyelj, Dave... hm... –
türelmetlenül elhallgatott, fintorgott, és fejét koronázó sűrű, ősz haját

61
simogatta. Az ősz haj kissé korai – állapította meg magában Carella. Carter
negyvenes évei elején járhatott, napbarnított arcában szűrős kék szemén
megcsillant az üvegfalon beszűrődő fény. Carella azon gondolkodott, hogy
vajon Philadelphiában jobb idő járja-e, mint itt? Hirtelen eszébe jutottak azok
a viccek, amelyeket Philadelphiával kapcsolatban hallott. Soha nem járt arra.
– Szóval, mit kapott Annie? – kérdezte Carter a telefonban. Hallgatott,
majd folytatta – Pontosan ez a véleményem nekem is, Dave. Nagyobb siker,
mint amilyen Annie valaha is volt. Hát igen, átkozottul rossz, minden rosszul
megy. Mondd meg az Orionnak, hogy az ár fix, és ha nem tudják megadni,
szálljanak ki, csak az időnket lopják. Felismerem én rögtön, ha
megbízhatatlan emberekkel kerülök össze, Dave. Nem most jöttem a hat
húszassal. Mondd meg nekik. Hirtelen letette a kagylót
– Bocsássanak meg – mondta, és kinyújtott kézzel indult a nyomozók
fogadására. – Allan Carter vagyok. Megkínálhatom magukat egy kis itallal?
– Nem, köszönöm – mondta Carella.
– Köszönöm, nem – mondta Meyer.
– Értem. Rémes dolog...
– Igen, uram.
– Van valami fogalmuk, hogy ki tehette?
– Nincs, uram.
– Valami őrült lehetett – csóválta a fejét Carter, és a bárszekrényhez
indult. – Felemelt egy üveget. – Biztos? – kérdezte. – Nem? – vállat vont, és
egy kis pohárba kétujjnyi whiskyt töltött, jégkockát dobott bele, és
megszólalt: – Egészségükre! – Egy hajtásra itta ki, majd ismét töltött.
– Philadelphia – szólt fejcsóválva, mintha ennek a városnak a puszta
említése elegendő magyarázatot adna arra, hogy miért van szüksége
alkoholerősítésre.
– Mikor értesült a halálesetről, Mr. Carter? – kérdezte Carella,
– Amikor leszálltam a vonatról. A pályaudvaron vettem meg az újságot.
– Mit csinált Philadelphiában?
– Az új darabot próbáltuk.
– Egy másik musicalt?
– Nem, ez prózai darab. Sok gond van vele. Krimi. Látta a Halálos
csapdá-t?
– Nem – mondta Meyer.
– Nem – mondta Carella.

62
 – Olyasmi, mint a Halálos csapda. Kivéve, hogy ez pocsék. Nem is
tudom, hogyan hagyhattam magam rádumálni. Először csinálok prózai
darabot. – Vállat vont. – Lehet, hogy ha ideér, tönkremegyek. Ha egyáltalán
ideér valaha.
– Tehát az újságból értesült Miss Anderson haláláról – folytatta Carella.
– Igen.
– Mit gondolt?
– Mit gondolhattam volna? Ez a város... – csóválta meg a fejét.
– Mennyire ismerte a hölgyet? – kérdezte Carella.
– Alig. Az egyik táncos, tudják? A darabban tizenhat hasonló van. Látta a
darabot?
– Nem – felelt Meyer.
– Nem – felelt Carella.
– Van néhány tiszteletjegyem – mondta Carter. – Jó darab. Évek óta a
legnagyobb siker a városban.
– Ki szerződtette Miss Andersent, Mr. Carter?
– Kit? Ó, a lányt? Közösen döntöttük el.
– Kik döntötték el?
– Én, Jamie és...
– Ki az a Jamie?
– A koreográfusunk. Jamie Atkins. De... azt kérdezte, hogy ki volt ott,
amikor a táncosokat kiválogattuk?
– Igen.
– Hát, ahogy mondtam. Ez volt az utolsó válogatás, tehát én is ott voltam,
aztán Freddie Carlisle, az igazgató, Jamie meg az asszisztense, és a zenei
igazgató, meg, azt hiszem, a szakszervezeti megbízott és... hogy is volt? Igen,
két ügyelő, a sajtóügynök, no meg persze a zongorista. És a zeneszerző...
meg a versíró és a könyv szerzője.
– A könyv szerzője?
– A librettista. Azt hiszem, ezek. Elég régen történt. A próbákat
augusztusban kezdtük. Valamikor júliusban lehetett a szereposztás.
– Jó sokan voltak – jegyezte meg Carella.
– Igen, közös döntés – mosolygott Carter. – De ha számításba veszi, hogy
egy musical kiállítása két-három millió dollár – hát akkor nem árt az
óvatosság.

63
 – Tehát ezek az emberek összeülnek, és – aztán mit csinálnak? – kérdezte
Carella. Szavaznak?
– Nem egészen. Többé-kevésbé a rendező dönt, de persze a koreográfusé
az utolsó szó. Neki kell a táncosokkal dolgoznia.
– A jelentkezők közül hány táncost nem szerződtettek?
– Több ezret. Az ügynökségek szólnak, a szakszervezet is szól. Azt
hiszem, hogy az összes munkanélküli táncos megjelent nálunk.
– Miss Anderson jó táncosnő lehetett – mondta Meyer.
– Biztosan az volt. Hiszen szerződtették!
– Hogy jött ki a többi szereplővel?
– Arról Freddie-t vagy Jamie-t kellene megkérdezniük.
– Az igazgatót meg a koreográfust?
– Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem volt semmi különös
nézeteltérés, a próbák alatt kialakuló szokásos feszültségen kívül Azt akarom
mondani... engedjék meg, hogy elmagyarázzam.
– Parancsoljon – mondta Carella.
– Bármilyen darab színtársulatának, de különösen egy musicalénak, szoros
egységet kell alkotnia. Az biztos, hogy ha lett is volna nézeteltérés Miss
Anderson és valamelyik szereplő között, Jamie beszélt volna a fejével. Ha
kétmillió forog kockán, nincs helye a művészi temperamentum
megnyilvánulásának.
– Ennyibe került a Fatback?
– Körülbelül.
– Meddig tartottak a próbák, Mr. Carter?
– A főpróbákat nem számítva hat hétig. Két héten át tartottunk főpróbákat,
mielőtt elkészültünk a kritikusok előtti bemutatkozásra.
– Ott volt minden egyes próbán?
– Nem. De amikor Freddie már kész volt a darab nagy részével, akkor
igen. Az alkotóknak eleinte lehetőleg szabad kezet kell adni. De ha már
túlestek a kezdeti nehézségeken, akkor a producer, legalábbis ez a producer –
mutatott önmagára – minden próbán jelen van, ha tud.
– Eszerint észrevette volna, ha valami feszültség támad Miss Anderson és
valamelyik szereplő között?
– Semmit nem vettem észre. Uraim, szívesen segítenék maguknak,
higgyék el. De én azt a lányt alig ismertem. Megvallok valamit. Amikor

64
olvastam a hírt az újságban, meg kellett erőltetnem a memóriámat, hogy
visszaemlékezzek: melyik táncosnő volt.
– Értem – mondta Carella.
– Kis vörös hajú lány, ugye? – kérdezte Carter.
– Nem láttuk a holttestét, uram.
– Mi?
– Nem voltunk a helyszínen.
– A holttestet egy másik körzetben találták – vágott közbe Meyer.
– Uram – mondta Carella –, sokat segítene, ha kaphatnánk egy listát a
szereplőkről és a személyzetről címekkel és telefonszámokkal. Mindenkiről,
aki bármilyen kapcsolatban lehetett Miss Andersonnal.
– Fel akarják őket keresni?
– Hát... igen – felelte Carella.
Carter mosolygott. – Akkor talán elmondom, hogy ez mit jelent. A
Fatback nagyszabású darab. Hat főszereplő, négy epizódszereplő, tizenhat
táncos, tizenkét kórustag, tizennyolc statiszta, huszonhat zenész, három
ügyelő, négy kellékes, tizennégy kosztümös, beleértve az öltöztetőket, három
villanyszerelő, két kárpitos, egy hangmérnök, három világosító, egy
maszkmester és két tartalék táncos.
Carella Meyerre nézett.
– Száztizennégy ember – mondta Carter.
– Értem – mondta Carella. Majd rövid hallgatás után megkérdezte. – De
van ilyen lista? Az összes résztvevőről?
– Tulajdonképpen több lista is van. Az igazgatónál, a társulati igazgatónál,
a produkció titkáránál – abban is biztos vagyok, hogy a színházban, a
színészbejáró melletti telefonnál is van valahol. Azt hiszem, az a
legkönnyebben hozzáférhető. Ha meg tudnának állni a színháznál...
– Igen, uram, azt tesszük.
– Akkor miért nem ütnek két legyet egy csapásra? – kérdezte Carter.
– Hogyan, uram?
– Úgy értem, mialatt a színházban vannak. A két nyomozó kíváncsi
pillantást vetett rá.
– Két jegyet félretettem a barátaimnak, de azt üzenték, hogy az időjárás
miatt nem jönnek be a városba. – Carter a két merev arcra nézett. – A
darabról beszélek. Szívesen megnéznék? Van két tiszteletjegyem a
pénztárban.

65
 – Ó – mondta Carella.
– Ó – mondta Meyer.
– Hogy gondolja, uram? – kérdezte Carella.
– Köszönöm – szólt Meyer –, de ma este meghívásunk van a
feleségemmel.
– És maga?
– Hát...
– Higgye el, nagyon tetszene.
– Hát...
Carella habozott, mert nem tudta, hogy mi az a tiszteletjegy, de úgy
hangzott, mint olyasvalami, amiért nem kell fizetni, és biztosan nem állt
szándékában ingyenjegyet elfogadni olyan embertől, aki egy 170 cm magas,
szőke, meggyilkolt leányról azt állítja, hogy kicsi és vörös hajú. Carella
idejekorán megtanulta ebben a játékban, hogy ha valaki hekus akar maradni,
akkor vagy nem fogad el soha semmit, vagy elfogad mindent, ami nincs
rögzítve. Elfogadsz egy pasastól egy csésze kávét, aki történetesen a helyi
vendéglő tulajdonosa? Rendben. Akkor fogadd el a vesztegetést a barátságos
szomszéd orgazdától, aki vasárnap reggelenként lopott holmikat árul. A
becstelen hekus olyan, mint az állapotos szűz lány.
– Mennyibe kerülnek a jegyek? – kérdezte.
– Ne törődjön vele – hárította el Carter a kérdést.
Carella tudta: azt hiszi, hogy csak megjátssza magát, végtére is vajon egy
becsületes város rendőre ő?
– A tiszteletjegyek szabadjegyek? – kérdezte.
– Nem, bennünket finanszíroznak, nem ajándékozhatunk jegyeket –
mondta Carter. – De ezekre majd odafigyelnek, ne aggódjon.
– Ki figyel oda? – kérdezte Carella.
– Én, személyesen. Garantálom.
– Nem tudom, mit jelent a garantálás.
– Én vállalom, hogy kifizetem a jegyeket. Még akkor is, ha nem kelnek el.
– Elkelnek?
– A rendelet szerint a tiszteletjegyekért negyvennyolc órával az előadás
előtt kell jelentkezni. A garantálás annyit jelent, hogy valójában én
jelentkeztem értük.
– De még nincsenek kifizetve?
– Nem, még nincsenek.

66
 – Akkor majd én kifizetem.
– Hát igazán...
– Uram, szívesen megnézném a darabot, de szeretném a jegyeket kifizetni.
– Rendben van, ahogy akarja. A pénztárnál a barátom, Robert Harrington
nevére vannak félretéve. Előadás előtt bármikor átveheti.
– Köszönöm.
– Még mindig nem értem, hogy mit jelent a tiszteletjegy? – kérdezte
Meyer.
– Bizonyos jegyeket minden előadásra félretesznek – magyarázta Carter –
a producernek, az igazgatónak, a koreográfusnak, a sztároknak...
– Félretesznek?
– Fenntartanak – bólintott Carter. – A szerződés értelmében. Bizonyos
számú jegyet minden előadásra. Minél magasabb pozícióban van valaki,
annál több jegyet vásárolhat. Persze ha nincs szükségük a jegyekre, akkor
egyenesen a pénztárba kerülnek, aki kapja, marja alapon.
– Holtig tanul az ember – mosolygott Meyer.
– Igen – mondta Carella, és az órájára pillantott.
– Van még valami? – kérdezte Meyertől.
– Szerintem nincs.
– Akkor köszönjük, uram – búcsúzott Carella. – És köszönöm a jegyeket.
– Részemről a szerencse – felelt Carter.
A nyomozók némán mentek le a felvonón. A kezelő, aki korábban már
informálta őket a másnapra várható hóesésről, kifogyott a mondanivalóból.
Mire kiléptek a házból, az ég még fenyegetőbb lett. Ma éjjel a hold sem
világított.
– Csak biztos akarok lenni abban, hogy jól emlékszem arra, amit a lány
mondott – kezdte Meyer.
– Tina Wongra gondolsz?
– Igen. Azt mondta: "öt szőke, két néger és egy kínai". Nem így volt?
– Igen, azt mondta.
– Akkor meg hogyan gondolhatta Carter, hogy Sally Anderson vörös hajú
volt?
– Talán egyikük közben vörösre festetté a haját.
– Talán én is vörösre festettem a hajamat – mondta Meyer. – Nem azt
állította Carter, hogy az előkészületek után minden próbán ott volt?
– De igen, azt mondta.

67
 – Hát akkor ismernie kell ezt az átkozott darabot! Hogyan emlékezhetett
vöröshajúra?
– Talán színvak.
– Nem vetted észre, hogy elszólta magát?
– De igen.
– Akkor meg arra vagyok kíváncsi, hogy miért nem haraptál rá?
– Szerettem volna tudni, hogy meddig megy el.
– Semeddig sem ment el.
– Lehet, hogy csak próbálkozott.
– Azt állítani, hogy meg sem tudja különböztetni a táncosnőket, mint az
egyik tojást a másiktól! Csak egy lány a tömegben!
– Ami egyébként lehetséges is, Meyer. Végtére is harmincnyolcan vannak
a darabban. Nem lehet elvárni valakitől, hogy mindenkire emlékezzen...
– Miért? Harmincnyolc ember talán egy egész nemzet? – kérdezte Meyer.
– A körzetünkben kétszáz hekus van, és én mindegyiket ismerem. Legalábbis
látásból.
– Képzett megfigyelő vagy – mosolygott Carella.
– Meddig tart vonattal az út Philadelphiába?
– Lehet vagy másfél óra.
– Könnyen oda-vissza utazhatott. Volt rá ideje, hogy megtegye. Ha valami
dolga akadt itt.
– Igen.
– Jamie szereti a szőkéket. Emlékszel? A lány szerint. A koreográfus
kiszúrja a szőkéket. Hogy lehet, hogy ezt mindenki tudja, Cartert kivéve? Ő
is ott volt, amikor az egész banda kiválasztotta a táncosokat. Bizottság,
emlékszel? Hogy lehet az, hogy akkor hirtelen nem tudja a haja színét? "Egy
kis vörös hajú", ezt mondta. A koreográfus, aki a szőkéket szereti, egyszerre
csak hirtelen vöröset választ a tánckarba. Steve, nekem itt valami bűzlik. Te
beveszed ezt a szöveget?
– Nem – felelte Carella.

A jegyvásárlás kissé megrendítette.

Carella már hosszú ideje nem látott nagy sikerű darabot, és nem volt
tisztában a jegyárakkal. Amikor a pénztárosnő átnyújtotta a kis fehér

68
borítékokat, és meglátta a sárga színű jegyekre nyomtatott árat, először azt
hitte: tévedés, de a pénztárosnő szóbeli kijelentése megerősítette, hogy nem.
"Nyolcvan dollár, kérem" – közölte, Carella pislogott. Nyolcvan osztva
kettővel: annyit jelent, hogy egy jegy negyven dollárba kerül. "Hitelkártyája
van, vagy készpénzben fizet?" – kérdezte a nő.
Carellának nem volt hitelkártyája. Nem ismert egyetlen hekust sem,
akinek lett volna. Egy pillanatra megijedt, azt hitte, hogy nincs nyolcvan
dollár készpénz a zsebében. De aztán mégis kiderült, hogy van
kilencvenkettő, ami azt jelentette: haza kell telefonálnia, és meg kell kérnie
Teddy t, hogy hozzon magával pénzt. Habozva vált meg a dollároktól. Ez
aztán darab kell hogy legyen a javából, gondolta, és az előcsarnokban álló
telefonautomatához lépett. Fanny, a házvezetőnője a negyedik csöngetésre
válaszolt.
– Carella lakás – mondta.
– Halló, Fanny, én vagyok. Átadna egy. üzenetet Teddynek? Először azt
mondja meg neki, hogy kaptam két jegyet a Fatback című darabra, és azt
gondoltam, hogy előadás előtt megvacsorázunk valahol. Mondja meg neki,
hogy fél hétkor találkozunk O'Malleynél. Tudja hol van, járt már ott.
Másodszor, mondja meg neki, hogy hozzon pénzt magával, mert leégtem.
– Ez három üzenet – jegyezte meg Fanny. – Mennyi pénzt?
– Két vacsorára elegendőt.
– Natúrszeletet akartam sütni.
– Sajnálom, ez hirtelen adódott.
– Hmm – mondta Fanny.
Carella maga elé képzelte, amint a nappaliban a telefonnál áll. Fanny
Kowles "jó ötvenes" volt, haja kék, csíptetőt viselt, és volt vagy hetven kiló.
Vaskézzel vezette Carella háztartását attól a naptól kezdve, amikor, most tíz
éve, Teddy apjának ajándékaként egy időre a házba lépett. Fanny képzett
ápolónő volt, és eredetileg csak egy hónapra szegődött Carelláékhoz, hogy
segítsen Teddynek, amíg eléggé megerősödik ahhoz, hogy ellássa
ikercsecsemőit. Fanny, hogy továbbra is maradhasson, azt javasolta, hogy
fizessenek annyit, amennyit tudnak, mert ő már soha többé nem akar
haldoklókat hőmérőzni. Azóta velük volt. Hallgatása a telefonban vészjósló
volt.
– Fanny, rémesen sajnálom. Ez olyan munkaféle.
– Mit csinálok tíz szelet hússal?

69
 – Csináljon kaszulettet.
– Mi a fene az a kaszulett?
– Nézzen utána. Átadja az üzenetemet?
– Ha hazajön. Bármelyik pillanatban várható. Rohannia kell ahhoz, hogy
fél hétre odaérjen.
– Kérem, mondja meg neki, jó?
– Megmondom – felelte Fanny, és letette a kagylót.
Carella is visszaakasztotta a telefont, aztán kiment a színházból,
megtalálta a színészbejáróhoz vezető keskeny utcát, az ajtóhoz lépett, és
bekopogott.
Idős ember nyitotta ki, és kinézett.
– Elöl van a pénztár – közölte.
Carella megmutatta a jelvényét és az igazolványát. – Egy listára van
szükségem.
– Milyen listára?
– Amelyen a társulati tagok neve szerepel.
– Ó, igen. Mr. Carter telefonált. Jöjjön csak be. Van itt egy, de oda nem
adhatom, mert egyetlen példány van csak. De ha akarja, lemásolhatja.
Carella megnézte a telefon mellett függő listát. Négy gépelt oldal. Az
órájára nézett.
– Elviszem, és lexeroxoztatom. Rendben van?
– Nem – mondta az öreg. – Ez az egyetlen példány.
– Azt reméltem, hogy...
– Hogy tudunk valakit értesíteni, ha egy szereplő nincs itt előadás előtt fél
órával és be kell ugrani helyette? Honnan tudjuk, ha egy táncos
megbetegszik, és be kell dobnunk a tartalékot? Ennek a listának ott kell
maradnia, ahol van. – Elhallgatott. – Adjak tanácsot?
Carella sóhajtva ült le a telefon mellé, és jegyzetfüzetébe másolni kezdte a
neveket.

A mosószalon a Culver és a Tenth sarkán állt. Ezen a környéken pár év előtt

kizárólag ír bevándorlók laktak, de most már írek, feketék és Puerto Ricó-iak
keverékéből tevődött össze a lakosság. A keverék – mint a város többi részén
– itt sem keveredett teljesen össze, de az ittenieket egyáltalán nem zavarta: a

70
keveredést lehetetlennek tartották. Bár mindnyájan ugyanabban a
szupermarketben és áruházban vásároltak, mindnyájan ugyanannál a
benzinkútnál tankoltak, ugyanazon a földalattin utaztak, ugyanabban a
mosószalonban mostak és ugyanazokban a zsíros ételbárokban ették a
hamburgereket, tisztában voltak azzal, hogy ha társadalmi érintkezésre kerül
a sor, az írek az írekkel, a feketék a feketékkel és a Puerto Ricóiak a Puerto
Ricó-iakkal jönnek össze, teljességgel figyelmen kívül hagyva a "mindnyájan
testvérek vagyunk" szöveget. – Eileen Burke őszibarack színű bőrével, vörös
hajával és zöld szemével bármely környékbeli ír bevándorló lánya lehetett
volna, és persze pontosan ez volt a célja. Ezért a Bugyis Bandita – ahogyan a
87-es körzet fiai elnevezték 357-es Magnumával belépve a mosószalonba,
nem szúrja ki, hogy Eileen rendőr, és nem röpít idő előtt golyót a fejébe vagy
dús keblébe. Nem, nem, Eileen Burke-nek nem állt szándékában a halott
hősnő szerepét eljátszani. Eileen Burke First Lady akart ugyan lenni ennek a
városnak a nyomozói között, de semmi esetre sem az élete árán. A ma esti
munkához sokkal szolidabban öltözködött, mint amikor az utcán fel akarta
magára hívni egy nemi erőszakra készülő alak figyelmét. Vörös haját
hátrasimította, és szalaggal szorította le. Fejére szürkésbarna sálat kötött, álla
alatt megcsomózta, így takarta el arany karika fülbevalóját, amelyet
kabalából hordott. Sáljához illő esőkabátot viselt, barna térdharisnyát, barna
gumicsizmát, és a nagyon hideg mosószalonban plasztikszékén ülve figyelte,
amint szennyes ruháját (vagyis inkább azt a szennyes ruhát, amelyet a 87-es
körzet bocsátott rendelkezésére) forgatja a mosógép, miközben a kirakatban a

MOSÓSZALON
és a
LAVENDERIA

szavak felváltva jelentek meg narancssárga, illetve zöld neonvillanásban.

Ölében, nyitott kézitáskájában, a papír zsebkendők alatt 38-as speciális
rendőrségi revolver lapult.
Az üzlet vezetője nem tudta, hogy Eileen Burke hekus. Az üzletvezető az
éjszakai ügyeletes volt, négykor érkezett, és éjfélig maradt itt, aztán bezárta
az üzletet, és hazament. A mosószalon tulajdonosa minden reggel kinyitotta a
gépeket, kiszedte az érmeket, bevitte a bankba. Ez volt a tulajdonos munkája:
kiszedni a pénzt a gépekből. A tulajdonosnak városszerte harminchét

71
önkiszolgáló mosószalonja volt, és Majesta nagyon előkelő negyedében
lakott. Nem záráskor ürítette ki a gépeket, mert szerinte ez veszélyes lett
volna, ami igaz is. Inkább zárja be az a harminchét ember a harminchét
mosószalonban városszerte az ajtót, kapcsolja be a riasztóberendezést, és
menjen haza. Ez volt az éjszakai ügyeletes egyik feladata. A többi: a
szennyesüket hozó hölgyek részére pénzváltás, ha egy gép bedöglött, a
javítószolgálat kihívása, és felügyelet az olcsó plasztikbútorokra, hogy ne
lopják el, bár ezzel a tulajdonos nem sokat törődött, mert a sógorától kapta
olcsón. Néhanapján a tulajdonosnak eszébe jutott, hogy a harminchét
embernek kulcsa van a harminchét riasztókészülékhez, és ha elhatározzák,
hogy szövetkeznek a város valamelyik betörőjével, kinyithatják az üzletet, és
felfeszíthetik a gépeket. De akkor mi van? A könnyen jött pénz könnyen
megy el. Amellett sokkal szívesebben gondolt arra, hogy az éjszakai
ügyeletesek mind tiszta, ártatlan lelkületű férfiak.
Hal Willis nyomozó holtbiztosra vette, hogy a Culver és a Tenth sarkán
álló mosószalon éjszakai ügyeletese olyan tiszta és ártatlan lelkületű, mint a
frissen esett hó – már ami Eileen Burke valódi kilétét illeti. Az éjszakai
ügyeletes nem tudta, hogy a lány hekus, és azt sem, hogy a mosószalon
szomszédságában lévő bár előtt parkoló, megkülönböztető jelzések nélküli
Tornadóban ülő Willis szintén hekus. Az éjszakai ügyeletesnek halvány
fogalma sem volt arról, hogy a 87-es körzet ezt a bájos kis vállalkozást jelölte
ki a Bugyis Bandita feltételezett célpontjaként. A feltételezés gondos
számítás eredménye volt. Az az ember az utóbbi három hétben sorra
végigdolgozta a Culver Avenue-t, és az út hosszában, déli irányban haladva
váltogatta az utca két oldalát. Három napja az Avenue túloldalán járt. A ma
estére kijelölt mosószalon nyolc háztömbnyire az alsóváros irányában állt.
A Bugyis Bandita nem volt kisstílű pacák. Ő, nem. A két hónap alatt,
amikor ellenőrizetlenül dolgozhatta végig a Culver Avenue-t, először a
felsővárost szegélyező körzetet, majd lejjebb, a 87-eshez tartozó részt,
összeszedett – legalábbis amennyire az áldozatok beszámolójából
következtetni lehetett – készpénzben hatszáz dollárt, tíz arany karikagyűrűt,
négy arany karkötőt, egy aranygyűrűt egykarátos briliánssal és összesen
huszonkét darab bugyit. A bugyikat nem az áldozatok szennyeséből emelte
ki. A Bugyis Bandita – innen kapta a nevét – megkérte a mosószalonban
tartózkodó tanácstalan hölgyeket, hogy vegyék le a bugyijukat, és adják át
neki, amit meg is tettek, mivel egy 357-es Magnum nézett velük

72
farkasszemet. Egyikükkel sem erőszakoskodott – eddig. Senkinek sem esett
bántódása – eddig. És míg volt ugyan valami sötéten humoros abban, hogy
egy felfegyverzett bandita hazaviszi áldozata bugyijait, semmi mulatságos
nem volt egy 357-es Magnum hatásában. A bár előtti kocsiban ülő Willis
nagyon jól ismerte azt a kaliberű fegyvert, amelyet a mosószalonrabló
magával hordott. A mosószalonban egy Puerto Ricó-i asszony meg egy néger
nő között ülve Eileen Burke talán még jobban ismerte a fegyver hatását.
Felnézett a faliórára.
Még csak negyed tízet mutatott, és a mosószalont éjfélkor zárják.

A műsorhoz tűzött apró cédula jelezte, hogy aznap este Sally Andersont
Allison Greer fogja helyettesíteni, de a táncosoknak nem volt hevük a
színpadon, és nagyon hasonlítottak egymásra, kivéve a két néger lányt, akik
szintén hasonlítottak egymásra, meg Tina Wongot, aki önmagán kívül
senkire se hasonlított. Mindnyájan magasak voltak és hosszú lábúak, Carella
megállapítása szerint táncosnő létükre eléggé telt keblűek. Mindnyájan
sugárzóan mosolyogtak. Jelmezük még hasonlatosabbá tette őket egymáshoz:
combig érő, nyitott, foszlányként lelógó szoknya, olyan semmiség, amilyet
bármelyik Délen élő lány viselhetett, mert a Fatback Délen játszódott, és ez
volt a táncok színhelye. Amikor felment a függöny, a mocsaras táj fölött köd
úszott, és a sziklákra az óriás fákról moha hullott. Carella a legrosszabbtól
félt. Jobbra fordult, Teddyre nézett, az asszony meg vissza rá. Megint egy
ócska darab, gondolta, amelyet a kritika egekig magasztalt, így válik a vas
arannyá – legalábbis a finanszírozók számára.
Teddy Carella süketnéma volt.
Többnyire nehezen értette meg a színházi előadásokat. Amit a szereplők
mondtak, azt természetesen nem hallotta, és férjével rendszerint túl messze
ültek a színpadtól ahhoz, hogy szájról olvasni tudjon. Évek alatt kialakítottak
egy módszert, amivel Carella a mögötte ülőket nem zavarva,
mellmagasságban tartott kezekkel lejelezte a dialógusokat, miközben az
asszony szeme a színpadról férje gyorsan mozgó kezére meg visszarebbent.
Számára a musicalek általában érthetőbbek voltak. Az énekesek többnyire
szemben álltak a közönséggel, és ajkuk mozgása hangsúlyozottabb volt, mint
beszéd közben. Legjobban a balettet szerette, és ma este, amikor – alig tíz

73
perccel az előadás kezdete után – az egész színpad tele lett ugráló, szökellő,
forgó, fantasztikusan mozgékony, fákról lerepülő táncosokkal, egészen el
volt bűvölve. A legremekebb; legcsodálatosabb, legszexisebb nyitány volt,
amit Teddy valaha látott. Amíg a tánc tartott, legalább tíz percen át,
lenyűgözve ült Carella mellett, csillogó szemmel fogta a kezét, miközben a
történet kibontakozását figyelte. Carella boldogan ült mellette. Amikor a
nyitó számnak vége volt, a közönség hatalmas tapsviharban tört ki. A férfi
úgy érezte, hogy most már magyaráznia kell, és készenlétbe helyezte a kezét,
de észrevette, hogy Teddy türelmetlenül tolja félre mozgó ujjait, mert
majdnem mindent megértett, ami a színpadon történt, és a hatodik sor
közepén ülve, közvetlenül a szereplők szájáról tudott olvasni.
Azért a szünetben megkérdezett tőle egyet s mást. Fekete kötött ruháján a
melle fölött egyszerű brosstűt viselt, fekete bőrcsizmában volt, csuklóján
arany karkötő. Hosszú, fekete haját hátrafésülte, és aranycsattal tűzte meg.
Szemöldökceruza, szemfesték és szájrúzs, kivételével, semmi festéket nem
használt. Nem volt rá szüksége. Ő volt a legszebb nő, akit Carella életében
látott: Figyelte a kezét és arcának kifejező mozgását. Azt akarta tudni az
asszony, hogy jól értette-e meg: a trappernek évekkel ezelőtt viszonya volt a
szeszcsempész lánnyal, és azóta most találkoztak először? Nem? Hát akkor
meg miért ölelkeztek és csókolóztak? Carella elmagyarázta. Teddy a szájáról
olvasott, meg a kézmozdulataiból. (A tömegben most is, mint mindig,
akadtak, akik megbökték egymást, és odaszóltak a társuknak: "No, nézz csak
oda, Charlie, az a pasas süketnéma csajnak magyaráz.") Teddy figyelte ajz
ajkait és a kezét, aztán lejelezte: "Hát ahhoz képest, hogy unokatestvérek,
nagyon szerelmeseknek látszanak!", a férfi meg közölte, hogy csak
másodunokatestvérek, mire Teddy sóhajtott: "Tehát akkor nem vérfertőzés!"
A második felvonás negyvenöt percén át Carella időnként az órájára
pillantott, mert tudta: rövidesen vége az előadásnak, és egyszerűen nem
tudott belenyugodni. Remekül érezte magát.

Eileen Burke is remekül töltötte az idejét a szennyes ruha körbeforgását

szemlélve. Az éjszakai ügyeletes nyilván bolondnak gondolhatta, de ebben a
városban mindenki bolond volt. A lány már ötödször tette bele a mosógépbe
ugyanazokat a holmikat. Minden alkalommal végignézte a ruhák

74
tekergőzését. Az éjszakai ügyletes azt viszont nem vette észre, hogy időnként
a bejárati ajtó felé pillant, meg át a kirakatablakon, amikor kocsi halad el az
utcán. A neonfény hol narancssárga, hol pedig zöld mintát villantott a
mosószalon padlójára:

LAVENDERIA... MOSÓSZALON...
LAVENDERIA... MOSÓSZALON...

A gépben a szennyes körbe-körbe forgott.

Az egyik gép mellett álló asszony, aki a hátára csecsemőt szíjazott, még
egy adagot táplált be. Eileen becslése szerint nem lehetett tizenkilenc-húsz
évesnél több, karcsú, kék szemű, szőke teremtés. Megállás nélkül suttogott
szundikáló kisbabájának. Eileen mellett a sárga műanyag széken ülő nő
képeslapot olvasott. Negyven körüli, szikár néger asszony volt, laza pulóvert,
farmernadrágot és gumicsizmát viselt. Néha lapozott egyet az újságban,
felnézett a gépre, aztán tovább olvasgatott. Aztán még egy nő lépett be,
először riadtan nézett körül, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy sok üres
gép van. Kirohant, és egy pillanat múlva egész rakományra való szennyessel
tért vissza. Az ügyeletessel öt dollárt váltatott, aki a villamoskalauzéhoz
hasonló táskát viselt a derekán, abból vette elő az aprót. Eileen figyelte, hogy
a padlóhoz rögzített széfhez lép, és egy nyíláson át bedobja az ötdollárost. A
rablási szándékkal belépők számára tanácsként kiírták:

AZ ÜZLETVEZETŐ
A SZÉF KOMBINÁCIÓJÁT NEM ISMERI.
AZ ÜZLETVEZETŐ
ÖT DOLLÁRNÁL NAGYOBB BANKJEGYEK
VÁLTÁSÁRA NEM KÖTELEZHETŐ

Eileennek eszébe jutott, hogy mi van, ha az üzletvezető kifogy az érmékből?

Átszalad a szomszéd bárba váltani? Vajon a szomszéd bártulajdonosnak is
van olyan táskája a derekán, amibe az aprópénzt teszi? És aztán arra gondolt,
hogy miért is töri a fejét ilyesmin? És az is eszébe jutott, hogy találkozik-e
valaha olyan emberrel, akinek ugyanazok a dolgok jutnak eszébe, mint neki.
Ekkor lépett a helyiségbe a Bugyis Bandita.

75
 Eileen azonnal felismerte arról a rendőrségi mozaikképről, amelyet Willis
mutatott. Alacsony, karcsú fehér ember volt, tengerészkék kabátot, ellenzős
sapkát, barna kordbársony nadrágot és sivatagihomok-színű bőrcsizmát
viselt. Nyugtalan barna szeme, szája fölött keskeny bajusza és vékony orra
volt. Jobb szemöldöke fölött sebhely. Amikor belépett, megcsendült az ajtó
fölött a csöngő. Bal kézzel hátranyúlt, hogy becsukja maga mögött az ajtót.
Eileen keze az ölében fekvő kézitáskába vándorolt. Ujjai ráfonódtak a 38-as
agyára, amikor a férfi kihúzta jobbját a kabátzsebéből. A Magnum
mindenképpen hatalmas fegyver, de a kicsi, vékony férfi kezében tüzérségi
ágyúnak hatott.
Eileen először a Magnumot figyelte, aztán a férfi szemét, és érezte a
kezében saját pisztolyát. Ha most előhúzza, talán harminc a hetvenhez az
esélye, hogy a fegyver letételére kényszerítse, mielőtt a férfi olyan golyókkal
lövi körbe a helyiséget, amelyek egy férfi testéről le tudják tépni a fejet. Rajta
meg a rablón kívül még öten voltak a szalonban, köztük három asszony és
egy csecsemő. Keze megdermedt a pisztoly agyán.
– Minden rendben, minden rendben – szólalt meg a férfi magas, csaknem
nőies hangon. – Pislogott és kuncogott. Eileent a kuncogás még jobban
megijesztette, mint a fegyver. A kuncogás magas hangú és ideges volt, olyan,
amilyentől az ember hátán végigfut a hideg. Keze megizzadt a revolver
agyán.
– Csak a pénzük kell, az összes pénzük mondta –, meg a...
– Nem tudom a széf kombinációját – közölte az üzletvezető.
– Ki kérdezte magát? – fordult felé a férfi. – Fogja be a száját.
– Igen, uram.
– Hallotta, amit mondtam?
– Igen, uram.
– Fogja be a száját
– Igen, uram.
– Maga – szólt a hátán csecsemőt hordó nőhöz, és ráirányította a fegyvert.
Szinte tánclépésben haladt végig a mosószalonon, mintha színpadon,
közönség előtt járna. Az asszony mindig felé fordult, testével képezett
barikádot a férfi és a kisbaba között. Nem tudja – gondolta Eileen –, hogy
ennek a fegyvernek a golyója keresztülhatolhat rajta és a csecsemőn, meg a
mögöttük álló falon is.
– A pénzt – mondta a férfi. – Siessen. A gyűrűjét is adja ide.

76
 – Ne lőjön, kérem – szólt az asszony.
– Hallgasson. Adja ide a bugyiját.
– Mit?
– A bugyiját. Vegye le, és adja ide.
A nő rábámult.
– Süket? – kérdezte a bandita, és hozzátáncolva rászegezte a fegyvert. Az
asszony az egyik kezében pár bankjegyet tartott, a másikban az esküvői és az
eljegyzési gyűrűit. Bizonytalanul álldogált, mintha nem jól hallotta volna,
hogy a férfi valóban a bugyiját akarja-e. És vajon először a pénzt és az
ékszereket, vagy pedig először...
– Siessen – mondta a férfi –, húzza le.
Az asszony gyorsan átadta a pénzt meg a gyűrűket, majd szoknyája alá
nyúlva lehúzta bokájáig a bugyiját. Aztán kilépett belőle, felemelte, és
miközben a férfi a zsebébe gyűrte, sietve hátrált.
– Mindnyájan – mondta a férfi hangosabban. – Mindnyájan vegyék le a
bugyijukat, és adják ide a pénzüket. Az összes pénzüket. Meg a gyűrűket. És
a bugyikat húzzák le, de gyorsan!
Az Eileen mellett álló néger asszony úgy bámult a férfira, mintha valami
palackból előbújó szellemet látna. Tágra nyílt szemmel követte minden
mozdulatát, el sem hitte követeléseit, el sem hitte kezében a fegyvert, el sem
hitte, hogy létezik. Egyre csak bámulta, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Maga – táncolt hozzá a férfi. – Adja ide a nyakláncát. Gyorsan.
– Csak bizsu – mondta az asszony higgadtan.
– A pénzét!
– Csak egy dollár huszonöt centem van.
– Adja ide – nyújtotta ki bal kezét a férfi.
Az asszony a táskájában kotorászott. Előszedett egy pénztárcát. Nem
törődve a férfival, nem törődve a közelről rászegezett fegyverrel, kinyitotta a
tárcát, belenyúlt, és darabonként szedte elő az aprópénzt, jobb kezéből áttette
a balba, összezárta öklét, aztán a férfi nyitott tenyere fölé tartva széttárta. Az
érméket amennyire Eileen látta – megvetéssel ejtette a tenyerébe.
– Most a bugyiját!
– Azt nem, uram.
– Vegye le a bugyiját!
– Ilyet én nem teszek – felelt az asszony.
– Miii?

77
 – Ilyent én nem teszek. Nem arról van szó, hogy a szoknyám alá nyúlok,
mint a hölgy, a kisbabával, nem, uram. Először a kalocsnimat kellene
levenni, aztán meg a nadrágomat, és azt én nem akarom, hogy úgy álljak itt
két férfi előtt, akiket azelőtt még soha életemben nem láttam.
A férfi meglóbálta a fegyvert.
– Tegye, amit mondok.
– Azt nem, uram.
Eileen teste megfeszült.
Ha most mozdul – gondolta –, még jobban elronthatja a helyzetet, és az
Akadémián azt tanulta, ezt a szabályt a rendőrségen eltöltött évek alatt meg is
tartotta (bár most, amikor ez a kis hülye disznó belépett, majdnem
elfelejtette), hogy a rossz helyzetet még tovább is lehet rontani. Azon is
töprengett, hogy vajon ha előveszi a pisztolyt, veszi-e a fáradságot a férfi,
hogy előbb rá tüzel, vagy inkább a néger asszonyra lő, aki inkább kockáztatja
a legyilkoltatását, mint hogy levegye a farmerjét, aztán a bugyiját egy olyan
helyiségben, amelyben egy éjszakai ügyeletes, meg egy fegyveres rabló is
tartózkodik, aki vagy őrült, vagy nem. Mozdulj már, ne csodálkozz – biztatta
magát Eileen –, de mi lesz, ha a golyó a kisbabát éri?
Talán a néger asszonynak sikerül lebeszélnie a bugyikra áhítozó embert,
és az majd csalódottan az ajtó felé rohan, egyenesen Hal Willis nyomozó
karjaiba. Ettől eszébe jutott, hogy hol az ördögben van Willis? Nem lenne
rossz, ha most a fickó mögött megjelenne az, aki engem fedez, nem lenne
rossz, ha elterelné a figyelmet rólam, két fegyveres egy ellen, a jók a gonosz
ellen. Hol a pokolban vagy, Hal Willis? Az ember most annyira remegett,
hogy úgy látszott: a belső vívódás darabokra szaggatja, és összeesik... és
ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy ez az ember tudat alatt nemi erőszakot
követ el.
A gondolat egy pillanatra elvakította tisztánlátását. Most már tudta,
legalábbis úgy érezte, hogy tudja, miért rohangászik a férfi mosószalonokba
rabolni. Azért, mert a mosószalonokba nők járnak, és látni akarja, ahogy a
nők lehúzzák a bugyijukat. Nem volt a rablásnak semmi köze pénzhez vagy
ékszerhez. A férfinak a bugyik kellettek. A gyűrűk, a karkötők meg a pénz
csak fal volt, ennek a férfinak a nők bugyija kellett, valószínűleg volt már
otthon egy csomó, ez a férfi tudat alatt nemi erőszakot követ el, ő meg azt
tudta, hogyan kell ezekkel elbánni; munkája során elég sok dolga akadt

78
velük, de amikor egyedül volt a parkban, csak a saját élete forgott kockán. –
Na, most mozdulj! – biztatta magát. – Most csináld!
– Maga – szólt hangosan a férfira. Az ránézett. A Magnum felé irányult.
– Vegye el az enyémet.
– Mi?
– Hagyja békén azt a nőt. Vegye el az én bugyimat.
– Mi?
– Nyúljon a szoknyám alá – suttogta. – Tépje le!
Egy szörnyű pillanatig azt hitte: tévedett. A férfi arca eltorzult, dühösnek
látszott, és a fegyver még jobban reszketett a kezében. – Ó, Istenem –
gondolta a lány. – Kierőszakoltam a tudatalattijából, erőszakkal
megmutattam neki, hogy kicsoda ő, és a most következő tíz másodpercben az
arcomba lő! Aztán különös dolog történt. A dühöt furcsa mosoly váltotta föl,
furcsa, titkos mosoly, amely a férfi szája sarkában jelent meg. És a szemében
titkos fény villant, szeme a lány szemével találkozott, közös lett a titkuk,
megosztották a titkot, és a férfi letette a fegyvert, és elindult felé.
– Rendőrség – kiáltott Eileen, és táskájából előrántotta a 38-ast abban a
pillanatban, amikor felugrott a műanyag székről A pisztoly csövét a férfi
nyakához szorította, és olyan csendesen suttogta, hogy csak a férfi hallhatta:
"Ha megmozdul, agyonlövöm!" – Később eszébe jutott, később folyton
eszébe jutott, hogy amikor a "Rendőrség" szót kiáltotta, a titok fénye kialudt
a férfi szemében. Annak a titoknak a fénye, amely kettőjüké volt, és a
lánynak gyakran jutott eszébe, hogy nem volt-e az a mód, ahogyan leszerelte,
különösen kegyetlen és igazságtalan.
A férfi csuklójára kattintottá a bilincset, aztán lehajolt, hogy felvegye a
mosószalon padlójáról a Magnumot, ahová a Bugyis Bandita ledobta.

79
 6.

Carella nem tudott elaludni.

Arra gondolt, hogy ebben az ügyben túl sok az ember. Arra gondolt, hogy
még ha a hadnagy hajlandó is másik embert ráállítani az ügyre, akkor is
legalább egy hétbe telik, amíg a darab összes resztvevőjét kihallgatják. Ha
hajlandó a hadnagy még egy embert adni, amire nagyon kevés esély volt.
Tegyük fel, hogy ad. Paco Lopez halála nem vert föl nagy port. Nem sokan
bánták, hogy egy kisstílű kábítószerüzér feldobja a talpát. "A használhatatlan
lomtól jó megszabadulni." – mondogatta Carella anyja, amikor ő még csak
suhanc volt, és ebbe a városba jött, amelyet szeretett. Néha azon töprengett,
honnan szedte anyja ezt a mondást, amelyet szívesen használt. "Az egyik
tizenkilenc, a másik egy híján húsz" – mondta rá meg az apjára. Vagy amikor
Carella vacsoránál sikeresen feldöntötte a tejesbögrét: "Jó munka dicséri a
mestert." Vagy amikor ránézett Clara nénire, akit Carella kifejezetten
imádott: "Nicsak, csupa puccparádé." Vagy ha valaki megsértődött, anyja
kijelentette: "Felült Eddy a lóra." Volt-e vajon használható lom? És ki
lehetett az az Eddy?
Paco Lopez bizonyára használhatatlan volt, és elmúlását senki sem
gyászolta. De az Anderson lány halála a város délutáni újságjainak címlapján
szerepelt, és a kötözködő újságírók máris követelték a "tettért felelős őrült"
letartóztatását, így talán elképzelhető, hogy Carella kérését teljesítik: kap
még egy embert, mert talán Pete-et is sürgették felettesei.
Az újságírók nem tudták, és Carellának nem is állt szándékában közölni
velük, hogy azt a Paco Lopez nevű pasast, akinek halála nem sok vizet
zavart, ugyanazzal a fegyverrel ölték meg. Az újságírók semminek nem
örültek volna jobban, mintha valami romantikus kapcsolatot találnának (ez a
lehetőség Carella agyán is átfutott) egy fiatal, szőke táncosnő meg egy Puerto
Ricó-i kábítószerüzér között. Ilyen sztoritól még a tévések is ugrálnának
örömükben. Végtére is két Puerto Ricó-i táncos volt a darabban, bár ami azt
illeti, nem egészen biztos, hogy Puerto Ricó-iak. Carella csak annyit
kérdezett, hogy voltak-e spanyol anyanyelvűek a táncosok között, és Tina
Wong mondta, hogy kettő, de lehettek éppúgy kubaiak, dominikaiak,
kolumbiaiak, ebben a városban egyikből sem volt hiány. Mindketten buzik.
Carella kíváncsi lett volna, hogy ismerte-e valamelyikük Paco Lopezt.

80
Kíváncsi lett volna, hogy szippantanak-e. Ez az átkozott zűr! Száztizennégy
ember a darabban, és bármelyik kapocs lehetett Sally Anderson és Paco
Lopez között, ha volt egyéb kapocs egyáltalán azon a 38-as kaliberű
pisztolyon kívül, amellyel mindkettőjüket lelőtték.
Ó, bárcsak ne lenne őrült! – kívánta.
Ó, bárcsak egy rendes, józanul gondolkodó gyilkos lenne, akinek
mindkettőjük meggyilkolására alapos oka volt.
Tovább bámulta a mennyezetet.
Bárcsak ne lenne ennyi ember az ügyben!

Willis éppen azt próbálta megmagyarázni, hogy miért nem vette észre a
Bugyis Banditát, amikor az a mosószalonba lépett. Délután négy óra volt,
pizzát hozattak, és a nyomozók szobájának viszonylagos csendjében Joe papa
valóban kitűnő szardella-pepperoni kreációját ették, meg Miscolo valóban
nagyon pocsék kávéját itták. Velük üldögélt Bert Kling nyomozó is, de se
nem evett, se nem beszélt sokat.
Eileen emlékezetében jó étvágyú emberként élt, és most az jutott eszébe,
hogy talán fogyókúrázik. Soványabb volt, mint akkor – igaz, jó pár év telt el
azóta –, meg valahogy elhanyagolt, sápadt, és hát ami igaz, az igaz, ápolatlan
volt. Egyenes, hosszú haja inggallérjára és fülére nőtt, gallérja kirojtosodott,
öltönye gyűrött, nyakkendője pecsétes volt. Eileen arra gondolt, hogy talán
jelenlegi feladatához tartozik, talán ilyen elhanyagoltnak kellett látszania. És
talán azok a sötét karikák a szeme alatt is a szerephez tartoznak, amit az utcán
kell alakítania. Ebben az esetben nemcsak meleg ajánlást, hanem egyenesen
Oscar-díjat is kaphatott volna.
Willis nagyon mentegetőzött.
– Megmondom az igazat – mondta. – Azt hittem, hogy az este már nem
lesz szerencsénk, és a pasasunk nem jelenik meg. Mert máskor tíz és fél
tizenegy között ment, és már majdnem tizenegy volt, amikor az a fickó
kirohant a bárból...
– Egy pillanat – vágott közbe Eileen. – Melyik fickó?
– Aki kirohant a szomszédos bárból – mondta Willis. – Bert, nem eszel
ebből?
– Kösz – rázta meg fejét Kling.

81
 – ...és azt kiabálta, hogy rendőrség, rendőrség – folytatta Willis. – És még
így is, hogy azt hittem, az emberünk már nem jön, azt gondoltam, a fenébe,
bármi történik is a bárban, foglalkozzon vele más rendőr. De igazán, Eileen,
azt hittem, hogy aznap estére végeztünk.
– Szóval bement a bárba?
– Nem. Azaz igen. De nem rögtön. Kiszálltam a kocsiból, megkérdeztem a
pasast, hogy mi a hézag, ő meg azt kérdezte, hogy nem láttam-e rendőrt a
környéken, mert a bárban valaki késsel hadonászik, és én azt mondtam neki,
hogy rendőr vagyok, ő meg azt felelte, hogy akkor be kell mennem, és ki kell
vennem a kezéből a kést, mielőtt kárt tesz valakiben.
– Ezért természetesen egyenesen bement – mondta Eileen, és Klingre
kacsintott. Kling nem kacsintott vissza. Kling felemelte a kávéscsészét, és
ivott egy kortyot. Láthatóan nem figyelt Willisre. Mintha kómában lett volna.
Eileen töprengett, hogy mi a baja.
– Nem. Még gondolkodtam – mondta Willis. – Persze, azonnal
berohanhattam volna...
– Persze – mondta Eileen.
– ...hogy lefegyverezzem a fickót, akiről kisült, hogy nő, de aggódtam,
hogy maga egyedül van a mosószalonban, ha Mr. Bloomers előkerül.
– Mr. Bloomers – kacagott fel Eileen. Még mindig nagyon izgatott volt a
letartóztatás után, és jobban örült volna, ha Kling nem ül ott úgy, mint a
bálvány, hanem kiveszi a részét az általános post mortem ünneplésből.
– Benéztem a kirakaton...
– A bár kirakatán?
– Nem, a mosószalonén. És láttam, hogy minden nyugodt, maga ott ül egy
folyóiratot lapozgató hölgy mellett, és az a másik hölgy legalább hét mázsa
szennyest vitt be. Így azt hittem, hogy egy-két percig biztonságban van, amíg
bemegyek és elintézem az ügyet azzal a késelővel. Főként, mert nem hittem,
hogy az emberünk aznap még előkerül. Bementem a bárba, és ott ült egy
nagyon rendesen öltözött, középosztálybeli hölgy, hátrafésült hajjal, és egy
olyan aktatáska volt előtte az asztalon, mint amilyet az ügyvédek vagy a
könyvelők szoktak magukkal vinni. Mintha hazafelé menet betért volna egy
pohár alkoholmentes italra. Kezében kétméteres tőrrel hadonászott, előre-
hátra vagdosott a levegőben, és először azon lepődtem meg, hogy egy
hölgyet látok, aztán meg azon, hogy tőr van a kezében, ami nem éppen
hölgyek fegyvere. És nem akartam, hogy megvágjon vele – mondta Willis.

82
 – Természetesen – jegyezte meg Eileen.
– Természetesen. Tulajdonképpen arra gondoltam, inkább megnézem
magát, hogy biztos legyek benne, a bugyis ember nem jött. De akkor az a
pasas, aki a rendőrségért kiáltozva kirohant az utcára, azt mondta a tőrrel
hadonászó bolond hölgynek: "Figyelmeztetlek Grace, hogy ez az ember
rendőr" – ami azt jelentette, hogy képviselnem kell a törvényt és a rendet,
amit utálok csinálni.
– Mit tett? – kérdezte Eileen.
Most már igazán érdekelte. Soha nem volt még veszedelmes fegyverrel
hadonászó nővel dolga, az ő reszortjához férfiak tartóztak, mindenféle fajtájú
férfiak. Rendszerint nemi erőszakra készülőkre emelte a fegyverét, és azt
gondolta, hogy egy életre rájuk ijeszt. Tegnap a revolverét egy ember torkába
nyomta. A fegyver csöve megkarcolta a férfi nyakát. Látta, amikor rácsatolta
a bilincset. De hogyan kell lefegyverezni egy feldühödött nőt? Azzal nem
lehet megfenyegetni, hogy ha megmozdul, szétlövi a tökét.
– Odamentem hozzá, és azt mondtam: "Milyen szép tőre van, Grace!
Ideadná nekem?"
– Ez hiba volt – jegyezte meg Eileen. Odaadhatta volna, de bele is
szúrhatott volna magába.
– De nem tette – mondta Willis. Ehelyett ahhoz a pasashoz fordult, aki
kirohant a bárból és...
– A rendőrség után óbégató fickó?
– Igen, és azt mondta: "Harry – vagy mi a fene volt a neve –, miért
próbálsz becsapni?" És elkezdett bőgni, a tőrt meg a pincérnek adta, ahelyett
hogy nekem adta volna, és Harry karjaiba vetette magát.
– Megbocsátanak? – kérdezte Kling, és felkelve íróasztalától, kisétált a
szobából.
– Szent Isten – mondta Willis.
– Mi az? – kérdezte Eileen.
– Elfelejtettem. Lehet, hogy azt hiszi, szándékosan mondtam el ezt a
történetet. Utánamegyek és beszélek vele. Bocsásson meg, Eileen. Sajnálom.
– Persze – felelt a lány, és elgondolkodva figyelte, hogy Willis átmegy az
elválasztó korlátba vágott ajtón, és követi Klinget a folyosón. Voltak az itt
dolgozó fiúkkal kapcsolatban olyan dolgok, amelyeket akkor sem értett volna
meg, ha ezer évig él is. Soha. Kezébe vett egy másik pizzadarabot. Kihűlt. És

83
még lehetőséget sem adtak arra, hogy elmondhassa: milyen fantasztikusan,
csodálatosan, bátran és halálosan agresszíven viselkedett a mosószalonban.

Amikor nem tudott elaludni, Carella mindig azon vette észre magát, hogy
Klingre gondol: mit csinál most Kling? És hogy elterelje a figyelmét
Klingről, ismét az ügyére gondolt, bármi is volt az éppen, mert valami
mindig volt, amin dolgozott, valami, ami lassan az őrületbe kergette. De
amikor nem találta meg az ügyhöz a kezdő fonalat, és csak kotort, turkált,
vájkált, hogy megtalálja az anyagban azt az egyetlen szálat, amelyet a
kezével eltéphet, hogy az ügyre valami fényt derítsen, beleáshassa magát, és
megtudja, mi a fene bűzlik a dologban, amikor az ügy bezárkózott előtte,
akkor ismét Kling jutott az eszébe, ismét rá gondolt, és remélte, hogy Kling
nem fogja majd egy éjszaka a fegyverét önmaga ellen fordítani.
Mert erre megvolt a lehetőség.
Több, mint lehetőség.
Carella már évek óta másodosztályú detektív volt, amikor Klinggel
találkozott, azaz igazán találkozott, mert előtte ismerte ugyan mint posztos
rendőrt, de csak köszönő viszonyban voltak. Amikor Klinget előléptették
nyomozóvá (akkoriban ő volt a legfiatalabb nyomozó), Carella azonnal a
szívébe zárta, és felismerte, hogy kisfiús, jó külseje, nyugodt modora óriási
segítséget jelent bárkinek, aki vele társul. Nemcsak a Mutt és Jeff, a gonosz
és a jó rendőr szituációra gondolt, amikor bármelyik hekus boldogan
alakította volna Kling rózsás szelídsége mellett a nehézfiút. De ezen túl volt
benne valami vele született kedvesség, amit a civilek azonnal észleltek,
valami kedvesség, ami arra indította őket, hogy előtte megnyíljanak, ha nem
volt a közelben másik hekus.
A körzeti nyomozói munka bárkit gyorsan kiégethet. Ha valaki éjjel-
nappal ezzel foglalkozott, könnyen taccsra mehetett. Minden kezdeti
idealizmus a törvény és a rend fenntartásával, a társadalom megvédésével
kapcsolatban egyre halványodott, egyre inkább a múlt ködébe veszett, ha az
ember rájött, hogy tulajdonképpen miről is van szó, hogy ez háború, amit a jó
fiúk a rossz fiúk ellen vívnak, és a háború nagyon fárasztó, a háborúban az
ember kiég.

