JACK HIGGINS

A róka éjszakája
 A mű eredeti címe: Night of the Fox
Copyright © Jack Higgins 1986
A fordítás a Pan Books 1987. évi kiadása alapján készült

A borítón látható festmény Bera Károly munkája

Hungarian edition and translation © 1993 by LAP-ICS
Fordította: Nitkovszki Stanislav

ISBN: 963 7767 88 6

Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült 1993. évben
Felelős vezető: Illyés Sándor
Felelős kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó
 TARTALOM
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
 1. fejezet

A régi rómaiak azt tartották, hogy az e világról elköltözött személy lelke a

sírja körül bolyong egy ideig. Nem volt nehéz elhinni ezt ezen a hideg
márciusi reggelen, amikor az ég olyan sötéten feketéllett, mintha éjszaka
lenne.
A gránitból készült kapubejáró alatt álltam, s a temetőt néztem. A
hirdetőtáblán a St. Brelade temploma felirat állt, a helyet pedig sírkövek,
sírboltok és itt-ott gránitkeresztek töltötték meg zsúfolásig. Észrevettem egy
szárnyas angyalt ábrázoló szobrot is, ám ekkor eldördült az ég, és az öböl
felől érkező felhőkből eleredt az eső.
Kinyitottam az esernyőt, amit a szállodai portástól kaptam kölcsön, és
bemerészkedtem a temetőbe. Egészen múlt vasárnapig, amikor még
Bostonban tartózkodtam, nem is hallottam a Csatorna-szigetekről. Most
azonban csütörtök volt, én pedig átutaztam a fél világot, hogy végre
megtaláljam a választ arra, aminek a kutatásával már három évet eltöltöttem
az életemből.
A gránitból épült ódon templom felé indultam. Félúton megálltam, s az
öbölre néztem. A dagály aranysárga homokot hagyott maga mögött a parton,
fel egészen a beton védőgátig. Onnan, ahol álltam, tisztán lehetett látni a
szállodát, amelyben megszálltam.
A temető másik végéből beszélgetést hallottam. Egy ciprusfa alatt két férfi
kuporgott, vállukon vászonzsákkal. Néhány pillanat múlva felálltak, és
vidáman nevetgélve eltűntek a templom háta mögött, ásót cipelve kezükben.
Átmentem oda, ahol a két férfit láttam. A frissen ásott sírt vízhatlan
ponyvával takarták, noha a ciprusfa is védelmet nyújtott az eső ellen. Olyan
izgatottnak éreztem magam, mintha nekem ásták volna a sírt. Megfordultam, s
a templom bejárata felé indultam.
Arra számítottam, odabent sötétség és gyászos hangulat fog fogadni, de
kellemesen csalódtam. Égtek a lámpák, a templom szépsége pedig
lenyűgözött. Az oltárhoz sétáltam. Egy pillanatig ott álltam mozdulatlanul.
Aztán ajtó csukódás hangja hallatszott.
Egy fehér hajú, halványkék szemű, reverendát viselő férfi közeledett,
karján esőkabáttal. Száraz, öreges hangon szólalt meg, enyhén ír tájszólásban.
– Miben lehetek a segítségére?
– Ön itt a lelkész?
– Óh, nem. Már egy jó ideje szabadságra küldtek – mosolyodott el
hamiskásan az idős férfi. – A nevem Cullen. Donald Cullen kanonok. Ön
amerikai?
– Eltalálta. – Kezet ráztunk; az öreg szorítása meglepően határozott volt. –
Alan Stacey.
– Most jár először Jerseyn?
– Igen – válaszoltam. – Néhány nappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy
ez a hely egyáltalán létezik. Akárcsak a legtöbb amerikai, én csupán New
Jerseyről hallottam.
Az öreg elmosolyodott.
– Az évnek nem éppen a legszebb időszakát választotta látogatásához –
folytatta. Elindultunk az ajtó felé. – Jersey a világ egyik leggyönyörűbb helye
tud lenni, de általában nem március közepén.
– Nem sok választásom volt – mondtam. – Ma temetik itt a néhai Harry
Martineau-t.
Az öreg épp az esőkabátját készült felvenni, de kijelentésemre meglepetten
abbahagyta a műveletet.
– Valóban, én magam fogom vezetni a gyászszertartást, délután kettőkor.
Ön netán az elhunyt rokona?
– Nem egészen, bár az igazat megvallva néha már úgy érzem. Tanársegéd
vagyok a Harvard filozófia tanszékén. Az elmúlt három évben Martineau
életrajzán dolgoztam.
– Értem. – A kanonok kinyitotta a templomajtót, és kilépett az
előcsarnokba.
– Ön tud valamit Martineau-ról? – kérdeztem.
– Csak annyit tudok, hogy rendkívüli körülmények között érte utol a
végzete.
 – Azonban még rendkívülibb körülmények között lesz eltemetve – tettem
hozzá. – Végül is, nem mindennapi dolog az, ha egy embert a halála után
negyven évvel helyeznek örök nyugalomra.
A verandás családi ház a St. Brelade-öböl másik oldalán helyezkedett el,
közel a L’Horizon Hotelhez, ahol megszálltam. Kicsi és szerény volt, a
nappali azonban meglepően tágas és kényelmes. Két falát végig
könyvespolcok takarták, a teraszra és a kertre pedig üvegezett tolóajtók
nyíltak, melyek mögött az öböl vize látszott. A szél meg a dagály egyre
feljebb és feljebb kergette a parton a tajtékos gerincű hullámokat, s
esőcseppeket sodort az ablaknak.
Házigazdám bejött a konyhából, a kandalló mellett álló asztalkára tett egy
tálcát.
– Remélem, szereti a teát.
– Köszönöm, jól fog esni.
– A családban egyedül a feleségem kávézott, de ő már három éve meghalt.
Én magam pedig ki nem állhatom azt a fekete löttyöt.
Mialatt teát töltött a csészémbe, én helyet foglaltam az asztalka másik
oldalán. A férfi felemelte a csészéjét, és teáját szürcsölgetve várakozóan rám
nézett.
– Szép otthona van – szólaltam meg.
– Igen, jól megvagyok itt. Magányosan, persze. Tudja, Stacey professzor,
nekünk, embereknek az a legnagyobb gyengeségünk, hogy nem szeretjük a
magányt… Gyermekként három évet töltöttem Jerseyn; akkor nőtt a
szívemhez ez a hely.
– Ami érthető is – néztem ki az öbölre. – Gyönyörű vidék.
– Gyakran töltöttem itt a szabadságomat. A winchesteri székesegyház
kanonokjaként mentem nyugdíjba. Egyetlen fiunk még azelőtt Ausztráliába
költözött, így… – vonta meg vállát az öreg – Jerseyre költöztünk, mivel a
feleségemnek itt volt ez a háza. Egyik nagybátyjától örökölte.
– Ez kényelmes megoldás lehetett.
– Igen; az itteni lakástörvényeket tekintve pedig különösen. – A kanonok
letette a csészéjét. Elővett egy pipát, és dohányt kezdett tömködni belé egy
kopott bőrzacskóból. – Nos – mondta élénken -, rólam már mindent tud, de mi
a helyzet önnel és Martineau-val?
– Ön mit tud róla?
– Még a nevét sem hallottam mindaddig, míg néhány nappal ezelőtt a
barátom, dr. Drayton meg nem látogatott, ő mesélte el, hol és hogyan
bukkantak a holttestre, s tőle tudtam meg, hogy ide fogják szállítani
Londonból, mert itt akarják eltemetni.
– Tudja, hogyan halt meg?
– Egy repülőgép-szerencsétlenségben, 1945-ben.
– 1945 januárjában, hogy pontosak legyünk. A második világháború idején
a RAF, a Királyi Légierő egy különleges egységet működtetett. Ez az egység
elfogott német repülőgépeket tanulmányozott.
– Értem.
– Harry Martineau a Gazdasági Hadviselés Minisztériumának dolgozott.
1945 januárjában tűnt el, amikor megfigyelőként egy kétüléses német
tanulógépben utazott. A gépet az ERMSz egység egyik pilótája vezette.
Mindenki azt hitte, hogy a gép a tengerbe zuhant.
– És?
– Két héttel ezelőtt ásták ki egy essexi mocsárban. Az építők abbahagyták a
munkát, megvárták, hogy a RAF emberei összeszedjék a maradványokat.
– Martineau-t és a pilótát megtalálták?
– Igen. Mármint azt, ami maradt belőlük. Valamilyen oknál fogva a
hatóságok csendben tartották az ügyet. Én is csak a múlt héten értesültem a
dologról. Hétfőn az első géppel Londonba repültem.
Az öreg bólintott.
– Ön azt mondta, Martineau életrajzán dolgozik. Miért érdekli ez a férfi?
Mint már mondtam, én pár nappal ezelőtt még a nevét sem hallottam.
– Ahogyan a bennfenteseken kívül senki – feleltem. – De a harmincas
években, tudományos körökben… vállat vontam. – Bertrand Russell,
szakterülete legbriliánsabb, legnyitottabb elméjének tartotta őt.
– Mi volt ez a szakterület?
– Az erkölcstan.
 – Érdekes tudományág – jegyezte meg a kanonok.
– Művelője pedig egy lenyűgöző ember. Bostonban született. Apja
kereskedő volt. Gazdag, de nem szemtelenül az. Bár Martineau anyja New
Yorkban született, német szülőktől származott. Az anyai nagyapa ugyanis
néhány évig a Columbián tanított, majd 1925-ben, a sebészet professzoraként
visszatért Németországba, a Drezdai Egyetemre. – Felálltam, és az ablakhoz
sétáltam. Elgondolkozva bámultam kifelé. – Martineau járt a Harvardra,
doktorált Heidelbergben, Rhodes-ösztöndíjas volt Oxfordban, tagja a Trinity
College főiskolai testületének, harmincnyolc évesen pedig már az erkölcstan
professzora.
– Figyelemre méltó teljesítmény – jegyezte meg Cullen.
Hátrafordultam.
– Hát nem érti? Van egy emberünk, aki mindent megkérdőjelez, fenekestül
felforgatva az egész erkölcstant. Aztán kitör a második világháború, és nagy
csend következik. Egészen mostanáig.
– Csend?
– Azt tudjuk, hogy otthagyta Oxfordot. A Védelmi Minisztériumnak, majd
a Gazdasági Hadviselés Minisztériumának dolgozott. Sok tudós ugyanezt
tette. A tragédiát azonban az jelentette, hogy közben elhanyagolta a saját
szakterületét. Nem jelentetett meg több dolgozatot, s a könyv írása, amelyet
évekkel korábban kezdett el, abbamaradt. Birtokunkban van a kézirat a
Harvardon. 1939. szeptember 19-e után Martineau egyetlen sort sem vetett
papírra.
– Fölöttébb érdekes.
Visszaültem az asztalka mellé.
– A Harvard könyvtárában őrizzük az összes értekezését. Valójában
azonban egy személyes ok vett rá arra, hogy átnézzem a tanulmányait.
– Beavatna engem is?
– Amikor tizennyolc évesen befejeztem a középiskolát, nem mentem
egyenesen a Harvardra, hanem a haditengerészetnél jelentkeztem. Egy évig
Vietnamban szolgáltam, míg végül egy térdlövés egyszer s mindenkorra
hazaküldött. Martineau ugyanezt tette. Az első világháború utolsó
hónapjaiban, mondhatni gyermekfejjel, csatlakozott az Amerikai Expedíciós
Hadtesthez, és az európai Flanders lövészárkaiban szolgált gyalogsági
közlegényként. Engem az lepett meg, hogy azok után, amin
keresztülmentünk, mindketten ugyanott próbáltunk választ találni.
– „A háború poklából az elme hűvös zugaiba.” – Cullen kanonok a
kandallóba ütögette pipájából a hamut. – Nem jut eszembe, ki mondta ezt.
Valami háborús költő… vagy talán valaki más.
– Isten mentsen meg tőlük! – mondtam. – Egy merevségre ítélt bal lábbal,
három évi pszichiátriai kezeléssel, meg egy tönkrement házassággal fizettem
‘Namért.
A kandallópárkányon álló óra delet ütött. Cullen felállt, s a kredencen lévő
metszett asztali kristálypalackok egyikéből whiskyt töltött két pohárba.
Egyiket a kezembe nyomta.
– Én a háború alatt Burmában szolgáltam, az sem volt egy leányálom. –
Ivott egy kortyot a whisky-jéből, majd a poharat a kandallópárkányra tette. –
Nos, professzor, mi a helyzet a további eseményekkel?
– A továbbiakkal?
– A papokat őszinte, ártatlan embereknek tartják, akiknek fogalmuk sincs
arról, milyen az élet valójában – válaszolta a kanonok száraz, határozott
hangon. – Természetesen ez ostobaság. Mi a bűn, a nyomorúság, a szenvedés
közelében élünk. Ismerem az embereket, professzor. Ötvenkét évig
szolgáltam, mint felszentelt pap, ezalatt megtanultam megkülönböztetni azt,
mikor mond valaki igazat, és mikor nem. – Cullen meggyújtott egy gyufát, a
pipájához emelte, majd pöfékelni kezdett. – Ez önre is érvényes, kedves
barátom, hacsak nem járok tévúton.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Amikor megtalálták, egyenruha volt rajta. A kanonok összeráncolta a
szemöldökét.
– Ön azt mondta, Martineau a Gazdasági Hadviselés Minisztériumának
dolgozott.
– A német légierő, a Luftwaffe egyenruhája – folytattam. – Rajta és a
pilótán is.
 – Biztos benne?
– Van egy Tony Bianco nevű vietnami bajtársam, a CIA-nek dolgozik a
londoni nagykövetségünkön. Ezek az emberek tudnak valamit. Másnap a
Védelmi Minisztériumnál próbálkoztam. Nem sok mindent árultak el
Martineau-ról meg a repülőről.
– A barátja nem segített?
– Természetesen igen, és még valami másra is rábukkant. Az Ellenséges
Repülőgépeket Működtető Szolgálat Aradójáról szóló újságcikkre. Valami itt
sincs rendben.
– Miért?
– Mert az ERMSz gépei mindig a RAF emblémájával repülnek. Bianco
informátora szerint azonban ezen a gépen a Luftwaffe jelzései szerepeltek.
– Hivatalos körökből semmi egyéb információt nem sikerült szereznie?
– Semmi egyebet nem tudtam meg. Nevetségesnek tűnhet, de a Martineau-
ügyet hadititokként kezelik. Mintha még nem ért volna véget a második
világháború. Az öreg értetlenül nézett rám.
– Negyven év után?
– És ez még nem minden. Egy évvel ezelőtt ugyanebbe a nehézségbe
ütköztem. Megtudtam, hogy 1944 januárjában Martineau-t kitüntették a
Kiváló Szolgálatért érdemrenddel. Ez azok közé a kitüntetések közé tartozik,
amelyek mellett a listán nem tüntetnek fel magyarázatot. Egyszóval nem
tudtam kideríteni, miért kapta meg Martineau ezt az érdemrendet.
– Ez egy katonai kitüntetés, méghozzá igencsak magas! Martineau pedig
civil volt.
– Valóban, civileket ritkán terjesztenek fel katonai kitüntetésekre, de ez az
egész kapcsolódni látszik ahhoz a történethez, amit három évvel ezelőtt
hallottam, miközben Oxfordban végeztem kutatásokat. Max Kubel, az
atomfizika oxfordi professzora jó barátságban állt Martineau-val.
– Róla viszont hallottam – mondta Cullen. – Egy német zsidó, akinek
sikerült elmenekülnie, mielőtt még a nácik koncentrációs táborba dughatták
volna. Jól mondom?
– Igen – feleltem. – Azonban hetvenháromban meghalt. Szerencsére
sikerült beszélnem azzal az idős férfival, aki több, mint harminc évig volt az
inasa Oxfordban. A férfi elmesélte, hogy az 1940-es nagy német offenzíva
idején, ami végül a dunkirki evakuáláshoz vezetett, Kubelt a Gestapo házi
őrizet alá helyezte Freiburgban, a francia határ mellett. Egy SS tiszt ment érte
a kíséretével, hogy Berlinbe vigye.
– És?
– Az öreg azt állította, hogy Kubel évekkel ezelőtt azt mondta neki, az SS
tiszt Martineau volt.
– És ön elhitte ezt?
– Eleinte nem hittem a kilencvenegy éves, szenilis öregnek; de nem
feledkezhettem meg Martineau hátteréről sem. Ha akarta, bármikor
könnyedén eljátszhatta a német tiszt szerepét. Nemcsak a nyelvet ismerte,
hanem megfelelő családi háttérrel is rendelkezett.
Cullen bólintott.
– Tehát, tekintettel a legújabb felfedezéseire, hajlik több hitelt adni a
történetnek?
– Az igazat megvallva, nem tudom, mit gondoljak – bizonytalanodtam el. –
Vegyük például Martineau-t és Jerseyt. Tudomásom szerint soha nem járt
ezen a helyen, és öt hónappal azelőtt halt meg, hogy felszabadították volna a
náci uralom alól. – Megittam a maradék whiskymet. – Martineau-nak
nincsenek élő rokonai; ezt tudom, mivel soha nem nősült meg. Viszont akkor
ki a fene ez a dr. Drayton nevű férfi? Csak egy dolgot tudok, piszok jó
összeköttetései lehetnek a Védelmi Minisztériumban, ha el tudta érni, hogy a
holttestet átadják neki.
– Önnek tökéletesen igaza van. – Cullen kanonok töltött nekem egy újabb
pohár skót whiskyt. – Minden tekintetben, egyet kivéve.
– És mi az, amiben tévedtem?
– Dr. Drayton… nem férfi, hanem nő. Dr. Sarah Drayton, hogy pontos
legyek – válaszolta az öreg, majd felemelte poharát, és ivott a tiszteletemre.
Cullen ír tájszólása még írebbnek hatott, amint felemelte hangját az esőben.
Sötét köpönyeget viselt miseruhája fölött, feje fölé pedig az egyik temetkezési
vállalkozó esernyőt tartott. Egyetlen gyászoló állt a sír mellett, Sarah Drayton,
háta mögött egy másik, szintén esernyőt tartó temetkezési vállalkozóval.
A nő ötvenévesnek nézett ki, bár később megtudtam, hogy hatvan.
Kétrészes, fekete ruhája és kalapja alacsony, de még mindig jó kondícióban
lévő alakot takart. Szürke haját rövidre vágva viselte. Mogyoróbarna
szemével, széles ajkával és arccsontjával nem lehetett egy hagyományos
szépségnek nevezni. Jellegzetes arca azt a benyomást keltette, hogy
tulajdonosa mindenben szerepelt már, amit az élet színpada felajánlhat:
komédiában és tragédiában egyaránt. Ha ez a nő az utcán ment volna el
mellettem, akkor biztosan utánafordulok, hogy még egy második pillantást is
vessek rá.
A doktornő azonban pillantásra sem méltatott. Én a ciprusfa alá húzódtam,
de hiába álltam a lombok alatt, s hiába tartottam fejem fölé az esernyőt, még
így is megáztam. Miután Cullen befejezte a szertartást, váltott néhány szót a
nővel, majd arcon csókolta, és a temetkezési vállalkozók társaságában a
templom felé indult.
Sarah Drayton még mindig ott állt a sírgödör szélén. A sírásók
tisztelettudóan várakoztak. Odamentem hozzá. A koporsóra dobtam egy
nedves rögöt. A doktornő azonban még ekkor sem méltatott figyelemre.
– Dr. Drayton? – szólítottam meg. – Sajnálom, ha megzavartam. Alan
Stacey vagyok. Tudna rám szánni néhány percet? Nem vagyok újságíró.
Hangja mélyebb volt, mint amilyenre számítottam; mégis nyugodt és
kellemes.
– Nagyon jól tudom, kicsoda ön, Stacey professzor – mondta anélkül, hogy
rám nézett volna. – Már három éve várom, mikor fog megjelenni. Felém
fordult, és elbűvölően rám mosolygott. Hirtelen úgy tűnt, mintha alig lenne
több húszévesnél.
– Mit szólna hozzá, ha itt hagynánk ezt az átkozott esőt, mielőtt még
mindketten bőrig ázunk? A kocsim kinn áll az úton. Meghívom egy italra.
Sarah Drayton nagy gyakorlattal vezette a száguldó járművet, így alig öt
perc alatt a keskeny országút mellett álló házhoz értünk. Viktoriánus stílusban
épült keskeny, magas ablakokkal, zöld zsalukkal meg egy oszlopcsarnokkal a
bejárata előtt. Egy körülbelül egyholdnyi, gondozott kert vette körül fákkal
övezve, melyeken keresztül látni lehetett az alant elterülő öblöt. Magas,
komor tekintetű, fekete alpakazakót viselő férfi nyitott ajtót. Ezüstös hajához
illő fémkeretes szemüveget viselt az orrán.
– Ah, Vito – mondta a doktornő, amint a férfi elvette tőle a kabátját. – Ez
az úr Stacey professzor.
– Professore! – A férfi alig észrevehetően meghajolt.
– Majd később fogunk kávézni, a könyvtárszobában. Az italokról én
gondoskodom.
– Ahogy óhajtja, Contessa.
Az inas megfordult, de aztán megállt, és valamit mondott olaszul a nőnek.
Az megrázta a fejét, s folyékonyan válaszolt neki, ugyanazon a nyelven. A
férfi a hall másik végében lévő ajtó felé ment, majd eltűnt mögötte.
– Contessa? – kérdeztem.
– Óh, ne hallgasson Vitóra – tagadta meg a választ udvariasan, de
határozottan. – Szörnyen sznob. Erre tessék!
A hall hűvös volt, és elegáns: fekete-fehér kőlapok, egy kanyargós lépcső,
a falon két-három olajfestmény. Sarah Drayton egy kétszárnyú mahagóni
ajtón át bevezetett a könyvtárszobába. A falakat könyvespolcok szegélyezték,
és üvegezett erkélyajtók nyíltak a kertre. Az Adam kandallóban vidáman
lobogott a tűz. A szoba nagy részét egy zongora foglalta el, tetején
fényképekkel, legtöbbjük ezüstkeretben.
– Scotch megfelel? – kérdezte dr. Drayton.
– Persze.
Átment a kredenchez, és az italos tálcánál kezdett el serénykedni.
– Honnan tudja, ki vagyok én? – kérdeztem. – Cullen kanonoktól?
– Már azóta tudok magáról, amióta elkezdett kutatni Harry után – nyújtott
át egy poharat a nő.
– De kitől?
– Óh, a barátok, tudja. A régi szép időkből. Azok, akik tudnak egyet s
mást.
Rögtön Tony Bianco, a CIA-s kapcsolatom jutott eszembe. Lázba jöttem.
– A Védelmi Minisztériumban senki nem volt hajlandó válaszolni a
kérdéseimre.
– És valószínűleg nem is fognak.
– Magának mégis átadták a holttestet. Ennyire befolyásos?
– Úgy is lehet mondani. – Kivett egy cigarettát egy ezüst cigarettatartóból,
rágyújtott, s leült egy karosszékbe a kandalló mellé, keresztbe téve karcsú
lábát. – Hallott a KMO-ról, professzor?
– Természetesen – feleltem. – A Különleges Műveletek Osztálya. A brit
hírszerzés hozta létre 1940-ben, Churchill utasítására. Feladatául az európai
földalatti mozgalmak koordinálását tűzték ki.
– „Lángba borítani Európát!” Ezt parancsolta az öreg. – Sarah Drayton a
tűzbe pöccintette a hamut a cigarettájáról. – Én is nekik dolgoztam. Nem
akartam hinni a fülemnek.
– Hiszen akkor még gyermek lehetett.
– Tizenkilenc voltam – mondta. – 1944-ben.
– És Martineau?
– Nézzen a zongora fedelére! Az utolsó fénykép ott, az az ezüstkeretes.
A zongorához mentem; kezembe vettem a képet. Rögtön megakadt a
szemem Sarah Drayton arcán, amely mintha semmit nem változott volna
azóta, egyvalami kivételével. A haja megdöbbentően szőke és hullámos volt –
spirál dauer, azt hiszem, így mondják. Kis fekete kalapot viselt, a második
világháború idején divatos, vállnál széles, derékban keskeny kabátot, lábán
pedig selyemharisnyát és magas sarkú cipőt. Kezében lakkbőr táskát
szorongatott.
Egy közepes testmagasságú férfi állt mellette, kezét tweedzakója zsebébe
süllyesztve. Arcára nagy, lelógó karimájú kalap vetett árnyékot, szája sarkából
cigaretta lógott. Sötét szeme kifejezéstelenül csillogott, mosolya
szenvtelennek tűnt. Egészében véve veszélyes ember benyomását keltette.
Sarah Drayton felállt, és mellém sétált.
– Ha nem ismerné, ugye nem gondolná róla, hogy erkölcstant tanított az
Oxfordi egyetemen?
– Hol készült ez a kép?
– Itt, Jerseyn, 1944 májusában. Tizedikén, azt hiszem.
 – Hiszen Jersey abban az időben még náci uralom alatt állt – mondtam.
– Igen.
– Akkor hogyan lehetett itt Martineau, és ön?
A nő átsétált egy XVIII. századbeli asztalkához. Egyik fiókjából egy
dossziét húzott elő. Amint kinyitotta, rögtön láttam, hogy régi fényképeket
tartalmaz. Egyiket felém nyújtotta.
– Ezt a képet nyilvánvaló okok miatt nem tartom a zongora tetején.
Sarah Drayton ugyanazt a ruhát viselte, mint az előző képen, Martineau
pedig ugyanazt a zakót. Az egyetlen különbséget az alatta lévő SS egyenruha
és a sapkáján lévő ezüst színű, halálfejes jelvény jelentette.
– Standartenführer Max Vogel – mondta a doktornő. – Vagyis Max Vogel
ezredes. Ezen a képen sokkal jobban mutat, ugye? – Elmosolyodott, és elvette
tőlem a képet. – Harry mindig bolondult az egyenruhákért.
– Te jó ég! – tört ki belőlem. – Mit jelentsen ez az egész?
A nő azonban nem válaszolt, hanem egyszerűen csak a kezembe nyomott
egy másik fényképet. Ez a kép kissé halványra sikerült, de azért mindent
tisztán lehetett látni. Egy csoport német tiszt. Előtérben két férfi állt.
Martineau az SS egyenruhában, a másik pedig… Elállt a lélegzetem. A
második világháború egyik legismertebb személyisége, Erwin Rommel
tábornagy, a Sivatagi Róka!
– Ez is itt készült? – kérdeztem.
– Óh, igen. – Dr. Drayton visszatette a képeket a fiókba, és a poharamra
nézett. – Azt hiszem, most jót tenne önnek egy kis ital.
– Igen, én is azt hiszem.
Töltött nekem, kezembe nyomta a poharat, aztán mindketten a kandalló elé
telepedtünk. Sarah Drayton rágyújtott egy újabb cigarettára.
– Talán abba kellene hagynom, de már túl késő. Ez is egy olyan rossz
szokás, amire Harry tanított meg.
– Kaphatnék némi magyarázatot?
– Miért ne? – mondta Sarah Drayton, és az üvegezett erkélyajtó felé
fordult, amelyen dobolt az eső. – Egy ilyen álmos délutánon úgysem lehet
mást csinálni, igaz?
LONDON, 1944.
 2. fejezet

Az egész azzal kezdődött – ha egyáltalán lehet tudni, mikor kezdődik

valami -, hogy Dougal Munro dandártábornok Haston Place-i lakásában
megcsörrent a telefon. Munrót, a KMO D részlegének a fejét néha egyszerre
két telefon szomorította, melyek közül az egyik közvetlenül az irodájában
volt. Ez verte ki az álmot a férfi szeméből 1944. április huszonnyolcadikán,
hajnali négy órakor.
Munro komor arccal figyelt, aztán halkan elkáromkodta magát.
– Mindjárt ott leszek, addig ellenőrizze, itt van-e a városban Eisenhower!
Öt perc múlva már az utcán állt, és dideregve a hűvös, nedves hajnali
levegőben, rágyújtott egy cigarettára. Hatvanöt éves volt, zömök, erőteljes
testfelépítésű, kerek arccal és fehér hajjal, melynek színét a fémkeretes
szemüveg még jobban kihangsúlyozta. Senki sem gondolhatta róla, hogy
katona. Dandártábornoki rangját csak azért kapta, hogy meglegyen a
tekintélye beosztottjai előtt. 1939-ig ugyanis Dougal Munro archeológusként
dolgozott, pontosabban egyiptológiát tanított az Oxfordi egyetemen. Három
éve azonban a KMO D részlegét vezette, melyet az ügynökök egymás között
csak a piszkos trükkök részlegének neveztek.
Munro befordult a Baker Streetre, biccentett az éjszakai őrnek, és felment a
lépcsőn. Az irodában Jack Carter kapitány, az ügyeletes éjszakai tiszt ült az
íróasztala mögött. Carter, aki Dunkirknél elvesztette a fél lábát, a botjáért
nyúlt, s fel akart állni az asztal mellől.
– Maradjon csak ott nyugodtan, Jack! – mondta neki Munro. – Van egy kis
tea?
– A termoszban, a térképasztalon, uram. Munro lecsavarta a termosz
kupakját, teletöltött egy csészét, majd belekortyolt a teába.
– Te jó ég, ez iszonyúan keserű! Még szerencse, hogy forró! Rendben,
akkor hadd halljam a részleteket.
Carter időközben mégiscsak feltápászkodott, és átbicegett a
térképasztalhoz, melyen egy Devon és Cornwall megyéket valamint a La
Manche csatornát ábrázoló térkép feküdt.
– A Tigris hadgyakorlat, uram – kezdett bele a kapitány. – Emlékszik a
részletekre?
– Szimulált partraszállás.
– Pontosan. A Devon megyei Lymei-öbölben van Slapton Sands. Ez sok
mindenben hasonlít a tervezett normandiai partraszállás helyszínére, melyet
Utah néven emlegetünk. Ebből kifolyólag a gyakorlás szempontjából
felbecsülhetetlenül értékes. A legtöbb amerikai katonának ugyanis nincsenek
harctéri tapasztalatai.
– Ezt én is tudom, Jack – jegyezte meg Munro. – Folytassa!
– A múlt éjszakai gyakorlaton nyolc partra szálló jármű vett részt.
Kísérőhajók védelme alatt, természetesen. Slapton Sandsnél kellett volna
partra szállniuk. Azonban német E-bootok támadták meg őket…
Feltételezések szerint az ötödik és a kilencedik cherbourgi Schnellboote
flotilla.
– A veszteségek?
– Két partra szálló jármű elsüllyedt. A többieket torpedótalálat érte. Súlyos
károk keletkeztek.
– Hány ember veszett oda?
– Egyelőre még nem tudni pontosan: de körülbelül kétszáz tengerész és
négyszázötven katona.
– Azt akarja mondani, hogy az elmúlt éjszaka hatszázötven amerikai
katonát vesztettünk?! Hatszázötvenet, noha még meg sem kezdtük Európa
lerohanását?
– Attól tartok, igen.
Munro idegesen az ablakhoz sétált.
– Eisenhowert értesítették már?
– A városban van, uram. A Hayes Lodge-ban. Ott várja önt reggelire, nyolc
órára.
– Nemcsak engem vár, hanem a tényeket is. – Munro elfordult az ablaktól,
és visszament az asztalhoz.
– Voltak bigottok is az elvesztett tisztek között?
 – Három is, uram.
– Te jóságos Úristen! Én figyelmeztettem őket. Egyetlen bigottnak sem lett
volna szabad kockáztatnia a biztonságát.
Pár hónapja derült ki ugyanis, hogy néhány esetben magas rangú amerikai
tisztek, megszegték a biztonsági előírásokat. Ezért került bevezetésre a bigott-
procedúra. Ez, a „szigorúan titkos”-nál magasabb hírszerzési kategóriát
jelentett. A bigottok olyan dolgokat tudtak, amiket rajtuk kívül senki más – a
szövetséges invázió részleteit.
– Ezt a hármat eddig még nem találták meg – folytatta Carter. – Itt vannak
a személyi lapjaik.
Az asztalra tette a dossziékat; Munro gyorsan átfutotta őket.
– Ez őrület, hogy lehettek ennyire ostobák? – fakadt ki. – Itt van például ez
a Hugh Kelso ezredes.
– A műszaki tiszt? – kérdezte Carter. – A négyes kommandó kíséretében
eddig már két normandiai partszakaszt is meglátogatott az éj leple alatt, hogy
megvizsgálja, alkalmas-e a terep a járművek számára.
– Sword Beach-et és Utah Beach-et – sóhajtott Munro. – Az isten
szerelmére, Jack, mi van akkor, ha valamelyik E-boot felszedte? Talán már az
ellenség fogságában van; és ha ők azt akarják – márpedig hogyne akarnák -,
akkor beszélni fog.
– Véleményem szerint, uram, az eltűntek közül senkit nem vettek fel az E-
bootok. Az egyik kísérőhajó, a Saladin torpedóromboló kapitánya szerint az
E-bootok körülbelül másfél kilométeres távolságból támadtak, aztán hirtelen
eltűntek. Tipikus rajtaütésszerű támadás és gyors menekülés: sötétség és
kavarodás mindkét oldalon. Ráadásul az időjárás is pocsék volt. Ötös-hatos
erősségű hideg szél, így valószínű, hogy a Lymei-öböl áramlatai partra fogják
vetni a tetemek nagyrészét. Már el is kezdték.
– Nagyrészét, Jack, nagyrészét. – Munro a térképre nézett. – A németek
tudják, hogy menni fogunk. Számítanak az invázióra, és készen állnak a
fogadásunkra. Hitler magát Rommelt bízta meg az Atlanti-fal védelmének a
megerősítésével. Csak azt nem tudják, mikor és hol fogunk partra szállni. –
Megrázta a fejét. – Nevetséges lenne, ha azért kellene lefújnunk a történelem
legnagyobb invázióját, mert egy tiszt, aki részt vett az előkészítésben, az
ellenfél fogságába esett.
– Ez nem valószínű, uram – jegyezte meg Carter óvatosan. – A dagály a
többiekkel együtt Kelso ezredest is partra fogja vetni.
– Adná az Isten, Jack! Imádkozni fogok érte, hogy így legyen – mondta
Dougal Munro buzgón.
Hugh Kelso ezredes azonban nagyon is életben volt, és annyira félt, mint
életében eddig még sosem. Egy mentőtutaj aljában feküdt összekuporodva,
dideregve a néhány hüvelyk, magasan álló vízben. Egymérföldnyire lehetett
Devon partjaitól, és egy ellentétes áramlat a Lymei-öböl legdélibb része, Start
Point felé sodorta. Start Pointon túl pedig a La Manche csatorna nyílt vizei
terültek el.
Kelso negyvenkét éves volt, nős, és két lány apja. Civil mérnökként
családja tervezőirodáját vezette, s szakmájában jó elismerésnek örvendett.
Ezért hívták be 1942-ben a műszaki alakulathoz, és adtak neki azonnal
őrnagyi rangot. Miután tapasztalatot szerzett különböző csendes-óceáni
szigeteken végzett partraszállásokban, előléptették, és átvezényelték a SHAEF
angliai főhadiszállására, hogy ott vegyen részt az európai invázió
előkészítésében.
A parancsnok kérésére vett részt a Tigris hadgyakorlaton. Ugyanis az Első
Amerikai Különleges Műszaki Dandár is azok közé az egységek közé
tartozott, amelyeknek a közelgő normandiai partraszálláskor el kellett
foglalniuk a Utah néven emlegetett partszakaszt. Hugh Kelso pedig hat héttel
korábban egy brit kommandó kíséretében meglátogatta Utah Beach-et.
Slapton Sands annyira hasonlított ehhez a partszakaszhoz, amennyire csak
lehetett. Így ésszerűnek tűnt, hogy ki akarták kérni Kelso véleményét. Ezért
tartózkodott ő is a Plymouth-ból kifutott LST 31-es fedélzetén.
Mint a hajón mindenkit, Kelsót is váratlanul érte a támadás. A távolban
láttak ugyan néhány jelzőrakétát az ég felé emelkedni, de azt hitték, brit
MTB-től származnak. Aztán becsapódott az első torpedó, s az éjszaka hirtelen
üvöltő emberekkel teli pokollá változott. Egyedül az LST 31-ről
négyszáztizenhárom férfi vesztette el az életét. Kelso a légnyomás hatására a
korlátnak csapódott, és beleesett a vízbe. Elvesztette az eszméletét, a
mentőmellény azonban a víz felszínén tartotta. Amikor az ezredes
visszanyerte az öntudatát, már vagy száz lábnyira lehetett a lángoktól. Egy
olajos képű férfi húzta maga után a jeges vízen át.
– Itt biztonságban van, uram, csak kapaszkodjon belém! Mindjárt ott
leszünk a mentőtutajnál.
A mentőtutaj körvonalai kezdtek kibontakozni a sötétben. Az új, felfújható
modell volt, amit a csendes-óceáni tapasztalatokat figyelembe véve
fejlesztettek ki. Tíz ember számára tervezték, felülről ponyva borította, hogy
megvédje utasait a széltől és az időjárás viszontagságaitól.
– Segítek önnek beszállni, uram, aztán visszamegyek, hátha még tudok
segíteni valakinek. Próbáljon meg felkapaszkodni!
Kelso gyengének érezte magát, ismeretlen barátja azonban izmos volt.
Erőteljesen felfelé lökte Kelsót, és benyomta a bejárati nyíláson. Aztán Kelso
megérezte a jobb lábában a lüktető, elviselhetetlen fájdalmat, felüvöltött, majd
elájult.
Amikor magához tért, el volt zsibbadva a hidegtől. Eltartott egy ideig, míg
végül eszébe jutott, hol is van tulajdonképpen. Az ismeretlen barátot azonban
nem találta maga mellett. Körbetapogatózott a sötétben, majd kibámult a
nyitott bejárati nyíláson. Vízpermet csapott az arcába. Nem látott semmi fényt
odakint, csak a szél zúgott, a tenger morajlott a sötétségben. Vízálló órája
világító számlapjára nézett, majdnem öt órát mutatott. Csak most jutott
eszébe, hogy ezeket a mentőtutajokat vészfelszereléssel látták el. Miközben a
láda után tapogatózott, ismét fájni kezdett a lába. Végül megtalálta azt, amit
keresett. Összeszorította a fogát és felnyitotta a tetejét.
Elsőként egy helyzetjelző lámpa akadt a kezébe, felkattintotta a
kapcsolóját. Ahogy gondolta, rajta kívül senki más nem tartózkodott a
narancssárga barlang térdig érő vizében. Nadrágja cafatokban lógott a jobb
lábszárán, s amikor óvatosan megtapogatta a lábát, néhány helyen érezte a
csontok kidomborodó éleit.
Egy Verey pisztolyt is talált a ládában. Végighúzta rajta a kezét. Az tűnt a
legnyilvánvalóbb megoldásnak, ha fellő egy ejtőernyős vészjelző rakétát.
Persze mi van akkor, ha a támadók még mindig a térségben tartózkodnak? –
próbálta gondolkodásra bírni fáradt agyát. Nem kockáztathat. Végtére is ő egy
bigott. Hetek kérdése, és egy hatezer hajóból álló armada fogja átszelni a La
Manche csatorna keskeny vizét. És ő, Hugh Kelso ezredes tudja, mikor és hol
fog ez bekövetkezni… Nem, inkább megvárja, míg kihajnalodik.
A lába most már pokolian fájt. Addig kutatott a ládában, míg meg nem
találta az elsősegélynyújtó felszerelést, és benne a morfiumos fiolákat.
Beinjekciózott egy adagot a lábába, majd rövid habozás után megismételte a
műveletet. Aztán megtalálta a vízmerő edényt; erőtlenül nekilátott kimerni a
vizet a bejárati nyíláson keresztül. Iszonyúan fáradtnak érezte magát. Talán túl
sok morfiumot adott be magának – de legalább már nem fájt a lába. Kiejtette
az edényt a kezéből, becipzározta a nyílást, és hátradőlt a tutaj falának.
Néhány pillanat múlva már aludt.

Eisenhower a Hayes Lodge könyvtárszobájának díszerkélyén ült,

buggyantott tojásból, pirítósból és kávéból álló reggelijét fogyasztotta, amikor
a fiatal hadsegéd bevezette Dougal Munrót.
– Hagyjon magunkra, kapitány! – mondta a tábornok, mire a hadsegéd
kivonult. – Nehezemre esik a mosolygás ma reggel, dandártábornok.
– Nem csodálom.
– Reggelizett már?
– Már évek óta nem reggeliztem, tábornok. Eisenhower arcán egy
pillanatra felvillant híres és utánozhatatlan mosolya.
– Akkor nem inna egy csésze teát?
– Köszönöm igen, tábornok.
– Kérem, szolgálja ki magát. A háta mögött van, a tálalóasztalon. Az ön
számára rendeltem. Aztán elmesélheti, mit tud erről a sajnálatos ügyről. Az
embereim mar elmondták nekem a saját verziójukat, de én mindig nagyra
becsültem a KMO véleményét is.
Munro kitöltötte magának a teát, aztán leült egy székre, és röviden
tájékoztatta Eisenhowert az éjszaka eseményeiről.
– A kísérőhajók megakadályozhatták volna a szerencsétlenséget – mondta
a tábornok. – Másrészt azt hallottam, az időjárás sem kedvezett. Hihetetlen.
Három nappal ezelőtt meglátogattam Slaptont. Látni akartam, hogyan
haladnak a gyakorlatokkal. Különvonattal mentem Tedder és Omar Bradley
társaságában.
– Az önök LST-inek a legénysége nem ismeri ezeket a vizeket, a La
Manche csatorna pedig időnként kiszámíthatatlan. – Munro vállat vont. – A
gyakorlatok ideje alatt a Királyi Haditengerészet torpedónaszádjai
megfigyelés alatt szokták tartani a cherbourgi vizeket, mivel mint a tábornok
úr is tudja, Cherbourg az E-bootok legfőbb bázisa a francia partokon. A
ködben azonban a németeknek nyilvánvalóan sikerült átcsúszniuk közöttük a
hangtompítóik segítségével, s valószínűleg kikapcsolt radarkészülékekkel.
Azok a monstrumok akár óránkénti negyven csomót is képesek megtenni.
Egyetlen hajó sem képes lehagyni őket. Ráadásul trükkösek is voltak:
ejtőernyős jelzőrakétákat lőttek fel, így az emberek azt hitték, a mieink közé
tartoznak.
– A fenébe! Egy ekkora játszmában nem szabad feltételezésekre
hagyatkozni. Mindig ezt szajkózom az embereknek. – Eisenhower töltött
magának egy újabb csésze kávét, majd felállt, és a kandallóhoz sétált. – Azt
hallottam, a tetemeket százával veti partra a víz.
– Sajnos ez a helyzet.
– Szükségtelen mondanom, ennek az egész dolognak titokban kell
maradnia. A holttesteket tömegsírokba fogjuk temetni valahol Devon
megyében. Szerencsére ez egy katonai irányítás alatt álló terület, ami meg
fogja könnyíteni a dolgunkat, ugyanis ha ilyen közel az invázió időpontjához
kitudódik valami, az szörnyű hatással lehet a katonák hangulatára.
– Egyetértek – bólintott Munro, aztán rövid habozás után folytatta -, de
még mindig itt van a bigottok kérdése, tábornok úr.
– Akiknek nem lett volna szabad ott lenniük, de azt hiszem, ezt ön még
nálam is jobban tudja.
– Rosszabb is lehetne a helyzet, uram. Hárman voltak, kettőnek a holttestét
már azonosították. A harmadik ez a férfi. – Munro előhúzott egy dossziét az
aktatáskájából, és a tábornok felé nyújtotta. Eisenhower gyorsan átfutotta az
aktát.
– Hugh Kelso ezredes. – Elsötétült az arca. – Hiszen én személyesen is
ismerem Kelsót! Ő nézett meg két normandiai partszakaszt alig két héttel
ezelőtt.
– Utah Beach-et meg Sword Beach-et. Mindkét alkalommal egy
kommandó védelme alatt állt, s egy L pirulát is magával vitt arra az esetre, ha
élve elfognák. Mint a tábornok úr is tudja, a pirulában lévő cianid azonnali
halált eredményez.
Eisenhower visszaadta a dossziét.
– Ő azt is tudja, mikor és hol akarunk támadni. A következmények
beláthatatlanok lehetnek, dandártábornok.
– Már keresik őt Slapton környékén, tábornok. Nincs okom kételkedni
benne, hogy a többiekével együtt az ő testére is rá fognak bukkanni.
– Ne nézzen ostobának! – mondta Eisenhower élesen. – A tetemek egy
részét soha nem fogja partra hozni a dagály, ezt ön is nagyon jól tudja. Ha
Kelso is ezek között lesz, akkor nem fogjuk tudni, nem esett-e az ellenség
fogságába.
– Ez igaz, tábornok – ismerte el Munro, mert mást úgysem mondhatott
volna.
Eisenhower az ablakhoz ment. Esőcseppek csapódtak neki az üvegnek.
– Micsoda nap! – jegyezte meg morózusan. – Egy dolog azonban biztos.
Valaki nagyon boldog ma reggel.

Abban az időpontban Hitler éppen a Slapton Sands-i rajtaütésről szóló

beszámolót olvasta a kelet-poroszországi Rastenburg melletti erdőben lévő,
Farkastanya néven ismert földalatti főhadiszálláson.
A legfontosabb náci vezetők is jelen voltak a térképszobában. Heinrich
Himmler, az SS Reichsführere és az állam- valamint a titkosrendőrség főnöke;
Josef Goebbels, a birodalmi propagandaminiszter; Martin Bormann
Reichsleiter, egyéb funkciói mellett a Führer titkárja; és Rattenhubber
Oberführer, Himmler biztonsági főnöke, a rastenburgi SS őrség parancsnoka.
Hitler majdnem táncra perdült örömében, és összegyűrte a kezében lévő
vékony papírlapot.
– Tehát a mi haditengerészetünk még mindig ütőképes, és komoly
veszteségeket tud okozni, ráadásul az ellenség védővonala mögött! Három
hajó elsüllyedt, több száz katona odaveszett. – Csillogott a szeme a
kárörömtől. – Eisenhower tábornoknak ma rossz napja lesz, uraim.
Szavait általános lelkesedés követte.
– Valóban jó hírek, Führerem – mondta Goebbels, és eleresztette szokásos
vihogó nevetését.
Bormann, aki még a többiek előtt elolvashatta az üzenetet, csendesen
megszólalt.
– Ha ezt meg tudtuk tenni Devon partjai mellett Führerem, akkor minden
bizonnyal a francia partok mellett is sikerülni fog.
– Még a partig sem fognak eljutni – vetette közbe Himmler.
– Valószínűleg nem – mondta Hitler jókedvűen. – Most azonban uraim,
ideje rátérnünk arra, amiért voltaképpen itt összegyűltünk. – A kerek asztal
köré gyűltek, és Hitler rámutatott Franciaország térképére. – Gondolom, a
Westwall a terv szerint halad. – Bormannra nézett. – A jelentés, amit az A
hadtestről kértem, már megérkezett?
Bormann kérdőn Rattenhuberre pillantott.
– Az imént kaptam egy üzenetet a repülőtérről. Koenig kapitány, a futár
gépe öt perccel ezelőtt landolt. A kapitány már úton van ide.
– Rendben. – Hitler szórakozottnak tűnt, amint merengve a térképet nézte.
– Nos, uraim, hol kezdjük el?

1943. december 26-án egy Klaus von Stauffenberg nevű fiatal, tehetséges
ezredes pokolgéppel az aktatáskájában találkozóra érkezett Rastenbergbe.
Sajnálatos módon azonban a találkozó nem jött létre, mivel a Führer már
elutazott Bajorországba, ahol karácsonyi szabadságát töltötte. Noha von
Stauffenberg a harctéren elvesztette a jobb kezét és a bal szemét, vezérkari
főnök volt, s egy olyan összeesküvés középpontja, mely a Führer
meggyilkolását tűzte ki céljául, Németország megmentése érdekében.
Sikertelen kísérlete 1943 karácsonyán csupán egyike volt a kudarcot vallott
merényleteknek. Sokan készen álltak feláldozni életüket az ügyért, ilyen volt
Kari Koenig kapitány is, aki egy személyautó hátsó ülésén ülve a repülőtérről
a Farkastanya felé közeledett ezen a szürke áprilisi reggelen, táskájában azzal
a jelentéssel, amelyet Hitler kért Berlinből. Koenig rendkívül idegesnek érezte
magát, ami nem is volt csoda, tekintve a pokolgépet, amelyet dupla fenekű
aktatáskájába rejtettek. Rastenburgban meghagyta a pilótának, hogy álljon
készenlétben egy gyors visszaútra.
Remegő kézzel cigarettára gyújtott. Az SS sofőr és a mellette ülő őr
mereven az utat bámulták. Ahogy az idő telt, Koenig idegessége egyre csak
nőt. Az utat aknamezők és villamos kerítések szegélyezték, mindenfelé kutyás
őrök cirkáltak. Három kapun kellett keresztülhaladniuk. Most érkezett, el az
ideje aktiválni a bombát. Ha ez megtörtént, akkor még pontosan harminc
perce marad.
Koenig az aktatáska bal oldalára tette a kezét, lenyomva a beépített
kapcsológombot. A robbanás azonban azonnal bekövetkezett, szétvetette a
kocsit, megölve Koeniget és a két őrt.

Hitler magánkívül volt dühében; idegesen járkált fel-alá a térképszobában.

– Megint megpróbálták – Rattenhuberre nézett – és maga, Oberführer?
Nem a maga feladata lenne megvédeni az én személyes biztonságomat?
– Führerem – hebegte Rattenhuber -, mit mondhatnék erre?
– Semmit! – üvöltötte Hitler, és a többiek felé fordult. – Tud valaki valami
magyarázatot adni a történtekre?
A döbbent csendet Himmler száraz, határozott hangja törte meg.
– Az igaz, hogy figyelmetlenség történt, Führerem. De ennek a
merényletnek a kudarca is azt bizonyítja számunkra, hogy a sors különleges
feladatot tartogat az ön számára. Németország az ön ihletett vezetése alatt
fogja kivívni elkerülhetetlen győzelmét.
Hitler szeme felcsillant.
– Mint mindig Reichsführer, ön tisztán lát. Ön itt az egyedüli, aki erre
képes. Menjenek ki! – parancsolta a többieknek. – Négyszemközt akarok
beszélni a Reichsführerrel.
 A férfiak egyetlen szó nélkül elhagyták a szobát; utolsónak Goebbels ment
ki. Hitler összekulcsolt kézzel állt, s lehajtott fejjel a térképasztalra meredt.
– Miben lehetek a Führerem segítségére? – kérdezte Himmler.
– Összeesküvést szőttek ellenem, igaz? Az én elpusztításomra. Ez a Koenig
kapitány csupán az egyik ügynökük volt.
– Ez is arra utal, hogy az összeesküvés vezetői magas rangú tisztek,
tábornokok.
Hitler felkapta a fejét.
– Biztos benne?
– Óh, igen, de sajnos nincs semmi bizonyítékom. Hitler bólintott.
– Koenig, Olbricht tábornok hadsegédje volt. Olbricht is azok közé
tartozik, akikre gyanakszik? – Himmler bólintott. – S a többiek? – folytatta
Hitler.
– Stieff, Wagner, von Hase és Lindemann tábornokok. Meg néhány más
személy; mindannyiukat megfigyelés alatt tartjuk.
– Árulók egytől-egyig. Nem lesz kivégzőosztag. Egy kötél mindegyik
nyakába, ha eljött az ideje. Mi a helyzet a magasabb rangúakkal? Úgy tűnik,
legalább a tábornagyaimban megbízhatom.
– Bárcsak így lenne, Führerem, de sajnos van valaki, aki rendkívül
gyanúsan viselkedik. Kötelességemnek tartom elmondani ezt önnek.
– Akkor mondja!
– Rommel.
Hitler győzedelmesen elmosolyodott, aztán elfordult és elment a szoba
másik végébe, majd visszajött, még mindig mosolyogva.
– Azt hiszem, számítottam erre. Igen, biztos vagyok benne. Tehát így
állunk. A Sivatagi Róka játszadozni akar.
– Majdnem biztos vagyok benne.
– Veszélyes ember – mondta Hitler. – Óvatosan kell bánnunk vele!
– Ki kell cseleznünk, Führerem – értett egyet vele Himmler.
– Kicselezni? Kicselezni a Sivatagi Rókát?! – Ismételte meg élvezettel
Hitler. – Igen, ez tetszik nekem, Reichsführer. Nagyon is tetszik.
 Hugh Kelso egészen délig aludt. Amikor felébredt, úgy érezte, mindjárt
összehányja magát. Megfordult a mentőtutajban, s elhúzta a kijárati nyílás
cipzárját. Kétségbeesetten nézte az eléje táruló látványt. A tengeren kívül,
amelynek hullámai ide-oda dobálták a tutajt, semmi mást nem lehetett látni.
Az eget fekete fellegek borították, melyeket egyre erősödő, ötös-hatos
erősségű szél kergetett maga előtt. De a legjobban az keserítette el, hogy
szárazföldnek nyoma se látszott. Ez azt jelentette, valószínűleg kisodródott a
La Manche csatorna nyílt vizeire. Ha a csatornára merőlegesen fog
továbbsodródni, és senki nem veszi fel, akkor a francia partoknak ütközik –
valószínűleg a Cherbourg-félszigetnek. Az alatt pedig, a St. Malo-öbölben, a
Csatorna-szigetek terülnek el: Alderney, Guernsey és Jersey. Csak annyit
tudott róluk, hogy Nagy-Britanniához tartoznak, most azonban az ellenség
uralma alatt állnak. Valószínűnek tartotta, hogy nem fog olyan délre kerülni.
Fogta a Verey pisztolyt, s fellőtt egy narancssárga vészjelző rakétát. Nappal
a német hajók általában nem merészkedtek ki a csatorna vizeire. Inkább a part
mellett, az aknamezőik mögött várták a sötétedést. Fellőtt egy újabb rakétát,
aztán becsapott egy hullám a nyíláson, ezért Kelso gyorsan becipzározta a
csónakot. A vészládában talált néhány harctéri élelmiszercsomagot.
Megpróbált megenni egy darab préselt szárított gyümölcsöt, de megint
felkavarodott a gyomra, és a lába ismét fájni kezdett. Beadott magának egy
újabb adag morfiumot. Egy idő után újra elnyomta az álom.
Odakint, ahogy a délután lassan elmúlt, a tenger szintje egyre magasabbra
emelkedett. Öt órakor már elkezdett sötétedni. Időközben a szél délnyugatira
változott, eltérítve a mentőtutajt a francia partok és a Cherbourg-félsziget
irányából olyannyira, hogy az hat óra körül már vagy tíz mérföldnyire
nyugatra lehetett Alderneytől. Aztán a szélirány ismét megváltozott, és a tutaj
a St. Malo-öböl külső szélén végighaladva Guernsey felé közeledett.
Kelso minderről mit sem tudott. Hét óra körül ébredt fel, magas lázzal.
Lehűtötte az arcát egy kis vízzel, de aztán megint rosszul lett és belezuhant
egy mély, a kóma felé közeledő álomba.

Londonban, Dougal Munro az íróasztalánál ült és írt. A csendet csak tolla

sercegése törte meg, aztán kopogás hallatszott és Jack Carter, kezében egy
dossziéval, bebicegett a szobába.
– A legfrissebb lista Slaptonból, uram.
– Kelsóról semmi hír?
– Semmi, uram, de minden, a környéken fellelhető hajó a tetemek után
kutat.
Dougal Munro felállt az asztala mellől, s az ablakhoz sétált. A süvítő szél
esőcseppeket csapott az ablaküvegnek. A dandártábornok megcsóválta a fejét,
aztán csendesen megszólalt:
– Isten óvja a tengeren lévőket ezen a viharos éjszakán!
 3. fejezet

A B hadtest parancsnokaként Erwin Rommel tábornagy felelt az Atlanti Fal

védelméért, így rá hárult az a feladat, hogy megakadályozza a szövetségesek
minden partraszállási kísérletét Franciaország északi részén. Amióta 1944
januárjában átvette a parancsnokságot, hihetetlen mértékben megerősítette a
part menti védelmi vonalakat. Végiglátogatott minden erődítményt, energikus
személyiségével mély hatást téve mindenkire, a kerületi parancsnokoktól
kezdve, egészen az egyszerű közkatonákig.
Váratlanul és feltűnés nélkül tűnt fel fekete Mercedesével, csupán sofőrje
és hadsegédje, Konrád Hofer őrnagy társaságában.
Annak a végzetes napnak az estéjén, körülbelül abban az időben, amikor
Hugh Kelso valahol Alderneytől nyugatra lehetett, a tábornagy a 21.
Ejtőernyősezred tisztjeivel vacsorázott egy Campeaux-i kastélyban, a
normandiai St. Lo-tól nem messze.
Az elsődleges ok, amiért itt tartózkodott, nyilvánvaló volt. A hadvezetőség,
és maga a Führer is azt feltételezték, hogy a partraszállás, a Calais-szoros
térségében fog megtörténni. Rommel ezzel nem értett egyet, és kifejtette, ha ő
lenne Eisenhower helyében, akkor Normandia felől támadna. Véleménye
természetesen nem növelte népszerűségét a berlini vezetők körében, de ő
ezzel mit sem törődött. A háborút elvesztették. Már csak az volt a kérdés,
meddig fog még elhúzódni.
Ez vezetett a második okhoz, amiért Normandiába jött. Ugyanis amióta
átvette a B hadtest vezetését, ismét kapcsolatba került régi barátaival, von
Stulpnagel tábornokkal, Franciaország katonai kormányzójával és Alexander
von Falkenhausen tábornokkal. Stauffenberggel együtt mindkét barát részese
volt a Hitler elleni összeesküvésnek. Nem telt bele sok időbe, és Rommel is
csatlakozott hozzájuk.
Mindannyian tudtak az aznap reggelre tervezett rastenburgi merényletről.
Rommel repülővel Berlinbe küldte Konrad Hofert, hogy Olbricht tábornok
főhadiszállásáról tudósítsa őt az eseményekről. De eddig még semmi hír nem
érkezett a rádión.
Haider ezredes, az ejtőernyős ezred parancsnoka felállt, hogy elmondja a
hűségtósztot.
– Uraim, igyunk a Führerre és a végső győzelemre! Annyi fiatalember
gondolta magában Rommel.
És miért? De azért ő is üdvözlésre emelte a poharát.
– Most pedig igyunk Erwin Rommel tábornagyra, a Sivatagi Rókára, aki
ma este megtiszteli jelenlétével az étkezdénket!
Kiürítették poharaikat az egészségére, aztán hangosan éljenezve
megtapsolták. Rommel meghatódott.
– Az emberek rendeztek egy kis előadást a tiszteletére, tábornagy úr.
Reméljük, meg fogja tekinteni! – mondta Haider ezredes.
– Természetesen. – Rommel a pincér felé emelte üres pezsgőspoharát. –
Nagy örömömre fog szolgálni.
Kinyílt az ajtó, és Konrád Hofer lépett be a tiszti étkezdébe, fáradtan és
borostásan, állig begombolt szürke nagykabátban.
– Konrad, hát megérkezett – üdvözölte Rommel. – Üljön le, igyon meg egy
pohár pezsgőt! Úgy néz ki, mint akinek szüksége van rá.
– Az imént érkeztem Berlinből, tábornagy úr. A gépem St. Lo-ban landolt.
– Jól repült?
– Ami azt illeti, szörnyen. – Hofer hálásan kortyolta a pezsgőt.
– Drága fiam, zuhanyozzon le, aztán meglátjuk akad-e még néhány
szendvics. – Rommel Haider ezredes felé fordult. – El tudná halasztani a
műsort egy rövidke félórával?
– Semmi akadálya, tábornagy úr.
– Rendben. Akkor félóra múlva találkozunk. – Rommel felkapott egy üveg
pezsgőt, két poharat, s Hoferrel a nyomában távozott.
Amint a hálószoba ajtaja becsukódott mögöttük, Hofer izgatottan mesélni
kezdett.
– Ismét csúnyán kudarcot vallottunk. Az a kétbalkezes Koenig csak annyit
ért el, hogy felrobbantotta magát a főkapu előtt.
– Ez nagy gondatlanság volt a részéről! – jegyezte meg Rommel szárazon.
– Nyugodjon meg, Konrad! Igyon meg még egy pohár pezsgőt, zuhanyozzon
le, aztán gyorsan felejtse el az egészet!
Hofer bement a fürdőszobába, Rommel pedig kisimította az egyenruháját,
majd szemügyre vette magát a tükörben. Ötvenharmadik évét taposta, közepes
testmagasságú volt, zömök, és egész lényéből valami megfoghatatlan energia
sugárzott. Egyszerű egyenruhát viselt, az egyetlen díszítést csak a kitüntetései
jelentették, a Pour le Mérite, a híres Blue Max, amelyet fiatal gyalogsági
tisztként még az első világháborúban szerzett, a Lovagi Kereszt a
Tölgyfalevelekkel, Kardokkal és Gyémántokkal a zubbonya nyakán. Aki
ezeket megszerezte, többet már nem is kívánhatott magának.
Hofer fürdőköpenybe burkolózva jött elő a fürdőszobából, a haját
törölgetve egy törülközővel.
– Olbricht meg a többiek odafent meg vannak ijedve, amin nem is
csodálkozom. A Gestapo vagy az SD már biztosan rászállt az ügyre.
– Igen – értett egyet Rommel. – Himmler lehet, hogy csirketenyésztőként
kezdte, de bolondnak semmiképpen nem lehet nevezni. Mi a helyzet von
Stauffenberggel?
– Ugyanolyan elszánt, mint mindig. Szeretné, ha a tábornagy úr az
elkövetkező napok valamelyikén találkozna von Stulpnagel és Falkenhausen
tábornokokkal.
– Meglátom, mit tehetek ez ügyben.
Hofer visszament a fürdőszobába, és felvette az egyenruháját.
– Én ezt nem tartom jó ötletnek. Ha Himmler gyanakszik önre, akkor már
egy ideje biztosan figyelteti önt.
– Majd kitalálok valamit – mondta Rommel -, de most siessen! Az emberek
előadást szerveztek a tiszteletemre, én pedig nem akarok csalódást okozni
nekik.

A műsort a kastély lovagtermében adták elő. A terem egyik végében egy

kis színpadot állítottak fel, rögtönzött függönyökkel. Rommel, Hofer és az
ezred tisztjei a színpad előtt székeken ültek; az altisztek, közlegények a hátuk
mögött álltak, vagy a nagy lépcsőn ültek.
 Egy fiatal közlegény jött be a színpadra, meghajolt, leült a versenyzongora
mellé, és könnyű darabokat kezdett játszani. A közönség udvariasan
megtapsolta. Aztán a Fallschirmjagerbe, az ejtőernyősök indulójába kezdett
bele, melyet Sztálingrádtól Észak-Afrikáig mindenhol énekeltek. A függöny
szétgördült, felfedve a mennydörgő hangon éneklő ezredkórust. A terem hátsó
végéből éljenzés hallatszott, aztán mindenki énekelni kezdett, még a tisztek is.
Anélkül, hogy szünetet tartott volna, a kórus belevágott az Anglia ellen
indulunk című indulóba. Sajnálatos választás, gondolta Rommel. A közönség
viharos tapsolása közepette lement a függöny, aztán néhány zenész jött be a
színpadra. Miután kezükben a hangszereikkel elhelyezkedtek a zongorista
körül, eljátszottak két-három dzsessz-számot. Amikor befejezték, a fények
kialudtak. Rövid szünet következett.
– Mi történik? – kérdezte Rommel.
– Hamarosan meg fogja látni, tábornagy úr! Valami különös, efelől
biztosíthatom!
A zongorista belekezdett abba a slágerbe, amely a legnépszerűbb volt az
egész német hadseregben: a Lili Marlene. Szétgördült a függöny. A reflektor
fényköre egy széket világított meg a színpad közepén. Hirtelen Marlene
Dietrich jelent meg a színen. Mintha egyenesen a Kék angyalból lépett volna
elő: cilinderben, fekete selyemharisnyában és harisnyakötőben. A férfiak
füttyentései közepette leült a székre, és énekelni kezdte a Lili Marlene-t. A
régi szép időkre emlékeztető, szomorkás dal néma csendet parancsolt a
nézőtérre.
Egy férfi alakította Marlenét, természetesen Rommel látta ezt, de briliánsan
játszott. A tábornagy lelkesen csatlakozott a tapsolókhoz.
– Kicsoda ez a férfi? – kérdezte Haider ezredestől.
– Az ezrediroda káplárja. Nyilvánvalóan kabarészínész lehetett a háború
előtt.
– Briliáns! – lelkendezett Rommel. – Elő fog még adni valamit?
– Óh, igen, tábornagy úr, valami nagyon különlegeset.
Műsoruk után ismét rövid szünet következett, aztán egyenletes, halk
dobpergés hallatszott. Lassan felgördült a függöny, és amint a színpad mellett
álló kórus az Afrika Korps indulóját kezdte énekelni, Rommel tábornagy sétált
be a színpad közepére. Összetéveszthetetlenül ő volt az. A sapka és a sivatagi
védőszemüveg, a hanyagul megkötött sál, a viharvert hosszú bőrkabát, egyik
kesztyűs kezében marsallbot, míg a másik gőgösen a csípőjére téve. Amikor
megszólalt, mintha csakugyan maga Rommel mondta volna el, El Alamein
előtti híres beszédjét:
– Tudom, hogy nem sok jóban volt részük mellettem; csak homokban,
hőségben és skorpiókban, de együtt mentünk át mindenen. Még egy kis
erőfeszítés, és a mienk Kairó. Ha pedig veszítünk… nos, akkor legalább
megpróbáltuk… együtt.
A nézőtéren uralkodó néma csendben Haider ezredes aggódva Rommelre
nézett.
– Tábornagy úr, remélem nem érzi megbántva magát.
– Megbántva? De hiszen ez káprázatos! – válaszolta Rommel, és talpra
ugrott. – Bravó! – kiáltotta, és tapsolni kezdett. Háta mögött a nézőtér az
Afrika Korps indulójával válaszolt.