84
 Hát igen, a rendőrségi munka nyomot hagyott Klingen is, csak egy Andy
Parkerhez hasonló embert nem rendített meg a rendőrségi munka, és az a
mód, ahogyan őt nem rendítette meg, lesújtó volt. Parker volt a körzet
legócskább hekusa, talán, a város legócskább hekusa. Parker meggyőződése
nagyon egyszerű volt: ha az ember nem megy a vízbe, nem fulladhat meg.
Talán valaha Parker is volt fiatal és idealista. Ha igen, abban az időben
Carella még nem ismerte. Most csak olyan embert látott benne, aki soha nem
ment a vízbe. A rendőrségi munka Klinget annyira rendítette meg, mint a
többieket, de nem a rendőrségi munka volt az, amiért Carella attól félt, hogy
egy napon maga ellen fordítja a fegyverét, hanem a nők, az a balszerencse,
amely Klinget a nőkkel kapcsolatban üldözte.
Vele volt, amikor abban a Culver Street-i könyvkereskedésben Kling egy
piros blúzos halott lány mellé térdelt, és megvonaglott, amikor meglátta az
oldalában azt a két, óriási, golyó ütötte sebet, amelyből folyt a vér, és a lány
fehér blúzát vörösre festette. Kling lehajolt, hogy levegye arcáról azt a
könyvet, amely az egyik polcról esett rá. Elszakadt gyöngysorának szemei
úgy csillogtak a padlón vére tengerében, mint apró, fénylő szigetek. Kling
levette a könyvet a lány arcáról, hogy megnézze, és azt suttogta: "Uram
Jézus" – és volt a hangjában valami, amitől Carella az üzlet túlsó végéből
azonnal odarohant. És akkor meghallotta Kling hangját, egyetlen, éles
kiáltását, amely belehasított a poros, rossz levegőjű bolt csendjébe.
– Claire!
Karjaiban tartotta a halott lányt, amikor Carella odaért, és kezét és arcát
Claire Towsend vére borította, a menyasszonya vére; élettelen szemét, száját
és nyakát csókolgatta, és közben újra és újra elsuttogta: Claire, Claire, Claire.
És Carella erre a névre és Kling hangjára addig fog emlékezni, amíg csak él.
Arra is emlékezett, hogy milyen hekus lett Klingből a gyilkosság után.
Akkoriban azt hitték, hogy otthagyja őket, vagy az Andy Parkerekhez
hasonlók útjára tér, de mégis hekus maradt. Byrnes, hadnagy el akarta
helyeztetni a 87-esről. Byrnes általában türelmes és megértő volt, megértette
Kling viselkedésének okát, de ez nem tette kellemesebbé számára Kling
jelenlétét a munkahelyen. Byrnes véleménye szerint a pszichológia bizonyára
a rendőrségi munka fontos tényezője, mert segít annak felismerésében, hogy
a világon nincsenek többé gonosztevők, csak sérült személyiségek. A
pszichológia nagyon szép fegyver valakinek a birtokában, mindaddig, amíg
egy éjszaka valami pasas az illető ágyékába nem rúgott. Aztán már kicsit

85
nehéz volt elképzelni, hogy a pasas tévelygő lélek, akinek küzdelmes
gyermekkora volt. Byrnes ugyanúgy teljesen megértette azt a traumát, amely
Kling magatartását okozta (úristen, hány éve is volt – gondolta Carella),
mégis, egyre nehezebben viselte el Klinget, aki hekusként önmagát
pusztította.
De mégsem pusztult el.
Sem akkor, sem azután, amikor a lány, akivel eleinte járt, majd
összeköltözött, úgy döntött, hogy karácsony estéjén hagyja ott örökre, ami
nem a legalkalmasabb időpont egy kapcsolat végleges megszakítására,
különösen, ha aznap éjjel, valamivel később az embernek le kell valakit lőnie,
mint ahogy ez Klinggel történt karácsony éjszakáján. A felé rohanó emberre
célozva meghúzta a ravaszt, és aztán ismét meghúzta, mindkét lövéssel
mellén találva, amelyek közül az egyik a szívén, a másik pedig a bal tüdején
hatolt át. Kling leeresztette a fegyvert, behúzódott a szoba sarkába, ott ült, és
figyelte, amint a por beissza a férfi vérét, aztán letörölte az izzadságot ajka
fölül, pislogott, és sírni kezdett.
Régen – gondolta Carella –, mindez nagyon régen volt.
Kling találkozása Augusta Blairrel a legjobb volt – legalábbis annak idején
a nyomozók szobájában a fiúk ezt gondolták –, ami vele történhetett. Betörési
ügyben nyomozott – a sértett síelésből hazatérve lakását feldúlva találta –, és
íme, ott volt egy gesztenyebarna hajú, zöld szemű lány, a legszebb nő, akit
Kling életében látott. Augusta Blair. Arca és alakja Amerika minden
divatlapjának címlapján szerepelt. Hogy is remélhette, hogy egy 22 600
dollár évi jövedelemmel rendelkező másodosztályú detektív a híres
manökennel járjon? Kilenc hónappal később közölte Carellával, hogy
feleségül akarja venni.
– Igen? – lepődött meg Carella.
– Igen – bólintott Kling,
Megkülönböztető jelzések nélküli rendőrautóban hajtottak át a
szomszédos államba. Kegyetlenül hideg volt. A szélvédőt kivéve az összes
ablakokat jégvirág borította. Carella a fűtést birizgálta.
– Mi a véleményed? – kérdezte Kling.
– Hát... nem is tudom. Gondolod, hogy hozzád megy?
– Ó, azt hiszem, igen.
– Hát akkor kérd meg a kezét.

86
 – Jó – mondta Kling, aztán hallgatott. Elhajtottak a vám mellett. Mögötte
Isola csúcsai és minaretjei rajzolódtak ki a felhős égre. Előttük füstszínű,
dombos vidéken lustán kígyózott az út. Később kiderült: Kling azért
aggódott, mert nem tudta: Augustával való kellemes viszonya nem változik-e
meg, ha összeházasodnak? Végül megkérdezte Carellát, hogy ő miért nősült
meg. Carella hosszasan gondolkodott ezen, aztán kijelentette: "Azért, mert
nem tudtam volna elviselni azt a gondolatot, hogy más férfi nyúljon
Teddyhez."
És a végén ezért ért véget Kling és Augusta házassága. Egy másik férfi
miatt. Ez nemrégen történt. Augusztusban. Most február volt, és Kling
augusztusban találta egy másik férfival ágyban a feleségét. Először majdnem
megölte, de mielőtt lőtt volna, eldobta a fegyvert. A válás egyszerű és sima
volt. Augustának nem volt szüksége tartásdíjra, nem is akart tőle semmit,
mindig háromszor annyit keresett, mint a férfi. Közös szerzeményeiket
pontosan megfelezték. Kling költözött ki a lakásból, amiben együtt laktak.
Kling keresett magának lakást az alsóvárosban, majdnem a város túlsó felén,
mintha a lehető legnagyobb földrajzi távolságot akarta volna megteremteni.
Kling vitte el összes holmiját az alsóvárosba, saját gramofonlemezeit és...
fegyvereit. Két pisztolya volt, mind a kettő 38-as kaliberű rendőrségi
speciális fegyver. Szívesebben hordta magával azt, amelyen egy kis égési
nyom látszott. A másik volt a tartalék. Most ezek a pisztolyok aggasztották
Carellát.
Soha ennyire levertnek nem látta még Klinget, még Claire Towsend
könyvesbolti meggyilkolása, után sem. Bár a következő nyárig nem volt
esedékes, rábeszélte Byrnest, hogy válás után adjon Klingnek két hét
szabadságot. Kling elutasította. Többször meghívta vacsorára a riverside-i
házba. Kling visszautasította a meghívásokat. Igyekezett úgy túlórázni, hogy
Kling legyen legtöbbször a társa, beszélgetett vele, hogy átsegítse ezen a
nehéz időszakon, mint ahogy a többi nehéz időszakon átsegítette. De Kling
megneszelte a szándékot, és kérte, hogy "beugró" lehessen, azaz bárkit
helyettesítsen, aki beteg vagy szabadságra ment. Carella rájött, hogy Kling
szándékosan kerüli, mert akaratlan szomorú tanúja volt a történteknek. Végül
is ő volt az első, akivel Kling a gyanúját bizalmasan közölte.
Holnap Valentine napja... azaz inkább ma. Az ágy melletti óra fél kettőt
mutatott. Ünnepek. Még a kevésbé jelentősek is nehezen telnek el
olyasvalakinek, aki elvesztette társát, akár mert meghalt, akár mert elvált tőle.

87
Carella úgy érezte, ötven százalék esélye van rá, hogy még egy embert kap a
hadnagytól, akire neki meg Meyernek rémesen nagy szüksége volt. Tegyük
fel, hogy a hadnagy azt mondja: "rendben". Miért ne lehetne kiszúrni Klinget,
és közölni a hadnaggyal, hogy Kling az egyetlen, aki valóban segíthet ennek
a száztizennégy embernek az ellenőrzésénél, akik a társulat listáján
szerepelnek. Kihallgatja az egyharmad részüket, és kizárja azokat, akik nem
ölhették meg sem Sally Andersent, sem Paco Lopezt. A fenébe is, hol a
kapcsolat?
Amikor elaludt, az járt a fejében, hogy még ha a hadnagy oda is adja
Klinget harmadiknak, akkor is örökké tartó ügye lesz. Még nem tudta, hogy
az ügy ebben a pillanatban vett olyan fordulatot, amely Klinget
mindenképpen bevonta, és kizárta annak szükségességét, hogy mind a
száztizennégy embert kihallgassák.

A férfi felöltője alatt kockás zakót, szürke nadrágot és mellényt viselt. Bal
oldalán, tokban, 32-es kaliberű pisztolyt tartott. A kabát mellényhez
legközelebbi gombja nyitva volt, hogy ha szükség van rá, jobb kezével
könnyen elérje. Amióta, hat évvel ezelőtt, fegyvertartási engedélyt kapott,
még soha nem kellett használnia.
Nem kellett volna ilyen késő éjszakáig dolgoznia.
Amikor az alsóvárosban bezárta az üzletet, lehúzta a rácsot, a védőrácsot
lakattal a küszöbhöz erősítette és eltávozott, egyetlen lélek sem járt az utcán.
Idegesen sietett az éjjelnappal nyitott garázshoz, ahol kocsiját tartotta, és
örült, hogy kéznél van a fegyver. A hajnali órákban a városcentrum holdbéli
tájhoz hasonlított. Gyorsan hajtott át a felsővárosba, minden piros lámpánál
idegesen állt meg, mintha támadástól félne. A Grover Park kereszteződésénél
már kissé nagyobb biztonságban érezte magát; még két lámpa a parkban, és
ha kiér, még egy megállás talán. Az első lámpánál türelmetlenül várakozott a
zöld jelzésre. A második már zöldet mutatott. Aztán jobbra kanyarodott,
elhaladt a rendőrségi épület mellett, amelynek bejáratánál zöld üveggolyók
világítottak 87-es számmal. Még három háztömb mellett hajtott el a
felsőváros irányába, amikor befordult a Silvermine Roadra. Szokása szerint
beállította a kocsit az épület alatti garázsba, lezárta, és a garázs túlsó felében
lévő felvonóhoz indult. Mint máskor, most is felötlött benne, hogy a fenti

88
bejáratot vigyázó biztonsági őröknek itt lenn nem sok hasznát látni. De a
számára fenntartott parkolóhely és a felvonó piros ajtaja közötti távolság alig
20 méter. Általában este hét után ritkán tért haza, akkor pedig jöttek-mentek a
lakók.
Most, háromnegyed kettőkor, kora hajnalban, rajta kívül egy lelket sem
látott a garázsban.
A mennyezetet tartó oszlopok testes őrökként álltak egymástól vagy négy
méterre, és a távolságot közte meg a felvonó között négy oszlop jelölte. A
garázs fényárban úszott. Cipősarka hangosan kopogott a betonon, útban a
felvonó felé. A harmadik pillérnél járt, amikor a fegyveres ember kilépett
mogulé, és útját állta.
Azonnal a fegyveréért nyúlt.
Keze a revolver agyára kulcsolódott.
Éppen ki akarta húzni a tokból, amikor az útját álló ember tüzelt.
Egyenesen az arcába lőtt. Csak az első golyó ütötte éles fájdalmat érezte. A
lökés erejétől már hátrahanyatlott, amikor a másik golyó a fejébe fúródott.
Azt már nem érezte. Többé már semmit nem érzett. A keze még mindig a
kabát alatt volt, még mindig a pisztoly agyát szorította, amikor a garázs hideg
betonpadlójára zuhant.

Ismét havazott. A nagy, kövér pelyhek lustán cammogtak le az égből. Arthur

Brown vezetett. Mellette, az első ülésen Bert Kling, mögötte Eileen Burke ült
a megkülönböztető jelzés nélküli, ötéves szedánban. Eileen még a nyomozók
szobájában tartózkodott, amikor bejött a gyilkosságriadó, és megkérte
Klinget: tegyék le útközben a földalatti-állomásnál. Kling morgott valamit.
Kling bűbájos – gondolta Eileen. Brown nagydarab ember volt, és vastag
felöltőjében még hatalmasabbnak látszott. A felöltő szürke volt, fekete
műszőrme gallérral. Fekete bőrkesztyűje illett a fekete gallérhoz. Brown azok
közé tartozott, akiket manapság az emberek "feketék"-nek hívnak, de Brown
tudta jól, hogy arcbőrének színe sem fekete gallérjával, sem fekete
kesztyűjével nem azonos. Ha a tükörbe nézett, csokoládészínű embert látott,
de mégsem "csokoládé"-emberként tartotta számon önmagát. Nem érezte azt
sem, hogy néger, mert ha egy fekete négernek tartotta magát, az alázatból
tette. A néger becsmérlő meghatározás lett. Isten tudja, hogy mikor és

89
hogyan. Brown apja "színes bőrű személy"-ként beszélt önmagáról, ami
Brown szerint nagyon ritkán rázós kifejezés volt még akkor is, amikor
helyénvalónak tartották, hogy egy fekete négernek tartsa magát. (Brown azt
tapasztalta, hogy az Ébenfa magazin kisajátította a fekete szót. Ugyan miért?)
Alapjában véve még mindig úgy érezte, hogy színes bőrű, és őszintén
remélte, hogy ebben nincs semmi rossz. Manapság a nigger azt sem tudta,
hogy mit gondoljon.
Brown láttára a fehér emberek az utcán átmentek a túloldalra. Ha egy
fehér meglátta Brownt ugyanazon az oldalon közeledni, automatikusan azt
gondolta, hogy ha odaér, majd leüti őt, átvágja a torkát, vagy valami más
rémséget követ el. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy Brown 190 cm magas
volt és 98 kiló. Másrészt (nagyrészt) az volt az oka, hogy Brown fekete volt,
vagy színes bőrű, vagy bárhogy nevezték is, de nem fehér. Egy Brown felé
közelítő fehér ember talán nem ment volna át a túloldalra, ha Brown is fehér
ember lett volna – sajnos. Brownnak ilyen kísérletet soha nem volt alkalma
elvégezni. A tény tény maradt: ha Brown gondolataiba merülve az utcán
sétált, a fehérek átmentek a túloldalra. Senki sem akart vitába keveredni egy
olyan küllemű férfival, mint Brown. Néha még a feketék is átmentek a
túloldalra, ha Brown Közeledett, de csak azért, mert olyan félelmetes volt.
Brown azonban tudta, hogy nagyon jóképű.
Ha a tükörbe nézett, meleg barna szemű, csokoládé színű, nagyon jóképű
férfi nézett vissza rá. Brown nagyon kedvelte önmagát. Brown elégedett volt
magával. Brown örült annak, hogy hekus, mert ő tudta az igazi okát, amiért a
fehérek átmentek a túloldalra, amikor meglátták. Mert azt hitték, hogy
minden fekete tolvaj vagy gyilkos. Gyakran sajnálta, hogy előléptették a
nyomozócsoportba, mert nem vehette föl többé kék egyenruháját, amely
ellentétben állt jellegzetes fekete bőrével. Brown különös előszeretettel
rendszabályozta meg a saját fajtáját. Különösen szerette, ha egy fekete pofa
azt mondja neki: "Ugyan, testvér, engedj el." Ez a pofa éppen annyira nem
volt a testvére Brownnak, mint ahogyan Brown nem volt a testvére egy
vízilónak. Brown világában léteztek rendes fickók meg rohadt fickók –
feketék vagy fehérek –, a szín nem számított. Brown rendes fickó volt. A
törvényszegők mind rohadt fickók voltak. Ma este valamelyik rohadt fickó
holtan és vérbe fagyva hagyott ott egy embert az előkelő Silvermine Road
egyik házának garázsában. Kling vette a hívást, és Brown volt a társa, és
most két rendes fickó hajtott a szelíd hóesésben egy harmadik rendes fickóval

90
(aki történetesen nő volt és a hátsó ülésen ült). Eszébe jutott, hogy a lányt a
földalatti-állomásnál le kell tennie.
– A Culver és a Negyedik utca sarkán jó lesz? – kérdezte.
– Remek lesz, Artie – felelte Eileen.
Kling kabátjába burkolózva nézett ki a hóesésbe. A kocsi fűtése recsegett,
ropogott, valami baj volt a ventillátorral. A körzet legócskább járgánya volt.
Brown azon töprengett, hogy miért adták mindig ezt a kocsit neki, amikor
szüksége volt autóra. Talán az egész város legócskább tragacsa. A sebváltó
mint az érett paradicsom, a gázpedál recseg, akár egy kétdolláros kurva, a
kipufogóval valami baj lehet, mert a kocsi belsejében állandó
szénmonoxidbűz terjeng, talán útban a gyilkosság színhelye felé meg is
fulladnak.
– Willis azt mondta, hogy elkapta azt a pasast, aki körbejárt bugyikat
huzigálni. Igaz? kérdezte Brown.
– Ühmm – mondta Eileen mosolyogva.
– Nagyon helyes – jelentette ki Brown. – Ilyen időben a hölgyeknek
szükségük van az alsóneműjükre. – Elnevette pagát. Eileen vele nevetett.
Kling továbbra is kibámult az ablakon.
– Jó ilyenkor földalattival közlekedni? – kérdezte Brown.
– Igen, jó.
– Biztos?
– Egészen biztos. Jó éjszakát, Artie – szólt a lány, és kinyitotta a kocsi
ajtaját. – Jó éjszakát, Bert.
– Jó éjt – búcsúzott Brown. – Vigyázzon magára.
Kling nem szólt semmit. Eileen vállat vonva csapta be maga után a
kocsiajtót. Brown figyelte, amint lemegy a földalatti állomásához vezető
lépcsőn. Abban a pillanatban indított, amikor a lány feje eltűnt.
– Mi is a cím? – kérdezte Klingtől.
– Silvermine egy-egy-egy-négy.
– Az Oválnál?
– Pár háztömbbel nyugatra.
Amikor Brown behajtott az utcába, a kanyarban már két URH-kocsi állt.
Jelzéseik kéken és vörösen pislogtak a hóesésben. Kling és Brown kiszállt a
kocsiból, pár szót váltott a járdára állított rendőrőrszemmel, akire a kocsikat
bízták (ebben a városban nem számított lehetetlenségnek a rendőrautó-lopás),
és aztán továbbment a föld alatti garázs felé. A helyszínt karbidlámpák

91
világították meg. Az URH-kocsival érkezett rendőrök néhány lépésnyire a
felvonótól a betonon fekvő embert állták körül. A felvonó ajtaja vörös volt.
Az ember nyitott koponyájából csordogáló vér megegyezett az ajtó színével.
– Brown nyomozó vagyok. Ez itt a társam, Kling nyomozó.
– Rendben – bólintott az egyik rendőr.
– Ki érkezett az első kocsival a helyszínre?
– Mi – felelt egy másik rendőr.
– Volt itt lenn valaki, amikor ideértek?
– Senki.
– Senki? – kérdezte Kling. – Ki hívta a rendőrséget? Ki találta meg a
holttestet?
– Nem tudom, uram – felelt a rendőr. – A diszpécser rádión leadta az egy-
tíz-tízet, hogy valakit lelőttek. Még azt sem tudtuk, hogy hol keressük a
holttestet, csak a címet adták meg. Azért aztán a hallban ülő biztonsági őrt
kérdeztük meg, hogy ő hívta-e a kilenc-egy-egyet, hogy értesítsen, hogy egy
fegyveres ember van a házban, és ő azt mondta, nem, nem ő. Ezért aztán
körülnéztünk, először az épületben, aztán meg a hátsó udvarban, és már
majdnem visszaszóltunk a tíz-kilencvenre, amikor Benny azt mondta:
"Nézzük csak meg az épület alatti garázst." Akkorra már itt volt Charlie Car
is...
– Riadóra mentünk ki Ainsleybe – mondta a másik rendőr.
– És itt van – mutatott a harmadik a földön fekvő testre.
– Értesítették a Gyilkosságiakat? – kérdezte Kling.
– Azt hiszem, igen – mondta az első
– Mit ért azon, hogy azt hiszi?
– Szóltam az ügyeletes őrmesternek. Nem az én feladatom a Gyilkossági
csoport értesítése.
– Ki beszél itt a Gyilkossági csoportról? – szólalt meg egy hang a rámpa
tetején.
– Az ördögöt festettük a falra – felelt Brown.
Ritkán dolgoztak a Gyilkossági nyomozók – egyáltalában bármilyen
nyomozók – hármasával, de ez a három ember, aki most lefelé jött a rámpán,
és úgy közelített, mint ugyanannyi Sherman tank, az egész városban
"szentháromság"-ként volt ismeretes, és az a hír járta, hogy másképpen mint
trióban semmit sem csináltak. Hardigannak, Hanrahannak és Mandelbaumnak
hívták őket. Brownnak eszébe jutott, hogy soha nem hallotta a

92
keresztnevüket. Aztán az is eszébe jutott, hogy a Gyilkossági csoport
egyetlen detektívjének sem tudja a keresztnevét. Volt-e egyáltalán
keresztnevük? Mindhárom detektív feketében volt. A város Gyilkossági
csoportjának detektívjei kedvelték a fekete színt Azt beszélték, hogy évekkel
ezelőtt egy nagyon híres Gyilkossági, hekus hozta divatba. Brown
feltételezése ennél jóval egyszerűbb volt: a gyász színét viselték. Arra
gondolt, hogy az utóbbi időben Genero is gyakran jár feketében. Talán azt
reméli, hogy áthelyezik a Gyilkossági csoporthoz? Aztán arra gondolt, hogy a
nyomozócsoportban senki sem szólítja Generót a keresztnevén, amely
Richard volt. Mindig csak "jöjjön ide, Genero", vagy gyakrabban "Menjen
innen, Genero". Időnként Seggfej Generónak is nevezték, mint ahogyan a
királyoknak és uralkodóknak is volt ilyen megkülönböztető jelzőjük valaha,
hogy Oroszlánszívű Richárd meg Rettegett Iván. Ha a Gyilkossági zsaruknak
nincs keresztnevük, és ha Generót soha nem szólították keresztnevén, akkor
talán egy napon abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy kinevezik a
Gyilkossági csoportba. Brown szívből remélte.
– Ez itt az áldozat? – kérdezte Hardigan.
– Nem, ez egy papírterítő – felelte Brown.
– Ó, majdnem elfelejtettem, hogy a 87-esekkel van dolgom – folytatta
Hardigan.
– Bohócok – jegyezte meg Hanrahan.
– Gügyék – szólt Mandelbaum. – Hajnali kettőkor!
– Kizavartuk magukat az ágyikóból? – érdeklődött Brown.
– Le van tojva – felelte Mandelbaum kedvesen.
– Vastagon – fűzte hozzá Hardigan, és Brown elgondolkodott, hogy van-e
fajgyűlölet a megjegyzésében.
– Ki ez? – nézett a holttestre Hanrahan.
– Még nem totóztuk ki – mondta Kling.
– Hát akkor tegyék meg – szólt Hanrahan.
– Addig nem, ameddig az orvosszakértő nem látta.
– Ezt ki mondja?
– Új szabályzat. Még csak egyéves.
– A fenébe a szabályzatokkal; amíg ideér az orvosszakértő, megfagyunk.
Vasárnap reggel van, és tudják, hogy ma éjjel hányan-hagyták magukat
meggyilkolni?
– Hányan? – érdeklődött Kling.

93
 – Nézzék meg. Tegyenek meg mindent, amit mondok. Ez a Gyilkossági
csoport – rendelkezett Hanrahan.
– Adja írásba – mondta Kling –, hogy kutassuk át, mielőtt a rendőrségi
orvosszakértő halottnak nyilvánítja.
– Látják, hogy halott, vagy nem? Mi kell még maguknak? Ennek az
embernek az arcából nem maradt semmi. Miért kell orvosszakértőnek
megállapítania, hogy halott? – támogatta társát Hardigan.
– No, akkor motozzák meg maguk – támogatta Brown az ő társát.
– Idefagyunk, míg az orvosszakértő megjön – mondta Mandelbaum, –
Ettől boldogabbak lesznek?
Sem Brown, sem Kling nem válaszolt.
Az orvosszakértő csak röviddel három előtt érkezett meg. Közben kiszállt
a tetthelyre a Bűnügyi Helyszínelő, és mindent elvégzett, amit a holttest
megmozdítása nélkül tudott. A fotósok fényképeztek, felállították a Bűntény
helyszíne jelzéseit, Brown meg Kling vázlatokat készített, mindenki
halálosan fázott, de még mindig nem jött senki, aki a megmerevedett (szó
szerint megmerevedett) embert halottnak nyilvánítsa. A rendőrségi
orvosszakértő színházi köpenyben jelent meg, és úgy vonult le a rámpán,
mintha színpadon lépne fel.
– Sajnálom, uraim, hogy elkéstem – mondta, és Hardigan félreköpött.
Az orvosszakértő a tetem fölé hajolt. Kigombolta a kabátját. Mindnyájan
meglátták, hogy a halott ember keze a válltartóban lévő pisztoly agyára
kulcsolódott
– Nocsak, nocsak – szólt Hanrahan.
Az orvos némi nehézség árán kigombolta a férfi kockás zakóját. Éppen
sztetoszkópját akarta a mellény alá dugni, hogy megállapítsa: a szívverést az
arcába lőtt golyók állították meg, amikor észrevette – mint ahogyan az öt
detektív, a három rendőr, a két labortechnikus és a fényképész is észrevette –,
hogy a férfi mellényére vagy egy tucatnyi zsebet varrtak.
– Utoljára egy zsebtolvajon láttam ilyet – mondta Mandelbaum. – Ilyen
zsebeket viselt a mellényén, ahová a lopott holmikat elrejtette.
De ez az ember nem volt zsebtolvaj.
Hacsak nem egy aznap nagyon szerencsés zsebtolvaj volt.
Amint az orvosszakértő végzett vele (valóban halott volt), átkutatták a
mellény összes apró zsebét, és az apró zsebek mindegyikében apró plasztik

94
csomagocskákat találtak, és mindegyik apró plasztik csomagocskában
különböző alakú és nagyságú gyémántot.
– Ez a pasas egy két lábon járó ékszerüzlet volt – jegyezte meg Hardigan.
– De többé már nem jár két lábon – mondta Hanrahan.
– Nézzék csak, olyanok, mint az apró jégdarabok – mondta Mandelbaum.

95
 7.

Csak havat ígértek, de reggelre a hó jéggé fagyott, és az utak veszedelmesen

síkossá váltak, Carella útban a földalatti felé megcsúszott, és az utolsó
pillanatban nyerte vissza egyensúlyát, mielőtt elvágódott volna.
Gyerekkorában anyja két kegyetlen történetet mondott el neki, és mind a
kettőre még felnőttkorában is emlékezett. Az első Charlie bácsival volt
kapcsolatban, akit soha nem látott, és aki szemöldöknyírás közben véletlenül
kiszúrta a saját szemét. Carella néha lenyíratta borbéllyal a szemöldökét, de ő
maga soha nem vállalkozott erre a veszedelmes műveletre. Anyja azt is
elmondta, hogy Salvatore bácsi hogyan csúszott el a jégen saját
rövidáruüzlete előtt. A gerincére esett, és ennek következtében élete
hátralévő részét tolószékben kellett eltöltenie. Azóta Carella, ha jeget látott a
járdán, nagyon-nagyon óvatosan lépkedett rajta.
Carella ismerte (és történetesen szerette) Salvatore bácsit, és amikor az
öreg megkérdezte tőle, hogy miért nem visel soha kalapot, mindig kicsit
bűnösnek érezte magát. – Ha nincs a fejeden kalap, tested lehűl. Kalapot
kellene viselned – mondta a bácsi. Carella nem szerette a kalapokat.
Megmondta nagybátyjának, hogy nem szereti a kalapokat. A bácsi
mutatóujjával homlokára koppintott. "Pazzo" – mondta, ami olaszul bolondot
jelent. Carellának a nagybátyja mondta el az egyetlen úridivat-bolt viccet,
amit életében hallott. "Egy férfi betér az üzletbe. A kereskedő elébe megy, és
megkérdezi: Mire gondolt, uram? – Az izélésre gondoltam, de mutasson
nekem egy kalapot." Carella tizenhat éves volt, amikor ezt hallotta. A viccet a
bácsi az üzletében mondta el, amelyet tolószékből vezetett.
Aznap két óra hosszat tartott az út Carellának a munkahelyéig. A
földalattin azzal ütötte el az időt, hogy megpróbálta kigondolni: mit vegyen
Teddynek Valentine-napra, ami aznapra, vasárnapra esett, amikor a város
legtöbb üzlete zárva tartott. Előző nap akart vásárolni valamit, még mielőtt
örökölte a Sally Anderson-ügyet. Teddy aznap reggel titokzatos mosollyal az
ajkán, repdeső kezekkel magyarázta el, hogy a délután folyamán szerzi be
számára az ajándékot, és este fogja átadni, amikor a férje hazatér a munkából.
Carella közölte vele, hogy nem kell sietnie, mert a következő ünnepen több
áruház nyitva tart, és talán akkorra már az utakat is megtisztítják, és

96
felszórják homokkal. Teddy tudtára adta, hogy már megbeszélt valamit. "Mit
beszélt meg?" – kíváncsiskodott Carella.

Meyer Meyer a Valentine-napi ajándékot viselte. Valentine-napi ajándéka

ellenzős gyapjúsapka volt, olyan, amilyen Carella bácsikáját, Salvatorét is
büszkeséggel töltötte volna el. Meyer felesége, Sarah maga kötötte. Fehér
volt, és piros szívek szegélyezték. Meyer a fülére húzva, büszkén sétált fel-
alá a nyomozók szobájában.
– Ez a sapka majdnem eltakarja a kopaszságodat – jegyezte meg Tack
Fujiwara. – Jó napot, unokatestvérem – üdvözölte.
– Oh-hi-oh – felelte Carella.
– Hogy érted, hogy majdnem? – érdeklődött Meyer. – Kopasznak
látszom? – fordult Carellához.
– Dús hajúnak látszol – felelte Carella. – Honnan szerezted a sapkát?
– Sarah kötötte. Valentine-napra.
– Nagyon szép – mondta Carella. – Benn van a hadnagy?
– Tíz perce érkezett – mondta Fujiwara. – Te mit kapsz Valentine-napra,
unokatestvérem?
– Egy gyilkosságot – felelte Carella.
– Kezet foghattok Klinggel – javasolta Fujiwara, de a hadnagy ajtaján
kopogtató Carella már nem hallotta.
– Tessék – szólt ki Byrnes.
Carella benyitott. A hadnagy az íróasztalánál ült, és az előtte fekvő nyitott
bonbonosdoboz tetejét tanulmányozta,
– Halló, Steve. Itt, ezen a lapon fel van térképezve a dobozban található
összes bonbon. Parancsolj.
– Köszönöm, Pete. Nem kérek.
Byrnes tovább tanulmányozta az ábrákat, és ujjait végigfuttatta rajtuk.
Ritkuló acélszürke hajú, nehézkes ember volt. A szeme fakó, az orra törött.
Orrát még közrendőr korában, Majestában törték el egy csődarabbal, és a
sebhely kivételével szinte nyom nélkül forrt össze. A sebhelyet nemigen
vették észre, kivéve ha Byrnes egy komplikált agytröszt-értekezleten
nyomogatta. Most is ezt tette, miközben a bonbonosdobozban lévő cukorkák
térképét tanulmányozta.

97
 – A Valentine-napi ajándékom – mondta; az orrát nyomogatta, és a
nyalánkságokat nézte a dobozban.
– Én este kapom meg a magamét – mentegetőzött Carella.
– Hát akkor vegyél ebből most – kínálta Byrnes, és kiszedett egy
négyszögletes bonbont a dobozból. – A négyszögleteseket mindig karamellal
töltik – magyarázta. – Az ismertetés nélkül is tudom, hogy ebben biztosan
karamell van. – Beleharapott. – Na, látod? – rágta mosolyogva. – Nagyon jó.
Vegyél már – mondta, és áttolta a dobozt az íróasztal túlsó oldalára.
– Pete, száztizennégy embert kell ellenőriznem. Ennyien vannak a
Fatback társulatában, és ennyi embert kell kihallgatnunk Meyerrel, hogy
valami nyomra bukkanjunk a halott táncosnő ügyében.
– Mi a kapcsolat ezzel a Lopezzel?
– Még nem tudjuk.
– Kábítószer?
– Tudomásom szerint nem. A laboratórium most vizsgálja,
– A barátja volt, vagy ilyesmi?
– Nem. A barátja egy orvostanhallgató a Ramsey Egyetemen.
– Hol volt, amikor a lány bekapta?
– Otthon tanult.
– Ki mondja?
– Ő.
– Ellenőrizzétek.
– Fogjuk. Közben, Pete...
– Hadd találgassak – mondta Byrnes. – Biztos, hogy nem kell? – kérdezte,
és kivett még egy bonbont a dobozból.
– Köszönöm – rázta meg a fejét Carella.
– Közben megpróbálom kitalálni, hogy mit akarsz tőlem.
– Legyünk hárman – kérte Carella,
– Kire gondolsz?
– Bert Klingre.
– Bertnek megvan a maga fejfájása,
– Hogy érted?
– Tegnap éjjel kapott egy gyilkosságot.
– Hát akkor ez ugrik – sóhajtott Carella. – Kit tudsz nélkülözni?
– Ki mondja, hogy bárkit, is nélkülözni tudok?
– Pete, ennek a lánynak az ügye minden újságban benne van.

98
 – Na és?
– Addig beszélnek majd róla, amíg csak játsszák a darabot. Azt meg
örökké, fogják játszani.
– Na és?
– Na és mit gondolsz, meddig kell várni, míg a nyomozók főnöke felveszi
a kagylót és belecsipog: "Halló, Pete, mi van azzal a táncosnővel? Aki abban
a nagy sikerű darabban lépett fel? Semmi nyom, Pete? A riporterek folyton
idetelefonálnak. Mondja, Pete, mit csinálnak a maga fiai azon kívül, hogy
ülnek a fenekükön, miközben az emberek egymást lövöldözik?"
Byrnes ránézett.
– Mit törődsz a detektívfőnökkel? Nem a főnök jár be ide naponta
dolgozni. A főnöknek szép nagy sarokszobája van a főkapitányságon, az
alsóvárosban. És ha a főnöknek az a véleménye, hogy túl lassan mozgunk
ebben az ügyben, akkor majd felhívjuk a figyelmét, hogy eleinte még csak
nem is a mi ügyünk volt a lány, mert a Midtown Eastben lőtték le, és nem a
87-es körzetben. A mi ügyünk az az ócska, grammnyi kábítószerekkel
üzérkedő pasas, ha ez érdekli a főnököt, bár alig hiszem, hogy törődik vele.
De ha a kérésedet valamiképpen értelmesen akarnád indokolni, például azzal,
hogy képtelen vagy száztizennégy embert kihallgatni... Igazán annyian
vannak a darabban?
– Igen. Száztizennégyen.
– ...ha azzal jössz hozzám, hogy neked meg Meyernek tíz napotok, két
hetetek vagy mit tudom én, mennyi időtök rámegy a száztizennégy ember
kihallgatására, miközben egy gyilkos fegyverrel a kezében rohangál a
városban, szóval ha az ügyet értelmesen és logikusan adod elő, és nem
fenyegetőzöl azzal, hogy mit mond majd a főnök...
– Oké, Pete – mosolyodott el Carella. – Meyernek meg nekem legalább tíz
napunkba telik, hogy kihallgassuk az embereket, miközben egy gyilkos
fegyverrel a kezében rohangál a városban. Ha kapok egy másik embert is,
talán lerövidíthetjük öt napra. Legyünk hárman! Jó? Kit tudsz nélkülözni?
– Senkit – felelte Byrnes.

Teddy arra próbált visszaemlékezni, hogy mikor is járt itt? Jó pár éve, abban
biztos volt. És nem fogja-e majd a férje frivolnak tartani? Ajándéknak tekinti-

99
e azt (amit meg akart tenni, de mivel még nem tette meg, megmásíthatja a
szándékát), amit ajándéknak szánt, vagy pedig egy mar nem egészen fiatal
asszony léha szeszélyének tartja? De hát ki az, aki örökké fiatal? – gondolta
Teddy. Már Jane Fonda sem az a fiatal lány, aki évekkel ezelőtt volt. De
vajon törődik-e ezzel Jane Fonda? Talán igen – gondolta Teddy.
A városnak ezen a részén sok volt a járókelő, de Teddy nem hallotta a
mellette elhaladók beszélgetésének foszlányait. Párás lélegzetük a csípős
levegőben, kiejtett szavaik nyomán, csak olyan volt a néma rohanásban, mint
a képregények figuráinak szájához illesztett mondanivaló. A csend világában
járt, amely veszélyeket rejtegetett számára, mert füle nem fogta fel az intő
jeleket: bármit látott, hang nem kísérte, hogy megzavarja szépségét. A
látvány (meg a szag), a kocsik kipufogójából felszálló kékesszürke szén-
monoxid álomszerű volt, nem járt együtt a motor durva, mechanikus
csattogásával. A kétirányú forgalmat irányító, karjait jobbra-balra lengető
egyenruhás rendőr: akrobata, balett-táncos és pantomimes lett abban a
pillanatban, amikor kedvelt kifejezéseit nem lehetett többé hallani: "Mozgás,
emberek, mozogjanak már."
Soha nem hallotta a férje hangját.
Soha nem hallotta a gyermekei kacagását.
Soha nem hallotta, ahogy az autókaraván hirtelen lefékez a jeges úton,
sem a hatalmas város kakofóniáját, az autók tülkölését, az utcai árusok
kiáltozását és a csecsemők sírását. Amikor elhaladt egy souvenirüzlet előtt,
amelynek kirakatában olcsó jade- és elefántcsont (amelynek importja tilos
volt) tárgyakat meg legyezőket, valamint (férjéhez hasonló) ferde szemű
babákat látott, nem hallotta meg az ablakból kiszűrődő finom és szomorú
kínai melódiát, amelynek bús hangjai úgy szálltak a levegőben, mint a
hópelyhek. Ő nem hallotta.
A kevesek által ismert tetoválóműhely egy keskeny mellékutcában volt a
kínai negyedben. Amikor utoljára járt itt, egyik oldalán mosószalon, másikon
bár állt. Mostanra a bárból fogadóiroda, a mosószalonból Lucy testvér
jövendőmondó terme lett. Ez a haladás. Lucy testvér birodalma előtt
elhaladva Teddy a függönyön át nagy frenológiai poszter előtt
cigányasszonyt látott üldögélni. A posztert és az asszonyt kivéve, a helyiség
üres volt. Az asszony sáljába burkolózva nagyon magányosnak látszott, és
mintha fázott volna. A bejáratot figyelte. Teddy egy pillanatig kísértést érzett,
hogy bemenjen, és jósoltasson magának. Hogy is volt az a vicc? A férje

100
minden viccre emlékezett. Az ördögbe is, hogy volt az a vicc? Vajon a nők
miért nem jegyzik meg a vicceket? Valami cigányzenekarról volt benne szó,
meg egy csomó üres üzlet megvásárlásáról.
A tetoválóműhely üvegajtaján Charlie Chen neve állt. A név alatt az

EGZOTIKUS KELETI TETOVÁLÁSOK

felirat szerepelt. Egy pillanatig habozott, aztán belépett. Alighanem valami

kis harang kondult meg az ajtón, és jelt adott az üzlet hátulsó részében
tartózkodó Mr. Chennek. Teddy a csendülést nem hallotta, és hirtelen meg
sem ismerte az elébe jövő öreg kínait. Amikor utoljára látta, kerek, kis
bajuszos, kövér ember volt. Sokat nevetett, és amikor nevetett, kövér teste
remegett. Az ujjai is kövérek voltak, bal kezének mutatóujján pedig ovális
jadegyűrűt hordott.
– Parancsol, hölgyem?
De persze mégis Chen volt. A bajusz nem volt többé, a jadegyűrű és a háj
sem, mégis Chen volt, egy ráncos, gyűrött, összezsugorodott Chen, akinek
kíváncsi, barna szeme pillantásából látszott: azon gondolkodik, hogy honnan
ismeri ezt az asszonyt? Ennyire megváltoztam én is? – gondolta Teddy, és
úgy érezte, hülyeség, hogy eljött. Talán késő már, elszállt az idő, és mint
ahogyan a harisnyatartók, csipkés bugyogók, patentharisnyák, magas sarkú
cipők, víg özvegyek és csipkés holmik fölött elszállt, elszállt Teddy fölött is.
Vége hát a csacska, szexis játékoknak. Valóban? Szent ég, valóban?
Előző nap Fannyt kérte meg: érdeklődjön, nyitva tart-e ma, és beszélje
meg az időpontot. Fanny a Teddy Carella nevet adta meg, de úgy látszik,
Chen már a nevét is elfelejtette. Még mindig csak bámult rá.
– Mrs. Carella? – kérdezte.
Bólintott
– Találkoztunk már? – hajtotta félre a fejét a kínai.
Teddy ismét bólintott.
– Ismersz engem?
Bólintás.
– Charlie Chen – mondta, és nevetett, de már nem remegett rajta semmi, a
nevetés üresen szántott végig a törékeny, aszott testen. – Mindenki hív
Charlie Chan-nak – magyarázta, – Charlie Chan nagy detektív. De én lenni
Chen. Chen. Ismersz Charlie Chant, a nagy detektívet.

101
 Évekkel ezelőtt ugyanezt mondta.
Teddynek furcsa sírhatnékja támadt
– Nagy detektív – folytatta –, buta fiai vannak. – Ismét nevetett. – Nekem
szintén vannak buta fiaim, de én nem lenni detektív... – hirtelen elhallgatott,
szeme kitágult. – Felesége detektívnek. Maga felesége detektívnek. Én
csinálni magának pillangót, fekete csipkepillangót.
Teddy most már mosolyogva bólintott.
– Nem tud beszélni, számon olvas. Bólintás.
– Jó, minden jó. Hogy lenni, szép hölgy? Mindig szép, legszebb, aki
hozzám valaha jön. Van még vállán pillangó?
Teddy bólintott.
– A legszebb pillangó életemben. Szép kicsi pillangó. Akarok csinálni
nagyot, emlékszik? Maga mondja, nem, kicsi. Csinálok finom, pici pillangót,
nagyon szép hölgynek. Vállpánt nélküli ruhával szexi. Férje gondolja, szexi?
Teddy bólintott. Aztán kezével mutogatott, de rajtakapta magát, mint
ahogyan ezt oly gyakran meg kellett tennie. Chen íróasztalán a papírra és
tollra mutatott.
– Akar valamit, ugye? – mosolygott Chen, és átnyújtotta a papírt és a
tollat.
Az asszony elvette, és leírta: Hogy van, Mr. Chen?
– Hát, nem túl jól.
Várakozó, kérdő pillantás.
– Öreg Charlie Chennek nagy C-je van.
Nem értette.
– Carcinoma. Rák – és amikor látta az asszony arcára kiülő rémületet,
folytatta. – Nem, nem aggódni, hölgy, öreg Charlie jól van. – Tovább nézte
az asszony arcát. Teddy visszanyelte a könnyeit Tartozott azzal az öregember
méltóságának, hogy nem siratja el őt a szeme láttára. Kinyitotta a tenyerét,
félrehajtotta a fejét, kissé felhúzta a szemöldökét. Az öreg arca kifejezte:
tudja, hogy mennyire sajnálja őt Teddy.
– Köszönöm, hölgy – mondta, és hevesen megragadta az asszony mindkét
kezét. Mosolyogva kérdezte: – Tehát miért jönni Charlie Chenhez? Írni le,
amit akar, jó?
Teddy megfogta a tollat, és folytatta az írást.
– Á – szólt az öreg. – Nagyon szép ötlet. Nagyon finom. Rendben, finom.
– Nézte a mozgó tollat.

102
 – Nagyon jó. Jönni hátra. Charlie Chen boldog, hogy szép hölgy eljönni.
Fiaim nősültek. A legidősebb orvos Los Angelesben. Fejdoktor – mondta, és
elnevette magát. – Pszichológus. Hiszi? A legidősebb fiam. A másik kettő
fiam... jöjjön, hölgy... a másik kettő fiam...

Sam Grossman kapitány az ablaknál állt; a főútra nézett, és majdnem az

egész alsó városrészt beláthatta innen. Az új főkapitánysági épület csaknem
kizárólag üvegből készült (legalábbis kívülről úgy látszott), és Grossmannak
néha eszébe jutott, hogy látja-e valaki őt az utcáról, amint napi teendői
közepette bosszankodik, például most azon, hogy képtelen elérni telefonon a
87-est, ami megszokott, de ugyanakkor nagyon idegesítő volt. Grossman
saját laboratóriumi munkáját rendkívül fontosnak, izgalmasnak és nagyon
változatosnak találta, amit azonban felesége kivételével a világon senkinek
sem vallott volna be. A szám még mindig foglaltat jelzett Egy pillanatra
lenyomta a kagylót tartó billentyűt, aztán újra hívta. Még mindig foglalt volt.
Grossman a kagylót szorongatta, és órájára nézett. Itt sem kellene lennem,
hiszen vasárnap van – gondolta.
Ezen a napon azért volt bent, mert egyesek azt gondolták, hogy az
eredetileg Chicagóban, 1929-ben történt vérengzést itt ünneplik meg. Akkor
történt, hogy – amennyiben Grossman emlékezete jól működött – Al Capone
bandájából egy-két kedves fickó arra kényszerített Bugs Morgan bandájából
hét ugyanolyan kedves fickót, hogy álljanak sorba egy garázs falánál. Aztán
gépfegyverrel mindnyájukat lelőtték. Az volt ám a vérengzés! Ráadásul még
jó viccnek is tarthatták, mert Al Capone emberei rendőregyenruhát viseltek.
Azt is beszélték Chicagóban, hogy a gengszterek úgy is viselkedtek, mint a
rendőrök, de ez persze csupán feltételezés volt Aznap, reggel kilenckor
(Grossman órája szerint majdnem három órával azelőtt) több egyenruhás
"rendőr" betört egy garázsba, ahol ez alkalommal nem szeszcsempészek,
hanem kábítószerüzérek tartózkodtak. Megkérték őket, hogy álljanak a fal
mellé, és hidegvérrel lelőttek mindenkit. A lövöldözők egyike
szórópisztollyal nagy, vörös szívet festett a falra. A gyilkosok még azt a
fáradságot sem vették, hogy magukkal vigyék a körülbelül négykilónyi
heroint, amit az üzérek éppen finomítani készüljek, amikor betörtek. Talán
úgy érezték, hogy a piros szív a falon meg a piros vér a padlón kellő

103
ellenértéke az asztalon felbontatlanul heverő heroinnak. Akárhogy is volt, az
Alsó Szinten – ahogy ezt az Óvároshoz közel eső kerületet nevezték – hat
holttest hevert, és ezekben a holttestekben golyók voltak. A golyókat
kiszedték a holttestekből, elküldték a laboratóriumba a kiürült
szórópisztollyal meg az innen-onnan összeszedett ujjlenyomatokkal együtt,
nem beszélve arról a kaparékról, amelyet egy autó ütközési helyéről
gyűjtöttek be, meg egy halom üvegcserépről, amelyet valószínűleg ugyanez
az autó hagyott a földön. Összességében jó csomó csinos anyag, hogy legyen
miben turkálnia egy szép vasárnap reggelen.
Grossman ismét tárcsázott. Úgy látszik, történnek még csodák – a
csöngetés kiment.
– 87-es körzet, Genero – szólt bele egy erőszakos hang.
– Carella nyomozót kérem – mondta Grossman.
– Majd visszahívja magát – felelte Genero –, most nagyon elfoglaltak
vagyunk.
– Tíz perce próbálom elérni magukat!
– Ja, ez azért van, mert foglaltak a vonalak. Itt elszabadult a pokol.
Mondja csak meg a nevét, és majd szólok, hogy később hívja vissza magát.
– Nem. Azonnal mondja meg neki a nevemet, és azt is, hogy várok –
bosszankodott Grossman.
– És mi a neve, uram? – kérdezte Genero most már kissé szelídebben.
– Grossman kapitány. Magát hogy hívják?
– Rendben, uram, hívom – közölte Genero, és valahogy elfelejtette
megmondani a nevét. Grossman hallotta, hogy a kagylót valamilyen kemény
felületre teszik. Nyöszörgéseket, sóhajokat hallott, mindez azonban
megszokott dolog volt a 87-esen még vasárnap is.
– Carella nyomozó. Parancsoljon, uram – jelentkezett Carella.
– Steve? Sam Grossman vagyok.
– Sam? Azt mondták, hogy Holzer kapitány keres.
– Nem, Grossman kapitány vagyok. Mondd, mi folyik ott? Kitört a
harmadik világháború?
– A feldühödött polgárok küldöttsége van itt – közölte Carella.
– Miért dühödtek fel a polgárok?
– Mert valaki az ő lépcsőházukba szarik.
– Ne küldjetek mintát – szólt hirtelen Grossman.

104
 – Lehet, hogy viccesen hangzik – halkította le a hangját Carella –, és
őszintén szólva én is úgy találom. De az Ainsley 5411-es ház lakói nem
találják annak. Mindnyájan eljöttek ide, és rendőrségi beavatkozást
sürgetnek,
– Mit kívánnak, Steve?
– Hogy kapjuk el az Őrült Szarót – mondta, Grossman pedig nevetésben
tört ki. Carella is nevetett. A háttérben, Carella nevetésén át is hallotta, hogy
valaki spanyolul kiabál. Tisztán kivette a mierda szót.
– Steve, igazán sajnálom, hogy ilyen ünnepélyes pillanatokban zavarlak,
remélem, nem haragszol, de...
– Szarakszol, úgy érted? – kérdezte Carella, és ismét elnevették magukat.
A felnőtt hekusok semmit sem szeretnek jobban a szóvicceknél. Persze csak
akkor, ha nem hekusokról szól. Nevettek is vagy két percig, közben a
háttérben olyan visítás volt, mint egy sertésvágóhídon. Végül abbahagyták a
nevetést, A spanyol kiabálás is elcsendesedett.
– Hová lettek ilyen hirtelen? – kérdezte Grossman.
– Hazamentek – nevetett ismét Carella. – Genero megígérte, hogy sorfalat
fogunk nekik állni. El tudod képzelni: nyolc rendőr, amint huszonhat illetékes
spanyol anyanyelvű lakásbérlőt védelmez egy potenciális szarótól?
Grossman úgy nevetett, hogy attól félt: bepisil. Még vagy két percig
eltartott, amíg meg tudtak szólalni. Nem mindig ez történt, amikor Carella és
Grossman telefonáltak egymásnak, de ezekért a percekért mindketten hálásak
voltak a sorsnak. Grossman a vele dolgozó nyomozókkal szemben általában
sokkal tartózkodóbb magatartást tanúsított. Magas volt, kék szemű, keret
nélküli szemüvegével inkább New England-i farmerhez, mint tudóshoz
hasonlított, és szűkszavúsága nem sokkal járult hozzá ennek a benyomásnak
a meghazudtolásához. Ha valaki laboratóriumának steril rendjében találkozott
vele, az volt az érzése: ha megkérdezi Grossmant, merre van a legközelebbi
város, azt feleli, innen oda nem lehet eljutni. De nagy ritkán – talán azért,
mert nagyon kedvelte Carellát – Grossman mintha elfeledte volna, hogy
munkája többnyire az erőszakos halállal van összefüggésben.
– Annak a lánynak a táskájával kapcsolatban... – kezdte, és Carella tudta,
hogy rögtön a tárgyra tér.
– Az Anderson lányé?

105
 – Igen. Sally Anderson. Később majd elküldöm az egész jelentést, még a
cigaretta márkájára vonatkozóan is, de most... ugye, felmerült a
kokainszippantás gyanúja?
– Mert a másik áldozat egy...
– Igen, szerepel a mellékelt iratban.
– Találtál valamit, ami kokainra utal?
– Kis maradék a táska alján. Nem elegendő ahhoz, hogy az összes próbát
végigcsináljam vele, de...
– Hányat csináltál meg?
– Négyet. Kizárásos alapon nem túl sok. De mivel tudtam, hogy mit
keresek, elvégeztem a leghatásosabb színpróbát. Amire a kokain színtelenül
reagál, azt kihagytam, és az első színtesztet nitroszulfát-savval végeztem.
Halványsárga reakciót kaptam, és amikor ammóniát adtam hozzá, a szín nem
változott, vízzel oldva pedig elszíntelenedett. Ez kokainreakció. A második
színteszt... nem untatlak?
– Nem, dehogy, folytasd csak, kérlek – felelt Carella. Tudományos szinten
analfabétának érezte magát, és teljesen megbénult, ha Grossman ilyen
vegyelemzésekkel traktálta.
– A második színteszthez szén-tetraklór-metánt használtam, amely sokkal
hatásosabb reakciót vált ki, mint bármely más, ha kokaint keresünk. Először
sárga színeződést kaptunk, egy kevés narancssárgával, és ez aztán teljesen
sárga kokainra váltott.
– Kokain – ismételte Carella.
– És amikor üledékkristályosodással kísérleteztem, gyakorlatilag ugyanazt
az eredményt kaptam. Platinakloriddal és oldószerként közönséges ecetsav
reagenssel azonnali kokainreakciót értem el. Ásványi kristálypengék ezrei
csoportosultak különböző alakzatba, megközelítően négyszögletes
formátumokba...
– Nem tudlak követni, Sam – mondta Carella,
– Nem baj. Tipikus kokain volt. Arany klorid-savval az amorf
alakzatokból egyenes oldalú kristályképződmények... de nem érdekes. Ez is
tipikus kokainra utalt.
– Tehát azt mondod, hogy a táska alján talált por kokain volt?
– Azt mondom, hogy nagyon erős hasonlóságot mutat a kokainnal, Steve.
Mivel nem folytattam le ennél sokkal több kísérletet, nem állíthatom teljes

106
bizonysággal. De mielőtt folytathattam volna, kifogytam az anyagból. Ha
boldogabbá tesz... feltételezem, hogy kábítószer-kapcsolatot keresel?
– Igen.
– Tehát a táska alján marihuánatörmeléket is találtunk. Hölgyek kézitáskái
csodálatosan megőriznek mindenféle morzsákat.
– Oké, kösz, Sam.
– Segít, ha megmondom, hogy a lány cukor nélküli rágógumit rágott?
– Egyáltalán nem.
– Jó, akkor meg sem említem, hogy a lány cukor nélküli rágógumit rágott.
Sok szerencsét, Steve. Most következnek a golyók azokból, akiket a hekusok
ma lelőttek.
– Miii? – kérdezte Carella, de Grossman már letette a kagylót.
Grossman, kezével a helyére tett kagylón még egy pillanatig mosolyogva
állt, aztán amikor ajtónyílást hallott, felnézett. Meglepve látta, hogy Bert
Kling lép be, nem mintha Kling még sohasem járt volna a laboratóriumban,
hanem mert alig tíz másodperce beszélt a 87-es egy másik hekusával. A
valószínűség törvényszerűségeit figyelembe véve Grossman úgy, vélte...
hát... nem is érdekes.
– Gyere, Bert – mondta. – Mi újság?
Tudta ő jól, hogy mi újság. Mindenki tudta. Bert Kling augusztusban a
feleségét egy másik férfival találta az ágyban, ez volt az újság. Tudta, hogy
Kling elvált a feleségétől. Azt is tudta, hogy Carella aggódik miatta, mert
Carella elmondta az aggodalmát Grossmannak. Ő meg azt javasolta, hogy
beszéljen az osztály egyik pszichológusával, aki a maga részéről azt
tanácsolta, hogy próbálja Carella rávenni Klinget: jöjjön el hozzá, de erre
Carella aztán már nem tudta rábeszélni Klinget. Grossman szerette Klinget.
Nem sok olyan hekus volt a 87-esben, akit ne szeretett volna. Jó, Parkert nem
szerette. Parkert aztán nem. Parker gonosz volt és lusta, egészében véve
olyasvalaki, akit nagyon lehetett utálni. Grossman szerette Klinget, és nagyon
sajnálta, hogy úgy néz ki, mintha most szabadult volta az állami
fegyintézetből, és még mindig azokban a nem rá szabott civil ruhákban járna,
amelyeket szabadonbocsátása alkalmával minimális bérével együtt az
államtól kapott. Mint akinek alapos szüksége lenne borotválkozásra; bár
Kling szőke sortéi kevésbé voltak feltűnőek, mintha sötétebb szakálla nőtt
volna. A vállán mintha óriási súlyt hordozna. Túl fényes volt a szeme, és túl
közel állt a síráshoz. Grossman a szemébe nézett, kezet fogtak. Vajon

107
indokolt volt-e Carella aggodalma? Olyan volt-e Kling, mint aki egy nap
elhatározhatja, hogy fegyverét maga ellen fordítja?
– No – mosolygott Grossman –, mi szél fújt erre?
– Néhány golyó – felelt Kling.
– Még több golyó? A Valentine-napi mészárlás ma reggel megismétlődött.
Az Alsó Szinten egy garázsban hét pasast nyírtak ki. A tettesek
rendőregyenruhát viseltek. El kell ismerni, hogy nagyon stílszerű volt, de
nem szeretem a hétvégi különmunkát.
– Gyilkosság történt a Silvermine Roadon – közölte Kling. – Marvin
Edelmannak hívják az áldozatot. Megkértem a Bonctani Intézetet, hogy ha
találnak valamit, küldjék el hozzád, és gondoltam, hogy beszólok.
– Azért tettél meg ekkora utat, hogy elmondd: néhány golyó úton van? –
kérdezte Grossman.
– Nem, nem, amúgy is erre jártam. Grossman tudta, hogy a Bíróság
épülete a szomszédban van, lehetett volna valamilyen tárgyaláson is. De
vasárnap ott csak egyetlen osztály dolgozott, az, ahol az előzetes
letartóztatásban lévőkkel foglalkoztak. Aztán eszébe jutott Grossmannak,
hogy a Pszichológiai Tanácsadó Szolgálat nemrég költözött az épület
harmadik emeletére. Talán mégis sikerült Carellának meggyőznie Klinget,
hogy szemmel is látható depressziójáról valakivel beszéljen?
– Hogy kerültél ide vasárnap? – kérdezte Grossman, és remélte, hogy
hangja közönyösen cseng.
– Egy hölgy volt tegnap nálam. A férje... hát, hosszú história ez – mondta
Kling.
– Meséld csak el – biztatta Grossman.
– Á, nem, van elég golyód, amivel foglalkoznod kell. Kérlek, ha küldenek
valamit a Bonctani Intézetből, foglalkozz vele. A halott pasas neve Edelman.
– Honfitárs – mosolygott Grossman, de Kling nem mosolygott vissza.
– Viszlát – búcsúzott, és kisétált a laboratóriumból a márvánnyal borított
folyosóra. A történet, amelyet majdnem elmondott, egy asszonyról szólt, aki
előző nap felkereste, mert férjét egykori barátnője megszólította az utcán, és
egy kenyérvágó késsel válltól csuklóig felvágta a karját. Az asszony a volt
barátnőt személyleírásában így jellemezte: "Fekete, mint ez a
telefonkészülék", és aztán azzal folytatta, hogy Annie a keresztneve,
rendkívül sovány nő. A családnevét nem tudta, de a férje sem. A férj – az
asszony elbeszélése szerint – holland tengerész, aki általában kéthavonként

108
érkezett a város kikötőjébe, és ameddig meg nem nősült, minden keresetét a
felsővárosi La Via de Putas vagy az alsóvárosi Slit Citynek emlegetett
strichelőkörnyék prostituáltjaira költötte. Az asszony tanúja volt a
késelésnek, és hallotta, amint az Annie nevű lány azt mondja: "No, most
aztán jól megnyeslek", és talán a megnyeslek szó hozta működésbe Kling
emlékezetének kerekeit.
Egy elfoglalt hekus nem mindig tudja, hogyan emlékszik vissza számtalan
bűntény apró részleteire, amely a hét minden egyes napján íróasztalára vagy
útjába kerül. Az a tény, hogy a késelő színes bőrű volt, nem jelentett számára
semmit. Szintúgy az Annie név sem, vagy az, hogy a nő rendkívül sovány
volt. De a "megnyeslek" kifejezést első alkalommal a Mason Avenue-n
hallotta Kling, amikor egy étvágytalan fekete utcanő, aki ügyfelét felpofozta,
később kijelentette: "Mit akar, nem nyestem én meg ezt a süket tagot."
Cotton Hawes, aki vele volt, amikor kihívták, közölte Klinggel, hogy ezt a
szót New Orleansban hallotta, és persze késelést jelent. Azt a strichelő lányt
Annie Holmesnak hívták, és abban a pillanatban, amikor a sértett felesége
idézte Annie szavait, amelyeket egykori palija kifaragása alkalmából
hallatott, Klingnél beugrott valami.
Ezért – bár szabadnapos volt – és a) mert csak hat háztömbnyire lakott a
Calm's Point Bridge mellett egy kis lakásban, b) másnapig amúgy sem
hallgathatta ki Marvin Edelman özvegyét, aki útban volt a Karib-tengerről,
ahol leánya felhívta telefonon, és közölte, hogy Edelmant előző éjjel lelőtték,
c) Grossman embereinek a fegyverrel kapcsolatos információja nélkül nem
sokat tehetett a gyilkossági ügyben, d) tudta, hogy a Személyazonossági
Hivatal a hét minden egyes napján nyitva tart (bár a polgármester
létszámcsökkentéssel fenyegetőzött), remélte, hogy fényképet szerezhet
Annie Holmesról, amit aztán megmutathat a megkéselt ember feleségének.
Olyan pozitív azonosításban reménykedett, ami elegendő a letartóztatáshoz.
Ezért volt ott.
Nem mondta el Grossmannak, hogy miért, bár belekezdett, de valahogy a
háromszög: holland tengerész – jelenlegi feleség – egykori ágyas – élénken
emlékeztette arra a hálószoba-jelenetre, amely a saját lakásában lezajlott.
Háromszögjelenet a hálószobában. Augusta meztelenül a házastársi ágyban,
melle fölé húzott lepedővel takarja el szégyenét, eltakarja testét saját férje
elől. Zöld szeme kitágul, haja kócos, és azon a vagyont érő, magasan álló
járomcsontján izzadságcseppek gyöngyöznek. Ajka éppen úgy remeg, mint

109
Kling kezében a pisztoly. És az a férfi Augustával, a háromszög harmadik
oldala, alsónadrágban nyúl az ágy melletti széken összehajtogatott nadrágja
után, az a férfi alacsony és szőrös, hasonlít Generóra, az isten szerelmére, a
haja göndör, fekete, barna szeme rémült, de nem Genero, hanem Augusta
szeretője; elfordul a széktől, ahol a nadrágja fekszik, és csak annyit mond:
"Kérem, ne lőjön." És Kling leeresztette a revolverét.
Le kellett volna lőnöm – gondolta most. Ha lelövöm, nem kellene
szégyenben élnem. Nem kellene félbeszakítanom a holland tengerész és a
strichelő barátnő történetét, mert attól félek, hogy még egy olyan rendes tag
is, mint Sam Grossman, arra gondol, az jut az eszébe, hogy persze, Kling
meg a hűtlen felesége, igen, és Kling nem tett semmit, Kling még csak meg
sem ölte azt a férfit, aki...
– Hé – szólt rá valaki.
Lehajtott fejjel, lesütött szemmel haladt a felvonó felé. A hangot nem
ismerte meg, és először azt sem vette észre, hogy hozzá szólnak. De felnézett,
mert elálltak az útját. Eileen Burke volt.
Egyszerű, barna kosztümöt viselt, zöld blúzzal, amely a nyakánál fodros
volt, és megegyezett a szeme színével, hosszú vörös haját ügyesen kifelé
fésülte a homlokából. Magas volt, és a kosztüm színénél egy árnyalattal
sötétebb, magas sarkú körömcipőt viselt. Vállán táska lógott, amelyben Kling
az összegyűrt papírzsebkendők között revolver agyát pillantotta meg.
Műanyag személyazonosságiját kosztümje hajtókájára tűzve viselte, és a
fénykép egy fiatalabb, göndör hajú Eileen Burk-öt mutatott. Mosolygott a
képen, és mosolygott a valóságban is.
– Mit keres itt? – kérdezte. – Vasárnap nem jön ide senki.
– A Személyazonosságitól kell egy kép – közölte, de mintha a lány ennél
többet várt volna. – Magával mi van? – kérdezte.
– Itt dolgozom. A Különleges Alakulatnál. Tulajdonképpen a földszinten.
Jöjjön be egy kávéra – mondta, és szélesen elmosolyodott.
– Nem, köszönöm – utasította vissza Kling. – Sietek – mondta, holott
egyáltalán nem sietett.
– Oké – vont vállat Eileen. – Egyébként örülök, hogy összefutottunk.
Később, a nap folyamán úgyis felhívtam volna.
– Ó?

110
 – Azt hiszem, elvesztettem a fülbevalómat. Lehet, hogy a mosószalonban,
a bugyiügyben. Ha ott, akkor vége a dalnak. De ha maguknál, a nyomozók
szobájában, vagy esetleg a kocsiban, amikor tegnap este elvittek, tudja....
– Aha – mondta Kling.
– Egyszerű aranykarika. Körülbelül akkora, mint egy negyeddolláros.
Semmi feltűnő, ha az ember a szennyest viszi mosni, ugye?
– Melyik fülbevaló volt? – kérdezte Kling.
– A jobb. De mi a különbség? Úgy értem, hogy a jobb fülemben hordtam,
de a fülbevalók egyformák, így hát...
– Igen, az igaz. – Kling a lány jobb fülére nézett, vagy inkább a füle mögé
valahova. Az arcába biztosan nem, és azt semmi esetre sem akarta, hogy
pillantásuk találkozzon.
Mi a fene baja lehet velem, gondolta a lány.
– Jó, akkor kérem, nézzen egy kicsit körül. Megteszi? Ha megtalálta,
hívjon fel. A Különleges Alakulatban dolgozom, de az a helyzet, hogy
gyakran jövök-megyek, legjobb, ha üzenetet hagy. Ha megtalálja a
fülbevalómat. – Egy pillanatig habozott, de aztán folytatta. A jobbat. – Ha a
balt találja meg, az nem jó. – Mosolygott. A férfi nem mosolygott vissza. –
Jó, hát majd találkozunk – nyújtotta búcsúzásul a kezét, és elment.
Kling benyomta a felvonó hívógombját.

Tina Wong kinn kocogott a hóban, és amikor visszatért a parkból, meglepve

látta meg a detektíveket a ház előcsarnokában. Szürke tréningruhában volt,
gyapjúsapkája pedig, lényegesen fakóbb volt, mint Meyer ajándék sapkája.
Edzőcipője átnedvesedett, a tréningnadrág szára úgyszintén. – Ó – mondta,
aztán hátranézett, mintha a kocsija a tilosban parkolt volna.
– Bocsánat a zavarásért, Miss Wong – kezdte Meyer. Fején nem a
Valentine-napi ajándékot viselte, hanem kék puhakalapot, amelytől
lényegesen előkelőbbnek, ámbár valamivel kopaszabbnak látszott, mint az
ellenzős sapkában.
– Csak egypár kérdést szeretnénk feltenni – mondta Carella. Már majdnem
negyven perce álldogáltak az előcsarnokban, mert Tináék portása közölte,
hogy Miss Wong odakinn fut.

111
 – Természetesen – szólt Tina, és a kandallóutánzat melletti ülőgarnitúrára
mutatott. Az előcsarnokban nagyon meleg volt. Tina arca kipirult a kinti
hidegtől meg az erőteljes, testgyakorlástól. Levette a gyapjúsapkát, és
megrázta a fejét. A kandallóutánzat köré telepedtek. A helyiség másik
végében a kapcsolótábla mellett ülő portás szemmel láthatóan unatkozott, és
a reggeli újságok címeit olvasgatta. Valami furcsa, mechanikus zaj
hallatszott, és a nyomozók nem jöttek rá a hang forrására. Olyan pára és szag
volt az előcsarnokban, mint egy zárt kuckóban, ahol nedves ruhákat
szárítanak. Kinn az üvegkapu előtt erősen fújt a szél, süvöltése ellensúlyozta
az állandó zümmögést.
– Miss Wong – mondta Carella. – Amikor tegnap beszélgettünk,
emlékszik, feltettük magának azt a kérdést, hogy volt-e Sallynek bármilyen
dolga kokainnal.
– Uhm – szólt Tina.
– És emlékszik, hogy azt mondta nekünk...
– Azt mondtam, hogy tudomásom szerint nem.
– Ez azt jelenti, hogy sohasem látta kokaint szippantani?
– Soha.
– Azt is jelenti, hogy magának erről nem tett említést?
– Soha.
– Említette volna?
– Bizalmas barátnők voltunk. Nincs abban semmi szégyen, ha valaki
néhanapján egyet-kettőt szippant. Gondolom, ha megtette volna, el is
mondja.
– De nem mondta.
– Nem.
– Miss Wong, Timothy Moore szerint Sally Anderson múlt szombaton
bulira volt hivatalos egy Lonnie nevű hölgyhöz, ő az egyik néger táncosnő a
darabban?
– Igen – felelt Tina.
– Maga ott volt?
– Igen, ott voltam.
– De Mr. Moore nem volt ott?
– Nem. Tanulnia kellett. Újévkor elhatározta...
– Igen, elmondta nekünk. Tapasztalta-e az éjszaka folyamán, hogy Miss
Anderson kokaint szippant?

112
 – Nem.
– És mások?
– Nem értem, hogy mit akar?
– Voltak ott mások is a darab szereplői közül?
– Ó, persze.
– Amikor tegnap beszélgettünk, maga említette, hogy a darab szereplői
között vannak, akik szippantanak kokaint.
– Lehet, hogy mondtam.
– Igen, mondta, hogy egyesek szippantanak egy kis kokaint, néhanapján,
imitt-amott.
– Azt hiszem, mondtam.
– Múlt szombaton szippantott-e valaki kokaint? Amit maga észrevett?
– Nem tudom, hogy kell-e erre a kérdésre válaszolnom.
– Miért ne? – kérdezte Meyer.
– Tulajdonképpen miből gondolják, hogy Sally kokainista volt?
– Az volt? – csapott le Carella.
– Azt mondtam, hogy tudomásom szerint nem. De amit maguk
kérdeznek... mi a különbség, ha az volt, vagy ha nem volt az? Halott.
Lelőtték. Mi köze ehhez a kokainnak?
– Miss Wong, jó okunk van azt hinni, hogy kokainista volt.
– Hogyan? Mi okuk van rá?
– Megvizsgáltuk a kézitáskájában talált port.
– És kokain volt?
– Többé-kevésbé biztosak vagyunk abban, hogy az volt.
– Ez mit jelent? Az volt, vagy nem volt az?
– A kísérletek nem voltak egészen alaposak, de ami...
– Szóval lehetett bármi. Igaz? Púder akár, vagy...
– Nem, nem púder volt, Miss Wong.
– Miért akarja annyira bizonyítani, hogy kokainista volt?
– Nem akarjuk. Csak azt akarjuk megtudni, hogy ki volt kokainista?
– És én azt honnan tudjam?
– Amikor tegnap beszélgettünk...
– Tegnap még nem tudtam, hogy harmadfokú vallatás lesz.
– Ez nem az, Miss Wong. Amikor tegnap beszélgettünk, maga azt mondta,
és azt hiszem, pontosan idézem a szavait: "Az ember rendszerint elég jól

113
tudja, hogy ki mit csinál azok közül, akikkel egy darabban játszik." Ezt
mondta?
– Nem emlékszem pontosan a szavakra.
– De ezt gondolta?
– Azt hiszem, igen.
– Oké. Hát ha maga elég jól tudja, hogy ki mit csinál, szeretnénk, ha
megosztaná velünk a tudását.
– Miért? Hogy tisztességes embereket minden ok nélkül bajba keverjek?
– Kik azok a tisztességes emberek? – kérdezte Carella.
– A szereplők közül?
– Igen.
– Ki?
– Persze Sally. És még?
– Mike.
– Milyen Mike?
– Miguel Roldan.
– Köszönöm – mondta Carella.
– De ha bármi kellemetlenséget csinál neki...
– Nem akarunk kellemetlenkedni neki – mondta Meyer. – Mennyire
ismerte Sally Anderson a producerüket?
A kérdés teljesen váratlanul érte a lányt. Szeme tágra nyílt. Egy pillanatig
habozott, mielőtt megszólalt. – Allant? – kérdezte.
– Allan Cartert – bólintott Carella.
– Miért?
– Hivatalos dolgokon kívül beszélt-e róla Sally valaha?
– Nem tudom, hogy mire céloz.
– Azt hiszem, Miss Wong, maga nagyon jól tudja, hogy mire célzunk.
– Azt kérdezi, hogy volt-e egyéb kapcsolata vele? Nevetséges!
– Miért találja ezt olyan nevetségesnek, Miss Wong?
– Azért, mert... neki volt barátja. Tudják, tegnap már elmondtam.
– És ez kizárja a kapcsolatot Mr. Carterrel?
– Nem, de én tudom, hogy nem volt köztük semmi.
– Honnan tudja?
– Vannak dolgok, amiket az ember csak úgy egyszerűen tud.
– Látta őket együtt?
– Persze.

114
 – Úgy értem, a színházon kívül?
– Néha-néha.
– Mikor látta őket utoljára együtt?
– Múlt szombaton éjjel.
– Milyen körülmények között?
– Ott voltak Lonnie buliján.
– Szokták ezt csinálni? Hogy a producer elmegy egy bulira, amit az egyik
táncosnő rendez?
– Addig nem hagyja abba, amíg mindenkit bajba nem kever?
– Most kit keverünk éppen bajba? – kérdezte Meyer.
– Allan velem volt. – jelentette ki Tina. – Értik már? Én hívtam el arra a
bulira.
A nyomozók meglepve pillantottak egymásra.
– Ő meg nős. Értik?

Elhatározták, hogy két olyan embert keresnek fel, aki a darabhoz tartozik.
Az első Miguel Roldan volt, aki véletlenül kokainista, mint Sally
Anderson, és spanyol anyanyelvű, mint Paco Lopez. Meg akarták kérdezni
Roldant, hogy honnan szerezte be a port, meg azt is, hogy Sally ugyanonnan
szerezte-e, és hogy véletlenül nem Paco Lopez kis vállalkozása volt-e ez? A
második Allan Carter, a Fatback nős producere, aki szeptember óta, amikor a
premier utáni banketten felfedezték egymást Tina Wonggal – a lány bevallása
szerint –, némi kulisszák mögötti romantikába bonyolódott. Meg akarták
kérdezni Allan Cartert, ugyan miért gondolta Sally Andersonról, hogy "kis
vörös hajú nő"? Volt-e Carternek még egy házasságon kívüli kapcsolata a
szőke táncosnővel is? Nem kérdezték Tinát Carter észrevehetően zavaros
válaszaival kapcsolatban. Ha volt is viszonya a halott lánnyal, lehetséges,
hogy Tina nem tudott róla, és akkor nem akarták felizgatni a lányt. Érezték,
hogy a férfi hazudott, amikor azt állította: nem emlékszik Sally Andersonra.
Most azt akarták megtudni, hogy miért hazudott.
De ezen a vasárnapi késő délutánon nem tudták meg.
A Grover Park-i ház portása szerint Mr. és Mrs. Carter délután négy óra
körül együtt-távozott. Azt nem tudta, hogy hová mentek, és azt sem, hogy
mikor térnek haza. Célzott arra, hogy Mr. Carter esetleg ismét Philadelphiába

115
utazott, de ez nem vágott össze azzal, hogy sofőr vezette limuzin jött a
házaspárért. Mr. Carter általában vonaton és mindig egyedül ment
Philadelphiába. A nyomozók ezután a felsővárosba hajtottak, abba a barna
kőből épült házba, ahol Miguel Roldan együtt lakott Tony Asensióval, a
darab másik spanyol anyanyelvű táncosával. De itt sem találtak otthon senkit,
és ez a portás még a lehetőségekről sem adott felvilágosítást.
Carella hat óra tíz perckor búcsúzott el Meyertől, és csak akkor jutott
eszébe, hogy Teddynek nem vett ajándékot. Addig-addig barangolt a Stemen,
amíg nyitott fehérneműüzletre talált, de csak amikor belépett, akkor jött rá,
hogy szexüzletre bukkant, ahol nem egészen olyasmit árultak, amire ő
gondolt.
További egy órán keresztül hasztalanul próbálkozott, míg végül egy
nyitott üzletben kikötött, és szív alakú csokoládésdobozt vásárolt. Úgy érezte,
becsapta Teddyt. De az asszony arca és szeme nem tükrözött csalódást,
amikor átadta neki az ajándékot. Carella elmagyarázta, hogy ez csak
ideiglenes megoldás, és ha az ügy, amivel foglalkozik, kicsit több időt hagy
számára, igazi ajándékot vesz majd a feleségének. Arról, hogy ez
pontosabban mikor lesz, nem volt fogalma, de elhatározta, hogy másnap
valami csodálatos dolgot vásárol, még ha cigánygyerekek potyognak is az
égből. Még nem tudta, hogy az ügy különös fordulatot vett, és azt sem, hogy
ez majd másnap derül ki, amikor kénytelen lesz tovább halasztani
nagyszabású ajándékozási terveit.
Vacsoránál a tízéves April panaszkodott, hogy csak egyetlen Valentin-
napi üdvözlő kártyát kapott, és azt is egy hülyétől. A szót olyan felnőttes
arckifejezéssel mondta, ami inkább anyjához illett volna, és ebben a
pillanatban sötét hajával, sötét szemével, undorral lebiggyesztett szép kis
szájával rettenetesen hasonlított Teddyre. Tízéves fivére, Mark inkább apjára
ütött, mint anyjára vagy ikertestvérére. Véleménye szerint az, aki Aprilnek
üdvözlő kártyát küld, amúgy is csak hülye lehet. Ekkor April megragadta a
félig lerágott sertéskarajcsontot, és fenyegetőzött, hogy azt csapja majd
ikertestvéréhez. Carella lecsendesítette a gyerekeket. Fanny bejött a
konyhából, és megjegyezte, hogy ez az a sertéskaraj, amit előző nap vett ki a
mélyhűtőből, és reméli, hogy nem mérgezi meg vele az egész családot. Mark
kíváncsian érdeklődött, hogy hogyan. Fanny – bevallotta, hogy tréfált.
Kilenckor lefektették a gyerekeket.

116
 Nézték egy ideig a televíziót, aztán bementek a hálószobába. Teddy
szokatlanul hosszú időt töltött a fürdőszobában. Carella mar azt hitte, hogy
haragszik. Amikor visszajött, hálóinge fölött pongyolát viselt. Általában nem
volt ilyen szemérmes a saját hálószobájában. Egyre inkább az jutott eszébe,
hogy az a doboz csokoládé, amelyen még egy üdvözlő kártya sem volt,
igazán felingerelte az asszonyt. Olyan erős volt benne az önvád ("Az olaszok
és a zsidók – mondogatta Meyer szívesen – a világon a legtöbb önváddal
sújtott emberek"), hogy nem is jutott addig eszébe, míg az asszony be nem
bújt mellé az ágyba, hogy ő meg egyáltalában semmiféle ajándékot sem
kapott tőle.
Felgyújtotta az olvasólámpát.
– Drágám – kezdte. – Igazán rémesen sajnálom. Tudom, hogy már előbb
meg kellett volna vennem, hülyeség volt az utolsó percre hagyni, ígérem,
hogy holnap...
Az asszony férje szájára tett új javai elhallgattatta.
Felült az ágyban.
Leeresztette a hálóinge vállpántját.
Carella a lámpa fényénél meglátta a vállát. Ott, ahol azelőtt csupán
egyetlen fekete tetovált pillangó volt, olyan rég, hogy már azt sem tudta,
mióta, most két pillangót látott, az egyik egy kicsit nagyobb, mint a másik,
sárga-fekete csipkézetű szárnnyal. Az új pillangó a régi fölé röppent, és
mintha kiterjesztett szárnyával megcsókolta volna a régit.
A férfi szemét hirtelen elborították a könnyek.
Magához húzta az asszonyt, hevesen megcsókolta, és érezte, hogy
könnyeik összefolynak, amikor arcuk egymáshoz ér, mint a pillangók
szárnyai.

117
 8.

Sokan még mindig Valentine-napot tartottak. Némelyek azt hiszik, hogy a

napnak éjfélkor vége van. Nekik a nap addig tart, amíg aludni nem térnek. A
következő meg akkor kezdődik, amikor felébrednek. A Valentine-napot
tartók között szerepelt Anthony testvér meg a Kövér Hölgy. Bár február 15-
én hajnali egy óra volt, még mindig a szerelmesek napját ünnepelték, főként
azért, mert megtudták Paco Lopez barátnőjének a nevét. Tulajdonképpen,
amikor megtudták, még valóban Valentine napja volt, amit jó jelnek tartottak.
De Anthony testvér csak éjfél után egy órakor kopogtatott be Judite
Quadrado lakásának ajtaján.
Ezen a környéken az éjfél után egy órakor felhangzó kopogtatás csak
balhét jelenthetett. Vagy a rendőrség érdeklődött, mert a házban bűntény
történt, vagy barát, rokon mondta el, hogy az általa szeretett lény
megsebesült, vagy megsebesített valakit. Akárhogy is, csak rosszat
jelenthetett. Ezen a környéken tudták, hogy éjfél után egy órakor a fegyveres
banditák vagy rablók nem közlekednek, a tolvajok pedig nemigen
kopogtatnak, hacsak nem puhatolódzás céljából, mert a legtöbben jól tudták:
errefelé dupla ajtók vannak, és az ajtókon sok a zár meg az acélretesz. Ezt
Anthony testvér is tudta, meg azt is, hogy ha valakit ilyenkor felvernek
álmából, az beijed. Ezért vártak eddig Emmával, bár az információt este
tízkor kapták.
– Ki az? – kérdezte Judite az ajtó mögül.
– Barátok – felelte Anthony testvér.
– Barátok? Kicsoda? Milyen barátok?
– Nyissa ki, kérem, az ajtót!
– Menjen innen – kiabált Judite.
– Fontos ügyben akarunk magával beszélni – mondta Emma.
– Kik maguk?
– Csak egy kicsit nyissa ki az ajtót – kérlelte Emma –, és látni fogja.
Hallották, hogy elhúzza a reteszt. Csattant az első zár, aztán a második. Az
ajtó résnyire nyílt, csak a biztosítólánc tartotta. Az ajtórésben sápadt nő arca
jelent meg. Mögötte a konyha lámpája világított.
– Dominus vobiscum – köszönt Anthony testvér.
– Pénzt hoztunk magának – mondta Emma.

118
 – Pacótól – tette hozzá Anthony testvér.
– Pacótól?
– Azt mondta, hogy ha valami történik vele, adjuk át.
– Paco? – kérdezte Judite. Meggyilkolása előtt vagy két hónapig nem is
látta. Paco, az a rohadt disznó sebesítette meg a mellén. Ki ez a pap itt az ajtó
előtt? Meg ez a kövér asszony, aki azt állítja, hogy pénzt hozott neki? Pacótól
pénzt? Az lehetetlen!
– Menjenek innen – ismételte.
Emma a tárcájából egy köteg pénzt húzott elő, amit még Anthony testvér
szedett el a zsebestől. A rossz világításban is észrevette, hogy Judite szeme
tágra nyílik.
– Ez itt a magáé – mondta Emma. – Nyissa ki az ajtót!
– Ha az enyém, akkor adja ide – felelt Judite. – Ahhoz nem kell kinyitnom
az ajtót.
– Nem baj – szólalt meg Anthony testvér, és kezét Emma karjára tette. –
Nem kell neki a pénz.
– Mennyi? – kérdezte a lány.
– Négyszáz dollár.
– És Paco mondta, hogy adják nekem?
– Kárpótlásul azért, amit magával tett – szólt Emma halkan, és lesütötte a
szemét.
– Egy perc – mondta Judite.
Az ajtó becsukódott. Csend lett. Anthony testvér vállat vont. Emma
szintén. Lehet, hogy rossz volt az információ? Aki leadta, azt állította
magáról, hogy Judite az unokahúga. Azt is mondta, hogy együtt élt Paco
Lopezzel meggyilkolása előtt. Meg hogy Paco megégette cigarettával a lány
mellét. Ezért javasolta Anthony testvér, hogy látogassák meg éjfél után.
Anthony testvér véleménye szerint csak nagyon beijedt nő hagyhatta, hogy
ilyen durván elbánjanak vele. Kora hajnalban még jobban beijedhet. De most
hová lett? Elment? Vártak. Aztán hallották, hogy a biztosítóláncot elhúzza.
Az ajtó kicsapódott. A nyitott ajtóban kezében pisztollyal állt Judite
Quadrado.
– Jöjjenek – intett a fegyverrel. Anthony testvér a fegyverre nem számított
Emmára nézett.
– No hay necesidad – szólalt meg Emma. Anthony testvér nem értette.
Eddig azt sem tudta, hogy. Emma beszél spanyolul.

119
 – Hasta que yo sepa quien és usted – mondta Judite, és tovább hadonászott
a fegyverrel.
– Rendben van – folytatta Emma angolul. – De csak addig, amíg nem
tudja meg, hogy kik vagyunk. Nem szeretek szívességet tenni valakinek, aki
fegyvert fog rám.
Beléptek a lakásba. Judite becsukta és bezárta mögöttük az ajtót. Kicsiny
konyhába jutottak. Az egyik fal mentén hűtőszekrény, mosogató és
gáztűzhely, a másik falnál, viaszosvászonnal borított asztal mellett, két
faszák. A világítóudvarra nyíló ablakot jégvirág keretezte.
Anthony testvérnek nem tetszett Judite arckifejezése. Nem látszott ijedős
nőnek. Inkább olyannak, aki nagyon is ura a helyzetnek. Már azt hitte:
hibáztak, amikor feljöttek, ugrik a pénz, amit a zsebtolvajtól elszedett, és az
Emmával kiagyalt ötlet nem is olyan jó. Judite volt vagy százhetvenöt centi
magas, karcsú, sötét hajú, barna szemű. Csak az orra volt kicsit túlméretezett
keskeny arcához. Sötétkék pongyolát viselt. Anthony testvérnek eszébe
jutott, hogy nyilván azért kellett olyan sokáig várniuk, hogy felvehesse. Meg
előkeresse a pisztolyt onnan, ahol tartotta. Nem tetszett neki a fegyver. Túl
biztosan tartotta a kezében. Érezte, hogy ez a nő már sütött el fegyvert. Most
sem habozna. A helyzet rendkívül kedvezőtlennek látszott.
– No, kik maguk? – kérdezte a lány.
– Anthony testvér.
– Én meg Emma Forbes.
– Honnan ismerték Pacót?
– Gyalázat, amit vele tettek – jegyezte meg Emma.
– Ismerték?
– Sokáig barátok voltunk – mondta Anthony testvér. Továbbra is
nyugtalanította az a határozottság, amellyel a nő a pisztolyt fogta. A fegyver
sem hasonlított azokra a szombat esti apróságokra, amelyeket a környéken a
nők tartottak. Legalább 38-as volt. Ez már szép nagy lyukat csinálhat a
csuháján.
– Ha barátok voltak, hogy lehet, hogy én nem ismertem magukat?
– Távol voltunk.
– Ha távol voltak, hogy kapták meg a pénzt?
– Paco a lakásban hagyta.
– Melyik lakásban?
– A mi lakásunkban.

120
 – És nekem hagyta?
– Igen, magának – felelt Emma. – Egy üzenettel.
– Hol az az üzenet?
– Hol az üzenet, tesó? – kérdezte Emma.
– Otthon hagytam – felelt Anthony testvér bosszúságot színlelve. – Nem
tudtam, hogy még az üzenetre is szükség van, ha idehozzuk a négyszáz
dollárt.
– No, akkor adják ide – nyújtotta ki Judite a bal kezét.
– Tegye el azt a pisztolyt – szólt Emma.
– Nem, előbb adják ide a pénzt.
– Add oda neki – mondta Anthony testvér. – Az övé. Paco azt akarta, hogy
ő kapja meg.
Összenéztek. Judite nem vette észre a pillantásukat. Emma az asztalhoz
lépett, és legyezőszerűen kiterítette a bankjegyeket. Judite megfordult, hogy
elvegye a pénzt, és abban a pillanatban lépett mellé Anthony testvér, öklével
az arcába csapott. A nő orra eddig sem volt túl szép, de most ráadásul vérzett
is. Anthony testvér olvasta valahol, hogy az orrba verés nagyon fájdalmas és
nagyon hatásos. Judite az orrvérzés miatt teljesen elfeledkezett a pisztolyról.
Anthony testvér megragadta a csuklóját, és elvette a pisztolyt.
– Oké – mondta.
Judite az orrát fogta. A vér a kezére ömlött. Emma egy törölközőt kapott
le az asztalról, és odalökte neki.
– Törölközzön meg.
Judite vinnyogott.
– És hagyja abba a bőgést. Senki sem bántja.
Ezt már Judite nem egészen hitte el. Megtörtént. Hibázott, amikor
kinyitotta az ajtót, még akkor is, ha pisztoly volt nála. Most a fegyver a pap
kezében volt, a kövér asszony meg felmarkolta a pénzt az asztalról, és a
táskájába gyömöszölte.
– Mmmmmiiit akarnak – nyögte Judite. A törölközőt az orrához szorította.
Véres lett. Az orra nagyon fájt; gyanította, hogy a pap betörte.
– Üljön le – mondta Anthony testvér. Most, hogy a helyzet kulcsa az ő
hozzáértő kezébe került, mosolygott.
– Üljön le – ismételte Emma. Judite az asztalra ült.
– Adjanak egy kis jeget. Eltörte az orromat.

121
 – Adj neki jeget – szólt Anthony testvér. Emma a hűtőszekrényből kivette
a jégtartót, és a mosogató fölött jeget tört. Judite átnyújtotta a vérfoltos
törölközőt, amibe a kövér nő belecsavart egy marék jégkockát.
– Eltörte az orromat – ismételte Judite, és a jeges törölközőt az orrához
szorította. Kinn az utcán mentőautó szirénája süvöltött fel, aztán lassan
elhalkult. Arra gondolt, nem kell-e majd neki is mentőket hívni.
– Kik voltak a vevői? – kérdezte Anthony testvér.
– Miii? – Először nem értette, hogy, miről van szó. Aztán eszébe jutott,
hogy Pacóról beszélnek.
– A vevői – ismételte Emma. – Kiknek adott el?
– Pacóra gondolnak?
– Tudja maga nagyon jól, hogy kire gondolunk – mondta Anthony testvér.
A fegyvert csuhája zsebébe süllyesztette, és intett a kövér asszonynak. A
kövér asszony ismét a táskájába nyúlt. Judite egy mámoros pillanatig már azt
hitte, hogy elengedik. A pap eltette a fegyvert, most a kövér nő kotorászik a
táskájában. Végül is odaadják a pénzt, őt meg elengedik. De amikor a kövér
nő keze a táskából előbukkant, valami hosszú, keskeny tárgy volt benne. A
kövér nő hüvelykujja megmozdult, és egyenes borotva meredt elő a tokjából.
Megcsillant rajta a fény. Judite a borotvától még jobban félt, mint a
revolvertől. Belé még nem lőttek soha, de jó párszor megkéselték. Még Paco
is. A sebhelyet a vállán viselte. Nem volt olyan rémes seb, mint amelyeket a
mellére égetett.
– Kik voltak a vevői? – kérdezte Anthony testvér.
– Alig ismertem.
– Együtt élt vele.
– Ez nem jelenti azt, hogy ismertem – mondta Judite, és bizonyos
szempontból igaza is volt.
Nem akarta megmondani, hogy kik voltak. Paco vevői, mert ezek most
már az ő vevői voltak, legalábbis azok lesznek, ha az ügy összejön.
Emlékezetből felidézte annak a tucatnyi kábítószer-élvezőnek a nevét,
akiknek Paco eladott, és ami elegendő ahhoz, hogy ha nem is luxusban, de
legalábbis jómódban éljen. Szükségesnek látszott, hogy mielőtt beszáll az
üzletbe, szerezzen egy pisztolyt, mert túl sok Pacóhoz hasonló disznó élt a
világon. De ez a fegyver most a pap kezében volt, a kövér nő meg a borotvát
forgatta lassan, hogy éle megcsillanjon a fényben. Judite arra gondolt,
mennyi igazság van abban, hogy az élet gyakran ismétli önmagát. Amikor

122
eszébe jutott, hegy Paco mit tett a mellével, szabad bal kezével önkéntelenül
is szorosabbra húzta hálóinge fölött a pongyolát. Anthony testvér figyelmét
nem kerülte el a mozdulat.
– Kik voltak a vevői? – kérdezte Emma.
– Nem tudom. Milyen vevők?
– A szippantani valóhoz – mondta Emma, és közeledett a borotvával.
– Nem tudom, mi az a szippantanivaló.
– Amit orron keresztül szívnak fel, drágám – tartotta a borotvát Emma az
arca elé. – Az orrukon át, drágám. Egy olyan orron, ami hiányozni fog neked,
ha égy percen belül meg nem mondod, hogy kik voltak a vevők.
– Nem, ne az arcát – suttogta Anthony testvér. – Az arcát ne.
Judite-re mosolygott. Egy szédült pillanatig Judite megint azt hitte, hogy
el fogja engedni, Az asszony, fenyegető volt, de a pap...
– Vetkőzz le – mondta az asszony.
– Minek? – húzta még szorosabbra mellén a pongyolát.
– Vegye le – monda Anthony testvér. Habozott. A törölközőt elvette az
orra elől.
Úgy látszott, hogy szűnik a vérzés. Visszanyomta a törölközőt. Még a
fájdalom is enyhült. Talán nem is lesz olyan rémes. Talán átveri és kijátssza
őket, a kövér nő biztosan nem is akarja levágni az orrát. Olyan fontosak
ezeknek Paco vevői? Ennyit kockáztatnak ilyen piti ügyért? De hát a fenébe
is, ezek már az ő vevői lesznek! Mindent megad ezeknek, amit csak akarnak,
de a neveket, azokat nem, mert ezek jelentették számára a belépőjegyet egy
általa szabadnak képzelt világba. Nem tudta pontosan, hogy miféle szabad
világ, csak éppen szabad. Soha nem mondja meg nekik a neveket.
– Miért akarja, hogy levegyem a pongyolámat? – kérdezte. – Mit akar
tőlem?
– A vevőket – felelt Emma.
– A testemet akarják látni? Erről van szó?
– A vevőket...
– Vegye le a pongyoláját – mondta Anthony testvér.
– Mert ha azt akarják...
– A pongyolát!
A lány a férfira nézett. Próbált a szemében olvasni. Paco szerint ő sokkal
jobb nő volt, mint a többi utcalány, akiket ismert. Hát, ha ez a pap...
– Felállhatok? – kérdezte.

123
 – Állj fel – mondta Emma, és pár lépést hátrált. A nyitott borotva még
mindig a kezében volt.
Judite letette a törölközőt. Orrvérzése teljesen elállt. Levette a pongyolát,
és a szék támlájára tette. Mindössze egy világoskék babydoll volt rajta.
Nagyon rövid ingecske, és a hozzá tartozó nadrágot sem viselte. A babydoll
húsz dollárjába került. Majd a kokainüzletből könnyen pénzhez jut, gondolta,
amikor megvette. Látta, hogy a pap pillantása merre irányul.
– Na, mit szól hozzá? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, és mosolyogni
próbált.
– Azt, hogy vegye le a hálóingét – mondta Anthony testvér.
– Hideg van itt – remegett meg Judite. Tízkor kikapcsolják a fűtést. –
Izgatónak és csábítónak érezte magát. Elkapta a pap pillantását. Pedig
állítólag cölibátusban kellene élniük. Elhatározta, hogy a hálóing levetéséből
nagy produkciót csinál. Aztán a kövér nő mehet, ahová a pap akarja. Judite
ismerte a férfiakat, szokott ez így lenni.
– Vegye csak le – ismételte Anthony testvér.
– Miért? – kérdezte Judite könnyedén. Már láthatja, hogy mit kap!
Majdnem meztelen vagyok, átláthat ezen az ingen, hát akkor miért kell
levetnem?
– Vedd már le azt a rohadt hálóinget – kiáltott Emma, és Judite hirtelen
rájött, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet. A kövér nő azzal a villogó
borotvával közelebb lépett.
– Jól van, na... levetem én... csak nem... de igazán... nem tudom, miről
beszélnek. Paco vevői... esküszöm, nem tudom, hogy miről beszélnek.
– Nagyon jól tudja maga, hogy miről beszélünk.
A lány felemelte a hálóinget, és áthúzta a mellén meg a vállán. Anélkül
tette a székre, hogy megfordult volna. Karja és válla azonnal libabőrös lett.
Meztelenül, remegve állt a konyha közepén, mezítláb a hideg linóleumon,
mögötte a jégvirágos ablak. Egészen formás – gondolta Anthony testvér.
Válla keskeny, szép vonalú, a hasa enyhén kerek, csípői érettek. Mellei
nagyok és kemények voltak, és az élénk, vörösesbarna égési foltoktól
eltekintve szépek. Nagyon jó formájú – gondolta a férfi. Persze nem olyan
gömbölyű, mint Emma, de azért igazán jó formájú. Olyan nő, akit már
nagyon sokszor, talán rendszeresen megaláztak. Megfélemlített asszony.
– Vágj!

124
 A borotva olyan gyorsan csapott le, hogy Judite egy pillanatig észre sem
vette, hogy megvágták. A vágás vékony vércsíkot hagyott a hasán, nem
vérzett olyan félelmetesen, mint az orra, csak szivárgott a vér, nem vészes.
Még az utóhatása sem volt olyan, mint az orrba vágásé. Csak csodálkozva
nézett a hasára. Valahogyan most kevésbé félt, mint az előbb. Ha ez a
legrosszabb, amit vele tehetnek...
– Nem akarjuk bántani magát – mondta a pap, és a nő tudta: akarják és
fogják is bántani, ha nem mondja meg a neveket. Agya gyorsan működött,
kiutat próbált keresni, hogy megvédje érdekeit; na jó, a vevők neveit
megmondja, de az eladóét nem, az ember új vevőket mindig talál, ha tudja,
hogy hol szerezhet árut. Titkát, félelmét leplezve megmondott minden nevet,
amit kívántak, nyugodtan, mind a tizenkettőt, amit meg jegyzett,
kívánságukra le is írta a neveket meg a címeket, és miközben írt, próbálta
fékezni keze remegését. És aztán, amikor már az összes nevet, sőt némelynek
a helyesírását is közölte, és már azt hitte, hogy túl van az egészen, hogy
mindent megkaptak, amit akartak, és végre otthagyják őt törött orral és vérző
sebbel a hasán, megdöbbent, amikor a pap megkérdezte: "Honnan kapta az
árut?" Mielőtt válaszolt, habozott, és aztán jött rá, hogy habozásával hibát
követett el, mert ez a habozás adta tudtukra, hogy igenis ismeri Paco forrását,
tudja, ki az, akitől a kokaint kapta, és ezt most tőle akarják megtudni.
– Nem tudom, honnan.
Fogai összeverődtek. Nézte a kövér nő kezében a nyitott borotvát.
– Vágd le a mellbimbóit – mondta a pap, és Judite keze ösztönösen
sebhelyes melle elé lendült, amikor a nő a borotvával közeledett, és hirtelen
jobban kezdett félni, mint életében bármikor, és hallotta a saját hangját, amint
mondja a nevet, hallotta, amint elárulja a titkot és a szabadságot, és újra meg
újra kimondja a nevet, dadogja, kiabálja, és amikor már azt hitte, hogy most
aztán már vége, csodálkozva látta, hogy ismét lendül a borotva, és amikor
jobb melléből feltört a vér, tudta, hogy, úristen, bántják őt mindenképpen, ó,
szűzmáriám, talán meg is ölik, ó, istennek szent anyja, a borotva ismét
csillan, és ismét lecsap, újra, meg újra – míg végre elájult.

A körzeti rendőrségen a nyomozók szobája a hét minden egyes napján,

hétköznapokon és ünnepnapokon egyforma volt. De azért hétfő reggel

125
mindenki tudta, hogy hétfő van. Más volt a hangulat. Akár tetszett, akár nem,
új hét kezdődött. Ugyanolyan vagy nem, valahogy mégis más.
Carella már 7.30-kor az íróasztalánál ült, tizenöt perccel korábban, hogy
váltania kellett a műszakit. Az éjszakai ügyeletesek csomagoltak, kávéjukat
kavargatták egy zsíros kanállal, és halkan beszélgettek az éjszaka üres óráit
kitöltő eseményekről. Az éjszakai műszak viszonylag csendesen telt.
Tréfálkoztak Carellával, amiért negyedórával korábban jött. Talán első
osztályú detektív akar lenni? Carella beszélgetni akart Timothy Moore
orvostanhallgató barátjával, Kari Loebbel, aki Sally Anderson
meggyilkolásának éjszakáján állítólag többször is beszélt a lány barátjával.
Isola telefonkönyvében háromoszlopnyi Loeb szerepelt, de ezek közül
csak kettőnek volt Kari a keresztneve, és három háztömbnyire, a Perry
Streeten csak egyetlenegy lakott. Moore említette Carellának, hogy
napközben a Ramsey Egyetemen érhető el. Carella nem tudta, hogy
megtartják-e az Elnök napját az egyetemen, de nem akart kockáztatni. És ha
nincs előadás, akkor Loeb kirándulni mehet, vagy bárhová. Mindenképpen
otthon akarta még találni. Feltárcsázta a számot.
– Halló – szólt bele egy női hang.
– Beszélhetnék, kérem, Karl Loebbel?
– Ki kéri, kérem?
– Carella nyomozó a 87-es körzetből.
– Ezt meg hogy érti?
– A rendőrségtől.
– Ez vicc?
– Nem vicc.
– Jó, várjon egy pillanatig.
A nő letette a kagylót, Carella hallotta, hogy hív valakit, feltételezhetően
Loeböt. Amikor Loeb beleszólt a telefonba, hangjából meglepetés csendült
ki.
– Halló? – kérdezte.
– Mr. Loeb?
– Igen?
– Carella nyomozó vagyok, a 87-es körzetből.
– Igen?
– Ha van pár perce, szeretnék egy-két kérdést feltenni.
– Mivel kapcsolatban?

126
 – Ismeri Timothy Moore-t?
– Igen.
– Odahaza tartózkodott péntek éjjel, Mr. Loeb?
– Igen.
– Felhívta magát Mr. Moore péntek éjjel? Múlt péntekről, február
tizenkettedikéről beszélek.
– Hát... megmondaná, kérem, hogy miről van szó?
– Alkalmatlan ez az időpont a maga számára, Mr. Loeb?
– Hát... az a helyzet, hogy éppen borotválkoztam.
– Hívjam később?
– Nem, de... szeretném tudni, hogy mi ez az egész?
– Beszélt Mr. Moore-ral telefonon péntek éjjel?
– Igen, beszéltem.
– Emlékszik arra, hogy miről beszéltek?
– A vizsgáról. Fontos vizsgára készülünk. Patológiából. Bocsásson meg
Mr. Coppola, de...
– Carella.
– Bocsánat, Carella. Megmondaná, hogy mi ez az egész? Nem szoktam
titokzatos telefonhívásokat kapni a rendőrségtől. Egyébként is, honnan
tudjam, hogy maga valóban rendőr-e?
– Lenne szíves akkor felhívni a körzetben? A számom...
– Nem, azt hiszem, nem szükséges. De igazán...
– Sajnálom, Mr. Loeb, de most inkább nem mondom meg, hogy miről van
szó.
– Valami zűrbe keveredett Timmy?
– Nem.
– Hát... akkor nem értem.
– Mr. Loeb, hálás lennék a segítségéért. Emlékszik, hogy hány órakor
hívta fel Mr. Moore?
– Többször is hívott.
– Körülbelül hányszor?
– Ötször vagy hatszor.
– Maga is felhívta?
– Igen. Kétszer vagy háromszor.
– Így hát maguk...

127
 – Lehet, hogy négyszer is. Igazán nem tudom pontosan megmondani, így
valahogy együtt tanulunk telefonon keresztül.
– Tehát körülbelül kilencszer vagy tízszer beszéltek egymással. Igaz?
– Körülbelül. Talán egy tucatszor is. Nem emlékszem pontosan.
– Egész éjszaka?
– Nem, nem egész éjszaka.
– Mikor volt az első hívás?
– Azt hiszem, tíz óra körül.
– Maga hívta Mr. Moore-t, vagy...
– Ő hívott engem.
– Tízkor?
– Tíz óra körül. Nem tudom pontosan.
– És a következő hívás?
– Félóra múlva én hívtam őt.
– Információk kicserélése végett?
– Kérdezni akartam tőle valamit.
– És utána?
– Nem tudom pontosan. Egész éjszaka beszéltünk telefonon.
– Amikor háromszor vagy négyszer felhívta, Mr. Moore otthon volt?
– Igen, persze.
– Az otthoni számát hívta?
– Igen.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– Talán éjfél után kettőkor. Azt hiszem...
– Maga hívta őt, vagy ő...
– Én hívtam.
– És otthon találta?
– Igen. Mr. Carella. Szeretném...
– Mr. Loeb, beszéltek egymással telefonon múlt péntek éjjel tizenegy és
éjfél között?
– Úgy érti, Timmyvel?
– Igen. Mr. Moore-ral.
– Tizenegy és éjfél között?
– Igen.
– Azt hiszem, igen.
– Maga hívta őt, vagy ő hívta magát?

128
 – Ő hívott engem.
– Emlékszik a pontos időre?
– Hát arra nem.
– De abban biztos, hogy tizenegy és éjfél között volt?
– Igen.
– Hány hívás volt ebben az időpontban?
– Azt hiszem, kettő.
– És mindkét alkalommal Mr. Moore hívta?
– Igen.
– Megpróbálna visszaemlékezni a pontos időre?
– Igazán nem tudom...
– Akkor körülbelül!
– Azt hiszem, tizenegy után hívott először. Éppen a híreket mondták.
Tizenegy után öt perccel lehetett. A híreket mondták. A rádióban. Rádió
mellett tanultam. Meg Timmy is. Tudja, szeretek zene mellett tanulni.
Kellemes. De amikor hívott, éppen a híreket mondták.
– És ő is hallgatta a rádiót?
– Igen.
– Honnan tudja?
– Hallottam. És mondott is valamit, hogy el kellene zárni...
– Bocsánat, elzárni?
– A rádiót. Valami ilyesmit mondott... Igazán nem emlékszem pontosan.
"Várj egy percig, Kari, lehalkítom." Valami ilyesmit.
– És lehalkította?
– Igen.
– A rádiót?
– Igen.
– És maguk beszélgettek?
– Igen.
– Mennyi ideig beszélgettek? Akkor, tizenegy után öt perccel.
– Körülbelül akkor lehetett. Azt hiszem, öt-tíz percig beszéltünk.
Tulajdonképpen amikor ismét visszahívott, még mindig volt valami, amit
nem értett...
– Ez mikor volt? A második hívás?
– Talán félórával később. Nem tudom pontosan.
– Körülbelül tizenegy harmincötkor?

129
 – Körülbelül.
– És még mindig szólt a rádió?
– Mi?
– Szólt a rádió? Hallotta a háttérben?
– Igen, hallottam.
– Akkor miről beszéltek?
– Ugyanarról, amiről tizenegykor. Azaz tizenegy óra ötkor. A
csontvelővizsgálatról. A leukémiáról tanultunk. Mennyire részletezzem?
– Még egyszer átmentek ugyanazon az anyagon?
– Igen. A leukémia nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek hangzik.
Mr. Carella.
– Biztosan nem az – mondta Carella kissé sértődötten. – És azt mondja,
hogy hajnali fél kettő körül beszéltek utoljára egymással?
– Igen.
– Tizenegy harmincöt és hajnali kettő között beszélt vele?
– Azt hiszem, igen.
– Ki hívott kit?
– Egymást hívtuk.
– Hánykor?
– Arra nem emlékszem pontosan. Tudom, hogy a telefon egyszer foglaltat
jelzett, de...
– Ez hánykor lehetett?
– Nem tudom pontosan.
– Éjfél előtt? Éjfél után?
– Nem vagyok biztos az időpontban.
– De a tizenegy harmincötös telefon után még beszéltek?
– Igen, többször is.
– Egymást hívták?
– Igen?
– Hogy a vizsga anyagáról beszéljenek?
– Igen.
– Még mindig szólt a rádiója?
– Azt hiszem, igen. Igen, hallottam a zenét.
– Ugyanazt a fajta zenét, amit korábban?
– Igen. Klasszikus zenét hallgatott. Minden alkalommal, amikor felhívtam,
ezt hallottam a háttérben.

130
 – És utoljára hajnali kettőkor beszéltek?
– Igen.
– És akkor maga hívta?
– Igen.
– Otthonról?
– Igen?
– Nagyon köszönöm, Mr. Loeb. Igazán hálás vagyok.
– De igazán, Mr. Carella, mit jelent ez...
– Rutin – felelt Carella, és letette a kagylót.

Kék hétfő.
Az ég fenyegetően kék. A csillogó kék ég elnyúlva tornyosul a város
felhőkarcolói fölé, olyan kék ég, amely meglepő januárban meg februárban,
mint ahogyan a hó meg a jeges eső nem szokatlan esemény a városban. A
Dix folyón túlról, Calm Pointról a gyárak magas kéményei sötétebb kék
füstöt eregettek. A hekusok majdnem feketén kék egyenruhában az Ainsley
Avenue egyik háza előtt álltak, és lenéztek a jeges járdán fekvő sebesült
asszonyra.
Az asszony meztelen volt.
Onnan, ahol feküdt, keskeny vérfolyam vezetett a mögötte álló épülethez,
befolyt a kapu alá, és a lépcső meg az emeletre vezető korlát is véres volt.
Az asszony még mindig vérzett.
Melleit brutálisan összeszabdalták.
Hasán óriási, vérző kereszt tátongott.
Hiányzott az orra.
– Úristen – szólt az egyik posztos rendőr.
– Segítsenek – nyögte a nő, és a szájából vér bugyborékolt.

Az az asszony, aki Allan Carter lakásában a csengetésre ajtót nyitott, Carella

becslése szerint lehetett úgy harmincöt éves. Reggel tízkor brokátpongyolát
viselt, fényes, fekete haja ovális arcát keretezve egyenesen hullott a vállára,
barna, ferde metszésű szeme pedig ugyanazt a keleties hatást kölcsönözte

131
számára, amely a 87-es hekusait arra a megállapításra késztette, hogy Carella
Fujiwara unokatestvére. Akár Tina Wong is lehetett volna, idősebb
kiadásban. Carella mindig meglepődött, hogy amikor egy férfi megcsalja a
feleségét, igen gyakran olyan nőt választ, aki hasonlít a házastársára.
– Mr. Carella? – kérdezte az asszony.
– Igen, asszonyom.
– Jöjjön be, kérem, a férjem várja. Melanie Carter vagyok – nyújtott kezet.
– Jó napot, asszonyom – fogta meg Carella az asszony kezét, amit nagyon
melegnek talált, de persze lehet, hogy azért, mert az övé jéghideg volt. Kalap
(ó, igen, Sal bácsi) és kesztyű nélkül jött idáig a rendőrségi szedántól.
Carter valószínűleg a hálószobából lépett ki. Sötétkék pizsamája fölött
japán kimonót viselt. Carella arra gondolt, hogy talán Tina Wong ajándéka.
De aztán elhessegette az ötletet.
– Elnézést, hogy ilyen korán zavarom.
– Nem, egyáltalán nem zavar – mondta, és kezet nyújtott. – Kávét?
Melanie, kaphatnánk egy kis kávét?
– Persze, természetesen – indult Melanie a konyhába.
– A társa ma nem jött? – érdeklődött Carter.
– Csak ketten foglalkozunk ezzel az üggyel, és sok emberhez kell
ellátogatnunk.
– Ebben biztos vagyok. Mit tehetek magáért?
– Remélem, beszélhetünk négyszemközt.
– Négyszemközt?
– Igen, uram. Mi ketten. – intett fejével a konyha felé...
– A feleségem mindent hallhat, amit beszélünk – jelentette ki Carter.
– Ebben nem vagyok biztos, uram – mondta Carella, és pillantásuk
találkozott. Carter hallgatott. Melanie kijött a konyhából, és ezüsttálcán ezüst
kávéskannát, ezüst cukortartót meg két csészét hozott. Letette eléjük az
alacsony asztalra.
– Kinn felejtettem a kanalakat – mondta, és visszament a konyhába. A
férfiak, hallgattak. Amikor visszajött, két kanalat tett a tálcára.
– Parancsol még valamit? Piritóst, Mr. Carella?
– Nem, köszönöm, asszonyom.
– Melanie – kezdte Carter habozva. – Biztosan halálra untatnánk. Ha
valami dolgod van...

132
 – Persze, drágám – felelt Melanie. – Bocsásson meg, Mr. Carella. –
Biccentett, mosolygott, és az ajtót becsukva maga mögött, a hálószobába
vonult. Carter hirtelen felugrott, a sztereó berendezéshez lépett, amelyet a
túlsó fal könyvespolcába építettek, be. Tudja, hogy miről fogunk beszélni –
gondolta Carella. – Azt akarja, hogy a zene túlharsogja a hangunkat. Carter
kinyitotta a rádiót. A szobát betöltötte a zene. Valami klasszikus darabot
játszották. Carella nem ismerte fel.
– Nem túl hangos ez? – kérdezte.
– Azt mondta, hogy négyszemközt akar velem beszélni – mondta Carter.
– Igen, de nem négyszemközt kiabálni.
– Jó, lehalkítom.
Ismét a rádióhoz lépett. Carellának az jutott eszébe, hogy akkor is
klasszikus zene szólt, amikor Loeb Moore-ral beszélt telefonon péntek éjjel.
Ebben a kulturált városban csak egyetlen állomás közvetített klasszikus
zenét. Úgy látszik, többen hallgatják, mint gondolta.
Carter visszajött a tavaszi zöld színű huzattal bevont kanapén ülő
Carellához, és letelepedett a vele szemben álló székre. Ennek a széknek a
kárpitja citromsárga volt. Kinn, a szoba túloldalán bekacsintó ég átható kéken
világított, de a szél fenyegetően fújt.
– Tináról van szó? – tért rá Carter azonnal.
Carella csodálta, amiért rögtön a lényegről beszél, de tulajdonképpen nem
Tina Wongról akarta faggatni. Tina csupán a hivatalos zsarolási lehetőséget
jelentette. A büntető törvénykönyv ezt Kényszer-nek nevezte. Carellának
néhanapján nem volt ellenére némi "kényszer" alkalmazása.
– Olyasmiről – felelte.
– Tehát tudja. Na és? A feleségem ezt nyugodtan hallhatta volna.
– Valóban?
– Ő sem kimondottan apáca.
– Ó?!
– Higgye el, megtalálja ő a módját, hogy elfoglalja magát, ha nekem
másutt akad dolgom. De tulajdonképpen mi köze van Tinának Sally
Andersonhoz?
– Hát ez az, amit tudni szeretnénk.
– No, ezt szépen eladta – jegyezte meg Carter, de nem mosolygott. – Ha
legközelebb valami szarba lépek, magát hívom. Mire megy ki a játék, Mr.
Carella?

133
 – Azt szeretném tudni, miért gondolta Sally Andersonról, hogy vörös
hajú?
– Hát nem volt az?
– Ezt szépen eladta – mondta Carella. – Ha legközelebb azt akarom, hogy
seggfejnek nézzenek, magát hívom.
– Touché! – szólt Carter.
– Nem vívni jöttem.
– Miért jött? Eddig nagyon türelmes voltam magával Van jogi
tanácsadóm. Van ügyvédem, és egészen biztos, hogy szívesen...
– Rajta, hívja!
Carter sóhajtott. – Fejezzük be, jó?
– Rendben.
– Miért gondoltam Sallyről, hogy vörös hajú? Ez volt a kérdése, ugye?
– Ez volt a kérdésem.
– Bűn az, hogy az ember egy vörös hajú lányról azt hiszi, hogy vörös
hajú?
– Még az sem bűn, ha szőkéről hiszi.
– Akkor meg mi a probléma?
– Mr. Carter, tudta maga azt jól, hogy Sally Anderson szőke volt.
– Miből gondolja?
– Először is abból, hogy a koreográfusuk a szőkéket szereti, és a darabban
mindegyik fehér lány szőke. Mellékesen a darab kitűnő. Köszönöm, hogy
lehetővé tette, hogy megnézhessem.
– Szívesen – bólintott Carter fanyarul.
– Másodszor: maga ott volt, amikor a táncosokat kiválasztották.
– Ezt ki mondta?
– Maga. És tudnia kellett, hogy vörös hajú táncosnő nincs a darabban,
különösen, mert miután összeállt az előadás, minden próbán ott volt. Amit
szintén maga közölt velem.
– Na és?
– Ezért hát azt gondoltam: hazudik, amikor azt állítja, hogy a lány vörös
volt. És ha rájövök, hogy valaki hazudik, rögtön, kíváncsi leszek, miért teszi?
– Még mindig azt gondolom, hogy a lánynak vörös haja volt.
– Nem, nem gondolja. A lány fényképe az utóbbi három napon benne volt
az újságokban. Világosan látszik, hogy szőke, és meg is írták. Még ha a
gyilkosság utáni napon azt is hitte, hogy vörös, most már nem gondolhatja.

134
 – Nem láttam az újságokat.
– A tévét sem? Ott is mutatták a képét. Színesben. Ugyan már, Mr. Carter,
mondtam, hogy nem vívni jöttem.
– Mondja el, hogy mire gondol, Mr. Carella.
– Arra, hogy maga sokkal többet tud, mint ahogy állítja. Tudomásom
szerint vele is elszórakozott, éppen úgy, mint Tina Wonggal.
– Nem igaz.
– Akkor miért hazudott nekem?
– Nem hazudtam. Azt hittem, hogy vörös hajú.
Carella felsóhajtott.
– Azt hittem – ismételte Carter.
– Mondok én valamit, Mr. Carter, lehet, hogy kukacos vagyok, mégis azt
hiszem, hogy ha egy férfi még akkor is tovább hazudik, amikor már
rajtakapták a hazugságon, akkor igazán van valami takargatnivalója. Nem
tudom, mi az. De azt tudom, hogy péntek éjjel lelőttek egy lányt, és maga
hazudik, ha azt állítja, hogy nem ismerte olyan jól, mint ahogyan valójában
ismerte. És most, Mr. Carter, nagy producer, mi a véleménye?
– Az, hogy maga zabos.
– Ott volt a gyilkosság előtti szombaton azon a bulin, amit a Lonnie
Cooper nevű táncosnő rendezett? Az a néger lány a darabban.
– Ott voltam.
– És Sally Anderson?
– Nem emlékszem!
– Pedig ott volt, Mr. Carter. Azt akarja bebeszélni nekem, hogy akkor sem
ismerte meg? Mindössze nyolc táncosnő szerepel a darabjában, hogy lehet,
hogy nem ismerte meg Sally Andersont, ha összefutott vele?
– Hát ha ott volt...
– Ha ott volt, és ott volt, akkor bizonyára nem viselt vörös parókát –
mondta Carella, és hirtelen felállt. – Mr. Carter, nem szeretem eljátszani a
filmbeli detektívet, de nem ajánlom, hogy szerdán elutazzon Philadelphiába.
Maradjon a városban, ahol elérjük, ha szükségünk van magára. Köszönöm,
hogy időt szánt rám, Mr. Carter.
Már az ajtóhoz ért, amikor Carter megszólalt.
– Üljön vissza.
Carella megfordult, és ránézett.
– Kérem – mondta Carter Carella leült.

135
 – Oké, tudtam, hogy szőke.
– Oké.
– Egyszerűen féltem bevallani, hogy egyáltalán ismertem.
– Miért?
– Mert meggyilkolták. Semmiképpen sem akartam belekeveredni az
ügybe.
– Miért keveredett volna bele? Nem ölte meg! Vagy igen?
– Persze hogy nem.
– Viszonya volt vele?
– Nem.
– Akkor mitől félt?
– Nem szeretem, ha a magánügyeimben turkálnak. Nem akartam, hogy
megtudják a kapcsolatomat Tinával.
– De mi már tudtuk, nem? Amellett, Mr. Carter, a maga felesége sem
éppen apáca. Emlékszik. Mi lett volna a különbség?
– Ha gyilkosságról van szó, az emberek furcsán reagálnak – jegyezte meg
Carter, és vállat vont.
– Ez a philadelphiai darabból való mondat?
– Tudom, hogy gyenge kifogás.
– Nem. Véletlenül igaz – mondta Carella. – De rendszerint csak azok
reagálnak furcsán, akiknek valami takargatnivalójuk van. És még mindig azt
hiszem, hogy magának van.
– Higgye el, nincs semmi.
– Lattá Sallyt a szombati bulin?
– Igen.
– Beszélt Vele?
– Igen.
– Miről?
– Arra már nem emlékszem. Azt hiszem, a darabról. Azok az emberek,
akik ugyanabban a darabban dolgoznak, mindig arról beszélnek.
– És azon kívül?
– Semmit.
– Ott volt, amikor Sally meg mások is kokaint szippantottak?
– Nem voltam ott.
– Akkor honnan tudja, hogy azt tették?
– Azt akarom mondani, hogy nem láttam. Ameddig ott voltam.