A konyha melletti rögtönzött öltözőben Erich Berger lerogyott a székére, és

tükörbeli képmására nézett. A szíve kalapált, hátáról csorgott a veríték.
Pokoli dolog egy színésznek az előtt az ember előtt játszani, akit alakít. És
ha mindennek tetejébe ez az ember nem is akárki! Egy fogalom, minden
német katona példaképe.
– Jó voltál, Heini! – mondta a tükörképének. – Mazel tov! – Kivett egy
pezsgősüveget a fiókból, kihúzta a dugót, és ivott néhány kortyot.
Ha valaki hallotta volna, biztosan furcsának találja, hogy a német
Fallschirmjager ezred egyik káplárja jiddisül beszélget a tükörképével. Erich
Berger azonban nem az volt, akinek látszott. Hanem Heini Baum, berlini
zsidó kabarészínész.
Története meglepően egyszerű volt. Kabaréelőadásai egész Európában
nagy sikert arattak. Sohasem nősült meg, mivel az igazat megvallva inkább
vonzódott a férfiakhoz, mint a nőkhöz. Még akkor is Berlinben maradt,
amikor a nácik jutottak uralomra Németországban. Idős szülei mindig is
Berlinben éltek s nem hitték, hogy bármilyen szörnyűség is megtörténhet.
Nem is történt, de csak egy ideig. Előadóművészként a Birodalom hasznát
vette Heininak. Viselnie kellett ugyan a sárga dávidcsillagot, de különböző
különleges juttatások illették meg, és együtt maradhatott a szüleivel,
miközben a barátaik közül lassan mindenkit deportáltak.
Aztán azon a végzetes éjszakán, 1940-ben, a kabaréból hazafelé jövet épp
akkor fordult be az utcájukba, amikor a Gestapo apját és anyját feltuszkolta
egy teherautóra. Megfordult, és hanyatt-homlok elmenekült. Csak annyi ideig
állt meg egy mellékutcában, míg letépte kabátjáról a dávidcsillagot. Immár
negyvennegyedik életévét taposta, de jobb napjain akár tíz évvel fiatalabbnak
is kinézett. Segítséget senkitől sem kérhetett, mert a papírjaiból világosan
látszott, hogy zsidó.
Így hát felült egy Kielbe tartó vonatra azzal a vak reménnyel, hogy majd
talál egy hajót, amely elviszi őt valahova.
Épp az első pusztító RAF bombázás után érkezett a városba. A lángokban
álló belvárosban bolyongott, próbált menedéket találni magának, amikor az
angol bombázók ismét visszatértek. Lemenekült egy pincébe, ahol három
halottat talált: egy férfit, egy nőt és egy tizenkét éves kislányt. A személyi
igazolványaik tanúsága szerint, nem is olyan régen még egy családot alkottak:
Erich Berger, a felesége és a lányuk. Berger zsebében Heini egy
behívóparancsot talált, amely a következő hétre szólt.
Találhatott volna ennél jobb rejtekhelyet egy zsidó?! Berger ugyan tíz
évvel fiatalabb volt nála, de ez nem jelentett akadályt. A két fényképet játszva
kicserélte, így a holttestről, amelyet kivonszolt az utcára, később azt hihették
övé, a berlini zsidóé. Igaz, hogy kissé át kellett alakítania Berger arcát egy
darab téglával, de miután ezzel végzett, a többi már könnyen ment.
Ironikus módon pont az ejtőernyősökhöz sorozták be. Már majdnem
mindenhol megfordult. Járt Krétán, Sztálingrádban, Észak-Afrikában.
Mindezt egy Másod- és egy Első osztályú Vaskereszt bizonyította. Ismét
meghúzta a pezsgősüveget, miközben háta mögött kinyílt az ajtó, Rommel
lépett be Haider ezredes és Hofer társaságában.
 Már éjfélre járt. Hugh Kelso még sohasem érezte ilyen boldognak magát.
Almában Cape Code-i nyaralójuk verandáján ült kedvenc hintaszékében,
ölében egy könyvvel, kezében egy pohár jégbe hűtött itallal. A part felől Jane,
a felesége közeledett, vidáman kiáltva neki. Szalmakalapot viselt és
pamutruhát, csinos lábát bronzbarnára sütötte a nap. A lányok fürdőruhában a
homokban játszottak, vidám csivitelésük megtöltötte a meleg délutáni levegőt.
Mindenki olyan boldog volt, olyan nagyon boldog. Kelso már nem is fázott.
Fájdalmat sem érzett. Jane felé nyújtotta a kezét, de ekkor a hangok
elhalványultak, ő pedig hirtelen felébredt.
A tenger már nem háborgott annyira, de a tutaj mégis mintha gyorsabban
mozgott volna. Kelso elhúzta a cipzárt, és kidugta a fejét a nyíláson. Néhány
csillogó vízcsepp, ahogyan egy hullám átcsapott a feje fölött, aztán ismét sűrű
sötétség. Kelsónak égett a szeme a sós víztől. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha
valami fényt látott volna. Megrázta a fejét, behunyta a szemét, majd újra
kinyitotta. Természetesen csak képzelődött. A végtelennek tűnő éjszakán
kívül semmi. Nekidőlt a tutaj falának, és megpróbálta maga elé képzelni Jane-
t meg a két lányukat. Talán ismét visszatér az álma.
Bár ő ezt nem tudta, már mintegy hetven mérföldre sodródott a Lymei-
öböltől. A fény, amit látott egy rövid villanás volt, amint a Guernsey
délnyugati csücskén, a Pleinmont Pointon lévő őrhelyen egy német katona
kinyitotta az ajtót, hogy szolgálatba induljon. Délkeletre, talán harminc
mérföldnyire, Jersey, a legnagyobb Csatorna-sziget terült el. A szél ebbe az
irányba hajtotta a mentőtutajt, miközben Kelso ismét elaludt.

Rommel a kandallópárkányra támaszkodott, és csizmája orrával

megpiszkálta a tüzet.
– Tehát azt akarják, beszéljek von Stulpnagellel és Falkenhausennel?
– Igen, tábornagy úr – felelte Hofer. – Mint ezt ön is kihangsúlyozta,
nagyon körültekintőnek kell lennünk. Egy ilyen találkozónak feltétlenül
titokban kell megtörténnie.
– És a megfelelő időben – tette hozzá Rommel. A kandallópárkányon álló
óra kettőt ütött. Rommel felnevetett. – Hajnali két óra. A legmegfelelőbb
időpont… az őrült ötletek számára.
– Ezt hogy érti, tábornagy úr?
– Szó szerint. Mi van most, szombat? Mi lenne, ha jövő hétre
megszerveznénk egy találkozót von Stulpnagelékkel, miközben nekem
valahol egészen másutt kell lennem? Jerseyn, például.
– A Csatorna-szigeteken? – kérdezte Hofer értetlenül.
– Maga a Führer mondta nem egészen két hónappal ezelőtt, hogy szeretné,
ha meglátogatnám az ottani erődítményeket. Ön is tudja őrnagy, stratégiai
szempontból mennyire fontosnak tartom a szigeteket. A szövetségesek soha
nem mernének megkockáztatni ott egy partraszállást. Túl sok civil életébe
kerülne. Brit civilek életébe, természetesen.
– Mégis megbénítják a 319-es Gyalogos Hadosztályt – mondta Hofer. –
Hatezer katona egyedül Jerseyn. Összesen tízezer ember, ha a Luftwaffe-t és a
Haditengerészetet is beleszámítjuk.
– Még így is túl sok energiát fektettünk bele, Konrad. Csak azért, mert a
Führer nem akar megválni az egyetlen darabka brit területtől, amit sikerült
elfoglalni. A világ legerősebb erődítményei. Ugyanannyi erőd és löveg,
amennyivel a teljes Atlanti Falat kell megvédenünk Dieppe-től St. Nazaire-ig.
– Rommel elmosolyodott. – A Führernek igaza van. Az Atlanti Fal
parancsnokaként csakugyan meg kellene látogatnom ezt a fontos stratégiai
pontot.
Hofer bólintott.
– Ezt értem, tábornagy úr. Csak azt nem tudom elképzelni, hogyan lehet
egyszerre két helyen. Találkozik von Stulpnagellel és Falkenhausennel
Franciaországban, s ugyanakkor meglátogatja a Jersey-i erődítményeket is?
– Hiszen ma este is egyszerre két helyen láthatott – válaszolta Rommel. –
A nézőtéren és a színpadon ugyanabban az időben.
A szobára olyan mély csend telepedett, hogy hallani lehetett az óra
tiktakolását.
– Szent isten! – suttogta Hofer. – Komolyan gondolja?
– Miért ne? Berger barátunk még engem is megtévesztett, amikor a
színpadra lépett. A hangja, a megjelenése…
 – Annyi minden van, amivel nem fog tudni mit kezdeni! Úgy értem,
tábornagynak és káplárnak lenni mégiscsak két különböző dolog.
– Nekem elég intelligensnek tűnik – mondta Rommel. – Tehetséges
színész, bátor katona. Egy dologról nem szabad megfeledkeznie, őrnagy.
– Miről, tábornagy úr?
– Ön ott lesz mellette, hogy minden lépését figyelemmel kísérje. – Rommel
türelmetlenül folytatta. – Hol a lelkesedése, Konrad? Ha kétségei vannak,
akkor kap néhány napot, hogy felkészítse a káplárt. Lássuk csak! Ma szombat
van, mit szólna ahhoz, ha a jövő pénteken mennének le Jerseyre? Nem kellene
tovább maradniuk harminchat óránál. Szombat éjjel, de legkésőbb vasárnap
már indulhatnának is vissza Franciaországba. Ha Berger annyi ideig nem
tudja feltalálni magát, akkor megeszem a kalapomat.
– Rendben van, tábornagy úr! Értesíteni fogom a Csatorna-szigeteket, hogy
jövő héten péntekre várják önt.
– Nem, nem fogja megtenni. Annál okosabban fogjuk csinálni. Ki ott a
főparancsnok?
– Gróf von Schmettow vezérőrnagy. Guernseyn van a főhadiszállása.
– Már találkoztam vele – mondta Rommel. – Kiváló katona.
– Angol-párti hírében áll, aminek természetesen egyes körökben nem
örülnek – tette hozzá Hofer.
– Másrészről viszont von Rundstedt tábornagy unokaöccse, így nem kell
félteni. Ki Jersey katonai parancsnoka?
– Mindjárt utánanézek. – Hofer elővett egy dossziét az aktatáskájából, és
végigfutott egy listát. – Igen, itt van. Heine ezredes.
– Ki foglalkozik a polgári lakosság ügyeivel?
– A legfontosabb emberek, báró von Aufsess ezredes meg Heider kapitány.
– Mi a helyzet a helyi lakossággal? Őket ki képviseli?
– Van egy a Jersey Államok Legfelsőbb Tanácsa elnevezésű szervezetük.
Ennek az elnöke a sziget tiszttartója. A neve Alexandre Coutanche.
– Helyes. A következőt fogjuk tenni. Egy üzenetet fog küldeni von
Schmettow tábornoknak, amelyben megparancsolja, hívjon össze Guernseyn
egy koordináló gyűlést, amelyen a várható szövetséges invázióról és a
szigetekre vonatkozó következményeiről lesz szó.
– Mindenki ott legyen?
– Igen. Jersey katonai parancsnoka, a civil ügyekkel foglalkozó tisztek, a
tiszttartó az embereivel, a szigeten állomásozó Luftwaffe és haditengerészeti
egységek parancsnokai.
– Ami azt jelenti, hogy ideiglenesen mindenhol az alacsonyabb rangú
tiszteknek kell átvenniük a parancsnokságot.
– Pontosan.
– A ki- és berepülő forgalom elég gyér a Csatornaszigetek fölött. A RAF
túlságosan aktív ebben a térségben. A szigetek között általában hajón, az éj
leple alatt szoktak közlekedni.
– Tudom – mondta Rommel. – Cherbourgban kikértem a haditengerészeti
főhadiszállás véleményét. Mondja meg von Schmettownak, jövő szombatra
szervezze a gyűlést. A fennálló körülmények között csütörtökön éjjel vagy
pénteken a korai órákban kell utazniuk, ha időben oda akarnak érni. Én
pénteken reggel fogok odarepülni a Storchhal.
– Kockázatos repülőút lesz, tábornagy úr.
– Önnek, Konrad és Bergernek természetesen. Nekem nem. – Rommel
kajánul elmosolyodott. – Csak akkor fognak értesülni az érkezésemről,
amikor önök leszállási engedélyt kérnek az irányítótoronytól.
– Mit fog gondolni minderről von Schmettow?
– Azt, hogy ezt az egész dolgot szándékosan szerveztem így, mert
meglepetésszerű ellenőrzést akarok tartani a szigeten.
– Rendkívül körültekintő terv, uram! – ismerte el Hofer.
– Igen, én is így gondolom – Rommel nekilátott kigombolni a zubbonyát. –
Én ezalatt találkozom Falkenhausennel és von Stulpnagellel valami csendes
helyen. – Ásított egyet. – Ideje lenne ágyba bújni. Gondoskodjon róla, hogy
Schmettow még holnap reggel megkapja az üzenetet. Óh, és ne felejtsen el
beszélni Haider ezredessel. Mondja meg neki, hogy Berger mély benyomást
tett rám, és kölcsön szeretném kérni egy időre. Gondolom, nem lesz ellenére a
dolog.
– Kétségkívül nem, tábornagy úr – mondta Hofer. – Aludjon jól – azzal
kiment a szobából.

Azon az éjszakán Dougal Munro egy tábori ágyon aludt Baker Street-i
irodájában. Hajnali három felé járhatott, amikor Jack Carter óvatosan felrázta.
Munro rögtön kinyitotta a szemét, és felült.
– Mi az? Mi történt?
– A legfrissebb lista Slaptonból, uram. Még mindig hiányzik legalább
kétszáz holttest.
– Kelsóé is?
– Attól tartok igen, uram. Montgomery tábornok nem örül túlságosan a
dolognak, de a haditengerészet biztosította, hogy az E-bootok semmiképpen
nem vehettek fel túlélőket.
– A gond csak az Jack, hogy amiről biztosítanak, az sohasem biztos! Mikor
fog kivilágosodni?
– Majdnem pontosan hatkor, uram. Akkor majd sokkal gyorsabban fog
menni a keresés.
– Kerítsen egy kocsit nyolc órára! Leugrunk Slaptonba, megnézzük, mi a
helyzet.
– Értettem, uram! Addig még alszik egyet?
– Nem, azt hiszem, nem. – Munro felállt, és kinyújtózkodott. – Majd
lefoglalom magam valami papírmunkával. Lustáknak nincs helye az én
irodámban, Jack!

Aznap reggel hat órakor Kelso egy furcsa álomból ébredt fel, amelyben egy
őslény üvöltött feléje messziről. Iszonyúan fázott, a keze és a lába teljesen
elzsibbadt, az arca azonban égett, s a homlokáról folyt a veríték.
Kicipzározta a nyílást, és kinézett a szürke hajnali fénybe. Nem mintha sok
mindent lehetett volna látni, ugyanis a mentőtutajt sűrű köd ölelte körül.
Valahol a távolban a szörny ismét felüvöltött. Kelso csak most ismerte fel a
hangot – egy ködkürt szólt. Bár ő ezt nem tudta, már maga mögött hagyta
Jersey legdélibb csücskét. Mintha megérezte volna a szárazföld szagát, egy
időre magához tért.
 Hallotta, amint a hullámok nekicsapódnak egy számára láthatatlan partnak,
aztán a szél szétszaggatta a ködfátylat, sziklákat lehetett látni, tetejükön
betonozott ágyúállásokkal. A hely, amelynek a nevét Kelso nem tudhatta,
Noirmont Point volt. Amint a ködfüggöny ismét összezárult, az áramlat a St.
Aubin-öbölbe sodorta a mentőtutajt.
Szilaj hullámok vették a hátukra a csónakot. Úgy tűnt, mintha minden
csupa hab lett volna, amelyen itt-ott sziklák látszottak keresztül. Aztán
hirtelen egy kiáltás hallatszott. A ködfüggöny szétgördült, egy kis partot és
meredek sziklákat fedve fel, tetejükön fenyőerdővel. Egy gyapjúsapkát,
tengerészkabátot és gumicsizmát viselő férfi szaladt a part mellett.
A tutajt egy hullám magasra emelte, nekicsapta egy sziklának, a nyíláson
keresztül a vízbe repítve Kelsót. Az ezredes megpróbált felállni, de a jobb
lába összecsuklott. Felüvöltött, a hullámok robaja azonban elnyelte a hangját.
A tengerészkabátot viselő férfi közben belegázolt a vízbe, és megragadta őt.
Kelso csak ekkor vette észre, hogy nem is férfi, hanem nő.
– Jól van, kapaszkodjon belém!
– A lábam – motyogta Kelso. – Eltört a lábam.
A nő kihúzta a partra a mentőtutajt, aztán a férfi felé indult. Kelso
megpróbált felülni.
– Hol vagyok? Franciaországban? – kérdezte, miközben a nő melléje
térdelt.
– Nem. Jerseyn.
Az ezredes behunyta a szemét, és megrázkódott.
– Akkor ön brit?
– Remélem! Ezt a férjem szokta mondani. Ő a harckocsizó hadosztályban
szolgál őrnagyként, a Nyugati Sivatagban. A nevem Helen de Ville.
– Hugh Kelso ezredes.
– Amerikai Légierő, feltételezem. Hol zuhant le a gépe?
– Nem zuhant le. Én a műszaki alakulat tisztje vagyok.
– Akkor hát honnan a csodából került ide?
– Angliából. A hajót, amelyen utaztam, a Lymei-öbölben megtorpedózták.
– Felnyögött, és amint a fájdalom keresztülnyilallt a lábán, majdnem
elvesztette az eszméletét.
A nő felhajtotta a férfi szétszakadt nadrágszárát. A sérülés láttán
összeráncolta a homlokát.
– Ez iszonyatos, kórházba kellene vinnem!
– Ez azt jelenti, hogy a németekhez?
– Attól tartok, igen.
Kelso megragadta a nő kabátját.
– Ne… csak a németekhez ne!
Helen de Ville gyengéden lefejtette az ujjait.
– Csak feküdjön nyugodtan, egy kis időre magára hagyom. Szerzek egy
kordét.
– Oké – mondta Kelso. – Csak németeket ne! Nem szabad a kezük közé
kerülnöm. Meg kell ígérnie! Ha nem, akkor inkább öljön meg. Itt van ez a
Browning.
Az ezredes a pisztolya után nyúlt. A nő áthajolt a férfi fölött, és kivette a
fegyvert a pisztolytáskából.
– Nem fog meghalni, és a fritzek sem fogják megölni. Csak ennyit
ígérhetek. Most pedig várjon rám!
Helen de Ville a zsebébe süllyesztette a pisztolyt és elsietett: Kelso ott
feküdt a köd borította parton, megpróbálta összeszedni a gondolatait, de ismét
fájni kezdett a lába. Eszébe jutott a vészládában lévő morfium. A mentőtutaj
felé vonszolta magát a parti fövényen. Ez jelentette az utolsó szalmaszálat,
amibe kapaszkodhatott. Aztán elsötétült körülötte a világ.
 4. fejezet

Helen de Ville ezúttal nem a szekérúton ment, hanem a fenyők között

felfelé kapaszkodva a meredek domboldalon. Sovány, szívós teremtés volt –
az immár négy éve tartó német megszállásnak köszönhetően. A szűkös
élelmiszer fejadagok miatt közel tizenöt kilót fogyott. Gyakran mondogatta
viccesen, hogy ismét olyan az alakja, mint húszéves korában, ami pedig nem
kis ajándék negyvenkét éves korban. A legtöbb szigetlakóhoz hasonlóan
jármű és tömegközlekedés hiányában, hetente több mérföldet is megtett
gyalog.
Az erdő szélén állt, és a házat figyelte. De Ville Place nem tartozott a nagy
uradalmi házak közé a szigeten. Valaha, a család dicsőséges napjainak az
idején igen, azonban a tizenkilencedik század végén a tűzvész egy teljes
szárnyat elpusztított. A ház nagyon régen épült gránitból, melyen már
meglátszott az idő foga. A bejárati ajtó mindkét oldalán üvegezett erkélyajtók
nyíltak.
Az udvaron egy régi Morris luxuskocsi parkolt, egyike azoknak, amelyeket
a megszállók elrekviráltak a szigeten. Két évvel ezelőtt tengerésztiszteket
szállásoltak el Helen de Ville házában. A tisztek jöttek-mentek; néha csak
egy-két éjszakát töltöttek ott. Nagyrészük hivatásos katona volt, fiatal tisztek,
akik a Jersey-i német haditengerészeti bázisokon szolgáltak. A háború
megkövetelte az áldozatait. A Csatorna-szigetek térségében a német hajók és a
brit MTB-k gyakran összecsaptak, a RAF gépei pedig rendszeresen
megtámadták a Granville-i, St. Malo-i és cherbourgi hajókonvojokat, néha
még éjszakánként is. A tisztek közül sokan meghaltak, de néhányan
szerencsésen túlélték a támadásokat. Amint Helen de Ville a pázsiton át a ház
felé indult, kinyílt az ajtó, és egyikük kilépett rajta. Fehér szvettert és
viharvert tengerészkabátot viselt, egyik kezében pedig vászonzsákot lóbált. A
foltos sapka alól csinos, vidám arc mosolygott a nő felé. Az egész férfi egy
tizenhatodik századi brávó benyomását keltette. Hiába viselt olyan sapkát,
mint a német U-bootok, a tengeralattjárók parancsnokai, Guido Orsini
hadnagy fütyült a szabályokra. Ő ugyanis olasz volt, aki pechére épp a rossz
helyen tartózkodott, amikor az olasz kormány kapitulált.
– Jó reggelt, Guido.
– Helen, cara mia. – A férfi csókot fújt neki. – Az utolsó vagyok, mint
mindig.
– Ma merre lesz az út?
– Granville-be. Mulatságos lesz ebben a ködben. Másrészről viszont
legalább a Tommi-k otthon maradnak. Holnap jövök vissza. Nem akar
bemenni St. Helierbe? Ha igen, elviszem.
– Nem, köszönöm. Seant keresem.
– Az északi istállóból láttam kijönni a jó öreg tábornokot, alig tíz perccel
ezelőtt. Fejszével a kezében a háza felé tartott. Viszlát holnap, rohannom kell!
Ciao, cara.
A férfi a kis kapun keresztül átment az udvarra. Néhány pillanat múlva
felbőgött a Morris motorja, s a kocsi elporzott az úton. Helen de Ville a
kertajtón keresztül egy ösvényre lépett, és szaladni kezdett a fák között. Sean
Gallagher háza egy völgyben feküdt, a patak partján. A tábornok kordbársony
nadrágban és lovaglócsizmában, feltűrt ingujjal éppen fát hasogatott.
– Sean! – kiáltotta a nő. Olyan gyorsan rohant, hogy megbotlott, és
majdnem elesett.
A férfi leeresztette a fejszét, félresepert a szeméből egy vörösesbarna
hajtincset, és a hang irányába fordult.

Sean Martin Gallagher ötvenkét éves, ír állampolgár volt, és hivatalosan

semleges ebben a háborúban. 1892-ben született Dublinban, egy
sebészprofesszor fiaként, aki a Trinity College-ban tanított. Apját egyáltalán
nem érdekelték a nők, egészen addig, míg ötvenévesen hivatalos ügyben
Jerseyre nem látogatott és meg nem ismerkedett egy Ruth le Brocq nevű fiatal
ápolónővel. Egy hónap múlva feleségül vette a nőt, és magával vitte
Dublinba.
A következő évben fia született, de az édesanya belehalt a szülésbe. A kis
Sean a nyarat mindig Jerseyn töltötte, a nagyszüleinél, az év hátralevő részét
pedig az apjával, Dublinban. író szeretett volna lenni, ezért a Trinity College-
on, azon az egyetemen, ahol az apja tanított, elvégezte az irodalom szakot. Az
sors azonban úgy akarta, hogy katona legyen belőle. Amikor Gallagher
elvégezte az egyetemet, kitört az első világháború.
Felcsapott katonának az ír Lövészezredbe, ahol sok Jersey-beli férfi
szolgált; 1918-ban, huszonhat évesen már őrnagy volt, kétszer sebesült, és egy
Érdemkeresztet szerzett a Somme-nál tanúsított hősiességével. Mégis mindig
azt mondogatta, hogy az igazi háborús tapasztalatokat csak ezután szerezte,
amikor Michael Collins vezetése alatt, egy repülőosztag parancsnokaként az
IRA-ban harcolt. A brit kormánnyal kötött megállapodás, ami 1922-ben véget
vetett a konfliktusnak, számukra csak egy véres polgárháború kezdetét
jelentette. Az IRA egyes elemei ugyanis nem ismerték el a britekkel kötött
megegyezést, harcba szállva azokkal, akik Michael Collins irányítása alatt az
ír Szabadállam létrehozásán fáradoztak. Sean Gallagher a Szabadállamot
választotta, és harmincéves korára már tábornok lett, aki végigsöpört Írország
nyugati részén, könyörtelenül vadászva hajdani bajtársaira.
Miután belecsömörlött az öldöklésbe, körbeutazta a világot, az apjától
örökölt pénzből. Végül 1930-ban letelepedett Jerseyn. Ralph de Ville-t
gyerekkora óta ismerte, Helent pedig elkeseredetten és reménytelenül szerette
attól a pillanattól kezdve, hogy először meglátta. St. Lawrence-i házát a
németek 1940-ben elrekvirálták és Helennek, mivel férje a brit hadseregben
szolgált, szüksége volt egy erős támaszra. Ezért költözött Sean a patak mellett
álló házba. Még mindig szerette Helent. Ugyanolyan reménytelenül, mint
azelőtt…

Az öreg kordé látott már jobb napokat is, a ló pedig soványabb volt a
kelleténél. Sean Gallagher és Helen a part felé vezető úton ereszkedtek lefelé.
A férfi a lovat vezette, a nő mellette haladt.
– Ha ez balul fog kiütni – mondta a tábornok komor arccal -, ha megtudják,
hogy segítesz ennek az embernek, az nemcsak börtönbüntetést jelenthet
számodra, hanem kivégzőosztagot, vagy azoknak a koncentrációs táboroknak
a valamelyikét, amelyekről annyit lehet hallani. – Magad miatt nem is
aggódsz?
– Jesszusom, te nő! Én semleges vagyok, hát nem ezzel dicsekszem
folyton? – Pajkosan elmosolyodott, szürke szemében vidámság csillogott. –
Ha azt akarják, hogy az öreg szarházi de Valera otthon maradjon Dublinban,
akkor kesztyűs kézzel kell bánniuk velem. Bár azok után, hogy a
polgárháború alatt végigkergettem Írországon, szíve mélyén örülne a hírnek,
hogy agyon akarnak lőni.
Helenből kitört a nevetés.
– Imádlak, Sean Gallagher! Te mindig jókedvre tudsz deríteni. – Egyik
karjával átölelte az alacsony, ösztövér férfi vállát, és egy csókot nyomott az
arcára.
– Mintha a bátyád lennék – morogta a tábornok. – Úgy szeretsz, mintha a
bátyád lennék, ahogy mondani szoktad. Ezért inkább tartsd a zsebedben őrült
szenvedélyedet te nő, és koncentrálj! – Azt mondta, Hugh Kelsónak hívják, az
amerikai hadsereg tisztje, és Devon partjainál megtorpedózták a hajóját?
– Pontosan.
– És miért nem kerülhet a németek kezébe?
– Nem tudom. Nem volt teljesen magánál, a lába pedig szörnyű állapotban
van. Amikor azt mondtam, kórházba kellene vinni, őrjöngeni kezdett
kétségbeesésében. Azt mondta, akkor inkább lőjem le.
– Akkor nyakig benne lehet a pácban – jegyezte meg Gallagher.
A parton néma csend honolt, a tenger egészen elcsendesedett, olyannyira,
hogy hallani lehetett a német katonai vonatot, amely az öböl másik oldalán
ment St. Helierből Millbrook felé.
Hugh Kelso öntudatlanul, arccal lefelé feküdt a homokban. Sean Gallagher
óvatosan a hátára fordította, és megvizsgálta a lábát. Halkan elfüttyentette
magát.
– Ennek a férfinak egy sebészre van szüksége. Felteszem a kordéra, mielőtt
még magához térne. Te addig szedj össze annyi fát, amennyit csak tudsz, és
siess!
Helen elsietett, Sean pedig alacsony termetét meghazudtoló könnyedséggel
karjába vette Kelsót. Az ezredes felnyögött, de még öntudatlan maradt. Az ír a
kordában lévő zsákokra helyezte, és néhányukkal betakarta.
Helen ölnyi fával a kezében tért vissza.
– Szórd szét rajta, addig én eltűntetem a mentőtutajt!
A tutaj még mindig ott hányódott a sziklák között. Sean belegázolt a vízbe
és kihúzta a partra. Bekukkantott a nyíláson, kivette a vészládát, aztán
előhúzott egy rugós kést és belehasított a gumiba. Ahogy a levegő kiszökött
belőle, a tutaj összeroskadt, a férfi pedig feltekerte, s a kordéba lökte, a
saroglya alá.
Helen közben szedett egy újabb öl fát; ezt is a férfira szórta.
– Jó lesz így?
– Azt hiszem, igen. A karámnál majd megállok, és beledobom a
mentőtutajt a régi kútba.
Elindultak visszafelé az úton. Helen a kordén ült, Sean pedig a lovat
vezette. A közelből hirtelen nevetés és kutyaugatás hallatszott. Az ír
megállította a lovat, és komótosan rágyújtott gyatra francia cigarettái
egyikére.
– Aggodalomra semmi ok. Bízd csak rám a dolgot!
Először egy német juhászkutya bukkant elő a ködből. A pompás állat
ugatott egyet, aztán felismerte Gallaghert és megnyalta a kezét. Megjelent a
két német katona is, szürke egyenruhában, sisakban, vállán puskával.
– Guten morgen, Herr General! – köszöntötték buzgón az írt.
– Jó reggelt nektek is, buzikáim! – mosolygott rájuk barátságosan
Gallagher, és folytatta útját.
– Megőrültél, Sean? – sziszegte Helen.
– Egyáltalán nem. Egyik fiú sem tud egy árva szót sem angolul.
Mulatságos lett volna, ha benéznek a kordéba.
– Hova megyünk? – kérdezte a nő. – Jelenleg senki nem tartózkodik a
helyen.
Mindig így emlegették, de Ville Place-t.
– Nincs ott Mrs. Vibert?
– Szabadnapot adtam neki mára. A múlt héten szült az unokahúga.
– Csintalan kislány – csóválta meg a fejét Gallagher. – A férje közben a
brit hadseregben szolgál. El tudom képzelni, mit fog szólni ha hazajön, és egy
rugdalózó, szőke, kék szemű kisfiút talál, aki Fritz névre hallgat.
– Ne légy olyan szigorú, Sean! Ő egy nagyon rendes lány. Talán csak egy
kicsit gyenge. Az emberek olyan magányosakká válnak ebben a háborúban.
– És ezt pont te mondod? – nevette el magát Gallagher. – Ezen a héten még
meg sem kergettél az istálló körül.
– De Sean! – kérte a nő. – Akkor merre vigyük a sebesültet? Mit szólnál a
Kamrához?
Az angol polgárháború idején Charles de Ville, a birtok akkori ura, aki a
királypártiak ügyét támogatta, egy szobát építtetett a padláson. Helen
hálószobájából lehetett ide feljutni egy titkos lépcsőn. Évszázadok során a
család csak a kamra néven emlegette. A szoba Cromwell uralma idején
megmentette az árulónak kikiáltott családfő életét.
– Nem, még nincs olyan állapotban. Orvosi segítségre van szüksége,
mégpedig minél hamarabb! Az én házamba fogjuk vinni!
– Kit hívunk ki hozzá?
– George Hamilton doktort. Ki másban lehetne megbízni? Most pedig várj
meg, míg beledobom a mentőtutajt a kútba!
Kihúzta a gumit a saroglya alól, és a fák felé indult. Helen ott ült a kordén,
s az erdő csöndjében saját egyenetlen lélegzetét hallgatta. Háta mögött, a
zsákok alatt Hugh Kelso halkan felnyögött, és megmoccant.

Slapton Sandsnél déltájban a dagály visszatért, és ismét magával hozott

néhány holttestet. Dougal Munro és Carter egy homokdűne szélmentes
oldalában ültek, szendvicsből meg egy közös üveg sörből álló korai ebédjüket
fogyasztották. Katonák lézengtek a parton; alkalmanként valamelyik tiszt
parancsára bemerészkedtek a vízbe, és a partra húztak egy újabb holttestet.
Már legalább harminc tetem feküdt egymás mellett a fövenyen.
– Valaki egyszer azt mondta, hogy legelsőnek mindig az igazság esik
áldozatul a háborúban – szólalt meg Munro.
– Értem mit akar mondani, uram – bólogatott Carter.
Egy fiatal amerikai tiszt állt meg előttük, tisztelgésre emelve a kezét.
 – A vízben egyelőre nincs több holttest, uram. Hajnal óta harminchármat
fogtunk ki. Kelso ezredes azonban nincs közöttük. – Habozott egy pillanatig,
de végül megkérdezte: – Meg óhajtja tekinteni a dandártábornok úr a temetési
előkészületeket? Nincs túl messze innen.
– Nem, köszönöm – felelte Munro. – Azt hiszem, anélkül is nagyon jól
megleszek.
Az amerikai tisztelgett, és lelépett. Munro felállt, aztán lábra segítette
Cartert is.
– Jöjjön, Jack! Itt már semmi dolgunk.
Carter a botjára támaszkodva egyensúlyozott, Munro pedig zsebre vágott
kézzel a tengert nézte. Hirtelen megborzongott. – Nem érzi jól magát, uram? –
kérdezte Carter.
– Csak borsódzik a hátam, Jack; hogy őszinte legyek, van egy rossz
érzésem. Egy nagyon rossz érzésem! Inkább menjünk, ideje visszaindulnunk
Londonba! – mondta Munro, és elindult a part mentén.

– Nos, Berger, értette amit mondtam? – kérdezte Konrad Hofer.

Heini Baum merev vigyázzban állt az íróasztal előtt abban az irodában,
amelyet a parancsnok készségesen a tábornagy rendelkezésére bocsátott.
Próbált úgy tenni, mintha észre sem venné Rommelt, aki az ablaknál állt, és a
kertet nézte.
– Nem vagyok benne biztos, őrnagy úr. Rommel megfordult.
– Ne legyen ostoba, Berger! Ön egy intelligens ember, s emellett bátor is. –
Marsallbotja hegyével megérintette az Első osztályú Vaskeresztet, és a férfi
bal karján lévő, gótikus felirattal ellátott karszalagot. – Az Afrika Korps
karszalagja. Tehát régi bajtársak vagyunk. Ott volt Alameinnél?
– Nem, tábornagy úr. Tobruknál sebesültem meg.
– Rendben van. Én egy őszinte ember vagyok, ezért hallgasson
figyelmesen! Tegnap este lenyűgözően alakított engem. Mind hangban, mind
megjelenésben. Ön egy igazi profi!
– Köszönöm, tábornagy úr.
– Azt szeretném, ha még egyszer megismételné ezt. Pénteken Hofer őrnagy
társaságában Jerseyre fog repülni egy hétvégére. Gondolja, hogy meg tudná
téveszteni őket annyi ideig, Berger? Egy teljes napig ön lenne ott a király. Mit
szól hozzá?
Baum elmosolyodott.
– Ami azt illeti, uram, azt hiszem, meg tudnám csinálni.
Rommel Hoferhez fordult.
– Nem megmondtam? Értelmes és intelligens – pont egy ilyenre van
szükségünk. Tegye meg az előkészületeket Konrad, aztán gyerünk innen!

A tábornok háza ugyanabból a gránitból épült, mint az uradalmi ház. Volt

benne egy gerendás mennyezetű nappali, egy ebédlőasztal féltucatnyi székkel.
A konyha a hall másik oldalából nyílt, a tágas hálószoba, a fürdőszoba és a
lomtároló helyiség pedig az emeleten helyezkedett el.
Mivel nem akart megbirkózni a lépcsőkkel, Gallagher egy kényelmes
kanapéra fektette Kelsót a nappaliban. Az amerikai még mindig nem nyerte
vissza az öntudatát, ezért az ír megkereste a tárcáját, és kinyitotta. Egy
fényképpel ellátott igazolványt talált benne, néhány fotót, amelyek egy nőt és
két kislányt ábrázoltak, nyilvánvalóan az amerikai családját, és egypár levelet,
melyeket annyira személyesnek talált, hogy rögtön visszahajtogatta őket.
Helen közben a konyhából telefonált. Kelso kinyitotta a szemét, üres
tekintettel Gallagherre nézett, aztán észrevette a kezében a levéltárcáját.
– Kicsoda ön? – Erőtlenül a tárcája után nyúlt. – Adja vissza!
Helen jött be a szobába. Leült a kanapé karfájára, és a férfi homlokára tette
a kezét.
– Minden rendben lesz, nyugodjon meg. Magas láza van. Emlékszik rám?
Helen de Ville vagyok.
Kelso lassan bólintott egyet.
– A parton láttam.
– Ő pedig a barátom, Sean Gallagher tábornok.
– Megnéztem a papírjait – mondta Gallagher a nőnek. – Az igazolványa
egy kicsit vizes lett. Kinn fogom hagyni, hogy megszáradjon.
– Még nem felejtette el, hol van? – kérdezte Helen Kelsótól.
 – Jerseyn. – A férfi mosolya kísértetiesre sikeredett. – Ne aggódjon! Még
nem őrültem meg, ha nagyon koncentrálok, akkor gondolkozni is tudok.
– Rendben van, akkor figyeljen rám! – szólalt meg Gallagher. – A lába
nagyon rossz állapotban van. Kórházi ápolásra és egy jó sebészre lenne
szüksége.
Kelso megrázta a fejét.
– Azt nem lehet. Nem kerülhetek a németek kezébe, mint korábban már
mondtam. Akkor inkább lőjenek le!
– Miért? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Sean Gallagher.
– A hölgy, tábornokként mutatta be önt. Valóban az?
– Az ír hadsereg tisztje voltam, az első világháborúban pedig a briteknél
szolgáltam. Számít ez valamit?
– Talán.
– Melyik egységhez tartozik?
– A műszakiakhoz. Pontosabban a partraszállásokat előkészítő
műszakiakhoz.
Sean Gallagher előtt hirtelen minden világossá vált.
– Van valami köze ennek a várható európai invázióhoz?
Kelso bólintott:
– Már közeleg az ideje.
– Igen, ezzel mindenki tisztában van – mondta Gallagher.
– Csakhogy én pontosan tudom, mikor és hol fog sor kerülni rá. Ha a
németek ezt ki tudják szedni belőlem… el tudja képzelni, milyen
következményei lehetnek? Minden erejüket az adott helyre összpontosítanák.
Sohasem érnénk el a partot.
Kelso szörnyen ideges volt, homlokáról csörgött a veríték. Helen próbálta
megnyugtatni.
– Minden rendben lesz, ígérem!
– Jönni fog George Hamilton? – kérdezte Gallagher.
– Már kiment valahova, de a házvezetőnőjét megkértem, hogy amint
visszatér sürgősen küldje ide. Azt mondtam neki, hogy elvágtad a lábad, és
szükség lehet egy-két öltésre.
 – Ki ez a Hamilton? – nyugtalankodott Kelso.
– Egy orvos – felelte Helen. – És jó barát. Nemsokára itt lesz, és kezelésbe
veszi a lábát.
Ahogyan a láza egyre magasabb lett, Kelsót ismét rázni kezdte a hideg.
– Pillanatnyilag van valami, ami sokkal fontosabb: beszélniük kell az itteni
ellenállókkal! Mondják meg nekik, hogy amilyen gyorsan csak lehet, rádión
keresztül tájékoztassák a londoni hírszerzést az ittlétemről! Ők majd
megpróbálnak kimenteni innen.
– Csakhogy Jerseyn nincs ellenállás – mondta
Helen. – Úgy értem, rengeteg ember van aki nem örül a megszállásnak és
megpróbálják olyan kellemetlenné tenni az ellenség ittlétét, amennyire csak
tudják, de nincs semmi olyan mozgalmunk, mint a Francia Ellenállás, ha erre
gondolt. Kelso hitetlen tekintete láttán Gallagher hozzátette:
– Ez a sziget hozzávetőleg tízszer öt négyzetmérföld területű. Körülbelül
negyvenötezer ember él rajta, akár egy nagyobb méretű kisvárosban. Mit
gondol, hogyan létezhetne itt ellenállási mozgalom? Itt nincsenek hegyek,
ahova el lehetne menekülni, és nincsenek rejtekhelyek sem.
Kelsónak még mindig nehezére esett megemészteni ezt.
– Tehát ellenállás az nincs. Rádióösszeköttetés csak van!
– Semmilyen összeköttetésünk nincs Londonnal – válaszolta Gallagher.
– Franciaországgal? – kérdezte Kelso elkeseredetten. – Granville, St. Malo.
Néhány órányira vannak innen, nem igaz? Ott csak kell, hogy legyen az
Ellenállásnak egy helyi szervezete!
Egy ideig mindenki hallgatott, aztán Helen Gallagherhez fordult.
– Savary kapcsolatba tudna lépni a megfelelő emberekkel Granville-ben. Ő
tudja, kik azok, és te is ismered őket.
– Ez igaz.
– Guido épp akkor indult e!, amikor én feljöttem a partról – folytatta a nő.
– Azt mondta, ma délután Granville-be fognak menni. Kihasználják a ködöt. -
A karórájára nézett. – A dagály csak dél körül fog visszatérni; addig várniuk
kell. Elviheted a teherkocsit. Rajta vannak azok a krumplis zsákok is, amiket
különben is be kellene vinni St. Helierbe a hadtápraktárba és a piacra.
 – Jól van, meggyőztél – adta be a derekát Gallagher. – Ám én ismerem
Savaryt, ő nem az a fickó, aki ilyesmit szeret a fejében tartani. Ez azt jelenti,
hogy le kell írni, ami óriási kockázatot jelent.
– Nincs más választásunk, Sean.
– Azt hiszem, igazad van. – Gallagher felnevetett. – Épp nekem kell Anglia
érdekeit védeni… Gondoskodj a barátunkról! Jövök, amilyen hamar csak
tudok.
Amikor már az ajtót nyitotta, Helen utánakiáltott.
– Sean!
A férfi hátrafordult.
– Igen?
– Nehogy elfelejtsd, az út jobb oldalán kell haladni!

Régi vicc volt már, de még mindig igaz: Miután a németek elfoglalták
Jerseyt, az első intézkedéseik közé tartozott, hogy bal oldaliról jobb oldalira
változtatták a közlekedést. Azóta már eltelt négy év, de Gallagher még mindig
nem tudta megszokni. Nem mintha sokat vezetett volna. A németek csak az
öreg Ford teherautót hagyták meg nekik, azt is mint különleges engedményt,
mivel a de Ville földek számos terménnyel látták el a csapataikat. A
benzinadagokat azonban olyan szűkre szabták, hogy a teherautót legfeljebb
hetente két-háromszor lehetett használni. Gallagher azonban hegyről lefelé
menet mindig kikapcsolta a jármű motorját, s emellett ismert egy-két embert,
akitől benzint tudott szerezni.
Áthajtott a festői St. Aubin nevű városkán, és az öböl mentén kanyargó
úton továbbszáguldott St. Helier felé. Elhaladt egy rakás ágyúállás mellett,
melyek körül katonák voltak, de amikor beért a városba, a Victoria Avenue-n
egy lelket sem látott. Az egyik francia vonat, amit a németek hoztak
magukkal, elrobogott mellette Millbrook irányába, az egyetlen életjelet
jelentve, míg Gallagher a Grand Hotel elé nem ért. A karórájára pillantott.
Majdnem tizenegy volt. Bőven lesz ideje elkapni Savaryt, mielőtt a Victor
Hugo kifut a kikötőből. így hát bekanyarodott a Gloucester Streetre, és a piac
felé vette az irányt.
 Főként a rossz időjárás miatt, kevesen voltak a piacon. A városháza fölött
lévő zászlórúdon a vörös és fekete színű horogkeresztes zászló petyhüdten
lógott a nedves levegőben. A németben a városháza szónak a Rathaus a
megfelelője. Angolul azonban ez azt jelentette, hogy „a patkányok háza.” A
helyi lakosság érthető módon nagy előszeretettel emlegette ezen a néven a
városházát.
Az ír a piac mellett, a Beresford Streeten állította meg a teherautót. A piac
hivatalosan zárva volt, csak szombati napokon üzemelt, két órán át. Most alig
néhány árust és itt-ott egy katonát lehetett látni. Szombaton azonban mindig
zsúfolt volt, tele kétségbeesett emberekkel, akik friss áruban reménykedtek.
Gallagher levett két zsák burgonyát a teherkocsiról, berúgta a kaput, és
bement a piacra. A tér másik felén lévő árusítóbódé felé vette az irányt, ahol
egy hatalmas, barátságos arcú, szvettert és szövetsapkát viselő férfi egy D.
Chevalier feliratú tábla alatt karórépákat rakott egymás mellé csinos
sorokban.
– Ma is csak karórépája van? – kérdezte Gallagher amikor odaért. Mrs.
Vibert a minap is karórépadzsemet adott reggelire. – Gallagher
megborzongott. – Még mindig érzem az ízét. Két zsák burgonyát hoztam.
Chevalier szeme felragyogott.
– Tudtam, hogy nem fog cserbenhagyni tábornok. Vigyük hátra őket!
Gallagher bevitte a zsákokat a hátsó helyiségbe. Chevalier kinyitotta a
kredenc ajtaját, és egy kopott vászonzsákot vett elő.
– Négy darab fehér kenyér.
– Jesszusom! Kit kellet megölnie, hogy hozzájusson ezekhez?
– Negyed font kínai tea és egy sertéscomb. Oké?
– Öröm magával üzletet kötni – mondta Gallagher. – Viszlát jövő héten!
A következő állomás a Wesley Street-i hadtápraktár volt. A hely eredetileg
garázsként szolgált, most is féltucatnyi teherautó parkolt benne. A raktárban
csak egy termetes, Klinger nevű Feldwebel tartózkodott. Üvegkalitkájában
üldögélt, és épp szendvicset majszolt. Integetett Gallaghernek, majd kinyitotta
az ajtót, és lejött a lépcsőn.
– Herr General – köszöntötte barátságosan.
 – Te jó ég, Hans! Maga aztán szeret jól élni – mondta Gallagher tökéletes
németséggel, és megnyomkodta a tekintélyes pocakot.
Klinger elmosolyodott.
– Egy férfinak szüksége van a bőséges táplálékra. Mindketten katonák
vagyunk, Herr General. Megértjük egymást. Hozott nekem valamit?
– Két zsák burgonyát a hadtápnak. – És?
– Egy másik zsákkal magának, ha érdekli.
– Mit kér cserébe?
– Benzint.
A német bólintott.
– Egy ötgallonos kanna.
– Két ötgallonos kanna! – alkudozott Gallagher.
– De tábornok! – Klinger felkapott kettőt a hajdanában brit tulajdont
képező kannák közül, és felrakta őket a teherautóra. – Mi lenne, ha
feljelenteném?
– Engem börtönbe küldenének, magát pedig szabadságra. Azt hallottam, az
Oroszországi Front gyönyörű ebben az évszakban.
– Gyakorlatias, mint mindig. – Klinger lehúzta a teherautó platójáról a
három zsákot. – Ha a következő napok valamelyikén egy járőr megállítja
üzemanyag ellenőrzés céljából, akkor rögtön kiderül, hogy nem a megfelelő
színű benzint használja.
– Csakhogy én varázsló vagyok, barátom. Még nem mondtam magának? –
nevetett fel Gallagher, aztán elhajtott a teherautóval.
A katonai benzint vörösre színezték, a mezőgazdasági célokra kiutalt
adagok zöld színűek voltak, míg az orvosok a rózsaszínű változatból kaptak.
Amit Klinger nem tudott, az az egyszerű tény volt, hogy egy gázmaszk
filterjén átszűrve a benzint, könnyedén el lehetett távolítani belőle a
színezőanyagot. Aztán egy kis zöld festék hozzáadásával a benzin már úgy
nézett ki, mint az, amelyet mezőgazdasági célokra utaltak ki.
Túl kellett élni, ez volt a lényeg! A szigetet már ősidők óta lakták, és
Gallagher Le Brocq fele büszkén gondolt erre. Az évszázadok során a sziget
népe sok mindent elszenvedett. Amikor elhaladt a Pomme d’Or Hotel, a
német tengerészeti főhadiszállás mellett, Gallagher felnézett a bejárat felett
lógó náci zászlóra. Mi még akkor is itt leszünk, amikor ti szarháziak, már rég
elmenekültetek!
 5. fejezet

Gallagher a hídmérlegnél állította meg a teherautót, és gyalogosan ment

tovább az Albert rakparton, aztán a lépcsőkön felkapaszkodott a magasabban
fekvő városrészbe. Odafent megállt, rágyújtott francia cigarettái egyikére, és
az öböl felé nézett. A köd már kezdett felszállni; a távolban látni lehetett a
különös és rejtélyes Elizabeth-kastélyt, amely mintha egy tündérmeséből
maradt volna ott. Walter Raleigh kormányzóként valaha onnan irányította a
szigeteket. Most a németek látták el ezt a feladatot, betonerődjeikkel és a
rajtuk lévő ágyúállásokkal védve pozíciójukat.
Gallagher a kikötő felé fordította a tekintetét. Ott, mint mindig, zajlott az
élet. A németek többek között rajnai uszályokat is használtak, hogy a
szigetekre szállítsák az ellátmányt. Néhány hajó az új északi rakpart mellett
horgonyzott. Volt közöttük néhány a 2. Vorpostenboots flottille-ból, és két
M40 osztályú aknaszedő hajó. Ezeken kívül néhány teherhajó is ringott a
vízen, mint például az SS Victor Hugoja.
A vízi jármű – melyet 1920-ban építettek a Glasgow-i Ferguson testvérek
egy kereskedelemmel foglalkozó francia cég megrendelésére -, látott már jobb
napokat is. Egyetlen kéményén gránátszilánkok okozta lyukak éktelenkedtek.
Két héttel korábban tett szert rájuk, amikor a RAF Beaufighterei megtámadtak
egy Granville-i éjszakai konvojt. Savary volt a Victor Hugo kapitánya, és tíz
franciából álló legénység parancsnoka. A fegyverzetet, nevezetesen a két
gépfegyvert és a Bofors ágyút hét német tengerészközlegény kezelte, akik
Guido Orsini irányítása alatt álltak.
Gallagher látta az olaszt, aki a hajóhíd korlátján könyökölt.
– Hé, Guido! – kiáltotta feléje angolul. – Merre van Savary?
Guido tölcsért csinált a kezéből, és visszakiáltott.
– A kávézóban.
A kikötő távolabbi részében lévő bódéban alig tartózkodott néhány vendég.
Az egyik asztalnál négy francia matróz kártyázott egymással, egy másiknál
pedig három német tengerész. Robert Savary, egy hatalmas termetű,
tengerészkabátot viselő férfi, nyakán olajfoltos sállal, a törzshelyén üldögélt
egymagában.
– Hogy ityeg a fityeg, Robert? – kérdezte Gallagher franciául, s leült a férfi
asztalához.
– Ritkán látni itt magát, Mon General, ami azt jelenti, hogy akar valamit.
– Ah, maga ravasz csirkefogó! – Gallagher az asztal alatt egy borítékot
nyújtott át neki.
– Mi ez?
– Csak tegye a zsebébe, és ne legyen olyan kíváncsi! Granville-ben a
belvárosban van egy Sophie nevű kávéház. Tudja, melyik az?
Savary kezdett olyan lenni, akár a fal.
– Igen, persze.
– Ismeri a drága Sophie Cressont meg a férjét, Gerardt?
– Már találkoztam velük. – Savary megpróbálta visszaadni a borítékot.
– Akkor tudja, hogy terroristák a javából. Ők nemcsak lelövik a Boche-kat,
de szeretnek példát is statuálni a német kollaboránsok számára. – Hát nem
gyönyörű egy frázis? Szóval, ha én a maga helyében lennék, nem tennék ilyen
ostobaságot. Tegye csak el szépen azt a levelet! Mondanom sem kell, nem
ajánlatos tudnia, mi áll benne, mert ha mégis kíváncsiskodna, akkor soha
többé nem tudna nyugodtan aludni. Adja át Sophie-nak a kézcsókommal
együtt! Biztosan fog valami választ küldeni nekem, amit majd maga
természetesen elhoz, amikor visszatér.
– Vinné el magát az ördög, tábornok! – motyogta Savary, és zsebre vágta a
levelet.
– Már régóta szeretne. Ne aggódjon. Semmi oka az aggodalomra. Guido
Orsini egy remek fickó.
– A gróf? – Savary vállat vont. – Feltűnősködő olasz piperkőc. Utálom az
arisztokratákat.
– Ám nem fasiszta, ebben biztos vagyok. Különben is, ha jól tudom, maga
régebb óta szolgálja Hitlert, mint ő. Nincs valami rendes cigarettája a
bőröndjében? Már kezdek megőrülni ettől a büdös dohánytól, amit
mostanában lehet kapni.
 Savary ravaszul ránézett.
– Nem igazán. Csak néhány Gitanes-om van.
– És még azt mondja, hogy „csak?” – Gallagher hangosan felsóhajtott. –
Kétszázat kérek belőle!
– Cserébe mit kapok?
Gallagher kinyitotta a táskát, amit Chevaliertől kapott.
– Sertéscombot. Savarynak leesett az álla.
– Óh, istenem, már csöpög a nyálam. Adja ide!
Gallagher átnyújtotta az asztal alatt, cserébe pedig átvette a karton
cigarettát.
– Tudja a telefonszámomat, ha visszatért Granville-ből hívjon fel!
– Rendben.
Felálltak az asztal mellől, és kimentek. Gallagher nem bírta már türtőztetni
magát, kivett egy doboz Gitanes-t, kihúzott belőle egy cigarettát, és rágyújtott.
– Istenem, ez fantasztikus!
– Akkor indulok – mondta Savary.
– Remélem, nem fog átejteni – mondta halkan Gallagher. – Mert ha igen,
akkor kénytelen leszek megölni magát. Értette, barátom?
Savary tátott szájjal, döbbent tekintettel hátrafordult, Gallagher pedig
barátságosan rámosolygott, majd elindult a rakparton.

George Hamilton magas, vékony férfi volt, akin úgy állt öreg tweedzakója,
mintha nagyobb lenne egy számmal. Hajdanában elismert orvosként
tevékenykedett, majd a Londoni Egyetemen gyógyszertant tanított. A Guy’s
Hospital konzultáló orvosaként ment nyugdíjba, röviddel a háború kitörése
előtt. Ekkor költözött Jerseyre. 1940-ben, amikor már mindenki tudta, hogy a
sziget a németek kezére fog kerülni, sokan elmenekültek, köztük számos
orvos is. Ezért kellett Hamiltonnak, az orvostudományok doktorának és az
Orvosok Királyi Kollégiuma tagjának, egyszerű körzeti orvosként dolgoznia
hetvenéves korában.
Félresepert egy kócos ősz hajfürtöt a homlokából, miközben a kanapén
fekvő Kelsót nézte.
 – Nincs jól. Kórházba kellene szállítani! Természetesen biztosat csak
röntgenfelvétel segítségével tudok mondani, de legalább két törés van a
sípcsontján. Az is lehet, hogy három.
– Kórházba ne – suttogta Kelso.
Hamilton jelzett a szemével Helennek és Gallaghernek. Kimentek a
konyhába.
– Ha nyílt törésről lenne szó, vagyis ha a bőrt valamelyik hegyes
csontdarab átszakította volna, akkor nem lenne más választásunk. Túlságosan
nagy lenne a fertőzés veszélye, különösen azok után, amin keresztülment.
Akkor csak kórházi körülmények között, húzatással lehetne megmenteni a
lábat.
– Mit akar ezzel mondani, Hamilton? – türelmetlenkedett Gallagher.
– Nos, mint látják, a bőr nem szakadt át. A fraktúra olyan típusú, amit mi
darabos törésnek nevezünk. Egyszóval helyre lehet rakni a csontokat, azután
pedig be kell gipszelni a lábat.
– Meg tudja ezt csinálni? – nézett rá aggódva Helen.
– Igen, de megfelelő körülményekre van szükségem. Arra még gondolni
sem merek, hogy röntgenkészülék nélkül fogjak neki. – Az orvos habozott. –
Azt hiszem, tudom a megoldást.
– És mi az? – kérdezte Gallagher.
– Pine Trees. Egy St. Lawrence-i szanatórium, amit katolikus
kegyesnővérek működtetnek, főként írek és franciák. Van egy
röntgenkészülékük, meg egy tűrhető műtőszobájuk. Maria Teresa nővér, a
szanatórium vezetője, jó barátom. Telefonálhatnék neki.
– Németeket is szoktak kezelni ott? – aggodalmaskodott Helen.
– Hébe-hóba igen. Főként fiatal hölgyeket szülés előtti problémákkal,
ahogyan udvariasan az abortuszt szokták emlegetni. A nővérek, mint el tudják
képzelni, egyáltalán nem örülnek ennek, de nem tehetnek semmit ellene.
– Náluk maradhat az ezredes?
– Kétlem. Nagyon kevés ágyuk van, és túl veszélyes lenne mindenki
számára. A legjobb amit tehetünk, hogy visszahozzuk ide.
– Igazán nagyra értékeljük a segítségét, George.
 – Csak azt teszem, amit önök is – válaszolta Hamilton szárazon.
– Életbevágóan fontos, hogy Kelso ezredes ne kerüljön az ellenség keze
közé! – kezdte magyarázni Helen.
Hamilton megrázta a fejét.
– Nem akarom tudni Helen, ezért ne is fáradozzon. A nővéreket sem
akarom belekeverni. Ami pedig Maria Teresa nővért illeti, a barátunknak egy
helyi lakosnak kell lennie, aki valamilyen, a sérüléséhez illő balesetet
szenvedett. Jó lenne, ha tudnánk szerezni neki egy igazolványt. Sose lehet
tudni….
Helen Gallagherhez fordult.
– Tudnál tenni valamit ez ügyben? Tavaly is szereztél egy személyi
igazolványt annak a spanyol kommunistának, aki a St. Peter-i
alagútépítkezésektől szökött meg.
Gallagher a konyha sarkában álló tizennyolcadik századi fenyőfaasztalhoz
ment, és kihúzta a fiókját. Egy dobozkát vett ki belőle, olyat, amibe
hajdanában az emberek az értékeiket rejtették. A dobozban számos aláírt, a
sast ábrázoló címerrel lepecsételt, de kitöltetlen személyi igazolvány hevert.
– Honnan a csodából jutott hozzá ezekhez? – motyogta Hamilton
megkövülten.
– Az egyik ír ismerősömnek van egy német fiúbarátja, ha érti mit akarok
mondani. A fiú a Feldkommandatur irodájába dolgozik. Tavaly tettem neki
egy nagy szívességet, ezeket kaptam cserébe. Kitöltök egy ilyet Kelso
adataival, és beírunk neki valami szép Jersey-i nevet. Mit szól a Le
Marquand-hoz? Henry Ralph Le Marquand. Lakhelye? – nézett Helenre.
– Otthon farm, de Ville Place – mondta a nő.
– Pompás. Bemegyek, és megnézem Kelso hajának és szemének a színét.
Addig telefonáljon Pine Treesbe! – Az ajtónál egy pillanatra megállt. – A
foglakozáshoz azt írom be, hogy halász. Így azt mondhatjuk, munka közben
érte a baleset. Még valami, George.
– Mi az, Sean? – fordult feléje Hamilton, s közben felemelte a
telefonkagylót.
– Önnel megyek, a teherautóval fogjuk odavinni. Ne is próbáljon lebeszélni
róla. Össze kell tartanunk, különben a nácik fognak betartani nekünk! –
Kényszeredetten elmosolyodott, aztán kiment az ajtón.

A késő viktoriánus korban épült Pine Trees nem tartozott a sziget legszebb
épületei közé. A falakat borító cement sok helyen megrepedezett, itt-ott nagy
darabokban levált. Gallagher behajtott a főbejárat előtti udvarra. Amikor
kiszálltak a teherautóból, Maria Teresa nővér sietett le feléjük a betonlejtőn.
Egyszerű fekete ruhát viselt, szeméből nyugalom sugárzott. Bár már a
hatvanas éveiben járt, egyetlen ráncot sem lehetett látni az arcán.
– Dr. Hamilton. – Jól beszélte az angolt, de kifejezetten francia
hangsúllyal.
– Ez az úr, Gallagher tábornok. Ő irányítja de Ville Place-t, ahol a beteg
alkalmazásban áll.
– Szükségünk lesz egy tolókocsira! – mondta Gallagher.
– Van egy bent, mindjárt az ajtó mellett.
Az ír érte ment, és odatolta a teherautó mögé. Kinyitotta a hátsó ajtókat,
melyek mögött Kelso feküdt egy matracon, s a tolókocsiba emelte a férfit.
Maria Teresa nővér vezetésével elindultak az épület felé. Miközben a lejtőn
tolta, Gallagher Kelso fülébe súgta:
– Ne felejtse el, hogy egyetlen szót sem szabad szólnia! Ha jajgatnia kell,
akkor se angolul tegye!

Hamilton a műtőben állt, az előhívott röntgenfelvételeket nézte, amelyeket

a fiatal Bernadette nővér hozott be neki.
– Három törés – csóválta a fejét Maria Teresa nővér. – Egyáltalán nem jó.
Kórházban kellene lennie, de azt hiszem, ön nálam is jobban tudja ezt, doktor.
– Rendben van, nővér. Elmondom az igazságot – adta meg magát
Hamilton. – Ha a beteget St. Helierbe visszük, tudni akarják majd, hogyan
történt a baleset. A német barátaink ragaszkodni fognak ehhez. Nagyon jól
tudja nővér, mennyire szeretnek belekötni minden apróságba! Le Marquand-t
illegális halászat közben érte a baleset.
Gallagher a hatás kedvéért hozzátette:
 – Ami három hónapnyi börtönt jelenthet számára.
– Értem. – Az apáca megrázta a fejét. – Szívesen adnék egy ágyat, de most
mindegyik foglalt.
– Német betegeik is vannak?
– Csak két barátnőjük – felelte nyugodt hangon Maria Teresa nővér. – A
szokásos dolog. Az egyik katonaorvos, Speer őrnagy végezte el a
beavatkozást, még tegnap. Ismeri a doktort?
– Egy alkalommal dolgoztam vele a kórházban – válaszolta Hamilton. –
Lehetne rosszabb is. Nos nővér, ha ön és Bernadetté nővér asszisztál nekem,
akkor akár el is kezdhetjük.
A nővér belesegítette egy köpenybe a doktort, aki ezután a műtő sarkában
lévő kagylóhoz ment, és alaposan kezet mosott. Miközben Bernadette nővér
segített neki felhúzni a gumikesztyűt, Maria Teresa felé fordult.
– Rövid hatóidejű érzéstelenítőszerre lesz szükség. Jó lesz a kloroformos
párna is. – A műtőasztalhoz ment, s a rajta fekvő Kelsóra nézett. – Minden
rendben?
A férfi, összeszorítva a fogát, bólintott.
– Jobb lenne, ha kint várna! – javasolta Hamilton Gallaghernek.
Az ír elindult az ajtó felé, és abban a pillanatban egy német tiszt lépett be a
műtőbe.

– Ah, tehát itt van, nővér – szólalt meg franciául, majd angolul folytatta. –
Hamilton professzor, ön itt?
– Speer őrnagy – üdvözölte Hamilton felfelé tartott kézzel.
– Csak megnéztem, hogy vannak a betegeim, nővér. Mindketten jól érzik
magukat.
Speer magas, jóképű férfi volt, vidám, telt arccal. A kigombolt nagykabát
alatt Gallagher észrevette az Első osztályú Vaskeresztet és a tiszt bal mellére
tűzött, az oroszországi téli hadjáratban szerzett rendjelszalagot. Az őrnagy sok
mindent átélhetett már.
– Mi a diagnózis, doktor?
– Fractura tibiae. A beteg Gallagher tábornok alkalmazottja. Ismerik
egymást a tábornokkal?
– Nem, de már sokat hallottam róla. – Speer összecsapta a sarkát, és
tisztelgett. – Örvendek! – A röntgenfelvételekhez sétált; figyelmesen
szemügyre vette őket. – Csúnya. Nagyon csúnya. A sípcsont három helyen is
eltört.
– Tudom, hogy kórházi kezelés és húzatás lenne az ideális – mondta
Hamilton -, de sehol nincs egy szabad ágy.
– Óh, azt hiszem, tökéletesen elegendő helyrerakni a csontokat, és
begipszelni a lábat. – Speer barátságosan elmosolyodott, és levetette a
kabátját. – Úgy gondolom, professzor úr, ez aligha az ön területe.
Megtiszteltetés lenne, ha elvégezhetném ön helyett ezt a kis repozíciót. –
Azzal már le is akasztott egy köpenyt a fogasról, és a mosdókagylóhoz ment.
– Ha ragaszkodik hozzá – válaszolta Hamilton nyugodt hangon. – Nem
kétséges, hogy ön sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik e téren.
Néhány perccel később Speer már készen is áll. A sérült láb fölé hajolt.
– Rendben van, Maria Teresa nővér. Úgy vélem, a kloroform lenne a
legmegfelelőbb. Nem kell túl sok, gyorsan fogunk dolgozni.
A sarokból Gallagher félelemmel figyelte az eseményeket.

Savary már sokkal jobban is érezte magát, mint most, amikor Granville
belvárosának macskaköves utcáit rótta. Először is, a ködben Jerseyből idefelé
jövet pocsékul utaztak, másrészt pedig egyáltalán nem örült annak, hogy
Gallagher ilyen helyzetbe hozta. Befordult egy csendes térre. Sophie bárja a
tér másik oldalán helyezkedett el. Redőnyén keresztül fény szivárgott ki.
Savary lassan, kedvetlenül átballagott a téren, aztán belépett a bárba.
Gerard Cresson a tolókocsijában ült és zongorán játszott. Alacsony férfi
volt, arcán a mozgássérültek elszánt arckifejezésével; hosszú, fekete haja
majdnem a válláig ért. A háború kitörése előtt két évvel a kikötőben balesetet
szenvedett. Eltört a hátgerince, így már nem remélhette, hogy valaha is fog
járni, még mankóval se.
A bárban egypár vendég ült szétszóródva, néhányan közülük tengerészek,
akiket Savary is ismert. Sophie egy magas széken ült a bárpult mögött, háttal
a tükörnek meg az italos palackoknak, és újságot olvasott. A nő harmincas
évei végén járt, sötét haja magas kontyba volt rakva, arcszíne, akár egy
cigánylányé, széles szája élénkpirosra kifestve. Jó melle volt, a legjobb, amit
Savary életében látott. Nem mintha ez számított volna: hiszen Sophie egy
késsel vagy egy letört palacknyakkal a kezében csúnya dolgokat tudott
művelni! – Granville-ban ezt sok heges arcú férfi bizonyította.
– Ah Robert, már olyan régóta nem láttalak. Hogy vagy?
– Lehetnék rosszabbul is.
Miközben a nő italt töltött neki, Savary átcsúsztatta a pulton a borítékot.
– Mi ez? – kérdezte meglepetten Sophie.
– Gallagher barátod összetévesztett engem a postással. Nem tudom mi van
benne, és nem is akarom tudni, de a tábornok várja rá a választ. Holnap
délben indulunk vissza, addig még benézek – azzal kihörpintette a poharát, és
elment.
Sophie kijött a pult mögül, és odakiáltott az egyik vendégnek:
– Hé Marcel, helyettesítenél néhány percre? Odament a férjéhez, aki
abbahagyta a zongorázást.
– Mit jelent ez az egész?
– Menjünk hátra, és nézzük meg!
Sophie elfordította a tolószéket a zongorától, s a bár mögött lévő nappali
felé tolta.
Miután elolvasta Gallagher levelét, Gerard Cresson komor arccal a felesége
felé fordult. Sophie is gyorsan elolvasta a levelet, aztán kibontott egy üveg
vörösbort, és teletöltött két poharat.
– Ezúttal komoly bajban van a mi kedves Gallagher barátunk.
– Rajta kívül még sokan mások.
Sophie és Gerard immár két éve vezették az Ellenállást Granville,
Avranche és St. Malo térségében. Gerard volt a szervező, Sophie pedig a
jobbkeze. Sikeres csapatot alkottak – ezt az bizonyította a legjobban, hogy
még mindig életben voltak.
– Rádiózol Londonba?
– Természetesen igen.
 – Mit gondolsz? – kérdezte Sophie. – Talán nekünk kell a jenkit kiszöktetni
Jerseyből?
– Egyébként sem lenne könnyű feladat, de abban az állapotban, amiben
van, egyenesen lehetetlen. – Gerard a felesége felé tartotta a poharát még egy
kis borért. – Természetesen van egy sokkal kézenfekvőbb megoldás. Egy
megoldás, amely mindenki számára jobb lenne.
– És mi az?
– Átküldeni valakit, hogy vágja el a torkát. Csend telepedett le közéjük.
– Hosszú és kegyetlen ez a háború – szólalt meg Sophie.
– Túlságosan hosszú… Most pedig toljál a raktárba! Kapcsolatba fogok
lépni Londonnal.

Speer őrnagy elfordult a mosdókagylótól, és megtörölte a kezét. Bernadetté

nővér már keverte a gipszet, az őrnagy pedig visszament a műtőasztalhoz.
Kelso még mindig nem tért magához.
– Kitűnő munkát végzett! – jegyezte meg George Hamilton.
– Igen, én is meg vagyok elégedve magammal. – Speer a nagykabátjáért
nyúlt. – Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban boldogulni fognak. Már
így is elkéstem a tiszti klub vacsorájáról. Ne felejtsenek el tájékoztatni a beteg
állapotáról. Herr Professor, tábornok. – Tisztelgett, és elhagyta a műtőszobát.
Hamilton a műtőasztalon fekvő férfira nézett; halálosan kimerültnek érezte
magát. Kelso lassan kezdett magához térni. Felnyögött, és halkan megszólalt:
– Janet, szeretlek.
Összetéveszthetetlenül amerikai akcentussal beszélt. Bernadette nővér úgy
tűnt, nem vette észre, de az idősebbik nő szúrós tekintettel előbb Hamiltonra,
aztán Gallagherre nézett.
– Úgy látszik, kezd magához térni – mondta Hamilton leforrázottan.
– Igen, úgy tűnik – válaszolta a nő. – Miért nem megy Gallagher
tábornokkal az irodámba? Valamelyik nővér majd visz önöknek kávét. Igazán
köszönettel tartozunk Speer őrnagynak. Bernadette nővér és én majd
feltesszük a gipszkötést.
– Ez nagyon kedves öntől, nővér.
 A két férfi kiment a műtőből. A folyosó végéből nyíló irodában Hamilton
az íróasztal mögé telepedett, Gallagher pedig, miután megkínálta egy Gitanes-
nal, leült.
– Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot,- amikor belépett a műtőbe –
szólalt meg az ír.
– Mint mondtam, ő nem a rossz fajta. Egyébként, piszok jó orvos.
– Gondolja, hogy Kelso rendbe fog jönni?
– Miért ne jönne? Azonban az elkövetkező néhány napban nagyon kell
vigyáznunk rá! A fertőzés lehetősége nincs kizárva, de találtam az
elsősegélynyújtó dobozában néhány fiolát abból az új csodaszerből, a
penicillinből. Ha netán mégis elfertőződne, akkor beadom neki.
– Maria Teresa nővér… ő tudja, hogy mi az igazság.
– Igen, eléggé kellemetlenül érzem magam emiatt – vallotta be Hamilton. –
Úgy érzem, mintha kihasználtam volna őt. Természetesen senkinek nem fog
szólni arról, amit hallott. Ez ellenkezne mindennel, amiben hisz.
– Az öreg nénikém jut eszembe róla, füstölő, gyertyák és szenteltvíz.
– Még mindig hisz Istenben, Sean?
– Nem, 1916 óta – felelte Gallagher. – A Somme-nál történt. Egy
Yorkshire-i ezredhez csatoltak minket. Azok az idióták a főhadiszállásról
felküldték a fiúkat a hegyre, teljes menetfelszereléssel, egyenesen bele a
gépfegyvertűzbe. Délre a nyolcszáz emberből már csak körülbelül negyven
élt. Akkor arra gondoltam, ha Isten létezik, igen durva tréfát követ el az én
számlámra.
– Egyetértek önnel – mondta Hamilton komoran. Gallagher felállt.
– Kimegyek, megkóstolom az éjszakai levegőt. George Hamilton a karjára
fektette a fejét, és ásított. Hosszú volt ez a nap. A professzor behunyta a
szemét, s néhány perc múlva már aludt is.