136
 – Hánykor ment el a buliról?
– Éjfél körül.
– Tina Wonggal?
– Igen, Tinával.
– Hová mentek?
– Tinához.
– Meddig maradt ott?
– Reggelig.
– Tina látta Sallyt szippantani. Másokkal együtt, köztük volt Miké Roldan,
aki szintén a maga darabjában táncol. Ha Tina látta, akkor hogy lehet, hogy
maga nem látta?
– Tina meg én nem vagyunk sziámi ikrek. Nem nőttünk össze a
csípőnkkel.
– Ezt meg hogy érti?
– Lonnie-nak olyan régi, parkra néző, nagy bérlakása van. Azon az
éjszakán voltak ott vagy hatvanan-hetvenen. Könnyen lehet, hogy Tina a
lakás egyik felében volt, én meg a másikban.
– Igen, az lehet – mondta Carella. – És szerintem Tina hajlandó lenne
megesküdni, hogy maga nem volt vele, amikor ő tanúja volt Sally Anderson
kokainszippantásának.
– Azt én nem tudom, hogy Tina mire hajlandó megesküdni.
– Mr. Carter, maga kokainista?
– Dehogy vagyok!
– Tudja, hogy ki látta el Sallyt?
– Nem tudom!
– Ismer egy Paco Lopez nevű embert?
– Nem!
– Hol volt múlt pénteken éjjel tizenegy és tizenkettő között?
– Mondtam már, hogy Philadelphiában.
– Hol volt kedden ugyanebben az időpontban?
– Philadelphiában.
– Feltételezem, hogy egy csomó tanúja van.
– Sok van.
– Mit próbál leplezni, Mr. Carter?
– Semmit – felelt Carter.

137
 *

A Szent Júdás-kórházban – amit a hekusok egymás közt Szent Szúrás-

kórháznak neveztek az ebbe a kórházba szállított megkéselt áldozatok
sokasága miatt – Judite Quadrado szünet nélkül papot emlegetett. Legalábbis
azt hitték, hogy papot akar hívatni. Azt hitték: tudja, hogy halálán van, és
papot akar, hogy feladja rá az utolsó kenetet. Pedig ő csak azt akarta
mondani, hogy egy pap jött el a lakására, meg egy kövér nő, és azok ketten
tették vele ezt a borzalmat.
Judite az intenzív osztályon feküdt; orrából és szájából csövek lógtak,
karjából pedig drót vezetett egy készülékhez, amelyet különböző
narancssárga meg kék elektromos gépekhez kapcsoltak. Csővel a szájában
nehezen tudott beszélni. Csak "Anti"-t lehetett hallani, amikor Anthony
testvért mondott, amikor pedig Emma Forbest, a kövér nő nevét, akkor csak
nyögés meg hümmögés hangzott. Csak a papot ismételgette, ami szintén
eléggé érthetetlen volt, de végül is látszólag megértették.
A pap hétfőn délelőtt tizenegy óra után hét perccel ért az osztályra. Csak
kicsit késett el. Judite Qadrado hét perccel azelőtt halt meg.

Eltekintve a bűnözők és a hekusok között fennálló szimbolikus kapcsolattól,

amely munkájukhoz tartozik, egy közös dolog van bennük: megérzik, ha
valaki fel. És amikor ezt megérzik, bűnözők és hekusok egyaránt
megvadulnak, készek lesznek arra, hogy átharapják ellenfelük torkát, és utána
kibelezzék. Miguel Roldan és Antonio Asensio rettenetesen félt. Meyer ezt
azonnal észrevette, amikor Roldan kérdezés nélkül is elmondta, hogy
Asensióval az utóbbi években férj-feleségként élnek együtt. Meyert a
kapcsolatuk nem érdekelte. A kéretlen információból csak azt tudta meg,
hogy ez a két férfi fél. Azzal tisztában volt, hogy ebben a városban
homoszexualitásuk leleplezésétől nem félhetnek. Akkor hát mitől félnek?
Addig tisztelettudóan Mr. Roldannak és Mr. Asensiónak titulálta őket, de
ekkor rátért a "Mike"-ra meg a "Tony"-ra. Régi trükkje ez a hekusoknak. Így
akarják a gyanakvást eloszlatni, mint amikor az ápolónő a kórházban "Halló,
Jimmy, hogy vagyunk ma reggel"-t mond a nagyvállalat elnökének, és így
azonnal tudtára adja, hogy ki itt a góré, és ki jogosult végbélhőmérsékletének

138
megállapítására. A rendőröknél ez még jobban bevált, alkalmazták is
mindenkinél, akinél lehetett. Mr. Fuller helyett Johnny olyan volt például,
mintha öcsit mondanának. Az illető azonnal a helyére került, kisebbségi érzés
támadt benne, felkeltette önvédelmi és függőségi érzését.
– No, Mike – szólt Meyer –, mit gondol, miért vagyok én itt?
Annak a barna téglás háznak a nappalijában ültek, ahol Roldan és Asensio
lakott. A szobában szép, antik bútorok álltak. Meyer azt kívánta, bárcsak ő is
megengedhetne magának ilyen berendezést. A kandallóban lobogott a tűz. A
lángok megvilágították a szobát.
– Bizonyára Sally miatt van itt – mondta Rondán.
– Magának mi a véleménye, Tony?
– Igen, persze.
Meyer nem vesztegette az időt
– Tudják, hogy kokainista volt, ugye?
– Hát... nem – mondta Roldan. – Honnan tudnánk?
– Ugyan, Miké – mosolygott Meyer mindentudóan. – Vasárnap, egy hete,
azon a bulin együtt voltak, és ő kokaint szippantott. Tudniuk kellett hát, hogy
kokainista volt. Így van?
Roldan Asensióra nézett.
– Maguk is szippantottak, Miké, ugyebár?
– Hát...
– Tudom – jelentette ki Meyer.
– Hát...
– És maga, Tony? Maga is szippantott egyet-kettőt vasárnap éjjel?
Asensio Roldanra nézett.
– Honnan kapták a port? És honnan kapta Sally? – kérdezte Meyer.
– Ide hallgasson... – kezdte Roldan.
– Hallgatok.
– Semmi közünk a gyilkossághoz.
– Nincs?
– Nincs – rázta a fejét Asensio, és aztán ismét Roldanra nézett.
Meyer kíváncsi lett volna, hogy melyik a férj és melyik a feleség.
Mindketten nagyon szelídnek látszottak. Megpróbálta ezt összeegyeztetni
azzal a ténnyel, hogy a körzetben elkövetett homoszexuális gyilkosságok
voltak a leggonoszabbak és a legbrutálisabbak, amelyekkel a hekusok
találkoztak.

139
 – Tudják, hogy ki ölhette meg? – kérdezte.
– Nem, nem tudjuk – felelt Roldan.
– Nem, nem tudjuk – visszhangozta Asensio.
– Tehát, honnan kapták az árut? – kérdezte ismét Meyer.
– Fontos ez?
– Ez annak a feltételezése, hogy mi is kokainisták vagyunk – mondta
Asensio gyorsan.
– Igen – mondta Roldan. – Úgy beszél, mintha mi is kokainisták lennénk.
– Hát azok – mosolygott Meyer mindentudóan.
– Jó, hát azok vagyunk, de mit számít, hogy kitől kaptuk?
– Kapták? – csapott le Meyer.
– Kapjuk – javította ki magát Roldan.
– Feltéve, hogy kokainisták vagyunk mondta Asensio.
– Történt valami az ellátójukkal?
– Nem, nem – mondta Roldan.
– Ez annak a feltételezése, hogy nekünk egyáltalán szükségünk volt
ellátóra.
– Volt?
– Van, úgy értem – nézett Asensio Roldanra,
– Nohát, Tony, nohát, Miké, feltéve, hogy maguk kokainisták, és feltéve,
hogy maguknak van ellátójuk, vagy volt ellátójuk, ki az?
– A kokainra nem lehet rászokni – jegyezte meg Roldan.
– Néhanapján egy-egy szippantás még nem ártott meg senkinek – mondta
Asensio.
– Á, tudom én azt nagyon jól. Szégyen, hogy tiltja a törvény. De mit lehet
tenni? Kitől kapják?
A két férfi ismét egymásra nézett.
– Történt valami az ellátójukkal, igaz? – kérdezte Meyer.
Hallgatás.
– Sally Andersontól kapták? – kérdezte Meyer. Csak a sötétbe szúrt, és
meglepődött, amikor mindketten egyszerre bólintottak. – Sally Andersontól
kapták, ugye? – Ismét bólintottak. – Ezek szerint Sally kokainnal
kereskedett?
– Hát azt azért nem lehet mondani, hogy kereskedett – felelt Asensio. –
Amellett a kokainnak semmi köze a gyilkossághoz.
– Nem volt nagy üzlet

140
 – Mekkora üzlet volt?
– Úgy értem, hogy nem kereshetett rajta, ha erre gondol – szólt Roldan,
– Mennyit adott el? – kérdezte Meyer.
– Pár grammot hozott csak minden héten,
– Hány grammot?
– Nem tudom. Te tudod, Tony?
– Ó, én nem tudom – mondta Asensio.
– Elhozta a színházba. Azoknak, akiknek kellett
– Azt nem mondanám, hogy bárkinek is kellett – vágott közbe Roldan. –
Mert a kokain nem alakít ki függőséget, tudja.
– Igen, inkább azt kellett volna mondanom, hogy aki akart – bólintott
Asensio.
– És hányan akartak?
– Hát, Tony meg én meg még néhány srác, meg csaj.
– Hány srác meg csaj?
– Nem sokan – mondta Asensio. – Hatan vagy heten. Ugye, Miké, hat
vagy hét?
– Szerintem is hat vagy hét. Nem beszélve persze magáról Sallyről.
– Tehát mennyiben egyezünk meg? – kérdezte Meyer. – Heti tíz-tizenkét
grammban?
– Körülbelül. Mondjuk, a duplája.
– Húsz-huszonnégy gramm – mondta Meyer. – Mennyit kért érte?
– A szokásos napi árat. Úgy értem, nem keresett az üzleten. Csak éppen
elhozta az adagunkat, amikor elment a sajátjáért. Lehet, hogy kapott valami
engedményt, azt nem tudom.
– Tulajdonképpen azt hiszem – szólt Roldan Asensiónak –, hogy a napi
árnál olcsóbban kaptuk.
– Lehet.
– Mennyit fizettek?
– Nyolcvanöt dollárt grammonként.
Meyer bólintott. A napi ár az utcán, a kokain tisztaságától függően,
grammonként száz és százhuszonöt dollár között volt
– Ő kitől kapta?
– Nem tudom – mondta Roldan.
– Nem tudom – mondta Asensio.
– Ki az a Paco Lopez? – kérdezte Meyer.

141
 – Ki az? – ismételte Roldan, Asensio vállat vont.
– Ismernünk kellene? – kérdezte Roldan.
– Nem ismerik, mi?
– Soha életemben nem hallottam róla,
– És maga, Tony?
– Soha életemben nem hallottam róla.
– Táncos? – kérdezte Roldan.
– Homokos? – kérdezte Asensio.
– Halott – felelte Meyer.

Rebecca Edelman negyvenes évei vége felé járt, arcát a nap megbarnította, és
mély gyászban volt. A nyomozók reggel keresték fel, mert előző este tért
vissza Antiguából. Menye közölte, hogy Marvin Edelman temetése aznap
délelőtt tizenegykor lesz, mert a zsidó hagyomány szerint a holtakat
huszonnégy órán belül el kell temetni. Még így is halasztani kellett az
erőszakos halál esetén mindenkor kötelező boncolás miatt.
Sem Kling, sem Brown nem volt még tanúja annak, amikor egy család
süvét ül. Edelmanék nappalija a Harb folyóra nézett. Az ég áthatóan kék volt,
de a fény a folyó jeges vizének visszatükrözése miatt tompán csillogott. Ezen
a délutánon tiszta volt a levegő. Brown tisztán látta a túlpart! sziklák fölötti
magaslatok legapróbb részleteit. Lejjebb, a város felé, a Hamilton-híd ívelte
át kecsesen a folyót, csipkés körvonala az ég jeges kékjére rajzolódott. A
nappaliban Marvin Edelman családja és barátai faládákon ültek, és halkan
beszélgettek.
Az asszony kis szobába vezette a nyomozókat, amelyet láthatóan
varrószobának használt. Egyik sarokban varrógép, a másikban,
ruháskosárban, színes szövetek álltak. A varrógép előtti székre ült. A
nyomozók a szemben álló kis kanapéra telepedtek. Az asszony barna szeme
tele volt könnyel. Beszéd közben a kezeit tördelte. A nap nem volt kegyes
hozzá. Az arca, a keze ráncos volt, és az ajka rúzs nélkül fakó. Szavait egész
idő alatt Klinghez intézte, bár a legtöbb kérdést Brown tette fel. Brown már
megszokta, hogy néha még a feketék is a fehér hekushoz fordulnak, mintha ő
láthatatlan lenne.

142
 – Mondtam, hogy jöjjön velem. Mondtam, hogy ráfér egy kis pihenés,
legyen már egy kicsit önmagához is jó, nem igaz? De most, kijelentette, hogy
most éppen egy csomó dolga akadt, mert a jövő hónapban Európába utazik.
Azt mondta, hogy majd akkor megy szabadságra, ha visszajön, valamikor
áprilisban. Minek áprilisban elutazni? Áprilisban még ebben a városban is
nyílnak virágok! Szóval, nem akart eljönni. És most már soha nem utazhat
vakációra – mondta, és elfordult, mert ismét rájött a sírás.
– Milyen jellegű munkát végzett a férje, asszonyom? – kérdezte Brown. –
Ékszerész volt?
– Nem a szó szokásos értelmében – felelt Mrs. Edelman, és táskájából
papír zsebkendőt húzott elő, hogy megtörölje a szemét.
– Mert az a mellény volt rajta,
– Igen. Vett és eladott drágaköveket. Ez volt a foglalkozása.
– Gyémántokat?
– Nemcsak gyémántokat. Mindenféle drágakövet. Smaragdot, rubint,
zafírt és persze gyémántot. Drágaköveket. De a legdrágábbat elhanyagolta.
Az életét. Ha velem jött volna... – megrázta a fejét. – Isten ne vegye
vétkemül, ha azt mondom, hogy nagyon makacs ember volt.
– Valami különös ok miatt akart a városban maradni ahelyett, hogy
magával Antiguába utazott volna? – kérdezte Brown, "An-ti-kvá"-nak ejtve a
sziget nevét.
– Kemény "g" – mondta Mrs. Edelman.
– Tessék?
– Angolosan ejtik. "An-ti-gá"-nak.
– Ó – mondta Brown, és Klingre pillantott. Kling hallgatott. – De valami
oka csak volt?
– Csak a szokásos. Semmi, amit ne halaszthatott volna el egy héttel. És
most itt van – törölgette ismét a szemét az asszony.
– A szokásos...
– A szokásos üzletek. Vétel és eladás. Eladás és vétel. – Még mindig
Klinghez intézte a szavait. Brown megköszörülte a torkát, hogy felhívja az
asszony figyelmét a jelenlétére. Nem volt eredménye.
Talán átható pillantásának hatására, Kling végre megkérdezte: – Gyakran
járt a férje Európába?
– Igen. Szükséges volt. Tudja, ott van a világ gyémántközpontja:
Amszterdam. A smaragdokért Dél-Afrikába utazott. Az üzlet miatt beutazta a

143
világot, ugye. De ha arról volt szó, hogy négy-öt órát repüljön egy napfényes
vidékre, azt nem tudta megtenni. Inkább itthon maradt. Azért, hogy valaki
lelőhesse.
– Gyanakszik valakire?
– Nem.
– Ellensége?
– Nem volt.
– Alkalmazottja, aki...
– A férjem egyedül dolgozott. Ezért nem tudott soha időt szakítani
magának. Csak a pénz érdekelte. Azt mondta, hogy addig nem lesz boldog,
amíg nem milliomos.
– Fennállt ez a lehetőség az ő üzleti tevékenységénél? Úgy értem,
kereshetett milliókat?
– Ki tudja? Feltételezem, hogy igen. Kényelemben éltünk. A férjem
mindig jól keresett
– De ön dollármilliókról beszél...
– Igen, lehetett annyit keresni. Nagyon értett a drágakövekhez. Majdnem
mindenen sokat keresett, amit vásárolt és eladott. Tudta, hogy mit vesz, és jól
tudott alkudni is. Micsoda pech! Ha eljött volna velem, mint ahogyan
kértem...
Szemét elhomályosították a könnyek. Letörölte az összegyűrt papír
zsebkendővel, aztán friss után nyúlt a táskájába.
– Mrs. Edelman – kérdezte Kling –, meg tudná mondani, hogy hol volt a
férje üzlete?
– Az alsóvárosban. North Greenfielden, ami a Hall Avenue-ból nyílik.
Abban az utcában, amit gyémántutcának neveznek.
– És egyedül dolgozott?
– Egészen egyedül.
– Egy utcáról nyíló üzlethelyiségben?
– Nem, az üzlet a második emeleten volt.
– Nem támadták meg soha? Az asszony meglepve nézett rá.
– De igen. Honnan tudják?
– Hát, egy gyémántkereskedőnél...
– Igen, a múlt évben.
– Múlt évben mikor?

144
 – Augusztusban. Úgy emlékszem. Július végén vagy augusztus elején.
Akkortájt.
– Felderítették az elkövetőt?
– Tessék?
– Elkapták a tettest?
– Igen. Két napra rá. Képzeljék, a férjem üzletétől háromajtónyira próbálta
elzálogosítani a drágaköveket
– Emlékszik az illető nevére?
– Nem. De néger volt – mondta, és ittléte óta először fordult Brown felé,
de csak egy pillanatra. Utána ismét Klingre nézett.
– Meg tudná kissé pontosabban határozni a tett elkövetésének időpontját?
– kérdezte Kling. Jegyzettömböt vett elő, és írni kezdett.
– Miért? Gondolják, hogy ő tehette? Nekem azt mondták, hogy a férjemtől
nem loptak el semmit. A mellényében gyémántok voltak, és hozzá sem
nyúltak. Hogy tehette akkor olyasvalaki, aki ki akarta rabolni?
– Azt nem tudjuk, de szeretnénk utánanézni annak a rablásnak. Ha még
valamit tudna mondani az ügyről...
– Csak azt tudom, hogy késő estig dolgozott, az a néger meg fegyverrel
jött be, és elvitt mindent, ami az asztalon volt. A széffel nem vesződött, csak
annyit mondott a férjemnek, hogy rámoljon be mindent a nála lévő kis
zsákba. Az igazi jó áru mind a széfben volt. A férjem halálra...
Elhallgatott, és ismét könnyezett. Újabb zsebkendő után kotorászott. A
nyomozók vártak,
– Azt mondja, asszonyom, hogy július végén, augusztus elején történt –
szólt végül Kling.
– Igen.
– Július utolsó hetében vagy augusztus első hetében?
– Nem tudom pontosan. Azt hiszem.
– A cím alapján meg tudjuk találni – szólt Brown Klingnek. – Benne lesz
a számítógépben,
– Megkaphatnánk a pontos címet?
– North Greenfield hat-huszonegy. Kétszázhetes szoba.
– Elítélték azt az embert?
– Azt hiszem. Nem emlékszem. Azt tudom, hogy a férjemnek el kellett
mennie a tárgyalásra, hogy felismerje, de azt nem tudom, hogy lecsukták-e.

145
 – Ennek utánanézhetünk – mondta Brown Klingnek. – Mrs. Edelman,
beszélt ön a férjével az után, hogy elutazott Antiguába? – Ez alkalommal
helyesen ejtette a szót.
– Nem. Úgy érti, hogy telefonon? Nem. Antigua nincs éppen a sarkon.
– Az ön elutazása előtt említette-e a férje, hogy nyugtalanítja valami?
Kapott-e fenyegető levelet vagy telefont? Volt-e nézeteltérése vevőkkel, vagy
ilyesmi? Tudomása szerint volt-e valami, ami aggasztotta?
– Igen.
– Micsoda?
– Hogy hogyan lesz milliomos – mondta Mrs. Edelman Klingnek.

Ez alkalommal maga Dorfsman telefonált.

A hívás Valentine napja után, hétfőn délután négy óra húsz perckor futott be,
de úgy látszott, hogy Dorfsman még mindig a szerelmesek rövid
ünnepségének hatása alatt állt. Azt mondta Carellának: "Piros rózsa, kék
nefelejcs, engem soha el ne felejts."
Carella azt hitte, hogy Dorfsman becsavarodott. Ez a rendőrségnél elég
gyakran megtörtént, noha arról, hogy a ballisztikán dolgozókkal is előfordult
volna, még soha nem hallott.
– Mit ne felejtsek el?
– Egy újabbat.
– Egy újabb mit?
– Újabb holttestet.
Carella várt. Dorfsman hallhatóan rettenetesen élvezte a helyzetet. Carella
nem akarta elrontani az élvezetét. Egy halott Washington születésnapjának
ünnepe előtt bizonyára szörnyen mulatságos, még akkor is, ha csak egy héttel
Washington születésnapja előtt találnak rá.
– Még Klingnek sem szóltam – folytatta Dorfsman. – Téged hívlak
először.
– Kling?
– Kling. Arrafelé ti nem beszéltek egymással? Kling szombat éjjel vagy
vasárnap reggel kapta meg az ügyet. Pontosabban vasárnap hajnali két
órakor.
– Miről beszélsz?

146
 – A Silvermine Oval-i gyilkosságról. Golyót röpítettek egy Marvin
Edelman nevű pasas fejébe. Kettőt. – Dorfsman hangja úgy csengett, mintha
még mindig mosolyogna. – Téged hívlak először, Steve.
– Észrevettem. Miért?
– Mert ugyanazzal a fegyverrel követték el ezt is, mint a te előző két
esetedben – közölte Dorfsman boldogan.
Az ügy már-már olyannak látszott, mintha valami őrülttel lenne dolguk.

147
 9.

Az őrültek nagyon megnehezítik a rendőrségi munkát. Ha egy rendőrnek

őrülttel van dolga, már fel is hagyhat az értelmes munkával, és az ügyet
ülepével gondolkodva intézheti, mert az őrült is így végzi a saját dolgát.
Ebben a városban sok őrült szaladgált, de szerencsére rendszerint
megelégedtek annyival, hogy táblákat hordoztak fel-alá a Hall Avenue-n,
amelyeken kifejtették az utolsó ítélettel kapcsolatos álláspontjukat, vagy a
polgármesterről meg az időjárásról mormogtak valamit maguk elé. A város
legtöbb őrültje ugyanis a polgármestert tartotta felelősnek az időjárásért.
Peter Byrnes nyomozó hadnagy szerint viszont az ő csoportja volt felelős
azért, hogy képtelenek megtalálni a kapcsolatot a három gyilkosság között.
Amikor értesült Dorfsman telefonjáról, osztotta véleményét: vajon ezek a
fiúk soha nem beszélnek egymással?
– Kaptok egy gyilkosságot kedd éjjel, aztán egy másikat szombat éjjel
vagy vasárnap reggel, nem is tudom pontosan, hogy mikor kezdte Byrnes. –
Az első a Culver Avenue-n, a másik a Silvermine Roadon. Mindkét esetben
ugyanazzal a revolverrel ölték meg az áldozatot. De felmerül-e vajon a
csodálatos agyatokban, hogy házon belül is ellenőrizzétek az ügyeket? Nem
beszélek most az alsóvárosban péntek éjjel meggyilkolt lányról. Nem is
álmodozom olyasmiről, hogy megemlítsek egy harmadik, golyó általi halált
olyanoknak, akiknek ilyen ragyogó elképzeléseik vannak – öntötte ki dühét a
hadnagy. – Van-e itt egyáltalán valaki, aki hajlandó néha egy pillantást vetni
a folyamatban lévő ügyekről szóló jelentésekre? Tudniillik, ezeket azért
függesztjük ki jól látható helyen, hogy a körzet minden egyes hekusa, legyen
az civil vagy egyenruhás, megtudja, mi folyik itt.
A nyomozók szobája előtt ácsorgott Miscolo egy csomó egyenruhás
rendőrrel; Byrnes dühös kifakadását hallgatták szobájának katedrálüveg
ajtaja mögött, és tudták, hogy most valakit alaposan letolnak.
Tulajdonképpen négyen voltak benn, de a hallgatózók ezt nem tudhatták,
mert a nyomozókat ezen a kedd reggelen korán berendelték, hajnali – no,
mondjuk, fél nyolcas jelentéstételre, az egyenruhás rendőrök pedig csak 7.45-
re szállingóztak be, mert akkor volt a névsorolvasás a földszinti
nagyteremben. A négy civilruhás abc-sorrendben: Brown, Carella, Kling és
Meyer nyomozó volt. Most mindnyájan a cipőjüket nézték.

148
 Byrnes dühének kettős oka volt: egyrészt a felsővárosi fejesek piszkálták,
másrészt meg azok az emberek, akiktől annyi év után joggal elvárhatta, hogy
munkájukat legalábbis gyakorlott hozzáértéssel végzik, ostobáknak
bizonyultak. Titokban gyanította ugyan, hogy Kling felelősebb, mint a
többiek, mert válása után annyira elvadult. De nem akarta Klinget kiemelni,
mert ezzel csak zavarba hozhatta volna, és ellentétet szított volna a négy
nyomozó között, akik három gyilkosság ügyében elmulasztották az
együttműködést. Ezért Byrnes egyszerű, szabályzati dolgokról prédikált,
amelyek betartásával elkerülhették volna a zűrzavart meg a dupla munkát, és
a kívánt összegzés érdekében így fejezte ki magát: "Néha-néha meg is
oldottatok volna így egy-egy ügyet."
– Ennyi – szólt végül.
– Pete – kezdte Carella.
– Azt mondtam, vége – mondta Byrnes. Van egy kis édességem – tolta a
félig üres dobozt a meglepett nyomozók felé. – Mondjátok el, hogy mi van.
– Nem sok – felelt Carella.
– Őrülttel van dolgunk?
– Talán – felelt Brown.
– Kinyomoztátok a harmincnyolcast?
– Nem, Pete, mi...
– Keressétek meg azokat, akik az utcán fegyvereket árulnak, és tudjátok
meg, hogy ki akart a leírásnak megfelelő fegyvert vásárolni.
– Igen. Pete.
– Mi az összefüggés Paco Lopez meggyilkolása meg a másik kettő között?
– Még nem tudjuk.
– Volt-e közöttük narkós?
– A lány igen. Edelmanról még nem tudjuk.
– Lopez volt a lány ellátója?
– Még nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy a lány hozta a kokót a darab
szereplőinek.
– Az utolsó áldozat gyémántkereskedő, nem?
– Drágakő-kereskedő – helyesbített Kling.
– Ismerte a lányt vagy Lopezt?
– Még nem tudjuk – felelt Kling. – De valamikor a nyáron betörtek hozzá,
és ez talán összefüggésben van a gyilkossággal. Ma reggel betápláltuk a
komputerbe.

149
 – Ne nyomogasd – szólt Byrnes Meyerre, aki a bonbonok között
válogatott – Vegyél ki annyit, amennyit csak akarsz, edd meg, de ne turkálj.
Meyer – aki valóban nyomogatott egy csokoládés bonbont – sértődött
pillantást vetett Byrnesre.
– Mi van a lány fiújával? – kérdezte a hadnagy.
– Múlt pénteken, amikor a lányt megölték, egész éjjel telefonálgatott –
mondta Carella.
– Kinek?
– Egy másik diáknak. A fiú orvostanhallgató a Ramsey Egyetemen.
– Mi is a neve?
– Timothy Moore.
– A barátját hogy hívják?
– Kari Loeb.
– Ellenőrizte valaki?
– Igen. Többször beszélgettek, majdnem hajnali kettőig.
– Ki hívott kit?
– Egymást hívták.
– Van még valami?
– A darab producere, egy Allan Carter nevű tag, összeszűri a levet az
egyik táncosnővel.
– Na és? – kérdezte Byrnes.
– Nős – jelentette ki Meyer.
– Na és? – ismételte a hadnagy.
– Szerintünk hazudik – mondta Meyer.
– A techtli-mechtlijével kapcsolatban? – kérdezte Byrnes furcsa, archaikus
kifejezéssel, amilyen néha be-becsúszott a beszédjébe, de a fiatalabb
nyomozók ezt majdnem mindig megbocsátották neki.
– Nem, azt őszintén megmondta – szólt Carella. – De azt állítja, hogy alig
ismerte a halott lányt, és itt valami nem stimmel.
– Miért tagadta le? – kérdezte Byrnes.
– Még nem tudjuk – felelt Carella.
– Azt hiszed, hogy szimultánt játszottak? – kérdezte Byrnes.
– Még nem tudjuk – felelt Meyer.
– Hát mi a fenét tudtok? – fakadt ki a hadnagy, aztán önuralmát
visszanyerve folytatta. – Az isten szerelmére, vegyetek már ebből a
bonbonból. Úgy meghízom, mint egy disznó, ha mindet megeszem.

150
 – Pete – szólt Carella. – Ez komplikált ügy.
– Na ne mondd! Azt hiszed, hogy ha látok egy komplikált ügyet, nem
ismerem fel?
– Talán őrült? – javasolta Brown.
– Könnyű megoldás – mondta Byrnes – kijelenteni, hogy őrült. Akartok
tudni valamit? Szerintem mindenki őrült, aki megöl egy másik embert.
A nyomozók nem vitatkoztak.
– Oké, hát porszívózzátok az utcát. Vagy még jobb lenne, ha
megkeresnétek egy-két informátorunkat, talán ők tudnak valamit arról az
átkozott fegyverről. Bert, Artie, menjetek a számítógéphez, és nézzétek meg,
hogy mi a helyzet azzal a rablással. Voltatok a pasas üzletében? Edelmannál?
– Még nem – felelt Brown.
– Hát akkor rajta, induljatok, és forgassátok fel az egészet. És ha csak egy
csipetnyi fehér port találtok, dobjátok be a laborba, és nézzétek meg, hogy
nem kokain-e?
– Nem biztos, hogy a kokain a kapcsolat – mondta Meyer.
– Nem? Hát akkor mi? Az a lány kokós volt, és a társulat felét ellátta
porral.
– Annyit nem, Pete.
– Ki tudja, hányat? Nem érdekel, hogy ő volt-e a darab sztárja, amit kötve
hiszek. Az én feljegyzésem szerint kábítószert árult, és ettől kábítószerüzér
lett. Azt tudjuk, hogy Lopez benne volt az üzletben, hat gramm kokaint és
tizenegy százdollárost találtak nála, amikor kinyírták. Tudjatok meg minél
többet a Jókislányról. Honnan szerezte az árut, amit a társulatnál eladott?
Keresett-e rajta, vagy csak szívességet tett? És másszatok rá arra a
producerre, arra a Carterre, vagy mi a fene a neve. Ha mindkettővel, a
táncosnővel meg a halott lánnyal is lefeküdt, tudnom kell. Ez a helyzet.
Keressétek meg Danny Gimpet meg Fats Ponnert, keressetek meg minden
spiclit a városban, akik ahelyett, hogy Floridában lennének, mint ahogyan
nekem ott kellene lennem, itt vannak. Azt akarom, hogy az ügy kimozduljon
a holtpontról. Értitek? Legközelebb, amikor a főnök felhív, valami pozitívat
kell mondanom.
– Igen, Pete – mondta Carella.
– Ne mondd folyton, hogy "Igen, Pete". Csak csináld a dolgodat.
– Igen, Pete.

151
 – És még egy. Ameddig be nem tudjátok bizonyítani, hogy a három
áldozat között az égvilágon semmi kapcsolat nem volt, nem veszem be, hogy
őrülttel van dolgunk.
Byrnes rövid szünetet tartott.
– Találjátok meg a kapcsolatot.

Azt beszélték meg, hogy nem messze a korcsolyapályától, Ronald Kling

szobránál, a Grover Park egyik padjánál találkoznak. Ronald Kling a
spanyol-amerikai háború alatt megrohamozott egy fontos dombot, és
megritkította (William Randolph Hearst és Joseph Pulitzer szerint) a
becsületes kubai cukornádvágók és halászok elnyomóinak sorát. Valamikor
egy polgármester állíttatta fel a tábornok szobrát, nem annyira a tábornok
iránti vitathatatlan tisztelettől indíttatva, hanem mert Kling tábornok – a
polgármesterhez hasonlóan – kártyabuzi volt, és mindkettő ugyanazt a
szerencsejátékot kedvelte. És mert tekintet nélkül az időjárás változásaira,
bronzbaöntve oly türelmesen álldogált, a város spanyol származású polgárai
(a kubaiakat kivéve) tisztelettel övezték, és nevüket festékszóróval írták fel
széles mellére, lábát meg időnként levizelték.
A bizonytalan időjárás miatt az iskolákat ezen a napon bezárták.
Miközben a tábornok szobra közelében álló padon Carella Danny Gimpre
várakozott, hallotta a jégpályán hokizó srácok vidám kiabálását. Csontja
velejéig átfázott. Általában nem volt filozofikus gondolatokba mélyedő
ember, de amikor legmelegebb felöltője alatt zakóban, ez alatt pulóverben,
flanellingben és gyapjú alsóneműben didergett, eszébe jutott, hogy a tél
olyan, akár a rendőrségi munka. A tél kimeríti az embert. Jön a hó, a dara, az
ólmos eső meg a jég, aztán az ember megadása jeléül feltartja a kezét. De
valahogy kibírja tavaszig, és a dolgok mindig elrendeződnek – a következő
télig.
De hol a fenében van ez a Danny?
Aztán látta, hogy közeledik az úton, és a hóval borított földet nézi. Akár
egy álcázott kém a hidegben. Őszintén szólva, Danny néha annak képzelte
magát. Piros-kék kockás kabátot, fülére húzott vörös, ellenzős sapkát és kék
gyapjúkesztyűt viselt. Fekete csizmájába belegyűrte zöld kordbársony
nadrágját. Kissé bizarr jelmez, ha valaki észrevétlen akart maradni. Először

152
csak elhaladt a pad mellett, amelyen Carella dermedten ült (néha kissé
túljátszotta a kémszerepet), majdnem a tábornok szobráig sétált, óvatosan
körülnézett, aztán visszajött a padhoz, leült Carella mellé, kabátja zsebéből
újságot húzott elő, kinyitotta, hogy mögé rejtse arcát, és megszólalt: "Hideg
van, Steve, mi?"
Carella lehúzta a kesztyűjét, és kezet nyújtott Dannynek. Danny
leeresztette az újságot, lehúzta kesztyűjét, és megrázta Carella kezét. Aztán
mindketten visszahúzták kesztyűjüket. Besúgókkal a nyomozók ritkán fogtak
kezet. A besúgókat a hekusok többnyire nem becsülték. A besúgó rendszerint
"tartozott" valamiért a hekusoknak. Információik fejében a hekusok néha
hajlandóak voltak szemet hunyni viselt dolgaik fölött. De ha a politika néha
különös ágyastársakat hozott össze, a bűnügyi nyomozás még furább
viszonyokat produkált. Hal Willis kedvenc spiclije Fats Donner volt, akinek
tizenkét éves kislányok iránti vonzalma mindenkiben undort keltett. De jó és
értékes spicli volt. Azok közül, akikkel együtt dolgozott, Carella Danny
Gimpet kedvelte leginkább. Soha nem felejtette el, hogy egyszer, valamikor
régen, olyan régen, hogy már az évek számára sem szívesen emlékezett,
amikor egy golyó ütötte sebből lábadozott, Danny meglátogatta a kórházban.
Ezért fogott mindig kezet Danny Gimppel, ha találkoztak. Akkor is kezet
fogott volna Danny Gimppel, ha maga a rendőrfőnök látja.
– Hogy van a lába? – érdeklődött Carella.
– Hidegben fáj.
– Nem bánnám, ha egyszer nem Szibériában találkoznánk.
– Vigyáznom kell – jelentette ki Danny.
– Fedél alatt is vigyázhat.
– Fedél alatt fülek is vannak.
– Jó, akkor beszéljük meg gyorsan.
– Maga dobta be a tantuszt – jegyezte meg Danny, bár nem telefonon
beszéltek, és a tantúsz amúgy is régen kiment már a divatból.
– Egy harmincnyolcas Smith & Wessont keresek, amivel három embert
gyilkoltak meg.
– Mikor?
– Az első áldozatot egy hete, kilencedikén, a másodikat pénteken,
tizenkettedikén, a harmadikat szombaton, tizenharmadikán tették el láb alól.
– Ezen a környéken?
– Kettőt itt.

153
 – Kiket?
– Egy Paco Lopez nevű kokainüzért. Hallott róla?
– Azt hiszem, igen.
– Meg Martin Edelmant, egy gyémántkereskedőt.
– Itt volt az üzlete?
– Nem, az alsóvárosban. De a Silvermine Roadon lakott.
– Érdekes. És a harmadik?
– Sally Anderson táncosnő. Az egyik alsóvárosi zenés darabban lépett föl.
– Hol a kapcsolat?
– Ezt szeretnénk tudni.
– Hm. Mi Lopez keresztneve?
– Paco.
– Paco Lopez? – kérdezte Danny.
– Beugrott valami?
– Nem az, aki nemrégiben összeégette egy csaj didijét?
– De az.
– Hm. Láttam a pasast. Hónapokkal ezelőtt. Azzal a csajjal élt, folyton
együtt voltak. Szóval bekapta. Nem nagy veszteség, Steve, csak bajt kevert.
– Mit kevert?
– Rohadt alak. Nem szeretem a rohadt alakokat. Beszélt azzal a csajjal?
– Másnap, hogy Lopezt megölték.
– És?
– Semmi. Elmondta, hogy mit csinált vele...
– Rémes, mi? – csóválta a fejét Danny.
– De már vagy két hónapja nem éltek együtt. Semmit sem tudott róla.
– Ha erre a környékre hekus lép, senki nem tud semmit. Talán nő volt.
Amiért így rásütötte a bélyeget.
– Nem hiszem, Danny. De inkább az érdekel, hogy tud-e olyan
harmincnyolcasról, amely az utóbbi időben cserélt gazdát?
– Ebben a városban sok fegyver cserél gazdát, Steve.
– Tudom.
– Állandóan cserélik a gazdáikat. – Egy darabig hallgatott. – Szóval múlt
kedden történt az első. Hánykor?
– Tizenegykor.
– Este?
– Este.

154
 – Hol?
– A Culver Avenue-n.
– Kinn vagy benn?
– Az utcán.
– Ilyen időben nem sokan csinálnak disznóságot – állapította meg Danny.
– A hideg otthon tartja őket. A gyilkosok és a tolvajok szeretik a kényelmet –
tette hozzá elgondolkodva. – A gyilkosságot senki sem látta, mi?
– Mit gondol, ha lenne tanú, itt fagyasztanám a seggemet? – kérdezte
Carella.
– Ne felejtse el, hogy én is fázom – szólt Danny sértődötten. – Várjuk
meg, hogy mit tudok meg. Mennyire sürgős a dolog?
– Sürgős.
– Mert mielőtt munkához látok, egy fogadást akarok megkötni.
– Jó dolog?
– Csak ha nyerek – vont vállat Danny.

Anthony testvér és Emma hasist szívott, borozgatott, és átnézte azokat a

neveket és címeket, amelyeket két napja Judite Quadradótól szerzett. A szoba
sarkában álló olajkályhában égett a tűz, de a fűtőtestek langyosak voltak, az
ablakokon pedig jégvirág. Anthony testvér és Emma az olajkályha közelében
ült, és bizonygatta, hogy a hideg nem zavarja őket. Mindketten csupán
alsóneműt viseltek.
Már egy órával ezelőtt is szívtak hasist, mielőtt még Anthony testvér
hálószobájának hatalmas ágyában szeretkeztek. Aztán fehérneműbe bújtak,
átsétáltak a nappaliba, kinyitottak egy üveg bort, és mielőtt átnézték volna a
potenciális vevők listáját, ismét rágyújtottak. Anthony testvéren csíkos
klottgatya volt, Emmán fekete bikini. Anthony testvér úgy találta, hogy a
szeretkezés jót tett az asszonynak, mert ragyogóan szép.
– Úgy látszik – mondta Emma –, hogy vagy tucatnyi embert látott el.
– Nem túl sok – jegyezte meg Anthony testvér. – Valami nagyobb üzletre
vágytam. Én megmondom neked az igazat, tizenkét rohadt pasas túl kevés
azért, amin keresztül kellett mennünk. – Ismét szemügyre vette a listát. –
Különösen, ha ilyen kis tételekről van szó, Em.
– Ismered azt a viccet? – vigyorgott az asszony.

155
 – Nem. Melyik viccet? – Szerette, ha Emma vicceket mesélt. Szeretkezni
is szeretett vele. Most, hogy pillantása hatalmas kebleire esett, ismét vágyat
érzett. Arra gondolt, hogy még meghallgatja azt a viccet, aztán egy időre
elfelejtik Lopez piti ügyfeleinek listáját, és ismét ágyba bújnak. Ilyen hideg
napokon nagyon jó dolog az.
– Egy nő megszáll a Miami Beach Szállodában, tudod – vihogott Emma.
– Bárcsak én is a Miami Beach Szállodában lehetnék – sóhajtott Anthony
testvér.
– Akarod hallani a viccet vagy nem?
– Mondd!
– Szóval, megeszik egy csomó kaját az étteremben, aztán elmegy, és
panaszkodik az igazgatónak.
– Mit panaszol?
– Hagyod, hogy elmondjam?
– Mondd csak, mondd.
– Azt mondja, hogy az étteremben minden étel méreg. A tojás méreg, a
marhahús méreg, a burgonya méreg, a saláta méreg, a kávé méreg, minden
méreg, méreg, méreg. És tudja, hegy mi a legnagyobb baj? – kérdezi az
igazgatót. – Mi? – Túl kicsik az adagok – nevetett Emma.
– Nem értem.
– A nő panaszolja, hogy minden méreg.
– És?
– Meg azt, hogy túl kicsik az adagok.
– És aztán?
– Hát ha méreg, akkor minek neki még több?
– Talán hülye?
– Nem, nem hülye. Panaszkodik a kosztra, és aztán azt mondja, hogy az
adagok...
– Tudom, de akkor sem értem. De miért nem megyünk át a másik
szobába?
– Előbb az üzlet, aztán az élvezet.
– De hogy jutott eszedbe ez a vicc? – kérdezte Anthony testvér.
– Valamit mondtál, hogy túl kicsik az adagok.
– Mindegyik kicsi. Nézd csak, többnyire két vagy három gramm
hetenként. Heti két-három grammon nem gazdagszunk meg.

156
 – Nem baj, ha rögtön nem gazdagszunk meg, tesó. Először kezdjük Lopez
vevőivel, aztán szépen kiépítjük a hálózatot.
– Hogyan?
– Talán az a nő más vevőket is tud.
– Melyik nő? Aki a mérget ette?
– Nem. Az, aki ellátta Lopezt. Aki unciákkal kereskedett.
– Miért gondolod, hogy segíteni akar nekünk?
– Miért ne akarna? Kell egy hálózat, tesó. Annak, aki grammokkal
kereskedik, szüksége van egy unciákkal kereskedőre. Ha az a nő megnevez
egy-két fogyasztót, akkor tőle vásároljuk az árut, és mindenki boldog lesz.
– Azt hiszem, álmodsz – mondta Anthony testvér.
– Mit árthat, ha megkérdezzük?
– Azt fogja mondani, hogy menjünk a fenébe.
– Ki tudja? De a sorrendet be kell tartanunk. Először tudomására kell
hoznunk, hogy átvettük az üzletet Lopeztől, és azt is, hogy szeretnénk
továbbra is vele dolgozni. Ez az első.
– Ez az első. Az biztos.
– Tehát szerintem fel kellene öltöznöd, és meg kellene látogatnod Sally
Andersont.
– Később – mondta Anthony testvér.
– Mmmm – nyöszörgött Emma, hozzásimult, és megnyalta a szája szélét.

Amikor Eileen Burke felhívta a nyomozók szobáját, Kling még telefonon

beszélt a kommunikációs osztállyal. Brown megkérte, hogy várjon, aztán
cédulát tett Kling asztalára, amelyen az állt, hogy Bürke nyomozó várja a
hatos vonalon. Kling bólintott. Egy pillanatig azt sem tudta, hogy ki az a
Bürke nyomozó.
– Itt van a kezemben a fénymásolat – közölte az osztályvezető. – Július
huszonnyolcadikán, nyolc óra nulla kettőkor történt a Greenfield
hatszázhuszonegy számú ház kétszázhatos szobájában. Adam Car nyolc
húszkor vette, a hívást
– Mit találtak?
– A tíz-húszast riadóztatták. Az a rablási csoport.
Kling tudta, hogy mi az a tíz-húszas.

157
 – Melyik körzetben?
– Midtown Eastben.
– Tudja, hogy ki foglalkozott az üggyel?
– Az nem szerepel a fénymásolaton.
– Oké, köszönöm – szólt Kling, és lenyomta a telefonkészüléke hatos
gombját. – Kling – szólt a kagylóba.
– Bert, itt Eileen.
– Nem volt alkalmam a fülbevalót keresni.
– A nyomozók szobájában nem volt?
– Van itt egy doboz a talált tárgyak részére, de az üres volt
– És a kocsi?
– A kocsit még nem néztem meg. Szombat óta nem használtam.
– Hát ha majd alkalma nyílik...
– Természetesen.
– Csak mert a kabala fülbevalóm, Kling hallgatott.
– Mert ugye, nem járhatok kabala fülbevaló nélkül?
– Azt hiszem, nem.
– Mert akkor nem lesz szerencsém.
– Uhm.
– Milyen az időjárás arrafelé?
– Hideg.
– Itt is. Jó, hát ha megtalálja, szóljon.
– Igen.
– Köszönöm – szólt a lány, és letette a kagylót.
Ugyanarra a papírdarabra, amelyet Brown tett az asztalára, Kling
felfirkálta: "E. fülbevalója", aztán betette a zakójának a zsebébe. Fellapozta a
telefonkönyvet, megkereste a Midtown East számát, feltárcsázta, és
elmondta, hogy mit keres. Átkapcsolták egy Garrido nevű nyomozóhoz, aki
spanyolos akcentussal beszélt, és jól emlékezett az ügyre, mert éppen ő
rejtőzködött annak a Greenfield Street-i zálogháznak a hátsó helyiségében,
amelybe a fegyveres rabló besétált, és el akarta adni az egész szajrét, amit
három napja, három ajtóval odébb, Marvin Edelman üzletéből elrabolt.
– Mindent odavitt – mondta Garrido. – Elkaptuk.
– Aztán mi történt?
– Na, mit gondol, kit kaptunk bírónak?
– Kit?

158
 – Harrist.
Kling ismerte a tiszteletre méltó Wilbur Harrist. Wilbur Harrist a
szakmában Sétáló Harrisnek nevezték, mert arról volt nevezetes, hogy
amikor ő volt a bíró, a bűnözők mindig kisétáltak ítélete folytán a
tárgyalóteremből.
– Hogy történt?
– A srác csavargó volt, és ez volt az első balhéja. A tárgyaláson majdnem
sírt. Ezért aztán Harris felfüggesztett ítélettel elengedte.
– Annak ellenére, hogy tetten érték a lopott holmival?
– Az egésszel. Mindennel, ami a listán szerepel. Mi most az ábra?
– Mi a srác neve?
– Valami Andrews. Elővegyem az aktát?
– Megkérném, ha nem okoz nehézséget. – Természetesen. Egy pillanat.
Öt perc múlva jött vissza, megmondta annak a fiúnak a nevét és a címét,
aki Marvin Edelmant a nyáron kirabolta.

Az Allan Carter által "nagy, régi parkra néző bérlakás"-nak leírt lakás
valóban régi volt, a parkra is nézett, és az is lehet, hogy bérlakás volt, "nagy"-
nak azonban csak egy törpe tarthatta. Lonnie Cooper, a Fatback egyik fekete
táncosnője majdnem olyan magas volt, mint a nyomozók, akiket kedden a
késő délelőtti órákban beengedett a lakásába. A három ember a parányi lakást
most úgy betöltötte, hogy olyan lett, akár egy ruhásszekrény. Miss Cooper
otthonát telezsúfolta bútorokkal, limlommal, festményekkel és szobrokkal. A
falon és a padlón alig akadt hely, ahol ne lógott vagy ne állt volna valami.
Meyernek és Carellának az az érzése támadt, hogy lopott holmikat áruló
üzletbe léptek.
– Szeretem a fészekérzést – magyarázta a táncosnő. – Pedig a táncosok
általában nem szeretik. A színpadon repülök, de odahaza, a fészkemben
szeretem összecsukni a szárnyaimat.
Még szebb volt, mint ahogyan Carella a darabból emlékezett rá: a teste
hajlékony, a bőre parafaszínű, az orra meg mint Nefertitié. Széles szája
sugárzó mosolyra nyílt. Fekete nadrágot, fekete trikója fölött piros
férfipulóvert viselt. Mezítláb volt, de lábszárát melegítőbe bújtatta.
Megkérdezte a nyomozóktól, hogy isznak-e kávét vagy valami mást, és

159
amikor visszautasították, kérte, hogy helyezzék kényelembe magukat. Carella
és Meyer egymás mellé ültek a párnákkal telezsúfolt kanapéra. Lonnie
Cooper a szemben álló karosszékbe telepedett. A karosszék támláján és
karfáján odagombostűzött kézimunkák lógtak. A közöttük álló asztalkán
üveg papírnehezékek, apró babák, papírvágó kések és emlék hamutartók
sorakoztak az 1939-es New York-i világkiállításról. Carella pillantására
megjegyezte: – Sok mindent gyűjtök.
– Miss Cooper – kezdte Carella. – Szeretném tudni...
– Lonnie – szólt a lány.
– Remek. Lonnie, én...
– Mi a keresztneve?
– Steve.
– És a magáé? – fordult Meyerhez.
– Meyer.
– Azt hittem, az a családi neve.
– Az. És a keresztnevem is.
– Remek.
Meyer vállat vont. Soha nem tartotta remeknek, kivéve egyszer, amikor
egy regényírónő ezt használta egyetemi tanár főhősének nevéül és könyvének
címéül. Meyer ekkor felhívta az ügyészségen Rollie Chabrier-t, és
megkérdezte: pereljen-e? Chabrier azt felelte, hogy érezze inkább
megtisztelve magát. De Meyer csak egy kicsit érezte magát megtisztelve.
Továbbra is nyugtalanította, hogy egy kitalált regényalaknak létező személy
nevét adták.
– Biztos, hogy nem isznak kávét?
– Biztos, köszönöm – felelte Carella.
– Tele vagyunk kávéval – mondta Meyer –, ez az időjárás!
– Igen, az ember észre sem veszi, és máris rengeteg kávét megivott –
mondta Lonnie.
– Igen – mondta Meyer.
– Én is – mondta a lány. – No.
Carella úgy találta, hogy nagyon fiatalos. Bár huszonhat-huszonhét
évesnek látszott, mozdulatai, arckifejezése és magas hangja tizenhét éves
lányra emlékeztetett, összekuporodva, maga alá húzott lábakkal ült a
karosszékben, mint ahogyan Carella leánya, April szokott.
– Gondolom, tudja, hogy Sally Anderson miatt jöttünk – folytatta Carella.

160
 – Igen, persze – felelt Lonnie, és az arca most olyan lett, mint egy gyereké,
akinek felnőtthöz illő problémával kell megküzdenie.
– Miss Cooper...
– Lonnie.
– Lonnie.
– Nos, Steve?
Carella megköszörülte a torkát. – Lonnie, tudjuk, hogy vasárnap egy hete,
azaz február hetedikén magánál buli volt. Emlékszik?
– Aha, igen. Nagyon jó buli volt.
– Itt volt Sally Anderson?
– Aha, persze.
– És Tina Wong?
– Ő is.
– Meg Allan Carter?
– Persze, meg még egy csomó ember.
– Miké Roldan és Tony Asensio? – kérdezte Meyer.
– Na, fiúk, maguk aztán elvégezték a házi feladatukat! – szólt a lány.
Meyernek még soha nem jutott eszébe, hogy házi feladatot szokott
végezni. Zavartan mosolygott.
– Igen, ők is itt voltak, Meyer – felelt Lonnie ragyogó mosollyal.
– Úgy értesültünk – folytatta Carella –, hogy ezen az éjszakán itt
szippantottak egy kis kokaint.
– Ó! – szólt a lány, és a mosoly lehervadt az arcáról.
– Igaz ez?
– Ki mondta maguknak?
– Többen.
– Kik?
– Nem fontos, Miss Cooper.
– Nekem fontos, Steve. Kérem, hívjon Lonnie-nak.
– Különböző forrásokból értesültünk így mondta Meyer.
– Kitől?
Meyer Carellára pillantott. Carella bólintott.
– Tina Wongtól, Mike Roldantól és Tony Asensiótól – felelt Meyer.
– Úgy – csóválta a fejét Lonnie.
– Igaz ez?

161
 – Ide figyeljenek, ki vagyok én, hogy meghazudtoljam őket? – vont vállat
Lonnie, elfordította arcát, és aztán visszatért előző helyzetébe a karosszéken.
– De azt hittem, hogy Sallyről lesz szó.
– Róla.
– Úgy értsem, hogy kokainügy lesz belőle?
– Máris kokainügy – mondta Meyer. – Tudjuk, hogy Sally is szippantott
azon az éjszakán, és azt is tudjuk...
– Múlt vasárnapról beszélnek?
– Február hetedikéről, igen. Emlékszik, hogy szippantott Sally?
– Most, hogy említik, igen.
– Mások is?
– Igen, egypáran.
– Oké. Honnan jött az áru?
– Mit tudom én!
– Miss Cooper...
– Lonnie!
– Lonnie, mi most nem egy kábítószer-hálózatot akarunk felgöngyölíteni.
Sally Andersent meggyilkolták, és meg akarjuk tudni, hogy miért? Ha a
kokain bármi összefüggésben van a halálával...
– Nem tudom, hogy lehetne?
– Miből gondolja, hogy nincs?
– Mert ő hozta a kokaint.
– Ezt tudjuk. De kitől kapta? Nem tudja?
– Valakitől a felsővárosban.
– A felsővárosban hol?
– Fogalmam sincs.
– Merre a felsővárosban? A parkon innen, vagy...
– Igazán nem tudom.
– Milyen gyakran hozott kábítószert?
– Általában hetenként egyszer. Hétfőn este, előadás előtt. Vasárnap sötét
van.
– Sötét?
– Nincs előadás. Ezért rendszerint vasárnap szerezte be az árut.
Gondolom, elment érte a felsővárosba, vagy máshogyan kapta meg, igazán
nem tudom. Szóval a színházba hétfőn este hozta be.
– És szétosztotta a társulat tagjai között?

162
 – Azoknak adta, akik kértek, igen.
– Hányan kértek?
– Vagy hatan. Valahogy így.
– Mennyit kapott érte? Tudja?
– Csak nem hiszik, hogy keresett rajta?
– Akkor miért tette?
– Szívességből. Ennyi az egész. Úgy értem, miért többeknek fáradni? Ha
valaki jó összeköttetésben van olyasvalakivel, aki jó port árul, miért ne
vehetne egyszerre többet, és akkor nőm kell hatnak vagy hétnek külön-külön
vásárolnia a kereskedőtől. Csak így érdemes.
– Uhm – ennyi volt Carella megjegyzése.
– Hát nem?
– Tehát miről beszélünk? – kérdezte Meyer. – Arról a hat vagy hét
grammról, amit Sally...
– Jó, néha talán valamivel többről. De higgyék el, csak annyit számított
érte, amennyibe neki került. Ismerem a napi árakat, és ő azt kapta érte.
– És a fáradságáért, amiért elment érte a felsővárosba, semmit?
– Milyen fáradságért? Amúgy is elment volna. És lehet, hogy az a pasas
elvitte neki. Ki tudja? Rossz lóra tesznek, ha azt hiszik, hogy Sally így
kereste a... – hirtelen elhallgatott.
– Hogy Sally mit keresett így? – csapott le Carella.
– Hogy ő... ő... – Lonnie elfintorította az arcát, megvonta a vállát, mintha a
megkezdett mondatot így akarta volna befejezni.
– Igen? Szóval hogyan? – folytatta Carella.
– Így kereste a pénzt – mosolygott Lonnie.
– Tudjuk, hogy miből élt, nem? – mondta Meyer. – Táncosnő volt.
– Igen.
– Akkor miért gondolnánk, hogy másképpen kereste a megélhetéséhez
szükséges pénzt?
– Mert maguk a kokóról beszélnek, és azt kérdezik, hogy mennyi pénzt
kapott érte.
– Igen, és maga azt felelte, hogy nem keresett rajta.
– Igaz.
– Volt más jövedelme is? – kérdezte Carella.
– Nem tudok semmiféle egyéb jövedelméről.
– De volt egyéb jövedelme, nem?

163
 – Hé, azt én nem mondtam – forgatta Lonnie a szemét
– Arra célzott.
– Nem, Steve, félreértett.
– Honnan volt még jövedelme? – kérdezte Carella.
– Milyen jövedelme? – kérdezte Lonnie.
– Jó, akkor kezdjük elölről – folytatta Carella türelmesen. – Mit értett
azon, hogy "kereste a pénzt"?
– Táncosnő volt.
– Nem azt kérdeztem.
– Nem tudom, hogy mit kérdezett.
– Azt kérdeztem, hogy milyen különjövedelme volt?
– Ki mondta, hogy volt?
– Azt hittem, hogy erre céloz.
– Szóval előfordul, hogy vannak, akik elmennek éjszakai klubokba
táncolni, meg hasonló. Amikor még megy a darab.
– Aha – szólt Carella. – Sally ilyen klubban táncolt?
– Nem. Úgy tudom, nem.
– Akkor mit csinált?
– Csak annyit mondtam... – rázta Lonnie a fejét.
– Maga azt mondta, hogy olyasmit csinált, amiből külön jövedelme
származott. Mi volt ez?
– Az egész város tele van vele...
– Mivel?
– Ha Sally olyan szerencsés volt, és bekerült a buliba...
– Milyen buliba?
– Amennyire tudom, nem ütközik törvénybe – mondta Lonnie. – Senki
sem károsul.
– Miről beszélünk? – érdeklődött Meyer. – Mintha prostitúcióra célzott
volna. De hát azt tudnia kell, hogy az törvénybe ütközik. És ki állítja, hogy
senkinek sem árt?
– Magyarázza meg, hogy gondolta – biztatta Carella.
– Semmi mondanivalóm nincs a maguk számára – mondta a lány, és karját
úgy rakta keresztbe a mellén, akár egy hatéves, duzzogó kislány.
– Megidéztethetjük a bíróságra – mondta Carella, feltételezve, hogy ez a
kijelentés, ami már vagy ezerszer bevált, most is megteszi a magáét.
– Hát idézzenek – felelt Lonnie.

164
 *

Amikor Brown a körzet parkolójába ért, meglepve tapasztalta, hogy ugyanaz

az ócska kocsi áll ott, mint amit szombat estére kaptak, és látta, hogy Kling
négykézláb csúszkál a hátsó ülés alatt.
– Mondtam, hogy nem kell még egyszer ez a kocsi – szólt Klinghez. – Mit
csinálsz ott?
– Megvan! – mondta Kling.
– Mi van meg?
– Eileen fülbevalója – mondta, és felmutatott egy kicsiny aranykarikát.
Brown bólintott. – Akarsz vezetni? – kérdezte. – Utálom ezt a kocsit.
– Persze – mondta Kling.
A fülbevalót kabátzsebébe süllyesztette, leporolta nadrágszárát, és a
kormány mögé ült. Brown melléje telepedett. – Ez az ajtó se csukódik be
rendesen – jelentette ki, és újra meg újra becsapta, amíg végre beugrott az
ajtókeretbe. Azonnal felcsavarta a fűtést. A fűtés recsegett és ropogott. –
Szörnyű – mondta. – Hová megyünk?
– Diamondbackbe – közölte Kling, és indított.
A rendőrségi adatok szerint a legalkalmasabb hely a városban a Landis
Avenue és a Porter Street sarka, és a legalkalmasabb időpont egy augusztusi
szombat éjszaka arra a célra, hogy valaki meggyilkoltassa magát. Brown és
Kling szerencsésnek tarthatták magukat, amiért ezt a különleges helyet egy
jeges februári napon, délben közelítették meg, de, nem voltak elbűvölve,
hogy Diamondbackben vannak. Brown még kevésbé örült úticéljuknak, mint
Kling. A 83-as körzethez tartozó Diamondback majdnem kizárólag feketék
lakta városrész volt, és az itt élők nagy része azt tartotta, hogy egy fekete
hekus a világ legrohadtabb hekusa. Még az itteni tisztességes állampolgárok
– és ilyenek lényegesen többen voltak, mint a stricik, gamósok, tolvajok és
fegyveres rablók, zsebesek, strichelők és különböző egyéb bűnözők – is úgy
érezték, hogy zűr esetén jobb fehér hekushoz fordulni, mint saját
testvéreikhez. Fekete hekus – olyan volt ez, mint egy jó útra tért strichelő, aki
tisztességes és antialkoholista lett.
– Mi a srác neve? – kérdezte Brown.
– Andrew Fleet.
– Fehér vagy fekete.
– Fekete.

165
 – Fantasztikus.
Fleet legutolsó ismert címe a St. Sebastian Avenue házsorában álló rozoga
épület volt. Az utca a Grover Park keleti végénél kezdődött, átlós irányban
haladt észak felé, összesen tizenhárom háztömbből állt a Landis és az Isola
Avenue között, aztán – megmagyarázhatatlanul – felvette az Adam Street
nevet, valószínűleg az Egyesült Államok második, de az is lehet, hogy a
hatodik elnökének tiszteletére. St. Sab – ahogyan ezt a környéken nevezték
kedd délután különösen le volt robbanva. Ebben a városban mindig lehetett
tudni, hogy hol laknak a szegények, mert itt söpörték el utoljára a havat, itt
hintették fel utoljára homokkal az úttestet, és a szemét – különösen rossz
időben – elképzelhetetlenül magasra halmozódott, talán a patkányszaporulat
érdekében. Diamondbackben nem volt szokatlan látvány a macska nagyságú
patkány, amint bátran közeledik az úttesten. Tíz perccel múlt dél, amikor
Kling Fleeték házának hórakása mellé parkolt. Patkány most ugyan nem volt
a láthatáron, de az utcán sorakozó kukákból túlcsordult a szemét, a járda tele
volt hulladékkal, jó része oda is fagyott. Errefelé az emberek nem használtak
műanyag szemeteszsákot. A műanyag szemétzsák pénzbe kerül.
Két öreg fekete férfi melegedett egy kerek olajkályha mellett, amikor
Brown és Kling a bejárati lépcsőhöz közeledett. Az emberek rögtön tudták,
hogy Brown és Kling hekus. Szaguk van. Brown és Kling pedig rögtön tudta,
hogy az olajkályha mellett melegedő feketék egyből rájöttek, hogy ők
hekusok. Ezt nevezik szimbiózisnak. A két öreg fel sem nézett, amikor
Brown és Kling elindult felfelé a lépcsőn. Brown és Kling sem nézett rájuk.
A ki nem mondott szabály szerint, ha valakinek nincs vaj a fején, a bona fide
viszonossági elv alapján nem törődik a másikkal
A szűk lépcsőházi kapualjban szemügyre vették a levelesládákat. Név csak
kettőn szerepelt.
– Tudjuk a lakás számát? – kérdezte Brown.
– Három be – felelt Kling.
A lépcsőház belső ajtajának zárja törött volt. Természetesen. A
mennyezeti lámpából hiányzott a villanykörte. Természetesen.
A kapualj sötét volt, a felfelé vezető lépcsőház még sötétebb, de itt már a
szoros egymás mellett élés mellbevágó szaga is terjengett, amelynek jelenléte
éppen olyan kézzelfogható volt, mint az épület téglafalai.
– Jó lett volna, ha hozok egy zseblámpát a kocsiból – szólt Brown.
– Uhum.

166
 Felmásztak a harmadik emeletre.
Megálltak Fleet ajtaja előtt, és hallgatóztak.
Semmi.
Tovább füleltek.
Még mindig semmi.
Brown bekopogott.
– Johnny? – szólt ki valaki.
– Rendőrség – felelt Brown.
– Ó!
– Nyissa ki! – mondta Brown.
– Persze. Egy pillanat.
Brown Klingre nézett. Hallották az ajtóhoz közeledő lépteket, hallották,
hogy valaki a lánccal babrál. Hallották egy sereg zár kattanását. Aztán kinyílt
az ajtó. Az ajtóban sovány, farmernadrágos fiatalember állt, V kivágású
pulóverje alatt atlétatrikóban, és kinézett a lépcsőházba.
– Mi az? – kérdezte.
– Andrew Fleet? – kérdezte Brown, és megmutatta igazolványát meg
jelvényét
– Mi?
– Maga Andrew Fleet?
– Mi?
– Pár kérdést szeretnénk feltenni. Bejöhetünk?
– Igen, persze – felelt a fiú, és a lépcső felé, mögéjük pillantott.
– Vár valakit?
– Ó, nem. Jöjjenek be.
Félreállt, hogy bemehessenek. Parányi konyhába léptek. A jégvirággal
borított ablak a túlsó ház tűzfalára nézett. A mosogatóban piszkos edények
halmozódtak. Az asztalkán borosüveg állt, az egyik faltól a másikig
ruhaszárító kötél húzódott, amelyen egyetlen alsónadrág lógott
– Kicsit hideg van itt – mentegetőzött Fleet – Valahogy lassan melegszik a
fűtés. Már felhívtuk a gondnokságot.
– Mit jelent a többes szám?
– Egy srácot a bérlők bizottságából.
A konyha nyitott ajtaján át vetetlen ágyat pillantottak meg. Az ágy körül, a
padlón szennyes ruhák halmozódtak. Fölötte a falon Jézus Krisztus emelte fel
kezét vérző szíve fölé.

167
 – Egyedül lakik itt? – kérdezte Brown.
– Igen, uram.
– Ebből a két helyiségből áll a lakása?
– Igen, uram.
Ez az "uram" nem tévesztette el hatását a két nyomozóra. Egymásra
néztek. Vajon mitől fél ez a srác?
– Persze. De... ahogy észrevették, várok valakit.
– Kit? – kérdezte Kling. – Johnnyt?
– Igen.
– Ki az a Johnny?
– A barátom.
– Heroinista még mindig? – érdeklődött Brown.
– Nem, nem. Ki mondta ezt maguknak?
– Például a priusza.
– Nekem nincs is priuszom. Soha életemben nem ültem börtönben.
– Azt nem mondja senki, hogy ült – mondta Brown. – De rablásért állt
bíróság előtt.
– Igen, de...
– Tudjuk, megúszta.
– Hát igen, felfüggesztettel.
– Mert olyan szerencsétlen nyomorult, mi? – mondta Brown.
– Akkoriban nagyon rosszul ment nekem.
– De most már nem?
– Nem, persze hogy nem. Hülye lennék szarban turkálni.
– Uhm. Szóval ki ez a Johnny? Barát?
– Csak egy barát.
– Nem kábítószerüzér véletlenül?
– Nem, nem. Ugyan, kérem.
– Andrew! Hol volt múlt szombaton éjjel? – kérdezte Kling.
– Múlt szombaton éjjel?
– Vagy inkább vasárnap kora hajnalban. Tizenegyedikén hajnali kettőkor?
– Uhm – volt Fleet megjegyzése.
– Uhm. Szóval?
– Próbálok visszaemlékezni. Miért? Történt valami múlt szombat éjjel?
– Mondja el nekünk, hogy mi történt.
– Szombat éjjel?

168
 – Vagy vasárnap hajnalban. Választhat.
– Hajnali kettőkor?
– Érti már!
– Azt hiszem, itthon voltam.
– Volt magával valaki?
– Ez a kettőhuszonkettes? – hivatkozott Fleet a büntető törvénykönyv
kábítószer-élvezéssel kapcsolatos paragrafusára.
– Volt magával valaki? – ismételte Kling.
– Ki emlékszik már arra? Mikor is volt? Három napja? Négy napja?
– Próbáljon visszaemlékezni, Andrew – figyelmeztette Brown.
– Próbálok.
– Emlékszik annak az embernek a nevére, akit kirabolt?
– Mi?
– Hogy hívták?
– Edelbaum.
– Na még egyszer!
– Ez volt a neve!
– Találkozott vele a rablás óta?
– Igen. A tárgyaláson.
– És azt hiszi, hogy Edelbaumnak hívták, mi?
– De hát ha egyszer úgy hívták!
– Tudja, hogy hol lakik?
– Nem. Miért, hol lakik?
– Fogalma sincs arról, hogy hol lakik, mi?
– Honnan tudjam, hogy hol lakik?
– Tudja, hogy hol van az üzlete?
– Persze. North Greenfielden.
– De arra nem emlékszik, hogy hol lakik?
– Hogy emlékezhetnék? Nem tudtam soha.
– Hol volt február tizennegyedikén hajnali kettőkor? – kérdezte Kling.
– Mondtam már. Itthon.
– Volt magával valaki?
– Hol az a paragrafus, amelyik...
– Volt itt magával valaki, Andrew?
– Jó, hát narkóztunk egy kicsit, rendben? – mondta Fleet. – Ezt akarják
tudni? Jó, hát tessék. Narkóztunk. Még mindig narkós vagyok. Nagy dolog,

169
mi? Ha akarják, kutassák át a lakást, nem találnak semmi mást, csak egy
kevés kábítószert. Ahhoz nem eleget, hogy rám húzzák a vizes lepedőt. Na,
rajta, nézzenek körül!
– Kit jelent a többes szám? – kérdezte Brown.
– Mi?
– Ki volt itt magával szombat éjjel?
– Johnny. Rendben? Mit akarnak? Az egész világot behúzni a csőbe?
– Milyen Johnny?
Az ajtón kopogtatás hangzott. Fleet a két hekusra meredt.
– Feleljen – mondta Brown.
– Ide figyeljenek...
– Feleljen.
Fleet sóhajtott, és az ajtóhoz lépett. Megfordította a gombot, és kinyitotta
az ajtót.
Az ajtóban álló fekete lány nem lehetett több tizenhat évesnél. Csizmába
tűrt farmernadrágja fölött piros síanorákot viselt. Volt valami vonzó benne,
de a száján a rúzs egy árnyalattal sötétebb volt a kelleténél, akárcsak az arcán
a púder, a szeme meg úgy ki volt festve, hogy kissé túlságosan éjszakai
kikészítésnek látszott, főleg ahhoz képest, hogy éppen dél volt.
– Jöjjön be, kisasszony – mondta Brown,
– Mi a hézag? – kérdezte a lány, mert persze azonnal tudta, hogy hekusok.
– Nincs hézag – felelt Kling. – Megmondaná, hogy kicsoda?
– Andy? – fordult a lány kérdőn a fiúhoz.
– Nem tudom, mit akarnak – vonta meg a vállát Fleet.
– Van letartóztatási parancsuk? – kérdezte a lány.
– Nincs szükségünk letartóztatási parancsra. Nyomozunk, és a barátja
hívott be bennünket – mondta Brown. – Miért, mit követtek el?
– Kettőhuszonkettes paragrafus – mondta a lány.
– Úgy látszik, mindketten tisztában vannak a kettőhuszonkettessel –
jegyezte meg Brown.
– Holtig tanul az ember – vont vállat a lány.
– Mi a neve? – kérdezte Kling.
A lány ismét Fleetre nézett. Fleet bólintott.
– Corrine.
– És a családi neve?
– Johnson.

170
 Lassan fény derült az ügyre. Először Brown, majd Kling arcát világította
meg.
– Johnny? – kérdezte Brown.
– Igen, Johnny.
– Így hívja önmagát?
– Ha magát Corrine-nak hívnák, Corrine-nak hívná magát?
– Hány éves, Johnny?
– Huszonegy.
– No még egyszer!
– Tizennyolc, oké?
– Mondjuk, tizenhat – szólt Brown. – Vagy még kevesebb.
– Elég idős – mondta Johnny.
– Elég idős? Mihez?
– Mindenhez, amit csinálok.
– Mióta van az utcán? – kérdezte Kling.
– Nem értem, mit beszél?
– Utcalány, nem? – kérdezte Brown.
– Ezt ki mondta?
A lány szeme olyan jeges lett, mint az ablak. Keze az anorák zsebébe
süllyedt. Kling és Brown lefogadták volna, hogy ökölbe szorította,
– Hol volt múlt szombaton éjjel? – kérdezte Kling.
– Johnny, ezek...
– Hallgasson, Andrew – vágott közbe Brown. – Hol volt, kisasszony?
– Mit is kérdezett?
– Johnny... – kezdte ismét Fleet.
– Mondtam már, hogy hallgasson – förmedt rá Brown,
– Múlt szombaton éjjel kettőkor – szólt Kling.
– Itt.
– Mit csináltak?
– Jól éreztük magunkat.
– Hogyan? Nem ment az üzlet az utcán?
– A vacak hó miatt – dühöngött Johnny. – Az összes rohadt pasas a saját
ágyában aludt.
– Hánykor ért ide? – kérdezte Brown.
– Ember, én itt lakom!
– Andrew, azt hittük, hogy maga egyedül lakik – szólt Kling.

171
 – Szóval... Nem akartam senkinek balhét.
– Tehát egész éjjel itt volt, mi?
– Azt nem mondtam. Elmentem... mikor is volt. Andy?
– Ne törődjön Andyvel. Maga mondja meg.
– Tíz óra lehetett. Rendszerint ilyenkor kezdődik egy kis mozgás. De az az
átkozott utca olyan üres volt, mint egy ócska kurva szíve.
– Mikor ért vissza?
– Éjféltájt. Körülbelül éjfélkor kezdtük a bulit. Ugye, Andy?
Fleet felelni akart, de Brown pillantása elhallgattatta.
– És éjféltől kettőig itt volt? – kérdezte Kling.
– Éjféltől másnap reggelig itt voltam. Ember, mondtam már maguknak,
hogy itt lakom.
– Elhagyta ezalatt Andrew a lakást?
– Nem, uram – felelt Johnny.
– Nem, uram – ismételte Fleet, és bólintott.
– Másnap reggel hová ment?
– Az utcára, hogy megnézzem, kapok-e?
– Hánykor?
– Korán. Tizenegy körül, azt hiszem.
– Kapott?
– A hó akadályozta a forgalmat – mondta, és nem az autóforgalomról
beszélt. – Az a pasas, Floridából kapja a narkót, és abban a pillanatban,
ahogy Észak-Karolinába értek, a seggükig ért a hó. Tudja, ilyen időben két
dolgot nem érdemes csinálni. Strichelni meg narkózni.
Brownnak még egy csomó más is eszébe jutott, amit ilyen időben nem
érdemes csinálni.
– Bert?
Kling a két kölyökre nézett.
Aztán megszólalt. – Jó, menjünk!
Csendben léptek ki az utcára. A két öreg még mindig a dobkályha mellett
állva melegedett. Amikor Kling indított, a fűtés megint recsegni és kattogni
kezdett.
– Szerintem ártatlanok – mondta Brown.
– Igen.
– Annak az embernek még a nevét sem tudta.

172
 Némán hajtottak az alsóvárosba. A körzet épülete felé közeledve Brown
megszólalt.
– Micsoda rohadt szégyen – mondta.
Kling tudta: nem arra céloz, hogy a fiatalok megúszták Edelman
meggyilkolásának gyanúját.

173
 10.

Annak a háznak a felügyelőjét, amelyben Sally Anderson lakott, a lány

meggyilkolása után állandóan zaklatták, és most még egy pap is beállított. A
házfelügyelő nem volt vallásos, nem törődött ő sem a pokollal, sem a
mennyországgal, és semmi kedve sem volt egy pappal vacakolni, amikor
éppen a ház előtti járdát sózta, hogy kissé megolvassza a jeget.
– Mi köze volt magának hozzá? – kérdezte Anthony testvértől.
– Egy bibliát rendelt tőlem.
– Mit?
– Egy bibliát. A Kegyes Testvériség Rendjétől – mondta Anthony testvér,
és meg volt győződve róla, hogy ez nagyon szentnek hangzik.
– Igen?
– Szeretném leszállítani a bibliát. Fenn voltam a lakásában, amelyet a
levélszekrény jelez, de nem jött ki senki. Szeretném, ha megmondaná...
– Na, azt lefogadom, hogy nem jött ki senki!
– Igaz.
– És nem is jön. Legalábbis ő soha nem fog kijönni a csengetésre, az fix.
– Ö, talán Miss Anderson elköltözött a házból?
– Úgy érti, hogy nincs kapcsolatban vele?
– Kapcsolatban? Kivel?
– Istennel.
– Istennel?
– Úgy érti, hogy nem informálja magát?
– Nem értem!
– Nincs nála egy lista, amit leküld időnként maguknak az égből? Amin
rajta van, hogy ki ment el innen, és hová került? – kérdezte a házmester
sószórás közben. – Hogy a mennyországba ment-e, vagy a pokolra jutott?
Anthony testvér csak bámult rá.
– Sally Anderson halott.
– Sajnálom – mondta Anthony testvér. – Dominus vobiscum.
– Et cum spiritu tuo – mondta a házmester, aki katolikus nevelésben
részesült.
– Isten nyugosztalja halhatatlan lelkét. Mikor hunyt el?
– Múlt pénteken éjjel.

174
 – Mi volt elhalálozásának oka?
– Három golyó ütötte seb volt elhalálozásának oka.
Anthony testvér szeme tágra nyílt.
– Éppen ott a járdán – mutatta a házfelügyelő.
– És a rendőrség tudja, hogy ki volt a tettes?
– A rendőrség azt sem tudja, hogyan kell orrot fújni. Maga nem olvas
újságot? Mindegyikben benne volt.
– Elkerülte a figyelmemet.
– Túlságosan lefoglalja a latin, mi? – dobálta tovább a sót a férfi. – A kyrie
eleisonnal.
– Igen – felelt Anthony testvér. Még soha nem hallotta ezeket a szavakat.
De igen jól hangzottak. El is határozta, hogy használni fogja a jövőben. A
dominus vobiscum-ba néhány kyrie eleison-t meg et cum spiritu tuo-t kever.
Mert az is jó volt. Aztán eszébe jutott a furcsa véletlen: Paco Lopez kedd
éjjel bekap egy-két golyót, aztán péntek éjjel a szállítója kap belőle hármat.
Az egész ügy hirtelen nem látszott már olyan jelentéktelennek. A két
gyilkosság arra utalt, hogy a város legnagyobb kábítószerüzérei vannak
benne. Nem volt biztos abban, hogy bele akar-e keveredni egy ilyen buliba.
Mert abban biztos volt, hogy semmi kedve a Spinfrift repülőtér parkolójában
álló egyik gépkocsi csomagtartójában halottként kikötni. Valahogy mégis
úgy érezte: olyasmibe botlott, ami őt és Emmát igazi nagy dohányhoz
juttatja. Feltéve, ha jól csinálják. Feltéve, ha úgy szaglásznak, hogy közben
nem égetik meg a kezüket. Legalábbis eleinte. Ha az ember tudja, mire megy
a játék, van idő megfelelő lépéseket tenni.
– Miből élt a hölgy? – kérdezte a házmestert. Ha ez az Anderson lány
valami nagy buliban volt együtt Lopezzel, akkor van itt több üzletfél is.
Valahol el kell kezdeni. Ilyen különleges véletlenek nem hullanak naponta az
ember ölébe.
– Táncosnő volt.
Táncosnő – gondolta Anthony testvér, és szeme előtt megjelent annak a
nőnek a képe, aki Arthur Murraynál tangót tanított. Valamikor, már elég
régen, egy étkezde tulajdonosnőjének volt a férje, és egy másik államban élt.
Az asszony beszélte rá, hogy menjen el vele egy táncstúdióba, ó, persze nem
Fred Astaire-hez. Hogy is hívták? – már nem emlékezett. Hogy
megtanuljanak csa-csa-csázni. Az asszony meg volt őrülve a csa-csa-csáért.
Amikor Anthony testvér először maradt kettesben a tanárával, egy helyes,

175
selyemruhás barna nővel, aki inkább kurvának látszott, mint tanárnak,
azonnal begerjedt. A lány megjegyezte, hogy könnyedén áll a lábán, amit már
amúgy is tudott. Éppen rátette kezét a lány selyemruhás kis fenekére, amikor
belépett a felesége, és úgy döntött, hogy vége a csa-csa-csa-leckéknek. Ez
már jó ideje történt, mielőtt a feleségét az a baleset érte, amiért őt egy évre
lesittelték. Minden el van boronálva – gondolta Anthony testvér. Kyrie
eleison.
– Egy nagy musicalben lépett fel, az alsóvárosban.
– Melyikben?
– A Fatback-ben.
Anthony testvér még mindig nem értette.
– A darabban. Az alsóvárosban.
– Az alsóvárosban hol?
– Tudom is én a színház nevét! Vegyen egy újságot. Talán megtalálja
benne latinul.
– Áldja meg az isten – búcsúzott Anthony testvér.

Kling és Brown éppen el akarták hagyni a nyomozók szobáját, amikor Kling

asztalán megszólalt a telefon. Áthajolt az elválasztókorláton, és felvette a
kagylót,
– Kling – szólt bele.
– Bert, én vagyok, Eileen.
– Ó, már éppen hívni akartam.
– Megtalálta?
– Igen, ahol mondta, a kocsi hátsó ülésén.
– Tudja, hogy hány fülbevalót vesztettem már el kocsik hátsó ülésén?
Kling nem felelt.
– Amikor még tini voltam.
Csend.
– Hát... örülök, hogy megtalálta.
– Mit csináljak vele?
– Nem hiszem, hogy jár errefelé, ugye?
– Hát...
– Bíróság? Laboratórium? Ügyészségi hivatal? Ilyesmi?

176
 – Nem, de... A lány várt.
– Az a helyzet, hogy a híd közelében lakom – mondta Kling.
– A Calm Point-hídnál?
– Igen.
– Ismeri azt a helyet, amit úgy hívnak, hogy "Pillantás a hídról"?
– Mit?
– A híd alatt van. Egy kis borozó, a Dix partján.
– Ó!
– Csak nem akarom, hogy miattam kerülőt tegyen.
– Hát...
– Ötkor, jó?
– Éppen távozóban voltam. Nem tudom, hogy mikor...
– A Lamb Street végén, a híd alatt van, a folyóparton. Nem lehet
eltéveszteni, ötkor. Hálából az én vendégem.
– Hát...
– Más programja van?
– Nem, nincs más programom.
– Akkor legyen öt óra.
– Oké.
– Rendben van – tette le a lány a kagylót.
Kling arcán rémült kifejezés jelent meg.
– Mi volt ez? – érdeklődött Brown.
– Eileen fülbevalója.
– Mi?
– Nem érdekes – mondta Kling.

Mire Edelman kicsiny, második emeleti üzletével végeztek, délután három

óra volt, és addigra már háromszor, sőt ha hozzávesszük, hogy félórát
töltöttek az íróasztal átkutatásával, akkor négyszer néztek át mindent. Brown
ki akarta jelenteni, hogy végeztek, de Kling figyelmeztette, hogy még nem
néztek bele a széfbe. Brown megjegyezte, hogy a széf zárva van. Kling
felhívta telefonon a Széf, Lakat és Zár Csoportot. Az ottani nyomozó közölte,
hogy félóra múlva ott lesz tőlük valaki. Brown rágyújtott, és még egyszer
átkutatták az üzletet.

177
 A helyiség rögtön a lépcsőházból nyílt. Talán ezért is választotta Andrew
Fleet júliusban, mert a legegyszerűbb lehetőséget akarta kihasználni. A
bejárati ajtó katedrálüvegén arany betűkkel állt:

EDELMAN TESTVÉREK
alatta meg:
DRÁGAKÖVEK

Mrs. Edelman közölte, hogy férje egyedül dolgozott, ezért Brown és Kling
feltételezte, hogy a felirat abból az időből maradt, amikor a testvére még a
társa volt, aki aztán vagy meghalt, vagy kilépett az üzletből. Mindketten
feljegyezték, hogy ezt majd tisztázniuk kell Mrs. Edelmannal.
Az ajtón belépők négy láb széles helyiségbe jutottak, amely mögött, a
nyomozók szobájában álló rácshoz hasonló térelválasztón túl, magas pult állt.
A pulttól balra ráccsal védett üvegajtó nyílt. Ezt az ajtót a pult túlsó végén
megnyomható gomb nyitotta. De a rács amely kissé az iskolai játszótereket
körülvevő kerítéshez hasonlított – nem akadályozta meg a behatolót abban,
hogy átdugja a fegyvert az egyik nyíláson, és követelje, hogy Edelman
gombnyomással nyissa ki az ajtót. Andrew Fleet behatolt az irodába,
Edelmanra szegezte fegyverét, és ráparancsolt, hogy nyissa ki az ajtót.
Annyit ért ez a vasrács, mint fürdőruha a hóviharban.
Az iroda rácson túli része patikára emlékeztetett a sok apró fiókkal,
amelyeken felírás jelezte azoknak a drágaköveknek a nevét, amelyeket
feltételezhetően tartalmaztak. Ebbe az irodába Edelman halála óta senki nem
tette be a lábát, de a fiókok meglepően üresek voltak, amiből Kling és Brown
azt a következtetést vonta le, hogy Edelman a köveket azon az éjszakán a
széfbe zárta, mielőtt hazaindult. A nyomozók cérnakesztyűben kutatták át az
irodát. Nem volt valószínű ugyan, hogy a gyilkos itt járt, mielőtt Edelman
garázsában elrejtőzött, de a nyomvizsgáló fiúk még nem néztek itt körül, és
nem akartak semmit sem kockáztatni. Ha olyasmit találnak, ami a legkisebb
mértékben is kokainhoz hasonlít, azonnal hívják az alsóvárosiakat. Ez volt az
előírás.
Az ember a nyomvizsgálókat nem hívja olyan helyre, amely
feltételezhetően nem bűntény színhelye, hacsak nincs komoly alapja annak a
feltételezésnek, hogy összefüggésben áll a bűnténnyel. Eddig azonban ilyen
feltételezésre nem volt ok.

178
 A Széf, Lakat és Zár Csoport embere negyven perc múlva érkezett meg,
ami az utak állapotát figyelembe véve nem is volt sok. Rövid irhabundát,
fülvédős sapkát, bélelt kesztyűt, vastag pulóvert meg fekete gumicsizmát
viselt. Fekete táskát cipelt magával. A táskát a padlóra tette, és összedörzsölte
a tenyerét. Ez aztán az idő! Ez aztán az idő! – hajtogatta, és kezet nyújtott. –
Turbo – közölte a nevét először Brownnal, majd Klinggel, akik szintén
bemutatkoztak.
Brownt Turbo a "Karácsonyeste" illusztrált kiadásának Mikulására
emlékeztette. A könyvből minden karácsony estén szertartásosan felolvasott
a gyerekeinek. Bár Turbo nem viselt szakállt, tömzsi emberke volt, nem
magasabb Willisnél, de legalább egy yarddal szélesebb. Turbo visszahúzta
jobbját, ismét erőteljesen összedörzsölte baljával. Brown azt gondolta, hogy
most fogja kipróbálni a kombinációt, mint ahogyan azt a filmbéli Jimmy
Valentine tette volna.
– Hol van? – kérdezte Turbo.
– Ott, a sarkon – felelt Kling.
– Reméltem, hogy régi, de ez a láda vadonatúj – pillantott a széfre. – Egy
öreg ládát tuti, hogy három perc alatt belökök. De ez időbe telik. –
Megvizsgálta a széfet.
– Tudják, hogy valószínűleg mit találok? Ha becsűröm a zsinórt, hogy a
zárak kivágódjanak, nem tudom majd átrágni a szerkót.
Brown és Kling egymásra néztek. Mintha Turbo kínaiul beszélt volna.
– Na, lássuk csak! Gondolják, hogy szerencsénk van, és a dátum lesz a
kombináció? – A tárcsa után nyúlt, amikor keze megállt a levegőben. – Jártak
már itt a nyomvizsgálók? – kérdezte.
– Nem – felelt Kling.
– Akkor hát ezért van magukon Miki egér kesztyű!
A nyomozók a kezükre pillantottak. Amikor Turbóval kezet fogtak, nem
húzták le a kesztyűt. De az udvariassági szabályok elhanyagolása láthatóan
egyiküket sem zavarta.
– Egyébként mi a balhé?
– Gyilkosság – felelt Kling.
– És még nem jöttek a nyomvizsgálók?
– A felsővárosban ölték meg.
– Ez meg mi? Az üzlete?
– Igen.

179
 – Kinek a felelősségére nyitom ki a széfet?
– A mi ügyünk – felelte Kling.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy a maga felelőssége – felelt Brown.
– Mi? Mondjam meg a hadnagyomnak, hogy kinyitottam egy széfet két
lúdtalpas fiú felelősségére – szólt Turbo, és a telefonhoz lépett. Közben
eszébe jutott, hogy a nyom vizsgálók még nem jártak itt, kinyitotta a táskáját,
előhúzta saját fehér cérnakesztyűjét, és felhúzta. A nyomozók most olyanok
voltak, akár egy jobb étterem pincérei. Brown minden pillanatban várta, hogy
egyikük körbehord egy tálat Turbo felemelte a kagylót, tárcsázott, és várt.
– Uhm. Itt Turbo. Lootot kérem – mondta, és várt. – Mike, itt Dom. Itt
vagyok North Greenfieldben, és azt akarják, hogy kinyissak nekik egy széfet.
– Brownra meg Klingre nézett. – Hogy is hívják magukat?
– Kling.
– Brown.
– Kling és Brown – közölte Turbo a telefonba, és ismét hallgatott. –
Melyik körzet? – kérdezte.
– 87-es – felelte Kling.
– A 87-es – mondta Turbo a telefonba. – Gyilkosság. Nem, ez a pasasnak
az üzlete. Az áldozaté. Szóval, mit csináljak? Hm. Csak fedezni akarom a
hátsó felemet. Hogy miért? Mert legközelebb valami rablásba keveredek.
Milyen nyomtatványt? A mentesítőt? Kinek van mentesítő nyomtatványa?
Nem, nekem nincs. Hát akkor mit mondjak? Ehm. Szóval rendben van, mi?
Oké, Miké, te vagy a góré. Viszlát – búcsúzott, és letette a kagylót. – Kell
egy mentesítő papír. Amelyben engedélyezik, hogy kinyissam a széfet. Egy
aláírás elég. A szöveget mondom.
Lediktálta Klingnek a szöveget. Kling leírta jegyzettömbjébe, aztán
aláírta.
– Dátumot is – szólt Turbo. Kling odaírta.
– És a rangjukat meg az igazolványuk számát.
Kling rangját és igazolványának számát az aláírás mellé biggyesztette.
– Elnézést, hogy ilyen hivatalos vagyok mentegetőzött Turbo, és eltette azt
a papírt, amelyet Kling kitépett a jegyzettömbjéből. De ha abban a széfben
valami érték van, és az eltűnik a széfből...
– Rendben van, fedezi a hátsó felét – jegyezte meg Brown.

180
 – Igen – pillantott rá Turbo. – Most mondjuk, hogy a pasas a mai nap
dátumát választotta kombinációnak. Ismét a széfhez lépett. – Sok pasas, aki
egész nap nyitogatja a széfjét, amikor este bezárja, csak egy kicsit csavar a
tárcsán. Értik? Így csak egy számot kell visszatekernie, és időt takarít meg
vele. – Lassan elcsavarta a tárcsát, és egy ideig úgy hagyta. – Ilyen
szerencsénk nincs. Hát akkor próbáljuk meg a jó öreg öt-tizet.
A nyomozók nézték.
– Sokan képtelenek számokat megjegyezni, és ezért amikor széket
rendelnek, kérik, hogy a számok, sorban legyenek. Például öt, tíz, tizenöt,
vagy négy, nyolc, tizenkettő. Vagy hat, tizenkettő, tizennyolc. Kilenc ritkán.
Az a kilences, az rohadt dolog. Mennyi háromszor kilenc? – kérdezte
Klingtől.
– Huszonhét – vágta rá Kling.
– Ez az a kivétel, ami erősíti a szabályt. No, hát lőjük be.
Miközben a sorozatkombinációt próbálgatta, megkérdezte: – Nem tudják
véletlenül, hogy mikor született a pasas?
– Nem – felelt Brown.
– Mert néha a születésnapjukra állítják be, tudják, mert azt nem felejtik el.
Mintha valaki, mondjuk, 1926. október tizenötödikén született volna, és
akkor 26-10-15 a kombináció. Nem tudják, hogy mikor született?
– Nem – mondta Brown.
– Nézzük meg, hogy mi a telefonszáma?
– Mit?
– A telefonszámát. Annak a telefonnak a számát, amelyen beszéltem. A
pasas íróasztalán. Mi az első hat szám? Néha a telefonszámuk első hat
jegyére állítják be.
– Azt akarja, hogy leírjam? – kérdezte Brown.
– Igen, írja csak le. Még mindig a hatosnál tartok. Rendszerint a
tizenegyesig megyek, mert a többi már túl zűrös. Ki a fene tudja azt már,
hogy mennyi háromszor tizennégy?
– Negyvenkettő – felelt Kling, és Turbo gyanakodva nézett rá.
– Oké, hát ide azzal a telefonszámmal. – Brown odaadta a cédulát,
amelyre felfirkantotta a telefonkészülék első hat számát. Turbo kipróbálta.
– Nincs szerencsénk. Oké, hát akkor ide a nehéztüzérséggel. – Kinyitotta a
táskáját, és villanyfúrót vett elő. – A város legjobb mackósai a Széf, Lakat és
Zár Csoportban vannak – jelentette ki büszkén, és egy gyors ütéssel leverte a

181
tárcsát. – Ólomorsós zárnak nézem, na, majd rögtön kiderül. Persze, ólom ez,
már biztos. Ez az, amit pénzes kasztninak hívnak. Azt jelenti, hogy vastag
acéllemez rétegekből készült, ütésálló zárral, és néha még rézlemezt is
tesznek közé, úgy, hogy az acetilénláng kutyát sem ér. Ha ezt tudom, egy kis
nitroglicerint hozok. No – mosolygott –, csak viccelek. Manapság a jobb
betörők úgyszólván soha nem használnak robbanóanyagot. Akkor most
lehámozom az acélt, amíg a nyílás elég nagy lesz ahhoz, hogy a feszítővasat
benyomhassam. Helyezkedjenek kényelembe. Eltart egy ideig.
Kling az óráját nézte. Tíz perccel múlt négy, és Eileenhez ötre ígérkezett.
Eszébe jutott, hogy felhívja, de aztán úgy döntött, hogy mégsem.
– Lehet egy kis világosságot csinálni? Vagy társai voltak a halott
pasasnak? – kérdezte Turbo.
Brown felkapcsolta a villanyt.
Turbo nekiveselkedett.
Húsz perc alatt nyitotta ki a széfet. Láthatóan szörnyen elégedett volt
önmagával. Brown és Kling melegen gratuláltak teljesítményéhez, mielőtt
letérdeltek és szemügyre vették, hogy mi van benne.
A széfben alig találtak drágakövet. Néhány apró rubin, smaragd, zafír és
egy kis csomag gyémánt. De a széf felső polcán a nyomozók szépen
kötegelve, százdolláros címletekben háromszázezer dollárt találtak.
– Rossz pályát választottunk – jegyezte meg Turbo.

Amióta két nappal ezelőtt egy alsóvárosi kapitányra ráripakodott, Richard

Genero nyomozó vonakodva vette fel a telefont. Az ember soha nem
tudhatja, hogy ki van a vonal túlsó felén. Ez a telefonok rejtélye. Voltak az
életben más rejtélyek is, amiért az anyja állandóan azt tanácsolta neki, hogy
"törődjön a saját dolgával". Ez persze képtelen tanács, ha valaki rendőr, és az
a dolga, hogy más dolgával törődjön. Amikor ezen a délutánon négy óra
harminckor megcsörrent a telefon Carella íróasztalán, Genero habozott, hogy
felvegye-e. Carella a nyomozók szobájának másik oldalán éppen a kabátjába
bújt bele, mert el akart menni. És ha megint az a kapitány? Carella meg a
kapitány jó barátok lehettek. Carella sokat nevetett, amikor a kapitánnyal
beszélt. És ha a kapitány megint rákiabál? A telefon tovább csengett.

182
 – Lenne olyan szíves valaki, és felvenné? – kiáltott át Carella a szobán,
miközben a kabát ját gombolta.
Mivel rajta kívül egyedül ő, Genero tartózkodott a szobában, nagyon
óvatosan vette fel a kagylót, és arra az esetre, ha a kapitány ismét elordítja
magát, kissé eltartotta a fülétől.
– Halló? – szólt bele valaki, és nem mondta meg a nevét. – Carella
nyomozót keresem.
– Ki kéri, kérem? – kérdezte Genero nagyon óvatosan.
– Mondja meg neki, hogy Danny keresi.
– Igen, uram – felelt Genero, mert nem tudhatta, hogy Danny nem a
múltkori kapitány keresztneve-e, vagy esetleg más kapitányé.
Carella az íróasztalhoz lépett. – Miért mindig akkor cseng, amikor indulni
akarok? – kérdezte.
– Ez a telefonok rejtélye – mosolygott angyalarccal Genero.
Carella átvette a kagylót. Genero visszatért íróasztalához, ahol keményen
dolgozott egy keresztrejtvényen, és bőven akadtak problémái.
– Hallo, Danny! – szólt Carella.
– Steve? Remélem, nem rosszkor zavarom?
– Nem, nem. Mi újság?
Meyer nadrágja cipzárját húzogatva éppen a férfivécéből jött ki. Belökte a
választókorlát ajtaját, és a fogashoz lépett. A feleségétől kapott gyapjúsapka
kabátja jobb zsebében lapult. Harcolt magával, hogy felvegye-e? Végül a kék
kalapját nyomta mégis kopasz fejébe, és a telefonon beszélő Carellához
lépett.
– Hogy érti azt, hogy "érdekes"? – kérdezte Carella.
– Mert azt gondoltam, hogy beszélek azzal a csajjal, aki nem akarta
megmondani... tudja, hogy kire gondolok – mondta Danny.
– Igen, a Quadrado lány.
– Az, aki együtt élt Lopezzel. Azt gondoltam, táncra hívom azzal, hogy
egy kis port szeretnék venni, vagy hasonló. Csak hogy szóra bírjam. Érti?
– És mi az az "érdekes", Danny?
– Hát... lehet hogy már tudja, de nem biztos.
– Mit, Danny? – kérdezte Carella, és vállát vonogatva Meyerre nézett.
Meyer is felhúzta a vállát.
– Azt, hogy vasárnap éjjel miszlikre aprították.
– Micsoda?

183
 – Tegnap reggel tizenegy körül halt meg a St. Júdásban.
– Ki mondta?
– A szomszédasszonya.
– Danny! Biztos ebben?
– Mindig ellenőrzöm az információkat, Steve. Abban a pillanatban,
amikor kiléptem a házból, felhívtam a kórházat. Meghalt. Még mindig várják,
hogy valaki jelentkezzen a holttestért. Van rokona a lánynak?
– Unokatestvéréről tudok.
– Igen – mondta Danny, és elhallgatott. Steve! Még mindig azt akarja,
hogy keressem a harmincnyolcast? Úgy értem, hogy egy nőt
összekaszaboltak, Steve!
– Igen. Kérem, Danny, keresse tovább mondta Carella. – Kösz. Ezer
köszönet.
– Viszlát – búcsúzott Danny, és letette a kagylót. Carella egy pillanatig
még tartotta, mielőtt helyre tette volna.
– Mi van? – kérdezte Meyer.
Carella mély lélegzetet vett. Megrázta a fejét. Nem vette le a felöltőjét, de
a hadnagy szobájához lépett, és bekopogott.
– Tessék – kiabált ki Byrnes.
Carella még egy mély lélegzetet vett.

A Pillantás a hídról borozó falát borosüvegek díszítették. Minden üveg talpát

keskeny fakeretbe szorították; hasuk és nyakuk előreállt. Olyan volt, mintha
valami óriási, faltól falig érő csillár verné vissza a kandallóban égő tűz
fényét. A kandalló téglából épült, és a helyiséget – a folyóra néző, ablakos
falat kivéve faburkolat borította. A folyóra néző ablakon át Kling az egyre
fokozódó sötétségben látta a vizet és a vontatóhajók lassú mozgását. A
bejárati ajtó fölött az óra fél hatot mutatott. Sietett, ahogy csak tudott, magára
hagyta Brownt, hogy vegye fel a kapcsolatot a hadnaggyal, és közölje a
meglepő hírt: Edelman széfjében háromszázezer dolcsit találtak.
A borozó tele volt emberekkel, férfiakkal és nőkkel, akik feltehetően
ebben a legrégibb városrészben található számtalan raktárban, állami
hivatalban, jogi irodában és ügynökségen dolgoztak, amelyek a gazdasági,
törvénykezési és kormányzási hatalmat képviselték. A helyiséget a

184
beszélgetés kellemes zümmögése töltötte be, amelyet néha-néha megtört egy-
egy könnyű kacagás. A tűz meg a rubinvörös gyertyatartókban égő gyertyák
fénye tette otthonossá. Kling – bár Angliában soha nem járt – gyanította,
hogy ilyen lehet egy londoni kocsma, és abban lehet ilyen hangulat egy
hosszú, munkás nap után. Meglátott egy ismerős ügyészhelyettest, üdvözölte,
aztán megkereste Eileent
Egy ablak melletti asztalnál ült, és a folyót nézte. A gyertya lángja
fényeket szórt a hajára, a rubinvörös fény visszaverődött a vörös hajon. Állát
tenyerén nyugtatta. Gondolataiba merült, és Kling egy pillanatig habozott,
hogy megzavarja-e ebben a hangulatban, amely olyan borongós volt, mint a
mögötte hömpölygő sötét habok. Levetette a kabát ját, felakasztotta az ajtó
melletti fogasra, és a lányhoz lépett. A lány elfordult a folyótól, mintha
megérezte volna jöttét.
– Jó estét. Bocsánat, hogy elkéstünk, de találtunk valamit.
– Én is csak nemrég érkeztem.
– Szóval megtaláltam.
Kling a lánnyal szemben ültje. – Éppen ott volt, ahol mondta. – Zakója
zsebébe nyúlt – Hadd adjam oda, mielőtt ismét elvész – szólt, és a csillogó
aranykarikát az asztalra tette. Látta, hogy a lány a jobb fülében viseli a párját.
Nézte, ahogy bal kezével a bal füléhez illeszti, jobb kezével pedig
bekapcsolja a fülbevalót. A mozdulat hirtelen égetően emlékeztetett arra a
számtalan alkalomra, amikor Augustát figyelte fülbevalóinak ki-be
kapcsolása közben; fejét furcsán, nagyon nőiesen tartotta, miközben
gesztenyeszínű hajzuhataga előrebukott. Augustának kilyukasztották a fülét.
Eileen csak klipszet hordott.
– Így ni – mosolygott a férfira, aztán hirtelen zavarba jött, mintha valami
bizalmas dolgot csinált volna, amikor azt hitte, hogy senki nem látja. A
mosoly lehervadt az arcáról. A helyiség túlsó felében rohangáló pincérre
nézett. – Mit szeret jobban? A fehér vagy a vörös bort?
– A fehér jó lesz, de ide figyeljen, én fogom fizetni. Nincs arra szükség,
hogy maga hívjon meg.
– Kizárt dolog. Az után a rengeteg vesződség után, amit magának
okoztam.
– Egyáltalában nem volt vesződség.
– Szó sem lehet róla – intett a lány a pincérnek.

185
 Kling hallgatott. A lány nézte, az arcát figyelte, és a valahol benne mindig
jelenlévő rendőr rájött valamire.
– Igazán zavarja? – kérdezte.
– Á, dehogy.
– Úgy értem, ha én fizetek.
– Nem... nem – mondta, és igent gondolt. Házasságának egyik
legzavaróbb tényezője volt, hogy a legtöbb luxuskiadásukat Augusta fedezte
hatalmas keresetéből.
A pincér kezében borlappal állt az asztalnál. Mivel a lány intette oda, és
mivel nem volt rendkívüli, ha egy nő rendelt, neki nyújtotta át a borlapot. –
Parancsoljon, kisasszony – mondta,
– Azt hiszem, az úr akar rendelni – szólt Eileen, és Klingre nézett. – És ő
kéri majd a számlát is – fűzte hozzá.
– Ahogy parancsolják – adta át a pincét Klingnek a borlapot.
– Nem nagyon értek én ezekhez.
– Én sem.
– Fehér, vagy vörös bort parancsolnak? – kérdezte a pincér.
– Fehéret – felelt Kling.
– Száraz fehéret?
– Hát persze.
– Javasolhatom a Puilly Fumét, uram? Kellemes, száraz, kissé füstös ízű
bor.
– Eileen?
– Jól hangzik.
– Igen, akkor azt a... Pooy Fu Mayt kérem – mondta Kling, és úgy adta
vissza a borlapot, mintha égetné a kezét. – Olyan a neve, mint egy kínai ételé
– jegyezte meg, amikor a pincér már elment.
– Látta azt a francia filmet? Már klasszikusnak számít, a címe nem jut
eszembe, de Gerard Philipe és, azt hiszem, Michele Morgan játszott benne.
Egy idősebb asszony, meg egy nagyon fiatal fiú, és a fiú elviszi a nőt egy
nagyon elegáns francia vendéglőbe...
– Nem, nem hiszem, hogy láttam.
– Szóval a fiú fel akar vágni a nő előtt, és amikor a pincér kihozza a bort,
amit a fiú rendelt, egy kicsit önt a fiú poharába, hogy megkóstolja, és a pincér
figyeli, akkor megforgatja a szájában a bort, és azt mondja: "Ez a bor
dugóízű." A pincér ránéz – azt mondják, hogy a francia pincérek rohadtak,

186
tudja –, és aztán ő is önt egy kicsit abba a kis ezüst kóstolópoharába, vagy
hogy is hívják, ő is körbeforgatja a szájában, és mindenki őket figyeli, mert
tudják, hogy szerelmesek, és a franciák imádják a szerelmeseket. És akkor a
pincér ünnepélyesen bólint, és kijelenti: "A monsieur-nek igaza van, ez a bor
dugóízű", és elmegy egy másik üvegért, és Gerard Philipe mosolyog, Michele
Morgan is mosolyog, és az étteremben mindenki mosolyog.
Eileen mosolygott.
– Nagyon kedves jelenet volt.
– Nem nagyon szeretem a külföldi filmeket – mondta Kling. – Úgy értem,
a feliratosakat.
– Ez is feliratos volt, de nagyon szép.
– Az a jelenet jó lehetett
– Le diable au corps.
Kling kérdően nézett rá.
– Ez volt a címe. Eszembe jutott. Azt jelenti, hogy "A test ördöge".
– Nagyon jó cím.
– Igen.
– A Poully Fumé – hozta a pincér a bort. Kihúzta a dugót,
asztalkendőjével megtörölte az üveg nyakát, és egy keveset Kling poharába
töltött. Kling Eileenre nézett, ajkához emelte, ivott, megforgatta szájában a
bort, felhúzta a szemöldökét, és kijelentette: – Ennek a bornak dugóíze van.
Eileenből kitölt a nevetés.
– Dugóíze? – kérdezte a pincér.
– Csak vicceltem. Nagyon jó.
– Mert igazán, ha...
– Nem, nem. Nagyon jó. Finom.
Eileen még mindig nevetett. A pincér gyanakodva nézte, miközben töltött
a lánynak és Klingnek. Még akkor is ráncolta a homlokát, amikor az asztaltól
távozott. Felemelték poharukat.
– A lila éjszakák közt mindig akadnak arany napok – mondta Eileen, és
poharát a férfiéhoz koccintotta.
– Egészségére – mondta Kling.
– Ez Matt nagybátyám mondása volt. Úgy ivott, mint egy gödény. –
Ajkához emelte a poharat. –, Fura, de mintha valóban dugóíze lenne!
– Igazán?
– – Nem, nem, nagyon jó. Kóstolja meg most igazából.

187
 A férfi ivott.
– Jó?
– Igen.
– Tulajdonképpen azt hiszem, hogy Micheline Presle volt. A nő a filmben.
Percekig némán ültek. A folyón egy vontatóhajó belesípolt a sötétbe.
– Szóval min dolgoznak most? – kérdezte a lány.
– Azon a gyilkosságon, amit vasárnap éjjel kaptunk.
– Milyen?
– Hát... rejtélyes – felelt Kling.
– Attól izgalmas.
– Lehet.
– Az én ügyeim ritkán rejtélyesek. Én vagyok a csalétek valamelyik őrült
számára, akitől azt várják, hogy bekapja a horgot.
– Nem szeretnék a maga helyében lenni.
– Néha kicsit ijesztő.
– Az biztos.
– De hát ki akarta, hogy rendőr legyek? Igaz?
– Hogy került bele?
– Matt bácsi miatt Az arany napos, lila éjszakás, a nagy piás miatt, ő is
rendőr volt. Rettenetesen szerettem, és ő is hekus volt, ezért határoztam el,
hogy én is az leszek. Riverheadben dolgozott, a száztízesen. Ameddig egy
éjjel kocsmai verekedésbe keveredett. Még csak nem is volt szolgálatban.
Csak ült, konyakot ivott, amikor bejött egy pasas, akinek az arcán vörös
kendő, a kezében meg lefűrészelt csövű puska volt. Miközben Matt bácsi a
szolgálati revolverét vette elő, a pasas lelőtte. Eileen elhallgatott. – Aztán a
pasas kivett ötvenkét dollárt és harminchat centet a kasszából, és meglógott.
Mindig remélem, hogy egyszer összeakadok vele. Vörös kendő és lefűrészelt
csövű puska... Szemrebbenés nélkül le tudnám lőni.
Lesütötte a szemét.
– Kemény beszéd egy hölgy szájából, mi? – mondta, és mosolygott. – És
maga? Hogy került bele?
– Akkoriban ez látszott helyesnek – vont vállat a férfi.
– És most? Még mindig annak látszik?
– Azt hiszem, igen. – Ismét megvonta a vállát. – De az embert... kicsit
felőrli, tudja,
– Uhum.

188
 – Ott minden... – folytatta Kling, aztán elhallgatott.
Itták a bort.
– Min dolgozik? – kérdezte a férfi.
– Csak fogok, csütörtökön. Addig nem dolgozom.
– És akkor mi lesz?
– Egy pasas a North Memorial-kórház közelében ápolónőket erőszakol
meg, amikor útban a földalatti állomása felé áthaladnak a kórház előtti
parkon. Ismeri azt a parkot a kínai negyedben?
– Igen – bólintott Kling.
– A városnak ahhoz a részéhez képest jókora park. Este tíz és éjfél között
támad, az utóbbi időben három nőt erőszakolt meg, és mindig akkor, amikor
újhold volt.
– Gondolom, hogy csütörtök éjjel sem fog sütni a hold.
– Nem, egyáltalán nem. Szereti azt a dalt?
– Melyik dalt?
– Azt, hogy: "Nem süt a hold..."
– Sajnálom – mondta Kling. – Nem ismerem.
– Hát ez bizony nem az a jelenet, amelynek a címe: "Ni csak, milyen
egyforma az ízlésünk."
– Nem ismerem ezt a jelenetet.
– A filmekben. Mi a kedvenc színe? A sárga? Jé, az enyém is. És a
kedvenc virága? A muskátli? Nahát, az enyém is. Ni csak, milyen egyforma
az ízlésünk – nevetett újra a lány.
– De ez a bor legalább mindkettőnknek ízlik – mosolygott Kling, és
teletöltötte a lány poharát. – Ápolónőnek öltözik?
– Ó, persze. Szexisnek találja?
– Mit?
– Az ápolónőket. Úgy értem, az egyenruhájukat.
– Ezen még soha nem gondolkodtam.
– Sok férfi odavan az ápolónőkért. Azt hiszem, azért, mert azt gondolják,
hogy az ápolónők olyan sok mindent láttak. Meztelen pasasokat a
műtőasztalon, meg ilyesmit. Azt hiszik, hogy az ápolónők nagyon
tapasztaltak.
– Hmm.

189
 – Egyszer egy könyvkiadói szerkesztő, akivel együtt jártam, mondta, hogy
ha egy könyvcímben az ápolónő szó szerepel, akkor garantált a milliós
példányszám.
– Ez igaz?
– Így mondta.
– Biztosan tudta, hogy mit beszél.
– De az ápolónők nem támadnak az emberekre.
– Ezt nem is mondtam.
– Meg kell magának mutatnom magam ápolónői egyenruhában – nézett
Eileen a férfi szemébe.
Kling hallgatott.
– Valami összefüggésben lehet a fehér színnel. Azzal, hogy az ápolónők
fehér ruhát hordanak. Mint a menyasszonyok.
– Lehet.
– Összemosódnak a képek, azért. A tapasztalt szűz. Nem mintha
manapság sok menyasszony lenne szűz. De ezt nem is várja el senki. Úgy
értem, a férfiak. Hogy a menyasszonya még szűz legyen.
– Azt hiszem, nem.
– Ugye, maga soha nem volt nős?
– De, voltam nős.
– Nem tudtam.
– Igen.
– És?
Kling habozott – Nemrég váltam el – mondta vonakodva.
– Sajnálom.
– Hát – emelte fel Kling a borospoharát, és elfordította tekintetét a lány
átható pillantása elől. – És maga? – kérdezte a folyót nézve.
– Még mindig várom az Igazit. Állandóan azon fantáziálok... de ezt nem
kellene elmondanom magának.
– Na, rajta, mondja csak – biztatta a férfi, és kissé elfordult.
– Igazán hülyeség – mondta Eileen. Kling akár fogadott volna, hogy
elpirult, és nemcsak a gyertyatartó fénye csillant meg az arcán. – Azon
fantáziálok, hogy egy éjjel valamelyik erőszakos disznó sikerrel jár, tudja.
Hogy nem tudom időben előhúzni a fegyveremet, és azt csinál velem, amit
akar, és aztán egyszerre csak királyfivá változik, beleszeretek, és boldogan

190
élünk, míg meg nem halunk. Bármit gondol is rólam, el ne mondja ezt Betty
Friedannak vagy Gloria Steinemnek. Azonnal kirúgnának a nőmozgalomból.
– A régi "erőszakos nemi közösülés" fantázia.
– Kivéve, hogy én igazi nemi erőszakkal foglalkozom, és tudom, hogy az
nem játék és nem vicc.
– Hm.
– Tehát miért fantáziálnak róla? Úgy értem, sokszor csak egy hajszál
választott el...
– Talán ez a fantáziálás magyarázata – mondta Kling. – A képzelet
kevésbé félelmetessé teszi a dolgokat. Maga dolgozik. Csinálja, amit kell.
Talán.
– Most estünk át a "Nem is tudom, miért mondom el mindezt magának"
jeleneten. Ugye?
– Azt hiszem, igen – mosolygott Kling.
– Egyszer meg kellene írnia valakinek a különböző kliséjeleneteket. Azt
szeretem a legjobban, amikor a gyilkos ráfogja fegyverét üldözőjére, és azt
mondja: "No, most nyugodtan elmondhatom magának, mert három
másodpercen belül úgyis halott lesz", és aztán felsorolja, hogy ki mindenkit
ölt meg, és hogyan.
– Bárcsak ilyen könnyű lenne! – mosolygott még mindig Kling,
– Vagy amit "Ohó jelenetnek" hívok. Amikor meglátjuk az asszonyt
szeretőjével az ágyban, aztán meg a férjet, amint a kulcsát a zárba teszi, és azt
kellene mondanunk, hogy: "Ohó, itt jön!" Nem imádja ezt a jelenetet?
A mosoly lehervadt a férfi arcáról.
A lány a szemébe nézett, olvasni próbált benne, mert tudta, hogy valami
végzetes hibát követett el, és meg akarta érteni, miért volt olyan rémes az,
amit mondott. Eddig úgy látszott, mintha...
– Jobb, ha fizetek – szólt a férfi.
A lány tudta, hogy jobb nem erőltetni. Ha volt valami, amit csalétekként
megtanult, az a türelem volt.
– Persze – mondta. – Nekem is sietnem kell. Igazán köszönöm, hogy
elhozta a fülbevalómat. Hálás vagyok.
– Minden rendben – mondta Kling, de nem nézett rá; a pincérnek intett.
Némán várták, hogy a pincér hozza a számlát. Amikor távoztak, kezet
fogtak kinn az utcán, és az egyik jobbra, a másik balra ment.

191
 *

– Utálom a színpadon kívüli jeleneteket mondta Meyer.

– Miért nem jöttél be velem oda? – kérdezte Carella,
– Éppen elég volt kívülről hallgatnom a jajgatását – jegyezte meg Meyer.
– Megmondanád, hogy miről van szó?
A körzet egyik legújabb szedánjában ültek egymás mellett. Minden
alkalommal, amikor kivittek egy kocsit, megjelent Murchinson őrmester, és
ellenőrizte: nincs-e valami karcolás vagy horpadás az autón. Hogy tudják, ők
felelősek minden új karcolásért vagy horpadásért. A kocsiban kellemes meleg
volt. A gumik téli gumik voltak, hólánccal felszerelve. Hawes és Willis
szerint – akik utoljára használták a kocsit – repül a jégen. Carella és Meyer az
alsóvárosba, Timothy Moore lakása felé haladtukban könnyedén suhantak át
a város, jeges útjain.
– Na, mondd – kérte Meyer.
– Egyszerű az ügy. Paco Lopez barátnőjét vasárnap éjjel megkéselték.
– Micsoda?
– Tegnap reggel halt meg a Szent Júdásban.
– Hol történt?
– Hát ez az! Charlie Car az előtt a ház előtt talált rá, az Ainsley Avenue-n,
amelyben lakott. Minden szerepel a jelentésemben, Meyer. A tíz-
huszonnégyesből egy hekus leírta, hogy a lányt megkéselték, és a Szent
Júdás-kórházba szállították.
– Vasárnap éjjel ki talált rá?
– Nem itt a bökkenő. A kékek csak hétfőn reggel találták meg. Az előző
műszakot akkor már leváltották. Ez a 84-es volt.
– Ezután kaptuk meg mi.
– Kezded már érteni, hogy mi a balhé?
– De mi a fenéért nem jelentették a kékek?
– Jelentették.
– Akkor mi meg miért nem tudtunk róla?
– Hivatali tapintatból – felelt Carella, – Charlie Car kihívta a hússzállítót,
aztán azzal ment be ő is. A lány még életben volt, amikor odaértek. Ez állt
abban a jelentésben, amit a meló végén megírtak.
– Úgy érted, hogy hajnali négykor? Mikor halt meg a lány?
– Délelőtt tizenegy körül.