Már tíz óra múlt, és Dougal Munro még mindig dolgozott Baker Street-i
irodájában, amikor kinyílt az ajtó, és Jack Carter bicegett be, arcán zord
kifejezéssel. Egy papírlapot tett le a dandártábornok asztalára.
– Kapaszkodjon meg, uram!
 – Mi ez? – kérdezte Munro?
– Az imént érkezett, üzenet a Granville-i Ellenállástól. Granville,
Normandiában van.
– Tudom hol van, az isten szerelmére! – Munro elolvasta az üzenetet, és
hirtelen kiegyenesedett a székében. – Nem tudom elhinni. – Még egyszer
átfutotta a szöveget. – Rosszabb már nem is lehetne! Jerseyn egyáltalán nincs
ellenállási mozgalom, kapcsolatunk sincs velük. Úgy értem, meddig fog
sikerülni ennek a de Ville nevezetű nőnek, és egy bizonyos Gallagher
tábornoknak egy ekkora szigeten titokban tartani a dolgot, különösen hogy
Kelso ezredes megsérült. Jobb nem is gondolni rá, Carter!
Amióta a kapitány ismerte, Munro most látszott először elkeseredettnek,
mint aki nem tudja, mihez is kezdjen.
– Majd csak kitalál valamit, uram – vigasztalta Carter.
– Köszönöm a bátorítást. – Munro felállt, és a kabátjáért nyúlt. – Most
inkább telefonáljon át a Hayes Lodge-ba. Kérjen egy azonnali találkozót
Eisenhower tábornokkal. Mondja meg nekik, hogy már úton vagyok.

Helen de Ville aggódva várta, mikor fog megérkezni a teherautó. Amikor a

jármű behajtott az udvarra, kiszaladt a házból. Gallagher és Hamilton már
kiszálltak a fülkéből.
– Hogy van? – kiáltotta feléjük a nő. .
– Még kábult, de a lába rendben – felelte a tábornok.
– Pillanatnyilag nincs itt senki rajtam kívül. Vagy Granville-be mentek,
vagy a tiszti klubban vannak, úgyhogy nyugodtan felvihetjük.
Leemelték Kelsót a teherautóról és felvitték a széles lépcsőn. Helen
kinyitotta a fenti hálószoba ajtaját, majd előrement. A szoba tizenhetedik
századi breton bútorokkal volt berendezve, köztük egy mennyezetes ággyal.
Az ágy jobb oldala felől egy fürdőszoba nyílt, a másik oldalt pedig
mennyezetig érő, telezsúfolt könyvespolcok borították a falat. Helen
megérintett egy elrejtett rugót, és a könyvespolc egy része hátraugrott,
felfedve a lépcsőfeljáratot. Helen ismét előrement. Gallagherék követték.
Kissé nehezen ugyan, de végül sikerült felcipelniük Kelsót a tető alatt
kialakított szobába. A falakat tölgyfa burkolat fedte, és a helyiség csak
egyetlen ablakkal rendelkezett. A padlót szőnyeg borította, az egyszemélyes
ágy eléggé kényelmesnek tűnt.
– Itt minden megvan, amire szüksége lehet. Az egyetlen feljárat a
hálószobám felől van, így biztonságban lesz – mondta Helen az ezredesnek. –
Egyik ősöm itt rejtőzködött Cromwell emberei elől éveken át. Attól tartok, a
szoba azóta nem lett kényelmesebb. Azt a fiókos szekrényt is nyugodtan
használhatja.
– Köszönöm, de egyelőre nem akarok mást, mint aludni – válaszolt Kelso
fáradt és feszült arccal.
A nő bólintott Gallaghernek és az öreg orvosnak, mire a férfiak lementek a
lépcsőn.
– Egyedül is kitalálok – szólt Hamilton. – Mondja meg Helennek, hogy
holnap benézek!
Sean Gallagher megszorította a kezét.
– Ön egy nagyszerű ember, George!
– Csak azt tettem, amit kötelességemnek éreztem. – Hamilton
elmosolyodott. – Viszlát holnap – azzal elment.
Gallagher a hátsó folyosón át kiment a konyhába. Odatette a teáskannát a
tűzhelyre, és épp néhány darab fát készült lökni a kihunyó félben lévő
parázsra, amikor Helen is megjelent.
– Jól van? – kérdezte a férfi.
– Már el is aludt. – Leült az asztal szélére. – Most mit fogunk tenni?
– Addig semmit, míg Savary Granville-ból valamilyen választ nem hoz.
– Mi lesz, ha nem hoz semmilyen üzenetet?
– Akkor majd kitalálunk valamit. Most azonban ülj le, és igyál meg egy
csésze finom teát!
A nő megrázta a fejét.
– A szederteát és a répateát ma este valahogyan nem akarom látni.
– Óh, igen, tökéletesen megértelek. – Gallagher elővarázsolta a teát, amit
aznap reggel Chevaliertől kapott a piacon.
Helen felkacagott, és átölelte a férfi nyakát.
 – Sean Gallagher, mi is lenne velem, ha te nem volnál?

Eisenhower díszegyenruhában pompázott egy partin, amikor az üzenetet

megkapta. Most idegesen járkált fel-alá a Hayes Lodge könyvtárszobájában.
– Nincs semmi mód arra, hogy bejuttassunk valakit?
– Ha egy kommandóegységre gondol, uram, akkor nem. A legvédettebb
partok egész Európában.
Eisenhower bólintott.
– Ön tehát azt mondja, lehetetlen kihozni onnan az ezredest.
– Nem, uram, csak rendkívül nehéz. Egy parányi szigetről van szó,
tábornok úr. Ez nem olyan, mint elrejteni valakit egy teherautó hátuljában,
aztán a Pireneusokba szállítani az éj leple alatt; vagy odarendelni valamelyik
Lysanderünket, és felvenni az illetőt.
– Akkor vigyék Franciaországba! Alkalmazzák ott ezeket a módszereket.
– Információink szerint nincs olyan állapotban, hogy utazhasson.
– Az ég szerelmére, Munro! Minden ezen áll vagy bukik! Az egész invázió,
hónapok gondos munkája!
Munro idegesen megköszörülte a torkát.
– Ha a dolog rosszra fordul tábornok, akkor hajlandó lesz nélkülözhetőnek
tekinteni Kelso ezredest?
Eisenhower megtorpant.
– Úgy érti, kivégeztetni?
– Valahogy úgy.
– Isten őrizz… de ha nincs más megoldás, akkor meg kell tennünk! –
Eisenhower a Nyugat-Európát ábrázoló falitérképhez sétált. – Hatezer hajó,
többezer repülőgép, kétmillió ember élete és a háború végkimenetele a tét. Ha
a németek tudomást szereznek a partraszállás pontos helyéről, minden
erejüket odakoncentrálják. – Megfordult. – A hírszerzés beszámolója szerint
Rommel azt mondta egy beszédében néhány héttel ezelőtt, hogy a háborút
azokon a partszakaszokon fogják megnyerni, vagy elveszíteni.
– Tudom, tábornok.
– És még azt kérdezi, hogy Kelso nélkülözhető-e? – Eisenhower egy
hatalmasat sóhajtott. – Ha nem tudják kimenteni, tegyék meg. Ha nem
tudják… – Vállat vont. – Gondoltak már arra, hogyan juttathatnák be az
ügynöküket? Azok alapján, amit Jerseyről hallottam, feltételezem, egy új arc
olyan feltűnő lenne, akar egy elefánt a porcelánboltban.
– Ez igaz, tábornok. Pontosan ki kell dolgoznunk a stratégiát.
Jack Carter, aki mindeddig tisztelettudóan álldogált a kandalló mellett,
elköhintette magát.
– Azt hiszem, tudok egy megoldást, tábornok úr.
– Mi lenne az, kapitány?
– Egy fát legkönnyebben az erdőben lehet elrejteni. A németek azok, akik a
legszabadabban jöhetnek-mehetnek. Úgy értem, állandóan cserélik az
állományt.
Eisenhower hirtelen Munro felé fordult.
– Mond valamit. Van olyan emberük, aki meg tudná ezt csinálni?
Munro bólintott.
– Igen, uram, de nagyon kevés. Nem csupán folyékonyán kell beszélnie a
német nyelvet, de úgy is kell gondolkoznia, mintha német lenne – ez pedig
nem könnyű.
– Egy hetet adok önnek, dandártábornok – mondta Eisenhower. – Egy hét.
Elvárom, hogy ezalatt megoldja ezt az ügyet!
– Bízhat bennem, uram!
Munro sietve távozott a könyvtárszobából; Carter bicegve követte.
– Rádiózzon Cressonnéknak, hogy küldjenek üzenetet Gallaghernek:
csütörtökön valaki oda fog érkezni.
– Biztos benne, uram?
– Hát persze – felelte Munro vidáman. – Remek ötletet adott Jack. Egy fát
legkönnyebben az erdőben lehet elrejteni. Ez tetszik.
– Köszönöm, uram.
– A német hadiállomány állandóan cserélődik. Miért tűnne fel bárkinek is
egy újonnan érkezett, különösen, ha megfelelő iratokkal rendelkezik?
– Egy különleges emberre lesz szükségünk, uram.
– Hagyja abba az aggályoskodást, Jack! – mondta Munro, amikor kiértek
az utcára, ahol a kocsijuk állt. – Csak egyetlen egy ember van, aki ezt a
feladatot végre tudja hajtani. Csak egyetlen ember képes tökéletesen eljátszani
egy nácit, és eléggé könyörtelennek lenni ahhoz, hogy ha szükséges, golyót
eresszen Kelso szeme közé. Ez az ember Harry Martineau.
– Emlékeztetnem kell rá, uram, hogy Martineau ezredes határozott ígéretet
kapott a lyoni akciója után, miszerint többé nem fogják igénybe venni a
szolgálatait. Már maga az egészségi állapota is lehetetlenné tenné.
– Badarságokat beszél, Jack. Harry sohasem tudott ellenállni a
kihívásoknak. Találja meg… és még valami, Jack: Ellenőrizze a KMO aktáit!
Nézze meg, nincs-e olyan emberünk, aki Jersey-i háttérrel rendelkezik!
– Csak a férfiakat nézzem, uram?
– Az isten szerelmére Jack, természetesen nem! Mióta foglalkoztatunk
csupán férfiakat ebben a szakmában?
Munro megkopogtatta a válaszfalat, és a kocsi elkanyarodott a járda mellől.
 6. fejezet

A kis dorseti villát, nem messze a Lulworth-öböltől, Harry Martineau egy

régi oxfordi barátjától kapta kölcsön. A ház egy völgyben állt a sziklák felett;
a tengerpart felé vezető utat rozsdás szögesdrót akadály zárta el. Valaha egy
figyelmeztető tábla jelezte az aknaveszélyt, de valójában a partot nem
aknázták alá. Ez volt az első dolog, amire a falusi vendéglős felhívta
Martineau figyelmét, amikor a férfi a vidékre költözött.
Harry Martineau negyvennégy éves volt, átlagos termetű, de a terepszínű
ejtőernyős dzseki, amelyet most a hideg ellen viselt, széles vállat takart.
Arcbőre abba a típusba tartozott, amely sohasem bámul le; ék alakú arcából
sötét, meghatározhatatlan színű szempár tekintett a világra. Az egész férfi azt
a benyomást keltette, hogy sokkal kevesebbet kapott az élettől, mint amit várt.
Már három hónap telt el azóta, hogy elhagyta a kórházat, és kezdett
helyrejönni. A mellkasában lüktető fájdalom elmúlt, csak akkor jött elő, ha
nagyon megerőltette magát. Egy dolog azonban még mindig gyötörte:
éjszakánként nem tudott aludni. Abban a pillanatban, hogy lefeküdt, az agya
hiperaktívvá vált. Ezen nem is lehetett csodálkozni, túlhajtotta magát az
utóbbi évek alatt, túl sokat éjszakázott, és állandó életveszélyben élt.
Többé már nem lehetett Munro hasznára – az orvosok ezt világosan
megmondták. Visszatérhetett volna Oxfordba, de ez sem jelentett megoldást.
Az sem, ha folytatja még 1939-ben elkezdett könyve írását. Ha mást nem is,
de ezt az egyet megértette a háború alatt. Inkább visszavonultan élt Dorsetben.
Sétált a tengerparton, könyveket olvasott, és próbálta megtalálni önmagát.
A régi villa nappalija eléggé kényelmesen lett berendezve. Perzsaszőnyeg a
kőpadlón, egy ebédlőasztal, néhány fonott támlájú szék és könyvek, de
nemcsak a polcokon, hanem feltornyozva a sarkokban is. Azonban semmi
nem volt az övé. Semmi, kivéve néhány ruhadarabot.
A kandalló mindkét oldalán egy-egy pamlag foglalta el a helyet. Martineau
ráhajított néhány hasábfát a zsarátnokra, töltött magának egy pohár scotch-ot,
gyorsan lehajtotta, majd ismét töltött az italból. Aztán leült, és kezébe vette az
írómappát, amit a kávézóasztalkán hagyott. Hangosan felolvasta a felső
papírlapra írt néhány verssort:
A pályaudvar baljóslatú éjféltájt. A remény egy kézbesíthetetlen levél.
Visszaejtette a mappát az asztalra. Kényszeredetten elmosolyodott.
– El kell ismerned, Harry, vacak egy poéta vagy.
Hirtelen fáradtnak érezte magát. A bal tüdeje gyengén fájni kezdett, és
eszébe juttatta azt a végzetes lyoni éjszakát. Ha még mindig a hivatása
magaslatán állt volna, akkor nem történik meg, az „addig jár a korsó a kútra”
esete, de az is lehet, hogy egyszerűen csak elhagyta a szerencséje. Ahogy
álomba merült, mintha ismét ott lett volna…

Jürgen Kaufmann Standartenführer, a lyoni Gestapo főnöke civil ruhába

öltözve lesietett a városháza lépcsőjén, és beült a fekete Citroen hátsó
ülésébe. A sofőrje is civil ruhát viselt, mivel csütörtökön Kaufmann mindig
meglátogatta a szeretőjét, és nem akarta, hogy felismerjék őket.
– Csak lassan, kényelmesen Karl – mondta az SS őrmesternek, aki immár
két éve szolgálta sofőrként. – Bőven van időnk. Azt mondtam neki, három óra
után fogok ott lenni, és tudod, mennyire utálja a meglepetéseket.
– Ahogy mondja, Standartenführer. – Karl elmosolyodott, és elindította a
járművet.
Kaufmann szétnyitotta egy berlini újság másolatát, amelyet az aznap
reggeli postával kapott, és kényelmesen hátradőlt. A kocsi a külvárosokon át
elhagyta a város területét. Az utat gyümölcsösök szegélyezték, a levegőben
virág illata szállt. Karl már egy ideje észrevett egy motorbiciklit a hátuk
mögött, amely akkor sem tűnt el, amikor letértek a Chaumontba vezető
mellékútra.
– Egy motorbiciklis követ minket már jó ideje, Standartenführer –
figyelmeztette a főnökét. Elővett egy Lügert a zsebéből, s a mellette lévő ülésre
tette.
Kaufmann kinézett a hátsó ablakon, és elnevette magát.
– Kezded elveszíteni a szimatodat, Karl. Ő a mieink közé tartozik.
A motorbiciklis integetve elhúzott mellettük. SS Feldgendarmerie sisakot
viselt, az egyenruhához tartozó esőköpenyt, mellén keresztbe téve pedig egy
Schmeisser géppisztolyt. Nyakából egy láncon az SS Tábori Rendőrség
feliratú fémtáblácska, amit csak a szolgálatban lévők hordtak.
Arcát motorosszemüveg takarta. Ismét intett kesztyűs kezével.
– Biztosan üzenetet hozott nekem – vélte Kaufmann. – Állj meg!
Karl lehúzódott az út szélére, és megállította a kocsit. A motorbiciklis a
Citroen előtt állt meg. Miközben a férfi lehajtotta a gépe oldaltámaszát, Karl
kiszállt az autóból.
– Miben lehetünk a segítségére?
Az esőköpenyből hirtelen egy félautomata Mauser pisztolyt tartó kéz
bukkant elő. Az első golyó rögtön szíven találta Karit. A sofőr háttal a
Citroennek esett, majd lecsúszott a földre. Az SS katona a hátára fordította a
lábával, és halálos nyugalommal még egy golyót beleeresztett, ezúttal
pontosan a szeme közé. Aztán kinyitotta a hátsó ajtót.
Kaufmann mindig hordott magánál fegyvert, de ezúttal az a hátsó ülés
másik felén hevert. Amikor végre kezébe kaparintotta a Lügert, és
hátrafordult, az SS katona a karjába lőtt. Kaufmann a sebre szorította a kezét,
de az ujjai közül így is szivárgott a vér.
– Ki maga? – kiáltotta ijedten. A másik férfi hátratolta a motorszemüvegét,
és Kaufmann belenézhetett a legsötétebb és leghidegebb szempárba, amit
valaha is látott.
– A nevem Martineau. A Brit Hadsereg őrnagya vagyok. A KMO-nak
dolgozom.
– Tehát maga az a híres Martineau! – Kaufmann arca eltorzult a
fájdalomtól. – Kitűnően beszéli a német nyelvet, majdnem tökéletesen.
– Ennek így is kell lennie, az anyám német volt – felelte Martineau.
– Már régóta szerettem volna találkozni magával, de egészen más
körülmények között.
– Én is erre a pillanatra várok, már 1938 óta. Ön akkor a Gestapo berlini
főparancsnokságán volt kapitány. Annak az évnek a májusában letartóztattak
egy Rosa Bernstein nevű fiatal hölgyet. Ön bizonyára még a nevére sem
emlékszik.
 – Ebben téved! Nagyon jól emlékszem rá: zsidó volt, a Földalatti
Szocialista Mozgalomnak dolgozott.
– Azt hallottam, hogy mire befejezte a kihallgatását, már a kivégzőosztag
elé sem tudott elmenni a saját lábán.
– Ez nem igaz! Sohasem került a kivégzőosztag elé. A hármas számú
pincében akasztották fel, a szokásos eljárás szerint. Mit jelentett a maga
számára az a nő?
– Szerettem őt. – Martineau a németre emelte a fegyverét.
– Ne tegyen ekkora őrültséget! – kiáltotta Kaufmann. – Megegyezhetünk.
Én megmenthetem az életét, Martineau. Higgye el!
– Csakugyan? – kérdezte Martineau, és a szeme közé lőtt.
Letolta a motorbiciklit az oldaltámaszáról, és elrobogott. Tökéletesen
uralta az érzelmeit, annak ellenére, amit alig néhány perccel azelőtt tett. A baj
csak az volt, hogy Rosa Bernsteint már ez sem tudta visszahozni.
Martineau kanyargós országutakon száguldott végig több, mint egy órán
keresztül, nyugat felé tartva. Végül lekanyarodott egy keskeny mellékútra,
melyet mindkét oldalról magas fű szegélyezett. Az út végén álló farmerház
látott már jobb napokat is – ablakai több helyen ki voltak törve, a cserepek
egy része hiányzott a tetőről. Martineau leszállt a motorbicikliről, és a
bejárati ajtóhoz ment.
– Hé Pierre, nyisd ki! – Megpróbálta lenyomni a kilincset, majd amikor
nem sikerült, döngetni kezdett az öklével. Az ajtó olyan hirtelen nyílt ki, hogy
Martineau térdre bukott.
Egy Walther torkolata szegeződött a homlokának. A fegyvert tartó férfi
negyven körüli lehetett, kordbársony dzsekit, vászonnadrágot viselt, akár egy
francia mezőgazdasági munkás. A németet azonban kifogástalanul beszélte.
– Kérem álljon fel Martineau őrnagy, és lassan jöjjön be!
A férfi bekísérte Martineau-t a konyhába. Pierre Duval az asztalnál ült, egy
székhez kötözve, szája zsebkendővel betömve. Szeméből a tehetetlenség dühe
sugárzott, arca vértől maszatos.
– Álljon terpeszállásba, és tegye a falra a tenyerét! – adta ki az utasítást a
férfi, majd gyakorlott mozdulatokkal végighúzta a kezét Martineau-n, és
elszedte a Schmeissert meg a Mausert.
A falra szerelt régimódi telefonhoz hátrált. Megadott egy számot a
központosnak.
– Schmidt? – szólt bele a kagylóba, amikor végre kapcsolták a kért
állomást. – Elkaptam. Igen, Martineau-t. – Bólintott. – Értettem, tizenöt perc.
– A barátja?- kérdezte Martineau.
– Nem igazán. Én az Abwehrnek dolgozom. Kramernek hívnak. A
Gestapóval beszéltem. Én sem kedvelem jobban azokat a disznókat, mint ön,
de végeznünk kell a munkánkat, igazam van? Vegye le a sisakját és az
esőköpenyét! Helyezze kényelembe magát!
Martineau szót fogadott. Az est gyorsan leszállt odakint, a konyhában már
kezdett sötét lenni… Martineau letette a sisakot meg az esőköpenyt, és ott állt
SS egyenruhában, a szeme sarkából Pierre-t figyelte, aki erőlködéstől
kidülledt szemmel hátradőlt a széken, s lassan elkezdte felemelni a lábát.
– Mit szólna egy italhoz? – javasolta Martineau.
– Te jó ég, mondták nekem, hogy hidegvérű, de hogy ennyire! – jegyezte
meg Kramer őszinte csodálattal.
Pierre hirtelen kiegyenesítette a lábát, és a német hátának vágta az asztalt.
Martineau a bal kezével félreseperte a pisztolyt, és közelebb lépett a férfihoz.
Felemelte a térdét. Kramer azonban odafordította a combját, s erős kezével
Martineau álla felé ütött. Martineau a német bal lába mögé tette a lábát, és
egy erőteljes taszítással a földre küldte a férfit, majd rávetette magát. A
pisztolyt tartó kéz után nyúlt, és öklével erőteljesen Kramer nyakára csapott.
Közben hallotta, amint a testük közé szorult pisztoly többször is eldördül.
Csont reccsenése hallatszott, és a német ott maradt mozdulatlanul, de
elevenen és halkan nyögdécselve. Martineau felállt. Gyengének érezte magát,
és szédült. Kihúzta az asztal fiókját, a földre szórta a tartalmát és felvett egy
konyhakést. Pierre háta mögé ment s elvágta a köteleket, amik a franciát a
székhez rögzítették. Az öreg talpra ugrott, és kivette a szájából a pecket.
– Szent isten, Harry! Még sohasem láttam ennyi vért.
Martineau végignézett magán. Az SS zubbonyt vér borította. Az ő vére.
Három golyó ütötte lyuk tátongott a mellén, egyikük még mindig füstölgött a
fegyver lángjától.
Martineau lesüppedt a székre.
– Ne törődj vele!
– Kinyírtad őt, Harry? Kinyírtad Kaufmannt?
– Igen, Pierre – felelte Martineau fáradtan. – Mikor jönnek értem?
– A régi repülőklubnál landolnak Fleurie mellett, hét órakor. Pontosan
sötétedés előtt.
Martineau az órájára pillantott.
– Már csak fél órám van addig. Velem kell jönnöd, most már úgy sincs
hova menekülnöd!
Felállt a székről, és kissé imbolyogva az ajtó felé indult. A francia a vállára
tette a kezét.
– Nem fog sikerülni, Harry.
– Kénytelen leszek megpróbálni, mivel öt perc múlva itt lesz a Gestapo –
válaszolta Martineau, és kiment a házból.
Felült a motorbiciklire, és berúgta a motort. Furcsán érezte magát –
mintha az idő lelassult volna körülötte. Pierre felült a háta mögé, és
belekapaszkodott. Kigurultak az udvarról, s elindultak az úton.
Amikor kiértek az országúira, két sötét gépkocsi húzott melléjük. Egyik
hirtelen lefékezett, majdnem az árokba borította a motorbiciklit. Martineau
azonban jobbra kapta a kormányt, és gázt adott. A hátuk mögött fegyverek
ropogása hallatszott. Pierre egy kiáltással elengedte Martineau-t, és
hátrabukott.
Martineau letért az útról; a csatorna felé robogott, majd ráfarolt a lovak
számára kiképezett vontatóútra. Az egyik gestapós kocsi követte. Kétszáz
méterrel odébb egy zsilip szakította meg a csatornát, fölötte keskeny
gyaloghíddal. Martineau minden különösebb nehézség nélkül áthajtott rajta.
Háta mögött a kocsi lefékezett, a két Gestapo-ügynök kipattant. Vadul tüzelni
kezdtek, de Martineau már messze járt.
Arra már nem is emlékezett, hogyan jutott él a földeken át Fleurie-be, a
repülőtérre, amely gazdátlan volt és elhagyatott.
Azonban a Lysander motorjainak zúgása épp akkor vált hallhatóvá, amikor
Martineau a reptérre ért. A repülőgép hamarosan előbukkant a sötétségből, s
egy tökéletes landolás után Martineau közelébe gurult. Ő leszállt a motorjáról
és szédelegve elindult a gép felé. A repülő ajtaja kinyílt, a pilóta kidugta rajta
a fejét.
– Kissé elbizonytalanodtam, amikor megláttam az egyenruhát – kiáltotta.
Martineau felvonszolta magát a gépre, majd váratlanul köhögni kezdett,
szája és álla véres lett.
– Uramisten, de hiszen maga vért köhög!
– Már legalább négy éve ezt teszem – mondta Martineau.
A pilótának azonban már más dolgok jártak az eszében. A kifutópálya
másik végén, a régi épületek mögül járművek bukkantak elő, de bárkik is ültek
bennük, már elkéstek.
A bristoli Perseus motor fantasztikusan fel tudott gyorsulni, ha teljes gázt
adtak neki. A Westland Lysander még egyenetlen terepen, teljesen
megpakolva is a levegőbe tudott emelkedni alig kétszáznegyven méternyi
gyorsulás után. Fleurie-ben, azon az éjszakán, ez kétszáz méter után sikerült a
pilótának. Elszálltak a kifutópálya másik végén álló kocsik felett, és eltűntek
az egyre sűrűsödő sötétségben.
– Ezt szépen csinálta! – dicsérte meg Martineau, aztán elájult.

– Tehát Dorsetben van. És mit csinál ott? – kérdezte Munro.

– Azok szerint, amit megtudtam, nem sok mindent. – Carter habozott. –
Két golyót is kapott a bal tüdejébe, uram, és…
– Ne akarja, hogy sírva fakadjak Jack! Most valami égészen máson töröm a
fejem. Elolvasta a terveimet arra nézve, hogyan lehetne őt Jerseyre juttatni?
Mi a véleménye?
– A terve kitűnő, uram. Én azt hiszem, egészen üzembiztos. Néhány napig
mindenesetre.
– Pont ez az, amire szükségünk van. Valami mást is hozott nekem?
– Ha jól értelmeztem az ön elképzelését, uram, akkor szükségünk lesz
valakire, aki össze tudja ismertetni őt Gallagherékkel. Valakire, aki ismeri a
szigetet és az embereket.
 – Jól mondja.
– Azonban van itt egy nyilvánvaló bökkenő. Hogyan fogja megmagyarázni
az illető azt, hogy négy évi megszállás után csak úgy megjelent a szigeten?
– Ez is igaz – bólintott Munro. – Hallom ám a hangján, hogy már talált is
valami megoldást. Ki vele, Jack. Mi az?
– Sarah Anne Drayton, uram. Tizenkilenc éves. Jerseyn született. Röviddel
a háború kitörése előtt hagyta el a szigetet. Malajziába ment ki, gumiültet-
vényes apjához. Az özvegy apa egy hónappal Szingapúr eleste előtt küldte
haza.
– Ami azt jelenti… – Munro az aktába lesett -, hogy már .1938 óta nem járt
Jerseyn. Annak már hat éve. Ez hosszú idő ebben a korban, Jack. A lányok
ennyi idő alatt teljesen megváltoznak.
– Igen, uram.
– Ne feledje, még fiatal!
– Ezelőtt is használtunk ennyi idős lányokat, uram.
– Igen, de ritkán, és csak rendkívüli esetekben. Hol talált rá?
– Két évvel ezelőtt a KMO fontolóra vette, hogy felveszi az ügynökei közé,
főként azért, mert kitűnően beszélte a franciát breton akcentussal. Anyai
nagyanyja ugyanis breton volt. Természetesen nem vették fel, mivel túl
fiatalnak találták.
– Most hol van?
– Gyakorlóéves nővér itt Londonban, a Cromwell kórházban.
– Nagyszerű, Jack! – Munro a zakójáért nyúlt. – Odamegyünk, és
szemügyre vesszük őt. Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk csalódni a
hazafiasságában.
Az, hogy a Luftwaffe gépeit végleg száműzték Britannia égboltjairól, az
újságok címlapján szereplő mese volt csupán. 1944 tavaszán megújultak a
London elleni támadások. A JU88S-ek vasárnap sem szüneteltették a
bombázást. Nyolc órára a Cromwell kórház baleseti osztálya már dugig
megtelt.
Sarah Draytonnak tulajdonképpen már hatkor lejárt a munkaideje. Immár
tizennégy órája dolgozott megállás nélkül, mivel egyszerűen nem volt elég
orvos és nővér. A folyosón fekvő betegek ellátásában segédkezett, igyekezett
nem venni tudomást a környéken becsapódó bombák robajairól és a
tűzoltóautók sivításáról.
Apró, serény lány volt, sapkája alá rakott sötét hajjal, elszánt arccal és
komoly, mogyoróbarna szemekkel. Köpenyét vérfoltok borították,
selyemharisnyája elszakadt az állandó szaladgálástól. Sarah letérdelt a főnővér
mellé, s próbált segíteni neki megnyugtatni egy pánikba esett lányt, akinek
srapnel ütötte sebei csúnyán véreztek. Aztán mindketten felálltak, átadták a
helyet a beteghordóknak, akik hordágyra tették a lányt, és elvitték.
– Még azt állítják, hogy az éjszakai támadások már csupán a múlt emlékei
– mondta Sarah a főnővérnek.
– Akkor nem tudnak számolni. Csupán márciusban majdnem százan haltak
meg a bombázások alatt. Most már ideje lelépnie Drayton, hamarosan össze
fog esni a kimerültségtől. Meg se próbáljon ellenkezni!
Sarah fáradtan végigballagott a folyosón, közben a bombázások zaját
figyelte, amely most mintha a folyó túloldala felől hallatszott volna. Valaki
üvegtörmeléket sepert; Sarah kikerülte a kupacot és a recepciós pulthoz lépett,
hogy kijelentkezzen.
Az éjszakai tisztviselőnő két férfival beszélgetett.
– Épp itt jön Drayton nővér! – szólt a férfiaknak.
– Miss Drayton, ez az úr Munro dandártábornok, én pedig Carter kapitány
vagyok – szólította meg Carter Sarah-t.
– Mit tehetek önökért? – kérdezte a lány kissé mély, kellemes hangon,
rögtön elnyerte ezzel Munro tetszését.
– Emlékszik arra a beszélgetésre két évvel ezelőtt? – válaszolta Carter. – A
Hírszerzésnél.
– A KMO-nál? – nézett rájuk meglepetten Sarah. – Nem kellettem nekik.
– Nos, ha ránk tudna szánni néhány percet, akkor válthatnánk néhány szót.
– Carter egy fal mellett álló padhoz vezette a lányt, s maga meg Munro közé
ültette. – Ugye Jerseyn született, Miss Drayton?
– Igen.
A kapitány egy noteszt vett elő a zsebéből, és kinyitotta.
 – Az édesanyját Margaret de Ville-nek hívták. Ez különösen fontos
számunkra. Nem ismeri véletlenül Mrs. Helen de Ville-t?
– Természetesen igen. Az édesanyám unokatestvére, de én mindig csak
Helen néninek szólítottam, ő sokkal idősebb, mint én.
– Sean Gallaghert is ismeri?
– A tábornokot? Hát persze! Gyerekkorom óta. – Zavartan a férfiakra
nézett. – Mi folyik itt tulajdonképpen?
– Mindent a maga idejében, Miss Drayton – szólalt meg Munro. – Mikor
látta utoljára a nagynénjét vagy Gallagher tábornokot?
– 1938-ban. Az anyám abban az évben halt meg, apám pedig Malajziában
dolgozott. Kimentem hozzá.
– Igen, ezt tudjuk – mondta Carter. Sarah összeráncolta a szemöldökét.
– Most már elég! Mit akarnak tőlem?
– A magyarázat elég egyszerű – felelte Munro. – Munkát akarunk ajánlani
önnek a KMO-nál. Jerseybe kellene mennie.
A lány döbbenten nézett rá, de csak egy pillanatig, aztán majdnem
hisztérikusan nevetni kezdett. Túl sok volt már a mai napból.
– Dandártábornok, hiszen nem is ismerem önöket!

– Szóval különös egy pasas ez a Harry Martineau – fejezte be a mondókáját

Munro. – Nem ismerek még egy olyan fickót, mint ő.
– Abból ítélve amit elmondott, én sem – jegyezte meg Sarah.
A Lulworth-öbölhöz egy hatalmas Austinnal mentek le, amelyben egy
üvegfal választotta el őket a sofőrtől. Munro és Jack Carter a hátsó ülésen
ültek, Sarah Drayton pedig velük szemben egy lehajtható ülésen. A lány
nagyon csinos volt; arca kipirult, szeme vidáman csillogott, egész lényéből
áradt a fiatalság.
– Tegnap volt Martineau születésnapja – mondta neki Carter.
Kijelentése egyből felkeltette Sarah figyelmét.
– Hányadikat töltötte?
– Negyvennegyediket.
– Az évszázad gyermeke, ahogy mondani szokták – mosolyodott el Munro.
– 1900. április 7-én született. Ez önnek bizonyára nagyon soknak tűnik.
– Kos – jegyezte meg a lány.
– Igen. Az úgynevezett felvilágosodás bekövetkezte előtt az asztrológia egy
valóságos tudomány volt. Tudta ezt?
– Nem igazán.
– Az ősi egyiptomiak például mindig az oroszlán jegyében születettek
közül választották a tábornokaikat.
– Én is oroszlán vagyok – mondta Sarah. – Huszonhét júliusában
születtem.
– Akkor önre egy változatos élet vár. Az én hobbim az asztrológia. Vegyük
például Harryt. Nagyon tehetséges, ragyogó elemzőkészséggel rendelkezik.
Harmincnyolc éves korára, már professzor a világ legnagyobb egyetemén.
Mégis mi lett belőle élete derekán?!
– Mivel magyarázza ezt? – kérdezte Sarah.
– Nem én, hanem az asztrológia ad magyarázatot nekünk. A kos egy
harcias jegy, de azoknak, akik az idő tájt születtek, mint Harry, rendszerint két
külön jellemük van. Egyik a felszínen, a másik a felszín alá rejtve. A Mars
találkozik az Ikrekkel.
– És ez mint jelent?
– Az ilyen emberek hajlamosabbak a skizofréniára. A felszínen Harry
Martineau a tudós, filozófus és költő, de a sötétebbik oldala… – Munro vállat
vont. – Egy hidegvérű és könyörtelen gyilkos. Igen… rendkívül érdekes nála
az érzelmek tökéletes hiánya. Igaz, Jack? Természetesen ennek nagy hasznát
látta abban a munkában, amit az elmúlt négy év alatt végzett. Valószínűleg
ezért maradt életben, míg sok társa otthagyta a fogát.
– Talán túlságosan sötét képet festettünk Harry Martineau-ról, Sarah –
szólalt meg Jack. – Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár anyja
Amerikában született, szülei németek voltak, Harry sok időt töltött el náluk
Drezdában és Heidelbergben. Nagyapja sebészprofesszor volt, aktív tagja a
Szocialista Pártnak. Egy csúnya baleset okozta a halálát: kiesett a saját lakása
erkélyéről.
– Két gestapós segítségével, akik tartották a lábát és a kezét, nehogy
beleakadjon a korlátba – tette hozzá Munro.
– Aztán jött az a Rosa Bernstein nevű lány.
– Már kezdtem azt gondolni, hogy nők számára egyáltalán nem jutott hely
az életében – vágott közbe Sarah. – Nem említették, hogy valaha is nős lett
volna.
– Akkor ismerte meg Rosa Bernsteint, amikor a lány egy évig egy oxfordi
főiskolára, a St. Hugh’s-ra járt. Ez 1932-ben történt. Ettől kezdve egyre több
időt töltött Európában. A szülei ekkor már nem éltek. Apjától tisztességes
vagyont örökölt, amelyen közeli rokonok hiányában nem kellett osztoznia
senkivel.
– Mégsem vette feleségül Rosa Bernsteint?
– Nem – felelte Munro, és őszintén hozzátette: – A szögesdrót mindkét
oldalán vannak előítéletek, kedvesem. Ezt majd ön is tapasztalni fogja! Rosa
szülei, ortodox zsidók lévén, nem akarták hozzáadni lányukat egy olyan
férfihoz, akinek szülei német származásúak. A lány és Harry néhány évig –
ahogy mondani szokták – bensőséges kapcsolatban voltak egymással. Én
akkor már mindkettőjüket jól ismertem, ugyanis abban az időben én is
Oxfordban tanítottam.
– Mi történt a továbbiakban? – Munro helyett Carter válaszolt.
– Rosa Bernstein a szocialista földalatti mozgalomban tevékenykedett,
Anglia és Németország között ingázott mint futár. 1938 májusában
letartóztatták, és a Gestapo Berlinben székelő, Prince Albrecht utcai
főhadiszállására szállították. A lányt kínvallatásnak vetették alá, majd
információink szerint kivégezték.
Hosszú ideig mindhárman hallgattak. Sarah szórakozottan nézett kifelé az
ablakon.
– Úgy látom, egyáltalán nem döbbentették meg a hallottak – törte meg
végül a csendet Munro. – Különösnek találom ezt egy ilyen fiatal teremtésnél.
Sarah megrázta a fejét.
– Már két éve dolgozom nővérként. Mindennap látom, mint arat a halál.
Tehát Harry Martineau nem szereti a németeket?
– Téved, kisasszony – felelte Carter. – A nácikat nem szereti. Nem
mindegy.
– Igen, értem.
Sarah ismét kifelé bámult az ablakon. Nyugtalanságot, izgalmat érzett, s
mindezt Martineau miatt, egy olyan férfi miatt, akit még nem is látott. Folyton
csak ő járt az eszében, egyszerűen nem tudta száműzni a gondolataiból.
– Egyvalamit elfelejtettünk megkérdezni – szólalt meg Carter. – Remélem,
nem fog indiszkrétnek tartani, de van valaki az életében? Valaki, akinek
hiányozni fog?
– Egy férfi? – A lány éles hangon felnevetett. – Te jó ég, dehogy! A
Cromwell-ben egy műszakban sohasem dolgozom tizenkét óránál kevesebbet,
így csak arra marad időm, hogy megfürödjek és egyek valamit, mielőtt
holtfáradtan az ágyba zuhannék. – Megrázta a fejét. – Nincs időm férfiakra.
Az apám hadifogoly egy japán táborban. Van Sussex-ben egy idős nénikém,
az apám nővére. És ezzel kifújt a rokonságom. Nincs, akinek hiányozhatnék.
Teljesen az önöké vagyok, uraim.
Munro kényelmetlenül érezte magát, ami pedig igencsak ritkán fordult vele
elő.
– Ez igen fontos, higgye el nekem! – Előrehajolt, és egyik kezét a lány
karjára tette. – Nem kérdeztük volna meg, ha nem lenne az.
Sarah bólintott.
– Tudom, dandártábornok. Tudom. – Az ablak felé fordult, a változatos
tájat figyelte és Martineau-ra gondolt.

Martineau felébredt. Tompa fájdalmat érzett a bal szeme mögött, és rossz

ízű volt a szája. Ezen csak egy módon tudott segíteni: felvette kopott
tréningruháját, felkapta a bejárati ajtó mellett hagyott törülközőt, s lerohant a
tengerpartra.
Belegázolt a vízbe, aztán amint jött egy nagyobb hullám, belevetette magát.
A nap borongósnak ígérkezett. Az eget szürke felhők borították, a szél
esőszagot hozott magával. A férfi úszkálni kezdett, és az, ahogyan a vizet
csapkodta, elnyomott minden más zajt. Most semmi más nem számított: sem a
múlt, sem a jövő. Csak ez a jelen pillanat. Egy sirály épp akkor húzott el a víz
fölött, amikor a férfi a hátára fordult. Eleredt az eső.
– Élvezed a nyugalmat, Harry? – kiáltotta egy hang.
Martineau a part felé nézett. Munrót találta ott régi, gyapjúszövet
kabátjában és kopott kalapban, egy esernyőt tartott a feje fölé.
– Szent isten! Csak nem te vagy az, Dougal?
– Ki más lenne, ha nem én, Harry! Gyere fel a házhoz! Van itt valaki,
akinek szeretnélek bemutatni.
Munro hátrafordult, és elindult felfelé a parton anélkül, hogy egyetlen
további szót is szólt volna. Martineau még ott lebegett egy ideig a vízben, s
gondolkozott a helyzeten. Dougal Munro biztosan nem csak azért jött le
Londonból, mert tudni akarta, hogy érzi magát. Az izgalom hátborzongató
érzése áramlott végig a gerincén. Martineau kiment a partra, fürgén
megtörülközött, felvette a kopott tréningruhát, és a fövényen át a sziklák közt
kanyargó ösvény felé szaladt. A verandán Jack Carter cigarettázott.
– Te is itt vagy, Jack? – mosolygott rá őszinte örömmel Martineau.
Megszorította a kapitány kezét. – A főnök vissza akar hívni dolgozni?
– Valami ilyesmiről van szó. – Carter habozott egy ideig, aztán folytatta: –
Harry, azt hiszem, te már eleget tettél.
– Ezt a szót nem ismerem, Jack! Addig nem, míg rám nem szegezték a
fedelet, s le nem eresztettek hat láb mélyre. – Martineau megkerülte Cartert,
és bement a házba.
Munro a kandalló mellett ült. A mappát olvasta, amit Martineau az asztalon
hagyott.
– Még mindig írsz verseket?
– Azt hiszem, erről már soha nem fogok leszokni. – Martineau elvette tőle
a mappát, kitépte a felső lapot, összegyűrte és a kandallóba dobta. Csak ekkor
vette észre Sarah Draytont, aki a konyhaajtóban állt.
– Teát főzök az uraknak. Remélem, nincs ellene kifogása, Martineau
ezredes! Sarah Drayton vagyok.
A lány nem mert kezet nyújtani, mert attól félt, az ujjai remegni fognak.
Érezte, amint a szeme nedves lesz, gyomra üressé válik az izgalomtól, és a
torka teljesen kiszárad. Coup de foudre mondják erre a franciák: villámcsapás.
A legjobb fajta szerelem – gyors és megmásíthatatlan.
A férfi Munro felé fordult. Hangjában harag dörrent, mintha minden
világossá vált volna előtte.
– Nem gondoltam volna, hogy ekkora gazember vagy, Dougal! Most már
iskolás lányokat is felhasználsz?
Kelso történetét nem tartott sokáig elmesélni, de miután elmondta Munro
nem hallgatott el, hanem folytatta.
– A múlt hónapban Párizsban elkaptunk egy Braun nevű fickót. Jack
elmondja a részleteket, érdekesnek fogod találni.
– Gestapós volt az illető? – kérdezte Martineau.
– Nem. SD. – Carter a kandalló túloldalán ülő Sarah felé fordult. – Ez az
SS Hírszerzési osztálya, és közvetlenül Himmler irányítása alá tartozik. A
legerősebb szervezet egész Németországban.
– Térj rá Braunra! – mondta Martineau.
– Nos, a papírjai szerint RFSS volt. – Carter ismét Sarah felé fordult. – Ez
azt jelenti, Reichsführer SS. Ez egy olyan cím, amit Himmler közvetlen
gárdájának a tagjai viselnek, a zubbonyuk kézelőjén van feltűntetve. – Az
aktából, amit a kezében tartott elővett egy borítékot, s Martineau felé
nyújtotta. – Úgy tűnik, Braun valamiféle utazgató nagykövet lehetett, akit
felhatalmaztak arra, hogy ott folytasson vizsgálatokat, ahol csak akar.
– Rendelkezési joggal bárki felett, akivel kapcsolatba került – tette hozzá
Munro. – Olvasd el a levelet!
Martineau széthajtogatta a levelet. A levélpapír első osztályú volt, a
fejszöveg fekete domborított betűkkel rányomva.
DER REICHSFÜHRER-SS Berlin, 9 November 1943
SS-Sturmbannführer
Braun Erwin, SS-NR 107863
Ez a tiszt az én személyes parancsomra tevékenykedik egy, a Birodalom
számára rendkívül fontos ügyben. Minden személynek, katonáknak és
civileknek egyaránt, rangra való tekintet nélkül, kötelességük legjobb tudásuk
szerint a segítségére lenni!
H. Himmler
 A dokumentum már magában is figyelemre méltó volt, az alján szereplő
ellenjegyzéssel együtt azonban egyenesen lélegzetelállító! Ott ugyanis ez állt:
Adolf Hitler, Führer und Reichskanzler.
– Nem kevés befolyással rendelkezhetett ez a Braun – jegyezte meg
Martineau szárazon, majd visszaadta Carternek a levelet.
– Nos, a szarházi már halott – mondta Munro -, de párizsi embereinknek
sikerült kiszedniük belőle ezt-azt, mielőtt meghalt volna.
– Ebben nem is kételkedtem – mormogta Martineau, és rágyújtott egy
cigarettára.
– Körülbelül egytucatnyi speciális küldött utazgat egyik helyről a másikra
szerte Európában, rettegéssel töltve el az embereket ott, ahol felbukkannak.
Nevüket senki nem ismerheti. A hamisító részlegünk már nekilátott
elkészíteni neked a szükséges papírokat: SD igazolványt, egy másolatot erről
a levélről, és egyéb dolgokat, amire még szükséged lehet. Max Vogelnek
fognak hívni. Úgy döntöttünk, kapsz egy kis rangot is a tekintély kedvéért:
Standartenführer leszel. Vagyis ezredes – tette hozzá Sarah kedvéért.
– Azt hiszem, már kezdem kapiskálni a dolgot – mondta Martineau. –
Megérkezem Jersey kies partjaira, és ráhozom a frászt mindenkire.
– Te is épp olyan jól tudod, mint én drága fiam, hogy nincs rémisztőbb egy
olyan iskolai tanárnál, akiből bőrkabátot viselő forradalmár lett: mint például
Lenin. El kell ismerned, nagyon jól játszod a nácit, Harry.
– És a gyermek? Ő hogy kerül bele ebbe az egészbe?
– Szükséged van valakire, aki majd összehoz Mrs. de Ville-el és azzal a
Gallagher nevű fickóval. Sarah rokona az egyiknek, a másikat pedig ismeri. A
másik dolog pedig: már hat éve nem járt Jerseyn, ahol így csak egy copfos és
térdzoknit viselő, tizenhárom éves kislányként él az emberek emlékezetében.
Helen de Ville és Gallagher, ha nehezen is, de fel fogják ismerni őt, mások
azonban, különösen miután kissé átalakítottuk, úgy fognak elsétálni mellette,
mintha életükben még sohase látták volna.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Nos, az éjszaka hölgyei Franciaországból gyakran átruccannak Jerseyre.
– Úgy érted a kurvák? Csak nem azt akarjátok, hogy eljátsszon egy ilyet?
 – A legtöbb német főtisztnek francia barátnője van. Miért lennél pont te a
kivétel? Sarah kitűnően beszéli a franciát, ráadásul breton akcentussal, mert a
nagyanyja breton volt. Mire a Berkley Hall-i embereink elkészülnek vele,
megváltoztatják a hajszínét, és megfelelő ruhákba bújtatják…
– Arra célzói, hogy kis francia ringyót akartok belőle csinálni? – vágott a
szavába Martineau.
– Valahogy úgy. Tökéletes álca lesz számára!
– Mikorra terveztétek az akciót?
– Holnaputánra. Egy Lysander fog letenni titeket Granville mellett. Kétórai
repülés, Harry. Gyerekjáték! Sophie Cresson fog várni ott benneteket. Azután,
felhasználva az igazolványaidat, valamelyik éjszakai hajóval átmentek
Jerseyre. Ha odaértetek, úgy fogtok cselekedni, ahogy a helyzet hozza.
Vasárnapig meg kell oldanotok a problémát!
– Es mi van akkor, ha nem tudjuk kihozni? Akkor mit tegyek?
– Rád bízom!
– Értem. Ismét eljátszhatom a hóhér szerepét? – Sarah felé fordult. – Mi a
véleménye erről az egészről? – kérdezte dühtől sápadt arccal, és szikrázó
szemmel.
– Nem tudom – felelte a lány. – Mindenesetre eléggé izgalmasnak
ígérkezik.
Bizonyos értelemben Sarah nyegleségével az érzelmeit próbálta kordában
tartani. Amikor hátat fordított a férfiaknak, és a teáskanna után nyúlt, hogy
töltsön magának, a keze enyhén remegett. Anyja halálát követően Sarah-nak
az apjával kellett élnie egy ültetvényen, Malajzia őserdőinek a mélyén. Nem
mindennapi – kényelmetlen és veszélyekkel teli – környezet volt ez egy
tizenhárom éves kislány számára, ő mégis élvezte ott tartózkodása minden
pillanatát. Életveszélyes helyzetekben mindig, mintha valamilyen különleges
erő szállta volna meg. Erre nagy szüksége volt az éjszakai bombázások idején,
ahogyan a betegeknek is az ő lelki erejére. Különös módon ezeket a
pillanatokat is határtalanul élvezte. Most pedig ez. Nem csupán szexuális
vonzalom volt, habár Sarah már eléggé felnőtt ahhoz, hogy tudja, akarja
Martineau-t. Valójában az izgatta, ami ennek a különös, megkínzott férfinak
az oldalán várt rá. Kalandok és veszélyes helyzetek, olyan élmények, amikről
ezelőtt álmodni sem mert volna.
– Eléggé izgalmasnak? Te jó ég! – Martineau töltött magának egy pohár
scotchot. – Olvastad valaha Heidegger valamelyik művét, Jack?
– Ismerem őket.
– Érdekes fickó lehetett. Ő azt tartotta, hogy az élhet autentikus életet, aki
állandóan farkasszemet néz a halállal!
– Nekem tetszik ez az elmélet – jegyezte meg Munro.
– Tényleg? – Martineau éles hangon felnevetett. – Ami az én
véleményemet illeti, az ilyen idióták miatt hagytam fel a filozofálással. –
Felemelte a poharát, és ivott a többiek egészségére. – Akkor indulhatunk!
Irány a Berkley Hall!
 7. fejezet

Berkley Hall lőterét a pincében képezték ki. A fegyvermester feladatát

Kelly törzsőrmester látta el, az ír Gárda nyugállományú tiszthelyettese, akinek
a háború kitörése miatt kellett újra szolgálatba állnia. A terem másik végében
fényesen megvilágított kartonalakok töltötték be a céltábla szerepét. A
homokzsákokból rakott fal előtt álló figurák, támadásba lendülő németeket
ábrázoltak. A tüzelővonalnál Sarah Drayton állt, Kelly társaságában. A lány
gyakorlóruhát viselt: nadrágot és kék színű szerzs anyagból készült blúzt. A
haját felkötötte és szemellenzős sapkája alá gyűrte, csupaszon hagyva kecses
nyakát, amitől valahogyan nagyon sebezhetőnek tűnt.
Kelly többféle lőfegyvert pakolt ki az asztalra.
– Lőtt már valaha maroklőfegyverrel, kisasszony?
– Igen – felelte Sarah. – Malajziában. Az apám gumiültetvényes volt,
gyakran kellett magamra hagynia, ezért úgy látta jónak, ha megtanítja nekem
a revolver használatát. Már sütöttem el néhányszor fegyvert.
– Ismeri ezek közül valamelyiket?
– Azt a revolvert – mutatott rá Sarah. – Pont olyan, mint amilyen apám
Smith and Wessonja volt.
– Mert az, kisasszony – mondta Kelly. – Normális körülmények között
természetesen alaposabb kiképzést kapna fegyverhasználatból, de az ön
esetében erre egyszerűen nincs idő. Most meg fogok mutatni néhány alapvető
dolgot, és bemutatom a legfontosabb fegyvereket, amikkel valószínűleg
találkozni fog az akció során. Aztán lőhet néhány sorozatot, és azzal be is
fejeztem a kiképzést.
– Nem hangzik rosszul – jegyezte meg a nő.
– A karabélyok használata egyszerű; nem fogom erre pazarolni az idejét. Itt
ez a két géppisztoly. A brit Sten, a mi csapatainknál van rendszeresítve. Ez
egy Mark 11S. Hangtompítóval ellátott változat, a francia ellenállási
csoportok részére kifejlesztve, harminckét töltényes tárral. A sorozatlövés
kiégetheti a hangtompítót, ezért fél-önműködő üzemmódban kell használni,
vagy egyenként kell leadni a lövéseket. Ki akarja próbálni?
A fegyver meglepően könnyű volt, és Sarah-nak egyáltalán nem okozott
problémát tüzelni vele. A závárzat kattogásán kívül nem is lehetett más
hangot hallani. Sarah-nak sikerült a célpont mellett lévő homokzsákok egyikét
darabokra szaggatnia.
– Hát ez nem igazán jött össze – mondta a lány.
– Ezzel a legtöbben így is vannak. Ezek a fegyverek csak szűk helyeken
jók, egymáshoz közel álló emberek ellen – magyarázta Kelly. – A másik
géppisztoly német gyártmány. Egy MP40-es, de általában a Schmeisser néven
emlegetik. Az Ellenállás ilyeneket is használ.
A törzsőrmester ezután röviden bemutatta a marokfegyvereket is, mind a
revolvereket, mind az automatákat. Amikor Sarah fél karját kinyújtva
kipróbálta a Smith and Wessont, hat lövésből csak a célpont vállát sikerült
eltalálnia.
– Már rég halott lenne, Miss!
– És mi a helyzet Martineau ezredessel? – kérdezte Sarah, miközben a férfi
újratöltette a fegyvert. – ő jó céllövő?
– Meghiszem azt, Miss! Még senkit nem láttam, aki úgy tudna bánni a
marokfegyverekkel, mint ő. Most pedig próbálja meg így! – Terpeszállásba
állt, megroggyantotta a térdét, és két marokra fogta a pisztolyt. – Valahogy
így kellene.
– Értem. – A lány úgy tett, ahogyan azt a férfi mutatta és két kézzel maga
elé tartotta a fegyvert.
– Tartson lélegzetvételnyi szünetet minden lövés között!
Ezúttal jobban sikerült. Sarah először a céltábla bal vállát, aztán a bal karját
találta el.
– Szörnyű! – sóhajtott Kelly.
– Nem is annyira, ha figyelembe veszi, hogy valószínűleg a szívére célzott
– szólalt meg Martineau a hátuk mögött.
Észre sem vették, mikor jött be a lőterembe. Az ezredes sötét garbót és
fekete bársonynadrágot viselt. Odasétált az asztalhoz, és szemügyre vette a
fegyvereket.
 – Mivel nekem kell erre a gyermekre vigyáznom, az időnk pedig
korlátozott, megengedné, hogy én is segítsek?
– Legyen a vendégem, uram! Martineau felemelt egy pisztolyt az asztalról.
– Walther PPK, félautomata. Egy héttöltényes tárat lehet a markolatába
csúsztatni, így: hátrahúzza a csúsztatót, és már használhatja is. Nem túl nagy,
könnyen elfér a retiküljében is, de jól végzi a dolgát, és csak ez számít. Most
pedig jöjjön utánam!
Olyan közel mentek a céltáblákhoz, hogy azok már alig kilenc-
tízméternyire lehettek.
– Ha az ellensége elég közel van ahhoz, hogy nekinyomja a fegyver csövét,
akkor tegye meg! Egyszerűen csak emelje fel a kezét, és célozzon rá! Tartsa
nyitva mindkét szemét, és azonnal tüzeljen!
Ezúttal mind a hat lövés talált, vagy a céltábla mellén, vagy a hasán ütve
lyukat.
– Szavamra! – kiáltott fel izgatottan a lány. – Ez már nem is volt olyan
rossz, ugye?
Visszasétáltak a tüzelővonalhoz.
– Igen, de meg tudná ezt ismételni veszélyhelyzetben is? – kérdezte
Martineau.
– Ez majd akkor fog kiderülni. Egyébként ideje lenne, hogy ön is mutasson
valamit! Sok mindent hallottam már, de bizonyítani még nem bizonyított
semmit.
Az asztalon egy másik Walther is feküdt, egy feketén csillogó
acélhengerrel a csöve végén.
– Ez a Carswell hangtompító – mutatta Martineau a lánynak. – A KMO
ügynökeinek a tapasztalatai alapján fejlesztették ki.
A férfi a levegőbe lendítette a kezét, és látszólag célzás nélkül kétszer
elsütötte a fegyvert. A lövedékek szétszaggatták a kartonfigura szívét úgy,
hogy csupán két tompa dübbenést lehetett hallani. A hatás megdöbbentő volt.
Martineau visszatette a pisztolyt az asztalra, majd sápadt arcán
kifejezéstelen tekintettel a lány felé fordult.
– Még van néhány elintéznivalóm. Fél óra múlva Dougalnál kell lennünk a
könyvtárban. Akkor majd ismét találkozunk – azzal kiment.
Kínos csend telepedett a lőtérre.
– Dühösnek tűnt – jegyezte meg Sarah.
– Az ezredes már csak ilyen, Miss. Néha az az érzésem, nehezen tud
szembenézni önmagával. Múlt év novemberében megölte a Gestapo lyoni
főnökét, egy Kaufmann nevű hóhért, őt pedig félholtan hozták haza egy
Lysanderrel. Két golyót kapott a mellébe. Azóta egészen más lett.
– Milyen értelemben?
– Nem tudom, Miss. – Kelly összeráncolta a szemöldökét. – Tudom,
milyenek maguk fiatal lányok. Van egy önnel egyidős lányom, aki az egyik
londoni légelhárító ütegnél szolgál. Ne feledje, legalább huszonöt év választja
el Martineau ezredestől!
– Úgy érti, túl öreg hozzám? Ez épp olyan, mintha azért nem lehet szeretni
valakit, mert katolikus, vagy zsidó, vagy amerikai, vagy valami más.
– Túl okos nekem ez a fajta beszéd! – Kelly kihúzott egy fiókot, kivett
belőle egy vászoncsomagot, és kibontotta. – Egy kis ajándék önnek Miss,
annak ellenére, amit az ezredes mondott. – Egy kis fekete automata pisztolyt
nyújtott a lány felé. A könnyű fegyver majdnem elveszett Sarah tenyerében. –
Belga gyártmány, csak 25-ös kaliberű, de fogja tenni a kötelességét, ha
szüksége lesz rá, és mérete miatt jól el lehet rejteni. – Aggodalmasan a lányra
nézett. – Nem akarok tiszteletlen lenni Miss, de ismertem hölgyeket, akik a
harisnyájuk szárába rejtették.
Sarah hálásan arcon csókolta.
– Ön egy csodálatra méltó ember.
– Nem teheti ezt, Miss! Ön tiszt. Ez ellenkezik a szolgálati szabályzattal.
– De én nem vagyok tiszt, törzsőrmester!
– Nem lepődnék meg, ha nemsokára az lenne. Valószínűleg ez is azok közé
a dolgok közé tartozik, amiket a dandártábornok úr el akar mondani. Az ön
helyében most itt hagynék csapot-papot, és felmennék a könyvtárba.
– Megfogadom a tanácsát, és köszönöm az ajándékot!
A lány elment, Kelly pedig felsóhajtott, és nekilátott elrakni a fegyvereket.
Munro, Carter és Martineau már a könyvtárban üldögéltek, amikor Sarah
megérkezett.
– Ah, itt van! – köszöntötte Munro. – Kérem, csatlakozzon hozzánk! A
teasütemény egyszerűen fenséges.
Carter töltött a lánynak egy csésze teát.
– Kelly törzsőrmester valami olyasmit emlegetett, hogy én most már tiszt
vagyok. Igaz ez?
– Igen, mi azt szeretjük, ha női ügynökeink hivatásos tiszti ranggal
rendelkeznek. Ez elméletileg a segítségére lehet akkor, ha fogságba esik.
– Gyakorlatilag azonban nem ér vele semmit – tette hozzá Martineau.
– Hasznát veszi vagy nem, de a mai naptól fogva ön a WAAF repülőtisztje
– közölte Munro. – Remélem, nincs ellene kifogása. Most pedig nézzük a
térképet!
Mindannyian feltápászkodtak, és átmentek az asztalhoz, ahol néhány
nagyléptékű térkép feküdt egymás mellett, egy mozaikot alkotva: Dél-Angliát,
a Csatornát, a Csatorna-szigeteket, Normandiát és Britanniát ábrázolta.
– Azokban a vidám filmekben, amiket az Elstree-ben készítenek, a gáláns
titkosügynököket mindig ejtőernyővel dobják le. A valóságban azonban
amikor csak lehet, repülőgéppel a helyszínre szállítjuk az embereinket.
– Értem – mondta Sarah.
– Erre a célra a legkedveltebb repülőgéptípus a Lysander. A pilóták
általában egymaguk vezetik a gépet, ezért három utast is tudnak szállítani. Ezt
a feladatot a Hornley Field központú Speciális Feladatok Osztaga végzi. Nincs
túl messze innen.
– Mennyi ideig fog tartani a repülőút?
– Úgy másfél óráig, de esetleg még rövidebb ideig, ha a szélirány kedvező
lesz. Granville közelében fognak leszállni. Ott majd a helyi Ellenállás emberei
veszik a pártfogásukba önöket. A kora reggeli órák a legalkalmasabbak a
berepülésre, hajnali négy-öt óra körül.
– És azután mit fogunk tenni?
– Még aznap este felszállnak valamelyik Jerseyre tartó hajóra. A legtöbb
konvoj éjszaka indul útnak. A nappali órákban ugyanis mi tartjuk ellenőrzés
alatt a légteret. – A dandártábornok Martineau felé fordult. – Persze, ha
meglátják Max Vogel Standartenführer papírjait, úgy fognak rohangálni, mint
pók a falon!
Martineau bólintott.
– Nagy bajban leszünk, ha mégsem ezt teszik!
– Ami pedig a Mrs. de Ville-lel és Gallagherrel való kapcsolat felvételt
illeti, Sarah lesz az, aki majd összehoz titeket.
– És Kelso?
– Azt fogja tenni, amit te parancsolsz neki, drága fiam! Én fogom tartani a
hátam minden döntésedért. Tudod, mennyire válságos a helyzet!
Munro felemelte a telefonkagylót.
– Kérem, küldjék be Mrs. Moont! Nagy szerencsénk van ezzel a Mrs.
Moonnal – mondta Sarah-nak. A Denham stúdióktól kaptuk kölcsön,
Alexander Korda jóvoltából. Nincs olyan, amit ne tudna a sminkelésről és az
öltözködésről.
Hilda Moon egy kövér, cockney akcentussal beszélő nő volt. Megjelenése
nem sokat ígért: a haja tűzvörösre volt festve, ajka túl vastagon kirúzsozva,
szája sarkából pedig cigaretta lógott, melyből időnként hamu potyogott dús
keblére.
– Igen – bólogatott, és körüljárta Sarah-t. – Édes. Természetesen a haján
változtatni kell.
– Úgy gondolja? – kérdezte riadtan Sarah.
– Azok a lányok, akik azt csinálják, amit ebben a szerepben el kell
játszania drágám, mindig feltupírozva hordják a hajukat. Ők abból élnek meg,
hogy tetszenek a férfiaknak, ezért a legjobbat kell kihozniuk magukból.
Bízhat bennem, értem a dolgomat!
Mrs. Moon karon fogta Sarah-t, és kivezette a szobából. Amint becsukódott
mögöttük az ajtó, Martineau megjegyezte:
– Ha visszatér, valószínűleg nem fogunk ráismerni.
– Pontosan ez az, amit el akarunk érni! – vágta rá Munro.
Még kora reggel volt, amikor Gallagher villájában megcsörrent a telefon. A
férfi épp a farm számláit ellenőrizte, de azonnal felkapta a kagylót.
– Itt Savary, tábornok. A küldemény ügyében hívtam.
 – Igen, mondja csak!
– A Granville-i kapcsolatom érintkezésbe lépett a központjukkal.
Legkésőbb csütörtökön valaki ott lesz, hogy megadja maguknak a szükséges
tanácsokat.
– Biztos benne?
– Abszolút!
A telefon elhallgatott. Gallagher egy ideig elgondolkozva üldögélt, aztán
magára kapta kordbársony zakóját, és elindult de Ville Place felé. Helent a
konyhában találta Mrs. Vibert társaságában, aki a vacsora elkészítésével
foglalatoskodott. Az idős hölgy nem itt lakott, hanem lejjebb az úton, egy
másik farmon élt unokahúgával és annak kislányával. Ő maga özvegy volt,
hatvanöt éves, és határtalanul ragaszkodott Helenhez.
Megtörölte a kezét, és leakasztotta kabátját az ajtó mögül.
– Ha mára már nincs semmi munka, akkor hazamegyek Mrs. de Ville.
– Viszontlátásra holnap – köszönt el tőle Helen. Gallagher megvárta, míg a
nő behúzza maga mögött az ajtót, aztán megszólalt:
– Remélem, nem gyanít semmit.
– Nem, és szeretném, ha ez így is maradna mindenki érdekében.
– Néhány perccel ezelőtt telefonált Savary. Sikerült kapcsolatba lépniük
Londonnal: valaki ide fog jönni csütörtökre.
Helen izgatottan kérdezte:
– Biztos vagy benne?
– Már amennyire biztos lehet az ember valamiben. Hogy van az ezredes
barátunk?
– Még mindig lázas. George ma délután meglátogatta, elégedettnek
látszott. Kipróbálta rajta azt a penicillin nevű gyógyszert is.
– Meglepődtem rajta, hogy Savary ilyen korán visszatért. Biztosan már
délután visszaindultak.
– Igen – mondta a nő. – Ezúttal is kihasználták a ködöt. A tisztek többsége
az elmúlt órában érkezett meg.
– A többségük?
– Ketten meghaltak: Bohlen és Wendel. Két hajót Hurricane-ek támadtak
meg.
Abban a pillanatban az ebédlő ajtaja kinyílt, és Guido Orsini jött be a
konyhába. A tiszt a legjobb egyenruháját viselte, haja vizesen csillogott a
zuhanyozástól, egyszóval ragyogóan nézett ki. Mellén az olasz Hősiességi
Érdemrend lógott, a brit Victoria Cross megfelelője, amit igen ritka esetekben
osztottak ki. Az arany medál mellett egy Első osztályú Vaskereszt függött.
– Még mindig egy darabban van? – kérdezte tőle Gallagher. – Azt
hallottam, elég rossz időt fogtak ki.
– Lehetett volna rosszabb is – felelte Guido. – Itt ülnek bent, és
gyászolósdit játszanak?! – A bőröndöt, amit eddig a kezében tartott, az
asztalra tette. – Tizenkét palack Sancerre Granville-ből.
– Maga egy igazi jó fiú – jegyezte meg Sarah.
– Szerintem is, de nem gondolja, hogy mindemellett ma este gyönyörű is
vagyok?
– Minden bizonnyal. – Sarah tudta, hogy mint mindig, az olasz most is
ugratni próbálja. – Most húzódjon félre, mert fel kell tálalnom a vacsorát!
Guido résnyire nyitotta a tálalóajtót, belesett az ebédlőbe.
– Sean, jöjjön, érdemes megnéznie! – súgta az írnek.
Az ebédlő falát sötétre pácolt lapok burkolták, a szoba közepét pedig egy
hatalmas, huszonnégy személyes tölgyfa asztal foglalta el. Most alig nyolcan
ültek szétszórva körülötte, kivétel nélkül tengerésztisztek. Minden üres
helyen, ahonnan valaki hiányzott, egy gyertya égett a teríték mellett. Hat
gyertya volt az asztalon, az „étkezde” azon tagjait jelképezve, akik harc
közben elestek. Az ebédlőben ennél gyászosabb hangulat már nem is
uralkodhatott volna.
– Nem tudom miért kell mindenből shakespeare-i tragédiát csinálniuk! –
panaszkodott Orsini. Ha nem Helen főztjéről lenne szó, akkor elmennék
valahova enni. Múlt éjszaka felfedeztem egy remek feketepiaci éttermet a St.
Aubin-öbölben. Ámulatba ejtő, mi mindent lehet ott enni élelmiszerjegy
nélkül.
– Ez tényleg figyelemre méltó felfedezés! Nem árulna el többet is erről a
helyről? – kérte Gallagher.
 Miközben Mrs. Moon két asszisztensével Sarah-n dolgozott, a kövér nőből
úgy ömlött a szó, akár a vízfolyás.
– Dolgoztam már mindenütt: Denham, Elstree, Pinewood. Én voltam Miss
Margaret Lockwood és Mr. James Mason sminkese. Oh, Mr. Cowardot
majdnem kihagytam! Ő aztán egy igazi úriember volt.
Amikor Sarah felállt a szárítóbúra alól és belenézett a tükörbe, nem akart
hinni a szemének. Nemrég még sötét haja most aranyszőkén csillogott, és
hullámokban szorosan az arcához lett igazítva.
Mrs. Moon most a sminknek látott neki. Kihúzgált néhány szálat Sarah
szemöldökéből, nem kis fájdalmat okozva a lánynak.
– Rengeteg rúzst kell használnia, drágám! Valamivel többet a kelleténél, ha
érti, mit akarok mondani. Mindent túlzásba kell vinni egy kicsit, ez a lényeg.
Nos, hogy tetszik?
Sarah döbbenten meredt a tükörképére. Mintha egy idegen arcát nézte
volna. Ki vagyok én? – gondolta. Létezett-e egyáltalán Sarah Drayton?
– Most pedig próbáljuk fel valamelyik ruhát! Természetesen minden egyes
ruhadarab, még a fehérneműje is, eredeti francia gyártmány lesz.
Sarah belebújt a fekete szaténból készült szűk, rövid ruhába. Mrs. Moon
felhúzta a hátán a cipzárt.
– Nagyszerűen kiemeli a mellét, drágám! Nagyon jól mutat benne!
– Én csak azt érzem, hogy alig kapok levegőt. – Sarah felhúzott egy pár
magas sarkú cipőt, és a tükör felé fordult. Elkuncogta magát.
– Úgy nézek ki, mint a legrámenősebb utcalány.
– Épp ezt akartuk elérni, édesem. Most pedig menjen, és mutassa meg
magát a dandártábornoknak! Kíváncsi vagyok, mit fog szólni.
Munro és Carter még mindig a kandalló mellett ültek, halkan beszélgettek
amikor Sarah belépett.
– Azt még senki nem mondta, mi lesz a nevem – szólalt meg a lány.
– Anne-Marie Latour – felelte Carter automatikusan, aztán felnézett. –
Szentséges úristen! – bukott ki belőle.
Munro véleménye sokkal pozitívabb volt.
– Nekem tetszik. Nagyon tetszik! – Sarah végzett egy piruettet. – Igen, meg
fogják rohamozni a St. Helier-i német tisztiklubban.
– Vagy valamelyik londoni szórakozóhelyen – tette hozzá Carter
fejcsóválva.
Kinyílt az ajtó, és Martineau jött be a könyvtárszobába. Sarah
szembefordult vele, kezét kihívóan a csípőjére téve.
– Nos? – kérdezte.
– Nos mi?
– Átkozott legyek, ha találkoztam már ilyen kiállhatatlan alakkal, mint
maga! -Sarah legszívesebben toporzékolt volna dühében. – Van itt a
környéken valahol egy kocsma?
– Természetesen.
– Elvinne engem egy italra?
– így?
– Miért, talán nem vagyok elég csinos?
– Ami azt illeti, Mrs. Moon ismét felülmúlta önmagát, de így se fogja senki
elhinni magáról kislány, hogy szajha.
– Majd meglátjuk! Találkozunk a hallban negyedóra múlva! – azzal
megfordult, és kiment.
A faluban hadisegélyek gyűjtésére jótékonysági ünnepet rendeztek. A
fűben elárusító- és mutatványos bódékat, meg néhány régimódi körhintát
állítottak fel. Sarah kabátot vett a ruhája fölé, és belekapaszkodott Martineau
karjába. Őrá is átragadt a zsivajgó tömeg vidám hangulata.
Az egyik sátron a Jövendölés – Sara a cigányasszony felirat állt.
– Menjünk be! – mondta Sarah.
– Rendben – egyezett bele kedvéért a férfi. Meglepő módon a sátorban ülő
nőről hiányoztak a szokásos kellékek: a fejkendő és a karika fülbevaló. A
negyven év körüli, sárgás arcszínű és fekete hajú nő, csinos gabardinruhát
viselt. Kezébe vette a lány kezét.
– Csak önnek hölgyem, vagy a barátjának is?
– Ő nem a barátom – tiltakozott Sarah.
– Más nő pedig már nem lesz az életében. Sarah vett egy mély levegőt,
mintha ki akarná tisztítani a fejét.
 – Most pedig halljuk a jó híreket! – szólalt meg Martineau.
A nő egy pakli tarokk-kártyát nyújtott Sarah felé. Rátette a tenyerét a lány
tenyerére, majd megkeverte a lapokat, és kihúzott belőlük hármat.
Az első a Bátorság volt, egy oroszlán sörényébe kapaszkodó fiatal nő.
– Kedvező alkalom kínálkozik egy fontos terv végrehajtására, ha vállalja a
kockázatot – mondta Sara, a cigányasszony.
A következő lap a Csillag volt, egy tó szélért térdelő lány.
– Tüzet és vizet látok összekeveredni egymással. Ellentmondásosnak tűnik,
de ön mindkettőt sértetlenül átvészeli.
Sarah Martineau-hoz hajolt és odasúgta:
– Ez a múlt hónapban történt, Cromwellben. Gyújtóbombák estek a
nővérszállóra, és a tűzoltók mindent elárasztottak vízzel.
Végül az Akasztott következett. A nő folytatta.
– Soha nem fog megváltozni, bármennyit is lógjon a fán! Nem tudja
megmásítani a tükörképét, bármennyire is féljen tőle. Önnek egyedül kell
folytatnia útját. Sok hányattatásban lesz része, csak akkor fogja megtalálni a
szerelmet, ha nem keresi – ezt nem szabad elfelejtenie.
– Most maga következik! – mondta Sarah Martineau-nak.
A cigányasszony összeszedte a kártyáit.
– Semmi olyat nem mondhatok az úriembernek, amit ő már enélkül ne
tudna.
– Ez a legjobb, amit a Grimm testvérek óta hallottam. – Martineau az
asztalra lökött egy fontot, és felállt. – Menjünk.
– Most dühös? – kérdezte tőle Sarah, miközben utat törtek maguknak a
tömegben a kocsma felé.
– Miért kellene annak lennem?
– Én csupán jól akartam szórakozni. Nem kell komolyan venni azt, amit a
nő mondott.
– Csakhogy én mindent komolyan szoktam venni!
A bár már zsúfolásig megtelt, de sikerült két üres széket találniuk á
kandalló közelében. Martineau a lánynak egy gyömbérsört, magának pedig
egy scotchot rendelt.
 – Nos, hogy tetszik? – kérdezte a lánytól.
– Sokkal érdekesebb, mint a Cromwell étkezdéje.
– Normális körülmények között hat hét kiképzést kapna a skót felföldön,
hogy egy kicsit megkeményedjen. Fegyver nélküli harc, és egyéb dolgok.
Legalább tucatnyi módja annak, hogyan ölhet meg valakit a puszta kezével.
– Ez eléggé hátborzongatóan hangzik.
– Viszont rendkívül hatásos. Eszembe jut az egyik ügynökünk, aki, mikor
itthon tartózkodott, nem mert szórakozóhelyekre járni. Attól félt,
belekeveredik valami szóváltásba, aminek végzetes következményei lettek
volna másokra nézve.
– Maga is ért ezekhez a dolgokhoz? – kérdezte Sarah.
– Bárki megtanulhatja. Ebben a játékban az agy, ami a fontos.
Három egyenruhát viselő katona is ült a bárban: egy idősebb férfi, az
őrmester, és két közlegény. A két fiatalember összedugott fejjel nevetgélt, s
időnként Martineau-ék felé pillantott. Amikor Martineau odament a pulthoz
újratöltetni a poharakat, egyikük szándékosan meglökte a karját, kiloccsantva
néhány csepp scotchot.
– Jobban kellene vigyáznod, pajtás! – mondta Martineau-nak.
– Ha te mondod – mosolygott rá vidáman Martineau, mire az őrmester a
közlegény karjára tette a kezét, és valamit motyogott.
Martineau visszament az asztalhoz, és leült.
– Jack Cartertől azt hallottam, hogy maga ismerte Freudot.
– Igen, találkoztam vele Londonban 1939-ben, röviddel a halála előtt.
– Mi a véleménye a pszichoanalízisről?
– Arról, hogy minden a szexre vezethető vissza? A jó ég tudja, de az öreg
Sigmundnak magának is akadtak problémái e téren. Egy alkalommal, amikor
Junggal együtt egy olvasókörúton vett részt az Államokban, bevallotta a
barátjának, hogy prostituáltakról szokott álmodni. Jung őszintén megkérdezte
tőle, hogy akkor miért nem tesz valamit ez ügyben. Freud szörnyen
megbotránkozott. „Hiszen én nős ember vagyok” – mondta.
Sarah félszegen felnevetett.
– Ez csodálatos!
 – Ha már a nagy elmékről van szó, kapcsolatba kerültem Bertrand
Russellel is, aki az átlagnál kissé jobban szereti a hölgyeket. Ezt azzal a
személyes hitével is bizonyítja, hogy egy nőt addig nem ismer igazán az
ember, míg le nem fekszik vele.
– Ez nem hangzik túl filozofikusnak – jegyezte meg Sarah.
– Épp ellenkezőleg. A lány felállt.
– Egy perc múlva itt vagyok – mentette ki magát.
A három katona figyelte, amint kimegy a ruhatárba, aztán Martineau-ra
néztek és elröhögték magukat. Amikor Sarah visszatért, az a katona, amelyik
a bárpultnál meglökte Martineau-t, elkapta a lány karját. Martineau felugrott
az asztaltól, és a tömegen át mellé sietett.
– Most már elég legyen!
– Ki a fene vagy te? Talán az apja? – kérdezte nagyképűen a fiú.
Martineau megragadta a kezét, és hátrafeszítette, ahogyan azt a skóciai
Arisaigben tanulta az instruktortól, aki a fegyver nélküli ölest tanította. A fiú
arca eltorzult a fájdalomtól.
– Eressze el! – kiáltotta az őrmester. – Nem ártott senkinek, csak egy kicsit
szórakozni akart!
– Igen, látom.
Miközben visszakísérte Sarah-t az asztalhoz, a lány megjegyezte:
– Ezt gyorsan csinálta.
– Ha úgy érzem, cselekednem kell, akkor cselekszem. Én egy
szélsőségesen egzisztencialista alkat vagyok.
– Egzisztencialista? – ráncolta össze a szemöldökét a lány. – Ezt nem
értem.
– Óh, a dolgok újfajta szemlélete, amivel egyik barátom állt elő: egy Jean-
Paul Sartre nevű francia író. Amikor Párizsban kellett bujkálnom három évvel
ezelőtt, az ő lakásában rejtőztem néhány héten keresztül. Ő is kapcsolatban
állt az Ellenállással.
– De mit takar ez az egzisztencializmus?
– Sok mindent. Nekem az az elmélete tetszik, hogy akkor él az ember teljes
életet, ha minden pillanatot fokozottan átél.
 – Ezt próbálta megvalósítani az elmúlt négy évben?
– Így is lehet mondani. Sartre csak szavakba öntötte az érzéseimet. –
Felsegítette a kabátot Sarah-ra. – Menjünk!
Odakint már sötét volt. A vásár irányából zeneszó és vidám zsivajgás
hangja szállt, bár a bódék nagyrészét már bezárták az elsötétítés miatt. Sarah-
ék az elhagyott parkolón át Martineau kocsija felé tartottak. Hátuk mögött
rohanó léptek zaja hallatszott fel. A férfi hátrafordult, és észrevette a két fiatal
katonát, akik feléjük futottak. Az őrmester a bár hátsó kijáratánál állt, figyelte
őket.
– Állj csak meg, pajtás! – szólalt meg a fiú, akinek a csuklóját Martineau
hátraszorította. – Te és én még nem intéztük el egymás között a dolgot! Most
egy kicsit megleckéztetlek!
– Valóban? – kérdezte Martineau, és amint a katona öklét ütésre lendítve
közelebb lépett, elkapta a csuklóját, hátrafeszítette és körbecsavarta azt. A
katona felordított, amint egy ínszalag elszakadt. A másik közlegény ijedten
felkiáltott, és jobbnak látta a visszavonulást. Martineau a földre eresztette a
harcképtelenné tett fiút. Az őrmester dühösen odaszaladt.
– Te szarházi! – kiáltotta.
– Nem én, hanem ön, amiért hagyta, hogy ez megtörténjen. – Martineau
elővette az igazolványát. – Jobban tenné, ha egy pillantást vetne erre!
Az őrmesternek leesett az álla a meglepetéstől.
– Ezredes úr! – vágta vigyázzba magát, miután felocsúdott.
– így már jobb! A fiúnak szüksége lesz egy orvosra. Ha már olyan
állapotban lesz, mondja meg neki, hogy remélem, megtanulta a leckét!
Következő alkalommal az életével fizethet.
Miután beültek a kocsiba, Sarah megjegyezte:
– Egyáltalán nem habozott megtenni, ugye?
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt hiszem értem, miről beszélt Jack Carter. Maga szemrebbenés nélkül
képes gyilkolni!
– Ezek csak szavak – mondta Martineau. – Agytorna, ezt csináltam évekig.
Üres beszéd és elméletek. Hadd jöjjenek a tények! Tudja, hogyan kezdik el
megtörni a Gestapónál az elfogott női ügynököket?
– Gondolom, el fogja árulni nekem.
– Többszörös nemi erőszakkal. Ha ez nem hoz semmi eredményt, akkor
következik az elektrosokkos kezelés. Volt egy barátnőm Berlinben, egy zsidó
lány.
– Igen, tudom. Carter mesélt róla.
– Azt is elmondta, hogyan kínozták és hogyan ölték meg a Gestapo
Albrechtstrasse-i pincéjében? – Martineau megrázta a fejét. – Sok minden
van, amiről Jacknek halvány fogalma sincs. Ő nem tudja, hogy az a
Kaufmann a Gestapo lyoni főnöke, akit tavaly novemberben megöltem, volt a
felelős Rosa haláláért.
– Most már értem – mondta halkan Sarah. – Kelly őrmester azt mondta,
maga egy különös ember, és ebben nem tévedett. Ön éveken át várt arra, hogy
bosszút álljon Kaufmannon. Aztán amikor végre sikerült megölnie úgy érezte,
semmi értelme nem volt.
– Megint ez a bölcselkedés. – A férfi rekedt hangon felnevetett. – Átmenni
oda, és megküzdeni a Gestapóval nem olyan, ahogyan azt az Elstree
stúdiókban készült filmekben csinálják. Franciaországnak ötvenmillió lakosa
van. Tudja, mennyire becsüljük az Ellenállás aktív tagjainak a számát?
– Nem.
– Kétezerre, Sarah, tetves kétezerre. – Elfintorodott. – Nem is tudom, miért
pocsékolunk rájuk annyi energiát.
– Akkor miért csinálja? Gondolom, nemcsak Rosa és a nagyapja miatt. – A
férfi rápillantott, mire a lány hozzátette: – Óh, igen, arról is tudok.
Hosszú pillanatokig mindketten hallgattak. Martineau egyik kezével
kinyitotta a cigarettatárcáját.
– Nem kér egy cigit? Káros ugyan az egészségre, de odaát nagy kincsnek
számít.
– Rendben van – válaszolta Sarah, és kivett egyet. A férfi tüzet adott.
– Valami, amiről nem szoktam beszélni: 1917-ben felvettek a Harvardra.
Aztán Amerika is belépett a háborúba. Én akkor tizenhét éves voltam,
hivatalosan kiskorú. Merő kalandvágyból felcsaptam katonának, és Flanders
lövészárkaiban kötöttem ki. – Megrázta a fejét. – Ha valamit pokolinak lehet
nevezni ezen a Földön, akkor a lövészárok az volt! Annyi társam halt meg,
hogy már nem is győztem számolni őket.
– Szörnyű lehetett! – mondta Sarah.
– Én mégis élveztem minden pillanatát. Meg tudja érteni ezt? Egyetlen nap
alatt többet éltem, többet éreztem, mint a mindennapi életben egy egész év
alatt. Az élet valóságossá, véressé, izgalmassá vált. Nem győztem betelni vele.
– Mintha valami különös kábítószer lett volna?
– Pontosan. Akárcsak a költeményben megénekelt férfi, mindig a Halált
kerestem a csatamezőn. Ez az, amiért végül Harvard és Oxford kolostoraiba
menekültem, az osztálytermek, könyvek biztonságos világába, az elme hűvös
zugaiba.
– Aztán ismét kitört a háború.
– És Dougal Munro visszarángatott engem a nyers valóságba… A többit
pedig már maga is tudja.
Később, amikor Martineau az ágyban feküdt arra lett figyelmes, hogy az
ajtó kinyílik.
– Csak én vagyok az – szólalt meg csendesen Sarah a sötétben.
– Valóban? – kérdezte Martineau.
A lány levette a köntösét, és bebújt mellé az ágyba. A férfi automatikusan
átölelte a lányt.
– Harry – suttogta Sarah. – Tehetek egy vallomást? Mint ahogyan sokan
mások, biztosan maga is azt gondolja, hogy én egy kedves kis
középosztálybeli szűzlány vagyok; de ez nem így van.
– Biztos benne?
– Igen. Tavaly a kórházban megismerkedtem egy pilótával. A törött bokája
miatt járt hozzánk kezelésre.
– Igaz szerelem bontakozott ki kettejük között?
– Nem igazán. Inkább valamiféle kölcsönös testi vonzalom, de én nem
bánom, mert igazán kedves fiú volt. Három hónappal ezelőtt azonban lelőtték
a Csatorna fölött.
Sarah minden ok nélkül elpityeredett, és Martineau szorosan magához
ölelte. Szótlanul feküdtek egymás mellett a sötét szobában.
 8. fejezet

A következő nap, nem sokkal dél után Kari Hagan, a 15. Parti Tüzérségi
Ütegnek a Cherbourg-félszigeti erődítményében szolgálatot teljesítő
őrmestere, a betonmellvédnek támaszkodva épp a dohányzás örömének hódolt
lusta élvezettel, amikor egy fekete Mercedes tetejét látta megcsillanni a sápadt
délutáni fényben. Mivel kíséretet nem látott, úgy gondolta, nem olyan fontos
személy közeledik a járművel. Aztán észrevette a motorháztető elején lobogó
zászlócskát. A távolság miatt ugyan nem tudta kivenni mi lehet rajta, de az
öreg katonának ennyi is elég volt. Egy szempillantás alatt a hadműveleti
szobában termett, ahol Reimann kapitány, az ütegparancsnok ült kigombolt
zubbonnyal, és olvasott.
– Valaki jön, uram. Véleményem szerint egy aranygalléros. Valószínűleg
villámlátogatásban lesz részünk!
– Jól van, fújasson riadót! Sorakoztassa fel az embereket arra az estre, ha
netalán igaza lenne!
Reimann begombolta a zubbonyát, becsatolta az övét, és megfelelő szögbe
igazította a sapkáját. Mire kiért a bástyára, a Mercedes már odaért az erődhöz
és megállt. A sofőr kiszállt, és kinyitotta az ajtót az utasoknak. Elsőként egy
őrnagy lépett ki, nadrágján a vezérkari tagságot jelző csíkokkal. Erwin
Rommel tábornagy követte, bőrkabátban, nyakán gondosan megcsomózott
sállal és sapkájára felcsúsztatott sivatagi motoros szemüveggel.
Reimann még sohasem ijedt meg ennyire; bele kellett kapaszkodnia a
mellvédbe. Abban a pillanatban felharsant Hagan őrmester hangja, és az üteg
személyzete futólépésben bevonult az erőd udvarára. Amint Reimann leért a
lépcsőn, a két hadnagy, Scheel és Planck, elfoglalták a helyüket.
Reimann a látogatók felé indult. Tekintettel arra, amit Rommelről hallott,
inkább a hagyományos tisztelgést választotta a náci üdvözlés helyett.
– Herr Field Marshal, megtisztelve érezzük magunkat!
Rommel a marsallbotja hegyével megérintette a sapkája hegyét.
– A neve?
 – Reimann, tábornagy úr.
– Hofer őrnagy, a segédem.
– A tábornagy úr mindent meg akar tekintetni – szólalt meg Hofer -,
beleértve a másodlagos fontosságú erődítményeket is. Kérem, vezessen
minket végig!
– Először is őrnagy, egy rövid szemlét tartanék – mondta Rommel. – Ne
feledje, egy hadsereg csak annyira erős, mint a leggyengébb pontja.
– Természetesen, tábornagy úr – válaszolta Hofer. Rommel végigsétált a
katonák sorfala előtt, időnként megállt, hogy néhány szót váltson valamelyik
egyénnel. Végül hátrafordult.
– Nagyszerű! A legnagyobb mértékig kielégítő! Most már indulhatunk!
A következő egy órában a tábornagy bebarangolta az egész hegytetőt,
végiglátogatott minden egyes erődítményt. Mindent alaposan szemügye vett –
a rádiószobát, a katonák szálláshelyeit, a lőszerraktárt, de még a vizeldét is.
Semmi nem kerülte el a figyelmét.
– Kitűnő, Reimann – dicsérte meg a fiatal tüzérségi tisztet. – Első osztályú
teljesítmény. Én magam fogom hátirattal ellátni az egységéről szóló
beszámolóját.
Reimann majdnem elájult az örömtől.
– Tábornagy úr… mit is mondhatnék?
A kapitány vigyázzállásba parancsolta a díszgárdát. Rommel ismét a
sapkájához érintette a marsallbotját és beszállt a Mercedesbe. Hofer követte, s
amint a sofőr elindította a kocsit, megnézte, hogy az üveg válaszfal
megfelelően el van-e húzva.
– Kiválóan alakított! Nem kér egy cigarettát? Azt hiszem, ez tökéletes volt,
Berger.
– Komolyan így gondolja, őrnagy úr? – kérdezte Heini Baum. – Akkor
átmentem a vizsgán?
– Talán még kellene tartanunk egy utolsó próbát. Valami komolyabb
dolgot, egy vacsora valamelyik tiszti étkezdében. Igen, az jó lenne. Ha az is
sikerül, akkor készen áll Jerseyre.
– Bármit, amit akarnak. – Baum hátradőlt, és mélyen leszívta a cigaretta
füstjét.
– Most pedig vissza a tábornagyhoz, beszámolóra! – mondta Konrád Hofer.

Amikor Sarah és Harry Martineau beléptek Berkley Hall

könyvtárszobájába, Jack Carter már az asztalnál ült és a térképeket
tanulmányozta.
– Ah, itt vannak – szólt. – Munro dandártábornoknak fel kellett mennie
Londonba, hogy beszámoljon Eisenhower tábornoknak, de estére visszatér.
Mindketten elkísérjük önöket Hornley Fieldre. Egyébként nem merült fel
semmi probléma? – Semmi a világon. – Martineau Sarah-hoz fordult.
– És veled mi a helyzet?
– Azt hiszem, minden rendben.
– Kétszer is megvizsgálták minden ruhadarabját. Mindegyikük eredeti
francia gyártmány – mondta Carter. – Emiatt tehát nem kell aggódnia. Itt
vannak a papírjai, Sarah. Fényképes francia személyigazolvány; német
személyazonossági, benne egy másfajta fényképpel. Most már érti, miért
kellett átöltöznie a két fényképezés között? Élelmiszerjegyek. Óh, és a
dohányadag jegy.
– Ilyet még azok is kapnak, akik nem dohányoznak – magyarázta a lánynak
Martineau.
– A papírok száz százalékig eredetiek – folytatta Carter. – Eredeti papír és
vízjegy. Az írógép, amivel írták és a tinta úgyszintén. Biztosíthatom, hogy
még a legrafináltabb Gestapo vagy Abwehr ügynök sem találhat rajtuk semmi
kifogásolnivalót! – Átnyújtott Sarah-nak egy papírdarabot. – Itt vannak a
személyi adatai, Anne-Marie Latour. Meghagytuk a saját korát és születési
dátumát. Természetesen Britanniában született, az akcentusa miatt. Születési
helyéül a tengerparti Paimpolt választottuk. Ha helyesek az információink, ezt
a helyet jól ismeri.
– Igen, ott lakott a nagyanyám. Sok nyarat töltöttem ott el.
– Normális körülmények között hagytunk volna rá időt, hogy megszokja új
személyazonosságát, a jelen helyzetben azonban erre nincs módunk.
Egyébként is, önnel lesz Harry, és az egész nem fog tovább tartani három,
legfeljebb négy napnál.
– Értem.
– Még valami. Standartenführer Vogellel való kapcsolatának mindig
meggyőzőnek kell lennie. Fel tudja becsülni, mit jelenthet ez?
– Egy szobában kell aludnom vele? – Pajkosán Martineau-ra mosolygott. –
Van ellene valami kifogásod, ezredes?
Hosszú idő óta most először, Martineau zavarba jött.
– Te kis szajha! – ráncolta össze a szemöldökét. Mintha csak kettesben
lettek volna, Sarah gyengéden megérintette a férfi arcát.
– Óh, Harry Martineau, annyira imádom, amikor dühös vagy. – Carter felé
fordult. – Nem kell aggódnia, kapitány! Semmi gond nem lesz!
– Rendben van – vágta rá Carter zavartan, majd gyorsan folytatta. – Akkor
olvassák el ezeket az utasításokat, Sarah!
A szokásos KMO műveleti parancs volt, lapos, precíz, mellébeszélésektől
mentes. A rájuk váró feladatot részletezte, a Granville-i Cressonékon keresztül
fenntartandó kapcsolat módját. A művelet a JERSEYMAN fedőnevet kapta.
A papírlap alján ez állt: MOST SEMMISÍTSE MEG, MOST SEMMISÍTSE
MEG!
– Elolvastad? – kérdezte Martineau a lánytól.
Sarah bólintott, mire a férfi meggyújtott egy gyufát, a papírlapot a láng fölé
tartotta, majd beleejtette a hamutartóba.
– Akkor most felmegyek összecsomagolni – jelentette ki. – Viszlát később!
Odafent a szobában a ruhatáros egy háromrészes, világosszürke Öltönyt,
egy pár cipőt, néhány fehér inget és két fekete nyakkendőt hagyott az ágyon,
valamint egy fekete bőrkabátot, olyat, amilyet az SS tisztek szoktak viselni.
A zöldesszürke SS egyenruha az ajtó mögött lógott. Martineau gondosán
végigvizsgálta. A zubbony bal ujján Himmler személyes gárdájának RFSS
jelzése szerepelt, e fölött pedig az SD felirat. A Waffenfarben, az egyenruhát
és a sapkát díszítő szegélyzsinór méregzöld színű volt, arra utalva, hogy a
ruha viselője az SS Biztonsági Szolgálatának a tagja. A gallért díszítő
tölgyfaleveleket ezüstfonallal hímezték ki. A zubbony bal mellrészén Első
osztályú Vaskereszt fityegett. Ezenkívül az egyetlen díszt, a Véráldozatért
érdemrend jelentette. Ezt a kitüntetést csak a Führer elvtársai kapták meg,
akiket a húszas években börtönbe zártak különböző politikai
bűncselekmények miatt.
Martineau úgy döntött, felpróbálja az egyenruhát, ezért gyorsan
levetkőzött. A ruha tökéletesen illett rá. Martineau begombolta a zubbonyt és
becsatolta az övet, egy ritka példányt, melynek csatját egy sas, egy
horogkereszt és ógermán írásjegyek díszítettek. A férfi felemelte a sapkát,
figyelmesen megnézte az ezüst halálfejes jelvényt, majd ruhaujjával
kifényesítette. Aztán megfordította, és körmével felhasította a bélést, kihúzta
belőle a merev laprugót. A sapka teteje behorpadt. A legtöbb veterán így
csinálta, noha ez ellentmondott a szabályzatnak.
Martineau feltette a sapkát a fejére. A háta mögött Sarah halkan
megjegyezte:
– Úgy látom, egészen jól elvagy. Csak nem szereted az egyenruhákat?
– Szeretem, ha minden a helyén van – felelte a férfi. – Néha arra gondolok,
hogy pályát tévesztettem. Színésznek kellett volna mennem… A precizitás
életet menthet, Sarah. Sohasem kapsz egy második lehetőséget.
A lány aggódó arccal a férfihoz lépett, és megszorította a karját.
– Úgy érzem, mintha már nem is te lennél az, Harry.
– Nem is vagyok, ebben az egyenruhában. Standartenführer Max Vogel, az
SD tisztje. Akitől nem csak a franciák, de a saját oldalán lévők is rettegnek.
Majd meg fogod érteni: Ez már nem játék!
Sarah megborzongott, és átölelte a férfit.
– Tudom, Harry. Tudom.
– Félsz?
– Te jó ég, dehogy! – Martineau-ra mosolygott. – Nem. Sara, a
cigányasszony megnyugtatott.
Eisenhower a Hayes Lodge-i dolgozószobájában ült az íróasztal előtt, és
orrára biggyesztett olvasószemüveggel átrágta magát az aktán. Miután végzett
hátradőlt, levette a szemüvegét, s az asztal fölött Dougal Munróra nézett.
– Fantasztikus ember ez a Martineau. Rendkívüli előélet… ráadásul
amerikai is.
 – Igen, uram. Egyszer elmesélte nekem, hogy a dédnagyapja az 1850-es
években Angliából vándorolt be Virginiába. Egy Lancashire-i kisvárosból, azt
hiszem.
– Eléggé egzotikus neve van ahhoz képest, hogy Lancashire-i.
– Nem ritka az ilyesmi, tábornok úr. Még a normannokra vezethető vissza.
Munro egyre inkább úgy érezte, Eisenhower csupán húzza az időt, és
közben valamin gondolkozik. A tábornok felállt, kinézett az ablakon, aztán
visszatért az asztalhoz.
– Drayton repülőtiszt azonban még nagyon fiatal.
– Ezzel én is tisztában vagyok, tábornok úr. Ennek ellenére óriási
segítségünkre lehet.
– Természetesen. Komolyan gondolja, hogy működni fog a terv?
– Martineau ezredest és Drayton repülőtisztet minden probléma nélkül le
tudjuk tenni Franciaországban. Azt sem látom, miért okozhatna problémát
számukra átkelni Jerseyre. A papírjai alapján Martineau különleges
előjogokkal rendelkezik. Ezt senki sem meri majd kétségbe vonni. Ha
ellenőrizni akarnák a Reichsführer valamelyik személyes képviselőjét, akkor
arra az egyetlen mód, ha magát a Reichsführert hívják fel telefonon.
– Igen, ezt én is tudom – mondta Eisenhower.
– Azonban ha Jerseyre értek, a játéktér rendkívül szélesre tágul. Attól
kezdve már kicsúszik a kezemből az események irányítása. Teljesen
Martineau-ra leszünk utalva. – Egy ideig mindketten hallgattak, aztán Munro
hozzátette: – Csütörtökön kell megérkezniük Jerseyre. Martineau-nak
vasárnapig lesz ideje. Ez a végső határidő. Csupán néhány nap…
– …és átkozottul sok emberélet, ami ettől függ. – Eisenhower visszaült az
asztal mögé. – Oké, dandártábornok. Tegye a dolgát, és értesítsen mindenről,
amit megtud!
Hornley Field a háború előtt polgári repülőklubként működött, de az
angliai csata idején a légierő vadászgépei is használták repülőterét. Most csak
Lysanderek és néha Liberatorok szálltak fel innen, és ügynököket szállítottak
a kontinensre. A betonozatlan kifutópályát fű borította, de a hosszúsága
megfelelő volt. A repülőtér ezenkívül egy irányítótoronyból, néhány katonai
barakkból és két hangárból állt.
A repülőtér parancsnoki tisztét egy Barnes nevű repülőszázados látta el,
egy expilóta, aki 1940 nyarán elvesztette a bal karját. A Lysander vezetésével
egy Peter Green nevű repülőhadnagyot bíztak meg. Sarah most őt figyelte az
ablak előtt állva. A férfi a repülőgép mellett várakozott, dzsekijében és
pilótasisakjában egy mackó benyomását keltette.
Az óra hajnali fél hármat mutatott, de odabent nem volt hideg, a kályha
vidáman duruzsolva ontotta a meleget.
– Nem kér még egy kis kávét, repülőtiszt? – kérdezte Barnes Sarah-tól.
A lány megfordult, és rámosolygott.
– Nem, köszönöm. Nem hinném, hogy a Westland vécét is épített a
Lysanderbe.
A férfi is elmosolyodott.
– Nem. Attól tartok, erre már nem maradt hely.
Martineau a kályha mellett állt, kezét mélyen bőrkabátja zsebébe
süllyesztette, szájából cigaretta lógott. Nem messze tőle Carter ült egy széken,
botjával idegesen dobogtatva a padlót.
– Most már tényleg indulniuk kellene, attól tartok! – mondta Barnes. – így
még megfelelőek lesznek a körülmények odaát, de ha még sokáig várunk,
megvirrad, mire odaérnek.
– El nem tudom képzelni, mi történhetett a dandártábornokkal – szólalt
meg Carter.
– Ez most lényegtelen. Készen állsz az indulásra? – kérdezte Martineau
Sarah-tól.
A lány bólintott, és óvatosan felhúzta kezére divatos bőrkesztyűjét. Fekete
kabátot viselt a ruhája fölött, széles vállal, szűk derékkal.
Barnes a vállára terített egy hatalmas, bundával bélelt repülős dzsekit.
– Hideg lehet ott fent.
– Köszönöm.
Martineau felkapta két bőröndjüket, és elindultak a Lysander felé, ahol
Green várt rájuk.
– Minden rendben? – kérdezte Martineau.
 – Vari egy kis köd, de csak foltokban. Gyenge ellenszél fúj. – A pilóta a
karórájára nézett. – Legkésőbb fél ötre ott leszünk.
Elsőnek Sarah szállt be a gépbe; beszíjazta magát. Martineau feladta a
bőröndöket, aztán kezet rázott Carterrel.
– Viszlát, Jack!
Tudod a hívójelet! – emlékeztette Carter. – Cressonnak nem kell egyebet
tennie, mint elküldenie azt. Nincs szükség üzenetre. Azon a napon este tíz
órakor ugyanazon a helyen egy Lysander fog leszállni értetek.
Martineau felmászott Sarah mellé, és ő is becsatolta az övet. Nem nézett a
lányra, nem is szólt semmit, de amikor Green beült a pilótaülésre, megfogta
Sarah kezét. A repülőgépmotor felbődült. A kifutópálya végére gurultak, majd
a pilóta megfordította a gépet.
Az Austin Princess akkor kanyarodott be a főkapun, amikor a repülő
kerekei épp elrugaszkodtak a földtől. A kocsi még elidőzött egy pillanatig az
őrbódé előtt, aztán a füvön át a barakkok felé indult. Mire Dougal Munro
kiszállt belőle, a Lysander már a fák teteje felett járt, s lassan beleolvadt a
sötétségbe.
– A francba! – fakadt ki a dandártábornok. – Be kellett mennem a Baker
Streetre, Jack. Valami közbejött. Reméltem, még idejében ideérek!
– Nem várhattak tovább, uram – magyarázta neki Barnes. – Odaát
problémáik lehettek volna.
– Tudom – dünnyögte Munro.
Miután Barnes magukra hagyta őket, Carter megkérdezte:
– Mit mondott Eisenhower tábornok, uram? •
– Mit mondhatott volna, Jack? Mit mondhatna bármelyikünk? – Munro
vállat vont. – Most mindannyian Martineau kezében vagyunk. Minden rajta
áll vagy bukik.
– És Sarah Draytonon, uram.
– Igen. Kedveltem a lányt. – Amikor Munro rájött, hogy múlt időben
beszélt, megborzongott, mint egy rossz előjelre. – Jöjjön Jack, menjünk haza!
– mondta, és beszállt az Austinba.
Sophie Cresson a leszállásra kijelölt mező melletti erdő szélén állt, azon a
Granville-től hét kilométerre lévő helyen, amely az érkezés helyszínéül ki lett
jelölve. A nő egymagában állt az öreg Renault teherautó mellett, és
cigarettázott. A nyitott ajtajú teherautó jobboldali ülésén egy csőre töltött Sten
géppisztoly és egy irányító fényjelző készülék hevert. Sophie Cresson
megvárta a bárban, míg Gerard megkapta az üzenetet, miszerint az ügynökök
elhagyták Hornley Fieldet. Ilyen esetekben az időzítésnek tökéletesnek kellett
lennie.
A nő fülére húzott gyapjúsapkát viselt, nadrágot és Gerard bundával bélelt
vadászkabátját. Az őrjáratok miatt, amelyekkel esetleg találkozhatnak az úton,
nem izgatta magát. Ismert minden katonát Granville térségében, és azok is
ismerték őt. Ami pedig a rendőrséget illeti, őket könnyen meg lehetett
vesztegetni. Sophie különben is mindenre tudott megoldást. A raklapra
néhány vágott csirkét és fácánt rakott, így nyugodtan hivatkozhatott arra, hogy
egy feketepiaci bevásárlókörúton járt.
A karórájára pillantott, és bekapcsolta az irányjelzőt. Aztán elővett három
elemlámpát a teherautóból, kiszaladt a széles rétre, és L-alakban felállította
őket. Miután ezzel végzett, visszament a kocsihoz és ismét várt.
A repülés teljesen simán zajlott le, főként Green-nek köszönhetően. Az
öreg rókának ugyanis már több, mint negyven ilyen bevetése volt. Sohasem
tartozott azok közé akik azt tartották, a francia partokat radarernyő alatt kell
megközelíteni. Egyszer próbálta meg, de a Királyi Haditengerészet majdnem
lelőtte. Ezért repült a Lysander nyolcezer láb magasságban a Cherbourg-
félsziget fölött, néhány fokkal délre kanyarodva.
– Még tizenöt perc. Készüljenek! – szólt bele Green a mikrofonba.
– Az éjszakai vadászgépektől nem kell tartanunk? – kérdezte Martineau.
– Nem. A bombázóink ma éjjel fokozott erővel bombázzák a Ruhr-vidék
városait. A fritzek ilyenkor minden franciaországi vadászgépüket átirányítják,
hogy megvédjék a Fatherlandot.
– Nézzék! – szakította félbe Sarah. – Fényeket látok.
Ahogy a gép egyre alacsonyabban szállt, az L-alakot tisztán ki lehetett
venni.
– Ez az! – mondta Green. – Már kétszer leszálltam itt, úgyhogy tudom, mit
kell tennem. Gyorsan leteszem a gépet, aztán még gyorsabban felszállók. Ön
már tudja, mi a gyakorlat, ezredes.
A gép elszállt a fák teteje felett, majd földet ért a réten és a jelzőfény felé
gurult. Sophie Cresson feléjük szaladt, egyik kezével integetett, másikban a
Stent szorongatta. Martineau kinyitotta a repülő ajtaját, lehajította a
bőröndöket, aztán ő is követte őket. Hátrafordult, és segített Sarah-nak
leszállni. Amint a lány elhagyta gépet, Green már nyúlt is a kilincsért, és
becsapta az ajtót. Aztán teljes gázt adott a motornak; a Lysander
végigszáguldott a réten, majd elrugaszkodott a földtől.
– Jöjjenek, tűnjünk el innen! – szólt Sophie Cresson. – Hozzák a
bőröndjeikét; nekem a lámpákat kell vinnem! – Martineau-ék követték a
teherautóhoz. A nő kinyitotta a hátsó ajtót. – A hordók mögött van annyi hely,
hogy mindketten elférjenek. Ne aggódjanak, ismerek minden kopót a
környéken, ha megállítanak, akkor adok nekik egy-egy csirkét, és már
mehetünk is.
– Egyes dolgok soha nem változnak meg – jegyezte meg Sarah.
– Micsoda… egy breton lány? – Sophie a lány arcába világított az
elemlámpával, és összeráncolta a szemöldökét. – Szentséges úristen! Most
már kislányokat is küldenek? – Megrántotta a vállát. – Szálljanak fel, és
tűnjünk el innen!
Sarah a hordók mögé kuporodott, térde összeért Martineau-éval, amint
Sophie elindította a teherautót. Szóval ez már az gondolta a lány, maga a
nyers valóság. Ez már nem játék. Kinyitotta a retiküljét, s megtapogatta a
Walther PPK agyát. A kis belga pisztolyt, amit Kellytől kapott, a bőröndjébe
tette. Vajon képes lesz-e használni, ha a szükség úgy hozza? Az idő lesz a
megmondhatója.
Martineau meggyújtott egy cigarettát, és odaadta Sarah-nak. Amikor a lány
beszívta a füstöt, úgy érezte, mintha soha semmi nem esett volna még ilyen
jól. Háttal nekidőlt a teherautó oldalának és minden porcikájával érezte, hogy
él.
Már elmúlt dél, mire felébredt. Egy jóízűt ásított, és kinyújtóztatta tagjait.
A kis padlásszoba szerényen volt bebútorozva, de Sarah barátságosnak találta.
Kibújt az ágyból, és az ablakhoz sétált. A látványt, ami a szeme elé tárult,
nem lehetett mindennapinak nevezni. A háta mögött kinyílt az ajtó s Sophie
jött be, egy tálcát hozott a kezében, rajta egy bögre kávéval.
– Hát felkelt?
– Jó újra itt lenni! – Sarah elvette a tálcáról a bögrét, s az ablakhoz ment.
Sophie rágyújtott egy cigarettára.
– Már járt itt?
– Számtalanszor. Az anyám de Ville volt. Félig Jersey-i, félig breton. A
nagyanyám Paimpolban született. Kislánykoromban gyakran jöttünk át
Granville-be a szigetről. A rakparton volt egy kávézó, ahová a halászok jártak.
A világ legfinomabb zsemléjét lehetett ott kapni, és a legjobb kávét.
– Most már nem – mondta Sophie. – A háború mindent megváltoztatott.
Nézzen le oda!
A kikötőben nyüzsögtek a hajók: rajnai uszályhajók, meg egy sor német
hadihajó. A rakparton sürögtek-forogtak a dokkmunkások, teherautókról
rakodtak át árukat az uszályokra.
– Biztosan indulnak ma éjszaka hajók a szigetekre?
– Óh, igen. Néhány Jerseyre, a többi pedig Guernseyre.
– Mi a véleménye róluk?
– A Boche-okról? – Sophie vállat vont. – Én egy ésszerűen gondolkodó nő
vagyok. Nem akarok senkit gyűlölni, csak azt szeretném, ha kitakarodnának
Franciaországból.
– Azért kérdezem, mert annyi szörnyűséget hallani róluk Angliában.
– Nem alaptalanul – válaszolta Sophie. – Az SS-ek és a gestapósok
ördögök, de az átlag német katona éppúgy retteg tőlük, mint mindenki más.
Különbeh pedig a sajátjaink között is vannak olyanok, akik épp olyan rosszak,
mint a gestapósok: Darnan milicistái. Franciák, akik a náciknak dolgoznak,
elárulva honfitársaikat.
– Ez szörnyű! – mondta Sarah.
– Ilyen az élet gyermekem, ami azt jelenti, senkiben nem lehet megbízni.
Most pedig öltözzön fel, és jöjjön le ebédelni!
 Gavrayben, az azonos nevű gróf hajdani otthonában, Heini Baum az
asztalfőnél ült, és kedélyesen mosolygott, amint a 41. páncélosezred tisztjei
ittak a tiszteletére, aztán megtapsolták.
– Ha mondana néhány szót, tábornagy úr – szólalt meg az ezred fiatal
parancsnoka, egy oroszországi veterán, akinek fekete páncélos egyenruháját
kitüntetések sora díszítette -, az nagy megtiszteltetés lenne mindannyiunk
számára.
Hofer aggodalmasan Baumra pillantott, de az úgy tett, mintha nem vette
volna észre és felállt.
– Uraim – simította ki az egyenruháját -, a Führer egy egyszerű feladatot
bízott ránk. Távol kell tartanunk az ellenséget a partjainktól! Igen, azt
mondtam, a mi partjainktól. Európa, mint egy egész és oszthatatlan egység…
ez a mi célunk. Semmiképpen nem mi leszünk a vesztesek! Führerünk Istentől
kapta a küldetését. Ezt mindenki láthatja, akiben van egy csöppnyi értelem. –
A tisztek nem érezték meg a beszédében rejlő iróniát, hanem elragadtatva,
meredten figyelték, valósággal itták minden egyes szavát. Heini Baum
felemelte a poharát. – Csatlakozzanak hozzám, uraim! Hőn imádott
Führerünkre, Adolf Hitlerre!
– Adolf Hitlerre! – kiáltották utána kórusban a férfiak.
Baum belelökte a poharát a kandallóban lobogó tűzbe. A lázba jött tisztek
követték példáját. Aztán ismét megtapsolták, s amikor Hofer kíséretében
elhagyta a tiszti étkezdét, sorfalat álltak neki.
– Tudhattam volna, hogy pohárköszöntőt fog mondani – jegyezte meg
Hofer, amint Cressy felé autóztak, ahol Rommel a régi kastélyban felállította
ideiglenes főhadiszállását.
– Nem egyezett volna bele? – kérdezte Baum.
– Ezt nem mondtam. Kitűnően beszélt.
– Megbocsájtja őrnagy úr, hogy ezt mondom, de színpadi nyelven szólva
csöpögött az érzelgősségtől.
– Értem, mit akar mondani – mondta Hofer. – Másrészről pontosan ez az,
amit hallani akartak.
Őrült, gondolta Baum. Én lennék az egyedüli normális ember, aki még
életben van? De gondolatai félbeszakadtak, mert beértek a kastély udvarára.
Baum felsietett, fogadva a tisztelgéseket, Hofer pedig árnyékként követte, fel
az első emeleten lévő lakosztályba.
Rommel a dolgozószobába volt bezárkózva, és csak Hofer kopogására jött
elő.
– Hogy ment?
– Tökéletesen – felelte Hofer. – Mindenütt nagy sikert aratott, tábornagy
úr. Hallania kellett volna a saját beszédét.
– Kitűnő – bólogatott Rommel. – Mi a helyzet a Csatorna-szigetekkel?
Sikerült beszélnie a Guernsey von Schmettowval?
– Személyesen, tábornagy úr, de írásban is megkapta a parancsot. Mint azt
a Haditengerészet cherbourgi főhadiszállásától ön is tudja, az értekezlet
résztvevőinek éjszaka kell a szigetre utazniuk az ellenség légierejének fölénye
miatt. Ezért Jerseyről csütörtök éjjel fognak a konferenciára utazni, és
vasárnap éjszaka térnek vissza. .
– Helyes – mondta elégedetten Rommel. – Ami azt jelenti, hogy önnek és
Bergernek hajnalban kell odarepülnie! – Baumra nézett. – Mi a véleménye,
Berger?
– Azt hiszem, nagyon érdekes lenne, ha az őrnagy úr és én lángba borult
géppel a tengerbe zuhannánk. A Sivatagi Róka meghalt. – Vállat vont. –
Ismerje el tábornagy úr, egy ilyen esetnek igen furcsa következményei
lehetnének!

Gerard Cresson a tolószékében ült az asztal előtt, és vörösbort töltött a

kiüresedett borosüvegekbe.
– Nem akarom kiábrándítani, kisasszony – mondta Sarah-nak -, de Jerseyn,
csakúgy, mint Franciaországban és a többi megszállás alatt álló országban, az
igazi ellenségek a besúgók. Nélkülük a Gestapo tehetetlen lenne.
– Nekem azt mondták, Jerseyn nincs is Gestapo.
– Hivatalosan egy Geheime Feldpolizei nevű szerv, a GFP működik ott. Ez
a titkos tábori rendőrség, állítólag az Abwehr, a katonai hírszerzés felügyelete
alatt áll. Az egész egy mézesmadzag-politika része, amivel kozmetikázni
akarják a valóságot, hogy az embereket félrevezessék. Az alapelv az, hogy
mivel brit vagy, nem fogjuk rád szabadítani a Gestapót.
– Ami szemenszedett hazugság – tette hozzá Sophie, aki friss kávét hozott
a konyhából -, mivel a GFP emberei a Gestapótól kölcsönkapott ügynökök.
– Tudja hol van a központjuk? – kérdezte Sarah.
– Egy Silvertide nevű szállodában Havre de Pásban. Ismeri azt a helyet?
A lány bólintott.
– Óh, igen, gyermekkoromban odajártam át úszni. Gestapo, Titkos Tábori
Rendőrség, SD, Abwehr… Bárhová mégy, bárki legyen az aki az ajtón
kopogtat, a szerencsétlen ördög számára akit letartóztatnak, a Gestapo az –
szólalt meg Martineau.
– Ugyanez a helyzet Jerseyn is – mondta neki Gerard. – A helyi lakosság
egyszerűen csak Gestapónak nevezi őket. Jelentéktelen ahhoz képest, ami
Lyonban vagy Párizsban folyik, de azért vigyázzanak egy bizonyos Müller
kapitánnyal! ő a GFP ideiglenes Jersey-i parancsnoka, a helyettese pedig egy
Kleist nevű felügyelő.
– SS tagok?
– Nem tudom. Valószínűleg nem. Még senki nem látta őket egyenruhában.
Nyilvánvalóan valamelyik nagyváros rendőrségéről helyezték ide őket.
Önteltek, mint a zsaruk általában, bizonyítani akarnak. – Vállat vont. – Nem
kell SS tagnak lenni ahhoz, hogy az ember gestapós lehessen. Még a Náci Párt
tagjának sem!
– Így igaz – szólt Martineau. – Mit gondol, mekkora esélyünk van arra,
hogy Kelsót kihozzuk Jerseyről?
– Rendkívül nehéz lesz. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a civil
forgalmat nagyon szigorúan ellenőrzik. Hajóval átcsempészni az ezredest
gyakorlatilag lehetetlen.
– Főleg, ha még járni sem képes… – Sophie kifejezőén vállat vont.
– Ezen a héten várni fogják a jelzésüket a KMO-nál – mondta Martineau. –
A Lysander vasárnap este felvehet minket. Gerard váratlanul felnevetett.
– Egy ragyogó ötletem támadt: Le kellene tartóztatnia Kelsót. Találja meg
és tartóztassa le, ha érti, mit akarok mondani. Hozza át ide hivatalosan, aztán
szöktesse meg!
– Ez mind nagyon szép – vetette közbe Sarah -, de milyen
következményekkel járna Helen nénire és a tábornokra nézve? Nem kellene
őket is letartóztatni?
Martineau egyetértőleg bólintott.
– Ez is egyike azon ötleteknek, amelyek jónak tűnnek addig, míg nem
gondolod át jobban őket! Ne aggódjanak, majd ha ott leszünk, kitalálunk
valamit!
– Mint például egy golyót a fejébe? – javasolta Cresson. – Úgy értem, ha ez
az ember annyi mindent tud, mint ahogyan mondják…
– Adnunk kell neki egy lehetőséget! – válaszolta Martineau. – Ameddig
remény van arra, hogy élve kihozzuk, addig nem teszek ilyet. Persze ha nincs
más megoldás… – Vállat vont. – Inkább azt árulják el, hogyan lehet feljutni a
ma este induló hajók valamelyikére?
– Van egy forgalomirányító tiszt a rakparton álló zöld bódéban. Ő adja ki
az átkelési engedélyeket. Az ön papírjaival minden simán fog menni.
– Azt hiszem, ideje indulnunk – mondta Martineau.
Sophie teletöltött négy poharat vörösborral.
– Nem kívánok sok szerencsét önöknek, inkább mondok valamit.
– Mit? – kérdezte Martineau. Sophie átkarolta Sarah vállát.
– Nagyon kedvelem ezt a gyermeket. Bármi is történjék odaát, ajánlom,
hogy egy darabban hozza vissza ide, mert ha nem így lesz, és ismét ide meri
tolni a képét, én magam fogok egy golyót ereszteni önbe! – Azzal
elmosolyodott, és ivott Martineau egészségére.
 9. fejezet

Az 5. Schnellboote Flotilla, a többi E-boot egységhez hasonlóan, állandóan

mozgásban volt. Miután a Slapton Sands-i rajtaütés után visszatért cherbourgi
bázisára, három hajót Guernseyre irányítottak át, hogy a konvojok kíséretét
ellássák. Egyikük, az S92-es most a Granville-i rakpart mellett horgonyzott.
Már sötétedett és közeledett a konvoj indításának ideje, ezért a kikötőben
lázas munka folyt. Hans Richter tengerészaltiszt, miután ellenőrizte a
hajófarban felállított 40 mm-es Bofors ágyút, megállt és a dokkmunkásokat
figyelte, akik a hajója mellett horgonyzó Victor Hugón dolgoztak. Most, hogy
a hajó raktere dugig megtelt, a szeneszsákokat és széna bálákat a fedélzetre
rakodták, ahol már alig lehetett mozogni.
Az Hugo légvédelmi rendszere 7,92 mm-es gépfegyverekből és egy Bofors
ágyúból állt – amik édeskeveset értek, ha a Tommyk azokkal az átkozott,
reflektorokkal felszerelt Beaufightereikkel előbukkantak a sötétségből. Sajnos
ez volt a helyzet és úgy tűnt, a Luftwaffe sem tud ez ellen mit tenni. Richter
látta az Hugo kapitányát, Savaryt, amint a lövegkezelők parancsnokával, az
olasz Orsini hadnaggyal beszélgetett a hajóhídon. A férfin mint mindig, most
is, fehér sapka és sál rikított. Ennek ellenére Richter kitűnő hajósnak tartotta
az olaszt. Most azonban csupán másodlagos feladatokra használták, mert már
senki nem bízott meg az olaszokban. Végül is nagy részük most már a
Szövetségesek oldalán harcolt.
Időközben Guido Orsini lejött a hajóhídról, és a kikötőhídon át kiment a
rakpartra. A kikötőtiszt bódéja felé vette az irányt. Richter épp vissza akart
fordulni az ágyú felé, amikor valaki feléje kiáltott.
– Tengerészaltiszt!
Richter a hang irányába nézett. A korlát túloldalán néhány lépésnyire tőle,
egy SS tiszt állt fekete bőrkabátban, sapkáján az esti fényben tompán csillogó
halálfejes jelvénnyel. Amikor Richter észrevette a tiszt gallérján az ezredesi
rangra utaló hímzett tölgyfaleveleket, a szíve majd’ kiugrott a helyéből. A
tengerészaltiszt gyorsan összecsapta a bokáját.
 – Standartenführer! Mit tehetek önért?
Az ezredes mellett fiatal, csinos nő állt. Baszk sapkát viselt, övvel
összehúzott esőkabátot, és világosszőke haja Richtert a lányára emlékeztette,
akit Hamburgban kellett hagynia. Túl fiatal egy ilyen szarházi SS-nek,
gondolta a tengerészaltiszt.
– Az ön parancsnoka, Kapitanleutnant Dietrich a konvoj vezetője, ha jól
értettem – mondta Martineau. – A fedélzeten van?
– Pillanatnyilag nincs.
– Hol találhatom meg?
– A kikötőtiszt barakkjában ott, abban a zöldben, Standartenführer.
– Rendben. Beszélni fogok vele. – Martineau a két bőröndre mutatott. –
Vitesse ezeket a fedélzetre! Egészen Jerseyig önökkel fogunk utazni.
Richter megvárta míg elmennek, aztán intett egy fiatal matróznak, aki
érdeklődve figyelte a párbeszédet.
– Hallotta mit mondott! Fogja azokat a bőröndöket!
– SD volt – mondta a matróz. – Észrevette?
– Igen – felelte Richter. – Történetesen igen. Most pedig vigye!
A harmincadik évében járó Erich Dietrich a háború előtt
építészmérnökként dolgozott Hamburgban. A háború ébresztette rá arra, hogy
pályát tévesztett. Sohasem érezte magát olyan boldognak, mint amikor egy
hajót vezethetett a tengeren, különösen, ha az egy E-boot volt. Nem akarta,
hogy a háborúnak vége legyen. Megfizette a vámot természetesen, ő is épp
ugyanúgy, mint más. Most, a térképasztal fölé hajolva a kikötőtiszt, Schroeder
hadnagy és Guido Orsini társaságában, kitűnően érezte magát.
– Hármas, legföljebb négyes erősségű szél, esőfellegekkel. Lehetne
rosszabb is!
– A hírszerzés szerint ma ismét nagy bombázásokra lehet számítani a Ruhr-
vidéken. Ez számunkra remélhetőleg jót jelent, ami a RAF-t illeti.
– Ha ezt elhiszed, akkor veled mindent el lehet hitetni – jegyezte meg
Orsini.
– Túlságosan pesszimista vagy, Guido! – mondta neki Erich. – Várj
kellemes dolgokra, és azok mindig az öledbe fognak hullani! Ezt szokta
mondani az anyám.
Hátuk mögött kinyílt az ajtó. Schroedernek leesett az álla, Guidónak pedig
lehervadt az arcáról a mosoly. Dietrich hátrafordult, és Martineau-val találta
magát szembe, oldalán Sarah-val.
– Kapitanleutnant Dietrich? Az én nevem Vogel. – Martineau letette SD
azonosító kártyáját az asztalra, aztán elővette a borítékból Himmler levelét. –
Ha lennének olyan kedvesek, és ezt is elolvasnák…
Sarah egy kukkot nem értett az egészből. Mintha nem is Martineau lett
volna az, hanem egy idegen, hideg és száraz hanggal. Az olasz vágott egy
grimaszt, Dietrich pedig visszaadta a papírokat.
– Gondolom észrevette, hogy maga a Führer szíveskedett ellenjegyezni a
parancsomat.
– Kétségkívül a legfigyelemreméltóbb dokumentum, amit valaha is láttam,
Standartenführer – ismerte el Dietrich. – Miben lehetünk a szolgálatára?
– Mademoiselle Latourral együtt át szeretnék kelni Jerseyre. Mivel ön a
konvoj parancsnoka, természetesen önnel fogunk utazni. Már utasítottam a
tengerészaltisztjét, hogy vigye a bőröndjeinkét a fedélzetre.
Ez néma dühre gerjesztette volna Erich Dietrich-et, ha nem játszik közre
egy másik tényező is. A német fegyveres erőkön belül a Kriegsmarinet
lehetett a legkevésbé nácinak nevezni. Dietrich maga soha nem törődött a
Párttal, ami pedig egy Standartenführer Max Vogel féle tiszt szemében aligha
jó pont. Természetesen voltak határai annak, amit Dietrich tehetett, de azért
egy dolgot még megpróbálhatott.
– Boldogan állok a szolgálatára, Standartenführer – mondta mosolyogva -,
de van egy komoly probléma. A szabályzat szerint tilos civil személyt
tengeren tartózkodó hadihajó fedélzetén szállítani. Önt el tudom helyezni, de
fájdalom, ezt az elbűvölő fiatal hölgyet nem.
Nehéz lett volna vitába szállni vele, mivel igazat mondott. Martineau
próbálta úgy kezelni, ahogyan azt egy igazi Vogel tette volna: arrogánsan,
hűvösen, mint akit nem lehet csak úgy lerázni.
– Mit javasol?
– Konvojunk egyik hajóját, talán. Orsini hadnagy a Victor Hugo
lövegkezelő egységének a parancsnoka. Hajója Jerseybe szállít árut. Talán
vele mehetnének.
Vogel azonban nem engedné meg magának, hogy teljesen elveszítse a
tekintélyét.
– Nem – mondta nyugodt hangon. – Jó lenne, ha láthatnék valamit a
munkájából, Kapitanleutnant! Én önnel fogok utazni. Mademoiselle Latour
viszont a Victor Hugót fogja igénybe venni, ha Orsini hadnagynak nincs
ellenvetése.
– Természetesen nincs – szólalt meg Guido, aki alig tudta levenni a szemét
a lányról. – Kifejezetten öröm számomra.
– Sajnálatos módon Mademoiselle Latour nem beszél németül. – Martineau
Sarah-hoz fordult, és franciául folytatta: – Az utazás idejére meg kell válnunk
egymástól, drágám! Ilyen a szabályzat. A csomagjaidat magamnál fogom
tartani, így emiatt nem kell aggódnod. Ez a fiatal tiszt majd gondodat viseli.
– Guido Orsini, szolgálatára signorina – ajánlta magát gálánsán az olasz, és
tisztelgett. – Ha megengedi, felkísérem a fedélzetre! Harminc perc múlva
indulunk!
– Akkor majd később találkozunk, Max! – köszönt el Sarah Martineau-tól.
– Jerseyn – bólintott a férfi higgadtan. Orsini kinyitotta az ajtót, és a lány
kiment.
– Elbűvölő teremtés – jegyezte meg Dietrich.
– Igen. – Martineau a térképasztal fölé hajolt. – Eseménytelen éjszaka
várható? Ha jól tudom, az önök konvojait gyakran meg szokták támadni a
RAF vadászgépei.
– Rendszeresen, Standartenführer – válaszolta Schroeder. – A RAF-nak
azonban ma éjszaka máshol lesz dolga.
– Mint mindig, most is bombázással próbálják terrorizálni nagyvárosaink
civil lakosságát – tette hozzá Martineau, mert úgy gondolta, mint fanatikus
párttagtól, ezt elvárják tőle. – És a Brit Királyi Flotta?
– Igen, az ő MTB-ik nagyon aktívak a térségben – ismerte el Dietrich, és a
térképre mutatott. – A falmouthi és devonporti bázisokról szoktak kiindulni.
– És ez nem aggasztja önöket?
 – Standartenführer, ugyan egyre több van belőlük, de a mi E-bootjaink még
mindig sokkal gyorsabbak az ő teknőiknél, mint azt ma éjszaka szerencsém
lesz bebizonyítani. – Összeszedte a térképeit. – Most pedig, ha lesz olyan
szíves és követ, felmegyünk a fedélzetre.
Az uszályokkal együtt tizenegy vízi járműből álló konvoj röviddel tíz óra
után indult útnak. Az S92 kivezette a hajókat a kikötőből, aztán kihúzódott a
konvoj bal szélére. Dietrich a hajóhídon állt a szemerkélő esőben, és Zeiss
éjszakai látcsövével a sötétséget kutatta. Martineau tőle jobbra állt. Alattuk, a
kormányházban a kormányosnak, a gépésztisztnek, és egy kis asztal mögött
ülő navigációs tisztnek kellett megosztania a helyet egymással. A rádiós
azonban külön szobát kapott.
– Nem sok hely van ezeken a hajókon – jegyezte meg Martineau.
– Azt szoktuk mondani, csupa motor az egész – védelmezte Dietrich.
– A fegyverzete milyen?
– Torpedók, Bofors löveg a hajófarban, húszmilliméteres ágyú az elülső
hajóárokban, nyolc gépfegyver. Boldogulunk.
– És természetesen radar.
– Igen, de ezeken a vizeken rendkívül bonyolult a használata. Rengeteg
zátony, szikla és kis sziget van. Egyszerűen lehetetlen kiigazodni a
képernyőn. Amikor a Tommyk lecsapnak ránk, ugyanazt teszik, amit én, ha az
ő hajóikat támadom meg.
– Vagyis?
– Kikapcsolom a radarunkat és rádiócsendet vezetek be, mert így nem
tudnak betájolni minket.
Martineau bólintott, s az S92 mögé nézett, ahol a többi hajó sejlett a
sötétben.
– Mekkora sebességgel halad a konvoj?
– Óránként hat csomóval.
– Akkor ön úgy érezheti magát, mint a versenyló, amelynek szekeret kell
húznia.
Dietrich elnevette magát.
– Igen, de kétezer ló van alattam! – A korlátra csapott. – Jó érzés tudni,
milyen hamar vágtába tudnak lendülni, ha megkérem rá őket.

Az ablaknak eső és vízpermet csapódott, de a Victor Hugo parancsnoki

hídja egy biztonságos, zárt világnak tűnt. Savary a kormányos mellett állt,
Sarah és Guido Orsini pedig a térképasztal fölé hajolva beszélgettek.
– Ez itt a konvoj útvonala Granville-től a Chausey-szigetekig. A
haditengerészet csak Weg Idának nevezi.
Sarah nagyon kedvelte az olaszt attól a pillanattól fogva, hogy a férfi a
barakkban feléje fordult és ránézett. Tagadhatatlanul jóképű volt. Valójában
túlságosan is az, amilyenek a latinok szoktak lenni néha, de erő is sugárzott
belőle, és amikor mosolygott… Orsini válla hozzáért á lányéhoz.
– Jöjjön a társalgóba! Hozok önnek egy kávét, aztán használhatja a
kabinomat, ha pihenni akar.
Savary feléjük fordult.
– Ne most, gróf, ellenőrizni akarom a géptermet. Addig át kell vennie a
hidat!
Sarah megvárta míg a kapitány kimegy, aztán megkérdezte:
– Gróf?
– Sok gróf van Olaszországban. Ne főjön miatta a feje!
Orsini megkínálta a lányt egy cigarettával. Meghitt csendben cigarettáztak,
és hallgatták a motorok dübörgését.
– Azt hittem, Olaszország tavaly kapitulált – szólalt meg Sarah.
– Óh, igen, azoknak a fanatikus fasisztáknak a kivételével, akik úgy
döntöttek, továbbra is Németország oldalán harcolnak. Különösen azóta, hogy
Ottó Skorzeny Berlinbe menekítette Mussolinit, aki most onnan folytatja a
szent küzdelmet.
– Ön is fasiszta?
Orsini a vonzó fiatal arcra nézett, és hirtelen olyan gyengédséget érzett,
mint nő iránt életében még soha. Talán azért történt ez, mert olyan őszintén
tudott beszélni vele.
– Nem vagyok semmilyen, nem érdekel a politika. Mindig az a római
szenátor jut eszembe róla, aki azt mondta: „Ne áruljátok el az anyámnak, hogy
politikus vagyok! Ő azt hiszi, egy bordélyházban zongorázom”.
Sarah felnevetett.
– Érdekes történet.
– A legtöbb hajdani bajtársam most az amerikai vagy a brit
haditengerészettel működik együtt. Engem viszont különleges szolgálat
betöltésére a cherbourgi 5. Schnellboote Flotillához irányítottak át. Amikor
Olaszország úgy döntött, a békéért harcolók oldalára fog állni, nem sok
választásom maradt. Nem igazán kedvelem a fogolytáborokat. Mivel olasz
vagyok, természetesen már nem bíznak bennem annyira, hogy továbbra is rám
bízzák egy E-boot irányítását. Gondolom attól félnek, átallok vele az angolok
oldalára.
– Megtenné?
Savary pont abban a pillanatban tért vissza a hídra.
– Most már lemehetünk, és megihatjuk azt a kávét – mondta az olasz.
Sarah előreindult. A férfi figyelte, amint lefelé ereszkedik a lépcsőn, és
valami furcsa izgalom lett úrrá rajta. Sok nőt ismert már, és sokan közülük
szebbek voltak, mint Anne-Marie Latour azzal a nevetségesen festett hajával.
Mégis, valami nem stimmelt ezzel a lánnyal. A megjelenése az egy dolog, de
az, ahogyan beszélt…
Szűz Mária, Guido, mi történik veled? – kérdezte magától, és követte a
lányt a kabinlejárón.