192
 – Ez is szerepel a jelentésben?
– Hogy szerepelne? Danny Gimptől tudtam meg.
– Isteni! Ez azt jelenti, hogy egy spicli állította össze az ügyet!
– Ugyanezt mondta Pete is.
– És most?
– Most elmegyünk, és megkérdezzük Timothy Moore-t, hogy mi is volt az
a "külön"-dohány, amit a lány összehozott.
– Úgy értem, hogy mi a helyzet a Quadrado lánnyal?
– Megkéselték, Meyer. Hasonlít ez a többi ügyre?
– Talán a pasasnak elfogytak a golyói?
– Lehet. Vagy egyike volt annak a napi száz késelésnek, ami errefelé
megesik. Később majd beszélek az unokatestvérével, akivel már egyszer
beszéltünk, amikor megkaptuk a Lopez-gyilkosságot. Talán ő tud valamit.
– Ha kokainnal van összefüggésben...
– Lehet.
– Akkor talán bandaügy – mondta Meyer. – És ezeket a szemét bandákat
szívesen mellőzném.
– Most beszéljünk Moore-ral.
Tudták, hogy nagy ez a város. És egy nagyváros rendőrségi apparátusában
is történnek hibák. Lehet, hogy ha tudnak is Judite Quadrado állapotáról,
akkor sem tudott volna nekik a lány a halála előtt olyan értékes
felvilágosítással szolgálni, ami segítette volna ügyüket, vagy ügyeiket.
Valóban ez volt a helyzet. Még ha időben tudnak róla, kikérdezik, és
komolyan veszik a halálos ágyon elhangzó vallomást, lehet, hogy akkor sem
értek volna célt. De arra gondoltak, hogy még egy nagyvárosban is jó lenne
tudni, hogy ml történik.
Carella például örült, mikor letolás közben értesült Byrnes hadnagytól,
hogy Brown meg Kling 300 000 dollárt talált százdollárosokban Marvin
Edelman széfjében. Ő volt a legutóbbi – és remélték, hogy utolsó –
gyilkosság áldozata, akit 38-as Smith and Wesson revolverrel lőttek le. A
férfi foglalkozását tekintve ilyen halom pénz természetesen elfogadható volt.
Drágakő-kereskedők ritkán fogadnak el áruikért lottószelvényeket. De miért
őrizte ezt a hatalmas összeget irodájának széfjében, ahelyett hogy a
bankszámlájára fizette volna be, vagy legalábbis valamelyik bank széfjében
tartotta volna? Ez a kérdés nyugtalanította a nyomozókat. Talán nem is
nyugtalanította volna őket annyira, ha Edelman áldozattársai nem lettek volna

193
kapcsolatban kokainnal. Ha kokain lépett a színre, nagy dohány kellett. És az
Edelman széfjében talált dohány igazán nagy volt. Az utca nyelve évek során
a kokainnak különböző neveket adott. K., kokó, hó, boldog por, fehér por,
arany por, Berenice, Corrine, csillagpor, és orr-cuki. Ha heroinnal
kombinálták, "gyorslabdának" hívták az utcán, bár ezt a közelmúltban
"Belusi koktélra" változtatták. Kokainnak csak akkor hívták, ha baj volt. A
87-eshez tartozó kerületben a heroinüzérek áruiknak különböző
"márkaneveket" adtak. Ha valaki megvett egy zacskót, amelyen az állt, hogy
"Röppentyű", "Gyilkos", "Gyors ezüst", "Kötél", "Eddie sógor", "Nyuszi"
"Bolond Andy" vagy "Finom Bozótka", aligha tarthatta élelmiszernek. De
mivel a narkóüzérek bűnözők voltak, és nem volt igazán becsületük a
tolvajok közt, órákkal azután, hogy egy jó nevű üzér piacra dobta áruját
például "Ördög" vagy "Kinyilatkoztatás" márkanéven, a ranglétra alján egy
piti üzér is ezen a néven adta el áruját, amiben alig volt heroin. Ezt nevezték
a narkósok és az üzérek egyaránt "Átrázás"-nak; De ez heroin volt. A
kokainnal más volt a helyzet.
A legutolsó szövetségi jelentés szerint, amit a nyomozók szobájában is
közzétettek, az utóbbi évben körülbelül hatvan tonna kokaint csempésztek be
az Egyesült Államokba, amelynek nagykereskedelmi ára kb. ötvenmillió
dollár.
A kokain divatban volt.
Ez a legnagyobb baj a kokainnal. Nem kellett tőle rongyos, nyomorult
csavargóvá válni. Lehetett egy nagy hollywoodi stúdió vezetője, hozhatott
millió dolláros döntéseket a legközelebbi filmmel kapcsolatban, hogy mivel
fogják átverni a gyanútlan közönséget, ülhetett esténként Malibu-parti
házának teraszán, hallgathatta a tenger és saját feje zúgását, miközben az inge
alatt viselt aranyláncon, rendelésre készített aranykannácskából kokaint
szippantott. Tulajdonképpen, ha valaki kokainista lett, segített, hogy
bekerüljön az ország nagy keresői közé. Minden hekus ismerte a
kokainmatematikát. Tudniuk kellett, hogy egy uncia 28,3 gramm, és egy kiló
35,2 uncia, azaz 2,2 font. Egy átlagos kolumbiai kokótermelő a leveleit
fontonként körülbelül egy dollárért adta el a kereskedőnek, azaz egy kiló, két
cent különbséggel két dollárba került. Mire a nyers kokain hidrokloriddá vált,
aztán újra meg újra tisztító eljáráson esett át, és végül akkora zacskókban
került a piacra, mint amilyenekben a kávéhoz adják a cukrot, egyetlen
gramm, a minőségtől függően, száz-százhuszonöt dollárba került. A

194
kokainkereskedelem csillagászati áremelkedésének oka a forrás és a
fogyasztó közötti rengeteg közvetítő, meg a tisztítás. Található volt a piacon
a magas, 90-98 százalékos, tiszta dél-amerikaitól kezdve egészen a város
utcáin árult 12 százalékosig.
Mind Meyer, mind pedig Carella meglehetősen vegyes érzelmekkel
viseltetett a gyilkosságok esetleges kokainkapcsolatával szemben. Egyrészt
igyekeztek a Lopez-Anderson-Edelman-, meg talán Quadrado-ügyet
megoldani, másrészt azonban, ha a gyilkosságokhoz köze volt azoknak a dél-
amerikai gengsztereknek, akik a folyón túlról, Majestából irányították az
üzleteket (amiért a hekusok ezt a városrészt Bébi Bogotának hívták), akkor
egyáltalában nem voltak olyan biztosak abban, hogy éppen ez az a
konzervdoboz, amelynek felnyitására áhítoztak, A szervezett bűnözés nem
volt az ő asztaluk, és a kolumbiai alvilág talán kicsit súlyosabb, mint
amennyivel egy szűkös költségvetésű körzet egy-két zsaruja eredményesen
veheti fel a harcot. Amikor Timothy Moore Chalsea Palace-i, második
emeleti lakása ajtaján bekopogtak, remélték, hogy meg tudja mondani a fiú:
benne volt-e Sally Anderson valami nagyszabású kábítószer-üzérkedésben, és
ez volt-e az, amire Lonnie, a táncosnő mint külön jövedelmi forrásra célzott.
De abban is reménykedtek, hogy rossz nyomon járnak. Még mindig sokkal
jobb egy jóhiszemű őrült, mint egy menő kolumbiai üzér.
Az ajtó mögül zene hangjai szűrődtek ki. Klasszikus zenéé. Sok vonós
hangszeré. Mindkét nyomozó zenei analfabéta volt, egyikük sem tudta, hogy
mit játszanak. A zene nagyon hangosan szólt. Hangja kihallatszott a
folyosóra. Ismét kopogtak.
– Ki az? – szólt ki egy hang.
– Rendőrség – mondta Carella.
– Oké, várjanak.
Vártak. A zene átható volt, a vonósokat a fúvósok váltották fel, aztán egy
hangszer, amely Carella megítélése szerint oboa lehetett. De azért azt
meghallották, hogy kulcs fordul, a zárban. Kinyílt az ajtó. A zene, még
nagyobb hangerővel áramlott ki.
– Adj' Isten – köszönt Timothy Moore. Szürke, "Ramsey Egyetem"
feliratú trikót, barna kordbársony nadrágot meg kopott papucsot viselt.
– Jöjjenek be – mondta. Pár perce értem haza.
A lakás három helyiségből állt, nappaliból, hálószobából, és konyhából. A
városnak ezen a részén, közel az egyetemhez, havi bére lehetett vagy hatszáz

195
dollár. A bejárati ajtó kis nappaliba nyílt, amelyben kanapé, székek és lámpa
állt. A fal mentén festetlen fa könyvespolc húzódott, rajta vastag kötetek,
Carella feltételezése szerint orvosi könyvek sorakoztak. A szoba sarkában
egy fogason emberi csontváz lógott. A kanapé melletti asztalon állt a
telefonkészülék: meg a hordozható rádió, amelyből szimfónia, illetve
concerto, esetleg szonáta vagy mi a fene üvöltött. A rádió Genero kis, japán
készülékéhez hasonlított, csak abban különbözött, hogy Genero rendszerint
rockzenét hallgatott. A szemközti ajtó a konyhába vezetett.
– Lehalkítom – ajánlotta Moore, és a rádióhoz lépett. Amikor lehalkította,
Carella arra gondolt, hogy ugyan miért nem zárta egyszerűen el.
– No – szólt Moore.
A zene még mindig idegesítően hangos volt Carellának eszébe jutott, hogy
talán Moore nagyothall, aztán rájött, hogy túloz. Teddy is tudta, hogy férjét
idegesítik azoknak a zenehallgatási szokásai, akik kicsit süketek.
– Nem akartuk az egyetemen zavarni – kiabálta túl a rádiót. Ez most
klarinét, találgatta. Esetleg fuvola...
– Nem tudná még egy kicsit lehalkítani? – kérdezte Meyer. Nyilvánvalóan
nem érzett bűntudatot az esetleges hallási fogyatékosokkal kapcsolatos
érzelmei miatt.
– Ó, bocsánat – lépett azonnal ismét a rádióhoz Moore. – Állandóan szól,
és néha elfeledkezem arról, hogy milyen hangosan.
– Tanulmányokat végeztek – közölte Meyer.
– Tanulmányokat?
– Azzal kapcsolatban, hogy a rock-generáció felnőtt korára megsüketül.
– Igazán?
– Igazán. A decibelektől.
– Hát én még nem vagyok süket – mosolygott Moore. – Megkínálhatom
magukat valamivel? Kávéval? Itallal?
– Nem, köszönjük.
– Akkor foglaljanak helyet Kerestek az egyetemen?
– Nem, nem. Nem akartuk ott zavarni.
– Köszönöm. Ezért igazán hálás vagyok. Még csak az hiányzik, hogy
kirúgjanak az egyetemről. – Először Carellára, majd Meyerre pillantott. – Mi
van? Valami jó hír?
– Nem. Nem azért vagyunk itt.
– Egy pillanatig azt hittem, hogy...

196
 – Nem, sajnálom.
– Gondolják, hogy van még esély rá, hogy elkapják a gyilkost?
– Azon dolgozunk.
– Mr. Moore, tegnap hosszú beszélgetést folytattunk Lonnie Cooperrel, a
Fatback egyik táncosnőjével.
– Igen, ismerem.
– Beszélt nekünk arról a buliról, ami szombaton, egy hete, a lakásán volt,
és amelyen maga nem volt jelen.
– Igen?
– Bevallotta, hogy a bulin kokaint szippantottak.
– Bevallotta?
– Már másoktól is hallottuk.
– Igen?
– Mr. Moore – folytatta Carella. – Amikor utoljára beszéltünk magával, és
megkérdeztük, volt-e Sally Andersonnak valami köze kábítószerhez, maga
azt mondta...
– Nem emlékszem pontosan, hogy mit mondtam.
– Mi nyomatékosan megkérdeztük, hogy volt-e köze kábítószerhez, és
maga határozottan kijelentette, hogy nem. Azt is megkérdeztük, hogy vett-e
részt valamilyen illegális tevékenységben, és maga erre is nemet mondott.
– Tudomásom szerint Sallynek nem volt köze kábítószerhez, és nem vett
részt semmiféle illegális tevékenységben. Ez így igaz.
– Továbbra is fenntartja ezt az állítását?
– Igen.
– Mr. Moore! Négy különböző helyről hallottuk, hogy Sally a bulin
kokaint szippantott.
– Sally? – rázta a fejét Moore. – Nem, sajnálom, ezt képtelen vagyok
elhinni.
– Nem; tudott semmit a szokásairól, ugye?
– Azt bizonyára tudják, hogy a kokainra nem lehet rászokni. Persze
fiziológiai szempontról beszélek. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy akár a
methylester, akár a benzoylecgenin függőséget alakít ki. Semmi.
– És a pszichés függőség?
– Hát igen, az más. De azt kérdezték, hogy Sally szokott-e szippantani?
– Mi azt kérdeztük, hogy ismeri-e a szokásait, Mr. Moore.

197
 –Hagyjuk a szokás szót. A kérdésükre mindenesetre azt a választ adhatom,
hogy nem hiszem Sally Andersonról, hogy kokainista volt. Vagy bármilyen
narkotikumot élvezett.
– És a marihuána?
– Azt nem tekintem kábítószernek.
– A táskájában találtunk marihuánamaradékot.
– Lehetséges. De amint említettem, a marihuánát önmagában nem
tekintem kábítószernek.
– De találtunk kokainnyomokat is!
– Ez meglep.
– Azok után is, amit a buliról mondtunk?
– Nem tudom ki állította, hogy Sally kokaint szippantott.
– Akarja tudni a nevüket?
– Igen, szeretném.
– Tina Wong, Tony Asensio, Mike Roldan és Lonnie Cooper.
Moore sóhajtva csóválta a fejét. – Nem értem az egészet. Természetesen
semmi okom kételkedni, de...
– A maga jelenlétében soha nem szippantott kokaint?
– Soha.
– Szóval meglepi?
– Igen. Tulajdonképpen meg is döbbent.
– Mr. Moore, kapcsolatuk fennállása alatt találkozott-e vasárnaponként
Sally Andersonnal?
– Vasárnap? – kérdezte, amikor megszólalt a telefon. – Halló? Ó, te vagy
az, anya? Nem, nem, semmi újság. Az a helyzet, hogy épp most van itt két
nyomozó... Akik az üggyel foglalkoznak. Nem, még nem... Még mindig
nagyon hideg van. Ott milyen az időjárás? De anya, hatvannyolc fok
szerintem nem hideg. Nem, nem, biztos. A vizsgák felénél tartok. Talán majd
a tavaszi szünetben. Igen, tudom, hogy régen nem voltam lenn, de azért
augusztus nem volt olyan régen. Nem nyolc hónap, csak hat. Még nem is
egészen hat. Hogy van a karod? Sajnálom. Igen, és mit mondott? Lehet, hogy
igaza van. De anya, ő az ortopéd szakorvos, jobban tudja, mint én, hogy...
nem, anya, köszönöm, de még nem vagyok orvos. Még egy ideig nem. Az én
véleményem nem sokat számít. Igen... hm... hm. Hát ha szerinted én
mentettem meg a fiú életét, akkor jó. Bárki megtette volna ugyanezt a
helyemben. A Heimlich-módszer. Igen, Heimlich... Mit számít, hogy hogyan

198
kell leírni? – Moore égnek emelte a szemét. – Igazán, anya, be kell fejeznem,
itt vannak a nyomozók. Mi? Igen, megmondom. Biztos, hogy minden lehetőt
megtesznek. Igen, rövidesen megint beszélünk. Viszlát, anya.
Letette a kagylót, megkönnyebbülten felsóhajtott, és a nyomozókhoz
fordulva, némileg fölöslegesen megjegyezte: – Az anyám volt.
– Zsidó? – kérdezte Meyer.
– Anya? Nem, nem az.
– Úgy hangzott, mintha zsidó lenne – vont vállat Meyer. – Ki tudja, talán
minden anya valahol zsidó.
– Mióta az apám meghalt, nagyon, magányos.
– Részvétem – mondta Carella.
– Hát elég régen történt már. Júniusban. De azt mondják, egy évbe telik
legalább, amíg valaki a halált vagy a válást kiheveri, és anyám még mindig
nehezen viseli. Sally sokat segített rajta. Rémesen hiányzik neki, tudják? Az
apám csodálatos ember volt. Orvos. Sebész volt, és én is az akarok lenni.
Főúrian gondoskodott rólunk. Még a halála után is. Élete végéig biztosította
anyám számára, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt, és rám is annyi pénzt
hagyott, hogy elvégezhessem az egyetemet, és rendelőt is nyithassak. Remek
ember volt. – Megcsóválta a fejét. – Elnézést a megszakításért. Azt
kérdezték, hogy...
– Mi volt a Heimlich-módszerrel? – érdeklődött Carella.
Moore mosolygott. – Amikor augusztusban lenn voltam, és egy
vendéglőben ebédeltünk, egy kis srác, szépen felöltözve a vasárnapi ebédhez,
egyszerre csak lila lett. Tizenkét év körüli kubai fiúcska volt, láttam, hogy
fuldoklik, felugrottam, és a Heimlich-módszert alkalmaztam. Az anyám azt
hitte, hogy megőrültem, amikor megragadtam hátulról a gyereket, és... de
maguk biztosan ismerik a módszert.
– Igen – mondta Meyer.
– És segített rajta – tette hozzá Moore szerényen. – A szülei rémesen
hálásak voltak. És persze azóta az anyám szemében is hős vagyok...
– "Fiam, az orvos" – mondta Meyer.
– Igen – mosolygott Moore.
– Hát így – szólt Carella.
– Miről is beszéltünk?
– A vasárnapokról és Sallyről.
– Aha.

199
 – Találkoztak vasárnaponként?
– Ritkán. Vasárnap rendszerint sok dolga volt. Az volt a szabadnapja, mert
akkor este nincs előadás.
– Milyen dolga?
– A különböző ügyeivel foglalkozott Ide-oda rohangált. Persze azért
találkoztunk, csak nem gyakran. Néztük a kirakatokat, néha elmentünk az
állatkertbe vagy múzeumba. De Sally általában vasárnaponként egyedül akart
maradni. Legalábbis napközben.
– Mr. Moore, elment maga vele a felsővárosba? Azokon a napokon,
amikor találkoztak, járt vele a felsővárosban?
– Hol? A felsővárosban?
– Egészen fenn. A Culver és a Tizennyolcadik utca környékén.
– Nem.
– De azt tudja, hogy hol van?
– Persze.
– De soha nem járt arra Sallyvel?
– Miért jártam volna? A város egyik legrosszabb hírű környéke.
– És Sally járt ott egyedül?
– Lehet. Miért? Nem értem...
– Mert Lonnie Cooper azt mondta, hogy Sally minden vasárnap elment a
felsővárosba, hogy kokaint hozzon saját magának és a társulat egyes
tagjainak.
– Megint a kokainnál tartunk! Mondtam már, hogy tudomásom szerint
Sally nem volt sem a kokain, sem másféle kábítószer rabja.
– Kivéve a marihuánát.
– Az szerintem nem kábítószer.
– De semmiképpen sem a kokain rabja, és a maga véleménye szerint arra
nem lehet rászokni.
– Ez nem az én véleményem, Mr. Carella. Az a helyzet... kérem, mondják
meg, hogy mi ez az egész?
– Tudott arról, hogy Sally látta el kokainnal a társulatot?
– Nem, nem tudtam.
– Eltitkolta maga előtt?
– Azt hittem, hogy nincs köztünk titok, de ha ő... ebben az üzérkedésben,
vagy hogy is mondják...
– Így mondjuk.

200
 – Akkor eltitkolta előlem. Fogalmam sem volt róla.
– Mennyire költekezett Sally?
– Tessék?
– Költött-e többet a lehetőségeinél?
– A lehetőségeinél?
– Többet a táncosnői fizetésénél.
– Nem vettem észre. Mindig jól öltözködött, és nem hiszem, hogy bármit
is megtagadott volna magától... Mr. Carella, ha megmondanák, hogy mit
keresnek, akkor talán...
– Valaki célzott arra, hogy Sallynek külön jövedelmi forrása volt. Azt már
tudjuk, hogy a kokaint a színházban korlátozott mértékben árulta. Szeretnénk
tudni, hogy a kábítószerpiacon tevékenykedett-e ezen túl is?
– Sajnálom. Bárcsak segíthetnék. De mostanáig fogalmam sem volt, hogy
foglalkozott kábítószerrel.
– A marihuánát kivéve? – ismételte Carella.
– Igen.
– Tud valamit, amiből külön jövedelme lehetett volna?
– Sajnálom, nem.
– Ugye, nem strichelt? – kérdezte Meyer.
– Ugyan, dehogy.
– Biztos ebben?
– Egészen biztos. Nagyon közeli kapcsolatban voltunk egymással.
Gyakorlatilag naponta együtt voltunk... Arról, egészen biztosan tudtam volna,
ha...
– De a kokainról sem tudott!
– Nem, nem tudtam.
– Tett-e említést bármilyen tevékenységről, amelyből különjövedelme
származhatott volna?
– Megpróbálok visszaemlékezni.
– Kérem.
Moore egy darabig – meglehetősen hosszú ideig – lehajtott fejjel
gondolkodott. Aztán, mintha valami hirtelen eszébe jutott volna, felkapta a
fejét, és a nyomozókra pillantott.
– Hát persze! – mondta. – Akkor nem egészen értettem, hogy mit mond,
de biztosan az lehetett.
– Mi lehetett?

201
– A különjövedelme, amiről maguk beszélnek.
– Honnan származott? – kérdezte Meyer.
– Mi volt az? – kérdezte Carella.
– Csúszópénz – felelt Moore.

202
 11.

Előző este nem érték el Allan Cartert, és amikor korán reggel felhívták a
lakásán, megtudták, hogy már elment az irodájába. A késésnek örültek, mert
így maradt idejük egy kis házi feladat elvégzésére azzal a témával
kapcsolatban, amiről a producerrel beszélni akartak. Ezen a február 17-i,
szerdai napon tiszta volt az ég, és az idő meglepően enyhe. Ez azonban nem
jelentett jót. Ha valaki ismerte a várost – ők pedig aztán igazán ismerték –,
tudta, hogy a tavaszias enyhülést dermesztő hófúvás követi. Amit Isten egyik
kezével adott, azt a másikkal visszavette. Közben a hó és a jég olvadozott.
Carter irodája egy háztömbnyire északra volt a Stemtől, a város
közepében. Az épületet egyik oldalról egy spanyol vendéglő, a másik oldalról
egy zsidó csemegeüzlet fogta közre. Az étterem ablakában

MI ITT BESZÉLÜNK ANGOLUL

tábla, a csemegeüzlet kirakatában pedig

AQUI HABLA ESPANOL

felirat hencegett Meyer azon töprengett, hogy vajon árulnak-e a spanyol

vendéglőben maceszt? És a zsidó csemegeüzletben tortillát? Az épület
bejárata nehéz, bronzveretes kapu volt, és régi ház lévén, egyetlen felvonó
járt benne. Az előcsarnokban álló tábla szerint a Carter Vállalat a 407-es
szobában székelt. A felvonót a nyomozók maguk kezelték. Felmentek a
negyedik emeletre, megtalálták a 407-es ajtót balra a felvonótól, a folyosó
közepén.
Rögtön a bejárati ajtó mögött göndör hajú, szőke lány ült barna
kosztümben, és gépírás közben rágógumit rágott. Amikor a nyomozók
beléptek, felnézett a gépről, és megkérdezte: "Mit óhajtanak?", aztán felemelt
egy radírt.
– Mr. Carterrel szeretnénk beszélni, kérem – mondta Carella.
– Délután kettőig nincs meghallgatás – közölte a lány.
– Nem vagyunk színészek.
– Akkor sincs. – Kiradírozta, amit gépelt, és ráfújt a papírra.

203
 – Miért nem használ olyan folyékony fehér izét? – javasolta Meyer. – A
radírral tönkreteszi a gépet.
– A folyékony izé lassan szárad – mondta a lány.
– A rendőrségtől vagyunk – folytatta Carella, és megmutatta a jelvényt. –
Legyen szíves, mondja meg Mr. Carternek, hogy Meyer és Carella nyomozó
keresi.
– Miért nem ezzel kezdték? – kérdezte a lány, és azonnal felemelte a
telefonkagylót. Miközben várt, előrehajolt, hogy közelebbről szemügyre
vegye a jelvényt. – Mr. Carter! Meyer és Canella nyomozók szeretnének
magával beszélni. Igen, uram – mondta, és letette a kagylót. – Bemehetnek.
– Carella – mondta Carella.
– Miért? Mit mondtam?
– Canellát.
A lány vállat vont.
Benyitottak Carter szobájának ajtaján. Óriási, iratokkal teli íróasztal
mellett ült. Carella feltételezte, hogy szövegkönyveket olvasott. A szoba
három fala a Fatback előtti darabok plakátjaival volt kitapétázva, de Carella
egyiket sem ismerte. A negyedik falat az ablak jelentette, amelyen át besütött
a reggeli nap. Amikor a szobába léptek, Carter felállt, rámutatott az
íróasztallal szemközt álló kanapéra. – Üljenek le, kérem – mondta.
Leültek. Carella rögtön a lényegre tért.
– Mr. Carter – kérdezte –, mi az a csúszó?
– Csúszó?
– Igen, uram.
– A víz lesz ilyen, ha jéggé fagy – mosolygott Carter. – Mi ez? Találós
kérdés?
– Nem, nem találós kérdés. Szóval, nem tudja mi az?
– Ó! Úgy érti, hogy csúszópénz?
– Igen.
– Színházi csúszópénzre gondol?
– Igen, színházi csúszópénzre.
– Persze hogy tudom, mi az.
– Mi is tudjuk – mondta Carella. – Kérem, figyelje, hogy jól tudjuk-e?
– Sajnálom, de mi...
– Elnézését kérjük, Mr. Carter.
– Tízkor tárgyalásom van.

204
 – Addig még van tizenöt perc – pillantott Meyer az órájára.
– Sietünk – ígérte Carella. – Először mi beszélünk, aztán maga. Jó?
– De hát én igazán nem tudom, hogy mi...
– Úgy értesültünk, hogy a színházi világban megszokott dolog a
csúszópénz.
– De nem az enyémben...
– Akárhogy is van – folytatta Carella, mintha nem is vágtak volna közbe –
, megszokott dolog, amely évenként húszmillió dollárt is jövedelmez
készpénzben, és sem az adóellenőrök, sem a revizorok nem férnek hozzá.
– Az összeg túlzott.
– Az egész városról beszélek.
– Akkor is sok. Csúszópénz gyakorlatilag csak akkor létezik, ha a darab
óriási siker.
– Mint a Fatback?
– Remélem, ezzel nem arra céloz, hogy bárki, akinek köze van a Fatback-
hez...
– Kérem, hallgasson végig, aztán ítélje meg, hogy helyesen tudjuk-e?
– Biztosan úgy tudják. Nem olyan ember maga, aki felkészületlenül
érkezik valahová.
– Csak biztos akarok lenni abban, hogy jól értettem-e?
– Hm – bólintott Carter kételkedve.
– A rendelkezésemre álló adatokból megállapítottam, hogy a színházi
világban sokan meggazdagodtak csúszópénzen.
– Igen, beszélnek ilyesmiről.
– Kérem, ha tévedek, javítson ki. A dolog úgy történik, hogy a társulathoz
tartozók részére fenntartott jegyeket valaki felveszi a pénztárban, és
magasabb áron adja el az ügynököknek, így van?
– Én is így tudom.
– A Fatback előadására egy jegy ára negyven dollár. Ennyibe került az a
jegy a hatodik sorban, amelyet nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátott.
– Igen – bólintott savanyúan Carter.
– Egy musical előadásán megítélése szerint hány jegyet tesznek félre a
társulat tagjai részére?
– A Fatback-re gondol?
– Bármelyik musicalre. De ha akarja, akkor vegyük például a Fat...
– Előadásonként körülbelül százat – felelt Carter.

205
 – Ki kapja meg ezeket a jegyeket?
– Én mint producer kapok néhányat. A színház tulajdonosai is. A sztárok,
néhány nagyobb tőkebefektető, alkotó munkát végző... Azt hiszem, erről már
beszéltünk.
– Csak egészen tisztán szeretném látni a helyzetet. Mi történik azokkal a
jegyekkel, amelyekre nem tartanak igényt azok, akiknek félretették?
– Eladják a pénztárban.
– Mikor?
– Ebben a városban negyvennyolc órával az előadás előtt.
– Kinek adják el?
– Bárkinek.
– Aki besétál az utcáról?
– Azért nem egészen... Hiszen tudja, különlegesen jó helyek.
– Akkor kik kapják meg?
– Többnyire ügynökök.
– A jegyre nyomtatott összegért?
– Igen, természetesen.
– Nem természetesen – mondta Carella. – Mert most jön a csúszópénz.
– Ha valaki csúszópénzzel foglalkozik, akkor valóban most jön.
– Egyszóval az, aki a pénztárért felelős...
– Nálunk a társulat igazgatója.
– A társulat igazgatója vagy valamelyik embere fogja ezeket a jegyeket, és
egy vagy több ügynöknek magasabb áron adja el.
– Igen, ez lenne a csúszópénz. A hivatalos jegyáron felüli összeg, amit a
jegyüzér kaphat érte.
– Néha akár a jegy árának kétszerese is, ugye?
– Az nem érdekes. Fontos, hogy a színház megkapja azt a pénzt, ami a
jegyért jár. Hogy a társulatot ne érje veszteség. És a finanszírozókat sem.
– De azok akik a csúszópénzzel dolgoznak, egy csomó pénzt tesznek
zsebre.
– Szó sincs itt csomó pénzről – vont vállat Carter. – Megmondom
magának őszintén, olyan daraboknál előfordult, amelyekben érdekelt voltam,
hogy az igazgató csúszópénzt ajánlott fel nekem, de én mindig a
leghatározottabban elutasítottam. Minek kockáztatni a veknit a morzsákért, és
összeütközésbe kerülni a törvénnyel?
– Morzsák? Azt mondta, hogy több száz jegy!

206
 – Az igaz.
– Egy hely negyven dollár felárral számítva, előadásonként négyezer
dollárt tesz ki. Hány előadás van maguknál hetenként, Mr. Carter?
– Nyolc.
– Nyolcszor négy az harminckettő, hetenként. Ez kitesz... Mennyit tesz ki,
Meyer?
– Mi? – kérdezte Meyer.
– Egy évben.
– Ó! Közel kétmilliót egy évben. Úgy egymillió-hatszázezer, egymillió-
hétszázezer körül.
– Ez magának morzsa, Mr. Carter?
– De tudja, hogy azt a csúszópénzt többnyire szétosztják. Néha négy-öt
részre.
– Mondjuk, ötre. Akkor is kitesz két-háromszázezer dollárt évente. Sok
pénz az, Mr. Carter.
– Nem annyi, hogy érdemes lenne az embernek lecsukatnia magát érte.
– Akkor miért csinálja, Mr. Carter? – érdeklődött Meyer.
– Tessék? – kérdezte Carter.
– Akkor miért keres csúszópénzt a Fatback-en?
– Ezzel vádolnak? – kérdezte Carter.
– Igen – felelt Carella.
– Akkor talán felhívom az ügyvédemet.
– Hallgasson meg minket előbb – mondta Carella. – Maga folyton az
ügyvédjét akarja hívni.
– De ha azzal vádolnak, hogy...
– Mr. Carter! Igaz az, hogy Sally Anderson a csúszópénzügyletben
szállítóként működött közre?
– Milyen csúszópénzügyletben?
– Tudomásunkra jutott, hogy a félretett jegyeket Sally Anderson vitte el a
különböző ügynököknek, és ő szedte össze a készpénzt. Aztán elvitte a
társulat igazgatójának. Igaz ez, Mr. Carter? Sally Anderson szerepelt
küldöncként a csúszópénzügyletben?
– Ha a színházban valaki csúszópénzt...
– Valaki igen.
– Én nem.
– Menjünk egy lépéssel tovább, jó? – javasolta Carella.

207
 – Nem. Előbb hívom az ügyvédemet mondta Carter, és a telefonkagyló
után nyúlt.
– Van bizonyítékunk – mondta Carella. Hazudott. Nem volt semmiféle
bizonyítéka.
Lennie Cooper tett célzást arra, hogy Sallynek valahonnan
különjövedelme volt. Timothy Moore meg elmondta, hogy Sally csúszópénzt
vitt Carternek. De ez még nem volt bizonyíték: Carella szavai azonban mégis
megbénították Cartert. Helyére tette a kagylót. Kivett egy cigarettát az
asztalon álló dobozból, és rágyújtott. Lassan fújta ki a füstöt.
– Mi a bizonyíték? – kérdezte.
– Menjünk egy kicsit vissza – ismételte Carella.
– Mi a bizonyíték? – ismételte Carter.
– Miért állította azt, hogy alig ismerte Sally Andersent?
– No, megint itt tartunk!
– Még egyszer megkerüljük ugyanazt a bokrot – mosolygott Meyer.
– Szerintünk azért, mert benne volt a csúszópénzügyletben magával
együtt.
– Nem tudok semmiféle csúszópénzügyletről.
– És talán nagyobb részt követelt...
– Nevetséges!
– És azzal fenyegetőzött, hogy beköpi...
– Fogalmam sincs, miről beszél!
– Mi gyilkosságról beszélünk.
– Gyilkosságról? Miért? Azért, mert azt hiszik, hogy Sally valahogy benne
volt a csúszópénzügy létben?
– Tudjuk, hogy benne volt – mondta Meyer. – És nem is csak valahogy.
Magával együtt. Mr. Carter. Mert ő volt a küldönce! Ő vitte el a jegyeket és ő
vette fel a...
– Csak egyszer! – kiáltott Carter. A szobában csend lett.
A nyomozók Cartert nézték.
– Semmi közöm a gyilkossághoz! – kiáltott fel.
– Hallgatjuk – mondta Meyer.
– Egyetlen alkalommal volt.
– Mikor?
– Novemberben.
– Miért csak egyszer?

208
 – Tina megbetegedett.
– Tina Wong?
– Igen.
– Hogy történt?
– Nem tudott aznap elmenni. Megkérte Sally-t, hogy menjen el helyette.
– A maga tudta nélkül?
– Nem. Előbb megkérdezett. Tina influenzásan ágyban feküdt, lázas volt.
Azt mondtam, rendben van. Sally volt a legjobb barátnője. Azt hittem, hogy
megbízhatunk benne.
– Ezért tagadta le, hogy ismerte?
– Igen. Azt hittem, hogy... ha kiderül, akkor maguk azt gondolhatják,
hogy...
– Mr. Carter! Mi pontosan azt gondoltuk, amit gondoltunk.
– Nem. Tévednek. Egyetlen alkalommal történt. Sally sem akarta
többször. Sally soha nem fenyegetett meg engem...
– Mennyit kapott a szolgálataiért?
– Kétszázat. De csak egyszer.
– Tinának mennyit ad? Ő az állandó küldönc.
– Ugyanannyit.
– Minden szállításért és pénzfelvételért kétszáz dollárt?
– Igen.
– Heti ezerkétszázat?
– Igen.
– És mennyi a maga része?
– A haszon négyfelé oszlik.
– Kik osztoznak?
– Én kapok, a vezérigazgató, a társulat igazgatója, meg a pénztáros.
– Heti harmickétezer dollárt osztanak szét?
– Körülbelül.
– Tehát évi négyszázezret dobnak össze? kérdezte Meyer.
– Adómentesen – jegyezte meg Carella.
– Nem volt elég haszon a darabból? – érdeklődött Meyer.
– Senkit sem károsítottunk meg.
– Kivéve magát, meg a haverjait. Vegye a kabátját.
– Miért? – kérdezte Carter. A nyomozók egymásra néztek.
– Halljam a bizonyítékot!

209
 – Egy Timothy Moore nevű ember mindent tud! – mondta Carella. –
Aztán az egyik táncosnő a darabban, Lonnie Cooper szintén. Talán Sally
mégsem volt olyan megbízható, mint hitték? Vegye a kabátját.
Carter eloltotta a cigarettát, és elmosolyodott. – Na, mondjuk, ha itt
csúszópénzről van szó, és Sally Anderson egy alkalommal – jó régen volt –
valóban elvitt néhány jegyet és elhozott némi pénzt, az a gyanúm, hogy
maguknak jóval több bizonyítékra lenne szükségük, mint amennyi van.
Mondjuk, hogy innen egyenesen a pénztárba rohannak. Tudják, hogy mit
találnának ott? Azt, hogy ügynökeink ettől a pillanattól kezdve az előírt
mennyiségű jegyet kapják, és a kvótájukon felül is csak a hivatalos árért. A
legdrágább jegy negyven dollár. Egy társulati jegyért is ennyit fognak fizetni.
Negyven dollárt. Minden világos és tiszta. És most, uraim, közöljék, kérem,
hogyan akarják visszafelé felgöngyölíteni mindazt, ami a darab beindulása
óta történt? Lehetetlen! A nyomozók egymásra néztek.
– Elmehetnek ezzel az ügyészségre is – mosolygott még mindig Carter. –
De bizonyítékok nélkül hülyének fogják nézni magukat.
Carella elkezdte gombolni a kabát ját. Elindultak az ajtó felé.
– ...sikeres darabnál mindig van csúszópénz! – szólt utánuk Carter.
Kinn a folyosón Meyer megszólalt. – Soha semmi nem árt senkinek. A
kokainra nem lehet rászokni, és a csúszópénz a fáradság megérdemelt
jutalma. Remek.
– Bájos – jegyezte meg Carella, és megnyomta a felvonó gombját.
– Tudta, hogy nincs bizonyítékunk, és hogy semmit sem tehetünk, így
nyugodtan sétálgathat tovább – sóhajtott Meyer.
– De lehet, hogy most rendezi a dolgait.
– Mit gondolsz, mennyi ideig lesznek rendben?
Hallgattak, és figyelték a közeledő felvonót. A folyosó végén a napsütés
megfakult. Ismét borús volt az ég.
– Mi a véleményed a másikról? – kérdezte Carella.
– A halott lányról?
– Igen.
– Szerintem ártatlan. És szerinted?
– Szerintem is.
Kinyitották a felvonó ajtaját.
– Nincs igazság ezen a földön – sóhajtott Meyer.

210
 *

Évekkel ezelőtt, amikor Anthony testvér gyilkosságért ült a castelviewi

állami börtönben, betörő volt a cellatársa. Egy Jack Greenspan nevű pasas. A
"Nagy Jack Greenspan"-nek nevezték. Zsidó fiú volt. Az ember ritkán
találkozik zsidó betörőkkel. A Nagy Jack sok mindenre megtanította, de
Anthony testvér akkoriban még nem gondolta, hogy odakinn majd jó hasznát
veszi.
Egészen a mai napig.
Mert ezen a napon minden, amit a, Nagy Jack valaha, évekkel ezelőtt,
mondott, óriási értéket jelentett Anthony testvér számára: betörni készült
ugyanis az Anderson lány lakásába. Nem hirtelen ötletből. Előző nap, miután
megtudta, hogy az Anderson lányt megölték, alaposan megbeszélte
Emmával. Azért ment el a lányhoz, mert Judite Quadrado elmondta, hogy a
lány volt az "édes hó" forrása. Fontos volt megszerezni a vevők listáját, de
mit értek a vevők, ha nincs áru, amit eladhatnak? Előző nap az üzleti
kapcsolatot akarta felvenni Sally Andersonnal, de csak azt tudta meg, hogy
valaki már gondoskodott róla, hogy soha többé senkivel se lépjen üzleti
kapcsolatba.
Most két okból is be akart törni hozzá. Lehet, hogy a lány eldugott egy
csomó kokaint, amit a hekusok nem fedeztek fel. Ezt ugyan nem tartotta
valószínűnek, de érdemes volt megpróbálni. A hekusok is csak olyan
felületesek, mint bárki más a világon, és ha pár kilót talál, az ugyanannyi,
mintha pénzt talált volna. A másik: ha a lány – mint ahogyan Judite
Quadrado állította – unciákkal kereskedett, akkor biztos, hogy ezeket az
unciákat valakitől kapta, hacsak nem utazott hetenként Dél-Amerikába, amit
Anthony testvér valószínűtlennek tartott. A házmester szerint a lány valami
sikeres darabban táncolt. A táncosnők pedig nem ugrálhattak úgy, ahogy
akartak. Nem; kellett valaki, aki őt is ellátta.
Szóval ezért.
És ha kapta valakitől az árut, akkor csak talál valami nyomot a lakásban,
amiből megtudhatja, hogy kitől? Ha pedig megtudja, egyenesen elmegy a
pasashoz vagy csajhoz, és megkérdezi: nem akar-e vele üzletet kötni? Hacsak
nem ugyanaz, aki megölte a lányt, mert akkor Anthony testvér keresztet
vethet, felkaphatja a csuhája szélét, és eltűnhet, akár a kámfor. Egy dologban

211
biztos volt: nem vágyott semmiféle kis bogotai taggal kemény
összeröffenésre.
Csuhája belső zsebébe – feltételezve, hogy a lány ajtaján Mikiegér-zár van
– a betöréshez a Nagy Jack szerint elengedhetetlenül szükséges két tárgyat
dugott. Ha esetleg a zárral Anthony testvér nem tud megbirkózni, más módot
keres a behatolásra. Talán felmászik a tűzlétrán, betöri az ablakot, bár a Nagy
Jack szerint ez piti, amatőr dolog volt, amit csak csavargók meg alkalmi
betörők tettek. Az Anthony testvér zsebében lapuló két tárgy egy
fogpiszkálós doboz, meg egy műanyagdarab volt, amelyet egy csavaros tetejű
tejesüvegről tépett le.
A fogpiszkáló képezte saját, külön, hordozható riasztóberendezését.
A műanyagdarab pedig az ajtó kinyitására szolgált.
A Nagy Jack szerint a Mikiegér-zár nyitásához legjobb a műanyag
hitelkártya, de megteszi bármilyen műanyag- vagy celluloiddarab is. A régi
szép időkben, amikor még nem találták fel sem a hitelkártyát, sem a
műanyagot, a betörők celluloiddarabokkal nyitogatták a zárakat. Anthony
testvér nem rendelkezett hitelkártyával, és abban sem volt biztos, hogy a
tejesüvegről letépett műanyagdarab megteszi-e, bár a Nagy Jack szerint igen.
Nahát.
Mielőtt a házba lépett, körülnézett, de az öreg, kövér házmestert sehol sem
látta. Előző nap, amikor kopogására nem jött ki senki, már járt fenn a lány
lakásánál, így hát tudta, hogy a 34-es volt az övé, de a biztonság kedvéért
vetett egy pillantást a levélszekrényekre, mielőtt felgyalogolt a harmadik
emeletre. A, folyosó kihalt volt, sehol egy lélek. Nagy Jacknek abban is igaza
volt, hogy a bérházak napközben általában kihaltak. Ha Nagy Jack elvei
szerint dolgozik, másfél percen belül a lakásban van.
Félórájába telt.
Becsúsztatta a műanyagdarabot az ajtófélfa és a zár közé, nyomkodta,
megpróbálta a zár nyelvét valahogy elérni, megizzadt, kihúzta a résből, újból
bedugta, izgult, szorította, hátranézett, biztatásul suttogott (rajta, bébi, rajta),
és biztos volt benne, hogy előbb-utóbb kilép valahonnan egy nő, és teli
torokból visítani kezd. Nyomogatta a műanyagdarabot, lazította a zárat, még
tovább izzadt a nehéz csuhában, keze lázasan dolgozott, és teljes félóra
múlva érezte csak a zár lazulását. (Most kellett csak igazán vigyáznia, hogy
ki ne csússzon a lapocska!) Érezte, hogy a zár nyelve visszanyomódik, míg

212
végül teljesen megadja magát. Megfogta az ajtógombot, megcsavarta, és íme:
nyitva állt az ajtó!
Ekkor már úszott a verejtékben.
Beugrott a lakásba, sietve becsukta maga mögött az ajtót, aztán zihálva,
izzadtán, fülelve nekidőlt az ajtónak. Mikor levegőhöz jutott, kihalászta
zsebéből a fogvájós dobozt, kinyitotta, elővett egy fogvájót, óvatosan
résnyire nyitotta az ajtót, és kipillantott a folyosóra. Sehol senki.
Az ajtót tágabbra nyitotta.
A fogvájót az ajtózár kulcslyukába dugta, aztán letörte a hegyét. Az ajtót
becsukta. Nagy Jack elbeszélése szerint, ha valaki kulccsal akar bejönni a
lakásba, és a kulcsot a zárba teszi, egy ideig vacakolnia kell, mert a fogvájó
miatt nem tudja kinyitni, amit a betörő a lakásban meghall, és az ablakon át
vagy a menekülésre már előzőleg kiválasztott úton elpucolhat. A konyhák jó
menekülési lehetőségeket rejtenek – állította. Némelyik konyhának
személyzeti kijárata van, és a legtöbb előtt ott a tűzlétra az ablaknál. Nem
tudta, hogy miért van annyi vészkijárat a konyhából, de mindenesetre volt.
Anthony testvér a konyhába ment. A mosogatóra támaszkodva kinézett az
ablakon. Tűzlétra nem volt. Körülnézett a lakásban, kereste a vészkijáratot.
Egyedül a hálószoba ablaka előtt volt tűzlétra. Kinyitotta az ablakot, de csak
résnyire, hogy szükség esetén gyorsan kitárhassa, és belépett a nappaliba.
Szépen berendezett szoba volt. A padlón szőnyeg, a bútorok csinosak;
bárcsak neki meg Emmának lenne ilyen lakása! A falakon poszterek függtek,
a fekete bőrkanapén párnák hevertek. Bizonyára a halott lányt ábrázolták a
falon lógó fényképek, trikóban meg olyan tütüben vagy miben pipiskedve,
amilyet a balett-táncosnők viseltek. Csinos kis dög lehetett – gondolta. Szőke
haj, jó alak, bár kissé vézna. Vajon hol lehet ilyen tütüt kapni? Biztosan akad
olyan üzlet a városban, ahol ezeket árulják. Vesz majd Emmának is ilyet,
hogy aztán csak ebben szaladgáljon a lakásban.
A fürdőszobába vezető ajtó melletti falon a balett-társulat plakátja függött.
Elhatározta, hogy először a fürdőszobát veszi szemügyre, mert a Nagy Jack
szerint sokan a W. C.-tartályba rejtik értékeiket. Felállt az ülőkére, és
belenézett. Rozsdás víz. Belenyúlt, körültapogatta. Sehol semmi. Vizes kezét
beletörölte az egyik törölközőbe, a tartály tetejét visszatette, és megpróbálta
felidézni a Nagy Jack tanácsait.
Folytassuk a hálószobával. Nagy Jack annak idején kifejtette, hogy sok
fiókos szekrény legutolsó fiókja a szekrény keretére támaszkodik, nincs alatta

213
semmi, azaz csak vagy kéthüvelyknyi rés a fiók feneke és a padló között.
Sokan csak kirángatják a fiókokat, és mögépottyantják értékeiket.
Gyakorlatlan betörők csupán a fiókokat nézik meg, eszükbe sem jut, hogy
kihúzzák, és alatta is kutassanak.
Anthony testvér kihúzta a legutolsó fiókot. Tele volt bugyikkal és
melltartókkal. Mindenféle színű nylonbikinik, apró melltartók; nagyon kis
melle lehetett. Megpróbálta elképzelni a lányt egy szál bikiniben. Nagyon
csontos lehetett, de vannak olyan sovány csajok, akiknél minél közelebb a
csont, annál édesebb a hús. Egy lila bugyit jó ideig a kezében tartott, mielőtt
visszadobta a fiókba. Két dolgot keresett: jó adag kokaint és valami utalást,
hogy kitől kapta a lány az árut.
Négykézlábra állt, és benézett a kihúzott fiók helyére. Nem látott semmit.
Levette a szekrényen álló lámpát, meggyújtotta, és ismét lehasalt.
Körbetapogatta a szekrény alját és a padlót. Semmi. A kihúzott fiókot az
ágyhoz vitte – szép ágy volt, kézimunka térítővel letakarva –, és kiborította
tartalmát. Csak bugyik meg melltartók, az a hülye lány naponta háromszor
válthatott fehérneműt. Lehet, hogy a táncosnők így szokták – jutott eszébe.
Megizzadnak, aztán fehérneműt cserélnek.
Az összes fiókot kihúzta, és az ágyra borította Csak ruhaneműk, blúzok,
pulóverek, harisnyanadrágok, trikók, egy rakás női cucc. De semmi kokain.
És egyetlen darab papír sem, amire valami írva lett volna. Lehet, hogy a
hekusok átkutatták a lakást, és mindent elvittek, amit érdekesnek találtak.
Talán megtalálták és eladták az összes kábítószert. Nincs rosszabb svihák
ebben a városban, mint a becsületes svihák. Csípőre tett kézzel nézett körül. –
És most hol keressem? – tette fel a kérdést magának.
A Nagy Jack azt is közölte, hogy heroint gyakran tartanak cukortartókban,
ezért ha valaki olyan szerencsés, hogy bejut egy üzér lakásába, ott keresse.
Az, aki sok kábítószert talált, szerencsésebb volt, mintha pénzt, hitelkártyát
vagy éremgyűjteményt talált volna. Ismét bement a konyhába, megtalálta a
cukortartót a konyhaszekrény alsó polcán, benne egy halom N feliratú,
fogyókúrás édesítőt. Kis csomagokban. Ennyi, az isten irgalmazzon a
lelkének. Minden dobozt végignézett, elképzelte, hol lehet egy kiló kokain
becsomagolva; turkált zabpehelyben, turkált búzacsírában, de nem talált
semmit. A hűtőszekrénybe is bekukkantott. Nyitott joghurtos pohár meg egy
rakás fagyasztott zöldség. A nappali minden fiókját kihúzta, minden asztal

214
alá benyúlt, hátha a lapja alá ragasztottak valamit. Semmi. Visszament a
hálószobába, és kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját.
Ennek a lánynak több ruhája lógott itt, mint amennyi a Hall Avenue-i
áruházakban van. Még bundát is talált. Mosómedvének saccolta. Jó sok pénzt
kereshetett a hóeladással, de hát akkor hol a fenében volt? Leráncigálta az
akasztókról a ruhákat és a kabátokat; minden zsebbe belenyúlt, mindent a
padlóra lökött. Semmi. Feltépte a cipősdobozokat. Szexis, kurvás cipők,
magas sarkúak, bokapántosak. Eszébe jutottak a bugyik. De a dobozokban
csak cipők álltak. Még mélyebben nyúlt a szekrénybe.
A szekrényben férfiruhát is talált. Hát igen gondolta. – A kis kurva a
szexis bugyikkal meg a magas sarkú cipőivel. Kellett hogy legyen pasasa is.
Szép barna kardigán. Anthony testvér el is vitte volna, de túl szűk volt. Meg
kockás nadrág. Na, ez akkor se kellett volna neki, ha illik rá. Fekete selyem
házikabát TM monogrammal. Jó kis alak vagy te, TM, mi? Felveszed a
fekete selyem házikabátodat, a lány meg a selyembugyiját meg a magas sarkú
cipőjét, szippantotok egypárat, aztán rajta, jöhet az ipar. Nagyon szép, TM.
Szép cuccot tartasz te itt, TM. De nem sokat, nem laktál itt vele, ugyebár?
Csak beugrottal néha-néha, talán valami nős tőzsdeügynök vagy, aki minden
szerdán, amikor a tőzsde zárva tart, belök egyet-kettőt. De nincs több lökés,
TM! A hölgynek most már vége, meghalt...
Szép, puha kasmírkabát. Még egy nadrág. Zöld. Ki hord zöld nadrágot,
kivéve az ikreket St. Patrick napján? Síanorák. Kék. Biztos a lány hordta,
mert kicsi – állapította meg. Olyan cipzáros a nyaka, amit ha lehúznak,
kihúzható a kapucni, arra az esetre, ha fázol a síliftben St. Moritzban,
drágám. Ő ugyan fel nem csatolt volna sílécet, ha egymillió dollárt fizettek
volna. No és itt a pasas anorákja. Fekete, mint a házikabát. Te is síelsz, TM?
Elvitted magaddal néha babucit? – Végigtapogatta a kasmírkabát zsebeit,
aztán a háta mögé dobta. A lány anorákját, a kéket is végigtapogatta. Már
majdnem azt is a többi közé dobta, amikor a nyakánál valami furcsát érzett.
Belenyúlt, és megcsavarta. Kemény tárgy volt benne. Ismét megcsavarta a
gallért. Enyhe zörgés hallatszott. Valami volt a gallérban, amire ráhúzták a
cipzárat. A kapucnin kívül még valami. Az anorákot az ágyhoz vitte. Leült a
bugyik és a melltartók közé. Megint megtapogatta a gallért. Igen. Egészen
biztosan van valami. Sietve lerángatta a cipzárat.
Első pillanatban csalódást érzett. Hosszában többszörösen összehajtott
borítékot tartott a kezében. Úgy hajtogatták, hogy beleférjen az anorák

215
gallérjába. Felnyitotta a borítékot. A levelet Sally Andersonnak címezték. A
feladó neve a bal alsó sarokban állt. A név semmit nem jelentett, de a hely azt
sugallta, hogy ha magát a kokaint nem is találta meg, megtalálta a kokain
forrását. Belenyúlt a borítékba, és kivette a kézzel írt levelet. Olvasni kezdte.
Meghallotta saját karórájának ketyegését. Észrevette, hogy még a lélegzetét
is visszatartja. Aztán hirtelen vihogás vett erőt rajta.
Na, most aztán megindulunk. Fel, egyenesen a magasba. Cadillac és kubai
szivar, pezsgő és kaviár. Ember! – Még mindig vihogva belegyömöszölte a
levelet csuhájának zsebébe, átgondolta, hogy biztonságos-e azon az úton
távozni, amelyen jött, eldöntötte, hogy igen, aztán elindult a felsővárosba,
hogy megossza vagyonát Emmával.

Amikor a nyomozók délután négykor besétáltak, Alonso Quadrado éppen

meztelen volt. Előnyös helyzet. A ruhátlan, ember zavarba jön, ha
felöltözöttekkel kell beszélnie. Ez a betörők előnye is, amikor meglepik a
pasast a hálószobában, aki meztelenül ugrik ki az ágyból és szembekerül egy
fegyveres, felöltözött behatolóval. Alonso Quadrado a Landis Avenue-i
Ifjúsági Otthon portásszobájában tusolt, amikor a két nyomozó belépett. A
két nyomozón még felöltő is volt. Sőt egyikük kalapot is viselt. Quadradón
pedig nem volt semmi, egy vékony szappanréteg kivételével.
– Halló, Alonso – üdvözölte Meyer.
Quadradónak a szappan belement a szemébe. – A fenébe – szólt, és kezdte
lemosni az arcát. Nagyon sovány, vékonydongájú emberke volt, halvány,
olajos bőrű. A Pancho Villa-bajusz az ajka fölött majdhogynem nagyobb
volt, mint az egész fickó.
– Még egypár kérdést szeretnénk feltenni – mondta Carella.
– Jól eltalálták az időpontot. – Ide-oda forgolódva öblítette le magát, aztán
elzárta a vizet, levett egy törölközőt, és szárítkozni kezdett. A nyomozók
vártak. Aztán Quadrado a törölközőt a dereka köré tekerte, és átment az
öltözőbe. A nyomozók követték.
– Kézilabdáztam – közölte. – Maguk kézilabdáznak?
– Én igen – felelt Meyer.
– A legklasszabb játék – mondta Quadrado, és leült az öltöző padjára.
Kinyitotta az egyik szekrényt. – Mi van? – kérdezte.

216
 – Tudja, hogy meghalt az unokanővére? – kérdezte Meyer.
– Igen, tudom. Holnap lesz a temetése. Nem megyek el. Utálom a
temetéseket. Voltak már spanyol temetésen? Látták azokat a rémes
öregasszonyokat, akik rávetik magukat a koporsóra? No, ez nem nekem való.
– Megkéselték, ugye?
– Igen.
– Gyanakszik valakire?
– Nem. Ha Lopez még élne, akkor tudnám, hogy ő volt. De ő halott.
– Gondol valakire?
– Nézzék, tudják, hogy mivel foglalkozott Judite. Bárki megtehette.
Megtörölgette a lábát. A szekrényből zoknit vett ki, és felhúzta. Meyernek
eszébe jutott, hogy milyen érdekes az embereket öltözködés közben figyelni.
Vagy azokat, akik főtt kukoricát esznek. Nincs két ember, aki ugyanúgy enné
a főtt kukoricát, vagy ugyanúgy öltözne fel. Vajon miért kezdi Quadrado a
zoknival? A zoknija fekete volt. Talán valami pornófilm-szerepre készül?
Meyer kíváncsi volt, hogy felhúzza-e a cipőjét, mielőtt belebújik az
alsónadrágjába. Ezek az élet apró rejtélyei.
– Milyen balhéban volt benne? – érdeklődött Carella.
– Még nem volt benne egészen, de valamire készült, az biztos.
– Mi volt az?
– Az egyetlen, amit Lopez ráhagyott.
– Köpje már ki.
Quadrado ismét a szekrénybe nyúlt. Az akasztóról klottgatyát vett le, és
belebújt. Lopez iparát – mondta, és a nadrágját vette fel.
– A narkóipart?
– Igen. Megvolt a listája.
– Milyen lista?
– Az ügyfeleké.
– Hogyan jutott hozzá?
– Együtt éltek.
– Igazi listáról beszél? Nevekkel és címekkel? Leírva egy lapra?
– Milyen lapra? Nem. De vele élt, tudta, hogy Paco kiknek szállított.
Elmondta nekem, hogy ő fogja folytatni, szerez kokót onnan, ahonnan a
pasas szerezte, és így egy kis különkeresethez jut.
– Ezt mikor mondta? – kérdezte Meyer.

217
 – Rögtön azután, hogy Pacot lelőtték – közölte Quadrado, és felvette az
ingét.
– Miért nem mondta el ezt nekünk akkor, amikor először beszéltünk?
– Mert nem kérdezték.
– Ez valami újdonság volt a lány számára? – kérdezte Carella.
– Hogy érti?
– A kábítószer-kereskedés.
– Ó, igen.
– Mielőtt Lopezt lelőtték, nem dolgozott vele, ugye? Nem voltak társak?
– Á, nem. Lopez? Hogy Lopez megosztozott volna valami jóban egy
tyúkkal? Nem, ő nem.
– De elmondta a lánynak, hogy kik voltak a vevői?
– Hát azt nem, hogy ez a pasas négy grammot vesz, ez a másik meg hatot.
Ezt nem. Úgy értem, nem hordozta tálcán a listát. De ha két ember együtt él,
akkor beszélgetnek. Érti, hogy gondolom? Azt mondja például a pasas: "Na,
ma le kell szállítanom három grammot Louisnak", valami ilyesmit.
– – Ágyduma – mondta Meyer.
– Igen, ágyduma – helyeselt Quadrado. – Ez így igaz. Judite rendes lány
volt. Amikor Lopez beszélt, ő hallgatott. Nézzék, őszintén szólva, Judite azt
gondolta, hogy nem tart soká az ügy. Amikor a pasas úgy elintézte... Úgy
értem, mennyit tűrhet el egy csaj? A pasas piszok disznó volt, még más női is
voltak Judite-on kívül. Ezért gondolom, hogy sok mindent végighallgatott.
Azt persze nem gondolhatta, hogy megölik, de szerintem azt hitte, nem árt,
ha...
– Ezt honnan tudja?
– Mit honnan tudok?
– Azt, hogy a lány nem tudta, hogy Lopezt megölik?
– Feltételezem. Rágyújthatok?
– Gyújtson csak rá – mondta Meyer.
– Mert szeretek rágyújtani játék után mondta Quadrado, és belenyúlt a
szekrény aljában álló táskájába, kivett egy bádogdobozt. Még mielőtt
kinyitotta volna, tudták, hogy mi van benne. Nem is nagyon voltak meglepve.
Manapság már a főkapitányság épületével szemben álló padon is füvet
szívtak. Nézték, ahogy Qadrado meggyújtotta a csikket, és élvezettel
szippantgat. Füstfelhőket eregetett.
– Akar egy slukkot? – nyújtotta Meyer felé a csikket.

218
 – Köszönöm – felelt Meyer. – Szolgálatban vagyok.
– Kik voltak azok a más nők? – kérdezte Carella mosolyogva.
– Szent ég, meg se lehetett számolni, annyi volt. Ott az a féllábú kurva, az
az Anita Diaz. Fél lába van, de isteni nő. A környéken La Mujer Cojá-nak
hívják, a világon a legjobb az ágyban. Figyeljék meg, ha egyszer összefutnak
vele. Lopez vele feküdt le. Aztán az a... ismerik azt a pasast, akinek a Mason
és a Tizenkettedik utca sarkán cukorkaüzlete van? Nahát, az ő feleségével.
Miközben Judite-tal élt. Ki tudja, miért bírta az a lány olyan sokáig? Tovább
szívta a csikket, – Azt hiszem, félt tőle. Mintha állandóan fenyegette volna,
és végül össze is égette cigarettával, úgyhogy alaposan beijedhetett.
Gondolom, akkor határozta el, hogy inkább befogja a száját, és hallgat.
Inkább csináljon Lopez mindenkivel azt, amit akar.
– Hogy akarta az unokanővére ellátni a narkósokat?
– Hogy érti?
– Lopez ügyfeleit. Honnan szerezte volna az árut?
– Ugyanonnan, ahonnan Lopez.
– És Lopez honnan szerezte?
– Attól az angol unciakereskedőtől.
– Melyik angol unciakereskedőtől?
– Akivel Lopez azelőtt együtt élt. Judite szerint más dolog a múlt és
megint más az üzlet. Ha az a csaj ellátta Lopezt, miért ne látta volna el
Judite-ot is?
– Nő volt?
– Az a szőke, akivel azelőtt együtt élt? Igen. Carella Meyerre nézett.
– Melyik szőke?
– Mondtam már. Az az angol pipi, akivel együtt élt.
– Szőke? – kérdezte Meyer.
– Igen, szőke – ismételte Quadrado. – Mi van magukkal, emberek?
Süketek?
– Mikor volt az?
– Egy éve? Ki emlékszik már? Lopeznél úgy jöttek-mentek a csajok, mint
a földalatti szerelvényei.
– Nem tudja a nevét?
– Nem – mondta Quadrado, és még egy utolsót szippantott, mielőtt a
csikket a földre dobta. Rá akart lépni, de észrevette, hogy zokniban van.
Meyer lépett rá előzékenyen. Quadrado fűzni kezdte magas sarkú cipőjét.

219
 – Hol laktak? – kérdezte Carella.
– Az Ainsley-n. Ott még mindig él egy csomó angol. Olcsók a lakások, és
többnyire olyanok lakják, akik próbálkoznak. Éhező festők, zenészek meg
olyan pasasok, akik szobrokat csinálnak.
– Szobrászok – mondta Meyer.
– Ez az. Szobrászok. Ez a helyes kifejezés.
– Tisztázzuk – mondta Carella. – Azt mondja, hogy egy évvel ezelőtt volt?
– Mondjuk.
– Hogy Lopez együtt élt egy kokainüzérrel?
– Nem, akkor nem.
– Szóval nem élt vele együtt?
– De, vele élt, de a csaj akkor nem kereskedett kokainnal. Akkor még
nem.
– És mit csinált a csaj?
– Próbálkozott. Akár a többiek.
– Mivel próbálkozott?
– Azt hiszem, táncosnő volt, vagy valami hasonló.
Carella ismét Meyerre nézett.
– Azt hiszem, azért költözött el, mert valami szerepet kapott egy darabban
– mondta Quadrado. – Valamikor a nyáron. Leköltözött az alsóvárosba.
– És kokainnal kezdett üzérkedni – mondta Carella.
– Igen.
– Mikor?
– Kokózni? Valamikor ősszel. Talán októberben.
– És ellátta Lopezt is kokainnal?
– Igen.
– Ezt honnan tudja?
– Judite mondta el.
– Biztos abban, hogy nem kokaint venni jött ide?
– Biztos. Unciákkal kereskedett. Eladott. Ezért gondolta aztán Judite, hogy
most, amikor Lopez már meghalt, átveheti az üzletet. Maradnak a vevők,
marad az eladó.
– Milyen gyakran jött ide?
– A szőke csaj? Minden héten.
– Biztos benne?
– Judite mondta.

220
 – És valamikor októberben kezdődött?
– Igen. Akkor indította be Lopez az üzletet. Ezt is Judite mondta. Én nem
is tudtam róla.
– Milyen napokon jött a lány?
– Rendszerint vasárnap.
– Hogy elhozza a kokaint?
– No meg talán még más miatt is.
– Hogy érti?
– Felidézni a régi szép időket. Az ágyban.
– Lopezzel?
– Judite szerint. Ki tudja, igaz-e vagy sem. Ha egy pasas minden szennyet
rálök egy csajra, akkor annak már kikészülnek az idegei. Képzelődni kezd.
Minden párna alatt bugyikat lát. Értik, ugye? A lepedőn más nő szagát érzi.
Ronggyá mennek az idegei. Ide figyeljenek. Az én unokanővérem kicsit
lökött volt. Megmondom úgy, ahogy van. Lököttnek kellett lennie ahhoz,
hogy megmaradjon egy ilyen pasas mellett.
– De annak a lánynak nem tudja a nevét?
– Nem.
– És azt sem, hogy melyik darabban táncolt?
– Nem.
– De azt tudja, hogy együtt élt Lopezzel?
– Az biztos. Eleinte nem. Eleinte a lánynak abban a házban volt lakása,
ahol az angolok élnek. De aztán Lopezhez költözött. Ebben biztos vagyok.
Úgy értem, a saját szememmel láttam. Éjjel-nappal együtt jártak ki-be.
Nézzék, itt mindenki tudta, hogy Lopeznek van egy csaja az alsóvárosból.
– Melyik ház volt az? – kérdezte Meyer.
– Ahol Lopez lakott?
– Ott, ahol megölték?
– Nem, nem. Ott Judite-tal lakott. A Culveren. Az meg az Ainsleyn volt
– A címet tudja?
– Azt nem. De közel van a gyógyszertárhoz. Az Ainsley és a Six sarkán.
Azt hiszem, "TrueWay" gyógyszertárnak hívják.
– Megismerné a lányt, ha látná?
– A szőkét? Tuti. Jó csaj volt. Rejtély, hogy mit evett Lopezen.
– Alonso – mondta Meyer. – Megtenne nekünk egy szívességet? Eljönne
velünk a rendőrségre? Csak pár percre.

221
– Miért? Mit csináltam?
– Maga semmit. Fényképeket szeretnénk mutatni.

222
 12.

Arthur Brown egyáltalán nem azt akarta csinálni, amit csinált. Arthur Brown
televíziót akart nézni a feleségével.
Böngészni azonban semmi kedve sem volt abban a halom iratban, amit
részben Marvin Edelman feleségétől, részben Edelman széfjéből hoztak el. A
könyvelés untatta Brownt. Még a saját, otthoni könyvelése is untatta.
Caroline-t kérte mindig, hogy írja össze a kiadásokat, amit az asszony
remekül el is véglett.
Tizenegy óra múlt húsz perccel.
Tíz perc múlva vége a híreknek, és jön Johnny Carson. Brownnak néha az
volt az érzése, hogy az Egyesült Államokat csupán két dolog tartja össze: az
egyik Johnny Carson, a másik meg az időjárás. Nincs az a nukleáris háború,
amely úgy egyesítené a jó öreg Államokat, mint Johnny Carson és az
időjárás. Ezen a télen az időjárás az egész ország területén pocsék volt. Ha
valaki Minneapolisból iderepült, ugyanolyan időt talált, mint amit otthagyott.
Mintha Minneapolis meg ez a város egymás mellett lennének. Az embereket
egyesítette a méltatlankodás. Mert ha innen viszont Cincinnatiba repült
valaki, az időjárás ott is pocsék volt, és a repülőgépből kilépve végtelen
testvériség érzése szállta meg. Aztán meg, ha elment a szállodába,
kicsomagolt, valami innivalót kért a szobapincértől, és kinyitotta a televíziót,
megjelent a jó öreg Johnny Carson, ugyanúgy, mint az egész országban, és az
ember tudta, hogy Los Angelesben ugyanakkor nézik Johnny Carsont, New
Yorkban is nézik, Kalamazooban, Atlantában és Washingtonban is, és ettől
az emberek érzik, hogy fontos polgárai a világ legnagyobb országának, amint
ott ülnek, és nézik Johnny Carsont.
Brown véleménye szerint, ha Johnny Carson jelöltetné magát az
elnökválasztáson, minden nehézség nélkül győzne. És most... na jó, legyen
tíz perc múlva... szívesen leült volna nézni Johnny Carsont. Semmi kedve
sem volt ellenőrizni és összehasonlítani Marvin Edelman széfjének tartalmát,
a bankkivonatot meg a múlt évi csekkeket. Ez könyvelőnek való munka. Egy
zsarunak pedig most az lenne a dolga, hogy leüljön a kanapéra, átkarolja
Caroline-t, miközben Johnny Carson ma esti vendégét, Lola Falanát nézik,
aki Brown véleménye szerint a világ legszebb néger nője volt –
természetesen Caroline-t kivéve. Soha nem említette Caroline-nak, hogy

223
milyen szépnek tartja Lola Falanát. A rendőrségnél töltött évek alatt
megtanulta, hogy az ember nem nyit ki egy ajtót anélkül, hogy meg ne
bizonyosodna róla, mi van mögötte, és abban egyáltalában nem volt biztos,
hogy Caroline ajtaja mögött mostanában mi van. Amikor Brown egyszer
megjegyezte, hogy Diana Ross egész jóképű csaj. Caroline hozzávágott egy
hamutartót. Akkor megfenyegette az asszonyt, hogy hatóság elleni erőszakért
letartóztatja, mire az közölte, hogy ha akarja, akár össze is ragaszthatja azt a
rohadt hamutartót. Ez már jó ideje történt, de azóta nem próbálta nyitogatni
azt a bizonyos ajtót. De az volt az érzése, hogy ugyanaz az ismerős tigris áll
mögötte.
Nagyon örült, mert Mrs. Edelman megtalálta a páncélkazetta kulcsát, és ez
a felfedezés megkímélte őt és Klinget attól, hogy le kelljen menniük az
alsóvárosba, és bírósági végzéssel kelljen engedélyt kérniük a doboz
kinyitására, amit vagy megkapnak, vagy nem, attól függően, hogy aznap
melyik bíróhoz kerülnek. Némely alsóvárosi bíróval kapcsolatban az
embernek az volt az érzése, hogy a bűnözők oldalán áll. Ha az ember például
olyan bíróval akadt össze, mint a Sétáló Wilbur Harris, beléphetett a
tárgyalóterembe egy olyan bűnöző kísérőjeként, aki egyik kezében véres
kést, a másikban levágott fejet tart, az öreg Wilbur csettint, és azt mondja:
"No lám, rossz fiúk voltunk? Akkor a beismerő vallomása alapján
szabadlábra helyezzük." Vagy pedig kiszab valami nevetséges pénzbüntetést
– mondjuk tízezer dollárt – olyasvalakire, aki megölte az apját, anyját, a
kutyáját meg az aranyhalait. Ha az ember olyan bíróval találkozott, mint a
Sétáló Wilbur, néha úgy érezte, hogy nincs semmi értelme a munkájának.
Lejárhatta térdig a lábát, elkaphatta a bűnözőt, aki – miután Wilbur szabadon
bocsátotta – néha Kínáig futott, és soha többé nem került elő. Mi értelme volt
hát az egésznek? Örült, hogy nem kellett az alsóvárosba mennie, hogy a
kazetta kinyitásához bírósági végzésért könyörögjön.
Nem volt boldog azonban, amikor meglátta, hogy mekkora a doboz, és
még kevésbé volt az, amikor Klinggel együtt rájöttek, hogy mennyi papír van
abban az átkozott dobozban. És ezek a papírok most kiteregetve hevertek kis
szobájának íróasztalán Edelman bankszámlájával együtt, a beváltott csekkjei
meg egy doboz sör társaságában. A másik szobából – napközben itt játszott a
leánya, Connie – már hallotta a Johnny Carson-show szignálját. Hallotta,
ahogy Ed McMahon bejelenti a vendégeket (ezeknek egyike Lola Falana, az
biztos), aztán meg az ismerős szignált: "Iiiiitt vaaaan Johnnny..." Sóhajtott,

224
nagyot kortyolt a sörből, aztán szortírozni kezdte a páncélkazettából kivett
iratokat.
Hosszú éjszaka várt rá.

Kling megriadt, amikor megszólalt a telefon. A telefon az ágy melletti

asztalka szélén állt, és az első csengetés úgy robbant a szoba csendjébe, akár
a pisztolylövés. Dobogó szívvel hirtelen felült, és a kagyló után kapkodott.
– Halló? – szólt bele.
– Halló, Eileen vagyok.
– Ó, halló.
– Elakadt a lélegzete?
– Nem, de olyan nagy volt itt a csend, és meglepődtem, amikor megszólalt
a telefon – mondta Kling még mindig hevesen dobogó szívvel.
– Nem aludt még, ugye?
– Nem, nem. Csak lefeküdtem.
– Az ágyba?
– Igen.
– Már én is ágyban vagyok. A férfi nem felelt.
– Bocsánatot akartam magától kérni – folytatta a lány.
– Miért?
– Nem tudtam a válásáról.
– Nem történt semmi.
– Ha tudtam volna, nem mondtam volna azt, amit mondtam.
Úgy gondolja – jutott Kling eszébe –, hogy nem tudott a válásom
körülményeiről. Tegnap tudta meg, biztosan az osztályon beszéltek neki róla,
most meg bocsánatot kér, amiért leírt egy "ohó"-jelenetet: a feleség az
ágyban a szeretővel, a férj jön felfelé a lépcsőn... ugyanaz az átkozott dolog,
ami vele történt.
– Rendben van – mondta. Nem volt rendben.
– Még jobban elrontottam, ugye? – kérdezte a lány.
Már majdnem azt felelte, hogy á, dehogy, ne csacsiskodjon, köszönöm,
hogy felhívott, amikor hirtelen rájött, hogy igenis, még jobban elrontotta.
– Az a helyzet, hogy igen.
– Sajnálom. Csak azt akartam...

225
 – Mit meséltek magának? – Kik?
– Rajta! Akik rólam beszéltek.
– Csak annyit, hogy valami probléma volt.
– Aha. Milyen probléma volt?
– Csak egy olyan probléma.
– Az, hogy a feleségem megcsalt?
– Hát igen. Azt mondták.
– Remek. Hosszan hallgattak.
– Hát – sóhajtott a lány – csak azt akartam megmondani, hogy sajnálom,
amiért tegnap megbántottam.
– Nem bántott meg.
– De a hangja olyan, mintha megbántottam volna.
– Pedig nem vagyok megbántva.
– Bert – szólt a lány habozva. – Kérem, ne haragudjon rám, jó? Kérem. –
Kling megesküdött volna, hogy sír. Aztán csak egy kattanást hallott.
A kagylóra nézett.
– Na mi van? – kiáltotta bele az üres szobába.

Edelman elszámolásával az volt a baj, hogy nem stimmelt az összeadás.

Lehet, hogy Brown rosszul adta össze? Bárhogy is volt, nem a megfelelő
összeg jött ki. Nagy pénzekről hiányzott bizonylat. Brown számításaiban
állandó tényezőként az a 300 000 dollár szerepelt, amelyet Edelman
széfjében találtak. Brown-számára ez legalább egy készpénzeladást jelentett.
De az is lehet, hogy több kisebb tétel eladásából jött össze a széfben őrzött
pénz, mielőtt...
Mielőtt mi történt?
A bankkimutatás és a kifizetett csekkek szerint Edelman az elmúlt évben
nem vett ki nagyobb összeget. Az üzleti kiadások legnagyobb részét
utazásokra fordította: Amszterdam, Zürich, más európai városok,
repülőjegyek, szállodaszámlák, holland városok drágakő-kereskedőinek
kiállított csekkek... De a vásárlások (végtére is drágakő-vásárlással és -
eladással foglalkozott) viszonylag kis összegeket tettek ki. Ötezer dollár itt,
tízezer ott, húszezer dolláros csak egy holland cégnek. Ez volt a legtöbb. Az

226
amerikai bankba befizetett összegek arra utaltak, hogy Edelman tisztességes,
ha nem is látványos hasznot húzott külföldi vásárlóiból.
Brown kalkulációja szerint Edelman évente 200 és 300 ezer dollár körüli
forgalmat bonyolított. Az ez évre esedékes adót még nem vetették ki – csak
február volt, és április 15-ig még nem került rá a sor –, de a legutóbbi
bevallásnál évi jövedelméül 255 523 dollárt és 12 centet jelölt meg, amelyből
a megengedett rezsiköltségek és üzleti kiadások után 226 526 dollár és 12
cent maradt. Kis számítás után Brown megállapította, hogy Edelman a bruttó
összegből 15 százalékot vont le. Uncle Sammel barátságosan manipulálva, az
esedékes évi adóról szóló csekket 100 710 dollárról és 56 centről április 15-
én írták meg, ami arra engedett következtetni, hogy Edelman maradéktalanul
eleget tett állampolgári kötelezettségeinek, kifizette az adót – legalábbis a
bejelentett jövedelmével kapcsolatban.
Az a 300 000 dollár izgatta Brownt, amit a széfben találtak.
Vonakodva látott hozzá az Edelman páncélkazettájában talált iratok
tanulmányozásához.

Kling sokáig bámulta a telefont.

Igazán sírt a lány?
Nem akarta ő megríkatni, hiszen alig ismerte. Az ablakhoz lépett, és
kitekintett a hídon szünet nélkül hömpölygő kocsiáradatra, nézte, amint az
autók lámpái belevájnak a sötétbe. Ismét havazott. Vajon eláll-e valaha ez a
hóesés? Nem akarta ő megríkatni. Mi a fene volt vele? Augusta volt
kegyetlen hozzám, gondolta, és visszafeküdt az ágyba.
Könnyebben elfelejtette volna, ha nem látja lépten-nyomon az ő arcát.
Általában az elvált házasfelek – különösen ha gyerek nem volt – a válás
kimondása után ritkán találkoztak. Elkezdhették azonnal a felejtést. Az
emberek néha még a jót is elfelejtették, ez persze baj volt, de hozzátartozott
annak a szörnynek a természetéhez, amit válásnak neveznek. De Augustával
más volt a helyzet. Nem lehetett úgy elmenni folyóiratokat árusító üzletek
kirakata előtt, hogy legalább egy lap címlapjáról ne az ő arca nézett volna
vissza. Néha még kettőről is. Nem lehetett úgy kinyitni a televíziót, hogy
valamelyik hajápolási hirdetésben (gyönyörű haja volt) ne szerepelt volna,
vagy fogpasztareklámban ne villogtatta volna a fogsorát. Múlt héten

227
körömlakkot reklámozott. Augusta keze legyezőként takarta le csodálatos
arcát, körmei hosszúak és vörösek voltak, mintha friss vérbe mártotta volna
éppen, és mosolygott, úristen, milyen bűbájosan mosolygott Kling már ott
tartott, hogy ki se nyitja többé a televíziót, mert attól félt: Augusta kilép a
képernyőből, neki ismét minden eszébe jut, és zokogni kezd.
Felöltözve feküdt annak a kis lakásnak az ágyán, amelyet a híd közelében
vett bérbe, kezét a feje mögött összekulcsolta, és úgy fordult, hogy kilásson
az ablakon; lássa a hídon a Calm Point felé igyekvő autókat. Színházból
jöhetnek – gondolta –, most lett vége az előadásoknak, és az emberek
hazamennek. A házaspárok együtt mennek haza. Mélyet lélegzett.
Fegyvere ott állt a szoba másik oldalán lévő fiókos szekrényben.
Sokszor jutott eszébe a fegyver.
Amikor éppen nem Augustára gondolt, a fegyver járt a fejében.
Sajnálta, hogy engedte Brownnak az összes iratot hazavinni.
Megragadhatta volna az alkalmat, hogy ő nézhesse át, legalább valami
elfoglaltság jutott volna ma estére, ahelyett hogy Augustára meg a fegyverre
gondolna. Tudta, hogy Brown utálja a papírmunkát, és boldogan szabadult
volna meg tőle. De Brown is körülötte ugrált, mostanában mindenki körülötte
ugrált. Jó, Bert, nem, Bert, rendben van, menj csak haza, érezd jól magad,
hallod? Reggelre készen leszek ezzel a vacakkal, aztán megbeszéljük, jó?
Mintha valami hozzátartozója halt volna meg. Meghalt valakije, és most az
emberek kényelmetlenül érzik magukat vele szemben, mint ahogyan a
gyászolókkal szemben mindig; soha nem tudják, hogy hová tegyék a kezüket,
soha nem tudják, mit mondjanak, mivel fejezzék ki részvétüket. Mindenkivel
jót tenne, nemcsak önmagával. Na, vedd már elő azt a fegyvert, és...
Rajta! – biztatta magát.
Fejét a párnára hajtotta, és felnézett a mennyezetre.
Úgy ismerte a mennyezetet, mint a tenyerét. Minden repedést, a vakolat
minden mélyedését, minden foltját, minden karcolást és pókhálót. Sok embert
nem ismert annyira, mint ezt a mennyezetet. Néha, amikor Augustára
gondolt, a mennyezet elborult, könnyein át nem látta az ismerős ábrákat. Ha
használja a fegyvert, ügyelnie kell a lövés szögére. Nem akarta, hogy a golyó
elvigye a koponyája tetejét, aztán lyukat üssön a mennyezetbe is. Nem, régi
barátot golyó ne sértsen. Mosolygott. Aztán eszébe jutott, hogy aki
mosolyog, az nem fordítja maga ellen a fegyvert. Mindenesetre egyelőre még
nem.

228
 A fenébe, hiszen igazán nem akarta, hogy az a lány sírjon!
Felült, az iskolai telefonkönyv után nyúlt, felemelte az asztalka túlsó
feléről, és belelapozott, bár nem várta, hogy megtalálja, és nem is volt
meglepve, amikor nem találta. Manapság, amikor a bűnözők tíz perccel
azután, hogy bekasztlizzák őket, kisétálnak a börtönből, nem sok hekus
kívánta, hogy bejegyezzék a nevét a telefonkönyvbe. Felhívta az alsóvárosi
Kapcsoló Központot, amelynek a számát kívülről tudta, és megkérte azt, aki
felvette a telefont, hogy kapcsolja a 12-es melléket.
– Szaknévsor – szólt egy női hang.
– Egy rendőrtisztviselő telefonszámára lenne szükségem.
– Rendőrtisztviselő telefonál?
– Igen.
– A nevét kérem.
– Bertram A. Kling.
– Rangja és jelvényének száma?
– Harmadosztályú nyomozó, hét, négy, öt, hét, kilenc.
– Akinek a számát kéri?
– Eileen Burke. Egy ideig csend volt.
– Ez vicc? – kérdezte a női hang.
– Vicc? Hogy érti?
– Tíz perccel ezelőtt ő kérte a maga számát.
– Együtt dolgozunk egy ügyön – mondta Kling, és maga sem értette, hogy
miért hazudik.
– Tehát ő felhívta magát?
– Igen, felhívott.
– Miért nem kérdezte meg a telefonszámát?
– Elfelejtettem.
– Ez nem randevúszolgálat.
– Mondtam már, hogy együtt dolgozunk.
– Hát persze – gúnyolódott a nő. – Várjon egy kicsit, amíg tisztázom.
Kling várt. Tudta, hogy most a számítógépben ellenőrzi, hogy valóban
bona fide hekus-e? Kinézett az ablakon. Most még erősebben havazott. Rajta
– gondolta.
– Halló? – szólt a nő.
– Várok.
– Elromlott a számítógépünk. Manuálisan kellett ellenőriznem.

229
 – Igazi hekus vagyok? – kérdezte Kling.
– Ki tudja manapság? Itt a szám. Van ceruzája?
Leírta a számot, megköszönte, lenyomta a villát, majd újra elengedte, várt,
amíg vonalat kap, hívta a számot, de mielőtt végigtárcsázta volna, megállt.
Mit akarok? – gondolta. – Nem akarok én semmit sem kezdeni. Nem tartok
én ott, hogy bármit kezdjek. – Visszatette a kagylót.

A páncélkazetta tartalma valóban nagyon érdekes volt. Brown végül is

megértette, hogy Edelman drágakőüzlete – igazi üzleteihez hasonlítva –
csupán mellékfoglalkozásnak számított. Igazi üzlete különböző külföldi
országokban ingatlanok felvásárlásából állt. Öt év óta vásárolt ingatlanokat
Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban és Angliában. Földet,
házat, irodaépületet. Az utolsó vásárlás hat hónappal ezelőtt történt. Előző év
júliusában egyedül a Porto Santo Stefano nevű helységben negyvenezer
négyzetméter földet vásárolt Edelman, 200 millió olasz líráért. Brown nem
tudta, hogy hol van Portó Stefano. És azt sem, hogy hat hónappal ezelőtt
mennyit ért 200 millió olasz líra. De a reggeli újságok gazdasági rovatából
azt megállapította, hogy a jelenlegi árfolyam: száz líra = tizenkét cent.
Brownnak fogalma sem volt arról, hogy hat hónap alatt mennyit változott az
árfolyam. De a jelenlegi átszámítási kulcs szerint Edelman 240 000 dollárt
költött telekvásárlásra.
Minden rendben – gondolta Brown. – Ha valaki Olaszországban
olajfaligetet akar, rendben van, a törvény nem tiltja. De hol volt a kiállított
csekk szelvénye akár dollárban, akár lírában? Az üzletet Edelman július 8-án
kötötte meg Rómában. 240 000 dollár; ehhez nyilván hozzájön az átírási
illeték meg az adó, amire a szerződés utalt.
Honnan volt a 240 000 dollár?

Kling fel-alá járkált a szobában. Bocsánatot kérjen a lánytól? Vagy mégse? A

fenébe is – mondta, a telefonhoz lépett, és tárcsázta a számot.
– Halló? – szólt bele a lány. A hangja most nagyon halk és kicsit náthás
volt.

230
 – Itt Bert.
– Halló – szólt a nagyon halk, kicsit náthás hang.
– Bert Kling.
– Tudom.
– Sajnálom, nem akartam magára kiabálni.
– Rendben van.
– Igazán sajnálom.
– Rendben van – ismételte a lány. Hallgattak.
– Hát.... akkor, hogy van?
– Azt hiszem, jól. Hallgattak.
– Hideg a lakása? – kérdezte végre a lány.
– Nem. Nagyon jó. Meleg, kellemes.
– Én itt halálra fázom. Holnap felhívom a házkezelőséget. Ugye, ilyen
korán még nem szabad kikapcsolni a fűtést?
– Azt hiszem, csak tizenegykor szabad.
– Van már tizenegy?
– Nemsokára éjfél.
– Mindennap egy dollár – sóhajtott a lány. – De azt hiszem, teljesen nem
is szabad kikapcsolniuk, ugye?
– Úgy tudom, hatvankettőn kell hagyni.
– Nálam a fűtőtestek jéghidegek – mondta Eileen. – Az ágyamon négy
takaró van.
– Villanymelegítésű takaró kellene magának.
– Azoktól félek. Félek, hogy meggyulladnak.
– Nem, azt hallottam, hogy teljesen biztonságosak.
– Vagy azok, vagy nem.
– Szóval – folytatta Kling –, csak azt akartam megkérdezni, hogy minden
rendben van-e. És igazán sajnálom, hogy...
– Én is. Ez az én sajnálom, te sajnálod-jelenet?
– Azt hiszem, igen. Hallgattak.
– Késő van, nem akarom... – mondta Kling.
– Nem... kérem, még ne tegye le.
– De már késő van. Nem akarom...
– Nem, ne tegye le, beszéljen – kérlelje a lány.

231
Amikor Brown áttanulmányozta az Edelman által vásárolt ingatlanok
papírjait, és a francia frankokat, spanyol pezetákat, portugál escudókat meg
angol fontokat átszámította dollárra, megállapította, hogy a készpénz-
tranzakciók összege az elmúlt öt év alatt 4 millió fölé emelkedett. A
nyilvántartott tranzakciók pedig, a csekkekkel igazolt vásárlások ez idő alatt
1 275 000 dollárt tettek ki. A fennmaradó, közel 3 millió dolláros különbözet
a Nemzetközi Jövedelemadó Hivatal számára fellelhetetlen maradt.
Az utóbbi öt év zürichi utazásai is hirtelen magyarázatot kaptak,
figyelembe véve, hogy az itteni elkönyvelt kiadások kizárólag szállodai
költségekről és étkezésről szóltak. Edelman nyilván nem üzleteket kötött
Zürich városában, legalábbis nem drágakőüzleteket. De akkor miért utazott
oda? És miért onnan utazgatott Európa más városaiba? A különböző
csekkekből összeállt az útvonal: Amszterdam-Zürich-Párizs-London, néha-
néha egy út Lisszabonba. Brown véleménye szerint Edelman svájci útjain
nem az Alpokban gyönyörködött, hanem inkább a pénzét látogatta.
Arra nem volt mód, hogy megtudják: van-e Svájcban bankszámlája. A
svájci bankárok éppen olyan nehezen osztogattak információkat, mint az
utcalányok ingyenszerelmet. Talán Mrs. Edelman többet tud férje külföldi
útjairól? Brown rájött, hogy az ő nevén öt különböző országban szerepel
ingatlantulajdon. Talán tudta, hogy miért volt férje útjainak fontos állomása
Zürich. De lehet, hogy ha itt adócsalásról van szó, csupán "ártatlan feleség"
lesz, aki mit sem tud férje üzleti tevékenységéről. Az is lehet, hogy valóban
nem is tudott.
Most mindenesetre úgy látszott, mintha lett volna egy éppen csak
jómódúnak mondható drágakő-kereskedő, aki tisztességesen vezette a
könyvelést csip-csup üzleteiről. Amit ott vásárolt, itt eladta, csekély
hasznából levonta az üzleti kiadásokat, aztán kifizette a tiszta kereset után
járó adót. Ugyanakkor ez az ember nagy összegeket költött készpénzben
külföldön a könyvelésben fel nem tűntetett drágakő-vásárlásokra, szintén
készpénzben adta el az Egyesült Államokban, amit szintén nem könyvelt el,
és óriási hasznát még több drágakő-vásárlásba és ingatlanba fektette. Nem
kellett ahhoz pénzügyi zseninek lenni, hogy megállapítsa: manapság, amikor
a csillagászati adók miatt tárt karokkal fogadnak a világon mindenütt egy
készpénzes vásárlót, Edelman úgy vásárolhatott, mint egy részeg gróf. Igazi
üzletei milliós hasznokat hoztak, és nem jelentette be ezeket Uncle Samnek.

232
 Brown a telefon után nyúlt, hogy felhívja Klinget.
Tárcsázott, de a szám foglalt volt.

A lány kérte, hogy ne tegye le, kérte, hogy beszéljen, és Klingnek hirtelen
semmi sem jutott eszébe. A csend a telefonban egyre hosszabbra nyúlt. Aztán
meghallotta az utcáról a 911-es mentőautó szirénáját, és arra gondolt, vajon
ki az a szerencsétlen, aki levetette magát a hídról, vagy a földalatti-
szerelvény kerekei alá került?
– Maga soha nem fél? – kérdezte a lány.
– De igen.
– Úgy értem, munka közben?
– Igen.
– Én félek – mondta a lány.
– Mitől?
– A holnap estétől.
– Az ápolónőügytől?
– Attól.
– Hát akkor ne...
– Úgy értem, hogy kicsit mindig félek, de nem annyira, mint most. –
Habozott, aztán folytatta. – Az egyik lányt megvakította. Az egyik ápolónőt,
akit megerőszakolt.
– Úristen! Legyén nagyon óvatos, ez a fontos.
– Igen. Mindig óvatos vagyok.
– Ki fedezi?
– Ketten lesznek. Ketten fedeznek.
– Akkor jó!
– Abrahams és McCann. Ismeri őket?
– Nem.
– A kínai negyed körzetéből.
– Nem ismerősek.
– Rendesnek látszanak. De aki fedez, az nem ragadhat az emberre, mert
különben elriasztja a pasast, akit az ember el akar kapni.
– Igen, de ha kell, ott van.
– Azt hiszem, igen.

233
 – Persze.
– Mennyi idő alatt nyomják ki valakinek a szemét? – kérdezte a lány.
– Én a maga helyében nem aggódnék ezért, semmit nem segít, ha az
ember aggódik. Csak arra vigyázzon, hogy a kezét tartsa a fegyverén. Ez a
fontos.
– Igen. A táskámban lesz.
– Ahol hordja.
– Ott hordom.
– Vigyázzon, hogy kézben tartsa. Az ujja meg legyen a ravaszon.
– Igen, úgy szoktam csinálni.
– Nem ártana tartalék fegyvert is vinni.
– Hová tenném?
– Csatolja a csuklójához. Vegyen fel nadrágot. Szabad az ápolónőknek
nadrágot hordaniuk?
– Persze, nekik szabad. De ezek a lábakat szeretik látni. Rajtam olyan
ápolónői egyenruha lesz, amihez szoknya van. Fehér egyenruha.
– Ezt hogy érti? Azt kívánják, hogy szoknya legyen magán?
– Bocsánat, de...
– Azt mondta, hogy a pasas a lábakat nézi.
– Úgy értem, hogy az őrültek. Egy kis lábszár, egy kis popsi. Riszálni kell
magát az embernek egy kicsit, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból.
– Most már értem.
– Olyan keményített cucc lesz rajtam, kis fehér főkötővel, fehér
harisnyanadrág meg nagy fekete gallér. Már felpróbáltam ma. Ha holnap este
a kórházban jelentkezem, ott lesz a ruha.
– Hánykor?
– Hánykor megyek a kórházba, vagy hánykor jövök el onnan?
– Mind a kettő.
– Tizenegyre kell ott lennem. Valamivel éjfél után érek be a parkba.
– Legyen óvatos!
– Óvatos leszek. Egy percig hallgattak.
– Talán a melltartómba tehetném, vagy máshová. A tartalék fegyvert...
– Igen. Olyan kis pisztolyt vegyen.
– Mint a Derringer?
– Nem, az nem jó. Az Mikiegér-típus. Browning vagy Bernadelli kell,
olyan kis automata zsebpisztoly.

234
 – Igen. Majd a melltartómba dugom.
– Tartaléknak. Tudja.
– Aha.
– Bárhol vehet a városban. Harminc-negyven dollárba kerül.
– De ezek kis kaliberű fegyverek, ugye? Huszonkettesek vagy
huszonötösök.
– A kaliber nem érdekes. Egy huszonkettessel az ember nagyobb kárt
tehet, mint harmincnyolcassal. Amikor Reaganre rálőttek, mindenki azt
mondta, hogy szerencséje volt, mert huszonkettessel lőttek rá. Pedig
tévedtek. Beszéltem azzal a pasassal a Ballisztikáról. Dorfsmannal. Ismeri
Dorfsmant a Ballisztikáról?
– Nem.
– Szóval ő mondta nekem, hogy képzeljük el úgy az emberi testet, akár
egy bútorozott szobát. Ha az ember egy harmincnyolcassal vagy
negyvenötössel belelő a falba, akkor a golyó kimegy a fal túloldalán. De ha
ebben a szobában mondjuk huszonkettest vagy huszonötöst sütnek el, nincs
elég ereje, hogy átmenjen a falon, érti? Nekiütődik a kanapénak, gellert kap,
nekimegy a tévének, gellert kap, és szétveri a lámpát. Mintha ezek lennének
az emberi test különböző szervei, érti? Mini a szív, a vese, a tüdő; a golyó
meg csak ugrál benn ide-oda, és egy csomó kárt okoz. Szóval ne töprengjen a
kaliberen. Úgy értem, kis pisztollyal is lehet alapos kárt tenni valakiben.
– Igen – mondta Eileen habozva. – De azért még mindig félek.
– Nem, ne féljen. Minden rendben lesz.
– Talán azért, amit tegnap mondtam el magának. A fantáziám miatt, tudja?
Még soha életemben nem mondtam el senkinek. Most meg úgy érzem,
mintha valami istenkísértés vagy hasonló lett volna. Az, hogy hangosan
kimondtam. Azt, hogy... tudja... hogy szeretném, ha megerőszakolnának.
– Igazán azt akarja, hogy megerőszakolják?
– Nem akarom.
– Akkor semmi köze az egészhez.
– Csak úgy heccből meg játékból.
– Ezt hogy érti?
– A megerőszakolást.
– Ó!
– Tudja, letépik a bugyimat meg a melltartómat, és én kicsit ellenkezek.
Mintha...

235
 – Persze.
– Hogy egy kicsit érdekesebbé tegyem.
– Aha.
– De nem komolyan akarom.
– Nem.
A lány egy ideig hallgatott. Aztán megszólalt. – De sajnos holnap este
igazi lesz.
– Vigyen magával tartalék fegyvert.
– Ó, igen, ne aggódjon, viszek.
Kling hirtelen megint úgy érezte, hogy nincs semmi mondanivalója.
– Mondja el, hogy mi történt. A válást
– Nem hiszem, hogy el akarnám mondani.
– De egyszer majd elmondja?
– Talán.
– Csak akkor, ha akarja. Bert – folytatta habozva a lány –, köszönöm.
Most már jobban érzem magam.
– Akkor jó. Nézze, ha maga is úgy akarja...
– Igen?
– Hívjon fel holnap éjjel. Úgy értem, amikor visszatér. Amikor már túl
van rajta. Mondja el, hogy ment. Jó?
– De hát az valószínűleg nagyon későn lesz.
– Rendszerint sokáig fenn vagyok.
– Ha akarja...
– Igen.
– Csak jóval éjfél után csíphetjük el. Amíg elintézzük az adminisztrációt...
– Bármikor – mondta Kling. – Bármikor hívhat.
– Oké – szólt a lány. – Hát akkor...
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, Bert – búcsúzott a lány, és letette a telefonkagylót.
Kling is letette. A telefon majdnem azonnal csöngeni kezdett.
– Halló? – szólt bele.
– Bert, itt Artie – mondta Brown. – Ugye, még nem aludtál?
– Nem, nem.
– Már félórája állandóan hívlak. Azt hittem, hogy kikapcsoltad a telefont.
Akarod tudni, mit találtam?
– Rajta, mondd – kérte Kling.

236
 13.

Reggel kilenckor gyülekezett a négy nyomozó a hadnagy szobájában, hogy

megbeszéljék, mire jutottak. Az éjszaka folyamán még vagy hathüvelyknyi
hó esett, és a meteorológia aznapra még több havat ígért. Byrnes kíváncsi
volt, hogy vajon esik-e ennyi hó Alaszkában. Le merte volna fogadni, hogy
nem. A nyomozók elmondták, amit megtudtak, és közben jegyzeteket
készítettek. Először Meyer és Carella számolt be, aztán Kling és Brown, és
most a hadnagy úgy érezte, neki, a főnöknek egy pillanat alatt össze kellene
állítania számukra az ügyet. Amikor utoljára összegezte, nem jött össze egy
pillanat alatt.
– Tehát Qadrado felismerte a lányt? – kérdezte.
– Igen, Pete – felelt Meyer.
– Sally Andersont?
– Igen, Pete.
– Tegnap délután mutattátok meg a fényképét?
– Négy képet mutattunk. Az övét és még hármat, amit az aktákból
szedtünk össze. Mind a négy szőke lány képe volt.
– És ő kiszúrta az Anderson lányt?
– Igen.
– És azt mondta, hogy együtt élt Lopezzel, és ő látta el kokainnal?
– Igen.
– És ezt az unokatestvérétől hallotta? Attól, akit megkéseltek?
– Csak a kokainügyet. A többiről ő maga is tudott.
– Lopezről meg arról, hogy a lány vele élt?
– Igaznak is bizonyult. Megtaláltuk a házat, ahol Lopez lakott, az Ainsley
és a Sixth sarkán álló gyógyszertár mellett, és a házmester is bizonyította,
hogy augusztusig ott élt vele az Anderson lány.
– Ameddig a Fatback próbái elkezdődtek?
– Pontosan.
– Nahát akkor itt a kapcsolat – állapította meg Byrnes.
– Ha megbízhatunk az információkban.
– Miért ne bízhatnánk?
– Mert a darabban szereplő egyik táncos szerint az Anderson lány
vasárnaponként kokaint vásárolni járt a felsővárosba.

237
 – Most meg az derült ki, hogy eladni ment – jegyezte meg Carella.
– Nagy különbség – mondta Meyer.
És az a Quadrado ezt az unokahúgától tudta? – kérdezte Byrnes.
– Igen.
– Megbízható?
– Talán.
– Ő mondta, hogy a lány vasárnaponként kokaint adott el Lopeznek, mi?
– Meg egy kicsit henteregni – tette hozzá Meyer.
– Milyen összefüggésben van azzal, amit a lány barátja mondott? –
kérdezte Byrnes.
– Ezt meg hogy érted? – érdeklődött. Carella.
– Az egyik jelentésetekben... hol a fenében is van? – túrt bele Byrnes az
íróasztalán halmozódó iratokba. – Nem valami deli-ügyről van szó? Hogy a
lány vasárnaponként a delikateszüzletbe ment?
– Igen. De üthetett két legyet is egy csapásra.
– Na, itt van – Byrnes fennhangon olvasni kezdte. – "Moore a lány
naptárában szereplő »Deli« bejegyzésből megállapította, hogy..."
– Igaz – vágott közbe Carella.
– "...hogy vasárnaponként Cohen delikateszüzletébe járt süteményt
vásárolni."
– Ez még nem jelenti azt, hogy utána nem mehetett el a kokainnal
Lopezhez.
– És erről a barátja semmit sem tudott?
– A kokainról? Vagy a hentergésről Lopezzel?
– Válasszatok – mondta Byrnes.
– Azt állította, hogy rajta kívül nem volt más férfi a lány életében, meg
hogy a füves cigarettánál komolyabb kábítószert nem fogyasztott.
– Megbízható?
– Ő hívta fel a figyelmünket a csúszópénzügyletekre – mondta Meyer.
– Az meg micsoda? Van köze a gyilkossághoz?
– Szerintünk nincs.
– Ezen a nyomon haladtatok?
– Nincs semmiféle bizonyíték – szólt Meyer. – Figyelmeztettük Cartert.
– Na jó – sóhajtott Byrnes. – És mi van Edelmannal? – kérdezte Browntól.
– Biztos, hogy jól értetted azt a pénzdolgot?

238
 – Háromszor is ellenőriztem – felelt Brown. – Az államot átverte, annyi
bizonyos. Az utóbbi öt évben rengeteg pénzzel manipulált.
– A tengerentúli ingatlanvásárlásokkal?
– Azzal – bólintott Brown.
– Gondolod, hogy azért volt a széfben az a csomó pénz?
– Igen, a legközelebbi útjára.
– Sejted, hogy mikor akart elutazni?
– A felesége szerint valamikor a jövő hónapban.
– Szóval arra tartogatta a pénzt?
– Úgy látszik.
– Honnan szerzett hirtelen háromszázezer dollárt? – érdeklődött Byrnes.
– Talán nem is hirtelen szerezte – mondta Kling. – Talán már jó ideje
megvolt. Mondjuk, visszajön Hollandiából egy halom, műanyag batyuba
rejtett gyémánttal, és apránként eladja. Itt kap ötvenezret, ott hatvanat, és
lassan összejön a pénz.
– Aztán elutazik Zürichbe, és befizeti a svájci bankszámlájára.
– És ott tartja, amíg valami újabb ingatlant vagy drágakövet vásárol –
jegyezte meg Kling.
– Oké, ügyes kis terv – mondta Byrnes. – De mi az összefüggés a másik
két gyilkossággal?
– Ha hozzávesszük a Quadrado lányt, akkor hárommal.
– Az késelés volt – ellenkezett Byrnes. Most foglalkozzunk csak az
ugyanazok fegyverrel elkövetett gyilkosságokkal. Van valami
elképzelésetek?
– Ott van az a dolog... – kezdte Carella,
– Milyen dolog?
– Csak Lopez és a lány között találtuk meg a kapcsolatot. És még az is... –
rázta meg a fejét. – Csak a levegőbe beszélünk, Pete. Lopeznek alig pár
üzletfele volt, és a lány látta el őt... mennyivel? Legfeljebb hetenként egy
unciával. És ha még azt is hozzátesszük, amit a társulat tagjainak adott el,
akkor is csak piti üzlet jön össze. Miért kellett őt ezért megölni? Vagy miért
kellett Lopezt megölni? Mi lehetett az indíték?
– Talán mégis valami őrült? – sóhajtott Byrnes.
A többiek hallgattak.

239
 – Ha valóban őrült, akkor semmit sem tehetünk a következő lépéséig.
Mondjuk, ha leüt egy mosónőt Majestában, vagy egy teherautó-sofőrt
Riverheadben, akkor tudni fogjuk, hogy találomra választja ki az áldozatait.
– Ami a Lopez–Anderson-kapcsolatot illeti...
– A véletlent az bizonyítja – mondta Byrnes –, ha a legközelebbi áldozat
mosónő vagy teherautó-sofőr.
– Nem tetszik az az ötlet, hogy várjunk addig, amíg elő nem kerül egy
újabb hulla szólt Meyer.
– Én nem veszem be ezt a véletlen-sztorit – mondta Carella. – Nem, mert
Lopez is meg az Anderson lány is kokainnal üzérkedett. És egy másik dolog:
a pasas az egyik áldozatot itt szúrja ki, a másikat az alsóvárosban, a
harmadikat megint itt, sakkozik városszerte, és lelövi az első embert, aki egy
bizonyos éjszakán az útjába akad. De nem a kokain miatt. Nem, Pete, itt
valami nem stimmel!
– Éppen te mondtad az előbb, hogy a kokain piti üzlet volt – mondta
Byrnes.
– De mégiscsak kokain!
– Egyedül Lopeznek szállított? – kérdezte Byrnes.
Mindnyájan ránéztek.
– Vagy talán mégis nagyobb manőver volt, mint amiről mi tudunk?
A nyomozók hallgattak.
– És a lány honnan szerezte a kokaint? kérdezte Byrnes. Aztán kurtán
bólintott. – Na, induljatok, és tudjátok meg.

Emma és Anthony testvér előre ittak a medve bőrére.

Ünnepeltek.
Drága, négydolláros bort vásároltak, és most a szerencséjükre
koccintottak. Emma is elolvasta a levelet, és ugyanarra a következtetésre
jutott, mint a férfi: a levél írója látta el kokainnal a lányt. A levélből ez
világosan kiderült.
– Vesz nyolc kiló kokaint – mondta Anthony testvér –, és eladja a
duplájáért.
– Ideje, hogy az a por végre kijusson az utcára – szólt Emma. – Ki tudja,
hogy a végén mennyit ér majd?

240
 – Képzeld, hogy most az egész vonalon ülnek rajta. Ideje, hogy a narkósok
végre, hozzájussanak, még ha tíz-, tizenkét százalékos tisztaságú is lesz. Ez a
nyolc kiló, amit a pasas vett... pedig olyan, mintha amatőr lenne, mi? Úgy
értem, hogy egyedül csinálta. Négyszáz ronggyal, készpénzben.
– Egyedül – mondta Emma.
– Bizonyos értelemben mi is amatőrök vagyunk – jegyezte meg Anthony
testvér.
– Nagylelkű vagy – mosolygott Emma.
– Mindenesetre ideje, hogy az a nyolc kiló az utcára jusson. Már ott
tartunk, hogy talán harminckét adagot is piacra tudunk dobni. A kokósoknak
legalább a fele nem tudja, hogy milyen árut kap. A gyönyör egy része abból
származik, hogy eszükbe jut: milyen sokat fizettek egyetlen grammért.
Emma megint a levelet vizsgálgatta: "Legelőször is ünnepelni akarok –
olvasta. – A Freemont épületben új étterem nyílt. Szombat este oda megyünk.
Nagyon elegáns, nagyon európaias hely. És semmi bugyi, Sally! Azt akarom,
hogy nagyon elegáns és tartózkodó légy, de bugyit, azt ne húzz fel, jó? Mint
amikor Mariónál vacsoráztunk. Emlékszel? És majd aztán, ha
hazamegyünk..." – Emma vállat vont. Ez már olyan puszi-muszi szöveg.
– Pedig annak a lánynak több bugyija volt, mint amennyi egy
fehérneműüzletben van – sóhajtott Anthony testvér. – Egész fiókra való.
– És ő még azt kívánja, hogy ne vegyen fel bugyit – csóválta a fejét
Emma.
– Veszek neked egy olyan tütüt, mint amilyet a balett-táncosnők viselnek.
– Köszönöm, uram – pukedlizett Emma.
– Mit gondolsz, miért őrizte meg a levelet? – kérdezte Anthony testvér.
– Mert szerelmes levél volt.
– De, akkor miért dugta az anorákja gallérjába?
– Talán férjnél volt?
– Nem, nem volt.
– Vagy volt egy másik barátja is...
– Szerintem azért, hogy legyen valami, amivel megcsavarhatja. Szerintem
a levél volt a biztosíték. Arra, hogy a pasas nyolc kiló kokaint vásárolt. Süket
amatőr – jegyezte meg fejcsóválva.
– Próbáld meg még egyszer!
– Igen, megpróbálom. – A férfi felkelt a székről, elővette a papírdarabot,
amelyre a telefonkönyvben talált telefonszámot firkálta, és tárcsázott.

241
 Emma figyelte.
, – Kicseng – közölte a férfi. Az asszony tovább nézte.
– Halló? – szólalt meg a vonal túlsó végén egy hang, és Anthony testvér
szó nélkül lecsapta a kagylót.
– Otthon van – közölte Emmával.
– Oké. Akkor hát indulj, bogaram, és látogasd meg.

Az ebédidő alatti megbeszélést a 87-es körzet nyomozói azon a csütörtöki

napon, egy óra után tíz perccel, a nyomozók szobájában tartották. Az volt a
különös, hogy akkor már valaki, még csak nem is rendőr, tudott a hiányzó
"láncszemről", ami a nyomozáshoz nagyon fontos lett volna, de a nyomozók
nem tudtak róla. Még mindig keresték, miközben Anthony testvér már
tisztában volt vele. Anthony testvér több lépéssel járt előttük, miközben ők
rizses pastramijukat, -tonhalukat, -kolbászukat és sonkájukat ették – ki-ki a
magáét. Papírpoharakból iszogatták a kintről hozatott kávét, bár erről
Miscolo igyekezett lebeszélni őket, mert sértőnek tartotta, hogy elutasítják az
általa főzött kávét, amit ingyen töltögetett az iktatóban. Amikor Anthony
testvér alig hat háztömbbel odébb lökdösődve futott a földalatti-
szerelvényhez, és sikerült bepréselődnie a vonatba, mielőtt az ajtó
becsukódott volna, a 87-es fiúk az ügyön (és szendvicseiken) rágódtak, és azt
a hiányzó láncszemet keresték, ami őket is pontosan oda juttatta volna, ahová
most Anthony testvér tartott. Nem lehetett állítani, hogy ez a tény a rendőrség
dicsőségére vált volna.
– Azt hiszem, igaza van – mondta Meyer. – Nézzük meg a Quadrado lány
ügyét.
– Az a lány arra várt, hogy örökölje Lopez üzletét – mondta Kling.
– Lehetetlen, hogy ezért ölték volna meg Lopezt – rázta a fejét Carella. –
Ezért a piti üzletért? – Nem kolumbiai nagymenőkkel van dolgunk...
– Honnan tudod, hogy nem? – kérdezte Brown.
– Mert azok között senki sincs, aki akár csak leköpne egy olyan
kétgrammos üzért, mint amilyen Lopez volt.
– Kérlek, ne akkor, amikor eszem – tiltakozott Meyer.
– Bocsánat – szólt Carella, és beleharapott a kolbászos szendvicsébe.
(Furcsa, hogy a nyomozók szobájában mennyire megváltoztak az eredeti

242
szokások. Meyer pastramit evett rizzsel, Kling tonhalat fehér kenyérrel,
Brown meg pirítóst sonkával.)
– Jó, akkor most vakarjuk meg egy kicsit a Quadrado lány ügyét –
javasolta Kling.
– Kezdjük inkább az Anderson lánnyal mondta Meyer. – Róla többet
tudunk, mint a többi áldozatról.
– Ez így nem egészen igaz – jegyezte meg Brown.
– Mondjuk, viszonylag többet – mondta Meyer.
– Viszonylag, úgy rendben van – helyeselt Brown. – De ne felejtsd el azt a
háromszázezer dollárt Edelman széfjében.
– Jól dolgoztál, öcsi – dicsérte Meyer. – Mit akarsz? Kitüntetést?
– Első osztályú detektív szeretnék lenni vigyorgott Brown.
– Legyen első osztályú detektív – szólt Meyer Carellának.
– Kinevezlek – közölte Carella.
– Akkor vegyük a lányt – folytatta Meyer.
– Melyik lányt? – kérdezte Kling. – A Quadrado lányt vagy az Anderson
lányt?
– Az Andersont. Minden vasárnap megveszi Cohennél a deli-jét, aztán
ágyba ugrik Lopezzel.
– Hát ezt nem tudjuk biztosan – jegyezte meg Carella.
– Nem is érdekes, hogy lefeküdt-e vele, vagy sem – mondta Kling. – Az a
fontos...
– Az a fontos, hogy kokaint vitt neki eladni – szólt Meyer. – Azt hiszed,
hogy nem tudom, mi a fontos?
– És erről a barátja sem tudott – vágott közbe Carella.
– A barátja nem tudja megkülönböztetni a seggét a könyökétől – ez volt
Brown véleménye. – Ő állította, hogy mindig benne volt a
csúszópénzbuliban. Igaz?
– Igaz – helyeselt Carella.
– És elküldött minket legyekre vadászni – tette hozzá Brown.
– Nem az az érdekes, hogy ő mit tudott és mit nem – mondta Kling. – Mi
tudjuk, hogy kábítószert eladni ment hozzá.
– Kis hentergés a szénában, meg egy uncia kokain – egész kellemes így a
vasárnap délután – állapította meg Meyer.
– De azért furcsa, hogy a srác nem tudott róla semmit – mondta Carella.
– Kiről beszélünk? – érdeklődött Kling.

243
 – Moore-ról. A barátjáról.
– És a lány Lopezzel hentergett?
– Vagy kokaint vitt neki. Nem gondoljátok, hogy ez olyasmi, amit aligha
közölt vele?
– Úgy látszik, nem.
– Hacsak nem hazudott nekünk a fiú!
– De akkor miért hazudott a csúszópénzről? – kérdezte Kling.
– Miért gondoljátok, hogy hazudott? – ellenkezett Brown. – Talán valóban
azt hitte, hogy a lány rendszeresen szállította a jegyeket.
– Igen, pedig egyszeri meló volt csak. Miért ne tudta volna? Hiszen
gyakorlatilag együtt élt azzal a lánnyal – jegyezte meg Carella.
– Ez már két olyan dolog, amiről nem tudott – mondta Meyer.
– Az egyik, hogy kokaint vitt a felsővárosba – mondta Kling –, a másik,
hogy csak egyszer intézte a csúszópénzt
– Ha ideszámítjuk, hogy lefeküdt Lopezzel, akkor három.
– Meg az, hogy a lány is szippantott.
– Pedig szerinte csak néha szívott egy kis füvet.
– Gyakorlatilag együtt él egy lánnyal, és azt sem tudja, hogy kokainista.
– Meg szállító.
– Vegyétek figyelembe, hogy az a fickó a háromszázezerrel a széfjében
szintén az áldozatok között volt – mondta Brown.
– Ez megint a széffel jön – sóhajtott Meyer.
– Kokainüzletre gondolsz? – érdeklődött Kling.
– Arra gondolok, hogy valaki ilyen üzletből származó pénzt adott át
Edelmannak. És arra, hogy ebben az átkozott ügyben a kokain szerepel. És a
kokainból származnak ekkora összegek.
– De nem olyan alapon, mint ahogyan az Anderson lány csinálta –
jegyezte meg Meyer. – Hacsak...
– Hacsak?
– Nem, nem. Felejtsétek el. Csak az jutott eszembe, hogy...
– Na, nyögd már ki!
– ...hogy azt mondta, a vasárnapokat ritkán töltötték együtt, nem? Úgy
értem, napközben nem találkoztak. Azt mondta, hogy a lánynak
vasárnaponként sok dolga volt.
– Ki mondta? – kérdezte Brown.
– Moore. A palija.

244
 – Szóval ez mit jelent?
– Mi dolga volt vasárnap?
– El kellett rohannia a deli-be – mondta Kling.
– Meg le kellett feküdnie Lopezzel.
– Meg eladni egy kis orravalót.
– Ezzel volt egész nap elfoglalva?
– Ez elfoglalhat egy lányt – mondta Brown. – Lopez maga leköthetett egy
lányt egész napra.
– Az a helyzet – kezdte Meyer –, hogy ha olyan fenemód sok dolga volt
vasárnap...
– Ez az! – kiáltott fel Carella.
– Mi az?
– Mi a fenét csinált? Azt írja be a naptárjába minden vasárnapra, hogy
"Deli". Olyan fontos ez, hogy minden vasárnapra be kell írnia? Hogy
elmenjen a felsővárosba, és édességet vásároljon? Igaz, hogy a Cohen remek
üzlet, de hogy ezt fel kelljen írni a naptárba!
– Steve, az a lány mindent felírt a naptárba. Elmegy az analitikusához,
felhívja Moore anyját Miamiben, táncórája van, találkozik az ügynökével, hát
akkor miért a Deli ne szerepeljen?
– De akkor miért nem "Del"-t írt? Ismersz valakit, aki a delikateszt deli-
nek rövidíti? Csak egyetlen "i"-ről beszélünk, annyi a különbség a "del" és a
"deli" között. Miért nem azt írta, hogy "del"? Miért azt, hogy "deli"?
– Miért? – kérdezte Brown.
– Ezt kérdezem én is.
– Moore szerint delikateszt jelentett.
– De végül is Moore nem bizonyult olyan megbízhatónak – jegyezte meg
Kling.
– Először azt mondja, hogy a lány legfeljebb füvet szív néha, aztán meg,
hogy benne van Carter csúszópénzbulijában, meg hogy minden vasárnap
elmegy a felsővárosba a Deli-be.
– Túl sok dolga volt ahhoz, hogy ellenőrizhesse a lányt.
– Lekötötték a tanulmányai.
– Lekötötték a szív- meg a májvizsgálatok.
– Lekötötték, lekötötték.
– Mindenki elfoglalt.
– Mivel? – kérdezte Brown.

245
 – Úgy érted, vasárnaponként?
– Igen, a lány elfoglalt vasárnaponként.
– Deli meg kokain – vont vállat Kling.
– Meg Lopez az ágyban.
– Moore-nak semmi oka nem volt, hogy hazudjon nekünk – állapította
meg Meyer. – Lehet, hogy tévedett.
– Mégis – mondta Carella. – Nagyon közeli kapcsolatban voltak.
– A lány hetenként telefonált a pasi anyjának.
– A kedves, gazdag miami özvegynek.
– Hogy tévedhetett ezekben a dolgokban, ha ilyen szoros kapcsolatban
voltak?
– Az ember feltételezi, hogy mindent tudott a lányról.
– Miami? – kapta fel a fejét Brown. – Azt mondtad?
– Mit?
– Hogy ott él a srác anyja?
– Aha.
– Miami – ismételte Brown.
– Na és?
– Folyton arra a háromszázezerre gondolok Edelman széfjében.
– Ha lehet, egy percre próbáld elfelejteni a széfet.
– De tételezzük fel például... – folytatta Brown
– Mit tételezzünk fel?
– Hogy a háromszázezer kokainból származott.
– Túl komplikált feltételezés.
– Akkor már nem, ha két áldozat van, akik kokainnal foglalkoztak.
– Jó, tegyük fel, hogy kokainpénz volt.
– Mi jut eszetekbe, ha azt halljátok, hogy Miami?
– Na igen – mondta Meyer.
– De akkor is túl komplikált – jegyezte meg Kling.
– Nem... várj csak egy pillanatra... – mondta Carella.
– Csak azért, mert a srác anyja Miamiben él...
– ...még nem jelenti azt, hogy...
– ...és még csak nem is spanyol származású – tette hozzá Meyer. – Ha,
mondjuk, én odamennék, és kokaint próbálnék venni...