Kari Müller kapitány, a Jersey-i Tábori Titkosrendőrség főnöke Silvertide

Hotelben lévő irodájában ült az íróasztal előtt, és egy vaskos aktát
tanulmányozott. Az irattartó azoknak a névtelen leveleknek, „jóindulatú”
figyelmeztetéseknek a kivonatát tartalmazta, amelyek nélkül Müller egysége
nem ért volna el ilyen szép sikereket. A bűncselekmények között a feketepiaci
üzérkedéstől és illegális rádióbirtoklástól kezdve, egy orosz munkatáboros
megszöktetéséig mindent meg lehetett találni. Müller mindig ragaszkodott
ahhoz, hogy emberei kiderítsék a névtelen levélírók személyazonosságát. Ha
egyszer sikerült megtalálni őket, akkor a kezükben tarthatták ezeket az
embereket, akik féltek, barátaik és szomszédaik tudomást szerezhetnek
tettükről.
Mindez természetesen nevetséges volt ahhoz képest, ami Párizsban a
Gestapo Rue de Saussaies-i főhadiszállásán folyt. Müller soha nem szolgált az
SS-ben, de párttag volt, és a hamburgi rendőrség bűnüldözési osztályának a
főfelügyelője. Szerencsétlenségére vallatás közben a keze közt meghalt egy
fiatal francia nő, anélkül, hogy elárulta volna a társai nevét. Mivel a nő
kapcsolatban állt az Ellenállás legbelsőbb párizsi köreivel, fontos lett volna
megszerezni az információkat. Felettesei szerint Müller túlbuzgóságával
rontotta el a dolgot. Emiatt került erre a tespedt, isten háta mögötti szigetre.
Most minden erejével azon kellett fáradoznia, hogy bizonyítson, és így
visszakerüljön a dolgok sűrűjébe.
Felállt és kinyújtózott. Hat láb magas lehetett, már ötvenes éveiben járt, de
sötétbarna haja még nem kezdett őszülni. Már épp indult az ablak felé
megnézni, milyen idő van odakint, amikor megcsörrent a telefon.
Müller felkapta a kagylót.
– Igen?
A vonal recsegéséből ítélve távolsági hívás volt.
– Müller kapitány? Itt Schroeder, a Granville-i kikötő tisztje.
Tíz perccel később az ablaknál állt, és a sötétséget bámulta meredten,
amikor az ajtón kopogtak. Müller visszaült az íróasztala elé.
A két férfi aki belépett, Müllerhez hasonlóan civil ruhát viselt. Ha tehették,
a GFP tisztjei nem hordtak egyenruhát. Willi Kleist, Müller helyettese jött
elől, egy zömök, acélszürke szemű férfi, széles vállal és jellegzetes, szlávos
arccal. Feletteséhez hasonlóan őt is a Gestapótól vezényelték át, a hamburgi
rendőrség hajdani nyomozójaként. Már évek óta ismerték egymást Müllerrel.
A másik férfi sokkal fiatalabb volt, kék szemű és keskeny ajkú. Az őrmestert
Ernst Greisernek hívták, s a tábori csendőrségtől került a GFP-hez, hat
hónappal korábban.
– Egy érdekes fejlemény – szólt Müller. – Most hívott Granville-ből
telefonon Schroeder. Egy Vogel nevű SD ezredes jelentkezett nála azt kérve,
őt és francia barátnőjét szállítsák át Jerseyre. A nő a Victor Hugón utazik,
Vogel pedig az S92-n Dietrich-hel.
 – Vajon miért jön ide, kapitány? – kérdezte Kleist. – Semmi ilyesmiről nem
értesítettek minket. Mit akarhat?
– A rossz hír az – folytatta Müller -, hogy egy olyan parancs birtokában
utazik, amit maga Reichsführer Himmler írt alá. A Schroedertől kapott
információk szerint a papírt maga a Führer ellenjegyezte.
– Te jó ég! – bukott ki Greiserből.
– így hát barátaim, készen kell állnunk a fogadására! Maga szokta
felügyelni a konvojokkal St. Helierbe érkező utasok ellenőrzését, ugye, Ernst?
– kérdezte Müller Greisertől.
– Igen, kapitány úr!
– Kleist felügyelővel csatlakozni fogunk magához. Bármi legyen is az ok,
amiért a Standartenführer idejön, ott akarok lenni, amikor megérkezik.
Később találkozunk!
A két férfi távozott. Müller rágyújtott egy cigarettára és az ablakhoz sétált.
Már hónapok óta nem érezte ennyire izgatottnak magát.
Már elmúlt tizenegy óra, amikor Helen de Ville a konyhából vezető hátsó
lépcsőn felvitte a tálcát a szobába. Ezt a feljárót a tisztek közül senki nem
használta, mivel a ház privát részéhez tartozott, de azért nem ártott óvatosnak
lenni: csak egy csészét tett a tálcára. Mindenből csak egyet. Ha ő úgy döntött,
a szobában fogyasztja el kései vacsoráját, az egyedül az ő dolga.
Belülről bezárta a hálószoba ajtaját, aztán a könyvespolchoz ment, s
kinyitotta a titkos átjárót. Mielőtt felment volna a szűk lépcsőn, gondosan
becsukta maga mögött az ajtót. Kelso az ágyban ült, háta párnákkal
aládúcolva, és egy petróleumlámpa fényénél olvasott. Az oromfalba vágott
ablakot kívülről zsaluk, belülről pedig egy vastag függöny takarták.
Az ezredes felnézett a könyvből, és elmosolyodott.
– Mi jót kapunk ma vacsorára?
– Nem sok mindent. Teát – ez legalább igazi -, és sajtos szendvicset.
Újabban én magam készítem a sajtot, ezért remélem szeretni fogja. Mit olvas?
– Azoknak a könyveknek az egyikét, amelyeket felhozott. Eliot: A négy
kvartett.
– Mérnök létére verseket olvas? – A nő leült az ágy végére, és rágyújtott a
Gallaghertől kapott Gitanes-ok egyikére.
– Régebben persze nem érdekeltek az ilyen dolgok, de ez a háború… –
Kelso vállat vont. – Mint sokan mások, én is a választ keresem. „Végemben
rejlik a kezdetem” mondja a költő. De mi van a kettő között? Mi értelme az
egésznek?
– Nos, ha rájön a válaszra, ne felejtse el nekem is elárulni! – Helen
észrevette a férfi családjáról készült képet az éjjeliszekrényen. – Gyakran
gondol rájuk?
– Állandóan, ők jelentenek nekem mindent. A házasságunk igazán jól
működött. Soha nem vágytam semmi másra, és akkor jött a háború, mindent a
feje tetejére állított.
– Igen, van egy ilyen rossz szokása.
– Mégsem panaszkodhatom. Kényelmes ágy, tűrhető koszt, és ez a
petróleumlámpa, amely olyan nosztalgikus hangulatot teremt.
– Este kilenckor egyszerűen kikapcsolják az áramot a szigetnek ezen a
részén. Ismerek embereket, akik boldogak lennének, ha lenne egy ilyen
lámpájuk.
– Valóban ennyire rossz a helyzet?
– Igen! – A nő hangjába csipetnyi düh vegyült. – Mégis, mire számított?
örülhet annak a csésze teának. Máshol a szigeten valami kevésbé kellemes ízű
kotyvalékot kapott volna, amit paszternákból vagy szeder leveléből
készítenek. Meg kellene kóstolnia a makk-kávét, nem egy életre szóló
élmény!
– És az élelem?
– Meg kellett tanulnunk sokkal kevesebbel is jóllakni! Ugyanez a helyzet a
dohánnyal is. – Kivette a cigarettát a szájából. – Ez igazi, ha megvannak a
megfelelő kapcsolatai, vagy rengeteg készpénzzel rendelkezik, akkor
mindenhez hozzájuthat. A gazdagok most is nagyon jól élnek. A bankok a
font helyett csak a birodalmi márkát fogadhatják el. – Elmosolyodott. – Tudni
akarja, milyen megszállás alatt élni Jerseyn?
– Ha elárulja…
– Unalmas. – Megigazította a férfi párnáját. – Most már megyek, és
lefekszem.
– Holnap lesz a nagy nap – mondta Kelso.
– Ha hinni lehet annak, amit Savary üzent. – Helen felvette a tálcát. –
Próbáljon még aludni egy kicsit!

Orsini átengedte a kabinját Sarah-nak. A fülke valóban nagyon szűk volt, a

szekrény, a mosdóállvány és az ágy alig fért el benne. Meleg volt odabent, a
hajóablak elsötétítve. A motorok monoton zúgásától Sarah-nak megfájdult a
feje, lefeküdt az ágyra, behunyta a szemét, és megpróbált ellazulni. A hajó
mintha megugrott volna. Biztosan csak képzelődik, gondolta Sarah. Felült, s
ekkor egy robbanás rázkódtatta meg a levegőt.
Ezután az események mintha lelassultak volna. A hajó motorjai
elcsendesedtek, mintha várnának valamire. Aztán ismét robbanás zaja
hallatszott, ezúttal megremegtetve a hajótestet is. Sarah felkiáltott. Megpróbált
felállni, de a hajó hirtelen oldalra billent, nekicsapva őt az ajtónak. A retikülje
leesett a szekrény tetejéről. Sarah automatikusan felkapta, és megpróbálta
kinyitni az ajtót, de nem sikerült. A lány kétségbeesetten rázta a kilincset.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, olyan váratlanul, hogy Sarah nekiesett a
szemközti falnak.
Orsini állt az ajtóban, arcán ellentmondást nem tűrő kifejezéssel.
– Mozogjon! – kiáltotta. – Siessen! Nincs vesztegetni való időnk!
– Mi történt? – kérdezte Sarah, amint a férfi megragadta a kezét, és
kivonszolta a kabinból.
– Torpedótámadás. Kétszer is eltaláltak minket. Már csak perceink vannak.
Ez az öreg teknő úgy el fog süllyedni, mintha kőből lenne.
Az elhagyott társalgóba mentek, ahol Orsini levette tengerészkabátját, s a
lány felé nyújtotta.
– Vegye ezt fel! – Sarah habozott. Csak most vette észre, hogy még mindig
a retiküljét szorongatja. Végül azt tette, amit a férfi mondott, belegyömöszölte
a táskát a kabát egyik hatalmas zsebébe. Orsini felsegített rá egy
mentőmellényt, és összekötötte. Ezután maga is felvett egyet, majd felvezette
a lányt a felső fedélzetre.
 Odafent leírhatatlan zűrzavar uralkodott. A legénység tagjai a
mentőcsónakok vízre bocsátásával próbálkoztak, miközben a lövegkezelők
egyre csak lőttek gépfegyvereikkel. A tüzet golyózápor viszonozta,
végigseperve a parancsnoki hídon, ahonnan Savary parancsokat ordítozott. A
kapitány ijedten felkiáltott, és átvetette magát a korláton, ráesett a fedélzetre
felpakolt szénabálákra. Az egyik mentőcsónak oldalát kiszakította egy gránát.
Orsini néhány egymásra rakott szeneszsák mögé húzta le Sarah-t.
Ugyanabban a pillanatban újabb robbanás hallatszott, ezúttal a hajó
belsejéből. A hajófar egy részén a fedélzet felszakadt, és lángnyelvek csaptak
ki az éjszakába. Az egész hajó baloldalra dőlt, és az elszabadult fedélzeti
rakomány – a szeneszsákok és szénabálák – nekicsúsztak a korlátnak.
A tragédia olyan hirtelen következett be, hogy már egyetlen csónakot sem
lehetett leereszteni. Az emberek közül sokan a vízbe estek, élükön Savary-val.
Orsini elvesztette az egyensúlyát, Sarah pedig hátraesett s végigcsúszott a
síkos fedélzeten, épp akkor, amikor a korlát eltűnt a víz alatt.
Alig hallatszott az első robbanás, az E-boot teljes erővel előrelendült.
Dietrich fáradhatatlanul kémlelte a sötétséget éjszakai látcsövével. Martineau-
nak meg kellett kapaszkodnia, különben a hirtelen gyorsulás felborította volna
a lábáról. – Mi történt?
– Nem tudom pontosan – válaszolta Dietrich, és abban a pillanatban ötszáz
yardnyival előttük tűzvirágok nyíltak ki az éjszakában. A kapitány a Victor
Hugóra irányította a látcsövét. A fényfolt előtt egy sötét árnyék siklott el,
aztán egy másik. – Brit MTB-k. Megtorpedózták az Hugót.
Megnyomta a harci riadó szirénájának a gombját. A hátborzongató hang
elnyomta a teljes gázzal dolgozó Mercedes Benz motorok dübörgését. A
legénység tagjai kijelölt helyeik felé igyekeztek. A Bofors löveg és a
hajóárokban lévő ágyú eldördültek; nyomjelző lövedékeik vörös csíkokat
húztak maguk után.
Martineau azonban most Sarah-n kívül semmi másra nem tudott gondolni.
Megragadta Dietrich zubbonyának az ujját.
– A hajón lévő emberek! Segítenünk kell rajtuk!
– Később! – A kapitány félrelökte. – Előbb más kötelezettségeim vannak.
Most pedig álljon félre az útból!
Sarah kétségbeesetten rúgkapált, igyekezve minél messzebb kerülni a
süllyedő Victor Hugótól. A hajófar mögött a vizet égő olaj borította. A
könyörtelenül terjedő folt elől az emberek próbáltak elúszni: egyiküknek
azonban nem sikerült. A férfi torkaszakadtából üvöltött, aztán eltűnt a
hullámok között.
Sarah nehezen tudott mozogni, mert a tengerész-kábát és a mentőmellény
teleszívta magát vízzel. Csak most, hogy a jéghideg víz csípni kezdte a lábát
értette meg, miért adta rá Orsini a kabátot. Vajon hol lehetett az olasz? Sarah
az olajos arcok között a férfi arcát kereste. Egy MTB megkerülte az Hugo
farát, magasra csapva a vizet, és vele együtt néhány embert. Aztán felugatott
egy gépfegyver.
Hátulról egy kéz ragadta meg a lány mentőmellényét. Sarah hátrafordult, s
Orsinival találta magát szemben.
– Erre, cara! Csak tegye, amit mondok!
A vízen mindenütt roncsdarabok lebegtek szénabálák társaságában. A férfi
az egyik bála felé húzta a lányt, és belekapaszkodott a kötelekbe.
– Kik voltak ezek? – zihálta a lány.
– MTB-k.
– Britek?
– Vagy franciák vagy hollandok. Mindannyiuknak Falmouth-ban van a
bázisa.
Ismét egy hangos suhogó hang hallatszott, és gépfegyver-lövedékek
csapták fel a vizet, amint egy MTB utat tört magának az emberek és
roncsdarabok között. Nyomkövető lövedék húzott ívet az éjszakába, majd egy
világítórakéta világította meg a színteret.
Valamivel távolabb két MTB menekült fejvesztve a bőgő motorokkal őket
követő E-boot elől.
– Kapd el a szemétládákat, Erich! – kiáltotta Orsini. Majdnem Sarah is
csatlakozott hozzá. Te jó ég, gondolta magában, micsoda helyzet. A sajátjaink
próbálnak megölni!
– Muszáj ezt tenniük? Gépfegyverrel lőni a vízbe került embereket?
 – A háború, cara, nagyon csúnya dolog. Mindenki elveszti tőle a józan
eszét. Bír még kapaszkodni?
– A karom már elfáradt.
Egy ajtó úszott el előttük. Orsini utána vetette magát, s odahúzta a lányhoz.
– Feküdjön fel rá!
Nehezen ment, de végül sikerült.
– Magával mi lesz?
– Imádok lógni – nevette el magát az olasz. – Ne aggódjon, voltam vízben
már jó néhányszor. Szerencsés fickó vagyok, ezért ajánlom, tapadjon rám!
Ekkor Sarah-nak eszébe jutott a tavaszi vásár és Sara, a cigányasszony az ő
tüzével és vízével. Gúnyosan nevetni kezdett.
– Jól van? – kérdezte Orsini.
– Remekül. Az évnek ebben a szakában a Csatorna-szigetek a legideálisabb
hely a nyaralásra. Pompásan lehet fürödni a tengerben… – Rémületére rá
kellett döbbennie, hogy angolul beszélt.
A férfi odaevickélt hozzá, ránézett, aztán kifogástalan angolsággal
megszólalt:
– Nem meséltem magának, hogy Winchesterben végeztem a tanulmányaim
egy részét? Az apám azt tartotta, csak egy angol magániskola az, amely képes
engem gerinces emberré formálni. – Nevetett. – Az első pillanattói kezdve
tudtam, hogy valami nincs rendben magával, cara! – Ismét nevetett, ezúttal
kissé izgatottan. – Ami azt jelenti, a jó Standartenführer Vogellel sincs
rendben minden!
– Kérem…
– Ne aggódjon, cara! Abban a pillanatban magába szerettem, ahogy bejött
abba a barakkba a rakparton. Kedvelem magát, és nem akarom, hogy bármi
baja is essen! Minket, olaszokat ilyen könnyen ki lehet ismerni.
A férfi köhögött, aztán dörzsölgetni kezdte az olajat az arcáról. Sarah
megfogta a kezét.
– Megmentette az életemet, Guido.
Lefojtott motorok pöfögése hallatszott. Orsini hátranézett; a kísérethez
tartozó felfegyverzett fenékhálós halászhajók egyikét látta feléjük közeledni.
 – Igen – szólalt meg végül. – Azt hiszem, tényleg megmentettem.
Egy pillanattal később az oldalhálós halászhajó odaért hozzájuk. Két-
három német matróz lehajolt, s felhúzták előbb Sarah-t, majd Guidót a
fedélzetre. Az olasz kimerültén elterült a padlón.
Egy fiatal hadnagy jött le sietve a hajóhídról.
– Guido, te vagy az? – kérdezte németül.
– Mint mindig, Bruno – felelte Guido ugyanazon a nyelven.
– És ön, Fraulein, jól érzi magát? Ha felajánlhatom a kabinomat…
– Mademoiselle Latour nem beszél németül – mondta Guido franciául a
hadnagynak. Sarah-ra mosolygott, és segített neki felállni. – Jöjjön, leviszem!
 10. fejezet

Sarah épp a vastag, fehér szvetterbe akart belebújni, amikor Bruno

kabinjának ajtaján kopogtattak. A lány kinyitotta az ajtót.
– Feldt hadnagy üdvözletét küldi. Nemsokára befutunk St. Helierbe –
mondta franciául az ajtó előtt álló matróz.
Miután a férfi elment, Sarah a mosdóállványhoz sétált, és megpróbált
csinálni valamit a hajával, de hasztalanul. A sós víz hatása katasztrofálisnak
bizonyult, Sarah haja most mind színben, mind külsőben egy szénaboglyához
hasonlított. A lány végül feladta. Helyette inkább lehajolt, és bokáig feltűrte a
Kriegsmarine overall bő szárát.
Retikülje tartalma – hála Orsini tengerészkabátjának, melynek zsebébe
belegyömöszölte -, meglepően jól átvészelte a kalandot. Személyigazolványai
a többi papírral együtt természetesen eláztak, de egy forró vizes csövön
sikerült megszárítania őket. Ismét kopogás hallatszott, majd Guido lépett be
az ajtón.
– Hogy érzi magát? – kérdezte franciául.
– Remekül – felelte a lány – kivéve a hajamat. Úgy nézek ki, mint egy
madárijesztő.
A férfi egy Kriegsmarine tengerészkabátot tartott a kezében.
– Vegye ezt fel! Nyirkos reggel van odakint. Ahogyan Sarah felállt az
ágyról, a retikülje eldőlt és tartalmának egy része – köztük a Walther is – a
padlóra esett. Guido felemelte, és csendesen megjegyezte:
– Ekkora fegyver egy ilyen kicsi lánynál! Csupa titok és sejtelem, cara!
Sarah elvette tőle a fegyvert, és visszatette a táskába.
– Ez is azt bizonyítja, mennyire szenvedélyes vagyok.
– Nagyon, ha egy ilyen darabot rejteget a retiküljében.
Ezúttal komoly tekintettel nézett Sarah-ra, de az csak mosolygott, és
hirtelen indíttatástól vezérelve arcon csókolta.
Egy gyermekkorából ismerős kép. A kikötő, az öböl bal oldalán az
Elizabeth kastély, az Albert rakpart, St. Helier házai és a föléjük magasló
dombon a Regent erőd. Ugyanaz, és mégsem ugyanaz. Erődítmények
mindenütt, és a kikötőben annyi hajó nyüzsgött, mint azelőtt soha. A
konvojhoz tartozó rajnai uszályhajók már beérkeztek, de az S92-nek nyoma
sem volt.
– Hol van az E-boot? – kérdezte Sarah, és a korlátra könyökölt Guido és
Feldt hadnagy mellé.
– Nyilvánvalóan még egyszer megnézik, nem maradt-e túlélő a vízben! –
felelte az olasz, miközben a hajó egyre közelebb úszott az Albert rakparthoz.
A parton mindenütt katonák nyüzsögtek. A dokkmunkások már nekiláttak
kirakodni a rakományt. A fedélzeten féltucatnyi francia tengerész, a Victor
Hugo legénységének maradéka – akiket .Guido és Sarah után húztak ki a
vízből – a kiszállásra várt, türelmetlenül topogva kölcsönzött ruháikban. Kettő
arcán égési sebek látszottak, ezért fejüket bekötözték. Egy másik férfi aki
olajat nyelt, egy hordágyon feküdt.
– Nyoma sincs Savarynak – jegyezte meg Orsini.
– Valaki más vehette fel – mondta Bruno Feldt. – Látom, a GFP már vár
minket! Miért néznek ki a rendőrök mindig rendőröknek?
– GFP? – kérdezte Sarah szándékosan fitymálóan.
– Geheime Feldpolizei, Tábori Titkosrendőrség – világosította fel Guido. –
Azt a magasat ott, Müller kapitányt, a Gestapótól kapták kölcsön. Hasonlóan a
mellette álló gazfickót is, azt amelyik olyan széles, mint egy téglafal. Ő Willi
Kleist felügyelő. Az a fiatal szőke férfi, Ernst Greiser őrmester. Kivételesen, ő
nem egy ex-gestapós.
– De szeretne az lenni! – tette hozzá Bruno Feldt. Alig ért földet a
kikötőhíd, a három férfi már fenn is volt a hajón. Greiser megállt a francia
matrózok között, Müller pedig Kleisttel a nyomában, a parancsnoki híd felé
vette az irányt. Sarah arra lett figyelmes, hogy Guido az ő kabátja zsebébe
süllyeszti a zsebét, és a retikülben kezd keresgélni. Hátrafordult, s a férfira
nézett. Mire rájött, hogy az a Walthert kereste, már késő volt, mert Müller
feljött a hídra.
– Herr Leutnant! – bólintott Feldt-nek, aztán Orsinihoz intézte szavait. –
Hallottam, nehéz éjszakájuk volt. – Müller egy régi börberikabátot viselt és
kalapot. Sarah-hoz fordult, és valami furcsa nyájassággal franciául
megkérdezte: – Ön az Hugón utazott, mademoiselle…?
– Latour – egészítette ki Orsini. – Együtt voltunk a vízben.
– Figyelemre méltó megmenekülés – bólintott Müller. – A papírjai
elvesztek?
– Nem – felelte Sarah. – Itt vannak nálam. – Kivette a retikült a
kabátzsebéből, és ki akarta nyitni.
Müller kinyújtotta a kezét.
– A retikült, ha kérhetem, mademoiselle!
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha mindenki feszülten várna, aztán Sarah
odaadta a táskát.
– Természetesen.
– Ha megengedi, néhány perc erejéig igénybe vesszük a kabinját – mondta
Bruno Feldt-nek Müller.
Olyan megértő, gondolta Sarah, és olyan udvarias, a körülötte állók mégis
halálra vannak rémülve tőle. Guido kivételével természetesen, aki
elmosolyodott, és megszorította a karját.
– Meg fogom várni cara, s ha az ezredes addig nem érkezik meg, elviszem
de Ville Place-be, a tiszti szállásra! Kitűnő háziasszonyom van. Minden
kívánságát teljesíteni fogja, ígérem! Kitűnő hely! Kizárólag csak
tengerésztisztek laknak ott.
Sarah visszament Feldt hadnagy kabinjába. Müller követte, Kleist pedig
nekitámaszkodott a nyitott ajtónak.
– Akkor hát lássuk, mademoiselle! – Müller leült az ágy szélére, és kirázta
a retikül tartalmát. Kiestek a papírok, a sminkkészlet, a púderdoboz, a fésű, és
az ágyra esett a Walther is. Müller nem szólt egy szót sem. Kinyitotta a
francia személyi igazolványt, figyelmesen megnézte, majd ugyanezt tette a
német Ausweis-szel és az élelmiszerjegyekkel is. Miután ezzel végzett,
gondosan visszatette őket a táskába, és rágyújtott egy cigarettára. Csak ekkor
vette kézbe a Walthert, egyik ujját a sátorvas és az elsütőbillentyű közé dugva.
– Gondolom tudja, hogy mivel büntetik azokat a civileket, akiknél bármilyen
fajta tűzfegyvert találnak?
 – Igen – válaszolta Sarah.
– Feltételezem, ez a fegyver az öné.
– Igen. Egy barátomtól kaptam ajándékba. A biztonságom miatt aggódott.
Nehéz időket élünk, kapitány!
– Milyen barát az, aki arra bátorítja, hogy ilyen súlyosan megszegje a
törvényt? Vajon tette nem teszi őt is épp olyan bűnössé?
A háta mögött megszólalt egy jéghideg német hang.
– Ezt a kérdést talán hozzám kellene intéznie!
Harry Martineau állt az ajtóban, mögötte a folyosón, Guido. Martineau
rendkívül fenyegetően hatott SS egyenruhájában, bőrkabátjában, és fején a
süppedt tetejű, halálfejes sapkával.
Kari Müller mindig felismerte az ördögöt, ha találkozott vele, ezért rögtön
talpra ugrott.
– Standartenführer. – Ön…?
– Karl Müller kapitány, a Jersey-i Tábori Titkosrendőrség főnöke. Ez itt a
helyettesem, Kleist felügyelő.
– A nevem Vogel. – Martineau elővette SD igazolványát, és odanyújtotta a
férfinak. Müller megnézte, aztán visszaadta. Martineau ezután Himmler
megbízólevelét is a kezébe nyomata. – Olvassák el… mindketten!
Müller engedelmeskedett. Kleist, felettese válla mögül ijedten és döbbenten
meredt Martineau-ra. A kapitány sokkal higgadtabban viselkedett.
Összehajtogatta a levelet, és visszaadta.
– Miben lehetek a segítségére, Standartenführer?
– Mademoiselle Latour az én védelmem alatt utazik. – Martineau felemelte
a Walthert, és visszatette a retikülbe. – Abban a megtiszteltetésben lehet
részem, hogy barátjául választott. A honfitársai közül azonban sokan ezt nem
nézik jó szemmel. Ezért szüksége van arra, hogy meg tudja védeni magát, ha
netán valamilyen sajnálatos helyzet áll elő.
– Értem, Standartenführer.
– Helyes. Akkor legyen olyan szíves, és várjon meg odafent.
Müller meg sem próbált akadékoskodni.
- Természetesen, Standartenführer. – Intett Kleist-nek a fejével, és
 kimentek.
Martineau becsukta utánuk az ajtót, aztán visszament Sarah-hoz.
Elmosolyodott, s Vogelból hirtelen visszaváltozott Harryvé.
– Szörnyen nézel ki. Jól vagy?
– Igen. Hála Guidónak.
– Már nem is Orsini, hanem Guido?
– Megmentette az életemet, Harry. Hidd el, nem volt valami kellemes
élmény! Égő olaj, üvöltő emberek… – Megborzongott. – Az MTB-k
gépfegyverei még a vízben is lőttek minket. Eddig azt hittem, ilyesmit csak a
németek szoktak csinálni.
– Csak a moziban, édes. – Megkínálta egy cigarettával a lányt. – A
valóságban mindenki ezt csinálja.
– Van egy kis probléma – nyögte ki Sarah. – A vízben véletlenül angolul
kezdtem el beszélni Guidó-val.
– Szentséges úristen!
Sarah védekezőleg felemelte a kezét.
– Enyhén szólva kényelmetlenül éreztem magam. Egyébként ő maga is
beszéli az angolt. Azt mondta, Winchesterben tanult.
– Elég! – fakadt ki Martineau. – Egyre rosszabb.
– Nem igazán. Miután felszedtek minket a vízből, a hajó parancsnokának
azt mondta, csak franciául értek, a Waltherről is tudott, de hallgatott.
– Elővigyázatlan voltál!
– Ő nem fasiszta, Harry. Hanem egy olasz arisztokrata, akit nem érdekel a
politika. Csak azért ragadt itt, mert épp rossz helyen tartózkodott, amikor az
olasz kormány kapitulált.
– Értem. De akkor miért kockáztat érted?
– Talán, mert kedvel engem.
– Kedvel? Hiszen csak tegnap este óta ismer.
– Tudod, milyenek ezek a latinok. – Pajkosán elmosolyodott, Martineau
pedig megrázta a fejét.
– És még azt mondták nekem, hogy tizenkilenc éves. Több, mint
száztizenkilenc.
 – Még valami, Harry. Guido Helen néninél van elszállásolva de Ville
Place-ben, más tengerésztisztekkel együtt. Azt mondta elvisz oda, ha te nem
érkezel meg.
– Tökéletes. Ami pedig azt a másik dolgot illeti, azt fogjuk mondani neki,
hogy az anyád angol volt. Te azért tartottad ezt titokban, mert féltél a
következményeitől.
– Él fogja hinni?
– Miért ne hinné? Rendben vannak a ruháid?
– Igen. A bőröndömben van kabát, cipő, kalap, egyszóval minden, ami
szükséges.
Felmentek a kabinlépcsőn. Müller a parancsnoki-hídon állt, és Feldt-tel
meg Orsinival beszélgetett. Odalent Greiser és Kleist a francia matrózokat
terelték lefelé a rakpartra.
– Anne-Marie azt mondja, ön egy nagyon kellemes helyen van
elszállásolva – szólt Martineau Orsinihoz franciául. – Valami de Ville Place
nevű házban.
– Ez igaz, ezredes.
Martineau Müller felé fordult.
– Úgy gondolom, az a hely meg fog felelni az igényeimnek. Nincs ellene
valami kifogása?
– Már hogy lenne, Standartenführer – válaszolta buzgón Müller. – A
Kriegsmarine tisztjeinek lett kiutalva, de Mrs. de Ville-nek most a teljes
létszámnál nyolccal vagy kilenccel kevesebb lakója van.
– Akkor ebben megállapodtunk.
– Ha akarják, elviszem oda önöket – ajánlotta fel Orsini. – A kocsimat a
rakpart végénél hagytam.
– Helyes. Akkor azt mondom, induljunk! – javasolta Martineau.
A kikötőhídon át lementek a rakpartra. Az E-boot mellett várakozó matróz
felkapta a két bőröndöt, s követte őket. Orsini és Sarah haladtak elöl,
mögöttük Martineau Müllerrel az oldalán.
– Természetesen, amint kényelembe helyeztük magunkat, vissza fogok
jönni a városba, és tiszteletemet teszem a katonai parancsnoknál. Heine
ezredes, ugye?
– Jól tudja, Standartenführer. Értesüléseim szerint holnap reggel
Guernseyre fog utazni, ahol von Schmettow tábornokkal van találkozója.
– Néhány szót szeretnék váltani vele csupán – mondta neki Martineau. –
Az egyetlen dolog, amire szükségem van, az egy jármű. Mivel nem a
városban fogok lakni, azt hiszem, egy Kubelwagen lenne a legmegfelelőbb.
A Kubelwagen a német hadseregben a dzsip megfelelője volt, egy általános
célokra használt kocsi, amellyel minden féle terepen kitűnően lehetett
közlekedni.
– Nem probléma, Standartenführer. Boldogan felajánlom sofőrként
valamelyik emberemet.
– Nem szükséges – válaszolta Martineau. – Szeretem magam irányítani a
dolgokat, Müller. Nem fogok eltévedni ezen a maguk kis szigetén, higgye el
nekem!
– Ha megtudhatnék valamit a látogatása céljáról… – rukkolt elő Müller.
– Speciális megbízólevelemet maga Himmler Reichsführer írta alá, és a
Führer ellenjegyezte. Talán kétségei vannak az eredetisége felől?
– Természetesen nem.
– Helyes. – Odaértek Orsini Morris sedanjához. A matróz berakta a
bőröndöket. – Ha eljön az ideje, mindent meg fog tudni. Egy későbbi
időpontban valószínűleg meg fogom látogatni. Hol van a főhadiszállása?
– A Silvertide Hotelben, Havre de Pas-ban.
– Meg fogom találni, ha idejében elküldik a Kubelwagent.
Sarah már a hátsó ülésen ült, Orsini pedig a kormánynál. Martineau beült
az anyósülésre, és a kocsi elindult.
Miközben végighajtottak az öböl és a vele párhuzamos katonai vasút
mellett futó Victoria Avenue-n, Martineau letekerte az ablakot, hogy
rágyújthasson a Cressonéktól kapott Gitanes-ok egyikére.
– Szeret itt lenni? – kérdezte Orsinitől.
– Vannak ennél rosszabb helyek is a háború végét kivárni. Nyáron
különösen szép itt.
– Azt hiszem, tisztáznunk kell egy félreértést! Anne-Marie apja breton volt
ugyan, az anyja azonban angol. Mivel attól félt, ez gondot jelenthet, Anne-
Marie titokban tartotta ezt a tényt.
– Érdekes történet, ezredes – jegyezte meg Orsini. – Számíthat a
diszkréciómra. A legkevésbé sem örülnék neki, ha mademoiselle Latour
kellemetlen helyzetbe kerülne.
– Helyes – mondta Martineau. – Tudtam, hogy meg fogja érteni!

Müller az irodájában ült, és elmélkedett. Egy idő után bekapcsolta a

hírközlőt.
– Küldje be Kleist felügyelőt és Greiser őrmestert. Az ablakhoz ment, és
kinézett. Az égbolt kitisztult, a dagály fehér habot hagyott maga után a parton
heverő köveken. Kinyílt az ajtó, a két rendőr belépett.
– Hívatott minket, kapitány úr? – kérdezte Kleist.
– Igen, Willi. – Müller visszaült, és hátradőlt a székében, rágyújtott egy
cigarettára. A füstöt a mennyezet felé kezdte fújni.
– Mi történt? – kérdezte a felügyelő.
– Emlékeznek az öreg Dieckhoffra, a hamburgi detektívfőnökre?
– Hogyan felejthetném el?
– Mindig eszembe jut az első számú szabálya: Dieckhoff-törvénynek
nevezte.
– Nem az számít, hogyan néz ki egy tojás, ha szaga van, akkor valami
nincs rendjén – mondta Kleist.
– Pontosan – bólintott Müller. – És ennek szaga van, Willi. – Felállt, és fel-
alá kezdett járkálni a szobában. – A hitelességével vagy a megjelenésével
semmi gond, de a zsaruösztönöm azt súgja, a dolgok nem azok, aminek
látszanak. Szeretnék többet tudni Standartenführer Vogelről.
Kleist arcán aggodalom tükröződött.
– Kapitány úr. A háttere feddhetetlen. Nem hívhatja fel telefonon magát a
Reichsführert, hogy megkérdezze, kik az ő személyes megbízottjai!
– Nem, természetesen nem. – Müller visszafordult.
– Azonban van egy másik lehetőség. A fivére nem a Gestapo Prince
Albrechtstrasse-i főhadiszállásán dolgozott, Ernst?
 – Peter? Igen kapitány úr, de most a stuttgarti főhadiszálláson van. A
bűnügyi nyilvántartóban – felelte Greiser.
– Még biztosan vannak kapcsolatai Berlinben. Jegyezzen elő egy
telefonhívást a fivéréhez! Tudni akarom; mennyire fontos ez a Vogel!
– Ne telexezzek inkább? Sokkal gyorsabban menne.
– Én egy diszkrét nyomozást akarok, maga bolond! – mondta neki
mérgesen Müller. – Nem nyilvánosát.
– Emlékeztetnem kell, uram, hogy Németországot csak Cherbourgon és
Párizson keresztül lehet felhívni. Hiába van elsőbbségünk, még így is tizenöt-
tizenhat órába kerül, mire létrejön a kapcsolat.
– Akkor már most jegyezze elő, Ernst! A fiatal férfi kiment.
– Gondoskodjon a Kubelwagenről. Szállítsák de Ville Place-be, hadd
örüljön, amíg lehet!

Helen épp a burgonyalisztből készített tésztát nyújtotta a konyhában,

amikor Gallagher bement.
– Pont jókor jössz, meg kellene pucolni a halat!
Néhány lepényhal feküdt a mosogató melletti márványlapon. Gallagher
kést vett elő a zsebéből. Egyik végén megnyomott egy gombot, mire a
megsárgult elefántcsont nyélből egy dupla élű penge ugrott elő.
– Tudod, hogy látni sem szeretem azt a kést – mondta Helen.
– Amikor a nagyapám tizenkét éves volt, Jerseytől egészen a
Newfoundlandtől délkeletre lévő Grand Banksig hajózott el egy szkúneren,
tőkehalért. Jutalmul ezt a kést kapta az apjától. A végrendeletében rám hagyta.
Kések, fegyverek – csak az számít, milyen célra használod őket, Helen.
– Mit akarsz, tapsoljak? – kérdezte a nő, amint a férfi nekilátott megpucolni
a halakat. Abban a pillanatban odakintről motorzúgás hallatszott. – Biztosan
Guido. Vajon milyen útja lehetett?
A folyosóról léptek zaja hallatszott, majd egy kopogás az ajtón, és Guido
lépett be a konyhába, kezében két bőrönddel. Letette őket, és felegyenesedett.
– Könnyű volt az átkelés? – kérdezte Helen.
– Nem. Az Hugót megtorpedózták. Savary eltűnt, három matróz és négy
lövegkezelőm meghalt. – Ekkor megjelent Sarah is, Martineau társaságában.
Orsini folytatta: – Ez a hölgy itt Anne-Marie Latour. Az Hugón utazott, együtt
voltunk a vízben. – Martineau felé mutatott a fejével. – Standartenführer
Vogel.
Helen zavartnak látszott.
– Mit tehetek önökért?
– Adjon nekünk szállást, Mrs. de Ville – felelte Martineau angolul. –
Néhány napig a szigeten maradunk.
– Lehetetlen – mondta neki Helen. – Itt csak a Kriegsmarine tisztjeit lehet
elhelyezni.
– Azt hallottam, most éppen nincs helyszűkében. Bármennyire is
kellemetlen, vitának nincs helye! Ha lenne olyan szíves, és mutatna nekünk
egy alkalmas szobát.
Helen már évek óta nem érezte ilyen dühösnek magát. A férfi jéghideg
magabiztossága, az SS egyenruha, és az a kis kócos hajú lotyó abban az óriási
tengerészkabátban… – Nos, akkor én megfürdöm és szunditok egy keveset –
mondta gyorsan Guido. – Viszlát később!
Az ajtó becsukódott a háta mögött. Gallagher mozdulatlanul állt a
mosogató mellett, kezében a késsel. Helen megfordult, mérgesen félrelökte, és
a csap alatt leöblítette kezéről a burgonyalisztet. Egy lágy, suttogó hangra lett
figyelmes.
– Helen néni, nem ismersz meg?
Helen mozdulatlanná dermedt. Gallagher megkövültén nézett át a válla
fölött.
– Sean bácsi? – suttogta Sarah, majd amikor Helen hátrapördült, folytatta:
– Én vagyok az, Helen néni. Én, Sarah.
Helen lelökte kezéből a konyharuhát, odament a lányhoz, és megfogva
mindkét vállát, mélyen a szemébe nézett. A felismeréssel egyidőben könnyek
kezdtek szivárogni a szeméből. Idegesen felnevetett, és beletúrt Sarah hajába.
– Óh, istenem, Sarah! Mit csináltak veled? – és a két nő egymás nyakába
borult.
 – Most mi lesz? – kérdezte Hugh Kelso. – Idejönniük sem volt egy
kéjutazás. Akkor hogyan fogunk innen elmenni?
– Én csak azt tudom, Sarah mit fog tenni; most azonnal egy jó forró fürdőt
vesz – vágta rá Helen de Ville. – Önök hárman addig beszélgethetnek,
ameddig akarnak.
Ahogy a nő elindult az ajtó felé, Gallagher utána szólt.
– Mrs. Vibertnek jönnie kell ma délután. Mi lenne, ha szabadnapot adnánk
neki?
– Rendben – egyezett bele Helen. – Mondd meg neki!
Helen és a lány lementek.
– Akkor hát, mi a tervük? – kérdezte Kelso. Hangjából nyugtalanság
érződött.
– Még alig értem ide, barátom. Adjon egy kis időt, hadd fújjam ki magam!
Mikor elérkezik az indulás ideje, ön lesz az első, aki megtudja.
– A pakliban benne van egy golyó is a fejembe, ezredes? – kérdezte Kelso.
– Ha ez lesz a vége, akkor el fogja mondani nekem, vagy szó nélkül
végrehajtja a dolgot?
Martineau eleresztette a füle mellett a kérdést. Szó nélkül lement a
hálószobába, s megvárta Gallaghert. Az ír bezárta a titkos ajtót, aztán
megvonta a vállát.
– Sok mindenen keresztülment, ráadásul a lábsérülése még mindig nagy
fájdalmakat okoz neki.
– Mindannyiunknak fáj valami ilyen vagy olyan módon – mondta
Martineau.
Az ajtó felé indult, de a tábornok a vállára tette a kezét.
– Igazat mondott Kelso, arról a golyóról a fejébe?
– Talán igen – válaszolta Martineau. – Majd elválik. Azt hiszem, én is
veszek egy fürdőt!
Dougal Munro épp reggelizett londoni lakásán, amikor Jack Carter
megérkezett.
– Vegyes hírek Jerseyről, uram.
– Kezdje a rosszal, Jack!
 – Üzenetet kaptunk Cressonéktól. Minden a terv szerint ment, Martineau és
Sarah tegnap éjjel elindultak Jerseyre.
– És?
– Kaptunk egy másik üzenetet is Cressonéktól, amely szerint a konvojt
MTB-k támadták meg. Sajnos semmi közelebbit nem tudtak mondani.
– És maga, Jack?
– Kapcsolatba léptem a tengerészeti hírszerzéssel. Minden valószínűség
szerint a Holland Királyi Tengerészet Falmouth-i bázisú MTB-i hajtották
végre a rajtaütést. Egy kereskedelmi hajót elsüllyesztettek. Végül a
kísérőhajók elkergették őket.
– Te jó ég, csak nem azt akarja mondani Jack, hogy Martineau és a lány is
azon a hajón utaztak?
– Nem tudjuk, uram, és ami még rosszabb, nem is áll módunkban
megtudni!
– Pontosan. Üljön le, nyugodjon meg, és igyon egy csésze teát! Tudja mi a
baja önnek? – Munro a pirítósért nyúlt. – Nem eléggé optimista!

Sarah, egy Helen által készített szappannal megmosta a haját. Ennek

ellenére kócos maradt, és amikor Helen bement a fürdőszobába, megjegyezte:
– Még mindig nem jó, de ezen már csak egy fodrász segíthet!
– Létezik még ilyesmi a szigeten?
– Óh, igen, St. Helierben. A legfontosabb boltok még most is működnek.
Csak a nyitvatartási idő lett rövidebb. Két óra délelőtt, két óra délután a
legtöbb helyen.
Kezébe vette a fésűt, és megpróbált, ha nem is frizurát, de valami ahhoz
hasonlót alkotni Sarah hajából.
– Milyen itt az élet?
– Nem túl jó, de nem is túl rossz, ha megfelelően viselkedsz. Sokan
korrekteknek tartják a németeket, és ők általában azok is, ha nem lépsz túl a
határon! Azt kell tenned, amit mondanak! Elfogadtatták a Jersey Államokkal a
zsidóellenes törvényeket is. Egyesek azzal nyugtatják a lelkiismeretüket, hogy
a zsidók már úgyis elmenekültek; én azonban ismerek kettőt, aki most is St.
Brelade-ben él.
– És mi történik akkor, ha a német hatóságok felfedezik őket?
– Csak a jó ég tudja! Néhány embert elküldték azokba a koncentrációs
táborokba, amelyekről azok a szökött orosz munkaszolgálatosok beszéltek,
akiket mi is rejtegettünk. Van egy barátnőm, a Jersey-i leánygimnázium
tanára, akinek az apja illegálisan rádiót tartott. Ez a barátnőm mindig
továbbadta az ismerőseinek a BBC híreit, míg egy szép napon egy névtelen
levél a nyakára nem hozta a Gestapót. Egyévi börtönbüntetésre ítélték, amit
Franciaországban kellett letöltenie.
– Egy névtelen levél? Azt akarod mondani, egy helyi lakostól?
– Minden jó alma között ott van a férges is, Sarah! Ebben a tekintetben
Jersey sem különbözik más helyektől. Természetesen ennek az ellenkezője is
megtalálható. A postások például, a Gestapónak címzett levelek közül
igyekeznek annyit elveszteni, amennyit csak lehet. – Abbahagyta a fésülést. –
Ennél jobbat nem tudok csinálni.
Sarah leült, és felhúzta a selyemharisnyáját.
– Már négy éve nem láttam ilyesmit – mondta Helen. – És ez a ruha… –
Segített Sarah-nak felvenni, aztán felhúzta a hátán a cipzárt. – Te és
Martineau, milyen viszonyban vagytok egymással? Az apád is lehetne!
– Nem az apám. – Mosolyodott el Sarah, és lábát belebújtatta cipőjébe. – A
legkiállhatatlanabb férfi, akivel valaha is találkoztam, de egyben a
legfantasztikusabb is!
– Együtt alusztok?
– Nekem, Vogel barátnőjének a szerepét kell eljátszanom, Helen néni.
– Ki hinné, hogy amikor legutóbb láttalak, még copfos kislány voltál? –
sóhajtott fel Helen.
Helen beletett két kiskanálnyi értékes kínai teát a kannába, Gallagher
azonban a csábító illat ellenére felállt.
– Elmegyek és megmondom Mrs. Vibertnek, hogy mára szabadnapot kap –
mondta. – Csak bonyolítaná a dolgokat, ha ő is itt sürögne-forogna.
Felismerhetne téged, Sarah!
A tábornok kiment, Helen, Sarah és Martineau pedig leült az asztal köré
teázni és cigarettázni. Az ajtó felől kopogás hallatszott. Helen kinyitotta az
ajtót. Willi Kleist állt előtte. Martineau felállt.
– Engem keres?
– Meghoztuk a Kubelwagenjét, Standartenführer – felelte Kleist.
Martineau kiment, hogy szemügyre vegye a kocsit. A járművet vízhatlan
vászontetővel is ellátták, és karosszériáját terepszínűre festették.
– Úgy tűnik, megfelelő lesz.
Ernst Greiser egy fekete Citroen volánja mögött ült.
– Ha van még valami, amiben a szolgálatára lehetünk… – ajánlotta Kleist.
– Azt hiszem, nincs.
– Míg el nem felejtem, Müller kapitány megkért, hogy mondjam meg
önnek, beszélt Heine ezredessel, a katonai parancsnokkal. A parancsnok ma
délután a városházán lesz, ha találkozni akar vele.
– Köszönöm, fel fogom keresni!
A két német elhajtott, Martineau pedig bement a házba.
– A közlekedés problémája meg van oldva. Ma délután bemegyek a
városba és meglátogatom a parancsnokot, aztán pedig Müllert és barátait azon
a Silvertide nevű helyen.
– Jobb lenne, ha te is bemennél vele, és megcsináltatnád a hajadat –
ajánlotta Helen Sarah-nak. – Ismerek egy kitűnő fodrászt a Charing Crossban.
Nyugodtan hivatkozhatsz rám. – Martineau felé fordult. – Közel van a
Városházához.
– Kitűnő – értett egyet Martineau. – Egyvalami kivételével: Nem szabad
azt mondania, hogy ön küldte! Jelen körülmények között ez nagyon furcsa
lenne. – Felállt. – Nem ártana egy kis friss levegőt szívni; nem vezetnél körbe
a birtokon, Sarah?
– Jó ötlet! – helyeselt Helen. – Úgyis sok dolgom van. Ma estéré már nyolc
személynek kell főznöm, így nagyon ki van mérve az időm. Később majd
találkozunk.
Miután elhagyták de Ville Place-t, Kleist és Greiser elindultak visszafelé az
úton. Egy negyed mérföld után azonban a felügyelő megérintette a fiatal férfi
karját.
 – Itt térjen rá erre a szekérútra, és rejtse el a kocsit! Sétálunk egyet az
erdőben.
– Van ennek a sétának valami különösebb célja?
– Csak körül szeretnék nézni, ennyi az egész.
A szekérutat magas fű lepte el. Greiser addig ment rajta, míg a kocsit az
útról már nem lehetett látni. Kiszálltak a Citroenből, és elindultak egy
ösvényen, amely a de Ville birtok erdőjén keresztül vezetett. Kellemes,
csendes idő volt, csak a madarak énekét lehetett hallani. Váratlanul egy
kosarat cipelő fiatal nő bukkant elő a föld végét határoló magas gránitfal
mögül. Fejkendője miatt arcát nem lehetett látni, de a kopott ruha eléggé szűk
volt ahhoz, hogy még távolról is látni lehessen, teste telt és érett. A nő nem
vette észre a két férfit, hanem folytatta útját az erdőbe vezető ösvényen.
– Ez rendkívül érdekes – mondta Kleist. – Mit szól hozzá, őrmester, nem
kellene mélyebben megvizsgálnunk az ügyet?
– De igen, felügyelő úr! – felelte mohón a fiatalabbik férfi.
A fiatal nő Mrs. Vibert lánya, Mary volt. Miután Sean Gallagher anyjának
szabadnapot adott, a derék hölgynek eszébe jutott a tojás, amit Helennek ígért
a vacsorához. Ezeket a tojásokat vitte most a lány a kosarában.
Még csak tizenhat éves volt, de már bimbózott, nem túl eszes, egyszerű,
kedves arcocskával. Szerette a vidéki tájat, a virágokat, a madarakat, s akkor
érezte magát a legboldogabbnak, ha egyedül sétálhatott az erdőben. Kissé
beljebb, egy gránitkőből épült, elhagyatott istálló állt. Teteje beszakadt, ajtóit
már csak a szentlélek tartotta a sarokvasakon. Mary mindig megborzongott,
ha el kellett mennie mellette, de most, mintha valami megmagyarázhatatlan
vonzerő húzná, odament a romos épülethez és kíváncsian benézett.
– Mi az kislány, mit csinálsz itt? – szólt rá egy nyers hang.
Mary hátraperdült, és Kleisttel meg Greiserrel találta magát szemben.

Miután beszélt Mrs. Viberttel, Sean Gallagher a déli legelő felé vette az
irányt, ahol három tehene legelészett, Jersey-i szokás szerint hosszú lánccal
kipányvázva. Nagy kincset jelentettek ezekben a nehéz időkben; a férfi ott állt
mellettük egy ideig, aztán hazaindult.
 Már elég messzire járt az erdőtől, amikor észrevette a két németet, akik
Maryt követték. Megállt, kezével ellenzőt formált a nap sugarai ellen és
figyelte, amint a lány, majd a németek eltűnnek a fák között. Hirtelen
nyugtalanság fogta el, ezért megszaporázta lépteit. Még csak félúton járt az
erdő felé, amikor meghallotta az első sikítást. Halkan elkáromkodta magát, és
szaladni kezdett.

Sarah a fenyőfák alatt kanyargó ösvényen sétált Martineau-val a kellemes,

meleg tavaszi időben. Sárga nárciszok nyíltak mindenütt, kikerics, hóvirág és
kamélia társaságában. A fákon túl az öböl kék, néhol zöld vize csillogott, és
madárdaltól volt hangos a környék.
Sarah belekapaszkodott a férfi karjába.
– Istenem, ez az illatorgia! A gyermekkoromat és azokat a hosszú nyarakat
juttatja eszembe. Néha azon tűnődöm, vajon tényleg megtörtént-e, vagy csak
álmodtam az egészet.
– Nem – mondta a férfi. – Maga volt a színtiszta valóság. Az elmúlt négy
év… az volt a rémálom.
– Szeretem ezt a helyet – folytatta a lány. – Régi nép a miénk. A
normannok telepedtek le itt annak idején; a de Ville név velük egyidős.
Robert de Ville a hastingsi csatában Vilmos, Normandia hercege oldalán
harcolt.
– A jó öreg Hódító Vilmos oldalán?
– Igen: Ő kormányozta Jerseyt, mielőtt Anglia királyává koronázták volna,
így mi vagyunk azok, akik Angliát gyarmatosították, nem pedig fordítva.
– Ez kissé gőgösen hangzik.
– Ezek az én gyökereim – válaszolta a lány. – Ide tartozom, ez a hazám. Te
hová tartozol, Harry?
– Tulajdonképpen sehová – mondta a férfi vidáman. – Évekig csak egy
amerikai voltam, aki Európában élt és dolgozott. Rokonaim sincsenek.
– Világpolgár vagy?
– Nem igazán. – Hirtelen elvesztette a nyugalmát. – Egyszerűen csak nem
tartozom sehová. Talán jobb lett volna meghalnom azoknak a lövészárkoknak
a valamelyikében, 1918-ban. Talán az a valaki odafönn tévedett, és nekem
nem is kellene itt lennem.
Sarah mérgesen maga felé fordította a férfit.
– Szörnyű dolog ilyesmit mondani! Kezd elegem lenni a cinizmusodból,
Harry Martineau! Nem lazíthatnál alkalmanként? Legalább akkor, ha
kettesben vagyunk!
Mielőtt Martineau válaszolhatott volna, sikoly törte meg az erdő
nyugalmát. Megfordultak s az istálló felé néztek, ahol Mary kétségbeesetten
vergődött Kleist karjában, Greiser pedig mellettük állt, és nevetve figyelte az
eseményeket.
– Az isten szerelmére Harry, tégy valamit! – mondta Sarah.
– Rendben, de te maradj ki belőle!
Elindult lefelé a lejtőn, épp abban a pillanatban, amikor Gallagher kirohant
a fák közül.
Kleistet felizgatta a karjában vergődő rugalmas test.
– Hallgass! – kiáltott rá. – Ha jó kislány leszel, akkor nem foglak bántani!
– Ne feledje felügyelő, fele-fele! Ez az én jelszavam.
A rohanó Gallagher, akár egy rögbijátékos, félrelökte az őrmestert, és
lendületből belerúgott Kleist bal térdhajlatába. Amint a német lába
összecsuklott, a tábornok ököllel a veséjébe ütött. Kleist felhördült és elesett,
eleresztve a halálra rémült lányt.
Gallagher felvette a kosarat a földről. Odaadta Marynek és megcirógatta az
arcát.
– Most már minden rendben, kicsikém – mondta neki. – Szaladj gyorsan
Mrs. de Ville házába! Senki nem fog bántani többé!
A lány, akár egy ijedt nyuszika, elszelelt. Amikor Gallagher hátrafordult,
Greiser vérben forgó szemmel elővette a Mauserét.
– Ne, Ernst! – kiáltott rá Kleist. – Ez parancs! ő az enyém! – Felállt, és
levette az esőkabátját. – Mint minden írnek, magának is kevesebb van egy
kerékkel. Most móresre fogom tanítani!
– Csak félig vagyok ír, így csak egy fél kerekem hiányzik, hogy pontosak
legyünk. – Sean Gallagher levetette a zakóját, és félrelökte. – Még nem
meséltem magának a nagyapámról, Harvey le Brocq-ról. Tizenkét éves
korában már tőkehalász szkúnereken hajózott, később pedig Ausztráliából
gabonát szállító hajókon volt fedélzetmester. Huszonhárom éves korára már
tizenkétszer megkerülte a Horn-fokot.
– Elég a szóból! – mondta Kleist, és körözni kezdett körülötte. – Ez
úgysem fog használni magának. – Hirtelen lendületből egy ütést akart bevinni,
de Gallagher könnyedén ellépett előle.
– Azokban az időkben a fedélzetmestert az öklével mérték, és a nagyapám
jó fedélzetmester volt. Nagyon jó. – Belépett, és egy ütést mért a német bal
szemére. – Amikor nyaranta kezdtem átjárni hozzá Írországból, az itteni
kölykök megvertek, mert másképp beszéltem, mint ők. Sírva mentem haza, ő
pedig kivitt a kertbe, s én megkaptam az első kiképzést. Technika, időzítés,
öklözés – ez az, ami számít, nem a testfelépítés! Azt azonban mindig
kihangsúlyozta, hogy nem szabad az erőszaknak irányítania a világot!
A német minden ütését elkerülte, ő azonban úgy tűnt, oda tud ütni, ahova
csak akar. Néhány méterrel odébb, a domboldalról Sarah, Martineau és a
Vibert lány némán figyelte, amint Gallagher végigkergette a felügyelőt a
tisztáson.
Egy óvatlan pillanatban azonban a tábornok jobb lába megcsúszott a füvön.
A férfi elesett. Kleist, kapva az alkalmon, térdével homlokon, majd oldalba
rúgta Gallaghert. Az ír meglepő gyorsasággal oldalra gurult, és fél térdre állt.
– Szent isten, de hiszen maga még rúgni se tud!
Amint Gallagher felállt, Kleist őrjöngve nekirontott. A tábornok
félrelibbent, és elgáncsolta a németet, aki fejjel az istálló falának esett. Ezután
az ír adott még egy jobb- és egy balegyenest a veséjébe. Kleist élesen
felkiáltott, Gallagher azonban nem hagyta abba, hanem megragadta a zakója
hajtókáját, és lefejelte a németet, eltörve az orrnyergét. Végül hátralépett és
hagyta, hogy a felügyelő a földre essen.
– Szarházi! – kiáltotta Greiser.
Gallagher hátrafordult, és a Mauser csövével találta magát szemben. Abban
a pillanatban azonban lövés dördült, a lövedék Greiser lába előtt verte fel a
port. Martineau ereszkedett le a domboldalon, kezében a Waltherral.
 – Eressze le a fegyvert! – parancsolta a németnek. Greiser mozdulatlanul
állt, míg végül Kleist, aki kezdett magához térni, rekedt hangon rá nem szólt:
– Tegye amit mond, Ernst!
– Helyes – mondta Martineau, amikor Greiser engedelmeskedett. – Önök
ketten szégyent hoznak a Birodalomra! Erről majd később még beszélni fogok
a parancsnokukkal. Most elmehetnek!
Greiser megpróbált segíteni Kleist-nek, de az félrelökte, és elindult
visszafelé az ösvényen. Gallagher hátrafordult, és odakiáltott Mary Vibertnek:
– Menj, kislány, menj fel a házba!
A lány szaladni kezdett. Sarah elővette a zsebkendőjét, és letörölte a vért
Gallagher ajkáról.
– Nem is tudtam, hogy a Jersey és az ír keveréke ilyen veszélyes.
– Szép időnk van, hála istennek. – Gallagher a fák koronáján áttűző napba
hunyorgott. – Szebb idők jönnek. – Elvigyorodott, és Martineau-ra nézett. –
Nincs egy cigarettája? Úgy tűnik, én otthon felejtettem az enyémet.
 11. fejezet

Martineau és Sarah Bel Royal irányába tartottak. Útközben számos

erődítményt és ágyúállást hagytak maguk mögött. Kék volt az ég, ragyogott a
nap, az Elizabeth erődön túl mégis sötét fellegek borították a láthatárt.
– Esőfelhők – mondta a lány. – Tipikus tavaszi időjárás. Csodálatos
napsütés, aztán hirtelen viharfelhőket fúj be a szél az öböl felől, de sokszor
csak percekre.
– Melegebb van, mint képzeltem. Majdnem mediterráni éghajlat. – Az út
menti kertek felé intett a fejével. – Meg ezek a pálmafák. Nem számítottam
rájuk.
Sarah hátradőlt, és behunyta a szemét.
– Ennek a szigetnek valami különös illata van ilyenkor tavasszal, mint a
világon egyetlen más helynek sem. – Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. –
Most a de Ville részem beszél belőlem, és reménytelenül elfogult. Árulj el
nekem valamit: Miért nincs rajtad az egyenruhád?
Martineau most is a fekete bőrkabátot viselte, alatta azonban mellényt,
fehér inget és fekete nyakkendőt. A kalapja is fekete volt, elöl és hátul lelógó
karimával.
– Taktika – felelte a férfi. – Müllernek köszönhetően mindenki aki számít,
tudni fogja, hogy itt vagyok és azt is, hogy ki vagyok. Nem szükséges
egyenruhát viselnem, ha nem akarok. Az SD tisztjei általában civilben járnak.
Ez kihangsúlyozza a hatalmunkat, így sokkal ijesztőbb a hatás.
– Azt mondtad, a hatalmunkat.
– Igen.
– Néha megrémítesz, Harry.
Martineau lehúzott a Kubelwagennel az út szélére, és leállította a motort.
– Sétáljunk egyet.
Segített kiszállni a lánynak. Megvárták, míg egy katonai vonat elrobogott,
aztán átmentek a síneken a védőgáthoz. Egy hatalmas bunker közelében
kávézó árválkodott, de még a háború előtt bezárhatták.
 A nem várt szórakozást egy hordozható rádió jelentette, ami két fiatal
katona között szólt, akik a védőgáton ültek. Odalent, a homokban gyerekek
játszottak az anyukák felügyelete alatt, akik háttal a védőgát falának, arcukat a
nap felé fordítva beszélgettek egymással. A tengerben néhány német katona
úszkált két-három fiatal nő társaságában.
Martineau és Sarah a betonfal tetejére könyököltek.
– Meglepően békés, nemde? – Martineau megkínálta egy cigarettával a
lányt.
A katonák érdeklődve szemlélték Sarah-t, de a férfi sötét pillantására
elkapták tekintetüket.
– Igen – felelte Sarah. – Nem az, amit vártam.
– Ha jobban megfigyeled, láthatod, hogy az itt lévő katonák többsége
gyakorlatilag még gyermek, legfeljebb húszéves. Lehetetlen gyűlölni őket. Ha
valaki náci, akkor igen. Akkor tudod, kivel állsz szemben. De a húszéves,
egyenruhát viselő német fiúk – sóhajtott -, azok csak egyenruhát viselő
fiatalok.
– Te miben hiszel, Harry? Mit akarsz elérni? – A lány feszült figyelemmel
várta a választ.
– Mint azt egyszer már mondtam neked, én szélsőségesen egzisztencialista
vagyok. „Amit ma meg kell tenned, ne halaszd holnapra”! – Churchill
kedvenc jelmondata. Ez azt jelenti, hogy a nácikat végérvényesen le kell
győzni. A hitleri filozófiának semmiféle emberi közösségben nincs helye.
– És azután, ha mindennek vége lesz? Akkor mi lesz veled?
A fal tetejére támaszkodott, komor tekintettel a tengert nézte.
– Fiatalkoromban nagyon szerettem a pályaudvarokat, különösen éjszaka.
A gőz illata, egy távolodó vonat elhaló füttyszava; az elhagyott vágányok
éjszaka azokban a hatalmas viktoriánus palotákban; várni arra, hogy menj
valahová, bárhová. Imádtam, és mégis valami szörnyű nyugtalanságot
éreztem. Mint amikor az ember rossz vonatra száll. – Sarah felé fordult. – Ha
egyszer rossz vonatra szálltál, és az elindult, akkor már nincs kiszállás.
– A pályaudvar baljóslatú éjféltájt – mondta csendesen a lány. – A remény
egy kézbesíthetetlen levél.
 A férfi döbbenten nézett rá.
– Ezt hol hallottad?
– A te rossz verseid egyike – felelte Sarah. – Aznap, amikor először
találkoztunk a házadban, a dandártábornok olvasta fel. Te elvetted tőle a
papírt, összegyűrted és a kandallóba dobtad.
– Te pedig kivetted.
– Igen.
Sarah azt hitte, Martineau dühös lesz, de a férfi csak mosolygott.
– Várj meg itt! – Visszament a Kubelwagenhez, és kinyitotta az ajtaját. Egy
Kodak fényképezőgéppel a kezében tért vissza. – Helen adta kölcsön. Mivel a
film legalább négyéves, azt mondta, nem garantálja az eredményt.
Martineau odament a katonákhoz, s miután néhány szót váltott velük,
odaadta egyiküknek a fényképezőgépet.
– Ne felejts el mosolyogni! – mondta Sarah-nak. Rágyújtott egy cigarettára,
majd a bőrkabátja zsebébe dugta a kezét.
Sarah karon fogta.
– Ezt miért?
– Hogy legyen valami, amiről majd eszedbe jutok. Sarah-t nyugtalansággal
töltötte el ez a válasz, még jobban megszorította a férfi karját. A fiatal katona
készített róluk egy felvételt.
– Még egyet – kérte Martineau németül -, a biztonság kedvéért.
A fiatalember visszaadta a fényképezőgépet, szélesen elmosolyodott, aztán
tisztelgett, és elment.
– Elárultad nekik, hogy ki vagy? – kérdezte Sarah.
– Természetesen igen. – Megfogta a lány karját. – Menjünk, ma még van
más dolgom is. – Átmentek a síneken, és beültek a Kubelwagenbe.

Karl Müller büszke volt önuralmára, híres szenvtelenségére, amely a

legforróbb helyzetekben sem hagyta el. Úgy gondolt rá, mint legnagyobb
erősségére és mégis, ahogy itt állt irodája ablakában, úgy érezte, mintha –
életében először – elhagyta volna.
– Mi történt? – kérdezte.
 Kleist arca szörnyű állapotban volt. Szeme körül bíborszínű és lila karikák,
eltört orra feldagadva.
– Egy félreértés, Herr Kapitan. Müller Greiserhez fordult.
– És mi a maga verziója? Szintén félreértés?
– Csak ki akartuk hallgatni a lányt, Herr Kapitan, de ő pánikba esett, és
akkor érkezett meg Gallagher. Ő aztán teljesen félreértette a helyzetet.
– Mint azt az arca is bizonyítja – tette hozzá Müller. – És Vogel hogy
keveredett bele?
– Épp a legrosszabbkor érkezett a helyszínre – válaszolta Greiser.
– Persze ő is teljesen félreértette a helyzetet. – Müllernek őrjöngeni lett
volna kedve. – Mindig nekem kell tartanom a hátamat értetek. Menjetek,
tűnjetek el a szemem elől!
Az ablak felé fordult, és tenyerével rácsapott a falra.

Sarah útmutatását követve Martineau végighajtott a Gloucester Streeten, a

börtön mellett.
– Egyvalamit ne felejts el! – szólt a lányhoz. – Ha bejövünk a városba,
mindig franciául beszélj velem. Sohasem tudhatod, ki figyel minket.
Megértetted?
– Természetesen.
Már mielőtt befordultak volna a sétányra, hallani lehetett a zenét. Egy
német katonazenekar játszott Don tábornok, a sziget egykori kormányzójának
szobra és a hősök emlékműve közötti téren. Tisztességes méretű tömeg
hallgatta őket, főleg civilek, meg néhány katona is.
– Akár a „Dolgozók félórája” a BBC-n – jegyezte meg Martineau. –
Feledtetni akarják az emberekkel a problémáikat.
– Itt leállhatsz! – mondta Sarah. – Innen már csak néhány lépés a
városháza.
Martineau a járdaszegély mellé húzott a kocsival. Az emberek figyelmét
rögtön felkeltette a német katonai jármű. Egyesek közönyösen nézték, de
voltak – különösen az idősebb nők -, akik nem tudták leplezni megvetésüket,
amikor meglátták Sarah-t.
 – Náci lotyó – motyogta valaki, amint a lány elment mellette.
Martineau hátraperdült, és Vogel jellemét felöltve farkasszemet nézett az
ősz hajú nővel, aki e két szót kiejtette a száján.
– Mondott valamit, hölgyem? – kérdezte.
– Én? Én nem – hebegte ijedten a nő. – Összetévesztett valakivel. – Azzal
hátat fordított, és rémülten elsietett.
Sarah megszorította Martineau karját.
– Vannak pillanatok, amikor én magam is gyűlöllek, Harry Martineau.
Elhaladtak a városháza náci lobogóval díszített bejárata előtt, melyet egy
puskát tartó Luftwaffe katona őrzött. Átkeltek a York Street másik oldalára, és
már oda is értek a Charing Crosshoz. A kirakatok egy részénél az üvegen még
rajta volt a ragasztószalag, hogy az üvegdarabok ne repüljenek szét. Ez 1940
óta maradhatott így, amikor egy alkalommal a Luftwaffe bombákat dobott St.
Helierre. A RAF természetesen nem bombázta a várost, ezért távolította el az
üzlettulajdonosok egy része a ragasztószalag csíkokat.
Egy ajtó előtt álltak meg, amely két üzlet közé ékelődött. A tábla tanúsága
szerint a fodrásznő odabent volt.
– Én emlékszem erre a helyre – mondta Sarah.
– Nem fognak felismerni?
– Nem hiszem. Legutóbb tízéves koromban jártam itt, levágatni a hajamat.
Sarah felment a lépcsőn, lenyomta az üvegezett ajtó kilincsét és belépett.
Martineau követte. A kis fodrász-szalon berendezését két mosdókagyló és
néhány hajszárító bura alkotta. A sarokban egy negyven körüli, kerek,
kellemes arcú nő ült, és újságot olvasott. Barátságosan felnézett, aztán
lehervadt ajkáról a mosoly.
– Igen? – kérdezte.
– Rendbe kellene hozni a hajamat – válaszolta Sarah franciául.
– Nem beszélem a franciát – rázta meg a fejét a fodrásznő.
– Az ifjú hölgy a Vidor Hugo fedélzetén utazott tegnap éjszaka – szólalt
meg Martineau angolul. – Gondolom ön is tudja, mi lett a hajó sorsa, és el
tudja képzelni, mennyi ideig volt vízben a hölgy. Mivel ő nem tud angolul,
nekem kell beszélnem helyette. A frizuráját, mint látja, rendbe kellene hozni.
 – Nem segíthetek, teljesen le vagyok foglalva. Martineau körülnézett az
üres helyiségben.
– Látom. A személyi igazolványát, legyen szíves!
– Miért? Nem tettem semmit.
– Szívesebben folytatná ezt a beszélgetést a Silvertide-ban?
. A nő szemében rémület tükröződött. Sarah még sohasem érezte magát
ilyen nyomorultul. Martineau így folytatta:
– Az én nevem Vogel. Standartenführer Max Vogel. A városházán van
találkozóm a katonai parancsnokkal, Heine ezredessel. Egy óra múlva
visszajövök. Szeretném, ha addig helyrehozná a hölgy frizuráját. Biztos
vagyok benne, hogy ragyogóan fog kinézni. – Kinyitotta az ajtót. – Ha
mégsem tenné meg, becsukatom ezt az üzletet, mielőtt még pisloghatna egyet!
Sarah és a nő hallgatták, ahogy lemegy a lépcsőn. Aztán Mrs. Johnson
elővett egy köntöst az ajtó mögül, és negédesen mosolyogva Sarah felé
fordult.
– Jól van, te kis francia ringyó. Csináljunk neked egy szép frizurát, hogy
tetsszél annak a hóhérnak! – beszélt hozzá angolul. Még szélesebben
mosolygott. – És remélem, egyszer megkapod, amit megérdemelsz!
Sarah legszívesebben megtapsolta volna, de türtőztetnie kellett magát.
– Ah, a kabát – jegyezte meg franciául. Levetette a kabátot, felvette a
köntöst, és helyet foglalt a legközelebbi székben.
A városháza bejáratánál Martineau egy hagyományos brit bobby
egyenruhát és sisakot viselő rendőrre lett figyelmes, aki az őrt álló katonával
beszélgetett. A férfiak abbahagyták a beszélgetést, s aggódva figyelték a
feléjük közeledő Martineau-t.
– Standartenführer Vogel. A parancsnokhoz jöttem.
A katona vigyázzba vágta magát, a bobby pedig elsápadt.
– A parancsnok húsz perccel ezelőtt érkezett meg, Standartenführer.
Martineau bement a haliba, ahol egy őrmester ült a lépcső aljánál
elhelyezett asztal előtt. A férfi felnézett.
– Vogel vagyok – szólt neki Martineau. – A parancsnok valószínűleg már
vár rám.
 Az őrmester talpra szökkent, és felemelte a telefonkagylót.
– Standartenführer Vogel van itt, őrnagy úr. – Visszatette a kagylót a
helyére. – Necker őrnagy le fog jönni önért, uram.
– Köszönöm. – Martineau arrébb sétált, s a nyitott bejárati ajtón át kinézett.
Néhány pillanat múlva csizmák kopogása hallatszott a lépcső felől. Egy fiatal
gyalogsági őrnagy sietett lefelé; nem lehetett több, mint harmincéves.
Megállt, összecsapta a csizmája sarkát, és előrenyújtotta a jobb kezét.
– Felix Necker, szolgálatára, Standartenführer! Sok csatát átvészelt már, ezt
Martineau rögtön megállapította az egészen a jobb szeméig húzódó
forradásból. Ugyanerről árulkodott az Első osztályú Vaskereszt, az ezüst
Sebesültek Érdemrendje – ami azt jelentette, hogy legalább háromszor
sebesült -, a Gyalogsági Érdemrend és az aranyozott Közelharcért kitüntetés.
Martineau-t ez a minden részletre kiterjedő figyelme tartotta eddig is életben.
Ezek az apró tárgyak rengeteget elárultak viselőjükről: arról tanúskodtak,
hogy ez a férfi egy igazi háborús hős.
– Örvendek, Herr Major – válaszolta. – Régóta szolgál itt Jerseyn?
– Csak néhány hónapja – felelte Necker. – Valójában nem a 319.
Hadosztályhoz tartozom, csupán kölcsönadtak.
Felmentek a lépcsőn. A fiatal tiszt kopogott az ajtón, majd félreállt, és
előreengedte Martineau-t. Az iroda kényelmesen volt berendezve, a háború
előtt nyilvánvalóan valami hivatalnoké lehetett. A tiszt, aki felállt az
íróasztaltól, hogy vendégét üdvözölje, ahhoz a fajtához tartozott, amelyet
Martineau jól ismert. A reguláris hadsereg kissé merev, régimódi tisztje, de
határozottan nem náci. Katona és úriember.
– Standartenführer, micsoda megtiszteltetés! – Kézfogása határozott,
barátságos volt, a szeme azonban egészen másról beszélt.
– Heine ezredes. – Martineau szétnyitotta a kabátját, és elővette SD
igazolványát.
Az ezredes megvizsgálta, majd visszaadta.
– Foglaljon helyet! Miben állhatok a szolgálatára? Gondolom, már ismeri
Necker őrnagyot, a helyettesemet. Ő csak ideiglenesen van itt Párizsból,
mondjuk úgy, szabadságon. Most került ki a kórházból. Az orosz fronton
szolgált.
– Valóban? – kérdezte Martineau. Odanyújtotta a parancsnoknak Himmler
levelét.
Heine lassan, komoly arccal elolvasta, aztán továbbadta Neckernek.
– Ha megtudhatnám a látogatása célját…
– Egyelőre még nem közölhetem önnel. – Martineau visszavette a levelet
Neckertől. – Csupán teljes mértékű együttműködésre van szükségem, ahogyan
és amikor én kérem!
– Ez magától értetődik – mondta Heine habozva. – Ha jól értettem, de Ville
Place-ben szállt meg.
– Igen, beszéltem Müller kapitánnyal a GFP-től, amikor megérkeztünk.
Rendkívül szolgálatkésznek mutatkozott. Már el is látott egy nagyszerű
járművel, így egyelőre semmire nincs szükségem. Hasznos lenne, ha
figyelmeztetné az egységparancsnokait ittlétemre.
– Természetesen. Még valami – tette hozzá. – A civil ügyek
parancsnokával együtt, Guernseyre kell mennem. Von Schmettow tábornok
egy hétvégi konferenciát hívott össze. Martineau Neckerre nézett.
– Addig ön fogja ellátni a parancsnok szerepét?
– Igen, Standartenführer.
– Akkor nem látok semmi problémát. – Martineau felállt.
– Még találkozni fogunk, ha visszatértem? – kérdezte Heine.
– Valószínűleg igen. – Kezet rázott a két férfival. – Örülök, hogy
megismerhettem, Herr Standartenführer. Nem zavarom tovább. Ne fáradjon,
őrnagy, egyedül is kitalálok!
Az ajtó becsukódott a háta mögött. Heine arcáról lehullott a szívélyesség
álarca.
– Mindig borsódzik a hátam, ha ezek az SS biztonsági emberek
megjelennek. Mit gondol, Felix, mi az ördögöt akarhatott?
– Csak a jó ég tudja, ezredes úr. De a papírja… – Necker megvonta a
vállát. – Nemcsak Himmlernek, hanem még magának a Führernek az aláírása
is szerepel rajta.
– Tudom. – Heine széttárta a kezét. – Legyen óvatos vele! Ha Guernseyre
érek, kikérem von Schmettow véleményét. Mindenesetre tegyen meg
mindent, amit kér. A legutolsó dolog, amire szükségünk van – Himmlerrel
összetűzésbe kerülni.
– Értettem, ezredes úr!
– Helyes. Most pedig folytassuk a munkát! Engedje be azokat az embereket
az Élelmiszerellenőrző Bizottságtól!
Martineau-nak még bőven volt ideje, így sétált egyet a városban. Az
utcákon nyüzsögtek az emberek, de jóformán csak civileket lehetett látni,
katonákat csak elvétve. Az emberek többsége a kelleténél soványabbnak tűnt,
és régi, kopott ruhát viselt, de háborús időkben az ilyesmin nem lehet
csodálkozni. Martineau néhány gyermeket is látott, akiknek inkább az
iskolában lett volna a helyük. Egyedül ők néztek ki jobban, azt a tagadhatatlan
tényt igazolva, hogy mindenki számára első a gyermeke.
Az emberek tehát, ha nehezen is, de boldogultak. Martineau tudta ezt, mert
Helen de Ville elmesélte, hogy a közösségi konyhák és a sütödék fűtőanyagot
takarítottak meg maguknak. A városlakók azonban nyilvánvalóan nehezebb
időket éltek át, mint azok, akik vidéken laknak. A Queen Streeten Martineau
járókelők sokaságára lett figyelmes, akik egy üzlet kirakatát bámulták.
Az ablak mögött meglepően bő élelmiszerkínálatot lehetett látni:
konzerveket, burgonyát és lisztet, sonkát, palackozott borokat, pezsgőt. Az
emberek nem szóltak semmit, csak némán nézték. A kirakat üvegén egy felirat
állt: Feketepiaci áruk. Az ellenség akár a szomszédod is lehet. Segíts legyőzni
őt A szöveg alján Müller aláírása szerepelt. Martineau-nak elfacsarodott a
szíve az elgyötört arcok láttán. Hátat fordított a tömegnek, és visszament a
Charing Crossba.
Amikor belépett a fodrász-szalonba, Sarah épp a kalapját igazgatta a
tükörben. A haja ragyogóan nézett ki. A férfi felsegítette rá a kabátját.
– Elégedett vele? – kérdezte Emily Johnson.
– Nagyon. – Martineau kivett egy tízmárkás bankjegyet a pénztárcájából.
– Nem! – Tört ki a düh a nőből. – Nem kell a pénze! Azt akarta, csináljam
meg a barátnője haját, én megtettem. – Könnyek jelentek meg a szemében. –
Most már menjenek innen!
 Martineau kituszkolta Sarah-t az ajtón, majd visszafordult. Emily Johnson
döbbenetére barátságos hangon szólalt meg. Mintha csak kilépett volna a
brutális SS tiszt szerepéből, amit eddig olyan kiválóan játszott.
– Fogadja el megbecsülésemet, Mrs. Johnson. Ön egy nagyszerű asszony –
azzal kiment.
A nő leült, és kezébe temetve a fejét zokogni kezdett.
Martineau a többi kocsi mellé parkolta le a Kubelwagent a Havre des Pas-i
Silvertide Hotel közelében.
– Nem leszek fent sokáig. Sarah elmosolyodott.
– Miattam nem kell aggódnod. Sétálok egyet a védőgát mentén.
Gyermekkoromban ide jártam át úszni az uszodába.
– Jól van, csak vigyázz magadra! Ne állj szóba idegen férfiakkal!
Müller az ablakból figyelte őket. Amikor Martineau beért az épületbe, egy
fiatal, civil ruhába öltözött katonai rendőr már várt rá.
– Standartenführer Vogel? Erre jöjjön, kérem! Bevezette Martineau-t
Müller irodájába. A kapitány felállt az íróasztal mellől:
– Örömmel üdvözlöm itt nálunk, Standartenführer.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám – válaszolta Martineau. – Beszélt már
Kleisttel és Greiserrel?
– Arról a sajnálatos félreértésről de Ville Place-ben? Igen, elmagyarázták,
hogy…
– Félreértés? – ismételte meg Martineau jéghidegen. – Kérem, azonnal
hívassa be őket, kapitány! Az időm korlátozott.
Martineau hátratett kézzel az ablak elé állt, várta, míg Müller behívja
Kleistet és Greisert. A két férfi pillanatokon belül megérkezett. Martineau
annyira sem méltatta őket, hogy hátraforduljon, hanem továbbra is a
védőgátnak azt a részét nézte, ahol Sarah állt.
– Kleist felügyelő – szólalt meg csendesen -, ha jól értettem, ön szerint a
ma reggel történtek egy sajnálatos félreértés következménye.
– Nos, igen, Standartenführer.
– Hazudik! – Martineau hangja halk és vészjósló volt. – Mindketten
hazudnak. – Szembefordult velük. – Az erdőben sétáltam Mademoiselle
Latourral, amikor meghallottuk a lány sikítását. Egy lányt, kapitány, egy alig
tizenhat éves gyermeket rángatott ez az állat az istálló felé, míg a másik
nevetve nézte. Épp közbe akartam lépni, amikor Gallagher tábornok jelent
meg a helyszínen, megadva Kleistnek azt, amire rászolgált.
– Értem – vetette közbe Müller.
– A helyzetet csak súlyosbította az, hogy elő kellett vennem a
pisztolyomat. Ha nem adok le egy figyelmeztető lövést, ez az idióta, hátba
lövi Gallaghert. Szentséges úristen! El tudja képzelni, mekkora egy
gyengeelméjű maga, Greiser? – Lassan, szájbarágósán beszélt, mintha egy
gyermekkel lenne dolga. – Az az ember ír, vagyis semleges, márpedig a
Führer jó kapcsolatokra törekszik Írországgal. Mindennek tetejébe odahaza
nemzeti hősként tisztelik: a forradalom hőseként. Tábornok, az ilyen
embereket nem szokás hátba lőni! Érti?
– Igen, Standartenführer.
Martineau most Kleist felé fordította a figyelmét.
– Minthogy pedig a Führer határozottan békés politikát akar érvényesíteni
Jersey lakóival szemben, nem erőszakolunk meg tizenhat éves lányokat. –
Szavait ismét Müllerhez intézte. – Ennek a két embernek a viselkedése
egyszerűen szégyent jelent a Birodalomra és a német becsületre nézve!
Martineau magában remekül szórakozott, különösen amikor Kleist dühösen
kifakadt.
– Én nem vagyok gyermek! Engem ne oktasson ki senki!
– Kleist! Mint a Gestapo tagja, ön esküt tett a Führernek – emlékeztette
Martineau -, egy szent esküt. Ha jól emlékszem, valahogy így szól:
Esküszöm, hogy önnek és az ön által kinevezett feletteseimnek mindhalálig
engedelmeskedni fogok! Jól mondom?
– Igen – felelte Kleist.
– Akkor vésse jól az eszébe: azért van itt, hogy parancsoknak
engedelmeskedjen! Ha kérdezek valamit, ön azt feleli: „Jawohl,
Standartenführer!” Ha parancsot adok, akkor azt mondja „Zu befehl,
Standartenführer!” Tud követni?
Rövid csend következett, majd Kleist halkan elmotyogta:
 – Jawohl, Standartenführer! Martineau Müllerre nézett.
– Még mindig nem tudja, miért küldött engem ide Reichsführer Himmler?
Majd szó nélkül kiment a szobából, átvágott az előcsarnokon, és a
Kubelwagenhez sietett. Sarah a motorháztetőn ült.
– Hogy ment? – kérdezte.
– Óh, azt hiszem, alaposan rájuk ijesztettem. – Kitárta a lánynak az ajtót. –
Most pedig megmutathatod nekem ezt a te kis szigetedet.
Müller jóízűen hahotázott.
– Ha látná magát, Willi. Már csak egy rövidnadrág hiányzik.
– Istenemre esküszöm, meg fogom…
– Semmit nem fog tenni, Willi, ahogyan mi sem! – Kinyitotta a szekrény
ajtaját, ahol egy üveg konyakot talált egy pohár társaságában. – El kell
ismernem, úgy viselkedett, mint maga a Reichsführer, ha rossz napja van. Az
az értelmetlen szöveg a német becsületről. Elkoptatott frázisok.
– Még mindig akarja, hogy beszéljek a fivéremmel, kapitány úr? – kérdezte
Greiser. – Ma este tízre sikerült előjegyeztetnem egy hívást Stuttgarton
keresztül.
– Miért ne? – Müller töltött egy kis konyakot a poharába. – Az isten
szerelmére, tűnjenek el a szemem elől mindketten!

Rommel egy Bayeux melletti villában tartózkodott, egy félreeső és eléggé

elhagyatott vidéken. A házat a térség katonai parancsnoka használta hétvégi
pihenésre. Örömmel bocsátotta a tábornagy rendelkezésére, amikor az
kifejezte vágyódását egy nyugalmas hétvégi pihenés után. Az épületet a
diszkrét Bemard házaspár tartotta rendben. Az asszony kitűnően főzött, férje
pedig a komornyik szerepét is ellátta.
Aznap délután Baum állt meg egy Kubelwagennel a ház előtt. Ezúttal saját
Fallschirmjager egyenruháját viselte, s Rommel erősködésére jobb szemét egy
bőrfolttal eltakarta. Baum becsületére legyen mondva, az egyenruha, a smink
és a gumibetétek nélkül, melyek arcát szögletesebbé tették, egyáltalán nem
hasonlított a tábornagyra. Az igazi változás mindig benne zajlott le.
Rommelnek képzelte magát, ezért Rommelé vált. Ebben rejlett egyedülálló
színészi tehetsége.
Hofer később érkezett meg egy Mercedesben. A kocsit egy Dreschler nevű
őrmester vezette, egy Afrika Korps veterán. Madame Bemard a társalgóban
szolgálta fel a kései ebédet a két tiszt számára. Miután a férfiak végeztek az
evéssel, Hofer behívatta Baumot.
– Helyes, akkor gondoljuk át a dolgokat! – javasolta Rommel.
– Berger és én reggel kilenckor megyünk el innen a Kubelwagennel. Egy
kilométerre innen van a birtokon egy üresen álló kunyhó. Berger ott fog
átöltözni, tábornagy úr.
– Azután?
– Folytatjuk utunkat az innen csupán tíz kilométerre lévő Luftwaffe
szükség-felszállópálya felé. Az ön személyes parancsára, egy pilóta fog várni
ránk egy Fiesler Storch-ban; a neve Oberleutnant Sorsa.
– Sorsa? Nem finn név ez véletlenül? – kérdezte Rommel.
– De igen, uram.
– Akkor mit keres a Luftwaffénál? Miért nem orosz gépekre vadászik a
sajátjaival együtt a Keleti Fronton?
– Sorsa nem egy akármilyen ember. Ő egy igazi mesterpilóta, az egyik
legjobb éjszakai vadászpilóta. Több hasznunk van belőle, ha a Birodalom
fölött röpködve Lancaster bombázókat szed le. Nála alkalmasabb embert nem
is találhattunk volna erre a vállalkozásra. Ő teljesen független a Luftwaffétól.
– A finnek nincsenek oda értünk – jegyezte meg Rommel. – Sohasem
bíztam meg bennük. – Rágyújtott egy cigarettára. – Azért folytassa!
– Sorsa csak akkor fog tudomást szerezni az úticélról, ha már mi is fent
ülünk a gépen. Becslésem szerint tizenegy körül fogunk földet érni Jerseyn.
Utasítottam a B Hadtest főhadiszállását, hogy pontosan délben közölje
Berlinnel, ön Jerseyre repült. Azt mondtam, a késedelemre azért van szükség,
mert az ön biztonságát akarjuk szavatolni repülés közben.
– Mi lesz a helyzet itt?
– Stulpnagel és Falkenhausen tábornokok délután érkeznek ide. Itt töltik az
éjszakát, majd szombat reggel távoznak.
– Önök pedig este térnek vissza.
 – Igen. Bernardék tudni fogják, hogy ön itt van, arról viszont nem
tudhatnak, hogy ön ugyanakkor Jerseyn is tartózkodik. Hasonlóképpen
Dreschler őrmester sem. Mégis, ha később lenne vele valami probléma, én el
tudom intézni a dolgot.
Rommel Baumhoz fordult.
– És ön, barátom, boldogulni fog?
– Igen, Herr Field Marshal. Efelől nyugodt lehet – felelte Baum.
– Jól van. – Rommel kiemelte a Dom Perignont a jegesvödörből, amit
Monsieur Bemard vitt be és kihúzta a dugót. Három poharat teletöltött a
nedűvel. – Igyunk, barátaim, a Jersey-i vállalkozásra!

Sarah és Martineau egy kellemes délutánt töltöttek el együtt. Goreybe

hajtottak, ahol a lány meg akarta mutatni Európa egyik legszebb kastélyát,
Mont Orgeuil-t. Az épület azonban már nem volt egyéb, mint az ellenség
egyik legvédettebb erődítménye.
A Fliquet-öbölben egy csapat munkatáborossal találkoztak, akik az egyik
parti tüzérségi üteg felé építettek utat. Martineau még sohasem látott ilyen
rongyos, piszkos és alultáplált embereket. Bemutatkozott az őrmesternek,
megtudta tőle, hogy a foglyok oroszok. A sors különös iróniájaként néhány
kilométerrel odébb az Orosz Felszabadítási Hadsereg főként ukránokból álló
zászlóalja védte az északi partokat a Bonne Nuit-öböl körül.
Grosnez felé folytatták útjukat, ahol megcsodálhatták egy középkori vár
maradványait és a Guernsey felé nyúló Sark, Herm, Jethou festői látványát. A
legérdekesebbnek azonban Martineau azt találta, hogy egyszer sem állították
meg őket útjukon, még akkor sem, amikor a Five Mile Roadon hajtottak
végig, mely a St. Ouen’s-öböllel, a sziget legvédettebb szakaszával
párhuzamosan futott.
Már sötét volt, amikor megálltak a St. Brelade végében álló templom előtt.
Sarah és Martineau kiszállt a kocsiból. A gránit kapubejáró alól benéztek a
temetőudvarra. A hely egy részét katonák sírjai foglalták el, mindegyik
végénél egy-egy kereszttel, melynek közepén horogkereszt volt.
– Nem tudom, mit szólna Krisztus ezekhez a keresztekhez – szólalt meg
Martineau.
A lány megborzongott.
– Régen ebbe a templomba jártam, itt voltam elsőáldozó.
Martineau végigsétált a német fejfák között.
– Van itt néhány olasz és egy orosz is. – A temető régebbi része felé ment,
a gránitból készült sírkövek és sírboltok közé. – Furcsa – mondta -, úgy
érzem, mintha otthon lennék.
Ez egy félelmetes gondolat – szörnyülködött Sarah.
– Nem igazán. Egyszerűen csak tetszik ez a háborítatlan nyugalom, és
szenzációs kilátás nyílik innen az öbölre. Ennek ellenére azt hiszem, ideje
lenne visszafordulnunk.
Beszálltak a Kubelwagenbe, és Mont Sohier felé indultak.
– Most, hogy túlestünk ezen a rövid túrán, mi a véleményed? – kérdezte
Sarah.
– Szűk kis szigetecske.
– És hogyan fogjuk kivinni róla Hugh Kelsót?
– Az igazat megmondva, halvány fogalmam sincs. Ezért ha eszedbe jut
valami, áruld el nekem is.
Ismét az útra koncentrált, dallamtalanul fütyörészett a fogai között.
Martineau és Sarah az ebédlőben vacsoráztak Guido Orsini, Bruno Feldt,
Kapitanleutnant Erich Dietrich meg a többi tiszt társaságában. Az asztalnál
minden üres helyen egy lobogó lánggal égő gyertya állt. Sarah ezt
hátborzongatónak találta, de ettől eltekintve a fiatal tisztek udvariasak és
figyelmesek voltak, s nyilvánvalóan még jobban kitettek volna magukért, ha
Martineau jelenléte nem feszélyezné őket. A férfi, tiszteletben tartva a vacsora
szertartásosságát, egyenruhát viselt, ami nyomasztó hatást gyakorolt a
jelenlévőkre.
Helen de Ville ki-be szaladgált a tányérokkal, Sarah pedig, akit kezdett
untatni az erőltetett beszélgetés, segített neki leszedni az asztalt, majd utána
ment a konyhába is, ahol éppen Sean Gallagher a vacsora maradékait tüntette
el a gyomrába.
– Már nem bírtam odabent lenni. Harry olyan, mintha jéghideg acélból
esztergálták volna – sóhajtott a lány.
Helen egy tálcára tette Kelso vacsoráját.
– Felviszem, addig míg mindenki az ebédlőben tartózkodik.
Felment a hátsó lépcsőn, és épp kinyitotta a hálószoba ajtaját, amikor
Guido Orsini befordult a folyosóra. Az olasz döbbenten vette észre a tálcát a
nő kezében. Óvatosan végiglopakodott a folyosón, majd pillanatnyi habozás
után lenyomta a hálószoba ajtajának kilincsét. Helen ez egyszer, elfelejtette
ráfordítani a kulcsot. Orsini bedugta a fejét. Meglátta a félig nyitott titkos
ajtót, lábujjhegyen odaosont. Fentről beszélgetés hallatszott. A férfi
hallgatózott egy másodpercig, aztán kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Sarah halkan beszélgetett Seannal, amikor Guido megjelent a konyhában.
– Ah, itt van – szólt az olasz. – A többiek politizálnak. Nem sétálna velem
egyet?
– Megbízhatok benne? – kérdezte a lány Gallaghertől.
– Nem jobban, mint bármelyik férfiban. Különösen mivel egy olyan kedves
portékáról van szó, mint magácska.
– Azért megkockáztatom… Ha Vogel ezredes keresne, mondja meg neki,
nemsokára visszajövök! – tette hozzá a látszat kedvéért.
Sarló alakú hold függött az égen, s a csillagok sziporkázó fénye kirajzolta a
magasba törő pálmafák koronáit. Az esőtől még mindig nedves virágok
mámorító illatot árasztottak.
– Azáleák – szippantott egy mélyet Sarah -, a kedvenceim.
– Maga egy figyelemre méltó lány. Ugye nem haragszik meg, ha angolul
folytatom? Nincs senki a közelben, nekem pedig nem árt meg egy kis
gyakorlás.
– Rendben – egyezett bele a lány.
– Még sohasem járt Jerseyn ezelőtt?
– Nem. Anyám halála után a Paimpolban lakó nagyanyám nevelt fel.
– Értem. Tehát az anyja angol volt?
– Igen.
Sarah egy alacsony gránitfal tetején ült, háttal a holdnak. Az olasz
kíváncsisága kezdte aggodalommal eltölteni. A férfi megkínálta egy
cigarettával.
– Gitanes-t szív, ugye?
Sarah, aki most már teljesen rászokott a dohányzásra, bólintott.
– Másrészt viszont az ember kénytelen azzal megelégedni, ami van.
Guido tüzet adott.
– Nagyon érdekes. Határozottan breton akcentussal beszéli a franciát.
– Mi ebben az érdekes? A nagyanyám breton volt.
– Tudom. Valójában az érdekes, ahogyan az angolt beszéli: kitűnően.
Higgye el nekem, tudom, mit beszélek, hiszen a Winchesterre jártam.
– Valóban? Akkor én egy szerencsés lány vagyok. – Felállt. – Vissza kell
mennem, Guido! Max nem szereti, ha túl sokáig vagyok távol egy idegen
férfival.
– Természetesen.
Sarah belekapaszkodott a férfi karjába, és elindultak visszafelé az azáleák
között.
– Kedvelem magát, Anne-Marie Latour – folytatta Guido. – Nagyon
kedvelem. Szeretném, ha ezt nem felejtené el.
– Csupán kedvel? Mintha korábban azt mondta volna, hogy szeret. – Sarah
egy veszélyes játékba kezdett belebonyolódni. Tudta ezt jól, ennek ellenére
nem tudta megállni, hogy el ne menjen addig, ameddig csak lehet:
– Jól van – adta meg magát Guido -, szeretem magát. – Azzal magához
húzta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. – Most már elégedett?
– Igen, Guido – suttogta Sarah. – Azt hiszem, igen.
Martineau jelent meg a holdfényben fürdő teraszon.
– Anne-Marie, hol vagy? – kiáltotta franciául.
– Megyek! – kiáltotta vissza Sarah. Megsimogatta az olasz arcát. – Viszlát
holnap, Guido – és felszaladt a terasz lépcsőjén.
A teraszra néző társalgóban ültek mind a négyen, Gallagher, Martineau,
Helen és Sarah. Az ír burgundit töltött négy pohárba, míg Helen kinyitotta az
erkélyajtót. A nő mélyen beszívta a virágok illatát, aztán összehúzta a vastag
függönyöket.
– Akkor most mit fogunk tenni? – tette fel a kérdést Gallagher.
 – Egy biztos: jelenlegi állapotában még nem tud járni! – szögezte le Helen
de Ville. – George Hamilton ma délután vizsgálta meg; ha nem pihenteti a
lábát, akkor fennáll az amputálás veszélye.
– Még az a szerencse, hogy odafent biztonságban van – jegyezte meg
Sarah.
– Akkor sem ülhet ott a háború végéig – állapította meg a lényeget
Martineau. – Granville-be kell vinnünk őt! Aztán ha ott vagyunk, Cressonék
rádión kapcsolatba lépnek Londonnal, és még aznap este leszáll értünk egy
Lysander.
– Már csak az a kérdés, hogyan lehetne odavinni őt – szólt Gallagher. – A
hajóforgalmat teljesen az ellenőrzésük alatt tartják. A part mentén mindenütt
megfigyelőállomásokat állítottak fel, mint azt ön is láthatta ma. Nem
juthatnának el messzire anélkül, hogy észre ne vennék önöket. Még a
legkisebb halászhajó sem futhat ki úgy a tengerre, hogy előzőleg át ne
vizsgálták volna.
– Akkor mi a megoldás? – kérdezte Sarah. – Valamit tennünk kell!
Az erkélyajtónál mozgás támadt, majd szétvált a függöny. Martineau
hátrafordult, és előhúzta a Waltherét. Guido Orsini lépett a szobába.
– Én talán segíthetek – mondta angolul.
 12. fejezet

Másnap reggel Martineau az Albert rakpart felső szintjéről figyelte, amint

Heine ezredes, a civil ügyek parancsnoka és a sziget tiszttartója, Dietrich E-
boot-ján elindultak Guernsey felé. Martineau a védőgát tetejére támaszkodva
Orsini várta, aki a Kriegsmarine főhadiszállására ment a Pomme d’Or
Hotelba.
Az olasz színrelépése a függöny mögül az elmúlt éjszaka kétségkívül kissé
drámai volt, de azon nem lehetett csodálkozni, hogy a férfi csatlakozni akar
hozzájuk. Még ha eltökélt fasiszta lett volna, akkor sem férhetett kétség, ki
fogja megnyerni a háborút. Olaszországban Mussolini követőinek nagy része
habozás nélkül átállt a győztes oldalra. Különben is, Orsini nem tartozott ezek
közé. Legalábbis ezt bizonygatta Martineau-nak Helen és Gallagher, de
mindőjük közül legbuzgóbban Sarah.
A fiatal olasz feljött a lépcsőn, üdvözölt néhány matrózt, majd csatlakozott
Martineau-hoz.
– Menjük el a rakpart végéig!
– Mit talált ki? – kérdezte Martineau, miután elindultak.
– Egy lehetséges kitörést: Vasárnap hajnalban egy kisebb konvojnak kell
érkeznie Guernseyről. Az egyik hajó kapitánya, egy Jan Kruger nevű holland,
megbetegedett. Egészen Jersey-ig a fedélzetmester helyettesíti. – És?
– Jerseytől azonban már a mi derék Robert Savary barátunk
parancsnoksága alatt fog továbbmenni Granville-ba.
– Ez csakugyan megfontolandó – ismerte el Martineau. – Mikor fog
beszélni vele?
– Itt a bökkenő! Miután a Vidor Hugo elsüllyedt, az egyik St. Malo-i
mentőhajó vette fel. Holnap este érkezik meg Granville-ből egy gyorsjáratú
őrnaszádon.
– Úgy gondolja, hajlandó lenne átcsempészni Kelsót?
Orsini vállat vont.
– Abból, amit elmondott Savary eddigi szerepéről az ügyben, azt
gondolom, ha egy kis nyomást gyakorolunk rá, kiváló jelölt lehet. Azok után,
amit már tett, aligha mondhat nemet.
– Ez igaz – értett egyet Martineau. – Savary azzal is tisztában van, hogy ha
tesz egy rossz lépést, Cressonék ingyen és bérmentve megrendezik a
temetését. – Elmosolyodott. – Tudja/gróf, azt hiszem, ön nagy segítségére lesz
a mi kis társaságunknak!
– Ennek igazán örülök, de el kell mondanom valamit.
– Ki vele!
– Elegem van a halálból meg a rombolásból, elegem van az öldöklésből
meg a politikából! A Szövetségesek meg fogják nyerni ezt a háborút, ez
elkerülhetetlen. Egy értelmes ember számára Jersey ideális hely kivárni a
háború végét. Ne higgyék azt, hogy bármi, ami itt történik, befolyással lehet a
végkifejletre. Még ha a németek ráteszik is a kezüket Kelsóra, az legfeljebb
késleltetheti Eisenhower terveit.
A végén azonban úgyis ő győz! Mi itt egy érdekes játék részesei vagyunk:
ez a játék veszélyes ugyan, de mégiscsak játék!
– Akkor hát, miért akar játékos lenni? – kérdezte Martineau.
– Azt hiszem, tudja miért – adta meg a választ Guido, amint lefelé tartottak
a lépcsőn. Barátságosan elmosolyodott. – Legyen óvatos, barátom! Nincs
veszélyesebb a piperkőcnél, aki azon találja magát, hogy beleszeretett egy
csinos nőbe!

Felix Necker épp indulni akart lovagolni egyet St. Aubin tengerpartján,
amikor irodájában megcsörrent a telefon. Felemelte a kagylót; arckifejezése
kezdett egyre rémültebbé válni.
– Szent isten! Mikor fog ideérkezni? Rendben. Vezényeljék ki a
díszgárdát! Amilyen gyorsan csak tudok, ott vagyok!
Lecsapta a kagylót. Egy ideig ott ült, emésztve a hallottakat, majd ismét
felvette a kagylót, és felhívta a GFP főhadiszállását.
– Őrnagy úr – szólt bele Müller a telefonba -, mit tehetek önért?
– Rommel negyvenöt perc múlva megérkezik a repülőtérre.
– Kicsoda érkezik meg?
 – Rommel, maga idióta! A segédjével, Hofer őrnaggyal együtt jön
Normandiából egy Fiesler Storchon.
– De miért? – értetlenkedett Müller. – Nem értem.
– Nos, én igen. Most állt össze a kép. Először is az a parancs, amelynek
értelmében Heine-nek és a többieknek Guernseyre kellett menniük. így
sikerült félreállítania őket, hogy itt mindent kénye-kedve szerint aprólékosan
megvizsgálhasson. Ismerem Rommel módszerét, Müller. Mindent meg fog
nézni. Még a legkisebb ágyúállást is.
– Legalább az egyik rejtély megoldódott – jegyezte meg Müller.
– Milyen rejtély?
– Vogel itt-tartózkodásának az oka. Most már minden részlet összeillik.
– Igen, azt hiszem, igaza van – mondta Necker. – Most azonban ne ezzel
foglalkozzon! A reptéren találkozunk!
Necker egy ideig habozott, aztán a központtól de Ville Place-t kérte. A
hívásra Helen válaszolt a konyhából.
– Önt keresik – kiáltotta Martineau-nak, aki Guidó-val együtt abban a
pillanatban tért vissza -, Necker őrnagy.
Martineau átvette tőle a telefonkagylót.
– Itt Vogel.
– Jó reggelt – üdvözölte Necker. – Gondolom, nem lepődik meg, de
Rommel tábornagy fél óra múlva megérkezik a repülőtérre.
– Értem – válaszolta Martineau, eltitkolva döbbenetét.
– Feltételezem, ön is ott kíván lenni a fogadásán. Találkozunk a
repülőtéren!
Sarah és Gallagher akkor jöttek be a kertből.
– Mi törtérit, Harry? – kérdezte a lány. – Rosszul nézel ki!
– Minden okom megvan rá! – felelte a férfi. – Úgy érzem, mintha a tető
most készülne rám szakadni.
A Silvertide-ban Müller sietve magára öltötte egyenruháját az irodája
melletti fürdőszobában. Ajtó nyílása hallatszott, és Kleist kiáltott be:
– Itt van kapitány úr? Azt mondták, hívatott minket.
– Igen, jöjjenek be!
 Müller a zubbonyát már az irodában gombolta be, majd felcsatolta a
derékszíjat, rajta a Mauser pisztolytáskájával.
– Valami baj van? – kérdezte Kleist. A felügyelő szörnyen nézett ki. A
szeme körül díszlő monokli még sötétebb lett, s az orrára ragasztott ragtapasz
sem javította az összképet.
– Meghiszem azt! Az imént értesültem arról, hogy Rommel
villámlátogatást fog tenni nálunk. Most a reptérre kell mennem! Elvihetne,
Ernst – mondta Greisernek.
– És én? – méltatlankodott Kleist.
– Ezzel az arccal? Nem szeretném Rommel közelében látni! Inkább vegyen
ki néhány szabadnapot, Willi, csak ne legyen láb alatt! – Greiser felé fordult.
– Induljunk!
Miután a másik kettő elment, Kleist a szekrényhez ment, ahol a kapitány az
italt tartotta. Kivette a konyakot, és teletöltött magának egy öblös poharat.
Egyetlen hajtással legurította a torkán, aztán a fürdőszobába ment.
Megvizsgálta magát a tükörben. Ocsmányul nézett ki, még az orra is sajgott,
és mindez annak az átkozott írnek köszönhetően.
Ismét teletöltötte a poharat.
– Most én következek, te disznó – sziszegte -, nem szeretnék a helyedben
lenni! – Tükörképe felé emelte a poharat, aztán kiitta.
– Apropó, sikerült beszélnem a fivéremmel Stuttgartban – szólalt meg
Greiser, amint rátértek a kikötő melletti korzóra.
– Mondott valami érdemlegeset?
– Nem, szabadságon van. Ma kezd az éjszakai váltásban, akkor majd ismét
felhívom.
– Nem mintha olyan fontos lenne – folytatta Müller. – Már megoldódott a
Vogel körüli rejtély. Nyilvánvalóan a tábornagy látogatását jött előkészíteni,
ennyi az egész.
– De mit akarhat itt Rommel?
– Gondoljon arra, hogy Dieppe-től délre a francia partokat védő erődöknek
és ütegeknek pontosan a fele erre a három kis szigetre van koncentrálva –
magyarázta Müller a fiatal férfinak. – Az invázió közeledtével természetesen
tudni akarja, mit kap a pénzéért. – A kapitány az órájára pillantott. – Most ne
ezen törje a fejét, inkább taposson rá a gázpedálra, már csak tíz percünk van!
A repülőtéren Martineau megállt, és odaadta az igazolványát az őrszemnek.
Mivel egyenruhában volt, az egész csak formalitásnak tűnt. A főkapu mellett
néhány kocsi állt – nyilvánvalóan a hivatalnokok járművei -, mellettük pedig
sofőrjeik. Az elöl álló Austin motorháztetőjén a katonai parancsnok lobogója
lengett. Martineau, Müller Citroenje mellett parkolta le a Kubelwagent. A
kormány előtt Greiser ült, az egyetlen sofőr, aki civil ruhát viselt. Martineau,
köszöntésre se méltatta az őrmestert, bement a repülőtér épületébe. Mindenütt
egyenruhás alakok álldogáltak, főleg Luftwaffésok. Martineau-t különös érzés
fogta el, de ezt félelemnek egyáltalán nem lehetett nevezni. Eltökélte, hogy
játszani fog a lapokkal, ha már a sors kiosztotta neki őket.
Necker, Müller, meg a tisztek egy csoportja a forgalmi előtéren várakoztak.
A Luftwaffe díszgárda már vigyázzállásban állt. Az őrnagy, nyomában
Müllerrel, odament a Martineau-hoz.
– Néhány perc múlva itt lesznek – közölte, arcán feszes mosollyal. Az
ezredes felé tartotta ezüst cigarettatárcáját. – A tábornagy látogatása úgy ért
minket, mint derült égből a villámcsapás! Bár úgy gondolom, ön egyáltalán
nincs meglepve.
Martineau egyszeriben megértett mindent. Ezek nyilvánvalóan azt
gondolják, az ő érthetetlen jelenléte és a tábornagy váratlan látogatása
valamiképpen összefügg.
– Valóban? Nem értem,- mire célzott, drága Neckerem.
Necker elkeseredetten Müllerre nézett. Természetesen egyikük sem hitt
Martineau-nak, ami a férfinak tökéletesen megfelelt, és illett a helyzethez is.
Martineau hátratett kézzel odébb sétált, majd figyelmesen körülnézett. Hét
géppuskatoronnyal védett hangárt látott, amelyeket valószínűleg a németek
építettek. Egyiknek nyitva állt az ajtaja, felfedve egy hullámos lemezzel
borított géptestet és a hozzá tartozó három hajtóművet. Egy JU52 volt az, a
Junkers szállítógépe, a német hadsereg „igáslova”. Ezenkívül más gépet nem
lehetett látni.
– Még mindig a titokzatost játssza! – szólt oda Necker Müllernek félszájjal.
 Martineau visszament hozzájuk.
– A Luftwaffe gépparkja nem tűnik túlságosan gazdagnak.
– Sajnos nem az, ebben a térségben az ellenség uralja a légteret.
Martineau a nyitva álló hangár felé intett a fejével.
– Mit keres ott az a JU52-es?
– Az szállítja a postát. Hetente egy utat tesz meg, csupán a pilótával és egy
küldeménykezelővel a fedélzetén, persze mindig a sötétség leple alatt. Tegnap
este jöttek meg.
– Mikor indulnak vissza?
– Holnap este.
A távolból repülőgép zúgása hallatszott. Martineau-ék az ég felé emelték
tekintetüket. A St. Ouen’s-öböl felől egy Storch közeledett. A landolás
tökéletesre sikerült. Miközben a pilóta, Oberleutnant Sorsa a forgalmi előtér
felé gurította a gépet, Hofer biztatólag Baum karjára tette a kezét. Heini
bólintott, megigazítva a sapkáját meg a kesztyűjét. Kezdődik az előadás,
Heini, – mondta magának. Tégy ki magadért!
Sorsa felnyitotta az ajtót. Hofer kiszállt, aztán segített Baumnak is, aki
kigombolta esőkabátját, hogy a Blue Max és a zubbonya nyakán lévő
Lovagkereszt láthatóvá váljék. Necker eléje sietett, szertartásosan tisztelegve,
mint katona a katonának.
– Tábornagy úr! Ekkora megtiszteltetést!
Baum hanyagul sapkájához emelte a marsallbotot. – Ön…?
– Felix Necker, uram, helyettes parancsnok! Heine ezredesnek a hétvégére
Guernseyre kellett utaznia. Schmettow tábornok konferenciát tart.
– Igen, tudok róla.
– Ha tudtuk volna, hogy idelátogat, uram… – folytatta Necker.
– Nos, nem tudhatták. Konrad Hofer, a hadsegédem. Bemutatná az urakat?
Necker Martineau-val kezdte.
– Standartenführer Vogel, akit feltételezem, ismer.
– Nem – válaszolta Rommel helyett Martineau. – Sajnos eddig még nem
volt szerencsém találkozni a tábornagy úrral!
Rommel megvető tekintetét mindenki láthatta. A tábornagy továbblépett,
üdvözölte Müllert és a többi tisztet, aztán végigsétált a díszgárda előtt. Miután
ezzel végzett, szó nélkül a legközelebbi légvédelmi ágyú felé vette az útját. A
tisztek követték. A tábornagy váltott néhány szót az ütegkezelő legénységgel,
majd a füvön át a hangár felé indult, ahol a földi Luftwaffe személyzet várt
vigyázzállásban.
Végül megfordult, és visszament a repülőtér főépületéhez.
– Szép időnk van – emelte az égre a tekintetét. – Ilyen fog maradni?
– Az előrejelzés szerint igen, tábornagy úr – felelte Necker.
– Nagyszerű! Mindent látni szeretnék! Megértette? Holnap indulok vissza,
valószínűleg este, így szükségünk lesz egy helyre, ahol megszánhatunk, de ezt
még ráérünk később is megbeszélni.
– A Luftwaffe tiszti étkezdéjében egy könnyű vacsora várja, tábornagy úr.
Nagy megtiszteltetést jelentene, ha elfogadná a hívásunkat, uram!
– Örömmel, őrnagy, de utána következzék a munka! Rengeteg mindent kell
látnom! Nos, merre induljunk?
A tiszti étkezde az emeleten foglalt helyet, ott ahol a háború előtt az
étterem volt. A fehér kabátot viselő, illetődött Luftwaffe-közlegények egy
salátából, sült csirkéből és sonkából álló hideg vacsorát szolgáltak fel. A
tisztek szivacsként szívták magukba a tábornagy minden egyes szavát,
élvezve azt, hogy egy ilyen nagy ember közelében lehetnek. Baum, kezében
egy pohár pezsgővel, kitűnően szórakozott. Úgy érezte, legjobb formáját
nyújtja.
– Meglepett minket az, hogy a nappali órákat választotta á repülésre – szólt
Necker.
– Minden légikíséret nélkül – tette hozzá Müller.
– Mindig is szerettem meglepetést okozni – válaszolta nekik Baum. – Azt
se feledjék, nem akárki, hanem a mi bátor finn barátunk, Sorsa főhadnagy ült
a pilótafülkében! Ő egyébként egy JU88S éjszakai vadászgépen repül, s eddig
harmincnyolc Lancaster van a számláján, magyarázatot adva a
Lovagkeresztjére. – Baum a szerény arcú, szőke, huszonöt év körüli életerős
emberkére mutatott, majd folytatta: – Egyébként pedig olyan alacsonyan
repültünk, hogy már nem is a RAF gépeitől, hanem a hullámoktól kellett
tartanunk.
Szavait általános nevetés fogadta, ő pedig kimentette magát, és Hoferrel
együtt kiment a mosdóba.
Martineau háttal a falnak támaszkodva figyelt. Szinte alig ivott valamit.
Müller közeledett.
– Csodálatra méltó ember!
– Óh, igen – bólogatott Martineau. – A háború kevés igazi hőseinek egyike.
Hogy van az ön Kleist felügyelője?
– Ő viszont egy semmirekellő! – jegyezte meg Müller. – Azt hiszem, ezt
önnek nem kell mondanom. Még egy kis pezsgőt?
A mosdóban Baum végignézett a tükörképén.
– Jól csinálom? – kérdezte Hofertől.
– Jobban már nem is lehetne! – Hoferrel madarat lehetett volna fogatni. –
Néha már magam sem tudom megkülönböztetni az öregtől, főleg amikor
beszél.
– Akkor minden rendben! – Baum megfésülte a haját, s megigazította az
arcát kitömő gumikat. – Ez az SS ezredes azonban sehogy sem illik bele a
képbe.
– Vogel? – Hofer egy pillanatra elkomolyodott. – Beszéltem róla
Neckerrel. Vogel tegnap jelent meg a szigeten, zsebében egy különleges
ajánlólevéllel, amit Himmler és maga a Führer írt alá. Eddig még nem volt
hajlandó elárulni itt-tartózkodásának az okát.
– Nem tudom – mondta Baum. – Ezektől a szarháziaktól mindig borsódzik
a hátam. Biztos benne, hogy nem miattunk van itt?
– Hogyan lehetne? A B Hadtest főhadiszállása alig egy órája röppentette
fel a hírt, hogy Rommel Jerseyre látogat. Semmi ok a pánikra! Induljunk
vissza a színpadra!
– Ha megkérhetném, hogy fáradjon a parancsnok szobájába, tábornagy!
Von Schmettow tábornok van a vonalban Guernseyről – szólt Necker.
Baum lazán az asztal szélére telepedett, és elvette a kagylót az őrnagytól.
– Drága von Schmettowom. Már legalább ezer éve…
– Váratlan megtiszteltetés mindannyiunk számára. Heine enyhén sokkos
állapotban van, és minden áron vissza akar menni.
– Mondja meg neki, ha meg meri tenni, akkor kivégzőosztag elé állíttatom
– tréfálkozott Baum. – Az ifjú Necker is ugyanúgy körbe tud vezetni a
szigeten. Kiváló katona!
– Guernseyre is el szándékozik látogatni?
– Nem, most nem. Holnap visszatérek Franciaországba.
– Számíthatunk önre valami közeli időpontban? – A vonal recsegni kezdett.
– Természetesen, és ígérem, nem kell sokáig várniuk! Sok sikert!
Baum letette a kagylót.
– Munkára fel! – fordult Neckerhez. – A part menti védelmi rendszert
szeretném megtekinteni.

De Ville Place-ben, a kertben, Sarah az öbölre néző fal tetején ült, míg
Guido mellette cigarettázott.
– Sarah – mondta a lánynak angolul – úgy érzem, mintha újra meg kellene
ismernem. – Megrázta a fejét. – Bárki is mondta, hogy francia szajhának
fogják nézni, nagyot tévedett. Én már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy
valami nincs rendben.
– És Harry? Őrá is gyanakodott?
– Nem. Ő aggodalommal tölt el engem, túlságosan is jól játssza Vogel
szerepét!
– Tudom. – A lány megborzongott. – Azon gondolkozom, vajon hogyan
boldogul.
– Biztosan jól, nem kell őt félteni! Kedveli őt, ugye?
– Igen – felelte Sarah. – Úgy is lehetne mondani. – Abba kellett hagyniuk a
beszélgetést, mert Helen és Gallagher közeledtek feléjük a füvön át.
– Mire készültök ti ketten? – kérdezte Helen.
– Semmire – válaszolta az unokahúga. – Csak azon tűnődtünk, vajon Harry
hogyan boldogul.
– Rossz fejsze nem vész el! – jegyezte meg Gallagher. – Tud vigyázni
magára, az egyszer biztos! Most inkább azon kellene törnünk a fejünket, mi
legyen Kelso további sorsa! Talán átköltöztethetnénk a padlásról az én
villámba. Guido egyetértőleg bólintott.
– Jó ötlet; onnan sokkal könnyebb lesz majd levinni a kikötőbe, miután
Savaryt meggyőztem.
– Tényleg hiszi, hogy menni fog? – kérdezte Sarah.
– Hamis személyigazolványt kap, francia tengerészt csinálunk belőle. A
tábornokkal ketten ezt könnyen el tudjuk intézni – nyugtatta meg Guido a
lányt.
– Bepólyáljuk az arcát. Azt mondjuk majd, a vízen égő olaj égési
sérüléseket okozott az arcán – tette hozzá Gallagher. – Ma este átköltöztetjük
hozzám Kelsót. – Bátorítólag elmosolyodott, és átkarolta Sarah vállát. –
Menni fog, higgyen nekem!

Martineau csatlakozott az autósorhoz, amely a repülőteret elhagyva St.

Peter’s főutcáján haladt át. Rommel teljesen lenyűgözte őt, hasonlóan az az
érzés is, hogy a háború egyik legnagyobb katonájának, magának a Nyugati
Falnak a parancsnoka közelében lehet. Annak az embernek a közelében,
akinek meg kell hiúsítania a Szövetségesek invázióját.
A tábornagyban hihetetlen erőtartalékok rejlettek. St. Lawrence községben
meglátogattak egy föld alatti építményt, melyet két éven át építettek a
műszaki tisztek és a munkaszolgálatosok. A hajdani lőszerraktárat most
katonai kórházzá akarták átalakítani.
Ezután megtekintették az oroszokat az északi védelmi szektorban, valamint
a Greve de Lecq, Plemont és Les Landes környékén lévő erődöket. A
tábornagy még a rókalyukakba is belenézett, minden egyes ágyúállást
alaposan szemügyre vett.
A St. Brelade-i temetőbe is ellátogatott, s egyúttal megnézte a templomot
is. A Soldatenheim,, a Katonák Háza nem messze onnét, egy lefoglalt
szállodában volt berendezve, mely az öbölre nézett. Rommel ide is bement, a
háziasszony nagy örömére. A házban épp egy távesküvő zajlott. Ezt az eljárást
a náci kormány engedélyezte, tekintettel arra a tényre, hogy az aktív
szolgálatot teljesítő katonák ritkán utazhattak haza szabadságra, így a
hagyományos módon nem tudtak házasságot kötni. Egy termetes őrmester
volt a vőlegény, berlini menyasszonyát pedig, egy vöröskeresztes nővér
helyettesítette.
Tipikusan náci esküvő volt, minden vallásos ceremónia nélkül. Baum
különösen ironikusnak találta azt, hogy kihangsúlyozták, mind a
menyasszony, mind a vőlegény árja, ereikben nyoma sincs zsidó vérnek.
Mire St. Aubinbe értek, már beesteledett, s a többség már alig állt a lábán.
Baum, a Neckertől kapott térképen észrevette a Mont de la Rocque-ra
telepített ütegeket, s megkérte, vigyék fel őt oda. Martineau is követte őket,
még mindig a sor végén haladt. Végül egy éles kanyar után szemük elé tárult
lapos tetejű házaival a hegytető.
– Egy tüzérszakasz, tábornagy úr – mondta Necker, amikor Baum kiszállt a
kocsiból.
A leghátul álló házat, melynek kertjét kőfal vette körül, Septembertide-nak
keresztelték el. A mellette lévő már a francia Hinguette nevet kapta. Ennek
kertjéből szűk lejárat vezetett le a kertek alatt végighúzódó bunker-
rendszerbe. A házakban kizárólag katonák laktak. Mind ők, mind
parancsnokuk, egy bizonyos Heider kapitány döbbent tisztelettel álltak
Rommel tábornagy előtt.
Kiderült, hogy a Septembertide a kapitány szálláshelye. Amikor a
tábornagy kijelentette, hogy szívesén megnézné, ő buzgón előreindult, s
mutatta az utat. Mindannyian bemasíroztak a kertbe. Lélegzetelállítóan
gyönyörű kilátás nyílt jobbról a St. Aubin-, balról pedig a St. Helier-öbölre. A
kertet alacsony betonfal szegélyezte, amin túl a talaj majdnem meredeken
lejtett az alant kígyózó út felé.
– Az Alpesi Hadtestre lenne itt szükség, uraim! – jegyezte meg Baum.
Felnézett a házra. A nappali előtt egy hatalmas terasz terült el, fölötte pedig, a
hálószoba teljes hosszában egy másik. – Barátságos. – Valahol le kell
hajtanom a fejem ma éjszaka, nem lenne kedve kölcsönadni?
Heider szólni sem tudott a boldogságtól.
– Megtiszteltetés lenne számomra, tábornagy úr! A Hinguette-be költözöm
ma éjszakára a helyettesemmel.
– Biztos vagyok benne, hogy az emberei között akad valaki, aki főzni is
tud.
– Természetesen, uram! Baum Necker felé fordult.
– Látja, drága Neckerem, minden itt van, amire csak szükségem lehet! Ez a
hely igazán megfelel az igényeimnek. Erről az oldalról lehetetlen
megközelíteni, túloldalt pedig Heider kapitány és a fiai őrködnek. Mi mást
kívánhatnék még?
– Reméltük, velünk fog vacsorázni a tisztiklubban, Bagatellben! – mondta
Necker bátortalanul.
– Majd máskor. Hosszú volt ez a nap, és őszintén szólva, mielőbb
szeretnék ágyba bújni. Reggel hívjon fel, de ne túl korán! Mondjuk tízkor.
Akkor majd folytathatjuk a sziget másik felével.
– Ahogy parancsolja, tábornagy úr!
Általános búcsúzkodás következett, aztán Heider körbevezette Baumot és
Hofert a házban. A nappali tágas volt, és meglehetősen jól bebútorozott.
– így vettük át – magyarázta a kapitány. – Ha megengedik, kiviszem a
személyes holmijaimat a hálószobából, azután pedig szerzek egy szakácsot.
Felment a lépcsőn. Baum Hoferre nézett.
– Jól csináltam?
– Fantasztikusan! – felelte Hofer. – Ez a hely tökéletes, itt senki nem fog
zavarni. Maga egy zseni, Berger!
Mire Martineau visszaért de Ville Place-be, a társaság már leült vacsorázni.
Martineau benézett az ablakon. Sarah az asztalnál ült, Guido, meg egy fél
tucat másik tengerésztiszt társaságában. A férfi úgy döntött, nem csatlakozik
hozzájuk. Megkerülte a házat, s a hátsó bejáraton át a konyhába lépett. Helen
az edényeket mosogatta, Gallagher pedig törölgetett.
– Hogy mentek a dolgok? – kérdezte az ír.
– Abszolút problémamentesen, ha erre gondol.
– Látta a nagy embert?
– Olyan közel álltam hozzá, mint most önhöz, de világosan értésemre adta,
hogy nem az SS a kedvenc szervezete.
Helen töltött Martineau-nak egy csésze teát.
– Határozatokat hoztunk, mialatt ön távol volt – közölte Gallagher.
Elmondta a férfinak, hogy úgy döntöttek, Kelsót hozzá költöztetik. Amikor
végzett, Martineau bólintott.
– Jó ötletnek tartom. Valamikor később végrehajtjuk a dolgot; mondjuk
tizenegykor.
Martineau felment az emeletre, és lefeküdt közös ágyukba. Habár Sarah és
ő egy ágyban aludtak, azóta, az első alkalom óta, nem szeretkezett a lánnyal.
Semmi különös magyarázatot nem kellett keresni erre, egyszerűen csak nem
érezte szükségét. Persze, ez nem igaz. Nem volt őszinte önmagához. Nem
Sarah tehetett róla, őbenne volt valami, egy régi lelki seb, amely
megakadályozta őt abban, hogy teljesen odaadja magát. Valami mogorva
félelem attól, hogy ez is csak egy újabb csalódás lesz… Vagy egyszerűen csak
az, hogy ez a különös, elbűvölő, fájdalmasan fiatal nő vissza fogja őt
kényszeríteni a valóságba! Visszakényszeríti az életbe!
Cigarettázott, s közben a mennyezetet bámulta, s arra gondolt, mennyi
energia szorult Rommelbe, és, hogy milyen könnyű célpont a férfi. Felkelt az
ágyból. Derekára csatolta a PPK-t, aztán kinyitotta a bőröndjét. Kivette belőle
a Carswell hangtompítót, és a zsebébe tette.
Lement a lépcsőn. A többiek még mindig az ebédlőben ültek. Hátrament a
konyhába, ahol Helen meglepetten kapta fel a fejét.
– Ismét kimegy?
– Dolgom van! – Martineau Gallagherre nézett. – Ha Sarah keresne,
nemsokára itt leszek!
Az ír összeráncolta a szemöldökét.
– Jól van? Csak nincs valami baj?
– Semmi az ég adta világon – biztosította Martineau. – Mindjárt jövök! –
azzal kiment.
A holdfényben a fák koronája fölött fehér csíkként tűnt elő a dombtetőn
végighúzódó házak sora. Martineau egy ösvényen állt meg a Kubelwagennel,
ott ahol a La Haule Hill és a Mont de la Rocque találkoznak egymással. Egy
pillanatig ott ült mozdulatlanul, átgondolta a helyzetet, végül kiszállt, és
elindult felfelé a fák között.
Értelmetlenség, persze: ha lelövi Rommelt, egy órán belül az egész szigetet
fenekestül felforgatják. Márpedig menekülni nincs hova. Mindennek tetejébe
valószínűleg túszokat ejtenek, akiket csak akkor engednek el, ha a merénylő
feladta magát. Megtették ezt már más országokban is; miért lenne Jerseyn
másképp?
Azonban a józan ész és a logika érvei ellenére a gondolat nem hagyta
nyugodni. Martineau rendületlenül kapaszkodott felfelé a domboldalon.
 13. fejezet

Müller az irodájában dolgozott, éppen igyekezett behozni lemaradását a

papírmunkában, amikor az ajtón kopogtattak. Greiser dugta be a fejét.
– Még ilyen későn is dolgozik, kapitány úr?
– Az egész napom ráment a tábornagyra, s ez valószínűleg holnap sem lesz
másként – felelte Müller. – Legalább tizenkét ügy van, ami jövő héten bíróság
elé fog kerülni. Gondoltam, jó lenne átrágni magam rajtuk ma éjszaka. –
Kinyújtózott, és ásított egyet. – Maga mit keres itt?
– Az imént beszéltem a bátyámmal Stuttgartban. Müller egyből csupa fül
lett.
– Mit tud Vogelről?
– Nos, a Gestapo berlini főhadiszállásán egyszer sem találkozott vele.
Kihangsúlyozta azonban, hogy az SD főhadiszállása a Prinz Albrechtstrasse
másik végében van. Nem is ismert név szerint senkit, kivéve az olyan nagy
halakat, mint például Heydrich, mielőtt még őt és Walther Schellenberget
megölték volna. Az azonban nyílt titok volt Berlinben, hogy a Reichsführer
sok olyan embert használ, mint Vogel, különleges hatalommal felruházva
őket. Azt mondta, senki sem tudja megmondani, kik ők.
– Ami pedig az egész dolog lényegét képezi – jegyezte meg Müller.
– A bátyám úgy tudja, ezek az emberek a Reichsführer irodájához tartozó
SD egységhez vannak csatolva, vagyis a Birodalmi Kancelláriához.
Történetesen van ott egy ismerőse.
– Kicsoda?
– Egy Lotte Neumann nevű SS nő. A berlini évek alatt a bátyám barátnője
volt. A Reichsführer egyik segédjének a titkárnője.
– Beszélni fog vele?
– Holnap reggelre előjegyzett egy hívást Berlinbe, ha megtud valamit,
azonnal visszahív engem. Legalább meglátjuk, mennyire fontos ez a Vogel.
Ennek a nőnek csak kell tudnia valamit róla.
– Nagyszerű! – Müller bólintott. – Nem látta Willit ma este?
 – Sajnos találkoztam vele, a klubban. Onnan pedig elcipelt engem is, egy
kétes hírű lokálba St.- Helier-be.
– Ivott? – Mivel Greiser habozott, a kapitány folytatta. – Gyerünk, ember,
beszéljen!
– Igen, kapitány úr, mégpedig nagyon sokat. Én nem bírtam lépést tartani
vele, mint tudja, nagyon ritkán iszom. Egy darabig vele maradtam, de aztán
szokása szerint kezdett egyre kibírhatatlanabbá válni. Azt mondta, hogy
tűnjek el. Ekkor már nagyon erőszakosan viselkedett.
– A fenébe! – Müller sóhajtott egyet. – Már semmit nem tehetünk. Biztosan
valami nőnél kötött ki. Jobban tenné, ha ön is lefeküdne. Holnap szükségem
lesz magára. Reggel tízkor legyen a Septembertide-nál!
– Igenis, kapitány úr.
Greiser távozott, Müller pedig kinyitotta a következő aktát, és felvette az
asztalról a tollat.
Kleist épp ebben a pillanatban állította meg a kocsiját egy ösvényen, a de
Ville farm szélén, közel Gallagher házához. Már annyira részeg volt, hogy a
józan észnek nyomát se lehetett látni rajta. Kivette a zakója zsebébe dugott
pezsgősüveget, jól meghúzta, majd ismét visszarakta. Kiszállt a kocsiból, és
bizonytalan léptekkel elindult a ház felé vezető ösvényen.
A nappali összehúzott függönyein fény szűrődött keresztül. A férfi durván
belerúgott a bejárati ajtóba. Nem érkezett válasz. Ismét belerúgott, aztán
lenyomta a kilincset. Az ajtó engedett. Kleist bekukkantott a nappaliba. Az
asztalon egy petróleumlámpa égett, a kandallóban még izzott a parázs, de
életnek egyéb jele nem látszott. A konyhában sem tartózkodott senki.
Kleist megállt a lépcső aljánál.
– Gallagher, hol a fenében vagy?
Senki nem válaszolt. A részeg felügyelő felemelte a petróleumlámpát.
Felment az emeletre, de egyik hálószobában sem talált senkit. Nem kevés
erőfeszítéssel lejött a lépcsőn, visszament a nappaliba, és visszatette az
asztalra a lámpát.
Elfújta a lángot. A parázs izzását leszámítva a szobában teljes sötétség lett.
Kleist széthúzta az egyik ablaknál a függönyt. Leült egy karosszékbe,
szemben a holdfényben fürdő udvarral.
– Nem baj, te szarházi, egyszer csak haza fogsz jönni!
Kivette a Mausert a zsebéből, és az ölébe tette.