246
 – De tulajdonképpen, minek? – kérdezte Kling. – Háromszázezerről
beszélünk, annyi van a széfben. Ennek legalább a felére lett volna szükség,
hogy Miamiben ilyen értékű kokaint vásároljon.
– A srác apja nemrég halt meg – elmélkedett Carella.
– Mikor? – kérdezte Brown.
– Júliusban. Azt mondta, hogy pénzt örökölt, eleget ahhoz, hogy befejezze
az egyetemet, és rendelőt is nyithasson később.
– Mennyi az örökség? – kérdezte Kling. Jusson eszetekbe, hogy milyen
összegekkel van dolgunk! A széfben háromszázezer dollár készpénz volt.
– Csak azt mondjuk – csóválta a fejét Meyer –, hogy azért, mert Moore
anyja Miamiben él, Moore odaautózhatott, és elvásárolhatta, amit az apja
ráhagyott.
– És ebben mi van? – kérdezte Brown. Ha tudni akarjátok, számomra
logikusnak látszik.
– Kokaint vett – bólintott Carella is.
– Sok kokaint – szólt Brown. – Elegendőt ahhoz, hogy háromszázezret
hozzon ki belőle.
– Amely végül is Edelman széfjében kötött ki.
– Briliánsokat vagy hasonlót vett Edelmantól.
– Nincs könyvelve az eladás.
– Mindketten tiszták maradtak. Moore a narkópénzt briliánsokra váltja,
Edelman pedig a készpénzt ingatlanokba fekteti Európában.
– Nagyon igaz, ha hiszel a tündérmesékben.
– Mi a hézag az elképzelésben? – kérdezte Carella.
– Először is fogalmunk sincs, hogy mennyit örökölt. Lehet, hogy tíz- vagy
húszezer dollárt. Ha örökölt egyáltalán annyit. A másik, hogy egy
orvostanhallgató aligha ismeri ki magát a Miamiben tanyázó kolumbiai
nehézfiúk között, és anélkül vásárolhat nagyobb tételben kábítószert, hogy
kinyírnák.
– Lehetséges – mondta Carella.
– Minden lehetséges – folytatta Meyer. A nap süthet éjfélkor is. Miért ne?
Azt is mondhatjuk, hogy felvette a kapcsolatot egy pasassal, akitől stikában
briliánsokat vásárolt.
– Ugyan – szólt Brown. – Ez a legkönnyebb. Ebben a városban százával
akadnak az Edelmanhoz hasonlók.

247
 – Lehet, hogy valóban akadnak. Feltéve, hogy mindez igaz: Moore egy
rakás pénzt örököl, Miamiben összeköttetéseket szerez, a pénzét
megduplázza az ott vásárolt kábítószer eladásával, a pénzt gyémántokba vagy
rubinokba fekteti... Tegyük fel pillanatnyilag, hogy mindez így van...
– Nem is hangzik rosszul – jegyezte meg Carella.
– Nem, és megmagyarázza, hogy miért tévedtünk olyan sok mindenben –
mondta Kling.
– Remek – szólt Meyer. – Akkor talán azt is meg tudjátok mondani, hogy
hogyan lehetett egyszerre két helyen?
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Carella.
– Hogyan kerülhetett az Anderson lány lakása elé, hogy lelője, és hogyan
hallgathatott ugyanakkor a saját lakásában rádiót? Te magad beszéltél azzal a
Loebbel, aki tanúsította, hogy egész éjjel egymást hívogatták; azt mondta, a
háttérben Moore rádiója szólt. Ő maga mondta neked.
Ebben a pillanatban lépett a szobába Richard Genero nyomozó. Kis japán
rádiójával sétált be. A nyomozók ránéztek. Genero letette a rádiót
íróasztalára, egy pillantást vetett a hadnagy nyitott ajtajára – ez volt az egyik
jele annak, hogy Byrnes még nem tért vissza az ebédről –, majd teljes
hangerőre csavarta a zenét.
– Rendben van – szólt Meyer. – Induljunk.

A lakásból nagyon hangos zene szűrődött ki. Anthony testvér ismét

kopogtatott, mert nem tudta: meghallották-e első kopogtatását.
– Ki az? – szólt ki egy férfihang.
– Mr. Moore? – kérdezte Anthony testvér. – Egy pillanat.
A zene kissé lehalkult, a benti pasas lecsavarta a rádiót. Anthony testvér
közeledő léptek kopogását hallotta.
– Ki az? – hangzott fel ismét, most már közvetlenül az ajtó mögül.
Anthony testvér pontosan tudta, hogy ebben a városban nem nyitnak ajtót
idegeneknek. Az ajtót pedig nem akarta betörni. – Rendőrség – mondta.
– Ó!
Várt.
– Egy pillanat türelmét kérem.

248
 Hallotta, hogy a lépések távolodnak. Fülét az ajtóra szorította. Mozgolódás
nesze hangzott. Azon töprengett: betörje-e mégis az ajtót. Aztán kulcs fordult
a zárban, és lehullt a lánc. Az ajtó kinyílt.
– Mr. Moore? – kérdezte.
Moore csak egy pillantást vetett rá, és máris be akarta csukni az ajtót.
Anthony testvér teljes súlyát nekivetette, betaszította az ajtót, és Moore-t a
szobába lökte vissza. Anthony testvér követte az ajtót, a lakásba lépett, és
bevágta maga mögött az ajtót. Moore pár lépésre állt, tapogatta a vállát, ahol
az ajtó nekicsapódott. Anthony testvérre meredt. Mögötte az asztal szélén állt
a rádió, a zene halkan még mindig szólt. Anthony testvér elhatározta, hogy ha
távozik, magával viszi a rádiót is.
– Van itt még valaki? – kérdezte.
– Ki a fene maga? – kiáltott Moore.
– Van itt nálam egy levél, amit maga írt.
– Milyen levél? Miről beszél?
– Miamiből írta. Egy lánynak, akit Sally Andersonnak hívtak. Most már
halott. Nyugodjék békében.
Moore hallgatott.
– Sally kokaint kapott magától – folytatta Anthony testvér.
– Nem tudom, miről beszél.
– Kokaint kapott magától, amit a felsővárosban adott el. Paco Lopeznek.
– Nem ismerek semmiféle Lopezt.
– De Sally Andersont azért ismerte, mi? Augusztusban azt írta neki, hogy
Miamiban nagy kokainvásárlást bonyolított le. Hol az a kokain, Mr. Moore?
Az, amivel Sally a felsővárosban kereskedett?
– Nem tudok semmiféle kokainról. Sally...
– Mr. Moore – szólt Anthony testvér halkan –, nem akarom én magát
bántani. Sally nevét egy Judite Quadrado nevű hölgytől tudtuk meg, aki azért
sérült meg, mert nem mondta meg elég gyorsan, amire kíváncsiak voltunk.
– Mit jelent a többes szám?
– Ahhoz magának semmi köze. A maga dolga csak annyi, hogy
megmondja: hol a kokain. Ez az egyetlen, amivel most törődnie kell.
Moore ránézett.
– Ez az, Mr. Moore – bólintott Anthony testvér.
– Elkelt.
– Maga nyolc kilót vett, és...

249
 – Hol találta azt a levelet? – kérdezte Moore. – Sally azt mondta, hogy
elégette.
– Akkor pedig hazudott. És maga is hazudik, Mr. Moore. Ha mind a nyolc
kiló elkelt, akkor mit adott el az a lány a felsővárosban?
– Nem az összes kelt el. Hatot adtam el.
– És a másik kettő?
– Odaadtam Sallynek. Innen elvitte. Nem tudom, mi lett vele.
– Maga elajándékozott két kiló kokaint? Amiért százezer dollárt fizetett
ki? Mr. Moore, maga egy szar alak.
– Igazat mondtam. Sally a barátnőm volt, neki ajándékoztam.
– Frászt – mondta Anthony testvér röviden.
– Hogy ő mit csinált vele...
– Dehogy adott maga két kiló kokaint ajándékba, Mr. Moore. Ennyire nem
szeret senkit az ember. Hol van hát?
– Sally vitte el. Lehet, hogy még mindig a lakásában van. Hacsak a
rendőrség meg nem semmisítette.
– Lehetne. De én állíthatom, hogy a lakásában nincs. Talán elvitte a
rendőrség, ki tudja az ilyen tolvaj bandánál? – Anthony testvér mosolygott. –
De nem hiszem. Nem hiszem, hogy maga százezer dollár értékű kokaint csak
úgy elveszít szem elől, Mr. Moore. Nem, amikor itt a dupláját éri, mint
amennyibe Miamiben került. Nem ám! Hol van?
– Mondtam már...
Anthony testvér hirtelen kinyújtotta a kezét, megragadta Moore jobbját,
maga felé húzta, aztán tenyerét kézfejére fektette, úgy, hogy a három kéz
valami szendvicshez hasonlított. Elkezdte a fiatalember kezét csavarni.
Moore jajgatott. – Nem akarok jajgatást hallani. Nem akarom, hogy
idecsődüljenek a házból – közölte Anthony testvér, és tovább csavarta Moore
kezét. – Ha nem mondja meg, hol a kokain, akkor eltöröm. És ez csak a
kezdet. Aztán gondolom ki, hogy utána melyik testrészét töröm még el.
– Kérem – suttogta Moore –, kééé... rem... engedjen el.
– A kokaint!
– A háló... a hálószobában van – mondta Moore, és Anthony testvér
elengedte a kezét.
– Mutassa meg, hogy hol. Hogy van a keze? – érdeklődött kedvesen, és
Moore-t a hálószoba felé penderítette. Az ágyon bőrönd hevert.
– Utazni készült?

250
 Moore nem felelt.
– Hol van?
– Benn a táskában.
Anthony testvér megpróbálta kinyitni. – Be van zárva – állapította meg.
– Máris hozom a kulcsot – indult Moore a hálószoba, túlsó felében álló
fiókos szekrényhez.
– Kis utazásra készültünk, mi? – mosolygott Anthony testvér, de amikor
Moore kezében pisztollyal visszafordult, az arcára fagyott a mosoly. – Hé, mi
a fene... – kezdte, de aztán soha többé nem mondott semmit, mert Moore
azonnal meghúzta a ravaszt, és aztán újra, és a 38-as mindkét golyója
Anthony testvér, arcába repült. Az első rögtön a bal szeme alatt hatolt be, a
másik a fogait és a felső ínyét vitte el. Anthony testvér ösztönösen a levegőbe
kapott támasztékul, aztán pedig, mint valami óriási zsák, Moore lábához
esett.
Moore lepillantott rá.
– Te hülye állat – suttogta, aztán a pisztolyt övébe dugva a nappalin át a
konyhába ment. Most már nem volt idő csomagolásra, a lövések
felriasztották a gyanakvó szomszédokat. Minél előbb távoznia kell, elvinni a
gyémántokat meg azt, ami a kokainból megmaradt. Amilyen gyorsan csak
tud, el kell innen tűnnie.
Kinyitotta a hűtőszekrény mélyhűtő részének ajtaját.
A polcon két jégkockatartó tálca állt. Kivette a bal oldalit, és a mosogató
forró vizes csapja alá tartotta. Perceken át folyatta a vizet, míg a jégkockák
olvadni kezdtek. Egy örökkévalóságig olvadtak. A bejárat felé fülelt, figyelte:
jön-e valaki, miközben a kockák olvadására várt. Végül elzárta a csapot, a
vizet a tálcáról óvatosan a mosogatóba öntötte, és kivett egy műanyag
elválasztót. A tálca alján a gyémántok nedvesen csillogtak. Megtörölte őket
konyharuhával, és akkor hallotta, meg, hogy a bejárati ajtó fája megrepedt. A
nappali felé fordult. Hangot hallott.
– Mr. Moore?
Pisztollyal a kezében jött ki a konyhából, megismerte Meyert és Carellát.
Mindketten fegyvert tartottak a kezükben. Mögöttük két másik alak tűnt fel,
egy fehér meg egy fekete férfi. Még ilyen körülmények között is felvette
volna a harcot, de Carella nagyon csendesen megszólalt:
– A maga helyében nem tenném – mondta. Nem tette.

251
 14.

Ezen a csütörtöki estén, tizenegy óra körül, a nyomozók rájöttek, hogy úgyis
csak azt fogja nekik elmondani, amit akar, semmi többet. Ezért mondott
nemet, amikor felhívták a figyelmét, hogy joga van ügyvédet kérni a
kihallgatásra. Ezért jelentette ki Miranda Escobado figyelmeztetésére, hogy
mindent elmond, amit a kábítószerről tudni akarnak, meg a levélről, amit
Sally Andersonnak augusztusban írt, mert tudta, ha rá is tudják bizonyítani a
kábítószerüzérkedést, abban reménykedhet, hogy a gyilkosságokat
megúszhatja. Négy vagy talán öt áldozat – mert lehet, hogy a Qadrado lányt
is ő tette el láb alól – gyilkosát keresték. Az első bűntény – kereskedés több
mint négy uncia kábítószerrel – tizenöttől huszonöt évig, esetleg
életfogytiglanig tartó börtönbüntetéssel jár. De egy jó ügyvéd lealkudhatja
kettőre, így minimum három évet kap, és két év múlva szabadulást
remélhetett. Azt, hogy lelőtte Anthony testvért, önvédelemnek vallotta, és
hitte, hogy megússza. A hekusok legalább négy gyilkosságot akartak ráhúzni,
ő bízott abban, hogy megúszhatja. A rendőrök az utóbbi kilenc nap
eseményeinek különböző variációitól némileg kimerültek.
– Halljuk újból – sóhajtott Carella.
– Hányszor kell még elmondanom ugyanazt? – kérdezte Moore. – Talán
mégis ügyvédet kellett volna kérnem.
– Még mindig megteheti – felelt Carella, és gondosan ügyelt, hogy a
jegyzőkönyvben szerepeljen: Moore minden felvilágosítást szabad akaratából
adott meg. A kihallgatószobában ültek, az asztalon Moore meg a négy
detektív között a magnetofon zümmögött. Carella onnan, ahol ült, Moore
mögé láthatott a mögötte függő kétszárnyú tükörből. A fal mögötti szobában
senki sem tartózkodott.
– Mi szükségem volna ügyvédre? Beismerem a kokaint. Megtalálták.
Elkaptak.
– Két kilóval – mondta Meyer.
– Valamivel kevesebbel.
– De maga Miamiben nyolc kilót vett. Abban a levélben...
– Soha nem kellett volna megírnom azt a levelet.
– De megírta!
– Hülyeség volt.

252
 – Mint a gyilkosság – jegyezte meg Kling.
– Megöltem azt az embert, aki fegyverrel hatolt be a lakásomba – mondta
Moore, most már majdnem gépiesen. – Dulakodtunk, elvettem a fegyverét, és
lelőttem. Önvédelemből.
– Ugyanazzal a fegyverrel követték el a másik három gyilkosságot is –
tette hozzá Brown.
– Nem tudok semmiféle más gyilkosságról. Ez egyébként nem is
gyilkosság volt, hanem önvédelemből elkövetett emberölés.
– Azt hittem, hogy maga orvostanhallgató – mondta Kling.
– Tessék?
– Jogot is tanul?
– Csak tudom, hogy mi az előre megfontolt gyilkosság és az
önvédelemből elkövetett emberölés között a különbség.
– Sally. Andersont előre megfontoltan gyilkolta meg? – kérdezte Carella.
– Nem öltem meg Sallyt.
– És Paco Lopezt?
– Nem ismerek semmiféle Paco Lopezt.
– És mi van Marvin Edelmannal?
– Soha nem hallottam róla.
– Hogyan magyarázza meg azoknak a gyémántoknak az eredetét,
amelyeket a konyhában találtunk?
– Azt a hat kiló eladásából kapott pénzen vettem.
– Kitől?
– Ez miért érdekes? A törvény nem tiltja a gyémántvásárlást.
– Csak akkor, ha aztán megöli az eladót.
– Akitől vettem, annak a nevét sem tudom.
– A névtelen gyémántkereskedő, mi? mondta Meyer.
– Amszterdamból jött – bólintott Moore.
– Hol találkozott vele?
– Ő keresett fel. Meghallotta, hogy készpénzem van.
– Mennyi készpénze?
– A nyolc kilóért négyszázezret fizettem.
– Potom pénz – mondta Brown.
– Mondtam, hogy az az ember szívességből adta el.
– A miami ember?
– Hogy hívják?

253
 – Azt nem kell megmondanom. Szívességet tett nekem. Miért keverném
bajba?
– Azért tett szívességet, mert megmentette a fia életét. Igaz? – kérdezte
Meyer.
– Igaz. A gyereke fuldoklott. Megcsináltam rajta a Heimlichet. És az apja
viszonozni akarta nekem.
– Tehát így került bele a narkóüzletbe? – kérdezte Brown.
– Így.
– Honnan volt négyszázezer dollárja?
– Az anyám adta. Amit az apám ráhagyott.
– És az anyukája ennyi pénzt tartott a matrac alatt?
– Nem. Egy része le volt kötve, a másik értékpapírokba befektetve. Onnan
tizenhárom százalék kamatot kapott, én meg tizenötöt ígértem neki havonta.
– Visszaadta a pénzt?
– Az utolsó centig.
– És a kamatot?
– Tizenöt százalékot adtam.
– Tehát visszaadott... mennyit, Artie?
– Négyszázezernek a tizenöt százaléka?
– Havonta.
– ötezer dollár – segített Moore.
– Meg a négyszázezret, ugye? – kérdezte Carella.
– Természetesen.
– Mikor?
– Szeptember végén. Röviddel azután adtam vissza anyámnak a pénzt,
hogy a Fatback-et játszani kezdték.
– Ennyi idő alatt adott el nyolc kilót?
– Csak hatot.
– Hatért mennyit kapott?
– Csomagolva tizenkettő lett, kilónként hatvanezret kaptam.
– Ez mennyi, Artie? – kérdezte Carella.
– Hétszázhúszezer dollár – felelt helyette Moore.
– És az anyjának visszaadott négyszázötezret?
– Igen.
– És maradt...
– Háromszáztizenötezer.

254
 – Ebből háromszázezerért gyémántot vásárolt Edelmantól.
– Nem ismerek semmiféle Edelmant.
– De ennyiért vásárolt gyémántot, ugye?
– Majdnem.
– Egy átutazó hollandustól vette?
– Igen.
– Mennyi gyémántot kapott ezért a pénzért?
– Körülbelül huszonöt karátot. Mivel készpénzben fizettem, kaptam némi
engedményt.
– Szóval hány követ vásárolt?
– Körülbelül három tucatot. Legtöbbje negyed- meg félkarátos, de van
közte egy kétkarátos meg egykarátos is. Különböző nagyságú és csiszolású
drágakövek. Amerikai és európai fazonok. De maguk tudják, hiszen látták.
– Amennyi belefér egy jégtartóba.
– Ez csak később jutott eszembe.
– Egy tolvaj legelőször ott kereste volna – jegyezte meg Meyer.
– Nem sokat tudok a tolvajokról.
– Miért vette a gyémántokat?
– Jó befektetés. A legutóbbi harminc évben, a gazdasági nehézségekig, a
gyémánt ára több mint ezer százalékkal emelkedett. Gondoltam, majd megint
felmegy az áruk.
– Vállalkozó szellemű ifjú üzletember, mi? – kérdezte Brown.
Moore nem felelt.
– Kinek adta el azt a hat kilót?
– Erre nem kell válaszolnom.
– Miért tartott meg kettőt?
– Sally ötlete volt. Azt gondolta, hogy többet kapunk, ha
grammkereskedőknek adjuk el.
– Mint amilyen Paco Lopez.
– Nem ismerek semmiféle Paco Lopezt. Sally szerint hosszabb ideig tart,
de hosszú távon két kilón tizenötezerrel többet kereshetünk. Ha a
grammkereskedőknek unciánként adjuk el.
– A másik vállalkozó szellemű üzletember.
– Nő – helyesbített Meyer.
– Személy – mondta Kling.

255
 – Miért döntött úgy, hogy megöli ezeket az embereket? – kérdezte Carella
közömbös hangon.
– Csak azt öltem meg, aki betört a lakásomba – mondta Moore. – Öt is
önvédelemből. Az az ember fegyverrel támadt rám, dulakodtunk, elvettem a
pisztolyát, és azzal lőttem le. Ki akart rabolni. Önvédelem volt.
– Tudta, hogy két kiló kokain van magánál?
– Nem tudom, hogy mit tudott és mit nem. De kevesebb volt, mint két
kiló. Mióta Miamiből visszajöttem, állandóan adogattam el belőle.
– Imitt-amott a városban.
– Sally intézte.
– Vasárnaponként szállította le, ugye?
– Igen.
– Ezt jelentette a "Deli". A "Delivery"-t, vagyis a szállítást. Nem a
delikateszt.
– Igen.
– Paco Lopez mutatta be neki azokat a grammkereskedőket, akiket...
– Nem ismerek semmiféle Paco Lopezt.
– Miért ölte meg legelőször őt?
– Nem tudom, miről beszélnek.
– És miért ölte meg Sally t?
– Nem öltem meg.
– És Edelmant?
– Azt sem tudom, hogy ki az az Edelman. Elkaptak a kábítószerrel.
Vádoljanak meg azzal. Megöltem önvédelemből egy fegyveres rablót. Nem
tudom, hogy még mivel vádolhatnának.
– Például gyilkossággal.
– Ha az önvédelmet gyilkosságnak tartják, akkor igen. De nincs az a józan
ítéletű esküdtszék, amely...
– Szakértő az esküdtszéki ügyekben, mi? – kérdezte Meyer.
– Semmiben sem vagyok szakértő. Találtam egy jó befektetési
lehetőséget, és kihasználtam.
– És aztán elhatározta, hogy gyilkosságok árán is megvédi az üzletét.
– Csak azt öltem meg, aki betört a lakásomba.
– Tudott a gyémántokról?
– Nem tudom, hogy miről tudott.
– És csak úgy betört, mi?

256
 – Ebben a városban állandóan előfordul ilyesmi.
– De ő nem tudott sem a kábítószerről, sem pedig a gyémántokról?
– Soha életemben nem láttam azelőtt, nem tudom, hogy mi volt a
szándéka. Erőszakkal hatolt be a lakásomba. Dulakodtunk.
– Maga meg kivette a kezéből a pisztolyt, és lelőtte?
– Igen.
– Egy ilyen medveerős embertől elvette a pisztolyát?
– Meg tudom magamat védeni – mondta Moore.
– Túl jól – sóhajtott Carella. Felnézett a faliórára. Tíz perc múlva éjfél. –
Na, jó, akkor kezdjük elölről – mondta.

Pisztollyal a melltartójában kicsit hülyén érezte magát.

A fegyver 22-es kaliberű, hatlövetű Llama volt, és ha arra kerül a sor,
bőven elegendő. Teljes hossza négy és fél hüvelyk, és elég kicsi ahhoz, hogy
ha kényelmetlenül is, de elférjen keblei között. Súlya mindössze tizenhárom
és fél uncia volt, de a melltartóban mintha tizenhárom és fél fontot nyomott
volna. Ráadásul még hideg is. És még az egyenruhája legfelső három
gombját is nyitva hagyta, arra az esetre, ha hirtelen szüksége van a fegyverre.
A szél a bő gallér alá fújt, egyenesen az Északi-sarkról, bele az egyenruha V
alakú kivágásába. Fázott, mellbimbói megkeményedtek, de lehet, hogy azért,
mert rettenetesen félt.
Nem tetszett neki a felállás, ezt már az elején megmondta. Már a délutáni
próbán kifejtette aggályait. Nagyjából átlós irányban kellett áthaladnia a
parkon, a szokottnál kissé gyorsabb tempóban, mint ahogy egy magányos nő
egy elhagyott parkban járni szokott. Azon vitatkozott a nyomozókkal, hogy
ne a klasszikus fedezést alkalmazzák: egyik ember előtte, a másik meg
mögötte, egy bizonyos távolságban. Mindkét fedezője a kínai negyed körzeti
rendőre volt, első osztályú detektívek. Abrahams, az egyik (hívjon csak
nyugodtan Morrie-nak, mondta, amikor megtárgyalták a stratégiát) arra
hivatkozott, hogy ha a pasas szemből közeledik, elriasztják. McCann (hívjon
egyszerűen Mickeynek) pedig arra, hogy ha hátulról jön, kiszúrja őt, és nem
is próbálkozik. Eileen értette, hogy mit akarnak, de a mód, ahogyan
ajánlották, még akkor sem tetszett neki. Az út két végére akartak felállni, ami
azt jelentette, hogy ha a pasas a park közepén támad – mint ahogyan az

257
utóbbi három alkalommal tette –, akkor mindkettőjüktől négy, na jó, ha
futnak, mondjuk három perc távolságra van.
– Ha bajba jutok, nem érnek oda idejében mondta, – Miért nem rejtőznek
el a fák között, a park közepén? Három ízben ott támadott. A fák között pedig
nem négypercnyi távolság választ el maguktól.
– Három – mondta Abrahams.
– A legutóbbi három alkalommal ott támadott – makacskodott a lány.
– Tegyük föl, hogy előbb becserkészi a környéket – mondta McCann.
– És kiszúrja, hogy pasasok bujkálnak a fák között – mondta Abrahams.
– ...és nem támad.
– A táskájában rádió adó-vevő lesz – nyugtatta Abrahams a lányt.
– Sokat segít rajtam, ha kiszúrja a szememet.
– Minden hangra akcióba lépünk.
– Isteni. És attól gyorsabban érnek oda? Kiálthatom én, hogy rohadt
gyilkos, a három perc akkor is három perc. Mert legjobb esetben ennyi az út a
park szélétől. Három perc alatt statisztika lehet belőlem.
Abrahams nevetett.
– Rém vicces – szólt Eileen –, de az én seggem forog veszélyben.
– Pedig arra vevő vagyok – nevetett még mindig Abrahams.
– Az az adó-vevő még a suttogást is közvetíti huszonöt lépés távolságról –
jegyezte meg McCann.
– És akkor mi van? Akkor is három perc, amíg odaérnek onnan, ahol
táborozni akarnak. Nézze, Morrie, miért nem maga megy be a parkba? Maga
meg Mickey. Egyikük bemegy, vagy mind a ketten, én meg ülök a park
szélén, és hallgatom a rádiót.
– És mit akar? – kérdezte McCann.
– Megmondtam. Azt, hogy bújjanak el a fák között.
– Nincs értelme. A pasas átfésüli a parkot, kiszúr bennünket, és tudni
fogja, hogy miért vagyunk ott. Ha ezt akarja, felejtsük el az egészet.
– Csak erőszakolgassa továbbra is az ápolónőket – tette hozzá Abrahams.
A lányra néztek.
Hosszú távon mindig így volt. Mindig ugyanaz. Az embernek meg kellett
mutatnia, hogy van olyan kemény legény, mint ők, és hajlandó ugyanazt a
kockázatot vállalni, amit hasonló körülmények között ők, az embernek meg
kell mutatnia, hogy ő is van olyan tökös.
– Oké – sóhajtotta.

258
 – Inkább a fülbevalóját vegye le – javasolta McCann.
– A fülbevalómat viselni fogom.
– Ápolónők nem hordanak fülbevalót. Soha nem láttam ápolónőn
fülbevalót. Ki fogja szúrni a fülbevalót.
– A fülbevalómat pedig viselni fogom.
Hát itt vagyok – gondolta most kissé bizonytalanabbul –, de a kabala
fülbevalómat viselem, meg egy pisztolyt a melltartómban és egy másikat meg
a retikülömben, a mellett az elemes FM rádió mellett, amely huszonöt
lépésről még a suttogást is közvetíti. Legalábbis McCann szerint, aki jelenleg
körülbelül két és fél perc távolságra, a park délkeleti sarkán áll. Abrahams
pedig három és fél percnyire az északnyugati sarkon.
Ha próbálkozik, akkor itt fog, félúton, a park közepében, távol a
lámpáktól. Az út mindkét oldalán fák, fenyők, tuják, és közöttük a hóval
borított föld. Ugorj ki már a fák közül, és ránts le, mint ahogy a többivel
tetted, hiszen itt csaptál rájuk az utolsó három alkalommal! A pasas
személyleírása zavaros volt, mint minden esetben, ha nemi erőszakot követett
el valaki. Az egyik áldozat szerint fehér volt, a másik szerint fekete. Az a
lány, akit megvakított, zokogva beszélte el a kihallgató rendőrnek, hogy a
pasas alacsony és zömök volt, akár egy gorilla. A másik két ápolónő szerint
magas, karcsú és izmos, mint egy súlyemelő. Az öltözékét is
különbözőképpen írták le: sötét ruhás, fekete dzsekis az egyik szerint,
farmernadrágos a másik és tréningruhás a harmadik szerint. Az egyik
ápolónő azt állította, hogy jó negyvenes lehetett, a másik nem tartotta
huszonöt évesnél idősebbnek, a harmadiknak fogalma sem volt a korról. Az
első megerőszakolt ápolónő szerint a haja szőke, a másik úgy látta, hogy a
baseball-játékosokéhoz hasonló sisakot viselt. A harmadik, akit megvakított...
Keze megizzadt a retikülbe rejtett pisztoly agyán.
Furcsa, hogy mindig izzad a keze, amikor meredek helyzetbe kerül. Vajon
McCann keze is izzad? Abrahams most a park szélén, hárompercnyire volt.
Közvetíti-e a rádió csizmájának csikorgását? Az útról elsöpörték a havat, de
imitt-amott akadt egy jeges folt; az egyiken megcsúszott, szeme a sötétbe
fúródott, már hozzászokott a sötétséghez, és most mintha megpillantott volna
valamit az előtte magasodó fák alatt, és majdnem megtorpant rémületében.
De nem, nem szabad, jó csapdának kell lennie, a jó csapda egyenesen sétál, a
jó csapda lehetőséget ad emberének a cselekvésre, a jó csapda...
Először azt hitte: hallucinál.

259
 Keze rászorult a pisztoly agyára.
Valaki fütyörészett?
Micsoda?
Tovább lépdelt, bele az előtte álló sötétségbe, és túlhaladt a park közepén.
McCann most több mint három és fél perccel távolabb volt tele, Abrahams
meg közelebb volt hozzá, de még mindig túlságosan messze. És ekkor látta
meg a fiút. Gördeszkán siklott lefelé az úton. Nem lehetett több tizenhárom-
tizennégy évesnél, feje fedetlen, farmernadrágos, kék anorákos. Ügyesen,
széttárt karral egyensúlyozott a gördeszkán, éjféli fütyörésző, aki a park
csöndjét élvezi, és most, hogy közelebb ért, még mindig fütyörészett. A lány
elmosolyodott, és elengedte a pisztoly agyát.
A srác most meghajlította térdét, testsúlyát hirtelen oldalra helyezve elébe
kanyarodott. A deszkát kiengedte lába alól, az meg a lány lábszárcsontjába
ütközött. Amikor a srác az arcába csapott, kivette kézitáskájából a fegyvert.
De kicsúszott a kezéből, magával rántotta a tárcáját, a rágógumiját meg a
papír zsebkendőjét, de a rádiót nem, legalábbis remélte, hogy nem. Szent
isten, a rádiót ne...
A rákövetkező harminc másodpercben – több nem lehetett – ujjai ismét
reflexszerűen forrtak a ravaszra, és az éjszaka csendjét pisztoly lövés verte
fel. A lélegzet szaggatottan tört fel mindkettejük szájából. A lány emlékezett
arra, hogy most jön majd a Pszichológiai közjáték erőszak része, amikor a fiú
mellbe vágta. Veszély esetén... a fegyver harmadszor csúszott ki a lány
kezéből, és a srác ököllel a szájába csapott. De hát ez csak egy kölyök... és
érezte a szájában a vér sós ízét, megszédült, a fiú megragadta jobb karját,
térdre kényszerítette, és el akarta törni a karját. "Dobd el", kiáltott a lányra,
miközben a karjára csapott, és a lány keze kinyílt, a pisztoly az aszfaltra esett.
Megpróbált felállni, de a fiú megkerülte, és olyan keményen vonszolta le az
útról, hogy a lánynak a lélegzete is elakadt. Kirúgott csizmás baljával, amikor
a fiú a lábát próbálta szétfeszíteni, a fehér szoknya felrepült, a fekete sarok
eltalálta a fiú combját, kicsit túl alacsonyan. Hány másodperc telhetett el? –
gondolta Eileen. – Hol lehet McCann, és hol van Abrahams? Mondta ő nekik,
hogy nem lesz jó ez a felállás...
A fiú elkezdte pofozni. Mindkét keze meglendült, pofozta, és a lábát
feszegette. A pofonok fájdalmasabbak voltak, mint az ökölcsapások; szédült
a pofonoktól, a nagy, kérges tenyerek az arcán meg az állán csattantak, a feje

260
minden ütésre meglendült, előre-hátra, az álla a mellére csuklott. A pisztoly.
Eszébe jutott a pisztoly a melltartójában.
Megpróbált elhúzódni a fiútól, próbálta elfordítani fejét a pofonáradat elől,
és hülye módon azt vette csak észre, hogy az ápolónői sapka fehéren és
csendesen hever az ösvényen, ahová leesett. De karját vagy kezét nem tudta
kiszabadítani, és a pisztolyt nem érte el.
Hirtelen abbamaradt a pofozás.
Csak a sötétség maradt, a fiú párás lehelete hörögve tört fel a szájából.
Keze az egyenruha elejéhez nyúlt. Megragadta, feltépte. A gombok
lerepültek. Melltartóját akarta elkapni – aztán hirtelen megállt. Észrevette a
pisztolyt. Észre kellett hogy vegye a pisztolyt. A mostani csend még sokkal
fenyegetőbb volt, mint a korábbi dühroham. Egy pisztoly jelenthetett óvatos
nőt, aki tudja, mennyi veszedelem rejtőzik a város nyilvános parkjaiban. De
még egy pisztoly, a melltartóba dugva, csak egyet jelenthet: a nő hekus. A
lány tudta, hogy most a nadrágzsebébe nyúlt valamiért. És azt is tudta, hogy
onnan valamilyen fegyvert fog előhúzni. Most szúrja majd ki a szememet –
gondolta.
Ebben a pillanatban fagyott meg a félelem. Jegesre kristályosodott. Ebben
a pillanatban jött rá, hogy nem számíthat könyörületre, sem arra, hogy
kollégái időben ott teremnek. Senki sem volt, aki vigyázzon szegény kis
Eileen-re, csak szegény kis Eileen maga. Kihasználta, hogy a fiú testsúlya a
bal oldalára nehezedik, jobb keze zsebébe mélyed, és egyensúlya egy
pillanatra bizonytalanná válik. Elegendő ideje maradt, hogy mozdulatait saját
testével kövesse, bal válla megemelkedett, mozdulatra mozdulattal válaszolt,
mintha igazi szeretők lennének, megbillent hirtelen, minden erejét bal vállára
összpontosította, hátra vágódott, és a fiút magára rántotta.
A fiú jobb keze még mindig a zsebében volt, amikor a lány talpra állt. A
srác kigurult az útra, és éppen abban a pillanatban húzta elő zsebéből a rugós
kést, amikor Eileen melltartójából a pisztolyt. Tudta, hogy ha a fiú
megmozdul – lelövi. A fiú látta kezében a pisztolyt, amelyet Eileen rezzenés
nélkül tartott, felemelte a fejét, és talán a lány szemének kifejezését is
meglátta, bár nem sütött a hold. Eileen később szívesebben gondolt arra,
hogy ami ezután történt, nem volt összefüggésben az északról és délről
közeledő léptek zajával, Abrahams és McCann közeledésével.
A fiú elejtette a kést.
– Ne bántson – mondta először.

261
 – Ne áruljon el – kérte aztán.
– Jól van? – kérdezte Abrahams.
A lány némán bólintott. Nem kapott levegőt. Most már remegett a kezében
a pisztoly.
– Megöltem volna – suttogta.
– Hogyan? – kérdezte Abrahams.
– Egy kölyköt.
– Jobb, ha hívjuk a mentőket – mondta McCann. – Mintha maga...
– Jól vagyok – vetette fel Eileen büszkén a fejét, és mindkét férfi bámulta.
– Jól vagyok – ismételte halkabban, és érezte, hogy elszédül, és nagyon
remélte, hogy nem ájul el ez előtt a két kínai negyedbeli pasas előtt. Mély
lélegzetet vett, várta, hogy múljon a szédülés, mosolyogni próbált, és
megkérdezte: – Miért nem jöttek hamarabb?

Negyed kettőig folytatták a kihallgatást Moore-ral, és Kling hajnali kettőre

ért haza. Lényegében az volt az eredmény, amire számítottak: csak azt
vallotta be, amit akart. Carella és Meyer nyolc órán belül átkíséri az
ügyészségre Moore-t, ahol egy tisztviselő röviden ismerteti majd az ellene
felhozott vádakat. Ez a sárga lap tovább kíséri útját azon a reggelen, és része
lesz a jelentésnek. Közben – amíg az igazságszolgáltatás kerekei lassan
beindulnak nincs sok teendő.
Kimerültén ért haza, de amikor a lakásba lépett, első dolga volt Eileent
hívni. A telefont nem vették fel. Pedig tucatszor hagyta kicsöngeni. Letette,
aztán újból, most lassan, óvatosan tárcsázott. A telefonjegyzékét átfutva
rábukkant egy Frank Riley nevű kollégára, akivel együtt járt a
rendőrakadémiára, és aki most a kínai negyed körzetében dolgozott
másodosztályú detektívként. Felhívta a körzetet, az ügyeletes őrmesternek
bemondta a nevét és a rangját, megkérdezte, hogy mi volt a Worth-
emlékműnél lefolytatott akcióval. Az őrmester semmit sem tudott az ügyről.
Klinget a nyomozók szobájába kapcsolta, ahol az éjszakai műszak fáradt
detektívjével beszélt, aki közölte, hogy minden a terv szerint folyt le, de
részleteket nem tudott. Amikor Kling érdeklődött, hogy Bürke nyomozó jól
van-e, azt felelte, hogy ilyen nevű nyomozó nem dolgozik a körzetben.
Azon tanakodott, hogy mit tegyen, amikor az ajtón kopogás hangzott.

262
 – Ki az? – kérdezte.
– Én – felelte a lány, és a hangja nagyon halk, nagyon fáradt volt.
Lehúzta a biztosító láncot, kinyitotta a tolózárat és az ajtót. A lány
farmernadrágja fölött tengerészkék kabátot viselt, a lábán fekete csizma volt.
Az előszoba gyenge világításában is látta, hogy az arca sápadt, sebes és az
ajka dagadt.
– Bejöhetek? – kérdezte.
– Jöjjön – hívta. – Jól van?
– Fáradt vagyok.
Kling bezárta az ajtót a lány mögött, és újra feltette a láncot. Amikor
megfordult, a lány az ágya szélén ült.
– Hogy ment a dolog?
– Elkaptuk. Tizennégy éves kölyök volt. Majdnem megöltem.
Egymásra néztek.
– Kérem – mondta a lány –, nagyon nehezére esne most szeretkezni
velem?

263
 15.

Egyes városokban "Első megjelenés"-nek hívják, ebben a városban azonban

"Vád alá helyezés"-nek. Akárhogy is nevezik, ez az első alkalom, amikor a
bűnténnyel vádolt személy először jelenik meg a bíróságon, a bíró előtt.
Előzőleg az üggyel foglalkozó kerületi ügyészhelyettessel megbeszélték a
stratégiát. Előre tudták, hogy Moore ügyvédje védencének azt tanácsolja
majd, hogy a vád minden pontjával kapcsolatban ártatlannak vallja magát, és
bár azt tudták, hogy a kábítószer-üzérkedés vádja bizonyítható, a
gyilkosságokkal kapcsolatban már bizonytalanabb talajon mozogtak. Attól
tartottak, hogy egy elnéző bíró beveszi Moore védekezését, hogy Anthony
testvért önvédelemből lőtte le, és megússza a kábítószer-üzérkedésért kirótt
büntetéssel. Bár a Smith & Wessonnal kapcsolatos ballisztikai vizsgálat nem
fejeződik be a jövő heti esküdtszéki tárgyalás előtt, elhatározták, hogy
fenntartják a másik három gyilkosság vádját, abban a reményben, hogy a vád
súlya legalább meggondolásra készteti a bírót. Ha ugyanazzal a fegyverrel
ölte meg Anthony testvért, mint amivel Paco Lopezre, Sally Andersonra és
Marvin Edelmanra a végzetes lövéseket leadták, úgy érezték, komoly esélye
van annak, hogy Moore-t négyrendbeli gyilkosságért ítélik el. Ha az ügy
később aztán tárgyalásra kerül, Moore több napot tölthet el börtönben, mint
amennyi az öröknaptárban van. A fő dolog most annak a biztosítása volt,
hogy ne sétálhasson ki a bíróságról. Azt tudták, hogy ha óvadék ellenében
szabadlábra helyezik, soha többé nem látják viszont.
A vád alá helyezés ügyében a Sétáló Wilbur Harris volt a bíró.
A törvényszéki ügyész, akit ebben a városban "híd"-nak neveztek, Harris
előtt ült, felolvasta a vádlott nevét, és ismertette az ellene felhozott vádakat.
Harris átpillantott keret nélküli szemüvege fölött, és megkérdezte:
– Helytállóak ezek a vádak?
– Igen, uram – felelt Carella.
A bírói emelvény előtt négyen álltak. Carella a kerületi ügyészhelyettessel
és Moore az ügyvédjével. Harris Moore-hoz fordult.
– Magát vagy most hallgatja meg a bíróság, vagy elnapoltathatja a
tárgyalást, hogy ügyvédet és tanúkat szerezzen, vagy megtagadhatja a
vallomást, és az ügyet az esküdtszék elé vitetheti. Van ügyvédje?
– Igen, uram – felelt Moore.

264
 – Jelen van?
– Én képviselem a vádlottat – jelentkezett Moore ügyvédje.
– Á, Mr. Wilcox – mosolygott Harris. – Meg sem ismertem!
Wilcox is mosolygott. – Uram – mondta, és a felismerést meghajlással
nyugtázta.
– Hogy nyilatkozik a vádakkal kapcsolatban? – kérdezte meg Harris. –
Első pont: ellenőrzés alatt tartandó anyagnak a büntető törvénykönyvbe
ütköző birtoklása, első fokon a büntető törvénykönyv kétszázhúszas és
kétszázhuszonegyes számú paragrafusába ütköző cselekmény.
– Nem vagyok bűnös, uram – felelt Moore.
– Második, harmadik, negyedik és ötödik pont: első fokú gyilkosság a
büntető törvénykönyv százhuszonötös és százhuszonhetes számú
paragrafusába ütköző cselekmény.
– Nem vagyok bűnös, uram – mondta ismét Moore.
– Az esküdtszék döntését fogjuk kérni – jelentette ki Wilcox. – Kérhetem
a vádlott óvadék ellenében történő szabadlábra helyezését?
– Ezt az embert négy ízben elkövetett gyilkossággal vádolják – lepődött
meg kissé Harris.
– Egy önvédelemből elkövetett emberölés. A három gyilkossághoz semmi
köze.
– Mr. Delmonico? – fordult Harris a kerületi ügyészhelyetteshez.
– Alapos okunk van feltételezni, hogy mind a négy gyilkosságot
ugyanazzal a fegyverrel követték el, uram.
– Mi az az alapos ok?
– Carella nyomozónál van az a ballisztikai jelentés, amely szerint Paco
Lopezt, Sally Andersont és Marvin Edelmant is ezzel a fegyverrel ölték meg.
– És mi van Anthony Scalzóval?
– Azt az embert megölték...
– Azzal a fegyverrel, amivel...
– Egyszerre csak egy beszéljen – mondta Harris.
– Azt az embert önvédelemből ölték meg szólt közbe Wilcox. –
Fegyverrel tört be védencem lakásába. Dulakodtak, a dulakodás során
védencem lefegyverezte, és fegyverével önvédelemből lelőtte.
– Mr. Delmonico?
– A fegyver jelenleg a Ballisztikán van. Jövő héten, mielőtt az esküdtszék
összeül, meglesz a jelentés.

265
 – Miből gondolják, hogy ugyanaz a fegyver? – kérdezte Harris.
– Uram, egy harmincnyolcas Smith & Wessonról van szó. Ugyanolyan
kaliberű és gyártmányú, mint az előző három gyilkosságnál használt fegyver.
Mind a három gyilkosságot ugyanazzal a fegyverrel követték el.
– De azt nem tudják, hogy mind a négy gyilkosságot ugyanazzal a
fegyverrel követték-e el?
– Még nem, uram.
– Uram – mondta Wilcox.
– Uram – mondta Delmonico.
– Egy pillanat – szólt Harris. – Mr. Wilcox?
– Uram – mondta Wilcox –, nincs meg a fegyverről az a ballisztikai
bizonyíték, amely összefüggésbe hozná az előző gyilkosságokat azzal a
lövöldözéssel, amely tegnap ügyfelem lakásán lezajlott. De ha létezik is ilyen
bizonyíték, a mi megállapításunk szerint a pisztoly Scalzo tulajdonában volt,
nem ügyfelemében.
– Mr. Delmonico?
– Uram, ilyen bizonyíték megállapítása folyamatban van. Mindenesetre az
ön előtt elhangzott vádak súlyosságára való tekintettel tisztelettel javaslom,
hogy ne helyezzék óvadék ellenében szabadlábra a vádlottat ebben az
ügyben.
– Hát ezt ugyebár én döntöm el – jelentette ki Harris.
– Igen, uram. Természetesen.
– Százezer dollár óvadék ellenében szabadlábra helyezem – mondta
Harris.
– Készek vagyunk letenni az óvadékot, uram – mondta Wilcox.
– Nagyon jó. Akkor helyezzék szabadlábra a vádlottat.
– Válthatok pár szót a védencemmel, uram?
– Vonuljanak félre. Kérem a következő ügyet.
Amikor a "híd" felolvasta a következő vád alá helyezett nevét és az ellene
emelt vádakat, Carella figyelte, hogy Wilcox Moore-ral sugdolózik. Wilcox
jó ügyvéd volt. Carella tudta, hogy már előzőleg megbeszélte Moore-ral,
hogy mennyi óvadékot tudnak vállalni. Most készpénzben csupán tízezer
dollárt kellett letenniük, a többiért kezességet vállalniuk, ami elég egyszerű,
ha valakinek huszonöt karátnyi gyémánt van a birtokában, amely
háromszázezer dollárt ér. Wilcox talán egyszerűen felhívja Moore anyját
Miamiben, és sürgönyileg kéri a pénz átutalását. Bárhogy is lesz, Moore

266
megkönnyebbülten eltölthet egy kellemes napot a Daley Street-i városi
őrizetes fogházban vagy a Dix folyóparti Paron Island-i börtönben. Estére
ismét az utcán lesz. Nézte, ahogyan elvezetik Moore-t. Nézte, ahogyan
Wilcox pár szót vált az óvadéki felügyelővel. Ritkán gondolkodott olaszul, de
most az a mondat jutott eszébe, hogy: "La commedia é finita." Visszatért a
tárgyalóterembe, ahol Delmonico és Meyer már várták.
– Mondtam én neked – szólt Meyer. – Nincs igazság ezen a földön.
De azért lehet, hogy mégis volt.

Már alig akadt csomagolnivaló.

A legtöbb holmit tegnap becsomagolta, még mielőtt az a csuhás megzavarta,
akiről most már tudta, hogy Anthony Scalzo volt a neve. Semmi sem
változott. Még mindig a lehető leggyorsabban el akart innen tűnni, el a
városból, el ebből az államból és talán az országból is. Az egyetlen
különbség, hogy az anyjának most 100 000 dollárral kevesebb pénze lesz, az
óvadékként lefizetett összeg vész el, ami igazán nem nagy ár a szabadulásért.
Egyébként, ha valahol megveti a lábát, majd úgyis visszafizeti az anyjának.
Miközben a fürdőszobai faliszekrényből a toalettholmiját kapkodta ki,
felidézte a jelenetet a 87-es körzet agytrösztjével, amikor négyen ültek vele
szemben és macska-egér játékot játszottak, miközben mindnyájan tudták,
hogy lehetetlen rábizonyítani a gyilkosságot, hacsak nem borul térdre előttük,
és nem vallja be. Kísértést is érzett – de nem nagyot –, hogy felhagyjon a
menekülési tervvel, és az esküdtszék elé álljon. Beveszik az önvédelmet, a
kábítószer miatt kap valamit – talán két évet. Nem sokat. De feltételezte,
hogy a börtönben nincs rövid idő, minden börtönben eltöltött idő hosszú. Így
jobb. El az országból, a gyémántokkal, de ó, micsoda veszteséggel! Két év az
orvosi egyetemen, micsoda veszteség! Mit szólna hozzá az apja, ha élne? Hát
igen, apa, itt volt az alkalom, és megragadtam. Minden jól is ment volna, lett
volna pénzem meg orvosi diplomám, senkinek nem történt volna semmi baja,
apa. De...
Az az egyetlen, akiben megbíztam.
Sally.
Írtam volna neki különben? Azt hittem, megbízhatom benne, ő mondta,
hogy ne adjuk el rögtön az egészet! Ide hallgass, ki tud valamit egyáltalán a

267
kokainról? Ott lenn, Miamiben Portoles kézen fogva vezette. "Gazdaggá
teszlek, amigos, mert megmentetted a fiam életét." Ellenőrizte a szajrét, én
meg azt sem tudtam, hogy azt is kell. Kilónként ötvenezret fizettem, és nem
gondoltam, hogy megérdeklődjem, valódi kokain-e? Cobalt tiocynat. Kék
reakció. Mit is mondott? Minél erősebb a kék, annál jobb minőségű a lány. A
kokainról. A kokaint nevezte lánynak. A létező legtisztább. Most már a tiéd.
Miénk. Valahogy Sallyé is. Ő mondta, hogy tartsunk meg két kilót, osszuk fel
unciákra, és hogy ő ismer valakit a felsővárosban, akit érdekel, és aki el tudja
adni. Többet tud a kokainról, mint mi valaha is tudni fogunk. Sally azt
mondta, hogy ő már akkor is szippantott, amikor itt még nem volt divatban,
amikor Londonban táncolni tanult, és a kokaint az oboástól kapta, akivel
együtt élt. A felsővárosi barátaival is szippantott, de ki tudta ezt akkor?
Megbíztam benne. Ha egy nő szétteszi a lábát, úgy szállnak ki belőle a titkok,
mint a pillangók. Elmondott neki mindent. Elmondta a kis üzletünket, a két
kiló kokaint, amit fejtünk. A biztosításunk – így hívta. Nahát.
Behúzta a toalett-táska cipzárját, és a hálószobában nyitva álló kofferhoz
vitte. Lenézett a kofferra, és úgy érezte, valamit elfelejtett. A fegyvert?
Furcsa, hogy az ember mennyire hozzászokik, hogy fegyver legyen nála. A
használatát is megszokja. Most már a rendőrség leltárában szerepel, sokat
érnek vele, ha rájönnek, hogy szedte a sátorfáját meg a huszonnégy karát
értékű gyémántot, amelyet a világon bárhol pénzzé tehet... Mégis, ha...
...ha nem osztottam volna meg Sallyvel a titkot, ha nem jött volna hozzám
az a rohadt, cingár kis Puerto Ricó-i pasas, és nem kért volna részt az
akcióból, nem fenyegetőzött volna a rendőrséggel, arra az esetre, ha nem kap
nagyobb részt a tortából, abból a két kilóból... Az a rohadt, mohó kis fattyú!
Abból adjon neki, amiért ő kockáztatott? Azt mondta, tudja, hová rejtette a
lakásban a gyémántokat, azt mondta, az is keli neki, különben megy a
hekusokhoz. Azt mondta, bizonyítéka van, és tudja, hol találja meg a
bizonyítékot. Persze a levél! Sally megtartotta azt a levelet. És én még bíztam
benne! Mit tehettem hát? Azért üljek évekig, mert Sally elköpte egy piszok
szeretőnek? Sally, a szenvedély hevében. Nagy ég, milyen jó volt vele az
ágyban! Hiába, a táncosnők...
Két nappal azután vettem meg a pisztolyt, hogy idejött. Megkerestem azt a
pasast, akinek a hat kilót eladtam, és mondtam, hogy fegyverre van
szükségem. Egyszerű dolog – jelentette ki. Kétszáz dolláromba került.
Azelőtt még soha el sem sütöttem pisztolyt. Még a kezemben sem volt.

268
Sebész akartam lenni, jó, biztos kezem volt. Hát igen. Tudtam, hogy hol
lakik, Sally minden vasárnap szállított neki, azt nem tudtam, hogy mást is
szállít, egy darabot a testéből, meg a titkokat. A háza előtt vártam rá,
követtem, és lelőttem. Sima ügy. Megöltem.
De akkor az embernek eszébe jut, hogy meg kell védenie magát. Nemcsak
a kokaint, nemcsak a gyémántokat – mindent. A jövőt. Apa, én orvos akartam
lenni, nemcsak lőttem, én keményen dolgoztam, ahogyan te akartad. Doktor
Timothy Moore, az akartam lenni! Meg kellett védenem magam, és ha ő
elmondta Lopeznek, hogyan bízhattam volna meg benne ezután? És meddig
tart, amíg rájön, hogy én öltem meg a mohó kis Puerto Ricó-it? Mikor ment
volna el ő maga a rendőrségre? Nem, ezt meg kellett tennem. Persze, a rádió
– jutott eszébe. – Azt felejtettem itt. A rádiót.
A nappaliba ment, ahol a rádió még mindig ott állt a telefon mellett.
Felvette, tenyerében tartotta, és majdnem gyengéd pillantással nézte. Milyen
egyszerű – gondolta. – Ezer év alatt sem jöttek volna rá, hogy kapcsolatban
volt a kisstílű, grammokkal kereskedővel. Persze Sally, az más. Sally előbb-
utóbb rájött volna. Ezért valamit csinálnom kellett, ugye? De vele már
rájöttek volna a kapcsolatra. Kérdezősködtek volna. Védelemre volt
szükségem, a rádióra, és valakire, akivel telefonon beszélek, és hallja a
rádiót... A jó öreg Karl, szilárd, mint a kőszikla, jó orvos lesz belőle
valamikor. Letettem a kagylót, mielőtt elmentem itthonról. Kétszer hívtam
telefonfülkéből, miközben szólt a rádió, egyszer, mielőtt megöltem, egyszer
meg utána... először vártam, mert késett, mint mindig, az a lány... otthon is
hívtam. És közben szólt a rádió a tisztességes, megbízható Karlnak.
A rádiót a hálószobába vitte, betette a nyitott kofferba. Hiányzik még
valami? Mit hagyok itt? Olyan könnyen elfelejt mindent az ember, ha
ilyesmibe kezd, ha meg kell védenie magát, és ha csak a fő célt nézi, nem
számít a pénz. Orvos akartam lenni. És majdnem megfeledkeztem
Edelmanról, a lánc utolsó szeméről. Csak később jutott eszembe. Tegyük fel,
hogy a könyvvizsgálók átnézik a könyveit, és tudni akarják, kinek adta el
azokat a gyémántokat, huszonnégy karátot készpénzért. Kinek adta el,
mondja csak? És akkor jöttek volna a hekusok, és kérdezősködtek volna,
hogy honnan van a pénz? Nem, meg kellett védenem magam. Meg kellett
ölnöm azt az embert. Mint a többieket. Hogy egy napon majd orvos lehessek.
Mint az apám.
Bezárta a koffert.

269
 így – gondolta.
Körülnézett a lakásban.
Fogta a koffert, kisétált a hálószobából, ki a lakásból, le a lépcsőn, az
utcára.
A nő a lépcső aljánál várt rá.
Csak ennyit mondott: "Még nincs vége az operának" – és a férfi
összeráncolt homlokkal el akart menni mellette. Bolondnak vagy legalábbis
lököttnek hitte, a város tele volt őrültekkel. Meglepődött, amikor meglátta az
egyenes, nyitott borotvát a kezében, és megrettent, amikor rájött, hogy
nekiesik a borotvával, és rettenetesen megijedt, amikor látta, hogy a nyakából
ömlik a vér. Odakapott. A vér a kezére folyt. – Sajnálom – szólt, de aztán
meghalt, még mielőtt ki tudta volna mondani az utolsó szót: "Apám!"

Fort Phillysből a hívás csak szombat reggel futott be. A Ramsey Egyetem
környékén csak egyetlen, homoszexuálisok által kedvelt rossz hírű utca volt,
de ezt a környéket az 5-ös körzet hekusai mégis Fort Phallosnak hívták. A
hívó egy Dawson nevezetű, harmadosztályú detektív volt. Carella nyomozót
kérte a telefonhoz.
– Dawson vagyok, az 5-ös körzetből.
– Parancsoljon – mondta Carella.
– Tegnap éjjel a Chelsea Place egyik kapualjában meggyilkoltak valakit.
Az áldozatot Timothy Moore-nak hívták.
– Micsoda?
– Azért hívom, mert az itteni kollégám, Charlie Nichols éppen a bíróságon
volt, amikor maga azt a pasast vád alá akarta helyeztetni, és azt mondta, hogy
maga biztosan szeretne tudni erről. Azt gondolja, hogy összefüggésben lehet
azokkal a gyilkosságokkal, amelyekben maga nyomozott. Amivel ezt a
pasast, Moore-t vádolta.
– Mi történt?
– Hogy mi történt, azt nem tudom. Ezt kérdezem magától.
– Késelés?
– Aha. Fültől fülig. Szép munka.
Carellának Judite Quadrado jutott eszébe.
– Nyomok?

270
 – Eddig semmi. Tanú egy szál se. A pasas kofferjában egy csomó
gyémántot találtunk. Óvadék ellenében helyezték szabadlábra?
– Igen.
– Mintha meg akart volna lógni, mi?
– Úgy látszik.
– Mit akar, mit tegyünk?
– Nem tudom, hogy érti?
– Át akarja venni az ügyet?
Na, megint itt tartunk – gondolta Carella.
– Előbb megkérdezem a hadnagyot.
– Talán nem is az igazi pasast fogták el, tudja, hogy gondolom. Úgy
értem, hogy Charhe szerint ezt négyszeres gyilkossággal vádolták.
– Ő volt az elkövető.
– Akkor talán mégis más volt a tettes. A négy gyilkosság tettese. Talán
nem is ez a Moore volt.
– Ő volt.
– Hát... – kezdte Dawson, de aztán elhallgatott.
– Beszélek a hadnaggyal.
– Jó, de szóljon majd vissza – mondta Dawson, és letette a kagylót.
Ahhoz képest, hogy szombat délelőtt volt, a nyomozók szobájában elég
nagy csend uralkodott. Carella felkelt az íróasztala mellől. Az ablak mellett
állva vizet ivott a papírpohárból, kinézett a téli napsütésbe, aztán összegyűrte
a poharat, és a szemétbe dobta. Bekopogott a hadnagy ajtaján.
– Tessék – szólt ki Byrnes.
Belépett, becsukta maga mögött az ajtót. Megmondta, hogy mit hallott az
imént Fort Phyllisből. Elmondta, hogy múlt éjjel házának kapualjában valaki
elvágta Timothy Moore nyakát, tanú nincs, nyom nincs, és az ottani zsaruk
azt akarják tudni, hogy mit csináljanak. Átadják-e a 87-es körzetnek vagy
sem.
Byrnes figyelmesen hallgatott. Hosszú ideig elgondolkodva ült.
– Tanú nincs, mi?
– Nincs.
– Az 5-ös körzet, ugye?
– Igen.
– Van nekünk elég bajunk – szólt végre. – Sírjon az ő anyukájuk.

271
Vége

272