A Septembertide-ban Baum és Hofer egy meglepően finom vacsorát ettek:

hideg sült csirkét, Jersey-i új krumplit, salátát, toroköblögetőként pedig, egy
palack kitűnő Sancerre-t, amit Heider kapitánytól kaptak. – A bort a teraszon
itták meg, gyönyörködtek a holdvilágos éjszakában és a St. Aubin-öböl
látványában. Egy idő után megjelent az ajtóban a káplár.
– Mindent a helyére raktam, őrnagy úr – jelentette Hofernek. – A
konyhában rend van. A kávét és a tejet az asztalra készítettem. Tehetek még
valamit?
– Ma este már nincs mit – felelte Hofer. – Pontban kilenckor fogunk
reggelizni. Tojást, sonkát, bármit, amit be tud szerezni. Most visszatérhet a
szálláshelyére!
A káplár összecsapta a bokáját, és visszavonult.
– Micsoda éjszaka! – jegyezte meg Baum.
– Micsoda nap, drága Bergerem! – mondta neki Hofer. – Életem
legjelentősebb napja.
– így bizony, de mivel a második felvonás csak most következik, nem
ártana egy kis alvás.
– Nagyobb rangjára való tekintettel természetesen maga fogja elfoglalni a
felettünk lévő lakosztályt. Én a folyosó végéből nyíló hálószobában fogok
aludni. Ennek ablakai a frontális homlokzaton vannak, így tudni fogom, mi
történik odalent.
Felmentek a lépcsőn; Baum még mindig a kezében tartotta a poharát.
– Mikor kelünk? – kérdezte.
– Ha még nem lesz ébren, akkor fél nyolckor én majd felkeltem – felelte
Hofer.
– Rommel már ötkor fent lenne, de ezt nem lehet megkívánni egy
színésztől! – mosolyodott el Baum. Becsukta maga mögött a lakosztály
ajtaját, és az öltözőn át bement a hálószobába. A helyiség nyilvánvalóan az
elűzött tulajdonosok bútoraival volt berendezve: egy franciaággyal, két
ruhásszekrénnyel és egy fésülködőasztallal. Baum széthúzta a súlyos, padlót
söprő vörös bársonyfüggönyt. Kinyitotta az üveg erkélyajtót, és kilépett az
erkélyre.
Ebből a magasságból még szebb kilátás nyílt, s a távolban látni lehetett St.
Aubin kikötőjét is. Csend volt a környéken, csak egy kutya ugatott valahol. St.
Helierben az elsötétítés minden volt, csak tökéletes nem, sok helyen
fénypontok látszottak. A tenger békésen sóhajtozott, időnként fehér habokat
vetve a parton; csillagok ragyogtak a holdfényes égbolton. Ez egy olyan
éjszaka, amiért hálát kell adni Istennek!
Baum felemelte a poharát.
– L’chayim – mondta halkan. Szétválasztotta a függönyt, és visszament a
szobába, nyitva hagyva maga mögött az ajtót.
Martineau-nak húsz percébe került felkapaszkodni a domboldalon. A sűrű
aljnövényzet nem könnyítette meg a mászást, de a betonkerítés közelében,
mint korábban megfigyelte, szögesdrót nem akadályozta az átjutást. Az eltelt
húsz perc ellenére Martineau még mindig nem tudta pontosan, mit is akar
tulajdonképpen. Felhúzta magát a betonfalra. Egy pálmafa árnyékában
húzódott meg. Felnézett az erkélyre, Hofert meg Rommelt látta beszélgetni
egymással.
Martineau döbbenten hallgatta különös párbeszédüket. Miután a két tiszt
eltűnt a szobában, óvatosan átsurrant a pázsiton. Egy pillanattal később a
tábornagy megjelent a felső erkélyen. Az öböl felé nézett, és felemelte a
poharát.
– L’chayim – mondta halkan, majd visszament a szobába.
L’chayim azt jelentette, „az életre”, és egyike volt a legősibb zsidó
pohárköszöntőknek. Martineau ennyiből is levonta a következtetést.
Belekapaszkodott az alsó erkély korlátjába, és mászni kezdett felfelé.
Heini Baum levette a Blue Maxet, zubbonya nyakáról pedig a
tölgyfalevéllel, kardokkal és gyémántokkal díszített Lovagkeresztet. A
kitüntetéseket a fésülködőasztalra tette. Kivette szájából a gumikat.
Megvizsgálta az arcát a tükörben, s ujjaival megfésülte a haját.
 – Nem rossz, Heini, nem rossz! Vajon mit szólna hozzá a nagy ember, ha
megtudná, hogy egy zsidó fiú játssza az ő szerepét?
Nekilátott kigombolni a zubbonyát. Martineau, aki időközben felcsavarta a
Carswell hangtompítót, előlépett a függöny mögül. Baum azonnal észrevette
őt a tükörben. Öreg katona lévén egyből nyúlt volna a Mauserért, amely ott
feküdt a pisztolytáskában az asztalon.
– Az ön helyében én nem tenném! – figyelmeztette Martineau. – Remek
munkát végeztek azok, akik kifejlesztették ezt az újfajta hangtompítót. Ha
elsütöttem volna a pisztolyt a háta mögött, meg se hallotta volna. Most pedig
kezet a fejre, és üljön le a székre!
– Ez valami összeesküvés lenne, amit az SS szőtt ellenem? – kérdezte
Baum, aki továbbra is a szerepét játszotta. – Mindig is tudtam, hogy a
Reichsführer nem kedvel engem, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Martineau leült az ágy szélére. Fél kézzel elővett egy csomag Gitanes-t, és
kirázott belőle egy szál cigarettát.
– Hallottam a beszélgetését Hoferrel – szólt, rágyújtva a koporsószögre. –
Bergernek nevezte önt.
– Ön nyilvánvalóan téved!
– Azt is hallottam, amikor néhány perccel ezelőtt magában beszélt,
úgyhogy térjünk rá a tényekre! Először is, ön nem Rommel.
– Ha mondja?!
– Rendben, próbáljuk meg újra! – ajánlotta Martineau. – Ha én részese
vagyok egy SS összeesküvésnek, és Himmler parancsára meg kell ölnöm önt,
akkor nem sok értelme van megtennem ezt, ha ön nem Rommel.
Természetesen ha mégiscsak az…
Felemelte a PPK-t. Baum vett egy mély levegőt.
– Nagyon okos!
– Tehát ön nem Rommel?
– Azt hiszem, ez eléggé nyilvánvaló.
– Ki ön? Netán színész?
– Színész, akiből katona lett, majd ismét színész.
– Csodálatos – mormogta Martineau. – Tavaly láttam őt Párizsban.
Döbbenetes ez a hasonlóság. Ő tudja, hogy ön zsidó?
– Nem. – Baum értetlenül nézett Martineau-ra. – Mondja, miféle SS tiszt
ön?
– Nem vagyok az. – Martineau maga mellé fektette a PPK-t az ágyra. – A
brit hadsereg ezredese vagyok.
– Nem hiszem el – nyögte Baum döbbenten.
– Kár, hogy nem beszél angolul, bebizonyíthatnám.
– Beszélek – válaszolta Baum kitűnő angolsággal. – A Mocsárkirályt
játszottam Londonban, Leedsben és Manchesterben 1935-36-ban.
– Mégis visszament Németországba? – csodálkozott Martineau. – Ekkora
őrültséget!
– A szüleim – Baum megvonta a vállát -, mint a legtöbb öreg, nem hitték
el, hogy megtörténhet. Én a hadseregben rejtőztem el, egy olyan férfi
személyazonosságát felhasználva, aki egy bombázás alkalmával halt meg
Kielben. A valódi nevem Heini Baum. Rommel számára azonban Erich
Berger vagyok, káplár a 21. ejtőernyősezredben.
– Harry Martineau.
Baum egy pillanatig habozott, aztán megszorította Martineau feléje nyújtott
kezét.
– Kitűnően beszéli a németet!
– Az anyám német volt – magyarázta Martineau. – Árulja el nekem, akkor
hol van Rommel?
– Normandiában.
– Mi az oka ennek az álarcosdinak? Vagy ön sem tudja?
– Elméletileg nem kellene tudnom, de én is tudok ugyanúgy hallgatózni az
ajtónál, mint bárki más. – Baum kivett egy cigarettát Rommel ezüst
cigarettatárcájából. Beleillesztette az elefántcsont szipkába, amit Rommeltől
kapott, és rágyújtott. – Titkos találkozója van von Stulpnagel és Falkenhausen
tábornokokkal. Ha jól értettem, egy magas körökből kiinduló összeesküvésről
van szó. Ők és a tábornokok egy csoportja, megértették, hogy a háborút el
fogják veszíteni, ezért meg akarnak szabadulni Hitlertől. így talán még el lehet
kerülni a végső pusztulást.
 – Lehetséges – tűnődött Martineau.
– Bolondok mindannyian – mondta Baum.
– Ön nem ért velük egyet? Ez meglep.
– A háborút már mindenképpen elvesztették. Csak idő kérdése minden,
ezért semmi értelme a cselszövéseiknek. Az a szarházi Himmler előbb-utóbb
úgyis fellógatja őket. Persze nem mintha ez zavarna engem: ha ők nem
segítenek annak idején, Hitler nem jutott volna hatalomhoz.
– Ez igaz.
– Másrészről viszont nemcsak zsidó, hanem egyben német is vagyok. Az
elmúlt néhány nap alatt alkalmam nyílt megismerni Rommelt. Jó ember, csak
a rossz oldalon áll; ennyi az egész. Most már mindent tud rólam. Ön
következik! Miért van itt?
Martineau röviden beszélt neki Kelsóról, bár egyelőre nem említette az
Overlord hadművelettel való kapcsolatát.
– Sok szerencsét kívánok önöknek! – mondta Baum, miután Martineau
elhallgatott. – Az ön által elmondottakból ítélve, nem lesz könnyű feladat
hajóval kijuttatni a honfitársukat. Én holnap éjszaka távozom, repülővel;
könnyű és gyors utazás.
Martineau előtt hirtelen nyilvánvalóvá vált az egész helyzet megoldása.
Zseniális.
– Mondja – kérdezte a férfitól -, ha eljátszotta ezt a szerepet, akkor vissza
kell térnie az egységéhez?
– Valószínűleg igen.
– Ami azt jelenti, hogy az elkövetkező néhány hónapban minden esélye
meglesz rá, hogy szétlőjék a fejét. Az invázió ideje már nincs messze, és az
ejtőernyősök benne lesznek a sűrűjében.
– Én is így gondolom.
– Nem lenne kedve inkább Angliába menni?
– Viccel? – kérdezte Baum megkövültén. – Miért tennék ilyet?
– Gondolkozzon el a dolgon! – Martineau felállt az ágyról, s fel-alá kezdett
járkálni a szobában. – Mi a legnagyobb előnye ennek a helyzetnek?
– Mondja el ön!
 – Az, hogy mindenki azt teszi, amit ön mond: például holnap este kimegy a
reptérre, hogy a Storchhal visszatérjen Franciaországba.
– És?
– Van ott egy JU52-es, a postagép, aminek körülbelül ugyanakkor kell
indulnia. Mit gondol, mit szólnának, ha Rommel tábornagy közvetlenül a
felszállás előtt megjelenne egy SS Standartenführer, egy sebesült férfi és egy
francia nő társaságában, hogy katonai célra igénybe vegye a gépet? Baum
elmosolyodott.
– Nem sok ellenvetésük lehetne!
– A JU52-essel Anglia legközelebbi pontja alig fél órára van.
– Szent isten! Tényleg komolyan gondolja?
– Szeretne Angliába menni, vagy nem? Gondolja meg jól; ha nem
találkozott volna velem, akkor holnap visszamenne Franciaországba a
tábornagyhoz, és csak jó ég tudja, mi történne a továbbiakban. Egy újabb
sikertelen merénylet a Führer ellen végzetes következményekkel járhatna
Rommelre nézve. Gyanítom, hogy ez a környezetére is vonatkozna, és
legyünk őszinték, Himmlernek meg a Gestapónak minden oka meglenne rá,
hogy önre is gyanakodjon.
– Meg kell hagyni, tud bánni a szavakkal! – ismerte el Baum.
Martineau rágyújtott egy cigarettára.
– Ha életben marad is, barátom, Berlin előbb-utóbb egy téglagyárhoz fog
hasonlítani. Az oroszok vért akarnak, a Szövetségesek pedig hagyni fogják
őket, hogy kitombolják magukat. – A függönyök között kilesett a kertbe. –
Nem, azt hiszem, az általam ajánlott lehetőség az egyetlen, amit egy
intelligens ember elfogadhatónak talál.
– Vagyonokat kereshetne biztosítási ügynökként – jegyezte meg Baum,
aztán folytatta: – Történetesen az észak-angliai Leedsben él egy
unokatestvérem; Yorkshire-ben, hogy pontosabb legyek, ő az egyetlen
rokonom, ha még egyáltalán életben van. Szükségem van valakire, aki majd
kaddisht mond értem.
Ez egy olyan ima, amit a halottakért szoktak mondani.
– Tudom, mi az – mondta Martineau türelmesen. – Akkor megegyeztünk?
 – Berlin egy téglagyár. – Baum megrázta a fejét, és elmosolyodott. – Ez
tetszik nekem.
– Akkor ebben megállapodtunk. – Martineau lecsavarta a hangtompítót, a
PPK-t pedig visszatette pisztolytáskájába.
– Mi lesz Hoferrel?
– Miért, mi van vele?
– Ő sem rossz ember, mi sem vagyunk különbek nála. Nem szeretném, ha
valami baja esne!
– Ezen majd még gondolkozni fogok. Előbb meg kell beszélnem a dolgot a
barátaimmal. Holnap reggel én is ott leszek a kíséretében. Ezúttal legyen
valamivel barátságosabb hozzám. Egy alkalmas időpontban, amikor Necker is
ott van, kérdezze meg tőlem, hol szálltam meg. Erre én beszélni fogok önnek
de Ville Place-ről, dicsérni fogom, mennyire szép és kellemes hely. Ön azt
fogja mondani Neckernek, hogy szeretne ellátogatni oda. Sőt, még az ebédet
is ott szeretné elfogyasztani. Ragaszkodjon hozzá! Majd ott megtudja tőlem a
részleteket.
– A harmadik felvonás, ami olyan későn lett átírva, hogy próbára már nem
is marad idő – mondta Baum száraz hangon.
– Tudja, mit szoktak erre mondani? – vigasztalta Martineau. – Ilyen a show
business – azzal kisiklott a két függöny között.
Éjfél után néhány perccel Sean Gallagher és Guido a keskeny lépcsőn
lehozták Kelsót Helen szobájába. Sarah a félig nyitott ajtónál állt, várta, hogy
a folyosó másik végén álló Helen jelt adjon. Amikor végre sor került erre, a
lány kitárta az ajtót.
– Most! – szólt a bent lévőknek.
Gallagher és Guido, sietve kivitték Kelsót a szobából. A hátsó lépcső már
szélesebb volt, így néhány perc alatt leértek a konyhába. Kelsót egy székre
ültették; Helen elfordította a hátsó lépcsőhöz vezető ajtó kulcsát.
– Eddig simán ment – lélegzett fel Gallagher. – Jól érzi magát, ezredes?
Az amerikai idegesnek látszott, de azért buzgón bólogatott.
– Jó érzés újra mozgásban lenni.
– Helyes! Az erdőn keresztül vezető ösvényen fogjuk megközelíteni a
házamat. Tíz perc alatt ott vagyunk.
Helen csendre intette őket.
– Autózúgást hallok.
Sarah gyorsan eloltotta a lámpát, és az ablakhoz lépett. Széthúzta a
függönyt; a kocsi épp akkor fordult be az udvarra.
– Harry az – nyugtatta meg a többieket.
Helen meggyújtotta a lámpát, Sarah pedig kinyitotta az ajtót Martineau-
nak. A férfi fürgén belépett a konyhába, bezárta maga mögött az ajtót. A Mont
de la Rocque-i események után emelkedett hangulatban volt, tele energiával,
sápadt arcán izgalom tükröződött.
– Mi van veled, Harry? – kérdezte Sarah. – Történt valami?
– Meghiszem azt, de majd később mondom el! Készen áll az indulásra?
– Jobban, mint valaha! – felelte Kelso.
– Akkor essünk túl rajta minél hamarabb!
– Sarah meg én előremegyünk, hogy megnézzük, megvan-e minden, amire
szüksége lesz – mondta Helen, leakasztva két kopott esőkabátot a fogasról.
Egyiket odaadta a lánynak, a másikat ő maga vette fel.
Ismét eloltotta a lámpát, kinyitotta az ajtót, és átsiettek az udvaron.
Gallagher és Guido felvették Kelsót, aki a nyakuk köré fonta a kezét.
– Én fogok elöl menni – közölte Martineau -, ha elfáradnának, szóljanak!
Kiengedte a három férfit, majd bezárta a hátsó ajtót, és előresietett.
A sápadt hold fénye átszűrődött a lombok között, megvilágította előttük az
ösvényt. A levegő most is virágillattól volt terhes. Sarah belekapaszkodott
nagynénje karjába. Bensőséges hangulat telepedett közéjük. Sarah-t megint
elfogta az a meleg, biztonságos érzés, amit anyja halála után tapasztalt,
amikor Helen nemcsak egy segítő kezet, hanem magát az életet jelentette
számára.
– Mi lesz azután – kérdezte Helen -, miután visszatértetek Angliába?
– Feltéve, hogy visszatérünk.
– Ne butáskodj, sikerülni fog! Ha valaki tudja a dolgát, akkor Harry
Martineau igen! Szóval, mi lesz? Visszamész nővérnek a kórházba?
– Jó ég tudja! – sóhajtotta Sarah. – A nővérkedés mindig csak átmeneti
tevékenységet jelentett számomra. Ami mindig is érdekelt, az az
orvostudomány.
– Igen, emlékszem.
– Persze ezek után, ki tudja? Az egész olyan, akár egy őrült álom. Soha
nem ismertem Harryhoz fogható férfit, soha nem éltem át ilyen izgalmas
napokat.
– Ez az egész el fog múlni, Sarah, akárcsak a háború. Nem neked való ez
az élet, ahogyan Harry Martineau sem! Isten bocsássa meg, de ő még
magának se való!
A tisztás szélén, néhány méternyire a holdfényben fürdő háztól megálltak.
– Nem tehetek róla – mondta Sarah. – Nem tudom, mi történik velem.
Őrület!
Kleist a villa ablakából abban a pillanatban vette észre őket, ahogy kiléptek
a fák közül. Rögtön feltűnt neki a kettejük közti bensőséges viszony. Valami
nagyon nem volt rendben itt. A felügyelő felállt, és résnyire nyitotta az ajtót.
Legnagyobb meglepetésére a két feléje közeledő nő angolul beszélgetett
egymással.
– Szeretni valakit és szerelmesnek lenni, az két különböző dolog, drágám!
A szerelem egy felfűtött állapot, és idővel elmúlik, hidd el nekem! Menjünk
be, pillanatokon belül a többiek is itt lesznek. – Az ajtóra tette a kezét. – Úgy
tűnik, nyitva van.
Ekkor az ajtó hirtelen kitárult, s egy kéz ragadta meg a nő kabátját.
– Befelé, Frau de Ville! – mondta durván Kleist, Helen arcának nyomva a
Mauser csövét. – Magyarázatot szeretnék kapni arra a tényre, hogy ez a kis
francia kurva nemcsak hogy kitűnően beszél angolul, de a jelek szerint még a
barátnője is.
Helen azonban az arcának nyomódó hideg csövön kívül semmi egyébre
nem tudott figyelni. Kleist kinyújtotta a kezét, és megragadta Sarah haját.
– Ha jól hallottam, várnak valakikre. Vajon kik lesznek azok? – Hátrálni
kezdett, Sarah-t a hajánál fogva húzta, a fegyvert pedig továbbra is Helen
húsába nyomta. – Csak semmi butaság, különben kénytelen leszek meghúzni
a ravaszt. – Hirtelen elengedte a lány haját. – Menjen! Húzza össze a
függönyt! – A lány engedelmeskedett. – Jól van, most pedig gyújtsa meg a
lámpát! Legyen minden úgy, ahogyan lennie kell. – A fénynél Sarah láthatta
az izzadságot a férfi arcán, és a rémületet, fájdalmat Helenén. – Jöjjön vissza
ide!
Ujjai ismét a lány hajába csavarodtak. Sarah-t elöntötte a fájdalom. Kiáltani
szeretett volna, figyelmeztetni a többieket, de ugyanakkor látta Helen
hátrahajtott fejét is, álla alatt a Mauserrel. Ahogyan a közeledő hangokat
figyelték, az italtól bűzlő Kleist remegni kezdett az izgalomtól. Csak az utolsó
pillanatban taszította el magától a két nőt, akkor, amikor az ajtó kitárult, és a
Kelsót cipelő Gallagher meg Guido hátrált be.
– Harry, vigyázz! – kiáltotta Sarah, amikor utolsóként Martineau is
besiklott az ajtón, de kétségbeesett kiáltása ekkor már nem segíthetett senkin.
Kelso a földön feküdt, Helen, Sarah és a három férfi pedig a fal mellett
álltak, felemelt kézzel. Kleist elvette Martineau-tól a PPK-t, és a zsebébe
süllyesztette.
– Az SS újabban nagyon furcsa helyekről toborozhatja az embereit!
Martineau nem válaszolt, higgadtan várta a megfelelő pillanatot. A
felügyelő Guido Orsinihoz ért. Gyakorlott mozdulatokkal megmotozta az
olaszt.
– Soha ki nem állhattalak, szépfiú! – vetette oda megvetően. Ti mocskos
olaszok mindig csak bajt hoztatok ránk. A Führernek először a te fajtádtól
kellett volna megszabadulnia!
– Lenyűgöző a stílusa! – fordította a fejét Gallagher felé Guido.
Kleist kirúgta alóla a talajt, aztán cipője orrával az oldalába rúgott. Ezután
Gallagher felé fordult, s gyorsan megmotozta. Mivel nem talált semmit,
hátralépett.
– Jól van, te szarházi, már régóta várok erre a pillanatra!
Jobb öklével az ír gerincére csapott. Gallagher felordított, és a földre
rogyott. Kleist oldalba rúgta, mire Helen felkiáltott:
– Hagyja abba!
A német rámosolygott.
– Még el, se kezdtem! – Meglökte Gallaghert a lábával. – Állj fel, és tedd a
fejedre a kezed! – A tábornok négykézlábra állva megpróbált feltápászkodni.
Kleist a cipője orrával ösztökélte. – Gyerünk, mozogj te ír gané!
Gallagher felegyenesedett, arcán mosollyal, mindkét keze az oldala mellett.
– Félig ír, félig Jersey-i – mondta. – Mint már mondtam, egy veszélyes
kombináció!
A felügyelő visszakézből arcul ütötte.
– Azt mondtam, tedd a kezed a fejedre!
– Ahogy óhajtja!
Gallagher a bal kezében tartotta a halpucoló kést, már jó néhány perce. A
karja most előrelendült. Rövid kattanás hallatszott, amint megnyomta a
gombot; a penge megcsillant a lámpafényben, és belesiklott a Kleist álla alatti
lágy húsba. A német belelőtt a falba, aztán elejtette a Mausert, s rádőlt az
asztalra, magával rántva a kést Gallagher kezéből. Megpróbált felegyenesedni,
egyik kezével az álla alól kiálló kést rángatva, majd lassan a földre csúszott.
Görcsösen megrándult néhányszor, aztán mozdulatlan maradt!
– Óh, istenem! – kiáltotta Helen. A konyhába rohant, és öklendezni
kezdett.
– Menj ki hozzá! – mondta Martineau Sarah-nak. A lány Helen után ment a
konyhába. Martineau lekuporodott a német mellé, és kivette zsebéből a
Waltherét. Gallagherre nézett.
– Ezt a trükköt a KMO gyilkolási tanfolyamán tanítják, ön honnan ismeri?
– Ez is örökség a nagyapámtól – felelte az ír.
– Figyelemre méltó ember lehetett!
Ő és Guido a kanapéra fektették Kelsót, ezalatt Gallagher visszaszerezte a
kését. Minden erejére szüksége volt, hogy ki tudja húzni a holttestből. A
pengét a német esőkabátjába törölte.
– Mit gondol, ez hivatalos látogatás volt?
– Nem hinném. – Martineau felemelte az üres pezsgősüveget. – Már vérben
forgott a szeme, annyit ivott. Szerintem bosszút akart állni, de mivel nem
találta önt itthon, úgy döntött, megvárja míg hazajön. – Megcsóválta a fejét. –
A szerencsétlennek ez egyszer majdnem bejött, ez a fogás a karrierje kezdetét
jelentette volna.
 – Most mit fogunk tenni? – kérdezte Kelso. – Ez a közjáték minden
tervünket romba döntheti, ha egy gestapós nem jelenik meg a hivatalában,
biztosan keresni kezdik.
– Pánikra semmi ok! – Martineau egy pokróccal letakarta a holttestet. –
Mindenre van megoldás. Először is, meg kell találnunk a kocsiját, itt kell
lennie valahol a közelben!
Guido talált rá a Renault-ra, körülbelül tízpercnyi keresés után. Füttyentett
a többieknek. Martineau meg a tábornok pillanatokon belül ott termettek.
– Mit csináljunk vele? – tette fel a kérdést az olasz.
– Kelsónak igaza van. Ha holnap reggel Kleist nem megy be a Silvertide-
ba, Müller az egész szigetet tűvé fogja tenni érte – mondta Gallagher. –
Szóval, mit tegyünk?
– Ivott, és leszaladt a kocsival az útról. Ilyen egyszerű az egész! –
válaszolta Martineau.
– S lezuhant egy szakadékba – tette hozzá Guido.
– Pontosan. – Martineau a tábornok felé fordult. – Ismer egy olyan helyet,
ahol ilyesmi megtörténhet? Ne legyen túl messze, de azért elég távol legyen
ahhoz, hogy mi ránk ne gyanakodhassanak!
– Igen – felelte Gallagher -, azt hiszem, tudom hol van az a hely.
– Nagyszerű! Ön elöl fog menni a Renault-val, én pedig követem a
Kubelwagennel.
– En is menjek? – kérdezte Guido.
– Ne! – mondta neki Martineau. – Önnek itt kell tartania a frontot. Most
felmegyek a házhoz a Kubelwagenért. Önök ketten addig vigyék a Renault a
villához, és tegyék bele Kleistet a csomagtartóba! – azzal megfordult, és
elsietett.
Mire Martineau visszaért a villához, Kleist teste már a csomagtartóban
feküdt, Gallagher pedig indulásra készen állt.
– Mennyi idő alatt érünk oda? – kérdezte Martineau.
– A La Moye Point távolabbi részén van ez a hely.
– A tábornok széthajtogatott egy régi turistatérképet.
– Úgy tizenöt-húsz perc ezekben a reggeli órákban.
 – Nem találkozhatunk járőrökkel?
– A mi rendőrségünk, hacsak nem muszáj, nem működik együtt az
ellenséggel.
– És a németek?
– Alkalmanként a katonai rendőrség szokott járőrözni, de több, mint
valószínű, hogy egészen La Moye-ig egyetlen teremtett lelket sem fogunk
látni.
– Helyes, akkor munkára fel! – Martineau Guidóra és az ajtóban álló két
nőre nézett. – Várjanak meg itt, van valami, amit majd meg kell beszélnünk!
Gallagher igazat mondott. Noirmont-tól Woodbine Cornerig, majd végig a
főúton Red Houses felé semmilyen incidens nem történt. A Corbierre Point
felé vezető La Route Orange-on sem találkoztak senkivel. Gallagher végül
rákanyarodott egy keskeny útra. Megállította a Renault-t, és kiszállt.
– Tőlünk jobbra, ott lent Corbier mellett egy erőd van, tőlünk balra pedig
egy tüzérségi üteg La Moye Point közelében. Az előttünk lévő terület tiszta.
Az út a sziklák szélén kanyarog, körülbelül kétszáz méternyire ide. Ott mindig
is kockázatos volt vezetni, ugyanis nincs védőkorlát.
– Rendben! A Kubelwagent itthagyjuk! Martineau fogott egy kanna
benzint, és az autó oldalán lévő felhágóra állt. Gallagher végighajtott a
hepehupás úton. Kiértek a sziklák szélére. Az út baloldalán meredek, sziklás
lejtő vezetett a tengerpart felé.
– Itt jó lesz! – csapott Martineau a Renault tetejére.
Gallagher lefékezte a kocsit, kiszállt és a csomagtartóhoz ment. Martineau-
val együtt kiemelték Kleistet, előrevitték, s beültettél a kormány mögé, a
vezetőülésre. Gallagher hagyta járni a motort. Amikor becsapta az ajtót, a
halott előrebukott.
– Készen van? – kérdezte halk hangon Martineau-tól.
– Még egy perc. – A férfi lecsavarta a kanna kupakját. Az elülső ülést és a
halott német ruháját lelocsolta benzinnel. – Oké! Most már mehet!
Gallagher kiengedte a kéziféket, üresjáratban hagyta a motort, majd balra
tekerte a kormányt és tolni kezdte a járművet.
– Vigyázzon! – kiáltotta Martineau. Meggyújtott egy gyufát, és bedobta az
anyósülés felőli ablakon.
Egy pillanatra azt hitte, a gyufa kialudt, de amint a Renault elérte a
szakadék szélét, narancssárga lángok lobbantak fel. A két férfi rohanni kezdett
visszafelé az úton. Hátuk mögött iszonyú csattanás hallatszott, amit egy rövid
robbanás követett.
– Üljön hátra! Húzódjon le arra az esetre, ha valakivel találkoznánk! –
mondta Martineau a tábornoknak, amikor odaértek a Kubelwagenhez.
A dolgok túl simán zajlottak ahhoz, hogy ez sokáig így mehessen: Öt
perccel később, a Corbiere Road-ról a Route du Sud-re fordulva Martineau két
motoros katonai rendőrre lett figyelmes az út szélén. Egyikük az útra lépett,
felemelte kezét a holdfényben. Martineau lelassított.
– Katonai rendőrség – suttogta Gallaghernek. – Maradjon lent! – Kiszállt a
járműből. – Valami probléma van?
Az egyenruha láttán a két rendőr vigyázzállásba vágta magát. Egyikük égő
cigarettát tartott a bal kezében.
– Óh, most látom, épp cigarettaszünetet tartottak – vetette oda Martineau.
– Standartenführer, mit mondhatnék erre? – válaszolta a férfi.
– Ha már a véleményemet kéri, az ön helyében én nem mondanék semmit!
– Hanglejtésében volt valami fenyegető. – Nos, mit óhajtanak?
– Semmit, Standartenführer, csak ritkán látni járművet a hajnali órákban
ebben a körzetben.
– Önök pedig teljesítették a kötelességüket. – Martineau elővette a
papírjait. – Az SD igazolványom. Gyerünk, ember, kapkodja magát! – emelte
fel a hangját.
A rendőr félve az igazolványra nézett, aztán remegő kézzel visszaadta.
– Minden rendben.
– Helyes! – Martineau visszaült a kocsiba. – Ami pedig a dohányzást illeti,
azt tanácsolom, a jövőben legyen valamivel óvatosabb!
Mikor már biztonságos távolságban jártak, Gallagher megkérdezte:
– Hogy a fenébe tudja ilyen meggyőzően alakítani a náci szerepét?
– Gyakorlat kérdése az egész – felelte Martineau, és rátért a Red Houses
felé vezető La Route Orange-ra.
 A villánál Sarah nyitott nekik ajtót.
– Minden rendben ment? – kérdezte.
– Tökéletesen – válaszolta Gallagher. – Letaszítottuk a kocsit egy La Moye
melletti szikláról. A biztonság kedvéért fel is robbantottuk.
– Szükséges volt ez? – Helen megborzongott.
– Azt akarjuk, hogy megtalálják – magyarázta neki Martineau. – Ha a parti
erődök őrsége egy kicsit is kinyitja a szemét, láthatja a lángokat. Másodszor
pedig nem szeretnénk, hajó állapotban lenne, mivel senki nem hinné el, hogy
elvágott torokkal autót vezetett.
– Minden simán zajlott? – kérdezte Kelso is.
– Visszafelé jövet a katonai rendőrség két járőre megállított minket –
vallotta be Gallagher. – Engem nem láttak, mert elbújtam a hátsó ülés alatt,
Harry pedig eljátszotta a nácit. Úgyhogy aggodalomra semmi ok!
– Most már tehát csak az van hátra, hogy Guido ma reggel kapcsolatba
lépjen Savaryval – szólt Sarah.
– Nem – mondta Martineau -, a tervben jelentős változás következett be.
A többiek arcára kiült a döbbenet.
– Úr jézus, most meg mit forgat a fejében? – hűlt el Gallagher.
Martineau rágyújtott egy cigarettára, hátát a kandalló felé fordította, és
nyugodt hangon ezt válaszolta:
– Majd, ha mindenki leült, elmondom!
 14. fejezet

Másnap reggel kilenc óra tájban Gallagher bement St. Helierbe, két zsák
burgonyával a teherautó platóján. Ezúttal azonban nem nézett be. a piacra,
hanem egyenesen a Wesley Streetre ment, a régi garázsban berendezett
hadtápraktárba. A különböző egységeknek szállító teherautók, már fél
kilenckor elmentek – ezért választotta az ír ezt az időpontot. Feldwebel
Klinger fent ült az üvegkalitkájában, és épp reggelizett: kolbászt, tojást,
szalonnát – akár egy tősgyökeres angol. A kávé igazi babkávéból volt főzve,
ezt Gallagher az illatából rögtön megérezte.
– Jó reggelt, Herr General. Ma mit hozott nekem?
– Két zsák burgonyát, ha érdekli a dolog. Cserébe konzervet viszek,
mindegy milyen, és kávét. – Felcsippentett egy falat szalonnát Klinger
tányérjáról. – Ahányszor csak látom, maga mindig eszik.
– Miért ne ennék? Ez az egyetlen örömöm maradt ebben a tetves életben.
Jöjjön, igyon egy kávét! – A német töltött a gőzölgő nedűből. – Miért ilyen
őrültek az emberek? A háború előtt volt egy takaros vendéglőm Hamburgban.
A vendégekre egyáltalán nem panaszkodhattam. A feleségem egyedül is
mindent megtesz, de a múlt héten egy bomba megrongálta az épületet.
Segélynek persze nyoma sincs.
– A java csak ezután következik, Hans – mondta Gallagher. – Hamarosan
ott lesz az európai partokon az a sok Tommy és Jenki. Egyik oldalról ők, a
másikról pedig az oroszok fognak Fatherland felé masírozni. Ha megmarad az
üzlete, akkor igazán szerencsésnek mondhatja magát, mert a birodalmi márka,
amit felhalmozott, nem fog többet érni, mint az a papír, amire nyomtatták.
Klinger a kézfejével megtörölte a száját.
– Ne folytassa tovább, mert teljesen elmegy az étvágyam!
– Ez a fajta pénz, természetesen, soha nem veszít az értékéből. – Gallagher
előszedett egy érmét a zsebéből, hüvelykujjával a levegőbe pöccintette, majd
elkapta, és lecsapta a német elé az asztalra.
Klinger tisztelettel, ugyanakkor félelemmel nézett az érmére.
 – Egy angol font sterlinges.
– Arany font sterlinges – pontosította Gallagher. Klinger ráharapott az
érmére.
– Valódi?
– Ejtettem már át valaha is? – Gallagher elővarázsolt egy kis vászonzacskót
a zsebéből. – Még negyvenkilenc van belőle.
Az asztalra tette a zacskót. Klinger kiöntötte az aranyérméket, és
végigsimított rajtuk a kezével.
– Rendben. Mit akar értük?
– Egy Kriegsmarine tengerész egyenruhát – bökte ki Gallagher. – Nem
nagy ügy, ahogy az amerikai barátaink szokták mondani. Dugig van velük a
raktár.
– Lehetetlen – mondta Klinger. – Teljességgel lehetetlen!
– Bakancs, kabát és sapka is kell hozzá. Egy színdarabot adunk elő a St.
Brelade-i közösségi házban, ami egy német tengerészről szól, aki beleszeret
egy Jersey-i lányba. A lány szülei…
– Hagyja abba ezt a süket dumát! Színdarab? Miféle színdarab?
– Jól van – vonta meg a vállát Gallagher. – Ha nem érdekli, hát nem
érdekli.
Nekilátott összeszedni az érméket, de Klinger a karjára tette a kezét.
– Tudja jól, Herr General, hogy a GFP-t ott a Silvertide-ban nagyon
érdekelné, miért van szüksége az egyenruhára.
– Persze, hogy tudom. Csakhogy mi nem kötünk semmit az orrukra! Mert
gondolom, nem szeretné, Hans, ha elkezdenének itt szaglászni. Az a sok pia
meg cigaretta a pincében, és az ételkonzervek… hogy a kávéról és a pezsgőről
ne is beszéljek.
– Elég! Hagyja abba!
– Tudom, most tavasz van – folytatta Gallagher rendületlenül -, de ilyenkor
sem túl egészséges az orosz fronton szolgálni egy büntetőszázadban.
Hangjából tisztán ki lehetett érezni a fenyegetést, és a kilátás túlságosan is
borzasztó volt ahhoz, hogy Klingernek sokáig kelljen gondolkoznia. Csapdába
esett. Most már bánta, hogy annak idején üzleti kapcsolatba került ezzel az
írrel. Persze már késő ezen siránkozni. Meg kell adnia azt, amit kér, és
remélni a legjobbakat!
– Rendben van, hallgatom. – Klinger a zubbonya egyik zsebébe seperte az
aranyat. – Mindig is szerettem a színházat, megtiszteltetés lenne részt venni
benne.
– Tudtam, hogy számíthatok magára! Itt vannak a méretek – tett le az
asztalra egy papírdarabot.
Tíz órakor a menet elhagyta Septembertide-ot, és Beaumonton meg Bel
Royalon keresztülhaladva, a Victoria Avenue-n át beért St. Helierbe. Az
Elizabeth kastély volt az első állomás. A dagály már elmúlt. A kocsikat a
Grand Hotellel szemben leparkolták, majd felkapaszkodtak egy páncélozott
csapatszállító járműre. A gép elindult a töltésúton, hernyótalpával
homokfelhőt kavarva maga mögött.
– Dagálykor a töltésűt víz alá kerül, Herr Marshal – magyarázta Necker.
Baum elemében volt; az éjszaka történtek jóleső izgalommal töltötték el.
Látta Martineau-t, amint a jármű másik végében ült Müllerrel és egy csapat
fiatal tiszttel, s egy pillanatra eltűnődött azon, vajon nem csak álmodta-e az
egészet. Martineau-nál még egy igazi náci sem alakíthatná jobban a náci
szerepét. Bár meg kell hagyni, ő sem végez rossz munkát, ami a tábornagy
szerepét illeti.
A szállítójármű áthajtott a kastély kapuján, és megállt. Utasai kiszálltak.
– Az angolok Napóleon idejében arra használták ezt a helyet, hogy távol
tartsák a franciákat. A régi ágyúk közül néhány még itt van.
– Most pedig mi használjuk arra, hogy távol tartsuk az angolokat – mondta
Baum. – Ironikus, nemde?
Ahogy a várárkon át a belső udvar felé tartottak, Martineau Baum mellé
lépett.
– Mint érdekesség, Herr Field Marshal, megemlíteném, hogy Erzsébet
királynő idején Sir Walther Raleigh innen kormányozta a szigetet.
– Valóban? – mondta Baum. – Rendkívüli ember volt: katona, tengerész,
zenész, költő és történész.
– Aki arra is talált időt, hogy meghonosítsa a dohányt a nyugati világban –
tette hozzá Martineau.
– Pusztán ez utóbbiért is megérdemelne egy-egy szobrot minden nagyobb
városban! – mondta Baum.
– Eszembe jut az olaszországi hadjárat 1917-ben. Szörnyű időket éltünk át.
Azt hiszem, egyedül a cigaretta volt az, ami tartotta bennünk a lelket a
lövészárokban.
Hofer aggódva baktatott Necker társaságában a hét tiszt mögött. Egy órával
később, miután Baum az összes fellelhető ágyút és bunkert megtekintette,
visszatértek a szállító járműhöz, amely visszavitte őket oda, ahol az autóikat
hagyták.

Eközben, a La Moye melletti sziklák között egy csoport műszaki katona

azon fáradozott, hogy a kötél másik végébe kapaszkodó káplárt felhúzza a
meredek lejtőn. Végül a férfi felért, és leakasztotta magáról a kötelet. Az
őrmester, akinek a pontos részleteket kellett megállapítania, megkínálta egy
cigarettával.
– Nem néz ki túl jól.
– Maga se nézne ki jobban. Az a szerencsétlen vezető úgy néz ki, mint egy
darab odaégetett hús.
– A papírjai?
– A ruhájával együtt odaégtek. A jármű egy Renault. Sikerült leolvasnom a
rendszámát.
Az őrmester feljegyezte a rendszámot.
– A rendőrség ezzel már tud kezdeni valamit. – A katonák felé fordult. –
Jól van, most már visszamehetnek az állásaikba!

Jersey keleti partján lévő Goreyben található Mont Orgeuil, mely Európa
legszebb kastélyai közé tartozik. A németek parti védelmi ütegekkel szerelték
fel. A kastélyban tulajdonképpen két ezred főhadiszállása volt berendezve.
Baum mindkettőt meglátogatta. Felment a megfigyelőállásba is, amelyet a
kastély legmagasabb részében alakítottak ki, és egy látcsővel átnézett a tisztán
kivehető francia partokra. Pillanatnyilag senki nem tartózkodott a közelében,
Hofert kivéve.
– Minden rendben? – kérdezte Baum, a látcsövet még mindig a szeménél
tartva.
– Vogel nagyon érdeklődőnek látszott – mondta halkan Hofer.
– Beszélni akart velem, én pedig miért utasítottam volna el a kérését? –
válaszolta Baum. – Jól érezte magát velem, őrnagy. Igyekszem mindenki
tetszését megnyerni. Nem ez az, amit tennem kell?
– De igen – mondta Hofer. – Ne értsen félre, nagyszerűen csinálja! Csak
legyen óvatos!
Necker tűnt fel a közelükben, mire Baum megjegyezte:
– Fantasztikus ez a hely! Most szeretnék látni valamit a vidékből is, egy
olyan erődöt, amelyik valamelyik falu közelében található.
– Természetesen, tábornagy úr.
– Aztán pedig ebédelnék.
– Már megtettük az előkészületeket: a főhadiszállás tiszti étkezdéjében
remélik, hogy megtiszteli őket a jelenlétükkel.
– Nem, Necker! Én valami másra gondoltam. Kíváncsi lennék rá, hogyan
élnek az emberek itt a szigeten. Vogel azt mondta, valami de Ville Place nevű
uradalmi házban van elszállásolva. Ismeri azt a helyet?
– Igen, tábornagy úr. A tulajdonosnő, Mrs. Helen de Ville a földesúr
felesége, aki a brit hadsereg tisztje. Mrs. de Ville egy elragadó teremtés.
– A házában pedig öröm lakni Vogel szerint. Azt hiszem, ott fogunk
ebédelni. Mrs. de Ville-nek biztosan nem lesz ellenvetése, különösen ha az
ételt és a bort önök szállítják. – A felhőtlen égboltra emelte tekintetét. –
Ideális nap egy piknikhez. – Ahogy mondja, tábornagy úr. Ha megbocsát,
megyek és kiadom a parancsot.
Tíz perccel később, amikor a menet kiözönlött a kastély főkapuján oda,
ahová a kocsikat leparkolták, egy motoros katonai rendőr jelent meg.
Odahúzott Greiser mellé, aki Müller Citroenjének a kormánya mögött ült.
Greiser elolvasta az üzenetet, majd kiszállt a kocsiból és Müllerhez sietett, aki
néhány tiszttel beszélgetett. A közelben álló Martineau minden szót tisztán
hallott.
 – Az a hülye seggfej! – sziszegte Müller, galacsinná gyűrve a papírlapot. –
Rendben van, odamegyünk!
Váltott néhány szót Neckerrel, aztán Greiserrel beültek a Citroenbe, és
elhajtottak. Martineau odasétált Neckerhez.
– Müller nagyon feldúltnak tűnt.
– Igen – ismerte el Necker. – Azt az üzenetet kapta, hogy az egyik embere
autóbalesetben meghalt.
– Ez szörnyű! – Martineau megkínálta egy cigarettával. – Engedje meg,
hogy kifejezzem elismerésemet, amiért ilyen rövid idő alatt ilyen ügyesen
megszervezte a dolgokat.
– Mindent megteszünk, amit kell, elvégre egy Rommel, nem mindennapos
vendég nálunk.
– Gondolom, azért fel fog lélegezni, ha a Storch-ja ma este felszáll. A
postagép után vagy előtt fog elrepülni?
– Véleményem szerint a sötétség leple alatt fog távozni. A postagép
általában nyolckor szokott felszállni ugyanebből az okból.
– Ne aggódjon, őrnagy – mosolyodott el Martineau, biztos vagyok benne,
hogy úgy lesz! Személyesen is beszélni fogok vele erről.
Egy erdős domboldalban St. Peter körzetben, a tábornagy meglátogatott
egy géppuskafészkekből álló komplexumot, ahonnan távoli rálátás nyílt a St.
Ouen’s-öbölre. Beszédbe elegyedett a legénységgel, s itt-ott elfogadott egy
cigarettát. Szenzációs sikere volt az emberek körében, ezt Neckernek el kellett
ismernie, de akárhogyan is törte a fejét, nem tudott rájönni, honnan szedte a
tábornagy azt a rengeteg energiát.
Már végignézték a védelmi komplexum minden egyes szegletét, és
visszafele tartottak az erdőn keresztül, amikor egy rendkívüli esemény történt.
Kiértek a fák közül, élükön Baummal. Alattuk munkaszolgálatosok egy
csapata dolgozott az úton. A világ legszerencsétlenebb teremtményei voltak,
akiket Baum valaha is látott. Öltözetük hiányos volt, és amit viseltek, az is
cafatokban lógott.
– Kik ezek itt? – kérdezte.
– Oroszok, tábornagy úr. Meg néhány lengyel, és spanyol kommunista.
 Az odalent lévők egyike sem vette észre őket, különösen nem az az őr, aki
puskával a térdén egy farönkön ült, és cigarettázott. Az erdőből egy sovány ló
vontatta szekér bukkant elő, melyet egy fejkendőt és kezeslábast viselő fiatal
nő vezetett. A szekér hátuljában egy öt év körüli kislány kuporgott. Amint
elhaladtak az úton dolgozó csapat mellett, lelökött néhány fehérrépát a
raboknak.
A német őr dühödten kiabálni kezdett, és a szekér után szaladt. Megragadta
a kantárt, megállásra kényszerítve a lovat. Mondott valamit a nőnek, aztán
hátrament, és durván lerángatta a kislányt a szekérről. Megpofozta, a gyermek
segítségére siető nőt pedig a földre taszította.
Baum nem szólt egy szót sem, hanem dühöngő orkánként leviharzott a
domboldalon. Az őr már emelte a kezét, hogy egy újabb pofont adjon a
kislánynak. Baum elkapta a csuklóját, s megcsavarta. Az őr hátrafordult; arcán
az őrjöngő düh rémült döbbenetté változott. Baum szájon vágta az öklével. Az
őr térdre rogyott, majd négykézlábra támaszkodott.
– Necker őrnagy – kiáltotta a tábornagy. – Lekötelezne, ha letartóztatná ezt
az állatot. – A többiekről tudomást sem véve, a kislányt szorongató nő felé
fordult. – A neve, Fraulein? – kérdezte angolul.
– Jean le Couteur.
– És a kislányé? – Baum felemelte a gyermeket.
– A húgom, Ágnes.
– Te egy nagyon bátor kislány vagy, Ágnes le Couteur. – Visszatette a
kislányt a szekérre, majd megfordult, és udvariasan tisztelgett a nőnek. –
Legmélyebb sajnálatom.
A nő zavartan nézett rá egy pillanatig, aztán fogta a kantárt, és elvezette a
lovat. Mielőtt eltűntek volna a fák között, a kislány felemelte a kezét, és
integetett.
A jelen lévő tisztek hahotázni kezdtek. Baum Neckerre nézett.
– Most, hogy a becsületünket sikerült megmentenünk, azt hiszem,
átvonulhatunk ebédelni de Ville Place-be.

Müller a szakadék szélén állt Greiserrel, s a Renault odalent fekvő roncsát

nézte.
– A kocsi kigyulladt – mondta Greiser. – A műszaki őrmester szerint Kleist
a felismerhetetlenségig összeégett.
– El tudom képzelni. – Müller bólintott. – Remélem, még ma délután
sikerül felhozniuk a holttestet. Egy alapos, de diszkrét boncolásra lesz
szükségünk. Nem szabad kiszivárognia, hogy ittasan vezetett.
– Mit kereshetett itt? Ez az, amire sehogyan sem tudok rájönni.
– Eddig az egyetlen tény amit tudunk az, hogy az este rengeteget ivott.
Lépjen kapcsolatba a katonai rendőrséggel, hátha látta valaki a kocsiját a
környéken! – utasította Müller. – Vissza kell mennem a fogadásra, ezért
elviszem a Citroent. Kérjen kölcsön magának valami járművet a katonai
rendőröktől. Ha valamit megtud, azonnal értesítsen.
A tiszti étkezde őrmestere és emberei bőséges élelmiszer- és borkészletet
hoztak magukkal a Bagatelle-i tiszti klubból. Egyáltalán nem zavartatták
magukat: kihordták az asztalokat és székeket a házból, majd gyorsan
megterítettek. Az őrmester udvariasan, de határozottan Helen értésére adta,
hogy a tábornagy bármelyik pillanatban megérkezhet, ezért nagyra értékelné,
ha nem lenne láb alatt.
Helen felment a szobájába. Miután végigkutatta a ruhásszekrényét, talált
egy halványzöld nyári ruhát, még a boldogabb időkből. Épp belebújt a ruhába,
amikor kopogtak az ajtón. Sarah lépett be.
– Készülsz eljátszani a háziasszony szerepét?
– Nem sok választásom van, vagy talán igen? Még akkor se lenne, ha igazi
tábornagy volna.
Hátrafésülte a haját, és elefántcsont oldalfésűkkel rögzítette.
– Nagyon csinos vagy – jegyezte meg Sarah.
– Te is.
Sarah sötét színű kabátot viselt, feltűzött haján pedig apró kalapot.
– Ki kell tennünk magunkért. Nem bánnám, ha már túl lennénk ezen az
egészen.
– Nemsokára túl leszünk rajta, kicsikém. – Helen magához szorította egy
pillanatra, aztán megfordult, és megigazította a ruháját.
 – Nem gondoltátok meg magatokat Seannel? Nem fogtok velünk jönni?
– Isten ments! El tudod képzelni, mi lenne de Ville Place-ből, ha én nem
lennék itt? Ralph-nak nem lenne hova hazajönnie. Arról se feledkezz meg,
Sean semleges ebben a háborúban! Nekem sincs miért aggódnom. Te meg
Vogel ezredes hívatlan vendégekként érkeztetek ide; ha pedig minden kötél
szakad, Guido falazni tud nekem.
– Komolyan, te egy fantasztikus nő vagy! – mondta Sarah.
– Minden nő fantasztikus, kicsikém. Azoknak kell lennünk, ha boldogulni
akarunk. Ez egy férfiak által irányított világ. – Az ablakhoz lépett. – Igen,
sejtettem. Már itt vannak. – Mosolyogva az unokahúga felé fordult. – Ne
feledkezz meg a legfontosabbról: csak franciául beszélhetsz!
– Vigyázni fogok.
– Rendben. Akkor indulhatunk a harctérre. Én megyek le először. Adj
nekem néhány percet! – azzal kiment.
Amikor lement az ebédlőbe, Sarah Guidót és Bruno Feldt-et találta ott,
három másik tiszt társaságában. A férfiak céltalanul járkáltak a teremben, és
időnként kilestek az ablakon.
– Ah, Mademoiselle Latour – köszöntötte Guido franciául. – Elragadó,
mint mindig. A tábornagy az imént érkezett meg.
Lementek a lépcsőn az udvarra. Helen, akit Necker mutatott be, Baummal
társalgott. Sarah észrevette Harryt is, amint ott állt a tisztek mögött. Valaki
elvette a tábornagy bőrkabátját, marsallbotját és kesztyűjét, aztán Baum ismét
Helen felé fordult. Végigsimított a zubbonyán, és angolul folytatta.
– Ez nagyon kedves öntől, Frau de Ville. Kissé tolakodónak érzem magam,
de látni szerettem volna az önök Jersey-i uradalmi házainak valamelyikét. De
Ville Place-t nagyon ajánlották.
– Pedig elég szerény néhány másikhoz viszonyítva, tábornagy úr. St. Ouen
például sokkal látványosabb.
– Ez azonban barátságos. Rendkívül barátságos. A kertek, a virágok, a
pálmák, s ott lenn a tenger… Káprázatos ez a színorgia. – Gálánsán
felajánlotta a karját. – Most pedig, szeretném, ha megtisztelne. Egy kis
homárt? Vagy pezsgőt? Talán elfelejthetnénk a háborút néhány perc erejéig.
 – Nehéz lesz, tábornagy úr, de megpróbálom. – Belekarolt a férfiba, s a
füvön át az asztalokhoz sétáltak.
A délután jól indult. Guido engedély kért, hogy fényképfelvételeket
készítsen, amibe a tábornagy nagylelkűen bele is egyezett. Maga köré
gyűjtötte a tiszteket, Martineau-t pedig közvetlenül maga mellé.
Ezzel a közjátékkal Baum újabb sikert könyvelhetett el magának.
– Necker, immár a negyedik pohár pezsgőt iszogatta, Hofer és Martineau
társaságában.
– Úgy látom, jól érzi magát a tábornagy.
Hofer bólintott
– Határozottan igen. Ez a hely egyszerűen csodálatos, a háziasszony pedig
elbűvölő.
– Bár kissé vonakodó – jegyezte meg Martineau savanyúan. – Csak
túlságosan jól nevelt ahhoz, hogy ki is mutassa. Az angol felsőosztály tagjai
mind egyformák.
– Talán – mondta Necker hűvösen. – Ami érthető is. Végtére is a férje a
brit hadsereg őrnagya.
– Pont ezért a Birodalom ellensége, de gondolom, erre szükségtelen
emlékeztetnem önt.
Martineau felemelt egy újabb pezsgőspoharat, és otthagyta a két németet.
Guido épp a tengerésztisztekkel körülvett Sarah-t fényképezte. A lány intett
Martineau-nak, hogy csatlakozzon hozzájuk.
– Kérlek, Max, szeretnék veled egy képet!
A férfi könnyedén felnevetett, és odaadta a poharat Brúnónak.
– Miért ne?
A többiek félre álltak. Martineau és Sarah ott álltak egymás mellett a
napfényben. A lánynak eszébe jutott, mit mondott Helen, és valami különös
érzés fogta el. Erősen belekapaszkodott a férfi karjába, mintha nem akarna
tőle elszakadni.
Guido elmosolyodott.
– Ez az. így jó lesz.
Miután az olasz lekapta őket, Martineau visszavette a poharát Brúnótól.
 – Most pedig beszélnem kell a tábornaggyal. Foglalkozna addig helyettem
Anne-Marie-val, hadnagy? – kérdezte Guidótól, majd elment.
Rögtön észrevette a frissiben érkezett Müllert. – A kapitány Neckerrel
beszélgetett. Hátuk mögött feltűnt egy katonai rendőrségi motor, Greiserrel a
nyeregben. Martineau megállt, figyelte a fejleményeket. Greiser leszállt,
felállította a motorbiciklit, és Müller felé indult, aki kimentve magát Necker
előtt, félrevonult vele. Miután meghallgatta a fiatal őrmestert, Müller
körbenézett, mintha valakit keresne. Amikor megakadt a szeme Martineau-n,
a kapitány odament hozzá.
– Válthatnánk néhány szót négyszemközt, Standartenführer?
– Természetesen – felelte Martineau. Otthagyták a társaságot, és a fák felé
sétáltak. – Mit tehetek önért?
– Kleist meghalt tegnap éjjel. Piszkos ügy. Belezuhant a kocsijával egy
szakadékba La Moye-nál.
– Kellemetlen – ismerte el Martineau. – Ivott?
– Talán – felelte Müller óvatosan. – A gond az, hogy semmilyen
magyarázatot nem találtunk arra, miért tartózkodott azon elhagyatott helyen.
– Nincs nő a dologban? – sugallta Martineau.
– Nem találtak másik holttestet.
– Eléggé rejtélyes, de mi köze ennek az egész ügynek hozzám? – kérdezte
Martineau.
– Megkérdeztük a katonai rendőröket, járőreik nem látták-e Kleist kocsiját
abban a körzetben.
– És látták?
– Nem. Az ön Kubelwagenjét viszont ma hajnalban, úgy két óra körül meg
is állították a Route du Sudon.
– Valóban – ismerte el Martineau nyugodt hangon -, de mi köze ennek
Kleist balesetéhez?
– Ha valaki arra a helyre akar eljutni, ahol Kleist életét vesztette, végig kell
mennie a Route du Sudon, hogy aztán rátérjen a Corbiere útra.
– Térjen a lényegre, Müller! A tábornagy vár engem.
– Nos rendben, Standartenführer. Azt szeretném tudni, mit csinált ott
hajnali két órakor.
– A válasz elég egyszerű. Azt végeztem, amiért a Reichsführer ideküldött;
ha visszatérek Berlinbe, le kell tennem az asztalára a jelentést arról, mit láttam
itt Jerseyn. Sajnálom, de meg kell mondanom, hogy ez a beszámoló nem lesz
túl kedvező önökre nézve.
Müller összeráncolta a szemöldökét.
– Kifejtené ezt bővebben is, Standartenführer?
– Először is, a biztonság – kezdte Martineau. – Pontosabban a hiánya. Igen,
Müller, ma hajnalban a Route du Sudon megállított két katonai rendőr.
Éjfélkor hagytam el de Ville Place-t, végighajtottam a St. Peter’s völgyön, fel
a faluba, aztán át Greve de Lecq-be. Röviddel egy óra után már L’Etacq-ban
voltam, a St. Ouen’s-öböl északi részén, és egy Les Landes-i mellékúton
visszafelé indultam. Ez egy védelmi terület, nemde?
– Igen, Standartenführer.
– Az ilyen helyek komoly fegyverzettel vannak ellátva, ugye?
– Igen.
– Őrülök, hogy ezt mondja. Ezután az öböl mentén a Corbiere-i
világítótorony felé hajtottam, majd a Route de Sudon csakugyan megállított
két katonai rendőr, akiket épp a cigarettázásban zavartam meg. Érti már, hova
akarok kilyukadni, Müller? – Arca komollyá és fenyegetővé változott. –
Körbeautóztam a szigetet a hajnali órákban, védelmi rendszerünk több fontos
pontját is érintve, és csak egyetlenegyszer állítottak meg. – Felemelte a
hangját, olyannyira, hogy a közelükben álló tisztek kíváncsian feléjük
fordultak. – ön szerint ez kielégítő?
– Nem, Standartenführer.
– Akkor ajánlom, minél hamarabb változtassanak a helyzeten! – Martineau
letette a poharát egy közeli asztalra. – Azt hiszem, most már eleget
várakoztattam a tábornagyot.
Miután elment, Greiser odamerészkedett a kapitányhoz.
– Mi történt?
– Semmi említésre méltó. Azt mondja, egy ellenőrző körutat tett, és hogy
két óra alatt csupán egyszer állították meg: a Route de Sudon.
 – Ön elhiszi ezt, kapitány úr?
– Óh, egyáltalán nem lehetetlen – válaszolta Müller.
– Sajnos ismét csak a zsaruösztönömre támaszkodhatunk. Vogel ott járt a
környéken, én pedig utálom a véletlen egybeeséseket.
– Akkor mit kell tennem?
– Ha sikerült felhozniuk a szerencsétlen Willi holttestét, azonnal
végeztessen el rajta egy halottszemlét. Ha el volt ázva, amikor meghalt, az ki
fog derülni, és mi legalább tudni fogjuk, hányadán is állunk.
– Értettem, kapitány úr! Gondoskodni fogok róla.
– Greiser visszament a motorbiciklijéhez, felült rá, és elrobogott.
Baum, aki Helennel és néhány tiszttel beszélgetett, Martineau közeledtére
hátrafordult.
– Ah, itt van, Vogel. Köszönettel tartozom, amiért felhívta a figyelmemet
erre a csodálatos helyre.
– Örülök, hogy elnyerte a tetszését, Herr Field Marshal.
– Jöjjön, sétáljunk egyet! Közben elmondja, mi újság Berlinben. –
Felemelte Helen kezét, és megcsókolta. – Ugye megbocsát, Frau de Ville?
– Óh, természetesen, tábornagy úr. Martineau Baum társaságában a füvön
át a fák felé vette az irányt.
– Ez az egész kezd egyre jobban egy rossz színdarabhoz hasonlítani –
jegyezte meg Baum.
– Igen, de sajnos most nincs időnk megbeszélni, hogyan csinálta volna
Brecht. A következőt fogjuk tenni. A postagép nyolc körül fog felszállni. Arra
számítanak, hogy ön is körülbelül abban az időpontban fog elrepülni a Storch-
hal.
– Tehát?
– Hét órakor ott leszek a Septembertide-ban. Sarah-t és Kelsót is
magammal viszem, aki Kriegsmarine egyenruhát fog viselni, és vastagon be
lesz kötözve.
– Mit fog szólni ehhez Hofer?
– Azt fogja tenni, amit mondunk neki. Van egy fecskendőm, s hozzá erős
nyugtatószerem, annak az orvosnak a jóvoltából, aki Kelsót ápolja. Ha kap
belőle egy adagot, órákig nem fog magához térni. Bezárjuk a hálószobájába.
– Mikor fog ez megtörténni?
– Az ideális az lenne, ha akkor, amikor visszatértek a Septembertide-ba.
Úgy öt óra tájban. Rázza le Neckert meg a többieket, engem azonban hívjon
meg egy italra.
– Hogyan fogjuk megmagyarázni, miért nincs a reptéren?
– Egyszerűen. Necker ott lesz a gárdájával, hogy elbúcsúztassa önt. Ekkor
ön bejelenti, hogy a postagéppel szándékszik utazni. Ezt hamarabb nem lehet
megmondani nekik, mert akkor Hofer is tudomást szerez a dologról. Azt fogja
mondani Neckernek, hogy a kórház katonai főorvosa szólt néhány szót ennek
a matróznak az érdekében, aki tegnapelőtt éjszaka sebesült meg, amikor a
konvojt megtámadták, és speciális kezelésre van szüksége, amit csak a
kontinensen kaphat meg. Mivel így a nagyobbik gépet veszi igénybe, engem
meg Sarah-t is magával visz.
– És Hoferrel mi lesz?
– Azt mondja Neckernek, hogy Hofer majd később követi önt, a Storch-hal.
– Úgy gondolja, menni fog a dolog?
– Igen – felelte Martineau -, mert nem lehet semmi fennakadás.
Megpróbáltam volna ugyanezt ön nélkül is, a Reichsführer aláírásával díszített
levelet használva, de a repülőtér parancsnoka esetleg ragaszkodott volna
ahhoz, hogy engedélyt kérjen a Luftwaffe normandiai főparancsnokságától. –
Mosolyogva folytatta. – De Erwin Rommelnek senki nem mondhat nemet.
Baum sóhajtott egy nagyot, elfogadott egy cigarettát Martineau-tól, és
beleillesztette a szipkába.
– Soha nem fogok még egy ilyen jó szerepet kapni!
 15. fejezet

A kórház bonctermének asztalán Willi Kleist holtteste még szörnyűbb

látványt nyújtott. Major Speer türelmesen várakozott, míg a két szanitéc
káplár, aki asszisztált neki, óvatosan eltávolította a szétégett ruhadarabokat.
Az ajtó mellett álló Greiser kíváncsisággal vegyes iszonyattal figyelte az
eseményeket.
Speer rászegezte a tekintetét.
– Ha úgy érzi hánynia kell, akkor a vödröt ott találja. Nincs miért
szégyenkezni.
– Köszönöm, Herr Major. Müller kapitány arra kért, tolmácsoljam
köszönetét, amiért személyesen veszi kezébe a dolgot.
– Megértem, őrmester. Egy ilyen esetben mint ez, rendkívül diszkrétnek
kell lenni. Nos, végeztek?
Az utolsó ruhafoszlányok is lekerültek, s az egyik káplár nekilátott lemosni
a testet. A másik ezalatt begurított egy asztalkát, rajta a legkülönfélébb
sebészeti eszközökkel.
– Normális körülmények között először is az agyát venném ki – mondta
Speer vidáman. – Most azonban, mivel a gyorsaság a lényeg, előbb a belső
szerveit távolítom el, hogy a laboránsok minél hamarabb elvégezhessék rajta a
vizsgálataikat.
Az orvos jobb kezében lévő szike nem tűnt különösen nagynak, de amikor
végighúzta a nyak tövétől egészen a hasig, a hús azonnal szétvált. Iszonyú bűz
árasztotta el a bonctermet, de Greiser kitartott, csak egy zsebkendőt emelt az
orra elé. Speer fürgén dolgozott: eltávolította a szívet, a májat és a vesét. A
zománcozott tálakba rakott szerveket átküldte a szomszéd szobában lévő
laborba.
Az őrnagy, úgy tűnt, megfeledkezett Greiserről. Egyik asszisztense egy
elektromos fűrészt adott a kezébe. Amikor nekilátott elfűrészelni a koponyát,
Greiser már nem bírta tovább. Kirohant a mosdóba, és öklendezni kezdett.
Miután valamennyire helyrejött, kiült a folyosóra, és rágyújtott egy
cigarettára. Egy fiatal, ír akcentussal beszélő nővér odament hozzá, és a
vállára tette a kezét.
– Szörnyen néz ki.
– Egy boncoláson voltam bent – magyarázta Greiser.
– Igen, így szokott lenni első alkalommal. Hozok magának egy kávét.
A nő jót akart, de nem igazán sikerült neki: a makkból készült kávé nem
tett jót Greiser egyébként is háborgó gyomrának. A fiatal őrmester rágyújtott
egy újabb cigarettára, és lesétált a főbejárathoz. A portásfülkéből felhívta
Müller irodáját.
– Itt Greiser, kapitány úr.
– Hogy állnak a dolgok? – érdeklődött Müller.
– Azt hiszem, láttam már kellemesebb dolgot is, de Speer őrnagy
kétségkívül érti a dolgát. Most várom, milyen következtetést fog levonni. A
laboratóriumi vizsgálatokat már elkezdték.
– Várja meg a laborvizsgálatok eredményét… Egy érdekes fejlemény.
Telefonált a bátyja Stuttgartból.
Hírt kapott attól a Neumann nevű berlini nőtől, aki a Reichsführer
irodájában dolgozik. – És?
– Soha nem hallott Vogelről. Pillanatnyilag titokban végzi a nyomozást.
Természetesen, mint a bátyja mondta, Himmlernek ezeket a különleges
megbízottjait, csak maga a Reichsführer ismeri.
– Igen, de az ember azt gondolja, egy olyan pozíciójú valaki, mint Lotte
Neumann, csak hallott volna róla – mondta Greiser. – Most mit szándékszik
tenni, kapitány úr?
– Gondolkozom. Amint Speer mondani tud valamit, csörögjön ide, és én
azonnal ott leszek!

Az autósor röviddel öt előtt ért vissza a Septembertide-hoz. Baum és Hofer

kiszálltak; Necker csatlakozott hozzájuk két másik tiszttel együtt. Martineau a
háttérben állt és várt. – Emlékezetes nap volt, őrnagy – mondta Baum. –
Őszintén hálás vagyok érte.
– Boldog vagyok, hogy minden ilyen jól sikerült, tábornagy úr.
 – Mennyi idő alatt lehet kiérni innen a reptérre?
– Tíz percnél nem tart tovább.
– Rendben. Akkor hét és fél nyolc között találkozunk ott.
Necker tisztelgett, majd visszaszállt a kocsijába. Miután a tisztek
eltávoztak, Hofer Baummal elindult a bejárati ajtó felé. Martineau ekkor
előrelépett.
– Válthatnánk néhány szót, tábornagy úr? Hofer rögtön aggódni kezdett, de
Baum vidáman válaszolt:
– Természetesen, Standartenführer. Fáradjon be!
Abban a pillanatban Heider, a szakasz parancsnoka jelent meg, és
összecsapta a bokáját.
– Tehetek valamit önért, tábornagy úr?
– A tegnap esti szakácsunk még megvan?
– Azonnal átküldöm.
– Még egy félóráig ne, Heider.
Martineau, Hofer társaságában bement a házba. A nappaliban levette a
bőrkabátját, a sapkáját, és kinyitotta az üvegezett erkélyajtót.
– Iszik valamit, Standartenführer?
– Most igazán jólesne valami.
– Konrad? – Baum intett Hofer felé a fejével. – Konyak, gondolom. Nem
tart velünk?
Beletett egy cigarettát a szipkájába, s miközben Hofer kitöltötte az italt,
Martineau tüzet adott neki.
– Milyen káprázatos ez a kilátás – jegyezte meg Baum, letekintve a St.
Aubin’s-öbolre. – Békeidőben, kivilágítva Monté Carlóhoz hasonlíthat. Nem
gondolja?
– Talán igen, tábornagy úr. – Hofer ideges volt, de próbálta nem kimutatni,
s közben azon gondolkozott, vajon mit akarhat Vogel.
– Egészségünkre, uraim! – emelte fel a poharát Baum. – A katonákra,
akiknek mindig viselniük kell az emberi butaság következményeit. –
Kiürítette a poharát, elmosolyodott, és megszólalt angolul: – Jól van, Harry,
essünk túl rajta!
 Hofer zavarodottan nézett rájuk. Martineau előhúzta a bőrkabátja alól a
hangtompítóval felszerelt Walthert.
– Felesleges lelövetnie magát. Úgysem hallana senki semmit. – Kivette a
Mausert Hofer pisztolytáskájából. – Üljön le!
– Ki ön valójában? – kérdezte az őrnagy.
– Nos, épp annyira vagyok Standartenführer Max Vogel, mint amennyire
az itt álló Heini a Sivatagi Róka.
– Heini? – Hofer most már végképp nem értett semmit.
– Az vagyok – fedte fel magát Baum. – Heini Baum. Erich Berger egy
bombázás alatt halt meg Kielben. Elvettem a papírjait, és beálltam az
ejtőernyősökhöz.
– De miért?
– Tudja, őrnagy úr, az én szerencsém úgy hozta, hogy zsidó legyek; és hol
rejtőzhetne el jobban egy zsidó, mint a hadseregben.
– Jóságos úristen! – nyögte Hofer rekedt hangon.
– Igen, gondoltam, hogy ez tetszeni fog. Egy zsidó, aki Németország
legnagyobb háborús hősét alakítja. Ironikus, nemde?
Hofer Martineau-ra nézett. – És ön?
– Martineau vagyok. Harry Martineau alezredes. A KMO-nak dolgozom.
Gondolom, már hallott rólunk.
– Igen. – Hofer felemelte a poharát, és gyorsan lehajtotta a maradék
brandyjét. – Nem is keveset.
– Az ön felettese jó csillagzat alatt születhetett. Miután ön este lefeküdt, én
felmásztam ide, hogy likvidáljam. Szerencsére Heini barátunk szeret magában
beszélni, és én rájöttem, hogy a dolgok nem egészen azok, aminek látszanak.
– Mit szándékszik tenni?
– A tervem roppant egyszerű: Rommel tábornagy ma este nem a Storch-
hal, hanem a postagéppel fog elrepülni. Ami azt jelenti, hogy én és néhány
barátom is vele tarthatunk. A célállomás: Anglia.
– A fiatal hölgy? – Hofernek sikerült elmosolyodnia. – Kedveltem.
Feltételezem, ő sem az, mint akinek kiadja magát.
– Még valami – hagyta figyelmen kívül az őrnagy kérdését Martineau. –
Valami, ami nagyon fontos. Mivel Heininek van egy olyan rossz szokása,
hogy hallgatózni szokott az ajtók előtt, tudomásomra jutott, hol járt a
hétvégén Rommel, és mire készül. Hitler eltávolítása a háborúnak ebben a
szakaszában találkozna a Szövetségesek érdekeivel. Gondolhatja, hogy ha ezt
elmondom odahaza, az illetékesek hallgatni fognak, mint a sír. Nem
szeretnénk bajt okozni Rommel tábornagynak, ha érti, mire gondolok, inkább
sok szerencsét kívánok neki. Persze ezt ön is elmondhatja neki, mert életben
hagyom.
– Hogyan fogja megmagyarázni a Führernek, az itt történteket?
– Nem lesz nehéz dolga. Rommel ellen az Ellenállás és a Szövetségesek
ügynökei már többször kíséreltek meg merényletet. Emlékszem rá, hogy a
briteknek majdnem sikerült megölniük őt Észak-Afrikában. Ezért használta
Bergert hasonmásként. A Jerseyn történtek is azt igazolják, mennyire
helyesen gondolkodott; ha ő maga jött volna ide, akkor habozás nélkül
likvidálom. Ami pedig Berger szökését illeti, sajnálatos dolog, de aligha az ön
hibája.
– Ezúttal szándékosan mondott Bergert?
– Szerintem azért mondta így, mert ha belekevernék zsidó voltomat, az
csak túlbonyolítaná a dolgokat – magyarázta Heini.
– Valahogy úgy – Martineau felállt. – Kérem, jöjjön fel velem az emeletre!
Hofer engedelmeskedett, mivel mást úgyse tehetett volna. A két férfi
követte őt a hálószobájába.
– Tehát nem akarnak megölni engem – mondta.
– Természetesen nem; ha megölném, akkor ki adná át az üzenetemet
Rommelnek? – válaszolta Martineau. – Csak maradjon szépen csendben, s
akkor nem esik semmi bántódása.
Hofer égető fájdalmat érzett a jobb karjában, és utána rögtön elsötétült
körülötte a világ. Baum teljesen belenyomta a fecskendő tartalmát. Martineau
az ágyra eresztette az őrnagyot. Végtagjait elrendezte úgy, hogy ne
zsibbadjanak el, aztán betakarta a férfit egy takaróval.
Lementek a haliba.
– Hét órakor – mondta Martineau.
 Kinyitotta az ajtót. Az udvar felől a szakács szerepét ellátó káplár
közeledett.
– Akkor majd a repülőtéren találkozunk, Standartenführer – köszönt el
Martineau-tól Baum. Visszament a nappaliba. A káplár követte.
– Mit óhajt enni, tábornagy úr?
– Valami egyszerűt – felelte Baum. – Rántottat, pirítóst és kávét. Csak én
vacsorázom, Hofer őrnagy nem érzi jól magát. Úgy döntött, pihen egyet az
utazás előtt.

Az erdei házban Gallagher és Martineau felsegítették Kelsóra a

Kriegsmarine egyenruhát. Sarah tapintatosan a konyhában várt. Az ír
felhasította a nadrág jobb szárát, hogy a gipszre rá lehessen húzni.
– Hogy érzi magát? – kérdezte.
– Nem valami fényesen – Kelso habozott egy pillanatig, majd zavartan
folytatta. – Egy csomó ember miattam teszi kockára az életét.
– Óh, értem – szólt Martineau. – Azt akarja mondani, szándékosan vetette
át magát az LST korlátján a Lymei-öbölben?
– Nem. Természetesen nem.
– Akkor ne eméssze magát. – Martineau kikiáltott a konyhába Sarah-nak: –
Most már bejöhetsz!
A lány bejött a szobába két tekercs pólyával és ragtapasszal a kezében.
Nekilátott betekerni Kelso fejét, csupán egyik szemét meg a száját hagyta
szabadon.
– Nagyon profin csinálja – jegyezte meg Gallagher.
– Mert profi vagyok, maga bolond – nevette el magát Sarah.
Az ír barátságosan elvigyorodott.
– Fogadni mernék, hogy angyalian mutat abban a nővérruhában.
Martineau a karórájára nézett. Már majdnem hat óra volt.
– Mi most felmegyünk a házba, tábornok. Tartsa rajta a szemét! Egy óra
múlva visszajövök a Kubelwagennel.
Sarah-val együtt elmentek. Gallagher a haliból egy pár mankót hozott be az
amerikainak.
 – Szuvenír. – Az asztalnak támasztotta őket. – Próbálja ki, hogyan boldogul
velük.
Kelso fél lábra állt, s hóna alá vette előbb az egyik, majd a másik mankót.
Az első lépésnél kissé megingott, de aztán egyre magabiztosabban lépkedett,
míg végül elérte a szoba másik végét.
– Ragyogó! – mondta neki Gallagher. – Próbálja meg újra!

– Biztos benne? – kérdezte Müller.

– Óh, eléggé egyértelmű a dolog – válaszolta Speer. – Megmutatom. –
Gumikesztyűs kezével megfordította a zománcozott edénybe helyezett agyat.
– Látja ott azt a rózsaszín elszíneződést? Vér. Ez adta a megoldást. Valami
hegyes tárgy a szájpadlásán keresztül az agyába hatolt.
– Előfordulhat ilyen sérülés autóbaleset esetén?
– Óh, nem. Bármi is tette ezt, olyan éles volt, akár egy szike. Mivel az arc
és a nyak csúnyán megégett, nem lehetek száz százalékosan biztos benne, de
az a véleményem, hogy állón döfték. Lehetséges lenne ez?
– Nagyon is – felelte Müller. – Köszönöm a fáradozását. – Intett
Greisernek. – Menjünk!
Már nyúlt a kilincsért, amikor Speer utána szólt:
– Még valami.
– Igen?
– Igazuk volt. Rengeteget ivott. A tesztekből ítélve legalább másfél üveg
alkoholt.
A kórház főbejárata előtti lépcsőn Müller megállt, és rágyújtott egy
cigarettára.
– Mit gondol, Herr Kapitan? – kérdezte Greiser.
– Azt, hogy megint beszélni fogok Standartenführer Vogellel, Ernst. Ezért
mozogjunk.
Beült a Citroen utasülésére. Greiser becsusszant a kormány mögé, és
elhajtottak.
A konyhában, de Ville Place-ben Sarah, Helen és Martineau a kerek asztal
körül ültek. Nyílt az ajtó, Guido jött be, s egy palackot hozott magával.
 – Pezsgő – mondta. – A legjobb, amit szerezni tudtam.
– Biztos benne, hogy senki nincs itthon? – kérdezte Sarah.
– Persze. Bruno ment el utolsónak. Mindannyian a Granville-i konvoj
hajóin vannak. Én még nem kaptam új megbízatást a Kriegsmarine
főhadiszállásától.
Felbontotta a pezsgőt, és töltött a négy pohárba, amelyeket Helen tett az
asztalra.
– Mire igyunk? – emelte fel poharát a nő.
– Szebb napokra – javasolta Sarah.
– Igyunk még az életre, a szabadságra, a boldogságra való törekvésre –
tette hozzá Guido -, de ne feledkezzünk meg a szerelemről sem!
– Nem fogunk megfeledkezni róla. – Sarah nyomott egy csókot az arcára,
aztán Martineau felé fordult. – És te, Harry, mit kívánsz?
– Én csak rövid távlatokban tudok gondolkodni. – Felhörpintette a maradék
pezsgőjét. – Te jó ég, ez aztán pocsék volt. – Letette a poharat. – Most
elmegyek Kelsóért, mire visszajövök, légy indulásra készen, Sarah!
Kiment, beült a Kubelwagenbe, és az erdőn átvezető ösvényen Gallagher
háza felé indult. Kétszáz méterrel arrébb Greiser és Müller abban a
pillanatban kanyarodott be de Ville Place udvarára.
A hálószobában Sarah feltette a kalapját, felvette a kabátját, és a válla fölött
a tükörbe nézett, hogy lássa, a harisnyáján lévő csík egyenesen áll-e. Tett még
egy kis rúzst az ajkára, aztán egy grimaszt vágott a tükörképének.
– Isten veled, kis francia szajha. Örülök, hogy megismertelek téged.
Ekkor hallotta meg a lefékező autó hangját. Az ablakhoz ment. Müller
szállt ki a Citroenből. A lány rögtön megérezte, hogy baj van. Kinyitotta a
retiküljét. A PPK, meg a kis francia automata pisztoly is benne volt, az amit
Kelly adott neki. Sarah felemelte a szoknyáját, és a jobb lábán lévő harisnya
gumija a]á csúsztatta a kisebbik fegyvert. Az meglepően kényelmesen
illeszkedett a combjához. Miután ezzel megvolt, a lány lesimította a kabátját,
és elhagyta a szobát.
Müller a hallban beszélgetett Helennel, Greiser távolabb állt, a bejárat
mellett. Guido a konyha ajtajában állt és figyelt. Müller a lépcső felé nézett,
észrevéve Sarah-t.
– Ah, itt van, Mademoiselle – szólalt meg Helen franciául. – Müller
kapitány a Standartenführerrel szeretne beszélni. Nem tudja, hol van?
– Fogalmam sincs – felelte Sarah. – Netán valami probléma van?
– Talán. – Müller elvette a lány retiküljét, és kivette belőle a PPK-t, majd a
zsebébe süllyesztette. – Elképzelése sincs arról, mikor jöhet vissza?
– Nincs.
– Akkor hova készült?
– Mademoiselle Latour velem fog sétálni egyet a birtokon – mentette meg a
helyzetet Guido.
Müller bólintott.
– Nos, rendben, ha a Standartenführert nem lehet előkeríteni, akkor önnel
kell megelégednem. Ernst, vigye a kocsihoz!
– De kérem – tiltakozott Sarah.
Greiser elmosolyodott, és durván megszorította a lány karját.
– Tiltakozzál csak, szivi. Tetszel nekem, ha durcás vagy – azzal kirángatta
Sarah-t az ajtón.
Müller Helen felé fordult, akinek nagy nehezen sikerült megőriznie az
önuralmát.
– Arra kérném, mondja meg Standartenführer Vogelnek, hogy ha látni
akarja Mademoiselle Latourt, el kell jönnie a Silvertide-ba.

Kelsónak már egészen jól ment a mankóval váló járkálás. Segítség nélkül
ment ki egészen a Kubelwagenig. Gallagher segített neki beülni a hátsó ülésre.
– Jó utat, fiam!
Martineau már beült a kormány mögé, amikor Guido jelent meg futva a fák
közül. Az olasz zihálva nekitámaszkodott a kocsinak.
– Mi történt, ember? – kérdezte Gallagher.
– Müller és Greiser jártak a házban. Téged kerestek, Harry.
– És? – Martineau arca még a megszokottnál is fehérebb volt.
– Elvitték Sarah-t. Müller azt mondta, ha látni akarja a lányt, menjen a
Silvertide-ba. Most mi tévők legyünk?
 – Szálljon be! – kiáltotta Martineau, és amint Guido meg az ír beültek, rá
taposott a gázra.
Az udvaron fékezett le. Helen aggódva várta őket a lépcsőn. Lesietett, és
bedugta a fejét a Kubelwagen utasterébe.
– Mit tegyünk, Harry?
– Kelsót felviszem a Septembertide-ba Baumhoz. Ha bekövetkezik a
legrosszabb, akkor ők ketten még mindig el tudnak repülni. Baum tudja, mit
kell tennie.
– Nem hagyhatjuk itt Sarah-t! – tiltakozott Kelso.
– Én nem hagyhatom – torkolta le Martineau. – Ön azonban igen, ezért ne
játssza meg az érzelgőst! Azért jöttünk ide, mert önt haza kell juttatnunk; ez
az elsődleges feladatunk.
Helen megszorította a karját.
– Harry!
– Ne aggódjon, ki fogok találni valamit!
– Mint például? – kíváncsiskodott Gallagher.
– Még nem tudom – felelte Martineau. – Önök mindenképpen ki fognak
maradni belőle. Mennünk kell!
A Kubelwagen átment az udvaron, aztán lassan elhalt motorjának a zúgása.
Gallagher Guidóra nézett.
– Hozza ki a Morrist! Leszaladnunk Silvertide-ba.
– Mit forgat a fejében?
– Magam sem tudom. Egyszerűen csak nem tudok itt ülni tétlenül.
Martineau beszáguldott a Septembertide udvarára. Segített kiszállni az
amerikainak, aki a mankójára támaszkodva követte. Az ajtót a káplár nyitotta
ki. Ahogyan beléptek, Baum jött elő a nappaliból.
– Áh, ön az, Vogel! Ő pedig az a fiatalember, akiről beszélt nekem? – A
káplár felé fordult. – Leléphet! Ha szükségem van önre, akkor majd hívatom.
Baum hátrébb lépett, s beengedte Kelsót a nappaliba.
– Egy kis változás van. Müller keresett engem de Ville Place-ben. Mivel
engem nem találtak, magukkal vitték Sarah-t a Silvertide-ba.
– Ne mondja tovább, úgyis kitalálom – mondta Baum -, ki akarja
szabadítani őt.
– Valahogy úgy.
– Velünk mi lesz?
Martineau az órájára pillantott. Még alig múlt el hét óra.
– Ön és Kelso tartják magukat az eredeti tervhez. Kivinni őt, ez az egész
akció lényege.
– Kérem, hallgasson meg… – kezdte Kelso, Martineau azonban már
elment.
Baum töltött magának egy pohár konyakot. Ivott egy kortyot az italból.
– Hm, ez igazán kitűnő.
– Mi folyik itt? – vesztette el türelmét az amerikai.
– Martineau-n gondolkoztam – mondta Baum. – Tudhattam volna, hogy a
cinizmus álarca mögött egy olyan ember rejtőzik, aki vissza fog menni a
lányért. Sztálingrádban is harcoltam, tudott róla? Annyi hőst láttam ott, hogy
elég volt belőlük egy egész életre.
Magára öltötte a bőrkabátját, felhúzta a kesztyűjét, nyaka köré csavarta a
fehér sálat, és miután a sapkáját is megfelelő szögbe állította, felkapta a
marsallbotot.
– Mire készül?
– Martineau azt mondta, hogy Erwin Rommelnek lenni azért előny, mert
mindenki azt teszi, amit mondok neki. Most kipróbálom, igazat mondott-e. Ön
addig itt marad!
Keresztülvágott az udvaron és kiment az útra. A személyszállító jármű
mellett álló katonák vigyázz-állásba vágták magukat.
– Valaki hívja ide nekem Heider kapitányt! – Baum kivett egy cigarettát a
tárcából, és beletette az elefántcsont szipkába. Egy őrmester odaugrott, és
tüzet adott neki. Egy másodperccel később Heider már ott állt Baum előtt.
– Tábornagy úr?
– Lépjen kapcsolatba a repülőtérrel: Egy üzenetet kell átadnia Necker
őrnagynak! Mondja meg neki, hogy nem a Storch-hal, hanem a postagéppel
fogok visszarepülni, mire odaérek, álljon készen a gép! Szeretném, ha az én
személyes pilótám vezetné.
 – Értettem, tábornagy úr.
– Nagyszerű. Szükségem van minden emberére.
Öt perc múlva álljanak itt teljes fegyverzettel. A Septembertide-ban egy
sebesült tengerészt fognak találni. Tegyék fel őt is a személyszállító járműre.
A káplárt is magukkal vihetik, semmi értelme, hogy a konyha körül lógjon.
– De tábornagy úr, én semmit nem értek az egészből – nyögte a kapitány.
– Majd megérti, Heider – nyugtatta meg Baum. – Hamarosan. Most pedig
küldje el azt az üzenetet a reptérre!
Müller elhúzta a függönyt az irodájában. Sarah ölbe tett kézzel,
összeszorított térddel ült az íróasztallal szemben egy széken. Le kellett vennie
a kabátját, s most Greiser azt kutatta át, míg Müller a retiküljében turkált.
– Paimpolba való? – kérdezte a lánytól. – Igen.
– Nem gondoltam volna, hogy a breton halászfalvakban a lányok ilyen
elegáns ruhákat viselnek. – Greiser végighúzta az ujjait Sarah nyakán. A lányt
kirázta a hideg.
– Hol ismerkedett meg Standartenführer Vogellel? – folytatta Müller.
– Párizsban.
– Akkor miért nincs párizsi vízum a papírjai között?
– Volt, de lejárt.
– Hallott már a Cherche Midiről vagy a Troyes-i női börtönről? Nem egy
olyan fiatal hölgy számára való helyek, mint ön.
– Nem tudom, miről beszél. Én nem tettem semmit. – Sarah gyomra
összeszorult, torka kiszáradt a félelemtől, óh, csak Harry; repülne el!
legalább ő repülne el! Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és Martineau lépett
a szobába.
Sarah-nak könnyek gyűltek a szeme sarkába. Még soha nem érzett olyan
megkönnyebbülést, mint amikor Greiser ellépett tőle.
Az érzés annyira mindent elsöprő volt, hogy ekkor elkövette élete
legnagyobb baklövését.
– Óh, te bolond – szólalt meg angolul. – Miért nem repültél el?
Müller negédesen elmosolyodott, és felvette az asztalról a Mauserét.
– Úgy, tehát angolul is tud, Mademoiselle. Ez az egész ügy kezd egyre
bonyolultabbá válni. Azt hiszem, meg kellene könnyítenünk Standartenführer
Vogelt a Waltherétől, Ernst.
Greiser tette a dolgát.
– Tudja, mit tesz most, Müller? – kérdezte Martineau németül. –
Mademoiselle Latournak alapos oka van rá, hogy beszélje az angol nyelvet.
Az édesanyja angol volt. A tények rögzítve vannak az SS párizsi
parancsnokságán.
– Mindent meg tud magyarázni – mondta gúnyosan Müller. – Ahhoz mit
szól, ha azt mondom, a boncolás szerint Kleistet tegnap éjjel meggyilkolták?
Az orvos szerint a halál éjfél és hajnali kettő között állhatott be. Gondolom,
nem kell emlékeztetnem arra, hogy hajnali kettőkor állították meg a Route de
Sudon, alig egy mérföldnyire a „baleset” helyszínétől.
– Azt hiszem, ön egyszerűen csak túlbuzgó. Ezúttal azonban a karrierje
forog kockán, Müller. Erről ne feledkezzen meg! Ha a Reichsführer tudomást
szerez a dologról…
Most először, Müller majdnem elvesztette a türelmét.
– Ebből elég! Egész életemben rendőr voltam – jó rendőr. Ezért megvetem
az erőszakot. De itt van például Greiser: Ó szívesebben beszélné meg ezt az
egész ügyet négyszemközt Mademoiselle Latourral, de kétlem, hogy ezzel a
hölgy is így van.
– Nem olyan biztos. – Greiser egyik kezét becsúsztatta a lány ruhájába, és
megtapogatta a mellét. – Azt hiszem, kedvére lenne a dolog.
Sarah a bal kezével a férfi arcába karmolt. Agyát teljesen elborította a düh.
Ahogyan Greiser hátratántorodott, felemelte a szoknyáját, és kihúzta a
harisnyájából az apró automatát. Felemelte a karját, és elsütötte a fegyvert. A
golyó a szeme közt találta el Müllert. A Mauser kiesett a férfi ernyedt kezéből.
A kapitány háttal nekiesett a falnak, aztán oldalra dőlve a padlóra zuhant.
Greiser elő akarta kapni a saját fegyverét, de elkésett, mert Martineau már
felvette az asztalról a Mausert.

Gallagher és Guido a Silvertide előtt lévő utca másik oldalán ültek a

Morrisban, amikor meghallották a járművek zúgását. Egy katonai oszlop
közeledett feléjük hátulról. Az élen egy Kubelwagen haladt hátrahajtott
tetővel, a sofőr jobb oldalán Rommellel, aki úgy állt, hogy az egész világ
láthassa őt. A Kubelwagen lefékezett. Rommel kiszállt a kocsiból. A katonák
is kiugráltak a szállítójárművekből, majd a Heider által kiabált parancsoknak
engedelmeskedve előreszaladtak.
– Kövessenek! – kiáltotta Baum, és elindult egyenesen a Silvertide
főbejárata felé. Égy másodperccel azután, hogy Sarah lelőtte Müllert,
kivágódott az ajtó. Baum rohant be az irodába, háta mögött Heiderrel, meg
legalább egy tucat katonával. Az asztalon át Müller holttestére nézett.
– Herr Field Marshal, ez a nő megölte Müller kapitányt – szólalt meg
Greiser, Baum azonban szóra se méltatta.
– Zárják be ezt az embert egy cellába! – utasította Heidert.
– Igenis, tábornagy úr. – Heider intett, mire három katona megragadta a
hevesen tiltakozó Greisert. A kapitány követte őket.
– Szálljanak vissza a kocsikba! – parancsolta Baum a többieknek.
Felsegítette Sarah-ra a kabátját. – Mehetünk?
Gallagher és Guido látták őket kijönni a szálloda ajtaján. Martineau Sarah-
val a Kubelwagen hátsó ülésére ült, Baum pedig az elülső utasülésre. Intett a
karjával, és a Kubelwagen, mögötte az oszloppal, elindult.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Guido.
– Jézusom, magának egy csepp fantáziája sincs? Természetesen követjük
őket – mondta Gallagher. – Nem szeretnék lemaradni az utolsó felvonásról!
Septembertide-ban, a hálószobában Konrad Hofer felnyögött, és
nyugtalanul fészkelődni kezdett. A nyugtatószert, amit Martineau az orvostól
kapott, az öreg legtöbb gyógyszeréhez hasonlóan még a háború előtt
gyártották, így Hofer már kezdett magához térni. Lassan kinyitotta a szemét.
Kiszáradt szájpadlással a mennyezetet bámulta, próbálta kitalálni, hol is van
tulajdonképpen. Mint amikor egy rossz álomból ébred az ember: tudta, hogy
valami rettenetes történt, de nem tudott visszaemlékezni rá. Aztán egyszer
csak minden beugrott. Hofer fel akart ülni, de erejéből csak annyira futotta,
hogy az ágyról a földre guruljon.
Nagy nehezen sikerült felhúznia magát. Az ajtóhoz tántorgott. Hiába
nyomta le a kilincset, az ajtó nem nyílt. Az őrnagy az ablakhoz vonszolta
magát. Egy ideig a retesszel bajlódott, de aztán feladta a küzdelmet, és
könyökkel kitörte az ablaküveget.
A csörömpölés zajára a két őrszem átrohant a Hinguette udvaráról. A fiatal
közlegény és az idősebb káplár csőre töltött géppisztollyal az ablakra nézett.
– Jöjjenek fel! – kiáltotta Hofer. – Engedjenek ki! Be vagyok zárva.
Az ágyon ült, kezébe támasztott fejjel, s megpróbált mélyeket lélegezni.
Odakintről hallatszott, amint a bakancsos lábak felszaladnak a lépcsőn.
Valamelyik katona lenyomta a kilincset.
– Nincs benne kulcs, őrnagy úr – kiáltotta az illető.
– Akkor törjék be, az istenért!
Egy pillanat múlva az ajtó recsegve-ropogva a falnak csapódott, és ott állt a
két férfi, Hofert bámulva.
– Hívják ide a kapitányt! – mondta nekik.
– Elment, őrnagy úr.
– Elment? – Hofer még mindig zavarosnak érezte a fejét.
– A tábornagy úrral, Herr Major. Az egész egységet magukkal vitték. Csak
mi ketten maradtunk itt.
A nyugtatószer utóhatásaként Hofer úgy érezte, mintha víz alatt lenne.
Erősen megrázta a fejét.
– Hagytak valami járművet?
– Van egy Kubelwagen, uram – felelte a káplár.
– Tud vezetni?
– Természetesen, uram. Hova óhajt az őrnagy úr menni?
– A repülőtérre! Nincs vesztegetni való időnk! Segítsenek lemenni a
lépcsőn, és induljunk!
 16. fejezet

A repülőtéren a díszgárda türelmesen álldogált az egyre nagyobb

sötétségben. A tisztek, akik érkezésekor a tábornagyot fogadták, most azért
jelentek meg, hogy búcsút vegyenek tőle. A Storch a JU52 túloldalán parkolt.
A nagyobbik gép ötven méternyire a terminálépülettől várta illusztris
vendégeit. Necker idegesen járkált fel-alá, azon töprengett, vajon mi az ördög
történhet. Előbb, az az üzenet Heidertől a Mont de la Rocque-ról a
postagéppel kapcsolatban, most pedig ez. Már húsz perccel elmúlt nyolc, de
az utasok még sehol.
Hirtelen motorbőgés hallatszott, betonon haladó hernyótalpas láncok
csikorgása. Necker hátrafordult. Lélegzetelállító látvány tárult a szeme elé. A
főépület mögül egy páncélos oszlop kanyarodott elő, az élén a tábornaggyal,
aki egy nyitott tetejű Kubelwagenben állt, és kezével a szélvédő tetejébe
kapaszkodott.
Az oszlop egyenesen a Junkers felé tartott. Necker látta, amint a tábornagy
int a pilótafülkében ülő Sorsának. A gép középső motorja köhögött néhányat,
majd szélsebesen forgatni kezdte a légcsavart. Rommel hátrafordult, és
gesztikulálva parancsokat osztogatott. A katonák leugráltak a járművekről, és
készenlétbe helyezték puskáikat. Necker észrevette Heidert, majd egy
bekötözött fejű matrózra lett figyelmes, akit két katona lesegített a járműről,
és a Junkershez vitt.
Az egész dolog másodpercek alatt zajlott le. Necker a feléje közeledő
Rommel felé indult. A JU52-es szárnyakon lévő légcsavarjai is forogni
kezdtek, fülsiketítő zajt csinálva. Necker döbbenetére Standartenführer Vogel
és a francia lány szálltak ki a Kubelwagen hátsó üléséről.
Baum élvezettel játszotta a szerepét. Az út a Silvertide-ból a reptérre
igencsak felüdítő volt. Az ál-tábornagy elmosolyodott, és Necker vállára tette
a kezét.
– Rendkívül sajnálom, Necker, de vissza kell mennem. Heider volt olyan
kedves, és elkísért az embereivel. Nagy jövőt jósolok neki.
 Necker őszintén zavarba jött.
– De tábornagy úr… Baum folytatta.
– A kórház főorvosa kért meg rá, hogy juttassam a Rennes-i égési
sérülteket gondozó osztályra ezt a fiatal tengerészt, aki a tegnapelőtti, éjszakai
támadásban megsebesült. Ebben az állapotban természetesen nem tudtuk
volna a Storch-hal elszállítani. Ezért van szükségünk a postagépre.
– És Standartenführer Vogel?
– Holnap mindenképpen visszarepült volna, így hát miért ne vinném el őt
és a kisasszonyt is? – Megveregette Necker vállát. – Sajnos abba kell
hagynunk a beszélgetést. Még egyszer köszönöm a szívélyes fogadtatást.
Természetesen von Schmettow tábornokkal is közölni fogom, mennyire
elégedett vagyok a Jerseyn látottakkal.
Tisztelgett, aztán elindult a repülőgép felé. Necker utánakiáltott:
– Tábornagy úr! Hofer őrnagy hol van?
– Bármelyik pillanatban itt lehet – válaszolta Baum. – Ő a Storch-hal fog
visszarepülni. A gépet majd a postagép pilótája vezeti.
Felmászott a repülőbe. A küldeményeket kezelő katona felhúzta a létrát, és
bezárta az ajtót. A Junkers elgurult a kifutópálya keleti végéig, ahol
megfordult. A három hajtómű felbődült, majd lassan a magasba emelte a
sötétségben csupán árnyéknak látszó gépet.
Guido a reptér bejáratától néhány száz méterre parkolta le a Morrist. A
kocsi mellett álltak Gallagherrel és nézték, amint a JU52 felemelkedik, majd
nyugat felé, a vérvörös horizont felé veszi az irányt.
Amikor a hajtóművek zúgása elhalt a távolban, az olasz csendesen
megjegyezte:
– Istenem, ezek tényleg megcsinálták. Az ír bólintott.
– Úgyhogy most már indulhatunk haza, hogy otthon legyünk, ha jönnek
kérdezősködni!
– Nem lesz semmi probléma – mondta Guido. – Nem, ha összetartunk.
Végtére is, én egy igazi háborús hős vagyok. Ezt nem hagyhatják figyelmen
kívül!
– Ezt szeretem magában, Guido. Ezt a határtalan szerénységet, de most már
tényleg induljunk. Helen már halálra izgulhatta magát.
Beszálltak a Morrisba, és Guido beletaposott a gázba. A másik sávban egy
Kubelwagen közeledett, majd olyan gyorsan elsuhant mellettük, hogy észre
sem vették a hátsó ülésen ülő Hofert.
A legtöbb tiszt elment a repülőtérről, Necker azonban ott állt a kocsija
mellett Adler kapitánnyal, az ügyeletes Luftwaffe-tiszttel beszélgetett, amikor
a Kubelwagen lefékezett mellettük. A hátsó ülésről Hofer szállt ki két katona
segítségével.
Necker rögtön látta, hogy baj van.
– Hofer? Mi történt? Hofer nekidőlt a kocsinak.
– Elmentek már?
– Még nincs öt perce. A tábornagy a postagépet vette igénybe. Azt mondta,
ön a Storch-hal fog visszautazni. A saját pilótája vezeti a gépet.
– Nem! – mondta Hofer. – Nem a tábornagy. Neckernek összeszorult a
gyomra az idegességtől.
Annyi aggasztó dolog után, mint ez… Vett egy mély levegőt. – Mit mond?
– Hogy az, akit Rommel tábornagynak gondoltak, csupán egy dublőr, egy
átkozott áruló, aki átpártolt az ellenséghez. Standartenführer Max Vogel pedig
nem más, mint a brit hírszerzés Különleges Műveletek Osztálya nevű
részlegének a tisztje. Hasonlóan a lány is. A sebesült matróz pedig egy
amerikai ezredes.
Neckernek azonban mindez egyszerre túl sok volt.
– Semmit nem értek az egészből.
– Pedig egyszerű. A postagéppel Angliába fognak repülni. – Hirtelen
kitisztult a feje, és a férfi felegyenesedett. – Természetesen meg kell állítani
őket! – Adlerre nézett. – Lépjen kapcsolatba Cherbourggal. Kérjen egy éjjeli-
vadászosztagot. Induljunk, nincs vesztegetni való időnk!

A Junkerst, az „igáslovat” nem utasszállításra tervezték, ennélfogva eléggé

kényelmetlen volt. A belsejét nagyrészt postazsákok foglalták el. Kelso
ezeknek dőlve üldögélt, kinyújtott lábbal. Sarah az egyik oldalon lévő padon
üldögélt, Baum és Martineau a másikon.
 A küldeményeket kezelő férfi kijött hozzájuk a pilótafülkéből.
– Braun őrmester vagyok, tábornagy úr. Szolgálatára lehetek valamiben?
Van egy termosz kávém és…
– Köszönöm, nem kérek semmit. – Baum kivette a cigarettatárcáját, és
megkínálta Martineau-t.
– Oberleutnant Sorsa megtiszteltetésnek venné, ha előrejönne hozzá.
– Azt akarja mondani, hogy nincs teljes legénységük? Csupán önök ketten
vannak? – csodálkozott el Martineau.
– Két ember bőven elég ezekre a postajáratokra, Standartenführer.
– Mondja meg Sorsa főhadnagynak, hogy élni fogok az ajánlatával, csak
előbb elszívom ezt a cigarettát – szólt Baum.
– Igenis, tábornagy úr.
Az őrmester visszament a pilótafülkébe. Baum Martineau-ra nézett, és
elmosolyodott.
– Öt perc?
– Annyinak elégnek kellene lennie. – Martineau átment a másik oldalra, s
leült Sarah mellé. – Jól vagy?
– Tökéletesen.
– Biztos?
– Az érdekel, lelkiismeret-furdalásom van-e, amiért megöltem egy embert?
– A lány arcán nyoma sem látszott idegességnek. – Egyáltalán nincs. Egyedül
csak azt bánom, hogy nem Greiser volt az, Müller helyett. Az a pasas egy
undok csúszómászó. Müller csak egy rendőr volt, aki a rossz oldalon állt.
– Szerintünk.
– Nem, Harry. A legtöbb háború őrültség. Ez azonban nem az. Mi vagyunk
a jók, a nácik pedig a rosszak. Rosszak Németország számára, és rosszak
mindenki más számára. Ilyen egyszerű az egész.
– Jó önnek – szólalt meg Kelso. – Egy hölgy, aki kiáll a véleménye mellett.
Ezt már szeretem.
– Tudom – mondta Martineau. – Szép dolog fiatalnak lenni. – Baum
térdére tette a kezét. – Készen áll?
– Azt hiszem, igen.
 Martineau kivette a Waltherét a pisztolytáskájából, és odaadta Sarah-nak.
– Te fogsz vigyázni a küldeménykezelőre. Kinyitotta a pilótafülke ajtaját,
és Baummal együtt csendesen belépett. Sorsa főhadnagy feléjük fordult.
– Meg van elégedve, tábornagy úr?
– Azt hiszem, igen – felelte Baum.
– Tehetünk valamit önért?
– Ha már megkérdezte, igen. Fordítsa meg ezt az egész dolgot, és repüljön
negyven mérföldnyit nyugat felé!
– Nem értem, tábornagy úr.
Baum kivette a Mauserét, és a csövét Sorsa tarkójának nyomta.
– Ez talán segít megérteni.
– Később, amikor szólok, északra fog fordulni – utasította a finnt
Martineau. – Egyenesen Anglia felé.
– Anglia? – kérdezte rémülten Braun.
– Igen – mondta neki Martineau. – Mint mondani szokták, az ön számára a
háború véget ért. Legalább nem lesz a vesztesek között.
– Ez őrület – nyögte Sorsa.
– Ha úgy könnyebben megy, képzelje azt, hogy a tábornagy a Führer
megbízásából megy Angliába! – javasolta Martineau. – Most pedig legyen jó
fiú, és változtasson útirányt!
Sorsa engedelmeskedett. Martineau Braun fölé hajolt.
– Rendben, jöhet a rádió. Mutassa meg, hogyan lehet beállítani a
frekvenciát! – Braun megtette. – Jól van. Menjen be a raktérbe, üljön le, de
nehogy valami őrültséget tegyen: a hölgynél fegyver van!
A fiú kiment mellette, Martineau pedig leült a másodpilóta ülésébe, és a
KMO vészesetekre fenntartott frekvenciáján kezdett adni.

A Jersey-i repülőtér irányítótornyában Hofer és Necker idegesen várták,

mit tud elérni Adler, rádión keresztül.
Ekkor Adler a két tiszt felé fordult.
– Még mindig a radarképernyőn vannak, de a jelek szerint nyugat felé
vették az irányt.
 – Te jó ég! – sóhajtotta Necker.
Adler mondott valamit a mikrofonba, majd ismét a két férfira nézett.
– A La Manche-csatornáról minden éjszakai vadászgépet a Birodalomba
rendeltek, egy órával ezelőtt. A Ruhr-vidéken bombázásokra számítanak.
– Valami gépük csak kell, hogy legyen, az isten szerelméért! – mondta
kétségbeesetten Hofer.
– Van. Egy JU88S-es éjszakai vadászgép. A bal oldali motorját át kellett
vizsgálni, ezért nem tudott elmenni az osztag többi részével.
– Most már működik? – kérdezte reménykedve Necker.
– Óh, igen. – Adler kezdte élvezni a helyzetet. – Épp most száll fel
Cherbourgból.
– Utol fogja érni őket?
– Herr Major, az az öreg láda legfeljebb száznyolcvan mérföldet képes
megtenni óránként. A JU88S az új motorral négyszáznál is többet. Ott lesz
mellettük, mielőtt még pisloghatnának egyet.
Necker győzedelmesen Hoferre nézett.
– Kénytelenek lesznek visszatérni, különben múlt időt csinál belőlük.
Hofer azonban időközben ezt is átgondolta. Ha a postagép visszatér, az
csak egy dolgot jelenthet: Martineau-t meg a többieket Berlinbe viszik. A
Prince Albrechtstrasse-i Gestapo parancsnokság pincéjében pedig még egy
némának is meg tudják oldani a nyelvét. Márpedig Berger és Martineau tud
Rommel kapcsolatáról, az összeesküvő tábornokokkal. Talán még a lánynak
is elmondták.
Hofer vett egy mély levegőt.
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy megszökjenek!
– Őrnagy úr? – nézett kérdőn Adler Neckerre.
– Küldjön üzenetet a pilótának, hogy habozás nélkül lője le a gépet! Nem
szabad elérniük Angliát!
– Ahogy parancsolja, uram. – Adler felvette a mikrofont.
Necker Hofer vállára tette a kezét.
– Szörnyen néz ki. Menjünk, igyunk egy brandyt. Majd üzenni fognak
nekünk, ha a helyzet kezd meleggé válni.
 Hofer halványan elmosolyodott.
– Ez a legjobb ajánlat, amit ma este kaptam.

Dougal Munro, Baker Street-i irodája íróasztalánál ülve dolgozott, amikor

belépett Carter, és eléje tette az üzenetet. A dandártábornok gyorsan elolvasta.
Mosoly jelent meg az arcán.
– Úristen, ezt még Harryból se néztem volna ki!
– Tudom, uram. Már riasztottam a vadászgépek parancsnokságát, hogy
menjenek eléjük. Hol szálljanak le? Cornwallig kell a legkevesebbet
repülniük.
– Nem. Érkezzenek csak meg oda, ahonnan elindultak: Hornley Fieldbe.
Tudassa a parancsnoksággal! Azt szeretném, ha egy darabban szállnának le.
– Eisenhower tábornokot is értesítsem, uram?
– Őt hagyjuk ki addig, míg Kelso biztonságban földet nem ér. – Munro
felállt, és a zakójáért nyúlt. – Egy óra alatt odaérünk. Egy kis szerencsével ott
leszünk, amikor leszállnak.
A postagépben eufórikus hangulat uralkodott. Martineau Baumra bízta
Sorsát, és kiment a többiekhez.
– Minden rendben? – kérdezte Kelso.
– A legnagyobb mértékben. Kapcsolatba léptem az angliai embereinkkel.
Kíséretet fogunk kapni a RAF jóvoltából. – Sarah-ra mosolygott, s
megszorította a kezét. A lány még sohasem látta őt ilyen izgatottnak. Mintha a
férfi hirtelen tíz évet fiatalodott volna. – Jól vagy? – kérdezte Martineau a
lánytól.
– Igen, Harry, nagyszerűen!
– Holnap este a Ritzben vacsorázunk.
– Gyertyafénynél?
– Még akkor is, ha nekem kell vinnem azt a gyertyát. – Majd Braunra
szegezte a tekintetét. – Ha jól emlékszem, valami kávét említett.
Braun fel akart állni, amikor a gép megugrott, aztán akár egy kődarab,
zuhanni kezdett. Braun elvesztette az egyensúlyát, Kelso pedig a földre gurult,
jajgatva a fájdalomtól.
 – Harry! – sikoltotta Sarah. – Mi volt ez?
A repülő valamennyire visszanyerte az egyensúlyát. Martineau kinézett az
ablakon. Körülbelül száz méternyire balra egy vadászgép repült
párhuzamosan a postagéppel. Egy JU88S-es, egyike azoknak
kétmotorosoknak, amelyek annyi RAF bombázót leszedtek Európa éjszakai
égboltjain.
– Baj van – mondta Martineau. – Egy német vadászgép. – Feltépte a
pilótafülke ajtaját, és bedugta a fejét.
Sorsa ránézett a válla fölött. Zord arcát a műszerfal fénye sápadt fénnyel
vonta be.
– Itt van. Azért jött, hogy visszavigyen minket.
– Közölte ezt önnel?
– Nem. Egyáltalán nem lépett rádiókapcsolatba velem.
– Miért nem? Ennek semmi értelme.
A JU88S-es hirtelen felemelkedett, és eltűnt.
– Egyedül csak annak van értelme, barátom, ha nem visznek minket vissza!
– adta meg a választ Heini.
Martineau egyszeriben megértette: Ha őket visszaviszik, és a Gestapo
kezébe kerülnek, az mind neki, mind Rommelnek a véget jelenti.
– Mit tegyek? – kérdezte Sorsa. – Az a gép simán leszedhet minket.
Tudom, hiszen két évvel ezelőtt repültem egy ilyennel.
Abban a pillanatban ismét zúgás töltötte meg az éjszakát. A postagép
megrázkódott, amint egy gránát csapódott be a géptörzsbe. Egy szilánk
átszakította a pilótafülke padlóját, majdnem eltalálva Sorsát. A szélvédő
szilánkokra tört. A pilóta előrenyomta a botkormányt, és alábuktatta a gépet
az alant elterülő felhőtakaróba. A JU88S sötét árnyékként elzúgott felettük.
Martineau térdre esett, de sikerült kinyitnia az ajtót, és kimászott a
raktérbe. A törzset hatalmas lyukak csúfították el, s két ablak kitört. Kelso a
földön feküdt, és egy székbe kapaszkodott. Sarah a hátán fekvő Braun mellett
kuporgott. A német ijesztően forgatta a szemét, egyenruhája lucsogott a
vértől. A férfi görcsösen rángatózott néhányat, aztán mozdulatlan maradt.
Sarah felnézett. Meglepően nyugodtnak látszott.
 – Meghalt, Harry.
Nem volt mit mondani. Martineau megfordult, és visszament a
pilótafülkébe. A vadászgép ismét elzúgott felettük, légnyomáscsökkenést
okozva, ami felrántotta a postagépet.
– Te szarházi! – kiáltotta Sorsa dühösen. – Most megmutatom neked!
A padlón kuporgó Baum kísértetiesen elvigyorodott.
– Tudja, ő finn. Ezért nem nagyon szereti a németeket.
A gép háromezer lábon kibújt a felhőtakaróból, folytatva az ereszkedést.
– Mit csinál? – kiáltotta Martineau.
– Nem tudok bújócskát játszani vele a felhők között. Előbb-utóbb úgyis
elkap minket; de van még egy ütőkártyám. Ő nagyon gyors, mi pedig nagyon
lassúak vagyok, ezért nehéz neki. – Sorsa megint hátranézett a válla fölött, és
szilajul elnevette magát. – Lássuk, mit tudsz!
Tovább ereszkedett. Már alig hét-nyolcszáz láb magasságban lehetett,
amikor a Junkers 88S mögéjük került, de mivel túl gyorsan haladt, ki kellett
térnie balra, hogy elkerülje az ütközést.
Sorsa levitte a gépet ötszáz lábra, majd szintre állította.
– Jól van, te disznó! Most megkapod! – sziszegte. Abban a pillanatban
Martineau megértette, miért viselte a finn azokat a kitüntetéseket és a
Lovagkeresztet. A férfi zsenialitása láttán különös nyugalom szállta meg. Az
egész olyan valótlannak tűnt, a műszerfalból áradó halvány fénnyel és a kitört
szélvédőn befütyülő széllel.
Az egész pillanatok alatt játszódott le. A JU88S újra mögéjük került. Sorsa
hátrahúzta a botkormányt, és felkapta a gép orrát. A JU88S meredek kanyarba
dőlt – pilótája így akarta elkerülni az ütközést -, de ebben a magasságban nem
volt hová ereszkednie. A vadászgép belecsapódott a hullámokba.
Sorsa arcáról oldódni kezdett a feszültség.
– Vesztettél, barátom – mondta halkan, és lassan visszaengedte a
botkormányt. – Most már visszamehetünk az emeletre.
Martineau kinézett a raktérbe. A repülőgép belsejét leginkább
mészárszékhez lehetett volna hasonlítani. A szitává lőtt géptörzsön befütyült a
szél, Braun véráztatta holtteste a padlón, Sarah pedig kuporogva Kelso
mellett.
– Nem esett semmi bajotok? – kiáltott feléjük Martineau.
– Nem. Miattunk ne aggódj! Vége van? – kérdezte Sarah.
– Remélem igen.
Visszament a pilótafülkébe. Sorsa időközben hatezer láb magasra vitte a
gépet.
– Igaz, hogy az öreglányon több a lyuk, mint egy tésztaszűrőn, de azért
minden jól működik – jegyezte meg a finn.
– Remélem, a rádió is. – Martineau beült a másodpilóta-ülésbe. Próbálta
megcsavarni a műszer forgókondenzátorát. A rádió működött. – Értesítem
őket a történtekről – mondta, és adni kezdett a KMO vészfrekvenciáján.
Heini Baum megpróbált rágyújtani egy cigarettára, de a keze annyira
remegett, hogy inkább feladta.
– Istenem! – nyögte. – Vége az utolsó felvonásnak is.
– Mondja, jó ételt adnak a brit hadifogolytáborokban? – kérdezte vidáman
Sorsa.
Martineau elmosolyodott.
– Nyugodjon meg, önnek különleges bánásmódban lesz része, kedves
barátom! – Ekkor sikerült kapcsolatba lépnie a KMO főhadiszállásával.
Adler döbbent arccal állt, a mikrofont szorongatta a kezében. Aztán lassan
levette a fejhallgatót, és a két őrnagy felé fordult.
– Az isten szerelmére, mi történt? – kérdezte Necker.
– A cherbourgi irányítótoronnyal beszéltem. Elvesztették a JU88S-et.
– Mit ért azon, hogy elvesztették?
– A pilóta többször is rálőtt a postagépre. Aztán váratlanul megszakadt vele
a rádióösszeköttetés, s eltűnt a radarképernyőről is. Feltételezéseik szerint a
víznek csapódott.
– Gondolhattam volna – mondta csendesen Hofer. – Sorsa rendkívül jó
pilóta. Kivételes ember. Én magam választottam ki őt. És a postagép?
– Még mindig a képernyőn. Az angol partok felé tart. Már lehetetlen
megállítani őket.
Hallgattak. A szél esőcseppeket csapott az ablaknak.
 – Most mi lesz? – szólalt meg végül Necker.
– Hajnalban elrepülök a Storch-hal – mondta Hofer. – Majd a postagép
pilótája elvezeti a repülőt. Életbevágóan fontos, hogy minél hamarabb
eljussak Rommel tábornagyhoz.
– És azután mi lesz? – kérdezte Necker. – Mi lesz, ha Berlinben tudomást
szereznek a történtekről?
– Azt csak a jó ég tudja, barátom! – Hofer savanyúan elmosolyodott. –
Sivár kilátásaink vannak – mindannyiunknak.
Negyedórával azután, hogy Sorsa lerázta a vadászgépet, Martineau választ
kapott az üzenetére:
– Martineau, válaszoljon.
– Itt Martineau – szólt bele a mikrofonba.
– Hornley Fieldre kaptak leszállási engedélyt. Repüljenek ötezer lábon, és
várják a további utasításokat! Kíséretet fognak kapni. Körülbelül öt perc
múlva ott lesznek.
Martineau Sorsa felé fordult, aki mindent hallhatott a fején lévő
fejhallgatón keresztül.
– Értette, mit mondott? A finn megrázta a fejét.
– Nem tudok angolul.
Martineau lefordította neki az üzenetet, aztán lekuporodott Baum mellé.
– Most már minden simán fog menni. Baum felegyenesedett.
– Nézze!
Martineau hátrafordult, és egy Spitfire-t látott ráállni a bal oldalukra. A
másik oldalra nézett. Ott is egy Spitfire jelent meg a holdfényben. Martineau a
másodpilóta fejhallgatójáért nyúlt.
– Martineau, hall engem? – hallatszott egy recsegő hang.
– Itt Martineau, vétel.
– Most a Wight-szigettől húsz mérföldre keletre vagyunk. A szárazföld felé
fogunk kanyarodni, és leereszkedünk háromezer lábra. Én megyek elöl, a
barátom pedig követi önöket.
Martineau gyorsan lefordította Sorsának.
– Minden rendben? – kérdezte Baum.
 – Igen. Beterelnek minket. Még egy negyedóra, és kész.
Baum kivett egy cigarettát a tartóból. Ezúttal nem remegett a keze, amikor
rágyújtott.
– Kezdem úgy érezni, mintha kitörnék valahonnan.
– Tudom – mondta Martineau.
– Komolyan? Csodálkozom. Sztálingrádban is harcoltam, említettem már?
A legnagyobb tragédia a Német Hadsereg történetében. Háromszázezer hiába
feláldozott élet. Az utolsó napon, mielőtt a felszálló pályát elfoglalták volna,
golyót kaptam a lábamba. Egy JU52-essel vittek ki, olyannal, mint ez.
Kilencvenezren estek fogságba, köztük huszonnégy tábornok. Miért ők, és
nem én?
– Éveket töltöttem el azzal, hogy ilyen kérdésekre választ találjak – mondta
neki Martineau.
– És megtalálta a választ?
– Nem igazán. Arra a következtetésre kellett jutnom, hogy nincs is válasz
rájuk. Értelmetlenség az egész.
A fejhallgató recsegni kezdett. Martineau lehúzta a fülére, hallgatta az új
utasításokat és útirányt. Elmondta őket Sorsának is. Lassan ereszkedni
kezdtek. Néhány perc múlva ismét megszólalt a vadászgép pilótája.
– Hornley Field, egyenesen önök előtt. Landolhatnak.
A leszállópálya fényei feltűntek az éjszakában. Ezúttal felesleges lett volna
lefordítani Sorsának az üzenetet. A finn csökkentette a motorok
fordulatszámát, és leengedte a légterelő lapokat, egyenletes süllyedést
biztosítva a gépnek. Az előttük haladó Spitfire lefordult balra, majd
felemelkedett a sötét éjszakába.
Sorsa letette a Junkerst a betonra, és az irányítótorony felé gurította. Baum
felszabadultan kacagni kezdett.
– Sikerült! Megcsináltuk!
Sarah mosolyogva Martineau tenyerébe tette a kezét. A padlón fekvő Kelso
hangosan nevetett örömében. Fantasztikus érzés volt tudni, hogy
megmenekültek. Baum kinyitotta az ajtót, s Martineau-val együtt kinézett.
– Maradjanak ott, ahol vannak! – szólt hozzájuk egy felerősített hang.
 Kék RAF egyenruhás férfiak közeledtek feléjük, puskával a kezükben. A
fegyveres férfiak mögött álltak még valakik, de ezeket Martineau nem látta jól
a sötétben.
Baum leszökkent a leszállópályára. A hang ismét megszólalt:
– Maradjanak ott, ahol vannak!
Baum megcsomózta a nyakán a sálat, aztán felvigyorgott Martineau-ra, és
tisztelgett neki, a sapkájához érintve marsallbotját.
– Nem tart velem, Standartenführer? Megfordult, s felemelt bottal elindult
az egyenruhás férfiak sorfala felé. – Tegyék le a puskát, maguk idióták! –
kiáltotta angolul. – Barátok vagyunk.
Egyetlen lövés volt. Baum megpördült a tengelye körül, tett néhány lépést
a Junkers felé, aztán térdre rogyott, és oldalra dőlt. Harry előreszaladt, vadul
integetve a kezével.
– Ne lőjenek! Megőrültek? – kiáltotta. – Én vagyok az, Martineau.
A katonák lassítani kezdtek. Martineau hallotta, amint Barnes repülőőrnagy
megállítja őket. Letérdelt Baum mellé. A férfi kinyújtotta a bal kezét, és
megragadta a zubbonya elejét.
– Igaza volt, Harry – suttogta rekedten. – Semmi… semmi értelme az
egésznek.
– Maradjon csendben, Heini! Ne beszéljen! Orvost hívunk.
Sarah leguggolt a másik oldalra. Baum szorítása erősebbé vált.
– Az utolsó felvonás, Harry. Mondjon kaddisht értem! Ígérje meg!
– Megígérem.
Baum köhögni kezdett. Szája szélén vércsík jelent meg. Megrázkódott a
teste, és a szorítás megszűnt Martineau kezén. Martineau lassan felállt, és
Dougal Munróval meg Jack Carterrel találta magát szembe.
– Sajnálatos baleset, Harry – szólt Munro. – Az egyik fiú pánikba esett.
– Baleset? Balesetnek nevezi ezt? Néha, már komolyan nem tudom, ki is
valójában az ellenség. Ha még mindig érdekli a dolog, megtalálja az amerikai
ezredest a repülőben. – Azzal faképnél hagyta őket, céltalanul a hajdani
repülőklub épületei felé indult. Különös módon ismét érezte a mellében a
szúró fájdalmat, noha Jerseyn ez egyszer sem fordult elő. Leült a régi klubház
lépcsőjére, s rágyújtott egy cigarettára. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy
Sarah is ott ült, néhány méterrel odébb.
– Mit értett azalatt, hogy mondj érte kaddisht?
– Ez, egyfajta gyászima. Zsidó szokás. Általában a rokonok szokták
elmondani, de neki nincs senkije. Mindannyian a véres kemencékbe kerültek.
– Kivette a félig elszívott cigarettát, és odanyújtotta a lánynak. – Most már te
is tudod, így teljes a kiképzésed. Nincs tisztelet, nincs dicsőség, csak Heini
Baum van ott kinn, a saját vérében.
Felállt. Sarah is felegyenesedett. Valaki kerített egy hordagyat, s elvitték
Baum holttestét. Kelso bicegett át mankójával a kifutópályán, két oldalán
Munróval és Klesóval.
– Mondtam már, milyen voltál? – kérdezte. – Nem.
– Kitűnő voltál! Olyannyira, hogy Dougal, majd valószínűleg ismét
használni akar téged. Ne egyezz bele! Menj vissza dolgozni a kormányba!
– Már semmi nem lesz olyan, mint régen. – A várakozó autók felé indultak.
– Es te? – kérdezte a lány. – Veled mi lesz?
– A leghalványabb fogalmam sincs.
A lány megfogta a karját, és amint a leszállópálya fényei kialudtak, együtt
indultak el a sötétben.
JERSEY, 1985.
 17. fejezet

Csend telepedett a könyvtárszobára. Sarah Drayton az ablaknál állt, és

kifelé bámult.
– Nemsokára besötétedik. Néha már az az érzésem, ez az eső sosem fog
elállni. Pocsék telünk van.
Kinyílt az ajtó, s az inas, Vito jött be, kezében egy tálcával, amelyet a
kandalló melletti alacsony asztalra tett.
– Itt a kávé, grófnő.
Miután Vito kiment, a nő leült az asztal mellé, és a kávéskannáért nyúlt.
– Azután mi történt? – kérdeztem.
– Úgy érti, hogyan alakult az életünk? Nos, Konrad Hofer másnap reggel
visszarepült a Storch-hal, és beszámolt Rommelnek a történtekről.
– Rommelnek mennyire sikerült tisztára mosnia magát?
– Harry szerint tökéletesen. Elrepült Rastenburgba.
– A Farkasodúba?
– Pontosan. Egyenesen Hitlerhez ment. Azt mondta neki, hírszerzési
forrásokból, egy ellene készülő merényletről értesült. Ezért kellett
alteregóként használnia Bergert. A tények tökéletesen fedték állítását; ha ő
maga ment volna Jerseyre, akkor Harry biztosan megöli. Bergert úgy
emlegette, mint egy patkányt, aki elhagyta a süllyedő hajót.
– Gondolom, ő nem ezekkel a szavakkal fejezte ki magát a Führer előtt –
jegyeztem meg.
– Valószínűleg nem. Hivatalos vizsgálatot rendeltek el az ügyben. A
háború vége után elolvastam az erről készült Gestapo aktát. Semmi lényegeset
nem tudtak kideríteni. Hugh Kelsóról ugyanis nem is tudtak, Harry pedig
Rommel verziójának a hitelességét jelentette.
– Nem értem – jegyeztem meg.
– Harry elárult magáról egyet s mást Hofernek. A Gestapo természetesen
tudott róla, hiszen már régóta szerették volna elkapni. Ne feledje, az után a
lyoni ügy után, amikor lelőtte Kaufmannt, majdnem sikerült rátenniük a
kezüket.
– így hát elhitték Rommel meséjét?
– Oh, gondolom, Himmler nem örült túlságosan, de a Führert kielégítette a
magyarázat. Fátylat borítottak az egészre. Senki sem szerette volna, ha az ügy
az újságok címlapjaira kerül. Ez a mi esetünkben is így volt, de egészen más
okok miatt.
– Nem kaptak semmi nyilvánosságot?
– Nem.
– A körülményeket tekintve – mondtam -, Heini Baum balesetből
bekövetkezett halála épp kapóra jött. A férfi problémát jelenthetett volna.
– Túlságosan is kapóra jött – jelentette ki Sarah határozottan. – Mint
egyszer Harry mondta, Dougal Munro utálta az elvarratlan szálakat. Nem
mintha problémát jelentett volna bárkinek is. A D-nap közeledtével
Eisenhower repesett az örömtől, hogy Kelsót egy darabban visszakapta, a mi
hírszerzésünk pedig nem akarta megnehezíteni Rommel és az összeesküvő
tábornokok dolgát.
– Akiknek majdnem sikerült elérniük a céljukat.
– Igen, a bomba-összeesküvés. Hitler megsebesült, de életben maradt.
– Mi lett a cselszövők sorsa?
– Von Stauffenberget sok más társával együtt kivégezték, néhányukat a
legborzasztóbb körülmények között.
– És Rommel?
– Három nappal a Hitler elleni merénylet előtt Rommel autóját alacsonyan
repülő Szövetséges vadászgépek szétlőtték. A tábornagy súlyosan
megsebesült. Ez valamennyire távol tartotta őt a dologtól, bár ő sem maradt ki
a gyanú árnyéka alól.
– Mi történt vele?
– Valaki megtört a Gestapo kínzásai alatt, és elárulta őt. Hitler azonban
tudta, ha a vádlottak padjára állítja Németország legnagyobb háborús hősét,
abból óriási botrány kerekedhet. Felajánlották Rommelnek, hogy ha
öngyilkosságot követ el, a családjának nem fog semmi bántódása esni.
Bólintottam.
 – Hoferrel mi történt?
– Nem sokkal a D-nap után meghalt egy Caen melletti heves
összecsapásban.
– Hugh Kelso?
– A lába sohasem gyógyult meg. Nem kellett volna visszatérnie aktív
szolgálatba, de szükség volt mérnöki tapasztalatára a rajnai átkelésnél
negyvenöt márciusában. Egy robbanás következtében halt meg, miközben egy
megrongálódott remageni híd újjáépítését felügyelte.
Felálltam. Az ablakhoz mentem, az esőt bámultam, s közben újra
végiggondoltam az egészet.
– Lenyűgöző – mondtam. – A legérdekesebb az egész dologban az, hogy
sohasem derült fény az egész ügyre.
– Ennek is megvan a maga magyarázata: Jersey. A szigetet negyvenöt
május kilencedikén szabadították fel. Néhány hónap múlva a felszabadulás
negyvenedik évfordulóját ünnepeljük. Ez mindig nagy ünnepséggel jár.
– El tudom képzelni.
– A háború után azonban kemény idők következtek. Vádak és ellenvádak
azokkal kapcsolatban, akik együttműködtek az ellenséggel. A Gestapónak
sikerült lenyomoznia néhány embert, akik névtelen leveleket küldözgettek, és
feljelentették barátaikat, szomszédaikat. Azok a nevek, papírra kerültek. A
nyomozást egy kormánybizottság vezette.
– Találtak valamit?
– Nem tudom. Az akták szigorúan titkossá lettek nyilvánítva, és csak száz
év elteltével lehet elolvasni őket. Vagyis azt a beszámolót csak 2045-ben
olvashatja el.
Visszamentem, s leültem a székemre.
– Mi történt Helen de Ville-el, Gallagherrel és Guidóval?
– Semmi. Őrájuk sohasem gyanakodtak. Guido fogságba esett a háború
vége felé, de Dougal Munro gondoskodott a szabadon bocsátásáról. Helen
férje, Ralph, rossz bőrben tért haza. A sivatagi hadjáratban sebesült meg.
Sohasem gyógyult meg igazán, és három évvel a háború után meghalt.
– Helen nem házasodott össze Gallagherrel?
 – Nem. Butaságnak tűnhet amit mondok, de azt hiszem, túlságosan régóta
ismerték egymást. Helen tíz évvel ezelőtt halt meg tüdőrákban. Az ír néhány
hónap múlva követte. Akkor már nyolcvannégy éves volt, de még mindig
nagyszerű fickó. Mellette voltam az utolsó percekig.
– Azon gondolkoztam, meg lehetne-e látogatni de Ville Place-t és a
Septembertide-ot.
– Nem valószínű – válaszolta a nő. – Jersey jelentősen megváltozott az
azóta eltelt évtizedek alatt. A világ legfontosabb bankközpontjai közé
tartozunk. Rengeteg pénz van itt, s melléjük persze jócskán akadnak
milliomosok is. Egyik ilyen vette meg de Ville Place-t. Talán tehetek valamit,
de nem ígérem.
Végre elszántam magam, hogy feltegyem a számomra legfontosabb
kérdést. Sarah Drayton nyilvánvalóan már számított erre.
– Mi történt önnel és Martineau-val?
– Engem a Kiváló Szolgálatért érdemrenddel tüntettek ki, természetesen
titokban tartották az érdemrend kiosztásának okát. Valamilyen okból a
franciák megajándékoztak egy Háborús Kereszttel is.
– És az amerikaiak? Tőlük nem kapott semmit?
– Isten ments, dehogy! – nevetett fel a nő. – Számukra ez az egész ügy
túlságosan is kényelmetlen volt. Igyekeztek minél hamarabb elfelejteni.
Dougal Munrótól kaptam egy irodai munkát a Baker Streeten. Akkor sem
mondhattam volna nemet, ha akartam volna. A WAAF repülőtisztjeként
engedelmeskednem kellett.
– És Martineau?
– Az egészségi állapota megromlott. A Lyonban beszerzett mellsérülését
mindig megérezte. Ő is a Baker Streeten dolgozott. A D-nap után bőven akadt
tennivalónk. Összeköltöztünk. Közel laktunk az irodához, a Jacobs Well
lakónegyedben.
– Boldogan éltek?
– Óh, igen. – A nő bólintott. – Életem legszebb időszaka volt, de tudtam,
hogy nem fog örökké tartani. Neki több kellett.
– Akció?
 – Sajnos igen. Nem tudott meglenni nélküle, ahogyan mások az ital nélkül.
Végül ráfaragott. 1945 januárjában bizonyos német tábornokok kapcsolatba
léptek a brit hírszerzéssel, abban a reményben, talán hamarabb véget lehet
vetni a háborúnak. Dougal Munro kiagyalt egy tervet, amelyben egy, az
Ellenséges Repülők Osztályának önkéntes pilótája által vezetett gép utasként
Harryval a fedélzetén, Németországba repült. Mint tudja, a gép német
felségjelet viselt, ők ketten pedig Luftwaffe egyenruhát.
– És sohasem sikerült odaérniük?
– De igen. Leszálltak a Rajna túloldalán, Martineau találkozott az
emberekkel, aztán visszarepültek.
– Ekkor tűntek el?
– A Vadászgépek Parancsnoksága tudott róluk. Az egyik repülőosztag
pilótái azonban nem kapták meg az üzenetet. Valami hivatalnok eltáthatta a
száját.
– Te jó ég! – szörnyülködtem. – Ilyen apróságokon múlhat az ember élete.
– Pontosan – bólogatott Sarah Drayton. – A feljegyzések szerint Margate
mellett egy Spitfire támadt az Aradóra. A látási körülmények rendkívül
rosszak voltak azon a napon, és a pilóta elvesztette velük a kapcsolatot az
alacsony felhők között. Azt hitték, a tengerbe zuhantak. Most már tudjuk, mi
lett velük.
Ismét hallgattunk. Sarah kivett néhány fahasábot a kosárból, s a tűzre tette.
– És ön? – kérdeztem. – Ön hogyan boldogult?
– Elég jól. Ösztöndíjat kaptam a kormánytól, hogy elvégezhessem az
orvosi egyetemet. Akkoriban, a háború után eléggé nagylelkűen bántak az ex-
hadiszolgálatosokkal. Miután megkaptam a diplomát, egy évig a
Cromwellben dolgoztam háziorvosként. Ekkor éreztem először, ez való
nekem. Tulajdonképpen ekkor kezdődött el igazán az életem.
– Sohase ment férjhez. – Ezt megállapításként mondtam, nem pedig
kérdésként. A válasza meglepett, bár én is rájöhettem volna, ha megerőltetem
az eszemet.
– Tudja, Guido rendszeresen meglátogatott Londonban. Egy dolgot
azonban mindig elhallgatott előlem: azt, hogy mennyire gazdag az Orsini
család. Míg egyetemre jártam, minden évben megkérte a kezemet. Én persze
minden esetben nemet mondtam.
– Ő mégis újra és újra megpróbálta?
– A többi házasságai között. Háromszor nősült. Végül beadtam a derekam,
azzal a szigorú feltétellel, hogy továbbra is dolgozni fogok. A családi birtok
Firenze határain kívül terült el. Éveken át körzeti orvosként működtem.
– Akkor hát tényleg grófnő?
– Attól tartok, igen: Sarah Orsini grófnő. Guido három évvel ezelőtt halt
meg, egy autóbalesetben. El tud képzelni egy olyan férfit, aki még hatvanéves
korában is Ferrarikkal versenyezett?
– Ez illik ahhoz a képhez, amit az ön története alapján alkottam róla.
– Ezt a házat a szüleimtől örököltem. Mindig is ragaszkodtam hozzá, ezért
úgy döntöttem, visszajövök. Orvosként nyugodtan használhatom a leánykori
nevemet is. Tudja, ha a szigetlakók ismernék a másik nevemet, talán nem
mernének olyan közvetlenek lenni hozzám.
– Boldogan éltek Guidóval? – Miért kérdi ezt?
– Kissé különösnek találom, hogy annyi év után visszatért ide.
– Ez a sziget egy különös hely. Visszavonzza az embert, még annyi év
elteltével is. Nem azért jöttem, mert meg akartam találni valamit, amit
elvesztettem – ha erre gondolt. Legalábbis én nem érzem így. – Megrázta a
fejét. – Nagyon szerettem Guidót. Szültem neki egy lányt, aztán pedig egy
fiút, aki hetente kétszer felhív Olaszországból, könyörögve, hogy térjek vissza
Firenzébe.
– Értem.
A nő felállt.
– Guido megértette azt, hogy Martineau emléke soha nem fog
elhalványulni bennem. Helen néni mondta: szeretni és szerelmesnek lenni, az
két különböző dolog.
– Azt is mondta, hogy Martineau nem önnek való.
– Nem sokat tévedett. Bármi is lehetett a baj Harry pszichéjével, több volt,
mint amit én meg tudtam volna gyógyítani. – Ismét kihúzta az asztal fiókját, s
egy megsárgult papírdarabot vett elő. Széthajtogatta. – Ez az a vers, amit
összegyűrt azon az első napon, Lulworth-i villájában. Az, amit sikerült
megmentenem.
– Elolvashatom?
A nő felém nyújtotta. Én elvettem, s gyorsan elolvastam.
A pályaudvar baljóslatú éjféltájt. A remény egy kézbesíthetetlen levél.
Szívem szerint egy jobb helyre mennék, de nincs bent egy vonat sem, mind rég
kifutott. Nincsen már visszaút, bármerre indulok.
Valami kimondhatatlan szomorúság lett rajtam úrrá. Visszaadtam a
papírlapot a nőnek.
– Vacak poétának nevezte magát – mondta Sarah Drayton – pedig ebben
minden benne van. Nincsen már visszaút, bármerre indulok. Lehet, hogy
mégis igaza volt. Talán jobb lett volna, ha tizennyolcban meghal abban a
flandersi lövészárokban. Erre nem volt mit mondani.
– Rengeteg idejét elraboltam – szóltam. – Azt hiszem, ideje lenne
visszamennem a szállodába.
– A L’Horizonban lakik?
– Igen.
– Kiváló hely. Elviszem odáig.
– Nem szükséges – tiltakoztam. – Nincs olyan messze.
– Ez igaz, de szedni akarok néhány szál virágot a sírra.
Az eső, kíméletlenül zuhogott, az öböl fölött, a láthatár felől sűrű sötétség
úszott a sziget felé. Lehajtottunk a kocsival a hegyről, majd megálltunk St.
Brelade templomának a bejárata előtt. A doktornő kiszállt, s kinyitotta az
esernyőjét. Én odaadtam neki a virágokat.
– Meg akarok mutatni valamit önnek – mondta. – Erre jöjjön! – Átvezetett
a temető régi részén, aztán megállt egy mohos gránit sírkő előtt. – Mit szól
hozzá? – kérdezte.
A sírkőn ez állt: Itt nyugszik Henry Martineau, az 5. Bengali Gyalogsági
ezred néhai kapitánya. Meghalt 1859. július 7-én.
– Tavaly fedeztem fel, egészen véletlenül. Megbíztam egy családfa-kutató
céget, hogy nyomozzák le. Martineau kapitány itt telepedett le nyugdíjazása
után. Negyvenévesen halt meg, egy régebbi sebesüléséből eredő szövődmény
miatt. A felesége Lancashire-be költözött a gyerekekkel, később pedig
kivándorolt velük Amerikába.
– Rendkívül érdekes.
– Amikor Harry meglátogatta ezt a helyet, azt mondta nekem, furcsa
módon otthon érzi magát itt.
Miközben visszafelé tartottunk a sírok között, megkérdeztem:
– Mi történt azokkal a németekkel, akiket itt temettek el?
– A háború után elszállították őket. Úgy tudom, vissza Németországba.
Elértük azt a helyet, ahol aznap délután a kanonok örök nyugalomra
helyezte Martineau-t. Ott álltunk egymás mellett, s a lábunk előtt lévő friss
sírhalmot néztük. Sarah Drayton a sírra helyezte a virágot, aztán
felegyenesedett, és mondott valamit, amitől kővé dermedtem.
– Átkozott légy, Harry Martineau! Te csináltad magadnak… de egyúttal
nekem is!
Nem tudtam mit szólni, hirtelen úgy éreztem magam, mint valami
betolakodó. Megfordultam, elmentem, s magára hagytam őt a múltjával, az
esőáztatta temetőben.